NNCL765-3F7v2.0 GORE VIDAL JULIANUS GONDOLAT-BUDAPEST 1969 A MŰ EREDETI ClME: GORE VIDAL: JULIAN WILLIAM HEINEMANN LTD. LONDON, 1963. FORDÍTOTTA RÓNA ILONA (C) GORE VIDAL, 1962 és 1964 A szerző megjegyzése Julianus császár életéről meglehetősen sok dokumentum maradt ránk. Fennmaradt levelezésének és értekezéseinek három kötete, azonkívül többen, akik személyesen ismerték, például Libanius és Nazianzi Szent Gergely, színes, eleven képet rajzoltak érdekes alakjáról. Az én művem regény, nem történelmi tanulmány, de azért igyekeztem a tényekhez tartani magam, csak néha-néha csoportosítottam az eseményeket a valóságtól eltérően. Például nem valószínű, hogy Priscus Galliában találkozott volna Julianusszal. De a meseszövés szempontjából jobbnak láttam, ha ott megjelenik a színen. Julianus mindenkor afféle titkos, mondhatnám földalatti hősként szerepelt Európa világában. Az a törekvése, hogy feltartóztassa a kereszténységet, és felélessze a hellenizmust, ma is romantikus varázzsal övezi alakját. És meglepő kapcsolatban bukkan fel, különösen a reneszánsz korában, majd a tizenkilencedik században. Két egymástól annyira különböző szerző választotta drámája hőséül, mint Lorenzo de' Medici és Henrik Ibsen. De Julianus életének a maga nemében páratlan történetétől eltekintve, maga a negyedik évszázad is szüntelen foglalkoztatja az emberek fantáziáját. Nagy Constantinnak, Julianus nagybátyjának trónralépésétől Julianus haláláig ötven esztendő telt el. E fél évszázad alatt bontakozott ki és erősödött meg a kereszténység. S akár tetszik, akár nem, sok tekintetben ma is azok vagyunk, amivé az ő létük következtében váltunk. A városokat könyvemben szívesen említem az antik helyett mai nevükön (például Mediolanum helyett Milánót írok), kivételt csak akkor teszek, amikor az antik elnevezés lényegesen ismertebb a mainál (például Ephesus, nem pedig Szelesük). A dátumokat úgy írom, amint ma szokás: i. e., illetve i. sz. Mivel Julianus udvarában katonai rend uralkodott, az időpontokat úgy jelölöm, amint ma nálunk a katonaságnál szokás, vagyis mondjuk: 363. október 3-án. Ami a pénznemeket illeti, ez már nehezebb dolog. Nincs ember, aki pontosan megállapíthatná, mekkora volt a pénz vásárlóértéke a negyedik évszázadban. Annyi azonban valószínűnek látszik, hogy egy arany solidus körülbelül öt dollár értékének felelt meg. Julianus, Priscus és Libanius, történetünk három narrátora görögül írt. Latin nyelvtudásuk meglehetősen gyatra volt, s ezt maguk is sokat emlegetik, de azért néha-néha mégis latin kifejezésekhez folyamodnak, éppúgy, mint mi is tesszük. Azok számára, akik hiába keresik művemben Julianus sokat emlegetett utolsó szavait: "Győztél, Galileai", meg kell jegyeznem, hogy e szavak soha nem hangzottak el. Theodoretus nyilván nem tudott ellenállni a maga szónoki készségének, mikor ezt a mondást egy évszázaddal Julianus halála után megfogalmazta. Végezetül köszönetet mondok a római Amerikai Akadémiának, továbbá az athéni Klasszikus Tudományok Amerikai Intézetének, amiért rendelkezésemre bocsátották könyvtárukat. G. V. I F J Ú K O R I. LIBANIUS LEVELE PRISCUSHOZ Antiochia, 380, március hó Tegnap délelőtt, amint a nagy előadócsarnokba igyekeztem, egy keresztény diák utamat állta, s alig leplezett kajánsággal a következő kérdést tette fel: "Hallottad már, mit tett Theodosius császár?" Torkom köszörülvén, azt készültem megkérdezni tőle, mit jelentsen a kérdés, de ő már meg is adta a választ: "Felvette a kereszténységet." Diplomatikusan hallgattam. Manapság sohasem tudhatja az ember, mikor áll titkos ügynökkel szemben. Meg aztán nem is lepett meg a dolog különösebben. Theodosius a télen súlyosan megbetegedett, és a püspökök, akár a keselyűk, úgy rajzották körül az ágyát, s imádkoztak mellette. Tudtam, felgyógyulása esetén fennen hirdetik majd, hogy ők mentették meg. Életben maradt. Most aztán van keresztény császárunk Keleten is, hogy a nyugati, Gratianus, ne maradjon az egyetlen, így kellett ennek lennie. Elfordultam, s tovább akartam menni, de az ifjú még nem fejezte be mondanivalóját: "Theodosius ediktumot bocsátott ki. Az imént hirdették ki a szenátus csarnokában. Én is ott voltam. Te nem hallottad, uram?" "Sajnos nem. Pedig az uralkodói stílus mindig gyönyörködtet" – válaszoltam udvariasan. "Nem hiszem, hogy ezt élvezted volna. A császár mindenkit eretneknek nyilvánít, aki nem követi a niceai hitvallást." "Sajnos, a keresztény teológia nem tartozik kutatásaim körébe. Az ediktum nyilván nem miránk vonatkozik, akik híven kitartunk a bölcselet ápolása mellett." "Vonatkozik az mindenkire, itt Keleten" – felelte vontatottan az ifjú, s közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. – "Sőt a császár már inkvizítort is kinevezett, hogy megszabja hitünket. A türelem napjainak vége." Elakadt a szavam. Szemembe sütött a nap, minden kavargott előttem, ájulás környékezett vagy még inkább a halál. De két kollégám hangja magamhoz térített. Már a köszöntésükből megállapíthattam, hogy tudomást szereztek az ediktumról, s most kíváncsiak a véleményemre. Nem sok örömük telhetett a válaszomban. "Nem ért váratlanul – mondtam. – Postuma császárnő múlt heti levelében tudatta velem, hogy... " – rögtönöztem folyékonyan. A valóságban persze hónapok óta nem kaptam hírt a császárnétól, de gondoltam magamban, nem árt az ellenség emlékezetébe idézni, mennyire kegyben állok Gratianusnál és Postumánál. Megalázó ugyan, hogy az ember ily szégyenletes védekezésre kényszerül, de hát veszélyes időket élünk. Tegnap nem tartottam előadást. Azon nyomban hazatértem. Mellesleg szólván, most Daphnéban lakom, Antiochia bűbájos villanegyedében, amelyet csendessége miatt sokkal jobban szeretek, mint a várost. Amint öregszem, egyre jobban zavar a lárma, és ha éjszaka felriaszt valami, nagyon nehezen alszom el ismét. Elképzelheted, mily elviselhetetlen lett számomra régi házam a város közepén. Emlékszel, ott rendeztem a fogadást Julianus császár tiszteletére, amikor... De nem, rosszul emlékszem. Hiszen nem is voltál jelen, sőt nagyon is nélkülöztünk! Emlékezetem kezd csúfot űzni belőlem mostanában. Egyre komiszabbul. Sokszor elrakom és sehol sem találom emlékeztetőül szánt feljegyzéseimet, sőt (mily szörnyű ezt beismernem) ha mégis megtalálom őket, gyakran képtelen vagyok kibetűzni tulajdon kézírásomat. Öreg barátom, a kor nem kegyes hozzánk sem. Akár az öreg fa, mi is felülről lefelé sorvadunk. Ritkán járok be a városba, csak hébe-hóba, amikor előadást tartok. Az emberek, bár saját népemről van szó, idegesítenek a hangoskodásukkal, örökös civakodásukkal, a harácsolással, a bujálkodással. Kétségbeejtő léhaság mindenütt. A mesterséges fénnyel nappallá teszik az éjszakát, csaknem minden férfi szőrteleníti magát, úgyhogy nehéz megmondani, melyik a férfi, melyik az asszony... és ezért a városért rajongtam én valaha! De legyünk megértők, és ne felejtsük el, hogy Antiochiában a lakosság sokat szenved a tikkasztó éghajlat tespedésre indító hatásától, meg aztán ne feledkezzünk meg Ázsia közelségéről és legfőképp arról a kártékony keresztény tanról, mely szerint pár csepp vízzel való meghintés (no meg némi ajándék) mindenkiről lemossa a bűnt, mindig és mindenkor. Nos, öreg barátom, itt ülök dolgozószobámban, kitiltott barátaink körében (a görög szerzők műveire célzok, melyek az emberi szellemet kialakították), és most hadd mondjam el, milyen gondolatok forogtak fejemben az elmúlt éjszaka... mert álmatlanul töltöttem az éjszakát, nemcsak az ediktum miatt, hanem két macska is a kétségbeesésbe kergetett viharos párzásával (senki más, csak az egyiptomi képes rá, hogy macskát imádjon). Ma nagyon kimerült vagyok, de épp annyira elszánt is. Szembe kell szállnunk velük. Hogy személy szerint velünk mi történik, az lényegtelen. De az már döntő fontosságú, hogy mi lesz a civilizáció sorsa. Álmatlan éjszakám során számtalan változatban kérelmeket fogalmaztam magamban, amelyekkel új császárunk elé járulhatnánk. Most, miközben írok, itt fekszik előttem az ediktum egy példánya. Szövege rossz hivatali görög nyelv, a püspökök jellegzetes fogalmazása, mert az ő faragatlan nyelvezetük pontosan tükrözi zavaros gondolkodásukat. Eszembe jutnak tanácskozásunk ünnepélyes pillanatai... hol is volt csak? Talán Chalcedonban... Amikor egymás után felolvastuk műveinket, s micsoda gyönyörűség volt az! A gondtalanság napjai soha többé nem térnek vissza. Hacsak nem lépünk sürgősen a cselekvés útjára. Barátom, Priscus, én ma hatvanhat esztendős vagyok, te pedig, ha jól emlékszem, tizenkét évvel vagy idősebb nálam. Mindketten megértük azt a kort, amikor mindennap bekövetkezhet a halál, s nincs mit félnünk tőle, különösen nekünk nincs, hiszen mi egyéb a bölcselet, mint felkészülés a derűs halálra? És ki lenne igaz bölcselő, ha nem az, aki tudja, hogy nincs mit vesztenie, hiszen csak egyszerűen alávetjük magunkat a természet rendjének, melynek amúgy is mindenképpen alá kell vetnünk magunkat, inkább előbb, mint utóbb. Az utóbbi években néhányszor olyan roham fogott el, hogy eszméletemet vesztettem, s legyengültem utána; s itt ez a krónikus köhögés, melyet még fokoz a szokatlanul nedves téli időjárás. Sokszor úgy kifullaszt, hogy azt hiszem, belehalok. A látásom is gyengül, és keservesen kínoz a köszvény. Mindezt csak azért mondom, nincs mitől félnünk, egyesült erővel csapjunk le a keresztényekre, még mielőtt végképp elpusztítják a mi világunkat, melyet annyira szeretünk. Tervem a következő. Tizenhét esztendővel ezelőtt, amikor Perzsiából visszatértél, közölted velem, hogy szeretett barátunk és tanítványunk, Julianus császár, megírta töredékes emlékiratát, amelyet halála után te vettél magadhoz. Sokszor volt szándékomban írni neked, hogy elkérjem annak egy másolatát, pusztán a magam épülésére. Tisztában voltam vele, csakúgy, mint te, hogy nyilvánosságra hozatala szóba sem jöhet, bármennyire népszerű volt Julianus akkor, amint ma is az, noha nem sikerült visszaállítania méltó helyükre az igaz isteneket. Valentinianus és Valens császárok uralkodása alatt politikusan, óvatosan kellett viselkednünk, hogy tovább taníthassunk. De ma a kihirdetett ediktum fényénél csak egyet mondhatok: az óvatosság ideje lejárt! Mi veszteni valónk van egyéb, mint öreg testünk? Viszont elnyerhetjük az örök dicsőséget, ha közreadjuk Julianus emlékiratát, hozzácsatolván a hozzá méltó életrajzát, melyet egyikünk írna meg, te vagy én. Én természetesen közelebbről ismertem értékes tulajdonságait, viszont te voltál mellette Perzsiában, te láttad őt meghalni. Ilyenformán a kettőnk dolga ez, az enyém, aki tanítottam, s a tied, aki bölcselőtársa voltál. Csak mi tehetjük ismét makulátlanná emlékét, mi mutathatjuk meg támadhatatlan érveléssel, mennyire jogos volt harca a kereszténység ellen, írtam én már róla a múltban is, méghozzá vakmerően. Itt különösen arra a méltatásra utalok, melyet közvetlenül a halála után tettem közzé, s amelyről elmondhatom, könnyeket csalt még az elszánt keresztények szemébe is. Röviddel azután kiadtam Julianusszal folytatott levelezésemet. Mellesleg szólván, neked is küldtem egy példányt, és bár küldeményemet sohasem nyugtáztad, remélem, felkeltette érdeklődésedet. De ha véletlenül mégsem vetted volna kézhez, boldogan küldenék belőle ismét. Hosszú éveken át megőriztem Julianus valamennyi levelét, valamint hozzá intézett leveleim másolatát is. Sohasem bízhatunk abban, hogy nagy emberek elteszik leveleinket. S ha aztán elvesznek, kitesszük magunkat annak, hogy csak párbeszédek emlékezetbe vésődött töredékei alapján emlékeznek meg rólunk, amelyeket az utókor homályosan idézget, felében–harmadában (gyakran még úgy sem!). Végül megemlítem még, hogy jelenleg egy nagy szónoki művön dolgozom, melynek ez lenne a címe: Igazságot Julianus császárnak. Művemet Theodosius császárnak szándékozom ajánlani. Tudasd velem mielőbb, egyetértesz-e tervemmel. Ismétlem: nincs semmi veszteni valónk. A világ ellenben sokat nyerhet általa. Az idők jele, hogy Antiochiában már megalakult a Latin Akadémia, és elárasztják a beiratkozók. Hát nem vérfagyasztó? Az ifjúság hátat fordít a hellén tudományoknak a római jog kedvéért, a hivatali karrier reményében. Az én előadásaimat még sokan látogatják, de kollégáim közül többen a szó szoros értelmében az éhhalál küszöbén állnak. Nemrégiben egyik tanítványom (mondanom sem kell, keresztény) tapintatosan bár, de azt ajánlotta, hogy én, Libanius, tanuljak meg latinul! Az én koromban s azok után, hogy egész életemet a görög bölcseletnek szenteltem! Azt feleltem, hogy nem vagyok jogász, és számomra semmi lényeges olvasnivaló nem akad ama csúf nyelven, mely a mai napig mindössze egyetlen költői művet tud felmutatni, s az is csupán silány utánzata nagy Homéroszunknak. Remélem, hogy annyi évi hallgatás után, levelem a legjobb egészségben talál, úgy téged, mint kiváló feleségedet, Hippiát. Irigyellek, amiért Athénban élhetsz, mely a mi világunk szellemi központja. Talán felesleges megjegyeznem, hogy természetesen minden költséget vállalok, ami Julianus emlékiratainak másolásával kapcsolatos. Szerencsére a második díj Athénben lényegesen alacsonyabb, mint itt nálunk, Antiochiában. A könyv mindig azokban a városokban drágább, ahol keveset olvasnak! Utóirat: Amit régóta rebesgettek, most megerősítést nyert. Perzsia nagy királya, Szapor, valóban elhalálozott. Túl volt a nyolcvanon, és csaknem mindvégig uralkodott. Különös véletlen, hogy az a király, aki szeretett Julianusunkat leverte, éppen akkor hal meg, amikor az ő emlékét készülünk teljes épségében helyreállítani. Valaki egyszer közölte velem, hogy Szapor elolvasta Démoszthenész élete című művemet, és nagyon tetszett neki. Mily csodálatos a könyvek sorsa! Világokon, évszázadokon át küzdenek, legyőzik a tudatlanságot, sőt magát a könyörtelen időt is. A mi dolgunk hát életre kelteni Julianust, méghozzá az idők végezetéig! PRISCUS VÁLASZA LIBANIUSNAK Athén, 380. március hava Hogyne, nálunk is közismert az ediktum szövege, de egyetemünkön általában az az érzés uralkodik, hogy bármily szigorú is a hangja, üldöztetéstől nem kell tartanunk. Iskoláink virulnak. A keresztények gyér nyája hozzánk fordul, hogy művelődjék, és én úgy látom, nem sokban különböznek hellénista testvéreiktől. Meg aztán mondhatnám, manapság a fiatalok egyre hasonlóbbakká lesznek egymáshoz. Úgyszólván azonos kérdésekkel fordulnak hozzám, és szinte ugyanazt válaszolják, ha kérdezzük őket. Jóformán tanítani sem merek semmit senkinek, de önmagamnak legkevésbé. Új gondolatom nem is támadt huszonhét esztendős korom óta. Ezért nem is adom közre előadásaimat. Szerintem sokunk puszta hiúságból publikál vagy pedig azért, hogy több hallgatót vonzzon magához. Hetvenhét esztendős fejjel (mert csak kilenc s nem tizenkét esztendővel vagyok idősebb nálad) kiürített kupa lettem már. Ha megkocogtatsz, szánalmasan kongó hangot adok. Fejem éppoly üres, mint ama sír, melyből állítólag kikelt ama bizonyos Jézus. Ma inkább Kratész és a korai künikoszok felé hajlok, jobban mint Platón és a többiek felé. A legkevésbé sem vagyok meggyőződve róla, hogy a világegyetem központjában létezik egy Isteni Egyedülvalóság, a mágia sem vonz már, nem úgy, mint Julianust, aki reménytelenül hiszékeny ember volt. Sokszor gondoltam rá, hogy Maximus kihasználta Julianus jóhiszeműségét. De megvallom, Maximust sohasem szívleltem. Bosszantott, hogyan pocsékolja Julianus idejét az örökös szeánszaival meg a misztikus zagyvaságaival. Egy ízben, mikor ezzel ugrattam a császárt, Julianus kinevetett, s azt felelte: "Ki tudná azt megmondani, milyen ajtón lopakodik be a bölcsesség?" Ami az emlékirat közreadásával kapcsolatos tervedet illeti, éppenséggel nem vagyok bizonyos benne, hogy egy rokonszenvező hangú Julianus- életrajz jelenleg kedvező hatást váltana ki. Theodosius katonai politikát folytat, és püspökei hatása alatt áll. Persze valószínűleg jóváhagyná elődjének életrajzát, csupán azért, mert Julianust a mai napig is nagy becsben tartják; de nem a filozófiája miatt. Julianus azért népszerű, mert fiatal volt, délceg és évszázadunk legsikeresebb hadvezére. Az emberek hihetetlenül bámulják a csaták győztes hadvezéreit, és ez azért van, mert manapság már nincsenek hősök. Theodosius csak azzal a feltétellel engedélyezné az életrajz közzétételét, ha a vallás kérdését teljesen kihagyjuk belőle. Erről egyébként gondoskodnának a püspökei. Nincs a világon könyörtelenebb ember egy keresztény püspöknél, ha az "eretnekség" leküzdéséről van szó, mert ők e névvel illetnek mindent, ami véleményükkel ellentétben áll. És különösen azon a téren, ahol ők éppoly tudatlanok, mint az emberiség általában. Itt a halálra gondolok. Akárhogy is van, nincs szándékomban szembeszállni velük, annál kevésbé, mert én egy ember vagyok, ők pedig sokan vannak. Ami vigasztalásnak szánt szavaidat illeti, igaz ugyan, hogy eljárt felettem az idő, és életem végéhez közeledem, de azért még mindig meglepően jó egészségnek örvendek. Sokan állítják, hogy külsőm nem sokat változott negyvenéves korom óta, s még mindig éppannyira képes vagyok a nemi aktusra, mint régen. Ez a vitalitás elriasztja tőlem Hippiát, aki sokat öregedett az utóbbi években, de úgy látom, nagyon is vonzza a fiatal nőket Athén bizonyos negyedeiben, melyekről nyilván hallottál... és olvashattál is, különösen a milétoszi iskolához tartozó írók regényeiben. Világosan fejeztem ki magam? Nem kívánom elevenen elégettetni magam, vagy megköveztetni, vagy éppen ama keresztény templomok kapujához szögeztetni, melyeket Julianus oly szívesen emlegetett osszárium, azaz "csontház" néven. Te lehetsz felőlem oly elszánt, amennyire csak akarsz, és tiszta szívből tapsolok majd neked. De ami engem illet, nincs szándékomban leírni egyetlen szót sem Julianusról, bármennyire szerettem, s bármennyire felháborít az, hogy különös utat vett a világ folyása, amióta ama kalandor Constantinus eladott bennünket püspökeinek. Julianus emlékirata életének utolsó négy hónapjában íródott. Hierapoliszban kezdett hozzá, 363 márciusában, és írta úgyszólván a perzsiai invázió minden éjszakáján, azazhogy tollba mondta emlékezéseit és ifjúkorára vonatkozó gondolatait. Az eredmény, hogy úgy mondjam, kissé zavaros. Mert Julianus embernek is, írónak is egyaránt túlságosan lobbanékony és impulzív volt. Egyszer kijelentette nekem, nagyon szeretne olyasféle önéletrajzot írni magáról, mint Marcus Aurelius írt. Csakhogy hiányzott belőle az az önfegyelem, mely az írótól megkívántatik. Nagy hatással volt rá Xenophón Anabaszisza is, minthogy Xenophón szinte ugyanazt az utat tette meg, amelyet mi hét évszázaddal később. Julianust nagyon erősen foglalkoztatta a történelem, és vonzották az érdekes látnivalók is. Ennek folytán emlékirata meglehetősen felemásra sikerült, de még így is figyelemre méltó írói készség tükröződik benne sok helyütt. Hogy mégsem vált jobb író belőle, csak azért van, mert nagyon nehéz dolog császárnak, filozófusnak és hadvezérnek lenni egy személyben. Meglehetősen tapintatlanul bánt el mindenkivel. Remélem, megbocsátod majd ezt neki, mert én megbocsátottam. Attól tartott, kevés lesz az ideje, és ezért gyorsan mindent el akart mondani. Ami rejtélyes halálát illeti, erre vonatkozólag van egy teóriám, hogyan történhetett, s majd alkalmas időben közlöm veled is. Tulajdonképpen sohasem tudtam, mit kezdjek ezzel a művel. Julianus halála után minden személyes írását magamhoz vettem, mert attól tartottam, hogy keresztény utódai még esetleg megsemmisítik őket. Természetesen, semmiféle jogcímem nem volt rájuk, de ezt a lopást egy pillanatig sem bántam meg. Nem is említettem senkinek, hogy emlékirat maradt utána, csak mikor már biztonságosan visszaérkeztem Antiochiába, s akkor is egyedül neked mondhattam el azon a napon, amikor elmondtad ragyogó emlékbeszédet. Ékesszólásod annyira megindított hogy megszegtem a magamnak fogadott titoktartást. A kéziratról most pontos másolatot készíttetek. De ami a másolás díját illeti, téves az az értesülésed, hogy az itt olcsóbb, mint Antiochiában. Sőt ellenkezőleg. A költség hozzávetőleg nyolcvan arany solidusra rúg majd, s kérlek, ennyit küldj postafordultával. Amint a teljes összeget kézhez veszem, elküldöm a könyvet. Használd fel tetszésed szerint. De semmiképpen ne említsd senkinek, hogy nekem bármi közöm van ehhez a dologhoz. Pillanatnyilag semmi kedvem sincs mártíromságot szenvedni, s nem hiszem, hogy erre bármikor kedvem támad. Úgy véltem, megírtam neked, hogy kézhez vettem a levélgyűjteményedet. Megkaptam a könyvet, és köszönöm figyelmességedet. Valamennyiünknek nagy szolgálatot tettél azzal, különösen Julianushoz intézett leveleid megőrzésével. Csupa bölcs írás. Nem is ismerek kívüled bölcselőt, aki annyira gondolt volna az utókorra, hogy megőrizze valamennyi levelének másolatát, szem előtt tartván, hogy még hétköznapinak tetsző közlése is örökértékű lehet egész életművének hatalmas szövevényében. Hippia velem együtt jó egészséget kíván neked. LIBANIUS LEVELE PRISCUSHOZ Antiochia, 380. április hó El sem képzelheted, mily örömmel vettem kézhez leveledet ma este. Oly türelmetlenül vártam már, hogy amint a burkolatot akartam leszakítani róla, magát a régen várt ívet is elhasítottam. De megbizonyosodtam róla, hogy nagybecsű leveled csirizzel megragasztható s így megőrizhető. Ez nagy örömömre és megnyugvásomra szolgált, hiszen valamennyi közlésed nagy szellemedre vall, és azt a hellén gondolkodást tükrözi, melynek fenn kell maradnia az utánunk következők számára. Mindenekelőtt gratulálok neked, amiért szexuális tekintetben változatlanul oly kitűnő erőben vagy. Bennünket, akik ebből kimaradunk, mindig lelkesít, ha azt halljuk, vannak még kivételes emberi lények, akik mentesek a mi erőink oly szánalmas gyengülésétől. Te nyilván az istenek kegyeltje vagy, és mert élvezed ezt az adományt, nyolcvanesztendős korodban bizonyára nem fogsz felsóhajtani, amint Szophoklész tette: "Végre megszabadultam e kegyetlen, ostoba zsarnoktól!" A te zsarnokod nyilván kellemes társad is, s annál inkább élvezheted, mert Hippia is hozzájárul. Nem sok olyan feleség akad, aki megadja filozófus férjének azt a szabadságot, hogy részt vegyen Athén ama rendkívül művelt hölgyeinek esti összejövetelein, melyeket tanulmányaim évében magam is annyira élveztem. Ma már persze csak a bölcseletnek és a közügyeknek szentelem életemet. Aphrodité örömeit hagyom az ifjabbaknak... Fiatalembereknek, és most már, kedves Priscusom, neked is, aki képes vagy kartávolságnyira feltartóztatni a múló időt! Szerencsés ember! És szerencsések az ifjú leányok is, amiért annyira szereted őket! Legutóbbi levelem óta nem töltöttem tétlenül az időt. A konstantinápolyi praetori praefectus útján hivatalosan audienciára jelentkeztem a császárnál. Theodosius mindeddig alig találkozott néhánnyal a magunkfajtájúak közül. Már csak azért is, mert Hispániából, e kultúrában nem éppen jelentős országból származik. Amellett katonai családból való, és semmi jel nem mutat arra, hogy filozófiai tanulmányokat folytatott volna. A politikán kívül leginkább a birkatenyésztés iránt mutat érdeklődést. De hát még csak harminchárom éves, és a rendelkezésünkre álló, megbízható értesülések szerint békés természetű. Ámbár erre semmiképp sem szabad építenünk. Hányszor tapasztalhattuk a múltban, s mekkora döbbenettel, hogy királyi sarjak, bár addig csak jót hallottunk felőlük, mihelyt trónra emelték őket, szemünk láttára szörnyeteggé váltak. Az elhunyt Valens például vagy akár Julianus testvére, Gallus, e bájos és kedves ifjú, aki rémuralmat hozott a Keletre, miután II. Constantius császár Caesarrá tette. Ezúttal is, mint mindenkor, fő az óvatosság. Mindenekelőtt azzal a kérdéssel állunk szemben, minő nyomatékkal szándékozik Theodosius érvényt szerezni ediktumának? Általában azt tapasztalhattuk ama császároknál, akik túlságosan hallgatnak püspökeikre, hogy épp azzal a civilizációval bánnak legméltánytalanabbul, mely létrehozta őket. Következetlenek, de hát a logika sohasem tartozott a keresztény hit erős oldalai közé. Kirívó képtelenség ez a paktálás uralkodóink és a püspökök között. Császáraink azzal tetszelegnek maguknak, hogy ők a római impérium első hivatalnokai, s a hatalmat a szenátus révén gyakorolják. És bár a valóságban már egy évszázada nem vagyunk rómaiak, e forma mégis fennmaradt. Azt hinné az ember, ezzel már önmagában véve is lehetetlen, hogy egy uralkodó, aki az Augustus nevet viseli, keresztény legyen, legalábbis addig, míg Rómában a szenátus épületében ott áll a győzelmi oltár. Hiszen ez a következetlenség éppúgy nem fér össze a keresztény felfogással, mint a nyári napfény a gomolygó felhőkkel. Én mint tanító, már réges-rég megszűntem érvelni ellene; mivel hallgatóim nagyrészt keresztények, azt hiszem, még hálás is lehetek nekik, amiért hozzám járnak, és tőlem tanulják azt a filozófiát, melyet hitük elvet. Komédia ez, Priscus, vagy inkább tragédia! Egyelőre azonban nem tehetünk mást: várunk s meglátjuk, hogyan lesz. A császár egészsége napról napra javul, s általában úgy vélik, hogy tavasz végére hadba száll a gótok ellen, akik állandóan veszélyeztetik útvonalainkat Makedónia felé. Ha valóban az északi hadjárat mellett dönt, akkor csak a nyár végén vagy ősszel tér vissza Konstantinápolyba. Ez esetben kénytelen lennék Thesszalonikében, vagy ami még rosszabb, a táborban találkozni vele. Ha így alakul a dolog, alighanem az lesz életem utolsó utazása. Mert egészségi állapotom, ellentétben a tiéddel, folyvást hanyatlik. Köhögési rohamaim után olyan gyengeség fog el, hogy valósággal a sírba kívánkozom. Ráadásul kezem fején és alsókaromon különös bőrkiütés terjedt el, azt hiszem, annak következtében, hogy a múlt héten állott lepény halat ettem. (Emlékezz csak Diogenészre s a végzetes polipra!) De az is lehet, hogy ez külső megnyilvánulása egy bomlási folyamatnak, mely a vérben megy végbe. Mennyire szeretném, ha Oribasius most itt lenne Antiochiában! Ő az egyedüli orvos, akiben megbízom, s ebben is csak Julianus véleményéhez csatlakozom, mert ő szokta mondani: ,,Aszklépiosz isten olyan titkok birtokába juttatta Oribasiust, melyek csak a mennybéliek előtt ismeretesek." Évek óta készítem a jegyzeteket Julianus életrajzához. Most mind itt van előttem. A teljes anyag végső rendezésre vár... De természetesen, hiányoznak hozzá az ő emlékezései. Nagyon kérlek, küldd el, amint elkészül a másolat. Ezen szeretnék dolgozni a nyáron, mivel előadásokat már nem tartok. Tanácsosabbnak láttam visszavonulni, míg meg nem bizonyosodunk felőle, honnan fúj a szél. Talán felesleges is mondanom, hogy Antiochia nem vett tudomást az ediktumról. Különben is, emlékezetem szerint, Antiochia császári parancsnak mindig csak olyankor engedelmeskedett, ha az kardhegynyi távolságból hangzott el. Sokszor intettem is az itteni szenátust, mondván, hogy a császárok nem kedvelik az engedetlenséget. De a mi népünk azt hiszi, hogy felette áll a törvénynek és a megtorlásoknak. Az okos mindenkor sokkalta nagyobb esztelenségekre képes, mint az ostoba. Reszketek Antiochiáért, noha jelenleg hasznát látom, hogy nem hajlandó meghajolni a császári rendeletek előtt. Ez ideig nem került sor incidensekre. Keresztény barátaim éppúgy látogatnak, mint eddig (meglehetősen sokan vannak, és régi tanítványaim között ma már több püspök is akad... a sors különös iróniája). Kollégáim, akik változatlanul folytatják előadásaikat, úgy mondják, hogy hallgatóságuk nemigen változott. A következő lépést Theodosiusnak kell megtennie, azaz, hogy pontosan fejezzem ki magam, a püspököknek. Szerencsénkre, mind ez ideig annyira lefoglalta őket az egymás elleni hajsza, hogy felőlük életben maradhattunk. De ha figyelmesen elolvasom az ediktumot, a sorok mögött vérfürdőt gyaníthatok. Theodosius különösen heves indulattal fordul a néhai Arius pap hívei ellen, mondván, hogy a galileánusoknak feltétlenül egyetlen, illetve egyetemes tanítást követő egyházuk legyen... amit katolikus egyháznak neveznek. Ennek ellensúlyozására meg kell írnunk Julianus életének igaz történetét. Szövetkezzünk, és egyesült erővel fonjuk meg végső apollói koszorúnkat a filozófia homlokára, hősiesen szembeszállván a téllel, mely e késői időszakban viharral fenyegeti az egész világot. Szeretném, ha az utánunk következők tisztán látnák, milyen reménységeket fűztünk az élethez; ha megvilágosodna előttük, hogy az általunk annyira szeretett Julianus mily közel jutott céljához, s csaknem sikerült feltartóztatnia a galileánus járványt. Ilyen mű, ha jól csináljuk, olyan lehet, mint az ősszel elvetett mag, mely átvészeli a hideget, s a tavaszi napsütés éltető melegének hatására kisarjad. Úgy látom, a másolási díjak Athénban hihetetlenül magasra szöktek tavaly óta, mikor legutóbb ilyen munkát végeztettem. A nyolcvan arany solidust elképesztően nagy árnak tartom oly kis terjedelmű könyvért, melyet csak töredéknek nevezel. Az elmúlt nyáron harminc-solidust fizettem egy Plotinusért, melynek terjedelme véleményem szerint háromszorosa lehet annak, amennyire Julianus emlékezése tehető. E levelemhez, melyet egy barátom által küldök neked, ki holnap szándékozik hajóra szállni Athén felé, harminc arany solidust csatolok számodra. És ismét legjobb kívánságomat küldöm az általam oly nagyrabecsült Hippiának, valamint neked is, öreg barátom és harcostársam a filozófia csatáiban. PRISCUS LEVELE LIBANIUSHOZ Athén, 380. június hó Tanítványom, Glaukón által küldöm Julianus császár önéletírásának csaknem felét. Ennek másolása teljesen felemésztette a kézhez vett harminc aranyat. Amint megkapom a még szükséges ötven solidust, nyomban megküldöm a könyv még hátralevő részét. Azt kell gondolnom, hogy azt a másolást, amelyet Athénban tavaly nyáron végeztettél, nyilván egy lelkes híved vállalta olyan olcsón. Alighanem így kívánta kifejezésre juttatni, milyen nagyra becsül téged, aki oly sokkal öregbítetted a bölcselet és a retorika tudományát. Nem osztom pesszimizmusodat új császárunk személyét illetően. Aligha várhatjuk, hogy ő pontosan az az egyéniség legyen, akit mi választottunk volna, ha ránk bízzák a császár megválasztását. No, de mikor bízzák a császárválasztást a hozzánk hasonlókra? Julianus trónralépése is Fortuna műve volt, ama istenasszonyé, aki arról nevezetes, hogy nem szívesen avatkozik az emberek ügyeibe. S nyilván nem remélhetjük, hogy életünk folyamán második Julianus akad. Legyünk ezzel tisztában. Legutóbbi levelem óta magam is tanulmányoztam az ediktumot. Bár hangja némileg szigorúbb annál, amit megszoktunk Constantinustól, úgy hiszem, egyelőre csak ama keresztények esnek áldozatul, akik Ariust követik. Persze, lehetséges, hogy tévedek. Politikai kérdésekben csaknem mindig tévedek; ez a gyengém nyilván filozofikus vérmérsékletemből ered. Mindenesetre reménységgel tölt el, hogy a császár tavaly a "költő" Ausoniust consullá nevezte ki. Ismered? Bizonyos vagyok benne, hogy olvastad műveit. Ha nem, olvasd el, jó mulatságot szerzel magadnak. A legutóbbi időben aprólékosan tanulmányoztam pályafutását. Egy bordeaux-i jómódú orvos fiaként lépett ki az életbe. Csodálatos szerencséje azzal kezdődött, hogy Valentinianus császár nevelőként fogadta udvarába, fia, Gratianus mellé. Ausonius kifejezésével élve: "A királyi gyermek gyengéd lelkét formába öntötte." Mikor a királyi sarjból császár lett, nevelőjét azzal jutalmazta, hogy előbb Gallia praetori praefectusává tette, az elmúlt évben pedig consullá nevezte ki. Mindezt azért említem, mert Ausonius nemcsak jóindulattal viseltetik irántunk, hanem igen jelentős a befolyása mind Gratianusra (akit olyannyira lefoglal Galliában a vadkanok hajszolása, hogy nem ér rá velünk törődni), mind Theodosius császárra. Nyilván ő az a személyiség, aki felé neked közeledned kell. Nemrég elküldtem rabszolgámat, nézzen körül a könyvtárakban, mi lelhető fel Ausoniustól. Egy targoncára való könyvvel tért vissza. Ausoniust előbb olvasni kell, hogy higgyen benne az ember! Mint költő, nincs olyan téma, amit ő túlságosan triviálisnak találna. Mint udvaronc, nincs oly hízelgés, amit túlzottnak ítélne. Írt egy tűrhető tájleírásszerű költeményt a Moselről, de engem nem túlságosan érdekelnek a folyók. Ami egyéb írásait illeti, mondhatnám, kitűnnek unalmasságukkal, különösen azok a versek, amelyek Valentinianus kívánságára készültek. A császár által választott témák között meg kell említeni a Duna forrásvidékét (Ausonius nem a maga ízlése szerint választotta meg a helyet, de sikeresen írta meg), továbbá megverselte a húsvétot, és talán mind között a legjobb az a négy ódája, amelyet a császár négy kedvenc lováról írt. A lovakról szóló ódák közül egyet lemásoltam, és Hippia fel szokta olvasni nekem, ha túlságosan erőt vesz rajtam a depresszió, így kezdődik: "Ó, hollószín mén, melynek az a szerencse jutott, hogy hátán hordhatja az isteni Augustus aranyos csípőjét és Marséhoz hasonló domborulatait..." Meg sem tudnám mondani, mikor élveztem verset ennyire. Csatolok számodra is egy másolatot. Mindenesetre azt ajánlom, keresd fel Ausoniust mielőbb, és természetesen ne feledd közölni vele, hogy bámulója vagy költészetének. A helyesen alkalmazott szemforgatás a kellő percben erénynek nevezhető. Esténként sohasem járok társaságba. Az a városnegyed, melyre levelemben céloztam, nem az elegáns Szardész utca, hanem az Agora közelében a prostituáltak városnegyede. Nem járok társaságba, mert utálom a hölgyek művelt társalgását, különösen az athéni hölgyekét, akik Periklész hetérái utódainak képzelik magukat. Társalgásuk kétségbeejtően hivalkodó és mesterkélt. A vacsorájuk ehetetlen, és ki tudja miért, ők maguk egyre laposabbak, sőt még csökevényes bajusz is kiütközik rajtuk. Kétségkívül Aphrodité bosszúja ez a társalkodó művelt hölgyeken. Csendesen éldegélek otthonomban, s néha-néha ellátogatok az említett negyedbe. Hippiával sokkal jobban megértjük egymást, mint azelőtt. Talán mindig is az vonzott benne legjobban, hogy utálja az irodalmat, szolgákról, ételekről, a rokonságról beszélget velem, és ez engem nagyon pihentet. Meg aztán egy gót leányt is házamba fogadtam, tizenegy éves lehetett, mikor megvásároltam. Ma már gyönyörű nő, magas, remek termetű, szeme szürke, mint Athéné istennőé. Soha nem beszél. Az a szándékom, hogy férjet vásárolok neki, és felszabadítom mindkettőjüket hálából azért, mert oly derűsen eleget tesz kívánságaimnak, ami neki sokkal kevesebb gyönyörűséget okoz, mint nekem. Többnyire így van ez a Platón-féle legocsmányabb állatok nőnemű részéhez tartozóknál. De Platón különösen undorodott a nemi közösüléstől férfi és nő között. Mi Platónt szinte már istenségnek tekintjük, de szerintem inkább olyan lehetett, mint régi barátunk, Iphiklész, aki már oly botrányosan fut fiatal fiúk után, hogy úgyszólván éjjel-nappal fürdőkben tölti életét, és a fiúk a "filozófia királynője" csúfnéven emlegetik. Nagy sajnálattal hallom, hogy egészséged hanyatlik, de hát erre számítani kell a mi korunkban. A bőrkiütést, amit említettél, valószínűleg a hal okozta. Azt ajánlom, tarts diétát, élj csak kenyéren és vízen, de egyikből se fogyassz sokat. Amint a pénzt megkapom, elküldöm az emlékezések hátralevő részét. Bizonyára felzaklat és elszomorít majd. Kíváncsian várom, miként használod majd fel az anyagot. Hippia velem együtt jó – vagy mondjam inkább azt, hogy az eddiginél jobb – egészséget kíván. Mint látni fogod, Julianus írásában a keresztényeket mindvégig "galileánusoknak" nevezi, templomaikat pedig "csontház" néven emlegeti. Az utóbbi kifejezést azért használja, mert a keresztények valósággal nekrofiliás mániával tárolják halottak maradványait. Úgy hiszem, helyes lenne, ha ebben változtatnál a szövegen, és a csontház helyett inkább a templom s a galileánusok helyett inkább a keresztények kifejezést állítanád vissza. Sosem helyes az ellenséget kicsinyes módon sértegetni. Imitt-amott láthatod a margón megjegyzéseimet, remélem, nem ítéled majd őket túlságosan jelentékteleneknek. II. JULIANUS AUGUSTUS EMLÉKEZÉSEI Nagybátyám, Constantinus császár, akit Nagy melléknévvel emlegetnek, s aki hatesztendős koromban halt meg, nagy tanulsággal szolgált nekem, mégpedig azzal, hogy fölöttébb veszedelmes a galileánusok bármelyik csoportjához tartozni, mert ők a valóban szent dolgok megdöntésére vagy legalábbis elködösítésére törekednek. Nagyon kevéssé emlékszem Constantinusra, bár egy ízben elébe vezettek, s bemutattak neki a Szent Palotában. Homályosan fel tudom idézni egy erősen illatosított óriás alakját, merev, drágakövekkel ékített díszruhában. Bátyám, Gallus később gyakran emlegette, hogy le akartam rántani a császár parókáját. De Gallus mindig kegyetlen tréfákat űzött velem, és erősen kétlem, hogy igazat mondott. Ha valóban megcibáltam volna a császár parókáját, minden bizonnyal megharagudott volna rám, mert külsejére oly hiú volt, akár egy asszony; ezt egyébként még galileánus bámulói is elismerik. Anyámtól, Basilinától örököltem a tanulás szeretetét. Nem ismertem őt, röviddel születésem után halt meg, 331. április 7-én. Július Julianus praetori praefectus leánya volt. Arcképei után ítélve jobban hasonlítok hozzá, mint apámhoz, ugyanolyan egyenes orrom és meglehetősen telt ajkam van, nem úgy, mint a császári Flaviusoknak, akikre a vékony, horgas orr és keskeny, legörbülő száj jellemző. Constantius császár (unokatestvérem és elődöm) tipikus Flavius volt. Nagyon hasonlított atyjához, Constantinushoz, csak jóval alcsonyabb volt nála. Viszont a Flaviusoktól örököltem az erős mellkast, meg a vastag nyakat; hegylakó illír őseink voltak ilyen alkatúak. Anyám, noha galileánus volt, rajongott az irodalomért. Az eunuch Mardonius volt a tanítója, aki később az én nevelőm is lett. Mardonius szoktatott rá, hogy szerényen, földre szegzett szemmel járjak, nem pedig kevélyen, szinte firtatva, hogy milyen hatást keltek másokban. Önfegyelemre is nevelt, csaknem mindenben; főként arra törekedett, hogy tartózkodjam a sok beszédtől. Szerencsére most, hogy császár lettem, mindenki nagyon élvezetesnek tartja társalgásomat! Arról is meggyőzött Mardonius, hogy elfecsérelt idő, amit színházra, versenyekre, játékra vesztegetek. És végül Mardoniustól, aki galileánus létére rajongott a hellenizmusért, tanultam meg szeretni Homéroszt, Hésziodoszt, Platónt és Theophrasztoszt. Jó tanító volt, bár szigorú. Unokatestvéremtől és elődömtől, Constantius császártól tanultam meg a színlelést, igazi gondolataim leplezését. Szörnyű lecke volt, de ha meg nem tanulom, aligha élem túl huszadik életévemet. Constantius 337-ben megölette apámat. Mi volt apám bűne? Az, hogy vérrokonságban állott a császárral. Engem csak azért kímélt meg Constantius, mert mindössze hatesztendős voltam akkor. Féltestvéremet, Gallust, aki már tizenegy éves volt, azért nem tette el láb alól, mert beteges gyermek lévén, senki sem gondolta, hogy életben marad. * Elismerem, hogy megpróbáltam utánozni Marcus Aurelius stílusát, de nem sikerült, mert híján vagyok az ő jóságának és tisztaságának. De más okból sem sikerült. Neki megadatott, hogy ama nemes dolgokat írja meg, melyeket nemes családjában és jó barátoktól tanult. Én pedig kénytelen vagyok keserves tapasztalatokról írni, melyeket gyilkos családban és fertőzött korban éltem át. S e kort elviselhetetlenné teszi egy szekta türelmetlensége és torzsalkodása, s ezen belül igazi célja megdönteni azt a civilizációt, melynek első hangjai a vak Homérosz lantján csendültek fel. Én tehát nem vagyok Marcus Aurelius, sem kiválóságban, sem élményekben. Saját hangomon kell hát szólnom. * Anyámat nem ismertem, de apámra emlékszem. Július Constantius magas, tiszteletet parancsoló férfi volt. Legalábbis én akkor rendkívül magasnak láttam. Szobrai után ítélve, ma úgy gondolom, valamivel talán alacsonyabb lehetett, mint én most, és talán testesebb is. Nagyon gyögéden bánt Gallusszal és velem, valahányszor találkoztunk vele, de ez nem esett meg gyakran, mivel többnyire úton volt, teljesítvén kisebb küldetéseit, melyekkel a császár megbízta. Itt említem meg, hogy egy időben úgy vélték, apámnak több joga volt a trónra, mint féltestvérének, Constantinusnak. De soha nem tiltakozott emiatt. Természettől fogva szelíd volt, gyenge volt: el is pusztították. Constantinus 337. május 22-én elhalálozott Nikomédiában, s erre nyilván maga sem számított, mivel éppen gyógyvíz-kúrát tartott Hellénopoliszban, s az előjelek alapján hosszú életet jósoltak neki. Halálos ágyához hívatta unokabátyánkat, Eusebius püspököt, hogy megkeresztelje. A püspök megérkezése előtt állítólag idegesen felkiáltott: "Tisztázni akarok minden félreértést." Ez persze tökéletesen rávall. Nem az az ember volt, aki Arisztophanész tréfás kifejezésével élve, nem fordít fel minden követ. Constantinus sohasem volt igaz galileánus; csupán arra használta fel a kereszténységet, hogy kiterjessze uralmát az egész világra. Ravasz ember volt, hivatásos katona, meglehetősen műveletlen, a filozófia végképp nem érdekelte, fonák ízlését hitelvi vitákban élte ki; nagy gyönyörűséggel élvezte a püspökök eszeveszett handabandázását. Constantinus végakarata szerint birodalmán három fia osztozott meg, akiket már előbb caesari rangra emelt. (Ma ezt minden iskolás gyermek tudja; de így lesz-e mindig?) A huszonegy esztendős II. Constantinusnak Gallia jutott. A húszéves Constantius a keleti tartományt, a tizenhat éves Constans Itáliát és Illyricumot kapta. Mindhármukra automatikusan átszállt az Augustus cím. Meglepő, de a világnak ez a felosztása teljes békességben ment végbe. Közvetlenül a temetés után (én még kicsi voltam ahhoz, hogy jelen lehessek) II. Constantinus nyomban visszavonult fővárosába, Viennába. Constans Milánóba indult, Constantius pedig átvette a Szent Palotát Konstantinápolyban. Megkezdődött a gyilkosságok sorozata. Constantius azt állította, hogy merényletet terveztek élete ellen, mégpedig Theodora gyermekei. Theodora Constantius Chlorusnak, Constantius nagyapjának törvényes hitvese volt. Constantius Chlorus ágyasát, Helénát, Constantinus anyját, akkor tették félre az útból, mikor fia a császári bíbort elnyerte. Elismerem, mindez nagyon zavarosnak hangzik annak, aki olvassa. De számunkra, akiket fogva tart e háló, oly halálosan világos, mint a légynek a pókháló. A jószágkormányzó helyeselt. Most unokabátyánkról, Eusebius püspökről mondtak valamit mind a ketten, hangsúlyozván, hogy ugyancsak "biztonságos". Tovább bámultam a szökőkút szobrát: a múlt századból való görög munka volt, delfinháton ülő nimfát ábrázolt, s a víz a delfin torkából zubogott a medencébe. Most, amikor mindezt felidézem, hirtelen megvilágosodik előttem, miért állíttattam hasonló szökőkutat párizsi kertembe, otttartózkodásom idején. Vajon mindent fel tud idézni az ember, ha nagyon igyekszik? (Megjegyzés: a szökőkút másolatát fel kell állíttatni Konstantinápolyban, ha az eredeti már nincs meg.) Ezek után apám suta simogatással utamra bocsátott; semmi utolsó szó, semmiféle illetlen érzelgés. Ilyen a félszegség. Vacsoráztam éppen, mikor katonák szállták meg a házat. Mardonius megrémült. Annyira csodálkoztam az ijedtségén, hogy eleinte nem is értettem, mi történik körülöttem. Mikor meghallottam a katonák lépteit az átriumban, talpra ugrottam. – Mit jelentsen ez? Kik jöttek? – kérdeztem. – Ülj csak vissza – intett Mardonius. – Ne mozdulj. Meg se mukkanj. – Szakálltalan eunuch arca, amely ezernyi barázdájával olyan volt, mint a gyűrött selyem, most hirtelen halottsápadtra vált. Elhúzódtam tőle, úgy megdöbbentett a rémülete. Esetlenül igyekezett utamat állni, de én, mivel jobban megijesztett rémülete, mint az idegenek lármája a házban, utána futottam az akkor már üres átriumba. Az átriumon túl, az előcsarnokban síró rabszolganőbe ütköztünk. A kapu nyitva állt. A kapus az ajtófélfához tapadt, mint akit odaszögeztek. A halk asszonyi sírást túlharsogta a fegyveresek zaja, amely most már az utcáról hangzott: bőrnyikorgás, egymáshoz ütődő fémek csörrenése, az utca kövéhez verődő vastag csizmatalpak ütemes koppanása. A portás igyekezett visszatartani, de kirántottam magam a kezéből, s kiszaladtam az utcára. Fél háztömbbel odébb apámat láttam, amint katonai alakulat fogta közre, amelyet egy fiatal tribunus vezetett. Kiáltozva utánuk rohantam. A katonák nem álltak meg, csak apám fordult félig hátra, menetközben. Arca sápadtabb volt a fahamunál is. Félelmetes hangon, fenségesen, akár Zeusz, amilyen hangot soha nem hallottam tőle azelőtt, így kiáltott rám: – Fordulj vissza, de rögtön! Némelyek azt állítják, csakugyan terveztek összeesküvést, de én kétlem. Abban az egyben bizonyos vagyok, hogy apám fejében cselszövés terve soha nem fordult meg. Soha nem emelt szót az ellen, hogy féltestvére, Constantinus lett a császár. Miért tiltakozott volna hát, amiért a fiát is trónra emelték? Annyi bizonyos, hogy azon az iszonyú nyáron Theodorának tucatnyi leszármazottját tartóztatták le és végezték ki nagy titokban, közöttük apámat is. Apám letartóztatása napján a Szent Palota kertjében sétálgattam Mardoniusszal. Arra nem emlékszem, hol volt akkor Gallus; valószínűleg lázas betegen ágyban feküdt. Valami okból, mikor visszatértünk Mardoniusszal, ezúttal a főbejáraton léptünk be, nem a hátsón, mint máskor. Kellemes este volt, és megint csak a szokástól eltérően odamentem apámhoz, aki az átriumban jószágkormányzójával tárgyalt. Ma is emlékszem a fehér és vörös rózsákra, melyek befutották az oszlopok közötti rácsozatot. Nos... mi egyébre emlékszem még? Egy oroszlánlábú székre. Egy kerek márványasztalra. A sötét bőrű hispán jószágkormányzóra, aki apám balján támlátlan széken ült, papírnyalábbal az ölében. Most, mikor diktálom e sorokat, hirtelen mindenre világosan emlékszem. Pedig e pillanatig, mily különös, feledésbe borultak a rózsák, csakúgy mint apám arca, mely most ismét teljesen világosan áll előttem. Mily furcsa játékra képes az emlékezet! Apám pirospozsgás volt, szürke szemű, s bal orcáján félhold alakú sebhely látszott, de csak halványan. – Ez a javarésze a birtokomnak – mondta jószágkormányzójához fordulva –, jól viseld gondját. – Fogalmam sem volt róla, miről van szó, de abban bizonyos vagyok, hogy nyugtalanság fogott el. Igen ritkán esett meg, hogy apám szólt hozzám. Nem szeretetlenségből, csak azért, mert még nálam is fél.szegebb és bátortalanabb volt, és nem értette a módját, hogyan kell bánni gyermekekkel. Madárcsicsergésre is emlékszem – igen, mintha ma szólnának a faágakon. Apám beszélt hozzám, de én a madarakra figyeltem, meg a szökőkútra, pedig világosan érteztem a levegőben a különös, fenyegető veszélyt. Azt mondotta apám, hogy Nikomédia "biztonságos", s én azon tűnődtem, ugyan mit jelent ez a szó? Félholtan torpantam meg az utca közepén, alig néhány lépésnyire tőle. A tribunus is megállt, és kíváncsian nézett rám. Apám akkor feléje fordult, és parancsoló hangon ennyit mondott: – Menjünk tovább. Ez nem gyereknek való látvány! A tribunus elvigyorodott: – Nem sok idő telik bele, érte is eljövünk. Portásunk utánam szaladt, elkapott, és hiába ordítottam, kapálóztam, ölben visszavitt a házba. Néhány nappal ezután a Szent Palota egyik borospincéjében lefejezték apámat. Vádat nem emeltek ellene. Tárgyalást nem tartottak. Nem tudom, hol temették el, eltemették-e egyáltalán. * Érdekes, hogy így írás közben mennyi különös, apró részlet világosodik meg előttem. Például a tribunus vigyorgása, melyre húsz esztendőn át sohasem emlékeztem. S most egyszer csak eltűnődöm: ugyan, mi lett abból a tribunusból? Hol lehet ma? Ismerem vajon? Egyike talán generálisaimnak? Victor lett volna? Vagy talán Jovianus? Mindkettő abban a korban van most... Mindegy, hagyjuk a múltat, s tartsuk meg csupán e lapok számára. A bosszúállásnak is véget kell vetni egyszer, s ki más vessen neki véget, ha nem az uralkodó. Hamarosan megértettem, mit jelentett apám töredékesen hallott megbeszélése jószágkormányzójával. Úgy döntöttek, hogy bennünket elküldenek unokabátyámhoz, Eusebiushoz, Nikomédia püspökéhez, őt tették meg gyámunkká. Apám letartóztatását követő napon Mardonius szekérre rakott bennünket Gallusszal, csupán néhány ruhadarabot vittünk magunkkal. Meg sem álltunk az ötven mérföldnyi úton Nikomédiáig, csak lovakat váltani. Egyszer lovaskatonák állták utunkat. Mardonius reszkető hangon közölte velük, hogy Constantius császár személyes védelme alatt állunk. Továbbengedtek. Egész nap és egész éjszaka utaztunk. Az az éjszaka! Gallust úgy kiverte a láz, hogy kis híján belehalt. Önkívületben, a láz démonaitól gyötörve vergődött a szekér fenekére terített szalmazsákon. Mardonius ecetbe áztatott vászondarabot borított égő arcára, éreztem az ecet savanyú szagát... S az ecet ma is mindig ezt a szörnyű éjszakai emléket idézi fel bennem. Egyszer megérintettem Gallus arcát, s olyan forrónak éreztem, mint a napon száradó nedves ruhaneműt. Aranyszőke haja egészen sötét lett a verítéktől; folyton hadonászott, álmában vagy önkívületében kiáltozott és sírt. Mindvégig ébren ültem a padon Mardonius mellett. Hepehupás vidéki utakon döcögtünk, éreztem az éjszaka melegét, s a telihold szinte nappali világosságot árasztva, sárga fényt vetett elénk, mint hajóknak a jelzőtűz. Egész éjszaka szótlan maradtam. Bár csak hatéves voltam, egyre ezt mondogattam magamban: most meg fogsz halni! És eközben folyvást azon tűnődtem, milyen lehet a halál. Azt hiszem, azon az éjszakán vált belőlem filozófus. Mert gyermekségemben és tudatlanságomban sokkal több kíváncsiság volt bennem, mint amennyi félelem. Ma úgy vélem, a kétségbeesett menekülés az ismeretlen tájon egy kicsit talán kellemes izgalmat is okozott nekem azzal az arany holddal s lábamnál a vergődő Gallusszal, aki könyörgött, adjak botot a kezébe, hogy elkergesse a démonokat. * Csodálatos módon ezt is túléltük. Öt esztendőt töltöttünk ezután Gallusszal Eusebius püspöknél előbb Nikomédiában, majd Konstantinápolyban. Eusebius komoly, idős férfi volt, és bár nem kedvelte a gyerekeket, jól bánt velünk. Sőt ennél többet is tett: eltiltotta Constantiust attól, hogy akár a közelünkbe is kerüljön, s a császár megfogadta szavát, mivel Eusebius valóságos nagyhatalom volt a galileánus hierarchiában. Két évvel azután, hogy gyámunkká nevezték ki, neki jutott a konstantinápolyi püspöki szék, melyből haláláig kormányozta a keleti egyházat. A gyerek mindent megszokik. Egy ideig hiányoltuk apánkat, de aztán megfeledkeztünk róla. Mardonius mellettünk maradt összekötő kapocsként régi életünkhöz, s anyám testvérbátyja, Julianus is gyakran felkeresett bennünket. Nagybátyám kedves hivatalnok volt, élvezettel számolt be mindenféle cselszövésről, s hozta a híreket a világ folyásáról, ő közölte velünk, hogy Constantius a birodalomban egyeduralomra törekszik. 340- ben történt, hogy Constans és II. Constantinus között kenyértörésre került a sor, kitört a háború. II. Constantinust tőrbe csalták, majd kivégezték Aquileiában. Constans a Nyugat egyedüli ura lett. Ezután egy Magnentius nevű hadvezér önmagát kiáltotta ki Augustusnak, elkergette Constanst Autunból a Pireneusok közé, s ott meg is ölték 350 telén. Nyugaton zűrzavar lett úrrá. Magnentius kétségbeesetten igyekezett összetartani lopott birodalmát, viszont a Duna vidékén egy Vetranio nevű hadvezér magát kiáltotta ki császárrá. El kell ismerni, hogy Constantius remek érzékkel tájékozódott a polgárháborúk bonyolult útvesztőiben. Mindig tudta, mikor kell lesújtania, s ami még ennél is fontosabb, azt is, kire sújtson le. Mindig győzött. Sokszor gondoltam rá, ha életben marad, valószínűleg velem is éppúgy elbánt volna, mint a többiekkel. Két bitorlóval állván szemközt, Constantius hadba szállt 350-ben. Vetranio mindjárt az első összecsapáskor megsemmisítő vereséget szenvedett, de történetünkben egyedülálló módon életben maradt. Magnentius viszont Mursánál, 352. szeptember 28-án szenvedett vereséget. Ez történelmünk végzetes napja maradt. Hadseregünk még máig sem heverte ki, hogy katonáink színe-java, ötvennégyezer ember veszett oda. Mondanom is fölösleges, hogy e császárok és bitorlók közül egyet sem ismertem. Arra sem tudok visszaemlékezni, hogy unokatestvéreimmel, Constansszal vagy II. Constantinusszal valaha találkoztam volna. Én Constantiust is csak akkor láttam először, mikor már tizenhatodik életévemet betöltöttem. Ezt a találkozást az alábbiakban majd részletesen ismertetem. Míg az uralkodók cselszövésekbe és háborúkba bonyolódtak, Mardonius gondosan nevelt. Szigorú, de szellemet élénkítő tanító volt. Nagyon szerettem. Gallus viszont utálta, de ő előbb-utóbb csaknem kivétel nélkül mindenkit megutált. Egyszer, mikor nagyon kívánkoztam kocsiversenyre, Mardonius így felelt: "Ha versenyről akarsz tudni, vedd elő Homéroszt. Amit az életben látsz, soha nem ér fel azzal, ahogyan ő ír versenyekről, de bármi másról is." Dühítő parancs egy gyermeknek, de bölcsnek bizonyult. Bizony, felnőtt férfi voltam már, amikor színházba vagy arénába kezdtem járni, akkor is csak azért, mert nem akartam távolmaradásommal másokat megbántani. Elismerem, afféle álszent voltam egy kicsit, s ma is az vagyok. Eusebius püspökről csak egyetlen világos emlékem maradt. Egy délután úgy határozott, hogy személyesen ellenőrzi, mit tudok a Názáreti életéről. Órákon át ültünk egymás mellett Nikomédia katedrálisának egyik mellékhajójában, s a püspök egymás után tette fel nekem kérdéseit. Nagyon untam. A püspök különös tehetséggel mindig csakis olyan dolgokat magyarázott, amit amúgy is tudtam, de rejtélyes maradt mindaz, amiről szívesen hallottam volna, ami erősen foglalkoztatott. Eusebius testes, sápadt öregember volt, igen lassú beszédű, és szavainak értelmét nagyon könnyen fel tudtam fogni, így hát unalmamban egyre a mennyezetet bámultam, melynek boltozata négy szektorban futott össze, s mindegyik szektoron egy-egy évszak volt ábrázolva. A ragyogóan színezett mozaik változatos képekkel szórakoztatott – csupa virág, inda, madár, hal csodás összevisszasága. Végül már annyira megismertem, hogy bármikor magam elé tudtam idézni a mennyezet minden darabját, hiszen Gallusszal háromszor napjában jártunk el ide imádkozni, és mindig ebbe a mellékhajóba. S az unalmas imádkozás alatt mindig azt képzeltem magamban, hogy egyszer csak olyan erő száll meg, hogy felemelkedhetem a magasba, a pávák, pálmafák, szőlők színes, aranyos világába, ahol nem hallok egyebet, csak madárdalt és vízcsobogást... de imát és szentbeszédet semmiképpen sem! Néhány évvel ezelőtt Nikomédiát szörnyű földrengés rázkódtatta meg. Amikor erről értesültem, első kérdésem az volt, vajon áll-e még a katedrális? Megmaradt – válaszolták –, de beomlott a boltozat. Szóval gyermekkorom varázsos menedéke romokban hever. Nyilván túlságosan belemerültem a bámészkodásba, mert a püspök hirtelen ezt kérdezte tőlem: – Melyik a mi Urunk legfőbb tanítása? Gondolkozás nélkül rá vágtam: – Ne ölj! S utána elkezdtem darálni az Újtestamentum leglényegesebb szakaszait (csaknem mindet szó szerint tudtam), s a kevésbé fontosakat is, amennyire emlékeztem rájuk. A püspök nem ezt a választ várta tőlem, de azért elismerően bólintott. – Helyesen idéztél, de miért gondolod, hogy épp ez a parancsolat a legfontosabb? – Mert ha ezt tiszteletben tartották volna, apám ma is élne. Magam is csodálkoztam, hogy ilyen talpraesetten feleltem. A püspök sápadt arca a szokásosnál is sápadtabb lett, teljesen hamuszínű. – Miért beszélsz így? – Mert így igaz. A császár megölette apámat. Ezt mindenki tudja. Sőt azt hiszem, megöleti majd Gallust és engem is, ha sor kerül rá. – Aki vakmerően kezdi, azt nehéz elhallgattatni. – A császár szent életű ember – szólt rám szigorúan a püspök. – Az egész világ tiszteli jámborságát, harcát az eretnekség ellen, s azt, amiért oly őszintén támogatja az igaz hitet. Ettől csak még nagyobb bátorságra kaptam. – Ha valóban olyan jó keresztény, hogy ölethette meg a tulajdon családjának oly sok tagját? Hiszen olvashatjuk Máténál is, Lukácsnál is, hogy... – Te kis ostoba! – kiáltott rám indulatosan a püspök. – Ki beszéli tele a fejedet ilyen dolgokkal? Mardonius? Volt annyi eszem, hogy nevelőmet megvédjem. – Nem ő, püspök atya. De körülöttünk mindenki beszél efféléket. Nyilván azt hiszik, amúgy sem értjük. De hiszen igaz, vagy nem így van? A püspök visszanyerte önuralmát, lassan, zordonan felelt: – Elég, ha annyit tudsz, hogy unokabátyád, a császár hivő keresztény és jó ember. És egy pillanatra ne feledd, hogy mindenben tőle függsz. Ezután a püspök, arcátlan beszédem büntetéseként, négy órán át imádságokat olvastatott fel velem. De nem azt tanultam meg ebből, amit ő akart. Csak annyit fogtam fel, hogy Constantius hivő keresztény, mégis ölt: tulajdon húsát és vérét. Ezek szerint, ha jó keresztény és gyilkos lehet egy személyben, akkor valami nincs rendben azzal a hittel. Talán fölösleges megjegyeznem, hogy ma már nem Constantius hitét hibáztatom a gaztetteiért, épp annyira nem, mint ahogy nem venném szívesen, ha az én hiányosságaimat a hellenizmusnak rónák fel. De egy gyermek lelkének nagyon is zavaró az ilyen szembeszökő ellentmondás, és sokáig emlékezetes marad. 340-ben Eusebius Kostantinápoly püspöke lett. Ennek következtében Gallus meg én hol a fővárosban, hol Nikomódiában tartózkodtunk. A magam részéről sokkal jobban kedveltem Konstantinápolyt. Minthogy a várost csak születésem előtt egy évvel alapították, Konstantinápolynak nincs múltja: csak zajos jelene van, s amennyiben hitelt adhatunk a jóslatoknak, ragyogó jövendője. Constantinus bölcs megfontolás után választotta az ősi Bizáncot a római birodalom fővárosául, s azután a régi helyén új várost alapított, melyet jellegzetes szerénységével saját magáról nevezett el. Éppúgy, mint a legtöbb gyerek ebben a városban, én is sok gyönyörűséget találtam mozgalmasságában és nyers újdonságában. Levegőjét mindig poros és friss vakolat szaga hatja át. Az utcák kalapálástól visszhangzanak. A zűrzavar azonban mégsem kellemetlen, inkább lelkesítő. A város napról napra változik. Ifjúságomnak csaknem valamennyi jól ismert zugának helyén új épület áll, új utcák, új látnivalók tárulnak az ember szeme elé. Úgy érzem, csodálatossá válik majd e város, s hogy nagysága csak most kezdődik igazán. Szép időben Mardonius többnyire sétára indult velem és Gallusszal a városban. ,,Szoborvadászat"-nak neveztük ezeket a sétákat, mert Mardonius lelkesedett a művészi alkotásokért, és képes volt a város egyik végéből a másikba hajszolni bennünket, hogy megtekintsük őket. Azt hiszem, láttuk mind a tízezer márvány- és bronzszobrot, amelyeket Constantinus a világ minden táján összelopkodott, hogy felékesítse velük fővárosát. Bár az efféle rablás nem helyeselhető (különösen nem a hellén templomok kifosztása), az eredménye mégis az volt, hogy a középső főúton, a város legforgalmasabb útvonalán, az árkádok alatt annyi csodálatos remekmű található, mint talán Rómát leszámítva sehol a világon. Egy ilyen bolyongásunk során egy galileánus csontházhoz érkeztünk, a Hippodrom közelében. Míg Mardonius a város térképét böngészte, hogy merre folytassuk utunkat, Gallus meg én az utca túlsó oldalán épülő, féligkész házat dobáltuk márványdarabkákkal, mert a gyerekek Konstantinápoly utcáin mindig találnak hajigálni valót: márványhulladékot, fadarabot, törött cserepet. Építkezés után nem takarítják el a hulladékot. – Nos, megvan! – szólalt meg Mardonius, még mindig a térképre szegezve szemét. – Itt kell lennie Pheidiasz híres Nemesziszének, melyet néhány évvel ezelőtt szerzett be az isteni Constantinus, abban a hiszemben, hogy ez az eredeti. Bár akadnak, akik úgy vélik, hogy csupán másolat. De ha egy másolat ugyanabban az évszázadban és ugyancsak paroszi márványból készült, akkor az nem római munka, tehát nem hamis. Ebben a pillanatban kivágódott a csontház kapuja, és két öregember menekült az utcára, nyomukban egész falka bottal hadonászó szerzetes. A két öreg eljutott egy árkádig, ahol mi álltunk. A csuhások ott elcsípték, földre teperték, ütlegelték őket, s közben egyre ordítozták: "Eretnek! Eretnek!" Elszörnyedve fordultam Mardoniushoz. – Miért bántják őket? Mardonius nagyot sóhajtott. – Mert eretnekek. – Athanasius követői? A kutyák! – szót Gallus, mert ő idősebb volt nálam, és már ismerte új világunk csaknem valamennyi babonaságát. – Valószínűleg azok. De jobb lesz mennünk innen. Én azonban kíváncsi lettem. Tudni akartam, mit jelent az, hogy Athanasius követői. – Félrevezetett, ostoba emberek. Azt vallják, hogy Jézus és Isten pontosan egy és ugyanaz... – Holott mindenki tudja, hogy csupán hasonlók egymáshoz – szólt közbe Gallus. – Helyes, így van. Amint azt Arius püspök tanította nekünk, akit oly nagyra becsült unokabátyátok, az isteni császár. – Arius püspököt megmérgezték – szólt ismét Gallus, de most már hevesen állást foglalva, s felkapott egy kődarabot. – Gyilkos eretnekek! – ordította és célba vette az egyik szerencsétlen öreget. A szerzetesek pillanatnyi szünetet tartottak a botozásban, megdicsérvén Gallus mesterdobását. Mardonius haragra gerjedt, de csupán illendőségi okokból. – Gallus! – kiáltott bátyámra, s megrázta. – Te királyi család sarja vagy, nem utcakölyök! – Azzal karonfogott mindkettőnket, és sietve elvezetett onnan. Mondanom sem kell, mennyire izgatott engem, amit láttam. – De hiszen ez a két öreg biztosan ártalmatlan. – Ártalmatlan! – kiáltott Gallus, és felháborodás izzott a szemében. – Hiszen megölték Arius püspököt. – Ez a két öreg? Ezek ölték meg? – Nem! – felelte Mardonitis. – De ők is Athanasius püspök követői... – A legádázabb eretnekek a világon! – jelentette ki Gallus hevesen, mert mindig boldog volt, ha cselekedete mások helyeslésével találkozott. – És általában azt tartják, hogy Athanasius parancsára mérgezték meg Ariust hét évvel ezelőtt egy zsinaton. Emiatt küldte isteni nagybátyátok száműzetésbe Athanasiust. De Julianus, kénytelen vagyok most századszor, ha ugyan nem ezredszer figyelemeztetni, hogy ne rágd a körmöd! Felhagytam a körömrágással, bár e szokásommal a mai napig sem tudtam végleg szakítani. – Mégis, hát nem egyformán keresztény valamennyi? – kérdeztem. – Ezek nem hisznek Jézusban és a Szentírásban? – Nem – felelt Gallus. – De – felelt Mardonius. – Hisznek, keresztények ők is, csak tévelygők. Gyerek voltam még, de józan, logikus gondolkodású. – Ha éppolyan keresztények, mint mi, miért kell akkor bántani őket? Hiszen senkinek sem szabad megölni a másik embert, Jézus is azt tanítja, hogy ha valaki megüti az egyik orcánkat, tartsuk oda a másikat... – Sajnos, mindez nem ennyire egyszerű – vágott közbe Mardonius. Pedig nyilván az volt. Gyerek létemre is láttam, mekkora űr tátong a között, amit a galileánusok állításuk szerint hisznek, és a között, amit cselekedeteik tanúsága szerint ténylegesen tesznek. A testvériség és szeretet vallása, melynek nevében nap mint nap legyilkolják azokat, akik valamely tanításukkal nem értenek egyet – ez csak a hipokriták vagy annál is rosszabbak vallása lehet. Tetszetős lenne, ha emlékirataimban megjegyezhetném, hogy abban a pillanatban szűntem meg galileánus lenni. Csakhogy, sajnos, nem ez az igazság. Bár megzavart és gondolkodóba ejtett, amit láttam, még mindig hittem, és csak hosszú idő múlva következett be, hogy megszabadultam a Názáretitől. De így visszatekintve, mégis gyanítom, hogy azon a napon pattant le az első láncszem lelkemről, mikor azt kellett látnom, hogy egy falka szerzetes ráveti magát két tehetetlen öregre. A nyarat rendszerint Bithüniában töltöttem, anyai nagyanyám birtokán. Kis gazdaság volt ez, két mérföldnyire a tengertől. A ház mögött emelkedő domb tetejéről remek kilátás nyílt a Márvány-tengerre, s észak felé, a látóhatár távoli hajlatában Konstantinápoly tornyai bontakoztak ki. Ezen a tetőn sok-sok órát töltöttem olvasással és ábrándozással. Egy délután a meleg tengerparti levegőn a méhek zsongása és a kakukkfű erős illata közepette elszenderedtem, és azt álmodtam, hogy valami okból viszályba keveredtem Gallusszal. Menekülni akartam előle, és futásnak eredtem. Amint futottam, egyre hosszabbak lettek a lépteim, s már szökelltem, mint a szarvas. Minden lendülettel egyre magasabbra emelkedtem, végül fennmaradtam a levegőben, és siklottam a tájék fölött, az emberek pedig bámulva nézték, amint elszállok fölöttük. A legboldogabb az az álom, amelyben repül az ember. Csodálatos repülésem közben arra lettem figyelmes, hogy nevemen szólítanak. Körülnéztem, de embert nem láttam, csak halvány felhőket, kék eget, sötétlő tengert. Éppen a Márvány-tenger fölött szálltam Konstantinápoly felé, mikor a hang ismét szólított. – Ki szólít? – kérdeztem. Akkor – magam sem tudom hogyan – megvilágosodott előttem, hogy a nap szólt hozzám. A nap, az óriás arany kör a város fölött felém nyújtotta tüzes karját, és én abban a kétségtelen biztos tudatban, hogy hazatérek, egyenesen a káprázatos fénybe vetettem magam. Arra ébredtem fel, hogy a lemenő nap valóban egyenesen arcomba világít. Káprázó szemmel álltam talpra. Mindenfelől elárasztott a fény, de zavart is éreztem. Valami fontos történt velem. De vajon mi az? Senkivel sem közöltem látomásomat. De néhány hónappal később, amikor Mardoniusszal kettesben sétálgattunk a palota Boszporuszra néző díszkertjeiben, a régi vallásról kezdtem kérdezősködni... Ravaszul fogtam hozzá: – Igaz-e minden, amit Homérosz írt? – Hogyne volna igaz! Igaz minden szava. – Nos, hát akkor Zeusz, Apollón meg a többi isten egytől egyig létezik, mert Homérosz így mondja. És ha valóságosak, mi lett velük? Jézus megsemmisítette őket? Szegény Mardonius! Lelkes híve volt a klasszikusoknak, de azért galileánus is. Mint oly sokan akkoriban, ő is megszenvedte ezt a kétségbeejtő lelki hasadást. De azért kész válasszal állt elő: – Gondold csak meg, hogy Krisztus még meg sem született, amikor Homérosz élt. S bármennyire bölcs volt Homérosz, még nem lehetett tisztában azokkal a végső igazságokkal, melyeket ma már mi tisztán látunk, így hát csak azokról az istenekről írhatott, akikben akkor az emberek hittek... – De Jézus szerint hamis istenek. Ha pedig hamisak, akkor az sem lehet igaz, amit Homérosz írt róluk. – Mint minden, azok az istenek is az igazság manifesztációi – terelte más irányba a témát Mardonius. – Homérosz igen sokban azt hitte, amit mi. Egy Istent imádott, mint a világegyetem egyedüli alkotóját. De nyilván úgy vélekedett, hogy az az egy Isten sokféle alakot ölthet, és ezek közé sorolhatók az Olümposz istenei is. Istennek ma is sok neve és formája van, mivel sok nyelv és hagyomány létezik. De ő azért mindig egy és ugyanaz marad. – Mondj néhányat a régi nevek közül. – Zeusz, Héliosz, Szerapisz... – Apollón... – kezdtem témámba. Igen, a Nap. Ez az én istenségem. – Apollónnak sok neve volt: Héliosz, Mithrasz Társa... – Apollón, Héliosz, Mithrasz – ismételtem halkan. Ahol ültünk, a Daphné-palota alatti lejtős, árnyas ligetben, éppen még egy pillantást vethettem az én istenségemre, mely ott lebegett egy sötétzöld ciprus orma fölött. – A mithraizmus volt a legördögibb valamennyi szekta között. Manapság is van még néhány követője, tudatlan népség, többnyire katonák. Bár akad néhány filozófus is (inkább úgynevezett filozófus), aki Mithrasz hívének vallja magát. Például Iamblikhosz... Egyszer találkoztam vele, hihetetlenül csúf szír ember volt, Khalkiszból származott. Úgy tudom, néhány évvel ezelőtt meghalt. Volt egy kis kör, mely bámulta és hitt benne, de én a prózáját mindig oktalanul homályosnak tartottam. Platón tanítványának vallotta magát, és azt állította, hogy Jézus hamis próféta és hogy a mi Szentháromságunk abszurdum. S ő maga, vak őrületében kitalált egy másik szentháromságot, melyet Platónra alapított. Szenvedélye elragadta, és tovább magyarázott. Talán meg is feledkezett hallgatójáról, aki mohon figyelt rá, jóllehet csak minden második szavát értette. Mégis, a mondottak értelmét nagy általánosságban világosan felfogtam: Héliosz az egy Istennek megjelenési formája, és vannak, akik őt imádják, amint ez a rejtélyes Iamblikhosz is imádta. – Iamblikhosz felfogása szerint három világ van, mindhármat lények népesítik be, és valamennyi az egy Isten kormányzása alatt áll, akinek látható megjelenési formája a nap. E világok között az első a megérthető világ, mely csakis az értelem révén közelíthető meg. Mindezzel találkozol majd, amikor Platónnál foglalkozunk, ha ugyan világosan feléred majd ésszel. A második világ közbeeső valami (ezt Iamblikhosz találta ki); ezt a világot áthatja az értelem, és Héliosz-Mithrasz kormányozza számtalan isten segédletével, akik voltaképpen a régi istenek változatai. Például Szerapisz, akihez megtér a lelkünk halálunk után; Dionüszosz, a szépséges; Hermész, a világegyetem felderítő hírnöke; és Aszklépiosz, aki valóságos élő ember, sőt kiváló orvos volt, s őseink gyógyítóként és sokak megmentőjeként tisztelték. – Úgy, mint Jézus? – Bizonyos tekintetben igen. Nos, végül a harmadik világ, a mi világunk, a józan ész, az érzékelés világa. E három világ között a nap közvetít. A világosság egyben a jó is, amint a sötétség a rossz. Mithrasz hídként, összekötőként működik az ember és az istenség, a világosság és a sötétség között. Amint látod, illetve inkább majd csak látni fogod, Iamblikhosz ennek a tannak csak egy részét merítette Platónból. Elméletének legnagyobb része perzsa eredetű, s egy Mithrasz nevű hérosz köré szövődik, aki valóban élt, ha ugyan élt, vagy ezer évvel ezelőtt. Szerencsére azonban Jézus születésével és a Szentháromság misztériumával valamennyi hasonló zagyvaságnak vége szakadt. – De a nap azért mégis fennmaradt. – Ha nagyon pontosan fejeznéd ki magad, azt mondanád, hogy e pillanatban a nap nincs fenn – mondta Mardonius, és felállt. – Sőt lement, és máris elkéstünk a vacsoráról. Nos, ily módon ismerkedtem meg az egy Istennel. Álmomban Héliosz- Mithrasz szólított engem, én pedig szinte kézzelfoghatóan tapasztaltam a fény létezését. Ettől a naptól fogva soha többé nem voltam magányos. Őrködött fölöttem a nap. Elmondhatom, hogy azokban az években nagyon rászorultam a vigaszra, mert állandóan kísértettek az átélt megpróbáltatások. Megölnek-e vajon engem is, mint apámat? Volt egy állandóan visszatérő ábrándképem – az, hogy csak úgy, teljesen véletlenül szembetalálkozom Constantiusszal, itt, a nagyanyám dombján. Ábrándjaimban mindig magányosan jött szembe a császár. Komor volt, de nyájas. Irodalomról beszélgettünk. Elbűvölte nagy tudásom (mindig nagyon szerettem, ha olvasottságomat dicsérték). Az álom mindig azzal végződött, hogy nagyon összebarátkoztunk, s a császár visszaadta szabadságomat, sőt azt is megengedte, hogy életem végéig nagyanyám birtokán maradhatok. Mert jól a szemembe nézett, s meggyőződött róla, hogy nem vezet világi becsvágy, nem kívánom a trónját, sőt apám halálát sem akarom megbosszulni rajta. Aztán időnként megint úgy jelent meg képzeletemben, hogy ragyogó érvelésemmel győztem meg erről, de olyankor is mindig teljesítette kívánságomat, sőt könnyeket csalt szemébe őszinteségem, s nyomát sem találta bennem ármánykodásnak. Mily furcsa is az ember! Akkoriban valóban őszinte voltam, pontosan olyan, amilyennek leírtam magam. Nem vágytam hatalomra, legalábbis úgy véltem. Valóban őszintén hittem, hogy az ismeretlenség homályában kívánok élni. S mi lett később? Megdöntöttem Constantiust. Elfoglaltam a trónt. S ma, hogy ezt tudom, ha én lettem volna Constantius, ő pedig a bithüniai dombon álmodozó kisfiú, nyilván azon nyomban elvettem volna a filozófus fiú életét. De akkor még egyikünk sem tudhatta, ki vagyok, s ki válik még belőlem. III. Mikor tizenegy éves lettem, ismét hirtelen fordulatot vett az életem. Májusi délelőtt volt, Mardonius foglalkozott velem. Éppen Hésziodosz szövegét mondtam fel számos hibával, mikor Gallus rontott a szobába. – Meghalt a püspök. Hirtelen, a templomban. Egy pillanat alatt! Mardonius keresztet vetett, én is. A következő pillanatban nyüzsögtek körülöttünk a papok, hivatalnokok, sőt a szolgák is. Mindenki eltelt döbbenettel, izgalommal, mert bizony nagyon jelentős esemény, ha Konstantinápoly püspöke elhalálozik. Az egész országra kihat, hogy ki lesz az utóda? Amennyiben a császár galileánus, voltaképpen ő dönti el, ki legyen az új püspök. De Constantius akkor ezer mérföldnyire, a perzsa határon tartózkodott. Ennélfogva jó néhány hétig nem volt új püspök, és senki sem tudhatta, mi fog történni Gallusszal és velem. Szerencsére a nagybátyám, Julianus éppen a városban tartózkodott, s a temetést követő napon meglátogatott bennünket. – Ugye megölet bennünket? – tette fel a kérdést Gallus, mert izgalmában mindig leplezetlenül kíméletlen volt. Julianus mosolyogva válaszolt, de nem túlságosan meggyőzően: – Dehogy ölet. Elvégre ti vagytok Nagy Constantinus örökösei. – Apánk is az volt – felelt keserűen Gallus. – Meg a többiek is mind. – De az isteni Augustus barátotok. – Akkor miért tartanak bennünket őrizetben? – Gallus arra célzott, hogy aznap megszállta a házat a titkosrendőrség; valahányszor Gallus vagy én ki akartunk lépni a házból, udvariasan felszólítottak, hogy forduljunk vissza, ,,további utasításig". – Csak védelmetekre rendelték ide őket. – Nekünk csak Constantius védelmére van szükségünk – felelte erre Gallus, de nagyon halkan. Bármily indulatos volt is, nem akart vesztébe rohanni. Julianus nagyon idegesnek látszott. – Nincs igazad, Gallus. Hallgass rám, de nagyon figyelmesen. Ismerek valakit, aki igen közel áll a császárhoz, mondhatnám, nagyon is közel, ő mondta nekem: Constantius azt hiszi, hogy azért nincs gyermeke, mert... nos, mert családjának oly sok tagját... ejnye, hát szóval, mert annyian meghaltak! – Persze, de mivel már eddig is épp elég gyilkosságot követett el ahhoz, hogy pokolra kerüljön, miért riadna vissza éppen most? Igazán nincs már veszteni valója. – De mit nyerne vele? Végül is gyerekek vagytok még. Gallus felhördült. Tizenhat éves volt akkor, testileg már férfi, jellemileg azonban még gyermek, sőt féktelen kártevő gyermek. – Higgyétek el nekem, biztonságban vagytok – mondta megnyugtatóan Julianus. Különben is kitűnő hangulatban volt, éppen akkor nevezték ki egyiptomi kormányzóvá. Azt hiszem, ez erősebben foglalkoztatta őt, mint unokaöccseinek sorsa. De meg kell adni, mindent megtett, hogy ne nyugtalankodjunk, és legalábbis én ezért hálás is voltam neki. Ezután elbúcsúzott a következő üres szavakkal: – Nincs mitől félnetek! Amint kilépett, Gallus földhöz vágta azt a kupát, amiből éppen ivott. Sokszor tört-zúzott, s ezzel enyhítette feszült idegállapotát. Abban a pillanatban valósággal jelképesnek tűnt, hogy darabokra törte a kupát. – Ez is csak olyan, mint a többi! – ordított dühösen Gallus, s ott állt a ragyogó májusi napsütésben, hosszú világos haja a homlokába hullt, szép kék szeme a könnyektől még nagyobbnak látszott. – Ebből a helyzetből nincs kiút! Valami olyasmit próbáltam mondani, hogy azért van még remény. De Gallus rám támadt: – Érted úgysem kár, te kis majom! De én! Nekem miért kell meghalni? Miért is, csakugyan? Előbb-utóbb mindenki felteszi magának ezt a kérdést. Soha senki nem szerethet bennünket annyira, mint mi saját magunkat. Gallus úgy látta, nincs igazság egy olyan világban, amelyben olyan egyszerűen ellophatják az ő szépségét és életkedvét, mint lámpából a kanócot. Persze, a sors könyörtelen. De a gyerekek képtelenek ebbe beletörődni, és az olyan ifjak is, mint Gallus, aki mindent csak a maga szempontjából tudott nézni. Szerettem Gallust, és gyűlöltem is. Életem első éveiben annyira feloldódtam benne, hogy a magam létezését csak aszerint ítéltem meg, amint az az ő ragyogó kék szemében tükröződött. Pedig az a szem alig vett észre, sem engem, sem bármi mást körülöttem. De Julianus nagybátyánknak igaza volt. Constantiust furdalta a lelkiismeret bűnei miatt. Biztonságban voltunk, legalább egyelőre. Megérkezett az utasítás Eusebius kamarástól: Gallust és engem haladéktalanul útnak kell indítani a kappadokiai Macellumba, ,,hogy ott folytassuk tanulmányainkat". – Tanulmányainkat? Ugyan mire? – kérdezte Gallus, mikor felolvasták nekünk az üzenetet. De Mardonius elhallgattatta. – Az Augustus kegyelmes hozzátok. Sose feledkezz meg arról, hogy ő most egy személyben apátok és uratok. Még aznap indultunk Macellumba. Valósággal kétségbeejtett, hogy Mardonius nem jöhet velünk. Fogalmam sincs, mi rejtőzött e kicsinyes gonoszság mögött. Talán az, hogy Eusebius kamarás maga is eunuch volt, és attól tartott, hogy a másik eunuch túlságosan kifinomult szövetséges számunkra. Keservesen sírtam, mikor felraktak a fedeles szekérre, Gallus mellé. Mardoniust is elfogta a szomorúság, de uralkodott magán. – Viszontlátjuk mi még egymást – mondta. – De remélem, addigra Gallus éppolyan jól megtanulja Hésziodoszt, mint Julianus. Mardonius merev tartásban állt a püspöki palota előtt, mikor szekerünk kétoldalt lovaskatonákkal útnak indult úgy, mint előkelő fejedelmi sarjaknak kijár, mert azok voltunk, vagy pedig jelentős foglyoknak, mert azok is voltunk. Zokogtam. Gallus viszont dühös szitkokat mormogott félhangon. Az utcán valóságos tömeg sereglett össze, látni akartak minket. Egy vakmerő polgár, hogy jobban szemügyre vehessen, bedugta a fejét a szekér oldalán. Megrökönyödött, mert Gallus abban a pillanatban az arcába köpött. És akkor köpenyével elfedte arcát, hogy senki meg ne bámulhassa, míg át nem haladtunk a város kapuján. Senki nem számított rá, hogy valaha még elevenen viszontlát bennünket. Aki ismeri Macellumot, egyetért velem abban, ha azt mondom, hogy a világ egyik legszebb helye. De én mind a mai napig gyűlölöm. Macellum nem város, csak császári rezidencia. A hajdani kappadokiai királyok afféle vadászkastélyt építettek ott maguknak. Constantinus kibővítette, s ma bonyolult épületcsoport erdőséggel körülvéve az Argaeus-hegy lábánál, körülbelül négyszáz mérföldnyire Konstantinápolytól délkeletre. Mikor Constantius lépett a trónra, az ő tulajdona lett ez a rezidencia is csakúgy, mint számos más birtok a környéken; családunk magánjövedelme főként a kappadokiai koronauradalmakból származik. Ma este, mikor Priscusnak gyermekkoromról meséltem, megjegyezte, hogy irigylésre méltóan hangzik. – Hiszen palotában laktatok, és volt ott kert, fürdő, szökőkút, külön kápolna – mondta, mert szeret ingerkedni velem. – Mindez a legremekebb vadászterületen, és nem volt semmi dolgod, olvashattál kedvedre. Nagyszerű életetek lehetett. Nos, nem volt nagyszerű. Gallus meg én éppúgy lehettünk volna túszok is perzsa fogságban. Nem volt ott senki, akihez szólhattunk volna, csak a közeli Caesareából érkező s egymást sűrűn váltogató tanítóink. Mert egy sem maradt meg mellettünk hosszabb ideig Gallus miatt, aki halálra gyötörte őket. Sokkal jobban megvolt börtönőreinkkel, különösen a fiatal tisztekkel. Gallus, ha akart, rendkívül megnyerő tudott lenni, és hamarosan rávette a tiszteket, hogy megtanítsák karddal, lándzsával, pajzzsal, íjjal bánni. Természeti adottságánál fogva atléta volt, és minden fegyvert ügyesen forgatott. Én is szívesen részt vettem volna a gyakorlatozásban, de Gallus magának sajátította ki katona-barátait. – Te csak forgasd a könyveidet – szólt rám határozottan –, én vagyok katonának való. – Így hát maradtam a könyveim mellett. Névlegesen György kappadokiai püspök felügyelete alá tartoztunk, aki Caesareában lakott. A püspök legalább egyszer havonta meglátogatott bennünket, és utasítása szerint főként galileánus oktatásban részesültünk. – Mert nem látok rá semmi okot, miért ne lehetne belőled pap. – S azzal hosszú ujjával rám mutatott. Alacsony, sovány ember volt a püspök, ösztövér arcára mindig ráfért volna a borotválás. Miközben én magamban az érvek egész sorát igyekeztem felhozni arra, hogy miért nem lehet belőlem pap, Gallus elbűvölő mosollyal kijelentette: – Julianus minden álma az, hogy pap válhasson belőle, püspök úr. Ezt tekinti élete céljának, és mást sem tesz, csak olvas. – Ilyen voltam én is a te korodban – felelte erre György püspök, s rendkívül örült ennek a hasonlatosságnak. – De én csak filozófiát szeretek olvasni... – kezdtem. – Természetesen, hiszen mind így vagyunk ezzel. De aztán eljutunk Jézus történetéhez, mely minden tudás kezdete és vége. De meg vagyok róla győződve, kitűnő oktatásban részesített benneteket néhai unokabátyátok, az én régi barátom, Eusebius püspök. Minden igaz keresztény nagyon fájlalja hiányát. – Azzal György püspök fel-alá járkált a szobában, és jellegzetes szokása szerint ujjait pattogtatta. Gallus rámvigyorgott, s nagyon elégedett volt azzal, amit tett. György püspök hirtelen mozdulattal sarkon fordult. A hosszú mutatóujj ismét felém irányult. – Homoiusziosz. Mit jelent ez? Tudtam. Kivágtam a választ, akár a beszélő szajkó: – Azt jelenti, hogy Jézus, a Fiú hasonló lényegű Istennel, az Atyával. – Homousziosz. Ez mit jelent? – Hogy Jézus, a Fiú azonos lényegű Istennel, az Atyával. – Mi a különbség? – Az első esetben Jézust az Atya még a világ kezdete előtt megteremtette. Isten fia, de kegyelem révén és nem természet szerint. – Miért? – Mert egy az Isten. Egy és oszthatatlan. Isten nem nyilvánulhat meg több alakban, amint azt a néhai Arius püspök kifejtette a niceai zsinaton. – Kitűnően feleltél – s elismerésül egy csomó ujjpattintást kaptam taps gyanánt. – És a második esetben hogy áll a dolog? – Homousziosz, ama veszedelmes tanítás – jól bemagoltatta ezt velem szegény öreg Eusebius –, mely azt állítja, hogy az Atya, a Fiú és Szentlélek egy és ugyanaz. – S ez persze lehetetlen. – S ez persze, lehetetlen – ismételtem engedelmesen. – Bármit is döntöttek Niceában. – A niceai zsinat 325-ben volt. Ott az alexandriai Athanasius püspök... – Akkor még csak presbiter volt... – ... szembeszállt unokabátyámmal, Eusebius püspökkel, valamint Arius püspökkel, és kierőszakolta, hogy a zsinat elfogadja Athanasius elméletét, miszerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy és ugyanaz. – Csakhogy ezzel még nem ért véget a harc. Évről évre tért nyerünk. Bölcs Augustusunk azt hiszi, amit mi valamennyien, s amit néhai Arius püspök is hitt. Két évvel ezelőtt Antiochiában összegyülekezett valamennyi keleti püspök ama célból, hogy támogassa az igaz tanítást. Még ebben az évben újabb gyülekezetet tervezünk Sardicában, és az igaz hit érdekében a császár segítségével egyszer s mindenkorra meg akarjuk dönteni Athanasius eretnek tanítását. Fiam, pappá kell lenned. Ennyit mondhatok. Magadon viseled az elhivatottság jegyét. Melléd rendelem egyik kitűnő diakónusomat. Nagy erősségévé válhatsz az egyháznak. Diakónusom kitűnő vallásos oktatásban részesít majd mindkettőtöket. – De én katonai pályára készülök – szólt közbe izgatottan Gallus. – Az istenfélő katona ereje húsz más katona erejével ér fel – felelte erre György püspök. – Egyébként is csak javadra válhat, ha vallásos oktatásban részesülsz. S elég különös, hogy Gallusból vált buzgó galileánus, míg én, amint már az egész világ tudja, visszatértem a régi valláshoz. De akkor még aligha voltam filozófus. Megtanultam, amit parancsra kellett megtanulnom. A diakónus, akinek utasításait követnem kellett, rendkívül elismerően nyilatkozott. – Bámulatos tehetséged van az analízisre – mondta egyszer, mikor kifejtettem neki, hogy az ariánusok János evangéliumára (14. fejezet 25.) alapítják tételeiket az athanasiánusokkal szemben. – Bizonyos vagyok benne, hogy rendkívüli jövő előtt állsz. – Mint püspök, úgy gondolod? – Bizonyára püspök lesz belőled, hiszen császári sarj vagy. De még a püspöki hivatásnál is ragyogóbbra gondolok. – Mártír talán? – Az. Mártír vagy szent. Ilyen jegyet látok rajtad. Beismerem, ez izgatta kamasz hiúságomat. És éppen e hízelgés következtében hosszú hónapokig abban tetszelegtem magamnak, hogy elhivatott vagyok, hogy én fogom megváltani a világot tévelygéseitől. Hiszen valamelyest így is lett, hajdani tanítóim nagy elszörnyedésére. György püspök öntelt és nehéz természetű ember volt, de nekem mégsem volt sok bajom vele, leginkább azért, mert felkeltettem érdeklődését. Szenvedélyesen polemizált, és mivel meglehetősen értelmesnek tartott, nagy tervei voltak velem. Úgy vélte, ha püspököt faraghat belőlem, hatalmas szövetségese lehetek az ariánusoknak, akik a Constantius nyújtotta jelentős támogatás ellenére máris jóval kevesebben voltak, mint az athanasiánusok. Ma már persze szinte teljes győzelmet aratott a három személyt megtestesítő istenség "veszedelmes" elmélete, Athanasius püspök fáradozása eredményeként. Constantius egymaga képes volt bizonyos egyensúlyt teremteni a szemben álló két tábor között, de most, hogy meghalt, csupán idő kérdése az athanasiánusok végleges győzelme. Ma már persze mindez nem számít, hiszen a galileánusok csupán a számtalan vallási szekták egyikét alkotják, és még azt sem lehet mondani, hogy az ő szektájuk a legjelentősebb. Uralmuknak vége. Én nemcsak azt tiltottam meg, hogy üldözzenek bennünket, hellénistákat, hanem szigorúan megtiltottam azt is, hogy egymást üldözzék. Ezért mondanak kérlelhetetlenül kegyetlennek. Hivő galileánus voltam-e a Macellumban töltött évek alatt? Sokat vitatkoztak ezen, s gyakran magam is eltűnődöm rajta. Egyértelmű választ magam sem adhatnék. Mert hosszú ideig mindig azt hittem, amire tanítottak. Elfogadtam Arius tanítását az egy Istenről (hiszen ebben mindnyájan egyetértünk), aki rejtélyes módon hozta létre Fiát; az zsidónak született, tanítóvá lett, s végül az állam kivégeztette, olyan okokból, amelyek György püspök minden erőfeszítése ellenére sem világosodtak meg soha teljesen előttem. Míg a Galileai életét tanulmányoztam, sokat olvastam Platónt is, de az utóbbit sokkal nagyobb élvezettel. Mert tulajdonképpen finomkodó irodalmár voltam. Mardoniustól megtanultam a hajlékony görög irodalmi nyelvet. És önkéntelenül is szembeállítottam Máté, Márk, Lukács és János nyers, vidékies nyelvezetét Platón tiszta, világos prózájával. De azért igaznak fogadtam el a Galileai legendáját. Elvégre ez volt családom hite, és bár semmi vonzót nem találtam benne, más alternatíváról fogalmam sem volt, ama bizonyos délutánig, tizennégy éves koromban. Két órán át csak ültem és hallgattam, hogy a diakónus Arius presbiter dalait énekelte nekem... Igen, e nagy vallásbölcselő népi énekeket is írt, hogy az írástudatlanokat ezekkel győzze meg. Mai napig is szó szerint emlékszem jó néhányra e bárgyú balladák közül, melyek azt "bizonyították", hogy a Fiú az a Fiú, az Atya meg az Atya. Végre elhallgatott a diakónus, s én nagyon megdicsértem énekét. – A szellem itt a lényeg, nem a hang – felelte a diakónus, bár jólesett neki dicséretem. S akkor... már azt sem tudom, hogyan terelődött rá a szó, Plotinus neve merült fel. De ez a név nem mondott nekem semmit, a diakónusnak viszont maga volt a kárhozat. – Az elmúlt évszázad hírhedt úgynevezett filozófusa volt. Platón követője, ő legalábbis annak vallotta magát. Az egyház megátalkodott ellensége, bár ma is akad keresztény, aki bolond módon nagyra tartja. Rómában élt. Nagy kegyben állt Gordianus császárnál. Hat teljesen értelmetlen könyvet írt, melyeket tanítványa, Porphyrius adott ki. – Porphyrius? – kérdeztem. Mintha tegnap történt volna, olyan élesen emlékszem, hogy akkor hallottam először ezt a nevet, amint ott ültem szemben a csontos diakónussal, a macellumi kertben, nyár derekán, pompázó virágok között, a párásán rekkenő hőségben. – Ő még Plotinusnál is rosszabb. Türoszból származott. Athénban folytatta tanulmányait, bölcselőnek mondta magát, de valójában csak istentagadó volt, semmi egyéb. Tizenöt kötetet hordott össze egyházellenes támadásaiból. – S milyen alapon támadta az egyházat? – Honnan tudnám? – Sosem vettem kezembe a könyveit. Igaz keresztény ne is tegye. – A diakónus szilárdan hitte, amit hitt, nem engedte közel magához a kételkedés szellemét. – De mégiscsak találhatott ez a Porphyrius némi alapot, hogy a... – Megszállta az ördög. Ez éppen elég alap. Abban a pillanatban világos lett számomra, hogy ezt a Plotinust meg Prophyriust feltétlenül olvasnom kell. Rendkívül politikusan megfogalmazott levélben György püspökhöz fordultam, és megkértem, adjon módot, hogy betekinthessek ama "javíthatatlan" istentagadók műveibe. Tisztán szeretném látni – írtam – az ellenség arculatát, és természetesen a püspökhöz fordulok útmutatásért, nem csupán azért, mert ő hitbéli támaszom, hanem egyben a legjobb könyvtár tulajdonosa is Kappadokiában. (Főleg persze az utóbbi miatt fordultam éppen hozzá.) Legnagyobb meglepetésemre György püspök nyomban megküldte a teljes Plotinust, valamint Porphyriusnak a kereszténységet támadó valamennyi írását. "Ha ifjú vagy is – írta kísérő levelében –, bizonyos vagyok benne, hogy képes leszel felmérni Porphyrius őrültségét. Bár nagyeszű ember volt, rossz útra vitte ferde jelleme. Elődöm, Caesarea püspöke ragyogó vitairatban cáfolta meg Porphyriust, s egyszer s mindenkorra megdöntötte azokat az állítólagos "következetlenségeket", amelyeket Porphyrius felfedezni vélt a Szentírásban. A püspök vitairatát is elküldöm neked. El sem mondhatom, mennyire örvendek, hogy ennyire érdeklődől e szent kérdések iránt." A derék püspök természetesen nem tudhatta előre, hogy éppen Porphyrius érvelése alapján fordultam el végleg a Názáretitől. Még azon a nyáron György püspök óhajára ketten Gallusszal egy kápolna építésébe kezdtünk, amely Szent Mammasz emlékét lett volna hivatva őrizni. Ez a Mammasz helybeli pásztor volt, és földi maradványainak különös gyógyítóerőt tulajdonítottak: mindenféle bőrbaj nyomtalanul eltűnt, ha a beteg testfelületet a szent sípcsontjával végigsimították. György püspök véleménye szerint példamutató tett volna, ha a néhai pásztor földi maradványainak mi ketten Gallusszal építenénk meg az osszáriumot. Így hát egész nyáron dolgoztunk mind a ketten a püspök kedvéért. Én élvezettel raktam a téglákat, Gallus azonban minden hosszas megerőltetést szívből utált, s miközben a forró napsütésben verejtékeztünk, sűrűn átkozta Szent Mammaszt minden maradványával együtt. Nem sokkal azután, hogy a kápolna elkészült, beomlott a teteje. Úgy hallom, a galileánusok ma azt hirdetik, az a rész omlott be, ahol én dolgoztam, mivel istentagadó vagyok. Ez persze nem igaz. Az egész összeomlott... még pedig azért, mert rosszul tervezték. Abban az időben még sem hivő, sem tagadó nem voltam, de azért Porphyrius ékesen szóló perlekedése a Názáretivel már ott motoszkált a fejemben. Valahányszor kísérletet tettem rá, hogy György püspökkel elméleti kérdéseket megvitassak, nyomban leintett ilyesféleképpen: – A Szentháromság egész elmélete misztérium. Csupán a hit segítsége teszi érthetővé, s az sem maradéktalanul. Akkor már többre mentem Plotiniusszal, aki öt év alatt négy ízben eljutott addig, hogy teljes tudatossággal vallja az Egyet, mely minden vallási gyakorlat végső célja. Porphyrius minden bölcsessége ellenére csak egyetlen egyszer emelkedett erre a fokra, hatvannyolc esztendős korában. Én eddig kétszer éltem át ezt a teljes tudatosságot. S mindennap imádkozom, hogy újabb kinyilatkozásban legyen részem. Kettőnknek Gallusszal sem barátunk, sem szövetségesünk nem volt. György püspökön kívül, aki makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy püspököt farag belőlem, senki még csak nem is törődött velünk. Macellumban mindenki bizonyos ideges tisztelettel kezelt bennünket. Nyugtalanító volt a jelenlétünk, mivel gyilkosságra emlékeztettünk, és nyilvánvalóan mi is áldozatul eshetünk. Kitartóan olvastam. Testgyakorlással ritkán foglalkoztam, bár a természet erős alkattal ajándékozott meg, főként a karjaim voltak izmosak. De Gallus mindig mindenben felülmúlt, játékban éppúgy, mint testi erőben, valahányszor megmérkőztünk egymással. Magasabb volt nálam, szép szál fiú, s az arca oly szép, akár egy istené. Az őrizetünkre rendelt katonák rajongtak érte, ő pedig szemérmetlenül, kihívóan viselkedett velük. Elvitték magukkal vadászatra, mikor csak kedve tartotta, és azt hiszem, viszonyt folytatott nem is eggyel közülük, holott mindkettőnknek abban az időben ugyanazzal a lánnyal... helyesebben asszonnyal, volt szerelmi kapcsolatunk. Ez annak a tisztviselőnek huszonöt éves felesége volt, aki háztartásunk számvetési ügyeit intézte. Az asszony előbb engem csábított el, majd Gallust. Nem lehetett kielégíteni. A férj szépen beletörődött; egyebet úgysem tehetett, önkéntelenül elvigyorodott, ha kettőnk közül összetalálkozott valamelyikkel. Kis kövér ember volt, emlékszem, egyszer megkérdeztem az asszonytól, miért tűri, hogy egy ilyen férfi hozzányúljon? – Vannak azért képességei – felelte ravaszul. Még ma is emlékszem csillogó fekete hajára, amint barna vállára omlott. Sem azelőtt, sem azóta nem érintettem olyan selymes bőrt. Úgy hiszem, olajjal kente, de művésziesen, mert nem lehetett az ujjam hegyén érezni sem az illatot, sem a zsíros tapadósságot, mint sok asszony érintése után. Antiochiából való volt, s mi kell még? A szerelem az egyedüli művészet, amelyet Antiochiában mindenkor komolyan vettek. Úgy tett, mintha rendkívül vonzónak találna, de tudtam, hogy az aranyhajú Gallus valósággal megbabonázta. Gallus sokszor el is hencegett nekem vele, hogy ,,az a nő mindent megtesz nekem kedvemre, s nekem még mozdulnom sem kell". A passzivitásával sokszor elképesztett. De az is lehet, hogy sosem voltam képes Gallust teljesen megérteni. Később, amikor szörnyeteg vált belőle, cseppet sem lepődtem meg. Bármi lehetett volna, mert a szívében nem volt semmi. Akárhol tartózkodott, minden szem rá tapadt, olyan lenyűgöző volt a külseje: férfiakat, nőket egyformán vonzott, és mivel benne senki iránt sem volt érzés, minden nőben vágyat keltett, hogy szerelemre lobbantsa. Ilyenformán Gallus mindig részesülhetett efféle örömökben, amikor csak akart... s még mozdulnia sem kellett! A szíriai asszony három esztendeig volt mindkettőnk szeretője. Bár ma nőtlen vagyok, gyakran gondolok rá, különösen éjszaka. Ugyan hol lehet most? Nem merek érdeklődni utána. Nyilván öreg és kövér, talán valami vidéki városban él, és talán fizet is fiatalembereknek, ha vele hálnak. Ezer napon át ő volt az én Adóniszom Aphroditéja. IV. Öt év telt el. A külső világból kevés hír jutott el hozzánk. Szapor, Perzsia nagykirálya a keleti határokat fenyegette, a germánok viszont behatoltak Galliába. Ennyit tudtunk mindössze. A politika tilos terület volt a számunkra. Én hát tovább tanulmányoztam Homéroszt és Hésziodoszt, olvastam Plotinust és Porphyriust, szeretkeztem az antiochiai asszonnyal, s addig mérkőztem Gallusszal, míg egy napon le nem győztem. Attól fogva soha többé nem állt ki velem. Gyáva volt, hacsak úrrá nem lett rajta az indulat; olyankor nem riadt vissza semmitől. Ha olvashattam, minden nyomorúságról megfeledkeztem. Pedig olthatatlan vágy élt bennem, hogy Macellumon túl megismerjem a világot. Nagyon nem természetes élet az egy ifjúnak, ha kizárólag katonák és rabszolgák között nevelkedik, és senki sem merészel szeretetet mutatni iránta. Egymáson kívül nem volt társaságunk Gallusnak meg nekem, de a testvéri viszony sem volt teljes, legfeljebb családi értelemben... úgy is félig, mivel más-más anyától születtünk. Inkább úgy éltünk, mint közös ketrecbe összezárt vadállatok, amelyek bármely pillanatban egymásnak ronthatnak. Engem azonban elbűvölt Gallus szépsége, és bámultam életerejét. Mindig tett valamit, amit utánozni szerettem volna. Némelykor hagyta, legtöbbször azonban nem, mert nagy élvezettel gyötört. Azt különösen élvezte, ha összeveszhetett velem, amikor vadászatra készülődtünk. Ilyenkor aztán rámkiáltott: – No jó, itthon maradsz! Ez különben is férfidolog. A katonák kinevettek, én pedig menekültem a könyveim közé, míg a daliás Gallus elvágtatott kutyaugatás és kürtszó közepette a zöld erdők sűrűjébe. S mikor mégis megtűrt maga mellett, lelkendezve követtem, azt sem tudtam, hova legyek örömömben. Egy szeptemberi délután váratlanul betoppant hozzánk György püspök. Akkor már hónapok óta nem láttuk, mert mint a diakónus mondta: "Úgy fest a dolog, mintha... de egy szót se adjatok tovább abból, amit most mondok (mintha mi nyomorult rabok bizalmasan beszélhettünk volna bárkivel is)... György püspököt szánták az alexandriai püspöki székbe. Athanasius püspök csak azért van egyelőre még ott, mert a nyugati császár, Constans ragaszkodott hozzá. Most azonban Constantius császár száműzetésbe szándékozik küldeni Athanasiust, s ha ez megtörténik, mi kerülünk Alexandriába." – A diakónus ennek még a gondolatára is tűzbe jött. György püspök azonban egyetlen szót sem szólt nekünk egyházpolitikáról, amikor a vadászlak tágas előcsarnokában üdvözöltük. Ennél sokkal fontosabb hírt hozott. Ösztövér arcát izgalom színezte, és csontos ujjait pattintgatva mintegy zenei aláfestéssel adott nyomatékot közlésének: – Tíz nap múlva személyesen meglátogat benneteket az isteni Augustus. Úton van hazafelé Antiochiából, és kifejezetten azért tesz kerülőt, hogy benneteket láthasson. Szólni sem tudtam a döbbenettől, de Gallus megkérdezte: – Mit akar tőlünk? A püspök türelmetlenül válaszolt: – Hiszen unokabátyátok. A gyámotok. És a császárotok is. Látni kíván benneteket. Mi mást akarna? Látni akarja, milyen férfi válik belőletek. S mivé nevelődtetek? Bizonyára különösen érdekli majd, hogy álltok a vallás terén? Éppen ezért veletek maradok megérkezéséig. Átismétlünk majd mindent, ami tudást törekedtem átadni nektek. Ez neked, Gallus, elég sok munkát jelent majd. S azt ajánlom, nagyon igyekezz, mert egész jövőd attól függ, milyen benyomást teszel majd a császárra. ,,De a tied is, püspök" – gondoltam magamban. Még ma is emlékszem erre a gondolatomra; mohón kívántam, hogy akit csak lehet, belevonjak abba a kemény sorsba, amely meggyőződésem szerint elkerülhetetlen volt. Erőltetett ütemben folyt a tanulás. A püspök hosszú órákon át könyörtelenül gyúrt bennünket. Nekem szerencsére kitűnő a memóriám, s képes vagyok egyetlen olvasásra egy egész lapot betanulni... még ha nem is értem meg egészen. Az órák közötti szünetekben azt találgattuk, mi lehet Constantius szándéka velünk. Vajon kegyes indulattal viseltetik-e irántunk? S itt tart-e minket Macellumban továbbra is? De a püspök semmivel sem biztatott. – Az isteni Augustus azt cselekszi majd, ami a leghelyesebb, csakúgy, mint mindenkor. Nincs mitől félnetek, amennyiben hívek vagytok hozzá és engedelmesek. De persze, nagyon is volt mitől félnünk, s ebben a várakozási időben egyetlen éjszakát sem tudtam nyugodtan átaludni. Már egy nappal Constantius megérkezése előtt az egész császári udvar összegyülekezett Macellumban. Pontosabban szólva, majdnem az egész udvar, mert egy részét Constantiusszal együtt Antiochiából várták. Legtöbben azonban a konstantinápolyi Szent Palotából érkeztek. A legfőbb állami tisztségviselőket a villában szállásolták el, míg a környező mezőkön vagy száz sátort állítottak fel az írnokok és jegyzők ezreinek elhelyezésére, hogy az államgépezet ügyeit itt is zavartalanul intézhessék. Már hajnalban kezdődött a nagy parádé. Mi ketten Gallusszal a palota udvarán helyezkedtünk el, és falusi fajankók módjára bámészkodtunk. Egyikünk sem látott még soha életében császári bevonulást. És az általános izgalom közepette, a hideg őszi nap ködében pillanatnyilag még félelmünkről is megfeledkeztünk. György püspök a villa kapujában állt. Drágakővel kirakott kazulát viselt, s ezüst pásztorbotot tartott. Jobbról-balról vigyázzban sorakozott Macellum katonai helyőrsége a Római Birodalom előkelőségeinek tiszteletére. Sok úr lóháton, sok pedig gyaloghintóban érkezett. Mindegyiküket számos katona, tisztviselő, eunuch, rabszolga kísérte. Ruházatuk a katonai öltözék különböző változatait képviselte, mert Diocletianus uralkodása óta az udvar külsőségekben ragaszkodott a katonás vonásokhoz. Az épület udvarát ellepték a hivatalnokok, rabszolgák, lovak és öszvérek. Csak egy keskeny sáv maradt szabadon a bejárattól a házig. A főurakat, akik gyalog mentek a kapuhoz, György püspök köszöntötte valamennyi címük, rangjuk felsorolásával. A püspök valósággal mestere volt az udvari protokollnak. Pontosan tudta, ki kicsoda, hogyan kell szólítania. Irigylésre méltó képesség ez, mert manapság százféle finoman megkülönböztetendő címe, rangja, kitüntető titulusa van a főuraknak. A legmagasabb rangúak közé a clarissimusok sorolandók, vagyis az arra az évre megválasztott két consul, valamennyi lelépett consul, s továbbá a praetori praefectusok és a szenátus tagjai, őket követik rangsorban azok a tisztségviselők, akiket a spectabilis cím illet meg. Utánuk a tartományok kormányzói következnek, akiknek az illustris cím jár. De semmiképp sem könnyű eligazodni abban, ki kicsoda, mivel oly fontos állami miniszteri rang, mint a quaestor (a császár jogi tanácsadója) csupán illustris, holott egy jelentéktelen provincia kormányzója esetleg a clarissimusok közé sorolandó. Nem kevésbé bonyolult a comes cím kérdése. Régi időkben mindössze udvarias megszólítás volt, s kijárt minden tisztségviselőnek, vagy magasabb rangú tisztnek, aki a császár környezetéhez tartozott, fontos szolgálatai jutalmául, így aztán előfordult, hogy az egyik comes a clarissimusok közé, a másik viszont csupán a spectabilisek közé tartozott. Bámulatos, hogy egyébként okos, józan emberek mennyire megszállottjaivá válhatnak ezeknek az ostoba címeknek. Sokszor hosszú órákat töltöttem felnőtt emberek társaságában, ahol csak arról folyt a szó, ki milyen címet visel, s mi okból érdemtelen erre. De egy bölcs uralkodó tekintélyes ösztönző erővel rendelkezik azzal, hogy a becsvágyó férfiaknak rangot adományoz, vagy vonakodik megadni. Constantius mestere volt az efféle dolgoknak. Sajnos, én nehezen tudom fejemben tartani, hogy ki micsoda, így hát csaknem mindenkit egyszerűen kedves barátomnak titulálok, ebben is utánozva Platónt, s megbotránkoztatva a magas méltóságokat. Elsőnek a Szent Adományok comese érkezett, az ő hivatása gondoskodni arról, hogy valamennyi provincia hiánytalanul befizesse adóját, legkésőbb az év március elsejéig, ő tartja kézben a kormány sómonopóliumát, továbbá a tartományi bankokat, valamint minden állami tulajdonban levő műhelyt, bányát és természetesen a pénzverést. Ez sohasem népszerű tisztség, de aki betölti, gazdagon hal meg. Utána következett a magánkincstár comese, akinek a császári család vagyoni ügyeinek intézése a feladata. Nyomdokában legalább húsz rabszolga lépkedett, fémmel kivert sötét faládákat cipelve: ezek tartalmazták a rengeteg aranyat, ezüstöt s egyéb drágaságot, melyek a császár valamennyi útját kísérik. Mivel a magánkincstárnok felelős minden egyes tallérért, többnyire ideges, szórakozott figura, aki örökké számlálgatja a ládákat, őt a Kelet comese követte: Szíria és Mezopotámia kormányzója. Utána jött a ceremóniamester, valóban fontos személyiség. Ő igazgatja az állami közlekedési rendszert és a postát, a titkos ügynökök hivatalának is főnöke, továbbá a palota-gárda parancsnoka, s ő szervezi a császári kihallgatások és fogadások rendjét. György püspök rendkívül mélyen hajolt meg előtte. Hat éve éltünk már itt Gallusszal, de György püspökön és őrzőinken kívül senkit sem láttunk, és most egyszerre felvonult előttünk az állam minden hatalmassága. Szemünk belekáprázott a fegyverek csillogásába, az öltözékek pompájába, szédültünk a hivatalnokok és írnokok zsivajában, akik fontoskodva szaladgáltak az udvaron, poggyászokat követelve, veszekedve, és érvényt szerezve különféle előjogaiknak. Ezek a lármás, tintás ujjú, kevély, értelmes arcú tisztviselők képviselték tulajdonképpen a római kormányzatot, s ezt maguk is igen jól tudták. A sorban utolsónak valamennyi tisztségviselő közül a legfontosabb lépett be: a Szent Palota főkamarása, Eusebius eunuch. Olyan kövér volt, hogy elefántcsonttal és arannyal kirakott gyaloghintójából csak két rabszolga hathatós segítségével volt képes kikecmeregni. Magas, kövér és nagyon sápadt ember volt. Pávakék selyem tunikát viselt, s alatta, amint lépkedett, rengett a hájas teste. A fő állami tisztségviselők közül egyedül ő volt civil öltözékben, valójában inkább szeszélyes divathölgy benyomását keltette piros, festett szájával és hosszú csigákban leomló, olajozott hajviseletével. Köpenyének aranyozott szegélye ragyogott a napsütésben. Eusebius fürkésző tekintettel nézett körül, s én rögtön tudtam, hogy bennünket keres. Gallus meg én észrevétlenek szerettünk volna maradni, és egy nagy halom nyeregtáska mögé húzódtunk, de a főkamarás, bár sosem látott bennünket, rögtön felfedezett. Méltóságteljes mozdulattal intett, hogy kövessük. Mint verést sejtő rabszolgák, félszegen előbújtunk. Nem tudtuk, hogyan hajoljunk meg, s miként köszöntsük. Legjobbnak véltem a katonás üdvözlést, és Gallus követte példámat. Eusebius elmosolyodott; előtűntek apró, sötét fogai, és párnás orcáin, mint a csecsemőknek, apró gödröcskék jelentek meg. Fejet hajtott, mire nyaka zsíros redőkbe húzódott, s egy hosszú, göndör hajtincs a homlokába hullt. – Nobilissimi – szólított meg bennünket halk, barátságos hangon. A legjobb ómen. A nobilissimus cím csak a császári család tagjait illeti meg. György püspök sohasem adta meg nekünk ezt a megtiszteltetést, s ugyanígy őrzőink sem. Ez azt jelentette, hogy elismerik rangunkat. Eusebius vizsgálódott egy ideig, aztán mindkettőnket kézen fogott. Még ma is emlékszem puha kezének nyirkos érintésére. – Mennyire vártam már, hogy megismerjelek benneteket – mondta. – Hogy megnőttetek, és különösen a nemes Gallus kész férfi már! – azzal gyengéden megveregette bátyám mellét. Az ilyen bizalmaskodástól Gallus máskor dühbe gurult volna, de ezúttal félelmében eszébe sem jutott ilyesmi. Ösztönösen tudta, hogy szépségében van legfőbb erőssége. Engedékenyen tűrte az eunuch simogatását, míg vele együtt beléptünk az épületbe. Azóta sem találkoztam senkivel, aki elbűvölő modorával és beszédével csak meg is közelítette Eusebiust. Azt hiszem, helyénvaló, ha itt megjegyzek valamit az eunuchok hangjáról. Színészek és általában azok, akik beszédüket utánozni akarják, rendszerint magas cérnahangot használnak. Pedig ritkán ilyen az eunuchok hangja. Különben ugyan ki viselné el társaságukat? Az udvari életben csak megnyerő modorral lehet érvényesülni. Valójában az eunuch hangja leginkább egy igen szelíd gyermek beszédére emlékeztet, s férfiban, nőben egyaránt szülői érzést ébreszt, így aztán szinte lefegyvereznek bennünket, s éppoly engedékenységre hajlunk irányukban, mintha gyermekkel állnánk szemben, holott lelkük, szellemük érett és csavaros, ha testileg fogyatékosak is. Eusebius ezúttal kivetette hálóját Gallusra. Engem nem méltatott figyelemre, éretlen voltam hozzá. Gallus és Eusebius aznap este kettesben költötték el vacsorájukat. Másnap Gallus már lelkes híve lett az eunuchnak. – És igazán jó barát – mesélte nekem Gallus a fürdőben, ahol kívülünk nem volt senki. – Még azt is elmondta, hogy engem már évek óta figyeltet. Tud is mindenről, hogyan éltem, mit csináltam, még róla is. – És itt Gallus az antiochiai asszony nevét említette vigyorogva. – Eusebius azt mondja, nagy siker vár rám az udvarnál. Nemcsak azért, mert a megjelenésem vonzó, hanem, pontosan így fejezte ki magát, kiváló értelmi képességű is vagyok. Egészen bizonyos benne, el fogja érni a császárnál, hogy szabadon bocsásson. Ez még egy kis időbe telik, de állítása szerint van annyi befolyása a halhatatlan császárra. Pontosan így mondta. Nagyon érdekes ember, bár némelykor meglehetősen nehéz kihámozni, mire céloz. Azt képzeli, tisztában vagyok mindennel, amiről sejtelmünk sem lehet ebben az istenverte fészekben. Fő az, hogy Constantius úgy cselekszik, amint Eusebius mondja neki. Ezt egyébként tudja mindenki. Ha Eusebius valaki mellé áll, annak félig már nyert ügye van. És én már kegyében állok. – Hát rólam mit mondott? – kérdeztem. De Gallus nagyon ritkán tért el attól, ami egyes-egyedül érdekelte: saját személyétől. – Rólad? Miért beszélt volna egyáltalán rólad? Ezzel belökött a hideg medencébe. Magammal rántottam. Síkos volt, akár a hal, mégis sikerült a fejét jó ideig víz alá nyomnom. Tizenhat éves létemre volt annyi erőm, mint neki, holott ő már huszonegy volt. Köpködve, prüszkölve dugta ki a vízből elkékült arcát. – Ha tudni akarod, papot csinál belőled. Bár, ha beleszólhatnék, eunuch lennél – mondta dühösen, és megpróbált a lábam közé rúgni, de megcsúszott a márványon, és elvágódott. Szörnyen káromkodott, és én kinevettem, de ebben a percben néhány rabszolga jelent meg, hogy az öltözködésnél segédkezzen. Mivel Gallus már férfinak számított, a ceremóniamester úgy rendelkezett, hogy bár voltaképpen nem tiszt, mégis a belső udvari katonaság egyenruháját viselje ez alkalommal. Sajnos, Julianus nobilissimus csak diák volt még, s ehhez képest kellett öltöznie. Így aztán ragyogó féltestvérem mellett valóban jelentéktelen figura voltam. Én azonban módfelett örültem, hogy ügyet sem vetnek rám. Gallus csak pompázzon, jobb nekem a félhomály, ha úgy életben maradok. Constantius déltájt érkezett meg, s nyomban lakosztályába vonult. Ennél többet nem tudott senki. Éppúgy megeshetett, hogy néhány percet, vagy néhány órát tölt velünk, mint az, hogy semmi időt nem szentel nekünk. Idegesen várakoztunk a nagy előcsarnokban. A szarufákról borostyánfüzérek függtek, és a máskor mindig dohos helyiséget fenyő és eukaliptusz illata töltötte be. A csarnok egyik végében emelvényen arany trónszék állott. A tróntól jobbra helyezték el a Kelet praetori praefectusának elefántcsont székét, de csak a padlóra. (A főúr a császár kíséretében érkezett.) Rangjuknak megfelelően az állam tisztségviselőit a tróntól jobbra és balra sorakoztatták fel. Az emelvény lábánál pedig teljes díszben György püspök állt, jobbján Gallus, balján én. Eusebius vezérkara közepette az ajtóban állt, s még jobban emlékeztetett holmi óriás pávára, mint rendesen. Egy hang sem hallatszott, senki nem mozdult. Álltunk, akár a szobrok. Bár nem volt nagy meleg, verejtékeztem az idegességtől. Szemem sarkából lopva Gallusra néztem. Remegett a szája a belső feszültségtől. Napoknak tetsző hosszú idő múltán trombiták harsantak. Majd az "Augustus" kiáltás hangzott fel, amely mindig előtte jár a császárnak, előbb messziről és halkan, aztán mind közelebbről, erősebben: "Augustus! Augustus! Augustus!" Reszketett a lábam, s attól féltem, rosszul leszek. Ebben a pillanatban feltárult a kétszárnyú ajtó, s ott állt előttünk Flavius Július Constantius, az Augustus, Kelet császára. Eusebius halk mormolás közben csókkal érintette Constantius térdét, s közben dallamosan mormolta az udvari szertartás előírásos formuláit. Mi többiek egy szót sem értettünk, mert földre vetve magunkat, üdvözöltük a világ urát, aki kimondhatatlan méltósággal haladt át a helyiségen trónszéke felé. Én csak a mozaikpadlót bámultam, és nem mertem szememet császári unokabátyámra emelni. Csak akkor vehettem szemügyre apám gyilkosát, amikor a ceremóniamester jelt adott, hogy mindenki álljon talpra. Constantius lényéből lenyűgöző méltóság áradt. Ez volt leginkább szembetűnő rajta: mintha még a legapróbb gesztusait is sokszoros próbával tanulta volna be. Mint annak idején Augustus császár, ő is vastag betétet viselt sarujában, hogy magasabbnak tűnjön. Arca simára borotvált, nagy szeme mélabús. Apjától, Constantinustól örökölte nagy orrát és szájának kissé durcás vonását. Felső teste meglepően izmos volt, lábszárai azonban valósággal törpe méretűnek hatottak. Bíborpalástja válláról a földig omlott le, fejét gyönggyel kirakott ezüstpánt övezte. Fenséges nyugalommal ült a trónján, amikor a ceremóniamester György püspököt vezette elébe, aki üdvözölte őt Macellumba érkezése alkalmából. A császár egyszer sem pillantott sem Gallusra, sem rám. Az alkalomhoz ülő előírásos választ oly halkan mondta el, hogy szavait egyikünk sem értette. Elérkezett a nagy pillanat. György püspök Gallust meg engem is a ceremóniamester elé vitt, aki mindkettőnket az emelvényig kísért, és szabályszerűen bemutatott a császárnak. Úrrá lett rajtam a rémület, azt sem tudtam, miként kerültem oda, csak azon vettem észre magam, hogy az udvari előírásoknak megfelelően, csókkal érintem Constantius térdét. Mintha nagyon messziről szólna, fülembe csendült a császár kimért, de várakozásomnál magasabb hangja: – Örömünkre szolgál, hogy fogadhatjuk unokaöcsénket, nobilissimus Julianust. – Nem tudom honnan, egy kérges kéz nyúlt felém, megragadott a bal könyökömnél, és talpra segített. Ebben a pillanatban olyan közel kerültem Constantiushoz, hogy arcának minden pórusát tisztán láttam. Bőre napbarnított volt, majdnem annyira sötét, mintha perzsa lenne. Feltűnt selymes, egyenes szálú, barna haja, mely kissé már őszülni kezdett. Harminckét éves volt akkor, de nekem aggastyánnak tűnt. Még arra is emlékszem, hogy ez járt a fejemben: milyen érzés lehet római császárnak lenni? Hogy ott látja arcképét minden pénzdarabon, épületeken, képét, szobrát s arcát az egész világ ismeri? És most itt, oly közel hozzám, hogy még a bőréből kisugárzó meleget is érzem, láthatom ennek a világhírű arcnak az eredetijét. Nem bronzból vagy márványból, hanem csontból-húsból, akár a magamé vagy bárki másé. És eltűnődtem rajta, milyen az, ha valaki a világ közepe? Életemben először akkor éreztem becsvágyat. Felfedezésként hatott. Ehhez hasonló érzést csak akkor tapasztaltam, amikor a szentáldozásban az Egy Istenhez emelkedtem. Most őszinte vagyok. De soha senkinek nem ismertem be, hogy Constantiusszal való első találkozásom során csak arra tudtam gondolni, mennyire élvezném, ha az én kezemben lenne az uralom a világ fölött. De ez az őrültség jóformán csak pillanatokig tartott. Elnyögtem hűségnyilatkozatomat, aztán elfoglaltam helyemet Gallus mellett az emelvényen, és semmi egyébre nem emlékszem, ami aznap történt. Constantius egy teljes hetet töltött Macellumban. Részt vett az államügyek intézésében. Meg vadászott. Érkezése napján György püspök hosszasan tárgyalt vele, utána azonban a püspök nagy bánatára nem fogadta többé. Gallus meg én a császár asztalánál étkeztünk, de egyszer sem szólt hozzánk. A legrosszabbtól tartottam. Gallus azonban rendszeresen találkozott Eusebiusszal, és azt állította, hogy az eunuch rendkívül bizakodó. – Biztosra veszi, hogy még ebben az évben az udvarhoz kerülünk. De én feltétlenül. Sőt a Szent Consistoriumban arról tárgyaltak, hogy én leszek a jövendő keleti Caesar! – jelentette ki Gallus, s csak úgy tüzelt belőle az izgalom. – Akkor majd Antiochiában fogok élni, saját udvartartásom lesz, és ez egészen természetes, mert én erre születtem. Gallus mindenkiben kedvező benyomást keltett... s ez kissé meglepett, mert György püspökkel szemben többnyire morcosan viselkedett, velem meg a tanítóival kegyetlenül bánt. De az állam nagyjai között mintha kicserélték volna. Nevetett, hízelgett, mindenkit levett a lábáról. Született udvaronc lévén, egytől egyig elbűvölte a Szent Consistorium tagjait, amint a császár tanácsadó testületét nevezték. De Constantiust mégsem tudta megkörnyékezni. Unokabátyánk várta az alkalmas pillanatot. Míg az udvar Macellumban időzött, az alacsonyabb rangú tisztek és tisztségviselők a palota nagy előcsarnokában étkeztek, a császár és a főrangúak pedig ennél valamivel kisebb étkezőteremben. Vacsora előtt egy órával többnyire mindenki megjelent az előcsarnokban egy kis csevegésre. Nekünk ez volt az első udvari élményünk. Én elviselhetetlennek tartottam, Gallus azonban olyan ügyesen mozgott ebben a közegben, mint hattyú a tavon. Egy este Gallus kegyesen megtűrt maga mellett, illetve engedte, hogy a sarkában lépkedjek, míg ő a fényes társaságban pompázik. Gallus kitűnő politikusnak bizonyult. Nemcsak a főurakkal barátkozott össze, hanem a hivatalnokokkal, sőt az írnokokkal is, akik a kormányzás tényleges ügyeit intézik. Ravasz volt és ügyes, én viszont a számat is alig mertem kinyitni. A nagy előcsarnokban Gallus hamarosan a tisztek csoportja mellett kötött ki, akikkel aznap vadászaton vett részt. Emlékszem, mekkora ámulattal nézegettem ezeket a fiatal férfiakat, akik Germánia és Mezopotámia csataterein embervért is ontottak. Rendkívül tartózkodóak és higgadtak voltak, nem úgy, mint a fecsegő hivatalnokok és írnokok, akik bennfentességükkel és jólértesültségükkel akartak elkápráztatni bennünket. Gallus szembetűnően kedvelte az egyik tribunust, egy harminc körüli tisztet, akit Victornak hívtak (ma ő egyik kedvelt generálisom). Megnyerő külsejű ember volt, ma is az, kiválóan beszél görögül, bár a Fekete-tenger vidékéről származik, karikalábú és világos színű a szeme, mint a legtöbb szarmatának. – Te vagy nobilissimus Julianus? – kérdezte hozzám fordulva. Gallus rendkívül fölényesen mutatott be a fényes társaság tagjainak. Elpirultam, s nem is mertem beszélni. – Te is köztünk fogsz szolgálatot teljesíteni az udvari csapatoknál? – kérdezte tőlem Victor. Gallus nem engedett szóhoz jutni, ő felelt helyettem: – Nem. Pap lesz belőle. Még mielőtt megcáfolhattam volna, Victor rendkívül komolyan válaszolt: – Nem tudok érdemesebb és értékesebb életet elképzelni, mint Isten szolgálatát. Rendkívül szíven ütött engem szavainak egyszerű őszintesége, ahogyan ezt mondta. Nyomát sem találtam benne a gúnynak. Gallus kissé meghökkent. – De nem nekem való pálya – mondta némi szünet után. – Sajnos, nekem sem való – jegyezte meg Victor együttérző mosollyal. – Te azonban imádkozz értünk is. Gallus más témára tért. Vadászatairól mesélt Victornak, én pedig szótlanul álltam mellettük. Máris olyasféleképpen éreztem magam, mint valami galileánus szerzetes, akiket a "magányos" jelzővel szoktak illetni, holott ez semmiképpen sem helytálló, mert a barát sohasem magányos. Hozzájuk fogható falka-életmódot a világon semmiféle embercsoport nem folytat, mert örökké együtt étkeznek, korhelykednek és fecsegnek. Legtöbbjük csak azért vonul vissza a világtól, hogy örökösen társaságban élhessen. – Te csakugyan papnak készülsz? – ezt a hátam mögül kérdezte egy halk hang. Megfordultam, egy fiatal férfi volt. Nyilván hallotta beszélgetésünket. Tagadólag intettem a fejemmel, s azt feleltem: – Nem! – Helyes – mondta mosolyogva. Tiszta tekintetű, világosszürke szeme volt, s tekintete olyan érzést keltett, mintha figyelmét valami távoli tárgyra összpontosítaná. Civilruha volt rajta, ami nagyon kirítt ebből a környezetből, ahol minden jó családból való férfi egyenruhát viselt. – Ki vagy te? – kérdeztem. – Pergamoni Oribasius, az isteni Augustus orvosa, bár semmi szüksége rám. Unokabátyádnál egészségesebb szervezetű emberrel soha életemben nem találkoztam. – Nos, ennek igazán nagyon örülök – feleltem őszinteséget színlelve. Az udvarnál az ember feje forgott kockán, ha nem vigyázott a nyelvére. – Ez étrend kérdése – magyarázta Oribasius szakszerű hangon. – Ő a mértékletes életmód tökéletes mintaképe. Jóformán sosem iszik bort, soha nem terheli meg a gyomrát, örökéletűnek ígérkezik. – Imádkozom majd, hogy így legyen – feleltem, de elszorult a szívem. Milyen sors vár akkor rám a soha meg nem haló, örökké gyanakvó Constantius árnyékában? – És miért mondja akkor a bátyád, hogy papnak készülsz? – Mert szeretem a könyveket, sokat olvasok. Neki ez furcsa. – Értem. És ezt a furcsaságot a papi pályához kapcsolja. Mosolyogni próbáltam: – Körülbelül így áll a dolog. Én azonban a filozófusi vagy a szónoki pályára készülök. A katonaság nyilván nem nekem való. Gallus legalábbis azt állítja. De végeredményben úgyis az isteni Augustus akarata dönt el mindent. – Így van – felelt Oribasius, de közben vizsgálódón nézett rám. Ezt a fürkésző tekintetet már ismertem. Végig kísért egész eddigi életemen. Ezt jelentette: "Rád is az a sors vár, hogy legyilkolnak? S ha így van, milyen érdekes!" Mióta a világon vagyok, úgy bánnak velem, mintha egy tragikus színdarab szereplője lennék. – Szívesen vagy Macellumban? – Te az én helyemben szívesen lennél itt? – Ez már akaratom ellenére szaladt ki a számon. De ingerelt a tekintete, meg az ellen is berzenkedtem, hogy örökösen tehetetlen áldozatként kezelnek, aki némán várja a véres sorstragédia beteljesülését. – Nem! – válaszolt egyenesen Oribasius. – A legkevésbé sem. – Nos, akkor hát tudod. – De attól tartottam, hogy máris túl sokat mondtam, és elkezdtem fecsegni unokabátyám jóságáról, György püspök nyájasságáról, meg Kappadokia szépségeiről. Hátha Oribasius is titkos ügynök? Szerencsémre odalépett az egyik kamarás, és a császár érkezését jelezte. Sietve elhagytam az előcsarnokot, és elfoglaltam helyemet az asztalnál. Azért foglalkoztam ilyen részletesen ezzel a találkozással, mert később Oribasius lett egyik leghívebb barátom. De Macellumban nem láttam többé, vagy ha mégis, nem emlékszem rá. Több év múlva egyszer megjegyezte: – Soha senkin nem tapasztaltam olyan rémületet, mint akkor rajtad. S mikor én erre azt feleltem, hogy emlékezetem szerint azokban a napokban én voltam az önfegyelem példaképe mértéktartó magatartásommal, Oribasius nagyot nevetett: – Én biztosra vettem, hogy az őrület határán állsz, sőt kész voltam a diagnózissal is, beismerem tévesen, mert epilepsziásnak véltelek. – És Gallusról mi volt a véleményed? – Őt teljesen nyugodtnak láttam, megkapó hatással volt rám. – No látod, s az lett a vége, hogy Gallus őrült meg. – Nem is tartom magam csalhatatlannak. Az ember jóformán soha nem kelt olyan benyomást másokban, mint gondolja. De Oribasiusnak abban tökéletesen igaza volt, hogy szörnyű félelem volt akkor bennem. * Constantius csak látogatásának utolsó napján beszélt velünk. György püspök egész délelőtt idomított bennünket, hogy mit s hogyan mondjunk az audiencián. Épp annyira ideges volt, mint mi: az ő pályafutása is éppúgy kockán forgott. A császár szent közelségébe előbb Gallust bocsátották. Ma is emlékszem a félórai várakozásra, míg kihallgatása tartott: sorra minden istenséghez imádkoztam, akinek neve eszembe jutott. Már akkor is eklektikus voltam! Végre megérkezett értem a ceremóniamester, pompás udvari öltözékében. Mintha kivégzésre kísért volna. György püspök áldást mormolt. A ceremóniamester még kioktatott, hogyan kell üdvözölnöm a császárt, és betanított az előírásos szavakra. Folyvást ezeket a formulákat motyogtam magamban, míg oda nem sodródtam a császár elé – mert valósággal úgy éreztem, hogy víz sodor feléje. Constantius közönséges karosszékben ült az előcsarnok apszisában. Mellette Eusebius állt, kezében egész köteg okmánnyal. Constantius lábánál egy zsámolyon Gallus ült, és szemmel láthatóan elégedett volt magával. Elmondtam a szabályszerű üdvözlést, a szavak gépiesen peregtek ajkaimról. Constantius hosszasan, ravaszul, kíváncsian tekintett rám. De ez után az egész kihallgatás során nem nézett rám többé. Azok közé tartozott, akik soha nem néznek az ember szemébe. Véleményem szerint nem szabad ezt föltétlenül a gyengeség vagy a rossz lelkiismeret jegyeként felfogni. Magam is hasonlítok ebben Constantiusra. Nekem is mindig nehezemre esett az emberek szemébe nézni. Gondolom, sok uralkodó viszolyog ettől. Miért? Azért, amit ilyenkor láthatunk: becsvágyat, mohóságot, félelmet. Éppenséggel nem kellemes érzés, hogy csupán létezésünkkel állati rettegést keltünk másokban. Constantius cselekedeteiben igen sokszor volt gonosz, de mások gyötrődését soha nem élvezte. Nem úgy, mint Caligula vagy Gallus. Constantius folyékonyan és személytelenül szólt hozzám. – Nagy örömmel értesültünk unokaöcsénk, nobilissimus Julianus tanulmányainak haladásáról. György püspök jelentette nekünk, hogy hajlandóságod a papi hivatásra szólít. Itt szünetet tartott, nem azért, mintha válaszomat kívánná hallani, hanem hogy nagyobb nyomatékot adjon a továbbiaknak. És én különben sem óhajtottam válaszolni. Constantius így folytatta: – Tudnod kell, tetszik nekünk, hogy Isten szolgálatába kívánsz szegődni. Rendkívüli dolog, hogy egy fejedelmi sarj elvonuljon a világtól, de végül is éppoly rendkívüli általában, ha valaki égi elhivatást érez magában. Ebben a pillanatban tisztán kibontakozott előttem jövendő börtönöm képe. Constantius gyakorlott kézzel fonta hálóját. Egy paptól nincs mit tartania. Akkor hát pap leszek. – György püspöktől értesültünk, mennyire mélyére hatoltál amaz ellentéteknek, amelyek oly sajnálatos módon hasadást okoznak Szent Egyházunk kebelében. S arról is meggyőzött bennünket, hogy szent tanulmányaid folyamán beláttad az igazságot, s azt hiszed, amit valamennyi kereszténynek hinnie kell, miszerint a Fiú hasonló lényegű az Atyával, bár nem egy és ugyanaz. Természetesen, mivel családunk tagja vagy, nem élhetsz ugyanúgy, mint akárki, valami egyszerű ember ebben a szent hivatásban. Nagy felelősség lesz rajtad. Éppen ezért Konstantinápoly lesz további neveltetésed helye. Már eddig is lektorként szerepeltél az egyházban. Konstantinápolyban remélheted, hogy diakónus leszel, ami éppoly örömmel tölt el bennünket, mint amennyire Istennek tetsző, aki kiválasztott szolgálatára. Légy hát üdvözölve, unokaöcsénk. Örömünkre szolgál, hogy császári házunk megalapítójának, Claudius Gothicusnak méltó leszármazottját láthatjuk benned. Ennyit mondott. Utána csókra nyújtotta kezét. Én egy szót sem szóltam az udvari ceremóniában előírt üdvözlésen kívül. Hátrálva elhagytam a termet, s eközben észrevettem, hogy Gallus cinkosan összemosolyog Eusebiusszal. Ma is eltűnődöm rajta, mit gondolhatott felőlem akkor Constantius. Azt gyanítom, gondolkodóba ejthettem. Gallust könnyű volt megérteni, de mi rejlik az ilyen szótlan ifjúban, aki pap akar lenni? Előzőleg elterveztem magamban, mi mindent mondok majd Constantiusnak, de nem adott rá alkalmat. Meglepő, de általában mindenkivel idegesen bánt. Alig tudott beszélni, illetve csak akkor beszélt jól, ha a trónról szólhatott. Nem is volt más bizalmasa, csak a felesége, Eusebia és a főkamarás. Furcsa ember volt. Most, hogy én kerültem helyébe, több együttérzéssel viseltetem iránta, mint akkor, de rokonszenvvel ma sem. Gyanakvó természetét még rosszabbra fordította az a felismerés, hogy kevésbé okos, mint azok, akikkel közvetlenül dolga van. Ettől és belső bizonytalanságától emberileg megközelíthetetlenné vált. Tanulmányai során nem boldogult a retorikával, egész egyszerűen a lassú észjárása miatt. Később rákapott a versírásra, ami mindenkit szörnyen untatott. Egyedüli "intellektuális" foglalatossága a galileánus hitvitázás volt. Úgy mondják, ebben vitte is valamire, de végeredményben még egy falusi szófacsaró is képes nevet szerezni magának holmi galileánus zsinaton. Ott volt Athanasius, nem kell jobb példa! A császári kihallgatás után némileg megkönnyebbültem. Igaz, nem kívántam a papi pályát, de ha ezen az áron életben maradhatok, szívesen fizetek ezzel. Káprázatos pompa közepette távozott Constantius. Gallus, György püspök meg én az udvaron álltunk, mikor lóháton elléptetett mellettünk. Nyeregben, vertarany vértezetével fenségesnek és hatalmas alkatúnak hatott. Senkit sem köszöntött, miközben lóháton elhagyta Macellumot. Hűvös modora rendkívül hatásos volt, s mai napig is irigylem uralkodói méltóságát. Képes volt órákon át állni a nyilvánosság előtt, sem jobbra, sem balra nem tekintve, mereven, akár egy szobor, mert így írja elő a mi udvari ceremóniánk, amely Diocletianus császártól származik. Diocletianus azt akarta, hogy ha címünkben nem is, de ténylegesen ázsiai királyokká váljunk, csak ritkán, ünnepélyes alkalmakkor mutatkozzunk, s akkor olyanok legyünk, mint az aranyozott isteni képmások. Diocletianus elgondolása érthető, sőt talán még szükségszerű is. Különösen ha meggondoljuk, hogy az elmúlt évszázadok során hány császárt emelt trónra, vagy taszított le róla a katonaság kénye-kedve. Diocletianus úgy érezte, ha mindenkitől távol tartjuk magunkat, és szentként, áhítatot keltő szertartások közepette jelenünk meg a nép előtt, a hadseregnek is kevésbé lesz módjában könnyedén lebecsülni bennünket. Ez a politika bizonyos fokig hatásosnak bizonyult. Mégis, valahányszor császári díszruhámban lóháton haladok a nép között, s látom az arcokon tükröződő tiszteletet, melyet nem a személyem, hanem az alkalom színpadiassága kelt bennük, csalónak érzem magam. Legszívesebben elhajigálnám arany cifraságaimat, és közébük kiáltanék: "Mi kell nektek, ember vagy szobor?" Természetesen nem teszem meg, mert ezt a választ kapnám: "Szobor"! Néztük a hosszan elnyúló díszmenetet, mely a villától már felkanyarodott az országútra. Gallus felkiáltott: – Mit nem adnék, ha velük mehetnék! – Hamarosan köztük leszel majd, nobilissimus Gallus – felelt György püspök, mert most már ő is megadta a nekünk járó rangot. – Mikor? – kérdeztem. – Néhány nap múlva – felelt helyette Gallus. – Megígérte a császár. ,,Az előkészületek után csatlakozol majd hozzánk" ezek voltak a szavai. Katonai parancsnok leszek, utána pedig...! – De Gallusnak volt annyi esze, hogy ne kotyogja ki, mit vár a jövőtől. Ehelyett kápráztató mosolyt vetett rám. – Utána pedig – ismételte szokott gonoszságával – te diakónus leszel. – Ez a kezdete a magasztos, szent hivatásnak – mondta György püspök, miközben levette ezüst süvegét, s egy szolga kezébe adta. Vörös csík futott végig a homlokán a föveg súlyától. – Mennyire szeretném, ha tovább irányíthatnám neveltetésedet, de sajnos, az isteni Augustusnak más tervei vannak velem. – S egy pillanatra hiú öröm derítette fel szikár, komor arcát. – Alexandria? – kérdeztem. Tiltón szájára tette ujját. Bementünk a házba, s valamennyien elégedettek voltunk sorsunkkal: Gallus a Kelet Caesarja lesz, György Alexandria püspöke, én pedig... nem számít, az a fontos, hogy folytathatom tanulmányaimat. Inkább eleven pap, mint halott fejedelmi sarj. A következő néhány hét a várakozás jegyében telt el. Türelmetlenül lestük, mikor érkezik meg a császár hívó szava. De a hetekből hónapok lettek, s lassan kihalt bennünk a remény. Megfeledkeztek rólunk. György püspök már korántsem érdeklődött annyira a neveltetésünk iránt, mint azelőtt. Ritkán mutatkozott, s akkor is homályos szemrehányás áradt magatartásából, mintha mi lennénk felelősek azért, amiért a szerencsés fordulat nem következett be. Gallus mogorva lett, és oktalan dühkitörésekben vezette le indulatait. Ha egy dísztű nem kapcsolódott az első mozdulatra, földhöz vágta, és rátaposott. Ha szólt egyáltalán, csak ordítozott mindenkivel, de többnyire morcos volt és hallgatag, egyedüli szórakozása a rabszolgalányok erőszakos elcsábítása volt. Beismerem, én sem voltam éppen kitűnő hangulatban, de nekem legalább megmaradt vigaszul Plotinus és Platón. Legalább tanulhattam, és vártam tovább. * Egy különös esemény történt ebben az időben. Macellumban akkor számos kappadokiai ifjú teljesített szolgálatot, szabad falusi fiúk, akik lovászként vagy idomítóként dolgoztak az istállókban. Vidám kamaszok voltak, mikor Macellumba kerültem, s megengedték nekem, hogy játsszam velük. Kívülük nem is volt koromhoz illő társaságom. Egyiküket, Hilariust, különösen megkedveltem, nálam két évvel idősebb, jóképű fiú volt. Feltűnt gyors észjárása, s még emlékszem, hogy én, a tízesztendős pedagógus, olvasni tanítottam. De ahogy nőttünk, mindegyikünk egyre jobban tisztában volt saját helyzetével, és így bizalmas kapcsolatunk is lazábbá vált. Én azért továbbra is érdeklődtem iránta, igyekeztem segítségére lenni, és mikor elmondta, hogy szeretne feleségül venni egy Caesareából való leányt, de az apja nem akarja hozzáadni, közbeléptem, s meggyőztem az apát. Hilariust pedig magam mellé vettem lovásznak. Egy áprilisi délelőttön történt, hogy a lovamat kértem, és ismeretlen lovász vezette elő. Megkérdeztem, hol van Hilarius. Közölték, hogy kilovagolt nobilissimus Gallusszal. Meglepett a dolog. Gallusnak saját lovásza volt, és különben is egymás szolgáit soha nem vettük igénybe. Nem foglalkoztam ezzel tovább, még jól is esett, hogy magamban nyargalhatok az Argaeus-hegy elődombjai felé, s élveztem a hűvös tavaszi levegőt. Már kiütközött az új levélzet sárgászöldje a sötét ágakon, halvány pára fehérlett a talaj fölött, én pedig lépésben haladtam egyik kedvenc tisztásom felé, a tavaszi színt öltött borókafenyők és cédrusok között. A tisztáshoz vezető ösvényre tértem, mikor jajgatásszerű hang ütötte meg a fülemet, mintha gyötrődő állat nyüszítene. Hirtelen megakadt a szemem egy hajladozó cédrushoz kikötött két lovon és egy férfi ledobott ruhadarabjain. Néhány lépésnyire összekötözött tagokkal, teljesen mezítelenül, hasmánt hevert a földön Hilarius, Gallus pedig lovaglóostorával verte. Valahányszor lecsapott rá, Hilarius felordított. De az egészben a legmegdöbbentőbb Gallus arckifejezése volt. Elragadtatott, kéjes vigyorral élvezte a másik szenvedését. – Hagyd abba! – ordítottam, és feléjük rugtattam. Gallus meglepetten fordult meg, s a fiú könyörgött, hogy szabadítsam ki. – Menj innen, semmi közöd hozzá – szólt rám Gallus furcsán rekedt hangon. – Ez az én lovászom – mondtam kissé bizonytalanul, mert ha a fiú megtagadta az engedelmességet, Gallus éppoly jogosan büntethette, akár én. – Mondtam már, hogy menj innen, fordulj vissza! – kiáltott rám másodszor is Gallus, és rám emelte ostorát, de helyettem lovam horpaszát találta el. A ló felágaskodott. Gallus döbbenten eresztette le ostorát, én azonban indulatba jöttem, s rugtattam egyenesen bátyám felé, úgy, amint a lovaskatonáknak tanítják, hogyan kell legázolni a gyalogos ellenséget. Gallus visszahőkölt, én szorosra fogtam a kantárt, ő meg lóra szállt. Egy pillanatig zihálva néztünk farkasszemet. Gallus még mindig furcsán vigyorgott, kivillant a foga, mint a harapásra készülő kutyának. Nagy erőfeszítéssel nyugalmat kényszerítettem magamra, s megkérdeztem: – Mit vétett ellened? Gallus csak ennyit felelt: – Semmit! – Azzal felnevetett, megsarkantyúzta lovát, és eltűnt a szemem elől. De a mai napig nem tudom elfelejteni, ahogyan ezt mondta: "Semmit!" Ahogyan Apollón szelleme megszállta a Püthiát, úgy töltötte el a Gonosz Gallus bátyámat. Szörnyű volt. Leszálltam a lóról, leszedtem a köteléket a fiúról, aki zokogva, nyöszörögve mentegetőzött, hogy nem vétett semmit... Megint ez a semmit!... Gallus egyetlen haragos vagy szemrehányó szó nélkül, csak úgy ráparancsolt, hogy szálljon le lováról, és vetkőzzön meztelenre. S afelől, hogy Gallus holtra korbácsolta volna, ma már éppenséggel nincs kétségem. Sőt biztos vagyok benne. Olyan hangulatban indultam vissza Macellum felé, hogy képes lettem volna végezni magammal. De mikor este vacsoránál összetalálkoztam Gallusszal, már elpárolgott a haragom, sőt inkább valami félelemhez hasonló érzés vett erőt rajtam. Most már bármelyik férfival szembe mertem volna szállni. Fiatal voltam, erősen bíztam magamban. De a gonoszság démona más lapra tartozik; különösen az olyan démon, amely teljesen érthetetlen számomra. Egész vacsora alatt Gallus arcát vizsgáltam, aki elhatározta, hogy elbűvölő lesz, kedves és játékos. Mosolygó arcán hiába kerestem nyomát is annak a villogó fogú – csaknem azt írtam: "vicsorgó agyarú" – szörnyű vigyornak, amelyet alig néhány órával azelőtt láttam rajta. Szinte már azon tűnődtem, nem álmodtam-e az egész jelenetet? Másnap azonban meglátogattam Hilariust, láttam a sebeket a hátán, és tudtam, hogy nem álmodtam semmit. Semmit. Ez a szó borzadályt kelt bennem mai napig is. Attól fogva Gallus is, én is egyformán igyekeztünk elkerülni, hogy kettesben maradjunk. És csakis kimért udvariassággal beszéltünk egymással. A tisztáson történtekről szó sem esett többé. Egy hónap múlva megérkezett a főkamarás levele: nobilissimus Gallus néhai édesanyja birtokára költözik Ephesusba, s ott marad, amíg a császár jónak látja. Gallus boldog is volt, meg csalódott is. Kiszabadul ugyan Macellumból, de csak újabb fogságba kerül; arról pedig, hogy majd Caesart csinálnak belőle, szó sem esett a levélben. Gallus búcsúvacsorát rendezett, amelyre, legnagyobb meglepetésemre, tiszttársain kívül engem is meghívott. Kedvesen köszönt el tőlünk, s ígéretet tett, hogy amennyiben parancsnoki kinevezést kap, nem feledkezik meg régi barátairól. György püspök vert ezüst fedelű galileánus bibliát nyújtott át ajándékul. – Forgasd és tanulj belőle, nobilissimus Gallus, csak a hit üdvözít, semmi más. – Hányszor hallottam azóta is ezt a kenetes szózatot. Másnap, mikor nekünk is búcsút kellett vennünk egymástól, Gallus mindössze ennyit mondott: – Imádkozz értem, öcsém, én is ezt teszem majd teérted. – Nem fogom elmulasztani, Isten veled, Gallus. Ezzel elváltunk, pontosan úgy, mint két idegen utazó, akiket másfelé visz az útjuk, de egy estére összetalálkoztak a postaállomáson. Távozása után mégis megsirattam – ekkor sírtam utoljára gyermekként –, de azért továbbra is gyűlöltem. Azt mondják, aki igazán ismeri magát, az minden emberi dolgot ismer. Csakhogy senki sem ismerheti magát igazán, emberi dolgokban semmivel sem lehet biztosan számolni; így aztán önmagunknak is idegenek maradunk. 348. június 1-én, mintha utólag jutott volna eszükbe, rám vonatkozólag is megérkezett az utasítás György püspökhöz. Engem Konstantinápolyba rendeltek. Julianus nagybátyám Egyiptomban tartózkodott akkoriban, s az ő házát jelölték ki szállásomul. Filozófiai tanulmányaimat Ecebolius fogja irányítani, Constantius egyik kegyeltje. A papi pályáról szó sem esett, ami engem rendkívül boldoggá tett, György püspöknek azonban éppenséggel nem tetszett. – El sem tudom képzelni, miért változtatta meg elhatározását az Augustus – mondta. – Ittlétekor félreérthetetlenül ez volt a szándéka. – Talán másként tudja hasznomat venni – jegyeztem meg puhatolózásképpen. – Mi lehet hasznosabb Isten szolgálatánál? – György püspök egyébként is rendkívül ingerült volt. Athanasius még mindig ott ült az alexandriai püspöki székben, és most úgy festett a dolog, hogy György élete végéig Kappadokiában ragad. Mogorván készítette elő utazásomat. Párás, meleg napon szálltam a kocsiba, mely előállt, hogy Konstantinápolyba vigyen. Indulás előtt György püspök még megkérdezte tőlem, vajon Plotinus valamennyi kötetét visszajuttattam-e könyvtárába. Titkára ugyanis azt jelentette, hogy egy hiányzik a sorozatból. Megesküdtem reá, hogy azt az egyet is visszaküldtem még reggel (így volt igaz: gyorsan kimásoltam belőle még néhány bekezdést feljegyzéseimbe). A püspök megáldott, s nekem is átnyújtott egy galileánus bibliát, bár nem ezüstbe, csak olcsó bőrbe kötve, hiszen nem caesari pályafutás vár rám... Én azonban hálás köszönetet mondtam, és elbúcsúztam tőle. A kocsis pattintott az ostorával, a lovak ügetésbe kezdtek. Hat év után először jutottam tovább Macellum környékénél. Gyermekkorom véget ért – és még éltem... V. – És csakugyan szereted Bakkhülidész költészetét? Nos, akkor mindkettőnknek különleges ízlésünk van. Ehhez nem fér kétség. Ecebolius annyira levett a lábamról ezzel a hízelgéssel, hogy abban a pillanatban kész lettem volna levetni magam Julianus nagybátyám háza tetejéről irodalmi példázatként, ha ezt kívánja tőlem. Boldogan megtettem volna, sőt zuhanás közben Hésziodosz ide illő szavait idéztem volna. Ecebolius examinált, s én csak úgy fújtam neki Hésziodoszt, Homéroszt, Thuküdidészt, Hérodotoszt, Theogniszt. Hét órán át hallgatta egyfolytában, amint emlékezetből idéztem a sok ezer sort, melyet Macellumban bemagoltam. Úgy tett, mintha elkápráztatnám. – Azzal tisztában voltam, hogy György püspök kitűnő tudós... s micsoda irigylésre méltó könyvtára van! Arról azonban sejtelmem sem volt, hogy tanárnak ilyen zseniális! Ostobaságomban ragyogtam a gyönyörűségtől, és tovább fecsegtem. Végre rájöttem, hogy van nyelvem, s bizonyára akad, aki úgy véli, azóta sem hagytam abba a fecsegést. Mint kisgyermek, már voltam Ecebolius tanítványa a patríciusok iskolájában, így hát hamarosan helyreállt közöttünk a kapcsolat, mintha folytatnánk, ahol abbahagytuk, azzal a különbséggel, hogy belőlem időközben esetlen ifjú vált, szakállam sűrűn nőtte be államat, de a bajszom gyér volt, orcám meg teljesen csupasz. Ettől persze szörnyű lett a külsőm, de borotválkozásra nem voltam kapható. Filozófusnak készülök, mondtam büszkén, legyek hát mindenben olyan. Konstantinápolyban nagyjából tehettem, ami tetszik. Csak egyszer voltam audiencián Eusebius főkamarásnál. Szándékosan mondok "audienciát", mert Eusebius nemcsak ténylegesen gyakorolta a császári hatalmat, hanem meg is játszotta az uralkodót. Meg is született emiatt az a tréfás mondás, hogy ha valaki biztosan el kíván intézni valamit, Constantiust kell felkeresnie, mert állítólag van némi szava a főkamarásnál. Eusebius lakosztályában fogadott a Szent Palotában. Üdvözlésemre felállt (bár hatalmát tekintve ő volt a birodalom második embere, mégis csak az illustris cím illette meg, tehát én voltam a rangosabb). Kedves gyermekhangján üdvözölt, s intett, foglaljak helyet mellette. Kövér ujjain gyémántok és indiai rubinok ragyogtak, ruhájából rózsaolaj illata áradt. – Vajon otthonosan érzi-e magát nobilissimus Julianus nagybátyja házában? – Hogyne, köszönöm, nagyon otthonosan. – Úgy gondoltuk, ez inkább a nobilissimus kedvére való lesz, mint... egy lakosztály a Szent Palotában. De végeredményben csak néhány lépésnyire van innen. Gyakran felkereshet bennünket. Reméljük, meg is teszi. – Mosolygott, arcán megjelentek a gödröcskéi. Megkérdeztem, mikor tér vissza a császár. – Nem tudhatjuk. Jelenleg Niszibiszben tartózkodik. Az a hír járja, hogy hamarosan végső összecsapásra kényszeríti Szaport. De hát én sem tudhatok többet, mint te. – Megtisztelően hódoló taglejtést tett felém. – Kiváló jelentések érkeznek hozzánk tanulmányaid haladásáról. Ecebolius azt állítja, szónoki tehetséged korodhoz képest egészen rendkívüli, bár... ha szabad így kifejeznem magam, családodban ez a tehetség nem számít rendkívülinek. Bármily ideges voltam is, mosolyognom kellett ezen a túlzott kijelentésen. Sem Constantius, sem Gallus nem lenne képes megfelelően érvelni egy vitában, sem pedig egy tisztességes beszédet elmondani. – Ecebolius azt ajánlja, hogy nyelvtani tanulmányokat is folytass Nikoklész vezetésével. Helyeslem. Nagyon fontos dolog ez annak, akit magas polcra szánnak. – Ezt jónak látta becsúsztatni. Én elkezdtem fecsegni arról, milyen nagyra becsülöm Nikoklészt, s mennyire rajongok a nyelvtanért. Eusebius pedig figyelt, mintha színész lennék, és szerepemet deklamálnám a színpadon. Láthattam, hogy kíváncsi, és nincs tisztában velem. Gallust nyilván megnyerőbbnek találta. De Gallus nem volt sem okos, sem szövevényesen finom. Tőle a főkamarásnak nem kellett tartania. Őt éppúgy irányíthatta volna, mint ahogy irányította Constantiust is. De hogy áll ezzel a harmadik császári sarjjal, e félig felnőtt, rendetlen szakállú ifjúval, aki túl folyékonyán beszél, és tíz idézetet használ, mikor egy is elég lenne? Eusebius még nem tisztázta magában, hogy áll a dolog velem. Én tehát mindent elkövettem, hogy arra a meggyőződésre bírjam, nem leszek ártalmára, tőlem nem kell tartania. – Engem csak a filozófia érdekel. Célom, hogy eljussak az athéni egyetemre, mely a bölcselet világítótornya. Szeretném életemet az irodalomnak és a bölcseletnek szentelni: "Ember, keresd Istent, mert aki keresi, megtalálja", mint Aiszkhülosz írja, de természetesen, mi másképp ismerjük Istent, ahogy őseink még nem ismerhették. Különös kegyelme folytán eljött Jézus, hogy megváltson bennünket. Ő hasonlatos az Atyához, bár nem egyazon lényegű vele. Mégis, nagyszerű dolog a régi nézeteket tanulmányozni. Nyíltan beszélni mindenről, még a téves felfogásokról is. Mert mint Euripidész írta: "Rabszolga az, aki nem mondhatja ki gondolatát". És ki akarna rabszolga lenni? Csakis az értelem rabszolgái kívánunk lenni. De még az értelem túlságos szeretete is csapdává válhat, mert Horatius szerint még a bölcs ember is bolond, ha a kelleténél jobban törekszik az erényre. Ma már némi szégyenkezéssel idézem fel ezt a borzalmas szóáradatot. Akkoriban azonban annyira nem voltam magabiztos, hogy soha semmiről nem nyilvánítottam önálló véleményt. Ehelyett inkább ontottam az idézeteket. Ebben pontosan olyan voltam, mint számos szofista kortársam, mert azok is, nem lévén önálló gondolataik, halott nagyságok műveiből kiragadott mondásokkal handabandáznak, s közben oly bölcsnek vélik magukat, mint akit idéznek. Egész más dolog egy idézettel alátámasztani, amit az ember állít, s megint más csak azért idézni, hogy kiváló memóriájával hivalkodjék az ember. Tizenhét esztendős koromban a legsilányabb fajtájú szofista voltam. Valószínűleg ez mentette meg az életemet. Kimondhatatlanul untattam Eusebiust, s az ember sohasem fél attól, aki untatja. Az unalmas ember cselekedetei rendszerint előre kiszámíthatók. Akiről előre tudjuk, mit fog tenni vagy mondani, arról fel sem tételezzük, hogy netán kellemetlen meglepetést is okozhat. Biztosra veszem, hogy ezen az audiencián hanyag fecsegésemmel megmentettem az életemet. Eusebius kijelentette: – Minden tőlünk telhetőt el fogunk követni, hogy az isteni Augustus figyelmét felhívjuk óhajodra, eme fölöttébb dicséretre méltó óhajra, hogy az athéni egyetemre kerülhess. De azt is ajánlom... – és itt tapintatos szünetet tartott, tekintete diákos öltözékemről ujjaimra siklott, melyeken még látható volt a tinta nyoma – ,... hogy az udvari viselkedés tekintetében oktatásban részesülj. Eutheriust küldöm majd el hozzád. Bár armeniai, mestere a ceremóniának, ő majd beavat szokásaink finomságaiba, kétszer... nem, talán inkább háromszor hetenként. Eusebius megrázott egy finom művű ezüst csengőt. És most ismerős arc jelent meg az ajtóban: Mardonius, régi nevelőm. Nemigen változott a hat esztendő folyamán, mióta elbúcsúztunk a püspök háza előtt. Meghatottan öleltük át egymást. Eusebius áradozott: – Mardonius a jobbkezem. Ő vezeti titkári hivatalomat. Kitűnő klasszikus tudós, hűséges alattvaló s egyben rendületlenül hivő keresztény. – Eusebius úgy szavalt, mintha gyászbeszédet tartana. – Ő majd lesz szíves kikísérni téged, mert elnézésedet kell kérnem, nobilissimus, de távoznom kell a Szent Consistorium ülésére. – Ezzel felállt. Kölcsönösen üdvözöltük egymást, s miközben távozott, többször ismételte, látogassam meg, valahányszor kedvem tartja. Amint magunkra maradtunk Mardoniusszal, boldogan fordultam hozzá: – Biztosan te sem hitted, hogy valaha elevenen viszontlátsz! Pontosan ezt nem lett volna szabad mondanom. Szegény Mardonius halálsápadt lett. – Hallgass! – súgta fülembe. – Itt nem lehet. Ez a palota... titkos ügynökök mindenütt... gyere! – Közömbös dolgokról beszélve, kísért végig a márvány folyosókon a palota kijáratáig. Mikor a külső kapun áthaladtunk, s a palotaőrség tisztelgett előttem, hirtelen olyasfajta öröm vett rajtam erőt, amilyen érzést a legkevésbé sem volt szándékomban elárulni Eusebius előtt. Kísérőim a tér túloldalán, az árkádok alatt várakoztak rám. Intettem nekik, hogy maradjanak. Mardonius rövidre fogta közlendőit. – Nem találkozhatunk többé. Kértem a főkamarást, hogy én taníthassalak a szokásokra, udvari ceremóniákra, de megtagadta. Félreérthetetlenül kijelentette, hogy nem szabad találkoznom veled. – És mit tudsz arról az armeniairól, akit mellém rendelt? – Eutherius rendes ember. Kedvelni fogod. Nem hinném, hogy adatokat gyűjt majd ellened, bár feltétlenül rendszeresen jelentést tesz. De mindig, mindenkivel óvatosan beszélj. Soha ne bíráld a császárt... – Ennyit már megtanultam, Mardonius – feleltem, és elmosolyodtam, mert most pontosan úgy beszélt velem, mint azelőtt. – El is értem, hogy még élek. – Csakhogy most Konstantinápolyban vagy, nem Macellumban. Ez itt a Szent Palota, amely egy... egy... Nincs kifejezés, amellyel le lehetne írni. – Nincs? Homérosznál sincs? – kérdeztem évődve. Bágyadtan mosolygott. – Homérosz nem tapasztalhatott hasonló gonoszságot és romlottságot. – És velem mi a szándékuk? – A császár még nem határozott. – Nem Eusebius határoz majd helyette? – Meglehet. Mindenképpen tartsd meg a jóindulatát. Tűnj mindig ártalmatlannak. – Nem lesz nehéz. – És még valami – mondta Mardonius, visszazökkenve régi énjébe. – Véletlenül kezembe került egyik dolgozatod, a "Nagy Sándor Egyiptomban". Túlságosan nyakatekert. Sőt téves idézet is van benne. Odüsszeia tizenhatodik ének, 187-ik sor: "Nem vagyok én isten, minek sorolsz a halhatatlanok közé?" Így áll a dolgozatodban. Helyesen így hangzik a sor: "Nem vagyok én isten, miért hasonlítasz engem a halhatatlanokhoz?" Te az igét tévesen használtad. Szégyelltem magam, mikor Eusebius ezt a hibát megmutatta nekem. Megadással elnézését kértem. De őszintén elképedtem, hogy minden iskolai dolgozatom oda kerül a főkamarás hivatalos irattárába. – Látod, ilyenekből állítják össze az adatokat rólad, aztán vád vagy védőbeszéd lesz belőle. – Mardonius homlokát ráncolta, és az ezer barázda az arcán egy pillanatra úgy hatott a napsütésben, mintha pókháló árnyéka esett volna rá. – Légy óvatos. Ne bízz meg senkiben. – S ezzel sietve indult vissza a palotába. Az év végéig Konstantinápolyban maradtam. Nagyanyám meghalt azon a nyáron, s az örökség elegendő jövedelmet biztosított számomra. Megengedték, hogy halálos ágyán meglátogassam, de már nem ismert meg. Összefüggéstelenül beszélt. Egész teste reszketett, s némelykor annyira dobálta magát, hogy az ágyhoz kellett kötözni. Mikor távoztam, megcsókolt, és azt suttogta: "Édes, édes, édes". A főkamarás rendeletére nem járhattam a velem egykorúak társaságába, így hát csak oktatóimmal, Eceboliusszal, Nikoklésszel meg az armeniai eunuchhal találkozhattam. Ecebolius rendkívül vonzó egyéniség. Nikoklészt azonban utáltam. Alacsony, cingár ember volt, olyan mint egy sáska. Sokan korunk első nyelvészének tartották. Én csak így tudtam rágondolni: az ellenség, ő sem kedvelt engem. Különösen egy beszélgetésünk maradt meg emlékezetemben, mely, így visszatekintve rá, mulatságosnak tűnik. Azt mondta ekkor: – A nobilissimus Julianus életének befolyásolható korszakához érkezett. Fokozott óvatosságra intem, hogy kinek a szavára hallgat. Manapság tele a világ hamis tanítókkal. A hit területén ott van Athanasius csoportja, melyet fölöttébb szakadárnak kell tekintenünk. A bölcseletben pedig olyasféle szélhámosokkal kell számolnunk, mint Libanius. Akkor hallottam első ízben annak a férfinak a nevét, aki később, mint gondolkodó és tanító oly sokat jelentett életemben. Nem nagy érdeklődéssel, mégis megkérdeztem, ki az a Libanius? – Egy antiochiai... Nos, jól ismerjük az ilyeneket. Athénban folytatta tanulmányait, majd ide jött tanítani, mintegy tizenkét évvel ezelőtt. Akkor még fiatal volt. Modortalanul bánt kollégáival, velünk, akik ha nem is bölcsebbek, de tapasztaltabbak voltunk nála. Nikoklész most olyan hangot adott, mint valami rovar, amely szárnyát zizegteti a napon... nevetés volt talán? – A vallás kérdésében is módfelett tapintatlan volt – folytatta. – Itt a nagynevű tanítók mind keresztények, ő nem az. Mint oly sokan az Athénban végzettek közül (és éppen ez okból, ha szabad magam így kifejezni, mélységesen elítélem óhajodat, hogy ott folytasd tanulmányaidat), Libanius is őseink téves hitét vallja. Hellénistának nevezi magát, és Platónt az Evangéliumok fölé, Homéroszt az Ótestamentum fölé helyezi. Négy évet töltött itt, s teljes bomlást okozott az egyetemi testületben. Örökös bajkeverő voit. Micsoda hiú ember! Még arra is vetemedett, hogy a görög nyelvoktatás érdekében beadvánnyal fordult a császárhoz, és változásokat javasolt tanmenetünkben. Örömömre szolgál, hogy elmondhatom, nyolc esztendővel ezelőtt kegyvesztettként távozott innen. – S mi volt ennek az oka? – kérdeztem. Elbeszélése felkeltette érdeklődésemet. Elég különös, mert ezek az akadémikusok mindenütt és mindenkor hadakoznak egymással, s már régen megtanultam, hogy sohasem kell hitelt adni annak, amit egyik oktató állít a másikról. – Lány volt a dologban, egy szenátor leánya, akit a klasszikusok ismeretére kellett volna oktatnia, magánúton. Ő azonban teherbe ejtette. A leány családja panaszt emelt ellene. A császár pedig, hogy a leány és családja hírnevét megóvja, mert igen előkelő családról volt szó (meglepődnél, ha közölném veled, melyik az, de természetesen nem tehetem)... nos, elég az hozzá, az Augustus kitiltotta Libaniust a fővárosból. – És hol él most ez a Libanius? – Nikomédiában. És szokása szerint ott is összeférhetetlen. Nem tudja megállni, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. Minél jobban ócsárolta Nikoklész, annál nagyobb érdeklődést keltett bennem Libanius iránt. El is határoztam, hogy feltétlenül megismerkedem vele. De hogyan? Libanius nem jöhet Konstantinápoly ba, s én sem tudom, hogyan juthatnék el Nikomédiába. De szerencsémre volt egy szövetségesem. Az armeniai Eutheriust legalább annyira kedveltem, mint ahogy utáltam Nikoklészt. Hetenként háromszor járt el hozzám, hogy bevezessen az udvari szertartások rejtelmeibe. Komoly ember volt, természetesen tiszteletre méltó egyéniség, és sem külseje, sem hangja nem vallott eunuchra, szakálla is olyan volt, mint más férfié. Halkan beszélt. Húszesztendős korában végezték el rajta a műtétet, tehát tudhatta, mit jelent a férfiasság. Egyszer elbeszélte nekem a kis híján halálos kimenetelű műtét borzalmas részleteit. – A vérveszteségbe csaknem belepusztultam – mesélte –, mert minél idősebb az ember, annál veszélyesebb ez a műtét. De szerencsém volt, és érdekes életet éltem. Sőt mondhatom, az is valami, ha az ember nem pocsékolja idejét a szexuális örömökre. Noha mindez igaz volt Eutherius esetében, de nem áll minden eunuchra. Különösen nem azokra, akik a palotában élnek. Bár férfiasságuk nem teljes, mégis képesek nemi érintkezésre, mint annak egy alkalommal magam is szemtanúja voltam, s e jelenetet le is írom majd a maga helyén. Közöltem Eutheriusszal, hogy Nikomédiába szeretnék menni, s ő nyomban el is kezdte a bonyolult előkészítő tárgyalásokat a főkamarás hivatalával. Szinte naponta folyt a levélváltás házam és a palota között. Eutherius többször is abba a képtelen helyzetbe került, hogy először megírta a kérelmemet előterjesztő levelet, s aztán ugyancsak ő vetette papírra Eusebius körülményesen megfogalmazott elutasító válaszát. – Jó gyakorlat ez nekem – mondta csüggedten Eutherius, s így teltek a hónapok egymás után. 349-ben, néhány nappal újév után Eusebius végre hozzájárult, hogy Nikomédiába mehessek, de eltiltott Libanius előadásaitól. Nikoklész ehhez a következő megjegyzést fűzte: – Amint óvjuk a fiataljainkat attól, hogy ragályos lázban szenvedőkkel kerüljenek össze, ugyanígy kell óvnunk őket a veszedelmes eszméktől, nem is szólva a rossz szónoklatokról. Mert Libanius, mint stiliszta, előszeretettel szellemeskedik, s ezt nyilván te is nagyon bosszantónak találnád. Mint filozófusnak pedig az a nagy hibája, hogy konokul ragaszkodik az ostoba múlthoz. Miután biztosítottam őket, hogy tartom magamat a kikötéshez, Eceboliust rendelték mellém kísérőnek. 349 februárjában érkeztünk Nikomédiába, s mondhatom rendkívül élveztem azt a telet. Előadásokra jártam. Hallgattam a magas képzettségű szofisták vitáit, és korombeli fiatalemberek társaságába kerültem. Ez nem volt mindig könnyű, mert azok féltek tőlem, én pedig nemigen tudtam, hogyan viselkedjem. Libaniusról városszerte igen sok szó esett, de csak egyszer láttam őt. Hallgatói vették körül az egyik oszlopcsarnokban, Traianus tornacsarnoka közelében. Sötét hajú, jó megjelenésű férfi volt. Ecebolius hívta fel rá a figyelmemet, és komoran megjegyezte: – Mindenben képes utánozni Szókratészt, csak bölcsességben nem. – Csakugyan olyan silány ez a Libanius? – Nagy bajkeverő. Sőt annál is rosszabb, hitvány szónok. Nem tanulta meg a tisztességes szónoklat szabályait. Egyszerűen csak fecseg. – Pedig az írásai felségesek. – Honnan tudod? – kérdezte Ecebolius élesen fürkésző tekintetet vetve rám. – Én... én... csak úgy hallottam, itt sokat beszélnek róla. Ecebolius mai napig sem tudja, hogy pénzért rendszeresen jegyeztettem gyorsírással Libanius előadásait. Libanius pedig, noha nyomatékosan figyelmeztették, hogy ne közeledjék hozzám, titokban megküldte nekem előadásainak másolatait, és én bőkezűen honoráltam figyelmességét. – Libanius mindenkit megront – mondta Ecebolius –, nemcsak szánalmas stiliszta, de a vallásunkat is semmibe veszi, istentagadó. Priscus; Ez csakugyan Eceboliusra vall, nem igaz? Amint Julianus császár lett, Ecebolius nyomban lelkes híve lett a hellenizmusnak. Mikor pedig Valentinianus és Valens egyidejűleg ült a császári székben, Ecebolius nyomban arcra borult az apostolok egyháza előtt, s felkiáltott: "Tapossatok el, hitvány vagyok, akár a só, amely elvesztette ízét!" Mindig eltűnődtem rajta, vajon akadt-e valaki, aki valóban rátaposott. Én bizony szívesen megtettem volna. Harminc esztendő alatt ötször változtatott vallást, s rendkívül magas korban, tisztelettől övezve halt meg. Nem tudom, lehet-e tanulságot levonni pályafutásából, én nem találom a tanulságot. Emlékszem a szenátor lányával kapcsolatos szóbeszédre. Igaz ez a história? Én mindig azt tartottam rólad, hogy az a férfi vagy, aki kitartasz egy asszony mellett, persze, a régi időkre gondolok. Libanius: Nos, nem részesítem abban az élvezetben Priscust, hogy erre a kérdésre válaszoljak. Sőt nem fűzök megjegyzést ahhoz sem, hogy Julianus ezt a botrányos ügyet felemlíti. Semmi értelme a múltat élesztgetni ilyen jelentéktelen dolgokban. Mindig tudtam, hogy nyelvükre vettek az emberek, mindenfélét híreszteltek rólam, s ennek átkos következményeivel szembe kellett néznem. A szofisták irigysége sokszor kikezdte már a nálunk különbek hírnevét is. A valóságban nem volt "szenátor lánya", olyan formában semmiképp, amint híresztelték. Képtelenség az egész. Hogy egyebet ne mondjak: ha valóban ilyen vád miatt száműzött volna a császár, miért szólított fel akkor az udvar 353-ban, hogy térjek vissza Konstantinápolyba? Meg is tettem, s ismét ott éltem jó néhány évig, míg aztán haza nem tértem Antiochiába. Sokkal jobban bosszant Eceboliusnak az az állítása, hogy "szellemeskedő" vagyok. Még hogy ő mond ilyet! Mindig komoly stílusra törekedtem, sokan azt állítják, túlságosan is, csak néha-néha szőttem át humorral. Ha valóban olyan gyatra stiliszta vagyok, mint állítják, miért éppen én lettem a legtöbbet utánzott élő író? Lám, már abban az időben is egy vérbeli császári sarj pénzt adott azért, hogy az előadásaimról készült jegyezeteket megkaphassa! Mellesleg szólva, Julianus azt állítja, hogy nekem is fizetett az előadásokért. Ez nem igaz. Julianus egyik hallgatómnak fizetett, akinek birtokában volt valamennyi előadásom teljes szövege. De egy gyorsírót is alkalmazott, hogy beszélgetéseimet jegyezze. Személy szerint én soha egy garast sem kaptam tőle. Így torzul el sokszor a valóság. JULIANUS AUGUSTUS Amint visszatekintek, úgy látom, hogy egyenes irányban haladtam sorsom felé. Váltogatták egymást mellettem a személyek, mintha sorsszerűen az okulásomra választattak volna ki. De akkoriban csak a szabadság örömét élveztem, semmi többet. És mégis, kialakulóban volt életem pályája, sorsom, jövendőm körvonalai kezdtek kibontakozni. Minden egyes tudós, akivel összekerültem, egy-egy újabb szem volt abban a láncban, mely elvezet a Plotinus által oly szépen megfogalmazott végső felismeréshez: ,,a magányos menekvése a Magányoshoz." Nikomédiában fontos új láncszemet kovácsoltam. Mint a legtöbb egyetemi városban, Nikomédiában is volt egy olyan fürdő, melyet a diákok látogattak. Rendszerint a diákok fürdője a legolcsóbb, bár nem mindig, mert a diákok furcsa népség, ha egyszer elhatározzák, hogy ez vagy az a taverna, fürdő vagy oszlopcsarnok az, ahol legszívesebben találkoznak, akkor nem törődnek sem a költséggel, sem a kényelmi szempontokkal. Legfőbb vágyam volt, hogy egyedül mehessek fürdőbe, a korombeli diákok társaságába, de Ecebolius mindig elkísért. – A főkamarás parancsára – mentegetőzött, valahányszor beléptünk a fürdőbe, sarkunkban a két őrrel, szinte úgy, mintha zsebtolvajláson kaptak volna a piacon. Még a forró gőzben is közrefogtak a verejtékező őrök, Ecebolius pedig folyvást a közelemben csellengett, nehogy valaki bemutatkozzék nekem, mielőtt vele beszélt volna. S ebből következett, hogy pontosan azok a diákok riadtak el tőlem, akikkel szívesen találkoztam volna. Egyik reggel Ecebolius lázasan ébredt. – Ágyban kell maradnom, szörnyen elővett a hidegrázás – közölte, és vacogott a foga. Rendkívül résztvevőnek mutatkoztam, de ujjongtam magamban, hogy nélküle mehetek a fürdőbe. Testőreim megígérték, hogy odabent majd kissé távolabb tartják magukat tőlem. Megértették, mennyire vágyom rá, hogy ne ismerjenek fel, ami akkoriban még lehetséges volt, mert nem nagyon tudtak rólam Nikomédiában. Az Agorán sohasem mutatkoztam, az előadásokra pedig mindig utolsónak érkeztem, s meghúzódtam a háttérben. A diákok délelőtt járnak fürdőbe, mert olyankor olcsóbb. Én is odaálltam a sorba a bejáratnál, és a vetkőzőhelyiségben azt a sarkot választottam ki, amely két testőrömtől a legtávolabb volt. Ők egyébiránt szabadságos katonáknak adták ki magukat. Úgy tudom, senki sem ismert fel. Meleg nap volt, így hát kimentem a szabadba, a tornacsarnokba. Itt, akinek kedve tartotta, tornázott, atlétikai gyakorlatokat végzett, de játszottak és versenyeztek is. Elkerültem az öregek csoportját, akik mindig az árnyékba húzódnak szemlélődni, s egy napos pad felé tartottam, egy élénk beszélgetésbe merült csoporthoz. Ügyet sem vetettek rám, amikor leültem. – És elfogadtad a pénzt? – El. Mindnyájan elfogadtuk. Talán százan is. – Aztán mi volt? – Nem jártunk többet az előadásaira. – Bosszankodott emiatt? – Persze. – De mégsem annyira, mint amikor... –... amikor valamennyien visszapártoltunk Libaniushoz! Nagyot nevettek ezen az akkoriban közismert histórián. Libanius ugyanis a legnépszerűbb előadó lett a városban, holott még egy éve sem tartózkodott Nikomédiában. Ez természetesen felbőszítette az ellenlábas szofistákat. Egyikük megkísérelte pénzzel távol tartani Libanius hallgatóit. A diákok elfogadták a pénzét, de továbbra is eljártak Libanius előadásaira. Jó tréfa volt mindaddig, míg a szofisták meg nem dühödtek. Akkor azonban bíró barátaik segítségével, koholt vád alapján letartóztatták Libaniust. Szerencsére hamarosan felmentették. Libanius: Akkor kezdtem foglalkozni a büntetőjog reformjával. Hosszú éveken át sokat írtam erről a témáról, és a jelek szerint sikerült is némileg megmozgatnom a Kelet lelkiismeretét. Uralkodóinknak legalább már van némi sejtelmük arról, milyen barbár körülmények között sínylődik, aki börtönbe kerül. Jómagam sem voltam tudatában, milyen szörnyűséges a börtönrendszerünk, míg engem is le nem csuktak. Ezen javítani bizony nehéz dolog. Bár sok minden bizonyítja az ellenkezőjét, mégsem hiszem, hogy az ember születésétől fogva kegyetlen, csak éppen húzódozik a változástól. De mostanában gyakran megesik velem, hogy el-elkalandozom a tulajdonképpeni témától. Talán az öregség jele ez? Éppen tegnap beszélgettem erről egy régi barátommal és kollégámmal. Megkérdeztem tőle: mi lehet az oka, hogy mostanában valahányszor felszólalok a népgyűlésen Antiochiában, a szenátorok nyomban elkezdenek köhögni és beszélgetni? Elismerem, nem vagyok a szónoklat mestere, de azért a mondanivalóm, s ahogy előadom – ezt nem szerénytelenségből jegyzem meg –, nem érdektelen a világra nézve. Én vagyok a legismertebb a görög irodalom mai művelői között. Quaestori minőségben városom hivatalos szószólója vagyok. – Miért fordul el hát a hallgatóság figyelme nyomban, mihelyt szólásra emelkedem? – kérdeztem. – És miért van az, hogy ha az árkádok alatt megszólítok egy szenátort vagy tisztségviselőt, faképnél hagy a mondat közepén azzal, hogy siet, találkozója van, holott ez nyilvánvalóan csak üres kifogás? – Azért, kedves régi barátom, mert te... ne haragudj, magad kértél rá, hogy őszintén válaszoljak... untatod őket. Elképedtem. Való igaz, hogy a hivatásos oktató sokszor hajlik arra, hogy beszélgetés során is úgy viselkedjen, mintha előadna. De ebbe a hibába a legnépszerűbb emberek is beleesnek. – Ha így van, akkor is úgy vélem, amit mondok, annak mégis van némi jelentősége... – Van. Mindig van. – Akkor talán abban van a hiba, hogy a kelleténél nagyobb részletességgel fogalmazom meg a mondanivalómat? – Túlságosan komoly vagy. – Hogyne lenne komoly az ember, amikor fontos dolgokról van szó. – A hallgatóságodnak nyilván más a véleménye. Ezzel váltunk el egymástól. Megvallom, egész nap azon gondolkoztam, amit kollégám mondott. Megvénültem volna? Elvesztettem fogalmazó és meggyőző készségemet? Valóban túl komoly lettem? Kísértést érzek, hogy érveket sorakoztassak fel magam mellett, s megmagyarázzam nyomasztó komolyságomat. Valamit tennem kell... De azzal, hogy személyes megjegyzéseket firkálok Juliamis emlékezéseinek hátlapjára, még semmire sem adtam választ! JULIANUS AUGUSTUS Ültem a napos padon, élveztem a meleget és az ismeretlenséget, mikor egy barna férfi lépett hozzám. Vizsgálódva nézett rám, aztán megszólított: – Macellum? Az első pillanatban bosszantott, hogy mégis felismertek. De mikor rájöttem, hogy a fiatal orvos, Oribasius áll előttem, örültem, hogy megszólított. Alig néhány perc telt bele, s máris olyan bizalmas hangon beszélgettünk, mintha már gyermekkorunktól fogva ismertük volna egymást. Együtt mentünk a fürdőbe is. A kör alakú forró helyiségben, miközben ledörzsöltük egymásról az olajat, Oribasius közölte velem, hogy megvált az udvartól. – Azért, hogy magánpraxist folytass? – Nem. Családi okokból. Meghalt az apám, kénytelen voltam hazatérni Pergamonba, és átvenni a birtokomat. – Hogyan ismertél rám, hiszen két év telt el azóta? – Jól megjegyzem az arcokat, különösen a császári sarjakét. Intettem neki, beszéljen halkabban, mert észrevettem, hogy a közelünkben két diák feltűnően igyekszik kihallgatni beszélgetésünket. – No meg – folytatta Oribasius, sokkal halkabban – az a förtelmes szakállad épp eléggé elárul. – Hát ez bizony még ritkás – mondtam, s bánatosan simogattam. – És Nikomédiában mindenki tudja, hogy nobilissimus Julianus filozófus-szakállt szeretne növeszteni. – Az én koromban még reménykedik az ember. Miután jól megmártóztunk a hideg medencében, elindultunk a langyos fürdő felé. Ebben a csarnokban több száz diák beszélgetett, zajongott, énekelt, sőt birkózó párokat is láthattunk, nem kis bosszúságára a fürdőfelügyelőknek, akik nyomban közbeléptek, a birkózók fejére koppantva a kulccsal. Oribasius meghívott Pergamonba. – Kényelmes, nagy házam van ott, csak egymagamnak. És akkor találkozhatnál Aedesiusszal is... Mint akkoriban csaknem mindenki, én is Aedesius bámulói közé tartoztam, ő volt a pergamoni nagy hírű filozófus, Maximus és Priscus tanítója, sőt a néhai Iamblikhosz barátja. – Kedvelni fogod Pergamont. A szofisták ezreivel találkozhatsz, naphosszat vitatkoznak. Sőt van egy nő-szofistánk is. – Nő? – Talán csak nő. Mert azt suttogják róla, hogy istennő. Ezt tőle magától is megkérdezheted, mivel ő kezdte híresztelni. De filozófiai előadásokat tart, mágiát űz, és jövendőmondó is. Biztosan megnyeri tetszésedet. – A tiedet nem? – Neked tetszeni fog. Ebben a pillanatban hozzánk lépett az a két fiatalember, aki az imént oly feltűnően figyelt minket. Az egyik szép szál izmos és komoly, a másik alacsony, sovány, élénk tekintetű, fekete szemű volt és mosolygós. Amint felénk közeledtek, elszontyolodtam. Hát mégis felismertek. Az alacsony így mutatkozott be: – Nazianzi Gergely vagyok, nobilissimus Julianus. Ö pedig Basilius. Kappadokiából valók vagyunk mind a ketten. Láttunk téged az isteni Augustus bevonulása napján Macellumban. Mi is ott voltunk a tömegben. – És most itt tanultok? – Nem. Konstantinápolyba igyekszünk, hogy Nikoklésztől tanuljunk. De Basilius meg akart állni itt, hogy hallgathassa az istentelen Libanius előadásait. Basilius szelíden helyesbített: – Libanius nem keresztény, de Nikomédiában nincs nála jobb tanára a retorikának. – Basilius nem olyan, mint mi, nobilissimus Julianus – szólt ismét Gergely. – Ő túlságosan elnéző. Azon vettem észre magamat, hogy megkedveltem Basiliust, Gergely viszont bosszantott, ezzel a nagyképűen hangsúlyozott ,,mi"-vel. Gergelyből mindig kiütközött az udvaronc. Azóta azonban őt is megkedveltem, és ma, bár vallási nézeteink eltérők, mindhárman jó barátságban vagyunk. Akkor is jól éreztem magam társaságukban, és a mai napig sem felejtem el, milyen öröm volt nekem, hogy egy napig én is diák lehettem a diákok között, hogy nem volt mellettem akkor senki, aki gyámkodásával feszélyezte volna a társalgást. Végül azzal távoztam a fürdőből, hogy megígértem Oribasiusnak, igyekszem majd módját ejteni a pergamoni látogatásnak. Gergellyel és Basiliusszal pedig megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk. Az ő társaságukat kétségtelenül Ecebolius is kívánatosnak tartaná: buzgó galileánusok, és semmi politikai érdeklődés nincs bennük. Azt azonban ösztönösen éreztem, hogy Oribasius nagyon is nyugtalanítaná. Oribasius volt az udvarnál is, a legfelsőbb körökben forgott, amellett dúsgazdag és világias, vagyis pontosan olyan, akinek barátsága nem kívánatos egy felügyelet alatt álló császári ivadék számára. Úgy döntöttem, hogy egyelőre egy szót sem szólok Oribasiusról. Mint később bebizonyosodott, bölcsen tettem. 350 januárjában megkaptuk az engedélyt, hogy Eceboliusszal Pergamonba mehessünk. Kemény hidegben tettük meg a háromszáz mérföldes utat. Emlékszem, amint lóháton haladtunk, a levegőben kísért bennünket lélegzetünk párája. És akkor azt gondoltam, hasonló lehet egy hadjáraton részt venni Germániában vagy Sarmatiában: kopár vidék, jeges utak, délidőben is fekete égbolt és a hátam mögött lovagló katonák fegyvereinek csörgése a környező csendben. Elábrándoztam a katonaéleten, ami elég különös volt, mert akkoriban alig foglalkoztatott egyéb, mint a filozófia és a vallás. Mégis azt gyanítom, született katona vagyok, csak filozófust faragtak belőlem. Ecebolius azon erősködött, hogy Pergamonban a régi görög királyok palotájában szálljunk meg, amelyet rendelkezésemre bocsátottak. De mikor a városi praefectus (aki udvariasan a városkapunál fogadott bennünket) megjegyezte, hogy a palotában magamnak kell viselnem a háztartási költségeket, Ecebolius is jobbnak látta, ha elfogadjuk Oribasius meghívását, ő is elébünk jött a városkapuhoz, de úgy tett, mintha nem ismerne engem, csak mint hű udvari ember, szívesen látná vendégül a császár unokaöccsét. Akkoriban Oribasius sokkal gazdagabb volt nálam, s amikor megszorultam, szívesen bocsátott pénzt rendelkezésemre. Olyanok voltunk, mint a testvérek. Oribasius élvezettel mutogatta a város nevezetességeit. Tudta, mennyire érdekelnek a régi templomok (bár akkor még nem voltam meggyőződéses hellénista), és jó néhány napon keresztül folyton elhagyott templomokban portyáztunk az Akropoliszon meg a várost átszelő Szelinusz folyó túlsó partján. Már akkor is szíven ütött a szomorúság e néhai szent helyek láttán, melyek kongtak az ürességtől, és csak pókok meg skorpiók tanyáztak bennük. Egyedül Aszklépiosz templomát tartották karban, mert az Aszklépion a város szellemi életének központjává lett. Ez egy hatalmas, zárt terület, amely magában foglalja a színházat, a könyvtárat, a tornacsarnokot, az oszlopos sétányokat, a kerteket és természetesen az istenség kör alaprajzú templomát is. A legtöbb épület két évszázaddal ezelőtt készült, az építészet legragyogóbb korszakában. Az Aszklépion udvarait szinte a nap minden órájában diákok töltötték meg. Az előadók bent ültek az oszlopcsarnokban, onnan beszéltek. Valamennyinek megvolt a maga hallgatósága. Amikor ahhoz az oszlopcsarnokhoz érkeztünk, ahol Aedesius szokott előadni, sajnálattal hallottuk, hogy beteg. – Végül is túl van már a hetvenen – mondta egy elhanyagolt külsejű ifjú, aki az új cinikusok öltözékét viselte. – Miért nem mentek inkább Prusziasz előadására? Ő a jövő embere, nincs kiválóbb nála. Szívesen elkísérlek hozzá benneteket. – De Oribasius határozottan kiragadott az ifjú karmaiból. Prusziasz rajongója szitkozódva bocsátott utunkra. Visszafordultunk az Agora felé. – Ez ma a legtöbb diák kereseti forrása Pergamonban. Ha új hallgatót visznek, pénz üti a markukat az előadótól. – Amikor a régi színház mögé érkeztünk, Oribasius egy keskeny utcában az egyik házra mutatott: – Itt lakik Aedesius. Egyik őrömet elküldtem, kérdezze meg, vajon fogadna-e a filozófus? Meglehetősen hosszú várakozás után kövér asszony jelent meg a kapuban, arcát pelyhes szakáll és tüskés bajusz borította. Határozott hangon kijelentette: – Nem fogadhat senkit. – És mikor tud fogadni? – Talán soha – felelte az asszony, és becsukta a kaput. – Ez a felesége, de nem olyan kedves, amilyen a külseje – élcelődött Oribasius. – Pedig okvetlenül találkozni akarok vele. – Majd elintézzük valahogy. Ma este egyébiránt különös érdekességgel szolgálhatok neked. A különös érdekesség Szoszipatra volt, a nő-filozófus. Negyven körül járhatott akkor, de sokkal fiatalabbnak látszott. Magas, kissé testes nő volt, az arca azonban szép és fiatalos. Mikor házába léptünk, Szoszipatra egyenesen elém jött, pontosan tudta, ki vagyok, bár senki sem mutatott be. – Légy üdvözölve házunkban, nobilissimus Julianus, s te is, Ecebolius. Neked pedig, Oribasius, apád üdvözletét küldi általam. Oribasius ettől meglehetősen elképedt, hiszen apja három hónappal azelőtt halt meg. Szoszipatra azonban komolyan folytatta: – Épp az imént beszéltem vele. Jól van. Héliosz harmadik ívén belül áll, 180 fokos szögben a fényhez. Azt tanácsolja neked, add el a gazdaságodat Galatiában. De nem azt, ahol a cédrusliget van, hanem a másikat. A kőházasat. Fáradj beljebb, nobilissimus! Ma fel akartad keresni Aedesiust, de a felesége nem engedett be. Nem számít, régi barátom ő nekem, néhány napon belül fogad majd. Pillanatnyilag beteg, de meggyógyul. Még négy éve van az életből. Igen jó, szent ember. Valósággal elbűvölt, miközben határozottan kézen fogva vezetett a Demeter misztériumaival ékesített ebédlőterembe. Bennünket heverő várt, neki széket hoztak. Rabszolgák levették saruinkat, és megmosták a lábunkat. Aztán elhelyezkedtünk az asztal körül. Eközben Szoszipatra szóval tartott bennünket dallamos hangján, s még Ecebolius is, noha eddig még hallani sem szeretett róla, a hatása alá került. – Ismeritek azt a szép történetet Aedesiusról az apjával? Nem? Pedig igen érdekes. Az apa azt kívánta, hogy fia kapcsolódjék be a családi üzletbe. Előbb azonban Athénban taníttatta. Mikor Aedesius onnan hazatért, kijelentette, nem képes a kereskedői pályára, csakis filozófus kíván lenni. Apja felháborodva utasította ki a házából, s utána kiáltott: "Most mutasd meg, ezek után mi hasznát veszed a filozófiának!" Aedesius erre így felelt: "A filozófia arra tanított, hogy akkor is tiszteljem apámat, ha kiűz a házából." Ettől a pillanattól fogva Aedesius és az apja zavartalan jó viszonyban élt tovább egymással. Valamennyiünknek épülésére szolgált a történet. Szoszipatra valóban a bölcsesség forrásának bizonyult, s mi voltunk oly szerencsések, hogy meríthettünk belőle. Priscus: Találkoztál te valaha ezzel a szörnyeteggel? Én egyszer egy teljes hetet töltöttem vele és férjével Pergamonban. Szünet nélkül beszélt. Még Aedesius is, aki pedig rajongott érte (azt hiszem, a szeretője volt valamikor), tudatlannak tartotta, bár ezt sohasem mondta ki nyíltan. Mellesleg Aedesius valóban kitűnő ember volt. Én is az ő tanítványai közül kerültem ki, és Libanius után nem mindjárt én következem-e a nagy bölcselők sorában? Libanius: Öniróniának vegyem ezt? Priscus: Ha Szoszipatrát nem is igen sorolhatjuk a filozófusok közé, a mágiában valóban nagyszerű volt. Magam is igen közel álltam ahhoz, hogy higgyek varázslataiban és jövendöléseiben. Sőt határozottan izgalmas, drámai érzék is volt benne. Julianus teljesen behódolt neki, és ettől a lakomától számítom végzetes vonzódását az effélékhez. Egy barátom egyszer szerelmi kapcsolatba került Szoszipatrával. A szeretkezés végeztével Szoszipatra azt kívánta barátomtól, hogy amíg ő elnyújtózik a feldúlt heverőn, égessen tömjént a lábainál. "Mert én Aphrodité vagyok, istennő, és uralkodom a férfiak fölött." A férfi teljesítette kívánságát, de soha többé nem feküdt le vele. Maximus is elismerte Szoszipatrát isteninek, vagy legalábbis azt, "hogy időnként Aphrodité szelleme költözik belé" (ez úgy hangzik, hogy megszáll benne, mint egy fogadóban). A magam részéről mindig rendkívül unalmasnak találtam, de jövendölései gyakran helyesnek bizonyultak. Ki tudja, mi volt ez? Szerencsés megsejtés... nem értem! Ha léteznek az istenek, amit kétlek, lehetséges, hogy ők is olyan bosszantók, mint Szoszipatra? Libanius: Priscus, mint mindig, ezúttal is túloz. De Szoszipatrával kapcsolatban majdnem egyetértek vele. Valóban túl sokat beszélt, de végül is éppen én bíráljam ezért, mikor legrégibb barátaim egyike szemtől szembe megmondta nekem, hogy halálosan untatok mindenkit Antiochiában? JULIANUS AUGUSTUS Amint a vacsora véget ért, Szoszipatra bemutatta a fiait. Körülbelül korombeliek lehettek. Kettőből később igen kétes hírű gabonaüzér lett, a harmadikról, Anatoliusról nemrégiben hallottam. Néhány évvel azelőtt Alexandriában Szerapisz hívei közé szegődött. György püspök leromboltatta a Szerapisz-templomot, Anatolius akkor felmászott egy törött oszlopra, azóta ott ül, és a napot bámulja. Mennyire irigylem azt, aki ilyen tiszta életű! De akkor este a jövendőbeli szentből csak egy kissé dadogó, egyszerű kamaszt láttam. Miután fiai visszavonultak, Szoszipatra behozatta háromlábú jósszékét és a tömjént. – És most nyilván tudni szeretnéd, mi az istenek útmutatása számodra? Merre tarts, mit tanulj? – kérdezte, s elbűvölő mosolyt vetett rám. – Én itt akarok tanulni, veled – böktem ki mohón. Ő azonban – Ecebolius nem kis megkönnyebbülésére – fejét rázta. – Én tisztában vagyok jövendőmmel, s abban a nobilissimus nem játszik szerepet, így van, nem másképp, mégha szeretném is – tette hozzá halkan, s abban a pillanatban beleszerettem, mint már előttem oly sok diák. Szoszipatra meggyújtotta a tömjént, lehunyta szemét, és imát mormolt. Suttogva fohászkodott az istennőhöz, hogy szóljon hozzá. Füst töltötte be a helyiséget, és minden tárgy körvonalai elmosódtak. Fejfájás fogott el. Hirtelen határozott hang szólalt meg Szoszipatra szájából, de nem az ő hangja volt. Engem szólított: "Julianus!" Erősen figyeltem Szoszipatrát. Félig nyitott szemének csak a fehére látszott. Elaludt, amikor megszállta a szellem. ,,Mi téged minden élő embernél jobban szeretünk." Ez érthetetlenül hangzott. "Mi" – ez csak az isteneket jelentheti. De miért szeretnének az istenek egy galileánust, aki még a létezésükben is kételkedik? Másfelől viszont a Názáreti létezését szintén kezdtem már kétségbevonni, s ennélfogva nem voltam sem hellénista, sem galileánus, sem hivő, sem istentagadó. Hányódtam valahol mindezek között, s jelre vártam. Lehetséges volna, hogy ez az a jel? "Te fogod helyreállítani templomainkat, te teszed majd, hogy ezer áldozat füstje emelkedik ismét a magasba ezer oltárról. Te a mi szolgánk leszel, de szeretetünk jeleként minden ember téged fog szolgálni." Ecebolius ideges kézmozdulatot tett. – Ezt nem szabad tovább hallgatnunk – suttogta. A hang azonban higgadtan folytatta: "Az út veszedelmes. Mi azonban óvni fogunk téged, amint eddig is óvtunk születésed órájától fogva. Földi dicsőség övez majd, és halálod, mikor utolér majd Phrügiában ellenség fegyvere által, hősi halál lesz. Gyors halál, hosszú szenvedés nélkül. S utána mindörökké velünk leszel amaz Egyetlen közelében, akitől minden fény ered, s akihez minden fény visszatér. Ó, Julianus, kedves vagy te minekünk... Gonosz!" Hirtelen teljesen megváltozott a hang, és keményen szólt: "Te undorító és kárhozott, reád csak vereség vár és kétségbeesés. A phrügiai halál a te műved, de lelked örökké gyötrődni fog, távol a fénytől!" Szoszipatra felsikoltott. A haját tépdeste, ujjai nyakára tapadtak, mintha valami láthatatlan köteléken próbálna lazítani. Összefüggéstelen szavakat mormogott. Úgy látszik, ellenséges szellemek küzdöttek benne. Végül felülkerekedett a jó, és ő megnyugodott. "Ephesus – mondta ismét halk, simogató hangon. – Ephesusban fogsz rátalálni a világossághoz vezető kapura. S te, Ecebolius, mikor gyermek voltál, három pénzdarabot rejtettél el nagybátyád szirmiumi házának kertjében. Az egyik pénz Septimius Severus idejéből való volt. Egy kertész kiásta a pénzeket, és elköltötte. A Severus idejéből való pénz jelenleg egy pergamoni tavernában található. Oribasius! Atyád ragaszkodik hozzá, hogy add el a birtokot, de reméli, nem követsz el hasonló hibát, mint tavaly, amikor az alsó rétet bérbeadtad szíriai szomszédodnak, s az ma sem fizet érte. Julianus! Óva intünk, ne avatkozz Gallus sorsába, emlékezz... Hilarius!" Szoszipatra most elhallgatott, majd kábultan körülnézett, mint aki bódult álomból ocsúdik. – Fáj a fejem – mondta fáradt hangon. Valamennyien megrendültünk. Én mind közül a legjobban, mert Szoszipatra voltaképpen azt mondta, hogy császár lesz belőlem. Ez már felségárulással ért fel, mert senkinek sem szabad jóslatot kérni abban a kérdésben, hogy kire száll a császári trón, sőt zárt körű társaságban is szigorúan tilos erről beszélni. Eceboliust nagyon felizgatta a dolog. Szoszipatra semmire sem emlékezett abból, amit mondott. Elismételtük neki. Figyelmesen végighallgatta, majd határozottan kijelentette: – Nyilván nagy jövő vár rád, nobilissimus Julianus. – Ez csak természetes – jegyezte meg idegesen Ecebolius. – Mi más várna a császári ház hűséges tagjára... – Hát persze! – mondta nevetve Szoszipatra. – Ne is beszéljünk erről többet. De aztán összehúzta szemöldökét, s így folytatta: – Fogalmam sincs róla, ki lehetett a sötét szellem... Az azonban nyilvánvaló, az istennő Kübelé volt. Azt kívánja tőled, tiszteld őt, minthogy ő mindenek édesanyja és a te védelmeződ. – Persze, az is ajánlatosnak látszik, hogy Julianus kerülje el Phrügiát – jegyezte meg gonoszkodva Oribasius. De Szoszipatra komolyan válaszolt: – Igen, Julianust Phrügiában éri utol a dicsőséges halál a csatatéren. – Azzal hozzám fordult: – Nem értem, mit jelent a hivatkozás bátyádra. Te megértetted? Szótlanul bólintottam, és fejemben veszedelmes gondolatok száguldoztak. – Egyébként minden érthető és világos. A te hivatásod helyreállítani a hitet az igaz istenekben. – Én inkább azt mondanám, ennek már leáldozott a napja – szólalt meg Ecebolius, mikor végre megeredt a nyelve. – És még ha ez lehetséges volna is, Julianus keresztény. Az egész császári ház keresztény. Ilyenformán rendkívül valószínűtlen, hogy ő lenne elhivatott a régi szokások helyreállítására. – Csakugyan valószínűtlen? – fordult hozzám Szoszipatra, s vizsgálódva tekintett rám nagy fekete szemével. Tehetetlenül ráztam meg a fejem. – Magam sem tudom, nem tehetek mást, csak a jeladást várom. – Hátha ez volt a jeladás. Kübelé maga szólt hozzád. – De ugyanakkor más is – jegyezte meg Ecebolius. – Az a Másik is mindenkor jelen van – mondta Szoszipatra –, de a fény mindig mindenen áthatol. Mint Macrobius írta: ,,A nap a világegyetem lelke." És a lélek mindenütt jelen van, még a pokol legsötétebb bugyrában is. – S mi van Ephesusban? – kérdeztem. Szoszipatra hosszasan tekintett rám. Azután így szólt: – Maximus. Vár téged. Vár, születésed óta. Ecebolius idegesen megrezzent. – No persze, meghiszem azt! Maximusnak legfőbb vágya teljesülne, ha ő lehetne a nobilissimus oktatója. De hát, a főkamarás engem rendelt Julianus mellé, hogy irányítsam tanulmányait, s nem nagyon örülnék, ha növendékem egy hírhedt mágus befolyása alá kerülne. Szoszipatra fagyosan válaszolt: – Mi valamennyien sokkal többre tartjuk Maximust, semhogy "hírhedt mágusnak" neveznénk. Annyi igaz, hogy közbenjárására megjelennek előtte az istenek, de... – Valóban megjelennek? – kérdeztem megdöbbenve. – Meg. Színészek a színházból – dünnyögte Oribasius. – Jól betanulják a szerepet, hatásos villámlási trükkökkel dolgoznak... Szoszipatra mosolygott. – Ugyan Oribasius, nem méltó hozzád ez a beszéd. Mit szólna hozzá apád, ha ezt hallaná? – Fogalmam sincs. Te mostanában lényegesen többször találkozol vele, mint én. Szoszipatra elengedte füle mellett az epés megjegyzést, s ismét hozzám fordult: – Maximus nem szélhámos. Ha az lenne, már rég lelepleztem volna. Természetesen sokan kétségbevonják képességeit. A kételkedés helyes dolog. Nem kell mindent vakon elfogadni. De mikor ő beszél az istenekhez... – Ő beszél az istenekhez, vagy pedig az istenek szólnak hozzá? Ez nagy különbség – szólt közbe Ecebolius. – Az istenek szólnak hozzá. Magam is jelen voltam Ephesusban, mikor egy ateista társaság éppúgy kételkedett benne, mint most te. – Aki nem hisz Maximusban, az még nem ateista – replikázott ingerülten Ecebolius. Szoszipatra nem vett tudomást a megjegyzésről, és folytatta: – Maximus aznap estére Hekaté templomába rendelt be minket. A templom évek óta elhagyottan állt, senki sem látogatta. Egyszerű épület, és az istennő bronzszobrán kívül nincs benne semmi. Ilyenformán Maximusnak nem állt módjában, hogy... szóval, hogy előkészítse a csodát. – És most hidegen Oribasiusra nézett. – Mikor valamennyien együtt voltunk, Maximus a szobor felé fordulva így szólt: "Hatalmas Istennő, add hatalmad jelét e hitetlen számára!" Ezután pillanatnyi mélységes csend következett, és akkor a bronzfáklya, amelyet a szobor bronzkezében tartott, lángra lobbant. – Nafta – jegyezte meg Oribasius. – Feltétlenül el kell jutnom Ephesusba – jelentettem ki. – De ez még nem minden. A szobor ránk mosolygott. A bronz arc mosolyra húzódott, és utána Hekaté nevetett. Soha életemben nem hallottam olyan csengő kacajt! És mintha az égiek mind velünk csúfolódtak volna, miközben kimenekültünk a templomból. Szoszipatra Eceboliushoz fordult: – Julianusnak nincs más választása, értsd meg. Ephesusban kezdődik számára az élet. * Másnap megkaptam Aedesius üzenetét, hogy hajlandó fogadni. Heverőjén találtam, s mellette volt szakállas felesége. Aedesius kicsiny emberke volt, valaha kövér lehetett, most azonban a betegség és az öregség folytán ráncosan lötyögött rajta a bőr. Nehezen tudtam elképzelni, hogy ez a törékeny aggastyán Iamblikhosz tanítványa volt valaha, és saját szemével látta, amikor mestere a gadarai szikla két tavacskájából egy-egy isteni ifjút szólított elő. Testi gyengesége ellenére azonban megőrizte szellemi frisseségét és szeretetre méltó, nyájas modorát. – Szoszipatrától hallom, tehetséged van a filozófiához. – Nos, ha a szenvedélyt tehetségnek lehet nevezni... – Miért ne? A szenvedély az istenek adománya. Értesültem, hogy Ephesusba szándékozol menni. – Csak abban az esetben, ha itt nem lehetek a tanítványod.. – Sajnos, már késő – mondta sóhajtva. – Amint látod, gyatra az egészségem. Szoszipatra szerint négy év van még hátra az életemből. Én azonban kétlem, hogy bírom addig. Különben is Maximus inkább kedvedre való lesz. Tudod, tanítványom volt ő is, és az athéni Priscust leszámítva, mind közül a legkiválóbb. Igaz, Maximus szívesebben folyamodik látványos demonstráláshoz érvelés helyett és titokzatossághoz könyvek helyett. De végeredményben többféle út visz az igazsághoz. És mint Szoszipatra mondja, ő született arra, hogy vezetőd legyen. Ez a sors rendelése. Priscus: Világos, hogy összejátszottak, megrendezték a dolgot. Évekkel később Maximus ennyit ismert be: "Mindig tudtam, hogy én vagyok az igazi tanító Julianus számára. De arról nem is álmodtam, hogy császár lesz belőle." Nem álmodott róla, csak elhatározta. "Csak annyit láttam rajta, hogy az a lélek, akit egyedül én vagyok képes elvezetni az üdvözüléshez." Rábírta Szoszipatrát és Aedesiust, hogy ajánlják be Julianusnál, amit ők meg is tettek. Csuda egy társaság! Aedesiust leszámítva, egyetlen filozófus sem volt köztük. Mindabból, amit tudok, megállapíthatom, hogy Julianus akkoriban rendkívül értelmes, fogékony ifjú volt, akit ,,meg lehetett volna ejteni" az igaz filozófia számára is. Hiszen annyira rajongott a tanulásért, s oly rátermetten vitatkozott. Egy második Porphyrius is válhatott volna belőle, ha megvan hozzá a műveltsége. Vagy, ha tekintetbe vesszük szerencsétlen születését, egy második Marcus Aurelius. De hát Maximus kezébe került, s ő kiaknázta egyetlen fogyatékosságát: olthatatlan vonzódását a rejtélyes, a megfoghatatlan iránt, ami ázsiai jellemvonás benne. Semmiképp sem görög tulajdonság, mert mi még ma sem vagyunk ilyenek, noha a görögöknél kétségtelen a szellemi hanyatlás. Tudod-e, hogy hála a sok külföldi diáknak, Athénban már nem beszélik a tiszta attikai nyelvet, hanem valami csúf, végképp nem szabatos, keverék beszéd terjedt el? De e barbarizmus ellenére is, mely lassacskán kioltja ,,a világ szövétnekét", mi athéniak még mindig azzal büszkélkedünk, hogy ma is olyannak látjuk a dolgokat, amilyenek a valóságban. Ha követ mutatsz nekünk, mi követ látunk benne és nem a világmindenséget. Mint oly sokan manapság, szegény Julianus is abban akart hinni, hogy az emberélet sokkalta nagyobb jelentőségű, mint amilyen a valóságban. Az ő betegsége: korunk jellegzetes betegsége. Oly nagyon kívánjuk, hogy ne semmisüljünk meg a végén, hogy hajlandók vagyunk mindenféle varázsló szélhámossággal elfedni egymás elől a keserű valóságot – sorsunk a nemlétbe torkollik. Ha nem Maximus lopja el tőlünk Julianust, ellopták volna a püspökök. Ebben biztos vagyok. Szíve mélyén nem volt egyéb: eltévelyedett keresztény misztikus. Libanius: Keresztény misztikus! Ha Priscusban volna érzék a vallás iránt, tudhatná, hogy az egyedülvalóság tudata nem "keserű" és nem is "titok". Plotinus, Porphyrius, Julianus és én, mindegyikünk a magunk külön útján, misztikus módon eljutottunk ide. De ha ezt nem ismerte fel, akkor tizennégy mérföldnyire athéni házától, az eleusziszi misztériumokból felfoghatta volna: mivel lélek van, szó sem lehet arról, hogy ne legyen. De amit Maximusról állít, abban egyetértek Priscusszal. Én már abban az időben tisztában voltam vele, hogy a mágusok cselszövéssel igyekeztek megkaparintani Julianust, de mivel nekem tilos volt találkoznom vele, nem állt módomban őt figyelmeztetni. Mégis az a véleményem, hogy maradandóan nem ártottak Julianusnak. Ő némelykor valóban túlságosan hitelt adott az orákulumoknak és a mágiának, de elméje kifogástalan logikával működött, és a bölcselő érvelésben felülmúlhatatlan volt. Aligha lehet őt keresztény misztikusnak nevezni. Misztikus volt valóban... de olyan értelemben, amit Priscus sohasem fog megérteni. JULIANUS AUGUSTUS Ecebolius égett a vágytól, hogy Ephesusba mehessünk, mondhatnám nagy meglepetésemre; én inkább azt hittem, igyekezni fog engem távol tartani Maximustól. De nagyon engedékenynek mutatkozott. – Végül is én vagyok a császár jóváhagyásával melléd rendelt oktatód. Hivatalosan nem lehetsz sem Maximus, sem bárki más tanítványa. Nem azért, mintha nekem kifogásom volna ellene. Szó sincs róla. Amint hallom, Maximus nagyon kiváló szellem, gondolkodásra serkent, bár javíthatatlan reakciós. A te esetedben azonban nincs mit aggódnunk, hogy káros befolyás alá kerülsz. Te képzett keresztény teológus vagy, két nagy püspök, Eusebius és György neveltje. Kinek a tudása épülhet még ily szilárd alapra? Feltétlenül menjünk el Ephesusba. Élvezni fogod az élénk intellektuális légkört, és élvezem majd magam is. Én azonban tisztában voltam vele, mit kíván élvezni Ecebolius: Arisztotelészt akar játszani mellettem, a növendék Nagy Sándor mellett. Bárhol jelentünk meg, minden bölcselettanító meg akart ismerkedni velem. Ez természetesen azt jelentette, hogy Eceboliusszal is meg kellett ismerkedniük. Alig telt el egy kis idő, máris rendkívül tapintatosan azzal az ajánlattal fordult új ismerőseihez, hogy hallgatókat "cserél" velük. Ez a "csere" azt jelentette, hogy küldjenek neki innen hallgatókat Konstantinápolyba, amiért cserébe nem kapnak semmit, legfeljebb a nobilissimus esetleges jóindulatát. Utazásaink során Ecebolius vagyont szerzett. Nagy hóviharban üdvözölt bennünket Ephesus kapuinál a városi tanács, élén a város praefectusával. Valamennyien rendkívül idegesnek látszottak. – Rendkívül nagy tisztesség Ephesus városának, hogy nobilissimus Julianust falai között fogadhatja – mondta a praefectus. – Készségesen szolgálatára állunk ugyanúgy, amint szolgálatára állottunk nobilissimus Gallusnak is, aki ugyancsak megtisztelt bennünket jelenlétével. – Mikor Gallus nevét kiejtette, a kíséretében megjelent tanácstagok, mint valami betanult szöveget, gépiesen mormolták: "Kedves, jóságos, bölcs, nemes." – Hol van most a bátyám? Kérdésemet feszélyezett hallgatás követte. A praefectus aggodalmasan összenézett a tanácstagokkal, azok meg egymással. És akkor hosszú ideig csak annyi történt, hogy mindenki a havat söpörgette le a ruhájáról. – Bátyád, nobilissimus Julianus – szólalt meg végre a praefectus –, jelenleg az udvarnál tartózkodik, Milanóban. Egy hónapja már, hogy a császár érte küldött. Azóta nem kaptunk hírt felőle, egyetlen szót sem. És természetesen mindnyájan a legjobbat reméljük. – Nos, és mi a legjobb? – Hát, hogy valóban Caesar lesz. Azt már felesleges volt megkérdeznem, hogy a legrosszabb mi volna. A kellően ünnepélyes, hivatalos fogadtatás után a praefectus házához vezettek bennünket, melyet tartózkodási helyemül jelöltek ki. Ecebolius valósággal megmámorosodott a gondolatra, hogy én esetleg hamarosan egy Caesar féltestvére leszek. Én azonban rendkívül nyugtalan lettem. Izgalmamat hamarosan kétségbeesés váltotta fel, mikor még aznap este Oribasiustól arról értesültem, hogy Gallust letartóztatták, és fegyveres kísérettel vitték el Ephesusból. – Volt valami vád ellene? – A császárnak úgy tetszett. Nem emeltek vádat. A közvélemény szerint ki fogják végezni. – Adott rá okot? Oribasius vállat vont. – Ha kivégzik, mindenki száz okot is tud majd, miért cselekedett helyesen a császár. Ha netán mégis megteszi Caesarnak, akkor majd azt mondják: előre tudták, hogy bölcsessége és hűsége elnyeri méltó jutalmát. – Ha megölik Gallust... – belereszkettem, s nem folytattam. – Ugyan, te nem vagy politikus. – Csakhogy "politikus" a születésem, és ezen semmi nem változtat. Előbb Gallus, aztán én következem. – Én inkább azt hiszem, mindenki között te vagy a legbiztosabb helyzetben: téged csak a tudomány érdekel. – Senki sincs biztos helyzetben. Azon az éjszakán úgy éreztem, a vér is megfagy bennem, annyira, hogy ehhez foghatót sem azelőtt, sem azóta nem tapasztaltam. Elképzelni sem tudom, mi lett volna velem, ha Oribasius nincs mellettem, ő volt az első igazi barátom, ma sincs nála jobb, és itt, Perzsiában erősen érzem hiányát. Oribasius különösen azzal tett felülmúlhatatlan szolgálatot, hogy sokszor megtudott olyasmit, amit magam sohasem tudhattam volna meg. Egy uralkodóház tagjaival az emberek nem beszélnek őszintén. Oribasius azonban bárkiből képes volt kiszedni mindent, amit akart, mert annak a módját hosszú orvosi gyakorlata során megtanulta, és a lénye is rendkívül bizalmat keltő. Alig egy napot töltöttünk Ephesusban, Oribasius már teljes képet kapott arról, hogyan élt Gallus ebben a városban. – Rettegnek tőle, de bámulják is. – A szépségét? – Ezt a kérdést nem tudtam magamba fojtani. Hiszen együtt töltöttem vele gyermekéveimet, és ragyogó megjelenése valósággal megigézett. – Szépségével elég pazarul bánt, bőven részesítette benne helybeli előkelőségek feleségeit. – Efelől nem volt kétségem. – Okosnak tartják. – Nos, ravasz. – Politikailag jól értesült, igen nagyra törő... – Mégis népszerűtlen. Félnek tőle. Miért? – Indulatos, gyakran erőszakos is. – Az. – És most a macellumi cédrusliget jutott eszembe. – Az emberek félnek tőle, nem is tudják, miért. – Szegény Gallus. – Ebben a pillanatban őszintén sajnáltam. – És rólam mit mondanak? – Nagyon szívesen vennék, ha leborotválnád a szakálladat. – Pedig már azt hittem, egész szépen alakul. Majdnem olyan, mint Hadrianusé. – És szeretettel simogattam. Más kifogásom nem is volt ellene, csak a színe: sokkal világosabb volt hajamnál, amely gesztenyebarna. Olajjal szoktam bedörzsölni, hogy sötétebb és fényesebb legyen. Ma már, mióta őszülök, különös módon megsötétedett a szakállam. Jómagam tökéletesen elégedett vagyok vele, de kívülem senki más. – Sokan tűnődnek azon is, mire készülsz. – Mire készülök? Azt hittem, ehhez nem fér kétség, hiszen diák vagyok. – Rendben van, csakhogy mi görögök vagyunk – mondta nevetve Oribasius, és e pillanatban valóban jellegzetesen görög volt. – Mi soha semmit nem tartunk annak, aminek látszik. – Nos, nincs szándékomban felforgatni az állam rendjét – szóltam komoran. – Csak egyben mesterkedem: életben akarok maradni. * Ecebolius akarata ellenére is megkedvelte Oribasiust. – Bár ebben határozottan a főkamarás szándékával ellentétesen cselekszünk, ő meghatározta háztartásod kereteit, és abban orvosnak nincs helye. – Csakhogy Oribasius egészen különleges orvos. – Elismerem, hogy kikúrálta lázamat és szörnyű derékfájásomat... – Meg aztán gazdagabb nálam. Sokszor kisegít a számlák kiegyenlítésében. – Igaz. Szomorú valóság. – Ecebolius mindig egészséges tisztelettel viselkedett a pénz iránt, s ennek köszönhetem, hogy Oribasius a környezetemben maradhatott. Jó néhány napot töltöttünk már Ephesusban, mire találkozhattam Maximusszal. Visszavonultságában csak az istenekkel érintkezett, de felesége naponta értesítést küldött nekünk. Végre a nyolcadik napon, délelőtt, a második előadás folyamán egy rabszolga keresett fel azzal az üzenettel, hogy Maximus nagy megtiszteltetésnek venné, ha délután meglátogatnám. Rávettem Eceboliust, hogy nélküle mehessek el. Hosszas ellenkezés után engedett, de csak azzal a feltétellel, hogy utólag mindenről pontosan beszámolok, és semmit sem titkolok el abból, amit látni vagy hallani fogok. Maximus a Pión hegy lejtőjén, egy szerény házban lakott, a hegyoldalba vájt színház közvetlen közelében. Testőreim a kapuig kísértek, és ott várakoztak. Egy szolga bevezetett a házba. Az egyik belső szobában vékony csontú, ideges asszony köszöntött. – Piacidia vagyok, Maximus felesége. – Ruhám szegélyét szájához emelte és megcsókolta. – Bocsánatot kell kérnünk, hogy férjem nem fogadhatott előbb, de a föld alatt tartózkodott Kübelé istennőnél. – Odaintett egy rabszolgát, égő fáklyát vett át tőle, és átnyújtotta nekem. – Férjem még mindig a sötétségben tartózkodik, és kéret téged, ott keresd fel. Átvettem a fáklyát, és követtem Piacidiát egy olyan helyiségbe, melynek egyik falát függöny borította. Piacidia félrehúzta, és előtűnt a hegyoldal egy sziklahasadékkal. – Innen már egyedül kell továbbmenned hozzá, nobilissimus. Beléptem a sziklafolyosóba. Óráknak tűnt (bár nyilván csak percek lehettek), míg botorkálva haladtam előre a nyílás végén pislákoló fény felé. Végre kitágult a folyosó. Sziklába vájt, kivilágított helyiséget véltem látni, amelyben füst gomolygott. Izgatottan léptem előre, de tömör falba ütköztem, s éles fájdalmat éreztem a lábujjamban. Attól féltem, megtébolyodtam. Ott van előttem egy helyiség, de nem tudok belépni. És akkor szép színezetű, mély hangot hallottam bal felől: – Látod? Az evilági élet merő illúzió, csakis az istenek valóságosak. Balra fordultam, s ott láttam azt a helyiséget, melyről úgy véltem, előttem kell lennie. Közben eloszlott a füst. A sziklaszoba üresnek látszott, pedig mintha közvetlen mellettem szólna a hang. – Az imént tükörnek ütköztél. Hasonló módon igyekeznek belépni a tudatlanok a legszentebb birodalomba, de útjukból eltéríti őket a tükörből visszaverődő képük. A labirintusba, melynek végében az Egyedülvaló honol, csak teljes megadás árán léphetsz be. Sajgott a jobb lábam, fáztam, és bár volt, ami ebben a helyzetben hatott rám, kissé ingerült is lettem. – Én Julianus vagyok – mondottam –, Constantinus császári házának tagja. – Én pedig Maximus vagyok, az istenek összességének házából. – És ebben a pillanatban ott állt közvetlenül mellettem, mintha a sziklafalból lépett volna ki. Magas, arányos termetű férfi volt, ősz szakálla leomló vízesésre emlékeztetett, a szeme izzott, mint a macskáé. Különös jegyekkel teleszórt, zöld köntöst viselt. Kezet fogott velem. – Lépj be – mondta –, itt csodákkal találkozol. A helyiség tulajdonképpen természetes barlang volt, mennyezetéről cseppkövek függtek, és sötét vizű, természetes kis tó volt a közepén. A víz mellett Kübelé bronzszobrát pillantottam meg. Ülő helyzetben ábrázolta az istennőt, egyik kezében a szent dobot tartotta. A barlangban két támlátlan széken kívül semmi bútorzat nem volt. Maximus intett, hogy foglaljak helyet. – Hosszú utat jársz majd be – jelentette ki, s nekem elszomorodott a szívem. Úgy beszélt, mint valami jövendőmondó az agorán. – De én mindvégig kísérni foglak utadon. – Jobb tanítót nem is remélhettem volna – mondtam udvariasan, de kissé tartózkodón. Nagyképűnek véltem. – Ne nyugtalankodj, Julianus... – pontosan tudta, mit gondolok magamban –, nem erőltetem rád a társaságomat. Éppen ellenkezőleg. Rákényszerülök, amint te is. Olyan hatás révén, melyet egyikünk sem irányíthat. Nem lesz könnyű feladat, amit együttesen kell végrehajtanunk. És nagy veszedelem fenyeget mindkettőnket, különösen engem. Rettegek tőle, hogy tanítód legyek. – Pedig azt reméltem... – Hiszen az vagyok – zárta le a témát. – Mi lenne az, amit elsősorban tudni szeretnél? – Az igazság. – Igazság? Miben? – Honnan jövünk, hova tartunk, és mi az értelme utunknak? – Te keresztény vagy. – Ezt óvatosan jelentette ki, hogy se állításnak, se kérdésnek ne vehessem. Ha e jelenetnek tanúja lett volna, bizonyára becsukódnak lelkem kapui, így azonban várakozó álláspontra helyezkedtem. Eszembe jutott György püspök véget nem érő magyarázata a "hasonlatosról", mely ellentétes az "egyazonnal". Felcsendült bennem a diakónus hangja, amint Arius dalait énekli. S magamat is hallottam, amint felmondom a leckét a macellumi kápolnában. Aztán megjelent előttem a bőrkötéses Biblia, amelyet György püspök búcsúzásul ajándékozott: "Uradat Istenedet ne rágalmazd". – Nem – szólt ünnepélyesen Maximus. – Az az örök sötétség útja. Meglepődtem. – Hiszen nem mondtam semmit. – Idéztél a zsidók egyik könyvéből, az Exodusból. "Uradat Istenedet ne rágalmazd." – De nem mondtam ki hangosan. – Gondoltad. – Belelátsz a gondolataimba? – Amikor az istenek megadják nekem ezt a képességet, belelátok. – Nos, tekints belém figyelmesen, és mondd meg, keresztény vagyok-e? – Nem szólhatok helyetted, s nem közölhetem veled, amit látok. – Úgy hiszem, létezik a Teremtő, aki kezdetben mindent létrehozott, egy mindenható hatalom... – S ez szerinted ugyanaz az isten, aki Mózeshez szólt? – Engem erre tanítottak. – Pedig az az isten mégsem lehetett mindenható. Megteremtette a földet, az eget, az embert és az állatokat. De Mózes szerint nem teremtette meg a sötétséget, sőt az anyagot sem, hiszen a föld már ott volt előtte, csak láthatatlanul és alaktalanul, ő csak megformálója volt annak, ami már létezett. Nem többet ér-e akkor Platón istene, akinek intésére a világegyetem olyanná vált, "mint egy élőlény, melynek lelke van és értelme a színigaz felismerésére Isten rendelése folytán"? – Ezt a Timaiosz mondja – mormogtam gépiesen. – És aztán ott van a zavaros ellentmondás a zsidók írása és a Názáreti írása között. Az első istene állítólag istene a másodiknak is... De azért a második egyben a Názáreti atyja is... – Kegyelem révén. Lényegük hasonló, bár nem ugyanaz. Maximus nevetett. – Jól megtanultad, ifjú ariánusom. – Igen, ariánus vagyok, mert úgy vélem, lehetetlen abban hinni, hogy Isten egy ideig ember volt, és árulás címén kivégezték. Jézus próféta volt – valami rejtélyes módon Isten fia – igen, de nem ő volt az Egy Isten. – Még csak nem is Isten követe, hiába erőlködik a kitűnő tarzusi Pál, aki azt próbálta bebizonyítani, hogy a zsidók törzsi istene azonos az egyetemes Egy Istennel. Pál minden szava ellentétben áll a zsidók szent irataival. A rómabeliekhez, majd a galatákhoz írt leveleiben Pál azt állítja, hogy Mózes istene nemcsak a zsidók, hanem egyben a keresztények istene is. A zsidók írása ezt száz helyen is tagadja, így szólt az Úr: "Elsőszülött fiam az Izrael." Nos, ha a zsidók istene valóban az Egy Isten lenne, amint Pál állítja, miért tartotta volna fönn egy ilyen jelentéktelen faj számára a fölkentséget, a prófétákat és a törvényt? Miért tűrte akkor, hogy az emberiség többi része évezredeken át sötétségben tévelyegjen és hamis isteneket imádjon? Igaz, a zsidók is elismerik, hogy istenük "féltve szerető", de nem különös ez egy mindenható istentől? Mit félt? Mire féltékeny? És kegyetlen is, mert az apák bűnét megbosszulja az ártatlan fiákban. Nem elfogadhatóbb-e akkor az a Teremtő, akit Homérosz és Platón ír le? Hogy van egy lény, aki minden életet felölel, ő maga is minden élet, és ebből a forrásból származnak az istenek, a démonok, az emberek? Vagy hogy a híres orphikus orákulumot idézzem, melyet a galileánusok kezdenek kisajátítani a maguk számára: "Zeusz, Hadész, Héliosz – három isten egyetlen Istenségben." – Annak az Egynek sok... – kezdtem, de Maximusnál fölösleges befejezni a mondatot, ő előre látja az ember gondolatmenetét. – Hogy lehet ezt a sokat cáfolni? Vajon minden indulat egyforma? Vagy valamennyinek megvan a külön jellegzetessége? És ha minden fajnak megvannak a sajátos tulajdonságai, vajon ezeket nem isten adta? Ha pedig nem ő adta, akkor ezeket a jellemvonásokat nem inkább egy sajátos nemzeti isten jelképezhetné? A zsidóknál irigy, indulatos patriarcha. Az okos, nőies szíriaiaknál olyan, mint Apollón. Vagy vegyük a germánokat és a keltákat, e harcias, vad népeket. Véletlen talán, hogy ők Arészt, a hadistent imádják? Nem kell-e szükségszerűnek tartanunk, hogy így van? A régi rómaiak belemélyedtek a törvényalkotás és a kormányzás problémáiba... és ki az istenük? Az istenek királya: Jupiter. S valamennyi istennek számtalan jellemvonása és számtalan neve van, mert az égben ugyanúgy sokféleség uralkodik, mint az emberek között. Akad, aki felteszi a kérdést: vajon mi teremtettük ezeket az isteneket, avagy ők teremtettek bennünket? Nos, ez régi vita. Vajon mi az istenség lelkében létrejött álomképek vagyunk-e, vagy mindegyikünk külön-külön álmodik, s létrehozza a maga valóságát? Bizonyosan ezt nem tudhatjuk, de minden érzékünk amellett szól, hogy létezik egy teremtés, melyben mi mindörökre benne foglaltatunk. A keresztények ránk akarják kényszeríteni az egyetlen, végleges, rideg mítoszt arra, amiről tudjuk, hogy sokféle és sajátos. Sőt még mítosznak sem mondhatom, mert a Názáreti valóban létezett, húsból és vérből való volt, holott az istenek, akiket imádunk, soha nem voltak emberek. Inkább tulajdonságok és képességek, melyeket a költészet alkotott meg épülésünkre. A keresztre feszített zsidó imádatával minden költészet kihalt. A keresztények gyönyörűséges legendáink helyébe egy vallásreformátor zsidó rabbi halálának körülményeit vizsgáló, rendőri jegyzőkönyvet akarnak adni nekünk. És ebből a képtelen anyagból remélik megalkotni valamennyi eddig ismert vallás szintézisét. Még ünnepeinket is kisajátítják. Helyi istenségekből szenteket formálnak. Ellopják misztikus istentiszteleteinket, különösen Mithrasz kultuszát sajátítják ki. Mithrasz papjait az "atyám" megszólítással illetik a hivők, és így szólítják a keresztények is az ő papjaikat, sőt utánozzák a mi tonzúránkat is, s azt remélik, hogy ezzel hatnak az újonnan megtértekre, felidézvén bennük a régi hitszokások emlékeit. Most elkezdik a Názáretit "megváltó", sőt újabban "gyógyító" néven emlegetni. Miért? Mert a mi isteneink közül Aszklépioszt övezi a legnagyobb szeretet, akit mi megváltónak és gyógyítónak nevezünk. – De a Mithrasz-kultuszban semmi sincs, amit a keresztény misztériumhoz hasonlíthatnál – érveltem az ördög nevében. – Mit szólsz az eukharisztiához, ahhoz, hogy magunkhoz vesszük a kenyeret és a bort, mert amint Krisztus mondotta: "Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak." Maximus mosolygott. – Nem árulok el semmiféle titkot Mithraszról, ha közlöm veled: mi is magunkhoz vesszük ezt a jelképes étket, idézvén a perzsa Zarathusztra próféta szavait, aki a következőket mondta az egyistenhivőknek... tehát Mithrasz híveinek is: "Aki eszik az én testemből és iszik az én véremből, s ilyenformán eggyé válik velem, én pedig vele, az üdvözül." És ezt hat évszázaddal a Názáreti születése előtt mondotta. Elámultam. – De hiszen Zarathusztra ember volt... – Próféta. A templomban leütötték az ellenségei, s ő haldokolva a következőket mondta: "Bocsásson meg nektek Isten, amiképp én is megbocsátok." Nem, valóban nincs semmi olyan, ami szent előttünk, s amit a galileánusok el ne loptak volna tőlünk. Számtalan zsinatjuknak legfőbb feladata, hogy magyarázatát adják a hasonló kölcsönzéseknek. Valóban nem irigylem őket. – De én olvastam Porphyriust... – kezdtem. – Nos, akkor magad is tudod, mennyire ellentmondanak önmaguknak a galileánusok. – Nos, és a hellenizmus ellentmondásai? – A régi legendák szükségképpen zavarosak és bonyolultak. Mi azonban soha egyikről sem állítottuk, hogy betű szerint igazak. Ezek csupán az istenek rejtett üzeneteit tartalmazzák, mert ezek az istenek együttvéve az Egyetlennek különböző megjelenési formái. Természetesen értelmeznünk kell ezeket, ami némelykor sikerül, máskor viszont kudarcot vallunk. De a keresztények kötik magukat ahhoz, hogy betű szerint igaz az a könyv, amelyet a Názáreti halála után jóval később írtak meg. Pedig ez a könyv is sok gondot okoz nekik, s kénytelenek szüntelenül megmásítani az értelmezését. Azt például sehol sem mondja ki, hogy Jézus valóban Isten volt. – Kivéve Jánost – vágtam közbe: – "És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk." – Nos, ez is értelmezés kérdése, mert például mit jelent pontosan az "Ige"? Vajon valóban azt, mint ma állítják, hogy azonos a Szentlélekkel, aki ugyancsak Isten és egyben Jézus is? Lám, ismét eljutunk ama hármas istentelenséghez, melyet ők "igazságnak" neveznek, és íme itt áll nobilissimus Julianus, aki ugyancsak az igazsághoz kíván eljutni. – Úgy van, ezt akarom – feleltem, és különösen éreztem magam. A fáklyák füstje sűrűn ülte meg a helyiséget, minden elmosódott, és valószerűtlennek látszott. Ha hirtelen megnyílnak a falak, és kápráztatóan süt ránk a nap, akkor sem lepődtem volna meg. De Maximus aznap nem folyamodott semmiféle mágiához. Végig tárgyilagos maradt. – Nincs olyan ember, aki megmondhatja a másiknak, mi az igazság. Itt az igazság mindenütt körülöttünk, csakhogy mindenkinek a maga útján kell rátalálnia. Platón is része az igazságnak, amint Homérosz is. És része a zsidók Istenéről szóló történet is, ha az ember nem veszi figyelembe önző megnyilatkozásait. És mindig ott az igazság, amikor az ember megérzi benne az istenséget. A theurgia révén eljuthatunk ehhez a felismeréshez. És a költészet révén is. Vagy pedig az istenek maguk nyitják fel szemünket, isteni akaratuk szerint. – Az én szememet nem nyitották fel. – Nem. – De azzal tisztában vagyok, mit akarok megtudni. – Csakhogy falba ütközöl, amint az előbb is nekimentél a tükörnek. Nagyon komolyan szembenéztem vele. – Maximus, kaput mutass nekem, ne tükröt. Hosszasan hallgatott. Mikor ismét megszólalt, nem nézett rám, hanem elmélyedt Kübelé arcvonásai vizsgálatában. – Te keresztény vagy. – Én nem vagyok semmi. – Csakhogy te nem lehetsz más, mint keresztény, családod hite ez. – Kereszténynek kell látszanom. Ennyi az egész. – S attól nem félsz, hogy hipokritává kell lenned? – Attól még jobban félek, hogy nem ismerhetem meg az igazságot. – És kész vagy rá, hogy bevezettess Mithrasz titokzatos szertartásaiba? – Ez lenne hát az útja? – Ez is egy út. Ha készen állsz a kísérletre, elvezethetlek a kapuig. De be csak egyedül léphetsz. A kapun túl már nem támogathatlak. – És mi lesz, ha belépek rajta? – Megtudod, mit jelent meghalni és újra születni. – Nos, Maximus, akkor te leszel a tanítóm és az útmutatóm is. – Természetesen, én leszek! – mosolyogva folytatta: – Ez a mi sorsunk. Emlékszel, mit mondtam? Nincs más választásunk egyikünknek sem. A Sors döntött így. Együtt kell haladnunk a tragédia beteljesüléséig. – Tragédia? – Az emberélet tragikus: szenvedés és halál a vége. – De mi van a szenvedés és a halál után? – Ha átléped Mithrasz küszöbét, tudni fogod, mit jelent az, túljutni a tragédián, túljutni mindenen, ami emberi, egyesülni Istennel. Priscus: Érdekes figyelemmel kísérni, milyen módszerrel dolgozott Maximus. Kétségtelenül okos volt. Azt képzeltem volna, már első alkalommal bemutatja látványos trükkjeit: táncba lendíti Kübelé szobrát, vagy más efféle hókusz-pókuszt produkál. De nem. Csak egy ravasz támadást kockáztat meg a kereszténység ellen. Azután ajánlatot tesz Julianusnak, hogy elvezeti Mithraszhoz, ahhoz a valláshoz, mely szükségképpen vonzó hatással lesz hősünkre. Mithrasz mindenkor kedvelt istensége volt a római császároknak, sőt mai napig is igen sok katonának. És még valamiben feltétlenül bizonyos lehetett Maximus: abban, hogy különösen szoros szálak fűzik majd Julianushoz, ha ő vezeti be a misztikus szertartásokba. Ma már nem kétséges számomra, hogy életének abban a szakaszában Julianust úgyszólván bármelyik misztikus kultusz képes lett volna eltávolítani a kereszténységtől. Élt benne a szakítás vágya. Ennek okát pedig nehéz megtalálni, mivel egész lelkével vonzódott a mágiához és a babonához, pontosan ugyanúgy, mint a keresztény lélek mindenkor. Még ha kétségtelennek vesszük is, hogy a keresztény tetemimádat nem felelt meg lelki alkatának, később ő maga sokkal különösebb formában vélte megtalálni "az Egyetlen" megnyilvánulásait. Ha Julianus valóban az lett volna, aminek vélte magát – Platón hagyományait fejlesztő filozófus –, nyomban érthetővé válna viszolygása a keresztény zagyvaságtól. Ez esetben olyan lett volna, mint te vagy én. Csakhogy Julianus végképp belemerült a személyes halhatatlanság eszméjébe, vagyis abba az eszmébe, melyben a keresztények megrögzötten azonosulnak azokkal, akik a régi misztikus kultuszokhoz vonzódnak. Figyelembe véve mindazt, amit Julianus ebben a kérdésben írt, sohasem értettem meg teljesen, miért fordult szembe családja hitével. Elvégre a kereszténységben csaknem mindazt megtalálhatta, amire lelkileg szüksége volt. Ha jelképesen óhajtotta felfogni az isten testét, miért nem maradt meg a kereszténységben, miért nem vette magához a keresztények kenyerét és borát, miért kellett visszatérnie Mithrasz kenyeréhez és borához? Nem azért, mintha e téren a kereszténység nem nyújtana eleget. A keresztények rendkívül ravaszul kebelezték be Mithrasz, Demeter és Dionüszosz kultuszának népszerű elemeit a maguk hitébe. A modern kereszténység tulajdonképpen a hagyományos babona enciklopédiája. Az a gyanúm, az egész dolognak az alapja Julianus elfordulása a családjától. Constantius szenvedélyesen buzgó keresztény volt, elmélyedt vallásbölcseleti vitákba. Julianusnak megvolt rá minden oka, hogy Constantiust gyűlölje. Meggyűlölte hát a kereszténységet is. Ezzel természetesen túlságosan leegyszerűsítem a kérdést, de mindenkor igyekszem megtalálni a dolgok kézenfekvő nyitját, mert rendszerint ez az igazi. Természetesen sohasem lehet olyan rejtélyes valaminek, mint egy másik ember jelleme, teljesen a mélyére hatolni, és kétségtelenül ebben van a rejtély. Julianus mindenben keresztény volt, egyetlen dolgot kivéve: a felebarát iránti türelmet. Julianus az volt, amit a keresztények szentnek mondanak. És mégis ádázul kiszakította magát az egyetlen vallás kötelékeiből, mely tökéletesen megfelelt alkatának, előnyben részesítette e hit eklektikus előzményeit, melyeket aztán új változatba igyekezett rendszerezni, s csaknem olyan nevetséges eredményre jutott, mint az az egyveleg, amelyet elvetett. Különös kutatási terület Julianus magatartásának magyarázata, de a megoldás sosem kielégítő, ő maga azt állítja, hogy György püspök fanatizmusától megundorodott, Porphyrius és Plotinus pedig felnyitotta a szemét a keresztény hittételek tarthatatlansága tekintetében. Helyes, rendben van. De miért kellett akkor egy másik, éppoly képtelenül tarthatatlan valamihez fordulnia? Elismerem, művelt ember nem fogadhatja el istennek a lázadó zsidót. De ha elveti ezt a mítoszt, miért képes akkor hinni abban, hogy Mithrasz, a perzsa hős-istenség a sziklába csapó fényből született, december huszonötödikén, és születésének pásztorok szemtanúi? (Úgy hallom, újabban a keresztények is szerepeltetik e pásztorokat Jézus születésénél.) És elhitte az egész mítoszt. Mithrasz egy fügefában élt, amely táplálta és ruházatul szolgált. Megküzdött a bikával, a Nap első teremtményével, amely vonszolta őt (ezzel jelképezvén az ember szenvedéseit) mindaddig, míg a bika meg nem futamodott; végül a napisten parancsára Mithrasz leszúrta a bikát. Az állat testéből fakadtak a virágok, a füvek, a gabona; véréből eredt a bor, magjából sarjadt az első emberpár. Végül az égbe szólítják Mithraszt, miután elvégezte az ünnepélyes utolsó vacsora szertartását. Az idők végezete pedig az ítélet napja lesz, amikor mindenek kikelnek sírjukból, a gonosz végképp megsemmisül, a jó pedig mindörökké él a Nap fényességében. Nem találok lényeges különbséget a Mithrasz-követők felfogása és az utána következő keresztény változat között. A Mithrasz-hivők magatartási kódexe mindenesetre nagyobb elismerést érdemel, mint a keresztényeké. A Mithrasz-hivők ugyanis többre becsülik az azonnali helyes cselekvést az elmélkedésnél. Megbecsülik az olyan régimódi erényeket, mint a bátorság s az önmérséklet, ők tanították először, hogy az erő egyenlő a szelídséggel. Mindez sokkal üdvösebb a keresztény lázálomnál, mely tétovázva ingadozik az eretnekek legyilkolása közt egyfelől, másfelől pedig kész meghunyászkodva elvetni e földi életet a túlvilág kedvéért. Mithrasz híve sohasem szabadulhat meg bűneitől néhány csepp víz ráloccsantása révén. Etikai szempontból valamennyi misztikus kultusz között a Mithrasz-vallást tartom a legkülönbnek. De képtelenség azt állítani, hogy bármelyik "igazabb", mint az, amellyel szembeállítjuk. Ha valaki teljesen a mítosznak vagy a mágiának adja magát, az eredmény csakis egy lehet: őrület. Julianus folyvást a hellenizmus iránti ragaszkodását emlegeti. Őszintén és becsületesen hitte, hogy szereti Platónt, és az okoskodáson alapuló logikus vitát. Ám valójában hanyatló korának jellegzetes vágya égett benne: megbizonyosodni az egyén halhatatlanságáról. Önként szakított a keresztény elvekkel – számomra homályos okokból –, és egy éppoly képtelenség mellé szegődött. Persze, rokonszenvem az övé. Határozottan lesújtott a kereszténységre, ami engem bámulattal tölt el. De nem helyeselhetem az elmúlástól való félelmét. Miért is olyan fontos, hogy létünk folytatódjon a halál után? Senki sem vonja kétségbe azt a könnyen igazolható tényt, hogy születésünk előtt nem léteztünk. Miért kell hát félnünk attól, hogy ismét azzá leszünk, amik eredetileg voltunk? Magam sem sietek eltávozni. De semmit sem tartok oly igazságosnak, mint ezt az egyet: semmi leszek. Hogy is félhet valaki a semmitől? Ami pedig a ceremóniákat és próbatételeket illeti, amelyeknek a Mithrasz-hivők közé kívánkozónak felvételkor alá kell vetnie magát, ezekről jobb minél kevesebbet szólni. Úgy hallom, a tizenkét próbatétel egyike a szeméremszőrzetnek szálanként történő kitépése; mondhatom, valóban magasrendű szellemi erőfeszítés... Azt is mondják, hogy e szertartások egy része a teljes részegség állapotában folyik le, amikor is bekötött szemmel árkot kell átugrani, kétségtelenül a testi élet zavart okozó hatásának jelképeként. De e titkos szertartások tagadhatatlanul nagy hatással vannak az emberekre, minél hátborzongatóbbak és undorítóbbak, annál inkább. Mily szánalmas teremtmények vagyunk, mily szörnyű embernek lenni! Libanius: Nem gyakran akadunk olyan filozófusra, akiből teljességgel hiányzik a vallási érzék. Olyasvalami ez, mint aki úgy születik, hogy képtelen megkülönböztetni a mindenki előtt nyilvánvaló színeket. Priscus agya logikusan működik, helyesen fogja fel a dolgok állását, csak éppen a döntően fontos dolgok iránt vak. Diákságom idején magam is részt vehettem Mithrasz-szertartásokon úgy, mint Julianus. Én is mélységesen e misztériumok hatása alá kerültem, bár megvallom, engem nem nyűgözött le a kinyilatkoztatás erejével, mint Julianust. De én sosem voltam keresztény, ilyenformán nem is kellett oly drámai és veszedelmes módon elszakadnom attól a világtól, melyhez addig tartoztam. Julianusnak azonban ezt kellett hősiesen véghezvinnie. Ha Constantius hírét veszi ennek, az Julianus életébe kerül. Szerencsére Maximus nagyon ügyesen intézte a dolgot, és Constantius soha nem tudta meg, hogy unokaöccse tizenkilenc esztendős korában a Pión hegy egyik barlangjában megszűnt keresztény lenni. Priscus, úgy látszik, nem fogja fel a Mithrasz-misztériumok lényegét, ami engem nem lep meg. Ő a magas etikai normáknak tapsol. Ezt hálásan tudomásul vesszük. A szertartásokat azonban "undorítóaknak" találja. Természetesen csak mendemondákból szerzett tudomást róluk, mert akit felavattak, soha egy szóval sem említi, ami odalent a barlangban történt. Bármennyire kellemetlen is átesni a "próbatételeken", a kinyilatkoztatás minden szenvedéssel felér. Mert a világot el sem lehet képzelni Mithrasz nélkül. Priscus a tőle megszokott nyers őszinteséggel jegyzi meg, hogy a kereszténység fokozatosan felszívja a kultusz különféle megnyilvánulásait. Ettől egy ötletem támadt: hátha éppen ezen az úton jutunk el a végső győzelemhez? Hátha a felszívó annyira hasonlóvá válik a felszívotthoz, hogy a végén nem lesz közöttünk különbség? JULIANUS AUGUSTUS 351 márciusában avattak be Mithrasz misztériumaiba. Azon a hajnalon végignéztem a napfelkeltét, sőt a napnyugtát is. Persze, gondosan ügyeltem, hogy észre ne vegyék, mert Constantius törvénye oly szigorúan tiltja a Nap imádatát, hogy sok embert letartóztattak csak amiatt, mert a napnyugtát nézte. Mindenütt vannak kémek és besúgók. Közöltem Eceboliusszal, hogy a napot vadászattal kívánom tölteni a Pión hegy lejtőin. Gyűlölte a vadászatot, ezért kimentette magát, amint előre sejtettem. Ő Homéroszt idézte, én Horatiust. Ő Vergiliusszal válaszolt, én Theokritosszal vágtam vissza. Együtt az irodalom csaknem valamennyi érvét felemlítettük a vadászat mellett vagy ellene. De ott volt a következő akadály: a testőreim. Tizenkét katonát és egy tisztet rendeltek személyem mellé. Valahányszor kiléptem a házból, legalább két fegyveres kísért. Mit tegyek velük? Maximus azt állította, hogy a Mithrasz-hit a katonák vallása, s ilyenformán katonáim közül legalább kettő rokonléleknek bizonyul majd. Igaza volt. Tizenkét katonámból öt Mithrasz vallását követte, így már könnyű volt az öt közül kettőt arra a napra kísérőül megszereznem. A Mithrasz-testvéreket szigorú fogadalom kötelezi a titoktartásra. Egy órával napkelte előtt Oribasius, a két katona meg én kiléptünk a házból. A lejtő lábánál Maximus kilenc atya kíséretében várt bennünket. Szótlanul kapaszkodtunk fel a hegyoldalra. A kijelölt helyen, egy fügefa tövében megpihentünk, s vártuk a napfelkeltét. Az égbolt sötétje egyre halványodott, a hajnali csillag kéken tündökölt, szertefoszlottak a sötét felhők. Pontosan abban a pillanatban, amikor a látóhatár peremén feltűnt a Nap, egyetlen fénnyaláb vetődött a mögöttünk levő sziklára. Akkor eszméltem rá, hogy nem akármilyen közönséges szikla az, hanem bejárat a hegy belsejébe. Imádkoztunk a Naphoz és kísérő társához, Mithraszhoz, megváltónkhoz. Mihelyt a Nap a látóhatár fölé emelkedett, Maximus megnyitotta a hegy kapuját, s beléptünk egy kis barlangba, ahol sziklába vájt ülőhelyek voltak. Itt Oribasiusnak meg nekem azt mondották, várakozzunk, míg a Mithrasz- atyák bevonulnak a belső barlangba, a szentélybe. Ezzel kezdődött életem legemlékezetesebb napja: a méz, a kenyér és a bor napja; a hét kapu, és a hét csillagzat napja; a felelősségrevonás és a jelszavak napja; az imádság napja; a végén pedig (a Holló, az Ara, a Katona, az Oroszlán, a Perzsa, a Nap Hírnöke és az Atya után) a Nama Nama Sebesio napja. Libanius: Valamennyi misztérium közül, az eleusziszit leszámítva, a mithraizmus a leglenyűgözőbb, mert a szertartások során a hivő valósággal meggyőződik minden földi hiúság tarthatatlan ostobaságáról. A felavatott a hét szakasz valamennyi állomásánál azt cselekszi, amit a nap folyamán átél a lelke, napkeltétől, a hét szakaszt megjárva, s ezek mindegyikén megszabadul egy-egy emberi bűnétől. Arésznél visszatér forrásához a háború kezdeményezésének vágya. Zeusznál a becsvágy távozik belőle, Aphroditénél a nemi indulatok, és így tovább mindaddig, míg lelke meg nem tisztul. Azután... Nos, többet nem mondhatok. Nama Nama Sebesio. JULIANUS AUGUSTUS Mikor véget ért a nap, támolyogva hagytuk el Oribasiusszal a barlangot: újjászülettünk. És ekkor történt. Feltekintettem a leáldozni készülő Napra, s megszállott a fény. Megadatott nekem, ami nagyon kevés em bernek jut osztályrészül: láttam az Egyetlent. Héliosz magába ölelt, és ereimben vér helyett fény keringett. Mindent megláttam. Láttam az egyszerűséget a teremtés szívében. Ez az, amit az istenség segítsége nélkül lehetetlen felfogni, mert ez meghaladja a szóval kifejezhetőt, meghaladja az értelmet: mégis oly egyszerű és kézzelfogható, szinte csodálkoztam, hogyan lehet nem látni, ami mindenütt jelen van, s épp annyira részünk, amennyire magunk is részei vagyunk. A barlang belsejében próbatételben és tanításban volt részem. De amit kint átéltem, az kinyilatkoztatás volt. Istent magát láttam, amint a zsályabokrok között térdeltem, és arcomra hullt a lenyugvó Nap vörös fénye. Hallottam, amit nem lehet leírni vagy elmondani, s láttam, ami sem szóval, sem képpel ki nem fejezhető. S még ma, annyi év után is, éppoly elevenen él bennem, mint ahogy akkor áthatott. Mert akkor, a meredek hegyoldalon választtattam ki arra a nagy feladatra, melyért mai napig is küzdök: az Egy Isten imádatának helyreállításáért, a maga teljes, gyönyörűséges egyedülvalóságában. Ott térdepeltem mindaddig, míg a Nap letűnt az égről, s utána még a sötétségben is, úgy mondják, egy teljes óráig. Még mindig térdepeltem, mikor Oribasius nyugtalankodni kezdett, megérintett és felriasztott... vagy helyesebben talán elaltatott, mert számomra a "valóságos" világ azóta mindig álomnak tűnik, Héliosz látomása pedig valóságnak. – Jól vagy, nincs semmi bajod? Bólintottam s talpraálltam. – Láttam... – kezdtem, de nem folytattam. Nem tudtam megmondani, mit láttam. S még ma sem, amikor emlékezéseimet írom. Nem tudom kifejezni, amit akkor átéltem, mert semmiféle emberi tapasztalathoz nem hasonlítható. Maximus azonban nyomban világosan látta, mi történt velem. – Kiválasztatott – mondta. – ő már tudja. Szótlanul tértünk vissza a városba. Nem kívántam beszélni senkivel, még Maximusszal sem, annyira átéreztem még mindig, hogy beborítanak a fény szárnyai. Nem fájt még a kezem feje sem, ahova kiválasztottságom jegyét kaptam. A város kapujánál azonban nagy tömeg fogott körül, és ordítozva zökkentett ki álmodozásomból. Nagy újság van! Nagy újság van! Megrémültem. El sem tudtam képzelni, mi történhetett. Talán velem maradt Isten? Talán ezt látja mindenki rajtam? Próbáltam szót váltani Maximusszal és Oribasiusszal, de a nagy zajban nem hallottuk egymás hangját. A praefectus háza előtt ott találtam Eceboliust, a teljes városi tanáccsal. Térdre estek előttem. Egy pillanatra azt hittem, elérkezett a világ vége, s most az én misszióm, hogy a jót elválasszam a rossztól. Ecebolius hamarosan eloszlatta apokaliptikus gondolataimat. – Nobilissimus Julianus, a bátyád... – és most körülöttünk mindenki Gallus nevét említette és címeit sorolta. – ... az isteni Augustus akaratából felölti a bíbort. Gallus Kelet Caesarja lett. Nőül veszi Constantiát, az isteni Augustus isteni testvérhúgát! Szavait hangos örömrivallgás követte, és mindenki a ruhám szegélyét, karomat, kezemet kapkodta. Kegyeimért versengtek, áldásomért könyörögtek, míg végül nagy nehezen sikerült áttörnöm a tömegen és bemennem a házba. – Mi történt ezekkel? Miért viselkednek úgy, mint akiknek elment az eszük? – fordultam Eceboliushoz, mintha ő lenne a hibás. – Mert te most a ténylegesen uralkodó Caesar öccse vagy. – No hiszen, sok hasznuk lesz belőle... meg nekem is. – Ez persze nagy ostobaság volt, de könnyített rajtam, amikor kimondtam. – Csak nem kívánod tőlük, hogy csak úgy magadért szeressenek? – csúfolódott velem Oribasius. – Úgy láttam, szívesen fogadtad a hódolatot, míg meg nem hallottad ezt az újságot. – Mert azt gondoltam, hogy a Nap... – de észbe kaptam, és elhallgattam. – A Nap? – ismételte Ecebolius, és elképedve nézett rám. – A nap alatt csak Isten fiát illeti efféle hódolat – sietett segítségemre Maximus. – Az ember ne imádja embertársát, akkor sem, ha az uralkodó. Ecebolius bólintott: – Sajnos, ez még a régi idők rossz hagyománya. A római Augustus ugyan "isteni", de valójában mégsem isten, noha az emberek annak tartják. De menjünk már, a fürdő vár rátok. A praefectus nagy lakomát rendez a jó hír megünneplésére. Ilyenformán ugyanazon a napon ismertem meg az Egy igaz Istent, amelyen megtudtam, hogy Caesar lett a bátyám. Félreérthetetlen jeladás volt. Mindkét dolog sorsszerűén ért. E naptól fogva hellénista lettem, vagy ahogy a galileánusok neveznek (csak a hátam mögött természetesen): aposztata, azaz hitehagyott. Gallus pedig Keleten uralkodott. VI. – Ez természetesen nyugtalanítja a Caesart. – De alaptalanul. – Alaptalanul? Hiszen Maximus tanítványa vagy. – De éppúgy Ecebolius tanítványa is. – Ő már egy esztendeje nincs melletted. Bátyád úgy érzi, hogy vallási irányításra szorulsz, különösen most. – Maximus a felelős oktatóm. – Maximus nem keresztény. Te az vagy? – Ez a kérdés úgy ért, mint parittyából kilőtt kő. Egy hosszúnak tűnő percig szótlanul néztem szembe az Antiochiából érkezett, fekete reverendás diakónussal, Aetiusszal. Komolyan állta a tekintetemet. A kétség szélén álltam. Ugyan mit tudhatnak felőlem Gallus udvarában? – Hogy vonhatjátok kétségbe keresztény voltomat? – feleltem végre. – Két nagy püspök oktatott, a templomban az írás felolvasója vagyok. Itt, Pergamonban minden jelentős egyházi szertartáson részt veszek. – S most úgy tekintettem rá, mint akit méltatlanul támadnak becsületében. – Honnan ered ez a híresztelés? Ha csakugyan híresztelik. – Ha valakit túlságosan gyakran látnak olyan ember társaságában, mint Maximus, azon sokan elcsodálkoznak. – Mit kell hát tennem? – Szakíts vele – felelte nyomban. – Bátyám parancsa ez? – Az én tanácsom. Bátyádat nyugtalanítja a dolog, erről van szó. Azért küldött, hogy ezt tisztázzam veled. Megtörtént. – És kielégít a válaszom? Aetius mosolygott. – Engem, nobilissimus Julianus, soha semmi nem elégít ki. Mindenesetre közlöm a Caesarral, hogy rendszeresen járulsz a szentségekhez, s egyben megnyugtatom, hogy megszakítod tanulmányaidat Maximusnál. – Ha ez a legésszerűbb eljárás, természetesen ezt választom. Kétértelmű válaszom szemmel láthatóan megnyugtatta Aetiust. Barátaim sokszor mondták már, hogy jó ügyvéd vált volna belőlem. Az utcáig kísértem Aetiust, eközben körülnézett s megkérdezte: – Ez a ház... –... Oribasiusé. – A kitűnő orvosé. – S vele ajánlatos fenntartanom a kapcsolatot? – szaladt ki a számon, a kérdés. – Fölöttébb ajánlatos társaság – felelt Aetius udvariasan. A kapuban megállt. – Bátyád, a Caesar többször említette, vajon miért nem látogatod meg Antiochiában. Úgy véli, az udvari élet talán... "csiszoló" hatással lenne rád. Ő használta ezt a kifejezést, nem én. – Sajnos, úgy érzem, nem vagyok alkalmas az udvari életre, még bátyám hírneves udvarában sem. Nem tudom elviselni a csiszolási kísérleteket, és undorodom a politikusoktól. – Igen bölcs viszolygás. – És őszinte. Én csak egy életmódot óhajtok, amit most is folytatok: a tanulást. – Tanulást, mi végre? – Hogy megismerjem magamat. Mi kell még? – Helyes. Mi kell még? – Aetius most kocsiba szállt. – Légy rendkívül óvatos, nobilissimus Julianus, és el ne feledd: egy uralkodóház tagjának nincs barátja. Soha. – Köszönöm, diakónusom. Aetius eltávozott, én pedig visszatértem a házba. Oribasius már várt rám. – Minden szót hallottál? – kérdeztem, bár nem volt kétségem. Mi kettőnknek egymás előtt sohasem volt titkunk. S ő szokás szerint mindent kihallgatott. – Nem voltunk titoktartók, hogy enyhén fejezzem ki magam. Bólintottam, és elkomorodtam. – Azt hiszem, meg kell szakítanom az érintkezést Maximusszal, legalábbis egy időre. – Az sem ártana, ha rá tudnád venni, hogy ne dicsekedjen el fűnek- fának rangos tanítványával. Lemondóan sóhajtottam. Tudtam, Maximus hajlott, sőt ma is hajlik arra, hogy hozzám fűződő kapcsolatát hasznosítsa. Nem is veszem rossz néven. Tulajdonképpen örülök, ha barátaimnak előnyére válik az ismeretségünk. Megszívleltem Oribasius szavait: senkitől sem várhatom, hogy magamért szeressen, őszintén szólva én sem önmagukért szeretek másokat, csak azért, amit tanulhatok tőlük. Mert ingyen nincs semmi, mindennek megvan az ára. Behívtam az egyik írnokot, s levelet diktáltam Maximusnak. Arra kértem, hogy további utasításig maradjon Ephesusban. Egy másik levélben pedig a pergamoni püspököt értesítettem, hogy vasárnap én kívánom felolvasni a templomban a szentleckét. – Ó, te hipokrita – mondta Oribasius mosolyogva, mikor az írnok eltávozott. – Többre becsülök egy hosszú életű hipokritát, mint egy halott... micsodát is? – Sokszor nehezemre esik egy epigramma végét velősen megfogalmazni. Belekezdek anélkül, hogy végig meggondolnám. Kétségtelenül rossz szokásom. – Mint egy halott felolvasót – egészítette ki Oribasius. – Aetius nyilván nagyon befolyásos Gallusnál, nem? – Állítólag. Mindenesetre ő a gyóntatója. De hát képes valaki irányítani az én bátyámat? – Önkéntelenül is halkra fogtam a beszédet, mert Gallus éppoly gyanakvó lett, s épp annyira rettegett az árulástól, akár Constantius. Mindenütt jelen voltak a besúgói. Én feleségét, Constantiát hibáztatom a jellemében oly szemmel láthatóan bekövetkezett változásért. Constantius húga lévén, a cselszövést az ember vele született természetes adottságának fogta fel. Soha nem találkoztam e hírhedt hölggyel, de úgy mondják, éppoly kegyetlen volt, mint Gallus, csak jóval eszesebb. Nagyravágyó is volt, sokkal inkább, mint Gallus. Bátyám tökéletesen beérte volna azzal, hogy ő a Kelet Caesarja. Felesége azonban azt akarta, hogy Augustus legyen, és nem átallott összeesküvést szőni tulajdon bátyja megöletésére, hogy célját elérje. Ami pedig Gallust illeti, ma sem tudok magamon erőt venni annyira, hogy leírjam, milyen volt az uralma. Priscus: Én tudok. És bizonyára te is. Hiszen te Antiochiában éltél akkor, mikor ez a kis vadállat Caesar volt. Elég különös, de Julianus úgyszólván soha nem beszélt Gallusról sem nekem, sem másnak. Erre volt is egy elméletem – melyet némileg alátámaszt az emlékirat –, mégpedig az, hogy Julianus minden ésszerűség ellenére is vonzódott bátyjához. Minduntalan bátyja szépségét hangoztatja. Sőt arra is hajlik, hogy sértett hangnemben írjon róla úgy, mint a szerelmes, ha hidegen fogadják érzelmeit. Julianus rejtélyt lát abban, ami mindenkinek teljesen nyilvánvaló: Gallus kegyetlenségében. Julianus ebben a kérdésben túl jóhiszemű, amint ezt kénytelen vagyok több ízben is megjegyezni. (Ha sokat ismétlem magam, bocsáss meg, kérlek, és emiatt csak koromat hibáztasd.) Őszintén szólva még Constantius az, akivel e család tagjai közül leginkább rokonszenvezek. Hidd el, egészen jó uralkodó volt. Hajlunk rá, hogy nem túlságosan ragyogó értelmi képessége és vallási mániája miatt lebecsüljük. De jól uralkodott, ha tekintetbe vesszük, hogy olyan problémákkal kellett megküzdenie, amelyek bárkit szörnyeteggé torzíthatnak. Legnagyobb hibái éppen azok voltak, amelyeket a legjobb szándékkal követett el: például az, hogy Gallust Caesarrá tette. Igen jellemző, hogy Julianus Gallus feleségét okolja a Keleten kialakult rémuralomért. Én sosem képzeltem ezt másképp, mint úgy, hogy egyformán hibás mind a kettő. Te azonban ott élted át ezt a bizonyára szörnyűséges időszakot, s azt is jobban tudhatod, ki miért felelős. Libanius: Tudom. Kezdetben nagy reményeket fűztünk Gallus uralkodásához. Ma is élénken emlékszem első megjelenésére az antiochiai szenátus előtt. Mi mindent vártunk tőle! Valóban olyan szép férfi volt, amilyennek mondják, bár akkor éppen, mint a mi tikkasztó éghajlatunk alatt többnyire a szőkék, ő is bőrkiütésben szenvedett. De foltos arca ellenére is volt benne méltóság, szemlátomást uralkodásra termett. Rendkívül megnyerő beszédet tartott. Utána régi barátom, Meletius püspök bemutatott neki. – Igen, tudom már – mondta homlokát ráncolva Gallus. – Te vagy az a fickó, aki tanításaiban tagadja Istent. – Nem tagadom Istent, Caesar – feleltem. – Szívem mindenkor nyitva áll befogadására. – Libanius igazán nagyszerű ember, Caesar – mondta Meletius, aki mindig örömmel bosszantott egy kicsit. – Biztos vagyok benne – felelt Gallus, és mosolyával egészen elkápráztatott. – Látogass majd meg, és én személyesen foglak megtéríteni. Néhány hét múlva, nagy meglepetésemre meghívást kaptam a palotába. A megjelölt időben pontosan megjelentem, s egy tágas terembe vezettek, ahol a heverőn egymás mellett feküdt Gallus és Constantia. A terem közepén két meztelen ökölvívó küzdött életre-halálra. Mélységes megütközést keltett bennem ez a botrányos jelenet. Mihelyt kissé összeszedtem magam, igyekeztem felhívni a figyelmet jelenlétemre. Köhögtem, köszöntést mormogtam. Ügyet sem vetettek rám. Gallus és Constantia teljesen belefeledkezett a véres látványosságba. Mindenki tudja rólam, hogy irtózom a gladiátorviadaloktól, mert azok a vadállat színvonalára süllyesztik az embert. Nem az erre kényszerült szerencsétleneket kívánom becsmérelni, a nézőkre gondolok. De különösen Constantia magatartása döbbentett meg. Alig hittem a szememnek: ez a tágra nyílt szemmel bámuló, női mivoltát megcsúfoló személy Nagy Constantinus leánya, az Augustus testvérhúga, a Caesar hitvese? Sokkal inkább emlékeztetett elvetemülten kegyetlen kéjnőre. Pedig magán viselte a flaviusi leszármazás minden előkelő jegyét: erős áll, határozott, nagy orr, szürke szem. Nézte a verejtékező, vérző férfiakat, s hol az egyiknek, hol a másiknak kiáltotta oda: "Öld meg!" Egy-egy különösen erős csapás láttára furcsa lihegést hallatott, mint nők szoktak nemi aktus közben. Constantia igazán döbbenetes volt. Néztük a küzdelmet, míg az egyik öklöző holtan maradt a porondon. Mikor összerogyott, Gallus leszállt a heverőről, karját a véres győztes nyaka köré fonta, mintha az rendkívüli szolgálatot tett volna neki. Majd kéjes gyönyörrel, ujjongva-kacagva rugdosni kezdte a holttestet. Az volt a benyomásom, hogy megtébolyodott. Soha életemben nem láttam emberi arcot, amely ennyire tükrözte volna a belsejében lakozó fenevadat. – Hagyd abba, Gallus! – kiáltott rá Constantia, mert végre figyelmes lett rám, s felállt. – Mit? – kérdezte Gallus még szinte önkívületben, de aztán ő is észrevett. – Igen, igen – motyogta, és öltözékét igazgatta. Eközben rabszolgák jelentek meg, és kivitték a holttestet. Constantia ragyogó mosollyal közeledett felém. – Mily öröm ez nekünk, hogy a híres Libaniust palotánkban köszönthetjük. Előírásosan üdvözöltem, s közben meglepődve állapítottam meg, hogy milyen dallamos a hangja, és kitűnően beszél görögül. Egy szempillantás alatt fúriából királynővé változott: Gallus is elém jött, és csókra nyújtotta kezét. Éreztem a vért az ajkamon. – Helyes, nagyon helyes – mondta olyan tétova tekintettel, mint a részeg. Ezután egy szót sem szólt hozzám többé, hanem hitvesét kézen fogva ellejtett mellettem. Ezzel véget ért az egyetlen audiencia, amelyben részem volt. Leverten távoztam. A következő pár évben elkövetett gaztetteik csak Caligula rémségeihez mérhetők. Mindketten egyformán pénzsóvárak voltak. Constantia csak töméntelen arany összeharácsolásával érhette el politikai céljait. Minden eszközt felhasznált: zsarolást, közhivatalok áruba bocsátását, vagyonelkobzást. Magam is ismertem egy családot, amely szintén belekeveredett vagyongyarapító machinációiba. Sajátságos eset volt. Leányuk egy rendkívül szép alexandriai ifjúhoz ment feleségül, s anyja, kit mindenki makulátlan matrónának tartott, beleszeretett vejébe. Egy évig üldözte szerelmével sikertelenül a fiatal férjet, míg az végül is kijelentette: ha nem hagy fel zaklatásaival, visszaköltözik Alexandriába. Az asszony valósággal eszét vesztette dühében. Constantiához fordult, s egész vagyont ajánlott fel neki, ha elfogatja s kivégezteti vejét. Constantia átvette a pénzt; a szerencsétlen férfit koholt vád alapján letartóztatták, és kivégezték. Constantiában volt bizonyos perverz humorérzék. A kivégzett fiatalember nemiszervét a következő rövid levél kíséretében küldette el a matrónának: "Végre a tied!" Az asszony megtébolyodott. Antiochiában széltében- hosszában tárgyalták a felháborító esetet. És megkezdődtek a rémuralom napjai. Némelykor úgy tűnt, mintha Gallus és Constantia behatóan tanulmányoznák rég letűnt szörnyetegek cselekedeteit, hogy maguk is hasonlókat hajtsanak végre. Néró sokszor szegődött éjszaka az utcák csendjét felverő, garázda bandákhoz, mintha ő maga is közönséges korhely ifjú lenne. Ezt cselekedte Gallus is. Caligulának szokása volt megállítani az embereket azzal a kérdéssel, hogyan vélekednek a császárról. Ha nem adtak hízelgő választ, nyomban lekaszabolta őket. Ugyanígy Gallus. Legalábbis megpróbálta. Szerencsétlenségére azonban, ellentétben a hajdani császári Rómával, Antiochiában olyan jó a közvilágítás, mint sehol másutt. Nálunk éjszaka olyan az utca, mint más városokban dél idején, így tehát Gallust csaknem minden esetben felismerték. Ennek következtében felkereste őt Thalassziosz, a Kelet praetori praefectusa, s meggyőzte arról, hogy egy Caesarhoz nemcsak méltatlan az éjszakai útonállás, de rendkívül veszedelmes is. Gallus beszüntette portyázásait. Gallus uralkodásának harmadik évében éhínség tört ki Szíriában. Mikor már Antiochiában is fellépett az élelmiszerhiány, Gallus olyan szinten rögzítette az árakat, hogy legalább gabonát mindenki vásárolhasson. Sokszor bölcs uralkodók is elkövetik ezt a hibás lépést. Nem válik be soha, mert az eredmény mindig pontosan az ellenkezője annak, amit elérni kívánnak. Vagy eltűnik a piacról a gabona, vagy pedig üzérkedők busás haszonnal adják tovább, s csak növelik az éhínséget. Ilyen az ember, és ezen nem lehet segíteni. Antiochiában sok mindent felróhatnánk a szenátusnak, de azt meg kell hagyni, hogy tagjai józan üzletemberek, világosan átlátják a piacot, hiszen az az életük. Óva intették Gallust e kockázatos politikától, ő azonban feltétlen engedelmességet követelt tőlük. Mikor továbbra is szembeszálltak vele, elküldte testőreit a szenátus tanácskozására, őrizetbe vétette a hangadó szenátorokat, és halálra ítélte őket. Antiochiának minden oka megvan rá, hogy hálás legyen Thalassziosznak, továbbá Kelet comesének, Nebridiusnak. E két rettenthetetlen férfi közölte Gallusszal: ha végrehajtatja a kivégzéseket, az Augustushoz folyamodnak és követelik, hogy távolítsa el a caesari székből. Bátor fellépés volt, és mindenki meglepetésére bevált. Gallus szabadon bocsátotta a szenátorokat, és ezzel lezárult az ügy. Néhány hónapra abban a hitben könnyebbült meg Antiochia, hogy a város Thalasszioszban védelmezőre akadt. Nem így történt. Thalasszioszt leverte a láz, meghalt. Természetesen nyomban híresztelni kezdték, hogy mérgezés áldozata lett. De történetesen nekem biztos tudomásom van róla, hogy valóban láz vitte el, mivel közös orvosunk volt. De elég ebből, nem szándékozom megírni Gallus történetét, amely amúgy is közismert. JULIANUS AUGUSTUS Aetius látogatása után csak titokban találkoztam Maximusszal. Ezt úgy intéztem, hogy testőrségemből ilyen alkalmakra Mithrasz-hittestvéreimet választottam kísérőimül. Három évet töltöttem Pergamonban Oribasiusnál, s nem hiszem, hogy akár egyetlenegyszer is elárultak volna. Nagyon buzgón ápoltam a barátságot a város püspökével is. Az ő társaságában valamennyi galileánus ünnepi istentiszteleten részt vettem. Megvetettem magam e képmutatás miatt, de nem volt más választásom. Ezekben az években a Keleti Birodalom területén szabadon utazhattam, ahogy kedvem tartotta. Még Konstantinápolyba is ellátogathattam, bár a főkamarási hivatal tapintatosan értésemre adta, hogy huzamosabb ideig ne tartózkodjam ott, lévén az császári székváros, melyben ez idő szerint nincs császári udvartartás, amiből bármikor azt koholhatják ellenem, hogy látogatásom folyamán... Tökéletesen megértettem, és távol tartottam magam. Azt a kérésemet azonban, hogy Athénba látogassak, következetesen elutasították. Nem tudom, miért. Gallus többször is meghívott Antiochiába, de mindig megtaláltam a módját, hogy kimentsem magam. Úgy hiszem, ő is megkönnyebbült, hogy nem kellett maga mellett tudnia. Mégis lelkiismeretesen megjátszotta a testvérbátya és az oltalmazó szerepét, az uralkodóéról nem is szólva. Úgyszólván hetenként érdeklődött írásban lelki jólétem felől. Leghőbb vágya – írta –, hogy buzgó és jó ember váljék belőlem, amilyen ő. Valóban azt hiszem, őszintén kívánt buzdítani. Nagyon általános hiba volt az övé. Egyszerűen ennyi: nem volt tisztában magával. Nem talált hibát magában, s ez nem szokatlan elvakultság; végeredményben még mindig jobb, mint aki keresve sem találhat magában erényt. Oribasiushoz őszinte benső barátság fűzött, s ez volt az egyedüli ilyen kapcsolatom... Nyilván azért, mert rendes családi életben sohasem volt részem. Oribasius barátom és egyben testvérem is, noha alkatilag sokban különböztünk egymástól. Ő szkeptikus és kísérleti alapon áll, leginkább csak az anyagi világ érdekli. Én pontosan az ellentéte vagyok. Kiegyenlítjük egymást. Vagy legalábbis ő törekszik erre. Én pedig azt hiszem, sikerül némelykor megsejtetnem vele a metafizikus világot. Közel négy esztendőt töltöttünk együtt, együtt utazgattunk, együtt tanultunk. Sőt egy ideig még közös szeretőnk is volt, ez azonban kisebb súrlódásokra vezetett, mivel nagy meglepetéssel meg kellett állapítanom magamról, hogy féltékeny természetű vagyok. Az antiochiai asszonynak, akivel Macellumban viszonyom volt, soha nem tudtam megbocsátani, hogy Gallust előnyben részesítette velem szemben. Pedig ezt megérthettem volna: Gallus idősebb is, daliásabb is volt nálam. Mégis sértődött voltam. Hogy mennyire, azt csak akkor értettem meg, amikor később pontosan azonos helyzetbe kerültem. Egy délután fültanúja voltam Oribasius és közös kedvesünk, egy kék szemű gall nő szerelmeskedésének. Hallottam hangos lihegésüket. Hallottam az ágy bőrhevederének nyikorgását. Abban a pillanatban úgy éreztem, meg tudnám ölni mindkettőjüket. Akkor fogtam fel, mit jelent olyannak lenni, mint Gallus, és csaknem elájultam a döbbenettől. De ez csak pillanatnyi érzés volt, utána mélységesen szégyelltem magam. Azokban az években sok mindenre megtanított Maximus. Bevezetett a misztériumokba, lehetővé tette számomra, hogy lássam az Egyetlent. Tökéletes oktatónak bizonyult. S ellentétben a híresztelésekkel, soha a legkevésbé sem igyekezett becsvágyat szítani bennem. Sohasem esett szó arról, hogy valaha talán császár lehetek. Ez tilos téma volt. Priscus: Ez egyszerűen nem igaz. Julianusnak és Maximusnak bizonyos kijelentéseiből határozottan tudom: igenis szervezetten igyekeztek előkészíteni Julianus császárságát. Nem az az ember volt Maximus, aki feleslegesen vesztegeti idejét holmi jelentéktelen princre, és Oribasius sem... Noha őt csakugyan őszinte barátság fűzte Julianushoz, már amennyire bárkinek is őszinte kapcsolata lehet egy uralkodóház tagjával. Tudomásom van nem is egy szeánszról, ahol valamiféle láthatatlan barát Maximus tudomására hozta, hogy Julianusra császári trón vár. Tudomásom van arról is, hogy Szoszipatra és több mágus részt vett ebben a titkos szervezkedésben. Csak természetes, hogy mikor aztán valóban császár lett Julianus, egész Ázsia valamennyi mágusa a sikert részben magának tulajdonította. Nem is értem, miért akarja tagadni Julianus azt, amiről közülünk oly sokan tudják, hogy igaz. Talán a szervezkedéstől akar elriasztani mindenkit, nehogy úgy cselekedjenek ellene, mint ő Constantiusszal szemben. Libanius: "Szervezkedni" nem a helyes kifejezés, bár Juliamis beszámolója e tekintetben nem valami leleményes. Magam is egyetértek Priscusszal abban, hogy Maximus és Oribasius egyformán nagy várakozással tekintett ama nap elé, amikor barátjuk, ha nem is Augustus, de legalább Caesar lesz. Abban is bizonyos vagyok, hogy e tekintetben Maximus mindenféle tilos orákulumhoz s egyebekhez is folyamodott. Szoszipatra pár évvel ezelőtt erről ennyit mondott nekem: "Julianus mindenkor Kübelé istennő kegyeltje volt; az istennő ezt több ízben kinyilatkoztatta, s mi mindnyájan hálásak vagyunk a segítségéért." Azt azonban erősen kétlem, hogy politikai szervezkedés folyt. Hogyan is folyhatott volna? Julianusnak nagyon kevés volt a pénze. Házát állandó katonai különítmény őrizte, amelynek parancsnoka közvetlenül a főkamarásnak tartozott felelősséggel. S nem is hiszem, hogy Julianus akkoriban uralkodó kívánt volna lenni. Egész lelkével a tudománynak szentelte magát. Az udvartól iszonyodott. Soha, sem háborúban, sem békében, egyetlen katona sem került vezénylete alá. Ilyen körülmények között hogyan álmodhatott húszesztendős korában olyasmit, hogy császár legyen? Illetve álmodni éppen álmodhatott – hiszen tudomásunk van róla, hogy álmodott is –, de aligha szervezkedhetett a trón átvételére. JULIANUS AUGUSTUS 353 őszén Gallus hivatalos látogatásra érkezett Pergamonba. Ez volt az első találkozásunk, mióta ifjú fővel Macellumban búcsút vettünk egymástól. A város előkelőségei között, a praefectus társaságában álltam a szenátus épülete előtt, és végignéztem, amint Gallus a város tisztelgését fogadta. Öt éve nem láttuk egymást. Ezalatt belőlem szakállas férfi lett. Gallus azonban ugyanaz maradt, aki volt: szép fiatal férfi, aki mindenkit elbűvölt. Megvallom, ismét a régi elérzékenyülést éreztem, amikor csókkal köszöntött, s én ismét jól ismert kék szemébe nézhettem. Mit jelentett ez a régi elérzékenyülés? Mondhatnám, hogy akaratomat vesztettem, mert megtettem volna bármit, amit kívánt tőlem. Gallus puszta létével megfosztott az erőmtől. – Nagy örömünkre szolgál, hogy viszontláthatjuk szeretett öcsénket, nobilissimus Julianust. Lám, milyen tökéletesen beletanult a császári viselkedésbe. Még válaszolni sem tudtam, Gallus máris a pergamoni püspökhöz fordult. – Öcsém, mint halljuk, az igaz egyház oszlopa. – Valóban, Caesar. Nobilissimus Julianus Szent Egyházunk érdemes fia. – Kimondhatatlanul hálás voltam a püspöknek, és nagyon örültem, hogy ily eredményesen játszottam meg a buzgó galileánust. Ezek után Gallus választékos beszédet tartott a városatyáknak, s annyira elbűvölte őket, hogy nyilván azon tűnődtek, miképpen állhat ilyen vonzó egyéniség kegyetlen, mindenre elszánt zsarnok hírében. Mert Gallus bárkit el tudott bűvölni, még engem is. Aznap este díszlakomát rendeztek tiszteletére a praefectusi palotában. Csaknem kifogástalanul viselkedett, én azonban észrevettem, hogy mindig tisztán itta a bort, nem vízzel, így aztán a lakoma végére már részeg volt. Méltóságát végig tartotta, állapotára csak az vallott, hogy lassabban forgott a nyelve. Bár mellette ültem, egyszer sem szólt hozzám. Mindent arra összpontosított, hogy a városi praefectus hódolatát elnyerje. Keservesen éreztem magam, s folyton azon tépelődtem, ugyan mivel sérthettem meg. Oribasius a terem végében ült, a kevésbé rangos tisztségviselők között, s bátorítóan integetett nekem. A bátorítás azonban nem volt hatásos. A lakoma véget ért, s ekkor Gallus hozzám fordult: – Te velem jössz! – mondta. Követtem, amint a hajlongó udvaroncok sorfala közt hálószobájába vonult, ahol két eunuch várt reá. Eddig soha nem láttam egy Caesar vetkőztetési szertartását. S most lenyűgözve bámultam, amint a két eunuch az előírásos szöveget mormolva, vctkőztette Gallust, ő pedig elnyújtózott elefántcsont karszékében, tudomást sem véve jelenlétükről. Sem fennhéjázás, sem tartózkodás nem volt ebben. Mikor már nem volt rajta semmi, egy kézmozdulattal eltávolította a vetkőztetőket, s kiadta a parancsot: – Hozzatok bort. Miközben felszolgálták a bort, beszélni kezdett hozzám, vagy hogy pontosabban fejezzem ki magam: felém fordulva beszélt. A lámpafényben erősen piroslott az arca az italtól, homlokába hulló szőke haja szinte fehérnek tűnt. Észrevettem, hogy még mindig szép alkatú teste már vastagszik a hasánál. – Constantia szeretne megismerni téged. Sokszor emleget. De persze most nem jöhetett velem. Egyikünknek mindig Antiochiában kell maradnia. Kémek. Árulók. Nem becsületes senki. Felfogod, mit jelent ez? Senki. Az ember nem bízhat senkiben, saját húsában és vérében sem. Tiltakozni próbáltam, hűségemet hangoztattam. Gallus azonban tudomást sem vett rólam. – Minden ember gonosz. Erről már régen meggyőződtem. Bűnben születnek, bűnben élnek, bűnben halnak meg. Egyedül Isten válthat meg bennünket. Imádkozom, hogy váltson meg engem is. Keresztet vetett csupasz mellére. – De azért még ilyen gonosz világban is nagyszerű dolog Caesarnak lenni. Innen – húzott meg a levegőben egy képzeletbeli magassági szintet – láthatod valamennyiüket. Belelátsz a játékaikba. Ők azonban nem látnak téged. Némelykor álruhában éjszaka bejárom az utcákat. Hallgatom a beszédüket. Figyelem őket abban a tudatban, hogy tetszésem szerint bármit tehetek velük, s ők egy ujjal sem érinthetnek. Ha kedvem tartja, erőszakkal magamévá teszek egy asszonyt, vagy egy sikátorban megölhetek egy férfit. Megtehetem, némelykor meg is teszem. – A homlokát ráncolta. – De ez is gonoszság. Tudom. Igyekszem is elkerülni. De mikor mégis megteszem, úgy érzem, hogy általam valami magasabb akarat cselekszik. Én Isten gyermeke vagyok. Bármily gyarló lettem is, ő teremtett, s hozzá térek vissza. Azzá lettem, amivé ő kívánt teremteni, s ezért vagyok jó. Őszintén szólva elképesztett ez az önbizalom, de arcom nem árult el egyebet tisztelettudó érdeklődésnél. – Templomokat építek, számos rendet alapítottam a hit ápolására. Irtom az eretnekséget, bárhol lelem is fel. Cselekvő tényező vagyok a jó oldalán. Ennek így kell lenni. Erre születtem. Alig tudom elhinni, hogy a testvérem vagy. – Gondolatai minden átmenet nélkül csapongtak egyik tárgyról a másikra. Most tekintett rám első ízben. A teljes fényben jól láttam, hogy gyönyörű kék szemének fehérjét vérerek hálózzák be. – Féltestvérek vagyunk, Gallus. – Akkor is. Egy vérből származunk, és csak ez számít. Ez fűz Constantiushoz is. És téged hozzám. Isten arra választott ki bennünket, hogy egyháza ügyét intézzük a földön. Mikor ezt kimondta, csodaszép leány lépett csendesen a szobába. Gallus nem vett tudomást jelenlétéről, tehát én sem. Folytatta a beszédet és az ivást, miközben a lány szeretkezett vele. Azt hiszem, soha életemben nem éreztem ilyen kellemetlenül magam. Igyekeztem nem odanézni. A mennyezetet bámultam, aztán a padlót. De tekintetem mégis folyvást bátyámra tévedt, aki elnyújtózott a kereveten, alig mozdult, míg a lány kimondhatatlanul ügyesen és gyengéden tett a kedvére. – Constantius bármit teljesít, amit csak kérek. Mert ezt jelenti a vér. És a húgára is hallgat, a feleségemre. Nincs hozzá hasonló nő a világon. Tökéletes feleség, nagyszerű császári hitves. – Változtatott helyzetén a pamlagon, szétvetette a lábát. – Remélem, te is jó házasságot kötsz, mert tudod, ez nagyon fontos. Constantiusnak van még egy húga, Heléna. Sokkal idősebb nálad, de ez nem számít, a vérről van szó. Lehetséges, hogy feleségül adja hozzád. Az is meglehet, hogy téged is megtesz Caesarnak, mint engem. Szeretnéd? Kis híján eleresztettem a kérdést a fülem mellett, mert tekintetem mindig arra tért vissza, amit az a lány művelt. Oribasius sokszor ugrat azzal, hogy túlságosan szemérmes vagyok. Talán igaza van. Annyi bizonyos, kivert a veríték az ideges feszültségtől, míg Gallus kéjelgését néztem. – Nem... – dadogtam. – Cseppet sem vágyom arra, hogy Caesar legyek. Csak a tudomány érdekel. Ez tökéletesen boldoggá tesz. – Mindenki hazudik – jegyezte meg szomorúan Gallus. – Még te is. Tulajdon húsom és vérem. Egyébiránt nagyon kicsi az eshetősége annak, hogy trónra kerülhess. Nagyon kicsi. Enyém a Kelet, Constantiusé a Nyugat. Rád nincs szükség. Van a házadban lány? – Egy – válaszoltam idegesen. – Egy! – Hitetlenkedve ingatta fejét. – És a barátod? Akinek a házában élsz? – Oribasius. – A szeretőd? – Nem! – Ezen már gondolkodtam. De hiszen abban sincs semmi. Nem vagy te Hadrianus. Nem számít, mit csinálsz. Bár, ha a fiúkat szereted, azt ajánlom, erre a célra tarts rabszolgákat. – Politikailag fölöttébb veszedelmes viszonyt folytatni olyan férfival, aki magasabb társadalmi osztályhoz tartozik. – Engem nem érdekel... – kezdtem, de ő ügyet sem vetve közbeszólásomra, egyre csak mondta a magáét: – Rabszolgák a legjobbak erre a célra. Különösen istállófiúk és lovászok. – Kék szeme felcsillant egy pillanatra: arca gonosz kifejezést öltött. Nyilván az volt a széndéka, hogy felélessze bennem a macellumi tisztáson lejátszódott jelenet emlékét. – De viselkedésed mindig rangodhoz illő legyen. Egyedüli tanácsom számodra, sőt mondhatnám, figyelmeztetésem, nemcsak mint bátyád, hanem mint uralkodó... Elhallgatott, s mély lélegzetet vett. A leány teljesítette feladatát. Felkelt, s fejét lehajtva, megállt Gallus előtt. Az elbűvölő mosollyal fekve maradt, majd hirtelen felemelte kezét, s teljes erejéből arcul csapta. A lány az ütéstől megtántorodott, de meg se mukkant. Bátyám intett neki, mire csendesen eltávozott. Gallus felém fordult, s úgy folytatta a félbeszakadt mondatot, mintha közben mi sem történt volna. –... figyelmeztetlek, hogy semmi esetre sem szabad találkoznod azzal a mágussal, Maximusszal. Épp elég szóbeszéd jut a fülembe arról, hogy már nem vagy hivő. Tudom, ez nem igaz. Hogy is lehetne? Nagy Constantinus házából származunk, s ő egy sorban áll az apostolokkal. Mi Isten választottjai vagyunk. De akkor is... – ásított, végignyúlt a pamlagon. – Akkor is... – ismételte, s lehunyta a szemét. Egy percig várakoztam, hogy folytassa, de már aludt. Ismét megjelentek az eunuchok. Az egyik selyemtakarót borított Gallusra, a másik kivitte a bort. Úgy végezték feladatukat, mintha teljesen hétköznapi este szemtanúja lettem volna; valószínűleg így is volt. Amint Gallus részeg horkolását meghallottam, lábujjhegyen távoztam hálószobájából. Priscus: Mindig az volt a véleményem, sokkal boldogabb ember vált volna Julianusból, ha egy kicsit jobban hasonlít Gallusra. Senki sem mondhatja, hogy Gallus nem élvezte az életét. Élete a teljes gátlástalanság tökéletes példázata, őszintén irigylem ebből a szempontból. Libanius: Úgy látom, Priscus megtalálta az eszményképét. Alig néhány hónappal pergamoni hivatalos látogatása után Gallus megbukott. Két éven keresztül egyre-másra nyugtalanító hírek érkeztek a császárhoz Gallus felől. Nebridius nyersen kimondta: ha nem távolítják el Gallust a caesari székből, kitör a polgárháború Szíriában. Ugyanezt közölte Thalassziosz is Constantiushoz intézett utolsó levelében. Egy végzetes esemény folytán kiéleződött a válság. Fokozódott a gabonaínség, és a nincstelenek lázadoztak. Gallus, miután az árak rögzítésével kudarcot vallott, jobbnak látta távozni Antiochiából, oly gyorsan, amint csak lehet. Hangzatos ürügyként azzal kérkedett, hogy hadjáratot tervez Perzsia ellen. (A valóságban még ahhoz sem volt elégséges hadereje, hogy egy sárfészket elfoglaljon a Nílus mentén.) Aznap, amikor Gallus kivonult a városból, Július Caesar emlékművénél elébe járult a szenátus. Tekintélyes tömeg is összeverődött, nem annyira azért, hogy búcsút vegyen a Caesartól, inkább élelmet követeltek, s ezt meg is mondták. Szörnyű zenebona tört ki, tudom, mert magam is jelen voltam. Soha életemben nem találkoztam ilyen dühöngő csőcselékkel. A kivont karddal felvonuló testőrség sorfala mögött a Caesar és a szenátus előírásszerűén vett búcsút egymástól, körülöttük azonban zúgott a tömeg, s egyre jobban megközelítette a helyet, ahol álltunk. Még Gallus is nyugtalankodni kezdett. Akkor előlépett Theophilus, Szíria kormányzója, hogy ünnepi szónokként búcsúztassa a Caesart. Theophilus kitűnő kormányzó volt, de nem népszerű. Miért? Ki tudná megmondani. Antiochia népe teljesen kiszámíthatatlan a közügyekben. Ha egy kegyetlen zsarnok szellemesen élcelődik velük, rajongva veszik körül, de ha kormányzójuk jóságos, ám szónoknak ügyetlen, megvetésük kíséri. Ez történt Theophilusszal is. Kigúnyolták a beszédét. A csőcselek ordítozni kezdett: "Adjatok kenyeret! Kenyeret adjatok!" A jelenet közben Gallust figyeltem. Az első pillanatban csak elképedést vettem észre rajta, aztán láttam, hogy valami ravaszságban töri a fejét. Felemelt kézzel jelezte, hogy szólni kíván. De a zajongás nem szűnt meg. Erre Theophilus intett a dobosoknak, és a fülsiketítő dobpergésre a tömeg elcsendesedett. Gallus beszélni kezdett: – Jóságos népem, Caesarotok szíve fájdalommal telt el miattatok. Az ügy azonban nem világos. Úgy mondjátok, kevés az élelem. De hát miért? Tudomásunk szerint van élelem Antiochiában. Gabonakészletek állnak rendelkezésre a raktárakban. Caesarotok tartalékolta számotokra. – Akkor osszátok ki! – kiáltottak közbe indulatosan. Gallus fejét rázta. – Hiszen a tietek, és ezt kormányzótok is tudja. – Most az elképedt kormányzó felé fordult. – Theophilus, hiszen megparancsoltam neked, hogy élelmezd a népet! Miért nem teljesítetted parancsomat? Hogy lehettél ennyire szívtelen? Még ha szövetkeztél is az üzérkedőkkel, megeshetett volna a szíved a nép szenvedésein. Éheznek a szegények, Theophilus, adj nekik élelmet! Hosszú életem során nem voltam tanúja ilyen szörnyű jelenetnek. Gallus elszántan saját kormányzója ellen szította a nép indulatát, utána pedig légiói élén lovagolva, elhagyta a színteret, és kiszolgáltatott bennünket a népharagnak. A szenátus legtöbb tagjával együtt én is elmenekültem. Szerencsére valamennyien épen kerültünk ki a dologból, kivéve Theophilust. Őt darabokra szaggatták. Azon a napon Gallus még azt a néhány hívét is elveszítette, akik addig mellette álltak. Amikor Constantius értesült a történtekről, végre maga is belátta, hogy Gallust nem tarthatja tovább. Csakhogy sokkal könnyebb dolog valakit Caesarrá tenni, mint megfosztani ettől a hatalomtól. Constantius tisztában volt azzal, hogy nem küldhet katonaságot Gallus ellen, mert akkor polgárháború tör ki. Tehát nagyon óvatosan járt el. Mindenekelőtt Gallus hadseregét Illyricum területére rendelte, a Duna vidékén indítandó hadműveletek céljára. Mint a Caesarhoz intézett rendkívül diplomatikus levelében írta, veszedelmes tétlen vesztegeltetni a hadsereget, mert a tétlenség a lázadás táptalaja, így aztán Gallus mellett csak testőrsége és egy kisebb létszámú pajzsos alakulat maradt. Ekkor Constantius parancsot adott Domitianus praefectusnak (aki addig a legfőbb pénzügyi szakértőként a Szent Adományok comese tisztét töltötte be), hogy utazzon Szíriába, mintha rendes ellenőrző körútja során tenne ott hivatalos látogatást. Antiochiában pedig vegye rá Gallust, hogy engedelmeskedjék az Augustus parancsának, s jelenjen meg Milánóban "tanácskozás" céljából. A császár nem szerencsésen választott, mert Domitianus hiú, basáskodó ember volt, szentül hitte, hogy mindenkinél okosabb. Szinte mondhatnám, közös jellemvonása ez a pénzügyminisztereknek. Gallus időközben egy hónapig táborozott a perzsa határon. De amikor Domitianus Antiochiába érkezett, Gallus már ismét a székhelyén tartózkodott. Domitianusnak a protokoll előírása szerint először a caesari palotában kellett volna tisztelegnie, ő azonban a katonai vezérkarnál szállt meg, s azt üzente, betegsége miatt nem tiszteleghet az udvarnál. Több hetet töltött a főhadiszálláson, szervezkedett Gallus ellen, és erősen kiszínezett jelentésekben számolt be az Augustusnak a Caesar viselt dolgairól. Végül Gallus paranccsal rendelte Domitianust a consistorium ülésére. Meg is jelent, és példátlan arcátlansággal Gallus szemébe vágta, amennyiben nem engedelmeskedik a parancsnak, és nem jelenik meg Milánóban: "Személy szerint én azonnal intézkedem, hogy szüntessék be járandóságaid folyósítását". Azzal sarkon fordult, elhagyta a palotát, s ismét a főhadiszállásra vonult, ahol biztonságban érezte magát. Nem voltam jelen a consistorium e történelmi ülésén, de többektől hallottam, hogy döbbenetes összecsapás volt, mely a rokonszenvet ismét a sérelmet szenvedett Caesar oldalára állította. Gallus nem késett a visszavágással: felségsértés címén elrendelte Domitianus letartóztatását. És hogy eljárásának makulátlanul törvényes színezetet adjon, Montius quaestort, jogi tanácsadóját elküldte a letartóztatást foganatosító katonai alakulathoz, hogy közölje az eljárás módozatait. Montius idős férfi volt, szenvedélyes híve a makulátlan jogszerű eljárásnak. Leplezetlenül meg is mondta Gallusnak, hogy a Caesar nem illetékes fellépni az Augustus parancsát teljesítő praefectussal szemben. Gallus a figyelmeztetést nem vette tudomásul. Montius akkor megjelent az összehívott alakulat előtt, közölte, hogy Gallus szándéka nemcsak törvénybe ütköző, de rendkívül veszedelmes is; az a katona, aki részt vesz a Caesar parancsa végrehajtásában, árulást követ el. "Ha mégis jónak látjátok letartóztatni az Augustus praefectusát, ekkor azt ajánlom, előbb döntsótek le az Augustus szobrait, így legalább nyílt és őszinte lesz a lázadástok." A katonák enyhén szólva azt sem tudták, hol áll a fejük. De nem sokáig. Mikor Gallus értesült Montius fellépéséről, berontott a gyűlésbe, kivágott egy szónoklatot, s úgy feltüzelte a katonákat, ahogyan kívüle senkinek sem sikerült volna. – Veszedelemben vagyok. Veszedelemben vagytok ti is. Veszélyben vagyunk valamennyien, méghozzá holmi önkényes jogbitorlók miatt, akik még saját consistoriumomba is beférkőznek. – S ekkor dühösen a hősies, öreg Montius felé fordult. – Igen, még Montius quaestor is részese ennek az összeesküvésnek. Szervezkedik ellenem éppúgy, mint Constantius ellen. Azt állítja, nem tartóztathatok le egy arcátlan praefectust, csak azért, mert az Augustus hivatalos megbízottja. Ahhoz azonban kétségtelen jogom van, hogy a Kelet bármely tisztviselőjét megfegyelmezzem. Megszegném Constantius kezébe letett fogadalmamat, ha Antiochiában megtűrném a rendbontást. – És hasonló hangnemben folytatta tovább. Mire beszéde végére ért, már az ő oldalán állt a katonaság. Jelenlétében legyilkolták Montiust. Ezután a főhadiszállás elé vonultak, ahol az ellenállást meg sem kísérelték. Domitianust a parancsnok emeleti hivatali helyiségében találták meg. A szerencsétlen praefectust lehajították a lépcsőn (nagyon meredek: egyszer csúnyán kificamítottam ott a bokámat). Domitianus és Montius holttestét végigvonszolták Antiochia utcáin. De azért most már Gallus is megijedt. Ahhoz ugyan még volt ereje, hogy Antiochiát kézben tartsa, Constantiusszal azonban semmiképpen sem tudott volna szembeszállni. Pedig kétségtelenné vált, hogy kettőjük között hamarosan kenyértörésre kerül sor. Gallus még mindig úgy lépett fel, mintha az Augustus parancsát teljesítené, mikor statáriumot hirdetett, s letartóztatta, aki szervezkedés gyanújába keveredett. Azaz: csaknem a szenátus felét. E zavaros időszakban én inkább meghúztam magam Daphnéban. Gallus katonai törvényszéket állított fel, becitáltatott mindenkit, akit árulással vádoltak. A tárgyalások folyamán Constantia egy függöny mögött ülve hallgatta a tanúvallomásokat; időnként kidugta a fejét, maga is kérdéseket tett fel, és véleményét nyilvánította. Nevetséges jogi komédia volt. Közszájon forgott, hogy már senkinek az élete nincs biztonságban. Egy kelmefestőműhelyben egy titkos ügynök olyanfajta bíboröltözékre akadt, amilyent a császár szokott viselni. Ezt azonban arra magyarázták, hogy az öltözéket a kiszemelt bitorló részére rendelték. A festőmester bölcsen elmenekült, de megtalálták a feljegyzéseit. Bár nem volt nyoma annak, hogy valaki bíboröltözéket rendelt, a titkos szolgálat előkerített valami diakónustól származó levelet, amely afelől érdeklődik, "mikorra készül el a munka". Nekik ez is elegendő volt. A "munka" a titkos szolgálat értelmezésében a bíboröltözékre vonatkozott, mivel több bizonyítékuk nem volt. Az ártatlan diakónust letartóztatták, megkínozták, bíróság elé állították, és kivégezték. Ilyen volt Gallus törvényszékének "igazságszolgáltatása". Mivel Constantiusnak nem sikerült rávennie Gallust, hogy megjelenjék Milánóban, húgát, Constantiát rendelte magához. Constantia bízott benne, hogy sikerül majd kiegyengetnie az ellentéteket férje és bátyja között, ezért nyomban útnak is indult Milánó felé. Útközben azonban gyilkos láznak esett áldozatul, s ez Gallus végét is jelentette. Hiába szánta el magát arra, hogy a Kelet Augustusának kiáltja ki magát, katonai erő híján nem tudott volna szembeszállni Constantiusszal. Kilátástalan helyzetbe került. Hamarosan igen barátságos hangú levelet kapott Constantiustól. Diocletianus alatt – írta a császár – egy Caesar mindenkor feltétlenül engedelmeskedett Augustusának. Felidézte Galerius Caesar emlékezetes esetét, mikor az gyalogosan egy mérföldnyi utat tett meg azért, mert Diocletianus Augustus elégedetlen volt vele. A levelet Scudilo, a diplomácia mestere nyújtotta át, s bizalmasan közölte Gallusszal, hogy Constantiusnak nincsenek rossz szándékai vele szemben. Hitt neki Gallus? Szinte lehetetlen. De kétségbeesett helyzetben volt, és felesége halála miatt teljesen fejét vesztette. Általános csodálkozásra hajlandó volt megjelenni Milánóban. Csak ahhoz ragaszkodott, hogy útba ejti Konstantinápolyt, s uralkodó Caesarként elnököl a Hippodromban tartandó versenyeken. De ezt már Julianus is leírja. JULIANUS AUGUSTUS Én 354 késő őszén értesültem Constantia hirtelen haláláról. Nyomban levélben nyilvánítottam részvétemet Gallusnak, de nem válaszolt. Akkor már sok nehézsége volt Antiochiában, hiszen röviddel azelőtt Constantius küldötte nyers formában tudatta vele, hogy Constantius Milánóba rendeli. Gallus ezt, nagyon helyesen, megtagadta. Tisztában volt vele, hogy ez a végzetét jelenti. Maga helyett Constantiát küldte az Augustushoz, abban a reményben, hogy neki sikerül majd létrehozni közöttük a békét. De mikor felesége Bithüniában láznak esett áldozatul, maga is tudta, nincs más választása: vagy engedelmeskedik Constantiusnak, vagy a polgárháború útjára tér. Az eunuchok azonban váltig bizonygatták, hogy Milánóban nem esik majd semmi bántódása, és Gallus hitelt adva nekik, útnak indult Nyugat felé. Útközben nekem is üzenetet küldött, és Konstantinápolyba rendelt. Engedelmeskedtem parancsának. Libanius: Megkapó, hogy oly tárgyilagos ember, mint Julianus, aki amellett az igazság szenvedélyes bajnoka is, ily részrehajlóan védelmezi bátyja emlékezetét. Egyetlen szóval sem említi sem Montius, sem Domitianus megöletését vagy a koholt pereket. Az a gyanúm, Julianus inkább a maga ügyét szándékozik védelmezni Constantiusszal szemben, mint pontosan beszámolni a történtekről... De hát ez általános emberi fogyatékosság. JULIANUS AUGUSTUS Gallusszal a Hippodromban találkoztam, a császári páholy hátterében. E páholy voltaképpen emeletes pavilon, amelyet hosszú folyosó köt össze a Szent Palotával. Földszintjén a zenészek meg az alacsony rangú funkcionáriusok helységei vannak, az emeleten a császári család termei. Mikor megérkeztem, már folyt a kocsiverseny. Bár függöny borította a páholy ajtaját, hallottam, hogy a tömeg harsogva buzdítja kedvenc hajtóit. Gallus hirtelen félrerántotta a függönyt. – Maradj itt! – mondta, s elengedte a függönyt. Sápadt volt, keze reszketett. Halkan beszélt, magatartása gyanakvó volt. – Jól figyelj rám. Jól tudom, mindenki azt mondja, nem térek vissza elevenen Milánóból. De te ne higyj nekik. Hiszen még Caesar vagyok. – A függöny felé intett. – Hallanod kellett volna, mennyire éljenzett engem az imént a tömeg. Mellettem állnak. És hadseregem is van készenlétben Illyricumban, hűséges thébai csapatok. Mindent gondosan elterveztem. Amint csatlakoznak hozzám, készen állok, s leszámolok Constantiusszal. – Arca azonban elárulta azt a bizonytalanságot, amelyet szavaival leplezni igyekezett. – Lázadásra készülsz? – Remélem, nem. Békés megegyezést remélek, de ki tudja, hogyan lesz? Most azért akartam találkozni veled, hogy figyelmeztesselek: ha velem történik valami, azonnal vonulj kolostorba. Ha kell, légy szerzetes. Nincs más módja a menekülésnek. Később pedig... – s ebben a pillanatban teljes reménytelenség tükröződött rajta. – Bosszulj meg engem! – Bizonyos vagyok benne, hogy az Augustus... – dadogva, buzdító szavakra készültem, de egy zömök, piros képű ember félbeszakította szavaimat, s nyájasan üdvözölt. – Nobilissimus Julianus, én Lucillianus comes vagyok, a Caesar mellett teljesítek szolgálatot, mint... – Porkoláb – vágott közbe Gallus farkasvigyorral. – A Caesar kedvét leli benne, ha csúfolódhat velem. – Gallushoz fordult. – A nép arra vár, hogy átnyújtsd Thoraxnak a győztes koszorúját. Első lett a kocsiversenyben. Gallus hirtelen megfordult, és félrerántotta a függönyt. Egy pillanatra kirajzolódott alakja a káprázatosán kék égbolt hátterében. A Hippodromban úgy zúgott a tömeg, akár a tenger. – És nobilissimus Julianus nem csatlakozik hozzánk? – kérdezte Lucillianus, mikor ösztönösen egy lépést tettem hátrafelé az éles fény és a nagy zaj miatt. – Nem! – felelt Gallus. – ő papnak készül. Azzal eleresztette maga mögött a függönyt, és nem láttam többé. A történet további része már ismeretes. Gallus és "porkolábjai" a szárazföldi úton haladtak tovább. Illyricumon át. Útvonalukon végig minden katonaságot eltávolítottak a helyőrségekből, úgyhogy Gallus senkihez sem folyamodhatott támogatásért. Hadrianopolisban valóban thébai légiók állomásoztak, csak éppen Gallusnak nem engedték meg, hogy felkeresse őket. Minden tekintetben fogoly volt, csak nem nevezték annak. Noricum területén aztán letartóztatta a hitszegő Barbatio comes, aki az utolsó pillanatig a testőrség parancsnokaként kísérte. Histriában Gallust börtönbe vetették; ott tárgyalták le a perét is. A tárgyaláson Eusebius főkamarás elnökölt. A vádiratban minden gaztettet Gallus rovására írtak, amit Szíriában uralmának négy esztendeje során elkövettek. A legtöbb vádpont képtelenség volt, maga a tárgyalás: komédia. Constantius azonban épp annyira élvezte a törvényesség látszatát, amennyire viszolygott az igazság eszméjétől. Gallus csak azzal védekezhetett, hogy mindenért feleségét tette felelőssé. Ez ugyan hitványság volt, de amúgy sem tehetett vagy mondhatott semmit, ami mentségül szolgált volna. No meg, azzal, hogy Constantius húgát ezer bűnnel vádolta (a valóságban ennél is több terhelte), módjában állt még egy utolsó csapást mérni kérlelhetetlen ellenségére. Constantiust felbőszítette a védekezés módja, s elrendelte Gallus kivégzését. Bátyámat 354. december 9-én a kora esti órákban lefejezték. Karjait hátrakötözték, mint közönséges gonosztevőknél szokás. Az utolsó szó jogán nem mondott semmit. Vagy ha mégis, elhallgatták. Huszonnyolc évet élt meg. Úgy mondják, utolsó éjszakáin szörnyű álmok gyötörték. A császári család férfitagjai közül már csak Constantius és én voltunk életben. 355. január elsején letartóztatási parancsot adtak ki ellenem. Én azonban addigra Nikomédiában egy rend szerzetesei közé tartoztam. Eleinte a barátok között senki sem tudta, ki vagyok, éppoly borotvált fővel és éppolyan külsővel érkeztem közéjük, mint bármelyik novícius. Oribasius is segítette menekvésemet. Mikor a császári küldött letartóztatásomra Pergamonba érkezett, Oribasius közölte vele, hogy Konstantinápolyba távoztam. Hat hétig voltam szerzetes. Meglepett, milyen kellemes életmód ez. Élveztem az önmegtartóztatást és a könnyű testi munkát. A barátokért nem nagyon lelkesedtem. Bizonyára sokukban őszinte vallásosság élt, a többséget azonban csak fáradt vándornak láttam, aki viszontagságos útján menedékre talált. A kolostort úgy fogták fel, mint holmi vendégfogadót s nem mint Isten szolgálatára alapított intézményt. De azért jól megvoltam velük, s ha nem kellett volna részt vennem a hosszú, unalmas szertartásokon, elégedett lettem volna sorsommal. Azt hiszem, sosem tudom meg, hogyan találtak rám. Talán valamelyik szerzetes ismert fel, vagy a titkos szolgálat ügynökei járták sorra a kolostorokat, s keresték a gyanús személyt a novíciusok sorában. Mindegy; tény az, hogy hamar rám találtak. Éppen a kolostor konyhájában segítettem a péknek tüzet gyújtani a kemencében, mikor fegyvercsörgés közepette néhány testőr lépett be. A parancsnok tisztelgett előttem. – Nobilissimus Julianus, Augustus parancsára Milánóba kell kísérnünk. Nem tiltakoztam. A szerzetesek hangtalanul nézték, hogy elvisznek soraikból. A katonák Nikomédia hideg utcáin a császári palotába kísértek. Ott a városi praefectus fogadott. Ideges volt. Alig öt évvel ezelőtt hasonló körülmények között rendelték Milánóba Gallust, s akkor tették meg Kelet Caesarjává. Talán most rám vár ez a sors. Nem könnyű egy hivatalos személyiségnek eldönteni, mikor hogyan viselkedjék. – Elnézésedet kérjük e sajnálatos biztonsági intézkedések miatt – mondta a praefectus az őrségre mutatva. – Meg kell azonban értened, a főkamarás hivatala sajátos kötelességeket teljesít. Minden eshetőségre fel kell készülnie. Közömbös udvariassággal vettem mindent tudomásul. Valamelyest megnyugtatott, mikor megtudtam, hogy kíséretem parancsnoka Victor, az a tiszt, akivel még Macellumban találkoztam. Victor mentegetőzött: – Nem örülök, hogy ezt a megbízatást kaptam. Remélem, megértesz. – Én sem vagyok elragadtatva, hogy így alakultak a dolgok. Victor összevonta szemöldökét: – Különösen kellemetlen egy papot kiragadni a kolostorból. – Pap éppen még nem vagyok. – Akkor is. Hiszen arra készültél, hogy felszenteljenek. Senkinek sincs joga egy embert elszakítani Isten szolgálatától, még a császárnak sem. – Victor buzgó galileánus; s akkoriban meg volt győződve róla, hogy én is az vagyok. Nem szóltam semmit, ami felnyitná a szemét. Másnap útnak indultunk Konstantinápolyba. Bár rangomnak kijáró bánásmódban volt részem, s nem fogolyként kezeltek, rossz ómennek tartottam, hogy Itália felé ugyanazon a szárazföldi úton haladunk, amelyen néhány hónappal ezelőtt Gallust kísérték. Nikomédiát elhagyva, lándzsára tűzött fej ötlött szemembe. Igyekeztem tudomást sem venni róla, hiszen az ember csaknem minden város kapujában találkozik valami gonosztevő közszemlére kitűzött fejével. – Bocsánat – szólalt meg Victor –, de a parancs értelmében ezen a kapun kellett kijönnünk a városból. – Miért kérsz bocsánatot? – Amiért bátyád feje mellett kísérünk. – Gallus? – megfordultam a nyeregben, s most már jobban megnéztem a fejet. Az arc annyira eltorzult, hogy vonásai nem voltak felismerhetők, a szőke haj azonban, bár vér és szenny tapadt rá, minden kétséget kizárt. – Az Augustus közszemlére tétette a Kelet minden nagyobb városában. Lehunytam a szemem, és rosszullét környékezett. – Bátyádnak igen sok jó tulajdonsága volt – mondta Victor. – Kár érte. Azóta is becsülöm ezért Victort. Akkoriban mindenütt hemzsegtek a titkos ügynökök, és senki sem érezhette biztonságban magát. Nagy bátorság kellett hozzá, hogy valaki elismerően nyilatkozzék arról, akit felségsértésért végeztek ki. Victor éppily nyíltan és egyenesen jelentette ki azt is, hogy komolytalan az a két vád, amelyet a főkamarási hivatal emelt ellenem. (Hogy annak idején Macellumot engedély nélkül hagytam el; s hogy akkor találkoztam Gallusszal Konstantinápolyban, mikor ő már árulás vádja alatt állott.) Az első vádpont – magyaráztam – merőben alaptalan, hiszen a főkamarás személyesen írt György püspöknek, és engedélyt adott, hogy a Keleten oda mehetek, ahová tetszik. (Bölcs előrelátással megőriztem a levél másolatát.) Ami pedig a második vádpontot illeti, Konstantinápolyba a Kelet tényleges uralkodója rendelt; hogyan tagadhattam volna meg törvényes Caesarom parancsát? – Nincs semmi félnivalód! – jelentette ki Victor, én azonban nem voltam ennyire bizakodó. A császári család tagjaként tettem meg az utat, s mindenütt köszöntöttek a városok elöljárói. Bármennyire aggasztott a sorsom, mégis élveztem az érdekes látnivalókat. Különös öröm volt számomra, mikor Victor engedélyt adott, hogy meglátogassam Ilioszt, az ősi Trója romjai közelében épült modern várost. Ilioszt az ottani püspök mutatta meg nekem. Eleinte elkedvetlenített: egy galileánus püspök bizonyára nem nagyon töri majd magát, hogy nekem az igaz ősi istenek templomait mutogassa. Nagy meglepetésemre azonban Pegasius püspök lelkes hellénista volt. De ő is szerfölött meglepődött, amikor arra kértem, hogy Hektór és Akhillész templomát megtekinthessem. – Természetesen – mondta –, legnagyobb örömmel. Csak éppen meglep, hogy téged érdekelnek az ilyen régi épületek. – Én Homérosz gyermeke vagyok. – Mint minden művelt ember. De azért keresztények is vagyunk. Jámborságodnak híre még hozzánk is eljutott. Nem voltam benne bizonyos, komolyan beszél-e vagy ironikusan. Maximushoz fűződő barátságom köztudomású volt, s emiatt a legtöbb galileánus gyanakodva tekintett rám. Az a tény viszont, hogy kolostorban tartóztattak le, valóságos legendát támasztott körülöttem, íme egy császári sarj, aki a papi pályához vonzódik. Ezt a szerepet játszottam most. Kifejtettem a püspöknek, hogy tudományosan foglalkozom Homérosszal, s látni kívánom ama nagy hírű templomokat, amelyeket őseink emeltek isteneiknek (ha hamis istenek voltak is) és hőseiknek, akik itt vívták dicsőséges harcukat. Pegasius először egy kis templomba kísért. Hektór híres bronz szobra állt benne, amely állítólag még életében készült róla. A templomot övező fedetlen udvaron állt Akhillész óriás szobra, szinte képmásában is ugyanúgy szembeszegülve Hektórral, mint életében tette. Legnagyobb meglepetésemre az udvarban több oltáron még füstölgött az áldozat, és Hektór szobra is csillogott a szent olajtól. A püspökhöz fordultam. – Mit jelentenek ezek a tüzek? Még mindig imádja Hektórt a nép? Pegasius udvariasan válaszolt. – Természetesen. Hiszen nem is kívánhatjuk, hogy ne övezze hőseinket ugyanolyan hódolat, mint mártírjainkat, akik ugyancsak itt éltek. – Nem vagyok benne bizonyos, hogy ez egy és ugyanaz – feleltem kimért tartózkodással. – De így legalább sikerült megőriznünk számos gyönyörű művészi emléket – jegyezte meg Pegasius, és tovább kísért Athéné, majd Akhillész templomába. Mind a két szentélyt teljesen felújított, jól karbantartott állapotban találtam. Feltűnt nekem, hogy amikor a régi istenek képmásai mellett elhaladtunk, a püspök nem pisszegett becsmérlően, nem hányta magára a keresztet, mint a galileánusok szokták ilyenkor, félve a kárhozattól. Pegasius Trójában nagyszerű kísérőnek bizonyult. Nagy megilletődéssel tekintettem meg Akhillész szarkofágját. – Itt nyugszik a rettenthetetlen hős – mondta, s végigsimította az ódon márványt. – Akhillész, a hős óriás... valóságos óriás. Néhány évvel ezelőtt felnyitottuk a szarkofágot. Rendkívül magas férfi csontváza fekszik benne. Hossza eléri a hét lábat. És a sarokcsontjába fúródva egy nyílhegyet találtunk. Mély áhítat töltött el, hogy a legendás múlt színhelyén járhatok. Pegasius észrevette rajtam, mennyire a látottak hatása alatt állok. Bármennyire törekszem is az ellenkezőjére, átlátszó vagyok, akár a tiszta víz. – Nagy idők voltak azok – jegyezte meg halkan a püspök. – Ismét felvirradnak majd – szaladt ki a számon. – Imádkozom, hogy úgy legyen – felelt erre Iliosz püspöke. Ma ugyanez a Pegasius a főpapom Kappadokiában. Sohasem volt galileánus, csak színleg, mert úgy vélte, hogy ily befolyásos helyzetben módjában lesz őseink templomait megóvni. Ma nyíltan cselekszi ugyanezt. Priscus: Ma pedig a perzsa udvarnál éli világát, és a szóbeszéd szerint áttért a perzsa napimádatra. Julianus elég különösen válogatta meg bizalmasait. JULIANUS AUGUSTUS Február elején érkeztünk Comóba, a Milánótól északra harminc mérföldnyire fekvő tóparti városba. Itt már rabságban töltöttem hat hónapot. Velem érkezett szolgáimon kívül senkivel sem érintkezhettem. Elkobozták Oribasiustól és Maximustól érkező leveleimet. Mondhatnám, élőhalott voltam. Vigaszomat abban leltem, hogy az ifjabb Plinius leveleit olvasgattam, aki Comóban élt. Még ma is emlékszem, milyen viszolygással olvastam "szeretett Comójának" híres leírását. Gyűlöltem ezt a helyet, kékeszöld vizű tavával együtt. E hónapok folyamán sejtelmem sem volt arról, mi történik a világban, s ez jól volt így, mert az én személyem állt a Szent Consistorium vitáinak középpontjában. Eusebius így nyilatkozott: "Második Gallus. Ki kell végezni!" A Consistorium többsége csatlakozott a főkamarás véleményéhez. Sajátságos módon Eusebia császárné állt az ellenzék élére. Bár nem tartozott a Consistorium tagjai közé, módjában állt kifejteni a véleményét. " Julianust semmi bűn nem terheli. Császárhűségéhez sem fér alapos kétség. S míg a császárnak fiúgyermek nem adatik, Julianus a trón várományosa. Ha azonban kivégzik Julianust, s a császár – amitől óvja Isten – utód nélkül halna meg, azzal kiveszne Constantinus háza, nagy zavart okozván az egész birodalomban." Végül Eusebia álláspontja kerekedett felül, de ez hat havi vitájába került. Ezalatt Constantius egyetlen szót sem szólt. Mindent meghallgatott, tépelődött és várakozott. Június elején egy udvari kamarás jelent meg Comóban. – Nobilissimus Julianust magánkihallgatásra várja az isteni császárné, Eusebia. Meglepődtem: a császárné és nem a császár? Igyekeztem kikérdezni efelől a kamarást, de az nem volt hajlandó nyilatkozni. Csak annyit tud, hogy magánkihallgatásról van szó; nem, fogalma sincs róla, vajon a császár is fogad-e majd; sőt azt sem tudja biztosan, hogy pillanatnyilag Milánóban tartózkodik-e a császár. Valósággal kedvét lelte benne, hogy semmiről se mondjon bizonyosat. Az egyik őrtorony kapuján át léptünk Milánó területére. A legnagyobb titokban, szűk mellékutcákon át kísértek sietve a palota egy hátsó bejáratához. Amint bejutottunk, már kamarások jöttek elém, s egyenesen a császárné lakosztályába vezettek. Eusebia szebb volt a valóságban, mint a képmásain. Szeme és szája, melyek oly szigorúan rajzolódtak ki a márványban, életben nem tűntek szigorúnak, csupán szomorúnak. Lángvörös öltözéke kiemelte halvány arcát és fekete haját. Nem lehetett sokkal idősebb nálam. – Nagy örömünkre szolgál, hogy fogadhatjuk unokaöcsénket, nobilissimus Julianust – mormolta az előírásos üdvözlést. Intett egyik udvarhölgyének, aki összecsukható széket hozott, s a császárné ezüst karszéke mellé állította. – Reméljük, unokaöcsénk szívesen időzött a comói tó partján. – A tó valóban csodaszép, Augusta. – A császárné intésére elhelyezkedtem a széken. – Az. A császárral együtt mindketten szeretjük azt a helyet. Örökkévalóságnak tűnt, annyi ideig fecsegtünk arról a nyavalyás tóról. Időközben azonban éreztem, hogy vizsgálódva figyelt. Megvallom, én is őt. Eusebia Constantius második felesége volt. Az első, Galla, féltestvére volt Gallusnak. Egy anyától született Gallusszal, kinek apjától én is születtem, de ezt a testvérét nem ismertem, s nem hiszem, hogy Gallus is többször látta volna, mint egyszer-kétszer életében. Galla halála után Constantius nyomban feleségül vette Eusebiát. Állítólag mindig is őt szerette. Eusebia előkelő consuli családból származott, az udvari élet népszerű alakja volt, s nem egy alkalommal mentette meg ártatlanok életét Constantius eunuchjai ellenében. – Úgy értesültünk, papi pályára készülsz. – Kolostorban voltam, amikor... amikor Milánóba rendeltek. Dadogni kezdtem, ami izgatottságomban gyakran előfordul velem. Különösen az ,,m" betű kiejtése esik nehezemre. – De komoly az a szándékod, hogy pap légy? – Magam sem tudom. Azt hiszem, inkább a filozófiát szeretem. Athénba vágyom. – És a politika nem is érdekel? – mosolyogva tette fel ezt a kérdést, mint aki már előre tudja a választ. – Nem! Végképp nem, Augusta! – Csakhogy neked bizonyos kötelezettségeid vannak az állammal szemben. A császári család sarja vagy. – Az Augustus nem szorul az én segítségemre. – Nos, nem egészen így áll a dolog. – A császárné tapsolt, mire a két udvarhölgy visszavonult, becsukván maguk mögött a cédrusfa ajtót. – Egy palotában semmi sem marad titokban – jegyezte meg a császárné. – Az ember sohasem lehet egyedül. – Most sem vagyunk magunkban? Eusebia ismét tapsolt. A terem végében álló oszlopok mögül két eunuch lépett elő. A császárné intett, hogy távozzanak. – Hallanak, de beszélni nem tudnak. Óvatossági intézkedés. De vannak elegen, akik mindent kihallgatnak, olyanok, hogy fel sem tételeznénk róluk. – Titkos ügynökök? Eusebia bólintott. – Amit most ebben a teremben beszélünk, egymással, azt is kihallgatják. – De honnan..? Csak mosolygott elképedésemen. – Ki tudja, honnan? Elég annyit tudnunk, hogy mindig és mindenütt jelen vannak. – Még utánad is kémkednek? – A császárné után elsősorban – mondta higgadtan. – Császári palotákban mindenkor így volt ez. Ügyelj hát szavaidra... légy óvatos. – Avagy ne szóljak inkább! A császárné nevetett. Én pedig megállapítottam, hogy szűnik bennem a feszültség. Valósággal bizalmat éreztem iránta. Majd elkomolyodott Eusebia. – A császár engedélyével beszélek most veled. Nehezen egyezett bele. Mondanom sem kell, a Gallus-ügy óta különösen úgy érzi, hogy árulók veszik körül. Nem bízik senkiben. – Hiszen én... – Benned bízik legkevésbé. – Ez leplezetlenül őszinte kijelentés volt, de jólesett a nyíltsága. – Legjobb belátása ellenére emelte bátyádat a caesari székbe. Alig telt bele néhány hónap, Gallus és Constantia máris szervezkedni kezdett ellene, hogy elbitorolják a trónját. – S bizonyosak vagytok ebben? – Bizonyítékaink vannak. – Úgy mondják, a titkos ügynökök "bizonyítékokat" is képesek koholni. A császárné vállat vont. – Ez esetben nem volt rá szükség. Constantia nem volt titoktartó. Nem bíztam benne soha. De ezen már túl vagyunk. Már csak részedről fenyegethet veszély. – Könnyen megoldható probléma – feleltem több keserűséggel, mint magam is akartam – Végezzetek ki! – Sokan tanácsolják. – Éppoly nyílt volt, mint én. – Személy szerint én más véleményen vagyok. Nyilván te is tudod, amit az egész világ, hogy Constantiusnak nem lehet gyermeke. – Elkomorodott. – Gyóntatóm véleménye szerint ezzel bünteti az Ég, amiért férjem családjának oly sok tagját kiirtatta. Persze, semmiképp sem alaptalanul – tette hozzá, lojálisan. – De hát okkal vagy ok nélkül, nem számít; mindenképpen átok sújtja, aki vérrokonát megöli. És Constantiust is sújtja ez az átok. Nincs utóda, és bizonyos vagyok benne, nem is lesz soha, ha téged kivégeztet. Kimondta végre. Határtalan megkönnyebbülésem arcomon is tükröződött. – Így van. Megmenekültél. Legalábbis egyelőre. De még mindig megoldatlan a kérdés: mit tegyünk veled. Reméltük, pappá szentelnek valamelyik rendben. – Ha ezt kívánják tőlem, vállalom. – Igen, így mondtam. Igyekszem olyan őszintén beszámolni életemről, amennyire csak tudok. Abban a pillanatban még az öszvér fülét is hajlandó lettem volna imádni, ha azt kívánják tőlem. Eusebia azonban nem erősködött. – Őszintének látszik tanulási vágyad – folytatta mosolyogva. – Hogyne, tudunk mindent, kivel találkozol, mit olvasol. Nemigen kerüli el ilyesmi a főkamarási hivatal figyelmét. – Nos, akkor tudhatják, az a vágyam, hogy filozófus lehessek. – Tudják. És úgy vélem, a császár teljesíti majd kívánságodat. – Örökké hálás leszek ezért, és hűséges híve. Nincs mitől tartania, részemről mindenkor... – Efféléket dadogtam fellelkesülve. Eusebia mosolyogva figyelt. Mikor végre elhallgattam, megjegyezte: – Gallus csaknem ugyanezekkel a szavakkal fogadkozott. E lehangoló kijelentés után felállt, s véget vetett a kihallgatásnak. – Igyekszem majd közbenjárni, hogy a császár is fogadjon. Nem lesz könnyű. Fölöttébb visszahúzódó. – Akkoriban ez alig hangzott nekem hihetően, pedig Eusebia igazat mondott. Constantius minden emberi kapcsolattól visszariadt. Éppen ez volt egyik oka, hogy annyira ragaszkodott az eunuchokhoz, mert őket alapjában véve nem tekintette teljesen emberi lényeknek. Két nappal később a főkamarás keresett fel. Alig tudtam elhinni, hogy e simogató hangú, elbűvölő jelenség, a gödröcskés mosolygó arcával hosszú ideje naponta sürgeti kivégzésemet a Consistorium előtt. Alakja valósággal betöltötte a szűk helyiséget, melyet lakóhelyül jelöltek ki számomra. – Hogy megnőttél, nobilissimus Julianus! Minden vonatkozásban. – Gyöngéden végigsimította arcomat. – A szakállad valóban filozófushoz illő. Még Marcus Aurelius is megirigyelne érte! – Egy pillanatra úgy pihent meg kövér ujja a szakállamon, mint egy lepke. Mosolyogva néztünk egymásra – én idegesen, ő diplomatikusan. – Ki sem mondhatom, mily öröm nekem, hogy az udvarnál láthatlak. De öröm ez mindnyájunknak. Ide tartozol, a véreid közé. – Elszorult a szívem: ez hát a sorsom? Udvaronc élet, és eunuchok tartsák szemmel minden lépésemet? Még a halálnál is rosszabb... – Tanácsolom, ha az isteni Augustus színe elé kerülsz, kérd tőle azt a kegyet, hogy mindenkor az oldalán tartózkodhass. Szüksége van rád. Megkapaszkodtam az egyetlen kézzelfogható tényben: – Az Augustus hajlandó fogadni engem? Eusebius olyan elragadtatással bólintott, mintha egyedül az ő érdeme volna sorsom káprázatos jórafordulása. – Természetesen. Kétséged volt efelől? Ma délelőtt közölte elhatározását a Consistoriummal, valamennyiünk legnagyobb örömére. Mert mindannyiunk kívánsága, téged körünkben látni. Magam is mindenkor hangoztattam, hogy neked az Augustus oldalán kell helyet biztosítanunk, méghozzá igen magas helyet! – Ó, igazán nagyon hízelgő ez számomra... – motyogtam. – Pedig ez az igazság. Elvégre Constantinus házának egyik ékessége vagy, s hol lenne megfelelőbb helye az ily drágakőnek, mint hogy az udvar ragyogó diadémjában tündököljön? Erőt vettem magamon, nagyot nyeltem, s éppily kétszínűen kijelentettem: – Sosem felejtem el, amit értem és bátyámért tettél! Eusebius szeme megtelt könnyel, s a hangja reszketett: – Leghőbb vágyam, hogy szolgálatodra lehessek, más célom már nincs is. – Előrehajolt, ami nem ment neki könnyen, és megcsókolta a kezemet. A gyűlölet sokszor ékesebben szól a szeretet szóvirágaival. Kölcsönös udvarias hajbókolás után búcsút vettünk egymástól. Később megjelent nálam egy tudós eunuch, az udvari szertartások szakértője, s bevezetett a követendő magatartás titkaiba, amelyek csaknem olyan bonyolultak, mint a Mithrasz-misztériumok rítusai. Számtalan előírt válasz-formula áll készen egy császár előírásos kérdéseire vagy parancsaira. S vannak előírásos meghajlások és térdhajtások; lépés jobbra, lépés balra; más tartás kötelező, ha intenek, hogy közeledjem a trónhoz, s megint más, ha ott kell maradnom, ahol állok. Az eunuch lelkesedett feladatáért: – Udvari ceremóniáink a világ csodái közé sorolandók. Véleményem szerint hatásosságban felülmúlják a misét is. – Ebben egyetértettem vele. Az eunuch pontos helyszínrajzot terített ki az asztalon. – Látod, ez a nagy trónterem, ahol meg kell jelenned. – Rámutatott egy pontra. – Itt ül az isteni Constantius. Te itt lépsz be... – Valamennyiünk minden lépése és mozdulata tervezett és betanított volt, akár egy bonyolult tánc figurái. Mikor megtanultam a leckét, az eunuch összesodorta a tervrajzát, és átszellemült arccal jelentette ki: – Sokat javítottunk és fejlesztettünk az udvari szertartásokon az isteni Diocletianus óta. Bizonyára nem is álmodta, hogy utódai ilyen kifinomult stílust s egyben mély értelmű szimbolizmust lesznek képesek elérni. Mert ma már ott tartunk, hogy mindössze háromórás ünnepi ceremóniánk csodásán jelképezi a világegyetem jellegzetességeit. Amint uralkodó lettem, első ténykedéseim közé tartozott az udvari szertartások messzemenő lecsökkentése és az eunuchok eltávolítása. Röviddel napnyugta után a ceremóniamester számtalan díszkísérőjével a trónterembe vezetett. Még az utolsó pillanatban is oktatott, hogyan viselkedjem a császár szent színe előtt. De már nem figyeltem rá. Teljesen lefoglalta gondolataimat, miként szólok majd Constantiushoz. Valóságos szónoki mesterművet alkottam. Nem csoda, csaknem tíz esztendeig készültem erre. Szemtől szembe, úgy véltem, barátommá teszem Constantiust. A ceremóniamester a csodálatos, óriás bazilikába vezetett, amely valaha Diocletianus trónterméül szolgált. A körben futó korinthoszi oszlopsor itt kétszerese a szokásos magasságnak, a padozat porphir meg zöld márvány, és a lenyűgöző hatást még fokozza a káprázatos mesterséges világítás. A bazilika apszisának túlsó végében áll Diocletianus trónja, a finom művű arany domborművekkel díszített elefántcsont trónszék. Mondanom sem kell, hogy a legapróbb részletekig emlékezetembe vésődött a színhely, ahol eldőlt a sorsom. Fáklyák lobogtak az oszlopok között, s a trón két oldalán bronz lámpák szórták fényüket a császárra. Leszámítva gyermekkori élményeimet, amikor Nagy Constantinust láthattam, ezúttal kerültem első ízben teljes uralkodói díszét viselő császár elé. Nem voltam elkészülve ily színpadias jelenetre. Constantius rendkívül mereven és mozdulatlanul ült, alsó karját térdén nyugtatva, az egyiptomi királyok modorában. Hatalmas, szögletes ékkövekkel kirakott, tömör arany diadém övezte fejét. Egyik oldalán Eusebius, a másikon a praetori praefectus állott, utánuk pedig rangsor szerint az udvari tisztségviselők következtek. Előírásosan bemutattak az Augustusnak. Hódolattal tisztelegtem előtte. Egyetlenegyszer vétettem az előírásos formulákban ; a ceremóniamester nyomban a fülembe súgta, mit kell mondanom, mire pontosan helyesbítettem. Ha Constantius kíváncsi volt rám, ennek semmi tanújelét nem adta. Bronz arcán sem tükröződött semmi, amikor beszélt. – Örömmel fogadjuk körünkben nobilissimus unokaöcsénket... – örömnek azonban nyoma sem volt emelt hangjában. Éreztem, hogy elpirulok. – Megadjuk neki az engedélyt, hogy tanulmányait Athénban folytathassa. – Eusebiusra tekintettem, így hát nem talált meghallgatásra számomra oly riasztó tanácsa. Mégis örvendező mosolyt küldött felém, mintha azt mondaná: "Győztünk!" – Továbbá... – s e pillanatban Constantius elhallgatott. Egyszerűen félbeszakította beszédét. Nem volt több szava számomra. Csak bámultam rá, azt hittem, megháborodtam. Még a ceremóniamester is megdöbbent. Mindenki teljes trónbeszédet várt, amelyre majd én válaszolni fogok. Audienciám azonban kurtán-furcsán véget ért. Constantius csókra nyújtotta kezét. Megcsókoltam. Utána a ceremóniamester segítségével kifelé hátráltam a trónteremből, az előírt időközökben hajlongva. Az utolsó pillanatban, mielőtt végképp elhagytam a tróntermet, a homályos mennyezetről két vijjogó denevér repült egyenesen a trónszékben ülő Constantius felé. Nem mozdult, noha az egyik, szárnyával szinte az arcát érintette. Mint mindig, ismét tanújelét adta bámulatos önuralmának. Soha nem találkoztam hozzá hasonló emberrel, aki ennyire megközelíthetetlen, ennyire fagyos lett volna. Visszatértem szállásomra, ahol már üzenet várt a főkamarás hivatalától: nyomban indulnom kell Aquileia kikötőjébe. Holmimat időközben be is csomagolták. Szolgáim készen álltak, várakozott a kirendelt katonai kísérőcsapat is. Egy óra sem telt bele, máris kívül kerültem Milánó városának falain. Lóháton folytattam utamat a meleg éjszakában, és közben Hélioszhoz fohászkodtam, hogy soha többé ne kerüljek az Augustus udvarába. VII. 355. augusztus ötödikén, röviddel napkelte után érkeztem meg Athén kikötőjébe, Pireuszba. Külön-külön is emlékszem Athénban töltött negyvenhét napom mindegyikére: ez volt életem legboldogabb időszaka. A szeles hajnalon már fény tört át kelet felől a sötétségen, s egyre halványodtak a csillagok. Elég erősen hullámzott a tenger, hajónk csikorogva himbálózott, amint a kikötő cölöpjeinek ütközött. Félig-meddig arra számítottam, valami katonai alakulat várakozik rám már ott a parton, hogy újabb koholt vád alapján letartóztasson. De nyoma sem volt semmiféle katonaságnak, csak a messze idegenből befutott kereskedelmi hajók körül pezsgett a szokásos kikötői élet. Rabszolgák hordták partra a rakományt. A kikötői tisztviselők fontoskodva járkáltak hajóról hajóra. Fuvarosok nagy hangon szekereiket, szamaraikat ajánlgatták az újonnan érkezetteknek, ígérgetve, hogy velük hamarabb jutnak el Athénba, mint ama híres futó, aki négy óra alatt vitte meg a városba a marathóni győzelem hírét. (Kedvem lett volna azzal visszavágni, hogy a végén holtan esett össze, de kár az élcelődést fuvarosokra fecsérelni, még ha görögök s ismerik Homéroszukat, akkor is.) Vedlett öltözékű diákok csapatostul lepték el a hajókat, s már ott próbáltak hallgatókat toborozni előadóiknak. Valamennyi ügybuzgó növelője volt tanára táborának. Egymással acsarkodva igyekeztek meggyőzni az újonnan érkezett jövendőbeli diákokat (az úgynevezett "gólyákat") arról, hogy senki mást, egyes-egyedül az ő előadójuk szavát érdemes meghallgatni Athénban. Gyakran birokra is keltek egymással. Éppen szemtanúja lehettem, amint durván nekiestek egy idegennek, karjainál fogva rángatták ide-oda. Az egyik mindenáron egy szofista hallgatójául akarta megnyerni, a másik viszont ordítozva ostoba fajankónak bélyegezte a szofistát, bizonygatván, hogy csakis az ő tanárát, egy cinikus bölcselőt érdemes meghallgatni. Eközben csaknem kettészakították a boldogtalan jövevényt. Nem is szabadult volna kezük közül, ha fogyatékos görög nyelvtudását összeszedve, nem sikerül megértetnie velük, hogy egyiptomi gyapotkereskedő, és a legkevésbé sem érdekli semmiféle filozófia. Szerencsémre az én hajómig nem jutottak el, s így elkerültem meggyőző érvelésüket. Rendszerint, mikor a császári család valamelyik tagja tengeri útra kel, házunk sárkányos lobogója leng a főárbocon. De én voltaképpen házi őrizetben lévén, nem részesültem ünnepélyes fogadtatásban, s jó is, hogy így történt. Szabadon kívántam mozogni Athénban, járni-kelni észrevétlenül. Sajnos, tizenkét főnyi testőrséget rendeltek mellém állandó kíséretül ( a valóságban porkolábjaim voltak), és parancsnokló tisztjük felelős volt biztonságomért. Úgy éreztem, ha nem is túlságosan, de azért mégis tesz némi szolgálatot nekem. Merész elhatározásra jutottam. Mialatt a szolgák a poggyász kirakásával foglalatoskodtak, testőreim pedig az első fedélzeten álmosan beszélgettek néhány kikötői hivatalnokkal, sebtében néhány sort vetettem papírra: közöltem a főporkolábbal, hogy este találkozunk a praefectus házában. Az üzenetet szembetűnő helyen, egyik úti ládámra tettem le. Azután jól beburkolózva biztonságot nyújtó diákköpenyembe, átvetettem magam a hajó oldalkorlátján, s észrevétlenül kiugrottam a rakpartra. Egy-két percbe tellett, mire a megszokott biztonsággal mozogtam a szilárd talajon. Elég jól viselem el a tengeri utat, de a hajó szüntelen imbolygása fáraszt. Földre s nem vízre termettem, levegő kell nekem, nem tűz. Hosszas alkudozás után kocsit fogadtam (a kocsis beérte a felével annak, amit eredetileg kért: jó eredmény, de nem különös). Felszálltam a kocsiba, s félig ülő, félig álló helyzetben, a szekér oldalába kapaszkodva, nagy zökkenőkkel haladtunk Athén felé a hepehupás úton. A felhőtlen égen felkelt a nap. Az attikai derű nem puszta költői kép. Az ég kéksége valósággal sérti a szemet. Úgy éreztem, a világ túlsó végéig is ellátnék, ha nem zárná el a látóhatárt a Hümettosz hegy, amely ibolyaszínűnek tűnt a kora reggeli napfényben. Percről percre fokozódott a hőség, de a sivatagi száraz meleget kellemesen enyhítette a hűvös tengeri fuvallat. Első érzésem az ismeretlenség kimondhatatlan gyönyöre volt. Senki sem bámult meg, senki sem tudta, ki vagyok. Olyan voltam, mint akármelyik diák, így szakállasan, egyszerű öltözékben. Tucatjával járkáltak a hozzám hasonlók, ki kocsin, ki gyalog. Valamennyi egy cél felé igyekezett: Athénba, az igaz tudás felé. Körülöttem mindenfelé zörögtek, csikorogtak a szekerek. Kocsisok káromkodtak, és a rakomány – ember, állat egyaránt – nyöszörgött a rázós járműveken. Az athéni görög élénk és élelmes, de az ember hiába keresné az arcokon Periklész vagy Alkibiadész vonásait. A nép jellegzetességei sokat változtak, kiveszett a régi nemes külső. Többször is leigázták őket, vérük a barbárokéval keveredett. Véleményem szerint azonban nem olyan ravaszok, és nem olyan effemináltak, mint ahogyan bizonyos latin szerzők előszeretettel állítják. Úgy vélem, a régi római fitymáló magatartás a görögökkel szemben nem egyéb, csak érthető sértődöttség amiatt, hogy Görögország mindenkor felülmúlhatatlanul vezető helyen állt a legfontosabb területeken: a filozófiában és a művészetben. Ami ma Rómában jó, az mind görög. Még Ciceró sem volt mentes ettől az előítélettől: az egyik lapon azt bizonygatja, hogy mi mindent köszönhet Platónnak, a következőn pedig megvetéssel nyilatkozik a görög jellemről. Úgy látszik, fel sem tűnik neki ez az ellentmondás... Nyilván közhely volt ez az ő társadalmában. Igaz, a rómaiak azzal kérkednek, hogy ők trójai ivadékok, de ugyan ki vette valaha is komolyan ezt az ostobaságot? Időnként volt néhány szavam a római jellemről, nem is mindig hízelgő. (Kis művem a Caesarokról, bár csak hevenyészve írtam meg, úgy vélem, tartalmaz néhány fontos tényt). De arról sem szabad megfeledkezni, hogy még most is, amikor római császárként mondom tollba e sorokat, valójában görög vagyok. És jártam Athénban, amely, akár a szem, Görögország lelkét tükrözi. Athén. Nyolc esztendő telt el azóta, hogy piaci szekéren, ismeretlen diákként haladtam át a város kapuján, bámészkodva a látnivalókon, mint bármelyik újonnan érkezett germán vagy más idegen. Lenyűgöző és feledhetetlen élmény: első pillantásom az Akropoliszra. Lebeg a város felett, mintha Zeusz tenyerén nyugodna, és szinte hallani lehet az istenség szavát: "Nézzétek, gyermekeim, mennyire élnek az isteneitek!" Athéné istennő óriás szobrának fémmel borított pajzsa visszaveri a napsugarakat; őrködve uralkodik városa fölött. Bal felől a Lükabettosz hegy gúla alakban összefutó, meredek oldalai tűntek szemembe. Hatalmas szikla, maga Athéné gördítette e földre; lábánál még ma is farkasok tanyáznak. Kocsisom új útra kanyarodott, de olyan hirtelen, hogy csaknem kiestem a szekérből. – Az Akadémia út! – kiáltotta azon a gépies hangon, amelyet a messziről jött utasokkal szemben szoktak használni az idegenvezetők. Megilletődtem. Athéntól az Akadémia-ligetig vezető útvonalat évszázados fák szegélyezik. A Dipülon városkapunál kezdődik, amelyhez már közel voltunk, s az elővárosokon át Arisztotelész zöld dombokkal övezett Akadémiájához vezet. A Dipülon kapunál már abban a kora reggeli órában is olyan pezsgő forgalom volt, mint más városban délidőben. Kettős kapu ez, mint neve is mutatja, külső felén két magas toronnyal, őrök őgyelegtek előtte, de ügyet sem vetettek a ki- és beáradó szekerekre meg gyalogosokra. Behajtottunk a külső kapun, és a szekerünket nyomban szajhák rohanták meg. Húsz- harminc különböző korú nőszemély csörtetett felénk a fal árnyékából. Lökdösték, taszigálták egymást, hogy a szekeret megközelíthessék. Belekapaszkodtak a ruhámba. Különböző neveken szólongattak, elmondtak kecskének, Pannak, szatírnak és sok egyébnek is, amik nem voltak éppen hízelgők rám nézve. Egy tizennégy év körüli, szép gyermeklány akrobatikus ügyességgel vetette át magát a kocsi oldalrésén, és a szakállamba markolt. A katonák harsányan kacagtak a zavaromon. Sikerült a lány ujjait lefejteni szakállamról, csakhogy addigra már a lábam közé dugta a másik kezét, a bámészkodók nem csekély mulatságára. Kocsisom azonban tudta a módját, hogyan lehet lerázni az efféle nőket. Kissé megsuhintotta ostorát, és pontosan a lány kezét találta el; az sikítva kapta vissza, és gyorsan leugrott a szekérről. A némberek gúnykacaja és szitkozódása közepette hajtottunk tovább. Mennyire élveztem ezeket a szitkokat. Csodálatos volt, homéroszi! Mire áthajtottunk a belső kapun, már hátat is fordítottak nekünk, mert a külsőnél egy csapat lovaskatona tűnt fel, s azokat rajzották körül, akár a méhek a kert virágait. Rendbe tettem tunikámat, de a lány érintése nem maradt hatástalan. Akaratom ellenére szerelmi vágyat keltett bennem, s azon kezdtem tűnődni, ugyan merre lehetnek Athén híres széplányai. Akkor még nem voltam az, ami ma: önmegtartóztató. Bár akkoriban is élt bennem az a meggyőződés, hogy a test sanyargatása erény. Mert tagadhatatlan tény, hogy a megtartóztatás serkenti az értelmi tisztaságot. De mégiscsak huszonhárom esztendős voltam, és a testi vágy oly mértékben rohant meg, hogy a szellem nem gyűrhette le. Az ifjúkor a testiség időszaka. Egyetlen nap sem múlt el fölöttem anélkül, hogy e szenvedély ne jelentkezett volna, s nem múlt el hét kielégítése nélkül. De nem osztozom a Dionüszosz-hívek véleményében, akik azt állítják, hogy a nemi aktus révén az ember közelebb kerül az Egy Istenhez. Ellenkezőleg. Szerintem az aktus eltávolítja az embert Istentől, mert elvakítja, eltompítja szellemét, éppen annyira, mint a nemzés vak szenvedélyébe mélyedt állatot. De az ember életének minden szakaszára döntő hatásúak bizonyos dolgok. Akkor, nyolc esztendővel ezelőtt, fiatal voltam, s néhány hétig bizony sok lánnyal volt dolgom. Most is, e forró ázsiai éjszakán, amikor felidézem életem ragyogó napjait, a testi szerelem jár az eszemben, s azt veszem észre, hogy íródeákom elpirul, miközben e sorokat rója. Ő is görög! Kocsisom most egy hatalmas, romos épületre mutatott jobboldalt. – Hadrianus – mondta. – Hadrianus Augustus. Megszoktam már, hogy az idegenvezetők, mint más utazónak, nekem is gyakran említik nagy hírű elődömet. Két évszázad telt el azóta, mégis Hadrianus az egyedüli császár, akinek nevét mindenki ismeri... mert folytonosan járta a világot, mindenütt épületeket emelt, s a mai napig is nevetség tárgya Antinoosz iránti szenvedélyes szerelme. Véleményem szerint fiút szeretni egyáltalán nem rendkívüli. De nem természetes bárkit oly túlzó és méltatlan szenvedéllyel körülvenni, mint ahogyan Hadrianus rajongott Antinooszért. Az ifjút szerencsére megölték, mielőtt még Hadrianus örökösévé tehette volna. Azt meg már egyenesen képtelenségnek tartom, amit Hadrianus gyászával művelt – azt, hogy a halott ifjút Róma géniuszává tette. Ezrével állíttatta fel a szobrait, templomokat emeltetett a tiszteletére, sőt még istennek is kikiáltotta a szépséges örömfiút! Megbotránkoztató árnyékot vet ez Hadrianus dicső hírnevére. A történelem folyamán először esett meg, hogy római császár gúny és nevetség tárgya lett. A világ minden sarkáról hallatszott a gúnykacaj. E ballépését leszámítva azonban rendkívül vonzó egyéniségnek tartom Hadrianust. Nagyon tehetséges volt, különösen a zenében. Avatott szakértője volt a misztériumoknak is. Éjszakánként több órát szentelt a csillagok vizsgálatának, előjeleket, jóslatot rejtő természeti jelenségeket kutatott, akárcsak én. Szakállt viselt. Ezt szerettem benne a legjobban. Ez jelentéktelen semmiségnek hangzik, ugye? Magam is meglepődőm, hogy most nyíltan kimondtam. Pedig így van, csaknem mindig semmiségeken múlik, kedvelünk valakit vagy sem, egyetértést vagy ellenkezést vált-e ki belőlünk. Én különösen azért veszem rossz néven Hadrianustól Antinoosz iránt táplált szenvedélyét, mert nem tudom elviselni, hogy nevetségessé tette magát alattvalói előtt. De a szakálla tetszik nekem. Szívünk mélyén éppoly egyszerűek vagyunk, amennyire kifürkészhetetlennek igyekszünk látszani egymás előtt. Amint a város falain belül kerültünk, elváltam kocsisomtól, és mint aki történelem olvasása közben aludt el, beléptem a múltba. Ott álltam az ősi országúton (ma csak így nevezik: az Út), amely a városkaputól az Agorára vezet. Mögötte emelkedik az Akropolisz. A történelmi múltba csöppentem. A jelenben része voltam a múltnak és egyúttal része a jövendőnek. Az Idő kitárta felém karjait, és fenséges ölelésében tisztán láttam egész lényegét – egy kört, amelynek nincs sem kezdete, sem vége. A kaputól balra megpillantottam egy forráskutat, annak vizével lemostam arcomról és szakállamról a port. Azután elindultam az Úton az Agora felé. Úgy mondják, Róma impozánsabb és látványosabb, mint Athén. Nem tudom, nem jártam Rómában. Azt azonban biztosan állítom: Athén az a város, amely minden ismert helynél jobban testesíti meg az eszményi városképet. Még Pergamonnál is tökéletesebben tervezett, különösen a központi része. Oszlopcsarnokok tündökölnek a ragyogó napsütésben. Kék égbolt borul a vörös cseréptető fölé, és mintha még az oszlopok megfakult festése is visszanyerné friss színeit ebben a megvilágításban. Az athéni hírneves Agora hatalmas, téglalap alakú térség, amelyet ódon oszlopcsarnokok vesznek körül. A jobb oldali Zeusz nevét viseli, a bal oldali újabb keletű, egy ifjú pergamoni király adományából emelték, aki itt folytatta tanulmányait. Az Agora közepén az egyetem épülete áll, amelynek alapját Agrippa vetette meg Augustus uralkodása alatt. Az eredeti épület, amely zenecsarnok volt, az elmúlt évszázad folyamán megmagyarázhatatlanul összeomlott. Mai formájában, bármennyire igyekeztek is lehántani róla a római jellegzetességeket, hivalkodónak tartom. De akár hivalkodó, akár nem, ez az épület sarkpontja lett athéni tartózkodásomnak. A legjelesebb filozófusok itt tartották előadásaikat. Háromszor hetenként itt hallgattam a nagy Prohaeresiust, de róla majd később beszélek. Az egyetem épülete mögött két párhuzamos oszlopsor húzódik, a második egészen az Akropolisz lábáig. Jobb felől az Agora fölé nyúló kis hegy tetején Héphaisztosz temploma áll, kertektől övezve. E hegy lábánál helyezkednek el Athén közigazgatási épületei, az Archívum és a kerek Tanácsház, amelyben Athén ötventagú kormányzótanácsa ülésezik. Ez rendkívül különös épület a meredek tetejével, és emiatt a szellemes athéniak, akik könnyen adományozzák a csúfneveket, csak így emlegetik: ,,az esernyő". Valaha a kerek Táncsházban számos ezüstszobor állott, de az épületet a múlt század folyamán kifosztották a gótok. Mire a nap delelőre emelkedett, alig volt ember látható. Enyhe szellő verte fel a port a hepehupás ódon kövezeten. Szemmel láthatóan fontos személyiségek, tógájukat szorosra fogva pocakjuk körül, sietős léptekkel igyekeztek a Buleutérion felé. Fontoskodó magatartásuk elárulta, hogy politikusok, közös vonás ez mindenütt a világon. E férfiak azonban Periklész és Démoszthenész politikai örökösei. Igyekeztem ezt emlékezetembe idézni, amint elnéztem őket; nyilván fontos államügyek intézésére igyekeznek. Beléptem az úgynevezett Tarka Csarnok hűvösébe. Néhány pillanatra szinte elhagyott a látásom, olyan hirtelen toppantam be a déli verőfényről a félhomályba. Eltartott egy kis ideig, amíg az egész falat beborító, világhírű képet, a marathóni csata festői ábrázolását, részleteiben is képes voltam szemmel érzékelni. Mihelyt látásom alkalmazkodott a félhomályhoz, elbámultam a festményen, amelyet a világ egyik csodájának mondanak, s valóban az is. Amint végighalad az ember a csarnokon, kibontakozik előtte a csata lefolyása. A festmény fölött kerek perzsa pajzsok függnek, amelyeket a görögök azon a napon zsákmányoltak. A pajzsokat szurokkal kenték be, hogy megóvják őket az enyészettől. Mélységesen megindulva szemléltem a nyolc évszázaddal ezelőtt lezajlott csata emlékeit. A fiatal harcosok és rabszolgáik – igen, mert a történelem folyamán akkor esett meg először, hogy rabszolga ura oldalán küzdött – közös erővel megmentették a világot. És ami még ennél is fontosabb, szabad akaratukból harcoltak, nem úgy, mint a mi hadseregünk, amely besorozott katonákból és zsoldosokból áll. A mi népünk még veszély esetén sem harcolna hazája védelmére. A római uralom forrása ma a pénz, nem a becsület. Ha kifogy a pénz, elvész az állam is. S éppen emiatt kell ismét feléleszteni a hellenizmust: hogy az emberbe ismét beplántálja önmaga becsének tudatát, mert csakis ennek köszönhető a civilizáció és a marathóni győzelem. Amint ott nézegettem a szurokkal bevont pajzsokat, egy fiatalember lépett hozzám. Szakállt viselt, mocskos öltözéket, már a ruhájáról felismertem: jellegzetes ,,új cinikus" diák, méghozzá abból a fajtából, amit legjobban utálok. Nemrégiben elég részletesen foglalkoztam egyik írásomban e jöttmentekkel. Az utóbbi években Kratész és Zénón filozófiáját kisajátították holmi semmirekellők, akik, bár a filozófiához semmi közük, oly külsőségekben utánozzák a cinikusokat, hogy hajukat, szakállukat nem nyírják le, bottal, tarisznyával járkálnak és koldulnak. Csakhogy az eredeti, igazi cinikusok megvetvén a gazdagságot, az erényt keresték, s azért vonták kétségbe a dolgok rendjét, hogy megtalálják az igazságot. Majmolóik mindent egyformán kigúnyolnak, az igazságot is; a filozófiát csupán álarcul használják, hogy elleplezzék vele szabadosságukat és felelőtlenségüket. Manapság, ha egy fiatalember sem tanulni, sem dolgozni nem óhajt, szakállt növeszt, káromolja az isteneket, és kinevezi magát cinikusnak. Nem csoda, ha boldogtalan korunkban oly sokan fordulnak el bizalmatlanul a filozófiától. Az én cinikusom a falra mutatott, s fesztelen közvetlenséggel mondta: – Az ott Aiszkhülosz. Udvariasan köszönetet bólintva a szakállas harcos képmására emeltem tekintetemet. Semmiben sem különbözött a többitől, de a feje fölött ott állt a nagy hírű név. A drámaíró közelharcot vív egy perzsával. Noha életéért küzd, komor arcát a néző felé fordítja, mintha azt mondaná: "Tudom, hogy halhatatlan vagyok"! – Elfogult volt a művész – jegyeztem meg közömbösen, s már vártam, hogy most mindjárt pénzt kér tőlem a diák. De nem adok neki, határoztam el magamban. A cinikus rám vigyorgott. Nyilván barátságnak minősítette közömbösségemet. Megtapogatta a festményt. Egy pikkelyes darabka levált róla, és a földre hullt. – Nemsokára ez az egész micsoda eltűnik innen, és ha nem lesz már a kép, ugyan ki fog emlékezni rá, hogy mi folyt le Marathónnál? Miközben ezt mondta, valami motoszkált az emlékezetemben. A hang ismerős volt, az arc teljesen idegen. Mivel azt hitte, máris barátságot kötöttünk, elfordult a képtől, s velem kezdett foglalkozni. Most érkeztem Athénba? Most. Diák vagyok? Az. Cinikus vagyok-e? Nem. Nos, semmi ok ezt olyan öntudatosan kijelenteni. (Mosolygott közben.) Ő azért jár cinikus öltözékben, mert szegény. Amikor e fontos dolgot tudomásomra hozta, már felfelé haladtunk Héphaisztosz templomának lépcsőin, elébünk tárult az Agora nagyszabásúan nemes képe. Az éles déli fényben még a városon túl, a Hümettosz hegy lábánál csoportosuló házak sötét kis ablakmélyedéseit is tisztán lehetett látni. – Gyönyörű – jelentette ki társam, s még ennek az egyszerű szónak is képes volt kétértelmű színezetet adni. – Ámbár a szépség... – Kétségbevonhatatlan – vágtam közbe határozottan, s hogy fecsegésének véget vessek, hirtelen befordultam a templom elhagyatott kertjébe. Az egészet felverte a gaz, maga a templom málladozó volt és szomorú. De legalább a galileánusok nem alakították át csontházzá. Sokkal szívesebben veszem, ha rombadől egy templom, semhogy megszentségtelenítsék. De természetesen annak örülök a legjobban, ha helyreállítják. A kullancsként rám tapadt cinikus érdeklődött, nem vagyok-e éhes. Nemmel feleltem, de ő igennek vette (mert ügyet sem vetett a szavaimra). Egy tavernát ajánlott a templom mögötti városrészben, erősen bizonygatta, hogy odajárnak a "jobb" diákok. Biztos benne, hogy élvezem majd. Mulattatott arcátlansága (s közben nem hagyott nyugton, honnan is ismerem ezt a hangot). Elkísértem a forró szűk utcákon át a szomszédos városrészbe, ahol a kovácsműhelyek sorakoztak; kéken szikrázott a fém, amint kalapálták, s úgy sziporkázott, akár az üstökös csóvája. A taverna alacsony épület volt, besüppedt tetejéről sok cserepet lehordott a szél és az idő. Le kellett hajolnom, mikor beléptem az ajtón. De odabent sem egyenesedhettem ki, olyan alacsony helyiség volt, a gerendák is roskadoztak, még a gyér világításnál is veszedelmesnek tűntek. Társamnak nem kellett meggörnyednie, mivel jóval alacsonyabb volt nálam. Megtorpantam a tűzhelyen sistergő olaj avas szagától. A helyiséget betöltötte két hosszú, kecskelábú asztal, kétoldalt padokkal. Tucatnyi fiatalember üldögélt a hátsó ajtó közelében, amely egy siralmasan kopár udvarra nyílt. Az udvar közepén kipusztult olajfa meredezett – olyan volt, mintha ezüsttel festették volna a mögötte húzódó meszelt fába. Társam többet ismert a diákok közül. Valamennyi új cinikus volt, szakállas, hangoskodó, fölényes, bárdolatlan fickó. Jókedvűen, trágár szavakkal köszöntöttek bennünket. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, de úgy döntöttem, végigjátszom a kalandot. Hiszen arra vágytam, hogy olyan legyek, mint a többi: és most teljesült a vágyam, még ha új cinikusok közé csöppentem is. Páratlan élmény, akkor annak éreztem. Mikor megkérdezték ki vagyok, nem feleltem többet, csak ennyit: – Nem cinikus. Ezen csak kedélyesen nevettek. Mikor azonban arról értesültek, hogy most érkeztem Athénba, valamennyi az ő tanára táborába igyekezett beszervezni hallgatónak. Társam segítségemre sietett. – Ő már választott. Prohaeresiusnál tanul. Meglepődtem, mert eddig egy szót sem szóltam neki Prohaeresiusról. Honnan tudja, hogy valóban őt választottam tanáromul? – Mindent tudok rólad – közölte velem rejtélyesen –, gondolatolvasó vagyok, jövendőt is mondok. Szavait az egyik ifjú szakította meg, aki azt tanácsolta nekem, borotváljam le szakállamat, különben engem is új cinikusnak vélnek, márpedig a jó modorommal csak csorbítanám a hírnevüket. Sületlen tréfája ebben a környezetben szellemességnek számított. Többen azon kezdtek vitázni, elvigyenek-e engem is a fürdőbe, hogy megsikáljanak, mint a "gólyákat" szokás. Elhatároztam, hogy kivétel leszek e szabály alól; ha másképp nem sikerül, felfedem kilétemet. Védelmezőm azonban eltávolította a diákokat, és már csak kettesben ültünk le egy asztalhoz az udvarra nyíló ajtó közelében, amiért igen hálás voltam neki. Nem vagyok túlságosan érzékeny a szagokra, de a rekkenő hőségben a mosdatlan diákok testének kipárolgása meg az égett olajszag kezdett tűrhetetlenné válni. A taverna gazdája, mikor megbizonyosodott róla, hogy van pénzem (kísérőm nyilván el volt adósodva nála), sajtot, olajbogyót, kenyeret és savanyú bort tett elénk. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy éhes vagyok. Mohón ettem, ízre nem is ügyelve. Csak akkor hagytam abba, mikor éreztem hogy asztaltársam erősen néz. – Nos, mi az? – kérdeztem. – Hát egészen elfelejtettél engem, Julianus? Most eszméltem csak rá, kinek a hangja volt annyira ismerős nekem. Hát persze! Nazianzi Gergely! Pergamonban találkoztunk. Nagyot nevettem, s megszorítottam a kezét: – Hogyan lett új cinikus a hithű keresztényből? – A szegénység vitt rá, a szegénység, semmi más – mutatott szennyes, rongyos ruhájára, ápolatlan szakállára –, és ez védelmet is nyújt. – Halkra fogta a hangját, a közelünkben ülő diákok felé intett. – Itt, Athénban csekély kisebbségben vannak a keresztények. Förtelmes város ez, a hit itt nem számít, csak az örökös vita és az istentagadás. – Miért vagy akkor itt? Nagyot sóhajtott: – Itt vannak a legjobb oktatók, és sehol másutt nem lehet a retorikában ilyen képzettségre szert tenni. De az is hasznos, ha jól kiismerjük az ellenséget, hogy később saját fegyvereikkel küzdhessünk ellenük. Bólintottam, mintha egy véleményen lennék vele. Nem valami hősiesen viselkedtem akkoriban. Bár sohasem lehettem teljesen őszinte Gergellyel, mégis szórakoztató társnak bizonyult, ő éppoly szívvel-lélekkel a galileánus zagyvaság híve volt, mint én az igazságé. Ezt szerencsétlen gyermekkorának tulajdonítottam. Kappadokiai származású, családja a tartományi székhelytől, Caesareától vagy ötven mérföldnyire délnyugatra él egy kis városkában. Anyja nagyon erős akaratú asszony, a neve... nem, nem jut eszembe a neve, pedig néhány évvel ezelőtt találkoztam vele, és mondhatom, elképesztő egyéniség. Szenvedélyes, kevély, türelmetlen mindennel szemben, ami nem a galileánus érdeket szolgálja. Gergely apja részben zsidó, részben görög származású. Felesége folytonos unszolására beadta a derekát, és a galileánus hitre tért. Gergely elbeszélése szerint nem sokkal azután, hogy Nazianzosz püspöke apja fejére hintette a keresztvizet, valóságos nimbusz övezte az újonnan megtértet. A püspök annyira meghatódott, hogy kijelentette: "Te leszel az utódom!" Emelkedett lélek lehetett az a püspök. A legtöbb ember hallani sem szeret arról, ki lesz az utóda. Valóban így történt. Gergely apja Nazianzosz püspöke lett. Előde, ha egyébbel nem, némi jóstehetséggel lehetett megáldva. Gergely sebtében beszámolt arról, ami találkozásunk óta történt vele. –... Szörnyű utam volt a tengeren. Mielőtt Aiginába értünk, vihar kapott el bennünket. Biztosra vehettem, hogy elsüllyed a hajó. Megrémültem. Nem voltam megkeresztelve (még ma sem vagyok), ilyenformán, ha tengerbe pusztulok,... nos, könnyen megértheted, mit éreztem akkor. – A szemembe nézett. – Te meg vagy keresztelve? Azt feleltem, hogy csecsemőkoromban megkereszteltek. Igyekeztem ezt a tényt kellő méltósággal tudomására adni. – Imádkoztam, egyre csak imádkoztam – folytatta. – Végül a kimerültségtől elaludtam, mint körülöttem mindenki. Förtelmes álmom volt: Valami fúria jött értem, hogy a pokolba hurcoljon. Ugyanekkor kabintársam, egy nazianzoszi ifjú, valóban csodás álmot látott. Anyát látta, amint a vízen jár... – Az ő anyját, a te anyádat vagy pedig Jézus anyját? – kérdeztem, nem minden gonosz célzatosság nélkül. Elvégre örökösen nem tagadhatom meg magam. Gergely azonban egyenesen válaszolt: – Az én anyámat. A fiú ismerte. És őt látta, amint siet felénk a háborgó tengeren járva. Látta, hogy anyám megragadja a hajó orrát, és húzza maga után a biztonságos kikötőbe. A valóságban ugyanez történt. Az éjszaka folyamán lecsöndesült a vihar, egy föníciai hajó ránk akadt, és Rhodosz kikötőjébe vontatott bennünket. – Diadalmasan szegte fel fejét. – Nos, mit szólsz hozzá? – Anyád valóban rendkívüli teremtés – feleltem tárgyilagosan. Gergely egyetértett velem, és valóságos dicshimnuszt zengett a sárkánytermészetű asszonyságról. Aztán áttért Athénban viselt dolgaira, s többször is szóba hozta szegénységét. (Megértettem a célzást: ott-tartózkodásom folyamán jócskán elláttam pénzzel.) Majd megemlítette, hogy Basilius barátunk ugyancsak Athénban tartózkodik. Az a gyanúm, hogy főként emiatt járt itt egyetemre Gergely. Bárhova ment is Basilius, Gergely mindenüvé követte. Athénban csak így emlegették őket: "az ikrek". – Most ide várom Basiliust. Prohaeresius házába vagyunk hivatalosak ma délután, téged is magunkkal viszünk. Basiliusszal együtt lakunk, együtt is tanulunk. És együttesen szállunk szembe az itteni szofisták érveléseivel. A vitából rendszerint mi kerülünk ki győztesen. Igazat mondott, mindketten az ékesszólás mesterei voltak, ma is azok. Én azonban helytelenítem ékesszólásuk fogásait. Ma ők a galileánus hitvédelem legaktívabb szónokai, és sokszor eltűnődöm rajta, hogyan vélekedhetnek régi barátjukról, aki jelenleg az állam élén áll. Attól tartok, nem valami kedvezően. Mikor császár lettem, mindkettőjüket meghívtam, látogassanak meg Konstantinápolyban. Gergely igent mondott, de nem jött el. Basilius tagadó választ adott. Kettőjük közül Basiliust becsülöm többre, ő legalább őszinte, akárcsak én. Tévhitet követ, de becsületes. Gergelyt, azt gyanítom, önös érdekei vezetik. – Hát ez kicsoda? – kérdeztem, amikor egy karcsú fiatal lány állt meg mellettünk, fekete szeméből értelem áradt, szája nevetésre és csúfolódásra kész. Gergely bemutatott bennünket egymásnak. Engem úgy, hogy Kappadokiából érkeztem. A leány Macrina volt, Prohaeresius unokahúga. – Tetszik a szakállad – mondta a lány, és felszólítást nem várva, leült az asztalunkhoz. – Kifejez valamit. A legtöbb férfi úgy van ezzel, mint Gergely, nem bánja, hogyan nő, a tiedben azonban tervszerűség van. Nagybátyámnál akarod folytatni tanulmányaidat? Azt feleltem, ez a szándékom. Elragadó teremtésnek tartottam. Halványkék vászonruhája a diákok öltözékének egyéniségéhez illő változata volt. Napbarnított csupasz karja erősnek látszott, éppúgy, mint ujjai, amelyekkel a kenyérdarabkákat morzsolgatta az asztalon. Amint ült mellettem a padon, összeért a combunk. – Nagybátyám tetszeni fog neked. Hasonlíthatatlanul ő a legkitűnőbb tanár ebben a szószátyár városban. Athént biztosan utálni fogod, akár én. Szőrszálhasogatás, ami itt folyik, beszéd, locsogás, mindenki a maga szája íze szerint értelmez mindent, s azt állítja, csak annak van értelme, amit ő mond. – Amit pedig most hallgatsz, az e címen ismeretes: "Macrina sirámai" – szólt közbe Gergely. – Pedig így igaz, amint mondom – s olyan mozdulattal mutatott Gergelyre, mint egy tragédia hősnője a színpadon. – Ezek ketten a legrosszabbak: Gergely és Basilius, a vitatkozó ikrek... Gergely felvidult. – Kár, hogy nem hallottad tegnap Basilius érvelését, amikor a Szűz szeplőtelen fogantatását vonták kétségbe. – Gergely most hozzám fordult. – Mondottam már, hogy itt, Athénban igen sok az ateista. Olyan is akad, akiből szinte a sátán bölcsessége szól. Van egy különösen megvetendő figura... – Egy? Ugyan, Gergely, hiszen ti mindenkit egyformán lefitymáltok! – Macrina kínálás nélkül elvette előlem a kupát, és ivott a boromból. – Láttál már két püspököt örökösen együtt járni? Ezek azok! De te nem vagy püspök, ugye? – kérdezte szeretetre méltó kötekedéssel. Tagadólag ráztam a fejem. – Távolról sem – mondta Gergely, s alattomos színezetet fedeztem fel a hangjában. – De keresztény vagy? – kérdezte Macrina. – Hát persze, hogy keresztény – felelt helyettem Gergely –, annak kell lennie. – Kell? Miért kell? A törvény nem tiltja a hellenizmust. Legalábbis egyelőre. Nagyon megszerettem ezért a kijelentéséért. Egy nézeten voltunk. Most már elragadtatással néztem, amint finom, bár tisztának nem mondható ujjaival ismét ajkaihoz emelte boroskupámat. – Úgy értem, nem lehet más, mert... Szigorú tekintettel figyelmeztettem Gergelyt, hogy semmiképpen sem szabad elárulnia, ki vagyok. Mire így folytatta: –... mert kitűnő tudós, és aki őszintén szereti a tudományt, az szereti Istent, szereti Krisztust, szereti a Szentháromságot. – Nos, én nem szeretem – mondta a lány, és határozott mozdulattal tette le a kupát. – Kétlem, hogy ő szereti. Kerültem a választ. Inkább azt kérdeztem, miképpen védte meg Basilius a Szeplőtelen Fogantatást. – Az egyetem lépcsőjén történt ez tegnap, valamivel délidő előtt. – Gergely olyan pontosan számolt be a részletekről, mint a történész olyan csata lefolyásáról, melyről az egész világnak tudomást kell szereznie. – Egy cinikus kötött belé, egy igazi cinikus – tette hozzá felvilágosításom kedvéért. – Megállította Basiliust ezekkel a szavakkal: "Ti keresztények, azt állítjátok, hogy Krisztus szűztől született." Basilius azzal felelt, hogy nem egyszerűen állítjuk, hanem hirdetjük, mivel így igaz. Urunk földi atya nélkül született. A cinikus azzal vágott vissza, hogy ez a természet rendjével nem egyezik, s nem is lehetséges másként semmiféle lény születése, csakis hím és nőstény közösülése révén. Mire Basilius válaszolt, már nagy tömeg gyűlt köréjük. A következőképpen felelt: "A keselyűk párosodás nélkül szaporodnak." Hallanod kellett volna, micsoda taps és nevetés fogadta szavait! A cinikus rögtön eltűnt a színről. Basilius győzött, s ezt elismerték még azok a diákok is, akik éppenséggel nem hívők. – De legalább Arisztotelészt ismerik – jegyeztem meg szelíden. Macrina azonban nem érte be ennyivel. – Abból, hogy a keselyűk nem közösülnek, még... – A nőstény keselyűt a szél termékenyíti meg. – Gergely azok közé tartozik, akik mindenáron szépíteni akarják mások kijelentéseit. Sajnos, túlságosan kézenfekvő dolgokat mond, amik egyébként is köztudomásúak. Macrina tovább firtatta a kérdést: – Még ha nem közösülnek a keselyűk... – Még ha? Hiszen nem közösülnek. Ez tény. – Hát látta valaki, amikor egy keselyűt megtermékenyített a szél? – folytatta gonoszul Macrina. – Bizonyára látta valaki – felelte Gergely, és az ingerültségtől még nagyobbra kerekedett a szeme. – Hogy állíthatsz ilyesmit? A szél láthatatlan. Miből állapítod meg, melyik volt éppen az a szél, ha volt ilyen, amely teherbe ejtette a madarat? – Lehetetlen meggyőzni ezt a lányt – jelentette ki Gergely bosszúsan. – Mellesleg Arisztotelész nem állította volna, ha nem lenne igaz. Igaz volt akkor is, és ma sem fogadnánk el igazságnak, ha nem lenne az. – Nem vagyok meggyőződve e gondolatmenet feltétlen helyességéről – jegyezte meg Macrina elgondolkozva. – Ez a lány maholnap istentagadás miatt vád alá kerül – mondta Gergely, de szavaival nem érte el a szándéka szerinti tréfás hatást. Macrina csak nevetett, kedvesen, halkan, nem is csúfondárosan. – Helyes, a keselyű tojása szűz madártól származik. Fogadjuk el. No de mi köze ennek Krisztus születéséhez? Mária nem volt keselyű. Nő volt. A nők fogamzásának csakis egyetlen módja van. Egyáltalán nem értem, miért volt Basilius válasza egyértelműen lesújtó a cinikus kérdésére. Ami áll a keselyűre, még nem feltétlenül igaz Mária esetében. – Basilius válasza – mondta élesen Gergely – a cinikusnak arra az állítására vágott vissza, hogy minden lény csakis hím és nőstény közösülése révén jöhet létre. Már pedig ha egy lény másképpen foganhat, s ezen alapult Basilius érvelése, akkor megfoganhat más is és... – Megfoganhat! De ilyen ,,-hat, – het" nem bizonyít semmit. Akkor miért ne nőhetne hirtelen szárnyam, hogy Rómába repülhessek (bárcsak nőne!), de mégsem nő, és így nem repülhetek. – Nem tudunk olyan esetről, hogy emberi lénynek szárnya lett volna, az azonban... – Ikarosz és Daidalosz... – kezdte újra harciasan Macrina, de Basilius érkezése megmentett bennünket a további vitától. Gergely arca elsötétült a dühtől, a lány viszont alig bírt jókedvével. Basiliusszal melegen üdvözöltük egymást. Erősen megváltozott ifjúságunk óta. Nemes külsejű, magas, kissé sovány férfi lett belőle. Gergellyel ellentétben, rövidre nyíratta a haját. Ezzel ugrattam is: – A rövidre nyírt haj püspökre vall! Basilius szokásos megnyerő mosolyával halkan válaszolt: – "Múljék el tőlem a pohár" – idézte a Názáreti szavait. Basilius őszinte volt. Ma pontosan olyan életmódot folytat, aminőt szívből kívánnék magamnak: aszketikusan elvonulva, átadja magát könyveinek meg az imádkozásnak. Igaz elmélyülésben él, s őszinte csodálója vagyok, függetlenül a hitétől. Macrina hallotta, hogy Julianusnak szólított, s megjegyezte: – Úgy hallottam, a császár unokaöccse, akit ugyancsak Julianusnak hívnak, rövidesen Athénba érkezik. Basilius meglepődve tekintett Gergelyre, de az intett, hogy hallgasson. – Te ismered a nobilissimust? – fordult hozzám a lány. – Ismerem. De nem jól – válaszoltam Szólón híres igazságával. – Természetesen ismerned kell őt, hiszen Pergamonban biztosan találkoztatok. Az "ikrek" sokszor emlegetik. Bár zavarban voltam, mulattatott az eset. Sosem szerettem kihallgatni mások beszélgetését, még gyermekkoromban sem. Ez nem valami nemes jellemvonás bennem, csak egyszerűen nem kívánok tudomást szerezni arról, hogyan vélekednek rólam, vagy pontosabban, mit beszélnek rólam az emberek... mert e kettő nem mindig ugyanaz. El tudok képzelni sokszor igen kedvezőtlen megítéléseket, mert azok vagyunk, ami mások pillanatnyi érdekeinek megfelel. Ezért van, hogy oly különbözőképpen ítélnek meg bennünket, nem mintha mi magunk változnánk, inkább azoknak a hangulata más és más, akik megfigyeléseik alapján véleményt mondanak rólunk. Ha kedvező a helyzet, szeretik a császárt, ha meg minden rossz, rossz a császár is. Nekem tükörbe sem kell néznem. Mindent világosan láthatok környezetem szemében. Nem annyira az nyugtalanított, mit hallok még Macrinától magam felől, inkább az, amit rásüt Gergelyre és Basiliusra. Csöppet sem lepett volna meg, ha azt hallom, hogy igen rossz véleménnyel vannak rólam. Alacsony származású, értelmes fiatalembereknél gyakori, hogy rossz szemmel nézik, ha egy császári sarj szellemi sikerekre tör. Az ő helyzetükben magam is így tennék. Gergely arcáról lerítt a rémület, Basilius arcvonásai nem árultak el semmit. Szerettem volna más irányba teremi a beszélgetést, s megkérdeztem, mikor fogad a nagybátyja. A lány azonban ügyet sem vetett kérdésemre, tovább beszélt: – Ez mutatja legjobban a különbséget közöttük, amint Julianusról vélekednek, mivel mindketten ismerik. Folyvást arról vitatkoznak. Latolgatják az esélyeit, lesz-e császár belőle, vagy sem. Gergely azt tartja, császár lesz. Basilius szerint Constantius megöleti. Basilius előre tudta, milyen fordulatot vesz a beszélgetés, de félelemnek nyoma sem volt rajta. – Mondd csak, Macrina – kérdezte –, biztos vagy abban, hogy nem a császár egyik titkos ügynökével állsz szemben? – Hogyne, mivel a te ismerősöd. – Mi ismerünk bűnözőket is. Bálványimádókat. A sátán ügynökeit. – Ki látott titkos ügynököt ilyen szakállal? Különben is, mit bánom én. Én ugyan nem szervezkedem a császár ellen. – Rám szegezte ragyogó fekete szemét. – Ha mégis titkos ügynök vagy, ne felejtsd szavaimat: Imádom a császárt. Számomra az ő istenségének jegyében kél és nyugszik a nap. Valahányszor meglátom márványba faragott, csodás képmását, sírni szertnék s felkiáltani: "Tökéletesség, Constantius a neved!" Gergely feszengett és sziszegett, nem tudta, hogyan fogadom e csúfolódást. Mulattatott, de azért kényelmetlenül éreztem magam. Megvallom, az is megfordult a fejemben, hogy akár Gergely vagy Basilius, sőt még Macrina is tagja lehet a titkosrendőrségnek. S ha így van, amit eddig mondott Macrina, tökéletesen elegendő ahhoz, hogy valamennyiünket kivégezzenek. Ez volna valóban gyászos sors: meghalni egy tréfa miatt! – Ugyan már, Gergely, ne légy vénasszony! – szólt rá Macrina, aztán hozzám fordult. – Ezek nem állhatják Julianust. Nem tudom, miért, de azt hiszem, irigység az oka, különösen Gergelynél, mert ő kicsinyes gondolkodású. Igaz? – Gergely már hamuszürke lett a rémülettől. – Julianust mindketten dilettánsnak tartják, nem komoly bölcselőnek. Azt mondják, nála a tudásszomj póz csupán. Basiliusnak az a véleménye, hogy igazában hadvezérnek született, és az is lesz... ha megéri. Gergely szerint katonának is kelekótya lenne. Mégis leghőbb vágya, hogy császár legyen Julianusból, mert Gergely nagyon szeretne egy császár barátja lenni. Tulajdonképpen ti mind a ketten szörnyen világias gondolkodásúak vagytok! Gergely szólni sem tudott, Basilius is izgatott lett, de bátran vágott vissza: – A magam részéről csak egyetlen egy szót vitatok, azt, hogy ,,világias". Én ugyanis semmit sem kívánok ezen a világon. Jövő hónapban Caesareában kolostorba vonulok, amennyire csak lehet, távol a világtól, a siralomnak ettől a szomorú völgyétől. Eközben Gergely is összeszedte magát: – Csípős a nyelved, Macrina – aztán könnyedséget tettetve, felém fordult. – Mindenfélét kitalál ez a lány. Legnagyobb öröme, ha kigúnyolhat bennünket, és persze, pogány is. Hamisítatlan athéni. Nem sikerült lepleznie sem ellenszenvét a leány iránt, sem pedig azt, hogy mennyire fél tőlem. Macrina csak nevetett. – Mindenesetre kíváncsi vagyok arra a nobilissimusra – mondta, majd hozzám fordult: – Hol fogsz lakni? A nagybátyámnál? Azt feleltem, hogy a barátaimnál szállok meg. – Nagybátyám szállásadónak is nagyon becsületes – jegyezte meg a lány –, nem csap be senkit. Apám szokta befogadni azokat, akiknek már nem jut nála hely, és bár ő is tisztességesen ellátja őket, utálja az egész diáknépséget. Nevettem. Erre elnevették magukat az "ikrek" is, de kissé kényszeredetten. Basilius azt ajánlotta, menjünk most együtt Prohaeresiushoz. Odaintettem a taverna tulajdonosát, és kiegyenlítettem a számlát. Elindultunk. Odakint a poros, meleg utcán Macrina hozzám hajolt, s a fülembe súgta: – Első perctől fogva tudtam, hogy te vagy a nobilissimus. Priscus; Ebben a részben nyilván te is több olyan mozzanatot találsz, amely a sors iróniájának mondható. Ez a lehetetlen Gergely ma az új Egyetemes Zsinat elnöke. Állítólag ő lesz a konstantinápolyi püspök. Nem csekély öröm a nemes püspökre ismerni e rongyos ifjoncban! Basilius, aki csak elmélyülten szemlélődő életre vágyott, ma Caesarea püspökeként az ázsiai egyház fejedelme. Én athéni tartózkodásom rövid időszakában kedveltem ezt a Basiliust. Volt benne bizonyos hév és jóindulat. Elsőrendű történész vált volna belőle, ha nem veszi fejébe, hogy egyházi hatalmasság lesz. De hát miért is állt volna ellen e két fiatalember a felemelkedés kísértésének? A filozófia semmit sem kínált nekik: az egyház mindent. Julianus bizalmatlanabb volt Gergellyel szemben, mint hittem volna. De lehetséges, hogy ez csak utólagos éleslátás. Amikor Julianus az emlékiratán dolgozott, megkérdezte tőlem, mi a véleményem Gergelyről. Válaszom így hangzott: ha volt valaha ádáz ellensége, e sakál minden bizonnyal az. Julianus kétségbe vonta igazamat, de megjegyzésem nem maradt hatástalan. Mint már említettem, nem szándékozom közreműködni az emlékiratok megjelentetésében. De ha mégis nyilvánosságra kerülnek, mód felett élvezem majd, mit szól hozzá Konstantinápoly új püspöke. Aligha szolgál örömére, hogy sokan emlékeznek majd vissza a cinikus öltözékben járó ifjúra. Nem kevésbé mulatságos összehasonlítani Gergely Athénban tanúsított valóságos magatartását azzal, amit ő mond magáról röviddel Julianus halála után közzétett polemikus írásában. Miközben most írok, itt fekszik előttem ez a műve. Mondhatom, semmilyen tekintetben sem tisztességes. Például Julianus külsejét a következőképpen írja le: "Nyakát folyton ingatta, vállait is állandóan vonogatta és billegtette, mint egy mérleg serpenyőit. Szeme szinte eszelősen járt ide-oda. Járása is tétova volt, majdnem imbolygó. Táguló orrlyukai fennhéjázást és megvetést leheltek, arckifejezése nevetséges volt, féktelen nevetése, lármás hahótája, helyeslést vagy helytelenítést kifejező bólintásai mindig alkalmatlan pillanatban jelentkeztek. Ha beszéd közben szünetet tartott, vagy lélegzetet vett, ha kérdést tett fel, avagy válaszolt, az mindig nevetségesen hatott. Nem volt benne a szellemnek nyoma sem..." Ez bizony még karikatúraként sem helytálló. Való igaz, Julianus csakugyan sokat beszélt, s nemcsak tanulni, de oktatni is nagyon szeretett. Előfordult, hogy valóban idétlenül viselkedett. Korántsem volt azonban olyan rángatózó figura, amilyennek Gergely leírja. A vakbuzgó keresztény gyűlölködése ez, hogy megsemmisítse ellenlábasát. Nincs még egy olyan vallás, mely szükségesnek tartaná tönkrezúzni azokat, akik más hitben élnek. Legrosszabb esetben az idegen hit nevetség vagy megvetés tárgya lehet... Mint ahogy például kinevetik az egyiptomiakat, akik állat-isteneket imádnak. És mégis, a Bika imádói sohasem igyekeztek kiirtani a Kígyó híveit, sőt nem is próbálták őket erőszakkal a Kígyótól a Bikához megtéríteni. Gergely azt is állítja, hogy ő már akkoriban is tisztában volt azzal, miszerint Julianus hellénista, és titokban szervezkedik a kereszténység ellen. Ez nem igaz. Lehetséges, hogy Gergely sejtett effélét (bár kétlem); tudni azonban semmiképpen sem tudhatta, hogy Julianus az államvallás ellen szervezkedik, annál kevésbé, mert Julianus akkoriban aligha szervezkedhetett bármi ellen. Állandó felügyelet alatt állt. És leghőbb vágya az volt, hogy életben maradhasson. Gergely azonban így ír: "Szó szerint e szavakkal fordultam hozzá: «Miféle gonoszságot táplál magában a római birodalom», bár szavaim előtt hangot adtam annak az óhajtásomnak, bárcsak hamis prófétának bizonyulnék." Ha Gergely bárki előtt hasonló kijelentést kockáztatott volna meg, felségsértés lett volna, minthogy Julianus Constantius trónjának várományosa volt. Lehetséges, hogy Gergely megjövendölt ilyesmit, de akkor legfeljebb Basilius fülébe suttogta az ágyban. Julianus beszámolóját Macrináról mulatságosnak tartom, de nem őszintének. A megfelelő helyen elmondom majd az igaz történetet, melyet tetszésed szerint vagy felhasználsz, vagy sem. Amit Julianus leír, bizonyos mértékig igaz. Óvni akarta a leány hírnevét, nem is szólva a magáéról. Néha-néha ma is találkozom Macrinával. Mindig is szókimondó volt. Ma förtelmesen csúf. De végül is magam sem vagyok kivétel, megvénültem az egész világgal együtt. Akkoriban Athénban nem volt vonzóbb és érdekesebb teremtés Macrinánál. JULIANUS AUGUSTUS Még ma is rendkívüli megbecsüléssel tekintek fel Prohaeresiusra. Azért mondom így: "még ma is", mert galileánus, és szembeszállt ediktumommal, melyben eltiltom a galileánusokat a klasszikusok tanításától. Bár erőt vettem magamon, s őt mentesítettem e tilalom alól, mégis nyugalomba vonult. Mikor megismertem, már negyven esztendeje ő volt a városban a retorika legnagyobb hírű oktatója. Szép nagy háza volt az Ilisszosz folyó közelében. A nap minden órájában megtöltötték a diákok, folytonosan kérdezgetve, válaszolva, érvelve. Elsőízben megálltam hátul, a zsúfolt helyiség félhomályában, és Prohaeresiust figyeltem, aki kényelmesen ült fa karosszékében. Akkor nyolcvanesztendős volt: magas, erőteljes, széles mellkasú férfi, csodálatos fekete szeme némiképp hasonlított unokahúga, Macrina szeméhez. Hófehér haja dús hullámokban övezte homlokát, mint tajtékos tenger a partot. Minden tekintetben szép férfi volt, és külsejéhez illett a hangja is. Az ékesszólás mestere volt, s mikor unokabátyám, Constans bizonyos megbízatással őt küldte Rómába, a rómaiak elismerték, hogy ily csodálatos ékesszólást még sohasem hallottak. Sőt mi több, a Forumon szobrot is állítottak neki, amely a következő feliratot viselte: "Róma, a városok királynője – Prohaeresiusnak, az ékesszólás királyának." Ezt csupán azért említem, hogy még nyomatékosabban hangsúlyozzam nagyszerű tehetségét, mivel Róma népe a legközömbösebb és legfásultabb a világon. Legalábbis ezt mondja mindenki, mert jómagam eddig még egyszer sem jártam fővárosomban. Prohaeresius éppen egy diákot vigasztalt, aki szegénysége miatt panaszkodott. – Nem szándékozom a szegénység védelmezőjeként fellépni, de azért, míg fiatal az ember, egészen vígan el lehet viselni. Amikor én Armeniából Athénba jöttem, egy barátommal egy padláson laktam a vágóhídhoz vezető utcában. Kettőnknek közösen egyetlen köpenyünk és egyetlen takarónk volt. Télen a nap folyamán váltottuk egymást. Mikor társam ment el hazulról a köpenyben, én otthon a takaró alatt kuporogtam. Mikor hazaérkezett, magamra vettem a köpenyt, s ő melegedett az ágyban. Nem is képzeled, mily jótékonyan fejleszti ez az ember stílusát. Olyan remek szónoklatokat fogalmaztam meg magamban, hogy könny szökött a szemembe, mikor a hidegtől vacogó foggal elszavaltam az ócska takaró alatt. Szavait a tetszés moraja követte. Nekem az volt az érzésem, hogy sokszor elhangzott kedvenc történetét ismételte. Most Gergely lépett hozzá, és halkan mondott neki valamit. Prohaeresius bólintott, s felállt. Meglepődtem rendkívül magas termetén, amely inkább hét, mint hat láb lehetett. – Látogatóm érkezett – közölte hallgatóival. Minden szem felém fordult, én pedig idegesen meredtem a padlóra. – Ismert tudós máris. – Bár ennek volt némi gúnyos színezete, nagyon kedvesen mondta. – Egy immár halott ifjú barátom unokaöccse. Társaim a tudomány ápolásában, nobilissimus Julianuis jelent meg közöttünk, akinek örökségül jut a teljes anyagi világ, míg mi a szellemi javak örökösei vagyunk, helyesebben, arra törekszünk. Zűrzavaros pillanat volt. A diákok nem tudták, hogy kell viselkedniök velem szemben: mint a császári család tagjával, avagy mint diáktársukkal. Akik ültek, nagyrészt felálltak, sokan meghajoltak, sokan viszont csak kíváncsian bámultak rám. Macrina a fülembe súgta: – Szólalj meg végre, válaszolj az üdvözlésre! Összeszedtem magam, s rövid beszédet mondtam, magam úgy véltem, az alkalomhoz illő szerénységgel. Később Macrina közölte velem, hogy nagyképű voltam és szószátyár. Szerencsére ma már, mióta császár vagyok, úgy mondják, formás és a tárgyhoz illő beszédeket tartok. Lám, a nagyság megjavítja az ember stílusát is! Prohaeresius akkor körülvezetett a diákok között, és egyiknek-másiknak bemutatott. Félszegen fogadtak, noha határozottan kifejezésre juttattam, hogy szándékom az egyetemet látogatni éppúgy, mint bármelyik diák. Prohaeresius egy darabig még elbeszélgetett diákjaival, aztán elbocsátotta őket, s engem a ház átriumába vezetett. Nyugat felől rézsútosan bevilágítottak a napsugarak. A felső helyiségekből hallottam a házban lakó diákok nevetgélését és hancúrozását. Egyik-másik kijött a galériára, hogy megbámuljon engem. De amint elkapták a pillantásomat, nyomban elfordultak, s úgy tettek, mintha csak egy másik szobába igyekeznének. Mit nem adtam volna, ha csak úgy ismeretlenül valamelyik egyszerű helyiség lakója lehetnék! Díszhelyre ültettek a szökőkút mellé, s Prohaeresius bemutatott feleségének, Amphicleának. Szomorú asszony volt, nem bírta kiheverni két leánya elvesztését. Ritkán szólalt meg. Neki nyilván nem nyújtott elég vigaszt a filozófia. Akkor ismertem meg Anatoliust is, Macrina apját. Meglehetősen faragatlan embernek találtam, minden tekintetben vendégfogadósra hasonlított, de hiszen az is volt. Macrina nem túlzottan lelkesedett érte. Basilius és Gergely engedelmet kértek, s eltávoztak. Gergely szolgálatkészen felajánlotta, hogy elkísér az előadásokra. Basilius hasonlóképpen előzékeny volt, bár mint mondta, kénytelen kimenteni magát, nem vehet részt felfedező útjaimon. – Néhány hónapom van csak, míg végképp visszavonulok. Sok mindent el kell még intéznem, ha ugyan képes leszek rá. – Kezét oldalához szorította, majd túlhajtott szónokiassággal folytatta: – Gyötör a májam, Prométheusz érezhette magát így, amikor a keselyűk marcangolták! – Óvakodj a széltől – szaladt ki a számon –, nehogy megfoganj, és keselyűtojást találj lerakni! Prohaeresius és Macrina elértették a célzást, s nevetésben törtek ki. Basilius azonban szemmel láthatóan nem találta mulatságosnak megjegyzésemet, s én is megbántam, hogy csúfolódtam vele. Sokszor megesik velem ilyesmi. Ez hiba. Gergely melegen szorongatta kezemet, aztán Basiliusszal együtt távoztak. Nyilván mai napig is retteg, hogy bosszút állok rajta azok miatt, amiket rólam mondott. Pedig az egész világ tudja, hogy nem vagyok bosszúálló természetű. Bort ittunk a kertben. Prohaeresius udvari ügyek felől kérdezősködött. Mindenkor erősen érdekelte a politika. Unokabátyám, Constans elismerése jeléül nemesi rangra akarta emelni, s felajánlotta neki a címzetes praetori praefectusi rangot. Az öreg azonban elhárította azzal, hogy inkább lenne Athén élelmezési számvevője (ezt a fontos tisztséget Constantius mindig magának tartotta fenn). Megkapta, amit kért, és élt is a hatáskörével: gyakran szerezte meg Athén számára több sziget gabonatermését. Mondanom sem kell, hogy a város hőseként tisztelik. Prohaeresius az első perctől fogva gyanakodott rám, s bár nagy elme volt, kérdéseivel mégis elárulta, hogy Athénba érkezésem mögött holmi rejtélyes szándékot sejt. Ecsetelte Milánó és Róma ragyogó szépségét, Konstantinápoly életerős pezsgését, Antiochia elegáns romlottságát, Pergamen és Nikomédia magas színvonalú intellektuális légkörét, még Caesareáról is elismerően nyilatkozott... "az irodalom fővárosa", amint Gergely nevezi mindig, de ő nem humorosan. Az említett városok bármelyike – mondta Prohaeresius – többet nyújthatna nekem, mint Athén. Erre kertelés nélkül válaszoltam: azért jöttem ide, mert őt akartam megismerni. – És a csodaszép várost, nem? – szólt közbe Macrina. – És a csodaszép várost – ismételtem készségesen. Prohaeresius felállt. – Gyere velem a folyópartra, sétáljunk egyet – mondotta. – De csak kettesben. Elindultunk az Hisszosz mentén, s megálltunk szemben a Kallirrhoé- forrással. Ez voltaképpen természetes sziklasziget, amelyből forrás fakad, vizét szentnek tartják. Leültünk a parton, az augusztusi hőségben barnára aszalódott fűbe. Platánfák árnyékába húzódtunk a lemenő nap sugarai elől. Aranyos fény vett körül bennünket, nem mozdult a levegő. Mindenfelé diákokat láthattunk, olvastak, heverésztek, aludtak. A túlsó parton egy poros fasor fölött a Hümettosz nyúlt a magasba. Mámoros lelkesedéssel szemléltem a tájat. – Édes fiam – szólt hozzám Prohaeresius minden ceremónia nélkül, mint apa a fiához –, a tűz közelébe kerültél. Kezdetnek elég meghökkentő. Elnyújtóztam a sűrű, barna pázsiton, ő egyenes derékkal, keresztbe vetett lábbal ült mellettem, hátát a platán törzsének támasztva. Felnéztem rá, s elcsodálkoztam nyakának fiatalos teltségén és határozott állán, amely ugyancsak nem vallott korára. – Tűz? Miféle tűz? A nap vagy a föld tüzére gondolsz? Prohaeresius mosolygott. – Egyikre sem. Sőt nem is a pokol tüzére, ahogy a keresztények mondják. – És amelyben te is hiszel? – kérdeztem, mert nem voltam benne bizonyos, mennyire galileánus; még a mai napig sem tudom. Mindig kitérő választ adott. Nem tudom elképzelni, hogyan tartozhat közéjük a hellenizmus e ragyogó oktatója, de végül is – amint az istenek mindennap bizonyságát adják – semmi sem lehetetlen. – E kérdés megbeszélése még nem időszerű – felelte, s a gyors folyású, sekély vízre mutatott a lábunknál. – Egyébként látod, ez az a hely, ahol Platón és Phaidrosz beszélgetése lefolyt. Emlékezetes párbeszéd, itt ezen a parton. – Kövessük példájukat? – Majd valamikor talán. – Szünetet tartott, s én várakozva tekintettem rá, óment sejtve. – Te császár leszel, eljön a napja. Olyan természetes hangon mondta ezt az öreg, mintha egyszerű tényt közölne. – Nem akarok császár lenni, és kétlem, hogy az leszek. Ne felejtsd el, családunkból csak ketten vagyunk életben, Constantius meg én. A többiek után elmegyek én is. S ezért jöttem most ide, mert Athént még látni akartam. – Lehet, hogy így érzel. Én azonban... Nos, megvallom egy gyengémet, hiszek az orákulumokban. – Sokat sejtető szünetet tartott. S nekem ennyivel eleget mondott. Egyetlen szó még, és felségsértést követ el. Törvény tiltja orákulumot kérni a császár személyét illetően... Mellesleg szólva, kitűnő törvény, mert ugyan ki venné komolyan az uralkodó szavát, ha előre tudják halála napját vagy azt, hogy ki lesz utóda? Megvallom, megrendített az öreg őszinte beszéde, annak pedig, hogy megbízott bennem, módfelett megörültem. – Jövendölés ez? – kérdeztem. Éppoly vakmerő voltam, akár ő; szándékosan vállaltam a vétkességet abban a reményben, hogy ezt jószándékom bizonyítékának veszi. Prohaeresius bólintott. – Beteljesedésének napját és évét nem tudom, csak a puszta tényt. De tragikussá válik. – Az én számomra vagy a birodalomra? – Ezt nem tudja senki. Az orákulumok sosem egyértelműek. Ez már így van, nem is értem, miért bízunk bennük annyira – fűzte hozzá mosolyogva. – Mert az istenek álmok és látomások révén szólnak hozzánk. Ez a valóság. Homérosz és Platón egyaránt... – Lehetséges, hogy így van. Annyi bizonyos, hogy ez a hit régi keletű... Egész családodat személyesen ismertem. – Öreges, eres kezével a száraz füvet tépdeste. – Constansban gyengesége mellett sok jótulajdonság volt. Constantiushoz azonban nem ért fel. Nem úgy, mint te. – Ne mondj ilyet. – Én csak az észrevételeimet közlöm veled. – Hirtelen közelhajolt hozzám. – És van egy sejtelmem, Julianus. Az az érzésem, hogy vissza akarod állítani a régi istenek tiszteletét. A lélegzetem is elállt. – Túl sokat engedsz meg magadnak... Hangom azonban elcsuklott, hiába igyekeztem kijelentésemnek olyan kemény színezetet adni mely magát Constantiust is meggyőzte volna. Előbb-utóbb beletanul az ember a caesari magatartásba: hirtelen változtatunk hangunk színezetén, s ezzel alattvalóink emlékezetébe idézzük, hogy tetszésünk szerint pálcát és bárdot suhogtatunk felettük. – Igen, de úgy hiszem, igazat mondtam – felelt az öreg, – Bocsáss meg, nem helyénvaló ilyen hangon szólnom, hiszen a mesterem vagy. Az öreg a fejét rázta: – Nem így van. Te vagy, azaz hamarosan te leszel a mester, én csupán javadat akarom. S óva intelek, bármit állít is mestered, Maximus, győzött a kereszténység. – Ezt nem hiszem! – S most indulatosan és tapintatlanul azzal kezdtem érvelni, hogy a Római Birodalom népességének csak egy kis töredéke galileánus. – Miért nevezed őket galileánusoknak? – szólt közbe, megszakítva hangoskodó szóáradatomat. – Mert az az ember Galileából származott. Prohaeresius azonban keresztül látott rajtam. – Egyszerűen félsz ettől a szótól: keresztény! – mondta. – Mert ez azt sugallja, hogy aki annak vallja magát, egy igazi király és nagy úr követője. – Az elnevezés még nem dönti el a lényeget – válaszoltam kitérően. Pedig igaza volt. Az a szó valóban veszélyes számunkra. Tovább érveltem: a civilizált világ túlnyomó része nem hellénista, sem pedig galileánus, valójában ingadozik e kettő között. Sőt, a népesség túlnyomó része gyűlöli a galileánusokat, még pedig okkal. Túl sok ártatlan embert hajtottak vágóhídra értelmetlen hitviták következtében. Hogy mást ne említsek, ott van György, alexandriai püspök meggyilkolása, amely ékes bizonyítéka annak, hogy e hit könyörtelenül bánik el nemcsak ellenségeivel (akiket eretneknek bélyegez), hanem saját híveivel is. Prohaeresius megpróbált vitába szállni velem, de hiába ő az ékesszólás legnagyobb mestere a világon, nem hallgattam rá. De feltűnt nekem, hogy a galileánusok védelmében nem folyamodott mesterfogásaihoz. Ebből arra következtettem, hogy nem tartozik közéjük. Mint oly sokan, nyilván ő is a hellenizmus és az új halálkultusz küszöbén áll, de nem hiszem, hogy egyszerűen biztonsága érdekében alakoskodik, szerepet játszik. Meggyőződésem, hogy valóban kétségekkel küzd. A régi istenek látszólag cserbenhagytak bennünket, s magam is elfogadom azt a magyarázatot, hogy azért nem avatkoznak többé az emberek ügyeibe, mivel azokat végignézni is szörnyűség. Az ész azonban sosem hagyott bennünket cserben. S nem hagy cserben a filozófia sem. Homérosztól kezdve Platónig és Iamblikhoszig az igaz istenek változatlanul felismerhetők hatalmuk számtalan megnyilvánulásában: a sokféleség benne foglaltatik az Egyedülvalóban, s mindez az igazságból ered. Mint Plotinus írja: "A lélek természeténél fogva szereti Istent, s arra vágyik, hogy eggyé váljék vele." Mindaddig tagadhatatlanul van Isten, amíg az embernek lelke van. Ez teljesen nyilvánvaló. Azon vettem észre magam, hogy én szónokolok az ékesszólás mesterének, de nem tudtam fékezni magam. A tőlünk kissé távolabb szunyókáló diákok felültek, és csodálkozva bámultak rám. Nyilván bolondnak néztek, mert szavaimnak erőteljes kézmozdulatokkal igyekeztem nyomatékot adni, erre ma is hajlok, ha tűzbe jövök. Prohaeresius mindezt elnézéssel vette tudomásul. Végül csak annyit mondott: – Hidd, amit jónak látsz. – De te is azt hiszed. Abban hiszel te is, amiben én. Máskülönben nem taníthatnál így. – Én másképp látom, így van. Te pedig próbálj alkalmazkodni. Az az ügy már gyökeret eresztett. És Constantius révén a keresztények uralkodnak a világon. Harminc éve már pénz és hatalom az ő oldalukon áll. Ebből nem engednek egykönnyen. Elkéstél, Julianus. Persze, ha te kerültél volna Constantius helyébe, ha negyven esztendővel hamarabb jössz a világra, s akkor nézünk szembe ugyanezekkel a problémákkal, így szólnék hozzád: "Sújts le rájuk! Minden jogot vonj meg tőlük! Állítsd helyre az ősi templomokat!" Ma azonban másképp állunk. És te nem vagy Constantinus. Ma már övék a világ. Csak annyit remélhetünk, hogy sikerül kiterjeszteni rájuk a civilizációt. Ezért tanítok. És ezért nem lehetek a segítségedre. Ezzel vívta ki becsülésemet. Becsülöm ma is. Ha megéri e hadjáratom végét, ismét felkeresem, hogy beszélhessek vele. Mert mindnyájunkban él a vágy, hogy megtérítsünk másokat. Visszatértünk házába, mondhatnám, mint két összeesküvő. Most már eltéphetetlen kötelék fűzött egymáshoz bennünket, mert nemcsak igaz, hanem veszedelmes gondolatoknak is kifejezést adtunk. A félelem határozta meg és fűszerezte barátságunkat. Ismét együtt voltak a diákok a félhomályos átriumban, és mint mindenkor, ifjúi hévvel egyszerre beszélt valamennyi. Amint beléptünk, hirtelen elhallgattak. Nyilván miattam riadtak meg. Prohaeresius azonban arra kérte őket, fogadjanak maguk közé éppúgy, mint bármely diáktársukat. – Persze, ha kopott ruhát és szakállt visel is – mondta az öreg –, van közöttünk különbség. A diákok elnevették magukat. Én ki akartam jelentem, hogy azért Constantius családja is hasonlít (ha túlságosan nem is) más családokhoz, de Prohaeresius máris folytatta szavait: – Julianus igazi filozófus. Maga határozta el, hogy azzá lesz, amivé nekünk lennünk kell. Kijelentését tetszéssel fogadták. Csak másnap fogtam fel, hogy kijelentésében némi irónia bujkált. Macrina karon fogott és kijelentette: – Gyere, ismerkedj meg Priscusszal. Egész Athénban nem találkozhatsz hozzá fogható kellemetlen emberrel. Priscus támlátlan széken ült, diákok fogták körül. Zárkózott arcú, sovány ember, csaknem oly magas, mint Prohaeresius. Felállással köszöntött, s halkan mormogta: – Örvendek! Nagyon örültem, hogy személyesen megismerhettem a hírneves tanítót, akinek szellemes és különbözőképpen értelmezhető mondásai világszerte ismeretesek. S mert lehetetlenség kihozni sodrából, ő a tökéletes ellenlábasom, mivel én csip-csup dolgok miatt is könnyen tűzbe jövök. Az első perctől fogva barátságot kötöttünk. Most is mellettem van Perzsiában. – Próbáld csak meggyőzni őt valamiről, bármiről – mondta Macrina felém fordulva. Kezét Priscus csontos karjára tette, mintha egymásnak akarna ereszteni minket egy kis birkózásra. – Majd meglátod, hogy nem mégy vele semmire. Nagy mestere a kibúvóknak. Sohasem vitatkozik. Priscus lerázta karjáról Macrina karját, s kiült arcára az undornak az a kifejezése, amelyet azóta annyira megismertem (és talán félek is tőle, ha nekem szól). – Minek vitatkozni? Tudom, amit tudok. És mások amúgy is elég hamar megmondják nekem, amit ők tudnak, vagy legalábbis azt hiszik. Semmi szükség szembesítésre. – De azt el kell ismerned, hogy a vita során új gondolatok születnek – jegyeztem meg naivul, és válaszra unszoltam. – Hiszen Szókratész is érvelés és beszélgetés során vezetett el másokat a bölcsességhez. – E kettő nem teljesen ugyanaz. Magam is társalgással tanítok, illetve igyekszem tanítani. De a vita valóságos átok ebben a városban. Akik értenek a szóforgatáshoz, azok jó svádájukkal lehengerelnek náluk sokkal bölcsebb, de kevésbé sima nyelvű embereket. Manapság minden a stílus, a tartalom nem számít. A legtöbb szofista színész... sőt még rosszabb: ügyvéd. És sok fiatalember fizet, hogy hallhassa őket, éppúgy, mint az utcai énekeseket. – Priscus most engem támad! – mondta Prohaeresius, aki odalépett hozzánk. Mulatott a bizonyára sokszor ismétlődő vitán. – Ismered a véleményemet – jelentette ki szigorúan Priscus. – Te vagy a legrosszabb mind között, mert te vagy a legnagyszerűbb előadó. – Most hozzám fordult. – Ékesszólása miatt Athén valamennyi szofistája gyűlöli. – Kivéve téged – jegyezte meg Macrina. Priscus ügyet sem vetett rá. – Néhány évvel ezelőtt elvbarátai már túlzottnak találták a népszerűségét. Megvesztegették tehát a proconsult... – Vigyázat – szólt közbe Macrina –, ne beszéljünk megvesztegetett méltóságokról olyan valaki jelenlétében, akire mindenkinél magasabb méltóság vár. – Megvesztegették a proconsult – folytatta Priscus, mintha a lány nem is szólt volna –, hogy küldje számkivetésbe vetélytársukat. Megtörtént. Mikor azonban a proconsul nyugalomba vonult, és a helyébe egy fiatalember került, aki felháborodott a történteken, Prohaeresius ismét visszatérhetett. A szofisták azonban nem akartak napirendre térni a dolog felett. Továbbra is szervezkedtek a mester ellen. A proconsul úgy döntött, hogy tartsanak naggyűlést az egyetemen... – Nagybátyám tanácsára. Prohaeresius mosolyogva jegyezte meg: – Macrina nem tűri, hogy bármit is elhallgassunk előled. Valóban az én tanácsomra hívta össze. Azt akartam, hogy összegyűlve lássam valamennyi ellenségemet, csak azért... – Hogy elintézhesd őket – vágott közbe Macrina. – Hogy meggyőzzem őket – helyesbítette a nagybátyja... – Teljes vereségüket akartad látni – makacskodott Macrina. Priscus folytatta: – Nagy tömeg verődött össze az egyetem aulájában. A barátok izgatottan, az ellenfelek felajzva várták az eseményeket. Megérkezett a proconsul, a naggyűlés elnöke. Felszólította a jelenlevőket, adjanak fel vitakérdést Prohaeresiusnak. Bármilyen téma megfelel, ha a naggyűlés elfogadja. Sokáig nem akadt felszólaló. – Míg nagybátyám fel nem fedezte két legádázabb ellenségét a hátsó sorokban. Felszólította őket, hogy válasszanak témát számára. Azok meg akartak lépni, de a proconsul, mielőtt elosonhattak volna, testőreivel visszahozatta őket. Priscus valóban igazolta barátságtalan hírét, most fanyarul megjegyezte: – Ezek szerint a testőrök érdeme, hogy győzött az igaz ügy. Az öreg nagyot nevetett: – Tessék, a nyájas Priscus! Bár meglehet, hogy igazad van. Mégis inkább ellenfeleim gyenge ítélőképességének tulajdonítom a győzelmet, mert rendkívül szemérmetlen, de éppenséggel nem nagy horderejű kérdést tűztek ki számomra. – Mi gyönyörködtetőbb: a nő elölről vagy a nő hátulról? – kacarászta Macrina. – Prohaeresius elfogadta a kihívást – mesélte tovább Priscus. – Olyan tárgyilagos komolysággal taglalta a témát, hogy a közönség mélységes csendben hallgatta, mintha püthagoraszi filozófiáról lenne szó. – Ragaszkodott hozzá, hogy minden szavát törvényszéki gyorsírók rögzítsék – kottyantott közbe ismét Macrina, aki szemmel láthatóan büszke volt nagybátyja rettenthetetlenségére. – Ahhoz is ragaszkodott, hogy ne tapsolják meg. – Felejthetetlen beszéd volt – folytatta Priscus. – Prohaeresius először minden részletében ismertette a kitűzött tétel egyetemes sajátosságait. Aztán rátért az egyik oldal taglalására... a nő elölről. Ez körülbelül egy órát vett igénybe. Azután így szólt: "Most figyeljétek meg, vajon pontosan emlékszem-e valamennyi érvemre, amely eddig elhangzott." S akkor megismételte beszédét valamennyi kitételével, csakhogy ezúttal tökéletesen ellentétes értelemben foglalt állást... a nő hátulról. És hiába hangzott el a proconsul tilalma, tapstól visszhangzott az aula. A retorika fényes diadala volt ez. Korunkban ehhez foghatót nem jegyeztek fel. – És...? – tette fel a kérdést Prohaeresius, mert ismerte Priscust, tudta, hogy ezután nyilván ellene fordítja a kés élét. – És? Megsemmisítő csapást mértél ellenfeleidre. Addig megvetettek, azóta gyűlölnek – mondta Priscus, majd felém fordulva megjegyezte: – A következő évben csaknem sikerrel törtek az életére. Mai napig is folyvást mesterkednek ellene. – S mi következik ebből? – kérdezte Prohaeresius, mert nem látta tisztán, hogy Priscus mire akar kilyukadni. – Az, hogy az ellenállhatatlanul sikeres érvelés sem jelent semmit. Legfeljebb látványos. A beszéd mindig több bosszúságot vált ki, mint a hallgatás. Senkit sem győz meg az effajta vita. Nem is szólva arról, milyen irigységet vált ki az ilyen győzelem, még a legyőzött problémájával is szembe kell nézni. Ezt most csak filozófusokra vonatkoztatom. Aki alulmaradt a vitában, bármennyire az igazságért harcolt is meggyőződése szerint, mégis megszenvedi, hogy a nyilvánosság előtt nem lett igaza. Dühében aztán hajlik rá, hogy a filozófiát is meggyűlölje. Én pedig minden embert szeretnék megtartani a civilizáció táborában. – Helyesen beszéltél – dicsérte Prohaeresius. – De az is lehetséges – ingerkedett Macrina –, hogy azért térsz ki a vita elől, mivel nagyon keservesen tűrnéd, ha a nyilvánosság előtt esetleg kudarcot vallanál. Milyen hiú vagy te, Priscus l Egyszerűen azért nem állsz ki, mert attól félsz, hátha nem te győzöl, így hát egyikünk sem tudhatja, meddig terjed a bölcsességed. Hidd el, Julianus, a hallgatása miatt olyan legendás a híre. És ebben valóban ő a legnagyobb. Valahányszor Prohaeresius beszél, el is határolja magát; a szavak, maguk is korlátozottak lévén, mindent elhatárolnak, így hát Priscus bölcsebb mindenkinél: a hallgatás jelentősége felmérhetetlen. A hallgatás leple alatt egyaránt lehet minden vagy semmi. Egyes-egyedül Priscus mondhatná meg, hogy mit rejt a hallgatása. De mivel ő ezt sosem teszi meg, nagynak véljük őt. Macrina volt az egyetlen nő, akinél azt tapasztaltam, hogy meglepő módon képes csűrni-csavarni a beszédet. Az irónia sem általános női jellemvonás, csakhogy nem minden bokorban terem olyan nő sem, mint Macrina. Priscusnak azonban nem volt alkalma a lány szavaira válaszolni. Beszélgetésünket megszakította testőreim érkezése, akik a proconsul egyik tisztjének kíséretében toppantak be. Athénban ugyanis már elterjedt a híre, hogy Prohaeresius házában tartózkodom. Ismét őrizet alá kerültem. Priscus: Macrina bestia volt. Egyikünk sem állhatta, csak azért viseltük el társaságát, mert Prohaeresius unokahúga. Julianus beszámolója első találkozásunkról nem egészen pontos. Helyesebben, amire ő emlékszik, nem egyezik az én emlékemmel. Például azt mondja, érte jött a testőrsége, még mielőtt Macrinának válaszolhattam volna. Nem így volt. Feleltem neki, mégpedig rögtön. Kijelentettem, hogy hallgatásom mögött részvét rejlik azok iránt, akik szellemi téren alul maradnának, márpedig nem áll szándékomban bárkit megbántani, még őt sem. Válaszomat nevetés követte, s e pillanatban érkezett meg a testőrség. Feljegyzem első benyomásaimat Julianusról, mivel úgy vélem, történelmileg nem érdektelen. Szép termetű ifjú volt, széles mellkasú, ami náluk családi vonás, természeti adottságánál fogva izmos, mert akkoriban nem edzette magát. Bőbeszédű is volt. Gergely nem teljesen alaptalanul állítja, hogy Julianus megállás nélkül folyton beszélt. Való igaz, hogy többször figyelmeztettem: "Ha folyton te beszélsz, és senkit nem hagysz szóhoz jutni, honnan szeded akkor értesüléseidet?" Erre nagyot nevetett, és így válaszolt: "Én képes vagyok rá, hogy egyszerre beszéljek és figyeljek, ez az én művészetem!" Talán igaza volt. Mindig meglepett azzal, hányféle dolgot képes felfogni egyszerre. Csak ebből az emlékezésből értesülök a Prohaeresiusszal folytatott beszélgetéséről. Nem is sejtettem, hogy ennyi ravaszság és vakmerőség rejlett az öregben. Nagyon veszélyes dolog volt beismerni a császári család egy tagja előtt, hogy orákulumhoz folyamodott. De Prohaeresiusnak mindig ez volt a gyengéje. Sosem szerettem túlságosan az öreget. Mindig úgy éreztem, túlsúlyban van benne a demagógia a filozófiával szemben. És mindig túlságos komolysággal játszotta a nagy öreg szerepét. Bárhol, bármikor hajlandó volt szónoklatot kivágni, bármilyen témáról. Kultuszt űzött a nobilissimusokból, mint a püspökök a relikviákból. Szónoknak utolérhetetlen volt, az írásai azonban hemzsegtek a közhelyektől. Hadd szóljak azonban Macrináról, mivel itt Julianus nem őszinte, s ha elhallgatom, sosem tudod meg a valóságot. Viszonyuk városszerte szóbeszéd tárgya volt. Macrina ezt a kérdést is szokásos bohóckodásával kezelte, s a legbizalmasabb részleteket is hajlandó volt bárkivel megtárgyalni. Julianusról azt állította, hogy szerelmi viszonyban utolérhetetlen társ, márpedig ő – úgymond – e téren tekintélyes tapasztalatokkal rendelkezik. Holott valószínűleg szűz volt még, amikor összekerültek. Környezetében nemigen akadt férfi, aki annyi fáradságot vett volna, hogy megfossza szüzességétől. Athén híres arról, hogy sokat megenged a lányainak, mégis a férfiak nem szívesen fogadnak ágyukba fecsegő fehérnépet, különösen ha bőven akad olyan nő, aki tud vigyázni a nyelvére. Biztosan merem állítani, hogy Julianus volt Macrina első szeretője. Akkoriban furcsa kis história terjedt el róluk, bár ez semmiképp sem hiteles. Egyik szeretkezésüket kihallgatták. A párocska még az aktus közben is fecsegett. Macrina állítólag cáfolta a püthagoreánusokat, Julianus pedig a piatóni filozófia mellett állt ki. És mindezt az orgazmus hevében tárgyalták meg... Jól összetalálkoztak, mondhatom. Julianus ritkán említette előttem Macrina nevét. Zavarban volt, mert tudtam viszonyukról. Utoljára Perzsiában esett köztünk szó a lányról, amikor emlékezéseit írta. Afelől érdeklődött, mi lett belőle, kinek a felesége, szép-e még? Erre közöltem, hogy alakja valamelyest elnehezedett, egy alexandriai kereskedőhöz ment feleségül, Pireuszban laknak, és három gyermekük van. Azt már nem mondtam meg neki, hogy a legidősebb fiú tőle való. Hát ez az. A nagy port vert botrány. Néhány hónappal azután, hogy Julianus elhagyta Athént, Macrina szült. Terhessége alatt apja házában élt. Szabadszájúsága ellenére ebben a kérdésben meglepően hódolt a köznapi szokásoknak. Mindenáron férjet akart fogni magának, noha köztudomású volt, hogy Julianus fattyát hordozza, s ez bizonyos rangot adott neki. Szerencsére az alexandriai feleségül vette, s a gyermeket sajátjának ismerte el. Néha-néha találkoztam a fiúval növekedése különböző szakaszaiban. Ma már túl van a huszadik évén, és annyira emlékeztet apjára, hogy nehezemre esik találkozni vele. Noha mindenkor igyekszem távol tartani magamtól az érzelmeket, némely emlék mégis fájdalmas. Szerencsére a fiú mostanában Alexandriában él, ahol nevelőapja fióküzletét vezeti. Macrinától tudom, hogy a filozófia cseppet sem érdekli. Hivő keresztény. Nos, ő Constantinus házának utolsó sarja. Volt-e Julianusnak tudomása arról, hogy fia van? Úgy gondolom, nem tudta. Macrina esküszik rá, hogy sosem mondta meg neki, és azt hiszem, ebben igazat mond. Néhány évvel ezelőtt találkoztam Macrinával, azon a téren, amelyet az athéniak Római Agorának hívnak. Barátságosan köszöntöttük egymást, és leültünk a Vízóra-torony lépcsőjére. Fia felől érdeklődtem. – Gyönyörű fiú! Pontosan olyan, mint az apja, az isteni császár! – Macrina semmit sem vesztett fecsegő természetéből, csak régi, éles tréfálkozása kopott meg kissé. – De egy csöppet sem bántam meg. – Mit? A hasonlatosságot vagy azt, hogy Julianus fiának vagy az anyja? Nem válaszolt, csak szórakozottan az Agorát bámulta, amely mint mindig, hemzsegett az ügyvédektől és adószedőktől. Fekete szeme éppoly élénken csillogott, mint valaha, de álla kissé megtokásodott, és dús, rugalmas keble petyhüdt lett a kortól meg az anyaságtól. Hirtelen felém fordult: – Tudod-e, Priscus,hogy feleségül akart venni? Róma császárnéja válhatott volna belőlem. Még elgondolni is! Mit szóltál volna hozzá? Mit gondolsz, bele tudtam volna illeszkedni a pompába? Annyi bizonyos, nem lettem volna szokványos császári feleség. Ugyan hány olyan császárné volt, akit filozófusnak lehet nevezni? Mulatságos lett volna. Felékszerezve járkálhatnék, pedig utálom a csecsebecsét. Nézz csak rám! – Noha a férje dúsgazdag, Macrina nem viselt gyűrűt, melltűt, ékköves fésűt, sem fülbevalót, s a ruhája is egyszerű volt. – A császárnék kénytelenek külsejükben szerepükhöz illeszkedni. Nincs más választásuk. Én azonban, amilyen a jellemem, Messalinát választottam volna példaképül. – Te? Kielégíthetetlen vagy? – nevettem el magam. – Teljességgel! – hangjába egyszeriben visszatért a régi csípős él. Fekete szemében ismét humor csillogott. – Hűséges hitves vagyok, mivel elhíztam, és nem kellek senkinek. Azaz nem olyannak, akit én is kívánnék. De vonz a szépség. Szívesen lennék szajha. De csakis úgy, ha magam választhatom meg, akivel lefekszem. S ezért lettem volna szívesen császárné. Kedvelt alakja lennék a történelemnek: "Macrina, a Kielégíthetetlen!" Aki együtt lát bennünket ott a lépcsőn, azt gondolhatta volna: mily tiszteletre méltó pár! Egy öreg filozófus meg egy tiszteletre méltó matróna fennkölt beszélgetésbe mélyedve, nyilván a gabona árfolyamát vagy a püspök legutóbbi beszédét vitatják meg. Holott Macrina éppen a kéj himnuszát zengte. – S mint vélekedett volna erről Julianus? – vetettem közbe, nehogy elmélyedjen mohó étvágya részletes ecsetelésébe. Különös dolog, mennyire érdektelen számunkra olyanoknak a szexuális vágya, akik iránt semmi vonzalmat nem érzünk. – Nem tudom – felelte elgondolkodva. – Talán nem sokat törődött volna vele. De nem, nem, mégsem. Biztosan izgatta volna. Nem féltékenységből, mert azt hiszem, ilyesmi nincs benne. Egyszerűen utált minden kicsapongást. Én is így vagyok ezzel, de nem is volt alkalmam semmiféle kicsapongásra, legfeljebb a táplálkozásban – és megveregette a húsát –, és láthatod az eredményt. De még így is lehetnék Perzsia szépe, mert ott rajonganak a kövér nőkért. – Ezek után feltette a kérdést: – Mondd csak, beszélt rólam neked? Később, amikor együtt voltatok Párizsban? Tagadólag ráztam a fejemet. Magam sem tudom, miért hazudtam, ha ugyan az ellenszenv nem elég ok erre. – Nem, emlékezetem szerint. – Nem vettem rajta észre, hogy bántaná a dolog. Csodálattal kell adózni erős önzésének. – Mielőtt visszatért Milánóba, azzal búcsúzott tőlem, hogy feleségül vesz, ha életben marad. A pletykával ellentétben az az igazság, hogy nem is sejtette terhességemet. Nem mondtam meg neki. Azt azonban megmondtam, hogy a felesége akarok lenni; ha Constantiusnak egyéb tervei vannak vele (amint voltak is), azon nem lehet változtatni, beletörődöm. Nem mindennapi lány voltam én! – És azóta nem hallatott magáról? Macrina fejét rázta. – Soha egyetlen sort sem kaptam tőle. De nem sokkal azután, hogy császár lett, utasította az új görögországi proconsult, hogy keressen fel, s kérdezze meg tőlem, van-e valami kívánságom. Soha nem fogom elfelejteni a proconsul csodálkozó arcát, mikor meglátott. Egyetlen pillantás elég volt hozzá, hogy biztosra vegye: Julianus érdeklődése e kövér hölgy iránt semmiképp sem szerelemből fakad. Szegény, végképp nem értette a dolgot... Mit gondolsz, tud Julianus arról, hogy fiunk született? Mert ez nem maradt titok. Erre azt feleltem, hogy nem hiszem. És ez az igazság. Annyi bizonyos, én sohasem említettem Julianusnak, más pedig hogy is merte volna? – És Julianus feleségét ismerted? Bólintottam. – Galliában találkoztam vele. Jóval idősebb volt nála, és nagyon egyszerű. – Én is ezt hallottam róla. Egyébiránt sohasem voltam rá féltékeny. Julianus nem tehetett mást, kénytelen volt feleségül venni. És az asszony halála után csakugyan nem nősült meg többé? – Tudomásom szerint nem. – Különös ember! Az biztos, a keresztények szentté avatták volna, ha közülük való, és árva csontjaihoz talán éppen májbetegek zarándokolnának gyógyulás céljából. Nos, ma már mindegy, elmúlt. – Hátrafordult és a vízórára tekintett. – Mennem kell, késő van. Te mennyivel szoktad megvesztegetni az adókivetőt? – Effélékkel nálunk Hippia szokott törődni. – Asszonyok ehhez jobban értenek. Mi élvezzük a csip-csup dolgokat, ezért mondják ránk, hogy a szajkóhoz hasonlítunk. – Nehézkesen felállt, és a torony fehér márvány falának támasztotta a hátát. – Bizony, szívesen lettem volna császárné Rómában. – Kétlem. Régen halott lennél már. A keresztények megöltek volna. – Bánom is én! – Szembefordult velem, és a lenyugvó nap fényében úgy csillogott a szeme, mint a fekete obszidián. – Nem látod rajtam, te bölcs, vén Priscus, hogy húsz esztendeje nem volt az életemnek egyetlen olyan napja sem, amikor ne kívántam volna a halált? Macrina elment, s engem otthagyott a lépcsőn. Utána néztem, amint nehézkesen döcögött a tömeg között a magisztrátus épülete felé. Magam elé idéztem alakját, amilyennek húsz esztendővel ezelőtt láttam, s bevallom, annyira elszorult a szívem, hogy sírni szerettem volna. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy mindig fölöttébb kellemetlen nőszemélynek tartottam. Azóta nem beszélgettünk. Gyakran találkozunk az utcán, de csak éppen bólintunk egymásnak. VIII. JULIANUS AUGUSTUS Egy héttel Athénba érkezésem után találkoztam Görögország hierophantészával. Mivel éppenséggel nem volt tanácsos, hogy a proconsul tudomást szerezzen találkozásunkról, Hadrianus könyvtárát választottuk színhelyül, amely kevéssé látogatott épület, félúton a Római és a Görög Agora között. Dél volt, amikor a könyvtárba léptem. Egyenesen az északi olvasóterembe tartottam, s ezúttal is élveztem a jól ismert szagot, amelyet a dohos, ódon papiruszok árasztottak felém a magasba nyúló rekeszekből, ahol a tekercseket és kódexeket tárolják. A kazettás mennyezetű tágas terem (amelyért hálával tartozunk Antinoosz pártfogójának) teljesen üres volt. Itt várakoztam a hierophantész érkezésére rendkívül idegesen, hiszen a legnagyobb funkciót betöltő férfiúval fogok találkozni. Törvény tiltja, hogy leírjam a nevét. Annyit azonban elmondhatok, hogy az Eumolpidák nemzetségéből származik. A hagyomány szerint csak az Eumolpidák közül és még egy másik nemzetségből szabad hierophantészt választani. Ez a tisztség nemcsak annyit jelent, hogy aki betölti, Görögország főpapja, hanem ő az eleusziszi misztériumok értelmezője és a hagyományok őrzője is immár két évezrede, ha ugyan nem régebben, az emberiség kezdete óta. Mi, akiket beavattak a misztériumokba, nem szólhatunk arról, amit láttunk, vagy tudomásunkra hoztak. Pindarosz mondja: "Boldog az, ki úgy tér meg a föld alá, hogy láthatta e szertartásokat; mert tudja, miért van kezdet és vég Isten rendelése szerint." Szophoklész így szól a felavatottakról: "Háromszorosan boldog halandók, akik szertartások ismeretében térnek meg Hadészhez; mert csakis rájuk vár jó odalent, másokra szenvedés". Az idézetek nem pontosak, csak emlékezetből írtam le. (Figyelmeztetés az íródeáknak: nézzen utána, s javítsa ki, ha tévedtem.) Eleuszisz városa tizennégy mérföldnyire van Athéntól. Két évezred óta a misztérium-ünnepségek színhelye, mert ide tért vissza az alvilágból Perszephoné, miután elragadta őt Hadész, a halál istene, s királynőjévé tette. Mikor Perszephoné eltűnt, kilenc napon át étlen-szomjan kereste őt édesanyja, Demeter, a föld és a termékenység istenasszonya. (Elmondom e történetet, s a beavatottak nyomban felfedezik a benne rejlő misztériumot. Más azonban nem fogja fel az értelmét.) Demeter a tizedik napon Eleusziszba érkezett. A királyi pár fogadta, s a királyné egy korsó mentával ízesített árpalét nyújtott neki, amelyet egy hajtásra kiivott. Meglátta ezt a király legidősebb fia, s így kiáltott fel: "Mennyire mohón iszol!" Demeter ezért gyíkká változtatta a fiút. Később azonban megbánta cselekedetét, és kárpótlásul a legkisebb királyfit, Triptolemoszt csodálatos képességgel ruházta fel. Vetőmagot, faekét és kígyók által vont szekeret ajándékozott neki. Triptolemosz ezen bejárta a világot, s földművelésre tanította az embereket. Az istennő nemcsak azért cselekedte ezt vele, hogy jóvátegye, amit bátyja ellen vétett, hanem azért is, mert Triptolemosztól megtudhatta, mi történt a leányával, ugyanis Triptomelosz éppen kint volt a mezőn, mikor hirtelen megnyílt előtte a föld. Ugyanakkor a tenger felől szekér száguldott arrafelé, fekete paripák húzták, kocsisa maga Hadész volt, s karjában Perszephonét tartotta. A szekér vágtában haladt a hasadék felé, s amint behajtottak, bezárult mögöttük a föld. Hadész testvére Zeusznak, az istenek királyának, s az ő hallgatólagos beleegyezésével rabolta el a leányt. Demeter, mikor erről értesült, bosszút állt leányáért. Ráparancsolt a fákra, hogy ne hozzanak gyümölcsöt, s a földre, hogy ne hajtson virágot. Egyszeriben kopár lett a világ, s éheztek az emberek. Zeusz egyezséget ajánlott: ha Perszephoné még nem ízlelte meg a halottak étkét, visszatérhet anyjához. Csakhogy Perszephoné evett hét gránátalma-magot: ez elegendő volt ahhoz, hogy immár örökké az alvilágban kelljen maradnia. Zeusz hát újabb egyezséget hozott létre, amely szerint Perszephoné minden esztendőben hat hónapig Hadésznél marad, mint a Tartarosz királynéja, a másik hat hónapot pedig anyja mellett tölti a földön. Ezért van az, hogy az év hat hónapja hideg, és az esztendő másik hat hónapja meleg és termékeny. Demeter ajándékozta a fügefát Attikának, és ő tiltotta meg a babtermesztést. A misztériumok során eljátsszak a legendás történetet, de többet nem szólhatok erről. A szertartások eredete Kréta szigetére nyúlik vissza, némelyek szerint pedig Líbia a bölcsőjük. Lehetséges, hogy ezeken a helyeken is ismertek hasonló misztériumokat, de tény, hogy Eleuszisz az a hely, ahova Perszephoné visszatért az alvilágból. Magam is láttam azt a barlangot, melyből a föld színére emelkedett. Azok számára, akik felavatottak, mint én, a fenti néhány sorban összefoglalt történettel világosan elmondtam, mi történik a halál után. Számokban és jelképekben mindent feltártam, de avatatlan nem képes megfejtem a titkot. Csak annyit tud meg belőle, hogy szép régi történetet mondtam el az ősi istenekről. A hierophantész belépett az olvasóterembe. Alacsony, zömök ember, megjelenésében nincs semmi különösebben tiszteletet parancsoló vonás. Komolyan üdvözölt. Tiszta, erős hangján pontosan ugyanúgy ejtette a görög nyelv szavait, mint az ősök kétezer esztendővel ezelőtt, mert családjában nemzedékről nemzedékre száll e hagyomány. Valami borzongó áhítattal töltött el az a gondolat, hogy Homérosz is ugyanígy hallotta és beszélte az ősi nyelvet. – Bocsánat a késésért, dolgom volt. De ez a szentségek hónapja. Egy hét múlva kezdődnek a misztériumok – kezdte egyszerűen a beszélgetést. Közöltem vele: az a kívánságom, hogy a misztériumok valamennyi fokozatába bevezessen, azaz az alsó, középső és felső fokú misztériumok mindegyikét ismerni kívánom. Mégpedig a lehető leghamarabb. Tisztában vagyok vele, milyen nehéz lesz, de nincs sok időm. – Lehetséges – mondta –, de sokat kell tanulnod. Jó az emlékezőtehetséged? Azt feleltem, hogy Homérosz műveinek java részét ma is hibátlanul el tudnám recitálni. Csak azért kérdezte, mondta a hierophantész, mert a misztériumok kilenc napig tartanak, és előttük igen sok jelszót, himnuszt, imádságot kell megtanulni, amelyek nélkül a legmagasabb fokozatig senki sem juthat el. Megnyugtattam, hogy biztosan megtanulok egy hét alatt mindent, amire szükség lesz, mert általában jó a memóriám, és különösen jól működik akkor, ha ösztönzi valami. Őszintén beszéltem. Megmondtam, ha megérem, támogatni kívánom a hellenizmus harcát a galileánusokkal szemben. Nyersen válaszolt: – Ezzel elkéstél! (Mintha Prohaeresiust hallanám!) Bármit teszel is, nem változtathat azon, aminek be kell következnie. Nem ezt a választ vártam tőle. – Miért? Te tudod, mit hoz a jövő? – Hierophantész vagyok – válaszolt egyszerűen. – Mégpedig az utolsó Görögországban. Sok mindent tudok, tragikus dolgokat. Ezt nem akartam tudomásul venni. – Miért lennél te az utolsó? Hiszen hosszú évszázadokon át... – Julianus, mindez kezdettől fogva megíratott. A sorssal senki sem húzhat ujjat. Ha meghalok, utódom nem családom tagjai sorából kerül ki. Viselni fogja még utoljára a hierophantész címét, de ténylegesen nem lesz az, s akkor lerombolják majd Eleuszisz templomát... Miként szerte Görögországban minden templomot. Barbárok özönlik el az országot, felülkerekednek a keresztények, és sötétség borul az egész világra. – Mindörökre? – Ki felelhet érte? Ennyit közölt velem jeleivel az istennő, amit elmondtam, semmivel sem többet. Bennem vége szakad az igazak láncolatának. S a következő hierophantésszel a misztériumoknak is vége. – Nem tudom elhinni! – Ez semmin sem változtat. – De ha császár lennék... – Az sem változtatna semmin. – Értem, szóval nem leszek császár. Elmosolyodtam a finom célzásokon, mivel a tiltott próféciák területét kerülgettük. – Akár császár leszel, akár nem, Eleuszisz romokban hever, még mielőtt az évszázadunk véget ér. Vizsgálódva tekintettem rá. A nagy rácsos ablak alatt ültünk egymás mellett egy hosszú padon. Lábunk elé, a kövezett padlóra ferde árnyékokat vetett a beszűrődő fény. Bámulattal töltött el ez a dülledt szemű, kövér kis ember, aki a szörnyű bizonyosság tudatát hordozta magában, mégis tökéletesen nyugodt tudott maradni. Soha nem találkoztam hasonló önuralommal, még Constantiusnál sem. – Mégsem vagyok hajlandó elhinni – szólaltam meg nagy nehezen –, hogy nem változtathatunk semmin. Vállat vont. – Folytatjuk, amíg tehetjük, úgy, mint mindig is tettük – mondta ünnepélyesen a szemembe nézve: – Ne felejtsd el, a misztériumok igazságából semmit sem von le, ha szertartásokat nem tartanak többé. Legalább azok, akiket felavattak, boldogságban részesülnek az alvilágon. Sajnálhatjuk az utánunk következőket, de legyen, amint lennie kell. – Méltósággal felállt. Tömzsi kis testét feszesen kihúzta, mintha puha húsa hirtelen kőkeménnyé vált volna. – Magam vállalom a tanításodat. Erre mindennap több órát kell szánnod. Keress fel otthonomban még ma este. – Kissé meghajolt, és eltávozott. A következő hetek folyamán mindennap találkoztunk, de mégsem sikerült közelebbről megismernem a hierophantészt. Semmiről sem nyilatkozott, ami nem kapcsolódott szorosan a misztériumokhoz. Végül már nem is kezdeményeztem beszélgetést, tudomásul vettem: nem egyéb, csak kézzelfogható láncszem, amely a szent múlthoz kapcsol, de nem embertárs, akivel bizalmasan el lehet beszélgetni. Felesleges volna leírnom a felavatást megelőző ünnepségeket, ezzel csak közismert dolgokat ismételnék. Magukat a misztériumokat nem szabad leírnom, csak annyit említek, hogy abban az évben a szokásosnál jóval nagyobb tömeg vett részt az ünnepségeken, a galileánusok nem csekély bosszúságára. A fokozatokon kilenc nap alatt lehet átesni. Az első nap már a hőség miatt is nagyon idegesítő volt. Elhangzik a proklamáció, és az Eleusziszban őrzött szent tárgyakat piros szalagokkal átkötött nagy agyagedényben az Akropolisz lábánál épült kis templomba, az Eleuszinionba viszik át. Itt különböző értékes emlékek vannak, köztük egy teljes leltár az Alkibiadész személyi tulajdonát képező tárgyakról. Ezeket akkor kobozták el tőle, mikor részegen csúfot űzött a misztériumokból, s az utcasarkon utánozta a hierophantész szent ceremóniáit. A szent tárgyakat tartalmazó agyagedényeket ünnepélyes menetben viszik vissza Eleusziszba az ötödik napon. A második napon megfürödtünk a tengerben, s mindenki megfürösztötte az áldozat céljára vásárolt disznót is. Én a Phaléroni-öblöt választottam e célra, és csaknem elvesztettem a hat drakhmáért vásárolt disznómat. Elképesztő látvány a sok ezer fürdőző ugyanannyi visító disznóval. A harmadik nap a hosszú éjszakával együtt az áldozatok napja. A negyedik, Aszklépiosznak szentelt napot mindenki otthonában tölti. Az ötödik napon indul az ünnepi menet a Dipülon kaputól Eleusziszba. Gyönyörűséges látvány volt. Iakhosz istennek, Demeter fiának képmását viszik a menet élén kis kocsin. Az ünnepségeknek ez a szakasza Iakhosz tiszteletének van szentelve. Bár voltaképpen mindenkinek gyalogosan kellene megtennie az utat Eleusziszig, a gazdagok hordszéken vitetik magukat. Én gyalog mentem. Testőreim siránkoztak, de én lelkesen kitartottam. Fejemet mirtusz övezte, s nemcsak a gyapjúval átkötött szentelt ágakat vittem, hanem vállamra vetve egy boton batyuba kötve egy új öltözéket is, amint a hagyomány előírta. Macrina is velem jött. Borús nap volt, így hát könnyebb volt megtenni az utat, mint máskor ebben az időszakban. A menetben mintegy ezren vettünk részt, leszámítva a bámészkodókat, akik között szép számmal akadt galileánus is. Ezek dühös szitkokat szórtak ránk, istenteleneknek neveztek bennünket. Amikor kiértünk Athénból, Macrina az országút közelében álló házcsoportra mutatott. – Látod, ez Görögország leghíresebb bordélynegyede. – Szokása szerint élvezettel beszélt erről a témáról. – Aphrodité szentélye. Nyilván a világ minden tájáról felkeresik a "szentélyt", s bizonyos árért élvezhetik a "papnők" kegyeit. Állításuk szerint a vallást szolgálják. Pedig nem más ez, mint tömeges prostitúció. Ezt a dolgot magam is mélységesen elítélem. A szentélyen túl egy régi híd van. Itt kezdődik a próbatétel. A híd karfáján csuklyával eltakart arcú férfiak ülnek. Hagyományos feladatuk jelentős személyeknek fejére olvasni hibáikat, megtörni büszkeségüket. Vigaszul felhoztam magamban, hogy Hadrianus és Marcus Aurelius is áthaladt ugyanezen a hídon, s részük volt ugyanebben az élményben. Én is túlélem a megszégyenítést, ha ők elbírták. – Nem lesz nagyon keserves – igyekezett lelket önteni belém Macrina. – Constantiustól ők is félnek. Nekem azonban eszembe jutott, hogy Hadrianus gúny tárgya volt Antinooszhoz fűződő szerelme miatt, holott ő uralkodó volt, én meg csak a császár unokaöccse vagyok. Kivert a veríték, mire a hídhoz érkeztünk. Minden szem felém fordult. A csuklyások, lehettek vagy harmincan, éppen végeztek egy ottani városatya gyötrésével. Rajtam volt a sor. Macrina erősen szorította a karomat. Szemlesütve, dobogó szívvel, lassan haladtam át a hídon, szörnyű becsmérlések, csúfolódások közepette. Eleinte igyekeztem oda sem figyelni, de meggondoltam, hogy e megalázkodás a misztériumok egyik fontos láncszeme: levetkőzni a büszkeséget, így hát figyeltem a vádakra. Legfőképpen a hamisságot meg a színlelést vetették szememre. Azt is hallottam, hogy nem vagyok igazi tudós, tettetés, nagyképűség, amit csinálok. A szakállamat is kigúnyolták: olyan vagyok, mint egy kecske. Fejemhez vágták, hogy gyávaságból nem teljesítek katonai szolgálatot (ez váratlanul ért). Meg hogy gyűlölöm a galileánusokat. Ettől, őszintén szólva, ideges lettem, de szerencsére csak egyszer hangzott el. Elvégre – gondoltam – gyötrőim az igaz hitet követik, s nem róják fel bűnömül, hogy nem szívelem a galileánusokat. A híd túlsó végére érve megpróbáltatásomnak is vége szakadt. Megtisztultnak éreztem magam, és megkönnyebbültem (mert még a legrosszabb sem olyan keserves, mint amennyire tartunk tőle). Most már bátran haladtam Eleuszisz felé, oldalamon a zsörtölődő Macrinával. Megvallom, majdnem olyan élesen csipkelődött a rovásomra, mint a híd karfáján ülő csuklyások. De amint közeledtem a misztériumokhoz, lelkem egyre jobban eltelt várakozással, s nem törődtem ezenkívül semmivel. Éjszaka lett, mire Eleusziszba érkeztünk. Kisváros ez a Szarónikosz- öböl partján, ahonnan szép kilátás nyílik Szalamisz szigetére. Mint csaknem minden helységben, amelynek fő jövedelemforrása az idegenforgalom, Eleusziszban is se szeri, se száma a fogadóknak, vendéglőknek; utcáin hemzsegnek az árusok, akik a szent tárgyak másolatait elképesztő áron próbálják az idegenekre sózni. Szinte csoda, hogy e szent helyek nimbusza nem csorbul, noha annyira ellepik olyanok, akiknek legfőbb megélhetési forrása az idegenek rászedése. Úgy hallom, Delphoi még Eleuszisznál is rosszabb: Jeruzsálem pedig, amely a galileánusok szent helye, állítólag e tekintetben a legnyomasztóbb a világon. Fáklyafény világította be a város minden utcáját, valóságos nappali fénnyel. Fogadósok invitáltak bennünket befelé, és szinte minden utcasarkon ajánlgatták a jó falatozó helyeket. Kéjelgésre is csábítottak, ami a helybeliek eltévelyedésére vall, hiszen ők tudják legjobban, hogy az eleusziszi zarándoklat három napján böjt és önmegtartóztatás kötelező; azonkívül sem halottat, sem olyan nő testét nem szabad megérinteni, aki éppen gyermeket hozott a világra; az első teljes böjti nap után is tilos tojást meg babot enni. Macrinával tovább haladtunk a misztériumok színhelye felé. Homérosz is leírta az Akropolisz lábánál épült ősi templomot, amely igen hasonlatos a jelenlegihez, a Telesztérionhoz. Ezen az éjszakán a nagy misztériumok tiszteletére minden fényárban úszott. Az elkerített szent terület bejárata még az athéni Dipülon kapunál is lenyűgözőbb. Beléptünk, s a kötéllel határolt ösvényen áthaladva arra a helyre érkeztünk, ahol őrök meg papok ruházatunk s bizonyos egyéb jelek alapján meggyőződtek arról, hogy nem vagyunk illetéktelen személyek. A kapu elhelyezése elmés, mert aki kívülről betekint, nem láthat egyebet, mint a szent út néhány lépésnyi szakaszát; a kíváncsiskodó tekintetek elől a Plutonion templom csupasz magas fala elfedi a Telesztériont. A templomot ama hasadék fölé emelték, amelyen át Perszephoné visszatért Hadész birodalmából a föld felszínére. A fáklyafüsttől égő szemmel haladtunk Macrinával tovább a szent úton első pihenőnkig, a Kallikhorosz forráskútig. Elfogott az áhítat, mert már Homérosz is leírta, ősidők óta állt itt. Megvolt már akkor is, mikor még az istenek itt jártak a földön, s Eleuszisz asszonyai Demeter tiszteletére táncot jártak. A főteraszról néhány lépcső vezet le a kút szájáig, amely pompás márvánnyal van körülvéve. Közelében nagy medence áll, tele szentelt vízzel. Meghatottságomban csaknem elfelejtettem a papnőnek átadni a megtekintésért járó díjat: egy drakhmát. Innen a Plutonionhoz mentünk, mely az Akropolisz sziklás üregében épült. Szilfából faragott kapuja zárva maradt előttünk, de a természetes sziklából kivésett külső oltár fényesen ki volt világítva. Végül elérkeztünk a Telesztérionnal szemben hosszan elnyúló Philónhoz. E kék padozatú remek oszlopcsarnokon túl szemünk elé tárult a föld legszentebb épületének homlokzata. A templom maga az Akropolisznak támaszkodik, s az képezi negyedik falát. Vannak a világon ennél nagyobb és pompásabb templomok, de egy sincs olyan, mely úgy árasztaná magából az áhítatot, mint a Telesztérion. Szent hely ez, szinte az első naptól fogva, mióta ember él a földön, mióta létrejött az a csodálatos, rég elveszett világ, mikor még közöttünk jártak-keltek az istenek, mert minden egyszerű volt a földön, és jók voltak az emberek. Mivel még a felavatáson nem estünk át, nem juthattunk be a Telesztérionba. Ide érvén két pap csatlakozott hozzánk, s elkísértek egy házhoz, amely már ezer év óta az Eumolpidák lakhelye volt. Itt kellett töltenünk az éjszakát. A hierophantész elé azonban nem kerültünk, mert ő böjtöléssel és elmélkedéssel töltötte ezt a szentséges éjszakát. Mi ketten Macrinával hasonlóképpen fennmaradtunk virradatig. – Avattasd be te is magadat a misztériumokba – unszoltam, mint már azelőtt is több ízben. A lány azonban konok maradt. – Hogy is tehetném? Hisz se ide, se oda nem tartozom. A keresztényeket nem szeretem, mert könyörtelenek. De a misztériumok sem vonzanak, mivel nem hiszem, hogy halálunk után bármi is segít rajtunk, akár folytatódik létünk valamiképpen, akár nem. Tulajdonképpen nem számít, mi lesz velünk, mert ez meghaladja cselekvésünk határát, és itt már nem alkudhatunk az istenekkel. Gondold meg, a keresztények egyetlen istenben hisznek... – De három személyben! – Helyes, de a te istened ezer darabra oszlik. Annyi bizonyos, ha mégis a kereszténységnek van igaza, akkor mindez – és Macrina most a Telesztérion felé intett – téves, és te sosem jutsz el a vélt Elisiumodba, hanem a keresztény pokolba kerülsz. – Csakhogy a galileánusoknak nincs igazuk. – És ennek ki a megmondhatója? – Homérosz. És az igaz hit sok évezrede. El kell-e azt hinnünk, hogy mindaddig nem volt isten, amíg meg nem jelent közöttünk az az izgága ács háromszáz évvel ezelőtt? Elképzelhető-e, hogy istentelenségben telt el az emberiség életének túlnyomó része? – Ezt inkább "az ikrekkel" vitasd meg – mondta Macrina, de amiről ezek után beszélgettünk, azt már nem jegyzem fel. A következő három nap minden képzeletet felülmúlt. Bevezettek a misztériumokba, beleértve a végső, legfőbb szentséget. Szemtanúja voltam annak, ami lejátszódott, ami megmutatkozott, és ami kimondatott. Láttam Demeter passióját, Perszephoné alászállását az alvilágba, az ember megajándékozását a vetőmaggal. Láttam a világot olyannak, amilyen ma, s láttam az eljövendő világot is. A Telesztérionban elvesztettem halálfélelmemet, amikor káprázatos fény közepette megláthattam a szent tárgyakat. Megismertem az igazságot. Többet erről nem írhatok, tilos elárulni bármit, amit az ember lát vagy hall a Telesztérionban eltöltött két éjszaka folyamán. Egy általános megjegyzés erejéig azonban mégis vitába szállok Arisztotelésszel, aki a következőket írta: "A felavatottak nem annyira tanulnak, mint inkább bizonyos érzelmi élményeken esnek át, míg a kellő lelkiállapotot el nem érik." Mindenekelőtt azt az állítást kell kétségbe vonni, hogy egy új érzelem nem olyan dolog, amit meg kell tanítani. Véleményem szerint igenis meg kell tanulni. Eddig még nem találkoztam olyannal, akit felavattak Eleusziszban, s nem szerzett volna új ismereteket nemcsak a mostani életünkről, hanem az utána következőről is. Oly logikusan tárul elénk e tudás ama két éjszaka folyamán, hogy csak csodálkozik az ember, amiért mindezt eddig is nem értette... S mindez bebizonyította nekem, hogy igaz, amit láttunk, hallottunk, amit megnyilatkoztattak előttünk. Részecskéi vagyunk egy végtelen körnek, az élet ragyogó spirálisának, amely pusztul és újra éled a haláltól az újjászületésig, és... de úgy látom, ismét sokat beszélek. Priscus: Valóban sokat beszél. De ez a vonzó benne, kivéve, ha túl hosszúra nyúlik, és unalmassá válik. Tudom, téged is felavattak Eleusziszban, és nyilván sok mindenben osztod Julianus elragadtatott érzelmeit. Én nem. Lehetséges, ha magam is átestem volna azon az ostoba felavatáson, talán én is részese lennék a "kinyilatkoztatásnak". De azért kétlem. Akadnak olyan faragatlan természetű emberek, akik képtelenek felfogni a misztériumokat. Én is ezek közé tartozom. Manapság persze, már némi szabadsággal írhatunk e misztériumokról, mivel amúgy is végük közeleg. A császár minden valószínűség szerint bezáratja a Telesztériont, mihelyt politikailag alkalmasnak ítéli erre a pillanatot. A püspökök természetesen alig várják, hogy leromboltassák Eleusziszt; az én számomra ez az egyedüli érv, amely fenntartása mellett szól. Engem a misztériumok teljesen hidegen hagynak, mivel az efféléket homályosaknak s valóra nem váló reményeket keltőknek érzem. Személy szerint én semmi nem kívánok lenni sem egy évvel, sem egy perccel azután, ha majd véget ér e hosszú életem. (Valójában persze nem tartom hosszúnak, sőt éppen ellenkezőleg!) Mégis azt gyanítom, ez a "semmi" az én végzetem. Ha mégis másképp lesz, mit tehetek ellene? Ha azt hinném, amit szegény Julianus –, hogy tudniillik kilencnapos ceremónia után a kiválasztottak sorába került, tizenöt drakhmáért, nem számítva a külön kiadásokat –, azt jelentené, hogy beleesnék ugyanabba az ostobaságba, amit a keresztények rovására írunk, fanatikus elkülönüléssel és hülye babonasággal vádolván őket. Nem is sejtettem, hogy Macrina ennyire értelmes volt, míg el nem olvastam Julianus beszámolóját eleusziszi beszélgetésükről. Jó felesége lehetett volna. Mindig feltételeztem róla, hogy asszonyi szokás szerint éppen azt mondta neki, amit hallani akart. A maga módja szerint nem mindennapi nő volt, csak nem az én ízlésem szerint. Julianus athéni tartózkodásának további része jelentős események nélkül folyt le. Személy szerint igen népszerű volt. A szofisták versenyeztek kegyeiért. Sajátságos, hogy még olyanok is, akik állítólag a filozófiának és a szellem ápolásának szentelik életüket, mennyire behódolnak a hatalomnak, színleg megvetik a hatalmasokat, de valójában nagyon is vonzódnak a kormányrúd mellett ülőkhöz. S ha a hatalmon levő személy barátságos és a filozófiát is kedveli, mint Julianus, annál tisztességtelenebb dolog behálózására törekedni. Libanius: Ez aztán jellemző Priscusra! Alig képes leplezni irigységét és bosszúságát, amiért volt némi befolyásom Julianusra. Érdeklődésem azonban Julianus iránt éppenséggel nem önzésből fakadt. Ki vádolhat engem önzéssel? Mikor letettem a praetori praefectus rangját, kijelentettem, hogy tökéletesen beérem a szofista címével. Ezt a gesztusomat nemcsak itt Antiochiában nem felejtették el, de nagyra értékelik mindenütt, ahol becsben tartják a filozófiát. Mi, akik másokat vezetni kívánunk a bölcsesség útján, válasszal tartozunk minden kétkedő léleknek, akár császári sarj, akár koldus. Némelykor, mint Maximus esetében, Julianus rossz ítélőképességről tett tanúságot, de általában korunk legnagyobb elméivel tartott kapcsolatot. Priscus megjegyzéseit Eleusziszra vonatkozóan nemcsak ízléstelennek, de istentagadónak is tartom. Cicero, kit aligha nevezhetünk babonásnak, azt írta: ha elpusztulna mindaz, amit Athén adott a világnak, és csak a misztériumok maradnának fenn, ez egyedül elégséges lenne, hogy az emberiséget Athén örökös adósává tegye. Priscus, amint öregszik, egyre inkább hátrányára változik. Az irigység bomlasztó hatású. Egyébként sem volt igazi filozófus soha. Keserű megjegyzéseit olvasva már-már szánakozom rajta. Priscus: Mindenesetre, amikor Julianus áhítattal tekintett fel arra a búzakévére, amelyet a szertartás legünnepélyesebb pillanatában mutatnak fel a gyülekezet előtt... Libanius: Micsoda blaszfémia! Ezekről a dolgokról tilos beszélni. Megszenvedi még ezt Priscus a túlvilágon, az pedig, aki elárulta neki legszentebb titkunkat, az idők végezetéig trágya közé merül. Felháborító! Priscus:. .. átszellemült, s elhitte, hogy amint a gabona szára elhal, majd újra születik, ugyanígy történik velünk is. De helytálló ez az analógia? Véleményem szerint nem. Mindenekelőtt nem ugyanaz a gabona sarjad ki újra a magból. Az már új gabona, s ebből az következne, hogy halhatatlanságunk tulajdonképpen az ágyékunkban van. Márpedig a magunkból új ember jön létre, nem mi születünk újra. A fiú nem az apa. Az apát elteszik a föld alá, és azzal vége. A fia már más ember, aki egy napon ismét embert csinál, és így megy ez tovább, talán az örökkévalóságig – de a halállal az egyén tudatosságának vége szakad. Libanius: Undorító ez a Priscus! Rosszabb, mint egy keresztény. Homérosz hivő volt. És Homérosz tévedett talán? Dehogyis. Priscus: Julianus Athénban semmi olyat nem cselekedett, amivel sértette volna a keresztényeket, bár mindenki tudta róla, hogy a filozófia vonzza. De tapintatosan járt el. És legalább egyszer misén is megjelent. A hierophantész kedvelte Julianust, bár tudta, hogy pusztulásra van ítélve, legalábbis így nyilatkozott nekem évek múltán. A hierophantész érdekes ember volt, de hiszen te is ismerted, az ő főpapsága idején vezettek be téged a misztériumokba. Világosan látta, hogy régi világunknak vége. Némelykor az volt az érzésem, örömét leli abban, hogy utolsó tagja egy láncolatnak, amely kétezer évre nyúlik vissza. Különösek az emberek. Úgy gondolják: ha már első nem lehettem, nem bánom, ha én leszek az utolsó. JULIANUS AUGUSTUS Az athéni gyönyörűséges napoknak hirtelen vége szakadt, amikor egy császári futár parancsot hozott, hogy jelentkezzem Milánóban Constantiusnál. Indokolás semmi. Feltételeztem, hogy ki akarnak végeztetni. Pontosan ilyen üzenetet kapott Gallus is. Ma már bevallhatom, volt egy gyenge pillanatom. Magányosan járkáltam az Agorán, és a szökés járt a fejemben. Tűnjek el az athéni sikátorokban? Vegyek fel más nevet? Borotváljam simára a fejemet? Vagy válasszam az új cinikusok útját, menjek Pergamonba vagy Nikomédiába, vegyüljek el a diákok között, lapuljak, amíg megfeledkeznek rólam, s azt hiszik, hogy meghaltam, hogy nincs már mit tartani tőlem? Hirtelen feltekintettem Athéné akropoliszi szobrára, és imára tártam karjaimat a járókelők csodálkozására (mert ez a Pantainosz-könyvtár előtti forgalmas helyen történt). Imádkoztam az istennőhöz, engedje meg nekem, hogy a városban maradhassak, mert inkább választanám a halált itt e percben, semhogy távozásra kényszerüljek. De az istennőtől nem kaptam választ. Csüggedten eresztettem le karjaimat. Éppen ebben a pillanatban Gergely lépett ki a könyvtárból, és farkasvigyorával közeledett felém. – Hát elhagysz bennünket – mondta. Lám, már ő is tudja. Athénban mindent gyorsan megtudnak az emberek. Csak annyit válaszoltam neki, hogy nem szívesen megyek, de a császár akaratával szemben senki sem tehet semmit. – Visszatérsz majd – biztatott bizalmasan belém karolva. – Remélem. – De akkor már te leszel a Caesar, diadém ékesíti a fejedet, és testőrök meg udvaroncok hada vesz körül. Érdekes lesz majd megfigyelni, miként változik meg a mi Julianustmk, ha isteni magasságba kerül fölénk. – Én mindig megmaradok annak, ami vagyok – ígértem, noha biztos voltam benne, hogy a halál vár rám. – Jussanak eszedbe régi barátaid majd magas polcodon is. Ebben a pillanatban Gergely öve alól leesett a földre az odadugott tekercs. Pirulva vette fel. – Különleges engedélyt kaptam – mentegetődzött dadogva. – Nekem szabad kivinnem könyveket, bizonyos megengedett műveket... Jót nevettem zavarán. Nagyon jól tudta, tisztában vagyok én azzal, hogy a Pantainosz-könyvtár soha senkinek nem ad ilyen engedélyt. Megnyugtattam, hogy nem szólok a dologról senkinek. * A proconsul udvariasan bánt velem. Jó ember volt, de félt. Nyomban leolvastam arcáról, nem tudja, mi vár rám: kivégzés vagy trón. Keserves dilemma. Ha barátságosnak mutatkozik, később rásüthetik az összeesküvés vádját, ha nyers hangot használ, uralkodói magaslatra került áldozata bosszúját hívhatja ki maga ellen. A proconsul a bölcs középutat választotta: pontosan és szabályszerűen teljesítette feladatát, és megszervezte indulásomat másnap reggelre. Athénban töltött utolsó estém oly fájdalmas volt, hogy le sem írom. Macrinával töltöttem. Megfogadtam neki, hogy visszatérek, mihelyt lehet. Másnap hajnalban elhagytam a várost. Úgy elszorult a szívem, hogy nem voltam képes még egy búcsúpillantást vetni Athéné magasan tündöklő templomára, sem a Hümettosz lilás színű körvonalaira. A felkelő napra szegezve szememet, szomorúan indultam el a Pireusz kikötő felé, ahol hajóra kellett szállnom. IX. JULIANUS AUGUSTUS Október közepén érkeztem meg Milánóba. Száraz volt az idő, s a tiszta levegőben világosan rajzolódott ki szemem elé az Alpok kék vonulata, amely elválasztja a barbarizmust a civilizációtól, a mi napfényes világunkat ama borongós, sűrű, zöld erdőktől, melyeknek mélyén Róma feltartóztathatatlan végzete rejlik. A városkapu előtt Gonstantius egyik eunuchja várt bennünket. Elképesztő figura, dupla tokával, kényszeredett derűvel, őrségem parancsnokának átnyújtotta a császár levelét. Mikor ezt megláttam, elkezdtem magamban mondogatni azokat a jelszavakat, amelyekkel beköszöntök majd a halottak birodalmába. De egyelőre még nem indítottak el ezen az úton. A külváros egyik házába kísértek, s ott fogva tartottak. Mert helyzetemre csakis ez a kifejezés illik: fogság. Állandó őrizet alatt állottam. A nap folyamán megengedték ugyan, hogy az átriumban járkáljak, de éjszakára rám zárták a hálófülkém ajtaját. Látogatót nem fogadhattam (igaz, Milánóban úgysem akadt senki, akivel találkozni szerettem volna, vagy aki engem akart volna látni, az egy Eusebia császárnőt kivéve). Házam ellátására mindössze két fiút és két felnőtt embert engedélyeztek. A személyzet többi tagját a császári palotába rendelték. Nem volt senki, akivel szót váltottam volna, s ezt viseltem el legnehezebben. Már annak is örültem volna, ha legalább egy eunuchhal társaloghatnék. Miért részesítettek ilyen bánásmódban? Azóta sikerült magamban megtalálni az összefüggéseket. Athéni tartózkodásom idején egy Silvanus nevű hadvezért Galliában Augustusszá kiáltottak ki. Meggyőződésem szerint ártatlanul került ebbe a helyzetbe, nem is kívánta a császári bíbort, csak az udvari eunuchok gaz mesterkedése taszította a pártütés útjára. Constantius azért tartóztatott le engem, mert tartott tőle, hogy a galliai események nyomán felkelést szítok ellene Attikában. Mire azonban Milánóba érkeztem, Silvanust utolérte a halál Colonia Agrippinában. Ismét megmutatkozott, hogy polgárháborúban mindig Constantius oldalán áll a szerencse. Silvanus halála azonban még nem oldotta meg Julianus problémáját. Míg engem zár alatt tartottak a külvárosi villában, ismét kitört a régi vita: Eusebius kivégzésemet követelte, Eusebia ellenállt. Constantius pedig nem foglalt állást. Több levelet fogalmaztam meg Eusebiának, könyörögve, járjon közbe a császárnál, hogy visszatérhessek Athénba. Végül mégis úgy döntöttem, hogy nem küldök semmiféle üzenetet, mivel könnyen felkelthetném Constantius gyanúját. Hogy mást ne mondjak, ha csak annyi kerül tudomására, hogy felesége és trónjának várományosa összeköttetésben áll egymással, minden bizonnyal mindkettőnk ellen fordult volna. Bölcsen cselekedtem. Fogságom tizenharmadik napjának hajnalán végleges fordulat következett be életemben. Az riasztott fel álmomból, hogy egy rabszolga dörömböl szobám ajtaján: – Kelj fel, uram! Ébredj, sürgős üzenet érkezett az Augustustól. Kiugrottam az ágyból, ahol teljesen felöltözve aludtam. Közöltem a rabszolgával, hogy nem áll módomban fogadni a császár hírnökét, míg ki nem nyitja valaki a rám zárt ajtót. Az ajtó kitárult, örségem parancsnokának arcán nyájas mosolygás ragyogott. Ebből már tudtam, hogy az isteni akarat megkezdte munkáját. Mégiscsak életben maradok. – Hírnök érkezett, uram. A császár még ma este fogad téged. Csak az átriumba kellett lépnem, s máris kóstolót kaptam belőle, milyen az, ha az ember kegyben áll. A ház megtelt ismeretlen emberekkel. Cifra selyembe öltözött, hájas eunuchok, különböző rendű-rangú hivatalos személyek, sarukészítők, borbélyok, daliás ifjú katonatisztek nyüzsögtek – arccal a felkelő nap, felemelkedésük új forrása felé. Mindez úgy meglepett, hogy szinte beleszédültem. A császár hírnöke Arintheus volt, aki ma az én szolgálatomban áll Perzsiában. Kivételes férfiszépség, katonái rajonganak érte, s azzal a lelkes ragaszkodással veszik körül, amit a daliásan szép megjelenésű parancsnok kelt a csapatokban. Haja gesztenyebarna, szeme kék, termete erős, izmos, karcsú. Műveltsége úgyszólván semmi, de a hadviselésben bátor és ravasz. Egyetlen káros szenvedélye: kicsapongó szerelmi viszonyai fiatal fiúkkal, amit én nem tartok hadvezérhez illőnek. Katonái azonban egyáltalán nem veszik rossz néven ezt a szenvedélyt, mivel a lovasságnál szolgál, ahol valósággal hagyomány a pederasztia. Megvallom, mikor Arintheus ragyogó kék szemével, pirospozsgás mosolygó arcával közeledett felém, csaknem azt hittem egy pillanatra, maga Hermész hozza számomra az üdvöt az Olümposzról, hogy megszabadítsa méltatlan fiát. Arintheus szabályosan tisztelgett, azután felolvasta az audienciára szólító levelet. Miután a felolvasással végzett (nem ment neki könnyen, mert sosem szeretett olvasni), félretette a levelet, elővette legnyájasabb mosolyát, s így szólt hozzám: – Ne feledkezz meg rólam, ha Caesar leszel. Végy magad mellé, tettre kész embered leszek. S kardja markolatára ütött. Csak álltam, mint aki eszét vesztette. Arintheus távozott. Most újabb megpróbáltatás kezdődött számomra. Meg kellett válnom diákos öltözékemtől és a szakállamtól. E pillanattól fogva nobilissimus vagyok, nem pedig filozófus. Akkor borotváltak először életemben. Mintha a karomat vágták volna le. Egyszerre két borbély vett munkába az átrium közepére állított széken. S így visszagondolva, amint magam előtt látom a képet, furcsa jelenetre sütött be a reggeli nap. A huszonhárom esztendős, félszeg filozófus diákból, aki még nemrég az athéni egyetem hallgatója volt, udvaroncot faragtak. Egy rabszolgalány a lábaimat súrolta, és levagdosta róluk a körmöket, nem kis zavaromra. Egy másik lány a kezeimet vette munkába, és felpanaszolta, hogy milyen nehéz eltüntetni a tintafoltokat. A borbély végzett a szakállammal, és meg akarta borotválni a mellemet is, de ez ellen haragosan tiltakoztam, végül abban egyeztünk meg, hogy orrlikaimból eltávolíthatja a szőrszálakat. Mikor elkészült, tükröt tartott elém. Nem ismertem rá az ifjúra, aki a csiszolt fémlapról szembenézett velem..., mert ifjú volt, nem férfi. A szakáll csal, néha érdemtelenül bölcsnek és tekintélyes korúnak tünteti fel viselőjét. Borotvált arccal olyan lettem, mint bármelyik fiatalember a császári udvarban. Ezek után megfürösztöttek, beolajoztak, illatosítottak, majd gondosan felöltöztettek. Bőrömet izgatta a selyem kéjes simulása, amely kellemetlen módon a testre tereli az ember figyelmét. Ma már soha nem járok selyemben. Jobban szeretem a durva szövésű vászon és gyapjú ruhadarabokat. A nap további részére csak homályosan emlékszem. Zsúfolt utcákon át vittek a palotába. Kíváncsian megbámult a nép, de nem tudták, szabad-e tapssal köszönteni. Mereven néztem magam elé, mert kitanítottak, hogy így kell viselkednem nyilvánosság előtt. Igyekeztem nem figyelni az utcai beszélgetésekre, szigorúan tartva magam az eunuch utasításaihoz. A város főterének szélén, szürkén és fenyegetően bontakozott ki előttem a korinthoszi oszlopsor mögött a palota: mint a végzet maga. Díszőrség sorakozott fel a bejárat két oldalánál, amikor kiszálltam a hordszékből, tisztelegtek előttem. A milánóiak tömegesen nyomultak előre, hogy közelről láthassanak. Nyilván minden városban van egy bizonyos réteg, amelynek látszólag nincs más dolga, mint nyilvános helyekre tódulni és megbámulni a híres embereket. Sem baráti, sem ellenséges magatartást nem árulnak el, a puszta kíváncsiság hajtja őket. Egy elefánt jobban megnyerte volna tetszésüket, de mivel ez nem volt látható, beérték a rejtélyes nobilissimus Julianusszal is. Alig akadt, aki rám ismert, abban meg éppenséggel senki sem volt bizonyos, miféle szálak fűznek a császárhoz. Bámulatos, mily keveset tudnak felőlünk az alattvalóink. Ismerek helyeket a birodalom peremén, ahol a nép ma is azt hiszi, hogy még mindig Augustus császár uralkodik, aki mágikus erejénél fogva nem hal meg soha. Természetesen az a tény, hogy mi császárok valamennyien felvesszük az Augustus nevet, céltudatosan sugallja, hogy a világ folyásában egyedül a római központból szerteáradó hatalom változatlanul szilárd. De sokszor még olyan városokban is, amelyekben szinte általános az írni-olvasni tudás, az átlag polgár nem tudja bizonyosan, ki az uralkodó. Számtalanszor megesett velem, hogy izgatott küldöttségek Constantiusként üdvözöltek. Egy öreg pedig Constantinust vélte bennem, s azzal bókolt, mily kevéssé változtam a Mulvius híd mellett lezajlott csata óta. Bent a palotában a feszült várakozás légkörébe kíváncsiság vegyült. Kegyben álló lettem. Sorsom fordulását minden arcról leolvashattam. Az előcsarnokban alázattal köszöntöttek, fejet hajtottak, mosolyok villantak fel, meleg barátsággal szorongatták vagy csókkal illették a kezemet. Undorító volt... amint így visszagondolok rá. Akkor azonban mindössze csodálatos bizonyítékul szolgált arra, hogy még egy darabig életben maradok. A ceremóniamester elé vezettek, aki még fülembe súgta a végső tudni valókat. Ezek után harsonaszó közepette a trónterembe léptem. Constantius császári bíborpalástja mereven hullt vörös sarujára. Egyik kezében az elefántcsont kormánypálcát tartotta, a másik a trónszék karfáján nyugodott, felfelé fordított tenyerében az arany földgömbbel. Mint mindig, ezúttal is mereven maga elé nézett, és semmiről sem vett tudomást, ami nem esett tekintete egyenes vonalába. Betegnek látszott. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, arcbőre kissé foltos, mintha sokat inna, holott soha nem fogyasztott bort. A padló szintjére állított karszékben Eusebia ült ékszerek ragyogó pompájában. Noha ő is felvette a szoborszerű tartást, mégis sikerült elérnie, hogy lényéből emberi együttérzés áradt. Mikor meglátott, kissé szétnyílt szomorú vonású szája. Balról jobbra teljes díszben sorakoztak fel a Szent Consistorium tagjai. Minden tekintet felém irányult, amint lesütött szemmel, lassan lépkedtem a trón felé. A nagy ablakokon beáradt az októberi fény. A termet megülte a tömjénillat. Ismét gyermeknek éreztem magam: mintha Constantinus ülne a trónszéken. Néhány pillanatra szinte úszott, lebegett előttem a terem. Aztán megszólalt Constantius, s elmondta az előírásos üdvözlés első sorát. Válaszoltam, és lába elé borultam. Megcsókoltam a bíborpalástja szegélyét, mire a császár megérintett, ezzel adva jelt, hogy álljak fel. Mint két színész, személytelenül játszottuk végig szerepünket, majd széket hoztak számomra, s Eusebia mellé ültettek. Mozdulatlanul ültem, mereven előrenéztem, éreztem Eusebia közelségét, a ruhájából áradó virágillatot, de egyetlen pillantást sem váltottunk. Lezajlott a követek fogadása, hadvezérek kinevezése, címek, rangok osztása. A fogadás azzal ért véget, hogy a császár felemelkedett. Mi valamennyien térdre ereszkedtünk. Contantius merev léptekkel, öltözékének és ékszereinek súlyától kissé imbolyogva haladt a trónteremből a palota lakosztálya felé, oldalán Eusebiával. S abban a pillanatban, mintha egy varázsló intésére történne, bezárult mögöttük a zöld bronzajtó, s mi felszabadultan nagyot lélegzettünk. Udvaroncok vettek körül, s ezer kérdés záporozott rám. Caesarrá tesznek? Hol fogok élni? Van-e szükségem szolgálatukra? Csak parancsomat várják. Igyekeztem olyan tartózkodóan és diplomatikusan válaszolgatni, amennyire csak tellett tőlem. S most ellenségem, Eusebius közeledett felém, sárga holdképéről mélységes tisztelet sugárzott. Selyem öltözéke suhogott, nehéz teste mélyre hajolt. – Uram, isteni családod vár vacsorára. Az udvaroncok izgatottan súgtak össze, mert ez a legmagasabb kitüntetés jele volt. Nagyot emelkedtem mindenki szemében. Nekem azonban az volt az első gondolatom: megmérgeznek ezen a vacsorán. – Elkísérlek a szent lakosztályba – mondta Eusebius, s megindult velem a bronzajtó felé, amelyen az imént a császári pár haladt át. Nem váltottunk szót mindaddig, míg kettesben nem maradhattunk a folyosón, az ajtó túloldalán. – Tudnod kell, uram, hogy sohasem szűntem meg az Augustus előtt hangsúlyozni iránta való hűséges magatartásodat. – Semmi kétségem efelől – hazudtam hasonló méltósággal. – Bár a Szent Consistorium tagjai között akadnak ellenségeid is – tette hozzá, s intett a testőrnek, hogy nyissa ki előttünk a kis tölgyfaajtót. Áthaladtunk rajta. – Ezekkel, mint tudod, mindenkor szembeszálltam. Sohasem szűntem meg reménykedni, hogy végül is elfoglalod méltó helyedet az udvarban. És bár akadnak, akik úgy vélik, hogy a caesari rangot el kell ejteni, mert a bátyád... – megengedte magának, hogy e mondat befejezetlen maradjon, majd így folytatta: – Én sose szűntem meg buzdítani őhalhatatlanságát, hogy téged Caesarrá nevezzen ki. – Nem kívánok én ily magas rangot – motyogtam. Érdeklődve néztem körül. A milánói császári palota hatalmas zegzugos épület. Eredetileg a katonai parancsnok szerény szállásának épült. Az elmúlt évszázad folyamán, mikor Róma megszűnt a Nyugat valóságos központja lenni, az épületet császári rezidenciává bővítették ki. A fenyegető germán törzsek miatt a császároknak az Alpok közelében kellett tartózkodniuk. Mellesleg szólva, minél távolabb tartózkodik a császár Róma városától, annál hosszabbra nyúlik uralkodása, mert a városlakó csőcselék szeszélyes és pimasz, s nagyon is emlékezetében tartja, hány uralkodó trónját döntötte meg. Bizony nem szívesen időzik hosszasan Rómában egy császár sem, ha nem fontos ok köti oda. A milánói palotát Constantinus kibővíttette, ő építtette hozzá a trón- és dísztermeket, Constantius pedig azokat az emeleti lakosztályokat, amelyeken most áthaladtunk. Ezek a helyiségek egy nagy belső udvarra néznek. Én sokkal jobban kedvelem a régi építkezést, az átriumból nyíló kis szobákkal. Constantius azonban ebben a kérdésben éppúgy, mint a vallás terén, az új irányzathoz szegődött. Ezek a lakótermek az én ízlésemnek túlságosan nagyok, fűtési költségüket pedig nem lehet győzni. Minden ajtónál őrök és eunuchok álltak, szemtelenül alázatos képpel. A császári udvarnál nincs nyomasztóbb hely a világon. Minden trón körül bőséges alkalom nyílik valamennyi emberi gyengeség és ostobaság megnyilvánulásait tapasztalni, méghozzá a jó modor zománcával bevonva, szemforgatással aranyozva. Amikor hadjáraton vagyok, egyáltalán nem tartok udvart magam körül. Rezidenciámban pedig annyira lecsökkentettem az udvari létszámot, amennyire csak lehetett. A legbelső ajtóhoz érkezve Eusebius mély meghajlással magamra hagyott. Az őrök ajtót nyitottak előttem, és a lakosztály ebédlőjébe léptem. Constantius elnyújtózott az egyik heverőn, amelynek végében, derékszögben másik heverő állott, közöttük a sarokban az asztal. A császárral szemben elefántcsont karosszékben Eusebia ült. Meghajoltam mindkettőjük előtt, s elmondtam az előírásos üdvözlést. Constantius elsuttogta válaszát, majd intett, hogy foglaljam el a másik heverőt. – Sokkal különb vagy így, szakáll nélkül. Elpirultam, és elfoglaltam helyemet a heverőn. Eusebia bátorítóan mosolygott felém, s megszólalt: – Szerintem illett hozzád az a szakáll. – Ezt azért mondod, mert te is istentagadó vagy, mint ő! Egy pillanatra kihagyott a szívverésem. De a császár csak élcelődött. – Szereti azokat a fellengzős, laza erkölcsű cinikusokat – intett felesége felé. Bütykös ujjait gyűrűk borították. – Folyton az ő írásaikat bújja, már pedig asszonynak nem való az olvasás. Mondtam valami kedves semmiséget, s igazán örültem, hogy ilyen jó hangulatban találtam. Constantius korona és palást nélkül majdnem egészen emberinek hatott, alig emlékeztetett arra a szoborszerű jelenségre, amilyennek röviddel ezelőtt láttam. Bort szolgáltak fel. Kivételesen tisztán ittam, noha mindig vízzel hígítom. Gondoltam, így könnyebben leküzdhetem szorongató idegességemet. – Kihez hasonlít tulajdonképpen? – Constantius kíváncsian vizsgálgatott, akár egy új rabszolgát vagy egy új lovat. – Most így, szakáll nélkül? Eusebia összevonta szemöldökét, mint aki elgondolkozik. Akinek zsarnokkal van dolga, színészkedésre kényszerül, akkor is, ha a zsarnok történetesen a férje. A császár maga adta meg a választ, saját kérdésére: – Constansra hasonlít. Mintha a bátyámat látnám! Elszorult a szívem. Azt tartották, Constantius keze benne volt a bátyja halálában. De ennek a kijelentésnek sem volt jelentősége. Constantius, ha nyugodt lelkiállapotban volt, nem szokott olyan megjegyzéseket tenni, amelyek mögött hátsó gondolatok lapulnak. Azt mondtam, túl kicsi voltam még, nem emlékezhetem elhunyt unokabátyám külsejére. – Megnyerőbb jelenség volt, mint mi ketten. Magas, mint az apánk... – Constantiust mindig nyomasztotta, hogy oly kis növésű. Pompás vacsorát szolgáltak fel. Minden fogásból ettem, nehogy olyan látszatot keltsek, mintha mérgezéstől félnék. Nagy megpróbáltatás volt ez számomra, s a gyomrom ellenkezését alig bírtam legyőzni. A társalgás vezérfonalát Constantius tartotta kezében, amint azt császárokról általában feltételezik... kivéve, ha a császár filozófiai vitába bocsátkozik, mint például én. Mert nekem bizony fel kell emelnem hangomat, ha azt akarom, hogy saját asztalomnál hallhatóvá váljon a véleményem. Megkérdezték tőlem, hogyan haladtak athéni tanulmányaim. Beszámolómat e szavakkal fejeztem be: – Szívesen élnék ott életem végéig is. Eusebia alig észrevehetően jelt adott a szemével: jobb lesz, ha hallgatok diákélményeimről. Constantius azonban oda sem figyelt. Elnyújtózott a hátán, halkan böfögött, s félkézzel hordóhasát nyomogatta. Beszélgetés közben is lehunyta a szemét. – Apám halála óta én vagyok az egyedüli Augustus, aki maga uralkodik. Apám volt az első egyeduralkodó ebben az évszázadban. De nem is tartotta helyesnek, hogy bármelyikünk egymaga álljon a birodalom élén. Pontosan, mint Diocletianus. Ő sem akarta, hogy utódai egyedül uralkodjanak. Könyökére támaszkodott, és vizsgálódva szegezte rám szomorú tekintetét. Arca ilyenkor volt a legmegnyerőbb, noha zavarba hozott. Szeme ezúttal költőre vallott, ki előtt feltárult a világ minden tragédiája, s az is tisztán áll előtte, ami még elkövetkezik. De ha a szeméről gőgösen keserű szájára néztem, semmivé lett a vonzó hatás. Ugyan ki volt tisztában Constantiusszal? Én semmiképpen sem. Gyűlöltem, Eusebia viszont szerette, legalábbis úgy hiszem, márpedig ő nem az az asszony volt, aki a gonoszságot kedvelte volna. Mint mindenkiben, Constantiusban is egyszerre több ember lakozott. – Túlságosan nagy ez a világ ahhoz, hogy egy ember kormányozhassa. – Gyorsabban vert a szívem, mert most már tudtam, mi következik. – Nem lehetek egyszerre mindenütt, márpedig a császári hatalomnak mindig mindenütt jelen kell lennie. Ha elkezdődik a baj, mindig egyidőben és sok helyen kezdődik. Ha északon megindulnak a germán törzsek, akkor délen biztosan támadnak a perzsák. Némelykor azt gondoltam, nem lehet véletlen, előre így tervezték. Ha kelet felé vonulok, nyomban nyugat felől fenyeget veszély. Ha egyik hadvezérem fellázad ellenem, bizonyosan legalább két másik árulóval is el kell bánnom egyidejűleg. Hatalmas ez a birodalom, nagyok a távolságok, sok az ellenség. Letört egy kacsacombot, és miközben lerágta róla a húst, folyton rám szegezte ellágyult tekintetét. – Össze akarom tartani a birodalmat. Nem dobok oda áldozatul a barbároknak egyetlen várost, egyetlen falut, egyetlen darab földet sem! – Majdnem recsegővé vált a hangja. – És a családunk számára kívánom megtartani a birodalmat. Mi szereztük, nekünk is kell megtartanunk. Ezért kell hűséggel lennünk egymás iránt. – Ez utóbbi mondat a kegyetlen metszésű ajkakról annyira szíven ütött, hogy szinte már ránézni sem mertem. – Julianus – folytatta halkabban –, caesari rangra akarlak emelni és trónom örökösévé tenni mindaddig, amíg fiam nem születik. – Uram... – ennél többet képtelen voltam kimondani. Könnyek tolultak a szemembe. Soha nem lesz világos előttem, vajon kívántam-e ezt a sorsot. Mikor elkövetkezett, bekapcsolódott bennem egy titkos áramlat, s megindított a veszedelmes pályán. Eusebia szerencsekívánatait fejezte ki, szavaira már nem emlékszem. Constantius megint bort hozatott, és kedélyes hangulatban közölte velem, hogy az asztrológusok november hatodikát tartják a legkedvezőbb napnak beiktatásom számára. Ragaszkodott hozzá, hogy hadtudományi tanulmányokkal foglalkozzam, továbbá, hogy új rangomnak megfelelő udvartartást szervezzek. Bizonyos járandóságot folyósít majd e célra, de nem túl magasat, mondta némi megfontolás után. Ha nincs némi jövedelmem anyai részről örökölt birtokomból, bizony éhen halhattam volna caesarságom első évében. Unokabátyámat igazán nem vádolhatta senki túlzott bőkezűséggel. – Most pedig – mondotta mosolyogva – még egy meglepetést tartogatok számodra. A meglepetés Heléna volt, a testvérhúga. Méltósággal lépett be. Eddig soha nem láttam, illetve csak távolról, első milánói látogatásom során. Heléna nem tartozott a vonzó külsejű nők közé. Alacsony volt, hízásra hajlamos, s éppoly kurta lábú, hosszú törzsű, mint Constantius. Bal végzete folytán arca apai örökség, pontosan olyan, mint Nagy Constantinusé volt. Szinte hihetetlen: ugyanaz a széles arc, keskeny, büszke száj, nagy orr, határozott, erős álla császár képmása kelt életre egy középkorú női arcon. E szerencsétlen hasonlatosság mellett egyébként nőies volt, s a hangja kellemesen lágy (mindig irtóztam a rikácsoló hangú asszonyoktól). Mozgása is szerénységre, sőt talán félszegségre vallott. Abban a pillanatban semmi egyebet nem tudtam felőle, csak annyit, hogy tíz esztendővel idősebb nálam, meg hogy legkedvesebb testvére a császárnak. Előírásosan viszonozta köszöntésünket, majd helyet foglalt az üresen álló karosszékben. Kétségtelenül nagy zavarban volt, akárcsak én, hiszen pontosan tudta, mi következik ezután. Mindig sejtettem, hogy efféle sors vár rám, csak amennyire tehettem, nem foglalkoztam ezzel. De most elérkezett a pillanat. – Abban a megtiszteltetésben részesítünk – mondta Constantius –, hogy tulajdon szeretett testvérünket adjuk melléd hitvesül és élettársul. Élő kapocsként ő fűzze egymáshoz koronáinkat. Ezt a mondatot nyilván előre megfogalmazta magában, én pedig azon tűnődtem, vajon elmondta-e már akkor is, amikor Constantiát Gallushoz adta feleségül. Heléna a földre szegezte szemét, én félig elpirultam. Eusebia mosolyogva nézett rám, de tekintetében óvatos fürkészést véltem felfedezni. Eddig barátom és szövetségesem volt, de a jövőben könnyen ellenségemmé válhat. Ezt már akkor is tisztán átláttam. Vagy csak írás közben visszatekintve ennyire világos ez nekem? Akárhogy is, nyilvánvaló volt, hogyha Helénának gyermeke születik, Eusebia pedig meddő marad, az én gyermekem lép Constantius örökébe. Vergődtünk mind a négyen, mint legyek a pókhálóban. Fogalmam sincs róla, hogyan válaszoltam Constantiusnak, de bizonyára zavartan hebegtem. Később Heléna úgy mesélte el, hogy rendkívül ékesszólóan közöltem igenlő válaszomat, de őrá nézni sem mertem. Bizonyára hitvesi kötelességeim jártak a fejemben. Nemigen találkoztam még nővel, aki ily kevéssé vonzott volna. Márpedig fontos, hogy gyermekünk legyen. Ez a terhes kötelezettség együtt jár a trón várományosának sorsával; voltaképpen nem túlzott ár a nagyságért, bár eleinte annak tűnik. Heléna jólelkű teremtés volt, mégis ritkán kerültünk meghitten bizalmas kapcsolatba, és az sohasem volt kielégítő, sőt valamelyest szánalmas is, annyira igyekeztem kedvét keresni. De hogy is lett volna öröm szeretkezni Constantius mellszobrával! Ha már boldoggá nem tehettem Helénát, szenvedést nem okoztam neki, s azt hiszem, barátságban voltunk egymással. A vacsorának azzal szakadt vége, hogy Constantius padlóra tette rövid, görbe lábait, felállt, és akkorát nyújtózkodott, hogy beleropogtak a csontjai is. Utána pedig egyikünkhöz sem szólt, csak kiment a szobából. Eusebia rám mosolygott, kezét nyújtotta Helénának, s visszavonultak ők is, magamra hagyva engem, hogy bámuljam a szakácsművészet remekét, az utolsó fogásnak szánt fácántojásokat, amelyek finom tollak között elhelyezve, egy pelyhekkel kibélelt fészek tökéletes illúzióját nyújtották. Emlékezetes pillanata az életemnek, őrizet alatt levő diákként léptem ebbe a szobába, és mire elhagytam, Caesar voltam és férj. Káprázatos fordulat. * Azt hiszem, minden uralkodói udvarra áll az. hogy a legfontosabb személyek ritkán találkoznak egymással. Ezt részben maguk kívánják így. Minél ritkábbak a találkozások, annál kevesebb az eshetőség a kellemetlen összetűzésekre. De talán pontosabban fejezi ki a tényleges helyzetet, ha azt mondjuk, előnyösebb az udvaroncoknak távol tartani egymástól a magas személyiségeket, mert ezzel növelik szerepük fontosságát, közbenjáróként ajánlkozhatnak a palota egyik szárnyából a másikba járva, szövögethetik a politika, az ármánykodás szálait. Constantius udvara sok tekintetben a legkomiszabb volt Domitianus óta. Nagy szerepük volt ebben a mindenható eunuchoknak. Ezek igyekeztek mindenkit távol tartani a császártól. Vége volt annak, aki nem nyerte meg egy fontos eunuch tetszését, és Mercurius, "az álmok comese" éppúgy közbeléphetett, mint Pál, a "lánc". (Az utóbbit azért nevezték így, mert valóságos lángelmével tudott jelentéktelen apróságok láncszemeiből hűtlenségi vádakat kovácsolni. Az előbbi pedig álomfejtéssel foglalkozott, és a legártalmatlanabb álmokat is úgy tudta magyarázni, hogy azokból mindig áruló szándékokat hüvelyezett ki.) Minthogy Constantius nem hallgatott senki másra, csakis eunuchjai szavára, udvarában burjánzott a jogtalanság. Senki sem volt biztonságban, beleértve a legmagasabb személyiségeket, különösen olyanokat, mint jómagam, akik vérségi kötelék alapján a trón várományosai lehettek. A történelem tanulmányozása közben gyakran éreztem, hogy nincs eléggé feltárva ama közvetítők fontossága, akik sokszor a tényleges hatalmat gyakorolják. Hajlamosak vagyunk arra, hogy olyasféleképpen képzeljük el az udvart, mint valami kereket, amelynek középpontjában a császár áll, e középpontból küllőként ágaznak szét azok, akik szolgálatában állnak, és hatalmukat a középpontban álló uralkodótól merítik. Nem ez az igazság. Úgyszólván senki sem kerülhetett Constantius közelébe. Egyesegyedül Eusebius eunuch találkozott vele naponta, így aztán udvarában hol ilyen, hol olyan klikkek alakultak ki, a névleges hatalomtól teljesen függetlenül. Aki e Milánóban töltött hetekről szóló beszámolót olvassa, azt hihetné, hogy Constantius meg én naponta találkoztunk, megvitattuk egymással a magas politika legfőbb elveit, a katonai kérdéseket, sőt a családi élet dolgait is megbeszéltük. Valójában egy hónap alatt csak négyszer láttam a császárt. Első találkozásunkat részletesen leírtam, a második caesari beiktatásom volt. 355. november hatodikán lettem hivatalosan Caesar. Abban az évben, amikor Arbetio és Lollianus voltak a consulok. Constantius javára egy dolgot mondhatok: művészi érzéke volt a ceremóniákhoz. Sokszor tetszelegtem magamnak azzal, hogy sok tekintetben felülmúlom őt. De azzal tisztában vagyok, hogy soha sem leszek képes magam körül oly felséges légkört teremteni, mint ő. Ha megjelent a tömeg előtt, mindenki átérezte az Augustus felséges személyének varázsát. Ha én megjelenek a nép között, senki nem illetődik meg. Gondolom, bizonyos szeretetet éreznek irántam, de nem hinném, hogy bárkiben is áhítatos félelmet keltenék. Azt gondolják magukban, külsőre nem különbözöm egy retorikaprofesszortól. Teljesen igazuk van, olyan is vagyok. A főtér végébe deszkaemelvényt állítottak, amelyet római sasokkal és családi házunk sárkányaival díszítettek fel. A teret betöltötték a teljes katonai díszbe öltözött légiók. Tábornokok vezettek fel a dobogóra. Nem is tudtam másra gondolni, csak arra, hogy testem minden izma sajog, mert mindennap gyakorolnom kellett a kard és a dárda forgatását. Ki voltam merülve, és attól tartok, instruktoraim megvetéssel teltek el irántam. Bárgyú könyvmolynak nézhettek, akinek fogalma sincs arról, hogyan kell fegyverrel bánni, és többet számít nekem a szó, mint a hadviselés. Persze, szemtől szembe rendkívül udvariasan bántak velem, a hátam mögött azonban sokszor hallottam csúfondáros nevetést. Ekkor állapítottam meg először magamról, nagy meglepetésemre, hogy nem tudom elviselni a gúnyolódást. A filozófia leginkább abban szolgál vigaszul, hogy állítólag kifejleszti az emberben a készséget mások megvetésére. Némely filozófus egyenesen gyönyörűségét leli a vulgáris feletti viszolygásban. Én nem. Talán mégiscsak van valami a vérség szerinti öröklés elméletében. Hiszen én három császár leszármazottja vagyok. Egyszerűen tűrhetetlennek érzem, hogy senkiházi fiatal tisztecskék gyengének és nőiesnek tartsanak. Bőszen eltökéltem magamban, hogy mindenben én kerekedem majd felül rajtuk. Sajnos, kiválóságom inkább óhaj maradt, semmint valóság. Mindent eltúloztam és elsiettem. Az eredmény: félszegebb voltam, mint máskor. Abban a pillanatban, mikor az emelvényhez érkeztem, megszólaltak a harsonák. Éljenzés tört ki. A légiók utat nyitottak, és aranyozott díszkocsiján megérkezett Constantius, sárkány formájú aranysisakban, bíborpalástban. Elhaladt mellettem, s amint a szemébe néztem, megállapítottam, vakon néz maga elé, akár Homérosz. Egy császár, ha a nyilvánosság előtt megjelenik, nem lát meg senkit. Constantius lassan haladt fel az emelvény lépcsőin. Rövid, görbe lába kissé lerontotta felséges megjelenését. Felérkezve fogadta a légiók üdvrivalgását. S ekkor intett nekem, hogy csatlakozzam hozzá. Olyan érzéssel lépkedtem a meredek falépcsőkön, mintha kivégzésemre mennék. Elfoglaltam helyemet Constantius oldalán... Szinte írhatnám azt is, hogy a történelem oldalán, mert e pillanatban legendává váltam. Jó vagy balsors folytán egy fejezetévé lettem ama hosszú történetnek, amelynek kezdete Július Caesar, és amelynek végét senki sem láthatja előre. Elnéztem a felsorakozott csapatok fölött. Most álltam először ekkora sereg előtt, s be kell vallanom, gyönyörködtem a látványban. Minden elmélet és filozófia elszállt a fejemből, mikor az őszi szél a sárkányos lobogókat lebegtette előttem, és a tisztelgés során meghajtották tiszteletünkre a sasos jelvényeket. Constantius karját nyújtotta felém, s megfogta jobb kezemet. Éreztem tenyerének erős szorítását. Szemem sarkából lopva feléje néztem, mert éreztem, valami nincs rendjén: egyszerre fél fejjel magasabb lett nálam. Letekintettem, s láttam, hogy zsámolyon áll. Constantius figyelme ilyen apróságokra is kiterjedt, hogy megjelenése fenségét fokozza. Constantius azután szózatot intézett légióihoz. Emelt hangja messzire elhallatszott. A hadseregben általánosan használatos latin nyelven beszélt, könnyen érthetően. Előre megfogalmazott beszédét fejből mondta el: – Itt állunk előttetek, hazánk derék védelmezői, hogy közösen bosszuljuk meg közös sérelmünket. Elmondjuk nektek, miként kívánjuk ezt véghez vinni. Most nem mint katonákhoz szólok hozzátok, hanem mint pártatlan bírákhoz, ítéljétek meg elgondolásunk helyességét. Ama pártütő bitorlók halála után, akik elvakult őrületükben birodalmunk elfoglalására törtek, behatoltak Galliába. az északi barbárok, abban a hiszemben, hogy uralmunk belviszályok folytán megingott. Ma is ott vannak. Vissza csak akkor szoríthatjuk őket, ha tökéletes összhangban küzdünk együtt: ti és mi. Kezetekben a választás. Itt áll előttetek unokaöcsénk, Julianus, ki szerénysége miatt közbecsülésnek örvend, és aki nemcsak ezért, de a vérségi kapocs miatt is kedves a szívünknek; a kiváló tehetségű fiatal embert Caesarrá kívánjuk tenni, ha ti támogatjátok elhatározásunkat... Ennél a kijelentésnél, noha a mondatot nem fejezte be, közbekiáltások szakították meg Constantius beszédét. Isten akarata – kiabálták a katonák –, hogy Caesar legyek. Magam is így vélekedtem, bár az általuk emlegetett Isten nem volt azonos ama Egyetlennel, aki valóban e rangra emelt. Eközben őszintén csodáltam, hogy Constantius milyen ügyesen rendezte meg ezt a jelenetet. A kiáltások úgy hangzottak, mintha a lelkes helyeslés önkéntelen megnyilvánulásáról lenne szó (holott a valóságban előzetesen mindent pontosan begyakoroltak). Constantius szinte mozdulatlanul s oly figyelemmel hallgatta a felkiáltásokat, mint valami orákulumot. Kezem megizzadt, amint szorította, de nem eresztette el. Mikor ismét csend lett, ünnepélyesen bólintott a légiók felé: – E válasz elegendő. Látjuk, helyeslitek elhatározásunkat. Elengedte a kezemet. Intett két parancsnoknak, hogy jöjjenek fel az emelvényre. Az egyik babérkoszorút, a másik bíborpalástot tartott a kezében. Megálltak a hátunk mögött. – E fiatal ember megfontolt ereje és mértéktartó életmódja, – (erősen megnyomta a "mértéktartó" kifejezést, mintha arról akarná biztosítani a hallgatóságot, hogy én nem vagyok Gallus) – példaképül szolgálhat, nem szorul dicséretre. Kiváló képességei, nagy jártassága a tudományok és művészetek terén, döntő tényező volt ama elhatározásunkban, hogy e rangra emeljük, így tehát az Egek Urának kegyelméből felruházzuk őt a császári palásttal. Vállamra borították a bíbort. Nyakam körül maga Constantius igazította el. Egyetlenegyszer talákozott a tekintetünk, amint szemben álltunk egymással, ő a zsámolyon, én pedig háttal a légiók felé. Tekintetéből bizalmatlan óvatosság áradt, amely éles ellentétben állt mozdulatainak könnyed fenségével és hangjának erőteljes őszinte csengésével. Constantius egész élete rettegésben telt el. Abban a pillanatban világosan kiolvastam ezt tekintetéből. Amikor koszorúval övezte fejemet, úgy hunyta le a szemét, mint aki elszántan a sebész késének veti alá magát. Ezután ismét megfogta jobbomat, és a légiók felé fordított. Mielőtt azonban a katonák felkiáltással üdvözölhettek volna, felemelte kezét, jelezvén, hogy még szólni kíván. Bár hozzám beszélt, tekintetét a katonákra szegezte. Én pedig nem tudtam, merre forduljak, s így félig őt néztem, félig a katonákat. – Öcsém, ki az emberek közül a legkedvesebb vagy szívemnek, életed tavaszán élvezheted a dicsőség virágait, amelyek származásodnál fogva megilletnek. S el kell ismernem, te csak növeled az én dicsőségemet, mert önmagam előtt is megnövekedett a nagyságom, amikor téged úgyszólván a magaméval egyenlő hatalommal ruházlak fel (az "úgyszólván" szó rendkívül erős hangsúlyt kapott), mert saját véremet éri a kitüntetés, nobilissimus öcsém, a hatalomban is rokon. Jöjj hát, osztozz velem a szenvedésben és veszélyekben is, vállald magadra Gallia védelmét, szabadítsd meg földjét a barbároktól, védd meg határait. És ha szembekerülsz az ellenséggel, az élen a helyed, a zászlóvivők között. Hősi szívvel vezesd hős katonáidat. Rendületlen szeretettel állunk majd egymás oldalán, te meg én, és ha Isten meghallgatja imáinkat, sokáig uralkodunk majd mérséklettel és lelkiismeretes gonddal a megbékélt világon. Mindenkor jelen leszel majd gondolataimban, és soha nem hagylak cserben nehéz vállalkozásaidban. Most pedig indulj sietve valamennyiünk imádságai kíséretében, és védd meg becsülettel ama magas polcot, amelyre Róma Isten akaratából emelt. Ave Caesar! Ez utolsó harsány szavakat a légiók üdvrivalgása követte. Akár a mennydörgés. De azért volt annyi lélek jelenlétem, hogy ezzel válaszoljak: – Ave Augustus! Kiáltásomat hasonlóképpen viszonozta a katonaság. Tisztelegtem Constantius előtt, majd megfordultam, és tisztelegtem a légiók előtt. Ezt az előírásokkal ellentétben cselekedtem, mivel a hadvezér nem tiszteleg a közkatonák előtt. A zászlók előtt tiszteleg, emberek előtt soha. Ez őszinte, de tapintatlan gesztus volt tőlem. Pillanatnyi meglepetés után a légiók örömujjongással üdvözöltek, és pajzsukat páncéllal borított térdükhöz verték: ennél nagyobb tisztesség senkit sem érhet. De ennél zajosabb sem. Majd belesüketültem, olyan dübörgés töltötte be a teret. Persze, ennél sokkal félelmetesebb, amikor a katonák lándzsájukkal zörgetik pajzsukat, ez mindig a tiltakozás, a lázadás jele. Szinte éreztem, hogy Constantius megmerevedik mellettem. Ez már több volt annál, amit várt. Biztosra veszem, meg volt győződve arról, hogy előre megfontolt gesztus volt ez tőlem a légiók megnyerésére. De most már visszavonhatatlanul megtörtént: Caesar lettem. Constantius hirtelen elhagyta az emelvényt. Követtem. Pár pillanatnyi zavar támadt, amikor beszállt díszfogatába. Merően nézett le rám, csak azután intett, hogy foglaljak helyet mellette. Beszálltam a kocsiba, s egymás oldalán hajtattunk az éljenző légiók sora közöt. Elfogott a szeretet, szinte külön-külön minden ember iránt. Olyan szoros szálak fűztek hozzájuk, mint a házasság kötelékei, s mint különös módon oly sok közvetített házasság, ez is boldog frigynek bizonyult. A fogat lassan haladt át a téren a császári palotáig. Constantius egyetlen szót sem szólt hozzám, én pedig nem mertem beszélni, annál kevésbé, mert szerencsétlenségemre itt nem volt zsámoly, s így én lettem a magasabb. Immár a második rossz ómen. Magamban az Iliász e sorát mormoltam: Bíborszínű halál s a kemény végzet betakart már... Belül kerülvén a palota udvarára, Constantius szó nélkül faképnél hagyott, s ezután napokig nem is láttam. * Első caesari ténykedésem az volt, hogy levelet küldtem Oribasiusnak, aki éppen Athénban tartózkodott. Egy héttel azután érkezett oda, hogy engem visszarendeltek, írtam Maximusnak és Priscusnak is, hogy csatlakozzanak hozzám. Időközben tovább folyt katonai kiképzésem, de szorgalmasan igyekeztem minden lehetséges tudnivalót elsajátítani Gallia közigazgatásáról, szervezetéről és sajátosságairól is. Ebben az időszakban nem találkoztam a császári család tagjaival, még leendő feleségemet sem láttam. Mikor azonban kitűzték az esküvő napját, az elkerülhetetlenül szükséges szerződéseket és okmányokat tanulmányozás végett hozzám küldték. Megkaptam a kápolna aprólékosan pontos tervrajzát, amely feltüntette, hol a helyem belépésem pillanatától a szertartás végéig. Egyetlen barátom volt csak az udvarban, az armeniai eunuch, Eutherius, aki Konstantinápolyban tanárom volt. Vele együtt tanulmányoztuk esténként a különböző okmányokat és memorandumokat, mert – mint mondotta – az ő feladata közigazgatási szakértőt faragni belőlem. Az esküvőm előtti estén Eutherius azzal állított be hozzám, hogy december első hetében kell Galliába utaznom. – Melyik városba? – Viennába. Ott tölt0d a telet, és tavasszal hadba vonulsz. – Fürkészve nézett rám. – Furcsának találod, hogy hadvezér leszel? – Furcsának? – kiáltottam. – őrültségnek! Ijedten emelte fel kezét, s az árnyékokra mutatott, mert minden ajtóban őrök és besúgók álltak, reménykedve, hogy egyszer sikerül rám sütni az árulás vádját. Halkabban folytattam. – Hogyne volna furcsa... Nem is láttam még ütközetet, egyetlen katonát sem vezényeltem, nemhogy hadsereget. De... – De? – De azért nem félek. – Csak azt mondtam, amit éreztem: őszinte várakozással tekintettem az izgalmas katonai vállalkozások elé. – Örömmel hallom – jelentette ki mosolyogva Eutherius. – Ugyanis az imént kaptam meg kinevezésemet, én lettem Julianuis Caesar udvartartásának főkancellárja. Veled megyek Galliába. Ez csodálatosan jó hír volt. Melegen megcsókoltam, összevissza fecsegtem örömömben, míg a végén meg nem rótt: – Ügyelj a római méltóságra, Caesar. Engedelmet, de túlságosan ázsiai vagy. Nevetve feleltem: – Ezen nem lehet változtatni, valóban ázsiai vagyok. Eutherius hirtelen mozdulattal talpra szökött, és korát meghazudtoló fürgeséggel a velünk szemközti bolthajtáshoz szaladt. Néhány pillanat múlva pompás öltözékű, sötét hajú férfi kíséretében tért vissza. – Caesar – szólt hozzám Eutherius merev, szertartásos hangon –, engedd meg, hogy bemutassam a titkos szolgálat főnökét, Pált. Azért jött, hogy tisztelegjen nagyságod előtt. Egy cseppet sem lepődtem meg, hiszen eddig is állandó felügyelet alatt álltam. Most, hogy magas polcra kerültem, Constantius még erősebben figyeltet. – Mindenkor örömünkre szolgál, ha fogadhatjuk az Augustus ügynökeit – válaszoltam udvariasan. Pált nem lehetett kihozni a sodrából. Szeme csillogott a lámpafényben, és horgas orrával holmi óriás ragadozó madárra emlékeztetett. Meghajolt előttem, és hispániai akcentussal megszólalt: – Ellenőrző körutamat végeztem a keleti szárnyon. Most Rufinushoz megyek, a praetori praefectushoz, hogy jelentést tegyek neki. – Ez nem a szokásos útvonal a keleti szárnyra – szólt közbe Eutherius nyájasan. – Mit mondhatnék erre? – szólt Pál, és széttárta a kezét, akár a lecsapni készülő ragadozó a szárnyait. – Mondj csak annyit, Pál, hogy jó éjszakát, a praetori praefectussal pedig közöld, hogy semmi hasznos jelentem valót nem hallottál – feleltem. Pál meghajolt, és óvatos pimaszkodással megjegyezte: – Én mindig csak azt jelentem Caesar, amit hallok. – Maradj csak, ha akarsz – feleltem –, és hamarosan hallhatod, hogy közeledik a halálod. Ez hatott. Pedig merészségem teljesen légből kapott volt. Semmi hatalmat nem adtak kezembe, s Pál egyetlen szava végkép tönkretehetett volna. De egy dologgal tisztában voltam: ha valóban Caesar kívánok lenni, akkor érvényt kell szereznem a szavamnak, máskülönben kiérdemlem az eunuchok és a besúgók végzetes megvetését. Pál távozott. Eutheriushoz fordultam: – Nos, túlságosan ázsiai módra viselkedtem? – kérdeztem ingerkedve, bár erősen vert a szívem. Tagadólag rázta a fejét: – Talán a legbölcsebb módját választottad, ahogy bánnod kell vele. Annyit mondhatok, most pillanatnyilag biztonságban vagy. – Csakhogy ez most elkezdi kiépítem a láncolatát. – Lehet, de maga is beleeshet a csapdába. Bólintottam. Pál volt a legfőbb mozgatója annak az összeesküvésnek, amely végzett a bátyámmal. Azon az éjszakán a milánói császári palotában én is belekezdtem a magam összeesküvésébe. * Esküvőm napja... Mily különös érzés nőtlen létemre erről beszámolni! Ma már képtelenségnek tűnik, hogy valaha én is férj voltam. Pedig mégiscsak az lett belőlem. 355. november tizenharmadikán. A förtelmes galileánus szertartást le sem írom. Elég, ha annyit mondok, kiálltam, súlyos bíborba öltözötten, drágakövektől csillogó, fejedelmi ékszerekkel, amelyeket azután Galliában eladtam, hogy az értük kapott pénzen katonákat vásároljak. A szertartás után megrendezték tiszteletünkre a szokásos ünnepséget és versenyeket. Heléna nagyon élvezte a rangunknak kijáró pompát. Ebben bátyjára ütött, én csak kötelesságszerűen teljesítettem, amit megkívántak tőlem. Néhány nappal később audienciára rendeltek Eusebia császárnéhoz. – Nos, most milyen színben látod a világot? – kérdezte Eusebia, de egy kis gonoszkodó csillogást fedeztem fel a szemében. – Mindent neked köszönhetek – mondtam melegen. – És Heléna? Őt milyennek találod? – Nos, ő a felségem – feleltem hivatalos hangon. Az ő szemében azonban ismét feltűnt a fortélyos csillogás. – Ő valóban nagyon... csinos – mondta Eusebia, gonoszkodó éllel. – Nemes, mondjuk így – csaknem kitört belőlem a nevetés, de ügyelni kell a játékszabályokra. – Hamarosan távozol innen. – Ennek örülök – szaladt ki a számon, majd sietve hozzátettem: – Nem mintha olyan nagyon várnám, hogy hátat fordítsak... – és mivel nem mondhattam "neked"', hát így folytattam: – Milánónak. Eusebia fejét rázta. – Ez nem neked való hely. Nekem sem való... – úgy látszik, ami a legfontosabb, azt magában tartotta. Ezzel folytatta: – Vienna lesz a téli állomáshelyed. Pénz dolgában... – Szűken leszek majd – vágtam a szavába. A főkancellár ugyanis közölte már velem, hogy a magam és udvartartásom költségeit caesari javadalmazásomból kell majd fedeznem. Semmi külön jövedelmet nem engedélyeznek. – Szerencsére igénytelen vagy. – Csakhogy Heléna nem az. – Helénának van pénze a saját céljaira – jegyezte meg élesen Eusebia. – Nyúljon ahhoz. Fél Róma az övé. Ezt megkönnyebbüléssel hallottam, s meg is mondtam. – Abban reménykedem – mondta Eusebia –, hogy hamarosan fiatok születik, nemcsak a magatok, hanem a mi javunkra is. Bámultam vakmerőségén. Mert éppen ez volt az egyedüli, amit Eusebia nem kívánt. Ha fiam lesz, gyengül a pozíciója, mert Constantius képes elválni Eusebiától és újabb házasságot kötni, amelytől remélheti, hogy leghőbb vágya teljesül, semmint elfogadja trónja örököséül az én fiamat. – Én azt remélem – feleltem készséges udvariassággal –, hogy te részesülsz majd bőséges gyermekáldásban. Csakhogy Eusebia nem hitt nekem, s ettől kezdve kínossá vált a beszélgetés. Akármit mondtunk, minden szavunk hamisan csengett. Mégis azt hiszem, valóban javamat akarta, ezt az egyetlen kérdést leszámítva. Végül más tárgyra tértünk, s a császárné Constantius lelkiállapotát ecsetelte előttem. – Őszintén akarok beszélni veled. – Ezzel elismerte, hogy eddig egyikünk sem beszélt őszintén. Szomorú arcára még mélyebb fájdalmas vonás rajzolódott ki, és keskeny, hosszú ujjaival idegesen igazgatta ruhája redőit. – Lelki hasadás van benne téged illetően. Képtelen eldönteni magában ezt a kérdést. És persze akadnak, akik folyton azt hajtogatják előtte, hogy te a trónjára törsz. – Ez nem igaz! – tiltakoztam. – Tudom, hogy nem igaz. – És soha nem lesz igaz! – folytattam őszinte meggyőződéssel. – Légy türelmes. Constantius eddig annyi ellenséggel kényszerült szembeszállni. Természetes, hogy fél tőled. – Akkor hát miért nem enged visszatérni Athénba, ahol teljesen ártalmatlan lennék? – Mert sokkal nagyobb mértékben szorul rád, mint amennyire fél. – Eusebia e pillanatban leplezetlen félelemmel nézett rám: – Julianus, az a veszedelem fenyeget, hogy elveszítjük Galliát. Megdöbbenten bámultam rá: – Ma reggel hírnök érkezett Constantiushoz, Vienna praetori praefectusától. Nem tudom, mi volt az üzenet, de nagyon rosszat sejtek. Már eddig is elvesztettük a Rajna menti városokat, és ha a germánok a tél folyamán ismét támadnak, akkor Galliának vége, hacsak... – kezét az alabástrom lámpa lángja fölé tartotta, s fényében mintha húsa parázslott volna. – Julianus, légy segítségemre! – Ebben az ostoba pillanatban azt hittem, arról van szó, hogy megégette a kezét. – Okvetlenül mellettünk kell állnod, légy a támaszunk, segíts rajtunk! – Esküszöm minden istenekre, Hélioszra és... Elhallgattatott, s talán észre sem vette, hogy az igaz istenekre esküdtem. – Légy türelmes hozzá, ő örökké gyanakvással kezel majd. Ez a természete. De te biztonságban vagy, amíg én élek. Ha mégis történne velem valami... – Ekkor fogott el első ízben a sejtelem, hogy Eusebia beteg. – Akkor is tarts ki mellette hűségesen. Már nem emlékszem, mit feleltem erre. Nyilván tovább bizonygattam hűségemet, mégpedig őszintén. Mikor felálltam, s menni készültem, Eusebia ezzel búcsúzott: – Ajándékot készítettem neked. Indulásod napján megkapod. Megköszöntem és távoztam. Bármivel bántott is meg Eusebia a következő két esztendő folyamán, ma is szeretem. Hiszen nemcsak uralkodói rangomat köszönhetem neki, hanem az életemet is. * December elsejének hajnalán indultam el Milánóból Gallia felé. Elköszöntem Helénától, aki egy későbbi időpontban Viennában csatlakozik majd hozzám. Mindketten ragaszkodtunk az előírásos formulákhoz, amelyet az eunuchok hoztak tudomásunkra; mert arra is külön előírás volt, miként búcsúzik az ostromlott provinciába induló Caesar pár napos hitvesétől. Majd a nemrég érkezett Oribasius kíséretében lementem a palota udvarára, hogy seregem élére álljak. A csípős hidegben vagy háromszáz gyalogos és egy kisebb lovascsapat állt készenlétben. Azt hittem, ez lesz a testőrségem. Éppen fel akartam tenni a kérdést, hol a galliai hadjárat céljára rendelt sereg, mikor megjelent oldalamon Eutherius. Homlokát ráncolta. – A főkancellártól jövök – mondta. – Az utolsó pillanatban megváltoztatták a terveket. Légióidat a Duna mellé rendelték. Rámutattam a kis csapatra az udvaron: – Ez hát a hadseregem? – Sajnos, Caesar, azt hiszem. Soha életemben nem fogott el még ilyen düh. Csak az fagyasztotta a számra a kimondhatatlan káromkodást, hogy megérkezett Constantius. Tisztelegtem előtte, s ő komoran viszonozta a tisztelgést. Ezután nyomban nyeregbe szálltunk: az ő lova fekete volt, az enyém fehér. Testőrsége (létszáma kétszerese volt az én "hadseregemnek") felsorakozott mögötte. Az én csapataim és udvartartásom maradtak leghátulra. Augustus és Caesarja ily módon vetette be a római birodalom haderejét a barbárok ellen. Szánalmas ügy. Az a kevés polgár, aki már az utcán volt e korai órában, készséggel megéljenzett bennünket. Imponáló hatást keltettünk, különösen a zöldségpiacon, a városkapu belső felénél. A tanyai asszonyok sárgarépát, zöldséget lengettek felénk üdvözlésül, s bizonyára megnyertük tetszésüket. Sem Constantius, sem én nem szólaltunk meg, míg ki nem értünk az országútra, ahonnan a lombardiai síkságon túl már látni lehetett az Alpok körvonalait. A császár úgy döntött, hogy elkísér addig a két oszlopig, amelyek Lumello és Pavia között félúton, az országút két oldalán állnak. Nyilván úgy vélte, ez alatt elég időnk lesz megbeszélni a legfontosabbakat, így is volt. Constantius ezzel kezdte: – Nagyon megbízunk Florentiusban, galliai praetori praefectusunkban. – Ezt közlésnek szánta, amelyre nincs mit válaszolni. Természetesen megbízik Florentiusban, gondoltam magamban bőszen, különben már régen eltette volna láb alól. Csak annyit szóltam: – Értem, Augustus – és vártam a folytatást. Amint egymás mellett lovagoltunk egy darabkát, páncélos lábszárunk összeért, és megcsörrent a fém. Mindketten ösztönösen elhúzódtunk egymástól. Nekem mindig kellemetlen érzés más ember érintése. De apám gyilkosának érintése indulatba hozott. Néhány baromfival megrakott szekér mellett haladtunk el, az útszélre húzódtak előlünk. Mikor a parasztok megpillantották a császárt, hasra vágódtak előtte, mintha el vakítaná őket szentséges alakjának látványa. Constantius tudomást sem vett róluk. – Nagy szeretettel viseltetünk testvérünk, Heléna iránt. – Ezt a szólamot is úgy bocsátotta a hűvös, száraz levegőbe, mintha orákulumot hangoztatna. – Drága ő az én szívemnek is, Augustus – válaszoltam. Attól féltem, hogy házastársi kötelességeimről tart majd nekem előadást, de a továbbiakban nem említette Helénát. Constantius jól felépített tényállást tárt elém. Eddigi rövid mondatai részei voltak annak az építménynek, amelybe engem akart beszorítani. Engedelmeskednem kell Gallia praetori praefectusának, noha Caesarként én leszek a felettese. Véssem emlékezetembe, hogy Heléna először is bátyjának és uralkodójának tartozik engedelmes hűséggel, nem pedig nekem, a férjének. Eddig mindent világosan megértettem. – Katonai oktatódtól értesültünk, hogy képességeid ígérettel biztatnak pályádon. – Nem fogsz csalódni bennem, Augustus. De eddig úgy tudtam, sereggel indulok Gallia ellen, nem csupán kísérettel. Constantius nem vette tudomásul válaszomat. – Későn került sor nálad a katonáskodásra. De reméljük, képes leszel elsajátítani, amire szükséged lesz. Ez nem hangzott túlzottan bizakodóan, de képtelenségnek sem. Végül is, milyen alapon tételeznék fel egy filozófus diákról, hogy hadvezéri képesség rejlik benne? Különös módon, én tökéletesen bíztam magamban, mert tudtam, nem hagynak cserben az istenek éppen most, amikor felemeltek. Unokabátyám azonban nem sejthette érzéseimet, amint képességeimet sem becsülhette fel. Ő mindössze kiképzetlen fiatal katonát látott bennem, aki a világ legvakmerőbb harcosai ellen vonul hadba. – Egyről soha ne feledkezz meg: mi a népünk szemében isteniek vagyunk, az égnek pedig szentségesek. Ezt úgy fogtam fel, hogy a "mi" kettőnkre vonatkozik. Constantiusra és rám. Bár lehetséges, hogy csak az ő magasabb rangját akarta hangsúlyozni előttem. – Nem feledkezem el róla, Augustus. Mindig e hivatalos címen szólítottam, noha ő jobban szerette az "Uram" megszólítást. Bennem ez viszolygást kelt, mert annyit jelent, hogy az illető ember mások gazdája, nem pedig csupán az első helyen áll közöttük. – Tartsd kézben hadvezéreidet. – Bár ez még mindig úgy hangzott, mintha irányelveket sorolna fel, megéreztem, hogy elérkezett a tényleges útbaigazításig, ha ugyan nem a beszélgetésig. – Tisztet soha nem szabad szenátori rangba emelni. Egy provincia kormányzója mindenkor fölötte áll az oda küldött sereg parancsnokának. Nem szabad megengedni, hogy tiszt polgári ügyek intézésében részt vegyen. Praetori praefectusaink minden katonai és állami tisztségviselő fölé vannak rendelve. Ez a magyarázata, annak, hogy birodalmunk államgépezete simán és zökkenés nélkül működik. Mondanom sem kell, nem szóltam közbe azzal, hogy Gallia összeomlása aligha vall zökkenés nélkül működő államgépezetre. Elvileg azonban helyes tanácsot adott Constantius, s még ma is igyekszem követni. Tagadhatatlanul volt benne tehetség a közigazgatás iránt. – Az adóztatás terén hajtsd be mindenkor, ami jár nekünk. Ne mutatkozz engedékenynek ama városokkal és községekkel szemben, amelyek hátralékban vannak. Már szokásból is siránkoznak. Adószedőidről tételezd fel a becsületességet, míg az ellenkezője be nem bizonyosodik. Bár soha nem tisztességesek, de eddig még senki nem találta meg a módját visszaéléseik kiküszöbölésének. Míg a beszedett összeg nagyobb részét neked szolgáltatják be, ne elégedetlenkedj. Elveivel ellentétes módon később kénytelen voltam újjászervezni Gallia adóztatási rendszerét. De erről majd a maga helyén. – Tartsd kézben tábornokaidat – ismételte, mintha megfeledkezett volna róla, hogy erről már beszélt az imént. Most felém fordult, és a nap folyamán először szembenézett velem. Meglepő változás. Hirtelen nem az volt, aki eddig: a napisten a ménjén, hanem az unokabátyám, ellenségem, uram, nagyságom forrása és feltehetőleg halálom forrása is. – Tudnod kell, mire gondolok. – Ismét nem orákulumot hangoztatott, hanem emberi hangon szólt. – Láthattad birodalmunk bomlását, felséges trónunk veszélyeztetését. Provinciák semmisültek meg, városok dőltek romba, hadseregek pusztultak el. Barbárok foglalták el területeinket, csak azért, mert túlságosan belemerültünk abba, hogy egymás ellen harcoljunk, ahelyett, hogy szembeszálltunk volna a valóságos ellenséggel. Nos, Caesar, erre gondolj: egyetlen hadvezérnek se adj a kezébe annyi hatalmat, hogy módja legyen ellened sereget szervezni. Láthattad, mennyit kellett szenvednem eddig. Egymás után fecséreltük erőnket bitorlókra. Vigyázz, légy óvatos! – Az leszek, Augustus! Ezek után szemembe nézve, lassan, vontatottan hozzátette: – Amint én is vigyázok magamra. – Miután láthatta, hogy félreérthetetlenül közölte velem, amit akart, elfordította tekintetét, és szinte békítőleg hozzátette: – Eddig egy talpalatnyi földet sem hagytunk meg semmiféle bitorlónak, és nem is fogunk soha. – Míg én élek, Augustus, biztosan számíthatsz a karra, amely érted küzd. Délig haladtunk egymás mellett lóháton. Akkor a két oszlophoz érkezve megálltunk. Szép, derült volt az idő, és a hideg ellenére megizzadtunk a napsütésben páncélunk alatt. Általános pihenőre adtunk parancsot. Leszálltunk a nyeregből, és Constantius intett nekem, hogy kövessem a szúrós tarlón át. Katonáinkon kívül senki sem volt látható. A parasztok mindig eltűnnek szem elől, mihelyt fegyvereseket látnak: minden katona ellenségük. Nagyon szeretnék változtatni ezen. Constantius előttem lépkedett Hermész egy kis romos szentélye felé, amely a mező sarkában állt (jó ómen, mert Hermész mindenkor őrködött felettem). Hátunk mögött katonáink megitatták a lovakat, rendbe szedték fegyverzetüket, káromkodtak, beszélgettek, élvezték a jó időt. Constantius belépett a szentélybe, én pedig hirtelen leszakítottam egy hervadt virágot, és követtem a császárt a templomocskába, amely emberi ürüléktől bűzlött. Constantius a padozatra vizelt, de még eközben is fennkölt volt és fejedelmi. – Milyen kár – hallottam egyszerre a saját hangomat, noha tisztában voltam vele, hogy az udvari előírásokat sértem meg, ha én szólalok meg először –, ami ezekkel az ősi templomokkal történik. – Kár? Én földig romboltatnám valamennyit. – Rendbe hozta a ruháját. – Még a látásuktól is undorodom! – Természetesen – motyogtam. – Itt most elválunk egymástól – mondta Constantius. Szemben álltunk, szándékosan összehúztam magam, de még így is lefelé kellett néznem rá. Távolabb húzódott tőlem, ösztönösen magasabb terepet keresve. – Bármit is kérsz – mondta –, megkapod. Fordulj bátran hozzám. És nyugodtan támaszkodhatsz praetori praefectusunkra. Ő bennünket képvisel. Viennában készenlétben találod majd a légiókat, felkészülve a tavaszi hadjáratra. Készülj fel magad is. Vastag iratcsomót nyújtott át. – Utasítások. Ráérő idődben olvasgasd őket. – Szünetet tartott, nyilván eszébe jutott valami. – A császárné ajándékot küldött számodra. Megtalálod a poggyászod között. Úgy gondolom, útikönyvtár. Túláradó szavakkal hálálkodtam, de Constantius nem figyelt rám. Elindult a kijárat felé, majd megállt, és felém fordult, mintha szólni akarna hozzám. Elpirultam, szerettem volna megszorítani a kezét és azt mondani, ne féljen tőlem, de nem mertem. Egyikünk sem volt képes a másik szemébe nézni. Mikor végre Constantius mégis megszólalt, csupa feszültség volt a hangja: – Ha ilyesmi történik veled... – félszegen magára mutatott, talán a világuralmat akarta jelezni – emlékezz... – és e pillanatban elakadt a hangja, mint akit fojtogatnak. Képtelen volt ezután bármit is mondani. Én sem bírtam megszólalni. Sokszor eltűnődtem: mi lehetett, amit mondani kívánt? Mi az, amire emlékezzem? Azt, hogy rövid az élet? Vagy hogy keserves az uralkodás? Nem. Constantiusban nem volt mélység. Nem hinném, hogy meglepő kinyilatkoztatása lett volna számomra. S amint visszagondolok e jelenetre a romos szentélyben (márpedig gyakran gondolok erre, sőt álmodom is róla), azt gyanítom, mindössze ennyit akart mondani: "Emlékezz rám". Unokabátyám, ha valóban ezt akartad mondani, úgy lett, amint kívántad: minden vonatkozásban mindenkor emlékeztem rád. Constantius kilépett a szentélyből. Abban a pillanatban, amint hátat fordított nekem, letettem a hervadt virágot arra a helyre, amelyet megszentségtelenített, és sietve elsuttogtam egy imádságot Hermészhez. Aztán mentem a császár után a tarlón át, az országút felé. Nyeregbe szálltunk, és előírásos búcsúszóval váltunk el egymástól. Constantius megindult kísérete élén Milánó felé, vissza az úton, és a hideg szél lengette előtte a sárkányos lobogókat. Soha többé nem láttuk egymást. C A E S A R X. A torinói törvényszék épületében, éppen a városi tisztségviselők küldöttségét fogadtam, mikor egy futár jelentést hozott Florentiustól, Gallia praetori praefectusától. A praefectus úgy vélte, a Caesarnak nyilván tudomása van arról, hogy néhány hete Colonia Agrippina a germánok kezére került, és most már az egész Rajna-vidék az övék. A katonai helyzet rendkívül súlyos, írta Florentius olyan hangnemben, amely szinte elégedettnek tűnt. Chnodomar germán király megesküdött, hogy egy év leforgása alatt végképp kiveri a rómaiakat Gallia területéről. Ez volt hát az a rossz hír, amelyet Constantius nem közölt velem. Még tartott a fogadás, de mi ketten Oribasiusszal visszavonultunk a városi praefectus irodájába a jelentés tanulmányozására. Ki tudja, milyen megfejthetetlen okból, egyetlen mellszobor ékesítette a helyiséget, Vitellius császár szobra. Ez a kövér disznó mindössze néhány hónapig uralkodott Néró halála után. Miért éppen Vitellius képmása van itt? Talán az elöljáró az ő leszármazottja? Vagy pedig bámulattal adózik kövér nyakának, dupla tokájának, netán annak az embernek, aki kora leghírhedtebb haspókja volt? Ilyen jelentéktelen dolgokra terelődik az ember figyelme a rémület pillanataiban, mert nekem minden okom megvolt a rémületre. – Constantius meghalni küldött engem ide. Ezért nem adott mellém hadsereget. – De Galliát nyilván nem akarja elveszteni. – Bánja is ő Galliát. Míg megvan az udvara, az eunuchjai meg a püspökei, mit törődik ő mással? Ebben persze nem volt teljesen igazam: a maga módján Constantius hazafi volt. De belőlem kitört a düh és a keserűség. Kíméletlenül mindennek elmondtam Constantiust. Minden szavam felségsértés volt. Mikor végre elhallgattam, megszólalt Oribasius: – A császárnak bizonyosan van valami terve. Ennyire egyszerű mégsem lehet a dolog. Nem kaptál tőle semmiféle utasítást? Tökéletesen megfeledkeztem az iratcsomóról, amely még mindig az útitarsolyomban lapult. Izgatottan bontottam ki, olvasni kezdtem, s egyre nagyobb méregbe gurultam. – Etikett! – kiáltottam fel dühösen, és a papírcsomót a szoba túlsó sarkába hajítottam. – Hogyan fogadjak követet, miként adjak lakomát. Még a fogások leírása is benne van. Oribasiusból kitört a nevetés, én azonban sokkal ingerültebb voltam annál, hogy a helyzetet humoros oldaláról fogjam fel. – Megszökünk! – szólaltam meg némi gondolkozás után. – Szökni? – Oribasius csak bámult rám, mint aki azt hiszi, megőrültem. – Igenis, megszökünk. (Különös... úgy képzeltem, sosem tudok majd erről őszintén beszélni vagy írni.) – Megszökhetnénk, együtt. Nem lenne nehéz. Csak ezt a rongyot kell eldobnom. – S megrántottam a bíborpalástot a vállamon. – Szakállt növesztünk, és visszatérünk Athénba. Nekem marad a filozófia, neked az orvostudomány. – Nem! – felelte kurtán. – Miért ne? Constantius csak boldog lesz, hogy megszabadult tőlem. – De honnan tudná, hogy megszabadult? Biztosan azt hinné, csak azért mentél el, hogy szövetkezz ellene. Hadsereget szervezni, trónbitorlóként visszatérni. – Nem talál rám. Oribasius nagyot nevetett. – Mit képzelsz, hogyan tudnál te eltűnni Athénban? Hiába növesztesz szakállt, hiába öltözöl diáknak, megmaradsz ugyanannak a Julianusnak, akit mindenki ismert, mindenki látott Prohaeresiusnál. – Rendben van, hagyjuk Athént. Találunk olyan várost, ahol nem ismernek. Legyen Antiochia. Ott fogok meghúzódni, és folytatom tanulmányaimat Libaniusnál. – És azt képzeled, Libanius majd tartja a száját? Már hiúságból is elárulna az első nap. Libanius: Erre csak annyi a megjegyzésem, hogy Oribasius egy pillanatig sem volt rokonszenves nekem. Nyilván ugyanígy volt ő is velem. Meg kell hagyni, óriási tekintély lett belőle (ha ugyan él még); orvos barátaim azonban azt állítják, hogy hetven kötetes orvostudományi enciklopédiája tulajdonképpen Galenus durva plagizálása. Julianuis halála után számkivetésre ítélték. Akkor Perzsiába ment, s értesülésem szerint a királyi udvarban él, ahol valósággal bálványozzák. Mindig is hiú volt, ezt nyilván nagyon élvezte. Ezenfelül kapzsi is volt: egyszer felkerestem köszvényes bántalmaim miatt. Képes volt azért az egy kezelésért öt arany solidust kérni tőlem. És mégsem tudtam járni egy hónapig. JULIANUS AUGUSTUS – Találunk olyan várost, ahol senki sem ismer, sőt, nem is hallott felőlem. – Jó messze Thuléban. Hidd el, bárhova mész, a hivatali szervezet mindenütt tudni fogja, ki vagy. – És ha álruhát öltök, új nevet veszek fel? – Nem számolsz a titkos ügynökökkel. És aztán miből élsz? – Tanítok. Nevelő leszek... – Rabszolga? – Miért ne, ha másképp nem megy? Egy rendes úri házban jól megvan a rabszolga is. Tanítanám a fiatalokat, és még maradna időm írásra is, kedvemre olvasgathatnék... – Bíborból rabszolgaruhába! – mondta barátom kijózanító ridegséggel. – Mit képzelsz tulajdonképpen, most mi vagyok? – tört ki belőlem a keserűség. Aztán dühöngtem, siránkoztam, és mikor végre elhallgattam, mert kifogyott a lélegzetem, Oribasius hidegen csak ennyit mondott: – Folytatod az utat Galliába, Caesar! Legyőzöd a germán törzseket, vagy pedig ott maradsz a harcmezőn. – Nem! – Helyes. Légy hát rabszolga, Julianus! Mióta caesari rangra emeltek, ezúttal szólított elsőízben a nevemen. De utána otthagyott faképnél abban a hivatali helyiségben, én pedig ültem tátott szájjal, mint a hülye. Vitellius disznópofája mereven bámult le rám... három évszázada faragták kőbe, de még most is éhesnek tűnt. A császári instrukciók minden lapját szögletesre hajtogattam, egyre apróbbakra. Gondolkoztam, mit tegyek? Hermészhez imádkoztam. A rácsos ablakhoz léptem, hogy megkeressem a napot, az én istenségemet. Várakoztam, hátha jelet kapok. Úgy is lett. A lemenő napból hirtelen fénycsóva vetítődött arcomra, így történt, mégpedig nyugat felől, Gallia irányából. Héliosz kápráztató aranyfényt vetített szemembe. Követnem kell tehát istenemet, s ha ő halálomat kívánja, szívesen hozom meg ezt az áldozatot. Ha pedig győzelmet aratok, az ő dicsőségét szolgálom. És most már magam is világosan beláttam, nem szökhetem meg, ha akarnék, akkor sem. Valóban halálomig foglya vagyok ennek a bíbornak. Visszamentem a terembe, mintha semmi sem történt volna. Miközben a polgárok tisztelgését fogadtam, Oribasius kérdően tekintett rám. Hunyorítással válaszoltam. Megkönnyebbülve lélegzett fel. Másnap reggel folytattuk utunkat. Még a hegyes vidéken sem volt nagy hideg, csak a legmagasabb csúcsokat borította hó. Katonáim is elismerték, bár a legtöbbje siránkozó fajta galileánus volt, hogy Isten nyilván velünk van. Mi mást tehetett volna: ezek folyvást imádkoztak hozzá. Egyébre aligha használhatom őket. Mikor átléptük Gallia határát, érdekes dolog történt. Érkezésem híre jó előre bejárta az egész környéket, hiszen sok-sok esztendeje nem járt törvényes Caesar Gallia területén. Azért hangsúlyozom a "törvényes" jelzőt, mert hagyományosan Gallia volt mindig a trónbitorlók területe. Az utolsó évtized folyamán három is szervezkedett itt, és mindegyik felöltötte a bíbort, pénzt veretett, hűségesküt vett ki. Mindhárommal végzett Constantius vagy a sors. De ezúttal valóságos Caesar jelent meg Galliában, és bizakodással telt el a nép. Alkonyat táján érkeztünk az első gall helységbe, egy hegyi faluba. A falusiak felsorakoztak a főutca két oldalán, és megéljeneztek. Díszítésül fenyőkoszorú füzéreket feszítettek ki az átellenes házak között. Hermész a tanúm, így történt: egy koszorú levált és egyenesen a fejemre esett. Pontosan illett rá, akár egy korona. Megtorpantam, fogalmam sem volt, mi történt. Első pillanatban azt hittem, faág ütött meg, de odanyúltam, és már tudtam, hogy koszorú. A falusiak tágra nyílt szemmel bámultak, még közömbös kíséretem is megilletődött. Eutherius, aki mellettem lovagolt, halkan megjegyezte: – Még az istenek is koronával akarják övezni fejedet! Nem válaszoltam, de a koszorút sem vettem le. Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, tovább lovagoltam csapatom élén a falun át, s a lakosok az eddiginél is lelkesebben éljeneztek. Oribasius odasúgta: – Holnapra egész Galliában híre megy ennek. Mindenki tudni fogja. Bólintottam: – Persze. De holnapután megtudja Constantius is. Hangulatomat azonban ez a gondolat sem ronthatta el, mert most már bizakodó lettem, derűs, akár a szép téli nap. Nem is szólva arról, hogy az istenek is tanújelét adták szeretetüknek. Diadalmenet lett utunkból a gall városokon át. A szép idő egészen Viennáig kitartott. Akkor már észak felől fekete felhők tornyosultak, és metsző hideg szél támadt. Érződött a levegőben, hogy hamarosan megindul a havazás. Köpenyünkbe burkolózva keltünk át a télies Rhone fekete vizén, és a harmadik órában vonultunk be a városba. Még ebben a hidegben is tömeg lepte el az utcákat, és lelkes volt a hangulat. Ezt nem értettem. Constantius rettegést és áhítatot keltett, felém mintha szeretet áradna... ezt nem hiúságból említem, csak mint számomra megfejthetetlen tényt. Hiszen mit tudhatott felőlem ez a nép? Lehettem volna akár egy második Gallus is. Mégis felsorakozott, és úgy éljenzett, mintha döntő csatából érkeznék győztesen, vagy nagyobb adag gabonát osztanék. Érthetetlen, de lelkesítő, hogy így történt. Augustus és Livia ódon temploma elé érkeztünk, mikor a tömeg egy vak öregasszonyt taszított ki a sorból, egyenesen a lovam elé. Az őrség visszalökte, de az asszony újra elesett. – Emeljétek fel! – parancsoltam. Talpra állították, s ekkor az öregasszony hangosan megkérdezte: ki ez? – Julianus Caesar! – harsogta valaki. Az asszony égnek emelte világtalan szemét, s egy Püthia hangján így kiáltott fel: – Ő az, aki helyreállítja majd az igaz istenek templomait! Megdöbbenve sarkantyúztam meg lovamat, és nyargaltam a tömegen át, de az asszony hangja máig is fülembe cseng. Florentiusszal a rezidenciámul kijelölt palota nagytermében találkoztam, bár e nem is túlságosan nagy villára aligha illik a "palota" elnevezés. Florentius udvariasan fogadott. Igen, ő fogadott engem, s nem én őt. Az első pillanattól fogva világosan értésemre adta, hogy ez az ő provinciája, nem az enyém, akkor sem, ha én Caesar vagyok, ő pedig praetori praefectus. – Légy üdvözölve Galliában, Caesar – mondta, mikor köszöntöttük egymást. Nem tartotta érdemesnek, hogy egybehívja üdvözlésemre a városi magisztrátusokat vagy a fontosabb személyeket. Csekély számú katonai kísérettel jelent meg. Mellettem nem volt más, csak Oribasius. – Meleg fogadtatás, praefectus, ebben a hideg időben – mondtam. – Legalábbis a nép örülni látszik jövetelemnek. – Hangsúlyoztam ezt a szót: "legalábbis". – Valamennyien szívesen vesszük, hogy az Augustus jónak látta caesari rangra emelni téged, s annak jeléül, hogy szívén viseli Gallia sorsát, közénk küldött. – Florentius alacsony, sötét bőrű, éles arcvonása férfi volt. Különösen izmos alsókarja vésődött emlékezetembe; sűrű fekete szőrzet borította, mintha majom karja lett volna. – Nyilván örömére szolgál majd az Augustusnak, hogy helyesled cselekedeteit – mondtam szárazon. Ezután elmentem mellette a terem túlsó sarkába, ahol egy kis dobogón egyetlen karosszék állt. Leültem. Rögtön észrevettem, ez hatott. A katonák összenéztek. Florentius azonban rendületlen maradt, noha az ő karosszékét foglaltam el. – Mutasd be a tisztjeidet, praefectus – igyekeztem oly hűvösen szólni hozzá, amennyire csak vérmérsékletemből telik. Az első tiszt Marcellus volt, Gallia hadseregének vezérkari főnöke. Szabályszerűen tisztelgett előttem. A második Nevitta, izmos testalkatú frank, kék szemű, erős hangú, kiváló parancsnok, ma is mellettem szolgál Perzsiában. De azon a napon Viennában olyan szemmel látható kicsinyléssel kezelt, hogy világosan átláttam, erre valamiképpen válaszolnom kell, ha nem akarom tekintélyemet végképp elveszteni. Vagy valóban Caesar leszek, vagy örökre végem. Florentius felé fordultam, és minden szavamat megfontolva így szóltam hozzá: – Nem vagyunk annyira távol Milánótól, hogy eltekinthetnénk a Caesart megillető köteles tisztelettől. Egy provincia székvárosában más kívántatik meg, mint a táborban, még akkor is, ha seregünket visszaverték a Rajnánál. Praefectus, oktasd ki a tisztjeidet, mivel tartoznak rangomnak, s magad járj elöl jó példával! Constantius sem viselkedhetett volna különben. Én valóban komolyan vettem kihívó beszédem minden egyes szavát. E pillanatban úgy hittem, meghalni érkeztem Galliába, és ha meghalok, akkor már nem adom alább: dicső halált halok, a végsőkig érvényt szerezve rangomnak. Florentius megdöbbent, tisztjei arcára rémület ült ki, Oribasiusnak imponáltam... furcsa milyen élvezettel gondolunk viszeza arra a néhány nyilvános szereplésre, melynek során módunkban állt imponálni egy-egy régi barátnak. Florentius zavarba jött, s nem tudta, miképp reagáljon. Én pedig Constantius példáját követve, felemeltem jobbomat, mutatóujjamat lehajtottam, közvetlenül a dobogó alatti padlóra intve, s kemény hangon megszólaltam: – Én viselem a bíbort. A katonai kíséret hangos fegyvercsörgés közepette térdre vetette magát. Florentius leírhatatlanul dühös arckifejezéssel követte példájukat, s megcsókolta palástom szegélyét. E gesztusát azonban kettőnk között öt esztendeig tartó ellenségeskedés követte. * Constantiusnak tulajdonképpen egy pillanatig sem volt komoly szándéka, hogy nekem adja át a tényleges uralmat a provincia fölött. Úgy képzelte, én itt holmi ünnepélyes figura leszek, s jelenlétemmel eszébe juttatom a galloknak, hogy ha már hadsereget nem küldött a császár, elküldte húsát és vérét, ezért kötelességük felsorakozni a provincia védelmére. A tényleges hatalom Florentius kezében összpontosult. Viennában is ő volt a hadsereg közvetlen parancsnoka, s az ő személyes futárszolgálata tartotta az összeköttetést a Galliában szétszórt légiókkal is. Ezek közül több ostromgyűrűbe szorult, mert a germánok minden jelentősebb várost és hadászati fontosságú pontot ostrom alá fogtak a Rajna vonalától egészen az Északi-tengerig. Csak tavaly jutottam hozzá, hogy átnézzem Constantius titkos levéltárát. Meglepő, sőt nyomasztóan döbbenetes értesüléseket szereztem, mint amikor valaki váratlanul megtudja, mit beszélnek a háta mögött. Akkor került a kezembe a Florentiusnak küldött utasítás másolata. Azóta elnézőbb vagyok a praefectushoz, mivel csak parancsnak engedelmeskedett. Constantius azt írta – csak nagyjából idézem, mert az okmányok kivétel nélkül Konstantinápolyban vannak, – hogy "hőn szeretett rokonunkat, Julianus Caesart" úgy kell tekinteni, mint kezdőt a hadviselés művészetében és újoncot a kormányzásban. Florentiust tehát nevelőnek rendelték mellém, hogy tanítson, oktasson, megóvjon a balítéletektől és a rossz társaságtól. Tehát afféle iskolába küldtek, s távol akartak tartani a katonai vállalkozásoktól. Figyelemmel kísérték, hogy nem száll-e meg az ambitio. Ez a latin kifejezés semmi más nyelvre nem fordítható le teljes értelmében, mert egyetlen szóval kifejezi azt a törekvést, amely képes felborítani az állam egyensúlyát. Galliában töltött első évem során valóban sokat tanultam, nemcsak a hadviselés művészete, hanem a leplezés és a türelem művészete terén is. Valósággal második Odüsszeusz lett belőlem, minden percemet ravaszul használtam fel. Katonai tanácskozásokon nem vehettem részt, de időnként azért mégis röviden vázolták előttem az általános katonai helyzetet. Nem volt túlzottan szívderítő, amiről értesültem. Bár tekintélyes katonai erőt vontak össze Galliában, Florentiusnak nem állt szándékában felvenni a harcot. Nem történt semmi. Szerencsénkre ellenségünk, Chnodomar sem fogott semmibe: támadása, amivel fenyegetőzött, sosem vált valóra. Kijelentette, tökéletesen beéri azzal, hogy ura a Rajnának és valamennyi fontos városnak. Nekem, bármennyire is leghőbb vágyam volt felvenni vele a harcot, egyetlen katonám sem volt, leszámítva itáliai testőrségemet. Meg aztán pénzszűkében is voltam. Caesari illetményemet negyedévenként kellett volna szabály szerint folyósítani, de a Szent Adományok comese mindig késedelmesen fizetett. Jóformán teljesen kölcsönökre szorultam a Galliában töltött első évem folyamán. Ráadásul nem is szívesen hiteleztek nekem, mert folytonosan olyan hírek érkeztek, hogy kegyvesztett vagyok, és bármelyik pillanatban visszahívhatnak. Az is nagyon bosszantott, hogy a villa, ahol elhelyeztek, nem a caesari palota volt, hanem a hivatalos vendégek elhelyezése céljából fenntartott szállás. A palota ott állt a Rhone partján: Florentius lakott benne pompás udvartartásával. Úgy élt mint az igazi Caesar, én pedig mint valami szegény rokon. Csak az vigasztalt, hogy velem volt Oribasius, és márciusban Priscus is megérkezett Athénból. Priscus: Volna némi hozzátennivalóm Julianus beszámolójához, Florentiusszal való kapcsolatát illetően. A praetori praefectus kapzsi volt, de tehetséges. Sőt, szóljunk igazat, a császár utasításait követte az utolsó betűig. Mindig úgy gondoltam, hogy Julianusnak nincs igaza, amikor annyira ingerült vele szemben. Persze a praetori praefectus sokszor megalázta Julianust a nyilvánosság előtt. Emlékszem, egy katonai dísszemle alkalmával nem volt hely Julianus számára az emelvényen. A Caesar kénytelen volt "csapatait" a tömegben állva megszemlélni, kolbászárus vénasszonyok között. Nyilván ez volt Florentius bosszúja, amiért Julianus úgy elbánt vele az első találkozás alkalmával. Constantius javára szólván... miért igyekszünk mindig mentséget keresni, jót mondani a gonoszokról? Talán az a kellemetlen tudat okozza, hogy nyilván ugyanúgy vélekednek rólunk, mint mi felőlük? Ellentétes szemszögből és teljesen más érdekek befolyása alatt? Bárhogy nézzük is, Constantiusnak tökéletesen igaza volt, hogy nem adott irányító hatalmat egy hadászatban és közigazgatásban egyaránt teljesen tapasztalatlan ifjú kezébe olyan súlyos háborús körülmények között, amelyekben nála idősebb és sokat próbált katonák is csaknem vesztesek maradtak. Akkor még senki sem tudhatta, hogy Julianus hadászati lángelme, legfeljebb talán ő maga. Ha visszatekintek Galliában aratott győzelmeire, szinte magam is hinni kezdek abban, hogy Hélioszának köszönheti őket. Ebben az időben valósággal diák módjára élt a városfal közelében épült villában. "Udvara" – mert így nevezték – a rabszolgákat is beleértve, legfeljebb száz főből állott. Meglehetős szűkösen étkeztünk, a bor sohasem volt elég. Annál kellemesebben folyt a társalgás, és Oribasius éppúgy gondoskodott szórakoztatásunkról, mint egészségünkről. Felkutatta a környék javasasszonyait, kifaggatta őket, hogy milyen orvosságokat szoktak kotyvasztani, maga is készített ilyen főzeteket, s gyógyító hatásukat rajtunk próbálta ki. Eutherius hasonlóképpen kedélyes társalgónak bizonyult. Mulatságosnak találom, hogy Julianus megemlékezik rólam, de egy szót sem szól egy nálam sokkal fontosabb személyiség érkezéséről, újév napján: a felesége volt az, Heléna. Történetesen nem voltam jelen, mikor megérkezett, de elmesélték, hogy pompás kíséretében számtalan fodrásznő, varrónő, szakács, eunuch volt, és szekérszám hozta magával öltözékeit meg ékszereit. Bizonyára nem kis megdöbbenést okozott neki az a hideg, nyomasztó villa. Julianus azonban mindenkor rendkívül szívélyesen bánt vele, noha kissé szórakozottan. Előfordult, hogy nélküle távozott az asztaltól, vagy másokkal együtt látogatást tervezett valamelyik közeli városba, és feleségét kifelejtette az előkészületekből. Úgy vélem, Heléna sokkal jobban szerette férjét, mint az őt. Julianus sohasem adta jelét hogy idegenkedik tőle, csak teljesen közömbös volt iránta. Kétlem, hogy gyakran élt volna házastársi jogaival, mégis házasságuk négy esztendeje alatt Heléna kétszer esett teherbe. Heléna jellemvonásai közül leginkább az marad meg emlékezetemben, hogy milyen hősiesen leplezte unalmát, amikor Julianus nagy hévvel vitatkozott az őt érdeklő kérdésekről, melyekből hitvese semmit sem értett. Szerencsére Heléna elsajátította az uralkodó családok művészetét: úgy ásítani, hogy közben nem nyitja ki a száját. Aki azonban pontosan figyelte az arcát, valahányszor Platón, Iamblikhosz került szóba vagy te, kedves Libanius barátom (a nagy triász!), észrevehette, hogy időnként gyanúsan tágulnak az orrlikai. Bizonyos vagyok benne, hogy valamennyiünket halálosan unt Heléna. Libanius; Nem értem, mi a rendkívüli abban, hogy Julianus Platónról, Iamblikhoszról és rólam egyenrangúakként beszél. Ez legfeljebb Priscus irigységének szembeszökő. "Nagy triász!" Miért ne! Azért beszél így, mert filozófusként és oktatóként egyformán kudarcot vallott, és kortársát legszívesebben lerántaná a maga szintjére. Nos, biztosíthatom, e tekintetben is kudarcot vall majd. JULIANUS AUGUSTUS A gallokat megérteni nem könnyű dolog. Szokásaik ma is idegenek nekünk, noha már hosszú idő óta római alattvalók. Úgy hiszem, nincs a világon még egy nép, amely szépségben vetekedhet velük. A férfiak és a nők egyaránt rendkívül magasak, fehér bőrűek, szőkék és kék szeműek. Örökké mosakszanak, és ruhájukat is gyakran mossák. Végig az egész provincián sehol nem látni rongyos vagy piszkos embert. És még a legszegényesebb vityilló előtt is kötélen szárad a mosott ruha. De amilyen szépek, olyan izgágák. Férfiak és nők egyformán nagyon hangosan beszélnek, harsogják a magánhangzókat, és a mássalhangzókat nagyon keményen ejtik. Valahányszor törvénynapot tartottam, majd belesüketültem, mikor a panaszos meg az ügyvéd sebzett bika módjára ordítva adta elő mondókáját. Azzal kérkednek, hogy ha harcra kerül sor, egyetlen gall tíz itáliaival felér. Sajnos, ebben igazuk van. Szeretik a csatát, erejük is, bátorságuk is van hozzá. Még az asszonyok is szeretnek harcolni. Csöppet sem szokatlan, hogy a gall férfi a csatában maga mellé veszi a feleségét segítségül, s ha ott az asszony, megtízszereződik a férfi ereje. Saját szememmel láttam gall asszonyokat szembeszállni az ellenséggel; ilyenkor villog a foguk, kötélként feszül az ér a nyakukon, fehér karjuk úgy jár, mint a szélmalom vitorlája, lábukban olyan erő feszül, mikor rúgnak, akár a katapultban, melyből kilövik a követ. Valóban félelmetesek. A gall férfi büszke rá, hogy katonai szolgálatot teljesíthet. Ezzel szemben az itáliai képes megcsonkítani magát, hüvelykujját levágni, hogy kijátssza az állam toborzó tisztjét. A gallok élvezik a vérontást, s a világ legkülönb katonái lehetnének, ha ezt két ok nem gátolná: a katonai fegyelmet nehezen tűrik, és nagyon részegesek. A legválságosabb pillanatban az a meglepetés érheti a gall csapatok parancsnokát, hogy katonái be vannak rúgva. Azzal mentegetőznek, hogy ilyen vagy olyan szent ünnep van, s annak tiszteletére egy kis bort kell leereszteni a torkukon, vagy pedig azzal az erős itallal kell meglocsolniuk a gégéjüket, amelyet gabonából és más terményből főznek. Galliai hadjárataimat ezúttal nem írom le, hiszen egy munkámban már közzétettem, amelyről a hízelgők azt állítják, vetekszik Július Caear művével. Őszintén szólva, jobban érdekelt a gall háború megírása, mint maga a hadviselés. De azért feljegyzek itt néhány eseményt, amelyekről akkoriban még nem szólhattam. * A 355–356-os tél keserves volt számomra. Semmi tekintélyem nem volt. A praetori praefectus tudomást sem vett rólam. Semmi kötelezettségem, semmi hatásköröm, legfeljebb a vidéket járhattam. És valahányszor megjelentem a gallok között, mindig nagy tömegeket vonzottam. Még dermesztőén hideg téli napokon is mérföldes utakat tettek meg az emberek csak azért, hogy láthassanak és megéljenezhessenek. Ez rendkívül meghatott, noha sokszor tapasztaltam, hogy nem Julianus Caesarként, hanem Július Caesarként éljeneztek. A parasztok között ugyanis az a legenda járta, hogy a nagy Július megesküdött: a sírból is visszatér, és megvédi Galliát az ellenségtől. Sokan azt hitték, ennek most jött el az ideje, visszatért a halott hadvezér, hogy betartsa ígéretét, és azt gondolták, én vagyok az. E kirándulásokból több váratlan győzelmünk származott. Egy város, amelyet a germánok körülzártak, bátorságot merített a Caesar jelenlétéből, és a lakosság elkergette az ellenséget. Aquitania egy másik városa, amelyet csak öregek védelmeztek, visszaverte a germán támadást. Az én nevem volt a csatakiáltás, ez lelkesítette őket győzelemre. Aquitaniában vívtam meg első "csatámat" is. Kettesével haladtunk át egy sűrű erdőn, mikor germán fegyveres csapat ütött rajtunk. Az első pillanatban attól tartottam, hogy az én itáliai embereim cserbenhagynak, és elszaladnak. De nem: helytálltak. Meglepetésszerű támadás esetén egyedül ez fontos. A támadás első perceiben a talpraesett parancsnok felsorakoztatja katonaságát, és visszavág; azon múlik minden, hogy kezdetben kitartsanak. Szerencsére az erdő szélén voltunk. Parancsot adtam az előőrsnek, hogy kösse le a germánokat, míg a hátvéd ki nem ér az erdőből a nyílt terepre. Katonáink néhány percen belül kiértek a fák közül a szabadba. Egyetlen embert sem vesztettünk. S mikor már felülkerekedtünk a germánokon, menekülni kezdtek: előbb egy, utána egy másik, majd mind, ahány csak volt. Ebben a pillanatban azon vettem észre magam, hogy harsányan ezt kiáltom: – Utánuk! Álljátok el az útjukat! Katonáim engedelmeskedtek, a germánok menekültek, és behúzódtak az erdőbe. – Egy ezüst minden germán fejért! – kiáltottam, és tisztjeim továbbadták vérszomjas ígéretemet. Csak ez a lelkesítés kellett nekik. Izgatott kiáltozással, acsarkodva vetette magát legénységem az ellenségre. Mire beesteledett, száz germán fő hevert előttem. Nem azért írom le ezt a vállalkozást, mintha katonai jelentősége lett volna – mert nem volt –, hanem azért, mivel ekkor kóstoltam bele először a hadakozásba. Jóformán valamennyi elődömtől eltérően, semmi tapasztalatom nem volt a katonáskodásban. Csatában elesett embert soha nem láttam. És mindenkor többre becsültem a békét a háborúnál, a stúdiumokat a tetteknél, az életet a halálnál. Mégis rekedtre ordítoztam magam a galliai erdőszélen és emberfejekből valóságos véres halom hevert a lábam előtt. Undort vagy szégyenkezést éreztem-e? Egyiket sem. Olyasféle izgalmat éreztem, amely a szeretkezés hevületéhez hasonlítható. Mást nem mondhatok, ma is többre becsülöm a filozófiát a hadviselésnél. Hogyan törtónt ez velem, örök rejtély marad számomra, de nyilván isteni rendelésből fakadt; a Napisten akarta így, aki minden emberek teremtője és a királyok védelmezője. Miközben Vienna felé nyargaltunk a téli nappal borongós fényében, reszkettünk az izgalomtól. De ez az izgalom az öröm mámora volt, mert már biztosra vettem: életben maradok. Egészen addig soha nem voltam biztos magamban. Hiszen nem tudhattam, nem leszek-e gyáva, vagy ami még rosszabb, hátha tétlenségbe dermedek, vagy fejemet vesztem abban a döntő pillanatban, amikor gyorsan kell határozni, mert ezen áll vagy bukik a győzelem. Ám amikor felharsant a kiáltozás, és folyt a vér, fellelkesültem, tisztán láttam, mit kell tennem, és meg is cselekedtem. Ezt a csetepatét nem vették túlságosan komolyan Viennában. Komolyan vették azonban azt a tényt, hogy Constantius az új esztendőre társconsullá nevezett ki maga mellé. Neki ez volt a nyolcadik consulsága, nekem az első. Örültem, de csak mérsékelten. Sohasem értettem meg, miért tartják oly nagyra ezt a régi címet. A consulniak semmi hatalma nincs (kivéve természetesen, ha egyben császár is), de az emberek becsvágyból vagyonokat képesek áldozni azért, hogy elnyerhessék a consuli rangot. Igaz, a consulok neve örökre fennmarad, mert amikor feljegyeznek valamilyen dátumot, mindig közlik azt is, hogy abban az évben kik voltak a consulok. Én azonban nem sokat adok az olyan formákra, amelyeknek már régóta nincs jelentősége. Beiktatásom alkalmával azonban Morentius szinte udvariasnak mutatkozott, s ezzel is nyertem valamit. Egy magánbeszélgetés során közölte velem: – A tavasz végére támadást tervezünk. Részt vehetsz benne, ha úgy tetszik. – Mint parancsnok? – Egész Gallia a Caesar parancsnoksága alatt áll. – A Caesar nagyra értékeli magas rangját. De én vezetem majd a hadsereget? Én tervezem a hadjáratot? – Mindenben te irányítasz bennünket, Caesar. Kitért az egyenes válasz elől. Nyilván esze ágában sem volt lemondani a provincia teljhatalmú kormányzásáról. De azért mégis megtört a jég. Most már rajtam áll – gondoltam –, hogy a csekély változást kiaknázzam és javamra fordítsam. Florentius távozása után magamhoz hívattam Sallustiust, katonai tanácsadómat. Mikor Galliába érkeztem, őt rendelték mellém, és örök hálával tartozom Constantiusnak, amiért kettőnket összehozott. Sallustius római katona, de görög filozófus is. Mit mondhatnék ennél többet dicséretére? Mikor megismertem, negyvenes éveinek vége felé járt. Magas növésű, lassú beszédű és gyors észjárású, ősi római családból származik, és mint a római arisztokrácia oly sok tagja, soha nem tántorodott el az igaz istenektől. Szoros baráti szálak fűzik oly kiváló hellénistákhoz, mint Szümmakhosz és Praetextatus. Néhány évvel ezelőtt hitünk védelmében klasszikus vitairatot jelentetett meg. Címe: Az istenekről és a világról. Amint Maximus a vezetőm e misztériumokban, és Libanius a példaképem az irodalmi stílus terén, úgy Sallustius mindenkori eszményképem az igaz emberségben. Sallustiust éppannyira boldoggá tette a hír, akár engem. Kiterítettük magunk elé Gallia térképét, s úgy döntöttünk, hogy a leghelyesebb hadművelet rögtön Strassburgot támadni. Nemcsak azért, mert ez a nagy város dominálja a Rajna tekintélyes szakaszát, de központjául szolgál Chnodomar király hadműveleteinek is. Ha sikerül visszafoglalnunk, tekintélyesen növeli erőnket, és gyengíti az ellenséget. – Ebben azért van tanulság – jegyezte meg Sallustius. – Ebben? – Miért vannak Galliában germánok? – Hogy fosztogassanak. És még több területre áhítozzanak. Miért van az, hogy a barbár törzsek folyton vándorolnak egyik helyről a másikra? – Nos, azért vannak Galliában, mert Constantius hívta be őket segítségül Magnentius ellen. Megsegítették, de utána itt maradtak Galliában. Helyesen ítélte meg a dolgot. Barbárokhoz soha nem szabad segítségért folyamodni. Felfogadhatjuk őket zsoldosnak, vesztegetéshez is folyamodhatunk, ha csak ily módon tarthatjuk fenn a békét, de soha nem szabad megengedni egyetlen törzsnek sem, hogy római területre tegye a lábát, mert azt a területet mindjárt magának akarja megkaparintani. Éppen abban az időpontban, mikor erről tárgyaltunk Sallustiusszal, Constantius a Duna mellett kénytelen volt két lázadó törzzsel hadakozni, melyeknek ő adott jogot a letelepedésre. Sallustius közölte velem: kétségtelen bizonyíték van kezében afelől, hogy Florentius titkos tárgyalásokat folytat bizonyos germán törzsfőkkel. Némelyeket lepénzel, hogy maradjanak nyugton ott, ahol vannak, mások viszont neki fizetnek, hogy ne zaklassa őket állásaikban. Ilyenformán Sallustiusszal kettesben kezdtük gyűjtögetni a vádirat adatait Florentius ellen. * Májusban Sallustiusszal együtt elmondtuk Florentiusnak és hadvezérének, Marcellusnak a Strassburg elleni támadás haditervét. Nyomban visszautasították. Hiába érveltünk, könyörögtünk, ígértünk biztos győzelmet, nem hallgattak ránk. – Nem vagyunk annyira felkészülve, hogy nagyobb csatába bocsátkozzunk. Ennek még nem jött el az ideje – jelentette ki Marcellus. S mivel ő volt a provincia vezérkari főnöke, nem tehettem egyebet, beadtam a derekamat. Körülhordoztam tekintetemet a tanácsteremben (mert ezúttal a praefectus palotájában voltunk), és feltettem a kérdést: – Mikor leszünk képesek eleget tenni a császár parancsának és kiverni a germánokat Gallia területéről? Florentius nyájas arcot öltött. Bár még mindig leereszkedő volt a modora irántam, de azért sokkal óvatosabban viselkedett, mint azelőtt. Nyilván felismerte, hogy nem egykönnyen vehet le a lábamról. – Szabad-e a Caesar elé egy közbülső megoldást terjesztenem? – szólalt meg egy finom szarvasbőr erszénnyel játszadozva, amely az ő istenségét tartalmazta: aranyat. – Nincs elegendő emberünk egy nagyszabású hadművelethez, míg az Augustus erősítést nem küld. Ez pedig idén aligha áll módjában, hiszen maga is hadba szállt a Duna mentén. Addig be kell érnünk azzal, hogy tartjuk területeinket, esetleg visszafoglaljuk, amit tudunk, nagyobb kockázatok nélkül. Florentius tapsolt, mire egy íródeák, aki eddig a fal tövében guggolt, nyomban talpra ugrott. Florentiusnak voltak efféle császári allűrjei, amin voltaképpen nem is lehet csodálkozni, hiszen a praetori praefectusok rendkívül fontos személyiségek. És akkoriban Florentius kormányozta Marokkót, Hispániát, Galliát, sőt Britanniát is. Az íródeák kigöngyölte előttünk Gallia térképét. Florentius rámutatott egy Autun nevű helységre, nem messze tőlünk, északra. – Jelentést kaptunk arról, hogy ezt a várost a germánok körülzárták. Már csaknem kimondtam, miért nem közölték ezt velem eddig, de vigyáztam a nyelvemre. – Nos tehát, ha a Caesarnak úgy tetszik, Sallustius tábornokkal együtt – Florentius ekkor helyénvalónak tartotta egy torz mosolyfélét megkockáztatni Sallustius felé, aki udvarias figyelemmel hallgatta – Autun felszabadítására hadműveletbe kezdhet. Régi város ez. Falai, melyek valaha áttörhetetlenek voltak, ma már nagyon is megrongálódtak, mint csaknem valamennyi erődítményünk, sajnos. Nincs valami erős helyőrség olt, de a lakosság derék és bátor. Nyomban azt válaszoltam, hogy nem is kaphatnék megbízatást, mely ennyire kedvemre való. Azonnal indulok Autun felszabadítására. – Természetesen – szólt ismét Florentius – eltart néhány hétig, mire felszereljük csapataidat, megszervezzük az utánpótlást, mire... – Egy kedvező dolgot közölhetek – vágott közbe Marcellus. – Ostromgépekre ne legyen gondod. Még ha elfoglalnák is a germánok a várost, mielőtt odaérkeznél, semmiképpen sem tartják megszállva. Ez nem szokásuk. – És mi lesz Colonia Agrippinával, Strassburggal? – Azokat lerombolták – felelte Marcellus, szinte olyan diadallal, mintha személyesen ő rombolta volna le. – De megszállva nem tartják. A germánok félnek a városoktól. Sosem töltenek városban többet egy éjszakánál. – Az a szokásuk – szólt közbe Florentius –, hogy a környéket tartják megszállva a város körül, és kiéheztetik a lakosságot. Ha a város aztán kénytelen megadni magát, fölégetik és nyomban tovább mennek. – És mekkora sereget kapok? – E pillanatban még nem tudjuk biztosan. Vannak egyéb... szükségszerűségek is. – Florentius tovább játszott az erszény arannyal, hol egyik, hol másik kezébe vette. – De néhány héten belül minden tisztán áll, és a Caesar megkezdheti első... gall háborúját – ez gúnyos döfés volt, de már megtanultam, hogy lenyeljem a sértéseket. – Akkor hát, praefectus, tedd meg a szükséges intézkedéseket – mondtam olyan királyi módon, amennyire csak telt tőlem, s utána nyomban elhagytam a palotát Sallustius kíséretében. Megindultam villám felé a város utcáin át, és még Florentius arcátlanságának emléke sem csökkentette lelkesültségemet, hogy végre akcióba kezdhetek. – Egyetlen sikeres hadjárat, és Constantius rám bízza az egész hadseregét! – Talán – felelt Sallustius elgondolkozva. Átvágtunk a téren, melyen falusi szekerek gyülekeztek, a tavasz első terméseivel. Tisztes távolban két testőr követett. Noha Caesar voltam, a lakosok már megszokták, hogy egyedül járkálok az utcákon; azelőtt rémült alázat látszott rajtuk, de most egyszerűen köszöntöttek, mint szomszédot szokás, bár nagy tisztelettel. – Csakhogy... – kezdte újra Sallustius, de elhallgatott. – Csakhogy, ha túlságosan nagy győzelmet aratnék, Constautiusnak gondja lesz rá, hogy soha többé ne vezéreljek sereget. Ugye ezt akartad mondani? – Pontosan. Vállat vontam. – Mégis meg kell ragadnom az alkalmat. Mellesleg Constantiusnak, ha végez a Dunánál, a perzsákkal kell szembeszállnia. Nem marad más választása, ezt rám kell bíznia. Másra nem bízhatja. És ha képes leszek tartani Galliát, nem tehet mást, itt tart. – Helyes, de tegyük fel, hogy mégsem fordul a perzsák ellen. Megtörténhet, hogy veled fordul szembe. – Tegyük fel, hogy meghalok, mert... elgázol ez a szekér! Mindketten félreugrottunk az útszélre, mert egy ökrös szekér csörömpölve haladt el előttünk, nagyokat káromkodott a kocsis, szidván bennünket meg az isteneket, amiért késve érkezik a vásárra. – Minden rendben lesz, Sallustius, meglátod – mondtam, mikor a villához közeledtünk. – Kedvező jeleket kaptam. Sallustius ezt az érvemet elfogadta, mert tudta, hogy Hermész különös oltalma alatt állok, márpedig ő a világegyetem leggyorsabb hírszerzője. XI. Június 22-én hagytam el Viennát, tizenkétezer főnyi hadsereg élén... vértesek, íjászok és gyalogság. Az egész város ott volt a búcsúztatásunkon. Florentiusról sugárzott a káröröm, Marcellus pedig alig tudta titkolni, hogy magában nevet az egész dolgon. Bizonyos vagyok benne, mindkettő abban a hiszemben állt ott, hogy soha többé nem lát. Heléna tartózkodó méltósággal intett búcsút nekem. A megtestesült római matróna volt, aki arra is felkészült, hogy pajzsra fektetve hoznak vissza hozzá. Ragyogó napsütésben nyargaltunk ki a városból, jobbomon Sallustius, bal oldalamon Oribasius lovagolt. Pontosan előttem egy zászlóvivő Constantius förtelmesen élethű képmását vitte, amely koronával, császári palástban ábrázolta őt. Unokabátyám a napokban küldte nekem ezt a képmást, hosszas utasítás kíséretében, hogyan szerepeljen a nyilvánosság előtt. Egyben azt is emlékezetembe idézte, hogy nem uralkodóként küldött engem Galliába, hanem császári személye képviselőjeként, és legfőbb kötelességem a nép előtt közszemlére tenni felséges képmását. Ez újabb megaláztatás ellenére is kitűnő hangulatban voltam, mikor elindultunk. Június 26-án érkeztünk Autunhoz. Még ugyanaznap levertem a germánokat, és felszabadítottam a várost. Jegyzet az íródeáknak: Ennél a pontnál kérem beiktatni A gall háborúkról című könyvem ide vonatkozó fejezetét. Ott benne foglaltatik hadjáratom Autuntól Auxerre-ig, majd Troyes-tól Rheimsig, ahol az augusztus hónapot töltöttem. Priscus: Mint Julianus írja, valóban Sallustius haladt a jobbján, Oribasius bal felől, én pedig pontosan mögötte. Általában véve pontosnak mondható beszámolója erről a hadjáratról. A hadvezérek, kezdve Július Caesaron, egyformán igyekeznek emlékirataikban a legkedvezőbb színben feltüntetni magukat, de Julianus ebben is tisztességes. Természetesen ő is igyekszik elhallgatni balfogásait. Nem szól például arról, hogyan vesztette el egyik légiója legjavát, meggondolatlanságból: keresztül vonultatta őket egy erdőn, noha előre figyelmeztették, hogy germánok rejtőznek benne... és valóban ott voltak a germánok. De általában megfontolt hadvezér volt. Ritkán kockáztatta egyetlen embere életét is, ha nem volt benne bizonyos, hogy kedvezők az esélyei. A katonai szakértők legalábbis ezt állítják róla. Én úgyszólván semmit sem értek a hadászathoz, noha Galliában és Perzsiában Julianus mellett szolgáltam. Katona persze mégsem voltam, bár – nem nagy örömömre – időnként részt vettem a harcokban. Sohasem éreztem azonban afféle vérszomjas mámort, amit ő említ feljebb, s ez azért lep meg, mert beszélgetései során Julianus soha nem ismerte be, hogy kedveli a hadviselést. Sallustius figyelme még a csekélységekre is kiterjedt. Rendkívül tehetséges és minden vonatkozásban vonzó férfi volt. Kicsit talán túlságosan is vonzó. Az embernek gyakran az volt az érzése, hogy szerepet játszik (többnyire Marcus Aurelius szerepét) ; szerény és tartózkodó, higgadt és komoly volt mindenkor, s ez csupa olyan jellemvonás, mely bámulatot és bizalmat kelt. Mert ez a fontos. Kevésbé magabiztos emberekben mindig vannak kevésbé rokonszenves vonások is, jók, rosszak vegyesen. Sallustiusban mindig csak jót tapasztaltunk. Ez nem csekély önfegyelmébe kerülhetett, de arra is vall, hogy erőfeszítéssel törekedett másnak látszani, mint a valódi egyénisége. Nem számít, milyen indítékból, de tiszteletre méltó jelenség volt, és kedvezően hatott Julianusra. Julianus feloldotta Autunt az ostromzár alól, aztán tovább menetelt északra, Auxerre felé. Ott három napi pihenőt tartott. Erre mindig gondja volt, időt adott csapatainak a felfrissülésre, nem esett a legtöbb hadvezér hibájába, akik végsőkig hajszolják katonáikat. Auxerre-tól Troyes-hoz vonult. Ez nehéz menetelés volt, útközben folyvást zaklattak bennünket a germánok. Ezek már külsőre is félelmetes harcosok, magasak, izmosak, és hajukat törzsi szokás szerint élénkvörösre festik. Az elesett római katonák páncéljait és fegyvereit viselik. Nyílt terepen könnyűszerrel legyőzhetők, de nagyon veszedelmesek, ha beveszik magukat az erdőségekbe. Troyes előtt néhány óráig a falakon kívül vesztegeltünk; meg kellett értetnünk a rémült helyőrséggel, hogy nem vagyunk germánok, sőt maga a Caesar a parancsnokunk. Végül is Julianus személyesen, maga mellett Constantius "förtelmesen élethű" képmásával, kiadta a parancsot, hogy nyissák meg előttünk a város kapuit. Egy napot töltöttünk Troyes-ban, onnan Rheims felé vonultunk. Julianus még indulásunk előtt megegyezett Florentiusszal, hogy augusztusra ott vonják össze Gallia hadseregének zömét, s felkészülnek Colonia Agrippina visszavételére. Marcellus tehát már Rheimsben volt, mire mi odaértünk. Érkezésünk után nyomban katonai tanácskozást hívtak egybe. Kimerülve a hosszú lovaglásban, fürdésre vágyakozva elkísértem Sallustiust és Julianust a tanácskozásra. Marcellusnak nem szolgált túlzott örömére, hogy Julianus szemmel láthatóan beleélte magát a hadviselésbe. Julianus feltette a kérdést, készen áll-e a hadsereg, mire tudtára adták, hogy erről szó sincs. Újabb kérdésére, hogy mikorra áll készen, ismét kitérő válasz következett. Végül Marcellus kereken megmondta, hogy ebben az évben nem kerülhet sor nagyobb támadásra. Julianus erre olyan zseniális hazugsággal állt elő, amelyet még a furfangos Odüsszeusz is megirigyelhetett volna. Alig hittem a fülemnek. Bánatosan kezdte: – Abban a reményben érkeztem ide, hogy tettre készen vártok itt, eltelve a vággyal, hogy kiverjük a germán törzseket. Ehelyett azt kell tapasztalnom, hogy semmi sincs eltervezve, és védekezésben vagyunk, mint rendesen. Marcellus vésztjóslóan mormogni kezdett valamit, de Julianust tovább ragadta a lendület. Hiszen ismered, milyen volt, mikor megszállta az a bizonyos szellem (sokszor magam is Hélioszra ismertem benne). – Vedd tudomásul, hogy engem az isteni császár rendelt ide. Mégpedig azért, hogy felmutassam képét a barbároknak és visszafoglaljam ama városokat, amelyeket te vesztettél el. Azért küldött ide, hogy visszaűzzem a vad törzseket erdőségeikbe, a Rajnán túl. Caesarként arra esküdtem fel: győzök, vagy meghalok. – De Caesar, mi... – kezdte Marcellus, de Julianus nem hagyta szóhoz jutni. Egy okmányt húzott elő tunikájából. Az a könyvecske volt, amelyet Constantius nyújtott át neki az udvari szertartások előírásaival. – Látod ezt? Nézzétek meg valamennyien! – Meglengette a papirost a levegőben, mint valami zászlót. Senki sem láthatta, mi az, de a császári pecsét nagyon is szembetűnő volt rajta. – Ezt az isteni Augustustól kaptam, személyes futára hozta utánam Autunba. Parancsait tartalmazza. Colonia Agrippinát vissza kell foglalnunk. Az ő parancsa ez, s mivel mi szolgái vagyunk, nincs más választásunk: engedelmeskedünk. Általános megdöbbenéssel fogadták ezt az asztalnak azon az oldalán, ahol Marcellus ült. Egyikük sem hallott efféle utasításokról, ama nyilvánvaló oknál fogva, mivel nem is léteztek. A vakmerő hazugság azonban kitűnően bevált, mert Marcellus igazi politikus volt. Nem ismerhette be, hogy nem tud arról, amiről feltétlenül tudnia kellene. Julianus rendelkezésére bocsátotta a hadsereget. JULIANUS AUGUSTUS Rheimsban megszemléltem légióimat, amint áthaladtak a város kapuján. Jól megizzadtunk valamennyien a rekkenő augusztusi melegben. Nyomasztó, párás, baljós nap volt. A város kapuján kívül összeácsolt emelvényen álltam, szúnyogok rajzottak a fejem körül, és a verejték végigcsurgott arcomon. Közben Viennából érkezett üzenetet nyújtottak át nekem. Florentius pár soros értesítése volt. Feleségem fiút szült, de a gyermek nem maradt életben. Heléna jó egészségnek örvend. Ennyi volt az egész. Különös érzés, ha az ember apa lett, s mégis gyászolnia kell halott gyermekét. A levelet átadtam Sallustiusnak, azzal ismét légióim felé fordultam, amelyek ritmikus léptekkel haladtak el előttem a fúvós hangszerek ütemére. Priscus: A bába rosszul vágta el a köldökzsinórt. Később hallottuk, hogy Eusebia császárné pénzelte le. Julianus azonban sohasem nyilatkozott Eusebiáról másként, csak a legnagyobb dicsérettel. Szomorú dolog ez a bonyolult, kusza kapcsolat az uralkodócsaládokban... Nevetséges megállapítás! Megszoktuk, hogy népszerű drámaírók módjára bíráljuk a nagyokat, holott az az igazság, hogy a köznapi ember éppoly fondorlatos, és éppannyira kétségbeesetten ragaszkodik az életéhez, mint akár a nagyok, hátha még egyben filozófusok is... Julianus egyszerűen átugrik az év folyamán lezajlott hadjáratokon azzal, hogy beiktatandó korábbi könyvének megfelelő fejezete. Ez a feladat reád vár. Ami engem illet, én a galliai hadjáratokról szóló könyvét csaknem olyan unalmasnak tartom, mint Július Caesarét. "Csaknem", mondom, mert a valóban átélt dolgok leírása sohasem lehet egészen unalmas. De a csatákról szóló leírások könnyen érdektelenné válnak. Azt ajánlom – noha nem kértél tőlem véleményt e tekintetben –, hogy a hadászati részeket fogd a lehető legrövidebbre. Julianus őszi hadjárata fölöttébb sikeres volt. Egymás után több csatát vívott Brumathnál, s ez az ütközetsorozat a hadászat tudósai szerint ragyogó példaképe a tökéletes hadviselésnek. Ehhez nem tudok hozzászólni. Annak idején zavarosnak láttam az egészet, de annyi bizonyos, hogy megnyitotta az utat Colonia Agrippina felé. A világnak ez a tája mellesleg szólva vonzó és csodaszép, különösen az a hely, melyet a Torkolat néven emlegetnek, mert ott, Remagen városnál két folyó torkollik egymásba, a Mosel meg a Rajna. E városon túl egy ősi római torony emelkedik a magasba, s uralkodik az egész környéken. Remagen csekély távolságra van Colonia Agrippinától, melyet mindenki legnagyobb csodálkozására Julianus rövid ütközet után visszafoglalt. Colonia Agrippinában töltöttük az egész szeptembert. Julianus kitűnő formában volt. A frank törzsfők közül sokan megjelentek udvarlására; ő kedvességével valósággal elbűvölte őket, és ugyanakkor szinte áhítatos tiszteletet keltett bennük személye iránt. Ritka képesség ez. Ha hitelt adhatunk Cicerónak, Július Caesar szintén ennek köszönhette sok sikerét. Még egy mellékes megjegyzés ezzel kapcsolatban: Oribasius egy aranyban fogadott velem, hogy Constantius bosszút áll majd Julianuson, amiért hazudott Marcellusnak. Én az ellenkezőjére fogadtam, és megnyertem az aranyat. A telet Sensben töltöttük. Nyomasztó vidéki kisváros ez, Viennától északra. Kis híján ez lett valamennyiünk utolsó tele. JULIANUS AUGUSTUS Fentebb említett győzelmem után téli szállásra vonultam egy Sens nevű kellemes kisvárosba, melyben az volt a legvonzóbb számomra, hogy kellő távolságban lehettem a Viennában tartózkodó Florentiustól és Marcellustól is, aki Rheimsben maradt. E hónapok folyamán Heléna többnyire magára maradt. A milánói császári udvarból számos udvarhölgyét is magával hozta, s azt hiszem, nagyjából elégedett volt sorsával, bár egészsége meggyengült; az ő korában nehéz a szülés. Helénával szemben mindig kissé kényelmetlenül éreztem magam. Nem tudtam megfeledkezni arról, hogy ellenségem testvére, és sokáig bizonytalankodtam afelől, melyikünkhöz hűséges. Tudomásom van arról, hogy állandó levelezésben állott bátyjával (a leveleket megsemmisítették, de hogy ki vagy kik, az rejtély). Éppen ezért mindig ügyeltem arra, hogy jelenlétében ne mondjak olyasmit, amiből Constantius gyanút foghatna. Valóban terhes volt, hogy ennyire fékezni kellett magam. Heléna egyetlenegyszer adta tanújelét, hogy van némi fogalma arról, mi rejlik a szívem mélyén. Decemberben történt. Hivatali helyiségemben vacsoráztunk, mert azt könnyebb volt átfűteni, mint a reprezentációs termeket. Számos fémserpenyőben égett a tűz, és kellemes meleget árasztott... legalábbis nekem, mert Priscus örökké keservesen panaszkodott, hogy zsugori vagyok ebben. Vacsora után Heléna udvarhölgyeivel a terem túlsó végében helyezkedett el, s egyik hölgye görög dalokat adott elő. Oribasius, Sallustius, Priscus meg én a másik sarokban kereveteken heverve beszélgettünk. Eleinte semmiségekről volt szó, mint általában vacsora után. De aztán a katonai helyzetre terelődött a beszéd. Nem kellemes téma. Hiába győztem Colonia Agrippinánál, Florentius mindössze két légiót hagyott meg nekem, a hadsereg többi részét visszarendelte Rheimsbe és Viennába. Újra csak az lettem, ami eleinte voltam Viennában: fejedelem, fejedelemség nélkül. Csakhogy most súlyosabb gond nyomasztott. Ahogy mondani szokták: "A paraszt csak rárakja ökrére a terhet, de nem neki kell cipelni." Nemcsak az volt a feladatom, hogy Sens városát tartsam, hanem a szomszédos falvakat is meg kellett védenem a germán törzsektől, amelyek még a téli csend időszakában is állandóan fel-felbukkantak, mindenfelé gyújtogattak és fosztogattak. Chnodomar pedig esküvel fogadta, hogy felköttet engem, még mielőtt beáll a tavaszi olvadás. Hogy a környező városkákban helyőrséget hagyhassak, kénytelen voltam megválni seregem kétharmadától. Ráadásul egyre gyakoribb lett a szökés, különösen itáliai katonáim között. – Minden szökevényt ki kell végezni – jelentette ki Sallustius –, mégpedig nyilvánosan, a légiók szeme láttára. – Ez elég nehéz lesz, Sallustius – szólt közbe Priscus mosolyogva. – Hogyan végezteted ki, ha megszökött? Előbb el kell csípned. – Egyetlen megoldás marad – mondtam –, és ez a győzelem. Ha siker kísér bennünket, hűséges marad a legénység. Győztes hadseregekben ritka a szökés. – De mi sem győztesek nem vagyunk, se hadseregünk nincs – állapította meg Priscus a kellemetlen valóságot. – És pontosan ez felel meg a császár szándékainak – jegyezte meg Oribasius, a kelleténél hangosabban. Egy kézmozdulattal elhallgattattam, Heléna is meghallotta, bár nem adta jelét. – Meg vagyok győződve róla, hogy unokabátyám és uralkodótársam, az isteni császár hő vágya, hogy sikeresen kiverjük a germánokat Gallia földjéről. Mellesleg szólva, egyetlen szó üzenetet sem kaptam Constantiustól, amióta Sensben állomásoztam. Föltételeztem, bosszantja, hogy nem tértem vissza Viennába. Ekkor Priscus arra kért, olvassak fel Eusebiát dicsőítő költeményemből. Hívattam az íródeákot, aki meg is jelent a kézirattal. Felolvastam néhány sort, de saját magamnak sem tetszett. Meg is mondtam, hogy bizony gyatra zöngemény. – Valószínűleg azért – gonoszkodott Priscus –, mert őszinte. A többiek nevettek. Viennában hosszabb dicsőítő írásban méltattam Constantiust, s ezt magamban mesterműnek tartom, kitűnő felépítése és fogalmazása miatt. A dicsőítő költemény fogalma persze nem zárja ki az őszinteséget, de írójának valóságos érzései nem sokat számítanak, mert a végeredmény a verselés művészetétől függ, nem az igazságtól. Még Constantius is felismerte, hogy nagyszerűt alkottam, és saját kezű levélben köszönte meg. A levél hemzsegett a helyesírási és fogalmazási hibáktól. Ezután fogtam hozzá az Eusebiát dicsőítő költeményhez. Nehezen ment. Bizonyára igaza volt Priscusnak: nyilván azért nem sikerült, mert Eusebiát őszintén becsültem. Meg aztán becsületszavam is kötelezett, nem volt szabad elárulnom, hogy ő az életem megmentője. Ez is korlátozott. A kedélyes társalgás közben messziről bántó lónyihogást hallottam, de nem törődtem vele. Ekkor Oribasius azokról a héber könyvekről kezdett beszélni, amelyeket a galileánusok Ótestamentumkónt szoktak említeni. Ez már annyira kedvemre való téma volt, hogy még Heléna jelenlétéről is megfeledkeztem. – Én azért becsülöm a zsidókat, mert egyetlen istennek hódolnak, de tisztelni való bennük a nagy önfegyelem is. Azt viszont elítélem, ahogyan istenüket értelmezik. Állítólag mindenható, mégis csak rájuk van gondja... – Krisztust – szólt közbe feleségem váratlanul – Isten mindnyájunknak küldte! Szavait feszült csend követte. – Hiszen éppen ez a vitás kérdés – szólaltam meg végre rendkívül szelíd hangon – . Miért lépett volna közbe ily módon az Egy Isten? – Hisszük, hogy így történt! Mélységes csend volt a szobában, csak távolról hallattszott be a lovak nyihogása. Társaim idegesen várták válaszomat. – De hiszen meg van írva János úgynevezett Evangéliumában: "Galileából nem támad próféta". – Az Isten az Isten, és nem próféta – felelte Heléna. – De a Názáreti küldetésének fogalma, az ő saját szavai szerint az Ótestamentumban foglaltatik, amely a zsidók könyve. Az áll benne, hogy egy próféta, a Messiás, eljő egy napon a zsidókhoz, nem pedig az, hogy Isten maga jön el. – Ez valóban nehéz kérdés – ismerte el Heléna. – Az a helyzet – folytattam ostobaságomban kíméletlenül –, hogy jóformán semmi összefüggés nincs a között, amit a galileánusok hisznek, s amit a Názáreti prédikált. De egyenesen e témához szólván, semmit nem találok a héber szövegben, amelyből olyan képtelenség következne, mint a hármas isten. A zsidók monotheisták voltak. A galileánusok viszont atheisták. Ezzel elvetettem a sulykot. Heléna felállt, meghajolt, és hölgyei kíséretében elvonult. Társaim rémülten bámultak rám. Elsőnek Priscus szólalt meg: – Csodálatos képességed van arra, Caesar, hogy lehetetlent csinálj abból, ami nehezen érthető. A többiek is hasonlóképpen vélekedtek. Elnézésüket kértem. – Nem nagy baj – mondtam, noha magam sem hittem el –, Helénában megbízhatunk. – Remélhetőleg – jegyezte meg komoran Sallustius. – Igaz ember kitart az igaza mellett – mondtam, de magamban ismét azt gondoltam, amit már oly sokszor: bárcsak tudnék vigyázni a nyelvemre. Ebben a pillanatban lárma, ordítozás hallattszott az utcáról. Rémülten talpra ugrottunk, de még az ajtóig sem értünk, amikor egy tiszt jelentette, hogy germán hadak közelednek a város felé. A történteket más helyütt írom le, s itt nem akarok ismétlésbe bocsátkozni. Priscus: Egy hónapig voltunk ostromzár alatt. Számos szökött katonánk átpártolt a germánokhoz, és elmondták nekik, hogy haderő dolgában rosszul állunk. Chnodomar király ezen felbátorodva s fellelkesülve a gondolattól, hogy egy római Caesart ejthet foglyul, felvonult Sens ellen. Nehéz időszak volt, és hogy életben maradtunk, végül is Julianus erélyének és kiváló értelmének köszönhető. Derűssé és bizakodóvá nem tehetett bennünket, de annyit elért, hogy mindenki teljesítette kötelességét, és nem adta fel a reményt. Felharsant a riadó, és a katonák rohanva foglalták el helyüket a bástyákon. Fél mérföldnyi távolságban a felgyújtott tanyaépületek lángjának világosságában láthatókká váltak a germánok. Ezekről a tanyákról hallottuk azt a különös lónyihogást vacsora utáni társalgásunk közben. Ha a germánok csendesebben támadnak, könnyen elfoglalhatták volna a várost. Szerencsénkre azonban részeg volt valamennyi, az utolsó emberig. Az ezt követő néhány nap folyamán Julianus hangulata teljesen megváltozott. Lármás izgatottságát dühös elkeseredettség váltotta fel. Határozottan az volt a véleménye, hogy szántszándékkal magára hagyták. Gyanúját csak megerősítette, hogy Marcellus futára révén azt közölte vele Rheimsből, hogy nem jön segítségünkre. Mentségéül gyengeségét hozta fel. De különben is – úgymond – Julianus hadereje elég ahhoz, hogy visszaverje a germánokat. Élelmünk úgyszólván végképp kifogyott, amikor a germánok éppoly váratlanul, ahogy érkeztek, elvonultak. Beleuntak az ostromba, nem volt türelmük ahhoz, hogy sokáig rostokoljanak egy város körül, amelyet nem tudtak gyors támadással bevenni. Julianus nyomban utánpótlásért küldött Viennába, majd pedig minden kihelyezett csapatát visszarendelte Sensbe. A tél hátralevő részét, ha nem is bőségben, de legalább a pusztulás félelme nélkül töltöttük. Julianus levelet küldött Constantiusnak, s híven beszámolt arról, hogy Marcellus megtagadta a segítséget. Ragyogó írás volt. Tudom, mivel Sallustiusszal együtt én is közreműködtem a megfogalmazásában. Abból is kitűnik, milyen kiválóan sikerült, hogy ellentétben a legtöbb hivatalos írással, ez hatásosnak bizonyult. Marcellust visszarendelték Milánóba, és rövid idő múlva Julianus elérte, amit akart: a galliai haderők főparancsnoka lett. A 357-es esztendő hozta meg Julianusnak, hogy hősi hírnevét az egész világ megismerte. Gabonaérés idején Rheimsbe vonult, ahol az a hír várta, hogy Barbatio, a római gyalogság parancsnoka huszonötezer főnyi sereggel és hét folyami hajóval úton van Augst felé. Az volt a feladata, hogy támogassa Julianus megsemmisítő támadását a germánok ellen. De még el sem készült a felvonulás terve, egy törzs, a laetusok, betört területünkre, és ostrom alá vette Lyont, felégetve közben az egész környéket. Julianus nyomban három könnyűlovas-alakulatot küldött a város felszabadítására. A Lyonból elágazó három országútra is vezényelt csapatokat, hogy amikor a barbárok már megfutamodnak, lecsapjanak rájuk. Barbatio csapatai azonban sajnálatosképpen módot adtak a germánoknak az elvonulásra, mivel Cella, egy pajzsos alakulat tribunusa, Barbatio parancsára visszatartotta a felmentő lovasság parancsnokát a támadástól. Miért? Mert Barbatio arra törekedett, hogy Julianus kudarcot valljon. Sőt, bizonyos mértékig még össze is játszott a germán törzsekkel. Julianus parancsára Cellát törzskarával együtt lefokozták, és kizárták a hadseregből. Csak a lovasság parancsnoka mentesült a büntetéstől. Történetesen Valentinianus volt az, jövendőbeli császárunk. Ezalatt azonban a germánok lázasan készülődtek. Igyekeztek megakadályozni felvonulásunkat a Rajnához, óriás fatörzsekkel torlaszolva el az utakat. A Rajna szigeteire vették be magukat, onnan káromoltak bennünket förtelmesen ordítozva, éjjel pedig mélabús dalokat énekeltek. Amikor Julianus Barbatio hét hajóját kérte, kiderült, hogy azok érthetetlen módon tűz martalékává lettek. Julianus feltalálta magát: parancsot adott a cornutuslégió könnyű fegyverzetű segédcsapatának, hogy ússzanak át az egyik szigetre, és fapajzsukat használják tutajként. Bevált a dolog. Levágták a germán védőket, és a zsákmányolt hajókon indultak támadásra a többi sziget ellen. Ezek után a barbárok sorra elhagyták a szigeteket, és a keleti erdőségekbe vették be magukat. Julianus ezután egy igen fontos erősséget állíttatott helyre, Savernes erődjét. Ennek bevétele nélkül lehetetlen meghódítani Gallia központi területét. Majd betakaríttatta azt a gabonát, amelyet még a germánok vetettek el. Húsz napi fejadagot szerzett így katonáinak. Most már szembeszállhatott Chnodomar királlyal, ebben csak egyvalaki akadályozta: Barbatio. Szerencsénkre azonban e különös figurát Augsttól északra megtámadták a germánok. Fegyelmezett, nagy sereg állt rendelkezésére, mégis fejvesztetten futott vissza Augstba, majd nagy hangon hirdette, milyen fényes győzelmet aratott. Bár csak júliust írtunk akkor, téli szállásra vonult. Valósággal fellélegeztünk, hogy abban az évben már nem zavarja köreinket. Julianus tizenháromezer emberével egyenesen Strassburg ellen vonult. Néhány mérföldnyire lehettünk a várostól, mikor Chnodomar küldöttséget menesztett Julianushoz, valósággal megparancsolva neki, hogy nyomban hagyja el Galliát, lévén az "germán terület, amelyet germán fegyverekkel és vitézséggel szereztek". Julianus a követek szemébe kacagott. Chnodomar azonban nem az az ember volt, akivel félvállról lehet beszélni. Amióta megverte Decentius Caesart, úgy járt-kelt Galliában, mintha az csakugyan az ő királysága lett volna. Most pedig, hogy Barbatio megfutamodott, biztosra vette, hogy az újabb harcból is győztesen kerül ki. Az összecsapás eredménye közismert, és te bizonyára beiktatod e helyre Julianus beszámolóját a strassburgi csatáról. Úgy vélem, szinte ez a legjobb írása... pedig tudod, mennyire viszolygok a hadtörténeti művektől! Csak az aggkori locsogás visz rá, hogy folytassam a Galliában töltött hónapok leírását. Részben azért teszem, hogy tudomásodra hozzak bizonyos dolgokat, de őszintén szólva azért is, hogy lássam, mi maradt meg emlékezetemben. Több, mint hittem volna. Most például, hogy leírtam ezt a szót "emlékezet", hirtelen egy apróság jutott eszembe. Egyszer lóháton egy gall város falain kívül jártam, s a temetőben meglepődve láttam, hogy sok sírt halászháló borít. Megkérdeztem egy ottani születésű katonától, mit jelent ez. "Ezzel riasztják el a szülésben elhalt anyák kísértő lelkét, hogy ne lopják vissza magukhoz gyermeküket". Nagyon sok érdekes folklór-anyagot találtam Galliában, és remélem, egy új Hérodotosz időt szakít majd feljegyzésükre, még mielőtt a lakosság teljesen elrómaiasodik és teljesen elfelejti ősi szokásait. Ekkor történt, hogy Helénát visszarendelték Rómába, ahol nemcsak Constantius első diadalmenetét ünnepelték, hanem a császár első látogatását is fővárosában. Heléna ismét teherben volt, de gyermeke ezúttal sem maradt meg, Eusebia itatott vele valamit, amitől elvetélt. Ami a híres strassburgi csatát illeti, igen keveset fűzhetek ahhoz, amit erről Julianus megírt. Libanius; Miért teszed akkor? Priscus folyvást mentegetőzik, hogy kevés a hozzáfűzni valója, mégis sokat mond el. Megöregedett. Azelőtt mindig rövid volt, sőt lakonikusan célra törő, de most...! Priscus; Igen élénken él bennem annak az augusztusi napnak az emléke, amit nagyon is meglepőnek találok, hiszen alig tudom felidézni magamban, ami tavaly vagy akár ma délelőtt történt. Julianus elküldte Viennába csatatervét Florentiusnak, aki azt nagy meglepetésünkre jóváhagyta. Sosem tudjuk meg, mi vitte rá. Azt gyanítom, nagy szerepet játszott ebben az a tény, hogy Julianus serege mindössze tizenháromezer főnyi volt, a germánoké viszont legalább harmincötezer főt tett ki. Augusztus tizennegyedikének reggelén megálltunk vagy húsz mérföldnyi távolságban a Rajnától, melynek partjain Chnodomar vonta össze seregeit. Az a nap már azért is emlékezetes, mert olyan hőséget soha nem éreztem; még elviselhetetlenebb volt, mint Perzsiában, a nedves pára miatt. Rovarok valóságos felhői rajzottak a levegőben, és a föld kellemetlen kipárolgásától folyvást tüsszögnöm kellett. Csaknem az egész csata folyamán Julianus oldalán tartózkodtam. Persze inkább díszkísérő voltam, mint harcos, noha időnként mégis vagdalkoznom kellett csak azért, hogy meg ne öljenek. Julianus kitűnő beszédet intézett seregéhez. Soha nem szólt ragyogó fordulatokkal, de csodálatos adottságával mindig pontosan azt a hangot ütötte meg, amely legjobban hatott katonáira. Sokszor eltűnődtem azon, hogyan sajátította el ez a könyvmoly fiatalember ezt a könnyed szóbőséget, mellyel egyenesen korlátolt és tudatlan emberei szívéhez tudott szólni. Mégis így volt. Kulturált hangja keményen csengett, magatartása fejedelmi lett: beszédének tartalma szerény volt, de éppen egyszerűségével hatalmas lelkesedést váltott ki. Lóháton jelent meg. Mellette zászlóvivője a császári sárkányos lobogót tartotta magasra. A bíborszín lobogó komoran lengett a forró augusztusi szélben. A gyalogság a keskeny lejtőn sorakozott fel ama domb alján, amelynek tetejét Julianus és vezérkara foglalta el. Térdig jártak az érett gabonában, mert egy nagy gazdaság közepén voltunk akkor. Felharsant a trombitaszó. Jobbról, balról felvonultak a lovas, vértes és íjász alakulatok, s felsorakoztak Julianus körül. Mikor összegyűlt a sereg, és minden elcsendesedett, beszédet intézett hozzájuk. Szerényen beszélt, bár magatartása erélyt és nyíltságot árasztott. Rá szerette volna venni katonáit, hogy nyomban támadjanak, de tudta, fáradtak, a hőség is nyomasztó, így hát csak ravaszsággal érhette el, hogy emberei ugyanazt akarják, amit ő. – Semmit sem viselünk jobban szívünkön embereink biztonságánál. Bármennyire szeretnénk mielőbb akcióra kényszeríteni az ellenséget, tisztán látjuk, milyen végzetes lehet a meggondolatlanság, s milyen hősi tett a megfontoltság. Valamennyien fiatalok vagyunk, s könnyen elragadhat bennünket a hév. De én Caesar vagyok, s nekem kell óvatosságra intenem benneteket akkor is, ha jól tudom, távol áll tőletek a gyávaság. Nyíltan feltárom a helyzetet előttetek. Csaknem délre jár az idő, szörnyű a hőség, és még tikkasztóbb is lehet. Egyformán belefáradtunk a hosszú menetelésbe, és még az sem bizonyos, lesz-e elegendő vizünk ezen a parton. Az ellenség frissen, kipihenten várakozik ránk. Azt tanácsolom, verjünk sátrat, lakjunk jól, aludjunk egyet, készüljünk fel a holnapi csatára. Akkor, ha Isten is úgy akarja, mikor pirkad a hajnal, sasos jelvényeinkkel az élen, lecsapunk a germánokra, és kiűzzük őket a bitorolt római területről. De a légiók itt közbekiáltottak. Fogukat csikorgatták, ami elég félelmetes hang, de annál is félelmetesebb, hogy lándzsájukkal kocogtatták pajzsukat. E pillanatban közbekiáltott a zászlóvivő: – Előre, Caesar, kövesd csillagzatodat! – majd a légiók felé fordulva, így folytatta: – Olyan hadvezérünk van, aki győzelemre visz bennünket! Ha Isten is úgy akarja, még a mai napon felszabadítjuk Galliát! Ave Caesar! Több se kellett. A légiók harsogó éljenzése közben Julianus parancsot adott a támadás előkészítésére. Ezután néhány pillanatra négyszemközt beszélhettem vele. Annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy összecsörrentek kengyel vasaink. – Remek beszéd volt – mondtam. – Megőrzi a történelem. Julianus arca széles mosolyra derült, akár egy iskolás fiúé. – Hogy tetszett a zászlóvivő beszéde? – Pontosan azt mondta, amire abban a pillanatban szükség volt. Jobbat nem mondhatott volna. – Én tanítottam be, tegnap este, még a taglejtésekre is – mondta Julianus. Azután csatarendbe állította csapatait. A germánok felsorakozva várakoztak. Amerre a szem ellátott, fegyveres barbárok szegélyezték a folyópartot. Az elsősorban a nagy hasú, testes Chnodomar királyt láttuk, jól fel lehetett ismerni skarlátvörös sisaktolláról. Pontosan délben Julianus parancsot adott a támadásra. A germánok támadási irányunkkal keresztbe árkokat ástak, amelyekből zöld lombokkal álcázott íjászok nyílzáport zúdítottak rohamozó légióinkra. Katonáink megtorpantak, nem vonultak vissza, de nem is haladtak előre. Julianus most valóban elemében volt. Vágtatott egyik alakulattól a másikig, légióról légióra; fűtötte az izgalom, harsogtak parancsai. Támadásba lendítette embereit. A hátrálókat megfenyegette, szavaira nem emlékszem már pontosan, de a súlyt arra vetette, hogy vadakkal, Gallia kifosztóival állunk szemben, itt az alkalom, hogy megsemmisítsük őket, eljött a várva várt pillanat! Fortélyosan bánt azokkal is, akik nyilvánvalóan visszavonulni készültek: – Kérlek benneteket, ha az ellenség nyomába vetitek magatokat, túlságosan ne közelítsétek meg őket. A Rajnánál megállni! Hadd fulladjanak bele, de ti vigyázzatok magatokra! Nekem összevisszaság volt ez az egész nap. A tikkasztó délután folyamán többször is kétségesnek látszott az ütközet kimenetele. Egy ponton áttörték lovasságunkat; meg is hátráltak volna, ha bele nem ütköznek a mögöttük felsorakoztatott tartalékos gyalogságunk szilárd falába. Emlékezetemben legélénkebben a germánok arca maradt meg. Soha életemben nem láttam hasonlót, de remélem, nem is lesz többé efféle élményem. Ha van pokol, akkor biztosan olyanok népesítik be, mint a harcoló germánok. Vörösre festett hosszú hajuk arcukba hull, mint az oroszlán sörénye. Fogukat csikorgatják, és ordítoznak, de szavaik nem szavak, hanem az őrjöngés vad hangjai. Szemüket szinte őrülten meresztik előre, nyakukon vastagon kidagadnak az erek. Az a gyanúm, részegek lehettek, de mégsem annyira, hogy az ital elvegye kegyetlen vadságukat. Magam is megöltem néhányat, különben engem vágtak volna le. Miután a germánok áttörték lovasságunkat, a gyalogságra támadtak, amelyet számbeli fölényükkel akartak összeroppantani. De azzal nem számoltak, hogy a két legkiválóbb római légióval kerültek szembe: a cornutusokkal és bracchiatusokkal. Ezek úgynevezett teknősbéka- alakulatba tömörültek, és fejre borított pajzzsal, feltartóztathatatlanul törtek a germán hordák közé. Úgy mondhatom, a csata krízishez érkezett, mint Oribasius szokta mondani: a lázas betegségben beáll a krízis, s akkor eldől, életben marad-e a beteg, vagy meghal. Mi túléltük, a germánok belepusztultak. Nagyszabású, rettentő mészárlás volt ez. A sebesültek és a haldoklók négy-öt sorban hevertek egymás fölött a folyóparton; sok ember megfulladt, mert a fölötte fekvő testek elzárták előlük a levegőt, sokan pedig a szó szoros értelmében vérbe fulladtak. Soha többé nem lesz ilyen élményem, amiért csak hálás lehetek sorsomnak. Hirtelen, mintha valami jelre cselekednének (pedig csak ösztönösen tették; más ütközetek szemtanúi is észleltek ilyen jelenségeket), a germánok a folyó felé hátráltak. A mieink szorosan a nyomukban maradtak. Iszonyatos látvány volt. A barbárok kétségbeesetten igyekeztek átúszni a túlsó partra. Azon a helyen – s ez nem a krónikaíró túlzása – a Rajna vize vértől piroslott. Akkor már késő délutánra járt az idő. Izmaim sajogtak, egész testem remegett az átélt izgalmaktól. Elindultam, hogy megkeressem Julianust. A meredek part közelében találtam rá. Már letáborozott vezérkarával együtt, sátrát egy kőrisfaligetben verték fel. Bár arca szinte fekete volt a portól és a verítéktől, olyan frissnek és mozgékonynak tűnt, mint a nehéz nap kezdetén. Meleg öleléssel köszöntött. – Nos, végre együtt vagyunk! – kiáltott fel. – Túléltük épségben! Bort ittunk a győzelem örömére, miközben a környező fák árnyékai egyre hosszabbra nyúltak a füvön. Sallustius jelentette, hogy veszteségünk mindössze négy tiszt és kétszáznegyvenhárom katona. A germánok veszteségét csak másnap lehetett megállapítani, öt-hatezer körül volt halottaik száma. Július Caesar óta ez volt a római fegyverek legnagyobb győzelme Gallliában. Én ugyan nem könnyen lelkesedem hadászati sikerekért, mégsem tudtam kivonni magam az általános győzelmi mámor hatása alól, amely éjféltájt hágott tetőfokára, amikor hátrakötött kézzel magát Chnodomar királyt vezették elénk. Nagy hasa remegett, szemét elhomályosította a félelem. Többen is feljegyezték már, hogy a germánokban nincs igazi büszkeség. Pöffeszkedők, ha győznek, de ha vesztesek, meghunyászkodnak. A király Julianus lába elé vetette magát, és nyöszörögve biztosította hódolatáról. Julianus másnap fedezettel Constantiushoz küldte, s a császár a római Caelius hegyen levő Castra Peregrinában fogságra vetette. Ott is halt meg öregkorában. Mindenesetre még mindig enyhébb sorsa volt, mint amelyet ő szánt Julianusnak. Julianus nem ír semmit az év többi eseményeiről. Tisztességgel eltemettette a gall halottakat, majd visszatért Savernes-be. A foglyokat meg a zsákmányt Metzbe vitette. Majd átkelt a Rajnán, s behatolt a germánok területére. Zsákmányul ejtette az egész állatállományt és a gabonakészleteket; felgyújtatta a házakat, amelyek pontosan olyanok, mint nálunk, mert az csak szóbeszéd, hogy a germánok erdei kunyhókban szeretnek lakni. Ezek után behatoltunk ama félelmetes, hatalmas erdőségekbe, melyek végighúzódnak Európa közepén. Nincs hozzájuk fogható sehol a világon. A fák oly nagyok, s oly sűrűn állnak egymás mellett, hogy csak zöldes félhomály hatol át rajtuk. Az évszázados fák között nehéz hadsereggel előretörni. A vad törzsek itt biztonságban érezhetik magukat, hiszen az idegen eltéved a zöld labirintusokban. És mi célja lenne meghódítani az elátkozott rengetegeket? Egyedül Trajanus császár tette meg. Rábukkantunk Trajanus egyik elhagyott erődjére, ezt Julianus helyreállíttatta, és őrséget hagyott benne. Azután ismét átkeltünk a Rajnán, és Párizsba vonultunk téli szállásra. XII. JULIANUS AUGUSTUS Párizst kedvelem a legjobban Gallia városai közül. Három kellemes hetet töltöttem ott. A város a Szajna egy kis szigetén épült, és fahidak kötik össze mindkét folyóparttal, ahol a lakosok földjeiket művelik. E szép zöldellő területen csaknem minden megterem, még a füge is. Az első télen magam is ültettem vagy egy tucat fügefacsemetét (természetesen szalmába burkolva), és egy kivételével valamennyi megmaradt. Igaz, hogy Párizsban sohasem olyan szigorú a tél, mint Sensben vagy Viennában, mert a közeli óceán felől meleg levegő áramlik. Ezért aztán a Szajna is nagyon ritkán fagy be. Vize, mint mindenki tudja, aki járt ott, különlegesen édes, és ivásra alkalmas. A város fából és téglából épült; főhadiszállásomul a szép és tágas praefectusi palota szolgált. Emeleti dolgozószobámból letekinthettem a sziget csúcsára, ahol úgy ágazik ketté a folyó, mintha hajó orra hasítaná maga előtt a tenger vizét. Csakugyan, ha az ember innen hosszasan nézi a folyó egy pontját, a mozgás különös érzése fogja el, mintha gyorsan haladó hajóban lenne, s mellette futna a zöldellő part. Ami Párizs lakosságát illeti, szorgalmas, keményen dolgozó nép, nagyon kedveli a színházat és (sajnos) a galileánus szertartásokat. Télen városiak, nyáron parasztok. E kétféle, ellentétes életmód előnyös vonásai nagyon szerencsésen egyesülnek bennük. Ezért aztán mindig nagyon jól megvoltunk egymással: a párizsiak meg én. Kapcsolatom Florentiusszal egyre romlott. Mindenképpen igyekezett aláásni tekintélyemet. Végül egy pénzügyi kérdés miatt kenyértörésre került a sor köztünk. A gazdák a germán betörések folytán súlyos veszteségeket szenvedtek. Évről évre egész termésüket elpusztították, felégették épületeiket, elhajtották az állatokat. A tönkrement gazdák terhein kívántam könnyíteni, s azt javasoltam, szállítsuk le a fejadót, valamint a földadót évi huszonöt aranyról hétre. Florentius tiltakozott, sőt azzal a felháborító tervvel állt elő, hogy az én hadjáratom költségeinek fedezésére külön vagyonadót vessünk ki. Ez nemcsak jogtalanságot és igazságtalan megterhelést jelentett volna, de feltétlenül kitör a lázadás, ha bevezetjük. Igaz ugyan, hogy Florentius volt a közigazgatás és az állami ügyek feje, de mivel caesari minőségben én is a provinciában tartózkodtam, rendeletei csak akkor váltak hatályossá, ha azokat pecsétemmel és aláírásommal jóváhagytam. Visszaküldtem a különadóra vonatkozó rendeletét, nem írtam alá. Memorandumot csatoltam hozzá, melyben részletesen vázoltam Gallia pénzügyi helyzetét, pontos számszerű adatokkal kimutattam, hogy a szokásos adókból nemcsak kielégítően, de bőségesen fedezhetjük állami szükségleteinket. Egyben emlékezetébe idéztem a praefectusnak, hogy több provincia végképp tönkre jutott az efféle adóztatás következtében: például Illyricum. Az egész tél folyamán állandóan futárok nyargaltak a jeges úton Párizs és Vienna között. A vagyonadó tervét elejtette ugyan Florentius, a többi adót azonban feltétlenül emelni akarta. Elküldte a földadó emeléséről szóló rendelkezést, de azt sem írtam alá, sőt kettéhasítottam a papírlapot, és közöltem a futárral, hogy üdvözletem kíséretében nyújtsa át a praetori praefectusnak. Florentius Constantiushoz fellebbezett, mire a császár meglepően szelíd hangú levelet írt nekem. Részben idézem: "Be kell látnod, szeretett öcsém, mily fájdalmasan kellemetlen számunkra, ha aláásod Galliában kinevezett tisztviselőink tekintélyét. Kétségtelen, Florentiusnak vannak hibái, de ezek közé nem sorolható az ifjúi heves meggondolatlanság." (Megedződtem már, föl se vettem az efféle sértéseket). "Kitűnő közigazgatási szakember, és nagy tapasztalat áll mögötte, különösen az adóztatás tekintetében. Tökéletesen megbízunk benne, de szívünk szerint nem is helytelenítjük az állami jövedelem növelésére irányuló törekvését olyan időpontban, amikor birodalmunkat a Dunánál és Mezopotámiában egyaránt veszedelem fenyegeti. Ennélfogva öcsénknek azt tanácsoljuk, ne buzgólkodjék annyira megnyerni a gallok kegyeit, hanem inkább a praefectusunk becsületes törekvését támogassa, mellyel előteremti az anyagi alapot, hogy öcsénk megvédelmezhesse a tartományt." Egy évvel ezelőtt szó nélkül fejet hajtottam volna Constantius kívánsága előtt. És ha strassburgi győzelmemet mindössze úgy említik, mint a tartomány megvédelmezését, nyilván elönt a düh. Azóta bölcsebb lettem, de azzal is tisztában voltam, hogy csak addig tarthatnak sikereim Galliában, amíg a nép teljes szívvel mellettem áll. Máris védelmezőjüknek tekintettek, nemcsak a vad törzsekkel, hanem Florentius pénzsóvárságával szemben is. Constantiusnak így válaszoltam: bár véleményének mindenkor szívesen alávetem magam, kénytelen vagyok figyelmeztetni, hogy képtelenség megtartani a provinciát, ha a tönkrement lakosság adóterheit növeljük. S amennyiben nem kapok a császártól egyenes parancsot, Florentius rendeletét nem írom alá. Cselekedetemet általános elképedés követte Párizsban. Eltelt néhány hét, és nem érkezett válasz. Úgy hallottam, sokan fogadtak arra, hogy hazarendelnek. Nem így történt. Constantius hallgatása annyit jelentett, hogy jóváhagyta intézkedésemet. Nyomban csökkentettem az adókat. A meglepett lakosság azzal fejezte ki háláját, hogy az adó teljes egészében befolyt a szokásos határidő előtt. Ma már Gallia pénzügyi helyzete szilárd és egészséges. Hasonló adóreformra készülök más tartományokban is. Értesülésem szerint Constantiust kínosan érintette strassburgi győzelmem híre. Nyomasztó érzése még fokozódott, amikor diadalom látható jeleként megérkezett hozzá a fogoly Chnodomar király. De emberi vonás kitérni a kellemetlen tények elől. S uralkodóknál ez könnyebben megy, hiszen talpnyalóik folyvást csak azt hangoztatják előttük, amit szívesen hallanak. Az udvar csúfondárosan kisebbíteni igyekezett győzelmemet. "Victorinus" csúfnéven emlegettek, jeléül annak, hogy bizony csak kis győzelmecskét, nem döntő győzelmet arattam. Később, a tél folyamán meglepetéssel értesültem arról, hogy Constantius személyesen foglalta el Strassburgot, és teremtette meg a békét Galliában. Kiáltványok hirdették a birodalom minden sarkában a császár nagy diadalát, de rólam szó sem esett. Azóta már többen mesélték nekem, akik annak idején a milánói udvarban tartózkodtak, hogy Constantius idővel maga is elhitte, miszerint ő járt Strassburgban azon a forró augusztusi napon, s ő maga ejtette foglyul a germán királyt. A világbirodalom trónusán a képzelődés is ténnyé válhat. Azon a télen egyetlen szomorúságom volt: feleségem egészségi állapota. Római látogatása folyamán elvetélte magzatát, s azóta állandó hasi fájdalmakban szenvedett. Oribasius mindent elkövetett, de csak a fájdalmait tudta csökkenteni, meggyógyítani nem. Az én egészségem változatlanul jó, ezért nem is szoktam beszélni róla. Részben annak köszönhetem, hogy mértékletes vagyok az evésben- ivásban, részben annak, hogy családunk szívós alkatát örököltem. De azon a télen, februárban mégis közel jártam a halálhoz. Említettem már, hogy szállásom a kormányzói palotában a folyóra nézett, de a helyiségek nem voltak ellátva a szokásos, padló alatt vezetett fűtéssel. Emiatt mindig fáztam, de gondoltam, ezzel is edzem magam a tábori életre. Feleségem folyton kérlelt, hogy állíttassak be fémserpenyőket, én azonban azzal hárítottam el, hogy a túlfűtött helyiségekben a megizzadt falakból áradó gőz megmérgezné a levegőt. Egy este már nem bírtam a hideget. Sokáig olvastam, ha jól emlékszem, verseket. Behívtam íródeákomat, hogy hozasson szobámba fémserpenyőben izzó parazsat. Behozták, és én folytattam az olvasást. Elálmosodtam az ablakon behallatszó vízcsobogástól, s egyre kábultabb lettem. Végül elájultam. A parázsló szén füstje meg a falak kigőzölgése összekeveredett, megmérgezte a levegőt, és csaknem megfulladtam. Szerencsére az egyik ajtónálló észrevette, hogy füst szivárog ki a réseken; berontott, kivonszolt a folyosóra, ahol lassanként magamhoz tértem. Órákon keresztül hánytam. Oribasius szerint még néhány perc abban a szobában elegendő lett volna, hogy megfulladjak, így hát spártaian szigorú életmódomnak köszönhettem megmenekülésemet; persze tudom, hogy némelyek ezt a spártai egyszerűséget közönséges zsugoriságnak tartják. Különös, valahányszor visszagondolok arra az éjszakára, mindig az jut eszembe, milyen szép halál lett volna: Pindaroszt olvasni, utána kellemes kábultság – s azzal vége. Mindennap azért imádkozom Hélioszhoz, hogy ha eljő halálom, legyen olyan gyors és fájdalom nélküli, amilyen azon az éjszakán lett volna. * Nem töltöttem tétlenül a napokat, volt dolgom éppen elég. Igazságot szolgáltattam, mint mondani szokás, ámbár csak a törvényt hajtottam végre, mert az emberi törvény még nem igazság. Mindennap tárgyaltam közigazgatási kérdésekről a különböző tisztviselőkkel, és a magas rangúaknak minden hónapban személyesen nyújtottam át a fizetésüket, ősi szokás ez, és mindig szerettem volna kinyomozni, honnan ered. Úgy vélem, a korai köztársaságig nyúlik vissza. A titkos ügynökök is azok közé tartoztak, akiknek személyesen adtam át a fizetést. Utáltam őket, hiszen tudtam: legfőbb teendőjük Párizsban az, hogy engem figyeljenek, és minden mozdulatomról jelentést küldjenek Milánóba. De lepleztem megvetésemet – egyetlen alkalmat kivéve. Egy állatbőrökkel borított asztalnál ültem. Egymásra rakva tornyosult előttem érték szerint sorba rakva az aranypénz. Mikor Gaudentiusra került sor, az ügynökök főnökére, nem várta be, míg átadom járandóságát, hanem mohón odakapott, és elvette az aranyakat. Még saját emberei is megbotránkoztak arcátlan mohóságán. – Látjátok, barátaim, ehhez értenek az ügynökök. Erőszakkal elvenni, s nem kivárni, ami jár. Ezt a megjegyzésemet sokáig emlegették. Az estéket különféle teendők intézésével kezdtem, azután aludtam egy keveset, majd késő éjszakáig baráti körben filozófiáról vagy irodalomról beszélgettünk. Csodálkoztak rajtam, hogy bármikor képes vagyok elaludni és felébredni pontos időre, a kitűzött órára. Magam sem tudom, hogyan, de egész életemben mindig képes voltam erre. Ha azt mondom magamban, éjfél után egy órakor akarok ébredni, percre pontosan fel is ébredek. Én ezt is Hermésznek tulajdonítom, mint az ő ajándékát, Oribasius azonban úgy véli, lehet valami az agyamban, ami ezt okozza, és meg is akarja nézni majd a halálom után, mi az. Sallustius kiváló történész volt, és engem is képzett ebben a tudományágban: a hazai meg a világtörténelemben egyaránt. Rendkívül alaposan tanulmányoztuk Diocletianus korát, mert ő az elmúlt évszázad folyamán valósággal felújította a birodalmat és reformjai napjainkig is kihatnak. Sokat vitatkoztunk Diocletianus egyik ediktumán, melynek értelmében mindenki köteles egész élete folyamán kitartani mestersége vagy foglalkozása mellett; sőt a leszármazottak is ugyanazt kötelesek folytatni. A gazdálkodó fiának meg kell maradnia a földművelésnél, s a varga mesterségét űzi a gyermeke is. Szigorú büntetéssel sújtották, aki ettől eltért. Sallustius helyeselte Diocletianus rendelkezését, mert ez szerinte biztosítja a társadalmi rend szilárd alapjait. A régi időkben az emberek városról városra vándoroltak, és sokan, ha adományokból nem tudtak megélni, bűnre vetemedtek. Diocletianus nemcsak a termelés folyamatos menetét biztosította, hanem az élelem és a legfontosabb cikkek; árát is igyekezett rögzíteni. Néhány hónappal ezelőtt magam is megpróbáltam Antiochiában a gabonaárak rögzítését, és bár időlegesen kudarcot vallottam vele, úgy vélem, előbb-utóbb e téren mégis sikerül majd eredményt elérnem. Priscus túlságosan merevnek tartotta Diocletianus intézkedését. Véleménye szerint annak, aki tehetséges, meg kell engedni, hogy más foglalkozásra térjen. Csakhogy ki döntse el, hogy valóban tehetséges-e? Erre a kérdésre már nem tudott válaszolni. Oribasius azt javasolta, hogy a fontosabb városokba bizottságokat küldjünk, azok vizsgáztassák a fiatalembereket, s döntsék el a kérdést. Erre én kifejtettem aggodalmaimat: a korrupció veszélyeit, nem is szólván arról, hogy szinte lehetetlen ezrek képességeit helyesen megítélni. Az a véleményem, hogy az alacsonyrendűek között is sok tehetség születik, és ez a képesség, ha igazán nagy és jelentős, valami módon biztosan megmutatkozik. Például a hadseregnél. A gazda fia jelentkezhet katonának. A hadsereg az ősi görög értelemben véve a legdemokratikusabb intézmény: mindenki felemelkedhet a legmagasabb rangig is, bármilyen alacsony származású. Priscus azt válaszolta erre, lehet valaki tehetséges, s mégsem vonzza a katonai pálya. Ebben igazat adtam neki, hiszen ezzel még nem oldottuk meg az irodalmi vagy a jogászi tehetségek nehézségeit. Sallustius azzal vágott vissza, hogy a beiruti és a konstantinápolyi jogi főiskolák túlzsúfoltak, és sokkal több a "tehetséges" jelölt, mint amennyinek a közigazgatás állást tud biztosítani. Ügyvédünk is annyi van, hogy többre semmi szükség. Priscus úgy véli, hogy az írni-olvasni tudást minél jobban terjeszteni kell. Sallustius ezt nem helyesli, szerinte az irodalom ismerete csak elégedetlenségre tanítaná az alacsony sorból valókat. Az én véleményem megoszlik ebben a kérdésben: a felületes műveltség a semminél is rosszabb, irigység és restség fakad belőle. Egészen más az igazi műveltség; aki birtokában van, nyitott szemmel tekint az emberi lét kérdéseire. És mint Epiktétosz tanítja, mi emberek valamennyien testvérek vagyunk. Még nem sikerült magamban teljesen tisztáznom ezt a súlyos kérdést, melyet még nyelvi nehézségek is bonyolítanak. Görög tudás nélkül el sem tudok képzelni igazi műveltséget. No de itt van például Antiochia, mely állítólag hellén város, a lakosságnak mégis talán csak a fele tud görögül. A többi különböző sémi nyelveket beszél. Ugyanez a helyzet Alexandriával és az ázsiai városokkal is. A latin csak még jobban bonyolítja a helyzetet. A törvényhozás és a hadsereg hivatalos nyelve a latin, az irodalom és a közigazgatás nyelve viszont görög. Ebből az következik, hogy a művelt embernek mindkét nyelvet bírnia kell. Ha az illető, mondjuk, egy antiochiai szír szabó fia, akkor három nyelvet kell tudnia, és a nyelvtanulás felemészti idejének java részét. A magam tapasztalatára is hivatkozhatom: sokat foglalkoztam a latinnal, az olvasás mégis nehezen megy. Könnyen és folyékonyan beszélem a katonai latint, de ez még nem jelenti azt, hogy Ciceró nyelvét is könnyen értem, őt szívesebben olvasom görög fordításban. Hát szóval így vitáztunk egymással a legjobb hangulatban, szinte az egész tél folyamán, sőt még a gyönyörűséges tavasz idején is, mely virágokkal hintette be a Szajna partjait, a valóságban vetítette elénk azokat a csodákat, melyeket Eleusziszban misztériumokként éltünk át. Június elején vége szakadt idillikus életünknek. Constantius milánói főhadiszállására helyezte át Sallustiust. Mintha jobbomat vágták volna le. Először szomorúság fogott el, majd dühös lettem, végül pedig a filozófusok példájára terjedelmes tanulmányt írtam az istenekről, és művemet Sallustiusnak ajánlottam. Ide iktatandó művemnek a nyári hadjáratra vonatkozó része. Priscus: Abban az évben a hadviselés elég keserves volt Julianus számára, mivel Constantiustól nem kapott pénzt, s nem is tudta fizetni katonáit. Fogytán voltak a készletek is, s ami gabonát össze tudott szedni, abból kénytelen volt kétszersültet csináltatni, s ez bizony nem olyan élelem, mely alkalmas a folytonos hadviselésben kifáradt emberek hangulatának emelésére. Julianusnak annyira nem volt pénze, hogy mikor egyik katonája az úgynevezett "szakállpénzt" kérte tőle, hogy borbélyhoz mehessen, egy garas sem volt a zsebében, s nem tudott adni neki. Julianus észak felé vonult, Flandriába. Rendkívül fortélyosan győzött le egy frank törzset, mely Tongres városát tartotta megszállva. Ezután a chornevus nevű germán törzset győzte le, mely a Rajna torkolatánál él. Innen a Meuse folyóhoz vonult, és romos erődeink közül hármat helyreállított. Itt már kifogyott az élelem; a helyszínen nem pótolhattuk, mert késett az aratás, s a csapatok hangulata a zendülés határáig romlott. Julianust nyíltan kigúnyolták, ázsiainak meg görög fiókának csúfolták, ő azonban nem engedett méltóságából, összeszedett minden élelmet, ami fellelhető volt a környéken, és elfojtotta a lázadást. Julianus következő lépése az volt, hogy pontonhidat veretett a Rajnán, s átkeltünk Suomarius germán király országába... De ez már megtalálható a hadviselés történetében. E rövid hadjárat után visszatértünk a Rajna innenső partjára, s ismét Párizsba vonultunk téli szállásra. JULIANUS AUGUSTUS Második telünk Párizsban még az elsőnél is kellemesebben telt el, noha kimondhatatlanul nélkülöztem Sallustiust... aztán mégis kimondtam – egy prózában írt dicsőítő műben! Pénzem még mindig nem volt. Gaudentius titkos ügynök minden lépésemet szemmel tartotta, és küldözgette a jelentéseket Constantiusnak. Feleségem is folytonosan betegeskedett. De azért e bajok közepette is elégedett voltam. Megszoktam az uralkodást, és már nem vágyódtam a csendes magányos életre, mondjuk, egy szerény tanítóságra Athénban. Már élveztem, hogy Gallia caesarja vagyok. E tél legfontosabb eseménye az a törvényszéki tárgyalás volt, melyen én elnököltem. Numerius volt a vádlott, Gallia Narbonensis kormányzója (ez egy provincia a Földközi-tenger partján). A vád: állami bevételek elsikkasztása. Ellenségei elképesztő vádpontokat hordtak össze ellene, s a vádlottat Párizsba hozták fel a tárgyalásra. Számomra döbbenetes élmény, a párizsiaknak pedig csaknem olyan érdekesség lett belőle, mely kedvelt színházukkal vetekedett, mert a tárgyalásnak teljes nyilvánosságot biztosítottam. A tárgyalóterem mindennap zsúfolásig megtelt. Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy a vádat Numerius ellen nem támasztja alá kellő bizonyíték. A vádlott úgy döntött, hogy maga védekezik Delphidius, a közvádló állításaival szemben. Delphidius kitűnő szónok, s amellett az egész birodalomban senkinek nincs hozzá hasonló csavaros, jogászi észjárása. Levegőből azonban ő sem képes terhelő bizonyítékot produkálni, noha körömszakadtáig erre törekedett. Numeriusnak politikai ellenségei voltak – kinek nincsenek? –, akik koholt vádakkal léptek fel ellene abban a reményben, hogy elmozdítom majd állásából. Numerius azonban pontról pontra megcáfolta a vádakat, méghozzá oly talpraesetten, hogy Delphidius felém fordulva, dühösen felkiáltott: – Hatalmas Caesar, lehet-e elmarasztalni bárkit is, ha annak csak tagadnia kell? Erre én megfontolás nélkül, ösztönösen válaszoltam (úgy érzem, az ilyen ritkán előforduló csattanós visszavágásokat az istenek mondatják velem): – Lehet-e ártatlan bárki is, ha nektek csak vádaskodnotok kell? Egy pillanatra halálos csend ülte meg a termet, majd eget verő taps tört ki, s ezzel vége is lett az egész ügynek. Természetesen hiúságból mondom el ezt a történetet, mert nagy örömmel tölt el, amit akkor mondtam, illetve, ahogy Hermész szólt általam. Mert bizony őszintén szólva, egyáltalán nem tartozom a legkiválóbb képességű bírák közé. Gyakran, amikor úgy vélem, hogy elmésen tisztáztam egy kérdést, valójában zűrzavart okoztam. Ezt az esetet mégis elmondtam, mivel – úgy hiszem – feltárja a törvény fogalmának helyes alapját. A világ zsarnokai közül legtöbben mindig feltételezték, ha egy embert bűnösnek tartanak, akkor bizonyára bűnös is, különben nem került volna ilyen helyzetbe. Nos, a zsarnok tudhatja legjobban, hogy tökéletesen ártatlan embernek is lehetnek hatalmas ellenségei. (Gyakran a zsarnok jár az élen közöttük.) Ezért szívesebben veszem, ha a bizonyítás feladata a vádlót terheli, sokkal inkább, mint a vádlottat. * Heléna valamivel jobban érezte magát azon a télen. Különösen akkor volt élénkebb, ha római látogatásáról beszélhetett. – Gondolod, sor kerülhet még arra, hogy ott élhessünk? – kérdezte tőlem egyszer, mikor az a ritka alkalom adódott, hogy kettesben vacsoráztunk. – Ebben a bátyád dönt – mondtam. – Ami engem illet, én szívesen töltenem Galliában akár életem egész hátralevő részét is. – Itt Párizsban? – kérdezte, s ahogy ezt mondta, elárulta, mennyire nem szereti életmódunkat. – Igen, itt, de ki tudja, mi történik jövőre, vagy akár a jövő héten is? – Bizonyos vagyok benne, nagyon kedvedre való lenne a házam a Via Nomentanán – mondta elgondolkozva. – Oly gyönyörű kertem van ott... – Szebb, mint az itteni? – csodálkoztam, mert büszkék voltunk párizsi kertünkre, virágainkra, gyümölcsfáinkra, amelyek buján tenyésztek, s nem igényeltek sok munkát. – Sokkal szebb! – sóhajtotta. – Annyira szeretnék visszatérni! – Ó, bocsánat! – mondtam, és elátkoztam magamban azt is, aki abba a helyzetbe hozott, hogy kettesben étkezzünk. Azóta sem fordult elő, ha jól emlékszem. – Bátyám igen nagyra becsül téged – folytatta. Az is nagyon ritkán fordult elő, hogy Constantiust szóba hozta. – Csak attól fél, hogy te... rossz tanácsra hallgatsz. – Elég tapintatosan hozta szóba a dolgot. – Nincs mitől félnie – jegyeztem meg szárazon. – Sem tőlem, sem a tanácsadóimtól. Nem áll szándékomban megdönteni a trónját. Én csak azt akarom, amiért ide küldött, hogy békés ország legyen Gallia. És csak annyit mondok, hogy bátyád semmiben sem könnyítette meg a dolgomat. – Talán rossz tanácsadókra hallgat. – Ez is szép volt tőle, ennél többet úgysem lett volna hajlandó elismerni. Komoran bólintottam: – Fel is sorolhatnám őket, és mindenekelőtt Eusebius nevét említhetném... – Egyetlen barátod van az udvarnál – vágott közbe, és félretette tányérját, mintha helyet akarna csinálni valami egészen más dolognak. – A császárné. – Tudom... – mondtam, de Heléna különös tekintete mintegy torkomra forrasztotta a szót. Házasságkötésünk óta most először ütött meg ilyen bizalmas hangot. – Eusebia szeret téged. – Heléna ezt olyan különös módon mondta, hogy nem tudtam, mit akar kifejezni ezzel az elcsépelt kétértelmű igével. – Állhatatosan szeret – folytatta, de most sem mondta meg világosan, mire céloz. – Míg ő él, biztonságban vagy, de bizonyos, ez már nem lesz hosszú idő. – Hangja most egészen más színezetet öltött, közönségesebb lett, mint valami pletykázó asszonyé. – Rómába érkezésünk estéjén nagyszabású fogadás volt Constantius palotájában a Palatínuson. Megjelent az egész romái szenátus és a consuli főtisztviselők. Ilyen pompát eddig sehol sem láttam. Bátyám őszinte volt, mikor így kiáltott fel: ,,Ez életem legnagyszerűbb pillanata!" Bár azt hiszem, minden császár így érez, mikor először érkezik Rómába. Constantius koronával a fején, teljes császári díszben ült a trónusán. Eusebia mellette foglalt helyet. Fáradtnak tűnt, de senki sem gyanította, hogy beteg. Miközben a császár a szenátus üdvözletére beszéddel válaszolt, felesége halálsápadt lett. Fel akart állni, de nem volt ereje, nem bírta díszruhája súlyát. Minthogy minden szem Constantiusra szegeződött, ezt kívülem aligha vette észre valaki. Én azonban azt is láttam, hogy vér szivárog a szájából. Aztán hátrahanyatlott, majd lefordult székéről. Eszméletlenül vitték ki a teremből. Megdöbbentem. Nemcsak a rossz hír miatt, de azért is, hogy feleségem szemmel látható gyönyörűséggel ecsetelte Eusebia szenvedését. – Bátyám természetesen nagyon aggódott érte... mint mi valamennyien. Néhány nap múlva azonban ismét jól érezte magát. Azt is elmondhatom, nagyon kedves volt hozzám, amikor én lettem rosszul... a vérzéssel. Egész idő alatt mellettem ült, míg görcsös fájdalmakban kínlódtam. Gyengédebb nem is lehetett volna. Azt is elintézte, hogy halott magzatunkat Constantia mauzóleumába temessék. Figyelmes volt hozzám, mint édes testvéréhez... nem mint halálos ellenségéhez! – Ezt az utolsó szót valósággal arcomba kiáltotta Heléna, s felállt. Nagyon meglepett, hogy ilyen indulat lakozik benne. – Tudd meg: barátod, védelmeződ ölte meg mindkét gyermekünket! – Eközben Heléna az ajtóhoz ért, s most már tökéletesen nyugodt hangon beszélt tovább, akár egy szofista, aki előre megírt beszédét betanulta, még a hanghordozását is. – Te azzal büszkélkedsz magadban, hogy filozófus vagy, és a harmóniát, a kiegyensúlyozottságot becsülöd legtöbbre. Nos, akkor a te mértékeiddel mérve ezt minek minősíted? Két gyermekünket juttatta oda! – s égnek emelte bal kezét. – Az én szememben idáig süllyedt! – s vízszintesen tartott jobb kezével kicsinylően intett maga körül. Egy szóval sem válaszoltam. Mit is mondhattam volna? Heléna nyomban el is hagyta a helyiséget, és erről a dologról soha többé nem esett szó közöttünk. De megértettem s tiszteletben tartottam ezt az indulatát, mely ismét rádöbbentett, hogy egy másik emberi lényt soha nem ismerhetünk meg teljesen. Akkor sem, ha megosztjuk vele életünket és ágyunkat. Egy hónap múlva hírét vettük Eusebia halálának. * Míg én Galliában teleltem, Constantius ezer mérföldnyi távolságra, Sirmiumban állomásozott, e nagy városban Dalmatia és Illyricum határán. Számomra nyugalmas, neki gonddal, bajjal terhes hónapok voltak ezek. Eusebia halála nyilván megrendítette, s gyászát még háborús bajok is tetézték. Bár másodszor is sikerült levernie a szarmatákat, a Duna vidéke korántsem volt békés területnek mondható; a törzsek szüntetlenül nyugtalankodtak és súlyos veszteségeket okoztak nekünk. Constantius ettől függetlenül kiáltványban tette közzé, hogy a szarmaták legyőzőjeként, másodízben is felveszi a "Sarmaticus" címet. Arról nem szólt a kiáltvány, miként alkalmazza majd ezt a melléknevet, de Priscus azt ajánlotta, a következőképpen címezzük majd ezentúl: "Constantius Sarmaticus, Sarmaticus." Kapcsolataim ebben az időben nem voltak rosszabbak Constantiusszal, mint rendesen. Voltaképpen annyira viszolygott tőlem, hogy gondolatban sem kívánt foglalkozni velem. Tudomásom van róla, hogy Galliában aratott "sikereimről" mindig csak fitymálva emlékezett meg. Eusebius pedig kedvteléssel alkotta a becsmérlő jelzőket személyemre, mivel ezzel kedvére tett urának. Ezek közül több tudomásomra jutott... Hihetetlen, mi minden eljut az uralkodó füléig, ha hajlandó meghallgatni... elmondott fecsegő öszvérnek, bíborba bújt majomnak, tudálékos görögnek, és mivel ismét szakállt növesztettem, még nősténykecskének is. Különösek a férfiak, ha divatról van szó. Amiért Constantinus és trónjának örökösei borotvált arcúak voltak, a férfiak kötelezőnek érezték ezt a divatot, különösen a magasabb polcokon. S ha engem megrónak a szakállamért, mindig Hadrianusra és utódaira hivatkozom, mert ők szakállt viseltek. Korukat is különbnek tartom a miénknél. Tulajdonképpen csak azért nézik rossz szemmel a szakállamat, mert általában nem kedvelik a filozófiát. A filozófusok szakállt viselnek: Julianus is. Ebből az következik, Julianus is filozófus, és feltehetően osztja ama felforgató csoport érzelmeit, mely ellenséges szemmel nézi a galileánus babonaságokat. Más helyütt leírtam abban az évben folytatott hadjárataimat. Röviden: újjáépítettem hét Rajna menti várost, helyőrséggel erősítettem meg őket, megtöltettem a magtárakat. Ezek a városok a következők: Hercules vára, Schenkenschanz, Kellern, Nuys, Andernach, Bonn és Bingen. Visszafoglalásuk nem került nagy erőfeszítésembe. * Bingenben nagy meglepetés ért. Váratlanul megérkezett Florentius praetori praefectus, akit több mint két esztendeje nem láttam, hogy hadserege élén támogasson feladatom teljesítésében. Minthogy hadjáratom csaknem véget ért, nem maradt más hátra, mint köszönetet mondani nagylelkű gesztusáért, s közben annyi gabonát és aranyat csikarni ki tőle, amennyit lehet. Kedélyesen elbeszélgettünk egymással. Mindketten tábort vertünk Bingen városán kívül. Én szívesebben laktam sátorban, mert az újjáépítés nagy felfordulást okozott a városban. A praetori praefectus seregével az enyémtől délre, a folyó közelében ütött tábort. A két sereg között baráti kapcsolatok szövődtek, Florentius pedig már a második napon kihallgatást kért tőlem. Nyomban teljesítettem kívánságát, csak magamban állapítottam meg elégtétellel, hogy ezúttal Florentius keres fel, holott a múltban ragaszkodott hozzá, hogy ő fogad engem. Florentius alkonyatkor érkezett. Csak egymagam fogadtam sátramban. Meglepő szertartásosan tisztelgett előttem. Magatartása feltűnően megváltozott. Egyetlen gúnyos megjegyzést sem kockáztatott meg spártai szállásomra, s szemmel láthatóan ideges volt. Ugyan miért? Összehajtható széken ültünk a sátor nyílása közelében: beszűrődött a nyári este aranyos fénye, madarak csicseregtek, és a közeli tábor állandó, de megnyugtató nyüzsgésének zaja is behallatszott. Az erdő zöldje felett a távolban Bingen városának szürke kőfalai rajzolódtak ki. Florentius belekezdett mondókájába: – Nyilván tudomásod van róla, Caesar, hogy Perzsia fegyvert fogott ellenünk. Erre azt feleltem, csak annyit tudok, ami közbeszéd tárgya: Constantius követséget küldött Szaporhoz, de elutasító választ kapott. – Sajnos, a helyzet súlyosabb – tekintetét nyugtalanul járatta körül, mint a madár, mely pihenésre alkalmas ágat keres. Keze reszketett. – Szapor néhány hónappal ezelőtt felvonult Mezopotámia ellen, és ostromgyűrűt vont Amida körül. Nagyon meglepődtem, nem is azon, hogy Szapor megtámadott bennünket, hanem hogy ezt titkolták előttem. Általában nagy birodalmunk területén egyetlen fej sem hullhat le anélkül, hogy híre ne járjon percenként ezer mérföldnyi sebességgel, akár a szél... nem, még ennél sebesebben, mint a nap sugarai. Érthetetlen, hogyan terjed a hír – sokkal gyorsabban, mint ahogy az ember vagy a ló haladni képes, de így van. Ez a hír mégsem ért eddig hozzám, s ezt meg is mondtam. Florentius széttárta karját: – Az Augustus. Ő kívánta titkolni a dolgot, amennyire lehet. Hiszen ismered a császárt. Ez is hozzá tartozott Florentius mesterkedéseihez. Finoman kicsinylő megjegyzést tesz Constantiusra, abban a reményben, hogy elragadtatom magam, s kifejezést adok áruló szándékaimnak. Csakhogy én sohasem estem ebbe a csapdába, s ezzel ő is tisztában volt. Mégis mindig megpróbálkozott vele, s erről azok a falusi öregek jutottak eszembe, akik órákon át ülnek egymással szemben dámajátékba mélyedve, ismerik egymás húzásait, és mégsem unnak bele életük végéig sem. Nem értettem a dolgot. – Mi célból kívánta a császár eltitkolni előlem a helyzetet? – Azért, Caesar, mert ez katasztrófa. – Florentius belenyúlt szarvasbőr erszényébe és aranyait tapogatta. – Amida elpusztult. Akkor sem sújtott volna le jobban, ha azt közli velem, hogy Antiochia vagy Konstantinápoly került a barbárok kezére. Amida döntő fontosságú határváros volt, és bevehetetlen hírben állt. – Harminchárom napig tartott az ostrom, írásban is átnyújthatom, ha tanulmányozni kívánod, Caesar. A város falain belül hét légiónk volt. Ez annyit jelent, hogy kis helyen a lakossággal együtt százhúszezer ember zsúfolódott össze. Minden szenvedésnek kitéve: járvány, éhség, vízhiány. Szapor az első sorokban küzdött. A mi csapataink jobban harcoltak, és Szapor harmincezer embert vesztett. – Helyes. Mi azonban Amidát vesztettük el. – Így van, Caesar. – Most mi a helyzet? – Az Augustusnak az a terve, hogy télre Antiochiába vonul. Tavasszal nagy offenzívára készül a perzsák ellen. Megesküdött rá, hogy visszafoglalja Amidát. – És Szapor? – Visszavonult Ktesziphónba, hogy felkészüljön... ki tudja, mire? Egy darabig szótlanul ültünk, és néztük a lenyugvó nap fényét a fák mögött. Meleg volt, és a levegő megtelt ételszaggal. A katonák nevettek, fegyvercsörgés, lónyihogás, kutyaugatás hallatszott. Én meg csak Amidára gondoltam és arra, hogy romokban hever. – Természetesen az Augustusnak most az a kívánsága, hogy bocsássak rendelkezésére annyi katonát, amennyit lehet. – Én mondtam ki. Most már tudtam, minek köszönhetem Florentius látogatását. – Így van, Caesar. – Meghatározta pontosan, hány emberemre lesz majd szüksége? – Nem, Caesar. Még nem. – Mindent beleszámítva huszonháromezer emberem van, mint te is tudod. – Igen, Caesar, tudom. – A legtöbb emberem gall önkéntes. Azzal a feltétellel csatlakoztak hozzám, hogy csakis Gallia területén harcolnak, saját országuk védelmében. – Tisztában vagyok ezzel, Caesar. De azért római katonák is. Felesküdtek a császárra. Engedelmességgel tartoznak neki. – Helyes. Mégsem tudhatom, hogyan viselkednek majd, ha megszegem adott szavamat. – Bízd csak rám, Caesar. Ezért már én leszek felelős – felelte Florentius s eltette az erszényt. – Galliában semmi sem történhet nélkülem, praefectus. Minden felelősség az enyém. – Súlyos kijelentésem úgy hullott közénk, mintha e pillanatban márványtábla zuhant volna a lábunk elé. – Értem. Ez a Caesar akarata – mondta Florentius udvariasan. Hangjában alig-alig lehetett némi halvány iróniát felfedezni. Mindketten felálltunk. Kifelé menet megfordult. – Gaudentius ügynökkel találkozhatnék? – kérdezte. – Még nem is beszéltél vele? – Éppoly nyílt voltam, mint ő. – Hogyne találkozhatnál, fordulj a kamarásomhoz, ő tudja, Gaudentius hol található. Nyilván kitűnő egészségnek örvend, mint mindig, s éppoly közlékeny is. Florentius tisztelgett, s eltűnt az alkonyi félhomályban. Utána hosszú ideig ültem magányosan. Kötelességem Constantiusnak rendelkezésére bocsátani a kívánt csapatokat, ha azonban a gallokat Ázsiába küldöm, megszegem adott szavamat, ezenkívül végzetesen meg is gyengülök, mint hadvezér. Mit tegyek? A következő néhány nap folyamán a hadsereg pontosan tudta Amida elestének minden részletét. De az is tudomásunkra jutott, hogy Constantius elküldte Keletre Pált, a "láncot", hogy vezesse le az árulási pereket. Constantius szükségképpen így szokott reagálni minden csatavesztésre. Szerinte minden katonai kudarc csak árulás műve lehet. Egy időre Pál valóságos rémuralmat teremtett Ázsiában, igen sok tisztességes ártatlan ember vesztét okozta: megölette, vagy számkivetésbe küldte őket. A nyár hátralevő részét a Rajna mellett töltöttem, örökös bonyodalmakban a germán királyokkal; némelyekkel szigorúan, másokkal nagylelkűen bántam. A germánoknak vérében van az árulás: az adott szó náluk nem számít. Kiszámíthatatlanok. Ha mi vettük volna el tőlük az ő erdőbirodalmukat, megérteném kétszínű játékukat: a hazaszeretet általános emberi vonás, még a barbároknál is. Csakhogy mi nem tőlük foglaltunk el területeket és városokat, hanem évszázadokon át birtokolt saját tulajdonainkat foglaltuk vissza, melyeken ők garázdálkodtak. Mégis mindig hitszegő módon jártak el, és bizonyosan csak arra számíthattunk, hogy aljas szándékkal mindig ellenünk cselekszenek. Hogy miért ilyenek a germánok? Nem tudom. Nehéz megérteni őket, még azokat is, akik közöttünk nevelkedtek. (Július Caesar óta szokás volt túszul elvinni germán királyi gyermekeket, de hiába, a legkitűnőbb nevelés sem változtatott rajtuk.) A vadság természetes tulajdonságuk, és éppannyira élvezik a harcot, amennyire a görögök és a rómaiak irtóznak tőle. Ha meg akartam tartani az uralmat felettük, csak úgy volt lehetséges, hogy híre terjedjen szigorúságomnak. Sikerült. A szószegő királyokat kivégeztettem. Átkeltem a Rajnán, mikor kedvem tartotta. Keményen, de igazságosan bántam velük. Lassacskán megvilágosodott szándékom a germánok előtt: a Rajna túlsó partján kell megmaradniuk, s ha valakinek kedve támad ellenem szegülni, arra lesújtok. Békés provincia lett Galliából, mire távoztam onnan. XIII. Harmadik s egyben utolsó Párizsban töltött telem sok megpróbáltatást hozott. Florentius látogatása óta sem közvetlenül, sem közvetve nem kaptam hírt Constantiusról. A praefectus Viennában lakott, én pedig Párizsban tartózkodtam. Nem találkoztunk, csak futárok hozták-vitték a hivatalos írásokat szálláshelyeink között. Világosan láttam, hogy kettőnk viszonya válsághoz közeledik, azért azt ajánlottam Florentiusnak, töltse mellettem a telet Párizsban. Nem volt hajlandó. Nyilván tekintélyét akarta megóvni. Elvileg én voltam Britannia, Gallia, Hispánia és Marocco ura. Ténylegesen Florentius tartotta kézben Galliának Viennától délre eső részét, valamint Hispániát és Maroccót. Britanniát én tartottam kézben, s egyelőre hallgatólagos megegyezésként egyikünk sem avatkozott bele a másik területén történtekbe. Heléna egészségi állapota tovább romlott, s mikor beállt a hideg, ágyban maradt, fájdalmai erősödtek. Elhívattam Oribasiust, de semmi biztatót nem mondott. – Sajnos, csak annyit tehetek érte, hogy megkímélem a szenvedéstől. Tumor van a hasában, és ez ellen nincs segítség. – Mint mondta, felfedezett egy növényt, amely érzésteleníti a testet. Oribasius megnyugtató társaság volt számomra, Priscus is, jóllehet szüntelenül azzal fenyegetett, hogy hazatér. Felesége, Hippia, egyre sürgetőbb hangú leveleket küldözgetett neki, de ő maga is vágyott már vissza Athénba, bár honvágyát leplezni igyekezett. Mindig szeretne azzal tetszelegni, hogy az érzelmeket távol tudja tartam magától, de hát ez nem igaz. Eutherius volt az állandó hírforrásom. E három jó baráton kívül azonban nem akadt senki, akit bizalmamba fogadhattam volna. Új vezérkari főnököm, Lupicinus, aki Sallustius helyébe lépett, kirívó modorú, tudatlan ember volt, a lovasság parancsnoka, Sintula sem volt megfelelő társaság. Kiváló tisztemet, Nevittát, a Rajna megvédésére Colonia Agrippinában állomásoztattam. Régi barátaimat igyekeztem levélben Párizsba csalogatni lehangoltságomban. Aki vadászni szeretett, annak enyhe telet és bőséges vadállományt ígértem. A filozófusoknak Párizs ragyogó szellemi életét dicsérgettem, holott a valóságban csak a galileánus püspök és környezete jöhetett számításba, de tőlük távol tartottam magam. Senki sem jött el. Maximus is mentegetődzött, hogy nem vállalkozhat az útra, de gyakran írt, többnyire rejtjeles leveleket. Ekkoriban, november vagy december folyamán ismét profetikus álmom volt. Az éjszakai harmadik őrségváltás után, belefáradva a diktálásba, mert a strassburgi csatáról később megírandó művemhez mondtam tollba feljegyzéseimet, elaludtam. Mint gyakran megesik velem, ha túlságosan foglalkoztatja valami gondolataimat, ezúttal is eleinte a csatáról álmodtam. De aztán, amint álomban gyakori, hirtelen nem csata volt körülöttem, hanem egy nagy teremben találtam magam, melynek közepén óriás fa nyúlt a magasba, s ez nekem egészen természetesnek tűnt. Aztán a fa hirtelen ledőlt a padlóra s azt vettem észre, hogy a nagy fa gyökereinél egy kis facsemete hajtott ki, mely ép maradt, mikor a nagy kidőlt. "Kipusztult a fa – hallottam hangomat álmomban –, ki kell pusztulnia a csemetének is", és annyira elteltem szánakozó fájdalommal, hogy ez felülmúlta a dolog jelentőségét. De ebben a pillanatban egy férfi jelent meg mellettem, s megragadta karomat. Arcát nem láttam, de nem tűnt idegennek. "Ne bánkódj – szólt hozzám. – Látod? A facsemete a földbe gyökerezett, és ennélfogva megnő, kiterebélyesedik, biztosabban, mint eddig." Ezzel vége szakadt álmomnak. Tudtam, hogy Hermész, isteni patrónusom szólt hozzám. Elmondtam álmomat Oribasiusnak. Ő úgy értelmezte, hogy Constantius elpusztul, én pedig gyarapszom és virulok, mivel gyökereim a mindentudó Egyedülvalótól szívnak erőt. Mondanom sem kell, álmomat mindketten titokban tartottuk. Ártatlanabb álmokért is halálbüntetéssel sújtottak embereket, s az enyém nem is volt ártatlan álomnak mondható. Prófécia volt. * Decemberben az a hír zavarta meg udvarom nyugalmát, hogy a Britannia északi részén lakó piktek és skótok a határokat fenyegetik. Helytartónk erősítést kért; kínos helyzetbe kerültem. Amúgy is kevés katonám volt, s tudtam, még ennyit is nehezen tarthatok meg, hiszen közszájon forgott, hogy mihelyt Constantius hadba vonul a perzsák ellen, a Caesartól elviszik egész galliai hadseregét. Britannia pedig rendkívül fontos gazdasági erőforrásunk volt. Mivel a germánok annyi gall gazdaságot kifosztottak, abban az évben a provincia teljes szükségletét brit gabonával fedeztük. Haditanácsot tartottam, s úgy döntöttünk, hogy Lupicinusnak haladéktalanul indulnia kell Britanniába. Jó parancsnok volt, bár sokszor kérdezgettük egymástól, vajon kapzsibb-e, mint amilyen kegyetlen, avagy talán kegyetlensége múlja felül kapzsiságát. Pontosan azon a napon, mikor Lupicinus megérkezett Britanniába, megjelent nálam Decentius tribunus, a császár legfőbb politikai tanácsadója, számtalan jogász és pénzügyi szakértő kíséretében. Előtte azonban néhány napot Viennában töltött Florentiusnál. Ezt nem vettem szívesen, hiszen bevett szokás szerint először a Caesarnál kellett volna tisztelegnie. Decentius megviselt állapotban érkezett hozzám, s ezért engedélyt adtam, hogy ülve olvassa fel a császár levelét. Constantius barátságos hangnemben határozott követelésekkel állt elő. Nyomban indítsam útnak legjobb légióimat, az aerulusokat, a batavusokat, a keltákat, a petulansokat; ezenfelül a többi légiómból háromszáz-háromszáz embert. Haladéktalanul parancsot kell adnom az indulásra, hogy a tavaszi támadás megindulásakor már Perzsiában legyenek. Mikor Decentius a levél végére ért, olyan nyugodtan, ahogy tellett tőlem, megjegyeztem: – Alig kíván többet tőlem, mint hadseregem felét. – Így van, Caesar. Súlyos háború vár ránk Perzsiában. Sőt talán döntő is. – De vajon számításba vette-e az Augustus, milyen hatással lesz ez a germánokra? Kezdhetném azon, hogy eddig is elég kicsi volt a hadseregünk. Ha most mindössze tizenkétezer emberem marad, mégpedig a silányabbja, bizonyosra vehetjük, hogy a germánok újabb felkelést szerveznek. – De hiszen az Augustus úgy értesült, méghozzá a te jelentéseidből, hogy Gallia békéje egy nemzedék folyamára biztosítva van fényes győzelmeid következtében. – E pillanatban azon tűnődtem, vajon Decentius saját ötletéből vág-e vissza ezzel, vagy Constantius oktatta ki e finom szúrásra. – Egy provincia békéje sohasem teljesen biztos. Míg egyetlen germán él, addig mindig veszély fenyeget bennünket. – De nem közvetlen veszedelem, Caesar. Ebben nyilván egyetértesz velem. – Nem, tribunus, éppenséggel nem. Sőt pillanatnyilag súlyos helyzetben vagyunk Britanniában. – Baj mindig akad, Caesar. Az Augustus azonban úgy véli, hogy a perzsák ellen folytatandó háborúban seregei legjavának mellette a helye. Úgy véli... – És tudomása van-e az Augustusnak arról, milyen fogadalmat tettem gall katonáimnak? Hogy a provincia határain túl nem kötelesek harcolni? – Fogadalmadat hatálytalanítja az a tény, hogy felesküdtek az Augustusra. – Ezzel nyomatékosan célzott a császár iránti köteles hűségre. – Helyes, tribunus, de mégis figyelmeztetnem kell: lázadás veszélye fenyeget bennünket. A tribunus erősen a szemembe nézett. Tudtam, mire gondol. Vajon nem jut-e eszébe ennek az ártalmatlannak tűnő Caesarnak, hogy most megragadja az alkalmat, és lázadást szítván, trónbitorlóként megkaparintsa Nyugatot? Az udvaroncok minden mögött rejtett értelmet keresnek. Mikor a lázadás veszélyéről szóltam, ő ezt máris fenyegetésnek vette, hogy amennyiben élére állítják a helyzetet, én lázadást szítok katonáim között. – Én teljes hűséggel állok Constantius mellett – kezdtem óvatosan. – Megteszem, amit kíván. Csupán figyelmedet akartam felhívni, hogy ebből baj lehet. De egy hónapot mindenképpen várnunk kell, előbb nem indíthatjuk Keletnek a csapatokat. – De az Augustus parancsa úgy szól, hogy haladéktalanul... – kezdte Decentius. – Tribunus – vágtam közbe –, míg mi itt ülünk és beszélünk róluk, a kívánt légiók a tengeren hajóznak Britannia felé. – És ezek után beszámoltam neki Lupicinus küldetéséről. Mégis, hogy hajlandóságomat igazoljam, jelenlétében mondtam tollba levelemet, melyben Lupicinust visszarendelem Britanniából. Majd Sintulához küldtem Decentiust, és parancsot adtam, hogy feltétlen engedelmességgel tartozik a tribunusnak. A hét végére hadseregem legjavának egy része útnak indult Antiochiába. A ravasz Decentius bizonyára bőséges zsákmányt ígért nekik, mert sokkal jobb hangulatban indultak el, mint vártam volna. Bizonyára akadnak, akik úgy vélik, hogy már ekkor szándékomban állt megtagadni az engedelmességet Constantiusnak, és Augustusként lépni fel Nyugaton. Ez nem igaz. Bár nem tagadom, ez a lehetőség felmerült bennem... szükségképpen fel kellett merülnie. Elvégre az én küzdelmeim árán lett biztonságossá a Rajna vidéke, és immár a világ egyharmadán uralkodtam. Mégsem kívántam kenyértörésre vinni a dolgot Constantiusszal. Kettőnk közül ő volt erősebb. Egyszerűen ez volt a helyzet. És különben sem kívántam unokabátyámat tettekre kényszeríteni azon az egyetlen területen, melyen mindig oly kiválónak mutatkozott: trónja megvédésében. Decentius azt követelte, valamennyi Galliában állomásozó katonámat nyomban rendeljem Párizsba, hogy kiválaszthassa a csapatok legjavát a perzsiai hadjárat céljára. Ez már több volt a soknál. Napokig folyt közöttünk a vita. Decentius csak akkor engedett, mikor azonnali lemondással fenyegetőztem. Beleegyezett, hogy megtartsam Rajna menti erős helyőrségeimet. Mindenki teljesítette parancsaimat, Lupicinust leszámítva, mert tőle olyan értelmű válasz érkezett, hogy áprilisnál hamarabb lehetetlenség visszatérnie Párizsba. Decentius dühöngött, méltatlankodott, de változtatni ezen, bármennyire akartunk volna, semmiképp sem tudtunk. Február második hetében, mikor a légiókat felsorakoztattam a Szajna mindkét partján, Decentius végképp levetkőzte udvaronci álarcát. Nem nyájaskodott többé: most már parancsolt. Eutherius volt mellettem, mikor a tribunus az asztalt csapkodta és ordítozott: – Ha te nem szólsz a légiókhoz, én mondok beszédet Constantius nevében! Erre szelíden azt mondtam, semmi szükség rá, hogy ordítozzék, s arra sem, hogy ő végezze el azt, ami az én kötelességem. S ezek után elbocsátottam. Ketten maradtunk Eutheriusszal a tanács teremben. Egymásra néztünk: ő gondterhelt volt, én meg kétségbeesett. – Nos, öreg barátom – szólaltam meg nagy nehezen –, most mit tegyek? – Amit mondanak, vagy pedig... – Nem, nem leszek lázadó! – Akkor pedig állj oda a katonáid elé, mondd meg nekik, parancsot kaptál, hogy Keletre küldd őket. A többi... – lassan, nyomatékosan, gondterhelten mondta – Nos, az már az ő dolguk. Február tizenkettedike volt a következő nap. Már hajnalban talpon voltam. Kiadtam a parancsot, hogy tisztjeimnek vacsorát rendezzenek. Pompás lakomát. A palota pincéjéből hozzák fel a legrégibb borokat. Szárnyast, lábasjószágot készítsenek elő, mindent, ami ínyencfalat. Noha én nemcsak szóban, de ténylegesen is mindenkor a mértékletesség elvéhez tartottam magam, ezúttal úgy döntöttem, mindenben tékozló leszek. Lóra ültem, és zászlóvivőm kíséretében bejártam az egész tábort. Hideg volt, megfagyott a leheletünk. Lovaink patája alatt dongott a fahíd, mikor átkeltünk a bal partra. Eleinte csak négyszemközt beszéltem az emberekkel, aztán csoportosan is, őszintén, kedélyesen, és így hamarosan tisztába jöttem az emberek hangulatával. A katonák készségesek irántam, de gyanakvóak Constantiusszal szemben. Egy hadseregben semmi sem maradhat titokban. Mikor a petulans légióhoz érkeztem, mely kedvenc légióm, megálltam és nyomban körém gyűltek az emberek. Barátságos hangon, de tartózkodóan beszélgettünk. Egyszer csak előlépett az egyik katona, és levelet tartott a kezében. Tisztelgett előttem, és megszólított: – Caesar, egyikünk sem tud olvasni... (erre nyomban kitört a nevetés, mert mindenki tudta, hogy ez hazugság. A petulans légiónak több mint fele írástudó.) Amikor ideérkeztünk, ezt a levelet találtuk a templom kapujára szögezve. – A közeli csontház felé mutatott: egy régi Vesta-templom volt, melyet a galileánusok átalakítottak. – Kérlek, Caesar, olvasd fel nekünk. – Ha tudom – feleltem kedélyesen. – Ez latin szöveg és én ázsiai, meg görögfióka vagyok... – Ismét hangos derültség támadt, mert mindenki ismerte ezt a két csúfnevemet, amelyet rosszakaróim ragasztottak rám. Elkezdtem olvasni: "Petulans légió katonái, bennünket, akár a bűnözőket, a világ túlsó végére akarnak küldeni..." – Szünetet tartottam, mert a felkelő nap halvány fénye egy pillanatra elvette látásomat, de ösztönösen is, mert segítségért mindig a Naphoz folyamodtam. A katonák kiáltoztak: – Folytasd, Caesar! Ismerték a levél tartalmát. Fejemet ráztam, és határozottan jelentettem: – Ez árulás az Augustus ellen! A levelet a földre dobtam, és a lovam patája alá került. – Lehet, de nem ellened! – zúgták az emberek. Megsarkantyúztam lovamat, és zászlóvivőmmel együtt visszatértem a szigetre. A mai napig sem tudom, ki írta a levelet. "Jóakaróim" természetesen azzal vádoltak, hogy én magam írtam. Alig múlt el dél, mikor tisztjeim megérkeztek a palotába. A nagy étkezőteremben fogadtam őket, melyet közben ünnepélyessé varázsoltak, örökzöld füzérekkel díszítették a falakat meg a gerendákat, körös-körül serpenyőkben parázs árasztotta a meleget. Eddigi pályafutásom során ez volt a legköltségesebb lakoma. Heléna betegsége miatt nem jelenhetett meg, s így magam fogadtam a meghívottakat. Decentius jobbomon ült, s állandóan szemmel tartott, én azonban sem nem mondtam, sem nem cselekedtem semmit, amit kifogásolhatott volna. Mikor már tisztjeim a bor hatására emelkedett hangulatba kerültek, Decentius fülembe súgta: – Nos, itt az ideje, közöld velük, hogy egy hét múlva indulnak Keletre. Még utoljára igyekeztem jobb belátásra bírni: – Tribunus, áprilisra megérkeznek a légiók Britanniából. Ha bevárhatnánk őket... – Caesar – felelt Decentius, ezúttal a kihívó hang helyett fortélyos ésszerűséghez folyamodva –, ha addig vársz, mindenki azt mondja majd rád, hogy a Britanniából érkező légiók kényszerítettek az Augustus iránti engedelmességre. Ha viszont most nyomban cselekszel, csak azt mondhatják, hogy a magad elhatározásából tetted, s valóban te vagy az úr Galliában. Egyben tanúságot teszel az Augustus iránti hűségedről is. Kétségtelenül volt ebben némi igazság. Kelepcébe kerültem, s engedtem. Közöltem a tribunussal, hogy a lakoma végén bejelentem, amit kíván. Titkolt szándékot rejtegettem magamban? Nem hinném. De az ember életének döntő pillanataiban rendszerint ösztönösen úgy cselekszik, hogy életét megmentse. A lakoma folyamán egyre-másra felköszöntöttek az alacsonyabb rangú tisztek, ami egyenlő az etikett megsértésével. Eutherius egyszer a fülembe súgta: – Tisztában vagy vele, hogy felborult minden előírás, ami az uralkodó Caesar asztalánál kötelező? Elmosolyodtam. Mindig ezzel tréfálkoztunk egymás között. A "Caesar asztala" képletesen mindazt a megszorítást jelentette, amit Constantius rám kényszerített. A lakoma végén néhány szót intéztem tisztjeimhez, akik emelkedett hangulatukban a lázadástól a csatába indulásig bármire képesek lettek volna. Kijelentettem, hogy eddig még soha nem találkoztam hozzájuk fogható kitűnő katonákkal. Azt mondtam: először életemben irigylem Constantiust, mert most ő kerül abba a helyzetbe, hogy hadseregéhez tartoznak majd a világ legderekabb harcosai. Szavaimat halk moraj követte, de egyéb nem történt. Vigyáztam arra, hogy erősebb indulatot ne keltsek bennük. Cselekvésre nem akartam feltüzelni őket. Priscus: Egyelőre. JULIANUS AUGUSTUS Elérzékenyült ölelkezésekkel ért véget a lakoma. Kikísértem tisztjeimet egészen a palotám előtti térig. A főbejárattól jobbra magas kőemelvény áll, amelyről a kiáltványokat szokták felolvasni. Én az emelvény lábánál álltam, s tisztjeim kissé imbolyogva körém gyülekeztek. Sorra búcsúzkodtam tőlük, kezet szorítva ezzel, azzal. S ekkor arra lettem figyelmes, hogy hatalmas tömeg gyűlt össze a teret környező árkádok alatt. Felismertek és felém közeledtek. Testőrségem kivont karddal gyűrűt vont körülöttem. A tömeg azonban nem volt ellenséges, sőt nagyrészt asszonyokból és gyermekekből állt. Könyörögtek, ne küldjem férjüket messze földre, sőt az egyik asszony csecsemőjét tartotta magasba hangos jelképként: – Ne küldd el az apját, Caesar! Mi lesz velünk nélküle? Mások így kiáltoztak: – Ígéretet tettél, Caesar! Megígérted, álld a szavadat! Nem bírtam tovább hallgatni őket, megfordultam, s visszafelé indultam. A palota kapujában Decentiust találtam, beszélgetésbe mélyedve Gaudentius titkos ügynökkel. Bűntudatosan elhallgattak, amikor közeledtem feléjük: – Régi barátom ő – mondta Decentius. – Ebben biztos voltam – feleltem élesen, s a tömegre mutattam. – Halljátok, mit kiabálnak? Decentius egy pillanatra indulatosan tekintett rám, azután a zsúfolt térre nézett. – Hogyne, hogyne. Megszokott dolog ez minden provinciában. Az asszonyok mindig siránkoznak, ha a férfiak indulási parancsot kapnak. Ha annyi időt töltöttél volna a hadseregben, mint én, rájuk se hederítenél. – Sajnos, nekem nem könnyű. Éspedig azért, mert valóban ígéretet tettem... Decentius azonban túl sokat hallott már erről az ígéretről. – Kedves, jó Caesar, – mondta nyájasan, mint apa a fiához –, ezek az asszonyok, amint a meleg idő beáll, találnak új férfit maguknak. Hidd el, állatok csak, semmivel sem különbek. Otthagytam a téren, s felmentem emeleti dolgozószobámba. Priscust, Oribasiust és Eutheriust hívattam magamhoz. Érkezésükre várva olvasni próbáltam, de nem tudtam odafigyelni. Akkor a padló kőkockáit kezdtem számolgatni. Fel-alá járkáltam, majd az ablakhoz léptem, kinyitottam, néztem a Szajnát, s felfrissített a hideg levegő. Égett az arcom, mintha lázas volnék. Kezem is reszketett. Mélyen beszívtam a levegőt, számlálgattam a zajló vízen sodródó jégtáblákat, és Hélioszhoz fohászkodtam. Eutherius érkezett elsőnek. Becsuktam az ablakot, s intettem, foglaljon helyet a karosszékemben; egyedül ez volt olyan méretű és szilárdságú, hogy befogadhatta és elbírta; más székek gyakran összetörtek alatta. – Cselszövés az egész – jelentette ki. – Constantiusnak százezer főnyi hadserege áll készenlétben Szíriában. A te galljaid ehhez képest nem sokat számítanak. – Annál többet nekem, ha nincsenek mellettem. – Nos, éppen erről van szó, ezért beszélek cselszövésről. Constantius a vesztedet akarja. Eutherius megdöbbentett. Barátaim és tanácsadóim között mindig ő volt az, aki folyvást óvatosságra intett. Az igazságosság híve volt, szerette a törvényes formákat és az államügyek békés intézését. Minden árulás távol állt tőle. De most szinte nem ismertem rá. – Azt hiszed? Eutherius bólintott, apró fekete szeme csillogott, mint az egyiptomi szobrok drágakő-szeme. – Nos, akkor mit tegyek? Itt tartottunk, mikor Oribasius és Priscus is megérkezett. Hallották kérdésemet, s Eutherius helyett Oribasius adta meg a választ: – Lázadj fel! – vágta rá nyomban. Hélioszra, Mithraszra és védelmezőmre, Hermészre esküszöm, ez volt az első áruló szó, mely nyíltan is elhangzott közöttünk. Mélységes hallgatás követte. Priscus súlyos dolgozóasztalom sarkán ült, Oribasius a szoba közepén állt, s nem vette le rólam a szemét. Priscushoz fordultam: – Neked mi a véleményed? – Mindent alaposan fontolóra kell venni. Megmaradhatsz Galliában a csapatok nélkül? Ha igen, mire készül Constantius? Elmozdít a helyedről? Vagy pedig annyira leköti Perzsia, hogy mással nem tud foglalkozni? Az a gyanúm – adta meg a választ saját kérdésére –, hogy sokáig nem hallasz majd Constantiusról. Vissza kell foglalnia Amidát, le kell győznie Szaport. Ez a feladat talán egész életére szól. Te pedig ezalatt a Nyugat ura vagy, s amint ő meghal, császár leszel. Eutherius bólintott. – Természetesen, ez az ésszerű álláspont. – Mosolyogva így folytatta: – Mindeddig én is ugyanezt mondtam. Csakhogy most sokkal súlyosabb a helyzet. Florentiust kihagytad a számításból. Ügynökeim jelentették, hogy teljhatalmat kapott Gallia fölött attól a pillanattól fogva, mihelyt a Caesar sereg nélkül marad. Ha pedig ez bekövetkezik, már semmi egyebet sem tehetünk, mint fejet hajtunk előttük, őszintén szólva, én helyesebbnek tartom, ha most szállunk szembe velük, és nem várjuk be, míg Florentius megsemmisít bennünket. Míg köztünk ez a beszélgetés folyt, ismét az ablakhoz léptem, és néztem a hideg télben narancs gömbként lehanyatló napot. A folyó két partján felvillantak az esti tüzek. Mit tegyek? Ebben a pillanatban valaki dörömbölt az ajtón. Bosszúsan nyitottam ki: – Senki ne zavarjon most bennünket... Decentius állt ott sápadtan, rémülten. – Ezer bocsánat, Caesar – üdvözölt sebtében. – Nem is zavartalak volna, de hát itt vannak! – Kik és hol? – Hát nem hallod? – Decentius reszketett a félelemtől, még a foga is vacogott. Elhallgattunk, és figyeltük a távolból beszűrődő hangokat: férfiak kiáltoztak, asszonyok jajgattak. – Lázadás! – jelentette ki Oribasius, és az ablakhoz rohant. Onnan rendesen nem látni egyebet, mint a folyót meg a sziget csúcsát, de ha erősen kihajol az ember, kivehető az északabbra épült fahíd. – A kelta légió katonái. Most jönnek át a szigetre. Amint megjelentem barátom mellett az ablakban, közvetlen alattunk kitört a kiáltás: – Caesar! Kihajoltam: kivont karddal egy gyalogos alakulat állt ott. Barátságosan integettek felém, kiáltásuk azonban fenyegetően hangzott: – Ne engedd, hogy elvigyenek bennünket, Caesar! Itthon a helyünk! Az egyik közkatona, szálas, szőke bajuszos, félszemű, vad kelta, felém lengette kardját, és sok csatában megtompult hangján ezt ordította: – Ave Augustus! Ave Julianus Augustus ! A tömeg átvette a kiáltást, én pedig elhúzódtam az ablaktól. Decentius felém fordult: – Ez árulás! Tartóztasd le őket! Én azonban félretaszítottam, és rohantam a palotának abba a termébe, ahonnan az egész teret belátni. Az ablaktáblák résein kémleltem a helyzetet: a teret teljesen betöltötte a katonaság, de az emberek korántsem voltak részegek, mint kezdetben gyanítottam. Valóban lázadás tört ki. A palota előtt kivont karddal és előreszegezett dárdával személyes testőrségem sorakozott fel, de a tömeg látszólag nem készült erőszakos cselekedetre. Sőt: nevemet kiáltozták, megjelenésemet követelték, hűségüket hangoztatták. Azután, mintha jeladásra történne... hiszen ki tudja, hogy kezdődik ilyesmi, – én ebben is Hermész beavatkozását sejtem – kórusban kiáltozni kezdtek, előbb egy csoport, utána egy másik, majd az egész tömeg: – Augustus! Augustus! Julianus Augustus! Elhúzódtam az ablaktól. – Támadd meg őket – mondta Decentius. – Mutasd fel előttük a császár képmását. Azzal nem mernek majd szembeszegülni. – Négyszáz emberünk van a palotában – feleltem. – Kint a téren húszezernél is több. Még olyan tapasztalatlan katona sem vállal ilyen kockázatot, amilyen tapasztalatlannak te tartasz engem. Ami pedig a császári képmást illeti, megeshet, hogy darabokra zúzzák. – Ez árulás! – jelentette ki újra Decentius, egyebet nem tudott mondani. – Árulás – hagytam rá józanul, bár legszívesebben a csillagok állásából az égiek akaratának jelét kerestem volna. Decentius végre kirohant a szobából. Egymásra néztünk. Ez a kiáltás: Augustus, olyan ütemesen ismétlődött, amint a tenger hulláma veri a partot. – Vállalnod kell – jelentette ki Eutherius. – Te mondod ezt, aki mindig óvatosságra intettél? Eutherius bólintott. Oribasius még erélyesebben sürgetett: – Rajta! Nincs semmi veszteni valód. Priscus óvatosságra intett: – Engem, Caesar, csak a filozófia érdekel, politikához nem értek. Én a helyedben várnék. – Ugyan mire? – fordult feléje méltatlankodva Oribasius. – Hogy lássuk, mi történik – felelt Priscus kétértelműen. – Jeladásra várnék. Elfogadtam ezt a választ, olyan értelemben, amint Priscus gondolta, ő is megértett engem. Tisztában volt vele: míg nem érzem, hogy rajtam az ég áldása, addig nem tudok teljes erőmből cselekedni. – Helyes – mondtam, s az ajtó felé intettem. – Oribasius, hívd az őrséget! Biztosítsd, hogy senki be ne tegye a lábát a palotába. Te pedig, Eutherius, tartsd szemmel barátunkat, a tribunust. Minden mozdulatát kísérd figyelemmel. Te pedig, Priscus, imádkozz értem. – Ezzel váltunk el egymástól. Kint a folyosón feleségem egyik legbizalmasabb hölgye várakozott rám. Valósággal magánkívül volt az izgalomtól. – Caesar, halomra gyilkolnak majd bennünket, senki sem marad életben! Megragadtam a vállát, s addig ráztam, míg üsszekoceant a foga. Végül összeharapta a száját, s ettől valamelyest megnyugodott. Ezek után közölte velem, hogy feleségem kéret magához. Heléna gyéren világított hálószobájában elviselhetetlen volt a hőség. Gyengesége miatt áhította annyira a meleget. Sűrű tömjénillat töltötte be a helyiséget, de ezen is átütött az oszlásnak induló test édeskés szaga. Csak nehezen küzdöttem le magamban a viszolygást, valahányszor meglátogattam Helénát, és nagyon megvetendőnek tartottam magam emiatt. Heléna ágyban feküdt, ágyterítőjén imádságos könyve. Ágya mellett Párizs püspöke állt, e nagyképű szemfényvesztő, feleségem tanácsadója és bizalmas barátja. E szavakkal köszöntött: – Úgy vélem, a Caesar négyszemközt óhajt szót váltani fenséges hitvesével... – Helyesen vélted, püspök, így igaz. A püspök visszavonult, és fényes selyemöltözéke úgy suhogott, mint ha egy egész körmenet haladt volna el. Leültem Heléna ágya mellé, s megdöbbentem, mennyire lefogyott és megsápadt. Szeme a szokottnál sokkal nagyobbnak tűnt: általában így van, ha hirtelen lefogy valaki. A lámpafény még fokozta betegesen sárga arcszínét, s mégis valahogy vonzóbbnak tűnt betegségében, mint amilyennek egészségesen láttam. Talán azért, mert most nem emlékeztetett a szigorú állú, határozott Constantinusra. Most nőies volt, törékeny és szomorú. Lelkemet elöntötte a szeretet hulláma, megragadtam a kezét: forró volt a láztól és gyenge, mint a kismadár szárnya. – Bocsánat, rosszul éreztem magam, nem vehettem részt a fogadáson... – kezdte. Szavába vágtam. – Ennek semmi jelentősége. Hogy érzed magad? A fájdalmak? Szabad kezével végigsimított a hasán. – Sokkal jobban vagyok – felelt s nyilván hazudott. – Oribasius szinte mindennap új füvet talál számomra. Én pedig mindent beveszek. Meg is mondtam neki, vegyen társszerzőnek maga mellé, majd ha megírja az új enciklopédiáját. Igyekeztem elfordítani szememet a hasáról, mely úgy domborodott a díszes takaró alatt, mintha a terhesség utolsó hónapjában járna. E pillanatban egyikünk sem szólt, de hallgatásunkat állandóan megtörte a téren ritmikusan felharsanó "Augustus" kiáltás. Heléna felém fordult. – Ezt kiáltozzák már régóta. Bólintottam. – Felháborodásukban. Mert a császár azt kívánja, hogy Perzsiában harcoljanak. – Téged neveznek Augustusnak – mondta, s erősen a szemembe nézett. – Nem mondják komolyan. – Nagyon is komolyan mondják. Téged kívánnak császáruknak. – Nem voltam hajlandó megjelenni előttük. Már besötétedett, nemsokára elkezdenek fázni, és akkor szépen hazamennek. Holnapra megjön az eszük, és azt teszik, ami a parancs. Sintula már el is indult, mint tudod. Tegnap indult útnak két légióval. Gyorsan mondtam mondókámat, de Heléna nem hagyta, hogy eltérítsem a tárgytól. – Elfogadod az ajánlatukat? Haboztam. Nem tudtam, mit feleljek erre. Végül közömbös hangon ennyit mondtam: – Ez árulás lenne. – Az árulókból, ha sikeresek, nagy hazafiak lesznek. A trónbitorlókból pedig isteni császárok, ha az ő oldalukon áll a szerencse. Ebből még mindig nem tudtam, milyen állásfoglalást kíván tőlem. Végül így válaszoltam: – A császárokat nem néhány ezer katona ülteti trónra egy kis provinciai városban. – Miért ne? Ha Isten akarata az, hogy felmelkedj, akkor így lesz, amint Isten akarja... bármelyikünk trónját is elveheti. Elfordította tekintetét, és keze megint halálos betegségének helyét simogatta. – Elég ahhoz ennyi katona is, ha ezt a sorsot szánták neked. – És mi a te kívánságod? Mit tegyek? Első ízben és egyetlen alkalommal tettem fel neki ilyen egyenes kérdést, mint ember az embernek. És semmit sem kívántam jobban, mint megtudni a véleményét. – Még ma este? Nem tudom. Lehet, hogy nem ez az alkalmas pillanat, ezt neked kell eldöntened. Egyet azonban biztosan tudok: római császár leszel. Szembenéztünk egymással, s mindegyikünk olyan vizsgálódva nézte a másik arcát, mintha új, sosem látott vonások lennének előtte. Válaszoltam, éppolyan őszintén: – Tudom. Voltak ilyen álmaim, és kaptam ilyen jeleket. – Nos, aszerint cselekedj – jelentette ki, s annyi erő volt a hangjában, hogy meglepődtem. – Most? És hitszegő módon? Eláruljam a bátyádat? – A bátyám és a felesége ölte meg két gyermekünket. Az én hűségem... unokaöcsém pártjára állt, aki egyben férjem is. Mosolyogva mondta ezt "pártjára állt", de nagy szeme ünnepélyes komolysággal tekintett rám. – Különös... Mindig azt gondoltam, inkább a bátyáddal tartasz, mint velem. – Így is volt. Egészen utolsó római látogatásomig. Tudod, Constantius a csecsemő halála után ott akart tartani. Azt mondta, neked Galliában nehézségeid lesznek. – Mégis visszajöttél. – Vissza. – S otthagytad kedvenc villádat? – Attól váltam meg legnehezebben – felelte mosolyogva. Most Heléna az ablakra, illetve azon túl a városra mutatott: – Nos, megkezdődtek a beígért nehézségek. Döntened kell, mégpedig hamarosan. – Úgy van – feleltem, s menni készültem. – Decentius járt nálam – közölte váratlanul. Ez meglepő hír volt. – Mikor? – kérdeztem. – Néhány perccel azelőtt, hogy a tiszti fogadás elkezdődött. Mindenáron rá akart venni, hogy térjek vissza Rómába. Azt ígérte, a gall légiók Milánóig kísérnek majd. – Ravasz fickó. – Az. Megmondtam, maradni kívánok. Ez nem tetszett neki. – Bágyadtan elmosolyodott. – Persze, ha akarnék, akkor sem tudnék utazni... többé. – Ne mondj ilyent. Utazunk mi még Rómába együtt. – Ez lenne a leghőbb óhajtásom. De minél hamarabb... – Igyekszem minél hamarabb. Esküszöm. Homlokon csókoltam, de közben visszatartottam a lélegzetem, hogy ne érezzem a halál leheletét. Teljes erejével átölelte a nyakamat, szinte görcsösen kapaszkodott belém, mintha gyötrelmében tenné, majd eleresztett. – Milyen kár, hogy oly sokkal idősebb vagyok nálad – suttogta. Erre nem válaszoltam, csak megszorítottam búcsúzóul a kezét, s elmentem. A várószobában a hölgyek között ismét összetalálkoztam a püspökkel. – Jobban van a királyné, ugye, te is így látod, Caesar? – Így – feleltem kurtán, s ezzel már szabadulni is akartam tőle, de neki még volt közlendője számomra. – Nagyon aggasztja ez a csőcselék odakint. Mint valamennyiünket. Félelmetes, amikor ennyire meglazul a fegyelem. Abban reménykedünk, hogy a Caesar kemény szóval hazaparancsolja a gyülevész népséget. – A Caesar teljesíti a kötelességét. Ez a Caesar dolga. Ezzel otthagytam, s kisiettem az előcsarnokba. Szolgák futkostak ide- oda, mintha valamennyinek egyszerre sürgős dolga akadt volna. Az ajtónállók helyükön maradtak, de ők sem a szokásos ünnepélyes komolysággal. Mikor a térre néző terem felé siettem, csaknem beleütköztem az oszlop mögött leselkedő Gaudentiusba. Örömmel vettem észre rajta, mennyire fél. – Caesar, Decentius tribunus kéri, hogy fogadd. A tanácsteteremben várakozik a többiekkel együtt. Be vagyunk kerítve, nincs menekvés... – Közöld a tribnnussal, hogy most lefekszem. Reggel készséggel fogadom. Mire az ügynök magához tért meglepetéséből, már félúton voltam a lépcsőn hálószobám felé. Szobám előtt a főajtónállóval közöltem: nem jöhet hozzám senki, s csak abban az esetben zörgessenek be hozzám, ha támadás fenyegetné a palotát. Ezzel beléptem szobámba, s bereteszeltem az ajtót magam mögött. Hosszú éjszaka volt ez: olvastam, imádkoztam, gondolkoztam. Soha életemben sem ez előtt, sem ez után nem voltam így: nem tudtam, mitévő legyek. Úgy éreztem, minden túl korai. Gyorsabban sodornak az események, mint ahogy ésszerűnek tartom. De adódik-e ismét ily kedvező alkalom? Hányszor esik meg, hogy a császárság valakinek csak úgy egyszerűen az ölébe hull? Mindannyian tudunk becsvágyó hadvezérekről, akik "népszerű" koronázást rendeztek maguknak. De az ilyen ünnepség ritkán esett meg az illető hadvezér aktív közreműködése nélkül. Bizonyos vagyok benne, még Július Caesar is pontosan megbeszélte barátjával, miként kínálja fel neki a koronát a nyilvánosság előtt, mert maga is látni akarta a közhangulatot. És most nekem akarják nyújtani ezt a koronát, noha nem kértem. Még mindig nem jutottam döntésre, mire elaludtam. S mint oly sokszor megesik az életben, az álom hozta meg az elhatározást, mit kell majd tennem. Consuli székemben ültem, senki sem volt a közelemben, mikor hirtelen megjelent valaki előttem. A jelenség pontosan olyan volt, ahogy a régi köztársaság őrző szellemét képeken ábrázolni szokták, így szólt hozzám: "Régóta kísérem figyelemmel pályádat, Julianus, és hosszú ideje már magasabb polcra kívántalak emelni jelenlegi rangodnál. Te azonban minden kísérletemet elhárítottad. Ezúttal óva intelek. Most, mikor annyi ember szólít fel ugyanarra, amire én, örökre elhagylak, ha nem hallgatsz a szavamra. El ne felejtsd: ha most elmegyek, soha többé nem térek vissza." Felriadtam. Kivert a hideg veríték, és kiugrottam az ágyból. Szobám idegennek és ijesztőnek tűnt, mint olyankor szokott, ha nagyon mély álomból ébred az ember. Álom volt ez, vagy valóság? Ablakot nyitottam, s a jeges levegő magamhoz térített. Kihunyóban voltak a csillagok, és Kelet felől sápadt fény derengett. A tömeg még mindig nem oszlott el a térről, több helyen tábor tüzet gyújtottak, s időnként kórusban felhangzott a kiáltás: Augustus! Most már határoztam. Személyes szolgámat hívtam, és bíbor öltözékemet kértem. Teljes díszben mentem fel az emeleti helyiségbe. Azon az éjszakán, úgy látszik, kívülem nem aludt senki. Férfiak, asszonyok futkároztak a termekből ki-be meg a folyosókon, mint menedéket kereső riadt egerek. A tanácsteremben együtt találtam mindenkit, Decentius mellett az én embereimet is. Amint beléptem, Eutherius szólalt meg elsőnek, s igyekezett megnyugtató színezetet adni a hangjának. – Most minden a Caesar akarata szerint dől el. Mi semmit sem tehetünk, ami befolyásolhatná... – Helyes, így van – feleltem. Minden szem felém fordult. Decentius, aki borostás arcával gyűröttnek és megviseltnek látszott, izgatottan felém sietett, és kijelentette: – Ennek csakis te vethetsz véget! Szólítsd fel őket, hogy engedelmeskedjenek az Augustus parancsának. A te szavadat megfogadják. – Valóban az a szándékom, hogy most szólok hozzájuk. – Mosolyogva Eutherius felé fordultam. – Szeretném, ha feljönnétek velem az emelvényre... aki akar. Decentius nem élt a megtisztelő meghívással, barátaim azonban szívesen követtek. Együtt mentünk a palota főkapujához. – Készüljetek el mindenre. – súgtam oda nekik –, és ne lepődjetek meg, bármit is mondok. – Odaintettem rémült testőreimet, hogy húzzák félre a reteszt, és tárják ki előttünk a kaput. Mély lélegzetet vettem, és megindultam az emelvény felé. A tömeg éljenzéssel fogadott. Gyorsan haladtam felfelé a lépcsőkön, kíséretem szorosan mögöttem. Személyi testőrségem kivont karddal elfoglalta helyét az emelvény körül. A tömeg visszahúzódott. Csendet intettem. Eltartott egy ideig, míg elült a moraj. Fegyelmezett hangon szólaltam meg: – Ingerültek vagytok. Nem alaptalanul. Mellettetek vagyok, és megígérem, mindent megteszek, hogy kívánságotok teljesüljön. De nem lázadással. Ti hazátok földjét akarjátok védelmezni, és nem vállaljátok egy távoli ország távoli háborújának veszedelmeit, így lesz. Menjetek haza azzal az ígérettel, hogy egyiktek sem köteles szolgálatot teljesíteni az Alpok vonalán túl. Minden felelősséget vállalok döntésemért. Megmagyarázom az Augustusnak, és tudom, hallgat a szavamra, mert megértő és igazságos. E beszéddel leróttam kötelezettségemet Constantius iránt. Eleget tettem a tisztességnek. De mi lesz ezután? Pillanatnyi csend következett, majd újra rákezdte a kórus: – Augustus! Augustus! De nem érték be ennyivel, becsmérelni kezdték Constantiust... sőt néhányan engem is gyengeségemért. A tömeg egyre közelebb nyomult az emelvényhez. Mozdulatlanul álltam, s a tér túloldalára néztem, ahol a házak felett szürkén és hidegen kezdett felvirradni a nappal. Eutherius a fülembe súgta: – El kell vállalnod, ha nem: megölnek. Nem feleltem semmit, még vártam, bár tudtam, mi következik. Oly tisztán láttam mindent előre, mint álmomban Róma szellemét. Mintha ez a reggel csak éjszakai álmom folytatása lenne. Először is, amint a tömeg körülvette az emelvényt, szétszóródott a testőrségem. Egy katona felkapaszkodott társa vállára, és megragadta a karomat. Egy mozdulattal sem védekeztem. Majd... ismét, mintha kellemes álomban történne az egész, mikor tudja az ember, hogy nincs mitől félnie... a tömeg közé zuhantam. Karok, vállak fogták fel esésem. És most már fülsiketítően harsogott az ordítás: – Augustus! Augustus l Orrom megtelt a veríték és a fokhagyma szagával, miközben erős karok lendítettek a magasba, mint valami áldozatot a nap felé. A tömeg szeme láttára megragadott egy katona, szinte eszét vesztve izgalmában, és kardját szívemnek szegezve ordította: – Vállald! Arcába néztem, láttam a vörös ereket az orrán, leheletén éreztem a bort: ez az egyetlen pillantás egy hosszú élet ismeretségével felért. Utána pedig természetes, nyugodt hangon kijelentettem: – Vállalom. Eget verő újjongás tört ki. Egy gyalogsági pajzsot tettek alám, és körülhordoztak a téren, mint valami gall vagy germán királyt. Így lettem hát Augustus, nem rómaiak tettek azzá, s nem is római, hanem barbár szokások szerint. Visszavittek az emelvényre. Ekkor valaki elkiáltotta magát, hogy korona kell a fejemre. Nekem azonban nem volt koronám. Ha lett volna, az nyilván már rég az életembe került volna. Ezt meg is mondtam a népnek. – Akkor hozd el a feleségedét! – kiáltott egy lovaskatona. A nép ezt nevetéssel fogadta. Attól tartottam, hogy életem nagy pillanata ünnepélyességét veszti, és sekélyes élcelődéssé fajul. Nyomban válaszoltam: – Nyilván nem olyan császár kell nektek, aki asszony ékszerével cicomázza magát. Ez jól hatott. Majd előlépett egy Marius nevű hoszzú katona, a petulansok zászlóvivője, s felmászott az emelvényre. Mellén fémkarika lógott, ehhez szokta erősítem annak a láncnak a végét, amelynek segítségével egyenesen tartotta a sasjelvényes zászlórudat. Kiakasztotta a karikát, majd magasan a fejem fölé tartotta, s elordította magát: – Ave Julianus Augustus! A tömeg átvette a kiáltást, mire Marius fejemre tette az ütött-kopott fémkarikát. Elvégeztetett. Felemelt kézzel csendet intettem. – Ünnepélyes döntést hoztatok a mai napon. Megígérem, amíg élek, nem lesz okotok megbánni választásotokat. – Hirtelen eszembe jutott, mi a szokás ilyen esetekben, s hozzátettem: – Minden katona öt aranypénzt és egy font ezüstöt kap. Az ég áldása kísérje a mai napot és azt, amit közösen vittünk véghez. Azzal megindultam lefelé, az emelvény lépcsőin két fokot léptem egyszerre, annyira siettem be a palotába. XIV. Egyenesen feleségemhez nyitottam be. Már tudomása volt a történtekről. Ülő helyzetbe támasztották az ágyban, s néhány hölgye volt körülötte. Megfésülték, és pergamensárga arcát pirosítóval éktelenítették el. – Megtörtént – mondtam, miután magunkra maradtunk. – Jól van – felelte Heléna, s egy pillanatra úgy megszorította a kezemet, hogy erőt éreztem az ujjaiban. – De ebből most háború lesz. – Még nem biztos. Megmagyarázom Constantiusnak, hogy nem az én művem volt. Hiszen ez az igazság. Ha van benne józanság, hozzájárul, hogy én legyek az Augustus nyugaton. – Sosem járul hozzá! – válaszolta Heléna, és eleresztette a kezemet. – Én mégis remélem. Heléna rám nézett félig lehunyt pillái alól (mindig gyenge volt a látása, s ha jól meg akart nézni valamit, szinte bandzsított). – Julianus Augustus – suttogta. Mosolyogva bólintottam: – Egy vidéki város főterén összeverődött csőcselék kegyelméből! – Isten kegyelméből! – helyesbített. – Lehet, remélem! Feleségem most hirtelen a közvetlen tennivalókra tért át: – Míg kint voltál a téren, megjelent nálam testőrségem egy tisztje és közölte, hogy merénylet készül ellened, meg akarnak ölni, itt a palotában. – Ne félj, a testőrségem megbízható. Nem kell komolyan venni a dolgot. – Szavahihető ember, legkiválóbb tisztem – mondta aggodalmasan. Mint a császári család hölgyeinek, Helénának nemcsak külön szolgái és hölgykísérői voltak, hanem külön testőrsége is. – Majd utánanézek a dolognak. – Decentius irányítja a háttérből. – No persze. Már az ajtónál voltam, amikor erős hangon utánam szólt. – Ave Augustus! Nevetve fordultam vissza, s így köszöntöttem: – Ave Augusta! Mosolygott, soha nem láttam olyan boldognak, mint ebben a pillanatban. Egyenesen a tanácsterembe siettem, ahol udvarom minden jelentős embere várakozott rám. Decentius is ott volt. Nyomban a tárgyra tértem: – Valamennyien tanúsíthatjátok, hogy semmi módon nem szítottam felkelésre katonáimat. Nem is kértem azt a tisztességet, amiben részesítettek... törvényellenesen. – Kiábrándult moraj fogadta szavaimat a teremben, csak Decentius merített reményt szavaimból. Barátságosan rámosolyogtam, majd így folytattam: – Mindezt jelentem az Augustusnak, pontosan beszámolok a történtekről, és biztosítom hűségemről, nemcsak mint uralkodótársamat, hanem mint rokonomat is. – A megjelentek értetlenül néztek rám, Decentius előrelépett: – Ha ez a... Caesar döntése – merész dolog volt tőle Caesarnak szólítani, de becsültem benne a hűséget ura iránt. – Nos, akkor a Caesarnak kötelessége megfegyelmezni csapatait. Azután teljesítenie kell az Augustus kívánságát, és útnak indítani a katonákat Kelet felé. – Drága jó tribunusom... – saját fülemben is úgy csengett ez, mint valami mézes-mázos ügyvédi beszéd. – Készséggel áldozom életemet a császárért bármikor, ha harcolnom kell a barbárok ellen. De ilyen módon nem vagyok hajlandó feláldozni. Nincs szándékomban megöletni magam attól a katonaságtól, melynek kiképzésére öt évet áldoztam, s mely talán engem túlságosan szívébe zárt, noha császárát kevéssé szereti. Nem, semmiképpen sem utasítom vissza, amit kaptam tőlük. – Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy még mindig a fejemen van a fémkarika. Levettem s a magasba tartottam. – Nem jelent többet, csak egy darabját a katonai felszerelésnek – s letettem a karikát magam elé az asztalra. – Semmiképpen sem áll szándékomban, hogy Keletre parancsoljam őket. Mégpedig elsősorban azért nem, tribunus, mert amúgy sem mennének. Nem mennének, bárki mondaná, akkor sem. – Ez tehát azt jelenti, Caesar, hogy az Augustus ellen kívánsz vonulni? – folytatta elszántan a kérdezősködést Decentius. Fejemet ráztam. – Igyekszem engedelmeskedni neki, de csak a lehetőség határain belül, írunk Constantiusnak még ma. De minden írásnál többet ér, ha te magad híven beszámolsz a Párizsban történtekről. Bizonyos vagyok benne, hogy megértő lesz, ha te lefested a helyzetet úgy, amint volt. – Szavaimat zsivaj és nevetés követte. – Helyes, Caesar, engedélyt adsz hát a távozásra? – Amint kívánod – feleltem. Decentius tisztelgett, s elhagyta a termet. Bármennyire fáradt voltam, mégis összehívtam tanácskozásra a consistoriumot. Azzal telt el az egész délelőtt, hogy hosszú levelet fogalmaztunk Constantius számára. Közöltem vele, hogy nem én tüzeltem fel a katonaságot; hogy halállal fenyegettek, amennyiben nem fogadom el az Augustus címet, s én csak attól tartván fogadtam el, hogy amennyiben elutasítom, valaki mást választanak, egy másik Magnentiust vagy egy másik Silvanust. Ezek után arra kértem, hogy légióim hazájukban, Galliában maradhassanak. Azt azonban megígértem, hogy Constantius rendelkezésére bocsátom a hispániai lovakat. (E kérdésben már egy ideje leveleztünk egymással s tudtam, hogy seregének szüksége van jó lovakra.) Továbbá bizonyos számú íjászt küldök neki a Rajna-vidéki laetus törzsből: kitűnő katonák ezek, ütközetben mindig megállják a helyüket. Végül előterjesztettem azt a kérésemet, hogy a császár új praetori praefectust nevezzen ki, s hogy a többi fontos állami tisztséget tetszésem szerint tölthessem be. Levelemet abban a reményben zártam, hogy az összhangot közöttünk nem fogja megzavarni semmi. Ami az aláírást illeti, ebből a kérdésből nagy vita támadt. Végül az én véleményem győzött: nem mint Augustus, hanem mint Caesar írtam alá a levelet. Eutherius felajánlotta, hogy ő maga viszi a levelet Konstantinápolyba. Minthogy nem volt jobb szószólóm nála, beleegyeztem, hogy útnak induljon. A következő néhány nap a lázas nyugtalanság jegyében telt el. Decentius útnak indult Viennába, Eutherius pedig Konstantinápolyba. Gaudentiust elbocsátottam. Ezekben a napokban nem mutatkoztam a nyilvánosság előtt, nem hordtam koronát, nem szólíttattam magam Augustusnak. Az óvatosság időszaka volt ez. Noha több ízben is futárt küldtem Florentiushoz, Viennából közvetlenül semmi értesülésem nem volt, csak ellentétes szóbeszédek jártak: Florentius tavasszal támadásra készül ellenem; Florentiust visszahívták; Florentius Hispániába, Britanniába, Marokkóba vonult vissza. S mivel a praetori praefectus semmi üzenetet nem küldött nekem, Galliában minden vezető tisztviselőt leváltottam, és saját embereimmel cseréltem fel. Ily módon biztosítottam a gall városok hűségét személyem iránt. Priscus: Julianus átugorja a tavasz és nyár eseményeit, nyilván azért, mert ezek legtöbbjéről különben is beszámol hadászati leírásaiban. Tavasszal, míg mi Párizsban tartózkodtunk, Constantius Caesareába vonult. E város körül vonta össze hadseregét, mellyel Perzsia ellen kívánt felvonulni. Mindig kitűnően vont össze hadseregeket, csak ott volt a baj, hogy sosem tudta egész biztosan, mit kezdjen a nagy hadsereggel, ha már együtt volt. Constantiushoz csatlakozott Caesareában előbb Decentius, nemsokára azonban Florentius is, aki elmenekült Galliából, s hátrahagyta a családját, rájuk bízván a költözködés problémáját. Mindenki nagy meglepetésére Julianus később megengedte a családnak az elköltözést, méghozzá államköltségen. Úgy látszik, a könyörületesség mellett döntött. Azt hiszem, Marcus Aurelius szerepét akarta játszani; meg kell jegyeznem, hogy Julianus kiválóbb volt e nagyképűen jó embernél. Először is sokkal nehezebb dolga volt, mint neki. Julianus akkor lépett trónra, mikor egy világrend a végét járta, nem pedig delelőjén állt. Márpedig ez igen fontos kérdés, Libanius, kedves sorstársam az emlékek megőrzésében. Valamennyiünknek éppannyira adott a helyünk az időben, mint amennyire adott a szemünk minősége: gyenge, jó, tiszta, bandzsa... semmiképp sem magunk választjuk meg. Nos, az biztos, hogy amibe születtünk, az egy bizonytalan, kancsal kor. Szerencsére, amikor a legtöbb szem a torzulást természetesnek látja, semmiféle furcsaságot sem vélnek rendkívülinek, csupán a tiszta látás abnormis. Szegény Eutherius küldetése is módfelett nehéz volt. Az úton minden rosszul ment. A rangja miatt, mert a Caesar főkancellárja volt, mindenütt fontos hivatást betöltő tisztviselők akaszkodtak rá. Tudod, hogy van ez, mikor valaki államköltségen utazik. Természetesen nagyszerű dolog, minthogy nem kerül semmibe; az ember a legjobb lovakat kapja, mindenütt kényelmes szállás várja; sőt még útonállók is ritkán zavarják. De meg kell küzdeni a magas állású kullancsokkal (azok is megküzdenek velünk!). Mindig útjába akad egy-egy hadvezér, aki hajdani csatáit idézi fel; egy-egy püspök, aki tüzet okádik pályatársai "eretnekségeinek" még a gondolatára is; egy-egy kormányzó, aki módfelett becsületes, de azért hivatalos útjairól roskadásig megrakott málháslovak százaival tér vissza otthonába. Eutheriust kézről kézre adták a vezető tisztviselők. Híre ment már a történteknek, és Julianus főkamarását annyira etették, itatták egész útvonalán végig, hogy emiatt több napot vesztett. Végül is hősiesen állta a tengeri viharokat, a hófúvást Illyricumban, majd átkelt Konstantinápolyba csak azért, hogy ott megtudja: az Augustus áttette tartózkodási helyét Caesareába. Így hát nehéz küldetése még tovább nyomasztotta, március vége lett, mire a császár színe elé került. Julianus mondta el később: Eutherius beszámolt neki arról, hogy Constantius valósággal őrjöngött a dühtől, s már attól tartott, azon nyomban lekaszaboltatja. Julianus szerencséjére azonban Constantius zsákutcába került; bár ösztönösen arra hajlott (és politikus ravaszkodásában mindenkor körültekintő volt), hogy le kell sújtania Julianusra, amint csak lehet, mégsem tehette meg, mivel Szapor megszállva tartotta Mezopotámiát. Constantius nem tehetett mást: Ázsiában kellett maradnia, Eutheriust tehát diplomatikusan elbocsátotta, de egyidejűleg Leonas tribunussal levelet küldött Julianusnak, azzal, hogy saját kezébe adja át. A sors különös játéka folytán azon a napon, mikor Leonas Párizsba érkezett, Julianus éppen egy olyan ünnepségen jelent meg, melyre nemcsak a katonaság, hanem szinte a város egész lakossága összesereglett. Julianus, s ez nem éppen gyakori vonás filozófusoknál, nagyon szívesen mutogatta magát ily népes összejöveteleken. Sejtette körülbelül, mit tartalmazhat a levél, bemutatta Leonast a népnek, közölvén, mi hozta őt Párizsba. Majd átvette a levelet, és a sok ezer ember füle hallatára elejétől végig hangosan felolvasta. Mikor ahhoz a bekezdéshez érkezett, amely szerint meg kell tartania a Caesar rangját, a tömeg harsány ordítással szakította félbe: "Augustusi Julianus Augustus!" Másnap Julianus nyújtott át levelet Leonasnak Constantius számára. Úgy hiszem, engedékeny hangú írás volt. Többek között elfogadta Constantius választását, hogy Nebridius quaestort nevezi ki praetori praefectusnak. Caesarként írta magát alá. Jó lenne, ha Julianus valamennyi levelébe betekinthetnénk, hiszen bizonyára megvannak a konstantinápolyi levéltárban, bár nem tudom, írásait illetően mi pillanatnyilag a hivatalos álláspont. Néhány évvel ezelőtt, mikor egyik tanítványom, méghozzá keresztény, tanulmányozni kívánta Julianus hivatalos okiratait, megtagadták tőle az engedélyt. Annyi bizonyos, a kancellári hivatal gyanakvó volt, és ez gyanús. De ez még Valens idejében történt. Lehetséges, hogy most más a helyzet. Nyilván ezt is megtudod majd, ha ezeket az írásokat megjelenteted. Július folyamán Julianus ismét hadba szállt a Kellen környékén lakó frank törzsek ellen; kívülük már nem volt több barbár nép, mely Galliát háborgatta volna. Rossz utak és sűrű erdőségek nehezítették a járást a Rajnán túl eső fészkükhöz, Julianus mégis könnyű győzelmet aratott felettük. De én akkor már nem voltam mellette, éppen hadbavonulása előtt visszatértem Athénba. Indulásom napján Julianus dolgozószobájába tartottam, hogy búcsút vegyek tőle. Barátai ezt a helyiséget csak "frigidarium" néven emlegették; magam is úgy éreztem sokszor, hogy megfagyok ebben a jégveremben. De Julianust nem zavarta a hideg. Amióta az első télen kis híján halálát okozta a fűtés, azóta csak ritkán engedte, hogy tüzet gyújtsanak nála. Meleg időben azonban kellemesen hűvös terem volt, s ezen az utolsó párizsi találkozásunkon enyhe júniusi levegő vett körül bennünket. A dolgozószoba ajtajában Oribasius várakozott. – Egy püspök van bent nála – közölte velem. – Bizonyára meg akarja téríteni. – Alighanem. Hamarosan nyílt az ajtó, és dühtől kipirult arccal viharzott el mellettünk a püspök. Julianus az ajtóhoz jött, és behívott bennünket. Szeme ragyogott az örömtől, és kitűnő hangulatban volt. – Ezt hallanotok kellett volna! – Nos, miféle püspök volt? – kérdeztem. – Ariánus vagy athanasiánus, vagy pedig... – Politikus. Civitavecchia püspöke, Epictetus. Úgy vélem, inkább világi, mint egyházi kérdések fűtik. Constantius küldte hozzám, méghozzá sajátságos üzenettel. – Julianus most végignyúlt az ablaknál álló tábori ágyon. (Bár emlékezéseiben ezt sehol sem említi, többnyire fekvő helyzetben diktált. Sokszor mondtam neki, mikor ilyen késő éjszaka született írásait olvastam, hogy olyanok, mintha álmában diktálta volna őket. Ezzel válaszolt: "Álmunkban is istenek szólnak hozzánk, így hát bizonyára isteni, amit álmomban mondok.") – Uralkodótársam azt az ajánlatot teszi, ha lemondok caesari rangomról, itthagyom a hadsereget Galliában, és magánemberként térek vissza Konstantinápolyba, biztonságban tudhatom életemet. A közlést mindketten nevetéssel fogadtuk, engem azonban aggasztott egy kicsit a dolog. – Képtelenség – mondtam –, de mégis mi vár rád akkor, ha nem teljesíted a kívánságát? – Ezt nem mondta meg pontosan a püspök. De úgy hallgatólagosan benne volt azért, hogy Constantius előbb-utóbb leszámol velem. – Utóbb, sokkal utóbb – jegyezte meg Oribasius –, van neki elég baja Perzsiában. Legalább egy esztendő beletelik, mire ellenünk fordulhat. Julianus a fejét rázta. – Ebben nem vagyok biztos. – Átvetette lábát az ágyon, és a mellette álló, összecsukható asztalról kövér iratcsomót vett fel: az ügynökök jelentéseit. – Különböző híreket kaptam. Itt van Constantiusnak Itália praefectusához küldött parancsa, amelyet elfogtunk, így szól: Gyűjts össze három millió véka gabonát, Bregenzben raktározd, valamint tárolj gabonát a gall határ mentén minden nagyobb városban. És itt van egy másik hasonló parancsa. Ebben is utasítást ad, hogy a Cotti- Alpok itáliai felén, több helyen gabonakészleteket kell felhalmozni. Ez csakis Gallia elleni támadást jelenthet. Ebben semmi kétség. – De mikor? – kérdeztem. Bár éppen búcsúzni készültem, és hamarosan biztonságban leszek (mert én nem vagyok hős és legfőbb gondom az életem biztonsága), nagyon is izgatott, mi vár a barátomra. Julianus megfontoltan válaszolt, ismét elnyúlva a hátán, frissen nőtt szakállát simogatva, amely aranyosan csillogott, mint a róka szőre a júniusi napon. – Egy éven belül biztonságban leszek nemcsak Galliában, hanem Itáliában is. Hát ez az, végre kimondta. Ha átkel az Alpokon, az csakis háborút jelenthet. – Nincs más választásom – folytatta Julianus. – Ha itt maradok, méghozzá tétlenül, csakugyan fejemet veheti. – Az iratcsomókra mutatott az asztalon. – Itt egy jelentés arról, hogy a szkítákkal tárgyal: törjenek be Galliába. Persze ez is jellemző rá. Engem akar tönkretenni, s ezért képes volna másodszor is pusztulást hozni Galliára, elárasztani vad törzsekkel, melyektől soha többé nem szabadul. – Felült. – Barátaim, jövő tavasszal én vonulok hadba Constantius ellen. Mit mondhattam volna erre? Csak azt: – Tízszer akkora serege van, mint neked. Kezében tartja Itáliát, Afrikát, Illyricumot, Ázsiát... – Tudom – felelt Julianus meglepő nyugalommal. Máskor, hasonló beszélgetés alkalmával, nyugtalanul járkált, hadonászott, villogott a szeme, és izgatottságában hihetetlen gyorsan pergette a szavakat. Azt hiszem, e szokatlan megfontoltság jobban megdöbbentett, mint amit mondott: – Gyors hadmozdulattal, útközben is növelve erőmet, három hónap alatt egész Európát elfoglalhatom. – Még akkor is a világ legnagyobb hadseregével kell szembeszállnod Konstantinápolynál – mondta csüggedt hangon Oribasius. – Azt hiszem, én győzök. De mindegy, még így is jobb, hadsereg élén elesni, mint nyomorultul elpusztulni itt, hogy úgy tartson számon a történelem, mint a negyedik trónkövetelőt, akit Constantius megsemmisített. De különben is itt a galileánusok és az igaz istenek közötti harcról van szó, s ebben mi győzünk, mert engem választottak ki erre a győzelemre. – Ezt olyan nyugalommal mondta, s annyira nyoma sem volt benne szokott szertelenségének, hogy egy szót sem szólhattunk. Annyi lett volna, mintha a zuhogó tavaszi zápornak mondanánk, hogy álljon el. De hamarosan megint a régi Julianus volt. – Priscus hát itt hagy bennünket! Éppen most tér vissza Athénba, mikor ismét csatarendbe álltunk. – Legjellegzetesebb jellemvonásom a gyávaság – feleltem. – És papucshős is – tette hozzá Oribasius hamiskás mosollyal. – Hippia erős karjai közé vágyakozik... – No meg a gyerekeimet is látni szeretném már. Most vannak abban a korban, amikor nemcsak a szellemi, hanem anyagi téren is gondot okoznak nekem. – Pénzre van szükséged? – kérdezte Julianus, aki bármilyen rosszul állt is, ha még háztartási költségeit sem tudta fedezni, akkor is bőkezű volt barátaihoz. Maximus valóságos vagyont gyűjtött tőle... és Maximusnak is szerepe volt abban, hogy elhagytam Galliát. Állítólag elfogadta Julianus meghívását, és jönni készült tavasszal. Ezt semmiképp sem akartam bevárni. Közöltem Julianusszal, hogy van annyi pénzem, amennyi az útra kell. Ekkor átnyújtotta a tessurát, személyes érméjét, melynek felmutatásával egész Nyugaton ingyen utazhattam. Meleg búcsút vettünk egymástól. Julianus szemmel láthatólag biztosra vette győzelmét, és bár emlékezéseiben beismeri aggodalmát, magatartásában ennek semmi nyomát nem tapasztalhattuk. Végre felnőtt férfi lett a mi Julianusunk. Saját belátása szerint cselekedett. Julianus és Oribasius kikísért a palota elé a délutáni járathoz, mely a térről indult Vienna felé. Beszálltam a kocsiba, melyben már ült néhány utas. A szokásos társaság: püspökök és titkos ügynökök. Julianus fülembe súgta: – Konstantinápolyban találkozunk. Valóban nem is láttam viszont mindaddig, míg Konstantinápolyban, nagy meglepetésemre, össze nem találkoztunk. Azt hittem, még az őszt sem éri meg. JULIANUS AUGUSTUS Szeretném most összefoglalni, mit vittem véghez Galliában négyesztendei caesarságom alatt. Háromszor keltem át a Rajnán. A túlsó parton ezer embert szabadítottam ki a barbárok fogságából. Két ütközet és egy ostrom folyamán tízezer foglyot ejtettem, csupa életerős fiatalembert. Ez évek során Constantiusnak újoncokból szervezett négy kitűnő gyalogos alakulatot küldtem, majd további három gyalogos alakulatot (már kevésbé kiválót), valamint két elsőrendű lovasszázadot. Valamennyi helységet, mely a barbárok kezén volt, visszafoglaltam, és teljesen helyreállíttattam körülbelül ötven várost. Miután védelmi vonalunkat megerősítettem egészen Augstig, a nyár vége felé Viennába vonultam Besangonon át. összesen három hónapot töltöttem táborban azon a nyáron. Azt reméltem, Maximust Besanconban találom majd. Úgy hírlett, odaérkezett, és vár rám. De hiába kutattak utána ügynökeim, nem találták. Különös élményben volt részem itt, miközben városnézőben egymagam jártam Besancon utcáit. A magas sziklatetőn épült fellegvárból remek kilátás nyílik. Kitűnően védett hely, nemcsak magas fekvése miatt, hanem azért is, mert a Doubs folyó valósággal vizesárokként övezi. Besancon ma jelentéktelen vidéki fészek, de valaha jelentős város volt, és számos elhagyott templom jelzi a régi, szebb időket. Zeusz romos temploma előtt egy férfira lettem figyelmes, aki a cinikus filozófusok öltözetét viselte. Bizonyosra vettem, hogy Maximus az. A háta mögé kerültem, és mint a kamaszok szokták, a vállára ütöttem. Sikerült a meglepetés. Csakhogy, mikor megfordult, bosszúságomra nem Maximusra ismertem benne, hanem valakire, akivel Prohaeresius házában akadtam össze. Mindketten elpirultunk, és zavartan kerestük a szavakat. Végül köszöntött engem, s megjegyezte: – Mily nagy tisztesség, hogy Caesar emlékszik még ifjúkori barátjára, a szerény bölcselőre, aki mindössze az igazság kutatója... – Üdvözöllek Galliában – mondtam, s nem árultam el tévedésemet, hogy másnak néztem. – Nálam kell vacsoráznod. Így aztán sikerült néhány hónapra megszerezni udvaromnak társaságul a legunalmasabb alakot, akivel életemben találkoztam. Oribasius a mai napig is ugrat ezzel. Mégsem volt szívem elküldeni azt az embert, aki közöttünk ült minden este, és elrontotta társalgásunkat. Miért esik oly nehezemre nemet mondani? Bátortalan vagyok talán? Irigylem a zsarnokokat. De minek is beszélek erről, mikor célom csak a döntő fontosságú események leírása? Egyszerűen azért, mert nem szívesen számolok be arról, milyen lelkiállapotban töltöttem a telet Viennában, amikor elhatároztam, hogy átkelek az Alpokon, mint egykor Július Caesar. Mindig azt állítottam, hogy csak önvédelemből cselekedtem, nem kívántam elfoglalni a trónt, csupán kényszeríteni kívántam Constantiust, ismerjen el Nyugat törvényes Augustusának. Beismerem, szinte lehetetlen leírni valóságos érzéseimet. Csak a történészek látják olyan tisztán indítékainkat. Én azonban őszintén csak az igazat akarom írni, bármennyire fájdalmas, sőt akkor is, ha rossz fényt vet rám. * Október elseje táján vonultam be Viennába. A praetori praefectus palotájába költöztem, mivel kíséretemhez csaknem ezer ember tartozott: férfiak, nők, szolgák és katonák. Tudja az ég, hogyan nő ennyire az ilyen udvartartás, de egyre nő. Pedig elképesztően sok pénzt emészt fel. Nebridiust, az új praetori praefectust, hajdani szállásomon helyeztem el, a villában, a bástya tövében. Eléggé jó szándékú ember volt, s bölcsen csak a maga dolgával törődött. Ekkoriban fontos elhatározásra jutottam. Törvény rendeli, hogy minden hivatalos helyen közszemlére téve ott legyen a császár képmása, festve vagy szobor alakban. Ez előtt kell letenni az esküt. Nem érvényes semmi törvényes intézkedés, melyet nem e képmás előtt hoznak, így hát Constantius örökké jelenlevő arca tekintett le a Nyugat minden hivatalos emberére, engem is beleértve: elgondolkodó szemével, keserű szájával. Első nap, mikor Viennába érkeztem, elrendeltem, hogy az én képmásomat helyezzék mindenütt az övé mellé, Augustus felirattal, így aztán egymás mellett ketten meredtünk a pereskedőkre meg az ügyvédekre. Azt mondják, csak így emlegettek bennünket: ,,a házaspár"; a szakállam miatt én voltam a "férj", ő meg sok ékszere és lágy arcvonásai miatt a "feleség". Constantius az egész nyár folyamán ostromolt a leveleivel. Miért tartottam vissza Lupicinust? Miért raboltam el az itáliai tartomány tulajdonát képező gabonát? Hol vannak a megígért csapatok? S a lovak? Miért címezem magam Augustusnak? Azonnali jelentéstételre magához rendelt Antiochiába. Még azt is előírta, milyen kísérettel mehetek: nem vihetek többet kétszáz katonánál, öt eunuch legyen velem, stb.... Mindig örömét lelte efféle listák összeállításában. Én azonban minden fenyegető levélre szelíden válaszoltam, s valamennyit Caesarként írtam alá. Míg én Galliában sereget gyűjtöttem, Constantiusnak meggyűlt a baja Arszakésszel, Armenia fölöttébb megbízhatatlan királyával, akiről az a hír járta, hogy titokban összejátszik a perzsákkal. Azóta alkalmam volt betekinteni a titkos jegyzőkönyvbe, mely Arszakész és Constantius találkozása alkalmával készült. Felháborító. Arszakész mindent megkapott, amit csak követelt annak fejében, hogy megmaradjon annak, aminek lennie kell: mindenekelőtt hűségesnek irántunk, akik nemcsak trónját, hanem országa függetlenségét is biztosítjuk. Constantius kétségbeejtő szerződések kötésére volt képes. Az "együttműködés" (nincs is kifejezés arra, hogy egy szövetséges hitet tesz egy olyan szerződés mellett, melyet mindenkor megszegett) megpecsételésére Constantius hitvesül adta Arszakésznek a régi, kipróbált praetori praefectus, Ablabius lányát. Olympia volt a neve, valamikor felmerült az a terv, hogy Constantius veszi feleségül, ennél közelebbi nem férjezett nőrokona már nem volt. Olympia ma is Armenia királynéja, buzgó galileánus, és ellenséges érzelmekkel viseltetik irántam. Az Augustus és Armenia királya között folyó tárgyalásokban gyakran esett szó rólam. Különös érzés hiteles jegyzőkönyvben olvasni az embernek saját magáról, mikor úgy tárgyalnak róla, mint egy eposz egyik alakjáról. Arszakész felvetette a kérdést: Vajon Julianus felvonul-e az Augustus ellen? Constantius ezt valószínűtlennek tartotta. Ha ezt mégis megtenné, egy adott jelre támadást indítanak ellenem a germán törzsek a Rajnánál. Ha ezek után életben maradok, a szkíták zárják el utamat Kelet felé, nem is szólva Itália és Dlyricum császárhű hadseregeiről. Arszakész afelől érdeklődött, vajon igaz-e, hogy Julianus galliai győzelmei még Július Caesar haditetteit is felülmúlják. Constantius erre indulatosan válaszolt: ami Galliában történt, az az én hadvezéreim érdeme, akik a mellettem álló praetori praefectus utasítására cselekedtek. Constantius ezután kijelentette, személyesen ő ért el minden győzelmet az én esetlen beavatkozásaim ellenére is. Az a valóság – úgymond –, hogy éppen az én tehetetlenségem miatt volt kénytelen Constantius személyesen átvenni a parancsnokságot, s így érte el a fényes strassburgi győzelmet. Mondhatom, reszkettem a dühtől, mikor e sorokat olvastam. Igaz, ez hiúság. Ez ellen nem tehetek semmit. Megkívánom, hogy bízzanak bennem, és kívánom a megbecsülést, a hírnevet. De csakis azt óhajtom, ami megillet. Elképedtem Constantius vakmerőségén. Ilyen szemérmetlenül hazudni! Arszakésznek tudnia kellett, hogy Constantius akkor, mikor én felszabadítottam Galliát, a Duna mellett tartózkodott, s így vált belőle "Sarmaticus Sarmaticus." Gyanítom, Arszakész tudta is, hogy a császár hazudik, mert a jegyzőkönyv szerint hirtelen más témára tért át. Különösen az a kitétel lepett meg személyemre vonatkozóan (mily szívesen olvasunk magunkról!), hogy Constantius azt állította, miszerint híján vagyok minden hadászati képességnek. Az ilyen könyvmolynak – mondta – az athéni egyetemen volna a helye. Arszakész erre megjegyezte, hogy az a könyvmoly tekintélyes udvart gyűjtött maga köré Párizsban a hasonló könyvmolyokból. Meg is nevezte őket. Constantius azt válaszolta erre, nagyon helyesli, hogy tanítókból választom meg társaságomat, mert ezek könyvekkel és hiú fecsegésükkel kötik le figyelmemet, s így nem marad időm árulással foglalkozni. Fel is ajánlotta, megmutatja Arszakésznek "csúszómászó" leveleimet, melyekben iránta való hűségemet hangoztatom, s lemondok az "Augustus" címről. Arszakész kijelentette, valóban szeretné a levelek másolatát. Azokat el is készítették a számára. Alig hiszem, hogy Constantius egész levelezésünket elébe tárta. De még most is elpirulok, ha arra gondolok, hogy az armeniai végigolvashatta politikusan és engedékenyen megírt (de semmiképpen sem "csúszómászó") leveleimet. Arszakész megjegyezte: "Csak azért említettem a Julianus udvarában tartózkodók nevét, mert valamennyiről az a hír járja, hogy ateista." Meglepő módon Constantiust ez a kérdés egyáltalán nem érdekelte. Mindössze annyit mondott, hogy senkiházi tanítókról van szó, akik megbízhatatlanok, mocskosak és kapzsik, hitetlenek, szakállasak... ezenfelül még cinikusok is. Arszakészt azonban nyilván jobban érdekelte a dolog. Azt mondta, reméli, Julianus azért igaz galileánus, Constantius azt felelte, hogy bizonyára így van, de ez sem számít, mivel perzsa hadjárata után amúgy is megszűnök létezni. Ezek után más kérdésekről tárgyaltak. Constantius innen délre vonult: Meliténé, Locatena, Samarath felé. Átkelt az Eufráteszen, és Edessza irányában haladt tovább. Ez a mezopotámiai nagyváros hatvan mérföldnyire fekfekszik Nyugatra Amida romjaitól, melyeket a győztes jogán Szapor tartott birtokában. Constantius hadserege napról napra nőtt, mégsem kezdett vele semmit. Végül az ősz kezdetén Amida elé vonult. A katonák szeme láttára sírva fakadt: nem a leghelyénvalóbb érzelemnyilvánítás háborúban. Ez ugyanazon a napon történt, amikor Ursulus, a Szent Adományok comese e sokat idézett megjegyzést tette: "Lám, mily hőseisen védelmezi birodalmunk lakosságát az a katonaság, melynek zsoldja csődbe visz bennünket!" E kaján megjegyzés később az életébe került. Bármennyire is becsüljük a kincstárnokokat, minden tiszteletünket megérdemlik azok a katonák, akik kilátástalan esélyekkel Amida falainál derekasan harcoltak. Amidától Constantius lassan-lassan harminc mérföldet tett meg délkelet felé Begabdéig, a Tigris partján épült perzsa városig. Ostromzár alá vette, de mivel a perzsák elszántan védekeztek, Constantius pedig mint hadvezér fabatkát sem ért, minden támadás kudarcba fulladt. Beállt az esős évszak. Olyanoktól hallottam, akik akkor részt vettek ebben a hadjáratban, hogy félelmetes mennydörgés és villámlás közepette jött meg az eső. A legénység harci kedve végképp felbomlott, mivel ezt égi jelnek vették... Talán az is volt. Constantiusszal szemben mutatta az égiek haragját. Majd számtalan szivárvány tűnt fel az égen: az istenek Írisz istennőt leküldték a földre, hogy az emberek dolgaiban lényeges változást idézzen elő. Constantius ekkor felhagyott az ostrommal, és visszavonult Antiochiába, téli szállásra. Eközben én rendeztem ügyeimet Viennában. Elhívattam számos bölcset és jövendőmondót, közöttük a görögországi hierophantészt is. Orákulumokat kértem, szent könyveket tanulmányoztam, áldozatokat mutattam be az isteneknek... a legnagyobb titokban természetesen, mert Viennában erősen befészkelték magukat a galileánusok. Valamennyi jel egybehangzóan amellett szólt, hogy én kerekedem felül, Constantius pedig elbukik. Persze, ez nem jelentette azt, hogy a gyakorlati tennivalókra kevesebb figyelmet fordítsak. A próféciák mindig értelmezhetők többféleképpen is: ha aztán úgy fordul, hogy más jelentése volt, mint vélte az ember, az nem az istenek hibája, hanem a mienk, mivel az égi jeladásokat félreértettük. Cicero fejti ezt ki kiválóan. Én főként az álmokban hiszek, s ebben egyetértek Arisztotelésszel: az égiek fontos üzeneteiket gyakran álmukban hozzák az emberek tudomására, ámbár az álom csak akkor jelentős ilyen tekintetben, ha a szemhéj alatt a szemgolyó pontosan középső helyzetben van, s nem tér el sem jobbra, sem balra, ami ritkán sikerül. Október végén a consistorium ülésén kaptam meg Oribasius üzenetét: azonnal induljak feleségemhez, mert halálán van. Heléna lehunyt szemmel feküdt az ágyban, csontig lesoványodott, csak a hasa domborodott ki ijesztően a takaró alatt. Oribasius állt mellette, s az ágya végében Vienna meg Párizs püspöke énekelt és imádkozott. Megfogtam Heléna kezét; kihűlőben volt már, s tudtam, hogy hamarosan eléri a halál hidege. Döbbenetes csoda, amint a lélek elhagyja a testet, s arra emlékeztet bennünket, milyen lényegtelen semmiség a test, melynek életünk folyamán valósággal rabszolgái vagyunk, mivel úgy tűnik, hogy a test jelenti lényünket. – Julianus – szólított meg Heléna szokott hangján. Úgy éreztem, nem tudok mit mondani neki, csak motyogtam valamit, és együttérzésemről biztosítottam. Valóban szenvedtem most, noha az életben alig ismertem. Királyi állatok voltunk egymás mellett, melyeket közös gazdánk fogott igába, hogy az aranyszekeret húzzuk. Most az egyik állat kidől a rúd mellől. – Azt mondják, halálomon vagyok... – még mielőtt néhány vigasztaló szót mondhattam volna, így folytatta: – Nem bánom, és nem is félek. Csak arra szeretnélek figyelmeztetni, hogy a keletre néző új szárnyon csak ideiglenes a tető. Már nem volt időm a megfelelő cserepek beszerzésére. Tudod, mire gondolok, azt hiszem, patrícius-cserép a neve. De a gondnok tudja, mit kell beszerezni. Az ideiglenes tetőt feltétlenül ki kell cserélni, mielőtt beáll a tavaszi esőzés. Már kiszámítottam, sokba fog kerülni, de római magánszámlámról fel lehet venni a pénzt. Az új mozaik is megrongálódhat, ha az esőzés nagyon tartós, s ez bizony Rómában nem ritkaság ebben az időszakban. Ezek voltak utolsó szavai. Heléna meghalt, és végső gondolatai szeretett villája körül jártak a Via Nomentanán. A két püspök olyan dühösen tekintett rám, mintha valamiképpen én rontottam volna el a mulatságukat. De most aztán jó hangosan nekifogtak az imádkozásnak. Elhagytam a szobát, s a külső helyiségben Heléna hölgyeivel találkoztam. – Meghalt a királyné! – nem éreztem semmit, ők azonban jajongani kezdtek. – Öltöztessétek fel! – szóltam rájuk szigorúan – És ne óbégassatok! A hölgyek bementek a halottas szobába. Oribasius a vállamra tette kezét. Körülnéztem, és csak azt láttam, amit Heléna eddig használt, hordott, kezével érintett. – Magam sem tudom – szólaltam meg végre, őszintén, tépelődve –, hogy mit érzek most... – Megkönnyebbülést kellene érezned, mert nagyon sokat szenvedett. Most már túl van rajta – mondta Oribasius. Bólintottam. – Játékszerek vagyunk. Egy isteni gyermek felvesz vagy elhajít bennünket, vagy eltör kedve szerint. Így végződött a házasságom. Heléna holttestét Rómába szállíttattam. Ugyanabban a mauzóleumban temették el, ahol húga, Constantia és a mi fiúgyermekünk is nyugszik. Nem feledkeztem meg utolsó kívánságáról, és parancsot adtam a tető kicserélésére a villáján. Heléna negyvenkét esztendős korában halt meg, én akkor huszonnyolc éves voltam. Halála napján nőtlenségi fogadalmat tettem áldozatul Kübelé istennőnek, hogy továbbra is megtartson kegyében. XV. 360. november 6-án ünnepeltem caesarságom ötödik évfordulóját, a quinquenniumomat, ahogy a latinok mondják. Helyesnek véltem, hogy ebből az alkalomból nagy ünnepséget rendezzek. Mindenki tudja rólam, mennyire utálom, ami a hippodronokban folyik, akár játék, küzdelem vagy állatok legyilkolása van műsoron. De vannak dolgok, amik alól ily magas polcon nem vonhatja ki magát az ember, s ezek között fontos szerepe van a játékoknak. Meg kell adni a tömegnek a játékok élvezetét, s ha a közönség jól szórakozik, már biztos a népszerűség is; ha nem, akkor népszerűség sincs. Egyszerűen így vagyunk ezzel. Bár sokszor elátkoztam a régi köztársaság consuljait, akik elkezdték ezt az ostoba és költséges szórakoztatást, mégsem mellőzöm, ha már egyszer elvárják tőlem. Úgy mondják, akkor nagyon sikeresen folytak a játékok Viennában. Én ezt nem tudom megítélni. Jómagam olyan kevésszer mutatkoztam, amennyire csak lehetséges volt, de akkor teljes díszben, fejemen az Augustus súlyos aranykoronájával (ebbe már kezdtem beleszokni, sőt már az igazolását is megtaláltam, úgy fogtam fel, hogy a korona a Nap, vagyis Isten jelképe). Akkoriban valóságos császári külsőt öltöttem, annyira, hogy Oribasius is elégedettnek mutatkozott. Azelőtt ha ünnepélyes alkalmakkor a bíbor-fejdíszt viseltem, mindig bosszúsan megjegyezte: Úgy festesz, mint valami gimnáziumi igazgató. Heléna halála alkalmából udvarias levélváltás történt közöttünk Constantiusszal. Decemberben arról értesültem, hogy Constantius Antiochiában feleségül vett egy Faustina nevű hölgyet. Elküldtem jókívánságaimat. De közben változatlanul mindketten polgárháborúra készülődtünk. December folyamán több jelentős esemény történt. Egy délután fegyvergyakorlatokat végeztem karddal és pajzzsal (ezt mindennap megteszem, mert későn kezdtem a katonáskodást, és edzenem kell izmaimat, továbbá meg kell tanulnom a bonyolult harci fogásokat is). Egyszer csak eltört a pajzsom, illetve levált a hevedere, meg a fogantyúja, a pajzs nagy csörrenéssel leesett a földre, a petulansok szeme láttára, akikkel gyakorlatoztam. Még mielőtt bárkinek eszébe juthatott volna ezt rossz ómennek értelmezni, felkiáltottam: – Ide nézzetek! – s magasan felmutattam a kezemben maradt fogantyút. – Megtartottam, ami a kezemben volt! Ezt aztán úgy értelmezték, hogy bármi történjék is, Gallia feltétlenül megmarad nekem. Engem azonban kissé megzavart a dolog, de aznap éjjel ismét megjelent előttem álmomban Róma őrző szelleme. Megállt ágyam mellett, és versben nagyon érthetően így szólt hozzám: Majd ha a Vízöntőt Jupiter érinteni fogja, És huszonöt fokra közelít a Saturnus a Szűzhöz, Ázsia császárára lecsap kardjával a végzet, Szélfútta mécslángként lobban ki Constantius élte. Ez olyan félreérthetetlen kinyilatkoztatás volt, hogy ennél világosabbat nem is lehet remélni az istenektől. Másnap közöltem a dolgot Oribasiusszal, ő pedig továbbította Mastarához, a legkiválóbb etruszk asztrológushoz. Mastara felállította Constantius horoszkópját, s megállapította, hogy néhány hónapon belül bekövetkezik a császár halála. A hozzávetőleges időpontot is meghatározta: 361 júniusában várható az esemény. Az égiek biztatásai ellenére sem akartam kockázatot vállalni. Tovább készülődtem a háborúra. * Megkedveltem a praetori praefectust, Nebridiust, noha ő éppen azért, mert kedveltem, egyáltalán nem rokonszenvezett velem: hű maradt urához, s ezt nagyra becsültem benne. Constantius iránti hűsége azonban nem vitte arra, hogy ellenem szövetkezzék. S éppen ezért meghagytam, hogy továbbra is ellássa a praetori praefectus tisztével járó ünnepélyes tennivalókat, de semmi egyebet. Külsőleg szívélyes kapcsolatunk ellenére is mindig résen állt, hátha sikerül tetten érnie. Egy alkalommal sikerült kieszelnie valamit, ami meglehetősen kellemetlen helyzetbe hozott. Január hatodikán van valami galileánus ünnep, melyet Vízkeresztnek neveznek. Állítólag ezen a napon keresztelkedett meg a Galileai. Nebridius sejtette, hogy nem szívelem a galileánusokat, és közhírré tette a városban, hogy én is megjelenek Vízkereszt ünnepén a viennai csontházban, azaz a vadonatúj bazilikában, melyet Heléna bőkezű adományából emeltek a püspökök. Bármennyire dühös voltam, nem mertem ellenkezni, és sajnálattal kell bevallanom, hogy Oribasius igen jól mulatott megpróbáltatásomon. Bosszankodva eleget tettem annak, amit nem háríthattam el. Két órát töltöttem elmélkedésben valami fickó combcsontja előtt, akit Rómában az oroszlánok faltak fel. Eközben a püspök véget nem érő szentbeszédet mondott, s azért imádkozott, hogy uralkodói hatalommal lépjek fel az ellenséges ariánusokkal szemben. Politikusan feltételezte, ha Constantius ariánus, akkor én nyilván athanasianus vagyok, s így húzható meg köztünk a választóvonal mindenben; győz majd az "igazság" (és a többség akarata – tette hozzá nyomatékosan), amelyek trónomat oszlopokként tartják. Úgy emlékszem, oszlopokat mondott, de az is lehet, hogy holmi szent kariatidákat emlegetett. Mikor imádságra került a sor, szavaim a Galileaihoz szóltak, de szívem Zeusz felé fordult. Az a tél a várakozás ideje volt. A felvonulásra készültem. Már csak égi jeladásra vártam. Bár a római praefectus nem engedte meg küldötteimnek, hogy betekintsenek Sibylla könyveibe, a régi hit egy barátságos papjának mégis alkalma nyílt tanulmányozni a könyvnek azt a fejezetét, mely korunkkal foglalkozik. Titkos jelentése szerint valóban én leszek a soron következő császár. Viharos, de hosszú uralkodásnak nézek elébe. S most már csak ezért az egyért imádkozom: időért. Legyen időm megfiatalítani a megvénült világot, tavaszba fordítani a telet, s megszabadítani az Egy igaz Istent az ateisták hármas szörnyszülöttjétől. Csak húsz esztendőt adj nekem, ó, Héliosz, s megtöltőm a földet fényed dicsőítésével, világossággal Hadész királyságának sötét zugait. Amint Perszephoné visszatért Demeterhez, úgy tér meg élőhalott korunk hozzád, mert te vagy a fény, az élet és minden! Április folyamán hírét vettem, hogy Vadomar király germán törzse átkelt a Rajnán, és nagy pusztítást okozott Raetia tartományban. Értetlenül fogadtam a hírt, annál is inkább, mert két évvel ezelőtt "végleges" békét kötöttünk Vadomarral, akinek velünk szemben semmi panaszra nem lehetett oka. Vadomar Milánóban nevelkedett, művelt ember volt, s természeténél fogva óvatos. Valahányszor erőnk jelét látta, ezer bocsánatkérés közepette sietve vonult vissza a Rajna túloldalára. S ha most Vadomar támadásra indult ellenem, az csak egyet jelenthetett: Constantius parancsára teszi. Elküldtem Vadomarhoz egy Libino nevű comesemet. Kiváló katona és ügyes tárgyaló volt, legalábbis annak tartottam. Fél légiónyi katonaságot adtam melléje, s parancsot adtam, hogy térítse észre Vadomart. Ha mégsem lehet szót érteni vele, fenyegesse meg azzal, hogy mind egy szálig kiirtom őket. Libino eljutott Sechingenig a Rajna mellett. Ott körülfogták a germánok. Sajnos, Libino harcias természet volt, és bár egyenesen parancsa volt rá, hogy csak tárgyalást folytasson, mint az őrült, nyomban ütközetbe parancsolta embereit, öt perccel később Libinót germán kard kaszabolta le, és emberei egytől egyig elhulltak az ötszörös túlerővel szemben. Erre a petulansokat küldtem a Rajnához, de ők csak annyit állapíthattak meg, hogy a barbárok visszahúzódtak erdeikbe éppoly rejtélyes módon, amint megjelentek. E pillanatban minden békésnek látszott a Rajna vidékén. Rendes körülmények között ezt annak vettem volna, aminek látszott: egy nyughatatlan törzs támadásának, mely Vadomar király tudtán kívül zajlott le; annál is inkább, mert a király továbbra is lojális hangú leveleket intézett hozzám, felajánlotta, hogy példás büntetésben részesíti a tettest, ha az az ő alattvalói között található. Az elesett Libino családjának még tekintélyes pénzösszeget is küldött részvéte jeléül. Nem hittem ugyan Vadomarnak, de hajlandó lettem volna szemet hunyni a dolog felett, ha történetesen egyik határőrünk nem csíp el egy germán futárt, aki Kelet felé igyekezett. A futárnál megtalálták Vadomar levelét, mely Constantiusnak szólt. Idézek belőle: ,,Uram, végrehajtom parancsodat. Caesarodat, kiben nincs meg a szükséges fegyelem, megzabolázom." Több sem kellett nekem. Nyomban útnak indítottam egyik íródeákomat, egy Philogius nevű, rendkívül eszes fickót, hogy csatlakozzék a még mindig Sechingenben tartózkodó petulansokhoz, Vadomar területének szomszédságában. Libanius: Kénytelen vagyok megjegyzést tenni e "Philogius nevű rendkívül eszes fickóra", akit a napokban nevezett ki Theodosius a Kelet comesévé. Rendkívül buzgó keresztény, és ki tudja, mi lesz velünk az ő hatalmában. Bárcsak inkább Philogiust küldte volna Julianus a rég feledésbe merült Libino helyett a végzetes rajnai találkozóra. Különben egyre megy, mert a sors kétségtelenül találna számunkra egy még komiszabb Philogiust. E hónap elején érkezett meg a comes Antiochiába. Tegnap láttam először a szenátusban. Lebegett közöttünk mint valami hattyú, és finnyásan illegette magát, mintha hirtelen túl kicsi és undorító vízen találná magát. Azt sem tudom, merem-e majd neki említeni Julianus nevét. JULIANUS AUGUSTUS Lepecsételt parancsot adtam Philogius kezébe. Ha Vadomarral a Rajna felénk eső partján sikerül találkoznia, feltöri a levelet, és a parancs értelmében cselekszik. Különben meg kell semmisítenie az írást. Csaknem bizonyosra vettem, hogy összeakad Vadomarral, mert gyakran járt a mi területünkön és római barátait látogatta. Mint sok germán nemes, bizonyos dolgokban rómaibb volt a rómaiaknál. Philogius egy helybeli vállalkozó fogadásán találkozott össze Vadomarral, és másnap a petulansok tiszti étkezdéjében vacsorára hívta meg a királyt. Vadomar örömmel fogadta el a meghívást e híres katonák társaságába. Érkezése után Philogius kimentette magát, hogy még bizonyos utasításokat kell adnia a szakácsnak. Kiment és elolvasta levelemet. Az állt benne, hogy felségsértés címén nyomban tartóztassa le Vadomart. Philogius, vendége nagy megdöbbenésére, teljesítette parancsomat. Egy hét múlva Viennában elém vezették Vadomart. Négyszemközt fogadtam dolgozószobámban. Szép szál, kék szemű férfi, de az arca rezes a sok ivástól és a kemény téli hidegektől. Olyan sima modorú, mint egy hamisítatlan római udvaronc. Kitűnően beszél görögül. Észrevettem rajta a szörnyű rémületet. – Ez rossz választás volt tőled, király – mondtam. Hebegett-habogott, nem értette, mire célzok. Ekkor átnyújtottam neki az elfogott levelet. Vörös arcán még vörösebb foltok ütköztek ki. – Én csak azt tettem, amit parancsoltak, Augustus... – A leveledben Caesarnak neveztél. – Mit tehettem volna, ha neki írok? Parancsot adott, hogy támadjalak meg. Meg kellett tennem. – Cselekedhettél volna aszerint is, amire a velem kötött szerződés kötelez. Vagy pedig jobban meggondolhattad volna, kit választasz eredetileg. Engem kellett volna választanod uradnak Constantius helyett. – Hát elismerlek, uram, elismerlek most, hisz mindig is ezt tettem, csak... – Ebből elég! – Elhallgattattam egy kézmozdulattal. Nem élvezem, ha más térdre kényszerül előttem. – Voltaképpen te a leveleddel előnyös helyzetbe hoztál – visszavettem a levelet. – Legalább most bizonyíték van a kezemben, hogy Constantius megsemmisítésemre tör, és saját népe ellen uszítja a barbárokat. Ezek után tudom, mit kell tennem, és tudom a módját is. – És mit szándékozol tenni, Augustus? – Vadomart ez most a tulajdon sorsánál is jobban érdekelte. – Mit? Mindenekelőtt számkivetésbe küldelek téged, Hispániába. – Azt se tudta, mit tegyen örömében, arcra vetette magát előttem, és úgy hálálkodott, alig tudtam kiszabadulni az öleléséből. Ezek után átadtam az őrségnek. Oribasiust hívattam. Talán soha életemben nem jöttem ilyen tűzbe. – Készen vagyunk! – kiáltottam, amint belépett. – Minden készen áll. Már nem emlékszem pontosan, miket mondtam, illetve, mint Priscus mondaná: "miket hadartam össze" (ő csúfol azzal, hogy izgalmamban érthetetlenül gyorsan ömlik belőlem a szó). Arra azonban tisztán emlékszem, hogy Oribasius, aki mindig legóvatosabb volt tanácsadóim között, mindenben egyetértett velem. Most vagy soha. Egyetlen akadály volt még: légióim hangulata. Fennállt az ígéret, hogy csak Gallia területén kötelesek harcolni, s volt, aki ebből nem engedett. Közösen tanulmányoztuk a szolgálati névsort. Azokat az alakulatokat, melyekről feltehető volt a lázadás, Gallia távolabb eső városaiba osztottuk be állandó helyőrségként. A hadsereg többi részét június huszonötödikére parancsoltam össze, s akkor az én feladatom lesz háborúra tüzelni őket Constantius ellen. Soha nem állt még szónok válságosabb feladat előtt. Három hétig mindennap gyakoroltam beszédemet. Oribasius vizsgáztatott, s már ő is tudta szóról szóra az egészet. Június huszonötödikén hajnalban a tanácsteremből nyíló kis kápolnában találkoztunk: Oribasius, én és néhány pártunkon álló tiszt. A szentélyben Bellonához, a csaták istennőjéhez imádkoztam, és fogadalmat tettem neki. Az előjelek kedvezők voltak, de elmondandó beszédem nagyon idegessé tett. Teljes császári díszben kimentem a palotából, hogy megszemléljem a légiókat, melyek a város falain kívül, a mezőn gyülekeztek. Ugyanazon a kapun mentem ki, amelyen öt évvel ezelőtt Vienna városába léptem, zöldfülű ifjúként, maroknyi kísérettel, teljesen tapasztalatlanul, hiszen mást sem tudtam akkor, csak imádkozni. Ez jutott most eszembe, mikor megindultam a kőemelvény felé; aranykoronám súlya alatt megfeszült a nyakam. E pillanatban nincs nálam beszédem másolata. Úgy látszik, főnótáriusom nem hozta el személyes irattáramat, bár ezt kifejezetten kértem tőle, hiszen emlékiratomat Perzsiában szándékoztam megírni. No mindegy, hiszen emlékszem rá, mit mondtam, sőt még a taglejtéseimre is, s miközben tollba mondom két esztendővel ezelőtt elhangzott szavaimat, kézmozdulataimat is megismétlem. Olvasómat azonban nem fárasztóm sem gesztusaim, sem beszédem pontos leírásával, csak annyit mondok, hogy sikeresebb nem is lehetett volna. Szokatlan volt már a megszólítás is, mert beszédemet így kezdtem: – Nemes katonáim! – Sokat vitatták ezt a megszólítást, én azonban nyomatékosan hadseregem tudtára kívántam adni nemcsak fontosságukat, hanem azt is, mily nagyra tartom őket. Először arról szóltam, amit közösen értünk el a germánokkal és frankokkal szemben. – De most, hogy már Augustus vagyok – folytattam –, támogatásotokkal és Isten segítségével, ha a mi oldalunkon lesz a szerencse, nagyobb dolgokra törekszem. Mert elébe kell vágnunk a Kelet felől fenyegető veszélyeknek, s azt javaslom, hogy mivel Illyricum sem lenne elég erős bástya számunkra, foglaljuk el Daciát teljes egészében, s ha ez megtörtént, döntsünk a továbbiak felől. Ha helyeslitek tervemet, azt kívánom tőletek, eskü alatt fogadjátok meg: híven és rendületlenül mellettem álltok. A magam részéről ígéretet teszek, hogy tőlem telhetőleg mindent elhárítok, ami a gyöngeség és a félelem érzését kelthetné. Én is esküszöm nektek, hogy semmi olyan vállalkozásba nem kezdek, ami nem valamennyiünk érdekét szolgálja. Tőletek csak egyet kérek: soha ne bántalmazzátok a helybeli lakosságot, mert hírnevünket szerte a világon nemcsak a Rajna mentén aratott győzelmeink alapozták meg, hanem az is, hogy hódítás közben igazságos magatartásunkkal a világ jelentős részét felvirágoztattuk és felszabadítottuk. Ebben a hangnemben folytattam. S mire beszédem végére értem, közbekiáltásokkal, és lelkes esküvel fogadták: követnek akár a világ végéig is; de ebben volt némi túlzás, mert egyelőre csak a hamarosan kecsegtető zsákmány izgatta őket, amiben Daciában, a nyilván könnyű hadjárat során részük lesz. Mikor arra kértem őket, hogy nekem, az Augustusnak esküdjenek hűséget, torkuknak szegezett karddal letették az esküt. Ezek után a kőemelvény körül gyülekezett tisztekhez és tisztviselőkhöz fordultam: – Készek vagytok-e ti is Isten nevében hűséget esküdni nekem? – A szokás megkövetelte, hogy feltegyem a kérdést. Nebridiust kivéve valamennyi felesküdött. A katonaság soraiból fenyegető moraj hallatszott. – És te, praefectus, nem vagy hajlandó hűséget esküdni nekem? – Nem tehetem, Caesar, én már letettem az esküt a császárnak, hogy támogatni fogom. Mivel még él, újabb esküt nem tehetek, mert ezzel a lelki üdvömet tenném kockára. – Hangja reszketett, de elhatározása szilárd volt. Szavait csak én értettem, mert amikor Caesarnak szólított, katonáim dühös ordítozásba törtek ki, és kardot rántottak. Egy légionárius nyakánál fogva megragadta Nebridiust, hogy lerántsa a földre, mire én nyomban leszálltam az emelvényről, és a katona meg a praefectus közé vetettem magam. Nebridius halálsápadtan kulcsolta át térdemet, én pedig levetettem bíborpalástomat, és ráborítottam: a szokásjog szerint ez azt jelenti, hogy a császár védelme alatt áll. Ezután hangos szóval légióimhoz fordultam: – Eleget szenved majd úgy is, ha már mi leszünk Róma urai! Ezzel a demagógiával sikerült elterelnem róla a figyelmet, és megparancsoltam, hogy erős fedezet alatt kísérjék a palotába. Ezek után szemlét tartottam csapataim felett. Remek látvány volt, és nyomban eloszlott minden kétségem, mely egész éjszaka gyötört, amint a kékben és aranyban tündöklő nyári napon harsonaszóra, ütemes dobbantással elvonult előttem húszezer katona. Ilyen pillanatokban tudatára ébred az ember, hogy a háború is az istenség egy lényeges megjelenési formája, s hogy egy hadsereg lelki egysége is misztérium, mely a maga nemében éppoly gyönyörűséges élmény, mint amilyent Eleusziszben átéltem. E pillanatban valamennyi szív egy ritmusra dobogott, egyek voltunk valamennyien, s éreztük, nincs a világon semmi, amit véghez ne tudnánk vinni! Amint visszatértem a palotába, magam elé rendeltem a konok Nebridiust. Száműztem Toscanába, ő halálos ítéletet várt. Könnyes szemmel fordult hozzám: – Caesar, nyújtsd a kezed. Engedd... hogy hálaképpen,.. Én azonban elhúzódtam tőle: – Mivel fejezzem ki becsülésemet és szeretetemet barátaimnak, ha kezet nyújtok neked? Ezzel végződött Nebridius galliai pályafutása. * Július harmadikán szálltam hadba Constantius ellen. Az előjelek kitűnőek voltak, az időjárás remek. Keletnek indultunk Augst alá, ahol haditanácsot hívtam egybe. Szokásom szerint magamban tartottam terveimet; még Oribasius sem tudta, mi a szándékom, bár egész úton oldalamon lovagolt, és vidáman fecsegtünk, tréfálkoztunk, akár a kamaszok. A haditanácson a következők voltak jelen: Nevitta, a nagy frank, akit minél jobban megismerek, annál jobban becsülök; Jovinus, a tévedhetetlen parancsnok; Gomoarius, akiben nemigen bíztam, mivel elárulta parancsnokát, Vetraniót, mikor az fellázadt Constantius ellen; Mamertinus, a kiváló hadsegéd; Dagalaif, talán az egész római hadtörténet legkitűnőbb lovassági parancsnoka. Azzal a bejelentéssel kezdtem, hogy immár úton van Vienna felé az új praetori praefectus, Sallustius. Távollétemben ő kormányozza majd Galliát. A hírt kedvezően fogadták. Sallustiust ugyanis nemcsak én tartom nagyra, hanem mindenki, aki ismeri. – Most közlöm veletek az új feladatotokat. – Előttem feküdt az asztalon a beosztások új rendje, de bele sem tekintettem. Először a kellemetlen feladaton akartam túlesni. – Gomoarius, elmozdítlak a lovasság éléről, helyetted Nevitta lesz a lovasság parancsnoka. – Szavaimat mély csend követte. Gomoarius sem szólt semmit, az okot is mindenki tudta. Kis család a hadsereg, bármily nagy is a birodalom. Mindent tudunk egymásról: erényeket, hibákat egyaránt. – Jovinus, téged kinevezlek quaestorrá, Mamertinus, téged kincstárnokká, Dagalaif, te leszel a személyem körüli csapatok parancsnoka. Ezek után az összecsukható asztalon kiterített térképhez léptem. – Egytizednyi kisebbségben vagyunk az Illyricum és Itália területén állomásozó hadsereg létszámához képest. Szerencsénkre ama csapatok között nincs együttműködés. A létszámot nagyobbrészt a helyőrségekben elszórt katonaság teszi ki, ezzel szemben a mienk gyors támadáshoz szokott, ütőképes hadsereg. Ezek szerint miként érhetnénk el hadjáratunk célját? – Szünetet tartottam. De mindenki úgy értette, csak szónoki kérdésnek szántam, s így is volt. – Kockázatos vállalkozásban Nagy Sándor példáját kell követni. Valahányszor veszedelmes túlerővel állt szemben, szétszórta seregét, hogy azt a benyomást keltse, embereinek létszáma jóval nagyobb a valóságosnál. Ennélfogva a hadsereget három oszlopra kívánom osztani. Ezzel azt a látszatot keltjük, hogy minden irányból egyidejűleg támadunk. – Jovinus elindul az egyenes úton Itália felé – a térképre mutattam. – Majd meglátod, bejelöltem neked a főútvonalakat. Ehhez tartsd magad, az a szándékom, hogy mindenki szeme előtt légy. Nevitta, te a középső útvonalon indulsz el keleti irányban, Raetián át. A megmaradt katonasággal én indulok északnak a Fekete-erdőn keresztül a Duna felé. Onnan kelet, majd dél felé fordulok a Duna mentén, egyenesen Sirmiumig. Aki Sirmium birtokába jut, kezében tartja egész Illyricumot, és nyitva az útja Konstantinápoly felé. – Nevittához fordultam. – Veled Sirmium alatt adunk egymásnak találkozót, legkésőbb október elejére. Senkinek sem volt ellenvetése tervemmel szemben. Azok számára, akikben a történelem tanulmányozása azt a benyomást kelti, hogy az isteni császárok akaratával szemben soha nem emelnek szót alárendelt parancsnokaik, megjegyzem, hogy hadjárat esetén ez nem így van. Bár a végén a császár szava dönt, bármelyik parancsnoka vitába szállhat vele mindaddig, míg a haditerv nem végleges, és a csapatmozdulatok el nem kezdődtek. Személy szerint én mindig szívesen veszem, sőt bátorítom a vitát. Gyakran megesik, ha nem sekélyesedik üres szócsépléssé, hogy javít haditerveimen. Ebben az esetben azonban alig volt vita, csak a szokásos huzakodás akörül, ki melyik légiót kapja. Másnap felosztottuk a hadsereget, s megkezdődött a Nyugat meghódítása. Különös, baljós terület a Fekete-erdő. Benne járván, már jobban megértettem a germánokat. Elátkozott vidék ez, gonosz démonok settenkednek a fák árnyékában... méghozzá micsoda árnyékok vannak ott! Még dél idején is oly sűrű a félhomály, mintha susogó zöld tenger mélyére süllyedt volna az ember. Amint csöndes ösvényeken haladtunk át kettesével, a hosszan elnyúló légiók úgy tekeregtek előttünk, mint valami végtelen hosszú kígyó, az óceán fenekén. Szerencsére voltak megbízható vezetőink, akik az erdők minden zegét-zugát ismerték. Nem értem, hogyan, mert semmi irányító jelzést nem láttam sehol, s ők mégis eligazodtak e zöld útvesztőben. Hosszú napokon át nem hatolt hozzánk a napsugár, s már-már azt hittem, sohasem látom viszont az én istenségemet. * Augusztus közepére értük el a Duna vadregényesen szép völgyét. Bár a folyó nem nyújt oly megkapóan szép látványt, mint a Rajna, nem olyan veszélyes hajózási szempontból, s ezért úgy döntöttem, hogy a vízen folytatjuk utunkat. A déli part egy falujához érkezve, megállást parancsoltam, s elrendeltem, hogy nyomban lássanak hozzá a bárkák építéséhez. Míg ott időztünk, fogadtam a helybeli törzsek hűségnyilatkozatát. Bámulatba ejtette őket, hogy egy római császárt (noha a törvényességéhez szó férhetett!) láthatnak ily messze északon. Mikor meggyőződtek róla, hogy semmiben nem kívánok ártani nekik, felajánlották, hogy elkormányoznak bennünket a vízi úton. Jó kiállású, világos bőrű nép ez, kissé félszegek. Eközben megérkeztek Jovinus futárai a jó hírrel: Milánó elesett. S tőle tudtam meg, hogyan áll Constantius dolga: Szapor a Tigris folyóig nyomult előre. Constantius Edesszába vonult vissza, oda vette be magát, és igyekezett elkerülni az összecsapást. Nevetve vettem hírül, hogy Illyricum praetori praefectusává Florentiust nevezte ki. Ennek a szegény Florentiusnak nyilván én vagyok a nemesise: elűztem Galliából, és hamarosan ugyanez a sors vár rá Illyricumban is. Úgy hiszem, nincs a földön, aki jobban gyűlölne engem nála, de legalább neki minden oka megvan rá. Siklottunk lefelé a Dunán, termékeny partok között, melyeken már betakarították a bő termést. Nem álltunk meg egyetlen városnál vagy erődnél sem, bár ezek egyre sűrűsödtek, minél jobban haladtunk dél felé. Nem volt veszteni való időnk. Mihelyt kezembe kerül Sirmium, jogszerűen enyém lesz valamennyi város, de ha ostrom alá veszem őket sorra, soha nem végzek a csatározással. Úgy gondoltam, az itteni népek hajlandósága mellettünk áll, de próbára nem tettem egyiket sem. Október elején éjszaka érkeztünk Bonmünster alá, tizenkilenc mérföldnyire Sirmiumtól északra. Kisváros ez, melyben nincs is helyőrség. Bár igen későre járt, minden emberemet a partra parancsoltam, és tábort verettem. Nem tudom, más trónkövetelő is ugyanazt tapasztalta-e, amit én (kénytelen vagyok magamat e nem nagyon dicső néven említeni). Bármerre jártam, rajzottak körülöttem a jóakarók és a besúgók, mint méhek a kaptár körül, míg rá nem szántam magam, hogy megvizsgáljam, mennyire vehetem hasznát e sok önkéntes jövendőbeli szövetségesnek. Legtöbbjük őszintének bizonyult, de hiszen én mindeddig győztesen haladtam előre! Még mielőtt lement a hold, hírül vettem, hogy Lucillianus comes tekintélyes hadsereg élén Sirmiumban tartózkodik. Arra kapott parancsot, hogy engem seregemmel együtt semmisítsen meg. Minthogy Lucillianus arra számított, hogy még egy hét is eltelik, mire a közelébe érek, e pillanatban nyugodtan aludt Sirmiumban. Amint megkaptam e hírt, nyomban magamhoz hívattam Dagalaifot. Parancsot adtam neki, vegyen maga mellé száz embert, hatoljon be Sirmiumba, ejtse foglyul Lucillianust, és vezesse elém. Merész vállalkozás volt, de a kémektől tudtam, hogy a városban csak a szokásos helyőrség tartózkodik, és Lucillianus palotája a kapu közelében van. Éjszaka katonáinkat csak a rendes császári katonaságnak nézik, és minden nehézség nélkül bejutnak a városba. A többiben már nyugodtan hagyatkozhattam Dagalaif vakmerőségére és találékonyságára. Dagalaif útnak indult, én pedig Oribasiusszal addig a folyóparton sétálgattam. Meleg éjszaka volt. A fekete égbolton úgy lebegett a fogyó hold, mint egy márvány fej, melynek letört egy darabja. Az egész táj szelíd ezüstös fényben úszott. Mögöttünk táborszerte tüzek és fáklyák égtek. A katonák parancsot kaptak, hogy ne üssenek zajt, de a lovak ennek nem engedelmeskedtek, és némelykor fel-felnyerítettek. A part magasán megpihentünk. – Kedvemre való ez – jegyeztem meg Oribasiushoz fordulva, aki egy sziklán ült, és a holdfény ezüst csíkját bámulta a víz színén. Oribasius felnézett rám, s a holdfényben a vonásait is kivehettem. – Ez? – kérdezte homlokát ráncoíva. – Hogy érted? A folyó, a háború vagy az út? – Az élet – feleltem s leültem mellé a földre. Keresztbe vetettem lábamat, mit sem törődve azzal, hogy besározom bíborpalástomat. – Nem a háború, nem is az út. Csak éppen ez, ami most van... Alig tudom elhinni, hogy átszeltük szinte a fél világot. Úgy érzem magam, mint a szél, testetlennek, láthatatlannak. Oribasius nevetett. – Pedig nagyon is látható vagy. A leginkább látható és a legfélelmetesebb ember a világon. – Félelmetes? – ismételtem csodálkozva, mert sohasem leltem gyönyörűségemet abban a tudatban, hogy emberek és vagyonok sorsa fejem egyetlen bólintásától függ. Nem, ezt a fajta hatalmat sohasem élveztem, nem erre vágyom én. – Mit akarsz tulajdonképpen? – kérdezte Oribasius, mintha megsejtette volna hangulatomat, amint oly sokszor el is találta. – Helyreállítani az ősi isteneket. – De ha valóságosak és létezők... – Valóságosak és létezők! Itt nincs "ha"! Igenis, léteznek! Oribasius felnevetett: – Jó, léteznek. De ha léteznek, akkor amúgy is mindig jelen vannak, és semmi szükség a "helyreállításukra". – De azt kell imádnunk, amit az istenek helyesnek tartanak. – Ezt mondják a keresztények is. – Ugyan! Az övék hamis isten, és én el akarom pusztítani őket. Oribasius megmerevedett az "elpusztítani" szóra. – Meg akarod ölni őket? – Dehogy. Nem részesítem őket a mártíromság gyönyörében. Külöben is, amilyen mértékben egymást pusztítják, igazán felesleges, hogy ehhez még én is hozzájáruljak. Nem, ésszel és példával szállok velük szembe. Megnyitom a régi templomokat, újjászervezem a régi papságot. A hellenizmust olyan alapokra helyezem, hogy az emberek saját akaratukból szegődnek mellém. – Kétlem – felelt Oribasius elgondolkozva. – A keresztények gazdagok, jól szervezettek, s ami ennél is fontosabb, ők nevelik a gyerekeket. – Ezt tesszük majd mi is! – Amíg ezt mondtam, magam is elgondolkoztam, mert erre vonatkozólag nem volt semmi tervem. – Sőt, átvehetjük tőlük az iskolákat, elkobozzuk. – Ha ez sikerül neked... – A császár megteheti. – Ez hatásos lenne. Egyébként... – Egyébként?... – Uralkodhatsz véreskezű zsarnokként. De még úgy is alulmaradnál. – Én nem vagyok ennyire pesszimista. De Oribasius adott egy ötletet, ami megmenthetne bennünket. Különös: sokat beszéltünk arról, mi lenne, ha császár lenne belőlem, de azzal a kérdéssel sosem foglalkoztunk komolyan, hogy a hellenizmusnak milyen formában kell felvennie a harcot a galileánusokkal szemben. Abban egyetértettünk, hogy nyilvánosan eltaszítom majd a Názáretit, de az sohasem került szóba, miként reagálnak majd erre az emberek, akiknek a fele galileánus. A közkatonák között igen kevés a galileánus, túlnyomó többségük az igaz Mithrasz-hitet vallja, de a tisztek egyharmada a hármas szörnyetegben hisz. így beszélgettünk reggelig. Mikor a nap feltűnt a világ szélén, Dagalaif fogolyként hozta a táborba Lucillianus comest. Ez igazán jó ómen volt. Sátramba siettem. A földön hálóruhában Lucillianus feküdt, megkötözve, mint egy csirke; reszketett a rémülettől. Egy pillanatra letekintettem rá, és eszembe jutott, hogy legutóbbi találkozásunkkor bátyám porkolábja volt. Megoldottam kötelékeit, és talpraállítottam. E barátságos gesztus folytán kissé enyhült a félelme. Termetes férfi volt, s úgy hírlett, sajátságos étrendekhez tartja magát, évekig csak kocaemlőt evett, ezt hallottam róla. Hivatalos, de barátságos hangon szóltam hozzá: – Örömünkre szolgál, comes, hogy ily rövid időn belül megjelentél nálunk. – Ha tudtam volna Caesar... akarom mondani, Augustus... magam jöttem volna üdvözlésedre... – Hogy engem is a halálba kísérj, mint Gallust. – Csak parancsot teljesítettem, Augustus, de számíthatsz hűségemre a jelenlegi viszályban. Mindenkor hűséges voltam hozzád, mindig sokkal többre becsültelek téged, mint a csá... azaz őt ott Antiochiában. – Elfogadjuk hűségedet, csapataidat, Sirmium városát, mely a te kezedben van, továbbá Illyricumot. Előbb levegő után kapkodott, majd készségesen meghajolt. – Legyen az Augustus kívánsága szerint. Minden a tiéd. – Köszönöm, comes. – Kitűnő hangulatban voltam. Lucillianus az a fajta, aki cseppet sem tekint előre, az is erre vall, hogy váratlanul érte érkezésem... márpedig, aki nem tekint előre, kész elfogadni mindent, amint van. Az ilyen nem hajlik az összeesküvésre. – Most pedig hűséget esküszöl nekem. Letette az esküt, megcsókolta bíborpalástomat, melyről dunai iszap tapadt az arcára. – Rendben van, comes, megtartod rangodat, és ezentúl az én hadseregemben szolgálsz. Lucillianus gyorsan magához tért. – Ha megengedsz egy megjegyzést, uram, meggondolatlanul cselekedtél. Más területére jönni ilyen kis hadsereggel... – Kedves comes, tartogasd bölcsességedet Constantius számára. Nem azért nyújtottam kezet, hogy tanácsadómmá tegyelek, csak azért, hogy félelmedet eloszlassam. – Ezután Mamertinushoz fordultam: – Add ki a parancsot a hadseregnek: nyomban bevonulunk Sirmiumba. Sirmium nagy város, császári székhelynek is alkalmas, mivel Illyricum praefectura és Thracia dioecesis határán fekszik. Utóbbi a keleti praefectura legnyugatibb tartománya. Most érkeztem arra a területre, ahol hagyományosan a Kelet Augustusának birodalma kezdődik. Figyelmeztettem tisztjeimet, hogy zavaró incidensekre kerülhet sor. Arra nem számítottam, hogy minden ellenállási kísérlet nélkül behódol a város, bár a parancsnokuk velünk volt már, és oldalamon lovagolt. Nagy meglepetésemre a város kapui előtt népes tömeg fogadott: nők, gyermekek virágfüzérekkel, lombos gallyakkal és mindenféle szent tárgyakkal. Augustusként éljeneztek, kitörő lelkesedéssel. Lucillianushoz fordultam, és a lármát túlharsogva megkérdeztem tőle: – Te rendezted ezt a fogadtatást? Fejét rázta. A hazugsághoz sem volt elég esze. – Nem, Augustus. Fogalmam sincs róla, ki rendezte... – A hírnév – felelte Oribasius. – Tudják, hogy te leszel a győztes. A nép ezt mindig megérzi. Hatalmas virágcsokor repült az arcomba. Megdörzsöltem a szememet. Egy vérvörös pipacs a szakállamba tapadt. Férfiak, nők palástomat, lábamat, lovamat csókolgatták, így kísértek be Illyricum fővárosába. A szőlőtöveken még zöldek voltak a fürtök. Ilyen nagy várost még sosem hódítottam meg: kétszer akkora volt, mint Strassburg, Colonia Agrippina, sőt még Trier is. 361. október harmadikát írtunk aznap. Egyenesen a palotába tartottam, és munkához láttam. Fogadtam a város szenátusát, és eloszlattam félelmüket. Hűségesküt tettek nekem, s ugyanígy a falakon belül tartózkodó valamennyi légió is. Parancsot adtam, hogy másnaptól fogva egy héten át kocsiversenyekkel szórakoztassák a lakosságot, mert a meghódítottak ezt mindig elvárják a hódítóiktól. Nagy örömmel fogadtam Nevittát, aki ígéretéhez híven Raetián át vezető győzedelmes útja után megérkezett Sirmiumba. Ezzel egész Nyugat a kezünkben volt. Haditanácsot hívtam össze, s megvitattuk a soron következő hadmozdulatunkat. Némelyek úgy látták helyesnek, hogy vonuljunk egyenesen Konstantinápolyba, amely kétszáz mérföldnyire van innen. Dagalaif azzal érvelt, hogy mivel Constantius Antiochiában tartózkodik, Konstantinápoly harc nélkül kerül a kezünkbe. Nevitta ezt nem vette ennyire bizonyosnak. Attól tartott, hogy Constantius máris úton van Antiochiából a főváros felé. Ebben az esetben pedig aligha tudnánk helytállni a világ legnagyobb hadseregével szemben. Nevittának adtam igazat. Nem megyünk tovább, itt maradunk téli szállásra. Nevittára bíztam a Succi-szoros védelmét. Ez az átjáró a Thracia és Illyricum határán húzódó magas hegységek között húzódó szűk völgykatlan. Aki kezében tartja, az a síkság felől minden támadástól védve van. A Sirmiumban állomásozó légiókból kettőt Aquileiába irányítottam, hogy e fontos tengeri kikötőt biztosítsa számunkra. A sereg zömével ötven mérföldnyire délkeletnek vonultam Nisbe (Constantinus szülőhelyére); ezt választottam téli szállásomul. A Nisben töltött hetek tevékenyen teltek. Minden éjszaka egészen pitymallatig diktáltam. Elhatároztam, papírra vetem ügyeim állását Constantiusszal szemben, olyan világosan, hogy mindenki megérthesse, aki elolvassa. Terjedelmes üzenetet küldtem a római szenátusnak, és külön-külön levélben fordultam Spárta, Korinthosz és Athén szenátusához. Tudattam velük, mit vittem véghez eddig, és mit szándékozom cselekedni. Határozottan, de igazságosan Constantiusra hárítottam a felelősséget a a történtekért. Ezek után – Oribasius intelmei ellenére – valamennyi szenátussal közöltem, hogy helyreállítani szándékozom a régi istenek kultuszát. Hangsúlyoztam: én személy szerint az ő példájukat kívánom követni, amennyiben magam a lehető legkevesebbel beérem, hogy minél több embernek tehessek javára. Leveleimet valamennyi nyilvános gyűlésen felolvasták. S igen kedvező fogadtatásban részesültek. Ebben az időszakban szárazföldi és vízi kombinált hadműveletet készítettem elő Konstantinápoly ellen. A támadás időpontját a kedvező széljárástól tettem függővé. Katonailag kedvező helyzetben voltunk. Succinál a szárazföld kulcspontját tartottuk kezünkben Nyugat felé, Aquileiában pedig a vízi utakat ellenőriztük Észak-Itália irányába. Józan megfontolás szerint biztonságban éreztem magam, s reméltem, Constantius hajlandó lesz megegyezni velem, semhogy a polgárháborút válassza. A biztonság érzését alaposan megrendítette bennem az a hír, hogy az Aquileiába küldött két légió nyomban átpártolt Constantiushoz. Ezzel övé lett a kikötő, én pedig sebezhetővé váltam a tenger felől. Mivel én nem hagyhattam el Nist, Nevitta pedig a Succi-szorost, egyedüli reménységem Jovinus maradt, aki Noricum felől úton volt Nis felé. Kétségbeesett üzenetet küldtem neki: azonnal induljon Aquileiába. Egyszerre kétes helyzetbe kerültem. Constantius bármikor hadsereget tehet partra Aquileiában, s ezzel elvágja az utamat Itália meg Gallia felé. Elkeseredtem, s már-már azt hittem, elhagytak az istenek. De mégsem. Az utolsó pillanatban közbeléptek. November huszadikán éjszaka nagyon későig dolgoztam. Az olcsó olajjal töltött lámpák förtelmesen füstöltek. Három éjszakai íródeákom egy hosszú asztalnál dolgozott, és valóságos pergamenhegyek tornyosultak előttük. Én is írtam külön asztalomnál, nagybátyámnak, Julianusnak fejtettem ki helyzetemet, igyekezvén meggyőzni őt s egyben magamat is, hogy biztos a győzelmem. Éppen levelem végére érkeztem, hozzá függesztvén az utóiratot. (Utóirataimra azt szokták mondani, hogy még legrégibb barátaim számára is teljesen olvashatatlanok.) Siető léptek zajára figyeltem fel. Kivágódott az ajtó, s íródeákjaimmal együtt talpra ugrottunk; ösztönösen arra gondoltunk, hogy valaki az életemre tör. De nem merénylő rontott be, hanem Oribasius volt. Erősen lihegett, egy levelet tartott a kezében. – Hát megtörtént – mondta kifulladva. S ezután olyat cselekedett, amit eddig soha: térdre ereszkedett előttem, úgy nyújtotta át a levelet: – Neked szól... Augustus! Elolvastam az első sort, akkor összefutottak a betűk előttem, s nem tudtam tovább olvasni. "Constantius meghalt." Amint e két szót kiejtettem, az íródeákok is térdre estek. Majd pedig, mintha álmomban történne, lassankint megtelt emberekkel a terem. Mindenki tudta már, mi történt. Szótlanul hódolt előttem mindenki – csak azért, mert egy másik ember megszűnt lélegzeni, és csodálatos módon én lettem az egyedüli Augustus, a római császár, a világ ura. Magam is csodálkoztam rajta, hogy elsírtam magam. A U G U S T U S XVI. Priscus: Így történt. Legalábbis Julianus állítása szerint így. Nyilván te is észreveszed, hogy számos részletkérdést nem említ. Aki beszámolóját olvassa, azt hiheti, Julianus semmi egyéb ellenállásba nem ütközött, csak a gonosz Constantius részéről. Ez aligha lehetett így. Állíthatnám azt is, hogy az egész birodalomban a "felelős" emberek túlnyomó része inkább Constantius, mint Julianus mellett állt, és nem is vallási okokból, mivel Julianus szenvedélyes hellenizmusa csak 361 novemberében vált köztudomásúvá. Te bizonyára a valósághoz híven kívánod megörökíteni az eseményeket. Az egyenlő mértéket, amely annyira híressé tett, súlyosan sértené az az állítás, hogy Julianus sikerét egy általános népi felkelésnek köszönhette Constantius ellen. Nem így volt... Bár te is igyekeztél ilyen benyomást kelteni méltán ünnepelt beszédedben Julianus halála alkalmából. De egy emlékbeszéd fenséges szárnyalását éppúgy, mint egy dicsőítő költeményét, senki sem kívánja megakasztani holmi unalmas tényekkel. Libanius: Ez aztán jellemző! Priscus: Julianus közbevetőleg megjegyzi, hogy üzenetet küldött különböző városokba. Csakugyan így volt. Legalább egy tucat bőbeszédű buzdítást intézett különböző szenátusokhoz, például Rómába és Konstantinápolyba, ami ésszerű óvatosságnak tekinthető. De legalább ennyi apológiát is olyan városokba, mint Korinthosz és Spárta, mintha azok számítanának ilyen hatalmi kérdésekben. Azok a szerencsétlen isten háta mögötti városi tanácsok bizonyára nagyon meglepődtek, hogy ilyen császári megbecsülésben részesülnek. Éppen jelen voltam az athéni szenátusban, mikor Julianus üzenetét felolvasták. És mivel tudom, téged csakis az igazság érdekel, meg kell mondanom, nem fogadták kedvezően a levelet, noha minden város közül még Athén állt leginkább Julianus pártján. Éppen Prohaeresius mellett ültem, mikor felolvasták az üzenetet. Az öreg örült, de óvatos volt, csakúgy, mint én. Természetesen Athénban mindenki tudott arról, hogy nemrégiben tértem haza Julianustól. És váltig hangoztattam, hogy terveiről a legkevésbé sem volt tudomásom. Sőt, több hivatalos összejövetelen még elismerően is nyilatkoztam Constantiusról. Hiszen az is megeshetett volna, hogy Constantius életben marad, sőt legyőzi Julianust. Ez esetben engem kivégeznek árulásért. Mint annyi más, én is szeretném elkerülni, hogy zsarnok kezének essem áldozatul. Mikor az üzenetet kezdték felolvasni, valamennyien idegesek voltunk. (Ha nincs példányod ebből az írásból, szívesen elküldöm a magamét ingyenesen). Természetesen hízelgett nekünk, hogy Julianus utalt a múltra, és elismertük retorikai mesterfogásait, bár gyakran folyamodott elkoptatott képekhez, különösen ha belefáradt már a gyors írásba. Ritkán sikerült összehoznia olyan művet, melyben ne szerepelne a "természettel dacoló Xerxész", avagy az a szerencsétlen "terebélyes tölgy", mely képeket kortárs író aligha képes elkerülni. De a jó kezdet után Julianus megbélyegezte Constantiust. Felsorolta gyilkosságait, sőt, magtalanságát is felhozta ellene (mivel nem tudta, hogy Constantius új felesége terhes). Megbélyegezte az eunuchokat, elsősorban Eusebiust. Ezek után a maga életét ismertette meglehetősen híven, s azzal fejezte be, hogy azért szállt hadba, mert Constantius szavában nem lehet megbízni, mivel az (s itt ismét közhelyhez folyamodott) "hamuba íratott". Mikor a felolvasó e kitételhez érkezett, az athéni szenátorok torkukat köszörülték, lábukkal csoszogtak, márpedig ez mindig rossz jel. Az üzenet elhangzása után nem volt vita, hanem a szenátus igen bölcsen más kérdésekre tért át. Köztünk nem akadt olyan bátor ember, mint a római szenátusban, ahol Tertullus, a város praefectusa, a levél felolvasása után így kiáltott fel: – Tiszteletet követelünk Constantiusnak. akitől rangodat kaptad! Az ülés elnapolása után együtt távoztam Prohaeresiusszal a szenátusból. Senki sem tett megjegyzést, mert a titkos szolgálat, akárcsak ma, mindenütt jelen volt. Csak annyit tudtunk, hogy Julianus valahol a Balkánon tartózkodik, feltehetőleg kezében tartja Nyugatot, és Constantius lényegesen nagyobb haderővel vonul fel ellene. Nem volt könnyű dolog helyesen viselkedni. Örökké az a sorsunk, hogy trónkövetelők kérik állásfoglalásunkat ilyen-olyan ügyekben, s mivel nem látunk a jövőbe, könnyen megeshet, hogy rossz oldalra állunk. Maximus halála tanulságos volt ebből a szempontból, ugye, öreg barátom? Az is igaz, annyira hozzászoktunk már a hirtelen fordulatokhoz, hogy már valósággal kialakult az illemtana annak, miként kell kitérni olyan ajánlatok alól, melyek éppúgy végződhetnek szerencsésen, mint balul. Az ember először úgy tesz, mintha rendkívül komolyan mérlegelné a kérdést; azután előhozakodik egy magánjellegű problémával, s a végén nem tesz semmit, így sikerült mindkettőnknek ily magas kort megérnünk a viharos időkben. Ma is élénken emlékszem akkori sétámra Prohaeresiusszal. November második hetében lehetett, hideg nap volt, dermesztő szél kergette a szokásosnál sűrűbb felhőket. Prohaeresius szórakozottan karolt belém. Gyors léptekkel haladtunk kifelé a tömegből, amely a szenátus épülete előtt verődött össze. Csak akkor szólaltunk meg, mikor elhaladtunk Héphaisztosz temploma előtt: – Te ismered Julianust. Mit gondolsz, mi lesz most? – Azt hiszem, győzni fog. – Hogyan? Constantius kezében a hadsereg, és mellette áll a nép is. Nyilván nem a te... a mi ifjú tanítványunk mellett. A szenátus hangulata egyértelmű volt. – Mégis azt hiszem, ő győz – mondtam, bár valójában korántsem voltam annyira bizakodó, mint amilyennek látszani akartam. – Az orákulumok... – de ezzel már el is hallgatott az öreg. Még nekem sem merte kiszolgáltatni magát. – Gyere velem haza. Engedtem a hívásnak, különben sem áhítottam Hippia társaságát. Boldogtalan házasságom akkoriban elviselhetetlenné vált. Hippia még mindig dühöngött amiatt, hogy három évet töltöttem Párizsban, bár sikerült ezalatt pénzzel ellátnom. Ma már, ötvenesztendei kölcsönös gyűlölködés után szinte meg sem tudunk lenni egymás nélkül. A megszokás a gyűlöletnél is erősebb. Meglepetésemre Macrinát is ott találtam Prohaeresiusnál. Gyermeke megszületése óta nemigen mutatkozott (nyilván zsarnokoskodott felette üzletember férje). Kissé meghízott, és ez előnyére vált. Macrina a belső udvaron üdvözölt bennünket. Lelkendezve közölte: – Megtörtént, ő jól van! – Mi történt meg, és ki van jól? – kérdezte indulatosan Prohaeresius. – Julianus császár lett. Így tudtuk hát meg Athénban a hírt. A szenátushoz intézett hivatalos bejelentés még nem érkezett meg, Prohaeresiusnak és nekem azonban azonnal írt Julianus abban a hiszemben, hogy már úgyis tudjuk, mi történt. Mindkettőnket meghívott magához Konstantinápolyba. Macrina ujjongott: – El kell mennünk az udvarhoz, mindhármunknak. Konstantinápolyba költözünk, elég volt Athénból, elég volt a mocskos diákokból... – És a mocskos férjből – szaladt ki a számon, mire Macrina elhallgatott. Prohaeresius felolvasta Julianus levelét, és a szemöldökét ráncolta, amikor az alábbi passzushoz ért: "Nyilván áttérek az igaz istenek imádatára, amint katonáim is teszik. Számtalan ökröt áldoztam az isteneknek győzelmemért, és hamarosan teljes tisztaságában helyreállítom ősi hitünket." Komoran tekintett ránk az öreg: – Szóval komolyan megteszi, amiről beszélt. – Miért ne tenné? – vágott vissza Macrina. – Nem mutatkozhat rosszabbnak a püspököknél. – Csak az a baj, hogy mivel császár lett, nem marad majd ökör a világon. – Azt hiszem, én élcelődtem elsőnek azon, ami hamarosan közszájon forgott. Julianus minduntalan oly dús áldozatokat mutatott be, hogy a "bikaégető" csúfnevet kapta. Macrina felkacagott, Prohaeresius azonban elkomorodott. – Félek, nagy bajunk lesz ebből... – Baj? Ugyan miféle baj? Hiszen éppen te vagy az, akit a császár legtöbbre tart – fortyant fel Macrina. – Ostobaság! Magas polcra emel majd benneteket. Belőle meg egy második Marcus Aurelius válik, de Septimius Severus mindenesetre. – Julianus nagyobb Marcus Aureliusnál – mondtam, és ezt komolyan gondoltam. Marcus Aureliust, mint filozófust, már erősen túlszárnyalták. Az emberek, de elsősorban a tudósok, oly nagyra vannak azzal, ha egy császár le tudja írni a nevét, hogy hajlandók erősen túlbecsülni irodalmi alkotásait. Ha a Meditationes a te műved lenne, vagy az enyém, bizonyára nem volnának olyan nagyra vele. Ez a mű semmiképp sem ér fel a te nagyszerű elmélkedéseiddel. Csak néhány hét múlva értesültünk Constantius halálának körülményeiről, továbbá a trónöröklés eldöntéséről. Julianus így írja le a történteket: JULIANUS AUGUSTUS Úgy tudtam, hogy Constantius már hónapok óta betegeskedett. Krónikus gyomorfájás gyötörte, ami családi betegség nálunk, úgy látszik, egyedül én vagyok kivétel (eddig legalább!). Amint a hírt vettem, Oribasiust kivéve mindenkit kiküldtem a szobából, s magamhoz hívattam a Consistorium két tisztjét. Nyomban feltettem a kérdést: – Hogyan halt meg? – Lázban, Augustus... – Többnyire az idősebb tiszt, Aligildus vitte a szót. – Voltak előjelek? – Ez különösen azért érdekelt, mert az elmúlt hetek folyamán számos rejtélyes jelet észleltem. Helyes, ha az ember a tudományos megállapításokhoz tartja magát ebben. Hiszen megeshetik, hogy egy előjel baljósnak mutatkozik Constantiusnak, s ugyanakkor kedvezőnek az én számomra. – Sok, Augustus. A táborban néhány héten át képzelgések és lidércnyomások gyötörték. Egy alkalommal úgy tűnt neki, mintha apja, Nagy Constantinus szelleme jelent volna meg előtte; egy gyermeket tartott karjában, életerős, szép gyermeket, akit aztán Constantius átvett tőle és ölébe ültetett. Meglepődve fordultam Oribasiushoz. – Úgy hát Constantinusnak köszönhetek mindent? – Mert nyilvánvaló, hogy az álombéli gyermek csakis én lehettem. – S akkor a kisfiú elvette a gömböt, amelyet Constantius tartott a jobb kezében... – A világot – suttogtam. –... messzire elhajította, hogy el is tűnt! Aligildus szünetet tartott. Bólintottam: – Értem az álmot. És ő? – Megértette, Augustus. Röviddel ezután, hogy Antiochiába érkeztünk, közölte Eusebiusszal: az az érzése, hogy valami, ami mindig az övé volt, semmivé vált. – Róma szelleme, erre vallanak a jelek – fordultam Oribasiushoz. Mint legtöbben, akiket az anyagi világhoz köt a hivatásuk, Oribasius nem sokat ad az előjelekre és az álmokra. De azért azt hiszem, rá is hatással volt, amit hallottunk. Menandroszt idéztem: "születésétől fogva minden embert egy szellem kísér, és irányítja sorsát." Ezek után unokabátyám utolsó napja felől érdeklődtem. – A nyár legnagyobb részét Antiochiában töltötte, sereget gyűjtött, hogy... – itt Aligildus zavartan elhallgatott. – Hogy ellenem támadjon vele – egészítettem ki mondatát derűsen. S miért ne lettem volna derűs? Engem pártolt az ég. – Így van uram. Majd ősszel sok rossz ómen és baljós álom után Constantius megindult észak felé Antioehiából. A városon túl három mérföldnyire egy elővárosban... – Hippokephalosz a neve annak a helynek – szólt közbe a másik tiszt, Theolaif, hogy meg ne feledkezzünk róla, ő is szemtanú, s ugyanebben a küldetésben érkezett. – Délben, jobboldalt az útszélen fejetlen férfihulla feküdt, nyakkal nyugatnak. Borzongás futott át rajtam. Remélem, mikor az én csillagzatom lesz lehanyatlóban, nem leszek kitéve hasonló nyugtalanító előjelek gyötrelmeinek. – E pillanattól fogva, uram, a császár már nem volt önmaga. Sietve meneteltünk Tarsusba, ahol már leverte lábáról a láz. – Megállni mégsem tudott – szólt most Theolaif, szinte sugallva valamennyiünknek: az uralkodók halála s a Végzet sújtó keze felzaklatja lelkünket. – Mindezt végignéztem, mert egész úton én lovagoltam az oldalán, s kérleltem is: "Uram, álljunk meg itt. Néhány nap múlva jobban leszel, akkor tovább mehetünk!" De ő csak rám nézett üveges szemmel és lázban égő arccal. Imbolygott a nyeregben, megtámasztottam, megfogtam a kezét, mely száraz volt és forró. "Nem!" felelte, de nyelve is annyira kiszáradt, hogy alig tudott beszélni. "Megyünk tovább. Megyünk tovább. Megyünk tovább." Háromszor mondta, és csakugyan folytattuk utunkat. Ismét Aligildus vette át a szót: – Mire a mopszukrénéi forrásokhoz érkeztünk, már önkívületben volt. Ágyba fektettük. Egész éjjel erősen izzadt, és reggelre látszólag jobban lett. Parancsot adott az indulásra, s mi vonakodva bár, de engedelmeskedtünk. Mire azonban a sereg indulásra készen állt, a császár ismét önkívületbe esett. Három napig feküdt így, és olyan forró volt a teste, hogy szinte tüzelt, ha megérintettük. Voltak azonban világos percei. Tiszta öntudattal mondta tollba végakaratát egy ilyen alkalommal, íme, ez az. – Aligildus lepecsételt levelet nyújtott át nekem, melyet egyelőre nem bontottam fel. – S milyen volt a vég? – Világos perceiben mindig haragos volt. – Rám haragudott? – Nem, uram. A halálra, amiért férfikora delén elragadja ifjú felesége mellől. – Hát ez keserves! – mondtam szertartásosan. Hogy is lehet megindulás nélkül végighallgatni embertársunk kínlódását halálos ágyán? Ez akkor is embertelenség, ha ellenség haláláról van szó. – Majd november harmadikán, röviddel hajnal előtt azt kívánta, kereszteljék meg úgy, mint az atyját. A szertartás után fel akart ülni, és beszélni próbált. Elcsuklott a hangja, és abban a pillanatban meg is halt. Negyvenöt éves volt – tette hozzá Aligildus, olyan hangon, mintha gyászbeszédet mondana. – Uralkodásának huszonötödik esztendejében – jegyeztem meg hasonló hangnemben. – Imádkozz, Augustus – szólt közbe Oribasius –, hogy te is ily hosszú ideig uralkodhass. Rövid időre valamennyien hallgatásba merültünk. Azt próbáltam felidézni magamban, milyen volt életében Constantius, és mi okozta vesztét. Nagy hírű ember halála után többnyire csak szobrára emlékezünk, különösen, ha oly sok helyen áll. Előttem is csak Constantius szoborba faragott arca jelent meg, nem az élő; még jellegzetes, nagy, sötét szeme helyén is csak üreget láttam a márványban. – És hol van Eusebius főkancellár? – Még mindig a Forrásoknál. Az udvar együtt maradt, és parancsaidat várja. – Aligildus hangja elbizonytalanodott: – Te vagy a trón törvényes örököse, Augustus – s a levélre mutatott, amelyet kezemben tartottam. – És a Consistoriumban... nem merült fel semmi ellenvetés? – Semmi, uram! – válaszolt a két küldött egyszerre. Felálltam. – Holnap visszatértek a Forrásokhoz. Közöljétek a Consistoriummal, hogy Konstantinápolyban kívánok találkozni velük, mihelyt tehetem. Gondoskodjanak arról, hogy unokabátyám holttestét méltó temetés céljából a megfelelő formák között hazaszállítsák, továbbá, hogy özvegye rangjához illő bánásmódban részesüljön. – A két küldött előírásosan tisztelgett, majd távozott. Ezek után Oribasiusszal felbontottuk a végrendeletet. Rövid volt, és csak a lényeget tartalmazta, nem a szokásos uralkodói cikornyákat. Aki diktálta, nem volt jogász. "Halálom után Julianus Caesar törvényesen felemeltetik" (még halálos ágyán sem állta meg, hogy egy utolsó döfést ne adjon nekem) ,,a római császári székbe. Látni fogja, hogy híven uralkodtam. A birodalmon belül számos árulással, a határokon túl félelmetes ellenségekkel kellett megküzdenem, uralkodásom alatt mégis felvirult az ország, és határaink biztonságban vannak." Nevetve tekintettem Oribasiusra: – Nem tudom, Amida esete hogyan egyeztethető össze ezzel? Majd folytattam a felolvasást: "Nobilissimus unokaöcsénk és örökösünk gondjaira bízzuk ifjú hitvesünket, Faustinát. Rá vonatkozólag külön végrendelkeztünk, és nobilissimus unokaöcsénkhez és örökösünkhöz ama végső kívánsággal fordulunk, tartsa tiszteletben végrendeletünket, nagy uralkodóhoz illően, ki méltán lehet kegyes a gyengékkel szemben..." Különös – jegyeztem meg –, valamikor csaknem ugyanezekkel a szavakkal akartam hozzáfordulni. Oribasius a szemembe nézett: – Az életedet mindenesetre meghagyta. – Meg. Sajnálatára. Sietve átfutottam a végrendelet hátralevő részét. Egész sor hagyatéki rendelkezés következett szolgáira és barátaira vonatkozólag. Egyik kívánságán megütköztem: "Nobilissimus unokaöcsém és trónom örököse figyelmébe ajánlom Eusebius főkancellárt, kinél hívebb és bölcsebb tanácsadót nem találhat." Erre még Oribasius is elnevette magát. A zárósorokat Constantius személyesen hozzám intézte: "Julianus Caesar és én közöttem voltak ellentétek, de úgy vélem, ha majd betölti helyemet, ő is belátja, nem olyan nagy ez a világ, mint amilyennek előző pozíciójából látta, s hogy a legmagasabb polcon csakis egyetlen ember állhat, aki egyedül felelős mindenkiért; a nagy elhatározások gyakran elsietve születnek, s akkor már késő a bánat. Nem várhatunk megértést mástól, mint a magunk fajtájától. Nobilissimus unokaöcsénk és trónunk örököse meg fogja érteni, mire gondolok, ha átveszi majd a világot, melyet én kiejtek kezemből. Halálomban testvériesen osztozom vele a bíborban; arról a helyről, melyet Isten méltónak talált lelkem számára, együttérzéssel figyelem majd cselekedeteit, s remélem, ő is arra a belátásra jut, hogy a legmagasabb helyen egyetlen ember állhat... ez keserves elszigetelődést és megpróbáltatást jelent... meg fogja érteni elődjét akkor is, ha nem gondolna rá megbocsátással, mert elhatározásaiban egyetlen szándék vezette: birodalmunk stabilitása, a törvény igazságos végrehajtása és az egy igaz Isten imádata, akitől valamennyiünk élete ered, és akihez mindenki egyformán tér meg örök nyugalomra. Julianus, imádkozz értem!" Ez állt benne. Egymásra néztünk Oribasiusszal. Alig tudtuk elhinni, hogy e nyersen odavetett, szinte megható okirat annak az embernek végakarata, aki negyed évszázadon át ura volt a világnak. – Erős volt – jegyeztem meg, nem is tudtam egyebet mondani. Másnap elrendeltem, hogy mindenütt áldozatot mutassanak be az isteneknek. A légiók nagy lelkesedéssel fogadták nemcsak trónralépésemet (s azt, hogy nem került sor polgárháborúra), hanem azt is, hogy nyíltan imádkozhattak a régi istenekhez. Nagy részük testvérem volt a Mithrasz- hitben. Priscus: Ez teljesen valótlan. A tényleges helyzet az volt, hogy amikor elrendelték az áldozatokat, a hadsereg hangulata csaknem lázadásig feszült, különösen a fiatal tisztek körében. Ebben a kérdésben Julianus egy Aprunculus nevű gall befolyása alá került, aki Constantius halálát abból jósolta meg, hogy egy olyan ökörmáj került a kezébe, melynek két lebenye volt, ami azt jelenti, hogy... satöbbi, satöbbi. Jutalmul, amiért dupla májat talált, Aprunculust Gallia Narbonensis kormányzójává nevezte ki Julianus. A rossz nyelvek szerint, ha négyrétű májat talál, egész Gallia élére kerül. Aprunculus rávette Julianust, hogy az istenek szobrait saját képmása mellé állíttassa, s ilyenformán aki a császár tiszteletére áldozati tömjént gyújt, egyben, akár tetszik neki, akár nem, a régi istenek előtt is tiszteleg. Ez sok ellenérzést váltott ki, amiről Julianus egyáltalán nem tesz említést. JULIANUS AUGUSTUS Nem telt bele egy teljes hét, mikor parancsot adtam utunk folytatására Konstantinápoly felé. Nem térek ki a lelkes napok leírására, melyeket még az erős hideg (hosszú évek óta nem volt ilyen kemény tél) sem zavart meg. Nagy hóviharban keltünk át a Succi-völgyszoroson, s ereszkedtünk le Thraciába. Onnan Philippopolisz ősi városába meneteltünk, s ott éjszakáztunk. Majd délnek fordultunk Herakleába, mely Konstantinápolytól délnyugatra ötven mérföldnyire fekszik. Alig múlt dél, mikor a városba érkeztünk, s legnagyobb meglepetésemre, ott találtam a főtéren csaknem az egész szenátust, meg a Szent Consistoriumot. Éppenséggel nem voltam elkészülve erre az üdvözlésre. Fáradt voltam, mocskos, s alig vártam, hogy könnnyítsek magamon. Képzeljék el az újdonsült császárt, amint kimerültségtől leragadó szemmel, porlepett öltözékben, piszkos arccal, piszkos kézzel, feszülő húgyhólyaggal, kénytelen végighallgatni a szenátus szónokának dagályos üdvözlő dikcióját. Nevetnem kell, ha visszagondolok rá, de akkor alig tudtam magamra erőltetni a kegyes türelmet. A tér egyik sarkában leszálltam a lóról, és gyalog indultam a praefectus háza felé. Az iskola-gárda állt díszőrséget. Nevük onnan származik, hogy szálláshelyük a Szent Palota, azaz ,,az iskola" előtti oszlopcsarnok mellett van. Megszemléltem tárgyilagosan új csapataimat. Pompásan felszerelt alakulatok, de legtöbbje germán... mit mondjak még? Ők is pontosan ennyire kíváncsian, sőt izgatottan figyeltek engem, de ez csak természetes. Nem egy uralkodóval esett meg, hogy félt a testőrségétől. Felmentem a lépcsősoron a praefectus házába, ahol a birodalom legfőbb katonai és közigazgatási vezetői várakoztak. Mikor beléptem, térdre estek. Kértem, álljanak fel. Látni sem bírom, mikor térdre vetik magukat előttem olyanok, akik hozzám képest nagyapa-korban vannak. Nemrégiben ismét azzal próbálkoztam, hogy az udvari szertartásokat egyszerűsítsem. De a szenátus nem járult hozzá. Megszokták a megalázkodást. Azzal érvelnek, hogy a perzsa nagykirály udvarában hasonló előírások kötelezők, s én sem jelenhetek meg alattvalóim előtt kevésbé fenségesen. Ostobaság. De annyi mindenben kell lényeges változtatást véghezvinnem, hogy nincs időm sokat foglalkozni az udvari szertartásokkal. Arbetio volt az első funkcionárius, aki köszöntött. Mikor Caesar lettem, consul volt. Negyven körüli, életerős férfi, paraszti származású, aki katonai pályára lépett, s a consuli címmel együtt a lovasság parancsnokává is megtették. Most már az én helyemre áhítozik, amint eddig Constantius helyébe kívánkozott. Az ilyennel kétféle módon lehet elbánni. Az egyik: eltesszük láb alól. A másik: magunk mellé vesszük magas funkcióba, és mindenkor szem előtt tartjuk. A második lehetőséget választottam, mert úgy vélem, ha valakiben van becsület és jóindulat, ha vétett is ellenem, bocsánatra érdemes. Aki a közéletben becsületes és hozzáférhetetlen, azzal meg kell barátkozni, bármit követett is el eddig személyem ellen; viszont, aki becstelen a közügyekben, ha személy szerint hívem is, el kell bocsátani. Arbetio köszöntött a szenátus nevében, bár nem ő volt a legmagasabb rangú. – Azért jöttünk ide, hogy az Augustus kívánsága szerint cselekedjünk mindenben... – büszke hangja harsányan ejtette e szavakat. –... és előkészítsük bevonulását e városba, legfőbb urunk hoz méltóan – vágott közbe egy másik hang a hátam mögött. Megfordultam, és nagy örömömre a felém közeledő szenátorok élén megpillantottam nagybátyámat, Julianust. Reszketett az izgalomtól. (Meg a betegségtől is, mert állandóan láz gyötörte, ezt hozta magával emlékül Egyiptomból, amelynek kormányzója volt.) Melegen átöleltem és megcsókoltam; hét esztendeje nem láttuk egymást, bár oly gyakran váltottunk levelet, amennyire mertünk. Nagybátyám aggasztóan megöregedett, megviselt volt az arca, bőre sárgás és petyhüdt lett, szeme beesett, de azért nagyon boldognak látszott. S amíg szóltam az egybegyűltekhez, belékaroltam. – Rendkívül megindít ez a gesztus, mert nem szokásos, hogy a szenátus elhagyja helyét azért, hogy köszöntse első polgárát. Inkább az első polgár kötelessége, hogy elétek járuljon, az atyák elé, akik osztoznak vele a kormányzás kötelességeiben. S igen rövidesen elétek járulok majd a szenátus házába, hogy úgy tisztelegjek előttetek, amint az nektek kijár. Ezúttal csupán egyetlen dolgot hozok tudomásotokra: nem fogadok el koronázási pénzt a provinciáktól, s ebben Hadrianus és Antoninus Pius példáját követem. – Szavaimat taps követte. Néhány félszeg mondat után elnézést kértem, fáradt vagyok, szeretnék visszavonulni. A város praefectusa hajlongva kísért az épület belsejébe, fecsegett, folyton az utamba állt, nem akart magamra hagyni, míg végül kihozott a sodromból, s rákiáltottam: – Hermész nevére, hol lehet itt vizelni? – Ily fenséges szavakkal köszöntött be az új római császár Keletre. A praefectus házában volt fürdőhelyiség, s míg én élvezettel merültem a kellemes meleg vízbe, nagyokat lélegezve a gőzben, Julianus nagybátyám a politikai helyzetet ecsetelte előttem. – Constantius halála után Eusebius sorra puhatolózott a Consistorium tagjainál. Próbálta rávenni őket, fogadják el császárnak Arbetiót, Procopiust... sőt akár engem is. – Nagybátyám félszegen nevetgélt, mikor ezt kimondta. Azt akarta, inkább tőle halljam, mit valaki besúgótól. – Ez csak természetes – feleltem, s néztem, amint lecsorog szakállamról a piszkos szürke lé. A medence sarkánál néger rabszolga állt készenlétben, leplekkel és szivacsokkal, hogy meg dögönyözzön. Nem tudhatta, sosem engedem, hogy fürdőszolga hozzám érjen. – Mit szólt ehhez a Consistorium? – Hogy te vagy a császár, vér szerint, meg az ő választásuk folytán is. – No és persze alig voltam messzebb, mint néhány száz mérföldnyire. – Pontosan. – S hol van most Eusebius? – A palotában. Fogadtatásodat készíti elő. Még mindig ő a főkancellár. Víz alá buktam néhány pillanatra, becsukott szemmel, fejemet is lemerítve. Mikor ismét körülnéztem, már Oribasius ott ült a padon, nagybátyám mellett. – Az előírás szerint nem így szokás a császár szent közelségében megjelenni – förmedtem rá tréfálkozva, s lefröcsköltem. Nevetett, s elnevette magát nagybátyám is, mert rá is jutott a vízből. Hirtelen elkomorodtam. Így lesz az uralkodóból szörnyeteg. Eleinte ártalmatlanul játszik a zsarnok: lefröcsköli a szenátorokat a fürdőben, majd fából készült fogásokat szolgáltat fel lakomákon, vagy hasonló módon tréfálja meg vendégeit; s mindegy, mit mond vagy mit cselekszik, mindenki nevet, hízeleg, és a legostobább megjegyzéseit is módfelett szellemesnek tarja. Aztán valahogy az apró tréfák is kezdenek ízetlenné válni. S egy napon az uralkodó abban leli örömét, hogy a férj szeme láttára becstelenítse meg a feleséget. Vagy a feleség jelenlétében fajtalankodjék a férjjel. Avagy megkínozza, esetleg megölesse mindkettőjüket. Amint elkezdődik a gyilkolás, nem ember már a császár, hanem vadállat, és sok vadállat ült már a világ trónján. Nyomban túláradóan bocsánatot kértem nagybátyámtól, amiért lefröcsköltem. Bocsánatot kértem Oribasiustól is, pedig vele valósággal testvéri viszonyban voltam. Egyikük sem sejtette, mit éreztem, míg e hirtelen bocsánatkérésig eljutottam. Oribasius közölte velem, hogy a Consistorium kívánságomat tudakolja: ki legyen a két consul a jövő évben. – Bátyám, te mit szólnál hozzá? – Én nem bírnám a consulságot anyagilag. – Ez arra vallott, hogy nagybátyám vagyona szinte semmivé vált. Bár a consulság manapság már nem annyira költséges, mint azelőtt: a két consul minden pénzét összegyűjti az ünnepi játékokra, melynek védnökeként szerepel, a császár viszont rendszerint segíti őket magánkincstárából. – És te, Oribasius? Nem hinném, hogy neked kedvedre lenne az ilyesmi. – Nem, Augustus, semmiképpen. – Akkor legyen az egyik Mamertinus – mondtam, s a medence túlsó végébe úsztam. Választásomat nagybátyám és Oribasius egyformán helyeselte. – Kiváló szónok – jegyezte meg nagybátyám –, kitűnő családból való. Népszerű lesz a döntésed... – És Nevitta – mondtam ki a másik nevet, és a víz alá buktam. Mikor ismét feljöttem, hogy lélegzetet vegyek, láthattam, hogy Oribasius jól mulat, nagybátyám pedig szörnyűlködik. – De hiszen... de hiszen ő... Bólintottam. – Tudom. Frank. Barbár. Kijöttem a medencéből. A rabszolga lepedőbe burkolt. Elhúzódtam tőle, még mielőtt elkezdett volna dögönyözni. – De egyike legkiválóbb hadvezéreimnek, ő lesz az, aki mindig eszembe juttatja majd itt Keleten, hogy szilárd a hatalmam Nyugaton. – Téged aztán senki sem vádolhat állhatatossággal – jelentette ki Oribasius fintorogva. Elértettem a célzást. Alig egy hónappal ezelőtt Nisben vádként hoztam fel Constantius ellen, hogy barbárokkal tölti be a praefectusi tisztségeket. Én pedig most consulnak nevezek ki egy barbárt. Nincs nehezebb annál, mikor nyíltan visszájára fordítják az ember politikai kijelentéseit. De míg Constantius inkább meghalt volna, semhogy beismerje egy hibáját, én szívesen vállaltam a fonák helyzetet, és inkább cselekedeteim helyességére vetettem súlyt. – Ezt majd letagadjuk – jelentettem ki túlzott fenséggel. – Tagadjuk, hogy valaha is bíráltam, amiért barbárokat magas hivatásba helyeztek. – Ezek szerint hamisítás volt a spártai szenátushoz intézett leveled? – A legnagyobb mértékben. Oribasiusszal nagyot nevettünk, de nagybátyám savanyú arcot vágott. – Legalább a mai napon csak Mamertinust nevezd ki – mondta. – Különben is az a szokás, hogy először csak az egyik consult nevezik ki. Tedd meg hát Mamertinust a Kelet consulának, később aztán nyilvánosságra hozhatod a másik... a nyugati consul nevét. – Így lesz, bátyám! – Ezzel mindhárman átmentünk az öltözőhelyiségbe, ahol ünnepi bíborba öltöztem. A Consistorium csaknem teljes létszámban összegyűlt, vagy negyven állami funkcionárius, akik a városházán rendezték meg ünnepélyes fogadtatásomat. Arbetio kísért elefántcsont karosszékemhez, amely mellett jobbról, balról üresen állott a consulok helye. Az egyikben Florentiusnak kellett volna ülnie, aki talán a föld színéről is eltűnt; a másik az Antiochiába menekült Taurus helye volt. Elmenekült előlem, amikor hírét vette, hogy Illyricumba érkezem. Udvariasan köszöntöttem a Consistoriumot. Megjegyeztem, üresen áll a consulok széke, s mivel újév kezdete előtt állunk, új consuloknak kell a régiek helyébe lépniök. Legyen Mamertinus az egyik. Bejelentésemet szemmel látható megelégedéssel fogadták. Ezek után több új taggal egészítettem ki a Consistoriumot. Amint befejeztem, Arbetio kért engedélyt, hogy beszédet intézhessen hozzám. Rosszat sejtve engedtem kérésének. Lassan, ünnepélyesen vonult Arbetio a terem közepére, legalább úgy, mintha ő lenne az Augustus, majd pontosan szemben velem megállt. Torkát köszörülte, s rákezdte: – Uram, közöttünk vannak, akik szervezkedtek ellened. – Feszült csend támadt a. teremben, érezni lehetett, hogy sokan még a lélegzetüket is visszafojtják, hiszen alig akadt a jelenlevők között valaki, aki nem vett részt az ellenem folyó szervezkedésben. Ez volt a kötelességük. – Az illetők még mindig igen nagyhangúak, sőt némelyik magas pozícióban ül. S uram, itt vannak azok is, akik nobilissimus bátyád, Gallus Caesar ellen szervezkedtek. Ezek is fennhéjázóan járnak, némelyek ugyancsak magas tisztségeket töltenek be. Körülnéztem a teremben, és egyik-másik "magas pozíciót" betöltő férfiú arcán szorongást észleltem. Ott volt a zömök Palladius, Constantius udvarának főudvarmestere. Ő képviselte a vádat Gallus ügyében. Mellette Evagrius, a császári magánkincstár comese, aki közreműködött a Gallus elleni vádirat összeállításában. Aztán Saturninus, az udvartartás jószágkormányzója... Egy tucat összeesküvő nézett szembe Arbetióval és velem. Valamennyi arcról ezt a kérdést olvashattam le: hát vérontás jegyében indul az új császár uralma? Ursulus, a Szent Adományok comese elszántan fel is tette a kérdést: – Augustus! Azoknak, akik ugyanazt a császárt szolgálták, kinek te is annyi emlékezetes szolgálatot tettél, szenvedniök kell most amiatt, amiért kötelességüket teljesítették? – Nem ! – feleltem határozottan. Arbetio Ursulusra szegezte zord, fénytelen tekintetét s tovább erősködött: – De mégis, Augustus, akik tettel fordultak ellened, bátyád ellen pedig szóval és tettel, azoknak bűnhődniök kell. Elégedetlen moraj támadt a teremben. Ursulus azonban keményen kiállt. Termetes, szép férfi volt, gyors észjárású, s ügyesen bánt a szóval. – Uram, a Consistorium nagy megnyugvással veszi tudomásul, hogy csak a valóban bűnösök ellen emelnek vádat. – Vádat emelünk ellenük – folytatta Arbetio, ezúttal kifejezetten hozzám fordulva, ami éppenséggel nem nyerte meg tetszésemet –, ha urunk így kívánja. – Ez a kívánságom – válaszoltam az előírás szerint latinul. – Kikből álljon az ítélőszék, uram, és hol üljön össze? E pillanatban közbe kellett volna lépnem, hogy beléje fojtsam a szót. Csakhogy belefáradtam a hosszú útba, és ellankasztott a meleg fürdő (soha ne intézzünk fontos ügyet közvetlenül fürdő után), készületlenül is álltam egy erős akaratú ember előkészített tervével szemben, márpedig, sajnos, Arbetiónak készen állt a terve. Ursulus közbevető javaslatot tett: – Hadrianus császár óta a Consistorium tölti be a légfelsőbb bíróság tisztét. Tárgyaljuk hát a bűnösök ügyét itt, minthogy mi intézzük el felelős módon a fontos államügyeket. – De Comes! – vágott közbe élesen és hidegen Arbetio. – E Consistorium néhai császárunk testülete, nem az új uralkodóé. Bizonyosra veszem, hogy az Augustus saját ítélőszéket kíván, amint a maga Consistoriumát is ki fogja nevezni. Kétségtelenül így állt a dolog. Intettem az egyik íródeáknak, hogy nagy figyelemmel, pontosan jegyezze szavaimat: – Az ítélőszék élén álljon Salutius Secundus. – Ezt helyesléssel fogadták, mivel a Kelet praetori praefectusaként igazságszeretetéről vált ismertté. Azután kineveztem az ítélőszék tagjait: Mamertinust, Agilót, Nevittát, Jovinust és Arbetiót. Lényegében katonai törvényszék volt. Elrendeltem továbbá, hogy Chalcedonban, a Boszporusznak Konstantinápollyal szemközti partján üljenek össze. Ezzel indultak meg a sorozatos árulási perek, melyekről majd később szót ejtek. Nagy sajnálkozással. * 361. december tizenegyedikén vonultam be Konstantinápolyba római császárként. Lassan szállingózott a hó, s a nagy pelyhek hosszasan lebegtek a szinte langyos levegőben. Az alacsonynak tűnő égbolt homályos ezüst színt öltött, és a természetben fakó, színtelen volt minden, tarkán csak az emberek öltözéke pompázott. Mert ez a fényűzés napja volt. Az Aranykapu előtt, a Márvány-tenger partja közelében, teljes ünnepi díszben felsorakozott az iskola-gárda. A kapu két oldalán álló őrtorony ormán a sárkányos lobogó lengett. A zöld bronzkapu zárva volt. A szokásokhoz híven, a városfaltól néhány lépésnyire leszálltam a nyeregből, s az iskola-gárda parancsnoka ezüst kalapácsot nyújtott át nekem. Ezzel kellett háromszor kopogtatnom a bronzkapun, melynek belső oldaláról a városi praefectus feltette a kérdést: – Ki áll kint? – Julianus Augustus – kiáltottam harsányan –, e város polgára. – Lépj be, Julianus Augustus. Zajtalanul tárult ki előttem a bronzkapu szárnya, és a belső udvaron a város praefectusa fogadott vagy kétezer ember kíséretében, akik mind szenátori rangú személyiségek voltak. A Szent Consistorium tagjai is ott álltak, az éjszaka folyamán érkeztek meg fogadtatásomra. Egyedül haladtam át a kapun, s birtokomba vettem Constantinus székvárosát. Felharsantak a trombiták, a nép éljenzésben tört ki. Engem az első pillanatban legjobban az öltözékek színpompája lepett meg. Nem tudom, nem a fehér környezet tette-e, hogy a vörös, zöld, sárga és kék színek olyan hihetetlen élénken virítottak, vagy talán csak azért éreztem így, mert hosszú időt töltöttem északi tájakon, ahol minden szín tompa és fakó, akár az erdők mélye, melyekhez népük szokott. Most nem a ködös északon voltam. Konstantinápolyról hiába állítják, hogy az új Róma (s ama köztársasági város példájára zord, szigorú és erényes), nem így van, semmiképp sem Róma ez. Mi itt Ázsiában vagyunk. Ezek a gondolatok jártak fejemben, miközben besegítettek Constantinus arany díszkocsijába, és mosolyogva idéztem fel magamban Eutherius állandó szemrehányását: ,,te kétségbeejtően ázsiai vagy!" Nos hát, igaz, ázsiai vagyok, és végre hazaérkeztem. A hópelyhek belepték hajamat és szakállamat, amint végighaladtam a város középső főútvonalán. Amerre csak néztem, mindenfelé változást észleltem. Távollétem néhány esztendeje alatt teljesen megváltozott a város. Már jócskán túlnőtt Constantinus városfalain, és népes külvárosok állnak az egykori rétek helyén. Előbb-utóbb nagy költséggel új falakat kell emelnem az új városrészek körül, melyek nem is követik pontosan a régi város körvonalait, csak szeszélyesen hol itt, hol ott nőttek ki a földből, a telekkel üzérkedő vállalkozók érdekeinek megfelelően. Oszlopokkal szegélyezett főútvonalak, mint a középső főút is, szelik át teljesen a várost. Szorongott a tömeg az árkádok alatt, s lelkesen megéljeneztek. Miért? Szerettek talán? Dehogy. Egyszerűen újdonság voltam nekik. A nép megunja a régi uralkodót, ha mégolyán kiváló is. Untatta őket Constantius, más programra áhítoztak, s én most ezt jelentettem nekik. Hirtelen mennydörgésszerű robajlást hallottam a hátam mögött. Már- már azt hittem, Zeusz küldött helyeslő égi jelet. De hamarosan megállapítottam, nem mennydörgés ez, hanem hadseregem harsogja Július Caesar katonáinak indulóját: ,,Ecce Caesar nunc triumphat, Qui subegit Gattias!"* Az üteme valóságos csatazaj, maga a földi dicsőség. A városi praefectus gyalog haladt díszkocsim mellett, és mutogatta nekem az új épületeket, de a tömeg zajától alig értettem szavait. Mégis fellelkesített a pezsdülő vállalkozási kedv, mely annyira ellentétes olyan régi városokkal, mint Athén és Milánó, ahol valóságos ritkaság az új * Íme, diadalmenetet tart most Caesar, aki úrrá lett Galileán! épület. Ha Athénban összedől egy régi ház, lakosai egyszerűen egy másikba költöznek, mivel sokkal több a ház, mint a család. De Konstantinápolyban vadonatúj minden, beleértve a lakosságot is, melynek száma – amint a praefectus felém harsogta, mikor Constantinus Forumára értünk –, megközelíti az egy milliót, a rabszolgákat és az idegeneket is beleértve. Constantinus óriás szobra az ovális Forum közepén áll. Szinte elborzadtam tőle, nem tudom megszokni. Magas porfír oszlopon áll. Nagybátyám, azt hiszem, egy Déloszból ellopott Apollón-szobrot helyeztetett rá. Csakhogy leüttette e remek alkotás fejét, és a maga képmasával cseréltette ki, mely nemcsak művészi mértékkel nem is mérhető, gyatra munka, hanem oly rosszul illeszkedik a nyakhoz, hogy sötét fémkarikával kellett elfedni az érintkezés csíkját. Emiatt a nép a szobrot csak az öreg "mocskos nyakú" néven emlegeti. A fejre hét bronzsugárból álló, förtelmes dicsfényt helyeztek, mely az igaz istenek és a galileánusok szempontjából tekintve egyaránt istenkáromlás. Constantinus galileánusnak tekintette magát, de egyben a Napisten megtestesítőjének is. Rendkívüli becsvágy volt benne. Úgy mondják, rajongott e szoborért, gyakran körüljárta, és minden oldalról gyönyörködött benne. Még azt is állította, hogy nem Apollón teste az, hanem az övé! Most a középső főútnak arra a szakaszára érkeztünk, melyet Császári útnak neveznek. Az Augusteumba torkollik, e hatalmas, árkádokkal övezett térre, mely a város középpontja volt abban az időben, mikor még Büzantionnak hívták. Az Augusteum közepén Constantinus édesanyjának, Helénának hatalmas szobrát állíttatta fel. Az alak trónszékben ül, szigorú a tekintete, s egyik kezében fadarabot tart, állítólag ama kereszt egy darabját, melyre a Galileait felfeszítették. Dédnagynéném szenvedélyesen gyűjtötte az ereklyéket, s ezen felül rendkívül hiszékeny volt. Nincs oly csontház e városban, melynek ne adományozott volna holmi faforgácsot, ruhafoszlányt vagy csontdarabot, mely valamiképpen ama szerencsétlen rabbival vagy családjával kapcsolatos. Nagy meglepetésemre a tér teljes északi oldalát egy bazilika foglalta el, vadonatúj csontház, melynek homlokzatáról még az állványzatot sem bontották le. A praefectus ragyogott a büszkeségtől, mikor megmutatta, azt hitte, örömöt szerez nekem. – Az Augustus nyilván emlékszik még, milyen templom állt itt. Az a kis épület, melyet még Nagy Constantinus építtetett. A Szent Bölcsesség templomának nevezték. Constantius császár megnagyobbíttatta, és az elmúlt nyáron fel is szenteltette. Nem szóltam semmit, de nyomban megfogadtam magamban, hogy ezt az ő Szent Szophia nevű templomukat Athéné templomává alakítom át. Semmiképp nem tudok beletörődni, hogy pontosan a főkapunál ilyen hatalmas galileánus épület álljon (a palota főbejárata a tér déli oldalára néz, szemben a csontházzal.) Kelet felől a szenátus épülete áll, akkor éppen tatarozták. A szenátus határozatképességéhez ötven tag jelenléte szükséges, aznap azonban kétezernél is több jelent meg, s egymást taszigálva szorongtak a síkos lépcsőkön. A téren sűrű tömeg tolongott, és senki sem tudta, mitévő legyen. A praefectus megszokta, hogy a palota kamarásainak utasításait kövesse, mert azok legalább, ha egyébhez nem is, a szemfényvesztő pompához értettek. A mai napon azonban e kamarások óvatosan elhúzódtak szem elől, és sem a praefectus, sem én nem tudtunk mihez kezdeni. Azt hiszem, még egymásnak is csak zűrzavart okoztunk. Díszkocsim megállt a Milion előtt. Ettől a fedett emlékműtől számítják a távolságokat a birodalom minden pontjáig. Igen, még ebben is Rómát utánoztuk, mint minden másban, még a hét hegyben is. – A szenátus várakozik rád, uram – jelentette a praefectus idegesen. – Várakozik rám? Hiszen állítólag azon próbálkoznak, hogy bejussanak a szenátus épületébe. – Talán szívesebben fogadná őket az Augustus a palotában? Fejemet ráztam, és megfogadtam magamban, hogy előkészítés nélkül soha többé nem vonulok be városba. Senki sem tudta, hova menjen, mit csináljon. Több parancsnokomat láttam vitatkozni az iskola-gárda tisztjeivel, mert azok nem ismerték, s így nem akarták beengedni őket. Láttam agg szenátorokat, akik elcsúsztak s elvágódtak a latyakban. Zűrzavar mindenfelé. Rossz ómen. Máris elmaradtam Constantius mögött az ügyek intézésében. Összeszedtem magam: – Praefectus, míg összeül a szenátus, áldozatot mutatok be. A praefectus a Szent Szophia bazilikára mutatott. – A püspök bizonyára odabent van, Augustus, de ha nem, elküldök érte. – Az igazi isteneknek akarok áldozni – jelentettem ki határozottan. – De... hol? – A szerencsétlen ember méltán esett kétségbe. Hiszen Konstantinápoly Jézusnak szentelt új város, nincsenek régi temlomai, csak három kis szentély az ősi büzantioni Akropoliszon. Be kellett érnem azzal, ami van. Intettem kíséretem tagjainak, akiknek sikerült átvergődni az őrségen, s velük együtt szegényes menetben megindultunk az alacsony domb felé, melyen Apollón, Aphrodité és Artemisz rozoga, elhagyott szentélyei álltak. Apollón nyirkos, mocskos szentélyében adtam hálát Héliosznak és a többi istennek. A városi nép pedig összegyülekezett a templom körül, és nevetgélve nyugtázta a császári különcség első megnyilvánulását. Bemutattam az áldozatot, s megesküdtem Apollónnak, hogy templomát újjáépíttetem. Libanius: Néhány héttel ezelőtt Theodosius császár ezt az Apollón- templomot kocsiszín céljára praetori praefectusának adományozta. JULIANUS AUGUSTUS Ezután kijelölt consulomat, Mamertinust azzal az üzenettel küldtem a szenátusba, hogy január elseje előtt nem intézek beszédet hozzájuk, kegyeletből elődöm iránt, akinek holtteste éppen úton van a város felé, eltemettetése végett. Viharos hófergetegben tettem meg az utat palotámba, és beléptem a Khalké kapun, mely bronzzal fedett előcsarnokba nyílik. A kapu fölött egy festmény ötlött szemembe. Constantinust ábrázolta három fiával. Lábuknál sárkány hevert, melyet az oldalába döfött dárda terített le; a mélységbe hanyatló szörnyeteg a legyőzött igaz isteneket jelképezte. A császár feje felett kereszt díszelgett. Rögtön elhatároztam, a kép fehér mészköntöst kap majd... A kapu mellett kétoldalt az iskola-gárda szálláshelye van. Az őrség pompásan tisztelgett előttem. Elrendeltem a palotaparancsoknak, hogy lássa el élelemmel katonáimat. Innen a belső udvaron át a palota főszárnyába léptem. A nagy fogadócsarnokban Eusebiust találtam, eunuchjai, íródeákjai, rabszolgái, titkos ügynökei körében. Legalább kétszáz férfi és félig-férfi várakozott rám. A nagy terem éppoly derűs és meleg volt, mint egy verőfényes nyári napon. Soha életemben nem láttam együtt ennyi díszbe öltözött embert, és nem szagoltam egyszerre ennyi drága illatot. Megálltam az ajtónyílásban, leráztam köpenyemről a havat, mint kutya a vizet. A jelenlevők gyakorlottan kecses mozdulattal estek földre előttem, és Eusebius alázattal csókolta meg ruhám szegélyét. Hosszasan tekintettem le óriás testére, mely amaz óriás állatokra emlékeztetett, aminőket Egyiptomból szoktak ünnepi játékainkra küldeni. Eusebius csillogott az ékszerek pompájában, és liliom illata áradt belőle, ő volt az, aki megsemmisítésemre tört, s bátyámat sikerült is pusztulásba vinnie. – Kelj fel, főkancellár – szóltam hozzá nyersen, s intettem a többieknek is. Eusebius nehézkesen állt talpra, s félszegen nézett rám, könyörgő tekintettel. Bár szörnyen félt, a sok évi udvari élet csiszoltságának most jó hasznát vette. Egyszer sem csuklott el a hangja, egyszer sem esett ki higgadt modorából. – Uram – suttogta –, minden készen áll. A lakosztályod, a konyhád, a fogadótermeid, ruháid, ékszereid... – Köszönöm, főkancellár. – A leltárt holnap nyújtjuk át a világ urának. – Helyes, most pedig... – Bármit óhajt urunk, csak egy parancsszavába kerül. – Fülembe suttogott, mintha bizalmas dolgokat közölne velem. Eltávolodtam tőle. – Vezess lakosztályomba. Eusebius tapsolt. A terem nyomban kiürült. Követtem az eunuchot a fehér márványlépcsőkön az emeletre, ahol a rácsos ablakokból csodálatos kert tárult elém, mely lépcsőzetesen a Márvány-tengerig nyúlik. Jobbra Ormiszda perzsa fejedelem palotája áll, aki 323-ban hódolt be nekünk meg egy kisebb épületcsoport, amely Daphné-palota néven ismeretes és a császári kihallgatások céljául szolgál. Különös érzés volt Constantius szobáiban tartózkodni. Rendkívül meghatott, mikor megpillantottam az ezüst berakásos ágyat, melyben unokabátyám hált, és nyilván rosszakat álmodott felőlem. Ma már eltávozott az élők sorából, és hálószobáját én foglalom el. S ugyan ki hál itt majd utánam? Eusebius zökkentett ki gondolataimból, ideges torokköszörüléssel. Barátságtalanul tekintettem rá, majd kurtán ráparancsoltam: – Közöld Oribasiusszal, hogy beszélni kívánok vele. – Mást nem kívánsz, uram? – Mást nem, főkancellár. Komor arccal, de tökéletes önuralommal távozott Eusebius. Még azon a napon letartóztatták felségárulásért, és Chalcedonba kísérték, hogy ott állítsák bírái elé. Oribasiusszal együtt felfedező körútra indultam a palotában, a személyzet nagy megdöbbenésére, mert eddig soha nem tapasztaltak olyasmit, hogy egy császár eltért a ceremónia mindenkire kötelező rendjétől. Engem különösen a Daphné-palota érdekelt. Oribasiusszal tucatnyi testőr kíséretében a palota kapujához mentem, s megkocogtattam. Egy ideges eunuch megnyitotta előttünk, majd a trónterembe vezetett, ahol sok évvel ezelőtt Nagy Constantinust láthattam egész családunk körében. Ma kívülem mindegyikük halott. A terem a valóságban éppoly pompás, amint emlékezetemben élt, beleértve, sajnos, az ékkövekkel kirakott keresztet, mely az egész mennyezetet átszeli. Szívesen eltávolítanám, de a hagyomány hívei vitába szállnak velem, mondván: bármi is az államvallás, nem szabad hozzányúlni, márcsak azért sem, mert nagybátyám kívánsága szerint építették be. Talán helyesen mondják. Az öreg eunuch, aki a terembe vezetett bennünket, azt mondta, emlékszik arra a napra, mikor engem nagybátyámnak bemutattak. – Szép kisgyermek voltál, uram, s mi már akkor tudtuk, hogy eljő a napja, mikor te leszel az uralkodó. – No persze, ez csak természetes! Felfedeztük az ünnepélyes lakomatermet. Végében dobogó, rajta az asztal, melynek három oldalát a tricliniumok övezték: a császári család étkezőhelye. A padló különösen csodálatos: a birodalom minden tartományából származó különböző színű márványberakásokkal van borítva. Miközben falusiak módjára álmélkodtunk, a ceremóniamester jelent meg egy nyurga tiszt kíséretében. Szelíden megrótt, amiért megszöktem előle, majd bemutatta a tisztet: Jovianus lovassági parancsnokot. – Most érkezett, Augustus, Constantius császárunk szent maradványaival. Jovianus tisztelgett előttem; jó kedélyű, műveletlen ember, jelenleg mellettem teljesít szolgálatot Perzsiában. Megköszöntem fáradozásait, és ideiglenesen az iskola-gárda parancsnokául neveztem ki. Majd összehívtam a Consistoriumot, hogy egyéb ügyek mellett Constantius temetéséről tárgyaljunk. Ez volt az utolsó szertartás, amely az eunuchok irányításával zajlott le. S örömmel mondhatom, minden zökkenő nélkül. Constantius szerette őket, ők is a császárt. Úgy illett, hogy utolsó udvari ténykedésük patrónusuk ünnepélyes temetésének rendezése legyen * Constantius temetését a Szent Apostolok templomában rendeztük meg, mely a város negyedik dombján áll. Pontosan a bazilika háta mögött Constantinus kerek mauzóleumot emeltetett, Augustus római temetkezőhelyének mintájára. Itt nyugszanak a hamvai, s ide temették három fiát is. Legyen nekik könnyű a föld. Nagy meglepetésemre őszintén megindított halálos ellenségem temetése. Először is, minthogy nőtlen vagyok, családunk kihal Constantiusszal. Bár nincs egészen így: özvegye, Faustina gyermeket vár. Láttam messziről sűrűn lefátyolozva a gyászolók között. Néhány nap múlva kihallgatáson fogadtam. Constantius egykori öltözőszobájában fogadtam Faustinát. Ez a helyiség most dolgozószobám, mivel falait körös- körül szekrények borítják, ahol unokabátyám számtalan palástját és tunikáját tárolták. Én a könyveimet tartom bennük. Mikor Faustina belépett, felálltam, és rokonként üdvözöltem. Letérdelt, de nyomban felállítottam, hellyel kínáltam, s beszélgetésünk során mindketten ültünk. Faustina mozgékony, élénk teremtés, szép metszésű, hajlott orra szír eredetre vall, kékesfekete a haja, szürke szeme pedig gót vagy thesszáliai ősi örökség lehet. Szemmel láthatóan félt tőlem, bár mindent megtettem, hogy ezt az érzést eloszlassam benne. – Remélem, nem veszed zokon, hogy itt fogadlak – mondtam, s a fal mellett sorakozó próbababákra mutattam, melyek némán emlékeztettek arra, akinek alakját a szabó számára helyettesítették. – Nekem mindegy, legyen úgy, amint felséged helyesnek látja – mondta szertartásosan, majd elmosolyodott. – Én egyébként sem voltam ezelőtt soha a Szent Palotában. – Igazad van, hiszen Antiochiában kötöttetek házasságot, és ott is éltetek. – Így van, uram. – Fogadd részvétemet. – Így rendelte az ég. Ezt én is pontosan így éreztem. – Hol kívánsz élni nobilissima? – szándékosan szólítottam így, az Augusta címet nem akartam megadni neki. – Ha uram egyetért velem, Antiochiában, csendesen és visszavonultan, egyedül, csak a családommal. – Határozottan fogalmazott, mintha minden szavával pontosan felém célozna. – Élhetsz bárhol, ahol kedved tartja, nobilissima. Hiszen te vagy egyedüli rokonom, és... – amennyire tehettem, tapintatosan gyászruhája alatt domborodó hasára mutattam – ... viselős vagy uralkodóházunk utolsó gyermekével. Márpedig ez nagy felelősséget jelent. Nélküled nem lenne több utódja a Flaviusok házának. Egy pillanatra félelem és gyanú csillant meg szürke szemében, majd lehajtotta fejét, bizonyára elpirult, mert még a nyaka is rózsaszínű lett. – Remélem, uram, neked még sok gyermeked lesz. – Soha! – válaszoltam nyersen. – A te fiad vagy lányod lesz családfánk egyetlen hajtása. – Mikor férjem halálán volt, azt mondta, hogy te, uram, igazságosan és könyörületesen fogsz bánni velem. – Mi megértettük egymást – feleltem, de nem tudtam megállni, hogy hozzá ne tegyem: – bizonyos mértékig. – Szabadon távozhatom? – Mindenben tökéletesen szabad vagy. Constantius veled kapcsolatos rendelkezéseit tiszteletben tartjuk. – Felálltam. – Értesíts, ha megszületik gyermeked. Megcsókolta a bíbort, és eltávozott. Rendszeresen kapok híreket felőle Antiochiából. Az hírlik róla, hogy büszke és nehéz természetű, de összeesküvésre nem hajlamos. Haragszik rám, amiért nem adtam meg neki az Augusta címet. Történetesen leánygyermeke született, nagy megkönnyebbülésemre. A Flavia Maxima Faustina nevet kapta. Érdekes lesz figyelemmel kísérnem sorsát. Libanius: Flavia, vagy amint mi nevezzük, Constantia Postuma, rendkívül bájos és vonzó hölgy, nagyon hasonlít édesanyjához, és engem közeli barátság fűz hozzá. Gratianus császár felesége lett, és jelenlegi székhelyük Trier. Így hát a leány az lett, amire anyja hiába áhítozott, uralkodó Augusta. Faustina kimondhatatlanul büszke rá, bár mikor a múlt hónap folyamán találkoztam vele, kissé sértődött volt amiatt, hogy a leánya nem hívta meg a nyugati udvarhoz. Pedig csak gyermeki gondosságról volt szó, leánya úgy vélte, hogy meg kell kímélnie anyját a fárasztó utazástól. Én azonban megmondtam Faustinának: gyermekeink arra törekszenek, hogy a maguk életét élhessék, és ezt megértéssel kell tudomásul vennünk. Kölcsönadtam neki "A szülők iránti kötelességek" című kis tanulmányom egy példányát. Most jut eszembe, hogy nem kaptam vissza. Ami Gratianus császárt illeti, hősként becsüli mindenki, bár (sajnos!) buzgó keresztény. Mikor trónra került, elutasította a Pontifex Maximus címet, amire történelmünk folyamán még nem volt példa. Ez igen rosszat sejtető gesztus a császártól. Megjegyzem még, hogy az elmúlt évben, mikor Gratianus Theodosiust tette meg a Kelet Augustusának, anyósának, Faustinának a tiszteletbeli Augusta címet adományozta. Ezt valamennyien nagy örömmel vettük tudomásul. JULIANUS AUGUSTUS Faustina távozása után borbélyt hívattam. Mióta Galliából eljöttem, nem nyírták le a hajamat, s már valósággal vad külsőt öltöttem, inkább Panra, mint filozófusra emlékeztettem. Éppen a palota személyzetének beosztási listáját tanulmányoztam, mikor egy díszes ruházatú férfi lépett szobámba. Csaknem talpra ugrottam, hogy üdvözöljem, mert oly tekintélyes külseje volt, akár egy perzsa nagykövetnek; aranygyűrűk, ékköves dísztűk, csigákba bodorított haj. Nem nagykövet volt, hanem a borbély. Nem hagytam szó nélkül: – Nem adószedőt hívattam, hanem borbélyt! – mondtam, s mivel császári élcelődésről volt szó, emberem derűsen fogadta. Elfogulatlanul fecsegett. Közölte velem, hogy a kincstár rendes évi illetményt folyósít neki: ezenfelül húsz cipót naponta, valamint húsz málhásállatnak elegendő takarmányt. Fizetését azonban méltánytalanul kevésnek tartja, mondotta, miközben szakállamat nyírta, és nehezen törődött bele, hogy hegyes formájút viselek. Míg nálam volt, fékeztem a nyelvemet; amint eltávozott, azonnal memorandumot diktáltam, melyben valamennyi borbélyt, szakácsot és egyéb feles számú léhűtőt elbocsátok szolgálatomból. Éppen elmerültem ebben az élvezetes feladatban, mikor Oribasius lépett be hozzám. Jót mulatott rajtam, amint ordítoztam és hadonásztam, mert nem is gondoltam volna, hogy ennyi bosszúságot okoz majd az udvartartás, amelyet örököltem. Miután kifújtam magam, Oribasius jelentette, hogy felfedező úton járt az iskola-gárda szállásán. A legénység pehellyel töltött puha derékaljakon hál. Étkezdéjük olyan pompás, hogy arany kelyhük jóval súlyosabb a kardjuknál. Mellékfoglalkozásként ékszerrel kereskednek, méghozzá árujukat vagy rabolják, vagy gazdag kereskedőktől megfélemlítéssel zsarolják ki, s védelem fejében pénzt követelnek tőlük. De ez még mind nem elég, a gárda énekkart alakított, és jó pénzért magánházaknál rendezett mulatságokon szerelmes énekeket adnak elő. Csaknem ordítottam, úgy felbőszültem, mire Oribasius végzett közlendőivel. De ő élvezi, ha sikerül felingerelnie. Egyre csak mondja, mondja a magáét, míg lüktetni nem kezd az ér a homlokomon. Miután kellőképpen dühbe hozott, megtapintja csuklóm ütőerét, és közli velem, megüt a guta, ha nem fékezem magam. Bizonyára így végzem majd valamikor. Nyomban ki akartam üríttetni az iskola-gárda szállását, de Oribasius azt tanácsolta, hogy mindenen csak fokozatosan változtassak. – Különben is – mondta –, ennél sokkal gyalázatosabb dolgok folynak a palotában. – Micsoda disznóság! – mondtam, s Hélioszhoz emeltem tekintetem. – Igazán nem várom a katonáktól, hogy bölcselettel foglalkozzanak, azt is tudom, hogy lopnak. De szerelmi énekekkel fellépni, meg pehely derékalj... – Nem a katonákkal van baj. Az eunuchokkal. Nem folytatta tovább, az íródeákok felé intett, mert azok ugyan titoktartást esküdtek, de az embernek minden szavára vigyáznia kell, amit tanúk jelenlétében ejt ki. – Erről majd később – súgta Oribasius. Hirtelen lentről hallatszó hangos, hadaró szóváltásra lettünk figyelmesek. Lihegve rontott be a ceremóniamester. – Uram, az egyiptomi küldöttség alázattal kéri, hogy kegyesen bocsásd őket színed elé... Miközben ezt mondta, a hangzavar odalent olyan erőre kapott, mintha lázadás tört volna ki. – Így van ez máskor is, ceremóniamester? – Hát, uram, az egyiptomiak... –... hangos népség? – Így van, uram. – És a praetori praefectus nem bír velük? – Mindent megtett, uram. Azt is megmondta, nem fogadhatod őket, és... E pillanatban éktelen kiabálás közepette olyan hangokat hallottunk, mintha cserepet vagdosnának földhöz. – És ezek az egyiptomiak mindig így viselkednek, ceremóniamester? – Többnyire, uram. Mulattam magamban, miközben a ceremóniamester kíséretében lefelé haladtam a lépcsőkön a praetori praefectus fogadótermébe. Mielőtt benyithattam volna, egy csomó szolga bukkant elő szinte a föld alól. Az egyik a hajamat igazgatta, másik a szakállamat, köpenyem redőit, végül koronát tettek a fejemre. Egy-kettőre tekintélyes kíséret gyülekezett mögém. Ekkor a ceremóniamester ajtót nyitott előttem, s valósággal Constantiusnak éreztem magam, mikor bevonultam a praefectus fogadótermébe. Magyarázatképpen megjegyzem, hogy az egyiptomiakat legbosszantóbb alattvalóimnak mondhatnám, ha általánosítani akarnék... s ki nem szokott általánosítani? Nem alaptalanul jutottak ehhez a rossz hírnévhez. Nagy élvezettel pereskednek. Némely családban száz év óta folyik a jogi civakodás, pusztán a másiknak okozott kellemetlenség élvezetéért. Ez a küldöttség Antiochiába indult, hogy felkeresse Constantiust, ő azonban érkezésük előtt tovább ment onnan. A Forrásokhoz is nyomon követték, a kegyes halál azonban megkímélte fogadásuk megpróbáltatásaitól. Ott értesültek arról, hogy az új császár hamarosan Konstantinápolyba érkezik, így hát egyenesen hozzám tartottak. Mi a panaszuk? Legalább ezer sérelem, mely egyiptomi kormányzóságunk részéről érte őket. Ahányan voltak, mind körém gyülekeztek. Valamennyi színárnyalat képviselve volt a sápadt görögtől a fekete numídiaiig. Magas személyiségem cseppet sem gátolta őket abban, hogy valamennyien egyszerre beszéljenek. A praetori praefectus a terem túlsó végéből reménykedve tekintett rám, és kézmozdulattal jelezte, hogy erőszakkal hallgattassam el őket. Engem a jelenet inkább mulattatott, mint bosszantott. Végre kezdtek rám is figyelni. – Igazságot szolgáltatunk valamennyiőtöknek! – ordítottam. Ezt némelyek éljenzéssel, mások elégedetlen zajongással fogadták. Az utóbbiak nyilván üres frázisnak vélték ígéretemet. – De – tettem hozzá határozottan – itt semmiféle jogorvoslattal nem lehet élni, kizárólag a Boszporusz túlsó partján. Chalcedonban. Ott székel a kincstár, és ilyen ügyeket csakis ott lehet elintézni. – A praefectus elképedt rögtönzésemen. – Valamennyiőtöket az én költségemre szállítanak a helyszínre. – A küldöttség hallhatóan megkönnyebbült. – Holnap csatlakozom hozzátok, személyesen vizsgálom ki panaszaitokat, s amennyiben sérelem ért benneteket, tudni fogom, mit tegyek. – Megelégedéssel fogadták szavaimat, én pedig eközben kisurrantam a teremből. A ceremóniamester kétségbeesett: – De a holnapi nap teljes képtelenség l Különben is a kincstár itt székel, és nem ott. – Az egész társaságot szállítsátok át Chalcedonba. A révészeknek pedig adjátok ki a parancsot, hogy egyetlen egyiptomit sem szabad visszahozniuk a városba. Első ízben éreztem, hogy kiérdemeltem a ceremóniamester elismerését. Az egyiptomiak egy teljes hónapot töltöttek Chaloedonban, valósággal kétségbeesésbe kergetve a helyi hivatalokat. Aztán szépen hazautaztak. Priscus: Nyilván észrevetted, hogy amikor Julianus a Chalcedonban lefolytatott árulási perekről tett említést, azt írta, majd később visszatér rájuk. De soha többé nem említi ezt a témát, Persze, nem volt alkalma alaposan betekinteni az iratokba, de ha esetleg látta is a visszásságokat, akkor sem hinném, hogy képes lett volna őszintén írni róluk. Szégyenletes dolog volt az egész, és ő tudta ezt. Arbetio Constantiusnak számos fő funkcionáriusát lefogatta. Jóllehet baráti körébe tartoztak, mégis teljes nyugalommal vonta őket perbe felségárulás címén. Miért? Mert e fontos helyeken álló funkcionáriusok bármelyike tanúsíthatta volna, hogy Arbetio pályázott a császári trónra. Mindenáron rá akarta venni Eusebiust, hogy ismertesse el őt Constantius örökösének, így tehát neki minden oka megvolt rá, hogy magát makulátlannak tüntesse fel. Bár Salutius Secundus volt hivatalosan az ítélőszék elnöke, mindent Arbetio maga intézett, ő volt a farkas a bárányok között. Palladiust is perbe fogta, bár mindenkor feddhetetlen funkcionárius volt, s az ítélőszékben főbírói tisztet töltött be. Azzal vádolta, hogy Gallus ellen szövetkezett, s bár ezt semmi bizonyíték nem támasztotta alá, Palladiust Florentiusszal együtt Britanniába száműzette. (E Florentius csak névrokona volt Galliából ismert praefectus barátunknak). Ugyancsak bizonyíték nélkül számkivetették Evagriust (a magánkincstár volt comesét), Saturninust (a császári birtokok jószágkormányzóját), Cyrinust (Constantius személyi titkárát). Mindezeknél megbotránkoztatóbb eset volt Taurus consul számkivetése, ki ellen semmi egyebet nem lehetett felhozni, mint azt, hogy törvényes urához, Constantiushoz csatlakozott, amikor Julianus bevonult Illyricumba. A közvéleményből különös felháborodást váltott ki az a kiáltvány, mely a következő szavakkal kezdődött: "Taurus és Florentius consulságának évében Taurus felségárulásban bűnösnek találtatott." Efféle dolgok csak gátlástalan zsarnokok nevéhez fűződnek. Florentius praetori praefectust halálra ítélték, véleményem szerint méltán, ő valóban mindent elkövetett, hogy pusztulásba döntse Julianust, bár, ha a teljes igazságra törekszik az ember (de ki képes erre politikai kérdésben? ), el kell ismernie, hogy Constantius parancsára cselekedett. Szerencséjére perét távollétében folytatták le. Bölcsen eltűnt a színről Constantius halálakor, és csak néhány hónappal Julianus halála után mutatkozott ismét. Milánóban élt, gazdagon, elégedetten, s nagyon öreg korában halt meg. Némelyeknek hosszú élet jut osztályrészül, mások túl korán esnek ki a sorból. Julianus nyilván azt mondaná, a kérlelhetetlen Sors akarja így, én azonban világosan látom, hogy semmi, de semmi nem játszik ebben közre, és semmi sincs előre elrendelve. "Lánc" Pált, és Mercuriust, "az álmok comesét", továbbá Gaudentiust halálra ítélték, érdemük szerint. Kivégezték Eusebiust is, s minden vagyona a kincstáré lett, ahonnan lopta. Ezek után szégyenletes eset történt. Gyáva korunk közéleti emberei közül egyedül Ursulusnak volt bátorsága mindenkor kimondani, amit helyesnek tart, s vállalta a következményeket, bármi történjék is. Teljesen tisztában volt Arbetióval, és elítélte a pereket. Meg is mondta. De Arbetio általános elszörnyedésre letartóztatta Ursulust. Ez a per gyalázatos volt. Fültanúktól hallottam, hogy Ursulus élesen nyelvére vette Arbetiót, gúnyolta becsvágyát. Ursulus lelkiismerete tiszta volt, hiszen az ítélőszék őt nem vádolhatta semmiféle ténykedéssel Jualianusszal szemben, s nem hozhatta kapcsolatba Gallus halálával sem. Azért hivatkozom fültanúkra, mert olvasni nem állt módomban ezekről az ügyekről: az ítélőszék iratai eltűntek. Mindössze Mamertinusszal beszélhettem őszintén, aki elszörnyedve nézte végig e gyászos komédiát. Elmondta a történteket, de nem mentegette magát. Mint mindenki, Julianust is beleértve, ő sem tudta kivonni magát a kérlelhetetlen akaratú Arbetio hatása alól, s ezért a felelősségben osztoznia kell. Hamis tanúvallomásokat koholtak Ursulus ellen, ezek azonban olyan otromba valótlanságok voltak, hogy bizonyító erejüket könnyűszerrel megcáfolhatta. Arbetio fel is adta volna, ha nincs a tarsolyában egy addig titkolt fegyvere. A tárgyalás katonai törvényszék előtt folyt, két légió főhadiszállásán. Ursulus pedig rendkívül népszerűtlen volt a hadseregben, Amida romjai megtekintése alkalmával elhangzott keserű megjegyzése miatt: "Lám, mily hősiesen védelmezi birodalmunk lakosságát ama katonaság, melynek zsoldja csődbe visz bennünket." Arbetio Ursulus arcába vágta ezt az idézetet. A jelenlevő tisztek és katonák nagy lármát csaptak, és Ursulus fejét követelték. Meg is kapták. Egy órán belül megtörtént a kivégzés. Mikor januárban a városba érkeztem, mindenfelé csak arról beszéltek. Megkérdeztem Julianust, de kitérő választ adott: – Nem volt tudomásom arról, mi történik. Salutius kezébe adtam az ügyet. Engem éppannyira meglepett a dolog, mint bárki mást. – De hiszen a te nevedben cselekedtek... – Minden falusi jegyző az én nevemben cselekszik. Hát minden igazságtalanságért én vagyok felelős? – A kivégzésre nyilván te adtad meg az engedélyt. A római jog értelmében... – A katonai törvényszék saját hatáskörében intézkedett. Nekem nem volt tudomásom róla. – Akkor a katonai törvényszék minden tagja árulással vádolható, amiért törvényellenesen élt a jogoddal, és élet-halál kérdésében döntött. – A törvényszék nem működött törvényellenesen. Császári ediktum alapján alakult... – Akkor viszont értesíteniük kellett téged a kivégzésről, ha pedig megtették... – Nem volt tudomásom róla – vágott szavamba dühösen Julianus. Soha többé nem hoztam szóba előtte ezt a dolgot, de Perzsiában ő maga vetette fel. Az igazságosság fogalmáról vitatkoztunk, s ekkor jelentette ki Julianus: – A legsúlyosabban terhelő dolog, amit elkövettem, hogy engedélyt adtam egy törvényszéknek ártatlan ember elítélésére. – Ursulus? Bólintott, nyilván elfelejtette, hogy egyszer azt állította, fogalma sem volt Arbetio galádságáról. – A hadsereg kívánta a halálát, és én nem tehettem semmit. Mikor a bíróság bűnösnek találta felségárulásban, noha ártatlan volt, nem másíthattam meg az ítéletet. – Hogy lecsillapítsd a hadsereget vagy pedig Arbetiót? – Mind a kettőt. Akkor nem álltam túlságosan biztosan a lábamon. Minden támogatásra szükségem volt. Ha ma folyna ez a per, Ursulust menteném fel, és Arbetiót helyezném vád alá. – Csakhogy tegnap az nem ma, és Ursulus régen halott. – Nagyon fájlalom – mondta Julianus, s többet nem beszélt róla. Ez egyike ama csekély számú eseteknek, amikor Julianus gyengének mutatkozott, és gyengeségében rosszat cselekedett. De vajon, ha mi lettünk volna az ő helyében, hogyan jártunk volna el? Másként? Nem hinném. Egy valamit felhozhatok mellette. Julianus nem koboztatta el Ursulus vagyonát, amint azt a törvény árulók esetében előírja. Kivégzése után javait teljes egészében leánya örökölte. Libanius: Priscus túlzottan szentimentálisan kezeli ezt a kérdést. Mint maga is beismeri, nem tekinthetett be a tárgyalási jegyzőkönyvekbe. Honnan tudhatta hát, hogy semmi bizonyíték nem szólt Ursulus ellen? Priscusszal ellentétben soha nem állítanám, hogyan viselkednék olyan körülmények között, melyeknek tényeit nem ismerem pontosan. Vajon nem ilyen empirikus erők határozzák meg magatartásunkat? Félrevezettem volna három nemzedék során valamennyi tanítványomat? JULIANUS AUGUSTUS Mióta csak eszemet tudom, folyton hallom, mi megy végbe a Szent Palota eunuchi lakosztályaiban. Én azonban nem sokat adok a szóbeszédekre, mivel magam is sokszor voltam mindenféle mendemondák szereplője, többnyire teljesen alaptalanul. Megvallom, nem az vezetett, hogy meggyőződjem a híresztelések valóságáról, de Oribasius erősködött, nézzük meg saját szemünkkel, mi a helyzet. Csuklyás öltözéket kerítettem magamnak, Oribasius pedig szíriai kereskedőnek álcázta magát, haját beolajozta, csigákba bodorította, és álszakállt ragasztott. Röviddel éjfél előtt hagytuk el lakosztályomat egy titkos lépcsőn. Teljes holdfényben egy külső kis udvaron találtuk magunkat. Sötétben bujkáló összeesküvőkként vágtunk át a palota túlsó szárnyáig, ahol az eunuchok és az alacsonyabb rangú tisztviselők laktak. Besurrantunk az előcsarnokba, és déli irányban, a harmadik bejárati ajtót háromszor erősen megkopogtatta Oribasius. Belülről valaki fojtott hangon kérdezte: – Hány óra van? – A mi óránk – felelte Oribasius. Ez volt a jelszó. Kitárták előttünk az ajtót. Beléptünk. Egy törpe köszöntött bennünket s a gyéren világított lépcsőre mutatott: – Most kezdik. Oribasius pénzdarabot nyújtott át neki. Az emeleti folyosón süketnéma rabszolgák kísértek bennünket Eusebius néhai étkezőtermébe. Csaknem olyan pompás volt, mint az enyém. A fal mentén húzódó kereveteken vagy ötven eunuch nyújtózott el. Pompás öltözékükben valósággal úgy festettek, mintha egész bála selymek lennének kirakva. Minden kerevet előtt asztal állt ínyencségekkel roskadásig megrakva. Ha reggelig folyton csak esznek, akkor is elképesztő mennyiségnek véltem (tapasztalatlanságomban), de hát az eunuchok élnek-halnak a lakmározásért. A terem végében székek és padok álltak az "udvar barátai" számára. Az iskola-gárda több tisztjét ismertem fel közöttük, rengeteg ital volt már bennük. Valósággal elképedtem, megszólalni azonban nem mertem, nehogy valaki felismerje hangomat. Mint Mardonius, az a jóságos eunuch mondta valaha: "Julianus hangja sosem szól úgy, mint a hárfa, hanem harsány, akár a réztrombita." Az első sorban foglaltunk helyet a herculanus alakulat egyik centuriója mellett. Tökrészeg volt már, oldalba bökött: – Minek vágsz ilyen bús képet? És szedd le azt a csuklyát a fejedről, a végén még Krisztus-hivő barátnak néznek! – Ezt persze nagyszerű tréfának szánta, és rovásomra ki is tört a nevetés, de a talpraesett Oribasius segítségemre sietett. – Vidéki fickó szegény barátunk, és nem akarja, hogy lássák vedlett tunikáját. – Oribasius hamisítatlan antiochiai kiejtéssel beszélt, valósággal ámulatba ejtett. – Szerepelni fog? – kérdezte a centurio, közel hajolva hozzám. Borgőzős lehelete csaknem megszédített. Szorosra fogtam a csuklyámat, és elhúzódtam tőle. – Nem! – felelt Oribasius. – Ő Phalarisz barátja. – Ez hatott, a centurio nem háborgatott tovább. Oribasius a fülembe súgta: – Phalarisz meghívására jutottunk be. Látod, ott ül a középen. – Phalarisz széles vállú, mogorva férfi volt, ajkát keményen összehúzta. Látásból ismertem már, de nem tudtam, honnan. Oribasius ismét kisegített: – A konyhafőnök. Minthogy Eusebius már halott, udvarod leggazdagabb embere. Felsóhajtottam. A császárt mindig meglopják, akik szolgálják. Cimbalmok szólaltak meg. Iskola-gárdisták vonultak be hosszú sorban, megálltak Phalarisz előtt, tisztelegtek előtte az előírásos császári tisztelgés groteszk utánzásával. Dühösen talpra ugrottam, de Oribasius visszanyomott a helyemre. Phalarisz fenséges mozdulattal fogadta a tisztelgést. Constantius sem fogadhatta volna szebben. A katonák ezután elfoglalták helyüket a fal mellett, és vezetőjük jeladására szerelmi éneket adtak elő. Az igazi csúfság azonban még hátra volt. Ötven rosszul öltözött ifjú vonult be a terembe. Félszeg mozdulataik és ijedt arcuk mutatta, hogy fogalmuk sincs róla, miért vannak itt. Az egyik gárdista egy fiút térdre parancsolt Phalarisz előtt. A többiek ugyanezt cselekedték. Az eunuch ezután intett nekik, hogy üljenek le az előttünk üresen álló széksorba. Elszörnyülködtem. Ezek a fiúk semmiképpen sem hivatásos szórakoztatók. Külsejük szerint munkások, iparosok, amilyeneket mindenütt lát az ember az utcán, árkádok alatt, amint megmegfordulnak a csinos lányok után. Kisvártatva ugyanannyi fiatal lányt tereltek a helyiségbe. Körülöttünk az "udvar barátai" elégedetten lélegzettek fel. Csodaszép lányok voltak, s láttam az arcukról, hogy szörnyen meg vannak rémülve. Miután lassú lépésben körüljárták a termet, rájuk parancsoltak, hogy üljenek le a földre a fiatalemberek mellett, ők is rendes utcai öltözéket viseltek, nem lehettek sem prostituáltak, sem hivatásos szórakoztatók. Észrevettem, hogy az eunuchok éppannyira gyönyörködtek a lányokban, mint a többi férfi körülöttem. Ez meglepett, de Oribasius azt állítja, hogy a nők utáni vágy igen erős az eunuchokban, különösen olyanoknál, akiket a pubertás kor után heréltek ki. Az impotencia nem zárja ki az érzékiséget. Zenészek vonultak be, játszani kezdtek, és szíriai táncosok mutattak be akrobatikus táncszámokat. Azt hiszem, kitűnően. Elképesztően gyors mozdulatokkal szökelltek a levegőbe, és rafináltán érzéki lejtéssel forgatták a kelyhet, mely "művészetük" lényeges kelléke volt. Míg minden szem rájuk szegeződött, megérintettem annak a fiúnak a vállát, aki pontosan előttem ült. Idegesen megrázkódott, majd ijedtségtől sápadtan fordult hátra. Világos bőrű, szürke szemű, makedón fiú volt. Nagy tenyere munkától kérges, körme fekete szegélyes a szennytől, fémműves inasnak néztem, tizennyolc év körüli lehetett. – Mit kívánsz, uram? – kérdezte rémülten. – Miért vagy itt? – Nem tudom, uram. – S hogy kerültél ide? – Azok... – az iskola-gárdistákra mutatott. – Munkából mentem haza az ezüstpiacról, utamat állták, és kényszerítettek, hogy ide jöjjek velük. – És nem mondták meg, miért? – Nem, uram. Mit gondolsz, megölnek bennünket? – Nincs annál iszonyúbb rémület, mint az, mikor azt sem tudja az ember, hol van, és mi vár rá. – Nem! – feleltem határozottan. – Nem lesz bántódásod. A szíriai táncosok után következő számot egyiptomi papnőknek öltözött leányok adták elő, Szüra istennő szolgálóihoz hasonló jelmezben. Bár sok szertartásos taglejtést felismertem, úgy vélem, nem igazi papnők voltak, hanem prostituáltak, és az erotikus szent táncokat adták elő, eltúlzott formában. Lényegében véve az egész műsor paródia volt. A misztériumok minden fokozatát szerepeltették, beleértve a termékenység ceremóniáját, a fából készült phalloszokkal. Erre az "udvar barátai" eget verő tapsban törtek ki, az eunuchok viszont csak sóhajtozva vigyorogtak. Bár Szüra istennő kultusza nem áll közel szívemhez, mélységesen sértett, hogy gúnyt űznek a misztériumokból. Mikor a "papnők" tánca véget ért, néhány jól megtermett gárdista intett az idecsődített leányoknak és fiúknak, hogy párosával vonuljanak fel a pamlagon heverő eunuchok előtt, olyasféleképpen, mint ünnepnapon szokás vidéken. Rövid ideig járkáltak így szorongva, kényszeredetten. Ekkor Phalarisz magához intett a sorból egy leányt meg egy fiút. Ez jeladásul szolgált a többi eunuchnak, hogy mindegyik válasszon egy párt a maga számára. Dühös gúnárok módjára sziszegtek. Phalarisz hirtelen a leány után kapott, és lerántotta válláról a ruhát, amely lecsúszott egészen a térdéig. A körülöttem ülők izgatottan lihegtek. A döbbenettől mozdulni sem tudtam. Mikor a lány ismét magára próbálta kapni ruháját, Phalarisz ismét megragadta, a hitvány anyag elhasadt, és a kezében maradt. A leány, mint valami remegő áldozat, meztelenül állt mindenki szeme előtt, s kezével takarta el mellét. Phalarisz most a fiúhoz fordult, s hasáig húzta fel a tunikáját. Hangos nevetés tört ki, mert a fiún a tunika alatt nem volt semmi. Phalarisz ezután maga mellé rántotta mindkettőjüket. Az egyik halálsápadt, a másik vérvörös volt zavarában. Phalarisz kövér karjával egymáshoz szorította őket. Eközben a többi eunuch is levetkőztette prédáit, senki sem állt ellen, csak az egyik ifjú csúszott ki engedetlenül az eunuch szorításából, mire egy gárdista kardlappal nagyokat vert a fenekére. A többi megadta magát. Míg mindezt néztem, úgy éreztem, mintha már lett volna részem hasonló élményben, bár korántsem ilyen undorító formában. A förtelmes jelenetben volt valami döbbenetesen ismerős vonás. Csak jóval később ismertem fel: gyerekek bontják ki ilyen mohón a becsomagolt ajándékokat. Az eunuchok úgy tépték le a ruhát áldozatukról, mint a gyerekek a csomagolást az új játékról, és kíváncsian szedik szét, mi lehet belül. Az eunuchok vastag ujjai úgy tapogatták az idegen testeket, mint a játékszereket; különösen izgatta őket a nemiség, férfi és női egyformán. Képzeljenek el ötven óriás kisgyermeket, akik tetszésük szerint játszadozhatnak, s akkor fogalmuk lesz arról, mit láttam azon az éjszakán. Ki tudja, meddig ültem volna ott, szinte kővé meredve az iszonyattól, ha fel nem fedezem a fiút, akivel az imént beszéltem. Egy eunuch ölében feküdt, és egy rémült leány mézet csöpögtetett a hasára, miközben az eunuch folyton tapogatta, a jóég tudja, miféle förtelemre készülődve. Ezzel betelt a pohár. A terem közepére rohantam. Az egyik gárdista vállon ragadott. E pillanatban fejemről lecsúszott a csuklya. Meglátták az arcomat. A zene elhallgatott, egyik hangszer a másik után némult el. Senki nem mozdult, hang sem hallatszott, csak az idehurcolt fiatalok bámultak rám értetlenül és eltompulva. Az első sorban ülő tribunusnak intettem, ő volt a legmagasabb rangú a társaságban. Reszketve tisztelgett előttem. A fiúkra meg a lányokra mutattam, és olyan halkaji, hogy csak ő hallhatta, ennyit mondtam: – Küldd haza őket! Aztán Phalariszra mutatva megparancsoltam: – Tartóztasd le az eunuchokat. A jelenlevő gárdistákat tartsd szobafogságban. Olyan halálos csendben, aminőt még életemben nem tapasztaltam, Oribasius kíséretében elhagytam a termet. Oribasius úgy véli, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítok ennek az ügynek, nőtlenségem miatt. Pedig nem ez az oka. Egy törvényes társadalom alapja az, hogy senki (félig-férfi legkevésbé) nem kényszerítheti rá akaratát vagy hatalmát az állam egy másik polgárára. Ha a társaság prostituáltakkal szórakozott volna, akiknek ez ellen nincs kifogásuk, nem léptem volna fel az eunuchok ellen. De ami azon az éjszakán és számos hasonló éjszakán történt, s aminek szemtanúja voltam, az törvényellenes kegyetlenkedés volt. Priscus: Julianus többször is említette azt az éjszakát. Nagy felháborodása gyermetegség volt. A császári palota eunuchjainak förtelmes szokásai közismertek, és a látottak nem hathattak rá a kinyilatkoztatás erejével. Természetesen nem felemelő gondolat, hogy a Szent Palota falain belül ilyen orgiák folynak, de az udvarral vagy húszezer ember áll kapcsolatban, ami azt jelenti, hogy a palota külön világ és olyan is, mint a világ. Ha azonban Julianus eltökélt magában valamit, azon már senki nem változtathatott. Az egész társaságot elbocsájtotta, s ennek következtében elviselhetetlenné vált az élet az udvarnál. Először is senki nem tudta, mi hol van. Mindennap felfedező csoportok indultak a pincétől a padlásig, és csakhamar egész csomó újabb botrányra derült fény, beleértve a Daphné- palota pincéjében működő hamis pénzverdét, melyet néhány vállalkozó kedvű iskola-gárdista tartott üzemben. Az életnek bizonyos megnyilvánulásaival Julianus igyekezett nem szembe nézni. A szexuális gerjedelem is ezek közé tartozott. Azt állította, hogy csak azon háborodott fel, hogy az eunuchok rendes polgárokat kényszerítettek kéjvágyuk kielégítésére. Igaz, hogy ez csúf visszaélés, és ellentétes egy tisztes társadalom szokásaival és törvényeivel. Nem is szabad eltűrni. Ez természetes. De valóban annyira meglepő és döbbenetes? Julianus úgy írja le, és úgy is beszélt róla, mintha az a förtelem, aminek szemtanúja volt, példa nélkül állna. S ebben nincs igaza. Egyszer megkérdeztem tőle, van-e fogalma arról, mit művelt az ő hadserege a germán és frank falvakban? Tudja-e, hogy sem férfi, sem nő, sem gyermek nem lehetett biztonságban érzékiségüktől? Julianus kitérő választ adott, azzal, hogy a háború általában fokozza az emberek durvaságát. Addig szorongattam azonban, míg elismerte, hogy hallott ilyen esetekről. (Tudomásom van sok olyan esetről, mikor a nemi erőszakot kénytelen volt személyesen megtorolni.) De ő csak a háború lényegtelen kísérő jelenségének fogta fel az ilyesmit. Ez ugyan képmutatás volt tőle, de kétségtelen, hogy Julianus sokszor adta tanújelét meglepő ártatlanságának. Heléna halála után tett nőtlenségi fogadalma nem póz volt csupán, mint sokan vélték akkoriban (magamat is beleértve). Teljesen őszintén törekedett a testiség elfojtására. Ezért viszolygott attól is, hogy megérintsék a testét, például nyilvános fürdőben, ahol az emberek meztelenül mutatkoznak. Gyanítom, az eunuchok magatartása azért háborította fel annyira, mert tudta, neki is hatalmában állna ilyesmi, sőt: vágyott is rá. Természetének ettől a vonásától valósággal elborzadt. Figyeld csak meg, mily hosszan időzik el e jelenetnél. És nem annyira a nyilvánosság előtti kéjelgés háborítja fel, hanem a hatalmaskodás egy másikkal, méghozzá szabad emberrel, nem rabszolgával. A mi kedves Julianusunkban s talán valamennyiünkben van egy árnyalatnyi Tiberius. Ezt gyűlölte annyira. Libanius: Kibújik a szög a zsákból. Priscus szenilisen kéjeleg ezen a jelentéktelen, bár sajátságos epizódon. Én soha sem tapasztaltam magamban "tiberiusi vonást", sőt mondhatnám, inkább az ellenkezőjét. XVII. JULIANUS AUGUSTUS Constantius nagyon ritkán szólalt fel a szenátusban, annál az egyszerű oknál fogva, mert nem tudott hosszasabban beszélni akadozás nélkül, s különösen nem logikai vagy nyelvtani hiba nélkül. Éppen ezért úgyszólván soha nem tette be a lábát a szenátus épületébe. Inkább a szenátust rendelte oda a Daphné-palota tróntermébe, ahol elég volt, ha röviden szól hozzájuk. De ez is szórványosan esett meg, mert nem sokat törődött a szenátussal. Én azonban visszatértem az ősi szokásokhoz, Augustus módjára, aki beérte azzal, hogy a birodalom első polgára. Január első napján átvágtam a téren, hogy a szenátus tagjaként vegyek részt a tanácskozásban. Az egybegyűlt honatyák úgy tettek, mintha renkívüli örömükre szolgálna, hogy ott-tartózkodásom néhány hónapja során sűrűn megjelentem üléseiken. Azt már szükségtelen megjegyeznem, hogy valahányszor megjelentem, felszólaltam. Ősi szokás, hogy a hivatalba lépő új consul ünnepi játékokat és népi szórakozásokat rendezzen. Mamertinus is háromnapos kocsiversenyt rendezett a Hippodromban, melyen udvariasságból én is megjelentem. Úgy éreztem, örökkévalóságig tartanak a versenyek, a tömeg azonban nagyon szórakoztatott. Mindig fülsiketítő éljenzéssel fogadtak. Állítólag uralkodásának huszonöt esztendeje alatt Constantiust egyszer sem köszöntötték ilyen lelkesedéssel. Mivel sok barátom is ugyanezt mondja, talán nem puszta hízelgés, igaz is lehet. A versenyek első napján érdeklődéssel szemléltem azokat a művészeti alkotásokat, melyeket Constantinus állíttatott fel a pálya közepén húzódó soron: obeliszkeket, oszlopokat, bronz emlékműveket. Az egyik valósággal elragadott csodálatos szépségével: három bronz kígyó oszloppá fonódik össze, s a tetején arany tripuszon arany medence nyugszik. Eredetileg Delphoiban állt, a görögök ajándékozták Apollónnak, hálából a perzsák felett aratott győzelmükért. Constantinus még e szentséges ereklyét is ellopta, hogy fővárosát díszítse vele. Eljön a napja, mikor mindezeket visszaszállíttatom eredeti helyükre. S mivel ez Delphoiből származott, egy ötletem támadt. Oribasiushoz fordultam: – Orákulumot kellene kérnünk. – Miféle orákulumot? – Oribasius szerint a sok jóssal, orákulummal és áldozattal már valósággal megfélemlítettem a jövőt, hogy hódoljon előttem. – Delphoiban. Az a legigazibb jóshely. – S még mindig létezik? – A te dolgod, állapítsd meg. Oribasius elnevette magát. – Menjek most rögtön, még mielőtt a játék véget ér? – Nem. De úgyis készülsz Görögországba, s ha már ott vagy, látogass el Delphoiba, kérj orákulumot a Püthiától. Ebben megegyeztünk. S éppen azon tűnődtünk, milyen formában tegyük fel a kérdést, melyre az orákulum válaszát várjuk, mikor nagy tömeg rabszolga jelent meg a színen, felszabadítását várva, ősi szokás szerint ezzel ünneplik az új évet és az új consul hivatalba lépését. A rabszolgák felsorakoztak a császári páholy előtt, én pedig elmondtam a törvényben előírt formulát, amely felszabadítja őket. Csodálkozó moraj hangzott fel. Zavarba jöttem. Mamertinus pedig, ki jobbomon ült, mosolyogva magyarázta meg baklövésemet: – Augustus, a rabszolgákat a consulnak kell felszabadítania, amint a játékokat is a consul rendezi. Szégyelltem az esetet, s így kiáltottam a néphez: – Tíz font arannyal bírságolom meg magam, amiért a consul hatáskörébe avatkoztam! Kijelentésemet nagy nevetés és éljenzés fogadta és úgy hiszem, valóban kedvező hatást keltett. * 362. február negyedikén teljes vallásszabadságot hirdettem az egész világnak. Mindenki tetszésének megfelelő módon imádhatta választott istenét. A galileánus hit nem volt többé állam vallás, papjaik pedig nem voltak többé mentesek az adófizetés és egyéb közterhek alól. Visszahívattam valamennyi püspököt is, akiket Constantius küldött száműzetésbe. Még a félelmetes Athanasiusnak is megengedtem, hogy visszatérjen Alexandriába, bár nem állt szándékomban ismét püspöknek megtenni. A számkivetésből hazatértek között volt Aetius is, aki annak idején kedvező jelentést adott rólam Gallusnak. Ezért mindig hálával gondolok rá. Röviddel azután, hogy birtokomba vettem a fővárost, kellemetlen válsággal kellett szembenéznem. Régi tanítóm, György püspök, végre beteljesülve látta szíve vágyát, és Athanasius helyett Alexandria püspöke lett. Nem csodálkoztam rajta, hogy főpapi minőségében nagyon népszerűtlen volt. Mindenkivel zsarnokoskodó és fennhéjázó módon bánt. Az ellenséges indulatok végsőkig kiéleződtek, mikor egy ősi Mithrasz- templomot leromboltatott, mondván, hogy alapjaira csontházat akar emeltetni. Mikor hittestvéreink méltán tiltakoztak e szentségtörés ellen, azzal vágott vissza, hogy emberi koponyákat, csontokat, valamint obszcén tárgyakat helyeztetett közszemlére. Ezeket – úgymond – a Mithrasz- templom lebontása közben találták föld alatti kriptákban; a maradványok az emberáldozat undok szokását bizonyítják. Förtelmes ügy volt. György az athanasiánusok dühét is felkeltette, mert könyörtelenül üldözte mindazokat, akik püspökük tanításait követték. György gyűlöletes alakja lett Alexandriának. Amint hírét vették védelmezője, Constantius halálának, a csőcselék megostromolta a püspöki palotát, és meggyilkolta Györgyöt. Holttestét tevéhez kötözve vonszolták végig a városon a tengerpartig, ott elégették, és hamvait a vízbe szórták. Ez december huszonnegyedikén történt. Mikor meghallottam, szigorú hangú levélben feddtem meg a város lakosságát, és megtorlással fenyegettem őket. A funkcionáriusok sűrű bocsánatkérések közepette fogadkoztak, hogy fenntartják a rendet. Nem sokkal ezután Athanasius jelent meg a városban, és elvakult tömeg kísérte régi székhelyére, a püpöki palotába. Úgyszólván első ténykedése az volt, hogy "megkeresztelte" kormányzóm feleségét. Elvetette a sulykot. Száműztem Athanasiust, és világosan kinyilatkoztattam: azzal, hogy számkivetett püspökök hazatérését engedélyezem, még nem helyeztem őket vissza régi püspöki hatalmukba, s különösen nem a hellenizmus ádáz ellenségeit. Körülbelül ezzel egyidőben birtokba vettem György könyvtárát, mely valóban a legkitűnőbb egész Ázsiában. Engem érzelmi szálak is fűznek e könyvtárhoz, hiszen onnan származtak azok a könyvek, amelyek lelkivilágomat kialakították. Jelenlegi utamra is elkísért György Plotinus- sorozata. A gyűjtemény többi része Konstantinápolyban maradt, ez lesz a magja a jövendő Julianus-könyvtárnak. Február negyediki ediktumom kedvező hatást keltett, bár az ariánus püspökök sokat siránkoztak, mert úgy vélték, azzal, hogy engedélyeztem athanasiánus testvéreik hazatérését, tápot adok az ádáz hitvitáknak, ami feltétlenül gyengíti a galileánus szervezeteket, így is történt. Nyomban egymás torkának estek. Megköveteltem, hogy mindazokat az ingatlanokat és épületeket, melyeket a galileánusok hosszú évek folyamán elkoboztak tőlünk, szolgáltassák vissza. Átlátom e kérdés nehézségeit, de másként az ügy nem oldható meg. Kész vagyok szembenézni a bajokkal. Február huszonkettedikén újabb ediktumot bocsátottam ki, melyben egyedül saját személyemnek biztosítom az államköltségen való közlekedést. Véget vetettem annak, hogy a püspökök a kincstár terhére futkározzanak az egész birodalomban. Megjegyzés: E pontnál ide iktatandók az év folyamán megjelent ediktumok és kormányrendeletek. Ezek a Nyilvántartó Hivatal irattárában találhatók, de ezen a helyen fontos a hiteles pontosság. Én magam csak hozzávetőleg említem a Konstantinápolyban töltött fél esztendő lényeges mozzanatait. * Február végén véletlenül jutott tudomásomra, hogy Vettius Agorius Praetextatus feleségével együtt a városban tartózkodik. Ő a római hellénista tábor vezéralakja, felesége, Aconia Paulina pedig mindama misztériumokba beavattatott, melyekben nők részt vehetnek, s egyben ő Hekaté főpapnője is. Alig vártam, hogy megismerkedjem velük. Praetextatus törékeny alkatú, kis termetű ember, hófehér hosszú hajjal és rendkívül finom arcvonásokkal. Felesége valamivel magasabb nála, piros arca és erős alkata a gall nőkre emlékeztet, pedig a legtisztább ősi római családból származik. Eddigi intézkedéseim nagy lelkesedéssel töltötték el őket, de különösen Aconia Paulinát. – Rendkívüli módon megnövekedett Hekaté-templomunk látogatottsága. Valóban örvendetesen, s ezt neked köszönhetjük. Az elmúlt évben Rómában alig fordult elő, hogy valaki felavatásra jelentkezzék, most azonban... nos, megkaptam a jelentéseket Milánóból, Alexandriából, Athénból... mindenünnen; valósággal sereglenek hozzánk a nők! Csupán az Iszisz-hivők tábora erősebb a miénknél, s bár magam is lelkes híve vagyok e vallásnak (sőt fel is avattak az Iszisz-hitben a középső fokozatig), véleményem szerint Hekaté követői az értékesebb nőkből kerülnek ki. Őszintén remélem, hogy hamarosan itt is megnyithatjuk az istennő templomát. – Megnyithatjátok minden bizonnyal – buzdítottam örömmel. – Azt szeretném, ha fővárosomban valamennyi istennek megvolna a temploma. Aconia Paulina ragyogott az örömtől. Praetextatus elgondolkozva mosolygott, majd szelíden kijelentette: – Mindennap, sőt minden órában azért imádkozunk, hogy szándékodat sikeresen valóra válthasd. Legalább egy órán át mi hárman képviseltük azt a fennkölt egységet, mely csak azoknak jut osztályrészül, akik a misztériumokba beavattattak. Egyek voltunk mind a hárman. Ezek után a tárgyra tértem. – Ha a galileánusok vereségét akarjuk elérni, ez csakis úgy lehetséges, ha hasonló szervezettséggel rendelkezünk. Praetextatus aggályoskodott: – Sokat vitatkoztunk erről Rómában, és egészen a legutóbbi időkig azt hittük, legalább eddigi pozíciónkat megtarthatjuk. Róma szíve szerint keresztény ellenes. A szenátus kétségkívül hellénista. – Szünetet tartott, kitekintett az ablakon, mintha Zeuszt keresné a tenger felől gomolygó felhők felett. – Tudod, Augustus, mi nem vagyunk egyetlen szervezet, mint a galileánusok. Sokan vagyunk, de mindenki tetszése szerint hivő, és nem is részesülünk a kormányzat támogatásában... – Ma már igen. – . . .ma már. Helyes, de nem túl későn jött ez? Egyébként is, főként a misztériumokban mi az egyes hívőkre támaszkodunk. Aki felavattatását kéri, egymaga részesül ebben az élményben. Eleusziszban csak a magányos lélek néz szembe az örökkévalósággal. – Azért mégis fennáll a felavatottak testvérisége. Például mi ketten, te meg én testvérek vagyunk a Mithrasz-hitben... – Ez mégsem ugyanaz, mint ahogy ők nyíltan vallják egy gyülekezethez való tartozásukat. A mi magatartásunkat papok irányítják, akiket vagyoni és politikai indíték legalább annyira befolyásol, mint a vallás. – Igazad van – feleltem, és az előttem tornyosuló iratokra tettem kezemet –, ezért ajánlom, hogy egyenlő alapon vegyük fel velük a harcot. A világot átfogó papi hálózatot tervezek, melynek élén a római Pontifex Maximus áll. Aztán igazgatási egységekre osztjuk fel a világot úgy, mint a galileánusok... és minden vallási körzetnek meglesznek a rangsorba osztott papjai, alárendelve az egyetlen főpapnak, aki közvetlenül nekem tartozik felelőséggel. Tervem nagy hatással volt rájuk. Aconia Paulina megkérdezte, vajon mindenféle vallás képviselve lesz-e ebben a papi szervezetben. Igenlő választ adtam. Minden isten és istennő, kit bármily különös formában vagy néven imádnak az emberek, benne foglaltatik, amint az életnek is legfőbb sajátossága a sokrétűség. Valamennyien valljuk, még a galileánusok is, a zavaros hármas istenségelméletükkel egyetemben, hogy létezik egy egyetlen és legfőbb istenség. Tőle ered minden élet, isteni és halandó élet egyaránt, s amint tőle származik, valamennyi élet hozzá tér meg. E teremtőt talajt nem ismerjük, bár külső megjelenési jelképe a Nap. Közvetítői révén szól hozzánk e teremtő, s ezek lehetnek emberek vagy istenek. Létezésének különböző jegyeit nyilvánítja előttünk, előkészítvén bennünket pályánk következő fokozatára. "Nehéz meglelni az atyát és a teremtőt – mondta Szókratész –, s ha mégis megleljük, lehetetlen ezt szóban kifejezni." Aiszkhülosz hasonlóképpen bölcsen írja: "Az emberek keresik Istent, és keresve meg is találják." A keresés minden bölcselet célja, s éppen így áll a dolog a vallásos átéléssel is. A galileánus istentelenség sarkalatos pontja, hogy Isten keresése véget ért háromszáz esztendővel ezelőtt, amikor kivégeztek egy fiatal rabbit. Tarzusi Pál szerint Jézus sem közönséges rabbi, sem Messiás nem volt. Maga volt ő az Egy igaz Isten, ki feltámadt halottaiból, hogy ítélkezzék e világ felett. Idézik is Jézusnak ama szavait, melyekkel biztosította híveit, hogy némelyikük megéri a végítélet napját. Tanítványai azonban sorra meghaltak a természet rendje szerint, s mi még mindig várjuk ama megígért napot. A püspökök vagyont halmoznak fel, üldözik egymást, habzsolják az élet örömeit, s ezalatt gyengül az állam, határainkon éhes téli farkashordákként ólálkodnak a barbárok, lesik gyengeségünk jelét, hogy ránk támadjanak. Mindezt oly tisztán látom, mint a kezemet, mely e sorokat rója (mivel e részt nem bízom íródeákra). Mert én arra születtem, hogy megállítsam a szekeret, még mielőtt felborulna a Nap felé haladó pályáján. Kifejtettem terveimet Praetextatusnak. Némelyeket már sikerült megvalósítanom, másokkal várnom kell, míg visszatérek Perzsiából. A hellenizmus bukása főként a szervezetlenségnek tulajdonítható. Róma soha nem igyekezett semmiféle vallást rákényszeríteni egyik országra sem, melyet meghódított, s bevont civilizációja körébe. Róma mindig eklektikus volt. Egyforma esélyeket biztosított minden vallásnak, sőt még Isziszt is szabadon imádhatták... rövid ellenállás után. Ennek eredményeképpen van vagy száz fontos istenünk és tucatnyi misztériumunk. Bizonyos istenek imádatát támogatja, helyesebben támogatta az állam, mivel ösztönözte Róma éltető szellemét. De soha senkinek nem jutott eszébe, hogy megkísérelje egybehangolni Jupiter Capitolinus imádatát például Vestáéval, akinek szent tüze soha nem hunyt ki az ősi Forumon. Az idő múlásával azonban – ismerjük el őszintén – isteneink tisztelete üres formasággá vált, lelkesítő emlékévé ama város aranykorának, mely az ősi istenek irányításával a Tiberis partján épült kis faluból világuralomra jutott. Kezdettől fogva akadtak azonban olyanok, akik gúnyt űztek a hitből. Az ősi köztársaság egyik szenátora egyszer feltette a kérdést az augurnak, hogyan állja meg nevetés nélkül a szertartást, melynek során isten akaratát kutatja. Nem kedvelem az ilyen felelőtlenséget, annyit azonban elismerek, hogy az évszázadok folyamán veszendőbe ment számos szertartásunk jelentősége. Erre vallanak Rómában azok a templomok, melyekben betanult szólamokat és énekeket mondanak fel, bár azokat nem érti senki, a papok sem, minthogy a régen feledésbe merült ősi etruszk nyelven szólnak. Amint az állam vallásának megnyilatkozási formái egyre merevebbé és külsőségesebbé váltak, a nép a misztériumok felé fordult, melyek többnyire ázsiai eredetű vallások. Eleusziszban, vagy a különböző Mithrasz-barlangszentélyekben nemcsak az élet nyilvánult meg előttük bizonyos mértékig, hanem azt is megsejtették, ami azon túl következik. Ennélfogva a vallásos élményeknek három válfaja különböztethető meg. Az ősi szertartások, melyek többnyire engesztelő jellegűek. A misztériumok, melyek a lélek megtisztulását szolgálják, és bepillantást nyújtanak az örökkévalóságba. Végül a filozófia, mely nemcsak az anyagi világ meghatározását célozza, hanem irányt mutat a nemes életmódra, továbbá egységbe igyekszik foglalni (mint Iamblikhosz tette oly nagyszerűen) valamennyi vallást, egyetlen érthető rendszerben. Mármost e leginkább kielégítő – legalábbis potenciálisan kielégítő – világba törtek be a galileánusok. Vallásukat úgy alapítják az Egy Isten elméletére, mintha valami új dolgot találtak volna fel: pedig Homérosztól kezdve Julianusig mindig is monoteisták voltak a hellének. A legnépesebb galileánus szekták szerint ez az Egy Isten elküldte fiát (ki szűztől született, mint számos más ázsiai isten) igéjét hirdetni a földre, hogy megkínoztassék, feltámadjon halottaiból, és ítélkezzék az emberiség felett egy napon, amelynek elkövetkezését már több mint háromszáz évvel ezelőtt is várták. Nos, én legalább oly gondosan tanulmányoztam mindazok írását, akik ismerték a Galileait, vagy azt állították, hogy ismerték, mint akármelyik püspök. Rossz görög nyelvű írások ezek, hogy művelt ember már emiatt is félretenné, nem is szólva a zavaros történetről. (Porphyrius nyomán legalább hatvannégy kézzelfogható ellentmondást és képtelenséget fedeztem fel benne). A Galileai valóságos élettörténete elveszett. Én azonban nagy érdeklődéssel igyekeztem a töredékek között az összefüggést helyreállítani. Még harminc évvel ezelőtt a római levéltárakban számos korabeli feljegyzés volt található az életére vonatkozólag. Azóta azonban nyomuk veszett, illetve Constantinus parancsára megsemmisítették. Természetesen régi és tagadhatatlan furcsaság, hogy a Názáreti nem volt keresztény. Valami egészen más volt. Beszéltem régészekkel, akik még ismerték a levéltárnak ezeket a darabjait: némelyikük saját szemével olvasta, mások szavahihető szemtanúktól tudták tartalmukat. Jézus egyszerűen egy reformátor zsidó pap volt, kizárólag a maga fajtájával törődött, mint a zsidók általában, és egyáltalában nem érdekelte mások megtérítése a zsidók szűk világán kívül, összeütközései Róma hatalmával éppenséggel nem vallásos jellegűek voltak (hiszen mikor üldözött Róma bárkit is a hite miatt?), hanem politikaiak. Ez a Jézus Messiásnak hitte magát. A Messiás pedig a zsidók szájhagyománya szerint valami hős, aki eljő egy napon, s megalapítja a zsidók uralmát, mielőtt véget ér e világ. De a Messiás semmiképp nem isten, még kevésbé az egy Isten fia. A Messiás számos zsidó próféta jövendölésében szerepel, és Jézus pontosan aszerint cselekedett, amint e jövendölések szólnak, hogy önmagát e hősként tüntethesse fel (a Messiás szamáron vonul be Jeruzsálembe, ezt tette ő is s más efféléket). De a dolog nem sikerült, a nép nem támogatta. Sőt istene is elhagyta. Erre erőszakhoz folyamodott. Lázadók élén elfoglalta a templomot, és kihirdette, hogy kardot fogott. Amit istene nem cselekedett meg védelmében, neki magának kellett megcselekednie. Ilyenformán végül sem isten nem volt, sem zsidó Messiás, csak egyszerű lázadó, aki meg akarta tenni magát a zsidók királyának. Kormányzónk nagyon helyesen cselekedett, amikor kivégeztette. Nem szabad megfeledkeznünk Jézus saját szavairól, melyekkel maga is kijelenti, hogy zsidó és Mózes törvényeit hiszi. Ez pedig annyit jelent, hogy nem lehetett az Isten fia (ez nyilvánvaló istenkáromlás), még kevésbé maga az Isten, ki időlegesen tartózkodott a földön. A zsidók könyveiben nyoma sincs annak, hogy a Messiás rokoni kapcsolatban áll Jehovával. Csak folytonos újabb értelmezésekkel és megfelelő "kinyilatkoztatásokkal" sikerült a galileánusoknak e reformátor- rabbi pályafutását a mi igaz isteneink történetének paródiájává torzítani, megkonstruálva a megfeszíttetés, a halál és a feltámadás passióját, amely teljesen összeegyeztethetetlen azzal a személlyel, aki betartotta Mózes törvényeit... Nem is szólva arról, mennyire visszataszító számunkra, kik soha nem imádtunk embert, sem kivégzett embert, hanem jelképes alakokat, mint Mithrasz, Oszirisz vagy Adónisz, kiknek betű szerinti valóságos létezése egyáltalán nem számít, de misztikus legendáik, megnyilatkozásaik és kinyilatkoztatásaik jelentenek mindent. A Galileai erkölcsi tanításai, melyeket gyakran összefüggéstelenül jegyeztek fel, végképp nem állják a kritikát. Tisztességet hirdet, józanságot, jóságot és bizonyos fajta önmegtartóztatást. Más szóval semmi egyéb, éppolyan zsidó rabbi, mint a többi, farizeus hajlamokkal. Némi túlzással Marcus Aureliushoz lehetne hasonlítani. De ha már Platónhoz vagy Arisztotelészhez akarnánk hasonlítani, hozzájuk képest gyermeteg. Egyike korunk csodáinak, hogyan lett ebből az együgyű gondolkodású, vidéki papból isten, tarzusi Pál sajátságos mesterkedése folytán, aki a mendemondákat és szóbeszédeket példátlanul kiforgatta. Mint Porphyrius oly világosan megfogalmazta a múlt század folyamán: ,,Az isteni kinyilatkoztatás szerint Krisztus rendkívül jámbor volt; halhatatlan lett az emberek emlékezetében, s örök becsben áll. A keresztények azonban fertőben és tévelygésben botorkáló szekta." Ma még rosszabb a helyzet. Constantinus, utána pedig Constantius uralkodása és a püspökök hordájának mesterkedése révén Jézus eredeti küldetéséből aligha maradt meg valami. Valahányszor összeül egy zsinat, mindig távolabb és távolabb kerülnek az eredeti tanítástól. A hármas istenség létrehozása volt a legújabb mesterművük. A galileánusok azért válnak egyre hatalmasabbá, és azért jelentenek mind nagyobb veszedelmet a mi számunkra, mert állandóan asszimilálják a mi régi istentiszteleti gyakorlatainkat, szent ünnepeinket. Nem ok nélkül tartják a mithraizmust legfőbb riválisuknak és ellenlábasuknak; ezért egymás után veszik át a mithraista rítus formáit, és azokat beolvasztják szertartásaikba. Néhány kritikus úgy véli, hogy teljesen új dolog imádságainknak és eljárási formáinknak e fokozatos beolvasztása. Véleményem szerint azonban a kezdet kezdetétől fogva így van ez. A Galileai nem is egy életrajzában szerepel egy különös történet, melyet hívei sosem tudtak kellőképpen megmagyarázni (bár rendszerint semmiben sem oly leleményesek, mint abban, hogy az értelmetlenséget is értelmezik). A Galileai megállt egy fügefa előtt, hogy gyümölcsöt tépjen róla, mivel azonban nem gyümölcsérés ideje volt akkor, nem talált rajta semmit. Olyan indulatba jött emiatt, hogy mágikus erejével kiszárította a fát. Nos, a fügefa Mithrasz szent fája: ifjúkorában az adott neki hajlékot, élelmet, sőt ruházatot is. Úgy vélem, a galileánus apologéták az első évszázad folyamán szándékosan foglalták a Jézus-történetbe ezt a passzust, akár kitalált, akár tényleges esetről szól. Azt akarták jelképezni, hogy a Galileai kiírtja a Mithrasz-hitet éppoly könnyedén, mint ahogy szent fáját elpusztította. De nincs szándékomban ezen a helyen, ahol csak életem folyásáról kívánok szólni, ismert érveimet is felsorakoztatni a galileánusokkal szemben. Ezek amúgy is megtalálhatók valamennyi tanulmányomban, melyeket e tárgykörben megjelentettem. Egész tél folyamán sokat dolgoztam együtt Praetextatusszal Konstantinápolyban. Feleségével együtt mindketten hihetetlen tájékozottságról tettek tanúságot vallási kérdések terén. Valahányszor azonban gyakorlati kérdések merültek fel, azok úgyszólván nem is érdekelték Praetextatust. Így tehát teljesen egyedül láttam neki, hogy újjászervezzem... nem is, inkább, hogy megszervezzem a hellenizmust. A galileánusok táborát nagyon megerősítette, hogy jótékony adományokkal segítik a rászorulókat. Mi is ezt tesszük majd ezentúl. A tudatlanokban nagy tiszteletet kelt papjaiknak állítólagos szent élete. Nos, gondom lesz rá, hogy a mi papjaink csakugyan szent életűek legyenek. Minden vonatkozásban utasítottam őket, hogyan viselkedjenek a közéletben és a magánéletben egyaránt. Bár Praetextatusban nem volt kezdeményezőképesség, nagy szorgalommal segédkezett terveim elkészítésében. Aconia azonban semmit sem segített. Úgyszólván hasznavehetetlennek bizonyult. Sajnos, azt hiszem, csakis a maga üdvözülése érdekli. A vallást úgy fogja fel, mint holmi szerencsejátékot. Valahogy így spekulál: ha valamennyi istennek kedvére tesz, a középarányos kiszámítása is amellett szól, hogy nyilván közöttük lesz az az isten, aki lelki üdvösségét biztosítja. Azt azonban már nem tudom, mi célja lenne az örökkévalóságnak Aconia Paulinával. Priscus: Bravó, Julianus! Bár Julianus említést sem tesz róla, körülbelül ebben az időszakban zajlott le régi barátunknak, Maximusnak diadalmas bevonulása Konstantinápolyba. Magam nem voltam jelen megérkezésekor, de azért éppen eleget hallottam róla. Mikor Julianus elfoglalta a császári trónt, minden filozófust és mágust meghívott udvarába a birodalom minden részéből, s csaknem valamennyi meg is jelent. Csak keresztény "barátai" maradtak távol. Basilius szentnek készült Kappadokiában; s azt nem tudom biztosan, Gergelyt meghívta-e Julianus. Érdekes volna Gergely dolgának utánanézni a levéltárban, mert úgy rémlik, émelygősen hízelgő levelet írt ekkoriban Julianusnak, de lehet, hogy tévedek... Éppen a múlt héten történt, hogy Hippiát anyám nevén szólítottam, fél évszázad óta tartó házasság után! Nyilván gyengül az agyam, s miért is ne? Ha utolér a halál, már nem vihet el egyebet, csak kiaszott bőrömben zörgő csontjaimat, mert Priscus emlékezetének tárháza, ami Priscust jelenti, addigra régen semmivé válik. Julianus több ízben is megkísérelte rávenni Maximust, hagyja ott Ephesust, és csatlakozzék hozzá Galliában, de a rossz ómenek miatt nem ment. Természetes, hogy az ómenek nem kedveztek! Maximus nem az az ember, aki ahhoz az oldalhoz csatlakozik, amely emberi számítás szerint vesztes marad a polgárháborúban. Mihelyt azonban a Szent Palotából érkezett a meghívás, Maximus nyomban útra készen állt. Mikor Konstantinápolyba megérkezett, Julianus éppen a szenátus épületében tartózkodott. Julianus mindenkor elemében volt törvényhozó testülete ülésein, bár abban nem vagyok oly bizonyos, vajon ugyanolyan lelkesedéssel fogadták-e császári jelenlétét, amilyennel ő részt vett a vitában. A szenátus rendszerint nehezen gyűlik össze határozatképes létszámban. A császár jelenlétében azonban a megjelentek csaknem szétrepesztették a falakat. Az egybegyűlt atyák összezsúfolódtak, még egymás ölébe is ültek, míg Julianus tréfálkozott, könyörgött, buzdított, és mindent egybevetve rengeteg dolgot elintézett, mert voltaképpen mindent foglalkozásra érdemesnek tartott. A Konstantinápolyban eltöltött fél esztendő alatt Julianus kikötőt építtetett palotája tövében. Mentesített az adófizetés alól minden apát, akinek tizenhárom vagy annál több gyermeke van. Módfelett aggasztotta csökkenő születési arányszámunk. Fogalmam sincs, miért. Hiszen amúgy is túlságosan sok az ember a földön, s ha még szaporítjuk őket, ínség következik be. Talán az a tény nyugtalanította, hogy a barbárok erősen szaporodnak, a mi létszámunk pedig egyre fogy. Régi barátunkat, Sallustiust megerősítette galliai praetori praefectusi hivatalában, bár sokkal szívesebben maga mellett tartotta volna. Személy szerint áldozatot hozott, mert nem bízhatta másra a Nyugat védelmét, és mindenki tanúsíthatja, hogy helyesen cselekedett. Gallia még ma is teljes biztonságban van, míg a gótok alig néhány napi járásnyira vannak athéni házamtól, ahol most ülök, és régi dolgokról írok, többre emlékezvén, mint magam is hittem volna. Julianus éppen lendületes szónoklata közepén tartott, mikor Maximus felbukkant a szenátus tanácskozóterme ajtajában. A nagy "filozófus" kabalisztikus mintákkal átszőtt, zöld selyem talárban jelent meg. Hosszú ősz szakállát beillatosította, és még bozontos szemöldökét is gondosan megfésülte... Egyszer szemem láttára végezte ezt a műveletet, és hibátlan ívű szemöldököt formált. Kezében sárkánycsontból faragott varázspálcát, vagy valami efféle hókuszpókusz-dolgot tartott. A szenátorok meghökkentek, mert a tanácskozás alatt senki sem léphet be, még kevésbé akkor, amikor a császár beszél. Julianus azonban, mihelyt megpillantotta Maximust, a mondat közepén megszakította beszédét, és szélesre tárva karját futott a vén szemfényvesztő elé, hogy öleléssel köszöntse. Bemutatta Maximust a szenátusnak, a világ legbölcsebb és legszentebb férfiának nevezte, s kijelentette: dicsőség a honatyák számára, hogy ily nagy ember előtt tiszteleghetnek. Mondanom sem kell, mindenki megbotránkozott. Maximusnak és feleségének a Szent Palota egyik szárnyát bocsátotta rendelkezésére, saját udvartartással: mintha egy császári pár vendégeskedne Konstantinápolyban. Maximus felesége felcsapott nem hivatalos ceremóniamesternek, kihallgatásokat eszközölt ki Julianusnál, s kérelmeket intézett el. Néhány hónap alatt óriási vagyont szedtek össze. Rendkívüli házaspár volt. Bár nem szokásom nevetni bárki halálán, még ma is szinte fuldoklóm, ha ennek az asszonynak a halálára gondolok. Ismered a történetet? A perzsa hadjárat után, mikor Maximus először került bajba, elhatározta, hogy öngyilkos lesz. Felesége is ezt látta az egyetlen becsületes eljárásnak, sőt ragaszkodott hozzá, hogy együtt menjenek a halálba. Szokott határozottságával nyomban kézbe vette a dolgot, beszerezte a mérget, és megírta az elképesztő hosszúságú búcsúleveleket. Ezek után ünnepélyes búcsút vettek egymástól. A feleség itta meg a mérget először, és nyomban meg is halt, Maximus azonban elvesztette bátorságát, és életben maradt. Még ma is nevethetnékem van, valahányszor e nagyképű házaspárra gondolok. JULIANUS AUGUSTUS Április elején csak úgy mulatságból összehívtam a püspököket a palotába. Elvégre én töltöm be a Pontifex Maximus tisztét, minden vallási kérdés az én hatáskörömbe tartozik, bár sosem lennék oly vakmerőségre képes, mint Constantius, aki a 355. évi milánói zsinaton kijelentette a püspököknek: "Az én akaratom lesz cselekedeteitek útmutatója!" A Daphné-palotában fogadtam a galileánusokat. Korona volt a fejemen, kezemben a birodalmi alma. (A galileánusokra mindig nagy hatással van a hatalom szertartásos bemutatása.) Emlékezetes esemény volt. Csaknem ezer püspök gyűlt össze azokkal együtt, akiket számkivetésből hívtam vissza. Ennek eredményeképpen sok püspöki székben ketten is ülnek. Ez természetesen ádáz viszálykodás között zajlik le, mivel a Názáreti papjai nem tűnnek ki a szelídség erényében. A püspökök eleinte láthatóan féltek tőlem, én azonban hamarosan megnyugtattam őket. Kijelentettem, nem vagyok üldözője senkinek, bár előttem sokan tűntek ki kegyetlenségben, és nemcsak császárok... Azokra a harcias püspökökre céloztam, akik erőszakkal pusztították el ellenségeiket. – Senkit nem érhet bántódás részemről a hite miatt. – Kijelentésem után engedett a feszültség, de továbbra is gondterhelt arcok fordultak felém. – Természetesen én is szeretnélek meggyőzni benneteket az igazamról. Mivel azonban az igazság világos, mint a nap, ha nem akarjátok látni, hát nem látjátok. Azt azonban nem tűrhetem, hogy továbbra is, mint annyi éven át, bántalmazzatok másokat. Nem óhajtom felsorolni mindazt a bűnt, amit elkövettetek vagy elnéztetek: gyilkosságokat, rablást, gazságot, ami inkább az erdők vadjához, semmint püspökökhöz méltó. Akkor is, ha nem az igaz Istent szolgáljátok. – Vastag iratcsomót tartottam fel. – Íme, a legutóbbi időben elkövetett bűneitek. Megöletési kérelmek, vagyonok igénylése... Ó, mennyire óhajtjátok a földi gazdagságot! Pedig vallásotok azt prédikálja, hogy ne kövessetek el jogtalanságot, ne ítélkezzetek mások fölött, ne halmozzatok fel vagyont, még kevésbé lopjatok. Arra tanítottak benneteket, hogy semmit ne tekintsetek magatokénak, s csak azzal törődjetek, hova kerültök a túlvilágon. Mégis ékszerekkel pompáztok, fényűző öltözéket viseltek, óriás bazilikákat emeltek, még itt a földön, nem a túlvilágon. Azt tanítják nektek, hogy a tényleges vagy vélt sérelmet ne toroljátok meg, mert vétek rosszért rosszal fizetni. Ti mégis viszálykodtok, harcoltok egymás ellen, törvényellenesen megkínozzátok és megölitek azokat, akik nincsenek egy véleményen veletek. Nemcsak az igaz vallást veszélyeztetitek, hanem az állam biztonságát is, melynek legmagasabb hivatalát én viselem az ég akaratából. Ti nem vagytok méltók még a Názáretihez sem. Ha nem tudtok élni könyveitek előírásai szerint, sőt készek vagytok késhez és méreghez folyamodni (arra utaltam, hogy Athanasius méreggel gyilkolta meg Ariust), mi egyebek vagytok, mint elszánt hipokriták? Szavaimat mindvégig moraj kísérte, de erre kitört a hamisítatlan galileánus zenebona... Ordítoztak, fel-alá rohangáltak, öklüket rázták nemcsak felém, ami felségsértés, hanem egymás felé is, márpedig ez őrültség, mert egy táborba kellett volna tömörülniük a közös ellenséggel szemben. Szólni próbáltam, de nem hallották a szavamat, holott erős hangomat a szabad ég alatt egy egész hadsereg megérti. Az iskola-gárda tribunusa kétségbeesve tekintett felém, de intettem neki, hogy ne lépjen közbe. Végül akkorát bömböltem, mint Mithrasz bikája: – Még a frankok és a germánok is meghallgatták a szavamat! Ez hatott, ráeszméltek, hol vannak. Ezek után én lettem a szelídség maga. Elnézést kértem, amiért nyers hangon szóltam hozzájuk. Csak azért történt, mert annyira tiszteletben tartom a Názáreti szavait, valamint a zsidók törvényeit, melyet ő, zsidó létére, csak még magasztosabbá akart tenni. Erre ismét felmordultak. Majd közöltem velük, hajlandó vagyok helyet biztosítani a Názáretinek a többi isten között, csakúgy mint Iszisznek vagy Dionüszosznak; de akik a világegyetem egyedüli teremtőjét tisztelik, semmiképpen sem fogadhatják el, hogy e vidéki csodatevő azonos a Teremtővel. Mielőtt ismét kitört volna a majomzsivaj, harsányan kijelentettem: – Annyit azonban hajlandó vagyok elismerni, hogy ő is megnyilvánulása az Egy igaz Istennek, betegek gyógyítója, miként Aszklépiosz, s éppen ezért készséggel tisztelem őt. Majd megismételtem, amit már február negyediki ediktumomban írásba foglaltam. Általános vallási türelemhez kell tartani magunkat. A galileánusok tetszés szerint cselekedhetnek egymás között, de nem üldözhetik egymást, még kevésbé a hellénistákat. Figyelmeztettem őket, hogy kevesebb mohósággal gyűjtsék a vagyont. Azt elismertem, bizonyára nehézséget okoztam azzal, hogy visszakövetelem tőlük templomainkat, de ők sem átallották súlyos helyzetbe hozni bennünket, mikor azokat elrabolták tőlünk. Majd megemlítettem: ha ők nem beszélnek majd olyan lenéző megvetéssel ősi mítoszainkról – például arról, hogy Kronosz felfalta gyermekeit –, akkor mi is elnézőbbek leszünk hármas istenségük és a szűztől született fiú iránt. – Végül is művelt emberek vagyunk, tudnunk kell, hogy a mítosz mindig jelképe valaminek. Szerepük a játékhoz hasonló, amit fogzás idején adnak a gyermeknek. A felnőtt ember tisztában van vele, hogy a játékló nem igazi ló, de a kisded elméjében felidézi a ló fogalmát. Mikor Zeusz szobra előtt imádkozunk, bár a szobor hű mása róla alkotott elképzelésünknek, a szobor mégsem isten, csak a jelképe. Minthogy valamennyien papok vagyunk, egymás között őszintén és felnőttek módjára tárgyalhatunk ezekről a kérdésekről. – Azt kérem tőletek, legyen gondotok rá, hogy a városokban békesség legyen. Ha mégsem teszitek, én, aki a legfőbb hivatalt viselem, kénytelen leszek megfegyelmezni benneteket. Semmi félnivalótok nincs azonban tőlem, mint Pontifex Maximustól, ha tisztes magaviselettel engedelmeskedtek az állam törvényeinek, és vitáitokat lefolytatjátok anélkül, hogy tűzhöz és késhez nyúlnátok, mint a múltban. Hirdessétek a Názáreti igéit, és akkor békén megleszünk egymással. Ti azonban nem éritek be ezekkel az igékkel, hanem mindennap hozzátesztek valamit. Kicsinyesen bíráljátok a hellenizmust, kisajátítjátok ünnepeinket, szertartásainkat, s teszitek mindezt egy zsidó nevében, aki ezeket nem is ismerhette. Megraboltok bennünket, eltaszíttok magatoktól, s közben ama Cyprianus kihívó szavait idézitek, melyek szerint üdvösséget csak a ti hitetek ad. Azt kell tehát hinnünk, hogy az emberiség ezer nemzedéke, közöttük Platón és Homérosz, elkárhozott csak azért, mert nem azt a zsidót imádta, aki állítólag isten volt. Egy embert, aki nem is létezett a világ keletkezésekor. Azt akarjátok elhitetni velünk, hogy az Egy igaz Isten nemcsak "féltékeny", mint a zsidók állítják, – hanem gonosz is. Rendkívüli önámítás kell ahhoz, hogy valaki mindezt elhiggye. De nem azért vagyok itt, hogy bíráljalak benneteket, hanem hogy békességre szólítsalak fel. Ne feledjétek, e hatalmas, csodálatos világ más istenek adománya, és más, sokkal bonyolultabb a filozófiája is, mely a természet sokrétűségét tükrözi. Egy agg püspök felugrott. Egyszerű öltözéket viselt, mely inkább szent emberre, semmint egyházfejedelemre vallott. – Csak egyetlen Isten létezik! Egy és csakis egy, az idők kezdetétől fogva! – kiáltotta vékony, de határozott hangon. – Ezzel egyetértek. De sokféle formában nyilatkozhat meg, tetszése szerint, éppen azért, mert mindenható. – Az egy Istennek nincs több alakja, csak egy! – Ki az egy Isten? Az, aki a zsidók szent könyvében szerepel? – Az, Augustus. Volt, van és lesz. – És mit mond Mózes ,,A törvény summája" című könyvében? "Semmit se tegyetek az igéhez, amelyet én parancsolok nektek, se el ne vegyetek abból..." És nem átkozott-e meg mindenkit, ki nem tartja be ama törvényeket, melyeket ő Istentől kapott? Erre csend következett. A püspökök ravasz emberek lévén, tisztán látták, hogy csapdát állítottam nekik, de nem szólhattak másként, mint szent könyvük értelmében, melynek e része semmi kétértelműséget nem tartalmaz. – Mindaz, amit Mózestől idéztél, nemcsak igaz, hanem örökérvényű is. – Helyes – szóltam, s bezártam a csapdát –, de akkor miért másítjátok meg ti a törvény szavát? Ezerféle módon torzítottátok el nemcsak Mózest, hanem a Názáretit is, és ezt folytatjátok, amióta az istenkáromló tarzusi Pál kijelentette: "Mert a törvény vége Krisztus" – Nem vagytok ti se héberek, se galileánusok, csak egyszerűen opportunisták. Erre kitört a vihar. A püspökök felugráltak, összevissza kiáltoztak szent idézeteket, sértéseket, fenyegetéseket. Egy pillanatig azt hittem, nekem támadnak trónszékemben, de még dühükben is mértéket tartottak. Felálltam és a hátsó ajtó felé tartottam. A püspökök ügyet sem vetettek rám, tovább szidalmazták egymást és engem. Már majdnem az ajtónál voltam, amikor az agg püspök, aki az imént vitába szállt velem, utamat állta. Marisznak hívták, Chalcedon püspöke volt. Sosem láttam még ekkora gyűlöletet emberi arcon. – Átkozott! – sipította, s csaknem az arcomba köpött. A gárdisták tribunusa kardot rántott, de intettem, hogy maradjon a helyén. – Általad talán, de nem Isten által – feleltem szelíden, sőt mondhatnám galileánus szellemben. – Aposztata! – vágta arcomba a szót. Mosolyogtam. – Nem én vagyok az, hanem te. Én akként imádkozom, amint az emberek az idők kezdetétől fogva. Te hagytad el nemcsak a filozófiát, hanem magát Istent is. – A pokol tüzében fogsz égni! – Vigyázz, öreg, ti forogtok veszedelemben. Ne gondoljátok, hogy az a néhány nemzedék, amely a Názáreti halála óta szállt sírba, többet számít az örökkévalóságban, mint egy röpke pillanat. A múlt még nem szűnik meg azzal, hogy nem vesztek róla tudomást. Amiben ti hisztek, az gonosz. Ti a megosztást, a kegyetlenséget, a babonaságot választottátok. Nos, nekem az a szándékom, hogy véget vetek a betegségnek, kimetszem a daganatot, és megerősítem a birodalmat... Most pedig menj az utamból, öregem, adj helyet. De nem lépett arrébb, hanem pontosan elém állott. Ebben a pillanatban odaszólt nekem a gárdista tribunus: – Vak ez az ember, Augustus. Az öreg bólintott: – Az vagyok. És örülök, hogy nem látlak, Aposztata. – Imádkozz a Názáretihez, hogy adja vissza a látásodat. Ha szeret, könnyen megteheti. – Ezzel megkerültem, és tovább mentem. A vak aggastyán sziszegő hangot hallatott, mint az asszonyok szokták, amikor azt hiszik, rossz szellem van a közelükben. Keresztet is vetett a homlokára. Én pedig azt a jelet mutattam feléje, amely elriasztja az ártó szellemet. Természetesen nem láthatta. * Korán köszöntött a tavasz a városra. Izgalmas időszak volt. Sok új dolgot sikerült megvalósítanom. Rendszeresen részt vettem a szenátus tanácskozásain. Augustus óta én voltam az első császár, aki pusztán mint a testület tagja jelentem meg ott, nem pedig mint parancsoló ura vagy diktátora. Priscusnak az a véleménye, hogy nagyon zokon veszik tőlem, amiért részt veszek a vitákban. Lehetséges, hogy igaza van, mégis az a helyes, ha az ősi intézményeket régi tartalmukban állítjuk vissza. Sok reformot vezettem be. Az iskola-gárdából eltávolítottam a galileánusokat. Kimondtam, hogy galileánus nem lehet tartományi kormányzó. Ez némi méltatlankodást keltett, pedig helyesen cselekedtem. Az a kormányzó, aki a galileánusokkal tart, aligha fogja végrehajtani ediktumaimat, különösen azokat, melyek templomaink helyreállításával kapcsolatosak. Néhány szenátor szóvá is tette ezt az ülés vitájában: ha megértést és egyenlő elbánást hirdetek minden vallásnak, akkor miért üldözöm a galileánus funkcionáriusokat? Több oknál fogva inkább köntörfalazó, mint őszinte választ adtam: – Egyetértetek-e velem abban, egybegyűlt atyák, hogy a kormányzó feladata az állam törvényeinek végrehajtása? – Helyeslő választ kaptam. – Nem fordul-e elő olyan eset, mikor halálbüntetéssel kell sújtani a vádlottat, például árulás esetén? – Ismét igenlő válasz. – Nos, tehát felismeritek-e, hogy nem lehet erőskezű kormányzó az, aki nem mondhat ki halálos ítéletet? – Néhányan átlátták már gondolatmenetemet. – Nos, hogyan lehet akkor kormányzó egy galileánus, ha valóban követi a Názáreti tanításait, mely szerint senki sem veheti el embertársa életét? Mert ez olvasható a Máténak tulajdonított könyv huszonhatodik fejezetének ötvenkettedik versében, valamint János könyvében. Mindig a saját fegyverüket kell szembefordítani velük; ők is ellenünk fordítják a mi fegyvereinket. Eltávolítottam a kereszt jelét minden katonai és polgári rangjelzésből, valamint a pénzdarabokról is. Ezentúl olyan pénzeket verettem, melyeken az igaz istenek képmása látható. Mindenkit egyformán így szólítottam: "kedves barátom" – Szókratész példáját követve. Végül magam vettem át hadseregem parancsnokságát. A császár természetesen mindenkor a legfőbb hadúr is, de ha nem tapasztalt katona, sosem lesz egyéb, mint holmi totem vagy szentkép, és a tényleges hadvezetést kénytelen hozzáértő parancsnokok kezébe adni. Én azonban, gall csapataimat tekintve a hadsereg magjának, olyan helyzetben voltam, hogy kezemben tarthattam a parancsnokságot az egész katonság felett, Galliából hozott tisztjeimre, főként Nevittára, Dagalaifra és Jovinusra támaszkodva; a régi keleti hadseregből megtartottam Victort, Arintheust és unokatestvéremet, Procopiust. Különös dolog, de mikor császár lettem, semmi közvetlen üzenetet nem kaptam Szaportól. Ezzel súlyos sérelem esett az etiketten, minthogy ősi szokás szerint a római és a perzsa uralkodók a trón elfoglalásakor üdvözlő üzenetet váltanak. Később azonban – ha közvetett formában is – hallottam felőle. Május elején fényűző és nagyon különös küldöttség érkezett a városba. A követek barna bőrű, rendkívül finom testalkatú férfiak voltak, és Ceylonból, az indiai partok közelében fekvő szigetről érkeztek. Pompás ajándékokat hoztak, és közölték, hogy kereskedelmi kapcsolatba óhajtanak lépni velünk. Szívesen vettük ajánlatukat. A követség vezetőjétől értesültem arról, hogy Szapor tanulmányozta gall hadjárataimat és retteg tőlem. Különös dolog elképzelni, hogy egy keleti uralkodó a világ túlsó végén tud a győzelmeimről, melyeket tőle háromezer mérföldnél is nagyobb távolságban vívtam ki. De hát most már én is sok mindent tudok róla. Szaport és engem több szál fűz egymáshoz, mint a bizalmas környezetünkhöz tartozókhoz: mindketten ugyanolyan felelősséget viselünk, és mindketten félelmetes hatalmat tartunk kézben. Ha valaha foglyul ejthetném, lenne miről beszélnünk egymással. Téli hadjáratot terveztem, emlékezvén a régi szólásra: "Egy perzsa, ha hideg van, nem hajlandó előhúzni a kezét köpenye alól". Sajnos, néhány hónap óta nem foglalkoztam haditervekkel. De Nevitta rendszeresen gyakorlatoztatta a csapatokat, melyeknek harci szelleme kitűnő volt, még a kelták sem húzódoztak annyira a keleti hadjárattól, amennyire feltételezhető lett volna. Ekkoriban ismerkedtem meg Ormiszda perzsa fejedelemmel. Féltestvére Szapornak, és ő a perzsa trón jog szerinti örököse, de még gyermekkorában számkivetésbe küldte Szapor. Rövid ideig az armeniai udvarban tartózkodott, de azután hozzám csatlakozott. Negyven esztendeig álmodozott (ma már hatvan éves) arról, hogy a rómaiak győzelmet aratnak a perzsákon, és őt visszahelyezik jogos trónjára. Constantinus és Constantius példáját követve magam is felhasználtam úgy is, mint katonát s úgy is, mint akitől hasznos értesüléseket szerezhettem. A három uralkodó közül azonban én vagyok az első, aki igyekszem valóra váltani az álmát. Különben is felbecsülhetetlen szolgálatokat tesz nekem. Sok titkos híve van a ktesziphóni udvarban, kitűnő katona, és Constantinus oldalán egész Európát végigharcolta. Ott volt természetesen Constantius kíséretében is, valahányszor e "vakmerő harcos" összegyűjtötte keleti hadseregét, hogy az Eufrátesz partjaira vonuljon. Amint azonban a folyóhoz érkezett a császár, tábort ütött, és addig várt, míg a perzsa hadsereg élén megjelent Szapor. Mihelyt feltűnt az ellenség a láthatáron, Constantius felülmúlhatatlanul fenséges pózban visszavonult Antiochiába vagy Tarzusba téli szállásra. Annyiszor ismétlődött ez a pompás katonai felvonulás, hogy már-már kínos tréfaszámba ment. Ormiszda már minden reményét elvesztette, mire én kerültem a császári székbe. Most elégedett. Mikor e srokat írom, nincs messze attól, hogy Perzsia nagykirálya legyen. Szabad időmben, de nem hiábavaló időtöltésként, késői órákig fennmaradtam és ezerféle kérdést vitattunk meg barátaimmal. Különösen közel állt hozzám Maximus; ilyenkor úgy éreztem magam, mint az Ephesusban töltött napokban. Mint mindig, ő volt az összekötő kapocs köztem és az istenek között. Különösen egy estére emlékszem, mint fontos, valósággal kinyilatkoztatás jellegű élményre. Számosan jöttünk össze a Daphné-palota kerti teraszán. Meleg éjszaka volt, és gyönyörű kilátás nyílt a telehold fényében ragyogó Márvány- tengerre. A virágba borult fák és cserjék illattal árasztották el a levegőt. A távolban a város pislákoló fényei húzódtak a partig. Csendes éjszaka volt, semmi nesz nem hallatszott, legfeljebb egy-egy őrszem figyelmeztető kiáltása, ha idegen tévedt a palota közelébe. Az élénk diskurálás közepette észrevettem, hogy Ormiszda beszélni szeretne velem. Intettem neki, hogy kövessen a terasz túlsó végébe. Leültünk egy kőpadra a nyíló rózsák között. – Szapor nem akar háborút, Augustus. – Ormiszda kiejtésén még mindig érezhető perzsa származása, bár egész életét közöttünk töltötte. – Ezt hallottam a szingaléz követségtől is – jegyeztem meg, s közben a sarkammal egy katonai induló ütemét kopogtattam ki a márványkövezeten. – Tudod, minek neveznek téged a perzsák? – El tudom képzelni... Elképesztő, milyen élvezettel adják hírül bizalmasaink a szörnyű dolgokat, amiket rólunk hallanak. A régi időben a rossz hír hozóját nyomban kivégezték: a klasszikus zsarnokságnak is megvoltak a maga előnyei... – Villámnak. – Miért? Mert Zeusz földi képviselője vagyok? – Nem, hanem, mert villámgyorsan söpörtél végig Európán, és Sirmiumnál rajtaütöttél a hadseregen. Ennek örültem. – Ha fél tőlünk az ellenség, az felér egy győztes csatával. – Rettenetesen félnek "a villámtól". – Csakhogy Constantius serege is fél Szaportól, így aztán kiegyenlítik egymást a félelmek. Ormiszda a tárgyra tért. – Mindent el fognak követni, hogy megbéküljenek veled. Ezt biztos forrásból tudom... – finom mozdulatot tett a kezében levő rózsával. Tudta, nekem is tudomásom van arról, hogy szoros kapcsolatot tart fenn a perzsiai ellenzéki párttal. – Azt is tudom, hogy Szapor ennek érdekében hajlandó visszavonulni a határtól, sőt Mezopotámiából is kész kivonni a seregeit. Mindenre hajlandó, amit csak kívánsz tőle. Ünnepélyes komolysággal néztem szembe vele, ő pedig rám. Egy hosszú pillanat múltán elmosolyodtam: – Megígérem neked, hogy semmiféle követség szavára nem engedek. – De én nem kívánlak befolyásolni, Augustus. – Sem követség, sem megállapodás. Csak a háború hozhat megoldást. Ezt én szentül megfogadtam. – Elhiszem neked uram, és köszönöm. – És ha az istenek velünk vannak, magam teszem fejedre a koronát Ktesziphónban és Szapor majd... – Zsámoly lesz! – fejezte be a mondatot Ormiszda nevetve, a perzsa királyok hátborzongató szokására utalva, akik a foglyul ejtett uralkodók lenyúzott bőrét kitömetik, és lábvánkosnak használják. Most Praetextatus csatlakozott hozzánk. Bár nagyra becsülöm, némelykor terhesnek érzem a társaságát. Semmi könnyedség nincs benne, csak állandó, nemesen fennkölt komolyság. Vallási kérdésekben azonban nem boldogulnék nélküle. – Nos, haladunk? – Mindig így köszöntöttem. – Remélem, Augustus, sőt úgy hiszem. Csak az elmúlt héten száz helybeli hölgyet vezetett be a feleségem Hekaté misztériumaiba. – Nagyszerű! – Ezt őszintén mondtam, mert a nők tevékenyen közreműködnek a vallásos életben, bár ritkán akad köztük, aki tisztában van a fogalmakkal. Tevékenyek és a. térítésben is eredményesek. A korai galileánusok sok időt fordítottak arra, hogy magukhoz édesgessék a rabszolganőket, s az ő révükön térítsék meg úrnőiket. A mai Rómában sem ritka jelenség, hogy egy szenátor heves szónoklatot vág ki a tanácskozáson a régi istenek mellett, és hazatérve egy csomó galileánus nőt talál a házában, akik buzgón énekük a galileánus zsoltárokat. – Ha eltávozom innen délre, fontos hivatást szánok neked. – Mi lenne az, Augustus? – Méltósággal viselkedett most is, de felfedeztem arcvonásain az olyan ember feszült várakozását, aki magas kinevezést remél. – Ha megfelelne neked, megtennélek Görögország proconsulának. Nagyon is megfelelt, és áradozva hálálkodott. Meghagytam neki, hogy mindenben legyen segítségére régi barátaimnak, Prohaeresiusnak és unokahúgának, Macrinának. Ezek után elhagytam a rózsalugasban álló padot, lefelé haladtam az enyhe lejtésű lépcsőfokokon, élvezettel szívtam be az éjszakai levegő balzsamos illatát. Némi nosztalgiával gondoltam arra, hogy nem élhetek a magam kedve szerint. Mert a legfőbb érdeklődési területem a filozófia, de eddig mindig csak mással foglalkoztam: voltam katona, közigazgatási szervező, ügyvéd... minden, de soha nem vonulhattam félre, gondolataimba mélyedve. Maximus a lépcsősor alján állt, egy karcsú ciprus tövében, és a holdat vizsgálta. Kezében pálcát tartott, melyet időnként az ég felé irányított, ide- oda mozgatta, és ennek megfelelően árnyékok vetődtek a sápadt holdfénytől megvilágított arcára. – Mit jeleznek az ómenek? – kérdeztem, s megálltam kissé távolabb, mert nem akartam megzavarni a bűvös kört. Maximus néhány percig nem adott választ, tovább vizsgálta pálcáját meg a holdat, különböző szögből nézve. – Jót! – felelt végre és kilépett a fa árnyékának köréből. – Ennek az évnek úgyszólván minden szakaszára kedvezők az ómenek. Bármibe kezdesz, minden sikerül. – Máris nagy utat tettünk meg – mondtam elgondolkodva, s letekintettem a városra meg az öbölre. Megrendítő gondolat, hogy mindez az enyém, legalábbis életem rövid szakaszára... Ezért érzem mindig úgy, hogy sietnem kell véghezvinni, amit lehet; mert egy ember élete aligha elegendő arra, hogy képességei és szenvedélyei bélyegét rányomja e világra, mely tovább halad, ha ő már nem lesz, éppoly közömbösen, mint az őt megelőző időkben. Életem minden napján úgy szólok magamhoz: "Tied e látható világ. Élj vele, változtass rajta, de siess, mert hamarosan eljő az éjszaka, és soha semmi nem készül el egészen. Semmi." – Te kinevezted Praetextatust Görögország proconsulává. Maximus ezúttal ismét tudta azt, amit néhány pillanattal ezelőtt kívülem nem tudott senki. Vajon olvas a gondolataimban, mint a chaldeusok? Vagy valami egyéni géniusz sugalmazza ezt neki? Mindegy, mi módon, de mindig előre tudja nemcsak hangulataimat, hanem adminisztratív intézkedéseimet is. Priscus: Julianus gyakran tudatosan hiszékeny volt. Maximus kis távolságban állt lent a kőpadtól, mikor Julianus közölte a kinevezést. Nem kellett neki "egyéni géniuszához" fordulnia, csupán a füléhez. És Maximus füle a rókáéhoz hasonlított: hosszú volt, hegyes és kissé előreálló. Megrögzött hallgatózó volt, s ez is bizonyítja, hogy a természeti adottságot mindig figyelembe kell venni egy ember teljes megítélésénél. Filozófusként ugyan vitába szállhatnánk azzal, hogy egy rókafülű embernek szükségképpen hallgatózónak kell lennie. JULIANUS AUGUSTUS – Ma este érdekes dolgot tapasztaltam – mondta Maximus, karon fogott, és a teraszon át egy tengerre néző padhoz vezetett. Több kis hajó igyekezett az új kikötő felé, melyet most építtetek az északi oldalon. Hallhattuk a vízről a tengerészek kiáltásait, és a választ a kikötőből. – Szálljatok partra biztonságosan – fohászkodtam Poszeidónhoz szokásom szerint. Leültünk egymás mellé. – Néhány hete minden jel ragyogó győzelemre mutat számodra..., illetve számunkra. – Megmutatta a csillagomat, mely abban a pillanatban nyugaton ragyogott. Bólintottam: – Én is kedvező jeleket kaptam. – Tegnap, mikor Kübeléhez imádkoztam, az istennő szólt hozzám. Megilletődtem. Maximus gyakran lép kapcsolatba kisebb istenségekkel (és természetesen démonokkal meg szellemekkel), de ő is csak nagy ritkán hallhatja Kübelét, a Nagy Anyát, aki maga a Föld. Maximus izgatott volt, bár igyekezett ezt eltitkolni. Minden oka megvolt az ujjongó örömre, mert különös ünnepi alkalom Kübelé szavait hallani. Nem, mégsem ünnep, mert az ember hiába ostromolná érte az eget; inkább csodálatos jele annak, hogy a világegyetem legfőbb mozgatói méltónak tartották arra, hogy neki adják át üzenetüket. – Az istennő szentélyében imádkoztam odalent – a rögtönzött templomra mutatott, melyet a Daphné-palota közelében emeltettem, – a szentély sötét volt, előírás szerint. Sűrű tömjénfüst töltötte be, és képmása felett csak egy lámpa gyér fénye világított. Elmondtam a hozzá szóló imádságot... – Valamennyi szakaszt? A hetedik hatalomig? Maximus bólintott. – Mindent előírás szerint. De a szokásos csendes megnyugvás helyett hirtelen rémület fogott el, mintha szakadék szélén állnék. Fagyos hideg lepett el, aminőt soha nem éreztem. Azt hittem, nyomban elájulok, vagy meghalok. Megsértettem talán? Pusztulásra ítéltettem? De most megszólalt az istennő. A lámpa fellángolt és teljes fényben mutatta isteni képmását, de az már nem a bronzszobor volt, hanem ő maga! Imádságot mormoltam magamban, és szinte megdermedve hallgattam további szavait. – "Maximus", szólított nevemen az istennő, és gyönyörű volt a hangja, akár az ezüst csengettyűé. Áhítattal suttogtam el valamennyi nevét, mire ismét megszólalt: "Az, akit te szeretsz, nálam is nagy szeretetben áll". Valósággal elakadt a lélegzetem, míg Maximus szavaira figyeltem, úgy éreztem, mintha én magam hallanám az istennő szózatát. – "Az, kit az istenek igaz fiukként szeretnek, hamarosan az egész világ ura lesz". – Perzsia...? – suttogtam. – Perzsiára gondolt talán az istennő? De Maximus tovább idézte Kübelé üzenetét. –"...az egész világé. Mert melléje rendelünk egy második őrző szellemet, hogy segítse hosszú útján". – Hermész? – "Azt, aki most körünkben van, és őt kíséri majd mindaddig, míg bevégzi földi pályáját, és befejezi élete művét, melyet a mi dicsőségünkre a szellem kezdeményezett". – Maximus elhallgatott, mintha egy fejezet végére ért volna. Hosszú csend következett. Várakoztam. Majd Maximus csillogó szemmel hozzám fordult, szakálla, mint a víz, úgy hullámzott a holdfényben. – Nagy Sándor! – ejtette ki áhítattal a nevet. – Te vagy hivatva befejezni művét. – Perzsiában? – És Indiában, sőt mindenütt a messzi Keleten! – Maximus megragadta a ruhám szegélyét, és ajkához emelte az alázatos tisztelgés jeléül. – Te vagy Nagy Sándor! – Ha ez igaz... – Ha! Hiszen hallottad az istennő szavait. – Akkor megtörjük Szaport. – És aztán már semmi nem áll utadban Perzsiától a keleti óceánig! Az istennőnek csupán egyetlen kérése van, hogy állítsd helyre templomát Pessinusban. – Boldogan! Maximus titkos szent jelet írt le csillagom felé. Én is ugyanezt tettem. Ám akkor Priscus zavart meg bennünket, és erős, tiszta hangján kérdezte: – Megint a csillagokat bámuljátok? Priscus: Ha tudom, mire készülnek, sok egyebet is mondtam volna "erős, tiszta hangomon". Bizonyos dolgokból, melyeket perzsa hadjárata idején figyelmen kívül hagyott Julianus, arra következtettem, valóban meg volt róla győződve, hogy az istenek különleges támogatását élvezi. Arról azonban fogalmam sem volt, hogy Nagy Sándornak véli magát, vagy legalábbis azt hiszi, hogy Nagy Sándor szelleme lakozik benne valahol a szív és a máj között. Ez az őrültség sok mindent megmagyaráz; fényt vet hadjárata utolsó szakaszára, mikor is Julianus – Nagy Sándor valóban különös módon kezdett viselkedni. Személy szerint én, ha hadvezér lennék, semmiképp sem venném szívesen, ha egy másik hadvezér költözne belém, különösen nem olyan, aki megőrült. Maximus azonban mindent el tudott érni nála, és Julianus soha nem kételkedett benne. Ezzel végződik az emlékezések konstantinápolyi szakasza. Julianus teljes képet akart adni valamennyi ediktumáról, kinevezéséről és intézkedéséről, de nem sikerült neki. Ezt az anyagot azonban bizonyára megszerezheted a levéltárban. Májusban Julianus elhagyta Konstantinápolyt, bejárta Galatiát és Kappadokiát, s Antiochiába vonult téli szállásra. Bár nyilvánosan nem mondott semmit, mindenki tudta, hogy Antiochiába vonja össze a keleti hadsereget, mert Perzsia ellen készülődik. Én továbbra is Konstantinápolyban maradtam, mert igen szorult anyagi helyzetbe kerültem. Maximus és felesége hízelgéssel valóságos vagyont csikartak ki császári pártfogójukból, én semmit sem kértem, tehát nem is kaptam semmit. Julianusnak a pénz eszébe sem jutott, csak ha emlékeztették rá. De akkor aztán nagyvonalú volt. Szerencsére előadássorozatot tarthattam az egyetemen, és az öreg Nikoklész sok tanítványhoz juttatott. Ugye, te is ismerted? Hogyne ismerted volna. Hiszen ő kényszerített rá, hogy elhagyd a várost a negyvenes években. Szomorú ügy. Nekem azonban jó barátom volt, támogatott, úgyhogy tekintélyes összeget küldhettem Hippiának. Julianus engedélyt adott nekem, hogy amíg tanítok, a Szent Palotában lakjam, s ez jelentősen csökkentette személyi kiadásaimat. Még egy érdekes részlet: közvetlenül Julianus távozása előtt visszaérkezett Oribasius Görögországból. Nagyon szűkszavúnak bizonyult, és szóba sem került többé Apollón templomának helyreállítása. Csak hosszú évek múltán közölte velem Oribasius, mi történt Delphoiban, melyet a "világ köldöke" néven szoktak említeni. Oribasius szomorú tapasztalatokat szerzett az akkori Delphoibán. A sok művészeti alkotás, mely a számos szentélyt ékesítette valaha, már nincs a helyén. Constantinus egyedül kétezerhétszáz szobrot rabolt el onnan. El sem képzelhető nyomasztóbb látvány a mérföldnyire húzódó üres szobortalapzatoknál. A város is elhagyatott, csak néhány toprongyos cinikus lézeng benne, s ezek lelkesen ajánlkoztak Oribasius mellé vezetőnek. Én magam sosem jártam Delphoiban, de lakóiról mindig csak azt hallottam, hogy az egész világon nincs hozzájuk fogható pénzsóvár népség; túltesznek még az eleusziszi kegyszerárusokon is. Nem mondhatnám, hogy túlságos részvéttel gondolok rájuk. Ezer éven át fosztogatták a messze földről érkezőket. Józan ésszel nem várhatták, hogy ezt örökké művelhetik. Úgy sejtem, Oribasius is minden vallást elvetett, olyasféleképpen, mint én. Én az emberi szellemet mindenféle mágiánál többre tartom, Oribasius a testtel volt így. Amit nem láthatott és nem tapinthatott, már nem is érdekelte. Furcsa az ilyen barát egy uralkodói sarj oldalán. Szenvedélyesen csakis az orvostudomány érdekelte, pedig az én szememben az sem több a mágia egy fajtájánál, noha ő bámulatos tárgyilagossággal foglalkozott vele. Nem tapasztaltad-e számos orvos esetében, hogy ilyen vagy amolyan kezelést rendel el, s ha páciense követi előírásait és meggyógyul, alig tudja titkolni meglepetését? Mert az orvos mindig csak kísérletezik. Ezért fontos az orvos biztos fellépése, éppúgy, mint a szofistáknál: a gyógyulás sokszor a tekintélybe vetett bizalomtól függ. Apollón templomához érkezve, Oribasius nagyot kiáltott: – Hol a pap? Semmi válasz. Bement, és mindenütt csak port, piszkot látott, a tető is félig beszakadt. Az isten néhai szobrának üres talapzata mögött felfedezte a mélyen alvó papot, mellette félig üres borostömlő hevert. Jó néhány percbe telt, mig Oribasiusnak sikerült felráznia. A nép nagy izgalomba jött, mikor megtudta, hogv Oribasius a császár küldötteként érkezett. – Nagyon rossz idők járnak a templomra, borzalmasan rossz idők. Bevételünk úgyszólván semmi. Messze elmaradtunk még a tavalyi nagyon csekély forgalomtól is. De kérlek, közöld az Augustusszal, hogy mi ellátjuk szent kötelességünket akkor is, ha nem jut pénz a tető javítására, vagy az áldozatok bemutatására. – Ezek után feltápászkodott, de elég bizonytalanul állt a lábán. Oribasius most a jóshely felől érdeklődött. – Azt is működtetjük. Van egy kitűnő Püthiánk, bár meglehetősen megvénült, de még mindig eredményesen tölti be tisztét. Apollón rendszeresen szól vele, és mi kielégítőnek látjuk szolgálatát. Bizonyára te is így leszel, mert úgy vélem, beszélni kívánsz vele. Mindjárt megyek is, megkérdezem tőle, mikor fogadhat, mert vannak rossz napjai is, tudod... – Lemondóan legyintett, megindult lefelé a meredek lépcsőkön. Oribasius szemügyre vette a templomot. A sok világhírű szobornak csak hűlt helye maradt, beleértve Homérosz képmását, mely a bejáratnál állt valaha. Ezt a remekművet történetesen sikerült felfedeznie Julianusnak a Szent Palota egyik raktárhelyiségében, s felállíttatta könyvtárában. Én is láttam ott: csodálatos művészi munka, az arc szomorúságot tükröz, s minden vonása valóban homéroszi. A pap visszatért, és közölte, hogy a Püthia hajlandó másnap orákulumot kérni az istenségtől. Addig el kell végezni az előkészítő szertartásokat, s mindenekelőtt be kell mutatni az áldozatot. Nyála csörgött, mikor ezt a szót kiejtette. Másnap Oribasius és a pap a templom előtti oltáron egy kecskét áldozott. Amint az állat kimúlt, a pap szentelt vízzel hintette be, s az áldozat lábai rángatóztak, ami állítólag kedvező előjel. Ezek után beléptek a templomba, és leszálltak a meredek lépcsőkön az alsó szentélybe. Oribasius, bár akarata tiltakozott ellene, rendkívül lenyűgözőnek érezte az egész ostobaságot. Leültek a sziklába vájt várakozóhelyiségbe. Velük szemben az az ajtó volt látható, mely az isten fülkéjébe nyílik, ahol egy hasadékon át gőz száll fel. Ott van a világ köldöke, az omphalosz egy kerek kőlap, melyet állítólag Zeusz hajított le a földre. Belépett a papnő. Oribasius szerint külseje sem látogatóra, sem papnőre nem vallott: hihetetlenül öreg volt, ráncos és fogatlan. – Már megtisztult – suttogta a pap –, most fürdött meg a kasztaliai szent forrás vizében. A Püthia most maréknyi babérlevelet és árpalisztet szórt egy parázson hevített serpenyőbe. A helyiség csípős füsttel telt meg. – Most a levegőt tisztítja meg – magyarázta a pap. Ezek után Oribasius a füsttől könnyező szemmel követte a Püthiát a belső helyiségbe, melyben már ezer év óta szól az emberekhez Apollón hangja. Közvetlenül az omphalosz mellett háromlábú szék állt, azon foglalt helyet a Püthia keresztbe vetett lábbal. Előrehajolt, arcát a föld alól feltörő gőzbe tartotta, és varázsigéket mormolt. – Rendben van – suttogta a pap –, most már készen áll, hogy meghallgasson. Oribasius hangosan, jól érthetően megszólalt: – Flavius Claudius Julianustól jövök. Az Augustustól és Pontifex Maximustól. Mélységes tisztelettel adózik Apollón isten, valamint az igaz istenek előtt. A Püthia halkan dúdolt magában ezalatt, és minden figyelmét a háromlábú szék előtt feltörő gőzre fordította. – Az Augustus útmutatást kér Apollóntól. Bármit parancsol az istenség, készségesen teljesíti. – De hogy szól a kérdés? – kérdezte bizonytalanul az öreg papnő, gyenge hangján. – Helyreállítsa-e a császár Delphoi szent templomát? Hosszúnak tűnő percekig a szentélyben nem hallatszott semmi más, csak a szikla alól kibuggyanó gőz sziszegő sustorgása. Nyilván ez a hang szolgált alapul a legendának, mely szerint Gaia, a föld istenasszonya kígyót szült, akinek Püthón volt a neve. E kígyó uralkodott a jóshelyen, míg Apollón megküzdött vele, megfojtotta és a szakadékba hajította. A gőz állítólag most Püthón teteméből tör elő, és a sziszegő hang a kígyó halálos vergődését ismétli. Végre a Püthia megrázkódott. Ismételten mélyen beszívta a gőzt, lihegett, köhögött, szemét forgatta; karomszerű kezével megkapaszkodott a háromlábú szék peremében, és előre-hátra himbálta magát. Utána teljes mozdulatlanságba merevedett. Mikor ismét megszólalt, fogatlan száján kemény, határozott, jól érthető szavak törtek elő. – Mondd meg a királynak: ledőlt a földön a dicső szállás, és elnémultak a beszédes források. Nem maradt semmi, sem az isten, sem a tető, sem a menedék, s az ő kezében sem szökken virágba a prófétai babér. Ezzel elhallgatott. A Püthia lehunyta a szemét, mintha aludna. Oribasius a pappal együtt távozott. A pap őszintén kétségbeesettnek látszott. – Ezt nem hiszem – mondta. – Természetesen Apollón kívánja templomának helyreállítását. El sem tudom képzelni, mi történt a Püthiával. Persze, az ilyen üzenetek mindig sokféleképpen értelmezhetők. Némelykor pedig szándékosan félreérthetők és homályosak... De ez semmiképp sem volt jó. Megkérdeztem Oribasiust, mit szólt Julianus, mikor közölte vele az orákulumot. – Semmit – felet Oribasius –, csak arra kért, hogy erről az ügyről senkinek ne beszéljek. Ami engem illet, bizonyos vagyok benne, hogy a papnő a keresztények zsoldjában állt. Azok pontosan tudták, milyen nagy jelentőséget tulajdonít Julianus az orákulumoknak, de elsősorban ennek. Miért képzelem, hogy benne volt a kezük ebben a jövendölésben? Mert ha a papnő őszinte lett volna, feltétlenül mindent elkövet Delphoi helyreállításáért. Nem fecsérelt volna ennyi szót arra, hogy a játszma elveszett. Az pedig, hogy ellene szólt annak az intézménynek, amelyet szolgált, csakis arra vall, hogy jobb ajánlata volt. Én persze nem hiszek abban, amiben Julianus hitt, hogy tudniillik Apollón az egymást követő papnők szájával szól hozzánk, akik görcsös kábulatba esnek a belélegzett gőztől. Mindig csalás volt ez az egész. Ezúttal azonban meggyőződésem szerint kettős csalásról van szó. Oribasius nagyjából egyetértett velem, mikor kifejtettem elméletemet. Mint mondottam, Julianus lelkes hangulatban távozott Konstantinápolyból, s én utána néhány hónapig nem találkoztam vele. Mikor ismét láttam, szembetűnő változást észleltem a hangulatán. Nyoma sem volt a konstantinápolyi ujjongó tettrekészségnek, nyugtalan volt, érzékeny, és utálta Antiochiát, de ezt már ő maga is elmondja. XVIII. JULIANUS AUGUSTUS Május tizedikén hagytam el Konstantinápolyt, hogy Antiochiába vonuljak. Valamennyi ómen biztató volt. Az idő is jó volt, bár az évszakhoz képest túlságosan száraz. Ahelyett, hogy egyenesen délnek tartottam volna Szíria felé, Keletre kanyarodtam, áthaladván Phrügián és Galatián. Azt állítottam, saját szememmel kívánom látni e tartományokat, hogy első kézből értesüljek problémáikról, s tisztában legyek minden körülménnyel, mire bevezetem azokat az adóreformokat, amelyeket Félix, a Szent Adományok új comese sürgetett. A valóságos indíték azonban az volt, hogy felkereshessem Kübelé templomát Pessinusban és legfőbb védelmezőmnek ünnepélyes hálaáldozatot mutassak be. A petulansok és az iskolagárda voltak kísérő csapataim. Keleti hadseregem többi részének őszre kellett Antiochiába felvonulnia. Számos okból úgy döntöttem, hogy a Perzsia elleni nagy támadást a következő tavaszra halasztom, így félévnyi időm marad, hogy Antiochiában képezzem a csapatokat, továbbá számos polgári és vallási reformot vezessek be. Közeli barátaim közül csak Maximus kísért el, Priscus Konstantinápolyban maradt, Oribasius pedig inkább maga indult el Antiochiába, hogy időt szakíthasson meg-megállni kisebb helységekben a gyógyászat tanulmányozására... És még ő hánytorgatja fel nekem, hogy adok a mágiára! Kellemes volt úton lenni ismét, de hiába próbálkoztam kíséretemet csökkenteni, ismét sokan fogtak körül, és terhemre voltak. A Szent Consistorium fele megjelent mellettem, valamint a Szent Palota ügyintézőinek nagy része is. Különösen terhemre volt – de ugyanakkor imponált is – Félix comes, akit a közvélemény a birodalom legnagyobb szemfényvesztőjének tartott a számok terén. Mivel határtalanul hiú volt, sosem hagyta, hogy erről megfeledkezzem. Ha bármily félénken hivatkoztam a pénzügyekben szerzett galliai tapasztalataimra, felém fordította hosszú mutatóujját, és akár a tanító a kisdiákot, megrótt, ecsetelte mérhetetlen tudatlanságomat, ösztöneim félrevezető ostobaságát, ami miatt nélkülözhetetlenek számomra az ő tanácsai. Váltig ismételgette: a hátralékos adófizetőnek nincs bocsánat. Csaknem rettegtem, mikor a Consistorium ülése után nyomomba szegődött hosszú gólyalábain, savanyú madárképén a türelem álarcával. Félix azonban felbecsülhetetlen volt abban, hogy még a jelentéktelen részletkérdések sem kerülték el figyelmét, és be kell vallanom, nagyon sokat tanultam tőle. Átkeltünk a Boszporuszon, csodálatos tavaszi időben. Az egész vidéken sárga vadvirágok virultak, s a langyos levegőben méz illata szállt. Elhaladtunk Chalcedon mellett, de a városba nem vonultunk be. Lybissában pihenőt tartottam, hogy tisztelegjek Hannibál sírjánál. Mint elődeim, én is nagy becsben tartom emlékét. Különösen hadvezéri tehetségét bámulom, mert itáliai hadjáratai örök időkre felülmúlhatatlanok, talán egyedül Nagy Sándort leszámítva. Soha senki nem tudja magyarázatát adni, miért nem sikerült Hannibálnak elfoglalnia Rómát... Nekem ez csak azt bizonyítja, hogy akkor az istenek léptek közbe Róma megvédésére. A sír viharvert: egyszerű márványoszlop hirdeti a számkivetett halálának időpontját. Onnan Nikomédiába folytattuk utunkat. Szomorú nap volt, mert Nikomédiát romokban kellett látnom. 358. augusztus huszonnegyedikén sorozatos földrengés a fél várost elpusztította. Ez volt korunk legszörnyűbb természeti katasztrófája. A késő délutáni órákban érkeztünk Nikomédia peremére, ahol a városi szenátus mély gyászban várakozott rám. Alig tudtam visszatartani a sírást, mikor áthaladtunk a törmelékkel borított utcákon, a régi, meghitten ismerős helyek eltűntek a föld színéről, vagy felismerhetetlenné váltak. A palotához vezető út mentén felsorakozott nép szótlan aggodalommal tekintett rám. Egy-egy ember kilépett a sorból, s megcsókolta kezemet, vagy megérintette bíborpalástomat. Több régi egyetemi diáktársamat ismertem fel, továbbá a Forumon látott arcokat. Nyomorúságos nap volt. Nikomédia újjáépítésére tetemes összeget adományoztam. Félix véleménye szerint helytelen efféle precedenst teremteni, én azonban kifejtettem, hogy ezúttal nem akármilyen városról van szó, hanem a világ egykori fővárosáról. Itt bocsátotta ki Diocletianus 303. február huszonnegyedikén ediktumát a galileánusok ellen, mely elrendeli, hogy csontházaikat a földdel tegyék egyenlővé, és feloszlatta egyházközségeiket. Sajnos, két évre rá Diocletianus visszavonult az uralkodástól és művét nem fejezte be. Ha befejezte volna... de hát erről hasztalan dolog ábrándozni. Rám vár most ez a kötelessége csakhogy nekem kétszeresen nehéz a helyzetem, mert azóta fél évszázad telt el, és az ellenség ezalatt nemcsak a tudatlanok körében kapott erőre, hanem magában a Szent Palotában is. Alig vártam, hogy Nikomédia falai közül szabadulhassak. Amint tisztes formák között tehettem, búcsút mondtam a szenátusnak. Itt jegyzem meg, hogy amerre jártam, mindenütt intézkedtem a templomok helyreállítása ügyében. Nem volt könnyű dolgom. Legtöbbje romokban hevert, vagy kisajátították a galileánusok. Még jobban megnehezítette a helyzetet, hogy sok helyen a papság is teljesen kihalt. Olyan fontos tartomány pedig, mint Kappadokia, végképp ateista lett. De nem kényszerítettem senkit. Inkább érveltem, okoskodtam, meggyőztem, sőt bevallom, sokszor le is pénzeltem embereket azért, hogy akként tiszteljék ősi istenségeiket, amint a kötelesség parancsolja. Ezt sokan rovásomra írták, elsősorban Félix comes, akit teljesen hidegen hagynak a vallási kérdések; esztelenségnek tartja pénzt pocsékolni helyi kis templomokra, az emberekről nem is szólva. Én azonban úgy éreztem, nem hiábavaló dolgot cselekszem. Nem számít, mi visz rá valakit, hogy egy istenhez imádkozzék: az a tény, hogy vallásos szertartásban vesz részt, egymagában hitbeli eredmény, sőt kezdeményezés, ha nem őszinte szívvel teszi is. Nem áltatom magam azzal, hogy sokakat megtérítettem. Bár többször hosszasan szóltam népes tömegekhez Galatiában, Kappadokiában és Kilikiában, meggyőznöm csak keveset sikerült. Világosan látom ezt. Mégis valahol el kell kezdeni, mégha kövekhez beszél is az ember. Ma már tisztában vagyok azzal, hogy nagyon lassú lesz az ősi hit helyreállítása, de biztosan célt érek. A galileánusok menthetetlenül megoszlanak, egymással hadakoznak, és ez a mi reménységünk. Pessinusban egyenesen Kübelé templomát kerestem fel, mely a város Akropoliszának lábánál állt. Nagy múltú, gyönyörű templom, de rendkívül megrongálódott, ősi szent hely, amióta az istennő szobra ide hullt le az égből. Ez körülbelül abban az időben történt, mikor Kübelé fiúnak adott életet, a legendás hírű Midasz királynak, aki később ezt az első szentélyt emeltette édesanyja emlékére. Az a legenda, hogy amihez Midasz hozzáért, nyomban arannyá változott, jelképesen lenyűgöző ugyan, de óvatosan kezelendő. Nyilván az az alapja, hogy Pessinus környéke vasban rendkívül gazdag. Midasz volt az első, aki vasból készült fegyvereket hozott forgalomba, és innen ered mesés gazdagsága. Amihez hozzányúlt, valóban fémmé változott, de ez a fém a vas volt. Az akropolisz oldalában, Midasz sírja közelében, saját szememmel láttam a világ legelső vasolvasztó kemencéjét, melyet anyja ajándékozott a királynak. Kübelének bőkezű áldozattal hódoltam, de a városiak nem vettek részt a szertartáson, noha ajándékot helyeztem kilátásba, Félix comes szörnyülködésére. Maximusra támaszkodtam, aki az istennővel állandó kapcsolatban áll. Maximus kerítette elő számomra Arsaciust, egy hellénistát, akit kineveztem Galatia főpapjává. Öreg, szószátyár ember, de megteszi a magáét. Egy hét sem telt bele, máris vagy húsz papot állított Kübelé szolgálatába. Hosszas szónoklatot tartottam nekik, mennyire döntő fontosságú, hogy minden cselekedetükben annyira erkölcsösek legyenek, amilyennek a galileánusok hirdetik magukat. Kifejezetten megtiltottam színházak, tavernák látogatását, továbbá, hogy mocskos üzleti ügyekbe keveredjenek. Elrendeltem továbbá, hogy menhelyeket alapítsanak a szegényeknek és különösen jó bánásmódban részesítsék a galileánusokat. Egyben kiutaltam a galatiai vallási körzetnek évi harmincezer zsák gabonát, továbbá hatvanezer pint bort, aminek egyötödét a papokat szolgáló szegényeknek kell juttatni, a fennmaradó mennyiség idegenek és koldusok között osztandó szét. "Mert Zeusztól származik minden koldus és idegen, és becses az adomány, ha bármily szerény is." Ez az idézet nem a Názáretitől, hanem a mi Homéroszunktól való! Utolsó estémen Pessinusban a késő éjszakai órákig fennmaradtam, Maximusszal vitattuk meg a Nagy Istenanya mibenlétét. Maximus a szokásosnál is ékesszólóbb volt, engem pedig a szokásosnál is jobban fellelkesített Kübelé szellemével, mert az istenasszony a legősibb az istenek között, ő valamennyi istenség anyja; és bár éppen nem helyeslem az eunuchok politikai szereplését, nagyon tisztelem azokat a papiait, akik Attisz példáját követve kiheréltetik magukat csupár azért, hogy teljesen az istenasszonyt szolgálják. Miután Maximus nyugovóra tért, én annyira felajzott hangulatban voltam, hogy himnuszt mondtam tollba az Istenek Anyjáról. Még nem is hajnalodott, mire elkészültem. Maximus ezt tartja legjobbnak ilyen témájú írásaim között. Innen tovább haladtunk Anküra felé. Itt valóságos ostrom alá vett vagy ezer pereskedő. Akárcsak Egyiptomba látogattam volna. Mindent elkövettem, hogy igazságot szolgáltassak, de elhagyott az önuralmam. Vallási viszálykodásról panaszkodtak mindenfelől. Némelyek a mi embereinknek rótták fel, hogy túlságba viszik a galileánus tulajdonok megrongálását. A galileánusokról viszont azt kellett hallanom, hogy mindenképpen igyekeznek hátráltatni templomaink megnyitását. Tudtam, előbb-utóbb rákényszerülök, hogy erőteljes gesztussal értessem meg a galileánusokkal, elvárom a feltétlen engedelmességet. Egyelőre azonban érveltem és vitatkoztam. Pessinusnak megígértem, hogy pénzt folyósítok közművekre, ha a lakosság támogatja Kübelé templomát. Kijelentettem: addig nem látogatok el Niszibiszbe, amíg ott ellenséges magatartást tanúsítanak a hellenizmussal szemben. Néhány püspököt eltávolítottam a helyéről, a többit pedig óva intettem attól, hogy terveimet keresztezzék. Nem tudom, mit kezdtem volna Maximus nélkül. Mindig mellettem állt, akaratereje soha nem lankadt, szüntelenül megtalálta a vigasztaló szót, márpedig vigaszra nagy szükségem volt. Ankürában esett meg velem, hogy elvesztettem önuralmamat. Három napot töltöttem már a törvényszéken, egyebet sem hallottam, csak azt, hogyan szórja egyik ember a másikra a hazugságot és a rágalmat. Az emberi gonoszság olyan elemi erővel tört fel, hogy az valósággal döbbenetes. Valaki például elhatározta, hogy tönkre juttatja üzleti vetélytársát: mindennap felkeresett, s mindannyiszor új vádakkal hozakodott elő. Sorra hamisnak bizonyult valamennyi. Végül ezt lihegte a fülembe: – Felségárulást követett el ellened, Augustus... A helyedre tör... Ez valóban felkeltette érdeklődésemet: – S mi erre a bizonvítékod? – Két héttel ezelőtt selyem köntöst rendelt magának... bíborszínűt! – Mindenki elszörnyedve tekintett rám, vajon hogy fogadom a felségsértést. Nem bírtam tovább. Lerántottam lábamról vörös cipőmet és teljes erőmből a vádaskodó fejéhez vágtam –. Akkor add oda neki a cipőmet is, mert ilyen illik a bíborhoz! – A megdöbbent gazfickó földre vetette magát előttem. – De aztán mondd meg neki és jegyezd meg magad is, hogy nem a ruha teszi a császárt! – Nem állítom, hogy okkal büszke lehetek magamra e dühkitörés miatt, de nem bírtam már az állandó feszültséget. Ankürából nyugati, majd déli irányban vonultam tovább, a Kapunak nevezett hágóhoz, amely Kappadokiát Kilikiával köti össze. Itt köszöntött Celsus, Kilikia kormányzója. Futólag ismertem már Athénból, ahol diáktársak voltunk, ő is Libaniust hallgatta. Boldog voltam, hogy ismét hellénista arc bukkan fel előttem, és túláradó örömömben a petulansok szeme láttára csókkal üdvözöltem. Egészeri Tarzusig a kocsim oldalán lovagolt. Idegen országban, ellenséges népek között ismerőseihez úgy ragaszkodik az ember, mintha testvére lenne. Azon a napon boldogan megtettem volna Celsust a Kelet praetori praefectusává, csak azért, mert boldog voltam, hogy nyíltan beszélgethetek valakivel, aki abban hisz, amiben én. Útközben, Tarzus felé sok mindent elmondott nekem Celsus. Nem ítélte meg ugyan bizakodóan a hellenizmus újjáélesztésére irányuló törekvésemet, bár remélte, hogy idővel felülkerekedhetünk. Abban azonban egyetértett velem, hogy a galileánusok előbb-utóbb kiirtják egymást. Beszélgettünk a birodalom legsúlyosabb politikai problémájáról is: a városi tanácsok, illetve helyi szenátusok kérdéséről. Mert bárhol jelentem is meg császári minőségben, nyomban tömegesen járultak elém a vagyonos városi polgárok azzal a kéréssel, mentsem fel őket a helyi tanácsban viselt tisztségük alól. Ami valaha a legnagyobb tisztesség volt, s mindenki áhítozott rá, ma keserves teher, mert a helyi tanács az adóemelések felelős végrehajtója. Ez azt jelenti, hogy rossz termés idején, mikor a lakosság képtelen leróni adóját, a helyi tanács saját zsebéből köteles fedezni a hiányt. Semmiképp sem meglepő, ha már senki sem akar tanácstag lenni. Az egyedüli megoldás az egyenes császári rendeletek alapján való uralkodás lenne. Ez azonban nyilvánvaló okokból nem helyes. Zavaros ügy és eddig egyetlen uralkodónak sem sikerült megtalálnia a megoldást. Én sem találom. Mint elődeim, én is csak buzdítok, beszédeket tartok az érdekelteknek. Elmondom, mily nagy tisztesség egy város kormányzása és hogy az állam elpusztulna legérdemesebb polgárainak segítő támogatása nélkül. De hasztalan erőlködöm, továbbra is csak könyörögnek, hogy mentsem fel őket a közügyek intézése alól. Nem is vehetem tőlük rossz néven. Természetesen, adódna egy megoldás: ne tegyük felelőssé a városi tanácsokat az adók behajtásáért. Ez esetben azonban felére csökkenne az állam bevétele, amit nem engedhetünk meg magunknak. Feltétlenül felelősséggel tartozik valaki az adók begyűjtéséért, és kitől várhatnánk ezt, ha nem a közösség vezető polgárainak testületétől? Én tehát inkább úgy döntöttem, hogy új életre keltem a tanácsokat, semhogy erőszakosan megváltoztassam az egész rendszert. Sokkal jobb módszer a felelősség igazságos megosztása, mint egyesek felmentése a kötelezettségek alól. Constantius például a galileánus papokat és a katonákat mentesítette. Ezen változtattam és inkább szélesítettem, semmint szűkítettem a közszolgálatba bevonható polgárok körét. Intézkedésem nagy hullámokat vert, de úgy vélem, a közösségek végül is meg fognak erősödni. Valóban tűrhetetlen, hogy vagyonos emberek még olyan híres városban is vonakodnak szenátorságot vállalni, mint Antiochia. Jó néhány napot töltöttem Tarzusban, e szép városban, mely tó partján épült, és csatorna biztosítja összeköttetését a tengerrel. Celsus tiszteletemre érdekes filozófus társaságot hívott össze, és több ízben volt részem élvezetes eszmecserében. A mai tarzusiak méltók hírneves elődeikhez, a hat évszázaddal ezelőtt élt nagy sztoikusokhoz. Egy délután nagyot úsztam a Küdnoszban, bár tudtam, hogy Nagy Sándor csaknem halálát lelte, mikor e folyóban fürdött. Tarzus túlnyomórészt galileánus ugyan (számtalan emlékmű hirdeti, hogy amaz ördögi Pál e város szülötte), de lakosait józan, értelmes és rokonszenvesen egyszerű embereknek találtam. Valósággal szomorú lettem, mikor elérkezett az indulás ideje. Azzal vigasztaltam magam, hogy innen még szebb városba megyek hosszabb időre, a kelet királynőjének nevezett Antiochiába. Ma is borzongás fog el, ha arra az izgalomra gondolok, amellyel az érkezés pillanatát vártam. Július utolsó hetében, párás hőségben érkeztem meg Antiochiába. Közvetlenül a város előtt hatalmas tömeggel találkoztunk, férfiakkal, nőkkel vegyesen. Természetesen úgy véltem, hogy üdvözlésemre jöttek és köszöntő beszédet akartam intézni hozzájuk. Csakhogy ügyet sem vetettek rám. Érthetetlen szavakat kiáltoztak, és ágakat lóbáltak a levegőben. Körülnéztem, Julianus nagybátyámat kerestem, de sem ő, sem más hivatalos személy nem volt a láthatáron, csak ez a gyülevész népség, mely folyvást valami olyasfélét énekelt, hogy: "Új csillag támadt fel kelet felől". Sajnos, ezt úgy értelmeztem, mintha személyemre vonatkozna. De valahányszor szólni próbáltam, tudomást sem vettek rólam, csak az égnek fordították tekintetüket. Az északi városkapunál Salutius Secundus, a praetori praefectus üdvözölt hivatalosan, nagybátyám és az egész szenátus jelenlétében. Mihelyt a hivatalos formaságok véget értek, feltettem a kérdést: – Mi célból verődött össze ez a tömeg? Nagybátyám sajnálkozva közölte, hogy éppen a legrosszabb napot választottam a bevonulásra, mert Antiochiában ma emlékeznek meg ünnepélyesen Adónisz haláláról, ki Aphrodité szeretője volt. Szíriában Adónisz a legnagyobb tiszteletben álló isten, és Maximusnak meg nekem is tudnunk kellett volna, hogy ez az ő emlékének szentelt nap. A hiba megesett, változtatni nem lehetett rajta, így tehát bevonulásom Antiochiába sóhajtozás, jajgatás, sirató énekek közepette történt, és elrontotta első benyomásomat e gyönyörű városról, amelyet söpredék nép lakik. De nem, ez nem igazságos megállapítás. Nekik is megvannak a sajátos szokásaik s nekem is a magaméi. Akár a kutyának meg a macskának. Az északi kapu egyiptomi gránitból emelt masszív építmény. Áthaladván a kapun, lenyűgöző látvány tárul az érkező elé: a két mérföldre nyúló főútvonal, amelyet Tiberius uralkodása alatt épült kettős oszlopsor szegélyez. Az egész világon nincs rá példa, hogy az ember két mérföldet tehet meg oszlopsor alatt. Magát az úttestet is gránittal kövezték. Az út iránya olyan, hogy átjárja a húsz mérföldnyi távolságban fekvő tenger fuvallata. Mert itt állandóan fújdogál a tengeri szellő... kivéve érkezésem napját. Akkor tikkasztó volt a levegő, s vadul perzselt a nap. Sisakom alól csörgött a veríték, és zord képpel lovagoltam a Forum felé, ahol az ünneplő tömeg az oszlopcsarnokok árnyékába húzódva szertartásos jajgatással gyászolta Adónisz halálát. Útközben kíváncsian néztem körül. Balfelől a Silpius hegy nyúlik a magasba; meredeken emelkedik ki a síkságból. A várost nyugat felől az Orontész folyó határolja, kelet és dél felől pedig a Silpius hegy. A legfényűzőbb villák a hegy lejtőin épültek, melyek árnyékosak délelőtt. A pompás kertekből csodálatos kilátás nyílik a tengerre. A Szeleukida királyi ház valamelyik tagja egy pestises évben óriás fejet formáltatott az egyik sziklából, mely a város fölé nyúlik. Kharónion a neve, és valósággal rossz szellemként borong a város felett, mert úgyszólván mindenüvé ellátszik. A lakosság csodálja, de én nem, mert számomra ez a fej Antiochia jelképe. Tiberius Fórumán a császár nagyméretű szobra áll, valamint egy forrás fölé emelt, mozaikból és márványból készült nimfakút. A forrás vizéről Nagy Sándor megjegyezte, hogy édesanyja tejénél is édesebb. Magam is ittam belőle, nagyon ízlett, annál is inkább, mert szörnyen szomjas voltam, és nem kétséges, így lehetett Nagy Sándor is. Én nem tudok visszaemlékezni arra, milyen ízű volt anyám teje, de mivel Nagy Sándor anyja minden tekintetben keserű természet volt, a teje is csak az lehetett. Innen a városi funkcionáriusok kíséretében a folyó alkotta sziget főterére vonultunk, ahol a császári palota áll. Magasztos homlokzatával szemközt vadonatúj csontház emelkedik, amelynek építését Constantinus kezdte, és Constantius fejezte be. Alaprajza nyolcszögletű és aranyozott kupola borul föléje. Az épület Aranyház néven vált ismeretessé. Be kell vallanom, a modern építészet legcsodásabb alkotása. Még nekem is tetszik, pedig én nem vagyok híve a modernizmusnak. E csontház előtt Meletius püspök várakozott rám, nagyszámú papi kísérettel. Udvariasan üdvözöltük egymást. Ezután beléptem a palotába, melynek nagy része Diocletianus idejéből származik, ő mindenütt hasonló formához ragaszkodott: derékszögű alaprajz, amely mintegy katonai tábort zár közre. A közelmúltban azonban családom sokat bővített a régi palotán, melynek eredeti zord arculatát tökéletesen elfedték az új épületek és díszkertek. A palotához tartozó területen fürdőházak, kápolnák, lugasok vannak, de mindennél többet ér az ovális, örökzölddel szegélyezett lovaglópálya. Azt a helyet nagyon megszerettem. A palota kamarása, egy öreg eunuch üdvözölt félelemtől reszkető hangon. Azt hitte, őt is eléri a konstantinápolyi eunuchok sorsa. Megnyugtattam. Közöltem vele, semmi egyebet nem kívánok, csak tisztességes magatartást. Ha becsülettel szolgálnak, semmin nem változtatok. Mondanom sem kell, remekül elláttak – nem úgy, mint a Konstantinápolyban töltött utolsó hetekben, mikor gyakran az ágyamat sem vetették meg és a vacsora sohasem készült el időre. Pedig az ember élvezi a kényelmet, ha nem tábori körülmények között él. Lakosztályomul a folyóra néző egyik szárnyat választottam. Fedett terasz volt a tetején, ahol üldögélhettem, sétálhattam és élvezhettem a kilátást. A teraszról a nyugati síkság fölött egészen a tengerig el lehetett látni. Többnyire itt időztem barátaim társaságában. A palota közelében állt a Kelet legnagyobb hippodromja. Nos, igen, ez is kötelesség. Megjelentem a játékokon, amikor kellett, de hat futamnál tovább soha nem maradtam. Rengeteg hivatalos ünnepségen kellett szerepelnem. Fogadtam a szenátust. Meghallgattam az ünnepélyes beszámolókat. Megjelentem a színházban. Kegyes beszédeket mondtam. (Priscus szerint bármilyen világias alkalomból beszéltem is, előbb-utóbb mindig vallási kérdésekre kanyarodtam.) Szemlét tartottam seregeim fölött, amelyek már összegyülekeztek, és elterveztem a még meg nem érkezett légiók fogadását. Félix comes legnagyobb elszörnyedésére elengedtem a szíriaiaknak a hátralékos adók egyötödét, annál az ésszerű oknál fogva, hogy amúgy sem folynának be. Miért ne tegyem meg hát ezt a népszerű gesztust? S valóban nagyon népszerű voltam... legalább három hónapig. * Augusztusban éppen ülésezett a Szent Consistorium, amikor megérkezett Szapor küldötte. Jelentették, hogy igen fontos levelet hozott. Ormiszdához fordultam, aki történetesen jelen volt a tanácskozáson, s megkérdeztem tőle: – Mit gondolsz, háborút vagy békét akar? – Bátyám mind a kettőt akarja: békességet magának, háborút neked. Ha te leszerelsz, ő nyomban fegyverkezik, ha te fegyverben állsz, akkor ő... levelet küld neked. A futárt a Consistorium színe elé bocsátották. Nem perzsa volt, hanem gazdag szír kereskedő, aki üzleti kapcsolatban állt Perzsiával. A politikához semmi köze sem volt, csak felkérték a levél átadására, mivel éppen Ktesziphónban járt. Kíséretében volt azonban egy perzsa is, az ő feladata volt eljuttatni válaszomat a nagykirálynak. Kértem, hogy a perzsát is vezessék elénk. Szálas növésű, szikár nemesember volt, arca fegyelmezett és mozdulatlan, valósággal szoborszerű. Egyetlenegyszer adta jelét érzelemnek: mikor Ormiszda anyanyelvén szólt hozzá. Meglepetten válaszolt, de mikor arról értesült, ki szólt hozzá, szorosra zárta a száját és nem felelt többet. Megkérdeztem Ormiszdát, miről beszélt vele. – Csak apja felől érdeklődtem, mert egész családját ismerem – felelt szelíden Ormiszda. – Nincs túlságosan elragadtatva tőled, de talán ezen még változtathatunk. Átnyújtottam a levelet Ormiszdának, aki előbb lágy, sziszegő hangokban gazdag perzsa nyelven felolvasta a szöveget, majd lefordította görögre. Lényege az volt, hogy Szapor küldöttséget kíván meneszteni hozzám. Semmi egyebet: de célja világos volt. – Békét óhajt, Augustus – közölte Ormiszda. – Fél tőled. – Átnyújtotta a levelet. Én a földre dobtam, ami nyílt sértés uralkodótárssal szemben. Ormiszdához fordultam: – Közöld a perzsával, semmi szükség arra, hogy Szapor követséget indítson hozzánk, mivel hamarosan alkalma lesz személyesen találkozni velem Ktesziphónnál. Ez hivatalos hadüzenet volt. Antiochiában tíz, sőt húsz órát is diktáltam egyfolytában, míg a hangom bírta, de még azután is folytattam suttogva, ahogy tellett tőlem. Egyszerűen nem futotta az időmből, hogy mindent véghezvigyek, amit el akartam végezni. A két februári ediktum hatása nem volt kedvező. Caesareában a galileánusok felgyújtották Fortuna templomát. Bírsággal sújtottam a várost, s nevét visszaváltoztattam Mazakára, mivel méltatlanná vált a Caesarea névre. Alexandriából titkos értesítést kaptam, hogy ellenségem, Athanasius püspök nem hagyta el a várost, noha határozottan száműztem egész Egyiptomból. Egy csodaszép és dúsgazdag görög nő házában rejtőzik, aki a hír közlőjének véleménye szerint a szeretője. Ha valóban így van, remek alkalom, hogy szembefordítsuk vele a fegyvert, mert tekintélyének legfőbb forrása állítólagos szent életmódja. Parancsot adtam, hogy tartsák szemmel, míg alkalmasnak nem látom a pillanatot, hogy bujálkodását nyilvánosságra hozzam. Mikor Athanasius tudomására hozták a számkivetést, állítólag ezzel válaszolt: ,,E kis felhőcske hamar elvonul". Határozottan bizakodó természet. Parancsot adtam arra is, hogy építsék újjá Alexandriában a Szerapeiont, továbbá az ősi Neiloszkopeiont, amely mindenkor jelzi a Nílus vízszintjét. A Neiloszkopeiont a galileánusok áthelyezték egyik épületükbe. Visszavitettem eredeti helyére. Ezalatt Antiochiában megerősítettem a szenátust, kétszáz új taggal (keserves siránkozásaik ellenére) a város leggazdagabb polgáraiból. Szeptember folyamán Maximus segítségével megfogalmaztam egész uralkodásom eddigi legfontosabb ediktumát, amely a nevelés ügyével foglalkozik. Mindig is éreztem: a galileánusok sikereinek egyik legfőbb oka abban keresendő, hogy fölényesen elsajátították a hellén írást és érvelést. Kiképezvén magukat a mi vallásunkban, saját fegyvereinket szegezik szembe velünk. Mi soha nem kívánjuk papjainktól, hogy Máté, Márk, Lukács és János írásait tanítsák. Nem csupán azért, mert ezek gyatrán írtak görögül. Nem. A mi papjaink nem hisznek a Názáretiben. Ennélfogva miért sértenénk meg a híveit azzal, hogy a védelmében készült írásokat tanítsuk? A galileánusok azonban világszerte minden egyetemen tanítják a mi klasszikusainkat. Mégpedig úgy, mint a stílus és a szellem példaképeit, figyelembe sem véve, hogy valótlan, amit állítanak. Ez tarthatatlan. Ennélfogva elrendeltem, hogy galileánus nem taníthatja a klasszikusokat. Természetesen sokan rossz néven vették e törvény szigorát, s magam is nagyon sajnálom, hogy sok kiváló embert megbántottam vele. Mégsem volt más választásom. Vagy világosan megvonjuk a határvonalat Homérosz élő istenei és a halott zsidó követői között, vagy pedig végképp elmerülünk korunk általános ateizmusában. Sok barátom nincs e tekintetben egy véleményen velem: elsősorban Priscus. Mi ketten azonban – mármint Maximus és én – nem engedtünk. Eleinte nem volt kivétel a törvény alól, később azonban megengedtem, hogy Athénban Prohaeresius, Rómában pedig Marius Victorinus tovább taníthasson. Mindkettő készségesen vállalta. Konstantinápolyban régi tanítóm, Ecebolius hátat fordított a galileánus tébolynak és ékesen szóló nyilatkozatban tért vissza az igaz istenekhez. Priscus: Julianus itt szándékosan mindent másként értelmez. Ecebolius dolgát ismerjük. Mindenkor azt imádja, amit az uralmon levő császár. Én magam nem voltam Athénban az ediktum életbelépése idején, csak később értesültem Prohaeresiustól, hogy ő nyomban felhagyott a tanítással. Akkor sem volt hajlandó előadásokat tartani, amikor Julianus kivételt tett vele. Kijelentette, hogy az ediktum rendkívül igazságtalan, de ha törvényerőre kívánják emelni, hajtsák végre következetesen. Ez sokkal hősiesebben hangzik, mint amilyen a valóságban volt, mert az ediktum kihirdetésének napján Prohaeresius felkereste régi barátját, a hierophantészt. Nem tudom, hogyan csinálta a hieropantész, de annyi bizonyos, hogy a jövőbe látott, ő volt az egyedüli jövendőmondó, aki valaha hatni tudott rám. Mellesleg szólva a napokban jövendölte meg, hogy még ebben az évtizedben romba dől valamennyi ősi templom Görögországban. Nem tudom, hogyan értette: Theodosius romboltatja-e le a templomokat, vagy a gótok pusztítják el? Abból a tényből azonban, hogy a barbár hordák határainkon gyülekeznek, inkább az utóbbit gyanítom. Prohaeresius tehát elbeszélgetett a hierophantésszal. Persze, nem tehette fel egyenesen a kérdést: milyen hosszúra nyúlik Julianus élete? Ez felségsértés lett volna. Kérdezősködhetett azonban Julianus egyik dédelgetett terve felől, amely szerint minden akháj ingatlant vissza kell származtatni és az ilyen birtokok földadókedvezményben részesülnek. Prohaeresius úgy tett, mintha felesége földbirtoka miatt nyugtalanítaná az ügy. Adják el talán a földet? Vagy várják meg amíg hatályba lép az új törvény? "Adjátok el most – felelte a hierophantész (de nem lélegzett be semmiféle gőzt a sziklarésből, sem egyéb varázsszert) – az adókedvezmény nem lép életbe." Prohaeresius ebből tudhatta, hogy Julianus uralma rövid lesz. Julianusnak tökéletesen igaza van abban, hogy elleneztem nevelésügyi ediktumát. Nemcsak kegyetlennek tartottam, hanem keresztülvihetetlennek is. Az egyetemeken a jó előadóknak csaknem fele keresztény. Ki lép a helyükbe? De Julianus ebben az időszakban egyre jobban kimerült nagyszabású életművének hajszolásában. Bizonyos mértékig kár, hogy nem volt ő sem Tiberius, sem Diocletianus. Ha beleélte volna magát a mészárlásba, boldogult volna. Bár a keresztények azt állítják, hogy vérük hullása elhintett mag, én mégis azt mondom: egy olyan császár, akinek legfőbb szándéka a keresztények kipusztítása, erőszakkal talán célt érhetett volna, különösen ha egyidejűleg tetszetős és vonzó vallást állít velük szembe. Julianus azonban úgy döntött, hogy igaz filozófushoz méltóan cselekszik. Érveléssel és példamutatással fog győzni. Ebben tévedett. Csak meg kell vizsgálni, mit hisznek a keresztények, és nyomban világossá válik, hogy éppen nem az érvelés a legfőbb erősségük. Csakis késsel lehetett volna őket Julianus hitére téríteni, ő azonban jó ember volt, és pengéjét hüvelyében tartotta. Bár Julianus elhatározta, hogy megőrzi derűs lelkiállapotát, mégis izgatták a provinciákból állandóan érkező rossz hírek. Ingerlékeny lett és kezdett megtorláshoz folyamodni. Úgy vélte, nevelésügyi ediktumával a végső csapást méri ellenfeleire. Ha életben marad, talán sikerül is neki, bár ebben nem vagyok bizonyos. Szíve mélyén túlságosan szelíd volt ahhoz, hogy valóra válthassa. Mindenben Maximus ösztökélte állandóan, aki soha nem volt annyira elviselhetetlen, mint az Antiochiában eltöltött hónapok folyamán. Libanius: Most az egyszer Priscusszal tökéletesen egy véleményen vagyok. Maximus sem szofista, sem filozófus, sem jogász nem volt, de még tanító sem. Mágus volt. Nem mondhatnám, hogy végképpen nem hiszek a mágiában (elvégre oly sok ismert jelenségre nem találunk magyarázatot), de a Maximus-féle mágia nyilvánvaló csalás volt. Felettébb sajnálatos, hogy Julianus ennyire a befolyása alatt állt. JULIANUS AUGUSTUS Nevelésügyi ediktumomnak többek között egy rendkívül mulatságos következménye is lett... mulatságosnak csak ez az egy volt mondható, amiről tudomásom van. Két zugírász, apa és fia (az előbbinek Apollinarisz volt a neve), a Galileai testamentumait meg a zsidók ősi könyveit görög tragédiákká és színdarabokká alakította át. Azt remélték, ezzel megkerülhetik az ediktumot és taníthatják a klasszikus görög nyelvet. Átolvastam e gyalázatos műveket, és mondhatom, ha fércművek is, olvasmánynak talán különbek az eredetinél. Az Újtestamentumot párbeszédes formában írták át, Platón, Szókratész dialógusainak mintájára (anapesztusokban!); az Ótestamentumot pedig a görög ábécé betűszámának megfelelően huszonnégy fejezetre osztották és siralmasan döcögő daktilusokba gyúrták a szöveget. A fércműveket Caesarea... akarom mondani Mazaka rendkívül ideges püspöke küldte el nekem és véleményemet kérte. Egy mondattal válaszoltam neki: "Elolvastam, megértettem, elítélem". Nem sokkal azelőtt, hogy Antiochiát elhagytam, régi barátomtól, Basiliustól kaptam választ erre a kurta levelemre (többször is meghívtam udvaromba, de nem akart eljönni). Basilius levele ugyancsak egy mondat volt, s így hangzott: "Elolvastad, de nem értetted meg, mert ha megérted, nem ítéled el." Basiliust aztán senki sem vádolhatja törleszkedéssel! Nem térek ki hosszasabban Antiochia népének jellemzésére. Rossz tulajdonságaik közismertek. Veszekedősek, elpuhultak, léhák, rajonganak a lóversenyekért, mindenféle szerencsejátékért, és nagyban dívik a pederasztia. A város valóban gyönyörű és éghajlat, valamint földrajzi fekvés tekintetében rendkívül szerencsés. A nagyszámú szír lakosság külön városnegyedet foglal el a folyó mentén, a szigettel szemközt. Ha az ember ellátogat ebbe a negyedbe, úgy érzi, mintha Perzsiában járna, annyira jellegzetesen keleti a lakosság nemcsak öltözködésében, hanem megjelenésében is. A város déli negyedét a Daphnéhoz vezető út mentén zsidók lakják; ezek többnyire gazdálkodók és katonai szolgálatuk fejében kapták földjüket. Később még visszatérek erre a témára. "Népszerű" heteim kezdetén a szokásnak megfelelően mindenütt megjelentem. Védnöke voltam a hippodrom versenyeinek. Szakállam miatt mindig kinevettek, de ez jóindulatú nevetés volt. Megjelentem a Silpius hegy oldalában, a természetes hajlatokba épített színház előadásán is. Mivel Aiszkhülosz szerepelt műsoron, nem is éreztem időpocsékolásnak. Általában komédiaelőadásokra hívnak meg, mivel a császárokat felületes gondolkodásúnak tartják, s a színházak igazgatói a legostobább bohózatokat tartják fenn koronás védnökeik számára. Constantinus Menandroszért rajongott. Constantius is valószínűleg szerette a komédiát, bár ezt senki sem tudhatta biztosan, mert az volt a politikája, hogy a nyilvánosság előtt soha nem nevetett, el sem mosolyodott. Azt gyanítom, hogy a gyors sodrású ógörög nyelv és a komédiák pergő szójátékai, játékos képei idegesíthették. Julianus nagybátyám mint a Kelet comese, legalább megmentett attól, hogy engem is komédia előadására hívjanak meg. Nagyon élveztem Aiszkhüloszt, különösen, mert a Prométheuszt adták elő. Időm legnagyobb részét kénytelen voltam törvényszéki tárgyalásokon tölteni. A felhalmozódott peres ügyek menetét csak nehezítette a jelenlétem. Mikor a szemben álló felek értesülnek róla, hogy az uralkodó rövidesen városukba érkezik, valamennyi igyekszik őt megnyerni bírájául. Egy részük azért, mert pártatlannak tartja (helyesen), más részük pedig abban reménykedik, hogy elnézően kezeli ügyüket, mivel népszerűségre törekszik (az én esetemben az utóbbiak rosszul számítottak). Bár a császárok kegyesebbek az ügyek intézésében, mint a helyi funkcionáriusok, némely ügyvéd erőszakoskodása néha olyan ítéletre késztet bennünket, amelyet később megbánunk. Mivel tisztában voltam vele, hogy könnyen ragadtatom magam ilyesmire, megkértem a város praefectusát, hogy figyelmeztessen, ha túlságosan indulatosnak vagy helytelennek véli fellépésemet. Mikor sikerült leküzdenie magában a félénkséget, nagyon hasznos lett számomra, elősegítvén, hogy biztosan tartsam kezemben a kormányt, mint mondani szokás. Csak úgy személyes kíváncsiságból többnyire megkérdeztem a peres feleket, milyen vallásúak és azt hiszem, többnyire őszintén válaszoltak. Eleinte nagyon kevés ismerte be galileánus voltát olyan esetben, mikor úgy gondolta, hogy ez kedvezőtlenül befolyásolná ügye kimenetelét. De hamarosan közismertté vált, hogy személyes vallási nézeteim sohasem befolyásolják ítéleteimet, így aztán gyakran fordult elő, hogy a panaszos szenvedélyesen galileánusnak vallotta magát ás arra kért, marasztaljam el más hitet valló ellenfelét. Antiochiában a galileánusok két csoportja áll egymással szemben. Az egyik Arius elvakult követőiből áll, a másik a félig elvakult hívekből. Ádáz harc dúl közöttük. Vannak természetesen jó hellénisták is a városban, de nincs semmi hatalmuk. Az ésszerűség révén sokan állnak a mi oldalunkon, az ügy szempontjából azonban ez nem sokat számít, mert az antiochiaiakat komoly vallási kérdések egyáltalán nem érdeklik. Szeretik a Názáretit, mert "megbocsátja" bűneiket, sőt egy kis víz kiloccsantásával le is mos bűnöket... bár nem találtam olyan feljegyzést, hogy ezzel a vízzel akár egy pattanást is meggyógyítottak volna. Meletius püspöknek egy érdekes ellentmondásra hívtam fel a figyelmét. Két alkalommal találkoztunk, az első az óvatosság, a második az indulatosság jegyében zajlott le. Az első, óvatos találkozás során Meletius közölte velem, hogy a város nemcsak azért buzgó galileánus, mert tarzusi Pál személyesen igen sok embert megtérített, hanem azért is, mert éppen Antiochia az a város, ahol először illették a galileánusokat ezzel az elnevezéssel: "keresztény". – Akkor arra felelj nekem, püspök, ha néped oly buzgó híve a Názáretinek, miért ünnepli az egész város Adónisz halálát? Hiszen Adónisz a mi isteneink közé tartozik. Meletius vállat vont: – A régi szokásokon nehéz változtatni. – Így van ez a régi hittel is. – Legtöbbjük csak ünnepségnek fogja fel. – De ez beleütközik abba, mit a Názáreti prédikált: "Ne legyen nektek más istenetek kívülem!" – Augustus, mi nem tartjuk megbocsáthatónak, hogy ezt cselekszik. – Én mégsem tartom lehetségesnek, hogy egy galileánus egyszerre imádja Adoniszt és azt a kiszenvedett embert, akit ti istennek mondtok. – Mi abban reménykedünk, sikerül majd annyira meggyőznünk őket, hogy egy napon hátat fordítanak valamennyi hitünkkel ellentétes ünnepségnek. – Feltéve, ha nekem nem sikerül meggyőznöm őket, hogy az Egy igaz Istent imádják. – A pogányságnak sok istene van. – Valamennyi csak megjelenési formája az Egy Igaznak. – Miénk az Egy igaz Isten. – Nem áll-e írva a zsidók könyvében, melyet ti szent könyvnek tartotok, mivel szentnek mondta azt a Názáreti is... – Szent könyv az, Augustus. –... nem áll-e abban a könyvben, hogy a zsidók nagy istene féltékeny isten? – Írva vagyon, s valóban az is. – És a saját szavai szerint ez az isten csakis a zsidók istene. – Az egész mindenség felett áll... – Nincs igazad, püspök. Éppúgy egyedül csak a zsidók istene, amint Athéné egyedülálló istenasszonya Athénnak. Nem is állította magáról, hogy ő az Egy Isten, csak egy féltékeny isten egy jelentéktelen népfaj szűk körében. Márpedig ilyen korlátok között nem lehet ő az Egy igaz Isten, akinek, s ebben egyet kell értened velem, nem lehetnek korlátai, hiszen minden felett áll, és mindenben benne foglaltatik. Ebben az időszakban különösen szenvedélyes voltam, mert anyagot gyűjtöttem a Galileánusok ellen című könyvemhez, melyben Porphyrius példáját követve, valósággal vádiratot szerkesztek az ateistákkal szemben. A püspökök természetesen szívesen intézik el szent könyveik számos ellentmondását azzal, hogy ezek az isteni misztérium jegyei inkább, semmint valóságos tények emberalkotta vallásukban, mely csak szolgáknak és műveletlen nőszemélyéknek való. Mire véget ért antiochiai tartózkodásom, már csak a törvénykezés épületében voltam népszerű, sehol másutt. Az emberek gyakran tapsban törnek ki, mikor döntésemet kinyilvánítom. Most döbbenek rá, hogy bizonyos tekintetben nagyon is hiú vagyok; élvezem a tapsot. Természetesen a legtöbb ember ilyen, kivételek talán csak a legnagyobb fiozófusok. Mégis úgy hiszem, képes vagyok megkülönböztetni az igaz elismerést a hamis dicsőítéstől. Antiochia népe szívesen csap zajt, de csak ravasz hízelgőknek nézem őket. Egyszer elhatároztam, tudtukra adom véleményemet. Miután egy különösen bonyolult ügyben hosszasan fejtegettem véleményemet, az egész tárgyalóterem lelkes tapsa közben sokan még felém is kiáltották, hogy ez a tökéletes igazság. Erre így válaszoltam: – Most nagyon kellene örvendeznem, amiért ennyire elismeritek helyes döntésemet. Mégsem örülök. Azért nem, mert szomorúan tapasztaltam, hogy helyes döntésemért képesek vagytok elismerésteket nyilvánítani, ahhoz azonban nincs bennetek bátorság, hogy tévedésemet megrójátok. * Eleinte Ántiochiában semmiképpen sem sikerült azt tennem, amit akarok. Időmet igénybe vette a sok kormányzati teendő és a törvénykezés. Csak októberben szakíthattam arra időt, hogy felkeressem Daphné külvárost és Apollón templomában imádkozzam. Többször is megkíséreltem, hogy eljussak oda, de halaszthatatlan ügyek miatt nem hagyhattam el a várost. Végre mindent előkészítettek. Előírás szerint hajnalban kell bemutatni az áldozatot Zeusz Philiosz templomában, Antiochia ősi negyedében; a város lakói nagy elképedésére kijelentettem, hogy gyalogosan teszem meg az öt mérföldnyi utat Daphnéba, mint bármely más zarándok. Mikor eljött a napja, már hajnal előtt ébren voltam. Maximus és Oribasius (aki nagyon méltatlankodott a korai felkelés miatt) kíséretében haladtam át a szíriai lakónegyedhez vezető hídon. Kíséretem mindössze néhány íjászból állott, mintha csupán valami városi funkcionárius lennék. Reméltem, elkerülöm a feltűnést, de természetesen az egész lakónegyed tudta, hogy áldozatot mutatok be hajnalban. Elérkeztünk a szíriai negyedbe, s áthaladtunk zsúfolt, szűk utcáin. Hét évszázaddal azelőtt rakta le Antiochia alapjait e folyóparton Nagy Sándor egyik hadvezére. Zeusz Philiosz temploma egyike a régi idők emlékeinek. Kis templom, és minden oldalról körülveszi a piac, ahol ezernyi ponyvás szekér zsúfolódik össze. Nem éppen áhítatot keltő környezet, de rendkívül színes látványt nyújt. Szerencsére a templom sohasem volt teljesen elhagyott; még a galileánusok is tiszteletben tartják, mert a város eredetével kapcsolatos. Az íjászok a népes piacon utat nyitottak előttem, én pedig köpenyem alatt tartottam kezemet, mivel a szertartásnak megfelelően megtisztítottam, és most már nem volt szabad semmit megérintenem. A piac népe ügyet sem vetett rám. Egy császár megjelenése sem zavarhatja meg a vásár fontos ügyleteit. A templom előtt azonban nagy tömeg verődött össze. Vidáman megéljeneztek. Barna kezek nyúlkáltak felém, hogy megérintsenek. Ezt utálom legjobban; mindig fogdossák a ruhámat. És némelykor nemcsak azért az élményért teszik, hogy megérintsék a bíbort. Sokszor beteg keze nyúl az életerős császár ruhájához abban a hiszemben, hogy meggyógyul tőle. Ez az oka, hogy uralkodók oly sok esetben estek fertőző betegségek áldozatául. Ha nem orgyilkos tőre vet véget földi pályafutásunknak, egy beteg alattvalónk keze ugyanezt teheti velünk. Diocletianus és Constantius sohasem engedte, hogy a köznép öt lépés távolságnál közelebb kerüljön hozzá. Lehetséges, hogy egészségi okokból én is követem majd példájukat. A templom előtt álló oltár feldíszítve és készen várt. Két pap tartotta a fehér bikát, de az egyiknek gyanúsan mészáros külseje volt. Kevés a papunk. A templom lépcsőin az oltár mögött a város vezető hellénistái gyülekeztek, élükön Julianus nagybátyámmal. Olyan volt, mint aki a sírból kelt ki, folyton köhögött, de egyébként kitűnő hangulatban volt. – Minden kész, Augustus – jelentette, s csatlakozott hozzám az oltár előtt. A tömeg hangoskodott, jókedvűen kiáltozott, s egy csöppet sem vett tudomást az esemény vallásos jelentőségéről. "Nyugalom! – suttogtam magamban. – Ne válj hűtlenné semmihez." Az íjászok félkörben elhelyezkedtek az oltár körül, ezzel biztosítva, hogy a szertartás végéig senki ne érintsen meg. Mögöttük éppoly zajosan folyt a vásár, mintha a szenátus adóügyeket tárgyalna. Maximushoz fordultam, és a szertartás előírása szerint felkértem, hogy segédkezzék nekem. Hasonlóképpen fejezte ki készségét. Elővezették a bikát. Szakszerű pillantást vetettem az állatra. Azt hiszem, bemutattam már vagy tízezer áldozatot, és nemigen akad olyasmi, amivel ne lennék tisztában az auguriumok területén. Mindennek jelentősége van, még annak is, hogyan lép az állat, mikor az oltár elé vezetik. Ez rendkívül hatalmas bika volt. Nyilván vonszolták, amit a legtöbb pap elnéz, bár a puristák azt vitatják, hogy a vonszolás révén az állat mozdulatai az áldozat előtt jelentőségüket vesztik. De még így is sok mindenre következtethet az ember. Ez a bika imbolyogva járt, egyik lába hibás volt, egyszer megboltlott. Rossz ómen. Kezembe vettem a rituális kést, elmondtam az előírásos igéket, majd egyetlen biztos mozdulattal átvágtam az állat torkát. Ez legalább simán ment. Kilövellt a vér, engem is elborított, s ez is jó jel volt. Mikor ezen átestem, a papok is végrehajtották az előírásos teendőket, én pedig elismételtem az áldozat formuláit, mint annyiszor ezelőtt. A tömeg most csendben volt, s azt hiszem, érdeklődéssel nézte az ősi szertartást, mert legtöbbjüknek ilyen látványban még nem lehetett részük. Mikor az auguriumra került sor, kezem megtorpant. Valami démon nyilván meg akarta akadályozni, hogy megfogjam a bika máját. Hélioszhoz imádkoztam, s nyomban ezután felemelkedett a Nap, a Silpius hegy mögül. Fény áradt a hegy mindkét oldalán, bár árnyéka rávetődött a reggeli városra. Kezemet a belsőségek közé süllyesztettem és kihúztam a májat. Döbbenetes volt az ómen: a máj egyes részei szárazak voltak a betegségtől. Gondosan megvizsgáltam. A "háború házában" és a "szerelem házában" egyaránt halált jelzett az ómen. Maximusra rá sem mertem pillantani. De tudtam, ő is látta, amit én. Folytattam a szertartást, magasba tartottam az áldozatot Zeusz számára, a beleket együtt vizsgáltuk Maximusszal, és fennhangon ismételtem az ősi formulákat. Ezek után betértem a templomba, mert a szertartás befejező részét odabent kellett elvégezni. Nagy elszörnyedésemre a templom megtelt bámészkodókkal, s ami még rosszabb, megtapsoltak, mikor beléptem. Kővé váltam a szentségtöréstől, és indulatosan kifakadtam: – Templomban vagyunk, nem színházban l Ezzel az egész szertartás érvényességét megdöntöttem. Ha egyetlen hibás szó hangzik el egy imádságban, az egész szertartást elejétől fogva meg kell ismételni. Mivel a tömeghez szóltam, megszakítottam a láncot, amely a Pontifex Maximust az istenekhez fűzi. Magamban káromkodva, parancsot adtam, hogy ürítsék ki a templomot, és mindent megismételtem elejétől fogva. A második bika, melyet ezúttal nem kellett vonszolni, félre akart ugrani, mikor felemeltem a kést: ismét a legrosszabb ómen. De legalább a mája ép volt és a szertartás hiba nélkül folyt le. A hangulat azonban nyomasztó volt. Ismét gyalog tettem meg az utat Daphnéba, csakhogy nem a reggel hűvösében, amint terveztem, hanem már rekkenő déli hőségben. Maximus és Oribasius gyalogosan kísért, nagybátyámat azonban betegsége miatt hordszéken vitték. Az íjászok megtisztították az utat a felsorakozó tömegben, és az emberek ezúttal nem is próbáltak megérinteni. Bár mindig akad valaki, aki odarohan, és az ember lába elé veti magát. Sosem értettem, hogy sikerül az ilyeneknek Galliában, Itáliában vagy akár Ázsiában áttörni a testőrségen és odaférkőzni hozzánk. Én azonban az ilyeneket mindig türelmesen meghallgatom, feljegyzem a nevüket, és igyekszem is segíteni rajtuk... ha ugyan nem őrülttel van dolgom, ami gyakran megesik. Rosszkedvű és ideges voltam, de a Daphnéig tartó séta megnyugtatott, sőt felvidított. Az út nagyjából az Orontész folyó mentét követi, és a föld termékenysége meg a víz bősége miatt arrafelé találhatók a világ leggyönyörűbb kertjei. A tulajdonosok évenként versenyt rendeznek és eldöntik, melyik kert érdemli a legváltozatosabb és legszebb kert címét. Ebben az évben, bár úgyszólván sosem volt eső, a talaj alatti források biztosították, hogy minden éppúgy pompázott, mint máskor. Természetesen számos csodaszép villa épült az út mentén és hihetetlen számú kocsma is, a világ minden részéről idesereglő zarándokok számára, akik Apollón templomát keresték fel. Ma azonban alig akad zarándok, és a kocsmák úgyszólván csakis szerelmesek találkozóhelyévé váltak. A hajdani szent Daphnét is főként úgy ismerik, mint a szerelmesek gyülekezőhelyét. Nagybátyám azt ajánlotta, félúton tartsunk pihenőt az egyik kocsmában, melyben egy volt rabszolga, a gazda. Mondhatom, rendkívül vonzó hely, az út forgatagától távol, és borostyánsövény óvja a kíváncsi tekintetektől. A szabadban ültünk le egy hosszú asztalhoz, a súlyos fürtöktől roskadozó szőlőlugasban. Az édes gyümölcs illata zümmögő méheket csalogatott oda. A kocsmáros cserépkorsókban hozta a mézzel kevert gyümölcslét, mely kitűnően csillapította szomjunkat. Ez volt a nyomasztó nap első kellemes mozzanata. Csak nagybátyám egészsége nyugtalanított. Reszketett a keze, mikor ivott, arcát is időnként fájdalom torzította el. Azt azonban soha nem tűrte, hogy testi rosszulléte megzavarja mindenkor kellemes és okos társalgását. – Majd meglátod, hogy a templom meglehetősen jó állapotban van – mondta. – A régi papságot néhány évvel ezelőtt elkergették innen, de a főpap ma is a helyén van. Természetesen nagy izgalommal várja érkezésedet. Maximus szomorúan rázta a fejét és a szakállát simogatta. – Gyerekkoromban, mikor itt jártam, legalább ezer pap volt itt, naponta mutattak be áldozatokat, és zsúfolásig megteltek a kocsmák. Mindig bámulom, hogyan utazhatott ennyit Maximus. Alig van szent hely a világon, ahol meg ne fordult volna a paphoszi sziklától kezdve, ahol Aphrodité a tenger habjaiból született, a Nílus partjának ama pontjáig, ahol Iszisz rátalált Oszirisz fejére. – Sajnos, meglátod, hogy Daphné nagyon megváltozott – mondta nagybátyám. – De bizonyára sikerül majd ismét fellendítenünk. Hiszen mindenki szívesen látogat el Daphnéba, már a vizei és a szépsége miatt is. Minden tökéletes, egy dolgot kivéve.. Mondatát én fejeztem be, rossz szokásom szerint. Mindenkinek a szavába vágok, még a magaméba is. – Igen, tudom. Arra a csontházra gondolsz, amelyet Gallus bátyám jónak látott felépíttetni annak a gazembernek a csontjai fölé... Ki is volt az? – Babylas püspök, akit Decius császár végeztetett ki – mondta nagybátyám. Hangja hirtelen erőtlenné vált, és keze annyira reszketett, hogy a gyümölcslé a tunikájára fröccsent. Úgy tettem, mintha nem venném észre, Oribasius azonban, aki gyümölcskésével éppen egy hatalmas rnéhet boncolt, átnyúlt az asztalon és megtapogatta nagybátyám csuklóját. – Igyál majd a gyógyvízből – szólalt meg végre Oribasius. – Mostanában nem vagyok jól. Eh, majd elmúlik – legyintett nagybátyám, de a halál jegye már látható volt az arcán. Megfigyeltem, hogy akik betegség következtében közel vannak a halálhoz, azoknak különös fényben csillog a szemük. Van valami mohóság a tekintetükben, mintha mindent látni akarnának, mielőtt végképp távozniuk kell. Nagyon szerettem nagybátyámat, és tiszta szívből kívántam, hogy még sokáig éljen. Ami Daphnét illeti, valóban olyan gyönyörű, amilyen a híre. A városka kertek és források közepette terül el. Közelében virul a világhírű ciprusliget, amelyet évszázadokkal ezelőtt Szeleukosz ültetett Apollón parancsára. A fák már oly magasra nőttek, ágaik úgy megsűrűsödtek, hogy szinte tetőt alkotnak és órákon át járhatunk a hűvös árnyékban. Daphné mindenkor szent hely volt; előbb Héraklészt, majd Apollónt tisztelték benne. Itt üldözte Apollón a Daphné nevű nimfát, s mikor az Zeuszhoz fohászkodott, hogy mentse meg, Zeusz babérfává változtatta a nimfát. A fát magam is láttam. Hihetetlenül öreg, göcsörtös fa, és mégis minden tavasszal új hajtások lepik el, s arra emlékeztetnek, hogy csodatétel révén az öreg fa egy ifjú leányt zár magába, aki örökifjan alussza álmát. Itt van továbbá az a liget is, amelyben Parisz ítélkezett a három istennő között, hogy melyikük a legszebb. A város főterén hamarosan átestem az ünnepélyes üdvözlésen. Utána nem tartottam egyenesen a palotába, hanem Maximusszal és Oribasiusszal városnéző sétára indultunk, nagybátyám pedig Apollón templomába sietett, hogy az áldozatot előkészítse. Elgyönyörködtem a mészkősziklából fakadó forrásokban, amelyek az év minden szakában bőven ontják a vizet. Hadrianus, mert ő is járt itt, a Szaramanna-forrásnál óriás medencét építtetett oszlopsorral. Itt márványpadon ülve élvezheti az ember a kellemes hűvösséget, melyet a talaj alól feltörő forrás áraszt maga körül. Megtekintettük a világhírű Kasztalia-forrást is, amely valaha Apollón orákuluma volt. Hadrianus felkereste ezt a helyet még egyszerű polgár korában és egy babérlevelet hajítván a forrásba, megkérdezte, milyen jövő vár rá. Alig telt bele egy perc, ismét felbukkant a babérlevél, egyetlen szó állt rajta: "Augustus". Mikor valóban Augustus lett Hadrianusból, márvánnyal elfalaztatta a forrás száját, nehogy mások is megtudhassák, amit ő megtudott; mert az ilyenfajta orákulumok nem szolgálják az állam érdekeit. Szándékomban áll ismét megnyittatni a forrást, amennyiben kedvező ómeneket kapok. A városi praefectus tapintatlanságában megmutatta nekünk a bazilikát, amely a gonosztevő Babylas maradványait őrzi. Szomorúan néztem a látogatók hosszú sorát, amely arra várakozott, hogy bejuthasson. Hisznek a halott csontjainak gyógyító erejében, Apollón forrásának azonban a közelébe se mennek! A csontház környékén valóságos gyár állítja elő a galileánus ereklyéket. Nyilván nem csekély haszonnal jár ez az üzlet. Lám, milyen babonásak az emberek! Késő délután lett, mire Apollón templomához érkeztünk. Hatalmas tömeg gyülekezett a templom körül, de egy sem azért, hogy hódoljon az isten előtt. Egyszerű városnézők voltak. Beléptem a templomba, beletelt egy perc, míg szemem megszokta a félhomályt. Végre teljes szépségében kibontakozott előttem Apollón óriás szobra. De azt is megállapítottam, hogy semmi előkészület nem történt az áldozatomra. Megfordultam és menni készültem, amikor a templom túlsó végéről két férfi sietett felém. Nagybátyám volt az egyik, a másik egy termetes férfi, aki súlyos zsákot cipelt. Nagybátyám, aki még mindig kapkodta a levegőt a sietségtől, közölte velem, hogy a férfi Apollón főpapja. Főpap! Helybeli iparos lehetett, akit a városi tanács azzal bízott meg, tartsa tisztán, söpörje ki a templomot, legyen gondja rá, hogy a szegények hálóhelynek, a szerelmesek találkahelynek ne használják, s be ne mocskolják, akiknek tele a hólyagjuk. S mivel a templomra egyedül neki volt gondja, egyben ő lett a főpap is. – Uram, nekünk, sajnos nincs pénzünk. Képtelem voltam előkeríteni egy valamirevaló fehér ökröt, vagy akár kecskét is... Mert én mindig azt mondom, erre a célra éppúgy megfelel a kecske is, ha nem túl vén vagy leromlott. De tudtam, hogy felkeresel, uram, hát elhoztam ezt az állatot otthonról, nem is maradt már több. Nem éppen félelmetes, az igaz... – kibontotta a zsákot, és egy dühös, szürke liba került elő belőle. Nagybátyám jól ismert, sejtette, hogy nyomban ordítani kezdek, így hát sietett megelőzni: – Most ez is megfelel, főpap. Holnap aztán megtartjuk az igazi szertartást. Nézz utána és keríts elő minél többet a régi papok közül, minden költséget én viselek. Korán reggel még egy próbát is rendezhetünk, azután... – így fecsegett Julianus nagybátyám, míg azt nem látta, hogy erőt vettem magamon. Megköszöntem a fajankónak a fáradságát, imádkoztam az istenhez és eltávoztam anélkül, hogy a libát feláldoztam volna. Rosszkedvűen tértem vissza a palotába, ahol kellemes meglepetés várt. A nagy Libanius érkezett meg Antiochiából. Ez volt az első személyes találkozásunk, és megvallom, valósággal izgalomba hozott. Libanius nemes megjelenésű férfi, ősz szakállt visel, és szemét hályog homályosítja el. Vak módra jár, de igaz filozófus létére soha nem panaszkodik. Csaknem éjszakáig hosszan elbeszélgettünk, és így ment ez majd minden este, míg Szíriában tartózkodtam. Boldogan neveztem ki quaestorrá, mert tudtam, hogy mindig erre a tisztségre vágyott. Libanius: Furcsa, hogyan téved az emberek emlékezete. Soha nem kértem a quaestori tisztséget, egyetlen dolgot kértem, azt is Antiochia szenátusának unszolására, mégpedig azt, hogy én adhassam elő a város panaszait a Szent Consistoriumban. Sokat dolgoztam ezen a múltban, igyekeztem megvédeni polgártársaim tetteit... sok esetben gaztetteit. Már a rossz emlékű október huszonkettedike előtt is éreztem, hogy súlyos összeütközésre kerül majd sor a császár meg a város között és mivel egyformán szerettem mind a kettőt, már amennyire két dolog egyenlő lehet a földön, úgy éreztem, alkalmas vagyok a békéltető szerepére. Szenátortársaim egyetértettek velem, Julianus úgyszintén. Van némi érdemem abban, hogy sikerült Antiochiát megmentem a vérfürdőtől, amely bármelyik más császár uralkodása alatt feltétlenül bekövetkezett volna. Mindenesetre Julianus saját elhatározásából tett meg quaestorrá. Nem kértem ezt a tisztséget, amint semmiféle egyéb tisztséget sem. Hiszen lemondtam a praetori praefectus címről is, és ezt az egész világ tudja. Soha nem kerestem sem a címeket, sem a hivatalos rangokat. Julianusszal kapcsolatos magatartásom éppen ellenkezője volt Maximus viselkedésének. Én soha nem kívántam semmi előnyt magamnak. Soha nem kértem audienciát, azt az egy esetet kivéve, mikor a város szószólójaként léptem fel. Julianus nem tért ki arra, hogy találkoztunk, ezért most én teszem meg, mert magatartásom kezdettől fogva meghatározta személyes kapcsolatunk hangnemét. Sajnos, a sors akaratából barátságunk csak rövid lehetett. Mikor Julianus Antiochiába érkezett, megvallom, azt vártam, hogy nyomban elküld értem. Évek hosszú során át leveleztünk egymással, és Nikomédiában jegyeztette előadásaimat. Prózai stílusát az enyém mintájára formálta és engem ennél nagyobb elismerés nem is érhetett. De hetek teltek el és nem hívatott. Később azzal mentegetőzött, oly sok irányú elfoglaltság osztotta meg figyelmét, hogy nem volt képes eszmét cserélni velem. Természetesen ezt megértettem. De valahogy olyasfélét éreztem, mint a büszke atya, akinek leghőbb óhaja, hogy tehetséges fiának sikerében gyönyörködhessen. Természetesen hallottam őt a szenátusban, de nem beszélhettem vele, pedig, abban a beszédében "Kelet koronája legfőbb ékességének" nevezett engem. Ezek után mindenki úgy kezelt, mint aki nagy kegyben áll – de meghívást mégsem kaptam a palotába. Csak októberben hívott magához Julianuis, hogy aznap ebédeljek vele. Azt válaszoltam, hogy rossz egészségi állapotom miatt soha nem ebédelek, így is van: nehéz étel a nagy hőségben mindig súlyos fejfájást okoz nekem. Mikor aztán a következő hétre Daphnéba hívott, elfogadtam az invitálást. Az elmondottak világosan igazolják, hogy én sohasem futottam utána, inkább ő én utánam. Említést tesz a hályogról is. Nekem fogalmam sem volt róla, hogy ez ennyire feltűnő. Akkoriban még elég jó volt a látásom. Ma már csaknem vak vagyok. Valósággal elbűvölt Julianus, mint szinte mindenkit. Hihetetlenül értett a hízelgéshez, de volt benne mindig annyi ízlés és tapintat, hogy kellemes hatást keltsen és nem fordítva. Sajnos, Julianus nagyon élvezte, ha egész éjjel fennmaradhatott, én éppenséggel nem: így aztán folytonosan kimentettem magam, mindig akkor, mikor ő elemében volt. Még így is volt alkalmunk részletesen megbeszélni munkámat, és nagy megtiszteltetésnek vettem, mennyire megtartotta emlékezetében. Vitatkoztunk Iamblikhoszról és Platónról is. JULIANUS AUGUSTUS Végül sor került arra, hogy megfelelő áldozatot mutassak be Apollónnak: ezer fehér madarat. Ez csaknem az egész napot lefoglalta. Utána betértem a templomba, hogy orákulumot kérjek. Feltettem néhány kérdést, melyeket itt nem jegyzek fel, de a papnő nem válaszolt. Csaknem egy óráig mély hallgatásba merült. Amikor végre megtörte a csendet, az isten hangja szólt belőle: "Csont és tetem. Nem hallanak engem. Vér folyik a szent forrásból." Csak ennyi. De nekem elég volt, tudtam, mi a teendőm. Mikor kiléptem a templomból, nagy tömeget találtain a kapu előtt. Megtapsoltak. Megálltam, és az út túloldalán álló csontházra tekintettem, mely minden romlás okozója. Nagybátyámhoz fordultam: – Azt kívánom, hogy holnapra távolítsák el ama galileánus Babylas csontjait. – Eltávolítani Babylast? – nagybátyám rosszkedvűen fogadta intézkedésemet. – De hiszen ez egyike leghíresebb szentélyeiknek. Egész Ázsiából tódulnak ide az emberek a szent..., illetve a püspök maradványaihoz. – Ezután is mindenki megérintheti őket, bárki, aki óhajtja. Csak nem itt, nem Daphnéban, mert ez Apollón szent helye. – Ebből baj lesz, Augustus. – Lehet. De még nagyobb baj lesz, ha Apollón szavának nem engedelmeskedünk. Nagybátyám komoran meghajolt, átvágott az úton, és bement a csontházba. Éppen beszállni készültem hordszékembe, mikor a tömeg első sorában zsidó vének csoportjára lettem figyelmes. Intettem nekik, hogy jöjjenek közelebb. Egyikük történetesen pap volt; évődve kérdeztem tőle: – Miért nem csatlakoztatok hozzám, mikor bemutattam az áldozatot? – Az Augustus bizonyára tudja, hogy ezt mi nem tehetjük. – A pap merev volt, kísérői idegesek. Császári elődeim sokszor mészároltattak le zsidókat, mert nem voltak hajlandók részt venni az állam vallási szertartásaiban. – De nyilván ti is többre becsülitek Apollónt... annál! – S a tér túloldalán álló csontházra mutattam. Az öreg mosolygott: – Az Augustus nyilván azt is tudja, hogy ez is ama kevés dolog közé tartozik, amelyre nem kényszerítettek bennünket. – De nekünk legalább az ellenségünk közös – mondtam elég hangosan, annak tudatában, hogy körülöttünk mindenki hallja, és szavaimat hamarosan ismételgetik majd a birodalom egyik végétől a másikig. Az öreg nem felelt, csak mosolygott, én pedig így folytattam: – Ti is bemutathatnátok néha áldozatot. A ti istenetek igaz isten. – Augustus, mi csak egyetlen helyen mutathatunk be áldozatot. A jeruzsálemi templomban. – De azt lerombolták. – Ezért nem mutatunk be többé áldozatot. – És ha újjáépítenék a templomotokat? – Akkor hálaáldozattal mondanánk köszönetet a mi Istenünknek. Mire beszálltam hordszékembe, félig készen állt a tervem. – Keress fel engem Antiochiában – mondtam az öreg zsidónak. A Názáreti megjövendölte, hogy a zsidók temploma mindörökre elpusztul: halála után Titus valóban fel is égette. Ha én most újjáépíttetem, a Názáreti hamis prófétának bizonyul. Örömmel adtam hát ki a parancsot, hogy építsék újjá a templomot. Továbbá nem is találhatnék a galileánusokkal szemben jobb szövetségeseket a zsidóknál, akik iszonyodva tapasztalják napról napra, hogy szent könyvüket eltorzítják az istenember követői. Priscus: Julianuis nem tesz több említést az ügyről, de mikor parancsot adott a zsidók templomának újjáépítésére, nagy felháborodást váltott ki a keresztényekből, ők gyűlölik a zsidókat, részint mert rossz a lelkiismeretük, hiszen még az istenüket is ellopták tőlük, de főképpen azért, mivel tisztában vannak azzal, hogy a zsidók mindenkinél jobban átlátják, miféle zavaros képtelenség az egész kereszténység. Ha valóban újjáépítenék a zsidók templomát, nemcsak Jézus bizonyulna hamis prófétának, de a keresztényeknek ismét veszedelmes ellenséggel kellene szembenézniük Jeruzsálemben. Valamit tehát tenniük kellett, tettek is. A hiteles történet régi barátomtól, Alypiustól származik, akit a császár a jeruzsálemi templom újjáépítésével bízott meg. Julianus caesarsága idején Alypius vice-praefectus volt Britanniában. Új megbízatásért ment Antiochiába, és ott gyakran találkoztunk, mivel ő éppannyira hódolt a testi örömöknek, akár én. Egy éjjel együtt látogattuk végig a Szingon utca valamennyi bordélyházát. De megkíméllek a részletes beszámolótól, mert az ma egy vénember hiú dicsekvésének hatna. Libanius: Ezért a kegyért hálát adok az égnek. Priscus: Julianus a templom újjáépítésére Jeruzsálembe küldte Alypiust, nyílt császári parancslevéllel, amely mindenben szabad kezet biztosított neki. A kormányzó segítségével rögtön munkához látott, a helybeli zsidók lelkes örömére, akik nyomban vállalkoztak rá, hogy előteremtik a szükséges pénzt. S ekkor bekövetkezett a "hírhedt" csoda. Egy reggel gomolygó lángok törtek elő a lerakott kövek körül, a hirtelen feltámadt északi szél tovább terjesztette a tüzet, a munkások pedig rémülten menekültek a helyszínről. Ez véget vetett az ügynek. Alypius később megállapította, hogy keresztények naftával telt csöbröket helyeztek el a romok között úgy, hogy mikor egyet meggyújtanak, nyomban átterjedjen a tűz a másikra, azt a benyomást keltve, mintha démonok tombolnának. Egyedül az északi szél nem volt "betervezve", bár lehetséges, hogy azt Jézus küldte prófétai hírnevének védelmében. Én mindenesetre valószínűnek tartom, hogy a véletlen műve volt. Újabb tervek készültek el azzal, hogy tavasszal ismét megkezdik az építkezést, de akkorra már késő volt. JULIANUS AUGUSTUS Másnap október huszonkettedikére virradtunk. Hajnalban vagy ezer galileánus gyűlt össze, hogy a néhai Babylas földi maradványait elszállítsa abból a szentélyből, amelyet Gallus építtetett. Mindent gondosan megrendeztek. Tudom, mert magam is ugyanaznap tértem vissza a városból, s láttam a menet vonulását a hamvakkal. A galileánusok, férfiak, nők egyaránt mély gyászba öltözve, buzgó áhítattal vitték a kis kőládat, amely a gazember maradványait zárta magába. Rám nem nézett senki, mindenki lesütötte a szemét, de a kedvemért gyászéneket zengtek, körülbelül így: "Átkozott, ki faragott képet imád, és maga is halványként tetszeleg." Mikor ezt meghallottam, megsarkantyúztam lovamat, és elébük ugrattam egész kíséretemmel, így aztán sikerült jókora porfelhőt vernünk, ami némileg beléjük fojtotta az éneket. A legjobb hangulatban érkeztem vissza Antiochiába. Másnap értesültem az éjszaka folyamán történtekről. Nagybátyámat küldték hozzám, hogy erről beszámoljon, más nem merte vállalni a feladatot. – Augustus... – nagybátyám hangja elakadt az idegességtől. Intettem, hogy üljön le, de állva maradt, s egész testében reszketett. Letettem a levelet, melyet éppen olvastam: – Bátyám, mi bajod? Betegnek látszol. Okvetlenül vizsgáltasd meg magad Oribasiusszal. – Apollón templomát... – Szerzett valami füvet, amit a perzsák használnak. Azt mondja, egy éjszaka alatt megszünteti a lázat. –... felgyújtották! Mint a bőbeszédűek általában, oda tudok figyelni mások szavára olyankor is, amikor a magam mondókáját hadarom. – Micsoda? Felgyújtották? A galileánusok? Nagybátyám lemondó kézmozdulatot tett: – Nem tudja senki. A tűz éjfél előtt kezdődött. A templom porig leégett. Eltűnt a föld színéről. – És Apollón szobra? – Elpusztult. Állítólag csoda folytán. Uralkodtam magamon. Sokszor tapasztaltam már, hogy a düh (mely kis dolgokban valósággal elveszi az ember eszét) nagy pillanatokban végsőkig élesíti az elmét. – Küldjétek elém a püspököt! – parancsoltam kurtán. Nagybátyám távozott. Hosszú ideig ültem egymagamban, és kibámultam a síkságra. Nyugaton vérvörösen függött a nap gömbje. Egy vízió néhány pillanatára beleéltem magam az igazi zsarnok szerepébe. Vérpatakok folynak Antiochia utcáin, vér fröccsen a falakra, árkádokra, bazilikákra... Gyilkolok, gyilkolok, egyre csak gyilkolok... S hogy élveztem ezt a víziót! De az őrület hamarosan kitisztult a fejemből, s megvilágosodott előttem, hogy egyéb fegyverekhez is folyamodhatom, mint a kard. Megérkezett Meletius püspök. Finoman tud ironizálni, elegánsan, abban a bizonyos alexandriai modorban. Galileánus főpap létére szokatlanul csiszolt görög nyelvet beszél, s méghozzá az ékesszólás tehetsége is megadatott neki. Én azonban nem adtam neki alkalmat, hogy élhessen vele. Abban a pillanatban, mikor szónokolni kezdett, nyílt tenyérrel az asztalra csaptam. Akkorát szólt, mint a mennydörgés. Ezt a fogást egy etruszk paptól tanultam, aki nemcsak azt mutatta meg nekem, hogyan idézhetek elő félelmetes hangot boltozatos tenyérrel, hanem azt is, hogyan lehet tömör fadarabot puszta tenyéréllel kettétörni. Megtanultam az első fogást, de a második kipróbálására még nem volt mersz bennem, noha rendkívül hatásos volt, mikor az etruszk bemutatta, minden mágikus fogás nélkül. Meletiusnak ijedtében a lélegzete is elakadt. – Ti fölégettétek a világ egyik legszebb templomát! – Augustus, hidd el nekem, nem mi... – Ne próbálj gúnyt űzni belőlem! Nem lehet véletlen műve, hogy azon a napon, mikor bűnös elődöd maradványait Daphnéból Antiochiába vittétek, hét évszázad óta fennálló szent templomunk a tűz martaléka lett. – Augustus, én nem tudtam róla semmit... – Helyes! Mégis haladunk valamennyire. Az imént így feleltél: "Mi", most azt mondod: "én". Nagyszerű. Hiszek neked, ha nem hinnék, a mai napon olyan vadonatúj csonthalmazt teremtenék, melyet híveid sokáig imádhatnának. Önkéntelenül eltorzult az arca. Egyébként is van egy kis idegrángása. Szólni próbált, de nem jött ki hang a torkán. Akkor ismertem meg, mit érezhettek a zsarnokok az én helyemben. A düh valóban remek és lelkesítő érzés, bár a lélekre veszedelmes. – Holnapra előállíttatod a tetteseket a praetori praefectus elé. Ügyüket szabályos tárgyaláson vizsgáljuk ki. Természetesen ti fedezitek a templom újjáépítésének minden költségét. S mivel lehetetlenné tettétek, hogy mi imádkozhassunk a templomunkban, mi is lehetetlenné tesszük ugyanezt a magatokéban. E pillanattól fogva zárva marad a katedrális. Nem tarthattok semmiféle istentiszteletet. Minden kincseteket lefoglaljuk, zálogul a felégetett templom helyreállítási költségeire. Felálltam. – Értsd meg, püspök, én nem kívántam, hogy harcban álljunk egymással. Amit mondtam, komolyan gondoltam: mindenféle hitet egyformán elismerek, mindegyiknek szabad gyakorlást biztosítok. Most sem kérünk egyebet, csak ami a mienk volt. És nem veszünk el tőletek semmit, ami jogosan a tietek. De vésd eszedbe, püspök, ha csapást mértek rám, nem csupán földi hatalmasságra sújtotok le, pedig ez is elég szörnyűséges, hanem az igaz istenekre is. És ha nem is tartjátok őket igaz isteneknek, ha megátalkodott ateisták vagytok is, magatartásotokkal a Názáreti tanításaival szegültök szembe, pedig állítólag követitek őt. Hipokriták vagytok! Könyörtelenek vagytok, ragadozók vagytok, vadállatok vagytok! Mint mindig, ezúttal is többet mondtam, mint szerettem volna. De azért nem bántam meg. A püspök reszketve és szó nélkül távozott. Bizonyára eljön a napja, mikor közzéteszi vitriolosan maró szónoklatát, melyet ez alkalommal arcomba vágott –, mert ezt fogja hazudni. A galileánusok büszkén hirdetik rettenthetetlen bátorságukat, különösen ha a császár az ellenfelük. Csakhogy az ilyen vakmerő szónoklat többnyire későbbi időpontban keletkezik, sőt, nemritkán egészen más személy fogalmazza őket. Magamhoz hívattam Salutiust, és parancsot adtam az Aranyház bezáratására. Már megkezdte a nyomozást a tűzeset ügyében, és remélte, hogy néhány nap múlva sikerül letartóztatnia a főkolomposokat. Azt azonban nem hitte, hogy Meletiusnak valami köze volna a dologhoz. Én ebben nem voltam ennyire bizonyos, de az igazságot valószínűleg soha nem tudjuk meg. Egy hét múlva többeket letartóztattak. A gyújtogatásért egy Theodorus nevű bigott fiatalember bizonyult felelősnek, aki a daphnéi csontház egyik presbitere volt. Mikor kínvallatás alá vetették, ugyanazt énekelte, amit a galileánusok kántáltak az Antiochiába vezető úton, mikor velem találkoztak. Bár nem ismerte be, kétségtelenül bűnös volt. Salutius ezek után vizsgálóbizottságot nevezett ki. A tanúkihallgatások során mindenki elképedésére Apollón úgynevezett papja (az, aki libát hozott nekem áldozat céljára) valamennyi igaz isten nevére megesküdött, hogy a tűz véletlenül keletkezett, és a galileánusok nem vonhatók felelősségre. Noha ő volt a templom őre, a galileánusok zsoldjában állt, s mivel Antiochiában "Apollón papjaként" ismerték, tanúvallomása hozzájárult az egész ügy elködösítéséhez. A mai napig sem tudtam annyira erőt venni magamon, hogy ismét felkeressem Daphnét. Végül is én voltam egyike az utolsóknak, akik e csodálatos templomot láthatták. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni a leégett falak, kormos oszlopcsonkok látványát, és hogy a templomra csak az ég borít tetőt. Mindenesetre Antiochiában az Aranyház mindaddig zárva marad, míg a mi templomunk újjá nem épül. Sokat panaszkodnak emiatt. Annyi baj legyen. XIX. Priscus: Nem sokkal a tűzeset után érkeztem meg. Tanfolyamom az év végével befejeződött, és Konstantinápolyból nyolc nap alatt tettem meg az utat Antiochiába, ami kitűnő teljesítménynek mondható. Julianus annyira megreformálta az állam közlekedési rendszerét, hogy valósággal élvezet lett az utazás. Sehol sem akadt püspök útitársam, de több újonnan kinevezett főpappal találkoztam, és bevallom, már-már kezdtem hinni, hogy a keresztény vallásnak befellegzett. Gondolom, ha Julianus sokáig él, körülbelül úgy alakulnak az ügyek, mint Constantius alatt, azzal a különbséggel, hogy nem a Szentháromság mibenlétéről hallgatnánk unalmas vitákat, hanem Zeusz nemi életét tárgyalnánk... Valóban kellemesebb, gondold csak meg, de lényegileg ugyanaz. Azt tapasztaltam, hogy Julianus erősen megváltozott. Te ezt bizonyára nem vetted észre, mert gyakran voltál együtt vele, és azelőtt nem is ismerted. Nem tűnhetett fel neked, milyen ideges és rosszkedvű lett. A templom felgyújtása az ő szemében nem csupán szentségtörés volt, hanem egyenesen felségsértés az ő uralmával szemben. Mindenkor gondot okozott neki, hogy egyensúlyban tartsa kettős szerepét: a filozófusét és az uralkodóét. Az egyiknek megbocsátónak és kiengesztelőnek kell lennie, a másik viszont nem tehet egyebet, meg kell követelnie, hogy engedelmesen szolgálják, ha másként nem megy, vér árán is. Antiochiába érkezésem első napján Julianus azon erősködött, hogy kísérjem el a színházba. – Legalább beszélgethetünk, ha nagyon ostoba a darab, – mondta. Történetesen én nagyon kedvelem a komédiát, különösen a vaskos bohózatot. Nem lehet egy éle olyan régi és elkoptatott, hogy mulatságot ne találjak benne, ha nagyon ismert, annál inkább. Aznap este A békák szerepelt műsoron, Arisztophanész komédiája. Julianust bosszantotta, pedig a szerző olyan remekül karikírozza az irodalmi stílust, hogy élveznie kellett volna. Julianusban volt humorérzék. Talpraesetten vágott vissza unalmas ala koknak, nagyszerű utánzó képessége volt, és szeretett nevetni. Másrészt állandóan élt benne szent küldetésének tudata, s emiatt ügyelt arra, hogy a tréfa éle ne forduljon személye ellen. A hősök nem állják a gúnyt, Julianus pedig igazi hős volt, talán az utolsó valóságos nagy alakja az emberiségnek. Boldog voltam, hogy azon a napon Antiochiában lehettem. Élveztem a bágyasztó meleget, az illatosított embereket, a tágas utcákat... Amint látod, engem városodnak éppen fényűző és "elpuhult" szokásai ragadnak el. Ha pénzem volna hozzá, még ma is hajlandó volnék odaköltözni. Mennyire irigyellek téged! Kitűnő hangulatban érkeztünk a színházba. Julianus is mintha a régi lett volna akkor, sokat beszélt, jókedvűen integetett a nézőtérre, ahonnan megéljenezték. Egyszer csak az olcsó ülőhelyek felől kiáltozni kezdtek: "Augustus! Augustus!" Majd harsogni kezdett egy szavalókórus: "Bőségesen van minden, csak nem tudjuk megfizetni." Így ment ez vagy félóráig, egyre nagyobb hangon, míg valósággal úgy éreztük, hogy az egész színház ugyanezt ordítja. Végül Julianus magához intette testőrsége parancsnokát. Száz gárdista olyan hirtelen jelent meg a színen, mintha megrendezett műsorszám lett volna, és kivont karddal felsorakozott a császári páholy előtt. Nyomban csend lett, és az előadás kissé nyomott hangulatban elkezdődött. Másnap kitörtek az éhségtüntetések, de ezekről te, mint quaestor feltétlenül sokkal többet tudsz nálam. Libanius: Az emberi társadalom sajátságos vonása, hogy úgyszólván soha nem folyamodik preventív intézkedésekhez a katasztrófa elhárítására, akkor sem, ha teljesen nyilvánvaló a közelgő veszedelem. Mikor elmaradt a márciusi esőzés, mindenki tudta, hogy rossz lesz a termés: májusban világosan látták, hogy szűkösen leszünk élelemmel, és júniusra biztosra vehető az éhínség. Sokszor felmerült ez a kérdés a szenátus vitáiban, a piacon a nép alig beszélt másról, mint a vészes szárazságról, mégsem történt semmi. Fel sem merült az a gondolat, hogy más országokban gabonát kellene vásárolni. Mindnyájan tisztán láttuk, aminek be kellett következnie, mégsem cselekedett senki. Az ilyen dolgokban könyörtelen állandóság tapasztalható, amely méltán képezhetné egy filozófus vizsgálódásainak tárgyát. Julianust balsorsa hozta Antiochiába éppen abban az időszakban, mikor az ínség bekövetkezett. Nem hibáztatható sem a szárazságért, sem a városatyák mulasztásáért, az antiochiaiak mégis (címerükül joggal választhatnák a bűnbakot) őt okolták az éhínségért. Azt állították, hogy tekintélyes hadseregének elszállásolása és élelmezése hajtotta fel az árakat, és ez vonja el előlük az élelmet. Bizonyos cikkekben valóban így volt, a legfontosabb élelmiszer, a gabona tekintetében azonban nem: a hadsereg gabonaszükségletét egyenesen Egyiptomból hozták be. A város lakossága azonban kárörömmel szidalmazta Julianust. Mért? Meletius püspök kinyilatkoztatta, hogy Julianus sorsa beteljesült, amikor szent Babylas maradványait eltávolíttatta Daphnéból. Ez a sajátságos álláspont meglep. Meletius azt is állítja, hogy a lakosság azon a napon fordult szembe Julianusszal, amikor bezáratta a katedrálist. Ezt sem hiszem. Természetesen akadtak, akik megbotránkoztak, de az antiochiaiak sohasem voltak hitbuzgó keresztények; nem buzgók ezek semmiben sem, csak az élvezetek hajhászásában. Mivel pedig nem akarták vállalni a felelősséget az éhínségért, inkább Julianusra hárították, aki különben is nevetségessé vált szemükben az örökös áldozataival meg az ősi szertartások nagyszabású felélesztésével. Megvallom, már akkoriban is éreztem, hogy ezt a dolgot eltúlozza Julianus. Daphnéban egyszer ezer fehér madarat áldozott, a jóég tudja, mibe kerülhetett! Aztán száz ökröt áldoztak Zeusznak, később négyszáz tehenet Kübelének. Ez különben is botrányos ügy volt. Az utóbbi években Kübelé szertartásai magántermészetűvé váltak, minthogy sok szertartás sérti az emberek erkölcsi érzékét. Julianus nyilvánossá tette a szertartásokat, és mindenki megbotránkozott, amikor a vallási előírás szerint száz ifjút megkorbácsoltak a papnők. Sokat ártott az ügynek, hogy az ifjak éppenséggel nem vallásos érzésből vetették alá magukat a szertartásnak, hanem pusztán a császár kegyeit keresték, a papnők viszont csaknem kivétel nélkül az újonnan felavatottakból kerültek ki. Mindez azzal a szerencsétlen következménnyel járt, hogy több ifjú súlyosan megsérült, a papnők közül pedig igen sok elájult a vér látványától. A befejező szertartások obszcénitásba fulladtak. Julianus azonban kérlelhetetlen állhatatossággal haladt tovább az útján, mivel szerinte nem számít, milyen riasztóan hat manapság egyik-másik szertartás; valamennyi azt a célt szolgálja, hogy az emberiségnek ki kell engesztelnie az isteneket. Minden ősi szertartásban fellelhető belső logikája és hatóereje. Véleményem szerint Julianusnál egyetlen nagy hiba volt: a túlzott sietség. Mindent egyszerre akart helyreállítani. Néhány hónap alatt akarta megtenni az utat visszafelé Augustus korába. Ha évek állnak rendelkezésére, bizonyára sikerül felújítania a régi vallásokat. A nép áhítozik erre. A kereszténység nem nyújt nekik eleget, bár mondhatom, a galileánusok szemérmetlen vakmerőséggel használják fel a maguk céljaira szent szertartásainkat és ünnepségeinket. Ez félreérthetetlen jegye annak, hogy a kereszténység hamis hit, időleges emberi alkotás és nem a természetből fakadt az örökkévalóság számára. A kereszténység törekvése kezdettől fogva arra irányult, hogy csillapítsa az emberek halálfélelmét. Az Eggyel való egyesülésre irányuló örök emberi vágyat azonban nem tudják kielégíteni, ennek a módját nem találták meg. Mi elérjük ezt misztériumainkkal, amit a keresztények irigyelnek tőlünk. Hajlandó vagyok annyit elismerni a keresztényekről, hogy az ő tanításuk is egyike a tudáshoz vezető utaknak. Azt azonban semmiképp sem fogadom el, hogy ez az egyetlen út, amint ők hirdetik. Ha így lenne, miért vesznek át oly mohón annyi mindent tőlünk? De mindennél jobban zavar az a különös lemondó reménytelenség, amivel az evilági életet kezelik, meg az érthetetlen lelkesedésük a túlvilágért. Természetesen, az örökkévalóság sokkal nagyobb szabású, mint egy ember életének rövid szakasza. De teljesen az örökkévalóság gondolatában élni – ez korlátozza a lelket és nyomorúságossá teszi a mindennapi létet, mert az ember tekintetét állandóan máshova szegzi, nem erre a gyönyörű világra, hanem ama sötét kapura, amelynek küszöbét egy napon valamennyien átlépjük. A keresztények gondolkodásának középpontjában a halál áll, csaknem annyira, mint a régi egyiptomiaknál. Eddig még nem sikerült köztük egyet is találnom – még kedvenc tanítványom és jóbarátom, Basilius sem kivétel –, aki hitéből örömet és megkönnyebbülést merített volna. Egyiküknél sem találtam meg azt az érzést, hogy egy a teremtéssel, hogy örömét leli abban, ami megteremtetett; vagyis azt az örömöt, melyben mindenki részesül, aki Eleusziszban átéli azokat a napokat és éjszakákat. Engem zavar a keresztény érzésvilág szigora. Helytelenítem, hogy elvetik ezt a világot az utána következőért, amelynek létezése, hogy tapintatosan fejezzem ki magam, nem teljesen bizonyos. És szembe kell szállni velük dölyfösségük miatt is, amely szerintem sokszor az őrülettel határos. Azt állítják, egyetlen út van, egyetlen kinyilatkoztatás: az övék. Hangzatos intelmeikben sehol nem fedezhető fel Platón bölcsességének szerénysége, sem a test és szellem ősi világának öröme, amelyet Homérosz énekelt meg. Kezdettől fogva az átok és a szemrehányás a keresztény stílus leggyakoribb eleme, és ezt a zsidóktól örökölték, akiknek emberi és szellemi fegyelmezettsége bámulatos ugyan, de az örökös keserűség valósággal gúzsbaköti őket. Nem látom, mi jó származhat valaha is a kereszténységből, bármennyit olvaszt is magába ősi szokásainkból és bármennyire igyekszik is saját céljaira felhasználni a hellén szellemet és logikát. Afelől most már nincs kétségem, hogy végül a keresztények emelkednek felül. Julianus volt végső reménységünk, de túl korán szállt sírba. Valami hatalmas és ártalmas erő lépett e régi világ életébe. Szomorúan gondolok Szophoklész szavaira: "örök törvény a halandók életében, hogy ha valami nagy dolog megvalósul, mindig átok kíséri." Figyelemre méltó, hogy ez a halálkultusz éppen akkor ver gyökeret, mikor barbárok gyülekeznek határaink körül. Valahogy összeillik a kettő: ha már a mi világunk bukásra ítéltetett (s bizonyos vagyok benne, hogy így van), akkor azoknak az örökösei, akik e csodálatos civilizációt létrehozták és nagyszerű művészetet teremtettek, ne értsenek a művészethez, imádjanak egy halottat, vessék meg ezt az életet egy ismeretlen örökkévalóság kedvéért, mely ama sötét ajtón túl vár rájuk. De íme, beleestem régi hibámba, a szószátyárságba. Valósággal szónoklatot tartottam, holott maradnom kellett volna a témánál: Julianus Antiochiában. A nép nemcsak tékozlónak és nevetségesnek tartotta Julianus folytonos áldozati körútjait. A gall csapatok viselkedése is általános felháborodást keltett, mert azok minden áldozatnál megjelentek, mintha az isteneket tisztelnék, pedig valójában csak a lakomát várták, amelyen felhabzsolták a gőzölgő húst. Abban a pillanatban, hogy Julianus elhagyta a templomot, a katonaság felfalta az áldozati állatokat és utána döntötték magukba az italt: eszméletlenségig! Mikor egy-egy magatehetetlen, holtrészeg légionáriust végighurcoltak az utcán, az emberek megjegyezték: "Ismét imádkozott a császár!" Ez nem nagyon vált a hellenizmus javára Antiochia lakosai előtt, mert azok minden bűnre hajlamosak, de soha nem isszák le magukat és mélységesen lenézik, aki megteszi. A templom felégetése ügyében lefolytatott perek is szembefordították a várost Julianusszal. Nekem akkor quaestori minőségemben bárki másnál inkább módomban volt betekinteni az ügybe. Julianus őszintén meg volt győződve róla, hogy a keresztények gyújtogattak, bár ezúttal (valószínűleg) ártatlanok voltak. Hosszú évek múltán alkalmam volt beszélgetni Apollón úgynevezett papjával, és akkor elmondta nekem, amit annak idején az ítélőszék előtt elhallgatott. Október huszonkettedikén, nem sokkal azután, hogy Julianus elhagyta a templomkörzetet, megérkezett Aszklépiadész filozófus abban a reményben, hogy még találkozhat a császárral. Mivel már nem találta ott, bement a templomba és ajándékként Caelestis istennő remek kis ezüst szobrát helyezte el Apollón lábánál, a fából készült korláton belül. Számos mécsest is gyújtott, körberakva velük a szobrot. Ezek után távozott. Ez alkonyatkor történt. Éjfél előtt a kialvó mécsesek szikrát vetettek, s ettől meggyulladt a fakorlát. Száraz időszakban történt, szeles éjszakán és a cédrusfa korlát nagyon régi, száraz volt. Kigyulladt a templom. Ha ez az ostoba fajankó közli az igazságot Julianusszal a letartóztatások előtt, minden bajt megelőz, de a szerencsétlen éppúgy félt a hellénista császártól, mint a keresztényektől. Gyászos eset volt. Szerencsére nem került sok ember életébe. A keresztényeket nem érte súlyosabb veszteség, mint a katedrális bezárása. Később a püspökök népes küldöttsége kereste fel Julianust azzal a panasszal, hogy súlyos sérelmeket okoz nekik, mire a császár kissé ironikusan válaszolt: – De hiszen nektek kötelességetek türelemmel viselni az efféle "üldözéseket". A másik orcátokat is oda kell nyújtanotok, mert így parancsolja nektek a ti istenetek. JULIANUS AUGUSTUS Késő ősszel, nyilvános helyen, nagy tömeg panaszolta fel nekem kórusban, hogy bőségesen van minden, de nem tudják megfizetni, olyan magasak az árak. Ezzel félreérthetetlenül arra utaltak, hogy Antiochia gazdag osztálya mindenre képes, csak minél több pénzt lásson, még annak árán is, hogy tulajdon népük éhínségre jut. Pontosan hét évvel ezelőtt hasonló helyzetből húztak bőséges hasznot, és a nép fellázadt. Pusztult az emberélet és a vagyon. Azt hinnők, a polgárok tanultak valamit ebből a nem is régi históriából. Nos, nem tanultak. A tüntetést követő napon magamhoz hívattam a város vezető embereit. A tanácskozás előtt Félix comes hosszasan kioktatott. Bevonultunk egy üres tanácsterembe, nagy halom papiros tornyosult közöttünk az asztalon. Diocletianus bronzszobra megvetően tekintett le ránk. Ő nagy élvezettel birkózott hasonló problémákkal, de én kevésbé. – Ez a számoszlop, Augustus, azt mutatja, hogy egy évszázadon át miként hullámzott a gabona ára, nemcsak évről évre, hanem hónapról hónapra is – magyarázta a comes, aki úgy élvezte a számsorokat, mint mások Platónt vagy Homéroszt. – Ugyanígy feltüntettem a pénz értékének változásait is. Ezek az adatok itt vannak – mutatott egy másik pergamenre és fürkészve nézett rám, hogy figyelemmel hallgatom-e. Félix comes mellett hasonló érzés fogott el, mint gyerekkoromban, amikor Mardonius oktatott. De el kell ismernem, kiváló útmutatónak bizonyult számomra a pénz rejtélyes alvilágában. A comes, akárcsak Diocletianus, az árak rögzítésében látta a válságból kivezető utat. Egész sor bizonyítékot hozott fel saját tapasztalatából, hogy ez a rendszer általános fellendülést okozna. Mikor mellette voltam, mindig meggyőzött az igazáról, de a pénzügyek terén pillanatnyilag úgy állok, hogy bárki bármiről meggyőzhet. Egy ragyogó, bár számomra nagyjából érthetetlen megbeszélés folyamán Félix azt tanácsolta nekem, hogy rögzítsem a gabona árát, tíz mérőért egy ezüst alapon, ami Antiochiában elég tisztességes ár, ezt az árszintet szigorúan tartjuk és nem tűrjük, hogy a kereskedők hasznot húzzanak az időleges csekély kínálatból. Elvileg egyetértettem Felixszel, csupán egy megjegyzésem volt: – Nem kellene inkább engedélyeznünk, hogy a szenátus rögzítse az árat? Hogy a szenátus maga korlátozza tagjait? Félix comes olyan szánakozó pillantást vetett rám, mint Mardonius, mikor valami nagy ostobaságot mondtam. – Nem várhatod el a farkastól, hogy ne falja fel az ártatlan báránykát. Ilyen a természete. Ezeknek meg az, hogy annyi hasznot harácsoljanak össze, amennyit tudnak. Akkor azt hittem, nincs igaza, de bebizonyosodott, hogy minden úgy van, ahogy mondta. A megjelölt órában Antiochia vagy háromszáz vezető polgára gyűlt össze a nagy tanácsteremben. Egyik oldalamra Felixet, másikra Salutiust ültettem. Mint a Kelet comesének, Julianus nagybátyámnak kellett volna elnökölnie, de beteg volt. Az antiochiaiak jóképű, szertartásos, elpuhult emberek, s nagyon szeretik illatosítani magukat. Olyan illatot árasztottak, mint Daphné háromszáz kertje együtt: a fülledt helyiségben fejfájást kaptam az erős illatszerektől. Egyenesen a tárgyra tértem. Hivatkoztam a legújabb, aznap reggeli gabonaárra, majd így folytattam: – Ti háromszor annyit követeltek a néptől, mint amit a gabona ténylegesen megér. Az élelemben hiány mutatkozik, de ha értesüléseim helyesek, azt a hiányt mesterségesen idézték elő. Úgy mondják, bizonyos üzérkedők visszatartják a gabonát a piacról, hogy majd a kiéhezett nép kétségbeesésében bármi árat megadjon érte. – Szavaimat zavart torokköszörülés és jelentős összenézés kísérte. – Én persze, nem hiszem el ezeket a meséket. Hogy is lenne képes egy város vezetősége kizsákmányolni tulajdon népét? Idegenek képesek rá. Még a császári udvar is. – Erre halotti csend következett. – Ti a saját fajtátokkal szemben semmiképpen, mert ti emberek vagytok, nem vadállatok, hogy felfaljátok a gyengébbeket. Miután így megnyugtattam őket, óvatosan körvonalaztam Félix comes tervét. Míg szóltam, neki is mozgott az ajka, halkan mondta magában az érveket, melyeket néhány perccel előbb tanultam tőle. A polgárok zavarba jöttek. Csak mikor már a kellő feszültséget észleltem rajtuk, jelentettem ki: – Most már tudom, számíthatok rá, hogy helyesen fogtok cselekedni. – Kijelentésemet hosszú sóhaj követte: megkönnyebbültek. A város praefectusa válaszolt szavaimra: – Számíthatsz ránk, uram. Minden jelenlevő nevében kijelenthetem, a gabona árát a szokásos szinten fogjuk tartani, ámbár számításba kell venni, hogy valóban hiány mutatkozik... – Hány véka? – vágtam közbe. A praefectus pár percig tanácskozott néhány markáns arcú férfival, majd jelentette: – Négyszázezer véka, uram! Salutiushoz fordultam: – Azonnal küldj el Khalkiszba és Hierapoliszba. Ott bőven van gabona. Vásárold fel a rendes áron. Feltekintettem Diocletianusra: a szépen metszett arc fenségesen, de megvetően tekintett rám. Mennyire hitványnak látta az emberi nemet! Mikor Antiochia polgárai eltávoztak, Félix odajött hozzám: – Pontosan azt tetted, amit nem kellett volna! Én sokkal jobban ismerem őket, mint te. Most majd eldugják a gabonát, mesterséges éhínséget idéznek elő, aztán majd előjön az áru, és még drágábban adják el. Ha pedig vitába szállsz velük, ezt felelik: "Hiszen ez mindig így volt. Az árak mindig maguktól alakulnak. Nem kell beavatkozni. Hagyatkozz az adásvétel törvényszerűségeire." Nos, figyelj rám... Hosszú mutatóujját felemelve, neki akart kezdeni mondókájának, de hirtelen megdermedt, és különös kifejezés ült ki az arcára. – Mi a bajod? Sápadtan nézett rám. aztán végigsimította a hasát. – A hal, Augustus.. – Nem szabad halat ennem ilyen nagy melegben... – sietve igyekezett az ajtó felé. – Bocsáss meg, Augustus, de nálad is nagyobb úr parancsára kell távoznom... Salutiusszal nevetve néztünk utána. Egy órával később holtan találták az árnyékszékber Soha többé nem lesz ilyen kitűnő adóügyi tanácsadóm. Két hét múlva nagyon nyugtalanító vízióban volt részem. Imádkozni menteni Zeusz templomába, amely a Kasziosz hegyen épült, Szeleukiában, nem messze Antiochiától. Közvetlen hajnal előtt érkeztem a templomhoz. Minden előkészület megtörtént az áldozatra, nem volt semmi zavaró körülmény, mint Daphnéban. Megtisztultam és magamra öltöttem a szent köpenyt. Elmondtam az előírásos igéket. A fehér bikát az oltárhoz vezették, amikor felemeltem a kést, elájultam. Nagybátyám ezt az áldozatot megelőző huszonnégy órás böjtnek tulajdonította. Nem számít, mi okozta, tudatára ébredtem, hogy életem veszélyben forog. Megkaptam a figyelmeztetést. Nem, nem láttam Zeusz arcát, nem hallottam a hangját, de mintha zöldesfekete tenger borított volna be, intő jelet kaptam: erőszakos halál közelít hozzám. Oribasius térített magamhoz, fejemet a két térdem közé nyomta, míg öntudatom visszatért. Aznap este két részeg katonát fogtak el: azt kiáltozták, nem kell félni a perzsa hadjárattól, mert napjaim meg vannak számlálva. Még további nyolc katonát helyeztek vád alá. Galileánus volt valamennyi és uszítók biztatták fel őket, ezek neve azonban nem tudódott ki. Azt terjesztették, hogy másnap a katonai dísszemlén merénylet áldozata leszek, és Salutiust kiáltják ki császárrá. Salutiust nagyon bántotta az eset, de megnyugtattam, eszemben sincs azt hinni, hogy valami köze van ehhez a bárgyú összeesküvéshez: – Sokkal könnyebben és előkelőbb módon is megölhetnél – mondtam neki derűsen, hiszen becsülöm és kedvelem. – Dehogy kívánlak én megölni téged, Augustus. Inkább magammal végeznék előbb, még mielőtt bárkinek eszébe juthatna császárrá tenni. Ezen nevettem. Magam is így éreztem valaha. Furcsa, milyen gyorsan változik az ember. De aztán teljes komolysággal mondtam neki: – Halálom esetén jóváhagyásommal lehetsz az utódom. – Nem! – tiltakozott keményen. – Még Zeusztól magától sem fogadnám el az uralkodói rangot. Hiszek az őszinteségében. Nem túlzott szerénységből teszi, sem azért, mintha alkalmatlannak erezné magát, sőt ellenkezőleg. Úgy érzi (ezt fogtam fel abból, amit nem mondott ki), hogy bizonyos fajta – nem találok mást, csak egy borzalmas kifejezést erre – "átok" sújtja az uralkodói hivatást. Emberileg meg akarja kímélni magát ettől; talán igaza is van. A tíz katonát kivégezték. Megtartottam a katonai dísszemlét, melyen állítólag meg akartak gyilkolni, s ezt az alkalmat használtam fel arra, hogy kinyilatkoztassam, semmi további nyomozás nem áll szándékomban. Kijelentettem, elődömtől eltérően cseppet sem félek attól, hogy árulás következtében hirtelen halállal pusztulok el. Miért is félnék, mikor maga Zeusz küldött intő jelet nekem? – Én az istenek oltalma alatt állok. Ha ők úgy döntenek, hogy már teljesítettem feladatomat, akkor és csakis akkor emelik fel reám boruló védőpajzsukat. Addig azonban nagy veszélyt vállal, aki lesújtani készül rám. Szavaimat lelkes és hosszan tartó éljenzés fogadta, mert a hadsereg nagy megkönnyebbülésére meggyőződött arról, hogy nem vérengző zsarnokkal áll szemben, aki mindenkit árulás gyanújába igyekszik keverni. Ez az ügy tehát jól végződött, de kapcsolataim Antiochia pénzügyi nagyságaival rohamosan romlottak. Három hónap telt el gyűlésünk óta és még mindig nem rögzítették az árakat, sőt visszatartották a piacról még azt a gabonát is, amit én hozattam be Hierapoliszból. Az égig szöktek fel az árak: egy arany solidust kértek tíz vékáért. A szegény nép éhezett, mindennaposak lettek. a zavargások. Közbe kellett lépnem. Rögzítettem a gabona árát: egy ezüst tizenöt vékáért, bár a rendes ár egy a tízért lett volna. Hogy kényszerítsem az üzérkedőket az elrejtett gabona forgalomba hozatalára, piacra dobattam segy teljes hajórakományt, amit csapataim ellátására hozattam Egyiptomból. Az üzérkedők ekkor a vidékre vetették magukat, és próbálták felhajtani a gabona árát a falvakban. Abban a hiszemben, hogy ezt tudtomon kívül tehetik. Azzal nem számoltak, hogy ezrével árad majd a nép a városba gabonát vásárolni. A csúf játék lelepleződött. Most már császári parancsokkal, katonai erőmre támaszkodva kormányoztam. De az üzérkedők még így is tovább folytatták üzelmeiket, rabolták a szegény népet és hasznot húztak a mesterségesen előidézett éhínségből. Mérsékeltségemet gyengeségnek vélték. Ismét üzenetet küldtem a szenátusnak, és engedelmességre intettem a polgárokat. Ekkor néhány gazdag honatya (magam neveztem ki őket) alkalmasnak érezte a pillanatot, hogy a nyilvánosság előtt kétségbe vonja hozzáértésemet "a kereskedelem bonyolult kérdései" terén. Még teljes létszámban tanácskozott a szenátus, mikor e helytelenítő kijelentést hírül hozták nekem. Betelt a pohár. Hirtelen dühömben katonaságot küldtem a szenátus épületébe és árulás címén az egész testületet letartóztattam. Egy óra múlva elszégyelltem magam, visszavontam a parancsot, és szabadon bocsátottam a szenátorokat. Ezek után már csak titokban mertek bírálni. Durva hangú gúnydalok keletkeztek, névtelen gyalázkodásokat sokszorosítottak és köröztek. A leggonoszabb mind között egy elegáns anapesztusokba szedett szellemes gúnyvers volt. Az emberek ezrei kacagtak rajta. Elolvastam és felháborodtam. Az ilyesmi mindig sérti az embert, bármennyire hozzászokott is a rosszindulathoz. Elmondtak engem szakállas kecskének (ez nem volt új), ökörmészárlónak, kanmajomnak, törpének (pedig termetem jóval magasabb a közepesnél), a vallási kérdések kontárjának (noha minden papság fölött álló főpap vagyok). Annyira szíven talált ez a támadás, hogy még aznap, mikor kezembe került, szatíra formájában megírtam a választ "Szakállgyűlölő" címmel. Ez formailag támadás volt saját magam ellen, ugyanolyan stílusban, mint az ismeretlen szerző műve. A szatíra leple alatt nemcsak a magam karikatúráját készítettem el, hanem élesen tollamra vettem vitámat a szenátussal és Antiochia népével, éppoly kevéssé lepleztem hibáikat, mint ők az enyéimet. Lelepleztem az üzérkedőket is, akik szándékosan éhínséget idéztek elő. Barátaim elképedtek, mikor nyilvánosságra hoztam művemet, én azonban azóta sem bánom egy pillanatig sem. Keményen odavágtam néhány igazságot. Priscusnak az volt a véleménye, hogy ez közönséges írásmű, és katasztrofális, hogy megjelentettem. Nagyon megbotránkoztatta, hogy a tetveimet is említettem. Libanius viszont láthatatlan gúnyolóim felett aratott remek erkölcsi győzelemnek tartotta szatírámat. Libanius: Valóban igen nagyra értékelem a "Szakállgyűlölő"-t. Kitűnő írás, s bár több író hatása csillan fel benne (magamat is beleértve), az egészet remek írásnak tartom. Julianus azonban kissé félreértett, ha azt állítja, helyeseltem és jó hatásúnak tartottam műve megjelentetését. Hogy is tarthattam volna? Példátlan gesztus volt. Ki hallott olyat, hogy egy császár pamfletben támadja a tulajdon népét! Karddal, máglyával – azt lehet; de irodalommal? Arra sem tudok példát, hogy egy uralkodó önmagáról szatírát írt volna. Nevetség tárgya lett egész Antiochiában. Vitába szálltam barátaimmal, szenátortársaimmal és figyelmeztettem őket, az is megeshet, hogy még rendkívüli császárunkkal szemben is túlfeszítik a húrt. Bár a szenátus letartóztatása megfélemlítette őket, a rendelkezés azonnali visszavonása arra vallott, hogy Julianus őrült, csak ártalmatlan fajta. Ez persze képtelenség, mert ártalmatlanul őrült császár nincs. De ügyet sem vetettek folytonos intelmeimre. Szerencsére sikerült megmentenem Antiochiát Julianus haragjától, amiért akkoriban nagy elismerésben részesítettek. Mindez természetesen feledésbe merült, vagy rosszindulatúan eltorzult azóta, és ahogy beállítják, az minden egyéb, csak nem az igazság. Semmi sem tűnik el oly hamar, mint a jócselekedetek emléke. Ezért sietnek annyira a nagy emberek emlékműveket állítani maguknak, melyekre gondosan felvésik tetteiket, mert amit kihagynak, azt már sem életükben, sem haláluk után nem tartják becsben. A hősnek magának kell gondoskodnia hírnevéről, mert más úgysem teszi. Meg kell jegyeznem – helyesebben, ha majd elkészülök az anyag gyűjtésével a végleges kiadás céljára, meg fogom jegyezni –, hogy a szenátusnak is volt sérelme Julianusszal szemben. Bár a szenátorok között akadtak üzérkedők, legtöbbjük semmi hasznot sem húzott az éhínségből. Mindössze azt a hibát követték el, hogy nem készültek fel az ínséges időkre. Ha azonban az államférfiaknál a mulasztást halálos bűnnek minősítenék, a világ összes szenátusaiban egyetlen nyakon sem maradna fej. Mikor Julianus üzenete a szenátus elé került és felolvasták, igen tisztelettudó fogadtatásban részesült. De abban valamennyien egyetértettünk, hogy a gabona árának ilyen hirtelen leszállítása súlyosabb ínséget idéz elő majd, mint az üzérkedők áruzsorája. Be bizonyosodott, hogy a szenátusnak volt igaza. A nagyon látványos módon, áron alul forgalomba hozott gabona hamarosan elfogyott, és az ínség éppoly áldatlan volt, mint azelőtt. Az a gyanúm, hogy Julianus népszerűségre törekedett a tömegek között. Nyilván arra számított, hogy támogatják majd a gazdag keresztény réteggel szemben, de csalatkozott. A mi népünket elég olcsón meg lehet vásárolni, de ahhoz túl léha, hogy kitartson amellett, amiért megfizették. Ezenfelül Julianusnak nem volt gondja arra, hogy egyéb cikkek árát is lenyomja. Pedig az antiochiai szíveket a luxuscikkek kulcsa nyitja meg. Ilyenformán Julianus árszabályozó kísérlete éppúgy kudarcba fulladt, mint Diocletianusé. Talán, ha Félix comes életben marad, sikerül a dolog, mert ő bámulatos szakértője volt ezeknek a kérdéseknek, és egész élete álma volt olyan uralkodóra találni, ki megvalósítja bonyolult közgazdasági rendszerét. Személy szerint én inkább a konzervatív álláspontra hajlok: az időszakonként visszatérő infláció és áruhiány törvényszerű jelenség, amely azután magától rendeződik. De hát én sem kereskedő, sem pénzügyi szakértő nem vagyok... semmi egyéb, csak egy sztoikus. Félix comest történetesen irodalmi becsvágy is hevítette. Egyszer Daphnéban igen kellemes délutánt töltöttünk együtt egy közös barátunk házában. A comes kellemes verseinek egész sorát olvasta fel és ha jól emlékszem, több a gazdálkodás örömeit énekelte meg. Ez azért különös, mert a comes városi ember volt. Emlékszem egy megjegyzésére, hogy az Arisztophanészről írt tanulmányom elolvasása után egészen más színben látja e csodálatos költőt. JULIANUS AUGUSTUS December másodikán, röviddel dél előtt futár érkezett hozzám azzal a döbbenetes hírrel, hogy Nikomédiában ismét földrengés pusztított és minden romba dőlt, amit újjáépítettünk. Amint ezt meghallottam, kimentem a szabadba. Sötét, hideg nap volt, szitáit az eső. Kimentem a kertbe, a lovaglópályától északra, s ott Zeuszhoz és Poszeidónhoz imádkoztam. Az eső nem állt el, és hideg szél is fújt. Naplementéig imádkoztam. Két nappal később értesültem arról, hogy pontosan abban a percben szűntek meg a földlökések, amikor én a kertben imádkozni kezdtem, így hát, amit a legrosszabb jelnek véltem, jónak bizonyult: az istenek még mindig kegyesen tekintenek rám és meghallgatják imáimat. Egy héttel később mélységesen elszomorított, bár nem ért váratlanul a hír, hogy Julianus nagybátyám meghalt álmában. A galileánusok nyomban híresztelni kezdték, hogy a Názáreti sújtott le rá, amiért az antiochiai csontházból elvitette a kincseket. Pedig már évek óta súlyos betegség gyötörte. Voltaképpen azon kell csodálkozni, hogy ilyen betegen ennyi évet megélt. Nyilván Aszklépiosz kegye kísérte. Nagyon szerettem nagybátyámat. Funkcionáriusnak jó volt és hűséges; ezenkívül ő jelentette az utolsó kapcsolatot köztem és szüleim között. Egyedüli hibája volt, sajnos nagyon gyakori fogyatékosság: a pénzsóvárság. Pénze sohasem lehetett neki elég. Sajnos, utolsó találkozásunkat is megzavarta egy kellemetlen vita. A kis bithüniai birtok miatt tűztünk össze, amelyet nagyanyámtól örököltem. Nagyon felháborodott, amiért azt egy filozófus barátomnak ajándékoztam, bár az egész ingatlan értéke nem tett ki annyit, mint az ebédlőtermében kirakott aranyvázákból egy. Úgy látszik, az én bűneim között a pénzsóvárság nem szerepel. Én nem vágyom semminek a birtoklására. Nem. Ha jobban meggondolom, mégis szeretettel gyűjtök valamit: könyveket és azokra vágyom is. Azt hiszem, könyvek miatt képes volnék bűnre is vetemedni. De különben mentes vagyok e furcsa szenvedélytől, amely a legtöbb embert megfertőzi, sajnos némely hozzám közel álló filozófust is. Priscus: Nyilván Maximus barátunkra céloz, ő akkoriban nagy ingatlant vásárolt magának Antiochiában abból a pénzből, amelyet hivatalok és rangok árusításából harácsolt össze. Ha most visszagondolok, nem győzöm átkozni magam, hogy elmulasztottam pihés fészket rakni magamnak. Julianus valóban nem volt pénzsóvár, de én az vagyok. Ám büszke is vagyok, és a túltengő büszkeség miatt nem kérek senkitől semmit, sőt ajándékot sem tudok elfogadni. Lopni tudnék, ha nem félnék attól, hogy rajtacsípnek. Julianus nagybátyja valóban szeretetre méltó ember volt, csak túlbuzgó a hivatali teendőiben. Egyszer beszélt nekem Basilina nevű húgáról, aki édesanyja volt Julianusnak, és rendkívül becsvágyó teremtés. Mikor Julianusszal terhes volt, bátyja megkérdezte tőle, milyen sorsot kíván születendő gyermekének, így válaszolt: "Az én fiamhoz csak egyetlen életpálya méltó: az uralkodás." Julianus többször említette, hogy anyja világos szőke és fehér bőrű volt (persze csak hallomásból tudhatta). Bátyja úgy mondta, hogy albínó volt. Nekem egyszer Konstantinápolyban volt egy albínó leány szeretőm. Furcsán piros volt a szeme, mint egy állatnak, a haja egész fehér, a szeméremszőrzete is. Ha jól emlékszem, Helénának hívták. Libanius: Nagyon érdekes! JULIANUS AUGUSTUS 363. január elsején negyedszer lettem consul, Sallustiust neveztem ki consultársamnak. Ezt természetesen sokan nehezményezték, mivel Sallustiusnak nem volt szenátori rangja. Én azonban nem törődtem a szokással. Sallustius Galliában a jobb kezem volt. Rufinus Aradiust kineveztem Kelet comesévé és Nyugaton is számos hivatalt betöltöttem. Végre készen álltam a perzsa hadjáratra. Már csak az időjárástól függött az indulás időpontja. Január elsején felkerestem Róma Géniuszának templomát, hogy áldozatot mutassak be. A lépcsőn gyülekeztek a város papjai és a legfőbb hivatali funkcionáriusok. Miközben a szertartást végeztem, feltekintettem. Éppen abban a pillanatban egy pap teljes hosszában elvágódott és lezuhant a lépcsőn. Később megtudtam, hogy a legöregebb pap volt és a legmagasabb pontról zuhant le, szívroham következtében, holtan. Mire leszállt az éjszaka Antiochiára, az esetet mindenki úgy értelmezte, hogy aki a legmagasabb polcon áll, vagyis az állam élén, az magas pozíciójából (a legfelső lépcsőfok) holtan zuhan le. Így hát – mondogatták – napjaim megszámláltattak. Én azonban másképp értelmezem az óment. A pap a legfelső lépcsőfokon halt meg. A halál a legöregebb papot érte. Sallustius több esztendővel idősebb nálam. Ha tehát kettőnk közül az egyiknek meg kell halnia, az Sallustius lesz, nem én. De lehetséges, hogy az egész dolognak nincs jelentősége. Talán jobban kellene hallgatnom Priscusra, aki egyáltalában nem ad az előjelekre. Priscus: Valóban nem adok. Abban is bizonyos vagyok, ha az istenek (bár valószínűleg nincsenek is) szólni kívánnak hozzánk, különb szószólót is találhatnak, mint egy bika mája, vagy az, hogy a szertartás folyamán összeesik egy vén pap. Julianus azonban valóságos őrültje volt az úgynevezett előjeleknek. Én, amint mondottam, semmit sem adok az ómenekre, de azért mégis megdöbbentett a katasztrofális hírek nagy száma. Többek között: a második földrengés Nikomédiában, a zsidó templom leégése, Apollón templomának leégése, és mintha ez még mind nem lett volna elég "jel", Julianus még Rómába is elküldött Sibylla könyveinek tanulmányozására. Valamennyien tudjuk, ezek a "könyvek" tárházai az értelmetlen mondattöredékeknek, jelzőknek, idézeteknek, amelyeket többnyire újra fogalmaztak válságos időkben. Csalás, vagy nem csalás, az üzenet félreérthetetlen volt Julianus számára: "Ne lépd át birodalmad határait ebben az évben." Sohasem hallottam, hogy Julianus másképp értelmezte volna az üzenetet. Azt sem tudom, miért jegyzem fel, hiszen semmit sem hiszek el belőle. Julianus azonban hitt benne, és itt ez a fontos. Akár igazak, akár hamisak voltak e jelek, befolyásolták cselekedeteit. Még egy kínos véletlent akarok megemlíteni. Aznap, amikor Julianus elhagyta Antiochiát, hogy Perzsia ellen vonuljon, Konstantinápolyt földrengés rázta meg. Közöltem Maximusszal, ha ezt meg meri mondani Julianusnak, megölöm. Úgy tudom, soha nem szólt neki. JULIANUS AUGUSTUS Február végére elkészültem felvonulási terveimmel a perzsa hadjáratra. Üzenetet küldtem a légiókhoz, hogy március első hetében megkezdjük a menetelést. Tarzusba megírtam a kormányzónak, hogv oda vonulok téli szállásra, mivel Antiochiába nem térek vissza. Noha magánlevélben közöltem ezt a kormányzóval, az antiochiai szenátus mégis tudomást szerzett róla. A városatyák nagyon nehezményezték a dolgot. Nem változtatnék-e elhatározásomon? Semmiképpen, így aztán indulásra készen álltam jó hangulatban, melyet csak az rontott el, hogy Oribasius váratlanul belázasodott, és nem kísérhetett el. Ez nagyon lesújtott, de megbeszéltük, hogy később majd Tarzusban ismét találkozunk. Antiochiában töltött utolsó napomon még egyszer találkoztam Libaniusszal. Minél jobban megismertem ezt a bölcs embert, egyre inkább úgy véltem, hogy ő lesz az egyetlen kellemes emléke borzalmas itt- tartózkodásomnak. Az előző estén rendezett búcsúvacsorán nem tudott megjelenni a köszvénye miatt. Másnap valamivel jobban érezte magát és felkeresett, miközben a lovaglópályán gyakorlatoztam. Ez volt az első tavaszias nap. A levegő langyos, az ég fátyolosan kék, és az első apró virágok is megjelentek élénk színükkel a télies pázsitban. Arintheusszal a kardvívást gyakoroltuk, kezdetben mind a ketten teljes téli egyenruhában. Mire azonban Libanius megérkezett, övig meztelenül is megizzadtunk a napon. Libanius derűsen üldögélt egy támlátlan széken, míg mi döngettük egymást, Arintheusnak olyan a termete, akár egy istené, és sokkal ügyesebb is nálam, nekem azonban erősebb a karom, így hát méltó ellenfelei voltunk egymásnak. De különben is: még játékban sem győzheti le senki a császárt. Ez tilos. Végül Arintheus nagyot kiáltott, s akkora csapást mért a pajzsomra, hogy megtántorodtam. Már csaknem nekem támadt puszta karddal, mikor fenségesen felemeltem kezemet: – Most már fogadnunk kell Libanius quaestort. – No persze, mert most fölényben vagyok – dörmögte Arintheus, és fegyvereit odadobva egy közelben álló katonának, egy szál alsóban elódalgott. – Az ifjú Alkibiadész – mondta Libanius elismerően tekintve a távozó izmos alak után. Lihegve burkolóztam köpenyembe. – Reméljük, nem válik árulóvá, mint az igazi. – Leültem összecsukható székembe. Hosszú hallgatás következett. Éreztem, hogy Libaniusnak magántermészetű közlendője van számomra, s intettem a, testőröknek, húzódjanak távolabb, a lovaglópálya széléig. Libanius szemmel láthatóan ideges volt. Hogy megnyugtassam, egy filozófiai kérdést tettem fel neki. Miközben válaszolt, visszatért önuralma. Még így is beletelt egy kis idő, míg elő mert állni kérésével: – Augustus, van egy fiam, most ötéves, az anyja... – zavartan elhallgatott. – Rabszolganő az anyja? – Felszabadított. Az én rabnőm volt. Élveztem a dolgot, íme váratlanul megnyilatkozik az életerő egy barátomban, akiről azt hittem, efféle dolgok régen nem érdeklik már. Azt tudtam, hogy Libanius elég botrányos hírben állt eleinte, mikor még Konstantinápolyban tanított, sokszor került bajba jó családból való fiatal lányokkal (sőt fiúkkal is), ha az ember hitelt ad irigy ellenfelek szavának. Én adok is, nem is. Rendszerint van valami alapja a pletykának, kivéve, ha engem vesz célba. – A gyermek, Kimón a neve, természetesen nem lehet törvényes örökösöm. Ma még módomban áll gondoskodni róla, de ha meghalok, egy garas nélkül marad itt, csaknem rabszolgasorban. Sőt, ha védelemben nem részesül, még el is adhatják rabszolgának. – És most azt kívánod, ismertessem el törvényes örökösödnek? – Azt, Augustus. Persze a törvény... –... félreérthetetlen ebben a kérdésben. Nem lehet. Én azonban megkerülhetem külön császári rendelettel. Fogalmazd meg az előterjesztést, és én személyesen nyújtom be a Consistoriumnak. Áradozva mondott köszönetet. Addig soha nem tapasztaltam Libaniusnál emberi meghatottságot. Nagyon megindított. Máskor a filozófus igazi megtestesítője: derűs, kiegyensúlyozott és szenvedélyt csak eszmék váltanak ki benne. Ezúttal apa volt. Meghatottan néztem. Ezután küszöbön álló hadjáratomról beszélgettünk. Kértem, kísérjen el, de betegségével mentette ki magát. Be kellett látnom, hogy annak, akinek csökken a látása és akit ráadásul erősen gyötör a köszvény, a tábori élet valóban kínszenvedés lenne. – De nagyon szeretném, kedves barátom – (e pillanatban Libanius már nem alattvaló volt, aki kegyet kér az uralkodótól, hanem ismét úgy kezelt, mint tanár a növendékét) –, ha újra fontolóra vennéd ezt a katonai vállalkozást. – Fontoljam meg újra? Nincs rá mód. Háborúban vagyunk. – Perzsiával hosszú évek óta hadiállapotban vagyunk. A háború nem feltétlenül jelenti azt, hogy még ebben az évben meg kell kezdeni a támadást. – De az ómenek... – Az ómenek nem kedvezőek. Hallottam a Sibylla-könyvekről. Úgy látszik, semmit sem lehet titokban tartani. Szitkozódtam magamban és azon tűnődtem, ugyan ki árulhatta el. A római papoknak szigorúan megtiltottam, hogy a könyvek válaszáról bármit is eláruljanak. – Újra értelmeztem a jóslatot – válaszoltam nyersen. – Azonkívül Delphoiből és Déloszból egyaránt kedvező választ kaptam. – Augustus! – szólt most rendkívül ünnepélyesen. – Biztosra veszem, hogy legyőzöd Perzsiát. Rendületlenül hiszek a küldetésedben is. De kérve kérlek, halaszd el jövő évig ezt az akciót. Száz reformba kezdtél, szükség van a jelenlétedre, ha azt akarod, hogy minden terved valóra váljon. Ha eltávozol, a galileánusok mindent megakadályoznak. Nem boldogulsz velük a csatatérről, sőt még Ktesziphón romjai közül sem. Libaniusnak igaza volt. Állandó gondot okoz nekem, különösen most, mi történik otthon a távollétemben. De csak azt válaszolhattam, amit ma is igaznak tartok: mint Perzsia meghódítója, még félelmetesebb leszek a galileánusok szemében, mert győzelmemről világosan láthatják, hogy az ég kegye kísér. A kedvező befejezés megéri azt is, hogy néhány hónapig zűrzavar legyen otthon. Libaniust nem sikerült meggyőznöm, de erről a tárgyról nem szólt többet, és más témákról beszélgettünk. Lelkesítőnek érzem őt, bár kissé szónokiasnak; ez a nagy tanítók hagyományos hibája. Azt hiszem, magam is szónokias lennék, bár ennek ellene szól az a tény, hogy képtelen vagyok hosszasan megmaradni egy témánál. Csapongok ide-oda, abban a reményben, hogy hallgatóim pótolják a hiányokat. Többnyire nem teszik. Ha azonban Libanius beszél, sem hiányok, sem befejezetlen mondatok nem maradnak, őt hallgatva úgy érzem, mintha részletet olvasnék valami terjedelmes könyvből, de milyen nagyszerű könyv az! Mivel e feljegyzéseket nemcsak a történelem, hanem a magam részére is írom, talán helyes, ha leszögezem az okokat, amelyek miatt belekezdtem a Perzsia elleni háborúba. A legtöbb történésznek az a hibája, hogy mindent túlságosan kézenfekvőnek vesz. Feltételezik, hogy az olvasónak is tudomása van azokról az általánosságokról, melyeket ők tudnak, ennélfogva csak a különleges dolgokról szólnak, a részleteket irattárakból vagy fennmaradt beszélgetésekből kell kibányászni. A legtöbb történelmi mű olvasása csalódást kelt. Oly sokszor tapasztalja az ember, hogy a szerző ingadozik, már-már részletesen kifejt egy döntő fontosságú tényt, aztán elbátortalanodva eltér tőle, mert fél, hogy unalmassá válik. "Ezt úgyis mindenki tudja – így szól magában a szerző –, nem untatom vele az olvasót (és magamat sem), minek szóljak arról, amit amúgy is tudnak?" De ha az ember olyan szándékkal ír, hogy feljegyzéseit száz esztendő múltán vagy szerencsés esetben (ha korunk iránt fennmarad az érdeklődés) évezredek múltán is olvassák, mint a nagy Homéroszt, akkor számolnia kell azzal, hogy mindazok a dolgok, melyek oly természetesnek tűnnek nekünk ma, tökéletesen ismeretlenek lesznek az utánunk következőknek. Ilyenformán azt is magyarázni kell, amit ma minden iskolás gyerek tud. Például ma senki sincs, aki ne tudná, hogy Constantius soha nem evett gyümölcsöt, de vajon tudja ezt majd valaki egy évszázad múlva, vagy érdekli-e egyáltalán? De ha képet akarunk adni róla, érdemes ezt is megjegyezni a vallási alapja miatt. Megvallom, remélem valamelyest, hogy engem a jövőben is olvasni fognak, nem gyatra írásművészetem miatt, sőt tetteim miatt sem (bár remélem, nagy tettek fűződnek majd nevemhez), hanem mert császár vagyok és mindenben az őszinteséghez tartom magam. Az efféle önéletrajzok mindenkor érdekesek. Marcus Aurelius a legnagyszerűbb példa erre. De más emlékezések is érdekesek, melyek napjainkig fennmaradtak, különösen Július Caesar feljegyzései és Octavianus Augustus lenyűgöző, bár célzatos emlékezései. Még Tiberius kezdetleges önéletrajza is érdekes, különösen a Sejanus ellen intézett támadása... No lám, megint eltértem tárgyamtól. Bocsánatot kérek szerencsétlen íródeákomtól, aki már alig tudja nyitva tartani a szemét, és én még mindig csak beszélek, beszélek, sőt egyre gyorsabban, mert a fáradtságtól csak még világosabb formát öltenek gondolataim. Ilyen pillanatokban közel vannak hozzám az istenek: szeretett Hermészem oldalamon időzik. De engem a formai szépség is érdekel, természetesen átnézem majd, amit tollba mondtam, és kihúzom azokat a részeket, ahol elkalandoztam. A jövendő nyilván tudni akarja, miért török be Perzsiába. Bizonyos vagyok benne, hogy e pillanatban is igen sokan nem fogják fel, mit próbálok megvalósítani. Azt persze természetesnek veszik, hogy védelmezzük határainkat, sőt időnként új tartományokat csatolunk hozzá. Salutius és irodalmár kísérőink tudják, miként kezdődött ez a háború, de biztosra vehetem, hogy sem Nevittának, sem Arintheusnak halvány fogalma sincs arról, miért szálltam hadba Szapor ellen. Nem is törődnek vele. Nyilván azt hiszik, zsákmányt vagy katonai dicsőséget hajszolok, mivel nekik csak ez a fontos. Nos, magamról sem állíthatom, hogy nem adok a világi dicsőségre, meg is vetem magam érte, de nem emiatt kezdtem el ezt a háborút. Perzsia (vagy Parthia, mint ünnepélyesen nevezni szoktuk, utánozván őseinket) mindenkor hagyományos, ősi ellensége volt Rómának. Megesett, hogy egy-két nemzedéken át békében éltünk, általában azonban folytonosan összecsaptunk, mióta a Mithridatész ellen vívott harcok négy évszázaddal ezelőtt Parthia határáig terjesztették ki a római birodalom területét. A jelenlegi háború szinte lényegtelen dolog miatt tört ki. Vagy harminc évvel ezelőtt egy Metradorus nevű kalandor expedíciót indított Indiába. India királya ünnepélyesen fogadta és bőkezű ajándékokat küldött általa Constantinus császárnak. Amint most az összefüggéseket keresem, rájöttem, hogy ez a Metradorus nem mindennapi hazug csaló volt. Hazatérvén, átnyújtotta Constantinusnak India ajándékait, de úgy, mintha azok a saját ajándékai lettek volna. Aztán megijedt, hogy Constantinus talán rossz néven veszi, amiért India királya semmit sem küldött neki. Ezért kijelentette, hogy a király is küldött általa rendkívül gazdag ajándékokat, de útközben rátörtek a perzsák és Szapor nevében mindent elkoboztak tőle. Constantinus kapzsiságból is, de főleg a politika kényszerítő szavára levelet küldött Szapornak és felszólította, szolgáltassa ki az ajándékokat. Szapor válaszra sem méltatta. Constantinus egy második, immár inchilatos levélben ismételte meg kérését (másolata fellelhető a Szent Levéltárban). Erre már válaszolt Szapor: magának követelte Mezopotámiát és Armeniát, mint a perzsa koronához tartozó jogos területeket. Az ajándékokról szó sem esett. Constantinus hadat üzent Szapornak, de mielőtt táborba vonulhatott volna, meghalt. Constantius uralma alatt Szapor egy ideig veszteg maradt, mert politikai belviszályokkal bajlódott. 358-ban azonban küldöttséget menesztett Constantiushoz és meglehetősen kihívó hangon ismét követelte Mezopotámiát és Armeniát. Constantius izgatottan nyomban küldöttséget menesztett Ktesziphónba Lucillianus comes és Proeopius unokatestvérem vezetésével. Követeink, akiket Szapor megijesztett, azzal a tanáccsal tértek vissza Constantiushoz, hogy tartsa fenn a status quo-t. De még ez sem volt lehetséges, mikor Szapor ostrom alá vette fontos határvárosunkat, Amidát, s maga állt csapatai élére. Mellesleg szólva ez újítás volt, mert az ősi időkben a nagykirály soha nem vehetett részt a csatában, mivel vezérei úgy vélték, szent életét nem teheti ki az ütközet veszélyeinek. Amida elesett. Szörnyű vereség volt ez Rómának. Szapor meglepően kegyesnek bizonyult a lakossággal szemben. Mi azonban mindenképpen egy fontos várost vesztettünk, s ezenfelül egész hatáxvédelmünk fenyegetően meggyengült. Mikor én követtem a trónon Constantiust, átnéztem hadászati iratait, tárgyaltam hadvezéreivel, de nyomát sem találtam semmiféle tervnek, miképpen akarta leverni Szaport. Kénytelen voltam elölről kezdeni az egészet, és már el is készültem vele. Tervem szerint három hónap alatt meghódítom Perzsiát. Más választásom nincs. Ha kudarcot vallok, minden reformom, amit előkészítettem, pusztulásra van ítélve, de huzamosabb ideig birodalmunk sem maradhat fenn olyan körülmények között, hogy északi határaink felől a gótok zaklatnak bennünket állandóan, keletről pedig a perzsák. Azt is bevallom őszintén, vágyom a Parthicus jelzőre a nevem után, és egy diadalívre a római Forumon. Nagy Sándor óta sem görög, sem római hadvezér nem hódította meg Perzsiát, bár Pompeius jelentéktelen győzelmek után ezt hirdette magáról. Nekem az az álmom, hogy utolérjem Nagy Sándort. De nem. Őszinte akarok lenni: az az álmom, hogy őt is túlszárnyaljam! És miért volna ez lehetetlen. Birtokba akarom venni Indiát, sőt azon túl Kínát. Messze keleten, a sötét vérszínű tenger partján kitűzöm sárkányos lobogómat, nem csupán a dicsőség kedvéért (bár valósággal megszédülök, ha erre gondolok... hova tűnt most a filozófia?), hanem hogy elterjesszem az isteni igazságot azokon a területeken, melyek arculatukat a Nap felé fordítják, ama isten felé, akitől minden élet származik. Perzsia szent ország számomra, Mithrasz és Zarathusztra első hajléka. Nekem ez hazatérés lesz. Mindig ágyam mellett tartom Nagy Sándor életrajzát. Különös, a magam fajtájúak közül hányan tekintettük e rendkívüli ifjú cselekedeteit célnak és mércének magukkal szemben. Július Caesar azért könnyezett Nagy Sándor sírjánál, mert jóval túl volt már azon a koron, mikor a nagy ifjú meghalt, s ő még kezdetén sem állt a világhódításnak. Octavianus Augustus felnyittatta a sírt, és hosszú ideig vizsgálta a múmia arcát. A holttestet sikerült megóvni az oszlástól – írja Augustus önéletrajzában –, s megjegyzi, hogy képmásai alapján világosan felismerte. A kiaszott és megbámult arcon félreismerhetetlen harag ült, melyet a sok évszázad sem törölt le róla. Octavianus, a hűvös elméjű politikus életében először érzett igazi félelmet, s megparancsolta, pecsételjék le a szarkofágot. Évekkel később ismét felnyitották a vadállat Caligula parancsára, aki kilopta a sírból Nagy Sándor mellvértjét és pajzsát, majd a nagy hős mezében jelent meg, de semmiben sem hasonlított hozzá, bár az ő fegyvereit viselte. Valamennyi elődöm leghőbb vágya volt hasonlítani a korán elhunyt ifjúhoz. Egynek sem sikerült. Nekem sikerülni fog! Priscus: Nos, ezzel vége szakad Julianus emlékezéseinek. Természetesen te is jelen voltál március ötödikén, mikor kivonult a városból. Mintha ma is hallanám, úgy visszhangzik emlékezetemben a lakosság búcsúkiáltása: "Félix Julianus Augustus." Ebben az a szellemeskedés rejlett, hogy Félix comes és Julianus, a nagybácsi után az Augustusra vár a halál. A hadsereg keletnek menetelt, átkelvén az Eufráteszen, Karraiig. Itt Julianus két részre osztotta seregét, harmincezer embert küldött unokatestvére, Procopius és Sebastianus vezérletével Armeniába. A terv szerint ott találkoznak Arszakész királlyal, majd az armeniai csapatok segítségével elfoglalják Médiát és lecsapnak Ktesziphónra, ahol egyesülnek velünk. A maradék harmincötezer főnyi sereggel Julianus a Tigris mentén délnek indult. Csakhogy fortélyos hadvezér volt. Villámgyorsan visszafordult az Eufrátesz mellett fekvő Kallinikonba és onnan egyenesen Ktesziphón felé vonult, a mintegy négyszáz mérföldnyire délre fekvő perzsa fővároshoz. Szaport valósággal kétségbeesésbe kergette ez a katonai cselfogás. Mindez azonban a hadtörténet lapjaira tartozik. Senki sem vitatja, hogy Julianus olyan gyors hadmozdulatokat hajtott végre, melyekhez hasonlót Július Caesar óta egyetlen hadvezér sem kockáztatott meg. Julianusnak már nem volt alkalma rá, hogy emlékezéseit végleges formába öntse. De azt hiszem, mindenképpen így hagyta volna, amint van. Utálta az átdolgozást. Ha valahol rés maradt, sohasem töltötte ki. Én egész sor eseményt említhetnék antiochiai tartózkodása idejéből, amire ő nem tért ki, de feleslegesnek tartom, mivel te is jelen voltál és bízvást hagyatkozhatsz kitűnő memóriádra. Julianus nem folytathatta tovább önéletrajzi írását, hiszen élete korán megszakadt. Szándékában volt részletesen megírni a perzsa hadjárata történetét, de csak az utolsó hónapok folyamán készített néhány töredékes vázlatot. Ez minden. Remélem, nem untatnak odavetett megjegyzéseim. Azt hiszem, mindig hasznos, ha ugyanazt az eseményt több nézőpont világítja meg, mivel emberi dolgokban kizárt az abszolút igazság. Nyilván örülsz Julianus veled kapcsolatos utolsó megjegyzésének. Hihetetlenül nagyra becsült téged, bár nem egészen értem, mit akart kifejezni, hogy "szónokiasnak" nevezett. Te csupán rendkívül alapos vagy. Julianus viszont sokszor volt olyan, mint a gyerek, szeszélyesen elkalandozott a figyelme. Nagyon kíváncsian várom, mihez kezdesz emlékirataival. De hadd kérdezzem meg, mi történt Kimón nevű fiaddal? Elintézte Julianus, hogy törvényes örökösöd legyen? Természetesen, hozzám is eljutott Kimón jogászi sikereinek híre, de sosem gondoltam, hogy ő a fiad. Te mindig újabb meglepetésekkel szolgálsz. LIBANIUS LEVELE PRISCUSHOZ Antiochia, 380. július hó Néhány hétig azon dolgoztam, amit Julianus emlékezései elé bevezetőnek szánok és remélem, ezzel sikerül megfelelő történelmi keretbe helyeznem munkáját. Szükséges-e megjegyeznem, hogy kiegészítéseid rendkívüli, ha éppen nem döntő fontosságúak számomra. Ma délelőtt ismét átnéztem a tragikus módon félbeszakadt munka utolsó lapjait és meglepetéssel fedeztem fel egy hozzáfűzött mondatodat, amely eddig elkerülte figyelmemet. Azt állítod, hogy Julianusnak szándékában állt megírni a perzsa hadjárata történetét, s hozzáteszed: ,,de csak az utolsó hónapok folyamán készített néhány töredékes vázlatot". Ezek szerint maradt még tőle írás? Mindig úgy tudtam, hogy emlékezésein kívül nem maradt semmi. Értesíts erről azonnal, mert alig várom, hogy a művet végső formájába önthessem. Tegnap felkerestem régi barátomat, Meletius püspököt. Bizonyára emlékszel rá az itt töltött időkből. Nagyon megöregedett, törékeny lett, de szellemi frissesége megmaradt. Közöltem vele, szándékomban áll egy újabb művet kiadni Julianusról, melyben eddig ismeretlen anyagot használok fel. Szerinte ez hibás lépés volna. – Theodosius hispán – mondta, amivel nyilván arra kívánt célozni, hogy a császárban megvannak fajának kérlelhetetlen szigorú és erőszakos jellemvonásai. – Más dolog elküldeni a császárnak egy fennkölt tanulmányt "Julianus védelmében", mely inkább irodalmi, mint politikai remekműnek tűnik – jelentette ki (én határozottan politikai írásműnek tartom) –, és megint más dolog kesztyűt dobni az egyháznak éppen most, amikor Krisztus megmentette a császár életét. Sosem fogom megtudni, Meletius komolyan beszélt-e. Öregségére annyira ironikus lett, hogy úgy tűnik, sosem azt mondja, amit gondol. Meletius közölte velem, hogy a császár az őszi hónapokat Konstantinápolyban szándékozik tölteni. Megvárom tehát, míg személyesen beszélhetek vele. Arról is értesültem, hogy az a méregkeverő Gergely, jelenleg püspök, jövő évre új egyetemes zsinat összehívását szorgalmazza. Úgy hírlik felőle, hogy a konstantinápolyi püspöki székre áhítozik. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy az övé feltétlenül sikeres pályafutás. De mindig az ilyenek boldogulnak. Add át legjobb kívánságaimat feleségednek, Hippiának és természetesen minden jót kívánok neked is. Utóirat: Julianus olyan hirtelen halt meg, hogy nem állt módjában törvényesítem fiamat. A vallásos elvakultság és a tudósok hagyományos ellenséges magatartása folytán mindeddig nem sikerült elérnem Julianus utódainál az ügy emberséges elintézését. Most Theodosiusba vetem reményemet, bár tőle sem várhatok sokat. PRISCUS LEVELE LIBANIUSHOZ Athén, 380. szeptember hó Bocsáss meg, hogy nem válaszolhattam hamarabb, de beteg voltam. Enyhén megütött a szél, és baljós módon a szám egyik sarka lehúzódott. Most olyan lettem, mint valami pokolbeli szellem és a falusiak babonás gesztussal védekeznek a szemmelverés ellen, valahányszor szembetalálkoznak velem, amint totyogok az egyetem felé. Szerencsére az agyamnak semmi baja nem történt. Ha mégis, szerencse, hogy én nem veszem észre, így tehát minden rendben van. Most már egészen biztos, hogy Theodosius Konstantinápolyban tölti a telet, és helyes lenne, ha felkeresnéd. Csak tíz napi utazást jelent. Úgy hallom, meg lehet győzni, csodálatos gyógyulása minden vonatkozásban jó hatással volt rá. Más kérdés, engedélyezi-e tervedet, de a próbálkozás nem árthat semmit. Biztosan nem esz meg. Nem árt, ha szóba hozod Nyugat császárnéjához fűződő barátságodat. A császárné ugyanis politikai téren nagyon is tevékeny, s benne volt a keze, hogy férje a császári bíborhoz juttatta Theodosiust. Bátran hivatkozz rá. Egyébként Antiochia hírneves quaestorának bizonyára nincs szüksége az én tanácsomra, ha egy ügyet képvisel. Igen, Julianus után tekintélyes napló maradt, melyben számot ad a hadműveletek menetéről napról napra. Jegyzetekkel láttam el, arra gondolván, hogy esetleg nyilvánosságra hozom, de ehhez a te bátorságodnak legalább egy töredékére volna szükségem, mert ez jóval veszedelmesebb anyag, mint emlékezései. Julianus éppúgy tisztában volt azzal, hogy merénylet készül élete ellen, akárcsak én. Én azonban azt is tudom, amiről neki nem volt tudomása: ki volt a gyilkosa. Csaknem elkészültem a jegyzeteléssel. A szélütés hátráltatott munkámban, de remélem, hamarosan elkészülök. Ha én magam nem vállalkozom a kiadásra, természetesen boldogan rendelkezésedre bocsátom a munkát ugyanolyan áron, mint az emlékezéseket. A másolás költsége körülbelül a régi itt Athénban, talán valamelyest emelkedett. Remélem, látásod nem romlott tovább, mert javulást a mi korunkban nem is várhatunk. Tanítványom, Glaukón, nagyon élvezte a találkozást veled a múlt év tavaszán, mikor átadta neked a kéziratot. De elszomorította, hogy látásod annyira gyengült. Oribasiusnak volt egy nem sebészi gyógymódja a szürkehályogra, de már elfelejtettem. Nézz utána az enciklopédiájában. Az utolsó kiadásban bizonyára megtalálod, de ha az nincs kéznél, nézd meg Galenusban, mert valószínűleg tőle vette át. Hippia, mint mindig, ezúttal is jókívánságait küldi, örök életűnek látszik, nyilván valamennyiünket elkísér sírunkig. Bizonyára várja már, hogy engem eltemessen. Sokszor nézzük egymást, és tudom, mindkettőnknek az jár a fejében, melyikünk éli túl a másikat. A szélütésig biztos voltam a dolgomban, ma már nem. Betegségem nagy izgalomba hozta Hippiát, és olyan vidám lett, mint egy fiatal lány, amiért néhány napig "gondoskodhatott" rólam.. Libanius: Egyéb tulajdonságai mellett Priscus még tolvaj is. Megállapodásunk egyértelmű volt: az eredeti ár fejében megkapom Julianus minden hátrahagyott írását. És most kiderül, hogy visszatartotta a mű leglényegesebb részét. Mit tehetnék egyebet, tudomásul veszem a rablást és fizetek. Nem fűzök hozzá többet, csak annyit, remélem, Hippia hamarosan elözvegyül. Szörnyű ember ez a Priscus! PRISCUS LEVELE LIBANIUSHOZ Athén, 380. október hó Íme, a megígért napló. Terjedelmes jegyzetekkel láttam el, melyeket tetszésed szerint felhasználhatsz. Legyengültem valamelyest a szélütés következtében, de sem emlékezetem, sem fogalmazó készségem nem szenvedte meg a dolgot. A jegyzetek egy részét tollba mondtam, észre fogod venni Hippia gyermekes kézírását. Titkári teendőit megfizetem. Pénzért mindenre hajlandó. Mostanában sokat szid amiatt, hogy Julianus barátjaként nem szereztem vagyont, bár ez, mint tudod, könnyű lett volna. A te vagyonod mindenesetre sokkal korábbi keletű, mint Julianus császársága. Valósággal elámultam, mikor először felkerestelek pompás otthonodban, és csak úgy mellékesen megjegyezted, hogy egy hajórakomány árud van úton Kréta felé. Szerencsés Kimón, hogy ilyen gazdag apától született! Biztosra veszem, Theodosius törvényesíti őt a kedvedért. Rendkívül óvatosan érdeklődtem többeknél, akik közel állnak az udvarhoz, s valamennyien azon a véleményen vannak, hogy a császár nem fogja megengedni semmiféle mű kiadását, mely Julianust kedvező színben tünteti fel. Mondanom sem kell, nem említettem az emlékezések és a napló létezését. Mégis biztosra veszem, ha Theodosius és püspökei tudomást szereznek ezekről az írásokról, mindent el fognak követni, hogy megsemmisítsék éppúgy, amilyen hévvel igyekeznek eltorzítani Julianus uralkodását. A hatalommal járó egyik előny, hogy birtokosa még a múltat is megmásíthatja. Julianus emlékét meg kell semmisíteni, vagy legalábbis szörnyetegként kell őt beállítani, mert enélkül nem születhet meg a keresztény birodalom. Nem akarom kedvedet szegni, de így van. Megvallom, valósággal megkönnyebbültem, hogy Julianus írásai kikerültek a házamból, méghozzá illetékes kézbe, a tiedbe. Mindezt csak figyelmeztetésnek szánom, mert akiknek említettem a dolgot, valamennyien így vélekednek. Közöttük az ünnepelt Ausonius is, akit szégyentelenül körülhízelegtem a múlt hónap folyamán, amikor itt tartózkodott. Ausonius alacsony termete ellenére igen tekintélyes és méltóságos megjelenésű férfi mindaddig, míg ki nem nyitja a száját. Akkor nyomban ideges hivatalnokká változik és kellemetlen módon arra törekszik, hogy csodálattal tekintsenek rá. Ráadásul még dadog is. Nagy örömére szolgál, jelentette ki a proconsul fogadásán mondott beszédében, hogy a szellemi és hivatali előkelőségek e díszes gyülekezetében megjelenhetett, mert – úgymond – ő alkotja ,,a hidat a két tábor között". Mi csak farkcsóválva álltunk körülötte, kifejezésre juttatván, mennyire szeretjük és óhajtjuk kegyeit. Mikor befejezte szónoklatát, kedvesen karon fogott és közölte velem, mily nagyra becsül. Mi egyébbel válaszolhattam volna? Idéztem egyik verséből. – Mindig nagyra becsültelek, P-P-Priscus és nagyon b-b-boldog vagyok, hogy jó egészségben láthatlak. – Én is örülök, consul – körülrajongtam a consuli palástba öltözött lehetetlen figurát, feldicsértem könyveit, ő pedig méltányolta, hogy áhítattal hallgatom eszmefuttatásait. A körünkbe gyűlt tudósok szívderítő irigységgel tekintettek rám. S ekkor ügyesen szóba hoztam Julianust. Ausonius a homlokát ráncolta: – T-t-természetesen nem vesszük szívesen ezt a témát, cseppet sem. Nem, a legkevésbé sem. B-boldogtalanok vagyunk, ha rá gondolunk. Valami kopott közhelyet motyogtam arról, milyen ritka az emberi boldogság. E tekintetben Szophoklészból bármely idézet megfelel. – Theodosius nagyon nyugtalan a holttest miatt, sőt b-b-bántja a dolog. De az a nő hajthatatlan volt. – Miféle holttest? És ki volt hajthatatlan? – Semmit sem értettem az egészből. – Az ő holtteste, Julianusé. E-e-elszállították. Tarzusból Konstantinápolyba. Gratianus császár parancsára, azaz p-p-pontosabban a f-f-felesége kívánságára. Némely kezdőbetűbe belegabalyodik Ausonius nyelve, ízelítőül ennyi untig elég, nem idézem tovább dadogó szavait. A sok zagyvaságból végre kihámoztam a tényeket. Postuma császárné, akihez téged baráti szálak fűznek, a Flavius-ház utolsó sarja, hirtelen ráébredt, hogy egy vérből származik Julianusszal, és az új uralkodóház törvényességét e vékony szál igazolja. Ezért aztán Postuma rábírta férjét, Gratianust, hogy Julianus maradványait szállíttassa Konstantinápolyba és helyeztesse el a Szent Apostolok templomában. Julianus tehát most Constantinus édesanyja, Heléna mellett nyugszik. Mennyire viszolygott volna mindkettő ettől a közelségtől! Bár Ausonius erről nem tett említést, úgy vélem, Postuma és Gratianus kezdettől fogva tisztán látta Julianus nagyságát. Galliában élnek és a gallok szemében Augustus óta egyetlen igazi császár volt: Julianus. Az onnan érkezők egyöntetűen állítják, hogy a mai napig is tisztelettel és szeretettel említik a nevét. Az egyszerű nép abban a hitben él, hogy Julianus valójában meg sem halt, csak egy hegy alatt alussza álmát és családi zászlójának sárkánya őrködik felette; ha azonban veszély fenyegeti Nyugatot, Julianus felébred és a Rajna-vidék védelmére siet. Ez a legenda még nagyon is hosszú életű lesz Európában. Rólad is szót ejtettünk. Ausonius nagyra becsül téged. Ki nem? Azt mondta, Theodosius nagy becsben tartja "fennkölt" (!) tanulmányodat "Julianus védelmében", de csupán mint nagy retorikai teljesítményt. Biztosra veszem, nem ez volt a célod vele, de azt tanácsolom, fogadd el a császár jelzőjét. – És hogy fogadná az udvar, ha én adnék ki egy könyvet Julianusról, illetve főként perzsa hadjáratáról? Ausonius belekezdett egy szóba, mely m-mel kezdődött és csaknem megfulladt rajta. Végül akadozva kinyögte: – Soha! Theodosius éppúgy, mint Gratianus, valósággal sátánnak tekinti. Puszta udvariasságból Libanius iránt, aki tisztes kort ért meg, fogadta el Theodosius a tanulmányt, de ezen túl egy lépést sem, soha! Nekünk természetesen nincs szándékunkban üldözni a pogányokat (ez a többes szám Maximust juttatta eszembe; hát az uralkodók túlbuzgó barátai mindig ezt a förtelmes többesszám első személyt használják?), de igyekezni fogunk az ősi hitet olyan gyötrelmessé tenni, amennyire lehet. Olvastad a két ediktumunkat? Újabbak következnek majd utána. Részletekről nem szólhatok, korai lenne. – De Libanius megírhatta azt a tanulmányt Julianus védelmében. – Egyet. Egyetlenegyszer. De most azt halljuk, könyvet készül írni Julianusról. – (Nem tőlem hallotta, én egy szóval sem említettem.) – Ha barátja vagy, vedd el a kedvét tőle. Ezenkívül magánügyben óhajt segítséget. Nem nyilatkozhatom közelebbről, de kérését már beküldte. Nos, amint mondják, kéz kezet mos. Közöld vele, hogy ezt üzenem. Gondolom, bizonyára természetes fiadra, Kimónra célzott. Ez volt a lényege annak, amiről Ausoniusszal beszéltem. Te talán többre mégy, ha szemtől szembe beszélsz a császárral. Nos, tehát itt a napló. Néhol homályos, más helyeken hiányos. Próbáltam a hiányzó részeket kiegészíteni, amennyire tehettem. Hetekig most valósággal újra átéltem a tragikus időket, és magam is elcsodálkoztam, mi mindent fel tudtam idézni azzal, hogy agyamat egyetlen célra összpontosítottam. A szám még mindig csúnyán ferde, de orvosom nagy meglepetésére látásom és beszédem változatlanul jó. Már csaknem így fogalmaztam: "orvosom csalódására". Mert a doktorok szívesebben veszik, ha a testi hanyatlás szabályszerű és megmásíthatatlan. Te hogy vagy a köszvényeddel meg a látásoddal? Hippia, akinek csodálatos kezeírását most magad is olvashatod, sokszor üdvözöl (ezúttal még kedves mosolyt is vetett rám!), jókívánságaihoz magam is csatlakozom. XX. JULIANUS AUGUSTUS NAPLÓJA KALLINIKON, AZ EUFRÁTESZ MELLETT 363. március 27 Várom a flottát. Meg kellett volna érkeznie, mire ideérünk. Kallinikon erős védőművekkel körülvett, gazdag város. Jó a közmorál. E sorokat útközben diktálom, kocsin haladunk a folyó felé. Ma van az Istenek Anyjának ünnepsége. Rómában nagyszabású szertartásokat tartanak, én itt csak szerényet. Nagyon forrón süt a nap. A nép körülfogja kocsimat. Én pedig diktálok az íródeáknak. Közben integetek a népnek. Ünnepi öltözéket viselek, Maximus meg Priscus van mellettem. A helybeli papság a folyóparton várakozik. A tömeg, amely körülfog, sötétbőrű. A felém nyúló hosszú karok szőlőindákra emlékeztetnek. Bőbeszédű, lármás nép ez, mint az egyiptomiak. Priscus: Ez az első bejegyzés. A napló nagy része Julianus kézírása. Rendszerint késő éjszaka írta, miután végzett emlékezéseinek diktálásával. Jól emlékezem erre az első napra Kallinikonban, mert egyike a "jó napoknak". Olyan kevés volt belőlük, hogy valamennyi élénken emlékezetemben maradt. Néhány ezer ember sorakozott fel az Eufrátesz partján, mikor az ünnepségre érkeztünk. Volt, akit a jámborság hozott ide, de a többség csupán kíváncsiságból jött el. Az Eufrátesz széles, iszapos folyó, meglehetősen sebes sodrású és az évnek ebben a szakában zöld a vize. Julianus szokott buzgalmával végezte a szertartásokat. Volt köztük egy meglehetősen idétlen ceremónia: az istennő képmását szállító díszkocsit a folyóba kellett meríteni, és szertartásos mosással megtisztítani. Julianus lucskosan, de, lelkesen végezte a Pontifex Maximus feladatát. Később a praefectus házában vacsorán látott vendégül bennünket (ha ugyan a vízben főtt bab, a helybeliek kenyere és a rágós, friss vadhús vacsorának nevezhető). Annyi bizonyos, kitűnő hangulatban voltunk valamennyien. Mint már egyszer közöltem veled valamelyik levelemben (legalább azt hiszem, megírtam: manapság sokszor nem tudom, csakugyan mondtam-e valamit vagy csak akartam) – szóval azt akarom mondani, hogy a vezérkar tagjai csak ritkán csatlakoztak Julianus szűk, bizalmas baráti köréhez. Részint azért, mert nem szívesen maradtak fenn a késői órákig; meg aztán, mint a daliás Arintheus szokta mondani, Arisztotelészbe belefájdul a katonakoponya. Ez a néhány tiszt azonban valóban kitűnő férfi volt; nem csoda, hogy közülük háromból császár lett később. A főtisztek két kategóriába tartoztak: a keresztény-ázsiaiak és a hellénista-európaiak csoportjába. Az első csoport Constantius egykori híveiből, a másik Julianus követőiből állt. Emlékeztetésül leírom benyomásaimat a döntő feladatokat ellátó parancsnokokról. Az ázsiaiak Victor comes: megjelenésre tipikus szarmata. Alacsony, karikalábú, feje túl nagy, világos szeme hunosan ferde metszésű. A görögöt és a latint egyformán barbár kiejtéssel beszéli. Buzgó keresztény, és mélységesen lenézte Julianus filozófus barátait. Sohasem bíztam benne. Arintheus: Julianus már jellemezte. Ha egyszer említést tettünk rendkívüli szépségéről, egyéb mondanivaló nemigen akad róla. ők ketten Victorral a keresztény párt vezetői. Jovianus: Rendkívül hórihorgas férfi, nálam is magasabb..., illetve magasabb lenne, ha kihúzná magát, mert mindig görnyedt a testtartása. Hajlik a túlzott evésre, ivásra, mégsem hízik. Általában szörnyen korlátoltnak tartják, és nekem semmi okom sincs, hogy szembeszálljak a közvéleménnyel. Jovianusnak kitűnő összeköttetései vannak, s ez magyarázza ragyogó pályafutását. Apja, Varronianus híres hadvezér volt, felesége pedig Lucillianus comes leánya. Hallottam Jovianus gyötrelmes gyermekkoráról, mert apja tizenhét esztendős koráig "tábori életkörülmények" között sanyargatta. Az öreg Varronianus hírhedt embernyúzó volt. Jovianus állt a császári testőrgárda élén. Az európaiak Nevitta: nagydarab ember, pirospozsgás, kék szemű, negyven körül járhatott akkoriban. Műveletlen bugris, de kitűnő katona és lelkes híve Julianusnak. Mi valamennyien utáltuk. Neki viszont meg kell adni: soha senkit nem utált. Valószínűleg, még gyűlöletére sem méltatott bennünket. Dagalaif: szeretetre méltó ember. Zömök és szőke (nem tudom, mennyiben tartozik a szőkeség a jó katona ismérvei közé? Ne tűzzük ki ezt vitatémának hallgatóink számára?). Kifogástalanul beszél görögül és latinul. A lovassági hadműveletek lángeszű szakértője; Julianus legendás villámsebessége nagyrészt annak köszönhető, hogy Dagalaif emberei és lovai erejét a végsőkig kihasználta hadműveleteiben. Engem kért meg, hogy állítsak össze listát arról, amit el kell olvasnia; műveltségre vágyott. Három évvel később, mikor consul lett, dicsőítő költeményt írt hozzám, meglepően kevés hibával. Salutius Secundus: szelíd, idősebb férfi. Kitűnő egyetértésben voltunk meg egymással, noha szót is alig váltottunk. Az ifjúság tengerében ősz hajunk, ernyedő izmaink szegődtettek egymás társául bennünket. Praetori praefectusként Julianust sok unalmas, apró-cseprő teendőtől megkímélte. Ragyogó közigazgatási szakember volt, nagyszerű császár vált volna belőle. Az udvari emberek közül megemlítem Anatoliust, a főudvarmestert. Kedves kis kövér ember volt, akinek sikerült óriási összevisszaságot előidéznie ott, ahol tiszténél fogva rendet kellett volna tartania. Phosphuriust sem akarom kihagyni, aki a nótárius tisztét töltötte be. Családja kényszerítette állami szolgálatba. Szorgalmas munkája és érdemei révén tagja lett a Consistoriumnak: pályafutása egyedülálló. Hozzá hasonlóval soha nem találkoztam. Ami Julianus filozófus barátait illeti, valamennyiöket megismerhetted Antiochiában. Egyetlen új arccal bővült a körük: Mastara, az etruszk főpap személyével. Pontosan olyan volt, amilyennek képzeled. Menetelés közben alkonyatkor rendszerint tábort vertünk. Amint elkészült Julianus sátra, Maximus meg én nála vacsoráztunk; némelykor egyik-másik parancsnoka is csatlakozott hozzánk. Julianus eleinte kitűnő hangulatban volt, okkal. Szapor valósággal fejét vesztette gyors támadásunk hírére. Kedvezett az időjárás, a vidék bővelkedett gabonában, mely már csaknem aratásra érett. Mindez sikert ígért, csak az ómenek nem. Julianus sátra természetesen tágas, berendezése azonban rendkívül egyszerű volt, félannyira sem kényelmes, mint bármelyik hadvezéré. Emlékezetem szerint két nagy összecsukható asztal állt benne, sok tábori szék, zsámoly, néhány ládára való hivatalos irat és Julianus kézikönyvtára, amelyet minden útjára magával vitt. Néhány háromlábú lámpa állt a sátorban, egynél több azonban ritkán égett, és Julianus sokszor el is tűnődött rajta, nem fukarság-e ez tőle. Az. Tékozló, fényűző elődeihez képest valóban szűkmarkú volt, de ez inkább erényének mondható. Az egyik sarokban oroszlánbőrrel letakart fekete ágy állt, perzsaszőnyeggel elfüggönyözve. Mikor sátrában megjelentünk, Julianus mindig diktált. Ilyenkor ránk mosolygott, intett, üljünk le, de gondolatmenetét kedvünkért egyszer sem szakította meg. Elképesztően sokat dolgozott, de feleslegesen sohasem, ő irányított számos olyan munkát, melyet teljes egészében eunuchokra vagy íródeákokra szoktak bízni. Mikor végképp kidőlt mellőle a beosztott íródeák-csoport, újabb csoporttal dolgozott tovább. Valamennyi panaszkodott, hogy túl gyorsan diktál, nem lehet követni. Valóban így volt, mintha attól félne, nem lesz ideje papírra vetni valamennyi eszméjét, mely agyát állandóan foglalkoztatta. Tudjuk ezt híres utóirataiból. Amint lepecsételtek egy levelet, nyomban felnyittatta, és saját kezűleg odafirkantotta az aljára, ami még eszébe jutott, s egyben mentegetődzött is: "Olyan gyorsan írok, hogy lélegzetre sem jut időm közben." Mire megérkeztünk hozzá vacsorára, már minden ujja tintás volt. Étkezés előtt Maximus vagy én Homéroszból olvastunk fel neki, közben ő egyszerű cseréptálban kezet mosott, de azért figyelt ránk. Az étrend mindig nagyon egyszerű volt, de hát ismered a bogarait. Rendszerint éjszaka még egyszer meg vacsoráztam. Maximus bizonyára vacsora előtt evett. Némelykor csatlakozott hozzánk Salutius, aki hadvezér létére meglepően értelmes, vagy Arintheus, akit mindig unalmas alaknak tartottam. Néhány évvel ezelőtt véletlenül összetalálkoztam vele Athénban; megdöbbentem, mikor megláttam. Köpcös, kopasz ember lett belőle, és bár sohasem rajongtam érte, csaknem elsírtam magam, hogy mit művelt vele az idő. Amint kinyitotta a száját, nyomban elapadtak a könnyeim, mivel ugyanúgy beszélt, mint valaha. A proconsul fogadásán akkorát nevetett, mikor meglátott, hogy az egész terem visszhangzott tőle, és borízű hangon kiáltotta: – Máig is fáj a fejem, ha kedvencetekről, Arisztotelészről hallok! Sajnos, az időközben lezajlott történelmi események után sem volt több mondanivalónk egymás számára. Mint mondottam, a filozófusok és a harcosok ritkán érintkeztek egymással. Az a Kallinikonban töltött éjszaka egyike volt ama ritka alkalmaknak, mikor Julianus két külön világa érintkezésbe került egymással. Én egy sarokban ültem, onnan figyeltem Julianust különböző szerepeiben. Bizonyos fokig valamennyien arra kényszerülünk, hogy váltsuk álarcunkat aszerint, kivel állunk szembe. Julianus azonban teljesen átalakult. Ha gall katonával volt dolga, harsány hangú, nagyokat kacagó gall lett belőle. Az ázsiai fajta között finom, tartózkodó, szertartásos Constantius volt. Önmaga csak filozófus barátai társasáságában lehetett. Önmaga? Honnan tudhatjuk, melyik Julianus volt az igazi: a nyers, tettrekész katonai lángelme vagy a filozófia elbűvölő, megszállott tudósa? Nyilván mind a kettő. De rendkívül nyugtalanító látvány volt, ahogyan hirtelen vadidegenné vált az ember szeme előtt, sőt némelykor ellenszenvessé is. Victor csatlakozott hozzám a sarokban. Udvariasan kérdezte, szabad-e leülnie mellém. Nyájasan rámosolyogtam, kissé félszegen. A katonákat mindig fizikai fölényben érezzük magunkhoz képest. – Természetesen, comes – invitáltam magam mellé. Nehézkesen ült le, borszagot éreztem rajta, de nem volt részeg. – Messzire vetődtél az athéni Akadémiától – kezdte a beszélgetést. – Hát igen. De ugyanolyan messze van már Gallia meg a strassburgi csata is... Elharaptam a szót, s mérges voltam magamra, amiért katonai múltamat emlegettem előtte. Egy igazi filozófus kedve szerint irányítja a társalgás fonalát és nem kalandoz idegen területre. Én azonban, mint általában állítják rólam, nem vagyok eszményi filozófus. – Igen... Gallia – ismételte Victor, mintha már ezzel is eleget mondott volna. Én azonban nem következtethettem ebből sem hangulatára, sem álláspontjára. Szótlanul figyeltük mind a ketten Maximust, aki holmi sületlenséggel ámulatba ejtette a köréje gyülekezett fiatal tiszteket. Lengő szakállát gondosan megfésülte, sáfránysárga selyem talárt viselt, melyet állítása szerint egy kínai mágustól kapott ajándékba. Azt hiszem, az antiochiai ócskapiacon vásárolta. – Te is meg tudod idézni az isteneiteket? Úgy, mint ő? – kérdezte Victor, aki annyira sem méltatta Maximust, hogy kiejtse a nevét. Ebben a pillanatban határozottan rokonszenvesnek találtam, amiért ki nem állhatta Maximust. – Nem. Az istenek nem törődnek velem. Igaz, én sem erőlködtem eddig, hogy szólhassak velük. – És hiszel? – tette fel a kérdést hirtelen olyan szenvedéllyel, hogy feltekintettem rá. Sosem találkoztam olyan hideg tekintettel, amilyen a sűrű, halvány szemöldök alól nekem szegeződött. Mintha oroszlánnal álltam volna szemben. – Hogy hiszek-e? Miben? Kiben? – Krisztusban. – Hiszek abban, hogy létezett – feleltem, ismét magamra találva. – De nem tartom őt istennek. Victor gyorsan témát változtatott. Megint a katona beszélt belőle: – Hosszú hadművelet áll előttünk – folytatta, mintha csak az időjárásról csevegne. – De biztos, hogy győzünk. JULIANUS AUGUSTUS Április 3. Circesiumban vagyunk, Kallinikontól délre kilencvennyolc mérföldnyi távolságra. Már két napot töltöttünk itt. Minden rendben. Még Kallinikonban, március 28-án, négy szaracén törzs jelent meg a város kapuja előtt. A törzsfőnökök beüzentek, hogy beszélni szeretnének velem. A szaracénok a világ minden népe közül a legvérengzőbbek, s a legkevésbé megbízhatók. Sátorozó életmódot folytatnak a sivatagban. Soha nem építenek semmit, még egy kunyhót sem, és nem törődnek földműveléssel. Örökké Asszíria, Egyiptom, Marokkó sivatagjaiban kóborolnak. Vadászatból, madarászatból élnek, meg azt eszik, amit magától megterem a föld. Alig van köztük, aki életében gabonát vagy bort látott volna. Szeretik a háborúskodást, de a maguk módján. A gyors rajtaütésben nagyon gyakorlottak (apró lovaik és tevéik alkalmazkodtak a sivatagi körülményekhez), de mivel csak a zsákmányért harcolnak, szabályszerű szövetségesként számításba sem jöhetnek. Az ellenség felderítésében vagy üldözésében viszont nagyon hasznosak lehetnek. Salutius azt tanácsolta, ne is fogadjam őket: – Felajánlják neked a segítségüket, aztán megteszik ugyanezt az ajánlatot Szapornak, ha ugyan már meg nem tették... végül elárulnak mindkettőtöket. – Majd résen leszünk – válaszoltam, mitsem törődve Salutius aggodalmaival. Fogadtam a szaracén törzsek vezetőit. Kis növésű, izmos, napbarnított férfiak voltak. Térdig érő köpenyt és alatta bőrnadrágot viseltek. Voltak vagy tizenketten, de csak egy beszélt görögül. – Hódoló látogatásra jöttünk, Augustus, a világ ura elé. – Odaintette egyik társát, aki selyembe burkolt tárgyat nyújtott át neki Súlyos aranykoronát vett elő a selyem göngyölegből. Csak Hermész tudja, miféle uralkodótól kerülhetett hozzájuk. Elfogadtam a koronát, rövid köszönő beszédet mondtam, melyre a szaracónok szószólója így válaszolt: – Uram oldaladon szeretnénk harcolni Szapor ellen. Bátorságunk híres a puszták világában. Hűségünk uralkodónk iránt meghaladja az emberi mértéket, és már az istenihez áll közel... – Salutius a torkát köszörülte, de nem mertem ránézni. – Ennélfogva, uram, ha a mi segítségünkkel haladsz a sivatagban, nincs mitől félned... Ebben a pillanatban Nevitta rontott be, Anatolius ceremóniamester nagy megrökönyödésére: – Augustus, megérkezett a flottád! Erre valamennyien úgy viselkedtünk, mint a gyerek lázas izgalmában. A szaracénokat Salutius gondjaira bíztam, én pedig az egész Consistoriuminal a kikötőhöz siettem, ahol, ameddig csak a szem ellátott, hajók sorakoztak. 50 H. H., 64 P. H., 1403 T. H., com. Luc. Priscus: A naplójegyzet itt megszakad. A rövidítések jelentése a következő: 50 hadihajó, 64 pontonhajó, mely átkelési hídul szolgál, 1403 teherhajó, megrakodva élelmiszerrel, fegyverrel, ostromgépekkel, öntödékkel; Lucillianus comes volt a flotta parancsnoka. Bizonyára emlékszel rá, Sirmium parancsnoka volt, akit Dagalaif késő éjszaka ejtett foglyul. Nevetséges figura volt, Julianus azonban felhasználta, mert azoknak a személyeknek és családoknak hálózatában, melyek a világ uralmát kezükben tartják, alakja fontos csomópontot képezett. Bármily óriás is egy birodalom, a tényleges uralom egy kicsinyes, nagyon szoros családi szövevény kezében van. Minden katonai parancsnok mindent tud a többiről, s beszélgetéseikben másról sincs szó, csak effélékről: "Hogy van Marcellus barátunk? Még nem vált el a feleségétől? Más beosztást kapott?" Lucillianus a parton várta Julianust és a Consistorium érkezését. Szabályosan, katonásan tisztelgett Julianus előtt és ünnepélyesen jelentette, hogy átadja a császárnak a flottát. Dagalaif váratlanul megszólalt: – Hol a hálóinged, Lucillianus? Az általános nevetés közben Julianus komolyan odasúgta neki: – Tartsd a szád, Dagalaif! Én is észrevettem, hogy Lucillianus veje, Jovianus haragosan ráncolta a homlokát. Csöppet sem érezte mulatságosnak a megjegyzést. JULIANUS AUGUSTUS Április 4. Három órát dolgoztam egyfolytában emlékezéseimen. Csaknem hajnalodik már. Berekedtem és íródeákjaim elmentek. De tovább írogatok, ahogy eszembe jut. Még mindig Circesiumban vagyunk. Nagy város ez, erődítményeit Diocletianus építtette. A váron magaslaton helyezkedik el, az Eufrátesz és ama hely között, ahol az Abora folyó az Eufráteszbe ömlik. Az Abora a hagyományos határ a római és a perzsa birodalom között. Circesium utolsó fontos határállomásunk. Azon túl már ellenséges területen menetelünk. Egész éjszaka csapatokat szállítottunk át a folyón. Hidászaink panaszkodnak, mert a tavaszi esőzések felduzzasztottak a vízállást. Persze a hidászok mindig panaszkodnak. Eddig nincs baj a pontonhíddal. A felderítők nyomát sem látják perzsa hadseregnek. A szaracénok azt állítják, hogy Szaport meglepetésként érte gyors támadásuk. Bizonyára csak májusra számított rá. Ez azt jelenti, hogy még nem összpontosította hadseregét. Mindez nagyon előnyös számunkra, de mégsem vagyok sem annyira tettrekész, sem oly bizakodó, ahogy szeretném. Először is most kaptam kézhez Sallustius levelét Párizsból, őt nem érdeklik a jó ómenek. Arra kér, ne keljek át Perzsia határain. Mint Libanius, ő is azt kívánja tőlem, térjek vissza Konstantinápolyba és foglalkozzam reformjaim megvalósításával. Szokása szerint ezt a tanácsát is nyomós érvekkel támasztja alá, s rám ez most nyomasztólag hat. Ma este mindenkit elküldtem, csak Maximust tartottam vissza. Megmutattam Sallustius levelét, s megjegyeztem: nem igen tudok rá példát, hogy Sallustius politikai kérdésben tévedett volna, ennélfogva legalábbis el kell gondolkoznunk a tanácsán. Maximus egyetértett velem. Hosszasan és ékesszólóan méltatta Sallustius érdemeit, s már azon kezdtem tűnődni magamban, miért volt mindig az a benyomásom, hogy ők ketten nincsenek baráti viszonyban egymással. Legalább egy óráig sorolgattuk Maximusszal a perzsa hadjárat mellett és ellene szóló érveket. Végül abban állapodtunk meg, mégiscsak folytatnunk kell, amit elkezdtünk. Bár Maximus arra is tudott számos példát, hogy felvonultattak egy hadsereget, és mégsem vetették be. Constantius csaknem minden évben megtette ezt; szerinte már maga a hadsereg felvonultatása is elrettentő jelenség. Lehetséges. – Gondolj arra is, hogy Sallustius nem tudhatja, amit mi tudunk – mondtam. Arra céloztam, amit maga Kübelé istenasszony közölt Maximusszal. – Van egyéb is, amit nem tudhat. – Maximus rám szegezte ragyogó tekintetét, mely már annyi titkos és tilos dolog mélyére hatolt. – Olyasmi, amiről még neked sem szóltam. Erre hosszú csend következett. Ismertem már annyira Maximust, hogy nem sürgettem. Várakoztam és a fülemben is éreztem szívem lüktetését. Maximus felállt, sárga selyemtalárja pompás redőkben hullámzott körülötte. A pislákoló lámpafényben óriás árnyékot vetett a falra. Rendkívül erő vészes közelségét éreztem, azt a sejtelmes borzongást, amely az istenség megnyilatkozását jelzi. A démonok távoltartására Maximus köröket írt le a pálcájával, csak ezután szólalt meg. – Az elmúlt éjszaka, a legmélyebb sötétség órájában megidéztem a Tartarosz mélységéből magát Perszephonét, minden holtak örök királynőjét, a régi és eljövendő halottak úrnőjét. Megrebbentek a lámpafények, Maximus árnyéka imbolygott a falon, és bár meleg éjszaka volt, mégis hideg borzongatott. – Feltettem neki azt az egyetlen kérdést, amelyet tilos feltenni, de mivel e kérdés nem engem érint, hanem téged, nem is téged, hanem Rómát, nem is Rómát, hanem az igaz istenek imádatát, úgy véltem, feltehetem e félelmetes kérdést anélkül, hogy felkelteném vele a Fúriák haragját, vagy belenyúlnék a Sors szövevényébe. Tudtam, mi az a kérdés. Várakoztam, de a lélegzetem is valósággal elakadt. Maximus óvatosságból mindenféle jeleket rajzolt a földre, varázsigéket mormolt, majd kimondta, amit vártam. – Ezt kérdeztem: "Tartarosz félelmetes királynője, jelöld meg nekem a helyet, ahol hűséges fiadat, Julianust utoléri a halál." Maximus hirtelen elhallgatott. Ujjai torkára tapadtak, fuldoklott, dadogott és csak botjára támaszkodva volt képes annyira összeszedni magát, hogy el ne essék. Valami láthatatlan lény kelhetett birokra vele. Nem mertem segítségére sietni, attól tartottam, megtöröm a varázst a maga köré vont körben. Végre megkönnyebbült. – A démonok... – suttogta. – De a legfőbb hatalom mellettünk áll, Héliosz a mi pajzsunk... Perszephoné így szólt: "Az emberek gyászba borulnak, de az istenek örvendezve köszöntik az új hős érkezését az Olümposzon, ahova szeretett fiúnk, Julianus, Phrügiából érkezik, mert ott hal meg." Maximus hangja elhalt, mint az olyan emberé, aki annyira kimerült, hogy nem képes tovább beszélni. Én pedig mozdulatlanul ültem, s testem csaknem olyan hideg volt, amilyen majd hűlt tetemem lesz Phrügiában. Némi idő múltán Maximus tapsolt és természetesen csengő hangon kijelentette: – Nincs mitől tartanod, kedves barátom, elég messzire vagyunk Phrügiától. Megkönnyebbültem, felnevettem: – Ha saját elhatározásomon múlik, soha többé a lábamat sem teszem ama tartomány földjére. Közöltem Maximusszal, hogy egyszer régen Szoszipatra is ugyanezt jövendölte nekem. Ez nagyon meglepte, fogalma sem volt róla. – Legalább most már tudod, miért nem hatott rám Sallustius levele. Perszephoné szólt hozzám és igazán kevés embernek jutott osztályrészül tudni, hol éri el a halál. – És az óra? – Nem, azt nem lehet... a Sorsot nem szabad kihívni... Annyit azonban bizonyosan tudhatunk, hogy túléled a perzsa hadjáratot. Ha pedig túléled, győztesen kerülsz ki belőle. – Mint Nagy Sándor! – Egy pillanat alatt helyreállt minden magabiztosságom. Nen, az-e a küldetésem, hogy befejezzem az ő nagyszabású művét és elterjesszem Hellasz igazságát a barbár Keleten? Ez nem végződhet kudarccal. Priscus: Maximus itt igazán elemében volt. Szavai további bizonyítékul szolgálnak arra nézve, hogy ők ketten Szoszipatraval cinkostársak voltak. Maximushoz a színészi pálya illett volna igazán. Ügyesen komédiázott és Julianust teljesen levette a lábáról. Circesiumról kevés emlékem maradt. De arra biztosan emlékszem, hogy egy élelmezési biztost kivégezték, mert nem futott be az április negyedikére jelzett gabonaszállítmány. Egy órával a kivégzés után a szállítóhajók feltűntek a látóhatáron. Ez az ügy nagyon bántotta Salutiust, mert ő mondta ki a halálos ítéletet. Másnap hajnalban, mert nem tudtam aludni, kisétáltam a folyópatra. Ott találtam Salutiust praetori praefectusi székében, onnan szemlélte a hadsereg átkelését a pontonhídon Asszíriába, Perzsiának a túlsó parton fekvő részébe. Hűvös volt a levegő. Halvány rózsaszín fény derengett keleten, az iszapos Abora folyó erősen megáradt, éppen a lovasság kelt át a hídon, egy-egy ló fel horkant, a legénység káromkodott, zörögtek a fegyverek. Amerre csak a szem ellátott, várakozó katonaság sorakozott fel, fegyverzetük fel-felcsillant a felkelő nap fényében. Az emberek azonban természetellenesen fojtott hangon beszéltek, talán kissé sértődötten is, hiszen nagyon sok év telt el azóta, hogy utoljára a nagykirály földjére tette lábát egy római hadsereg. Leültem egy tábori székre Salutius mellé. Egymás után jöttek a hadsegédek, utasításokat kérve: átkelhetnek-e a tertiacusok a victorok előtt, mivel azok még nem menetkészek? Milyen sorrendben szállítandók át az ostromgépek? A szaracénok a lovassággal, avagy később a gyalogsággal keljenek-e át? És így tovább. Salutius türelmesen válaszolt minden kérdésre és rendet tartott. Közben azért beszélgetésre is jutott idő. Kertelés nélkül megkérdeztem tőle, mi a véleménye erről a hadjáratról. Vállat vont: – Katonai szempontból nincs mit félnünk a perzsáktól. Ezek itt a világ legjobb katonái, a császár pedig a világ legnagyobb hadvezére. Minden csatából győztesen kerülünk ki. – Csakhogy a perzsák kerülik a nyílt csatákat. És most az ő hazájuk földjéről van szó. Értik a módját, hogyan fárasszák ki az ellenséget. – Akkor is, óriási túlerőben vagyunk. Csakhogy... – Csakhogy? – Salutius az ölében fekvő listát tanulmányozta, amelyre feljegyezte a légiók átkelési sorrendjét. – Csakhogy? – sürgettem. Ebben a pillanatban vágtatva érkezett egy centurio a szaracénokat átkozva, amiért erőszakosan átkeltek a lovassággal együtt, azokkal a veszettül vad lovaikkal! Salutius megnyugtatta a centuriót és a szükséghez képest változtatott a sorrenden. Közben odalépett hozzám egy íródeák azzal az üzenettel, hogy a császár hívat. Amikor távoztam, Salutius utánam szólt: – Vigyázz, Priscus, nem vagyunk teljes biztonságban. Mint később kiderült, kevesebbet mondott a valóságnál. JULIANUS AUGUSTUS Április 6. Tegnap délután keltem át az Abora folyón és legfőbb papi minőségemben áldozatot mutattam be Zeusznak. Minden ómen kedvező volt, kivéve egyet: lovam csaknem eltaposta a praetori praefectus ítéletére kivégeztetett élelmezési biztos holttestét. Szerencsére egyik hadsegédem félrerántotta a lovat, de eközben majdnem lefordultam a nyeregből. Ezek után tizenöt mérföldet tettünk meg egy Zaitha nevű helységig, ami perzsául olajfát jelent. Hűvös nap volt, hangulatunk kitűnő. Jó néhány mérföldnyire lehettünk még Zaithától, s már odalátszott legfontosabb épülete, Gordianus császár hatalmas, kör alapú mauzóleuma. 242-ben ugyanis Gordianus császár győztes hadjáratot vezetett a perzsák ellen. Két évvel később azonban saját emberei meggyilkolták; a lázadást egy Phüippus nevű arab szította, aki röviddel azután császár lett. Szomorú, de jellegzetes történet. Hányszor esett meg, hogy egy-egy császár nagyszerű győzelmet aratott, megmentette hazáját – és akkor váratlanul versenytárs támadt rá, végzett vele. Gordianus Reszaina mellett döntő győzelmet aratott a perzsa király felett, s utána ez a Phüippus orvul meggyilkoltatta. Emiatt a perzsák felett aratott győzelem nem hozott tartós eredményt, mert a gálád arab csak fosztogatásra akarta felhasználni gyilkosság árán szerzett császári trónját. Egy órai pihenőt tartottunk a sírnál. Jó állapotban van, mert a perzsák tiszteletben tartják a síremlékeket, a nomád szaracénok pedig félve elkerülnek minden ilyen építményt. Áldozatot mutattam be Gordianus szellemének, s imádkoztam, hogy ne hasonló sors jusson osztályrészemül. Igyekezni fogok beszerezni az életrajzát, mivel azon az egy adaton kívül, hogy nagy híve volt Plotinusnak, úgyszólván semmit nem tudok róla. Maximus azt állítja, hogy Gordianus lelke gyakran kísért ezen a tájon és bosszút követel. Szerencsétlen, nyughatatlan lélek! Még a sír mellett időztünk, mikor Nevitta állt meg mellettem. Nyugtalankodott, mert mint mondta: – A katonák azt hiszik, hogy most első ízben lépett római hadsereg Perzsia földjére. Azt hiszik, hogy... – széles gesztussal déli irányba intett... – ezeknek a földje varázserőt rejt magában. A mauzóleum árnyékában álltunk, kinyújtottam a kezem és a faragott terméskőre mutattam: – Itt a bizonyíték, hogy jártunk mi már azelőtt is Perzsiában. – Persze hogy így van, Augustus. De azt mondják, e néhai császárt is perzsa démonok fojtották meg, mert az Abora folyón túl merészkedett. Azt rebesgetik, villám sújtotta le. Terjed a legénység között a szóbeszéd, hogy Perzsia tilos terület számunkra. Nagyon meglepődtem. Nevitta, aki halandó embertől nem fél, csak nem retteg a démonoktól? Úgy szóltam hozzá, mint tanító a kisgyerekhez. – Nevitta, százhúsz esztendővel ezelőtt Gordianus császár csatában győzte le a perzsák nagy királyát. A császár életének saját emberei vetettek véget, halálához a perzsáknak semmi közük nem volt. Dehogyis démonok ők, közönséges halandó emberek. És halandó embert miért ne győzhetnénk le akkor is, ha perzsa? Sok esetben arattunk mi már győzelmet perzsák felett. Azt hiszem, csaknem kicsúszott a száján a kérdés: "mikor?", de meggondolta magát. Elvégre római consul, akitől igazán el lehet várni, hogy némi fogalma legyen a római történelemről. Tudomásom szerint azonban soha nem volt könyv a kezében. Igaz, egyszer e hadjárat előkészítése közben, teljes komolysággal közölte velem, hogy Nagy Sándort tanulmányozza. Megkérdeztem, melyik életrajzot olvassa. Azt felelte: Nagy Sándor és a gonosz varázsló címűt. Egy hitvány ponyva- regényt! Nevitta megnyugtatására felsoroltam a perzsákkal szemben győztes hadvezéreinket: Lucullus, Pompeius, Ventidius, Traianus, Verus, Severus. Úgy vettem észre, ezek a nevek mégis ismerősen csengenek a fülében. Megnyugodott. Természetesen a vereségeinkről egy szót sem szóltam. – Mondd hát meg a katonáknak, egyszerűen azért félnek a perzsáktól, mert Constantius annyira félt a háborútól. – Mondd meg nekik inkább magad, Augustus. Az embereknek fogalmuk sincs ezekről a dolgokról. Összevissza beszélnek, hogy így, meg úgy, mennyi halálos veszedelem leselkedik rájuk. – A galileánusok? Nevitta vállat vont: – Fogalmam sincs, ki kezdi. De fecseg mindenki. Okosan tennéd, ha kis történelmi előadást tartanál nekik. – Jó, majd kioktatom őket, amint Durába érkezünk. – Nevitta tisztelgett, indulni készült, de megállítottam. – Hasznos dolog lenne, ha... – kezdtem, aztán meggondoltam és jobbnak láttam, ha nem fejezem be a mondatot. – Majd holnap, Nevitta. Magamra hagyott, a síremlék árnyékában. Az imént azt akartam mondani, jó lenne elcsípni a rémhírek terjesztőit. De meggondoltam magam. Semmi sem ássa annyira alá egy hadsereg harci szellemét, mint az, ha éjszaka titkos ügynökök kihallgatásokkal zaklatják a legénységet. Mindenesetre résen kell lennem. Megindultunk Dura felé. Alig távolodtunk el Zaithatói déli irányban néhány mérföldnyire, mikor kelet felől két lovas tűnt fel. Valamit hurcoltak maguk után. Először megkötözött embernek néztem, csak mikor közeledtek, akkor láttam, hogy óriási példány elejtett oroszlán. Maximus izgatottan súgta a fülembe: – Király halálát jelzi Perzsiában! Ennyit magam is értettem az ómenekhez, s nem kérdeztem meg: "Miféle király?" A perzsa oroszlánt római dárda járta át, így tehát valószínűnek látszik, hogy Szapor királyt római fegyver öli majd meg. Életemben először láttam ilyen közelről oroszlánt: holtában is félelmetes volt, fogai hosszabbak a hüvelykujjamnál és sárga szemében mintha még most is az élet dühe parázslana. Parancsot adtam, hogy nyúzzák meg, s bőrét majd az ágyamra terítem. Folytattuk utunkat Dura felé. A nap elbújt, elszürkült a mennybolt, villámlott. Aztán hirtelen nyakunkba zúdult a vihar. Bőrig áztunk, dideregtünk az esőben, de a menetelést nem szakítottuk meg. Még mielőtt beesteledett, Victor rugtatott mellém. – Augustus, villám sújtotta az egyik katonát. – Bár Victor galileánus, mégis megvan benne a katonák közös vonása: érdeklődés az ómenek iránt. – Két lovat vitt a folyóhoz itatni, mikor kitört a vihar. Már csaknem visszaért alakulatához az állatokkal, amikor a villámcsapás érte. Nyomban meghalt. – Hogy hívták? – Jovianusnak, Augustus. – Úgy tettem, mintha csupán részletkérdésről szereztem volna tudomást. – Temessétek el – mondtam, s folytattam utamat. – Kétértelmű a jel – jegyezte meg Maximus. – Bár a villámsújtotta katona nevében benne foglaltatik az istenek királyának, a villámszórónak neve, ez még nem feltétlenül azt jelzi, hogy királyról van szó. – Nem törődtem vele. Ez az ügy az etruszkokra tartozik. Dura külterületén vertünk tábort. Régen elhagyott város ez, téglából épült házai az idők folyamán lassanként visszaváltoznak homokká, melyből régen holt kezek valaha a téglákat formálták. Az utcákon őzek falkái kószáltak. Engedélyt adtam az embereknek, hogy élelmezési célra elejthetnek belőlük, amennyit akarnak. Az íjászok és a lovasok egymással versenyezve hajkuráazták a sáros utcákon ténfergő őzeket. Az állatok a folyóban kerestek menedéket. Szinte tervszerűen csapatostul úsztak a túlsó part felé. A folyó közepén a teherhajósok sokat vertek agyon evezővel. Aznap este Maximus, Priscus meg én, friss őzpecsenyét vacsoráztunk a sátramban. Később az etruszk papok is csatlakoztak hozzánk. A főpap idősebb férfi, Mastara a neve. Rómában is igen nagyra tartják, és a szenátus gyakran kéri ki tanácsait. Itt jegyzem meg, hogy Mastara kezdettől fogva nagyon ellenezte ezt a hadjáratomat. Arra is figyelmeztetett, hogy az oroszlán elejtése baljós előjel számomra. Az etruszkok vallása általánosságban ismeretes, de részleteit nagyon kevesen ismerik. Az idők kezdetétől fogva az etruszk vallás géniusza csodálatos összhangban állt a Teremtés természeti erőivel. Az első kinyilatkoztatás valamennyiünk előtt ismeretes. Tages, az isteni gyermek, megjelent egy Tarchon nevű paraszt földjén és neki diktálta le azt a szent könyvet, amely vallásuk alapja. Később egy ifjú istennő, Vegoia, megjelent a villám istenének tiszteletére rendezett egyik szertartáson és átnyújtotta a papoknak a második szent könyvet, mely azt tartalmazta, miként kell értelmezni az égi jeleket, különösen a villámot. E könyv szerint az égbolt tizenhat részre oszlik, s valamennyi egy-egy isten szent osztályrésze (bár mindegyik isten időnként befolyást gyakorolhat más szent területre is). És hogy melyik isten nyilvánítja akaratát, megítélhető a villám irányából, a becsapódás szögéből és a hely fekvéséből, ahova lecsap. Mastara nem vesztegette az időt. Kielemezte a Jovianus nevű katona halálát. – Pontifex Maximus, a villám a kilencedik házból eredt. – Tudtam, mit jelent ez, elemzés nélkül is. – Vagyis Arész házából. A háború házából. A kilencedik órában Arész lesújtott egy Jovianus nevű katonát, egy tőlünk nyugatra eső folyó partján. Ez annyit jelent, hogy egy katona, egy nyugati király elesik e háború későbbi folyamán. Most végezzük a számításokat, hogy pontosan megmondhassuk e király halálának napját és óráját. Holnapra már azt is közölhetem veled, hogy mikor lesz ebből az intő jelből valóságos tény. Hát ez a helyzet. Néhány percig szólni sem tudtunk. Maximus szemben ült velem, szakállát csavargatta, szemét lehunyta, mint aki belső hangokra figyel. Priscus idegesen fészkelődött a kemény padon. Az etruszkok is mozdulatlanul ültek, lesütött szemmel. – Az a király – törtem meg végre a csendet – lehetne Szapor is. – Pontifex Maximus, Szapor nem nyugatról származik. – Én sem, ha pontosak akarunk lenni. – Én is hajlottam a csűrés- csavarásra, mint mindenki, ha egy jóslat ellene szól. – Én északról származom, és körülöttünk nincs is nyugatról való uralkodó, csak a szaracén főnökök. Én tehát úgy értelmezem az óment, hogy azok közül valamelyik elesik a csatában. – Folytassuk hát számításainkat, Pontifex Maximus? – kérdezte szenvtelen hangon Mastara. Pap volt, aki ezúttal feletteséhez szólt egyenesen, megingathatatlanul, engedelmesen. – Nem – feleltem határozottan. – Szükségtelennek tartom. De amennyiben a katonaság tudomást szerez előbbi értelmezésedről, arra kérlek, hogy tedd köztudottá a másodikat, a helyeset is. Mastara meghajolt, majd papjaival együtt távozott. Priscus jellegzetes fanyar nevetésével fordult hozzám: – Most már értem, miért ragaszkodtak a régi császárok ahhoz, hogy ők töltsék be a Pontifex Maximus tisztét is. – Nem hiszem, hogy kiforgattam az intő jel értelmét. – Aztán rájöttem, hogy ez elég szánalmasan hangzik és Maximushoz fordultam segítségért. Felnyitotta szemét, talpra állt, aztán előbb nyugat, majd kelet, végül észak és dél felé fordult. – Még csak nem is szaracén – mondta hirtelen. – Afrikai király fog meghalni. Mauretania valamelyik királyát éri utol a végzet. Először gyanakodtam. Maximus talán csak azért mondta ezt, hogy lelket öntsön belém? De mikor láttam, milyen lelkes hangulatban csevegte végig az estét, végül már hittem neki. Éppen most fejeztem be Sallustiushoz írt levelemet, melyben arra kérem, közölje velem, mit tud Mauretania királyairól. Hajnalodik. Huszonnégy órája a szememet sem hunytam le, és további tizenkét óra áll még előttem. Nyomban elkezdjük a menetelést. Most hallom, hogy sátram előtt Callistus nevű szolgám jelszóval felel az őr felszólítására. Gyorsan fel kell vázolnom jegyzeteimet beszédemhez, mert ma szólok a hadsereghez. Üres a fejem, ég a szemem, mivel is kezdjem? Priscus: Nagy sikerű beszéd volt. Ha Julianus fáradt volt, ezt semmivel nem árulta el. Az előbbiekben, mikor leírja tanácskozását az etruszkokkal, nem említi a megjegyzésemet, mert ezt mondtam neki: – Mi értelme van annak, hogy jóslatot kérsz, ha úgysem akarod elhinni, amit mondanak? De Julianus e tekintetben úgy viselkedett, mint a keresztények, akik szent könyveikbe mindent belemagyaráznak, amit akarnak. Julianus beszédének kitűnő hatása volt. Nagyon röviden és rendívül meggyőzően fejtette ki a katonáknak, hányszor arattak győzelmet római csapatok ezen a földön; óvta őket a rémhírterjesztőktől, különösen azoktól, akiket a perzsák csempésztek soraik közé, s ecsetelte álnok, ravasz módszereiket. Mikor befejezte beszédét, egetverő lelkesedés és helyeslés tört ki. A gallok voltak a leghangosabbak; a keleti légiók, különösen Victor lovassága eléggé egy kedvűen hallgatták. Később ezt megemlítettem Julianusnak, mire azt felelte, valóban így volt, ő is észrevette. – Csakhogy azok nem ismernek engem, a gallok viszont ismernek – mondta. – Ha majd ők is győztesen kerülnek ki néhány csatából, ha ők is megszedik magukat zsákmánnyal néhány gazdag városban, majd megszeretik a vezérüket. Íme, Julianus, a gyakorlati katona és nem a humanista, hellénista filozófus! JULIANUS AUGUSTUS Április 14 B. Arin., Orm., Lov.: J. Név., Tért., k., Köz. gyal. J., H.: Dag. Vic.; Féld. 1500, Flotta: Luc.; Anatha sziget; Luc. 1000? Várakozás. Küb. Mith. Herm. Priscus: Azt hiszem, világosan megmagyarázhatom a fenti bejegyzést. Julianus feljegyezte magának katonaságunk menetelésének rendjét a déli felvonulásban. A jobb szárnyon, a folyópart mellett tartva, Nevitta parancsnoksága alatt: a tertiacusok, a petulansok és a kelták. Középen, Julianus parancsnoksága alatt vonul a gyalogság zöme... közepén a poggyász és a filozófusok, bal felől, azaz a keleti oldalon Arintheus és Ormiszda parancsnoksága alatt a lovasság halad. Bár Ormiszda tulajdonképpen gyalogsági parancsnok, a legmagasabb rangú vezérek között gyakran történik csere a szükséghez képest. Dagalaif és Victor biztosítja a hátvédet, míg előttünk 1500 lovas felderítő halad. Lucilianus volt a flotta parancsnoka, mely kísért bennünket a víz folyása irányában. "Anatha sziget: Luc. 1000?" Az első perzsa erődített várost jelzi, mely utunkba esik. Tulajdonképpen erős védőművekkel ellátott sziget a folyó közepén, Durától négy napi járásnyira. Julianus ezer könnyű fegyveressel előre küldte Lucillianust, hogy éjszaka szálljon partra és vizsgálja meg az erődítmény falait. Minthogy aznap este sűrű köd szállt le, Julianus abban reménykedett, hogy rajtaütéssel elfoglalja a szigetet. Hajnalban azonban hirtelen eloszlott a köd és egy perzsa katona, aki vízért ment a falon kívül, felfedezte Lucillianus csapatát, leadta a vészjelet, és így a rajtaütésből nem lett semmi. Néhány órával később Julianus maga is átkelt a szigetre. Csak egy pillantást kellett vetnie az erős bástyafalakra, s elment a kedve az ostromtól. Majd megszerzi ő az erődítményt más módon. – Ez volt a haditerve az egész hadművelet folyamán. A római határ és Ktesziphón között (ez háromszáz mérföldnél valamivel nagyobb távolság) körülbelül tizenkét vár és fallal körülvett város épült. Julianus haderejével bármelyiket elfoglalhatta volna egyheti, legfeljebb egyhavi időveszteség árán. Ezt azonban nem kockáztathatta. Inkább úgy döntött, hogy elszigeteli az erődítményeket, hiszen ha megveri a nagykirályt, e városok felett is ő lesz az úr. Julianus üzenetet küldött Anatha sziget helytartójának, hogy senkinek nem esik bántódása, ha megadják magukat. A helytartó azt válaszolta, hogy előbb Ormiszdával kíván tárgyalni. Erről bővebbet Julianus következő feljegyzésében. "Várakozás" – ezt késő éjszaka írhatta, még tizenegyedikén, mikor Lucillianus visszaérkezésére várt a szigetről. "Küb. Mith. Herm." azt jelenti, hogy imádkozott Kübeléhez, Mithraszhoz, Hermészhez. JULIANUS AUGUSTUS Április 15 Anatha behódolt! Első győzelmünk perzsa földön. Déltájban Puszaiosz, a sziget helytartója üzenetet küldött nekem, hogy Ormiszdával akar tárgyalni a megadás feltételeiről, őszintén szólva nagyon izgatottan vártam a tárgyalás eredményét. Megeshetett volna, hogy Puszaiosz meggyilkoltatja Ormiszdát. De nem egészen egy órával azután, hogy Ormiszdát bebocsátották az erődbe, kitárultak a kapuk, és a békesség jeléül egy perzsa pap felvirágozott ökröt vezetett elénk. A látványt légióink hangos éljenzéssel üdvözölték. Bevonultam a városba. Hamarosan Ormiszda is megjelent a helytartóval. Puszaiosz nagyon élénk, barna bőrű férfi, jó katona hírében áll (különben nem is bíztak volna rá ilyen fontos erődöt). Úgy tisztelgett előttem, mint a nagykirály előtt szokás, vagyis hasra vágódva a földön. Arcát sem emelte fel a porból, mikor feltette nekem a kérdést, mi a szándékom a város lakosságával? Odaintettem Anatoliust néhány íródeákkal, majd így válaszoltam: – Helytartó, mivel te barátinak bizonyultál irányomban és becsületesen jártál el, ennek fejében államköltségen költöztetjük népedet Szíriába, Khalkisz városába és az itteninek megfelelő életkörülményeket biztosítunk mindenkinek. Hálásan mondott köszönetet, és fejét még mindig a mocsokban hempergette, míg rá nem szóltam, hogy álljon fel végre. Utána azt kérdezte tőlem, nem fogadnám-e be a római hadseregbe. Ormiszdához fordultam: megtegyem-e? Ormiszda arca valóságos tengere a finoman árnyalt válaszoknak: szemöldökének hajszálnyi rezdülésével, sőt orrlyuka rebbenésével némán is közli, amit akar. Az arc most ezt mondta: "Óvakodj tőle". Válasza így hangzott: – Természetesen, de talán még sem volna helyes itt, inkább Hispániában vagy Egyiptomban bízhatnál rá egy helyőrséget. Így hát nyomban tribunusnak neveztem ki Puszaioszt és Egyiptomba helyeztem át. Mindez Anatha főterén folyt le. A város pontosan olyan, mint a többi a világnak e táján, akár perzsa, akár római: fából, vályogból épült, náddal fedett házakkal. Míg beszélgettünk, járt-kelt körölöttünk a nép. A nők fejükön egyensúlyozták összesodort csomagjaikat, ágyneműt és ruhaféléket, s férfiak fegyvereket, szerszámokat, főzéshez való eszközöket vittek. Egyszercsak roskatag aggastyán közeledett felénk, kétoldalt belekarolva asszonyok támogatták. Reszkető lábait vigyázzállásba kényszerítve megállt előttem, római katonai tisztelgéssel köszöntött, és katonai latinsággal szólított meg: – Maximanus gyalogos a Ziannus légióból szolgálattételre jelentkezem. Ámulva néztem rá: – Mit beszélsz, jó öreg? – Római katona vagyok, uram. Galerius Augustus hadseregében szolgáltam. Salutius közbeszólt: – Lehetetlen! Száz éve elmúlt, hogy Galerius meghalt. – Nem így van, praefectus – felelte az öreg (még mindig első látásra felismerte, hogy praetori praefectus áll előtte). – Hatvanhat éve annak, hogy Galerius itt járt. Mellette szolgáltam. Tizennyolc esztendős voltam akkor. Thrakiában, Philippopolisz városában léptem a hadseregbe. Nagy győzelmeket arattunk itt. – És miért vagy még mindig itt? – Ennél ostobább kérdést nemigen tehettem volna fel egy nyolcvanon felüli embernek, de valósággal izgalomba hozott, hogy egy elmúlt kor megmaradt katonájával találom szemben magam. – Lázas betegségbe estem. Tribunusom, Decius biztosra vette, hogy belehalok; mellesleg szólván, nem valami jó viszonyban voltunk egymással. Egy család gondjaira bízott, azok vállalták, ha sor kerül rá, tisztességesen eltemetnek. A hadsereg pedig továbbvoult. – Nevetett; mintha rozsdás fém csikorogna. – De máig sem temettek el, amint látjátok. Közülük pedig egy sincs már: – Galerius, Decius, Marius... Ő nagyon jó barátom volt, elvitte a himlő.... Engem pedig befogadott a család, mely temetésemet vállalta, két lányukat vettem feleségül. Jó teremtések voltak, régen meghalt mind a kettő. Ezek a mostani feleségeim – a két asszonyra mutatott, akik támogatták. – Hadvezér, kéréssel fordulok hozzád, fogadd kegyesen. – Ami módomban áll, megteszem. – Megesküdtem, hogy római földön halok meg. Római földben akarok nyugodni. Küldj vissza engem Thrakiába. – Legyen, amint akarod, katona. – Odaintettem Anatoliust, hogy intézze el a dolgot. Az öreg kezet csókolt nekem, én pedig tűnődve tekintettem le tarkójára, ráncos pergamenhez hasonló nyakára, melyet csaknem egy évszázadon át égetett. a forró nap. Mit jelenthet az ilyen hosszú élet? A két asszony nagy nehezen talpra állította. Az öreg zihált a megerőltetéstől. Kíváncsian pislogott rám: – Ugye, te vagy a római császár? – Igen. Kétségeid vannak felőle? – Dehogyis, uram. Úgy mondták nekem, hogy a rómaiak hadvezére egyben a császár is és ezért ajánlottam a városi tanácsnak, adják meg magukat. "Vele szemben úgy sincs esélyetek – mondtam, – mikor itt áll teljes készenlétben a császár, a nagykirály pedig fejét vesztve bolyong a sivatagban. Helyesebb, ha megadjátok magatokat!" Ugye, így történt, Puszaiosz? – Így, Augustus, így mondta! – Ez a Puszaiosz egyik unokámat vette feleségül, így hát neki is van szegről-végről valami köze a rómaiakhoz. Jó emberek a perzsák, és látni sem tudnám, ha bántalmaznák őket. – Kíméletesen bánunk majd velük, amennyire csak tehetjük. – Jó életem volt közöttük. – Tekintetét körülhordozta a katonákon és megakadt a szeme a ziannusok légiójának lobogóján. – Ott a légióm, beszélni szeretnék a fiúkkal. Ismertem az apjukat, helyesebben talán a nagyapjukat. Igen... – Feléjük indult, de aztán eszébe jutott valami, megállt, visszafordult és még ennyit mondott: – Köszönöm, hadvezér. – Én köszönöm neked, katona, hogy ennyi éven át is hű maradtál Rómához. – Tudod, hadvezér... uram, nem sokat tudok arról, hogy a tartomány határain kívül mi történik a világban, mert ide nem jut el a híre, ha mégis, annak sem veszem hasznát, mert ezek a perzsák legjobban a hazugsághoz értenek. Nem tehetnek róla, ártani sem akarnak vele senkinek, csak éppen ilyenek. Azért mégis hallottam egy nagy császárról, Constantinusnak hívták, nem te vagy az? – Nem. De volt ilyen császárunk, a nagybátyám. – Igen, igen. – Az öreg most nem figyelt rám, homlokát ráncolva, gondolkozott valamin. – Volt közöttünk egy fiatal tiszt 297-ben... nagyon befolyásos... annak is Constantinus volt a neve. Sokszor gondolkoztam azon, nem ő volt-e az a császár. Erről nincs tudomásod? Constantinus valóban szolgált egy évig Perzsiában Calerius alatt. – Lehetséges, hogy ő volt az – feleltem. – Hasonlítasz is hozzá. Borotvált képű, nagyon kedves fiatalember volt, de egyikünk sem tartotta nagy katonának. Szerette a lányokat, meg a kényelmes életet, ugyan ki nem szereti? – Elégedetten sóhajtott fel. – Így hát három császárt is láthattam, és római földön halhatok meg. Hát, kérdezem, hol van már Decius tribunus, aki annyi kellemetlen órát szerzett nekem, aztán itt hagyott meghalni? Hol van ő már? És ennyi év után ki emlékezne még rá? Én pedig, lám, itt állok szemtől szembe a császárral és beszélek vele. Ugye, te Július vagy? Ez bizony nagyszerű. És most már, hadvezér, ha megengeded, elbeszélgetek egy kicsit a thrakiai fiúkkal, hátha ráakadok Marius unokájára. Bár azt mondják, aki himlős volt, annak halva születik a gyereke vagy torzszülött, ami a halálnál is rosszabb. Az volt ám az igazi barát, Marius! Az öreg tisztelgett előttem és a két asszony támogatásával átvágott a téren, oda, ahol a ziannus légió lobogóját látta. Megindító találkozás volt, ha Júliusnak nevezett, akkor is! Mikor az utolsó lakos is eltávozott Anathából, felgyújtottuk a várost. Visszatértem táborunkba. A folyóparton a szaracénok köszöntöttek, akik most érkeztek vissza egy nagy csapat perzsa fogollyal. Akkor ütöttek rajtuk, mikor utánpótlásunkat fosztogatták. Pénzzel jutalmaztam a szaracénokat, meg is dicsértem és további gyors akciókra buzdítottam őket. Megkérdeztem tőlük, a szaracén fejedelmek biztonságban vannak-e. Igenlő választ kaptam. Késő éjszaka van már, kezdek kellemesen elálmosodni. Nem is kívánhatnék jobbat, mint ahogy első találkozásom sikerült a perzsákkal. Ha nem zuhogna annyira az eső, hogy még a sátram földje is csupa sár, tökéletesen elégedett lennék. Priscux: Nemcsak ömlött az eső azon az éjszakán, hanem a szél is feltámadt. Másnap, április tizenhatodikán, hajnali háromkor, észak felől óriás erejű szélvihar zúdult ránk. Sátrakat fordított fel, a tavaszi esőzéstől amúgy is megduzzadt folyó kilépett medréből, és számos gabonaraktár romba dőlt. A védőgátak, melyek a folyó vizét öntözőcsatornákba tereltük, átszakadtak. Többen azzal vádolták a perzsákat, hogy a zsilipeket elzárva, mesterséges árvizet zúdítottak táborunkra. Az igazság sosem derülhet ki. Mi azonban két felejthetetlenül kellemetlen nap után továbbvonultunk. Ennek ellenére Julianus kitűnő hangulatban volt, mint valamennyien. Kezünkbe került az első perzsa erőd, a nagykirály serege sehol. Olyan szép, hogy nem is lehet igaz. Hadseregünk tíz mérföldes oszlopra nyúlt el; ez volt Julianus hadicsele Galliában is, hogy minél jobban megfélemlítsük az ellenséget. Julianus vagy az élen haladt, vagy a hátvéddel. Mindig a legveszedelmesebb helyen, gerillatámadásnak kitéve. De néhány napig nem is láttunk perzsát. A folyó túlsó partján helyezkedtek el és szemmel tartottak bennünket. Valahányszor átkelési előkészületet színleltünk, behúzódtak az ürömbozótok közé. Figyelmüket azonban semmi sem kerülte el. Amikor egy gall merő virtuskodásból átúszott a folyón, lemészárolták és fejét póznára tűzték a parton, egész hadseregünk elrettentésére. Az én sátramat is elvitte a vihar, és három éjszakára Maximus szállására kényszerültem. Nem jól bírtuk egymást. Egyéb rossz szokásai mellett folyton beszélt álmában. Az első éjszakán annyira kihozott sodromból ez a motyogás, hogy felébresztettem. – Mit? Hogy beszélek álmomban? – Bambán nézett rám, álmos képpel, összekúszálódott szakálla olyan volt, mint kártolás előtt a gyapjú. De aztán kivágta magát: – Természetesen, hiszen ilyenkor társalgok az istenekkel. – Talán suttogva is megértenétek egymást? Mert így képtelenség aludni – jegyeztem meg epésen. – Igyekezni fogok – mondta, de később panaszkodott Julianusnak, hogy a köhögésem zavarja az álmát. Pedig nem is köhögtem, mert úgy megáztam a viharban, hogy csak a nátha dőlt belőlem. Julianus jót mulatott a torzsalkodásunkon. JULIANUS AUGUSTUS Április 22 Április 17. Thilutha, Akhaiakhalka. Április 18. Felégettünk egy elhagyott erődöt. Április 20. Baraxmalkha, átkelés a folyón, hét mérfölddel Diacira előtt. Templom. Gabona. Só. Bitumenforrások. Elhagyva, fölégettük. Onnan Ozogardana. Elhagyva. Fölégettük. Traianus-emlék. Két nap táborban. Április 22.: Ormiszdát tőrbe akarták csalni. Intő jel. Éjszaka perzsa csapatösszevonás. Priscus: Április tizenhetedike és huszadika között három erődített sziget mellett haladtunk el. Thilutha volt az első, magas hegy tetején erős vár, messze látható a vizen. Julianus követet küldött és meghódolást követelt. A parancsnok rendkívül udvariasan megtagadta. Nem adja meg magát, de esküvel fogadja, helyén marad, míg el nem dől a császár és a nagykirály háborújának sorsa. Nem vesztegethettük az időt ostromra, inkább tudomásul vettük a parancsnok válaszát. Viszonzásul a helyőrség tisztelgett flottánk előtt, mikor a sziget előtt elhaladt. Ugyanez történt Akhaiakhalka előtt is, mely ugyancsak erődített sziget. Április huszadikán Baraxmalkha alá érkeztünk, a helységet kiürítve találtuk. Ormiszda tanácsára átkeltünk a folyón, és hét mérföldet meneteltünk szárazföldön Diacira felé, mely gazdag kereskedelmi csomópont. Elhagyott városba érkeztünk. Szerencsénkre a raktárépületek tele voltak gabonával, s ami még fontosabb, sóval. A falakon kívül Nevitta katonái nagyobb számú nőre akadtak és megölték őket. Nehezen viseltem el. Fogalmam sincs róla, Julianus tudomást szerzett-e ezekről a gyilkosságokról, vagy sem. Ő a fegyelemsértést vagy az árulást könyörtelenül megtorolta, de sohasem volt kegyetlen, mint Nevitta meg a gallok, akik valósággal élvezték a vérontást. Diacirát felégették ugyanúgy, mint a szomszédos várost, Ozogardanát, ahol ráakadtunk Traianus vezéri emelvényének maradványaira. Julianus úgy veretett tábort, hogy ez az emlék került a középre. Két napig időztünk ott, míg a Diacirában zsákmányolt gabonát és sót hajókra rakták. Ezalatt Julianus folyton a vezérkarával tanácskozott, szinte nem is láttam. Beértem Anatolius társaságával (még szórakoztató is volt, különösen, ha főudvarmesteri balfogásairól beszélt), s ott volt még a vonzó Phosphorius meg Ammianus Marcellinus, akit a te antiochiai házadban ismertem meg és nagyon kedveltem. Említette, hogy Rheimsben találkoztunk először, mikor ő Ursicinus egyik légiójában szolgált. Sajnos, erről már megfeledkeztem. Mint tudod, Ammianus a rómaiak történetét dolgozza fel és művét egészen napjainkig tervezi. Bátor ember! Néhány évvel ezelőtt elküldte nekem az első tíz könyv dedikált példányát. Képzeld, latinul írta! Fogalmam sincs, miért választotta ezt a nyelvet. Hiszen ő is antiochiai, sőt az volt a benyomásom, hogy jó görög családból származik. De visszatekintve, úgy látom, már akkor is lelkes híve volt Rómának. Csaknem mindig az európai tisztekkel tartott és nem bírta az ázsiai csoportot. Történészként határozottan Livius és Tacitus irányzatát követte, nem Hérodotosz, vagy Thuküdidész nyomdokain haladt, s ezzel bebizonyította, hogy nincs ízlése. Mostanában kaptam meg levelét Rómából. Azt írja, véleménye szerint nemcsak vérszegény, de rendkívül nagyképű is az irodalmi világ. Kívánom, hogy boldoguljon. Eddig nem sokat olvastam történelmi művéből, de úgy látom, könnyedén bánik a latin nyelvvel és így talán mégis helyesen választott. De micsoda furcsa, divatjamúlt elhatározás, hogy valaki római történész kíván lenni! Állítólag állandó levelezést tart fenn veled, és ez feljogosít arra a reményre, hogy egyesült erővel mégis közzéteszitek az emlékiratokat. Április huszonkettedikén éjszaka Ormiszda felderítő útra készült, mikor csaknem elfogta egy portyázó perzsa csapat. Elképzelni sem tudja senki, hogyan szerezhettek tudomást a perzsák arról, hogy pontosan milyen időben hagyja el a tábort. Tény az, hogy megtudták. Ormiszdát csak az mentette meg, hogy azon a ponton rendkívül mély volt a folyó, az ellenség a nagy esőzések miatt nem tudott átgázolni rajta. "Intő jel." Nem tudom, mire céloz Julianus. Talán az utolsó pillanatban egy ellenkémtől kapott valami figyelmeztetést Ormiszda. De az is lehet, Julianust óvta valaki, hogy az életére törnek. "Éjszaka perzsa csapatösszevonás." Másnap reggel (április 23-án) megláttuk a perzsa hadsereget is. Több ezer lovast és íjászt vontak össze, vagy egy mérföldnyire táborunktól. Gyűrűs páncélingeik úgy csillogtak a reggeli fényben, hogy aki sokáig nézte, könnyes lett a szeme. Parancsnokunk maga a nagyvezér volt, akinek egyedüli felettese a nagykirály. A mi viszonyainkhoz mérve ez a rang közbülső helyet foglal el a caesar és praetori praefectus között. A nagyvezér csapatát asszanai szaracénok népes hordája egészítette ki. Ez a törzs vérengző kegyetlenségéről hírhedt. Két órával később Julianus megtámadta az ellenséget. Hosszas manőverezés után gyalogságát egészen közel vitte a perzsa íjászokhoz. Mielőtt azok célozhattak volna, parancsot adott az egyik osztagnak, hogy villámgyorsan rohamozza meg az íjászokat. Ez a hirtelen akció annyira meglepte a perzsákat, hogy megzavarodtak. Mire észbekaptak volna, addigra már nyakukon volt az egész gyalogságunk. A szorosan egymáshoz kapcsolódó gyalogsági pajzsok tömör fala olyan közel nyomult hozzájuk, hogy íjaikat már nem tudták használni. Megtörtek a hadsorok, a perzsák elmenekültek. Mienk volt a terep. Julianus ujjongott örömében: – Legalább most meggyőződnek róla katonáink, hogy a perzsa épp olyan ember, mint mi! Most maga volt a testet öltött hadisten: tüzelt az arca, vér szennyezte bíborköpenyét, szeme izgalomtól ragyogott. – Gyertek csak – kiáltotta oda Maximusnak és a többi filozófusnak, akik sietve érkeztek oda, ahol az imént az első hadsor állt. – Gyertek, innen már láthatjuk Makeprakta falait! Egyikünknek sem volt fogalma róla, mit akar tulajdonképpen Julianus, míg el nem vezetett bennünket egy elhagyott faluhoz, a csatatér közvetlen közelében. Itt egy ódon fal maradványait láthattuk. – Ez az – mondta. – Az ősi asszír fal egyik eredeti darabja. Xenophón ugyanezt látta 764 esztendővel ezelőtt. Győztes hadvezérünk boldogan bukdácsolt a kövek között, felkapaszkodott a falra és harsány hangon felolvasott Xenophón Anabasziszából. Kötelességszerűen bámultuk meg a falat, mely romos volt ama régi időpontban is, de sajnos, a csata izgalmai (sőt rémségei) után egyikünknek sem volt nagy kedve efféle nevezetességekben gyönyörködni. Végül Julianus visszakísért bennünket a folyópartra. A táborhely peremén testőrgárdisták álltak körül egy sziklát, amelyről a tribunusuk szidta őket. Magas, erős izomzatú, szőke fiatalember volt. –... és ti féltek a perzsáktól! Azt beszélitek, nem éppoly halandó emberek, mint mi, hanem démonok! Ne is tagadjátok. A magam fülével hallottam, mit suttogtok éjszaka. Akár a kölykök, mikor félnek a sötétben... A tribunus érces hangon beszélt. Pirospozsgás volt az arca, a szeme pedig... mi más lehetett volna: kék. Mi, sötét szeműek, nem is értjük azt a világot, melyet ők olyan hideg szemmel néznek, akár a tél jege. A tribunus kiejtésén enyhe germán színezetet éreztem. – Most elég közelről láthattátok a démonokat. Meg is vertétek őket. Hát annyira félelmetesek voltak, olyan hatalmasak, olyan rettenetesek? A legénység halk mormogással válaszolt: nem, semmi emberfelettit nem tapasztaltak a perzsákon. Ez a tribunus kitűnő demagóg volt. Julianusra tekintettem, aki köpenyével takarta el arcát, hogy fel ne ismerjék. Figyelte a tribunust, olyan érdeklődéssel, mint a szónok vagy a színész, a vetélytárs előadását. – Nem. Éppolyan emberek, mint mi. Sőt alsóbb rendűek. Ide nézzetek! – A tribunus maga mellé intette egyik tisztjét, az hozott valamit: először összesodort szőnyegnek néztük, de egy perzsa holtteste volt. A tiszt odahajította a tetemet a tribunusnak, aki könnyedén elkapta. A katonák elámulva nézték, micsoda erő lakik a két emberben, hogy úgy dobálóznak a hullával, mintha az súlytalan szalmabábú lenne. A tribunus félkézzel tartotta fel a halottat nyakánál fogva. Vékony csontú volt a perzsa és keskeny fekete bajsza alól kivillantak a fogai. Fegyverzetét már leszedték róla, nem volt rajta egyéb, csak véres tunikája. – Hát nézzétek, ilyen a perzsa ördög! Ettől féltek? Szabad kezével lerántotta róla a tunikát is, és előtűnt a valósággal gyermekes testalkat, mellcsontja alatt ívalakú fekete sebhely, ahol átdöfte a dárda. A tribunus megrázta a holttestet, akár a vadászkutya a nyulat. – Szóval ettől féltek? A katonák most már hangosan kiáltották a választ: – Nem! Dehogy is félünk! Sőt még nevettek is, látván a szőrtelen, sima testet, mely annyira más, mint a mienk. A tribunus a földre hajította, majd így fejezte be dorgáló beszédét: – Soha többé ne halljak éjszaka sugdolózásokat arról, hogy ilyenek a perzsák, olyanok a perzsák, démonok a perzsák, ördögök a perzsák! Mi vagyunk arra hivatottak, hogy uralkodjunk az ő országuk felett! Hangos éljenzés közben a tribunus leszállt a szikláról, indulni készült, s egyenesen Julianusba ütközött. Előírásosan, szépen tisztelgett, de a legkevésbé sem jött zavarba: – Feltétlenül szükség volt erre a beszédre, Augustus. – Kitűnően beszéltél, Valentinianus – dicsérte meg Julianus. – Valamennyi parancsnokomnak el fogom rendelni, hogy hasonló... szemléltetést tartson. Nagyszerű volt! (Gondolom sejted, hogy az a tribunus nem volt más, mint jövendő császárunk...) A katonák nyomban elpárologtak a színről, mint szokásuk, ha észreveszik, hogy a császár a közelükben van. Julianus rövid beszélgetést folytatott Valentinianusszal. A tribunus odaintett egy fiatal lovastisztet, aki tágra nyitott szemmel bámulta a császárt. – Augustus, kegyes engedelmeddel bemutatom az öcsémet, Valens a neve. Sokszor eltűnődöm rajta, mit szólt volna Julianus, ha tudja: egy év sem telik bele, s ez a testvérpár, egy noricumi kötélgyártó két fia uralkodó lesz az ő birodalmában, megosztván azt keleti és nyugati császárságra. Azt hiszem, Valentinianust helyeselte volna, de Valens kasztrofálisnak bizonyult. Az semmiképpen sem lett volna kedvére való, hogy mind a két fiatalember keresztény. Ez természetesen nekünk sem tetszett. Valens ténykedése hajszál híján életembe került, Maximus bele is pusztult. Julianus nem sejtve a jövőt, elbúcsúzott utódaitól. Ha valóban léteznek istenek, kegyesek hozzánk. Hiába vannak orákulumok, égi jelek, villámok, mégsem közölnek velünk semmit, így jó. Nem tudnánk elviselni, ha látnánk a jövőt. Másnap egy olyan helységhez érkeztünk, ahol az Eufrátesz vizét öntözőcsatornák valóságos hálózatába vezették. A legtöbb csatorna ezerévesnél is öregebb, s ezek nélkül Perzsia nem volna az a bőven termő ország, ami ma. Persze, akadtak, akik le akarták rombolni a csatornarendszert, hogy kiszáradjanak a földek. De Julianus nem engedte, mondván, hogy hamarosan úgyis nekünk terem itt minden. A legszélesebb csatorna nyílásánál magas torony áll, jelezvén a Naharmalkha forrását (perzsául ezt jelenti: a király folyója), mely éppen Ktesziphón alatt ömlik a Tigrisbe. Most ez a folyó vagy talán csatorna az esőzések következtében rendkívül sebes sodrú volt, csak nehezen sikerült a pontonhíd felállítása. A gyalogság azért simán átkelt, de sok málhásállat a vízbe veszett. Ha jól emlékszem, a perzsa felderítők megzavarták a lovasságot, de szaracén előőrseink elkergették őket. Április 28-án zavartalan menetelés után Piriszabora alá érkeztünk. Félelmetesen magas várfalakkal körülvett nagy város ez, melynek számtalan tornyát olyan sárgásbarnára égette a nap, amilyen az oroszlán bőre. A folyó természetes védelmet alkotva veszi körül a város három oldalát, a negyediken az emberek építettek csatornát, tehát szigeten áll a város, s az ellenség nehezen közelítheti meg. A város közepén, egy hegy tetején félelmetes belső erőd mered a magasba, őszintén szólva, a szívem is elszorult, mikor megláttam. Hónapokba kerül, ha ezt ostrommal akarjuk bevenni. Julianus ezúttal is elküldte szokásos üzenetét a városba: ha megadják magukat, a lakosság életében nem esik kár. Csakhogy Piriszabora egyike volt Perzsia döntő fontosságú városainak, és Mamerszidész parancsnok válasza is eléggé kihívóan hangzott. A város nem adja meg magát, de Mamerszidész hajlandó Ormiszdával tárgyalni. (Nyilván eddig is titkos levelezésben álltak.) Jelen voltam, mikor Ormiszda ragyogó díszben, mint a valóságos perzsa király, ahhoz a sáncárokhoz lovagolt, amely a várost a szárazföldtől elválasztja. Odaérve megállította lovát. A perzsák a fal tetejéről gúnykacajjal, füttyel fogadták, mikor felismerték. Elmondták árulónak, még annál rosszabbnak is. Én elég közel álltam Ormiszdához, s láttam, mennyire uralkodik pergamensárga arcának vonásain. Egyetlen izma sem rezdült, úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. Vagy félóráig állta a gyalázkodást. Aztán, miután úgy vélte, ezekkel nem megy semmire, maga mellé intette zászlóvivőjét. Erre kitört az igazi zenebona. Ormiszda zászlaja ugyanis pontosan olyan volt, mint Perzsia nagykirályáé. Ormiszda uralkodói tartásban vonult el és Julianus kiadta a parancsot az ostromra. Julianus, sajnos, nem írja le az ostrom történetét, én pedig nem nagyon emlékszem rá. Talán Ammianus barátunk bővebben ír róla. A hadtörténet nem tartozik erős oldalaim közé. Az ostrom napjaiból csak arra emlékszem, hogy kellemetlen összetűzéseim voltak Maximusszal, de nem untatlak azzal, min vesztünk össze, mert ezt már teljesen elfelejtettem. Annyi bizonyos, Piriszabora városa sok csatározás után a második napon elesett. Ezzel azonban nem volt lezárva a dolog, mert a hadsereg és a parancsnok a hegyi erődbe vonult vissza, a bitumennel kevert téglafalak mögé, amelyek erősek voltak, mint a vas. Az első ostromot a fellegvár ellen Julianus maga vezette, mégis visszaverték. A harmadik napon Julianus parancsot adott egy helepolisz építésére. Ez rendkívül magas, fából készült toronyféle építmény, melynek segítségével bármilyen magas falat meg lehet mászni. Nincs ellene védekezés, még felgyújtani sem lehet, mert vastag rétegben áztatott állatbőrök borítják. A helepoliszra azonban már nem volt szükség. Körülbelül félig készülhetett el, mikor Mamerszidész fegyverszünetet kért. A parancsnokot a fellegvárból kötélen engedték le, de a kötél jó néhány rőfnyire a földtől elszakadt és Mamerszidész mindkét lábát eltörte. Julianus ezúttal is kegyes volt. Megígérte, hogy amennyiben a fellegvár megadja magát, emberéletben nem esik kár. Alkonyatkor körülbelül kétezerötszáz perzsa vonult ki, férfiak, nők vegyesen, hálaéneket zengve a nagy uralkodóról, akinek most életüket köszönhetik és aki a jövőben is kegyes uruk lesz. Ezek után Piriszaborát földig égették. Akkor már nem voltam beszélő viszonyban Maximusszal. JULIANUS AUGUSTUS Május 3 3 lov. szd. trib. legy. N. Vez. Par. ezredzászló elveszett! 2 trib. elb. Tizedelés. Zászló vissza. Beszéd. 100 ez. pénz. Priscus: Élénken emlékszem, mit jelent ez a bejegyzés: ,,3 lov. szd. trib. legy." stb. A város felégetését követő napon, délben, jó hangulatban ebédeltünk Julianusnál. Kellemes étkezés volt. Julianus mint igazi katona, újra átélte, megvívta az ostromot, ahogy az már szokás, "hogy történt volna, ha..." Javában magyarázott, amikor Anatolius lépett a sátorba, és jelentette, hogy a nagyvezér személyes vezetésével a perzsák megfutamították három lovas századunkat, megölték egyik tribunusunkat, és az ezredzászlót is zsákmányul ejtették. Féltem, Julianust abban a pillanatban megüti a guta. Tányérját földhöz vágta, kirohant a sátorból és általános riadót rendelt el. Egy órán belül ráakadtak a nagyvezér seregére, sőt a zászlót is visszaszerezték. Még három óra sem telt el, a két életben maradt tribunust kizárták a hadseregből, a megfutamodott katonák közül pedig a régi haditörvény szerint minden tizediket kivégezték. Soha nem láttam ilyen bősznek Julianust, és soha nem volt annyira a megtestesült klasszikus hadvezér, mint akkor. Parancsot adott, hogy a tizedelést az egész hadsereg szeme láttára hajtsák végre. Mikor ez megtörtént, beszédet tartott katonáihoz, óva intette őket a fegyelemsértéstől és a gyávaságtól. Különben is – mondotta – szomorú sors vár arra, aki megadja magát a perzsáknak, mert azok elpusztítják, vagy éhhalálnak teszik ki a sivatagban. Ezek után megdicsérte a katonaság hősi magatartását Piriszabora ostrománál, és jutalmul fejenként száz ezüstpénzt utalt ki a legénységnek. Szegény Julianus! Mivel őt a pénz csöppet sem érdekelte, nem volt tisztában azzal, mennyit kell adnia. Az árakat sem ismerte, így hát azt sem tudta, mennyiért lehet megvásárolni a katona hűségét. Mikor a csekély összeget kimondta, elégedetlen moraj támadt. Én már lázadástól tartottam. De Julianus meg sem rebbent. Érces hangon folytatta beszédét. Közölte, hogy ő maga is szegény, és a birodalom népe azért került ilyen szorult helyzetbe, mert elődei színleges béke megvásárlására fordították az aranyat, ahelyett, hogy vasat vettek volna az elkerülhetetlen háború meg vívására, ígéretet tett, hogy hamarosan kezükbe kerül Ktesziphón, Perzsia minden kincsével, amit katonái között fog szétosztani. Ettől rögtön jobb kedvre derültek, megéljenezték és helyeslően zörgették pajzsukat. JULIANUS AUGUSTUS Május 4 14 mérf. Áradás. Pihenés. Hidak. Priscus: A perzsák tőlünk délre áttörték a gátakat, s ez egy napi késlekedést jelentett nekünk, mert csak hajókon és tutajokon kelhettünk át a nagy állóvizeken, melyek a folyó kiöntéséből származtak. Az egész vidék óriás mocsárrá változott. Legélénkebben arra emlékezem, hogy amint az iszapos vízben gázoltam, vérszopó piócák tapadtak lábszáraimra. JULIANUS AUGUSTUS Május 7 Maiozamalkha. Tábor. Ostrom előkészítés. Rajtaütés. Árulás? Priscus: Három nap múlva érkeztünk Maiozamalkhához, mely ugyancsak nagy fontosságú város és erős falak veszik körül. Julianus tábort veretett. "Rajtaütés" az aznap este történtekre vonatkozik. Julianus néhány felderítő kíséretében a külső várfalak megszemlélésére indult, hogy megkeresse az esetleges gyenge pontokat. A falak tövében jártak, mikor tíz perzsa egy rejtek kiskapun át kiosont a városból. Négykézláb kúszva megközelítették Julianus kis felderítő csoportját, majd rárontottak. Kettő Julianusra vetette magát, ő az egyikkel nyomban végzett és közben pajzsával védekezett a másik ellen. Néhány röpke perc leforgása alatt sikerült levágni valamennyi perzsa támadót, és Julianus boldogan tért vissza a táborba. Úgy büszkélkedett a perzsáktól zsákmányolt fegyverekkel, mint valami kamasz. "Árulás?" Honnan tudták a perzsák, hogy felderítő útra készül? Julianus tisztában volt azzal, hogy hadseregében hemzsegnek a kémek, nem is szólva azokról, akik vesztére törtek. Árulást gyanított, s igaza volt. Maiozamalkha nem adta meg magát, Julianus tehát felkészült az ostromra. Most már tartania kellett a perzsa hadseregtől, melyet állítólag Ktesziphóntól kissé délre vontak össze. Fokozott óvatosságból kettős palánkot építtetett táborhelyünk köré. JULIANUS AUGUSTUS Május 8 A nagyvezér vezetése alatt álló lovasság megtámadta a pálmaligetben málhásállatainkat. Emberéletben nem volt veszteségünk, nekik annál több. Elkergettük a perzsákat. A vidéken sok a fa, a folyó és az állóvíz. Eddig Perzsia csak sivatagként szerepelt gondolataimban. Mennyire szeretném, ha időt szakíthatnék hozzá, hogy hirtelen Hérodotosszá változván leírhatnám földünknek ezt a táját. Gyönyörű. Datolyapálmák és gyümölcsfák mindenütt. A földeken már sárgászöld a beérő gabona. A termés kitűnőnek ígérkezik, s ez már a mienk lesz. Nagy érdeklődéssel néztem a nafta-forrásokat. A nafta gyúlékony, olajszerű anyag, mely bugyborékolva tör fel a föld alól. Ma reggel parancsot adtam, hogy gyújtsanak fel egy ilyen forrást. Valóságos tűzoszlop tört az ég felé. Ezt eloltani csak úgy lehet, ha a forrást homokkal tömjük el, különben bizonyára évekig is égne. A forrást Héliosz tiszteletére áldozatul gyújtattam fel. A reggeli őrjárat néhány fogollyal tért vissza. Elém vezették őket. Figyelmesen néztem rájuk és eszembe jutott a tribunus, aki egy elesett perzsa tetemét mutatta meg katonáinak, ezekkel a szavakkal: "Nézzétek csak, mitől féltetek? Hát ilyen a perzsa ördög? Mind hét láb magas, bronz a fegyverzete és láng tör fel a torkából?" – És akkor felmutatta a testet, amely nem is érte el a férfi nagyságot, akkora volt, mint egy kamaszgyereké. Priscus: Hagyományos, hogy történelmi szövegben sem közlik szó szerint az elhangzott beszédeket. Én azonban pontosan adtam vissza Valentinianus szavait, mert még ott a helyszínen jegyzeteket készítettem, ezekkel egészítem ki Julianus naplóját. De tessék, egy hét sem telt el, és Julianus máris egész másként említi. A történelem nem egyéb csak léha fecsegés bizonyos eseményekről, s a percek múlásával az igazság is elenyészik. Újabb bizonyíték, miféle közhely ez a szó: igazság. JULIANUS AUGUSTUS Május 8 Az elém vezetett perzsa foglyok lovaskatonák voltak. Alacsony, inas férfiak, arcszínük ólmosbarna. Ormiszda tolmácsolt. Azonnali halálos ítéletet vártak, de félelemnek nyoma sem volt rajtuk. Egy szólt valamennyiük nevében: valóságos szóáradatban. Mikor már nem bírta lélegzettel, megkérdeztem Ormiszdát, mit mondott. Ormiszda vállat vont: – Tipikus perzsa. – Ormiszda éppen görögös hangulatban volt. – Azt reméli, megfulladunk kevélységünkben, meg rászakad hadseregünkre a hold az égről, és darabokra zúzza, meg hogy a sivatagok valamennyi törzse egyszerre támad fel ellenünk, még Indiából és Kínából is és lemészárolnak bennünket. Ez a jellegzetes perzsa szónokiasság csupa nagyhangú túlzás, különösen a metaforáik fantasztikusak. Elnevettem magam. A perzsa szónokiasság mindig mulattatott. A keleti emberek beszédét a szertelenség jellemzi. Még hivatalos diplomáciai levelezésük is gyakran érthetetlen a túlzottan cikornyás szóvirágaival, amelyekkel még Pindaroszon is túltesznek. Ormiszda hasonló hangnemben válaszolt. A perzsák megvetően hallgatták. Jóképű férfiak, selymes, hegyes szakállt viselnek, szemöldökük többnyire összenőtt. Csillogó fekete szemük tekintete igen kifejező. Szigorú étrendjüknél fogva igen karcsúak. Csak akkor esznek, ha éhesek, de mindig keveset. Bort nagyon ritkán fogyasztanak. Túlzásba csak egyetlen téren esnek (a bőbeszédűséget leszámítva): bolondulnak a nőkért. Mindegyiknek annyi ágyasa van, amennyire anyagilag telik nekik. Fiúkkal nem szeretkeznek. Személyes dolgaikat illetően nagyon tartózkodók és szégyenletesnek tartják, ha felnőtt férfi mások szeme láttára végzi szükségletét, örömmel venném, ha hadseregem példát venne róluk ebben. Sok kitűnő tulajdonságuk van, mégsem szeretetre méltóak. Kihívóak, dicsekvők és élvezettel kegyetlenkednek. A nemesek zsarnokoskodnak az alacsonyabb rendűekkel, a rabszolgákról nem is szólva, mert azokat kényre-kedvre kínozzák és gyilkolják; a gyámoltalannak nincs része törvényes védelemben, a jótékonyságról fogalmuk sincs. Törvényeik is kegyetlenek. Például, ha főbenjáró bűnért elítélnek valakit, nemcsak őt, hanem egész családját is kivégzik. – Kétségbeejtő fajzat – jelentette ki Ormiszda, mikor elvezették a foglyokat. – A világ legostobább népsége. – És te vagy a nagykirályuk – évődtem vele –, tehát mind közül a legostobább. – Túl hosszú ideig éltem közöttetek – felelte bánatosan. – De ez hasznodra válik, ha uralkodó lesz belőled. Megváltoztathatod őket. – Változást soha – mondta és fejét rázta. – Ezen alapszik Perzsiában minden. Amilyenek voltunk, olyanok vagyunk ma is, és ilyenek maradunk mindig. Ha valóban nagykirály lesz belőlem (a Nap és Julianus jóvoltából), én sem leszek már görög. Feledésbe merül Platón. Dareiosz, Kürosz, Xerxész és... igen, még az öcsém, Szapor is mintaképem lesz. – Ezek szerint megbízhatatlan szövetségese leszel Rómának? – kérdeztem tréfásan, de komolyan gondoltam. – Hogy lehetnék más, ha egyszer a Szasszanida királyi ház örökébe lépek? Valamennyien kegyetlenek és szertelenek vagyunk. – Megnyerő mosolyt vetett rám. – Fogadd meg a tanácsomat, Augustus, irts ki minden perzsát, engem is beleértve. – Hát ez bajos lenne – feleltem, és más témára tértem. De Ormiszda szavai kellemetlenül érintettek. Mit tegyek? Tartsak római megszálló sereget Ktesziphónban és proconsult nevezzek ki helytartónak? Vagy talán éppúgy kudarcot vallunk ezzel a módszerrel, mint őseink a zsidók esetében? Bárcsak mellettem lenne most Sallustius. A nap hátralevő része vezérkari tárgyalásokkal telt el, mert Maiozamalkha ostromát készítettük elő. A város emelkedőn épült, és kettős védőfal övezi. Helyőrsége is erős. Elrendeltem, ássanak alagutakat a falak alatt. Ez bevált módszer, de mi még nem próbáltuk ki. Nevitta és Dagalaif irányítja e pillanatban az alagutak ásását. Hajnalban Victor egy lovas csapattal egészen Ktesziphónig hatol, hogy felderítse a terepet. Állítólag a nagykirály serege keletről közeledik felénk, de ez csak szóbeszéd. Eddig tehát minden simán ment. De mi ebben a meglepő? Az istenek velem vannak és Nagy Sándor szelleme ezt sugallja nekem: előre, a világ végéig ! Priscus: Nagy Sándor szelleme szokása szerint túlzott becsvágyat sugall. Elég bajunk volt Maiozamalkha elfoglalásával és hol van még India meg Kína? De ezúttal Julianus észnél volt, bárhogy igyekezett is őt megőrjíteni Maximus. Még nem állt készen a terve Ázsia távoli részeinek meghódítására. Előbb meg akarta hódítani Perzsiát, majd Tarzuszba vonulni téli szállásra és csak utána következett volna az indiai expedíció. Julianus nem írja le Maiozamalkha ostromát és elestét, s erre én sem térek ki. Úgy emlékszem, a város a folyó fölé meredő szirtfokon épült. Csak meredek sziklák megmászása árán volt megközelíthető, ami megkönnyítette védelmét. Az első napon megkísérelt közvetlen támadás kudarcba fulladt, de időközben serényen folytatták az alagutak ásását. A második napon felállították az ostromgépeket. A levegőt betöltötte az iszonyatos zúgás, amint a katapultok szikladarabokat zúdítottak a falakra. Valósággal perzselt a nap. A védők és a támadók egyaránt hamar kimerültek. Julianus azonban erejük végső határáig hajszolta embereit, mert nem volt veszteni való ideje; közel Ktesziphón és a nagykirály egész seregével. Végül megérkezett a jelentés: elkészültek az alagutak, betörhetünk a városba. Aznap éjszaka Julianus figyelemelterelő támadást intézett a falak ellen, miközben az alagutakba vezényelt csapatok, egy üres kocsma hátsó szobájának padlózatát feltörve behatoltak a városba, így esett el Maiozamalkha. XXI. JULIANUS AUGUSTUS Május 11 Nagy szerencse kísért bennünket. Maiozomalkha elestét csekély számú emberélet árán értük el. Az imént fogadtam Nabdatészt, a perzsák parancsnokát, aki a világ uraként üdvözölt. Meghagytam életét. Ez bizonyára jó hatást kelt majd, mert ha a perzsa urak könyörületességet tapasztalnak részemről, könnyebben megadják magukat a túlerőnek. Legalábbis remélem, mert semmi nem ássa alá jobban a hadsereg harci kedvét, mint a jelentéktelen városok ostromával való bíbelődés. Nabdatész esküdözik, fogalma sincs, hol tartózkodik a nagykirály, s ezt el is hiszem neki. Úgy véli, Szapor nem tartózkodik a fővárosban, hanem attól valahol délre. Akárhogy is, hamarosan szembenézünk egymással. E sorokat sátramban írom, a folyóparton. A magas hegytetőn lángokban áll Maiozomalkha és fáklyaként világít a sötét éjszakában. Nagy nehezen sikerült megakadályoznom a vérontást a városban. A gallok sértésnek veszik a perzsák ellenállását. Mindig így gondolkoznak. Véletlenül ráakadtak a citadellában elrejtett pár száz asszonyra. Nyomban rájuk vetették magukat. A tisztek ilyenkor eltűnnek a színről, magukra hagyják a legénységet. De én véletlenül éppen a tér közelében jártam, s tanúja voltam az osztozkodásnak. Az asszonyokat összeterelték és halomba hordták a város csaknem minden kincsét: aranypénzeket, ékszereket, egész bála selymeket, egyszóval minden értékes holmit, amit a romok között találtak. Egy légionárius felkiáltott, mikor meglátott: – Adjunk valamit Julianusnak is! Csatlakoztam hozzájuk, mintha magam is egyszerű katona lennék. A zsákmány elosztására felügyelő centurio egy halom aranyra mutatott: – Ez a te osztályrészed, katona – fordult hozzám a hagyományos formulával. Megköszöntem, de csak egyetlen aranyat tettem el. Ekkor az emberek kiáltozni kezdtek, hogy a nők közül is válasszak magamnak egyet. Természetesen nagyon jól tudják, hogy önmegtartóztató életet élek, sokszor ki is nevetnek emiatt. Mosolyogva hárítottam el az ajánlatot, de tovább unszoltak. Szemügyre vettem hát az összeterelt, szerencsétlen nőszemélyeket, gondoltam, kiválasztok egy lánykát és később szabadon bocsátom. Ilyen nem volt köztük, de megakadt a szemem egy tíz év körüli szép fiúgyereken, őt választottam. Katonáim ujjongtak. Inkább fiúkat szeressen a császáruk, semmint tartózkodjék a szerelemtől. Kiderült, hogy a gyermek süketnéma, de rendkívül értelmes. Úgy érzem, könnyen megértem kecses, gyors, kifejező kézmozdulatait. Személyes szolgálatomba fogadtam, s úgy látom, örül neki. Ma éjjel mégis nyomott hangulatban vagyok. Máskor lelkesen ujjonganék győzelmemen. Nem tudom, mi bánt. Lehet, az emlékirat az oka. Ma mondtam tollba emlékezéseimet gyermekkoromról, Macellumban töltött éveimről, melyekre csak szomorúan tudok visszagondolni. Egy érdekesség: a herculanus légió egyik embere jelentette nekem, hogy ma az ütközet hevében egy különös fegyverzetű, óriás termetű harcos vonta magára figyelmét, aki az ostromlétrán kapaszkodott felfelé. Később is feltűnt neki, mindig ott, ahol ádázul folyt a harc, de sem ő, sem a többiek nem tudták, ki lehet. Most utólag az a véleményük, hogy Arész, a hadisten jelent meg közöttük. Ezt meg kell beszélnem Maximusszal. Május 12 Délután. A nagykirály egyik palotájának tróntermében ülök, római stílusban épült, gyönyörű villa ez inkább, mint szabályszerű királyi palota. A kert mellett kerítéssel elzárt vadrezervátum van. A fás környezetben tartják a vadakat... oroszlánokat, vadkanokat, és mind között a legfélelmetesebb ragadozót, a perzsa medvét. Sajnos, embereim ledöntötték a kerítést, és most vadásszák, üldözik az állatokat. Szívem szerint eltiltanám őket ettől az öldökléstől, de nem tehetem, mert most, Ktesziphónhoz közel, fontos az emberek jó hangulata és harci kedve: döntő csata előtt állunk. Jovianus járt nálam az imént. Elhozta egy óriás oroszlán bőrét, maga ejtette el az állatot. – A párja annak, amelyik az ágyadon van – mondta. Galileánus tisztjeim közül Jovianusban bízom leginkább, valószínűleg, mert ő a legostobább közöttük. Viszonzásul borral kínáltam, melyet a palota pincéjében találtunk. Olyan mohó gyönyörűséggel ivott, hogy mikor elköszönt, még két korsóval adtam neki, vigye magával. Priscusszal felfedező útra indultunk a palotában. Nem csak szép, de rendkívül kényelmes is, római császárok számára szokatlan ez a két tulajdonság együtt. A szolgák közvetlenül érkezésünk előtt menekülhettek el, mert a konyhában még meleg volt a kész vacsora. Éppen bele akartam kóstolni az egyik fazékba, mikor a süketnéma gyerek kikapta kezemből a merőkanalat. Előbb ő kóstolta meg az ételt és beszédes mimikával figyelmeztetett, óvakodjam a mérgezéstől. Ilyesmi nekem eszembe sem jut. Azaz, nem éppen így van. Sokszor eltűnődöm, vajon nem a halált hozza-e nekem esti polentám, de azért megeszem. Ha ilyen halál rendeltetett nekem, úgysem tehetek ellene semmit. Szerencsére azonban nem mérgezett ételt hagytak a konyhában a perzsák. A trónteremben állítottam munkába az íródeákokat. Kellemes, hűvös helyiség ez, rácsos ablakokkal és most a fényezett vörös trónszékben írogatok. A nagykirály sokkal pompásabb körülmények között él, mint én. Az egyik helyiségben több száz selyem köntösére akadtam... Priscus nógat, hogy valamennyit ajándékozzam oda Maximusnak. Ma este pompás vacsorát adok vezérkari tisztjeimnek. Már felvázoltam tervemet hadjáratunk utolsó szakaszára. De pontos tervet persze nem lehet kidolgozni. Mert azzal ellentétben, ahogy a történészek képzelik, a hadviselés többnyire rögtönzések sorozatából áll. A végső célt előre kitűzik, annak a módját azonban, ahogy ezt elérik, nem lehet előre eldönteni. És éppen ezért a hadvezérek, sőt Róma kedvenc istensége: Fortuna. Május 16 Három napja Kokhéban táborozunk. Kisebb helység ez, a már nem létező Szeleukia város közelében, amelyet valaha Nagy Sándor hadvezére alapított. Valamivel távolabb még egy város romjai láthatók, ezt az elmúlt évszázadban rombolta le Carus császár. Gondoltam, ezt meg kell mutatnom katonáimnak, mert újabb bizonyítéka annak, hogy a győztes római seregek több ízben is behatoltak Perzsiába. Még mindig lenyűgöz a vidék szépsége. Buján virágzó növényzet, termő gyümölcsfák, dús erdők és sok víz! Mesés szépségű föld, s annyira elszomorít, hogy szép városok estek a tűz martalékául. De amit ember épített, az felépíthető újra. Ebben a tekintetben a sztoikusokkal tartok, akik szerint minden élet a fellendülések és a hanyatlások végtelen sorozata, s e szakaszokat egymástól tisztán és félreérthetetlenül a tűz választja el. A város mellett, melyet Carus pusztított el, egy szép kis tó van, vize a Tigrisbe ömlik. A tó partján elrettentő látványban volt részünk. Ott találtuk karóba húzva Mamerszidészt egész családjával. Piriszabora parancsnoka volt és megadta magát nekünk. Ilyen kegyetlenül torolja meg a nagykirály, ha megszegik parancsát. Szörnyű volt látni is, hogy nemcsak nőket, de kis gyermekeket is ilyen kínzással végeztek ki. Még a tó partján tartózkodtunk, mikor megjelent Ormiszda perzsa udvarával (mert most száz főt meghaladó perzsa kísérete volt) és Nabdatészt, Maiozomalkha volt helytartóját hozták magukkal. Ormiszda ünnepélyesen tisztelgett előttem, majd kijelentette: – Augustus, halálra ítéltem Nabdatészt. Megkérdeztem, miért. Ormiszda komoran válaszolt: – Az ostrom előtt leveleztünk egymással, s mindenben megegyeztünk. Ezek szerint a városnak meg kellett volna adnia magát. De Nabdatész megszegte esküjét, a legszentebb esküt, amit perzsa tehet. S én, mint nagykirály csak azt tehetem, hogy tűzhalálra ítélem. Ormiszda magatartása valóban impozáns volt. Minél jobban közeledtünk Ktesziphónhoz, annál királyibb és annál perzsább lett. Nem mondhattam ellent, s a törött lábú szerencsétlent máglyára hurcolták. Távoztam, mielőtt meggyújtották volna. Irtózom a kivégzésektől, de ha elkerülhetetlen, karddal hajtsák végre. E sorokat egy padon írom, mely nyilván valamelyik elmenekült nemes parkjában áll. Gyönyörű az idő: napsütés, de nincs hőség, s amerre a szem ellát, minden zöld és csupa virág. Most már biztosra veszem a sikert. Az imént Arintheus futárját fogadtam. Egy erőd, húsz mérföldnyire tőlünk, nem hajlandó megadni magát. Oda kell mennem, hogy eldöntsem, megostromoljuk-e, vagy sem. Újabb hírnököt látok közeledni. Kellemesnek érzem ezt a tétlenkedést, életem végéig is elüldögélnék ebben a parkban. A langyos déli szél virágillatot sodor felém. Mi lehet az? Rózsa? Priscus: A második hírnök bizonyára azt a rossz hírt hozta, hogy egy Szabatha nevű város közelében a perzsák rajtaütöttek Dagalaif három cohorsán, s miközben ezzel lekötötték a fegyvereseket, gerillák lopakodtak a hátsó vonalak mögé és leöldösték a málhásállatok nagy részét. Súlyos veszteség volt és Julianus szörnyű haragra gerjedt, amiért Dagalaif nem biztosította a málhás osztag védelmét. Ami az erődöt illeti, húsz mérföldnyire tőlünk, mely nem hajlandó megadni magát – nos, Julianus annyira közel merészkedett a falakhoz, hogy csaknem megölték: fegyverhordozója megsebesült. Aznap éjjel Julianus parancsot adott, hogy állítsák fel az ostromgépeket. De telehold lévén, az éjszaka csaknem olyan világos volt, mint a nappal. Míg elhelyezték a falak mentén a fedezékeket és hágcsókat, hirtelen feltárultak a kapuk, kiözönlöttek a perzsák és karddal, dárdával támadtak ostromló csapatainkra. Egy cohors csaknem teljesen elpusztult, a parancsnok tribunussal együtt. Miért emlékezem erre ilyen tisztán? Mert a napokban kaptam meg postán Ammianus Marcellinus készülő művének vázlatát Julianus perzsa hadjáratáról. Néhány hónappal ezelőtt kértem tőle, juttassa el feljegyzéseit azokról az időkről, ha vannak ilyen feljegyzései. Meg is küldte, bár azzal mentegetőzött, hogy ezek csak afféle "kutyafuttában odavetett sorok". De nincs igaza. Szerintem nagyon jó és hiteles beszámolót írt. A katonai akciók leírása különösen kitűnő. Ez természetes is, hiszen Ammianus hivatásos katonaként szolgált Britanniában és Perzsiában. Szívesen elküldeném neked történeti munkáját, de mivel latinul írta, bizonyára nem tudod elolvasni és a fordítás költségeit nem vállalod. Azt is közli velem egyébként, hogy szándékában áll feldolgozni Julianus uralmának történetét ,,a valósághoz híven". Úgy vélem, ezzel azt akarja mondani, olyan pártatlanul, mintha Julianus legalább egy évezreddel ezelőtt uralkodott volna, és hatása nem terjedne ki napjainkra is. Szívből kívánom neki a sikert. Hol voltam én akkor? A perzsák felmorzsolták egyik cohorsunkat, s amint elvégezték véres munkájukat, visszahúzódtak az erődbe. Másnap Julianus egész haderejét bevetette az erőd ellen, mely heves harc után elesett. Julianus testileg is kimerült ebben a vállalkozásban. Személyesen vezette az ostromot, és szünet nélkül, tizenhárom órán át harcolt maga is. Ezt csak hallomásból tudom, mert táborunk körülbelül tíz mérföldnyi távolságban állt onnan. Az udvar kényelmesen pihent, míg a katonaság harcolt. Mire emlékezem ama néhány nap eseményeiből? Nem sokra. Csaknem egész nap dámát játszottam Anatoliusszal. Kint ültünk a szabadban sátra előtt és egy hordozható asztalon játszottunk, melynek berakásos lapja kockás volt, mint a játéktábla. A sátor belsejében serényen dolgoztak az írnokok. A császár levelezése pontosan úgy működött, mint a konstantinápolyi palotában. Akármilyen válságos a katonai helyzet, a hivatalos ügyeket el kell intézni. Belemerültünk a játszmába, mikor Victor nyargalt el közvetlen közelünkben egy könnyű lovasegység élén. Szemünk-szánk tele lett porral. – Ezt szándékosan teszi! Nagyon jól tudja, hogy itt ülünk – dühöngött Anatolius, köpenye szélével törölgetve a szemeit. – Úgy viselkedik, mint a gallok – mondtam, hogy nyilatkozatra bírjam. Mert Anatolius nemigen nyilatkozott az udvari érdekszövetségekről. – Sok tekintetben rosszabb a galloknál. És becsvágyóbb is. – Bíborra vágyik? – Nem mondhatok többet – felelt Anatolius, s összeszorította, a száját. – De mit tudsz? – Arról az Augustusnak is van tudomása. Nem szólt erről többet, én pedig négy ezüstpénzt nyertem tőle, de soha nem adta meg. Ilyenekből áll az én történetírásom. JULIANUS AUGUSTUS Május 19 Ismét a nagykirály egyik palotájában éjszakázunk. Ez még szebb és még fényűzőbb, mint az a másik vadászkastély. Óriás park veszi körül, ciprusfákkal és az egész környék csupa dúsan termő szőlő meg gyümölcsös. Nyár derekán vagyunk, nagyszerű idő a hadviselésre. Victor jelenti, hogy eljutott egészen Ktesziphón faláig és senki nem állta útját. A város kapui zárva voltak, a falakon őrség állt, de nem lőttek rájuk. Úgy hírlik, a nagykirály serege még mindig a közelben táborozik, a várostól délre néhány mérföldnyire. Gyors hadmozdulatra kell felkészülni. Ha bevesszük a fővárost, vége a háborúnak. Szapor békét fog kérni. Legrosszabb esetben vállal minden kockázatot és egy végső összecsapásban megmérkőzik velünk. A perzsák sohasem tűntek ki a hagyományos hadviselésben, természetüknél fogva inkább martalócok, akár a szaracénok. Vacsorát adtam, melyen Maximus, Priscus, Anatolius és Ormiszda jelent meg. A nagy étkezőterem rendkívül fényűző, falait freskók díszítik, s valamennyi Szaport ábrázolja igen realisztikusan vadászat közben, amint oroszlánt vagy vadkant ejt el. Az ilyen festészetet nagyon élvezem, bár különben ízlésem nem megbízható ebben a művészetben. De ha az ember két hónapig csak a sátor falát láthatta, jobban megbecsüli a szépet. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy Maximus ért a művészethez. Délelőtt bejárta a palotát, s ő mondta meg Anatoliusnak, mit érdemes becsomagoltatni és hazaküldeni Konstantinápolyba. – Észrevetted, Augustus, hogy valamennyi festmény ugyanazt a témát ábrázolja? Öldöklést. Küzdő állatokat. Harcoló embereket. Viaskodó állatok halálos tusáját – jegyezte meg. Eddig nem figyeltem fel erre, de igaza volt. – Mert mi az élet szent és szükségszerű tartozékának tekintjük a gyilkolást – magyarázta Ormiszda. – Mi is – jegyezte meg Priscus –, azzal a különbséggel, hogy úgy teszünk, mintha irtóznánk tőle. Nem szóltam erre semmit. Nem voltam, sőt nem is vagyok valami kitűnő hangulatban. Mégfürödtem a nagykirály márvány fürdőme- dencéjében, magamra öltöttem egyik finom vászon tunikáját. Körülbelül egyforma termetűek lehetünk. Találtam egy vaslemezekkel bevont dobozt, amely Szapor személyes ékszereit tartalmazta, közöttük egy arany sisakot, kosfejjel díszítve, a királyi ház jelvényével. Ezt Ormiszdának ajándékoztam. – Már elkezdheted gyakorolni, hogy ilyet hordj – mondtam. Ormiszda átvette az ajándékot, letérdelt előttem és megcsókolta kezemet. – A perzsa királyi ház örök hálával viseltetik majd irántad. – Beérem egy nemzedéken át tartó békével is – feleltem kurtán, s azon tűnődtem közben, mennyi idő múlva töri meg hűségét Róma iránt Ormiszda, ha majd ő lesz a nagykirály. Sose számítsunk emberi hálára, különösen, ha királyról van szó. Ormiszdának sejtelme sincs róla, de úgy döntöttem, hogy Ktesziphónban állandó hadsereget fogok tartam. Ami biztos, az biztos. Filozófus barátaim vitába merültek, én pedig hadvezéreimmel és Ormiszdával visszavonultam a szomszédos terembe. A nagy asztalra kiterítettük Ktesziphón térképét, melyet Ormiszda fedezett fel a nagykirály könyvtárában. Pontosnak tartja. Jelen volt Victor, Nevitta, Dagalaif, Arintheus és a műszaki egységek parancsnokai. Egyenesen a tárgyra tértem. – Ktesziphónt vízről nem közelíthetjük meg. Nézzétek a térképet. Háromszögben vagyunk. Felettünk a Király Folyója, mögöttünk az Eufrátesz, előttünk a Tigris. Itt torkollik egybe a két folyó, az Eufrátesz és a Tigris, valamivel délre Ktesziphóntól. De az Eufráteszről nem hajózhatunk át a Tigrisre, mert Ktesziphón a természetes torkolatnál az egész Tigris fölött uralkodik. Azt reméltük, a Király Folyóján bejuthatunk, mert az Ktesziphón fölött egyesül a Tigrissel. Csakhogy a csatornának ez a része teljesen kiszáradt. Egyetlen választásunk marad: ismét megnyitjuk Traianus csatornáját. – Egy szaggatott vonalra mutattam a térképen. – Mikor Traianus itt járt, mély csatornával kötötte össze az Eufráteszt a Tigrissel, az ősi asszír csatorna medrét követve. A műszaki parancsnok az elmúlt két nap folyamán ezt a régi csatornát tüzetesen megvizsgálta. Véleménye szerint lehetséges volna újra megnyitni. Műszaki szakértőnk belefogott a nehézségek felsorolásába, melyek árán a csatorna megnyitható volna. Mindenekelőtt ott a kőgát, melyet éppen azért emeltek a perzsák, hogy ne törhessen rájuk ellenség abból az irányból, mint annak idején Traianusnak sikerült. Ha azonban áttörjük a gátat, bizonyos benne, hogy a csatorna hajózható. Rövid tárgyalás után parancsot adtam a gát áttörésére. Hadvezéreim jó hangulatban vannak. Dagalaif és Victor különösen. Alig várják már a döntő ütközetet. Ormiszda ideges: álmai a beteljesedéshez közelednek. Ezek után mindenkinek engedélyt adtam a távozásra, csak Nevitta maradt, mert közölni akart velem valamit. Nyugtalanító. K. Priscus; Miről beszéltek? Azt hiszem, akkor közölhette Nevitta, hogy Julianus életére törnek. A "nyugtalanító" szó nyilván erre vonatkozik. A "K" azt jelenti, hogy a keresztények. E kettő együtt világosan jelzi a beszélgetés tárgyát. Május 24-én megnyitották a csatornát, és a flotta áthaladt a három mérföldnyi víziúton, az Eufrátesztől a Tigrisig, és fél mérföldnyire északra Ktesziphón városától horgonyt vetett. A főváros úgy emelkedett ki a Tigris zöldellő völgyéből, mint valami óriás téglahegy, melynek súlya alatt valósággal behorpad a föld. Arról a partról, ahol mi tartózkodtunk, úgyszólván semmit sem láthattunk a városból, csak falakat, melyek magassága másfélszerese a Konstantinápolyt övező falaknak. Szabályos távolságban félkör alakú tornyok erősítik a szilárd építményt. A Tigris és a város között tágas síkság nyúlik el, itt vonta össze seregét a nagykirály május huszonötödikén éjjel. Anatolius felébresztett hajnalban, együtt hagytuk el a tábort, és a folyóparton haladva figyeltük az ellenséget, de már a fél tábort is ott találtuk. Csodálatos látvány volt. Talán százezer főre is rúgott a perzsa hadsereg. Ma így állítják. Soha senki nem tudja, milyen erős az ellenség, mindig a magunkénál háromszorosan erősebbnek látjuk. Ezúttal csakugyan így lehetett. A fából épült védősánc mögött csatarendben álltak a perzsák a meredek folyóparton. Az átkelés őrültségnek látszott. Körölöttünk mindenfelé csüggedten beszélgettek a katonák. Nem kellett ahhoz tapasztalt veteránnak lenni, mindenki tudhatta, mit jelent nyílzáporban átkelni a folyón, megmászni a csúszós folyópartot és támadást intézni a barrikádok ellen. Anatoliushoz fordultam, akinek arckifejezése ugyanarról az aggodalomról szólt, amit magam is éreztem: – Itt nem kelhetünk át. – Talán a császár kicsit feljebb akar vonulni a folyó mentén. Néhány mérföldnyire északra átkelni és úgy bekeríteni őket... tudod, az úgynevezett Constantinus-féle klasszikus manőver... – kezdte a műkedvelő hadvezér, de aztán csüggedten hallgatásba merült. Vagy egy órát álldogáltunk ott és bámultuk a perzsákat, azok meg bennünket néztek. Egyszer csak megérkeztek Julianus kürtösei és gyülekezőt fújtak. A császár ma személyesen hirdeti ki a hadiparancsot. – Azt venném még legszívesebben, ha elrendelné a teljes visszavonulást – mondtam. Anatolius pedig azon tűnődött, mi lenne, ha Ktesziphónnal mit sem törődve, délnek kanyarodnánk a Perzsa-öböl felé: – Tudod, az az igazgyöngy hazája, mérhetetlenül gazdag föld minden tekintetben. Julianus megjelent felsorakoztatott hadserege előtt. Egész lénye erőt sugárzott, sőt ruházata is makulátlan volt. Csupán az orráról hámlott a bőr, mert erősen megfogta a nap. – Katonáim! Láttátok a perzsa hadsereget. De fontosabb ennél, hogy ők is láthattak bennünket! Szünetet tartott, várta az éljenzést, de az elmaradt. Julianus idejében elvágta a csendet. Hadvezérekkel, ha nem vetnek gyorsan véget a baljós csendnek, könnyen megeshet, hogy valahonnan elhangzik egy mondat, s utána kitör a lázadás. Csakhogy Julianus meglepetést tartogatott számunkra. – Ma valamennyien kimerültek vagyunk. Fáradságos hét áll mögöttünk: megtisztítottuk a csatornát, megindítottuk a flottát, tábort vertünk. Töltsük hát a mai napot versennyel, játékkal. Azt ajánlom, rendezzünk lóversenyt. Arany díjakat tűzök ki a győzteseknek. A fogadást rátok bízom, de forduljatok a petulansokhoz, ők majd megmagyarázzák az esélyeket. Jó szórakozást kívánok mindenkinek! – És olyan kézmozdulattal bocsátotta el katonáit, mint a tanító, mikor soronkívüli vakációt engedélyez a gyerekeknek. Szóhoz sem jutottunk a meglepetéstől. Ha más hadvezér teszi ezt, azt mondták volna a katonák, hogy eszét vesztette. Csakhogy Julianus volt a hadvezérük, aki soha nem vesztett csatát. Mikor felocsúdtak a meglepetésből, lelkes éljenzésbe törtek ki. Rajongás töltötte be szívüket ifjú vezérükért, már csak amiatt is, hogy lám, parancsban engedélyez versenyeket nekik, mikor alig egy mérföldnyi távolságban hadirendben áll a perzsák nagykirályának egész hadserege. Helyreállt a bizalom Julianus iránt, rendületlenül hittek szerencséjében és tapasztalt hadvezetésében. Ha ő ennyire bizakodó, akkor nincs is aggodalomra ok. A sereg úgy tett, mint mondta és a nap játékban meg versenyzésben telt el. Éjszaka Julianus parancsot adott az átkelésre a Tigrisen, hogy a támadás váratlanul érje az ellenséget. A hadsereget három csoportra osztotta. Mikor az első megveti a lábát a túlsó parton, nyomban indul a második, s ugyanígy a harmadik. Hadvezérei hevesen kikeltek a terve ellen. Victor a sok-sok ezer perzsa tábortűzre mutatott: – Az ő oldalukon áll minden elképzelhető hadászati előny – jelentette ki. – Azért mégsem minden! – felelt rejtélyesen Julianus. – Majd meglátod, hogy igazam van. Add ki a parancsot a hajóra szállásra, reggelre át kell kelnünk az utolsó emberig. Öt üres teherhajó állt már készenlétben. Victor vonakodva teljesítette a parancsot és négyezer emberét a hajókra vezényelte. Soha életemben nem láttam ilyen rémült katonaságot. Victor még indulás előtt is vitatkozott Julianusszal a folyóparton. Nem hallotta senki, miről beszéltek, de Victor szemmel láthatóan dühösen indult útnak, Julianus viszont szokatlanul higgadt volt. A hajók belevesztek a sötétségbe. Mélységes csend. Egy óra telhetett el így. Julianus fel-alá sétált a parton és úgy tett, mintha semmi egyéb nem érdekelné, csak az, hol száll hajóra a katonaság többi része, mihelyt a túlsó parton biztosítva van az átkelés. A katonaság várakozott. Egyszerre csak tüzes nyilak villantak fel a fekete égbolton. Victor csapatai partot értek. A perzsák rájuk támadtak. Előbb egy, aztán kettő, végül már mind az öt hajó lángokban állt. Áthallatszott Victor embereinek kiáltozása, amint nehezen kapaszkodtak fel az iszapos, síkos parton, az égő hajók fényénél. A mi oldalunkon csaknem kitört a pánik. Julianus ismét sugallatszerű hazugsággal mentette meg a helyzetet. Abban a pillanatban, mikor valamennyien biztosra vették, hogy a partraszállás kudarcba fulladt és embereink odavesztek, Julianus ujjongó lelkesedéssel mutatott az égő hajókra és felkiáltott: – Látjátok, égnek a hajók, ez a megbeszélt jel. Ezzel tudatja Victor, hogy sikerült az átkelés. Gyorsan hajókra, indulás! Nem tudom, hogy csinálta, de mindenki hitt neki. Lelkesen futkosott a parton, buzdított, sürgetett, hogy mielőbb átszállítsa embereit. Aztán váratlanul, mikor az első hajó távolodni készült a parttól, maga is beleugrott. Izgatottsága időközben katonáira is átragadt. Versengve tolakodtak most már a készenlétben álló hajókra. Olyan katona is akadt, aki türelmetlenségében pajzsán tutajozott át a folyón. Az elkerülhetetlen katasztrófa érzetében néztem a fekete sötétségbe vesző római hadsereg után. El sem akartam hinni: hajnalra miénk volt a túlsó folyópart. Másnap Maximusszal, a főpapokkal és a többi gyáva népséggel úgy szemléltük a partról a Ktesziphónért vívott döntő csatát, mintha színházi páholyban ülnénk. Mikor panaszkodtunk a hőség miatt, napernyőket hoztak nekünk, sőt felüdítésünkre bort is. Nem hiszem, hogy bármikor is ilyen kényelemben nézhették végig filozófusok két világbirodalom sorsdöntő összecsapását. Én Maximus és az etruszk Mastara között ültem. Anatolius otthagyott bennünket, úgy döntött, hogy ezen a napon ő is Julianusszal harcol, noha ez semmiképpen sem tartozik a főudvarmester feladatai közé. Ugrattuk is emiatt, de ő keményen összeszorította a száját és elpuhult arcának igyekezett marcona kifejezést adni. – Hosszú évekig szolgáltam a lovasságnál – mondta. Gömbölyű pocakja kidagadt a páncélja alól és parancsoló mozdulattal intett, hogy vezessék elő a lovát. Nagy lendülettel nyeregbe szállt, de nyomban lepottyant a túloldalon. A hivatalnok-gárda jól kinevette harcias főnökét. De Anatolius nem tágított. Voltaképpen nemes elhatározás volt tőle, hogy követni akarta császárát a döntő ütközetbe. Eleinte világosan láttunk mindent. A perzsák karéjban vonultak fel Ktesziphón falai és a part között. Elöl a lovasság, aztán a gyalogság, majd a falak mentén mintha iszapdombok sorakoznának, de száz elefánt állt ott, hátukon fémtoronyban az íjászok. A perzsa lovasság különleges fegyverzetet visel; az apró fémlapocskákból álló páncél teljesen beborítja a katonát és mégsem akadályozza könnyű mozgását. Valósággal olyan, mint a testre szabott ruha. A lovakat bőrtakaró védi. Tehetséges hadvezér kezében félelmetes erő a perzsa lovasság. Csakhogy szerencsénkre e pillanatban nem volt kitűnő hadvezér a perzsa oldalon. Különben is, a perzsa hadsereg nem állandó intézmény, mint a miénk. Hevenyészve összeszedett újoncok, zsoldosok, nemesek és rabszolgák. Ha válságos helyzetbe kerül az ország, minden épkézláb férfit elvisznek katonának. Nem a legjobb módszer. A lovasság mögött a perzsa gyalogság vonult fel példás csatarendben, téglalap alakú, bőrrel bevont vessző-pajzsok védelme alatt. A hátvédben az elefántok között a nagyvezér parancsnokolt, Ktesziphón bástyafalain pedig megjelent udvarával a nagykirály és ugyanúgy szemlélte a csata lefolyását, mint mi összecsukható székünkből a folyópartról. Ilyen távolságról nem ismertem fel Szaport, de Maximus, mint mindent, őt is világosan látta. – Tudod, rendkívül messzelátó vagyok. Ott van Szapor, a kapu fölötti toronytól balra. Látod azt a kék baldachint? Az alatt áll bíborköntösben. Az a sok ifjú körülötte mind a fia lehet. Még gyerekember is van közöttük... És csak fecsegett, fecsegett folyton. Közülünk azonban senki nem látott egyebet, csak halvány színfoltokat a bástyákon. Julianust azonban tisztán láttuk az első sorokban. Könnyű volt felismerni nemcsak fehér lováról és bíborköpenyéről, de sárkányos zászlajáról is, amelyet mögötte vittek. Trombitáink jelt adtak a támadásra. Gyalogságunk megkezdte azt a különlegesen stilizált menetelést, mely az ősi spártai felvonulási módon alapszik: két rövid lépés, szünet, két rövid lépés, szünet, tökéletes összhangban, dobszó veri hozzá a taktust. Hang és látvány egyformán vésztjósló. Még Maximus is elhallgatott, amikor a római hadsereg megkezdte a felvonulást. Majd egetverő csatakiáltással az első sor dárdazáport zúdított a perzsa lovasságra. Ebben a pillanatban mindkét hadsereg eltűnt szemünk elől. Hirtelen azt hittem, Maximus művel valami mágiát. Az imént teljes napsütésben világosan látható volt százharmincezer fegyveres katona – és most egyszerre semmi, csak porfelhő. Nem láttunk semmit. A sűrű por kellős közepéről trombitaharsogás, dobpergés, csatakiáltás, fegyvercsörgés és nyílsüvítés hallatszott. Az ütközet napkeltekor kezdődött és napnyugtakor még mindig folyt. Egy-két órája néztük a csatát, mikor az etruszkok elunták a dolgot és visszavonultak "győzelmünkért imádkozni". Kényelmesen elhelyezkedtek a szomszédos datolyapálma-ligetben és ittak. Hihetetlenül sokat tudnak vedelni. A perzsa hadjárat egyik legderűsebb emléke: egyik este egy rendkívül ünnepélyes vallásos szertartás közben az öt etruszk holtrészegen esett össze. Jó kis botrány volt. Kezükből kiesett a szent könyv, a szent kehely, és főpapjuk, Mastara azzal igyekezett megnyugtatni a dühöngő Julianust, hogy "az isten szállta meg őket". Mi ketten Maximusszal egész nap nem vettük le szemünket a porfelhőről. Másból nem következtethettünk a csata állására, csak abból, hogy az a porfelhő óráról órára közeledett Ktesziphón falaihoz, vagyis hátrálnak a perzsák. – Június tizenötödikén visszatérünk Tarzusba – jelentette ki váratlanul Maximus. Jeleket firkáit a homokba a lábunk előtt varázspálcával. – Három hét múlva? – Három hét? Ilyen hamar lenne? – Maximus csodálkozva nézett rám. – Így van, mindegy. Elképesztően hangzik, hogy ilyen rövid idő alatt meghódítjuk Perzsiát. Ez még Nagy Sándornak sem sikerült. De nézzük, nem tévedtem-e. És megint elkezdte a homokot bámulni a lába előtt. Legszívesebben azon a buta fején törtem volna össze a varázspálcát. – Nem. Jól számoltam. Június tizenötödike a pontos dátum. Világos, mint a nap. Ezt közölnünk kell Julianusszal is. Biztosan örül majd neki. – Azzal ismét az ütközetet kezdte figyelni. – De honnan tudod, hogy a császár... – különös nyomatékkal hangsúlyoztam a rangját, mert Maximuson kívül senki sem merte őt egyszerűen nevén említeni – ... e pillanatban még életben van? – Nem történhet másképp. Június tizenötödike. Világosan megmutattam neked. De nézd, a Nap a negyedik házban... – És azt honnan tudod, hogy mi győzünk ebben a csatában? – Némelykor érthetetlen vagy számomra, Priscus. Mindez egyszerű és világos. Szapor a bukás szélén áll, mi pedig győztesen térünk haza. Ez előre elrendeltetett, és őszintén szólva alig várom már, hogy visszavonulhassak a magánéletbe. Csak azért vagyok itt, mert Julianus annyira ragaszkodik hozzám. Maximus fecsegett, én pedig közben Ktesziphón bástyáit figyeltem és az ütközet végét vártam. Valamivel napnyugta előtt enyhe szellő támadt, fellazult egy kissé a porfelhő, s ismét megpillantottuk az ádáz harcba bonyolódott két sereget a város kapui előtt. Az elefántok bőszülten törtettek a sorok között, villogó agyarral. Azt mondják, a perzsák ezekkel a vadállatokkal nemcsak az ellenséget, hanem saját embereiket is elrettentik. Ez igaz is, mert éppúgy eltiporták az elébük került perzsákat, mint a rómaiakat. Lement a nap, vörös fényt vetett a tájékra: hirtelen megnyíltak a város kapui és hátrálva menekült be a perzsa hadsereg. Katonáink üldözték őket. Pillanatokon belül kiderült, hogy perzsa hadsereg már nincs is, csak rémült tömeg, mely versengve igyekezett belül kerülni a kapun. Ezek után mindent elnyelt a sötétség. JULIANUS AUGUSTUS Május 27 Nem tudok aludni, föl-alá járkálok a sátramban. Pedig kifáradtam a tizenkét órás harcban... mégis olyan izgatott vagyok, hogy sem aludni, sem bármivel foglalkozni nem tudok. Annyira reszket a kezem, hogy alig megy az írás is. Legyőztem a nagykirály seregét! Kétezerötszáz perzsa halott maradt a csatatéren, római pedig mindössze hetvenöt! De Ktesziphónt is elfoglalhattuk volna. Gyalogságunk behatolhatott volna a perzsák után, de Victor visszatartotta őket. Félt, hogy túlerővel találják szemben magukat egy idegen város falain belül. Nem vagyok benne biztos, hogy igaza volt. Ha történetesen én állok a kapunál, feltétlenül azt parancsolom, hogy hatoljunk be. Vállalnunk kellett volna a kockázatot. A perzsa sereg menekülésben volt, a helyzet nekünk kedvezett. Victor túlságosan óvatos. Igaz, megsebesült... nyíl fúródott a jobb vállába, de nem komoly sérülés. Most aztán ostromolhatjuk a várost; nagy időveszteség. Ma láttam a nagykirályt, ő is látott engem. Szapor baldachin alatt ült a várfalon, én lent harcoltam, alig néhány lépés távolságra tőle. Hetven körül jár már, de sokkal fiatalabbnak látszik. Szikár és a szakálla fekete (Ormiszda azt állítja, festi a haját: Szapor két dologra hiú, megjelenésére és férfiasságára... talán maga sem tudja, hány gyereke van). Aranykoronát viselt vérvörös tollal, talán megvetése jeléül udvari díszben jelent meg. Úgy festett, mint egy páva, ahogy a magasból lenézett rám. Kardomat lengettem feléje. – Gyere le! – kiáltottam, de nem hinném, hogy a nagy zajban hallhatta a hangomat. De biztosan látott és tudta, ki vagyok. A nagykirály fővárosa kapujában láthatta a római császárt. Udvaroncai rémülten állták körül. Egyikük sem mozdult. Engem pedig magával ragadott az ütközet. Mikor legközelebb feltekintettem a bástyára, Szapor már nem volt ott. Mielőtt visszavonultunk táborunkba, eltemettük halottainkat, és összeszedtük az elesett perzsák fegyvereit. Sok nemes volt a halottak között, fegyverzetük nagyon értékes. Sajnos, sem a gallok, sem a germánok nem viselhetik, kicsi nekik. Ilyenformán kénytelenek vagyunk a világ legjobb fegyvereit legsilányabb katonáink között szétosztani. Csak kis termetű ázsiai viselheti azokat. Győzelmi lakomát rendeztünk sátramban. Hadvezéreim berúgtak. Nekem nem kellett sem étel, sem ital, olyan feszültség van bennem. Maximus azt állítja, három héten belül véget ér a háború. Katonáim egész éjszaka üdvözlő felvonulást tartottak sátram előtt. Köztük is sok volt a részeg, de nem hibáztathatom őket emiatt. Gyakran kimegyek, ölelgetem, nevükön szólongatom őket és csak ennyit tudok mondani nekik: nagyszerű fiúk vagytok, s ők is ugyanezt válaszolják nekem. Holnap átadom a kitüntetést azoknak, akik különösen hősiesen harcoltak. Áldozatot mutatok be Arésznak. De miért nem hatolt be a városba Victor? Priscus: Másnap mindent tönkretett az említett áldozat. Julianus ünnepélyesen kiosztotta a kitüntetéseket, s utána a helyszínen felállított oltáron bikát akart áldozni Arésznak. Az etruszkok kilenc bikát megvizsgáltak, de valami oknál fogva egyik sem volt megfelelő. A tizedik alkalmasnak látszott, de az utolsó pillanatban eliramodott. Végre sikerült elfogni, föl is áldozták, de a mája katasztrófát jelzett. Mindenki elszörnyedésére Julianus földhöz vágta főpapi kését és dühösen kiáltott az ég felé: – Soha többé nem mutatok be neked áldozatot! Maximus magánkívül volt az izgalomtól, de magam is megrettentem kissé. Julianus lángvörösen és kiizzadva visszavonult a sátrába. Elképesztő viselkedését annak tulajdonítom, hogy több mint két nap óta a szemét sem hunyta le. Még aznap délután Anatolius körülsétált velem a csatatéren. Rendkívül katonásan magyarázott: – Ezen a helyen a herculanusok átkaroló hadmozdulatot hajtottak végre, hogy a petulansok könnyű fegyverzetű cohorsai áttörhessenek... – és így tovább. Anatolius olyan bűvöletbe esett katonai tapasztalataitól, hogy nem volt szívem kinevetni miatta, amint végigvezetett a poros terepen, ahol még mindig ott hevertek a perzsa tetemek. Különös jelenségre lettem figyelmes. A perzsa holttestek a forró napsütésben nem indulnak rögtön oszlásnak, mint az európaiak. Ilyen hőségben európai halotton két nap múlva már a teljes oszlás jegyei észlelhetők. Perzsákon semmi. Kiszáradnak, megkeményednek, akár a cserzett bőr. Meg is kérdeztem egyszer Oribasiust, mi ennek az oka; azt felelte, hogy a táplálkozási mód. Szerinte mi túl sok bort iszunk és túl sok gabonafélét fogyasztunk, a perzsák viszont keveset esznek, nem olyan bőségesen, mint mi, és főleg datolyán meg lencsén élnek. De láttam én nagyon karcsú gall holttestet is; sok sovány fiatalember volt közöttük. Nyilván ezek is tartózkodtak a mértéktelen evéstől, mégis éppúgy oszlásnak indultak, mint a kövérek. Rejtélyes dolog, nem értem. A perzsákról már leszedték a fegyvereket és az értékes holmit, de az egyik holttesten felfedeztem egy aranygyűrűt. Elhatároztam, elviszem emlékül. Ma sem felejtettem el, milyen érzés volt megérinteni a kemény, hideg kezet, s mennyi erő kellett hozzá, hogy kiegyenesítsem az ökölbe szorított barna ujjakat. A halott arcát is megnéztem. Szakálltalan fiatalember volt. Üveges szeme szinte lázasan nézett rám. Legyek zsongtak a feje körül. – Hadizsákmány – jelentette ki Anatolius elégedetten. – Hadizsákmány – ismételtem én is, a halott perzsához fordulva. A halott keze tompa nesszel hanyatlott a földre. Úgy látszik, nem győztem meg. A legyek ismét arcára telepedtek. Azóta is hordtam azt a gyűrűt, alig néhány hónappal ezelőtt vesztettem el a fürdőben. Nagyon lefogytam mostanában, és a meleg vízben lecsúszott az ujjamról. A fürdőszolgák pedig sohasem adnak vissza az embernek semmit. Két nappal később, május huszonkilencedikén Julianus hadseregével Abuzatha alá vonult; ez egy erődítmény, három mérföldnyire Ktesziphóntól, a Tigris partján. Itt tábort vertünk. Néhány napig baráti körben nem is láthattuk Julianust. Bezárkózott a vezérkarával. Vezérei között nem volt egyetértés. Némelyek Ktesziphón ostromát kívánták, mások úgy vélték helyesnek, hogy a várost elszigetelve, folytassuk Perzsia meghódítását. Olyan is akadt, aki azt tanácsolta, húzódjunk vissza római területre. Egyikünk sem tudta, mit tervez Julianus, vagy van-e egyáltalán kialakult terve. Arról sem volt tudomásunk, hogy Szapor titkos küldöttséget menesztett hozzá. Bevallom, ha véletlenül tudom, akkor sem nagyon érdekelt volna. Mint a fél tábort, engem is elkapott a vérhas. JULIANUS AUGUSTUS Május 30 Az imént távozott a perzsa küldöttség. Ormiszda is velük ment. Magamra maradtam sátramban, s odakint Callistus szomorú dalokat énekel. Maximusra várok. A nagykirály a következő ajánlatot tette: Ha kivonulok Perzsiából, lemond javamra egész Mezopotámiáról Anathától északra; ezenkívül saját költségén felépítteti lerombolt városunkat, Amidát és aranyban megtéríti e hadjárattal kapcsolatos valamennyi költségünket. Perzsia elismeri vereségét. A követség a legnagyobb titokban keresett fel. Nemcsak az ő kívánságukra, az enyémre is. Úgy vezették őket elém, mintha portyázás során a szaracénok ejtették volna foglyul őket. Kívülem egyedül Ormiszda tudja, hogy követségben jártak nálam, senki más. Vezetőjük a nagyvezér öccse volt. Tökéletes méltósággal tett ajánlatot olyan békekötésre, melynek értelmében, ha elfogadom, nagyobb területtel gyarapítóm Rómát keleten, mint Pompeius óta bármelyik római hadvezér. De azért nem állta meg, hogy meg ne kockáztasson egy jellegzetesen perzsa szónoki fordulatot: – Ne felejtsd el, Augustus, hogy hadseregünk annyi, mint a sivatagok homokja. A nagykirály egyetlen szavára elpusztulsz te is, valamint minden ellenségünk. De Szapor könyörületes. – Szapor rémült – szólt közbe Ormiszda nagy bosszúságomra. Tárgyalás közben mindig teljes szenvtelenséget mutatok, hogy a másik fél ne is sejtse, mi a szándékom. De Ormiszda alig bírta türtőztetni magát az utóbbi napokban. Idős ember létére ifjúként harcolt Ktesziphónnál. Már szinte kezében érzi a királyi koronát, és most attól fél, hogy kicsúszik belőle. Tökéletesen megértem. Politikámban azonban nem alkalmazkodhatom az ő érdekeihez. Ormiszda gúnyosan fordult a küldöttséghez: – Azt hiszitek, nem tudom, mi folyik a ktesziphóni palotában? Azt is tudom, amit a hosszú folyosókon meg az elefántcsont ajtók mögött suttognak. Semmi sem titok előttem, ami ott történik. Nem is túlozta el; Ormiszdának valóban mindent besúgtak a perzsa udvarban jól elhelyezett kémei, némelykor elképesztő dolgokat. És amint egyre nagyobb területeket hódítunk meg Perzsiából, az ideges udvaroncok is mindinkább hajlanak arra, hogy a régi királytól átpártoljanak a feltehetően jövendő uralkodóhoz. A követ azonban nem hódolt be Ormiszda előtt. – Minden palotában akadnak árulók, praefectus – így titulálta, római rangján, majd hozzám fordult: – És minden hadseregben is, Augustus. – Nem akartam tudomásul venni ezt a veszedelmes igazságot. – A mi uralkodónk azonban könyörületes és békeszerető... Ormiszda színészkedve, hangosan felnevetett: – Szapor rongyokban jár, egy koldus ruhájában. Haját, szakállát hamuval hintette be és állat módjára a földön eszik. Folyton siránkozik, mert tudja, hogy napjai megszámláltattak. Ormiszda nem túlozta el a dolgot, mert az utóbbi néhány órában megrendítő híreket kaptunk arról, hogy Szapor mennyire gyötrődik győzelmem miatt. Mélységesen gyászol, és nem alaptalanul. Kevés uralkodó ért meg ekkora megaláztatást. A követ felolvasta a békeszerződés tervezetét. Megköszöntem, azután megkértem Ormiszdát, kísérje át a küldöttséget Anatolius sátrába, amely az enyémmel szomszédos. Ott várakoznak válaszomra. Ormiszda szívesebben maradt volna velem, hogy szót válthassunk. Nem vettem erről tudomást, elküldtem. Egyelőre mégsem ő a nagykirály. Leültem az ágyamra, és kiterítettem magam elé a szerződéstervezetet: két tekercs, azonos szöveg, az egyik görög, a másik perzsa. Kiterítettem egymás mellé az oroszlánbőrre. Mit tegyek? Ha elfogadom Szapor feltételeit, nagy győzelmet arattam. Ha folytatom a harcot, nem bizonyos, hogy sikerrel jár Ktesziphón ostroma. De mindenképpen hosszúra nyúlhat: eltarthat egy évig is, én pedig nem lehetek ennyi ideig távol Konstantinápolytól. Ma a perzsa hadsereg semmi veszedelmet nem jelent számomra, de ki tudja, milyen hadászati meglepetést tartogat nekem Szapor egy hét, esetleg egy hónap múlva. Végeredményben most Procopiustól függ minden. Jelenleg északon tartózkodik, a gordüénéi Bezabdéban. Legalábbis értesülésem szerint. Mert közvetlenül nem kaptam hírt tőle. Maximus ismét ragyogóan viselkedett. Mint mindig, ezúttal is tüstént a dolog velejére tapintott. – Ez a szerződés nagy győzelmet jelent, nyerünk egy provinciát és a béke biztos, legalább... –... egy évtizedre. – Talán tovább is. Amidát újjáépítik, nagy összegű jóvátételt fizetnek aranyban. Nem sok uralkodó ért el ekkora eredményt. De azért... – Elgondolkozva tekintett rám. – ... Vajon emiatt jöttünk ilyen messzire, hogy nyerjünk egy provinciát? Vagy azért, hogy meghódítsuk a fél világot? Szünetet tartott, én pedig várakoztam. Igazi filozófus módjára minden oldalról taglalta a kérdést, előbb az egyik, majd a másik eshetőség szempontjából. – Tagadhatatlanul rendkívül előnyös ajánlat, álmunkban sem kívánhatnánk jobbat..., illetve mi kettőnket kivéve nem kívánhatna senki. De csak mi ketten tudjuk, hogy Kübelé győzelmet ígért neked. Benned Nagy Sándor született újjá. Az a küldetésed, hogy meghódítsd Ázsiát. Nincs más választásod. Maximusnak igaza van. Nem azért segítettek engem idáig az istenek, hogy most szépen visszaforduljak, mint valami szaracén törzsfőnök, aki perzsa földön portyázott. Elvetem Szapor békeajánlatát, és megkezdem Ktesziphón ostromát. Mihelyt megérkezik Procopius, kiadhatom az indulási parancsot. Megyünk tovább a felkelő nap irányában. Igen, egyenesen Héliosz felé, ahhoz az atyához, akitől származom, s akihez diadalmasan kell megtérnem. Priscus: Hát hallottál már ekkora őrültséget? Ha én erről akkor tudok! De egyikünknek sem volt sejtelme arról, mire készül Maximus, és mit jelentenek örökös célzásai ,,terveink"-re vonatkozólag. Mivel e tervek homályban maradtak, mi is csak a sötétben tapogatóztunk. Mikor pedig a táborban híre terjedt, hogy Szapor békekötést ajánlott, Julianus határozottan tagadta a dolgot, azt is, hogy küldöttség járt nála. Mi hittünk neki. Bizonyosra veszem, ha hadvezérei ismerik e békekötési feltételeket, rákényszerítik Julianust a szerződés elfogadására. De Julianus Maximusszal együtt hazudott, s ugyanezt tette Ormiszda is, mert nem akarta feladni a reményt, hogy elnyeri a perzsa trónt. Senki más, csak ők hárman akarták folytatni a háborút. Most utólag meg kell állapítanom, hogy e döntéssel kezdődött Julianus gyors hanyatlása. Semmi sem ment úgy, mint kellett volna, így visszatekintve, cselekedetei őrültségre vallanak. Mivel azonban teljesen normálisnak látszott, eszünkbe sem jutott kételkedni parancsainak józanságában. Egyszerűen azt hittük, neki olyasmiről is van tudomása, amiről nekünk nincs és tény, hogy egészen május utolsó napjáig bármibe kezdett, minden sikerült neki. Annyit azonban észrevettünk, hogy vezérkarában bizonyos elégedetlenség kezd elharapózni. Árulás szelét éreztük a levegőben. XXII. JULIANUS AUGUSTUS Május 31 Éjfél. A süketnéma fiú keresztbevetett lábbal ül mellettem a földön és valami kobozszerű perzsa hangszert penget. Idegen dallam, de szívesen hallgatom. Callistus az állványon fegyvereimet rendezgeti ágyam mellett. Ormiszda az imént távozott tőlem. Nagy örömmel értesült döntésemről, én azonban kissé nyugtalan vagyok. Első ízben fordult elő, hogy a vezérkar nem ért egyet velem. És ami a legrosszabb: nem is közölhetem velük, hogy tudom, miért választom ezt az utat. Mert bizonyos vagyok benne, hogy helyes úton járok. Az esti haditanácsban Victor nyíltan szembeszállt velem. – Nincs hozzá erőnk, Augustus, hogy vállaljuk a hosszú ostromot. És a készletünk sem elég. Sok a sebesültünk is – tette hozzá megtapogatva bekötözött vállát. – Az utánpótlásra semmi remény – csatlakozott Victor véleményéhez Arintheus. – Ott van Procopius és Sebastianus hadserege – szólt közbe Ormiszda. Jobbomon ült a tanácskozó asztalnál, amelyre kiterítettük Perzsia e részének egyetlen létező térképét. Ez a térkép mellesleg szólva eddig teljesen megbízhatatlannak bizonyult. – Procopius! – Nevitta mélységes megvetéssel ejtette ki a nevet, szinte belesűrítve minden görög dolog iránti undorát. – Őt ugyan hiába várjuk. Nem jön az meg soha. Soha! – De én már elküldtem parancsomat Procopiusnak... – kezdtem. – Úgy? Akkor miért nem engedelmeskedett? – kérdezte egyre támadóbban Victor. – Miért vesztegel Gordüénében? – Úgy van, miért? – ismételte meg a kérdést Dagalaif, akiről sohasem tudom megállapítani, hogy naiv-e vagy ravasz. – Egyszerűen azért, mert áruló – jelentette ki Nevitta és dühében annyira nem uralkodott jellegzetes frank torokhangjain, hogy alig lehetett érteni szavait. – Azért, mert Armenia keresztény királyával együtt, aki a te barátod – mutatott bőszen Ormiszdára – legszívesebben holtan látnának valamennyiünket, már csak azért is, hogy Procopiust császárrá tehessék, s ő legyen az új keresztény császár! Döbbent csend következett ezután, melyet végül én törtem meg szelíden: – Egyáltalán nem bizonyos, hogy ez az oka! – Te nem vagy benne bizonyos, én annál inkább. Ismerem ezt az ázsiai fajzatot és soha életemben nem bíztam bennük. Egyenesen Victor szemébe nézett, az pedig keményen állta a tekintetét. – Remélem, Nevitta, bennem azért bízol. Én is ázsiai vagyok – mondtam mosolyogva. – Te thrák vagy. És ez felér azzal, mintha frank, vagy gall lennél. Mellesleg nem vagy keresztény, legalábbis így hallottam. Erre általános nevetés tört ki, és engedett a feszültség. Majd Victor azt a reményét fejezte ki, hogy talán sikerül kedvező feltételekkel békét kötnünk Szaporral. Lopva összenéztünk Ormiszdával. Bizonyos vagyok abban, hogy Victor nem tud semmiről. Milyen szerencse, hogy a küldöttség dolgát mélységesen titokban tartottuk. Nevitta és Dagalaif alig várja már, hogy hazatérhessen. Kívülem senki nem bízik abban, hogy Procopius csatlakozik hozzánk. Én biztosra veszem. Ha mégsem... Salutius áthidaló megoldást ajánlott: – Tegyük fel, hogy Procopiusnak valóban szándéka engedelmeskedni a császári parancsnak. Mivel éppen én végeztettem ki egy embert, akit méltatlanul vádoltam kötelességmulasztással, meg szeretném adni Procopiusnak azt a lehetőséget, hogy hűségét bizonyítsa. Valamennyien tudjuk, hányféle akadályba ütközhetett. Betegség, sőt a halál sem lehetetlen, így hát az Augustusnak egy heti várakozási időt ajánlok az ostrom megkezdése vagy egyéb döntő lépés előtt. A javaslatot mindenki elfogadta, de mint a kompromisszumok általában, ez sem old meg semmit, csak megnyújtja a bizonytalanság idejét, ami veszedelmeket is rejthet magában. Mégsem szóltam semmit; beleegyeztem az ostrom elhalasztásába. Józannak kellett mutatkoznom, mivel olyan tervvel készültem előállni, mely minden bizonnyal népszerűtlen fogadtatásban részesül. – Flottánk kezelése és biztosítása húszezer emberünket köti le. Míg a folyó közelében tartózkodunk, hadseregünk könnyen ellátja e kettős feladatot. Ha azonban belterületekre térünk, akár hazánk irányában, akár a nagykirály seregeinek üldözésére, szükségünk van ezekre az emberekre. Ha velünk jönnek, a perzsák birtokba veszik hajóinkat. Ezt csak úgy akadályozhatjuk meg, ha felgyújtjuk a flottát. Döbbent némaság fogadta szavaimat. Nevitta szólalt meg elsőnek. Azt kérdezte, hogyan képzelem a hazatérést hajók nélkül, így válaszoltam: akár az Eufráteszt, akár Tigrist választjuk, mindenképpen ár ellen kellene haladnunk, és ez nemcsak lassú, de nagyon fáradságos is; a flotta csak hátráltatna bennünket. Bár az előbbi kérdésben egyetértettek velem, mégis ellenem fordult az egész haditanács, az egyetlen Ormiszdát kivéve, aki rögtön átlátta, hogy a hadsereg csakis akkor fog követni engem keletre, ha nincs többé lehetősége a hazatérésre – vagyis ha elpusztítom a hajókat. Mert én már elhatároztam, hogy elfoglalom Perzsia valamennyi provinciáját egészen India határáig, vagyis további ezer mérfölddel nyomulok tovább keletre. Nagy Sándor is addig jutott el és meggyőződésem, hogy én sem maradok el mögötte. Szapor hadserege nem is hasonlítható a miénkhez. Ha mi aratjuk le a termést, az utánpótlásra nincs gondom. Egyetlen súlyos aggodalmam: Procopius. Ha megérkezne, bizakodva vághatnék bele mindenbe; Ormiszda segítségével bevenném Ktesziphónt, és akkor sehonnan nem kaphatnék ellenséges támadást a hátamba. De nem mozdulok, míg nem tudom, mi van Procopiusszal. Addig is fel kell égetni a flottát. Türelmesen válaszolgattam vezéreim kérdéseire. Meggyőzni nem sikerült őket, de lecsendesedtek. Távozásuk után Salutius félrevont. Annyira közel hajolt hozzám, hogy leheletét éreztem az arcomon. Egyetlen szót súgott a fülembe: – Lázadás! – Ki? – A keresztények – mondta még mindig suttogva, jóllehet kettőnkön kívül már senki sem volt a sátorban. – Victor? – Nem tudom. Talán. Nincs biztos értesülésem. De az biztos, a katonák között elterjedt egy dal. Arról szól, hogy otthon lesznek hamarosan. Nélküled. – Ez árulás! – A szöveg eléggé ártatlanul hangzik. Nem tudom, ki szerezte, de nagyon ravaszul csinálta. – És kik éneklik? A galileánusok? Salutius bólintott: – A ziannusok, a herculanusok. Azt hiszem, eddig nem erős a táboruk. Ha azonban felgyújtod a flottát... – Salutius, bízzál bennem. – Megszorítottam a kezét. – Én olyasmit is tudok, amit mások nem. – Amint parancsolod, uram. – Salutius meghajolt és magamra hagyott. Magányosan töltöttem az éjszakát, csak a süketnéma és Callistus volt velem. Folyton imádkozom és Nagy Sándor perzsa hadjáratát tanulmányozom. Térképeket nézek, történelmi leírásokat olvasok. Ha Héliosz úgy akarja, India határán töltöm a telet. Eddig egyetlen római császár sem csatolt ilyen hatalmas területet birodalmunkhoz. JULIANUS AUGUSTUS Június 1. Felgyújtottuk a flottát. Tizenkét hajót meghagytunk, melyekből hidat építhetünk. Szekéren visszük magunkkal. Most küldtem ki Arintheust a könnyű fegyverzetű gyalogsággal, hogy semmisítse meg a perzsa hadsereg közelünkben rejtőző maradványait. Parancsot adtam arra is, hogy a környéken gyújtsák fel a termést és öljék le a vágóállatokat. Ha tovább vonulunk innen, jó néhány hónap beletelik, míg élelmet szereznek Ktesziphón lakosságának. Mi majd kihasználjuk ezt az időt. Procopiusról semmi hír. Priscus: Egy forró, szeles reggelen felgyújtották a flottát. Lassan kúsztak át a lángnyelvek hajóról hajóra és lassankint úgy látszott, hogy még a Tigris barna vize is ég. Mikor magasra hágott a nap és fokozódott a hőség, minden tárgy körvonalait torznak láttuk a hőségtől reszkető levegő hullámaiban. Mintha minden a sztoikusok tanítását igazolná, s amit a teremtés létrehozott, megsemmisülne a végső, mindent megtisztító tűzben. Anatoliusszal együtt néztük a tüzet. Most az egyszer én is hittem a Nemezisben. Valahogy a katonaság is megérezte, hogy császárunk ezúttal túl messzire ragadtatta magát, s most már sem neki, sem embereinek nincs menekvése a nap könyörtelen tüzes torkából. Eddig bármilyen parancsot adott Julianus, gondolkodás nélkül nyomban végrehajtották, s minél érthetetlenebbnek tűnt, annál biztosabbra vette mindenki, hogy bölcs ravaszság rejlik mögötte. De aznap kénytelen volt maga felgyújtani az első hajót. Nem akadt, aki megtegye. És láttam, milyen képpel nézték végig a katonák, mikor Julianus felajánlotta flottáját Héliosznak. – Nem vagyunk mi hadvezérek, ehhez nem érthetünk – mondta Anatolius, megsejtve hangulatomat. – A császár katonai lángelme! – Azért ő is elkövethet hibát. Egyikünk sem tudta levenni szemét a tűzről. Nem tudom, miért annyira megrendítő, ha tűz martaléka lesz, amit ember alkotott. Homérosz leírása jutott eszembe Hadész két folyójáról: az egyik a teremtés, a másik a pusztulás folyója, s e kettőt egyensúlyban tartani örökös nehézség. Az embernek mindenkor éppolyan gyönyörűséget okozott a pusztítás, mint az alkotás. Ez a magyarázata, hogy mindig népszerűsíthető a háború. Még mindig a tüzet bámultuk a parton, mikor egy csoport tiszt vágtatott el mellettünk. Valentinianus is köztük volt, arca égett a hőségtől és a dühtől: – Ostoba, ostoba, ostoba! – üvöltötte. Anatoliusszal idegesen néztünk össze. Lázadás készülne a tisztek között? De nem, bár akadt néhány dohogó tribunus. De azért emlékemben maradt Valentinianus arca. Évekkel később hasonló düh okozta halálát: magából kikelve ordítozott a germán küldöttségre és megütötte a guta. Mire leszállt az este, megsemmisült a flotta. Messziről láthattuk, hogy a perzsák Ktesziphón bástyáin gyülekezve bámulták a hihetetlen látványt. Sosem tudja meg senki, mire vélték a dolgot. Valóban érthetetlen, hogy a római császár gyújtsa fel a római flottát. Magam is alig tudtam elhinni. JULIANUS AUGUSTUS Június 3 Felszedtük a tábort és megkezdtük a menetelést délkeletnek, az ország belseje felé. Gazdag vidék, vízben is. Úgy látom, embereim megengesz- telődtek egy kissé. Látják, életben maradunk akkor is, ha nem haladunk folyóparton. JULIANUS AUGUSTUS Június 4 Minden rendben. Nevitta: óvatosság. Victor. K. Közel? Hogyan? Nappal egyre tűrhetetlenebb. Jobb lesz éjszaka menetelni. Priscus: Nevitta újra figyelmeztette Julianust, hogy a keresztények szövetkeznek ellene. Victort is megnevezte. Tudom, mert aznap délután Julianus oldalán lovagoltam és nyíltan beszéltünk arról, mit Nevitta közölt vele. – Ki lép a helyembe, ha megölnek? Salutiust kivéve nincs alkalmas ember, már pedig ő nem tartozik a barátaik közé. – Ott van Victor! Julianus mosolygott. – Őt nyomban lemészárolnák a gallok. – Összevonta szemöldökét. – Nevitta úgy mondja, az illető közel áll hozzám... mármint az, aki megbízásukból végrehajtja, amit akarnak. Nem te vagy az véletlenül? – Felém fordult és bár hangja tréfásan, játékosan csengett, arca komor maradt. Az erős napsütésben káprázó szemmel tekintett rám. Mint mindenkinek, neki is barnára sült le az arca, szeme vörös volt a naptól és a homoktól, szemhéjai duzzadtak. Erősen lefogyott és alsó karján, amint megrántotta a kantárt, kötél módjára feszültek meg az izmok. Már nem volt fiús a külseje, sőt nagyon fiatalos sem. – Nem. Én aztán biztosan nem – mondtam és még valami tréfás megjegyzésen törtem a fejem, de nem jutott eszembe semmi. – Elég szánalmas császár válna belőled. – Ismét a régi Julianus volt. Folytattuk a menetelést. Előttünk és mögöttünk hadoszlop kanyargott a derűs tájakon, a gazdag termést ígérő földek között. Salutius léptetett mellénk. Fejét kendő borította. – No lám csak! Egy klasszikus római consul! – évődött vele Julianus. Salutius rendkívül értelmes ember volt, de a humorérzék teljesen hiányzott belőle. Nagyon komolyan és hosszasan fejtegette, hogy ilyen erős napsütésben nem szabad sisakot viselni; lám, ő is kiütést kapott a homlokán. Aztán levelet nyújtott át Julianusnak: – A konstantinápolyi szenátustól. Üdvözölnek győzelmed alkalmából. – Kissé korai – sóhajtott Julianus, s visszaadta a levelet. Mélyen emlékezetembe vésődött, ma sem felejtettem el, amint az erős napsütésben megcsillant lesült keze fején a finom világosszőke szőrzet. Még az is feltűnt, milyen hosszúra nőtt a körme (mert most már nem rágta). Furcsa, milyen tisztán fel tudjuk idézni egy sok-sok évvel ezelőtt látott kéz formáját, számtalan fontos dolognak pedig halvány emléke sem marad meg bennünk. JULIANUS AUGUSTUS Június 5 Éjfél. Tűz. Árkok. Priscus: Aznap éjszaka a perzsák felgyújtották a termést. Sok-sok mérföldnyi körzetben lángokban állt minden... szántóföldek, szőlők, gyümölcsösök, nappallá lett az éjszaka. Bár Julianus védőárkokat ásatott a tábor körül, mégis kigyulladt néhány sátrunk, sőt szekerünk is. Három nap és három éjszaka tombolt a tűz. És valahányszor visszagondolok a Perzsiában töltött időre, mindig tűz jelenik meg előttem, füstszag, sőt mintha a perzselő napsütést is érezném, miközben ég a tűz. Szerencsénkre volt néhány forrás táborunk területén és vízben nem szenvedtünk hiányt. Eleségünk is volt egy hétre való. De utána éhség következett. Ameddig a szem ellátott, fekete pusztaság vett körül bennünket, sehol egy zöld folt. Akkoriban közös sátorban laktam Anatoliusszal, s ezzel együtt járt, hogy a szokásosnál közelebb kerültem az udvar ügyeihez. Máskor távol tartottam magamat, amennyire lehetett, mert a politikai mesterkedések mindig csak untattak, most azonban nagyon is érdekelt, mi történik. Valamennyien így voltunk, hiszen életünk forgott kockán. Úgy tűnt, mindenkinek van készen mentő terve, csak a császárnak nincs. Úgyszólván nyílt szakításra került már sor a hadseregben: Julianus és Victor, az európai és az ázsiai párt, a hellénisták és a keresztények között. Természetesen Julianus volt az erősebb, annál az egyszerű oknál fogva, mivel hívei a legkitűnőbb katonákból kerültek ki. De amint múltak a napok, a kiégett vadonban egyre hangosabb, egyre követelőzőbb lett Victor pártja, és sürgős akcióra akarta kényszerítem a császárt. De Julianus semmivel nem árulta el, mi a szándéka. Sőt, ha nem maradnak fenn ezek a feljegyzések, ma sem tudnánk, mit forgatott a fejében. JULIANUS AUGUSTUS Június 6 A perzsa lovasság hajnal előtt rajtaütött készleteinken. Több perzsát megöltünk, részünkről nincs veszteség. De hasonló támadásokra fel kell készülnünk. Délben Hélioszhoz imádkoztam, fehér bikát áldoztam. Az augurium nem volt világos. Mit tegyek? Éles összecsapásom volt Victorral a délutáni haditanácsban. Vezéreim tábori székeken ültek körülöttem. Senkin sem volt páncéling, rajtam sem, csak könnyedén voltunk öltözve, mert sátramban nagyon fülledt a levegő. Lábamnál a süketnéma: minden mozdulatomra figyel, ragaszkodva néz rám, mint a hűséges kutya. Éppen csak gondolok rá, hogy szomjas vagyok, s máris hozza a vizet. Alig köszöntöttem vezéreimet, Victor nyomban magához ragadta a szót: – Augustus, haza kell térnünk, mégpedig ugyanazon az úton, amerre jöttünk, Asszírián át. Arintheus élénken helyeselt, a többiek nem nyilatkoztak. Várták a válaszomat. – Ez a lehetőség természetesen mindenkor fennáll. Mindenkor. – Mardonius modorát vettem most fel: őrjítően logikus, de a végletekig kitérő voltam. – De, comes, előbb talán közöld velünk, miért gondolod, hogy most kell visszatérnünk, másodszor pedig, miért éppen ezt az utat választanád? Victor úgy viselkedett, mint a falusi kamasz, aki nagyon fegyelmezi magát a tanító jelenlétében: – Először is, amint azt Augustus is tudja, hamarosan kifogy az élelmünk, felderítőim jelentik, hogy délre és keletre, húsz mérföldnyi távolságban csak hamut találunk, semmi egyebet. Észak felé ott a sivatag, így hát csak a nyugati irány marad, amerről jöttünk. – Megfeledkeztél róla talán, hogy Ktesziphón körül mi magunk égettük fel a földeket? – Tudom. Elkövettük ezt a hibát, de... Nevitta vésztjóslóan köszörülte a torkát, mint a támadásra készülő bika. Nem szokás ugyanis a császárnak szemébe vágni olyasmit, hogy hibát követett el. Én azonban intettem Nevittának, hogy maradjon csendben, sőt igyekeztem türelmes választ adni: – De ha már elkövettük ezt a "hibát", mi értelme lenne egy elpusztított területről hasonlóra visszavonulni? – Azért, Augustus, mivel mégiscsak maradt olyan terület, amit nem égettünk fel. Megélünk abból, amit a vidék nyújt. És támaszkodhatunk az elfoglalt erődökre is... –...amelyeket felégettünk? Nem, comes, azoknak az erődöknek semmi hasznát nem vehetnénk, és ezt te is nagyon jól tudod, így hát ismét azt kérdezem tőled: miért akarod ugyanazt az útvonalat választani hazafelé, amelyen jöttünk? – Mert azt az országrészt ismerjük. Ott valahogy meg is élünk, és az emberek is nagyobb biztonságban éreznék magukat. – Szót kérek, uram – jelentkezett most Ormiszda, nem a nagykirály, hanem a görög udvaronc modorában (rossz jel). – Hadseregünk nem térhet vissza az Eufrátesz vonalán, mivel nincs flottánk. Hídépítésre pedig nincs anyagunk. – Van. A meghagyott hajók – szólt közbe Victor. Ezúttal Salutius válaszolt: – Tizenkét kis hajó nagyon is kevés, hogy átkelhessünk a Tigrisen. Ha akarjuk, ha nem, csakis ezen a folyóparton maradhatunk. Ha pedig hazatérünk, annak egy útja van: Gordüéné. – Nem zsákmányolhatnánk hajókat a perzsáktól? – bökte ki hirtelen támadt gondolatát Dagalaif. – Bizonyára százával találnánk hajókat a folyami kikötőkben. – Azokat közeledésünk hírére holtbizonyosan elégetik a perzsák – jegyezte meg Ormiszda. – A perzsa hajókkal kapcsolatban megbízható értesüléseim vannak – szólalt meg ismét Salutius olyan nyugodtan, mintha kényelmesen ülne Konstantinápolyban, praetori praefectusi karosszékében, íródeákjaitól körülvéve, nem pedig itt a fülledt sátramban, kendővel borítva napégett fejét. – Olyan rozoga teknők, hogy nem érnénk velük semmit. A vízi úthoz újakat kellene építenünk, de nincs anyagunk hozzá. Ormiszda zárta le a témát: – Még ha átkelnénk is a Tigrisen, ugyanolyan nehézségekkel találnánk szemben magunkat, mihelyst északnak kanyarodunk, mint aminőkkel itt kell megküzdenünk. Szapornak az a szándéka, hogy kiéheztet bennünket. Akár azon az áron is, hogy felégeti egész Perzsiát. Egyébként pedig Mezopotámiában már beállt az esőzés. A hegyekben megolvadt a téli fagy. Az az út, melyen könnyen haladtunk Ktesziphón felé, e pillanatban már rovaroktól nyüzsgő láp és ingovány. De természetesen azt az utat követjük, melyet az Augustus jónak lát. – Egy emberként – mondta erre Victor –, de mi a császár terve? Szembenéztem ellenségemmel, és tekintetéből láttam, hogy megölni is kész. Igyekeztem nagyon higgadtan válaszolni. – Az Augustusnak az a szándéka, hogy minden lehetőséget fontolóra vesz, mielőtt végképp határozna. Egyben arra is emlékezteti a haditanácsot, hogy egyelőre még várakozunk Procopius híradására. Úgy hírlik, hogy már elindult és nincs messze tőlünk. Ha megjön, mégis megostromoljuk Ktesziphónt. – És mi lesz az élelmezéssel? – firtatta Victor. – Procopius utánpótlással együtt érkezik. De ha ideér, természetesen, ezzel meg is nyitja a közlekedési útvonalat provinciánkhoz, Gordüénéhez. Végeredményben mindössze háromszáz mérföld innen. Ha Procopius megjön, nyomban megszűnnek utánpótlási gondjaink. – És ha nem jön meg? – kérdezte Victor előrehajolva, s olyan képpel, mint az eb, ha zsákmányt szimatol. – Akkor ott tartunk, ahol most. Abban mindenesetre egyetértünk, hogy azon az úton, amerről jöttünk, nem térhetünk haza. – Mert felgyújtottuk a flottát. Betelt a pohár. Victor felé fordultam: – Comes, megvonom tőled a szót, mindaddig, míg ismét engedélyt nem adok. Victor, mint akit megütöttek, hunyorogva hátrahúzódott székén. – Észak felé kell megkockáztatnunk az utat – folytattam –, a sivatagon át, de ez nehéz menetelés lesz, míg Gordüénét el nem érjük. Észrevettem, hogy Ormiszda szólni kíván. Bólintottam, hogy beszéljen. – Az Augustusnak tudnia kell, hogy arról a terepről semmiféle térképünk nincs, vezetőkre szorulunk, azok pedig teljesen megbízhatatlanok. – Nem haladhatnánk a Tigris mentén? – kérdezte Dagalaif, és közben egy datolyafa lombos gallyával legyezgette magát. – Az sem könnyű dolog – vélekedett Ormiszda –, sok erős fellegvár szegélyezi, és... – És egyszeriben átváltozunk győztes hadseregből visszavonulóvá. Mert képtelenek lennénk ostrom alá venni ezeket a városokat. – Ezt azért vetettem közbe, mert eddig senki sem említette a kudarc lehetőségét. Hiszen felmorzsoltuk a nagykirály haderejét; kezünkben van fél Perzsia. És most mégis visszavonulásunk eshetőségeiről kell tárgyalni, mert néhány vakbuzgó perzsa felégette a vidéket körölöttünk. Ez a mi tragédiánk. Nekem azonban gondolnom kellett volna erre is. Elmulasztottam. Itt követtem el a hibát. Keserves dolog, amikor egy hódító hadvezér, aki egyetlen ütközetben sem maradt vesztes, hirtelen rádöbben, hogy egy riadt horda élén áll, s embereinek semmi egyéb nem jár eszében, csak hogy minél előbb otthon legyenek. Ezzel torolja meg Arész, amit dühömben mondtam áldozás közben Ktesziphónnál? – Nem vonulunk vissza, Augustus – jelentette ki Arintheus. – Miért is vonulnánk? Hiszen az öreg Szapor hajlandó békét kötni veled, s mindent megad, amit csak kívánsz, ha kivonulunk innen. A perzsa küldöttség híre már egy hét óta itt kísért a levegőben. Egy hadseregben semmi nem marad titokban, sőt azt gyanítom, maguk a perzsák terjesztik a hírt azzal a céllal, hogy viszályt keltsenek sorainkban: "Miért hajszol továbbra is benneteket a császár? Aranyat, területet, szabad utat ajánlottunk nektek!" A perzsák mesterei az efféle ármánykodásnak. – Victor viselkedik úgy, mintha vereség ért volna bennünket – feleltem. – Nekem merőben más a véleményem. Szerintem egy-két napot várnunk kell még, megjön-e Procopius. Ha nem, két választás áll előttünk. Vagy elindulunk északnak Gordüéné felé, vagy délnek tartunk tovább, a Perzsa- öbölhöz. Az utóbbit csak úgy mellékesen mondtam, de első ízben hangzott el ez az eshetőség vezéreim előtt. Nagy meglepetést keltett. – A Perzsa-öböl! – szaladt ki a szó Victor száján, megfeledkezve tilalmamról. Nyomban motyogva kért bocsánatot. Salutius fejezte ki azt, ami sajnálatomra valószínűleg a többség véleménye volt: – Túlságosan messze van az, Augustus. Mindössze háromszáz mérföldet tettünk meg azóta, hogy átléptük a római határt, de úgy tűnik, mintha háromezer mérföldnyire lennénk. Ha még mélyebbre hatolunk perzsa területen, felmorzsolódunk. – A legénység nem megy tovább – mondta ki leplezetlenül Nevitta. – Máris félnek. Ha kiadod a parancsot, hogy délnek menetelünk, nyomban kitör a zendülés... – De az öböl mentén mesés gazdagságú városok állnak, teljesen védtelenül... – Hiába, Augustus. Nem megy a legénység. Most semmiképpen. De tegyük fel, hogy mennek. Mi lesz, ha előttünk az egész területet felperzselik a perzsák? Miért ne tennék? Vannak olyan őrültek, hogy megteszik. Mi pedig felfordulunk az éhségtől, még mielőtt az öbölhöz érnénk. Lemondtam álmomról, nem szóltam róla többet, s egyelőre véget vetettem a tanácskozásnak. Most ágyam szélén ülök, ölemben írom feljegyzéseimet. Callistus áldozati öltözékemet készíti elő. A süketnéma kobzát pengeti. Néhány perc múlva Maximus keres fel. Hamarosan előbb Zeuszhoz, majd a Földanyához imádkozom. Hol követtem el a hibát? Arész bosszúja ér utol? JULIANUS AUGUSTUS Június 7 Rosszak az ómenek. Az auguriumok bizonytalanok. Valamennyi az ellen szól, hogy Asszírián át térjünk haza. De ugyancsak ellene szólnak az északi útnak is Gordüénébe. Egyetlenegy szólt amellett, hogy forduljak délre, a Perzsa-öböl felé. De hát hiába, ha egyszer csapataim nem engedelmeskednek. Máris lázadás szélén állunk. Meg kell törnöm Victort, vagy szembenézni a lázadással. JULIANUS AUGUSTUS Június 8 Napok óta nem alszom. Az éjszakai hőség csaknem olyan elviselhetetlen, mint a nappali. Úgy érzem magam, mintha magas lázam lenne. Lassankint mind olyanok vagyunk, mint a kiaszott hulla. Nem tudok uralkodni magamon, türelmetlenül bánok mindenkivel, még Callistust is megütöttem, mert túl soká pepecselt az öltözékemmel. Ostoba semmiség miatt összeszólalkoztam Salutiusszal, pedig neki volt igaza. Ma este Maximus volt nálam. Priscus nem jöhetett, mert megkapta a vérhast, és Anatolius ápolja. Vacsora közben Maximus igyekezett megnyugtatni, de pontosan az ellenkező eredményt érte el. – Nagyon egyszerű. Add ki a parancsot, hogy folytatjuk az utat dél felé. Te vagy a császár, meg kell fogadniuk a szavadat. – Mihelyt kiadnám a parancsot, a néhai császárok sorába lépnék, mert tüstént meggyilkolnának. – De hiszen maga Kübelé közölte velünk, hogy neked végre kell hajtanod ezt a vállalkozást. Ne felejtsd el, te vagy Nagy Sándor... – Nem! – kiáltottam magamból kikelve. – Nem vagyok Nagy Sándor, az már halott. Én Julianus vagyok és hamarosan itt halok meg, ebben a távoli pusztaságban... – Dehogyis! Az istenek... –... félrevezettek bennünket! Az istenek most nagyot nevetnek rajtunk. Szeszélyes kedvükben magasba emelnek és aztán elhajítanak. Az égiekben sem tapasztalunk több hálát, mint a földön az emberek között. – Julianus... – Azt mondod, nagy tettekre születtem. Rendben van, végrehajtottam őket. Legyőztem a perzsákat, legyőztem a germánokat, megóvtam Galliát. Minek? Azért, hogy egy-két évvel tovább tartsam fenn a mi világunkat? Egész biztos, több időt nem nyertem. – Arra születtél, hogy helyreállítsd az igaz istenek imádatát. – Akkor miért hagynak cserben az istenek? – Most is te vagy a császár! Felkaptam a sátor döngölt padlójából egy maréknyi földet: – Látod, ennyi maradt nekem. – Élni fogsz... – Nemsokára magam is éppoly halott leszek, mint Nagy Sándor. De velem száll a sírba Róma is. Mert utánam nem következik semmi jó. A gótok és a galileánusok foglalják el a birodalmat. Keselyűk vagy férgek módjára lemarnak mindent, hogy a halottnak csak puszta csontja marad és az isteneknek még az árnyékát sem találod majd a földön... Maximus tenyerével födte el arcát, míg dühöngtem. Egy idő múlva szégyenkezve elhallgattam, amiért ismét bolondot csináltam magamból. – Minden mindegy – mondtam azután. – Héliosz kezében vagyok, de a mai nap már úgyis véget ért. Jó éjszakát hát, Maximus és imádkozz azért, hogy valóban jó éjszakám legyen. Még mindig nem tudok beletörődni, hogy mindennek vége. Hadseregünk érintetlen, a perzsáké vereséget szenvedett. Mehetünk még északnak, Gordüénébe. Ha Héliosz ismét elhagy, soha senki nem állítja helyre imádatát. De hát ez őrültség! Miért ez a hirtelen kétségbeesés? Miért halnék meg most, uralmam csúcsán, mikor még csak... már rég nem is számoltam, mennyi is vagyok? Harminckét esztendős. JULIANUS AUGUSTUS Június 10 Délután. Még mindig táborban. Élelmünk fogytán. Procopiusról semmi hír. Tegnap és ma délelőtt ismételten perzsa lovasság intézett ellenünk támadást. Csak a táborunk szélső vonalát riasztgatják. Mire a sereget fegyverbe szólítjuk, eltűnnek a színről. Az ilyen hadviselés nagyon veszedelmes, megrontja a harci szellemet. Nem halogathatom, hamarosan el kell döntenem a továbbiakat. Addig is naponta áldozatot mutatok be. Az ómenek nem jók, az auguriumok zavarosak. Victor letartóztatására készülök, de Salutius helyesebbnek tartja, ha még várok. JULIANUS AUGUSTUS Június 14 Ma délelőtt haditanácsot tartottunk. Hirtelen nagy zaj tört ki sátram előtt. A tribunus parancsát hallottam és testőrségem kiáltozását: – Vissza, vissza! Kiléptem. Vagy ezer ember gyülekezett sátram körül, legtöbbjük ázsiai. Arra kértek, vezessem őket haza, Asszírián át. Ezeket jól betanították. Ordítoztak, siránkoztak, jajgattak és fenyegetőztek. Beletelt néhány perc, míg sikerült elhallgattatnom őket. Akkor így szóltam hozzájuk: – Nyomban megindulunk hazafelé, mihelyt itt végeztünk. Kijelentésemre innen-onnan gúnyos nevetés hangzott fel, de úgy tettem, mintha nem hallanám. – De semmiképpen sem mehetünk hazafelé ugyanazon az úton, amerre jöttünk. Hogy miért nem, ezt most nyomban megmagyarázza nektek parancsnokotok, Victor! Ez sikeres visszavágás volt. Victor abba a helyzetbe került, hogy megbékítse ugyanazokat az embereket, akiket ő tüzelt fel. De helytállt és kifejtette, miért nem áll nyitva előttünk most az Eufrátesz útvonala. Meggyőzően beszélt, és emberei tisztelettudóan hallgatták. Mikor szavait befejezte, kijelentettem, magam is éppannyira vágyom arra, hogy biztonságban hazatérjünk, akárcsak ők. – Amint eljön az ideje, indulunk. Addig azonban az a kérésem, ne adjanak hitelt a perzsák részéről sugalmazott híreszteléseknek, melyek most tudomásom szerint elterjedtek a táborban. – Miután a tömeg szétoszlott, Victorhoz fordultam. – Ilyen módon nem lehet kényszeríteni bennünket – mondtam sokat sejtetően. – De, Augustus... Intettem, hogy távozzék. Megkapta a figyelmeztetést. Ezek után sorra minden vezéremmel négyszemközt beszélgettem. Csaknem kivétel nélkül bízom a hűségükben. Itt van például Jovianus. Leült sátramban egy tábori székre, tunikája átnedvesedett a verejtéktől, arca kipirult a hőségtől meg a sok italtól. – Bármit szó nélkül megteszek, amit az Augustus parancsol nekem. – Hangja mély volt és rekedt, mert folyton azokat a torokmaró germán szeszeket issza. – Akkor is, ha azt mondom neked, hogy megindulunk délre, a Perzsa- öbölhöz? Jovianus kelletlenül feszengett: – Nagyon messze van, de ha nekem az Augustus ezt parancsolja... – Nem. Nem parancsolok ilyet. Most semmi esetre. Megkönnyebbülten sóhajtott fel: – Szóval, ezt úgy vehetem, hogy hamarosan hazatérünk? Nem válaszoltam. – Mert minél tovább maradunk itt, annál nehezebb a dolgunk. Ez a hőség, a perzsák... – A perzsákat megvertük. – Csakhogy a nagykirálynak rengeteg katonája van, és most az ő földjükön vagyunk, nem a miénken. – A győzelem jogán a fele a miénk. – Ez igaz, uram, de tudjuk-e tartani? Én amellett vagyok, hogy menjünk innen. Az emberek azt mondogatják, hogy démonok nyargalnak a perzsák oldalán, különösen éjszaka. Csaknem belenevettem az ostoba képébe. De uralkodtam magamon és komolyan mondtam neki: – Imádkozz Istenemberedhez, hogy kergesse el a démonokat. – Csakhogy, ha démonok kísértenek bennünket, az Krisztus akaratából történik – válaszolta ájtatosan. – Nos, akkor már többre becsülök olyan istent, aki meg is védi jámbor híveit – jegyeztem meg mosolyogva. – Nem értek én ezekhez a dolgokhoz, Augustus. Csak egy tanácsot adhatok, kössünk békét a perzsákkal és menjünk innen. Persze a döntés nem rám tartozik. – Csakugyan nem rád tartozik, de mindenképpen fontolóra veszem a tanácsodat. Elbocsátottam Jovianust, s talán még soha nem voltam ilyen nyomott hangulatban. Pár perc múlva áldozatot mutatok be. JULIANUS AUGUSTUS Június 15 Mastara mindenben nagy veszedelmet lát, bármihez fogok. Áldozatot mutattam be tegnap, s ma reggel ismét. Semmi jeladás. Hallgatnak az istenek. Több mint egy órán át egyfolytában imádkoztam Hélioszhoz. Csaknem belevakultam, addig fordítottam feléje a szememet. Semmi. Megsértettem? Hogyan? Nem tudom elhinni, hogy amiért elvesztettem önmérsékletemet a hadistennel szemben, az égiek egyszerre valamennyien ellenem fordulnának. Akkor ki hajtja végre akaratukat a földön? Nevitta hírül hozta, hogy az ázsiai legénység nagyban tárgyalja, ki lesz az utódom, aki majd "megszabadítja őket". De nyilvánvaló, hogy népszerű megoldást nem találnak. Victornak ugyan sok a követője, de nem szeretik. Arintheus? Mint császár? Nem! Ezt még a fiúkedvesei sem látnák szívesen. Salutius? Hű hozzám és mégis... Egyre gyanakvóbb leszek. Máris olyan vagyok, akár Constantius. Árulást gyanítok mindenfelől. Életemben először rettegek a sötétben. Callistus itt alszik az ágyam mellett a földön, a süketnéma ébren virraszt egész éjszaka és csak azt figyeli, nem vetődik-e orgyilkos árnyéka sátram falára. Soha életemben nem hittem volna, hogy ez megtörténhet velem. Nem ismertem a félelmet a csatában és eszembe sem jutott gyilkostól rettegni. De most félek. Alig tudok aludni. Ha mégis elalszom, hirtelen halálról álmodom, sötét merényletről, erőszakról. Mit vétettem, hol a baj? Ágyam mellett Aiszkhülosz könyve fekszik. Találomra felütöm, s ezt olvasom: "Légy erős. Minél nagyobb a szenvedés, annál hamarabb elmúlik." Nos, már csaknem a csúcsra értem. Gyorsan eljön, vagy sokáig tart még? Priscus és Maximus velem töltötte az estét. Filozófiáról beszélgettünk. Pillanatnyi helyzetünk szóba sem került, és rövid időre megfeledkeztem arról, hogy elhagytak az istenek. De miért is hiszem ezt? Pusztán amiatt, mert a perzsák felégették a vidéket? Vagy Procopius árulása miatt? Hiszen az egyáltalán nem meglepetés. Bár a dolgok nem állnak olyan rosszul, mint ahogy érzem, mégis az a tény, hogy efféléket sejtek, felfogható isteni üzenetnek is. Maximus még maradni akart, mikor Priscus elbúcsúzott. Én azonban fáradtságomra hivatkozva elbocsátottam. Már rá is gyanakszom. Talán szövetkezett Victorral. Jó pénzért mindenki megvásárolható... Eh, őrültség! Maximus hű hozzám, már csak azért is, mert nem tehet mást. A galileánusok régen fejét vették volna, ha nem állok mögötte. Véget kell vetnem ennek az örökös töprengésnek, különben beleőrülök és pontosan olyan leszek, mint az a sok császár, aki annyira rettegett az örök éjszakától, hogy nem tudta élvezni a rövid élet napjait. Egyelőre még élek, Augustus vagyok, és diadalmasan állok Perzsia földjén. Este parancsot adtam az indulásra. Megyünk haza. Alkonyatkor hangzott el a parancs és embereim lelkesen megéljeneztek. Fogalmuk sincs, milyen hosszú menetelés vár rájuk Gordüénéig. Csak annyit tudnak, hogy itthagyják Perzsiát. Kübelé istenasszony hiába nyilatkoztatta ki, hogy bennem született újjá Nagy Sándor; az istenasszonyhoz is, Nagy Sándorhoz is méltatlanná váltam. Nagy Sándor nem egyéb, legfeljebb szellem, én pedig semmi sem vagyok. El kellett volna fogadnom Szapor békeajánlatát. Ha megkezdjük a visszavonulást, csak rosszabb feltételekkel köthetünk békét. Priscus: Azt hittem, jól ismerem Julianust, de ilyen kétségbeesett lelkiállapotot soha nem tételeztem volna fel róla. A kimerült ember, aki odaveti ezeket a feljegyzéseket, és a kevélyen mosolygó hadvezér, akinél Maximusszal együtt vacsoráztunk esténként, nem egy és ugyanaz a személy. Azt természetesen láttuk, hogy tépelődik, de semmi jelét nem adta előttünk beteges félelmének, melyről e feljegyzések szólnak, vagy hogy annyira retteg a gyilkosságtól. Sokszor megeresztett holmi tréfás megjegyzést arról, ki követi majd a trónon. Azon az estén például azt mondta: ha keresztény császára lesz Rómának, reméli, Victor lesz az, mert ő egy éven belül eléri, hogy milliók térnek meg a hellenizmushoz. Semmi több. Úgy beszélgetett, mint máskor: hadarva, lelkesen, késő éjszakáig, felolvasva a klasszikusokból; vitatkozott velem azon, hogyan kell értelmezni Platónt és ugratta Maximust, amiért sejtelme sincs az irodalomról. A nagy mágus, aki örökösen az istenekkel társalgott, ritkán ereszkedett le odáig, hogy olvasson. Hiszen az írók legfeljebb csak sejthették azokat a misztériumokat, melyeket ő biztosan tudott. Június tizenötödikén Julianus kiadta a parancsot az indulásra, észak felé, a Tigris mentén, Gordüénébe és Armeniába. Ezzel eldőlt az ügy, már Ormiszda is belenyugodott, hogy soha nem lesz belőle uralkodó Perzsiában. Másnap hajnalban felszedtük a tábort. Julianus arra kért, lovagoljak az oldalán. Míg feljegyzéseit nem olvastam, nem is sejtettem, milyen jó színész volt. Aznap sem láthattam benne mást, csak a bőbeszédű legendás hőst. Haját, szakállát sápadt aranyszínűre fakította a nap, karja, lábszára erősen lebarnult, arca derűs, gyermeki, mintha nem gyötörné semmi gond; addigra már az orra sem hámlott és olyan volt a feje, mintha afrikai barna keményfából faragták volna ki. De szinte feketére sültünk valamennyien, csak a fehérbőrű gallok nem. Azok sokat szenvedtek, mert vörösre égette őket a nap, és sokan közülük hőgutát kaptak. Meneteltünk a feketére perzselt dombok között, és Julianus szokatlanul derűsnek látszott. – Nem mondhatjuk, hogy rosszul ment minden – jegyezte meg. – Sikeres hadjárat volt ez, ha nem is értem el mindent, amit reméltem. – Arra gondolsz, hogy Ormiszdából nem lett nagykirály? – Igen – felelte kurtán, majd más témára terelte a szót. Beszélgetésünknek Valens tribunus érkezése vetett véget. Nem hiszem, hogy két alkalomnál többször láttam őt Perzsiában. Nem volt rossz megjelenésű, bár még a többi katonához képest is mocskosnak és ápolatlannak tűnt. Nagyon ideges volt Julianus jelenlétében. – Augustus, felderítőink szerint hadsereg közeledik felénk északi irányból. Julianus megsarkantyúzta lovát és a hadsereg élére vágtatott, amely két mérföldnyire járt előttünk. Alig fél óra múltán nagy porfelhőt láttunk a távolban. Gyorsan híre terjedt: megérkezett Procopius! De Julianus óvatos volt, hadirendbe állította embereit, így várakoztunk, vajon miféle sereg közeledik: Procopius jön-e vagy Szapor. Fogadtam Anatoliusszal, s öt ezüstpénzt tettem fel, három az egyre, hogy Szapor csapata közeledik, de egyikünk sem nyert. Kiderült, hogy a "hadsereg" nagy vadszamár csorda volt. De azért az éjszaka folyamán megjelent a nagykirály serege is. JULIANUS AUGUSTUS Június 17 Szapor hadserege még megvan. Tábort vertek, egy mérföldnyire tőlünk. Nem tudom, hányan vannak, de Ktesziphón alatt nagyobb volt a létszámuk. Embereink türelmetlenül várják, hogy összecsapjanak velük. Reggel alig bírtam türtőztetni őket. Délben perzsa lovasok támadták meg egyik alakulatunkat. Vezérük, Makhameosz elesett, öccse Maurosz, bár megsebesült, harcban utat tört magának a holttesthez és visszavitte a perzsa táborba. A hőség annyira fokozódott, hogy minden mértéket meghalad, amit eddig tapasztaltam. Bár mindannyian belekábultunk már a napsütésbe, mégis kiadtam a parancsot, hogy folytassuk a menetelést. A perzsák előbb hátráltak, aztán újra megrohamoztak minket. Vágtuk az ellenséget, mint a répát. Akik megmaradtak, délutánra mind elmenekültek, kivéve egy szaracén hordát, mely most is nyomon követ bennünket, alkalmas pillanatra várva, hogy málhás szekereinken rajtaüthessen. Tábori széken ülve írom feljegyzéseimet egy datolyapálma alatt. Ha feltekintek, zöld karikák táncolnak a szemem előtt. Héliosz egészen elkápráztat. A forró levegő kiszárítja az ember tüdejét. Csurog rólam a verejték, összekeveredik a tintával és elmosódnak a betűk. Emberéletben kevés a veszteségünk. JULIANUS AUGUSTUS Június 20 Már két napja táborozunk Hukumbrában, egy perzsa főúr birtokán, aki szerencsénkre nem gyújtotta fel sem a termést, sem a gyümölcsösét. Élelem és víz bőséges. A legénység valósággal boldog. Parancsot adtam, hogy mindenki vegyen magához annyi élelmet, amennyit csak lehet, mert mielőtt tovább vonulnánk, felgyújtjuk ezt a helyet. Nemigen találunk élelemre, míg el nem érjük birodalmunk területét. Még húsz napi menetelés vár ránk. JULIANUS AUGUSTUS Június 21 Menetelés. Dombos, kopár vidék. Körülbelül húsz mérföldnyire lehetünk a Tigristől nyugatra. Északi irányban haladunk. Kora reggel perzsa lovasság támadta meg gyalogos hátvédünket. Szerencsénkre közelükben tartózkodott a petulansok lovassága és elkergette az ellenséget. Az elesettek között volt a nagykirály egyik tanácsadója, Adakész is. Az a katona, aki megölte, elhozta nekem ajándékul a fegyverzetét. Miközben megjutalmaztam, Salutius megjegyezte: – Jó barátságban voltam vele –, s emlékeztetett rá, hogy az elesett tanácsos még Contantius idején Szapor küldötteként járt nálunk. Csúnya eset történt az éjszaka. A tertiacusok lovassága ahelyett, hogy a petulansokkal egyidőben a perzsákra támadt volna, meghátrált. Ennek következtében nem sikerült megsemmisítő csapást mérni az ellenségre. Négy tribunust felfüggesztettem, de súlyosabb büntetéstől eltekintettem. Hamarosan olyan helyzetbe kerülhetünk, hogy minden ember fontos lesz, akár hős, akár gyáva. Már nem tudjuk pontosan, hol vagyunk. Egyetlen oszlopban északnak tartunk, de nincs térképünk és nem tudjuk, merre találunk vizet vagy falvakat. Két nappal ezelőtt, még Hukumbrában ajánlkozott egy öreg perzsa azzal, hogy jól ismeri a vidéket és szívesen elvezet bennünket termékeny tájékra. Ormiszda hosszasan tárgyalt vele és az a véleménye, nem kell tartanunk tőle, hogy kém. Az öreg azt állítja, mindössze három napig kell még ilyen kopár vidéken haladnunk, s azután elérjük Maranga termékeny völgyét. JULIANUS AUGUSTUS Június 22 Csata. Kivégzés. Vetranio. Győzelem. Hol? Priscus: A vén perzsa természetesen kém volt, kelepcébe csalt bennünket Marangánál, mely éppenséggel nem "termékeny" völgy volt, hanem köves terület és minden irányból jó célpontja a perzsa támadásoknak. Julianusnak csak arra maradt ideje, hogy ív alakban felsorakoztassa hadseregét, s máris ránk támadtak. A perzsák első nyílzápora nem sok kárt okozott, a másodikra már nem volt lehetőségük. Julianusnak sikerült ismét kedvelt taktikai fogásához folyamodnia: gyalogságával lekötötte az ellenség íjászait, mielőtt célba vehettek volna bennünket. Egész nap folyt a harc olyan hőségben, mintha tüzes kemencében lettünk volna. Én a málháskocsik között tartózkodtam és nem sokat láttam a történtekből. Emlékeimben is főleg a hőség, a vérfoltos fehér sziklák maradtak meg, no meg az elefántok förtelmes trombitálása, mely megreszkettette a levegőt a szűk völgyszorosban. 'Kivégzés". A vén perzsát keresztre feszítették, mikor kiderült, hogy tőrbe csalt bennünket. "Vetranio". A ziannusok vezénylő parancsnoka volt. Elesett az ütközetben. "Győzelem". Mire beesteledett, perzsa hadseregnek nyoma sem volt a környéken. Veszteségük a miénkhez képest három az egyhez. Az eset mégis megfélemlítette hadseregünket, különösen nyugtalanította őket a perzsa kém eljárása. Mennyire térített el bennünket a helyes úttól? Nem volna-e mégis okosabb, ha kockázatosabb is, a Tigris kanyargós vonalát követni észak felé? Ezeket a kérdéseket feltették Julianusnak is, mikor katonái között járt. Ő azonban bizakodó volt, mint mindig. "Hol?" Valóban, hol is voltunk mi akkor... JULIANUS AUGUSTUS Június 23 Nyolc mérföldnyire vagyunk a Tigristől. Mégis úgy döntöttem, hogy a folyó mentéhez tartom magam észak felé, bár ez a leghosszabb és nagyon is veszedelmes útvonal, mert sok erőd mellett kell elvonulnunk. Mégis vállalom, mert nyugtalanít ez a vadon: fogalmunk sincs, hol vagyunk. Pedig így csakis az ellenség van hadászati előnyben. Fogytán az élelmünk is. Parancsot adtam, hogy saját készleteimet osszák ki a legénységnek. Ormiszda azt állítja, hogy a nagykirály még mindig hajlandó kedvező feltételekkel békét kötni, s azt ajánlja, fogadjam el. Ez mindennél jobban nyugtalanít. Ha Ormiszda végképp lemondott álmáról, a perzsa trónról, akkor én elvesztettem a háborút. JULIANUS AUGUSTUS Június 25 Mintha hallgatólagos megegyezés jött vona létre köztünk és a perzsák között. Teljesen eltűntek, színüket sem látjuk. Mi pedig táborozunk, ápoljuk a sebesülteket, rendbehozzuk fegyverzetünket, és készülődünk a hosszú menetelésre északi irányban. Úgy érzem magam, mint annak idején Xenophón, aki ugyanezt az utat tette meg. Nem sokkal ezelőtt az Anabaszist olvasgatva elaludtam. Nagyon mély volt az álmom, s nem is tudtam, hogy alszom (rendesen mindig tudom). Azt hittem, ébren vagyok. Még azt is tudtam, hogy ott ég mellettem az olajlámpa, rovarok rajzanak lángja körül, és végül megperzselődve hullanak le. Hirtelen úgy éreztem, valaki erősen figyel. Felnéztem és sátram bejáratánál magas férfialakot pillantottam meg. Fejét fátyol fedte, egyik kezében bőségszarut tartott. Meg akartam szólítani, de nem jött ki hang a torkomon. Néhány hosszú pillanatig szomorúan tekintett rám a jelenség, majd sarkon fordult és távozott sátramból, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Felriadtam, jéghideg volt egész testem, mintha kiszállt volna belőlem az élet. Felugrottam, a bejárathoz rohantam, kitekintettem. Az álmos őrszemen kívül nem láttam senkit. Apró tüzek világítottak az éjszakában. Feltekintettem az égre, s e pillanatban csillag hullott le nyugaton: nagy magasságból zuhant le, még felvillant rövid időre, aztán nyomtalanul eltűnt. Felébresztettem Callistust: – Siess, rögtön hívd ide Maximust és Mastarát. Amint megérkeztek, közöltem velük a csillag lehullását. Pontosan megmutattam az esés irányát az égbolton. Mastara rögtön megmondta, hogyan kell értelmezni: – Tages könyve szerint, ha háború idején csillaghullást látunk, ezt követőleg huszonnégy óráig nem szabad ütközetbe bocsátkozni, sőt mindenféle hadmozdulatot is szüneteltetni kell. Maximushoz fordultam: – Tehát nem az én csillagom hullt le. Maximus megnyugtatott, hogy nem kell tartanom semmitől. Mastara azonban szilárdan kitartott állítása mellett: – A jel világos. Egy napig nem szabad kimozdulnod a táborból. – De hiszen kiadtam a parancsot, és holnap el kell érnünk a Tigris partját. – Kérdeztél, Pontifex Maximus, mit mond erről a Tages, és én megadtam a választ. Engedélyt adtam Mastarának, hogy távozzék, azután elmondtam Maximusnak az álmomat. Gondterheltnek látszott: – Bizonyos vagy benne, hogy Róma Szelleme volt a jelenség? – Kétségtelenül. Hiszen már láttam Párizsban, mikor azt parancsolta, fogadjam el a bíbort. Maximus homlokát ráncolta: – Lehetett démon is. Mindenfelé kísértenek ebben az elátkozott országban. Még most, éjszaka is, mikor hozzád siettem, éreztem őket magam körül, belekaptak a szakállamba, a pálcámat rángatták és próbára tették erőmet. – Nem démon volt. Róma Szelleme jelent meg előttem és elfordult tőlem. – Ne mondj ilyet! Három hét leforgása alatt hazaérünk. Új sereget szervezhetsz és betetőzheted Nagy Sándor művét... – Talán. – Hirtelen úgy éreztem, hogy terhemre van Maximus. Nem kételkedem a jószándékában, de sokszor nincs igaza. Elvégre ő sem isten, ahogy én sem vagyok az. Nagyon nem szívesen hagyott magamra, mégis elküldtem. Még utoljára ő is arra kért, ne szedjük fel a tábort másnap. Csak azt mondhattam: mindegy, mit mondanak az ómenek, tovább kell vonulnunk. Callistus fegyvereimet élesíti. Azt mondja, a mellvértem hevederei elszakadtak, de a fegyverkészítő rendbe hozza, még mielőtt elindulnánk. A süketnéma itt ül a lábam előtt, nagyon régi és igen különös lüdiai dallamot penget: Dionüszosz hangja csendül ki a dalból. Az ember azt képzeli, még ma is az isten éneke szól hozzánk, bár régen elmúlt az aranykor, és elhagyottak a szent ligetek is. Egy órát járkáltam a sátrak sorai közt, katonáim észre sem vettek. Seregeimből merítek erőt. Ez az én életem vagy lényem éltető eleme. A sors iróniája. Hiszen Athénban akartam élni, hogy diák, tudós legyen belőlem, s íme nyolc esztendeje hadvezér vagyok már. Ez a végzet. Anatolius sátra előtt elhaladva benéztem, és ott láttam dámajátékba merülve két barátomat, Anatoliust és Priscust. Be akartam szólni nekik, de meggondoltam magam: nem hiszem, hogy ma éjszaka nagyon szórakoztató társaság lennék. Inkább kiültem sátram elé, s az égboltot szemléltem. Csillagom éppoly fényes, mint máskor. Ha nem zaklatott volna fel esti látomásom, elégedett lennék. Csapaterősítés nélkül is mindent elértünk ebben az országban, amit lehetett. De mit kezdjek Victorral meg a galileánusokkal? Nevitta most is azt állítja, nem vagyok biztonságban. Nem tudom, mit tehetnek ellenem? Ha nyílt gyilkosságra vetemednek, a gallok meg a frankok lekaszabolják az ázsiaiakat. Ha orgyilkos módra... de hiszen, ha ilyen fiatalon meghal egy császár, az nem maradhat titok. Nem, most még nem mernek lesújtani rám. Különös módon most, amint itt fekszem oroszlánbőrös ágyamon, arra gondolok, amit egyszer Mardonius mondott Gallusnak meg nekem. Priscus: Ez az utolsó bejegyzés: megszakította előbb az álom, aztán a halál. XXIII. Priscus: Másnap reggel Julianus kiadta a parancsot a menetelésre nyugatnak, a Tigris partjához. Száraz, elhagyatott, köves, homokos terepen haladtunk. Lassú vonulásunk fojtó fehér port vert fel, amint lovagoltunk az alacsony dombok vonulata felé, ahol sziklák között rejtőző skorpiók módjára, már vártak ránk a perzsák. Én Julianus mellett tartózkodtam az előhadban. Nem viselt páncélt. A fegyverjavító még nem tudta rendbehozni vértjének tartószíjait. – Nem számít – mondta legyintve –, úgyis nagy a hőség. Bizony úgy volt, már kora reggel úgy verejtékeztünk, mint a gőzfürdőben. Rajzottak körülöttünk a legyek, szánkra, szemünkre telepedtek. Sokan szenvedtünk vérhasban. Julianus azonbau a hőség és a sok kényelmetlenség közepette is kitűnő hangulatban volt. Főleg azért, mert sikerült neki tetszése szerint értelmezni álmát: – Róma Géniusza elhagyott engem. Ez tagadhatatlan. De sátram bejáratán távozott, mely nyugatra néz, s ez azt jelenti: a hadjáratnak vége, haza kell térnünk, azaz nyugat felé. – De azt mondtad, gondterhelt volt az arca. – Az enyém se más, ha arra gondolok, mi mindent érhettünk volna még el, itt. De azért így is... – Míg beszélgettünk, egyremásra hozták neki a jelentéseket: perzsákat fedeztek fel a völgyben, mely utunkba esik; csatározás a bal szárnyon; Victor comes támadástól tart... – Nem lesz támadás – jelentette ki Julianus. – Nem bocsátkoznak több harcba velünk. Zaklatnak bennünket, de egyéb nem történik. Nyomban kiadta a szükséges parancsokat. Erősítés, a bal szárnyra. A szaracénok csatlakozzanak a hátvédhez. Victor comes ne nyugtalankodjék. Majd Arintheus futára jelentette, hogy a perzsa lovasság rajtaütött a hátvéden. Julianus azonnal megfordította lovát és nyargalt hátra, Callistus a nyomában. Fél órával azután, hogy Julianus elvágtatott, a sziklák közé rejtőzött perzsa íjászok rátámadtak előőrsünkre. Nevitta hadirendbe állította az embereket én pedig a középre siettem azokkal együtt, akik nem vesznek részt a harcban. A málhák között Maximusra akadtam. Derűs nyugalommal fésülgette szakállát és fogalma sem volt arról, hogy támadás ért bennünket. Közöltem vele, mi történt, de nem nyugtalankodott: – Nem lesz több komoly csatánk – jelentette ki, mintha Julianus szavait szajkózná. – Csak gerillatámadások ezek, nincs mitől tartanunk. Anatolius azonban riadtan fogadta a hírt: – Csatlakoznom kell a tertiacusokhoz, számítanak rám. És máris lóra ugrott a lehetetlen kis kövér figura, alaposan megterhelve az állatot a maga és fegyverei súlyával. Itt jegyzem meg, ha az ember egy sereg közepén tartózkodik, melynek előcsapata tíz mérföldnyi távolságban van a hátvédtől, komoly csata folyhat le anélkül, hogy tudomása lenne róla. Beszorítva a szekerek közé, mi ketten Maximusszal akár úgy érezhettük volna magunkat, mint akik Athén és Sirmium között békésen utaznak. Most rátérek arra, mi történt Julianusszal. Félúton lehetett a hátvédhez, mikor ismét futár érkezett hozzá azzal a jelentéssel, hogy az előhadat is támadás érte. Julianus visszafordult. Alig tett meg egy mérföldet, mikor oszlopunk közepét is megtámadták a perzsák. Elefántok, lovasság, íjászok özönlöttek lefelé a domboldalon, olyan váratlanul, hogy bal szárnyunk megingott és hátrálni kezdett. Julianus belevetette magát a harcba, pedig nem volt nála más fegyver, csak a pajzsa. Jelenléte erőt öntött a katonákba. Nekitámadtak a perzsáknak és karddal, szekeréével vagdosták az elefántok törzsét, lábát. A perzsák visszavonultak. Julianus utánuk vágtatott, s intett a testőr csapatoknak, hogy kövessék. De a visszavonuló, felbomlásban levő perzsa csapat most hirtelen rátámadt a császárra és Callistusra. Hosszú percekig egyiküket sem láttuk a nagy kavargásban. Amikor aztán az utolsó perzsa is elmenekült, ismét megpillantottuk Julianust. Megindult testőrei felé, akik boldog örömrivalgásba törtek ki. Csak mikor egészen a közelükbe érkezett, akkor vették észre, hogy lándzsa hatolt az oldalába. – Nem komoly dolog – mondta Julianus, de mikor ki akarta rántani a lándzsát, fájdalmasan feljajdult, mert a fegyver nyele is borotvaéles volt és megsebesítette a kezét. Mint később hallottam, egy ideig mozdulatlanul ült, fölfelé bámult, majd a nap felé fröcskölte a vérét. – Nem komoly dolog – ismételte, de e pillanatban elterült a földön. Hordszéken vitték a sátrába. Parancsára lovassági köpennyel takarták be, mert nem akarta, hogy a katonák értesüljenek a sebesüléséről. Láttam, hogy hordszék közeledik a sátra felé és ostoba módon ez jutott eszembe: nyilván valaki szarvast ejtett el, azt hozzák nekünk vacsorára. Mikor rádöbbentem, hogy Julianust hozzák, úgy éreztem, mintha mellbe döftek volna. Maximusra tekintettem. Ő is elképedve állt ott. Követtük a hordszéket a sátorba, Julianus eszméleténél volt. – Ebből is le lehet vonni a tanulságot – mondta és Maximus most is úgy figyelte szavait, mint az orákulumot. – Igen, Julianus – suttogta Maximus, mintha imádkozna. – Háborúban mindig... minden körülmények között... viselj fegyvert... – mondta Julianus. Bágyadtan ránk mosolygott, aztán a rémült Callistushoz fordult: – Nos elkészültek végre a szíjak? – Azt hiszem igen, uram... – felelte Callistus és zokogásban tört ki. Közben az orvosok levagdalták a sebesültről a tunikát. A dárdahely a bordák alatt hatolt a testbe és átütötte a máj alsó lebenyét. Szinte egy csepp vér sem volt látható a fehér bőrön. Julianus bosszús arccal tekintett sebére, mint a szobrász, aki hibát fedez fel alkotásában. – Tulajdonképpen csak a kezem fáj – mondta és Salutiushoz fordult, aki e pillanatban lépett be. – Hogy áll a csata? – Az egész vonalon visszavetjük őket. – Helyes. De akkor is mutatkoznom kell az emberek előtt. Lássák, hogy még élek. – Bár az orvosok nem akarták engedni, mégis felült. – Rendben van, nem érzek fájdalmat. Nem lehet mély a seb. Callistus, add a fegyveremet. – Az orvosokhoz fordult. – Ha nem tudjátok kihúzni a dárdát, vágjátok el, hogy a köpenyem eltakarja a sebből kiálló részt. – Átvetette lábát az ágyon. Erre megindult a vérzés, de nagyon erősen. Julianus eszméletét vesztette; csaknem én is elájultam; az orvosok igyekeztek elállítani a vérzést. Salutius tette fel először a kérdést: – Belehal? – Igen, praefectus, mégpedig hamarosan. – Összenéztünk, értetlenül, hitetlenkedve és elszörnyedve. Nevitta jelent meg a sátor nyílásában. – Császár! – kiáltotta az oroszlánbőrös ágyon fekvő, sápadt, eszméletlen embernek. Salutius fejét rázta és csendet parancsolva, szájára tette ujját. Mint a sebzett állat, Nevitta üvöltve rohant ki a sátorból. Salutius utána. Aznap a gallok, a frankok, a kelták és a germánok lemészárolták a perzsa hadsereg felét, bosszút állva császárukért. Az ütközet csak sötétedéskor ért véget. Én azonban nem láttam belőle semmit. Maximusszal együtt ültünk a fülledt sátorban és végignéztük Julianus haldoklását. Többnyire magánál volt, önkívületbe egyszer sem esett. Összefüggéstelenül nem beszélt. Talán nem szenvedett túlságosan, mert hosszú ideig igyekezett elhitetni velünk, hogy csak az izomzata sérült meg. – De hogyan? – kérdeztem. Olyan képtelenül állt ki a lándzsa az oldalából, mintha játékbabát döftek volna át valami hosszú tűvel. – Magam sem tudom. Hogy is volt? – fordult Julianus Callistushoz, aki mint a megvert kutya, kuporgott a földön a fegyverállvány mellett. – Láttad, hogy történt? – Nem, uram. Mögötted voltam, és a perzsák körülfogtak bennünket. Szem elől tévesztettelek. Csak akkor vettem észre mi történt, mikor már eltisztultak utunkból. – Abban a pillanatban alig éreztem valamit: csak egy taszítást, mintha ököllel csaptak volna rám. – Intett a süketnéma gyereknek, hogy hozzon vizet. De az orvos kérésére nem ivott. Szüntelenül hozták a híreket a csata állásáról. Mikor Julianus értesült arról, hogy Merena és Nahodarész elesett, halvány arcát a diadalmas öröm pírja öntötte el: – Szapor két legkiválóbb hadvezére. Ez volt az utolsó csata, biztosra veszem! Megvallom, most az egyszer nem idegesített Maximus locsogása, sőt hálás voltam érte. Egy pillanatra sem hallgatott, örökké szóval tartott bennünket az anekdotáival, mikor és hogyan váltott szót a különböző istenekkel. Nyilván az egész Olümposz az ő társaságában szórakozott. Alkonyat tájban újra elkezdődött az erős vérzés. Mire sikerült elállítani, Julianuis napbarnított arca hamuszínű lett. – El tudjátok távolítani a dárdahegyet? – kérdezte orvosait. – Nem, uram. – Ez halálos ítéletet jelentett és Julianus tisztában volt vele. Bólintott, lehunyta szemét. Azt hittem, elaludt. Idegességemben kivert a verejték. Maximus jeleket rajzolt a sátor homokos földjére. A messzeségben elhalkult a csatazaj. Callistus éppen lámpást gyújtott, amikor Salutius és Nevitta lépett a sátorba. Julianus felenyitotta a szemét és megkérdezte: – Hogy állunk? – Halkan, de határozottan beszélt. Salutius díszes bronzsisakot tett le Julianus ágya lábához: – Merena hadvezér viselte. A perzsa hadsereget döntő vereség érte. A halottak között eddig ötven vezető emberük holttestét találtuk meg. – Egyhamar nem találkozunk a hadseregükkel, annyi bizonyos – tette hozzá Nevitta. – Jól harcoltatok! – Julianus ép kezével végigsimította a perzsa hadvezér sisakját. – A háborúnak vége. – De kis híján elvesztettük Salutiust – erőltette a vidámságot Nevitta. – Körülfogták a perzsák és mivel bíborköpenyt viselt, azt hitték, te vagy az. így hát igazi frank módra kellett verekednie, hogy kivágja magát. Sosem hittem volna, hogy idős ember létére ilyen nagyszerűen forgatja a fegyvert. Julianus szomorúan mosolygott. – Szegény... holnap járni sem fog tudni az izomláztól. – Már most is alig tud – folytatta Salutius kényszeredetten a fecsegést. Ebben a pillanatban Julianus egész teste megrándult. Oldalára szorította kezét, mint aki attól tart, hogy szétszakad a mellkasa. Ellepte a verejték. Hasán fájdalmasan húzódtak össze az izmok. – Héliosz – motyogta. Majd hozzátette: – Hol vagyunk? Mi a neve ennek a helységnek? Maximus válaszolt: – Phrügia. És Julianus tompán ráfelelte: – Akkor elvégeztetett. Tulajdonképpen azóta is mindig utána akartam járni, vajon a sivatagnak ezt a zugát valóban Phrügiának hívják-e. Mivel ismerem Maximust, feltételezem, hogy hazudik: végül is az ő prófétai hírneve forgott kockán. De igaz, vagy nem igaz, a történelem úgy jegyezte fel, hogy Julianus császár Phrügiában esett el, amint azt Maximus és Szoszipatra jó előre megjövendölte. Julianus most orvosaihoz fordult: – Hamarosan meghalok? – Uram, nem tudhatjuk. A májat járta át a dárda. Néhánv óra... – Callistus ismét felzokogott, Nevitta folyton ökölbe szorította és szétnyitotta óriás kezét, mintha önmagát is halálra szeretné morzsolni. Salutius bénultan kuporgott a tábori széken, kimerülve az egész napi csatában. – Tehát utoljára láttam a napot – mondta Julianus tárgyilagos hangon. – Áldozatot kellene bemutatnom, de ezúttal én vagyok az áldozat. – Augustus – szólalt meg most Salutius. – Még el kell döntened az utódlás kérdését. Ki legyen a császárunk, ha téged magukhoz vesznek az istenek? Julianus nem felelt mindjárt, azt hittük, nem hallotta a kérdést. De mégis hallotta, mert kisvártatva így szólt: – Bizonyos dolgokat még hozzá szeretnék fűzni végakaratomhoz. Küldjetek el Anatoliusért. – Ő már boldog – mondta halkan Salutius. – Ezt a klasszikus kifejezést használta, mely annyit jelent, hogy becsülettel esett el a harc mezején. Engem is lesújtott a hír. – Anatolius meghalt? – Könny szökött Julianus szemébe, majd bágyadtan elmosolyodott. – Látjátok, most egy haldokló sirat el egy halottat. Neked való dolog ez, Priscus, van érzéked az ellentétekhez. – Elkomolyodott és hivatalos hangon kezdte rendezni ügyeit: – Konstantinápolyban végrendeletet hagytam. Salutius, te tudod, hol található; gondoskodj végrehajtásáról. Nevitta, hívd össze vezéreimet, te pedig Maximus, a barátaimat. Felkészültem, búcsúzni akarok tőlük. – Mosolygott és ismét a régi kamaszos, iskolásfiús kifejezés tűnt fel az arcán. – Mint tudjátok, császáraink halála többnyire túl gyorsan következett be ahhoz, hogy búcsúbeszédre készülhettek volna. Akinek mégis adatott volna erre idő, nem valami dicső módon használta ki. Vespasianus idétlen élccel búcsúzott az élettől: "Jaj nekem, úgy látszik, hamarosan istenné válok." Augustus félrebeszélt. Hadrianus csillagászati vitát folytatott. Az utolsó alkalommal egyikük sem élt megfelelően. Nos, elhatároztam, én kivétel leszek e tekintetben. Intett Callistusnak, mire az egy kis ládikót hozott elő. Julianus egy tekercset vett ki belőle. – Mint mindig, ebben is kedveztek nekem az istenek. Egyedülálló módon halok meg: én vagyok az első császár, aki jól megírt beszéddel (ha ugyan illik ezt mondanom) búcsúzik környezetétől. – Rám mosolygott. – Igen, búcsúszavaimat Antiochiában vetettem papírra, mikor okom volt rá. Nem számít, hogyan változik hírnevem az idők folyamán, távozásom örökké emlékezetes marad. Olyan nemes öngúnnyal beszélt, hogy még Salutius is mosolygott, és kijelentette: – Valóban, Marcus Aureliust is felülmúlod. – Köszönöm – mondta Julianus, azzal lehunyta a szemét és várakozott. Hamarosan megtelt a sátor barátaival, papokkal, hadvezérekkel. Mintha szándékosan történt volna, az ázsiai hadvezérek ágya egyik oldalán, az európaiak a másik felén sorakoztak fel. Mikor mindenki megérkezett, Julianus intett az egyik orvosnak, hogy ültesse fel. A megerőltetés láthatóan fájdalmat okozott neki. Zihálva odaszólt Callistusnak, hogy a többi lámpást is gyújtsa meg, majd felém fordulva kijelentette: – Itt a vég, Priscus, most már megengedem magamnak a fényűzést. De én egyetlen szót sem tudtam szólni. Julianus szétnyitotta a tekercset: – Barátaim – kezdte, körülnézett, tekintete Victorra vetődött, de az meg sem mozdult. – Barátaim – ismételte, s továbbiakban gyorsan olvasott, mint aki attól tart, hogy nem jut el a végéig. – Alkalmas pillanatban távozom az életből, melyet örömmel adok vissza a Teremtésnek, parancsának engedelmeskedve, tisztességes ember módjára, aki kellő időben fizeti vissza, amivel tartozik. És a legkevésbé sem tölt el bánattal, mint némelyek gondolják talán... – ismét szünetet tartott és végigtekintett hadvezérei arcán, melyeket eltorzított, s nem egyenletesen világított meg a sokfelől rájuk szóródó lámpafény – ... nem szomorít elkülönös nyomatékkal ejtette ki ezt a szót –, hogy távoznom kell. Ismét visszatért a szöveghez: – Mert a filozófia arra tanított engem, hogy a lélek sokkalta boldogabb a testnél. Ebből következik, hogy amikor a jobb különválik a rosszabbtól, inkább örülnünk kell, mint bánkódni. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az istenek a legkülönb embernek is jutalomként adják osztályrészül a halált. Bízom abban, úgy részesülök ebben az ajándékban, hogy nem kell megalázkodnom bizonyos nehézségek miatt, s nem is szenvedtem soha szégyenletes vereséget. Végül is a bánat csak a gyengeségen kerekedik felül, de szertefoszlik az erő jelenlétében. Egyetlen cselekedetemet sem bántam meg. Nem gyötör semmiféle gaztett emléke. Sem azelőtt, sem azután, hogy az uralkodói székbe emeltettem, nem követtem el semmit, ami ellentétes lett volna becsületes lelkemmel, és elkerültem a gyalázatos bűnt, legalábbis ez a meggyőződésem. Mérséklettel intéztem államunk ügyeit. Háborúba vagy békébe csak hosszas megfontolás után bocsátkoztam, tudatában annak, hogy a siker nem feltétlenül jár együtt a tervek gondos előkészítésével, hiszen a végső kibontakozás az istenek akaratától függ. Ebben a hitben úgy uralkodtam, hogy az igazság, a nép jóléte és biztonsága vezérelt. Valamennyien tudjátok, mindig szívesebben választottam a békés megoldást. Sohasem tűrtem el a szabadosságot a közerkölcsök és az emberiesség terén... Szünetet tartott. Néhány mély lélegzetet vett, mintha tüdeje már nem működne kielégítően. Körülnéztem. Minden szem Julianusra szegeződött. Nevitta és Jovianus nem is leplezte könnyeit. Victor az ágy lábánál állt, feszülten figyelt, mint egy lecsapni készülő ragadozó. Az egész társaságban csak Maximus viselkedett úgy, mint mindig: varázsigéket mormolt, és száraz füveket szórt a lámpa lángjába, nyilván jó előre üzenetet küldött az alvilágba. Julianus kissé gyengébb hangon folytatta: – Örülök, hogy az állam zsarnoki szülő módjára annyiszor tett ki engem veszedelemnek, így kényszerültem arra, hogy erős maradjak, kitartsak szándékom mellett, álljam a sors viharait. Pedig tudtam, mi lesz a végem, mert orákulum révén régen értesültem arról, hogy kard által halok meg. Köszönetet mondok Héliosznak e szép halálért, mert a császári székben többnyire az a félelem gyötör bennünket, hogy titkos összeesküvés révén méltatlanul halunk meg, vagy ami annál is rosszabb, hosszú betegségben. Boldog vagyok, hogy pályafutásom delén, győzelmesen halok meg, és hogy az istenek dicsőséges távozásra érdemesítettek e földi világból. Mert gyenge és gyáva az a férfi, aki menekülni akar, aki igyekszik elkerülni a halál óráját, mikor halnia kell ... – Az utolsó szavakat már szinte suttogta és a tekercs kiesett a kezéből. Láthatólag nehezére esett már uralkodnia gondolatain. – Volna még sok minden, de nem tudok... én már... nem fogok félrebeszélni – mosolyogni próbált, nem nagy sikerrel, csak egyik arcizma rándult meg görcsösen. De utána ismét érthetően és világosan beszélt. – Most következnék javaslatom császári utódom megválasztására... A vezérek ösztönösen közelebb húzódtak az ágyhoz, izgatta őket a hatalom szimata, amint a vérszag vonzza a farkascsordát a sebzett szarvasra. Julianus még szenvedésében is tisztán látta, miféle vadállatok állják körül az ágyát. Lassan, megfontoltan folytatta: – Ha kijelölöm utódomat és ti, amint jogotokban áll, elvetitek, ezzel egy érdemes férfiút végzetes helyzetbe hoznék. Utódomnak nyilván életét is elvennétek. De az is megtörténhetne, hogy tudatlanságom révén – ezúttal valóban sikerült bágyadtán mosolyognia – éppen a legérdemesebb férfi kerülné el figyelmemet és nem szeretném ezzel a hibával bemocskolni emlékezetemet. Kötelességtudó és engedelmes fia vagyok Rómának és azt szeretném, ha jó uralkodó lépne a helyemre. Éppen ezért rátok bízom a választást. Nem ajánlok senkit. Hallhatóan szakadt fel a megkönnyebbült sóhaj, a vezérek nyugtalanul feszengtek. Némelyek csalódottan, mások elégedetten: most jött el az ő órájuk. Julianus rám tekintett: – Jól olvastam fel? – Jól, uram. – Nos tehát, akkor úgy távozom, amint kívántam – mondta, majd a tisztekhez fordult: – Itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk. És azok most sorra, utoljára, egymás után megcsókolták a kezét. Sokan sírtak, de Julianus szigorúan rájuk szólt: – Nekem kéne megsiratnom benneteket, mert számomra vége a szenvedésnek, ti pedig, szegény ördögök, most kerültök igazán a kellős közepébe. A katonák távozása után Julianus intett Maximusnak és nekem, hogy üljünk az ágya mellé:. – Most beszélgethetünk. – Szándékosan használta ugyanazt a kifejezést, amit mindig, mikor csakis barátai körében maradt. Platón Phaidónjára terelte a szót. Milyen is pontosan a lélek természete? Milyen formát ölthet? Mi módon tér meg Szerapiszhoz? Én a filozófia fogalmaival válaszolgattam, Maximus a misztériumokkal hozakodott elő. Nem veszem rossz néven Julianustól, hogy e végső alkalommal inkább Maximus felé hajlott, mert amit ő mondott, az reményt adott, amit én mondtam, az bizony siváran hangzott. Együtt ismételgették a mithraizmus jelszavait és rejtelmes utalások hangzottak el Demeter megpróbáltatására. Maximus valóban könnyített Julianuson, segítette megnyugvását. Én, mint rendesen, képtelen voltam kifejezésre juttatni szeretetemet és elég idétlenül, falusi tanító módjára Platónt idézgettem. Talán sohasem viselkedtem annyira a pillanathoz nem illően, mint ez alkalommal. Nem sokkal éjfél előtt Julianus vizet kért, Callistus hozott neki. Éppen inni készült, mikor sebéből alvadt, sötét vércsomó buggyant ki, nyomában friss vér tört elő buzogva. Feljajdult és puszta tenyerét a sebre tapasztotta, mintha képes volna visszatartani távozó életét. Elájult. Az orvosok igyekeztek elállítani a vérzést. Sikertelenül: egy idő múlva csak úgy magától szűnt meg a vérömlés. Julianus néhány percig lehunyt szemmel feküdt és csak gyengén lélegzett. Mai napig is emlékszem, hogyan tapadt mellére a szőrzet az alvadt vérben, mint az elejtett állaté. Ma is emlékszem, milyen élesen ütött el napbarnított nyakának színe márványfehér törzsétől. Még ma is emlékszem arra az ostoba fémdarabra, mely átfúrta oldalát, s arra is, hogy ez járt az eszemben: ilyen apró semmiség vet véget egy ember életének, sőt jelen esetben megváltoztatja a világ folyását, a történelmet. Julianus ismét felnyitotta szemét. – Vizet! – suttogta. Callistus segített, fogtuk a fejét, míg ivott. Ezúttal nem tiltották az orvosok. Mikor kiürítette a serleget, Maximusra és rám nézett, mintha valami rendkívül érdekes közlendő jutott volna eszébe. – Igen, Julianus – szólt hozzá Maximus és mohón leste szavát. – Nos? Julianus azonban közben mást gondolhatott, fejét rázta, megint lehunyta szemét és egész természetesen köszörülte torkát. A következő pillanatban már halott volt. Callistus hirtelen elengedte az elernyedt testet és rémült kiáltással félreugrott. A holttest súlyosan hanyatlott hátra. Az egyik napbarnított kar lelógott az ágyról. Az oroszlánbőr vérben ázott. Ennek soha többé senki nem veszi hasznát, gondoltam eltompultan, mikor az egyik orvos kijelentette: – Az Augustus halott. Callistus hangosan zokogott, a süketnéma, mint valami állat, vinnyogott az ágy lábánál. Maximus kínlódva hunyta le szemét. Nem kellett jövőbelátás ahhoz, hogy tudja: számára is leáldozott a nagyság időszaka. Elküldtem Callistust Salutiusért. Míg érkezésére vártunk, az orvosok eltávolították a dárdát Julianus holttestéből. Kértem őket, hogy megtekinthessem. Eközben érkezett meg Salutius. Egy pillantást vetett a holttestre, aztán Callistushoz fordult: – Azonnal értesíts mindenkit, hívd össze a haditanácsot. Maximus hangosan, de dallamosán feljajdult és kirohant a sátorból. Később közölte velem, látta, amint Nagy Sándor és Julianus szelleme összeölelkezik a levegőben, nem nagy távolságra a sátor földjétől. A látvány nagy elragadtatására szolgált. Az orvosok köpenyt borítottak a holttestre és eltávoztak. Velük együtt a süketnéma is, de őt soha senki nem látta többé. Kettesben maradtunk Salutiusszal a sátorban. Megmutattam a lándzsafejet, melyet még mindig kezemben tartottam: – Ez okozta a halálát. – Tudom. – De ez római dárda... – Látom... Összenéztünk. – Hát akkor ki ölte meg? – kérdeztem. De Salutius nem válaszolt, félrehajtotta a sátorlapot. Odakint már gyülekeztek a főtisztek a forró szélben imbolygó fáklyafényben. A gyantás füst marta a szememet. Még mielőtt Salutius kilépett társai közé, megkérdeztem: – Tudta azt Julianus, hogy római dárda sújtotta? – Lehetetlen, hogy ne tudta volna – mondta vállat vonva Salutius és kilépett a sátorból. Néztem még egy darabig az ágyon fekvő holttestet. Csak az egyik napbarnított láb látszott ki a bíborköpeny alól. Azt is betakartam, s közben véletlenül megérintettem a holttestet: még meleg volt. Riadtan visszahőköltem, mint a ló, amikor hirtelen árnyék vetődik elébe az úton. Azután kinyitottam a ládikót, melyből Julianus elővette a tekercset. Amint gyanítottam, az alján megpillantottam az emlékiratot és a naplójegyzeteket. Elloptam őket. Mit mondjak még? Viharos ülésre került sor azon az éjszakán. Victor és Arintheus keleti császárt kívánt. Nevitta és Dagalaif viszont nyugatit. Salutius személyében valamennyien megegyeztek volna. Nem vállalta, ő az egyetlen, aki komolyan gondolta, mikor azt állította, hogy az uralkodás nem neki való. Ammianus könyörögve kérte, hogy legalább a hadsereget vezérelje haza Perzsiából. Azt sem volt hajlandó elvállalni. Holtpontra jutván, a szemben álló két párt abban egyezett meg, hogy másnap újabb tanácskozásra ülnek össze. Az éjszaka folyamán Victor akcióba lépett. Tisztán látta már, semmi esélye arra, hogy császár legyen, így hát olyan uralkodót akart, akit könnyen irányíthat. Jovianusra esett a választása. Június huszonhetedikén, a kora reggeli órákban Victor teljesen leitatta a testőrgárdát. Aztán feltüzelte őket, hogy kiáltsák ki Augustusnak parancsnokukat, Jovianust. Hajnalban a rémült Jovianust odacipelték a kivont karddal álló száz fiatal tiszt gyülekezete elé. Ez eldöntötte a kérdést. Inkább letettük a hűségesküt Jovianusnak, semhogy vállaljuk a polgárháború esztelen vérontását. Az új császár testőrei kíséretében ünnepélyesen elvonult a hadsereg előtt. Mikor az emberek hallották a kiáltozást: "Jovianus Augustus!", az első pillanatra azt hitték, "Julianus Augustus!" éltetéséről van szó, s ehhez lelkesen csatlakoztak, örvendezve csodálatos gyógyulásának. Mihelyt azonban meglátták új imperátoruk pojáca-figuráját, amint pirosan égő szemmel, idegesen összehúzza magát, a hozzá sehogy sem illő bíborköpeny alatt, akár valami egzotikus afrikai madár – akkor ajkukra fagyott az éljenzés. Még aznap magam temettem el szegény barátomat, Anatoliust. Holttestére egy szakadék mélyén találtam. Mindmáig nem volt szívem elárulni, hogy nem csatában esett el, hanem levetette a lova. Olyan szerencsétlenül zuhant le, hogy nyakát törte. Kétségbeejtő lovas volt, de szeretetre méltó barát. Magamhoz vettem játéktábláját, de természetesen azt is elvesztettem, mikor Antiochiából hazaköltöztem Athénba. Semmi nem marad meg nálam, hiába... A továbbiak már ismeretesek. Jovianus harminc évre békét kötött Szaporral. Alig várta, hogy otthagyhassa Perzsiát és megkezdhesse ünnepi fogadásait a konstantinápolyi palotában. Bármire hajlandó volt, amit Szapor kívánt tőle. Öt provinciát adott át a perzsáknak, beleértve olyan jelentős városainkat, mint Szingara és Niszibisz! Katasztrofális békeszerződés volt. Hazavonultunk Antiochiába. Útközben csatlakozott hozzánk Procopius és Sebastianus. A mai napig sem tudja senki, miért nem jelentkezett Procopius Perzsiában Julianusnál. Nyilván szolgált valami mentséggel Jovianus előtt, de nem szivárgott ki semmi hozzánk. Szerencsére mégis elnyerte büntetését. Néhány év múlva kivégezték, mert a maga számára akarta megkaparintani Keletet. Végül mégis van valami igazság a mi dolgainkban, legalábbis ebben az esetben megnyilvánult. Néhány hónap múlva Jovianus császár is meghalt. A hivatalos jelentés szerint álmában érte a halál; a serpenyőben égő parázs gázai ölték meg. Mai napig is sokan állítják, hogy Victor mérgeztette meg. De nekem hiteles értesülésem van arról, hogy természetes halállal múlt ki. Részegen feküdt le, álmában hányt, és megfulladt. Iszákoshoz illő halál. Utána meglepetésszerűen Valentinianust kiáltották ki császárrá, s ez véget vetett Victor politikai hatalmának. Emlékezz csak vissza, mennyire örültünk valamennyien, mikor Valentinianus az öccsét, Valenst megtette Augustusnak Keleten. Milyen szelíd, jóindulatú fiatalember – gondoltuk. Nos, Valens aztán csaknem fejemet vette. Maximusnak valóban fejébe került a dolog, s elég bajod volt neked is. Azóta halott az uralkodó testvérpár is, és jelenleg Valentinianus fiának, Gratianusnak uralma alatt élünk, aki viszont Theodosiust nevezte ki utódjául, őt pedig halála után majd... Némelykor úgy érzem, hogy a római császárság egymásutánja nem egyéb, mint a hasonlók végtelen ünnepi felvonulása. Egyik olyan, mint a másik: egyedül Julianus volt más, mint a többi. Méltó elismeréssel fogadott antiochiai gyászbeszéded vége felé megkockáztattad azt a feltevést, hogy Julianust saját emberei ölték meg, mivel egyetlen perzsa sem jelentkezett az óriási jutalomért, melyet a nagykirály Julianus fejére kitűzött. Én ama kevesek közé tartoztam, akik biztosan tudták, hogy Julianust római dárda járta át, de nem szóltam semmit. Nem állt szándékomban belekeveredni a politikába. Egyébként is volt elég bajom még abban az évben, mikor Maximusszal együtt letartóztattak azon a címen, hogy mágiát űzünk. Én, mint mágus! Szerencsére engem felmentettek, de Maximust nem. Annyit azonban mégis elért a vén szemfényvesztő, hogy az utolsó szó jogán felszólalhatott. A peres eljárás folyamán megesküdött, hogy hatalmát soha nem használta fel senki kárára. Megjövendölte, hogy aki igazságtalanul oltja ki életét, maga is szörnyű halállal pusztul el, úgy, hogy életének nyoma sem marad a földön. Valens császár halálra ítélte Maximust, és nem sokkal utóbb elesett az adrianopoliszi csatában. A gótok úgy fölaprították a császár holttestét, hogy maradványait senki sem ismerte fel. Így Maximusnak legalább az utolsó jóslata igaznak bizonyult. Amint kiszabadultam a börtönből (sok szerencsét kívánok a büntetőjogi reform ügyében kifejtett fáradozásodhoz), egyenesen hazatértem Athénba. Elzártam Julianus írásait Hippia vaspántos ládájába és elő sem vettem addig, míg levelezni nem kezdtünk ebben az ügyben. Mostanában azonban sokat töprengek Julianus haláláról. Nyilván igazad volt, amikor azt állítottad, hogy saját emberei közül ölte meg valaki. De ki? És hogyan? Különös gonddal tanulmányoztam utolsó naplójegyzeteit. Úgy látom, Julianus kezdettől fogva sejtette, hogy életére törnek, és hogy Victor áll az összeesküvés élén. Igaza volt-e Julianusnak? És ha igaza volt, hogyan történt a gyilkosság? Körülbelül tíz évvel ezelőtt Julianus szolgájától, Callistustól kaptam egy siránkozó hangú ódafélét a császár haláláról. Valamennyiünknek küldött belőle egy példányt. Én azonban elmulasztottam megköszönni a szerzőnek a figyelmességét, őszintén szólva, Callistus tökéletesen kiesett emlékezetemből egészen addig, míg ismét elő nem vettem a feljegyzéseket, s rá nem jöttem: ha valaki tudja, miképpen halt meg Julianus, az csakis a szolga lehet, aki mellette tartózkodott, amikor megsebesült. Callistus természetesen esküdözött, hogy nem látta, honnan érte urát a halálos csapás. Akkor azonban minden oka megvolt rá, hogy hazudjék: a keresztények hamarosan eltették volna láb alól, ha bármelyiküket belekeveri az ügybe. Mint olyan sokan, Callistus is a hallgatás mellett döntött? De vajon most nem lehetne-e őszinte vallomásra bírni? Hiszen az akkori főnemesek közül senki sincs már az élők sorában. Beletelt néhány hét, míg sikerült megtudnom, hogy Callistus jelenleg Philippopoliszban lakik, írtam neki és választ kaptam tőle. Múlt hónapban felkerestem. Most pedig pontosan beszámolok arról, amit mondott. Mielőtt bármit felhasználsz belőle, azt tanácsolom, írásban kérj erre engedélyt Callistustól. Döbbenetes történet, veszedelmes róla tudni is, hát még megírni. Magam is nyomatékosan kérlek, hogy semmi körülmények között ne említsd a nevemet, ha esetleg írnál erről. Fárasztó és unalmas volt az utazás Philippopoliszba, csupa adószedő meg diakónus között. Odaérkezve egyenesen egy hajdani tanítványom házába mentem, aki kedvesen szállást ajánlott nekem, ami azért is nagy megtakarítás, mert itt a fogadósok mind megrögzött tolvajok. Annak, hogy szinte egy évezrednek tűnő ideig tanítottam, ma már talán csak egyetlen előnye van: bármerre megyek, mindenütt találok régi tanítványt, aki szívesen lát vendégül. Ezért merek utazásra vállalkozni. Megkérdeztem házigazdámat, tud-e valamit Callistus felől (én magam semmi egyébre nem emlékszem, csak a zokogása van a fülemben, Julianus halálos ágya mellett). – Én nem érintkezem vele – válaszolta fitymáló hangon, mert sokat ad a saját előkelőségére. – Úgy mondják, tekintélyes vagyona van, sokan keresik a barátságát, de én nem tartozom közéjük. – Honnan származik a vagyona? – Kereskedelmi képviseletek, császári adományok. Állítólag ügyes üzletember. Mint tudod, itt született, apja rabszolga volt egyik unokatestvérem házánál. Csak néhány évvel ezelőtt tért haza, nem sokkal Valentinianus császár halála után. Állítólag befolyásos pártfogói vannak az udvarnál. Többet nem tudok mondani. Callistus valóban gazdag, háza sokkal nagyobb és fényűzőbb, mint néhai tanítványomé. Lélegzetelállítóan elegáns szír lakáj kísért két hatalmas udvaron át a kis félhomályos átriumba, ahol Callistus várakozott rám. Rendkívül udvarias fogadtatásban részesültem, de vadidegen állt előttem. Képtelen vagyok emlékezni a régi Callistus külsejére, ma azonban jó megjelenésű, középkorú férfi, és valóságos koránál jóval fiatalabbnak látszik. Nyilván sok időt fordít a külsejére: sűrű haját ügyesen festi, teste karcsú, modora valamivel simább a kelleténél, nyilván értesz engem. – Milyen öröm, hogy ismét találkozhatunk, kedves, jó Priscusom! – köszöntött, mintha bizalmas barátságban lettünk volna egymással és egyenrangúak is. Üdvözlését azzal az óvatos szerénységgel viszonoztam, mellyel a szegénység szokott adózni a vagyonnak. Természetesnek vette hódolatomat. Hellyel kínált, s maga töltötte ki a bort, legalább ennyiben gyakorolta régi foglalkozását. Egy ideig csak arról folyt a társalgás, ki él, ki halt meg régi ismerőseink közül. Persze, a mi korunkban több köztük a halott: Nevitta, Salutius, Sallustius, Jovianus, Valentinianus, Valens. Victor azonban ma is szolgálatot teljesít Galliában, Dagalaif pedig Noricumban. Arintheus mostanában vonult nyugalomba, Konstantinápoly külterületén lakik, és ivásnak adta magát. Végre Perzsiára terelődött a szó, ifjúságunk idejére (helyesebben az én esetemben férfikorom delének boldog napjaira). Meggyászoltuk a halottakat. Most tértem rá Julianus halálának kérdésére. Közöltem Callistusszal szándékodat. Közömbös udvariassággal hallgatta. Ekkor szóba hoztam, hogy birtokodban vannak emlékiratai. Azt felelte, tudomása volt róla, hogy a császár ilyen írásművön dolgozik és sokszor tűnődött rajta, mi történhetett a feljegyzésekkel. Megmondtam. Mosolygott. Majd megjegyeztem: – És megvannak persze személyes napló jegyzetei is. – Napló? – kérdezte meglepődve Callistus. – Az. Titkos napló. A császár ugyanabban a ládikóban tartotta, amelyben emlékezéseit őrizte. – Erről nem tudtam. – Meglepő dolgok vannak benne. – Bizonyára – mondta Callistus homlokát ráncolva. – A császár tudta, hogy életére törnek. Az összeesküvők is ismeretesek voltak előtte. – Callistus modorában valami arra késztetett, hogy megkockáztassam ezt a hazugságot. – Összeesküvők? Nem voltak összeesküvők. Az Augustust egy perzsa lovas ölte meg. – És miért nem vette fel a jutalmát a nagykirálytól? – Ő is eleshetett – vont vállat Callistus. – De miért volt annak a perzsa lovasnak római dárdája? – Csatában gyakran fordul elő, hogy az embernek eltörik a fegyvere és olyankor felkapja valamelyik halottét vagy sebesültét. Lehet az saját bajtársa, lehet ellensége. Mindegy. Azt a fegyvert ragadja föl, amelyik éppen a keze ügyébe esik. Hidd el, én ott voltam az Augustus mellett és láttam azt a perzsát, aki ledöfte. Ez váratlanul ért. Meglepődve kérdeztem: – Hogy lehet ez? Mikor Julianus megkérdezte tőled, láttad-e a támadóját, azt felelted, hogy nem láttál semmit. Callistus nem jött zavarba: – Pedig valóban láttam a perzsát. És meg is mondtam az Augustusnak, hogy láttam. – Maximus és az én jelenlétemben azt állítottad, nem láttad, ki döfte le. Callistus higgadtan fejét rázta: – Sok idő telt el azóta, Priscus. Emlékezetünk sem olyan jó, mint valaha. – Ezzel azt akarod állítani, hogy az én emlékezetemben a hiba? Udvarias kézmozdulattal válaszolt, majd kijelentette: – Elvégre egyikünk sem fiatal már. Másfelől igyekeztem hozzáférkőzni: – Nyilván te is hallottad a szóbeszédet, hogy egy keresztény katona ölte meg a császárt. – Hallottam, természetesen. De én... –... ott voltál. Hogyne. És tudod, ki ölte meg. Callistus arca nem árult el semmit. Képtelenség volt leolvasni róla, mire gondol. Nyilván ezért is vitte olyan sokra az üzleti életben. Aztán megkérdezte: – Miről volt tudomása a császárnak? – Most nyers és érdes lett a hangja és egyszeriben eltűnt az a közömbös, udvarias modor, amelyet eddig színlelt. – Victorról tudott. Callistus bólintott: – Gondoltam. Sőt Victor is biztosra vette. – Ez azt jelenti, hogy tudomásod volt az összeesküvésről? – Hogyne. – Te is benne voltál? – Nagyon is. Tudd meg, hát az igazat Priscus – most megint nyájasan mosolygott rám. – Igen, tudd meg. Én voltam Julianus császár gyilkosa. Hát tessék, a rejtély megoldása. Callistus mindent elmondott nekem. A világ kimagasló hősei közé sorolja magát: ő a kereszténység meg nem énekelt felszabadítója. Beszélgetés közben felalá járkált, ömlött belőle a szó. Most akarta kárpótolni magát azért, hogy csaknem húsz esztendeig hallgatnia kellett. Én voltam az első közönsége. Titkos összeesküvést szőttek akkor Antiochiában, melynek élén Victor állt. Arintheus, Jovianus, Valentinianus és kívülük még körülbelül húsz fontos katonai személy vett részt benne, természetesen valamennyi keresztény. Esküvel fogadták, hogy Julianus nem tér élve haza Perzsiából. De mert annyira népszerű volt az európai csapatok között, gondosan meg kellett rendezni a halál természetesnek tűnő körülményeit. Victor jelölte ki Callistust Julianus mellé testőrnek és személyes szolgájának. Először arra oktatták ki, hogy mérgezze meg a császárt, ez azonban nem látszott keresztülvihetőnek. Julianus kitűnő egészségi állapotban volt, köztudomásúan mértékletesen étkezett, s ha hirtelen éri a halál, az feltétlenül gyanút ébresztett volna. Megpróbálták kelepcébe csalni a perzsákkal szövetkezve. Julianus leírta, hogy ez kudarccal végződött. Ekkor határozták el: csatában kell meghalnia. Csakhogy remek katona volt: bátor, talpraesett, óvatos és előrelátó. Már-már kétségbeestek az összeesküvők, de akkor Callistusnak pokolian agyafúrt ötlete támadt. – A marangai csata után elszaggattam mellvértjének tartószíjait – diadalmasan csillogott Callistus szeme, mikor erre emlékezett. – Szerencsénkre másnap ránk támadtak a perzsák, és a császár kénytelen volt páncél nélkül harcba bocsátkozni. Mind a ketten belekeveredtünk egy visszavonuló perzsa csapatba. A császár már-már visszafordult, de én odakiáltottam neki: "Erre, uram, erre!" Odairányítottam, ahol a legádázabbul folyt a harc. Egy pillanatig azt reméltem, végeznek vele a perzsák. De nem, rettegtek tőle: menekültek, amint felismerték. És ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy Isten engem választott ki a bosszúállás eszközéül. – Hangja lehalkult, állat felszegte. – Körülfogtak bennünket. A császár maga elé emelte pajzsát és utat próbált vágni magának a lovak és lovasok gomolygó összevisszaságában. Hirtelen balra fordult, felegyenesedett a kengyelben, hogy a perzsák feje felett áttekinthesse a helyzetet. Ez volt a döntő pillanat. Krisztushoz fohászkodtam, hogy adjon erőt nekem, s beledöftem dárdámat a császár oldalába. Callistus elhallgatott, nyilván csodálkozó felkiáltást várt. De csak érdeklődve tekintettem rá; mindössze ennyivel szoktam jutalmazni kiváló hallgatóimat, akiknek sikerül lekötniük figyelmemet. – Folytasd, kérlek – mondtam udvariasan. Callistus kissé kiábrándulva vállat vont: – A többit már tudod. Az Augustus csak akkor vette észre, hogy megsebesült, mikor már megfutottak a perzsák. – Mosolyogva tette hozzá: – Sőt még melegen meg is köszönte nekem, hogy mindig a közelében maradtam. – Szerencséd volt, hogy nem gyanított semmit. – Ezt mondtam neki, de nagyon is gondolkodóba estem, vajon tudta-e az igazságot Julianus, vagy sem. Végül már csak ez a megfejthetetlen rejtély. – De végül is mit számít a halál? – kérdezte Callistus és ezzel egyszeriben elvesztette minden becsülésemet, amelyet legalább a gazságával kivívott. Szamár! Még vagy egy órát locsogott. Elmondta, hogy Victor pályázott a császárságra, de mikor belátta, hogy szándékát nem tudja megvalósítani, Jovianust juttatta a bíborhoz. Mikor pedig a törhetetlen akaraterejű Valentinianus került Jovianus helyére, ez véget vetett Victor becsvágyó álmainak. Callistust azonban mindenki bőkezűen megfizette, ő pedig a pénzt ügyesen forgatta és ma dúsgazdag ember. De boldog csak akkor lenne, ha az egész világ ismerné titkát. Gyötrődik amiatt, hogy az ismeretlenség homálya borítja, holott úgy érzi, dicsfényt érdemelne. – Feltétlenül közöld Libaniusszal az igazságot. Az ember végrehajtja, amire született. – Istenfélő képet vágott. – Büszke vagyok, amiért döntő szerepet játszottam Róma történetében. – Bal felé fordította fejét hogy háromnegyed profilban lássam, az ismert mellszobrot utánozva: íme, a második Brutus. Majd sietve hozzátette: – Erre természetesen engedély kell a császári palotából, addig Libanius semmit sem tehet közzé. Fogalmam sincs, hogy ebben a kérdésben ma milyen politikát követnek. Valentinianus alatt esküvel kellett titoktartást fogadnom. – Tehát Valentinianusnak is tudomása volt a szerepedről? – Hogyne. Ezért kaptam tőle a sómonopóliumot Thrákia területére. Cserében hallgatást parancsolt. Hallgattam is egészen a mai napig. Mégis azt remélem, már a történelem érdekében is, hogy nyilvánosságra hozhatjuk ezt az egész ügyet. Callistus meghívott vacsorára, de nem óhajtottam elfogadni. Azt feleltem: mennem kell. Kikísért a vestibulumba. Maga volt a megtestesült udvariasság és tapintat, még akkor is, mikor szemrehányóan megemlítette, hogy meg sem köszöntem dicsőítő megemlékezését Julianusról, holott elküldte nekem. Mentegetőztem, amiért ezt elmulasztottam, de azért megkérdeztem: – Hogy voltál képes ilyen szeretettel emlékezni arra, akit te öltél meg? Callistus őszinte csodálkozással bámult rám: – De hiszen csodáltam, bámultam őt mérhetetlenül! És mindig hihetetlenül kedvesen bánt velem. Szívemből szólt mindaz, amit írtam róla. Mert én jó keresztény vagyok, vagy legalábbis erre törekszem. Nincs is nap, hogy ne imádkoznék a lelkéért! Nem nagyon hiszem, hogy Theodosius megadja neked az engedélyt az anyag közlésére. De hát sosem tudhatjuk, mi történik. A magam részéről lezártam az ügyet és nagyon kérlek, engem végképp hagyj ki belőle. XXIV. LIBANIUS, ANTIOCHIA QUAESTORA, Antiochia, 381. május hó URÁHOZ, THEODOSIUSHOZ, KELET AUGUSTUSÁHOZ Örök dicsőségű Uram elé terjesztem szándékomat nagy hírű elődöd, Julianus Augustus élettörténetének megírását illetően, melyhez anyagul nemrégiben hozzám került személyes feljegyzéseit használtam fel. Minthogy örök dicsőségű Uram megelégedését fejezte ki "Julianus védelmében" című írásom felett, talán említenem sem kell, hogy művemet, mely tiszta emléke megőrzését célozza, ugyanebben a mértéktartó hangnemben szándékozom megírni, melyet kegyes voltál méltányolni. Teljes mértékben átlátván e mű vallási és politikai vonatkozásait, indíttatva érzem magam hangsúlyozni az Augustus előtt makulátlan (és kétségbevonhatatlan) hűségemet szent személye, valamint bölcs politikája iránt, s egyben biztosítani arról, hogy e nagyszerű történetet olyan céltudatos tapintattal kívánom tárgyalni, amint azt a kényes téma bonyolult korunkban természetszerűen megkívánja. Uram, mi, akik szívünkben a régi szokásokat ápoljuk (s egyben engedelmesen alávetjük magunkat igazságos és szükséges ediktumaid minden betűjének), örökös hálával adózunk majd nagylelkűségednek, ha megadod az engedélyt, hogy szeretettel és őszintén írjak egy nagy hősről, akinek cselekedetei elkápráztatták és ámulatba ejtették a szerencsés világot. Mert szerencse volt, hogy napként ragyogott felettünk és cselekedeteinek híre (ha azok nem is hasonlíthatók örök dicsőségű Uram tetteihez) Róma pajzsául szolgált a barbárokkal szemben. Szerény kérésem az, hogy híven emlékezhessem meg történelmünk e dicső szakaszáról, egyszerű prózai stílusomban. Nagyra becsült kedves barátom, Meletius püspök, aki jelenleg Konstantinápolyban teljesíti hivatását, azt ígérte nekem, hogy maga fogja kérésemet örök dicsőségű Uram elé terjeszteni azzal a nemes ékesszólással, mellyel immár több évtizede örvendezteti a Kelet hivőinek gyülekezeteit. Fogadd hát, Uram, hódolatomat úgy is, mint aki már a sír szélén áll, s a maga számára semmi kívánnivalója nincs. Csak az igazságot óhajtom szolgálni és csak igazat mondani. EUTROPIUS, CEREMÓNIAMESTER, Konstantinápoly, 331. június hó LIBANIUSHOZ, ANTIOCHIA QUAESTORÁHOZ Az Augustus azzal az érdeklődéssel olvasta leveledet, melyet méltán megérdemel minden írásműved. Parancsára közlöm veled, hogy ez idő szerint nem lehetséges a néhai Julianus Augustus életét tárgyaló írásmű közzététele. Meletius püspökre hivatkozol, ám ő halott. Múlt héten a zsinat egyik ülésén holtan esett össze. Földi maradványait már útnak indítottuk Antiochiába, hogy ott temessék el. Egyben felhatalmaztak annak közlésére, hogy a püspök még halála előtt az Augustus elé terjesztette kérésedet, miszerint természetes fiadat, Kimónt, törvényes örökösödnek ismerjék el. Az Augustus örömmel tesz eleget a szent férfiú kívánságának. Hivatalomban most készülnek az erre vonatkozó okmányok, melyeket előírás szerint Kelet comeséhez továbbítunk, ő viszont eljuttatja majd Szíria helytartójához és a hivatalos értesítést majd tőle kapod meg. Ha módodban áll, quaestor, küldd el az Augustusnak összes műveidet. Minden bizonnyal nagyra értékelné azokat. LIBANIUS SZEMÉLYES JEGYZETE Az imént érkeztem haza Meletius püspök temetéséről, melyet a szigeten levő Aranyházban tartottak meg. Nem hiszem, hogy sikerült volna átvergődnöm a tömegen, ha nincs mellettem fiam, Kimón. Úgy látszik, egész Antiochia ott volt, hogy búcsúzzék püspökétől. Feltehetőleg ezúttal is felismertek, mint máskor, mert utat nyitottak hordszékemnek. Hallottam néhány kedélyes megjegyzést, hogy lám-lám, már a "pogányok" is megjelennek keresztény szertartásokon (új kifejezés ez, így hívnak mostanában bennünket, hellénistákat), de úgy tettem, mintha nem hallanám. Az oszlopcsarnokba érkezvén, Kimón segítségével kiszálltam a hordszékből. Mostanában már nemcsak a jobb lábamat, hanem a balt is gyötri a köszvény. Bár mankóra és botra támaszkodom, segítség nélkül bajos a járás. Derék fiam betámogatott a templomba. Még széket is kerített nekem, pedig ülőhely csak a helytartó legszűkebb környezetének volt fenntartva (hiszen a keresztények állnak a szertartások folyamán, csak a főrangú személyek foglalhatnak helyet). Természetesen semmit sem láttam. Csak világosat és sötétet látok, egyébként szinte semmit. A bal szemem sarkából, ha sikerül kellő szögbe tekerni a nyakam, néha még tudok olvasni rövid ideig, de ez olyan megerőltetést kíván, hogy inkább töltöm napjaimat a vakságnak tengerfenékhez hasonló félhomályában. A templom belsejéről is csak olyan benyomásaim voltak, hogy halvány köröket (az arcok) és sötét oszlopokat (a gyászruhás alakok) látok. Fülledt volt a levegő a tömjéntől és a nyári hőségben összezsúfolódott tömeg kipárolgásától. Imádságok és dicsőítő gyászbeszédek sűrűn követték egymást, de sajnos, be kell vallanom, szórakozott voltam a hosszú szertartás alatt. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra a néhány sorra, mely a Szent Palotából érkezett hozzám. Nem tehetem közzé az írásművet. Ezért a csapásért még Kimón fiam törvényesítése sem kárpótol. Amint a nyolcszögletű katedrálisban ültem, az oltár balra, a magas márvány szószók jobbra volt tőlem. Hirtelen felfigyeltem a szertartást végző pap hangjára. Mint a vakok, vagy a csaknem teljesen vakok általában, én is rendkívüli finomsággal különböztetem meg a hangokat. Némelyek gyönyörűséget okoznak, mások viszont (sokszor barátaim hangja is) nyomasztóan hatnak rám. Ez a hang, állapítottam meg magamban örömmel, mély, kifejező és különösen nyomatékos, vagyis olyan, hogy hatása alá kerül az ember. Meletius püspök emlékét méltató gyászbeszédet mondott. Most már figyelmesen hallgattam. A szokványos tartalmat művészien választékos kifejezésekkel mondta el. Suttogva kérdeztem meg Kimóntól: – Ki tartja a beszédet? – János Krizosztom, az új diakónus. Múlt hónapban nevezte ki Meletius. Te is ismered. – Ismerem, csakugyan? A szertartás folytatódott, mi pedig elhallgattunk. Az új püspök áldást osztott a híveknek. Ki lehet ez az "Aranyszájú" János? Ugyan honnan ismerem? Tanítványom volt talán? S ha az volt, vajon melyik lehetett? Az én memóriám sem a régi már, különben is túlzás nélkül mondhatom, sok ezer fiatalembert tanítottam és nincs az az ember, aki ilyen rengeteg nevet emlékezetében tudna tartani. Véget ért a szertartás, Kimón éppen talpra segített, amikor Szíria helytartója haladt el mellettünk, olyan közel, hogy vaksi szememmel is felismertem ruhája színéről. Mikor meglátott, megállt előttem és megszólított: – Örvendek, quaestor hogy ily viruló egészségben láthatlak. A helytartó jószándékú szamár. – Éldegél a vén fa, ha nem is virul – feleltem. De már a fiamhoz fordult: – Szívből gratulálok, hogy a császár oly nagy kegyben részesített téged. Remélem, nem korai a gratulációm. Kimón el volt ragadtatva; úgy szomjúhozza a megbecsülést, mint némelyek az igazságot. – Nem, helytartó, nem korai. Köszönöm szépen, s apámmal együtt hálás örömmel fogadjuk a császár kitüntető kegyét. – Bizonyos kérdésekben tanácsot szeretnék kérni tőled, Kimón. – Ezzel karonfogta fiamat a helytartó, s magával vitte, én pedig ott maradtam a templomban vakon, mint Homérosz és sántán, akár Héphaisztosz. Bevallom, bosszankodtam, mert Kimónnak mellettem kellett volna maradnia. Miért nem állapodott meg a helytartóval egy időpontban, amikor majd felkeresi? Persze, persze, tudom: elvégre ügyvéd, megértéssel kell lennem iránta. De azért mégis haragudtam rá, mikor rádöbbentem, hogy már csak egymagam vagyok az Aranyházban. Hiszen nem látok, vánszorogni is alig tudok. Botomra és mankómra támaszkodva, napfénytől szédelgő éji bogár módjára vánszorogni kezdtem arrafelé, ahol a kijáratot sejtettem. De alig haladtam néhány lépésnyire, mikor erős kar nyúlt a hónom alá. – Köszönöm – fordultam támogatómhoz, akinek csak elmosódott körvonalait láttam. – Úgy látszik, magamra hagytak, és támogatásra szorulok, mivel sajnos, nem látok. – Semmi az én támogatásom ahhoz képest, amit én kaptam tőled valaha! János Krizosztom hangja volt. Úgy tettem, mintha ráismernék. – Ó, hát te vagy az, János... – Most Krizosztomnak hívnak. De te nyilván úgy emlékszel rám, mint Anthusa fiára, és... Most valóban ráismertem. Hiszen ő volt a legjobb tanítványom. – Legkitűnőbb hallgatómat lopták el tőlem a keresztények! – fakadtam ki keserűen. Nevetve válaszolt: – Nem lopták el, rátaláltak! – Ezek szerint az én Jánosom a híres Krizosztom, akinek szavára figyel a nép. – Ez igaz, figyel, de mit ért meg belőle? Idegen vagyok számukra. Tíz esztendőt töltöttem a pusztában teljesen magányban... – És most visszatértél a világba, hogy püspök légy? – Visszatértem a világba, hogy szóljak hozzá, hirdessem az igazságot, pontosan úgy, mint régi tanítóm teszi. – Azt hiszem, ellentétes fogalmaink vannak az igazságról – feleltem kissé élesen és talán többet mondtam, mint szándékomban volt. – Talán nem is annyira ellentétesek. Eközben a kijárat közelébe érkeztünk. Nagy erőfeszítéssel sikerült meglátnom valamit egykori tanítványom szikár arcából. János most kopaszodó férfi, rövidre nyírt szakállt visel. De bevallom, ha jobban látnék, akkor sem igen tudnám felidézni, milyen volt, mikor tanítottam, hiszen annak már több mint húsz esztendeje. – Mielőtt Meletius püspök elhagyta Antiochiát, említette nekem tervedet, hogy Julianus császárról szeretnél írni. Most azon tűnődtem, vajon János a lelkembe lát-e? Egyébként miért említette volna pontosan azt a kérdést, mely engem mindenekfelett érdekel, őt azonban aligha? – Sajnos, csak terv maradt, a császár megtiltotta, hogy ilyen munkát közzétegyek. – Nagyon sajnálatos. Tudom, mit jelentett neked Julianus. Én csak egyszer láttam, amikor tizenöt éves lehettem. Még azelőtt, hogy a tanítványod lettem. Akkor láttam, mikor kivonult a városból a perzsa hadjáratra. A tömeg szélére kerültem a Forumon, a Nimfák Kútja előtt, mikor arra léptetett. Még a tömeg durva kiáltozására is emlékszem... – Félix Julianuis Augustus – mormoltam, és megint fülemben csengett a tömeg gonosz szavalókórusa. – Igen, ezt. Olyan közel voltam hozzá, hogy a lovát is megérinthettem volna. És bár anyám azt mondta, gyűlölni kell őt, mégis az volt a véleményem, hogy soha életemben nem láttam ilyen remek embert. Mikor felém nézett és találkozott a tekintetünk, régi barátként mosolygott rám. Ezt gondoltam magamban: ,,Ez egy szent, miért gyűlölik akkor az emberek?" Később persze megértettem a gyűlölet okát, de azt sohasem, hogyan gyűlölhetett ő bennünket? Elsírtam magam. Soha életemben nem éreztem magam ilyen nevetségesnek, ilyen megalázottnak. Ha szabad így kifejeznem magam, korának legnagyobb filozófusa kölyök módjára bőgött hajdani tanítványa előtt. János azonban tapintatosan viselkedett. Egy szót sem szólt, csak mikor már elvonult a vihar, de akkor sem említette öreges kitörésemet. Karonfogott, és a kijárathoz vezetett. Akkor megfordult és a szemközti fal egy magasan fekvő pontjára mutatott: – "j alkotás, véleményem szerint gyönyörű. Addig forgattam a fejem, míg láttam valamit, de nem egyebet, csak egy óriás emberalakot, széttárt karral. – Tisztán látod? – Hogyne – hazudtam. Az aranyos mozaik maga is sugarakat szórt, akár a nap a délutáni világításban. – Krisztus Pantokratórt ábrázolja, aki megváltásunkra jött el hozzánk. Az arc különösen finom, művészi munka. – Az arcot én is látom – mondtam, így is volt: sötét, kegyetlen arc. Hóhér arca. – Neked nem tetszik? – Hogyan tetszene, hiszen a halált látom. – De a halál nem a vég. – Az élet vége. – E földi életé.., – Az életé! – vágtam rá dühösen. – Te a halált választottad, illetve ti valamennyien... – Nem, nem a halált. Mi az örök életet választottuk, a feltámadást, a... – Ez mesebeszéd! Az életről az az igazság, amit évezredekig annak tartottunk. De ti most nem az életet szeretitek, hanem a halált, egy halottat imádtok, s azt mondogatjátok egymásnak, hogy ez nem a mi világunk, csak az számít, ami ezután következik. Csak az a baj, hogy nincs túlvilág. – Mi azt hisszük... – Nincs egyebünk, János Krizosztom. Nincs semmi más. Ha hátat fordítsz ennek a világnak, csak a feneketlen semmi tátong előtted. Erre egy ideig csend következett, aztán ismét megszólalt János: – Semmi jelentőséget nem tulajdonítasz a győzelmünknek? Mert győztünk, ezt el kell ismerned. Vállat vontam: – Az aranykornak vége, de véget ér majd a vaskorszak is, ugyanúgy, mint minden, beleértve az embert is. De a ti új istenetekkel, sajnos, az emberi boldogság reménysége ért véget. – Örökre? – ingerelt válaszra szelíden. – Semmi sem örök, amit ember talált ki. Beleértve Krisztust, a legátkosabb emberi találmányt is. János nem válaszolt. Kiértünk a templomból. Kellemes meleg nap volt, s emberek köszöntöttek, akiket nem láttam. E pillanatban sietve érkezett meg a fiam, én pedig elbúcsúztam Jánostól és beszálltam hordszékembe. Daphnéig egész úton arról fecsegett a fiam, amiről a helytartóval tárgyalt. Most már remélheti, hogy bekerül a "felsőbb körökbe". Magányosan ülök dolgozószobámban. Félretettem Julianus írásait. Lezárt ügy. Vége a világnak, melyet Julianus fenn akart tartani, fel akart éleszteni... azt azért mégsem írnám ide, hogy "örökre", mert ugyan ki lát a jövőbe? A barbárok kapuinkat döngetik. Ha sikerül nekik betörni falainkon, nem találnak majd megőrzésre érdemes értékeket, csak üres maradványokat. Mert a szellem, melyet mi képviseltünk, kiszállt belőlük. Legyen a sors döntése szerint. Egész este Plotinust olvastam. Valami megnyugtató erőt találok benne. Szomorúságából különös módon vigaszt merítek. Még akkor is, ha azt írja: "E földi élet örökös hanyatlás, vereség, szárnyszegettség." Valóban, szárnyszegettek lettünk. Hanyatlunk. Vereségünk biztos. Miközben e sorokat írom, végsőket lobban a fogyó lámpabél, egyre szűkebb lesz a fénykör körülöttem. Hamarosan sötétbe borul a szobám. Mindig attól féltem, ilyen lesz a halál. De hát mi köt még engem ide? Julianusszal kihunyt a fény, és már nincs egyéb hátra, mint várnom a sötétséget. Legfeljebb azt remélhetem, hogy felkel majd valaha egy új nap, és az idő titokzatos méhéből, az emberiség világosságszeretetéből megszületik egy boldogabb kor. Róma, 1959. április–1964. január 6. Részleges bibliográfia Julianus: A császár fennmaradt írásai. Ammianus Marcellinus: Rerum gestarum libri XXXI. Libanius: Beszédei. Hat beszéd Julianusról. 1607 fennmaradt levél. Nazianzi Szent Gergely: Beszédek Julianussal vitatkozva. Theodoreti Eppi Cyri: Opera omnia. Eunapiosz tizennégy könyvéből fellelhető töredékek. Socrates Scholasticus: A keresztény egyház története 325-től 439-ig. Pauszaniasz: Körutazás Hellaszban. Gibbon, Edward: The Decline and Fall of the Roman Empire. Burckhardt, Jacob: Zeit Konstantins des Grossen. Pack, R. A.: Studies in Libanius and Antiochene Society under Theodosius. Glover, T. R.: Life and Letters in the Fourth Century. Bidez, J.: La Vie de l'Empereur Julien. Bury, J. B.: History of the Later Roman Empire. Cumont, F. V. M.: Monuments figurés relatifs aux mysteres de Mithra. Baynes, Norman: The Early Life of Julian the Apostate Journal Hellenic Studies, XLV. köt. 251-254 old. Vermaseren, M. J.: Mithras: The Secret God. Downey, Glanville: Ancient Antioch. Downey, Glanville: Antioch in the Age of Theodosius the Great. Nulle, Stebelton H.: "Julian Redivivus" The Centennial Review, V. köt. 3. szám. Kiadja a Gondolat, a TIT Kiadója Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Terényi István Műszaki vezető: Kálmán Emil Műszaki szerkesztő: Novak László A borító és kötésterv Nagy Béla munkája Megjelent 20 300 példányban, 37,25 (A/5) ív terjedelemben Ez a könyv az MSZ 5601–59 és 5002–55 szabványok szerint készült 69.2475 Egyetemi Nyomda, Budapest. Felelős vezető: Janka Gyula igazgató