Rebecca Winters

  Legényhajsza

  A három nővér furcsa végrendelettel szembesül az apa halála után. A pénzt, amelyet örököltek, csakis férj szerzésre fordíthatják. Kapnak ezenkívül három antik ékszert, melyek közül csak egy valódi, és a hagyomány szerint egy olasz ősüktől származik. A lányok gondolnak egy nagyot: Európába utaznak, hogy két legyet üssenek egy csapásra: megtalálják életük párját, és nyomába eredjenek a családi legendának…

 

  1. FEJEZET 

  Április 14., Kingston, New York 

  A nyugtalan csoszogás és dobogás elárulta Greer Duchessnek, hogy a húgai már türelmetlenek.

  – Mindjárt végzünk, lányok. A novemberi szövegben tehát megállapodtunk: „Ginger Rogers ugyanolyan jól táncolt, mint Fred Astaire. Csak hátrafelé, és magas sarkú cipőben.”

  – De nem mindenki tudja, aki megveszi a naptárunkat, hogy kicsoda Ginger Rogers – jegyezte meg elgondolkozva Olivia.

  – Nem számít. Piper rajzai olyan érzékletesek, hogy könnyű megérteni, mire gondoltunk – felelte Greer.

  A két elbűvölő képregényfigura, Luigi és Violetta, a szerelmes olasz gerlepár nagyon a szívéhez nőtt. Noha Piper készítette a rajzokat, és Olivia irányította a terjesztést, a közös vállalkozás feje és mozgatórugója Greer volt.

  – Következik a december. Két szöveg közül kell választanunk: „Minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő.” A másik: „A férfi teszi, amit kell. A nő meg azt, amit a férfi nem tud megtenni.”

  Piper felállt, és kinyújtóztatta formás tagjait.

  – Már akkor is tetszett mind a kettő, amikor először javasoltad.

  – Nekem is – bólintott Olivia. – Döntsd el te! Bízunk az ízlésedben. De most tényleg indulnunk kell, különben elkésünk apa végrendeletének a felolvasásáról. Tízre vár minket a közjegyző.

  – Rendben van. Menjetek előre a kocsihoz, addig én írok Donnak egy rövid e-mailt.

  Greer másodpercek alatt elküldte az üzenetet. Megkönnyebbülten felsóhajtott. A Csak nőknek! feliratú naptárt májusban nyomdába kell adniuk, és addig már csak néhány hetük maradt.

  A nyomda tulajdonosával, Don Jardine-nal a Duchess nővérek nem csupán üzleti kapcsolatban álltak, hanem a magánéletben is gyakran találkoztak. Greert azonban egy kicsit zavarta, hogy a férfi nyilvánvalóan szerelmes volt belé, és komoly reményeket táplált irányában, ő ugyanis nem viszonozta az érzelmeit. Az utóbbi időben egyre gyakrabban keresett valamilyen kifogást, ha Don elhívta valahová. Jobb lenne, ha a kapcsolatuk kizárólag az üzletre korlátozódna.

  A Duchess Designs ötlete Greer fejéből pattant ki. A névválasztást – a családnevük mellett – híres ősük, a pármai hercegnő nemesi címe ihlette.

  Greer örömmel tapasztalta, hogy az üzlet sokkal jobban megy, mint az alapításkor hitte volna. Az utóbbi három hónapban a rendelések megnégyszereződtek, így a nővérek öt év óta először tehették meg, hogy a nyereség egy részét befektessék, a többit pedig visszaforgassák a vállalkozásba. A jövőben természetesen Donnak is több pénz jár.

  Greer bekapcsolta az üzenetrögzítőt, majd kilépett a földszinti lakás ajtaján, és a húgai után sietett. Imádott apjuk temetésén már túl voltak. Még hátravan a végrendelet felolvasása, ami puszta formaság. 

  Húsz perccel később a nővérek beléptek a New York-i Kingston negyed központjában lévő ügyvédi irodába. A titkárnő a tárgyalóba vezette őket, ahol nyomban szemet szúrt nekik egy tévé és egy DVD-lejátszó.

  Alighogy helyet foglaltak, belépett Mr. Carlson, kezében egy dossziéval. Szívélyesen üdvözölte a hármas ikreket, majd helyet foglalt az asztalfőnél.

  – Az édesapjuk engem bízott meg, hogy felolvassam önöknek ezt a levelet.

  Kinyitotta a dossziét, és kivett belőle egy lapot. Azután megigazította a szemüvegét, és megköszörülte a torkát. 

  Szeretett lányaimnak, Greernek, Pipernek és Oliviának, a három galambocskámnak.

  A születésetekkor már ötven is elmúltam, és rég feladtam a reményt, hogy valaha gyermekeim lesznek…

  Az a körülmény, hogy Walter Carlson felolvassa nektek a levelemet, azt jelenti, hogy öreg szívem végleg feladta a harcot. Bizonyára tudjátok, el kell adnotok az otthonotokat, hogy kifizethessétek az orvosi számlákat. Sajnos, ettől nem sikerült megkímélnem benneteket. De legalább nem hagyok rátok adósságot. Waltot bíztam meg, hogy rendezze a tartozásokat, és intézkedjék a ház eladásával kapcsolatban. Tudom, időre van szükségetek, hogy másik lakást találjatok, és ő majd közli veletek, mikorra kell kiköltöznötök.

  Legnagyobb bánatomra eddig egyikőtök sem mutatott hajlandóságot, hogy férjhez menjen. Halála előtt az édesanyátok is sokat szomorkodott emiatt. Emlékezzetek az utolsó szavaira: „Keressetek egy jólelkű férfit, menjetek feleségül hozzá, és alapítsatok családot!” Én is ugyanezt a tanácsot adom útravalóul.

  Az édesanyátokkal még a halála előtt létrehoztunk egy alapítványt, amelyből öt-ötezer dollár illet meg mindegyikőtöket. A pénzt tetszésetek szerint használhatjátok fel, az egyetlen kikötésünk, hogy ez az összeg arra szolgáljon, hogy megtaláljátok jövendő házastársatokat. Walt mindjárt át is adja nektek a csekket. A mai világban ötezer dollár nem nagy pénz, de tiszta szívemből adom. Tudom, hogy a magatok útját járjátok, hiszen okosak, tehetségesek és vállalkozó szelleműek vagytok, mint azt az internetes üzlet is bizonyítja, amelybe a főiskola elvégzése után belevágtatok. Am ha a szándékaink szerint használj átok fel az örökséget, hamarosan rájöttök, hogy az életben fontosabb dolgok is vannak, mint a pénz.

  Szeretnélek még megkérni benneteket, hogy a végrendelet felolvasása után nézzétek meg Walt irodájában édesanyátok kedvenc filmjét. Tegyétek meg édesapátok kedvéért! Higgyétek el, hogy csak a legjobbat akarom a gyönyörű kislányaimnak. Az édesanyátok és ti jelentettétek számomra az élet értelmét. 

  Síron túli üdvözlettel:

     szerető és aggódó édesapátok, Matthew Duchess

  New York, Kingston, február 2. 

  Mr. Carlson befejezte a felolvasást, és felnézett, Greer bizonytalanul pillantott az asztalnál ülő nővéreire. Mivel az orvosok már az édesapjuk halála előtti hetekben közölték, hogy nincs semmi remény, a gyász legnehezebb időszakán már túl voltak. Azt is tudták, hogy a gyógykezelés hatalmas összegeket emésztett fel, tehát egyáltalán nem számítottak semmiféle örökségre.

  Annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor kiderült, hogy a szüleik öt-ötezer dollárt hagytak rájuk. Ám a pénz felhasználását megszabó feltétel éppoly kevéssé tetszett Greernek, mint az a kilátás, hogy végig kell nézniük szeretett, de régimódi és szentimentális édesanyjuk kedvenc filmjét.

  A hollywoodi történet három fiatal nőről szólt, akik szentül elhatározták, hogy milliomosokhoz fognak feleségül menni. Mrs. Duchessnek életében sohasem sikerült rábírnia Greert, hogy nézze meg a filmet. A lány egyenesen nevetségesnek találta az ötletet, hogy valaki vagyonos pasikra vadásszon. Ha egy lány gazdag akar lenni, ahhoz nem kell férjhez mennie. Aki ügyes és talpraesett, maga is megkeresheti azokat a milliókat.

  Ám az édesanyja hagyománytisztelő asszony volt, és egészen másként gondolkodott a nők lehetőségeit illetően. Reménytelenül romantikus lévén az ikreket is a kedvenc filmszínésznőiről nevezte el, és rengeteget mesélt nekik.

  Greernek sosem volt türelme ezekhez a történetekhez. Míg Olivia és Piper odavoltak a gyönyörű Hamupipőkéért, aki elnyerte a jóképű és gazdag királyfi szerelmét, Greer sajátságos látásmódjával gyakran meghökkentette a testvéreit.

  A szép és ártatlan hősnő inkább használhatná az eszét, és kimódolhatná, hogyan vásárolja meg a herceg kastélyát és földjeit, jelentette ki. Őt, Greert semmiképpen sem venné le a lábáról egy olyan férfi, aki mást nem mondhat el magáról, mint hogy jóképű és kellemes modorú. Nem mintha bármi kifogása lett volna a férfiak ellen. Szívesen randevúzgatott, és gyakran járt el a testvéreivel szórakozni, de egyelőre nem gondolt komoly kapcsolatra. Ráér még a házassággal. A szülei is érett fővel kötötték egybe az életüket, és ő követni akarta a példájukat.

  A hármas ikrek jelszava így hangzott: „Egy mindenkiért, mindenki egyért.” Greer, mint a „legidősebb”, gyakran intette a testvéreit: ha férjhez mennek, megfosztják magukat attól a dicsőségtől, hogy a közösen alapított céget saját erőből vigyék sikerre.

  – Csakugyan végig kell néznünk azt a filmet? – pillantott Greer kérdőn a közjegyzőre.

  – Ha meg akarják kapni az ötezer dollárt, akkor igen. Ez volt az édesapjuk feltétele. Ha nem teljesítik a kívánságát, a pénzt rákkutatásra kell fordítani. – Carlson felvonta a szemöldökét. – Én személy szerint már többször is láttam, és nagyon szórakoztatónak találom.

  Greer fintorogva emelte égnek a tekintetét. Jobb szülőket nem is kívánhattak volna maguknak, ezért tiszteletben fogják tartani az utolsó kívánságukat.

  Greer tehát keresztbe vetette hosszú, karcsú lábát, és nagyot sóhajtva megadta magát a sorsnak. Mr. Carlson közelebb gördítette a tévékészüléket, és bekapcsolta a DVD-lejátszót. Greer unottan hátradőlt a székében, és lélekben felkészült rá, hogy végignézzen egy férfiak által, férfiaknak készített filmet.

  A történet még annál is rosszabb volt, mint amit várt. Tíz perc elteltével már uralkodnia kellett magán, nehogy hangosan felnevessen. A testvéreire sandított, és látta, hogy ők is hasonló cipőben járnak, ám az apjuk iránti tiszteletből visszafogták magukat.

  Amikor a film véget ért, csönd telepedett a helyiségre, míg a történet hatása alatt álló közjegyző rá nem döbbent, hogy ideje volna kikapcsolni a készüléket.

  Méltóságteljesen a lányokhoz fordult:

  – Hölgyeim, harminc nap elég lesz, hogy elhagyják a házat?

  – Már át is költöztünk az utca másik oldalára, Mrs. Weyland egyik fölszinti lakásába – jelentette ki Greer. – Kifogástalan rendet hagytunk magunk után. A kulcsok itt vannak, ebben a borítékban, valamint a mobiltelefonjaink száma és az új címünk.

  Greer odatolta á közjegyző elé a borítékot, majd felállt, hogy induljon.

  Carlson is felemelkedett, és átnyújtott a lányoknak egy-egy csekket.

  – Az édesapjuknak igaza volt: okosak és önállóak. De azt tanácsolom, hogy vegyék komolyan a szüleik kívánságát. – Jelentőségteljesen Greerre pillantott. – A nők nem arra születtek, hogy egyedül éljenek.

  Mr. Carlson nyilván komolyan gondolta, amit mondott, de a megjegyzése véletlenül egyike volt a „tizenkét bölcs mondásnak”, amely szerepelt a Született férfi című, rendkívül sikeres előző évi naptárukban.

  Greer nem mert a testvéreire nézni, nehogy kirobbanjon belőlük a nevetés.

  – Köszönjük szépen, Mr. Carlson.

  A lányok végigsiettek a folyosón, és beszálltak a zsúfolt liftbe. Valahogy sikerült elérniük az apjuk ócska Pontiacját, mielőtt kitört volna belőlük az ellenállhatatlan kacagás. Mivel hármuk közül Olivia tájékozódott a legügyesebben, most is ő ült a kormány mögé.

  – Amikor először mutatták premier plánban Betty Grable-t, azt hittem, hogy orvost kell hívni Mr. Carlsonhoz.

  – Reménytelenül maradi nemzedék.

  – Szörnyű volt ez a film.

  – De anya sohasem unta meg… Mihez kezdünk a pénzzel?

  – Először menjünk haza! – javasolta Greer. – Ott majd nyugodtan végiggondoljuk.

  Amikor a házuk előtt megálltak, Olivia odafordult a hátsó ülésen gubbasztó Greerhez:

  – Vegyünk egy új autót! Ebben már kétszázezer kilométer van.

  Olivia mindig is a hirtelen elhatározások embere volt. Mielőtt Greer tiltakozhatott volna, közbeszólt a romantikus lelkű Piper:

  – Tizenötezer dollár foglalóval már egy házat is vehetnénk. Mit szóltok hozzá?

  – Túlságosan fáradt vagyok, hogy most ezen törjem a fejem – felelte a gyakorlatias Greer.

  Bosszús képet vágott. Elvégre mind a hárman tudják, hogy a pénz felhasználása szigorú feltételhez kötött.

  – Mrs. Weyland folyton azt hangoztatja, hogy ránk férne egy kis pihenés – jegyezte meg óvatosan Olivia.

  Piper az ablaküvegnek támasztotta a fejét.

  – A Karib-tenger csodás lenne.

  – Bizonyára, de nem mehetünk oda.

  A két lány meghökkenve nézett az ünneprontóra.

  – Miért nem?

  Greer nagyot sóhajtott, és előrehajolt.

  – Mert április van. Mire a cégtől elszabadulhatunk, június lesz. És júniusban pusztítanak arrafelé a hurrikánok.

  – Honnan tudod?

  – Az egyik terjesztőnktől, Jantől. Minden februárban a Karib-szigetekre utazik búvárkodni, mert olyankor a legjobb az idő.

  – Mit szólnátok Hawaiihoz?

  Olivia elhúzta az orrát.

  – Tele van turistákkal. De mi a véleményetek egy egzotikusabb helyről, például Tahitiról?

  – A repülőút túl drága.

  Olivia világoskék szeme megvillant.

  – Akkor keressünk férjet mondjuk… Ausztráliában. Ott találhatók a világ legszebb tengerpartjai. Igaza van Mrs. Weylandnek. Évek óta nem voltunk szabadságon.

  Piper zöldeskék szeme felragyogott.

  – Elvégre apa nem hagyta meg, hogy csakugyan férjhez is kell mennünk.

  Ez ellen Greernek sem lehetett kifogása.

  – Rendben. Apa azt írta, hogy tetszésünk szerint használhatjuk fel a pénzt, feltéve, ha közben csakugyan férjet keresünk. Háromszor ötezer dollárból csodás két hetet tölthetünk valami gyönyörű helyen. Én a Nagy-korallzátonyra szavazok.

  – Én meg Dél-Amerikára – jelentette ki Olivia. – Gondoljatok csak Rióra! Ipanema és Copacabana a világ legszebb strandjai.

  – Egy pillanat… – Piper felemelte a kezét. – Támadt egy ötletem, hogy a helyszíntől függetlenül miként tudjuk pillanatok alatt behálózni a férfiakat.

  Olivia dévajul elmosolyodott.

  – Tudom, mire gondolsz.

  Greer is tudta. Elvégre mindhárman végignézték azt az ostoba filmet, és nemhiába voltak ikrek.

  – Úgy érted, fordítsuk meg a felállást, és adjuk ki magunkat mi milliomosoknak?

  – Miért ne?

  Csakugyan, miért is ne? Greerben ugyan ott motoszkált valami homályos, rossz érzés, hogy ezt a döntést előbb vagy utóbb megbánják. Bár, ha az üzlet továbbra is ilyen jól megy, harmincéves korukra csakugyan milliomosok lehetnek.

  – Figyeljetek! – mondta Piper, és színpadias mozdulattal felemelte a kezét. –Ha már lúd, legyen kövér! A nevünk Duchess, ami hercegnőt jelent. Tehát nemesi címünk is van. Hölgyeim és uraim! Bemutathatom önöknek Kingston hercegnőit?

  Greer elismerően nézett a húgára, de Olivia máris átvette Pipertől a szót:

  – Birtokunkban van a hercegnő medálja.

  – És? – értetlenkedett Greer. – Mi van vele?

  Az ametiszttel szegélyezett négyszögletes medál közepén egy gyöngyökből kirakott, gránátszemű galamb pompázott.

  Az apjuk mesélte, hogy ugyanaz a művész készítette a pármai hercegnőnek ezt az ékszert, aki Mária Lujza császárnénak is dolgozott. A medál hátoldalán jól látszott két egymásba hurkolódó stilizált betű: a D és a P.

  A hercegnő halála után az egyik gyermeke örökölte az ékszert, majd az egyik unoka, aki továbbajándékozta valamelyik rokonának, míg végül Matthew Duchesshez, az apjukhoz került.

  A szülők az ikrek tizenhatodik születésnapja előtt elmentek egy ékszerészhez, és az eredeti alapján készíttettek még két ugyanolyan medált.

  – Adjátok majd tovább a gyerekeiteknek! – mondták ünnepélyesen, majd kedvesen megölelték, megcsókolták a lányaikat.

  Tizenegy év telt el azóta, de Greer, Olivia és Piper azóta is egyedül éltek. Egy nap majd biztosan férjhez mennek, és gyerekeik is születnek, de egyelőre nem izgatta őket a dolog.

  – Gondoljatok csak bele! Hercegnők leszünk – kacarászott Olivia. – Már csak keresnünk kell egy olyan tengerpartot, ahol tolonganak a jóképű férfiak, és egyetlen vágyuk, hogy nemesi származású, gazdag feleséget találjanak maguknak.

  – A Riviéra kézenfekvőnek tűnik.

  – Hát persze! – kiáltotta egyszerre a két másik testvér.

  – Ne felejtsétek el, hogy a Pármai hercegi ház törvénytelen ágából származunk – emlékeztette őket Greer.

  – Na és? A család tagjai akkor is a rokonaink.

  – Ha igaz a legenda.

  – Apa meglehetősen biztos volt a dologban – jelentette ki nyomatékosan Piper. – Különben hogyan került volna hozzá a medál?

  – Valaki kitalálhatta a történetet, amelyhez aztán az évek során egyre többet és többet költöttek hozzá – jegyezte meg tűnődve Greer. – De akárhogy is, nálunk van a medál, és senki sem bizonyíthatja, hogy ne állnánk rokonságban a Pármai-házzal. Eszembe jutott még valami. Tudjuk, hogy Mária Lujza császárnénak három további címe is volt: Golorno, Piacenza és Guastalla hercegnője. Mi lenne, ha felosztanánk egymás közt a címeket? Ezzel elkápráztatnánk minden aranyifjút.

  A nővérek néma csodálattal néztek Greerre. Olivia cinkosán elmosolyodott.

  – Javaslom, kezdjük az olasz Riviérán! Nézzünk körül Pármában és Colornóban, hogy megismerjük azokat a helyeket, ahol a hercegnő élt. Azután jöhet a francia és a spanyol Riviéra, ahol majd célozgathatunk rá, hogy Olaszországban meglátogattuk „királyi rokonainkat”.

  Fantasztikus! Oliviának zseniálisak az ötletei. Greert egyre jobban magával ragadta a fantáziája.

  – Ha már a Riviérán vagyunk, az üzletről se feledkezzünk meg! Nem lesz nehéz találni valakit, aki a naptárak szövegét lefordítja az adott ország nyelvére, és a terjesztést is elvállalja. Így összeköthetnénk a kellemest a hasznossal.

  Piper arca felragyogott.

  – Egy szép napon Violetta és Luigi egész Európát meghódítják. De nem szabad megfeledkeznünk apa kívánságáról sem, hogy férjet keressünk magunknak! – emlékeztette a testvéreit.

  – Gyerekjáték lesz – jegyezte meg Olivia. – Kingston hercegnőit ostromolni fogják a gyanútlan áldozatok.

  – A Riviéra szerencsevadászai – fűzte tovább a szót Greer. – A csóró kalandorok, akik gazdag feleségre és nemesi címre áhítoznak.

  – Aztán jön a hideg zuhany, amikor szégyenlősen mosolyogva bevalljuk, hogy a hercegnő kései és elszegényedett leszármazottai vagyunk. Ha ezek után a fickók vissza akarják vonni a házassági ajánlatukat…

  – Aljas vagy, Greer – csóválta a fejét szemrehányóan Piper.

  – De nem annyira, mint a hozományvadász férfiak. – Greer jókedvűen a testvéreire nézett. – Menjünk be, együnk valamit, közben folytathatjuk a tervezgetést.

  Piper kiszállt az autóból. Olivia követte.

  – Ha igyekszünk, még ma beadhatjuk az útlevélkérelmet, mielőtt az okmányiroda bezár.

  – Szerencse, hogy most olcsó a repülőjegy Európába – tette hozzá Greer. –Ugyanis új ruhákra is szükségünk lesz.

  – Stílusos lenne, ha bérelnénk egy jachtot.

  – Nem engedhetjük meg magunknak.

  – Azért nem árt körülnézni – javasolta Olivia. – Esetleg találunk egy egészen kicsi hajót.

  A lakásba érve Greer azonnal a számítógéphez sietett, az egyúttal irodaként is szolgáló nappaliba. A három lány feszülten leste a képernyői, miközben Greer az internetes kínálatot tanulmányozta.

  – Hm. Attól félek, nem megy. A legolcsóbb, amit eddig találtam, egy vitorlás tizenkét vendég részére, legénységgel együtt. Ötezer dollár személyenként. Feltéve, ha tizenketten bérelik ki. Felejtsük el!

  Piper áthajolt Greer válla fölött.

  – Csak a móka kedvéért, kattints még egyszer a katamaránokra. Azok biztosan olcsóbbak.

  A három lány izgatottan figyelte a képernyőn megjelenő hajók nevét.

  – Ezt nézd! – kiáltotta Olivia. – Piccione.

  Greernek is szemet szúrt az olasz név, amely galambot jelent. Az apjuk ugyanis mindig „galambocskáimnak” nevezte őket. A mulatság kedvéért rákattintott a hajóra, és hangosan olvasni kezdte a szöveget:

  – Hét méter hosszú, hófehér hajó, szépen berendezve, legénységgel, teljes ellátással, kettő-hat vendég részére. A bérleti díj személyenként háromezer dollár. Tíz nap a Földközi-tengeren. Az útvonalat a vendégek határozzák meg. A leggyorsabb út a legszebb strandokhoz. További információ: F. Moretti, Vernazza, Olaszország.

  Olivia oldalba bökte Greert.

  – Ezt nevezem jutányos árnak! Szerencsénk van. Nyomban küldj egy e-mailt, és kérdezd meg, hogy a nyár folyamán vagy kora ősszel kibérelhető-e még a hajó.

  – Jól meggondoltátok?

  A testvérek bólogattak. Greer tehát megírta a levelet, aztán követte a többieket a konyhába. Ettek néhány szendvicset, majd előkeresték a születési anyakönyvi kivonatukat.

  Útban az okmányiroda felé útlevélképet készíttettek magukról, s közben eszükbe jutott, hogy a hercegnői külsőhöz új frizura is dukál.

  .Egy órával később, amikor már hazafelé tartottak, Piper észrevett egy utazási irodát. Szólt Oliviának, hogy álljon meg, kiugrott a kocsiból, és kisvártatva megjelent egy halom prospektussal. A testvérek majdnem összevesztek, mert mindegyikük egyszerre akarta megnézni a Vernazzáról szóló anyagokat. A városka az ismertető szerint maga volt a földi paradicsom.

  Vernazza a Földközi-tenger szinte még érintetlen partszakaszán fekszik. Az öt falu alkotta Cinque Terre régióhoz tartozik. Szemet gyönyörködtető táj, zöldellő dombok, meredek szirtek és mélykék tenger. Lehet úszni, hegyet mászni vagy sétálni a városka szűk kis utcácskáiban. Hajóval érdemes felkeresni egy közelben fekvő régi templomot, míg útközben megkóstolhatják a tenger gyümölcseit.

  Hazaérve Piper bekapcsolta a számítógépet.

  – Válaszoltak az e-mailünkre!

  Hangosan olvasni kezdett, miközben Greer és Olivia áthajoltak a válla fölött.

  – Köszönjük szíves érdeklődésüket. Az egyik ügyfelünk váratlanul lemondta a foglalását, így a hajó június tizennyolcadikától szabad.

  – Hurrá! – Piper lelkesen ugrálni kezdett a székén. – Szerencséjük van – folytatta az olvasást –, mivel huszadikán rendezik Monacóban a grand prix-t, és erre az időpontra bérelt helyünk van a kikötőben. Amennyiben szeretnék lefoglalni a hajót, sürgősen tudassák velünk!

  Piper izgatottan körbefordult a székével.

  Lányok, Monaco! A gazdag és híres emberek játszótere. Gondolj csak bele, Olivia! A grand prix! Meglehet, hogy találkozol azzal a francia autóversenyzővel, akiért annyira odavagy. Tudod, Fred mindig duzzog, ha róla áradozol.

  – Fred maga tehet róla, hogy megszerettem a Forma-1-et. – Olivia arca ragyogott. – Fantasztikus lenne, ha Cesar Villon autogramjával jönnék haza, hát nem?

  Greer sokkal izgatóbbnak találta a lehetőséget, hogy esetleg megismerkednek a Duchess család egyik tagjával, aki megerősítené a pármai hercegnővel való rokonságot.

  – Piper? Kérdezd meg, hogy kizárólag a miénk lesz-e a hajó, ha fizetünk még ezer dollárt.

  – Jó ötlet. De egy szót se az utazásról Tómnak, különben velünk akar jönni!

  – Amiről nem tud, az nem fáj. Elvégre nem vagy szerelmes belé.

  – Honnan veszed?

  – Tíz nap Tom nélkül, és biztosan tudni fogod.

  Piper megírta az e-mailt. Miközben a válaszra vártak, Greer az utazási iroda prospektusait nézegette. Piper hirtelen felkiáltott:

  – Hé! Beleegyeztek, ha a teljes összeget nyomban kifizetjük.

  – Mielőtt elköteleznénk magunkat, le kellene foglalni a repülőjegyet.

  – Már érdeklődtem. – Olivia a telefonkagylóra tette a kezét. – Milánóba, Rómába és Bolognába már nincs szabad hely, de június tizenhatodikára még vannak jegyek a genovai gépre. Visszautazás június huszonkilencedikén.

  Greer ismét a térképre pillantott.

  – Genova alig nyolcvan kilométer Vernazzától – állapította meg. – Vonattal odautazhatunk, a tizenhetedikei és huszonnyolcadikai éjszakái pedig szállodában töltjük. Foglald le a repülőt, Olivia!

  – És hogyan fizetjük ki a hajót? – szólt közbe Piper.

  Greer elővette a táskájából a tárcáját.

  – A cég hitelkártyáját használjuk. Ezzel érzékeltetjük, hogy a Pármai-házból származó Kingston hercegnők titokban akarják tartani a kilétüket.

  Miután mindent elintéztek, a testvérek harsogó kacagásban törtek ki.

  – Nagyon sok minden múlik a belépőnkön – figyelmeztetett Olivia. – Fantasztikusan kell kinéznünk.

  – Ó! – kiáltotta Piper. – Erről jut eszembe, emlékeztek a liftes jelenetre, ahol az amerikai nő vőlegénye rajta felejti a szemét egy francia lányon? Az a ruha egyszerűen mesés volt!

  Olivia felvonta a szemöldökét.

  – Feltétlenül fel kell frissítenünk a ruhatárunkat. Talán beszerezhetnénk egy-két kalapot is.

  – A medálok segítenek megteremteni a látszatot – jelentette ki nyomatékosan Piper.

  – Pontosan. A férfiak odavannak a felékszerezett nőkért, de nem tudják megkülönböztetni a valódit a hamistól.

  – Akkor ezt megbeszéltük. Ha megérkezünk Olaszországba, mind a hárman hordani fogjuk a medálokat, és meglátjuk, mi lesz. Mivel az első éjszakát szállodában töltjük, valami elegáns helyet kell választanunk. Genovában melyik a legelőkelőbb hotel?

  – Pillanat. – Piper keresgélni kezdett az interneten. – Hm… mit szólnátok a Splendidóhoz? Közvetlenül mellette van a Portofino, ahol nemrég a windsori herceg is megszállt. „Szálloda a kikötőben, exkluzív vendégek, a Riviéra kapuja…” Ezerkétszáz dollár egy éjszaka hármunknak. Csak negyven kilométerre van a repülőtértől, és limuzinnal jönnek ki elénk. Rászánunk ennyit?

  Greer és Olivia bólogattak.

  – Helyes. Mindjárt megkérdezem, hogy június tizenhetedikére van-e szabad szobájuk. Huszonnyolcadikáig ott van a hajó, az utolsó éjszakát akár ifjúsági szállón is tölthetjük, ha netán elfogy minden pénzünk.

  Greer kajánul nézett a testvéreire.

  – Egy ifjúsági szálló pontosan az a hely, ahová meghívhatjuk a kérőinket, amikor színt vallunk.

  – Szívtelen vagy – felelte somolyogva Olivia.

  – Egészen megijesztesz – tódította Piper.

  Greer ártatlan szemekkel nézett rájuk.

  – Hamupipőke sem tehetett róla, amikor hazafelé menet a hintó tökké változott, és neki csak az üvegcipellője maradt. Nem a mi hibánk, ha nekünk csak a medál marad. 

  2. FEJEZET 

  Június 17., az angol felsőház 

  – Méltóságos uraim, a tárgyalást a Pármai-házból származó Maximiliano di Varano meghallgatásával kezdjük. Az úr az olasz illetékességű Emilia Romagna körzet termelő és értékesítő szövetkezetének a jogtanácsosa. A szövetkezet egyik tagja, a Federazione del Prosciutto de Parma, panasszal élt az UKSC nevű szupermarkettel szemben. Az utóbbit Winthrope lord képviseli.

  Max, aki ebben az évben már másodszor szerepelt a felsőházban, szólásra emelkedett. Szentül elhatározta, ezúttal eléri, hogy a fellebbezési kérelem az Európai Bíróság elé kerüljön, s így végre kikényszerítsék a végleges döntést.

  – Köszönöm, méltóságos uraim.

  Max akcentus nélkül beszélt angolul, mivel a középiskolát egy méregdrága brit magániskolában járta ki, azután négy évig Oxfordban tanult, majd hosszabb időt töltött az Egyesült Államokban és Kanadában.

  – Engedjék meg, hogy egy kicsit felfrissítsem az emlékezetüket! A prosciutto de Parma, vagy más néven pármai sonka már az etruszkok ideje óta az Olaszország északi és középső részén tenyésztett disznók húsából készül. A pármai sonkát világszerte nagyra becsülik, és márkavédelem alatt áll. A Corona Ducale, egy ötágú nemesi korona, amely az ősi és tiszteletre méltó pármai hercegséget jelképezi, az eredetiség igazolásának a külső jele. Az olasz törvények értelmében ezt minden terméken fel kell tüntetni, függetlenül a sonka formájától és attól, hogy egészben, vagy szeletben árulják. A koronának minden esetben ott kell lennie a csomagoláson. A másik alperes, a Prime Choice Affiliates – egy tekintélyes herefordshire-i élelmiszergyártó – egész sonkát és szeletelt sonkát szállít az első számú alperesnek, az UKSC-nek, de sajnos a hercegi korona hiányzik a csomagolásról. A Federazione del Prosciutto de Parma azt az álláspontot képviseli, hogy az eljárás mind az olasz, mind az európai jog értelmében törvénytelen. Jelen fellebbezésében követeli, hogy rendeljék el, miszerint a Prime Choice Affiliates és az UKSC addig nem árulhat pármai sonkát, míg az Európai Bíróság nem dönt a kérdésben. Ezzel át is adom a szót Winthrope lordnak.

  Max leült, mire a titkára, Bernaldo átnyújtott neki egy cédulát. Miközben Max fél füllel az alperes ügyvédjének a fejtegetéseit hallgatta, szórakozottan átfutotta a papírt. Aztán még egyszer, alaposabban is elolvasta.

  A genovai Cristoforo Colombo repülőtér biztonsági főnöke telefonált a titkárnőjének, és kérte, hogy mielőbb hívja fel Fausto Gallit az 555 328-as telefonszámon. Roppant fontos és bizalmas ügyről van szó.

  Tehát a családban senki sem sérült meg vagy szenvedett balesetet. Max megkönnyebbülten dugta a cédulát a zakója belső zsebébe. Elhatározta, hogy a tárgyalás szünetében nyomban telefonál.

  Tíz percen át hallgatta Winthrope lord kioktatását, mielőtt a férfi rátért volna a tárgyra.

  – Véleményem szerint a Parma Federazione azon követelése, miszerint csak eredeti termékeket lehet pármai sonka néven eladni, hatályát veszti, mihelyt az áru elhagyta Párma tartományát. Visszaadom a szót Signore di Varanónak.

  Max ismét felállt.

  – Méltóságos uraim! Valójában arról van szó, hogy a Federazione del Prosciutto de Parma követelése érvényesíthető-e az Egyesült Királyságban és más európai országokban. Ezért tisztelettel indítványozom, hogy az ügyet feljebbviteli tárgyalásra az Európai Bírósághoz továbbítsák.

  Az indítvány elhangzása után a bíró, Lord Marbury tizenöt perces szünetet rendelt el.

  Mivel az üzenet felkeltette Max kíváncsiságát, elővette a mobiltelefonját a belső zsebéből, és bepötyögte a levélben megadott számot. Két csengetés után egy férfihang jelentkezett.

  – Signore di Varano? Történt valami, ami bizonyára érdekli önt és a családját. S mivel Ön a jogi képviselőjük, tanácsosnak láttam, ha először önnel lépek érintkezésbe.

  – Miről van szó?

  – Egy félórával ezelőtt három amerikai nő jelentkezett vámkezelésre. A New York-i géppel érkeztek. Az embereim azzal az ürüggyel tartóztatták fel őket, hogy az utasokat ki kell kérdezniük egy gyanús személlyel kapcsolatban, aki ugyanazzal a géppel jött. Kívánatosnak tartottam meghozni ezt az intézkedést, mivel az ifjú hölgyek a hercegnő medálját viselik.

  – Mind a hárman? – Max megrázta a fejét. – Az lehetetlen.

  Elvégre csak egyetlen medál létezik. Egy évvel ezelőtt a pármai hercegnő többi ékszerével együtt kiállították a család palotájában, de az egész gyűjteményt ellopták. A medál volt a legkevésbé  értékes darab, ám érzelmi okokból mégis felbecsülhetetlen értéket képviselt Max családjának a szemében.

  – Szakember véleményét is kikérte?

  – Sí. Miközben kikérdeztük a hölgyeket, fényképeket készítettünk. A törvényszéki szakértők összehasonlították ezeket a medálról készült fotókkal, amelyeket a lopás után a rendőrség a rendelkezésünkre bocsátott. A medálok hajszálra megegyeznek. Óhajtja, hogy lefoglaljam a medálokat? Az amerikai hölgyek nem tudják, miért tartóztattuk fel őket.

  – Egyelőre ne! – Maxot meglepte a hír. – Köszönöm, hogy ilyen tapintatosan és gyorsan intézkedett, Signore Galli. Egyébként számos bejelentést kaptunk, amióta a lopás tényét nyilvánosságra hoztuk, és a nyomravezetőnek jutalmat ajánlottunk fel. Ám eddig minden információ használhatatlannak bizonyult. Egyszerűen nem megy a fejembe, hogy ezek az amerikai hölgyek miként lehetnek ilyen merészek és arcátlanok.

  – Én is feltettem magamnak ezt a kérdést, annál is inkább, mert a dolog fölöttébb különös.

  Max felkapta a fejét.

  – Hogy érti?

  – Nővérekről van szó.

  – Úgy érti, apácákról?

  – Nem, nem. Egykorúak, és ugyanazon a napon születtek.

  – Hármas ikrek? – Csakugyan különös. – Hány évesek?

  – Huszonhét.

  Ilyen fiatalok, és már bűnözésre adták a fejüket…

  – És rendkívül csinosak – tette hozzá a férfi a vonal másik végén.

  – A papírjaik szerint a nevük „Duchesses of Kingston”.

  Kingston hercegnői? Max tekintete Winthrope lordra siklott. Ha csakugyan létezik ez a cím, akkor neki, mint főnemesnek tudnia kellene róla.

  – Sajnos még Londonban vagyok, és csak este repülök vissza Genovába. Tudják, hogy a hölgyek miért jöttek Olaszországba?

  – Azt mondják, nyaralni, valamint üzleti kapcsolatokat építeni. Ellenőriztük az állításaikat. Ma estére szobát foglaltak a Splendidóban, és holnaptól kibéreltek egy vitorlást.

  – Portofinóban?

  – Nem, Vernazzában.

  Max arcáról lehervadt a mosoly. Ez már nem lehet véletlen.

  Két évvel ezelőtt gyerekkori jó barátjának, Fabiónak és két öccsének adta a Piccionét, miután a fivérek szülei a család halászhajójával eltűntek a tengeren. A Moretti fivérek azóta abból éltek, hogy turistáknak kölcsönözték ki a hajót, és ők maguk voltak a legénység.

  Fabio azóta a Piccione teljes árát kifizette Maxnak, jóllehet ő eredetileg nem is akart pénzt; nemrég utalta át a bankszámlájára az utolsó részletet.

  Fabio nem csupán az öccseiről gondoskodott lelkiismeretesen, hanem időközben megnősült, és a felesége a második gyermeküket várta. Mivel a városkában egyedül a Moretti fivérek foglalkoztak vitorláskölcsönzéssel, a férfi pontosan tudta, hol keresse az amerikai hölgyeket.

  – Hagyja futni őket,. Signore Galli! De tartsák rajtuk a szemüket! Mihelyt Genovába érkeztem, jelentkezem.

  – Bene. Arrivederci!

  Max kikapcsolta a telefonját, lefirkantott néhány szót egy cédulára, és megkérte Bernaldót, hogy adja át lord Winthrope-nak.

  – Várja meg a válaszát!

  Néhány perccel később újra megjelent Bernaldo. Max izgatottan olvasni kezdett. 

  Örülök, hogy segíthetek Önnek.

  Stephan Pierrepont Kingston második hercege címen követte a nagyapját. Némi kétes hírnévre csak az Elisabeth Chudleigh nevű hölggyel folytatott viszonya alapján tett szert, aki Kingston hercegnőjének hívatta magát. A herceg 1733-ban meghalt, gyermeket nem hagyott maga után, tehát a cím megszűnt. Remélem, a válasz kielégítő. 

  Max Lord Winthrope-ra mosolygott, aki barátságosan biccentett felé.

  Még ilyet! Az amerikai hölgyek nem csupán arcátlan csalók, hanem ráadásul egy olyan ősi angol nemesi címmel ékeskednek, amely már kétszáz éve nem létezik. Miféle játék folyik itt? És mi a céljuk a medálokkal, amelyek hajszálra megegyeznek az eltulajdonítottál? 

  – Túl fáradt vagyok, hogy úszni menjek.

  – Az időeltolódás engem is kikészített. Feküdjünk le! Jössz te is, Greer?

  – Mindjárt.

  Greert elvarázsolta a fűszeres illatoktól terhes mediterrán éjszaka. Mióta álmodott arról, hogy ellátogat Olaszországba! Noha az ősei kilencven százalékban angolok, illetve skótok és írek, az apja mindig is büszke volt az olasz ágra, és a lányait is megfertőzte ezzel.

  Az európai terjeszkedés esélyeit boncolgató üzleti megbeszélést követően a lányok elfogyasztották késői vacsorájukat, majd ellátogattak a San Giorgio-templomba. Azután sétáltak egyet a Splendido Szálló buja kertjében, ahol annak idején egy tizenhatodik századi kolostor állt. Végül az úszómedencéhez értek, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt Portofino kikötőjére. Önmagában már ez is megérte, hogy idejöttek, gondolta Greer. Az édesanyjának biztosan tetszene ez a virágos édenkert.

  Már csak néhány vendég tartózkodott a medence körül. A pincérek szinte hangtalanul suhantak, pezsgőt töltöttek a vendégeknek. Greer fülét nevetés és beszédfoszlányok ütötték meg. Épp az egyik pálmafánál állt narancsszínű, egyedi tervezésű ruhájában, amikor észrevett egy alakot, aki úgy hasította a vizet, akár egy cápa. Egy jól megtermett, sötét cápa, már ha van ilyen…

  A tekintetével megbűvölten követte a férfit, akiből csak napbarnított karja,” széles válla és csillogó, sötét haja látszott. Az illető a medence széléhez úszott, és pont Greer előtt szállt ki a vízből.

  A „cápának” izmos, kisportolt lába volt, és mindössze egy aprócska fürdőnadrágot viselt. A nők vágyakozó tekintetének kereszttüzében megindult egyenesen Greer felé.

  Csalhatatlan érzékkel azonosította be áldozata tartózkodási helyét. Láthatatlan radarja vette a lány néma üzenetét – aki végre szeretett volna találkozni egy hamisítatlan aranyifjúval –, és a hívására nyomban válaszolt.

  Greernek nem kellett csalódnia. Az idegennek merész sasorra, arisztokratikus vonásai és sötét szeme volt, amely a kitörni készülő vulkánra emlékeztetett. Egy pillantás, és a lány úgy érezte, mintha túlságosan közel merészkedett volna a perzselő magmához.

  Már meg is égette magát. A pulzusa szaporán vert a nyakához simuló medál alatt.

  Az idegen érdeklődve nézte a medált. Ráharapott a csalira.

  Pipernek látnia kellene, hogy már az első este milyen átütő sikert aratott az ötlete, gondolta Greer.

  – Láttam a kertben sétálni, signorina. – Az idegennek mély, érzéki hangja volt, és Greer a meleg éjszakai levegő ellenére végigborzongott. – Reméltem, hogy még találkozunk.

  – Én is felfigyeltem magára. – Greer sutba vágta a szokásos óvatosságát. –Ezért sem mentem fel aludni.

  Hazugság volt. Nem látta a férfit, ám egy vadász nem árulja el magát idő előtt. Lesben áll, és kivárja a megfelelő pillanatot.

  – Úszunk egyet? – kérdezte halkan a férfi.

  Látszott rajta, eszébe sem jut, hogy esetleg visszautasíthatják.

  – Nincs itt a fürdőruhám – ingatta a fejét Greer.

  – Számít ez? – duruzsolta a férfi izgatóan lágy, érzéki hangon.

  Egy kicsit még fárasztani kellene, gondolta Greer, mert élvezte a játszma minden egyes percét. De nem szabad túlfeszítenie a húrt.

  – Nem.

  A férfi szeme megvillant. Vajon meglepte a válasz? – tűnődött Greer. Tudomása szerint a cápának nincsenek emberi érzései, csak ösztönei, és egyetlen célja, hogy minél előbb lecsapjon a zsákmányra.

  Meglátjuk, mennyi idő kell, hogy felfalj!

  Greer merészen kibújt az aranyszínű szandálból, letette az aranyóráját és arannyal átszőtt táskáját az egyik asztalra majd csukafejest ugrott a vízbe.

  Mivel a három lány a Hudson folyó partján nőtt fel, az apjuk remek úszót faragott belőlük. A testvérek a mai napig rendszeresen hódoltak kedvenc sportjuknak.

  A medence alját különös mintájú csempe borította. Greer még mélyebbre úszott, hogy közelebbről is szemügyre vegye. De nem jutott le a fenekéig, mert a férfi átfogta a csípőjét, és a felszín felé húzta. Greer vállig érő haja a fejéhez tapadt, és már egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy elegáns, hűvös hercegnő. De ez egy csöppet sem zavarta. Sokkal inkább feszélyezte, hogy ruhája a derekáig felcsúszott, és az idegen keze közvetlenül a bugyijára tapadt.

  A markáns arc veszélyesen közel volt az övéhez, és a lánynak szüksége volt minden önuralmára, hogy eltitkolja, mennyire megzavarta a váratlan fordulat.

  – Még nem is ismerjük egymást. A nevem Greer Duchess.

  – Greer – ízlelgette a férfi a szót, és felvillantotta elragadó mosolyát. – A neve is éppoly különleges, mint maga. Miért jön egy ilyen gyönyörű amerikai nő Olaszországba?

  Legfőbb ideje, hogy tesztelje a meséjüket, gondolta a lány.

  – A testvéreim és én meglátogatjuk az itteni rokonainkat.

  – Csakugyan?

  – Igen. Az egyik ősöm Colorno hercegnője volt.

  A férfi szeme összeszűkült.

  – A Bourbon-házból származó osztrák Mária Lujzára gondol?

  Az idegen kitűnően ismerheti az olasz történelmet, ha első pillantásra azonosította a hercegnő medálját. Minden úgy megy, mint a karikacsapás, de ez egy kicsit ijesztő is.

  Vajon mit szól majd Olivia és Piper, ha meghallja, hogy mindjárt az első este a hálójába akadt egy aranyifjú? Még egy kicsit fárasztania kell ugyan, mielőtt partra húzza, és megvárja, hogy megkérje a kezét.

  Persze a férfi, mihelyt megtudja az igazat, nyomban kitépi a horgot, és elúszik.

  Ezután már a testvéreivel együtt nyugodtan élvezheti a vakációt, abban a tudatban, hogy teljesítette az apja végakaratát.

  – Igen. A testvéreim és én a hercegnő amerikai leszármazottai vagyunk. – Hogy törvénytelen ágról van szó, azt nem kell a férfi orrára kötnie. – De most már én is szeretném tudni, hogy kicsoda maga – tette hozzá kacéran.

  – Mi lenne, ha kitalálná, hogy hívnak? – búgta az ismeretlen mély, érzéki hangon, és a hüvelykujja izgatóan körözni kezdett a lány bugyiján.

  Greer szemügyre vette az izmos alakot, és kimondta az első olasz nevet, ami az eszébe jutott.

  – Luigi?

  A férfi elmosolyodott.

  – Nem.

  Greer még soha életében nem kockáztatott ennyit, de annyira izgatta a férfi, hogy feltétlenül folytatni akarta a játékot. Felvillantotta legszebb mosolyát.

  – Sokáig tartana, míg kitalálnám a nevét.

  A férfi vállat vont, és közelebb húzta magához Greert.

  – Most jöttem meg Londonból, ahol üzleti ügyben jártam. Egy hét szabadság vár rám, és szebbet elképzelni sem tudok, mint hogy minden egyes másodpercét magával töltsem, bellissima.

  Greernek el kellett ismernie, hogy titkon tetszik neki az ötlet. Ezek az olasz szoknyavadászok ugyancsak rámenősek! Alighogy otthagyta a londoni barátnőjét, máris egy újabb hódításon töri a fejét?

  – Sajnos, a testvéreim és én holnap reggel Vernazzába utazunk, és nem is jövünk vissza.

  – Jól ismerem azt a helyet. És mivel látom, hogy nem fél a víztől, szívesen elvinném egy titkos barlanghoz. Csak úgy lehet megközelíteni, ha az ember víz alatt tesz meg egy kisebb szakaszt.

  Greer tűnődve elmosolyodott.

  – Találok ott aranyat, ezüstöt és gyöngyöt, mint Edmond Dantes Monte Cristo szigetén?

  A férfi oldalra billentette a fejét.

  – Kincset keres?

  Greernek megint az a furcsa érzése támadt, hogy olyat mondott, amivel meglepte a másikat.

  – Mindnyájan ezt tesszük, abban a reményben, hogy rálelünk a boldogságra, nem?

  – A boldogságra? – visszhangozta elgondolkozva a férfi, és Greerre nézett. – Mit ért ezen?

  – Hála Alexandre Dumas-nak, ma már tudjuk…

  – Igen – suttogta a férfi, és a szája olyan közel volt Greerhez, hogy a lány érezte a leheletét. Zavartan hátrált, és a lábujjaival megérintette a férfi szőrös lábát. – Monte Cristo grófja bosszút állt ugyan az ellenségein, de nem lett boldog.

  – Dumas könyve csak egy romantikus regény – szögezte le Greer.

  Az idegen szeme újra megvillant.

  – Ha gondolja, szívesen elviszem Monte Cristo szigetére. Nincs messze Vernazzától. Talán megtalálja ott, amit keres.

  Greer elfojtott egy mosolyt.

  Természetesen saját magadra gondolsz. Nem vagy kissé beképzelt?

  – Azt jelenti, hogy…

  – Talán… talán azt jelenti – szakította félbe kacéran Greer. – De most szeretnék jó éjszakát kívánni, mert nagyon fáradt vagyok.

  A férfi erősebben szorította a csípőjét.

  – Még egyáltalán nincs késő, és maga túl fiatal ahhoz, hogy fáradt legyen.

  – Lehetséges, de ma érkeztünk meg Olaszországba, és a rendőrség feltartott minket a vámnál. Három órán át várakoztunk.

  – Sajnálom, hogy a hazámban ilyen szörnyűség történt önökkel. De mi volt az oka?

  – A biztonsági főnök állítása szerint egy gyanús személy utazott velünk együtt a repülőgép fedélzetén, és az emberei kikérdezték azokat az utasokat, akik az illető közelében ültek.

  – Tudtak segíteni a rendőröknek?

  – Fogalmam sincs. Megpróbáltunk visszaemlékezni a körülöttünk ülőkre, de nekem egyikük sem tűnt gyanúsnak. Amikor végre elengedtek minket, már semmi másra nem vágytunk, csak hogy a szállodában legyünk, és alhassunk.

  – Érthető. – A férfi részvevőn nézett Greerre. – Egy pillanat!

  Miközben egyik kezével továbbra is a lány csípőjét simogatta, a másikkal intett az egyik pincérnek, és mondott neki valamit olaszul. Az illető bólintott és eltűnt.

  Az idegen elkapta Greer kérdő tekintetét.

  – Megkértem, hogy hozzon önnek egy fürdőköpenyt, amit a szobájába menet felvehet. Nem akarom, hogy mindenki a csábos alakján legeltesse a szemét.

  Persze, ez a kiváltság csak neked van fenntartva, gondolta Greer. Kialakult benne a kép; Casanova, némi lovagias beütéssel.

  – Köszönöm, Signore… Misterioso – próbálkozott a legjobb olasz kiejtésével, amely azonban elég sok kívánnivalót hagyott maga után.

  A férfi harsogó kacagásban tört ki; szívből és őszintén nevetett. Greer egy pillanatra betekinthetett az aranyifjú álarca mögé, ami egy kicsit meghökkentette.

  A lépcsőhöz érve lerázta magáról a férfi kezét, és büszke léptekkel, felszegett fejjel sétált ki a medencéből. Az ismeretlen azonban megelőzte, és Greer vállára terítette a fehér fürdőköpenyt. Meglepő, hogy a pincér milyen gyorsan teljesítette a férfi kérését.

  Greer az idegen szemébe nézett.

  – Köszönöm. A köpeny nélkül egy kicsit… kínosan éreztem volna magam.

  – Mint Vénusz, amikor kiszállt a habokból?

  Greer lelki szemei előtt megjelent a híres festmény, ahol a szépség római istennője meztelenül áll egy kagylóban. Zavartan elfordult. Az ismeretlen egy hirtelen mozdulattal megemelte a medált, és megcsókolta az alatta hevesen lüktető parányi eret.

  – Nemsokára már csak a napot érezzük a bőrünkön, és a homokot a testünk alatt. Szeretném úgy látni magát, ahogy Botticelli megálmodta Vénuszt – susogta a férfi érzéki hangon.

  Greer borzongva odébb húzódott, és remegő kézzel az asztalon heverő óráért és az estélyi táskáért nyúlt. Ám mielőtt eldöntötte volna, hogy felveszi-e a szandálját, vagy inkább kézben viszi, az idegen beakasztotta az ujját az arany pántocskákba.

  – Felkísérem a szobájába. Még a Splendido sem szavatolhatja egy ilyen gyönyörű nő biztonságát. Fáradtan könnyű zsákmánya lenne bárkinek, aki az éjszaka leple alatt egy eldugott lagúnához akarja cipelni…

  A gondolatra borzongás futott végig Greer hátán.

  Ő és a testvérei ártatlan fickóknak képzelték az aranyifjakat, akikkel játszva elbánnak. Miután kiderül, hogy becsapták őket, egy kicsit talán majd megsértődnek, de aztán lovagiasan búcsút intenek, és neheztelés nélkül távoznak a színről. Ám az idegen csókja és a fülébe suttogott merész szavak után Greer kezdett elbizonytalanodni. Ösztönösen érezte, hogy ez a férfi veszélyessé válhat. Nem az a fajta, akit oda lehet csalni egy ifjúsági szállóra, majd rövid úton lerázni: Elnézést, de nem vagyok hercegnő. Ez a férfi nem szokott hozzá, hogy kiadják az útját. Ő dönti el, mikor vet véget a játéknak.

  Greer riadtan meggyorsította a lépteit. A biztonság kedvéért már a felvonóban kivette estélyi táskájából a kulcsot. Holnap reggel elhagyják a szállodát, és soha többé nem látja viszont az idegent. A gondolatból bátorságot merített, és magabiztosan elmosolyodott.

  A mai este volt a főpróba. A szárazedzés. Na jó, egy kicsit nedves szárazedzés, pontosította magában. A kísérlet nem sikerült, de holnap új reggel virrad rájuk, új lehetőségek és új férfiak következnek…

  Greer megállt a szobája ajtaja előtt, és gyorsan kinyitotta, de mielőtt besurranhatott volna, az idegen megcsókolta a nyakát.

  – A holnapi viszontlátásra!

  Úgy hangzott, mint valami fenyegetés.

  – Isten önnel – búcsúzott Greer, és sietve behúzta maga mögött az ajtót.

  Megkönnyebbülten lehuppant a legközelebbi fotelba, és megpróbálta összeszedni magát. Az estélyi táskája puhán a földre csúszott. Csak most jutott az eszébe, hogy a szandálja az idegennél maradt. Nem számít… Meglesz nélküle. De ezt a férfit soha többé nem akarja viszontlátni. 

  3. FEJEZET 

  Hirtelen világosság öntötte el a szobát.

  – Greer?

  A testvérei meghökkenve meredtek rá, és kiugrottak az ágyukból.

  – Miért vizes a ruhád?

  – Honnan ez a fürdőköpeny?

  – Hol a cipőd?

  Greer gyámoltalanul nézett rájuk. Csak azért tudott megszabadulni az idegentől, mert az hagyta. Milyen diadalmasan ragyogott a szeme!

  – Lányok, van egy kis gond. – Ledobta a fürdőköpenyt, és kibújt a vizes ruhából. – A lehető leggyorsabban el kell tűnnünk innen. Mindent elmesélek, mihelyt a taxiban ülünk. Hívjatok egyet, jó? Negyedórán belül itt lehet.

  – És hová megyünk?

  – A határon át Franciaországba, Azután felülünk az első gépre. Mindegy, hová, csak el innen… el Olaszországból!

  – Viccelsz? – hüledezett Olivia.

  Greer megrázta a fejét, a hajából csöpögött a víz.

  – Ismerem ezt az arckifejezést – suttogta Piper. – Nem viccel. – A testvérek nyugtalanul követték a fürdőszobába Greert. – A döntésednek van valami köze ahhoz, hogy a rendőrök a repülőtéren feltartóztattak minket?

  – Nincs.

  Greer levette az óráját, aztán a medált is. A bőre még mindig bizsergett ott, ahol az idegen megcsókolta.

  – Akkor férfi van a dologban – találgatott Olivia.

  Greer arca tűzpirosra gyúlt, és örült, hogy a zuhanyfülke vastag üvege elrejti.

  – És én még azt hittem, hogy nincs az a férfi, aki elől megfutamodnál.

  – Ha tudni akarod, egy cápával találkoztam.

  – A medencében? – bukott ki a kérdés Piperből.

  – Ennek keze és lába is van…

  És olyan kisugárzása, amit be kellene tiltani, tette hozzá gondolatban Greer, és kiöblítette a hajából a sampont.

  – Megtámadott? Vagy megfenyegetett?

  Greer önkéntelenül megborzongott.

  – Nem.

  – Ha azt akarod, hogy azonnal kiköltözzünk a szállodából, amikor alig két órát aludtunk, akkor ennél bővebb magyarázatot várunk.

  Oliviának igaza volt.

  Greer fogott két törülközőt; az egyiket a fejére, a másikat pedig maga köré tekerte, azután követte testvéreit a közös hálószobába.

  A húgai törökülésben helyet foglaltak az ágyon, és türelmesen vártak. Greer fáradtan leereszkedett az ágy szélére.

  – Az a szörnyű érzésem támadt, hogy olyasmibe keveredtem, aminek rossz vége lehet. És csak saját magamat okolhatom. – Nyugtalanul felugrott. – Először viccesnek találtam. Gondoltam, végre megmutatom egy nagyképű európai aranyifjúnak, hogy mit tudok. De aztán…

  – Emberedre akadtál – fejezte be Piper az elkezdett mondatot.

  Greer bólintott.

  – A medencében felfedeztem egy fekete hajú Adoniszt. Úgy úszott, mint egy olimpiai bajnok. Minden a terv szerint ment. A jóképű aranyifjú tudta, ki volt Colorno hercegnője. A medálnak köszönhetően azonnal megszólított.

  Piper megrökönyödve nézett a testvérére.

  – És aztán? – kíváncsiskodott tovább.

  Greer idegesen tördelte a kezét.

  – Azután minden balul sült el.

  – Mit csinált az a férfi? Mondd már! – nógatta Olivia. – Hallani akarjuk az egész történetet, legyen bármennyire kínos. Különben hogyan dönthetnénk el, mennyire vészes a helyzet?

  – Nagyon vészes, elhihetitek – suttogta Greer.

  A másik két lány arca elborult.

  – Talán…?

  – Nem! – Greer testét elöntötte a forróság. – De bármit megtehetett volna. Együtt úsztunk, a ruhám derékig, felcsúszott, és ő…

  Piper felugrott az ágyról.

  – Gondolod, ha kettesben lettél volna vele, kihasználja a helyzetet?

  Greer mély lélegzetet vett.

  – Azt hiszem, az a férfi mindent megkap, amit csak akar. Ráadásul rendkívüli módon érdeklődik a medál iránt.

  Beszámolt a medencében lezajlott beszélgetésről, de a két csókról nem tett említést. Az kizárólag rá tartozik. Még a testvéreinek sem tudna beszélni róla.

  – És hogy hívják?

  – Fogalmam sincs.

  Olivia égnek emelte a tekintetét.

  – Greer…

  – Tudom. – A lány fázósan megdörzsölte a karját. – De most jön a java. Elmondtam neki, hogy Vernazzába utazunk.

  – Hogy árulhattad el?

  – Ostobaság volt, de akkor még nem sejtettem, milyen veszedelmes fickóval akadtam össze. Azután beszélni kezdett egy titkos barlangról, a napfényről, a homokról, és egy meztelen istennőhöz hasonlított, amint kikel a habokból. Tartok tőle, hogy követni fog Vernazzába.

  Az ajtó előtt lejátszódott búcsújelenet után Greer biztosra vette, hogy nem szabadul meg egykönnyen az idegentől.

  – Csuda izgalmas! – lelkendezett Piper.

  – Figyeljetek! – kiáltotta holtra váltan Greer. – Az a férfi kiszámíthatatlan.

  – Csak azért mondod, mert még sosem találkoztál ilyen szívdöglesztő pasassal, és nem tudod feldolgozni, hogy vonzódsz hozzá.

  – Egy csöppet sem vonzódom hozzá, Piper.

  – De igen – ellenkezett Olivia.

  – Rendben van. Még ha így lenne is… ettől a férfitól óvakodni kell – sóhajtotta Greer, és megremegett a hangja. – Ejtsük a tervet, és az aranyifjak helyett foglalkozzunk hétköznapi, kedves srácokkal! Sokkal biztonságosabb.

  Olivia a homlokát ráncolta.

  – A terv jó. Egyszerűen csak nem szoktál hozzá az olasz férfiakhoz. Nincs abban semmi fura, hogy az a fickó megkörnyékezett.

  – Oliviának igaza van – állt Piper a testvére mellé. – Elvégre csinos lány vagy. Don is megőrül érted, de az amerikai férfiak nem olyan rámenősek. Gondolj csak bele, mennyi ideig tartott, amíg megszólított.

  – Hat hónapig – jegyezte meg kajánul Olivia. – Lehet, hogy az a fickó gátlástalan, de az is lehet, hogy nem. Elvégre nem ismered.

  A húgai jelentőségteljes pillantást váltottak, aztán Piper megszólalt:

  – Olyan nő vagy, aki pontosan tudja, mit akar, és kézben tartja az életét. A fickó bizonyára észrevette, és a meglepetésszerű támadást választotta. Szerintem hamarosan megkéri a kezed.

  – Nem akarom, hogy megkérje a kezemet. El akarok menni innen! Repüljünk haza!

  – Majd tíz nap múlva – igyekezett Olivia csitítani Greert. – Mivel már kifizettük a hajót, és a pénzt nem kapnánk vissza, javaslom, hogy tegyük el a medálokat, töröljük a hercegnős sztorit, és a vakáció hátralévő részében legyünk közönséges turisták!

  – Jó ötlet – bólogatott Piper.

  – Már említettem az idegennek, hogy Colorno hercegnője az egyik ősöm volt.

  – A vitorlást is Kingston hercegnője néven foglaltuk le, de mostantól kezdve egyszerűen nem használjuk ezt a címet – javasolta Olivia. – Greer, ne izgasd fel magad! Ha felbukkan a titokzatos idegen, hármunkkal találja szemben magát.

  – Igen – erősítette meg Piper. – Ha megjelenne, egy percre sem veszítjük szem elől. Mit szólsz hozzá?

  – Jól hangzik.

  – Rendben. Miután ezt sikerült tisztáznunk, feküdjünk le végre, és aludjunk!

  Pár perccel később leoltották a lámpát, és ágyba bújtak. Greer hamarosan hallotta a testvérei békés szuszogását. Neki azonban nem jött álom a szemére. Elvégre nem Oliviát és Pipert hozta össze a sors egy cápával, hanem őt. 

  – Nic? Max vagyok. Luc is itt van, tehát ez most egy konferenciabeszélgetés.

  – Mint a régi szép időkben.

  Max és az unokatestvérei, Nic és Luc olyan közel álltak egymáshoz, mintha csak testvérek lettek volna. Max apjának az egyik húga a spanyolországi Marbellából való Carlos de Pastranához ment feleségül, a másik pedig a monacói Jean-Louis de Falconhoz. A három testvér egyenes ági leszármazottja volt a Pármai-háznak, a házastársaik szintén királyi családok sarjai.

  Az unokatestvérek a harmincas éveik elején jártak. Annak idején az iskolaidőben és a vakációk alatt is rengeteg időt töltöttek együtt. Ám öt hónappal ezelőtt Nic menyasszonya egy végzetes balesetben az életét vesztette, míg Lucnek majdnem amputálni kellett az egyik lábát. A tragédiát követően a két fiatalember „búskomorságba süppedt.

  Max örült, hogy most van ürügye viszontlátni őket.

  – Ne haragudjatok, hogy éjnek évadján ugrasztottalak ki benneteket az ágyból, de fontos dologról van szó.

  – Nem kell mentegetőznöd – vetette közbe Nic. – Hajói emlékszem, a baleset után fél éjszakákat beszélgettél át velem.

  – És a másik felét nálam, a kórházban töltötted – tette hozzá Luc. – A hangod zene füleimnek, miután hetek óta mást sem csinálok, csak reggel felkelek, dolgozni megyek, aztán fizikoterápiára, majd megint lefekszem.

  – Lucnek igaza van – helyeselt Nic. – Én is örülök, hogy hívtál. Szívesen segítünk, bármiről legyen szó.

  Max nyomban a szaván fogta.

  – Tudnátok tíz napot áldozni az ügyre?

  – Mikor? – kérdezte egyszerre Luc és Nic.

  – Hat óra múlva.

  – Menjünk Colornóba?

  – Nem, maradjatok Vernazzában! A Piccione fedélzetén kellene eljátszani a legénység szerepét.

  – Mivel az átkozott botom nélkül lépni sem tudok, legfeljebb a főzés jöhet szóba – dörmögte ingerülten Luc.

  – Gondolatolvasó vagy. Pontosan erre akartalak kérni. Ha Nic vagy én vennénk kezünkbe a fakanalat, mindenki éhen halna. Nic lesz a kapitány.

  – Miért pont a Piccionén? – tudakolta Nic. – Azt a hajót Fabio Morettinek adtad.

  – Így van. Most már az övé. Hónapokkal ezelőtt kifizette az utolsó részletet is.

  – És mi lesz a Moretti fivérekkel?

  – Fizetett szabadságra mennek.

  – Úgy tűnik, tényleg nagy bajban vagy.

  Max maga előtt látta a varázslatos lányt, nyakában a családi medállal. A szeme szebben csillog, mint az ametiszt, és még mindig érezni vélte makulátlan bőre bódító illatát.

  – Egyelőre homályos az ügy. Egyvalamit azonban biztosan tudok: azonnal oda kell csapnunk.

  – Odacsapni? Rejtélyesen hangzik.

  – Lehet, hogy végre rábukkantunk a tolvajokra, akik eltulajdonították a családi ékszereinket.

  Luc halkan szitkozódott.

  – A szüleim szinte belebetegedtek.

  – Az enyémek is – morogta Nic. – Mielőtt Marbellából elrepültem volna arra a luxemburgi konferenciára, az anyám arról panaszkodott, hogy a biztonsági főnök még egyetlen használható nyomot sem talált. Gyanítom, hogy a drágaköveket már régen kivették a foglalatukból, és most ott pihennek valakinek a széfjében.

  Vagy egy gátlástalan amerikai boszorkány karcsú nyakát ékesítik.

  – Titeket is érdekelni fog a hír, miszerint Signore Galli, a genovai repülőtér biztonsági főnöke tegnap feltartóztatott három amerikai nőt, mert mindegyikük a hercegnő medálját viselte.

  Döbbent csend következett, majd nevetés harsant.

  – De hiszen csak egyetlen medál létezik!

  Az előző nap ez volt Max első gondolata is. A pármai hercegnő ékszergyűjteményét Olaszország legértékesebb műkincsei közt tartották számon. Bárki lopta is el a colornói hercegi kastélyból, számítania kellett rá, hogy mindent megtesznek a tolvaj kézre kerítésére. Az olasz rendőrség segítséget kapott a CIA-tól, a Scotland Yardtól és az Interpoltól is. De mind ez ideig nem bukkantak értékelhető nyomra.

  – Ennek a Signore Gallinak szemorvoshoz kellene fordulnia.

  – Nem tudom… Én is láttam a medált, és eredetinek tűnt.

  Újabb csend következett.

  – Láttad a medált?

  – Igen. Egészen… egészen közelről, ha érted, mire gondolok.

  Nem érkezett felelet. Max néhány percnyi hallgatás után úgy döntött, hogy közli a részleteket is.

  – Az amerikai hölgyek, Greer, Piper és Olivia lélegzetelállítóan szépek, huszonhét évesek és… hármas ikrek.

  – Hármas ikrek?

  – Sí. Nem olyanok, mint három tojás, de egy biztos; ahol megjelennek, óriási feltűnést keltenek. Az útlevelük szerint Duchess a nevük, és a New York-i Kingstonból érkeztek. Kiderítettem, hogy ma hajóra szállnak Vernazzában. És Fabiótól tudom, hogy az a személy, aki kibérelte a Piccionét, a Pármai-házból való Kingston hercegnőjének nevezte magát.

  Ingerült horkantás hallatszott.

  – Hiteles forrásból tudom, hogy ez a cím már nem létezik.

  – Melyik lány találta ki ezt a mesét? – kérdezte Nic.

  – Fogalmam sincs – felelte Max. – Greer azt állítja, hogy Colorno hercegnője az egyik felmenője volt.

  – Hihetetlen – hüledezett Luc.

  – Elég valószínűtlenül hangzik. Nem tulajdonítottam volna jelentőséget Signore Galli beszámolójának, ha nem követem a testvéreket a Splendidóból a San Giorgio-templomba és vissza. Mind a hárman viselik a medált. Tekintettel arra, hogy lopott holmiról van szó, teljességgel érthetetlen.

  – Miért jelennének meg a tett színhelyén az eredeti medál másolataival, ha valamilyen okból nem az a céljuk, hogy elkapják őket?

  – Nem tudom. Talán csak egy átkozott tréfa az egész, hogy a családunk orra alá dörgöljék: sosem fogják elcsípni a tetteseket.

  – Vagy az egyik medál csakugyan eredeti, és pénzt akarnak kapni, ha visszaszolgáltatják – tűnődött fennhangon Luc.

  – Lehet. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy Greer kijelentette, miszerint… olasz rokonaikat akarják meglátogatni.

  – A rokonaikat? – csattant fel Nic. – Mi vagyunk a pármai hercegnő egyedüli leszármazottai.

  – Pontosan. Azt találtam ki, hogy te és Luc segítetek nekem összehozni egy találkozót rég elveszett „unokahúgainkkal”.

  – Folytasd! – nógatta Nic.

  – Tisztáznunk kell, hogy kik ők valójában, és mit akarnak itt. Hogy a saját szakállukra cselekszenek, vagy esetleg küldte őket valaki. És ezt a régi, jól bevált módszerrel fogjuk kideríteni… Tudjátok, mire gondolok – tette hozzá jelentőségteljesen Max. – Remélhetőleg nem jöttetek ki a gyakorlatból.

  – Tetszik a gondolat, hogy egyszerre három unokahúgunk lett – jegyezte meg Luc. – És arra, amit tervezünk, keresve sem lehetne jobb helyet találni a Piccionénál.

  – Így igaz. A terv a következő: miután Fabio a fedélzetre kísérte a hölgyeket, Nic beszélgetésbe elegyedik velük, miközben én átkutatom a csomagjaikat, és megszerzem a medálokat. Ezután Lericibe hajózunk. Vacsora után elviszem a hölgyeket a kastélyba, közben ti helikopterrel Pármába repültök, megmutatjátok Signore Rossinak a medálokat, és újra a fedélzeten vagytok, mire a vendégekkel visszatérek. Attól függően, mit tudtatok meg a medálokról, eldöntjük, hogy várunk-e még egy kicsit, vagy azonnal hívjuk a rendőrséget.

  Nic halkan felnevetett. Mintha Luc is kizökkent volna tompa közönyösségéből.

  – Hétkor a kikötőben vagyok – jelentette ki.

  – És te, Nic? – tette fel a kérdést Max.

  – Én is.

  – Az az érzésem, hogy ez a néhány nap olyan lesz, mint a régi szép időkben. Ciao! 

  A prospektusban a Földközi-tenger egyik gyöngyszemeként jellemezték Vernazzát. Ám a valóság felülmúlta Greer várakozását. A kikötő úgy ragyogott a délutáni napfényben, akár egy értékes drágakő.

  A lányok megcsodálták a világos homlokzatú, torony formájú házakat, amelyek fecskefészkek gyanánt tapadtak a meredek sziklafalhoz. Elkápráztatta őket a ragyogóan kék tenger és a tiszta égbolt. A látvány egyszerűen lélegzetelállító volt. A smaragdzöld hegyoldalakat bájos facsoportok, sárga és rózsaszín házacskák, oszlopfős villák és kastélyok tarkították.

  Piper és Olivia minduntalan felkiáltottak elragadtatásukban. Greer arra gondolt, hogy a genovaiak évszázadokon át védelmezték ezt a darabka földet a barbárokkal és a szaracénokkal szemben.

  Szívesen felderítette volna a keskeny ösvényt, amely a kicsiny piactérről kanyarogva indult a szédítően magas hegycsúcsok felé. Ám úgy döntöttek, hogy inkább a nyaralásuk végeztével néznek körül a városban, ugyanis már így is késésben voltak. Mivel a grand prix miatt rengetegen utaztak a Riviérára, a pályaudvaron hosszú sorok kígyóztak a jegypénztárak előtt. Így történt, hogy csak délután három órakor érkeztek meg Vernazza kicsiny kikötőjébe, három órával a tervezett időpont után.

  Vagy egy tucat különböző színű hajó ringatózott a vízen, az öböl védett oldalán. De csak egyetlen katamarán volt, amely hófehér színével kirítt a többi közül.

  Noha a nyugtalanító idegen reggel nem várta a szállodai szobája előtt Greert, s a hallban sem lesett rájuk, amikor rendezték a számlát, a lány mégis ideges volt. Mióta megismerte a férfit, odalett a lelki békéje, noha maga sem tudta az okát. Csak akkor lélegezhet fel, ha már maguk mögött hagyták Vernazzát.

  – Buon giorno, signorina – csendült fel egy mély zengésű férfihang a hátuk mögött.

  Greer a legrosszabbtól tartva összerezzent.

  – Fabio Moretti vagyok, a Piccione tulajdonosa. Isten hozta önöket Vernazzában!

  Greer hallotta, amint a testvérei bemutatkoznak, és megfordult.

  Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor megpillantotta a középmagas, sötét hajú olaszt, aki kék nadrágot és sötétkék inget viselt. A férfi csodálkozva mosolygott, majd sorra kezet rázott velük.

  – Melyikük Kingston hercegnője?

  – Mind a hárman – jelentette ki Olivia, mire Greer halkan felnyögött.

  A férfi tanácstalanul húzogatta a fülcimpáját, aztán felderült az arca.

  – Tehát… hármas ikrek?

  Piper bólintott.

  – De mint már az e-mailben céloztam rá, szeretnénk a származásunkat titokban tartani.

  – Természetesen. Szerződtettem a hajóra egy fantasztikus szakácsot. Nem először főz királyi családból származó vendégeknek, és biztos vagyok benne, hogy most sem fog csalódást okozni. Meglátják, fejedelmi dolguk lesz a Piccionén.

  Greer nyugtalan pillantást vetett a testvéreire.

  – Nem kellett volna ennyit fáradoznia, signore.

  – Nem volt fáradság. Noha Vernazza őslakosai a ligurok, a pármai hercegnőnek mindig különleges helye van a szívükben, főleg az enyémben. Ha lennének olyan kedvesek és követnének, bemutatnám a kapitányt, aki már alig várja, hogy kifussunk a tengerre. A csomagokkal ne törődjenek, az első tiszt majd a kabinjukba viszi őket. És mihelyt felszedtük a horgonyt, tájékoztatja önöket a biztonsági előírásokról. Mehetünk?

  A nővérek némán bólintottak, és követték a férfit a fedélzetre.

  Gyönyörűnek és kényelmesnek találták a hajót, és Greer megfeledkezett minden aggodalmáról. Luxusszálló a tengeren! Akadt itt napernyő, vízisí, szörfdeszka és nyugágy… egyszóval egy mesés vakáció minden kelléke.

  Greer hirtelen észrevett egy harminc év körüli, napszemüveges férfit. Épp az egyik személyzeti kabin ajtaján lépett ki. A kék póló és a fehér vászonnadrág alatt kirajzolódó atlétatermet egy kicsit emlékeztette a Splendido medencéjénél megismert idegenre.

  A szíve hevesebben kezdett dobogni. Ám amikor a férfi csatlakozott hozzájuk, rájött, hogy tévedett. Az illetőnek sima sötétbarna haja volt, és markáns vonásai eszébe juttatták azt a büszke kasztíliai férfit, akivel a repülőúton flörtölt.

  A hajó tulajdonosa mondott neki valamit olaszul. Amikor a férfi levette a napszemüvegét, Greer megpillantotta a sűrű fekete szempillák árnyékolta sötétbarna szempárt.

  – Buenas tardes, senoritas! A nevem Nicolas, de kérem, szólítsanak Nicnek! Itt, a Piccionén nem sokat adunk a formaságokra.

  Egy jóképű spanyol, aki beszél olaszul és angolul is. Lenyűgöző!

  – Ilyen bájos útitársakkal élvezetesnek ígérkezik a vitorlástúra. – Sorban szemügyre vette a lányokat, végül a tekintete megpihent Piperen. – Bocsásson meg, hogy így megbámulom, senorita…

  – Piper.

  – Piper… – ismételte meg kedvtelve Nic. – De a szeme pontosan olyan kék, mint a tenger a Riviéra di Pontentén. Muy, muy bella!

  Pipernek csakugyan szokatlan árnyalatú szeme volt, nem egy férfi feledkezett már bele.

  – Köszönöm.

  – Ne haragudjanak a késésért – mentegetőzött Olivia.

  – Semmi gond, senorita….

  – Olivia vagyok.

  Akárcsak az előző este megismert fekete hajú idegen, a kapitány is kimondottan jóképű, gondolta Greer.

  – Amint már mondtam, senoritas, az idő nem számít. Turistaszezon van, és a szárazföldön rendszeresek a késések. Ezért ilyenkor a legjobb a vízen. Ha éppen nem fúj a szél, majd a hajómotorok visznek el bennünket oda, ahová csak akarjuk. Ismerek olyan elhagyatott helyeket, ahol a madár se jár.

  A hangja sokat sejtetően csengett, mire Greer nyomban rávágta:

  – Szeretnénk tartani a Signore Morettival megbeszélt útitervet.

  A férfi habozott egy pillanatig, majd bólintott.

  – Ahogy parancsolja, senorita – mondta, és elvigyorodott. – Egyetlen változtatást azonban engedjen meg! Mielőtt ma este horgonyt vetnénk Monterossóban, meg kellene látogatniuk Lerici kikötőjét. Van ott egy kastély, amelyet feltétlenül látniuk kell.

  Mivel Greer nem válaszolt, Piper szólalt meg:

  – Izgalmasan hangzik.

  Normális körülmények között Greer is hasonlóan vélekedett volna, de valahogy nem bízott a kapitányban.

  – Nem emlékszem, hogy hallottam volna a nevét, senorita.

  A lány arra gondolt, hogy ugyanazt a játékot kellene játszania a kapitánnyal, amit az idegen játszott vele előző este. Találja ki a nevét… De aztán letett az ötletről.

  – Greernek hívnak.

  A felvillanó barna szempár gyanakvást keltett Greerben. Talán csak képzelődik, de a kapitány valahogy emlékezteti a medencénél megismert férfira.

  – Ha most megbocsátanak – szólalt meg –, szeretnénk egy kicsit felfrissíteni magunkat.

  – Három kabin áll a rendelkezésükre, mindegyik saját fürdőszobával – közölte Signore Moretti. – Megengedik, hogy megmutassam?

  Greer anélkül, hogy a kapitányra pillantott volna, követte a Piccione tulajdonosát. Lehet, hogy a testvéreit elkápráztathatja ez a Nicolas nevű spanyol, de őt nem.

  Rossz érzése csak tovább fokozódott, amikor kiderült, hogy a világos, levegős kabinok egymástól jó messze, a hajó különböző pontjain találhatók. Mindegyikben volt egy kényelmes ágy, egy színes virágcsokor, az asztalon gyümölcsös és csokoládés tálak, valamint egy italokkal teli hűtőszekrény. Egyszerűen tökéletes.

  Signore Moretti kellemes utat kívánt, majd távozott. Greer nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami nincs rendben. Hirtelen megremegett a padló a lába alatt. Ijedten rándult össze. A hajó elindult!

  Most már nincs visszaút. 

  4. FEJEZET 

  Piper átszellemülten suttogta:

  – Vernazza még szebb, mint Portofino, ha ez egyáltalán lehetséges.

  Felmásztak az ágyra, és a kerek hajóablakból nézték a homályba vesző kikötőt.

  – Valld be, hogy a kapitány a legklasszabb férfi, akivel valaha találkoztál – évődött Olivia Piperrel.

  – Csak bele ne ess! – intette Greer.

  Olivia keresztbe fonta a karját, és a nővérére nézett.

  – Meglehetősen udvariatlan voltál hozzá.

  – Túl jóképű.

  – Te jó ég! Attól még nem biztos, hogy szélhámos.

  – Nemcsak a külsejéről van szó. Hanem a viselkedéséről. „A szeme, Senorita Piper…” – utánozta csúfondárosan a kapitányt. – Mondhattok, amit akartok, egy fikarcnyit sem bízom benne.

  Piper jelentőségteljesen elmosolyodott.

  – A tegnap esti idegenre emlékeztet, ugye? Már megállapítottuk, hogy az európai férfiak sokkal rámenősebbek. Nincs mese, hozzá kell szoknunk!

  – Pipernek igaza van – bólintott Olivia. – A kapitány spanyol, és a mediterrán emberek mások, mint az amerikai barátaink.

  – Nem is tudom – felelte kelletlenül Greer. – Az az érzésem, hogy a kapitány olyan játékot játszik, amelynek nem ismerjük a szabályait.

  – Ezt elmondhatjuk a titokzatos ismerősödről is.

  – Valahogy átkozottul hasonlítanak egymásra.

  – Elment az eszed.

  – Ez a fickó nem úgy néz ki, mint egy kapitány.

  – Talán csak szórakozásból vállalta el ezt a munkát. Egyfajta vakáció – vonta meg a vállát Olivia. – Nem számít. A lényeg, hogy itt vagyunk a Riviérán, és tíz napunk van, hogy megismerkedjünk a legvonzóbb aranyi íjakkal.

  Greer megcsóválta a fejét.

  – Jobban mondva, hogy rávegyük őket a lánykérésre. Csakugyan el tudjátok képzelni, hogy a három nyelven beszélő Don Jüan megkéri egy nő kezét?

  – Tulajdonképpen nem – ismerte el Piper. – De ő úgysincs versenyben.

  – Valakinek közölnie kellene vele. Láttam, hogy majd felfalt a szemével.

  – Az a tegnapi fickó ugyancsak rád ijesztett.

  – A kapitány is. Lányok, legyünk őszinték! Amikor kitaláltuk ezt az idióta ötletet, épp akkor távoztunk Mr. Carlson irodájából, és nem voltunk beszámítható állapotban. Javaslom, hogy ma este, amikor kikötünk Monterossóban, búcsúzzunk el szépen a legénységtől, és menjünk vissza egyenesen a pályaudvarra. És amint Genovába érünk, az első géppel hazarepülünk.

  – Haza? – vonta össze Piper a szemöldökét. – Szó sem lehet róla! Ennyi erővel az ablakon is kidobhattuk volna apa pénzét.

  – Kötöttünk biztosítást arra az esetre is, ha lemondanánk az utat – emlékeztette Greer a testvéreit. – A befizetett összeg egy részét visszakapjuk.

  – Látni akarom a grand prix-t!

  – Elhiszem, Olivia, de majd visszajössz jövőre, és megnézed. Jelenleg nyakig ülünk a pácban.

  Olivia fürkésző pillantást vetett rá.

  – Úgy látom, komolyan beszélsz.

  Greer bólintott.

  – Gondoljatok csak bele, milyen nyaralás lenne tíz napon át elviselni ennek a felfuvalkodott kapitánynak a társaságát, aki szentül meg van győződve arról, hogy gazdagok és nemesi származásúak vagyunk? Ha ugyanis azt hiszed, hogy Signore Moretti az utóbbit elhallgatta a legénység elől, hát álomvilágban élsz.

  Olivia aggódva nézett a testvéreire.

  – Ha vigyázunk egymásra, a kapitány semmit sem tehet. Hárman vagyunk egy ellen. Csak össze kell tartanunk, és nem lesz semmi baj.

  – Ebben nem lennék olyan biztos. O irányítja a hajót. És hallottad, amikor azt mondta, hogy ismer olyan helyeket, ahol a madár se jár. Szerintem nem viccelt. Ne felejtsétek el, olyan férfiakkal van dolgunk, akik tudják, hogyan kell elcsábítani egy nőt!

  – Ezért kell résen lennünk.

  – Most ezt mondod, Piper. De ezek a fickók olyan trükköket ismernek, amelyekre álmodban sem gondolnál.

  Olivia kíváncsian közelebb lépett.

  – Ez azt jelenti, hogy tegnap este több is történt annál, mint amit elmeséltél?

  Greernek a torkában dobogott a szíve.

  – Nem – felelte tompán. – De…

  – De félsz, hogy nem tudsz ellenállni neki, ha esetleg újra felbukkan.

  Az előző este tapasztalatai alapján Greer titokban igazat adott a testvérének.

  – Fogalmazzunk úgy, hogy nem szeretném próbára tenni magam. – Ha csak a kisujját nyújtaná annak a fickónak, biztosan az egész karja kellene neki. – Lányok, figyeljetek! Eljátszottuk a szerepünket, jó volt, szép volt, de most már vége.

  – De a nyaralásnak még nincs vége – makacsolta meg magát Piper. – Ha mindig együtt maradunk, a kapitány tehetetlen.

  – Nekem is ez a véleményem – csatlakozott hozzá Olivia. – Mit szólnátok, ha együtt felmennénk a fedélzetre, és vacsoráig gyönyörködnénk a kilátásban? Jó hír, hogy francia szakácsunk van. Biztosan istenien főz.

  Hirtelen indíttatástól vezérelve megkínálta csokoládéval és körtével a testvéreit.

  – Gyűjtsünk egy kis erőt, mielőtt meghallgatnánk az első tiszt előadását a biztonsági előírásokról.

  Greer lehuppant a virágos ágytakaróra, és majszolni kezdte a csokit. Egy kis idő múlva megszólalt:

  – Átmegyek a hajó másik oldalára, ahol a bőröndömet láttam, és megnézem a kabinomat. Mindjárt visszajövök.

  – Az enyém a tiéddel szemben van – közölte Olivia. – Veled tartok.

  Kiléptek a folyosóra, és a lépcső alján szétváltak.

  A hajótest már nem remegett, tehát bizonyára kikapcsolták a motort, és felvonták a vitorlákat. Enyhe szellő fújdogált. Greer kinyitotta a kabinja ajtaját, és belépett. Sehol sem látta a bőröndjét. Valószínűleg elpakolta az első tiszt. A szekrényhez ment, és kinyitotta. Meglepetten felkiáltott, mert a holmiját valaki szépen elrendezte a polcokon.

  És ott volt az arany szandál is!

  Greer arcából kifutott a vér. A háta mögött halk kattanást hallott, de nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, ki áll mögötte, és ki zárta be az ajtót.

  Nem! Ez nem lehet igaz! Tulajdonképpen sejtette, hogy a férfi előbb vagy utóbb felbukkan, de arra álmában sem gondolt, hogy a Piccione legénységéhez tartozik.

  – Buona sera! – köszöntötte az idegen. Greer az érzéki hangra megborzongott. – Egész éjjel le se hunytam a szemem, alig vártam, hogy újra lássam. Tegnap csak a közeli viszontlátás reményében engedtem el, pedig a legszívesebben levittem volna a tengerpartra, hogy ússzunk egyet a holdfényben.

  Csak nyugalom! – figyelmeztette magát Greer. Légy fegyelmezett és hidegvérű, akár egy hercegnő!

  Lassan, méltóságteljesen megfordult, és a férfira mosolygott. Csak akkor lenne biztonságban ettől a veszedelmes kisugárzású férfitól, ha egy óceán választaná el őket egymástól.

  A férfi farmernadrágot és rövid ujjú, fekete inget viselt.

  – Buona sera! – viszonozta hűvösen a köszöntést Greer. – Tehát maga az első tiszt.

  – A sors útjai kifürkészhetetlenek, nemde?

  – Honnan tudta, hogy a Piccione fedélzetén leszek?

  – Miután elárulta, hogy Vernazzába készül, megkértem az egyik barátomat, nézzen utána a dolognak. Bizonyára a sors akarta úgy, hogy ismét találkozzunk, különösen, miután a szobája ajtajában olyan kurtán-furcsán faképnél hagyott. Kegyetlenség volt, bellissima.

  Greer büszkén hátravetette a fejét.

  – Gyakran megfordul a Splendidóban?

  – Tulajdonképpen ritkán. Tegnap bekukkantottam, és csak azért maradtam tovább, mert felfigyeltem önre. Különben úgy suhantunk volna el egymás mellett, mint hajók a ködben.

  – És ha nem mentem volna oda a medencéhez?

  – Akkor is megtalálom.

  – Maga mindig ilyen makacs? – kérdezte Greer árnyalatnyi elismeréssel a hangjában.

  – Ha akarok valamit? Igen.

  A válasz felvillanyozta Greert.

  – És engem akar?

  – Sí, signorina – felelte nyomatékosan a férfi. – Kimondhatatlanul.

  Az őszinteség meghökkentette Greert. Elakadt a lélegzete.

  – Nagyon biztosnak tűnik a dolgában, signore.

  A férfi kutató pillantást vetett Greerre.

  – Ismeri a kifejezést, miszerint a szem a lélek tükre?

  – Tehát úgy véli, hogy a lelkem beszélt a magáéval?

  – Hangosan és egyértelműen. Rögtön megszólított, amint észrevett a medencében.

  Greer ezt nem is vitatta. Csakugyan az első pillanattól kezdve a férfi bűvkörébe került.

  – Ezzel a mesével szédít mindenkit, aki csak magára néz?

  – Még egyetlen nőnek sem mondtam ilyet.

  A férfi hangja éppoly érzékien búgott, mint előző este, amikor azt javasolta, hogy menjenek úszni.

  Greer hangosan felkacagott.

  – Fogadok, hogy eddig minden amerikai nő hitt magának. Azt mondják, az amerikai fülnek ellenállhatatlan az olasz akcentus. Már akkor beleszerettem Olaszországba, amikor megtudtam, hogy félig olasz vagyok.

  A férfi könnyedén oldalra billentette a fejét.

  – Meséljen még a családja olaszországi ágáról! Szeretnék mindent tudni magáról.

  Greer a szenvedélyes szavak ellenére érezte, hogy a férfi valójában mást akar: pénzt, ékszereket… futó kalandot?

  Fel kellett volna háborodnia, de milyen alapon? Ő és a nővérei pontosan azért jöttek, hogy behálózzák az ilyen aranyifjakat. Ám miután a cápa ráharapott a csalira, már nem tűnt olyan viccesnek a játék.

  A férfi tetőtől talpig végigmérte. A tekintete megpihent a széles övön és a selyemszoknyán, amely puhán omlott Greer csípőjére. A lány érezte, hogy elakad a lélegzete.

  – Kár eltakarni a tökéletes idomait – jegyezte meg az első tiszt, majd minden további nélkül ráadta a lányra a mentőmellényt, és rögzítette az elülső zsinórt. Miután Greer a szállodában olyan merészen fejest ugrott a medencébe, joggal hihette, hogy nem egy szemérmes nebáncsvirággal van dolga.

  – Most jut eszembe, még meg sem köszöntem, milyen szolgálatkész volt tegnap – szólalt meg gonoszkodva Greer. – Sőt még a szandálomat is utánam hozta. Mondták már, hogy az isten is inasnak teremtette?

  A férfi arisztokratikus vonásai épphogy csak megrezzentek.

  – Nem. Maga az első. Talán állást ajánl?

  – Elfogadná?

  – Hogyne, ha a fizetés megfelelő, és prémiumot is kapok.

  Greer szíve nagyot ugrott.

  – Fogadok, hogy nem egy olcsójános.

  – Önnek ez nem okozhat gondot.

  – Mert hercegnő vagyok?

  Finom mosoly játszott a férfi ajkai körül.

  – Vannak nemesek, akiknek se pénzük, se birtokuk. Ám a medál, amelyet tegnap viselt, arról árulkodik, hogy ön drága szolgáltatásokat is megengedhet magának.

  Tehát a medálra megy ki a játék. Greer megborzongott.

  – Attól tartok, hogy félreértett. Én arról beszéltem, hogy esetleg alkalmaznám.

  – Én is. Tegyünk egy próbát, vajon a képességeim megfelelnek-e a várakozásainak.

  A férfi villámgyorsan magához rántotta Greert, mentőmellényestül. A másik kezét a tarkójára tette, így a lány nem szabadulhatott. Tiltakozni akart, de hamar letett róla. Amikor az első tiszt szája az ajkára tapadt, a csókja nem volt követelőző, inkább játékos. Finoman becézgette, harapdálta…

  Forróság öntötte el Greer testét, és a hullámok egyre magasabbra csaptak. Sosem tapasztalt, édes sóvárgást érzett, amely kielégülés után kiáltott.

  A kéjes sóhajok, bármilyen különös, őtőle eredtek. Tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érezte magát, ugyanakkor izgatóan elevennek.

  – Greer?

  Olivia hangja harsant fel. Az ajtó kivágódott.

  – Gyere gyorsan! Mi éppen… De Greer!

  Piper rémült kiáltása ott visszhangzott a kabinban. Greer ijedten hőkölt hátra. Bűntudatosan és kábán megfordult. Őrület, de ha a férfi nem kapja el, elesik. Szüksége lesz egy kis időre, míg feldolgozza az iménti élményt. Életében először valaki megmutatta neki, milyen egy igazi csók.

  – Buona sera, signorina!

  – Mi folyik itt? – kérdezte fagyosan Olivia.

  Piper úgy nézett ki, mintha le akarná ütni az első tisztet. Greer sosem hitte volna, hogy a testvérei ilyen harciasak. A férfi azonban szemlátomást csöppet sem jött zavarba, mert nem engedte el Greert. .

  – Nem… nem úgy van, ahogy gondoljátok – nyögte lélegzet után kapkodva a lány. – Félreértitek a helyzetet.

  – Így van – helyeselt buzgón a férfi. – A nővérük és én csak… csak elmélyítettük az ismeretségünket. Tegnap nem volt rá idő, és én vigasztalhatatlan voltam, amikor mennie kellett.

  – Olivia? Piper? – szólt elfúló hangon Greer. – Ő az a férfi, akivel tegnap este megismerkedtem a Splendidóban.

  Maga sem értette, miért veszi védelmébe a fickót. De tulajdonképpen semmi olyat nem tett, amit ne akart volna. Épp ellenkezőleg, lelkesen viszonozta a férfi csókját. Ijesztő, mennyire megfeledkezett magáról. Ki tudja, hová vezetett volna a szenvedélyes ölelkezés, ha a testvérei nem toppannak be.

  Piper semmi jelét nem adta, hogy menni készülne.

  – Nem akarod bemutatni?

  – Nem értettük a nevét – tette hozzá Olivia.

  Greer zavartan elpirult.

  – Majd én – sietett segítségére a férfi. – Max vagyok, a Piccione első tisztje. Tegnap este láttam önöket együtt sétálni. Elragadó látvány volt, sohasem felejtem el.

  Az ujjhegyével megcirógatta Greer karját, azután elengedte, és a nyitott ajtóhoz lépett. A küszöbön megfordult.

  – Legyenek öt perc múlva a mentőmellényekkel együtt a fedélzeten. Szeretném megtanítani önöket a mellények szakszerű használatára, mert veszély esetén megmentheti az életüket. 

  5. FEJEZET 

  Max távozása után Greer úgy érezte, hogy magyarázattal tartozik a testvéreinek.

  – Azért csókolt meg, mert megsértettem. Ezért okosabbnak tartottam, ha nem védekezem.

  Furcsa, de a nővérei becsukták az ajtót, és a szájuk elé tették az ujjukat.

  – Mi az? – kérdezte halkan Greer.

  – Figyelj! – suttogta Piper. – Eltűntek a medálok. Akkor vettük észre, amikor kipakoltunk a bőröndből.

  – S mivel a szállodában végig a poggyászon tartottuk a szemünket, csak a legénység lehet a tolvaj – tette hozzá Olivia. – A te medálod megvan?

  Greer a fürdőszobába sietett, és megkereste a piperetáskáját. Kinyitotta, és megtalálta a dobozt, amelyben az ékszert őrizte. Ott csillogott benne a medál.

  – Igen – szólt remegő hangon. – Valószínűleg megzavartam az első tisztet, amikor el akarta lopni.

  Piper elgondolkodva nézett Greerre.

  – A tegnap esti ismeretlen hódolódról váratlanul kiderül, hogy ő a hajó első tisztje, aki úgy csókol, hogy tanítani kellene. Még ha halálosan szerelmes lennél is belé… Valami itt nincs rendben.

  Greer megborzongott.

  – Nem lehet véletlen. Emlékezzetek, rögtön mondtam, hogy kiszúrta a medált.

  – Igen. Ha csak le akart volna feküdni veled, azt tegnap éjjel is megtehette volna.

  Greer elfordította a tekintetét.

  – Köszönöm a bizalmat, Olivia.

  – A karjaiban találtunk – emlékeztette Piper a nővérét. – De senki sem hibáztat. Az a fickó úgy néz ki, mint egy görög isten, és egyértelmű, hogy szemet vetett rád. De valahogy túlságosan töri magát érted. Ami pedig a kapitányt illeti, igazad volt. Egyszerűen…

  – Tudom, mit akarsz mondani. – Greer mély lélegzetet vett. – Vegyük sorra a tényeket! Signore Moretti megfogta az isten lábát. Három buta liba kibéreli a hajóját, és megpróbálja hamis színben feltüntetni magát. A mi hibánk, hogy elveszítettük a medálokat. Ha a szüleink tudnák…

  – Erre gondolnunk sem szabad – vágott közbe Olivia, és az órájára pillantott. – Az első tiszt öt percet adott nekünk. Jobb, ha most felmegyünk a fedélzetre, mielőtt lejönne értünk. Tegyünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne!

  – Helyes.

  A nővérek hamarosan a mentőmellényekkel együtt megjelentek a fedélzeten. Felhőtlen égből ragyogott le rájuk a délutáni nap. Friss szellő dagasztotta a vitorlákat, a nyílt tenger felé sodorva a hajót. A part lassan beleveszett a messzeségbe.

  – Signorina!

  Az első tiszt mély hangja ezúttal is megtette a hatását. A férfi mondott valamit a kormányállásban tartózkodó kapitánynak. Vajon mit forralnak? Az évek hosszú során vajon hány gazdag hölgyet szédített el a kedvességük és a külsejük, hogy aztán kifosszák őket?

  A tudomány eddig nem találta ki a vonzó férfiak elleni védőoltást. A nőknek ilyen esetekben nincs más választásuk, mint fejvesztve menekülni. S pontosan ezt is fogják tenni, mihelyt kikötnek. Addig azonban nem tehetnek mást, jó képet vágnak a dologhoz, és próbálják elkerülni a veszélyes helyzeteket.

  Az első tiszt mosolyogva lépett oda hozzájuk, és figyelte, amint Olivia és Piper belebújik a mentőmellénybe. Majd elkezdődött az oktatás, és be kellett látniuk, hogy Max tökéletesen ismeri a hajót és minden tartozékát. Húsz perc múlva a lányok már nemcsak azt tudták, hol van a többi mentőmellény, hanem azt is, hogy hol találják a rádiót, a világítórakétákat, a tűzoltó készüléket, a baltát, az élelmiszer-tartalékot, a vizet, a szerszámokat, az elsősegélynyújtó ládát, a navigációs fényeket, az evezőket, a vízálló tengeri térképet, valamint az iránytűt.

  – Maguk is olyan jó úszók, mint a testvérük?

  Olivia és Piper bólogatott.

  – Ennek ellenére be kell tartaniuk a biztonsági előírásokat, ha például vízisíelni akarnak. Ez még a magunkfajta gyakorlott búvárokra is érvényes. Van valami kérdés?

  – Miért távolodunk Monterossótól, ha ma este ott akarunk kikötni? – érdeklődött Greer, szándéka szerint udvariasan és higgadtan.

  Ő maga állította össze az útvonalat. Monterossóban található az egész Cinque Terre legszebb strandja.

  Noha ez volt az utolsó éjszakájuk Olaszországban, szerettek volna eldicsekedni a barátaiknak, hogy legalább egyetlenegyszer megmártóztak a Földközi-tengerben.

  Max fürkésző pillantást vetett rá.

  – Figyelemre méltó, hogy feltűnt önnek ez a kis kitérő.

  – Kis kitérő? Amikor egyenesen kelet felé tartunk?

  A férfi lefegyverzően elmosolyodott.

  – A kapitány nem említette, hogy egy rövid időre megállunk Lerici kikötőjében?

  – De igen. Mi van ott, ami annyira fontos?

  – Egy elvarázsolt kastély a hatodik századból, ahol ön és a testvérei kedvükre barangolhatnak.

  Szemenszedett hazugság! A romantikus lelkű gazdag hölgyeknél bizonyára évek óta jól bevált ez a trükk. A legénység tagjai Lericiben megszabadulnak a lopott ékszerektől, és aztán adják a meglepettet, amikor az utasok keresni kezdik az értékeiket. Erre a szélhámosságra keresve sem lehet kitűnőbb terepet találni ennél a hajónál. A kiszemelt áldozatok a nyílt tengeren a lélegzetelállítóan jóképű csirkefogók bűvkörébe kerülnek. A legapróbb részletekig kidolgozott terv, amelyet a legénység tagjai álmukból felébresztve is tudnak. Csakhogy ő, Greer, átlát rajtuk.

  Az első tiszt ellenállhatatlannak képzeli magát, de meg fog lepődni! Azt hiszi, hogy a csókjaival levette a lábáról. Nagyon téved.

  – Mióta parancsol a hajón az első tiszt? – kérdezte hetykén Greer. – Nincs joga módosítani a négy héttel ezelőtt rögzített útvonalat.

  A férfi kisfiúsán mosolyogva feltartotta a kezét.

  – Csak egy javaslat volt, signorina.

  – Ha kísértetkastélyokat szeretnénk látni, Erdélybe mentünk volna.

  A férfi szeme összeszűkült.

  – Jól tette, hogy nem utazott oda. Noha nekem nincs vámpírvér az ereimben, egyre nehezebb megállnom, hogy ne harapjam meg.

  Greer nyakán az a hely, ahol a férfi előző este megcsókolta, ismét lüktetni kezdett. Uralkodnia kellett magán, hogy meg ne érintse. Dacosan hátravetette a fejét.

  – Mondja meg a kapitánynak, hogy minket nem érdekel Lerici! Ha befejezte a biztonsági oktatást, akkor vacsoráig a kabinunkban leszünk.

  Greer elindult a lépcső felé, de a hátában érezte Max tekintetét.

  – A vacsora elkészült! – kiáltott utána a férfi. – A szakács várja magukat.

  A kabinnál a három nővér összedugta a fejét.

  – Menjünk enni, nehogy gyanút fogjanak! Azután eldöntjük, hogyan tovább – súgta Greer.

  A szalonba érve meglepve tapasztalták, hogy a helyiség teljesen megváltozott.

  A három személyre megterített asztalt elegáns porcelán étkészlet, a kristályvázában pedig piros, sárga és rózsaszín rózsák ékesítették. Fenséges, fűszeres illat csapta meg az orrukat, amitől összefutott a nyál a szájukban.

  A szomszédos helyiségbe vezető ajtó kinyílt, és bottal a kezében belépett egy jól megtermett, izmos férfi. Farmernadrágot és feltűrt ujjú, szürke pulóvert viselt. Sötét haját rövidre vágva viselte, a bőre bronzszínű volt. Tipikus déli szépfiú.

  – Bonsoir, mesdemoiselles!

  Szemügyre vette Greert és Pipert, és a tekintete a szükségesnél hosszabb ideig időzött Olivián.

  – Bizonyára maga az a hölgy, akit az olajfáról neveztek el.

  – Tévesen tájékoztatták – felelte hűvösen Olivia.

  Nyomban érezte, hogy a jóképű férfi nem szakács – sem ezen a hajón, sem másutt. Ha a legénység tagjai közül bárki az, akinek kiadja magát, akkor ő és a testvérei mesebeli tündérek.

  – Sosem tévedek, mademoiselle.

  – Csakugyan? – Olivia zavartan mosolygott. – Ne felejtse el, mindig van egy első alkalom.

  Greer elhatározta, hogy ezúttal a sarkára áll. Elővette a legjobb franciatudását.

  – Monsieur Luc… mert ugye maga az? Attól tartok, elfelejtettük közölni Signore Morettivel, hogy allergiásak vagyunk a halra.

  – Nagy kár, hogy a fenséges vacsora, amellyel oly sokat fáradt, most kárba vész – tette hozzá Piper.

  Mielőtt feltartott fejjel elhagyták volna a szalont, Olivia odafordult a szakácshoz.

  – Hogyan is mondta Marie Antoinette? „Ha az utasok nem szeretik a halat, szolgáljátok fel nekik a legénységet!”

  Ezután méltóságteljesen távoztak. Mihelyt becsukták maguk mögött az ajtót, Greer a testvéreihez fordult, és halkan odasúgta nekik:

  – Mind a három fickó gengszter.

  – Miből gondolod? – rémüldözött Piper.

  Olivia gondterhelt arccal nézett rá.

  – Az egész azzal kezdődött, hogy a rendőrség feltartóztatott minket a repülőtéren. Három óráig nem engedtek el, noha egyetlen perc alatt elmondtunk mindent, amit tudtunk: azaz semmit.

  – Az sem volt véletlen, hogy összefutottam az első tiszttel a Splendidóban – tette hozzá Greer. – Amikor szólt az egyik pincérnek, hogy hozzon nekem egy fürdőköpenyt, a fickó azonnal ugrott. Vajon miért? És a hajón miért pakolta ki a bőröndömet? Annyit nem fizettünk, hogy igényt tarthatnánk külön személyzetre. Az a gyanúm, hogy az egyik cinkosuk a rendőrségen dolgozik.

  – Hát persze! – kiáltotta Piper. – Olaszországban gyakori, hogy a törvény őreit megvesztegetik. Signore Moretti pedig bizonyára egy húron pendül ezekkel a csirkefogókkal. Kifosztják a gazdag turistákat, és ezzel csinos kis mellékjövedelemre tesznek szert.

  – Igen, igen – helyeselt Olivia. – Amikor közöltük Morettivel, hogy Kingston hercegnője bérelné ki a hajót, nyilván értesítette a többieket. Azok meg leadták a drótot annak a felfuvalkodott biztonsági főnöknek, hogy a vámvizsgálatnál vegyenek górcső alá minket.

  Piper bólintott.

  – S mihelyt az illető felismerte a medált, tájékoztatta a cimboráit. Remélték, hogy még több ékszer is van nálunk, ezért a hajót gyorsan felkészítették az útra.

  – A szakács és a királyi vérből származó vendégei… Boldogok a lelki szegények – gúnyolódott Olivia.

  Greer nagyot sóhajtott.

  – Ráadásul fizettünk plusz ezer dollárt, hogy a hajó csak a miénk legyen.

  Olivia a fejét csóválta.

  – A fickók jót röhöghettek rajtunk.

  – De korai volt az örömük – jelentette ki Piper. – Ha Genovába érünk, tüstént az amerikai konzulátusra megyünk, és jelentjük a történteket.

  – Úgy érted, ha egyáltalán eljutunk oda. – Greer kitekintett a hajóablakon. – Nézzetek csak ki! Még mindig kelet felé vitorlázunk ahelyett, hogy nyugatnak tartanánk.

  – Vajon miért nem lep meg?

  A nővérek jelentőségteljesen összenéztek. Végül Olivia szólalt meg:

  – Amint a part közelébe érünk, vízbe ugrunk, és kiúszunk a szárazföldre, vagy felkéredzkedünk egy másik hajóra. Az áramlat itt sem lehet erősebb, mint a Hudsonben. Ha kis szoknyácskákban és pólókban megyünk fel a fedélzetre, biztosan nem fognak gyanút – töprengett fennhangon Olivia. – főleg nem, ha a szandált is magunkon tartjuk.

  – Jó ötlet – dicsérte meg Greer.

  – És mi lesz az útlevelekkel meg a repülőjegyekkel?

  Greer gondolt erre is.

  – Itt hagyjuk. A melltartónkat viszont kitömjük hús/dollárosokkal. Aztán a rendőrségnek jelentjük, mi folyik itt, ők elfogják az emberrablókat, mi pedig visszakapjuk a holminkat. Arra az esetre, ha valami balul ütne ki, magammal viszem a medálomat, hogy legalább a családi örökséget megmentsük.

  – Ésszerűen hangzik. – Olivia odasétált a kabin közepén álló asztalhoz. –Lányok, egyetek csokit és gyümölcsöt! Kell az erő.

  A testvérek ettek egy keveset, majd megbeszélték a haditervet, és átöltöztek.

  – Nálatok van a mentőmellény? – suttogta Greer.

  Nem állt szándékukban használni, de fel akarták vinni a fedélzetre, hogy a legénység tagjai lássák, betartják a biztonsági előírásokat.

  Olivia és Piper bólintottak.

  A tenger türkizkék volt, és nyugodt, de azért fújt egy kis szél, a hajó motor nélkül hasította a vizet. A körülmények ideálisnak tűntek a szökéshez. A három emberrabló a fedélzeten, a kormányállásban tartózkodott. Bizonyára a bűnügy részleteit beszélték meg.

  Greer elfordult, és bőszen elmosolyodott. Örüljetek csak, gondolta. Már nem sokáig örülhettek.

  A testvérek a hajóorr felé szállingóztak, és megkönnyebbülten látták, hogy a szárazföld félé tart a hajó. Még egy negyedóra, és gond nélkül partra úsznak.

  A mentőmellényt párnának használva elnyújtóztak, és élvezték a meleg késő délutáni napsütést.

  Alighogy Greer lehunyta a szemét, a „cápa” letelepedett melléje.

  – Kár, hogy nem maradtak a szalonban. Luc főfogásnak báránysültet készített. Biztosan ízlett volna.

  Greer mély lélegzetet vett.

  – Allergiásak vagyunk a halra, és nem tudtuk, hogy mást is főzött. De remélem, maguk ettek belőle – tette hozzá anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.

  – Luc szakácsművészete felülmúlhatatlan. Csalódott volt, amiért meg sem kóstolták a főztjét. Amúgy sincs a legjobb lelkiállapotban.

  Már megint mit talált ki ez a fickó?

  – Hogyhogy?

  – Volt egy szörnyű balesete, és még szerencse, hogy sikerült megmenteni a lábát. A fájdalmai ellenére szerette volna elvarázsolni önöket a szakácsművészetével. Mielőtt aludni térnének, kérje meg az egyik testvérét, hogy köszönjék meg a fáradozását.

  Úgy érted, hogy Piper vagy Olivia bújjon be az ágyába, és vigasztalja meg?

  Te jó  ég! Könnyű átlátni a fickó mesterkedésein.

  – Vagyis az érzékeny lelkű szakácsok táborába tartozik?

  – Maga és a testvérei megbántották… Látom, nem kegyelmez senkinek. Meghalnék az ajkáért, bellissima, de a nyelve éles, akár a tőr, és egyenesen a szívembe döfte.

  Tagadhatatlan, hogy a „cápának” elragadó a modora. Ha nem tudná róla, hogy tolvaj, mindent megbocsátana neki.

  – Ha csak azért jött, hogy ezt elmondja, akkor inkább egyedül lennék.

  – Sajnos nem vagyunk egyedül, Greer. És mivel ruhában van, a bájaiból is alig látni valamit. De még jól emlékszem a tegnapi estére, amikor megcsodálhattam a makulátlan bőrét. Az emlék segít, hogy ébren tartsam a lángot.

  Greer akaratlanul is megborzongott.

  – Mit tervez holnapra?

  – A titokzatos kék barlang, amelyről már beszéltem, közvetlenül San Remo, a következő úti célunk előtt bújik meg.

  – Nem tartják magukat az eredeti útvonalhoz. – Greer fürkésző pillantást vetett a férfira, a válaszára várva. Az első tisztnek megvillant a tekintete, aztán gyorsan lesütötte a szemét.

  – A grand prix végéig Monterossóban hatalmas lesz a tömeg. A turisták áradata miatt lehetetlen teljes szépségében megmutatni a Riviérát. Ezért arra gondoltunk, hogy ma este bizonyára szívesen felkeresnék a Villa dei Mulinit, ahol Napóleon az elbai száműzetése alatt menedéket talált.

  Max vajon abban reménykedett, hogy elég megemlítenie Napóleont, és ő mesélni kezd királyi származású őseiről, és elkotyogja, hogy még milyen ékszerek vannak a birtokukban?

  – Ha gondolják, délelőtt búvárkodhatunk a közeli Pianosa szigete előtt. A tengerfenék egy természetvédelmi terület része, ahová engedély nélkül tilos belépni, ígérem, feledhetetlen élményben lesz részük.

  Vajon milyen víz alatti élményekre gondol? – tűnődött Greer. Abban reménykedik, hogy majd meztelenül úszik vele? Azután egy elhagyatott partszakaszon szeretkeznek a napon? Ha a férfi nem szélhámos volna, talán még engedne is neki…

  – A villásreggeli után – folytatta a férfi csevegő hangon – kikötünk Monte Cristo szigeténél, és megkeressük az elrejtett kincseket. Ki tudja, mit találunk? –tette hozzá érzéki hangon.

  Greer bőre bizseregni kezdett.

  – Pontosan tudom, mit találunk, signore. Az utazás előtt elvégeztem a házi feladatot. Semmi más nincs ott, csak vigasztalan, sivár sziklák. Szívesebben vegyülnék el a monterossói turisták áradatában.

  – A részeg turisták közt? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Ha ragaszkodik hozzá…

  – Ragaszkodom.

  Greer elfordult, és az oldalára gördült. Ha tovább ellenkezik, könnyen megeshet, hogy a háromtagú legénység a hajóról a kastélyba cipeli és bezárja őket, majd kereket oldanak a zsákmánnyal.

  A lány felemelte a fejét, és elkapta a testvérei pillantását. A bólintásuk jelezte, hogy a szárazföld már elég közel van, indulhatnak. Max közben csatlakozott a barátaihoz. Itt az alkalom a terv valóra váltására! Olivia a hüvelykujjává 1 megadta a jelet.

  – Egy mindenkiért, mindenki egyért! – súgta Piper.

  Egy merész ugrással átvetették magukat a korláton, és a langyos tengerben úszni kezdtek a szárazföld felé. 

  Max rosszkedvűen lépett be a kormányosfülkébe. Nic kérdő pillantást vetett rá.

  – Mi történt már megint?

  – Hívd fel rádión a parti őrséget, hogy küldjenek egy őrnaszádot a kikötőbe! Semmit sem sikerült kihúznom Greerből. Ha a rendőrség megjelenik, talán megered a nyelvük. Végre tudni akarom, hogy a kisasszonyok honnan szerezték a medálokat – jelentette ki nyomatékosan.

  Nic már telefonált is. Max Luchöz fordult.

  – Tartsd a szemed az értékes rakományon, amíg lemegyek, hogy megkeressem Greer medálját. Ezek a lányok képesek rá, hogy megkaparintsák a mentőcsónakokat, és meglógjanak.

  – Komolyan ezt feltételezed róluk? – hitetlenkedett Luc.

  – Még ennél cifrább dolgokat is – vágta rá Max, majd tűnődve hozzáfűzte: – Utoljára mikor láttál olyan színjózan hölgyet, aki nyakában egy értékes medállal ruhástul fejest ugrik a Splendido medencéjébe?

  – Elszánt lány – ismerte el az unokatestvére.

  Max eleinte biztosra vette, hogy könnyű dolga lesz Greerrel, hiszen olyan odaadón viszonozta a csókját. De tévedett. Az ibolyakék szemű, elragadó boszorkány egész idő alatt a bolondját járatta vele. Dühös léptekkel elhagyta a kapitány fülkéjét, és a hajó orra felé pillantott. Ahol nemrég még a hölgyek feküdtek, most csak a három mentőmellény hevert.

  Luc követte Max pillantását. Ahhoz képest, hogy bottal járt, rendkívül fürgén mozgott. Pillanatokon belül a helyszínen volt.

  – A csónakok még itt vannak, biztosan lementek a kabinjukba. Utánanézek.

  Talán igaza van Lucnek. Ám Max már megtanulta, hogy a titokzatos Duchess ikrek a saját szabályaik szerint játszanak. Az ösztöne azt súgta, hogy valami nincs rendben. Visszament a kapitány fülkéjébe, ahol Nic még mindig telefonált. Fogta a távcsövet, és pásztázni kezdte a tengert.

  Uramfia! Félúton a szárazföld felé felfedezett három szőke fejet. Akár egy delfincsapat, amely céltudatosan tart a part felé. A látvány annyira meghökkentette, hogy kellett néhány másodperc, mire visszanyerte a lélekjelenlétét.

  – A vendégeink mentőmellény nélkül a vízbe ugrottak!

  – Madre del Diós!

  – Ne aggódj! Úgy úsznak, mint a halak, nem lesz semmi bajuk. Értesítsd a vízi rendőröket, hogy a part mentén menjenek, és szedjék fel őket.

  Egy perccel később megjelent Luc a három útlevéllel és a repülőjegyekkel.

  – Igazad volt, Max. Alábecsültem őket. Ezt nézd!

  Kinyitotta Greer ékszeres dobozát. Üres volt. Max most már mindent értett. Dühösen összeszorította a száját.

  – Senki sem hagyja hátra az útlevelét. Ezek szerint diplomáciai körökben is lehet bűntársuk.

  Nic jelentőségteljes pillantást vetett az unokatestvérére.

  – És az illető lesz a tolvaj. Valaki, aki a család legszűkebb baráti köréhez tartozik, és a markában tart egy vagy több rendőrt.

  – Például Fausto Gallit.

  – Miért is ne? O telefonált, amikor Londonban voltál, és ő hívta fel a figyelmedet a három egyforma medált viselő hölgyre.

  – Minden tekintetben tökéletes csalétek – dörmögte Luc.

  Max mély lélegzetet vett. Logikusnak tűnik a magyarázat.

  – A terv része volt, hogy Fabiótól kibérelték a hajót – tűnődött fennhangon Nic.

  – Igen. A tengerbe ugrást is előre eltervezték. Kitűnően úsznak, így megbeszélhették, hogy Monterossóban Galli egyik emberének átadják a medált.

  Luc bólintott.

  – Minden egybevág. A tolvaj ideküldi a lányokat az eredeti ékszerrel és a két hamisítvánnyal, hogy zavart keltsen. Azután úgy intézi, hogy elkapják, és rács mögé dugják őket. Így mindenki elégedett lesz, és az ügyet lezárják. Te visszakapod a medált, Signore Galli pedig megtalálja a módját, hogy az amerikai hölgyeket minél előbb szabadon bocsássák, amíg…

  – ...amíg az igazi bűnösök megtartják a többi ékszert, és háborítatlanul folytatják kisded játékaikat – fejezte be a mondatot Max. – Meggyőzően hangzik.

  – Luc? Segíts behúzni a vitorlákat! Nic, indítsd be a motort! Irány a kikötő! Felhívom Signore Gallit, és megmondom neki, hogy a lopás nem tartozik a hatáskörébe, mivel Colornóban követték el.

  – Nem fog örülni.

  – Semmit sem tehet. Főleg nem, ha közlöm vele, hogy megkértem az Emilia Romagna-i rendőrfőnököt, hogy a három amerikai hölgyet a medállal együtt az őrnaszádról egyenesen a colornói fogházba vigyék.

  – Javasold a rendőrfőnöknek, hogy válasszák szét őket egymástól, nehogy megint megszökjenek. Egy srófra jár az agyuk, és emiatt különösen veszélyesek.

  – Már intézkedtem.

  Max szemében fenyegető tűz villant.

  – Kingston hercegnői belekóstolhatnak egy olasz börtön életébe. Tanulságos lesz a számukra. Azután akcióba lépünk… a magunk módján. Capisce?

  A másik két férfi nevetett.

  – Alkut ajánlok nekik, amit nem utasíthatnak vissza – magyarázta vigyorogva Max. – Azután leleplezzük a tolvajt. 

  6. FEJEZET 

  Greer a rácson keresztül figyelte a jól megtermett, terebélyes fegyőrt.

  – Itt mindenki megbolondult? Az ékszerrablók a vitorláson vannak. A rendőrségnek le kellene tartóztatnia őket. Ehelyett engem és a testvéreimet dugnak rács mögé.

  – Nem én tehetek róla, signorina.

  Greer keze ökölbe szorult.

  – Az Egyesült Államokban minden fogolynak jogában áll kapcsolatba lépni az ügyvédjével. Ha nem hagynak telefonálni, akkor maga hívja fel! Megadtam a börtönparancsnoknak Mr. Carlson számát. A hívást természetesen fizetem.

  A négy húszdolláros bankjegy ugyanolyan vizes volt, mint Greer ruhája.

  – Mindent a maga idejében, signorina. Éjfél van, és holnap reggelig semmit sem tehetünk.

  – Beszélni akarok a testvéreimmel! Tudni szeretném, hol vannak. És azt is, hogy miért csuktak börtönbe.

  – A nyakában viselte a hercegnő tavaly ellopott medálját. Kell ennél több?

  – Volt… még egy?

  – Ezt magának kell tudnia, signorina.

  – Fogalmunk sem volt róla. – Ezek után nem csoda, ha lecsukták őket. – A medál, amelyet viseltem, az enyém.

  – És hogy került a tulajdonába? Elárulná? Vagy magától kisétált a hercegi palota kiállítóterméből?

  – Ne gúnyolódjék, signore! Meg tudom magyarázni.

  – Ostobaság volt ellopnia.

  – Hogyan lophattam volna el, ha a szüleimtől kaptam ajándékba?

  – Azt mondja, hogy a szülei lopták el a medált? Ez érdekes.

  – Nem ezt mondtam. A Duchess családban nemzedékről nemzedékre öröklődik ez a medál. Az apám is az apjától kapta.

  A fegyőr harsány kacagásban tört ki.

  – Nincs is Duchess család, signorina.

  – Ha megnézi az útlevelemet, látni fogja.

  – Milyen útlevelet? Amikor a rendőrök kihúzták magukat a vízből, nem találtak semmilyen iratot.

  – Az útleveleket és a repülőjegyeket a hajón hagytuk, mert arra számítottunk, hogy visszakapjuk, amint elfogták az igazi ékszerrablókat.

  – Maguk, amerikaiak szeretnek tréfálni.

  A fegyőr vigyorogva hátat fordított, és elindult a gyöngén kivilágított folyosón.

  – Várjon! Jöjjön vissza! Kérem!

  – Buona notte, signorina!

  Hangosan becsapódott az ajtó.

  Greer előtt hosszú éjszaka állt. A rendőrök adtak neki egy takarót, amelyet most szorosan maga köré csavart. A másik pokrócot és a lepedőt a parányi cella falánál álló tábori ágyra terítette. Párna nem volt. A sarokban egy ütött-kopott éjjeliedény díszelgett.

  Greer még mindig nem tudta felfogni a történteket. Ha minden bűnöző eltöltene egy éjszakát egy ilyen cellában, többé senki sem művelne törvénybe üköző dolgokat. Rémesen érezte magát csuromvizes ruháiban. Úgy döntött, hogy mindent levesz, és beburkolózik a lepedőbe. Reggelre remélhetőleg megszárad a holmija. Mivel a cellában nem volt fogas, a ruháit, valamint a nedves takarót a betonpadlóra terítette. Miután a pénzt is kirakta száradni, lefeküdt a tábori ágyra.

  A hepehupás matracot szalmával tölthették meg, de Greer olyan fáradt volt, hogy már nem érdekelte. Kinyújtózott, és a fejére húzta a takarót. Nem szabad belegondolnia, hány csúszómászóval osztja meg a celláját…

  Rettenetesen hiányoztak a testvérei. Akárcsak odahaza, a kezével ütemesen kopogni kezdett a falon, hogy jelezze, hol van. Ha valamelyik szomszédos cellában helyezték el őket, talán meghallják, és válaszolnak.

  De miután a kemény betonon a sok kopogtatástól kisebesedett az ujja, abbahagyta a próbálkozást, és lehunyta a szemét.

  A szökés eleinte tökéletesen sikerült. Szerencsés fordulatnak tartották, amikor megjelent az őrnaszád, és a parti őrség egyenruháját viselő férfiak felsegítették őket a fedélzetre. Ám aztán következett a feketeleves. Miután a hajó kikötött, a rendőrök minden magyarázat nélkül bezsuppolták őket egy ablaktalan rabszállítóba. Órákon át zötykölődtek a kocsiban, és amikor megérkeztek, elkobozták tőlük a medált.

  Max és a társai valószínűleg halálra nevették magukat, amikor szabadon és háborítatlanul elhajóztak a két medállal, amelyek közül az egyik talán az eredeti.

  Sajnálom, apa! Nem lett volna szabad pénzt hagynod ránk azzal a kikötéssel, hogy férjet kell keresnünk. Egyszerűen nincs szerencsénk.

  Azok a férfiak, akik feleségül vennének, nem érdekelnek. Viszont ott vannak a szélhámosok, akiket kerülnünk kellene…

  Greer az első tiszt csókjára gondolt, és az ajkára szorította kisebesedett ujját. 

  – Signore di Varano! Kellemes meglepetés!

  – Parancsnok úr! Bemutathatom az unokatestvéreimet? Lucien de Falcon és Nicolas de Pastrana. Azért jöttünk, hogy jelen legyünk a foglyok kihallgatásán.

  – Milyen kár, hogy ezek a gyönyörű lányok bűnözésre adták a fejüket!

  Max bólintott.

  – Úgy választotta ki a cellákat, ahogy kértem?

  – Természetesen.

  – Jól van. Volt valami gond?

  – Nem. De az ibolyakék szemű halálra volt rémülve, amikor bezártuk a cellájába.

  A menekülési kísérlet fölött érzett haragja ellenére Max majdnem elnevette magát.

  – Mondta neki, mivel gyanúsítják?

  – Sí.

  – És mit felelt?

  – Az ártatlanságát hangoztatta. A többiek is. Fel akarták hívni az amerikai ügyvédjüket. A világoskék szemű a szememre vetette, hogy Amerikában a foglyok meleg vacsorát kapnak, míg mi éheztetjük őket. Tényleg elvárta volna, hogy hozzak nekik valami ennivalót. Még egy vizes húszdollárost is felajánlott.

  – Mademoiselle Oliviának lett volna rá lehetősége, hogy egyen – jegyezte meg fagyosan Luc, de a szája széle gyanúsan megrándult.

  A felügyelő a három férfira nézett.

  – Mindent egybevetve el kell ismernem, hogy a kisasszonyok bátrak. Nem panaszkodtak, amiért nem öltözhettek át, és nem festhették ki magukat.

  Szép nőnek nem kell smink, gondolta Max, de hangosan csak ennyit mondott:

  – Profi bűnözők.

  – Azoknak kell lenniük, ha sikerült ellopniuk azokat az ékszereket. Ahogy mondta, a három hölgyet egyszemélyes cellákban és különböző szinteken helyeztük el.

  – Kitűnő. Megkaphatom a medált?

  – Természetesen.

  A felügyelő kihúzta az íróasztal fiókját, ahol egy biztonsági kazettában őrizte az ékszert. Átnyújtotta Maxnak, aki a farmerja zsebébe csúsztatta.

  – Kérem, közölje az őrökkel, hogy szeretnék beszélni a foglyokkal.

  A felügyelő bólintott, és felemelte a telefont. Közben Max megbeszélte az unokatestvéreivel, hogy egy óra múlva találkoznak, és aztán visszahajtanak a villába.

  A terebélyes fegyőr végigvezette Maxot egy folyosón, majd egy ajtóhoz értek, amelyet kulccsal kinyitott.

  – A hölgy a középső cellában van. A mellette lévők üresek.

  – Mondott a hölgy olyasmit, ami fontos lehet?

  – Csak azt, hogy a szülei ajándékozták neki a medált. Tehát lehet, hogy ők lopták el. De azt állítja, hogy a Duchess családban ez az ékszer nemzedékek óta öröklődik. Mire én azt feleltem, hogy ez a család már régen nem létezik.

  – Köszönöm a felvilágosítást. Kopogok, ha távozni akarok.

  – Bene.

  A félhomályban Max először a száradni kitett szandált vette észre. Mellette feküdt Greer szoknyája, a pólója meg a fehérneműje… és egymás mellett, szépen kisimítva a húszdollárosok.

  Azután felfedezett a cella falánál, a keskeny tábori ágyon egy takaróba burkolózott alakot. Szíven ütötte a látvány.

  Persze az is lehet, hogy a lány meghallotta, amikor a folyosóajtót kinyitották, és most csak színleli az alvást. Nem szabad elérzékenyülni! – intette magát Max.

  – Signorina? Ébredjen fel!

  Megkopogtatta a rácsot. A lány megmozdult, és a takaróval együtt a hátára fordult.

  – Telefonálhatok? – kérdezte álomittas hangon.

  – Kit akar felhívni?

  – Walter Carlsont. Ő az apám ügyvédje.

  – Miért nem az apját hívja fel?

  – Lehetetlen, mert meghalt.

  Max habozott. Érezte, hogy Greer igazat mond.

  – És hol lakik az az ügyvéd?

  – Kingstonban, New Yorkban. Ő majd igazolja a személyazonosságunkat.

  – Ez kevés lesz, signorina. A Pármai-ház rokonának adta ki magát, és a hercegnő ellopott medáljával együtt fogták el. Párma város bírósága illetékes az ügyben. Attól tartok, hogy súlyos börtönbüntetésre számíthat. 

  Ez a hang… Greer kinyitotta a szemét, és olyan gyorsan ült fel, hogy a takaró lecsúszott a válláról.

  A félhomályban is felismerte a cella előtti folyosón az első tiszt robusztus alakját. A férfi mereven bámulta, és Greer csak most döbbent rá, hogy a lepedő alig takar valamit. Hevesen dobogó szívvel a nyakáig húzta a vékony anyagot.

  – Még van képe idejönni, amikor magának kellene a rács mögött ülnie!

  – Nem engem halászott ki a rendőrség a tengerből a lopott medállal.

  – Maga volt az, aki a másik két medált ellopta, ne is próbálja tagadni!

  – Eszem ágában sincs.

  Ez a fickó híján van minden erkölcsi érzéknek!

  – Maguk mindannyian gengszterek. A kapitány, a szakács, a hajó tulajdonosa, a börtönparancsnok, a Splendido pincére, és ki tudja, ki mindenki keveredett bele az ügybe. Egy húron pendülnek valamennyien.

  Max dühösen megmarkolta a rácsot.

  – Miután ma megszöktek a Piccionéról, csak annyit mondhatok, hogy akinek vaj van a fején; az ne menjen a napra.

  Greer dacosan felszegte az állát.

  – Akkor éri majd meglepetés, amikor el akarja adni a medálokat, és kiderül, hogy darabonként legfeljebb kétszáz amerikai dollárt érnek.

  – És mi van azzal, amit a szökéskor viselt? – kérdezte fagyos mosollyal a férfi. – Azt állítja, hogy az is csak kétszáz dollárt ér?

  – És ha igen?

  – Nincs a világon olyan bíróság, amelyik hinne magának. Azok után meg főleg nem, hogy egy idegen országban hátrahagyták az útleveleiket.

  – Csakhogy az útlevél pótolható, míg a családi ékszer nem.

  – Javaslom, térjünk a tárgyra!

  – A tárgyra? Úgy csűri-csavarja a szót, mint egy átkozott ügyvéd. Miért nem próbálja meg elkapni a valódi tettest, aki az őr szerint a palotából ellopta a medált?

  – Eddig hiába próbálkoztunk – vallotta be Max.

  – Tudja mit? Menjen a pokolba!

  – Ott együtt fogunk főni, signorina. Ma délután ugyancsak tűzbe jött a kabinjában.

  – Egy úriember sosem emlékeztetne erre.

  – Maga beszél, aki a csók minden egyes másodpercét élvezte ahelyett, hogy megpofozott volna? Ha a testvérei nem toppannak be…

  – Igen? – Greer odasétált a rácshoz. – Akkor úriemberhez illően megkérte volna a kezem?

  Nyomasztó csend telepedett a cellára. Azután Max mély lélegzetet vett.

  – Tehát ez a célja? Férjet fogni?

  Greer elégedetten elmosolyodott.

  – Csodálom, hogy egy olyan dörzsölt ékszertolvaj, mint maga, még nem vette észre. 

  Max tanácstalanul bámult maga elé. Vallomást akart kicsikarni a lányból, ami sikerült is… Csakhogy ő nem egészen erre számított.

  Neki és az unokatestvéreinek már jó néhány nővel akadt dolguk, akinek csak a pénzükre fájt a foguk. Többnyire gyorsan leleplezték ezeket a szerencsevadászokat, és rövid úton megszabadultak tőlük. Ez az árnyoldala annak, ha valaki híres és gazdag családból származik.

  – Az egész história a medálokkal csak egy trükk volt, hogy kicsikarjon belőlem egy házassági ajánlatot?

  – Eltalálta. De ezúttal melléfogtunk, mivel az általunk kiválasztott férfiak sokkal gátlástalanabbak nálunk.

  Max már azt hitte, hogy mindent ért, de a most hallottak romba döntötték minden eddigi elképzelését.

  – Tehát bevallja, hogy a medálok csak másolatok?

  – Az egyik nem az.

  – A családi örökségről beszél?

  – Igen.

  Max halkan szitkozódott. Ez a nő egyszerűen az őrületbe kergeti!

  – Melyikük tervelte ki a dolgot? – Most már hallani akarta az egész történetet.

  – A szüleink, ha nem is közvetlenül. Az apánk hagyott ránk némi pénzt, de kikötötte, az összeget kizárólag arra fordíthatjuk, hogy férjet keressünk magunknak.

  Max elnevette magát.

  – Mennyi pénzt?

  – Hát… tizenötezer dollárt. Ötezer dollárt fejenként.

  – Azt hittem, hogy a medálok csak kétszáz dollárt érnek.

  – Így is van. Kivéve az eredetit. Fogalmam sincs, hogy az mennyit ér. Mivel hármas ikrek vagyunk, és csak egy medál volt, a szüleink úgy döntöttek, hogy készíttetnek két másolatot. A tizenhatodik születésnapunkra kaptuk ajándékba, hogy később majd adjuk tovább a gyerekeinknek. Ám egyikünk sem készül férjhez menni.

  Max lehunyta a szemét. Vajon igaz a történet? Ilyen őrültséget egyszerűen nem lehet kitalálni.

  – Mindenesetre úgy gondoltuk, hogy a pénzen utazni fogunk, és kibéreltük a Piccionét.

  – Miért pont a Piccionét? – Max kíváncsian nézett a lányra.

  – Mert az édesapánk mindig a galambocskáinak nevezett minket, tekintettel az ősünkre, Párma hercegnőjére, akiről egy galambot neveztek el. Ez lett a cégünk emblémája is.

  Bárki legyen is az, aki kieszelte ezt a tervet, alaposan kioktatta az ikreket a család történetéről.

  – Miféle embléma?

  – A fehér galamb.

  Max úgy érezte, hogy egy őrült álom közepébe csöppent. Ez a nő szemlátomást élvezi, hogy mindig újabb és újabb hazugságokat talál ki.

  – És a cégük… mivel foglalkozik?

  – A neve mindent elárul: Duchess Designs.

  Max megdörzsölte az orrát.

  – Mit terveznek?

  – Naptárakat. Piper készíti a rajzokat, Olivia feladata pedig a terjesztés.

  – És maga mit csinál?

  – Minden mást én intézek. A piackutatást, a könyvelést…

  – Értem.

  – Egyébként csodálkozom a kérdésein. Ha magát és a cimboráit nem csupán az ékszerek érdekelték volna, amikor átkutatták a csomagjainkat, akkor Piper bőröndjében megtalálták volna a mintadarabokat.

  Maxnak elállt a szava.

  – Tegnap Genovában a jövendőbeli terjesztőinknek átadtunk néhány naptárat. Szeretnénk újabb piacokat szerezni.

  Időbe telt, míg Max feldolgozta a hallottakat. Eszébe jutott, amit Signore Galli említett, hogy a hölgyek azért jöttek Európába, hogy üzleti kapcsolatokat építsenek ki.

  Sürgősen ellenőriznie kell a rendőrségen tett vallomásukat!

  – Még mindig nem árulta el, hogy miért éppen a Piccionét választották.

  – Azonnal rátérek. Amikor az interneten végignéztük a bérelhető hajók névsorát, megakadt a szemünk a Piccionén. Úgy éreztük, ez a sors keze, és rákattintottunk a névre. Most már tudom, hogy életünk legnagyobb hibáját követtük el.

  – Ne aggódjon, signorina! Ha okosan viselkednek, köthetünk olyan egyezséget, amely minden résztvevő számára előnyös.

  Hosszú hallgatás következett.

  – Tudtam! – csattant fel Greer. – Vallja be, van egy beépített embere a rendőrségen, és ő árulta el, hogy a Splendidóban fogunk megszállni! Ezek után maga a nyomunkba szegődött. Nem kevésbé érdekelne, hogy a pincér miért ugrott az első szavára. És magyarázza meg azt is, hogyan lett magából a Piccione első tisztje! Feszülten várom a válaszát.

  Max megbűvölve nézte a lányt. Gyönyörű, amikor dühös. De most jobb lesz, ha befejezik a beszélgetést, mert utána kell járnia néhány dolognak.

  – Mindent a maga idejében, signorina.

  – Nem tud becsapni! Azért jött, hogy kiszedje belőlem, vajon a testvéreimnek és nekem vannak-e egyéb ékszereink is. Csakhogy tőlem nem tud meg semmit. Még akkor sem, ha a börtönparancsnok odaadja magának a cella kulcsát. Azt hiszi magáról, hogy ellenállhatatlan? Az egytől tízig terjedő skálán tőlem legfeljebb négyest kapna. És ezzel a négyessel meg is bukott. Még Donnak is ötöst adtam.

  – Donnak? – hüledezett Max. – Don Juanra gondol?

  – Nem. Don Jardine-ra, egy amerikai fickóra. Kenterbe veri magát. Arrivederci, Signore Misterioso! És még mielőtt el nem felejtem! Miután távozott, kérem, kapcsolja le a folyosón a világítást. Aludni szeretnék.

  Max moccanatlanul állt.

  – Kevés ilyen lelkiismeretlen és gátlástalan nővel találkoztam, mint maga. Ciao, bellissima! 

  Max dühösen sarkon fordult és elindult. Az unokatestvéreit a börtönparancsnok irodájában találta.

  – Úgy nézel ki, mint aki túlélt egy nagyobb erejű robbanást – jegyezte meg Nic.

  – Rólatok is elmondhatnám ugyanezt.

  Luc állán rángatózni kezdett egy apró ideg.

  – Nem fogod elhinni, mit hallottam… A történet a pármai hercegnő unokájáról szól, akinek állítólag viszonya volt egy szerzetessel. Mademoiselle Olivia szerint ő és a testvérei ennek a szerelemgyereknek a kései leszármazottai.

  Max fáradtan elmosolyodott.

  – Évekkel ezelőtt kiderült, hogy mese az egész. Ám a közvetlen családon kívül senki sem tudhat erről. Ezek után kételkedik még valamelyikőtök, hogy a tolvaj a legszűkebb körből került ki? Ha rávesszük a hölgyeket, hogy tegyenek részletes vallomást, leleplezzük a bűnöst.

  – Képtelennél képtelenebb történetek – fűzte tovább a szót Luc. – Az egyik csinos börtönlakó, Olivia szerint az a bizonyos unoka azt hazudta, hogy elvetélt. Valójában azonban fiút szült, akinek a Duchess családnevet adta, hogy fedezze a szeretőjét. A barát Korzikára vitette a gyereket, ahol egy Napóleonhoz hű asszony nevelte fel. A szerzetes a csecsemő takarójába rejtette a medált. Nemzedékekkel később az ékszer Amerikába került. Végül az ikrek apja örökölte az ékszert, aki készíttetett két egyforma másolatot, hogy mindhárom lányának adhasson egyet-egyet.

  Ennyi hazugság hallatán a három unokatestvérnek elakadt a szava. Végül Max Nicre emelte a tekintetét.

  – Signorina Piper is ugyanezzel a mesével állt elő?

  – Nem. Ő más történettel próbálkozott. Valamilyen galambokról hadovált, meg rajzokról és egy családi vállalkozásról. – Hangosan felnevetett. – A nőstény galambot Violettának keresztelte el a hercegnő után. S mivel a szerzetesnek nem tudta a nevét, a fiút Luiginak nevezte el.

  Maxnak eszébe jutott a medencénél lezajlott beszélgetés:

  – Greer? A neve éppoly különleges, mint maga. Mi lenne, ha kitalálná, hogy hívnak?

  – Luigi?

  Miközben azt hitte, hogy játszik a lánnyal, az egész idő alatt bolondot csinált belőle. .

  – Azt állítja, hogy a nagyapja, Alberto Duchess a második világháborúban a híradósoknál szolgált. És ezt hallgassátok meg! – Nic fejcsóválva nézett Lucről Maxra. – Az illető galambokat tenyésztett. Az egyik továbbított egy hírt, amellyel több száz ember életét mentette meg, ezért kitüntették az angol becsületrenddel. Senorita Piper szerint odahaza őrzik az érdemrendet.

  Max hegyezni kezdte a fülét.

  – Signorina Greer azt állítja, hogy a testvére bőröndjében megtaláljuk a naptárok mintadarabjait.

  – A bőrönd a kocsiban van – közölte Nic.

  Egyikük sem szólt egy szót sem. De nem álldogálhattak itt örökké. Hajnali négy órára járt, és halálosan fáradtak voltak. Max végül döntött.

  – Gyertek! Essünk túl rajta.

  A sötétben az elhagyatott parkolóhoz siettek. Max kinyitotta a kombi csomagtartóját. A belső világítás kigyulladt, nem kellett zseblámpa. Nic kivette a P. D. monogramos bőröndöt, és elfordította a kulcsot. Egy darabig turkált a ruhák között, majd elővett egy nagy, barna borítékot, és kinyitotta. Maxnak elállt a lélegzete.

  A borítékban hat naptár lapult. Luc felemelte az egyiket.

  – Született férfi – olvasta fennhangon.

  – Csak nőknek – idézte Nic a másik címet.

  Max is elővett egy naptárt, és kinyitotta januárnál.

  Olyan sok férfi van… de olyan kevés, aki megengedhet magának engem.

  Az ékszerekkel felcicomázott Violetta nevű galamb hercegnői ruhában páváskodott. Mögötte esetlenül cammogott Luigi.

  Maxnak hirtelen eszébe jutott, hogy a múltkor ezeket a galambokat látta egy elegáns pármai butikban a méregdrága cipők, kézitáskák és ruhák között. Elképedve lapozott tovább.

  Kávé, csokoládé, férfiak. Vannak dolgok, amelyekből csak a legjobbat érdemes megszerezni.

  Ezúttal mindkét galamb egy olasz kávéházban ült, és csokoládés süteményt majszolgatott. Miközben Luigi epekedve nézte szíve hölgyét, Violetta az asztal alatt egy elegáns olasz hím galambbal ismerkedett, aki hercegi koronát viselt a fején. Felfoghatatlan!

  Max kíváncsian végignézte a naptárat egészen novemberig. A mondatokból áradó irónia lenyűgözte.

  – Nézzétek meg a hátoldalát! – törte meg a csendet Luc.

  Max megfordította a naptárat. Alul ott díszelgett a stilizált galamb, a szélén meg kézírással a Duchess Designs felirat.

  – A naptárak léte még nem bizonyítja, hogy ártatlanok – jelentette ki Luc. – Az ügyes hazudozók értenek hozzá, hogy az igazságot keverjék a valótlan állításokkal.

  Nic mély lélegzetet vett.

  – Igazad van.

  Némán visszapakolták a naptárakat a bőröndbe. Útban a villa felé Max megszólalt:

  – Mihelyt Signore Rossi beér az irodájába, megmutatjuk neki a medált. Utána majd eldöntjük, mit csináljunk a kisasszonyokkal. 

  7. FEJEZET 

  Az elismert műkincsszakértő csak egy pillantást vetett a két medálra, máris közölte, hogy hamisítványok. Ám nyilvánvaló izgalommal vette kézbe a harmadikat.

  Az unokatestvérek egymásra néztek, és követték Signore Rossit az íróasztalához, ahol a férfi a medált egy speciális lámpával megvilágította. Azután a szemére illesztett egy nagyítót, hogy alaposabban szemügyre vegye az ékszert. Végül megkopogtatta az ujjával, és bólintott.

  – Rajta van Tocelli jele, a hátoldalán lévő D és P között. Momento…

  Előkeresett egy könyvet, amelyben a császári ékszergyűjteményről készült fotók és rajzok voltak.

  Max feszülten várt, míg Rossi a vastag könyvet lapozgatta.

  Tehát tényleg az eredeti ékszerről van szó! Signorina Greer és a testvérei egy nagyszabású összeesküvés részesei. Ami azt jelenti, hogy a naptárak kivételével hazugság volt minden.

  Max az unokatestvéreire nézett. Ők is csalódottnak látszottak.

  Az antik óra ketyegése a halálos csendben szinte bántotta a fülüket. Rossi hirtelen izgatott kiáltást hallatott. Letette a nagyítót, felállt, és úgy nézett a vendégeire, mintha kísérteteket látna.

  – Mit mondtak, honnan van ez a medál?

  – Három amerikai nőtől vettük el, akik két nappal ezelőtt szálltak le a genovai repülőtéren.

  – Ezek szerint az udvari ékszerész két medált készített.

  Max agya sebesen járt. Az unokatestvéreire pillantott, mielőtt Signore Rossihoz fordult volna.

  – Már ne vegye sértésnek, de téved.

  – Nem. – Az idős ember megrázta a fejét. – Ez itt egyértelműen eredeti. Ám nem az a medál, amelyet elloptak a palotából. A Tocelli-jel rajta van, de egy kicsit elnyújtva. Jöjjenek, nézzék meg maguk is!

  Az ékszerész percek alatt bebizonyította Maxnak és az unokatestvéreinek, hogy csakugyan két eredeti medál létezik. A férfiak megütközve néztek egymásra.

  Ha a lányoknak semmi közük a lopáshoz, akkor feltételezhetően végig igazat mondtak. És ezzel a másik medállal talán csapdába lehet csalni az igazi tolvajt.

  – Szinte hihetetlen – ingatta a fejét az öreg.

  – Csakugyan fantasztikus hír, Signore Rossi. De kérem, senkinek se beszéljen róla! – fordult Nic az idős emberhez. – Addig semmi esetre se, amíg az igazi tolvajt el nem csíptük, és vissza nem szereztük a másik eredetit. Akkor mindkét medált kiállíthatjuk.

  – Biztosra vesszük, hogy olyasvalaki lopta el az ékszert, aki közeli kapcsolatban áll a családdal – magyarázta Max. – Ezzel a medállal csapdát állíthatunk a bűnösnek, mert feltehetően ezt is meg akarja majd kaparintani. De szükségünk van az ön segítségére.

  Signore Rossi bólintott.

  – Természetesen. Miben lehetek a szolgálatukra?

  Luc arca elkomolyodott.

  – Négyünkön kívül senki sem tudhat erről a felfedezésről. Tehát hallgat, mint a sír, rendben?

  – Sí.

  Max kutatóan körülnézett.

  – Van itt valami, amibe betehetném a medálokat?

  – Hogyne.

  Signore Rossi az egyik fiókból kivett két bársonytasakot. Max az egyikbe beletette az eredeti ékszert, a másikba pedig a két másolatot, összehúzta a zsinórt, és mindkettőt becsúsztatta a táskájába. Azután hálásan megrázta az idős ember kezét.

  – Ha megtaláljuk az igazi tolvajt, megháláljuk a segítségét.

  Elbúcsúztak, és sietve távoztak. Csak amikor a kocsihoz értek, Max akkor szólalt meg:

  – Mielőtt bármit mondanátok, beszélnem kell egy alapítványról, amely arra szolgál, hogy a Duchess ikrek ne maradjanak pártában.

  – Miféle alapítvány? – értetlenkedett Nic.

  – Signorina Greer szerint az apjuk hozta létre, s az így örökölt összeget kizárólag arra használhatják fel, hogy férjet keressenek maguknak.

  Max az unokatestvérei arckifejezésén látta, hogy Olivia és Piper nem említették a dolgot.

  – Természetesen lehet, hogy megint csak egy újabb hazugsággal van dolgunk, de miután láttam a naptárakat, már nem vagyok olyan biztos benne. – Kérdőn felvonta a szemöldökét. – Mit szólnátok egy kis szórakozáshoz, mielőtt megpróbálnánk tisztázni az ékszerlopási históriát? 

  Ezúttal egy ismeretlen őr lépett oda Greerhez.

  – Buon giorno, signorina! Ízlett az ebéd?

  – A zsemlébe majdnem belevásott a fogam. Ezek után kíváncsian várom, mit kapok vacsorára.

  – Arra még várnia kell egy keveset. – Az őr kinyitotta a cella ajtaját. – A börtönparancsnok úr szeretne beszélni önnel.

  – Kedves tőle.

  Greer dühösen követte az őrt az irodába. A parancsnok, amint megpillantotta, udvariasan felállt.

  – Foglaljon helyet, signorina! Helyezze magát kényelembe!

  – Több mint… – Greer az órájára pillantott – tizenhat órája ücsörgök a tábori ágyon, tehát inkább állnék.

  A férfi megadóan felemelte a kezét.

  – Ahogy óhajtja.

  – Ragaszkodom hozzá, hogy felhívhassam az ügyvédemet.

  – Arra nem lesz szükség. Kiderítettük, hogy a medálja az ellopott ékszernek csupán a másolata. Sajnálom, hogy jogtalanul fogva tartottuk. A Piccione első tisztje nagyon aggódott önökért, de amint közöltem vele, hogy ártatlanok, a vitorlás legénysége nyomban a pártfogásába vette a testvéreit. Odakint vár, és elviszi önöket Lerici kikötőjébe, hogy folytathassák a nyaralást.

  Greer másodpercekig dermedten állt.

  – Telefonálni szeretnék. Megkaphatom a telefonkönyvet?

  – Ha taxit akar rendelni, Signorina Greer, szívesen elviszem, ahová csak óhajtja – csendült fel egy mély, túlságosan is ismerős hang a lány háta mögött.

  Greer elsápadt, aztán meg elpirult.

  – Köszönöm, nem.

  – Higgye el, nem fáradság – makacskodott Max.

  A lány érezte, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Álmatlanul töltötte az egész éjszakát, nem tudott lezuhanyozni, sem átöltözni… Villámgyorsan megpördült a tengelye körül. Megállapította, hogy a „cápa” frissen borotválkozott, és aznap krémszínű inget választott a világosbarna nadrághoz.

  – Köszönöm, de akkor inkább itt maradok.

  Emelt fővel hagyta el az irodát, és odalépett az odakint várakozó őrhöz.

  – Kérem, kinyitná az ajtót, hogy visszamehessek a cellámba?

  A férfi elnézően elmosolyodott.

  – Ön szabad, signorina.

  – Hajlandó vagyok fizetni magának, ha ismét bezár.

  Benyúlt a dekoltázsába, előhúzott két húszdollárost, és odatartotta az őr orra elé. A férfi harsány hahotában tört ki.

  – Maguk, amerikaiak…

  Greer összeszorította a száját.

  – Ha kedvesen megkér – szólalt meg Max szelíden a háta mögött – adok valamit, hogy lássa, megbízhat bennem.

  Greer büszkén feléje fordult.

  – Ha egy szikrányi tisztesség is van magában, akkor most visszaszolgáltatja a medálokat, az útleveleket és a repülőjegyeket.

  Max elővette a nadrágja zsebéből az útleveleket, a repülőjegyeket, valamint egy kis bársonyzacskót, és mindezt átnyújtotta a lánynak. Greer kétkedve kukkantott bele a zsákocskába, és megpillantotta a három medált.

  Dörzsölt egy fickó! Visszaad mindent, mert tudja, hogy ő, Greer sohasem hagyná cserben a testvéreit, akik ki vannak szolgáltatva a cimborái kényének-kedvének. És csak Max tudja, hová vitték őket.

  – Mit akart mondani, signorina?

  – Átlátok magán, nem tud becsapni. Időközben ugyanis felbecsültette a medálokat, és pontosan tudja, hogy legfeljebb ötven eurót érnek.

  – A feketepiacon hetvenötöt.

  – Feladom – suttogta Greer.

  Max a fejét csóválta.

  – Szeretném, ha békét kötnénk. Elismerem, az első benyomásaik nem túl kellemesek. Azért jöttek ide, hogy férjet keressenek maguknak, és keservesen csalódtak. A munkatársaim és én az elveszett ékszereket szerettük volna megtalálni, és ugyancsak üres kézzel állunk itt. Ám mivel a bérleti díjat már kifizették, kezdhetnénk mindent elölről. Semmi okát nem látom, hogy az elkövetkező kilenc napban miért ne érezhetnék remekül magukat. Aztán hazamehet Ronhoz.

  Greer biztos volt benne, hogy a férfi szándékosan mondott rossz nevet.

  – Nem is tudom, miért vannak kételyeim – jegyezte meg gúnyosan.

  Max töredelmesen a szívére szorította a kezét.

  – Látom, még mindig nem bízik bennem, signorina. Nem szeretném megsérteni, de a Splendidóban nem volt ilyen visszautasító.

  – Igaz – vallotta be Greer. – Ugyanis észrevettem, hogy mit néz. Majdnem kiugrott a szeme, amikor megpillantotta a medált.

  – Ha látta volna a tüzet a saját szemében, amikor odaléptem önhöz… – Max hangja megremegett a szenvedélytől. – Szinte felperzselt. Lehet hízelgőbb fogadtatás egy férfi számára?

  – Kár, hogy később csak egy négyest kapott, pedig eredetileg nyolcasra tippeltem.

  – Én pedig egymillióra a medált. Eláshatnánk a csatabárdot, és a vakációjuk hátralévő részében barátok lehetnénk.

  Egy újabb trükk? A Piccione legénységének a tagjai biztos, hogy nem barátokat keresnek a nőkben. Ám ha viszont akarja látni a testvéreit, nincs más választása, mint hogy jó képet vágjon a dologhoz.

  – Miért is ne? – vonta meg a vállát Greer. – Hogy is mondják, mi a szép az üzleti életben? Egyszer fenn, máskor lenn?

  Elindult a börtön kijárata felé, de Max megelőzte.

  – Nem hiszem, hogy a férfiak különösebben lelkesednének a naptáraikért.

  Remek! Ezek szerint átkutatta Piper bőröndjét. Greer elégedetten elmosolyodott.

  – Meglepődne, ha tudná, milyen sokan vesznek ilyen naptárt, hogy bosszúból elküldjék azoknak a nőknek, akik dobták őket.

  Max felvillantotta elbűvölő mosolyát.

  – Don is küldött magának egyet?

  – Fölösleges lett volna. Ugyanis az ő cége nyomtatja a naptárokat.

  – Szegény ördögnek sokat kell tűrnie. Pusztán ezért megérdemel egy nyolcast.

  – Nem szorul rá a sajnálatára. – Greer kilépett a perzselő délutáni napsütésbe. Az ablaktalan cella után csodálatosan szabadnak érezte magát. – Hol parkol?

  Max felvette a napszemüvegét.

  – Mindjárt a börtön sarkánál.

  Kis olasz autók sorakoztak egymás mögött az utca mindkét oldalán a több száz éves épületek mellett. Max odalépett egy kék színű, meglehetősen viharvert Fiathoz, a tetején kerékpártartóval. Greernek feltűnt, hogy a legtöbb autón van ilyen. Csodálkozva figyelte, ahogy Max kiveszi a kézitáskáját a csomagtartóból, és átnyújtja neki.

  – Köszönöm.

  Greer eltette az útleveleket és a többi holmit. Az irattárcája, a fésűje és a rúzsa a táskában volt.

  – Szívesen. Tudom a nőkről, hogy retikül nélkül meztelennek érzik magukat.

  Max udvariasan kinyitotta neki a kocsi ajtaját, majd ő maga is beült a volán mögé. Miközben Greer megfésülködött és kifestette a száját, a férfinak sikerült az autót ügyesen kimanővereznie a szűk parkolóhelyről anélkül, hogy kárt tett volna a többi kocsiban.

  Körülbelül kétutcányit mehettek, amikor Greernek feltűnt egy hófehér palota, amely szebbnél szebb épületek között emelkedett. A szíve nagyot dobbant. Még sohasem volt Olaszországban, de képekről jól ismerte a kastélyt. Piper két naptárban is megörökítette.

  – Egy ilyen éjszaka után kevés nő tudna mosolyogni – jegyezte meg Max. –Minek örül annyira, signorina?

  – Az ott a colornói hercegi palota, az őseim nyári rezidenciája. Ha belegondolok, hogy a közvetlen közelében töltöttem az éjszakát… Ezt feltétlenül el kell majd mesélnem a gyerekeimnek.

  – Nem szeretnék csalódást okozni önnek, signorina, de miután a nővére azt mesélte Lucnek, hogy maguk állítólag a pármai hercegnő unokájának és egy szerzetesnek a leszármazottai, jobb, ha elárulom az igazat.

  Greer megrökönyödve nézett a férfira.

  – Miről beszél?

  – Sokan rebesgették, hogy a hercegnőnek volt egy unokája, aki beleszeretett egy szerzetesbe, és gyereket szült neki. Időközben azonban kiderült, hogy ez csupán politikai hazugság volt, hogy megakadályozzák az unoka házasságát a francia vőlegényével.

  – Honnan tudja?

  – Luc többet is mesélhetne erről. Mint királyi szakács, sok mindenről hall.

  Greer tűnődve nézett maga elé.

  – Végül is mindegy. Valójában magunk sem hittük a dolgot, és apa sem volt egészen biztos benne. Ennek ellenére izgalmasnak tűnt az elképzelés.

  – Egy újabb ok, hogy ne kedveljen.

  – Nem számít, hogy kedvelem-e, vagy sem… Maga semmit sem jelent a számomra, signore.

  – Jóvátehetek azzal valamit, ha megmutatom önnek a kastélyt, mielőtt visszatérnénk a Piccione fedélzetére? Érdemes megtekinteni.

  – Elhiszem. A válaszom ennek ellenére: nem. Szeretném megőrizni az álmaimat.

  – Tehát meg akarja tartani a medált, hogy egy nap majd a lányának adhassa?

  – Persze. Miért ne? Talán még egy romantikus történetet is kitalálok hozzá.

  Max a nőre sandított.

  – Miféle történetet?

  – Talán a művész, aki a medált készítette, halálosan beleszeretett a hercegnőbe, és született egy fiuk, akinek a művész a hölgy iránti tiszteletből a Duchess nevet adta.

  – Maga tagadhatatlanul romantikus, signorina. Nem is tudom eldönteni, melyik történet tetszik jobban.

  A gúnyos hangnem bosszantotta Greert. Kezdettől jól látta: a „cápának” nincsenek érzései.

  – Tessék. – Max fogta a hátsó ülésen heverő limonádés üveget, és a lány felé nyújtotta.

  Meleg limonádé. Brrr! Ám Greer túlságosan szomjas volt ahhoz, hogy visszautasítsa.

  – Köszönöm.

  – Elnézést, tudom, hogy az amerikaiak mindent jéghidegen isznak. Vegyen ebből is!

  Valahonnan elővarázsolt egy csomag csokoládés süteményt. Greer ivott egy kortyot, azután beleharapott az édességbe.

  – Hm. Isteni! Jobb, mint a burgonyás chips. Vehetek még egyet?

  – A burgonyás chips annak a két dolognak az egyike, amely az ön országában a legjobban tetszett.

  – Járt ott?

  – Többször is.

  Bizonyára összetört női szíveket hagyott maga mögött.

  – És mi volt a másik?

  – Az amerikai lányok hosszú lába. Egyszer láttam egy Betty Grable-filmet. Maga rá emlékeztet.

  A limonádé Greer pólójára fröccsent.

  – Minden rendben, signorina?

  – Igen. Csak félrenyeltem.

  – Egyébként nagyon tetszettek a naptárok. Találóak a rajzok.

  – Piper zseniális.

  – Igaza van. Önöknél a zsenialitás családi vonás.

  – Köszönöm.

  Greernek jólesett a bók, noha egy ékszertolvajtól és nőcsábásztól kapta.

  – És a szépség is – szólalt meg Max egy kis idő múlva. – A legkülönbözőbb helyzetekben láttam: csuromvizesen, éhesen, börtönbe zárva és fáradtan, mégis egyre jobban tetszik.

  Max előrehajolt, hogy ő is vegyen egy süteményt, közben a keze súrolta a lány combját. Greer nem tudta, hogy szándékosan történt-e, de megborzongott az érintéstől.

  – Luc. önnek és a testvéreinek fejedelmi lakomát készít ma. Már én is alig várom. Először a kihallgatás a rendőrségen, azután az órákig tartó várakozás… Egyszerűen nem maradt időm enni.

  Apró falvakkal teleszórt festői dombvidéken haladtak. Greer álmélkodva tekingetett ki az ablakon. Ha nem aggódott volna annyira a testvéreiért, szívből élvezte volna az utazást.

  – Mivel csak órák múlva vacsorázunk, arra gondoltam, hogy megállunk, és bekapunk valamit.

  Az egyik kanyar után Greer meglepve pillantott meg egy szabadtéri fesztivált. Az elárusító standok körül mindenütt beszélgető és falatozó emberek gyülekeztek.

  – Mi ez?

  – A Fiera de Parma. Egyfajta vásár, amelyet kétévente rendeznek meg. – Max megállt az autóval. – Ez itt a világhím pármai sonka és sajt hazája. Épp jókor engedték ki a börtönből, hogy megtekintse ezt a nemzetközi kulináris fesztivált. Jöjjön!

  Greer nyomban megérezte a fehér szarvasgomba átható illatát, amely Max elmondása szerint a vidék egyik specialitása. Mivel farkaséhes volt, nem kellett sokat biztatni, hogy megkóstolja az ínycsiklandozó finomságokat: a sötétzöld olívaolajjal megkent olasz kenyértől a reszelt sajton át a világos, leheletvékony pármai sonkáig, amely szinte elolvad az ember szájában.

  Közben Max olykor-olykor a lány szájába dugott egy-egy zöld vagy fekete olajbogyót. Végezetül megkóstolták a híres olasz fagylaltot és a csokis süteményt is.

  Ám Greer a finomságoknál is izgalmasabbnak találta, hogy magán érezte Max tekintetét, a derekán a karját, a száján az ujjait. A gyöngéd érintések, a futó mosolyok és a mély, érzéki nevetés egyszerűen elvarázsolta. Minden idegszála berzenkedett az ellen, hogy visszamenjenek a kocsihoz, a rideg valóságba.

  Némán autóztak tovább a tengerparton. A felhőtlen ég visszatükröződött a nyugodt, csillogó vízen. A Piccione méltóságteljesen ringatózott a halászhajók között Lerici kicsiny kikötőjében.

  Max megállította az autót, és kiszállt. Greer felkapta a táskáját, és futva megindult a hajó felé. A szíve mélyén még mindig nem bízott a férfiban.

  – Piper! Olivia!

  Amíg a testvérei nem jelentkeznek, nem teszi a lábát a fedélzetre.

  Ekkor felbukkant a kapitány. Napszemüvegben, mosolyogva lépett ki a kormányosfülkéből.

  – Buenas tardes, senorita! Isten hozta ismét a fedélzeten! Luc és én néhány órája kiszabadítottuk a testvéreit a fogdából. Senorita Oliviának fájt a feje, ezért bevett két aszpirint. A hölgyek utána nyomban lepihentek.

  Oliviának még soha életében nem fájt a feje.

  – Bizonyítsa be!

  – Kérem, jöjjön fel a hajóra – duruzsolta Max –, és látni fogja, hogy jól vannak a testvérei.

  – Greer!

  Ebben a minutumban két szőke fej tűnt fel a lépcsőn. 

  8. FEJEZET 

  Hála istennek!

  Greer felszaladt a fedélzetre, azután mind a hárman visszavonultak az egyik kabinba, Piper kulcsra zárta az ajtót, és boldogan összeölelkeztek.

  Olivia megütközve nézett a nővérére.

  – A ruhád csupa folt. Mi történt?

  – Később majd elmesélem. – Greer magasba emelte a retiküljét. – Itt vannak a medálok. Max az útleveleket és a repülőjegyeket is visszaadta. Ráadásul meghívott egy fejedelmi lakomára.

  – Luc meg isteni ebédet szolgált fel nekünk, amint megérkeztünk a hajóra.

  – Tényleg nagyon kedvesek voltak.

  – Igen… de pontosan tudjuk, miért. Észrevették, hogy az ékszereink miatt nem érdemes törniük magukat, és most szeretnének eltölteni velünk néhány kellemes napot.

  Olivia bólintott.

  – Azt hiszik, ha jobbnál jobb falatokkal kényeztetnek, előbb vagy utóbb a karjaikba omlunk.

  Greer elgondolkozva nézett a testvéreire.

  – Szerintem azonnal Genovába kellene utaznunk.

  – Ámen. Fogjátok a bőröndötöket! Mielőtt felszedik a horgonyt, el kell hagynunk a hajót.

  Greer kisvártatva kilépett a kabinból – és Maxnak ütközött. A férfi megragadta a karját.

  – Hová, hová? – Átható pillantást vetett a lányra. – Azt hittem, a legfőbb vágya, hogy lezuhanyozzon és pihenjen egy kicsit.

  Greer hátravetette a fejét.

  – Nincs szükségem pihenésre.

  Max vágyakozva nézte a száját.

  – Azért jöttem, hogy megkérdezzem magát és a testvéreit, mit szólnának egy kis nyalánksághoz. Luc csodás epertortát varázsolt. Épp az ilyen torkos kislányoknak való.

  Greer zavarba jött.

  – A vásáron már így is többet ettünk a kelleténél, nem gondolja? És most mennünk kell.

  Könnyű felhő suhant át Max arcán.

  – Hová?

  – Semmi köze hozzá. Kérem, engedjen!

  A lány meglepetésére a férfi nyomban félreállt. Olivia és Piper bőrönddel a kezükben követték a nővérüket.

  A hajótest megremegett, amikor bekapcsolták a motorokat. A lányok a csomagokkal a fedélzetre szaladtak, ahol Luc épp a hajóköteleket oldozta el.

  – Ez emberrablás! – kiáltotta Greer, felháborodva ennyi pimaszság láttán.

  Az első tisztnek a szeme sem rebbent.

  – Az eredetileg meghatározott terv szerint folytatjuk az utat. Ma este Monterossóban kötünk ki.

  – Eredetileg tegnap kellett volna ott lennünk. De nem számít. Úgy döntöttünk, hogy félbeszakítjuk a nyaralásunkat.

  – Miért ez a nagy sietség? Hová mennének, hiszen reggelig úgysem indul Lericiből vonat.

  – Maxnak igaza van – vetette közbe Luc. – Három gyönyörű hölgynek veszélyes a pályaudvaron tölteni az éjszakát. S mivel holnap kezdődik a grand prix, akkora lesz a tömeg, hogy még taxit sem kapnak.

  – Már hónapok óta lefoglaltak minden szállodai szobát – tódította Nic. – Mondják meg, hová akarnak menni, és mi a Piccione fedélzetén odavisszük magukat, így elkerülhetik a tömeggel és a várakozással járó kényelmetlenségeket.

  Max Greerre nézett.

  – Szeretném jóvátenni a csalódást, amit a kocsiban okoztam.

  – Pontosan mire gondol? – kérdezte élesen a lány. – Már számon sem tudom tartani…

  – Attól tartok, hogy a hercegnő unokájáról szóló történet, miszerint beleszeretett egy szerzetesbe, és gyerekük született, pusztán a fantázia szüleménye. – Az első tiszt egy percre sem vette le a tekintetét Greerről. – Hogy ne végezzen a rossz hír hozójával, árulja el nekem, mivel tudnám megvigasztalni, bellissima.

  – Elég a hazugságból! – lendült támadásba Greer. – Ezúttal legyen magában annyi tisztesség, és adja oda a slusszkulcsot, hogy a repülőtérre mehessünk!

  – Vissza akar utazni az Egyesült Államokba anélkül, hogy körülnézett volna ebben a gyönyörű országban? – duruzsolta behízelgő hangon Max. – Nagy kár lenne.

  – Bízza csak ránk! – vágta rá ellenségesen Greer. – A genovai repülőtér parkolójában hagyjuk a kocsit. A jegypénztárnál átveheti a slusszkulcsot.

  – Miért akarnak elmenni? Valójában még meg sem ismertük egymást.

  – Jobban ismerem, mint szeretném. – Greer szeme villámokat szórt. – Remélem, három-négy óráig meglesz az autója nélkül, signore.

  Max vállat vont.

  – Ahogy óhajtja. Majd mi visszük a csomagokat.

  A három férfi felkapta a bőröndöket, és elindultak a kikötő parkolója felé.

  Greer és a testvérei gyanakodva néztek utánuk. Fikarcnyit sem bíztak bennük. Gyanúsan könnyen beleegyeztek a távozásukba. Itt valami nincs rendben.

  – Talán megbabrálták a kocsit, amíg a fedélzeten voltunk – súgta Olivia.

  – Tudni fogjuk, ha nem indul el – bólintott Piper.

  – Talán csak akkor vesszük észre, hogy valami baj van, amikor már úton vagyunk – gondolkodott hangosan Greer.

  – Addig megyünk, ameddig tudunk – döntötte el Piper. – Olivia, te vezetsz, én meg mondom az utat.

  – Én pedig beülök hátulra, és csendben maradok – jegyezte meg szárazon Greer.

  Mire a Fiathoz értek, a férfiak már betették a bőröndöket a csomagtartóba. A három nővér beszállt, és Max átnyújtotta Oliviának a slusszkulcsot.

  – Buon viaggio, signorina!

  – Adieu! – kiáltották egyszerre a lányok.

  A motor csodálatos módon rögtön beindult. Olivia kiállt a parkolóból, és elhajtott a három barátságosan mosolygó férfi mellett. Greer elkapta Max pillantását.

  – Ciao, bella! – olvasta le az ajkáról.

  A lány nyakán a csók helye ismét bizseregni kezdett.

  – Jól van – szólalt meg Greer, amint rákanyarodtak az autóútra. – Eddig minden kitűnően ment. Ennek ellenére nem tudok szabadulni a rossz előérzettől, hogy a repülőtéren gondok lesznek.

  Piper feléje fordult.

  – Én sem. Szerintem készülnek valamire. Bizonyára felhívták a cimboráikat, hogy várjanak minket. Megint ránk fogják, hogy loptuk a medált, és az egész cirkusz kezdődik elölről. Azon sem csodálkoznék, ha követnének.

  – Nem fognak leszállni rólunk.

  – Ideje, hogy riadóztassuk a csapatainkat – jelentette ki Greer.

  A nővérei bólintottak. Már ők is gondoltak rá, hogy értesítik a New York-i barátokat.

  – Tom egyszer azt mesélte, hogy bármikor el tudnának vezetni egy katonai szállítógépet – jegyezte meg Piper.

  – Van egy kis bibi – vetette közbe Greer. – Ha idehívjuk a fiúkat, azt fogják hinni, hogy a barátságnál többet érzünk irántuk.

  – Talán meg kellene hajolnunk a szüleink akarata előtt, és megpróbálnunk lekötni magunkat – javasolta tűnődve Olivia.

  Rövid hallgatás után Piper törte meg a csendet.

  – Tekinthetnénk egyfajta próbának. Ha holnap reggel megérkeznek a fiúk, a szabadság hátralévő részét velük töltjük a Piccionén és…

  – ...meghalunk az unalomtól – fejezte be Greer a mondatot.

  – Igaz – hagyta helyben Olivia. – De ezt nem kell a legénység orrára kötni.

  Greer elmosolyodott.

  – Max nem biztos benne, hogy együtt vagyok-e Donnal, vagy sem. Nagyot nézne, ha egyszer csak megjelenne a hajón.

  Piper nyilvánvaló  élvezettel fűzte tovább a szót:

  – Kefefrizurával és munkaruhában. Az idétlenkedésükkel az őrületbe fogják kergetni a legénységet.

  – Tetszik az ötlet – jelentette ki Olivia. – De Signore Moretti bizonyára több pénzt fog kérni, ha hatan leszünk.

  – Komolyra fordítva a szót, javaslom, hogy fejezzük be ezt a veszélyes kalandot, és repüljünk haza. Hívjuk fel Walter Carlsont, hogy szervezze meg a hazautazásunkat!

  – Igazad van – bólintott Olivia. – Mindjárt egy autós pihenőhöz érünk. Megállunk, és felhívjuk Carlsont. Remélem, lehet hitelkártyával fizetni.

  – Ti a kocsiban maradtok – jelentette ki Greer, miután leparkoltak. – Semmi esetre sem hagyhatjuk felügyelet nélkül az autót. Beszélek Carlsonnal. Kingstonban most reggel nyolc óra van, tehát még biztosan nem ment el hazulról.

  Greer megkönnyebbült, amikor az étterem tulajdonosa minden akadékoskodás nélkül beleegyezett, hogy telefonáljon. A szerencse ezúttal a nyomába szegődött. Az ügyvéd még odahaza volt.

  – Halló, Mr. Carlson. Sajnálom, hogy zavarom, de fontos dologról van szó.

  – Hallottam, hogy Colornóban ártatlanul börtönbe zárták magukat – tért rá a férfi nyomban a tárgyra.

  Greer meghökkent.

  – Honnan tud róla?

  – Miután a rendőrfelügyelővel közölte a nevemet, ő kapcsolatba lépett a Pármai-ház ügyvédjével. Az illető úr felhívott, hogy érdeklődjék önök után. Részletesen elmeséltem neki, hogyan jutottak a medálokhoz. Az ügyvéd úr megígérte, intézkedik, hogy minél előbb szabadon engedjék önöket.

  Greer erősebben markolta a kagylót.

  – A felügyelő egy szóval sem említette a dolgot.

  – A látszat ellenére az olasz rendőrség nagyon alapos. Azóta minden rendeződött?

  – Nem egészen. – Greer néhány szóban vázolta a helyzetet. – Meglehetősen biztosak vagyunk abban, hogy a repülőtéri biztonsági szolgálat egyik embere kapcsolatban áll a Piccione legénységével. Attól félünk, hogy az illető megakadályozza, hogy hazarepüljünk.

  – Ne aggódjon, Greer! Ha gondok adódnának, csak közölje a biztonsági főnökkel a nevem, és minden rendben lesz.

  – Köszönöm, Mr. Carlson.

  – Nincs mit, kedvesem. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a nőknek nem jó egyedül. A Pármai-ház ügyvédje is osztja a véleményemet.

  Greer magában tízig számolt.

  – Köszönöm – mondta végül, nehezen uralkodva magán. – Viszonthallásra.

  Letette a kagylót, és visszasétált az autóhoz.

  – Mit mondott Mr. Carlson?

  Greer tekintete elborult.

  – Ne is kérdezd! Magunkra vagyunk utalva.

  – Nem akar segíteni?

  – Mindössze annyit mondott, hogy a biztonsági főnök hívja fel, ha valami gond adódna.

  Piper nagyot sóhajtott.

  – Világos. 

  – Minek köszönhetem a megtiszteltetést, Signore di Varano?

  Fausto Galli nem tűnt sem nyugtalannak, sem meglepettnek, amikor a repülőtéri vámhivatalnál váratlanul megjelent Max.

  – A három amerikai hölgy, akiket két nappal ezelőtt feltartóztattak, épp most érkezett meg egy kék Fiatban a repülőtér parkolójába.

  Galli homloka ráncba szaladt.

  – Azt hittem, hogy a colornói rendőrség őrizetbe vette őket.

  – Mindössze egyetlen éjszakára.

  A férfi összehúzta a szemét.

  – Rám kellett volna bíznia az ügyet.

  – Talán még most sem késő.

  – Megteszem, amit tudok.

  – Okom van feltételezni, hogy az egyik amerikai hölgy megpróbálja az igazi medált kicsempészni az országból.

  A biztonsági főnök értetlenül meredt Maxra.

  – Nem arról a három medálról van szó, amelyeket az érkezéskor viseltek?

  – Köztünk szólva, azt hiszem, a hölgyek bűntársai annak a tolvajnak, aki az ékszergyűjteményt ellopta.

  – Úgy érti… – Max szinte hallotta, ahogy a biztonsági főnök agyában zakatolnak a kerekek. – Hamisítványokkal érkeztek, és az eredeti medállal akarnak elutazni?

  – Sí.

  – Nagyon ravasz.

  – De a maga eszén nem járnak túl, Signore Galli.

  A férfinak szemlátomást hízelgett a bók.

  – Csakhogy bizonyítékok kellenek – hangsúlyozta Max.

  – Természetesen. Mihelyt megérkeznek a hölgyek, az embereim idehozzák őket. Az irodám ott szemközt a rendelkezésére áll.

  – Grazié. Először az ibolyakék szemű hölgyet küldje be hozzám!

  Max belépett az üres irodába, becsukta maga mögött az ajtót, elővette a mobilját, és felhívta Nicet.

  – Hol vannak? – kérdezte az unokatestvérétől.

  – Kiszálltak a kocsiból, és elindultak a bőröndjeikkel együtt.

  – Galli emberei már várják őket.

  – Mit gondolsz Galliról?

  Max elhúzta a száját.

  – Talán tévedek, de nem hiszem, hogy köze lenne a lopáshoz. Úgy tűnt, hogy őszintén akar segíteni. Persze az ember sohasem tudhatja.

  – Igaz. A főbejárat elé megyek a kocsival, és ott várlak.

  – Rendben. Húsz percet kérek..– Az ajtó előtt léptek kopogtak. – Most be kell fejeznem. Megérkezett a madárka. Szia!

  Max kikapcsolta a mobilját, és izgatottan várta, milyen arcot vág a belépő Greer. Ehelyett azonban megszólalt egy jól ismert női hang:

  – Kopp, kopp, Signore Max. Jöjjön ki!

  A férfi kinyitotta az ajtót… és egyenesen egy ibolyakék szempárba nézett.

  Greer gúnyosan elmosolyodott.

  – Sajnálom, ha elrontottam a játékát, de időközben kiismertem magát.

  – Basta, signorina – szólt közbe fenyegetően Galli. – Tudja egyáltalán, hogy kivel beszél?

  – De még mennyire! Noha az igazi nevét nem ismerem, signore, őt magát annál jobban. A cápa ott úszik a nyomomban, amióta elkövettem a hibát, hogy bemerészkedtem a területére. Semmit sem szeret jobban, mint játszadozni az áldozattal… egy kis harapás itt, egy kis harapás ott.

  Max már magához tért az első meglepetésből.

  – Bravó, Signorina Greer! Csípős a nyelve, mint mindig. – Gallira pillantott. – Grazié. Most már átveszem.

  – Mit akar átvenni? – csattant fel éles hangon Greer. – Minek húzza az időt? Engedjen haza minket!

  Max elégedetten elmosolyodott.

  – Signore Galli? Utasítaná az embereit, hogy a másik két hölgyet a csomagjaikkal együtt kísérjék a főbejárathoz? Signorina Greert én magam kísérem oda.

  – Természetesen.

  Max szó nélkül felkapta a lány bőröndjét, megfogta a karját, és elindult vele a folyosón. Greer dühösen lerázta magáról a kezét, nagy léptekkel megelőzte a férfit, úgyhogy az kedvére gyönyörködhetett hosszú, karcsú lábában.

  Greer még mindig nem zuhanyozott, az arca sem volt kifestve, és ugyanazt a ruhát viselte, amelyben a fedélzetről a vízbe ugrott, de utolérhetetlenül bájosan, magabiztosan mozgott.

  Piper és Olivia már a férfiak kocsijánál várták őket. Amíg Nic besegítette őket a hátsó ülésre, a biztonsági szolgálat emberei betették a csomagtartóba a bőröndöket. Max udvariasan kinyitotta a büszke hercegi galambnak – ahogy magában nevezte Greert – az elülső ajtót, majd becsusszant a kormány mögé.

  Senki sem szólt egy szót sem, a csend kezdett nyomasztóvá válni.

  – Mondja, mit akarnak tőlünk? – tette fel a kérdést Greer.

  – Segíteni önnek és a testvéreinek, hogy élvezzék a szabadságuk hátralévő részét.

  Greer megvetően elhúzta a száját. A kikötőbe érve nyomban észrevették a Piccione fedélzetéről lelkesen integető Lucöt. Max és Nic kiszálltak a kocsiból, és a hajóhoz kísérték a vendégeket.

  – Semmire sem vágyom jobban, mint hogy kilenc napot és éjszakát az önök varázslatos társaságában tölthessek. De tévednek, ha azt hiszik, hogy nyaralni fogunk.

  Greer keresztbe fonta a karját. Szilárdan eltökélte, hogy nem teszi a lábát a Piccionéra.

  – Értem. A biztonsági szolgálat főnökének a feladata, hogy megtalálja a gazdag nőket. A maguké meg az, hogy megszabadítsák őket a felesleges ékszereiktől. És ha nincs mit ellopni, akkor is jól jön egy kis szórakozás.

  – Halálra sebez, signorina.

  Greer hangosan felnevetett.

  – Újabb hazugság. Egy karcolást sem látok magán.

  – Az igazán mély sebek láthatatlanok. De eltértünk a tárgytól.

  – Amennyiben? – gúnyolódott Greer.

  – Minden vágyunk, hogy kiderítsük, ki lopta el Mária Lujza császárné ékszereit a colornói hercegi palotából. Mivel Olaszország egyik legjelentősebb műkincsgyűjteményéről van szó, a CIA, a Scotland Yard, az Interpol és az olasz rendőrség is bekapcsolódott az ügybe. Ezek után érthető, hogy amikor megjelentek a három egyforma medállal, nemcsak Signore Galli jött lázba, hanem az a több száz ember is, aki egy éve dolgozik az ügyön. Ha az amerikai titkosszolgálat emberei a Kennedy repülőtéren éberebbek lettek volna, eleve nem szállhattak volna fel a gépre. Mondanom sem kell, hogy sok kellemetlenségtől kímélték volna meg önöket. Ám a felületességükkel óriási szívességet tettek nekünk. Noha hamar kiderült, hogy önök ártatlanok, és vissza is nyerték a szabadságukat, akaratukon kívül egy olyan adattal szolgáltak nekünk, amelyről a tolvaj még nem tud. És most jön a lényeg. Szeretnénk, ha Olaszországban maradnának, hogy a tolvajnak vagy a tolvajoknak csapdát állíthassunk. Senki sem kényszerítheti önöket erre – még veszélyes is lehet –, de higgyék el, mindent megteszünk a biztonságuk érdekében. Ha nemet mondanak, azonnal visszaviszem önöket a reptérre, és a következő géppel New Yorkba indulhatnak. Ha azonban beleegyeznek a tervbe, megebédelünk a fedélzeten, és megbeszéljük a részleteket. – Max könyörgő pillantást vetett a testvérekre. – Az önök kezében van a döntés. 

  Greer Oliviára és Piperre nézett. Most mit higgyen? Gyanakodva az első tisztre röppent a tekintete, aki szétterpesztett lábakkal állt előtte.

  – Miért nem mesélte el mindezt a repülőtér biztonsági főnökének?

  – Felmerült a lehetősége, hogy Signore Galli nem az, akinek látszik. Nem tudjuk, kiben bízhatunk meg. Talán még a colornói fogház börtönparancsnokában sem. Ezért adtuk ki magunkat a Piccione legénységének.

  – Tudtam, hogy nem tengerészek! – szólt diadalmasan Greer.

  – Tehát maga nem kapitány, – bukott ki Piperből, és csalódottan nézett Nicre.

  – Ennek ellenére értek a hajókhoz, signorina.

  – Maga pedig nem szakács – fordult szemrehányóan Olivia Luchöz,

  – Tényleg nem, mademoiselle. De szívesen főzök.

  – Hiába mutatnak igazolványokat, nem tudhatjuk, hogy valódiak-e, vagy sem – háborgott Greer. – Signore Moretti a főnökük?

  Halvány, gunyoros mosoly jelent meg az első tiszt ajkán.

  – Jó barátunk. Ő adta kölcsön az autót, és a hajó is az övé.

  – Szeretnénk látni a papírjaikat! – követelte Piper.

  A férfiak elővették a levéltárcájukat. Olivia átvette az egyiket, majd odaadta Greernek.

  Nicolas de Pastrana, Marbella, Spanyolország, egy méter nyolcvan centi, barna szem, barna haj. Életkor: harmincnégy. Meg egy remek fénykép.

  Következett a második. Lucien de Falcon. Monaco, egy méter nyolcvanhat centi, sötétbarna haj, szürke szem. Életkor: harminchárom. Egy újabb sztárfotó.

  Greer keze megremegett, amikor átvette Oliviától a harmadik igazolványt. Maximiliano di Varano, Colorno, Olaszország. Maximiliano! Nahát! Egy méter nyolcvankilenc centi, fekete haj, fekete szem. Életkor: harmincnégy. Nincs az a fénykép, amely visszaadná, milyen jóképű!

  Furcsa, hogy az európai keresztnevek előtt ott áll a „di” vagy a „de”. Valószínűleg azt jelenti, hogy a fia valakinek… Mindenesetre eddig mind a három férfi hamis nevet használt.

  Greer visszaadta az iratokat.

  – Miért higgyek maguknak?

  Max töprengeni látszott.

  – És ha közlöm önnel, hogy én vagyok a Pármai-ház ügyvédje?

  – Azt akarja mondani, hogy maga beszélt az apám ügyvédjével, és intézkedett a szabadon bocsátásunk ügyében? – Greer gúnyosan elmosolyodott. – És ha azt állítom, hogy Piper valójában Guastalla hercegnője, Olivia Piacenzáé, én pedig Parmáé?

  – Hagyjuk a tréfát! – vágta rá türelmetlenül Max. – Tudjuk jól, kik maguk. 

  9. FEJEZET 

  Greer meghökkent arcot vágott.

  – Tényleg?

  – A börtöncellában gyakorlatilag bevallotta.

  – Vagy úgy!

  – Igen, mademoiselle – erősítette meg Luc. – Max mesélt nekem és Nicnek az örökségükről és az édesapjuk különös feltételéről. Tehát értelmetlen tagadnia.

  Nic bólintott.

  – A naptárok bizonyítják, senorita.

  Max közelebb lépett Greerhez.

  – Még nem beszéltünk a lényegről. Tagadja, hogy az örökségül kapott pénzt arra akarta felhasználni, hogy férjet találjon? Képes lett volna a véletlen szerencsére hagyatkozni?

  – Ezt tettem volna, ha maga nem akaszkodik rám.

  Max arcvonásai megkeményedtek.

  – Annyira férjhez akart menni, hogy hajlandó volt a legelső férfival összeadni magát, akiről semmit sem tudott? Sem a nevét, sem mást?

  – Te jó ég! – Greer felvonta a szemöldökét. – Úgy beszél, mint az apám. Már csak a figyelmeztetően felemelt mutatóujj hiányzik.

  Nyomasztó csönd telepedett a társaságra. Végül Max szólalt meg újra:

  – És ha már itt tartunk, szívesen megkérdezném, honnan vették ezeket a fantasztikus neveket. Nem gondolják, hogy egy kicsit túllőttek a célon? Még ha csakugyan hercegek vagy nemesek lennének is, nincs az az ember, aki megjegyzi ezeket a cirkalmas neveket.

  Greer megrökönyödésére a három férfi harsogó nevetésben tört ki. Szemlátomást képtelenek voltak abbahagyni.

  – Rendben van – mondta Max, miután sikerült visszanyernie a komolyságát. – Nyilvánvaló, hogy a Duchess kontra Varano ügy a kölcsönös bizalom hiányában holtpontra jutott.

  – Jól mondja, signore. Pontosabban én sem fogalmazhattam volna.

  Max csúfondárosan meghajolt.

  – A tények ismeretében teszek egy javaslatot.

  – Halljuk!

  – Csakugyan egy ékszertolvaj nyomában vagyunk…

  – Sajnálom, de nem hiszem el – vágott közbe Greer.

  A férfi elmosolyodott.

  – Jöjjön velünk a Piccionéval Monacóba! A gyanúsítottként szóba jöhető emberek egytől egyig ott lesznek a grand prix-n. Az önök közreműködésével kiugrathatnánk a nyulat a bokorból.

  – Szükségünk van a segítségükre – jelentette ki nyomatékosan a kapitány.

  – Szó sem lehet róla – szólt közbe Piper. – Mielőtt észbe kapnánk, már egy közel-keleti háremben találjuk magunkat. Greernek igaza van. Maguk gondolkodás nélkül eladnának annak, aki a legtöbbet kínálja értünk.

  – Akkor teszek egy másik javaslatot. – Luc tekintete Oliviára siklott. – Mivel maga kitűnő sofőr, vigye el a testvéreit a Fiattal Monacóba. Mi a Piccionéval Port d'Hercules-be hajózunk, és mindannyian találkozunk az ottani lakásomon. Így nem kell attól tartaniuk, hogy az akaratuk ellenére egy távoli országba hurcoljuk önöket.

  Greer Oliviára pillantott, aki szemlátomást mérlegelte a javaslatot. Már évek óta arról álmodott, hogy egyszer ott lehessen a grand prix-n.

  – Tisztességes ajánlat, signorina – ragadta magához a szót ismét Max. – Ha ránk áldozzák a mai és a holnapi napot, akkor Nizzában feltesszük önöket az első amerikai gépre.

  – És mit kell tennünk? – kérdezte Greer.

  – Élni a gondtalan nyaralók életét. Úgy mutatnánk be önöket, mint Kingston hercegnőit. Jóllehet ez a cím már nem létezik, ezt senkinek sem kell tudnia. Tehát maradhatnak az eredeti mesénél. – Max Greerre nézett, és megvillant a szeme. – Viselje csak azokat a csábos holmikat, amelyeket saját kezűleg akasztottam be a szekrényébe! – Az érzéki hangtól a lány könnyedén megborzongott. – És természetesen a hercegnő medálját is.

  – És mit tervez még velünk, amikor éppen nem csalinak használ?

  Max vállat vont.

  – Amit csak akarnak. Vacsora, tánc a palota teraszán a virágzó bougainvilleák között, úszás egy elhagyatott lagúnában…

  Greer bőre bizseregni kezdett, és Olivia világoskék szeme különös fénnyel ragyogott.

  – Az úszás helyett inkább elmennék egy klubba, ahol a Forma-l-es pilóták is megfordulnak, hogy autogramot kérjek.

  – Ahogy óhajtja, signorina.

  – És maga, senorita! – fordult Nic Piperhez.

  – Én inkább időben ágyba bújnék, hogy aztán korán felkeljek, körülnézzek a környéken, és megtervezzem a vázlatokat a jövő évi naptárunkhoz.

  – Javasolnék egy pikniket. Mialatt ön rajzol, addig én ínyencségekkel kényeztetem.

  – Csak ne spanyol olajbogyó legyen.

  Nic megkönnyebbülten felnevetett.

  – Megígérem. Mit szólna egy kis csokoládéhoz és sütihez? Elvégre én is édesszájú vagyok.

  Olivia és Piper kerülték Greer tekintetét.

  – Pontosan merre van a lakása, Monsieur Luc?

  A férfi elmosolyodott.

  – Máris lerajzolom, merre kell menni.

  Luc fürgén felbicegett a hajóra, és kisvártatva visszatért, a kezében papírral és ceruzával.

  Greer tudni vélte, hová vezet ez a terv. Vélhetően egyenesen abba az erődbe, ahol szegény Edmond Dantest is fogva tartották.

  – Ne aggódjon! – nyugtatgatta Max. – A Cháteau d' If ma már múzeum.

  Greer zavarba jött. Nem először történik meg, hogy a férfi olvas a gondolataiban.

  Luc átnyújtotta Oliviának a papírt. Greer kétkedve pillantott Maxra.

  – Látja a rajzon azt az X-et? – A férfi felvillantotta legérzékibb mosolyát. –Talán a kincs helyét jelzi.

  A lány összehúzta a szemét.

  – Kezd elegem lenni a kincskeresésből. – Elszántan megfordult. – Gyertek, lányok, menjünk!

  Greer fogta a bőröndjét, és sietve elindult a parkoló felé. A nővérei a kocsinál érték utol. Olivia kinyitotta a csomagtartót, és betették a bőröndöket.

  – Haragszol? – kérdezte Piper, miután elindultak.

  – Egy kicsit. De miután rajtakaptatok a kabinomban, amint a Nagy Maximusz-szal csókolóztam, aligha játszhatom az erkölcscsőszt.

  – Nem kizárt, hogy hazudnak, de mi sem mondtunk igazat, amikor hercegnőnek adtuk ki magunkat. És mi bajunk lehet abból, ha elmegyünk Luc lakására, és a hazautazásunk előtt szórakozunk egy kicsit?

  – Nem lehetsz ilyen naiv, Olivia! – fakadt ki Greer. – Tényleg elhiszed, hogy felengednek a repülőgépre, mielőtt megszerzik, amit akarnak? Ne felejtsd el, hogy van nálam egy rendkívül értékes medál.

  – Greer! Egyszerre mi ütött beléd? – kiáltotta Piper. – Mióta beugrottál a Splendido medencéjébe, teljesen megváltoztál. Valld be, hogy végre találtál egy férfit, aki alaposan összezavart. És most dühös vagy, mert nem mersz megbízni benne… és mert tudod, hogy odahaza nem találsz senki hozzá foghatót.

  Greer legkevésbé a sajnálatot bírta elviselni.

  – Azért nem ilyen vészes a helyzet. De nektek sem könnyebb. Tudom, alig vártátok, hogy elmesélhessétek Frednek és Tomnak, hogy az olasz és spanyol tengerparton vízisíeltetek.

  –  Odahaza is vízisíelhetünk a fiúkkal a Hudsonön. Ott legalább biztonságos.

  – A fiúk nem vetnek be különböző trükköket.

  – Nem adják ki magukat másnak, mint akik valójában.

  – És meg akarnak nősülni! – vágta ki az adu ászt Olivia.

  – Míg a Piccione legénysége csak egyéjszakás kalandot keres – emlékeztette Greer a testvéreit. – Én mindenesetre nem hagyom, hogy levegyenek a lábamról. Elvégre semmit sem tudok Maximilianóról. Még azt sem, hogy csakugyan ez-e az igazi neve.

  – De azt tudod, hogy vibrál köztetek a levegő – jegyezte meg Olivia. – Ezt nem lehet színlelni.

  – Azt akarod mondani, hogy adjam meg magam?

  – Nem egészen. Addig semmi esetre se, míg meg nem kéri a kezed. Gondolj az örökségre! Ha tartod magad a feltételekhez, odahaza nem kell visszafizetned az ötezer dollárt.

  – És mik a terveid Luckel?

  Még meggondolom. Ha erőszakoskodni kezdene, még mindig megkaparinthatom a botját, és védekezhetek.

  – Nem kell erőszakoskodniuk – rázta a fejét Piper. – Fogadni mernék, hogy futnak utánuk a nők. Valószínűleg szokatlan a számukra, hogy menekülünk előlük, és ezzel felébresztettük a vadászösztönüket. Ám arra hiába várunk, hogy megkérjék a kezünket. Ha érzik, hogy szorul a hurok, olajra lépnek.

  – Pipernek igaza van – bólintott Olivia.

  – Őszintén szólva nem sietnék azzal a hazautazással. Nem olyan sürgős, hogy halálra dolgozzam magam, és visszafizessem Mr. Carlsonnak az ötezer dollárt – pillantott ki Greer az ablakon.

  – Mindenesetre tiszteletben kell tartanunk a szüleink végakaratát – emlékeztette Piper.

  Greer látta, hogy a testvérei ragaszkodnak az eredeti tervhez.

  – Arra nem gondoltatok, hogy soha többé nem látjuk viszont a Piccione legénységét?

  – Nem – vallották be Piper és Olivia.

  Tulajdonképpen Greer sem hitte.

  – Rendben, de nem csodálkoznék, ha Luc lakása egy ócska odú lenne.

  – Greer!

  – Ne légy olyan érzékeny, Olivia! Elég sok filmet láttunk titkos ügynökökről és sötét üzelmekről…

  Ugyan, ezek a férfiak nem titkos ügynökök – jelentette ki határozottan Piper. – Tehát, most hogyan tovább?

  Olivia elmosolyodott.

  – Először is egy autókölcsönzőben hagyjuk a kocsit és a kulcsokat. A titkos ügynököt alakító fickók pedig törhetik a fejüket, hogyan bukkannak a nyomunkra – tette hozzá sokat sejtetően.

  Hamarosan elérték Genova külvárosát. Ám az első útjukba eső sportkereskedésben nem lehetett biciklit bérelni.

  – Akkor veszünk három olcsó kerékpárt.

  Ezenkívül vettek még sisakokat, kesztyűket meg vizes palackokat, és fejenként kilencszáz dollárt fizettek a céges hitelkártyáról. Az eladó nagyon örült a váratlan forgalomnak, és megengedte a lányoknak, hogy a mosdóban átöltözzenek. A testvérek tiszta farmernadrágba, pulóverbe és tornacipőbe bújtak. Nyakukba akasztották a medálokat, az útleveleket, a repülőjegyeket, a levéltárcákat pedig a zsebükbe tették. Kezdetét vette a kerékpártúra. Olivia az épület mellett hagyta az autót, a kulcsot a vezető oldali szőnyeg alá dugta.

  A térkép alapján úgy számították, hogy ha óránként tizenöt kilométert megtesznek, estére érnek Alessandriába. A város északnyugatra, Svájc irányában feküdt. Úgy tervezték, hogy Genfből repülnek majd haza.

  Útközben többször is megálltak, hogy kipihenjék magukat, és egyenek néhány falatot, tehát lassabban haladtak, mint remélték. Amerre csak elkerekeztek, a helybeliek lelkesen integettek a házakból és a földekről. A mellettük elhaladó autókból vidáman kiabáltak nekik, vagy csókokat dobtak feléjük. A bellissima szó többször is megütötte a fülüket. Körülbelül félúton járhattak, amikor kilyukadt Greer hátsó kereke. Leszerelték, azután elővették a szerszámos táskát, hogy megragasszák a tömlőt. Csakhogy lehetetlenség volt dolgozni; egymás után fékeztek le mellettük az autók, hogy a sofőrök felajánlják a segítségüket. A végén nagy csapat hevesen gesztikuláló és meglehetősen tolakodó férfi vette körül őket.

  Greer ekkor hirtelen észrevette Maxot, a nyomában pedig Nicet és Lucöt. A férfi dühösen kiabálni kezdett olaszul, mire az alkalmi segítők beültek az autóikba, és elporzottak. Greer szíve a torkában dobogott.

  Max fél kézzel felemelte a kerékpárt.

  – Úgy tűnik, Luc rosszul rajzolta le az útvonalat.

  – Szó sincs róla. De úgy döntöttünk, hogy lemondunk a grand prix-n nyüzsgő tömegről, és inkább körülnézünk Svájcban.

  – Mivel először járnak Európában, nem tudhatták, hogy nyáron errefelé rengeteg a turista.

  Max biciklivel a kezében odasétált a Fiathoz.

  – Szeretném visszakapni a kerékpáromat – követelte Greer.

  – Mindent a maga idejében, signorina – felelte a férfi, miután a biciklit felerősítette a tetőn lévő tartóra.

  – Milyen jogon merészel akadályozni bennünket a szabad mozgásban?

  Max mélyen a szemébe nézett.

  – Mi felelünk a biztonságukért. A férj vadászat során akaratukon kívül egy nemzetközi bűnügybe keveredtek. Résen kell lenniük. Lehetséges, hogy lelkiismeretlen fickók megkörnyékezik önöket. Ezek a bűnözők semmitől sem riadnak vissza, és erőszakkal elveszik, amit akarnak. Bármire képesek. És a végén még Fabio kerül bajba, hiszen maguk hárman szerződésben állnak vele.

  Max megint úgy beszélt, mint egy ügyvéd.

  – Fabio a szülei halála óta csak nehezen tartja fenn a családi vállalkozást. Nős, van egy gyereke, a második útban, és az öccseiről is neki kell gondoskodnia.

  Greer nem hagyta ilyen könnyen lerázni magát.

  – Ne akarja ránk hárítani a felelősséget! Honnan tudhatjuk, hogy nem tartozik maga is azok közé a lelkiismeretlen férfiak közé, akiktől úgy óv minket?

  – Nem, ezt nem tudhatják. De ha az ellenségeik lennénk, a repülőtéren nyomban elfoghattuk volna magukat, és a tárgyalásig hónapokon át rács mögött kuksolhatnának. Felfoghatatlan, hogy egy gyönyörű nő, aki ráadásul még okos és intelligens is, ilyen csökönyös legyen, Signorina Greer. – Max szeme a lányra szegeződött.

  – Hová akarnak vinni? – kérdezte lemondóan Greer.

  – Vernazzába, signorina. Ott tanúk előtt aláírnak egy nyilatkozatot, amelyben Fabio Morettit felmentik minden felelősség alól. Azután visszakapják a tizenkétezer dollárjukat, noha Fabio anyagi nehézségekkel küzd, és ez komoly érvágást jelent neki. De ez nem az önök gondja. Felülhetnek a biciklikre, és szabadon bekerekezhetik egész Európát.

  Kisvártatva – immár hatodik alkalommal – ismét Genova felé robogtak. Luc vezetett, és Olivia mellette ült. Míg a lányoknak a hatvan kilométer megtételéhez négy óra kellett, kocsival mindez csak huszonöt percig tartott.

  A hátsó  ülésen nagyon szűkösen voltak, ezért Piper Nic ölében ült, Greer meg beszorult közéjük és Max közé.

  Miközben a két másik férfi fesztelenül csevegett a testvéreivel, és úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben volna, Max hallgatással büntette Greert. A lány is dühös volt, amiért a férfi a zavaros helyzetért és a kölcsönös bizalmatlanságért egyedül őt okolja.

  Ám mire a hajóhoz értek, a haragja lelkiismeret-furdalásnak adta át a helyét, mert rájött, hogy Maxnak igaza lehet.

  – Figyeljetek, lányok! Valamit meg kell beszélnünk – jelentette ki, amikor összegyűltek a kabinjában, ahol szinte már otthon érezték magukat.

  Miután beszámolt a testvéreinek a Maxszal folytatott vitájáról, Piper megszólalt:

  – Akárhogy is, egyvalami biztos. A sofőrök, akik megálltak, hogy segítsenek, nem emberbaráti szeretetből tették. Néhányan annyira tolakodóak voltak, hogy már kezdtem nyugtalankodni.

  – Én is – bólintott Olivia. – Valljuk be, hogy mindannyian megkönnyebbültünk, amikor feltűnt a Piccione legénysége.

  Greer tűnődve nézett maga elé. Sok olyan helyzet volt, amelyet Max kihasználhatott volna, de nem tette.

  Nem olyan férfi, aki gátlástalanul visszaél a nők gyöngeségével. Egyszerűen csak elszántan keres valamit, és nem adja fel, amíg meg nem találta. Noha Greer még most sem tudta, hogy Max valójában kicsoda és miből él, de az iménti beszélgetés felnyitotta a szemét.

  Ékszertolvaj, vagy sem, nem hivatásos nőcsábász. A medál volt az, ami összehozta őket. Ha csakugyan létezik egy másik eredeti, amelyet a felbecsülhetetlen értékű ékszergyűjteménnyel együtt loptak el, érthető, ha ő és a testvérei óriási riadalmat keltettek, amikor a „lopott holmival” átsétáltak a vámon. Greer most már szilárdan hitte, hogy a három férfi tényleg hazaengedi őt és a testvéreit, mihelyt Monacóban bevégzik a küldetésüket.

  Az ismerős remegés jelezte, hogy a hajó elindult.

  – Lányok! Mindjárt itt vagyok.

  Olivia és Piper megrökönyödve nézett Greer után, aki a kabinból egyenesen a fedélzetre sietett.

  Genova, a Földközi-tenger gyöngyszeme lassan eltűnt a partot szelíden beburkoló sötétségben. Greer épphogy csak ki tudta venni Luc alakját.

  Megfordult, és megpillantotta Maxot, aki éppen a kajakokhoz erősítette a bicikliket. A férfi komoly arccal nézett fel Greerre, amikor a lány megállt mellette.

  A haragja szemlátomást már elszállt, hűvösnek, távolságtartónak tűnt, mintha nem is ugyanaz a férfi volna, aki két nappal ezelőtt olyan szenvedélyesen megcsókolta.

  Greernek tulajdonképpen megkönnyebbülést kellett volna éreznie, mert pontosan ezt akarta elérni, ám ehelyett a szája kiszáradt, és a szíve olyan szaporán vert, hogy attól félt, mindjárt kiugrik a helyéből.

  – Bármit is szeretne, signorina, forduljon a kapitányhoz! O kormányozza a hajót, nem én.

  – De ez az első tisztjére tartozik. – Greer torka elszorult. – Kérem, mondja meg neki, hogy átváltoztunk Kingston hercegnőivé. A monacói fellépésünk olyan meggyőző lesz, hogy fogadok, az első tiszt maga is eltűnődik majd azon, vajon nincs-e bennünk néhány csepp kék vér… osztrák, olasz vagy spanyol. 

  10. FEJEZET 

  – Lányok… – Olivia hangja megremegett. – Ezt nézzétek!

  Igen, Monaco tényleg olyan volt, mint egy meseország. A hercegi palota úgy csillogott a napfényben, mint a karácsonyfa tetején ragyogó dísz.

  A gyönyörű villa teraszán állva – amely arra az utcára nézett, ahol másnap a Forma-l-es autók elszáguldanak – Greer és a testvérei nem tudtak betelni az elegáns paloták, a pompás kovácsoltvas rácsok és narancsszín tetőcserepek látványával. Bárhová néztek, mindenütt színesre festett falak, tele játékos építészeti ötletekkel.

  Alattuk terült el Monaco híres kikötője. A vízen hófehér kis vitorlások, valamint a világ különböző pontjairól érkezett hercegek és sejkek hatalmas jachtjai ringatóztak – közöttük a szerény Piccione.

  Piper megrendülten felsóhajtott.

  – Hihetetlen. Ezek az illatok! Jázmin, rózsa és levendula…

  Igen, mintha csak álmodnának, vallotta be Greer. És ez a tizenkilencedik századi villa, a nemes Le Clos des Falcons névvel egyszerűen fantasztikus.

  Akárcsak a fekete, címeres limuzin, amellyel a legénység a kikötőből idehozta őket. Útközben folyton kerülgetni kellett a világ leghíresebb autóversenye miatt felállított útlezárásokat, védőrácsokat, kerítéseket és kapukat.

  Olivia oldalba bökte Greert.

  – Mit szólsz Luc lepusztult odújához?

  – Úgy tűnik, hogy a legmagasabb körökben is akadnak barátai.

  – Mintha csak álmodnék.

  Greer a testvérére mosolygott, aki átszellemült arccal járkált a lakás választékos ízléssel berendezett szalonjában.

  – Ha anya látna minket ebben a félhosszú sifonruhában, nyakunkban a medállal…

  – Ma este úgy nézünk ki, mintha egypetéjű ikrek lennénk, főleg mert a változatosság kedvéért egyforma a frizuránk is. Anya odalenne a boldogságtól. Mindig azt akarta, hogy különleges alkalmakkor egyformán öltözzünk.

  – Szinte hallom apa hangját: „az én imádott galambocskáim” – suttogta Greer, és Olivia szeme gyanúsan fényleni kezdett.

  Kopogtak a lakás ajtaján. Bizonyára az alkalmazott, aki a megérkezésük óta gondoskodik a kényelmükről. Greer az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Megdöbbenve hőkölt vissza.

  Ott állt előtte Mister World. Max kétségtelenül játszva megnyerné bármelyik férfiszépségversenyt.

  Greer halkan felsóhajtott. A magas, sötét hajú, arisztokratikus vonású, fekete szmokingot viselő férfi láttán elállt a szava. Lenyűgözve bámulta, és ezúttal hiányolta a szeméből a vágyakozást.

  Keserű csalódást érzett. A férfi teljességgel közömbös iránta. Olyan, mint egy természeti jelenség, egy üstökös, amely végigszáguld az égen, hogy aztán eltűnjön a végtelen világegyetemben.

  Holnap este ő, Greer, Amerikába repül. Csekély az esélye, hogy valaha is viszontlátják egymást.

  – Buona sera, signorina! Kérem, hogy ön és a testvérei öt perc múlva fáradjanak le a földszintre. A feljárati lépcsőtől jobbra találnak egy szalont, ahol szeretnénk bemutatni önöket néhány embernek. Viselkedjenek egészen természetesen!

  Greer gyomra elszorult.

  – És mi van, ha hibázunk?

  – Kizárt dolog. Ha önmagát adja, nem lehet semmi baj, hiszen egyszerűen felülmúlhatatlan.

  Az ironikus hang bosszantotta Greert.

  – Amint a vendégek átvonulnak vacsorázni az ebédlőbe, kimentem magunkat, és távozunk. Azután jó éjszakát kívánok önöknek.

  Greer az udvarias hang ellenére érezte, hogy Max még mindig haragszik.

  – Elragadóan néz ki, signorina. Ha teljesíti a feladatát, utána békén hagyom. Azt csinál, amit akar. A limuzin a rendelkezésére áll. Csak szóljon a szobalánynak, és ő intézkedik.

  – Mindent visszavonok, amit eddig mondtam róla – jelentette ki Olivia, miután Max távozott. – Ijesztő ez a fickó.

  – Nem kellett volna megvennünk azokat a bicikliket – jegyezte meg Piper. –Azt hiszem, ezzel nagyon megbántottuk. Jellemző az olaszokra.

  – Badarság! – vágta rá hevesen Greer. – Inkább jellemző a férfiakra. Elvárná, hogy ugorjunk, amint csettint. Játssza a sértett macsót.

  – És te? – kérdezte Olivia. – Látom, hogy csalódott vagy.

  – Miért lennék csalódott?

  – Mert azt mondta, hogy békén hagy, miután eljátszottuk a szerepünket.

  – Nem érdekel.

  – A tekinteted másról árulkodik. De mindegy, én a magam részéről a fellépésünk után nyomban lefekszem.

  Greer meghökkenve pillantott Oliviára. „ – Azt hittem, elmentek Luckel abba a klubba, ahová a Forma-l-es autóversenyzők is járnak.

  – Lekerült a napirendről.

  – Hogyhogy?

  – Amikor közöltem vele, hogy szeretnék Cesar Villonnal megismerkedni, tudni akarta, hogy miért, és rosszkedvű lett.

  – Úgy hangzik, mintha féltékeny lenne – dünnyögte Piper.

  – Dehogy! Egyszerűen csak egy beképzelt francia, aki azt hiszi, körülötte forog a világ. Ismeritek ezt a típust. Elgyötört képet vágnak, és játsszák a mélabús filozófust. Nincs semmi, amit már ne éltek volna át, és nincs senki, aki annyit szenvedett volna, mint ők…

  – Bravó, Olivia!

  – A kapitány pedig tudálékos – vetette közbe Piper. – Fölényes, mint minden kasztíliai. Mindent jobban tud másoknál. A szabadidejében keresztrejtvényt fejt.

  – Ő maga mondta? – kérdezte felderülve Olivia.

  – Nem, de már alig várom, hogy kibökje. Azt hiszi, hogy odavagyok a csokoládéért, és képtelen vagyok megingatni ebben a hitében.

  – Nevetséges – háborgott Olivia.

  – Ráadásul olyan, akár egy számítógép, a memóriájában elraktároz mindent, és a legváratlanabb pillanatokban rukkol elő az adatokkal. Az egész holnapi napot velem akarja tölteni, hogy lenyűgözzön a hatalmas tudásával. – Piper arca kipirult. – Azt mondja, én vagyok az egyetlen amerikai nő, akivel többé-kevésbé értelmesen el lehet társalogni. De tudjátok mit? A félművelt amerikai nő elég intelligens ahhoz, hogy se holnap, se máskor ne menjen el vele sehová.

  – Öt perc a társaságában, és megváltoztatod a véleményedet – jósolta Greer. –De most ideje lemennünk. Következzék a nagy előadás!

  – Még mindig nem tudom, mit kell csinálnunk – motyogta Olivia.

  – Hallottad, mit mondott Maximiliano. – Greer élvezettel mondta ki a férfi nevét, noha még abban sem volt biztos, hogy csakugyan így hívják. – Legyetek egyszerűen önmagatok!

  – Azt hittem, hogy csak gúnyolódott – mondta Piper.

  – Én egészen biztos vagyok benne – vágta rá szárazon Greer.

  A három nővér leballagott a földszintre. Az elegáns ívű lépcsősor alján egy estélyi öltönyt viselő úr várta őket. Greer elmosolyodott, mert felismerte benne a Piccione tulajdonosát.

  Mi folyik itt? A testvérek jelentőségteljesen összenéztek.

  – Buona sera, signorina! Már az első találkozásunk alkalmával is elragadónak találtam önöket, de ma este egyszerűen lélegzetelállítóan gyönyörűek.

  Greer gyorsan felocsúdott az első meglepetéséből.

  – Maga sem panaszkodhat, Signore Moretti.

  Még hogy szegény ember lenne!

  – Szerencséjük volt, hogy az a társaság, amelyik a grand prix idejére kibérelte a hajót, lemondta a foglalást.

  – Óriási szerencse! – jegyezte meg gúnyosan Piper.

  – Bemegyünk? Szeretnék bemutatni önöknek néhány vendéget.

  Kinyitott egy jókora szárnyas ajtót; a teremből lágy kamarazene szűrődött ki.

  Néhány vendég? Legalább hetven elegáns ember gyűlt össze a választékosan berendezett szalonban. Greer hirtelenjében nem tudta volna megmondani, vajon a hajó legénysége is ott van-e.

  – Fabio?

  Egy hatvanas évei elején járó, osztrigaszínű ruhát viselő csinos, sötétszőke asszony vált ki az egyik csoportból, jóképű kísérője társaságában odasietett Signore Morettihez, és arcon csókolta.

  A kissé  őszülő úriember, nyilván az asszony férje, valamivel idősebb és több centiméterrel magasabb volt Fabiónál.

  A három ember, mint a rég nem látott barátok, dallamos olasz nyelven beszélgetni kezdtek.

  – Rina, Umberto… – Fabio angolra váltott. – Szeretném bemutatni a hölgyeket. Ikertestvérek, és jelenleg ők bérlik a Piccionét. Csak ma este tudtam meg, hogy kicsodák valójában. Hihetetlenül hasonlítanak egymásra, csak a szemük különböző.

  Az asszony és kísérője kedvesen mosolyogva nézte a három nővért. A hölgy pillantása Greer medáljára siklott, halkan felkiáltott, mire a férje védelmezőn átkarolta a vállát.

  A szalonban hirtelen csend támadt. Fabio halkan felnevetett.

  – Nem, Rina, nem képzelődsz. Bemutatom Greert, Pipert és Oliviát… a Pármai-házból származó kingstoni hercegnőket. Azért jöttek, hogy megismerkedjenek a család európai ágával.

  A bejelentés úgy robbant, akár egy bomba.

  – Mária Lujza császárné ellopott ékszergyűjteménye miatt a kisasszonyoknak néhány napja kellemetlenségük támadt a vámnál, mivel a hercegnő medálját viselték. Bizonyára örömmel halljátok, hogy azóta minden tisztázódott. Signore Rossi megállapította, hogy a medálok egyike a párja annak az ékszernek, amelyet Tocelli annak idején a császárnénak készített.

  – Két eredeti ékszer létezik?

  Hitetlenkedő sustorgás futott végig a szalonon.

  – Eddig ismeretlen okból a művész két majdnem egyforma medált készített. Ezek szerint igaz a szóbeszéd, miszerint a Pármai-ház egyik leszármazottja Amerikába került.

  – Signorina! Bemutathatom a távoli rokonokat? Elsőként Rinát és Umbertót, a Pármai-házból származó di Varano hercegét.

  Greer és a testvérei mély lélegzetet vettek. A hölgy, akinek bemutatták őket, csak Max anyja lehet. Szembeszökő volt a hasonlóság. Az első tiszt tehát egy herceg fia…

  – Jöjjenek! – Fabio intett, és elindult a terem közepe felé. – Szeretném bemutatni önöket a vendéglátóknak: Violetta di Varano, Umberto húga és a férje, Jean-Louis de Falcon herceg.

  Még egy herceg? És Luc édesanyját Violettának hívják?

  Nem! Ez már túl sok! Greer és Olivia halkan felnyögött.

  Luc szülei szívélyesen elmosolyodtak.

  – Micsoda meglepetés! – mondta Luc apja, és gálánsán kezet csókolt Oliviának.

  Greernek zúgott a feje.

  – A mellettük álló hölgy Maria di Varano, Umberto másik húga. Az ő férje Juan Carlos, Pastrana hercege, aki a Bourbon-házból származik.

  Piper mosolya egy kissé kényszeredettnek tűnt. Örült, amikor Fabio odébb terelte, hogy a többi vendégnek is bemutassa. Elképzelhetetlen, hogy a jelenlevők között lenne a tolvaj. Ám Signore Moretti bizonyára figyeli a vendégek viselkedését, és beszámol majd róla a legénység tagjainak.

  De hol van a legénység?

  – Ha megbocsátanak – töltötte be hirtelen Max hangja a termet az elbűvölő Duchess rokonok visszavonulnának, hogy lepihenjenek. Szörnyű éjszakát töltöttek tévedésből a colornói fogházban, mire sikerült elintézni a szabadon bocsátásukat.

  A jelenlevők együtt érző mormogása nem lehetett megrendezett.

  – Ezt követően négyórás kerékpártúrára indultak a perzselő napon, hogy megismerjék őseik hazáját. Sajnos defektet kaptak, és újból szükségük volt a segítségemre.

  Greer feltűnés nélkül Maxra sandított. A férfi szája gyanúsan megrándult.

  – Érthető hát, hogy nagyon elfáradtak. A börtönparancsnok elárulta, hogy a hölgyek az őröket is elvarázsolták, és méltósággal viselték a szörnyű megpróbáltatásokat. Maga Párma hercegnője sem tűrte volna jobban. Szeretném elsőként üdvözölni á három nővért a családunkban – fejezte be Max komoly hangon a szónoklatot.

  A vendégek tapsoltak, és Greer érezte, hogy elvörösödik.

  – Köszönöm. – Mosolyt erőltetett az arcára. – Őszintén örülök, hogy megismerhettem önöket.

  A testvérei is motyogtak néhány udvarias szót, majd elbúcsúztak.

  Felszegett fejjel és egyenes háttal – amire a szüleik is büszkék lettek volna – elhagyták a szalont, és felsiettek a lépcsőn.

  Mihelyt becsukódott mögöttük az ajtó, Greer dühösen kiabálni kezdett:

  – Nem vagyunk a rokonaik! Maximiliano kigúnyolt és nevetségessé tett minket. De végre szabadok vagyunk! Meglátjuk, ki nevet a végén. Nem hagyhatjuk, hogy beültessenek abba az elegáns limuzinba, és Amerikába toloncoljanak. „A mór megtette a kötelességét, a mór mehet”?

  Olivia összeszorította a száját.

  – Azért jöttünk ide, hogy megnézzük a grand prix-t, és pontosan ezt fogjuk tenni.

  – Szökjünk meg az erkélyen át! – javasolta Piper. – Számunkra ez gyerekjáték. Ott van alatta az az oszlopos kis kiugró, ahonnan könnyen leugorhatunk a földre. Mire észreveszik, hogy eltűntünk, már bottal üthetik a nyomunkat.

  Greer határozott mozdulattal felcsapta a bőröndje fedelét.

  – Bújjunk farmerba és pólóba! De csak miután csöngettünk a szobalánynak.

  Egy percen belül megjelent az alkalmazott, és kivitte a csomagokat a limuzinhoz.

  Mihelyt az ajtó becsukódott mögötte, a lányok ledobálták magukról az elegáns ruhákat, és felvették a kényelmes holmikat, valamint a tornacipőt, és kimentek az erkélyre.

  – „Egy mindenkiért, mindenki egyért!” – suttogta Piper, mielőtt elsőként átlendült volna a korláton.

  Villámgyorsan eltűnt két villa között az utca másik oldalán. Szorosan a nyomában ott szaladt Olivia; a sort Greer zárta. Hamarosan befordultak egy keskeny sikátorba, és futva megindultak a kikötő felé.

  Az utcákon ott tolongtak a másnapi grand prix-re érkező turisták, hogy elfoglalják a legjobb helyeket. Nehéz volt utat vágni a tömegben, de legalább elvegyültek az emberek között.

  Az egyik alkalmi lelátónál értek ki a főutcára; a jókora zászlókon a „Villon” felirat díszelgett.

  Olivia megtorpant.

  – Figyeljetek, lányok…

  – Igen, mi is észrevettük.

  – Nézzük meg, van-e még hely odafent!

  A huszonévesekből álló jókedvű francia társaság örömmel szorított helyet az ikreknek. A fiatalemberek angoltudása sok kívánnivalót hagyott maga után, amin rengeteget nevettek. Ennek ellenére remekül megértették egymást. Különösen Olivia gyakorolt mély benyomást a srácokra, mivel mindent tudott Cesar Villonról. Greer és Piper csak mosolyogtak, és úgy tettek, mintha ők is megszállott Forma-l-es rajongók lennének.

  Európába érkezésük óta most először érezték igazán felszabadultan magukat. Az egyik fiatalember, Simon, sonkás zsemlével kínálta őket, míg Gerard, Jules és Philippe itallal és különböző rágcsálnivalóval. Mindegyiküknél volt hordozható rádió, és folyamatosan nyomon követhették az eseményeket. A hangulat egyre emelkedett.

  Végül felkelt a nap, és felbőgtek a versenyautók. A motorok dübörgése betöltötte egész Monacót. A hanghullámok visszaverődtek az épületek falán, így nem lehetett érteni a hangosbemondót. A lelátók dugig megteltek. Sokan az erkélyekről nézték a futamot, mások az ablakokból, megint mások a kerítések résein át. Azután elrobogott előttük Cesar Villon, olyan fülsiketítő zajjal, hogy a lányok úgy érezték, mindjárt megreped a dobhártyájuk.

  Greer Oliviára pillantott, akit a nagy izgalomban az egyik fiatalember átkarolt. Meglökte Pipert, aki a lármát túlkiabálva harsogta a fülébe:

  – Oliviának már ezért is megérte idejönni.

  – Örülök, hogy legalább az egyikünk szép emlékekkel megy haza – felelte rosszkedvűen Greer.

  – Mi lenne, ha megkeresnénk azt az ifjúsági szállót, amelyikről Simon mesélt… Olyan fáradt vagyok, hogy mindjárt összeesem.

  – Nem te vagy az egyetlen. Menjünk!

  Odakiáltották Oliviának, hogy tartson velük, mire a lány bólintott, és araszolva megindult feléjük a tömegben. A srácok megpróbálták marasztalni, és Gerard végül csak úgy engedte elmenni, hogy megígértette vele, este találkoznak az ifjúsági szállón. Addigra a lányok kipihenik magukat.

  – Lerajzolta az odavezető utat – közölte Olivia a lépcső aljára érve. – Ebben a tömegben legalább egyórás séta.

  – A kerékpártúra után gyerekjáték lesz. 

  Max utasította a helikopter pilótáját, hogy még egyszer repüljön a Piccione fölé. Miközben az unokatestvéreivel a vendégek visszajelzéseiről faggatta Fabiót, a „galambok” az erkélyen át elrepültek, és nyomtalanul eltűntek. Sem a nizzai repülőtéren, sem a pályaudvaron nem látták őket.

  – Minden rendőr megkapta a személyleírásukat, és nyomban jelzik, ha a hölgyek valahol felbukkannak. Hova az ördögbe mehettek?

  Megcsörrent Max mobilja. Nic volt az, aki a szárazföldön segítette a rendőrség munkáját.

  – Megtaláltad őket?

  – Nem. Sorra felhívtam a szállodákat. Sehol sem vettek ki szobát. Mi van a hajóval?

  – Fabio azt mondja, hogy ott sem próbálkoztak – felelte komoran Max.

  – Diós! – szitkozódott Nic.

  Lehet, hogy a lányok a gengszterek kezére kerültek? A kérdés kimondatlanul ott vibrált a levegőben.

  – Folytasd a keresést! Látom, Luc hív… Luc, van valami újság?

  – A villától hétutcányira vannak.

  Micsoda?

  Max szíve a torkában dobogott.

  – Láttam őket a tévében, amikor a kamera az egyik lelátó nézőit pásztázta. Egy Villon feliratú zászló alatt ülnek néhány fiatal srác társaságában, és szemlátomást remekül érzik magukat. Mon dieu, miért is nem jutott előbb az eszembe? A lelátó a Rue de Cypres sarkán van. Csak az átkozott lábam…

  – Örülj neki, hogy egyáltalán megvan! Hála neked, most már tudjuk, hol keressük őket. Nic majd értük megy. A pilótát utasítom, hogy fölöttük körözzön, nehogy szem elől tévesszük őket. Felhívlak, mihelyt többet tudok.

  Max bontotta a vonalat, majd közölte a pilótával, merre menjen, aztán tájékoztatta Nicet a fejleményekről.

  – Máris indulok! – Nic hangja furcsán megindultan csengett. Lehetséges, hogy hosszú hónapok után megint érdekli valami?

  Max várt, amíg a helikopter a lelátó fölé ért, azután fogta a messzelátót, és a szeméhez illesztette. Nyoma sem volt a három szőke fejnek! Úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.

  – Körözzön tovább! – utasította a pilótát, Nic érkezésére várva.

  Néhány perccel később megjelent az unokatestvére, két rendőrségi autó kíséretében. Nic és vagy fél tucat rendőr kiszállt a kocsikból, és sorra kikérdezték a lelátón ülő embereket. Max türelmetlenül figyelt. Végre észrevette, hogy négy nézőt a rendőrségi autóhoz kísérnek. Remek! Biztosan tudnak valamit.

  Nem sokkal később megérkezett a várva várt hívás.

  – A hölgyek úton vannak a Rue de Prince Pierre-en lévő ifjúsági szálló felé.

  Elképesztő!

  – A tanúknak csak akkor oldódott meg a nyelvük, amikor a rendőrség munkájának akadályozása miatt egy fogdában eltöltendő éjszakával fenyegettük meg őket. Szemlátomást azt tervezték, hogy találkoznak a lányokkal, és együtt töltenek néhány napot – jelentette dühösen Nic.

  Max olyan erővel préselte össze az ajkát, hogy szinte fájt.

  – Mikor érnek a szállásra?

  – Úgy félóra múlva.

  – Ez elég, hogy Luc mindent előkészítsen. Találkozunk a villában!

  Max hívta Lucöt, és beszámolt a történtekről.

  – Bízd csak rám! Alig várom, hogy lezárjuk az ügyet, és végre aludjunk egy kicsit.

  Aludni? Amióta Max követte a szép Greert a portofinói San Giorgio-templomba, és a gyertyafényben először szemügyre vette a vonásait, nem volt többé nyugta. Nem csupán arról van szó, hogy Greer gyönyörű, és olyan az alakja, mint egy istennőnek, hanem a klasszikus nőiség megtestesítője…

  A lány képe mintha beleégett volna a szivárványhártyájába. Nyugtalanul hagyta el a templomot, sóvárogva az egyetlen dolog után, amit megtagadott tőle a sors. 

  11. FEJEZET 

  – Egyágyas szobánk nincs, mesdemoiselles. Nyolcszemélyes hálótermeinkben emeletes ágyak találhatók. És pillanatnyilag az egész szállón csupán négy üres ágyunk van.

  – A hálóteremben csak nők vannak?

  A gondnoknő a fejét rázta.

  – A grand prix alatt vegyesen üzemelünk.

  Greer a testvéreihez fordult.

  – Nem bírom ki tovább alvás nélkül.

  – Én sem – csatlakozott hozzá Piper. – És biztosra veszem, hogy ezek az utolsó szabad ágyak egész Monacóban.

  – Nincs más választásunk – döntött Olivia.

  – Rendben van. – Greer elővette az irattárcáját, és átnyújtotta az asszonynak a hitelkártyáját.

  Ha továbbra is ilyen nagyvonalúan költekeznek, hamarosan kimerül a bankszámlájuk.

  A gondnoknő tiszta ágyneműt, takarókat és párnákat adott nekik.

  – A négyes, az ötös és a hatos hálóteremben találnak egy-egy ágyat.

  Még csak nem is egy szobában alszanak!

  – Köszönjük.

  Megkönnyebbülten állapították meg, hogy senki sem tartózkodik a szobákban. A hátizsákos turisták nyilván a világ legizgalmasabb autóversenyét nézik.

  Az alsó  ágyak mind foglaltak voltak. Olivia körülnézett.

  – Ha szerencsénk van, estig senki sem jön vissza. Addigra pedig kialusszuk magunkat, és kipihenten mehetünk a pályaudvarra.

  – Állítsuk be a karóráinkat hétre!

  A testvérek megosztoztak egymás közt a szobákon.

  Greernek még volt annyi ereje, hogy felmásszon az emeletes ágy létráján, és felhúzza az ágyneműt, aztán kimerülten a lepedőre hanyatlott. Ám öt perccel később még mindig ébren volt.

  Max utolsó szavai csengtek a fülében. Szeretném elsőként üdvözölni a három nővért a családunkban.

  A gúnyos hang vérig sértette,

  S hogy miért? Mert életében először szerelmes volt!

  Könnyek csorogtak végig az arcán. A párnába fúrta a fejét. Még szerencse, hogy a testvérei nincsenek itt. Sohasem látták férfi miatt sírni, és nem is akarta, hogy bárki a szemtanúja legyen elkeseredésének.

  Egy idő után elaludhatott, mert arra ébredt, hogy csipog a karórája. Fel akart kelni, de rémülten felkiáltott, amikor a lába a levegőbe lépett.

  Ám két erős kar felfogta, mielőtt lezuhant volna.

  – Lassan, signorina!

  – Max!

  Kellett néhány másodperc, míg Greer megbizonyosodott róla, hogy nem álmodik. A férfi sötét szeme egészen közelről ragyogott rá.

  – Hogy talált meg? Mit keres itt? – csattant fel a lány. Annyira szereti, és most mégis dühös rá… – Hol vannak a többiek?

  – Miféle többiek? Nem érdemlek meg legalább egy köszönömöt, amiért megmentettem az életét? – suttogta Max, majd gyöngéden harapdálni kezdte a lány száját.

  Greer halkan felsóhajtott. Erre vágyott, amióta a férfi először megcsókolta.

  – Először engedjen lejönni, azután beszélünk – zihálta.

  Egyszerűen képtelen tisztán gondolkozni, miközben Max apró csókokkal borítja az arcát, a szemét és a haját.

  – Nem tehetem, bellissima. Megtanultam, ha eleresztelek, rögtön kereket oldasz. Kívánlak… Fogalmad sincs, mennyire.

  A férfi szája hihetetlen dolgokat művelt, és a karjaiban Greer életében először megtapasztalta, milyen is a szenvedély. A keskeny, alsó  ágyon ölelkezve nem tudta volna megmondani, mikor ért véget az egyik csók, és mikor kezdődött a másik.

  Mohó izgalommal Max hajába túrt, miközben a szájával felfedezőútra indult az arcán és a nyakán.

  – Igazad volt, amikor cápának neveztél – suttogta rekedt hangon Max. – A legszívesebben felfalnálak, hogy egészen az enyém légy. Gyere velem a Piccionéra, ahol kettesben lehetünk, és szerethetlek – unszolta a férfi.

  Vissza a Piccionéra! Egyetlen éjszakára?

  Jéghideg kéz szorította össze Greer szívét. Úgy tett, mintha félreértette volna Maxot. Föléje hajolt, két kezébe fogta az arcát, és mélyen a szemébe nézett.

  – Olyan boldog vagyok, hogy szinte félek. Gondolod, rá tudnád beszélni Fabiót, hogy egy hosszú-hosszú nászútra kölcsönadja nekünk a hajót? Szeretnék elmenni veled Elba és Monte Cristo szigetére, és még ezer más helyre. Most már örökre hozzád tartozom. Szeretnélek kényeztetni, és éjjel-nappal veled lenni. Gyerekeket akarok tőled – suttogta. – Gyönyörű, okos gyerekeket… mint az apjuk. Többé nem leszel egyedül. Ha összeházasodunk, akkor szeretkezünk, amikor csak akarod. Mit szólsz hozzá, drágám? – Megcsókolta a férfi száját. – Száz év múlva is úgy foglak szeretni, mint most. – Greer hangja megremegett. – Sosem hittem volna, hogy létezik ilyen mindent elsöprő szerelem. Csókolj meg még egyszer, hogy tudjam, nem álmodom.

  Greer szenvedélyesen a férfi szájára tapadt.

  – Alig várom, hogy a feleséged legyek! – mondta kifulladva. – Tudom, csak pár napja ismerjük egymást, de ez nem számít, ha az ember egyszer megtalálta az igazit. – Felemelte a fejét, és mélyen Max szemébe nézett. – Lelki rokonok vagyunk. Erre már akkor ráébredtem, amikor ki kellett volna találnom a nevedet. Boldog voltam, amikor láttam, milyen nehezen válsz el tőlem. Azon az estén szinte túlcsordultak az érzéseim… Ó, Max…

  – Greer – szakította félbe a férfi, és az oldalára gördült, hogy felállhasson.

  Erősen zihált, mintha kilométereket futott volna.

  Greer hónapokkal ezelőtt pontosan ezt jósolta a testvéreinek: mihelyt szóba kerül a házasság, a jelölt olajra lép. De akkor még nem sejtette, hogy ettől megszakad a szíve. Óvatosan lecsusszant az ágyról.

  – Mi a baj, drágám?

  Max megdörzsölte a tarkóját, a szemébe fájdalmas kifejezés költözött.

  – Nyilvánvaló, hogy még nem volt dolgod férfival.

  Ennyire látszik rajta, hogy ártatlan lenne?

  – Tényleg nem – felelte derűsen Greer. – Nem is kívántam… amíg meg nem láttalak a medencénél. Azóta nem tudok másra gondolni, mint hogy feleségül menjek hozzád, és soha többé ne váljunk el.

  A hosszú, nyomasztó csendet végül Max törte meg:

  – Greer… – A híres aranyifjú szemlátomást képtelen volt ennél többet kinyögni. Ez még sosem történt meg vele. Idegesen a hajába túrt. – Attól tartok, nem vihetlek magammal a Piccionéra.

  Végre kimondta! A hangja csak elkínzott suttogás volt. Őrület! Miért van lelkiismeret-furdalása? Miért ne tehetné meg, hogy eltölt egy éjszakát ezzel az ártatlan amerikai lánnyal?

  – Miért? – kérdezte Greer.

  Mivel Max nem válaszolt, megpróbált segíteni neki.

  – Nem mered bevallani, hogy szeretnél lefeküdni velem, de inkább lemondasz erről az élvezetről, ha ez azt jelenti, hogy feleségül kell venned?

  – Greer, ne… – nyögte újra Max.

  A lány gúnyos mosolyra húzta a száját.

  – Ne vedd úgy a szívedre, nem történt semmi jóvátehetetlen. Még nem akadtál horogra.

  Max hátravetette a fejét, és egy kemény vonás jelent meg a szája szegletében.

  – Hogy érted ezt?

  Greer mosolyogva zsebre dugta a kezét.

  – Szívesen elmagyarázom. A börtönben meséltem az apám végrendeletéről, de annyi megbeszélnivalónk volt, hogy sajnos a legfontosabbról megfeledkeztem.

  – És mi lenne az? – kérdezte hűvösen Max.

  A lány egy kicsit félrebillentette a fejét.

  – Hosszú történet. Javaslom, ülj le.

  Max nem moccant.

  – Rendben. Ahogy akarod. – A férfira mosolygott. – A testvéreim és én nem mutattunk hajlandóságot a férjhez menésre, és a szüleink ezért nagyon aggódtak értünk.

  – Ezt már mondtad – vágott közbe ingerülten Max.

  – Igen. De ez még nem minden. A szüleim annyira aggódtak, hogy az apám a végrendelet felolvasásakor megnézetett velünk egy filmet. Három nőről szólt, akik milliomosokhoz akarnak feleségül menni.

  – Ismerem – bólintott Max.

  – Az apám azt szerette volna, ha mi is találunk három gazdag férjet, és végre megállapodunk.

  – Azzal a filmmel inkább az ellentétes hatást lehet elérni.

  Greer hallgatott egy percig.

  – Miért járkálsz fel-alá? Ülj le! Mondtam, hogy eltart egy darabig.

  – Folytasd!

  – A szüleink elvesztése jobban megviselt minket, mint gondoltuk volna. Az apánk halála után kisebb lakásba költöztünk, mert a házunkat el kellett adni, hogy kifizethessük az orvosokat. S mivel munkamániások vagyunk, nem is gondoltunk arra, hogy szabadságra menjünk, amíg a végrendelettel tizenötezer dollár az ölünkbe nem hullott. A legszívesebben valami izgalmas helyre utaztunk volna, de az apánk a végakaratában feltételül szabta, hogy a pénzt a megfelelő férjjelöltek keresésére kell fordítanunk… ami viszont csöppet sem volt az ínyünkre. Azután Olivia felvetette, hogy a Duchess névvel Kingston hercegnőiként szerepelhetnénk, és akkor biztosan tolongani fognak a kérők. Piper kitalálta, hogy viseljük a hercegnő medálját, tovább növelve az esélyeinket, én pedig azt javasoltam, hogy utazzunk a Riviérára, mivel ott nyüzsögnek az aranyifjak. Biztos voltam benne, hogy az esetleges kérők nyomban visszavonulót fújnak, amint kiderül, hogy csóró New York-iak vagyunk, cím, pénz és birtok nélkül. Úgy terveztük, hogy miután eltöltöttünk egy kellemes hetet az őseink földjén, és esetleg sikerült nyélbe ütnünk egy-két üzletet, szépen hazautazunk.

  Max sötét szeme fagyosan csillogott.

  – Ha tehát megkértem volna a kezedet…

  – Bevallottam volna az igazat, tudva, hogy úgyis lelépsz.

  – És pontosan ezt akartad.

  – Nos, teljesítettük az apánk utolsó kívánságát, és megpróbáltunk férjet keresni magunknak. Arról igazán nem tehetünk, ha a kérők kereket oldanak, amint kiderül, hogy nem minden arany, ami fénylik. – Greer gúnyos mosolyra húzta a száját. – Miattad nem kell aggódnom, ugye? Maximiliano di Varano veszi a kalapját, és távozik a színről. – Felvonta a szemöldökét. – Eláruljak még valamit? Úgy képzeltük, hogy az utolsó este egy ifjúsági szállón hull le rólunk az álarc. A színhely eredetileg a spanyol Riviéra lett volna. Sajnos nem minden a tervek szerint alakult. Ám elérkezett a nagy pillanat, amikor közölhetem az egyik vesztessel: sajnálom. Nincs pénz, nincs birtok. Egyszerűen fogd magad és tűnj el!

  Max arca ijesztően elkomorodott.

  – És ha valamelyik… valamelyik kérő nem vonta volna vissza az ajánlatát?

  Greer csilingelve felkacagott.

  – Tekintve a célcsoportot, biztosak lehettünk a dolgunkban.

  Mivel Max hallgatott, a lány folytatta:

  – A baj csak az, hogy végül is nem találkoztunk aranyifjakkal, hanem csak kedves, tisztességes fiatalemberekkel.

  – Don hány éves?

  Hogy jön ide Don?

  – A kora megfelelő, de nem aranyifjú. Rendes fickó. Feleségül akar venni, és gyerekeket szeretne. Hat fiút, hogy kilegyen a rögbicsapat.

  – Mi kivetnivaló van ebben?

  – Semmi, ha valaki kedveli a rögbit. Néha egészen izgalmas. De nem szeretem, ha tenyészkancának tekintenek. Azt akarom, hogy önmagamért szeressenek. Mert mi van, ha nem lehet gyerekem? Akkor már kevésbé vagyok kívánatos? S még ha meg is tudnám ajándékozni Dont egy sereg gyerekkel, mi lesz, ha csak lányaink születnek? Az ég óvjon tőle! Ki fog Donnal rögbimeccseket nézni, ha megöregszik?

  Max felvonta a szemöldökét.

  – Az imént még gyönyörű és okos gyerekeket akartál szülni nekem, akik az apjukra hasonlítanak.

  – Az egészen más. Szenvedélyesen megcsókoltál, és abban a pillanatban biztos, hogy nem a jövendő anyát láttad bennem.

  Max fürkészve kutatta Greer arcvonásait.

  – De úgy tervezed, hogy egy nap anya leszel.

  – Igen. Egy nap. De mire rászánom magam a házasságra, valószínűleg olyan öreg leszek, hogy csak egy elvált emberben reménykedhetem, akinek már vannak gyerekei.

  – Azt hittem, hozzám akarsz feleségül jönni.

  – Így is van – vallotta be Greer. – De van annyi sütnivalóm, hogy lássam, te semmiképp sem akarsz megnősülni. Különben már évekkel ezelőtt feleségül vettél volna egy hozzád illő lányt.

  – Megvan az oka, miért nem így történt.

  – Biztosan jó okod lehet – bólintott Greer. – Senkit sem kerülnek el a tragédiák.

  – Tragédiák?

  – Igen. Te magad mondtad: az igazán mély sebek láthatatlanok. Az volt a benyomásom, hogy céloztál valamire. Rejtélyes fickó vagy, de azért néhány dolgot már tudok rólad. Nem használod ki az ostoba és tapasztalatlan lányokat. Nem szórakoznál más nőkkel, miközben odahaza vár a feleséged. És férjes asszonyokkal sem kezdenél. Nincs is rá szükséged, mivel Pármában minden hajadon lány a lelkét is eladná, ha a feleséged lehetne. Mindent egybevéve nagyon különösnek talállak, Maximiliano di Varano. Igazi férfinak. De most megyek, hogy megkeressem a testvéreimet. Nem szeretném, ha lekésnénk a gépünket.

  Max megrázta a fejét.

  – A Piccione fedélzetén várnak rád.

  Greer azonban mintha nem is hallotta volna a férfi szavait.

  – Egyvalamit még el kell mondanom. Aljasság volt a szüleid és a rokonaid előtt családtagként üdvözölni minket, miután Signore Moretti előadta a hazugságait. Ezt sohasem fogom megbocsátani.

  – Csak óvatosan… a látszat olykor csal.

  – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte halkan Greer.

  – Ma este Nic elárulja a vacsoránál.

  – És utána elengedsz minket?

  – Ennél többre gondoltam. Elviszlek oda, ahová csak akarod. Megígérem.

  – Rendben van.

  Max kinyitotta a hálóterem ajtaját, és a lépcsőhöz kísérte Greert.

  – Csodállak, amiért olyan kevés csomaggal utazol.

  – Nincs mindig így, ez most kivételes eset – felelte Greer.

  Max segített beszállni a lánynak az épület mellett álló autóba. Elfordította a slusszkulcsot, és megjegyezte:

  – Elismerésem azért, hogy minden helyzetben feltalálod magad.

  – Főleg, ha az életemért kell futnom.

  Max mély, érzéki hangon felnevetett, és Greer érezte, hogy elönti a meleg.

  – Hihetetlen, hogy az erkélyen át képesek voltatok megszökni!

  – Miután felfedeztétek a szökést, gondolom, jót nevettetek.

  – Nem, signorina. A limuzinban vártunk, hogy a hajóra vigyünk benneteket, és közösen elköltsünk egy késői vacsorát.

  Most Greer nevetett.

  – Amit Luc készített.

  – Nem. Hanem Marcel, egy mesterszakács. Meglehetősen csalódott volt, amiért hiába dolgozott.

  – Hogy találtatok ránk?

  – Luc véletlenül megpillantott benneteket a tévében, miközben egy csapat Forma-l-es rajongót szórakoztattatok, akik szemlátomást teljesen odavoltak értetek. Nicnek igénybe kellett vennie a rendőrség segítségét is. A srácok csak akkor voltak hajlandók elárulni, hogy hová mentetek, miután börtönnel fenyegették meg őket.

  – Nagyon kedvesek voltak hozzánk.

  – A csinos lányokkal mindenki kedves.

  Greer az ajkába harapott.

  – Megosztották velünk a reggelijüket.

  Max megbántva nézett a lányra.

  – Az unokatestvéreim és én mindent elkövettünk, hogy a hajón semmiben se szenvedjetek hiányt.

  – És kinek az ötlete volt, hogy a colornói börtönben szikkadt kenyeret kapjunk, ügyvéd úr?

  – Az más lapra tartozik.

  Kanyargós utcán haladtak a kikötő felé. Greer bárhová is nézett, az emberek táncoltak és ünnepeltek, a hajókon és jachtokon harsogott a zene.

  A Piccionét is szépen feldíszítették, és egy kék baldachint feszítettek ki a fedélzet fölé. A hajóra érve Greer viszontlátta a testvéreit, valamint Nicet és Lucöt. Volt velük egy sötét hajú férfi is, aki nagyon hasonlított Lucre. Az illető felállt, és kezet nyújtott.

  – Greer Duchess – mutatta be Max a lányt. – Az unokatestvérem, Cesar. Valószínűleg Cesar Villon néven ismered.

  Villon? Greer zavartan nézett Oliviára.

  – Luc öccse – magyarázta a lány.

  – Az autóversenyző…?

  – Oui, mademoiselle.

  – Nem Falcon a vezetékneve?

  – A Villon a második vezetéknevem, és a versenyeken ezt használom.

  Ugyanaz a veszélyes vonzerő áradt belőle, mint az összes Falconból.

  – A testvérem nagy rajongója. Örülök, hogy megismerhettem – nyújtotta a kezét Greer. – Ma reggel az egyik lelátóról figyeltük, amint elszáguld előttünk. Hányadik lett?

  – Második.

  – Fantasztikus! Gratulálok.

  – Merci. Először kudarcnak éreztem a második helyet, de mióta Luc bemutatott az ön testvérének, tudom, hogy nincs minden veszve. Eddig magára vártunk, de most, hogy megérkezett, kerekedjünk fel mindannyian, és menjünk át abba a klubba, ahol bulit rendeznek a tiszteletemre!

  – Talán majd később – sietett a válasszal Max. – Greer és én szeretnénk kettesben ünnepelni.

  – Igen?

  Minden szempár Maxra szegeződött. Greernek fogalma sem volt, miről van szó. Max jelentőségteljesen Nicre pillantott.

  – Elárultad már valakinek?

  – Nem. Rátok vártunk.

  – Hát itt vagyunk.

  Max a Piper melletti üres székhez vezette Greert, majd maga is leült melléje, és karját a szék támlájára tette. A lány a pólóján át is érezte a testéből áradó meleget.

  Nic mosolygott, míg Luc arca komornak és szokatlanul zárkózottnak tűnt.

  – Senoritas, amikor Fabio Moretti bejelentette, hogy a három medál közül az egyik hajszálpontosan megegyezik a császári gyűjteményből ellopott darabbal, igazat mondott. Nem csupán a tolvajoknak akart csapdát állítani.

  A nővérek visszafojtották a lélegzetüket, és Greer kérdőn tekintett Maxra.

  – Igen – bólintott a férfi. – Lehetséges, hogy csakugyan távoli rokonaink vagytok. Ez az egyik oka, amiért örülök, hogy megismertelek benneteket. De van egy másik is.

  Megfogta Greer kezét, akinek a szíve vadul kalapálni kezdett.

  – A sors kiszámíthatatlan. Hosszú idővel ezelőtt súlyos csapást mért rám, de aztán úgy döntött, hogy jóváteszi. Épp az angol felsőházban beszéltem, amikor Signore Galli felhívott a genovai repülőtérről. Így toppant be az életembe Greer Duchess. Amikor először megpillantottam a San Giorgio-templomban, rögtön beleszerettem.

  Max is ott lett volna? – tűnődött meglepetten a lány.

  – De nem tudhattam, vajon ő is akar-e engem, ha kiderül, hogy egy futball-sérülés következtében nem tudok gyermeket nemzeni.

  Greernek elakadt a lélegzete. Pontosan át tudta érezni Max titkos fájdalmát.

  – Ma kiderült, hogy a félelmeim alaptalanok voltak, és Greer beleegyezett, hogy feleségül vegyem.

  – Nahát! – kiáltották lelkesen a testvérei.

  – Remélem, hogy ez az egyetértésetek jele – intett a fejével Max, mert szeretném közölni minden jelenlévővel, hogy egybekelünk. A részleteket még nem tisztáztuk, és az esküvő napja sincs kitűzve. A vakáció hátralévő napjait Greerrel a Piccione fedélzetén fogjuk tölteni, hogy jobban megismerjük egymást. Ha nem tévedek, például még sohasem vacsoráztunk együtt.

  Max a nővérekre pillantott.

  – Beleegyeznek, hogy feleségül vegyem Greert? Tudom, hogy a dolgok alakulása teljességgel váratlanul érintette önöket, de…

  Olivia a fejét rázta.

  – Semmi esetre sem.

  – De nem ám! – tette hozzá huncut mosollyal Piper. – Mindent tudtunk, amióta csókolózáson kaptunk benneteket.

  – Ugyanis Greer nem szokott ilyesmit csinálni – árulta el Olivia.

  – Amikor meghallottuk, hogy nővérkénk beugrott a Splendido medencéjébe, tudtuk, hogy sikerült a tervünk, és a többi már csak idő kérdése.

  Greer kővé dermedve nézett rájuk.

  – Ezt meg hogy érted?

  Mit gondolsz, ki ültette el apa fejében az alapítvány gondolatát? – kérdezte Olivia.

  – Amíg nem voltál hajlandó elkötelezni magad, számunkra sem volt remény – tette hozzá Piper. – És mivel mindig olyan óvatos voltál, arra gondoltunk, hogy valamilyen drámai fordulatra lenne szükség, hogy elszánd magad a házasságra.

  – Nem lehet igaz! Ez azt jelenti, hogy kezdettől fogva megpróbáltátok elhitetni velem…

  – Megbocsátotok, ugye? – Max magához vonta Greert. – De most szeretnék a menyasszonyommal visszavonulni.

  A lépcső alján a férfi magához ölelte és szenvedélyesen megcsókolta Greert.

  – Szeretlek – suttogta. – Amikor először megpillantottalak, nyomban azt akartam, hogy a feleségem légy. Nélküled üres lenne az életem.

  – Nem tudom, higgyek-e neked – évődött vele a lány. – Persze ha akarsz, nagyon meggyőző is tudsz lenni… 

  Kedves Olvasónk!

  A történet szereplőivel a Romana különszám következő, 29. számában találkozhat újra.