Barbara Victor
 
 
 KALLÓDÓ 
 ÉLETEK
  

  
  A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
  Barbara Victor: Misplaced Lives Signet;
  an imprint of New American Library,
  a division of Penguin Books USA Inc.
  © 1990 by Barbara Victor
  
  
  Fordította: M. SZABÓ CSILLA
  
  
  Fedélterv: SZAKÁLOS MIHÁLY
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  Hungarian edition 
  © by Szakálos Könyvkiadó, 1996
  
  
  Hungarian translation 
  © by M. SZABÓ CSILLA, 1996
  
PROLÓGUS
 
  
– Kettős hiba! – kiáltja Adrienne, amikor a labda nekiütődik mögötte a zöld drótkerítésnek. Átmegy a térfele másik oldalára, görnyedt testtartásban várja a következő adogatást. – Semmi-harminc – teszi hozzá.
  – A mindenségit! – csattan fel Pete. – Magamtól is tudom, mi az állás!
  – Fel a fejjel! Hiszen csak játék.
  – Amikor nyersz, csak játék. Amikor nem nyersz, a harmadik világháború. – Lassú kar-körzést végez.
  – Mi az, görcsöt kaptál? – kérdi a lány, és letörli pólója csücskével arcáról a verítéket.
  – Nem, valami fura nyilallás volt.
  – Persze! Csak kifogásokat keresel, mert nem vagy formában.
  – Egy frászt nem vagyok formában!
  – Akkor szerválj, szívem! – nógatja mosolyogva a lány. Súlyát egyik lábáról a másikra helyezi, megint előregörnyed, várja a labdát.
  Pete Molloy megteszi a szokásos két gyors, csoszogó lépést, ugyanabban a pillanatban feldobja a labdát, majd jobb karja fellendül, az ütő hasítja a levegőt, és hangos csattanással találja el a célpontot.
  – Szép ütés! – kiáltja Adrienne, és rohan a labda elé, de nem éri el. – Bravó!
  Teljesen váratlanul történik, így beletelik néhány másodpercbe, míg Adrienne felfogja és reagál. Rohanni kezd, átugorja a hálót.
  – Pete! – sikoltja. – Istenem, Pete!
  A szomszédos pályán röplabdázgató pár a rémülettől szoborrá dermedten figyeli a jelenetet.
  – Segítség! Segítsen valaki! – kiáltja Adrienne, amint lerogy Pete mellé.
  Most a pár odaszalad, a nő tétován megáll, a férfi pedig Adrienne-hez hajol.
  – Kérem – nyöszörög Adrienne, miközben figyeli, ahogy ez az idegen Pete nyakához szorítja az ujját – kérem, segítsen rajta!
  A férfi válaszképpen rákiált a még mindig a háttérben toporgó társnőjére:
  – Hívd a 911-et, de gyorsan!
  Adrienne rémülten néz a pályán átrohanó nő után, aki kis híján beleütközik egy szembejövő csoportba.
  Pete mozdulatlanul fekszik, arcra borulva, két karja kinyújtva az oldalánál, ütője a bal térde mellett, teniszsortja jobb zsebe még mindig kidudorodik a benne levő labdától.
  Adrienne-t valami módon félretolták, csendesen sírdogál magában, miközben több férfi Pete-tel foglalkozik. Amikor azonban sikerül a hátára fordítaniuk, Adrienne felsikolt, mert Pete arca merő vér.
  Valaki odatérdel a férfi mellé, hogy mesterséges légzést alkalmazzon, másvalaki máris kezdi a szívmasszázst. A szomszéd pályáról a férfi vigasztalón átöleli Adrienne vállát, miután partnernője, a sok vért látva, figyelmeztetőleg rákiált:
  – Jack, vigyázz, ne nyúlj hozzá, az ember sosem tudhatja!
  Nem kellett volna aggódnia, mert valaki más már – szemlátomást szakértelemmel – szájon át igyekszik lélegeztetni Pete-et, a szívét pedig a teniszedző masszírozza. Kis idő múlva újabb önként jelentkezők váltják fel őket. Mindent megtesznek, hogy visszaleheljék az életet Pete Molloyba.
  Pete Molloy azonban nem reagál.
  Hosszú percek múlva végre megérkeznek a mentősök, mindenkit félrelökdösnek az útból, és elölről kezdik az egészet, segítségül hívva mindenféle csöveket, gyógyszeresfiolák tucatjait, tűket, oxigént, drótokat, vezetékeket és egy bonyolult, számítógéppel összekötött szívvizsgáló berendezést.
  Késő. Nyilvánvaló, hogy az élet utolsó cseppje is kiszivárgott már a testből, ezt mutatja a semmibe bámuló, üres tekintet is. Adrienne-nek sikerül valahogy odamásznia hozzá, amikor látja, hogy a többiek mind feladták, a mentősök is kikapcsolják műszereiket, és leszedik a drótokat és csöveket. A lány gyengéden letörli teniszszoknyája aljával a vért Pete arcáról, csendesen sír, a férfi haját simogatja.
  – Az életem – nyöszörgi –, te voltál az egész életem.
  – Ön itt volt, amikor történt? – kérdi az egyik mentős, de Adrienne nem is hallja.
  – Én itt voltam – jelentkezik Jack. – Egyszer csak összeesett.
  – Nos, nyilvánvalóan szívroham, de biztosat csak a boncolás után tudunk majd – mondja a másik mentős.
  – Te jó ég – csóválja a fejét Jack pedig a fickó remek formában volt. Hetente háromszor teniszezett, és az öltözőben gyakran láttam, hogy egész marék vitamint nyelt le. Tisztára egészségmániás volt, és akkor, tessék!
  – Meg tudják mondani, ki volt? – kérdezi az egyik mentős, és Adrienne felé int. – A hölgy sokkos állapotban van.
  – A Nassau megyei államügyész – feleli a teniszedző.
  Ekkor Adrienne hirtelen elhúzódik a holttesttől, ajkát fájdalmasan összeszorítja.
  – Ön a felesége? – kérdezi Jack, és letérdel mellé.
  Adrienne tekintete most éppoly élettelen, mint Pete-é.
  – Az lettem volna – feleli halkan. – Talán, egy napon.
 
 1
 
A hír
Tavasz van Párizsban, az a pazar évszak, amikor a gesztenyefák virágba borulnak az Avenue Foch mentén, a Szajnán haladó bateaux mouches1 vészesen oldalra dőlnek a német turisták hordáinak súlya alatt, a Faubourg St. Honoré divatáruüzleteiben pedig csak úgy nyüzsögnek a rövidlátó kis japánok. Május van Párizsban, amikor ormótlan bőrszandált és szürke pamutzoknit viselő skandináv családok kotorásznak órákig az ízléstelen szuvenírpólók és csicsás kulcstartók halmaiban, miközben buszaik közlekedési dugót okoznak a Rue de Rivolin. Tavasz – ez a különleges évszak, amikor a festőművészek előmerészkednek a Bal Parton levő padlásszobáikból, hogy képeiket kiállítsák a Boulevard St. Germain des Prés körüli keskeny utcácskákban, és a tanulatlan portugál munkások előbújnak nyomorúságos odújaikból, hogy aranyozott, vallásos témájú medáljaikat árusítsák a Notre-Dame lépcsőjén.
  Tavasz – az az időszak, amikor a legkülönbözőbb ügyek mellett elkötelezett terroristák, miután letudták éves bombarobbantási normájukat a Champs Élysées mentén, átköltöznek jól őrzött villákba a Riviérára, neuillyi lakásukat pedig elűzött afrikai vezetők rendelkezésére bocsátják, akik itt várják ki, hogy az aktuális puccs véget érjen. És Párizs – a város, amelyet az amerikaiak egzotikus maratoni futóversenynek képzelnek, ezért rohannak tréningruhában múzeumról múzeumra. Tavasz Párizsban – az az izgalmas, fantasztikus, túl rövid évszak, amely után az év legszomorúbb hónapjai következnek – a nyár Párizsban, amikor eltűnnek onnan a franciák.
  Gabriella Carlucci-Molloy akkor is tudta volna, hogy tavasz van Párizsban, ha épp nem érzi bőrén a lágy esti szellőt, amint munkából hazafelé menet a Paris Actualité című lapban olvassa Pascal Bourget társasági rovatát, amelyet e héten azok a fényképek ékesítenek, amelyeket ő készített a város legkülönbözőbb pontjain. Gabriella tudta volna, hogy tavasz van Párizsban, mert a padokon már ott fekszenek a csavargók, akik minden évben ez idő tájt szoktak felbukkanni.
  Gabriella a hóna alá csapja a magazint, átmegy az úttesten, majd elsétál az Yves St. Laurent-butik mellett, amelynek kirakatában lila és narancsszín pöttyös miniszoknyákból összeállított lidércnyomás díszeleg. Gabriella bekanyarodik a sarkon az Avenue Matignon felé, és magában mosolyogva nyugtázza a feléje küldött elismerő pillantásokat. Annak ellenére, hogy teste túlságosan gömbölyded – a francia ízlés szerint és arcszíne túlságosan egészséges – a Párizsban közkedvelt sápatagsághoz képest –, Gabriella lépten-nyomon hódít. Talán megérint valamit a francia férfiakban, talán felidézi bennük valamiféle emlékét a latin gyökereknek, amelyekről lassan megfeledkeztek az évek során, amióta egyre északra bámulnak a La Manche-on túlra – felidézi bennük, hogy genetikai kapocs fűzi őket a pasfához és a bikaviadalhoz, hiába tértek át rég a hamburgerre és az asztaliteniszre. De lehet, hogy pusztán azért van így, mert azt az országot jelképezi szemükben, amelyről még mindig az a szóbeszéd járja, hogy arannyal vannak kikövezve az utcák. Gabriella azonban nem hagyja, hogy elbolondítsák a bókok, nem ámítja magát azzal, hogy bármi más lehet számukra, mint érdekes külföldi. Franciaországban ő mindig idegen marad, idegen, aki rövid ideig köztük él, dolgozik.
  Amióta csatlakozott a Paris Actualité szerkesztőségi gárdájához, Gabriella a létező legkülönbözőbb témákról készített fotóriportokat. Fényképezett halálraítéltet és baszk szeparatistát; nagy hatalmú politikai vezetőt és rejtőzködő divattervezőt, akik – meglepő módon – mind beengedték cellájukba, bunkerükbe, palotájukba, bemutatótermükbe, hagyták, hogy filmjén megörökítse esendőségüket. És hogy miként sikerül neki, amikor kollégái mind kudarcot vallanak? Jenki becsvágy, mondják vádlólag, vagy talán mert hajthatatlan, teszik hozzá (mindkettő tipikus amerikai jellemvonás); szóval a becsvágy űzi, ezért hajthatatlan, míg rá nem bukkan a kiszemelt alanyra, és nem enged, amíg az be nem adja a derekát. Gabriella elbűvölő, mandulavágású szemének csillogása barátságot, és még annál is többet ígér. Gabriella ravasz, meggyőzi őket, hogy csakis az ő lencséje ragadja meg az ártatlanságot, az igazságot, a hatalmat, a szépséget, ha egyáltalán létezik ezek közül bármelyik is. De ha netán nem léteznek, Gabriella még mindig megkeresheti a kenyerét azzal, hogy keresztelőket, esküvőket, első áldozásokat fényképez, és ez volt az egyik oka annak, hogy Párizsba jött, mert ilyen munkákat elvállalni sokkal kreatívabbnak tűnt ideát, mint a New York állambeli Long Islanden, Freeportban.
  Gabriella megérkezik a fehér téglaépülethez, ahol lakik. Három lépcső vezet fel a kovácsoltvas kapuhoz, amelyet kulcs helyett számkóddal lehet kinyitni. A liftnek nevezett, két elnyűtt, nyikorgó kábelen lógó, üvegből és fából készült kalickával Gabriella a negyedik emeletig viteti magát.
  Pascal Bourget a hallban vár rá, keze a gyűrött zakó zsebében, arcán nyugtalanság tükröződik.
  – Gabriella – kezdi, amint az asszony belép attól tartok, rossz hírt kaptál.
  – Mi történt? – kérdezi Gabriella, miközben kibújik kabátjából.
  A férfi keze valósággal repdes a levegőben, vékony gall ujjak, tipikus gall gesztikulálás. A Gauloise végéről a padlóra hullik a hamu.
  – A volt férjed meghalt.
  Az asszony hitetlenkedő pillantást vet rá.
  – Mit beszélsz?
  – Ott az üzenet a rögzítődön. Hallottam.
  Gabriella berohan a hálószobába, a földre térdel a telefon mellé. Visszatekeri a szalagot, izgatottan várja, hogy a gép végre lejátssza az üzenetet. Pascal megy utána, megáll az ajtófélfának dőlve, karját összefonja a mellén.
  – Gabriella – nyafogja az exsógornő, Claire orrhangon Pete-nek szívrohama volt. – Szünet. – A teniszpályán, tudod, ahol mindig szeretett játszani Freeportban. – Köhintés. – A bíróság közelében. – Zokogás”. –Gabriella, kérlek, gyere el a temetésre, a Conroy céget bíztuk meg a szervezéssel, nem venné jól ki magát, ha nem gyászolnád meg őt. – A gép kattan egyet, lejárt az idő. Gabriella a döbbenettől tágra nyílt szemmel mered Pascalra.
  – Szívroham. – Alig bírja kiejteni a szót. – Ez egyszerűen lehetetlen Pete esetében.
  – Amerikában az élettempó túlságosan feszült – állapítja meg Pascal. A szeme könnyben úszik, és ha Gabriella épp a minap nem tudta volna meg, hogy glaukómája van, most esetleg feltételezné, hogy még a végén érzelmek csalták elő a könnyeket.
  – Meghalt – ismétli a nő tompa hangon, teste szinte összeroskad a szó súlya alatt.
  – Odamész? – kérdi Pascal, szemlátomást feszengve.
  – Természetesen – feleli Gabriella. – Nem tehetem meg, hogy nem megyek el.
  – Akkor – von vállat a férfi –, gondolom, a jövő heti Bourgogne lefújva – legalábbis számodra?
  Gabriella megtörli a szemét.
  – A gyermekemnek szüksége lesz rám. El tudod képzelni, mit érezhet most Dina? – És. persze érzi, hogy főként azért szomorú, mert a lánya bizonyára szomorú.
  – Nekem úgy tűnik, soha nem volt rád szüksége, amióta csak ismerlek – emlékezteti Pascal.
  Gabriella a tenyerébe temeti könnyáztatta arcát.
  – Próbálj megnyugodni! – mondja Pascal.
  De ez már rég nem a megnyugvás ideje. A nyugalomnak vége szakadt, amikor Gabriella elhatározta, hogy saját maga és lánya közé iktatja ezt a jókora földrajzi távolságot; amikor arra a következtetésre jutott, vagy talán abban reménykedett, hogy ily módon Dina végre észre tér, és rájön, hogy lehetetlen egyszerűen kitörölni az ember életéből egy anyát.
  Mintha csak tegnap lett volna, hogy egy elragadó kisbaba, egy kerek arcú, hatalmas kék szemű, selymes szőke hajú gyermek felemelte pufók karocskáját, és így nyafogott: „Vegyél fel, anyuci, vegyél fel!” Hogyan történhetett, hogy tizenhat évvel később, ugyanez a gyermek, aki szőke haját divatos frizurába fésülő, kék szemét fekete ceruzával kihúzó ifjú hölggyé cseperedett, két karjával dühödt, trágár mozdulatot téve, így ordított: „Fordulj fel, anyám, fordulj fel!”, majd kimasírozott Gabriella házából, hogy ezután az apjával éljen.
  Gabriella feláll, kezét tördeli.
  – Normális körülmények között soha nem kérnék tőled ilyet, Pascal, de most nem tennéd meg, hogy lemondod a ma esti programodat és velem maradsz?
  A férfi az órájára néz.
  – Túl késő már ahhoz, hogy módosítani lehessen az eredeti terven. Az irodalmi díj átadását követő koktélpartit nem hagyhatom ki. Írnom kell róla a következő számban, és ha netán elfelejtetted volna, úgy volt, hogy te fotózod a résztvevőket.
  – Képtelen vagyok rá. – Gabriella hangja elcsuklik. – Nélkülem kell menned.
  – Nézd, Gabriella, Pete attól nem lesz még halottabb, ha eljössz.
  – De annyi mindent kell most hirtelen elintéznem. Fel kell hívnom Claire-t, aztán fel kell hívnom a főszerkesztőt, hogy bejelentsem, elutazom. És különben sincs most kedvem holmi koktélpartihoz. Annyira reszket a kezem, meg sem bírnám tartani a fényképezőgépet.
  – Mintha kicsit túl érzelgős lennél – korholja a férfi. – De hát ezt teszi az olasz vér, n'est ce pas?
  – Pete majdnem húsz évig volt része az életemnek, ezenkívül a gyermekem apja. Úgyhogy elég nehéz érzelmektől mentesen gondolnom rá.
  – Talán nem egészen korrekt eljárás részemről, hogy megemlítem, de úgy tudom, az utóbbi időben szóba sem állt veled – mutat rá Pascal, és elhúzza a száját. – Vagy ennek mindössze annyi lenne az oka, hogy az amerikai férfiak csak a pszichiáterükkel beszélgetnek?
  – Hát, nem sokat segített, amikor Dina kijelentette, hogy többé nem beszél velem, az biztos – ismeri el Gabriella szomorúan.
  – Ne hibáztasd Pete-et! – torkolja le a férfi. –Ha te nem döntesz úgy, hogy elhagyod, ez az egész dráma le sem játszódott volna.
  – De hát nem én voltam az, aki elment – kezdi az asszony, aztán elfordul, és átballag a nappaliba. Megáll az asztal előtt, ujja szinte nem is érinti a bekeretezett fényképet, amelyről fiatal lány mosolyog rá. – Ugye, milyen aranyos? – kérdi csendes vágyódással teli hangon, és Pascalra néz. Arcán gyors egymásutánban a legkülönbözőbb érzelmek villannak fel. Vonásai tökéletesen szimmetrikusak, járomcsontja magas, ajka telt, orra egyenes, álla gömbölyű.
  – Egészséges és üde – feleli a férfi –, nagyon amerikai.
  Gabriella lassan elfordul, törökülésben elhelyezkedik a földön.
  – Tudod, ma coquette – mondja neki Pascal –, senki nem él örökké.
  – Azért bőven vannak fokozatok az örök élet és aközött, hogy valaki holtan esik össze a teniszpályán, negyvenhat évesen.
  – Szép élete volt.
  – Rövid élete volt.
  – Nektek, amerikaiaknak, csak a mennyiség a fontos, nem pedig a minőség.
  De most már feleslegesnek tűnik megint tiltakozni, jóllehet a férfi lekicsinylő véleménye az életről – különösen a nem francia életről – régebben elbűvölte Gabriellát. A kezdet kezdetén. Amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy Pascal mennyire elveszett a kellékei nélkül. A szája sarkában lógó cigaretta nélkül a férfi hétköznapi figura volt. Ha viszont nem hiányzott e fontos kellék, máris remekül illett rá a darabos modorú entellektüel szerepe, a művészé, aki szüntelenül kritizálta Gabriella intelligenciáját – pontosabban a hiányát. Amikor pedig az asszony az összes többi kellék – Szajna, Louvre, Trocadero – között látta, még azt is elhitte neki, hogy a nyögdécselés és zihálás, a ficánkolás és vonaglás egy kis híján negyvenéves nőnél már sem mulatságos, sem vonzó. Mert a maga naiv amerikai módján Gabriella arra a következtetésre jutott, hogy senki sem kaphat meg mindent – kilátást a konyhaablakból az Eiffel-torony egy darabkájára és kielégítő szexuális életet – egyszerre.
  – Miért kell folyton Amerikát támadnod? – kérdezi, megfeledkezve arról, hogy letette rá a nagy esküt, nem veszekszik – legalábbis nem most.
  – Én nem támadok, csak próbálom megértetni veled, hogy a halál nem ismer határokat, sem kultúrák közti különbségeket. Bármelyikünkkel, bármikor megtörténhet. – Halvány mosoly villan át az arcán. – Szóval kár, hogy nem jössz el erre a díjátadásra. II faut vivre – élni kell, ma chérie.
  Gabriella csak néz rá döbbenten pár pillanatig, válasza semmiféle kapcsolatban nincs a kapott tanáccsal.
  – Dina rossz lóra tett – mondja, inkább saját magának, mint a férfinak.
  – Ezzel meg mit akarsz mondani? Ez nem verseny, ez élet és halál.
  De az egész most olyan egyszerű, olyan alapvető, hogy ez az ösztönös ráérzés valahogy vigasztalóan hat.
  – Bizonyos szempontból ugyanaz – feleli az asszony –, hiszen Pete ért először a célvonalra, és Dina elveszítette a tétjét.
  – Lehet, hogy a tétjét elveszítette, de a díjat megnyerte.
  – Miféle díjat?
  – Dina örököl mindent Pete után, ami azt jelenti, hogy igen gazdag tizennyolc éves lány lett belőle.
  – Nem a pénz miatt költözött az apjához – mondja Gabriella, és a fájdalom kiül az arcára. – Honnan is tudhatta volna? Pete maga volt a megtestesült egészség. – A fejét csóválja. –Ennek nem lett volna szabad így történnie.
  – Miért költözött az apjához?
  – Hogy engem bántson. Hogy megbüntessen valamiért, amit bizonyára elkövettem ellene. De hogy mi az, azt nem tudom, mert két éve próbálok rájönni, és nem sikerült.
  – Nem szenvedtél még eleget?
  – Nyilván nem – feleli Gabriella, hangjában cseppnyi iróniával.
  – Akkor ne menj el a temetésre!
  – Muszáj mennem, mert most Dina jobban szenved, mint én. – Képek villannak fel lelki szemei előtt, még a kapcsolatuk megszakadását megelőző évekből, mindig csak azokból az évekből, mintha az idő megállt volna azon a napon, amikor Dina elment. Képek, mint például az a vasárnap délután, amikor a hatéves Dina leesett a parkban a triciklijéről, az alsó ajka behasadt, és Gabriella ölben vitte a St. Vincent Kórházig, ahol a gyereket gyorsan kezelésbe vették, az anyának pedig nyugtatót adtak. És Gabriella hirtelen megérti, hogy ha ezeket az emlékeket hagyja kicsit is elhalványulni, akkor a robbanás a fejében olyan végleges lesz, hogy azután semmi nem marad.
  – Annyira tipikusan amerikai, hogy egy gyerek így viselkedjen a szüleivel szemben – állapítja meg Pascal. – Ideát létezik valamiféle természetes tekintélytisztelet, ami odaát teljességgel hiányzik.
  – Dinának sem volt könnyű egyszerűen kizárni az életéből az anyját. Ez nem egyoldalú történet, ahol az egyik fél viszi el a balhét és az összes fájdalmat.
  – Ti, amerikaiak, túlságosan engedékenyek vagytok a gyerekeitekkel. Teljesen elkényeztetitek őket. A mi gyerekeink még a megszállás alatt is nagyszerűen viselkedtek. – Hatásszünetet tart, egy barna hajtincset félresöpör a homlokából. – Bár ennek talán az volt az oka, hogy figyelték, a felnőttek milyen keményen dolgoznak az ellenállási mozgalomban. Emlékszem, szinte semmink sem volt, mégis kibírtuk valahogy.
  Es ez az oka, gondolja az asszony, hogy a hajléktalanoknak igencsak sanyarú sorsuk van Párizsban. A franciák ugyanis nem dobnak ki semmit.
  – Most már mennem kell, ne haragudj!
  – Persze, megértelek – feleli halkan Gabriella, holott egyáltalán nem érti meg, és gyűlöli saját magát, amiért ennyire szüksége lenne most a férfi társaságára.
  Pascal könnyedén megérinti az asszony orra hegyét, miután felsegíti a földről.
  – Egyébként sem tehetnék semmit, chérie, eltekintve attól, hogy biztosítlak róla, ez is el fog múlni, mint minden más az életben. Mind tiszavirág-életűek vagyunk. – Mosolya lassan átalakul gunyoros vigyorrá. – Talán egy napon, nyugodalmasabb körülmények között elmagyarázod nekem, miért válnak el az amerikaiak ilyen ostoba okok miatt.
  – Egyáltalán nem volt ostobaság – tiltakozik Gabriella, miközben kikíséri a férfit.
  – A hűtlenség, mint válóok ostobaságnak számít, legalábbis Párizsban.
  – Persze, mert ha valaki elhatározza, hogy hűtlen lesz, az Franciaországban legfeljebb egy idegen hálószobában végzi, Amerikában viszont rendszerint a bíróságon.
  – De hát épp ezért van akkora káosz.
  – Mindegy, most már vége – mondja szomorúan az asszony. – Pete halott, úgyhogy semmi értelme a házasságunk idején elkövetett hibákat elemezgetni.
  – Valószínűleg most is melletted lenne a lányod, ha akkor szemet hunytál volna a hibák fölött.
  – Elég nehéz volt szemet hunyni Pete hűtlenkedése fölött. Nem arról van szó, hogy egyetlenegyszer fordult elő, vagy egyetlenegy nővel kapcsolatban. Folyamatosan próbára tette a türelmemet.
  – Akkor el kellett volna terelned róla a figyelmedet. Miért nem kerestél egy szeretőt?
  – Megtettem.
  Pascal meglepetten felvonja szemöldökét.
  – És mi történt?
  – Pete megtudta.
  Pascal a fejét csóválja.
  – Az amerikaiak egyszerűen nem értik a szexet – jelenti ki. – Botor fejjel elhitetitek magatokkal, hogy ugyanúgy fogtok érezni valaki iránt öt évvel, öt órával vagy akár csak öt perccel is azután, hogy a pillanat elszállt. Az a probléma, hogy túl sokat gondoltok a jövőre.
  – Én azért nem mondanám, hogy a szeretkezés utáni ötödik perc a jövő – feleli méltóságteljesen az asszony.
  Pascal türelmesen mosolyog.
  – Ez is része a hamis elvárásoknak, hiszen szeretkezésre jövőt alapozni irreális elképzelés.
  Ez a kijelentés nem lepi meg Gabriellát, bár az utóbbi időben elege lett már abból, hogy Pascal teljességgel különválasztja a szerelmet és a szeretkezést, mint ahogy elege lett a férfi érzéketlenségéből, kulturális sznobizmusából is. És csakis azért nem adott hangot elégedetlenségének, mert soha eszébe sem jutott, hogy ennél többet, jobbat érdemelne. Legalábbis azóta nem jutott az eszébe, amióta a saját lánya eltaszította magától két évvel ezelőtt.
  – Visszajössz majd a díjátadás után?
  – Nagyon késő lesz már – feleli a férfi.
  – És holnap?
  – Holnap rengeteg dolgom lesz.
  – Látlak még, mielőtt elutazom?
  – Ha bejössz a szerkesztőségbe.
  – Nem tudom, lesz-e rá időm.
  – Akkor majd felhívlak odaát – von vállat Pascal.
  Gabriella megint, ki tudja hányadszor, érzései köré húzza a vastag függönyt, miközben a liftre vár, és tisztában van vele, hogy az idő múlásával egyre könnyebb úgy tenni, mintha nem is érdekelné az egész.
  – Mennyi ideig leszel távol? – kérdi hirtelen a férfi.
  – Nem tudom, talán amíg nem sikerűi valamennyire zöldágra vergődni Dinával.
  – A halál nem szolgálhat mentségül számára, amiért ilyen goromba volt.
  – Nem a modoráról van itt szó.
  – Pedig nem ártana, ha arról is említés esne – közli Pascal szigorú arccal. – Hol szállsz meg? – kérdezi aztán, mintegy mellékesen.
  – A szüleimnél.
  A férfi odahajol, csókot lehel Gabriella arcára.
  – Akkor hát… bon voyage!2 
  És nem mintha Gabriella nem érezné át, hogy valamiféle veszteség érte, különösen most, hisz egyértelműen nem a legjobb dolog elkönyvelni egy viszony elhalását „ezen a csodálatos tavaszi napon Párizsban. Ám, ami e pillanatban sokkalta felkavaróbb számára, az a hazatérés gondolata. Kicsit hasonlít arra a mostanában visszatérő álmára, amely kényszeríti, hogy felidézze magában a múltat, hogy emlékezzék az életekre, amelyeket ő teremtett meg, amelyekért ő volt a felelős, és amelyek aztán az idők folyamán valahogy elkallódtak.
  
  *
  
A kora délelőtti napfény valósággal bezúdul a kicsiny szoba egyik falát szinte teljes egészében elfoglaló hatalmas ablakon át. Dina Marié Molloy álmosan kinyitja egyik szemét, és hasra fordul. Óvatosan araszol az ágy másik széle felé.
  – Ne kelj föl! – suttogja a férfi. Dina nem felel, csak gondosan bebugyolálja a takaróval a mozdulatlanul fekvő alakot. A férfi felmordul. – Gyere vissza!
  A lány nyújtózkodik, és szemügyre veszi a szobában uralkodó rendetlenséget – papírhalmok, vastag tankönyvek mindenütt, a padlón feldőlve a vászon hátizsák, amelyből újabb könyvek borultak ki, az egyik falnak támasztva a törött hintaszék. És a ruhák. Több farmernadrág, egy barna bőr cowboycsizma – a párja valószínűleg az ágy alatt van –, egy aranyiamé báli cipő – a párja beszorult a szekrényajtó alá –, tarka blúzok, kockás ingek, egy gyűrött szoknya, és egy piros-fehér csíkos szatyorba gyömöszölve egy kupac frissen mosott ruha. Végül Dina a kilincsről leakaszt egy fehér pamutsortot és egy piros pólót.
  Dina az apja testalkatát örökölte. Magas, nagy csontú, széles vállú fiatal nő, az a típus, akire a jelzők közül inkább illik a jóképű, mint a szép. Ám a megdöbbentően kék szempár, a szőke haj, a hófehér bőr, annyira tökéletes vonásaival társulva, szinte éterivé varázsolja az összképet.
  – Föláll a farkam, Dina – morogja a férfi valahonnan az ágyneműkupac alól.
  A lány odavet egy pillantást, de még mindig nem felel, arra összpontosít, hogy hosszú haját tökéletes lófarokba kösse. Leül a földre, elkezdi szokásos tornagyakorlatait. Azóta tornázik minden reggel, hogy a tavaszi szünetet apjával Nápolyban töltötte, és felszedett öt kilót.
  Délelőtt nincsenek órái, amikor megérkezett Connecticutba, a Brampton College-re, nagy gonddal alakította ki az órarendjét. Úgynevezett bagolytípus, ezt a jellemvonását is apjától örökölte. Míg azonban az apja alig pár órás alvás után frissen, mosolyogva jelenik meg kora reggel a bíróságon, Dina képtelen tíz óra előtt kikecmeregni az ágyból.
  – Gyere vissza az ágyba, és megkeféllek – ajánlkozik a hang.
  Ám a szó sérti most Dinát, jóllehet egykor igézően hatott rá, egykor, amikor a szeretkezés még egyéb lehetőségek ígéretével kecsegtetett. Legalábbis Dina ezzel ámította magát. De ez még a kezdet kezdetén volt, amikor Dina még optimista volt és naiv, amikor még nem fogta fel, hogy ha a férfit akarja, pontosabban akárcsak egy aprócska darabkát is belőle, akkor el kell viselnie szeszélyeit, túlzott idealizmusát és önzését. Mégis, bármilyen nyomorultul érzi magát e kapcsolat miatt, bármennyire megbánta is, hogy épp őt választotta, tisztában van vele, hogy szívében mindig marad egy kis zug a férfi számára – ha másért nem is, mert ő volt az első.
  – Halálos spermafelgyülemlésem lesz és pocsék fejfájásom, ha nem csináljuk – mondja a férfi.
  Dina megfordul, ránéz, és szinte megigézve figyeli, ahogy a férfi lerúgja magáról a takarót. „Tiltott gyümölcs” ő Dina számára, sokkal idősebb nála, akár az apja is lehetne; sűrű, őszülő hajával, széles homlokával, vastag szemöldökével, fekete szemével, zömök, szőr borította testével mintha az a bizonyos kéjsóvár alak lépett volna ki Nabokov művéből.
  Joshua Moskowitz zsidó, orosz emigránsok gyermeke, és itt, a Bramptonon a „Szocialista realizmus a szovjet filmekben” elnevezésű tantárgyat oktatja. Ha tudnák, Dina apja kétségkívül „perverz komcsi bunkónak” nevezné, a nagynénje, Claire pedig csak úgy emlegetné: „az a biboldó”. De nem tudják.
  – Hadd csináljam veled! – csalogatja a lányt, és Dina csak azért adja be a derekát – mint ahogy legelőször is, mert azt mondta: veled, mintha nélküle azért nem lenne ugyanaz.
  Dina leveti ruháját, szemérmesen eltakarja a mellét, és szó nélkül elhelyezkedik fölötte lovaglóülésben.
  – Ó, istenem! – kap levegő után, mert egy ilyen méretű fallosz azért nem semmi.
  – Ki csinálja nálam jobban? – mormolja a férfi.
  – Nem tudom – feleli a lány, és valószínű, hogy ha tudná, egyáltalán nem lenne vele. És bár biztosat most még nem tud, gyanítja, hogy ennél többről kell szó legyen. Talán az az idegen az oka, aki ott lappang benne, valahányszor szeretkeznek, az a másik nő, aki nyöszörögni akar a gyönyörtől, csakhogy abból nem jut neki valami sok. És voltaképpen jobb is, mert a jó magaviseletű Dinának komoly gondot jelentene a felszínre engedni azt a másik valakit. Túlságosan szégyenlős, ezért bátortalan és passzív, hallgat, nem meri elmondani Joshuának, hogy mit érez, ami egyébként, sajnos, nem sok minden. Ennek viszont az a másik jelenség lehet az oka, az, amelyik odatolakszik az ágyra, és Dina fülébe suttogja az ismerős katolikus frázist: „A paráználkodás halálos bűn.”
  – Egyszerűen mennyei téged kefélni – mormolja Joshua.
  És Dina visszatartja a lélegzetét, várja, hogy vége legyen, egyik pillanatról a másikra, minden átmenet nélkül, mint mindig.
  – Maradj még velem egy kicsit! – súgja, amikor érzi, hogy a férfi már felkelne.
  – Nem lehet – feleli Joshua habozás nélkül. – Na, légy jó kislány, és ugorj le!
  Dina ellenkezés nélkül felemelkedik, de úgy érzi, mintha megbukott volna egy vizsgán, hiszen még mindig nem tudja, mivel tarthatná maga mellett a férfit legalább egy kis ideig, miután vége van.
  – Joshua – próbálkozik újra –, háromig nincs ma órád, maradj még!
  – Mi ez az egész? – kérdi a férfi, szemöldökét felvonva. – Ha jól emlékszem, megegyeztünk, hogy meg sem próbáljuk kisajátítani egymást.
  – Csak egy csésze kávéról van szó!
  A férfi feláll, belebújik alsónadrágjába, és eligazgatja nemi szerveit.
  – Talán nem akarok kávét. Talán te akarsz, és feltételezed, hogy nekem is szükségem van rá, ami, ha nem tudnád, a zsarnokoskodás egy fajtája. Ne feledd, Dina, egy csésze kávéval kezded, aztán pillanatok alatt már a nukleáris holokausztnál leszel – a pusztítás által zsarnokoskodsz az egész világ felett, és a zsarnokoskodás által pusztítod el.
  És talán ha nem találja olyan igézetesnek, ahogy a férfi nadrágja kidudorodik elöl, amikor néha felteszi a lábát egy székre az előadások alatt, Dina most megmondta volna neki, milyen nevetséges, amikor így okoskodik.
  – Ne tarts nekem előadást, ez nem az iskola!
  – Az élet a legkomolyabb iskola.
  És bosszankodása ellenére, érzelmei még mindig visszaviszik Dinát a történet kezdetére.
  – Tetszem neked? Úgy értem, érdekesnek és intelligensnek találsz?
  – Dina, nem látom az összefüggést.
  – Arról van szó, Joshua, hogy miért vagyunk együtt.
  – Azért vagyok veled, mert gazdagabbá teszem az életed.
  – És te? Neked mi a jó benne?
  – Jó érzés számomra, hogy jót tehetek.
  – És a többiek? Velük kapcsolatban is így érzel?
  – Pontosan ugyanígy. – Az egész csoport Joshua lábai előtt hever.
  Dina kicibálja a mosott ruhát a csíkos szatyorból, és kezdi összehajtogatni. 
  – Akkor miért nekem kell ezt megcsinálni – kérdezi, és felmutat egy zoknit –, míg a többiek rockkoncertekre mehetnek?
  A férfi a fejét csóválja.
  – Mert érzem, neked arra van szükséged, hogy az efféle intim feladatokat megoszd velem.
  Dina folytatja a hajtogatást.
  – Akkor miért érzek olyan ürességet itt belül, miután elmész?
  – Túlzottak az elvárásaid.
  – Nem hiszem, mert nincs is mire alapoznom őket.
  – Rossz néven veszed, hogy mosnod kell rám?
  – Nem – hazudja a lány rövid töprengés után, holott a mosnivaló fokozatosan szimbólumává vált mindannak, ami rossz. A bokszeralsók, ülepükön a fakó barna csíkkal, a fehér trikók, hónuk alatt a szürke izzadságfoltokkal, a nyitott ingnyakban hordott, mesterkélt műszálas kendők, az ízléstelen kockás zoknik szinte önálló életre kelnek, eltompítják érzékszerveit, míg végül minden emlékkép a férfi arcáról, nyelvéről, péniszéről belevész a csíkos szatyor tartalmába. – Joshua – mondja, és hangjából érzelmek olyan vihara csendül ki, hogy a férfi láthatóan hátrahőköl –, többet érdemiek tőled, vagy ha te nem tudod megadni nekem, akkor valaki mástól.
  – Ó, ez a felsőbb osztálybeli, nárcisztikus követelőzés, amely a boldogtalan gyermekkorban gyökerezik.
  – Fogd be, Joshua, és hagyd békén a gyerekkoromat!
  – Nahát, nahát, helyben vagyunk! Dina, az a probléma, hogy soha nem beszélsz a szüléidről.
  – A szüleimnek és a gyerekkoromnak semmi köze ehhez. Rólad van szó, és arról, ahogyan bánsz velem, miután véget ér.
  – Mi ér véget? – kérdi csúfondárosan a férfi.
  Dina kényelmetlenül fészkelődik.
  – Nagyon jól tudod. Az.
  – Ó, ez a csodálatos, ifjonti „az”! Amint nem úgy nevezed többé azt, hogy az, minden báj lefoszlik rólad.
  – Miért akarsz mindig olyan hamar elmenni utána? – erősködik a lány.
  – Mert utána már nincs mit mondani.
  Nem mintha előtte vagy közben olyan sok mondanivalója lenne.
  – Hát, nekem nem valami jó érzés – vallja be a lány.
  – Biztosan hamarosan menstruálni fogsz, azért – jegyzi meg a férfi diadalittasan. Nem akármilyen fegyvertény, hogy képes még egy gyanútlan nemzedéknek elsütni ezt a szakállas szöveget.
  – Nem, dehogy – tiltakozik ártatlanul Dina, mert az ő nemzedéke még nem tanulta meg, mikor kell igazán felcsattanni.
  – Akkor jobban teszed, ha megbecsülsz, mert – előbbi kérdésedre visszatérve – nem vagy különösebben érdekes, sem intelligens. Még nem. Most, és különösen ebben a pillanatban, úgy viselkedsz, mint egy tipikus, elkényeztetett amerikai kölyök – amilyennel a Szovjetunióban biztosan nem találkozik az ember.
  A sértés célba talált, mert Dina haragja egyre fokozódik; alig tud már uralkodni indulatain, amikor megcsörren a telefon.
  
A magánvonal
Pete Molloy azután köttette be Dina szobájába a magánvonalat, hogy egy este órákon keresztül nem tudta elérni a lányát, mert a kollégium száma állandóan foglalt volt. Megmagyarázta Dinának, hogy a magánvonal kizárólag az ő, Pete kényelmét szolgálja, a számot tehát Adrienne-en kívül a lány senkinek nem adhatja meg.
  Dinát egy pillanatra meghökkenti a telefon csengése, de aztán felkapja a kagylót.
  – Szia, apa – mondja gépiesen, tekintete még mindig Joshuán időzik. A férfi azonban nem törődik vele, okosan megragadja az alkalmat, hogy elillanjon. Belebújik farmernadrágjába és cowboycsizmájába, felkapja ingét, széldzsekijét, és már az ajtónál is van.
  – Ó, istenem! – sikolt fel hirtelen Dina. –O, nem!
  Joshua megfordul, keze a kilincsen, arcáról megvetés sugárzik.
  – Akár hisztizel, akár nem, megyek! – Ám szavait a lány meg sem hallja, rázza a zokogás.
  – Igen, igen – mondja sírva vonattal. Nem, vagyis igen, meg tudom csinálni.
  – Dina – kezdi Joshua óvatosan –, mi történt?
  A lány leteszi a kagylót, egy marék papír zsebkendőt cibál ki a dobozból. Arcán patakzanak a könnyek.
  – Az apámnak… – elcsuklik a hangja – … szívinfarktusa volt.
  – Nos, az egyik előnye annak, hogy 1990-et írunk, épp az, hogy a szívinfarktusok nem mindig végzetesek.
  – Ez az volt! – hüppögi a lány, majd zokogva az ágyra borul.
  Joshua halkan füttyent.
  – Meghalt?
  – Meghalt – ismétli Dina, arcát a párnába fúrva. – Meghalt, meghalt, meghalt – sikoltja újra meg újra, mintha valaki más próbálná a fejébe verni, kényszerítve, hogy fogadja el a valóságot, amely túlságosan iszonyatos ahhoz is, hogy az ember felérje ésszel.'
  – Hé, csak nyugi! – mondja Joshua, borostás állát dörzsölgetve. – Vegyél nagy levegőket!
  Dina halkan nyöszörög, egy párnát szorít magához.
  – Mihez kezdek most? Mi lesz most velem?! Nincs már senkim.
  A férfi zavartan mered rá.
  – Hé, várjunk csak! Mi történt anyáddal? Ő is meghalt?
  – Nem – suttogja Dina, és elhajítja a párnát.
  – Akkor mégiscsak van valakid.
  – Nincs senkim! – kiáltja a lány. De amit még jelenlegi állapotában is furcsáll, az az, hogy elemi erővel tör rá az anyja elvesztése felett érzett fájdalom, holott ezt az apjával kapcsolatban kellene éreznie.
  Mindez túl sok Joshua Moskowitz számára, aki azzal kérkedik, hogy képes kibogozni a legcsavarosabb szálakat, megérteni a legbonyolultabb forgatókönyvet, felfedezni a legfinomabb árnyalatokat bármelyik szovjet filmben, és hogy emlékszik egy Dosztojevszkij-regény minden szereplőjére anélkül, hogy egyszer is visszalapozna.
  – Ha anyád él, akkor mi ez a süket duma arról, hogy nincs anyád?
  – Párizsban él – feleli Dina könnyek között –, nem láttam és nem beszéltem vele két éve.
  – Utazgat és szórakozik – ítélkezik Joshua, és hangjából csak úgy süt a megvetés. – Hihetetlen, ahogy a gazdagok a gyerekeikkel bánnak!
  – Nem utazgat, nem szórakozik, és nem gazdag. Fotóriporter, és én szakítottam meg vele a kapcsolatot.
  – Igen? És miért?
  – Apámhoz költöztem – nyögi ki Dina, majd újra rátör a zokogás.
  – Aha, a papa a zsarnokoskodó típushoz tartozott.
  A lány Joshuára pillant, elhatározza, semmilyen módon nem adja a férfi tudtára, hogy az általa levont következtetés nem egészen helytelen. De hirtelen újra ott van két évvel korábban, a tizenhatodik születésnapja estéjén, amikor az apja elvitte vacsorázni, és odaadta neki a levelet. És ő, bár elolvasta, és megdöbbentő dolgokat tudott meg az anyjáról, tisztában volt vele, hogy az apja inkább saját maga miatt írta a levelet, mint őmiatta. Épp csak elég okos volt ahhoz, hogy kihasználja a helyzetet, hisz jól tudta, Dina amúgy is neheztel az anyjára egy csomó minden miatt. Pete Molloynak szüksége volt rá, hogy kiegyenlítsen. Dinának viszont apára volt szüksége.
  – Hogyan halhatott meg? – kérdi a könnyeit törölgetve. – Makkegészséges volt.
  – Stressz.
  – Imádta a munkáját.
  – Valahol mélyen legbelül boldogtalan volt.
  Dina kis híján elveszti önuralmát.
  – Nem! – sikoltja. – Boldog volt! Elégedett volt az életével.
  – Most már sosem fogod megtudni.
  A lány megragadja Joshua kezét.
  – Kérlek, maradj velem, amíg el nem indulok a pályaudvarra! – És bánata ellenére éberen figyeli a férfi reakcióját.
  Joshua az órájára néz.
  – Nem lehet – mondja. – Nemsokára jön hozzám egy diák konzultációra. – Kényszeredetten toporog. – Lélekben veled vagyok, Dina – ajánlja. – Gondolok rád, és majd visszajövök.
  – Kérlek! – könyörög a lány, szemét újra elöntik a könnyek. – Kérlek, ne hagyj most itt? –És gyűlöli magát, amiért ilyen gyenge, és amiért mégsem olyan éber, mint gondolta.
  – Később találkozunk.
  – Nem leszek már itt.
  – Hívj fel holnap! – javasolja Joshua, azzal odahajol, és megcsókolja a lány arcát.
  – Soha nem kértem tőled semmit – emeli fel kissé a hangját Dina, és most már nem a fájdalom, hanem a düh fojtogatja. – Egy csésze kávét együtt a szex után, és hogy maradj velem most, amikor megtudtam, hogy apám meghalt.
  – Ne keverd össze a dolgokat! – tiltakozik Joshua, és megpróbálja újra arcon csókolni.
  – Takarodj! – kiált fel hirtelen Dina, és karját védekezőn az arca elé tartja. – Menj innen! – Nekidől a falnak, nézi, amint a férfi kinyitja az ajtót, és még egyszer visszamosolyog rá, mielőtt kisietne a folyosóra.
  Mindössze néhány perc telik el, Dina épp a komód előtt áll és válogat ruhadarabjai között, mit is vigyen magával, amikor kopogtatnak az ajtón. A lány kinyitja, és szíve megtelik reménnyel, amikor megpillantja a férfit.
  – Joshua – mondja tágra nyílt szemmel.
  – Itt felejtettem a tiszta ruhát – magyarázza a férfi, és arcán bárgyú mosoly terül szét.
  És Dina gondolatban visszatér a múltba, felidézi magában azokat az időket, amikor még élt az apja, amikor még gyűlölte az anyját, amikor még volt szeretője, úgy tűnik, alig pár perccel ezelőtt, amikor még gyerek volt.
 
 2
 
  
A temetés
Történt valami Gabriellával, ami igen komoly hatással volt az életére, és amit időről időre, főként álmatlan éjszakákon, még mindig felidéz, minden gyötrelmes részlettel egyetemben. És most is eszébe jut, amint a Kennedy Repülőtéren áll a futószalag mellett, a bőröndjére várva.
  Az emlék mindig Felicity Impelliterivel kezdődik, aki tizenhét éves korában életét vesztette Kevin Doherty 1968-as fehér Chevrolet lmpalája első ülésén. A visszapillantó-tükör valósággal átfúrta Felicity koponyáját, amikor Kevin elveszítette uralmát a kocsi felett, és belerohant a Pastrami Paradicsom kirakatába. Talán azért tett az esemény olyan mély benyomást Gabriellára, mert Felicity volt az első kortársa, aki rádöbbentette saját halandóságára, vagy talán mert Kevin volt az első, aki rádöbbentette valami másra.
  A baleset előtt Kevin olyan volt, mint bármelyik másik jóképű digó srác, aki a Freeport Középiskola folyosóin páváskodott műszálas pólótrikóban, kifejezéstelen arccal. Furcsa módon a baleset után valahogy vonzóbbá vált, egy fiú, akit megérintett a halál, más mint a többi, arckifejezése merengő lett, pólója pedig pamut. Gabriella ekkor fedezte fel őt újra, ugyanis évekkel korábban már randizott vele párszor, de rendkívül unalmasnak találta.
  Gabriella tizenhét éves volt, elsőéves egy Long Island-i alapítványi főiskolán, amikor egy Greenwich Village-i mulatóban töltött este után megtörtént az elhálás. És a lány csak a nappali padlóján merte csinálni – az avokádózöld szőnyegen, valahol a 18. századi olasz íróasztal utánzata és az áttetsző műanyag oszlop között –, mert Sylvie és Rocco mindig hajnali kettő után jöttek haza az étteremből, Audrey már beteg volt, a szobalány pedig félig süket.
  Mire beálltak a kocsifelhajtóra, Gabriella már gombolgatta szűk szabású taftruháját, hogy Kevin könnyebben tudja majd felhúzni a dereka köré, mert elszántsága, hogy most elveszíti a szüzességét, nem ismert határt. Mégis, ahogy az ajtóban állva várta Kevint, aki a kesztyűtartóban keresgélte az óvszert, akaratlanul is arra gondolt, ha évekkel ezelőtt, amikor először összejöttek, megtették volna, Feli-city talán még mindig élne.
  Gabriella felsóhajt, elindul a kofferkulival a vámvizsgálat felé, s közben eszébe jut, Kevin milyen erővel szorította a kezét az ő szájára, mert attól tartott, felsikolt a fájdalomtól. Ő azonban egyetlen hangot sem hallatott egészen a legvégéig, amikor is elszakadt a gumi, és a fiú olyan hirtelen rántotta ki, hogy ő beleverte a fejét a műanyag oszlop aljába. És miután Kevin elment, ő órákon át sikálta a szőnyeget, hogy eltüntesse a foltot, és heteken át idegeskedett, mi lesz, ha terhes lett. Nem sokkal ezután, tizenkilenc évesen ismerkedett meg Pete Molloyjal, Nassau megye John F. Kennedyjével, aki nála hat évvel idősebb volt, elbűvölő, ambiciózus ember, és mindenki azt mondta, hogy ennél jobb partit Gabriella keresve sem találhat.
  A taxidroszton senki nem várakozik, egy előzékeny sofőr rögtön elkapja a bőröndöt, és a már felnyitott tetejű csomagtartóba teszi. Gabriella kipihentnek tűnik, pedig alig aludt az éjszaka. Hosszú haja lágy hullámokban omlik a vállára, arcbőre pirosító nélkül is rózsás, ajkán épp csak végighúzta az őszibarackszín rúzst. Művészien egyszerű szürke kosztümöt visel, hozzá világosszürke selyemblúzt, nyakában szolid gyöngysort, mivel úgy ítélte meg, talpig feketében felbukkanni Pete temetésén, ez a legteljesebb mértékben kimerítené a képmutatás fogalmát. És amint kényelmesen elhelyezkedik a hátsó ülésen, és a taxi elindul a Long Island Vasút állomása felé, az asszony arra gondol, hogy ugyanilyen megfontolásból választott a fehér helyett bézs színű ruhát az esküvőjére.
  Jókora tömeg gyűlik össze a Conroy Temetkezési Vállalat Main Street-i ravatalozója előtt, mire Gabriella egy újabb taxival odaérkezik a vasútállomásról. A bejárat zöld ponyvateteje alatt néhány komoly, kék öltönyt viselő férfi ácsorog. Egyikük a csuklójára csatolt olcsó rozsdamentes acélórára néz, miközben a másik, akinek a pocakja rálóg a nadrágjára, idegesen gesztikulálva beszél hozzá. Egy harmadik pedig még egy utolsót szív cigarettájából, majd a közelben parkoló kocsi alá pöccinti a csikket.
  Gabriella bőröndje nagyon nehéz, ezért ahelyett, hogy felemelné, valósággal vonszolja a járdán a bejárat felé. A férfiak rápillantanak, figyelmüket felkelti a csikorgó hang, de aztán gyorsan elfordítják a fejüket, összenéznek, felismerik a nőt, de nem akaródzik tudomásul venniük, ki az, aki közeledik feléjük. Ennek az az oka, hogy ők azok, akik. Ma koporsóvivők, általában köztisztviselők, az úgynevezett ír maffia tagjai, vagyis a Nassau megyei államügyész közvetlen munkatársai. Ok azok, akik feltétlen odaadással, lojalitással és tisztelettel adóztak Pete Molloynak, mellette álltak a kezdetektől egészen a végig. És most úgy tesznek, mintha nem vennék észre Gabriellát, mert sajátos etikai kódexükkel ellenkezik, hogy cimborájuk temetésén üdvözöljék annak exfeleségét.
  Ám Gabriella Carlucci-Molloy nem törődik efféle nehezteléssel, főként válsághelyzet idején.
  – Matt – mondja szívélyesen, és bőröndjét cibálva odasétál a magas, testes férfihoz –, hogy van?
  – Jó napot, Gabriella! – válaszolja az pirulva. – Azt hittem, a tengerentúlon van.
  – Ott is voltam, de visszajöttem, amint eljutott hozzám a hír.
  – Egyszerűen borzasztó – motyogja a férfi a fejét csóválva. – Pedig most kezdtük volna a kampányt az őszi választásokra.
  – Igazán jól néz ki, Gabriella – szól oda nagy bátran a rozsdamentes acélóra tulajdonosa.
  – Köszönöm, Jim – feleli kis mosollyal az asszony. – Olyan szomorú ez az egész!
  – Mikor látta Pete-et utoljára?
  Gabriella nem siet a válasszal, arra gondol, íme, bekövetkezett, amitől a legjobban rettegett a hazatérés kapcsán, fel kell idéznie azt az estét, amikor utoljára látta Pete-et. Dina tizenhatodik születésnapjának estéjét, amikor a férfi hazahozta vacsora után a lányt, és beállt a nappali közepére, karba tett kézzel, akár valami kidobóember, amíg Dina összecsomagolt.
  – Két évvel ezelőtt – feleli végül az asszony, és félénken pislog a férfiakra, mintha attól tartana, hogy ők is emlékezhetnek arra az estére.
  – Soha nem volt beteg egész életében – szólal meg a dohányos, és újabb cigarettára gyújt.
  – Hogyan tudta meg, Gabriella? – érdeklődik az óra.
  – Claire telefonált.
  – Na ja – csóválja fejét a pocak. – Ismeri Pete-et – csökönyös, akár egy öszvér. Fogadni mernék, hogy nem érezte jól magát, de nem törődött vele.
  – A boncolás kimutatta, hogy szokatlanul súlyos infarktus volt – mondja az óra.
  – Halott volt, mielőtt összeesett volna – teszi hozzá a dohányos.
  – A munka, az tett be neki, éjjel-nappal dolgozott, mindent a szívére vett.
  – Aha – jegyzi meg szarkasztikusan Matt – a szívére.
  Úgy tűnik, meg is feledkeznek Gabrielláról, mígnem egyikük belebotlik a bőröndjébe.
  – A lányt látta mostanában? – kérdi a sípcsontját dörgölve.
  Már megint. Az órák, napok, hónapok és aztán évek, amíg arra várt, hogy eljöjjön a pillanat, amikor magyarázkodnia kell majd idegenek előtt, akik tudják. Elég kínos volt, hogy nem tudta a problémát a család körein belül tartani, de a bőrét égető bélyeget egyszerűen elviselhetetlennek érezte.
  – Nem, amióta Pete-hez költözött – feleli végül, de nem néz rájuk, inkább lehajtja a fejét.
  – Odabent van – int a pocak az ajtó felé. –Láttam bemenni Claire-rel pár perccel ezelőtt.
  Gabriellán vad rémület hullámzik át.
  – Harry is bent van – jegyzi meg valamelyik férfi.
  – Hogy van Harry? – Gabriella kapva kap bármilyen lehetőségen, csak az előző téma feledésbe merüljön. Még Harry Bellinről is inkább hajlandó csevegni, a törvényszolgáról, akivel Claire Molloy, az illendőség kedvéért, úgy tesz, mintha nem élne együtt.
  – Jól, mint mindig. Együtt reggeliztünk.
  A hagyomány szent Freeportban, még ha a halál megbolygatja is a szokásos napirendet. Ezek az emberek, törvényszolgától bíróig, írnoktól ügyvédig, minden áldott reggel magánklubbá változtatják a Main Street sarkán, a bíróság és a temetkezési vállalat között található kávézót, ahol összeülnek egy kis eszmecserére, pletykálkodásra.
  – Azt hiszem, most már bemegyek – mondja Gabriella, mert nem bírja tovább a fürkésző oldalpillantásokat. – Mit gondolnak, van itt valami helyiség, ahol letehetem a bőröndömet?
  – Persze.
  – Nem gond.
  – Kérdezze meg valakitől! – Kórusban válaszolnak, de egyikük sem tesz egyetlen mozdulatot sem, hogy segítsen, hirtelen sürgős rágyújtanivalójuk, kabátujj-porolhatnékjuk támad.
  – Kösz. – Gabriella az ajkába harap, és vonszolni kezdi a bőröndöt a bejárat felé. Táskája szíja lecsúszik a válláról, és amint megáll, hogy megigazítsa, újabb ismerős arcokat fedez fel.
  Az irodisták ők, akik gépeltek, iktattak és falaztak Pete-nek, akik szintén mellette voltak kezdettől fogva. Mivel lojalitásuk nem ismert határt, és talán kicsit szerelmesek is voltak karizmatikus főnökükbe, bármikor szívesen dolgoztak neki hétvégén és késő este is. Anyáskodók és jóindulatúak lévén, Pete bizalmasai is voltak, tanácsot adtak neki és vigasztalták, ha bármi elkeserítette. Most Gabriellát bámulják, szemlátomást meglepi őket, hogy itt van.
  – Jó napot, Gladys! – üdvözli Gabriella a slampos, morcos nőt, aki időtlen idők óta volt Pete titkárnője.
  – Jó napot! – feleli a nő, vállat von, megrezzen a rosszul szabott fekete ruhára fűzött, kókadt piros selyemvirág.
  – Helen – mondja most Gabriella szelíden és közelebb lép hozzájuk – hogy van? – Amikor Helen válaszul csak topog letaposott sarkú, pántos cipőjében, Gabriella hozzáteszi: – Bizonyára szörnyű megrázkódtatás ez a maguk számára.
  – Mindenkit nagyon megrázott, aki csak ismerte – szólal meg Louise, az irattáros, és kisírt kék szeme újra könnybe lábad.
  A férfiakkal ellentétben a nők arckifejezése inkább, félelemről, mint gyászról árulkodik (ezekben a körökben bánkódni elsősorban a férfiaknak áll jogában), hisz jogosan aggódnak amiatt, hogy az új államügyész megválasztása után őket esetleg nyugállományba helyezik.
  – Egyszerűen hihetetlen – mondja Gabriella.
  – Mikor érkezett haza? – érdeklődik Gladys.
  – Ma reggel – feleli Gabriella zavartan, és a bőröndre mutat. – Egyenesen a reptérről jöttem ide.
  – A lánya itt volt tegnap este is Claire-rel és Adrienne-nel.
  – Adrienne? – Gabriella kérdőn felvont szemöldökkel fürkészi az arcokat.
  – Egy angyal – feleli Louise.
  – Kolléganő – teszi hozzá Gladys jogász.
  – Pete semmire sem ment volna nélküle.
  – Ez így igaz. Minden szempontból.
  – És pont most történik ez a szörnyűség, amikor Pete már azon gondolkodott, hogy új életet kezd vele.
  Gabriella még meg sem emésztette az információt, amikor újabb támadás indul.
  – Találkozott Dinával mostanában?
  – Nem hallottad, csak most érkezett? – felel helyette Gladys, és a bőröndre mutat.
  – Szegény Dina! – sóhajt fel Louise. – Mi lesz most vele apa nélkül?!
  – Szörnyű nehéz lesz neki – bólogat rá Helen. – Nincs már kire támaszkodhatna. Olyan közel álltak egymáshoz.
  Gabriella csendben marad, úgy ítéli meg, a kérdések és megjegyzések hátterében nem kevés szadizmus rejtőzik.
  – Sokáig fog tartani, mire kiheveri – jósolja komoran Gladys.
  – Ha egyáltalán valaha is sikerül neki – tódít zordon arccal Helen.
  Gabriella hallgat tovább, jóllehet az jut az eszébe, hogy Dina – legalábbis genetikailag – a birtokában van a képességnek, hogy kiheverje ezt a veszteséget. Végül is Gabriellának is sikerült valahogy túlélnie édesanyja elveszítését, miután Audrey olyan beteg lett.
  – Hogyhogy odaát él Párizsban? – érdeklődik Gladys.
  – Feleségül ment egy európaihoz – kérdi Louise –, vagy csak együtt él valakivel?
  – Nem – feleli röviden Gabriella, és nem kerüli el a figyelmét, hogy a nők jelentőségteljesen összenéznek.
  – Se férj, se barát, se gyerek – összegzi Helen a jegygyűrűjét forgatva –, az ilyen élet nem élet egy nő számára.
  Cseppet sem lepi meg Gabriellát, hogy ezekben a körökben így vélekednek. Mindig is gyanította, hogy úgy érzik, egy nő férfi nélkül nyomorék, gyerek nélkül pedig nem is létezik..
  – Csak abban reménykedhetünk, hogy szegény Dina nem felejti el, ki volt az apja, és úgy viselkedik, ahogy azt Pete akarta volna. Csak imádkozhatunk érte, hogy ne kerüljön rossz társaságba – mondja Helen, és ezúttal Gabriella felé lövell jelentőségteljes pillantást.
  – Ugyan, miért kerülne? – kérdi Gabriella ártatlan arcot vágva, mintha nem értené a célzást.
  – Minden megtörténhet – bólogat Louise. –Sosem tudni, kire hogyan hat a bánat.
  Gabriella hirtelen úgy érzi, furcsa erő tölti el.
  – Dinával minden rendben lesz – nyugtatgatja a hölgyeket, vagy talán inkább saját magát igyekszik meggyőzni, mert erős, és túl értelmes ahhoz, hogy ostobaságokat kövessen el.
  – Honnan tudná, milyen Dina?! – vádolja a titkárnő, most már nem is leplezve ellenséges érzelmeit. – Hiszen két éve színét sem láttuk itt!
  Mintha Gabriella hagyta volna el Dinát és Pete-et, és nem ők üldözték volna el őt. Mégis meglepően nyugodtan és méltóságteljesen válaszol.
  – Nos, most már itt vagyok. – Azzal lehajol, és vonszolja tovább a bőröndöt a bejárat felé.
  – Mondja, hol hagyhatnám ezt? – kérdezi egy izmos férfitól, aki a liftek mellett áll, arcán a kötelező bánatos kifejezéssel, zakója hajtókáján a Conroy-alkalmazottak műanyag azonosítókártyájával.
  – Melyik temetésre jött, asszonyom?
  – Molloy – feleli idegesen az asszony. – Peter Daniel Molloy.
  – Az emeleten lesz. A ravatalozóterem jobbra van, a kápolna a folyosó végén. De attól tartok, a bőröndöt magával kell vinnie. Nem vállalhatunk felelősséget a látogatók személyes holmijáért.
  – Ó? – Gabriella mindössze ennyit tud kinyögni.
  Amikor körülnéz, hová tehetné a bőröndjét, először csak egy kart vesz észre, amely valahonnan mögüle tűnik elő, és felkapja a nehéz csomagot. Megperdülve Gabriella látja, hogy a karhoz egy középmagas, karcsú, széles vállú férfi tartozik, finoman metszett arcvonásokkal, épp csak deresedni kezdő fekete hajjal.
  – Hadd segítsek eltüntetni ezt az útból – mondja kellemes mély hangon.
  – Köszönöm, de itt nincs hová tenni. Valaki épp most közölte velem, hogy nem vállalnak érte felelősséget.
  A férfi egy pillanatig tűnődik.
  – Akkor mi lenne, ha betenném a kocsim csomagtartójába? – javasolja. – Gondolom, ön nem autóval jött – teszi hozzá, majd kezet nyújt. – Nick Tressa vagyok.
  Az asszony megrázza a kezet.
  – Gabriella Carlucci-Molloy.
  – Ön bizonyára Pete volt felesége.
  – Igen.
  – És taxi hozta ide – vonja le a következtetést a férfi, és hirtelen mintha zavarba jönne.
  – Igen. Párizsból.
  A férfi elvigyorodik.
  – Ó, úgy értem, taxi hozott a reptérről, ahova a gépem érkezett… – elhallgat, hogy levegőt vegyen.
  – Párizsból – fejezi be a mondatot a férfi.
  Gabriella nem válaszol, minden erejével arra koncentrál, hogy kiderítse, mi a csoda ez a vonzódás, amit érez.
  – Akkor talán először is megszabadulok ettől – mondja a férfi.
  – Köszönöm – feleli az asszony udvariasan és kissé megkönnyebbülten, hogy lesz pár perce, amíg lélegzethez juthat.
  – Majd megkeresem odafenn – ígéri a férfi.
  És Gabriella azon kapja magát, hogy megigézve néz a férfi után, aki könnyed eleganciával siklik át a növekvő tömegen, megigézve, mégis valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nyugtalanul.
  A ravatalozóterem hosszú és keskeny, a csupasz falakon mindössze három pasztell-kép Jézusról, Máriáról és Józsefről, akik jóindulattal és szánalommal néznek le a koporsóra. A mahagóniláda fejénél áll a három koporsóvivő, akikkel Gabriella a kapunál már találkozott. Beszélgetnek, időről időre áthajolnak a rózsaszín szatén borította peremen, benéznek a ládába, és a szemüket törölgetik. A rézdíszes láda lábánál Pete néhány gyerekkori barátja áll, akik kétségkívül inkább kíváncsiságból jöttek, mint gyászolni, hisz rég nem tartották már a kapcsolatot.
  A terem bal oldalán állványokon sorakoznak a koszorúk, fekete szalagjaikon a búcsú szavaival. Az állványok mellett mindkét oldalon két-két váza áll, tele fehér gyöngyvirággal, krizantémmal, vörös rózsával.
  Legalább negyven-ötven ember nyüzsög a teremben, ismerősök a politika világából, ügyvédek, üzletfelek, barátok az egyetemről, az edzőteremből, a kávézóból, bírók, bírósági dolgozók, és körülbelül tucatnyi arc, amelyeket Gabriella nem ismer fel rögtön. Lassan, óvatosan mozog, egyre Dinát keresi. Emberek fordulnak feléje, egyesek tudják, kicsoda, mások gépiesen bólintanak, mint mindenkinek. Arra azonban senki nem tesz kísérletet sem, hogy megszólítsa, amint egyre közelebb araszol a koporsóhoz. Végül odaér és meglátja volt férje, Peter Daniel Molloy arcát.
  Ha eddig netán lettek volna kétségei azzal kapcsolatban, hogy Pete valóban meghalt-e, most rögtön köddé válnak, ahogy megpillantja a fekete ceruzával kihúzott szemet. Olyan egyszerű. Olyan irtózatos. Ez jut az eszébe, mielőtt némán beszélni kezd hozzá.
  – A gyermekünk is itt van, valahol ebben a teremben, de nem együtt jöttünk téged gyászolni, mert te elvetted őt tőlem. – Úgy érzi, jellemző, hogy a férfi még halálában is elválasztja őket egymástól. Milyen hihetetlen így látni őt! Milyen furcsa, ahogy két kezét a mellén összekulcsolva fekszik! Ilyen pózban Gabriella még soha nem látta. És milyen dühös lenne Pete, hogy ilyen öltözékben kell az örökkévalóságba távoznia – mennyire utálta, ha más választotta ki helyette, mit vegyen fel. Még azt is, amikor Gabriella vitt neki tiszta ruhát a bíróságra, mert nem volt ideje hazamenni átöltözni, mielőtt elrohant valamelyik úgynevezett politikai vacsorára. Ám hirtelen éktelen düh tölti el az asszonyt, amint a fejében a hang felidézi a sok keserűséget. – Ó, istenem, mennyire gyűlöllek, te szemét disznó, amiért egyetlen telefonhívásomat sem fogadtad, amiért ügyet sem vetettél rám, amiért úgy tettél, mintha nem is léteznék! – Megragadja a koporsó oldalát, és alig bírja visszafogni magát, legszívesebben addig ütné a volt férjét, amíg fel nem ül, és el nem kezd magyarázkodni. Ehelyett lehajol, gyengéden megérinti a haját, és észreveszi, hogy a halántékán már egészen ősz. – Ó, Pete – a hang most halk, fáradt miért volt olyan fontos, hogy mindig te legyél a jó fiú, hogy mindig engem állíts be szigorúnak, házsártosnak, valóságos hárpiának, apuci jön és megmenti a kicsikét, míg a mama büntet és fegyelmez, és mindig elrontja a mulatságot? – Gabriella a fejét csóválja. – Miért nem tudtál osztozni velem jón is, rosszon is, mennyi veszekedést megspórolhattunk volna, miért, amikor olyan átkozottul rövid az élet?
  Elhallgat, szája elé kapja a kezét, döbbenten, hogy olyasvalakinek magyarázza a mulandóságot, aki ezt a témát sokkal jobban ismeri nála. Mégis, ha igazán tárgyilagos akar lenni, úgy kell tekintenie ezt a helyzetet, mint hétköznapi emberek tragédiáját, olyan emberekét, akiket valami módon a körülmények szörnyetegekké változtattak. Inkább arról volt itt szó, hogy rendes emberek nem tudtak megbirkózni problémákkal, amelyek egyre fokozódtak, mert ugyanazok a rendes emberek azt sem tudták, hogyan szabadulhatnának meg egymástól normálisan, ha már egyszer megtörtént a baj. Ambiciózus emberek, akik közös életüket olyan bérházakban kezdik el, ahol a folyosón konzervhús és káposzta szaga terjeng; akiknél az étkezőfülke egyik falát hifitorony, olcsó kiadású könyvek és tekeversenydíjak borítják, valamint fényképek családtagokról, akik büszkén mosolyognak gyerekük diplomaosztóján. Olyan emberek, mint Gabriella Carlucci és Pete Molloy. Mielőtt minden elkezdett összekuszálódni, mielőtt a férfi számtalanszor megcsalta a nőt és a nő egyszer megcsalta a férfit, jóval azután, hogy az étkezőfülkét gyerekszobává alakították és a vacsorát a dohányzóasztalról, törökülésben fogyasztották el, de közben percenként felugráltak, hogy megnézzék, lélegzik-e még a kisbaba.
  Hűtlenkedés és válás, elvadított gyerek és temetés. Nem lett volna szabad, hogy a dolgok idáig fajuljanak.
  Gabriella felemeli a fejét, és abban a pillanatban észreveszi Claire-t. Odasiet volt sógornőjéhez, átöleli, talán kicsit hosszabb ideig és erősebben szorítja magához, mint kellene, de hát az idő már úgyis elfeledtette a régi sérelmeket. Claire megpaskolja Gabriella hátát, talán több szeretettel, mint amikor még a törvény nyilvánította rokonná őket, és egyéb dolgok is forogtak kockán.
  – Megkönnyebbülés lenne Pete számára, ha tudná, hogy eljöttél – mondja Claire, amint hátralép, és csipkés fehér zsebkendőjével megtörli a szemét.
  – Hogyan is maradhattam volna távol?? – feleli döbbenten Gabriella.
  – Ki tudja? Egyes nők talán nehezteltek volna rá, de tudod mit, Gabriella? Biztos voltam benne, hogy rád számíthatok, te tudod, hogy ami történt, megtörtént, hiszen senkinek nem akart ártani. – Claire apró keze fellibben kerek arcához, megigazítja szemüvegét a fekete fátyol, szőke haját a fekete kalap alatt.
  – Honnan veszed, hogy nem akart ártani? – szalad ki Gabriella száján.
  – Fikarcnyi rosszindulat sem volt benne. Csak a jók halnak meg fiatalon – suttogja Claire. – Itt a bizonyíték.
  – Róla aztán soha nem gondoltam volna, hogy infarktusa lesz, az biztos – mélázik Gabriella.
  – Pedig néha eléggé ingerlékeny volt – ellenkezik Claire, majd Harryhez fordul, a férfihoz, aki évekkel ezelőtt egy álláshirdetés szárnyain libbent be az életébe. – Üdvözöld Gabriellát! – rendelkezik.
  – Hogy vagy, Gabriella? – mosolyog barátságosan Harry, aki kétsoros öltönyében pontosan úgy fest, mint olyasvalaki, akihez fordulni érdemes, ha az embernek van némi kockáztatnivaló pénze és egy biztos tippje valamelyik futamra.
  – Minden rendben, Harry – feleli Gabriella –, a körülményekhez képest.
  Újabb csoport özönlik be a helyiségbe, amikor Gabriella hirtelen megpillantja Dinát. Hátrafésült hajjal, fekete ruhában sápadtnak és törékenynek látszik, szinte kábultnak, ahogy kapaszkodik egy nő karjába, akit Gabriella nem ismer. Sok gyászoló megáll mellette, megcsókolja, megszorítja a vállát. És abban a pillanatban, amikor eldönti, hogy odamegy hozzá, Gabriella észreveszi, hogy a nő, akinek a karjába Dina kapaszkodott, integetve elindul Claire és Harry felé.
  A nő úgy fest, mint egy folkénekes a 60-as évekből, a maga természetes módján mutatós, vonzó. Vonásai erőteljesek, bőre napbarnított, sötét haja, amely itt-ott már enyhén őszbe vegyül, divatos feminista dicsfényként keretezi az arcát. Hosszú, keskeny, rövid körmű keze könnyedén megpihen Claire karján, míg tekintete Gabriellára siklik.
  – Jó napot! – mondja tétován. – Adrienne Fast vagyok.
  – Jó napot! – feleli Gabriella, ha lehet még tétovábban. – Gabriella Carlucci-Molloy vagyok.
  Nehéz megmondani, melyik nőt igézi meg jobban a másik. Gabriella az Adrienne jobb fülét díszítő három aranycsillagot tanulmányozza. Adrienne alig hallja, amit Claire mond, látszólag jobban érdekli Gabriella szürke szandálcipője.
  – Na, ezzel legalább nincs gond, megismertétek egymást – szalad ki Harry száján.
  – Ne kezdd el! – szól rá Claire, majd odasúgja Gabriellának: – Itt jön Dina!
  Az első hibát Gabriella akkor követi el, amikor ösztönösen lánya felé nyújtja mindkét kezét, mert Dina hátrahőköl, és valamilyen oknál fogva egyetlen szövetséges sincs ebben a csoportban.
  – Már találkoztunk – mondja Gabriella inkább zavarában, mint szellemességképpen – futólag… a szülőszobában.
  – Kötelékek alakulnak ki és szakadnak meg ott, igaz, anyám? – jegyzi meg Dina gúnyosan. Ám Gabriella nem hallja meg a sértést.
  – Tévedések elkerülése végett – mondja csendesen – szeretlek.
  – Kérlek – Dina hangja fagyosan cseng. – Ne csináld ezt, mert nem tisztességes. Nem teheted ezt a történtek után. Most nem.
  Valamilyen oknál fogva ez elhallgattatja Gabriellát. Tűnődve fürkészi lányát néhány pillanatig, és érzi, hogy valami alapvető dolog nagyon megváltozott.
  – Nem sétálunk egyet? – kérdi, mert abban reménykedik, hogy talán jobb lenne a helyzet, ha Pete (még ha csak a holtteste is) nincs a közelükben. Dina azonban a fejét rázza.
  – Dina… – kezdi Adrienne, de a lány közbevág.
  – Ehhez semmi közöd, úgyhogy ne avatkozz bele!
  – Dina – próbálkozik Claire rémült arccal –, ne gorombáskodj!
  – Ugyan, Dina – kapcsolódik be a beszélgetésbe Harry –, ez most nem megfelelő időpont a veszekedésre.
  Dina figyelme az anyjára összpontosul.
  – Azt akarom, hogy menj innen és hagyj engem békén! – közli hűvösen. – Az apám halála – megbicsaklik a hangja – nem változtat az érzéseimen.
  Gabriella úgy érzi, megszakad a szíve, mígnem valami megmagyarázhatatlan oknál fogva újrarendeződnek a szervei, testének minden sejtje reagál az éktelen dühre, amely úrrá lesz rajta. És amióta meghallotta Pete Molloy halálhírét, most első ízben önti el iszonyú fájdalom: az érzékeny lelkű, sebezhető lány miatt, aki megjátssza, hogy kőkemény; és a saját, mostanáig csak enyhén összetört szívéért, csak enyhén sértett hiúságáért, csak enyhén szétzilált életéért. De ez a halálügy, ez az utolsó szalmaszál, ez a gyűlölet, amit Pete örökül hagyott egyetlen gyermekükben, ez a végső csapás.
  – Dina – mondja, és gyengéden távolabb kormányozza a többiektől –, gyere egy pillanatra, épp csak egy pillanatra, tudom, nem változtat semmin, de hadd mondjak valamit!
  A lány, mintha ösztönösen tudná, hogy ami most elhangzik, az csak kettejükre tartozik, hagyja, hogy a fal mellé vezessék.
  – Lehetetlen, hogy elfelejtetted, milyen közel álltunk egymáshoz – hallja Gabriella a saját hangját –, mennyire szerettük egymást, még ha volt is valamiféle félreértés. Az emberek között vannak nézeteltérések, ez természetes, ugye tudod? Akkor hát miért nem beszéljük meg? És ha azután, hogy mindketten megpróbáljuk megérteni, mi történt, még mindig így érzel, ígérem, soha többé nem zaklatlak. Csak egyetlenegyszer beszéljünk róla, és ha nem jutunk semmire, nem kell többé szóba állnod sem velem.
  – Egyszer már eldöntöttem, hogy többé nem állok veled szóba – közli kegyetlenül Dina –, akkor mi értelme elölről kezdeni az egészet?
  Gabriella nagy levegőt vesz.
  – Tudom, követtem el hibákat. Tudom, néha nem voltam eléggé türelmes, de annyi problémával kellett megküzdeni, és hidd el, nem mentegetőzni akarok, és nem hibáztatok senkit, de ha nem olyan voltam, amilyennek akartál, az soha nem azért volt, mert nem szerettelek vagy nem törődtem veled, vagy nem gondoltam rád. – Megbicsaklik a hangja, ezért pár pillanatnyi szünetet tart, a torkát köszörüli. – Soha nem múlt el az irántad érzett szeretetem, még az után sem, amit mondtál. – Keze a lány karjának közvetlen közelébe libben. – Nem haltam meg – folytatja halkan –, még a számodra sem, még ha így érezted, és ezt mondtad is, akkor sem. Én élek. – És a többit felesleges kimondani, mert a hatás nyilvánvaló. Dina hátat fordít, és már ott is áll Claire mellett.
  – Én a helyedben nem foglalkoznék ezzel tovább – tanácsolja Gabriellának Claire. – Hagyd a csodába!
  – Hogyhogy ne foglalkozzak vele? – kérdezi Gabriella, és nem sok hiányzik, hogy elveszítse az önuralmát. Ekkor Harry megfogja a karját, és távolabb vezeti a többiektől.
  – Gabriella, ne itt – kérleli –, egy csomóan máris minket bámulnak, ez nem helyes.
  Csakhogy eddig egyetlen illemtankönyv sem írta még le, hogyan kell viselkedniük egymástól elvadított anyáknak és lányaiknak – különösen annak az embernek a temetésén, aki közéjük állt.
  – Igazad van – ismeri el az asszony. – Sajnálom.
  – Az idő majd megoldja a gondokat.
  – De hát mennyi idő kell még?
  – Ki tudja? De legalább mindketten fiatalok vagytok.
  – Pete is fiatal volt – feleli Gabriella, amint Harrybe karolva, lassan visszalépked a kis csoporthoz. Halálos kimerültség önti el, végül belenyugszik, hogy most nem jut semmire, nem old meg semmit, ám a másik fél még szemlátomást nem akar tűzszünetet kötni.
  – Miért kellett idejönnöd? – lendül támadásba Dina. – Nem szeretted, akkor meg minek vagy itt?
  Gabriella egy papír zsebkendőt nyom lánya kezébe.
  – Tessék, szívem, töröld meg az orrod!
  Ám Dina félrelöki a zsebkendőt és anyja kezét.
  – Ne válts témát, és menj innen! Remekül megvagyunk nélküled.
  – Ez itt remek?
  – Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – feleli Dina sírva.
  – Annak sem, ami köztünk történt. Én az anyád vagyok.
  – Bármelyik macskának lehetnek kölykei.
  – Én nem vagyok macska, te pedig nem vagy kölyök.
  – Hagyjátok abba! – könyörög Harry. – Ez borzasztó!
  – Fogd már be a szád, Harry! – mordul rá Claire. – Hadd beszéljék ki magukból.
  – Találkozunk a kápolnában – mondja halkan Adrienne, és miután együttérző pillantást vet Gabriellára, távozik.
  – Dina, nincs jogom védekezni?
  – Nincs, mert apának sincs.
  – De én nem akarom apádat támadni, én miattad jöttem ide – mondja Gabriella, és senki nem gondolná, hogy a magára erőltetett nyugalom álcája mögött a leghőbb vágya megcsonkítani egy holttestet. – Csak te érdekelsz az egész világon, te, és hogy miért történt ez köztünk.
  Ám Dina reakciója előre látható, hisz oly egyértelmű, hogy két lehetőség közt ingadozik: vagy megbántja az életben levő szülőjét, vagy elárulja azt, aki meghalt. És pillanatnyilag nem igazán van választása.
  – Úgy tettél, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, amikor pedig nem így volt. Úgy tettél, mintha apa baráti köre, családja nem lett volna elég jó neked, mintha a többi gyerek nem lett volna elég jó ahhoz, hogy velem játsszon. Te soha nem szálltál be, mint a többi anya, és amikor elváltatok, akkor aztán végképp tök hülyének éreztem magam. –Dina visszatartja könnyeit. – Neked kellett volna gondoskodnod róla, hogy semmi ne történjék a családunkkal, te vagy az anya, minden rajtad állt. – Nagy levegőt vesz. – De te úgy gondoltad, mindenhez túl jó vagy, ezért nekem kellett szenvednem, és nemcsak érzelmileg, hanem anyagi téren is.
  Valahol legbelül Gabriella tudja, hogy amit Dina mond, az igaz, mert sok mindenben valóban színlelt. De amit tett, igazán nem olyan szörnyű, a történelem során sok híres hő színlelt, és új múltat talált ki magának, hogy kiemelkedhessen a nyomorúságos gyermekkorból, vagy a családi hátterén változtatott valamennyit, hogy befogadják felsőbb körökben.
  – Dina, sok minden az én hibám, de hogyan okolhatsz engem azért is, hogy anyagi téren problémák voltak? Apádnak volt pénze, nekem nem. Mit tehettem én arról, hogy nem támogatott téged? – Kinyújtja a kezét. – Gyere, sétáljunk egyet! Legalább öt percet!
  – Nem megyek sétálni veled, mert úgysem tudsz olyasmit mondani, amitől megváltozna a véleményem. Több oka is van annak, hogy gyűlöllek!
  A szavak hallatán Gabriella láthatóan megroggyan, hitetlenkedve mered gyermekére, mígnem hirtelen különös metamorfózis megy végbe. Dina viselkedésében óriási változás tapasztalható, mintha csak valaki ráirányította volna a reflektorok fényét. Gabriella megfordul, tudni akarja, ki vagy mi okozta ezt a hihetetlen átalakulást, és megpillantja azt a férfit, aki megszabadította a bőröndjétől.
  – Jó napot, Mr. Tressa! – Dina valósággal dorombol, közben odavet anyja felé egy kérkedő pillantást, amilyenre csak azok a fiatal lányok képesek, akik már megízlelték a hatalmat, miután elcsábították az első, náluk jóval idősebb férfit.
  – Helló, Dina – feleli a férfi közönyösen, szemlátomást nem hat rá a lány csábmosolya. Gabriellára néz. – Biztonságba helyeztem – mondja. – A kocsim csomagtartójában van.
  – Köszönöm – bólint az asszony.
  Egy pillanatig úgy tűnik, a férfi akar még mondani valamit, de ekkor Claire magához tér.
  – Nick, de örülök, hogy látom! – áradozik. – Maguk ketten ismerik egymást?
  – Nem igazán – válaszol Gabriella. – Eltekintve attól…
  – Nos – lép közben Claire, mielőtt bármelyikük magyarázkodni kezdene –, az úr Nicholas Tressa, építész, ő vezette a munkálatokat Pete hétvégi házán, a parton.
  A férfi halványan elmosolyodik, biccent, szemében érdeklődés csillan.
  – Gabriella Pete volt felesége, Dina édesanyja – hallatszik Claire hangja valahonnan, talán egy másik bolygóról.
  A férfi ujjaival végiggereblyézi a haját, és Gabriella agyában rögtön felvillan a szó „digó”, és megérti, mi zavarta a fickóban már először is. Kétségkívül közülük való, Gabriella épp eleget látott belőlük, hogy tudja. Mint azok, akik régen felbukkantak az apja tintahalas bódéjánál a strandon, ingyen ettek, azután begyűjtötték a pénzt, amiről úgy döntöttek, hogy jár nekik. Vagy évekkel később azok, akik a Villa Napoli bárpultjánál ücsörögtek ostoba, festett hajú rifkéik társaságában, hónuk alatt pisztolytáskával, kisujjukon ízléstelenül nagy gyűrűvel. Ám amint Nicholas Tressát mint közülük valót kipipálja gondolatban, rájön, az, hogy a férfira és közegére úgy gondol, mint „ők”, az minden problémájának alap- és kezdőpontja. Már tudja, miért akart mindig elmenekülni onnan, ahonnan származott. Ha az „őket” úgy emlegette volna magában, hogy „mi”, akkor talán nem szégyelli annyira az apját, Sylvie-t, és a nagybátyját, Roccót, akik kétségkívül „közülük” valók voltak – jóllehet, sokadrendűek.
  Gabriella megtalálja napszemüvegét kosztümkabátja egyik zsebében, és elrejtőzik a lencsék mögé.
  – Fogadja együttérzésem – mondja őszintén Nicholas Tressa –, bizonyára nem könnyű most önnek. – És bár a tekintete intelligens és jóindulatú, Gabriella nem hagyja magát bolonddá tenni, hisz az építőipar hagyományosan az egyik szakterületük. Építési vállalkozások és cementüzemek.
  – Köszönöm, nagyon kedves – feleli az asszony.
  – Igazán rettenetes – jegyzi meg Harry az állát dörzsölgetve.
  – Épp a múlt héten láttam Pete-et a háznál – mondja Nick, és megint Gabriellára pillant –, és úgy tűnt, remek formában van.
  – Ni csak – szólal meg Claire. – Bonaparte atya nekünk integet. Ideje átmennünk a kápolnába. – Tétovázik, majd elpirul. – Gabriella – kezdi –, nem tudom, lesz-e elég hely a család számára fenntartott sorban. – Kétségbeesett pillantást vet Harryre, aki elmerül egyik körme tanulmányozásában.
  Gabriella azonban nem lepődik meg, nem sértődik meg, egyszerűen csak holtfáradt, melege van, a kimerültség és idegesség elegyétől szörnyű fejfájás kínozza. Ajkát halvány mosolyra húzza.
  – Emiatt ne aggódj, Claire! Valahol majd csak találok egy ülőhelyet, de előbb szívnom kell egy kis friss levegőt.
  – Elkísérem – ajánlkozik Nick, és mielőtt bárki tiltakozhatna, megfogja Gabriella könyökét. – Később találkozunk – mondja a többieknek.
  Gabriella a lányára néz, ám Dina válasza mindössze egy újabb fagyos pillantás. Bármi fűzte is össze őket tizenhat éven át, annak – úgy tűnik – vége, legalábbis egyelőre. Claire és Dina némán figyelik, amint a pár távozik.
  – Gyalázat – suttogja Claire.
  Dina hallgat.
  Claire megrántja Harry kabátujját.
  – Most szólj hozzá, képes flörtölni a volt férje holtteste fölött!
  Ám Harrynek nincs már veszítenivalója, a legrosszabb résznek vége, úgyhogy semmi nem indokolja, hogy tovább békítgessen, hízelegjen.
  – Még mindig jobb, mint egy jelenlegi férj élő teste fölött flörtölni – mondja.
  – És különben is – teszi hozzá Dina –, nem ő flörtölt Nickkel, hanem Nick ővele.
  
A séta
Nicholas Tressa keze határozottan, mégis gyengéden szorítja Gabriella könyökét, amint lassan lépkednek a bíróság irányába.
  – Nem lehetett egy leányálom magának odabenn – jegyzi meg a férfi.
  – Borzalmas volt. – Ám ez a szó is csak ezredrészét fejezi ki annak, amit érzett. – Van gyereke? – kérdezi. És nem kerüli el a figyelmét, hogy amikor azt feleli „nincs”, a férfi arca, akár egy maszk, kifejezéstelen.
  – Számított rá, hogy Dina így fog viselkedni?
  – Nem igazán, legalábbis reméltem, hogy nem így lesz. De tudtam, hogy nem lesz könnyű. Problémáink vannak.
  – Ha segíthetek… – kezdi a férfi, és szeméből szomorúsággal vegyes gyengédség sugárzik. – Nagyon szeretnék segíteni.
  Gabriella azonban a fejét rázza, mielőtt a férfi folytathatná, mert semmi értelmét nem látja a bátorításnak.
  A sarkon megállnak, mert a lámpa épp pirosra vált.
  – Menjünk tovább, vagy inkább forduljunk vissza?
  Az asszony nem válaszol, csak megköszörüli a torkát, és amikor újra zöld a lámpa, kecsesen lelép a járdaszegélyről. Némán sétálnak tovább, egyszer csak Gabriella véletlenül lepillant, és észreveszi a férfi elegáns fekete papucscipőjét, fekete pamutzokniját, nadrágja keskeny hajtókáját. Még imponálna is neki a férfi jó ízlése, talán még szívélyesebb is lenne hozzá, hisz az egyetlen emberről van szó, aki hajlandó volt segíteni neki, ha nem lenne meggyőződve róla, hogy mindent tud Nicholas Tressáról
  Hogyne tudna, amikor ilyen alakok környezetében nőtt fel. Úgy véli, az egyetlen eltérés, hogy ennek itt mellette nincs gyereke, míg a fajtájabelieknek egy csomó szokott lenni. Ettől eltekintve, véleménye szerint a férfi negyven-negyvenöt éves lehet; a felesége minden bizonnyal egy elkényeztetett olasz lány; az apósát mindenki egy bizonyos jellemzőjére utaló becenéven szólítja; ballagási ajándékként ellátogathatott Calabriába; a napi testedzés után a napi masszázs következik nála; szeretői közt feltétlenül van egy zsidó lány is; és fogalma sincs, mikor aludt át utoljára egy egész éjszakát. Amit viszont az asszony igazán megdöbbentőnek talál, az az, hogy ő, Gabriella Carlucci-Molloy ilyen határtalan előítélettel viseltetik az övéi iránt.
  – Néha segít, ha az ember olyasvalakinek beszél a gondjairól, akit azok nem érintenek közelről.
  És talán ha nem érzi ki a férfi hangjából az aggódást, Gabriella nem felel ilyen hidegen.
  – Miért mondanám el épp magának, egy vadidegennek?
  Nick meglepően szelíden reagál.
  – Mert én véletlenül ismertem Pete-et és ismerem Dinát, úgyhogy nem vagyok vadidegen. – Amint elhaladnak a bíróság épülete előtt, a férfi nagy levegőt vesz, és Gabriellára néz. – Én tataroztam Pete hétvégi házát. – Szünet. – Építési vállalkozásom van, kinn Sag Harborben, szóval elég közel vagyok East Hamptonhoz. Tavaly nyáron majdnem minden hétvégén ott voltam, hogy ellenőrizzem az embereimet, és aztán télen többször beugrottam, ha Pete épp kinn volt. Legalább ötször-hatszor találkoztam vele húsvét óta.
  Gabriella tudja, hogy a férfi valamiféle válaszra vár, de nem hajlandó megszólalni.
  – Sag Harborben lakom, közel a vízhez. Nagyon szép odakinn. És csendes. – Hosszú szünet. – Nézze, nem tudom, mit mondhatnék, legfeljebb hogy talán mindenki valamiféle sokkos állapotban volt.
  Gabriella, ránéz, arca kifejezéstelen, bár szemét kezdik elhomályosítani a könnyek.
  – Maga ezt nem értheti, mert a történet túl bonyolult, és őszintén szólva én magam sem értem, de azt pontosan tudom, hogy bárkit előbb a bizalmamba fogadnék, mint magát.
  A férfi szeme elkerekedik.
  – De miért?
  – Ne is törődjön vele!
  Újabb félsaroknyi néma séta következik, a férfi arca komor, a nőé eltökélt, bár alsó ajka enyhén meg-megremeg.
  – Visszaforduljunk? – kérdi végül Nick.
  Amikor Gabriella megáll, hogy megmondja a véleményét, észreveszi, hogy a férfi szemében a lázadás szikrája csillan fel.
  – Nézze, Mr. Tressa… – kezdi.
  – Nick – helyesbít a férfi.
  – Nézze, Mr. Tressa – ismétli az asszony – nem mintha nem értékelném nagyra, hogy megszabadított a bőröndömtől, és felajánlotta, hogy sétál velem, de ezennel hivatalosan felmentem minden további, együttérzés diktálta szolgálat alól, és szeretném remélni, hogy én is felmentést nyerek a lekötelezettség alól. – S mintegy mondandóját aláhúzandó, határozottan kiszabadítja karját a férfi szorításából. Eközben veszi észre, hogy az erős kéz kisujján nincs gyűrű. Bizonyára könnyebb így fojtogatni, vonja le az újabb következtetést, de csak miután átsuhan agyán a gondolat: milyen kár, hogy ez a férfi az, aki. Ekkor Nick elmosolyodik, és Gabriella ajkára egyetlen szó tolul: kisfiús.
  – Amit tettem, ahhoz semmi köze az együttérzésnek – feleli a férfi, még mindig nyugodtan. – És sajnálom, ha úgy érzi, a lekötelezettem. Szerintem egyszerűen csak élvezzük a sétát! Áll az alku?
  – Nem azért vagyok itt, hogy alkukat kössek – csattan fel Gabriella.
  A férfi a fejét csóválja.
  – Mondták már magának, Miss Carlucci-Molloy, hogy rémítő a modora?
  Az asszony levegő után kap, elfordul és továbbindul, de Nick máris ott van mellette. Láthatólag tántoríthatatlan. A következő sarok felé menet elhaladnak a kirakat mellett, amely egykor a Pastrami Paradicsom volt, aztán pár használaton kívüli üzlet mellett, végül maguk mögött hagyják a Chrysler-kirendeltség kirakatait is, és beérnek az aszfalt fölé boruló szomorúfüzek sora alá. Gabriella ekkor sarkon fordul, ám mielőtt elindulhatna visszafelé, Nick megint megfogja a karját.
  – Egyedül is menni fog – mondja az asszony udvariasan –, igazán köszönöm.
  Mintha mosoly suhanna át a férfi arcán, vagy csak a száját húzta el egy pillanatra, Gabriella nem tudja biztosan. Az viszont világos, hogy Nick nem hagyja magát.
  – Talán azért olyan rémítő a modora – jegyzi meg hangjában cseppnyi gúnnyal –, mert mindig megússza a dolgot a ragyogó külseje miatt.
  Gabriella ránéz, egy pillanatig eltöpreng, vajon Nicholas Tressa valóban az-e, akinek látszik, de aztán elhessegeti a kételyt. A férfi Long Island. Ő pedig Párizs.
  – Bocsásson meg, de attól tartok, az időeltolódás kissé kimerített – mondja, és most már könnyebb elbűvölőnek lennie, mivel sikerült behelyeznie a férfit a kartotékrendszerbe N alá, mint Nem veszélyes. – Csak ma reggel érkeztem Párizsból.
  – Mennyi ideje él ott?
  Gabriella meglepődik.
  – Honnan tudja, hogy ott élek?
  – Pete említette, de különben is, mindenki mindent tud mindenkiről, és én elég sok munkát kapok Freeportban is.
  – Pontosan ez az, amiért elmentem. Nem állhatom ezt a kisvárosi pajtáskodást.
  – Ismerem az édesapját és a nagybátyját is – mondja most a férfi. – Régebben gyakran beugrottam a Villa Napoliba vacsorázni vagy egy-egy italra.
  – Egyetlen percig sem kételkedtem benne, hogy ismeri apámat és a nagybátyámat – vágja rá ridegen Gabriella.
  – Mit akar ezzel mondani?
  És Gabriella most először látja a bosszúságnak némi jelét a férfi vonásain. Ám ahelyett, hogy visszavonulót fújna, vagy kínosan érezné magát, folytatja, örül, hogy lehetősége adódott közölni a véleményét.
  – Azt akarom mondani – minden szót külön hangsúlyoz –, hogy tőlem lehet tagja bármilyen csoportosulásnak, kisvárosi klikknek, vagy bánom is én milyen néven emlegetik ezt manapság, de nekem nem imponál, hogy ismeri a családomat, a volt férjemet vagy akárki mást. Rég kivontam magam ezekből a körökből. Már azelőtt, hogy elutaztam Párizsba.
  A férfi szemlátomást nem hisz a fülének.
  – Valamiről bizonyára lemaradtam, talán jobb lenne, ha elmagyarázná.
  – Nem azért vagyok itt, hogy bármit elmagyarázzak, Mr. Tressa.
  – Tulajdonképpen miért van itt, Miss Carlucci-Molloy? – Ám a férfi tekintetében még mindig ott csillog az együttérzés, hangjában ott cseng a szívélyesség.
  Gabriella ránéz napszemüvege sötét lencséi mögül, és most először érez némi megbánást, bár nem tudja, miért.
  – Azért, hogy eltemessek egy férjet – kezdi tétován –, és…
  – Ezt néhányan megtettük igazából is – vág közbe a férfi.
  – Mit akar ezzel mondani? – kérdi Gabriella, de már tudja is a választ.
  – Azt, hogy én is eltemettem egy feleséget, de ő nem exfeleség volt. – Rövid hallgatás után hozzáteszi: – Nem mintha lekicsinyelném a fájdalmát, csak éppen a hozzáállásáról kialakult véleményem nem a leghízelgőbb.
  Gabriella lesüti a szemét, próbál valamiféle elfogadható magyarázatot kitalálni, miközben kitörni készülő könnyeit igyekszik visszafojtani.
  – Igazán sajnálom. – Ennyire futja.
  Nick vállat von.
  – Azt hiszem, jobb lenne visszaindulnunk. Még lemaradunk a búcsúztató beszédről – mondja.
  Gabriella pedig, akit eddig mindössze kétségbeesés és szomorúság gyötört, most már zavarban is van.
  – Az az igazság, hogy csak a gyerekem miatt jöttem ide – megbicsaklik a hangja –, és akár megoldom ezt a problémát, akár nem, ha a dolog végére jártam, megint elmegyek innen – amilyen hamar csak tudok.
  Megállnak a legutolsó szomorúfűz alatt, és szembefordulnak egymással.
  – Akkor hát, isten önnel – mondja gyengéden a férfi, és mutatóujjával letörli a Gabriella arcán legördülő könnycseppet.
  – Isten önnel – súgja alig hallhatóan az asszony.
  
  *
  
Dina Adrienne mellett ül a kocsiban, a Grand Central autópályán haladnak a temető felé.
  – Ugye milyen szép beszéddel búcsúztatták apádat?
  Dina csak bólint, nem bír megszólalni. Adrienne ránéz.
  – Tudom, hihetetlen. Búcsúztató beszédről fecsegünk, amikor pár nappal ezelőtt még vacsorameghívásokról, vádiratokról, teniszről beszélgettünk.
  Dina agyáig azonban nem jutnak el a szavak. Még mindig azt a képet látja, ahogyan az apja fekszik a koporsóban. Aztán minden olyan hirtelen történt – a koporsót lezárták, kivitték a várakozó halottaskocsihoz, a temetés főszervezője intésére a limuzinok beálltak a sorba, és Dina mindenkit megdöbbentett, amikor az utolsó percben közölte, hogy nem ül be Claire és Harry mellé.
  – Miért nem akartál a nagynénéddel menni? – kérdi Adrienne, mintha olvasna a lány gondolataiban.
  – Elég pocsék ez az egész anélkül is, hogy az ostobaságokat kéne hallgatnom, amit ők beszélgetésnek hívnak. – Dina kinéz az ablakon, lelki szemei előtt újabb kép rajzolódik ki, az anyja, ahogy áll a ravatalozó épülete előtt, egy jókora bőrönd mellett. Olyan sebezhetőnek, olyan magányosnak tűnt, de aztán jött Nicholas Tressa, mondott neki valamit, és a bőröndre mutatott, mintha a segítségét ajánlotta volna fel. Amikor azonban Dina, már Adrienne kocsijában ülve megint odanézett, az anyja még mindig ott állt, a férfinak viszont nyoma sem volt.
  – Ez a rész még rosszabb lesz – jegyzi meg Adrienne halkan, miközben sávot vált és megelőz egy kamiont. 
  – Semmi nem lehet rosszabb annál, ami már megtörtént.
  Adrienne nagy levegőt vesz.
  – Akarsz beszélni róla?
  Dina a fejét rázza.
  – Nem a temetőre gondoltam.
  – Tudom, mire gondolsz. Lezárt ügy.
  – Ilyen ügyet lehetetlen így egyszerűen lezárni, Dina. Ő az édesanyád.
  – És én még azt hittem, egész idő alatt azért küzdöttél, hogy a helyére léphess. Vagy az egész színjátékot csak apa kedvéért adtad elő?
  Adrienne arca megrándul.
  – Természetesen nem. És csak azt szeretném, ha megszabadulnál ettől a keserűségtől. Minden sokkal könnyebb lenne.
  – Igen? Kinek?
  – Neked, Dina, ki másnak? Csakis akkor tudsz megbékélni saját magaddal, ha kibékülsz vele.
  – Hogy aztán legalább egyikünk boldogan élhessen, amíg meg nem hal?
  – Én sohasem számítottam ilyesmire – mondja Adrienne szomorúan.
  A lány azonban hosszabb veszekedésre készült fel.
  – Miért mondod ezt?
  – Egy beszélgetés miatt, ami kettőnk között zajlott, amikor nem sokkal azután, hogy a szüleid elváltak, meglátogattalak benneteket a hétvégi házban.
  
A fénykép
Az egész egy levéllel kezdődött, amely a nyári szünidő második hetében érkezett a hétvégi házba, egyszerűen „Molloyék” címzéssel.
  Gabriella megírta, hogy a Paris Actualité kiküldte Peruba, és egy, a hegyekben rejtőzködő forradalmi vezetőről kell riportot készítenie a lap számára, mert kósza hírek szerint az illető készül valamire. Napokig nem történt azonban semmi, a magazin már vissza is akarta rendelni Gabriellát, ám ő nekivágott egy felfedezőtúrának az országban. És mellékelt egy fényképet. A fotó őt ábrázolta, egy vonat lépcsőjén ült, karcsú lába lelógott a meredek vasúti töltés mellett hömpölygő Uru Bamba folyó fölé. Mögötte térdelve pedig egy rendkívül jóképű férfi mosolygott a kamerába, fekete hajú, kreol bőrű, arca erősen borostás, szemét pilótaszemüveg rejtette, nyakában több aranylánc lógott. Sokkal inkább látszott gazdag dél-amerikai aranyifjúnak, mint forradalmárnak. Dina percekig tanulmányozta a fotót, majd szótlanul átnyújtotta apjának, aki szintén percekig tanulmányozta, majd az asztalra hajította.
  – Szegény anya – jegyezte meg Dina csintalan mosollyal – nem jött össze neki a riport.
  Pete nagyot kortyolt italából.
  – Én azért nem hullatnék érte könnyeket, az út szemlátomást nem volt teljes kudarc.
  – Féltékeny vagy – ugratta Dina –, mert sosem tudnál ilyen szakállt növeszteni.
  – Igenis, tudnék – felelte az apja, majd hozzátette –, de nekem cseppet sem imponál, hogy anyád forradalmárokkal lófrál.
  Dina félrehajtotta a fejét.
  – Nem tudom, apa, szerintem tök jó. – A lány Adrienne Fastra nézett, apja kolléganőjére, aki látogatóba jött hozzájuk a hétvégére, és egy kanapén ülve hallgatta a beszélgetést. – És különben is, ez a munkája, nem igaz, Adrienne?
  – Nem nagyon tűnik ez munkának – szólt közbe Pete. – Nekem inkább rengeteg szabad időnek és fizetett nyaralásnak tűnik.
  – Szerintem féltékeny vagy, apa – vigyorgott Dina –, és ez egyáltalán nem tisztességes, mert neked százszámra vannak barátnőid.
  Ekkor Adrienne meglepetést okozott mindkettejüknek.
  – Igaza van, Pete. Nem lehet könnyű Dina számára megérteni, miért nem ugyanazzal a mértékkel méred magadat és Gabriellát.
  Pete türelmesen mosolygott, és újratöltötte poharát.
  – Szó sincs ilyesmiről. Bár az én társadalmi életem nem befolyásolja negatív irányban a szülői felelősségtudatomat.
  – Anyáé sem – vágta rá rögtön Dina.
  – De igen, ha az életét kockára téve, ilyen alakok között forgolódik.
  – És azok az alakok, akik között te forgolódsz?
  – Kikre gondolsz?
  – Arra a sok bűnözőre meg gengszterre, akiket börtönbe csukatsz.
  – Ez a munkám – feleli a férfi.
  – Tessék, mondtam, hogy más mértékkel méred magadat – mutatott rá Adrienne.
  – Legalább nem hitetem el magammal, hogy beleszeretek mindenkibe, akit csak elviszek vacsorázni – váltott témát gyorsan Pete.
  – Ez azt jelenti, hogy soha többé nem leszel szerelmes? – kérdezte Dina, szemében huncut csillogással.
  – Ez a „szerelem” szó ma már annyira elcsépelt, hogy én legfeljebb kölcsönös tiszteletet és hasonló érdeklődési kört remélek.
  – Ebben az esetben Adrienne és te, tökéletes pár vagytok – közölte Dina.
  A nő elpirult.
  – Azért egyebekre is gondolni kell.
  – Mint például? – erősködött a lány. – Szenvedélyre?
  – Abból nekem már elegem van – közölte Pete ideges mosollyal.
  – Szegény apa! Soha többé szenvedélyt!
  Adrienne a terasz széléhez lépett, és elmélyülten tanulmányozta a látóhatárt. Dina felemelte a fényképet, és megkérdezte:
  – Szóval, mit gondoltok, anya és a pasi között fennáll a kölcsönös tisztelet és a hasonló érdeklődés?
  Pete akkor már fél lábbal benn volt a házban.
  – El kell olvasnom egy ügy iratait – morogta, és becsapta maga mögött az ajtót.
  Dina elomlott az egyik vászon nyugágyban, fejét karján nyugtatva méregette Adrienne-t. A nő elég kedves volt, bár különösebb humorérzékkel nem dicsekedhetett. Dinának feltűnt, hogy alig nevetett, csak amikor Pete mondott valami mulatságosat.
  – Na, mit gondolsz? – kérdezte a lány.
  Adrienne feléje fordult.
  – Miről?
  – Hát apáról, a szerelemről és a szenvedélyről.
  – Miért kellene bármit gondolnom róla?
  – Mert odavagy az apámért.
  – Miért gyötrőd őt így? – kérdezte Adrienne hirtelen.
  – Hogyhogy gyötröm?! – kérdezett vissza Dina ártatlan arccal.
  – Nagyon jól tudod, mire gondolok.
  – Nem én!
  Adrienne odasétált Dinához, és leült mellé egy székre.
  – Nézd, tudom, fáj neked, hogy elváltak, de neki is fáj, és kínzással nem fogod elérni, amit akarsz.
  – Viszont előttem áll még az egész élet, az apámat pedig nem kínzom – és kettőnk közül te vagy az, aki sohasem fogja elérni, amit akar.
  – Én a barátod szeretnék lenni – mondta halkan Adrienne.
  – Nagyon jól tudom, mi szeretnél te lenni – felelte Dina nyugodtan. – A mostohaanyám.
  Az ég már rózsaszínben játszott, amikor felálltak, és bementek a házba vacsorát készíteni. Adrienne épp a sütni való csirkét fűszerezte, amikor Dina, uborkaszeletelés közben bejelentette:
  – Tudod, még mindig szereti anyámat.
  – Na igen, érthető a közös múlt – kertelt Adrienne.
  – És anya is szereti őt.
  – Csak képzeled.
  – Akkor miért volt apa olyan ideges a fotó miatt?
  – Túl fiatal vagy még, hogy megértsd, de itt a felségterület megsértéséről van szó.
  Dina fiatal arcán jelentőségteljes mosoly villant át.
  – Arról van itt szó, hogy mindketten hibát követtek el, amikor szakítottak.
  – Egy biztos – mondta Adrienne –, mindketten nagyon szeretnek téged.
  – Nahát, ne mondd! – húzta el a száját Dina, és vadul kettétépett egy salátalevelet.
  – Olyan rossz az? – Adrienne elmosolyodott, aztán berakta a csirkét a sütőbe.
  – Néha úgy érzem magam, mint a csirke mellcsontja, mielőtt kettétörnék.
  – Akkor miért nem hagyod, hogy segítsek? Miért ne lehetnénk barátok?
  – Soha nem fog téged feleségül venni – jelentette ki válasz helyett Dina, és bevágta a hűtő ajtaját. – Senkit nem fog feleségül venni soha.
  Adrienne elsápadt.
  – Hát ennek mi köze van bármihez is? – kérdezte, és levette a kötényét.
  – Soha! – ismételte csökönyösen Dina. – Soha, amíg csak él!
  
  *
  
Már majdnem elérik az autópályán a temetőhöz vezető kijáratot, amikor Adrienne újra megszólal.
  – Elmondod nekem – kérdezi –, miért döntöttél úgy, hogy nem állsz többé szóba anyáddal?
  Dina erre a tenyerébe rejti az arcát, és felzokog. Adrienne igyekszik leplezni meghökkenését, gyengéden simogatja a lány haját, míg a zokogás nem csillapodik.
  – Annyi minden történt – kezdi végül Dina –, ha most kibékülnék vele, az olyan lenne, mintha mindaz, amit apa próbált tenni értem, hiábavaló lett volna.
  – Apád is azt akarná, hogy békülj ki vele… főleg most – mondja Adrienne. – Soha nem próbált téged anyád ellen fordítani.
  – Persze hogy nem – feleli gyorsan Dina. – Csak őszinte volt hozzám, és felnőttként kezelt engem, valahányszor kérdéseket tettem fel. Soha nem váltott témát, soha nem tagadta meg a választ, mint anyám.
  – De ugye, nem ezért szakítottad meg vele a kapcsolatot?
  Dina azonban tudja, hogy legjobb védekezés a támadás.
  – Hogyhogy apa soha nem mondta el neked? Tőle nem kérdezted?
  Adrienne az utat figyeli.
  – Sokszor kérdeztem, de nem volt hajlandó beszélni róla.
  – Akkor én miért beszélnék róla?
  – Mert a szüleid közül már csak az egyik maradt meg neked, és mert aggódom érted.
  – Azért szakítottam meg vele a kapcsolatot, mert nem tudtam többé tisztelni, mert nem lehetett többé megbízni benne.
  – És ezt megmondtad neki?
  – Úgyis tagadott volna, és apát hibáztatta volna, hogy ellene fordított.
  – Szóval egyszerűbb volt odébbállni.
  Még Dina is tudja azonban, hogy az ok sokkal bonyolultabb, mint holmi félreértés vagy bizalommal való visszaélés. De amikor ez történt, az ő keble már teltebb volt, mint az anyjáé, a lába több számmal nagyobb, és a világon semmire nem volt akkora szüksége, mint apára.
  – Semmi nem volt könnyű – feleli. – A válás sem. De élni akartam az életemet, és elegem volt abból, hogy elemésszenek az ő problémái.
  – Miféle problémák?
  – Mást sem csinált, mint azon agonizált, hogy apa nem támogat engem, mert késnek a csekkek, és valahányszor megemlítettem az egyetemet, csak a homlokát ráncolta aggodalmasan.
  – De hát ez volt a valóság.
  – Nekem nem valóságra volt szükségem. Elegem volt a valóságból – mondja Dina keserűen. – Nekem biztonságra volt szükségem. Nem az én hibám volt, hogy elváltak, hát miért nekem kellett volna megfizetnem érte?
  – Akkor miért nem haragudtál apádra is?
  – Haragudtam, míg mindent meg nem magyarázott, de aztán már tudtam, hogy nem az ő hibája volt.
  Adrienne leveszi a lábát a gázpedálról.
  – Az éremnek két oldala van.
  – Tudod, miért váltak el?
  – Talán nem.
  – Szerinted rendjén való megcsalni a házastársat?
  – Nem rendjén való, de ilyesmi előfordulhat egy házasságban, és néha nemcsak az egyik fél hibája. Anyád valószínűleg nem bírta a megaláztatást, ezért döntött a szakítás mellett.
  – Tévedsz, apa szakított. Anyám csalta meg őt.
  Adrienne a szeme sarkából Dinára sandít.
  – Ezt apád mondta neked?
  A lány bólint.
  – Nézd, elég sok gondjuk adódott.
  – Akkor sem volt joga hozzá, hogy megtegye.
  Szomorú mosoly suhan át Adrienne arcán.
  – Az ember néha meggondolatlanul cselekszik, és mire rájön, hogy hibázott, már késő.
  – De rám kellett volna gondolnia, hisz az anyám!
  – Az anyák sem mindig tökéletesek.
  De hát hol is tanulhatta volna meg Dina, hogy az anyák sem tökéletesek, hogy ők is emberek, és követnek el hibákat?! Biztosan nem a katolikus iskolában, ahol az apácák azt tanították, hogy az igazi anya nem üti bele mindenbe az orrát, és a jó anya nemi szervei csak a fogamzás pillanataiban tűnnek elő a semmiből. Biztosan nem a televízióból, hisz a sorozatokban az anyák mindent megbocsátanak, mindent tudnak, önfeláldozóak, erősek, de nem agresszívak, vonzók, de nem szexisek. Biztosan nem a női magazinokból, amelyek arra tanítanak, hogyan zsonglőrködjék a nő sikeres karrierrel, követelődző férjjel és egoista gyerekkel úgy, hogy eközben ne tűnjék túl okosnak.
  – Mondhatsz, amit akarsz, apa mindent megtett, hogy megmentse a házasságukat.
  – Ezt honnan veszed?
  – Ő mondta.
  – És azt is elmondta, hogy mi történt köztük a végén?
  – Természetesen nem – feleli Dina, és hangja meglepően ellenségesen cseng. – Semmi közöm nem volt hozzá.
  – Hogyne lett volna – mondja Adrienne gyengéden –, hiszen az vezetett a váláshoz.
  – Ami anyám hibája volt.
  – Részben, de apád sem tökéletes.
  De hát hol is tanulhatta volna meg Dina, hogy az apák sem tökéletesek, hogy nem feltétlenül erősek és bölcsek?! Biztosan nem a katolikus iskolában, ahol az apácák azt tanították, hogy az apák vívják meg a háborúkat, tartják el a feleségüket és családjukat, és védik meg minden rossztól a gyermekeiket. Biztosan nem a televízióból, hisz a sorozatokban az apák tudják, mi a kardántengely és mi a magfúzió, és soha nem fáradtak annyira, hogy ne tudnának válaszolni a legbanálisabb kérdésre, elkapni egy labdát vagy kitölteni egy csekket. És az apáknak még más nőkre nézni is szabad, a vígjátékokban mulatságosan bámulják a titkárnőket és pincérnőket.
  – Lehet, hogy apám nem tökéletes – mondja Dina, és megborzong, pedig meleg van a kocsiban –, de legalább soha nem tett olyat.
  És Adrienne, nagyon szomorúan, alig hallhatóan ennyit mond:
  – Tévedsz, Dina.
  És a lány hirtelen legszívesebben kiugrana az autóból, legurulna a töltésen és befúrná magát odalenn a puha földbe. Nem mintha nem tudott volna apja dolgairól, de most, hogy valaki más – voltaképpen egy idegen – szájából hallja, a színlelésnek örökre vége. Agyában felködlik egy este emléke, amikor hétéves volt, és az anyja elment valahová egy filmekkel megrakott kis fémbőrönddel meg egy fényképezőgépekkel és objektívekkel teli nagy vászontáskával, és őt otthagyta az apjával.
  Pete szemlátomást örült, hogy a változatosság kedvéért a lánya most csak az övé. Ölbe kapta Dinát, felemelte olyan magasra, hogy elérte a plafont, és azt mondta, ez különleges este lesz – egy mese a nagy képeskönyvből lámpaoltás előtt, és egy nagy adag ünnepi jégkrém. Miután elhelyezkedtek az ágyon, hosszú percekbe telt, míg Dina kiválasztotta a mesét, újabb percek teltek el, míg Pete beállította a lámpát, megpaskolta a párnákat, rágyújtott. De az egér még épp csak felszaladt az órához, amikor csengettek, Pete lehajolt, puszit nyomott Dina orra hegyére, felpattant, és rohant ajtót nyitni. Ha behunyja a szemét, Dina még most is hallja a dallamos női kacagást, a suttogást, a lépteket lenn az előszobában, a becsukódó ajtó kattanását, a zeneszót. És ő csak várt és várt, és végül az apja vissza is jött, de csak hogy jó éjt puszit adjon neki. És egyáltalán nem volt tisztességes, hogy Dina az anyjára haragudott azon az éjszakán, amiért otthagyta, amiért olyan helyzetbe hozta, hogy elhagyatottnak, porig alázottnak kellett magát éreznie. És semmivel sem volt ésszerűbb, hogy most az anyját hibáztatja olyasmiért, amit az apja éppúgy elkövetett.
  
  *
  
– Kérlek, Adrienne – mondja Dina –, hagyd őt békén! Meghalt, és most már ez az egész mit sem számít. – Megint elkallódott csomagnak érzi magát, mint a válás után. – Egyéb okaim is vannak – teszi hozzá.
  Néhány perccel később letérnek az autópályáról, keskeny úton haladnak tovább, míg a távolban fel nem tűnik a temető kapuja.
  – Nem vagyok biztos benne, hogy végig bírom csinálni – nyöszörög Dina félénken, szánalmasan.
  – Most már nem tart soká – vigasztalja Adrienne, miközben beáll a parkolóba. Megpaskolja a lány térdét, könnyein át rámosolyog, és leállítja a motort. Dina kinyitja az ajtót, kiszáll, és jól látható, hogyan próbálja összeszedni magát.
  Közben szemerkélni kezdett az eső, Gabriella beköti fejét selyemsáljával. Újra és újra megigazítja, amint ott áll a pázsit borította dombon, kicsit távolabb a többiektől, hallgatja a papot, és próbál visszaemlékezni közös életükre Pete-tel. Még mindig képtelen elhinni, hogy soha többé nem látja a férfit – jóllehet még mindig neheztel rá, amiért belehajszolta őt abba az ostobaságba, ami végleg véget vetett a házasságuknak. És bár egész úton erre próbálta magát felkészíteni, a földben tátongó lyuk láttán az ájulás kerülgeti. Az jut az eszébe, hogy mostani hazatérése valahogy hasonlít két évvel ezelőtti távozására. Ugyanúgy a szomorúság és a magány érzése tölti el a szívét, mint akkor.
  Régen minden olyan magától értetődőnek tűnt, de aztán mégsem volt az. Egy alacsony származású ír kölyök, aki keményen dolgozott, hogy tanulhasson.
  – Porból lettünk, porrá leszünk – mondja a pap.
  Megtanulta, mit kell mondania, hogy elbűvölje az egész világot.
  – Az örök világosság fényeskedjék neki!
  Tökéletesítette a varázsmosolyt, ami őt,
  Gabriellát is annyira megigézte kezdetben.
  – Az Úr adta.
  Mielőtt elkezdte gyűjteni a csinibabákat.
  – Az Úr elvette.
  Egykor szerelmesek voltak.
  – Nyugodjék békében!
  Akkor hogyan válhatott a férfi az ellenségévé, töpreng szomorúan Gabriella.
  – Ámen – fejezi be a pap.
  Az asszony csak akkor fordul el, amikor a köteleket kihúzzák a koporsó alól, amikor hallja a huppanást, azután a zokogást, és meglátja a gyermekét. Abban a pillanatban, amikor Pete Molloy eltűnik örökre, Gabriella átlép a múlt keservei közül a jelen szomorúságába.
 
 3
 
  
A család
– Gyerünk, mama, nyisd ki a szád! – Gabriella gyengéden megérinti a kanállal Audrey Carlucci ajkát.
  – Ha nem akar enni, ne erőltesd! – szól ki Sylvano az újságja mögül.
  – Talán túl meleg. – Gabriella az anyjához beszél, aki még mindig összeszorítja a száját.
  – Van amikor alig eszik reggel – jegyzi meg Sylvie, aztán lapoz, és összerázza az újságot.
  Gabriella ráfúj a kanálnyi lágy tojásra, majd újra odatartja anyja szája elé.
  – Jól van – mondja –, túl meleg volt, már eszik. – Ügyes mozdulattal kioldja a tolókocsi fékjét, és közelebb kormányozza az asztalhoz. És miközben Audrey lassan, óvatosan rágja az ételt, Gabriella megfogja egyik erőtlen kezét, az ajkához emeli, és közben felidézi, mennyi időbe, energiába telt az anyjának, mire megtanult enni, hogy legalább a mesterséges táplálásra ne legyen szükség. Még mindig összeszorul a gyomra, valahányszor eszébe jut az az időszak, amikor Audrey élet és halál között lebegett.
  – Na, mesélj, milyen volt a temetés! – teszi le Sylvie az újságot. – Hívtalak az étteremből, de nem vetted fel a telefont, úgyhogy gondoltam, biztos ki vagy ütve. Mire aztán hazaértünk Roccóval, már nagyon késő volt.
  – Olyan fáradt voltam, hogy ruhástól elaludtam. Tizenegy körül felébredtem, de épp csak levetkőztem, és már vissza is feküdtem. Még ki sem csomagoltam. – A ruhadarabokat, amelyeket most visel, egy fiókban találta fenn a szobájában. Farmerban, régi, a Freeport Középiskola emblémájával díszített pólóban úgy fest, mint egy tinilány, főleg hogy az arcán nincs smink, haját pedig lófarokba fogta. – A temetés bámulatos volt – kezdi. – Mindenki eljött, és a pap igazán megható búcsúztató beszédet mondott Pete-ről.
  – Na persze, mindenki szerette Pete Molloyt, még a fickók, akiket lesittelt, azok is együtt ittak vele, miután kiszabadultak. Mindenkit levett a lábáról, csak a feleségével nem tudott kijönni, igaz?
  Gabriella azonban nem érzi magát jobban attól, hogy újra hallja, amit Sylvie évek óta mondogat Pete Molloyról, még ha ma is ugyanannyira igaz, mint amikor először hallotta. Odafordul Audreyhoz, aki a levegőbe bámul kifejezéstelen tekintettel. Ujjai illedelmesen összekulcsolva az ölében, mozdulatlan, elsorvadt lábán bokáig letekert rózsaszín zokni, és fehér teniszcipő, amely soha nem lesz piszkos, nem kopik el.
  – Oly mindegy, papa – feleli Gabriella, hosszú idő óta most először hajlandó vitatkozni, hisz tudja, nem veszíthet. – Többé nem lesz már sem elbűvölő, sem borzalmas. A játéknak vége! És tudod mit, papa? Nem szándékosan csinálta, egyikünk sem tudta, mi történik, olyan fiatalok voltunk. – Megdöbbenti a felismerés, hogy a halál megszabadít, tisztázza és megbocsátja még a legszörnyűségesebb bűnt is, feltéve persze, hogy aki elkövette őket, az hal meg.
  Sylvie a fejét csóválja.
  – Hanem tudod, bármi történt is köztetek, túl fiatal volt még ahhoz, hogy elmenjen.
  – Legalább gyorsan történt – feleli Gabriella, es még ki sem mondja a szavakat, megdöbbenti a felismerés, hogy a halál az egyébként remek beszédkészséggel megáldott embert is egy halom ostoba közhellyé degradálja.
  – Az, hogy gyorsan halt meg, elég sovány vigasz azért, hogy meghalt, még ha ő maga ölte is meg magát azzal a mérhetetlen becsvágyával. El se tudod te képzelni, mi folyt itt az utóbbi két évben, amióta megválasztották államügyésznek. Úgy vetette magát minden piti zsivány után, mintha személy szerint neki ártott volna. Kihívta a tévét, valahányszor elkapott egy drogneppert vagy szélhámost. Ott volt a képernyőn Pete Molloy azzal az egymillió dolláros mosolyával, kirittyentve, a nadrágtartójával, ami mindig tökéletesen illett a nyakkendőjéhez, a szőke haja hátrasimítva, tisztára úgy festett, mint Robert Redford. Szerintem legszívesebben a bíróság előtt állíttatta volna fel a villamosszéket. – Sylvie a hajába túr. – És tudod, mi az igazi tragédia? Ezzel a nagy felhajtással csak nekem ártott, meg a többi iparosnak a városban, mert az emberek úgy megrémültek, hogy este ki sem teszik a lábukat az odújukból. A zsiványoknak meg tök mindegy volt. Letették az óvadékot, és már kinn is voltak újra az utcán, és árulták a drogjukat vagy lődöztek, vagy akármi. Viszont nézd meg, hol van Pete! Két méterre a föld alatt, az étterem meg jó, ha félig megtelik vacsoraidőben.
  – Másként nem is tudott volna élni – jegyzi meg Gabriella szomorúan –, szüksége volt a drámára. – És saját maga miatt is szomorú, a sok elvesztegetett év miatt, amikor még elhitte Pete minden szavát: magányos esték, éjszakák, hideg vacsorák, a letörtség, amikor úgy tűnt, ő csak a tiszta ingek, a tiszta ház és a tiszta gyerek felelőse. De ha egy jegy volt valami előadásra, Pete ment, ha csak egy öltözet ruhára volt pénz, Pete vásárolt; mert ő értük építgeti a karrierjét, mondta, mindig „értük”, mintha ez mindent megmagyarázna, mintha Gabriella olyan ostoba lenne, hogy nem tudja, az „értük” csak eufemizmus, valójában azt jelenti, „saját magamért”.
  – Stronzo3 – motyogja Sylvie –, mi szüksége volt arra a sok vacakra, drága cuccok, csicsás autók, nők. Semmi szüksége nem volt rájuk – főleg, amikor már ott voltál neki te. – A homlokát ráncolja. – És ez vitte el végül, olyan életmódot folytatott, hogy a szíve egyszer csak nem bírta tovább. És ugyan, mit ért el vele, nagy semmit! – Hangjában mégis ott bujkál az elismerés, mert eszébe sem jutna elítélni Pete-et, ha amit tett, valaki más lányával tette volna. Hiszen oly sok hasonló vonásuk van Pete-tel. Még most, hatvanöt évesen is kiütköznek belőle a pirospozsgás, jóképű, szertelen fiatalember vonásai.
  Sylvie a szabad levegőn dolgozott, fizikai munkát végzett, amikor még megvolt a halasbódéja a strandon. És dús, hullámos – bár ma már ősz – hajával, mesés mosolyával, tökéletes, hófehér fogaival még mindig felkelti a nők érdeklődését. Mostanában azzal tartja magát formában, hogy minden reggel hatkor kel, az étteremnél várja a szállítók teherautóit, és ő maga cipeli be a megrendelt árut.
  – Ilyen fájdalmat okozni! – lamentál most, olyan szenvedéllyel, hogy Gabriella kénytelen elrejteni egy mosolyt. – És a kölyök. Nem akartam szólni, meg akartam várni, hogy te mondj valamit.
  – Még mindig nagyon haragszik rám, papa.
  – De hát miért?
  – Nem tudom pontosan.
  – Hát akkor?
  – Hát akkor, mi mást mondhatnék, minthogy jelenleg ez van.
  – Nem, tévedés. Azt kéne mondanod, hogy most, miután az a piszok disznó meghalt, a gyerek észre fog térni. – Felemeli a kezét. – Jó, rendben, ideges vagyok, elismerem, de én soha nem kívántam a halálát, nyugodjék békében, és egyébként is, köztünk legyen mondva, attól még senki nem halt meg, hogy mások esetleg ezt kívánták. – Hátradől a székben. –És nehogy azt hidd, hogy nem fordult elő velem számtalanszor, hogy legszívesebben a saját két kezemmel nyírtam volna ki”, amikor láttam, mennyi szenvedést okozott neked.
  – Most már vége, papa, felejtsd el!
  – Tudod, azért azt hittem, hogy Dina majd telefonál, főleg kezdetben, amikor átköltözött Pete-hez, te meg elmentél Párizsba. Azt gondoltam, legalább reagál az üzenetekre, amiket a rögzítőn hagytam neki, de soha még csak fel sem emelte a kagylót.
  – Nem neked szólt, papa. Nem téged akart megbántani. Teljesen össze volt zavarodva.
  – Aha, össze volt zavarodva. A saját unokám! – A fejét csóválja. – Tudod, hogyan érzek én az egésszel kapcsolatban? – kérdezi haragosan. – Úgy érzem, becsaptak. Kifosztottak. Az a stronzo először elvette tőlem a gyerekemet, aztán elvette a gyerekem gyerekét!
  – Hát én legalább újra itt vagyok.
  – Aha, itt vagy. De ugyan meddig vagy itt?
  Gabriella nem felel, nem mintha apja szavai nem érték volna el a kívánt hatást.
  – Figyelmeztettelek, hogy ne menj hozzá ahhoz a trógerhoz. Tipikus ír, megmondtam neked, emlékszel, Gabriella? Megmondtam, menj táncolni, vacsorázni vele, menj vele moziba, de ne légy a felesége, mert ezeknek az íreknek nincs egy fikarcnyi lelkiismerete sem.
  – Papa – tiltakozik Gabriella –, ez épp olyan, mint azt mondani, hogy minden olasz a maffia tagja. – Egy pillanatra eszébe villan az a férfi a temetésről, aki olyan hihetetlenül ellentmondásos érzéseket ébresztett benne. Ha újra találkozik vele – amire nincs túl sok esély –, talán bocsánatot kellene kérnie tőle, amiért olyan goromba volt.
  – Mi van, most meg a védelmedbe veszed?
  – Talán igen – feleli Gabriella, bár teljesen megdöbbenti ez az újonnan rátört tolerancia a férfival kapcsolatban, aki megcsalta, megalázta, és elrabolta a gyermekét.
  – Na persze, de tudd meg, ez csak azért van, mert a fickó meghalt.
  Gabriella megtörölgeti anyja állát a szalvéta csücskével, nagyon halkan szól hozzá pár szót, ahogyan akkor szokta, ha mások is vannak a közelükben. Sylvie mindezt észre sem veszi, beszél tovább.
  – Rosszul tetted, hogy elmentél Párizsba, talán itt kellett volna maradnod azután is, hogy a kölyök kiviharzott a házból, tovább kellett volna próbálkoznod, és maradnod, hogy tudja, szereted. Szerintem ez hiba volt, Gabriella, nagy hiba volt, úgy gondolom.
  – Ha valakit hibáztatni akarsz – mondja Rocco Carlucci, amint becsoszog a konyhába –, hát engem hibáztass!
  Gabriella felpattan, repül nagybátyja karjaiba.
  – Annyira hiányoztál! – kiáltja.
  – Te is nekem, kicsim – zihálja az öregember. Tüdőtágulása sokat romlott az elmúlt két év alatt. – Úgy örülök, hogy itt vagy, még ha erre is kellett hazajönnöd – olyan szomorú!
  Amikor Gabriella hátralép, hogy szemügyre vegye nagybátyját, döbbenten látja, milyen törékeny lett. Mellkasa szinte homorú, karja csont és bőr, ujjai jéghidegek.
  – Ha életben marad, talán ki lehetett volna még bogozni a szálakat, de a halál mintha pontot tenne minden ügy végére, es vero, cara?4 – Öccséhez fordul. – Szóval, ha hibáztatni akarsz valakit, Sylvano, engem hibáztass, mert nekem kellett volna jobban odafigyelnem. – Elhallgat, megsimogatja Gabriella arcát. – Nem lett volna szabad hozzámennie ahhoz a disznóhoz. – Mert Rocco lett az anyahelyettes, miután Audrey megbetegedett. Rocco lett a gondnok és gyám a Carlucci-házban, ő vigyázta Gabriella erkölcseit és illemtudását, és ő szenvedett leginkább, amikor Gabriella megszökött Pete-tel.
  – Nem, Roc – tiltakozik Sylvie –, én vagyok a hibás. Nekem kellett volna jobban odafigyelnem.
  – Ami megtörtént, megtörtént, Sylvano!
  – Akkor hát, basta!
  – Akkor hát, finito!
  – Es nekem egy szavam sem lehet az ügyben? – kérdi Gabriella, miközben kukoricapelyhet önt a dobozból nagybátyja tálkájába.
  – Hát beszélj! – vágja rá kórusban a két férfi.
  – Szerettem őt – mondja egyszerűen Gabriella.
  – Szerelem! – legyint megvetően Sylvie. –
  Mit tudtál te a szerelemről tizenkilenc évesen?!
  Gabriella ösztönösen anyja kezéért nyúl.
  – Annyit biztosan, mint a mama tizenkilenc évesen, amikor hozzád ment.
  – Ó, Sylvano – sóhajt fel Rocco –, igaza van. Tudod, a zene, a parti, emlékszel arra a húsvétra, amikor a villám belecsapott a szívedbe, amikor te és La Bella5 Audrey megláttátok egymást?  
  – Más idők jártak akkor – ellenkezik Sylvie, de a hangja elcsuklik. – Másként éltünk akkor!
  


Freeport
A Manhattantől negyvenöt percnyire, Long Island déli partján található Freeport fényűző tengerparti üdülőhelynek számított – és az egyik leggazdagabb elővárosnak. Abban az időszakban a városka valóságos menedékhelye volt a hírességeknek, köztük például Guy Lombardónak és „Telitalálat” Rocco Carluccinak, a férfinak, aki az újságok címlapjára került, miután közvetlen közelről rálőtt „Kilencéletű” Tony Biancira, és elhibázta.
  Carlucci agglegény volt, alacsony, vidám ember, óvilági eleganciával öltözött, mindig mellényes öltönyt és szürke glasszékesztyűt hordott, olyasvalaki benyomását keltette, aki fegyvert soha nem is érintett, nemhogy elsütötte volna. Ám sokkal inkább Rocco háza táplálta a pletykákat, mint Rocco maga. Az embereket elkápráztatta a sixtusi kápolna mennyezeti freskójának mása, ami az úszómedence alját díszítette; a kocsifelhajtót szegélyező, formára nyesett bokrok sora; a japánkert a hatalmas pagodával (állítólag egyenesen Japánból szállították ide), amelynek pontos mása szolgált a birtokot éjszaka őrző két doberman lakhelyéül. Itt történt, egy húsvét vasárnapon, a hagyományos tojásfelkutató kerti mulatságon, amelyet Rocco a barátai és szomszédjai számára rendezett, hogy Sylvie megismerkedett Audreyval, és rögtön halálosan beleszeretett a hosszú combú, szőke szépségbe. Alig két hónap múlva megtartották az esküvőt, ugyanabban a kertben, ugyanazon vendégek részvételével.
  Egyesek szerint Rocco és a hozzá hasonlók miatt, mások szerint a strand miatt, a lényeg, hogy néhány évvel Gabriella születése után, az ötvenes évek közepe táján elég sok alacsony rangú, de szép jövő előtt álló maffiózó költözött a városba. Állítólag a szerény kis üdülőhely csendes nyugalma vonzotta őket, de hamarosan sikerült végleg letelepedniük, sőt köztiszteletre szert tenniük a megyében, ahol a köztisztviselők zöme dallamos, magánhangzóra végződő nevet viselt. A következő hullámban városlakók érkeztek, akik a ruhaipar területein dolgoztak Manhattanben, és miután a koreai háború idején nagyobb mennyiségű pénz ütötte a markukat, otthagyták a lerobbant városnegyedeket a békés, elbűvölő Freeport kedvéért. A hatalmas fák, a széles utcák vonzották őket, no meg a part, a több mérföldnyi érintetlen fehér homok, a klubokkal, amelyek olyan neveket viseltek, mint Lido, Cippriani, Gritti.
  Ám az ironikus fordulat akkor következett be, amikor szociális segélyen tengődő családok egész hordáit telepítették ide Long Island legkülönbözőbb sarkaiból. A megye jó néhány hatalmas házat megvásárolt, és szétszabdalta apró bérlakásokra. Freeportot választotta a nagypolitika áldozati bárányul, hogy a Déli Part többi részét megkímélje a hasonló sorstól, és azok, akik korábban megpróbáltak megszökni a szegények közül, most megint ott találták magukat köztük.
  1962-re a helyzet olyannyira megromlott a parton, ahol kölyökbandák fosztogattak, hogy Sylvie és Rocco leszedték a rózsaszín pelikánt ábrázoló cégért halasbódéjukról, és új helyre költöztek. A freeporti vasútállomás közelében, a Sunrise Highwayn berendezett éttermüknek a Villa Napoli nevet adták, így állítva emléket a városnak, ahonnan származtak.
  Hat hónappal azután, hogy kinyitottak, Roccót letartóztatták gyilkossági kísérlet vádjával.
  Az ítélet sokkal súlyosabb is lehetett volna, ha mondjuk, eltalálja „Kilencéletű” Tonyt. Mégis nagyon kemény volt – egyéb okokból. Büntetése felét, egy évet töltött le, amikor nem sokkal azután, hogy megünnepelték Gabriella tizenharmadik születésnapját a Villa Napoli különtermében, Audrey embóliát kapott, és lebénult.
  Furcsa mód ezután Freeportban javulni kezdett a helyzet, egyre több középosztálybeli ember költözött ide, és bőrszínüktől függetlenül éltek egymás mellett békében, a szegények valahogy megmaradtak a város egyik részében, amit sikerült viszonylag tisztán és bűnözőmentesen tartani. Az eredetileg itt lakók is alkalmazkodtak az új körülményekhez.
  Ám Gabriella számára Freeport lidércnyomássá vált, hisz itt történt minden rossz vele és a családjával. Sokáig azt hitte, semmi nem lehet olyan borzalmas, mint az a nap, amikor az FBI elvitte a nagybátyját. Aztán rájött, hogy tévedett, Rocco talán csak valamiféle próbatétel volt, amelynek fel kellett készítenie őt a létező legiszonyatosabb fájdalomra, amit akkor élt aztán át, amikor az édesanyja beteg lett.
  
  *
  
– Szóval, mennyi ideig akarsz odaát maradni Párizsban? – kérdezi Sylvie.
  Gabriella szalmaszálat tart anyja ajkához, figyeli, hogyan szívja fel a narancslét.
  – Ez a hely sok fájdalmat idéz fel bennem, papa – mondja végül. – Egyelőre úgy érzem, nem lenne jó, ha visszaköltöznék.
  – Nagy hibát követsz el, Gabriella, ha azt gondolod, hogy a szomszéd kertje a zöldebb, és arról se feledkezz meg, hogy feletted is eljár az idő.
  – Papa, ez nem Nápoly, ahol egy lány húszévesen már túl öregnek számít a házassághoz.
  – Az én házamban igenis Nápoly van – feleli Sylvie –, és jobban tennéd, ha keresnél egy rendes olasz fiút…
  – Hogy aztán elköltözhessen Rómába – szól közbe Rocco, de Sylvie fenyegető pillantást vet rá, és újra magához ragadja a szót.
  – Szerezd vissza a gyerekedet, vegyél egy kutyát, vágd le a hajadat, vagy ha nincs kedved kutyát sétáltatni, vegyél madarat, de ne rohangálj össze-vissza a fényképezőgépeiddel, micsoda szégyen, miféle élet az egy tisztességes olasz lány számára?! – Előrehajol. –Anyagi gondjaid vannak?
  – Pazienza6, Sylvano! – szól rá Rocco. – Rendes, jó lány ez.
  – Anyagi gondjaid vannak? – ismétli Sylvie.
  – Nem, dehogy – feleli Gabriella. – Minden rendben. Nincs szükségem pénzre.
  – Tudod, Sylvano, szegényke nem járt valami jól, amikor a legutóbb férjhez ment, talán igaza van, ha nem sieti el, és inkább dolgozik.
  – Nincs igaza – hurrogja le bátyját Sylvie haragosan.
  – Papa – kezdi habozva Gabriella –, ha neked szükséged lenne rám a mama miatt, akkor persze egészen más lenne a helyzet.
  – Nem rólam és nem a mamáról van szó, hanem rólad. – Mindketten tudják, hogy ez hazugság, az apa büszkeségből mondja, és a lány a bűntudata miatt elfogadja. Feszült csend borul a konyhára. Végül Sylvie szólal meg újra. – Dina hová ment utána?
  – Vissza az egyetemre.
  – Nem is telefonált.
  – Tényleg azt hitted, hogy fog?
  Sylvie vállat von.
  – Papa – kezdi rövid hallgatás után Gabriella –, kölcsönadnád a kocsit, hogy felmehessek hozzá a hétvégén Connecticutba?
  Apja gyanakodva méregeti.
  – Mikor mégy vissza Párizsba? – Már másodszor hangzik el a kérdés ezen a reggelen.
  – Még nem tudom – feleli őszintén az asszony. – Dinától függ, de a munkám miatt nem maradhatok korlátlan ideig. Be is kell mennem a városba, a New York-i szerkesztőségbe.
  – Persze, persze, vidd csak a kocsit – mondja Sylvie, aztán csettint egyet. – Hé, akarsz egy igazán jó állást? Két perc alatt szerzek neked egyet, csak egy telefonomba kerül és megkapod!
  Gabriella már nyitja a száját, hogy válaszoljon, de aztán meggondolja magát.
  – Emlékszel Tony Spinozzára, a fickóra, akinek nyolc ujja van, és az övé volt a fotóstúdió a Main Streeten? Na, azóta terjeszkedett, kiverette a falat, amikor a pizzéria tönkrement, és soha még ilyen jól nem ment az üzlete – ő fotózza az összes esküvőt, első áldozást és minden családi eseményt a Déli Parton.
  – Tényleg? – kérdi Gabriella, mintha érdekelné a dolog.
  – Komolyan, csak egy telefon, és tiéd az állás!
  – Papa – mondja Gabriella óvatosan –, az én munkám egy kicsit más.
  Sylvie azonban meg sem hallja.
  – Ha belegondolok, ez még jobban is elsülhet. Tony felesége meghalt, itthagyta őt két anyátlan árvával egyedül. Igazán helyes kölykök. – Meredten nézi az asztalon fekvő kezét. Rocco is szemlátomást zavarban van, de tudja, öccse még nem fejezte be. – Talán nem kéne rögtön nemet mondanod, végül is nem igazán jött össze a dolog a saját srácoddal, lehet, hogy máséval jobban sikerülne.
  Gabriella a fejét csóválva anyjához fordul. Audrey arcáról kétségbeesett tehetetlenség sugárzik, mintha mondani vagy tenni szeretne valamit, de nem tud.
  – Felviszem a mamát, megfürdetem és felöltöztetem – mondja Gabriella, és érzi, hogy apja és nagybátyja őt figyeli válaszra várva. – Nézd, papa, most sokkal fontosabb dolgokon kell gondolkodnom. Mint például Dina és… és a konyha. – Megfordul. – Reggeli után átmegyek Fiorellóhoz, veszek festéket, és kifestem az egész konyhát. Még a plafont is. –Mintha már évek óta ezt az ötletet dédelgette volna.
  Rocco arca valósággal felragyog.
  – Nahát, nahát – csapja össze a kezét –, az én kicsikém kifesti a konyhát!
  Gabriella szivaccsal letörli az asztalt, nagybátyjára mosolyog, majd megkérdi:
  – Ugye, papa, az mindent kicsit derűsebbé tenne itt?
  – Te teszel mindent derűsebbé itt – feleli apja gyengéden.
  – Mama – hajol le Gabriella a tolókocsihoz –, most felviszlek az emeletre. – Megcsókolja a homlokát. – És amíg szundítasz, elkezdem a konyhát.
  Rocco keze felrebben a füléhez.
  – Egek, az összes csengő egyszerre!
  Sylvie nevet, majd lányához fordul.
  – Vedd fel a telefont, én kinyitom az ajtót!
  
A kérés
– Tudom, nagy kérés, Gabriella, de senki másban nem bízom – mondja Claire Molloy a telefonban.
  – Miért nem tudod te magad megcsinálni?
  Claire felsóhajt.
  – Nekem kell átnéznem mindent a freeporti házban, és még az irodában is a személyes holmiját. – Rövid szünetet tart. – És különben is, nincs jogosítványom.
  – Harry nem tudna kivinni?
  – Nem – feleli fáradtan Claire, majd újabb szünetet tart. – Mikor mész vissza Párizsba?
  Mintha ma reggel mindenki erre a kérdésre akarna választ kapni.
  – Nem ez a probléma – kertel Gabriella –, valahogy úgy érzem, nem helyes, hogy én nézzem át Pete dolgait.
  – Te vagy az egyetlen, aki megteheti, Gabriella. Dinától nem várhatom el, Adrienne pedig gyakorlatilag idegen. Te a családhoz tartozol.
  Kivéve, amikor arról van szó, hogy hová üljön a ravatalozóban, gondolja Gabriella.
  – Nézd, Claire – mondja –, komolyan rengeteg dolgom van. Mamával kell foglalkoznom, épp most jelentettem be, hogy kifestem a konyhát, és hétvégén fel akarok menni Dinához Connecticutba.
  – Azzal ne fáradj!
  – Miért?
  – A ravatalozóban történtek után én nem erőlködnék tovább a helyedben. És Dina egyébként sem lesz a kollégiumban a hétvégén. Valamiféle szemináriumra mennek a fiújával.
  – Ó! – Gabriella csak ennyit tud kinyögni. Szíve a torkában dobog. Egy fiú, valaki, aki egészen közelről ismeri az ő gyermekét, valaki, akivel a lány sok időt tölt együtt, akit a bizalmába fogad, és akit Gabriella nem is ismer, soha nem látott, sőt nem is hallott eddig róla. Különös, hogy a férfi és nő közti testi kapcsolat olyan köteléket alakít ki, amely felülmúlja az eredeti, anya és gyermeke közti testi kapcsolatot. – Hogyan kapom meg a hétvégi ház kulcsait? – kérdi végül Gabriella, és alig várja, hogy letehesse a telefont.
  – Van egy kulcscsomó a garázsban az ablak felett, legalábbis Pete ott szokta hagyni, amíg a tatarozás folyt.
  Gabriella a lépcsőkorlátnak dőlve áll, arccal a konyhaajtó felé.
  – Tudod mit – áll elő a javaslattal Claire –, hívd fel Nick Tressát, kérdezd meg tőle, ott vannak-e még a kulcsok, és ha nem, biztosan szívesen beadja neked.
  – Jó, megoldom – feleli Gabriella, és a nyakát nyújtogatva próbál benézni a konyhába, mert különös hangokat hall a hátsó ajtó felől.
  – Kösz, Gabriella – mondja Claire. – Csak az iratokra van szükségem, meg pár dologra a széfből.
  – Meglesz – vágja rá Gabriella, és leteszi a kagylót. Nesztelenül belép a konyhába, és majd egy percig áll észrevétlenül a hűtő mellett, mire apja feléje fordul.
  – Á, Gabriella – kiált fel, és hangjából reménykedés sugárzik. – Gyere, üdvözöld Nick Tressát, régi barátunk, szegény Frank Tressa fiát!
  Gabriella hűvös tekintettel végigméri, és legnagyobb megdöbbenésére azt kell látnia, hogy a férfi arcán mosoly villan át.
  – Már találkoztunk – mondja Nick, és cseppet sincs zavarban – Pete temetésén.
  – Nahát, te jó ég! – Sylvie olyan túláradó örömmel válaszol, hogy aki nem ismeri, joggal feltételezhetné, hogy legalábbis a pápa törvénytelen fia tiszteli meg a konyháját. –Gabriella, nem is mondtad, hogy találkoztál Frank Tressa fiával. Mit szólsz, Roc, milyen kicsi a világ! Gabriella a temetésen találkozott Frank Tressa fiával!
  Gabriella úgy véli, ez a lehetőség bizonyára nem jutott apja eszébe, különben nem emlegette volna Tony Spinozzát a nyolc ujjával, meg a két anyátlan árvájával. Kétség nem fér hozzá, hogy Nicholas Tressa vonzó férfi, és most még vonzóbbnak tűnik, mint a temetésen. Szűk szabású, khakiszínű vászonnadrágja kellemesen hangsúlyozza izmos hátsóját. Fehér pamutpulóvere pedig jól illik kreol bőréhez. Tökéletesen kipihentnek, nyugodtnak látszik, mint aki jót aludt éjszaka, és örömmel néz az új nap elébe.
  – Annyi mindenről beszélgettünk ma reggel – magyarázza Gabriella elbűvölő mosollyal –, elfelejtettem megemlíteni, hogy találkoztunk. – Miközben beszél, lassan odalépked a tolókocsihoz, megáll mögötte, és anyja vállára teszi a kezét. – Ismeri az édesanyámat, Mr. Tressa? – kérdezi.
  Mielőtt a férfi válaszolhatna, Sylvie a vállára csap.
  – Hé, mi ez a magázódás? És szólítsd őt Nicknek, igaz Nick, Gabriella szólíthat Nicknek, ugye, és szerinted is tegeződnötök kell?
  De a férfi már lehajolt, hogy Audrey szemébe nézhessen, és megfogja az asszony kezét.
  – Jó napot, Mrs. Carlucci – üdvözli kedvesen. – A nevem Nick Tressa.
  – Nem tud válaszolni – mondja Gabriella halkan, és bár bámulatba ejti a férfi természetes viselkedése, jólneveltsége, mégsem szűnik meg gyanakodni. – Afáziás, bár néha a reakcióiból tudom, hogy érti, mi történik körülötte.
  – Ez csak vágyálom – sóhajt Sylvie. – Nincs értelme már reménykedni.
  Gabriella védelmezőn öleli Audrey vállát.
  – Dehogy nincs – tiltakozik. – Rengeteget javult az állapota, és nem kétséges, hogy ez továbbra is így lesz.
  Sylvie Nick vállára teszi a kezét.
  – Ne untassuk Nicket a problémáinkkal, neki is megvannak a maga gondjai, nem igaz, Nick?
  A férfi még mindig Gabriellát nézi, mosolya egyszerűen igézetes.
  – Sokat kell beszélni hozzá – mondja –, csak így vehet igazán részt az életünkben.
  – Gyere, ülj le – szól közbe feszengve Sylvie –, igyál velünk egy csésze kávét!
  – Igen, tessék! – teszi hozzá Gabriella, és egy székre mutat.
  – Jó napot, Rocco! – Nick kezet ráz az öregemberrel.
  – Hány éve is, hogy apád elment?
  – 1980-ban halt meg, az azt jelenti, hogy már tíz éve.
  – Hogyan történt?
  – Agyvérzés.
  – Akárcsak Audreynál, de ő átvészelte – mondja Rocco szomorúan.
  – Frank Tressa Freeport polgármestere volt – meséli Sylvie büszkén Gabriellának –, amikor te még kicsi voltál. Mondd csak, Nick, hány éves voltál, amikor apád volt a polgármester?
  – Lássuk csak – ráncolja Nick a homlokát –, ez 1958-ban volt, tehát tizenhárom.
  – Tizenhárom – ismétli tűnődve Sylvie –, az én Gabriellám '58-ban lett első áldozó, vagyis nyolcéves volt.
  Gabriella elindul a tolókocsival az ajtó felé, és nagyon reméli, hogy apja nem teszi hozzá: „tökéletes”, a köztük levő korkülönbséget elemezve.
  – Felviszem a mamát – mondja, és jelentőségteljes pillantást lövell Sylvie felé. Valószínűleg jót mulatott volna azon, milyen boldog az apja, hogy egy hatvanévesnél fiatalabb, igazi olasz férfi ül a konyhájában, ha nem érzi magát ezüsttálcán feltálalt sült csirkének. –Elnézését kérem – szól oda Nicknek –, de fel kell öltöztetnem az édesanyámat.
  – Először adj kávét a vendégünknek, és hagyd már ezt az ostoba magázódást! – erősködik Sylvie. – A mamát majd én ellátom.
  – Semmi probléma – mondja Nick. – Majd én töltök magamnak kávét.
  Gabriella számára most már egyértelmű, hogy ez az ember nem szándékszik egyhamar távozni.
  – Nem, nem, maradj ülve! – ugrik fel Sylvie. – Én mosdatom, öltöztetem minden reggel, amikor az én Gabriellám azt a ferde tornyot nézegeti Párizsban.
  – Eiffel – helyesbít alig hallhatóan Gabriella. – A ferde Olaszországban van.
  – És hogy megy az üzlet? – érdeklődik Rocco.
  – Olyan ütemben gyarapszik, hogy hamarosan ki kell költöznöm az otthoni irodámból. – A pulthoz sétál, leemel egy bögrét az edényszárítóról. – Eddig Sag Harborből irányítottam a céget, de úgy néz ki, be kell jönnöm a városba. Egyre több a tatarozás, felújítás, építkezés.
  Rocco bólogat, majd öccse felé fordul, amikor Sylvie átveszi a szót.
  – Apád büszke lenne rád, örülne, ha láthatná, mivé lett a cég a kezed alatt. Most már csak indulnod kell a választásokon a polgármesterségért, igaz? – Nevet. – Gyerünk, Roc, késő van már. Még fel kell cicomáznom a szép hölgyet, mielőtt Violet megérkezik.
  – Úgysem maradhatok sokáig – mondja Nick, és bocsánatkérő pillantást vet Gabriellára. – Meg kell néznem egy munkát a város másik végében, csak gondoltam, beugrom, hisz olyan rég nem találkoztunk már.
  – Nagyon rég – bólint Rocco, és az asztal szélébe kapaszkodva feláll –, az ember sosem tudhatja, melyik az utolsó alkalom.
  – És semmi köze az életkorhoz – teszi hozzá Sylvie, miközben segít a bátyjának –, látod, mi történt szegény Pete-tel is.
  – Papa, várj! – szól közbe Gabriella. – Majd ellátom én a mamát, ti meg beszélgessetek egy jót. Hiszen olyan ritkán találkoztok… – és most csapdába esett – Nickkel. – Kis híján megfullad, amint kimondja a nevet.
  Sylvie azonban csak nevet.
  – Ugyan már! Tíz perc és már nem is lenne témánk. Egyikünk sem tud semmi eget rengetőt mondani. Igaz, Nick? Hisz ez Freeport! – Szeretetteljesen hátba vágja a fiatalabb férfit. – Nahát, Frank Tressa fia, milyen kicsi a világ! – Az ajtó felé menet még egyszer megfordul. – Kérd ki Nick véleményét a festékről, mielőtt átmész Fiorellóhoz, hallod, Gabriella?
  – Igen, papa, hallom – sóhajt Gabriella.
  Furcsa mód, miután kettesben maradnak, úgy tűnik, Nick sokkal inkább zavarban van, mint az asszony. Kávésbögrével a kezében odaballag az asztalhoz.
  – Nem akartam megzavarni a napirendet – mondja tétován.
  – Semmi baj – válaszolja Gabriella, a tökéletes háziasszony, és helyet foglal egy széken. – Tessék – mutat egy másikra. Az udvariasság automatikusan jön, de az őszinte vágy, hogy a férfi társaságában lehessen, már egészen más. Nem mintha olyan szörnyű lenne, ha valaki kicsalogatná ebből az ellenséges hangulatból. – Tejet? – kérdezi komolyan.
  – Köszönöm – feleli a férfi túl ünnepélyesen ahhoz képest, hogy csak egy csésze kávéról van szó.
  – Cukrot?
  – Köszönöm, nem. – Nick lassú mozdulatokkal kevergeti a kávét. – Mikor betegedett meg az édesanyád?
  Gabriella arca alig észrevehetően megrándul a tegező kérdés hallatán, de aztán karját átveti a szék támláján, igyekszik közönyösnek látszani.
  – Amikor tizenhárom éves voltam – mondja, azután elhallgat, amitől még kényelmetlenebbül érzi magát, mintha tárgyilagosan beszámolna a történtekről.
  – Nagyon szép asszony – jegyzi meg Nick.
  – Igen – bólint Gabriella. Rövid hallgatás után megkérdezi: – És… apád mit csinált, amikor épp nem volt polgármester?
  – A családi építkezési vállalkozást vezette, és így ismerkedett össze apáddal és nagybátyáddal. Amikor polgármester volt, még nem ismerték egymást. Miután megvették az éttermet, apát bízták meg az átépítéssel.
  – Az a gyanúm, apád úgy volt benne az építőiparban, ahogy az én nagybátyám a vendéglátásban. – Pajkos pillantás, mulatságosnak szánt megjegyzés, de közben éberen figyeli a férfi reakcióját. Ő azonban tökéletesen uralkodik magán. Dühítően. – Tudod, mi történt a nagybátyámmal? – kérdezi, mielőtt eszébe jut, hogy a férfi mindent tud róla, amit csak tudni lehet. Pete-et. Dinát. Roccót. A legapróbb részletet is tudja róla, mielőtt még bármi kialakulna közöttük. De ez is csak képzelgés, valószerűtlen és nevetséges.
  – Nem vagyok hajlandó vitába bonyolódni arról, hogy nem minden olasz maffiózó, és hogy ostobaság elhinni mindent, amit az újságban olvasol, hiszen az újságírók pontosan annyira becsületesek, mint a politikusok. – A férfi szomorúan mosolyog. – Szóval, melyik a rosszabb? Apám, a polgármester vagy nagybátyád, a maffiózó, vagy a fickók, akik írnak róluk?
  – Valószínűleg már tudod is, mit válaszolok.
  – Nem akármilyen érzelmekkel viseltetsz az olaszok iránt, igaz?
  – Nos, ami azt illeti, a franciák azok, akik iránt nem akármilyen érzelmekkel viseltetek. Az olaszok hidegen hagynak.
  Meglepő módon a férfi arcán csak meglepődés látszik, majd elneveti magát.
  – Ezért élsz Párizsban?
  – Nem – feleli kicsit zavartan Gabriella. – Ennek főként a munkám az oka. A Paris Actualité fotóriportere vagyok. – Nagy levegőt vesz. – És mert Párizs olyan hihetetlenül gyönyörű város, ahol a kultúra és a történelem valósággal körülöleli az embert. Úgy értem, a ti kultúrátok és történelmetek annyira új, hogy szinte tisztességtelen bármiféle összehasonlítást tenni. – Ez a ti még őt is meghökkenti, de egy pillanatnyi kihagyás után, új erőre kapva folytatja. – New York csupa falfirka, gyorsétkezde, modern művészet, üvegből-krómból készült épület, és sehol egy érdekes vonal, egy különleges forma. Közönséges. Párizsban viszont bárhová nézel, biztosan látsz valamit régi korokból, amiről olvastál vagy tanultál. Egyszerűen sokkal civilizáltabb, mint Amerika. – Öröme azonban nem teljes, mert látja, hogy a férfi arcán nyoma sincs áhítattal vegyes döbbenetnek. Legfeljebb némi kíváncsiság rí le róla.
  – Szóval, boldog vagy odaát? – kérdezi.
  – Mit jelent az, hogy boldog? – kérdez vissza az asszony.
  – Újra férjhez mentél? – érdeklődik Nick, majd hozzáteszi: – Egy franciához?
  – Miért? A boldogsággal kapcsolatos kérdés automatikusan a házasságot kell, hogy az ember eszébe juttassa? – És még tovább feszíti a húrt. – És mi a helyzet veled? Újranősültél?
  – Nem – feleli a férfi feszült hangon.
  – Nos, ami azt illeti, van egy francia barátom, de soha nem mennék hozzá férjhez. – Úgy tűnik, ez a kijelentés felkelti Nick érdeklődését, tehát Gabriella folytatja. – Pontosabban, ő az, aki soha nem akar megnősülni, de a franciák nem is tartják okvetlenül szükségesnek a kapcsolat legalizálását.
  – Talán az lehet az oka, amit Voltaire mondott, hogy a házasság az egyetlen kaland, amit a gyávák is átélhetnek.
  Nem lenne meglepő, ha az asszonynak leesne az álla a megdöbbenéstől.
  – Hát ezt meg honnan tudod?
  – Szoktam olvasni – von vállat Nick.
  – A barátom író – jelenti be Gabriella, szinte mintha visszavágásképpen a saját irodalmi kapcsolataival dicsekedne közismert író.
  – És miket ír?
  – Főként kommentárokat az életről és a társadalomról a magazin számára, amelynek én is dolgozom. És megjelent néhány nagyon fontos verseskötete. Tudod, Franciaországban – teszi hozzá – sokkal kevésbé lényeges a könyvek kereskedelmi, mint irodalmi értéke, és a barátom művei igen kedvező fogadtatásban részesülnek. – Kiveszi hajából a gumigyűrűt, tincsei leomlanak a vállára. – Rengeteget tanultam tőle az irodalom és a zene területén. Néha ahelyett, hogy szórakozni mennénk, inkább Proustot olvasunk.
  – És mit csináltok, amikor nem olvastok Proustot? – kérdezi Nick gunyoros félmosollyal.
  – Hát, megvitatjuk, amit olvastunk – vágja rá enyhén elpirulva Gabriella.
  – Nos – mondja a férfi, és tenyerét az asztalra fekteti –, ez a téma igazán lenyűgöző, szívesen hallgatnám tovább, de sajnos várnak az embereim.
  Az asszony hirtelen roppant kényelmetlenül érzi magát.
  – És mi legyen a festékkel?
  A férfi már áll, arca komoly.
  – Milyen festékkel?
  – Hát azzal a festékkel, amit Fiorellónál kell megvennem, hogy kifesthessem a konyhát. Milyet vegyek?
  A férfi körüljártatja tekintetét a helyiségen.
  – Magasfényűt – mondja röviden.
  Gabriella érzi, hogy valamit elveszített itt, a fölényét, egy csodálót, vagy egy lehetőséget.
  – És milyen gyártmány legyen? – próbálkozik tovább, miközben feláll, szemben a férfival, és figyeli annak minden rezdülését. – Úgy értem, fogalmam sincs, mit vegyek, például szükség van-e valamiféle alapozóra, csak úgy kiszaladt a számon ma reggel, hogy kifestem a konyhát, és most… – tehetetlenül vállat von.
  Nicholas Tressa nem ostoba és nem is érzéketlen, pontosan tudja, miről van itt szó.
  – Akarod, hogy elmenjek veled Fiorellóhoz? – Ám a kérdés sokkal többről szól, mint pár doboz festék.
  – Igazán kedves lenne tőled, de van annyi időd? – pirul el Gabriella.
  – Megoldom – feleli a férfi csendesen.
  – Köszönöm.
  – Mikor akarod megvenni a festéket?
  Először egy nagy levegő, mert semmi nem világos. Vagy talán nagyon is.
  – Hát, eredetileg úgy terveztem, hogy a hétvégén felmegyek Dinához Connecticutba, és hétfőn látón munkához. – Már hadar. – De Claire felhívott, és azt mondja, Dina nem lesz most a kollégiumban. Voltaképpen nem ezért hívott, megkért, hogy menjek ki Pete házába East Hamptonba, és nézzem át az iratokat, úgyhogy akár még ma elkezdhetném a konyhát, vagy talán jobb lenne szombaton, és akkor még a kulcscsomó… – Teljesen zavarban van. – De hát, ki tudja, mi történik még addig, úgyhogy semmi értelme…
  – Velem vacsorázol ma este?
  – Igen – feleli Gabriella gondolkodás nélkül.
  Egyikük sem mozdul, tekintetük összefonódik, halvány mosoly az asszony szája sarkában, gyengéd simogatás a férfi szemében.
  – És mi legyen a festékkel? – suttogja Gabriella alig hallhatóan.
  Nick a kezét nyújtja.
  – Menjünk!
 
 
 
 4
 
  
Kezdet és vég
Műanyag fólia fedi a konyha padlóját, eltekintve egyetlen kis folttól az egyik sarokban, ahol a kávéfőző áll, a konnektor mellett. A konyhaasztalt és a rárakott székeket is fólia borítja, az ajtó mellett még kinyitatlan festékesdobozok tornyosulnak, mellettük fémtálcák és tiszta festőhengerek.
  Gabriella feszengése valahogy megnöveli köztük a távolságot, különösen most, hogy Nick beszélgetni próbál, és az életéről kérdezgeti. Az asszony már olyan ideges, hogy alig tudja megtartani kezében a spaklit, amivel a felhólyagosodott festéket igyekszik levakarni a tűzhely fölött a falról.
  – Megcsináljam helyetted? – kérdi Nick a létra tetején állva, és amint feléje fordul, lelök még néhány vakolatdarabot a plafonról.
  – Nem, semmi baj, csak éppen nem vagyok legjobb formában húsz percnyi alvás után.
  – Az időeltolódás?
  – Azt hiszem – sóhajt, és csípőre tett kézzel körülnéz. – De a festés mindig jobb szórakozás, mint ez a koszos előkészítés. – Keze fejével némi színes port töröl le az orra hegyéről. – A legjobb rész mindig a végén jön, nem igaz?
  A férfi előbb visszafordul a munkájához, csak azután válaszol csendesen:
  – Néha igen, néha nem. – Rövid hallgatás után hozzáteszi: – Miért, a házasságodban így volt?
  Az amerikaiak, gondolja Gabriella, mindig belevágnak a dolgok kellős közepébe, soha, sehol egy finom sasszé, mielőtt feltennék a legszemélyesebb kérdést.
  – Volt sok jó és sok csalódás. – Szünetet tart, amíg lehámoz egy nagy darab régi festéket. – De aztán a csalódások túlszárnyalták a jó dolgokat, és eljött az ideje véget vetni az egésznek.
  Tekintetük szigorúan a festékdarabokra irányul, de a kérdések azért el-elhangzanak; előbb Nick, aztán Gabriella, majd megint a férfi, míg végül az asszony nagyot sóhajt.
  – Muszáj leállnom pár percre, mert itt fogok elaludni, ezzel a vacakkal a kezemben. –Odamegy az asztalhoz, kicibál a fólia alól egy széket, és leül. – Nekem sokkal jobban megy a munka irányítása. Na meg az ebédfőzés – vallja be mosolyogva.
  – Pillanatok alatt kiraknának téged a szakszervezetből – vigyorog Nick. – Tudod, milyen szigorú szabályok írják elő, mikor lehet szünetet tartani?
  Gabriella előkeresi a kávésdobozt.
  – Akkor, mondjuk, kérek öt percet, hogy betöltsem a kávéfőzőt, aztán amíg elkészül, befejezem azt a falat. – Mosolyog, egyik kezében a doboz, a spaklit leteszi a székre, amelyen eddig ült. – És aztán összedobok valami ebédet, akkor újra szünetet kell tartanunk. Ebéd jár a dolgozónak, nem?
  – Mit szólnál, ha meghívnálak ebédre valahová? – javasolja Nick, és gyorsan félrehajol, mert újabb vakolatdarab omlik le a plafonról, és nagy huppanással ér földet a létra mellett.
  – Sokkal kellemesebb lesz kiülni a pázsitra. Nem gondolod? – Gabriella már a vizet tölti a kávéfőzőbe.
  – Megegyeztünk – feleli Nick, majd füttyent egyet az újabb vakolatdarab zuhanását figyelve. – Atyaisten, jó, hogy munkába vettük ezt a konyhát. Ez a plafon hamarosan magától is leomlott volna.
  Megint megtörténik, gondolja Gabriella, egészen nyugodtan, miközben darált kávét kanalaz a szűrőbe, és tulajdonképpen ideje is, dönti el, ennyi év után, a várakozás bizsergése, ami kétségkívül szexuális természetű kezdetben. Bedugja a zsinórt a konnektorba, odaballag a székhez a spakliért. Itt van hát az az érzés, amikor valami elkezdődik, például egy szerelem, újraéled az a bizonyos kis rész, inkább az agyában, mint a testében, amely figyelmeztető jeleket bocsát ki, de nem akadályozza meg őt abban, hogy fejest ugorjon a csodálatos ingoványba.
  Most már Nick sem dolgozik. Mozdulatlanul áll, némán fürkészik egymást. Egy hosszú perc után a férfi lejön a létráról, odalépked az asszonyhoz. Megfogja a kezét.
  – Ki volt az, aki ennyire megsebzett?
  – Elkészült a kávé – közli Gabriella gyorsan. – Kérsz? – Kihúzza a kezét Nick ujjai közül, a konyhaszekrényhez megy, széthajtja a fóliát, és kivesz két bögrét.
  – Gabriella – mondja rövid hallgatás után a férfi –, menjünk ki egy kicsit, beszélgessünk? –Kinyitja az ajtót az asszony előtt, a ház másik sarkánál álló hatalmas szomorúfűz felé vezeti, aztán leülnek a fűre. – Mire emlékszel Pete-tel kapcsolatban a legszívesebben? – kérdezi minden bevezetés nélkül.
  Az asszony a könyökére támaszkodik, pár pillanatig tűnődik, majd mélabús mosoly ül ki az arcára.
  – Az illatára. – Felnevet. – Nevetségesnek tűnik, de hónapokkal azután, hogy elváltunk, még mindig Pete illatát éreztem mindenütt, a ruháimon, az ágyamban, az egész házban, pedig nem is járt ott.
  Nick összeszűkült szemmel figyeli, és Gabriella tudja, ha a férfi most hozzáhajolna és megcsókolná, ő nem tiltakozna.
  – Milyen illata volt?
  – Nem tudom, elég sok kölnit is használt. De mindenütt érződött, és a válásunk utáni első hónapban arra ment el a legtöbb pénzem, hogy minden ruhámat kitisztíttattam. Meg akartam szabadulni az illatától, tőle magától. Tudod, hihetetlen, de tegnap meg mertem volna esküdni rá, hogy éreztem rajta, ahogy ott feküdt a koporsóban.
  Nick elmosolyodik.
  – Tulajdonképpen mennyi ideig voltatok házasok?
  – Tizenhét évig.
  – És semmi másra nem emlékszel, csak a kölnije illatára?
  – Nem csak arra emlékszem – feleli Gabriella, és a hangja nagyon komoly –, de így könnyebb.
  – Gabriella Carlucci-Molloy – suttogja a férfi, és két ujjával felemeli az asszony állát –, hogy lehet az, hogy utána senki nem kapott el és tett boldoggá téged?
  Gabriella erőteljes fejrázással kiszabadítja magát.
  – Talán nem akartam, hogy elkapjanak és boldoggá tegyenek.
  – Miért?
  Gabriella kerüli a férfi tekintetét, amíg válaszol.
  – Ó, nem tudom, talán mert mindig elügyetlenkedtem a dolgokat, legalábbis az ilyesfajta dolgokat. – És amikor mégis Nickre sandít, egyáltalán nem biztos benne, kibírja-e anélkül, hogy megérintené őt. – Hogyan halt meg a feleséged?
  – Fájdalmas volt és sokáig tartott.
  – És te mire emlékszel vissza a legszívesebben?
  – Nincs egy bizonyos emlékkép, inkább a közös életünk. Minden, amit együtt átéltünk különleges volt, mert velünk történt.
  – És olyasmi van, amire a legszívesebben egyáltalán nem emlékeznél?
  – Az együtt töltött időkből nincs, inkább az az űr, ami bennem volt, miután meghalt, szinte mintha nem akartam volna emlékezni a szép percekre.
  – Szóval, te azért blokkolod le a memóriádat, mert túl fájdalmas visszaemlékezni a sok jóra, én pedig azért, mert túl fájdalmas felidézni a sok rosszat. – Kávéjába kortyol. – És hogy lehet, hogy téged sem kapott el és tett boldoggá senki?
  – Honnan tudod, hogy nem történt meg?
  Gabriella megdermed, ez a lehetőség eszébe sem jutott.
  – Megtörtént?
  – Nem.
  Csend telepszik rájuk. Gabriella keze közelebb csúszik a fűszálak között Nickéhez.
  – A maffia tagja vagy? – kérdezi meg, összeszedve minden bátorságát.
  A férfi felnevet.
  – Miért kérded? Mert olasz vagyok?
  Gabriella egy fűszálat kezd rágcsálni, látszólag könnyedén válaszol, de arca lassan elpirul.
  – Részben azért. És részben mert ismered apámat és a nagybátyámat, és részben mert építési vállalkozó vagy.
  – Mondták már neked, hogy sznob vagy?
  – Ami azt illeti, elég sokszor.
  Ám a férfi mosolya elárulja, igazából nem hiszi, hogy Gabriella sznob lenne. Kicsit talán kérkedő, de nem tudatlan.
  – Nem – kezdi végül elkomolyodva. – Nem vagyok a maffia tagja, apám sem volt az, sőt apám apja sem. Elég baj, mert mindenki keményen dolgozott és mégsem lettünk gazdagok, bár szükséget soha nem láttunk semmiben.
  És miközben beszél, Gabriella tudja, most tanítják újra, hogyan kell beleszeretni valakibe, vagy talán nem is újra, hanem most először, igazán, lassan, apránként, de minden bevezetés, előzetes megfontolás nélkül. Ám lévén született aggodalmaskodó, muszáj visszatérnie semleges területre.
  – Azt hiszem, folytatnunk kéne a munkát.
  Nick feláll, a kezét nyújtja.
  – Igazad van, érjünk legalább az első szakasz végére, mielőtt még teljesen átugornánk.
  Gabriella egy pillanatig kísértést érez, hogy megkérdezze, ezt hogy érti, és kísértést érez, hogy megcsókolja a férfit, mert szavai nyilván nem csak a festésre vonatkoznak.
  – Mi a baj? – kérdezi Nick, amikor belépnek a konyhába.
  Gabriella szinte transzba esve bámul egy pontot a falon.
  – Csak az jutott az eszembe, mennyi minden történt ebben a konyhában az utolsó festés óta. – Körmével lepöcköl egy darabka festéket. – Látod? A fehér alatt zöld, a zöld alatt rózsaszín.
  – Emlékszel, mikor volt zöld?
  – Gyerekkoromban, mielőtt anyám beteg lett.
  – Hogyan történt? – kérdi váratlanul a férfi.
  – Agyvérzés. De a hogyan sokkal kevésbé fontosnak tűnt, mint a miért. Olyan fiatal volt! 
  – Féltél?
  – Először igen, de aztán már olyan volt, mintha mindig így lett volna. De később megint félni kezdtem, ahogy közeledtem az életkorhoz, amikor anya beteg lett. És amikor meghallottam, mi történt Pete-tel, a félelem megint elmúlt. Rájöttem, az öröklődésnek édeskevés köze van ehhez az egészhez. Amikor eljön a számodra elrendeltetett idő, teljesen mindegy, hogy addig müzlin éltél-e, mennyit edzettél, kerülted-e a DC 10-es gépeket és az athéni reptéren az ElAl pultját.
  Nick figyelmesen hallgatja minden szavát.
  – Ez a filozófia az életed egyéb területeire is érvényes? Teljesen mindegy, mit csinálsz, minden előre elrendeltetett?
  Gabriella elmosolyodik.
  – Nem mindenre érvényes. Csak az élet és halál dolgaira.
  – Ó, ennyi az egész? Csak az élet és a halál? Akkor talán világosíts fel, ezeken kívül még mi számíthat fontosnak?
  Gabriella a homlokát ráncolja.
  – Minden, ami a kettő között történik. Vagyis talán azt-kellett volna mondanom, születés és halál, így érthetőbb, mit jelent az, hogy a kettő között. Tehát, az élet. – Arcáról mélységes szomorúság sugárzik.
  – Miért lettél hirtelen ilyen bánatos?
  – Dinára gondoltam.
  – Mi van Dinával?
  Hogyan is magyarázhatná el Nicknek, milyen ostobának érzi magát, amiért szégyenkezve elkullogott, észrevétlenül elinalt, meg sem próbálta felvenni a harcot, miután Dina otthagyta. Olyan volt ez, akár egy nyílt beismerés, mintha valami rosszat tett volna, amiért megérdemli, hogy a gyermek, akit tiszta szívből szeretett, sértegesse, semmibe vegye.
  – Aggódom érte.
  – Úgy általában, vagy van valami különleges oka az aggódásodnak?
  És nem mintha a felelősség elől hátrált volna meg, inkább a visszautasítás okozta fájdalom elől menekült. Hiszen hányszor próbálkozott, és csak letorkolták, és hányszor könyörgött, és csak megalázták, és mindez miért? Azt szokta mondani, hogy az egyetlen, amit nem érez Dinával kapcsolatban, az a bűntudat, de ez is hazugság volt, hiszen nem tudott mást elképzelni, mint félremagyarázott tetteket, félreértett szavakat, és azon töprengett, talán ha jobban fejezi ki magát, ha több mindent elmagyaráz, ez az egész meg sem történt volna.
  – Attól félek, hogy meg fogja bánni, ami történt, de nem tudja majd, hogyan tisztázza ezt a zűrzavaros helyzetet.
  – Talán a te dolgod lenne.
  – Persze, hogy az én dolgom, de csak egy bizonyos pontig. Azon túl nem tehetek semmit, vagy mégis?
  – Akarsz választ kapni erre a kérdésre?
  – Voltaképpen nem – feleli újra elszomorodva Gabriella.
  – Pocsék pókerjátékos lennél – állapítja meg Nick.
  Az asszony mosolyt erőltet az ajkára.
  – Épp csak Pete jutott az eszembe, és hogy ő már soha többé nem érez semmit, még fájdalmat sem. – És egy pillanatig szinte elvárja, hogy Nick vegye a karjába, és vigasztalja meg. Visszafojtja lélegzetét, amint a férfi elindul felé, csak akkor fújja ki a levegőt, amikor Nick elhalad mellette a kávésbögréért menet. – De hát vannak élő emberek is, akik nem éreznek semmit, és ez még rosszabb.
  A férfi feléje fordul.
  – Te is közéjük tartozol?
  – Nem tudom biztosan.
  – Talán el kellene gondolkodnod ezen.
  – Miért?
  – Szerinted? – kérdez vissza a férfi halkan.
  Úgy tűnik, többé nincs értelme a színlelésnek, és ez megkönnyebbüléssel tölti el Gabriellát. Csak rá kell néznie Nickre, és tudja, felesleges válaszolnia.
  
  *
  
Pontban nyolckor Dina ott áll az étkezde közelében, a pavilon előtt, amelyben Joshua irodája helyet kapott, és pontban nyolc óra tízkor megérkezik fekete Volvójával Joshua, áthajol az ülésen, kinyitja az ajtót.
  – Szia – mondja a lány, és beszáll.
  – Akkor mehetünk is – állapítja meg a férfi, és a gázpedálra teszi a lábát. Egyre gyorsabban haladnak a keskeny úton az országút felé.
  Az utolsó, amire Dina emlékszik, a hírolvasó hangja a rádióból, azt mondja, eső várható az északkeleti államok területén, és figyelmezteti az autósokat, hogy az utak sok helyütt csúszósak lesznek, és aztán Joshua, tulajdonképpen egészen nyugodtan annyit mond:
  – A francba!
  Az autó mintha lebegett volna, és Dina döbbenten tapasztalta, hogy ha lenéz, magasról látja az út közepén húzódó fehér vonalat. De aztán az autó nem maradt sokáig a levegőben, egy fák borította töltés felé repült, majd orral belezuhant egy tíz méter mély vízmosásba. Egy sor huppanás és csattanás után összezúzódó üveg csörömpölése és kövön súrlódó fém csikorgása hallatszott. Amikor Dina magához tért, csodával határos módon még mindig ugyanabban a pózban ült az első ülésen Joshua mellett. De a fák fejtetőn álltak, sőt lógtak az égbolt felett, és hosszú másodpercekbe telt, mire a lány felfogta, hogy az autó felborult.
  – Joshua – motyogta.
  – A büdös francba! – volt a válasz.
  Kimásztak a hátsó ablakon, és felkapaszkodtak az országúthoz.
  – Temetőkanyar – mutatta Dina a jókora táblát. De aztán hirtelen hányingere lett, szédülni kezdett, és nem jött ki több hang a torkán. Egy fába kapaszkodva várt egy örökkévalóságnak tűnő ideig, mire végre megjelent két reflektor a távolban, majd megállt mellettük. Dinának halványan úgy tűnt, mintha valaki felemelné, és befektetné egy autó hátsó ülésére, de szinte azonnal elájult újra, és amikor legközelebb magához tért, kórházi ágyon feküdt, mindenféle csövek és palackok között, és csak arra emlékezett, hogy kiáltozva hívta az anyját. Aztán újra mély álomba merült.
 
 5
 
  
A randevú
Gabriella rögtön azt mondta, igazán boldog, hogy a Sag Harbor-i American Hotelban vacsorázhat, holott valójában szívesebben vacsorázott volna bárhol máshol, csak ne kelljen igazi érzelmeket és őszinte válaszokat produkálnia. Egy rövid séta a ravatalozó környékén, vagy egy csésze kávé a pázsiton festékvakarás közben, az egy dolog, de ez most már kezdett kicsit túl bizalmassá válni, ezért hát, hogy igyekszik kitérni a kérdések elől, amelyeket egyre nehezebb nem meghallani. Mert Gabriella oly régóta rejtőzik a nagy-világias kifinomultság álarca mögött, hogy Nick Tressával lenni olyan számára, akár a hazatérés. Márpedig pontosan ezt igyekszik elkerülni időtlen idők óta.
  – Közös életünk jelentős része maga volt a ki nem mondott szó – mondja Gabriella, amikor Nick a házasságáról kérdez. – Kerülgettük egymást, visszanyelve a mondatokat, mert úgy tűnt, így könnyebb, hiszen ha szóba hozzuk a problémákat, annak úgyis csak veszekedés a vége. – A gyertya lángjába bámul, szórakozottan babrálja a sótartót. – Csak tizenkilenc éves voltam, amikor összeházasodtunk. Pete hat évvel idősebb volt, de ő sem tudott sokkal többet ezekről a dolgokról nálam. Egyik mentortól a másikhoz került egész életében, hát hogyan tanulhatta volna meg, mi a hűség, a lojalitás?! Engedelmességre nevelték, arra, hogy soha ne kérdőjelezze meg a fölötte állók tekintélyét, hát honnan is lett volna fantáziája? Eltekintve persze attól, amikor hazudni kellett, mentségeket kiagyalni, hisz mindig annyira félt. A szülei egyfolytában azon tépelődtek, vajon mit rontottak el, hogyan kerülhetett a fiukba százszoros adag ambíció. Ő pedig újra és újra elmondta nekik, hogy nem fog gyárban dolgozni, és nem fog minden este a tévé előtt ülni, sörösüveggel a kezében. Pete nagyravágyó volt.
  – Nekem mindig roppant magabiztosnak tűnt – mondja Nick. – Irigylésre méltó volt, amilyen fesztelenül mozgott bármilyen társaságban.
  – Ha jobban odafigyeltél volna – csóválja a fejét Gabriella –, bizonyára észreveszed, hogy ez csak a felszín. Pete körül nyoma nem volt a fesztelenségnek. Mindig mindenből a legdrágábbat vette meg, de épp ez leplezte le. Ordított róla, hogy uborkafára felkapaszkodott szegény kölyök, mert mindenkinek olyan nagyon meg akarta mutatni, hogy neki igenis, sikerült. – Gabriella sóhajt aztán hirtelen témát vált. – És a te házasságod? Én vallottam, most te jössz.
  – Nos – kezdi pár pillanatnyi habozás után a férfi – Bonnie fiatalon halt meg, de csodás volt a házasságunk, mert ő volt a legodaadóbb ember az egész világon. Mindenkivel törődött. Vezette a háztartást, gondozta a kertet, varrt, tanult, és mégis volt rá ideje, hogy jó barát legyen, pedig rengeteg barátja volt, és ráadásul legtöbbjük gyermekének ő volt a keresztanyja is.
  – Szép volt? – kérdi Gabriella, és a szeme összeszűkül, mert a nők azóta játsszák ezt az összehasonlítósdit, amióta először készült hajcsavaró dinoszauruszcsontból.
  – A szó hagyományos értelmében nem volt szépnek mondható, de a mosolya ragyogása elhomályosította a legfényesebb lámpát is.
  – Mennyi ideig voltatok házasok?
  – Úgy tizennyolc, évig, de együtt nőttünk fel.
  – Már gyerekkorodban is odavoltál érte?
  – Harmadikban kerültünk egymás közelébe először, mögötte ültem az osztályban. Ötödikben aztán más osztályba kerültünk, és legközelebb csak a középiskola első évében futottunk össze. Az elsősök bemutatták a Pán Pétert, és valaki rádumált, hogy menjek el a meghallgatásra. Fogalmam sincs, hogyan, de megkaptam Kampó kapitány szerepét, és Bonnie játszotta Wendyt.
  – Szóval, ő volt az első igazi barátnőd – bólogat Gabriella.
  – Az első lány, akivel randiztam. Azon a hétvégén moziba mentünk. Soha el nem felejtem. – Elmosolyodik. – Nem tudtam, mit csináljak a kezemmel, tegyem-e a vállára, csak úgy lazán lógassam az üléstámlára, vagy tartsam az ölemben.
  – És végül mit csináltál vele?
  – Amilyen hülye vagyok – mondja nevetve –, ráültem. – Elkomolyodik. – A film után fagyizni mentünk, és mielőtt hazakísértem, összeszedtem minden bátorságomat, és megkérdeztem, eljön-e velem a következő hétvégén focimeccsre. Igent mondott. – Nagy sóhaj. – Minden csodás volt, mígnem új lány költözött a városba, és én belezúgtam.
  – Mennyi ideig tartott?
  – Hát, nem soká. Épp csak addig, hogy elveszítettem a szüzességem, elhasaltam a kémia érettségin, és rádöbbentem, hogy vissza akarom szerezni Bonnie-t.
  – Sikerült?
  – Nem. Szóba sem állt velem, csak amikor már mindketten másodévesek voltunk az Adelphin.
  – Jól tette! – jelenti ki Gabriella, és komolyan is gondolja.
  – Azt hiszem, meg is érdemeltem, de aztán megint randizni kezdtünk, bár ez már egészen más volt. Ő nem volt már az a tágra nyílt szemű ártatlan lányka, én pedig lehiggadtam már annyira, hogy képes legyek felfogni, micsoda gyöngyszemre akadtam.
  – Nagyon szerelmes lehetett beléd, ha visszafogadott, miután úgy megbántottad.
  – Nagyon szeretett, de én is szerettem őt. Először talán neki volt nagyobb szüksége rám, vagy legalábbis így gondoltam, de a végén kiderült, hogy én sokkal többet tanultam tőle, mint ő tőlem. Ő mutatta meg nekem a Beatlest éppúgy, mint Beethovent és Bachot.
  – És az irodalom?
  – Na igen. Addig Jack Higginst és Herman Woukot olvastam. – Elhúzza a száját. – Aztán Bonnie a kezembe nyomta a Playboyt, és szólt, hogy a novellákat is próbáljam meg elolvasni, miután megbámultam a fotókat. Aztán jöttek a regények, Conrad, Greene és a többiek, és én egyre szerelmesebb lettem belé. – Gabriellára néz, zavartan elmosolyodik. – És tudod, miután összeházasodtunk, kezdett csinosabb lenni. Kontaktlencsét hordott, csináltatott fogszabályzót, és szebben öltözködött. Úgy értem, tényleg jól nézett ki.
  – Szóval, minden tökéletes volt – összegzi Gabriella meleg mosollyal.
  – Nem egészen – feleli a férfi. – Senki sem kaphat meg mindent.
  – Mi hiányzott? – kérdi az asszony, bár gyanítja, hogy tudja a választ.
  – Nos – kezdi a férfi –, nem mintha nagyon rossz lett volna, vagy valami… Kölcsönösen tiszteltük, becsültük egymást, és volt ez az íratlan, kimondatlan törvény köztünk, hogy soha nem zavarjuk egymás köreit, de… – Habozva elhallgat.
  – De? – kérdez rá Gabriella.
  – De ez a szabály érvényesült az ágyban is.
  – Ne kérdezd, miért, de néha szinte lehetetlen szeretkezni olyasvalakivel, akit igazán szeret az ember.
  A férfi ezen pár pillanatig eltűnődik, és amikor végül újra megszólal, már szemlátomást nincs annyira zavarban.
  – Mintha egy képzeletbeli vonal választotta volna ketté az ágyunkat. – Rövid hallgatás. –Nem gondolod, hogy szörnyű így beszélni olyasvalakiről, aki… – Megint elhalhat.
  – Olyasvalakiről, aki már nem él? – fejezi be a mondatot Gabriella. – Nem, nem gondolom, hiszen szeretted és még most is szereted őt.
  Nick hátradől a széken, nagy levegőt vesz.
  – Talán az, ahogyan aludtunk, jelezte, hogy olyasvalami volt köztünk, ami mélyebb és fontosabb, mint a testiség. Nem emlékszem, hogy valaha is, akár véletlenül egymáshoz értünk volna éjszaka. Ő összegömbölyödve aludt az ágy egyik oldalán, én a másikon. De mielőtt elaludtunk, minden áldott este megcsókoltuk egymást, és elbeszélgettünk a sötétben. Tudod, hétköznapi dolgokról, amikről emberek beszélgetni szoktak.
  Gabriella bólint. Olyan témákról, amelyek cseppet sem izgatóak, gondolja, csupán a mindennapok egymásutánjának gördülékenységét biztosítják.
  – Nem mintha nem szeretkeztünk volna – folytatja a férfi. – Szeretkeztünk mi, két-három hetente, de valamilyen oknál fogva nem volt már meg a varázs. – A fejét csóválja. – Gondolom, Pete-tel nem így volt, igaz?
  – Nem, Pete-tel nem így volt – feleli az asszony halkan –, de talán ez is csak megerősíti, amit az előbb mondtam. Talán nem tud az ember szeretkezni azzal, akit igazán szeret.
  – Szóval, a szenvedély nem hiányzott a kapcsolatotokból.
  Gabriella vállat von.
  – A szenvedély nem, de az intimitás igen.
  – Úgy érted, az a fajta intimitás, ami kiöli az emberből a szenvedélyt?
  Az asszony elmosolyodik
  – Az eredmény mindkét esetben végzetes – a szenvedély intimitás nélkül, éppúgy, mint az intimitás szenvedély nélkül.
  – Szerinted miért alakult ez így Bonnie és köztem?
  – Talán mert túl sok közös gyerekkori emléketek volt. Vagy talán egészen más miatt. Ezernyi oka lehet annak, hogy két ember eltávolodik egymástól. Végigasszisztálod a másik emésztési problémáit, vagy menstruációs kínjait, megismered olyan hibáit, amiket idegenek soha nem vennének észre, és ez az egész egyáltalán nem romantikus. – A férfi szemébe nézve tűnődik pár pillanatig. – De ha ettől eltekintve békében, harmóniában éltetek, tulajdonképpen miért nem lett gyereketek?
  A férfi felsóhajt, arca elkomorul.
  – Sokáig próbálkoztunk, és mire tízéves házasok lettünk, már végigjártuk New York összes specialistáját. Még egy kísérleti klinikára meg egy sor természetgyógyászhoz is elmentünk, de mindhiába, Bonnie képtelen volt teherbe esni.
  – És kiderült valaha is, hogy miért?
  – Aha, kiderült. – Fáradtan megdörzsöli a szemét. – Minden remekül alakult azon a nyáron, nyolcvanötben. A cégem megkapta az első, igazán nagy szabású munkát – a freeporti városháza teljes felújítását –, és ez sokkal többet jelentett nekem, mint tetemes munkadíjat. Vettem két új teherautót, és alkalmaztam még néhány embert is. – Rövid hallgatás után folytatja. – És úgy tűnt, Bonnie számára is nagyszerű lesz a nyár. Melíroztatta a haját, vett egy vadonatúj Chrysler Le Baront, letette az ingatlanügynöki vizsgát. És megtudta, hogy petefészekrákja van. – A fejét csóválja. – Az a rengeteg vizsgálat, mind csak azért, hogy kiderüljön, egy éve van hátra. – Hangjából áradt a kétségbeesett tehetetlenség, a haraggal vegyes fájdalom. Így érezhetett, miközben végignézte, min megy keresztül a szeretett nő. – És amit az utolsó hat hónapban átéltünk, azt a legádázabb ellenségemnek sem kívánnám.
  – Nagyon sajnálom – mondja Gabriella teljesen feleslegesen.
  – Kezdetben képtelen voltam elhinni, hogy tényleg nem él már. Napközben többször felvettem a telefonkagylót, hogy felhívjam, sőt az éjszaka közepén kerestem magam mellett – amit soha nem tettem meg, amíg valóban ott volt. Valóságos rémálom volt, mígnem a fájdalom valahogy átalakult éktelen haraggá. Járkáltam az emberek között, és legszívesebben mindenkit orrba vertem volna. Úgyhogy, talán, hogy megóvjam magamat saját magamtól, bezárkóztam, és nem voltam hajlandó találkozni senkivel.
  – És ez meddig tartott?
  – Úgy egy évig. De amikor újra elkezdtem kijárni, az abból állt, hogy hajnalban kimentem a Montauk-fokhoz, és néztem a napfelkeltét.
  – És azért szóba álltál valakivel?
  – Igen, pár közeli baráttal, olyanokkal, akik ismerték Bonnie-t, tudtak róla beszélgetni, mert számomra más téma nem létezett.
  – És ez segített?
  – Akkoriban úgy gondoltam, hogy igen, jóllehet nem éreztem semmit… teljesen fásult voltam. – Hajába túr, felsóhajt. – Úgyhogy azt tettem, amit bármelyik éretlen idióta tett volna az adott körülmények között. Egyik nőt szedtem fel a másik után, hátha attól majd újra érzek valamit.
  Gabriella nem igazán tudja, erre hogyan kellene reagálnia, vállat von.
  – Csakhogy tudod, mi történt? Még sokkal pocsékabbul éreztem magam.
  – Akkor legalább nem vagy még reménytelen eset – mondja az asszony halvány kis mosollyal.
  A férfi bólint, megérinti Gabriella kezét.
  – Egyik este betévedtem egy moziba, a Becéző szavak ment, és ha hiszed, ha nem, annyira elkezdtem sírni, hogy azt hittem, a végén nem marad belőlem semmi, csak egy nagy tócsányi sós víz. Zokogtam, mint egy kölyök, amikor Debra Winger haldoklott a vásznon.
  – Elhiszem – suttogja Gabriella.
  – Most már négy éve, hogy ő nincs, és végre kezd az egész emlékké válni. Végre az utóbbi másfél évben egyre inkább újra emberi lénynek érzem magam. – Az emberek megjegyezték, hogy már a szeme is mosolyog, nevetése őszintén hangzik. Amit azonban senki nem tudott, hogy mindez akkor kezdődött Nicknél, amikor megismerkedett Pete Molloy-jal, felújította a hétvégi házát és néha jót teniszezett vele, mielőtt még ott találta volna magát Pete temetésén, ahol is beleszeretett Gabriellába. Abban a pillanatban, ahogy meglátta. – Szerelmes vagy abba a párizsi fickóba? –kérdi hirtelen.
  Gabriella eltöpreng, őszinte legyen-e vagy szemérmeskedő, Gabriella legyen-e vagy Bonnie. Aztán rájön, hogy voltaképpen nincs is lehetősége válogatni, és ezért van az, hogy őt sosem fogják szentté avatni.
  – A kapcsolatunk igazán különleges – hazudja, és nagyon igyekszik visszaemlékezni, mit érzett Pascal iránt egykor –, mert rengeteget tanultam tőle. Rendkívül hálás vagyok neki ezért.
  – Ezt nevezed te szerelemnek?
  – A szó hagyományos értelmében nem szerelem – ismeri el az asszony, miközben megállapítja, hogy ostoba módon saját magát szorította sarokba –, hanem igen erős kötődés, amiért oly sokat segített szakmailag.
  – Még nem válaszoltál a kérdésemre – emlékezteti Nick.
  – A vacsorámat legalább megrendelhetem, mielőtt vallomást teszek? – tréfál Gabriella, aztán elkomolyodva folytatja: – Valamiféle összhang van köztünk, ami sokkal tartósabb, mint a szerelem. Hiszen a szerelem múlandó, nem igaz?
  – Nem mindig. Néha az idő múlásával egyre jobb lesz, átlép egy magasabb szintre. Miért vagy ilyen cinikus?
  – Nem vagyok cinikus – feleli Gabriella –, csak realista. – Arról azonban hallgat, hogy véleménye szerint, szerelem azon a bizonyos másik szinten annyit tesz, mint szerelem csődben. Ha egy szerelem eléri azt a „magasabb” szintet, a nő előbb-utóbb egyedül találja magát, a férfi pedig egy másik nő ágyában. Ezek után Gabriella már csak azt nem érti, ha ennyi okos következtetést vont le a rossz tapasztalataiból, mit keres most itt.
  – Miért váltatok el Pete-tel? – kérdezi ekkor Nick.
  – Volt egy szeretőm – közli az asszony méltóságteljesen, és alig tudja leplezni meghökkenését, amikor a férfi keze ráborul az övére.
  – És Pete-nek?
  – Ó, rengeteg.
  – Akkor miért a te szeretőd lett a válóok?
  – Mert Pete nem bírta a megaláztatást.
  – És te?
  – Én sem, ezért lett végül szeretőm. Úgy éreztem magam, mint egy darab fa, vagy egy vasalódeszka. De tudod, azokban a körökben, ha egy férfi elveszíti uralmát a felesége felett, az legalább olyan komoly dolog, mintha csődbe menne.
  – Hol akadtatok össze?
  – Bejött a szerkesztőségbe, hogy írna egy nagyobb lélegzetű cikket valami Wall Street-i botrányról. Engem osztottak be mellé fotózni. Nős volt, persze, de heteket töltöttünk együtt a munka miatt, mielőtt végül egy hotelszobában találtuk magunkat.
  – Sokáig tartott.
  – Ahhoz elég soká, hogy eltűnődhessek, mit keresek reggel a Bloomingdale áruház mosdójában egy fogkefével. Vagy hogy megértsem, fényes nappal kiosonni egy szállodából estélyiben, ez nem az én stílusom. – A fejét csóválja. – Ha a férfiból a félelem öli ki a vágyat, akkor a nőből az, hogy olcsó kis rifkének érzi magát.
  – Szerelmes voltál belé? – kérdi Nick, aztán vállat von. – Úgy tűnik, ma este semmi mást nem tudok kérdezni, mint hogy szerelmes voltál-e ebbe vagy abba.
  – Ami elég sokat elmond az életemről, vagy arról, milyen benyomást keltek. Mint valami pillangó. Virágról virágra. – Pár pillanatnyi tűnődés után folytatja. – Ami azt illeti, az életem eléggé bonyolult. Nem vagyok az a tipikus Long lsland-i olasz lány, aki férjhez megy, elválik, aztán beleveti magát valami művészieskedő hobbiba, amiről elhiteti magával, hogy az élethivatása. – Borába kortyol.
  – Bonyolult akarsz lenni?
  – Őszinte akarok lenni, és az az igazság, hogy bonyolult vagyok. – Előredől a széken, kihúzza kezét Nické alól. – Azt kérdezed, szerelmes voltam-e ebbe vagy abba. Nos, akarod tudni, mi az igazság? Az igazság az, hogy csak egyszer voltam szerelmes, de rendesen összetörték a szívemet. Úgyhogy – hangja feszült lesz –, miért vállalnám még egyszer a kockázatot?!
  – Mert nem feltétlenül végződik mindig ugyanúgy – feleli a férfi.
  Ha Gabriellának meg kellene jelölnie azt a pillanatot, amikor ráérzett, hogy a férfi nem egyhamar fog kilépni az életéből, amikor megértette, hogy ez egy komoly dilemma kezdete, azt mondaná, ez az. Most.
  – Pete volt az? – kérdi Nick, és Gabriella bólint.
  – Mondd el, mi történt kettőtök között – kéri a férfi, s tekintete akár egy térkép, amelyen piros vonal jelöli a szívéhez vezető utat.
  
A viszony
Amikor elkezdődött, mindössze annyit lehetett észrevenni, hogy Gabriella nyugodtabb, kevésbé ingerlékeny, megértőbb Pete gyarlóságaival kapcsolatban. És csak rajta állt, hogy titokban tartja-e örökre, ám valami rendkívüli dolog történt. A diszkréció igen jelentős mértékben csökkentette az élvezetet. Hirtelen nem elégítette már ki a tudat, hogy neki is van szeretője, fontossá vált, hogy Pete is tudomást szerezzen róla. Mert a különbség köztük és a félrelépésük között az volt, hogy Pete hűtlenkedni szeretett, Gabriella viszont Pete-et szerette.
  Pete nőügyei gondosan felcicomázott csomagocskák voltak, bennük jelentéktelen csecsebecsékkel, amelyeket gond nélkül ki lehetett hajítani, miután megtörtént az élvezetet nyújtó kicsomagolás. Pete minden nőjének rögtön a kezdet kezdetén megmondta, hogy soha nem fogja elhagyni a feleségét, mert Gabriella az ő legjobb barátja, és ezt mondta Gabriellának is, amikor eljött a vég. Gabriella viszonya azonban – lévén mindössze egyetlenegy – másként hatott. Az asszony hosszú órákat töltött a sötétkamrában, szótlan lett, gyakran elmélázott, és meggyőzte saját magát, hogy nemcsak szerelmes ebbe az idegenbe, hanem valami módon a legjobb barátja is ő lett, és ezt mondta Pete-nek is, amikor eljött a vég.
  Ahogy telt-múlt az idő, és a viszony lassan lecsengett, valahogy nem volt már elég, hogy Pete gyanakszik. Gabriellának az kellett, hogy férje konkrétan tudja meg.
  Egyik este, amikor az ágyban ülve nézték a tévét, lágy hangon megkérdezte:
  – Mit csinálnál, ha szeretőm lenne?
  – Miért, van?
  – Nem ezt mondtam. Csak azt kérdeztem, mit csinálnál.
  Ám a férfi nem vette komolyan, egyszerűen nevetségesnek találta a gondolatot is, hogy Gabriella hűtlen lehet. Legalább olyan nevetségesnek, mint azt, hogy ő maga hű is lehetne. De azért a bolha már ott ült a fülben.
  Hetekkel később egyik este, amikor az ágyban ülve nézték a tévét, Gabriella lágy hangon megkérdezte:
  – Mit csinálnál, ha szeretőm lenne?
  – Miért, van? – De ezúttal Pete mintha több figyelmet szentelt volna a témának.
  – És ha igen? – gúnyolódott az asszony, és aztán kiadta magából az egészet. Első találkozás, határozatlanság, dilemma, bűntudat, csábítás, a legapróbb részletekig minden.
  Pete úgy festett, mint akit gyomorszájon vágtak, az arca vészesen elsápadt, a szeme könnybe lábadt, felkelt, és kitámolygott a fürdőszobába. Gabriella hallotta a csattanást, amint a vécéülőke nekicsapódik a falnak, és aztán az öklendezést. És amíg a férfi odabenn volt, ő mindvégig az ablaknál állt, nézte a hóesést, és azon tűnődött, milyen lesz az élete egyedül, egy gyerekkel.
  A férfiak félrelépnek, a nők nem. Gabriella tudta, mert egyszer egy taxisofőr megmondta neki: a férfiak megcsalják a feleségüket, de az asszonyok nagyon ritkán csalják meg a férjüket. Milyen különös, hogy ezt a férfiak valóban képesek elhinni! Nem sokkal ezután döntött úgy Gabriella, hogy nem duzzog tovább a porig alázottság állapotában, mint addig, hosszú éveken át. Mert nemcsak, hogy mindent tudott Pete ügyeiről, de Pete is tudta, hogy ő tud róla, arról nem is beszélve, hogy mindenki más is tudott róla. Ily módon legalább a töredékét sikerült megmentenie a büszkeségének.
  – Hogyan tehetted ezt? – kérdezte Pete, amikor végül előkerült a fürdőszobából.
  – És te? – kérdezett vissza Gabriella.
  – Az isten szerelmére, én férfi vagyok, számomra ez nem jelent semmit. Én nem veszítettem el a fejemet.
  – Én pedig nő vagyok.
  – Épp ez a probléma, Gabriella, elfelejtetted, hogy elsősorban feleség vagy és anya. És nem lehetsz egyszerre minden.
  – És te? Te lehetsz egyszerre apa, férj és szerető?
  – Ez a házasság örökké tarthatott volna, ha te nem teszed meg ezt – siránkozott Pete, kitérve az asszony kérdése elől. – Én soha nem hagytalak volna el. Soha. Te voltál a legjobb barátom.
  – És a többi nő mi volt? – kérdezte tompa hangon az asszony.
  – Semmi. Egyszerűen semmi. – Rémült csend. – És ő mi volt a te számodra?
  – A szeretőm volt – vetette oda Gabriella – sőt mi több, a legjobb barátom. – Ez a válasz valószínűleg sokkal inkább megrázta Pete-et, mintha in flagranti kapta volna a feleségét!
  – Hogyan tudtál ennyire hűtlen lenni? – zokogta Pete.
  Ekkor tudta meg Gabriella, hogy a félrelépésnek vannak fokozatai.
  – Jobban tetszett volna, ha egy alkalmi ismerőssel vagy egy ellenséggel csinálom?
  – Ezentúl együtt kell élned a tudattal, hogy te voltál az, aki tönkretette ezt a családot – támadott a férfi ahelyett, hogy válaszolt volna.
  Gabriella legyőzhetetlen volt azon az éjszakán, fenségesen, mégis megadóan várta, mit mér rá a sors, pontosabban Pete, hisz mindketten tudták, hogy végeredményben minden a férfin múlik. Ennek ellenére beszélgettek, vádoltak és egyezkedtek reggelig, és aztán a következő éjszakán újra, sokkal többet beszélgettek, mint korábban bármikor a házasságuk során, mert eddig mindketten azzal voltak elfoglalva, hogy hazudjanak egymásnak.
  Különös módon Gabriella hangja bocsánatkérőn csengett még különköltözésük után hónapokkal is, valahányszor Pete-tel beszélt, mintha ő vállalta volna mindkettejük bűntudatát, szégyenét, szomorúságát.
  
  *
  
– Kérsz kávét? – kérdezi Nick, mert egy pincér épp ott lődörög az asztaluk közelében.
  – Egy capuccinót – dönti el Gabriella.
  – Én pedig egy amerikai kávét kérek – mondja a férfi. És aztán, mintha egy kérdés lebegne a fejük felett, még valami, amit meg kellene kérdezni. Miután alig nyúlnak a kávéjukhoz, miután a férfi fizet, amikor kisétálnak, amikor a férfi megfogja az asszony kezét, hogy az autóhoz vezesse, mielőtt beszállnak az autóba, a férfi megkérdezi. Anélkül, hogy megkérdezné.
  Megállítja az autót néhány méterre a garázsajtótól, és az asszony nem tiltakozik, amikor átkarolja, és újra és újra megcsókolja. Aztán leállítja a motort, ott állnak a kavicsos kocsifeljárón, egyikük a kulcsával babrál, másikuk a retiküljével, testük egymáshoz simul, még akkor is, amikor belépnek a házba. Az asszony kilép a cipőjéből, karja a férfi derekán, a férfi ajka a nyakát becézgeti, majd vetkőzni kezdenek, sietve, mintha egy örökkévalóság óta vártak volna erre.
  És ha ő lenne az utolsó férfi a földön, az asszony akkor sem kapaszkodna belé erősebben. A férfi ajka az ajkán, hosszú, hosszú csók, ujjaik összefonódnak. Mígnem az asszony megérzi azt a hirtelen mozdulatot, és meghallja a hangot, vagy a férfi torkából vagy talán az övéből, és aztán az ő neve és aztán a férfié. Ösztönösen átöleli a férfi nyakát, hogy közelebb húzza magához, de a férfi már fogja két kezében az ő arcát, lélegzete melegen simogatja a szemhéját. Aztán a teste felhevül megint, és a férfi, mintha a gondolataiban olvasna, megígéri, hogy még nagyon sokszor meg fog történni, szeretkezni fognak egész éjszaka.
  Órákkal később, amikor már napfény árad be az üvegfalon, Gabriella megmozdul, álmosan közelebb fészkelődik a férfitesthez, és hirtelen az eszébe jut minden. Azonnal felébred, szeme kipattan, és ott látja a férfit, aki őt nézi.
  – Hány óra van? – suttogja az asszony.
  – Korán van még felkelni – feleli Nick, hangja oly tipikus közösülés utáni hím. Ám mielőtt Gabriellán úrrá lenne az oly tipikus közösülés utáni női hangulat, amikor is úgy érzi magát, mint egy tegnapról maradt pizzadarab, észreveszi a férfi szája körül azt a lágy vonást, a szeméből áradó gyengédséget.
  A férfi arckifejezéséből annyira sugárzik a szerelem, hogy Gabriella megrémül. Mert egyszer látta ugyanezt az apja arcán, amikor ott virrasztottak az anyja kórházi ágya körül. Ösztönösen tiltakozni és menekülni szeretne, de mielőtt megszólalhatna, a férfi ajka rásimul az övére, és ő – legnagyobb megdöbbenésére – nem löki el.
  – Hát nem jobb így jó reggelt kívánni?
  – Már nem tudom – feleli halkan az asszony. – Én soha…
  Valahogy nem sikerül befejeznie egyetlen mondatot sem.
  – Miért feküdtél le velem? – teszi fel Nick a megrázó kérdést.
  – Te miért? – kérdez vissza Gabriella, miután magához tér.
  – Mert megőrülök érted – közli ilyen egyszerűen a férfi. – Szóval, te mit tudsz felhozni mentségedre?
  Gabriellának nem áll szándékában bátorítani ezt az embert, hogyne, hogy aztán nyomorúságos családanyaként végezze Sag Harborben, és ha marad a háztartás vezetése mellett szabad ideje, akkor fotózhat keresztelőket, esküvőket, első áldozásokat, holott azért küzdött egész életében, hogy ezt a sorsot elkerülje. Nem, mintha ez a férfi, akinek a szája bebarangolta az ő egész testét, ezt kérdezte volna.
  – Miért kell mindent megindokolni? – kérdezi „Lady Chatterley beszél a vadőrhöz”-hangon.
  Nick nagy levegőt vesz, fél könyékre támaszkodik.
  – Mert a dolog általában nem így történik, legalábbis velem nem. Úgy értem, az átalakulás ellenségesből a többé-kevésbé civilizáltba, majd a szeretkezésbe nem úgy megy végbe, mint nálunk.
  – Miért akarják az amerikaiak, hogy minden olyan bonyolult legyen? – lamentál Gabriella. – Egyszerűen megtörtént és kész.
  – És ezt te tényleg el is hiszed?
  Gabriella nem válaszol rögtön, ujját végighúzza a férfi orrán, ajkán. Egy kudarcba fulladt házasság, több szenvedélyes és kevésbé szenvedélyes viszony után, elég okos már ahhoz, hogy tudja, ezt a kérdést nem lehet félvállról venni.
  – Nem – feleli végül halkan az asszony. –Viszont úgy gondolom, mindkettőnknek megvan a maga élete, és felesleges nagyobb jelentőséget tulajdonítani a dolognak, mint amennyit érdemel.
  – Nézd – kezdi Nick –, nem áll szándékomban félvállról venni, ami a temetésen történt, sem azt, ami az éjszaka történt. Azt hiszem, azt próbálom megértetni veled, Gaby, hogy helyet szeretnék kapni az életedben. Ha szükséged van rám, mindig megtalálsz.
  Az asszony csak annyit tud biztosan, hogy senki nem szólítja Gabynak, és hogy ilyen szeretkezést még nem élt át soha. Senkivel. Ezt azonban nem fogja Nick orrára kötni, mert valószínűleg csak arról van szó, hogy régen ráfért már egy adag igazi szex.
  Mégis, ez az ember valahogy többnek tűnik, mint egy jól működő nemi szerv. Gabriella érez valamit iránta. Sőt, voltaképpen nem is akármit, épp ezért rögtön el is dönti, hogy többé látni sem akarja. Aztán eszébe jut, hogy Kevin Doherty szólította régen Gabynak, és pár pillanatig eltűnődik, vajon van-e ennek valami jelentősége – mivel Kevin volt az életében az első, talán ez a férfi lenne az utolsó?! De ez nevetséges, legalább annyira, mint megfogadni, hogy többé nem találkozik Nick-kel.
  – Te tervezted a házadat? – próbál témát váltani.
  – Magam terveztem, magam építettem – feleli Nick. – Tetszik?
  – Nagyon szép – mondja Gabriella, körülnéz, és igazán nagy hatással van rá, amit lát. –Itt éltetek a feleségeddel?
  – Nem, a halála után építettem. – Pár pillanatig töpreng. – Azt hiszem, nem is annyira új házra volt szükségem, mint elfoglaltságra. –Lehajol, apró csókot lehelt Gabriella orrára. –De még nem válaszoltál a kérdésemre. Miért feküdtél le velem?
  – Nem mondhatok mást, mint hogy így adódott, talán abban a pillanatban ilyen volt a csillagok állása, de a pillanatnak most már vége. – Elfordítja az arcát. – És különben is – teszi hozzá –, ki kell mennem Pete hétvégi házába átnézni az iratokat. – Nagy levegőt vesz. – Apám azt hiszi, ott aludtam az éjszaka, mert eredetileg így terveztem, csak… – A férfira néz. – Csak másként alakult.
  – Akarod, hogy veled menjek?
  – Ó, nem, köszönöm – mondja Gabriella gyorsan. – Rengeteg a munka, valószínűleg rámegy majd az egész napom. – Felül, körülnéz, és döbbenten látja, hogy ruhadarabjai szanaszét hevernek a padlón. Nick azonban megérti, mi a probléma, átnyújtja neki az ingét, amit Gabriella magára is húz, mielőtt feláll.
  – Ha befejezted, visszajöhetnél Sag Harborbe, és megint együtt vacsorázhatnánk.
  Az asszony pár pillanatig tétovázik.
  – Igazán kedves vagy, de inkább ne.
  – Akkor mi lenne, ha én mennék át East Hamptonba, és ott vinnélek el valahová?
  – Ne! Kérlek!
  Nick arca komor, amint bejelenti:
  – Csinálok kávét. Addig letusolhatsz, ha gondolod.
  És Gabriella ekkor jön rá, hogy még nem is látta a fürdőszobát, sőt egyetlen más helyiséget sem a házban, aztán az jut az eszébe, hogy a tusolás, fogmosás és a többi megszokott reggeli tevékenység alkalmasint csak még valóságosabbá, felkavaróbbá teszi ezt az epizódot. Ám végül úgy dönt, történjék bármi, szüksége van arra a tusolásra.
  – Köszönöm – mondja, és összekapkodja a holmiját.
  Majdnem eléri a lépcsőt, amikor Nick hátulról átöleli, maga felé fordítja.
  – Már késő, Gabriella Carlucci-Molloy – mondja.
  – Miről beszélsz? – leheli az asszony.
  – Nem fog menni – súgja Nick Gabriella hajába.
  – Mi nem fog menni?
  – Nem fogod tudni elhitetni magaddal, hogy ilyesmi nap mint nap előfordul.
  Gabriella behajlított karját a férfi mellkasának feszíti, hogy távol tartsa magától.
  – Én Párizsban élek – mondja minden szót külön hangsúlyozva.
  – Na és, tán kifizetted a bérleti díjat száz évre előre?
  Gabriella kihúzza magát, nagyon komolyan válaszol.
  – A franciák nem kötnek hosszú távú bérleti szerződést idegennel.
  – Valóban? – Nick magához szorítja. – Hát én, igen.
 
 6
 
  
Ám Gabriella Sag Harborből nem Pete Molloy East Hampton-i háza felé hajt ezen a reggelen. Talán azért, mert eredetileg sem állt szándékában, jóllehet, Sylvie-nek azt mondta, ha nem alszik otthon éjszaka, akkor ott lesz, és papírokat lapozgat. Talán csak jó előre gondoskodni akart alibiről, arra az esetre, ha netán a vacsora Nickkel egészen a reggeliig tart.
  Freeport felé menet Gabriella eltöpreng, milyen számító is tud lenni egy nő, amikor szenvedélyről vagy úgynevezett spontán szexuális viselkedésről van szó. Voltaképpen semmi impulzivitás nincs abban, ahogyan egy nő elhatározza, hogy megadja magát a testi vágynak. Sokkal valószínűbb, hogy a nő részéről a döntés már azelőtt megszületik, hogy a férfi rájönne, ő az, akit a nő akar. És gyakorta kevesebb időbe telik meghozni ezt a döntést, mint kitakarítani a lakást, megvenni a csipkés fehérneműt, túlélni az utolsó percben a bikinivonal gyantázását, és megérkezni a megbeszélt helyre a megbeszélt időpontban, illően tétovázva és bizonytalanul, zavartan és törékenyen.
  
  *
  
Ám míg egyes nők az idő előrehaladtával egyre nagyobb jártasságra tesznek szert az alakoskodás területén, a férfi hajlamos élete végéig megmaradni elképesztően gyanútlannak, olyannyira, hogy bevallja, melyik volt az a pillanat, amikor először fellobbant benne a vágy, és melyik az, amikor sejteni kezdte, hogy esetleg kielégülésre lelhet. De az a másik, hajmeresztő, mégis meghatóan naiv ballépés az, ami a férfit annyira emberivé teszi; amikor megkérdezi, hogy „az” volt-e valaha is bárkivel olyan jó, mint vele.
  Gabriella elmosolyodik, amint felidézi, hogyan szokták ezt a kérdést feltenni, általában, amikor még ott gyöngyözik az izzadság a mellei között, amikor a légzése még kapkodó, amikor a bizsergő utórezgése annak, ami kettejük közt épp csak megtörtént, még ott rejtőzik valahol a combjai között. Mintha teljesen tönkretenné „azt” a férfi számára, ha megtudná, hogy igen, volt már ennyire jó, nem is egy, hanem egész sor másikkal.
  Ekkor az jut Gabriella eszébe, vajon kit próbál tulajdonképpen bolonddá tenni, amikor azt gondolja, hogy Nick Tressa olyan, mint a többi. Mintha ő is feltette volna ezt az ostoba kérdést. Ami azonban a legidegesítőbb az egészben, az az egyre erősödő vágy, hogy elmondjon Nicknek mindent, a legapróbb részletet is az életéről. Ez már önmagában is elég meggyőző érv amellett, hogy soha többé nem szabad találkozniuk. Egyszer Gabriella már elkövette ezt a hibát. Pete-tel.
  
A vallomás
Gabriella abban a hitben nőtt fel, hogy a házasság minden kislánykori álmodozásának betetőzése, két idegen közti romantikus vonzódás, amely szerelemmé fejlődött, olyan bensőséges kapcsolat egy férfival, ahol nincsenek titkok. Efféle gondolatok jártak a fejében azon az estén, ahogy ott ült Pete Molloyjal szemközt az étteremben, és kiöntötte a szívét.
  Gabriella azon az estén, vacsora közben, percenként felemelte a kezét, hogy megcsodálja a jegygyűrűt, amelyet akkor kapott Pete-tői.
  – Titokban kell tartanunk – mondta nagyon komolyan a családom nem tudhatja meg, csak miután megtettük.
  – Ahogy akarod – hangzott a válasz. – Szeretlek.
  – Én is szeretlek téged – felelte a lány –, és el akarok mondani neked valamit, amiről senki nem tud, még a családom sem.
  És a világon senki nem tudta volna leállítani, meggyőzni arról, hogy fogadja meg a női magazinok bizonyos rovataiban olvasható tanácsokat, amelyek óva intenek a felesleges, esetenként végzetes következménnyel járó lélekfeltárástól.
  Így hát belekezdett, először szégyenlősen, de aztán minden egyes szóval egyre biztosabbra vette, hogy legféltettebb titkának kifecsegése még erősebb szálakkal fűzi majd a férfihoz, aki mindvégig fánkot rágcsált, amíg ő beszélt.
  Az óvatosság nem szerepelt Gabriella legalapvetőbb jellemvonásai között, sem a gyanakvás, sem a bizalmatlanság. Optimizmus és szerelem töltötte be szívét-lelkét, mert ha csak kicsit is tapasztaltabb és cinikusabb, valószínűleg szöget üt a fejébe, milyen meglepő nyugalommal vette tudomásul Pete, hogy ifjú menyasszonyának van egy gyereke, akit lányfejjel megszült, majd titokban örökbe adott; akit Kevin Doherty nemzett azon egyetlen alkalommal a nappali szőnyegén.
  – Szeretted azt a fiút? – kérdezte Pete a milliónyi egyéb kérdés helyett, amelyeket a lány kész lett volna megválaszolni.
  – Fiatal voltam, és azt hiszem, leginkább csak kíváncsi.
  – Volt olyan jó vele, mint velem? – hangzott el ezután, bár Gabriella valahogy úgy érezte, talán jobb lett volna, ha vőlegénye a szörnyű dilemma felől érdeklődik, amellyel neki akkor szembe kellett néznie.
  – Senkivel nem lehet olyan jó, mint veled – felelte, már akkor kötelességtudón és gépiesen.
  Valószínűleg kissé levertnek, csalódottnak tűnhetett, mintha többet várt volna a férfitól (ahogy többet is várt), mert Pete rögtön bizonygatni kezdte, hogy ők ketten együtt, és új élet, és feledni a múltat. Azért a kávé előtt, úgy mellékesen megkérdezte, Kevin tud-e az egészről, ám amikor látta Gabriella tétovázását, nem erőltette tovább a témát.
  Aztán csendesen, módszeresen még egész sor kérdés hangzott el, amelyeket Pete őszinte hangú magyarázata vezetett be.
  – Csak azért akarok most mindent megtudni, hogy soha többé ne kelljen beszélnünk erről.
  Dátumok, nevek, adatok – olyan részletek kerültek szóba azon az estén, amelyek Gabriella szerint mind teljesen lényegtelenek voltak, összevetve azzal, ahogyan érzett.
  – Ugye, nem mondod el soha, senkinek? –könyörgött, amikor már nem maradt mit feltárni. Keze, gyűrűsujján a szikrázó gyémánttal, a férfi karján nyugodott. – Ugye, a gyerekeink soha nem fogják megtudni?
  Pete elmosolyodott.
  – Soha. Ez a mi titkunk. Míg a halál el nem választ.
  
  *
  
De csak amikor már látszik a távolban a freeporti kijáratot jelző tábla, hasít belé a felismerés. Pete elmondta Dinának! Ez az egyetlen lehetséges magyarázat a lány viselkedésére. Gabriella most már csak azt nem érti, hogyhogy nem jött erre rá már rég.
  Milyen okos megoldás volt Pete részéről, tálcán kínálta Dinának a tökéletes ürügyet, hogy hozzá költözhessen! Micsoda ravaszság, megtalálta a tökéletes formulát, amelynek segítségével, elhitethette Dinával, hogy minden Gabriella hibája volt. Hiszen hogyan is érdemelné meg egy anya, hogy felnevelhessen egy gyermeket, amikor egy másikat egykor már eltaszított magától. Ismerve Pete-et, most már minden stimmel. Azért tette, hogy bosszút álljon Gabriellán, amiért megalázta őt, amiért nem könyörgött, hogy térjen vissza, miután elment, amiért nemet mondott, amikor ő a válás után haza akart menni. „Míg a halál el nem választ”, mondta akkor régen. Épp csak azt felejtette el megemlíteni, hogy a megállapodásnak lőttek, ha netán nem húzzák el addig együtt.
  Gabriella tisztában van vele, hogy a dolog voltaképpen igazságos. Tudhatta volna, hogy ilyesmit nem úszhat meg az ember anélkül, hogy valamiféleképpen meg ne fizessen érte. Maga volt a csoda, hogy az apja és a nagybátyja nem jött rá. Munkát vállalt egy üdülőhelyen a Pocono hegységben, mint pincérnő. Mégis óriási mázli volt, hogy el tudta titkolni mindenki elől, majdnem a legvégéig. Amikor pedig eljött az idő, beköltözött egy közeli, leányanyák számára fenntartott szülőotthonba.
  A kerekek csikorognak, amint Gabriella bekanyarodik a sarkon. A fehér Carlucci-ház a harmadik a bal oldalon, de amint elhalad az első ház előtt, megpillantja az apját, aki nyugtalanul járkál fel-alá a járdán. Kihajol az ablakon, odakiált.
  – Papa, itt vagyok!
  Sylvie megperdül, és rohan az autó felé.
  – Hol az ördögben voltál?
  Gabriella felaraszol a kocsifelhajtóra.
  – Pete házában, papa – hazudja, mert amire most a legkevésbé van szüksége, az az, hogy az apja firtatni kezdje az éjszakát.
  Sylvie-nek azonban szemlátomást más foglalja le a gondolatait.
  – Mi a baj? – kérdi végül Gabriella mosolyogva. – Úgy festesz ma reggel, mint valami ketrecbe zárt vad.
  Amikor azonban kiszáll a kocsiból, legnagyobb megdöbbenésére apja a karjába zárja, és sírós hangon így szól: – A kölyköt baleset érte.
  Gabriella rémülten ellöki magától, az arcát fürkészi, valamiféle jelét keresi annak, hogy az egész tévedés, vagy legfeljebb valami komolytalan dolog, épp csak egy karcolás, bármi, csak az ne, amit – tudja – az apja mondani készül neki.
  – Milyen baleset? – nyögi ki végül nagy nehezen. Mintha nem lenne mindegy.
  – Claire telefonált, azt mondja, valami fickóval mentek valahová Connecticutban, amikor az autó lecsúszott az útról. – Sylvie szemlátomást minden erejével azon van, hogy megőrizze önuralmát.
  Gabriella zokogást hall, és csak akkor jön rá, hogy ő maga az, aki sír, amikor apja megint átöleli, és vigasztaló szavakat mormolva igyekszik megnyugtatni.
  – Életben van, csak ez számít – mondja Sylvie. – Életben van.
  – Mennyire súlyos, papa? – kérdi fátyolos hangon az asszony.
  – Claire szerint elég rendesen összetörte magát.
  – És hol van?
  – Menjünk be, mindent felírtam. Azt hiszem, az iskolától nem túl messze történt. Valami Falls Village nevű hely vagy mi. – Mielőtt azonban Gabriella berohanhatna a házba, apja elkapja a karját. – Gabriella, várj, mivel tegnap együtt vacsoráztatok, felhívtam Nicket. –A hajába túr. – Nem akartam beleütni az orromat vagy ilyesmi… – mondja, de Gabriella már át is öleli, és sírva biztosítja róla, hogy semmi baj, nem számít. Semmi nem számít. Csak Dina.
  És bármit követett is el élete során, amiért – úgy véli – mindent megérdemel, amit csak a sors rámér, Gabriella soha nem gondolta volna, hogy az ár, amit vétkeiért meg kell fizetnie, a lányával is kapcsolatos lehet.
  – Gabriella – szólal meg újra Sylvie –, nem tudok veled menni. Violet nem jön ezen a hétvégén, nincs kire hagynom a mamát.
  – Tudom – nyugtatgatja az asszony, miközben agya lázasan jár –, ne aggódj!
  – Hogyan akarsz odamenni?
  – Valószínűleg kocsival lenne a legjobb, vagy megpróbálhatom vonattal is, de az elég bonyolult.
  – Vidd az autót! – dönti el Sylvie. – Szükséged lesz rá ott az isten háta mögött. – Zavartan toporog. – Gabriella – vág bele –, amikor felhívtam Nicket, el kellett mondanom, miért kereslek, és felajánlotta, hogy elvisz, ha akarod.
  – Nem, semmi szükség rá, jobb, ha egyedül megyek. – Határozottan bólint. – Látni akarom a mamát, mielőtt elindulok – mondja. – Beszélnem kell vele. – Azzal berohan a házba.
  Audreyt az ebédlőben találja meg, a tolókocsi az ablak felé fordítva áll.
  – Szia, mama – mondja Gabriella halkan, és megöleli anyját, aztán letérdel elébe. – Annyi mindent akartam elmondani neked, de most nem lehet. Dina autóbalesetet szenvedett. –Nagy levegőt vesz, lenyeli könnyeit. – Úgyhogy fel kell mennem Connecticutba. – Pillanatnyi csend, mielőtt magyarázni kezd, mintha Audrey kérdezte volna. – Nem tudom, mennyi ideig leszek távol, de majd telefonálok, beszámolok róla, mi a helyzet. – Amikor újra az anyjára néz, észreveszi, hogy az idős asszony szeme lecsukódott. – Meg fog gyógyulni, mama – mondja Gabriella, és feláll. – Tudom. – Szomorúan a fejét csóválja, arcán végiggördül egy könnycsepp. Mert ugyan mi jöhet még?!
  
A kórház – szombat este
– Amikor behozták, az anyját hívta – mondja az orvos. – Érdekes, de amikor néhány órára elveszítette az eszméletét, az apját kezdte hívni. Az intenzív szobában helyeztük el. Nem kell pánikba esni, Mrs. Molloy, erre csak az életműködések folyamatos és gondos ellenőrzése céljából van szükség.
  Gabriella keze jól láthatóan reszket, amint a szájához kap.
  – Megkérhetem, hogy kezdje a legelején? Nem tudok annyit az ügyről, mint ön feltételezi. Csak most érkeztem, és eddig még senki nem mondott semmi érdemlegeset.
  Az orvos különös pillantást vet rá, majd a beteg kórlapjáért nyúl.
  – Lássuk csak! Agyrázkódás, néhány törött borda, zúzódások és horzsolások a bal ülepen, a hát bal oldalán, a bal vállon. Belső vérzés a hasüregben. Ezt már elállítottuk. A lép megrepedt, ezért rögtön eltávolításra került, amint a sérültet behozták.
  Gabriella úgy érzi, rögtön elájul.
  – Jól van, Mrs. Molloy? – kérdezi az orvos.
  – Minden rendben – feleli halkan az asszony. – Folytassa, kérem!
  – Mint mondtam, állandó megfigyelés alatt tartjuk a fejsérülés miatt, és mert még mindig számítani lehet rövidebb-hosszabb ideig tartó eszméletvesztésekre. Tulajdonképpen csak tegnap tért magához annyira, hogy felismerje… – Tétován elhallgat.
  – Igen? – sürgeti Gabriella. – Felismert valakit?
  Az orvos a torkát köszörüli.
  – Nos, a hölgyet, aki tegnap kora hajnalban érkezett. Úgy tűnik, a lánya őt jelölte meg, mint legközelebbi hozzátartozót, amikor behozták a baleseti osztályra, ezért feltételeztem egészen mostanáig, hogy… – Megint elhallgat.
  – Hogy az a hölgy Dina anyja – fejezi be Gabriella a mondatot. – Semmi baj, doktor úr, ez teljesen érthető.
  Az orvos szemlátomást fellélegzik.
  – Nos, most már nem tehetünk semmi mást, mint várunk.
  Ekkor jut Gabriella eszébe, hogy akit értesítettek a balesetről, nem Claire, mint ő először gondolta, hanem valószínűleg az a nő, akivel a temetésen találkozott – Adrienne Fast. Ám egyelőre még nem ez a legfőbb gondja.
  – És mikor tudják megállapítani, hogy Dina már nincs komoly veszélyben?
  – Kell még két-három nap – feleli az orvos. Tömzsi kezével megdörzsöli az állát. – Kérdezhetek valamit, Mrs. Molloy?
  – Természetesen – vágja rá habozás nélkül Gabriella, miközben azt kívánja, bár ne kérdezősködne mindenki folyton.
  – Ki értesítette a lányát ért balesetről?
  – A sógornőm, Dina nagynénje.
  – Nézze – kezdi megint az orvos –, nem kell válaszolnia, de valami fúrja az oldalamat.
  – Tessék, kérdezzen! – Gabriella nagyon igyekszik megőrizni az önuralmát.
  – Ki az a hölgy, akit a lánya ide hívatott?
  – Mi a neve? – kérdez vissza az asszony, és arra gondol, ha tényleg Adrienne az, jobb, ha most megtudja, és nem Dina ágya mellett futnak össze váratlanul.
  Az orvos Dina dossziéjában lapozgat.
  – Adrienne Fast – mondja, és felpillant a papírokból. – Családtag?
  – Nem, egy barátunk. A család közeli barátja – teszi hozzá Gabriella gyorsan, mintha ez megmagyarázná, Dina miért nem az anyját hívatta. – A fiú sérülései is súlyosak? – próbál témát váltani.
  – Milyen fiúról beszél? – kérdi az orvos, de a tekintete hirtelen megváltozik.
  – Arról a fiúról, aki a kocsit vezette – magyarázza Gabriella. – Úgy tudom, Dina barátja vezetett, amikor a baleset történt.
  – Mrs. Molloy – kezdi homlokát ráncolva az orvos –, feltehetnék egy személyes jellegű kérdést?
  – Természetesen – feleli az asszony, bár legszívesebben elmenekülne.
  – Valami gond van ön és a lánya között? –Gabriella elkerekedett szemét látva, gyorsan hozzáteszi: – Csak azért kérdezem, asszonyom, mert nem szeretném, ha bármi felzaklatná a beteget.
  – Ha a jelenlétem felzaklatja, rögtön távozni fogok – bújik ki Gabriella az egyenes válasz alól.
  Az orvos nem erőlteti tovább a témát.
  – Nos, nem áll a rendelkezésemre semmiféle információ a kedves lányát az autó vezetőjéhez fűződő kapcsolat mibenlétéről, de arról biztosíthatom önt, hogy az illető jól van – semmi komoly, mindössze egy törött csukló es néhány zúzódás. – A fejét csóválja. – Hálát adhatnak az égnek, hogy életben maradtak. Óriási szerencséjük volt. Az autó lezuhant egy tíz méter mély szakadékba.
  – És a másik kocsi? – kérdezi alig hallható hangon az asszony.
  Nem volt másik kocsi. A rendőrségi jelentés szerint negyvennel hajtottak a húsz mérföldes zónában, és a kocsi kicsúszott egy kanyarban, amit a helybeliek „temetőkanyarnak” hívnak. Ami azt illeti, a rendőrség minden valószínűség szerint meg is fogja büntetni az autó vezetőjét.
  Gabriella most már nem bírja tovább, látnia kell a saját szemével, hogy a gyermeke egy darabban van.
  – Kérem – mondja, és elcsuklik a hangja –, bemehetnék hozzá most?
  – Igen, de csak öt percre.
  – Nagyon köszönöm.
  – Az intenzív szobát a folyosó végén találja – mondja az orvos. – Ó, és Mrs. Molloy – teszi még hozzá –, csakhogy ne lepődjön nagyon meg. Nem fiú.
  – Kicsoda?
  – Az autó vezetője. Nem fiú.
  
  *
  
Gabriella a drága öt percből legalább kettőt elpocsékol azzal, hogy az intenzív szoba nyitott ajtaja előtt ácsorog, de nem tehet róla, egyszerűen képtelen megmozdulni. A látvány bénítja meg, gyermeke holtsápadtan, mozdulatlanul fekszik a kórházi ágyon; vénájába egy csövön át színtelen folyadék csepeg, egyik szeme fölött narancssárga jódfoltok, egy fekete cérnából kötött csomó körül. Végül Gabriella lélegzet-visszafojtva közelebb settenkedik. Dina megmozdul, halkan felnyög, anyja csak ekkor képes rá, hogy odalépjen az ágy mellé. Gyengéden, leheletfinoman megérinti a lány karját, közben ajkába harapva, parancsolja vissza a könnyeit.
  – Dina – leheli –, szeretlek. – Úgy érzi, rögtön megszakad a szíve.
  A lány nehézkesen kinyitja a szemét, néhányszor, nagyon lassan pislog, nyilvánvalóan próbálja élesre állítani a képet.
  – Szia, anya – motyogja. Mindössze két szó, de elég ahhoz, hogy Gabriella felbátorodjon.
  – Hogy érzed magad, szívem? Gyanítom, nem valami csodásan.
  Dina megnyalja kicserepesedett ajkát.
  – Kivették a lépemet.
  – Megleszel nélküle.
  – Apa azt mondta volna, hogy majd vesz nekem másikat. – Arca megvonaglik a fájdalomtól. – Apa – zokog fel halkan –, apa, apa!
  Gabriella ujja hegyével végigsimítja lánya arcát, letöröl egy legördülő könnycseppet.
  – Minden rendben lesz, meglátod – suttogja.
  Dina bólint, szeme újra lecsukódik.
  – Elnézést – szól be egy ápolónő –, lejárt az öt perc.
  Amint Gabriella lehajol és megcsókolja Dina szemöldökét, a lány kinyitja a szemét, és bólint, jóváhagyólag?! Elutasítólag?! Nem számít. Mert Gabriella úgy érzi, történjék ezután bármi – eltekintve persze valami katasztrófától –, baj nélkül lezajlott átalakulása betolakodóból látogatóvá, majd legközelebbi hozzátartozóvá.
  A szobából kilépve nekidől a falnak, és megkönnyebbülten felsóhajt.
  
  *
  
A várószobában a hamutartókban halomban állnak a csikkek, a szemétkosár csordultig tele összegyűrt üdítősdobozokkal, szendvicszacskókkal. A helyiségben álló egyetlen, meglehetősen rozoga kereveten egy fiatalember alszik. Nyilvánvaló, hogy itt nem szokás szellőztetni, az áporodott szag szinte elviselhetetlen.
  Gabriella úgy dönt, egyelőre inkább a folyosón marad, járkálni kezd. Fel-alá. Oda-vissza. És valószínűleg a minden kórházra oly jellemző fertőtlenítő- és orvosságszag teszi, egyszer csak felidéződik benne az a huszonhat évvel ezelőtti nap.
  
A kórház – 1964
Gabriella szokás szerint a Miasszonyunk Katolikus Leányiskolában volt azon a csütörtöki napon, amikor Audreyt legyűrte a végzetes kór. A fejedelemasszony bevonult az osztályterembe, egyik kezével a nyakában súlyos aranyláncon lógó feszületet szorongatta, a másikkal intett Miriam nővérnek, hogy nem kell felállni. Tekintete végigsiklott a negyvennyolc skót kockás egyenruhán és keményített fehér blúzon, s végül megállapodott Gabriella Carluccin.
  – Kijönnél velem egy pillanatra, kedvesem?
  Gabriella szó nélkül felállt, és illedelmesen lesütött szemmel követte a fejedelemasszonyt a folyosóra.
  – Gabriella – kezdte az idős apáca –, attól tartok, rossz hírem van a számodra. Tudom azonban, hogy a mi urunk Jézus Krisztusba vetett hited és az Ő útmutatása erőt ad neked. – Keresztet vetett, rövid szünetet tartott, ami Gabriella számára egy örökkévalóságnak tűnt, majd megköszörülte a torkát, és szomorú arccal bejelentette: – Édesanyádról van szó, kedvesem. Attól tartok, megbetegedett.
  A fejedelemasszony finoman fogalmazott, ugyanis Audrey Carluccit halottnak hitték, amikor rátaláltak freeporti otthonának előszobájában. Épp a télikabátos szekrényt takarította, amikor rosszul lett. Szerencsére volt annyi esze és ereje, hogy egy rúgással kinyitotta a bejárati ajtót, mielőtt elveszítette az eszméletét. Nyilván arra számított, hogy valamelyik szomszédnak csak feltűnik, ha egy láb lóg ki a házból, és átjön megnézni, mi történt. Mint kiderült, végül a postás hívta ki a rendőrséget.
  És mindennek ellenére Audreynak óriási szerencséje volt, mert ha a mentőautó sofőrje nem látja épp pár napja azt a régi Hitchcock-filmet, és nem áll elő az őrült ötlettel, hogy tartsanak egy tükröt az asszony ajkához, valószínűleg nem kísérleteztek volna az újraélesztéssel, és nem lélegeztették volna egész úton a kórházig.
  – Agyvérzést kapott, kedvesem – mondta ki végül a fejedelemasszony.
  Gabriella sikoltozni szeretett volna, de csendben maradt, meredten bámult az apácára, és várt. Várt a folytatásra, vagy talán egy simogatásra, egy zsebkendőre, hogy letörölhesse könnyeit.
  – A Szent Kereszt Kórházba vitték kedvesem, az intenzív osztályon van most, Isten kezében.
  Gabriellát valahogy nem igazán vigasztalta meg, amit Isten kezéről meg az erőt adó hitről hallott. És miközben rohant a négy saroknyira levő kórház felé, csak arra tudott gondolni, mi lesz vele, anya nélkül?!
  
  *
  
Vasárnap reggel
Gabriella a nevét hallja, érzi, amint valaki gyengéden megérinti a karját. Felegyenesedik az ütött-kopott karosszékben, a várószobában, és rájön, hogy Adrienne Fast áll előtte.
  – Úgy látszik, elaludtam – motyogja, és karórájára néz.
  – Hat óra – mondja Adrienne, és kimerülten leereszkedik a szemközti székre.
  Gabriella megrázza a haját, dörzsöli a halántékát.
  – Szintén itt aludt?
  – A másik váróban.
  Feszült csend.
  – Az orvostól tudtam meg, hogy tegnap este megérkezett – szólal meg végül Adrienne.
  Gabriella ránéz.
  – Láttam Dinát.
  – Tudom.
  – Volt már nála ma reggel?
  – Nem, túl korán van még – feleli Adrienne. – Nyolckor mehetünk be hozzá.
  Újabb csend, közben Gabriella belebújik a cipőjébe.
  – Ne haragudjon, hogy felébresztettem – kezdi megint a nő zavartan –, de találtam egy motelt.
  Gabriella elmosolyodik.
  – Remek! Örülök, hogy felébresztett. Nem bírnék ki még egy éjszakát itt.
  – Gondoltam, kivehetnénk egy szobát, és a látogatások közti időben tudnánk valamennyit pihenni.
  Gabriella tétovázik, tekintete ide-oda jár a helyiségben, aztán összefonódik Adrienne tekintetével. Hosszú másodpercekig csak nézik egymást. Gabriella egyszer csak különös szorítást érez a mellkasában, bizarr elegyét a megkönnyebbülésnek, neheztelésnek, szomorúságnak.
  – Az orvos mondta, hogy Dina magát hívatta fel, amikor behozták.
  Adrienne arcáról valósággal sugárzik a bűntudat.
  – Igen, de…
  – Nem úgy gondoltam – szakítja félbe Gabriella. – Nem akartam vádaskodni, és nem kell magyarázkodnia. Ne haragudjék!
  – Ne kérjen bocsánatot, el tudom képzelni, milyen nehéz lehet önnek – hadarja Adrienne.
  – Nehéz, az igaz, de erről nem ön tehet.
  – Akár hiszi, akár nem, én megpróbáltam rávenni Dinát, hogy béküljön ki önnel, ha másért nem is, a saját érdekében. Már Pete halála előtt is próbálkoztam ezzel, néha gondok is adódtak belőle. – Rövid hallgatás után hozzáteszi: – A temetés után gondoltam rá, hogy megkeresem. Mindenképpen beszélni akartam önnel.
  – Jó kis zűrzavar, igaz? És az egésznek nem is kellett volna megtörténnie – mondja Gabriella halkan. – Örülök, hogy felébresztett. Amúgy is megkerestem volna a nap folyamán. – Arcán halvány mosoly, hangja barátságos. – Én is beszélni akartam magával.
  – Mit szólna egy jó kávéhoz?
  Gabriella bólint.
  – Remek ötlet. És mit szólna, ha tegeződnénk? – kérdezi, miközben a vállára teríti a kabátját.
  – Köszönöm.
  Szótlanul állnak a liftben, csak amikor már kiléptek a kórház kapuján, szólal meg újra Adrienne.
  – Béreltem egy autót.
  – Én is kocsival vagyok – feleli Gabriella.
  – Gyere, használjuk el az ingyen kilométereimet! – javasolja Adrienne.
  Amikor már a kocsiban ülnek, Gabriella beszélni kezd, mintha csak hangosan gondolkodna.
  – Tudod, furcsa, de tegnap este, amikor az orvossal beszélgettem, hirtelen megint ugyanúgy éreztem magam, mint közvetlenül azután, hogy Dina elköltözött tőlem. Szörnyű volt, ha bárki Dináról érdeklődött. Nem tudtam pontos választ adni a legegyszerűbb kérdésekre sem, például, hogy melyik iskolát választotta, mit tanul, hol nyaral, ezért mindig valami szellemeset vagy legalábbis ötleteset kellett kitalálnom. És tegnap este rájöttem, hogy most már sokkal több az, amit nem tudok a lányomról, mint az, amit tudok.
  Adrienne görnyedten ül a volán mögött, ölében nyugvó kezét tanulmányozza.
  – Miről meséljek? – kérdi végül.
  Gabriella szomorúan mosolyog.
  – Ó, nem is tudom. Talán mondhatnál valamit a fiúról, aki az autót vezette. Együtt járnak, ugye?
  – Nem fiú.
  Gabriella összevont szemöldökkel néz rá.
  – Különös, az orvos ugyanezeket a szavakat használta.
  Adrienne nagyot sóhajt.
  – Nézd! Az az ember, aki a kocsit vezette, Dina egyik tanára. – Pillanatnyi hallgatás után hozzáteszi: – Nős.
  – És ő, meg Dina… – Gabriella elakad, fejét csóválja. – Szóval, ez az ember Dina… szeretője.
  Adrienne bólint.
  – Az első.
  – Nem mondhatnám, hogy nagyszerűen kezdődött a lányom szerelmi élete.
  – Hát nem – ért egyet Adrienne.
  – Bár, ha jobban belegondolok, melyikünké kezdődött nagyszerűen?!
  – Ebben is igazad van.
  Gabriella sokáig hallgat, majd kicsit zavartan így szól:
  – Igazán hálás vagyok, amiért elmondtad.
  – Ez téged meglep?
  – Igen.
  – Azért, mert azok vagyunk, akik?
  Gabriella bólint.
  – És mert vadidegenek vagyunk.
  – Nem vagyunk igazán idegenek.
  – Nem, azt hiszem, tényleg nem. – Gabriella úgy dönt, jobb lesz témát váltani. – Claire feljön?
  – Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de én, személy szerint cseppet sem bánom, hogy Claire gyűlöli a kórházakat. Azt mondta, ő majd sokat imádkozik Dináért otthon.
  – Én is ugyanígy érzek – mondja Gabriella csendesen. Az órájára néz. – Fel kell hívnom apámat, de azt hiszem, inkább majd miután láttam Dinát.
  Adrienne sebességbe teszi az autót.
  – Mikor ettél utoljára?
  – Tulajdonképpen tegnapelőtt este. Azóta kávén élek. – És most először engedi meg magának, hogy Nickre gondoljon. És azon kapja magát, hogy a férfi annyira hiányzik neki, mint még soha senki.
  – Nézd – mutatja Adrienne –, ott a motel, és mellette egy kávézó.
  A kávézóban egy lélek sincs rajtuk kívül. Leülnek egymással szemben az ablak mellé. Miután a pincérnő felveszi a rendelést, még hosszú percekig szótlanul nézik a napfelkeltét.
  – Pete még mindig szerelmes volt beléd – csúszik ki Adrienne száján hirtelen.
  – Miért mondod ezt?
  – Mert így gondolom.
  – Hát elég furcsa módját választotta annak, hogy a szerelmét kimutassa.
  – Férfiaknál előfordul az ilyesmi.
  – Nem szerelemről volt itt szó, hanem a büszkeségéről.
  – Belefér a képbe, hiszen mindkettő ugyanabban a szervben fészkel.
  – Olyan szomorú!
  – Elég sok szomorúság vesz minket körül. Most éppen melyikről beszélsz?
  – Az alapvető szomorúságról. Annyira szerettük egymást, és a végén micsoda iszonyattá fajult az egész. Pontosabban, mi tettük azzá. Szerettem őt, még akkor is, amikor a közös életünknek már befellegzett.
  Adrienne vállat von.
  – Nem volt kimondottan hűséges, sem túl kedves, sem különösebben becsületes a nőivel, és mégis, mindannyian megőrültünk érte.
  Hallgatnak, amíg a pincérnő leteszi elébük a kávét, narancslét, péksüteményt. Mindketten harapnak, kortyolnak. Gabriella szólal meg először.
  – Azt hittem, utálni foglak – vallja be csendesen.
  – Dina miatt?
  – Nem is tudom.
  – Én is így voltam vele. – Adrienne leteszi a csészét. – Mindig az járt a fejemben, hogy neked megvolt mindened, férj, gyerek, és elszúrtad. Pontosabban, neked megadatott a férj és gyerek, amire én mindig vágytam. – Pár pillanatig tűnődik. – Tulajdonképpen kegyetlen dolog beleszeretni valakibe, amikor az ember már középkorú. Legalább akkora kegyetlenség, mint az, hogy mire nagy nehezen megszokod, hogy már nem vagy húszéves, addigra már elmúltál harminc, és közeleg a negyven. – Ujjával csettint. – Ennyi!
  – Hát, állítólag, most, hogy már idősebbek vagyunk, másfajta férfiak társaságát részesítjük előnyben.
  – Tudom, mire akarsz kilyukadni, de rám ez nyilvánvalóan nem érvényes.
  – Rám sem – jegyzi meg titokzatosan Gabriella.
  – Ez nem igaz. Amikor összeakadtál Pete-tel, még nagyon fiatal voltál.
  – De még most is elmenekülök olyasvalaki elől, aki kedves, becsületes és hűséges, akiben mindaz megvan, ami a Pete-hez hasonló szexis férfiakban nincs.
  – Talán, mert nincs olyan szexis férfi, aki egyben kedves is.
  Gabriella a homlokát ráncolja.
  – Ebben azért nem vagyok biztos. Csak éppen a rossz szokásokkal a legnehezebb felhagyni.
  Megint hallgatnak hosszú percekig, mialatt Gabriella Nickre gondol, aztán Pete-re, aztán Adrienne-re és Pete-re.
  – Komoly volt ez a dolog kettőtök között?
  – Kezdetben azt hittem, majd le fog állni, és elvesz feleségül, mert előbb-utóbb úgyis belefárad a vadászatba. – Felsóhajt. – És a hazudozásba. A kapcsolatunk néha annyira jó volt, békés, nyugodt, biztosra vettem, nem vállalja a kockázatát annak, hogy elveszítsen. – Hátradől, a fejét csóválja. – De rá kellett jönnöm, a férfiak nem a nyugalomért házasodnak, legalábbis nem az efféle nyugalomért.
  – Nem igazán tudok a férfiakról általánosságban nyilatkozni – mondja tűnődve Gabriella –, mivel Pete volt az egyetlen-, akivel összeházasodtam, de ő teljességgel kiszámíthatatlan volt.
  – A munkával kapcsolatos dolgokban viszont egyáltalán nem. Egészen olyan volt, mintha két különböző ember lenne egy testben.
  – Régóta dolgoztál vele? – kérdezi Gabriella.
  – Nem. Közvetlenül a válásotok után kerültem mellé. Tudod, elég későn határoztam el, hogy jogász leszek. Amikor elsőre letettem az ügyvédi szakvizsgát, az egyik professzor javasolta, hogy jelentkezzem erre az állásra. –Szomorúan néz maga elé. – így ismerkedtem meg Pete-tel. – Elpirul. – Első látásra beleszerettem.
  – Korábban sem voltál férjnél?
  – Nem.
  – Gyereked sincs?
  – Nincs.
  – Tudod – kezdi Gabriella halkan, és gyengéden megérinti Adrienne kezét –, neked is megadatott valami, amiért én a fél életemet odaadtam volna. Aktív részese lehettél a lányom életének az elmúlt két évben.
  Adrienne felpillant.
  – Igen, valóban az az egy vigasztal, hogy Dina és én barátok vagyunk. Így legalább valami megmaradt nekem Pete-tői, amiben örömöm telik. – Pár pillanatig tűnődik, megint elpirul. – Azért Pete tudott néha nagyon odaadó is lenni. Igazán csodálatos szerető volt.
  Gabriella hátrahőköl, önkéntelenül a torkához kap. Ez a kijelentés sokkal jobban megrázta, mint valaha is gondolta volna. Éktelen harag lobban lángra benne, de pár másodperc múlva már csak a zavart értetlenség marad. Ugyan, miért ez az érzelemvihar?! Úgy látszik, a halál furcsa dolgokat művel az emberekkel, és e kategóriába tartozik az a jelenség is, hogy Gabriella példátlan elszántsággal védelmezi pozícióját, vagyis a Pete életében betöltött helyét.
  Adrienne-nek fogalma sincs, mi zajlik a másik nőben, gyanútlanul folytatja:
  – Tudom, hihetetlen naivitásra vall ezt annak a jeleként értelmezni, hogy szeret és idővel majd el is kötelezi magát mellettem, de én így értelmeztem. – Az asztalon fekvő kezét nézi. – És mindez csak arra volt jó, hogy tíz körömmel kapaszkodjak holmi hamis ábrándokba, holott az egyetlen értelmes lépés az lett volna, ha gyorsan keresek valaki mást. De hát szerettem őt, és egyre csak áltattam magamat, hogy majd lenyugszik, és rájön, hogy voltaképpen ugyanazt akarja, amit én.
  – És mi lett volna az? – kérdi szelíden Gabriella, aki egészen meghatónak találja a másik nő természetességét, ártatlanságát.
  – Otthon, család… mindaz, – ami neked megvolt. Csak éppen én kezdtem kifutni az időből.
  – És hajlandó lettél volna mindezt vállalni, miközben pontosan tudod, hogy Pete soha nem változik meg?
  – Talán igen – bólint Adrienne, majd megkérdezi: – Sikerült kideríteni, miért hagyott el Dina?
  – Azt hiszem, tegnap végre rájöttem. – Úgy dönt, azért jobb, ha nem mondja el, mire gyanakszik.
  – Mit gondolsz, rendbe tudjátok hozni a dolgokat?
  – Egyszerűen elképzelhetetlen számomra, hogy ne tudjuk rendbe hozni. Igaz, az is elképzelhetetlen volt számomra, hogy Dina képes megszakítani velem minden kapcsolatot. Olyan közel álltunk egymáshoz.
  – Talán túlságosan közel.
  Gabriella meghökken.
  – De hát én soha nem próbáltam magamhoz láncolni, nem gátoltam semmiben! Ez nem olyan közelség volt. 
  – A gyerekek másként látják a dolgokat, mint a felnőttek. Arról nem is beszélve, hogy – tény, ami tény – nem úgy néztél ki és nem úgy viselkedtél, mint egy tipikus anya.
  Gabriella ajka megremeg.
  – Ezt Dina mondta?
  – Igen.
  – De hát mit kellett volna tennem? Honnan tudhattam volna, hogy így érez, amikor sosem mondta?!
  – Nem tudhattad. Ez már csak így van anyák és lányaik között. – Adrienne megfogja a másik nő enyhén reszkető kezét. – Nézd, Gabriella – kezdi nagyon komolyan – láttam én ennél sokkal rosszabbakat is. Gyerekeket, akik elszöktek otthonról, és az utcán végezték, a testüket árulták drogért. És meggyilkolt gyerekeket, és AIDS-ben haldokló gyerekeket. A te lányod legalább csak az apjához szökött. Szóval, vedd úgy, hogy a szerencsések közé tartozol.
  Ebből a megközelítésből Gabriella még soha nem vizsgálta meg a problémát, az bizonyos.
  – Azért valamivel jobb lett volna, ha egyáltalán meg sem történik az egész – jegyzi meg, hangjában enyhe szarkazmussal. – Úgy értem, azért vannak emberek, akik leélik az életüket vad veszekedések, látványos jelenetek és szakítások nélkül.
  – Igen, de ők általában korántsem olyan érdekes emberek, mint amilyen te és Dina vagytok. A lányod nem mindennapi teremtés, és ennek talán épp az az oka, hogy ilyen apja volt, mint Pete. Nehogy azt hidd, hogy Dina nincs tökéletesen tisztában azzal, milyen is volt valójában az apja.
  – Akkor őt miért nem hagyta ott?
  – Mert Pete férfi, mert ő az apa, vagyis volt, és mert jó érzékkel holtan esett össze, hogy a lánya újraírhassa a történelmet, olyannak beállítva őt, amilyennek életében szerette volna látni.
  Gabriella lassan bólint.
  – Igazad van – suttogja. – Igazad van.
  – Akkor hát, a lehetőség adott, ragadd meg! De ne feledd, Dina nagyon okos, és volt része bőven fájdalomban is!
  – Mintha csak saját magadról beszélnél. Nem véletlen, hogy jól megvagytok a lányommal, sok a közös vonás bennetek.
  – Ne feledkezz meg magadról sem! – feleli Adrienne. – Van hely a klubunkban még egy okos, boldogtalan és neurotikus nő számára.
  – Most meg kéne sértődnöm? – kérdezi nevetve Gabriella.
  – Valószínűleg – vágja rá csillogó szemmel Adrienne.
  
A kórház – vasárnap este
Gabriellát csak este engedik be Dinához, aki továbbra is az intenzív szobában fekszik.
A nap a körülményekhez képest egészen tűrhetően telt számára. Amikor épp nem a nővérszoba körül csellengett, vagy valamelyik váróban ücsörgött, akkor a motelban kivett bungalóban szundított vagy telefonon beszélt az aggódó Sylvie-vel és Roccóval. És mindeközben Adrienne-nel csevegett, néha-néha fontosabb témákról, de általában semmi különösről – szavak, szavak, időnként egy kis humor, épp csak hogy az ember ne csavarodjon be.
  Most belép az intenzív szobába, odasuhan Dina ágyához, és sokáig szótlanul nézi alvó gyermekét. Óriási a kísértés, hogy felrázza a lányt és elmagyarázza neki, úgy érzi, végre mindent tud; a késztetés szinte túl erős, hogy elátkozza Pete-et a kegyetlenségéért, és ugyanakkor könyörögjön Dinának, legyen egyszer megértő, és bocsásson meg szüleinek az ostobaságukért.
  Végül egyszerűen csak lehajol, és megcsókolja lánya homlokát.
  – Szia, szívem – suttogja.
  Felpattannak a szemhéjak.
  – Hol van Adrienne?
  – Odakinn – feleli Gabriella nyugodtan, és erősen elhatározza, nem sértődik meg, hisz a kérdés egyértelműen azt jelzi, hogy Dina gyógyul – Az orvosod azt mondja, holnap reggel kikerülsz az intenzív szobából.
  – Tudom.
  – És azt is tudod, hogy szeretlek?
  Dina azonban résen van.
  – Kitől tudsz a balesetről?
  – Mindig ugyanaz a rossz hírek hozója. Claire felhívta Sylvie-t.
  Dina elhúzza a száját.
  – Jellemző. – Szünet. – Hát, elég sűrű hete volt a nénikének, amennyi minden történt!
  Gabriella habozik, nem tudja biztosan, megtehet-e még egy lépést.
  – Azt hiszem, most már sok mindent értek – mondja óvatosan.
  – Kétlem – vágja rá a lány, és elfordítja a fejét.
  Gabriella arcizma megrándul.
  – Ne haragudj, Dina, ha bármi olyat tettem, amivel megbántottalak!
  – Bocsánatkérés! Milyen egyszerű is az egész!
  – Nem akarom leegyszerűsíteni a dolgokat, de nem igazán tudom, hogyan kezdhetnénk el.
  – Mi nem kezdünk el semmit!
  – Ha csak egy kicsit engednél…
  – Ne fogd rám! – szakítja félbe a lány. –Mintha minden csakis rajtam állna. Sok fájdalmat okoztál nekem.
  – Semmi mást nem akarok, mint megérteni ezt a fájdalmat, hogy ne kelljen újra és újra átélnünk többé! – Úgy érzi, most már tényleg apró darabokra zúzódik a szíve.
  – Talán jobb lenne, ha most elmennél – mondja Dina. – Semmi értelme.
  Gabriella csak áll, válla meggörnyed. Ujja hegyével megérinti Dina karját, tekintete végigsimogatja a lány arcát, aztán megfordul, és lassan az ajtó felé indul.
  – Várj! – szól utána Dina.
  Gabriella megáll, nagyon vigyáz, nehogy elveszítse az egyensúlyát, s így kiderüljön, hogy egész teste reszket, visszafordul, tesz két tétova lépést az ágy felé.
  – Nem fogsz nekem lelkiismeret-furdalást okozni – közli fagyos hangon Dina. – Ezúttal nem, mert nem az én hibám. – A szeme résnyire szűkül. – Nekem sokkal nehezebb volt, mint bárki másnak – mondja. – Először a válás, és látni, hogy apa milyen zaklatott, menynyire levert. – Arcán végigfolynak a könnyek. – Nem én kértem, hogy megszülethessek.
  Már megint. Ha annyi ötcentese lenne, ahányszor ezt a mondatot hallotta, Gabriella vehetne magának egy repülőgépet pilótástól, és elszállhatna vele jó messzire, hogy soha többé ne kelljen ezt hallania. Aztán hirtelen rádöbben, hogy végül is van választási lehetősége. Hiszen megteheti azt is, hogy most sarkon fordul, és örökre kisétál innen. Mérlegeli a helyzetet, és arra az eredményre jut, hogy talán az a sorsa, hogy csak tizenhat évig lehet az övé a gyermek; hogy gondoskodjon róla, etesse, pelenkázza, nevelgesse, aztán engedje elmenni, amikor a gyermek akar. Megint mérlegel, és arra az eredményre jut, hogy talán az a sorsa, hogy örökre az övé lehet a gyermek, ha hajlandó elviselni minden sértést, mélyen, legbelül pontosan tudva, hogy a gyermek igazából nem is gondolja komolyan egyetlen szavát sem.
  Nem kell sok idő Gabriellának, hogy döntsön és maradjon, akkor is, ha mást diktál a józan ész.
  Hát persze, nem te kérted, hogy megszülethess – mondja lágy, simogató hangon, és kész bűnösnek vallani magát, amiért nem konzultált majdan megszületendő gyermekével, hogy kíván-e a világra jönni. – És ha bármivel is boldogtalanná tettem az életedet, kérlek, engedd, hogy kárpótoljalak!
  Dina tanácstalannak látszik. Erre nem számított.
  – Már késő – hebegi zavartan.
  – Miért?
  – Jobb, ha most elmész!
  Gabriella szó nélkül megcsókolja lánya homlokát, és az ajtó felé indul.
  – Várj! – szól utána megint Dina. – Holnap itt leszel?
  – Igen. Holnap és holnapután és azután, és minden nap, amíg ki nem engednek innen.
  – Nincs rá szükség – támad újra Dina. –Adrienne úgyis itt lesz.
  – Akkor ketten fogunk látogatni – közli Gabriella, és amikor végleg elindul kifelé, lánya arckifejezése valahogy nyugodtabb.
  
A látogatás…
Gabriella szalad a folyosón a liftekig. Egy képszerkesztőtől tanulta egyszer, hogy miután lenyomta a fényképezőgépen a gombot, semmi értelme tovább ott maradni a helyszínen, mert különben óhatatlanul jön az aggódás, hátha nem is volt jó a témaválasztás, hátha kevés volt a fény, hátha elromlott a gép. Felesleges. Amikor a lift megérkezik, Gabriella beszáll, azután nézi, ahogy a kis zöld fénypont ugrál egyik számtól a másikig, miközben a kabin lassan lesüllyed a földszintig. Az ajtó kinyílik, és ő egyáltalán nem találja különösnek, sem meglepőnek, hogy Nick Tressa ott áll a bejárati ajtó mellett. Egyenesen a karjaiba szalad.
  – Hiányoztál – súgja a férfi, ajkát simogatják a puha hajszálak.
  Gabriella nagy levegőt vesz, kibontakozik az ölelő karokból, és a férfi szemébe néz.
  – Értsd meg, ez nem ésszerű – közli, bár nem túl meggyőzően.
  – Hé, mi vagy te? Építész? – kérdi könnyed hangon Nick. – Mi köze az egészhez az észszerűségnek?
  Kart karba öltve sétálnak a parkoló felé.
  – Miért jöttél ide? – kérdezi Gabriella.
  – Apád az én oldalamon áll – feleli a férfi. –Valahányszor felhívtam, mindig azt hajtogatta, hogy amikor beszéltek, hallani a hangodon, hogy pocsékul vagy. – Magához húzza a nőt. – És úgy tűnik, szükségem van minden elképzelhető támogatásra.
  Gabriella szó nélkül hagyja, hogy Nick a kocsijához vezesse. A tiltakozás minden jele nélkül engedi, hogy a férfi besegítse az autó-ha. Habozás nélkül megadja a motel nevét, elmondja, hogyan lehet odajutni, és közben tisztában van vele, hogy valami kialakult köztük, sőt máris elkezdte élni a saját életét.
  Megérkeznek a motelhoz, leparkolnak a főépület előtt, aztán lassan bandukolnak Gabriella bungalója felé. Amint becsukódik mögöttük az ajtó, az asszony rögtön beveszi magát a fürdőszobába.
  Amikor végül kilép a páratelt helyiség ajtaján, anyaszült meztelen, hajából vízcseppek gördülnek végig az arcán.
  – Ölelj át! – kéri szinte gyerekes hangon, és apró léptekkel közeledik a férfi felé. Nick már az ágyon fekszik, hanyatt, fejét összekulcsolt két kezén nyugtatja, de csak a zakóját és a cipőjét vette le. Arcáról olyasvalami sugárzik, amit Gabriella még soha nem látott.
  – Gyere ide! – mondja Nick komor hangon.
  És amikor az asszony leereszkedik mellé, ő a karjaiba veszi, magához szorítja.
  – Miért vagy még mindig felöltözve? – kérdezi halkan Gabriella.
  – Mert beszélni akarok veled.
  – Miről? – De már úgyis tudja, miről, mert azóta tudja, amióta először meglátta a férfit.
  – Arról, hogy hogyan is képzeled azt a jelenetet, amikor én majd a zsebkendőmmel integetek, miközben te felszállsz a Párizsba tartó gépre.
  – Arra nem gondolsz, hogy megadom a címemet és a telefonszámomat? Kiderítjük, mely időszakokban a legalacsonyabb a nemzetközi hívások díja, és…
  – Nekem ez így nem igazán felel meg – vág közbe Nick.
  Gabriella egy pillanatig eltöpreng, vajon meddig mehet el. Aztán kigombolja a férfi ingét, végigsimít a mellkasán, és magához húzza a fejét, hogy szájon csókolja. Egy pillanat múlva azonban érzi, hogy a férfi elhúzódik, és ebből rájön, most nem lehet elkerülni ezt a beszélgetést.
  – Mégis, mit akarsz, Nick, mit csináljak? –kérdezi halkan. – Maradjak itt, hagyjam ott az állásomat, felejtsem el mindazt, ami odaát kialakult körülöttem?
  – Nézd, tudni akarom, hogy számodra mit jelent ez az egész. Hogy csak egy tengerentúli nyaralás vagyok-e a neked, cím és telefonszám, meg alacsony díjszabás, kóbor numera, akit egy temetésen felcsíptél, ami „egyébként meglehetősen bizarr, eltekintve attól, hogy én már a fényképedbe beleszerettem.
  – Milyen fényképembe? – Gabriella szeme elkerekedik.
  – Abba, amit Pete a hétvégi házában tartott.
  – Hol?
  – A dolgozószobájában az íróasztalán, közvetlenül a Dináról, a szüleiről és a nővéréről készült fotók mellett. A családi sarok, így hívta tréfásan. Csakhogy én mindig gyanítottam, a többi kép pusztán gyatra ürügy volt, hogy a te fotódat ott tarthassa, de azért ne nézzék hülyének, hiszen állítólag épp gyűlölt téged.
  – Ezt ő mondta neked?
  – Sok mindent mondott – hogy Párizsban élsz, hogy elhagytad a gyereket, hogy alkalmatlan vagy az anyaságra, hogy hűtlen voltál hozzá, a szokásos baromságokat, amiket egy férfi általában összehord, amikor tudja, hogy voltaképpen ő szúrta el a dolgot.
  – Tudod, a nagy része tényleg igaz – mondja Gabriella halkan, és fel van rá készülve, hogy ezúttal ő szúrja el a dolgot.
  – Gabriella, mondok neked valamit, és lehet, hogy hülyeségnek hangzik, de nem tudsz nekem olyasmit mondani magadról, ami megváltoztatná a véleményemet. Az egyetlen, ami ezt a hatást kiváltaná, az az, hogy közlöd, nem kellek neked. És ha látom, hogy komolyan is gondolod, csak egyszer kell mondanod.
  Gabriella válaszképpen megint magához húzza a fejét és megcsókolja, a csók tűzforró és egy örökkévalóságig tart. És amikor Nick továbbra sem reagál, az asszony elengedi, dühösen és döbbenten, amiért nem sikerült elérnie, amit akart.
  – Miért? – súgja, és a fejét csóválja. – Mit akarsz tőlem?
  – Téged – feleli egyszerűen a férfi. – Csak téged.
  – Szóval, ez nem elég?
  – Nem.
  Gabriella erre kikapcsolja Nick nadrágszíját, lehúzza a cipzárt, feltérdel, lehúzza róla a nadrágot, zoknit, aztán feljebb csúszik, és kihámozza az ingéből is. Nincs ellenállás, de valahogy mégsem tűnik a dolog győzelemnek.
  – Szeretlek – mondja a férfi. – És ez nem fog véget érni semmiféle repülőtéren.
  Gabriella a szemébe néz, és az a hihetetlen érzés fogja el, hogy ez az ember valahogyan az övé.
  – Nem – motyogja. – Semmiféle repülőtéren. – Agya azonban máris egyéb lehetséges helyszínek után kutat.
  – Szeretlek – mondja megint Nick.
  – Szeretlek – feleli Gabriella. És újra és újra, mintha egyikük sem tudná abbahagyni, most, hogy a titok már napvilágra került.
  
  *
  
Különös érzés hullámzik át Gabriellán, amint ölelik egymást, mintha sokkal régebben és jobban ismerné ezt a férfit, mini a legrégibb barátot vagy szeretőt. És utána a csend kérésekkel és kimondatlan ígéretekkel terhes, bár Gabriella még ebben a pillanatban sem biztos abban, hogy képes lesz megtartani őket.
  – Amióta Bonnie meghalt, nem vállaltam a kockázatot – mondja Nick, és a hangja még szebb a sötétben, mint ahogy Gabriella emlékezett rá.
  – Nem akartál az összehasonlítgatósdi csapdájába esni, igaz?
  – Az csak kezdetben volt így.
  – Nick, hiszen még csak ez a kezdet! Ez a legőrjítőbb az egészben!
  – Akkor felelőtlenség volt részedről lefeküdni velem.
  – Hisz még egy hete sincs!
  – Ha összetöröd a szívemet, túl fogom élni – ígéri Nick savanyú mosollyal –, de kár lenne, hiszen te sem vállaltad a kockázatot nagyon régóta, és ne mondd nekem, hogy életed legnagyobb szerelme odaát van Párizsban.
  – Bíztam Pete-ben. Egykor bíztam Pete-ben – védekezik Gabriella.
  – Ez nem ugyanaz. Idősebbek vagyunk.
  – Egykor Dinában is bíztam – teszi hozzá az asszony.
  – Mikor jön Dina haza?
  – Haza? Az meg hol van?
  – Hát épp ez az! Egyikőtök sem tudja, hol az otthona.
  Gabriella a szemébe néz.
  – Holnap be kell mennem a városba, mert ha hamarosan nem bukkanok fel a szerkesztőségben, nem lesz mit eldöntenem, mert állásom sem lesz.
  – Beviszlek.
  – Kocsival vagyok.
  – Akkor megyek utánad a saját kocsimmal.
  – Először is, meg kell bizonyosodnom róla, hogy Adrienne itt tud maradni, míg vissza nem érek. Remélem, ki tudunk alakítani valamiféle váltótársi rendszert az elkövetkező pár napra.
  – Gondolod, hogy holnap Dina kikerül az intenzív szobából?
  – Az orvos ezt mondta. Ha mégsem, akkor maradok. De optimista vagyok.
  – Holnap velem vacsorázol a városban?
  Gabriella a fejét rázza.
  – Folyton azon vagyok, hogy soha többé ne találkozzam veled.
  – Úgysem fog összejönni. Tehát holnap együtt vacsorázunk, aztán a hétvégére újra feljövök ide hozzád.
  A kétségbeesés könnyei gyűlnek Gabriella szemébe.
  – Jaj, mit csináljak?! Annyira félek.
  – Én is – feleli Nick, és magához húzza. –De majd elmúlik. Nem tart örökké.
  – Semmi nem tart örökké – jegyzi meg a nő.
  – Eddig valóban nem tartott, de most talán változás áll be e témában is.
  
A kórház – hétfő reggel
Úgy döntöttek, jobb, ha – egyelőre – Dina nem tud róluk, ezért Nick lenn vár a kórház előcsarnokában, míg Gabriella, Adrienne társaságában, felmegy az orvoshoz.
  – Úgy tervezem, hogy szerdán reggel jövök vissza – kezdi Gabriella –, mert be kell mennem a szerkesztőségbe, és Claire-nek megígértem, hogy átnézem helyette Pete papírjait.
  – Akkor én kedden késő este megyek haza, így szerda reggel már az irodámban lehetek. Legalább három teljes napom lesz, mielőtt visszajövök a hétvégére. Mikor akarsz visszautazni Párizsba?
  Ez a téma azonban olyasmi, amivel Gabriella még nem kész szembenézni, és amit most a legkevésbé sem óhajt megvitatni.
  – Amint Dina felépült, és visszamegy az egyetemre – közli, mintha Nick Tessának a világon semmi köze nem lenne az egészhez.
  Ekkor szembejön velük a folyosón fehér köpenyében, a nyaka körül himbálódzó sztetoszkópjával az orvos.
  – Jó reggelt! – üdvözli őket vígan. – Menjünk talán a várószobába, ott nyugodtan cseveghetünk.
  Amint a két nő leül a rozoga székekre, az orvos, kezében a dossziéval, rögtön belekezd.
  – Örömmel jelenthetem, hogy a beteg ma reggel kikerült az intenzív szobából. Úgy tűnik, jó a hangulata, bár attól tartok, mint páciens nem egyszerű eset.
  A két nő összenéz.
  – No, mindegy, ez nem fontos – teszi hozzá gyorsan az orvos. – A lényeg az, hogy semmiféle belső vérzésnek nem áll már fenn a veszélye, és a műtéti seb szépen gyógyul. – Belenéz papírjaiba. – Elképzelésem szerint itt tartjuk még két három napig, esetleg a hét végéig, és ha továbbra is minden olyan jól alakul, mint eddig, akkor legkésőbb szombaton hazamehei. Természetesen még legalább egy hétig pihennie kell.
  – Bejárhat az egyetemre? – kérdezi Gabriella.
  – Ha lépcsőn kell közlekedni, akkor nem.
  – Van egy ötletem – fordul Adrienne hirtelen Gabriellához. – Kivihetnéd Dinát pár napra a hétvégi házba. Mindkettőtöknek jót tenne
  Az orvos felemeli a kezét.
  – Attól tartok, ez nem lesz megvalósítható – mondja a homlokát ráncolva. – Miss Molloy meghagyta az ápolószemélyzetnek, hogy az édesanyját ne engedjék még a közelébe se.
  Gabriella levegő után kapkod.
  – De hát miért?
  – Én nem keresem az okokat, csupán tolmácsolom betegem kívánságát – feleli az orvos, és feláll székéről.
  Gabriella is felpattan.
  – Mikor mondta ezt Dina?
  – Tegnap este. Az ügyeletes nővérnek.
  – Majd én megbeszélem ezt vele – igyekszik Gabriellát megnyugtatni Adrienne. – Ne aggódj!
  Az orvos kezet nyújt, előbb Adrienne-nek, majd Gabriellának.
  – Köszönöm, hölgyeim – mondja. – És ha netán kérdésük lenne, megtalálnak. – Az ajtóból még egyszer visszafordul. – A nagy nap tehát szombat. Mindenki egyetért?
  A két nő bólint, megvárja, míg az orvos eltűnik, csak azután mered egymásra hitetlenkedve.
  – Most már tudom, hogy valóban a gyógyulás útjára lépett – von vállat Gabriella. –Újra a régi önmaga.
  – Meglátod, előbb-utóbb meggondolja majd magát – mondja Adrienne. – Össze van zavarodva. – Kezét Gabriella karjára teszi. – Arra gondoltam, beugrom a kollégiumba a könyveiért. Így ha elfogadja a javaslatomat, és kimegy a hétvégi házba, amíg lábadozik, tanulhat, nem marad le, és befejezheti a szemesztert.
  Gabriella bólint, nem bír megszólalni.
  – Ne aggódj! – ismétli Adrienne. – Meglátod, minden rendben lesz.
  Ám amíg végigmegy a folyosón, azután lifttel le a földszintre Nickhez, Gabriella egyre azon töpreng, mikor is vált az élete „vagy-vagy”-ok sorává. Vagy férje van, vagy jó állása; vagy szerelmes, vagy boldog; vagy nő, vagy anya. És valahol, agya legrejtettebb zugában tudja, hogy ezúttal nincs alternatíva.
 
 7
 
  
A döntés
Gabriella nem integet, nem is mosolyog, amint az asztal és Nick felé lépked, holott legszívesebben kiabálna, sírna-nevetne, a nyakába borulna, mert a férfi olyan szép. Igaz, ő maga is különös gonddal készülődött, mert azt olvasta valahol, talán épp a saját magazinjában, hogy az utolsó benyomás ugyanolyan döntő fontosságú, mint az első, hiszen a férfi agyában ez a kép marad majd meg róla, miután ő végül kilép az életéből.
  – Ne haragudj, hogy késtem – mondja, mihelyt a székre ereszkedett.
  A férfi még jobban fest, mint ahogy Gabriella emlékeiben élt. A szeme sötétebb, csillogóbb, mint legutóbb, az álla kicsit szögletesebb, a szája pedig, ó, a szája alig pár órája még merre is kalandozott!
  – Hogy telt a napod? – kérdezi végül Nick.
  – Ó, nagyon jó volt látni a kollégákat, és megtudni, a párizsiak alig várják már, hogy visszamenjek.
  Nem hibáztatom őket ezért – mosolyog
  Nick, azzal megfogja és ajkához emeli az asszony kezét. – Ha ott lennél, én meg itt, én is alig várnám, hogy visszagyere.
  – Pontosan erről szeretnék beszélni veled – mondja gyorsan Gabriella.
  – Ebben egyetlen percig sem kételkedtem – feleli Nick. – De nem várhatnánk vele még pár percet, hogy nézhesselek kicsit, mielőtt elkezdesz sírni?
  – Ugyan, miért gondolod, hogy sírni fogok?
  – Miért, nem fogsz?
  – Természetesen fogok sírni, hiszen ez valószínűleg az egyik legrosszabb dolog, amit csak magammal tehetek…
  – Velünk – szól közbe a férfi.
  – Jó, legyen, akkor velünk – von vállat Gabriella –, de egy napon még hálás leszel nekem érte, amikor boldog férjként az első gyermeket várjátok a nagyszerű feleségeddel…
  – Te pedig együtt élsz egy nagyon érzékeny, igazi entellektüel franciával, akivel esténként összebújva Proustot lehet olvasni, és aki a Marseillaise-t énekli a fürdőszobában…
  – …és nem én lógok nyűgként a nyakadban, én, akit egy temetésen csíptél fel. Egy nap majd jót nevetsz azon, hogyan magyaráztad be magadnak, hogy beleszerettél valami nőbe, aki egy bőrönddel…
  – Es mi van, ha én csak tőled akarok gyereket?
  Gabriella meghökken: a kérdés egészen más területre téríti el a gondolatait, pár pillanatra szinte meg is feledkezik Nickről. Negyvenéves korában lehetne egy kisbabája, ha most lemondanak a vacsoráról és rögtön nekifognak, és az orvostudomány legújabb felfedezéseinek tükrében a gyereknek nem is kellene feltétlenül idiótának születnie. Bár a probléma igazából nem is ez. Hanem egyszerűen az, hogy amerre csak jár, eldobott csecsemőket és boldogtalan kamaszlányokat hagy maga után, megszüli őket, majd pedig hagyja, hogy elkallódjanak, és még annyi jóérzés sincs benne, hogy kenyérmorzsát szórjon a nyomukra, hogy egy napon esetleg visszatérhessenek.
  – Hajlamos vagyok némi gondatlanságra a gyerekeimmel kapcsolatban – mondja szomorúan.
  – Gyerekeid?
  – Gyerekem, gyerekeim, nem mindegy? A lényeg az, hogy nem lenne okos dolog velem próbálkoznod.
  A férfi egyenesen a szemébe nézett.
  – És mi van, ha nem érdekelnek a gyerekek? Mi van, ha nekem csak te kellesz?
  – Nick, nálam csak jobbat találhatsz.
  – Ez valószínű – feleli a férfi, de nem mosolyog hozzá.
  Gabriella elpirul, hallgat, megint legyőzték.
  – Akkor meg mit erőlködsz? – kérdezi végül halkan.
  Nick vállat von.
  – Fogalmam sincs, eltekintve attól, hogy ott álltál a ravatalozó előterében, tanácstalanul, zavartan a bőröndöd miatt, és rémülten, és annyira nem illettél abba a képbe, és valami megmozdult bennem – mintha egy földrészből egy darab átúszott volna az óceán túlsó partjára, és én ott álltam a szélén. Hogyan tudnék megmagyarázni valamit, amikor soha nem történt még meg velem azelőtt?
  – Gondolod, hogy ez csak valamiféle megfoghatatlan testi vonzalom, amit egymás iránt érzünk?
  – Hát persze! Ez az – vigyorog Nick.
  – Hát, az még nem a világ vége, sőt nem is olyasmi, amit túlságosan komolyan kéne venni.
  – Soha nem mondtam, hogy a világ vége. Te emlegeted folyton valaminek a végét – a világét, a miénket, és igazán nem értem, mire jó, hogy így bünteted magadat.
  – Éhes vagyok – közli Gabriella hirtelen, és bebújik az étlap mögé, bár meggyőződése, ha egyetlen morzsát is a szájába kell vennie, belehal.
  Viszont már egyáltalán nem biztos benne, hogy nyugodtan támaszkodhat olyan kibúvókra, mint a' karrierje, vagy az az életforma, amit kialakított a távoli országban, vagy akár az az elég gyatra kifogás, hogy az anyaság kizár minden egyéb elkötelezettséget. Mégis, más lehetőség nem lévén, megpróbálkozik velük.
  – Nicole, a New York-i főszerkesztő az eszembe juttatta, amit kis híján elfelejtettem – kezdi óvatosan –, hogy az őszi és téli sztorikhoz most készülnek a fotók, az elkövetkező néhány hónapban. Vissza kell mennem hamar, különben más kapja a legjobb megbízásokat. – Néhány rákdarabkát a tányér szélére lökdös, majd leteszi a villát.
  – Ugyanezt a munkát végezhetnéd itt New Yorkban is? – kérdezi Nick, és megfogja a nő kezét.
  – Valószínűleg – próbál kertelni Gabriella. – De miért tenném?
  – Én nem adhatom meg helyetted a választ minden kérdésre – von vállat Nick, és visszahúzza a kezét.
  És Gabriella már érzi, hogy zuhan, pörög-forog a levegőben, és semmi esélye, hogy szilárd talajon érjen földet, amíg ez az ember a közelében van, és tálcán nyújt felé lehetőségeket. Vagy akadályokat.
  – Rossz feleség voltam, és rossz anya – vallja be hirtelen, egy kézmozdulattal elejét véve Nick tiltakozásának. – Azért mentem hozzá Pete-hez, mert azt gondoltam, ő majd kimenekít ebből az egész olasz dologból, és mert ő befejezte az egyetemet, én meg nem. Mert nem akartam ott végezni, ahonnan elindultam.
  – Másokkal is előfordul, hogy nem azért házasodnak, amiért kellene.
  – Szerettem őt – védekezik az asszony.
  – Ebben biztos vagyok, annak ellenére, hogy Pete nem igazán érdemelte meg.
  – Nem csak az ő hibája volt. Más ember voltam, amikor összeházasodtunk, és valahol a közös életünk felénél olyan drasztikusan megváltoztam, hogy Pete nem tudott mit kezdeni vele. Az elején alázatos voltam, engedelmes és hálás, mert úgy éreztem, mindenben fölöttem áll. És voltaképpen érthető, hogy őt választottam, hiszen az életem tizenhárom éves koromban véget ért, addig mindig azt hallottam, milyen csodálatos vagyok, attól fogva pedig nem hallottam semmit, mert anyám nem tudott beszélni többé.
  – És apád?
  – Szegény Sylvie, szinte kábulatban járt-kelt évekig. Képtelen volt elhinni, hogy ez történt a mamával és a családdal. Úgy viselkedett, mintha mindennek ő lett volna az oka. Úgyhogy amikor Pete belépett az életembe, egyszerűen helyénvalónak tűnt, hogy átveszi a hatalmat és az irányítást. Örültem neki, miután oly sokáig ügyet sem vetettek rám. De aztán egy napon rájöttem, az élet nem feltétlenül csak abból áll, hogy nézem a tévét, amíg Pete dolgozik, magazinokat olvasgatok, és új receptekkel kísérletezem, amíg Dina alszik. Rájöttem, képes vagyok ennél jóval többre is, például el tudom dönteni, hol kéne laknunk, melyik filmet nézzük meg szombat este, és tudok dolgozni is, ha akarok. – Rövid hallgatás után folytatja. – De nem csak emiatt ment tönkre a házasságunk. – A fejét csóválja. – A nők. Pete-nek mindig volt valakije. Egy hétig, egy hónapig, néha csak egy-egy éjszakára.
  – De te akkor is megváltoztál volna, ha Pete hű marad hozzád – jelenti ki Nick. – Ebben biztos vagyok.
  – Meglehet, csakhogy túl messzire mentem. Pete nem számított rá, hogy munkát vállalok, hogy a háztartást egy alkalmazottra bízom, hogy szeretőt tartok. Jogában állt elvárni, hogy legalább én hűséges leszek és tartom magam az alkuhoz, amit kezdetben kötöttünk, amikor összeházasodtunk. Végül is Pete, soha nem változott meg, nem szolgált meglepetésekkel. Ő mindig hűtlen és kíméletlen volt, már akkor is, amikor megismerkedtünk. – Elmosolyodik. – Úgyhogy bizonyos szempontból ugyanaz volt a problémánk – mindkettőnknél betelt a pohár.
  – Tudod, Gaby, szerintem te igazából nem is nagyon törődtél a szeretőddel. Neked nem az az ember kellett, hanem a hűtlenség maga.
  – Azt hiszem, úgy gondoltam, ha már Pete ilyen régóta csinálja, nekem is ki kéne próbálnom. De hát én semmit sem úgy és azért csináltam, ahogyan és amiért kellett volna.
  – Szerintem biztosan megtettél minden tőled telhetőt. Tudod, ezzel mindenki így van. Az emberek azt teszik, amit az adott körülmények között a legjobb megoldásnak tartanak. Csak azt nem értem, miért van benned ez az iszonyatos bűntudat.
  – Miért? – ismétli Gabriella alig hallható hangon. – Miért én? – Mintha ezt akarta volna kérdezni már a beszélgetés elején. – Nincs valaki jobb körülötted?
  – Jobb? Jobb nincs.
  – De valaki van? – kérdezi félve a nő.
  – Van valaki vagy legalábbis volt valaki, amíg el nem mentem Pete temetésére.
  Valóságos jégszőnyeg zuhan Gabriellára, és sokkal könnyebb lenne hagyni, hogy beborítsa egyszer s mindenkorra, körülvegye hidegségével, míg végül minden érzékét teljesen eltompítja.
  – Szerelmes vagy belé? – kérdezi vacogó fogakkal.
  – Felmerült bennem a gondolat, mielőtt veled találkoztam volna.
  – Akkor már nincs is olyan nagy lelkiismeret-furdalásom – feleli Gabriella. – Végül is gondolhatod, hogy szerelmes vagy belém, amíg valaki mással nem találkozol.
  – Ettől könnyebb lesz elmenni?
  – Igen – hazudja az asszony, és szemébe könnyek szöknek.
  Mire kihozzák a desszertet, úgy érzi, mindaz, amit elviselt, minden szó, amitől szenvedett, minden sértés, amit jó mélyre eltemetett, a felszínen örvénylik. Fél tíz van, az étterem meglepően kihalt.
  – Nem tudnánk valamiféle egyezségre jutni? – szólal meg a férfi, amikor már mindketten kellőképpen kínosan érzik magukat a nagy csendben.
  – Ha Dina beleegyezik, szeretném kivinni a tengerpartra, amíg lábadozik, azután pedig, attól függően, hogyan dönt, visszaviszem a kollégiumba, vagy velem jön Párizsba, és ott tanul egy évig. De még semmi sem biztos. Lehet, hogy a partra sem lesz hajlandó velem jönni.
  A férfi ekkor odahúzódik mellé, és két kezébe fogja az arcát.
  – Nézd, én mindent elhiszek neked, a házasságot, a gyereket, minden szót. Rossz feleség voltál, pocsék anya, valószínűleg szüleidnek is szörnyű lánya, és még ki tudja, mi minden. Elhiszem, de hozzám nem voltál rossz, legalábbis eddig, úgyhogy rajtam áll, elmenekülök-e, és én nem menekülök. Hajlandó vagyok vállalni a kockázatot, bármi ütött is belém, hogy pont egy ilyen nő kell nekem, mint te. – És aztán lecsap Gabriella ajkára, és vadul csókolja, és az asszony egy pillanatra elfelejti, milyen céllal jött is ide. – Szóval, miért nem próbálunk valamiféle egyezségre jutni? – ismétli, de a kérdés megint költői.
  – Szeretlek – suttogja Gabriella.
  – Szóval?
  – Szóval nem megyek vissza a kórházba ma este. El kell mennem Pete házába, átnézni a papírokat Claire-nek, szóval?
  – Szóval most fizetek, és az éjszakát Sag Harborben töltjük.
  Gabriella bólint, de arcáról nem sugárzik tökéletes egyetértés.
  
  *
  
Gabriellát megint csak elképeszti a férfi szépsége. Már nem is tudja, mióta figyeli alvó kedvesét, bár tekintete néha az óra világító számaira téved. Úgy dönt, igazán szerencsés, hogy alkalma lehetett megtapasztalni a szerelmet ezzel az emberrel, megismerni ezt a csodálatos valamit, ami kialakult köztük. Mert az emlék, a tapasztalat az övé mindörökre. Olyasmi ez, amit nem minden nő mondhat magáénak; egy érzés, amely ott kavarog a bensejében jóval azután is, hogy minden egyéb távozott; egy titok, eltemetve mélyen legbelül, amelynek segítségével a férfi elveszítését valamivel könnyebb lesz majd elviselni.
  – Miért vagy ébren? – motyogja ekkor álmosan Nick.
  – Gondolkodom – súgja ő, és apró csókot lehel a férfi orra hegyére.
  – Min? – A szem kipattan, a csinos arcon gondterhelt kifejezés jelenik meg.
  – Kettőnkön.
  – Ó, ne! – Szinte könyörög, tekintete oly átható, a nő valósággal érzi a bőrén.
  – Nick – kezdi, és könnybe lábad a szeme.
  – Még csak fél hat van – próbál ellenkezni a férfi.
  – Nick – kezdi Gabriella tétován újra.
  – Talán jobb, ha teljesen ébren leszek ehhez – mondja a férfi lassan.
  – Szeretlek. – Ilyen egyszerű. – Hová mész?
  – Letusolok és főzök kávét.
  Gabriella számtalanszor elpróbálta az éjszaka során, óvatosan válogatta össze a szavakat, hogy a benne dúló érzelmek teljes skáláját mindössze néhány mondat segítségével feltárja és megértesse.
  Minden olyan gyorsan történt, mondja majd, és amíg nem biztosak benne, hogy ez valóban szerelem, az egymástól távol töltött idő alatt próbára tehetik érzelmeiket. Azután, ha hónapok múlva is ugyanúgy éreznek, elkezdhetnek tárgyalni az egyezségről, hisz valamelyiküknek nyilvánvalóan hatalmas földrajzi áldozatot kell hoznia. Csakhogy mindketten pontosan tudják, nem Nicholas Tressa lesz az, aki áttelepíti építési vállalatát Párizsba. Ám amikor a férfi megáll az ágy lábánál, derekán törülközővel, körülötte azzal a finom, friss illattal és tekintetéből sugárzik a szerelem, Gabriella erős késztetést érez, hogy hagyja a csodába az egészet.
  – Tudod, ettől az édesanyád nem fog kiugrani a tolókocsiból – érvel meglepő nyugalommal Nick –, és a lányod sem dönt úgy hirtelen, hogy te érdemled az „évszázad legjobb anyukája” díjat. Az, hogy engem elhagysz, a világon semmit nem old meg. Csak arra jó, hogy elhitethesd magaddal, ez az ár, amit meg kell fizetned mindazokért a szörnyűségekért, amelyeket elkövettél. Na és persze arra, hogy engem szerencsétlenné tégy. Ezt akarod?
  – Nem. – Briliáns válasz.
  – Akkor igazán nem értem. – Már farmer van rajta, ing, most belebújik papucscipőjébe.
  Gabriella félig felöltözve járkálni kezd a hálószobában fel-alá.
  – Hazajövök karácsonyra, és a többi ünnepre is, és te is átjöhetnél látogatóba. Tavasszal Párizs gyönyörű. És nyáron, amikor csak a turisták vannak a városban, olyan helyekre tudnálak elvinni, amelyekről senki még nem is hallott. – Utazási élménybeszámoló. Idegenvezetés.
  A férfi nem válaszol, kiviharzik a szobából. Gabriella követi. Ostoba liba balra el, gondolja, aztán a nappaliban találja magát, ahol az egész elkezdődött.
  – Nick, kérlek! – Már megint a könnyek. –Kérlek, értsd meg. Ennyivel tartozom Dinának.
  – Hogy a fenében lenne az jó Dinának, ha visszamész Párizsba?!
  – El fog jönni – mondja Gabriella mély meggyőződéssel, ami még őt is meglepi. –Végül is Párizsról van szó! Ki ne jönne el oda szívesen?
  – És ha mégsem megy?
  – Akkor kitalálunk valami mást. De az nem valószínű. Különben is, a lényeg az, hogy nem tudok bízni ebben, ami köztünk kialakult. Nem tudom elhinni, hogy ezúttal más lesz.
  – Más? Hogyhogy más?
  – Más, mint az összes többi alkalom, amikor az ilyen dolgok soha nem úgy alakultak, ahogy kellett volna.
  – Nem próbálnád meg a változatosság kedvéért egy kis időre elfelejteni a múltat? Talán akkor tudnál végre legalább egy értelmes indokot mondani, hogy miért akarsz ennyire visszamenni.
  Gabriella elgyötört arccal néz rá.
  – Miért nem tudsz megérteni?
  – Mert szerelmes vagyok beléd – feleli Nick egyszerűen.
  – Akkor hagyj elmenni, és majd meglátjuk, mi történik.
  – Tessék, bármikor elmehetsz.
  – Akkor mondd, hogy nem lesz vége, ha elmegyek!
  – Nem.
  – De hát ez nem tisztességes, Nick – tiltakozik az asszony. – Egyszerűen besétálsz az életembe, és elvárod, hogy mindent állítsak rögtön a feje tetejére a kedvedért!
  – Vitatható, hogy ki sétált be kinek az életébe, és állított rögtön mindent a feje tetejére. Eszedbe sem jut, hogy az én életem is megváltozott, amióta megismertelek?
  – Dehogynem. De miért pont én legyek az, aki otthagy állást, otthont, országot?
  – Mert te nem oda tartozol, Gabriella, te ide tartozol! Egészen úgy állítod be, mintha francia lennél, én pedig megpróbálnálak kiszakítani a saját kultúrkörödből.
  – Nem sok köze van ehhez a nemzetiségnek. Egyéb okok is alátámasztják azt, hogy ott maradjak.
  – És nem gondolod, hogy sokkal több okod lenne rá, hogy itt maradj?
  – Nem állok még készen arra, hogy téged jelöljelek meg okként. Időre van szükségem.
  – És Dina? Ő sem elég jó ok?
  – Ez nem tisztességes.
  – Ebben, látod, igazad van. Szerintem sem.
  Gabriellát lefegyverezték.
  – Talán meg kellene próbálnunk türelmesebbnek lenni – javasolja halkan.
  – Talán nem olyan könnyű most türelmesnek lenni!
  – Szeretlek, Nick – mondja Gabriella újra, mintha az valamit is számítana, amikor már nem lesz itt. – De nem felejthetem el, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, mert ha elfelejtem, a végén még megneheztelek rád. Csak egy kis időt adj legalább!
  – Annyi időd van, amennyit csak akarsz, nem kell, hogy én adjam neked. – Lehajtja a fejét, de egy pillanat múlva kihúzza magát, mint aki új erőre kapott. – Egyszerűen nem értem, Gabriella, hogy a fenében tudsz valamit, ami ilyen egyszerű, ennyire bonyolulttá tenni?!
  – Mert én nem vagyok egyszerű – vágja rá az asszony dühösen. – És ez az egész helyzet sem egyszerű. Voltaképpen – teszi hozzá valamivel nyugodtabban –, ha két emberről és a köztük levő kapcsolatról van szó, nem is létezik olyan, hogy egyszerű helyzet.
  A férfi hangja szomorúan cseng, amikor rövid hallgatás után válaszol.
  – Gyere, átviszlek East Hamptonba.
  Egyikük sem szól egész úton egyetlen szót sem. Amikor Nick megáll a kocsifeljáró aljában, Gabriella torkában van valami, gombóc, megbánás, könnycsepp, ezért a hangja idegenül cseng.
  – Csak holnap reggel megyek vissza Connecticutba – mondja –, úgyhogy este találkozhatnánk.
  Nick lassan áthajol, kinyitja az utasülés melletti ajtót.
  – Köszönöm, Gabriella, de inkább ne – mondja halkan. – Nincs szükségem még egy emlékre. Van belőle bőven elég.
 
 8
 
  
A felfedezés
Az East Hampton-i házhoz Gabriellának nem fűződnek különösebb emlékei, mert Pete csak nemrég vette, pontosabban rögtön a különválásuk után, mintha csak meg akarta volna mutatni az asszonynak, mit kaphatott volna, ha kitart mellette. Egyszer azért járt itt Gabriella, amikor New Yorkban őrült hőség volt, Pete-nek épp el kellett utaznia valahová üzleti ügyben, és Dina addig erősködött, hogy töltsék a hétvégét a tengerparton, míg végül az anyja beadta a derekát, inkább kíváncsiságból, mint az időjárás miatt.
  Ahogy most a házban kószál, észreveszi, és kicsit mulatságosnak találja, hogy a berendezés olyan személytelen, hogy tökéletesen illene, mondjuk, egy középnyugat-amerikai motel valamelyik drága lakosztályához.
  Claire mindössze annyit mondott, hogy a házzal és a biztosítással kapcsolatos iratok feltehetőleg az emeleti dolgozószobában lehetnek. Gabriella felsétál a vastag szőnyeg borította lépcsőn, kinyitja az ajtót, és tűnődve körülnéz, vajon hol is kezdje. Nincs egyetlen látható kilincs, gomb, fogantyú vagy sarokvas az egész helyiségben, mivel eredetileg is álcázott dolgozószobának tervezték – minden beépített. Gabriella végighúzza kezét a falakon, végül sikerül is találnia egy mozdítható darabkát a faburkolaton, s amikor megnyomja, feltárul egy kétszárnyú ajtó.
  Két nagy iratszekrény tűnik fel, valamint Pete computere jókora monitorral, CD-lejátszóval, hangszórókkal. Gabriella gyorsan átlapozza a gondosan felcímkézett dossziékat, meg is találja a biztosítási kötvényeket, az adásvételi szerződést a házról, ezenkívül berendezési tárgyak, műszaki cikkek garancialeveleit, az autó papírjait, kifizetett számlákat és kifizetetlen számlákat. És van ott még egy dosszié, a címkén Pete kézírásával: Személyes.
  Miért ül le ösztönösen egy székre, mielőtt a dossziét kinyitná, Gabriella sosem fogja megtudni. De amint lapozgatni kezd a levelek és egyéb dokumentumok között, már látja, jól tette, hogy leült. Mennyire jellemző Pete-re, hogy fénymásolatot készített mindenről, a neki írt levelekről éppúgy, mint a kimenő postáról. Még a Dina tanárainak, sőt a szobalánynak írt üzenetekről is készített másolatot. Tökéletes gyanútlanságra vall Claire részéről, hogy épp Gabriellát kérte meg, rágja át magát ezen, Pele magánéletén; az ő részéről viszont őrületes naivitásra vall, hogy azt gondolta, nem akadhat semmi olyan a kezébe, ami megdöbbenést okozna neki.
  Tudta, de azért konkrétan látni, az egészen más, még ha csak fénymásolat is, amit a kezében tart. És elolvasni a levelet olyan, mintha egy láthatatlan kéz ütést ütés után mérné rá minden egyes szóval. Egyszerűen dermesztő a tudat, milyen messzire volt képes elmenni Pete, hogy bosszút álljon. És a tény, hogy most már halott, cseppet sem vigasztaló, hiszen ily módon Gabriella semmiképp nem tudja megvalósítani a minden porcikáját betöltő vágyat, hogy puszta kézzel fojtsa meg exférjét.
  Pete egy bizonyos Daria Kellyről ír, egy huszonegy éves lányról, aki a Long Island-i Great Neckben él szüleivel. Apja, Timothy politikai szakértő, anyja, Marianne általános iskolai tanár. Ő Gabriella lánya. És amint megemészteni próbálja az információkat, amelyeket Pete oly módszeresen felkutatott, Gabriella úgy érzi, mintha épp most találta volna meg a mennyország és a pokol pontos alaprajzát.
  Az évek során Gabriella érzelmei soha nem változtak, valahányszor eszébe ötlött, amit tett. Mindig ugyanaz volt a reakciója, félelem és bűntudat, bár nem feltétlenül ebben a sorrendben. Kezdetben, amikor rájött, hogy terhes, halálos rettegés volt az élete, mi lesz, ha valamelyik apáca, vagy ami még rosszabb, az apja megtudja. Később, amikor már elég idő telt el ahhoz, hogy a lelepleződés esélye szinte a nullával váljék egyenlővé, kezdetét vette a mardosó lelkiismeret-furdalás, hogy szörnyű hibát követett el, maga mellett kellett volna tartania a gyermekét, hisz talán az örökbefogadó szülők korántsem ideálisak.
  Azután megint visszatért a rettegés, bár más formában. Gabriella attól kezdett félni, hogy valami szörnyűség fog történni Dinával, valamiféle megtorlás gyanánt, amiért ő eltaszította magától a másik gyermeket. Ezért voltaképpen bizonyos fokú megkönnyebbülés is vegyült egyéb érzelmei közé, amikor Dina elköltözött tőle. Hiszen, jóllehet, valóra vált, amitől a világon a legjobban félt, elveszítette a lányát, de legalább nem olyan végzetes és tragikus módon, ahogyan az ő lelki szemei előtt számtalanszor lejátszódott.
  És most, ahogy könnyein át egyre csak nézi a reszkető kezében tartott levelet, hirtelen belényilall a felismerés: nem is az a legmegdöbbentőbb, hogy Pete senkivel és semmivel nem törődve, beleturkált a Kelly család életébe, hanem az, hogy képes volt az egészet leírni egy levélben, ráadásul a saját lányának. És Gabriella újra és újra elolvassa a sorokat, mígnem minden egyes szó bevésődik az agyába.
  Aztán még sokáig ül ott gondolataiba mélyedve, s egyszer csak felködlik előtte Nick képe. Hirtelen úgy érzi, muszáj beszélnie vele, muszáj idehívnia. Szalad a telefonhoz, tárcsázza a számot, bátorságot gyűjt, amíg a kicsengést hallgatja. Amikor azonban Nick felveszi a kagylót, és Gabriella valóban megszólal, a hangja tartózkodó, visszafogott, mert máris visszahúzódott a saját maga emelte fal mögé, és ez a fal elrejt minden fájdalmat és őszinte megbánást.
  A férfi hamarosan megérkezik, homlokát ráncokba vonja az aggódás, és egyetlen határozott mozdulattal magához húzza az asszonyt.
  – Mi történt, Gaby?
  Gabriella nagy levegőt vesz.
  – Szükségem van rád – mondja, és aztán hozzáteszi, mert máris alkudozik –, legalábbis most, de ez nem számít, igaz?
  – Mi a baj? – kérdezi újra a férfi, és még erősebben szorítja magához.
  – Találtam Pete iratai közt valamit, ami sok mindent megmagyaráz.
  – Dinával kapcsolatban?
  – Igen.
  – Akarod elmondani?
  Gabriella sóhajt.
  – Nem igazán. Tudod, voltak titkaink, amelyeknek meg kellett volna maradniuk titoknak. Elmondtam valamit Pete-nek, mielőtt összeházasodtunk, mert úgy véltem, joga van megtudni. Csak éppen azt hittem, együtt fogjuk leélni az életünket, és azt hittem, nem fogja elmondani senkinek.
  – Szóval, tévedtél.
  – Várni fogsz rám? – kérdezi Gabriella hirtelen.
  – Miközben te mit csinálsz?
  – Miközben én megpróbálok megszabadulni a csupa seb bőrömtől, és igyekszem újat növeszteni, hogy aztán boldogan élhessünk, amíg meg nem halunk.
  – Miért kell ezt egyedül csinálnod?
  – Mert be kell fejeznem, amit elkezdtem.
  – Dina?
  – Dina és Párizs és a munkám és az elmezavarom, aminek következtében előfordulhat, hogy a végén ugyanott lyukadok ki, ahonnan elindultam.
  – És az olyan rossz lenne?
  – Mostanra az elviselhetetlentől á rosszon át eljutottam az ijesztőig. De még hátravan az elviselhető, és azután a „nem probléma”.
  – Nézd – kezdi pillanatnyi töprengés után Nick –, olyasmit kérsz, ami engem teljességgel szerencsétlenné tesz. Arra kérsz, hogy továbbra is szeresselek, de engedjelek el, amíg el nem döntöd, mi a szándékod velünk. Ez egyszerűen őrület!
  – Te pedig azt kéred tőlem, hogy változtassam meg az egész életemet miattad. És a munkám? Nem ártana azt is számításba venni.
  – Nem csinálhatod mindkettőt egyszerre olyan tökéletesen, mint gondolod – közli határozottan a férfi. – Vagy elkötelezed magad a munka mellett, vagy igazán akarod, hogy ez a dolog köztünk jól alakuljon. Csak így oldható meg, hogy ne menjen az egyik a másik rovására.
  – Szóval, csak játsszam azt, hogy dolgozgatok, legalább gyorsabban telik az idő, míg haza nem jössz! Így gondolod?
  – Nem, Gaby, nem erről van szó. Nem kereshetnél olyan munkát, ami miatt nem kell a világ túlsó végébe menned? Csak azt szeretném, hogy amikor majd felhívsz, és közlöd, hogyan döntöttél az életem felől, az ne nemzetközi hívás legyen. – És egy aggodalmas mosoly.
  – Tudhattam volna – szűkül össze Gabriella szeme. – Tudhattam volna, hogy ide akarsz kilyukadni.
  – De hát logikus, hogy valamelyikünknek engednie kell!
  – És az persze csakis én lehetek, mert én vagyok a nő?!
  – Téves indoklás. Azért kell engedned, mert te nem tudod, hogy hosszú távon mi tesz téged boldoggá, én viszont igen. – Megfogja
  Gabriella kezét. – És itt van ez a valami, ami kialakult közöttünk, nem igaz? Nyilvánvaló, hogy nem bírjuk ki egymástól távol sokáig.
  – Talán idővel majd elmúlik.
  – Ne reménykedj!
  – De hát egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy visszatérjek a kiindulási pontra és lemondjak mindenről! – tör ki megint a tiltakozás Gabriellából. Elrántja a kezét.
  – Miért lemondás az, ha ismerős környezetben élsz?
  Az asszony óvatosan válogatja meg szavait.
  – Valóságos rémálom volt mindaz, ami itt történt velem. Kezdve anyám betegségétől egészen Dina elköltözéséig.
  – Nézd – újra az asszony kezéért nyúl –, mindezt nem tehetem meg nem történtté, de azt megígérhetem, hogy a jövőben szebb életed lenne ugyanazon a helyen.
  – Nem lenne tisztességes veled szemben – mondja összeráncolt homlokkal Gabriella.
  – Miért?
  – Korántsem tudsz még mindent rólam.
  – A titkok?
  – Pele elmondta Dinának, és láthatod, mi történt.
  – Nem akarod elmondani nekem?
  – De igen, de nem tehetem meg. Okultam a hibámból. Nem akarom megint valaki kényének-kedvének kiszolgáltatni magam.
  – Hagyod, hogy a múltad tönkretegye a jövődet?
  – Talán ez a büntetés.
  – Miért?
  – Amiért nem vagyok tökéletes.
  – De hát én nem is akarom, hogy tökéletes légy!
  – Viszont eléggé komplikált vagyok – mutat rá Gabriella.
  – Gondolod, hogy ezzel nem vagyok tökéletesen tisztában? Tudtam abban a pillanatban, amint megláttalak a temetésen.
  – A te számodra persze minden vagy fekete, vagy fehér.
  – Akkor feleségül jönnél hozzám, ha mindent jó bonyolulttá tennék?
  – Így is azt csinálod – feleli halkan az asszony. – Például az életemmel.
  – Tulajdonképpen mit akarsz? – kérdi komolyan Nick. – Úgy értem, mélyen legbelül, amikor minden mást félretolsz az útból.
  A kérdés nyugtalanító. Gabriella kelletlenül válaszol.
  – Azt hiszem, szeretném kiheverni a sok szomorúságot. Valahogy mindig azt gondoltam, nem engedhetem meg magamnak, hogy szomorú legyek. Most egyszerűen csak szeretném átérezni, hogy aztán letudjam, és végre sávot válthassak.
  – Együtt könnyebb. Hadd segítsek!
  Egy pillanatra az ajánlat túlságosan is vonzó. Gabriella el is akarja fogadni. Elképzelhető, hogy egy freeporti lány lemond mindenről – karrier, ragyogás, izgalom, Párizs –, és rátalál a boldogságra egy rendes és szexis freeporti srác mellett? Csakhogy itt nem erről van szó. Ha tényleg ragyogás és izgalom venné körül, ha a karrierje tényleg olyan fantasztikus lenne, mint azt Nickkel elhitetni igyekszik, akkor most igen komoly dilemma előtt állna. Az igazság az, hogy a helyzet egyáltalán nem ilyen rózsás, és Gabriella talán épp azért tartott ki, hogy elkerüljön valamit, ami a magánynál és az unalomnál is rosszabb. Talán az a szűnni nem akaró tompa fájdalom, amelytől olyan nehéz a szíve, és amely szemfedelet borított arra a valamire, amit ő az életének nevez, túlságosan ismerős, kényelmes és biztonságos ahhoz, hogy sutba dobja. Viszont ha ez az ember netán valóban annyira szereti, mint mondja, az roppant káros hatással lenne az ő legfőbb szenvedélyére. Ami az önsajnálat.
  – Semmi szükség rá, hogy megments! – jelenti ki konokul felvetett fejjel.
  
  *
  
– Hé, mi folyik itt? – ordítja Sylvie, amint csípőre tett kézzel áll konyhakertje kellős közepén. – Azt hiszed, csak úgy ki-be sétálgathatsz itt, és még meg sem mondod, mikor akarsz elmenni, úgy kell véletlenül meghallanom, amikor telefonon magyarázol valakinek?
  Gabriella épp azért jött most ki, hogy beszéljen az apjával.
  – Kérlek – mondja neki nyugodtan –, ne idegeskedj! Most akarok mindent elmagyarázni, hogy megértsd, miért döntöttem így.
  – Utólag magyarázkodni! – vonja össze szemöldökét Sylvie. – Én nem így tennék, abban biztos lehetsz.
  – Gyere, papa, üljünk le valahol, ahol nyugodtan beszélgethetünk!
  – Csak ha nem azzal kezded, hogy bejelented, döntöttél – közli Sylvie komoran. – Mert nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy megint elkövess valami kapitális baklövést, hallottad, Gabriella?
  – Hallottam, papa – feleli az asszony, és az ajkába harap. – Ha meghallgatsz, rá fogsz jönni, hogy ez nem baklövés.
  – Szerintem te nem látsz tisztán, igen, biztos, hogy így áll a helyzet – feleli Sylvie. – Ez tisztára őrültség, hát nem érted?!
  Gabriella belékarol, egy fenyőfa asztalhoz vezeti, és miközben leülnek két székre még akkor is, azon töpreng, hogyan fogalmazzon, hogy a dolog elfogadhatónak, logikusnak tűnjék, és ne egyszerű őrültségnek, mint aminek valójában hangzik – még az ő számára is.
  – Minek csípted így ki magad? – kérdezi Sylvie.
  Gabriella tóbszínű pamutkosztümöt visel, amelyről lerí, hogy Párizsban készült. Frissen mosott haja lágy hullámokban keretezi tökéletesen sminkelt arcát.
  – Tudod, papa, Adrienne kinn van Pete hétvégi házában Dinával – Sóhajt. – És sikerült meggyőznie Dinát, egyezzen bele, hogy én ápoljam, amíg olyan jól nincs, hogy visszamehet a kollégiumba. Egyébként gyorsan javul az állapota, a jövő hét elején valószínűleg már visszamehet, legalábbis Adrienne tegnap ezt mondta, amikor felhívott. – Rövid hallgatás. – Szóval ezért rendeltem meg a repülőjegyet. – A kezét tördeli. – Vissza kell mennem, máris rengeteg munka vár.
  Apja figyelmesen hallgatja, de megjegyzést csak az öltözékéhez fűz.
  – Szóval a kölyök miatt csípted így ki magad?
  – Nem csak miatta. – Gabriella tétovázik. –Gondoltam, East Hamptonba menet esetleg beugrom Nickhez.
  – Ó! – Sylvie összehúzott szemmel fürkészi lánya arcát. – Tud róla, hogy a jövő héten utazol?
  – Tudja, hogy visszamegyek, de azt még nem, hogy pontosan mikor.
  – Miért csinálod ezt? – kérdezi az apja.
  – Mert ott élek, és a munka nem várhat sokáig.
  – Nick sem vár sokáig!
  – Nem kértem, hogy várjon.
  – Mert annyi eszed sincs, hogy tudd, mi a jó neked. De egyébként is, bolond lenne rád várni!
  – Köszönöm szépen – vágja rá Gabriella, és a lehetőséget megragadva elbújik a sértődöttség maszkja mögé.
  – És a gyerek – szólal meg kis idő múlva újra Sylvie –, mi lesz a gyerekkel?
  – Szeretném, ha Dina átjönne a szemeszter végén. Igazán nagyszerű lehetőség. Megtanulhat franciául, megtapasztalhat egy másfajta kultúrát, és közben rendbe hozhatjuk a dolgainkat anélkül, hogy bárki beleszólna.
  Sylvie hitetlenkedve mered rá.
  – És mi van, ha nem akar odautazni?
  Gabriella hangja már nem olyan határozott.
  – Nézd, ha arra gondolsz, hogy esetleg nem akar látni sem, nos, akkor sokkal kevésbé lesz szörnyű az életem odaát, mint itt lenne, ahol a közelemben van.
  – Gabriella – kezdi Sylvie lassan, türelmesen mondok neked valamit, és te meg fogsz hallgatni, mert lehet, hogy még mindig sokkos állapotban vagy Dina balesete és Pete miatt, de ahogyan te gondolkodsz, az nem normális!
  – Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgot! – Gabriella hangjába, mintha enyhe hisztérikus felhang költözne. – Várnak engem otthon!
  – Ez az otthonod.
  – Többé már nem.
  – Azt hiszed, odaát a sok affektáló békazabáló között van az otthonod?
  – Papa, ha csak egyszer is azt mondanád, szükséged van rám a mama miatt, maradnék.
  Sylvie különös pillantást vet rá, miközben előhúz ingzsebéből egy szivart.
  – Most nem a mamáról van szó! – mondja lassan. – Rólad van szó. Rohangálsz, mint pók a falon, olyasmi akarsz lenni, ami nem vagy. Hagyd ezt abba, Gabriella, nem vagy már gyerek, és ennyi idős nők nemigen kapnak második meg harmadik lehetőséget, ezt ne felejtsd el!
  – Látom, mindent tudsz arról, hogyan élnek a nők manapság – mosolyodik el Gabriella.
  Sylvie egy másik zsebből öngyújtót „vesz elő
  – Hát, tudod, semmi nem változott, ugyanúgy mennek a dolgok, mint amikor annyi idős voltam, mint te most. – Rágyújt, hátradől a széken. – Szóval, amikor összeborultál Frank Tressa fiával…
  – De papa! – kiált fel zavartan Gabriella. – Ez nem egészen így történt!
  Apja egy mozdulattal csendre inti.
  – Nézd, én nem haragszom. Nem szóltam egy szót sem, mert tudom, hogy rendes lány vagy, és ő rendes fickó. Beszéltünk róla, Rocco meg én, tudtuk, mi történik az elmúlt hetekben, és én azt mondtam, hagyjuk őket, jó gyerekek ezek, és meglátod, hamarosan nagy újsággal állnak majd elő! – Megpróbál mosolyogni, de nem nagyon sikerül. – Szóval, mert úgyszólván a szavamat adtam Roccónak, mert ő a legidősebb, és mert mindketten ismertük Frankét meg a cimboráit, hagytunk benneteket. De tudod, Gabriella, most már kezdik kérdezgetni, hé, mi ez az egész Nick és Gabriella között… esküvőről sustorognak.
  Gabriella döbbenten mered apjára.
  – De hát honnan tudnak rólunk?
  – Tudják, és kész. Ez kisváros, Freeport, és hiába él Nick Sag Harborben, csak közülünk való, tudod, második generációs, mint te.
  – Most már legalább tudod, miért akarok elmenni – jelenti ki dacosan a nő.
  – Nézd, Gabriella, ez mindenhol így van, a legflancosabb helyeken is, a férfiak pletykálnak, mégpedig nőkről pletykálnak. Egy férfi megdönt egy nőt, és muszáj beszélnie róla, így van ez, és nekem magyarázhatod, hogy változnak az idők, ez nem változik soha. A nők addig vannak fölényben, amíg… – Elvörösödik.
  – Amíg? – kérdez rá dacosan Gabriella, de közben alig hisz a fülének, hogy olyasmiről beszélgetnek, ami soha nem került még szóba köztük. Szexről.
  – Amíg le nem fekszenek egy fickóval, szóval a lényeg az, hogy nem léptetheted le őt, Gabriella, mert mindenki azt fogja hinni, hogy ő dobott téged, és akkor Rocco meg én hogyan nézünk a többiek szemébe?!
  – Kérek tőle igazolást.
  Sylvie a szokásos gyönyörű mosolyával jutalmazza lánya humorát.
  – Nagyon mulatságos, Gabriella, csak éppen nem fog menni.
  – Hát, ez hihetetlen! – Gabriella feláll, járkálni kezd fel-alá. – Most már én vagyok a felelős a jó híredért is?!
  – Ha nem is akartál hozzámenni, nem lett volna szabad megtenned. Legalábbis nem itt.
  – Tudod, papa, ebben igazad van.
  – Ide figyelj, Gabriella, szereted őt?
  Lánya habozás nélkül rávágja:
  – Igen.
  Sylvie a homlokára csap.
  – Hát akkor mi a probléma? Nincs probléma! Te szereted őt, ő szeret téged, te nem vagy férjnél, ő nem nős, te olasz vagy, ő olasz – perfetto!7 
  – Csakhogy az nem ilyen egyszerű, papa. Van itt más is, amit figyelembe kell venni.
  – Igen? Például, micsoda?
  Gabriella már nyitja a száját, de apja nem hagyja szóhoz jutni.
  – Tudom én, hogy micsoda.
  – Éspedig?
  Sylvie is feláll, fáradtan, aztán int Roccónak, aki Audreyt tolja feléjük.
  – Itt jön édesanyád és a nagybátyád, de azért megmondom, mi az. Félsz, hogy megint veszíteni fogsz, és tudod, mit mondok, vállalnod kéne még egyszer a kockázatot, és mindazok után, ami itt történt, a szerencse melléd kell, hogy szegődjön!
  Rocco lehajol, bekattintja a féket a tolókocsin.
  – Szia, mama! – Gabriella arcon csókolja Audreyt. – Szia, bácsikám!
  – Bella, randevúd van?
  – Csak mondd el neki! – morogja Sylvie.
  – Kimegyek East Hamptonba, Dinával leszek egy darabig.
  – Ez jó hír – bólint Rocco. – Mikor jössz haza?
  – Ha Dina jól van, a hét elején.
  – Gyerünk, mondd el neki! – ismétli Sylvie.
  – És aztán visszamegyek Párizsba.
  – Ez nem jó ötlet – közli határozottan Rocco. – Párizs nem neked való hely.
  – Na, látod! – kiált fel Sylvie. – Mit mondtam?!
  – És meg is mondom neked, miért – folytatja Rocco zihálva. – Mert ott senkit nem fogsz találni, akihez feleségül mehetnél, és tudod, miért? Mert idegen vagy, hát ezért! Menj oda, Gabriella, csomagold össze a holmidat, és rögtön fordulj vissza! Gyere haza! Szépen kezdj rendes életet egy rendes fickóval, amilyen Nick Tressa!
  – Ecco,8 erről van szó! – bólogat Sylvie. 
  – És ne sokat totojázz, mert valami rifke elkapja, és kipotyogtat neki pár kiskölyköt, mielőtt kettőt pislognál!
  – Látod? Nem megmondtam? – kontráz Sylvie, majd Roccóhoz fordul: – Menjünk most már be, mert elő kell készítenem a gyógyszereket neked és Audreynak!
  – Induljatok csak, papa – szól közbe Gabriella –, én még pár percig kinn maradnék a mamával. – Megcsókolja apját és nagybátyját, megvárja, míg hallótávolságon kívül vannak, azután anyjához fordul. – Hát, hallottad, mit mondtak, hogy maradjak itt és éljek „rendes” életet. – Audrey tekintete tiszta, éber, szája sarka enyhén felgörbül, mintha épp mosolyogni készülne. – Tudni akarod, szeretem-e őt, igaz? És elhinnéd, ha azt mondanám, Pete temetésén szerettem bele? – Audrey figyeli a lányát, arckifejezése élénkebb, derűsebb a szokásosnál, vagy csak Gabriella képzeli?! Megfogja anyja kezét, letérdel elébe. – De csak arra tudok gondolni, hogy szörnyű hibát követek el, mert mikor fordult elő utoljára, hogy nem szörnyű hibát követtem el, és aztán arra gondolok, biztosan valami borzasztó fog történni, mert veled is az történt, és aztán velem is, amikor Dina otthagyott, szóval ezért megyek el. – Audrey ölébe fekteti a fejét. – Szeretlek – mondja rövid hallgatás után –, és mindig jobban érzem magam, miután beszéltem veled.
  Anya és lánya csendben ülnek még egy ideig.
  – Hamarosan mennem kell, mama – szólal meg végül Gabriella. – Megígértem, hogy legkésőbb ötre ott leszek, és már két óra. – Elhallgat, majd hozzáteszi: – Be akartam ugrani Nickhez, de azt hiszem, jobb, ha nem teszem. – Tolni kezdi Audreyt a ház felé, gondolatban már azt tervezgeti, mikor látogat legközelebb haza. – Gyorsan múlik az idő – vigasztalja legalább annyira saját magát, mint az anyját. – Egykettőre itt a hálaadás, és akkor megint látjuk egymást. – De valahogy a hosszú évek során, amióta Gabriella Carlucci, majd Gabriella Carlucci-Molloy menekül, most először nem segít, ha elképzeli, milyen gyorsan múlik az idő.
  Most nem.
 
 9
 
  
A tengerpart
A homok nedves és tapadós Dina meztelen talpa alatt. A lány kitárt karral, a szélben lobogó hajjal áll, a végtelen horizontot fürkészi, és fejében a szabadság szó visszhangzik, majd kicsúszik a száján, és ki kell mondania újra és újra, jóllehet kicsit zavarja, hogy nem túlságosan eredeti, ami az eszébe jutott.
  Nagyon hiányzik neki az apja, úgy tűnik, napról napra egyre jobban, olyannyira, hogy a veszteség érzése valahogy minden más sértődést, neheztelést és fájdalmat félretaszított agya valamelyik leghátsó zugába, talán épp ettől is érezte magát szabadnak. Mégis, időnként, például épp ebben a pillanatban, amint hátrafordulva az anyjára néz, aki egy könyv és egy fonott piknikkosár társaságában ül távolabb a parton, a magányos szó ötlik fel benne, mint az érzelmei jellemzésére megfelelő másik jelző.
  Legnagyobb meglepetésére az, hogy Joshua eltűnt az életéből, gondolatainak csaknem ugyanilyen mennyiségét foglalja le.
  Amikor ma reggel felébredt, Dina arra a következtetésre jutott, hogy gyászolni annyit tesz, hogy az ember rendkívül sokat kalandozik a múltban, és egészségtelenül nagy erőfeszítéseket tesz, hogy a lehető legélénkebben felidézze olyasvalaki emlékét, aki többé már soha nem lesz ugyanaz a személy. Egy szerető elveszítése ellenben az újrakezdésre ösztönöz. És mindkét esemény megajándékozza Dinát némi bölcsességgel, élete két legfőbb rejtélyével kapcsolatosan. A halál ajándéka a szebb és fájdalmasabb múlt, egy pocsék viszony túlélése pedig megnyitja előtte azon volt feleségek és barátnők klubjának kapuit, akik egyfajta cinizmussal szemlélik a férfiakat. A férfiak olyanok, mint a kutyák, tűnődött, miközben a tengerpart felé bandukolt, sokkal jobban szeretnek olyan pont körül szaglászni, amelyet egyikük már megjelölt, mint nekivágni a járdának, és szűz területet keresni, ahol otthagyhatják nyomaikat.
  – Ebéd – kiáltja ekkor Gabriella á távolból, és feláll integetni.
  Dina megperdül, kezéből tölcsért formál szája elé, és visszakiált:
  – Jövök!
  Három napot töltöttek együtt az apja hétvégi házában, és a legjelentősebb téma, amelyet érintettek, a gyógytorna volt, meg az időjárás. Ma reggel azonban, amikor Gabriella azzal az ötlettel ébredt, hogy menjenek le piknikezni a partra, Dina már elhatározta, eljött az összecsapás ideje, és helyszínül a part éppúgy megfelel, mint bármi más.
  Amint a lányát figyeli, Gabriella megállapítja, hogy csakis az ösztöneire és múltbeli viselkedésformákra támaszkodhat, hiszen már alig ismeri Dinát. Ez az a gyermek, aki mindig egy lédús, piros, ízletes almára emlékeztette őt – élettől duzzadó, pirospozsgás szépség, akit gömbölyű idomai kiemeltek vézna kortársai közül, s aki mégis folyton a súlyára panaszkodott, és irigyelte anyja vékonyabb testalkatát. Ez az a kislány, aki nem volt hajlandó megválni ruhadarabjaitól, amelyeket már kinőtt, akitől játszótársai soha nem kaptak egyetlen darab csokoládét sem, nemhogy játékot, akár kölcsönbe, aki cseppet sem volt nemeslelkű akkor sem, ha áldozatot kellett volna hozni, vagy némi kellemetlenséget elviselni. Mindez egyértelműen azt látszik alátámasztani, hogy sokkal inkább testi, mint lelki okok miatt hagyta el anyját.
  Dina bekukkant a kosárba.
  – Mit lehet enni?
  Gabriella arckifejezése reménykedő.
  – Van mogyoróvajas és tonhalas szendvics, alma és banán. Válassz!
  – Unalmas – húzza el a száját Dina, és könyökére támaszkodik.
  Gabriella rögtön védekező állásban van.
  – Készítsek valami mást? Nem probléma, visszaszaladok a házba.
  – Nem kell, jó lesz ez is – könyörül meg rajta Dina, és leharapja egy mogyoróvajas szendvics felét. – Emlékszel, amikor fogszabályzóm volt, és nem ehettem ilyesmit?
  – Ó, a fogszabályzó! – mosolyog Gabriella. – Megőrültél tőle.
  – Nem igazán.
  Az asszony meglepetten néz lányára.
  – Hiszen folyton panaszkodtál rá! Állandóan ott lógtunk dr. Lennert nyakán, hogy lazítson rajta, szorítsa meg, nem emlékszel?
  – Meglehet. – Dina nem néz az anyjára. – De mindig úgy emlékszem vissza életemnek arra a fogszabályzós időszakára, hogy akkor voltam igazán boldog.
  – Miért?
  – Mert ez közvetlenül azelőtt volt, hogy apa és te különváltatok, és állandóan veszekedés és feszültség volt a házban. 
  Gabriella eltűnődik, az ajkába harap.
  – Borzalmas volt – mondja halkan –, az a sok veszekedés, és ostoba módon azzal áltattuk magunkat, hogy sikerül eltitkolni előtted. A kocsiban üvöltöztünk egymással, de amint bekanyarodtunk a sarkon, elhallgattunk. És gondolom, ez a fajta tűzszünet bizonyos szempontból még rosszabb volt, mert ezért éreztél feszültséget. Ha visszacsinálhatnám, Dina, más módot találnék, mindketten így lennénk vele, hogy neked ne okozzanak gondot a problémáink.
  – Nem apa volt az, hanem te! – tör ki Dina.
  Gabriella meghökken, hogy elkezdődött, minden figyelmeztetés nélkül, kihúzza magát ültében.
  – Miért én?
  Dina röpke pillantást vet anyjára, de amíg beszél, nem néz rá.
  – El kellett volna mondanod nekem, mi történik, akkor legalább felkészülten vártam volna valamiféle szörnyűség bekövetkeztét. De így egyre csak rettegtem, hogy valami rossz fog történni velem. – Arcizmai megfeszülnek. – De téged csak az érdekelt, hogy megszabadulj tőle, és hogy megtartsd az állásodat, nem törődtél vele, hogyan érzek.
  – Valóban aggasztott az állásom – feleli Gabriella őszintén –, hiszen szükségünk volt biztos jövedelemre, hogy legalább a házbért tudjuk fizetni. Ne feledd, apád figyelmeztetett, ha jól emlékszem, a füled hallatára, hogy nincs pénz, hogyha elhagyom.
  – Akkor miért hagytad el?
  És Gabriella nem ragadja meg az alkalmat, hogy tisztázza a fájó pontot, szelíden válaszol:
  – Mindketten komoly erőfeszítéseket tettünk, hogy rendbe hozzuk a dolgokat, nemcsak azért, mert nem akartunk elválni, hanem miattad is. De kiderült, hogy egyszerűen lehetetlen, és igazából senkit sem lehet hibáztatni. – És ha már úgy korrekt, hogy a gyerek kedvéért megvédje az ember a volt férjét, sokkal könnyebben megy, ha az illető exférj már halott.
  Dina idegesen megnyalja az ajkát.
  – Ha igazán akarod, vele maradhattál volna. És ne kezd megint, hogy válás után a nőknek sokkal rosszabb, mert apa volt az, aki a legtöbbet szenvedett, amikor vége lett.
  Gabriella arcizma megrándul.
  – Hogy mondhatsz ilyet, amikor egy perce sincs, hogy azt ecsetelted, te mennyire boldogtalan voltál?! Mindannyian szenvedtünk, nemcsak az apád. Mindannyian!
  – Te hagytad el őt – mondja Dina lassan, minden szót külön hangsúlyozva. – Te voltál az, aki kisétált ebből a házasságból!
  Gabriella ajka alig mozdul, amikor végül válaszol.
  – Mindketten kisétáltunk belőle.
  – Te hagytad el őt – ismétli Dina.
  – Nem feltétlenül az akar véget vetni a kapcsolatnak, aki ténylegesen kilép belőle.
  Dina az anyjához fordul, különös a tekintete.
  – Ó, igazán? – hangjában gúny cseng. – Szóval, néha azt, aki elmegy, voltaképpen kitessékelik?
  – Igen, néha – feleli Gabriella.
  – Soha többé ne tégy nekem szemrehányást, amiért otthagytalak, anyám! – közli Dina fagyos hangon. – Soha többé!
  – Te most rólunk beszélsz? – érdeklődik Gabriella.
  – Szerinted?
  – Szerintem igen. És azt kell hallanom, hogy én kényszerítettelek távozásra. Elmondanád azt is, ugyan mivel űztelek el magamtól?
  – Már elmondtam – kerüli ki Dina az egyenes választ. – Nem lett volna szabad tönkretenned ezt a házasságot, hogy ne kelljen csonka családban felnőnöm.
  – De attól még nem lett kevésbé csonka, hogy az apáddal éltél és nem velem, nem igaz?
  – A te hibád volt, úgyhogy megérdemelte, hogy legalább ne legyen teljesen egyedül.
  Gabriella szeme megrebben, mintha arcul ütötték volna. És, ami még rosszabb, amikor Dinára néz, legszívesebben meghalna, mert a lány arcán kövér könnycseppek gördülnek végig.
  – Szeretlek – mondja az anya, mert úgyis egyre csak ez jár a fejében.
  – Nem szeretsz, és soha nem is szerettél!
  Ekkor Gabriella, ahelyett, hogy összeroskadna, hirtelen új erőre kap, talán a bensejében lángra lobbanó éktelen dühtől.
  – Milyen könnyű ezt így odavágni, nem igaz? – mondja. – Mert akkor senkit nem terhel felelősség a kapcsolatban. Így sokkal egyszerűbb, valóban, csakhogy van egy kis probléma. Amit mondtál, nem igaz! – Dina válaszképpen elfordítja a fejét, de Gabriella folytatja. – Szerettem az apádat, ő is szeretett engem, és mindketten nagyon szerettünk téged, és eszembe sem jutna átírni a történelmet, azt állítva, hogy ő nem szeretett téged, mint ahogy ő sem tenne ilyet velem kapcsolatban.
  – Egyikőtök sem volt abban a helyzetben, hogy megítélhesse, én mit éreztem. Nem voltatok gondolatolvasók, csak szülők.
  Gabriella megkönnyebbüléssel nyugtázza, hogy azért nem csak az ő szülői adottságai hagytak kívánnivalót maguk után.
  – Akkor ne akarj másnak beállítani bennünket, mint amik valójában voltunk: emberi lények, akik hibákat követnek el.
  – Apám azért követett el hibákat, mert óriási felelősség nehezedett a vállára a munkája miatt. Ott emberéletek forogtak kockán!
  – És emiatt ő nem tartozott ugyanúgy felelősséggel a családnak, mint én?
  – Így van, mert neked semmi más dolgod nem volt, mint hogy békés családi légkört teremts.
  – De hát nekem is volt állásom – tiltakozik Gabriella.
  – És ugyan minek? Apa bőven eleget keresett, hogy el tudjon tartani bennünket. Ha több figyelmet fordítottál volna ránk, talán ez az egész meg sem történik, és nem estünk volna folyton egymás torkának.
  Gabriella az első mondat után már alig hall valamit, azon töpreng, ugyan ki hibáztatható azért, hogy az emberekben ilyen előítéletekkel terhes kép él a nők szerepéről és az anyaságról. Hiszen ki neveli ilyen gondolkodásra a kislányokat és kisfiúkat, ha nem a nők?
  – Talán ne vitassuk most meg a női egyenjogúság kérdéseit! – javasolja. – Épp elég problémánk van anélkül is, hogy a feminizmus értelmét keresnénk. Viszont bármi legyen is a véleményed a munkámról, vagy az apád és köztem kialakult helyzetről, a lényeg az, hogy én mindig szerettelek.
  – A szeretet nem minden!
  – Akkor mi kell még?
  – Valamiféle összhang. Hogy amikor beszélgetni kezdünk, az ne torkolljon minden egyes alkalommal üvöltözésbe.
  – Talán minden anyával és lányával ez történik a kapcsolatuk bizonyos fázisában.
  – Hát ez elég hosszú fázis volt – húzza el a száját Dina –, mert én mindig úgy éreztem, hogy szívesen megszabadulnál tőlem. Egyértelmű volt, hogy a terhedre vagyok.
  – Ez nem igaz! És miért hibáztatsz mindenért engem? – tört ki a kétségbeesés Gabriellából. – Apád egyáltalán nem felelős azért, hogy boldogtalan voltál a válás után?
  – Na, ez így nem megy – emeli fel a kezét Dina. – Egyszer azt mondod, csak egy fázis volt, aminek semmi köze a váláshoz, aztán meg apát akarod felelőssé tenni érte. – Szemébe könnyek szöknek. – Különben is, ő törődött velem.
  – Én is.
  – De ő mindenfélét csinált velem a válás után, moziba vitt és strandra, vacsorázni, színházba, múzeumba.
  – Ezzel nem kelhetek versenyre – mondja csendesen Gabriella. – Nekem a szürke hétköznapjainkkal kellett foglalkoznom, takarítás, mosás, és minden egyéb – például vacsora, amikor ő épp nem vitt téged sehová.
  – Ő legalább igyekezett.
  – Mondtam, nem kelek versenyre.
  – És most halott – suttogja Dina.
  – Ezzel aztán végképp nem kelhetek versenyre – vágja rá Gabriella, de rögtön meg is bánja, hogy gúnyolódott, jóllehet, ez a haláldolog sokkal jobban kikészíti, mint bármi más, amivel Pete a válás után megpróbálkozott, hogy megnyerje a „Ki a legjobb szülő?”-versenyt. Pontosan tudja, hogy a memória tökéletesen szelektívvé válik gyermekszülést és szülő halálát követően.
  – Tudod – kezdi újra, és hangjából csak úgy sugárzik a szeretet –, nekem másfajta emlékeim is vannak kettőnkről. Például, milyen jókat sétáltunk mindig ebéd előtt, amikor még pici voltál. Vagy később, amikor vásárolni mentünk, és hagytad, hogy segítsek valamilyen ruhadarabot kiválasztani. – Elmosolyodik. – Az igazán nagy szó volt, hiszen annyira határozottan tudtad, mi tetszik és mi nem.
  – Nekem is vannak emlékeim – jegyzi meg Dina. – Például, amikor pofon vágtál, mert nem tetszett, amit mondtam az anyádról.
  – A nagyanyádról.
  – Nem, az anyádról. Ők mindig a te szüleid voltak, soha nem az én nagyszüleim, mert csak veled törődtek, csak rád figyeltek. – Dina arcán megint végiggördül egy könnycsepp. – Akkor azért pofoztál meg, mert nem voltam hajlandó velük tölteni a karácsonyi szünetet. Pedig, így visszagondolva, bármi jobb lett volna, mint két hétig azt hallgatni, hogyan veszekedtek apával.
  – Nem lett volna szabad megütnöm téged – mondja lehajtott fejjel Gabriella, aki pontosan emlékszik az esetre –, de apád folyton azzal fenyegetőzött, hogy elmegy, te pedig folyton nekem tettél szemrehányást, amiért veszekedtünk. Gondolom, az idegeim nem bírták tovább.
  – És persze azért is nekem kellett megfizetnem.
  – Eszedbe jutott valaha is, hogy nekem is vannak érzéseim?
  – Én nem kértem, hogy megszülethessek – mondja szokás szerint Dina.
  – Én sem! – vág vissza Gabriella.
  – A te szüleid legalább szerettek téged. És mindig jobb gyerekük voltál, mint amilyen anyám nekem.
  – Nem voltál hajlandó találkozni velük, és én bizonyos fokig megértettem, hisz a gyerekek nem szeretnek beteg emberek körül lenni. De én nem zárhattam ki őket az életemből, mint te. Szükségük volt rám.
  – Apának is szüksége volt rád – csattan fel Dina.
  – Semmiféle hátránya nem származott abból, hogy én tartottam a kapcsolatot a szüleimmel. Annak, hogy a házasságunk tönkrement, semmi köze nem volt a családomhoz, sőt, a munkámhoz sem.
  – Akartad a válást?
  – A végén már igen.
  – Apa utána sokáig olyan egyedül volt!
  – Szinte rögtön a válás után jött Adrienne.
  – Az nem számított, apa akkor is egyedül volt – ismétli csökönyösen Dina.
  – Nem volt egyedül, mert ott volt neki Adrienne – ismétli ugyanolyan csökönyösen Gabriella. És aztán hibázik. – Én voltam az, aki egyedül volt. Nekem nem volt senkim.
  A lány rögtön ugrik, mintha csak a végszót várta volna.
  – Egész sor senkid volt.
  De Gabriella már képtelen az ésszerűség szabályait követni.
  – Neki már a házasságunk alatt is egész sor senkije volt!
  Dina szeme összeszűkül.
  – Úgy gondolod, ha valakinek csak egy senkije van, az jobb ember, mint akinek sok van?
  – Miért állítod be ezt az egészet úgy, mint valami versenyt, amiben én vagyok a vesztes?
  – Mert azért váltatok el.
  – Ó, már értem! Neki elnézed azt, amit nekem soha nem bocsátasz meg!
  – Amikor ő csinálta, az semmiféle kihatással nem volt az életemre – mondja Dina dühösen. – Amikor te csináltad, az mindent tönkretett.
  – Szóval, ez részedről erkölcsi kérdés volt, igaz?
  – Pontosan. Azért költöztem apához, mert többé nem tudtalak tisztelni.
  – Nos, én igazából azt gondolom, Dina – kezdi Gabriella nyugodt, halk hangon, komoly arccal –, hogy azért költöztél apádhoz, mert így könnyebb lett az életed. Aki a legtöbbet ajánlotta az árverésen, az kapott meg téged.
  – Na persze, ezt akarod gondolni, mert így könnyebb, mint elismerni, hogy ő milyen jó apa volt, te pedig milyen pocsék anya.
  Gabriella saját magát is meglepi visszafogott, szinte közönyös reagálásával.
  – Semmi ilyesmit nem ismerek el, mert nem igaz. Az igazság az, hogy mindkettőnkben volt jó is és rossz is, mint minden átlagos szülőben.
  Dina viszont egyre inkább elveszti a fejét, ahogy érzi, hogy kicsúszik a lába alól a talaj.
  – Azért költöztem apámhoz – hebegi –, mert csak ő volt nekem.
  – Ott voltam neked én is.
  A lány tehetetlen dühében nagyot csap a homokba.
  – Na jó, az igazságot akarod tudni? – kiabálja. – Hát megmondom, ha annyira akarod. Csakis és kizárólag azért hagytalak ott, hogy fájdalmat okozzak neked!
  Gabriella hangja remeg.
  – És nem bántad meg azóta sem, szívem, kicsit sem?
  Ez a hangnem szemlátomást lefegyverzi a lányt, mert zokogni kezd.
  – Lehetetlen, hogy komolyan gondoltad mindazt, amit mondtál. – Gabriella szeme is könnyben úszik. – A szíved mélyén tudnod keli, mennyire szeretlek. – Sóhajt. – Nos, nem bántad meg?
  – De igen – vallja be szipogva Dina, és hagyja, hogy anyja átölelje –, persze, hogy megbántam.
  – Szeretlek – suttogja Gabriella vigasztalón, és magához szorítja gyermekét. – És most már minden sokkal jobb lesz, ígérem! Tudod, sok mindenben igazad van – mondja, és arcán patakzanak a könnyek. – Soha nem tudtam, hogyan kell jó anyának lenni, mert annyira féltem, hogy elveszítelek.
  – Azért nem voltál olyan rossz – hüppögi Dina.
  – Kösz – szipog Gabriella. – De azért több eszem is lehetett volna.
  Dina felemeli a fejét.
  – Az mindkettőtök részéről jól jött volna – mondja bölcsen.
  És amikor már jól kisírták magukat, kifújták az orrukat és megtörölték a szemüket, Gabriella megint magához húzza lányát.
  – Tudok a levélről, és tudom, hogy tudsz a babáról, akit örökbe adtam.
  Dina levegő után kapkod, elhúzódik.
  – Hogyhogy?
  – Claire megkért, nézzem át apád papírjait itt a házban, és a levél ott volt az egyik dossziéban.
  – Erről nem beszélek! – kiáltja Dina, és felpattan. – Ez nem tartozik ide!
  – Hogyne tartozna ide, amikor ezért döntöttél úgy, hogy nem állsz velem szóba többé?! – Gabriella is feláll, szalad lánya után a homokban egészen a vízig.
  – Ez a kettőnk dolga volt – sikoltja Dina. – Apáé és az enyém.
  Gabriella megragadja a vállát, de a lány kiszabadítja magát.
  – Kérlek, Dina! – könyörög. – Mégis, hogyan akarsz épp ebből az ügyből épp engem kizárni?
  – Nem lett volna szabad megtenned! – ordít Dina.
  – Nem tudom meg nem történtté tenni – kiabál Gabriella.
  – Becsaptál!
  – Te csaptál be engem! – vág vissza Gabriella. – Azzal, hogy nem beszéltél róla, amikor megtudtad.
  – Már késő – közli Dina, és a víz felé fordul.
  – Miért lenne késő? – Gabriella odaplántálja magát lánya elé, megfogja mindkét kezét. –Beszéljük meg! Mondd el, mennyire megdöbbentett, amikor megtudtad, kérdezd meg, miért csináltam, mit éreztem, az isten szerelmére, tisztáznunk kell!
  – Nincs mit tisztázni. Apa soha nem vett volna el, ha tudja. – Dina felzokog, szemében rémület.
  – Tudta – mondja szomorúan Gabriella. –Tudta, mielőtt összeházasodtunk, mert elmondtam neki.
  A lány megtörli a szemét keze fejével.
  – Hazudsz!
  – Nem hazudok, a mindenségit! – kiabál dühösen Gabriella. – Épp elég hazugság vett körül bennünket eddig! Dina Marie Molloy, esküszöm, hogy tudta, és esküszöm, nem érdekel, hogy miket mondott neked, egyszerűen vissza akarlak kapni!
  Dina összeomlik, fejét anyja vállára hajtja.
  – Miért halt meg? – zokogja.
  Gabriella pontosan tudja a mondat folytatását, ami talán örökre kimondatlan marad: Miért halt meg, és hagyott minket itt, ebben a kínos helyzetben?
  – Minden rendben lesz – nyugtatgatja a lányát.
  – Honnan tudod?
  – Hiszen megint együtt vagyunk – mondja Gabriella, miközben előhúz zsebéből egy papír zsebkendőt, és megtörölgeti Dina szemét. – Gyere velem!
  Eltávolodnak valamennyire a fövenyt nyaldosó hullámoktól, leülnek egymás mellé a homokba. Anya és lánya.
  – Szóval, mit gondolsz? – kérdezi Gabriella egy idő múlva.
  – Miről?
  – Megpróbáljuk újra? Te meg én visszalépünk a startmezőre?
  – Nem tudom. – Dina fészkelődik. – Arra gondoltam, körülnéznék Európában, amikor a tanításnak vége. Még a kórházban beszéltünk róla Adrienne-nel, azt mondta, szívesen eljön velem.
  Gabriella gyomra összeszorul, de csak egy pillanatra.
  – Ez jól hangzik – mosolyog.
  Csendben ülnek, arcukat süttetik a nappal.
  – Nick rendes pasi – jegyzi meg egyszer csak Dina.
  – Igen – feleli Gabriella közönyösen.
  – Szerelmes vagy belé?
  – Dehogy! – vágja rá az anya automatikusan, majd elmosolyodik. – Őszintén, igaz, csakis őszintén?
  Dina bólint.
  – Hát… igen, szerelmes vagyok belé.
  – Akkor minek mész vissza?
  Gabriella felsóhajt.
  – Mert mindent a maga idejében. Először veled akartam tisztázni a dolgokat, azután saját magamon kell eligazodnom, mert a válás óta valahogy nem volt még rá érkezésem. És aztán… ki tudja?
  – Szeretted őt? – kérdezi rövid hallgatás után Dina.
  – Kicsodát? – mered rá tágra nyílt szemmel Gabriella.
  – A kisbabát.
  – Nem is ismertem.
  – Engem szerettél, amikor megszülettem?
  – Már mielőtt megszülettél volna – feleli az asszony gondolkodás nélkül.
  – Tudod, anya – kezdi Dina tűnődve –, amikor megtudtam, először sajnáltam azt a lányt, de aztán már nem, mert ő volt az egyetlen, akinek nem kellett a mi őrült családunkban élnie. – Felnevet. – Úgy értem, nem volt könnyű Molloynak lenni, nem igaz?
  – Minden családban vannak problémák. De persze mindenki a sajátját érzi a legszörnyűbbnek. – Gabriella nagyot sóhajt. – Értesítesz majd, hogy hol vagy és mit csinálsz? – És hirtelen azon kapja magát, hogy kész elengedni gyermekét, akit épp csak elkezdett újra felfedezni.
  – Persze. És talán még meg is látogatlak Párizsban.
  – Bármikor jöhetsz, Dina. – Gyengéden megsimogatja lánya arcát. – És addig is hiányozni fogsz.
  – De most már másként – szögezi le Dina.
  Szótlanul ülnek még egy darabig, majd  szótlanul eldöntik, itt az ideje bemenni. Kart karba öltve, lassan lépkednek a homokon, majd az úton a házig.
  
Az indulás
– Gondolod, hogy mindent be tudtok rakni a csomagtartóba? – kérdezi Gabriella hitetlenkedve.
  Adrienne nevet.
  – Remélem, de hogy a földet söpri majd a hátsó lökhárító, az biztos!
  Dina jön feléjük, karján egy kupac összehajtogatott, frissen mosott ruha.
  – Mi lenne, ha ezt a hátsó ülésre raknám? Sehogy sem fér be a bőröndbe.
  – Hát ez nem lep meg – veszi el tőle anyja a holmit. – Mit szólsz hozzá, Adrienne?
  A három nő hol gondterhelten, hol nevetgélve próbál helyet találni mindennek az autóban.
  – Hát azt hiszem, ennyi – mondja végül Dina.
  Zavartan állnak egymás mellett. Nem maradt más hátra, mint a búcsú. Gabriella megfogja Adrienne kezét.
  – Biztosan nincs rám szükségetek az úton?
  – Minden rendben lesz – felel Adrienne helyett Dina. – Különben is, van bőven tennivalód – holnap indulsz!
  – Ne aggódj! – teszi hozzá Adrienne. – Kellemes az út, és ha elfáradok, legfeljebb ott maradok éjszakára.
  Gabriella a lányához fordul, megöleli.
  – Hiányozni fogsz, de remélem, hallok felőled, amíg Európában leszel.
  – Persze – feleli Dina, majd a fejéhez kap. – Te jó ég, kifelejtettem a könyveimet! Ebből is látszik, mennyire vágyom a tanulásra. – A ház felé indul. – Csak egy pillanat!
  – Lesz, aki kivigyen a reptérre? – kérdezi Adrienne, amikor Dina már az ajtónál jár.
  – A szerkesztőség rendelt egy kocsit. – Zavartan tördeli a kezét. – Adrienne, nem is tudom, hogyan mondjam el, de sokat segítettél.
  – Te is nekem – hangzik a válasz –, azzal, hogy elfogadtál a lányod barátjának.
  – Nagyon sokat jelentesz neki.
  – Te is.
  – Talán – von vállat Gabriella. – Remélem.
  – Semmi közöm hozzá – kezdi Adrienne –, de Dina már felnőtt nő, itt az ideje, hogy éld a saját életed.
  – Azt teszem.
  – Akkor ne csinálj ostobaságot! Ne menekülj tovább!
  – Hogy érted ezt?
  – Gyere vissza ide, és légy boldog a nagy ővel!
  Gabriella elpirul.
  – Azt hittem, Dináról beszélünk.
  – Úgy döntöttem, témát váltok. Tudod, Gabriella, ebben a korban nem sok nőnek adatik meg a lehetőség, hogy új életet kezdjen.
  – Nekem nem kell új élet. Még csak most kezdem élni ezt.
  A két nő tekintete összefonódik, míg Dina pár pillanat múlva meg nem érkezik a könyveivel. Bedobja őket a hátsó ülésre, és most végképp eljön az indulás ideje. Gabriella megöleli Dinát, majd Adrienne-t. Aztán integet, míg az autó le nem kanyarodik a kocsifelhajtóról az útra. Aztán még percekig áll ott mozdulatlanul, és azon tűnődik, milyen szerencsés, hogy kapott még egy lehetőséget.
  
  *
  
– Kérsz enni valamit, mielőtt elindulsz? – kérdezi Sylvie, arca, hangja bánatos, válla görnyedt.
  – Nem, köszönöm, papa – feleli Gabriella. – A gépen úgyis megtömnek. – Apja felé indul. – Menned kell az étterembe?
  – Aha, hamarosan. Rocco már ott van. Azt mondja, sétáltatok egyet.
  – Igen – feleli idegesen Gabriella. Nagybátyja persze megint megpróbálta „jobb belátásra” bírni.
  – Hánykor jön a kocsi?
  Gabriella az órájára néz.
  – Körülbelül egy óra múlva.
  – Összecsomagoltál?
  – Nagyrészt.
  Sylvie zavartan toporog, lánya a körmét tanulmányozza elmélyülten.
  – Gabriella – kezdi a férfi –, mit mondhatnék, azon kívül, hogy bolond vagy?
  – Mit szólnál mondjuk ahhoz, hogy hiányozni fogok neked, de hamarosan újra látjuk egymást?
  – Aha, ezt mondhatnám, de attól még ez az egész dolog így egy nagy baromság.
  – A mama hol van? – vált témát Gabriella. – Alszik?
  Sylvie vállat von.
  – Alszik, ébren van, nem mindegy? – Megcsókolja lánya homlokát, gyorsan megöleli még egyszer, majd kisiet a szobából.
  
  *
  
Gabriella az előkészületek utolsó fázisánál tart, gyors mozdulatokkal, pontos időbeosztással dolgozik, mintha így nem mardosná a fájdalom. Csomagol, becsukja a bőröndöt, leviszi a földszintre, odaállítja a bejárati ajtó mellé. Letusol, felöltözik, megfésülködik, egy felületes szemlélő azt gondolná, alig várja, hogy indulhasson. De amikor az autó végül megérkezik, Gabriella összeomlik.
  – Nem miattad sírok, mama – mondja Audrey széke előtt térdelve –, hiszen hamarosan újra látjuk egymást, nem igaz? – Megtörli a szemét. – És tudom, mit mondanál, hogy azt csinálok, amit akarok, te csak azt kívánod, hogy legyek boldog. De az igazság az, hogy amit most készülök tenni, attól cseppet sem vagyok boldog. – Megöleli anyját, megcsókolja az arcát. – Sőt, nagyon is szerencsétlennek érzem magam. – Feláll, megfogja Audrey két kezét. – Szia, mama, hamarosan újra látjuk egymást – mondja még egyszer, utoljára.
  Ha elkezd töprengeni a múlton, mindazon, amit meg kellett volna tennie vagy másként kellett volna tennie, azzal olyan robbanást okozna a fejében, hogy elpusztítaná a szép emlékeket is.
 
 
 
 
 10
 
  
A megoldás
Az Air France váróterme a Kennedy Repülőtéren igazán nem mondható túlzsúfoltnak ezen az estén. Néhány amerikai család franciaországi kirándulásra indulóban, néhány francia család amerikai kirándulásról hazatérőben, és Gabriella Carlucci-Molloy zavartan és boldogtalanul.
  Egy kerevet sarkában kucorogva Gabriella szemügyre veszi a többieket, és egészen meghökken a felismeréstől, hogy mindegyik embercsoport egy-egy különálló egység: anya, apa és gyerekek, család, amelynek tagjait összefűzik a közös félelmek és remények, a közös célok és élmények, a közös élet.
  Hamarosan mindannyian nekivágnak egy utazásnak, tűnődik Gabriella, mindannyian ugyanazt a távolságot teszik meg térben és időben egyaránt, miközben őt, egy szál magában, ugyanaz a gép több fényévnyire repíti mindattól, amit szeret, ami drága neki. Igyekszik hát nem törődni a minden porcikáját eltöltő magánnyal, inkább a körülötte levők gesztusait, mozdulatait, hangját figyeli.
  Amint valami brosúrával babrál, felkelti érdeklődését egy szó. Mint megtudja, éjszaka a gépen olyan filmet fognak vetíteni, amely egy amerikai turistáról szól, akit elrabolnak, míg Párizsban tartózkodik. Mennyire szeretné, ha vele is ez történne, persze csak akkor, ha rögtön felteszik egy gépre, és viszik vissza. Haza. Nickhez.
  Negyvenöt perc van hátra az indulásig, körülbelül tizenöt a beszállásig. Ám az a pillanat máris elérkezett, amikor Gabriella belátja, képtelenség elhagynia a férfit, akit szeret, akit kíván, jobban, mint életében eddig bárkit. Ugyanabban a pillanatban eldönti azt is, hogy ki akar jutni innen, méghozzá azonnal.
  Felugrik, megragadja kézitáskáját, irattáskáját, tavaszi kabátját, és odarohan a pulthoz, amely mögött egy Air Francé egyenruhás fiatal hostess ül.
  – Elnézést – kezdi, és aki jól ismeri, a hangjáról tudná, alig bír uralkodni magán –, meggondoltam magam, nem akarok ma este Párizsba utazni.
  A hostess végigméri.
  – Leadta már a poggyászát?
  – Igen. Miért? – Gabriella a már úgyis kócos hajába túr.
  – Mert igen szigorú szabályok rendelkeznek arról, hogy tengerentúli járatokon nem maradhatnak gazdátlan csomagok. – A fejét rázza. – Sajnálom, fel kell szállnia a gépre.
  – Vegyék le a bőröndömet! – javasolja Gabriella.
  – Az jelentős késést okozna.
  A késés szóra többen felkapják a fejüket.
  – Nézze, ha ez ilyen bonyolult, hagyják a csodába a bőröndöt, majd visszaküldik Párizsból. – Gabriella mosolyog, de hangja enyhén reszket.
  – Azt hiszem, nem értett meg – mondja a fiatal nő türelmesen. – A repülés területén is léteznek bizonyos szabályok, amelyeket be kell tartani. Ezek közé tartozik az is, hogy nem szállhat fel gép a fedélzetén gazdátlan csomaggal.
  – Akkor vegyék le a gépről! – hadarja Gabriella.
  – Az körülbelül két órába telne. – A hostess előrehajol, és összeszorított fogain át szűri a szót.
  – Akkor hagyják rajta! – vágja rá rögtön Gabriella, majd ő is előrehajol, és megkérdezi: – Mondja, úgy nézek én ki, mint aki bombát csomagol a bőröndjébe?
  A bomba szó elhangzásakor természetellenes csend borul a váróteremre, legalábbis a pult körüli részre. A hostess most már úgy néz Gabriellára, mintha őrjöngő elmebeteggel lenne dolga.
  – Ha tudnánk, hogyan néznek ki azok, akik bombát visznek a repülőgépre, soha nem lenne bomba egyetlen gépen sem.
  Gabriella nagy levegőt vesz.
  – Igazán nem szeretnék gondot okozni, és tökéletesen megértem, hogy szükség van efféle szabályokra, de én meggondoltam magam. Nincs hozzá jogom, hogy meggondoljam magam?
  – Miért nem mondja el nekem, mi a problémája, talán segíthetnék megoldani – próbálkozik a hostess újabb taktikával.
  – A problémám az, hogy meggondoltam magam.
  – Talán beteg? – érdeklődik a hostess, és megremeg az ajka.
  – Ami azt illeti, kicsit szédülök, de gyanítom, csak az idegesség teszi.
  – Hívjak orvost?
  – Nem, nem, köszönöm, minden rendben lesz, amint kijutok innen – akár bőrönddel, akár anélkül.
  – Biztos benne, hogy ezt akarja? – kérdezi a nő. – Mert ha igen, azt jelentenem kell. –Tökéletes kontyából elszabadul egy vékony tincs a tarkójánál. – Tíz perc múlva megkezdenénk a beszállást.
  – Én nem szállok be – közli határozottan és elszántan Gabriella.
  A hostess belátja, hogy nem babra megy a játék. Hajtövénél verítékcseppek gyöngyöznek.
  – Rögtön idehívok valakit a biztonsági szolgálattól. És fel kell hívnom a kaput is, hogy tudják, késés lesz.
  Ekkor egy utas lép a pulthoz, akcentusából ítélve francia.
  – Megmondaná, pontosan mennyit fogunk késni? – kérdezi, és lesújtó pillantást vet Gabriellára.
  – Nem tudjuk még uram, de amint kiderül, értesítjük az utazóközönséget. Kérem, addig is foglaljon helyet!
  Most egy kövér férfi lép elő, szemlátomást amerikai.
  – Na, mi a fene van? Fontos tárgyalásom lesz reggel Párizsban. Akkor beszállunk vagy nem?
  – Még nem, uram – feleli a hostess, ajkán ott a kötelező mosoly, de arcizma meg-megrándul.
  – Van még annyi idő, hogy telefonáljak egyet? – kérdezi egy harmadik utas, és pillanatokon belül mindenki ott tolong a pultnál.
  Gabriellát félretolják a kavarodásban, lehuppan egy székre, arcát tenyerébe temeti, azt kívánja, bár ne történne vele ez az egész, tűnődik, hogyan hagyhatta idáig fajulni a dolgot, korholja magát, amiért olyan kötözni való bolond volt, hogy azt hitte, képes elhagyni Nicket.
  – Hölgyeim és uraim, kérem, foglaljanak helyet, hogy intézkedhessünk! Őrizzék meg nyugalmukat! – A hostess Gabriellára sandít, és szája keskeny vonallá zárul össze.
  
  *
  
– A mindenségit! – szitkozódik Nick. – Hogy a fenébe történhetett ez meg?!
  Az előkertjében áll, a sövény ugyanazon pontját nyirbálja már tizenöt perce, így az jó húsz centivel alacsonyabb, mint a birtokát határoló előkerítés többi része. Nem mintha a káromkodásnak vagy a kérdésnek bármi köze lenne a sövényben keletkezett folytonossági hiányhoz. Nick az órájára pillant, és látja, hogy már tíz perc múlva négy. Ha most azonnal nem indul el, nincs az az isten, hogy odaérjen a reptérre fél hétig, amikor is a menetrend szerint felszáll az Air Francé Párizsba tartó gépe.
  Egyszerűen őrület, hogy képtelen volt megemberelni magát és itt tartani Gabriellát, őrület, hogy nem fogta fel, mennyire boldogtalan lesz, ha elengedi az asszonyt. Már most boldogtalan. Őrületesen. Holott Gabriella most még az óceánnak ezen az oldalán van. Es ez az a pillanat, amikor a metszőollót elhajítva, beszáguld a házba a kocsikulcsokért, majd a kocsifelhajtón álló kabrióhoz rohan, beugrik és beindítja a motort.
  Térdnél levágott szárú, piszkos khakiszínű vászonnadrág, sárfoltos póló és kétnapos borosta – nem mondhatni, hogy kiöltözött az alkalomra, vagy egyáltalán készült volna rá, holott igazság szerint valahol, agya legrejtettebb zugában igenis ezt a lépést tervezgette, amióta csak Sylvie-től megtudta, Gabriella mikor akar elutazni.
  Csikorgó kerekekkel süvít végig a városba vezető kanyargós úton, miközben idegesen harapdálja alsó ajkát. Ennek ellenére hirtelen optimizmus tölti el, mintha abban a pillanatban, amikor eldöntötte, hogy visszahozza Gabriellát, világossá vált volna előtte, az asszony pontosan azt akarja, hogy ő így döntsön. A megengedett sebességnél lényegesen gyorsabban hajt fel az autópályára, és száguld a Kennedy Repülőtér felé. Hogy hazahozza Gabriellát. Bárhol legyen is az a „haza”. De ha adnak egymásnak egy lehetőséget, talán meg tudják oldani ezt a problémát is.
  
  *
  
A hangszóróból enyhe recsegés kíséretében jellegtelen férfihang szól az utazóközönséghez. „Figyelem, figyelem! Az Air Francé 2292-es párizsi járata késve indul.” Amikor Gabriellában tudatosul, hogy a késésnek ő az oka, hirtelen elsápad, szédülni kezd, rettegés hullámzik át rajta. De életében először ki akarja próbálni, milyen optimistának és spontánnak lenni.
  A többiek a váróteremben nem nyugtázzák épp kitörő örömmel a bejelentést. Gabriella körülsandít, aztán megpróbál beolvadni a székébe, és nagyon igyekszik, hogy a tekintete senkiével ne akadjon össze.
  – Válthatnék önnel pár szót? – kérdezi akkor egy újabb hang, és a férfi már le is ül a Gabrielláéval szomszédos székre. Ingén rangjelzés, kezében rádió adó-vevő. – Megtudhatnám, mi a probléma? – kezdi szelíden. – Értesülésem szerint ön nem hajlandó beszállni a gépbe.
  – Nincs semmi probléma – feleli az asszony zavartan –, egyszerűen csak meggondoltam magam.
  – Ugye tudja, hogy ez meglehetős zűrzavart fog okozni?
  – Igen, és nagyon sajnálom.
  – Szeretném, ha felülvizsgálná a döntését – erősködik udvariasan a férfi.
  – Pontosan ezt tettem – ragyogtatja rá mosolyát Gabriella.
  – És?
  – És nem szállok be.
  Ám ekkor különös kötélhúzás veszi kezdetét a fejében vagy a szívében, hiszen azért a helyzet nem teljesen egyértelmű. Mi van, ha Nick egyáltalán nem lesz feldobva attól, hogy ő megjelenik a házában és bejelenti, meggondolta magát, mégis hajlandó mellette leélni élete hátralévő részét?
  – Óhajtja esetleg még egyszer átgondolni a dolgot? – érdeklődik tapintatosan a légi társaság alkalmazottja. – Magára hagyom pár percre. Majd ott várok – teszi hozzá a büféasztalra mutatva.
  Gabriella a fejét rázza, a férfi szavai nem jutottak el az agyáig, mert a helyet ott most sokkal fontosabb gondolatok foglalják el. Előfordulhat, hogy Nick kifejezetten fellélegzett, amikor megtudta, hogy ő mégis visszamegy Párizsba. Vagy, ami még rosszabb, talán máris egy másik nővel van, vigasztalódás céljából, vagy egyszerűen, mert férfi, és Gabriella említette, hogy az élete hátralevő részére vonatkozó terveiben nincs hely az ő számára.
  A biztonsági őr visszaballag, kezében műanyag pohár.
  – Kér egy kávét? – kérdezi.
  – Köszönöm, nem.
  A férfi leül, feltűnő mozdulatokkal megtekinti karóráját.
  – Tudja, az idő múlik.
  És Gabriella érzi, amint beburkolja, átszivárog a pórusain és lassan eltölti minden sejtjét az őseredeti fájdalom, az a fajta jól ismert fájdalom, amely úgy kérkedik minden egyes sértéssel, félelemmel, veszteséggel, mint megannyi családi örökséggel.
  – Rendben – mondja olyan halk, gyenge hangon, hogy meggyőződése, a férfi nem is hallhatja szavait. – Beszállok.
  
  *
  
Nick Tressa valósággal bezuhan az Air France termináljába a Kennedy Repülőtéren, miután a nagy sietségben olyan hanyagul állítja le autóját, hogy két helyet foglal el a parkolóban. Felragyog az arca, amikor a képernyőn meglátja, hogy a párizsi gép késve indul. Odarohan a pulthoz, ahonnan már kizárólag érvényes jeggyel rendelkező utasok mehetnek tovább, és lihegve, izgatottan hadarja:
  – El kell érnem valakit, aki nemsokára felszáll a 2292-es párizsi járatra.
  – Sajnálom – mondja monoton hangon az egyenruhás nő –, innen csak akkor mehet tovább, ha érvényes jegye van.
  – Nézze, ez vészhelyzet!
  – Miféle vészhelyzet? – érdeklődik a nő, miközben felméri Nick borotválatlan arcát, kezén a rászáradt földet, elegánsnak épp nem mondható ruházatát.
  – Meg kell akadályoznom, hogy az egyik utas beszálljon a gépbe – tér ki az egyenes válasz elől Nick.
  A nő arcáról idegesség sugárzik, amint odamegy kollégájához. De Nick ott van a sarkában.
  – Ez a pasas azt mondja, vészhelyzet – mondja a nő, mintha Nick láthatatlan lenne.
  – Aha, hát a gép nemsokára indul. Már megkezdődött a beszállás.
  – Oda kell mennem – erősködik Nick. – Kérem!
  – Már késő.
  – Telefonáljon! – mordul rá Nick.
  – És mégis, hová parancsolja? – Szinte csöpög a gúny a nő hangjából.
  – A gépre, a kifutópályára, bánom is én, csak telefonáljon!
  A repülőtér személyzete szemlátomást zavarban van. Nyilvánvaló, hogy továbbképzések egész sora sem volt képes felkészíteni őket arra, milyen is lesz, amikor az élet írja a történetet, és egy elmebeteg meg akar állítani egy repülőgépet.
  – Nyugodjon meg! – szól oda a fémkereső kaput kezelő férfi, majd néhány biztonsági őr érkezik.
  És amint Nick magyarázkodni kezd, a nő már felvette a telefonkagylót, és arca piros a kék sapka alatt.
  A beszállás megkezdődött, az utasok a váróteremből egy oldalajtón, majd egy hosszú folyosón át jutnak el a repülőgép fedélzetére. Gabriella is összeszedte holmiját, ott áll a sorban, várja, hogy azokat szólítsák, akiknek az első osztály nem dohányzó részébe szól a jegyük, hogy a lidércnyomás első felvonásának vége legyen, hogy végre álomtalan álomba merülhessen.
  Több egyenruhás Air France-alkalmazott – köztük a férfi, aki megpróbálta rávenni, hogy gondolja meg magát – járkál fel-alá a sor mellett, mintha valamiféle vizsgálat lenne folyamatban. Gabriella utánuk fordul, eltűnődik, vajon ez szokás-e itt, vagy talán az ő műsorának következménye valamiképpen a felvonulás. És ekkor pillantja meg a férfit a távolban. A váróterem ajtajában ácsorog, nyakát nyújtogatva figyeli a beszállni készülőket.
  A könnyek szinte teljesen elvakítják Gabriellát, amint kilép a sorból, és egy rémítő pillanatig azt gondolja, talán csak káprázat, talán a lemenő nap fénye űz kegyetlen tréfát vele.
  A már ismerős biztonsági őr lép oda hozzá, és tájékoztatja, hogy valaki beszélni szeretne vele.
  – Vészhelyzet – mondja, ám az arckifejezése valami mást sugall.
  Gabriella kábán bólint, holmiját leteszi egy székre.
  – Hölgyeim és uraim, kérem, foglaljanak helyet! – hallatszik a hangszóróból. – Türelmüket kérjük, a beszállást hamarosan folytatjuk.
  Szeme sarkából Gabriella látja, hogy egy csomó egyenruhás összedugott fejjel, izgatottan tárgyal. „Ürítsék ki a gépet”, véli hallani, és „Most már biztos, hogy késünk”. Szörnyű nehéz megállnia, hogy ne kezdjen rohanni Nick felé, de valamiért most létfontosságúnak tűnik, hogy kecsesen, méltóságteljesen lépkedjen. Hát eljött értem, gondolja, és egy könnycsepp végiggördül az arcán. Aztán erős karok fonódnak köré.
  – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezi.
  Nick két ujjával felemeli az állát, ajkuk épp csak leheletnyire van egymástól, és teljes komolysággal így felel:
  – Feltartott néhány száz biztonsági őr.
  – Annyi minden történt – kezdi aztán az asszony, hangja elcsuklik, arcát a férfi mellkasához szorítja.
  – Most majd mindent elölről kezdünk. – Felemeli Gabriella állát, a szemébe néz. – Együtt.
  A távolban a futószalagon feltűnnek a gép gyomrából kirakott első bőröndök, Gabriella és Nick a zsúfolt terem sarkában állnak egymást ölelve, és kettejükön kívül most senki és semmi nem létezik számukra. Az önsanyargatás, a színlelés, a menekülés véget ért. Gabriella hazaérkezett.
  

  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  ÚJ VÉNUSZ KÖNYVEK
  
  
  HU ISSN 1219-7424
  ISBN 963 9072 00 1
  
  
  
  SZAKÁLOS KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST
  Felelős kiadó: a SZAKÁLOS KÖNYVKIADÓ KFT.
  igazgatója
  Szedte: az ALINEA Kft.
  Nyomta és kötötte: a BORSODI NYOMDA KFT.
  Felelős vezető: DUCSAI GYÖRGY ügyvezető igazgató
  Terjedelem: 13,14 (A/5) ív
  
  
1 (fr.) városnézőhajó
2 (fr.) jó utat
3 (ol.) szemétláda, piszok alak

4 (ol.) igaz, kedvesem?
5 (ol.) a gyönyörű
6 (ol.) türelem
7 (ol.) tökéletes
8 (ol.) íme, kb. Na, tessék! Na, ugye!
---------------

------------------------------------------------------------

---------------

------------------------------------------------------------