Claire Kenneth: Panoptikum Szkennelte, javította, tördelte: Dr. Kiss István; 1999. I. A hatalmas platánfa alatt kellemesen hűvös volt, Itt terítették meg az uzsonnaasztalt. A tó felől jött egy kis szellő, ez megmozgatta az évszázados fák lombjait és meglebbentette a halványsárga damasztabroszt. Judith házában nem ültek a vendégek plasztikterítőhöz, nem ettek papírtányérokból. Mint egykor a rózsadombi villában; finom porcelánok voltak, csiszolt poharak, a különbség csupán annyi, hogy akkor a szögedi Marcsa szervírozta a jeges kávét, most itt a Harlemi, néger Lorna az ice-creamet'. A fiatalok még lent voltak a tavon. Addig is Judith bridzselt a három vendégével. Ez a három öregúr állítólag valamikor halálszerelmes volt Judithba... De ennek már majdnem fél évszázada. Így könnyű volt kiszámítani, hogy Judith közeledik a hetvenhez. Még mindig szép asszony volt, sötét haja magasra feltűzve, élénk kék szeme körül néhány finom, pókhálóránc, egykor hosszú hattyúnyakán mindig többsoros gyöngy, mely elkasírozta az idők múlását. Magas volt és olyan egyenesen tartotta magát, hogy biztosan nem volt kalciumhiánya. Ápolt, finom kezén két gyűrűt viselt. Az egyik ujján a címeres gyűrű, még otthonról, a másik hatalmas briliánskő, ezt már az amerikai férjétől kapta, aki jól menő orvos volt a New York-i Park Avenue-n. A három öregúr itt nyaralt nála már egy hete, ebben a Greenwood Lake-i villában. Iván, akinek dús, fehér haja volt és tömött bajusza, erősen sántított. Valamikor huszártiszt volt, híres úrlovas. Judithtal a tiszti kaszinóban ismerkedett meg, gyakran kísérgette a Duna-korzón, így indult köztük a szerelem... Erdélyből jött ki Amerikába, de itt nem vitte sokra. Doorman (ajtónálló) volt egy nagy felhőkarcolóban és eleinte szégyenkezve fogadta el a borravalókat. Az aranygombos, kávészínű uniformis nem állt olyan jól rajta, mint egykor a huszárdolmány. Félix, a báró alaposan elhízott. Hegyes hasával, dupla tokájával, látszott rajta, hogy szeret enni. Pesten hírhedt aranyifjú volt, akkor még nem ismerték azt a kifejezést, hogy "playboy"... Birtokát, mely valahol az Alföldön volt, már súlyosan megterhelte, tele volt adóssággal. Gazdag lányt kellett volna elvenni; próbálkozott Judithnál is, de őt nem sikerült meghódítani. Itt New Yorkban egy televíziójavító műhelyben dolgozott, ami néha rossz álomnak tűnt neki. Most már évek óta nyugdíjba ment és főleg vendégeskedett régi barátainál. - Potya fráter!... - volt róla a vélemény. Zoltán, a színész volt köztük a legidősebb, arca ezer ránc, de hullámos barna hajú, azonnal észre lehetett venni, hogy ez paróka. Zoltán abban a boldog tudatban élt, hogy még mindig a szívdöglesztő bonviván, akinek a karjaiba szédülnek a nők... Közvetlenül a háború előtt egy dunántúli színtársulattal turnézott. Viszonya volt a primadonnával, a szubrettel és ami a legfontosabb, az igazgató hervadó feleségével. Mind a három nőt már unta, mikor egy balatonfüredi Anna-bálon megismerte Judithot. A gyönyörű, fiatal úrilányt. Véletlenül került a bálra, valamilyen hazafias ünnepélyen szavalt egy Petőfi-verset, utána benézett oda. Fehér szmokingban volt, remekül táncolt és Judithnak már az első, összesimuló tangó alatt elmondta mindazt, amit mint kis Petrovom mondott Sybillnek a második felvonásban. Judith tizennyolc éves volt, eddig csak a ludovikások ügyetlen bókjait hallgatta, azok vették körül. Most itt, a balatoni nyári éjszakában, ilyen igazi férfi... egy bonviván, aki Jávor Pálra hasonlított. Hajnalig tartott a bál, a szédület. Hogy ki fizette a pezsgőt, az mellékes volt, minden mellékesnek tűnt... Szerelem volt ez, az első látásra. Zoltán egy kis olcsó penzióban szállt meg, a barátja látta vendégül, betettek neki egy összecsukható vaságyat. Ide nem hívhatta Judithot; ő a nagybátyjánál nyaralt, a miniszteri tanácsosnál, akinek villája valahol fent volt a hegyen. Malvin néni, a méltóságos asszony, nem nézte jószemmel ezt a flörtöt, ő gardírozta Judithot a bálon. Lehet, hogy az bosszantotta, hogy őt miért nem kérte fel legalább egyszer udvariasságból ez az alak. Valami színész. Malvin néni semmivel sem volt öregebb és molettebb, mint a színigazgató felesége, na de Zoltán nem is gondolt arra, hogy illene felkérni. Néha ilyesmiken múlnak a dolgok. Soha többé nem találkoztak, de Judith emlékeiben nem fakult el ennek az Annabálnak az emléke... Háború, forradalom, menekülés, több évtized telt el, mikor itt New Yorkban egy temetésen szembekerültek egymással. Magyar "Funeral Home" (Temetkezési Intézet) volt és Judith felfigyelt a hangra, mely útbaigazította a gyászoló hozzátartozókat. - Erre fáradjanak, kérem! Balra a második terem, ott van a ravatalozó! A lelkész úr már řitt van, rögtön kezdődik a szertartás! A hang ismerős volt, de a fekete öltönybe öltözött öregember nem. A temetkezési vállalat alkalmazottja lehet, olyan köszönőember, aki a koszorúkat is rendezgeti. - Judith!... - szólt oda valaki. - Kedves tőled, hogy eljöttél! Judith?... Zoltán ránézett a magas, még mindig szép asszonyra és felismerte. Judith! Ő az. A sorsnak micsoda bizarr tréfája volt ez. A kontraszt, a lampionfényes, cigányzenés balatoni éjszaka és itt az imbolygó gyertyák, a koporsó közeléből felhangzó elfojtott zokogás. - Mióta van New Yorkban? - kérdezte Zoltán suttogva. - Nagyon régen... És maga, Zoltán? - Én is. Itt dolgozom a "Funiral Home"-ban. Nagyon boldog lennék, ha felhívna telefonon, azt hiszem, millió beszélnivalónk van... *** Félix annak idején komoly szándékkal udvarolt Judithnak. Esküdözött, hogy halálosan szereti és meg is kérte a kezét. Igen ám, de ha olyan nagyon szerelmes volt, miért töltötte tovább is az éjszakákat az Arizonában, ahol az egyik diszkrét páholyban nyíltan enyelgett a platinaszőke táncosnővel, akinek jégkockákat csúsztatott a dekoltázsába. Pesten semmi se maradhatott titok és Félix kilengéseit mindenki ismerte. Feljárt egy titkos kártyaklubba is, melyet a hírhedt Szemere volt főispán tartott fent. Itt nagy tétekben folyt a roulette, néha razziát is tartott a rendőrség, de a botrány mindig elsimult. A báró úr és a többiek a hátsó kijáraton távoztak; de olykor a társaságukban lévő hölgyikék lebuktak. A zsetonokat lefoglalták, pár soros hír volt csak az újságokban, de másnap, más helyiségben tovább forogtak a roulette golyói. Félix birtokára már többször kitűzték az árverést, de valahogy sikerült mindig elhalasztani. Egy ilyen ,házasság megmenthette volna, Judith apja bankigazgató volt, nagy bérháza az Andrássy úton és a rózsadombi villa, tele műkincsekkel. - Hozományvadász - állapította meg a családi tanács és mikor megkérte Judith kezét, hűvös udvariassággal visszautasították. A papa valami olyasmit mondott, hogy Ju- dith még túl fiatal. Félix vadonatúj, piros Bugatti-kocsija ott állt a rózsadombi villa előtt. Nagy orchideacsokorral és nagy reményekkel érkezett. Lesújtva távozott, mellesleg a Búgattinak még csak az első részlete volt kifizetve. De Félix nem túl sokáig búsult, rövidesen megvigasztalódott és elvett egy kimondottan csúnya lányt, akinek még vagyonosabb apja volt, mint Judithnak. A háború után a kommunisták államosították a birtokot, mindent elvettek, nem maradt meg semmi, csak a csúnya feleség. Később együtt telepítették ki őket egy Tisza menti romos házba és rizsföldeken kellett dolgozniuk. A feleség, aki csakis azért ment Félixhez, hogy báróné legyen, most élvezhette a grófok, bárók, sőt hercegek társaságát. Félix itt is talált magának szórakozást, fiatal parasztlányokkal próbálkozott a szalmakazlak mögött. Az amnesztia után elváltak és Félix már egyedül disszidált. New Yorkban eleinte sehol sem tudott elhelyezkedni. Hiszen nem értett semmihez, bárókra itt nem volt szükség. Akik kijöttek valami szakmával, lakatosok, villanyszerelők, fodrászok, autó-mechanikusok, össze tudtak spórolni pénzt, házat vettek, autójuk volt. Félix csak tengett-lengett, végül egy televíziójavító műhelyben kezdett dolgozni. Régi magyarországi barátai közül, akik régebben itt éltek, meghívták vacsorára, ebédre; ez volt az egyetlen vigasztalás számára. Ócska albérleti szobában lakott a West Side-on, ahol már ritkán volt látható fehér ember. Előfordult, hogy őt küldték ki, ha sürgős munka volt. Így állított be egyszer abba az épületbe, ahol Judith lakott. Elegáns felhőkarcoló volt a Park Avenue-n. Ahogy cipelte az istentelenül nehéz televíziót, az előcsarnokban beleütközött Judithba. - Csomaggal a hátsó lépcsőn menjen! - rivallt rá a néger doorman: - Ki van írva, nem látja? Hát így találkoztak. Judith férjének, dr. Keatonnak itt volt a rendelője, az utcáról nyílt. Lakásuk fent a huszonharmadik emeleten, ahová Judith azonnal meginvitálta Félixet és a szobalány megdöbbenését leplezve, szervírozott neki egy drinket. Ez háróm év előtt történt, amikor dr. Keaton még élt. *** Iván; az más volt... Nagy szerelem, az első igazi szerelem Judith életében. Milyen izgatott szívdobogással drukkolta végig a lovasversenyt a Tattersallban; ahol Iván elsőnek futott be. Milyen büszkén nézte, ahogy a kormányzó felesége átnyújtotta neki ünnepélyesen a nagy ezüstserleget. Ugyanezen az estén a tiszti kaszinóban volt valami ünnepség, ahol annyian vették körül Ivánt, hogy alig tudott a közelébe jutni. De másnap, a budai August cukrászdában még szerelmesebben bújtak össze, mint máskor. Ide jártak randevúzni, de sokat sétáltak a Duna-korzón is. Olyan helyen, ahol valami történhetett volna közöttük, soha nem voltak... Talán, ha Iván nagyon akarta volna, Judith felment volna hozzá a kis belvárosi legénylakásba, amit egy főhadnaggyal együtt bérelt. De Iván tudta, hogy Judith szűz és feleségül akarta venni. Azt is tudta, hogy szívesen hozzá fogják adni, a kaució nem probléma, hiszen Judith apja nagyon vagyonos. De ha koldusszegény lány lett volna, akkor is csak vele tudta elképzelni az életét. Imádta ezt a lányt. Ahogy a háború kitört, a gyorshadtest volt az első, amelyet bedobtak az orosz fronton. Jöttek a világoskék tábori lapok, tele szerelmes vágyakozással. Judith hosszú leveleket írt, gyakran küldött fényképet is. A rózsadombi villa kertjében; Buksival, a kis drótszőrű foxival, ezt Ivántól kapta a születésnapjára. Strandkép is volt az egyik levélben, margitszigeti Palatínuson készült, fehér kétrészes fürdőruhában, ahogy ott áll a trambulin előtt, hihetetlenül, karcsún, hosszú, szép combjaival, gömbölyű; kemény mellén feszül a trikó. Hát ezt a képet nagyon élvezték a tábori posta cenzúraosztályán, kézről kézre járt. Miután már mindenki gyönyörködött benne, végre kikézbesítették Ivánnak, aki kitűzte a bunker falára, a többi mellé. A Don-kanyarban már leesett az első hó és lassanként egyre több sebesült érkezett vissza. Jöttek a kórházvonatok és Judith türelmetlenül és kétségbeesve várta a lapokat; ha néhány napig nem jött semmi; már szörnyű rémképei voltak; aludni is képtelen volt, hogy mi lehet Ivánnal? Mikor megjött az értesítés, hogy Iván megsebesült, hadikórházban van, de rövidesen hazaszállítják, Judithtal már nem lehetett bírni. Csak zokogott egész nap, a templomban térdelve könyörgött Istenhez órákon át, hogy viszontláthassa élve... Isten meghallgatja az ilyen fohászokat és Iván megjött. A Győri úti honvédkórházba került. Comblövése volt, begipszelve feküdt, arca megkínzott és lesoványodottnak tűnt. De mikor megpillantotta Judithot, aki úgy jelent meg a különszoba ajtajában, mint egy álomkép, már tudott mosolyogni is. Judith ráborult az ágyra és csókolta, elmerülve és boldogan, közben csak suttogta: - Hát visszajöttél, visszajöttél!... Nemhiába imádkoztam érted, drágám, édesem, mindenem! Olyan szédült csók volt ez, hogy észre sem vették, hogy az apáca bejött. - Dicsértessék a Jézus Krisztus! Hozom a gyógyszert a főhadnagy úrnak! Tapintatosan köhintett is, mire végre felocsúdtak. Judith zavartan nézett az apácára. - A vőlegényem! - mentegetődzött. Az apáca elnézően mosolygott. "Az én vőlegényem Krisztus urunk" - gondolta magában; de másnap már egy világi ápolónőt küldött maga helyett a sebesült főhadnagyhoz, akinél mindig ott ült ez a szép lány... Kompótokat hozott, etette, de főleg csókolta, simogatta a haját. Dús, fekete haja volt a főhadnagynak és a keskeny arcában csillogott a láztól világoskék szeme. Láza olykor magasra felszökkent, a gránátszilánkok fertőzést is okoztak, abban az időben még nem találták fel a penicillint. - Mikor gyógyulok meg? Meddig kell még itt lennem a kórházban? - faggatta a főorvost, ha bejött hozzá felülvizsgálni. - Türelem! Türelem! - biztatta az öreg ezredorvos. - Ahogy kikerülök innen, azonnal megtartjuk az esküvőt. Nem bánom, ha még csak mankóval tudok járni! - A mankót, azt rövidesen eldobhatja! - vigasztalta az orvos. De hogy mi a sebesülésében a gyógyíthatatlan, azt nem volt lelke megmondani. Az ágyékában az állandóan kisugárzó fájdalom igazolta, amit a röntgen is kimutatott: a sérülés olyan volt, hogy soha többé nem számíthatott férfinek... Az orvosok tanakodtak, mi helyesebb, ha ezt közlik vele, vagy egyelőre jobb lesz eltitkolni, Huszonöt éves fiatalembernek ez rosszabb, mint a halálos ítélet. A comb szépen gyógyult, a láz is elmúlt, már nem lehetett tovább halasztani, végre a főorvos vállalta a kegyetlen feladatot. Judith éppen elment, vége volt a látogatási időnek. Az asztalkán a virágai, a sütemények, a finom kompótok, amiket mindennap ő maga készített és hozott be. - Ugye, gyönyörű a menyasszonyom? - kérdezte büszkén Iván. - Igen! Igazán nagyon szép lány! - bólintott elismerően a főorvos. Aztán hozzátette: - Sajnos, az életben vannak olyan tragédiák, amelyek lehetetlenné teszik a házasságot... - Miből gondolja ezt? - kérdezte megrökönyödve Iván. - Hát nézze, fiatal barátom, ez a háború kegyetlen, én már az első világháborút is végigcsináltam, Úristen, hányan jöttek vissza... Most is, van fogalma, hogy hányan maradtak ott a Don-kanyarban; a jeltelen tömegsírokban? Hányan jöttek vissza nyomorékon, életük végéig tolókocsiban, amputált lábbal, vagy vakon. Soha nem látják Isten napvilágát, semmit, csak az örök sötétségre vannak kárhoztatva... - Ne folytassa, ezredes úr! Látom, valamit akar közölni velem és mindezt vigasztalásnak szánja! Mondja meg egyenesen, amit akar! Vak nem lettem, amputálva se vagyok, mi az, amit ilyen tapintatosan akar közölni. - Hát, sajnos, ez az ágyéksérülés. Ez végzetes bizonyos szempontból... Itt nincs segítség, erre az orvostudomány még nem talált fel módot, ami... Maga nem nősülhet meg, csakis akkor, ha őszintén megmondja a menyasszonyának, hogy ez csakis névházasság lenne... Az ezredorvos kiment és még hallotta a felcsukló zokogást, ami csak akkor tört ki Ivánból, amikor az ajtó becsukódott. - Miért?! Miért?... - Ez a kérdés zakatolt az ágyában és gépiesen nyúlt az éjjeliszekrény fiókjához, ahol a szolgálati revolvere volt. Főbe lövi magát, mást nem is tehet. De a revolver nem volt ott. Azt gondosan elzárták a kórház raktárába, az egyenruhájával együtt. És ugyanaznap este megérkezett az édesanyja Kolozsvárról. Ez a kicsi, hirtelen megöregedett asszony, akinek ő volt mindene. - Ivánka, drága fiacskám! Tudod, milyen nehéz volt ide eljutnom Erdélyből? Ahogy az anyja átölelte, ahogy a könnyei rácsöppentek az arcára, már tudta, hogy nem lehet öngyilkos. Nem... Majd nyomtalanul eltűnik Judith életéből, minden magyarázat nélkül. Ez az egyetlen megoldás. 1944 volt a háború utolsó felvonása. Mintha a pokol szabadult volna el, a vérzivatar, a halálos forgószél elsodort mindent és mindenkit. Teljes bizonytalanság, zűrzavar uralkodott. Senki se tudta, mit hozhat a holnap. Budapestet már bombázták, orosz vagy amerikai gépek voltak, tulajdonképpen mindegy. Pusztulás, rémület mindenütt. A szovjet csapatok gyorsan közeledtek, rövidesen bekerítették a várost. Kijutni innen, élve kijutni, aztán ha majd lecsendesül ez az ördögi színjáték, akkor vissza fognak jönni... A bankot is Nyugatra mentették és Judith apja, aki vezérigazgató volt, szintén úgy döntött. Menni, menni, amíg lehet. A rózsadombi villát gondosan lezárták, egyetlen nagy bőröndöt vittek csak és az aktatáskában az ékszereket. Arra, hogy a bombázás alatt a légnyomás kivágja az ablakokat és a ház szabad prédává válik, ki gondolhatott? A csőcselék; amit a pesti humor "honi kozákoknak" keresztelt el, mindent elvittek, ami mozgatható volt. Üresen tátongtak a szobák, a faburkolatot és az intarziás parkettet is felszedték, jó volt tüzelőnek. Portyázó német katonaság is beköltözött egy kis ideig, ezek elrejtett kincsek után kutattak; de a múzeumi értékű festményeket már elvitték, megelőzve őket. Egyszerűen bicskával kivagdosva a nehéz keretekből. Mire az oroszok bejöttek, már csak arra volt alkalmas a ház, hogy a lovaikat bekössék a nagy szalonba. Magasan állt a szalma, összekeveredve a trágyával a drága perzsaszőnyegek helyén. A franciaablakokon a lovak néztek ki, a kertben légelhárító ágyú, amelyet itt felejtettek a németek. Judith szerette volna Buksit magával vinni, hiszen Ivántól kapta. De a kutya nem jöhetett, így a kis drótszőrű foxi ott maradt. Judith a lázas sietségben, hiszen váratlanul indultak el egy kora hajnalon, nem is tudta; mit vigyen magával? A szép ruháit? A bőröndben már nem volt hely. Gondosan bezárta a garderobe-szekrénybe, a kulcsot a retiküljébe tette. Ha majd visszajönnek; rögtön kéznél lesz a kulcs. Soha nemjöttek vissza... Soha. A szülők még útközben meghaltak, mert közel a német határhoz a vonat- bombatalálatot kapott. Isten csodája, hogy Judith, aki éppen vízért ment ott az állomáson, ahol a vonat vesztegelt, nem sérült meg. Szerencséje volt, mondogatták. Szerencse? Most ott állt egyedül a világban és amikor a hevenyészett morgue-ban meglátta és agnoszkálta a szülei szétroncsolt holttestét a halottasházban, csak azt kívánta, hogy bárcsak ő is ott feküdne velük... Mi lesz vele? *** A tábor, ahová került, amerikai parancsnokság alá tartozott és Judithot, aki tudott németül és angolul is, azonnal tolmácsnak osztották be. Gyerekkorában német fr„uleint (kisasszonyt) tartottak a háznál és később, mikor nagyobb lett, angol nevelőnőt. Abban az időben, bizonyos körökben; ha a kislányt nem küldhették svájci intézetbe, illett mellé angol nevelőnőt alkalmazni. A háború előszele már végigsöpört Eúrópán és senki sem merte a gyerekét külföldre küldeni. Ezek a német frauleinok főleg Ausztriából jöttek, némelyik fiatal volt és csinos is, sok esetben bajt is okoztak, mert az apák túl sok időt töltöttek velük a gyerekszobában... Az angol missek viszont hervadt, öreg aggszűzek voltak, akiknél a végső stációt jelentette ez az állás. Mindig idegenkedve hallgatták, hogy körülöttük mindenki ezen a fura magyar nyelven beszél. Judith a táborban ismerte meg dr. Jeffrey Keat-ont, a fiatal amerikai katonaorvost, aki azonnal belészeretett. Arról, hogy Ivánt valaha viszontlátja, már nem reménykedett. És mikor Jeff megkérte a kezét, minden gondolkozás nélkül hozzáment. Ez volt az egyetlen sansz és így került ki Amerikába. II. Mindenki élettörténetét egyetlen mondatba lehet sűríteni. Judith boldogan élt dr. Keatonnal, szép kislánya született, Adrienne; aztán ő is férjhez ment (többször is!), neki is leánya van, Melissa, az egyetlen unoka. Azt, hogy dr. Keaton meghalt, még szintén bele lehet tenni abba az egy mondatba. De a halála körül voltak olyan meglepetések, amikre Judith soha nem számított... Tökéletes harmóniában éltek, dr. Keaton praxisa remekül ment. Belgyógyász volt, rendelőjében a legmodernebb gépek, EKG-től kezdve röntgenig. Két nörsz volt nála alkalmazásban: egy fehér és egy japán. Ezek azóta dolgoztak itt, mióta az elegáns Park Avenue-i felhőkarcolóba helyezte át a rendelőt, a szerényebb Lexington Avenue-ról. Dr. Jeffrey Keatonnak jó híre volt a szakmában és a társaságban is kedvelték. Jóképű ember volt, magas, őszesszőke, kellemes, megnyerő modorú. Szép magyar feleségével, Judithtal sok helyre hívták őket. Attraktív házaspár - állapították meg róluk. Soha nem volt körülöttük semmiféle botrány, a legádázabb pletykázók sem tudtak róluk valamit kitalálni. Jeff valóban "family maxT" (családszerető ember) volt, ahogy itt Amerikában mondják. A "country clubban" (szabad természetben elhelyezett klubház) nem tett szerelmi ajánlatot a fiatalabb nőknek; inkább golfozott, mint táncolt. Judith viszont bridzselt és talán ő volt az egyetlen, akinek eszébe sem jutott lefeküdni a fiatal tenisztrénerrel, akit már állítólag az összes középkorú hölgy kipróbált... Az évek szinte hihetetlen gyorsasággal múltak, már készülődtek a negyvenedik házassági jubileumukra. Adrienne is megígérte, hogy eljön Kaliforniából, most ott élt a harmadik férjével Santa Mónicában. A kislányt is elhozza, aki immár 14 éves. Tavaly óta nem látták az unokát; gyönyörű gyerek volt. Férjét, ezt a harmadik számút, nem valószínű, hogy magával hozza, ezzel is voltak problémák, lehet, hogy ettől is el fog válni, mint az előző kettőtől. Judith áldotta a Jóistent, hogy neki ilyen tökéletes házassága van, Jeff végtelenül becsületes és száz százalékig bízhat benne. És milyen figyelmes. Gyakran túlzásba is viszi az ajándékozást, minden születésnapra, karácsonyra, évfordulóra Tiffany-tól a drága ékszereket hozza; briliánsgyűrűket, nyakéket, fülbevalókat. Már alig férnek el a fekete bársonydobozban, de főleg a bank széfjében tartja. - Könnyelmű vagy, Jeff! - mondta ilyenkor könnyekig meghatva. - Már úgyis túl sok ékszerem van. - Nem örülsz, nem találtam el az ízlésedet? Kicserélheted! - A világért se! Pont ilyen fülbevalóra vágytam... Megcsókolta Jeffet, megsimogatta a már hátrahúzódó homlokát. Szerelmük már régen ellangyosodott, tulajdonképpen sosem volt túl szenvedélyes a kapcsolat. És Jeff már hatvanöt éves volt, Judith két évvel fiatalabb. Hogy Jeffnek valami baja van a szívével, azt gondosan titkolta. Hogy mit titkolt még, az csak a temetése után derült ki... Judith, bár ugyanabban a házban volt a rendelő, csak nagyon ritkán ment be. Ha valamit akart, inkább telefonált. Az egyik nörsz, Emily, mindig pontosan átadta az üzenetet a doktornak. Emily a várószobában ült az íróasztalnál, inkább olyan recepcionista volt, ő írta ki a számlákat és ő beszélte meg az appointmenteket (időpontokat) a páciensekkel. Rendkívül nyájas modorú, csinos nő volt, valamivel harminc felett. Elvált asszony. Mikor levetette a fehér uniformisát és átöltözve távozott, elegánsabb benyomást keltett, mint a páciensek, akik közül sokan Cadillac-kel érkeztek. Dr. Jeffrey Keatonhoz nem akárkik jártak. Pár perces vizsgálatért is legalább 150 dollárt számított. Ha röntgenfelvétel is volt, vagy EKG, akkor egyenesen csillagászati honoráriumot kellett fizetni. A gépeket vizsgázott technikus kezelte, kis filigrán japán nörsz, Mitsukó. Nagyon csendes volt, túlságosan komoly arccal utasította a pácienst, hogy most lélegezzen, most sóhajtson, most maradjon mozdulatlan. Ferde metszésű szemében semmi érdeklődést nem mutatott, nyilván teljesen mindegy neki, hogy a betegnek jó vagy rossz a lelete. Már tizenöt éve volt alkalmazásban dr. Ke…tonnál, de mindenkivel csak személytelen hangon beszélt. Az angolja tökéletes volt, itt járt iskolába Amerikában. Nem volt se szép, se csúnya. Fényes fekete hajával, amelyet feltűzött a fehér nörszpárta alá, festetlen arcával, elképzelhető volt, hogy japán kimonóban, cseresznyepirosra festett szájjal talán egzotikusnak is tűnhet. De így nem. Harminchat éves volt, de sokkal fiatalabbnak látszott. Judith határozottan ellenszenvesnek találta. Emilyt kedvelte, egyszer meg is hívta lunchra (ebédre) valamelyik sikkes francia restaúrantba, amely akkor nyílt az 57. streeten. Jeff két nappal a házassági évforduló előtt halt meg. Álmában érte a szívroham. Adrienne a kislányával aznap érkezett meg. Még vidáman vacsoráztak együtt, Jeff el volt bűvölve szép unokájától. Melissa tényleg szép volt; csak furcsának tűnt, hogy azonnal panaszkodott az új mostohaapjára, akit gyűlölt. - Szeretnék itt élni inkább New Yorkban! - jelentette ki. - Itt is járhatnék iskolába! Judithnak tetszett az ötlet, elképzelte, hogy a kislány itt lakna velük, a lakásban volna bőven hely; van egy felesleges bedroom (hálószoba) is. A házassági évfordulóra kibérelték a Hotel Pierre egyik különtermét, százhúsz vendéget hívtak. Judith gyönyörű kék brokátruhát vett magának, Oscar de la Renta-kreációt. Másnapra tervezte, hogy Adrienne-nek és Melissának is vesz erre az alkalomra valamilyen szép modellű ruhát. A kislánynak rózsaszínt, Adrienne azt mondta, pirosat szeretne, most …t a sikk, Nancy Reagan is mindig pirosban jár. Hogy másnap fekete gyászruhát fognak venni, arra nem számítottak. A halál mindig műsoron kívüli szám... Ugyanaz a százhúsz vendég, akik a Pierre-be készültek a fényes partyra, most eljött a temetésre. A tánczenekar helyett hárfaművészt szerződtettek, aki gyászdalokat pengetett, a püspök, aki páciense volt, megható szavakkal ecsetelte dr. Jeffrey Keaton fennkölt jellemét, csodálatos emberi tulajdonságait. A legjobb férj, apa és nagyapa volt, csupán családjáért élt, rengeteget segített a szegényeken, akik rászorultak, azokat ingyen kezelte. Sokan sírtak, előkerültek a zsebkendők. Lehet, hogy Emily, aki sok éve dolgozott a rendelőjében, egy kissé csodálkozott ezen, mert soha egyetlenegy szegény beteget sem látott. De ő is sírt, fekete kosztümben volt, ami jól állt vörösesszőke hajához. A meglepő az volt, hogy Mitsukó nem jött el a temetésre és a Funeral Home-ba sem. Virágot se küldött, még egy Sympathy-lapot (részvétnyilvánítást) se írt. Judith ezt észre sem vette, az idegnyugtatóktól kábultan csinálta végig az egész ceremóniát. Jeff meghalt... Hogy mennyire szerette, arra talán csak most döbbent rá. A nyitott koporsó előtt térdelve, még utolsó pillantást vetett erre a viaszosan merev arcra, lehúnyt szemekkel, mintha csak aludna. Négy nappal a temetés után az ügyvéd, Silver, aki közjegyző volt, telefonált, hogy jöjjön át az irodájába, felolvassa a végrendeletet. És hozza magával a leányát is, Adrienne-t, ha még nem ment vissza Kaliforniába. Silver nagyképű és fontoskodó ember volt, úgy ült a hatalmas, faragott íróasztalnál, mint valami államfő, aki döntő beszédet tart, amit a televíziós kamerák is közvetítenek. Most is hosszadalmas bevezetéssel kezdte, de Judith leintette. - Kérem, essünk át minél gyorsabban ezen a-formaságon! - Ahogy parancsolja! Judith is tudta, hogy körülbelül mi van a végrendeletben. A Park Avenue-i condominium közösen volt a nevükön, a Greenwood Lake-i nyári ház szintén. Az értékpapírok, különböző részvények, bankbetétek fele Judithé, fele a leányát; Adrienne-t illeti. Az utolsó bekezdés meglepő volt. Kínosan meglepő. Judith először azt hitte, hogy rosszul hallotta, mert ilyen nincs. Ez nem lehet... "Százezer dollárt hagyományozok hűséges munkatársamra, Miss Mitsukó Yongra." Másnap Adrienne a kislánnyal visszarepült Kaliforniába. A végrendeletre eddig nem tett semmilyen megjegyzést, de látszott rajta is, hogy meg van döbbenve, csak nem akarta az anyját felizgatni. Ezt a japán nörszöt csak egyszer vagy kétszer látta, ha bement az apjához a rendelőbe. De évek óta Kaliforniában élt és az is véletlen volt, hogy valamiért benézett. Judith kikísérte a lányát és az unokáját a La Guardiára (New York-i repülőtér) szinte az utolsó pillanatban a beszállás előtt Adrienne mégsem bírta tovább. - Hát ezt nem hittem volna apámról! Azt hittem, ő a leghűségesebb férj a világon! És pont ilyen kis ronda japánnal! Még érthetőbb lenne, ha az Emilyvel, aki fess, magas, mutatós... - Ne ítélkezz apád felett! Nem tudhatjuk, hogy mi van a háttérben. Talán valami titok, amit most ki fogok deríteni! Holnap én magam felkeresem Mitsukót és szembenézek a tényekkel... Másnap Judith taxiba ült és kiment Bronx-ba, Mitsukó címe természetesen ott volt a rendelőben. A Fordham Roadon öreg, kopott bérházban lakott a nörsz. Hogy hányadik emelet, azt nem tudta. Bement érdeklődni a házmesterhez. Ez nagyon barátságos, öreg néger volt. - Harmadik emelet, balra az első ajtó. És miss Yong otthon van, az előbb láttam a fiát, gyümölcsöt vitt fel innen a zöldségestől. A fiát?... Hogy Mitsukónak fia van, ezt eddig nem tudta. A piszkos, elhanyagolt liften megnyomta a harmadik emeleti gombot. Még nem tudta, hogy mit fog kérdezni, mit fog mondani és mivel magyarázza ezt a váratlan látogatását. Már megbánta, hogy eljött, de mégsem akart visszafordulni, lerohanni az emeletről. Becsengetett. Egy fiú nyitott ajtót. Japán fiú, olyan 14 éves lehetett, talán kevesebb. Világossárga arcában, ferde vágású szemében mintha meglepetés lett volna. Hogy ki lehet ez a hölgy és mit akarhat?... - Kit tetszik keresni? - kérdezte udvariasan, anélkül, hogy betessékelte volna. Fényes, fekete haja volt és kiugró, mongolos pofacsontja. De az orra, a homloka, a profilja, szakasztott Jeff. Ez az ő fia. - Miss Yonggal szeretnék beszélni! - Anyám gyengélkedik! Nem fogad most senkit! - Mondja meg neki, hogy dr. Keaton özvegye van itt! Judith most először mondta ki ezt a szót - özvegye... Hirtelenül belenyilallt a fájdalom és valami furcsa szégyenkezés. Mégis vissza kellene fordulni, most már éppen eleget tud. Jeffnek fia van, Úristen! Fia ettől a nőtől, ezért hagyta rá a pénzt. A fiú bement a másik szobába. Judith körülnézett. Szerényen berendezett living-room (nappali szoba) volt, japán legyezők a falon egy széles kerevet felett. Buddha-szobrok is voltak, lehet, hogy ezek értékesek, de lehet, hogy csak vásári utánzatok. Tarka gyöngyfüggönyök a keskeny ablakon, mely egy tűzfalra nézett. Mitsukó néhány percig várakoztatta, de egyszerre csak megjelent az ajtóban. Mezítláb volt és így még kisebbnek látszott. Vörösre -dagadt, kisírt szemével, rendetlenül, hevenyében feltűzött hajával kimondottan csúnyának tűnt. Fekete selyemkimonót viselt, melyen nagy, arany, hímzett madarak pompáztak. A fiú is kijött vele és ő is kérdőleg nézett Judithra. Volt a tekintetében valami ellenséges. Lehet, hogy tudta, ki ez a magas, nercbundás hölgy, de lehet az is, hogy fogalma sem volt semmiről. - Mit óhajt tőlem, Mrs. Keaton? - kérdezte Mitsukó. - Csodálom, hogy felkeresett. - Ne csodálja! Csodálkozni csak nekem van okom! Szeretnék néhány kérdésre feleletet kapni. De a fiát, kérem, küldje ki, ez csak miránk tartozik! - Menj ki, drágám; menj ki a konyhába, a teádat már elkészítettem, azt idd meg; a látogatónk nem fog sokáig időzni! Ez egyenesen szemtelenség volt, jelezte, hogy nem sokáig hajlandó vele beszélni. - Leülhetek? - Foglaljon helyet, Mrs. Keaton! Judith leült a kerevetre; a kiterjesztett Japán legyezők alá. Tudta, hogy most minden önuralmára szüksége lesz. - Eljöttem, hogy közöljem magával: férjem százezer dollárt hagyott magára! Tud erről? - Igen. A közjegyző már értesített. - És mit szól ehhez? - Semmit... Természetesnek tartom, hogy gondoskodott rólam és főleg a fiamról: Az ő fiáról, akit szeretett, akit elismert, akit... Most hirtelen sírva fakadt, aztán letörölte a könnyeit és szinte diadalmas pillantást vetett rá. - Szeretett engem! Most már nem kell titkolnom. Tizenöt évig titkoltuk, elég nehéz volt. De én megértettem, tudtam, nem tehet mást. Nem válhat el magától a karrierje, a társadalmi pozíciója miatt... Így is boldogok voltunk, gyakran jött ki ide, magának azt mondta, konzíliumra ment. Maga azalatt bridzselt valahol. Itt ült, itt, ezen a kereveten, játszott a kisfiával. - Ne folytassa! Ahelyett, hogy szégyellné magát, még büszke erre a gyalázatos, aljas viszonyra, befurakodott egy nős ember életébe és... "Van egy testvéred! Japán fiú, félvér. Hasonlít az apádra! Menj el; siess el a Bronxba, ha még akarod látni; ha kedved van megismerni, mert rövidesen elmegy Tókióba." Még jó, hogy Tokió olyan messze van, nem fog itt élni velük egy városban. Most eszébe jutott Emily. Évek óta együtt voltak a rendelőben, biztos, hogy észrevett valamit... Lehet, hogy be is volt avatva, nem tudták előtte eltitkolni. A legegyszerűbb, ha megkérdezi Emilyt. Délután bent dolgozik a rendelőben és szortírozza a betegek kartotékjait, becsomagolja hatalmas dobozokba. Aki majd megveszi a rendelőt, annak nem adják ki dr. Keaton pácienseinek az adatait. Judith erőt vett magán és lement a rendelőbe. Emily el volt merülve a munkájában és látszott rajta, hogy nem szívesen szakítja félbe a rendezkedést. Most nem volt rajta a fehér ápolónői uniformis, pepita kosztüm-szóknyában; piros pulóverben még csinósabb volt; mint máskor. A pulóver feszült a túl nagy mellén, most eszébe jutótt Judithnak, amit Mitsukó mondott, hogy mindig úgy öltözött át, hogy kombinében láthassa a doktor. Lehet, hogy ő is?... Lehet, hogy vele is?... - gyötörte magát Judith. Leült a várószobában egy fotelbe és igyekezett higgadtan megkérdezni, amit meg akart tudni. - Emily; kérem, legyen hozzám őszinte! Volt magának tudomása arról, hogy a férjem és ez a Mitsukó... - Mire céloz, Mrs. Keaton? Nem értem a kérdést. Az arcán látszott, hogy nagyon zavarban van és most hazudni fog. - Nézze, Emily, én már mindent megtudtam, tehát senkinek sem árt azzal, ha válaszol a kérdésemre. És, ha összebarátkozott Mitsukóval ennyi év alatt és nem akarná őt elárulni, az is érthető. - Hogy én összebarátkoztam? Én ilyennel? Hát ez nagyon sértő rám, Mrs. Keaton! - Miért volna sértő? Elvégre kolléganők voltak. - Ez igaz, de mi volt ő azelőtt! Honnan jött... Egy masszázs-parlorban (masszázs-szalonban) működött a Greenwich Village-ben. Tetszik tudni, hogy ez mit jelent, ezek az ázsiai lányok nemcsak masszírozzák a férfi vendégeket, hanem külön borravalóért szexet is nyújtanak. Hát Mitsukó is egy ilyen volt, amíg valaki megkedvelte és kiemelte onnan, beíratta nörsz-tanfolyamra és fizette érte a tandíjat. Úristen! Lehet, hogy a férjem volt... - Hát igen, a főorvos úr volt, akinek mindent köszönhetett, ezt elárulta nekem egyszer. Mást nem árult el soha. Azt, hogy a masszázs-parlórban dolgozott; véletlenül tudtam meg. Beültünk egy Woolworth's cafeteriába uncholni és odajött egy japán lány és nagyon megörült Mitsukónak. Mondta, hogy ő se dolgozik már a masszázs-parlorban; ő is fogott valakit és kérdezte, hogy megvan-e még az öreg orvos... - Ne folytassa, kérem, most már eleget tudok! Többet, mint gondoltam!... - Sajnálom, Mrs. Keaton, hogy felzaklattam, jobb lett volna, ha nem szólok semmit! Ha tudtam hallgatni tizennégy évig... - Tehát mégis tudta? És miért nem figyelmeztetett? - Mit értem volna vele, azonnal elvesztettem volna az állásomat, a főorvos úr kidobott volna, az ilyesmibe jobb nem beavatkozni... - Lehet, hogy igaza van, Emily! Most már csak arra kérem, ha eddig hallgatott, ezután se beszéljen senkinek erről! Úgy érezte, hogy borzong az utálattól. Mi ez? Rossz álom, amiből fel fog ébredni, hogy Jeff eljárt a masszírozóba, közönséges prostituáltakkal szennyezte be magát. Borzalom... - Nyugodt lehet, Mrs. Keaton, tőlem soha senki sem fogja megtudni! Én nem beszélek ki semmit. Nálam ez olyan, mint az orvosi titoktartás. Itt vannak ezek a kartotékok, minden páciensnek a leletei. Laboratóriumi analízisek, Úr Jézus; hogy itt mik vannak... Melyik előkelő ismert úrnak van AIDS-vírusa, melyik ünnepelt társaságbeli dámának három keresztje, fel tudnám sorolni, de nem teszem, soha nem tenném. - Köszönöm, Emily! Lecsatolt a karjáról egy arany karkötőt, Tiffanytól volt, Jeffnek a legutolsó ajándéka. Emily előbb szabadkozott, de aztán boldogan megköszönte. . Mikor Judith mögött becsapódott az ajtó, jobban megnézte. Igen, ez ugyanolyan volt, mint amit pár év előtt ő kapott a doktortól, mikor viszonyuk volt. Most már bánta, hogy nem volt annyi esze, mint ennek a kis japán dögnek. Szült volna ő is egy gyereket, most százezer dollárja lenne. III. Iván nem a Forradalom után jött ki Amerikába, hanem sokkal később. Kolozsvártól nem messze egy kis községben élt az édesanyjával és még egy öreg rokonnal, akinek ott volt a háza. - Meg kellene már nősülnöd! Itt az ideje! - nógatta az anyja, de ő csak halogatta, azzal, hogy még ráér. - Egészen jól megvagyok így is, mint agglegény! - ütötte el tréfásan. Hogy belül mit érzett, azt soha nem vehették észre. A vállalatnál, ahol több magyar is dolgozott, voltak titkárnők, gépírólányok, ezek mind próbálkoztak vele, hiszen kimondottan jóképű férfi volt. Akkor még nem sántított, a Don mellett kapott sebesülése teljesen rendbejött, kivéve az ágyéksérülés. Az elintézte őt egy életre... Judithot sohasem felejtette el, bár emléke egyre jobban elhalványult. Azt hallotta, hogy kiment a szüleivel Nyugatra, sőt valaki azt is tudta, hogy férjhez ment az amerikai zónában egy amerikai tiszthez. Ezek a lányok itt, magyarok és románok is, nem voltak hasonlíthatók Judithoz. De még ha szépségkirálynők lettek volna; akkor is mindegy... A vállalatnál már kezdték elküldözni a magyar alkalmazottakat, akármilyen jó munkaerő volt valaki, behelyettesítették egy románnal. Mi lesz, ha ő is elveszti az állását? Az öreg rokon meghalt, egyelőre még meghúzódhattak a házában, de már beraktak oda egy román családot, négy gyerekkel. Ezek lármásak voltak, piszkosak és főleg ellenségesek. - Rohadt oláhok! - mondogatta a mama és naphosszat a templomban imádkozott, hogy a Jóisten vezérelje ki ezeket a házból, mert kibírhatatlan ezekkel egy fedél alatt élni. Mikor elkezdődött Csaucsesku rémuralma, akkor már tudták, hogy ők lesznek, akik a házból kimennek. Az oláh család - a férfi nagy kommunista élmunkás - az fog ott maradni. Aznap, mikor a hivatalos végzés megjött, hogy a házból 24 órán belül távozniuk kell, aznap vitte be az édesanyját a kolozsvári kórházba. Már félig eszméletlenül, de még felvette az utolsó kenetet. Aztán csendesen elszenderült, nyolcvanhat éves volt. A házsongárdi temetőben volt a családi sírbolt. A düledező sírkereszteken mindenütt magyar nevek, sok sírkövet már befutott a borostyán. Az öreg pap és néhány magyar szomszéd volt csak ott, mikor utolsó útjára kísérték. Iván tudta, hogy most nemcsak az édesanyjától búcsúzik el örökre, de a házsongárdi temetőtől is, Kolozsvártól és Erdélytől, a régi életétől. Már nem kötötte ide semmi. Átment Magyarországra; onnan sikerült átjutni az osztrák határon és valahogy kijutott Amerikába. Új életnek nekimenni, hatvanéves korában. *** Iván soha nem hitt a csodákban. De ezen a karácsonyon; itt New Yorkban rádöbbent, hogy igenis vannak csodák. Már hét éve élt itt; egy Central Park South-i patinás régi bérpalotában volt dóorman. Ha jobban tudott volna angolul, biztosan sikerült volna valamilyen- irodai állást kapni, de csak törve beszélt. Bizonyos koron túl nagyon nehéz megtanulni egy nyelvet. A Ludovikán nem volt a magyaron kívül csak németoktatás. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd Amerikába kerül... Románul jól beszélt, de arra itt egyáltalán nem volt szüksége, ezen az előkelő környéken, ezek között a gazdag emberek között még soha nem találkozott olyannal, aki Romániából jött volna. Iván igyekezett megelégedni a sorsával, vagy inkább belenyugodni. Elég jó fizetést kapott és főleg sok borravalót. Szabadnapján lement a szemközti Central Parkba, nézte a tavon csónakázókat, átment az állatkertbe is, vagy egyszerűen leült egy padra és újságot olvasott. A politika mindig érdekelte, ha televíziót nézett, akkor is főleg a politikai vitákat hallgatta meg. Érteni minden szót értett, csak ha beszélnie kellett, akkor erős magyar akcentussal állítgatta össze a mondanivalóját. Az 57. Streeten bérelt egy szobát, innen csak pár lépésnyire volt a Central Park South, ahol alkalmazva volt. A szobában volt egy kis villanyrezsó, azon néha kotyvasztott valamit, de csak titokban, mert a háziasszony ezt nem engedélyezte. A másik albérlő is főzőcskézett, onnan is szivárogtak ki ételszagok. Ez egy zenetanár volt, hosszú hajat viselt és mindig bársonyzekében volt, amely úgy lötyögött rajta, mintha egy kövér rokonától örökölte volna. Időnként a fiatal unokaöccse látogatta meg, főleg esténként. Iván észrevette, hogy ez nem mindig ugyanaz a fiatalember. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ezek az unokaöccsnek nevezett urak más célból látogatták. A zenetanár homoszexuális volt, erre Iván hamar rájött. A háziasszony, Frau Winter, úgy tett, mintha ezt nem venné észre. Ötven körüli özvegy volt és sokszor célzott rá, hogy ő milyen magányos. Németül beszélgetett Ivánnal és mindig más és más történetet mesélt magáról. Közben nem volt túl jó memóriája, mert elfelejtette, hogy azt adta be, valamikor Berlinben színésznőnek készült, máskór viszont medika volt, de nem végzett, mert beleszeretett Herr Winterbe, aki elcsábította. Na de végül is feleségül vette és együtt jöttek Amerikába. Hogy miért váltak el, azt is különbözőképpen ecsetelte, máskor meg válásról szó sem volt, Herr Winter csak egyszerűen meghalt. Frau Winter nem volt csúnya, csak rettenetesen festette magát, kanárisárga hajszíne volt és sötét szeme köré megdöbbentő lilás árnyékokat mázolt. A p„riümje émelyítő volt, de ő nyilván azt hitte, hogy szexi. Iván határozottan tetszett neki, többször is leszögezte, hogy neki csakis az idősebb férfi a zsánere. Ilyenkor a kifestett szempillái alól igéző pillantásokat vetett rá, gyakran járkált olyan pongyolában; amely elöl mélyen kivágva látni engedte fekete csipkemelltartóba gyömöszölt hervadt keblét. Iván igyekezett nagyon udvarias lenni vele, mert a lakás kitűnően megfelelt neki. A Carnegie Hall a szomszédban volt és a zenetanár gyakran hozott potyajegyeket, ilyenkor, ha nem volt esti szolgálatban, elment a koncertekre. Előfordult, hogy félig üresen tátongott a nézőtér, pedig igazán jó előadások voltak. Frau Winter mindig ajánlkozott, hogy vele megy - "együtt jobban tudnánk élvezni a műsort" - mondta sokat ígérően. De Iván vala- hogy elhárította és egyedül ment. Mindig, mindenhová egyedül... Egy szerencsétlen baleset, amikor a kocsiútra kiállt, hogy taxiért füttyentsen, azzal járt, hogy majdnem halálra gázolta egy autó. Súlyos lábtöréssel vitték be a mentők a közeli Roosevelt-kórházba. Ugyanaz a comb volt, amely a fronton a kézigránáttól megsebesült. Talán ez volt az oka, hogy a műtét nem sikerült és Iván sánta maradt. Perelni nem lehetett a gázoló autó sofőrjét, mert nyomtalanul eltűnt a nagy forgalomban. Iván elvesztette az állását, sánta doormant nem használhatnak. Még szerencse, hogy már úgyis elmúlt 65 éves, így nyugdíjat kaphatott. Szerényen meg is tudott élni. Frau Winter ugyan felemelte a lakbért, már nem is kacérkodott vele, már nem nevezte fess embernek - sánta öregember lett egyszerre, aki bottal jár. Karácsonykor mindig nagy borravalókat adtak a ház lakói, hát ez most hiányzott. De egy ismerőse, akivel a Central Parkban beszélgetésbe elegyedett, remek ötletet adott neki. - Nincs kedve Santa Claus-nak (télapónak) beöltözni? Ilyen magas embereket szívesen felvesznek! - Én mint Santa Claus? - Miért ne! Könnyű munka; semmit sem kell csinálni, csak ott áll valamelyik áruház előtt és csilingel. Kap egy piros jelmezt, jól kitömik a hasát, mert a gyerekek ilyennek képzelik el, hogy így érkezett meg az Északi-sarkról a rénszarvasoktól húzott szánkóval. Felragasztanak magára egy hatalmas, derékig érő hófehér szakállt. Azt, hogy kicsit sántít, nem nézik! Miért ne sántíthatna egy Santa Claus! Úgyis csak ott áll, néha válaszol a gyerekek ostoba kérdéseire. Ez minden és a lényeg, hogy napi negyven dollárt fizetnek, ha túlórázik, még többet! Ez három hét alatt több mint 1200 dollár... Hát ez a pénz bizony jól jönne. Már régen tervezgette, hogy egyszer elmenne Floridába, csak két hétre legalább. Ahogy olvasta a New York Timesban az utazási irodák hangzatos hirdetéseit, elképzelte magát, hogy egyszer az életben ő is ott élvezhetné a trópusi napfényt, a ködös, dermesztően hideg New York-i tél helyett. Elképzelte a pálmafás tengerpartot, az örökösen kék eget. Magyarországról soha nem volt alkalma semmiféle tengerpartra; még az Adriára sem menni, a háború miatt határzár volt. Később, Erdélyből még kevésbé. Hát most itt volna az alkalom. Másnap elment jelentkezni, de majdnem visszafordult, amikor meglátta, hogy hányan várakoznak, hányan állnak sorban. Ennyi ember akar Santa Claus lenni? Hát erre nem is gondolt. Voltak öregek, voltak meglepően fiatalok is. Az alacsonyabb termetűeket rögtön elküldték, azok nem alkalmasak. Némelyik dühösen káromkodott, hogy micsoda aljasság ez, nem mondták be előre és hiába várakoztatták az embert. Itt kellett tölteni a drága idejüket! Hogy mindegyik úgyis munkanélküli, mert különben nem jelentkezett volna, azt teljesen mellékesnek tartották. Ivánt azonnal felvették, hét láb magas volt, ez megfelelt. Már másnap el is kezdte a múnkáját. A Bloomingdale Áruház előtt, a Lexington Avenue-i főbejáratnál volt a posztja. Ahogy a hatalmas kirakat üvegében megnézte magát, elszomorodott. Hová jutottam - gondolta -, olyan ez, mint egy rossz vicc. Eszébe jutottak a gyerekkori Mikulás-esték, amikor izgatottan várta, hogy a Krampusz jön-e a virgáccsal, vagy a Mikulás bácsi a puttonnyal és sok ajándékkal. Ötéves volt már, mikor rájött, hogy ez a Mikulás nem valódi, az álarc mögött Gazsi van, az apjának a tisztiszolgája. De úgy tett, mintha ezt nem vette volna észre. Lehet, hogy már akkor is megsejtette, hogy jobb, ha nem nézünk az álarc mögé... Az utolsó Mikulás-estére Pesten, a háború alatt, jól emlékezett. Az Operában dísz előadás volt Horthy Miklós névnapján. A Bánk bánt adták. Ez már tradíció volt, csak meghívóval lehetett erre az ünnepi eseményre bejutni. Nem messze a kormányzó páholyától volt Judith szüleinek , a páhólya. A gukkerek mind a proszcéniumpáholy felé irányultak; a közönség felállva tisztelgett a kormányzói párnak. Ahogy elsötétedett a nézőtér és felharsant a nyitány, a páholy hátterében azonnal simogatni kezdte Judith meztelen karját. Világoszöld selyemruhát viselt Judith, nem túlságosan dekoltálva, de a háta és a gyönyörű hófehér hattyúnyaka szinte világított a páholy homályában. Egész este csak arra vágyott, hogy belecsókoljon a nyakába, de persze erről szó sem lehetett. Beérte azzal, hogy fogta a kezét, simogatta a karját. Milyen szerelmes volt, úristen, milyen szerelmes... Most olyan intenzíven gondolt Judithra, olyan élesen látta maga előtt, mint sok év óta soha. Ahogy ott állt és gépiesen rázogatta a csengőt, egyszerre csak a forgóajtón mintha Judith lépett volna ki. Judith húszévesen, a vállára omló sötét hajával, igen, Judith, ő... Hogy a képzelet mire képes, a sok évtized óta elhomályosodott álomkép egyszerre megelevenedik... Kilép az álmokból, kilép az emlékek ködéből, Judith... Nagy hópelyhek kezdtek szállingózni és a fiatal lány, most a járda szélére sietve, egy taxinak integetett. De az továbbrobogott, most már kiabált: - "Taxi! Taxi!". - A hangja is, igen a hangja is Judith hangja volt. Melissánál nem volt ernyő, mert mikor elindultak Bloomingdale-hez, még nem is volt szó arról, hogy esni fog. A televízió időjóslata nem mondta be. Idén nem lesz New Yorkban fehér karácsony; ez volt a jóslat. Judith és Melissa rengeteg csomaggal ř megrakodva jöttek ki az áruházból. Melissa most az ünnepekre, míg a vakációja tartott, eljött a nagymamához. Nagyon hasonlított Judithra; ha régi fényképeket nézegettek a családi albumban, nehéz lett volna megkülönböztetni, melyik ábrázolja Judithot és melyik Melissát. A sötétbarna haj, világoskék szemek, a finom keskeny orr, ugyanaz a szív alakú arc. Judith fehér trikóban a margitszigeti Palatínuson, Melissa fügefalevél méretű bikiniben a Santa Mónica-i óceánparton. Végre egy taxi megállt és ekkor történt meg a csoda. Judith elejtette egyik kis csomagját és Iván felemelte és átadta. Eddig észre sem vette, hogy a megelevenedett álomkép nem egyedül jött ki a forgóajtón, hanem egy idősebb hölgy van vele. - Thank you! Thank you - mondta kedvesen mosolyogva az idősebb hölgy és máris továbbsietett volna, de Iván megragadta a kezét. Egy pillanat századrésze alatt most átvillant rajta, hogy ez Judith! Ez... Hiszen majdnem ötven év telt el azóta, a fiatal lány bizonyára az unokája és ez az idős hölgy, ez ő... - Iván vagyok! - mondta magyarul. Judith most majdnem kiejtette a kezéből az összes csomagot. Nem tudott szólni, hang nem jött ki a torkán, mintha hirtelenül megnémult volna. Átölelte Santa Claust, hogy mit gondolnakř a körülötte ácsorgók, nem volt fontos. Az Üdvhadsereg csoportja most érkezett, ezek énekelni kezdtek és pénzt gyűjteni. - Köszönöm! Köszönöm! Melissa már közben fogott egy taxit és nem értette, hogy mi ez? Ez a Santa Claus mit akar a nagymamától? IV. Ezen az augusztusi délutánon Judith nyári házában már megszokták, hogy az uzsonna pont ötkor van. Addig mindig bridzseléssel ütötték el az időt. Ma már hat óra is elmúlt és Félix kezdett éhes lenni. A néger szobalány, Lorna többször is megjelent a terasz lépcsőjénél, de Judith csak intett neki, hogy még várni kell, majd ha a fiatalok feljöttek a tóról. - A nap már lement! - jegyezte meg Félix. - Szerintem strandolni napsütés nélkül olyan, mint táncolni zene nélkül, vagy szeretkezni szerelem nélkül!... Azt képzelte, hogy most szellemes volt, de senki sem reagált erre a mondására. Legfeljebb mintha Iván szája körül húzódott volna egy gúnyos mosoly. Pont Félix mond ilyet? Pont ő, aki a Parisien Grill és az Arizona lokálnőivel kezdett állandóan futó viszonyokat, némelyikkel csak egyetlen éjszakára. Csak nem akarja azt mondani, hogy ezekbe szerelmes volt?... Előfordult, hogy valamelyiket beültette a Bugattijába és levitte weekendre az alföldi kastélyba. A kastély már eléggé rozoga állapotban volt, erősen javításra szorult, de ahhoz pénz kellett volna, nagyobb kölcsön a banktól. A bárnők így is el voltak ragadtatva, de az öreg kulcsárné, Róza néni már kevésbé. Megrökönyödve szemlélte ezeket a kis kurucokat, ahogy ő nevezte magában őket. Még jó, hogy a méltóságos asszony már nem él, bizonyára forog is a sírjában, hogy a fia ilyeneket képes idehozni. Az elhanyagolt park végében volt a kripta és egy kis kápolna is. Róza néni, aki nagyon régi családi bútor volt; ide járt le a kápolnába imádkozni, főleg azért, hogy a fiatal báró úr végre komolyodjon meg és ne éljen ilyen erkölcstelen életet. Vasárnap mindig lement a faluba a nagymisére a templomba, legjobb barátnője a plébános gazdasszonya volt. Ezzel a kövér papszakácsnéval beszélték át, hogy mi zajlik ilyenkor a kastélyban... Ez a szemérmetlen nőszemély, akit a báró úr magával hozott Pestről, nem is a vendégszobában alszik, hanem a nagy hálószobában. Ott fajtalankodnak a dupla ágyban, ahol a fejük felett a gyönyörű szentkép van, csoda, hogy a Boldogságos Szűz Mária nem esik le a falról; egyenesen rájuk. Ez a festett szőke hajú kuruc olyan szégyentelen, hogy hálóingben szaladgál és méghozzá milyen inge van! Fekete csipke a mejjén, ami átlátszó is. Kicsi a mejje, az egész nő hitványka, vékony, mi tetszhet ezen a báró úrnak? Róza néni kövér volt és a papszakácsné is igen jó húsban. Csak álmélkodott ennyi er- kölcstelenségen és forgatta a szemét. Hogy két felnőtt gyereke van a plébános úrtól, azt beszélték a rossznyelvek a faluban. De a két gyerek nem itt nevelődött; hanem Sopron- ban, intézetben. Igaz-e, vagy csak mende- ' monda, azt senki sem tudhatta. A plébános szelíd mosolyú, kedélyes ember volt, nagyon kedvelte a finom sárhegyi bort, amit Félix küldött át eklézsiára misebornak. Néha leült kártyázni a pléhivel, ilyenkor a vendéghölgy, aki azon a weekenden ott volt, pihent a hálószobában. A pléhi mindig rendkívüli udvariassággal köszöntötte ezeket az éjszakai pillangókat és művésznőnek titulálta őket. Még bókolt is nekik, mondván: "A szépség is Istennek adománya!.. " A környékbeli földbirtokosok majdnem mind elkerülték Félixet, olyan rossz hírnévnek örvendett. Iván csak hírből ismerte, Pesten sosem találkoztak. Judithék zsúrjain a rózsadombi villában sem, mert mikor Iván kezdett odajárni, Félix már letűnt. Akkor már elvette azt a bizonyos gazdag, csúnya lányt, aki mindenáron báróné akart lenni. ů Iván nem szórakozott soha az Arizonában, sem a Parisien Grillben, ahol Félix törzs- vendégnek számított. Most a feleségét is odavitte és nem vette észre a gúnyos pillantásokat, amivel a volt szeretői méregették és kritizálták. - Hát sok pénze lehet, az biztos! - állapították meg. Iván a szabad idejét a lovardában töltötte, mindig valamilyen nagy concours-re (versenyre) trenirozott. Voltak saját lovai is. Aztán jött a háború, a tragikus sebesülése és a budai hadikórházból átvitette magát Kolozsvárra. Akkor Erdély még magyar volt, hiszen pár éve, hogy a diadalmas bevonulás lezajlott. - Édes Erdély, itt vagyunk! - dalolták a dicsőség mámorában a honvédeink. Zoltán se Ivánt, se Félixet nem ismerte, még hírből sem. Vidéki színész volt, hogy került volna az arisztokrata aranyifjak társaságába? Huszártisztekkel meg csak úgy jöhetett volna össze, ha azok a színházi előadás után, a primadonna vagy a szubrett kedvéért, meghívták volna a vidéki kávéházba, ahol hajnalig folyt a pezsgő és a mulatozás. Zoltán szerencsére nem volt féltékeny természetű és szemet hunyt, ha észrevette, hogy valamelyik snájdig tisztecske eltűnik a szép primadonnával vagy a naivan csicsergő kis szubrettel. Ha ugyanabban a hotelben szálltak meg, igyekezett nagyon diszkrét lenni. Zoltán nagy ambíciója, minden vágya az volt, hogy valaha Pestre kapjon szerződést. De ez sosem sikerült neki. Jávor Pál volt a mintaképe, egészen kicsit hasonlított is rá. A sors bizarr iróniája, hogy soha nem kerülhetett a Király Színházba, de itt, New Yorkban, ugyanabba a Funeral Home-ba vették fel köszönőembernek, ahol Jávor Pál is rövid ideig alkalmazva volt. Talán el sem vállalta volna ezt az állást, ha az eszményképe, Jávor Pali is nem itt működött volna. Ha a múltját emlegette, mindig hazudott; gyakran emlegette Honthy Hannát, Bársony Rózsit is, hogy ezeknek többször- volt partnere. Az a valóság, hogy egyikkel sem találkozott soha. A Három öreg férfi nyilvánvalóan nem szimpatizált egymással. De jó arcot vágtak, mert örültek, hogy Judith meghívta őket. Ingyen nyaralás és remek koszt plusz Judith, aki olyan kedves volt velük, olyan elbájoló, hogy újra beleszerettek. Melissa egyszer megkérdezte Judithot, hogy ezek közül melyiket kedveli leginkább? Melyikjátszott fontos szerepet az életében? - Most már mindegy... - legyintett Judith. - Mind megöregedtünk... - Te nem vagy öreg, nagymamám! Te még mindig szép vagy, de ezek vén panoptikumfigurák. Nekem hihetetlen, ahogy nézem őket, hogy ez a sánta alak valamikor fess úrlovas volt... Ez a kövér bácsi arisztokrata playboy és ez a parókás, groteszk aggastyán, a híres bonviván... Te talán még mindig ilyennek látod őket, mert megelevenedtek, a viaszfigurákról leolvadt a viasz és életre kelt . a panoptikum. A mai világban ilyen szép középkorú nőknek, mint te, fiatalabb udvarlói vannak. Ha újságot olvasol; csak figyeld meg, Joan Collins húsz évvel fiatalabb férfihez ment feleségül, Cher boyfriendje (fiúbarátja) is 25 éwvel fiatalabb, Zsazsa német hercege a fia lehetne! Hát ezek a nagy sztárok... - Én nem vagyok sztár, ez a különbség. És nekem megfelel ez a három régi jó barát, nem hagynám magam kinevetni, hogy fiatalabb férfiakkal jelenjek meg! - Nagyon régimódi vagy, nagymamám! Persze, a te idődben minden más volt, igaz? - Hát igen, kezdve az öltözködéstől. Ha valahová mentünk, illedelmesen felöltöztünk, harisnyát viseltünk és fehér kesztyűt, vasárnap a templomban kalapot. Ti most farmernadrágban jártok, lobogó hajjal, trikóban, amin ostoba feliratok vannak. Na és, mi nem festettük magunkat, řegy kis diszkrét rúzs, púder, de ti feketére aláfestett szemekkel, vérpiros körmökkel, hát... - És szűzek voltatok az esküvő napjáig? Judith döbbenten nézett Melissára. Hát most elárulta magát. Úristen, lehet, hogy ez a tizennyolc éves kislány már nem szűz? Hamar abbahagyta a beszélgetést, mert nem akarta tudni, nem, nem! Jobb, ha erről nem tud; úgy fog tenni, mintha azt hinné, hogy ezekkel a boyfriendekkel csak ártatlanul flörtöl, csak kirándul, diszkotekben táncol, síznek a Catskillben, de semmi sem történik közöttük. Semmi.... Micsoda felelősség, hogy idevette ezt a kislányt, ha Isten őrizz, bármi-történik vele, hogy magyarázhatja meg Adrienne-nek? Adrienne Santa Mónicában él, a harmadik férjével, aki kellemes modorú ember: Festő- művész. Jól megy neki, sikere van. A modern képeit a legelőkelőbb galériákban állítják ki és sok ezer dolláros áron tudja eladni. Meg vannak híva mindenhová, rengeteget járnak partykra, úgy látszik, Adrienne-nek ez kell, az ünnepelt művész felesége. Hogy Melissa miért gyűlöli a mostohaapját, az rejtély... Az a fontos, hogy Adrienne boldogan élŠ, végre révbe ért. Az első és a második házassága nem sikerült. De ki tudhatta előre, hogy Patrick, ez az aranyos, kedves ,fiú, ilyen tragikusan fogja végezni?... Pattal már az egyetemen kerültek össze. Diákszerelem volt, fiatalok voltak, el sem tudták volna képzelni az életüket egymás nélkül. Patrick tanárnak készült; a művészettörténeti szakon. Adrienne-nel is közös volt az érdeklődési körük, együtt tanultak, néha Pat éjfélig is ott volt náluk és ha Judith benézett a living-roomba, azt látta, hogy a könyvek fölé hajolnak, jegyzeteket készítenek. Néha rajtakapta őket, ahogy csókolóztak és észre sem vették, hogy ő benyitott. Ilyenkor halkan, lábújjhegyen kiment, nem akarta megzavarni őket. Ahogy Patrick elvégezte az egyetemet, megtartották az esküvőt. Patrick családja is nagyon rendes volt, úri. Az apja szintén tanár New Jerseyben. Adrienne gyönyörű menyasszony volt, de hiszen minden anya szemében az ő lányánál szebb menyasszony még nem létezett. Patrick egyéves ösztöndíjat szerzett és Olaszországba mentek tanulmányútra. Sűrűn érkeztek a levelezőlapok és fényképek is. Rómától Milánóig, Veronától Nápolyig bejárták egész Itáliát. Ez szükséges volt Patrick karrierjéhez és a szerelmükhöz is tökéletes háttért nyújtott. Mikor visszajöttek, Adrienne rövidesen másállapotba került, megszületett Melissa. Pólyás gyerekkel persze nem lehet utazgatni, majd később, ha nagyobb lesz, akkor igen. Hogy Patrick mikor kezdett el inni, nehéz lett volna megállapítani. Eleinte senki sem vette észre, mert csak otthon ivott, mikor már Adrienne és- a gyerek lefeküdtek, Patrick még dolgozott, mindig hozott magával munkát az egyetemről. Egy pohár volt az asztalon, abból kortyolgatott, miközben átnézte a dolgozatokat. Aztán még egy pohár bór; akkor már nem tudta abbahagyni és már a harmadik pohárnál tartott, amikor Adrienne kijött a hálószobából. - A bébi már alszik! Segíthetek neked? - Köszönöm, mára már végeztem. Ahogyan ezt mondta és ahogy zavaros tekintettel ránézett, Adrienne észrevette, hogy Pat be van rúgva. A vodkásüveg ott állt, félig üresen. Egy pohár a könyvek és a füzethalmaz mögött. - Te iszol? Te titokban iszol? Miért? - Bocsáss meg! - hebegte Patrick. - Ma nehéz napom volt az egyetemen, nagyon fáradt is voltam, hát... - Ez nem kifogás! Ígérd meg, hogy... - Igérem! - Oké! Más, ha társaságban vagyunk és illik meginni egy coctailt, de hogy itthon magadban berúgjál, ennek rossz vége lesz! - Megmondtam, hogy nem iszom többé! Nem is ivott jó ideig, vagy ha igen, azt ügyesen el tudta titkolni. Hazajövet beugrott egy bárba és lehajtott egy vodkát. Utána erős kávét ivott; úgy hogyha hazajött és megcsókolta Adrienne-t, csak a kávé ízét érezte a száján. Egyszer aztán, valamelyik professzor partyján; több coctailt ivott és üveges szemekkel bámult maga elé. - Patrick, úgy látszik, nem bírja az italt - mondta a háziasszony és azt ajánlotta, hogy menjenek haza, mielőtt Patrick elalszik. Mert már úgy hajolt az asztalra, hogy a feje majdnem az abroszon, egy tányért is levert. A csörömpölésre többen is felfigyeltek. Adrienne rettenetesen szégyellte magát. Másnap elrohant az apjához, egyenesen a rendelőbe. Itt a japán Mitsukó és a nyájas Emily azonnal betuszkolták egy oldalajtón. A várószoba tele volt páciensekkel. Dr. Jeffrey Keatonnak nagyon jól ment. - Sajnos, kislányom, az alkoholizmus betegség. De szerencsére gyógyítható! Most felírok egy kitűnő tablettát; „z a neve: ANTABUSE. Ezt minden reggel, miután kiitta a kávéját, beveszi és garantálom, hogy nem fog egyetlen csepp alkoholt sem inni! - Nagyszerű; apukám; nagyszerű! Úgy fogom neki beadni az orange juice-ban vagy a teájában, kávét nem iszik, hanem teát, hogy észre sem fogja venni! - Isten őrizz! Megölheted vele! Ez nagyon erős gyógyszer, neki tudni kell, hogy bevette. Tudni kell azt is, hogy ha a szervezetében ANTABUSE van és ez alkohollal keveredik, halálos lehet! Tehát lényeg, hogy ő maga is elhatározza: leszokik az italról. Patrick fiatal, hány éves? - Huszonhat, mint én... - Előtte az élet! Idősebb embereknél már késő... A máját megtámadja; az agyát is... Na, de nem érek most rá ezekről a veszélyekről neked előadást tartani, kint várnak a betegeim. Máskor, ha problémád van, ne ide gyere, hanem fel a lakásba. Anyád is örülni fog, ha: gyakrabban lát! Adrienne megcsináltatta a receptet és Patrick hajlandó volt szedni a csodaszert. Úgy látszott már, hogy minden rendben van. Ha meg voltak híva valahová, Adrienne előre megkérte a háziakat, hogy Patricknak a coctailos pohárba Coca-Colát töltsenek. Három évig nem is volt semmi baj. Adrienne nem győzött hálálkodni az apjának, aki elhárította magától a dicséretet. Megsimo- gatta a haját és csak azt ismételte, hogy ha annyi emberen tud segíteni, hát természetes, hogy a saját lányának is segít... - Egy orvosnak ez a feladata. És szeretjük is Patrickot, rendes fiú, és hallom, az egyetemen is dicsérik. Vedd úgy, kislányom, ... hogy ez rossz epizód wolt az életetekben, de a fő, hogy már túl vagytok rajta. De sajnos, nem voltak túl... Pat ismét elkezdett inni, nem szedte az ANTABUSE-t, kicserélte közönséges aszpicinre, azt pontosan bevette a reggelinél Adrienne előtt. Az ANTABUSE-tablettákat egy utcai szemétládába dobta, vagy bent az egyetemen lehúzta a WC-ben. Most már sosem ivott bort, csak vodkát. Melissa négyéves volt, a babysitter volt vele a gyerekszobában. A tanár úr és a felesége éppen megjöttek az Operából. Veszekedtek, ami elég kellemetlennek tűnt, eddig soha nem vette észre, hogy vitatkoznak. Most már az ajtóhoz ment és fülelt. - Igenis ittál! Kimentél a szünetben a büfébe, azt mondtad; szomjas vagy! Ittál, de nem szódát; hanem valami drinket. - Nem ittam... - Ne tagadd! Igenis ittál, ennyire hülye vagy, nem tudod, hogy ez mit jelent? - Engem ne hülyézz! Ezt kikérem magamnak! - Kérd ki! Elvonókúrára fogsz menni, apám majd beutal valahová! - Engem senki se utalhat be sehová! A karrieremnek vége, ha kiderült, hogy bolondokházába raktatok! - A karrierednek akkor lesz vége, ha kiderül, hogy megrögzött alkoholista vagy! És egyáltalán, hogy mersz inni, amikor ANTABUSE. van benned? - Nincs! Már hónapok óta nem szedem, nincs rá szükségem, saját elhatározásom is elég, hogy ne nyúljak italhoz. Nem kényszeríthettek; te meg az apád arra, hogy mit tehetek és mit nem! Most pedig a szemed előtt fogok inni egy Martinit, mert kedvem tartja és nem tudod megakadályozni! Odalépett a bárszekrényhez, amelyet már rég el kellett řvolna tüntetni a lakásból, kivett egy üveg gint és egy vermutot, nyugodtan összemixelte egy csiszolt kristálypohárban; amikor Adrienne odaugrott és kitépte a kezéből a poharat. Patrick elkapta a csuklóját és úgy megcsavarta, hogy Adrienne felszisszent fájdalmában. Ami ezután következett, arra már nem is emlékezett pontosan. Ő ütötte meg először Patrickot, vagy Patrick őt? Az orra vérzett; érezte a vér édeskés ízét az ajkán. A babysitter rémülten rohant be a gyerekszobából. A válás elkerülhetetlen volt. Arról, hogy Adrienne megbocsásson, szó sem lehetett. Patrick hiába könyörgött, hiába esküdözött, hogy soha többé, Adrienne hallani sem akart róla. - Képes volt megütni! Odalökött a bárszekrény sarkához; nagy kék folt maradt a combomon, még jó, hogy nem tört el valamim. Soha nem akarom látni, soha! Patrick most már arra is hajlandónak mutatkozott, hogy bevonul valahová elvonókúrára. Az egyetemen betegszabadságot kért és egy bronxi szanatóriumba került, amely Jeff szerint kitűnő hely volt. Patrick másképpen képzelte el. Azt hitte, itt csupa kellemes úriember van, akiknek csakis az a problémájuk, hogy le akarnak szokni az alkoholról. Megdöbbenve látta, hogy itt elmebetegek vannak, olyan ijesztő figurák, mint egy Fellini-filmben. Ketten voltak egy szobában, a másik ágyon a szerencsétlen pácienst leszíjazták, nehogy kárt tegyen magában. Egész éjjel ordítozott, hogy ő Jézus Krisztus és fel van feszítve a keresztfára. Már kora reggel bejött a nörsz, hatalmas termetű néger asszony, aki úgy festett, mint egy őrmester női ruhában. Gyógyszert adott be és injekciót is. A tűt úgy döfte bele a karjába, mint egy tőrt. Hogy mi volt a gyógyszer, nem mondták meg, de egész nap kábultan ténfergett, a feje furcsán zsongott és az volt az érzése, ha itt marad, meg fog ő is bolondulni. Az egyik ápolónak odaajándékozta az arany karóráját, pénz nem volt nála és megkérte, hogy mutassa meg neki, hogyan tudna innen kijutni. Egy hátsó, személyzeti lépcsőn leosont, a kis kertben átmászott a kerítésen és, végre szabad volt. Ott állt a bronxi éjszakában, a zuhogó esőben. Taxit nem foghatott, mert nem volt pénze, hát gyalog indult neki, hogy Manhattanba beérjen. Két órát gyalogolt az esőben, ezt az utat sohasem felejtette el és most már ő volt, aki nem bocsátott meg Adrienne-nek, hogy ezt tette vele. Adrienne a kis Melissával egyelőre a szüleinél lakott a Park Avenue-n, a vendégszobában. Patrick csak bolyongott az üres lakásban, lelkileg teljesen le volt törve. Leült a gyerekszobában a kis rácsos ágy elé és gépiesen simogatta a fehér mackót, amit itt felejtettek. A válóperi tárgyaláson mindenbe beleegyezett, Melissát természetesen az anyjának ítélték, de neki joga volt hetenként egyszer meglátogatni. De amíg a válóper nem zajlott le és nem volt jogerős, addig nem. Melissa mindig megkérdezte: - Hol van Patryx? - Elutazott, majd nemsokára eljön! Judith nagyon ellene volt a válásnak. Megpróbálta Adrienné-t rábeszélni, hogy béküljenek ki, ha másért nem, hát a gyerek kedvéért. - Látod, hogy hiányolja az apját! Kegyetlenség tőled, hogy megfosztod a gyereket az apjától, tegnap is sírt szegényke, hogy az óvodába a többi gyerekért érte jött a papája és őérte nem. - Aki engem megütött, azzal nem élhetek együtt! - Megbánta, gondolom, már ezerszer is megbánta... Ilyen nagy szerelem nem múlhat el, ne légy konok! Pat jó fiú és olyan boldogok voltatok, amíg ez az italprobléma nem kezdődött... - A boldogságnak vége, anyám! Pat rabja az italnak, látod, a szanatóriumból is megszökött. Ha ezt nem tette volna, akkor talán... Talán elhittem volna, hogy valóban le akar szokni, de így... Ne avatkozz ebbe, anyám, ez az én életem és én tudom, hogy mit csinálok! Néhány hét volt már csak hátra az utolsó tárgyalásig, de Adrienne nem is szándékozott elmenni, majd csak az ügyvédjével képviselteti magát. Nem akart szemtől szembe kerülni Pattal. Talán attól félt, ha meglátja; nem lesz ereje és mégis megbocsát neki. Vasárnap este volt. A szülők meg voltak híva valahová, egyedül volt a lakásban. A cselédlány már hazament a Harlembe, egyedül Adrienne nézte a televíziót, de ma még jobban untatta az ostoba dráma, amit adtak. Ezek a zavaros storyk, csak házasságtörések... ha kiment közben a konyhába, hogy orange juice-t igyón, mire visszajött, a főszereplő már egy másik férfi ágyában vonaglott. Ezek a sztárok, a szilikonból készült nagy melleikkel, vállig érő nylonparókákkal, mesterséges mosolyukkal... Kikapcsolta a televíziót. Csöngettek. Ki jöhet ide este 10-kor előzetes bejelentés nélkül? Legalább a portás feltelefonált volna. Két rendőr állt az ajtóban. - Patrick McDonald feleségét keressük! - Én vagyok... - Sajnos; nagyon rossz hírünk van! Legyen erős! - Mi történt, az Istenért? - Sajnálatos baleset a New Jersey-i turnpike-on (útelágazásnál). Mr. Patrick McDonald hetvenes tempóval vezetett. Nekiment egy fának... Ittas állapotban volt... Asszonyom, fogadja részvétünket! A két rendőr bejött a living-roomba. Valami jegyzőkönyvet akartak felvenni. Melissa felébredt és a kis rózsaszínű pizsamájában, beszaladt, riadtan nézett a rendőr bácsikra. - Menj vissza az ágyikódba, Melissa!... - Azt hittem, az apukám jött! Már nagyon várom az apukámat! Mikor fog jönni? - Soha... V. Adrienne súlyos lelkiismeretfurdalást érzett. Önmagát vádolta a szerencsétlenségért. Úgy érezte, hogy ő az oka, mert ha mégis megbocsátott volna Patnak, akkor ez nem történik... Akkor nem tölti a vasárnap estét a szüleinél Englewoodban. Onnan jött hazafelé New Yorkba. Az biztos, hogy a szülőknél nem ihatott sokat; valószínűleg közben betért egy bárba. Ez az átkozott ital! Ha ez nincs; milyen boldogan élhettek volna; még egy gyereket is tervezgettek, Melissának egy kis öcsikét. Pat, hogy vágyott rá, hogy egy fia is legyen! Mégsem kellett volna erőltetni a válást, ez az aljas ügyvéd azért beszélte rá; mert keresni akart. Egy csomó pénzt zsebre vág, neki ez a business. Hogy két ember élete tönkremegy, hát ez nyilván nem érdekli. Élet?... Adrienne most döbbent rá, hogy nem tudja, mit kezdjen most az életével? Mit?... Csak játszott egész nap Melissával, elvitte a Rockefeller Centerbe a korcsolyapályára, elvitte a cirkuszba is. A kislány folyton az apja után kérdezősködött, de nem mondta meg neki, hogy meghalt. Négyéves gyerek, jobb, ha nem tudja, mi a halál... Az is keserves volt, amikor visszaköltözött a riverd„le-i lakásba. Miért maradt volna a szüleinél, ennek most már semmi értelme sem lett volna. Arra nem gondolt, hogy Riverdale-en, ahol eleinte olyan boldogok voltak, minden Patra fog emlékeztetni. Minden... A szekrényekben ott voltak az öltönyei, pedáns sorrendben a cipői, a polcokon a rengeteg könyve. Az esküvői fényképük berámázva a falon. Csomó filmjük is volt, az itáliai útjukról és később Melissáról, akit Pat folyton fényképezett, ahogy tipegni kezdett, már az első kis botorkáló lépéseit is megörökítették. - Majd, ha öregek leszünk, Adrienne drágám, akkor hogy fogjuk élvezni ezeket a felvételeket! Hát nem fogják. Nem... A lakás a Hudsonre nyílt, a balkonról a folyót lehetett látni és a kivilágított George Washington-hidat. A folyó túloldalán a Palisade-ok sziklás kontúrjait. Szép volt innen nézni a naplementét, átölelve álltak és Pat azt mondta: ez a látvány arra emlékezteti, amikor Rómában voltak és a hoteljük erkélyéről gyönyörködtek a naplementében a Tiberis fölött. Furcsa, de most csak azok az emlékek elevenedtek fel benne, ami szép volt, jó volt, ami a nagy szerelem volt... Hónapokig nem ment sehová; voltak meghívásai, de nem fogadta el. Az állást is lemondta; pedig nagy kedwel készült rá, hogy kétszer hetenként tanítani fog művészettörténetet egy előkelő magániskolában. Ehhez sem volt kedve, semmihez. Pénze volt bőven, Patnak nagy életbiztosítása volt, azt kifizették neki. - A vérdíj... - gondolta keserűen. Mikor Melissa hatéves lett és iskolába került, Adrienne nem tudott mit kezdeni az idejével. Szinte egyik napról a másikra átesett az ellenkező végletbe. Majdnem mindennap elment valahová. Ezeken a partykon mindig akadtak férfiak, akik felfigyeltek rá; csatlakoztak hozzá; mikor látták, hogy egyedül jött. Szinte törvényszerű volt, amikor megkérdezték tőle, hogy single-e?... Mikor azt válaszolta, hogy igen, jött az elmaradhatatlan ajánlat. - Szökjünk meg innen, ahol nyugodtabban lehetne beszélgetni! Ez a party kétségbeejtően unalmas, nem találja? - Nem! Én nagyon kellemesnek találom! Ez a válasz kizárta; ami ezután következett volna. - Menjünk magához, vagy inkább hozzám? Remek esspressót tudok kínálni, van egy valódi, Itáliából importált kis masinám! Itália... Ez megint eszébe juttatta Patet és a boldog korszakot Rómában. - Köszönöm, de este soha nem iszom kávét, mert akkor képtelen vagyok aludni! Mire az illető férfi, öntelt mosollyal esetleg megjegyzi, hogy alvásról ezen az éjszakán úgysem lenne szó... Vajon mit képzeltek ezek a férfiak? Csakis azért megy el a magányos nő valamilyen partyra, hogy onnan partnert válasszon magának arra az éjszakára? Utálta ezeket a kalandra beállított alakokat, akik csupán azért nem nősülnek meg, hogy végigkóstolgassanak minden kapható nőt. Hát ő nem volt kapható. . Az első férfi, aki nem közeledett hozzá ilyen tolakodóan, Erik Ingmar volt. Svéd. Szőke, magas, nagyon csinos. Nem lehetett több harminckét évesnél. Ezen a partyn nemzetközi társaság volt együtt. A professzor, akit még Pat is jól ismert a New York Universityről, nagyon büszke volt a francia feleségére. Az asszonyt Yvette-nek hívták, valamikor énekesnő volt, de most csak a saját partyjain produkálta magát. Francia sanzonokat énekelt és a vendégeknek illett elragadtatva tapsolni. Yvette ebben élte ki magát. Már eléggé hervadt volt és a felvarrt arcán állandóan ráfagyott mosoly a rosszindulatúak szerint múmiaszerűvé tette. Ruhakreációit természetesen Párizsban vásárolta, ahová minden tavasszal ellátogatott. Állítólag ott volt egy állandó szeretője, akiről mindenki tudott, csak a professzor nem, aki rajongva imádta a feleségét. Ez a párizsi szerető időnként New Yorkban is felbukkant, olyan volt, mint valami levitézlett dzsigoló. Ezen a partyn voltak franciák a konzulátusról, voltak olaszok, Nyugat-Berlinből is két házaspár, milliomos businessmanek, de a két kövér német feleség rettenetesen öltözködött. Mintha a Gimbels basementjében vásárolták volna az estélyi ruháikat a téli kiárusításon. Ezt a svéd fiatalember jegyezte meg, aki azt mondta magáról, hogy divattervező. Erik. Egymás mellett ültek egy kis asztalnál és mikor a háziasszony énekelni kezdett, cinkosan összenéztek. Így kezdődött. És úgy folytatódott, hogy Erik másnap felhívta telefonon. Érdeklődött, hogy nem volna-e kedve egy divatrevüre eljönni; ahol többek között az ő kreációit is bemutatják. Sportruhákat tervez. Adrienne azonnal beleegyezett, hogy elmegy. Nem mintha a sportruhák különösebben érdekelték volna, az egyetlen sport, amit űzött, ha lement a házbeli swimming poolba (uszodába)". - Főleg síkosztümöket tervezek - folytatta Erik Ingmarg. - Magam is szeretek sízni és ha egyszer ráér és kedve van; elmehetnénk például Verniontba. Mit szól hozzá? - Majd meglátom... - ígérte Adrienne.Ez a távoli ígéret nem jelentett semmit. Egészen más volt, mint mikor első látásra máris arra célozgattak, hogy jó lesz másnap reggel az ágyban együtt reggelizni... Adrienne elment a divatrevüre, amelyet egy előkelő jótékonysági egyesület rendezett. A Laza Hotel nagyterme zsúfolásig megtelt, az elegánsan terített kerek asztaloknál lunchot szolgáltak fel a piros frakkos pincérek. Csekély 120 dollárba került a jegy, ezért valami halszerű előételt szervíroztak; majd egy miniatűr csirkecombot, ami olyan volt, mintha papírmaséból lenne. Végül parfait, ez rózsaszínű volt, mint valami borotvakrém és az íze sem volt más. A pódiumon volt a zenekar, de csak hangfoszlányokat lehetett elvétve hallani, mert a teremben lévő hölgyek mind egyszerre beszéltek. A modellek, csupa hat láb magas, hihetetlenül vékony lány, úgy libegtek fel és alá, mint akik sejtik, hogy a nézők, a molett, rövidlábú hölgyek, ijesztően fognak festeni ezekben a ruhakreációkban. Voltak Oscar de la Renta- Bill Blass-, Galanos, Givenchy-kreációk is, de Erik Ingmar is szerepelt, néhány sportkosztümmel. Ezeket feltűnően szép svéd vagy norvég manöken mutatta be, a zöld kockás pulóvert egy félvér néger lány. Ez külön tapsot kapott. A tapadó zöld szvetter szinte rátapadt feszülő hegyes mellére. Adrienne rögtön arra gondolt, hogy ennek az Eriknek itt milyen választéka lehet nőkben és talán pont a félnéger szuperszext modell az, akit kiválasztott magának. Elképzelte ezt a fekete lányt a világosszőke Erikkel egy ágyban... Hogy jutott ilyesmi az eszébe, érthetetlen. De másnap, az első randevújukon, amikor együtt uzsonnáztak a Russian Tea Roomban (orosz teázóban) és Erik Ingmar még a legkisebb célzást sem tette, hogy az estjük hol folytatódjék, rájött, hogy ennek annyi nője van, vele tényleg csak beszélgetni akar. Vagy, ha másra is gondol, hát nem sieti el, nem rámenős, nem tartja elvesztegetettnek azt az időt, amit nem az ágyban tölt. Adrienne beszámolt Judithnak az új ismerőséről. Judith nagyon örült, hogy végre társaságba jár és főleg, hogy végre érdekli valaki. - Kimondottan szép férfi; tipikus skandináv, Magas, szőke Sportember; hívott síelni is. - És mész vele? - Lehetséges, de akkor viszem Melissát is. A múltkor feljött hozzám egy kávéra és el volt ragadtatva a gyerektől. - És jól beszél angolul? - Tökéletesen, még ů mint kisfiú jött Stockholmból a szüleivel. - Mifélék a szülei? Azokkal lakik? - Nem kérdeztem. Azt mondta, hogy a Sutton Place-en... - Az drága környék; ezekszerint jól mehet neki. Befutott. Véletlenül nem nős? Kérdezted? - Anyám, nem vagyok vizsgálóbíró, hogy ilyen kérdéseket feltegyek. - Pedig nem árt rögtön az elején tudni, nehogy csalódás érjen! - Itt csalódásról nem lehet szó, mert nem vagyok bele szerelmes, egyszerűen csak kellemesnek találom, szívesen beszélgetek vele, ez minden! - Biztos, hogy így van? - Ne faggass, anyám, nem vagyok teenager, huszonkilenc éves vagyok és van annyi kritikai érzékem, hogy ha valakit megismerek, feltudom mérni az illetőt. - Hozd el egyszer, apádat is érdekli, hogy kivel jársz! - Semmi esetre! Ez úgy hatna, mintha meg akarnám fogni és azért- mutatom be a szüleimnek. Neki sem jutott eszébe eddig, hogy megismertessen a szüleivel. - Talán szégyelli a szüleit. Lehetnek nagyon egyszerű emberek, a skandináv államokból sok parasztcsalád migrált a háború utáni években. - Hát azt nem hinném, Eriken meglátszik, hogy volt gyerekszobája. Egyetemre járt és... - És miért lett pont divattervező? - Ehhez volt kedve! És tehetsége is! Ezen a divatrevün, csupa nagy név szerepelt! És ha valaki ilyen Jaguár sportkocsival jár, hát biztos, hogy jól keres. Judith abbahagyta a kérdezősködést. Valószínű, hogy Adrienne beleszeretett ebbe a svédbe. Eddig minden este telefonált; most újabban este nem volt otthon; csak a babysitter vette fel a kagylót. Hová jár vele, milyen a kapcsolatuk, erről nem beszélt. Biztos, hogy viszonyuk van, elvégre Adrienne nem tartozik senkinek hűséggel, nem csal meg senkit. Judith most már egyre kíváncsibb volt a svédre, de nem erőltette, hogy bemutassa. Jeffnek is az volt a véleménye: ha komolyra fordul ez a flört, majd úgyis bemutatja. Ha pedig nem lesz belőle semmi, hát akkor felesleges lenne vele megismerkedni. - Itt ülne velünk és nem tudnám, miről beszélgessek vele! Egy divattervező... Érdeklődjek, hogy idén milyen hosszú szoknyákat fognak hordani? Vagy fodrot varrnak-e a ruhák szélére? - Ne légy ilyen gúnyos, Jeff, egy divattervezővel is lehet más témáról beszélni, mint fodrokról. - Jobban örülnék, ha egy orvossal ismerkedett volna meg, valami komoly, rendes emberrel, akiből korrekt férj lenne. Ebben az időben Judith még abban a tévhitben élt, hogy Jeff a világ legkorrektebb férje. Dehogyis sejtette, hogy Jeff kétszínű játékot űz, hogy szeretője van, sőt gyereke is... Még álmában sem tudta volna feltételezni Jeffről, annyira bízott benne. Más orvosfeleség , féltékenykedik, mert csinos és kacér páciensek vizsgáltatják magukat az orvossal, pedig semmi különösebb bajuk sincs. - Kedves doktor úr, itt a szívem körül szoktam érezni egy szúrást; néha meg erősen dobog! Ilyenkor feltételezik, hogy a jóképű doktornak is erősebben dobog, miközben a páciens mellét tapogatja. - Észrevesz valamit? - Igen! Azt, hogy nagyon szép melle van, asszonyom! Hát Jeff nem volt ilyen doktor, őt hidegen hagyták a női betegek bájai. Legalábbis ez volt a híre. Komoly ember, jó férj, imádja Judithot, csak a családjának él... Judith; ebben a hiszemben élte le vele a negyven évet. *** Adrienne nem volt tisztában saját magával. Lehet, hogy beleszeretett Erikbe?... Vagy egyszerűen csak jó az, hogy van valaki, aki minden reggel telefonál, megkérdezi, hogy este hová van kedve elmenni, milyen programot csináljanak? - Mindegy... - szokta válaszolni. - Ahová maga gondolja, Erik, magára bízom! És tényleg mindegy volt Adrienne-nek, a fő, hogy együtt lehettek. Színházba mentek; megnézni a vendégszereplő orosz balettet. Diszkotekbe, táncos helyre még soha nem proponálta Erik, hogy elvinné. - Maga nem szeret táncolni? - kérdezte meg egyszer Eriket. - Nem is tudok! Már gyerekkoromban sem tudtak rávenni a szüleim, hogy tánciskolába járjak. Groteszknek éreztem volna, hogy valami kislánnyal összekapaszkodva ugrándozzak, olyan ritmusra, ami idegen nekem. - Érdekes! De a balettet szereti, hiszen tegnap is milyen lelkesen tapsolt Godunovnak az Operában. - Az más! Az művészet, a legmagasabb fokon! Godunov minden mozdulata, minden megfeszülő izma a testében kifejezi a zenét. Képes volnék minden este végignézni így balettet, soha nem unnám meg. Mikor még Nurejev itt szerepelt, egymás után többször is megnéztem a Diótörőben. Egy társaságban találkoztam is Rudival, fantasztikus egyéniség. - Azt olvastam róla valahol, hogy homoszexuális. - Nem hinném... Mindenkire mondanak mindent, aminek a fele sem igaz... Rudolph Nurejev a világ legjobb balett-táncosa, még ma is. Hogy mit csinál a bedroomban és kivel; az az ő magánügye... De láttam gyakran Lee Radzivill-lel, Jackíe Onassis húgával, s mikor elvált a lengyel hercegétől. Miért járkálna Lee, aki nagyon szexi nő, egy férfival? - Igaza van - hagyta rá Adrienne. Aztán más témáról beszéltek. Utazásokról. Erik tavaly Afrikában volt, Kenyában egy szafarin. - Ez tényleg érdekes élmény volt a számomra! Nairobiban voltunk, a Hotel Hiltonban, ahol minden amerikai luxus és kényelem megvolt; onnan mentünk az őserdőbe a szabadon futkározó vadállatok közé. Persze a minibuszok gondosan lezárva, tehát teljes biztonságban voltunk, a tigrisek, oroszlánok, vad elefántok nem tehettek kárt a turistákban. - És soha nem fordult elő valami szerencsétlenség? - De igen, de erről nem nagyon beszéltek ott Nairobiban, viszont Angliában megírták a lapok. Egy fiatal angol nő, aki régebben ott volt alkalmazva Kenyában, most csak látogatóba jött vissza. Úgy látszik, honvágya volt a dzsungel után. A jeepjével kiment az őserdőbe, gumidefektet kapott, kiszállt a kocsiból és abban a pillanatban rárohantak a hiénák. Úgy szétmarcangolták, felfalták, hogy másnap csak egy szőke hajcsomót találtak a jeep mellett, az maradt belőle. - Borzalom! - Hát igen, mi is meg voltunk rendülve; mikor ezt hallottuk... - Azt mondja, hogy mi... Maga és ki? Kivel volt Kenyában? - Barátaimmal. Ez társasutazás volt. - Kik a barátai, Erik? Soha nem mutatott be nekem egyet sem! Miért? Erik mosolygott; aztán félig-viccesen, félig komolyan azt mondta: - Maga nagyon szép; Adrienne és félek, hogy elhódítják tőlem!... Ez furcsán hangzott, most mondta neki először, hogy szép... Eddig soha. A ruháit néha megdicsérte - "remek ez a kosztümje" -, de volt, hogy kritizálta - "ez a szín nem előnyös, inkább pasztellszíneket viseljen" -. Hát persze, szakember volt; divattervező. Néha viccelődött, kedves, kisfiús humora volt. Adríenne ocelotbundában jött, erről Eriknek eszébe jutott egy gyerekkori emlék, azonnal el is mesélte. - Kisdiák voltam és egy iskolai pikniken voltunk valamelyik tó mellett, New Jersey- ben. A lányok mind fürdőtrikóban parádéz- tak. A legbeképzeltebbet; emlékszem, Jennifernek hívták; kijelentette, hogy rá azt mondják: olyan kecsesen mozog, mint egy gazella... - Valóban, olyan lábaid vannak, mint egy gazellának! - mondtam. - Olyan karcsúak? - kérdezte felcsillanó szemmel Jennifer. - Nem, Olyan szőrösek! Hát ezen jót nevettek, aztán visszatértek a kenyai szafarihoz. - Sok filmet csináltunk ott, ha kíváncsi rá, szívesen levetítem magának. - Hol és mikor? - Természetesen nálam! Vagy van magának egy jó vetítője, mert akkor áthozatom a filmeket. - Nincs vetítőm - hazudta Adrienne. Ez volt az első alkalom, hogy Erik felhívta magához. Eddig soha... Már majdnem három hónapja jártak együtt és Adriene kezdte nem érteni, miért nem akarja, hogy egyszer ő felmenjen hozzá a Sutton Place-i lakásba. Lehet,. hogy valakivel együtt lakik? Többször tett célzást a két gyönyörű modellre, akiket azóta több divatrevün is látott, mindig ezek mutatták be az Erik Ingmar-kreációkat. - Vallja be Erik, hogy melyikkel van viszonya? A platinaszőke svéd szépséggel, vagy a barna bőrű egzotikus fekete lánnyal? - Egyikkel se! Ezek modellek, az agency (ügynökség) küldi ki őket a revüre, a méretük a fontos és az, hogy rutinosan mozognak, nagyon meg vagyok velük elégedve. ř - Minden tekintetben? - Értem a célzást, Adrienne, de higyje el, téved! Eszembe sem jutna bármelyiktől randevút kérni. Ha ezek a manökenek fából volnának, mint a bábuk a Lord and Taylor kirakatában, akkor is meg lennék velük elégedve, ha jól állnak rajtuk az én kreációim. - És ők nem akarnak kikezdeni magával? - Eszükbe sem jut! A skandináv modell együtt él az énekessel, aki a válláig sem ér, imádja és van egy gyerekük is. A néger lány viszont nehézsúlyú bokszbajnok felesége, hát azzal veszélyes volna kezdeni, a bokszbajnok nagyon féltékeny és egyetlen ütése három heti kórházat és számos törött bordát eredményezne. Adrienne tovább nem kérdezősködött. Másnapra beszélték meg, hogy vacsora után felmegy Erikhez és megnézi az afrikai filmfelvételeit... A Suttoxi Place-i ház nagyon elegáns, de régi épület volt. A hallban kandeláberek, fekete márványpadló, tükrök mindenütt. Liftes nem volt, Erik megnyomta a nyolcadik emeleti gombot, elővette a kulcsait és betessékelte Adrienne-t a lakásba. Két szoba volt mindössze, a living-room ízlésesen berendezve, a parketten zebrabőrök, legalább három. - Ezeket biztosan Kenyából hozta? - Nem, minden így volt, mikor ideköltöztem. Egy barátom lakott itt, aki neves dekorátor. Minden az ő ízlése... Az öblös, barna bőrfotelek, a sötét bársonyfüggönyök, hatalmas könyvszekrény; tompafényű állólámpák, rézkarcok a falakon. A sarokban bár. - Mit iszik? Adrienne nem akart semmit inni, de ez furcsa lett volna. - Csak egy vermutot kérek, édeset! Ezt megitták, aztán Erik besietett a hálószobába; mert onnan kellett kihozni a vetítőállványt. Az ajtót nyitva hagyta. Nagy dupla ágyat lehetett látni, az is letakarva zebrabőrrel. Vajon kivel alszik itt Erik? Mikor bement a fürdőszobába, hogy megigazítsa a haját, hamar körülnézett, valami áruló jel után. A mosdó feletti kis szekrénykét kinyitotta, nem lát-e benne szájrúzst; szempillafestéket? A fogason Erik frottírköpenye mellett ott függött a házikabátja, de sehol egy női pongyola, semmi... Tehát tényleg egyedül lakik és ha van állandó nője, aki idejár, hát az nagyon rendes lehet és nem felejti itt szanaszét a holmijait. Valószínűbb, hogy Erik jár hozzá... De ki lehet? Ki? Hiszen minden este most vele van, ez az illető nő nem féltékeny? Vagy talán férjes asszony, ez a legvalószínűbb, aki este úgysem tudna a férje nélkül bárhová elmenni. Tehát délben, lunchidőben találkozgatnak, lehet az is, hogy bent a vállalatnál, ahol Erik irodája van. Onnan elszöknek egy pár órára, ott az AvŠnue of Amerrca környékén rengeteg hotel van, besurrannak és... Mindenki olvasott már ezekről a lunch-időben lezajlott kis kalandokról, izgalmasak és romantikusak. Persze előfordul, hogy tragédiával végződnek. Pár év előtt tele voltak az újságok egy szörnyű gyilkossággal, mely ilyen csendes hotelben zajlott le, ahová belopódzott egy perverz gyilkos, aki megfigyelte a szerelmes párocskát. A férfi nős ember volt, a nő kétgyermekes anya. Azt hitték, soha nem derülhet ki a titkos szerelmük, hát tévedtek... A gyilkosnak nagyon tetszett a filigrán szőke asszonyka, ő maga hatalmas néger volt. Már napok óta nyomában volt, utánaosont a hotelbe, a portást leütötte. A hotelszoba ajtaján bekopogott, hogy "room service" (szobai szolgáltatás), hozza a megrendelt, behűtött pezsgőt. Beengedték. Az asszonyt megerőszakolta, majd megfojtotta, a férfit vasdarabbal agyonütötte. Aztán mint aki dolgát jól végezte, kisétált a hotelből. A portás, amikor … kórházban felocsúdott az agyrázkódásból, pontos személyleírást adott, de a gyilkost sohasem találták meg. Erik filmje meglepően jó volt. Éles felvételek, némelyik állat, ahogy premier-planban egészen közelről néz bele a lencsébe, szinte ijesztően hatott. - Nem félt? Ilyen közelről lefényképezni ezt a hatalmas királytigrist? Ezt az oroszlánt? - Nem! Ezeket mind a minibusz ablakából vettem fel, én is, meg a többiek is. Szerencsénk volt, hogy az állatok olyan közel jöttek. - Ilyen vadállatokat eddig csak állatkertben láttam! Képzelje el, egyszer elvittem a kislányomat, Melissát a bronxi állatkertbe. Talán hároméves volt. Tágra nyitott szemekkel bámulta a ketrecekben az állatokat. Mikor megálltunk egy hatalmas, fekete gorilla ketrece előtt, éppen padon ült a sziklák tövében és egykedvűen majszolta a banánt. - Ennek a bácsinak miért nincs ruhája? - kérdezte a gyerek. Erik nevetett. - Na látja, Darwinnak igaza volt! Ezek az emberszabású majmok igazolják előkelő származásunkat. Tovább nézték a filmeket. Most egy csoportkép következett a nairobi Hilton Hotel előtt. Vidám társaság, mielőtt a szafarira indulnak. Erik mellett nagyon csinos szőke nő mosolyog. - Ez ki? Ez volt az útitársnője; vallja be! - Ez a molett? Chicagói asszony és szemüveges, aki belekarol, a férje. - Hát ez a jóképű fiatalember, trópusi sisakban? Ez úgy néz ki, mint egy filmszínész! - A barátom, Fleming... - Miért nem hívta most át? Biztosan , ő is élvezné ezeket a képeket! - Nincs New Yorkban, Párizsba ment. Egyébként tőle vettem át ezt a lakást. Nagyon jól megy neki Párizsban, "interior decorator" (lakberendező), legutóbb az új Rotschild-palotát rendezte át. - Azt is telerakta zebrabőrökkel? - Nem tudom! De ha legközelebb írok neki, megkérdezhetem... - Leveleznek? - Néhanapján írunk egymásnak. Nehéz egy jó barátot elveszíteni... A vetítésnek vége volt. Megittak még egy vermutot. Valami sütemény is volt az asztalon. - Remélem, Adrienne, nem untattam túlságosan ezzel a filmmel? - Egyáltalán nem! Sőt!... Annyira tetszett hogy direkt kedvem támadt nekem is ilyen szafarira menni! - Például velem? Mit szól az ötlethez? Nászút Nairobiba... - Nászút? - Igen... Szeretném magát feleségül venni, mert az az érzésem, hogy mi ketten kitűnően összepasszolunk... - Házassághoz szerelem kell, nem gondolja, Erik? - Szerelem, az van... Én első perctől tudtam, hogy maga; Adrienne az, akit a Jóisten küldött az életembe... - Eddig soha nem mondta, hogy így érez irántam. Erik erre nem válaszolt. Közelebb húzódott; átölelte, az arcát maga felé fordította és elkezdte csókolni. Szelíden, gyöngéden csókolta, aztán ráborult a szájára és egyre szenvedélyesebben, szinte önkívületben szívta az ajkát. Adrienne már tudta, hogy most oda fogja adni magát, lázasan és remegve hagyta, hogy Erik szétnyissa a blúzát és csókolja a mellét is. Mikor vetkőztek le, arra már nem is emlékezett... A keskeny díványon feküdtek összetapadva, a gyönyör bódulatában. Később bementek a hálószobába, a zebrabőrrel leterített ágyon folytatták ezt a szédült, boldog ölelést. - Szeretlek! Szeretlek! - sóhajtotta Erik, szinte fuldokolva a kéjtől, ami egyszerre hasított át rajtuk, mint valami váratlan villám. - Furcsa férfi vagy! - mondta Adrienne, mikor már bágyadtan feküdtek egymás karjaiban. - Miért volnék furcsa? - Mert eddig soha, egyetlen egyszer sem céloztál rá, hogy szeretsz! Miért? - Erre sok okom volt... Az élet nem olyan egyszerű, ahogy elképzeljük... VI. Közvetlenül az esküvőjük előtt Erik elvitte Adrienne-t a szüleihez. Meglehetősen feszélyezett hangulatban telt el az este. Mikor végre kiléptek a kapun, Adrienne fellélegzett. - Milyennek találod a szüleimet? - kérdezte aggódva Erik, mert ő is észrevette, hogy Adrienne nincs túlságosan elragadtatva tőlük. - Nagyon kedvesek, Igazán aranyosak!... Adrienne-t az lepte meg, hogy milyen öregek. Erik nagyon késői gyerek volt. Az apa szikár aggastyán, sokdioptriás szemüveget viselt, nikotintól megsárgult műfogsora csattogott, mialatt beszélt. Valamikor híres sportoló volt, mindig valami régi olimpiáról beszélt, amelyen részt vett. Akármilyen témáról volt szó, visszakanyarodott ehhez az Európában lezajlott versenyhez. Az anya fiatal korában szép lehetett és Erik mintha hasonlított volna rá. De a szépségnek már nem sok nyoma maradt a fonnyadt, ráncos arcban, ő is szemüveget viselt, folyton könnyezett. Adrienne először azt hitte, hogy valami szemgyulladása lehet; de aztán rádöbbent, hogy sírdogál. Miért? A meghatottságtól, hogy az egyetlen fia megnősül, vagy azért, mert nem volt megelégedve a választásával? Talán azt képzelte, hogy Erik majd talál magának egy Rockefeller-örökösnőt? Vagy húszéves lányra számított, nem asszonyra, akinek már iskolás gyereke van. A legkellemetlenebb az volt, hogy időnként svédül beszéltek. egymással, nyilván csakis azért, hogy ő ne értse. Tehát őt kritizálhatták. A vacsora nem volt rossz; svéd cseléd szervírozott, ahhoz sem szóltak angolul. Mielőtt a levest behozták, áldást mondtak, látszott, hogy nagyon vallásosak, majdnem minden szobában függött kereszt a falon. Voltak tájképek is, főleg a norvég fyordokat ábrázolták, tarajos, nagy hullámokkal a tengert, sziklákat. - Ez az én hazám, ott születtem - mondta a mama és, ismét könnyezni kezdett. Így derült ki, hogy ő nem is svéd, hanem norvég. A házuk a Staten Islanden már elég régi lehetett és renoválásra szorult volna, de az apa kijelentette, hogy miután úgyis a sír szélén állnak, kár volna rákölteni a pénzt. A garázsban ócska Ford-kocsi állt, éles kontraszt a Jaguárral szemben, amivel ők érkeztek. - Apám sokáig volt vezető állásban egy svéd-amerikai export vállalatnál, hát most már persze nyugdíjban van. Anyám sosem dolgozott, csak engem nevelt, azért sikerültem ilyen jól - tette hozzá nevetve. Fő, hogy már kint voltak a házból. Megígérték, hogy majd gyakran eljönnek, de ezt Erik sem gondolta komolyan. Adrienne szüleinél a látogatás sokkal kellemesebben zajlott. Bár dr. Keaton egyáltalán nem volt elragadtatva, hogy a lánya pont divattervezőhöz megy, de jó arcot vágott. Kedélyes volt, humoros történeteket mondott, közben, mintha árgus szemekkel figyelte volna Eriket, hogy nem talál-e rajta valami kivetnivalót. Hát nem talált. Erik határozottan jó benyomást keltett, több volt, mint csinos, szép férfi. És ami a fontos, ahányszor Adrienne-re nézett, áradt a tekintetéből a szerelem. Judith kimondottan el volt tőle ragadtatva, úgy érezte, hogy Adrienne most révbe ért. Most majd kiheveri azt a tragédiát; amivel Pat halála úgy felzaklatta. Hogy hol fognak lakni; ez volt az egyetlen probléma. Adrienne szerette vólna megtartani a lakást Rivérdale-en. Megszokta a gyönyörű kilátást, a Hudson folyóra néző hatalmas teraszt, a szép uszodát és a teniszpályákat, sőt műjégpálya is volt, ahol Melissa vígan korcsolyázott. Eriknek semmi kedve sem volt beköltözni oda, ahol évekig élt az első férjével. A házban nyilván ismerték Patrick McDonaldot, azt is tudták, hogy meghalt, most helyette pótlásul jött a másik férj. De ezt képtelen volt megértetni Adrienne-nel, aki kijelentette, hogy nem érdekli a ház lakóinak a véleménye, de imádja Riverdale-t, csakis ott van kedve élni. Erik végül is arra hivatkozott, hogy onnan mindennap bejárni a városba hosszú órákat venne igénybe. Ha nagy forgalom van a Henry Hudson Parkway-en, mire beér az of fice-ha', az Avenue of Ne Americára, dél lesz, hacsak nem kel fel már hajnalban. Ez hatott. Erik lakása a Sutton Place-en persze kicsi lett volna, így végül vadonatúj felhőkarcolóba költöztek, a Third Avenue-n. A 34. emeletről itt is szép kilátás nyílt, erkély is volt. Erik elhozta a bútorait és a zebrabőröket, amelyek nem tetszettek Adrienne-nek, de nem kifogásolt semmit. Szerette Eriket; a szörnyű zebrabőrszőnyegeivel együtt. Boldogok voltak és nagyon szerelmesek. Nászútra nem mentek Kenyába, ezt a szafari-kirándulást elhalasztották; csak lerepültek pár napra Hawayba. Adrienne mindig vágyott Hawayba, Erik már volt itt öt éwvel ezelőtt vakáción, hogy kivel volt, arról sosem beszélt... *** A boldogság olyan, mint egy értékes, szép csiszolt üvegváza. De , vigyázni kell, mert ügyetlen mozdulatra, szerencsétlen véletlenre kicsúszhat a kezünkből és ezer darabra törik. A szilánkokat kár összesöpörni, hiszen úgysem lehet megragasztani. A boldogságot sem lehet összedrótozni. Vége. Nincs többé... Már két éve tartott a mesebeli boldogság, amilyen csak régi, romantikus regényekben van, mai, modern könyvekben már nem is írnak ilyenről. Unalmasnak tűnne az olvasónak, csak belelapozna és máris letenné. Ostoba véletlen volt, de a Sors néha ilyen véletlenekkel rontja el az ember életét... Eriknek voltak öltönyei, amelyeket már nem hordott. Az új lakás szekrényeiben kevés volt a hely, ezeket ki kellett selejtezni és odaadományozni az Üdvhadseregnek. Onnan majd érte küldenek. Egy halomba rakva a zakókat, Adrienne betette egy nagy dobozba. Az egyik pepita öltöny zsebében zizegett valami, Adrienne megnézte: tízdolláros volt. Eriknek az volt a szokása, hogy néha zsebre gyűrte a pénzt. Most már átnézte a többi zsebet is, még egy ötdollárost talált, egy belső zsebben meg valami papírlap volt. Levél. A jobb sarokban dátum, ez néhány héttel az esküvőjük után íródott. Az aláírás: Viki... Adrienne minden gátlás nélkül elolvasta a kézzel írt sorokat. "Drága Erikem! Nagyon fáj, hogy pont Hawayba mentél nászútra, nincs elég más hely , a világon? Pont Honoluluba kellett vinni a feleségedet, ahol velem olyan boldog voltál? Szerelmünk ott virágzott ki, tulajdonképpen ott találtunk egymásra. Azt, hogy elvetted ezt a nőt, nevetségesnek tartom! A házasságod a legszerencsétlenebb ötlet! Én nem hiszek a csodákban, mert csodák nincsenek... Magamról, ha talán nem is érdekel Téged, megírhatom, hogy jól vagyok és igyekezlek elfelejteni... Lehet, hogy sikerülni fog. Van valakim, aki nagyon megértő és jól megvagyunk együtt. De sem lélekben, sem szexben nem jelent nekem annyit, mint Te; drága; szép, édes Erikem... Csókollak és ölellek: VIKI" Adrienne még egyszer átolvasta, majd önkínzóan még többször. Ki lehet ez a Viki? És hogy veszi magának a bátorságot, hogy nevetségesnek tartsa a házasságukat. Ez már szemtelenség, miféle nő ez, hogy ilyesmit merészel írni?... Nyilván irigységből, mert talán azt remélte, hogy Erik majd őt fogja elvenni. Tehát ezzel a nővel volt Hawayban, vele virágzott ki ott a szerelmük... Lehet, hogy mégis valamelyik modell, de mégse: A norvég nő Karen, a félnéger Susanne. Dehát még hány gyönyörű modell van, ki tudja, melyik lehetett. Majd este, ha megjön Erik, elé teszi. Mit fog szólni? Aztán mégis meggondolta magát. Jobb, ha nem emlékezteti erre a nagy szerelmére, ha egyáltalán igaz, hogy ez olyan nagy szerelem volt. Lehet, hogy kis futó kaland, most már úgyis mindegy. Őt vette el, nem ezt a Vikit. És Vikinek is van már valakije; hát ez tökéletes happy-end. Eltépte a levelet és kidobta a szemétbe. Néhány héttel későbben, egy őszi estén, valaki kereste Eriket telefonon. Ismeretlen férfihang volt, bemondta a nevét, valami Fleming. - Sajnos, a férjem még nincs itthon, csak vacsorára jön haza, tessék talán holnap felhívni az irodájában! - Holnap már nem leszek New Yorkban, korán indul a gépem Las Vegasba. Most érkeztem meg Párizsból, a Concorddal. Reméltem, hogy láthatom Eriket, régi jó barátok vagyunk... Évek óta Párizsban élek, ott dolgozom. Most üzleti ügyben kell Las Vegasba mennem! - Erik biztosan fogja sajnálni, ha elkerülik egymást! Hol szállt meg, Mr. Fleming? - A Waldorf Astoriában. - Nagyszerű! A Waldorf pár lépésre van tőlünk; jöjjön át, mondjuk, hétkor és vacsorázzon velünk! - Köszönöm a meghívást, de a világért sem akarnék alkalmatlankodni! - Arról szó sincs! Még egy terítéket teszünk az asztalra, azt is elárulom, hogy Wiener Schnitzel (bécsi szelet) lesz. - Kedvenc ételem! És, ha tényleg nem zavarok, köszönettel elfogadom a kedves meghívást, pont hétkor teszem tiszteletemet. - Az opartmentünk a harmincnegyedik emeleten van, szemben a lifttel, Harmincnégy bé. Adrienne kiment a konyhába és kiadta az utasítást a cselédnek. - Vendégünk lesz, még két szelet húst süssön ki és tegye fel a szebbik tányérokat. A gyümölcsöstálat majd feldíszítem. A lány morgott valamit, hogy emiatt ma megint később kell hazamennie. A Harlemből járt be és minden reggel rémtörténetek- kel jött. Hogy a subway-en (metrón) majdnem megkéselték, hogy az italbolt előtt lövöldözés volt, hogy a rendőrautó majdnem elgázolta, még szerencse, hogy nem tépték ki a szatyrát a kezéből; na meg egy gyanús suhanc jött utána, ez is akarhatott valamit, Úr Jézus, még jó, hogy simán megúszta, olyan későn az utcán, a Harlenben! Adrienne már nem is figyelt oda, ismerte ezeket a sztorikat. Most sietve egy ezüsttálra kirakta a gyümölcsöket, Judith mindig arra tanította, hogy az asztalt legszebben díszíti az ízlésesen elrendezett gyümölcsöstál. Narancsokat, datolyát, almákat és szép, aranysárga banánokat, egy-két fürt szőlőt tett a tálra. Még volt ideje, hogy átöltözzön. A hosszú bordó bársony "hostess-gown" helyett felvett egy rövid, zöld szövetruhát. Párizsban most megint rövid a divat és Adrienne-nek nagyon szép, karcsú lába volt. A zöld ruha meg kiemelte a szeme zöldes színét, hadd lássa ez a Fleming, hogy Eriknek jó ízlése volt, mikor őt választotta. Még feltett egy kis rúzst, átfésülte a haját; éppen kész lett, mikor csengettek. Kisietett ajtót nyitni, nem várta meg, amíg a lány kicsoszog a konyhából. Az ajtóban rendkívül jóképű, fiatal férfi állt. Elegáns, drapp kasmír felöltőt viselt, kezében celofánba csomagolt virágcsokor. Orchideák. Hát ez tudja,-mi illik... Kezet csókolt Adrienne-nek, európai szokás szerint. Ahogy letette a kabátját és bejött a livingroomba, azonnal megdicsérte a lakásukat. - Szép otthonuk van! - mondta, miközben a tekintetével felmérte az egész helyiséget. - Majd egy elragadtatott pillantást vetve Adrienne-re, még hozzátette: - És a legszebb a ház úrnője! Határozottan kellemes, kedves embernek tűnt. Középtermetű volt, nagyon karcsú, kitűnően állt rajta a jól szabott sötétkék zakó. - Adhatok magának egy drinket? - kérdezte Adrienne. - Köszönöm; majd ha Erik is itt lesz! Ismételten elnézést kért, hogy talán mégis zavar, de okvetlenül akarta Eriket látni és megismerni a szép feleségét. Évek óta nem volt Amerikában... - És szeret Párizsban élni? - Nagyon! Imádom Párizst, a világ közepe! Most sem jöttem volna el, de egy megbízást kaptam, ezt a Las Vegas-i hotelt kell megnéznem, amelyet átalakítanak. Egy arab érdekeltség veszi át. Mint lassanként mindent! Párizs tele van gazdag arabokkal, London is! Szórják a pénzt, semmi sem drága nekik! - És maga mit vállal a hotellel kapcsolatban? - Néhány terem átalakítását akarják rám bízni. Ez a szakmám, interior dacor…tor vagyok. Most elmosolyodott: - Látom, itt legelésznek a zebráim! - mutatott rá az ablak előtt leterített bőrökre. - Oh! Most már tudom, hogy maga ki! Erik magától vette át a Sutton téri lakást! - Említette magának? - Persze. A férfi megint mosolygott és most határozottan ismerősnek tűnt. Hol látta ezt az arcot?... Hol? Persze, megvan. A csoportképen, ami Nairobiban készült a szafarin. De azon trópusi sisakot viselt, azért nem ismerte fel azonnal. Még mielőtt megszólalt volna, léptek hallatszottak az előszobából, Erik jött meg. Sosem csengetett, csak bejött a kulcsával. Bámulva állt meg az ajtóban. . - Viki! Micsoda meglepetés! Hogy kerülsz ide? Mikor érkeztél, Viki?... VII. Hát ez valóban meglepetés volt. Hogy a szerelmes Viki nem más, mint Victor Fleming... Együtt voltak Hawayban, együtt Kenyában is; azon a szafarin és nyilván együtt laktak a Sutton Place-i lakásban... Úristen, hát ez lehet? Még jó, hogy Melissa nem volt otthon azon az estén. Judith elvitte a gyereket a Madison Square Gardenbe, ahol a Ringling cirkusz szerepelt. A kislány oda volt a cirkuszért, ez már rég meg volt ígérve neki. Judith élvezte a gyerek örömét, ahogy lelkesen tapsolt az idomított fókáknak, a bohócoknak, de főleg a műlovarnőknek. - Nagymamám, én is szeretnék műlovarnő lenni! Judith imádta az unokáját. A cirkuszi előadás elhúzódott, elvitte magával a Park Avenue-re, ott is aludt náluk. Másnap szombat, nem volt iskola, csak délfelé vitte vissza. A szobalány nyitott ajtót, fekete arcán valami sunyi vigyorgás volt. - Milyen volt a cirkusz? - kérdezte Melissát. - Csodás volt, csodás, ilyet még sose láttam! Hát az a cirkusz, ami itt volt tegnap este, olyat még én se láttam, gondolta magában a lány. Jön egy vendég vacsorára, már éppen tálalni kellene, a vendég elrohan, az úrnő a drága tányérokat a földhöz vagdossa, zokog, le akar ugrani az emeletről. Az úr meg előveszi a koffereket és még éjjel elmegy, hát ez tényleg cirkusz... De hogy miért, arra nem tudott rájönni, pedig hallgatódzott, de csak Hawayt emlegették; meg az afrikai utazást, amiből nem tudott kiokosodni. Eddig ezeknél soha nem volt veszekedés, még egy hangos szó sem. Finom emberek és finomak a vendégek is, akik ide szoktak jönni, szép borravalókat adnak. Ez a gentleman is, aki este itt volt, biztos adott volna, ha itt vacsorázik, elegáns úr volt és milyen gavallér, micsoda drága csokrot hozott. Az úrnő ezt a virágot is odavágta, a vázával együtt. Hát fehér emberek is megbolondulnak néha, talán mert túl jó a dolguk... Tovább nem morfondírozott magában. Végül is jól járt, mert este a nagy zűrzavarban három nagy bécsi szeletet becsúsztatott a szatyrába és hazavitte a Harlembe. Judith, ahogy belépett a living-roomba, először nem is vette észre a bőröndöket. Leült egy fotelbe, rágyújtott és várta, hogy Adrienne kijöjjön a hálószobából. Lehet, hogy ma sokáig aludt, csak most ébredt fel. Este talán megint partyn voltak, sokat jártak társaságba. Már félig elszívta a cigarettáját, mikor megpillantotta a szoba sarkában a három nagy koffert, férfiingek és pizsamák voltak hanyagul odadobva és egy öltöny is. Adrienne végre kijött a hálószobából. Nagyon sápadtnak látszott, dehát festék nélkül mindig ilyen halvány volt. - Mi az, utaztok valahová? - kérdezte Judith. - Látom, pakoltok! - Nem utazunk sehová, csak Erik megy el... - Hogyhogy megy el? Nem értem! - Válunk, anyám... - Viccelsz! Miért válnátok? Úgy tudtam, nagyon boldogok vagytok! - Én is úgy hittem eddig... - Mi történt, az Istenért? Erik megcsalt, valami nője van, aki... - Nincs nője. - Te szerettél bele valakibe, azért akarsz válni? - Senkibe sem szerettem bele és nem is fogok soha életemben, az biztos! - De hát miért akartok válni! Micsoda bolondság ez! Azonnal beszélek Erikkel! - Nincs itthon, már elment, már éjjel nem aludt itt. - Hát hol? A szüleihez ment ki? - Lehet. De az is lehet, hogy a Waldorf Astoriában aludt. Ehhez még majdnem hozzátette, hogy a szerelmes Vikinél... De nem mondta, nem, jobb, ha az anyja nem tudja meg az undorító valóságot. Gondoljon, amit akar. - Nézd, Adrienne, én nem kritizállak! De azt sem helyeseltem, hogy Patricktól elváltál! Előbb-utóbb leszokott volna az italról és most is boldogan élhetnétek... - Anyám, most engem okolsz a haláláért? - Nem okollak, dehogyis... Ami megtörtént, azon már úgysem lehet változtatni, de miért akarsz elválni Eriktől? Kedves, jó fiú, imád téged, Melissát is szereti, mellesleg remek életet nyújt neked, szép otthonod van, jó társaságod, mit akarsz még? Benned van a hiba, próbáld meggondolni magad, akármilyen ostoba kis félreértés miatt még nem kell azonnal válni! - Anyám, itt nem kis félreértésről van szó! Másról... - Miről? Mondd el szépen őszintén, hátha tudok neked tanácsot adni! - Nem tudsz! Senki a világon nem tud! És kérlek, ne faggass, mert úgysem mondhatok többet! Elválunk és kész... - Apád is fog csodálkozni! Eleinte, tudod; nem volt túlságosan elragadtatva Eriktől, de most már ő is megkedvelte. Önfejű vagy, Adrienne és félek, hogy ezt nagyon meg fogod bánni! - Soha! Csak azt fogom megbánni, hogy valaha Erikkel összekerültem... - Egy jó lakás New Yorkban nagyobb összekötő kapocs, mint egy gyerek! - jegyezte meg Jeff, mikor szóba került, hogy ki marad a lakásban, Adrienne vagy Erik? - Ne légy ilyen cinikus! - utasította rendre Judith. - Igenis Adrienne-t nagyon letörte ez a csalódás és nem hajlandó elárulni, mi is történt tulajdonképpen, miért akar elválni? Arról, hogy szívesen visszaköltözött volna a Riverdale-re, szó sem lehetett. Ott már nem voltak kiadó lakások, csak kétszázezer dolláros coopok (kéglik). Ennyi pénze nem volt Adrienne-nek. Eriknek se sikerült a Sutton Place-en valami lakást szerezni, ahová nyilván kellemes emlékei fűződtek; hiszen a Vikijével volt ott olyan boldog... Egy időre elment Párizsba, erről is csak az ügyvédje révén vett tudomást Adrienne, Párizsba kézbesítették neki a válási végzést. Mindkét ügyvéd nagyon tapintatos volt; soha nem került szóba az igazi ok... Hogy Erik Ingmar homoszexuális és a házassága csupán kísérlet volt; hosszú pszichoamalitikai kezelés eredménye. Erik ugyanis soha nem volt tisztában önmagával... Adrienne volt az első nő az életében. A kísérleti nyúl, ahogy keserűen és utálkozva nevezte önmagát. Ezentúl minden férfi gyanús volt neki. Élesen figyelte minden mozdulatukat, mindent, amit mondtak, ahogy táncoltak. Az öltözködésükben, … hajviseletükben is próbált áruló jeleket felfedezni. Ha valakinek túl hosszú haja volt, vagy túl sok kölnivizet használt, ha a csuklóján aranylánc csillogott, ebből máris arra következtetett, hogy az illető "gay"... De mindig tévedett. Egy lányos képű, fürtös szőke hajú, túl szép fiatalemberről kiderült, hogy tökéletes családapa, már négy gyereke is van és imádja a feleségét. Mikor Roy Lansbúrryvel megismerkedett, nem gyanakodott, hiszen Ursula figyelmeztette, hogy ez nagy szoknyavadász. Ursula volt a galéria tulajdonosnője, ahol Lansburry kiállította a festményeit. Nem volt szép férfi, túl markáns arca volt, éles sasorra, koromfekete haja, kreol bőre. Kis, keskeny bajuszt viselt, rögtön elmondta magáról, hogy az anyja argentin, Buenos Airesben született, de az apja angol. - De úgy nézek ki, mint egy tipikus latin lover (szerető) és ezt szeretik bennem a nők! - mondta öntelt mosollyal. Gyakran mosolygott, mert szép, hófehér, valódi fogai voltak. Kaliforniából érkezett, ez volt az első önálló kiállítása New Yorkban. A képeinek határozottan sikere volt. Realisztikus stílusban festett, főleg női aktokat, szőke hajú fiatal lányokat, gömbölyű mellet, igéző pózokban. Erotika áradt a festményekből és már a vernisszázson (megnyitón) sokat sikerült eladni. Pezsgőt szolgáltak fel és kimondottan jó közönség volt. Ursula tudta, kiket érdemes meghívni. Adrienne-t Judith vitte magával; nagyon rá kellett beszélni, semmi kedve sem volt, nem érdekelték az ilyen kiállítás-megnyitók. - Nem ülhetsz folyton otthon, mint egy remete! - mondogatta Judith. Ursula az ő ismerőse volt, néha együtt bridzseltek. Ursula özvegy volt, férjétől több millió dollárt és ezt a Madison Avenue-i galériát örökölte. Már jóval túll volt az ötvenen, erősen el volt hízva. Hogy szétomló bájait valahogy leplezze, lengedező ruhákat hordott, melyek még kövérebbnek mutatták. Volt, hogy keleti, hímzett kaftánt viselt, ilyenkor úgy festett, mint egy eunuch valamelyik szultán háremében. Fülében nagy arany karikák csillogtak, és kövér ujjain briliánsgyűrűk. Állítólag mindig voltak fiatal udvarlói, kezdő festőművészek, akik azt remélték, hogy kiállítást rendez nekik, amivel be fognak futni. A galériáját hirdette a New York Times vasárnapi mellékletében, erre nem sajnálta a pénzt. Roy Lansburry nem Ursula hálószobáján keresztül jutott a kiállításra, neki már Kaliforniában is nagy sikerei voltak. Santa Mónicában élt, ott volt háza, közel a tengerhez. - Elvált ember vagyok, eddig három feleséget fogyasztottam el - mondta nevetve. - Miért vált el tőlük? - kérdezte Adrienne. - Megcsaltam őket és rájöttek, ez volt a baj! Ez a beszélgetés már nem a galériában zajlott le, hanem egy közeli kis olasz vendéglőben, ahová beültek. A galéria már nyolckor bezárt. Judith korábban hazament és Adrienne maga sem értette, hogy miért megy ezzel a festővel erre az olasz helyre? Miért? Nagyon szórakoztató férfi volt és úgy látszott, hogy Adrienne tetszik neki. - Miért csalta meg a feleségeit? - Erre nehéz lenne válaszolni... -Látta azt az aktot, a terem közepén, ahol egy lila bársony pamlagon fekszik az a platinaszőke lány, azokkal a hosszú combokkal?ř - Igen; azt hiszem, ez a legszebb képe! - Nahát, csoda, ha nem tudtam neki ellenállni, mikor ott feküdt és kettesben voltam vele a műteremben... A feleségem a legrosszabb pillanatban lépett be... Illetve, a legjobb pillanat lett volna, ha nem lép be... Adrienne tovább kérdezősködött. - Vannak gyerekei? - Egy fiam, most 15 éves, az első házasságomból. Nem sok örömöm van belőle, legutóbb is elkapták, ahogy kokaint árult az iskolában. Hány képet kell eladnom ahhoz, hogy kifizessem az ügyvédet és néhány hamis tanút, hogy ne csukják be a kölyköt. - Miért nem beszél a lelkére, komolyan, mint apa a fiával. - Hiába! Ellenem van hangolva, első számú exnejem csak az ellenem való gyűlölködést oltotta a gyerekbe. - Hát ez szomorú - mondta résztvevően Adrienne. - De a művészetében és a sikereiben sok gyönyörűsége lehet! Mikor határozta el, hogy festeni fog? - Elég fiatalon, talán húszéves voltam. Előzőleg, tizennyolc éves koromban arra gondoltam, hogy dzsigoló leszek, mert nagy sikerem volt a szerelemben... Aztán rájöttem, hogy az ecsetemmel is jól bánok és inkább festő lettem. Hogy mit mond komolyan és mikor tréfál, azt sosem lehetett tudni. Mindenesetre kellemes volt vele együtt lenni és Adrienne megígérte, hogy másnap délután bemegy a galériába. *** Két héttel a vernisszázs után Judith összetalálkozott Ursulával egy bridzs-partin. - Gyönyörű a lányod! Mostanában gyakran látom őt, mindennap benéz a galériába... - Tényleg? Nem is tudtam, hogy ennyire érdeklik a képek! - Hát azt hiszem, nem a képek miatt jön, de a festő érdekli, Lansburry. Úgy látom, nagy flört alakult ki. Megjegyzem, nem is csodálom, ha Lansburry úgy odavan a lányodért, igazán szép teremtés! Judith nem sokra értékelte Ursula dicséretét: ha Adrienne kimondottan ronda lett volna, Ursula csakis szépnek találná. Erről volt nevezetes, hogy minden gátlás nélkül hízelgő megjegyzéseket tett. Lehetséges, hogy ezzel akarta magát közkedveltté tenni. Ha valaki kimondottan pocsék öltözékben jelent meg és kirítt az elegáns társaságból, Ursula élénken érdeklődött, hol csináltatta ezt a sikkes kreációt; istenien áll és csodás a színe is... Ha valamelyik nő szánalmas külsejű alak társaságában jött, mert nem talált jobb escortot (kísérőt) magának, lelkesen tudakolta, hogy ki ez a fess férfi, milyen úri megjelenés, úgy néz ki, mint egy angol lord! Holott inkább olyan volt, mint egy bronxi vízvezetékszerelő. - És miféle ember ez a Lansburry? - kérdezte Judith. - Nagyon bosszantotta, hogy Adrienne nem számolt be erről az új ismerőséről. - Tehetséges festő, az nem vitás. Már eddig 13 képet sikerült eladnunk, hát végre egy kiállítás, amire nem fizetek rá. - Nekem őszíntén szólva nem tetszenek a festményei, kissé giccsesek. De nem is ez érdekel, hanem ki ő? Mit tudsz róla? - Elvált ember, Kaliforniában él. Még egy hét és visszamegy Santa Mónicába és ezzel nyilván vége lesz a nagy flörtnek. Miért aggódsz így a lányodért? Miért ne szórakozzon? A múltkor panaszkodtál, hogy mindig otthon ül, hát most legalább van egy jó partnere. Lansburry remek lover, én ugyan nem próbáltam ki, de fiatal barátnőm mesélte, aki együtt volt vele Santa Mónicában. Meztelenül úszkáltak a tengerben és... - Ne folytasd, Ursula! Engem az ilyen részletek nem érdekelnek és ha a lányom valóban flörtöl vele, az még nem jelent semmit! Adrienne komoly nő, aki... - Akit nem érdekel a szex? Ne viccelj! Komoly nők mind apácák szerinted? Judith erre már nem is válaszolt, a bridzspartiját már összeállította, szerencsére másik asztalhoz került, mint Ursula. Roy Lansliurry itt New Yorkban a nagybátyjánál szállt meg. Az öreg közel a Madison Avenue-hoz, a 78. utcában lakott, olyan ócska, régi házban, amit már több ízben lebontásra ítéltek. Nem egyedül lakott, hanem cselédszerű idős, fehér nővel, akit talán már régen feleségül vett. De szégyellte és okkal... A nő állandóan tollseprűvel a kezében járkált, puha posztópapucsaiban nem lehetett hallani a közelgő lépteit. A tollseprűje folyton működésben volt, mert a sok emléktárgyat, amivel tele voltak zsúfolva a szobák, igyekezett leporolni. A lakás olyan volt, mint egy bazár a Hong Kong-i kikötőben, ahol ilyesmiket sóznak a gyanútlan túristákra. Az öreg Lansburry nem mint turista járta be a Keletet, hanem, mint egy kereskedelmi gőzös kapitánya. A cselédszerű nő Captainnek (kapitánynak) szólította. Az ételét nagy alpakka-tálcán, melyen "Üdvözlet Singapore-ból" állt, tálalta neki. Az öreg kora reggeltől késő estig a televízió előtt ült egy karosszékben, a lábát magasra felrakva egy kis asztalkára. Innen nem mozdult el, ha hozták a tálcát, mormogva levette a lábát és helyet csinált a lunchnak vagy vacsorának, de közben is nézte a televíziót. Már kezdett szenilis lenni, nem is lehetett vele semmiről beszélni, mert mindig a saját mondókáját ismételgette. A televízión ugyanazokat a híreket végignézte többször is, de főleg a krimik érdekelték, ilyenkor néha felkiáltott: - Íme, íme ez a gyilkos!... Tudtam, tudtam!... Az egyik szobában volt egy nem túl kényelmes dívány, itt aludhatott Roy. De ha kiszámította, hogy mibe kerülne neki egy hotel, hát inkább elviselte a nagybácsit és a gyanakvó arcú cselédet, akiből áradt a hagymaszag. Agyonfűszerezett ételeket kotyvasztott, melyeknek a szaga átjárta az egész lakást. Royt nem is nagyon kínálta, egyszer elég volt megkóstolni azt a vacsorát, amit feltálalt neki a konyhában. A bácsi ugyanis az ő kedvéért sem hagyta ott a televíziót. A kis asztalkán egy pohár vízben ott volt a fogsóra, ezt csak akkor tette be a szájába, ha evett. Különben tajtékpipát szívott és így még érthetetlenebb volt, hogy tulajdonképpen mit mond, vagy mit akarna mondani. Gyakran elbóbiskolt beszéd közben, aztán riadtan felhorkant és tagadta, hogy közben aludt. Arra, hogy angol, nagyon büszke volt, nagynéha emlegette Roy megboldogult apját, aki képes volt feleségül venni egy argentin nőt... - Ez nagy szégyene volt a családunknak! - szögezte le. Hogy Roy festőművész lett, azt sem helyeselte túlságosan. - Egy férfi legyen tengerész, akkor bejárhatja a világot. De ne festegessen képeket, legfeljebb szórakozásból. Na meg a kép nem mindig sikerül, hát azért jobb a fényképezés, azon minden pontosan látszik... Roy soha nem vitatkozott vele, mindent ráhagyott. - Igazad van, Steve bácsi! Tökéletesen igazad van! Ide persze nem hívhatta meg Adrienne-t, pedig már ideje volt, hogy eltöltsön vele egy éjszakát. Nagyon tetszett neki az asszony, nagyon hatott rá és különben sem volt ilyen flörtökhöz szokva, ahol nem történik semmi... Adrienne estefelé bejött a galériába, onnan átmentek az olasz vendéglőbe. Itt már kezdtek törzsvendégnek számítani, a pincérnő egy kis sarokpáholyba vezette őket, ahol mikor lesegítette az asszony kabátját, belecsókolt a nyakába. Ahogy a szája rátapadt Adrienne nyakszirtjére, érezte a reflexmozdulatát. Fél pillanatra mintha Adrienne tiltakozott volna, de aztán mégse. Úgy látszik, élvezte Roy szájának nedves forróságát. Ez az ügy már megérett egy tökéletes éjszakára, állapította meg Roy. - Holnap vasárnap és hétfőn is zárva van a galéria, tehát kirándulhatnánk Atlantic Citybe! Mit szól az ötletemhez? - Ha kíváncsi Atlantic Cityre... - Azt mondják, olyan, mint Las Vegas. Csodálatosan kiépült, pazar hotelek, játékkaszinók, szenzációs revük. Na és a tenger... Nekem már honvágyam van a tenger után! Santa Mónicában a házam szomszédságában ott hullámzik az óceán. Mindig nyár van, örökös napsütés. Nem is értem, hogy lehet itt New Yorkban élni? Hideg, szeles, barátságtalan, nem is lehet észrevenni, hogy már tavasz van! - Ugyanilyen hideg és szeles az április Atlantic Cityben. Ha végigsétál a Board Walkon, ott csak tömegek vannak, csőcselék. Érkeznek mindenhonnan az olcsó autóbuszjáratokkal és azt remélik, hogy majd a 25 centes masinákba bedobják a pénzt és megütik a jackpotot (nyereményt). Mindenki nyerni akar, de többnyire persze veszít. - Hát maga, Adrienne, nem csinál túl nagy , propagandátAtlantic Citynek, az biztos! - Ha Las Vegashoz hasonlítja, csakis csalódás érheti! - Csalódás csak akkor érhet, ha magának ř nincs kedve velem tölteni ezt a kirándulást. Elképzeltem, hogy együtt kimegyünk a tengerhez, megnézünk egy szép revüt; táncolunk a night-clubban, már azt is elhatároztam, hogy a Caesar's Palace-ban veszünk ki szobát. Az ablakunk a tengerre néz. Persze mint házaspár jelentkezünk be, Mr. és Mrs. Lansburry... - Maga meg van őrülve, Roy! Csak nem képzeli, hogy én közös szobába mennék? - Hát hogy képzeljem el? Hogy egész nap együtt leszünk, este együtt táncolunk és mikor már forrópontra jutott a vágyakozásom, ahogy kívánom magát, ahogy felgyújtott, akkor elköszönünk és ki-ki megy a saját szobájába... Akkor esetleg telefonálok egy "escort service"-nek (kíséretet biztosító szolgálatnak), hogy küldjenek a szobámba egy csinos coll-girlt (telefonon rendelhető prostituált)? - Ezt az ízléstelenséget jobb lett volna, ha nem mondja! Engem nem érdekel, hogy maga a room service-nek telefonál, hozzanak fel egy jeges italt, vagy az escort service-nek, hogy egy coll-girlt; mert arra van gusztusa! - Magára van gusztusom, Adrienne! És magának is rám; hiába próbálja tagadni! Adrienne elfordította a fejét, képtelen volt most a férfi arcába nézni. - Szó sem lehet róla, hogy elmenjek magával Atlantic Citybe! Teljesen elvette a kedvemet! Menjen nélkülem! *** Másnap, vasárnap reggel Adrienne kocsiján mind a ketten elindultak Atlantic Citybe... VIII. Ezen a házasságon mindenki csodálkozott. Judith kétségbe volt esve, az egyetlen lánya és az unokája most elmennek Kaliforniába, ki tudja, milyen ritkán láthatja őket. Jeff képtelen volt türtőztetni magát. - Te vagy az oka, miért vitted magaddal arra az átkozott képkiállításra? Ott ismerte meg ezt a festőt! - Honnan sejthettem volna, hogy beleszeret? Még csak nem is jóképű férfi! Nekem rendkívül ellenszenves! - Hát Adrienne-nek úgy látszik, nem... Miért nem tud egy orvost kifogni magának; vagy mondjuk ügyvédet? Ott pontosan tudhatja, hogy mennyi jövedelme van. De egy ilyen festő... Ha sikerül elsózni egy képet, van pénze, ha nem sikerül, hát akkor nincs. - Jeff! Azért nem kell túlozni! Vannak festőművészek, akik milliókat keresnek, például Picasso; mikor meghalt, milliók maradtak utána... - Ne hasonlítsd ezt a Landsburryt Picassóhoz. - Nézd, Jeff, sajnos ezen már nem tudunk segíteni, Adrienne szereti és reméljük, hogy boldog lesz vele... Ugyanezt mondta Ursula is, mikor meg- tudta a nagy hírt. - Az a fontos; hogy szeretik egymást! És néha az ilyen emberből egész jó férj lesz! - Ilyen?... Mit értesz ezalatt, hogy ilyen? - Hát voltak neki csúnya botrányai... Még Buenos Airesben, de hát az szerencsére messze van! - Miféle botrányai? - A második felesége terjesztett róla bizonyos dolgokat... Na, de senki sem várja el egy otthagyott nőtől, hogy dicshimnuszokat zengjen az exférjéről! - Most már kíváncsivá tettél, Ursula; szeretném tudni, mik azok a botrányok? - Esküszöm, nem emlékszem! Ilyen pletykák az egyik fülemen be, a másikon ki! - Nem akarod megmondani? - Nincs mit mondanom. Tény, hogy Lansburry igen vonzó férfi. Szerintem egy kicsit hasonlít Julio Iglesiasra, aki a világ első számú latin loverje. Persze, ha úgy festene, mint ahogy Iglesias énekel, soha mást nem állítanék ki a galériámban, csak őt. Ahányszor hallgatom Iglesias lemezeit, borzongok a gyönyörtől. Minden idegszálamban érzem... Ilyenkor bánom, hogy soha nem volt latin loverem, soha... - De minden más nemzetiségű már volt, gondolom... - jegyezte meg Judith gúnyos hangon. Ursula ezt nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni. - A lányod már három éve, hogy elvált Erik Ingmartól. Azóta nem volt senkije? - Azt hiszem, nem volt... - Hát most van. Egyáltalán miért vált el Eriktől? Az kimondottan csinos fiatal férfi volt. - Fogalmam sincs! Sosem közölte velem. - Azt hittem, bizalmas hozzád, őszinte veled... - Sajnos, úgy látszik, hogy nem... - Örülök, hogy nincs lányom! Még annak a szerelmi problémáival is kellene foglalkoznom! Elég nekem a saját szerelmi problémám... - Milyen problémáid vannak? - kérdezte Judith. Eddig úgy tudta, hogy Ursulának csak szeretői vannak, nem problémái. - Tekintve, hogy tíz éwvel több vagyok, mint szeretnék lenni és harminc pounddal (fonttal) nehezebb is, kételyeim vannak az irántam érdeklődő férfiakkal szemben. Lehet, hogy a pénzem vonzza őket? Túl sokat örököltem Henrytől, és ezt mindenki tudja. Festőkkel szemben meg még gyanakvóbb vagyok... Ezek egy kiállítás reményében képesek mindenre... És én mindent elhiszek nekik, mert jól esik elhinni, hogy megvadulnak értem, hogy kívánnak engem, hogy még mindig "femme fatele" (végzet asszonya) vagyok... Judith már unta ezt, annyiszor hallotta. Ursulát háta mögött még a legjobb barátai is megszólták, mert nevetséges volt, mikor megjelent valahol ezekkel a fiatal férfiakkal, bármelyik a fia lehetett volna. Nemegyszer fordult elő, hogy ha ismeretlen pincér szolgálta ki őket, azt mondta: - A kedves mamának máris hozom a salátát! - Az illető fiatalember ilyenkor nagyon kényelmetlenül érezte magát. Ursula pedig egyetlen pillantásával felnyársalta volna a szerencsétlen pincért. Judith már többször elhatározta, hogy megszakítja vele a barátkozást. De felbukkant valamelyik bridzs-partyn és ilyenkor mindig megígérte, hogy elmegy a kiállítására. És valóban társadalmi eseménynek számított, mindig fel voltak sorolva a megnyitáson jelen lévő személyek a Vanity Fairben és egyéb újságok society (társasági) rovataiban. Hogy Ursula ezeket soronként fizette, az valószínű. New Yorkban voltak asszonyok, akik egyenesen belehaltak volna, ha a nevük nem szerepel állandóan. Ezek rendezték a nagy "Gála Charity" (jótékonysági) bálokat, ezek jelentek meg minden premieren, a Kentucky derbyn, ezek utaztak egzotikus tájakra, ahonnan természetesen szorgosan küldték a levelezőlapokat és fotókat a társasági rovatok vezetőinek. Újabban Kína volt divatban. Pekingből és Sanghajból érkeztek a lapok, hát szerencse, hogy Nixon felvette vörös Kínával a kapcsolatot, volt végre olyan ország; amiről még nem számolt be mindenki. *** Adrienne nagyon boldog volt Santa Monicában. Itt teljesen másnak találta az életformát, mint New Yorkban. Az örökös nyár, a napsütés, már ez is elég lett volna, hogy megváltoztassa a hangulatát. Roy háza közel volt a tengerhez, pár perces séta volt csupán. Adrienne imádta a tengert, levitte magával Melissát, a gyerek nagyon élvezte. Ez neki is újdonság volt, olyan más, mint New York. Adrienne örült, hogy ilyen hirtelen képes volt elhatározni magát erre a házasságra. A szülei hiába beszélték le, nem sokat törődött a véleményükkel. Mit tudják ők, hogy milyen érzés neki, ha megy a Madison Avenue-n és egyszerre csak szembejön Erik és hűvösen megbiccenti a kalapját. Egy ideig azt hitte, hogy végleg Párizsba ment, de nem. Csak meglátogatta az imá- dott Vikijét... Itt, Santa Mónicában nem fog szembejönni vele. És itt senki sem fogja sorra faggatni, hogy miért vált el a szép Erik Ingmartól?... Miért? Roy Lansburry nem volt szép férfi, inkább érdekesen csúnyának lehetett nevezni. Mélyen ülő fekete szeme volt, túl göndör fekete haja, volt valami Mefisztó-szerű az arcában. Középtermetű volt, inkább zömök, mint karcsú. De csupa izom volt; ha levetkőzött úgy nézett ki, mint egy birkózóbajnok. Állandóan levetkőzve járkált, a házukban uszoda is volt, akkor jött ki a műteremből, ha elfáradt a festésben. Sokat dolgozott, bőven voltak megrendelései, lehet, hogy több szerencséje volt, mint tehetsége. Egy nagy kompozíciót mostanában fejezett be, ezt az ismert politikus rendelte meg nála és nagy ünnepség keretében fogják leleplezni, abban a bizonyos tanácsteremben, ahol a fő helyen lesz kiakasztva. A politikus persze nem a saját zsebéből fizetett a remekműért, egyszerűen megszavaztatta az összeget. Ezért viszonzásul elvárta Roytól, hogy fessen neki ingyen egy szép portrét. Nem a feleségéről, isten ments, az csúnya volt és kövér, hanem a girlfriendjéről (barátnőjéről), aki fiatal volt és gyönyörű. Ez a nőcske, aki eddig mindenkivel lefeküdt egy vacsoráért, ha valamilyen elegáns vendéglőbe vitték, most úgy érezte, hogy befutott. A politikus lakást rendezett be neki, sportkocsival lepte meg és íme, még a portréját is megrendelte ennél a híres Lansburrynél. A kis nőt Sandrának hívták és a parfümjével tele volt a műterem. Miközben modellt ült, megállapította, hogy a festő igen vonzó férfi, határozottan szexi és szívesen leszállt volna a dobogóról és átsétált volna a széles kerevethez, de a műteremajtó állandóan nyitva volt és a festő felesége, ez az Adrienne elég gyakran benézett. Ez a feleség nagyon úri benyomást keltett, állítólag mostanában vette el a festő. De nem is volt fontos, Sandrának a poca- kos politikuson kívül úgyis volt elég fiúja, fő, hogy a portré jól sikerüljön. Ez a portré nagy szerencsét hozott Roynak, egy véletlen folytán. A szerencse és a véletlen mindig együtt jár. Hát ezúttal is... Egyik délután hirtelen zápor kerekedett, villámlott és mennydörgött. Lansburry háza előtt egy hófehér Rolls-Royce hirtelen gumidefektet kapott. Mindenki tudja, hogy nincs veszélyesebb, mint kocsiban tartózkodni, mialatt villámlik. anterna van a kocsin, a villám belevághat. Azonnal ki kell szállni, akárhol. A Rollsban Sheila Sydney ült, a legendás filmsztár. Rémülten sikoltozott, mire a sofőrje, egy hatalmas néger, felkapta és beszaladt vele a legközelebbi házba. Adrienne meglepve nyitott ajtót. Kérdőleg nézett a négerre. - Bocsánat - mondta udvariasan -, de az autó itt leállt és a művésznő nem mer ilyen villámlás alatt... - Csak jöjjenek be! - invitálta Adrienne a sofőrt és a karjaiban vitt pici platinaszőke hölgyet. Hogy ki, arról még fogalma sem volt. - Köszönöm, kedvesem! - mosolygott a platinaszőke és egyúttal megmondta, hogy ő, Sheila Sydney. A név hallatára mindenkinek illett elájulni, de Adrienne fiatal volt ahhoz, hogy emlékezzen egy 40 év előtti szupersztárra. Valami rémlett neki, de azt hitte, hogy az a Sheila Sydney már rég meghalt. Hát élt még és csodák csodája, még mindig nagyon szép volt. Csak nagyon picike, lehet, hogy ezt filmen nem lehetett észrevenni, de az is lehet, hogy az öregségtől ment így össze. Mikor a néger letette, annak még a derekáig sem ért. Édesen mosolygott Adrienne-re. Valamikor ezzel a mosolyával hódította meg öt világrész mozibajáró közönségét. Akkoriban jöttek ki az első színes filmek. Sheila Sydney nagy ártatlan búzakék szemeivel, ha ránézett bármely férfire, az el volt veszve. A legendás szép búzakék szempár most is megvolt. De már kontaktlencse volt, alatta a kifakult, szürkehályogos pupilla. Az arca sima volt, a bőre úgy kifeszítve, mintha 16 éves lenne. Egyetlen ránc sem volt rajta, a hófehér porcelánfogsor, a pikáns, piszére operált orr mindenkit megtévesztett volna. A gyönyörű, lobogó platinaszőke fürtök - ez nylon - paróka volt, alatta majdnem teljesen kopasz fej; mert olyan magasra varrták fel a homlokát, hogy a hajhagymák ott mind elpusztultak. Izgatóan telt keblei persze szilikonból készültek. Hát ez volt Sheila Sydney, az álmok és vágyak csodálatos asszonya... Leült egy fotelbe és körülnézett. A sofőr közben telefonált valamilyen garázsba a szerelőnek. Nagyon jómodorú fickó volt és határozottan jól állt rajta az aranygombos, drapp uniformis. Nem lehetett több harmincévesnél. A rossz nyelvek szerint - a hírt eredetileg egy kidobott szobalány terjesztette - a sofőr a sztárral aludt a nagy baldachinos ágyban. A szobalány, akit ékszerlopással gyanúsítottak; ezt talán csak bosszúból mondta el valamelyik botrányújságnak, de lehet, hogy igaz volt... IX. Az állványon ott díszelgett Sandra majdnem kész portréja. Hát ez volt a szerencse. Mert az öreg sztár mindent megnézett, mindent megdícsért, de ehhez a képhez többször is visszatért. Ez nagyon tetszett neki. - Tudja mit! Ez a kép engem arra emlékeztet, amikor fiatal voltam! Valahogy így néztem ki, ugye, hihetetlen?... - Ön sokkal, de sokkal szebb még ma is, Miss Sydney! - áradozott Roy. - Hát igyekszem vigyázni magamra, sportolok és csak jéghideg vízben mosom az arcomat, azért aránylag üde a bőröm... Hogy hideg víz, sohasem érintette az arcát, de legalább öt plasztikai műtéten ment keresztül, az mellékes. Tényleg jól mutatott és ez jól is hangzott. - Tudja mit? Nekem tetszik a maga stílusa! Egyik nap majd megbeszéljük és eljövök modellt ülni. Egy szép portrét csinálhat rólam, majd lesz rá gondom, hogy nagy port verjen fel és tele legyenek vele az újságok! Mit szól hozzá? - Mélységesen megtisztelve érzem magam, Miss Sydney, még álmomban sem reméltem soha, hogy a világ legszebb asszonyát lefesthetem! Újabb kézcsók, Adrienne töltött még egy Martinit, a süteményes tálat is behozta a műterembe és íme, megkezdődött egy olyan barátság, amiből nagy business lett. Sheila Sydney portréja tényleg feltűnést keltett és sok sztár rendelt ezentúl portrét Roy Lansburrynél. A sikernek mindig dupla visszhangja van. Akik irigykednek, és nem bírják elviselni, ha valaki sikeres. Támadják, ahol csak lehet. Voltak gúnyos cikkek, amelyek szerint Lansburry olyannak festi le az öregedő sztárokat, ahogy ezek magukat látják, ha a tükörbe néznek. A tükör jó, de a szemük már nem, tehát a mély barázdákat, ráncokat nem látják, vagy nem akarják meglátni. És Lansbúrry ilyennek festi le őket. Hát mindegy, sok pénz jött be és felkapták, ez a fontos. A fia is eljött egyik nap gratulálni, mikor egy tízezer dolláros megrendelésről lehetett az újságban olvasni. Hollywoodban semmi sem maradhat titok. Mikor a fiú beállított, Roy nem volt otthon. Tizenöt éves, tömzsi fiú volt, hatalmas cowboykalapot viselt, az egyik fülében arany fülbevalót, hosszú, sötét haja ápolatlanul lógott a vállára. Nyegle volt; sőt kihívó. Hasonlított Royra, de rosszabb kiadásban, mintha a karikatúrája lenne. - Apám nincs itthon? Maga ki? - kérdezte szemtelenül, mintha azt hinné, valami szobalány nyitott ajtót. - Én az apád felesége vagyok - mondta hűvösen Adrienne. - Ja, igen, tudok róla, hogy apám ismét megnősült. - Végigmérte Adrienne-t, majd megjegyezte: - Anyám sokkal jobb képű, mint maga! - Köszönöm a bókot! Meddig akar itt várakozni? Lehet, hogy Roy csak órák múlva jön meg, bement Los Angelesbe festékeket vásárolni. A fiú vállat vont. Csizmás lábát kényelmesen felrakta az alacsony asztalkára. Ez bosszantotta Adrienne-t. A fiú különben is idegesítette, már alig várta, hogy kint legyen innen. - Kérem, ne tegye a lábát az asztalra, ez nálunk nem szokás! - Maguknál? Úgy tudom, ez az apám háza! - Rendben van, akkor árulja el, hogy miért jött? Minek köszönhetjük a látogatását? - Oké! Megmondhatom, sürgősen szükségem volna kétszáz dollárra, apám most fel van törve, hát kérhetek tőle, azt hiszem... - Hát kérhet, de kérdés, hogy ad-e magának. Úgy tudom, küldi pontosan a tartásdíjat a maga anyjának. - Az nem tartozik önre! Én ezt most soron kívül kérném az apámtól. De ha a jelenlétem nem kellemes, maga is ideadhatja és akkor máris lelépek... - Rendben van, adok kétszáz dollárt, de adjon egy nyugtát! - Hahaha, ne röhögtessen! Az én nyugtámmal kitörölheti a fenekét! Ahogy kajánul vigyorgott, nagy lapátfogai szinte kiugrottak a szájából. Ritka ronda, visszataszító kölyök volt. Melissa most lépett be a szobába, vizes hajjal, fürdőruhában az úszómedencéből jött. Csodálkozva nézett az idegen fiúra. A fiú felállt és meghajolt. - Gondolom, mi tulajdonképpen testvérek vagyunk! Leslie Lansburry vagyok, az én igazi apám a te mostohaapád. - Egyáltalán nem vagyunk testvérek! - mondta idegenkedve Melissa. - Hát ahogy vesszük! Milyen a víz? Úszhatnék én is? Istentelenül meleg van és biciklin jöttem... - Hozott magával fürdőnadrágot? - Minek? Én többnyire anélkül úszom! - Hát itt azt nem lehet! - Miért ne? Legfeljebb ne nézzenek rám! Bár van rajtam mit megbámulni, mert nagyon jól ki vagyok fejlődve! - Na magából elegem van! Adok egy kétszáz dolláros csekket és tűnjön el azonnal. És ha máskor akar jönni, előbb telefonáljon az apjának! Én lehetőleg nem akarom többé látni magát! - Oké! Jöhet a csekk! Adrienne kiment, hogy a másik szobában kitöltse a csekket. A fiú most jobban megnézte Melissát. - Hány éves vagy, testvérkém? - Már mondtam, hogy nem vagyok a testvére! Most lettem tízéves... - Ne mondd! Azt hittem, több vagy, mert ilyen hosszúra nőttél! Lehetséges, hogy még szűz vagy? - Bolond! Hülye! Hogy merészel ilyeneket mondani! - Semmi baj, szűz vagy. Oké! Na, de nem sokáig, mert az apám majd elintéz téged, szereti a csibehúst! Melissa nem is értette, mit mond ez az undok fiú és kiszaladt a szobából. Adrienne éppen jött is a csekkel. - Kétszáz dollár! Rendben van? - Oké - mondta a fiú és köszönés nélkül távozott. Adrienne szinte fellélegzett, amikor látta, hogy a kertajtóban felül a biciklijére. Förtelmes fickó... De talán jó is, hogy itt volt és megismerte: Ezek után soha nem fog arra gondolni, hogy Roynak gyereket szüljön. Soha... Mert még ilyenre sikerülne, mint ez. X. Két év telt el, két igazán boldog év. Kellemesen éltek, pénzük is volt bőven, semmi baj nem volt ebben a házasságban. Adrienne megszokta, hogy a sikeres festőművész felesége, sok meghívásuk volt, majdnem minden este valami program. A műterem fölé fedett teraszt építettek, itt fogadták a vendégeket, ha garden partykat rendeztek. Sheila Sydney is megjelent a partyn, ami nagyon emelte az estet. Sheila megkedvelte őket, Melissának ajándékokat hozott. Teljesen használhatatlan ajándékok voltak, de Melissa úgy köszönte meg, mintha örülne nekik. Régi jelmezeket, amikkel semmit sem kezdhetett volna, még akkor sem, ha véletlenül belefér; de nyurga lány volt, sokkal magasabb, mint Sheila. Csak pár utcával odébb lakott, de soha nem sétált át, csakis a fehér Rolls-Royce-on jött a sofőrjével. Anélkül egy lépést sem tett soha. Mikor hirtelen meghalt, meglepő dolgok derültek ki. Az is, hogy már nyolcvan éves volt, de tizenötöt mindig letagadott. De ami a nagy szenzációt okozta, hogy a sofőrről kiderült, nem a szeretője volt, ezt csak a kidobott szobalány találta ki. Bosszúból, vagy néhány száz dollárért. A néger sofőr az unokája volt... A gondosan őrzött nagy titok most kipattant. Egy szemfüles újságíró teljesen felgöngyölte a múltat. Sheila Sydneynek volt egy lánya, amikor született, pont nem volt férjnél. A gyereket tehát el kellett titkolni, abban az időben még nem volt sikkes dolog házasságon kívül gyereket szülni. A szép, szőke kislányt Sheila előkelő svájci intézetben neveltette, gyakran látogatta meg. Ilyenkor persze inkognitóban ment; senki sem tudhatta, hogy ő a világhírű sztár. Nagy tervei voltak a lányával, majd férjhez adja egy előkelő angolhoz. Mindent megtanult a lány, ami arra predesztinálta volna, hogy majd a "high societyben" (előkelő társaságban) elfoglalhatja helyét. Megtanult franciául, teniszezni, zongorázni és lovagolni is. Angliában a lovaglás hozzátartozik az előkelő társaság életstílusához. Tizenkilenc éves volt a lány, amikor áthozta Amerikába. Arról volt szó, hogy majd New Yorkban debütál valamelyik előkelő charity bálon. A bál előtt két nappal a lány megszökött egy néger futballistával. Sheila ebbe majdnem beleőrült. Soha többé nem akarta látni a lányát, aki erre képes volt. Soha... Elszaladtak az évek. Tudta, hogy Chicagóban élnek, azt is tudta, hogy egy fiú született ebből a házasságból. Nem volt kíváncsi az unokájára, nem akart róla tudni. Öt év előtt, amikor az újságban olvasta, hogy lezuhant a Chicagóból induló repülőgép és végignézte a halottak névsorát, őrjöngés fogta el. A lánya, a megtagadott lánya, férjével együtt az áldozatok között volt. Mi lesz a fiúval? Mi lesz? Sheila elment Chicagóba, megkereste az unokáját. Magas, hat lábnál nagyobb néger fiatalember volt, mint sofőr dolgozott valahol. Elhatározta, hogy magához veszi, de egy feltétellel. Mások előtt csakis Miss Sydneynek szólíthatja, soha el nem árulhatja, semmi körülmények között, hogy nem a sofőrje. Ha kettesben voltak, Grandma-nak (nagyinak) nevezte. Furcsa helyzet volt. Nagyon furcsa. Most, hogy Sheila Sydney meghalt, álmában érte a szívroham, mindent az unokája örökölt. Hatalmas vagyont, milliókat. Most már nem mint sofőr vezette a fehér Rolls-Royce-ot, de mint dúsgazdag fiatalember. Hát ez aztán filmtéma is lett, több producer versengett, hogy melyik kaphatja meg a sztorit. ř Sheila férjei közül már egyik sem élt. Öt férje volt összesen, ami nem is sok Hollywoodi viszonylatban. Mindegyiktől elvált. A hotelmilliomostól, az énekestől, a gépgyárostól, a hercegtől és az autóversenyzőtől. Egyik sem tudott a lányáról, fogalmuk sem volt arról, miért utazgat oly gyakran Svájcba. Síelni megy, imádja a téli sportokat, a hóborította hegyeket - ezt mondta. - A férjek soha nem kísérték el. Ha valaki szupersztár; szex-szimbólum férje, nem engedheti meg magának, hogy féltékeny legyen. Mikor elment Chicagóba, hogy elhozza az unokáját, már évek óta egyedül élt. Az öregségben nem az a legszomorúbb, amikor a kortársak meghalnak, hanem amikor egy tíz éwvel fiatalabb temetésén valaki azt mondja: - Hát szép kort ért meg... *** Roy hangulatember volt. Ha reggel jókedvűen ébredt, már korán átment a műterembe, egész nap fütyörészett, ha modellel dolgozott, vicceket mesélt. Ha éppen befejezett egy festményt, behívta Adrienne-t; kérte, hogy kritizálja meg, mondja meg őszintén, mi tetszik rajta és mi nem? Ha borús hangulatban volt, egymás után szívta a cigarettákat és szemlátomást mindenki idegesítette. Ok nélkül ráförmett Rositára, az öreg mexikói cselédre, aki riadtan húzta be a nyakát és szaladt ki a konyhába. Rosita már hat éve dolgozott itt, még az előző feleség idejében fogadták fel. Főzött, takarított, mosott, vasalt. Nagyon vallásos volt, mellén óriási keresztet viselt, állandóan Istenhez fohászkodott és az édes Jézust is emlegette. Széles pofacsontú, lapos arca volt, fekete őszbe vegyülő haja wastag fonatokban feltűzve a fejére. Spanyollal kevert angolt beszélt; Adrienne gyakran nem is értette. Ha vendégeket hívtak, Rosita mindig nagyon igyekezett; fehér kötényt kötött, hogy jobban mutasson. De ha több vendég volt, kellett egy pincért is felfogadni, mert az italok szervírozását képtelen volt megtanulni. Ha Roy rossz kedvében volt, a kislányok is az idegeire mentek. Melissának volt egy iskolatársnője, Cathy, aki nem messze lakott és mivel náluk nem volt úszómedence, átjárt úszkálni. Adrienne örült, hogy Melissa talált magának egy kis barátnőt és így nem hiányolta a New York-i…kat, bár még azokkal is levelezett, de egyre ritkábban írt nekik. Cathy is tizenkét éves volt, mint Melissa, de már kezdett formásodni, a vizes, rátapadó trikóban látszott a gömbölyödő melle. Kis babaarca volt; szeplős, pisze orra, rövid szőke haja. Melissa sokkal magasabb volt, de még olyan lapos, mint egy fiú. A két lány ugrándozott, labdázott, hancúrozott. Roy nézte őket, aztán bement a házba és megkérdezte Adrienne-t. - Ez a gyerek úgy jár ide, mintha bérlete lenne! Mire fel? - Mert meghívtam, Nagyon helyes, jól nevelt kislány. Az anyja özvegyasszony, hivatalba jár, nincs ideje foglalkozni vele. Biztosan örül, mert tudja, hogy itt jó helyen van. Ezt a témát ezzel lezárták. De hogy Roy nem látja itt szívesen ezt a kis Cathyt, azt mindig kimutatta. Szeszélyes természete volt. Mindenben. A szerelemben is. Mikor azon a weekenden Atlantic Cityben először töltöttek együtt egy éjszakát, olyan szenvedélyes volt, oly…n viharzó vágyakozással ölelte Adrienne-t, hogy teljesen megszédítette. Hogy ez szerelem volt; vagy csak érzéki fellángolás, azt Adrienne nem tudta megállapítani, de nem is akarta. Jó volt, gyönyörű, izgalmas, minden volt, ami már régen hiányzott az életéből... És akkor, azon az éjszakán Atlantic Cityben elhatározta, hogy ha Roy el akarja venni, hát hozzámegy. Ez a szenvedély most is gyakran fellángolt, de volt úgy, hogy napokon, sőt heteken át mintha megfeledkezett volna arról, hogy ő ott alszik a szomszédos hálószobában. Arra, hogy volna valakije, soha nem gyanakodott. Nehéz is lett volna alkalma bárkivel együtt lenni, hiszen mindig itthon volt a műteremben és partykra is csak együtt jártak. Hangulatember, valószínűleg minden művész ilyen... Szerette Róyt, jobban, mint valamikor Patet, jobban, mint Eriket, más férfi soha nem volt az életében. Ezt úgysem hitte volna el senki, talán még Judith is kételkedett benne, de nem is fontos. Adrienne nem pazarolta el magát ostoba kalandokban olyan férfiakkal, akik egyik ágyból a másikba mennek, sportteljesítménynek tekintik a hódításaikat és a noteszükben megszámozzák a nőket. Roynak egyszer megmondta, hogy ő a harmadik férfi az életében. Roy hitetlenkedve bámult rá, azt hitte, tréfál. Ez bántó volt és fájt, de aztán rájött, hogy erről a témáról többé nem fog vele beszélni. Felesleges. Higgyen, amit akar... Roy anyja Buenos Ayresben élt, nem leveleztek, de Roy minden héten telefonált neki. Spanyolul beszéltek, ilyenkor Roy mindig szomorúnak látszott. - Tulajdonképpen szeretem szegénykét, de mégsem tudtunk soha megférni. Különös nő, valamikor nagyon szép volt; apám ezért vette el. Rettenetesen rossz házasság volt, veszekedtek, gyötörték egymást. Mikor apám főbe lőtte magát; én tizenhat éves voltam. Miért tette?... Ma sem tudom, lehet, hogy anyám megcsalta, állandóan voltak udvarlói. Na, de ez téged nem érdekelhet, a múlt az a múlt... - Miért nem hívod meg ide anyádat? Talán szívesen jönne el pár hétre? - Isten ments! Két nap múlva megsértődne valamin és hisztérikus rohamokat kapna. Te biztosan nem tetszenél neki, egyik feleségem sem tetszett, Valami okból mindegyiket gyűlölte, talán mert ő öreg és azok fiatalok. A fiamat, Leslie-t egyszer elküldtem hozzá Buenosba, de nem tudtak egymással felmelegedni. Igaz, Leslie furcsa fiú, tudom, neked sem szimpatikus. ů Erre Adrienne mit mondhatott volna? Hogy borzalmasnak találja ezt a kölyköt. Időnként betoppant pénzt kérni, ilyenkor Adrienne hamar elment otthonról. - Péntek szerencsétlen nap! - mondogatta mindig Rosita. - Nagyon babonás volt, szerinte pénteken mindig történhet valami szerencsétlenség. - Jó lesz vigyázni, kislányok, - figyelmeztette Melissát és Cathyt. - Ha lemennek a tengerhez, jöhet egy nagy cápa, a múltkor benne volt az újságban, hogy cápaveszély van! - De nem itt; Rosita, hanem kétszáz mérfölddel délebbre, én is olvastam. Na meg, mi nem megyünk a tengerhez, csak itt úszkálunk a medencében és itt egyelőre nem látok cápákat. - De azért vigyázzanak, mert pénteken történhet baleset! Mikor beugranak, akkor beüthetik a fejüket. Isten ments! Kedvelte a kislányokat. Ahogy Cathy beállított, máris hozta a konyhából … csokoládésziruppal leöntött fagylaltot. Lehet, hogy sejtette: Cathy olyan szegény, talán még fagylaltra sem telik náluk, hiszen swimmingpooljuk sincs. Ezen a péntek délutánon Cathy csak kevergette a fagylaltját, máskor mohón megette. Valami bántotta, valami zavarta a mindig vidám gyereket. - Mi van veled? - kérdezte Melissa. - Hát elmondom, de meg kell esküdnöd, hogy soha, senkinek erről nem beszélsz! Ezt nem árulhatod el! És főleg nem a mamádnak! Melissa elnevette magát. - Csak nem képzeled, hogy a mamámat érdekli, amiket mi itt beszélünk! - Ez más... Ez komoly dolog; ez rettenetes... - Halljuk, most már kiváncsivá tettél! - Esküdj meg! - Nem szoktam esküdözni, de ha nagyon akarod, hát jó... Isten engem úgy segéljen! - Apádról van szó... - Roy nem az apám, csak a mostohaapám! - Hát igen... Nem is tudom, hogy kezdjem... Tegnap délután, mikor átjöttem, a kapuban beleütköztem Rositába, mondta, hogy megy a templomba, az esti ájtatosságra. Mondta, hogy te sem vagy itthon, mamáddal bementél Los Angelesbe a fogorvoshoz. Arról, hogy apád itt van a műteremben nem szólt. Na, de nem is érdekelt, ledobtam a ruhámat és beugrottam a vízbe. Pár hosszt leúszok, aztán megyek haza, gondoltam. Alig kezdtem úszni, mikor apád kijött a műteremből. - Már mondtam, hogy nem apám, hanem a mostohaapám! - Hát szóval kijött, úszónadrágban volt, leült egy kerti székbe és cigarettázott. Nekem kedvesen integetett, máskor nem ilyen barátságos. Aztán eldobta a cigarettát és ő is beugrott a vízbe. Gyors tempókkal odaúszott hozzám és átkarolta a vállamat. - Megfogtalak, kis halacska! - mondta furcsa hangon, Ami aztán történt, azt ma sem tudom pontosan elmondani... - Mi történt? - Belenyúlt a fürdőtrikómba és megmarkolta a mellemet, annyira, hogy fájt! Közben olyanokat mondott, hogy kész kis hölgy vagy már, nemsokára a fiúk bolondulni fognak utánad... De ezek a sihederek nem tudják, hogy kell egy ilyen gyönyörű virágszálat megtanítani a szerelemre... Ezeknek fogalmuk sincs... Ehhez férfi kell, igazi férfi, mint ő... Most már úgy magához szorított, hogy hiába akartam kisiklani a karjaiból; nem eresztett. Milyen erős ember ez, szinte szúrta a bőrömet a szőrös mellkasa, most már félig lehúzta a trikót rólam. - Beviszlek a műterembe, egyedül vagyunk a házban. - Engedjen el, engedjen! - kiabáltam. Erre, hogy befogja a számat, elkezdett vadul csókolni, a szájamba csókolt úgy bele, ahogy a filmeken látjuk, tele volt a szájam a nyelvével. Az egyik kezével már nem is a mellemet markolászta, hanem a hasamat simogatta és lejjebb is, jaj, mi lesz velem, meg voltam rémülve, nem vagyok buta, tudtam, mit akar, tudtam... És „kkor, mint egy mentőangyal, bejött a ház felől a néger kifutófiú a supermarketből, két nagy ládát cipelt. Odakiáltott a vízbe: - Nincs senki itthon? Hová tegyem le az árut? - Apád akkor elengedett, valamit mondott a négernek, hogy csak vigye be a konyhába. Én felhasználtam ezt a pillanatot, kiúsztam, magamra kaptam a kabátkámat és rohantam el, el innen, tudtam, hogy megmenekültem és szerettem volna megcsókolni a négernek a kezét... Ha az nem jön be, akkor... akkor megtörtént volna... egy ilyen erős felnőtt férfivel én nem tudok birkózni, pláne ha láttad volna; hogy meg volt vadulva, mintha nem is ő lenne, aki mindig csak gúnyos arccal ül itt és rám se néz soha... Hát mit szólsz ehhez? - Azt szólom, hogy nem hiszem el. Egy szót sem! Ezt te kitaláltad, Cathy, mert élénk fantáziád van! - Úgy gondolod, hogy hazudok neked? A legjobb barátnőmnek képes vagyok hazudni? - Képes vagy, Cathy! Csak hogy érdekessé tedd magad, hogy mutasd, hogy te már milyen nagylányos vagy, hogy még a mostohaapám is ki akar veled kezdeni! - Ezt te kikezdésnek nevezed? Erőszakoskodni akart velem, meg akart... - Ne folytasd! Nem is bírom hallani! Tudod, hogy nem kedvelem a mostohaapámat, ellenszenves nekem, az első pillanattól, De ezt nem hihetem el róla, hogy egy tizenkét éves lánnyal ezt merné! Az anyámnak a férje, szereti anyámat, miért tenne ilyet? - Szóval hazugnak tartasz? Engem, a legjobb barátnődet? - Igen... És szégyelld magad! - Te szégyelld, hogy nem hiszel nekem! Ezzel a barátságunk be is van fejezve, soha többé nem jövök át ide! Félnék is, hátha megint megtámad az a vadember! Majd Brown-ékhoz járok át úszni, oda is bármikor mehetek, és ott nem fenyeget semmi veszély! Isten véled, Melissa, kérlek, az iskolában se szólj hozzám többé... *** Vasárnap zuhogott az eső. Mintha megnyíltak volna az ég csatornái, úgy ömlött a zápor. De már ideje is volt, a hetekig tartó szárazság ellankasztotta a növényzetét, a kert pálmafáinak levelei megsárgulva, kókadtan csüngtek, a fű is elvesztette smaragdzöld színét. Adrienne bosszankodott, mert délután be kellett mennie Los Angelesbe, ahol egy női klubban előadást tartott művészettörténetről. Remélte, hogy Roy elkíséri, de ő nagyon unta az ilyesmit és azzal a kifogással, hogy a legújabb festményét be akarja fejezni; otthon maradt. Ez megrendelés volt; hatalmas vászon. Meztelen nimfák kergetőztek valami erdőben, háttérben a naplemente. Adrienne szerint giccs volt, de Roy ezt nem akarta beismerni. - Nem az én stílusom, de ha kell, ezt is tudom csinálni - mondta sértett önérzettel. - És hatezer dollárt fizet érte Mr. Gruen, ami a lényeg! - tette hozzá. Így Adrienne egyedül ment be Los Angelesbe, egy darabon elvitte Rositát, akinek vasárnap lévén, kimenője volt. Melissa ki sem mozdult a szobájából. Újabban azzal szórakozott, hogy képeket vágott ki a Time magazinból, a Newsweekből, meg a moziújságokból és beragasztotta egy ř albumba. Minden összefüggés nélkül, egyszerűen ha megtetszett neki egy színes fotó, a nagy papírvágó ollójával kivágta és betette a gyűjteményébe. Reagan elnök mellett ott volt Sophia Loren, Charles, az angol trónörökös, Navratilova, a teniszvilágbajnoknő és Dolly Parton. Pont az ő képét nézegette, három is volt belőle; még nem döntött, melyiket ragassza be. Dolly Partonnak olyan hatalmas keble volt, szinte hihetetlen, hogy tudott így megnőni... Talán valami csodaszert használ, hirdetnek ilyesmit. Ki kellene próbálni, gondolta, mert bántotta, hogy még mindig olyan lapos. Igaz, csak most lesz 12 éves. Egyszerre csak nyílt az ajtó és belépett Roy. Soha nem szokott bejönni hozzá, vajon mit akarhat? Kérdőleg nézett a mostohaapjára. - Nem zavarlak, Melissa? - kérdezte udvariasan. - Nem... - Gyere be a ř műterembe, elkészült a nagy festmény. Kiváncsi volnék, hogy tetszik neked! - Én nem értek hozzá, hát mindegy lehet, hogy tetszik-e nekem, vagy nem! - Hát azért bejöhetsz a műterembe és megnézheted! - Most ragasztom ezeket a fotókat és nem akarom abbahagyni. - Ilyesmivel kár az idődet tölteni! Miért nem olvasol inkább? - Szoktam olvasni is, ha van olyan könyv, ami érdekel és ami való kislányoknak. - Hallottál már Nabokovról, a híres orosz íróról? - Nem, de úgyse tudok oroszul. - Minden műve le van fordítva angolra. Például a leghíresebb könyve, Lolita... Film is készült belőle, pár év előtt. - És miért olyan híres ez a könyv? - A témája érdekes. Egy negyvenéves férfi beleszeret a mostohalányába, aki csak tizenkét éves. Lolitának hívják. Nagy szerelem alakul ki közöttük, vad, szexi szerelem! - Ilyen marhaságot minek olvassak? - Nem marhaság; egyáltalán nem! Én például el tudnám képzelni, hogy beléd szeressek és... És megtanítsalak a szerelemre, a szexre... Melissa döbbenten nézett rá. Azt hitte rosszul hall. Mi ez? Mit akar ez az ember?... Most közelebb jött, a szeme furcsán csillogott. Úrjézus, lehet, hogy Cathy igazat mondott. - Menjen ki a szobámból! Menjen ki azonnal! - Dehogy megyek... Most végre egyedül vagyunk, most végre elkaptalak! - Azt mondtam, menjen ki! - És ha nem megyek? Most már közelebb jött és egyetlen mozdulattal ledöntötte Melissát a széles díványra. Furcsán lihegett, a fehér köpenye szétnyílt és alatta teljesen meztelen volt. Meztelen. Melissa még soha nem látott meztelen férfit, csak a görög szobrokat a múzeumban. A meztelen férfi most rajta feküdt, szótlanul birkózott vele. - Segítség! - sikoltozta Melissa, de hiába, mert hiszen senki sem volt a házban. Senki. Roy most rátapasztotta nagy, izzadt tenyerét a szájára, a másik kezével megpróbálta szétfeszíteni a combjait. A vézna, vékony combok képtelenek voltak sokáig ellenállni. Minden hiába, már érezte, ahogy hozzáér; közben lihegett furcsán, vadul. Melissa jobb keze erőtlenül csüngött, mikor valami hideg acélhoz ért, a nagy ollóhoz, amit az előbb elejtett. Megragadta az ollót, kétségbeesett dühhel felkapta és beledöfte Roy nyakába. Mint egy gejzír, úgy fröccsent ki a vér, egyenesen Melissa arcába. Furcsa édeskés íze volt. Roy felüvöltött és elengedte. A nyakához kapott, a tenyere csupa vérlett. - Gyilkos! Gyilkos! - kiáltotta aztán és úgy, ahogy volt, meztelenül kirohant. Melissa percekig dermedten feküdt, meg volt rémülve, közben arra gondolt, hogy mi lesz, ha Royt megölte? Mi lesz? De ő megmenekült, jó az Isten, igen jó, hogy az olló itt volt... Lassan felkelt, minden tagja el volt zsibbadva, a tükörben látta, hogy véres az arca. Hideg vízzel megmosta és várt. Várt, hogy mi lesz? Roy talán telefonál a mentőkért, hogy vigyék be a kórházba. Az autó nincs itt, azt anyu elvitte. Anyu? Mit fog anyunak mondani, hogy fogja ezt megmondani? Roynak szerencséje volt. Ha két centivel odébb szúrja bele az ollót a kislány, a fő ütőeret éri, akkor máris elvérzett volna. De csak a bőrt sértette meg, egy izmot ezen a vastag, kövér nyakon. Megmosta a sebet, tett rá egy kis jódot és beragasztotta. A biztonság kedvéért bevett egy penicillintablettát, hátha rozsdás volt az az átkozott olló. Ha Adrienne megkérdezi, mi ez a tapasz a nyakán, majd azt mondja, megvágta magát borotválkozás közben. És ha ez a kis dög árulkodik, hát letagadja. Elvégre nem történt semmi. Tényleg semmi. Csak egyetlen percen múlott, de talán jobb is így... Jobb. Már megbánta, hogy megint elfogta ez a perverz szenvedély, tegnapelőtt is, ezzel a Cathyvel. Megint el fog menni a pszichiáterhez, szüksége van néhány kezelésre, mert előbb-utóbb nem ússza meg börtön nélkül. Most felvillant előtte a kis Juanita... Akkor megfogadta magában, hogy sohatöbbé... *** Már kezdett sötétedni. Melissa némán, szinte dermedten feküdt és olyan érzése volt, hogy mindezt csak álmodta. Igen, ez olyan volt, mint valami rossz álom. Hogy élhet ezentúl egy fedél alatt a mostohaapjával? Mindig rettegjen tőle? Lehet, hogy őrült ez az ember? Most már kívánta, hogy bárcsak halna meg, de akkor mi lesz anyuval? Anyu szereti, anyu nem sejt semmit. Feküdt a sötétben, nem gyújtotta meg a villanyt, odakintmégmindígzuhogott az eső. A műterem felől semmi hang nem hallatszott, nem szólt a televízió, lehet, hogy Roy meghalt, iyenkor az esti híreket szokta nézni és olyan hangosan, hogy ide is áthallatszik. Most becsapódott a kertajtó, Rosita jött meg. Fél nyolc volt. Rosita egy idő múlva bejött. - Terítsek az ebédlőben? Az úrnő azt mondta, hogy ő ott vacsorázik a klubban. Mr. Lansburryt megkérdeztem, azt mondta, nem akar vacsorázni. És maga, Melissa? Hozzak be valamit? Van finom hideg csirkesült, kompóttal. Na, mit szól? - Köszönöm, Rosita, de nem bírok enni, nincs étvágyam! - Azért ilyen sovány, ebben a korban jól kell táplálkozni. Melissa nem válaszolt erre. Rosita felgyújtotta a villanyt és a tekintete most ráesett a festékfoltos fehér köpenyre, amit Roy itthagyott. A földön feküdt a köpeny. Az öreg cseléd egyetlen pillantást vetett a köpenyre, aztán felemelte. Ránézett Melissára és már mindent tudott... - Úrjézus! Boldogságos Szűzmária! Csak nem? Csak nem? - De! Bejött ide és... - És? - És én beleszúrtam az ollómat a nyakába! Kár, hogy nem halt meg! - Hát kár... Én is gyűlölöm Mr. Lansburryt, én is. - Maga miért gyűlöli? - Elmondom magának, Melissa, bár eddig lakat volt a szájamon, de ha magával is akart, hát elmondom mégis. Itt vagyok már több mint hat éve; még a régi úrnő vett fel. Einom asszony volt, kedves és jó. Carole... Szerette, ha szép a kert és járatott ide egy kertészt, az minden héten jött. Öreg ember volt már, de nagyon értett a virágokhoz, a bokrokhoz. Mexikói volt, mint én. Néha magával hozta a kis unokáját; az volt neki a szemefénye. Nyolcéves forma, nagy, barna szeme volt, Juanita. Süketnéma volt a gyerek, de élénk, az úrnő megengedte, hogy beugorjon az úszómedencébe. Ott ficánkolt, játszott egy nagy labdával. Közel laktak és az úrnő megengedte, hogy akkor is eljöjjön; ha a nagyapja nem jön kertészkedni. Nagy melegek voltak, csak úgy jött át a kis Juanita, a pettyes fürdőtrikójában. Egyszer jövök haza, akkor is május volt, elmentem az esti zsolozsmára, azt hittem, senki sincs itthon, egyszerre csak látom, a fűben ott fekszik Juanita, ,a pettyes fürdőtrikó letépve róla. Úgy feküdt ott; mintha halottlenne, de élt, megvonaglott az arca valamilyen fájdalomtól. Alatta a fű csupa vér. Úrjézus; mi történt ezzel az ártatlan csöppséggel? Felkaptam a karomba és bevittem a szobámba. Nem tudott beszélni, hiszen néma volt, de valahogy mégis megértettem, hogy mi történt... Ez a vadállat, akit megszállt a Sátán, ez nekiment ennek a kis gyereknek és... - Borzasztó! Miért nem hívta ki a rendőrséget? És mit szólt ehhez a nagyapja? Az nem rohant a rendőrségre? - Nem! Félt, meg volt rémülve. Mr. Lansburry megfenyegette, hogy deportáltatja, mert tudta, hogy az öreg illegálisan van itt. Csak úgy jött át a Río Grandén, mint sok más, szegény mexikói. Ha elcsípik; visszadobják, ott nyomor van, éhezés, itt meg jól megélt. Sok villába járt be a kertet csinálni. - És mi lett Juanitával? - Nem tudom... Eltűntek a környékről, senki sem hallott azóta róluk. Senki. - És maga, Rosita, maga miért nem jelentette fel ezt az embert? Legfeljebb elvesztette volna az állását, de ilyem vadállat börtönt érdemel! - Hát igen! Ezért életfogytiglanit is kaphatott volna! - És maga hagyta büntetlenül, miért nem ment a rendőrségre? Ezt nem értem! Rosita lehajtotta a fejét. - Mert félek tőle... Mert én is csak úgy jöttem át a Rio Grandén... XI. Hat év telt el. Roy teljesen megváltozott. Már csak nagyritkán fordult elő, hogy serdülő kislányokat megnézett, ilyenkor igyekezett a fellobbanó ösztöneit fékezni. Az a délután, mikor bement Melissához és erőszakoskodott vele; majdnem az életébe került. A nagy papírvágó olló ugyan nem volt rozsdás, de a ragasztószerben valami mérges anyag lehetett, ami bekerült a vérbe és súlyos fertőzést okozott. A nyakán a ragtapasz körül sötétvörös és gyulladt lett a bőr, bevett még egy penicillintablettát, de hiába. Felszökött a láza, komoly vérmérgezése volt. Adrienne bevitte a kórházba, ahol a kritikus listára tették. Melissa estefelé elment Rositával a templomba, az esti zsolozsmára. Eddig soha nem jutott eszébe, de most megkérte az öreg cselédet, hogy vigye magával. Ebbe a templomba főleg mexikóiak jártak. Néhányan meg is bámulták, de a legtöbben ügyet sem vetettek rá. Melissa letérdelt egy mellékoltár előtt és kérte az Istent, hogy Roy haljon meg. - Édes; drága,jó Istenem, legyél igazságos, büntesd meg ezt az embert, add, hogy soha többé ne kerüljön vissza a kórházból, add... hogy haljon meg! Add, hogy megdögöljön - tette hozzá, miközben folytak a könnyei. De Isten nem hallgatta meg ezt a könyörgést és Roy hat nap múlva hazajött. Kissé megsápadva, de élve. És most ezentúl egy fedél alatt fognak élni, egy asztalnál ülni a vacsoránál, ez kibirhatatlan lesz. Adrienne rosszalotta, hogy Melissa egyszer sem hajlandó bemenni a St. John-kórházba meglátogatni Royt. - A mostohaapád! Többen is csodálkoznak, hogy még egy szál virágot sem vittél be neki! Miért? A virágról eszébe jutott Melissának az öreg kertész és a szerencsétlen kis Juanita... Mi lenne, ha ezt elmondaná az anyjának? Lehet, hogy el sem hinné. - Nem szeretek kórházba menni! Azt gondolom, a betegeket is csak fárasztják a látogatók. - Igen, de a legközelebbi családnak illik ott lenni nála. - Én nem vagyok neki család, anyukám. Én senkiesem vagyok neki! - Hogy mondhatsz ilyet? Igazán jól bánik veled, ha a saját gyereke lennél, se bánna jobban! ř Melissa erre mit mondhatott volna? Csak lehajtotta a fejét, nehéz volt visszatartani magát, hogy ki ne törjön belőle: mi történt... Hogy ő szúrta bele az ollót. Volt egy titkos szövetségese, Rosita. Gyakran kiment hozzá a konyhába, ilyenkor az öreg nő mindig előhozta Juanitát, végül már unalmassá vált. De meghallgatta. Cathynek erről sose beszélt, bár kibékültek, mert Melissa felhívta telefonon és bocsánatot kért tőle. - Ne haragudj, Cathy, hogy hazugsággal gyanúsítottalak! Már tudom és elhiszem, hogy Roy mit akart veled... De ezentúl nyugodtan átjöhetsz, nem kell félned, hogy még valaha közeledni merne hozzád! - Miből gondolod? - Tudom... Többet nem árult el Cathynek, mert esetleg eljárna a szája és ezt nem akarta. Anyu boldog ezzel az emberrel, ne terjedjen el róla, hogy micsoda aljas fráter. Anyu szereti. Anyu bízik benne, anyu reszketett érte, mikor a kórházban volt. Melissa, akármennyire palástolta az ellenszenvét, néha szinte sütött a gyűlölet a tekintetéből, ha ránézett Royra. Adrienne ezt észrevette. ř ř - Miért nem vagy kedvesebb vele? Miért haragszol rá? Soha meg nem bántott! - Anyukám, érzelmeket nem lehet erőltetni! Eriket szerettem és bizony nagyon szomorú voltam, hogy elváltatok! - Akkor kis gyerek voltál és örültél az ajándékainak, a sok csokoládénak, a mackóknak, babáknak, játékoknak. De ez nem minden, más is van az életben! Próbálj megbarátkozni a gondolattal, hogy most ő a nevelőapád. A családi harmónia kedvéért, az én kedvemért, Melissa! Próbáld jobban megismerni Royt, próbálj lelkileg közelebb kerülní hozzá! Lelkileg... - gondolta magában Melissa, igen, lelkileg, de nem testileg... Nem válaszolt semmit, kiment a szobából. Egyszer aztán előjött azzal a terwvel, hogy szeretne New Yorkban iskolába járni és a nagymamáéknál lakni. - Erről szó sem lehet! - jelentette ki Adrienne. - Neked itt van a helyed nálam és meg ne halljam még valaha ezt a lehetetlen ötletet. Nagyszüleid élik New Yorkban a saját életüket, mit kezdjenek egy iskolás gyerekkel? *** Hat évnek kellett eltelni, hogy Adrienne végre nagy nehezen beleegyezzen, hogy Melissa New Yorkba menjen , és ott járjon egyetemre. Ez még mindig jobb volt, mintha Kínába ment volna, vagy ,Angliába. Mert ezeket a terveit is állandóan hangoztatta. Beküldte a felvételi kérvényeit Cambridgbe és ami még jobban megdöbbentette Adrienne-t, Pekingbe. Kínával most alakult ki diákcsere-akció, számos amerikai egyetemistát vettek föl, akiket vonzott a Távol-Kelet és kínai nyelvet akartak tanulni. Főleg feketék jelentkeztek, de néhány száz fehér is. Adríenne borzongott arra a gondolatra, hogy az egyetlen kislánya a világ másik oldalán töltsön éveket. Még Angliában is túl messze lett volna, így hát az a megoldás, hogy a nagyszüleinél a Park Avenue-i szép lakásban, megnyugtató volt. Majd gyakran felrepül New Yorkba és Melissa is bármikor eljön látogatóba Santa Mónicába. Roynak is ez volt a véleménye. Legalábbis így tett, mert ő jobban örült volna, ha a lány Kínába kerül, ahonnan talán sosem térne vissza. Vannak ott földrengések, meg véres forrongások, hát ez jó megoldás lett volna... Gyűlölte ezt a lányt, most, hogy felnőtt és szép, magas; feltűnő jelenség lett belőle, még jobban gyűlölte. Tudat alatt mindig félt, hogy egyszer elárulja őt... Rosita közben már meghalt, az magával vitte a sírba a kis Juanitával történt esetet. - Hát kettecskén maradtunk most! - mondta Adrienne-nek, mikor az visszajött a repülőtérről, ahová kivitte Melissát. - Nagyon fog nekem hiányozni ez a gyerek! - sírdogált Adrienne. - Ő akart elmenni, biztos hogy majd hamar feltalálja magát New Yorkban! Ott is talál boyfriendeket! - Szép lány; sokan fognak udvarolni neki, ez biztos! - Pláne, hogy azonnal mindenkivel ágyba megy - jegyezte meg Roy. - Hogy mondhatsz ilyet? - Na hallod! Világos, hogy 16 éves kora óta minden fiúval lefeküdt. Csak te, mint az anyja, ezt nem vetted észre, vagy nem akartad észrevenni! Még jó, hogy szedi a pirulákat, különben már... - Ne folytasd Roy! Vagy bántani akarsz? Melissa flörtöl a fiúkkal, de ezek teljesen ártatlan flörtök, abban biztos vagyok! Roy rágyújtott egy cigarettára. Aztán kaján mosollyal, mint aki tudja, hogy most ütött a bosszú órája, hanyagul csak annyit mondott: - Tudd meg, hogy velem is kikezdett... Tavaly történt, hogy bejött a műterembe szétnyitotta a pongyoláját és megkérdezte, mit szólok az aktjához? Volna-e kedvem őt egyszer lefesteni? Szép teste van; bár a mellei lehetnének valamivel nagyobbak, de hát akkor még csak 17 éves volt... Kizavartam a műteremből, leszidtam, hogy szégyelje magát, én a mostohaapja vagyok... - Ne folytasd Roy! Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Ismerem a saját lányomat, ilyesmire nem képes! Miért akarod befeketíteni előttem? Miért?... - Amit mondok, sajnos igaz! De le fogja tagadni, ha szemrehányást teszel neki, tehát felejtsd el! Már megbántam, hogy elmondtam neked! - Nem felejthetem el, rettenetesen fáj! Vagy ezt akartad, Roy? Fájdalmat okozni nekem? Hát ez sikerült! - Sajnálom! De nekem is fáj, mikor a fiamról mindig olyan megvetően nyilatkozol! - Legyek elragadtatva tőle? Most is börtönben van, mert kokaint árusított és mibe került, hogy csak két évet kapott... - Az én pénzem, én dolgozok itt, te nem csinálsz semmit, Adrienne, egyetlen dollárral sem járulsz hozzá a háztartáshoz! Mehetnél állásba, taníthatnál művészettörténetet, de inkább csak bridzselsz, mint az anyád ott New Yorkban... - Nem is tudtam eddig, hogy kifogásolod, hogy nem járok dolgozni... Tudtommal, mikor elvettél, volt egy nagy összegem a bankban, annak komoly kamatai jöttek be és... - Oké, ezen ne vitatkozzunk! Én szívesen dolgozom, élvezEm a sikert, ma már olyan nagy név vagyok, hogy senkit hozzám nem lehet hasonlítani, ezt el kell ismerned! - Sokan giccsfestőnek tartanak, nem komoly művésznek! Ezt nem kellett volna mondani, de talált. Adrienne már nem vonhatta vissza. *** Mikor Melissa vágya végre teljesült és felköltözhetett New Yorkba, már a kilencedik fiúnál tartott. Vidáman búcsúzott el tőle, az, hogy nem találkoznak többé és vége az ügynek, egyáltalán nem jelentett számára semmit. Mint ahogy a fiú sem... Ezek közül egyik sem volt szerelem, semmiféle érzelem nem volt, boyfriendek, akikkel természetesen szex is volt, miért ne?... Furcsa lett volna, ha ellenkezik, ha megjátssza magát. - Mi az? Leszbikus vagy? - Félsz, hogy AIDS-et kapsz tőlem? Egyik lány sem csinált nagy cirkuszt abból, hogy a fiújával aludt. Ez hozzátartozott az esti programokhoz, a kirándulásokhoz, a diszkotékból hazajövet az autóval megálltak valahol; vagy lementek a tengerpartra, ahol a holdfényben a pálmafák alatt... Az első fiúra már alig emlékezett. Akkor 16 éves volt, a fiú valamivel több. Kiváncsiságból tette, főleg, hogy elmondhassa Cathynek, neki is már volt boyfriendje, méghozzá egy gazdag fiú, akitől komoly ajándékokat kapott. A fontos csak az volt, hogy anyu ne tudjon semmit, hogy ne is sejtse, hogy ő már nem szűz. És miért lenne az? Az angol királynő fia, Andrew herceg, olyan lányt vett el, Fergie-t, aki már öt évig együtt élt az autóversenyzővel. Pompás esküvőjüket a Westminsteri apátságból az egész világra sugározta a televízió. A vörös hajú Fergie mirtuszokban, hófehér fátylakban és körülötte a királyi család, ahová most már ő is beletartozik. Most kislánya született, Beatrice hercegnő, ötödik helyen áll az angol trónhoz. Aztán itt van Stephanie, a fiatal monacói hercegnő. Hát ez aztán kedveli a változatosságot... Az újságokban mást sem lehet olvasni róla, mint hogy kibe lett szerelmes, kivel nászutazgat, egyik héten még a híres francia színész fiával, a másik héten már egy night-club tulajdonosával, aztán a rock and roll énekessel, szerencse; hogy az anyja, a gyönyörű Grace Kelly meghalt, mit szólna ehhez? Az öreg Rainier herceg a haját tépi, még amennyi haja van. Hát, ha egy hercegnő így viselkedhet, akkor ő miért lenne különb?... Otthon üljön és unatkozzon, mert olyan fiú nincs, aki kiviszi valahová és aztán illedelmesen hazakíséri és megelégszik egy "Good night" (jó éjszakát) csókkal a kémajtóban. Kár, hogy egyik fiúba sem volt szerelmes. Tényleg, milyen érzés lehet, ha szerelmes, ha szerelemből adja oda magát... Melissa néha arra gondolt, hogy ő talán soha nem lesz képes valamilyen mély érzelemre. Csak gyűlölni tudott. Halálosan gyűlölni... Ahogy szemközt ült az ebédlőasztalnál Royjal, néha lehajtotta a fejét és mereven a tányérjába nézett, mert félt, hogy a szeméből sütő gyűlöletet anyu észreveszi. Sokat beszéltek erről Cathyvel. Most már ez a közös titok is összefűzte őket. Amit Rosita elárult a kis Juanitáról; az még jobban felkavarta őket. Mikor az öreg Rosita meghalt, már arra is gondoltak, hogy most már úgysem árthatnak a jóságos, öreg cselédnek, ráijesztenek Royra. Egy kartonlapra ráírják, nagy vérpiros betűkkel: "MITTETTÉL 1 KIS ÁRTATLAN JUANITÁVAL?" Ezt a kartonlapot beteszik feltűnő helyre, ahol azonnal észreveszi, a műterembe. Vajon mit szólna? Megijedne, megrémülne, hogy a titkát kifürkészték? Nem valószínű. Nyilván tudná, hogy Melissa írta ezt és hogy Rositától tudta meg. De Rosita már halott, tehát letagadhatja és még képes lenne Melissára ráfogni, hogy nem normális, beteges fantáziája van, jó lesz egy pszichiáterhez elküldeni. Hát nem... Letettek erről a tervről, de akármi jutott eszükbe, amivel Royt megfélemlíthették volna, mindig meggondolták. Mindenmaradt a régiben. Lansburry, a nagy művész, boldogan élt a feleségével, Adrienne-nel és ezt a bóldogságot Melissa úgy szemlélte, mintha egy színdarabot nézne, ahol tudja pontosan, hogy az egyik szereplő milyen álnok, milyen aljas és mire képes... Ebben a légkörben nem vólt könnyű élni. Lehet, hogy ezért dobta be magát ezekbe a kapcsolatokba; ezekkel a fiúkkal egymás után. Adrienne nagyon nehezen egyezett bele, hogy Melissa New Yorkba költözzön. De Roy rábeszélte; persze mert őt is irritálta a kislány jelenléte. Judith boldogvolt, imádta az unokáját, talán azért, mert ha ránézett, szinte önmagát látta. Micsoda hasonlatosság! Ugyanaz az arc, mint ő fiatal lány korában. Szinte kísérteties. Már két éve, hogy Jeff meghalt, legalább nem lesz egyedül. Nyár volt, a Greenwood Lake-i villában töltötte a nyarat. Itt az egyik vendégszobában lakhatott Melissa és bent New Yorkban; a Park Avenue-i pazar lakásban egy még szebb szobát rendezett át neki. A Greenwood Lake-i nyári ház hatalmas kertjében volt egy külön épület, cottage, ahol szintén voltak vendégszobák. Itt helyezte el a három öreg barátját, Ivánt, Zoltánt és Félixet. Ahogy Melissa viccesen megjegyezte, az volta panoptikum. Judith nevetett ezen, lehet, hogy találó volt, de megtiltotta Melissának, hogy ezt a szót valaha is kiejtse a három öregúr előtt. - Nem szeretném őket megbántani. Öreg emberek, nagyon érzékenyek!... Tudom magamról, én sem veszem szívesen, ha a koromat emlegetik. Még akkor sem, ha valaki bókolni akar és azt mondja: - Maga még mindig milyen gyönyörű; Judith!... Az emlék mindig olyan, mint egy kis mérgezett tőr. Fáj... Azt jelenti, hogy milyen meglepő, hogy még nem ülök a hintaszékben az Old Age Hoirie-ban, hogy nem tipegek egy járókával és nem felejtem el, hogy mivel kezdtem a mondatot és úgy beszélek, mint azelőtt. Melissa megölelte és megcsókolta. Judith megsimogatta a lány haját. - Ti, fiatalok kegyetlenek vagytok, de nem tehettek róla. Előttetek van az egész élet, a jövő, a sok terv... Nekünk már nem lehetnek terveink, mert tudjuk, hogy ez az utolsó felvonás... Tavasszal történt, hogy bementem a Madison Avenue-n egy üzletbe, mert megtetszett a kirakatban egy antilopkabát. Felpróbáltam, tökéletesen állt rajtam, de nagyon drágálltam, Azt mondja a "salesgirl" (eladólány), kérem, ez olyan kitűnő minőség, hogy még tíz év múlva is sikkesen fog kinézni benne!... Tíz év?... Átvillant rajtam, hogy tíz év múlva, abban az urnában, már nem lesz szükség a sikkes antilopra... *** A három férfi a vendégházban igyekezett úgy viselkedni, mintha szívesen volnának együtt, sőt régi barátok lennének. Erről szó sem volt, kifejezett ellenszenvet éreztek egymás iránt és folyton arra gondoltak, milyen más lenne, ha nem mind a hárman lettek volna meghíva és csak egyedül lehetnének itt Judithnál. Iván különösen Zoltánt utálta, ezt a vén ripacsot, aki még most is pózol és nem veszi észre, hogy mily nevetséges. Félixet is nehezen tudta elviselni, aki azt gondolja, hogy mert- valami osztrák őse báróságot kapott a Habsburgoktól, ő több, mint egy 800 éves, nemes erdélyi család sarja. Félixet az bántotta, hogy állandóan elképzelte, mi lett volna, ha hozzá adták volna Judithot, aki még mindig szép és mutatós és annak idején a gazdag bankár papa pénzével a birtokot meg lehetett volna menteni. Na, de mindegy, a kommunisták úgyis államosították, viszont a vagyon egy részét ki lehetett vólna menteni egy svájci bankba, sokaknak ez sikerült is. Hát neki, sajnos, semmi sem sikerült és most itt áll öregségére ezzel a vacak kis nyugdíjjal, amiből még arra sem telik, hogy nagy néha valami csinos, fiatal nőt kivigyen vacsorázni. Hogy vacsora után mit csinálna vele, hát sajnos, már semmit... Zoltán élvezte, hogy itt lehet, ingyen nyaralás, remek jó koszt, mindig nagy potya fráter volt. Tudta, hogy a sánta huszár - így nevezte magában Ivánt - a kedvence Judithnak, tehát a pokolba kívánta. Volt egy gyanúja, hogy ezek között sokkal komolyabb kapcsolat volt annak idején a háború alatt, a huszár az majdnem vőlegénye volt Judithnak. És talán még most is, nemcsak a bridzs-asztalnál vannak együtt. El is határozta, hogy majd jobban megfigyeli őket. Iván rajongó pillantásait nem lehetett nem észrevenni, ahogy Judithra néz, vagy - ahogy ráteszi néha a kezét a kezére. Vén marha ő is, mint én - gondolta néha keserűen. Mióta itt volt ez a Melissa, aki szinte megtévesztően hasonlított Judithra, még a hangja is, a mozdulatai is, ez még jobban felébresztette a múltat... Magyarul nem tudott, csak angolul beszélt, persze ez egy amerikai lány és néha arrogánsnak is tűnik. Őket panoptikumfiguráknak nevezte, ezt véletlenül meghallották. Bikiniben jön le reggelizni, karcsú, feszes, fiatal teste van, ilyen volt Judith is a margitszigeti Palatínus strandon. Iván a szigetre járt vele, néha a-Gellértbe is elkísérte. Zoltánról a balatoni Anna-bál jutott az eszébe és a másnap ott, a füredi strandon. Ez a lány túlságosan felkavarta bennük a félszázad előtti emlékeket... Félix tudta magáról, hogy ő bridzsel legjobban és nélküle le sem tudnának ülni játszani. Ha majd Iván és Zoltán visszamennek New Yorkba, ő tovább is itt fog maradni Greenwood Lake-en. Már kiszámította, hogy mibe kerülne, ha itt egy szerény motelben szállt volna meg és bármily olcsóvendéglőben étkezne. Így legfeljebb majd ad tíz dollár borravalót, mikor elmegy, ennek a néger cselédnek. Ez be-bejön a szobájába, megágyaz, sürög-forog, hajladozik, nagy, széles feneke van, mindig barátságosan vigyorog. Valamikor az Arizonában volt egy néger táncosnő, Fatimé... Olyan volt, mint egy párduc, teljesen meg tudta őrjíteni a férfiakat. Egy öreg gróf volt a barátja, de azt csalta fűvel-fával. Persze Félix is sorra került nála. Majdnem levitte magával egy weekenden a birtokára, de aztán mégse merte. Mit szólt volna ehhez Róza néni, a kulcsárné, hogy egy szerecsent hoz oda?... Hát tíz dollárral fogja megúszni ezt a remek vakációt, még cigarettára sem kell, hogy költsön, ott állnak dobozszám a vendégszoba asztalkáján. A bridzselés mindig pontosan délután négykor kezdődött, a nagy platánfa alatt. Az uzsonnát hatkor hozta be a lány, finom habos kávé volt, kalács és sütemények is. Ma várni kell a fiatalokra, mert még úgy látszik, hancúroznak lent a tavon. Kik ezek, akiket Melissa felszedett?... Judith meghívta őket, bár ő se tud túl sokat róluk. De örült, hogy Melissának van társasága, nem unatkozik itt. Teddy nagyon jóképű, magas fiú, huszonkét éves, nem több. A szüleinek is itt van villája valahol Greenwood Lake közelében. Vadonatúj, japán sportkocsija van, rikítóan piros és állandóan üvölt benne a rádió. Mikor Melissa először jött vissza a tóról a piros sportkocsin és bemutatta Teddyt, Judith nagyon barátságosan fogadta. Jó modorú, kedves fiúnak látszott és rendkívül csinos volt. Csak pár percig maradt, mert bemegy New Yorkba és a szülei szeretik, ha pontos. Ez jól hangzott. A mai fiatalok nem sokat törődnek azzal, hogy mit szeretnek a szülők. - Ki ez a fiú és hogy ismerkedtél meg vele? - kérdezte Judith. - A tavon vízisíelt egy barátjával, akinek motorcsónakja van. Az meg a girlfriendje már visszamentek New Yorkba. De Teddy még itt maradt a kedvemért, nagyon jól elbeszélgettünk és megígérte, hogy majd megtanít vizisíelni! Persze nevettem, mert már Santa Mónicában is jól vízisíeltem! Helyes pofa, ugye? - Igen, csinos fiú! És úgy látom tetszik neked, Melissa! - Tetszik... Ő meg első látásra odavan értem! - Na, csak vigyázz, ezek a New York-i fiúk rögtön akarnak valamit egy lánytól... - A kaliforniai fiúk- is! De én tudok vigyázni magamra; engem nem lehet megszédíteni. Melissa ezt olyan meggyőzően mondta, közben ártatlan kék szemeivel úgy nézett Judithra, hogy kételkedésre nem is lehetett ok. - És ki fia ez a Teddy és mit csinál? - Az apja gazdag ékszerkereskedő és ő egyetemre jár. A nyári házuk itt van nem túl messze, de még idén nem jöttek ki, még New Yorkban van bent a család. Remélem, nem haragszol; de jövő vasárnap délutánra meghívtam Teddyt, a barátját is, meg a lányt, aki vele volt. Majd kapjanak egy finom uzsonnát, góndolom, a kriptaszökevényeket nem fogja zavarni, ha ezek itt lesznek. - Mondtam már, hogy bánt, ha a barátaimat ilyen gúnyos jelzőkkel illeted! - Na jó, a fess huszárt, az előkelő arisztokratát és a bonvivánt, így már jobban hangzik? XII. Esős délután volt, a tó felett reménytelenül sűrű köd. Mit lehet ilyenkor csinálni? Melissa elhatározta, hogy nekiül és hosszú beszámoló levelet ír Cathynek. Telefonon már kétszer is felhívta, de mindig Cathy mamája jelentkezett, aki aztán az egész beszélgetés alatt biztosan fülelt, mert felvette a kagylót a másik helyiségben. Na meg nem akart túl nagy telefonszámlát csinálni, bár Judíth nagyon gavallér volt, azt mondta, csak telefonálgasson, amennyit akar. "Édes Cathym! Kezdem azzal, hogy nagyon hiányzol és alig várom, hogy elgyere New Yorkba, ez a meghívás, nem pro forma, a nagymamám valóban szívesen lát, mert elmondtam neki, hogy Te voltál a legjobb barátnőm Santa Mónicában. Most itt vagyunk a nyári házban, Greenwoód Lahe-ere, a táj és a tó gyönyörű, de ha rossz idő van, bele lehet halni az unalomba. Nagymamám szenvedélyesen bridzsel, van itt három régi udvarlója, azokkal kártyázik minden délután. Ezek kimondottan panoptikumfigurák, még Magyarországról ismerte őket, mikor ő is fiatal volt és ezek is... Engem folyton bámulnak, mert valóban hasonlítok nagymamámhoz, de azt hiszem; ő szebb volt mint én. Már unom lapozni a régi fényképalbumokat, akkor még nem is létezett színes fotó. De Budapest és a Balaton is felkeltette az érdeklődésemet és talán egyszer elmegyek Magyarországra, ahonnan az anyai őseim származnak. Persze, engem nem érdekel túlságosan a múlt, inkább a jelen és főleg a jövő... A jelen pedig egy új fiú, akivel most ismerkedtem meg és azt hiszem, első látásra beleszerettem!!! Ugye csodálkozol, Cathy. Hiszen soha sem vettem komolyan a fiúkat és mindent megbeszéltünk róluk, az első randevú után. Hát ez más! Teddy valóban más... Véletlenül ismerkedtünk meg, én egyedül unatkoztam a tó partján, egy ostoba regényt olvastam, amelyben minden oldalon szerelemről van szó, illetve szexről, szinte klinikai részletességgel leírva az ágyban játszódó jelenetek. Már éppen készültem hazamenni, mi a hegyen lakunk, biciklivel szoktam lemenni a tóhoz, mikor egy vidám társaság kikötött a stégen. A motórcsónakban ketten ültek, egy fiú és egy lány. A vízisín egy magas, szőke fiú, ez kiúszott a stégre. Ez volt ő, Teddy... Mindhárman odajöttek hozzám és megkérdezték, hogy lehet-e itt kikötni a csónakot és hol találnak egy büfét vagy cafeteriát, ahol ihatnának valamit? Én barátságosan útbaigazítottam őket, mire megkérdezték, nem volna-e kedvem velük tartani egy fagylaltra? Mivel ezt a szőke, magas fiú kérdezte, Teddy - persze volt ked- vem... A másik fiú is jóképű volt, de a lány nagyon ordenáré benyomást keltett lángvörös hajával, a töve sötétbarna, látszott, hogy festve van. Azt is furcsállottam, hogy mikor lefehüdt napozni, ledobta a bikinijének a felső részét és nem zavarta, hogy az arra járók megbámulják a meztelen melleit. Nem mondóm, elég szép, kissé túl nagy mellei voltak. Észrevehette rajtam, hogy én is csodálkozom, mire megjegyezte, hogy Európában már csakis meztelen mellel strandolnak a nők, tavaly Saint-Tropez-ben volt, ott kiröhögik, ha valaki takargatja magát. - Nudista strand? - kérdeztem naivan. A lány, akit Susie-nah hívtak, nevetett. Dehogyis! Rendes strand a dél francia tengerparton, sikkes hely! Valamikor Brigitte Bardot hozta divatba, negyven év előtt. Azóta már Brigitte kiment a divatból, megöregedett és férfiak helyett macskákat és kutyákat gyűjt maga pöré. Lehet, hogy megbolondult! - Maga is volt Saint-Tropez-ben - kérdeztem azt a fiút, aki szemmel láthatólag a vörös hajú Susie-hoz tartozott. Legalábbis az a megszokott mozdulat, ahogy a lány hátára kenegette a napolajat, azt a benyomást tette. - Nem, sajnos nem. Tavaly Susie mással futott, én egyelőre nem vagyok úgy feltörve, hogy a francia Riviérára vigyem, a girlfrieridjeimet! Na; rendben van, tehát a vörös hajú nem Teddy girlfriendje. Ő egyedül jött erre a kirándulásra. Beültünk fagylaltozni, kiderült, hogy két kocsival érkeztek New Yorkból. Ezek hazamentek, a motorcsónakot felcsatolták az autójuk tetejére, Teddy még maradt. Remek, vadonatúj piros sportkocsija van, azzal vitt haza. Sokat beszélgettünk. Nagyon úri fiú, az apja ékszerkereskedő; ő egyetemre Jár. Nem tudom, mi volt ez, de lehet, hogy máris beleszerettem... Eddig ezt sosem éreztem, Te tudod legjobban, Cathy, hiszen együtt nevettünk a fiúkon, inkább csap kipróbáltuk őket, ki jobb, ha szexről van szó... Ez más, mintha a szívemben éreznék valamit, azt hiszem, ez az, amire azt mondhatom, hogy találkoztam végre a SZERELEMMEL... Nagy betűvel írom, hogy Te is átérezd, hogy itt miről van szó... Már majdnem sötét lett, olyan sokáig beszélgettünk, végül fázni kezdtem és erre Teddy rám borította a zakóját, ez volt az a pillanat, mikor véletlenül hozzáért a meztelen vállamhoz. Ez volt a villanyáram, ami keresztülfutott rajtam. Lehet, hogy rajta is... Hazavitt a kocsiján, bemutattam nagymamámnak, aki persze bridzsezett a három kriptaszökevénnyel. Jól megnézték Teddyt, akitől csakis el lehettek ragadtatva. Kellemes; kitűnő modora van, csak pár percig időzött, de megdicsérte a szép villát és a kertet is, ahol a szökőkút van és Olaszországból hozott szobrok. Hát láthatta, hogy én se vagyok akárki, illetve, hogy nagymamám háza valóban elegáns. Jövő vasárnapra meghívtam őket, mert furcsa lett volna, ha csak Teddyt hívom, tehát a barátját, ez Jack és avörös hajú lányt, aki elmondta, hogy ő énekesnőnek készül. Hát remélem, vasárnapra befesteti a sötét hajtöveit és nem fogja mutogatni a melleit. Bár a három öreg bridzspartnernak talán tetszene, nyilván évtizedek óta csak a Playboyban láttak női mellet... Nagymamám, aki nagyon konzervatív, biztosan elszörnyedne, ha hallaná ezt a megjegyzésemet. Időnként észreveszem, hogy aggódik értem, félti a szüzességemet. Hát késő a bánat... De esküszöm neked, Cathy, most az az érzésem, hogy milyen kár, hogy nem vártam az első nagy szerelemre, most Teddy lehetne az, akinek az ártatlanságomat adom... Azt hiszem, ha akkor 12 éves koromban, ez az aljas, perverz Roy nem próbált volna nekem támadni, másképp alakult volna minden. Ha analizálni próbálom, hogy miért kezdtem ezt a fiúzást, azt hiszem, ez a szörnyű epizód volt az oka. Hála Istennek, már nem kell vele egy födél alatt élnem és anyám előtt megjátszani, hogy minden oh nélkül ellenszenves nekem.- Bár halt volna meg!!! Anyám még mindig szép, talált volna egy olyan férjet, aki méltó hozzá és nem akarja a kislányát megerőszakolni. De próbáljuk ezt elfelejteni. Te vagy az egyetlen, Chathy, aki erről tudsz, mert Veled is próbálkozott. Nagyon várom a vasárnapot, fogok fényképet is csinálni és majd küldök Neked. Kíváncsi vagyok, Neked hogy fog tetszeni Teddy?... New Yorkba csak háromszor mentünk be nagymamámmal, de istentelen meleg van és tele van a Fifth Avenue turistákkal, rengeteg a japán, mintha Tokióban sétálgatna az ember, mikor a Rockefeller Center előtt megy el. Oda ültünk be lunchra, előzőleg a SAKS-nál vásároltunk, nagymamám elhalmoz ajándékokkal, szép ruhákat, finom cipőket vesz nekem, nagyon elkényeztet. Igazán boldog vagyok, hogy itt lakhatok nála. A mamám rövidesen jön New Yorkba, remélem, nem hozza magával a kedves férjét... Tegnap is mondta a telefonba, hogy Roynah milyen nagy sikerei vannak. Hát nagyszerű!... Sokszor csókollak és majd beszámolok a vasárnapról és mindenről Teddyvel kapcsolatban. Melissa" *** Vasárnap ragyogó napsütés volt, remek idő egy ilyen tavi kiránduláshoz. Teddy szombaton telefonált, röviden beszéltek csak, azt kérdezte, ha esik az eső, akkor is érvényes-e a meghívás? - Persze, hogy érvényes, legfeljebb a házban leszünk bent, van egy fedett veranda is. Délután háromra beszélték meg, majd lent a tónál találkoznak és aztán együtt mennek fel Melissával, arra a bizonyos uzsonnára. Melissa több fürdőruhát is felpróbált, nem tudta eldönteni, hogy melyikben néz ki jobban. Végül egy égszínkék bikini mellett döntött. Judith tett valami megjegyzést, hogy ennek a melltartója olyan kicsi, hogy több mell van kint belőle, mint amit eltakar. - Éppen azért veszem ezt fel!... - mondta nevetve. - Az a lány, aki jönni fog, azt mondja, a francia Riviérán csakis fedetlen mellel strandolnak, most ez a bevett szokás. - De nem itt Greenwood Lake-en!... - mondta Judith. - És miféle lány ez? - Jópofa! - És kije ennek a másik fiúnak? - Azt hiszem, a menyasszonya!... - hazudta Melissa. Ez jobban hangzott, mintha girlfriendet mondott volna. Három óra már jóval elmúlt, mikor Teddy és Jack megérkeztek. Megint két kocsival jöttek. - A Washington-hídon olyan forgalom volt, hogy azt hittük, sose érünk ide!... - mentegetődzött Teddy. Ezúttal nem a piros sportkocsijával volt, hanem egy hófehér, nyitott nagy Cadillac-kel. - Magának hány kocsija van? - kérdezte csodálkozva Melissa. - Ez nem az enyém, hanem az apámé. Az enyémet el kellett vinnem a szerelőhöz, valami baj van vele. - Hát jöhetett volna a barátjával együtt! - Szeretek független lenni, ők esetleg előbb akarnak hazamenni, én meg még akarnék itt maradni magával!... A tekintetéből, ahogy ránézett, nem volt nehéz kiolvasni, hogy mennyire akar vele lenni, vele maradni... Melissa máris elhatározta, hogy este, ha Jack és ez a lány már visszamentek New Yorkba, majd lemehetnének ketten abba a diszkotékbe, ami mostanában nyílt meg, nem messze innen. Erről persze nem tett említést ennek a Susie-nak, nehogy ő is kedvet kapjon. Susie letelepedett a fűre és unottan cigarettázott. A két fiú a motorcsónakot szerelte le a nagy "stationwagon" (furgonautó) tetejéről. - Nem lenne egyszerűbb, ha egy itteni csónakházban hagynák és akkor bármikor, ha kijönnek, nem fecsérelik az időt ezzel a fel- és leszereléssel? - Jack nem szeret lekötve lenni! Gyakran megyünk Candlewood Lake-re is meg másfelé. - Azt hittem, főleg idejönnek, mert Teddy szüleinek itt van közelben a nyaralója. Susie vállat vont. - Ki a fene akar a szüleivel wiikendezni? Én nem, az biztos! - De kedves ember lehet Teddy papája, ha odakölcsönözte neki ezt a Cadillac-ket! - Na és? Nem nagy vicc, hiszen autóüzlete van, akármelyik használt kocsiba beülhet, csak össze ne törje. -Ez furcsa volt, mert a múltkor azt mondta, az apjának ékszerüzlete van. Miért hazudik ez a Susie? - Tavaly Európában töltöttem a nyarat, imádok utazni. Ha majd férjhez megyek, csakis egy olyan férfit akarok kifogni, aki nem ül egy helyben. Párizs, London, Róma, mindent akarok látni! Nem bánom, ha a férfi ronda és öreg, ha elválok tőle, a lényeg, hogy sok pénzt leakaszthassak róla... - Azt hittem, Jack a vőlegényed. Susie nevetett. - Jack? Ez húszéves, igazán csak arra jó, hogy az ágyban hemperegjek vele! - Teddyvel is szoktál hemperegni?... Ezt nem kellett volna kérdezni, de már kicsúszott a száján. - Nem. Teddy nem a zsánerem, pedig határozottan szép fiú... Na, gyerünk be a vízbe - proponálta. A füléből kivette a két nagy fülbevalót. - Ezek nem valódiak, és megfeketednek, a Bloomíngdale-nél vettem, jól áll, nem? - Nagyon jól! - Te nem teszed le ezt a szép briliánskeresztet a nyakadból? Gondolom, ez se valódi? - De valódi, most kaptam a 18. születésnapomra a nagymamámtól. Családi darab. Ő is örökölte. Sok szép ékszere van. - Milyen a nagymamád? Remélem, nem egy vén boszorkány, aki morog, hogy meghívtál minket! - Jaj, dehogy! Egy igazi dáma; majd meglátod! - Na, az ilyen előkelő dámákkal már volt tapasztalatom, találkoztam ilyennel, mindig fehér glasszékesztyűt viselt és countessnek (grófnőnek) kellett szólítani. Aztán egy nap kiderült, hogy bordélyháza van az Amsterdam Avenue-n... - Te hogy kerültél ehhez? - Én sehogy, de az újságban olvastam... Lesz más vendég is, vagy csak mi vagyunk meghívva? - Van három állandó vendég, a nagymamám régi udvarlói, ezek még most is rajonganak érte. Én panoptikumfiguráknak nevezem őket. - Csodálkozom, azt hittem, vén palik csak fiatal nőkre buknak. Figyeld meg, hogy ki fog esni a szemük, ha belibegek! Ezt a zöld strandruhát veszem fel, itt van a kocsiban, a felső gombokat majd elfelejtem becsukni és oldalról jól beláthatnak... - Kérlek, Susie, ezt ne tedd! Szeretném, ha jó benyomást keltenél és nagymamám nem lenne megbotránkozva! - Oké! Majd megjátszom a naiv debilitánst, a színiiskolában egyszer apácát is játszottam és nem is voltam rossz! - Te színiiskolába jársz? - Már abbahagytam, csak énekórákat veszek, jó hangom van, az a vélemény... - Ugy látom, nagyon sokoldalú vagy Susie és ambiciózus! - Ez igaz! Próbálkozom én mindenfélével, amiből kinéz valami eredmény... A fiúk közben már levitték a csónakot a vízre. - Ki akar vízisíelni? - kérdezte Teddy. - Én! Én! - kiabálta Melissa. Alig várta, hogy produkálhassa magát. A tó tükörsima volt, itt sokkal könnyebb volt szelni a vizet, mint Santa Mónicában, ahol a tengeren mindig fodrozódtak a hullámok még a legcsendesebb, szélmentes időben is. - Remek! - tapsolt neki Teddy, ő szemben ült vele, a kis motor farában. Jack kormányzott és hozzábújva Susie, a lobogó vörös haja repkedett, mint egy zászló. Egy kis szigetet fedeztek fel, ahol a fűzfák szinte ráhajoltak a vízre. Itt kikötöttek. Magasan burjánzott a fű, leheveredtek. Melissa kissé elfáradt, ahogy lefeküdt, Teddy mellé térdelt és valami vadvirággal kezdte csiklandozni a nyakát. - Milyen szép maga, Melissa!... Milyen gyönyörű!... Most már nem a búzavirággal, hanem a szájával ért hozzá a nyakához, először csak szelíden, de aztán mohón kezdte csókolni. Melissa úgy adta a száját a fiúnak, mint eddig soha senkinek. Ez szerelem, ez igen... Végre egy igazi szerelem, gondolta az egyre lázasabb csókok között. Aztán már nem is gondolt semmit, úgy érezte, az egész világ eltűnt körülöttük, csak ketten vannak, Teddy és ő... Se Susie, se Jack ügyet sem vetettek rájuk, ők egy bokor aljában ültek és cigarettáztak. Mintha észre sem vennék, hogy ezek itt milyen vadul csókolóznak. Ők nem enyelegtek, nyilván nekik már nem volt újdonság, hogy együtt lehetnek. De Melissának és Teddynek újdonság volt ez a hirtelen feltörő érzés, ez a vad vágyakozás, ami kigyúlt bennük. A fiú keze most már végigsiklott a testén, a vizes, tapadó bikinit majdnem lehámozta róla. Susie most hirtelen felkelt és tapsolni kezdett. - Brávó. Elmehetnétek egy pornófilmbe főszereplőknek. Kész siker volna! A hangja valahogy gúnyosnak tűnt és rosszindulatúnak. *** Gyönyörű volt ez a délután. Úszkáltak, napoztak, de főleg csókolóztak. Az idő hamar repült, már indúlni kellett, az uzsonnameghívás hat órára szólt. - Nagymamám szereti, ha a vendégek pontosak! Felszedelődzködtek, beültek a motorcsónakba. Megint Jack vezetett, Melissa átölelve Teddyvel, a csónak farában. Susie lehunyt szemekkel még most is napozni akart. - Ilyenkor lehet a legjobban lesülni a vízen. Haa szél is fúj! - mondta. A tó közepén voltak, mikor Melissa a nyakához kapott. - A láncom! Leszakadt a láncom. Elveszett! A gyönyörű briliánskereszt! Jack leállította a motort. Megnézték a csónak aljában, de itt nem volt. - Visszafordulunk, ott veszhetett el a fűben! Reméljük, hogy meglesz! Visszafordultak és kikötöttek a kis szigeten. Közben szinte egyik pillanatról a másikra, lement a nap. De még elég világos volt ahhoz, hogy meglássanak a fűben egy ilyen csillogó briliánst. A fiúk térdelve, a kezükkel pásztázva igyekeztek azt a területet átvizsgálni, ahol feküdtek. De hiába. Susie is segített, egyszer nagy örömmel felkiáltott: - Megvan, megvan! Hát sajnos, nem a lánc volt, hanem valami vékony aranyspárga, amivel átkötik a süteményes csomagot a cukrászdákban. Melissa sírva fakadt. - Családi ékszer vólt!... Jaj Istenem, mit fog a nagymamám szólni... - Semmit sem fog szólni! Nyugodj meg! Holnap bemegyek apám üzletébe és hozok neked egy ugyanolyan láncot, ilyen briliánskereszttel. Láttam ilyeneket a kirakatban... Hány kő volt benne? - Hat kő... De nem fogadhatom el, csak nem képzeled? Köszönöm és nagyon jólesik, de semmi esetre sem fogadhatok el ilyen drága ékszert! Susie most közbeszólt. - Csak nyugodtan fogadd el, ha Teddy ilyen gavallér! És a papája is nagyvonalú és nyilván van bőven az ékszerüzletében ilyen nyaklánc... Furcsa, hogy most ékszerüzletet mondott, az előbb meg autóüzletet. Ez csak egy pillanatra villant át Melissán, most már a meghatottságtól könnyezett, hogy Teddy egy ilyen drága ékszert akar neki hozni. Hiszen legalább kétezer dollárt érhet. A fiúk Santa Mónicában legfeljebb doboz csokoládékat reszkíroztak meg, soha húsz dollárnál drágábbat nem szántak rá. Melissa letörölte a könnyeit és megpróbált mosolyogni. Ha beállítanak, most már alaposan elkésve az uzsonnára, ne vegyenek rajta észre semmit. A nyakára rákötötte a kis sálját, ne tűnjön fel, hogy nincs rajta a lánc. XIII. Júdith nagyon kedvesen fogadta a fiatalokat, nem tett szemrehányást a késésért. Teddy nagyon jó benyomást tett rá, ez valóban egy úrifiú. A másik fiú jelentéktelen volt, a vörös hajú lány, ez a Susie, mintha túlságosan igyekezett volna bájologni. Az rögtön észrevehető volt, Hogy öreg férfiakkal nagyon tud bánni. Ahogy ránézett Ivánra és azt mondta: - Ha nem itt találkozunk, autogramot kérnék magától! Azt hinném, hogy Paul Newman. Ezzel a dús fehér hajjal és égszínkék szemekkel! Majd még hozzátette, hogy Paul Newman még ma is a legszebb férfisztár Hollywoodban. Ivánnak ez persze tetszett, minden férfi hiúságát legyezi, ha egy fiatal nő ilyeneket mond. Zoltánt bosszantotta, hogy ennek a sánta alaknak mond ilyet ez a kis nő és sietett megjegyezni, hogy őt valamikor nagyon érdekelték az amerikai filmszínészek, mert ő maga is színész volt Magyarországon. - Szintén filmezett? - Nem! Én bonviván voltam, főleg Lehár-operettekben játszottam! Erre Susie rögtön belekezdett Lehár dicséretébe, ő is tanult énekelni és a Vígözvegyből is betanult egy szerepet. Mindenről tudott csevegni, közben úgy ült a keresztbe rakott lábaival, hogy a barnára sült meztelen combjai a magasra felcsúszott szoknya alól láthatóak voltak. Szinte az arcára volt írva, hogy azt gondolja, hadd élvezzenek ezek a vén kujonok. Félixre is vetett néhány igéző pillantást, de Félix nem reagált. Neki nem tetszett ez a lány, ennél különb kis tyúkokat hozott be a főpincér annak idején az Arizona szeparéjába. Judith az asztalfőn mindenkit kínálgatott és utasította Lornát, a szobalányt. Ez nem is uzsonna volt, hanem pompás vacsorának is beillett, hideg pulykasült volt, különféle garnirungokkal, torta is. Jack háromszor is vett a pulykából és a tortából is két hatalmas szeletet. Félix bosszankodva figyelte, remélte, hogy sok marad a tortából és még reggel is ehet belőle. De ez a pofa, úgy látszik, csakis azért jött, hogy jól bezabáljon. A vörös hajú lány csak csipegetett mindenből, leszögezte, hogy ő nagyon vigyáz a vonalaira, elmondta, hogy minden reggel kocog két mérföldet és lovagolni is jár. Folyton magáról beszélt és igyekezett úgy beadni, mintha egy kimondottan előkelő, társaságbeli lány lenne. Jack csak tömte a fejét és miután vége volt az uzsonnának, kijelentette, hogy ők máris indulnak vissza New Yorkba. Nagy előkelően adott két dollárt a szobalánynak, majd európai stílusban kezet csókolva Judithnak, elmentek. Teddy maradt. De hiszen meg is beszélték, hogy ő tovább marad, ezért jött külön kocsival. Ott állt a hófehér, pompás Cadillac és Zoltán nem bírta ki, hogy ne tegyen rá megjegyzést. - Komoly kocsija van, fiatalember! Ez már 89-es típusú Cadillac? - Igen, de az apámé, én egyelőre csak egy kis Hondával járok... - Mikor én ilyen fiatal voltam, örültem, ha egy jó biciklim volt! Persze, Magyarországon más világ volt! Ez úgy látszik, nem nagyon érdekelte Teddyt. Alig várta, hogy kettesben lehessen Melissával. Leültek a kertben egy lugasban, néha összeért a kezük, de itt nagyon óvatosnak kellett lenni. - Mit gondolsz, nagyanyád elenged velem a diszkotékbe? - Hát remélem!... Majd könyörgök neki és talán eléggé bizalomgerjesztőnek talál! - Pedig el foglak csábítani... - suttogta a fiú. Melissa nem válaszolt, szerelmes volt, olyan szerelmes, hogy szinte remegett arra a gondolatra, hogy Teddy is így érez... Judithnak nem tetszett az ötlet, hogy Melissa egy fiúval kettesben menjen abba diszkotékbe. Ha a többiek is itt maradtak volna, az más... Végül mégis beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy már 11-re Teddy hazakíséri. Tizenegyig-szól a kimenő! - Akkor hamar átöltözöm, mert szeretnék nagyon elegáns lenni, azt mondják, ez sikkes hely. Besietett a házba. Egy fehér, csipkés ruhát vett fel: vadonatúj volt, ahogy nézegette magát a tükörben, valaki kopogás nélkül belépett. Teddy. - Melissa! Olyan szép vagy, mint egy kis menyasszony-ebben a ruhában. Egy gyönyörű menyasszony! - tette hozzá. Miért mondja ezt?... Lehet, hogy arra gondol... Miért ne?... Vannak ilyen első látásra fellobbanó szerelmek, amikből házasságlesz... - Menj ki, Teddy, még nem vagyok kész! Nem illik, hogy begyere, ha öltözöm! Teddy engedelmesen kiment. - Nem azon az ajtón, az a nagymamám hálószobájába nyílik! Ezt már Teddy nem hallotta; na de nem baj, onnan is van kijárat a hallba. Melissa tovább szépítette magát, a haját magasra feltűzte, így nem volt olyan kislányos. A fülébe is tett egy modern fülbevalót, olyasfélét, mint Susie-nak volt. De a nyakába is kellene valami, ez a ruha ki volt vágva, itt látszik, hogy hiányzik a kis briliánskereszt. Volt egy nagyon vastag aranylánca, ezt "graduation"-re (érettségi)-re kapta Santa Mónicában, ez jól mutatott. Egy arany karkötőt is felcsatolt - most már úgy nézek ki, mint egy Tiffany-kirakat, gondolta magában. Még egy kis parfüm kellene, de csak egy vacak kölnivize volt itt, nem valami szexi, finom illat. Na nem baj, Judithnak van bőven parfümje. Paloma Picasso legújabb kreációjától kezdve a Sophia Loren által hirdetett izgalmas illatig. Bement a szomszéd szobába. Meglepve látta, hogy Teddy ott áll a nagy mama öltözőasztala előtt és a kezében az a kis kristálytálacska, melyben nagymama ékszerei vannak. Szinte földbe gyökereztek a lábai, alig tudott megszólalni: - Mit csinálsz itt, Teddy? - Amint látod, nézegetem az öreg hölgy gyöngysorát! Komoly! Tudod, valamit értek hozzá, hiszen apám ékszerész! Csak a tükörben akartam megigazítani a nyakkendőmet mikor megpillantottam ezeket a szép gyöngyöket, direkt esztétikus élvezet ilyesmit látni! Letette a gyöngysort és elragadtatott arccal nézett Melissára. - De a te szépséged, Melissa, több mint esztétikai gyönyör! Nagyon szép vagy és... És megvadulok érted! Átölelte és meg akarta csókolni, de Melissa ellenkezett. - Nem, nem! Lecsókolod a rúzst rólam, majd... Majd, ha visszafelé jövünk a diszpóból... - Akkor igen?... Már a strandon is megőrjítettél, azt érezhetted! - Éreztem... Még egy pillantás a nagy öltözőtükörbe, valóban szép pár voltak. Melissa a fehér csipkeruhában, Teddy a fehér zakójában, mint egy esküvői tortán a vőlegény és menyasszony... Kiléptek a házból. Judith ott ült a verandán és olvasott. A három öregúr már lement a vendégházba. Ilyenkor már nem kezdtek új bridzspartyba, fáradtak voltak. Judith jó mulatást kívánt és ismét leszögezte, hogy a kimenő csak 11-ig szól, addig eleget táncolhatnak! Ahogy Teddy udvariasan kinyitotta a Cadillac ajtaját és egy, gyengéd mozdulattal besegítette Melissát, Judith megállapította magában, hogy ez tényleg egy úrifiú, nagyon jól nevelt és tudja, hogy illik viselkedni. *** A vendégházban, vagy ahogy Melissa elnevezte, a Panoptikumban, nagyon vékonyak voltak a falak. Iván képtelen volt elaludni, mert Félix szobájában bömbölt a televízió, gyakran éjfél utánig is. Félix már kicsit süket kezdett lenni, de ezt sosem vallotta be, még önmagának sem. A finom hallókészüléket, amit az orvos rendelt neki, sosem hordta, ott volt a kofferjének a mélyében. Zoltánnak meg az a szokása volt, hogy hóna alatt egy kis üveg konyakkal átjött Iván szobájába, egy kisdumára, ahogy ő mondta. Ilyenkor belemélyedt a régi emlékeinek a mesélésébe, anekdotákat mondott el Csortosról, Muráti Liliről, csakis nagyon híres színészekről. Ezeket a kis történeteket nyilván a Színházi Életben olvasta, de persze úgy adta elő, mintha neki mondták volna. - Tudod, Zolikám - így kezdte Csortos, szájában az elmaradhatatlan szivarral -, tudod, az úgy volt, mikor kiléptem a kapun, az Attíla utcában, ahol lakom... Már persze ez se stimmelt, mert Csortos elvből nem tegezett senkit. Vagy mikor Muráti Liliről mesélt, akinek megmondta őszintén, hogy "Nézd, Lilikém!..." Iván rettenetesen unta ezeket a történeteket és inkább elment sétálni. Egészen közel ide volt egy erdő, ahol csend volt; ilyenkor egy lélek sem járt arra. Iván élvezte a csendet. Pár száz méterre volt egy korhadó fapad, oda leült. Innen le lehetett látni a tóra, olyan megnyugtató látvány volt, a mozgalmas nap után. Mert bizony, akármennyire rajongott még mindig Judithért és a kedvéért bridzselt is egész délután, a feszült figyelem kimerítette. Tudta, hogy ő a leggyengébb játékos és bosszantotta, ha olykor rápirítottak. A sántasága is jobban bántotta, az a tény, hogy csakis bottal tudott közlekedni. Ez a vén ripacs, Zoltán még most is daliásan lépegetett, mintha a színpadon lenne, és egyenest a primadonna ölelő karjai várnák... Félix, aki már alaposan el volt hízva, hegyes hasa volt, háromszoros tokája, még mindig arra célozgatott, hogy bizony neki még most is akadnak izgalmas kalandjai. Öreg ember, nem vén ember... - mondogatta. Például három év előtt, mikor még abban a televíziójavító műhelyben dolgozott, kiküldték egy címre, a Central Park Westen. Egy gyönyörű, szőke, német hölgyé volt a televízió, ott a helyszínen kellett megjavítani. Hát micsoda nő volt!... Pongyolában nyitott ajtót, hatalmas keblei voltak, egy igazi német Brünhilda, mint a Wagner-operákban. Nagyon barátságosan kezdett beszélgetni, nem lenézően, mint egy szerelővel. Igaz, hogy rögtön megmondta neki, hogy ő magyar emigráns és báró. Erre a hölgy Herr Baronnak szólította és valami itallal kínálta. A televízió bent volt a hálószobában, ahol még nem volt bevetve az ágy. A nőt Ingeborgnak hívták. - Mikor ledobta fekete bársonypongyoláját, hát esküszöm, olyan keblei voltak, hogy hozzá képest Sophia Loren úgy néz ki, mint egy tízéves tüdőbeteg fiú... A televíziójával csak pár percet foglalkoztam, de vele órákig az ágyban... A német nőket mindig kedveltem. Emlékszem, volt egy kis táncosnő az Arizonában, aki Josephine Bakert utánozta. Fekete testén csak a banán! - Josephine Baker Pesten is vendégszerepelt, egészen közelről láttam őt a Royal-Orfeumban!... - vágott közbe Zoltán. - Kávébarna volt; nem is fekete! Csak félnéger, mulatt. Itt olcsón kaphatsz ilyeneket, ha ez a zsánered; csak el kell menned a Harlembe! - Megőrültél? Én arisztokrata létemre soha nem keveredtem hozzám nem méltó nőkkel! Hát ez túlzás volt, mert hiszen az Arizona és a Parisien Grill tündérei sem voltak éppen csillagkeresztes hölgyek... De Félixnek jólesett bedobni, hogy ő arisztokrata. Se Iván, se Zoltán pedig nem az. Zoltán mindent tudott, szorgalmasan olvasta az újságokat. - Josephine Baker már legalább tíz éve meghalt. Öregen és betegen. Monte-Carlóban volt éppen, mint Grace Kelly, azaz pardon, Princess Grace vendége. Ott is temették el. De a viaszfiguráját, párduc karcsún; a banánokkal, megnézheted Londonban Madame Tussaud panoptikumában. Ott áll, s mellette Jack the Ripper (hasfelmetsző Jack) és Boleyn Anna is, a lefejezés előtti pillanatban. - Tudod jól, hogy nem készülök Londonba és, ha mennék se érdekelne a panoptikum! - Melissa, ez a szemtelen kislány minket is panoptikumfiguráknak nevez - mondta nevetve Iván. Aztán vállára dobta a szvetterjét és elindult az esti sétájára. *** Melissa rögtön észrevette, hogy rossz irányba mennek. - Kerülőt csinálsz, itt jobbra kellett volna kimenni a highwayre (országútra), akkor egyenesen odajutunk a diszkotékhez! - Hát csinálunk egy kis kerülőt! Ez az erdő olyan szép, miért ne mennénk erre? Az erdő közepén hirtelen megállította a kocsit. - Miért állsz itt meg? - Kiszállunk, Melissa! - Eszembe sincs! Ebben a magas sarkú cipőben, ez tánchoz való! - Csak szállj ki!... - mondta most furcsa, szinte parancsoló hangon Teddy. Melissa kiszállt, most már direkt kíváncsi volt, hogy mit akarhat Teddy... Mit?... Ha annyira odavan a vágyakozástól, hát a Cadillac széles, párnázott ülésén igazán kényelmesebb volna... - Menjünk oda ahhoz a fatönkhöz! Melissa ügyetlenül lépegetve a magas sarkain majdnem megbotlott, de Teddy belekarolt. Itt nem volt túlságosan sötét, a fák ágain át élesen sütött a hold. Megvilágította a fiú szőke fejét és az arcát, ezt a szép arcot, amely most olyan furcsán idegennek tűnt. És a hangja is, hideg volt és parancsoló. - Vedd le a nyakláncodat! És a karkötőt is! - Miért? Micsoda vicc ez? - Nem vicc! Azonnal leveszed és ideadod; mert ha nem, akkor baj lesz! Melissa megrémült. Úristen, mi ez? Teddy egy rabló? Vagy csak ki akarja őt pró- bálni? - Megijesztesz, Teddy, ne rontsd el az esténket! - Az esténk be van fejezve, én itthagylak és nem bántlak! Csatold le a láncot és a karkötőt. - Szent ég! Te rabló vagy? Te loptad le a nyakamról a briliánskeresztemet? Mikor a nyakamat csókolgattad és én azt hittem, hogy... - Nem érdekes, hogy mit hittél! Már Susie-t is bosszantotta, hogy annyit csókolóztam veled! - Miért? Ki neked a Susie? - A feleségem... - Nem igaz! Hagyd abba ezt az ostoba viccet! Susie egész idő alatt Jackkel enyelgett. - Jack az öccse. De ehhez semmi közöd, add ide a láncot; mert ha én tépem le rólad... Melissa most döbbent rá, hogy ez a fiú egy közönséges rabló, hogy itt van a sötét erdőben; egy rablóval. Remegni kezdett a félelemtől, majd elsikoltotta magát. - Segítség! Segítség! - Kuss! Fogd be a szádat, mert beléd fojtom a hangot! Itt hiába obégatsz, senki se hallja meg! De nem bántlak, ha engedelmeskedsz! Ide azzal a lánccal! Melissa rémülten, reszkető kezekkel kapcsolta ki a láncot. A karjáról is a karkötőt. Közben a Cadillacre nézett, melynek a rendszámtáblájára most élesen ráesett a fény. A fiú észrevette, látszott, hogy most leolvassa a számokat. Elnevette magát. - Te hülye! Leolvashatod, ez nem az én kocsim! - Tudom, az apádé... - Nincs is apám! Illetve lehet, hogy volt, de nem ismertem... Ebbe a Cadyba csak beültem, a Shopping Center (bevásárlóközpont) előtt. A barom, akié, benne hagyta a kulcsot. - Szóval lopott kocsi? - Mondhatjuk, hogy az... - Ki vagy te? Rabló ? Ékszertolvaj? - Mondhatjuk... A nagyanyád gyöngyei is itt vannak a zsebemben. Most már mindent tudsz és mire magadhoz térsz, elmesélheted a rendőrségnek, de akkorra én már nagyon messze leszek! - Tényleg itthagysz? - Naná, magammal viszlek! Melissa megint sikoltozni kezdett. - Segítség! - Azt mondtam, kuss! Most kapsz egy injekciót, attól egy ideig csendben leszel! A bal kezével, teljes erejével odaszorította Melissát a fához, mintha vasmarokkal fogná. A jobb kezével belenyúlt a zsebébe és injekciós tűt húzott elő. - Ezt a karodba szúrom... - Megölsz? Könyörgöm; ne ölj meg! Nem foglak elárulni, esküszöm, nem! Vidd az ékszereket, csak ne bánts! Irgalmazz! Könyörgöm! Teddy magasra emelte az injekciós tűt, hogy beledöfje a lány meztelen karjába. Melissa megint sikoltani akart, de a rémülettől már nem jött ki hang a torkán, Tágra nyitott szemekkel nézett az injekciós tűre, amit a fiú, mintha megrázott volna. És ekkor történt a csoda. Mi volt ez? Teddy felüvöltött; a kezéből kiejtette a fecskendőt. Aztán végigvágódott a földön. Iván ott állt, a fémvégű botjával, amellyel teljes erővel vágta fejbe a fiút. - Semmi baj! - mondta csendesen. - Úgy látom, még idejében értem ide... Mikor meghallottam a maga segítségkiáltását, rögtön tudtam, hogy valami nem jó dolog történik... Megjegyzem, másra gondoltam... Melissa úgy remegett, hogy képtelen volt megszólalni. - Nyugodjon meg, kislány! És üljön be a kocsiba. Én közben megnézem jobban ezt a kitűnő fiatalembert! Lehajolt a földön elterülő, eszméletlen fiúhoz. A homlokán, keskeny csíkban folyt a vér, az ütés olyan erős lehetett, hogy felrepedt a bőre is. - Meghalt? - suttogta Melissa, most már valahogy magához térve a dermedt rémületéből. - Reméljük, hogy nem, mert akkor gyilkos vagyok... Üljön be a kocsiba! Én közben megnézem a fiatalúr zsebeit. Melissa nem mozdult, csaak állt és nézte, ahogy Iván benyúl a fehér zakó zsebébe és kihúzza onnan az aranyláncot és a karkötőt. Majd, mint egy élettelen tárgyat, megfordítja Teddyt és a belső zsebébe is benyúl. Itt zizeg valami papír. Egy szalvéta és abban Judith vagyont érő gyöngysora. - Jó fogást csinált a fickó, de most pechje volt! - jegyezte meg Iván. - A kocsi rendszámát feljegyezzük és értesítjük az apját, akié a kocsi. - Nem az apjáé, ezt is lopta... Most mi lesz?... - kérdezte Melissa. - Itt hagyjuk és meg fog halni?... - Én katonaember vagyok és, ha az ellenség megsebesült, akkor... - Akkor mi van?... - Most ne kérdezzen semmit kislány, tudom, hogy mit kell tennem. Még lehajolt és megnézte a földre esett injekciós tűt. - Ezt itt hagyjuk, majd a rendőrség megállapítja, hogy mi van benne. Ehhez nem értek. Besegítette a remegő térdekkel szinte vánszórgó Melissát a kocsiba. Pár száz méterre volt a highway. Itt egy tábla volt, amely jelezte a legközelebbi benzinkutat. Automata nyilvános telefon is volt. Iván felhívta a rendőrséget, a "deputy sheriff" (sheriffhelyettes) jelentkezett. - Egy súlyosan sérült fiatalember van az erdőben, közel a régi feszülethez, és egy lopott fehér Cadillac, "Eldorado"-típus van itt a "1-es exitnél" (kijáratnál), kérem, vonuljanak ki a mentőkkel. - Ki beszél? - kérdezte a deputy sheriff. - Nem fontos! - Kérem, mondja meg, hogy ki beszél? Iván letette a kagylót. - Most innen sietve hazasétálunk, már amennyire az én sántaságommal tudok sietni! Judithnak egy árva szót se szóljon, isten ments őt felizgatni! A gyöngysort meg majd holnap tegye vissza észrevétlenül a helyére... - A briliánskeresztemet is ő lopta le a nyakamról, még a strandon. - Hát annak mondjon búcsút kislány, azt már nyilván elvitték a cinkosai... Szép kis banda volt ez a három így együtt. Az a vörös hajú lány például... - Az a felesége... - mondta Melissa és hirtelen kitört belőle a zokogás. XIV. Teddy már két napja volt a kórházban, de még mindig nem tért magához. Hiába próbálták kihallgatni, hogy tulajdonképpen mi történt ott az erdőben, nem emlékezett semmire. Vagy nem akart emlékezni... - Lehet, hogy az agya is megsérült. - Állapította meg a sebész, aki összevarrta a homloka felett tátongó sebet. - Sok vért is vesztett. Ez egy nagyon kis New Jersey-i kórház volt, ahová bevitték. A személyi adatait feljegyezték, a zsebében volt az autóvezetői igazolványa. Theodor Turner 23 éves; egyetemi hallgató. Nős, lakcíme New Yorkban, Westend Avenue-n. Értesíteni kell a feleségét, mégpedig azonnal. Próbáltak telefonálni, de sosem vette fel senki a kagylót. Hát ez furcsa feleség lehet, akinek nem tűnik fel, hogy a férje nem jön haza, mert itt fekszik félholtan egy kor házban. A sheriff már többször is bejött, végül már unta, hogy nem kap választ a-kérdéseire. - Ki támadta meg kint? Mit csinált ott az erdőben? Kié volt azaz injekciós tű, amit ott találtunk maga mellett, feltöltve kloroformmal? Halálos dózist tartalmazott. És a Cadillac? Ezt már tudjuk, hogy nem a magáé, bizonyos dr. Cohen fogorvos feleségétől lopták el; a Cross County Shopping Center-ben; mikor a hölgy kiszállt és benne felejtette a kulcsot. Teddy semmire sem válaszolt, lehunyt szemekkel feküdt, csövek az orrában, szájában, karjában. - Ne fárassza a beteget!... Nyilván elvesztette az emlékezőtehetségét! - mondta a nörsz, aki szívből sajnálta ezt a szép fiatalembert. A harmadik napon végre sikerült elérni Mrs. Turnert, aki azonnal ki is jött New Yorkból. Meglepően nyugodtnak tűnt, nem sápítozott, nem siránkozott; mint ahogy elvárható egy feleségtől. Rendkívül csinos, vörös hajú nő, kivágott virágos nyári ruhában, nyakában egy briliánskeresztel. Az ügyeletes apáca ránézve a keresztre, rögtön úgy köszöntötte: - Dicsértessék! Bemehetek a férjemhez? - Igen, hogyne! Talán most már tud pár szót szólni, eddig sajnos, még félig eszméletlen volt. Susíe bement és leült az ágy szélére. - Remélem, senki sem fülel? És senki sem hallja; amit beszélünk? - Senki... - Hogy vagy? - Rosszul... - Az helyes, ha megjátszod, hogy elvesztetted a memóriádat! A talaj már ég a lábunk alatt, én holnap repülök Európába... Elegem van ezekből a kis stílusú dolgokból! A francia Riviérán komoly ékszerek vannak... Apropó, sikerült az öregasszonytól valamit elhozni? Bejutottál a szobájába? - Igen... Egy értékes gyöngysort. - Hol van? - Nem tudom; mikor leütöttek, akkor... - A lányt is leütötték? Mi az Istent csináltál azzal a taknyossal ott az erdőben? - Semmit... Levettem a nyakláncát, karkötőjét. - Add ide! - Nincs meg, semmi sincs meg... Érdbe ezzel a briliánskereszttel, látom, máris hordod! - Vedd úgy, hogy ez a búcsúajándékod, Teddy! A motorcsónak is odavan, hiába festettük át, az a pofa East Hamptonban már szintén nyomon van, hát otthagytuk a vízen, egy "Long Island-i marinában" (vízfelől megközelíthető, benzinkút motorcsonakoknak). - Susie, te tényleg Európába akarsz menni? Nélkülem, egyedül? - Nem egyedül megyek, hanem Jackkel... - Az öcséd hülye és ügyetlen... - Egyáltalán nem hülye és most meg leszel lepve, Jack nem az öcsém! Jack a szeretőm! Teddy lehunyta a szemeit, közben csöngetett. A nörsz bejött. - Fáradt vagyok, rosszul vagyok... Kérem, kísérje ki a feleségemet. Most valóban ismét elsötétedett előtte minden. Megint csak azt a vékony, barnára sült meztelen kart látta maga előtt, amibe bele akarta döfni a kloroformos tüt. *** A hatalmas platánfa-alatt ismét uzsonnára volt terítve. Ma nem vártak vendégeket, csak öten voltak. Judith, Melissa és a három öregúr. Már abbahagyták a bridzselést, Iván ma még rosszabbul játszott, mint máskor. - Mi van magával? - kérdezte Judith. - Hol jár az esze játék közben? - Bocsánat... - mormogta Iván. - De sosem pályáztam arra, hogy bridzsbajnok legyek! Melissa itt ült egy nagy kerti székben és szemmel láthatólag unatkozott. - Ma miért nem mentél le a tóhoz? Igazán gyönyörű idő volt egész nap? - Nem volt kedvem, unalmas ott egyedül... - Miért nem hívod meg ezt a kedves fiatalembert, ezt a Teddyt? - Majd... Majd fog jelentkezni, fog telefonálni... - Nagyon helyes úrigyerek ez! Örülök, hogy találtál egy magadhoz illő fiút! Maguknak mi a véleménye?... - kérdezte Judith. - Nekem nem alakul ki véleményem, ha egyszer látok valakit - jegyezte meg Zoltán. - A vörös hajú lány csinos, és remek lábai vannak. Félix elmerülten evett, mint mindig. Őt igazán nem érdekelte, hogy Melissának ki udvarolt. Iván nem szólt semmit, nyugtalanította a tudat, hogy akiről most itt beszélnek, talán már a "morgue-ban" (börtönben) van. De talán jobb is. Nézte Melissát, ahogy ott kuporog a kerti széken, fehér szvetterben, pont ilyen volt valamikor Judithnak. A hátrasimított hajában egy fehér masni. Szinte kísértetiesen hasonlított a 45 év előtti Judith-hoz, aki akkor bejött hozzá a Győri úti honvédkórházba. Mintha Judith támadt volna fel, a régi gyönyörű Judith, a múltból... Nem én vagyok panoptikumfigura, hanem ő... De nem viaszból van, hanem élő hús és vér, feltámadt, visszatért a múlt ködéből, az eltemetett álmokból és a keserves, kínzó vágyakból... Ha nem mentettem volna meg ettől az átkozott kölyöktől, talán most nem is élne. Hát igen, valamire mégis jó még a sánta öreg huszár - gondolta keserűen. Lehet, hogy Melissa megérzett valamit, vannak ilyen láthatatlan antennák a lélek húrjain. Felkelt a kerti székből, odament Ivánhoz és megsimogatta a férfi hófehér haját. A szemei közben megteltek könnyekkel. - Köszönöm, nagyon köszönöm... - mondta halkan. Senki sem értette, hogy mit köszön, furcsa lány ez, de hát ilyen a mai fiatalság, nem lehet kiismerni őket. NOVELLÁK RÖVID ÉS IGAZ TÖRTÉNETEK Terasz a tengerre... - Szép vagy! - mondta a férfi és rajongva nézett fel a feleségére. Szeretem rajtad ezt a piros ruhát! - Kis egyszerű - mondta mosolyogva az asszony. Közben eszébe jutott, hogy valamikor félévi lakbére abban a Bronxi szobában kevesebb volt, mint amibe ez a ruha került. A fiatalember némán cigarettázott, mintha elmerült volna a kilátásban. A terasz a tengerre nyílt a miami kikötőben pazar yachtok horgonyoztak. Magasan voltak; a huszonötödik emeleten. Lehet, hogy neki is illett volna megdicsérni ezt a piros ruhát, de ma délután sokat vesződött a zippzárral, mikor levetkőztette az asszonyt... Ma is, mint majdnem minden délután, az asszony ott volt nála. Lázas, nagy szerelem vólt. Már több mint négy hónapja tartott. A fontos, hogy az öreg Hópkins nem sejtett semmit. Ma is áthívta, hogy vacsora után jöjjön el egy kávéra és konyakra, közben megbeszélhetik azt a bizonyos tervet a telekkel kapcsolatban, amiről egyelőre jobb, ha nem beszélnek az irodában, amíg nincs nyélbe ütve. Mike kezdő, fiatal építész volt és nyomorult beosztást kapott a vállalatnál. Hopkins véletlenül fedezte fel és fantáziát látott benne. Mikor először meghívta és Mike megpillantotta a gyönyörű, szőke Brendát, ő benne látott fantáziát... Azt hitte, hogy Hopkinsnak a lánya, mint ahogy mindenki azt hitte, aki először látta őket. Legalább harminc év volt a korkülönbség. Az első alkalommal Mike elkésett és amikor becsengetett a lakásba, a néger szobalány közölte vele, hogy Mr. Hopkins a swimming poolnál várja. Lement és bocsánatot kért a késésért. Hopkins az elmaradhatatlan szivarral szájában, egy virágmintás úszónadrágban olyan volt, mint egy túlméretezett, őszes szőrzetű gorilla. A beachboy máris hozta a jeges frissítőket. Istentelen hőség volt és Mike kellemetlenül feszengett a fehér vászonöltönyében. Úgy érezte, hogy teljesen rátapad a nyersselyem ing. Közben Hopkins megmagyarázta, hogy egy bizonyos telket nagyon olcsón lehetne megszerezni és ehhez valaki kellene, egy ismeretlen építész az engedély miatt. Hopkins már többszörös milliomos volt, de még többre vágyott és külön élvezte, ha túljárhatott üzlettársainak az eszén. Mikor Brenda megjelent döbbenetesen kicsi bikinijében, Mike-nak elállt a lélegzete. Már éppen azt akarta mondani, hogy: "gyönyörű lánya van, Mr. Hopkins", de az öreg megelőzte: - A feleségem, Brenda! Az asszony levette a napszemüvegét. Nagyon hosszú, sötét szempillái voltak és nagyon világos szemei. Ő is megivott egy gint citrommal, majd rövidesen eltűnt. Nyilván a business tárgyalások nem érdekelték. Félóra múlva felmentek a lakásba, itt kellemesen hűvös volt: tökéletesen működött az air-condition. Amíg Hopkins átöltözött, Mike leült a fogadószobábaa és körülnézett. Micsoda gazdagság! Süppedő keleti szőnyegek, öblös bársonyfotelek, a falakon széles aranykeretekben pazar festmények, ezekhez nem sokat értett Mike, de nyilván híres mesterek alkotásai - gondolta. Tehát az öreg gorilla nemcsak a női szépséget értékeli, hanem a művészetet is. A néger szobalány, aki stílusosan fehér csipkekötényt viselt, nagy ezüsttálcán ínyenc falatokat hozott be: kaviárt, Lazacot, sonkát és érdeklődött, hogy mit óhajt inni. - Köszönöm, semmit! Óvatos lett, nem akarta, hogy esetleg fejébe szálljon az ital. Tudta, hogy résen kell lennie ezzel a Hopkins-szal. Most bejött az asszony, már átöltözött. Valami csíkos ruha volt rajta, szinte kislányosan nézett ki, szőke haja vizesen hátrasimítva. Finom és izgató parfüm lengte körül. - Figyelmeztetem valamire - suttogta -, legyen óvatos! A férjem biztosan ki akarja használni magát. Gengszter ő a javából... - Akkor miért ment hozzá? - Éppen ezért... Az asszony beleharapott egy kaviáros szendvicsbe; aztán már el is tűnt. Mire Hopkins bejött, kettesben tárgyalhattak. Hopkins fotókat hozott a telekről és tervrajzokat is kiterített az asztalon. De Mike meg volt zavarva, képtelen volt a tervrajzokra koncentrálni a figyelmét. Csak a szőke asszonyt látta maga előtt, a csodálatos, karcsú, hosszú combokkal. És amit mondott... Mi volt ez a figyelmeztetés?... Miért ilyen jóindulatú vele, miért nem a férjéhez húz? Elvégre ő vadidegen, először látja életében és talán többé soha nem lesz rá alkalom. Tévedett. Volt alkalom; egész véletlen. A Collins Avenue-a egy vörös lámpánál, ahogy leállt a kocsijával, meglátta az asszonyt nyitott fehér Cadillacjében, ahogy lobog a szőke haja és befordul a Hotel Fontainebleau felé. Azonnal utánairamodott, megreszkírozva, hogy egy rendőr észreveszi a szabálytalan fordulatot. De szerencséje volt, sehol rendőr. És még nagyobb szerencse, hogy utolérte az asszonyt, ahogy a Fontainebleau halljában a portánál érdeklődött. Kit látogathatott itt meg? Nyilván szeretője van, ahhoz jött látogatóba. Délután fél hat, Hopkins ilyenkor golfozik a klubjában. Tökéletes időpont egy romantikus házasságtöréshez... És ha bárki látja bemenni ide, akármit mondhat, itt annyi üzlet van és annyi kellemes hely, ahol ötórai teát szervíroznak, vagy cocktail óra van. És miért éppen egy férfivel volna randevúja? Hát érdekes, valóban- egy nővel volt megbeszélve, aki már jött is vidáman. Csinos volt és nagyon elegáns, tele briliánsokkal. Nyilván ez is fogott már magának egy milliomost. Mike ódalépett hozzájuk. - Remélem, nem zavarom a hölgyeket? - A világért sem! - mosolygott Brenda. Legalább lesz egy escortunk (kísérőnk), és most beülünk a boom boom lounge-ba (hallba). Mike érezte, hogy részéről ez tolakodás, de azért velük ment. A másik nőt a pokolba kívánta. Kiderült róla, hogy elvált asszony és csak pár napra érkezett Miami Beachre. Közelről látszott, hogy már nem olyan fiatal és semmi sem valódi rajta, csak az ékszerei. Az orra túl pisze volt, ezt eltúlozta a plasztikai sebész. A hófehér fogain is látszott, hogy acrilátból készültek, a fantasztikus mellei, melyekből túl sokat mutatott az emprimé ruha, lehettek szilikonból, bár ez nem volt megállapítható. Ezt csak a bennfentes jó barátnő tudhatta, aki ismerte Lorettát még laposmellű, nagyorrú korából. Mikor Loretta kiment a Ladies roomba (női mosdó), Brenda elmondta, hogy ez egy bűbáj, okos nő, tudja, hogyan kell az életét intézni. Már negyvenéves, de csakis a húszéves fiúkat kedveli. Az ex-férjével az volt a baj, hogy az is csak a húszéves fiúkat kedvelte... Olyan alibi-feleség volt... Mike megjegyezte, hogy ő akkor öreg lenne Lorettához, mert már huszonkilenc. Illetve holnapután lesz a születésnapja, és ezt együtt ünnepelhetnék meg... - És hol?... - kérdezte Brenda. - Akárhol, kettesben magával!... Mire Loretta visszajött, megigazítva a műszempilláit és átpúderozva az arcát, már meg volt beszélve a randevú. Mike elköszönt a hölgyektől, kifizette cocktailjaikat, nem akarta tovább zavarni a két jó barátnőt, biztosan sok érdekes mondanivalójuk van. A születésnapi program egy kis halászcsárdában kezdődött, a Biscayne öböl partján. Rákot ettek és hallgatták a néger zongoristát, pezsgőt csak később ittak Mike lakásán. Mike North Miami Beachen lakott, egy kubai családnál. Szép kis lakást bérelt és ami a fő, nagyon olcsón. A kubai asszony varrónő volt, a férj pincér valamelyik hotelben. A gyerekek a ház előtti kis kertben játszottak és tágra nyitott szemekkel bámulták, mikor Brenda Cadillacjét meglátták. Mert két kocsin érkeztek, másképp nem lehetett megoldani. Brenda nem hagyhatta ott a Cadillacjét a halászcsárda előtt. És ezentúl Brenda majdnem mindennap eljött. Szép és izgalmas szerelem volt ez. Brenda úgy érezte, hogy most végre megtalálta az igazit... Most végre, annyi ostoba kaland után, találkozott a nagy szerelemmel... Férjét utálta és egyre türelmetlenebbül várta, hogy végre meghaljon. De csak hatvanéves és még képes húsz évig élni, olyan erős, mintha vasból lenne. Brenda már a negyedik felesége volt, mindegyiktől elvált és mindegyik nagy pénzeket kapott végkielégítésül. Gyereke szerencsére nem volt, így minden vagyont Brenda fog örökölni. A pazar condominiumot itt, Miami Beachen és a telkeket, mindent. Volt egy fia, az diákkorában főbe lőtte magát. Hát ez okos volt, mert különben az is örökölne. Brenda nagyon szegény lányvolt. Az apjának motorcsónak javító műhelye nem sokat jövedelmezett, főleg mert az apja ivott és állandó részegeskedése miatt kevesen jártak hozzá a motorokat csináltatni. Előfordult, hogy Brendát, aki nagyon formás kislány volt, magukkal vitték a hajókirándulásokra; azt gondolták talán, hogy a számlában ő is benne foglaltatik. Ezek az alkalmi kalandok elkeserítették, egy gazdag férjet akart fogni. Azt is tervezte, hogy modell lesz, fel is ment New Yorkba, de nem volt szerencséje. Nem volt elég magas, mostanában csak hat láb magas lányok futottak be a nagy ügynökségeknél. Statisztált az egyik broadwayi színházban, ahol a rendezőtől kezdve legalább nyolc alakkal kellett próbálni; akik természetesnek vették, hogy ez a szép; fiatal lány egy szerepért mindenre hajlandó. Pincérnő is volt egy bronzi "Pizza Parlor"-ban, ahol ötven cent borravalókat adtak és megcsipkedték a fenekét. Miután csalódott New Yorkban, visszament Miamiba, a papa már betegeskedett, májzsugort kapott a sok alkoholtól. Amíg élt, nem sokat segített neki, de a halálával igen. Brenda elment az anyja helyett a biztosító társasághoz és ott véletlenül pont volt egy állás üresedésben. Ekkor már lemondott a terveiről, hogy modell lesz, vagy színésznő, a biztosító irodában ült reggel kilenctől ötig. Egyszer elküldték az építészeti vállalathoz, valamilyen papírokkal. Így ismerte meg Hopkinsot, akinek azonnal megtetszett a szép, szőke lány. Éppen megszabadult a harmadik feleségétől. Ez a lány hatott rá az ártatlan kék szemeivel, olyan tiszta lelkű, olyan őszinte. Két évig jártak együtt. Európába is elvitte magával. Mint titkárnő szerepelt. Ilyen gazdag ember, nagy businessman nem utazik titkár nélkül. De jobb benyomást tesz egy titkárnő, mert egy jóképű titkár gyanús; pláne mióta az AIDS járvány dúl. A Concorddal repültek Párizsba, majd lementek Monte-Carlóba is, ahol Hopkins óriás tételekben játszott a kaszinóban. Mikor valaki megjegyezte, hogy Brenda hasonlít Princess Grace-ra fiatal kiadásban, Hopkins nem bírt magával a büszkeségtől. Mi lenne, ha elvenné ezt a lányt? Mi lenne? A család és a barátok felháborodnának, az biztos. De ez az ő élete és azt csinál, amit akar. Las Vegasban esküdtek meg egy kis kápolnában, nászútra megint Európába mentek; a Queen Elisabeth II. luxushajón és Londonban töltöttek néhány napot. Brenda bőröndjében már alig fértek el a drága ruhák, pompás szőrmék és a kis bársony ékszerdobozában egyre gyűltek a briliánsok, igazgyöngyök, smaragdok. sokszor azt hitte, hogy álmodik. A Woolworth's basementben vette eddig a cipőit, ha kiárusítás volt. Maradék anyagból egyedül varrt magának szabásminta segítségével ruhát. Most? Párizsban elmentek Givenchyhez, ott megtetszett neki a modellen egy flitter kreáció és két nappal később, a monte-carlói kaszinóban már abban jelent meg. Hát ez volt a jó oldala ennek a házasságnak. De az undorító percek, ennek a szőrös karjai között, a megjátszott gyönyör, mikor csupán utálatot érzett... Hát igen, szüksége volt egy szép szerelemre, egy ilyen fiúval, mint Mike, aki ha csak hozzáér, az máris bóldogság. . El kellene válni és hozzámenni. Már összegyűjtött annyi ékszert, hogy abból kis házat lehetne venni; gyönyörű gyereket szülne, aki Mike-ra hasonlítana, vagy rá... Hopkins szerencsére sose akart gyereket, elvégre már hatvanéves, milyen ronda gyereke lenne, Isten ments!... Mike szép és jó; őszinte és becsületes. Mindent elmond magáról; mindenről beszámol. Most még kevés fizetése van és ebből is támogatni kell a szüleit. Ezek North Carolinában élnek; Charlotte-ban. Minden weekenden lerepül hozzájuk Charlotte-ba; az apjának ő az egyetlen öröme, tolószékben van, nem tud járni egy szélütés óta. A weekendeken tehát nem találkoztak, ilyenkor a country clubba ment és ő is golfozott, vagy kimentek a lóversenyre. Hogy Mike nem teljesen őszinte, az eddig nem derült ki... A szülei Charlotte-ban éltek, ez igaz, az apja tolószékben is. De Mike a feleségét látogatta és a két pici gyerekét. Ezek egyelőre nem jöttek utána Miamiba, mert volt házuk Charlotte-ban és Miamiban nehéz lett volna megfelelő lakást találni. A feleség, Annemarie, édes és naiv teremtés; csak 24 éves. Nagyon vallásos, minden vasárnap templomba megy: gyón és áldoz. Charlotte, ez a kis déli városka arról nevezetes, hogy hatszáz temploma van. Annemarie fekete szemű; kis babaarc, a gyerekek születése óta alaposan kigömbölyödött. Mindenben pontos ellentéte Brendának, aki légiesen vékony, platinaszőke és sohasem unalmas. Főleg az ágyban nem... Annemarie zárdában nevelkedett és minden gondolatát csakis a gyerekek foglalják el, nem is beszél más témáról. Időnként rosszkor telefonál, mikor pont Brenda ott van. A nagyobbik fiúcska is átveszi a kagylót és beleszól: - Helló Daddy, I love you! (Szevasz papa, szeretlek!)... Ilyenkor Mike mélységes lelkifurdalást érez: aljas alak vagyok, gondolja magában, de sietve befejezi a beszélgetést, visszamegy a másik szobába, ahol Brenda elomolva hever a díványon és éppen tölt a jégbe hűtött pezsgőből. A szakítás gondolata már gyakran felbukkant benne, de egyelőre még élvezi ezt az izgalmas kalandot. Majd, ha Annemarie és a gyerekek idejöhetnek, ha sikerül ez a business Hopkinsszal, akkor úgyis vége lesz a Brenda-ügynek. Akkor majd bevallja neki, hogy nős... Ezen a tavaszi estén, ahogy ott kávézott velük a tengerre nyíló teraszon, az volt az érzése, ezúttal először, hogy Hopkins gyanakszik rá. Persze lehet, hogy képzelődik; soha egyetlen pillantással sem árultak el semmit. Hűvös udvariassággal üdvözölte Brendát; ő pedig, mikor a férje közölte, hogy ma este feljön megint ez a fiatal építész - elhúzta a száját és megjegyezte, hogy kimondottan unalmas fickó ez és milyen rosszul öltözik. - Miből öltözhetne jobban? Kis fizetése van, majd fel fog törni, ha ez a telekspekuláció sikerül! Mike magas volt, széles vállú és ha ez a világoskék zakó nem is volt túl jó szabású, rajta remekül mutatott. A teraszon néhány pálmafa volt, nagy, vaskeretes vedrekben, ezeket meglengette a tenger felől egyre erősödő szél. Brenda kihajolt az erkélyen, a szőke haját most úgy összeborzolta a szél, mint amikor ott volt nála és a vad ölelkezés közben szétzilálta a frizuráját. Bent a lakásban most megszólalt a telefon. - Mr. Hopkinsot keresik - jött ki a szobalány jelenteni. - Most már menj haza, nem bírom idegekkel ezeket a hármasban töltött estéket - mondta Brenda. Hopkinsbent a szobában felvette a kagylót. - Pont kilenc óra! - mondta egy férfihang spanyolos kiejtéssel. - Igen! Várjon tíz percet és jegyezze jól meg, világoskék zakóban van és pettyes nyakkendőt visel. Megértettük egymást? - Meg... Hopkins visszament a teraszra. Mintha egy ásítást nyomott volna el. - Későre jár és a magamfajta idősebb embernek megfelelő alvásra van szüksége, hogy bírja az iramot. De maga csak maradjon, Mike, és szórakoztassa a feleségemet! - Köszönöm, de már úgyis indulni akartam. - Meghajolt Brenda felé, kezet fogott Hopkinsszal és elment. Másnap Brenda későn ébredt. Külön hálószobában aludtak, a férje ilyenkor már bement az irodájába, Bal Harborba. Brendát nem érdekelték sem a rádió, sem a televízió hírei. A politika eseményei távol álltak tőle. Mit törődik ő azzal, hogy mit tárgyal Reagan Moszkvában Gorbacsovval. A televízión meg naponta a gyilkosságok, elkaptak egy kábítószer-csempészt, az lelőtte a rendőrt, vagy megfordítva. Gyilkosság, rablás mindennap akadt Miamiban. Szeretett az ágyban reggelizni. Narancslét ivott, kakaót és pirított vajas zsemlét, egy vékony szelet sonkával. Nem félt, hogy meghízik, nem volt rá hajlama. Némely nő harmincéves korában tornázik, gyötri magát az inkvizícióhoz hasonlo gépeken és csak salátát rágcsál, mint a nyulak, mégis kövér. Csengetett a lánynak. Ez bejött, fekete arcáról lerítt a rémület. - Tetszik tudni, mi történt? Borzasztó! Itt a házban, a garázsban; tegnap este, kilenc órakor lelőttek egy fiatalembert. Senki se hallotta a lövést, mert nyilván hangfogó pisztollyal... Nem lakott a házban, valami látogató lehetett. Bemondta a rádió, hogy világoskék zakót viselt, olyan harmincéves forma, magas, fehér ember. Hát hogy ilyen elegáns condominiumban, ahol ennyi "doorman" (ajtónálló) van, meg "concierge", (kapus) ilyesmi előfordulhat, hát ez ugyebár borzasztó!... Ezt már Brenda nem is hallotta. Zúgtak a fülei, közel volt az ájuláshoz, de a néger lány előtt igyekezett uralkodni magán. - Úristen az ében... Kék zakóban, ez Mike volt. Mike... És miért lőtték le, ki ölette meg?... Félretolta a reggelizőtálcát, kiküldte a lányt, aztán zokogva fúrta be a fejét a vánkosba. Üvölteni tudott volna; nekimenni a férjének, aki úgy látszik; megtudott mindent és most eltette láb alól Mike-ot. Voltak alvilági kapcsolatai, persze hogy voltak... Aljas gyilkos, ezért fizetni fog! Elmegy a rendőrségre, nem törődik a botránnyal, semmivel... Mike-ot megölték. Mike nincs többé... Ez villamosszékbe fog kerülni, dögöljön meg, pusztuljon el!... Hopkins korábban ment be az irodájába, mint máskor. De a titkárnője már ott volt, ez a csúnya, öreges nő, igyekezett nagyon pontos lenni. Tudta, hogy ő csak úgy konkurálhat a fiatal titkárnőkkel, akik bármikor lefeküsznek a főnökkel, ha jó munkaerő. - Ha telefonon keresnek, azt kapcsoltassa azonnal ide! - adta ki Hopkins az utasítást. Ideges volt és türelmetlen. A kocsijában nem akarta bekapcsolni a rádiót, mert félt, hogy a sofőrje tesz valami megjegyzést. Elvégre nem mindennapi dolog, hogy egy ilyen condominíumban gyilkosság történik... De megérdemli ez a rongy fráter. Nagy businesst tervezett vele, gazdag embert csinált volna belőle, és mi volt a hála? Hogy a feleségével kikezdett, hogy Brendával kéjelgett minden délután; míg ő golfozni ment. Ez a kis ringyó, ez megjátszotta a hű feleséget. Lehet, hogy call-girl volt valamikor, érti a szakmát, és ez a fickó méghozzá nős is, felesége, gyerekei vannak Charlotte-ban. A magánnyomozó mindent kiszagolt, nem is volt nehéz. Brenda tegnap is egész délután ott volt, abban a kubai házban, ott állt a Cadillacje a kertajtó előtt. A magánnyomozó azonnal tudott egy embert, aki vállal ilyen feladatot. Hangfogóval dolgozik, ötezerbe kerül. De megéri Mennyíre megéri... Most majd sajnálkozni fog - igazán borzasztó, egy ilyen fiatal, tehetséges ember, talán nem is volt nála sok pénz és pár dollárért lelövik. És mennyire árt ez a ház renoméjának, hogy oda bemehet bármilyen alak, hát ez a közbiztonság, felhábórító!... Végre, végre megszólalt a telefon. A tegnapi spanyolos kiejtésű hang jelentkezett. - Elvan intézve, Mr. Hopkins! - Rendben van, a pénzt felveheti, ahol megbeszéltük. - Köszönöm... Gracia! Hopkins az íróasztalának fiókjában tartott egy üveg konyakot. Poharat nem talált, csak úgy üvegből húzott pár kortyot a Hennessyből. Most még hátravolt Brenda, fel kell hívni, mert ha nem hívja, az esetleg gyanús. Feltárcsázta a lakását, a szobalány vette fel a kagylót. - Mrs. Hopkins nincs itthon, éppen most ment el! - Hova ment ilyen korán? - Nem tudom, kérem! De nagyon sietett, azt észrevettem. Hopkins letette a kagylót. Érthetetlen, hogy hová mehetett Brenda, Még valami komplikációt okoz, ha elárulja magát, hogy Mike a szeretője volt... A nők meggondolatlanok, ostobák; pláne ha szerelmesek. Ez pedig nagy szerelem lehetett, gondolta keserűen. A szép fiú, na de vége. A morgueban (halottasházban) már nincs szépség, már semmi sincs, el lett intézve úgy, ahogy kellett... Mike általában arra ébredt, hogy a rádióján megszólalt a zene és egyben bemondta a pontos időt is. Nyolc óra volt. Lezuhanyozta magát, megborotválkozott, megállapította a tükörben, hogy jól le van sülve és ha szombaton lerepül Charlotte-ba, maajd Annemarie megint örömmel dicséri meg, hogy milyen jól néz ki. Most kicsit fáradt volt, a tegnap délutáni viharos szerelmeskedés, aztán este túl sok pezsgő ott a teraszon Hopkinsszal, hát ma úgysem találkozik Brendával, ma délután csak lemegy a tengerhez és lustálkodik egy kicsit. A rádió megint bemondott valami gyilkosságot, de erre nem volt kíváncsi. Beült a kis Honda kocsijába, csak pólóinget viselt, az uszodába senki sem öltözött jobban. Ha valahová elment, felvette az új világoskék zakóját, mint tegnap is. De kegyetlen meleg volt, ahogy lejött a liften, már levetette és a nyakkendőjét is. Hopkinsszal jól haladnak a dolgok, lehet, hogy ez a telek-business be fog válni. Az irodában még két kolléga ült vele, ebben az üvegkalitkában. Nem kedvelte ezeket, mind a kettő spanyol volt és egymással társalogtak, amit ő nem értett. Neveletlenek. Elhatározta, hogy felhívja Brendát. Ilyenkor a vén gorilla már nincs otthon és Brenda az ágyában nyújtózkodik. Bár ő is ott lehetne mellette... A gondolat felajzotta. . Ma délután mégsem megy ki a strandra, inkább ismét Brendával tölti a délutánt. A szám mással beszélt. Néha elfogta a féltékenység, hogy hátha van még valakije Brendának, valaki a country clubból, aki előtte volt és még nem szakított vele végleg. Ha megcsalja a férjét, miért ne csalná meg őt is? De aztán megnyugtatta magát: nem, az nem lehet, Brenda részéről ez szerelem. Igazi, nagy szerelem... Megint felhívta a számot. Brenda vette fel a kagylót. - Jó reggelt, drágám! Remélem, nem ébresztettelek fel? - Ki beszél?... - kérdezte furcsa hangon Brenda. - Na ki? Én, Mike! Erre furcsa, hisztérikus hangok, nevetés vagy sírás, mintha Brenda megbolondult volna. Mi ez? Mi lehet vele? - Élsz? Élsz? Jaj Istenem, élsz! - sikoltozta. - Miért ne élnék? Élek és virulok, délután várlak a szokott időben! - Most, most azonnal akarlak látni, akarlak nézni, most azonnal odarohanok hozzád. Mike, édesem, drágám! - Ez egy hivatal, ide nem jöhetsz! Még csak az hiányzik, de lemegyek ebbe a kis kafetériába, még úgysem reggeliztem. Ott várlak!... Negyedóra sem telt bele, már együtt ültek a szerény kávézóban, az egyik sarokasztalnál. Brenda festék nélkül, csak úgy, ahogy elrohant otthonról, így nem is volt olyan szép és a kisírt szemeivel kiábrándítóan nézett ki. A sarokban bömbölt a televízió. . "Szenzációs gyilkosság a legdrágább condominium garázsában. Egy fiatalembert agyonlőttek. zsebében több csomag Kokaint találtak, nyilván ez volt a motívum. A jólöltözött férfi világoskék zakót viselt, nem volt nála semmi személyazonosság, de most kiderült, hogy neve Lorenzo Martinez, 21 éves volt, nem lakott az épületben. A nyomozás folyik." Te is világoskék zakót viseltél tegnap este... - akarta mondani Brenda, de mégsem mondott semmit. Csak összenéztek és már biztosak voltak benne, hogy mi történt... Mike még aznap délután otthagyta az állását, otthagyta a nagy sanszot, a Hopkinsféle telek-businesst és visszament North Carolinába. Brenda elvált Hopkinstól és nagyobb végkielégítést kapott tőle, mint az előző három feleség együttvéve. Monte-Carlo A francia Riviéra legragyogóbb ékköve a Monacói Hercegség. A roulettre alapozott pici birodalom nem nagyobb, mint a New York-í Central park, de mégis mára századfordulón legendásan elegáns találkozóhelye volt a világ leggazdagabb ,és legelőkelőbb embereinek. És a világ, vagy mondjuk inkább a "félvilág" legszebb hölgyei a kaszinó kristálycsillárjainak fényében villogtatták briliánsaikat és igéző mosolyukat. A játékasztalokon halomban álltak a zsetonok, komoly vagyonok úsztak itt el minden éjszakán. De nem számított. Orosz nagyhercegek, angol lordok vagy az Amerikából saját yachtjukon érkező újgazdag dollár-milliomosok akár nyertek, akár vesztettek, mindenképpen élvezték Monte-Carlót, a pálmafákkal és a trópusi virágcsodákkal pompázó függőkerteket, magasan a Földközi-tenger azúrkék öble felett. Hol volt még akkor Las Vegas? Homoksivatag volt, ahol cowboyok hajkurászták a vadlovakat. Aztán 1914-ben kitört az első világháború... Megfordult a világ, a vérzivatar elsöpört mindent. Trónok dőltek össze; meggyilkolták a cárt és az orosz hercegek legfeljebb mint croupie-k kerülhettek a montecarló-i kaszinóba. Az angol lordok belépőjegy ellenében mutogatták a turistáknak ősi kastélyaikat, a balkáni exkirályok is örültek, ha valahol Portugáliában meghúzódhattak, csak az amerikaiak érkeztek változatlanul. Aztán jött a második világháború és teljesen megváltozott a francia Riviéra közönsége. Olcsó turistacsoportok; társasutazásokkal, rosszul öltözött fiatalok, szmokingok helyett színehagyott farmernadrágok, a rendjelekkel dekorált frakk helyett gyűrött sporttrikók; ostoba és ízléstelen feliratokkal. Koszos tornacipők, közönséges csürhe lepte el a pompás függőkerteket, akik fényképező gépeikkel felszerelve szinte megrohanták a monacói várkastélyt, hogy felvételeket készítsenek a tradicionális őrségváltásról, az operettszerű uniformisban díszelgő testőrségről. Mikor 1955-ben Rainer herceg, Monaco szuverén uralkodója feleségül vette a csodaszép hollywoodi sztárt, Grace Kéllyt, újra feléledt Monte-Carlo. Príncess Grace tökéletesen játszotta a neki való szerepet. Mesebeli hercegnő volt a kis mesebirodalomban... Ha királyi vér folyt volna az ereiben, sem lehetett volna különb. Apja, aki Írországból emigrált, mint kőműves, már Philadelphiában többszörös milliomos lett, ami jól jött Rainer hercegnek, mert bizony nagy hozományt is adott a világszép Grace-szel. Monaco, most kezdett újra fellendülni. Onassis, a görög Krőzus, sok millió drachmával új luxushoteleket épített Monte-Carlóban, hatalmas yachtja, a "Christina" ott horgonyzott a kikötőben. ebben az időben még nem Jackie Kénnedy volt a felesége, hanem Cristina Livanos; a barátnője pedig az operadíva Maria Callas. A yachton állandó vendég volt Vinston Churchill, a volt angol miniszterelnök és Greta Garbo. Monte-Carlo ismét a régi fényében ragyogott. Rainer herceg és a gyönyörű Grace Kelly esküvőjéről színes mellékletekben számolt be awilágsajtó. Aztán egy év múlva megszületett Caroline hercegnő, majd a következő évben a kis trónörökös, Albert. végül a harmadik gyermek, Stephanie. Grace~ Kelly, azaz Princess Grace most odavonzotta az egész Hollywoodot. Jöttek a sztárok, akikkel együtt játszott. Cary Grant, akivel együtt forgatták a Hitchcock-filmet a Riviérán, ami alkalmat adott a Rainer herceggel való megismerkedésre. (Cary Grant nemrég halt meg, 60 millió dollár maradt utána... a 48 évvel fiatalabb feleségére hagyta és leányára, aki egy régebbi házasságából származott.) Hát igen, ezek a mostani sztárok, mind fantasztikusan sokat keresnek és megengedhették maguknak, hogy Monte-Carlóban üdüljenek és hatalmas tétekben játsszanak a kaszinóban. Bob Hope, Frank Sinatra, de még a néger Sammy Davis Jr. is szívesen látott vendégek voltak. Monte-Carlónak már saját balett-társulata is volt és egymást követték a káprázatos charity-bálok (jótékonsági bálok). Szép volt az élet, a boldogság olyan felhőtlennek tűnt, mint az ég a Riviéra felett. Közben szinte hihetetlenül gyorsan repültek el az évek, a három gyerek felnőtt. Albert már egyetemre járt, vele nem volt semmi baj, szerény, szemüveges, csendes fiatalember volt. Annál több problémát okozott Caroline... A fiatal hercegnő rossz társaságba keveredett, Párizsban élt; night-clubokba járt, döbbenetesen dekoltált ruhákat viselt és szerelmi kalandjaival tele voltak a francia újságok. Mellesleg gyönyörű volt, fekete haja, fekete szemű, nem hasonlított a finom szépségű, szőke Grace-re. Egy napon elhatározta, hogy férjhez megy, mégpedig a hírhedt párizsi playboyhoz, Junot-hoz, aki húsz évvel volt idősebb nála. Hiába ellenezték ezt a lehetetlen házasságot a szülei, Grace szinte belebetegedett, a konok, önfejű Caroline megtartotta esküvőjét Junot-tal... Jöttek a skandalumok, a botránykrónikák hősei lettek. Az európai magazinok csámcsogva tálalták az olvasóknak, hogy hol verekedtek össze, melyik divatos étteremből távoztak külön-külön, mással karonfogva és találgatták, hogy ki kivel töltötte az éjszakát?... A válást nem volt nehéz megjósolni. Rainer herceg és Grace is bizonyára örültek, hogy megszabadultak végre Junot-tól és remélték, hogy a pápa érvényteleníteni fogja ezt a szerencsétlen házasságot. A mélységesen hívő, katolikus monacóiak halálos bűnnek tartják a válást. A pápa mindmáig nem adta beleegyezését az anulláláshoz. Közben Caroline hercegnő már újra férjhezment. Ezúttal a nála pár évvel fiatalabb Casiraghi nevű olasz milliomoshoz, ami azért lepett meg- mindenkit, mert Roberto Rosselinivel volt nagy szerelemben, Ingrid Bergman és a neves olasz filmrendező fiával. Még nagyobb meglepetést okozott, hogy öt hónappal az esküvő után egy jól megtermett bébit hozott a világra... Az exférj, Junot időnként gúnyosan nyilatkozik, állandóan szerepel a francia újságok pletykarovataiban. Legutóbb egy fiatal Habsburg főhercegnővel, amint éppen Saint-Tropez-ben napoznak. Sőt, egy interjúban célozgatott is rá, hogy szándékában van elvenni egy Habsburg princesst... Hát persze, az ilyen öregedő playboyokat nem lehet komolyan venni. Szívesen fotografáltatják magukat hercegnőkkel, filmsztárokkal, szépségkirálynőkkel. Sokatmondó, diszkrét mosollyal céloznak a kapcsolatukra... Közben lehet, hogy egy lestrapált pincérnővel folytatnak viszonyt, akit sohasem láthatnak a szemfüles fotoriporterek. Grace Kelly tragikus halála egy autóbalesetből kifolyólag mélységes részvétet keltett az egész világon. Életének virágjában, a monacóiaktól bálványozva temették el. A tündérmese véget ért... A gyászból még fel sem ocsúdott a Grimaldi-család, amikor Stephanie magára irányította a figyelmet. Mi történt ezzel a fiatal lánnyal, mi kergette ezekbe a kalandokba, mi okozta, hogy élvezte a botrányt, a megdöbbenést, amit keltett... Tizennyolc éves volt, de úgy váltogatta a fiúkat maga körül, mint aki egyszerűen megszédült. Szinte hetenként új és újabb partnerrel utazgatott, a Földközi-tengernek már nem is volt olyan fürdőhelye, ahol ne bukkant volna fel, nem túlságosan válogatva, hogy kivel.. Azt is elhatározta, hogy ő bizony karriert fog csinálni, fütyül arra, hogy hercegnő, majd a saját tehetségével. De nem egészen így lett; mert amikor, mint énekesnő akarta magát produkálni és erotikus dalokat énekelt lemezre, a siker elmaradt. Csakis azért ment bele a vállalat, mert a monacói hercegnőről volt szó. Ugyanez történt, amikor, mint divattervező próbálkozott és bikiniket mutatott be egy divatrevün. Önmaga, ha megjelent valamelyik strandon, kizárólag a bikini alsó részét viselte, állandóan meztelen keblekkel mutatkozott, ami ugyan már nem kelt feltűnést a délfrancia tengerparton, de a monacói hercegnőtől mégis túlzás... Legutóbb Amerikában turnézott, új divatkreációival és új szerelmével, a 22 éves Bob Lówe hollywoodi ifjú filmsztárral. Be is költözött a Lowe-házba a Maliba Beachen és viharos szerelmükről mindketten állandóan nyilatkoztak. - Ebből még házasság is lehet, - csóválták a fejüket a hercegnőt állandóan figyelő újságírók. Hát tévedtek. Stephanie egy Los Angeles-i discóban megpillantotta a nagyon jóképű Mario Jutaret, aki egy níght-club tulajdonosa. Perceken belül már együtt táncoltak és másnap Stephanie már elhozatta kuffereit Malibuból, hogy beköltözzön Mario házába. Hogy mindehhez mit szólnak Monacóban, azt talán el tudjuk képzelni... Monte-Carlóban mindig pezsgett az élet. Mindig érdekes téma volt, sok jó és kevésbé jó regényt írtak, melyeknek színhelye Monte-Carlo. Egy ilyen regényt, amelynek írója a közepes tehetségű Stephen Sheppart volt, most megfilmesítettek. A "Monte-Carlo" című regényből 9 millió dollár költséggel televíziós miniszéria készült. Óriási reklámmal harangozták be és a közönség nagy érdeklődéssel várta, mert hiszen a főszerepet a csodás Joan Collins játszotta. A film producere is ő volt, a co-producerpedig nem más, mint a férje, Peter Holm. Ez a magas, szőke, jóképű svéd fiatalember nem sokat értett a filmszakmához, de Joan beleszeretett és férjhez ment hozzá. Joan 54 éves, a svéd csak 39. Ez a korkülönbség ma már nem is meglepő. Nagy befutott sztárok csakis sokkal fiatalabb férfiakhoz mennek feleségül. Itt van például a mi Zsazsánk. Éppen most láttam egy magazinban a képeit, a Bel Air-i pazar házában, azt mondja, hogy a kedvenc szobája a "bedroom". Le is vannak fényképezve a hatalmas baldachinos ágy szélén ülve a 30 évvel fiatalabb hercegével. Hát azt hiszem, ha Zsazsa egy korban hozzáillő roskatag aggastyánhoz ment volna, azzal nyilván unatkozna a baldachinos ágyban... De térjünk vissza Joan Collinshoz. Sajnos, a szerelmi házassága nem sikerült és most 13 hónap múlva, (13 tényleg szerencsétlen szám?) válnak. Méghozzá nem barátságosan, civilizáltan, mert Péter Holm képes volt megütni a gyönyörű Joant, sőt képes volt egymillió dollárt is eltüntetni, mellesleg utálta Joan kislányát, Kathyt, ezt a beteges gyermeket, aki csoda, hogy egy baleset után valahogy életben maradt. A "Monte-Carlo" a legnagyobb bukás volt a televízió történetében. Miért? A sztoriban van a hiba, vagy a rendezésben, esetleg a szereplők megválasztásában? A történet a második világháború alatt játszódik, 1941-ben, amikor Franciaországot már Hitler hordái lerohanták, a párizsi Eiffel-torony csúcsán már ott leng a gyűlöletes horogkeresztes zászló. A semleges Monacóban vígan zajlik az élet. A monte-carlói kaszinóban, a hotelekben is nemzetközi a társaság, akik között elvegyülnek a civil ruhás Gestapo-tisztek, angol és amerikai kémek és ellenkémek. Az egyik mulatóban orosz dizőz énekel, Katrina Petrovna. Ezt a szerepet játssza Joan Collins, mellesleg nemcsak dizőz, de kémnő, az angoloknak kémkedik... Hogy miért, az is hamarosan kiderül, férjét valahol, valamikor a Gestapó megölte és most így akar bosszút állni. Ez a Mata Hari-bonyodalom nevetségesen primitív. Például biciklin megy a tengerparton, egyszerre leszáll és egy kis Kodak kamerával lefényképezi a- távoli öbölben veszteglő hadihajó elmosódó kontúrjait. Még ostobább jelenet, amikor egy olasz tisztet, aki odavan érte és lelkesen tapsol énekszámához a mulatóban, meghívja a lakására. Az olasz teljesen fel van ajzva, izgalmas kalandra készül a szexi Katrina Petrovnával... Máris leveti zubbonyát és ott látható kövéren - ennek fogyókúra kellene, nem szerelem -, Katrina bejön a hálószobába és bort tölt a kristálypoharakba. A tiszt italába valami altatót tesz be, úgyhogy a pocakos tisztecske azonnal eszméletlenül, mint egy zsák zuhan az ágyba, ahová egészen más céllal remélt befeküdni. Az orosz dizőz, máris átkutatja a zsebeit és kivesz onnan fontos, titkos iratokat. Van olyan néző a világon, aki ilyesmit el- hinne? Hogy egy magas rangú tiszt fontos hadititkokat tartalmazó iratokkal a zsebében érkezik egy ilyen randevúra... Az első regényemben, az "Éjszaka Kairóban" címűben, amit 23 éves koromban írtam, is van egy kémkedő dizőz, Lili Lane, aki az alexandriai "Alhambra" night-clubban énekel. McCornick, a Cold Stream gárda ezredese a barátja. De mikor meglátogatja az általa fizetett lakásban- a búgó hangú dizőzt, nem visz magával semmit. Lili Lane-nak el kell mennie az Egyiptomban állomásozó Cold Stream angol gárda laktanyájába, hogy elemelje a behajózási terveket. A kémkedés nehéz mesterség és komplikált. Különböző bonyodalmak után kiderül, hogy Lili a németeknek kémkedett és a port-szaíd-i brit laktanya udvarán egy sortűz örökre elnémítja búgó althangját... Ez volt az eszemben, amikor ezt a primitíven megrendezett jelenetet láttam. És miért énekel Joan Collins? És egyáltalában, voltak orosz dizőzök Európában a háború alatt? Joan Collins gyönyörű nő, nemcsak az arca, de az alakja is tökéletes, ezt láthattuk a Playboyban, ahol meztelen képei megjelentek. A baj, hogy a "Dynasty"-ban minden szerdán Alexist játssza, akinek 30-on felüli fiai vannak és számos unokája. Itt viszont e cÍrka 26 éves fiatal orosz dizőzt... A ruhái ragyogóak, a romantikus Florentin-kalapoktól kezdve … fodros, karcsú derekára feszülő emprimé kreációkig. Minden jelenetben átöltözik, ez már divatrevű, amit csinál. Persze szerelem is van a darabban. Katrina Petrovna beleszeret egy amerikai íróba, Harry Price-ba. Ez összesen egy regényt írt, annak sem volt sikere, inkább dzsigolónak nevezhető... Egy hervadó, gazdag amerikai hölgy tartja ki, de a hölgy a háborútól félve visszament az USA-ba és Harry most tétlenül bolyong a Riviérán, új nőt akarna kifogni magának. De pechjére, az orosz dizőzzel kerül össze. A dzsigolót George Hamilton alakítja. .. Fess férfi, mindig remekül le van sülve, amire nagyon büszke és kimondottan elegáns is. Nekem nem tetszik, ellenszenves és arrogáns. A Drakula szerepében jó volt; az neki való. Emlékszem, húsz éwvel ezelőtt, amikor Lyndon Johnson elnök leánya, Linda Byrd volt bele szerelmes, együtt jártak és ha az elnök meg nem akadályozza, az idill komollyá vált volna. De a fiatal Linda kiábrándult és hozzáment egy Robb nevű kapitányhoz, aki most valamelyik déli állam kormányzója. Legalább négy gyerekük van és boldogok. George Hamilton, miután letarolta az összes hollywóodi starletteket, feleségül vett egy Alana nevű szőke szépséget, aki rövidesen megszökött tőle, a legjobban kereső rock and roll énekessel. Na de George Hamiltont nem kell félteni. Éppen tavaly derült ki, hogy intim szálak fűzték Imelda Marcoshoz, a Fülöp-szigeti First Ladyhez, aki háromezer pár cipőt hagyott hátra. Úgy látszik, nemcsak a cipőket kedvelte, de a fess hollywoodi színészeket is... Hamilton újabban Elisabeth Taylor kísérője. A szupersztár, amióta lefogyasztotta magát, még mindig a világ legszebb asszonya és mellesleg sok millió értékű ékszerei is vannak. Az, hogy 10 éwvel idősebb, mint Hamilton, nem érdekes... A darabban az öregedő amerikai hölgyet, Evelynt Lauren Hutton játssza. Lauren Hutton valamikor a Revlon-gyár modellje volt, annak idején évente egymillió dollárt kapott, hogy a Revlon-készitményeket terjessze. Állítólag Mr. Revlonnak volt a barátnője. Hát sajnos elszaladnak az évek és Lauren Hutton már nem nagyon jó reklám lenne bármely kozmetikai készítménynek. Valóban élethűen adja a fáradt arcú, hervadt asszonyt, aki pénzért veszi meg az illúzióit... A darab izgalmasabb része; amikor angol vagy amerikai gépek mélyrepülésbem bombázzák Monte-Carlót. Ez egyáltalán nincs megindokolva és azt hiszem, csakis az író vagy a rendező fantáziájában születhetett meg. Miért bombázták volna? Csupán mert néhány német és néhány Gestapóhoz tartozó kétes alak tartózkodott Monte-Carlóban? A napsütéses terasz, ahol még percekkel előbb szólt a jazz, elegáns párok táncoltak, fehér frakkos pincérek hordták a jégbe hűtött italokat, csatamezővé vált. Jajgató sebesültek, halálsikolyok, vér, vér mindenütt. Szerencsére Joan Collins és Hamilton nem sérültek meg, mert ha meghaltak volna, akkor vége lenne a darabnak... De a darab sajnos még folytatódik. Egy rendkívül csinos fiatal amerikai lány, Maggie Egan súlyosan megsebesül, a kórházban majdnem amputálni kell a lábát. Maggie kizárólag szórakozás céljából jött a Riviérára, hát most ráfizetett szegényke. Lehet, hogy sánta marad élete végéig. Az egyik bárban megismerkedett egy Christopher Quinn nevű angol gentlemannel, aki nagy virágcsokorral látogatja meg a kórházban. Maggie-nek nagyon az esete ez az angol,, ami érthetetlen, mert a krumpliorrával úgy néz ki, mint egy vízvezetékszerelő, nem mint egy előkelő angol. Valami kémkedésben ő is benne van, hogy miben, az nem derül ki. Maggie rövidesen kikerül a kórházból és már tolószéken tud közlekedni. Első dolga, hogy egy étteremben, amikor megpillantja a másik asztalnál a német tiszteket, odakormányozza tolószékét és egy német őrnagyot pofon vág. Ez a legbutább jelenet, amit életemben láttam. Ilyen nincs! A német zavartan, mosolyog, még csak ki sem kéri magának az inzultust. Maggie visszatolat az asztalához, s mint, aki dolgát jól végezte, folytatja ebédjét. Hogy még több izgalom legyen, lelőnek egy amerikai ejtőernyőst, akit a Gestapo különböző kínzásokkal vallat. Az inkvizíció minden módszerét kipróbálják rajta. Hogy az ejtőernyős ebbe nem hal bele, az tényleg csoda! Még nagyobb csoda, hogy másnap már ott látjuk egy futballmérkőzésen, vidáman drukkolva a góllövő csapatnak. Egy másik amerikai viszont még mindig a Gestapo karmaiban van és ennek megmentését szervezi meg Katrina Petrovna és Harry. Üldözés, lövöldözés, menekülés, mintha egy detektívfilmet látnánk, ahol a rendőrség és a gengszterek között folyik a tűzharc, kötélhágcsókon le és fel, valamilyen erődszerű épületben, ami a Gestapo titkos tanyája. Végül sikerül kiszabadítani az amerikait a Gestapótól. Joan Collinsnak és George Hamiltonnak a hajuk szála sem görbül meg. Tökéletes a happy end. Az orosz dizőz és az amerikai dzsigoló egymásra találnak és boldogan, szerelmesen összesimulva tűnnek el a holdfényben halványan megvilágított pálmafák mögött. Mi a tanulság? Ha Joan Collins azt a sok pénzt, amit a "Dynasty"-val keres, ismét egy filmprodukcióba akarja befektetni, válogassa meg jobban a munkatársait és főleg a darabot. Ha pedig újra férjhez szándékozna menni, az ötödik férj szerepére szintén jobb lesz, ha olyasvalakit választ, akiben megbízhat. Persze ez nem olyan egyszerű. Egy ilyen gyönyörű és híres szupersztárt körülzsonganak a férfiak, mert ilyen nőt meghódítani olyan, mint kihúzni a főnyereményt. Hát majd meglátjuk, ki lesz a nyertes!?... First Ladyk Az elnököt, azt választjuk, de a First Ladyt, azt kapjuk hozzá. Akár tetszik, akár nem. (Ez van, ezt kell szeretni!) Kritizálni persze lehet, a frizuráját, az öltözködését, mindent, amit tesz, vagy nem tesz. Csodálkoztam is ezen, mikor 32 évvel ezelőtt ideérkeztünk New Yorkba. Mire megmagyarázták, hogy ez "free country" (szabad ország); itt sajtószabadság van, azt mondom és írom, amit akarok!... Hát bizony, ha valaki Moszkvában humoros megjegyzést merészelt volna tenni például Brezsnyev bozontos szemöldökére, rövidesen Szibériában találta volna magát. És nemcsak földi javait, de a humorát is elvesztette volna. 1957-ben érkeztünk Amerikába. Akkor Eisenhower volt az elnök. Én lelkes rajongója voltam és a tőle kapott magas kitüntetést nagy becsben tartom, itt van berámázva az íróasztalom felett. (Hogy miért kaptam; az egy külön történet.) A First Lady - Mamie Eisenhower - már hatvan felett volt, frufrut viselt és fodros ruhácskákat, amiért állandóan kritizálták, de főleg a bizonytalan, tétova mosolyáért, amit azzal magyaráztak, hogy szereti az itókát... Hát sajnos, hiába szépítjük, Mamie ivott és ez észrevehető volt, nem is lehetett eltussolni. Mi lehet az oka, hogy az italhoz menekült?... A diadalmas hadvezér felesége, aki megnyerte a második világháborút, akit egyhangúlag választottak meg USA-elnöknek, egész Amerika és a szabad világ tiszteli, szereti, Ike-nak becézik. Mi van itt a háttérben, ami Mamie-t annyira bántja, hogy az alkoholban keres vigaszt?... A választ erre csak mostanában tudtam meg. És rajtam kívül még 80 millió néző, akik a televízióban bemutatott "The War Years" (A háborús esztendők) című filmet nézték. A főszereplő Eisenhower tábornok; amint a háború utolsó évében Angliából irányítja a hadmozdulatokat. Gépkocsijához nem egy marcona katonasofőrt adtak az angolok, hanem egy karcsú, kék szemű fiatal hölgyet, Miss Kay-t... A bájos, mindig vidám Kay hamarosan meghódította Ike-t. A háborút megnyerte, de a szívét bizony elvesztette. Már nem is törődött a látszattal, mindenütt együtt jelent meg a fiatal, angol hadnagynővel, simogatta a kezét, a tekintetéből nyíltan áradt a szerelem... A brit főhadiszálláson már állandó téma volt, hogy Eisenhower tábornok el fog válni a feleségétől és elveszi Kay-t. A hírek persze eljutottak Amerikába is, az ilyen hír gyorsabban száll, mint bármely repülőgép vagy időzített bomba. Szegény Mamie, a hatvan évével és frufrujával, hogyan vehette volna fel a versenyt a fiatal, szép Kay-jel, aki mintha visszavarázsolta volna az ifjúságát az ércből és vasból kovácsolt hadvezérnek. Ez a romantikus fellángolás aztán lehiggadt és Ike mégis megmaradt Mamie mellet t. A szép hadnagynő pedig férjhez ment egy jelentéktelen valakihez. Megírta az emlékiratait, de azzal a feltétellel, hogy csak akkor hozható nyilvánosságra, ha ő már nem él... Ebben az időben nem sejthette, hogy milyen kevés ideje van hátra. Rákja volt. Sokáig szenvedett, egy London külvárosában lévő kórház közös termében halt meg. Senki sem tudta, hogy a keskeny vaságyon kínlódó nő az USA First Ladyje lehetett volna... *** Eisenhower után Kennedy lett az elnök. Jacqueline-ről többet írt a világsajtó, mint bármelyik filmsztárról. Fiatal volt, sikkes, művelt és megjátszotta az intellektuelt is. Párizsban a Sorbónne-ra járt, majd a Vogue-nak volt riportere. Érdekes módon szomszédok vagyunk. Nem a Fifth Avenue-n, hanem a "Who's Who of Americani Womeri" (Amerikai női ki kicsoda)című lexikon 64. oldalán. Kennedy és Kenneth egymás mellett. Jacqueline nagyon büszke volt francia őseire, a Bouvier névre. Ez elég arisztokratikusan hangzott, holott Bóuvier dédnagyapa, aki Amerikába emigrált, nem egy politikailag üldözött márki volt, hanem szerény asztalosmester. De Jackie már beleszületett az elegáns East Hampton-i bankár családba. Mikor interjút kért, mint a Washington Herald munkatársa a fiatal Kennedy szenátortól, még nem remélhette, hogy ebből még házasság lesz. Amint bekerült a Fehér Házba, az ő ízlése szerint rendeztetett át mindent, a fogadó termektől kezdve, a hálószobákig. Francia ízlés, antik bútorok, gobelin tapéták, XIV. Lajos korabeli csillárok. Mikor Párizsba mentek, nem az elnököt ünnepelték, hanem Jackie-t, aki franciául csevegett De Gaulle-lal. A dallasi tragédia hősnővé avatta. Ahogy ott állt, rózsaszín ruháján az orgyilkos golyójától szétfreccsent vérrel, a meggyilkolt elnök mellett. A temetésen koronás fők vettek részt, Jacqueline a két kis árvájával, sápadtan, de méltóságteljesen. Embermilliók látták a televízión és mindenki, kivétel nélkül a szívébe zárta. A tragikus hősnő volt, a tömegek bálványa. A naiv tömegeknek szüksége volt egy ideálra; felépítették a lelkükben és felruházták csodálatos tulajdonságokkal... Aztán lehullt a bálvány. Jackie leszállt a piedesztálról és férjhez ment az agg Onassishoz, aki a világ leggazdagabb embere volt. A gnómszerű görög- Krőzus pénzére volt éhes, a Kennedy-milliók ráeső része nem elégítette ki. Egyszer volt alkalmam közelről látni Ari Onassist, Miamiban, az elegáns Palm Bay Yacht Clubban. Akkor még Maria Callah, az operadívavolt a barátnője. Yachtja, a "Christina" ott horgonyzott a Palm Bay masinájában. Hát csúnyább embert még nem láttam! A cserzett barna bőrével olyan volt, mint az öreg brácsás a celldömölki vasúti resti cigánybandájában. Jackie most már szórhatta a pénzt, százezreket költött divathóbortjaira. És most jön a sors iróniája, teljesen ruhátlanul lefényképezve lett köznevetség tárgya. Egy szemfüles fotóriporter, ahogyan az olaszok nevezik, "paparazzi" megleste, ahogy meztelenül napozott és sétálgatott Scorpio szigetén. Hol rejtőzhetett el a távolból beállítható fényképezőgépével, ezen a gondosan őrzött privát szigeten? A levegőből vagy a tengerről csinálta a felvételeket, az sosem derült ki. De Jackie aktképeit nagy összegért adta el egy olasz magazinnak. És mindenki néhány liráért megvehette és gyönyörködhetett benne. Bár nem sok gyönyörködésre adott okot. Jackie minden női bájt nélkülöző alakja kiábrándító volt. Most, hogy Long Islanden egy csodálatos nyaralót építtetett magának a tengerparton, reméljük, hogy fürdőruhában fog sétálni... Jelenlegi udvarlója, kivel már boldogan együtt él hat éve, a milliomos Moritz Tempelman. Ez egy drágakőkereskedő, ki Izraelből, tette át székhelyét ide, New Yorkba. A gyémántszakmában legnagyobb, ismerik nevét Amszterdamtól Dél-Afrikáig. Kinézésre nem sokkal jobbképű, mint Onassis volt. Középkorú, pocakos, dupla tokája van. De a fő szépséghibája, hogy nős. Felnőtt gyerekei is vannak és a nej nem hajlandó válni. Így Jackie, a volt First Lady egyetlen vágya, hogy Tempelman Moritzné legyen, teljesen reménytelen. *** Kennedy meggyilkolása után az alelnök, Lyndon Johnson lett automatikusan az USA elnöke. És így lett First Lady a felesége, Lady Byrd. Szigorú arcú, sasorrú nő, tipikus amerikai business woW an (üzletasszony). Azt mondják, remek üzleti érzékkel bírt. Egymás után vette meg az újabb és újabb televízió- és rádióállomásokat. A hatalmas Johnson rancht, több ezer acre-es is ő kormányozta. Mindene a business volt, nem ért rá a férjéről szóló pletykákkal törődni, hogy Lyndon kikkel foglalkozik Washingtonban... A Fehér Ház körül mindig akadtak csinos nők, akik specializálták magukat a politikusokra. (Kennedy idején még Marilyn Monroe is...) Lyndon Johnsonnak két felnőtt lánya volt, Linda Byrd és Lucy. A nagyobbik, Linda; kicsit túl sokat szerepelt a moziújságokban, mert George Hamiltonnal, a szívdöglesztő sztárral keveredett nagy-flörtbe. George Hamilton a "Drakula" filmjével aratott nagy sikert, esze ágában sem volt elvenni a presi-Dent lányát, ellenben egy szőke szépséget vett el, Alanát. Erre Linda hamar férjhez ment Robb kapitányhoz, jobban is járt vele, már azóta négy gyerekük van és Robb kormányzó lett valamelyik déli államban. George Hamiltontól hamarosan elvált a szép AIana és férjhez ment egy híres rock and roll énekeshez, majd azt is otthagyta és most Sylvester Stallone barátnője. Hamiltonról pedig kiderült, hogy szívesen foglalkozik nála jóval idősebb nőkkel. Tavaly Elisabeth Taylort kísérgette, aki tíz évvel idősebb nála, de még mindig a világ legszebb asszonya. Állítólag Imelda Marcosszal is volt szerelmi kapcsolata, a Fülöp-szigeteki First Lady, úgy látszik, nemcsak a szép cipőket szereti, de a hollywoodi szépfiúkat is. Az, hogy George Hamilton legalább húsz évvel fiatalabb nála, az nem zavarta a távol-keleti First Ladyt. Sőt... De térjünk vissza Lady Birdre, hiszen ezúttal csakis USA First Ladykről írunk. Lyndon Johnson hirtelen halála után (szívinfarktust kapott) egy grandiózus könyvtárat építtetett férje emlékére. Texasban épült fel ez a nagy kulturális értékű "library", hogy az utókorral is megismertesse a volt elnök nagy érdemeit. Tavaly történt, hogy az egész USA nagy csodálkozására kiderült, hogy jLyndon Johnson után egy másik emlék is maradt. A fiú már harmincéves és egy illegális szerelmi kapcsolat gyümölcse. Mindenki valamilyen washingtoni "Femme Fatale"-ra gondolt, de mikor megjelent a televízión a népszerű Phil Donahon show-jában egy csúnya, öregedő nő, aki úgy nézett ki, mint egy lestraPált vidéki szakácsné, mindenki kételkedett. Fiát is magával hozta, egy nagy behemót; szakállas fickót, aki nyolcgallonos texasi cowboykalapot viselt, csak ebben hasonlított Lyndon Johnsonra, egyébként nem. Önérzetesen kijelentette, hogy ő nagyon büszke arra, hogy a president természetes fia és ami a lényeg, a hagyatékból tízmilliót követel, mert neki az ugyanúgy jár, mint a két Johnson lánynak, Lindának és Lucynek. Ezt a TV-adást legalább 40 millió ember nézi, tehát a felháborodás hullámai egész Amerikát felzaklatták. De dicséretére legyen mondva Lady Byrdnek, méltóságteljesen és fölényesen távol tartotta magát ettől a botránytól. Hogy a per eredménye mi lett, azt nem tudhatjuk. *** Lyndon Johnson után Nixon következett. A First Lady; Pat Nixon a legfinomabb teremtés, aki csak elképzelhető. Soha nem akart szerepelni, mindig a háttérben maradt, érezte, tudta, hogy mi az ő feladata. Nyugodt, harmonikus otthont nyújtani Nixonnak, akinek éppen elég izgalmat és feszültséget okozott a túlfűtött politikai légkör. A vietnami háborútól kezdve a Watergate-botrányig. Több ellensége volt, mint barátjaa. A sajtó támadta, mindenért őt okolták. De még a vitriolnyelvű média sem tudott soha semmi rosszat mondani Patról, a First Ladyről. A leányait is példásan nevelte, egyetemre jártak, nem diszkóba, és mindketten olyan házasságot kötöttek, amely méltó volt a Fehér Házhoz. Julie David Eisenhowerhez ment, az elnök kedvenc unokájához; Tricia Charles Coxhoz, egy kitűnő családból való fiatal ügyvédhez. *** Miután Nixont lemondásra kényszerítették, Gerald Ford lett az USA 38. president-je. Forddal volt alkalmam személyesen is megismerkedni, mikor a Waldorf Astoriában, a nagy ünnepségen átvette a Washington Awardot. Fess, magas, szőke férfi, inkább sportembernek néz ki, mint politikusnak. Rendkívül közvetlen egyéniség, kellemesen elbeszélgettünk. Van egy fényképem is erről az alkalomról, mely valamelyik újságban megjelent és persze Pestre is eljutott. (Hogy milyen megjegyzéseket tettekhozzá, az elképzelhető!...) Betty, a First Lady nem jött el. a Washington Award díszvacsorájára, amin mindenki csodálkozott, ugyanis köztudomású, hogy szeret szerepelni. Még arra is képes volt több ízben, ha színházba ment a presidenttel és táncos darabot adtak, otthagyta a díszpáholyt és egyenesen a színpadra sietett, ahol a szereplőkkel együtt táncolt. Hát ez elég furcsa viselkedés egy First Lady részéről, de valamikor fiatallány korában a híres Martha Graham tánccsoport tagja volt. Mikor a súlyos mellrákműtéten esett át, reggeltől-estig nyilatkozott, adta az interjúkat. Nem is tudom, hogy fért az ágyához az ápolónő, úgy körül volt véve mikrofonokkal, újságírókkal. Néhány hónap múlva, mikor szerencsésen felgyógyult, "face-lift"-ot (arcfelvarrást) csináltatott. Minden újságban benne volt, hogy Betty kijelentette, miszerint a szép, új élethez egy szép, új arcra van szüksége... Tényleg sokkal jobban nézett ki a ráncok nélkül. Később könyvet írt arról, hogy leszokott az alkoholról. (Eddig nem is tudtuk, hogy rászokott!) Azután megszervezte a Betty Ford Centert, mely ma a leghíresebb klinika az alkoholelvonó kúrákra. A legnagyobb filmsztárok; társaságbeli urak és hölgyek ide vonulnak be, ahol csekély napi ezer dollárért kigyógyítják őket a káros szenvedélyükből. Már úgy divatba jött ez a Betty Ford Center, hogy, aki nem tölt itt néhány hetet, annak hiányzik valami az életéből. (Főleg az ital vagy a kokain!) Miután Gerald Fordot másodszor nem választották meg, most Palm Springsben élnek Kaliforniában. Ford főleg golfozik, egyik kedvenc partnere Bob Hope, Betty pedig az ottani társaság kedvence. *** Ford után Jimmy Carter következett a Fehér Házban. Már az, hogy Jimmynek nevezte magát, engem megdöbbentett. Valaki, a világ leghatalmasabb államának, illetve az egész világnak a vezetője akar lenni és így becézi magát: Jimmy... Nem tudom elképzelni, hogy odahaza Magyarországon Bethlen István így mutatkozott volna be, mint miniszterelnök a parlamentben, hogy: Bethlen Pityu! Jimmy Carter komikus figura volt; nála csak az öccse Billy volt groteszkebb. Amolyan "falu rossza" benyomást keltett, de amíg csak a Merw Gríffia show-ba szerepelt, ahol ostoba bókokat mondott Gábor Zsazsának, addig nem volt baj. De amikor elment Líbiába, ahol a véreskezű Kadhafival bratyizott és pénzeket is vett fel, akkor már tényleg baj volt. De beszéljünk a First Ladyről... Jimmy már beszélt róla és vele kapcsolatos szexuális vágyairól a playboy interjúban. Ízléstelenség a köbön!... Rosalyn, aki egy garázsmester lánya, már akkor nagy szerencsét csinált, mikor elvette Jimmy, a gazdag mogyorófarmer. Szerény külsejű, ólábú nő, iskolákat sosem végzett, mert már 15 éves korában egy borbélyüzletben kellett dolgoznia, ahol a padlóról a hajat söpörte össze. Most First Lady lett. Nagy ambíciói voltak, ő is politizált, beszédeket tartott, sőt Dél-Amerikába is elment Jimmy helyett, mint valami delegátus. Fogalma sem volt, hogy kell viselkedni, de hol tanulta vólna meg? A garázsban vagy a borbélyüzletben söprés közben?... A kislányukat, akyt mindenhová magukkal vittek, a gyerek mindenütt ott volt... Államfők látogatása alkalmával a díszebéden ott ült és olvasott. Mikor Spanyolországba érkeztek, a spanyol királyi pár várta őket a madridi repülőtéren. Persze nem Carteréknek szólt ez a megtiszteltetés, hanem az USA elnökének. Hát ki szállt ki az Air Fórce One-ból? A 12 éves Amy, őt is hozták. A díszszázad előtt ahogy elvonultak, az álmosképű gyerek unottan piszkálta az orrát, miközben a spanyol király, Carlos és felesége, Sophia alig tudták megrökönyödésüket palástolni. Hogy Jimmy Carter csúfosan megbúkott, mikor ismét elindult, azon nem csodálkozhatunk. Inkább azon, hogy miképp lehetett elnök a plaini mogyorófarmer?... Hála Istennek, már nem is hallunk róluk, Billy is visszatért eredeti foglalkozásához, a benzinkúthoz és a sörkiméréshez. Nemrég halt meg májrákban, csak 50 éves volt. *** Jimmy Carter, a legnépszerűtlenebb president után következett Ronald Reagan. Vitán felül, nyolc éven át ő volt a legnépszerűbb presidentünk az utóbbi évszázadban. Hiába gúnyolta az európai sajtó és a keleti ellenségei is, vén cowbóynak ábrázolták a karikatúrák, vagy egyszerűen ripacsnak nevezték, mindez nem számított. Reagan ragyogóan látta el feladatát, újra fellángolt a divatból kiment hazaszeretet, az USA ismét élvonalba került, méltó világhatalmi magasságba. Reagan megállította az inflációt, csökkentette a munkanélküliséget, komoly párbeszédbe kezdett Gorbacsowal és többet tett a világbéke érdekében, mint az eddigi Nobel-békedíjasok együttvéve. 79 éves korában is még fiatalos hévvel dolgozott, könnyedén átvészelve az ellene elkövetett gyilkos merényletet, több rákműtétet és ellenfeleinek csúnya acsarkodását. Sajtókonferenciáin őszinte volt és spontán, az hogy valamikor, mint filmszínész kezdte, illetve, mint rádió sportbemondó, csak előnyére vált. Aki jó színész, az jó szónok is és képes magával ragadni a hallgatóságot. Különben is, majdnem minden politikus pózol és színészkedik, a színészek pedig politizálnak. Ronald Reagan felesége, Nancy, a First Lady nem volt túlságosan közkedvelt. Miért? Talán mert divatbábnak tartották, aki képes volt 22 ezer dolláros Galanos-kreációban megjelenni. Saját fodrászát vitte magával Európába is, de ez se sokat lendített a megjelenésén. Csontváz sovány nő, a csodálkozó, magasra felvarrt szemöldökével, állandóan piros ruhákban, melyeket a leghíresebb divatkreátorok terveznek számára. A két gyermekével nem sokat törődött, aminek meg is volt a szomorú eredménye. Leánya, ki szintén színésznőnek készült, tavaly könyvet írt, melyben szüleit kritizálja és gúnyolja. Azóta nincsenek is beszélő viszonyban. Fia, Ron Reagan rendkívül csúnya fiú, balett-táncosnak készült, majd cikkeket írógatott a Playboyba. Hát akik látták táncolni, azt ajánlják, hogy inkább írjon. Viszont, ha irományait olvasták, azt javallták, maradjon a balettnél. Időnként a televízióban is fellépett, ahol piros pettyes alsónadrágban ugrált vicces strófákat énekelve a Fehér Házról. Ezen valóban mindenki felháborodott... Nancy, a First Lady mint színésznő kezdte Hollywoodban, de sosem aratott sikert, sosem kapott nagyobb szerepet. Már harmincéves volt, mikor megismerkedett Ronald Reagannal, aki nemrég vált el Jane Wyman-től, a filmsztártól. Ő még ma is sztár, a "Falcon Crest" című szériában játssza a főszerepet. Ronald Reagan remek külsejű filmszínész volt, hogy mit látott a jelentéktelen Nancy-ban, az rejtély. Hogy a sors milyen szerepet tartogatott számára, azt még legmerészebb álmaiban sem képzelte volna. Mikor mint az USA First Ladyje a londoni Buckingham Palace-ban teázott őfelsége az angolkirálynővel, miután részt vett a trónörökös Charles esküvőjén a Westminster Abbeyban, lehet, hogy úgy érezte, ez csak álom, amiből fel fog ébredni... Nyolc év után búcsúzott. A president karján integetett még utoljára, erőltetett mosolyával, kis kutyáját vezetve pórázon a helikopter felé. *** Az új presidentünk, George Bush és az új First Lady, Barbara ott álltak. George Bush kiváló ember, nála jobbat nem is választhattunk volna. Az USA-nak és az egész szabad világnak tökéletesebb vezetője senki sem lehetett volna. Barbara pedig, aki nem divatbáb, hanem nagyszerű anya, mindene a fiai és az unokái, van legalább tizenöt. Nem sikkes, nem is akar úgy kinézni, mint egy légies modell, fehér haját nem festi, kedves humorral azt is elismeri, hogy ráncai vannak, de őszinte tekintete, megnyerő mosolya révén belopta magát a szívekbe. Szeretni kell őt és becsülni, minden olyan asszonyi tulajdonsággal bír, ami méltóvá teszi arra, hogy az USA First Ladyje legyen. Apák alkonya Ne essék tévedés; nem azokról az apákról lesz szó, akik életük alkonyán valahol Floridában töltik nyugdíjas éveiket és a legnagyobb örömük, ha a gyerekeiktől telefont kapnak, vagy ha azok nagy néha látogatóba jönnek. Nem. Itt azokról az apákról lesz szó, akikről egyáltalán nincs szó; akik nem is léteznek... Sok amerikai újságban, de még több angliai és német lapban olvastam erről a meglepő témáról. Egyre több az olyan, nagy karriert befutott nők száma, akiknek minden ambíciója a pályájukon elért eredmények fokozása. Egy férj csak zavarná őket a munkájukban, alkalmazkodni kellene hozzá, kerülgetni a lakásban, esetleg eltűrni a rossz szokásait, szagolni a szivarfüstjét. Nem, a világért sem! Lehet, hogy fiatal korukban már átestek egy vagy két sikerületlen házasságon, de megtanulták a leget. Futó kalandok igen, "boyfriendek", akik nem sok vizet zavartak, akik nem jelentettek sokat... Aztán eljött az idő, amikor - közeledve a negyvenhez - rádöbbentek, hogy valami mégis hiányzik ebből a sikeres életükből. Egy gyerek... Az anyaság utáni vágy mindennél erősebben feltámadt bennük. Gyerekre vágynak, akit szerethetnek, akire rápazarolhatják mindazt a gyengédséget, ami bennük felgyülemlett. Nem adoptált gyerek, saját gyerek! Hamar férjhez menni valakihez, csakis ezért, meggondolatlanság lenne. Vagy erre a célra kiszemelni valakit és esetleg őszintén közölni vele, hogy milyen célt szolgál azon a hangulatosnak tűnő éjszakán... Különben is, ha van apa, akár férji minőségben, akár Ynint boyfriend, az esetleg jogokat vindikál magának. Állandóan hallunk a botrányos "custody'" (elhelyezési) perekről, amelyek gyakran "kidnappolássá" (gyermekrablássá) fajulnak el. Az apa képes elraboltatni a gyereket az anyától, aki méltatlan, hogy gondot viseljen rá. Vagy megfordítva, de mindenképpen a szerencsétlen gyerek az áldozat a szülők közötti ádáz harcban. A legdöbbenetesebb ilyen botrány Palm Beachen zajlott le, ahol a híres PuIitzer-díj megalapítójának unokája, a playboy Pulitzer Péter indított válópert felesége ellen. A nej; Roxanne, nem olyan ábrándos és szende, mint Cyrano de Bergerac naiv Roxane-ja. két kis ikerfiút tehát az apa akarta nevelni. Számos tanút idéztetett be, akik nyílt tárgyalásokon, eskü alatt vallották, hogy a szexi Roxanne ágyában állandóan láttak egy kubai zenészt, egy néger futballistát és egy szőke pólójátékost. Méghozzá nem is külön- külön; hanem egyszerre... Ezek szerint a szép Roxanne nem unatkozhatott. A butler (komornyik) szerint előfordult, hogy egy barátnőjével, a fiatal Beverlyvel együtt melegedtek az ágyban... Ez a Beverly egy milliomos aggastyánnak volt a felesége. Hát sajnos, ezek a dúsgazdag aggastyánok ott Palm Beachen ahelyett, hogy a trópusi napsütésben pihennének a kényelmes nyugágyukban és megvárnák; amíg a kényelmes koporsóikban fognak pihenni, elvesznek ilyen ifjú hölgyeket, akik aztán különösen viselkednek. De térjünk vissza a karriert befutott nőkre, akik minden apa kizárásával óhajtanak egy gyereket. Egyszerű... Elmennek abba a laboratóriumba, amelyből már egyre több és több létesült úgy Amerikában, mint Európában. Itt mélyhűtött fiolákban vannak tárolva a spermák. Nagy a választék: minden igényt kielégítő. Mintha valaki bemenne egy boltba, mondjuk nyakkendőt válogatni. - Milyen szint óhajtana? Kéket, zöldet, pettyeset, csíkosat? A hölgy már előre döntött. Szőke, kék szemű gyereket akar. Rövid megbeszélés a főorvossal, pár perces vizsgálat, majd megállapodnak a pontos dátumban. Ez rendkívül fontos. Az úgynevezett "beavatkozás" - így nevezik - nem sokkal komplikáltabb, mint egy injekció. Ha az első alkalommal nem hatásos, hát megismétlik a következő hónapban. De általában az esetek 80 százalékában eredményes és kilenc hónap múlva megszületik a bébi. Ugyanolyan ráncos, vörösképű kis poronty, mint a többi. A feje búbján néhány szőke pihe felfedezhető. A különbség csupán az, hogy a szülőszoba előtti folyosón nem sétál fel és alá egy izgatott apa, aki ostoba kérdésekkel zaklatja az orvosokat és ápolónőket. Apa nincs. Fölösleges. A komplikáció csak akkor kezdődik, mikor a gyerek óvodába kerül és látja, hogy a kis pajtásainak van papája, aki esetleg érte jön, vagy odakíséri. - Nekem nincs apukám? - kérdezi. - Meghalt!... Később, mikor a gyerek már nagyobb és értelmesebb, a halálnem is meg lesz mondva. Autóbaleset, repülőgép-lezuhanás vagy háború valahol Közel-Keleten. Esetleg Dél-Amerikában valami forradalom. Sajnos, olyan korszakban élünk, bár békeidőnek számít, amikor állandóan divatban van a gyilkolás valamerre. Persze nem árt, ha a kandallón, fekete rámában van egy mosolygó fénykép, amely tengerészsapkában, lehetőleg teljesen ismeretlen hollywoódi színészt ábrázol. Hollywoodról aztán eszembe jut, hogy ott már kezd kimenni a házasság a divatból. A legfelkapottabb szupersztároknak van gyereke; de férjhez nem mennek. Farrah Fawcett, aki egykor mint "Charlie's Angels" hódította meg a közönséget, rém büszke a kisfiára, de Ryan O'Neal; akivel együtt él, szintén nem gondol házasságra. Jerry Hall, a hat láb magas, gyönyörű szőke modell már két gyereket is szült Mick Jaggernek, aki a Rolling Stones rockzenekar milliomos sztárja. Jerry Hallt állandóan láthatjuk a Vogue és a Bazár címlapján, minden divatos magazinban ott a képe. A meglepő az, hogy Londonban a legelőkelőbb partykra is meghívják, még olyan partykra is, ahol a királyi család tagjai is jelen vannak. (Az, hogy két törvénytelen gyereke van, úgy látszik, senkit sem zavar.) Igaz, hogy a királyi család hölgytagjairól is sok minden szivárgott ki a Bucl~ingham Palace ósdi falai mögül. Nyolcadik Henrik, uralkodásának idején már jóval kisebb kilengésekért is lefejeztette volna ezeket a királyi dámákat. A botrányok akkor kezdődtek, mikor Margaret hercegnő, a királynő húga férjhez ment a kis sánta fényképészhez, aki a Lord Snowdon címet kapta. Két gyerek és néhány évi marakodás után végre elváltak. Ez még nagyobb felháborodást keltett, hiszen a válás bűn az anglikán egyház szerint, amelynek feje őfelsége a királynő. Margaret hercegnő a válás után sűrűn váltogatta fiatal udvarlóit. Kedvenc helye Mustique szigete, ahol a trópusi virágcsodák között szép villája van a tengerparton és mindenki láthatja andalogni a különös partnerekkel. Andrew herceg, a királynő második fia Sarah Fergussont vette feleségül. A yorki hercegné kedvenc témája az európai újságoknak. Fergie-nek becézik és nemcsak lángvörös hajáról nevezetes, de arról is, hogy mielőtt a királyfi elvette, négy évig élt együtt egy ismert autóversenyzővel. Hogy Anna hercegnő, a királynő egyetlen lánya nemcsak a lovas sportot kedveli, de fess lovastiszteket is, arról már túl sokat olvashattunk. Hát tényleg szerencse, hogy Nyolcadik Henrik már nyugodtan pihen a Westminster Abbet-i kriptában... Erről eszembe jutott, hogy egy kedves barátnőm felhívott a múltkor, mikor éppen influenzám lévén, nem volt kedvem beszélgetni. - Haldoklom... - mondtam röviden. - Jaj, tényleg? És ha meghalsz, elszállíttatod a hamvaidat Magyarországra, a családi kriptába? - Szó sincs róla! Azokat az öreg rokonokat untam már élve is, hát még halva... Megint elkalandoztam az eredeti témától. A legújabb bébi, akit most hozott a gólya, Woody Allen és Mia Farrow csodálatos szerelmének gyümölcse. Természetesen nem házasok, külön is laknak. Lehet, hogy Woodyt idegesítené, hogy Mia-nak már nyolc gyereke van. Ez most a kilencedik. Woody Allen remek komikus, önmaga írja filmjeit, ő is rendezi és persze a főszerepet is ő játssza. Groteszk külseje van, kis csúnya emberke, keretes szemüveget visel. 52 éves, eddig agglegény volt. Különös szokásai vannak, például minden hétfőn egy harmadrangú lokálban, a Michael's Pubban beül a bandába és klarinétjén játszik. Előfordul, hogy egy-két dollár borravalót is odacsúsztatnak neki, akik nem is sejtik, hogy ő a milliomos, sikeres nagy filmproducer. Az öltözködéséről csak annyit, szmokinghoz is fehér, kitaposott teniszcipőt hord. Na de fő, hogy Mia-nak tetszik. Mia most negyvenkét éves. Ha valaki még emlékszik az eredeti Tarzan filmekre, ahol Johnny Weissmüller volt a dzsungel hőse és a szép Jane-t párducbőrben Maureen O'Sullivan játszotta, akkor eláruljuk, hogyMia a leánya Maureenn~k. A kacér párducbőr abban az időben a legmerészebb szexi látványosság volt. Manapság, amikor minden strandon fügefalevél méretű bikiniben sikkeskednek a nők, ez már nevetségesnek látszik. Mia Farrow egészen fiatalon tűnt fel a "Peyton Place" című TV-sorozatban: Az volt az első, folytatásos "soap opera". Egy New England-i csendes, kis városkában játszódott, ahol a lehúzott redőnyök mögött sötét titkok lappangtak. Huszonöt év előtt még ki sejtette, hogy egykor majd egy "Dinasty" és egy "Dallas" Lesz a TV műsorán, amihez a Peyton Place-i perverz bonyodalmak úgy tűnnek, mintha az egykori Lakner bácsi gyermekszínházát néztük volna. Mia Farrowhúszévesen hozzáment Frank Sinatrához. Volt köztük legalább 30 év korkülönbség. Hamarosan el is váltak és Mia férjhez ment egy nagyon híres londoni zenekardirigenshez. Ikrei még a házasság előtt születtek; aztán még két gyerek, ezekhez adoptáltak még négyet. A válás után Mia visszajött Amerikába és az utóbbi években itt él New Yorkban. Ha nyolc gyerekét sétáltatja a Central Parkban, mindenki megbámulja. Mintha egy óvoda vonulna ki. Azzal a különbséggel, hogy az óvónénik általában rendesen vannak felöltözve. Mia Farrow viszont, a filmsztár, elnyűtt farmernadrágban, kopott szvetterben, hosszú, derékig lógó haján többnyire napszívott kartonkendővel jár. Az egyik gyereket kocsiban tolja, a másik a hátán, egy batyuban, a nagyobbak kézenfogva, illedelmesen mennek előre. Az új bébit, akiről már rengeteg fotót Láttunk az újságokban, még nem vitte ki sétálni, hát reméljük, majd Woody Allen ezentúl elkíséri és ő fogja tologatni a babakocsit. A bébi nagyon édes, annak ellenére, hogy Woodyra hasonlít. Emlékszünk Mia Farrow híres filmszerepére, a "Rose Mary's Baby" című rémdrámára, ahol egy ártatlan asszonyka a Sátán fiát hozza a világra. Egy időben divatban voltak az ilyen filmek, ilyenkor messze elkerültem a mozit, de évekkel később TV-n is bemutatták. A Sátán, mint apa mindenesetre pár fokkal még rosszabb, mint az olyan apa, aki tűzzel-vassal ragaszkodik ahhoz a jogához, hogy a gyereket neki ítélje a bíróság a válás folyamán. Meg is kapja a gyereket, de a sors bizarr tréfája, hogy a gyerek évek múlva elkezd hasonlítani a szomszédban lakó zongoratanárra... Botrány a Buckingham Palace-ban... I. Angliában rajonganak a királyi családért és imádják. II. Erzsébetért Képesek zuhogó esőben órákig várakozni valamelyik útvonalon, ahol remélhető, hogy Őfelsége arra halad a hintóján és egyetlen pillantást vethetnek rá. Vagy még inkább, ha lóháton vonul Fel díszgárdájától kísérve egy ünnepélyen, hogy megszemlélje csapatait. Philip herceget is kedvelik az alattvalók, viszont a királyi család többi tagjáról erősen megoszlanak a vélemények. Ebben persze fő hibás a sajtó. Mindent megírnak, ami a Buckingham-palotában lezajlik, akár rossz; akár jó. És a közönség szomjasan habzsolja ezeket az intim híreket, amelyekkel aztán tele vannak az európai magazinok is. Nem beszélve Amerikáról. Ebben a demokratikus világban itt nagyon is kíváncsiak, hogy mit művelnek a koronás fők és azoknak gyermekei az ősi királyi palotában. Címlapon hozták, hogy a trónörökös pár, Charles és Diana között problémák vannak. Talán a korkülönbség az oka; de Diana, a walesi hercegné unja a férjét és gyakran látható divatos londoni night-clubokban egy fiatal, nagyon jóképű bankárral. Összesimulva táncolnak és állítólag néhány veekendet is kettesben töltöttek egy romantikus kis nyári házban, a legnagyobb titokban. Dehát nem maradhatott titok; mert az újságírók kiszimatolták. Őfelsége még idejében közbelépett és most már el is simult ez a botrány; a walesi hercegi pár ismét együtt jelenik meg mindenütt. Diana, akit Dinek becéznek, valóban sokat változott. Mikor Charles trónörökös elvette, szerény volt és szende. Bár nyolc generáción át kitűnő ősei voltak, Lady Diana Spencer nagyon szerény lány volt és egy óvodában tanított. Hát a "Kindergarten"-tól a trónig, ahol ő lesz a következő királyné, bizony nagy az út. Az óvodás gyerekekkel foglalkozva igen egyszerűen öltözködött, most viszont nagyon érdekli a divat és merész kreációkat visel. Rosszindulatú kritikusok szerint nem is szép, nagy orra van és igen nagyok a lábai is. Na de egy ilyen magas nő nem tipeghet pici lábakon. Néhány inch-csel magasabb, mint Charles. De a lényeg, megszülte a két utódot, Villiamot és Harryt és most már majdnem mindent megengedhet magának. Majdnem... Őfelsége második fia, Andrew herceg két éve vette el Sarah Fergusont. Hát legyünk őszinték, ez a vörös hajú leány, aki valamivel idősebb is Andrew-nál, nem éppen a zárdából jött... Köztudomású, hogy egy ismert autóversenyzővel, Paddy McNallyvel élt együtt öt évig. Ennek esze ágában sem volt elvenni ezt a nagy darab vörös hajú lányt, így is jól megvoltak. Hogy aztán a királynő fia vette el, hát ez az autóversenyzőt is biztosan meglepte. Pazar esküvő volt, mirtuszok, hófehér fátyolok, és a canterburyi érsek eskette őket. Hát ez még mindig jobb volt, mint akit előzően akart Andrew herceg elvenni. Egy amerikai pornósztár volt a nagy szerelme, Ko Stark. Ez szép volt és szexi, és hogy milyen szexi, azt mindenki megállapíthatta, aki négy dollárért beült egy moziba. Ko meztelen jeleneteiben bemutatta, hogy vele semmiképp sem unatkoznak a férfiak a hálószobában. Az a két partnere sem, akik szintén nem frakkban szerepeltek... De térjünk vissza a yorki hercegnőre, akit csak Fergie-nek nevez a sajtó. Egy újabb royal bébivel szaporodott az uralkodó család. Megszületett Beatrice hercegnő, ki 6. helyen áll az angol trónhoz. Igen ám, de most Fergié papája okozott döbbenetes botrányt. A még mindig fess középkorú Ferguson őrnagy, aki Philip herceg lovaspóló csapatainak a managere, szabad idejében egy bordélyházba járt szórakozni. Ahelyett, hogy második feleségét kísérte volna el a bridzs-partykra, vagy golfozott volna az exkluzív country clubjában. A vén kujon még csak le sem tagadhatta félrelépéseit, mert az árgus szemű riporterek fotókat is készítettek, amelyekkel elárasztották a sajtót. "Őfelsége, a királynő apóstársa a bordélyházban." Hát ez már több volt, mint amit el lehet viselni! A királynő azonnal megtiltotta menyének, hogy ezentúl az apjával szóba álljon. Igen ám, de Fergie nagyon ragaszkodott az apjához és ezúttal-nem engedelmeskedett. Mindig az apja oldalán állt, mikor 10 évvel ezelőtt a mamája megszökött egy brazíliai pólójátékossal és őt itthagyta. A pólójátékos fekete szemű, villogó fogú, valódi "latin lover", ahogy azt csak a regényekben és filmekben látjuk. Lehet, hogy boldogabb vele, mint Ferguson őrnaggyal, ki láthat bele a lelkekbe és a bedroomokba?... Az első nagy botrány akkor zajlott le a Buckingham Palace-ban, mikor Margarat hercegnő, a királynő húga beleszeretett a sánta kis fényképészbe, Anthony Armstrong Jonesba és kijelentette, hogy hozzámegyfeleségül. A harmincéves királylány miért pont ezt a fiatalembert választotta, az megdöbbentett mindenkit. Anthony Armstrong Jones London külvárosában bérelt szerényműtermet, ott élt együtt girlfriendjével, egy kínai lánnyal, aki aktmodell volt. Gyakran mentek művésztársaságba, jelmezbálokra, ahol Armstrong Jones többnyire női ruhát vett fel, barátnője viszont jelmeztelenül jelent meg. Mikor és hol kerülhetett ez össze a királylánnyal, ez rejtély... Az esküvő megtörtént, a fényképész a Lord Snowdon címet kapta. Két gyerek is született a házasságból. Margarat hercegnő életben sokkal szebb volt, mint képein. Egyszer volt alkalmam megismerkedni vele. Húsz éve, vagy huszonkét éve, meg kellene keresnem azt az aranyszegélyű meghívót, melyet a "Daughters of the British Empire" küldtek egy fogadásra a Vólaldorf Astoriába. Mivel nem vagyok daughterje a British Empire-nek, hanem a szép Magyarhon szülöttje, érdekes, hogyan jutottam a meghívóhoz, erre a Margarat hercegnő tiszteletére rendezett estélyre? Londoni "publisherem" (kiadóm), Mr. Alwin Hedman, aki udvari szállító volt - az ő révén kerültek angol bestsellereim a Buckingham Palace könyvtárába -, intézte el, hogy jelen lehessek. Már elkezdtem öltözni, mikór látom, hogy férjem még mindig keresgél a szekrényekben, nem találja a szmokingját. Ekkor villan át rajtam, hogy beadtam a cleanerhez (tisztítóhoz). Úristen! Ez ötkor zár és tíz perc múlva öt óra... Úgy, ahogy voltam, shortban, teniszcipőben, beugrottam a kocsimba és száguldtam le a hegyről. Még idejében. Mr. Gruen, a cleaner. éppen húzta le a rolót. - Jaj, de jó, hogy még elértem, kérem, adja ki a férjem szmokingját! - Sajnálom hölgyem, de jöjjön holnap! - Most kell a szmoking, azonnal! Meg vagyunk híva az angol királynő húgának a partyjára! Kérem, kedves Mr. Gruen!! Az öreg ember- végignézett rajtam, kissé gúnyosan, miközben mégis lehúzta a rolót. - Sajnálom - mondta -, de sietnem kell haza! A római pápa ma nálunk vacsorázik! Lesújtva mentem haza és közben az volt az érzésem, hogy a férjem örül, mert semmi kedve sem volt elmenni. Így nélküle mentem. Már feltűnt nekem a Waldorf Astoria előcsarnokában, hogy mennyi civil ruhás detektív van. Nekem is belenéztek a retikülömbe, nincs-e benne revolver vagy kis kézigránát... Ebben az időben voltak Belfástban a nagy harcok az írek és az angolok között, lehet, hogy gyanús jelenség voltam? A teremben örömmel állapítottam meg, hogy sok hölgynek nincs escortja, nemcsak nekem. Igaz, hogy ezek az angol hölgyek már mind olyan öregek voltak, hogy a férjük régen kihalt mellőlük. Piros frakkos pincérek pezsgőt hordtak körül, majd felhangzott az angol himnusz és belibegett Margaret hercegnő és Lord Snowdon. Mindenki be lett mutatva nekik. A királylány közelről nagyon szép volt, hamvas gyönyörű bőre és égszínkék szemei voltak. De meglepően alacsonynak tűnt, nekem még a vállamig sem ért. Kedves volt és közvetlen, ahogy kezét nyújtotta, melyen csodálatos smaragdgyűrűk csillogtak és ugyanolyan nyakéket viselt. Ellenben Lord Snowdon arrogáns volt és kedvetlen. Látszott, hogy unja ezt az egészet, de hát neki ez a szerepe, megjelenni a királylány feleséggel. Azóta rég elváltak. Snowdon meg is nősült. Margaret pedig újabb és újabb szerelmi kalandjaival botránkoztatja meg a világot. Van egy villája Mustique szigetén, a tengerparton, a Karib-szigetek trópikus paradicsomában, itt látható, ahogy andalog fiatal partnereivel. Sokáig Roddy Liewellyn, egy ismert londoni playboy volt a kedvence, aki pont 18 éwvel fiatalabb nála. De a tengerparton hancúrozni, miért választana egy korban hozzáillő gentlemant? Elton John, a rocksztár is egy ideig vendége volt a Mustique-i villájában, de Londonban is gyakran mutatkozott vele. Talán ki akarta hangsúlyozni, hogy nem érdekli az emberek véleménye. Közben újabb botrányra derült fény. A kenti herceg német származású felesége eddig el tudta titkolni, hogy apja az SS-ben szolgált és Hitlernek bizalmasa vólt. A kenti hercegné, egy szőke szépség, tipikus Brün hilda, míg a kedélyek lecsillapodnak, átjött Amerikába. Itt megismerkedett John Ward Hunt texasi milliomossal, akivel viharos szerelmi kalandba keveredett. Nyilatkozott a televízión is, hogy válni szándékszik, mert már nagyon unja az angol királyi család merev erkölcseit... De mégis meggondolta magát, mert John Ward Huntnak eszébe sem volt elvenni. Visszament tehát Londonba, hogy a bűnbánó Magdolnát játssza... Margaret hercegnő gyerekei közben felnőttek. Leánya Lady Sarah Armstrong Jones, most együtt él egy fiatal színésszel, Daniel Chatto-vel, aki ugyan sehol sem kap szerepet, de ki-bejár a Buckingham-palotába. Margaret fia, aki nagyon hasonlít apjára, Davíd Viscount Linley, ügyes businessman. Különleges műbútorokat tervez. Angliában ugyan nincs nagy keletje gyártmányainak, de Palm Beachen majdnem minden milliomos vásárolt már tőle és ott díszelegnek a pompás fogadószobákban. Lehet, hogy azért, mert ezeket a milliomosokat az asztal körül kergették, ha nem őfelsége az anyakirálynő és néhai VI. György király unokája tervezte az intarziás asztalaikat... II. Már azt hittük, hogy most egy ideig csend van, a Buckingham Palace-ban nem történik semmi... Van éppen elég izgalom a világban, a kínai véres forradalomtól kezdve Gorbacsov meglepő látogatásáig Margaret Thatcher angol miniszterelnöknél, mikor kipattant az újabb nagy botrány. A Sun című londoni újság, mely több millió példányban jelenik meg, hozta először, első oldalon a nagy szenzációt. Anne hercegnő, őfelsége a királynő egyetlen lánya, romantikus szerelmi kapcsolatban van Timothy Laurence tengerésztiszttel... Ennek bizonyítására az újság leközölte Timothy kapitány szerelmes leveleit, melyek olyan lángolóan izzóak és szenvedélyesek, csoda hogy nem gyulladt ki tőlük a papír. Csodás éjszakákról, édes csókokról, mámoros ölelésekről ír Timothy, akiről el kell ismernünk, hogy rendkívül fess, délceg fiatal férfi. Ha szürke cilinderében megjelenik az ascoti derbyn, ahol Anne hercegnő kísérője volt, hát megfordulnak utána a nők. Így nem is csodálkozunk Anne hercegnőn. Egyáltalán nem. Anne viszont sosem volt szépnek mondható. Magas, szikár, most 39 éves. Az arca szigorú, olyan, mint egy vidéki tanítónő és igen rosszul is öltözik. De remekül lovagol, hiszen így került össze férjével, Mark Phillips lovastiszttel, aki egyszerű, polgári származású. Tizenöt évi házasságuk alatt már többször felbukkant a hír, hogy elidegenedtek, ritkán láthatóak együtt. De két gyerekük van, a 11 éves Péter és a 7 éves Sarah, akik őfelsége, a királynő kedvenc unokái. Hát lehet, hogy ezek tartották össze ez ideig ezt a házasságot. Már előfordult, hogy Anne hercegnőt túl sokat látták egy angol TV-sztár, Anthony Andrews társaságában, máskor egy testőrtiszttel, bizonyos Peter Orosszal volt túl barátságos, úgyhogy a testőrt sürgősen elhelyezték a Buckingham Palace-ból. Na de most, mikor milliók olvashatják ezeket az erotikus és bizalmas leveleket? És hogy kerültek ezek az újság szerkesztőségébe? A rejtély hamarosan megfejtődött. A Scotland Yard legügyesebb detektívje; Roy Ramm lett megbízva a kényes ügy kinyomozásával. Elsősorban kihallgatta a Buckingham Palace személyzetét. Ki lophatta el a hercegnő hálószobájának egyik fiókjából a rózsaszín szalaggal átkötött leveleket. Ki? Mindenki egyformán gyanús volt; szobalányok, komornák, inasok. Mintha egy Agathe Christie-regényt olvasnánk, ahol a bűnös jelen van, de csak a végén derül majd ki, hogy a legártatlanabbnak tűnő a tettes. Itt kell megjegyeznem, hogy Anne hercegnő követte el a hibát, hogy megőrizte a leveleket. El kellett volna azonnal tépni, bedobni a kandallóba. De hát nem volt szíve megsemmisíteni, mert újra és újra akarta olvasni. A baj, hogy más is olvasta, más is benyúlt abba a bizonyos fiókba. És másnak is tetszett Timothy kapitány. A királyi palotákban is szolgálnak nagyon csinos, fiatal szobacicák és ki tudja, nem ereszkedett-e le valamelyikhez Timothy... És a fehér csipkekötény mögött nem dobogott-e egy bosszúálló szív? A tény, hogy a levelek napvilágot láttak, egész London, majd egész Anglia olvashatta és kellően megbotránkozhatott. És mit szól ehhez a megcsalt férj, Mark Phillips? Hát erre már mindenki kiváncsi lett és most következett a még nagyobb botrány. Mark Phillips egyáltalán nem szólt semmit, egykedvűen vállat vont. A francia Riviérán rohanták meg a riporterek, akiknek azt a választ adta, hogy ő napok óta nem beszélt a feleségével, na meg újságokat sem olvasott. Nem volt ideje, mert egy nemzetközi lovasbemutatón vett részt. Ez teljesen lekötötte a figyelmét. Hát ez csak részben volt igaz, mert az idejének legnagyobb részét az indiai szépségkirálynő; Pamella Borders kötötte le. Ez a fekete hajú, kreol bőrű, tüzes tekintetű nő mindenben pontos ellentéte a hideg, angol Anne hercegnőnek. Néhány év előtt ő volt Miss India, de Bombayból eljött Londonba, ahol átképezte magát coll-girlnek. Köztudomású, hogy kétezer dollárt számít egyetlen éjszakáért. Hát haa azt vesszük, hogy Indiában egy szakmunkás havi fizetése 12 dollár, megállapíthatjuk, hogy a szexi Pamellának határozottan van üzleti érzéke. Hogy mit számít fel Mark Phillips kapitánynak, arról hallgat a fáma. No ez a kapcsolat nem rossz reklám neki, az biztOS... Hogy ennek a skandalumnak mi lesz a folytatása, azt egyelőre nem tudjuk. Sir John Junor, ki a királyi család régi és szigorú kritikusa, úgy nyilatkozott, hogy ez a dupla botrány sokkal többet árthat a monarhiának, mint az eddigiek, amik valahogyan mindig elsimultak. Svéd import Több mint fél évszázad telt el azóta, hogy Greta Garbo Stockholmból Hollywoodba érkezett. Már a legelső filmjével meghódította Amerikát, majd az egész világot. Misztikus, skandináv szépsége senkihez nem volt hasonlítható. Egymás után készültek a filmjei, sikert sikerre halmozott. Én leginkább a "Krisztina királynő"-re emlékszem és amikor Stockholmban voltam, elmentem Gripsholmba, megnézni a régi palotát; ahol a valódi Krisztina királynő élte különös életét. Elég fárasztó és unalmas hajókirándulás volt, de végül is megérte. A turisták számára ez külön attrakciót jelentett, láthattuk a tróntermet is. Én lelki szemeim előtt Garbót láttam azon a trónuson, ahogy a hollywoodi rendezők elképzelnek egy tragikus sorsú, titokzatos királynőt... Talán ez volt az oka, hogy sok éwvel később, amikor New Yorkban megismertem Greta Garbót, elvesztettem az illúziómat. A Madison Avenue-n történt, hogy bementem az elegáns European Arts csillárüzletbe, amelynek tulajdonosa Roboz Aladár volt; -régi barátunk, a pesti színházigazgató. Az ő sógornője, Éva Johnson, aki még Molnár Ferenc darabjait fordította, most az én regényeim fordítását vállalta. Illőnek tartottam bevinni a "Love Riddle" angol példányát, melegen dedikálva a kedves Roboz Alinak. Láttam, hogy egy vevővel tárgyal, magas, napszemüveges, szikár idősebb nővel. Nem úgy nézett ki, mint aki ilyen drága helyen vásárol csillárt. Svájcisapkát viselt, őszes haja vállára lógott, zöldes lódenkabátja volt, fűzős cipője és karján elnyűtt szatyor. Nem akartam megzavarni Alit; örültem, hogy vevő van a boltban. Letettem a könyvet a pultra, gondoltam, majd később visszajövök. De Roboz szaladt utánam, felkapta a könyvet és odavitte megmutatni a hölgynek. Ahogy közelebbről ránéztem, valahogy ismerősnek tűnt, ezt az arcot mintha már láttam volna valahol. - Miss Garbo! Bemutatom önnek Miss Kennethet, a magyar bestseller-írónőt! Garbo barátságosan mosolygott. Sok sikert kívánt a könyvhöz, már nem emlékszem pontosan, hogy még miket mondott. Greta Garbo, a csodálatos Garbo ez a hanyagul öltözött, fáradt arcú, idős nő... Úristen!... Ha félórával később megyek be Robozhoz, soha nem találkoztam volna vele és nem omlott volna össze a lelkemben Krisztina királynő trónja... *** A következő svéd import Ingrid Bergman volt. Nem volt olyan szép, egyáltalán nem volt titokzatos, sőt szerelmi ügyeit, házasságtörési botrányát a legrészletesebben szellőztette a világsajtó. Férjét, Dr. Lindstromot és kislányát, Piat otthagyta Hollywoodban, hogy szerelmével, Rosselini olasz filmrendezővel Rómában új életet kezdjen. Ikreket szült, még mielőtt Rosselini elvehette volna, ami abban az időben súlyos felháborodást keltett. Ingrid Bergmant megbélyegezték, lehetetlenné akarták tenni. Ma már? A legnagyobb sztároknak van gyerekük házasság nélkül, kezdve az angol Vanessa Redgrave-től a francia Catherine Deneuve-ig, Farrah Fawcett-től Priscilla Presley-ig. Később mégis megbocsájtottak Ingridnek és az immár klasszikusnak számító film, a Casablanc„ hősnője a sikerek csúcsára jutott. Utolsó szerepében Golda Ment alakította, ekkor már súlyos beteg volt és rövidesen rákban meghalt. *** Liv Ullman, aki szintén Stockholmból került Hollywoodba, már hatéves kislányát is magával hozta, akinek apja, a zseniális svéd rendező, Ingmar Bergman nős ember és sohasem vehette el Liv Ullmant. Na de azóta sokat változott a világ és Hollywood már a tehetségük szerint ítéli meg a sztárokat vagy inkább, mondjuk; a sikerük szerint. A kasszasiker számít, hány millió dollárt hoz egy film a producerek számára. Hogy ki kivel él, kitől van gyereke és kitől nincs, ez már csak a mozimagazinok témája és a háziasszonyok, ha bemennek a szupermarketbe, biztos, hogy megveszik az Inquirert, a Globe-ot, a Start és megér nekik 70 centet, hogy tájékozódjanak a sztárok szexuális életéről. Már semmin se csodálkozik senki. De most mégis megdöbbenést keltett a legutóbbi svéd import, Peter Holm... Ki ez a magas, nagyon jóképű, szőke fürtös fiatal férfi? Nem más, mint Joan Collins exférje. A válás most van folyamatban. Mi itt a meglepő? Joan Collins már eddig három férjétől vált el, hát Istenem, most elválik ettől a negyediktől is... Igen ám, de ez a Svéd szépfiú nem csöndben távozik a balfenéken, hanem tartásdíjat követel, "altmony"-t, mégpedig havi 80 ezer dollárt élete végéig. Eddig csak elhagyott feleségek kértek tartásdíjat és többnyire meg is ítélte nekik a bíróság, hiszen legszebb éveiket áldozták fel a házasságban, Ez volt mindig, a mottó! De hogy egy férj kérjen tartásdíjat? Peter Holm azzal indokolja, hogy havi 80 ezer dollárra van szüksége, mert a megszokott életstílusához ennyire van szüksége. Hol szokott rá az ilyen életstílusra? Csakis az alatt a 13 hónap alatt, amíg Joan Collins férje volt. Mert előzőleg Stockholmban, mint közepes sikerű rockmuzsikus nemhogy 80 ezer dollárt, de még évente nyolcat sem keresett. A színpadon vagy dobogón, ahol játszott, hogy milyen hangszeren azt nem tudjuk, bizonyára nem volt olyan hatásos, mint Joan bedroomjában, ahol a szerelem húrjain brillírozott... Sajnos, a korkülönbség is számít ebben a rosszul sikerült házasságban. Joan már 54 éves, a svéd "loverboy" csak 39. De vitathatatlan, hogy Joan gyönyörű nő, sex-symbol femme fatele. Mióta a "Dynasty"-ban, a folytatásos TV-drámában ő a sztár, ő adja Alexist, azóta öt világrészben ismerik a nevét. Mint a gonosz, de hódító, minden férfit az újja körül csavaró Alexis, szinte hetenként változtatja szerelmi partnereit. Az a sok millió néző, aki minden szerda este hűsége- sen nézi a "Dynasty"-t, már láthatta őt kéjesen vonaglani tenisztrénertől kezdve arab olajsejk karjaiban. Közben időnként férjhez is ment a "Dynasty"-ban, egy haldokló milliomoshoz, Colbyhoz, aki oly hirtelen lehelte ki a lelkét, hogy Alexisnek éppen csak arra volt ideje, hogy fehér menyasszonyi fátylát fekete özvegyi fátyolra cserélje. Később férjhez ment a nagyon csinos, fiatal Dexterhez, aki sajnos nem volt túl hűséges, mert Alexis húszéves lánykájával viszonyt kezdett. Na persze, ez a lányka, Amanda sem volt kimondottan 18-karátos szűz... (Dehát egy ilyen anyának milyen lánya lehet?) Ha a "Dynasty"-t már kezdte unni a közönség, mert a sztorit nyújtották, mint a rétestésztát, de Joan Collinst, a szupersztárt, őt soha! Csodálatos ruhakreációkat viselt, divatrevűkbe illett. Már a reggelizőasztalnál ahol természetesen kaviárt és pezsgőt szervírozott neki a néger inas - már ott kezdődött a divatrevű. Pongyolája átlátszó csipkékkel átszőtt, strucctollal díszített költemény volt. Na és az estélyi ruhái! Csillogó flitterek, derékig dekoltálva, a belépői coboly vagy hermelin, esetleg csincsilla. A kalapjairól nem is szólva, ilyeneket csak a Kentucky derbyn láthatunk, ahol az angol királyi család is megjelenik. Na de Joan Collins is angol, hiszen Londonban született és ott kezdte karrierjét. Hát öltözni azt tud, de vetkőzni is... Néhány év előtt a Playboyban jelentek meg az aktképei, hát ismerjük el, meztelenül is tökéletesek a formái. Hogy sokan felháborodtak, az biztos... De a férfiaknak tetszett, a nők pedig irigykedtek és Joan Collins még népszerűbb lett, mint valaha. Azt, hogy beleszeretett Peter Holmba, akivel Londonban ismerkedett meg, pechnek nevezhetjük. Joan okos nő, de ezúttal nem hallgatott az eszére, a nála 15 évvel fiatalabb Peter megszédítette. Amíg csak együtt éltek, két éven át, nem is volt semmi probléma. Mindenütt együtt jelentek meg, feltűnően attraktív pár. A magas, szőke, elegáns svéd férfi és a gyönyörű, sötét hajú szupersztár. Persze ünnepelték őket Amerikában és Európában egyaránt. ř A baj ott kezdődött, mikor Peter forszirozni kezdte, hogy házasodjanak össze. Joan sokáig ellenállt, de végül mégis beleegyezett és egy Las Vegas-i kis kápolnában 1985 novemberében összeesküdtek. De előzőleg Joan aláirt valami megállapodást, hogy jövedelmének 20 százaléka ezentúl férjét, Peter Holmot fogja megilletni. Az ilyen megállapodások mindig azt jelentik, hogy a felek, bármily nagy is a szerelem, nem bíznak egymásban. Hát ez most derült ki, a botrányos válóperi tárgyaláson, a Los Angeles-i bíróság előtt. Joan Collins ügyvédje, a legendás válóperspecialista, Marvin Mitchelson egy olyan tanút idéztetett be, aki bebizonyította, hogy Peter Holm házasságtörést követett el. A tanú nagy feltűnést keltett; szinte cirkuszi atmoszférát okozott, hogy még a "Dynasty" íróinak perverz fantáziáján is túltett. A 23 éves nő, akit Romina Danielsonnak hívnak, eskü alatt vallott. Danielson, ez kimondottan skandináv névnek hangzik, lehet hogy ő is egy svéd import? Hamarosan kiderült, hogy csak a férje svéd, a 83 éves Alex Danielson. Romina Iránból jött Amerikába, illetve előzőleg már Európában is volt, a francia Riviérán. (Eddig azt hittem, hogy Iránból csak terroristák jönnek, Khomeini Ajatollah fanatikus, mindenre elszánt pribékjei.) Romina elhaló hangon, suttogva mondta el, hogy Peter Holm a szeretője volt és mialatt Joan Collins a filmfelvételeken dolgozott a stúdióban, ők ketten szerelmesen enyelegtek. Peter őt "Passion Flower"-nek nevezte. Magyarul a "szenvedély virága"... Arra kérte, hogy szüljön neki egy bébit, majd el fogja venni feleségül, ahogy leakasztotta Joan Collinsról a milliókat, mert van egy szerződése, hogy minden vagyon közös. Egy ideig tartott ez a lázas szenvedélyes viszony, hogy miért maradt abba, erre már nem válaszolt Romina; mert jobbnak látta, ha elájul. Hátrahanyatlott, sóhajtott, majd úgy ájult el, ahogy ezt a színiiskolákban tanítják. A zsúfolt bírósági teremben, amely telve volt újságírókkal és TV-riporterekkel, szinte pánik támadt. De a válóper meg volt nyerve, és Joan Collins boldogan és hálásan ölelte át briliáns ügyvédjét, Marvint. Peter Holmnak nem ítéltek meg tartásdíjat, sőt egy vasat sem fog kapni, menjen dolgozni, javasolta neki a bíró. Két millió dollárt már bezsebelt, elégedjen meg ezzel. Peter Holm közben már nevetségessé tette magát, miután kilakoltatták a 600000 dolláros Beverly Hills-i házból, amelyben ott akart maradni. Két markos sheriff vitte ki erőszakkal, mire ő egy nagy plakátot készitett. A plakáttal járkált fel és alá, melyen hatalmas betűkkel virított: "Hontalan vagyok! Nincs otthonom!" És ki ez a Romina? Kinézésre semmi különös. Kreol bőrű, fekete hajú, kis vékony teremtés, ha nem lenne olyan feltűnő frizurája, hát úgy nézne ki, mint egy cselédlány a spanyol Harlemből. Most mindenütt szerepel, mindenütt nyilatkozik. A People magazinnak interjút adott. Ebben nem túl szerényen kijelenti, hogy ő gyönyörű, fiatal, rendkívül szexi és színésznő akar lenni! (Hát első bemutatkozása ezzel az ájulási jelenettel már bebizonyította, hogy nem túl sok tehetsége van...) Peter Holmban ő csalódott, még szerencse, hogy nem volt hajlandó neki bébit szülni... - Na és mit szól mindehhez az ön kedves férje, Mr. Danielson? - kérdezi az újságíró. - Már elváltunk, de különben is, ő egy szabadgondolkodású gentleman. És a szex sohasem érdekelte... Hát ez nagyon hihető is, mert ez a 83 éves bácsi úgy néz ki, mintha éppen kimenőt kapott volna az Old Age Home-ból. Még azt is elmondja Romina, hogy mikor még házasok voltak, és neki viszonya volt Jonny Busszal - aki a Los Angeles-i híres Lakers baseball csapat tulajdonosának fia -, akkor Danielson mindig bevitte nekik az ágyba a reggelit. Valódi svéd pancake-et (palacsintát), amit ő maga sütött. Hát nem kedves? Jelenleg is együtt laknak a Mulholland Drive-i villában, amely Mr. Danielsoné. Ennek a villának a pálmafás kertjében is volt néhány izgalmas randevúja Peterrel. Minden gátlás nélkül meséli el, hogy a fűre borították Romina nercbundáját, arra feküdtek le. A romantikus Peter letépett néhány rózsát és azokkal borította el őt, Rominát, a "szenvedély virágát"... Az újságíró ezek után csodálkozott, hogy egy ilyen romantikus szeretőt miért leplezett így le a bíróság előtt? Miért? - Csalódtam benne, nem egy komoly egyéniség. Na meg én, amilyen gyönyörű vagyok, minden ujjamra kapok különb férfit, mint ő volt! Most már az érdekli a közönséget, hogy kedvenc szupersztárja, Joan Collins mit fog csinálni a sikeres válás után? Nem kell miatta aggódni, már van egy új boyfriendje, a nagyon jóképű Bill Wiggins, akit Bungalów Bilinek neveznek Londonban. Ugyanis bungalow-kat épít, ez a foglalkozása. Persze jövedelmezőbb foglalkozás lenne Joan Collins férje lenni, de erről egyelőre nincs szó... Bili is legalább 20 évvel fiatalabb, mint Joan, aki most már óvatosabb lesz. Megtanulta a leckét, két millió dollárjába került, de lehet, hogy megérte... Hogy mi lesz Peter Holmmal, az már nem is érdekel senkit. Lehet, hogy visszamegy Stockholmba és megint rockmuzsikával keresi a kenyerét. A svéd importok közül ő volt a legkevésbé sikeres... Első látásra Vasárnap volt, kora reggel. Angéla még aludt, az ágya mellett ledobva az ezüst cipője, a szék karfájára odavetve a flitteres estélyi ruhája. Olyan álmos volt, mikor hazajött a partyról, hogy képtelen lett volna beakasztani a szekrénybe, a megfelelő celofánhuzatba. Mikor megszólalt a telefon; szinte belevágott az éles csengetés a félhomályos hálószobába. Ahogy nyúlt a kagyló után, már tudta, hogy csakis Nóra lehet... Ő az, aki soha nincs tekintettel arra, hogy mások még alusznak, hajnal van, vagy éjfél is elmúlt, csak telefonál. Mindent azon melegében akar leadni, ahogy megtudta a hírt. Mert ő mindent tud, hozzá azonnal befutnak a szenzációk. Ki halt meg, ki válik, kinek volt szörnyű botránya, kit nem hívtak meg valahová, és kiről derült ki valami rémes dolog, amitől mindenki el fog ájulni... - Remélem, nem ébresztettelek fel?... - kérdezte Nóra. - De igen. - Na, akkor már úgyis mindegy! Szeretném tudni, hogy tetszett neked a fiú? - Sehogy! - Ezt nem értem! Az egész party alatt félrevonulva beszélgettél vele! - Mit tehettem volna, ha odatelepedett mellém... - Na és udvarolt legalább? - Dehogyis! Untatott rémesen. A bejruti eseményeket taglalta; majd a San Salvador-i politikai helyzetet ecsetelte. Ugyan azt mondta el, amit reggel a New York Time-ban olvastam. Aztán egy broadwayi bemutatót kritizált, amit már délután a televízióban hallottam, szinte szóról szóra. - Na, de csinos férfi, jóképű, az elvitathatatlan! - Ne viccelj! Tudhatod, hogy nekem hat lábon felüli és negyven éven aluli férfiak tetszenek! - Elméletileg, édes Angelám! De ha jól emlékszem, az első férjed olyan alacsony volt, hogy a válladig se ért, a második viszont hetven is elmúlt! - Ez igaz! De vedd tekintetbe a körülményeket. Andyhoz azért mentem, mert kihozott Amerikába, el akartam kerülni Pestről... - És az aggastyán Blake? - Azt reméltem, hogy majd rám hagyja a svimming poolos házát, komoly vagyonát... Hát sajnos, tévedtem! Belebolondult a platinaszőke, fiatal gépírólányba, engem otthagyott. És a világkörüli nászútjukról a platinaszőke már urnában hozta haza. Most aztán ő örökölte a házat és mindent... - Éppen ezért, most már legyél okosabb! Ezt a fiút direkt miattad hívtam meg, nem is tartozik a társaságunkhoz. De neked főnyeremény lenne, hidd el! Jó állása van, szerintem nem több mint negyvenkét éves. Az, hogy kopaszodik, csak érdekessé teszi. Különben is olvastam több tudományos cikkben, hogy a kopasz férfiak sokkal szexibbek, mint akiknek lobogó, nagy-sörényük van... - Neked aztán tudnod kell, édes Nórám, hiszen a férjed tök-kopasz! - Freddyről ne beszéljünk! Ő az a kivétel, aki erősíti a szabályt! Már legalább tíz éve azt magyarázza, hogy a plátói szerelem az igazi... - Csodálom, mert úgy vettem észre, hogy a társaságban mindig nagyon udvarolgat, állandoan táncol. Szilveszterkor még velem is kikezdett, pedig tudja, hogy a legjobb barátnőd vagyok. - Éppen ezért, Angelám! Csakis biztosra megy! Akiknél biztos lehet, hogy nem dölnek be neki... De ne is beszéljünk az én Freddymről, ő pocsék férj minden tekintetben. De megszoktam, hogy mellettem van és már nem volna energiám ahhoz, hogy mint single nő keressek magamnak valakit. Különben sincs választék férfiakban. Mindegyik nős, mert ha véletlenül meghal ,egy feleség, akkor a gyászoló özvegy embert már a ravatal mellől elrángatják és összehozzák valakivel, akinek fess lábai vannak, nagyon úri és kifizetett szép háza is van és... - Ne folytasd ezt, úgyis tudom. És éppen ezért legyek elragadtatva ettől az unalmas, kopasz frátertől, akit miattam hívtál meg! Hát köszönöm, de kár volt! Harminchat éves vagyok, még van egy kis időm válogatni! - Nekem ne adj be ilyet! Tudom, hogy Terézkével jártál együtt Budán a gimnáziumba és ő negyvenhárom! - Terézke hazudik! Zenedébe jártunk együtt, ő már tizenhét volt, én meg kis tízéves csodagyerek... - Na jó, te csodagyerek! Nem zavarlak tovább, sajnálom, hogy felébresztettelek! És ígérem, máskor nem hívok meg neked senkit, üldögélj egyedül a zongoránál! *** - Jó reggelt! Remélem már ébren van?... - csicseregte Nóra a telefonba. - Csókolom a kezeit! Már jelentkeztem volna, hogy megköszönjem a remek partyt, kitűnően éreztem magam! - Hogy tetszett Angela? Látom, nagyon összebarátkoztak! - Hát kérem, ez egy nagyon intelligens nő... Külsőleg nem zsánerem, nekem a filigrán, vékony nők tetszenek. Angela meg hát, legyünk őszinték, lefogyhatna jó pár poundot... - De szép arca van; nem találja? - Hát ahogy vesszük! Az hogy tokája van, sokat ront rajta. Na persze, nem minden a külső, kellemes volt vele beszélgetni. Komoly nő, minden érdekli! Például a polítika is, ugyanaz a véleménye, mint nekem a San Salvador-i eseményekről. Ha az USA beleavatkozna... - Ne részletezze, mert csak pár pillanatom van, gondolom, sokan keresnek, hiszen több mint 30 vendég volt nálunk. - Maga remek háziasszony, drága Nóra! Csodás volt a büfé is! - Angela még jobb háziasszony, mint én. Istenien főz, méghozzá magyaros ételeket! - Hát ez meg is látszik rajta! - Na, ne túlozzunk! Nem annyira kövér, mondjuk inkább, kissé molett! - Hát van, akinek ez az ízlése... Volt egy nagybátyám, miniszteri tanácsos, aki mikor már öreg volt és szenilis, elvette a kövér szakácsnőjét. A szex már rég nem érdekelte az öregurat, de a töltött káposzta még igen... - Angela jól zongorázik is, máskor leül játszani, de most maga teljesen lekötötte. - Hát igen, azt észrevettem, hogy nagy érdeklődéssel hallgatta, amiről beszéltem, a legtöbb nő a léha, üres udvarlást várja el. Ostoba bókokat, hogy míly finom profilja van, miért nem megy filmre?... Közben mindenki tudja, hogy az orrát tavaly csináltatta, meg a Madison Avenue-i plasztikai sebésznél, azelőtt nagy sasorral szaladgált. - Angelának valódi szép orra van! - Az orra tényleg nem rossz, csak ne lennének ilyen vastag lábai! Nekem a kimondottan légies nő az esetem! - Legközelebb talán meghívom magának a Raquel Welchet! - Ne gúnyolódjon drága Nóra, amiért nem vagyok oda a barátnőjétől! - Kár, hogy nem hallotta zongorázni! Csodásan játszik! - Én bevallom, menekülök mikor egy nő leül zongorázni. Ezért váltam el az első feleségemtől Pesten... Zenetanárnő volt, ahogy hazajöttem, azonnal vattát dugtam a füleimbe. Mikor századszor hallottam valamelyik növendékétől ugyanazt a Beethoven-szonátát, már tudtam, hogy ezt a házasságot nem bírom tovább... - És itt, New Yorkban miért nem nősült meg eddig? - Várok az igazira, aki majd megjelenik váratlanul az életemben... *** Nóra nem volt az, aki sokáig bosszankodik valamin. Igyekezett elfelejteni, hogy Angela olyan hálátlan, még csak meg se köszönte, hogy direkt neki hívott meg valakit. Nem érdekes - ezzel intézte el magában. Angela még Csak nem is telefonál azóta, ő pedig azért se fogja hívni. Sőt Miamiból sem fog neki egy lapot se írni, igenis vegye észre, hogy nem volt helyes a viselkedése. Ostoba és beképzelt teremtés... Miamiban négy remek hetet töltöttek. Ragyogó idő volt, külön öröm a tudat, hogy ezalatt New Yorkban rekordhideg van és állandóan zuhog az eső. Miamiban kizárólag amerikai társaságuk volt, hogy a New York-i magyar berkekben ezalatt mi zajlik, azzal nem is törődött. Majd ráér megtudni, ha visszamegy. Freddy is jól érezte magát, minden délután golfozott, így Nóra zavartalanul lehetett együtt azzal a fess kanadai férfival, aki nem hitt a plátói szerelemben... Visszaérkezve New Yorkba, rengeteg posta várta a naftalinszagú lakásban. Számlák, ezeket Freddy intézi, magazinok, pesti rokonoktól levelek, lapok a világ minden tájáról és meghívók előadásokra, partykra. Egy esküvői meghívó is. Angelától... Hát ez hihetetlen! Azonnal felhívta, hogy gratuláljon. Elvégre nála ismerkedtek meg, nincs több mint öt hete... - Angela, drágám! Egészen odavagyok! Ez tényleg meglepetés nekem! - Miért? Történtek már ilyen csodák, mi is első látásra egymásba szerettünk!... A hadügyminiszter és a call-girl... Nem vitás, hogy Nagy-Britannia a nagy botrányok hazája. Bár valószínű, hogy más országokban is előfordulnak hasonló gyanús kapcsolatok magas politikai pozíciót betöltő férfiak és a pénzért kapható hölgyek között, de ott sikerül eltussolni. Hát Angliában nem sikerül, a sajtó mindenütt ott szaglászik, ahol remény van rá, hogy kipattanthat valami szenzációt. A szemfüles riporterek a legsötétebb lebujtól a legsikkesebb.night-clubig, a külvárosi sikátoroktól a lordok pazar palotáinak garden-partyjáig, ahol a swimming poolban meztelen nimfák úszkálnak, majd az előkelő urak fehér szmokingban ugrálnak be a vízbe. Vannak miniatűr kamerák, amelyekkel ilyenkor remek pillanatfelvételeket lehet csinálni. Aztán jön a nagy botrány. Harold Macmillan konzervatív kormánya egy ilyen botrány miatt volt kénytelen lemondani. Ki nem emlékszik az 1964-ben történt eseményekre?... Ezt a Profumo-ügy címen szellőztette az egész világsajtó. Nemcsak Európa, de Amerika összes újságjainak cinlapján olvashattuk, hogy Anglia hadügyminisztere, John Profumo viszonyt folytatott egy Christine Keeler nevű fiatal call-girllel, aki ugyanakkor a szovjet tengerészeti attasénak, Eugene Ivanovnak is a szeretője volt. Ivanov mellesleg szovjet kém volt. (Nem is mellesleg!) Ezt az izgalmas eseményt dolgozták most fel egy filmben, melynek címe: "Scandal". A filmet persze Angliában be akar ták tiltani azon az alapon, hogy miért tépjük fel a régi sebeket? Ma már John Profumo egy 74 éves, beteges aggastyán, és Őfelsége a királynő, már megbocsájtott neki, sőt valami kitüntetést is kapott, mert East London szegénynegyedében jótékonysági munkát végzett. De 1964-ben a szerelem elvette az eszét és a kritikai érzékét, annyira megszédült Christine Keelertől. Ki volt ez a 21 éves lány és honnan indult el? Egy rosszhírű mulatóban lépett fel, platinaszőkére festett hajjal, fiatal, formás testét csak néhány flitter és strucctoll díszítette. A közönség, főleg részeg matrózok, lelkesen tapsoltak neki és barátnőjének, Mandy Rice-Daviesnek; ki ugyanazon a színpadon mutogatta meztelen kebleit. Hogy került ebbe a lokálba dr. Stephen Ward, aki a legelőkelőbb körök osteopath-orvosa (csontbetegekkel foglalkozó orvos) volt? Páciensei között Churchill, Elizabeth Taylor, Paul Getty, az olajmilliárdos, Pakisztán elnöke; Ayub Khan, hogy többet ne soroljunk fel. Tény, hogy ott tapsolt a nézőtéren és fel- csillanó szemekkel fedezte fel ezt a két lányt, Ghristine-t és Mandyt. Az első dolga volt, hogy kiemelte őket ebből a züllött környezetből. Felajánlotta nekik, hogy nála lakhatnak, pompás otthonában volt egy tágas, elegáns vendégszoba is. Christinét azonnal rávette, hogy a hydrogénszőke haját változtassa át az eredeti sötétbarnára. Mandy Rice maradhatott szőke, ő eredetileg is az volt. Christine Keeler ezzel a sötét hajjal most úgy nézett ki, mint valami úrilány, aki, college-be jár. Ezt a szerepet eddig ismeretlen angol színésznőreŠ osztották, Joanne Whalley-Kilmerre. Nagy, ártatlan fekete szemei vannak, nagyon hasonlít Natalie Woodra, csak nem olyan szép. Natalie Wood hollywoodi szupersztár volt és az ugyancsak szupersztár Robert Wagner felesége. Pár év előtt Kaliforniában a lehorgonyzott yachtjukról beleesett a tengerbe és megfulladt. Hogy véletlen baleset volt-e vagy belökték, vagy öngilkosságot követett el, az sosem derült ki. Szép volt, sikeres, két lánya is volt, érthetetlen, miért dobta volna el a fiatal életét... Robert Wagner, ki állandóan szerepel a TV-szériákban, azóta már vigasztalódott. Évek óta együtt él Jill St. Johnnal, rövidesen össze fognak házasodni, Ez a Jill mindég tudta, kihez érdemes férjhez menni. Első férje a multimilliomos Woolworth-örökös volt, a legendás Barbara Hutton, a világ akkoriban leggazdagabb asszonyának egyetlen fia. De térjünk vissza a filmhez. Remekül van rendezve, Profumo szerepében a kitűnő Ian McKellen, a Mefisztó-szerű fejével, az erotikus vágyaktól szédülten, aztán a dr. Stephen Wardot alakító angol jellemszínész: John Hurt. Ebben a botrányban ő volt a bűnbak, miután ő hozta össze ezeket a lányokat a vezető politikusokkal és ezért állítólag nagy pénzeket vágott zsebre. Prostitúció elősegítésével vádolták. De mielőtt a bíróság elítélhette volna, öngyilkos lett. A bírósági tárgyalás legragyogóbb jelenete, amikor a fiatal Mandy Rice-Davies áll a tanúk padjában. Ezt a szerepet Bridget Fonda játssza. Bűbájos, üde, sőt humora is van. Bridget nem más, mint Jane Fonda unokahúga, Peter Fonda 24 éves lánya játssza. Ez az első filmje. Szerencsére nem hasonlít Jane Fondára, akiről sok millió emberrel együtt nincs jó véleményem. Ahogy a vietnami háború alatt nevezték: "Hanoi Jane", az ellenség táborában agitált, az amerikai harcoló katonáink ellen. Minden más országban ezért hazaárulás címén felakasztották volna. De itt Oscart nyerő sztár maradt és az utóbbi években tornagyakorlati könyveivel és lemezeivel évi 30 milliót keres. (Így könnyű kommunistának lenni.) Éppen most olvastuk, hogy válik férjétől, Tom Haydentől, ki annak idején a "Chichago Severi" tagja volt, akik tüntetésekkel zavarták meg a demokrata konvenciót. De megint elkalandoztunk a "Scandal"-tól. Vannak a filmben olyan orgia jelenetek, amelyeket a jóízlés érdekében ki kellett volna hagyni. Egy partyn például az italokat felszolgáló pincér teljesen meztelen, csak egy álarcot visel. Nyakában kis táblán ez a felirat: "kit nem elégítek ki, az verjen meg." Hogy ki volt az álarc mögött, azt nem lehetett tudni, állítólag nem pincér, hanem egy perverz arisztokrata. Lord Astor viszonyát a szőke Mandy Rice-Daviesszel már az alsóházban vitatták, de a lord természetesen letagadta. Christine Keeler sem unatkozott soha. Ha Profumót lekötötték teendői a hadügyminisztériumban, Ivanov, a szovjet kém viszont jelentését írta Moszkvában, ezalatt Christine egy fiatal néger sportfiú ágyában hentergett. Ennek az acélkemény, izmos fekete karjai között több gyönyört érzett, mint a dekadens Profumoval és a romantikus orosszal együttvéve. A baj az volt, hogy a néger nem röpke kalandnak fogta fel ezt a vad éjszakát, hanem folytatni kívánta a kapcsolatot. Megtudta Christine Keeler címét és felkereste, de hiába csengetett, hiába kopogott, nem lett beengedve. Sértett dühében akkor elővette revolverét és lődözni kezdett a bejárati ajtóra és az ablakra. Christine és Mandi rémülten lapultak meg a lehúzott redőnyök, függönyök mögött. Végül a megbotránykozott szomszédok a rendőrségre telefonáltak, nagy szirénázással kivonult több rendőrautó és eltávolították a felzaklatott négert, aki nem éppen válogatott kifejezésekkel szidta Christine-t... Pont ez hiányzott itt, ebben az előkelő villanegyedben... A botrány már elkerülhetetlen volt. És most, hogy bemutatták a filmet; az egyik londoni magazint lapozgatva, felfedeztem benne Christine Keeler képét. Egy interjú készült vele. Hervadt, fáradt arcú nő, a régi szépség minden nyoma nélkül, pedig csak 46 éves. Szemei alatt sötét árnyékok, szája körül keserű, éles vonás. Elmondja, hogy az élete nem sikerült. Kétszer is férjhez ment, el is vált. De van két gyermeke, ezek intézetben nevelkednek. Lehetséges, hogy fogalmuk sincs az ő múltjáról?... De mi történik, ha most elmennek a moziba és megnézik ezt a filmet? Mit fognak érezni ezentúl az anyjukkal szemben? Szégyellni fogják, vagy megbocsátják neki, hogy egykor ő volt a hírhedt coll-girl, aki megbuktatta Harold Macmillan kormányát? Jolánka és a Főpincér Mindig nagyon szerettem az állatokat. Odahaza Magyarországon állandóan volt kutyám. Kis drótszőrű foximat Dollynak hívták. Tizennégy évig élt. Utána egy japán csini kaptam ajándékba, azt is Dollynak neveztem el. Érdekes, hogy abban az időben Pesten a kutyáknak angol neveket adtak. Itt viszont csakis valódi magyar nevük van, hogy miért, azt nem nehéz kitalálni. A fiam egyik kutyája Kormos, a másik, hatalmas alaszkai husky, Mackó, ilyenek húzzák a szánkókat a hómezőkön. Mackónak van a legszebb kék szeme a családban. Cserey Erzsi, a szőke szubrett fekete pulija Vitéz névre hallgat, egy másik barátunk farkaskutyája Pajtás és "lest but-not least" (végül, de nem utolsó sorban) Szombathelyi Blanka hírneves kutyusa a világszép Csúzli... De térjünk vissza az én Dollymra, vele nagy terveim voltak. Miután kutyaszépség- versenyt nyert és képe a Színházi Életben is megjelent; úgy döntöttem, hogy férjhez adom, valamilyen pedigrés vőlegényt keresek neki. Már tárgyaltam is ez ügyben két hölggyel, akik nagyon szívesen hozták volna össze japán csinjüket az én Dollymmal. A dátum nem volt megbeszélve és még nem döntöttem, melyik kutya-fiút fogom kiválasztani. Az Attila utcában laktunk és szobalányom minden este vacsora után levitte Dollyt sétáltatni a Vérmezőre. Meglepően sokáig sétált, de sejtettem, hogy nem egyedül, hanem egy tüzértizedes kísérgeti, aki a közeli laktanyából jár le a randevúkra. Egyik nap észrevettem, hogy Dolly kezd nagyon hízni. - Maga túl sokat ad enni a kutyának, már direkt kövér! A lány zavarba jött, majd bevallotta, hogy Dollyval baj történt... - Hát igen, tetszik tudni, egy kutya nagyon kerülgette és mivel a Vérmezőn elég sötét van és éppen nem figyeltem oda, hát akkor megtörtént és most bizony a Dollyka meg fog kölykedzeni. Kétségbe voltam esve. Mi lesz a nagy terveimmel, a pedigrés szép kis japán csinekkel? - És milyen kutya volt? - Hát... Hát azt hiszem, egy dakszli! Valószínűleg a tüzér nagyon tüzesen udvarolt, még jó, hogy Etel, a szobalány nem járt úgy, mint Dolly. Néhány hét múlva megszülettek a kutyabébik. Heten voltak, mint a gonoszok. Olyan aprók voltak és olyan édesek, hogy nem is vettem észre, milyen korcsok. Az elígért kis kölyköket elküldtem ajándékba az illető családoknak, ahol azonnal hálálkodva megköszönték telefonon. Egyet megtartottam magunknak. Dolly egész nap játszadozott a kis kölykével, szoptatta, becézte, neki bizonyára nagyon tetszett. Hogy milyen furcsa kis teremtmény, az hamarosan kiderült. - Hát nem fog szépségversenyt nyerni, az biztos! - állapította meg a férjem. - Úgy néz ki szegényke, mint egy majomarcú patkány! Borzalmas! Most már csak attól féltem, mit szólnak ehhez, akik a többi kis kutyát kapták. Hát nem szóltak semmit, sőt velem sem álltak többé szóba és ha véletlenül szembe jöttek az Attila utcában, elfordították a fejüket. A háború utolsó éve következett. már ritkán mentem le a birtokunkra Vas megyébe. Volt egy kedvenc hátaslovam, gyönyörű hároméves kanca: Szellő. Ezt apósomtól kaptam a születésnapomra, a szomszéd birtokostól vette; gróf Erdődy-Hárrahtól. .Nagyon szerettem Szellőt, mindig volt a zsebemben kockacukor a számára, ezt el is várta tőlem. Abban az időben már csak jegyre lehetett cukrot kapni, de inkább keserűen ittam a teámat. Szellőé volt a fejadagom. Mikor az oroszok a kommandatúrát a kastélyba helyezték, mellesleg az állat-állományt is elhurcolták, az én Szellőmet is elvitték. Hová? Merre? Ha valakinek a gyerekét kidnappolják, érezhet így. A lovászom csak annyit tudott, hogy egyik reggel bement az istállóba … szénával és a zabbal; már csak egy tökrészeg ruszki katonát látott ott aludni a szalmán. Mi lehetett a sorsa Szellőnek? Az ostrom alatt ott hevertek a lóhullák a Vérmezőn és a kiéhezett emberek előjöttek az óvóhelyekről, pincékből és nagy karélyt vágtak a lovak szügyéből, combjából, aztán rohantak vissza a véres vödrökkel, lavórokkal, benne a zsákmánnyal. Talán Szellő is így végezte be...? *** 1951 májusában kitelepítettek bennünket. Az első transzportban voltunk és az volt a legborzasztóbb, hogy nem tudtuk, hová hurcolnak. A ponyvával lefedett teherautókon fegyveres ávósok ordítoztak velünk. Néhány matracot vihettünk és egy-két batyut. Mindenűnk ottmaradt a lepecsételt Attila utcai lakásban, amit valahogy kimentettünk, amikor a Vas megyei kastélyból kiűztek. A teherautón már ott ült Bethlen Margit grófnő, gróf Esterházy Lajos, a két fiatal Montenuovo hercegnő, Csáky István gróf meggyilkolt külügyminiszter özvegye, Irma és Ambrózy Gyula, a kabinetiroda volt főnöke. Határozottan jól összeválogatott társaság... Mi tragikus történelmi nevet viseltünk, így kerültünk rá a listára. Többször megírtam már a szenvedéseket és a megaláztatást, amit el kellett viselnünk Kolop-tanyán, ahol a kijelölt kényszerlakhelyünk volt. Itt éltünk egy romos, omladozó házban, állati sorban. A földre helyezett matracokon aludtunk, hajnalban kihajtottak minket a rizsföldekre, ott kellett dolgozni késő estig. Télen nem volt munka, csak trágyát talicskáztunk, fáztunk és éheztünk. Éjszakánként a padlás odvas gerendái közé húzódó denevérek előmerészkedtek és suhogva húztak el a fejünk felett. De még rosszabbak voltak a mezei egerek, ezek a hideg elől bejöttek a házba és vígan kergetőztek a fekhelyeink körül. Azt a kis ennivalót, amit valahogy megszereztünk, mindig megdézsmálták. Már mindennek undorító egérszaga volt. Amerikából kaptam IKKA-csomagokat megboldogult jó barátomtól, Roboz Aladártól, de a benne lévő finom csokoládés kekszet-az egerek megrágták. Néha bementem a faluba, Tiszasülyre, mert hivatalosan oda tartoztunk. A Népboltban osztottak időnként fagyos krumplit vagy kukoricás kenyeret. Próbáltam valami egérirtó port venni, de nem használt. Egyszer bementem az öreg suszterhez, aki egyetlen csizmámat talpalta, mert a rögös, megfagyott rizsgátakon hamar elkopott a sarka, más cipőm nem is volt. Mind ottmaradt az Attila utcai lakásban, minden holminkkal együtt. Mindig szerettem a szép cipőket (akárcsak Imalda Marcos!), de itt ez a csizmám volt csak. Az-öreg suszter, áldott jó ember nem is fogadott el tőlem pénzt. És amikor elpanaszoltam neki az egereket, megajándékozott egy kismacskával. - Ettől majd úgy megijednek az egerek, meg tetszik látni, nem lesz több probléma velük. A háromszínű, tarka kismacskát Jolánkának hívták. Hát valóban, Jolánka csodát művelt, már csak nagy ritkán találtunk egérnyomokat. Jolánka közben kifejlődött, nagyon szép cica lett belőle és hogy milyen sex-appealje volt, azt tanúsították a környékbeli kandúrok, ezek mind ott nyávogtak éjszakánként az ablakunk alatt. Ez a macskaszerenád sem volt túl kellemes, felébredtünk rá mély álmunkból a lópokrócokkal leterített fekhelyeinken. Egy szép napon Jolánka eltűnt és amikor megtaláltuk, nyolc kiscicával körülvéve feküdt és boldogan nézett ránk óriási világoszöld szemeivel. A kiscicák mind nagyon szépek voltak, mind különböző színűek. Lehetett köztük válogatni. A fiamnak legjobban egy koromfekete kiscica tetszett, ennek elöl mintha fehér plasztronja lett volna. - Anyukám! Ez úgy néz ki, mint egy főpincér, ezzel a fehér plasztronnal! El is neveztük Főpincérnek és megtartottuk, a többit elajándékoztuk. Két kibírhatatlanul hosszúnak tűnő év után megkaptuk végre a várva várt amnesztiát. Elmehettünk Kolopról. De hová? Budapestről örökre kitiltottak minket, mint osztályidegen elemeket, különben is lakásainkat már régen odaadták másoknak, minden benne lévő bútorunkkal, holminkkal együtt. Hová mehetünk? Csak innen el, el, mielőbb... Férjem már nem volt velünk, ő megpróbált elszökni az első évben, mert az a hír terjedt el, hogy a munkaképes fiatal férfiakat elviszik Oroszországba, az urali bányákba. A határon lebukott az embercsempész, miután a kialkudott ötezer forintot bezsebelte és átadta őket a határőrségnek. Barátjával, gróf Teleki Lászlóval, aki a szökést kitervezte, mindketten négy évi börtönt kaptak. Nem kerültek ugyan az urali bányákba, de az oroszlányi szénbánya 18-as, úgynevezett "halál-aknájába' vitték őket. Én egyedül kínlódtam végig ezt a két évet a kisfiammal. Most tehát végre ütött a szabadulás órája. Nővéremnek; Mártuskának volt egy nyaralója Balatonszéplakon, oda kérvényeztem magam és fiamat. Ez is természetesen kényszerlakhely lett volna, de egy szép balatoni villa és nem romos, borzalmas ház a rizsföldek között. Hosszas levelezés a belügyminisztériummal és megjött az engedély. Mindent, amit nem cseréltünk el élelemre, otthagytam; úgyis lerongyolódott, napszívott ruhák voltak. De Jolánkát és a Főpincért semmiképp sem akartam magukra hagyni. Felültünk a vonatra, mely Jászkisérről indult, odáig gyalogolnunk kellett, legalább öt kilométert. A karunkon vittük Jolánkát és a Főpincért, mert féltünk, hogy elszaladnak. Vissza a házhoz. A vonat zsúfolva volt, de találtunk üres helyet. Batyus parasztasszonyok és szabadságos katonák közé furakodtunk. Az én ölemben Jolánka, a fiam ölében a Főpincér. Egy kis üvegben tejet is vittem, hogy útköz- ben meg ne éhezzenek. A jegyünket a jászkiséri állomáson váltottuk meg, majd kétszeri átszállással délutánra odaértünk Széplakra. Július volt, rekkenöen forró nyári nap. Elképzeltem, hogyan fogunk majd a Balatonban lubickolni. Bejött a kalauz, hogy a jegyeket kezelje. Ránézett a két cicánkra és szigorú hangon rám förmedt. - Maga nem tudja, elvtársnő, hogy állatot nem lehet szállítani? - Nem tudtam, kérem... - Hát mostan tudja! Tilos! De nincs baj, dobja ki ezt a két büdös dögöt az ablakon és akkor utazhatnak tovább! - Dehogy dobom! - Hát akkor leszállítom magukat, ha ragaszkodik a büdös dögökhöz! - Büdös maga! - mondtam dühösen a kalauznak, akiből dőlt a pálinkaszag. Most már úgyis mindegy volt, a következő állomáson le kellett szállnunk. A Dunántúlra induló személyvonatra a csatlakozás csak három óra múlva volt. Éhesek voltunk és főleg szomjasak, de nem volt nálunk több pénz. Az átszállójegyünk sem volt érvényes, még szerencse, hogy az újabb jegyet valahogy ki tudtam fizetni. Az állomás előtt egy padon üldögéltünk, rettenetesen lassan múlt az idő. Közben megbeszéltük a haditervünket. Nehogy megint leszállítsanak, a macskákat be fogjuk rakni a piros, lakk strandtáskába, melynek zippzára van. Hogy levegőt kapjanak, a fiam a bugylibicskával kis kerek lyukakat vágott a vadonatúj táskán, ezen át majd megfelelően tudnak lélegezni. Végre befutott a vonat. Igyekeztem olyan kupéba szállni, ahol kevesen vannak, de ez a vonat is zsúfolva volt. Itt jobb közönség utazott, nem batyus parasztok, többnyire Balatonra induló nyaralók. A fiam fogta a strandtáskát. Arra persze nem számítottunk, hogy a macskák, beszorítva a táskába, elkezdenek nyávogni. Úristen! Hát innen is majd leszállítanak? Fiam okos gyerek volt, elkezdett köhögni. Olyan vadul köhögött, hogy a gyenge nyávogás nem hallatszott. Ahogy a nyávogás abbamaradt, ő is abbahagyta a köhögést. Egy ideig nem is volt semmi baj. De egy idő múlva újabb nyávogás kezdődött, erre a fiam rázendített a köhögésre. Egy szemüveges idős hölgy felfigyelt. - Maga nagyon köhög, fiacskám! - mondta jóindulatúan. - Igen, sajnos... - Nincs ennek a srácnak szamárköhögése? - érdeklődött most egy kövér férfi, aki eddig újságot olvasott. - Lehetséges! - mondtam én. - Szóval ragályos beteg a gyerek? - kérdezte az öreg nő. - Tudtommal ragályos beteget nem szabad vonaton szállítani. Én nyaralni megyek, majd még elkaphatom! Fiam közbeszólt, bár ne szólt volna. - A szamárköhögés gyerekbetegség! A néni meg már elég öreg! Most már jónak láttam, ha kimegyünk a kupéból és a folyosón folytatjuk az utunkat. Nem volt túl kellemes itt álldogálni, végül újabb mentő ötletem támadt. - Ezeket a szerencsétlen kiscicákat ki kell wennünk a táskából. Legjobb lesz, ha bemész a mosdóba és ott egy ideig kiengeded őket. Majd megnyugszanak! - Anyu! Nagyszerű! M„rt úgysem bírom ezt az erőltetett köhögést, már fáj is a torkom! Fiam bevonult a mosdóba és én is fellélegeztem. Igen ám, de egy idő múlva többen is akartak menni oda. Azt ajánlottam, menjenek a következő vagonba, ez le van zárva, valami okból. Egy ideig ment is ez a trükk, de a végén többen gorombán dörömbölni kezdtek, hogy mi az, miért van valaki bent ilyen sokáig?... Hogy megelőzzem az újabb bonyodalmakat, én is bekopogtam: - Engedj be! Mikor fiam kinyitotta az ajtót, meglepő látvány tárult elém. A két cica vadul ugrándozott, Jolánka a mosdón, Főpincér az ülőkén. Fiam képtelen volt visszadugni őket a táskába. Így egyesült erővel persze sikerült. Kiléptünk a mosdóból, ahol már ott állt a kalauz is, akit közben valaki odahívott. A kalauz megvető pillantással mért végig. - Nem röstelli magát? Ilyen siheder fiúval bezárkózik, hát megáll az ész! Hát, röstelltem magam, de ez még mindig jobb volt, mintha ismét leszállítottak volna. Végre estefelé megérkeztünk Balatonszéplakra. Az egész család ott várt az állomáson, virágcsokrokkal. - Csomagjaitok nincsenek? - Nincsenek. Az édesanyám, aki mindig sokat adott az eleganciára, ránézett a piros lakktáskára, amit tőle kaptunk. - Miért vannak ilyen lyukak ezen az új táskán? - kérdezte. - Én fúrtam a lyukakat, nagymamám; mert ebben hoztuk Jolánkát és a Főpincért. Legyünk őszinték, már odahaza is, a békebeli békében, túl sok idegen szót használtunk. Miért? Elegánsabban hangzott, ha azt mondtuk, weekendre megyünk, mintha azt közöltük volna, hogy a hétvégét hol töltjük? Ha esőkabátot vett valaki, sikkesebben állt rajta, ha trench-coatnak nevezte?... Ezekkel az angol szavakkal nem is lett volna baj, csak azokkal a kifejezésekkel, amelyek itt egészen mást jelentenek. Mikor 1957 januárjában megérkeztünk az USA-ba, semmink sem volt. A hó-orkánban menekülve; miközben a magas figyelőből ránk lőttek a határon, eldobtuk azt a kis koffert, amibe váltásnyi fehérneműnket tettük. Így a Camp Kilmerben, ahová aů magyar menekülteket elhelyezték, kaptunk néhány ruhadarabot. Én egy flanel hálóinget, egy szürke pulóvert, a fiam is egy szvettert, a férjem két alsónadrágot, melyen piros szívek pompáztak. Mi eddig sosem láttunk emprimé alsónadrágot, pláne piros szív mintával. Így megdöbbenve állapítottuk meg, hogy ez különös ízlésre vall... - Ez van és jobb mint a semmi!..., - mondta a férjem, miközben becsomagolta ezeket az újonnan szerzett kincseinket egy spárgaszatyorba, amit szintén a Camp Kilmerben adtak. Ez volt tehát minden földi vagyonunk, amivel itt majd nekiindulunk az új életnek. Néhány nap múlva meghívtak engem a Chanell 2-re, a Good Morning Show-re, melyet akkor a híres Dave Garroway vezetett. Ugyanis tudtam angolul, legalábbis beképzeltem, hogy én perfektül beszélek. Egy nappal a szereplésem előtt, a TV-állomás részéről értem jöttek és bevittek New Yorkba. Itt mindhármunkat elhelyeztek a West' 74. Streeten, egy Hotel Lido nevű szállodába. Szép tágas szoba volt, a sarokban a televízió. A fiam rögtön elkezdte csavargatni. - Ne nyúlj hozzá, még elrontod! - kértem a gyereket. - Holnap már ezen nézünk téged, Anyukám! Tehát jobb, ha kipróbáljuk! A gondolattól, hogy másnap interjút adok a televízióban, rettenetes lámpalázam volt. Csakis azért fogadtam el a meghívást, mert így kikerülhettünk a Camp Kilmerből és már alig vártam, hogy végre láthassam New Yorkot. És ez a hotelszoba, a szépen megvetett ágyakkal, nagy tükrös öltözőasztallal, csodálatos luxusnak tűnt, a Camp Kilmer bunker ágyához képest, ahol többen szorongtunk a túlzsúfolt hálótermekben. Itt még szobalány is volt. Egy kövér néger nő, aki kedves mosollyal jött be, de mintha csodálkozva nézett volna körül. Nyilván furcsállotta, hogy egy házaspár, akik ilyen nagy fiúval költöznek be, nem hoztak semmi poggyászt. Most megakadt a tekintete a spárgaszatyrunkon. Azonnal nekilátott, hogy kicsomagolja. Legfelül volt a két piros szíves alsónadrág. - This goes in the close!... - jelentette ki. - No! No!... - mondtam rémülten. Tudom, hogy ronda és ízléstelen, na de kidobni mégsem lehet. Elvégre ez minden stafírungunk, közben az én flanel hálóingemet is már kivette a szatyorból. - That goes also in the closet! Hát megőrült ez a néger nő? A closetbe akarja dobni? Ettől azonnal el fog dugulni és már első nap kellemetlenségünk lesz itt a hotelben. - No! No!. - kérleltem. De a szobalány mintha nem is hallotta volna, már vitte a karján a szvettert is. Kinyitott egy tapétaajtót és akkor láttam, hogy az nem a fürdőszobába nyílik, hanem egy falba épített garderobe-szekrénybe. Hát így jöttem rá, hogy a closet itt mit je- lent. Most már megértettem a lakáshirdetéseket is, ahol azt jelezték, hogy külön bejáratú szoba kiadó, három nagy closettel. Fonák helyzetbe kerültem, mikor New Yorkban az első könyvet dedikáltam: Ugyanis otthon megszoktam, hogy idegeneknek azt írtam be: "X.Y.-nek őszinte szimpátiával. Claire Kenneth." Ha azt írtam volna, hogy "szeretettel", abból furcsa bonyodalom támadhatott. Valamilyen vadidegen Jóska az orrom alá tartott egy "Éjszaka Kairóban"-t, és kérte, írjam bele, hogy "Jóskának szeretettel!". Hát beírtam. Ez a Jóska aztán teleszaladgálta a várost a dedikált könywvel, célozva arra, hogy én őt mennyire szeretem, na és ő is engem... Hát ezen a magyar ünnepélyen, itt, New Yorkban odajön hozzám egy fekete ruhás asszony és kéri, hogy a "Randevú Rómában"-t dedikáljam neki, Pestről hozta egy rokona ajándékba. - Milyen névre? - kérdezem. - Csak tessék beírni, hogy Erzsébetnek! Előveszem a töltőtóllam és odakanyarítom: "Erzsébetnek, őszinte szimpátiával, Claire Kenneth." Az asszony megköszöni, de közben olyan tétovázó tekintettel néz rám, mintha még valamit akarna mondani. Végre kiböki... - Nem halt meg senkim!... Talán a fekete ruhám miatt tetszett gondolni, hogy gyászban vagyok? - Miért gondolnám? - Hát, mivel azt írta be, hogy szimpátiával... Hát így derült ki, hogy itt a szimpátia részvétet jelent. A revans pedig? Otthon még véletlenül se mondtuk volna, hogy viszonozni fogjuk a vacsorameghívást. Revansírozni fogjuk... Hát itt, a revans nem egy kimondottan barátságos viszonzást jelent. Revenge!... Bosszú, sőt, ha maffiával kapcsolatos,akkor vérbosszú. "Revenge maffia style", mikor szitává lőnek egy tanút, aki megpróbált a maffia ellen vallani. Na és a kabin, az is vicces eset volt. Mind emlékezünk a balatoni kabinokra, meg a budai uszodákban, a Margitszigeten, Csillaghegyen is, éppen akkora volt, hogy a kis padra le lehetett ülni, hogy lehúzzuk a cipőnket. A falon volt egy fogas, felakasztani a ruhánkat. A legelegánsabb strandokon sem volt nagyobb a kabin, mint másfél méter széles. Éppen ezért, meg voltam döbbenve, mikor egy amerikai barátnőm, Muriel, akit még Stockholmból ismertem, azt proponálta, hogy költözzünk az ő kabinjába. Ahogy Muriel a televízión meglátott, betelefonált a stúdióba, nagyon megörült, hogy újra összekerülünk. Délután már el is jött, a Hotel Lidóba. - Ez egy pocsék hely!... - állapította meg. - Nekünk van egy kabinunk New Jerseyben, a Pompton Lake partján. Ott lakhatnátok, amíg valami kialakul! - A kabinban? - kérdeztem, mert azt hittem; rosszul hallok. - Igen. - Miből épült a kabin? - Fából, természetesen. Szíven voltam ütve. Muriel, aki egyszer Magyarországon meglátogatott és látta a Vas megyei kastélyt, ahol vendégül láttuk, most azt gondolta, mert menekültek vagyunk... Azért egy fabódéban is elférünk hárman... - Holnap vasárnap, kimegyünk Jerseybe és megmutatjuk nektek a kabint. Persze télen nem olyan kellemes, mint nyáron! Akkor lehet lubickolni a tóban! Egyelőre január volt, dermesztően hideg. Elképzelhetetlen, hogy valaki azt hihesse, hogy normális ember ilyenkor egy kabinban akar dideregni. Másnap Muriel már megjelent Cadillac-jével a hotel előtt. Férje, Mr. Thompson, egy középkorú businessmari, úgy nézett ránk, mint holmi csodabogarakra. Nekem kellett vele társalognom egész úton. Muriel régebbi férje, akivel Stockholmban élt, sokkal kellemesebb ember volt, de meghalt. Sajnos, kellemes emberek is meghalnak... Muriel vezette a kocsit. Közben leszögezte, ha kiköltözünk a kabinba, okvetlenül azonnal kell autót vennünk, mert ott nincs más közlekedés. Most már kimondottan őrültnek tartottam, ha azt képzeli, hogy egy kabinban fogunk meghúzódni és ahhoz kocsit tartunk. Másfél óráig tartott az út. Szép, hóborította fákkal szegélyezett highway-en robogtunk. Egyszerre csak felbukkant a tó. Laka Pompton. Egészen közel a vízhez a parton pompás villa. Vörösfenyőből épült, csillogott a napfény a gömbölyű fenyőtörzseken, toronyszerű teteje volt. - Na, megérkeztünk!... - mondta vidáman Muriel. - Ez a mi log-kabinunk! Ahogy beléptünk, nem győztem csodálkozni. Hatalmas living-room, öblös fotelek, angol stílusú kandalló. Kellemes, langyos meleg terjengett. - Télen mindig rajta hagyjuk a fűtést, nehogy befagyjanak a csövek! - magyarázta Mr. Thompson, miközben máris a bárhoz sietett. Gazdagon felszerelt bár is volt a living-roomban. Sőt zongora is. - Négy hálószoba van az emeleten, azt hiszem, kényelmesen elférnétek itt! Ez tehát a kabin... Gondolatban máris bocsánatot kértem Murieltől. Kellemes, vidám délutánt töltöttünk ott, a konyha fridgiraire-jéből finom szendvicsek kerültek elő. Mr. Thompson telefonált egy közeli Pizza Parlorba, ahonnan meglepő gyorsan érkezett meg egy "king size" pizza. - Nem maradunk késő estig - jelentette be Muriel. - Mert nem akarnék a nagy trafficba bekerülni! - Pedig az jó lenne, mert a férjemnek már elfogyott a pipadohánya! Muriel rám bámult. Ezt ő nem értette. Végül kiderítettük, hogy a traffic itt forgalom, viszont Magyarországon egy olyan üzlet volt, ahol cigarettát és újságokat árusítanak. Méghozzá állami, de azt, hogy Magyar Királyi Dohányjövedék, mégsem kezdtem elmagyarázni. Sőt, hogy volt egy remek színdarab is, "A méltóságos asszony trafikja". Muriel az ő amerikai szemszögéből azt sem értette volna, ha a hölgy "méltóságos", akkor miért ül egy pult mögött és szolgálja ki a betévedő vevőket?... Logikus lenne, hogy őt szolgálná ki egy butler. Visszafelé New Yorkba egy erdőn keresztül mentünk. Kanyargós út volt; az egyik kanyarnál nagy tábla kitéve: ATTENTION! CURVE (Vigyázat! Kanyar.). Ahogy egyre beljebb kerültünk az erdőbe újabb tábla és ezen még-egy piros nyíl isjelezte, hogy: CURVE! (Kanyar!) A fiam elkezdett nevetni. - Nahát! Itt bizonyos nők ilyen nyíltan hirdetik magukat?... Az első Nev York-i Karácsony Fifth Avenue-n már ragyognak a fények. Millió színes villanykörte, fűzérszerűen a magasban, csillagszórók, csodálatos dekoráció. Az áruházak előtt piros jelmezes, hófehér szakállas santa clausok (télapók) rázzák a csengettyűt, közben az üdvhadsereg dalárdái szorgalmasan éneklik a christmas carolokat (karácsonyi dalokat). Karneváli ez a hangulat, amely elözönli az utcákat Karácsony előtt New Yorkban... Először nagyon furcsának találtam, de most, mikor már a harmincharmadik karácsonyt töltjük itt, megszoktam. Édes Istemem, 33 év... Hát így elrepült az idő? Megállok a fényes, elegáns nagy áruház előtt, a bejáratnál hullámzik a tömeg, szinte sodornak befelé. De megtorpanok, visszafordulok, ide, pont ide, soha többé nem akarok bemenni. Fájó emléket idéz fel bennem, itt voltam állásban, itt dolgoztam, mikor Amerikába érkeztünk. A második emeleti szőrméstalonban voltam manöken. 1957-ben menekültünk el Magyarországról... Se rokonunk, se pártfogónk nem volt itt New Yorkban. Mikor kijöttünk Camp Kilmerből, teljesen magunkra voltunk utalva. Én tudtam angolul és ezért több televíziós show-re meghívtak - Dave Garroway, Jack Paar. Ilyenkor úgy mutattak be, mint a magyar bestseller-írónőt, akinek wégig rizsföldeken kellett dolgoznia a kitelepítésben. Férjemről bemondták, hogy történelmi nevet visel és nagybátyját, a miniszterelnököt kivégezték, ő pedig börtönben volt évekig. Mindez nagyon megrendítő volt, sok millió ember nézte, de nekünk senki sem segített. Senki... Férjemnek azt ajánlották: menjen el a Rockefeller Centerbe, ahol mindég alkalmaznak éjszakai irodatakarítókat. Ide nem kellett angoltudás. Csak ügyesen porszívózni a hatalmas masinákkal. Ezt persze annak idején nem tanították a Ludovikán, de férjem hamar belejött. A szürke egyenruha nem állt olyan jól rajta, mint egykor a testőrszázadosi uniformis, de a heti 62 dollár fizetés óriási összegnek tűnt. Beköltöztünk a West 74. Streeten egy rooming house-ba. Egész közel volt a Central Parkhoz, ezért tetszett nekem. A ház tipikus "brownstone", valamikor Morgentau bankár magánpalotája volt. Az utcára nyíló néhány lépcső két oldalán kőoroszlánok, ezek a budai Királyi Palota oroszlános kapujára emlékeztettek, ahol a testőrtiszti lakások bejárata volt. Ebben az időben még minden emlékeztetett valamire, a George Washington bridge a Lánchídra, az egyik tér az Erzsébet térre. Lakásunk nagy szobából és alkóvból állt. Fakó, foszladozó selyemtapéták voltak a falon, tölgyfaburkolat és angolos stílusú kandalló, amely nem működött. Az alkóvban volt a gáztűzhely és egy frigidaire. Innen nyílt a fürdőszoba, ahol a nagymosást orvul intéztem, mert a háztulajdonos, Mr. Husserl ezt kereken megtiltotta, mikor kivettük a lakást. Úgy mutatkozott be, hogy ő a "Landlord". Kis, sovány, öreg emberke volt, még a Hitler előtti időkben emigrált ide Bécsből és házába csakis, jobb embereket fogadott be. Megkérdezte, hogy nem vagyunk-e nácik, mire megnyugtattuk, hogy nem! Felesége, a "Gn„dige Frau" Husserl, hatalmas teremtés, úgy nézett ki, mint egy őr- mester női ruhában. A hangja is olyan volt. Mindég ordítozott valamiért, méghozzá né- metül. Arra; hogy én minden szót értek, nem gondolt. De kislánykoromban mindég volt német Fr„ulein nálunk, így a minket becsmérlő kritikáját nem élveztem különösebben. - Ezek nem jobbfajta emberek, semmi csomagjuk nincs! Legalább volna egy nagy bőröndjük! Ágról szakadt népség! Hogy magyaráztam volna meg a Gn„dige Fraunak, hogy úgy menekültünk át a határon, hogy csak az életünket mentettük. A kis spárgaszatyor, amivel beköltöztünk, tényleg nem volt túl mutatós! Camp Kilmerben kaptunk meleg jégernadrágot és két flanel hálóinget, meg egy szürke pulóvert, amelybe háromszor is belefértem volna. Fogkeféket már Eisenstadtban kaptunk egy öreg grófnőtől, aki vöröskeresztes jelvényt viselt. Fiam is fogkeféket kapott, úgyhogy pontosan 9 fogkefével érkeztünk meg Amerikába, új életet kezdeni. Férjem nappal aludt, mert éjjel dolgozott a Rockefeller Centerben. Illetve csak szeretett volna aludni, de a felettünk lévő lakásban egy énektanárnő lakott: A fő növendékének, aki minden délelőtt jött, olyan hangja volt, mint egy légósziréna. Lakott a házban egy orosz herceg is, legalábbis Mr. Husserl azt mondta arra a koldus kinézésű bácsira, aki többnyire a lépcsőn ült a kőoroszlánhoz támaszkodva és megbarnult banánokat rágcsált. Nekem mindég franciául köszönt: - Bonjour, Madame! A cári Oroszországban franciául beszélt az arisztokrácia, magyarázta nekem a Gn„dige Frau, mikor éppen szóba állt velem, Egyébként neki köszönhettem, hogy elmentem ajánlkozni a Fifth Avenue-i áruházba, mert ő látott egy hirdetést a New York Timesban. - Keresnek a szőrmeszalonba magas, vékony próbakisasszonyt! Menjen el, hátha felveszik! Elmentem és felvettek. A "Personal office" vezetője, Mr. Green, úgy látszik, kedvelte a magyarokat. Rögtön mondta is, hogy sok magyar alkalmazott van, majd délben a cafeteriában a lunch óra alatt fogok ezekkel találkozni. Az első Eckhardt Tibor elvált felesége volt, Ellen, akit még otthonról ismertem. A fehérnemű-osztályon dolgozott, part-time . Egy fiatal Mayláth gróf a szőnyeg-departmentben tologatta a nagy bálába felgöngyölt szőnyegeket. Egy magyar bárónő az antik bútor osztályt vezette, volt néhány "saleslady", szintén mind 56-os menekültek ky. Nekem úgynevezett "glamour job"-om volt. Csak próbálni reggeltől zárásig a pazar nerc-, coboly-, csincsillabundákat. Magas, tűsarkú cipőben, ami halálfárasztó volt. Napjában legalább huszonötször felszaladni egy kanyargós; vas csigalépcsőn, több bundával a karomon a műhelybe. Itt egy néger nő a megfelelő címkéket vagy monogramokat tette bele a bundák bélésébe. A nőt Mrs. Jacksonnak hívták és azonnal észrevettem rajta, hogy nem vagyok neki szimpatikus. Mrs. Jackson már 17 éve volt a cégnél és ezért megengedte magának, hogy új alkalmazottal fölényes legyen. Állandóan leintett valamiért, soha nem azt a bundát hoztam fel először, amit kellett volna. Többször is leküldött azon-az átkozott vaslépcsőn és gúnyosan megjegyezte, hogy jobban tettem volna, ha Magyarországon maradok!... - Ki hívta magukat ide? - méltatlankodott. - Én itt születtem és mégis kisebb fizetésem van, mint magának és itt görnyedek már 17 éve a műhelyben. Maga csak azért, mert 5 láb nyolc, kapta ezt az állást! A subvayben (metróban) láttam egy plakátot, ame- lyen az állt, hogy Amerikát az emigránsok tették naggyá. Na, gondoltam, ezt megmondom Mrs. Jacksonnak. - Mi Európából jöttünk, az igaz! A maga ősei meg a dzsungelből, de mind jó amerikaiak akarunk lenni! Igaz?... Azt hittem, ez szellemesen hangzik, de tévedtem. A dzsungel szó szíven ütötte. Pedig igazán távol állt tőlem, hogy megbántsam. Azt, hogy ennyire utál, még nem is sejtettem. Öreg volt, kövér és fekete. Én fiatal voltam; karcsú és fehér. Délután felhívtak a "personal office"-ba. Mr. Green átnyújtott egy borítékot, benne a heti fizetésem. - Sajnálom - mondta -, de egyik régi alkalmazottunk, Mrs. Jackson bepanaszolta önt. Azt mondta neki, jobb lesz, ha vissza- megy a dzsungelbe! Hiába tiltakoztam, ki voltam dobva. Ez pontosan a karácsony előtti héten történt. Az áruházban már kiválasztottam az ajándékokat, amikkel meglepem a férjemet és a fiamat. Az alkalmazottak húsz százalék engedményt kaptak mindenből és ráértek részletekben letörleszteni. Pestre is akartam küldeni ajándékot, az édesanyámnak és a testvéremnek. Most mi lesz?... Itt álltam, a kezemben egy borítékkal, amelyben 45 dóllár volt. Sírva mentem haza. Meglepve láttam, hogy férjem nem alszik, hanem éppen kávét főz a gázrezsón egy úrnak, aki az egyetlen fotelben üldögél. Ki lehet ez?... Szemüveges, őszesszőke úriember volt. Bemutatkozott: Harrison Salisbury, a New York Tirnes kolumnistája. (Akkor még nem tudtam, hogy a Szovjet és Közel-Kelet politikai szakértője.) Közölte velem, hogy már régen szeretne velem interjút csinálni, tudja, hogy Magyarországon bestseller-író voltam, betiltották könyveimet és kényszermunkára vittek a rizsföldekre: Megkérdezte, hogy szándékomban van-e megírni az élményeimet? Megmondtam Salisburynek, hogy ez a tervem, de egyelőre ennünk kell és felnevelni ezt a fiút és most éppen kidobtak az állásomból, ahol manöken voltam. Salisbury , jegyzeteket készített, minden érdekelte, amit mondtam. Észrevettem, hogy szinte megdöbbenten néz körül a nyomorúságos szobánkban. Lehet, hogy lelki szemei előtt elképzelte az ősi kastélyt, ahonnan kiűztek bennünket. A börtönt, ahol a férjem négy évet töltött, az oroszlányi halálaknát és a szigorított mária-nosztrai fegyházat, ahol kenyéren és vízen, megbilincselve volt a magánzárkában. - Majd vasárnap olvassa el a New York Timesban a cikkemet, amit magukról írok! - ezzel búcsúzott. Vasárnap reggel 7-kor ott álltam az újságosbódé előtt, hogy amint nyit, máris olvashassam, mit írt rólunk Salisbury. Az első oldalon hozták, a címe az volt: HUNGARY'S MAIGARET MITCHEL... Tehát engem az "Elfújta a szél" halhatatlan írónőjéhez hasonlított. Hányszor olvastam el, hányszor fordítottam le a férjemnek és a fiamnak, azt nem tudom... Zseniális zsurnaliszta megrázó és objektív írása volt, az ő amerikai szemszögén át nézve a mi tragédiánkat... *** Hétfőn megint rajtakaptam Mr. Husserlt, hogy bent van a szobánkban és dézsmálja a frigidaire-t. Kezében nagy darab szalámival zavartan pislogott rám. - Szégyellje magát! Gazdag ember, `háztúlajdonos és másoknak az ételét lopja! - Ezt kikérem magamnak! - mondta tele szájjal, közben igyekezett lenyelni a szalámit. - Bejöttem, hogy ellenőrizzem, jól működik-e a frigidaire! Mert néha baj van a villanyvezetékkel; ez régi ház... - Akkor jöjjön, amikor itthon vagyunk! Már harmadik eset, hogy ezt csinálja! És képes megenni a szalámit, amit azért vettem, hogy a gyerek elvigye az iskolába! Mr. Husserl hümmögött valamit, majd kijelentette, hogy neki is van kifogása ellenünk, nem vagyunk ideális lakók! - Miért? - Az ön férje például sosem törli meg a cipőjét, behordja a sarat az utcáról, erre a drága szőnyegre! Rámutatott a kopott, rongyos szőnyegre. - Na, meg a finom parkettára sincs tekintettel. Csak bejön! Pont ilyen ember, mint ő... Neki aztán illene tudni! Rögtön realizáltam, hogy Mr. Husserl olvasta tegnap a New York Timesban a cikket és most már tudja, hogy a férjemnek mi a backgroundja... - Még azt is megmondom önnek, hogy a Mr. Bardossy mindenhová leszórja a cigaretta hamuját; amit szintén csodálok, ilyen ember, mint ő!... Ilyen embertől, aki... aki takarító a Rockefeller Centerben! Legszívesebben azt mondtam volna: ha nem tetszünk neki, hát elköltözhetünk!.... De hová?... És miből előlegezzük le a lakást? Miből veszünk bútorokat?... Ez, hogy most egyik napról a másikra elvesztettem az állásomat, megdöntötte minden tervünket... És legjobban fájt, hogy nem tudok karácsonyi ajándékot venni. Hogy örült volna a férjem annak a televíziónak és a fiam a fényképezőgépnek, így nem kaphatnak semmit. Pont annyi pénzem volt, hogy valahogy megrendezzem a szentestét. A Central Park sarkán olcsó fákat árultak, vettem egy formás, kis ezüstfenyőt. Aztán átmentem busszal az Eastre, ahol a Second Avenue-n (a Paprikás-Weisznél) magyar szaloncukrot lehetett kapni. Itt mindenki magyarul beszélt, valaki éppen kipróbált egy gramofonlemezt - Túl az óperencián..., zengett a dal, cigányzene-kísérettel. Hirtelen elfogott a honvágy... Keserves, kínzó honvágy. Túl az Óperenciás-tengeren, túl az Atlanti-Óceánon, túl a Vasfüggönyön, ott van az édesanyám, a testvérem és talán soha nem láthatom őket többé... Soha... A Woolworth's-nál karácsonyfadíszeket és színes kis gyertyákat vásároltam. Már befejeztem a vásárlást, amikor megpillantottam egy Kodak fényképezőgépet; leszállított áron kitéve, mindössze nyolc dollár volt. Ha ezzel meglepném a fiamat, biztos, hogy örülne, ha nem is olyan kamera, amit elképzelt magának. Igen ám, de akkor nem marad elég pén- zem a tortára, narancsra és csirkére, amit a szentestén az ünnepi vacsorán akartam szervírozni. Így aztán a Kodak nélkül mentem haza. Már esteledett, amikor hirtelen átvillant rajtam a nagyszerű ötlet, hogy az arany karkötőmet el fogom zálogosítani .- érthetetlen, hogy ez előbb nem jutott eszembe. Az egyetlen megmaradt ékszerem volt, valamikor kis mütyűrök lógtak rajta, ezek már rég elvesztek, de a karkötő 18 karátos arany, erre biztos, hogy sokat fognak adni. Többször láttam egy zálogházat a Columbus Avenue-n, csak felkaptam a kabátomat és már siettem is. Hét óra volt, talán már be is van ilyenkor zárva. Szerencsém volt, a zálogházat még nyitvataláltam. A becsüs spanyol nyelven vitatkozott egy rosszképű suhanccal, aki a biciklijét hozta be. Egyetlen pillantás a gyanús fickóra és nyilvánvaló volt, hogy lopta a biciklit. De a zálogházasnak, úgy látszik, nem voltak gátlásai, az ügyletet lebonyolították. Most én kerültem sorra, hozzám angolul szólt: - Mit hozott, kisasszony? Letettem eléje a ráccsal védett pultra a karkötőmet. Megnézte egy nagyítón, aztán lemérte. - Nyolc dollár! - Csak? Többre számítottam! - Próbálkozzék máshol! Ennyit se fog kapni! Ennek tört arany értéke van, semmi más! Aláírtam valami papírt, kaptam egy számot, a nyolc dollárt betettem a retikülömbe. Mégis megvehetem a fiamnak a Kodakot, ujjongtam magamban. Ahogy kiléptem a zálogházból, látom, hogy a spanyol suhanc ott őgyeleg a bejárat előtt, az utcán. Mikor meglátott, elfordult, hogy ne vegyem észre. Mit akarhat ez tőlem? Nyilván rám várt... Megindultam a Columbus Avenue-n, amilyen gyorsan csak tudtam. Egy kirakat tükrében láttam, hogy a kölyök jön utánam. Ha majd befordulok a sötét és néptelen 74. Streetre, ki fogja tépni a kezemből a retikülömet. Azt hiszi, hogy értékes ékszert zálogositottam el és sok pénz van benne. Lehet, hogy kése is van!... Belém szúr, ha ellenkezem, ha sikoltok, ha segítségért kiáltok! És ki segítene?... A 74. Streeten nincsenek üzletek ebben a blokkban, csak magánházak. Nursing homeokk. Rémülten rohanni kezdtem, a mellemhez szorítottam a táskámat. Nem mertem hátrafordulni, éreztem, hogy a fickó követ. És utol fog érni, mert az ilyen 16 éves jobban tud futni, mint egy felnőtt. - Édes Istenem! Csak elérjek a házig!... Kifulladva, szinte bezuhantam a kapun. Az orosz herceg ott állt és csodálkozva bámult rám. - Bon soir, Madame! Másnap reggel első dolgom volt megvenni a kis fényképezőgépet. Gyönyörűen becsomagolták, piros maslival átkötve. A szentestére tehát már minden megvolt. A kandalló széles párkányára állítottam fel a fát, a díszek, de főleg a szaloncukrok jól mutattak. A fa alá odatettem az egyetlen ajándékot, a Kodak kamerát. A vacsora nagyon ízlett, még mákos bejglit is vettem, ezt véletlenül láttam meg az olasz cukrásznál, ahol a tortát rendeltem. Déli gyümölcs is volt, narancs, banán és datolya. A fiamnak csillogott a szeme, mikor izgatottan kicsomagolta a díszes papírból a fényképezőgépet. - Jaj, de nagyszerű! Pont ilyenre vágytam!... Most következik az én ajándékom. Pici kis doboz volt, benne miniatűr aranyszív. - Anyukám, ezt a charmot a karkötődre akaszthatod! Férjem elnevette magát. - Hát ez érdekes, én is ugyanezt vettem neked! A karkötődre azt az aranyszívet! Máris rákapcsolhatjuk; úgy sincs rajta már egy mütyürke sem! Csak néztem, könnybe lábadó szemekkel, furcsán összeszorult szíwel a két pici aranyszívet. Ők meg néztek a csuklómra, ahonnan hiányzott a karkötő... Nem mertem semmit mondani, úgyis sejtették, hogy vagy eladtam, vagy zálogba tettem. Különös, zavart csend támadt, amit a fiam tört meg: - Apu, anyu, álljatok a kandalló elé! Úgy, hogy a fa is látsszon! És mosolyogjatok! Kipróbálom ezt a remek fényképezőgépet! Remélem, sikerül a felvétel! Anyukám, miért sírsz?... Nincs okod rá, hiszen végre együtt vagyunk mind a hárman! Megpróbáltam mosolyogni. A kép ott van valamelyik régi albumban, a színei kissé már megfakultak. De az emlék, az nem... Az első karácsonyunk Amerikában.