NNCL415-33Av2.0
  
  
  
  VIDOR MIKLÓS
  
  
  
 Önkéntes hajótöröttek
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  MÓRA KÖNYVKIADÓ 
  BUDAPEST, 1974 
  
  KASS JÁNOS RAJZAIVAL
   
   
   
   
   
   A SZERZŐ PORTRÉJÁT 
   ZÁDOR GYÖRGY KÉSZÍTETTE
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
   ©VIDOR MIKLÓS, 1974 
   ISBN 963 II 0123 l 
  
  Kakas a diófák alatt
  
  
  
  A busz váratlanul megrándult, nekivágott az emelkedőnek, s a hátsó peronon kifelé bámészkodó Nádor Jancsi orrát odaverte az ablaküveghez. A tüskefrizurás fiú homloka is koppant egyet. Ijedten körülnézett, nem mulatnak-e rajta.
  Zavart volt és bizonytalan.
  Sosem utazott még ezen a vonalon, kérdezősködni röstellt, s félt, hogy a busz túlviszi a Kénkő utcai megállón. „Nem ménkű, csak kénkő!" – mondta Vári Imre, mikor benn járt, és megmagyarázta, hol kell leszállnia.
  Mennyivel egyszerűbb volt még egy hónappal ezelőtt: csak lekocogott a másodikra, és becsöngetett hozzájuk. Imre vagy Ildi nyitott ajtót, s mindjárt folytathatták az előző napi játékot, tervezgetést, melynek a kezdetére egyikük sem emlékezett.
  Ameddig csak vissza tudott gondolni, a Vári gyerekek hozzátartoztak a Hajós utcai házhoz. És most egyszerre nincsenek többé. Mintha az öblös kapualjat nem találná egy reggel.
  A múltkor, uszodából jövet, tisztára feledékenységből becsöngetett náluk, aztán kapott csak észbe, hogy ott már vadidegenek laknak. Nekieredt a lépcsőnek, mire kiértek az ajtóhoz, már eltűnt a kanyarodóban. Biztos azt hitték, ugratja őket valaki. Hát higgyék! A kapura aranybetűs fekete üvegtáblát szereltek: Dr. Perjés Antal belgyógyász, klinikai tanársegéd. Még a színüket sem látta, már utálta őket.
  Nádor Jancsi most már keményen markolta a kapaszkodórudat, összepréselte száját, de nem a kertrácson áthajló lombokat látta, hanem a dagadó izmú embereket, amint végighurcolják a folyosón a heverőket, karosszékeket, a nagy tálalót, és Vári néni aggodalmasan utánuk kémlel, épségben kiérnek-e a bútorokkal a meglóduló lépcsőházajtón.
  Imre lenn őrködött a járdán, de neki egy csöpp kedve sem volt lemenni hozzá. Nézze végig, hogyan költöztetik be a tegnapi lakást egy BELSPED-kocsiba? Ildi föl-le szaladgált az üzenetekkel, arca kipirult – az igyekezettől, az izgalomtól vagy a boldogságtól, amiért otthagyhatják a poros, unalmas Hajós utcát a dombra kúszó dűlőutakért, lejtős rétekért, amerre most a busz kapaszkodik vele.
  Jókora darabokat tesz meg egyik megállótól a másikig. Ha elszalasztja azt a vacak utcatáblát, kutyagolhat visszafele, még elkeveredik az ismeretlen környéken. Hülyeség volt, hogy nem kérdezte meg Imrétől az előző megálló nevét. Vagy mondta, csak neki ment ki a fejéből?
  Szeme sarkából az utasokat leste, mintha egy másik városban járna. Mások ezek a hegyi-lakók, mint akikkel a pesti oldalon találkozik. Nehéz megmondani, miben, de mások. Talán türelmesebbek, berendezkedtek ezekre a hosszú döcögésekre, nem sietnek. Pedig ha itt elpasszol valaki egy buszt, akár negyedórát is ácsoroghat a következőig, esetleg szélben, esőben. Mindenesetre ő nem volna olyan iszonyú boldog Ildi helyében, ha ezentúl itt laknának.
  Most sem jött volna ki, ha a múlt héten be nem toppan odahaza Imre. Először azóta, hogy elmentek. Az is be furcsa volt: mintha anya jobban örülne Imrének, mint ő. Leültette, úgy fogadta, akár egy felnőtt vendéget, abbahagyta kedvéért a szekrényrendezést, s érdeklődőn faggatta:
  – Mesélj, milyen ott kinn nálatok, Imre? Megszoktatok már?
  Állt, nézte őket kirekesztetten. Imre komolyan elmagyarázta, hogy muszáj volt kiköltözniük a nagyanyjához, nem bírja már egyedül a nagy kertet, házat, meg egyébként is öreg, beteges. S egy perc múlva lelkendezőn rákezdett, hogy azért mégiscsak más ám odakinn a szabadban reggeltől estig, mint a Hajós utcai gangon meg a hátsó udvarban, ahol meg sem nyikkanhattak, már rájuk szólt valaki. Hirtelen Jancsihoz fordult.
  – A padlást lezárták a házmesterek, a pincekulcsért könyörögni kellett, ha lementünk tüzelőért, no nem?
  Vállat vont. Azért akadt ott egy s más, amit hiába keresne Imre a hegyen. Ezzel a csuda nagy áradozással mintha a múltat húzná keresztül. Az talán semmi se volt, mikor meglátták kisurranni azt a gyanús alakot Gátiéktól, és föllármázták a házat? Meg a tér, a srácok, akik közt ők nyerték a páros fejelőbajnokságot, a döntőben 6:4-re verték a két Garagulyt, és úgy tértek haza, mint akik egy kicsit becsíptek a dicsőségtől! Hát Czapár bácsi műhelye, ahol rádiót szereltek, és annyi drótot kaptak, amennyit csak akartak! ... Vagy amikor tavaly ősszel Juhi Ödi bevitte őket a színházba statisztálni, és öt estén át török harcosok voltak turbánban, handzsárral... De ha Imre ilyen hamar megfeledkezett róla, ő ugyan nem emlegeti!
  Közömbösen hallgatta, hogy abban a messzire nyúló domboldali kertben madarászni is lehet, meg kasok vannak egész méhcsaládokkal. És a gyümölcsfák!
  – Majd meglátod, ha kijössz! – villantott rá Vári Imre, és egyszerre világosan érezte, hogy csakis ezért állított be, kedvet akar csinálni a kiránduláshoz. Megingott benne az ellenséges merevség, úgy látszik, mégis hiányzik Imrének ha nem a Hajós utca, hát ő...
  – Ne hidd ám, hogy a világ végén vagyunk! Busszal kiérsz egy félóra alatt!
  – Persze... – hagyta rá engedékenyen, s nem mondta ki, amit még hozzágondolt, hogy az már egészen más lesz: látogatóba megy hozzájuk, akiknél nemrég odahaza volt.
  Egy kutya nyargalt a busz után, fölverte a port. Jancsiban hirtelen rokonszenv ébredt a lassan elmaradozó korcs iránt.
  A következő megálló lesz az –, határozta el, s akkor egy zöldkalapos, térdnadrágos idős bácsi megnyomta a jelzőgombot.
  Ott állt a póznára erősített utcatáblánál. Kicsit csáléra ferdült, de azért leolvashatta: Kénkő utca. Nem is juthat eszébe róla más, csak az istennyila. Erőt vett magán, és megkérdezte:
  – Tessék mondani, jóféle megyek én... a szikvízeshez? Sütött a kora őszi nap, szárazság volt a levegőben.
  A zöld kalapos bácsi sűrű, homokszürke szemöldöke, akár két tévedésből fölcsúszott bajusz.
  – Csak tovább fölfelé. Szódáért?
  – Nem, csak... onnan tovább már tudom az utat. – Megint elfogta a bizonytalanság, már futott volna.
  – Itt egyenest a kerítés mellett. Hová akarsz eljutni?
  – Köszönöm, a szikvízestől már odatalálok...
  Futva vágott neki. Körül sem nézhet, megint faggatni kezdenék. Előre, míg azt a bódét meg nem pillantja!
  Fura egy hely. Kiáltásnyira vannak egymástól a közvetlen szomszédok is. És Ildi meg Imre túrázhat a hegyen le-föl, ha csak egy kiló kenyérért küldik őket.
  Könnyebben odaért, mint várta. A szikvízes után balra fordult, ráismert Imre elbeszéléséből a vascirádás kapura. Egy kődarabbal rögzítették alul, másképp tárva-nyitva állna. Rajta túl a kert félvadona, s valamivel följebb a fáktól takart ház.
  Nem is rossz – állapította meg, s azonmód rajtakapta magát az ellesett szólásformán. Imre, a mindig magabiztos Imre szokta mondani, ha megtetszik neki valami, de azért éreztetni akarja, hogy ő ugyan nem vágódik hasra: „Nem is rossz!" – amire más ujjongón és elragadtatva összecsapná a kezét: „Óriási! Isteni!" – vagy akár: „Baromi!" az neki csak épp hogy nem rossz.
  Kibillentette a tartókövet, belépett a kapun. Tétovázott, majd bátortalanul elkiáltotta magát:
  – Imre! Ildi!
  Nem, ezt a nyavalyás nyöszörgést még az otthoni visszhangos falak közt sem hallanák meg. Kieresztette a hangját:
  – Imreee! Ildiii!
  Ott vesztegelt a kert aljában, a keskeny, lejtős csapás sávján, s belefülelt a nehéz, fullasztó csöndbe. Beléhasított az idegenség. Mintha hamis néven szólította volna meg a kertet, azért nem érkezik válasz. Imre, Ildi – ez csak ott, a régi házban volt igaz, ahol ki sem kellett mondani, elég volt egy hanyagul elejtett „Szia! " vagy az a fülhasgató, néha falsra sikerült füttyjel, amelyet Imre élesen küldött vissza odalentről, s már kinn is volt a folyosórácsnál a napszítt-szőke, vállas fiú, hogy csak egy nyakrándítással kérdezze meg: „Mi az? Mit akarsz? Van valami?"
  Igen, ott mindig volt valami. Itt meg ez a buta visszhangtalanság, bokrok, füvek, fák tompasága, elrejti őket, és a belépőt távoltartja tőlük.
  Végre nagy messziről, mosódottan egy vékony kiáltás:
  – Ki az? – Majd hamarosan a mozgó alak körvonalai, a ruha színei elővillannak a lombok közül.
  – Ildi! Én vagyok itt, Jancsi! – S teljesen értelmetlenül hozzátette még: – Nádor Jancsi! – Pedig akkorra láthatták már egymást.
  Nem mozdult, odalenn várta meg. Ildin hosszúnadrág és tarka blúz, annyiféle színű, hogy belekáprázott. Szökésbarna haját varkocsba fonta, s amint nekilódult a lejtőn, érzett, ha kibontaná, egyszeriben nagylánnyá válna. Hangjában egyszerű kedvesség, amint kezét nyújtotta:
  – Szervusz! Könnyen idetaláltál?
  A Hajós utcában sosem jutott eszükbe kezet fogni.
  – Persze, ahogy Imre megmagyarázta. A szikvízestől még egy kanyar balra...
  Nézte Ildit. Lehet, hogy megnyúlt egy hónap alatt? Inkább csak azért látszik nagyobbnak, mert magasabban áll. De akkor is! Próbálta az emeletek közt futkosó kislányt összeilleszteni a mostanival. Nem sikerült.
  – Imre? – kérdezte.
  Ildi elindult mellette fölfelé.
  – Mindjárt jön. A szomszédba ment át... No gyere, megmutatom a kertet addig! – Élvezettel magyarázott: Ez az út visz a házig. Arra balkézt azok birsek, aztán nagyanya rózsái és a lugas, szőlővel befuttatva.
  Kapkodta a fejét, alig győzte követni.
  – A barackfák meg a diófák már közelebb vannak a házhoz – nevetett –, tudod, ami biztos, biztos... meg azok jó széles árnyékot vetnek. – Ildi megállt, visszafordult, s körülmutatott arrafelé, ahonnét Jancsit hozta föl a busz. – Nézd a kilátást: előtted az egész város! Látnád este, mikor mindenfelé kigyulladnak a fények...
  – És fölfelé meddig a tietek? Ildi nevetett boldogan.
  – A fölső kerítés innét nem is látszik. Eltakarja a ház, de azon túl még ott a méhes meg a veteményes. Van itt minden, nem tíz lépés a folyosón oda-vissza! Hogy meg se mukkanhatsz, már zörögnek!
  Hát Imre mindenkit megbabonáz maga körül? Most Ildi szajkózza el, amit nemrég anyával hallgattak odahaza. Még a szavai is ugyanazok. És ő éppúgy nem kíván egy szót sem szólni, mint akkor. Ha nekik a régi ház már csak a rabságot jelenti, ahonnét menekülni kellett...
  Előbukkant a ház, hosszan elébe épített tornácával, a sarkánál kőpad. Ildi oda mutatott.
  – Esténkint kiülök néha, és akkora darab csillagos égbolt van fölöttem, amekkorát eddig csak a Balatonnál láttam! – Elábrándozott kicsit. – Te ismered a csillagokat?
  – Nem.
  De a kislány nem is azért kérdezte, hogy feleljen. Fölszólítón, sürgetőn kiáltott föl:
  – No klassz, ugye?
  – Hát igen... csuda remek... – Elég hervadtan hangzott.
  A nagy fák széles árnyékkörében álltak, a sűrű lombkoronákon túl szúró napcsillámok a megfeneklett kora délutánban.
  – Imre... – szólalt meg Jancsi határozatlanul – Imre nem mondta, hogy... mára beszéltük meg?
  Ildi arca háromnegyed profilban felé fordult. És most fölfedezte, hogy ami a tavasszal még összemosódott ezen a kislányarcon, az most tiszta, éles vonalakban rajzolódik ki. Ezt az Ildit nem ismerhette a régi házban, talán eltitkolták a keskeny, örökké félhomályos folyosók, lépcsőházfalak, s itt az éles fényben egyszeriben kilép a fák közül.
  – Azt hiszem, említette a múltkor – érkezett késve, mellékesen a válasz, de Ildi mosolya már nem neki szólt, csak a mindent körülvevő zöldnek. Váratlanul megemelte hangját: – Jancsi! Jancsi!
  Sértődötten összerezzent.
  – Nem vagyok süket.
  – Nem is neked szóltam – mulatott Ildi. – Hát?
  – A kakasnak ott!
  Dülledő mellű, nagy pirosbarna kakas kapirgált távolabb a diófák között, egy pillanatra fölfigyelt, előrenyújtotta nyakát, kukorékolt, aztán visszapottyantotta taréját, és tovább csipegetett.
  – Ha szólítom, mindjárt válaszol.
  – Jancsinak hívják a kakast?
  Ildi porcelánkék szeme rácsodálkozott.
  – Mért ne hívhatnák Jancsinak?
  Vállat vont, elnézett a bizonytalan messzeségbe, mintha Imrét keresné.
  – Azt mondod, a szomszédba ment?
  – Aha. Van ott egy srác... azzal lógunk mostanában.
  Cipője orrával egy kavicsot túrt ki a földből, odább rúgta.
  Mindenütt akad egy srác, aki együtt lóg a Vári gyerekekkel. Ennyi az egész. Kár akkora gömböcöt fújni abból, ami volt, aztán egy napon megérkezett a nagy bútorszállító kocsi, és magával vitte... Viszkető kis kaparást érzett a nyeldeklőjén. Ha most annyit mondana csak: „Kösz, Ildi, hát láttam a kertet meg az egészet, azt hiszem, mehetek is..." Miért nem teszi? Nincs mersze? Szégyelli? Fél, hogy a háta mögött összenevetnének?
  – Itt lesz azonnal. Biztos tudja, hogy jössz – mondta megnyugtatón Ildi.
  Ugyan, épp őrá vártak! Ha már bepottyant, egye fene, de kinek hiányzott? Milyen jól szórakoznának, ha tudnák, hogy lóhalálában dobálta magába az ebédet, hiszen ma viszontlátja őket, először megy ki a hegyre, nem lophatja az időt ilyen marhaságokkal!
  – No, mi bajod? – Ildi távolból meredt rá, mintha ködösen rémlene benne az a régi Nádor Jancsi, akivel már meg sem mondhatná, hol akadt össze véletlenül valamikor.
  – Thö... – pöccentette a foga közül gúnyosan. – Nekem? Mi bajom lehetne? Gyönyörködöm a... a kilátásban...
  Ildi szeme elszűkült.
  – Persze, egy olyan igazi jó kormos bérház teteje mégiscsak más... de itt már csak be kell érned ezzel!
  Tavaly ősszel cserepezők érkeztek, mert a legfölső emelet beázott, és ki kellett nyitni előttük a szolgálaton kívüli padlásföljárót. Jancsi fedezte föl, azonnal rohant a hírrel Váriékhoz. Imrét nem találta otthon, de Ildi habozás nélkül vele tartott. Kettesben lopakodtak föl a hátsó lépcsőn, a rézsútos oldalfal mentén a fülledt-dohos padlástérbe. Igazi kalandnak ígérkezett. Ildi el nem eresztette volna Jancsi kezét, mögötte osont. A sötét sarkokban tán fürtökben lógnak fejjel lefelé a rémületes denevérek, s ha lábuk alatt megcsörrent egy elrozsdásodott vasrúd, az még a régi világból maradhatott itt, az ő életük előtti időből, amiről mendemondák keringtek a házban: mikor a város ostroma idején egy gyújtóbomba esett a padlásra, de szerencsére nem robbant föl. Aztán tűzszerészek jöttek, azok hatástalanították. Csupa titok közt botorkáltak előre az egyik szűk ablaknyílásig, ahol elébük tárult a tető, a kémények kopár karsztvidéke.
  Jancsi most megsemmisülten bámult vissza Ildire, de nem szólt. Karcsú madártest hasított át fölöttük. Valószerűtlenül a múltba veszett az a fölfedező út a derengő félhomályban.
  Hátuk mögött megroppant a kavics, s a régi, derűs hang szólt rá:
  – Szia, Jancsi!
  Az a kizökkenthetetlen nyugalom, ahogyan Imre lépkedett feléjük a lugas mellett. Most sem siet, egy fikarcnyival sem gyorsítja föl az iramot, sem meglepetés, sem öröm nem látszik rajta. Nyomában köpcös, ingujjas fiú, tejfehér képében ritkásan elpettyegetett szeplők, orra meredeken döf előre.
  Bevárta őket, s megkérdezte:
  – Most a kakasnak köszöntél vagy nekem? 
  Ildi fölkacagott.
  – Jancsinak nem tetszik, hogy druszája a kakas! – Aztán odaszólt a másik fiúnak: – Szevasz, Pipu!
  – Szevasztok! Ez az a srác a régi házból, mi? – Szenvtelenül, kicsit üresen mustrálta Jancsit. Talán csak azért hatott így a tekintete, mert a szeme szokatlanul világos volt, elfolyó kék, nem fejezett ki semmit.
  Imre könnyedén Jancsi vállára ejtette kezét.
  – A barátom, Nádor Jancsi. Ő meg Stesser Pipu, a szomszédunk. Abban az emeletes házban laknak a méhesen túl.
  Nem nyújtott kezet az új fiúnak, egy gépies szervusszal intézte csak el, az pedig vontatottan megkérdezte:
  – Mi a difi a kakassal?
  Már bánta, hogy szóvá tette. De mindenki kényes a nevére – és ő az édesapjáról lett János.
  – Semmi – vonta meg a vállát. – Csak hülyeség ilyen nevet adni neki.
  Ildi megkérdezte:
  – Mért, minek hívjanak egy kakast? 
  Elfutotta a méreg. Rávágta:
  – Lipótnak!
  A kislány előrehajolt, mint aki nem jól hallotta, aztán a térdére csapott és fölkiáltott:
  – Lipótnak! Lipótnak! ... Egy kakast? ... Lipót! Az egy osztrák császár volt!
  – Törődj bele: kettő is – legyintett rá lesújtón. – De olyanok, hogy pont rájuk illett a Lipót. Ahogy erre is.
  Imre eddig nem szólt bele. Amint az előbb megpillantotta Jancsit a húgával a faárnyékban, rögtön észrevette, hogy letört, kedvetlen. A tartásán is ez volt, mikor az arcát még nem is láthatta. És most csaknem udvariasan megkérdezte:
  – Mi bajod vele?
  – Az, hogy egy korcs dög! – Belévibrált hangja az indulatba. – Madár, de elfelejtett röpülni. És iszonyú büszke arra a ronda rikácsolására. Rossz ránézni!
  – Csak a tányérodon nem, mi? – Pipu göcögve röhögcsélt. – Rántva, uborkasalátával!
  Tüntetőn hátat fordított neki.
  – A tied lehet...
  – Annyira utálod? – Ildi elámult. Hogyan lehetséges, hogy éveken át úgy tartotta számon Jancsit, mint a legbékésebb, mindig alkalmazkodó pajtást, akivel soha egyetlen veszekedésük sem volt? Imrét leste a szeme sarkából, de mozdulatlan, szabályos arcán sosem olvas senki. Pipu meg az egészet nem érti, de nem is izgatja. Más jár az eszében:
  – Gyere, Imre, elő kellene már keríteni azt a kulacsot, otthon nincs nyugtom miatta!
  S Imre szinte megkönnyebbül.
  – Jó, hagyjuk ezt a hülye állattant. Várjatok meg itt, csak a kisudvarra nézünk le.
  Egyszerre csönd lett. Akkora csönd, hogy mindketten belezavarodtak. A levelek közt járó szél zörgése hallott csak. Aztán Jancsi elrekedt hangja:
  – Te Ildi, ki ez a répaorrú hólyag?
  – Pipu? Hallottad: itt laknak a szomszédban. Néha átjár hozzánk...
  – Értem... – mondta élesen.
  – Mit akarsz ezen érteni vagy nem érteni?
  – Azt, hogy régen, ha elkiáltottátok a nevemet, az nekem szólt, itt meg egy kakasnak. És ez a... ez a dagadt srác az új barátotok. A téren Imre szóba sem állt volna efféle alakokkal!
  – Mi kifogásod ellene? Bántott talán? – Ildi egyik fa törzsének dűlt. – Egy fiú. Ilyen és kész.
  – És az a... mi az a kutacs... vagy mi a fene, amiért elmentek?
  – A piszkavas, amit a szalonnasütésnél használtunk legutóbb. Azzal toltuk össze a parazsat.
  – Aha, most legalább ezt is tudom.
  Ildi megint az előbbi, meglepett arccal bámulta. Szemre a jólismert tüskefrizurás fej, sápadt-kreol bőr, amint a járom csontokon megfeszül egy kicsit. Még a halántékáról sem hiányzik az az egy-két meghitt pattanás. Csak éppen...
  – De hát mi történt veled? – Csaknem kérlelte. – Azelőtt annyira más voltál!
  – Te is.
  – Hogyhogy? Hát nem te vagy az, akinek semmi se jó? – Szorosan elébe állt, lehalkította hangját. – Én igazán úgy örültem, mikor megláttalak... Azt hittem, te is örülsz majd... a kertnek, ennek az egésznek itt... – határozatlanul körbemutatott.
  – Azt nem is mondtam, hogy a kert nem szép... – szegte le az állat Jancsi. – Csak valahogy... másnak gondoltam... a viszontlátást... – Iszonyú hülyén hangzott, mintha Ildiék legalábbis Amerikába hajóztak volna át.
  – Másképp?... Hogyan?
  – Nem tudom... ott nálunk annyiszor elképzeltük, hogy a padlás... titokzatos rejtekhely... és mikor végre föl jutottunk együtt, féltél... igaz?
  – Egy kicsit... – Most ő nézett félre.
  Igen, ahogyan ott fönn a tenyerébe kapaszkodott Ildi, hogy visszatartsa, mikor ki akart bújni a lejtős tetőre. Őt féltette, vagy nem mert egyedül maradni odabenn? „Ha kimégy... soha többé nem állok szóba veled, Jancsi..." Fülében maradt a suttogása, a szíve fojtottabban kezdett el verni tőle. S végül szót fogadott. Nem lépett ki az ablakon, pedig épp neki szerette volna megmutatni, hogy van bátorsága végigegyensúlyozni a szűk kéményseprőjáraton.
  Ildi karjára tette kezét.
  – Vagy a pincében, ha fáért kellett lemennünk, a gyertyafényben olyan titokzatosak lettek az árnyékok, amint fölkúsztak a falra... Emlékszel?
  Megrázkódott.
  – Persze... Csakhogy itt nem kell mindenféle szamárságot elképzelned, mert körülötted a... a fák meg az ég... Ez semmi? Csak az a koszos, pókhálós pince?
  Jancsi sóhajtott. Hogyan érthetné ezt egy lány?
  – Én ott mindig olyan... még a hátam is lúdbőrzött, még ha velem volt is valamelyiktek – vallotta be. – Azok a nyirkos falak... szinte vártam, mikor nyúl ki utánam egyik kanyarodóban egy kéz... – S most hirtelen idegen érintést érzett a könyökén, és fölsikoltott.
  – Mint most! – Pipu állt mögöttük, szélesre húzott képpel, élvezte a sikeres rajtaütést.
  – Te tisztára megőrültél, Pipu! – ugrott arrább Ildi. – Itt hallgatózol meg lopózkodsz, mint egy kísértet...
  – Kicsit túltáplált kísértet. Nem egészen ilyennek álmodtad azokat a pincebeli rémalakokat, ugye? – Jancsi végigmérte Piput. – De azért maszkírozás nélkül nyugodtan eljárhatnál kísérteni, öregem...
  A köpcös fiú egykedvű maradt, mintha nem is neki mondták volna. Még mindig Ildi riadalmában gyönyörködött.
  – Csak azért ijesztettelek meg, mert örökké ilyen hülyeségeken jár az eszed, mint a holdkórosoké. Most legalább fölébredtél!
  – Kösz...
  – Mi van már megint? – toppant közéjük Imre.
  – A haverod fölébresztette Ildit. Épp kísértetekről képzelődött, ő pedig megjelent neki.
  Imre jó fél fejjel volt magasabb Jancsinál, de sosem szorult rá erre a néhány centiméterre. Ha véletlenül ő a kisebb növésű, Jancsi akkor is ráhagyja a döntést. Bátran tehette, Imre nem élt vissza a tekintélyével. Mindennapos csoda: hogyan válik egy-egy fiú hangadóvá, irányítóvá az osztályban, a barátai között! Nem ő akar mindenáron a társai fölébe kerekedni, azok adják át önként a vezetést. Még csak az sem bizonyos, hogy okosabb náluk, vagy ő a legerősebb. A szemében látnak meg valamit, a mozgásában, és néma megegyezéssel elfogadják. „Megjöttek Váriék! " – hangzott a téren, ha föltűntek kettesben a színház felől. Még véletlenül sem jutott eszébe senkinek azt mondani, hogy Nádorék. S egyszerre szállingózni kezdtek az addig kisebb csoportokban ácsorgók, hogy elkezdődjék a fejelés vagy focimeccs, aminek addig alig lett volna értelme, míg Imre köztük nem volt.
  És most itt a domboldali kertben mindez megismétlődött. Ugyanígy fogták körül, tőle várták, hogy rendet tegyen. Imre enyhe rosszallással megcsóválta fejét.
  – Én nem értem, mit rémüldözöl te folyton, Ildi... 
  Pipu a szavába esett:
  – Az! A múltkor is, fönn a hátsó kapunál az a róka, amiről a végén kiderült, hogy Natterék kutyája...
  – Te csak fogd be a szád! – ripakodott rá Ildi.
  Imre az előbbi súlytalan hangon próbálta leszerelni:
  – Miért fogja be?
  – Mert úgy szebb!
  Mindhárman meglepetten bámultak Jancsira, mit akar ezzel, s ő csak erre várt, már fújta is:
  – Jobban érvényesül az orra! Nézd meg: esküszöm, húsz forintért sem mérnék neki tele fagylalttal!
  Pipu egykedvűn lepergette magáról. Megszokta már, ha az orra kerül szóba, legokosabb úgy tennie, mint akinek semmi köze hozzá. Ez a jámbor közöny vált Jancsi szemében pimaszsággá.
  Ildi nem értette:
  – Fagylalttal?... Minek valakinek az orrába fagylalt? 
  Bátyja távolian, fölényesen elnevette magát, egy legyintéssel érvénytelenítette az egész hülyeséget.
  – Unalmasak vagytok. Inkább csináljunk már valamit! Hányszor hangzott el hármójuk közt ez a mondat!
  Fénytelen téli délutánokon, mikor szobafogságra ítélte őket a csatakos utca, vagy a nyári vakáció boldog semmittevésében, amibe kissé belevásott már a foguk augusztus táján.
  – Ti tudjátok, mit lehet itt kezdeni – nézett szét Jancsi.
  – Mindenfélét!
  – Mindenfélét nem játszhatunk, csak egyvalamit – fordult vissza Ildihez.
  – Épp azt kell kitalálni... 
  A kislány elgondolkozott.
  – Olyat, amiben... mindenki benne van.
  – És ami a Hajós utcában nem volt... – Imre váratta őket egy pillanatig, mielőtt kimondta: – Gyerünk diót verni! 
  Pipu helyeselt.
  – Jó tipp! Nálatok sokkal több van, mint nálunk.
  A tornác előtti nagy diófa törzsének támasztva a verőnád, vagy két és fél méter hosszú, megvolt a súlya, vastagsága is hozzá. Jancsi megemelte, s azonnal le is eresztette.
  – Ettől izomlázat kapni!
  Pipu fölmeredt az enyhén rozsdásodó lombok közé. Csupa szakértelem volt az arca.
  – Sóhajtásra nem jön le a dió!
  Imre átvette a verőrudat, a zörgős levelek közt körözött a hegyével. Szárazon, mint a ritkás jégeső, három szem koppant elébük burkostul. Átnyújtotta Jancsinak.
  – Próbáld meg! Kinézel a levelek közt egy jó teli ágat, aztán odasózol, és potyog lefelé a dió...
  De Jancsinak nem volt szerencséje. Kotorászott a rúddal egy darabig, majd meglódította, de csak az ág koppant, meg egypár fonnyadt levél szállongott lefelé.
  – Semmi... – állapította meg ő maga elsőnek.
  – Belőled se lesz Teli Vilmos.
  Ahogy letámasztotta a rudat, egy picit mintha meginogna az egyensúlya.
  – Egész beleszédültem...
  Imre türelmesen magyarázta, hogyan célozza meg a kiszemelt ágat, aztán svungból csapjon oda, még jobb, ha ugrik egy kicsit, s akkor lendületből, telibe. Mindjárt meg is mutatta.
  – Nem olyan nehéz ám – szólalt meg a háttérből Ildi. Imre mulatott.
  – Ildi már megszokta, annyit kibicelt hozzá! Csuda izmosan tudja nézni, míg én leverem. Meg a tanácsadásban és a kritizálásban is úgy megerősödött...
  De Jancsit nem lelkesítette Imre technikája. Bizalmatlanul méregette a letámasztott verőrudat.
  – Marhaság! Érdemes ennyit gürcölni egypár szem vacak dióért?
  Pipu vállat vont. Ennek a srácnak külön dióbokrot kellene ültetni, hogy elégedett legyen. Akkor a földszintről is lelegelhetné. De mondani ennyit mondott csak:
  – Így kell leszedni, no! Eddig még senkinek sem jutott eszébe jobb!
  – Fészkes fenét!
  – Hát ha olyan okos vagy, tessék! – Magasba nyújtott kezével bizonytalan kört vont a levegőbe. – Esetleg helikopterről lepkehálóval, mi?
  Ildi elnevette magát.
  Jancsi hűvösen bámulta, nem értette, mi bosszantja percről percre jobban ebben a fiúban. Udvariasan megvárta, míg abbamarad a hangos derültség, aztán megmondta:
  – Lőni kell. 
  Mindenki elképedt.
  – Micsoda?
  – Lőni?
  – Lőni a diót? Fölényesen visszakérdezte:
  – Mért? Mi van abban?
  Pipu a tenyerét csapkodta. Élvezte, hogy most visszafizethet.
  – Flóberttel, mi? Légpuskával, mint a verebet! 
  Jancsi már csak Imrének beszélt:
  – Ha száz éve mindenki így csinálja, akkor is marhaság ezzel a póznával bökdösni. Ehhez Toldi Miklós kell! De ha valami jó kis husánggal meghajítod, akkor megvan a lendület, és célozni is könnyebb!
  Senki sem szólt. Mérlegelték az ötletet.
  Később, mikor ezt a délutánt visszaidézte, legélénkebben a hirtelen beállott hallgatásra emlékezett. Erre a pillanatra, mely kitágult fölöttük, mintha fölfújták volna. Igen, ha akkor nem jut eszébe a diólövés... ha nem táncol előtte dühítőn előremeredő orrával az a meszesfehér, szeplős arc... De hát ez sem bizonyos. Mert visszafelé pörgetve az események sorát, ki érhet a végére?... Talán ha nem megy ki a hegyre a Vári gyerekekhez? Vagy minden azon múlt, hogy ott találta ezt a szerencsétlen Piput?
  Mindenesetre Imre rábólintott.
  – Nem is rossz. Megpróbálhatjuk... Hullott ág van elég a kertben.
  És ezzel eldőlt minden, szétpattant a bizonytalan haladék. Imre szerint is van fantázia a diólövésben. Már ment is az ágakért, Ildi tüstént a nyomába szegődött. Pipu pedig magára maradva, nem tehetett okosabbat ellenvetésével, úgy tekintette, mint korábban az orrát: mi köze hozzá?
  A Vári gyerekek elindultak a kert mélye felé, ahol legsűrűbbek a fák. Jancsi nem csatlakozott hozzájuk. Övé az eszme érdeme, a kivitelezést átengedheti. Elégedetten nézett utánuk. Az idegen fiú seszínű hangja riasztotta föl.
  – Te bele vagy esve, mi?
  – Tessék?
  – Mondom, mindjárt kísérteteket látsz te is, úgy mereszted a szemed Ildi után.
  – És?... Mit akarsz ezzel?
  – Semmit... – Pipu ügyetlen cinkossággal mosolyogni próbált. – Jó kis nő lesz...
  – Ide figyelj, te Pipi vagy Pipu... egyszer már megmondták neked, hogy jobb, ha befogod a szád...
  – Mért? Szóltam én valamit?
  – Hát ne is, mert elszalad a kezem...
  A köpcös fiú kettőt lépett hátrafelé, pedig Jancsi ökle egyelőre a zsebében maradt, csak a fél szemöldöke húzódott kicsit följebb. Aztán annyit morgott csak:
  – No azért...
  Sarkon fordult, otthagyta. Lefelé figyelt, amerre Imréék eltűntek a teraszosan süllyedő zöldben. S mire visszatértek, megrakodva egy csomó vaskos, kurta ággal, már el is felejtette a mérgét. Kiemelt egyet-kettőt a kupacból.
  – Jó kis buzogányok.
  – Főleg amelyik kampós, hogy beakadjon egy kicsit – mondta odalépve most már Pipu is. Otthonos nyüzsgésével szerette volna kifejezni, hogy megkötötte a békét.
  Csakhogy az efféle kegykereső udvarlással sosincs szerencséje senkinek. Ezt Pipu még nem tudhatta, de hamarosan kiderült.
  A jól induló diólövés egy darabig elszórakoztatta őket.
  Megállapodtak a szabályokban, ki-ki választott magának két-három kézbe illő kis furkót, és sorban zúgtak neki a koronának a lövedékek. Volt, amelyik marékszám szedte le a diót, volt, amelyik üresen hasított át a levelek közt.
  – Ildi, jegyezd! Hatot lőttem! – hangzott egy-egy diadalmas hajítás után, amint a gyors, száraz kis kopogások jelezték a találatokat.
  A kislánynak inkább arra volt gondja, hogy beleszedje a termést a nagy füles kosárba. Valami haszon is legyen belőle, mire megérkeznek nagyanyáék. Figyelte a fiúkat, amint nekikészülődnek, biztatják, ugratják egymást.
  – Nézd a Piput, mindjárt a karját is utánahajítja hónaljból!
  – Ne röhögtessetek, úgy nem lehet koncentrálni!
  – Áhítat! ... Most megy... zamek! ...
  – Ez lyuk volt! ... Szép, hosszúkás lyuk a levegőben... Beleférne egy zsákra való!
  – Most jön a mesterlövő!
  – Durr bele... kettő potyogott... S aztán kárörvendő nevetéssel:
  – No, ez telitalálat: a bomba is fönnakadt!
  – Lődd le!
  – Jancsi úgy céloz, hogy mindjárt hozzá is ragasztja a fához... Nem jön az le, keresztbe feküdt!
  – A végén duplájára hízik: mennél több diót verünk le róla, annál kövérebb lesz...
  – Megette a fene... kifogyott a muníció... A legjobbak mind fönnakadtak.
  – Persze, a kampójuknál... amit Pipu úgy dicsért! Vagy félkosárnyi dió gyűlt már össze Ildi előtt. Holnap kiteregethetik száradni a napra, és csupa fekete lesz az ujjuk vége, mire lefejtik a vastag, olajos burkát. A három fiú kimelegedve huppant le mellé a fűre.
  – Egész beleizzadtam... – mondta Imre.
  – De a módszer nem rossz, mi? – Jancsi most érezte először, hogy valami értelme azért mégis volt a kijövetelének. Mindjárt támadt egy kis elevenség ebben a békés kertben.
  – Diólövés, Nádor-féle szisztéma szerint. Jövőre szabadalmaztatjuk!
  A dús fakoronát kémlelte. Játék közben kiélesedett a pillantása, már észrevette a levelek hónaljában megbúvó, jókora zöld gömböket.
  – Jó sok van még odafönn...
  – De hát ezekkel a fogpiszkálókkal, amik megmaradtak... – Imre a földön heverő, hitvány gallyak közé rúgott.
  Ildi megkérdezte:
  – Keressünk még buzogányt?
  – Azzal is így járunk – mondta Pipu. – Minél súlyosabb, annál inkább megfogják az ágak.
  Jancsi fájdalmasan ismerte be, hogy a természet törvényei akkor is igazak maradnak, ha Pipu mondja ki őket. Csakhogy ezzel még nem jutottak semmire: a diószemek fönn ülnek a fán, ők meg alulról tekergetik a nyakukat utánuk.
  – Hát találjunk ki valami mást... – szólalt meg tétován Ildi.
  Jancsiban egyszerre fölbukkant a kép:
  – Emlékeztek, mikor Hanák Tibiékkel kimentünk a Hármashatár-hegyre... sátrat vertünk?
  – Aha, tavaly nyáron... és a hangyák mind bemásztak a süteményes dobozba... – Ildiben ez maradt meg abból a kirándulásból, nem tehetett róla.
  Imre csak hallgatta őket. Aztán megkérdezte:
  – Itt akartok sátrat verni? 
  Pipu göcögött.
  – Jó pofák... ide sátrat... a tornáchoz mindjárt... 
  Ildi szeme villámlott.
  – Csakhogy megszólalt a tihanyi visszhang! – Kezdte érteni, mi idegesíti ebben a fiúban Jancsit.
  De az már nem törődött vele. Töprengőn dünnyögte maga elé:
  – Csak úgy eszembe jutott.
  – Hát olyan jusson eszedbe, amit itt most együtt csinálhatunk! – mondta Imre.
  Ildi váratlan hevességgel állt Jancsi mellé.
  – Mért, a diólövést nem ő találta ki? Most törje a fejét más. Tessék, Pipu! Érdekes, ilyenkor nem is hallani a hangodat!
  – Azt hiszed, az csak úgy parancsszóra megy? Mi vagyok én... játékmester?
  Imre a magasba meredt, mintha célozna. – Kellett ezeknek a vacak bunkóknak fönnakadni? A fene egye meg! Már egész jól belejöttünk!
  – Föl is mászhatsz értük, lehozhatod mind... – suttyantotta közbe lesről Pipu.
  – Hogy ennek micsoda tippjei vannak! 
  Imre fölemelkedett, a combjára csapott.
  – Hát le is hozom őket!
  Ildi ijedten rákiáltott:
  – Nem engedem, hogy fölmássz! Még kitöröd a nyakadat!
  Szelíden megpaskolta húga képét.
  – Nyugi, nyugi... tévesek az információid, Ildikém... Ki mondta, hogy fölmászom? – Aztán odavetette a két fiúnak: – Várjatok egy kicsit, rögtön itt vagyok.
  Jancsi is fölugrott.
  – Hová mégy?
  – Haditikok. – Majd hirtelen nagylelkűséggel: – De te azért velem jöhetsz, Jancsi!
  Amint eltűntek a ház mögött, Ildi megemelte a kosarat, de mindjárt vissza is eresztette. Odaszólt Pipunak:
  – Nincs ráírva, hogy neked tilos!
  Megfogták a széles kosár két fülét, és bevitték a tornácra.
  – Lehet, hogy létráért mentek Natterékhoz? – mondta ki gondolatát Ildi.
  Pipu jókora idő múlva szólalt meg:
  – Ez az a híres Jancsi, akiről a múltkor meséltél?
  – Mért?
  – Hát ez nyugodtan ott maradhat a Hajós utcában. Egész jól megvoltunk nélküle idáig, ezután sem fog hiányozni.
  Ildi fölkapta a fejét.
  – Képzeld, valami azt súgja nekem, hogy ő is remekül erezné magát a következő húsz évben, anélkül, hogy eszébe jutna: „Úristen, mi lehet Stesser Pipuval?"
  A fiú szilárd maradt.
  – Ha csupa ilyen alak volt a haverotok Pesten, akkor nem csodálom, hogy elköltöztetek!
  – Már csak a te kedvedért is, igaz? – És Ildi megállíthatatlanul kacagni kezdett.
  – Most mitől vagy olyan boldog?
  Alig bírta abbahagyni.
  – Végre valamiben megegyeztetek! – S Pipu értetlenül rácsodálkozó képe láttán meg is mondta: – Egyformán el vagytok ragadtatva egymástól!
  Pipu csípőjére vágta kezét, és hasát előretolta. 
  – Fütyülök rá! Beképzelt, nagyszájú hülye!
  – Mért? Mert teli akarta méretni az orrodat fagylalttal?
  – Szálljatok le az orromról, jó? Egyhangú a műsorotok! – S fitymálón: – Átjön ide, hogy pimaszkodjon! Imre egyáltalán nincs úgy hasra esve tőle, mint te!
  Ildi elnézett a fényes délutánba. A nap izzón, mozdulatlanul vesztegelt a háztető túlsó sarka fölött. Ott állt már egy órával ezelőtt is, ott marad egy helyben, és nem hagyja betörni az alkonyodást. Elgondolkodón suttogta maga elé:
  – Imre! Kitől van Imre meghatva? Neki nem barát kell, csak ilyen lógós pótkocsi...
  Pipu nem jutott mindjárt szóhoz. Hápogott a fölháborodástól, mint egy félrenyelt kacsa.
  – Én... én?... Ezt rám mondtad?
  – Légy erős, Pipukám!
  Jancsi tempósan ballagott Imre nyomában. Lassan visszatért a biztonsága, a domboldalon is otthonosabban tájékozódott már. Nem akarta Imrét faggatni, követte a ház mögé a fából tákolt fészerféléhez. Az oldalánál egymásra rakott fél téglák. Imre egyenest oda tartott, s ő egy félhunyorításból értette.
  Mindketten fölkaptak egypár darabot, s indultak vele visszafelé. Aztán a diófa alatt ledobálták őket.
  Ildi idegenkedőn bámulta.
  – Minek ezek a téglák?
  Bátyja szórakozott mozdulattal elsimított egy fürtöt a kislány homlokából, de utána nem pöckölte meg az orrát. Csak mosolygott.
  – No, mit gondolsz, Ildi?... Kitaláltunk egy vadonatúj játékot: téged falazunk be közéjük. Te leszel Kőmíves Kelemenné! – S azzal otthagyta.
  Jancsi a tenyerén mérlegelte egyik tégladarabot.
  – Ezeknek aztán van súlyuk!
  Ildi csak nézte a készülődést, még mindig nem merte elhinni, de akkor Pipu hangját is meghallotta:
  – Klassz! Nohát, hogy előbb nem jutott eszünkbe! 
  Egyszerre megrémült.
  – Téglákkal akartok diót lőni?
  – Megpróbáljuk, hátha úgy jobban megy. – Imre épp háttal állt neki, csak úgy mondta maga elé: – Talán tiltja a szabály?
  Ismerte már ezt a konok, kőmerev válltartást. Ilyenkor úgyis hiába beszélnek neki. Könyörgő pillantással próbálta Jancsit segítségül hívni, de ő is csak mosolygott.
  – Ugyan, ne légy oda, Ildi! Csak azt a pár fönnakadt furkót szedjük le velük.
  – Tisztára megbolondultatok mind a hárman? Ha megjönnek nagyanyáék, világbotrány lesz!
  – Pláne ha te rohansz befújni – bólintott bosszantó hűvösséggel Imre.
  – A lányokkal mindig ez a vége: nyávogás meg árulkodás! Kár velük kezdeni...
  – Csakhogy megszólalt a visszhang! Már vártam! Ki kérdezett téged? És mi közöd a mi diófánkhoz? Otthon te se engednéd a tiéteket téglákkal összetöretni, csak itt vagy akkora legény!
  Pipu remek érzékkel húzódott meg szerényen a más árnyékában, míg a vihar irányt nem változtat. Most is Imre felelt meg helyette:
  – No, most már leléphetsz, Ildi, mielőtt én léptetlek le. Mi vagy te itt, csősz vagy bakter?
  – Bakter! Diófabakter! Óriási! – Pipu boldogan nyerített.
  Jancsi megfogta Imre karját.
  – Ne veszekedjetek már, és hagyjátok békén Ildit! 
  Pipu széttárta kezét, és pofákat vágott.
  – Ó, a nemes lovag!
  A kislány arca, akár a paradicsom. Csak azért nem szánkázik végig tíz körömmel ennek az undok kölyöknek a tésztás képén, mert egy békát előbb érintene meg nála! Elbicsaklott a hangja, amint bátyjának odakiáltotta:
  – Tőlem tegyetek, amit akartok! Verjétek szét az egész kertet! – És megsemmisítőn elvonult.
  A ház néma volt. Erre a délutánra megváltozott a veranda, a kert. Lehullott róluk a felnőttek szigorú tekintete. Ősi lényegéhez vált hasonlóvá minden: búvóhely vagy eszköz lett, hogy a képzelet föloldja a rossz varázs alól, s életre keltse ismét. A kővel előbb vadásztak, csak aztán kezdtek el építkezni.
  – No, mire vártok, srácok? – kapta rájuk éleskék tekintetét Imre. – Elég volt a vitából. Ki következik?
  S próbaképp – vagy talán bátorításul – szinte találomra ő maga hajította föl az első féltéglát. Diót nem ért, de egyik fiatal ágat elroppantotta.
  – Mindjárt más, ha van egy kis sodrása, mi? – Pipu nekikészülődött.
  Jancsi nem állhatta meg szó nélkül:
  – Figyelem! Áhítat! ... Következik a kancsal mészáros... akarom mondani, a mesterlövész...
  Pipu hunyorított, úgy tett, mintha egyenest őt célozná meg, csak arra várt, hogy összehúzza magát, s diadalmasan rákiáltott:
  – Mindjárt meglátjuk a szájbajnokot! – S föllőtte az első bombát.
  Már a becsapódása is ijesztőn más volt, mint a husángoké: a lomb megkavarodott körülötte, és nyögött belé a törzs.
  Megkezdődött a diófa ostroma. Háromfelől estek neki.
  Szilánkosan pattogott a háncs, roppantak a gallyak. Dió is hullott közben jócskán, de arra most már nem volt, aki figyeljen. A tégladarabok pörögve vágódtak a korona sűrűjébe, fölfelé mintha eleven volna mind, s félelmetes merev zuhanással érkeztek vissza.
  – Vigyázz! Megy! – ennyit rikkantott csak, aki épp soron volt. A másik kettő ugrott hátra.
  Szállt a fonnyadt, pöndörödő levél, fönn keringett még, mikor a lövedék már rég visszahullott. Egymást követték a tompa dobbanások, a föld dongó jeladásai. Komor tamtam egy félvad, őserdei szertartáshoz, melyet három alak táncol körül.
  Nyers reccsenéssel egy-egy eleven ág vált le a fakoronáról.
  – Nem érdekes, hadd hulljon, ami korhadt! – fújtatta Imre. Kifordult a hangja, a kiáltásból rekedt suttogás lett, elakadt a zihálva kapkodó lélegzettől.
  Már alig beszéltek. Tarkójukat, homlokukat ellepte a veríték, izmaikban benne ragadt az elhajított súly, hiába igyekeztek szabadulni tőle. És már újra hajoltak le a földre a féltégláért. Nem lehetett ezt abbahagyni többé!
  Távolból Ildi hangja verődött hozzájuk:
  – Hülyék! Mit csináltok?!
  De csak egy pillanatra álltak meg. Imre hetykén elmosolyodott s intett:
  – Gyerünk!
  – Várjatok!
  – Mit akarsz?
  – Ne dobáljatok! Oda megyek!
  Föltűnt a lejtőn, kezét maga elé tartotta, akár a fehér zászlót a semleges követ, ha belép a tűzvonalba. Sokszínű blúza fölött arca föltűnőn fakónak hatott. Elrémülten bámulta őket egy pillanatig.
  – Hagyjátok abba, gyerekek... nézzétek, mit csináltok vele! – Tenyerét mellére fogta. – Azt mondtatok, csak a furkókat akarjátok...
  – Jól van, ne légy úgy oda érte – vágott közbe Imre. – Kibírja! A jég se kottyant meg neki.
  – Jancsi, Jancsi! Legalább neked legyen eszed! 
  Szeme ide-oda járt a testvérek között. Milyen jó volna most Ildire hallgatni! Csak ne vibrálna Imre szája körül az a nyesett mosoly, véknyán, fölényesen, mintha már el is bocsátana! Nem, Imre egyetlen hanggal sem tartóztatja, várja szinte, hogy átpártoljon. Mert számítani csak Pipura számíthat, az kitart mellette tűzön-vízen át. És akkor együtt röhöghetnek rajta ezzel a... s már meg is szólal a félreismerhetetlen, hígtojás-hang:
  – Szaladj csak, ha Ildi hív!
  – No, elég volt! Civil a pályán! – Imre elkiáltotta magát, és Jancsinak nem maradt döntenivalója.
  Ildi már megfordult, kicsit ijedten, kicsit megbántva. Mögötte fölcsapott az eszeveszett dobogás, a lábaké, aztán a féltégláké, amint a lombba, a földre vágódnak.
  Messziről, iszonyodva bámulta őket. Elhúzódott egyik barackfa törzse mögé, arcát elszürkítette a félelem. Előtte a három tébolyultan szökdelő fiú a féltéglák időzített jégverésében. Van úgy, hogy a válluktól arasznyira csapódik vissza a lövedék, s már tudomást sem vesznek róla. A fát látják csak, a fölébük emelkedő, mozdulatlan fát, amint árnyékot tart fölébük, s védtelenül állja az ütéseket. Kiáltani szeretett volna helyette, de nem volt hangja. És elfutni sem bírt. Néznie kellett, odarögzült ő is.
  Az arcuk! Beletorzul az erőlködésbe. Föllázadt törpék, bosszút állnak az óriáson, mert magasra nőtt. A másik, a harmadik diófa, csak pár méternyivel arrább – azok mért maradtak kívül a csatatéren? Mert kisebbek? Szájához kapta kezét, a sors sejtelme derengett át rajta homályosan. S az is, hogy nem segíthet.
  Akkor jött az a tégla. Kiszökött a függőleges irányból, íve elhajolt, messze a koronán túlra. Összekapta magát, érezte, amint elzúg, s valahol a háta mögött fölrikácsolt egy rémítő torokhang. De csak egy másodpercre. Utána lúdbőrző csend.
  A fa körül megszűnt a lárma.
  Jancsiba belefagyott a mozdulat.
  – Mi volt az?... Mi történt?
  – Nem tudom – mondta Imre. – Onnét jött... alulról... 
  Ildi rohanni kezdett. Lefelé a hajlaton. Alig pár méternyire a salátás mellett megpillantotta a kinyúlt kakast.
  Nyaka elejtve, egy halom összeesett toll az egész. Lecsukódott kékes szemhéja, s ettől az egész fej megvakult. Most először látta iszonyatosnak ő is.
  Leguggolt mellé.
  Aztán előbukkant a lejtőn a három fiú. Mintha megnőnének a hajló nappal szemközt. Mert az is elbillent a ház sarka fölött. Lefékeznek. Mintha méterről méterre sűrűsödne körülöttük a levegő, erővel kell áttörniük rajta.
  Már ott álltak körülötte. Egyikről a másikra pillantott. Hirtelen összemosódott a három arc, alig volt közöttük különbség. Nem bírta tovább nézni őket.
  Jancsi szólalt meg elsőnek:
  – Ildi... Ildi...
  De nem kapott választ. Nézte a némán előrehajló kislányt. Keze elindult volna felé, de mindjárt belé is tört a mozdulat. Mintha a kakas vonaglását próbálná elkésve utána játszani, amint a végreflex tehetetlenül kilöki a testéből az életet.
  Imre tétován annyit mondott:
  – Emeld csak meg... hátha... És Ildi suttogva, iszonyodon:
  – Én nem nyúlok hozzá...
  – Eressz oda, majd én... 
  A kislány fölsikoltott:
  – Csupa vér lett a kezed!
  S aztán nyúlósan, szűkölve Pipu:
  – Ő kezdte az egész marhaságot! Azért találta ki a diólövést, hogy a kakast kicsinálhassa!
  Lassan felé fordult a másik két arc is. Szúrta a hallgatás. Szárazon viszketett a bőre, csak a hónalja csuromvíz.
  – Én... én nem tudtam... hogy itt van... a közelben... – Már megbánta, hogy kinyitotta a száját.
  Ildi a merev tollcsomót nézte megbabonázottan. Valami kifejezhetetlenül lényeges veszett ki belőle. Agya belezsibbadt a rettenetes különbségbe. Lassan hátrafordult. Kereste a fiúk arcán ugyanazt a fölfedezést.
  Imréé fogott most is, csak idegesebb a mindennaposnál. Mintha egyetlen fényben rezgő vonallal húzták volna ki profilját. Pipu bőrén foltokban üt ki a pirosság. És Jancsi maga elé ejti zavaros tekintetét, el nem meri mozdítani, mert akkor beleütközne, bele kellene ütköznie abba a mozdulatlan tolltetembe a kör közepén.
  Pipu fölegyenesedett.
  – Gratulálok! Most legalább fölébe írhatod, hogy Lipót! Imre nyersen rászólt:
  – Kuss!
  – Mért? Tán én hajítottam agyon?
  – Azt mondtam: kuss! – És fél kézzel elkapta az ingét. 
  Az ingről lepattant egy gomb, Pipu alulról sandított vissza, behunyta szemét, és várta a lezúduló pofont, de a pillanat nem akart megérkezni. S akkor fölsírt:
  – Nem én voltam!... Te is tudod, hogy Jancsi dobott utoljára! – És már sikítva: – Eressz el!
  Nem ütötte meg. Csak ellódította.
  Pipu hátratántorodott, fölfogta egy bokor.
  Aztán Imre tagoltan, kopogósan:
  – Én dobtam agyon. Most pedig mehetsz a fenébe. – Ráüvöltött: – Nem értetted?!
  Pipu gépiesen elindult az úton. Vitte a lába, egyenletes lépteiben megsüketült ámulat.
  Már csak a fölsőtestét látták, aztán mellközépig, nyakig nyelte el a domboldal.
  – És most... mi lesz? – szólalt meg suttogón Ildi.
  – Semmi. – Imre hangja egyetlen kalapácsütés. Jancsi magához tért.
  – De az nem lehet...
  Imre súlyosan vállára tette kezét.
  – Az én dolgom, öregem.
  A kislány még egy pillantást vetett a földre, megrázkódott, és elindult az ágyások között. Minden lépéssel gyorsabban ment, aztán már futva húzta maga után hosszabbodó árnyékát.
  – Mért vállaltad? – Jancsi foga összekoccant.
  – Így egyszerűbb, nem? – Mosolya mintha szürke acélhálón keresztül érkezne.
  Megrázta fejét.
  – Nem fogadom el.
  – Hanem?
  – Megmondom nagyanyádnak.
  – Marhaság!
  – Jobb, ha ez a répaorrú trombitálja ki?
  – Szétverem a fejét.
  – Tudja Ildi is.
  – Rosszul tudja. A kakast egy tégla vágta agyon. – Amit én hajítottam el.
  – Nem számít. A tégla nekem jutott eszembe...
  – Mindegy. Én voltam az.
  Imre ujjai összeszorultak a vállán. Keményen belévájtak a csontjába.
  – Nincs duma. Téged is elintézlek, ha sokat ugrálsz. 
  Jancsi lesütötte szemét. Nem, nem bír Imrével.
  – Elmegyek... – nyögte ki végül.
  Bizonytalanul elindult a lejtőn, amerre az előbb Pipu kacsázott végig. A kerítés előtt megállt, de nem nézett vissza. Úgy akarta elvinni magában a kertet a kakas hullájával, hogy már tudta, háta mögött a szégyen vágja be a kaput.
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  A hátvéd halála és föltámadása
  
  
  
  Gyerekkoromban az általános iskolát eleminek hívták, és csak négy esztendeig tartott. Azután írattak be bennünket a gimnáziumba, tízéves korunkban, hogy a nyolc osztály elvégzése után érettségizett fiatalemberként bocsássanak ki végképp az iskolakapun, melyet először kisfiúként léptünk át. Azért kell ezt előrebocsátanom, mert a történet második gimnazisták között játszódott, de ezek a másodikosok tizenkét évesek voltak akkoriban.
  Nagyot változott azóta az iskolarend, még a tantárgyak is. A latin eltűnt a gimnáziumi tárgyak sorából, a természettudományok előbbre léptek. Úgy látom azonban, egyvalami a régi maradt mind a mai napig: a diákság kétfrontos háborúja – egyfelől a tanárok, másfelől az otthoni számonkérés ellen. És még valami: a mai felnőttek éppúgy el szeretnék hitetni az iskolapadokban ülőkkel, hogy életük legboldogabb korszakát élik, akárcsak a tegnapiak velünk.
  A felnőtteknek ez a makacs meggyőződése onnét ered, hogy azon a napon, mikor gyerekük iskoláskorba kerül, egyszerre elveszítik az emlékezetüket is meg a képzeletüket is. Egyszerűn úgy kezdenek el viselkedni, mintha eleve szülőnek vagy tanárnak jöttek volna a világra, sosem hordtak volna iskolatáskát, diáksapkát és szaggató szorongást a szívükben egy-egy félév végi algebra- vagy fizikaórán, mikor vánszorognak a percek, és röpködnek a szekundák, mint a fronton a srapnel.
  És hiába a technika szédületes fejlődése, a diákság ma is a hagyományos eszközökkel védekezik ebben a hadjáratban: leckeletagadással, puskázással, lógassál. Innét az örökös feszültség közte és a külvilág között. Mi is úgy éreztük, hogy szüntelen üldöztetés a sorsunk, a veszély sűrített levegőjében élünk. S felejtésnek megteremtettük a magunk világát, a másikat, az igazit, ahol otthon vagyunk. A köznapokon pedig végigevickélünk, eljátsszuk a felnőttek kedvéért a diákot, valójában azonban bolonddá tartjuk őket.
  Mert, mondjuk, az én füzetemre fölróhatta anyám rondírásos betűivel, hogy Beretvás László II/b oszt. tan. – azért Kemény Palkó vagy Záborszky Matyi tudja, hogy igazában a PGLSZ alelnöke vagyok s az Újpest edzője, ahogyan Palkó a szövetség elnöke, Matyi pedig hivatalos lapunk, A Gomb felelős szerkesztője. Bonis Potyka meg a szövetségi titkár és a nagyerdei stadion igazgatója. Győri Tibort is csak Mérő tanár úr nézi ártatlan képű, riadt másodikosnak, akinek ajka azonnal remegni kezd, ha felelésre szólítják, de sosem látta még, mikor csapata a pályára lép, és Tibor az egész B-középet megszégyenítő indiánüvöltéssel rákezdi, hogy: „Hajrá, Fradi!"
  Álom és valóság folytonos átzökkenése közben persze valamennyien elszenvedtünk kisebb-nagyobb megrázkódtatásokat. Elvégre a szenvedély áldozatvállalást kíván.
  Jómagam anyám születésnapján az érkező vendégek kabátjait vizsgáltam végig az előszobafogason. Két télikabáton is olyan igazi, focira termett gombokat pillantottam meg, hogy mindegyik sorozatból egyet-egyet némi mérlegelés után leszerződtettem. Mikor az uzsonna végén távozók közül Tivadar bácsi és Bandi bácsi is zavartan keresték kabátjuk fölső, illetve alsó gombját, apám tekintete rám villámlott. A kettős véletlen sarokba szorított.
  – Hol az a két gomb? – szegződött nekem. Az ő számukra közönséges gombok voltak, nem sejtették, hogy azóta már helyük van a csapatban, nevük, jövőjük, föladatuk! Ez lett volna a kisebbik baj. Csakhogy az ünnepi uzsonna alatt már rég kivittem a két új szerzeményt a hátsó lépcsőre, s annak durva kövén a modern gombplasztika leggondosabb eljárásával tökéletes futballistát reszeltem belőlük, így aztán végképp alkalmatlanná váltak arra, hogy valaha is egy átmeneti- vagy télikabáton teljesítsenek dicstelen szolgálatot.
  Apám megrökönyödve nézett anyámra.
  – Ez képtelenség! Vagy a vendégek kabátját kell elzárni, vagy ezt a gyereket! – Majd hozzám fordult. – Meg vagy te háborodva? Hozzánk már nem teheti be a lábát senki, hogy le ne vagdosd a gombjait?
  Ez az, amit az előbb említettem: a felnőttek eltompultsága. Egyébként sem adott rá alkalmat apám, hogy megmagyarázhassam, mennyivel fontosabb egy balfedezet, mint egy nyomorult kabátgomb, amelyik legtöbbször amúgy is hasznavehetetlen minden egyébre. Bella néni kabátján például olyan cifra divatcsodák díszelegtek, hogy elképzelni is rossz lett volna őket a pályán! Mindezt magamban mondhattam csak végig. Lehajtott fővel hallgattam. Néhány napig a légkör nyomottabbá vált körülöttem odahaza.
  Záborszky Matyit természetrajzórán kapta el Mérő tanár úr, amint az előző délutáni bajnoki forduló mérkőzéseiről írta tudósításait A Gombba. A készülő lapot rögtön el kobozta Mérő, s óra után egy kis beszélgetésre invitálta meg a szertárba az áldozatos szerkesztőt.
  Egy percig töprengtünk, nem volna-e helyesebb, ha együtt nézünk szembe a váddal, esetleg testületi föllépésünk jól is hatna osztályfőnökünkre. Maga Matyi utasította el a szövetség teljes tagságát.
  – Az ember vagy felelős szerkesztő, vagy nem... – mondta, és emelt fővel indult, mint egy római hős az ellenség táborába.
  Az ügy különben nem vert magasabb hullámokat. Mérő csak azt nehezményezte, hogy a lap óra alatt készült.
  – Az ilyesmit teljes odaadással kell csinálni, fiam – mondta Matyinak. – Kár összekeverni a természetrajzóra nyűgeivel!
  Mérő rendes tag – állapítottuk meg. Még az sem elképzelhetetlen, hogy a maga idején ő is gombfocizott. Ezt azért nem merte megkérdezni Matyi. Mérő viszont megkérdezte, mi az a PGLSZ.
  – Pesti Gomb Labdarúgó Szövetség – felelte szabatosan szerkesztőnk.
  – És miért pesti? Miért nem magyar vagy országos? – Azért, mert van VGLSZ és TGLSZ is, tanár úr: a Vár és a Tabán Szövetség, fönn a Hunfalvy utcában Kádár Mikiéknél és Láng Jancsiéknál az Attila körúton! És a nyári vakációban a három szövetség együtt megrendezi az Európa-kupát! Kemény Palkó mamája már föl is ajánlott a vitrinjükből egy serleget. Igazi ezüst! Csak az a baj, hogy nem engedi belevésetni a győztest!
  Záborszky Matyi beszámolója szerint Mérő erre elkomolyodott, és kijelentette, hogy most már csak egyetlen dologra kíváncsi. Szövetség, lapszerkesztés, bajnokság, diplomáciai tárgyalások a Vár és Tabán között... hogyan jut nekünk időnk egyáltalán iskolába járni?
  Ezen az egész tagság elmorfondírozott, majd Tibor komoran megjegyezte:
  – Mért nem mondtad meg neki, hogy azért kell ilyenkor, suliszezonban lassítani a bajnokság lebonyolítását?
  Ha tőlünk függ, az elnökség azonnal kész határozati javaslattal kimondani, hogy bajnoki szezon alatt a tanítás lebonyolítását kell lassítani.
  Mindez már az utcán történt, hazafelé menet.
  – Hiába, körül vagyunk véve ellenséggel – sóhajtott Kemény Palkó, a szövetség elnöke.
  Valakinek eszébe jutott, hogy másnap alighanem algebradolgozatot íratnak velünk, napok óta kénkőszagú a levegő. Tanácstalanul összenéztünk. A Ferencváros edzőjének már a gondolattól finoman reszketni kezdett az ajka. Bonis Potyka dacosan vállat vont, ő mindig kivágja magát valahogy. Nekem egyszerűen nem maradtak érzelmeim: a matematika nem a szív világa.
  A Lövölde tér egyik padján két idegen gyerek bikázott: öt jókora patkószöget hajítottak föl meg kaptak el többféle bravúros formációban. Palkó lemosolygó kis elismeréssel nézte őket: egész ügyes, de mi ez ahhoz képest, mikor az ő Hungáriájának ötös fogata nekilendül, és Sas meg Cseh II. átkígyózik az ellenfél védelmén?!
  S akkor Záborszky Matyi a kiállott megrázkódtatástól picit benáthásodott hangon megszólalt:
  – No, nem nézünk körül egy kicsit?
  Mind az öten a zsebünkhöz kaptunk. Ami engem illet, inkább jelképes mozdulat volt, tudhattam, hogy tíz fillért sem találok benne. A szerződtetési körutak pedig ugyancsak hozzátartoztak a gombfocihoz: ahogyan a divatáruüzletek kirakatait gusztálgattuk, s valamelyikben fölfedeztünk egy különleges alakú, tömörségű játékosnak valót, már benn is termettünk. Nem volt olcsó mulatság. Palkónak, Matyinak rendszeres heti zsebpénze volt otthon, Potykának is csurrant-csöppent egy-két pengő, leginkább ők vásároltak egy-egy drága, új krekket. Tibor meg én hol a tízórai- vagy villamospénzünket rakosgattuk félre, hol a néha leeső moziravalóval kellett gazdálkodnunk. A mi beszerzőhelyünk a kisebb szabóműhelyek maradékdoboza volt, onnét pár fillérért jutott valami. Az elegáns pultok előtt legföljebb kísérőként ácsorogtunk, s azzal vigasztaltuk magunkat, hogy nem is tesz jót a csapat egységének, ha folytonosan fölforgatják, s meg sem melegedhetnek benne a játékosok.
  Most, ebben a zaklatott hangulatban, alig túl Matyi kihallgatásán s fejünk fölött a gyülekező matematikai viharfelhővel, már csak búfelejtőnek is szívesen körülnéztünk egy kicsit. Hiszen az sem bizonyos, hogy Palkóék találnak kedvükre valót az új kollekcióban, de legalább nem kell egyenesen hazamenni, elnyújthatjuk még egy kicsit az együttlétet.
  Tiborral kettesben ballagtunk hátul, mint akik úgysem érdekeltek. Azt hiszem, neki is az járhatott a fejében, amit egyikünk sem mondott ki: hogy szép, szép a nagy egyetértés, csak épp a föltételeink nem egészen egyenlők. A mi játékosállományunk bizony sokkal szegényesebb. És ha tavaly megnyertem is a bajnokságot, azóta az ő csapataik már tele vannak tömve vadonatúj csodajátékosokkal, meddig állhatom a versenyt velük? Az üzletek csak úgy ontják a változó divat szerint az eddig nem is látott drága, nehéz gombokat, én meg a technikámból, a régi, hűséges gárda lelkesedéséből próbálok megélni!
  Néhány lépéssel le is maradhattunk, mert egyszerre csak egy esernyőüzlet kirakata előtt értük be őket, méghozzá heves vitában. Nemigen érthettük, mit keresnek ott, de Palkó már meg is markolta a könyökömet.
  – Látod azt a piros ernyőt ott széltől? 
  Azt hittem, nem jól hallok.
  – Megbolondultatok? Mit akarsz azzal a piros esernyővel?
  Potyka adta meg a választ:
  – Nem az esernyő itt az érdekes... hanem a nyelén az a nagy, piros díszgomb!
  – Micsoda? – Tibor előrefurakodott, és bekémlelt a kirakat mélyére.
  – No, mit szóltok hozzá? – Palkó hetyke mosolygásától egyszerre bizseregni kezdett az orrom.
  – Ehhez a vörös gumóhoz? – Kicsit megkoccantottam az üveget.
  – Nem látod, micsoda hátvéd lenne? Született romboló bekk... igazi klasszis!
  Tibor megsemmisítőn közbeszólt:
  – Esernyőgomb nem szabályos. Ráadásul női esernyőn van.
  – Attól még lehet bekk is – mondta szigorúan Matyi. És Palkó már áradozott:
  – De még micsoda bekk! Amilyen ma nem is fut európai pályán! Legföljebb tán az uruguayiaknál!
  Európa – az rajtunk kívül a Tabánt meg a Várt foglalta magában. És ott még sosem találkoztunk esernyőgombbal. Tibor legyintett.
  – Szabálytalan. Nem kap játékengedélyt.
  – Gomb, az gomb! – kiáltott Matyi. – Benne van a szabálykönyvben, hogy csak kabáton lehet?
  Már mind az öten összevissza hadonásztunk.
  – Igen? – szögeztem Matyinak. – Akkor játsszatok a Preisach Berciékkel, akik autógombot csavarnak le a villáról, és kettéfűrészeltetik! Meg a mamájuk púderdoboza a kapus!
  Palkó elegánsan elhárította:
  – Az egészen más. Preisachék nem tudnak játszani. És a púderdoboznak semmi helye a focipályán.
  – Csak az esernyőgombnak, mi? – mondta vádlón Tibor. És segélyvárón hozzám fordult. – Szavazzunk!
  – Helyes! Szavazzunk! – bólintott Matyi. – Szerintem a púderdoboz meg az autógomb nem szabályos – de ez igen!
  Palkó szövetségi elnökhöz méltó biztonsággal vette át az irányítást:
  – Matyi szerint igen! És te, Potyka? Bonis Potyka egy másodpercre megingott.
  – Hát azért... ne siessük el... Meg kellene fontolni.
  – Fontold meg itt helyben. Igen vagy nem?
  – Jó, legyen! – hagyta rá.
  – Két igen! – összegezte Palkó. – Tibor?
  – Tiltakozom! Ronda profizmus! – A Ferencváros edzőjének most dühében reszketett az ajka.
  – Kettő mellette, egy ellene. – Palkó felém fordult. Keserűen elnevettem magamat.
  – Olyan mindegy, mit mondok, ha egyszer ti hárman már beleestetek ebbe a nagy mélák lekváros gombócba! De senki ne higgye, hogy megijedek tőle, hát legyetek boldogok vele!
  Tibor majd fölnyársalt a szemével, úgy érezte, elárultam.
  – Tehát: szerződtethető – hirdette ki Palkó.
  – Hogyne! – mondtam csúfondárosan. – Csak mit gondolsz, mennyibe kerül?
  – Fogalmam sincs. Meg kellene kérdezni odabenn. Tibor szeme komiszul elszűkült.
  – Istenem, mekkorát röhögnék, ha kiderülne, hogy csak az esernyővel együtt eladó!
  Elismerően bólintottam. Lángelméjű megoldás lenne, főképp a mi számunkra! Mert arról még csak vitázhatunk, hogy gombnak tekinthető-e a piros ernyővég vagy sem, de ha egyszer játékengedélyt kapott, akkor régen rossz annak a csatársornak, amelyik ezzel a torpedórombolóval kerül szembe!
  Matyi, Palkó és Potyka hatalmas zsebmatatást tartott. Nem lehettek nagyon elégedettek, mert végül is abban állapodtak meg, hogy megkérdezni nem kerül semmibe.
  Hónunk alá vágott iskolatáskánkkal mind az öten bevonultunk a boltba. Nem volt valami tágas helyiség, egyszerre megtelt velünk. A pultnál álló kövérkés tulajdonosnő meglepődhetett, amint ünnepélyes sorban elébe tódultunk.
  – Jó napot kívánok! – mondta nagy lélegzettel Palkó, s felénk vágott a pillantása, hogy maradjunk csöndben, majd ő.
  – Tessék, gyerekek, mit akartok?
  Az elnök oldalt billentette fejét, s megnyerőn mosolygott.
  – Mi csak érdeklődni szeretnénk... Van a kirakatban egy piros ernyő... és annak a nyelén... izé... a fogantyúján.'.. egy olyan... egy olyan díszgomb.
  – Az hozzá, tartozik.
  Matyi elszántan beavatkozott:
  – De mi azt szeretnénk tudni, hogy... leszerelhető-e az a gomb az ernyőről.
  A párnás arcú asszony nagy szemeket meresztett.
  – Leszerelhetőnek leszerelhető... De minek? Palkó áthajolt a pulton.
  – Mert akkor mi azt a gombot megvennénk! – Suttogta, mint a küldönc a titkos jelszót, amellyel igazolja magát.
  – A gombot?
  – Igen, a gombot. Csak a gombot. És váratlanul Potyka:
  – Az ernyő minket nem érdekel. 
  A dolog rejtélyes volt.
  – De hát minek nektek a gomb?
  Palkó el akarta kerülni a fölösleges részleteket:
  – Csak azt tessék megmondani, mibe kerül!
  – Fantasztikus... csak a gombot! – suttogta maga elé a tulajdonosnő, aztán már józan, kereskedői hangon: – Hát az egy kicsit drága mulatság lesz nektek... három pengő ötven!
  Az összeg elhangzott, és légüres csend támadt a nyomában. Mintha egyszeriben kiszippantották volna a tíz-húsz filléresekkel csörgő diákzsebek tartalmát. Három pengő ötven! Ennyi pénzt nem is igen adtak a kezünkbe, de rendes körülmények között szükségünk sem volt rá.
  Tibor kárörvendőn elvigyorodott.
  – Nem megmondtam? Itt van: három ötven egy ilyen luxusvacakért!
  – Mi az, hogy luxusvacak? Világklasszis! – felelte náthás visszautasítással Matyi.
  S a pult mögül elveszetten:
  – Az istenért, mondjátok meg végre, mire kell! 
  Palkó komoran válaszolta:
  – A Hungária új hátvédet keres!
  – A Bocskai is hajlandó áldozatokat hozni érte! – jelentette ki Potyka.
  Mintha epével volna teli a szám:
  – Áldozatokat! De három pengő ötven, az... az valóságos vérfürdő!
  Palkó magába merült, szinte láttam a homloka mögött tekergő merész kombinációkat. Aztán a bolt tulajdonosnőjéhez fordult.
  – Hát ezt még meg kell gondolni... Köszönjük szépen. Viszontlátásra!
  És elegánsan biccentve elhagyta az üzletet, nyomában a PGLSZ elhűlt tagságával.
  Úgy állítottam be odahaza, mint egy alvajáró. Kanalaztam a levesemet, s anyámnak háromszor is meg kellett kérdeznie, mi újság az iskolában, mire távolian, elveszetten rámondtam:
  – Semmi, anya... semmi különös...
  A ködbe bámultam, és az élénk meggyszínű esernyőgomb úszott előttem tömören, fénylőn, szinte ünnepélyesen, amint a kapu előterében fölmagaslik, és egy-két megmozdulással minden más játékost leradíroz. Egy csöpp kedvem sem volt, hogy legalább vigasztalónak elővegyem az én csapatomat. Hiába költöttem egész legendákat játékosaimról, hiába simogattam meg gyöngéden egy-egy remekbe szabott lövés után Avar Ricsit, a lila-fehér csatársor csillagát, éreztem, mindez a tegnapé. A legokosabb eltenni az emlékek múzeumába az annyi dicsőséget aratott újpesti tizenegyet. Eljárt fölöttük az idő. A meggypiros esernyőgomb új korszakot nyit, puszta megjelenésével érvényteleníti az egykori diadalokat, hőseiket pedig feledésbe meríti. Igen, nyugdíjba vonulhatok az Újpestemmel együtt, mert a föld alól sem teremthetek ki három pengő ötvenet. Atyaisten, hát előállhatnék ilyesmivel apámnak? Úgy nézne rám, mint aki a bolondokházából szabadult!
  Bánatommal elbújtam a számtanfüzetembe, és az aránypárokon rágódva keserves szívvel rá kellett jönnöm, hogy a nálam nagy néha megforduló tíz- meg húszfilléresek úgy aránylanak a három pengő ötvenhez, valamint a holnap nyakamba szakadó számtandolgozat a boldogsághoz!
  Azt hiszem, aznap éjszaka álmomban a fogamat csikorgattam, mert Mérő tanár úr mindig pontosan abban a pillanatban nyírott be abba az átkozott esernyőüzletbe, mikor a pályán valamelyik csatárom gólhelyzetbe került. A fiúk meg körülállták, és pukkadozva röhögtek rajtam.
  Az iskolában a megszokott kép fogadott: csöngetésig volt, akinek sürgős verekednivalója akadt, más a házi föladatot másolta lóhalálában a szomszédjáról. Mi csak némán összenéztünk Tiborral. Hangulatunk fagypont alatt, úgy is, mint diákoké, ügy is, mint PGLSZ-tagoké.
  Egyetlen föltűnő jelenség a középső oszlop negyedik padjában Kemény Palkó üresen maradt helye. Nélküle kezdődött a tanítás, hiányzónak diktáltuk be az első órán.
  Szünetben találgattuk, mi lehet vele, hiszen előző nap kutya baja se volt.
  – Belebetegedett a csodagombba! – jegyezte meg Tibor. – Megfeküdte a gyomrát a három pengő ötven!
  Matyi elfintorodott.
  – Vagy inkább a számtandoli... Ő az okos! Egyszerűen befeküdt előle az ágyba...
  Potyka álmosan megkérdezte, mint aki nem is számít válaszra:
  – Nektek sem sikerült pénzt szereznetek?
  – A végén elviszi esernyőstül egy nő, és fújhattok utána! – mondta reménykedőn Tibor.
  Az ajtón kipirultan, kicsit még fújtatva toppant be Palkó. Vidáman ránk kacsintott, s lecsapta táskáját.
  – Hát te? Mért nem voltál itt reggel?
  – Nem jöhettem előbb... – Ez most roppant sejtelmesen hangzott.
  Matyi szörnyülködve összecsapta tenyerét.
  – Ezt a paccert! Fociról lóg, és bejön számtandolira!
  – Hogyhogy nem jöhettél előbb? – érdeklődött Potyka gyanakvón.
  Várt egy hosszú lélegzetnyit.
  – Halaszthatatlan klubügyek. – Aztán nem bírta ki tovább: – Ide nézzetek!
  Zsebébe nyúlt, és fölmutatta a meggypiros esernyőgombot. Ott fénylett előttünk teljes életnagyságban Palkó tenyerén.
  – Mutasd!
  – Ez az, tényleg!
  – Megvetted?
  Megvárta, míg kellőképp kiálmélkodjuk magunkat, aztán hűvösen, tárgyilagosan, mintha az egész felnőtt sportsajtónak nyilatkozna:
  – Rögtön üzletnyitás után. A fiú azonnal aláírta a szerződést a Hungáriához.
  Tibor nem állhatta meg:
  – Hogyne, hiszen már rég a kék-fehér színekért dobogott a szíve, mi?
  Potykát inkább a száraz tények érdekelték.
  – Honnét a csudából szedtél össze annyi pénzt?
  – Meglátogattam a nagyapámat, és fölajánlottam neki, hogy vállalja el a klub díszelnökségét!
  Mind a négyen le voltunk forrázva.
  – Hja, ha valakinek profi nagyapja van, úgy könnyű! – szakadt ki belőlem a halálos keserűség.
  És ezután már meg sem rendített, mikor Kilczer tanár úr hóna alatt a vaskos dolgozatfüzet-köteggel állított be az osztályba.
  Délután pedig Bonis Potykáék Szabadság téri lakásán akarom mondani, a Bocskai nagyerdei stadionjában – megtörtént az új szerzemény bemutatkozása, teljes sikerrel. A Hungária védelme áttörhetetlen páncélfal volt, a támadásra induló csatárok megtorpantak a kapu előtt.
  Palkó ragyogott, s mi, többiek, fogunkat szíva elismertük, hogy szövetségünk történetében páratlan képességű hátvéd kezdte meg beláthatatlan pályafutását.
  A csapatok, akárcsak a valóságos pályán, mérkőzés után bevonultak az öltözőbe. Palkó kedvtelve parádéztatta még a kapu mögött kék-fehéreit. Jóleső kis kimerültség az arcán, győztes hadvezér, amint végigszemléli táborát. Búcsúzóul egyet-kettőt pöckölt még a meggypiros díszgombon – mostantól már Bírónak hívták, s egy csapásra a szeme fénye lett.
  Szűkre vont szemmel figyeltem az esernyőgomb minden megmozdulását. Legközelebb az én csatáraim ellen játszik majd. Nyugodt, biztos futású hátvéd, súlyánál fogva talán nehézkesebb a többinél, de sodorja is, ami az útjába kerül! S ahogy – inkább csak gyakorlásként – Palkó passzolgatta vele a labdát, egyszer csak fölfedeztem rajta valamit.
  Parányi finomság, senki másnak föl se tűnt, neki magának sem. Ha bizonyos oldalán nyomta rá a körmét Palkó, a gomb alig milliméternyit megemelkedett. Úgy van, nem tévedtem!
  – Mutasd csak egy pillanatra!
  A kezemben volt. Megforgattam. Igen, kétségkívül...
  – Mi az? – kérdezte aggodon.
  – Itt valami egyenetlenség van... ezen a felén mintha billegne. Látod?
  A fiúk is odahajoltak.
  – Tessék, próbáld ki, ha balról pöccented! Palkó izgatottan kipróbálta s elkomorodott.
  – Mintha egy gondolatnyit, csakugyan... Tibor megjegyezte:
  – Elég az, hogy a döntő pillanatban hibázzon! Rábólintottam.
  – Nem tökéletesen sima... az alján egy jó milliméternyi göcsörtösség van. Le kellene reszelni.
  – Gondolod?
  – Persze el játszogathat így is, ha félted. Nekem mindegy. Palkó gyöngéd ujjakkal próbálta kitapintani a gomb alján azt a láthatatlan huppanót. Ő is tudta, hogy a reszelésben valódi mester vagyok. Kutatón meredt rám.
  – Mit gondolsz, könnyen menne?
  – Nem nagy ügy. – Aztán egy sebészprofesszor határozottságával hozzátettem: – Én biztosan nem hagynám így …
  Láttam, hogy vívódik, aztán elszánta magát:
  – Akkor holnapra megcsinálnád?
  Az egész művelet talán hárompercnyi szakszerű, egyenletes dörzsölést kívánt a hátsó lépcső durva kövén, aztán egy kis utánaigazítást üvegpapírral, s végül egy csipetnyi zsírt vagy olajat kentem a friss fölületre, és a plasztikai beavatkozás nyomán eltűnt a fölösleg a kezelésbe vett gombról.
  – Persze hogy megcsinálom.
  Jól elfutott az idő, akkor kaptunk csak észbe, mikor Potyka nővére bekukkantott az ajtón, hogy tapintatosan figyelmeztessen bennünket: a stadiont hamarosan vacsorázóasztallá alakítják át.
  Szedelőzködtünk.
  Mi Tiborral laktunk egy irányban. Láttam, hogy rosszkedvű. Meg is értettem. Ő ágált elsőnek az esernyőgomb ellen, és mindjárt őt érte el ma délután a végzet.
  – Még ki is reszeled neki... – dünnyögte hazafelé. – Nem is vagy te észnél, öregem! Mi a fenének ajánlottad föl?
  Erre magam sem tudtam válaszolni. Talán mint vérbeli gombfocizó, bántotta a szememet, hogy hiba legyen egy világklasszisban, még ha a másé is? Makogtam valamit arról, hogy közös szövetségi érdek, hiszen nemsokára a Vár meg a Tabán ellen is pályára lép.
  – Az még nem szentírás, öregem, hogy ők is ilyen hülyék lesznek, és megadják a játékjogot ennek a... szörnyetegnek! – mondta Tibor.
  Zavaros érzésekkel váltunk el a kapujuk előtt.
  Igazában sietnem kellett volna, apám megkövetelte, hogy pontos legyek a vacsoránál. De most valahogy egészen mellékesnek éreztem ezt a formaságot ahhoz képest, hogy... egyedül vagyok, egészen egyedül a fiúk közül, és zsebemben a meggypiros esernyőgomb. Mintha csak, igen, mintha csak az enyém lenne.
  Megálltam egyik utcai lámpa alatt, és elővettem. Gyönyörködtem mélyvörös fényében, jólesett nemesen sima tapintása. Atyaisten, ha az én csapatomban játszana! Akkor aztán megmutatnám, mit tud! Én persze nemcsak a talpát reszelném le, hanem oldalt is, rézsútosan, hogy alányúljon a labdának, és megemelje. Még a karimájából is jócskán leszednék, eltüntetném esetlen behemótságát, és középfedezetet csinálnék belőle, támadó középfedezetet, afféle hatodik csatárt, aki ostromolja az ellenfél kapuját!
  Vállamat a lámpaoszlopnak vetve álmodoztam egy darabig ott a március eleji estében, aztán egy hosszú sóhajtással elsüllyesztettem a kincset, és mégiscsak hazaindultam.
  Becsöngettem, s amint megláttam anyám ijedt arcát, egyszerre magamhoz tértem.
  – Szép, hogy végre hazatalálsz, Laci! Már a vacsoránál ülünk.
  – Ne haragudj, anya... izé... olyan izgi volt a mai forduló... nem hagyhattam ott előbb!
  Kabátomat, sapkámat a fogasra csaptam. Anyám szemében inkább aggodalom, mint harag:
  – Ezt majd odabenn mondd el apának.
  Apámban semmi félelmetes nem volt. Még hangosabban beszélni is ritkán hallottam. A legsúlyosabb testi fenyíték, amiben részem volt tőle, egy kicsit erélyesebb fülcibálás ha jól emlékszem, nem is magáért az elkövetett disznóságért, csak mert megpróbáltam elhallgatni. De most, amint némán, eltöprengőn simogatni kezdte finoman ezüstbe játszó angol bajuszát, s elnézett fölöttem ott a megterített asztalnál, egyszeriben sűrű, ragacsos idegesség kezdett el bizseregni a bőröm alatt.
  Szárazon fogadta köszönésemet:
  – Szervusz. Látom, nehéz napod volt.
  Én inkább azt láttam, hogy nehéz estém lesz. Lassan összeszorult a gyomrom, amint leültem, s igyekeztem végrehajtani a nagy indiai fakírmutatványt, ahogyan valaki lassan eltűnik önmaga mögött. De nekünk, közép-európaiaknak ezek a dolgok nem mennek. Pláne mikor a néma figyelem amúgy is ránk irányul.
  Csönd volt az asztalnál. Néha megcsörrent egy tányér. De annak is kísérteties hangja volt.
  Aztán anyám leszedte az asztalt, és apám megkérdezte, mi a másnapi műsor. Már úgy értette, az iskolában. Kihozatta a történelemkönyvet és a latin nyelvtant.
  A többi már összekuszálódik emlékezetemben.
  Az otthoni kihallgatást meg az iskolai felelést mindig sportszerűtlen dolognak tartottam: mintha egy meccsen csak az egyik csapatnak lenne csatársora, a másik oda van szögezve a bombazáporban a saját kapujához. Csoda, ha a végén összeomlik a védelem? Az igazsághoz tartozik, hogy az enyém már az elején összeomlott.
  Apám gondosan behajtotta a kék borítású könyvet, ide-oda huzigálta rajta ujjait, aztán megrázta fejét.
  – Hát, édes fiam, ez így nem megy... Késő este botorkálsz haza, még bele se néztél a leckébe. No persze nem jutottál hozzá, értem én! Előbb le kellett játszani a bajnoki meccseket... – És most megkeményedett a hangja: – Ebből az örökös gombfockározásból akarsz megélni, vagy hogy képzeled?!
  Lekókadt fővel hallgattam. Anyám megpróbált szelíden közbeavatkozni, de apám egyetlen gúnyos mosollyal elhallgattatta. Aztán kihirdette az ítéletet:
  – Amíg az egész idei anyagot nem fújod latinból, történelemből, irodalomból, matematikából, addig gombot csak a nadrágodon tűrök meg, hogy el ne veszítsd! Délután tanulás itthon, este leckefölmondás! Megértettük egymást?
  – Meg, apa...
  – És most kérem a gombokat.
  – De apa... – Megcsuklott a hangom. – Csak ezt az egyet ne!
  Apám elcsodálkozott.
  – Ezt az egyet ne? Miért, Laci, te mi mást ajánlanál?... Nadrágszíjat? Nádpálcát? Az nálunk nem divat... A gombjaidért boldogan fölfeküdnél a deresre is – aztán maradna minden a régiben. Nem, fiam, az ígéretek ideje lejárt. Más terajtad nem segít: ide az összes gombbal!
  Vége. Nincs tovább. Remegő kézzel húztam elő zsebemből a lila-fehér vászonzacskót – anyám varrta –, és letettem az asztalra. Gyorsan szétnyitottam a száját, talán hogy még egyszer lássam a játékosaimat, mielőtt rabságba vetik őket – miattam.
  – Tessék – mondtam lesújtva. – De ez az egy... ez az egyetlenegy itt, ez a nagy piros...
  Apám tenyere már elfödte előlem valamennyit.
  – Elbúcsúztál tőlük? A többire nem vagyok kíváncsi. És most ülj neki a tanulnivalódnak, és köszönd meg, hogy nem vágom be az egész gyűjteményt a tűzbe.
  Ennyi idővel a történtek után – hiszen vagy harmincöt esztendeje éltem át mindezt – semmiképp sem szeretném szépítgetni, megmásítani az igazságot. Rosszul esne, ha a mai diák olvasó rám piríthatna: én sem vagyok kivétel, elért a fenőttek végzete, és ha képzeletre úgy-ahogy bírnám is, az emlékezetem bizony biceg már, az őszinteségem meg éppenséggel sántít.
  Mert ami ezután következik. az igazán nem válik becsületemre. S ha most megpróbálok tiszta bűnvallást tenni, a tényeken azzal sem változtatok. Nem mentség, hogy ilyen végtelen-régi históriákra, ha föl is emlegetik őket, ki tudna teljes bizonyossággal fényt deríteni! Belemosódtak a (gyerekkorba. Valószínűié;.; kívülem egyetlenegy volt PGLSZ-tag sem tartja n ár számon a meggypiros esernyőgomb esetet.
  Hiszen épp ez az! Nekem kozmás a lelkiismeretem, azért nem feledkezhetnem meg róla. Fura szerszám a lelkiismeret! Elbújhat mellette a legnőiesebb bíróság is, mert ott fölmentettek már gazembert, és elítéltek ártatlant eleget. Meg törvénybe iktatták az elévülést is: ha ennyi meg ennyi idő elteltével nem sikerül földeríteni az elkövetett bűn tettesét, hivatalból borítanak fátyolt az egészre. Nos, jó harmincöt évvel a történtek után kijelenthetem, hogy a meggypiros esernyőgomb körül senki sem követett el bűnt. A legszigorúbb vizsgálat sem deríthetne ki többet afféle gyerekes kísérletnél. Az én lelkiismeretemen mégis folt maradt utána. Ezt akarom most kiírni magamból.
  Lehet, hogy már az esernyőüzletben kezdődött. De ott, Potykáéknál, az újonc hátvéd pályára lépésével mindenképp megfogamzott bennem a vágy. Nyilván azért lestem ki mikroszkopikus figyelemmel azt a parányi billegést, azért ajánlottam föl, hogy majd én helyrehozom... És amint egyedül maradtam vele az utcai lámpa alatt, ki is mondódott hangtalanul: ha az enyém lehetne!...
  A többit már a körülmények segítették megteremteni. Apám mellékes megjegyzése adhatta az ötletet.
  Másnap reggel gyászos képpel állítottam be az osztályterembe, s barátaim sürgető érdeklődésére kopáran annyit feleltem csupán, hogy baj történt.
  Palkó belesápadt.
  – Baj?... Nem bírta a reszelést?... Eltört? 
  Nem álltam a tekintetét.
  – Vége... vége a hátvédnek is meg az egész Újpestnek. Apám behajította a tűzbe a gombokat, amit csak talált, mert nem tudtam fölmondani a törit...
  – Hűha! Az egész csapatot? – hördült föl Tibor. És Potyka elszörnyedve:
  – Elégette őket?
  – El... – suttogtam. – Már azért is dühös volt, hogy elkéstem a vacsoráról. Aztán kihallgatott... és... ez lett a vége...
  Palkó még mindig nem bírta elhinni:
  – De az én játékosom!
  – Hiába mondtam neki... oda se figyelt...
  Ott állt a padom körül a szövetség főbe kólintva.
  – Rémes! Az egész Újpest!
  – És még az esernyőbekk is...
  – Tűzkatasztrófa... ilyen még nem fordult elő a gombfoci történetében... a csapat a lángok martalékává lett... – Matyi mintha már cikkének címszavait keresgélné, amely a holnapi A Gombban hírül adja az öt személyre szóló világeseményt mindazoknak, akik az utolsó részletig tudják már.
  S aztán Palkó férfiasán, szárazán:
  – Hát... hát most már hiába... Laci nem tehet róla... őt érte a legnagyobb baj...
  Kóválygott a fejem.
  – Az Újpest kénytelen visszalépni a bajnokságtól – hallottam távolból a hangomat. – Folytassátok nélkülem.
  – Ez nem olyan egyszerű – mondta komoran Tibor. – Vezetőségi ülést kell összehívni. Ez... ez egyszerűen döbbenetes!
  Matyi izgatott, náthás hangján bejelentette: – A Gomb gyászkeretes különszámban jelenik meg, és megemlékezik a szerencsétlenül járt csapat minden egyes tagjáról.
  – Természetesen a soron következő fordulót elhalasztjuk – szögezte le Potyka. – Majd a vezetőség határoz.
  Széttártam a karomat.
  – Sajnos, az ülésen nem lehetek jelen. És az alelnöki tisztségemről is lemondok, mert suli után otthon kell magolnom...
  – Mi van, mi van, srácok? – ütötte bele az orrát egyik osztálytársunk.
  – Az van, hogy Beretvás egész csapata elégett. – Tibor a beavatottak fensőbbséges gyászával nézett rá.
  – Elégett? Hogyhogy? Tűz volt nálatok?
  – Dehogy – mondtam idegesen. – Csak a kályhában. 
  S aztán Matyi az eget vádlón:
  – Látjátok, ilyesmi is csak egy focicsapattal történhetik meg. Hogy egyszer például egy suli égne le tövig... arra még nem volt példa a világon! Oda mindig idejében befutnak a tűzoltók!
  Megszólalt a csengő, ki-ki a helyére ment. Lopva Palkót figyeltem. Arca megviselt volt, de töretlen elszántsággal meredt maga elé. Ha most lefotografálja valaki, azt a címet adhatja a portrénak: Csak azért is!
  Rám pedig cudar idők következtek. Tanítás után egyenesen haza, ebéd után elő a könyvekkel, hogy estig ott rostokoljak mellettük. Nem mondhatnám, hogy szent elmélyüléssel forgattam a tudomány lapjait. Inkább ábrándoztam a tanulóasztalhoz láncolva, elfolytak szemem előtt a sorok, néha arra rezzentem föl, hogy anyám rám szól:
  – Édes fiam, hiszen te nem tanulsz, csak kotlasz a könyvön!
  Bágyadtan visszabámultam, sóhajtottam. Megsajnált.
  – Pedig mennyivel okosabban tennéd, ha úgy fölkészülnél, hogy este olyat ne kérdezhessen apa, amit te nem fújsz!
  – Azt úgysem lehet, anya – mondtam fejem ingatva. – Aki kérdez, annak mindig iszonyú előnye van. Addig faggat, míg egyszer csak kinyiffanok... Azt hiszed, én nem tudnék olyat kérdezni, amire apa is csak hallgatna? Legföljebb én nem kobozhatnám el az ő csapatát!
  – De fiacskám, apa nem rosszindulatból nyúz a tanulással, nem annak örül, ha belesülsz!
  Csakhogy nekem már mindegy volt. Elzsibbadt a fejem, a fenekem az évszámok meg a nyelvtani szabályok között, egyik világrész éppoly valószínűtlenül messze volt a keserűségemtől, mint a másik, és felőlem a svábbogarat akár az emlősök közé is besorolhatták volna. Legyintettem.
  – Olyan ez, mint a rabmunka. Nincs benne öröm. 
  Mosoly futotta át az arcát, a részvét árnya talán.
  – Hát mi neked az öröm, Laci?
  – Az, mikor az én Borsányim egy hosszú keresztlabdával elfuttatja P. Szabót a balszélen, egy csel és zamek, félmagasan a túlsó sarokba, hogy a kapus oda se szagol! Igen! Ezért érdemes... – S mint aki a színtelen valóra ébred, eltörött hangon: – De ha ez nincs...
  – Hiszen még egy hete vagy csak büntetésben. – Mintha már egy éve lenne...
  És visszasüllyedtem a betűtengerbe, amelyik nemcsak engem nyelt el, de a fiúkat is, az igaziakat, meg a gombjaimat, mert magamban őket is így tartottam számon.
  Sivatagi vándorlás volt ez, egyik nap, akár a másik. Magolás és kihallgatás este, váltakozó sikerrel.
  Egyik délután aztán – már a második hét végén lehetett – váratlanul beállított Bonis Potyka és Győri Tibor. Már amint beléptek, érzett rajtuk a küldetés ünnepélyessége. Én nyitottam ajtót, kívülem anyám volt csak otthon, de ez is elég volt, hogy torkomba szaladjon a szívem.
  – Nem zavarunk? – kérdezte még az előszobában Potyka.
  – Persze hogy nem! Mit hülyéskedtek? Tibor megtorpant egy másodpercre.
  – Mi nem hülyéskedünk, mi hivatalosan vagyunk itt, a PGLSZ nevében.
  – Hát... gyertek be... – nyeltem egyet. Aztán félsuttogva hozzátettem: – De anyám előtt gombokról... egy szót sem...
  Válságos perceket éltem át. Sokkal jobban örültem volna, ha anyám ridegen, szigorún fogadja őket, de hát ennek nyoma sem volt.
  – Szervusztok, gyerekek! Hát eljöttetek meglátogatni Lacit?
  Tibor hangjában félreérthetetlen szemrehányás:
  – Ha már ő nem jöhet el... 
  Sebesen közbeavatkoztam:
  – Anya, kérlek... ez most... izé... ugye, megengeded?... Csak egy fél órára...
  Jóakaratún húzta be maga után az ajtót.
  – Ne féljetek, nem zavarlak benneteket!
  A fiúk tétován toporogtak a szoba közepén. Mint akik néhány percre magukra maradtak a fogollyal a cellájában. Szanaszét könyvek, füzetek. Hát így élek. HOZZÁ kellett szokniuk a légkörhöz. Összenéztek, majd Potyka elszánta magát, gondosan igazított egyet a zakója vállán, és belefogott a szónoklatba:
  – A Pesti Gomb Labdarúgó Szövetség nevében és megbízásából kerestük föl... Beretvás Lászlót... az Újpest elnökét, hogy... izé... teljes részvétünket, azazhogy együttérzésünket fejezzük ki a csapat tűzkatasztrófája... izé... miatt...
  Mire idáig jutott, Tibor már szedte is elő a hóna alatt szorongatott könyvből a kicirkalmazott kartonlapot.
  – Fölhatalmazásunk van, hogy átnyújtsuk a szövetség díszoklevelét arról, hogy... a szerencsétlenül járt Újpestet... szövetségünk örökös bajnokának ismerjük el és hirdessük ki. Tessék!
  Nem bírtam szóhoz jutni. Piros voltam, mint a főtt rák, de nem a rám hulló dicsőségtől. Forgattam a díszes hullámvonalakkal és koszorúkkal kirajzolt gépírásos lapot. Közben megtudtam tőlük, hogy Kemény Palkó ötlete volt, és Potyka nővére gépelte le. Mind a négyen aláírták.
  Motyorásztam valami köszönetfélét, nem mertem letenni a kitüntető okiratot, úgy álltam előttük, mint egy karénekes a markában szorongatott kottával.
  Potyka ismét ünnepélyes pózba vágta magát.
  – Ez még nem minden! – És hamarosan tudtomra adta, hogy a bajnokságot egyelőre fölfüggesztették, nélkülem nem akarják folytatni. Azóta szorgos tárgyalásokkal telnek a délutánok, mentő ötleteken törik a fejüket.
  Ha az előbb lángra gyűlt a képem, most egyszeriben lefutott a vér a fejemből. Még csak az hiányzik, hogy apámhoz is küldöttséget menesszenek az érdekemben!
  – Fiúk... én igazán... rettentőn... 
  Potyka elhallgattatott.
  – A legfontosabb pedig, hogy a szövetség elhatározta: saját erejéből újra megalakítja az Újpestet!
  – Már folynak az előkészítő munkálatok! – kapta el a szót türelmetlenül Tibor.
  – Úgy van! Tegnap mindenki fölajánlott két-három játékost a saját csapatából, és ezzel már te is pályára léphetsz!
  Alig volt hangom:
  – Tudjátok, hogy büntetésben vagyok...
  – Átmenetileg! – figyelmeztetett Tibor.
  – Meg aztán... a ti játékosaitokkal...
  – Persze – Potyka megértőn bólintott. – Nem olyan, mint a régi csapatod. De... te mondtad egyszer, hogy nem a gombokon múlik, hanem azon, ki vezeti a csapatot... és aki úgy tud, mint te... Egyszóval: megvárunk a bajnoksággal... és amíg az eltiltásodat itthon föl nem oldják, addig mi is csak barátságos meccseket játszunk...
  Lesújtva kísértem ki őket, néma kézfogással búcsúztam, többre nem maradt erőm. Aztán visszabotorkáltam a szobába, leültem a tanulóasztalomhoz, és tenyerembe döntöttem homlokomat, mint aki várja, hogy rászakad a négy fal.
  Szombat este apám a szokásosnál rövidebb idő alatt vetett véget a leckefölmondásnak. Tisztességesen számot adtam a latin fordításból, földrajzból. Lassan behajtotta a füzetet, rábólintott a helyesen megszerkesztett egyenlő oldalú háromszög ábrájára.
  – Látod, így is lehet – mondta eltöprengőn. Anyám és köztem járt a tekintete. – Ma benn jártam az iskolában, hogy érdeklődjem felőled.
  Megmeredve álltam előtte. Olyasféle érzésem támadt, mint akinek az orra előtt húzott el az expresszvonat, a szele is megcsapta, hajszál híján szétmorzsolták a kerekek, s csak most, mikor már a távolban elzúduló szerelvény után bámul, és az eszével tudja, hogy megmenekült, utólag veri ki a hideg verejték.
  – Az... az iskolában? – dadogtam öntudatlanul.
  – Igen. Beszéltem az osztályfőnököddel, a számtantanároddal és a latintanároddal is...
  De előttem most nem a katedráról jól ismert arcok vonultak el, a folyosót láttam csak, a tanári szoba előtti széles kanyarodót, amerre gyanútlanul elkorzóztunk tízpercben. Igen, csoda, hogy nem találkoztam apával. De vajon a többiek, a fiúk, Palkó... ők sem látták?
  Apám a megilletődöttségemet vette csak észre, amint egyszeriben rám fagy a hallgatás.
  – Most az egyszer nincs rá okod, hogy ilyen szerencsétlenül állj itt. Az utolsó három hétben sokat javítottál. Mindenesetre meglátszik, hogy nem a csapatszervezéssel voltál elfoglalva, hanem... – Ráveregetett a kék borítású könyvekre.
  Anyám kedvesen megszólalt:
  – Akkor talán... visszakaphatná a gombjait is...
  Olyan fura csönd lett. Talán egy-két szó is esett még aztán. Csak a szekrénykulcs zörgésére riadtam föl. Apám előhalászta a régi gallérosdobozát, és kiemelte mélyéről a lila-fehér vászonzacskót.
  – Visszavonásig! – mondta megenyhülten.
  – Igen, apa... köszönöm szépen... és...
  Egy sportszerű gesztussal elvágta a szót: egyelőre rendeztem az adósságomat, minek a múltat hánytorgatni?
  Anyám vállon ölelt, átvezetett a másik szobába.
  Kezemben a régi gárda, a művészien kireszelt, dédelgetett, öreg kabátgombok. Én faragtam belőlük játékost. A legendás tizenegy, a bajnokcsapat, a tavalyi Közép-európai'Kupa döntőjének résztvevője, amelyik csak balszerencsével kapott ki idegenben, a Hunfalvy utcában, Kádár Miki Ambrosianájától, és utána könnyes szemmel botorkáltam lefelé a keskeny Ilona lépcsőn, míg Győri Tibor hűségesen vigasztalt. Mennyi emlék! Mennyi dicsőség!
  – Egy kicsit gyakorolhatsz velük holnapra. Aztán feküdj le, jó?
  Egyedül maradtam. És nem volt kedvem kinyitni a vászonzacskót, hogy viszontlássam a csapatomat.
  Holnap vasárnap. A fiúk együtt lesznek Bonis Potykáéknál. Mekkorát néznek majd, ha betoppanok! Az ám, de... hogyan állítsak be a csapatommal, ha egyszer elhíreszteltem, hogy apám máglyahalálba küldte Avart, Borsányit, Aknait?...
  Persze átmehetnék éppen a Tabánba is. Láng Jancsiék boldogan fogadnak. Mennyivel egyszerűbb: ott nem kell hazudozni, mesélni, és Jancsi Austriája vagy Rapidja világszínvonalú klassziscsapat... és a többiek is, csupa kedves, rendes fiú...
  Mintha éles nyilallás állna belém. Mit szólnának a tabániak, ha megtudnák, miért mentem át közéjük? Ha egyáltalán sejtenék, hogy a saját szövetségem elpusztult csapatként tartja számon az Újpestet, és az eddig sosem látott meggypiros esernyőgomb a Hungária igazolt játékosa, és semmi keresnivalója egyebütt, mint Kemény Palkó kékfehérei közt? Ha bárki csak gyanítaná is, hogyan került hozzám? Olyan örömmel fogadnának akkor is?
  És erre bizonytalan ujjakkal mégiscsak ki kellett bontanom a vászonzacskó zsinórját, hogy rámeredjek Palkó hátvédjére. Épségben ott csillogott a többi között, nem jutottam még hozzá, hogy lereszeljem.
  Komisz, szorongató érzés volt, hogy senkiben, aki eddig ismert, a kételkedés árnyéka sem bukkant föl: első szóra színigazságnak hitték, hogy apám megsemmisítette a nálam levő gombokat. Gondolni sem mertek rá, hogy az egész hazugságot azért találtam ki, mert el akartam lopni Palkó játékosát. Igen, a véletlen haladék, a gombok időleges elkobzása jó két héten át mintha holtponton lebegtette volna a titkos szándékot, nem engedte, hogy megvalósuljon. És ezen az ajándék hajszálon lóg még a tisztességem. Dehogy a tisztességem – az már oda van! –, csak a nyilvános beigazolódása annak, hogy gazember vagyok.
  Lassan szomorún visszasöpörtem a gombokat a helyükre. Agyba bújtam, sokáig forgolódtam, hallottam még anyámék szobájából a nagyórát, amint a tízet, tizenegyet üti el.
  Az elmúlt napok kóvályogtak a fejemben. Hiszen csak a jó sors mentett meg eddig is. És egyszerre rájöttem: nincs az a szekunda, ami jóvá nem tehető, még otthon is helyrehozhatja a dolgát az ember, de amit a barátom ellen vétettem, az másvalami. A becsületet egyszer lehet csak eljátszani, ott nem hívják ki javítófelelésre, akit aljasságon értek.
  Mintha ebből a veremből támolyogtam volna elő kora reggel. És mint akit elborít a láz, fölkaptam a kabátomat, diáksapkámat, zsebemben a gombokkal elindultam a barátaim közé.
  Egyetlen árva gondolatom sem volt, mit mondok majd, hogyan vágom ki magamat. Csak egyet tudtam: én ma délelőtt játszani akarok velük, és az lehetetlen, hogy Palkóék kizárjanak maguk közül.
  Már együtt voltak mind a négyen. Alig hittek a szemüknek, mikor rájuk nyitottam.
  – Laci!
  – Hát elengedtek?
  Körülfogtak, a kezemet szorongatták.
  – Éljen az Újpest! – kiáltotta gavallérosan Tibor.
  Én pedig egyetlen szót sem szóltam, csak kiszórtam eléjük a gombjaimat. Palkónak mindjárt odanyomtam a markába a finoman kicsiszolt, élénkpiros csodahátvédet.
  – Micsoda? Hát megvan? És mind a többiek:
  – Nem égette el őket apád?
  A két fülem, akár a parázs, nem néztem én senkire, csak a pályán rendetlenül sorakozó játékosaimat láttam.
  – De hát akkor... nem értem... tulajdonképp mi történt? – álmélkodott Matyi.
  – Az, hogy Beretvás bácsi mégsem dobta őket a tűzbe – mondta Tibor.
  – Hanem?
  Palkó még egyre a hátvédjét simogatta a tenyerében. Aztán váratlanul megszólalt:
  – Jaj, de szamarak vagytok! Hát csak azért mondta Lacinak, hogy elégette mindet, hogy ne is nyúzza a gombokért! Aztán most, hogy rendben van minden a suliban, hát visszaadta őket!
  Ha az előbb izzott még a szám padlása is, most egy csapásra kihűlt bennem a lélek. Elképedve bámultam Palkóra. Valóban ezt hiszi? Vagy sejti, mi történhetett, de ki akar szabadítani a csapdából?
  De erről sem akkor, sem később nem beszéltünk Palkóval.
  Potyka, valamennyiünk között a legjózanabb, vállon veregetett, és mintha mi sem történt volna, odafordult a többiekhez.
  – Akkor folytatódhatik a bajnokság. Következik a harmadik forduló!
  És következett is.
  A csapatok kivonultak a pályára, megtörtént a pályaválasztás, a belső hármas ott állt a kezdőkörnél, a bíró belefújt sípjába, és az Újpest középcsatára, Avar Ricsi elindította a labdát.
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  Önkéntes hajótöröttek
  
  
  
  A fiú a csónak orrában ült, átfújta a friss szél, s akkora boldogság fogta el, amilyet még sosem érzett. Előtte, a szemhatár leboruló karimájáig mindenütt csak a sík, fénylő víz. Amint belészántottak, egyre sötétebb kékre vált. Akár a tinta, írni lehetne vele. Régi hajónaplók rémlettek föl képzeletében s legendás arcok, amint a messzeségben saját dicsőségüket kémlelik, az hívja őket veszélyen, kockázaton át.
  Megmerítette kezét, de csak áttetsző csöppek peregtek le róla. A napsugarak még egészen rézsútosan érték a vizet, odalenn nem ébredtek föl a rejtett áramlások, a sima kék acéllapon rezes tócsákban tükrözött a fény.
  Lassan hátrafordult, rámosolygott a középső padon ülő lányra. Hátul az öles termetű, mezítlábas halász néha igazított egyet a kormányon. Egyenletesen járt a motor, a mozdulatlan alak maga a biztonság. Ismeri a partvidéket s a föltoronyló meg visszahúzódó hullámok hajlékony gerincét. Itt telt az élete, számára megszokott mindennap az öböl felett őrködő hegyek faragott sziklaéle, a füstölgő napkorong meg a mögöttük maradó móló.
  Jobb felől búcsúzóban elvillant a ritkás fenyőliget, előtte a vajszínű, apró kavicsos partkaréj. Néhány földbe tűzött napernyő alatt mozgó kis alakok bukkantak ki.
  A halász alig észrevehető fej mozdulattal intett a strandolok felé. Ujjara bogozott pucér fonálon csalétket eresztett a vízbe, hogy apró halak akadjanak rá, melyek odakinn a nyílt vízen maguk is csalétekké válnak majd. A fonál megfeszült, néha fölcsillant, mint egy rögzített napsugár, mely utánuk úszik.
  – Tegnap még mi is ott voltunk – szólalt meg a lány, amint tünedezni kezdett az öböl.
  Meg tegnapelőtt meg azelőtt is, minden áldott nap – gondolta a fiú, futó megvetéssel sorolva magában a többieket, akik ma is ott lesznek. Ők meg...
  Előző délután kérte meg a halászt, vigye el őket a csónakján. Nem volt könnyű megmagyaráznia, hogy a holdsarló formájú szigetre szeretnének eljutni, amelyikről messzire látszik az a különös romépület. A kirándulóhajóról látta nemrég, hazatérőben. Világítótorony volt a háború előtt – mondta valaki.
  – Elvihetlek – mondta a halász. – De csak este megyek értetek.
  Hevesen bólogatott, hogy épp az a jó, ha az egész napot a szigeten tölthetik.
  – Igazában nem halász – tájékoztatta később a nagysétányon a lányt. – Vagyis hogy nem abból él, csak úgy a maga kedvére van kinn a vízen reggeltől alkonyatig. Iszonyú rendes pasas... háborús hős. Nézd meg majd a keze fejét, csupa forradás, összevissza van szabdalva. A hegyekben szerezte, mikor partizán volt...
  A kislány nem kételkedett benne. Persze hogy rendes, ha elviszi őket. Csak abban nem volt akkor még egészen bizonyos, hogy másnap valóban beszáll-e a csónakba a fiúval. Most mégis ott ült mögötte, s hunyorgó szemmel figyelte, hogyan futja be szivárványos pántlikával a nap oldalt forduló arcélét.
  A zsinór hirtelen megugrott a halász ujján, s egy apró, vergődő hal került a pad alatti vödörbe.
  Hallgattak mind a hárman. A halász a természetben élő emberek szótlanságával, a fiú, mert röstellte elárulni izgatottságát, a lány meg mintha kirekesztve erezné magát ebben a kétszemélyes férfivilágban.
  A tenger egy mérhetetlen élőlény ritmusával lélegzett alattuk, kitágult meg összehúzódott. Akkor érzékelték igazán, ha hunyt szemmel adták át magukat neki. Oldott, hatalmas pillanat volt, elnyelte az időt, s határtalanná növekedett.
  A csónakmotor dongott csak, hogy belefűzze suhanásukat az ég világos- s a víz antracénkék nyugalma közé.
  A lány ismét kinyitotta szemét, hangtalanul robbant bele a nap rézkorongja. Hunyorognia kellett, a világ teli lett szétszóródó szilánkokkal.
  A könnyű csónak elevenen adja át a tenger hullámzását, nem úgy, mint a nagy hajók. Ahogyan a lóháton vágtató benne marad a tájban, a vonat utasa meg kizáródik belőle.
  Mintha iszonyú régen hagyták volna el a partot. A tízpercek, negyedórák értelmüket veszítették itt. Fény van csupán, emelkedő világosság. Ők meg szemközt száguldanak vele. A szél s a csónak után fölhasadó vízbarázda jelzi, milyen sebesen.
  A halász némán előremutatott. Jó időbe telt, mire ők is észrevették az égbolt alján kirajzolódó sötét árnyékot. Ott fordul át a tenger síkja a szemhatár alá, hogy kövesse a földgolyó domborodását. Lassan lecsúsznak a mélybe.
  Az már a sziget!
  A végtelen szűkülni kezdett, egyetlen meghatározható pont felé zúdulnak, hogy kitörjenek a fény sivatagából.
  – Otok! – mondta ki a halász anyanyelvén a fiú. Itt tanulta a szót: sziget.
  Igen, mindjárt elérik. Kőhajításnyira volt, mikor elúszott előtte a hajó. Aztán az alkonyaiba veszett, csak benne nőtt látomássá. És ezen a hajnalon elindult utána. Kilép majd a csónakból, talpát a fövényre teszi, és otthagyja lenyomatát, mint egy felségjelet.
  Előrehajolt a csónak orrában. Leste a habzó, föltúrt tajtékot.
  
  
  – Róbert!
  – Gyere ide föl... – Lenyújtotta kezét a szikláról Marianne-ért.
  A part kiugróján álltak, s visszanéztek a tengerre, ahonnét ide jutottak. Majdnem hihetetlennek tűnt. Az előttük himbáló csónak nevetségesen csekély bizonyosság volt a mindent elözönlő, félelmetes közönyű vízen. Igen, arról jöttek, de ha maguknak kellene visszatalálniuk?
  A kislány még mindig fogta a fiú kezét. Gyanútlanul gyönyörködött. A képzeletbeli kör középpontja ők ketten voltak most, s a messzeség minden irányból feléjük törekedett.
  A halász nyugodtan ült a csónak végében, fölemelte kezét, hogy búcsút intsen, s néhány evezőcsapás után begyújtotta a motort. És ez a rekedt, gépi hang egyszeriben megfutamodásra késztette a jól ismert világot, távolodott az is.
  – Hahó! Hahó! – Marianne búcsúüdvözlete úgy elvékonyodott, mint egy segélykiáltás.
  A fiú tölcsért formált tenyeréből, s utánaszólt a csónaknak:
  – Viszontlátásra! – A többit már csak gondolatban mondhatta ki, az idegen nyelv ellenállt, hogy szerencsés halfogást kívánjon.
  A halász széles háta volt már csak előttük.
  – Estére... ugye, estére? – szólalt meg suttogva a kislány.
  Rámosolygott, s bátorítón átfogta a vállát.
  – Persze. Ha befejezte a halászatot... – A zsugorodó csónakot figyelte. – Nézd, hogy fúródik előre!
  – Igen. – Olyan csalódottan hangzott. Elengedte a lányt, s köznapian megjegyezte:
  – Azért kedves tőle, hogy áthozott, nem? 
  Marianne gondolkodás nélkül vágta rá:
  – Meg hogy visszavisz! Elnevette magát.
  – Még meg sem érkeztünk, és már azon jár az eszed? – Tágasan körülmutatott. – Életedben először léptél lakatlan szigetre a tenger közepén, nem érted? Miénk az egész! Reggeltől estig!
  Nem értette, miért fut át Marianne arcán tétova szomorúság.
  – Csak nem félsz?
  Marianne nem fordult felé. A tengerre mutatott.
  – Nézd, már egészen csöpp lett ott a távolban... Alig látszik.
  A sziget túlsó csücskénél járt, egy kanyarodó, és elhagyja. Megvárta, míg csak a motordongás marad belőle, aztán az is elhalt. S akkor ünnepélyesen kimondta:
  – És most elkezdődik! – Fénylett az arca, diadalmasan kihúzta derekát.
  A lány nem értette.
  – Micsoda?...
  – A kaland! Az igazi, amiről eddig folyton csak beszéltünk odaát a parton, a napozók meg a gumimatracok közt és a kis fenyvesben, ahol Coca-Colát árusít a büfés, sorban állnak a bódénál a négyéves klambók jégkrémért, és a föld tele van elhajigált szeméttel... Most mért teszel úgy, mintha te nem untad volna?
  – Az igaz... – mondta beismerőn Marianne.
  Melegbarna szeme beitta a magasból érkező meg a vízről visszavert sugarakat, s mindjárt föl is olvadtak benne. Mézszínű haját egyetlen kék pántlika fogta össze hátul.
  A fiú nagyot kortyolt a pezsgő szélből. Ezt a nyúlánk lányalakot pillantotta meg első délután ott kinn a sárga kavicsos strandon. Óriási gumihattyún egy kisgyereket húzott maga után a vízben, ő meg közvetlenül mögöttük alábukott, és az orruk előtt merült föl, váratlan vízi szörnyként megriasztva őket, aztán mindjárt összenevettek, és estefelé már együtt baktatott a hazavezető sziklaösvényen Marianne-nal, mert addigra a nevét is tudta. Ha akkor azt mondja valaki, hogy vele köt ki a lakatlan szigeten...
  Megfordult, hogy szembekerüljön a birodalommal. Sehol egy lélek. A víz szerencsére távol tartja innen a nyüzsgő kirándulókat. Igazán egyedül vannak! Épp ettől ijedt meg Marianne, mikor fölismerte. Leugrott a laza, nyirkos homokra, és érte nyúlt, hogy leemelje. Mikor ismét egy szinten álltak, hirtelen eszébe jutott:
  – Te mit mondtál a mamádéknak?
  A melegbarna szempár még nagyobbra tágult.
  – Hát ahogy megbeszéltük: elmegyünk kirándulni egész napra...
  – De arról egy szót se szóltál, hogy a vízen... a szigetre?...
  – Egy szót se... – mondta ijedt engedelmességgel.
  – Tudod, a felnőttekkel nem érdemes. Mindjárt elkezdenek izgulni meg fantáziálni, és elrontják az egészet. – Róbert megenyhült. – És ha őket megnyugtatja, hogy odaát vagyunk a szomszéd falu melletti völgyben, hát legyen meg az örömük!
  Lassan elindultak egymás mellett, óvatosan kerülgették a parti törmelék sziklákat. Egyenletes, tompa morajlással verődtek fülükbe a szárazföldnek csapódó hullámok.
  – Különben is a sziget titok – mondta váratlanul a fiú.
  – Hogyhogy titok? – Inkább érdeklődés volt Marianne arcán, mint ellenkezés.
  – Úgy, hogy aztán sem beszélünk róla. Senkinek.
  – Miért nem?
  Keményen megállt, leeresztette a kezében lógázott oldaltarisznyát. Száját kedvetlenül elhúzta.
  – Ti, lányok, legszívesebben rögtön kikotyognátok mindent. Hogy legyen mivel elkápráztatni a barátnőtöket! Pedig mennyivel nagyobb dolog, ha van valamid, ami csak a tiéd! ... Akár ez a sziget... még ha csak egyetlen napra is...
  Marianne tanácstalanul bámult egyszerre elutasító és fölfénylő szürke szemébe. Még sosem ismert ilyen folytonosan villódzó, nyugtalanító fiút. Már ahogy kezdődött: kiemelkedett a víz alól, hogy ráijesszen, s rögtön utána teli jókedvvel fölkacagott. Nem úgy, mint aki az ő rovására mulat, inkább felé hajítja a jókedvét, mint egy strandlabdát. S mire megnyúltak az árnyak, olyan otthonosan indult el vele, mintha a gyékényen heverésző meg a hinták körül kergetőző fiúk, lányok egyszeriben vadidegenekké váltak volna, alig emlékezett rájuk. Meglepődött, mikor később, a szálló lámpafényes teraszán, szüleivel, a vacsoraasztalnál pontosan sikerült fölidéznie Róbertot a maga szikárságában, kicsit kiugró járomcsontú arca engedelmesen megjelent képzeletében, akár otthoni osztálytársaié, akiket naponta látott. Pedig erre az arcra ma talált csak rá, mégis tüstént fölismerte. Betöltött egy eddig üresen álló helyet.
  Most mégis zavartan meredt rá itt a part kövei meg az elébük nyíló bozótos között, mintha maga sem értené, hogyan került ide.
  – Akkor otthon... hazudjam azt, hogy a völgyben jártunk?
  Akik mindennapos környezetében, a város utcáin és az iskolában, zongoragyakorlás közben vagy csörömpölő korcsolyáival a jégpályára tartva látták Marianne-t, most alig ismertek volna rá. Abban a rendezett világban mindig tudta, mi a teendője, határozott maradt és magabiztos, inkább ő adott tanácsot, mintsem másra hagyatkozott.
  De Róbert itt akadt össze vele, fürdőruhában, a nyár törvényen kívüli ragyogásában, távol a kötelességektől, dübörgő buszok áradatától, és nem is volt hajlandó azon a Marianne-on törni a fejét, akihez semmi köze.
  – Hazugság? – ismételte mellékesen. – Mért volna hazugság? Elmeséled a múltkorit, ahogy az erdőn át leereszkedtünk a száraz patakmederhez. És a vízi útról meg a halászról egyszerűen nem beszélsz.
  – Jó... ha akarod... – mondta tépelődőn, s lehajtotta fejét.
  Csaknem megsajnálta. Vigasztalón karjához ért, s tenyerében maradt a lány bőrének eleven napmelege.
  – Nem azért, mert én... Szeretném, ha te is így akarnád... Mert... mert akkor kaland... akkor szép... és egészen a miénk!
  Találkozott a pillantásuk.
  – Hát akkor... – szólalt meg Marianne – akkor most... 
  A fiú fejezte be:
  –... fölfedezzük a szigetet! Gyere! Egy óra alatt bejárjuk az egészet!
  Azért ez mégis hebehurgyán hangzott. Akár egy sértés. A szigetnek persze nem kell okvetlenül világrésznyinek lennie, vagy akkorának, mint a brit szigetek, de hogy egy óra alatt...
  – A távolból sokkal kisebbnek látszott – mondta Marianne. – De ahogy közeledtünk, elkezdett nőni és nőni... Azért mégsem fér el a tenyereden!
  Róbert mulatott.
  – Nem hát, mert akkor hogyan kötsz ki rajta, nem beszélve a partraszállásról...
  Erre nem volt mit felelni, csak bántotta. Mintha az itt töltött néhány perc alatt honossá vált volna, és mindjárt ki is gúnyolják a szülőföldjét. Leült egyik zsámolyforma kőtömbre, mint aki csak azért is ide tartozik.
  – Közvetlen közelről minden épp akkora, mint a valóságban – állapította meg tudományosan a fiú.
  Marianne szigorún megemelte hangját:
  – Ilyen! Épp kedvemre való.
  – Hát persze. Ha nagyobb, réges-rég nem maradt volna lakatlan: házakat építettek volna rá, egész telepet vagy falut, és nekünk eszünk ágában sincs ide kívánkozni. Elértette az engesztelést. Már nem haragudott.
  – Így meg az egyetlen épületet is hagyták végképp összeomlani, ott beljebb a dombon... tudod, azt a régi világítótornyot, amiről meséltél.
  – Aha, már a múltkor megtetszett, a hajóról...
  – De mért nem működik?
  Gondolkozott egy pillanatig, igyekezett összekaparni, ami az emlékezetében megragadt.
  – Olyasmit hallottam, hogy a háború alatt robbantották föl. Aztán már nem volt érdemes újra fölszerelni, kiesik a mostani hajóforgalomból. De azért megnézzük, no gyere már!
  A lány nehézkesen tápászkodott föl. Most fogta csak el a fáradtság a hajnali ébredéstől, a kialvatlanságtól. Hátrafeszítette vállát, nyújtózott. Arcát belemártotta az özönlő napba, s hirtelen élvezettel eltüsszentette magát.
  Nevettek. Olyan jóízűn és oktalanul, ahogyan csak az ajándékba kapott szabadság nevettetheti meg az embereket, aztán már alig bírják abbahagyni.
  – Nem megyünk? – Róbert sürgetőn a kezét nyújtotta.
  – Várj! Először táborhelyet kell találnunk.
  – Táborhelyet?
  – Persze, ahol lerakjuk az elemózsiás zsákot... meg hogy legyen hová visszatérnünk!
  – Majd találunk útközben. Ha megtetszik egy tisztás vagy odú, azt kinevezzük.
  Marianne hevesen megrázta fejét. Komoly volt megint és aggodalmas.
  – Nem. A táborhelynek a parton kell lennie, egy lépésnyire a tengertől.
  – Mért gondolod?
  – Hogy este – mondta megfontoltan –, mikor visszajön értünk a csónak, tüzet gyújthassunk, és messzire lássék a vízen.
  A fiú ajkába harapott. Az ő dolga lett volna, hogy erre gondoljon. Most már nem tehetett mást, megpróbálta elütni.
  – Csak nem félsz, hogy itt ragadunk éjszakára, mint a hajótöröttek? – Tréfának szánta, de a lányt megkarcolta a szó. Igazán kár volt kimondania, hiába nevetgél elkésve hozzá.
  Marianne arca védtelenül megnyílt.
  – Tudod, úgy szeretném, ha nem hiányzana semmi a kalandból. Hozzátartozik a jelzőtűz, meg ahogy várjuk a bárkát... és azt csak a parton lehet. – Lassan elfordította fejét, a messziségbe kémlelt. – Ott a horizonton túl van a szárazföld.
  – Ahonnét meg akartunk szökni! Minek emlegeted örökké?
  – Azt hiszed, akkor is jól éreznénk magunkat, ha tudjuk, hogy... nincs szabadulás? Ha muszáj kibírni?... – Elhallgatott, mert rajtakapta magát, hogy ő is elárulja ezt a darabka földet, pedig az előbb még hazájának fogadta.
  – Annyira azért ne éld bele magadat – mondta megnyugtatón Róbert. – Most itt vagyunk, estére visszakerülünk.
  – Igen, de minél közelebb maradsz a vízhez, annál hamarabb eléred a... – Egyszerre összefacsarodott a szíve, ha arra gondolt, hogy e! kellene szakadnia a szüleitől, a nyaralótól, ahonnét mindig megtalálja a visszautat az igazi otthonba, az emberek közé. 
  – Hát nem?
  A fiú megérezte zavarát, s beleegyezőn körülnézett.
  – Jó, tegyük le az útravalót itt a szikla alatt. Igazad van, minek cipelni? – Már be is dugta a tarisznyát az árnyékos zugba.
  Marianne tétován megkockáztatta:
  – És ha... nem találjuk itt?
  – De hát nincs, aki ellopja!
  – Esetleg... valami állat... – Most először öltött benne testet a félelem. Össze kellett fognia magát, nehogy még nyíltabban elárulja.
  – Nyugodj meg, itt nincsenek krokodilusok! – mondta Róbert türelmetlenül. – És azok különben sem kenyéren, sonkán meg fügén élnek.
  – Persze... csak...
  – Ne légy már olyan kukacos, elvégre frizsidert mégsem hozhatunk át! – Keményen megragadta a lány keskeny csuklóját. – És most indulás a fölfedező útra!
  Hátuk mögött maradt a tenger.
  Marianne visszafülelt, hallja-e még a kicsapódó meg a parti sziklákon megtörő, tompa hullámmorajt. Elmosódott. Távoli zúgás lett belőle, az is lehet, hogy benne ragadt a dallam, és most emlékezete ismétli, így lélegzik – gondolta, akár egy ijesztőre nőtt élőlényről, mely megtűrte őket a hátán, de egyetlen farkcsapásával szilánkokra is zúzhatja a csónakot.
  Szótlanul követte a fiút a derékmagasságú bozótosban. Beljebb már jókora fák közé jutottak. Szétszórt liget volt inkább, mint erdő, szeszélyesen összevissza tenyészett benne alacsony cserje és nyúlánk, lombkoronás törzs. Lépteik alatt olykor megzördült a kiszáradt aljnövényzet.
  Hirtelen megpillantott a ritkás fűben egy gyufásskatulyát. Megtorpant.
  – Te... mit gondolsz, mikor járt itt utoljára valaki?
  Róbert meglepetten állva maradt.
  – Hogyhogy? Mit akarsz ezzel? Válaszul csak odabökött.
  A színes címkés doboz megroppant a fiú lába alatt. Aztán odább rúgta.
  – Olyan nagy dolog? Más nem hajókázhat át éppúgy, mint mi?
  Képes csak így, egy vállvonással tudomásul venni? Megosztozna bárki idegennel? Vagy ami százszor rosszabb: ha nyaralóbeli ismerősökkel botlanak össze!
  – Ha most egyszerre... előbukkanna egy... egy... – Nem merte tovább szűkíteni a képet. – Ha szembetalálkoznánk... mit tudom én...
  Róbert a semmibe bámult.
  – Tudod, nem lennék nagyon boldog. Valószínűleg ő sem. De minek elrontani az egészet ilyen hülye képzelődéssel? – Combjára csapott. – Igenis, lesz annyi szerencsénk, hogy nem éppen ma tolja ide a képét! Megegyeztünk?
  Ostobaság ellene mondani, bár nem az igazával fegyverezte le, csak olyan meghitten villantotta rá szürke szemét, hogy röstellt akadékoskodni. A hirtelen rájuk boruló csöndben Róbert átfogta vállát, és olyan nyugodtan szólalt meg, hogy hangja alig különbözött attól a messzi morajlástól.
  – Ne törődj ezzel a vacakkal. Nézd, itt már sűrűsödik a bozót. Nem irtja senki. És csapás sincs semerre. Igazi kis vadon!
  Összefogózva mentek tovább, olyankor váltak csak szét, ha át kellett bújniuk egy-egy lombfonaton. Hát ezt hiába keresnék odaát a nyaralótelepen. Csupa rendezett park meg virággrupp, a parti sétányt beaszfaltozták.
  Egy pillanatra hátramaradt, hogy kiszabadítsa haját a tüskés ágak közül. Lába előtt elvillant valami. Halkan fölsikoltott, s egy helyben gyökeret vert.
  Róbert megfordult.
  – Mi az?
  Az ijedtségtől alig volt hangja:
  – Ott... ott... nézd... – De addigra már eltűnt a villámsebesen csusszanó, hosszúkás test. Nem is test, maga az alakot öltött surranás, a kivédhetetlen veszély.
  – Mi volt az?
  – Nem tudom... rettenetes volt... egyszerre csak áttekergett a lábam előtt... majdnem ráléptem...
  – Egy sikló. Biztosan sikló! Ne félj, nincs méregfoga, és háromszor úgy megijedt, mint te!
  – Jaj, még most is futkos rajtam a hideg! Azt hittem... – ...hogy a kígyók szigetére hoztalak, mi? – És már hahotázott, azzal a vásott kamaszfölénnyel, ami Marianne-t mindig fölháborította. – Vagy inkább sárkányokat óhajtasz? Föltámadt egyik kihalt fajtájuk, egyenesen a te tiszteletedre!
  Ingerülten toppantott.
  – Hallgass!
  Róbert most vette csak észre, hogy Marianne arcából kifutott a vér. Hangot váltott: 
  – Igazad van, csöndben jobban lehet félni, meg elhinni a siklóról, hogy boa constrictor!
  – Az micsoda?
  – Óriáskígyó. Rád tekeredik, és összeroppant tízóraira. De errefelé nem divat.
  – Juj, de undok vagy! – suttogta átborzongva.
  – No, add ide szépen a kezed! Gyere mindig mellettem. – Nem megyek! – S önmagának is váratlanul kiabálni kezdett. – Ez az egész sziget tele van mindenféle utálatos csúszómászóval, a végén valamelyik fáról esik egy a nyakamba! Buhh... – Rázta az undor, szeme fehérje megzavarosodott.
  A fiú érezte, hogy most rajta múlik, vissza tudja-e varázsolni az előbbi arcot. Dühös volt magára a durva röhögésért, hiszen ő hajszolta bele még jobban Marianne-t a rémképeibe. A lányok, úgy látszik, hamarább esnek kétségbe. De bánta is ő a lányokat általában: ez az egy volt fontos neki, mégis bántotta.
  – Azért mondom, hogy ne maradj el tőlem. Mindjárt kiérünk innét, aztán már a domb aljában vagyunk, ott a rom...
  – Nem vagyok rá kíváncsi! És rád sem! Irtózom a szigetedtől meg a ronda hüllőidtől!
  Róbert tréfásan pislogni kezdett, mintha egy egészen pici gyereket szeretne fölvidítani a bohóckodásával. Aztán csak ennyit mondott:
  – Te csacsi! – De ez is becézőn hangzott.
  – Fogd be a szád!
  Engedékenyen rábólintott, és egészen halkan fütyülni kezdett a foga között.
  – Most mit fütyülsz?
  – Hogy megbűvöljem a kígyókat – felelte halálos komolyan.
  És ezt már Marianne-nak sem sikerült nevetés nélkül megállnia. Mérgelődött, amért akarata ellenére elárulták az arcizmai, mintha megcsiklandozták volna. De a haragja sem volt igazi, mikor rákiáltott:
  – Undok! Undok! Undok!
  Együtt kacagtak tovább, föloldva jókedvet és kötődést, összekapást és kibékülést. Róbert odakoccantotta homlokát a lányéhoz.
  – Már megnyugodtál? Nem félsz?
  Ráöltötte a nyelvét. Nyúlánk, pirosló nyelve volt, majdnem az álla hegyéig ki tudta nyújtani.
  – Én az előbb se féltem. – Nem?
  – Nem! Csak iszonyodom ezektől a lábatlan szörnyetegektől, és belepusztulnék, ha hozzám érne valamelyik. Te meg... – játékos szemrehányás volt – ide akarod bűvölni őket!
  Róbert azon töprengett, vajon első látásra megsejtette-e, mennyi szín és hang bujkál ebben a lányban, vagy mindez boldog ráadás csak, amit igazában még föl sem fedezett. S fölszabadultan megkérdezte:
  – Nem megyünk föl a toronyhoz?
  Ilyen olcsón azért nem adja! Durcásan előreszegte állat.
  – Ott meg biztosan patkányok tanyáznak!
  – Hogyne, hajótörött patkányok. Idejében elmenekültek, mielőtt elsüllyedtek volna, és egyenesen be a romok közé! Azóta itt várnak rád. Micsoda öröm lesz, ha végre megérkezel! ... No, csak nem haragudtál meg? Hát már tréfálni sem szabad? Ünnepélyesen megígérem, hogy egyetlenegy patkányt sem találunk a romnál! Becsszóra! No gyere, gyere bátran!
  – Csak ha... ki sem ejtesz a szádon több patkányt meg kígyót! – S mert meg akarta mutatni, mennyire nem ismeri a félelmet, ő ment előre, hogy törje az utat.
  Hamar kiértek a sűrűből. A talaj lágyan emelkedett, s a domb aljában megszakadozott a bozótos. Egy-egy konok bokor kapaszkodott még fölfelé, de a kilátást nem takarta el többé az egybefolyó őstenyészet. Teljes fényben fogadta őket a nap. Ebben a hasító világosságban hely sem jutott volna a bujkáló, csusszanó rejtelmeknek.
  Meredekebbé vált az oldal, jól meg kellett vetniük a sarkukat. Nem volt ez még hegymászás, de már séta sem.
  Marianne megállt egy szusszantásra.
  – Nézd a tengert!
  Innen még tágasabbnak tetszett. Meghosszabbodott a félkörív sugara, mely tőlük, eleven középponttól a szemhatár karimájáig ért. Mélyet lélegzettek a lágyan mozgó levegőből, mert itt az sem pihent soha.
  Róbert a távolba mutatott.
  – Hajó!
  De még nagyon messze járt.
  – Errefelé tart.
  Igen, most már ő is világosan kivette, amint közeledik. A fiú vallanak dűlt egy kicsit, és fojtottan megszólalt:
  – Ha most igazán... el lennénk vágva a világtól... és itt a szigeten kellene megvárnunk, míg erre vetődik egy hajó...
  – Akkor meggyújtanánk a tüzet – folytatta Róbert. – Óriási máglyát, amit már előre összehordtunk... és magasba csapna, vastag füstöt eresztene, hogy észrevegyék!
  A lány teljesen beleélte magát.
  – Mit gondolsz? Meglátnák?
  – Meg, hogyne! Amilyen távcsöveik vannak! Meg radarjuk! – Eltöprengett. – A tűz mindig embert jelent... az állatok félnek tőle... Fura, nem? A víz meg a levegő meg a föld közös... de a tűz csak a miénk!
  Marianne-t most nem érdekelték az állatok.
  – Ilyen erős napsütésben a lángok nem látszanak jól – mondta. – Talán mert vörösek, és a még erősebb tűz elnyeli őket. De a füst... az igen...
  – Pláne a nedves fáé jó sötét...
  – És mi lenn állnánk a parton, és integetnénk, és majd belehalnánk a boldogságba, hogy megmenekültünk! – Már csilingelt, trillázott.
  A fiú megsokallotta.
  – De ha kiderülne, hogy kalózhajó, és újra fogságba kerülnénk, mert csak váltságdíj fejében adnak ki bennünket?
  – Ma már nincsenek kalózhajók!
  – Mért? A szárazföldön nagy divat lett az emberrablás. Marianne elkedvetlenedett.
  – Hogy neked örökké csak borzalmak jutnak  eszedbe!
  – Hát nem az az érdekes, ha a hősöknek mindig újabb és újabb viszontagságokon kell keresztülmenniük?
  – Csakhogy én sosem akartam hős lenni! – mondta a lány. – A megmenekülés fontosabb a hősiességnél...
  – Az ám, de egyiket nem adják a másik nélkül. És aki kalandot akar...
  Nem hagyta, hogy befejezze a mondatot, inkább a maga kedvére hajlította:
  –... az meg is álmodhatja magának, nem? Mint mi most... játékból!
  Mulatott rajta, hogy Marianne a kalandot is ilyen praktikusan oldja meg: amint elkezdődne a kényelmetlenség, kiszáll belőle: nem ér a nevem!
  – Persze sokkal olcsóbb itt hajótöröttnek lenni, mint a világ végén, amerre minden tíz évben keveredik el egy járat!
  – De a legfinomabb: tudni, hogy estére értünk jön a halászbárka! – Megnyomta Róbert orrát, akár egy csengőgombot. – És most fölmászunk a világítótoronyhoz!
  
  
  Ott álltak a romépület előtt.
  Meghökkentő volt, fenyegető és szánalomra méltó egyszerre. Csonkán meredező párkánymaradványai üresen és nyitva, kiszolgáltatottan esőnek, szélnek, akár madarak is fészkelhettek benne. Marianne szűkebbnek képzelte az alapzatot, de itt helyben egészen tisztességes kört kellett bejárnia, míg megkerülte.
  A fiú csalódottan mérte föl. Itt-ott kilátszottak a betonágyazatból a csupasz, rozsdás vasak, összevissza görbültek. A valamikori építmény az utolsó pillanat csontvázává dermedt. Csak talapzata gyökerezett még mindig a földbe. Mintha erőlködne, de nem röppenhet a magasba többé, görcsösen szobrot áll végső, hatalmas ugrásának, mely ledöntötte.
  Marianne épp most ért vissza hozzá. Odafordult a kislányhoz.
  – Hát tessék. Ilyen egészen közelről...
  – Amikor minden épp akkora... mint a valóságban! Igaz? – És csípősen elmosolyodott.
  Nem értette.
  – Tessék?
  – Te mondtad az előbb. A szigetről, nem?... Közelről minden épp akkora, mint a valóságban. Nem emlékszel?
  – Ja igen... persze... – dünnyögte zavartan.
  A romtorony mintha kettejük közé tolódna. Másképp nézik, vagy mást vártak tőle?
  A lány megtapintotta a félig-meddig ép falmaradványt. Várta szinte, hogy kezének érintésétől is kiomlik belőle egy darab. Szilárd volt, a nap átmelegítette.
  – Csakhogy ez a világítótorony már réges-rég nem valóság. Legföljebb emlék... romos emlék... És ezért van, hogy nem lehet tudni, mekkora...
  – Hát sokkal magasabb volt, mikor még működött, az biztos – próbálta elleplezni kicsinylését.
  – Persze, ledőlt a robbanástól – mondta Marianne. – De hogy most mekkora, az azon múlik, milyennek látod! – Fölnézett. – Mert én úgy képzelem, rettenetesen magas... hiába nyújtod a nyakad, a csúcsa már vékonyul, vékonyul és elvész. Hol a vége? Valahol az égben. Onnét figyeli a tengert, az erre járó hajókat az utolsó toronyőr, aki nem hagyta el a helyét akkor sem, mikor már partra szállt a szigeten az ellenség, és megindult a csukaszürke áradat a torony felé, hogy elfoglalja...
  Különös nyugtalanság fogta el, amint Marianne-ra meredt. Mintha itt lépett volna elé a romok közül, soha azelőtt nem látta. Mert ez megint csak más lány volt. A hangja, az arca, hirtelen megnyúlt, karcsú alakja is vadonatúj!
  – Honnét tudod? – kérdezte szinte ijedten. – Honnét tudod, hogy így volt?
  – Hát lehetett másképp? – felelte szomorún. – Az őr nem hagyja el a világítótornyot, az utolsó percben is jelzést ad, figyelmezteti az övéit: vigyázzatok, az ellenség már ide ért!
  A régi torony! Szikáran, magányosan uralkodott a szigeten, a tengeren. Az odalenn járó hajók engedelmesen követték parancsait, lassítottak és megálltak, irányt változtattak. Egyszeriben Róbert is fölismerte a kőkísértetben a nagyságot.
  Marianne a mélybe nézett, a közönyös víztömegre, mely nem emlékezik többé. De hol vannak azok a hullámok? A nap mintha nyújtózna a hajlékony fölszínen, és a sugarak mind feléjük mutatnak. Egészen elhalkult a szava:
  – Még egyszer fényt gyújt, és azzal együtt tűnik el ő maga is... abban a lángoszlopban... és aztán már sötétség borul a tengerre...
  Róbertban fölrémlett, amit az édesapjától hallott:
  – De később fordult a háború, és megérkeztek a szigetre, akiket a toronyőr akkor hiába várt... és a csukaszürkéket elsöpörték, belekergették a tengerbe!
  A kislány bólintott.
  – Csak róla feledkezett meg mindenki... Arról az utolsó éjszakáról, amikor hiába fenyegették, kitartott a kezelőfülkéjében, és csak dobta, dobta a vízre a sárga-kék sugárnyalábokat...
  Róbert nagy sokára szólalt csak meg:
  – De neked eszedbe jutott. És most egy kicsit föltámasztottad.
  Némán indultak vissza a partra.
  – Hallod? Figyeld csak, ahogy nekizúdul egy-egy hullám, aztán a sziklákon megtörik, szétporlik, és akkor olyan, mintha ezernyi kis fehér egér rohanna felénk...
  A homokon hevertek fürdőruhában, Róbert felkönyökölt. Nem tehetett róla, de ő csak a szétmorzsolódó tajtékot látta.
  – No nem? – unszolta a lány. – Csak úgy nyüzsögnek! Sosem érnek célt, és folyton újrakezdik.
  – Elég egyhangú – mondta fakón.
  – Dehogyis! Ha jól kinyitod a füled, százféle hangot is hallasz! Csak érteni kell... Nekem egész történeteket mond el régi hajósokról, vitorlásokról, elsüllyedt bárkákról...
  Minek rontsa el a kedvét? Azokat a tengeri históriákat még odahaza szedte a fejébe útleírásokból meg kalandos regényekből; hallgathatná a víz csobogását naphosszat, ha nem olvasta volna őket, sosem jutna eszébe egy sem!
  Marianne elnyújtott karján pihentette fejét. Mintha csak magának mondaná:
  – Otthon, a városban ez mind nincs. Iszonyú messze leszek a tengertől... Szeretnék egy esztendőre való hullámmorajt elvinni a fülemben, hogy tovább zúgjon akkor is, mikor már száz meg száz kilométernyire maradt mögöttem a sziget...
  A nyárnak anélkül is vége lesz, hogy emlegetnék – morfondírozott magában Róbert. Fölemelt néhány csillogó kavicsot, megcsörgette őket a tenyerében.
  – Milyen simák, mi? Lecsiszolta őket a víz. Marianne föltérdelt, egyenként szemügyre vette a kavicsokat.
  – Szépek! Nézd, ez akár egy csónak, a másik egy állat koponyája lehetne... ez meg egy buddhista szerzetes, amint imádkozik...
  – Aha...
  – A legfurábbakat összegyűjtjük, aztán ha vége a vakációnak, kirakom őket otthon az asztalomra. Ennyi emlék jusson legalább a tengerparti nyárból... Eszembe jut majd róluk a mai nap, ahogyan átjöttünk a vízen, és kikötöttünk a szigeten...
  Most már nem állta meg szó nélkül:
  – De hiszen még itt vagyunk! Minek azon rágódni, hogy majd az ősszel meg télen? Inkább fürödjünk egyet! – Fölugrott, körülkémlelt. – Itt csak besétálsz, és már megint a vízről integethetsz a szigetnek!
  – Jó, de... ígérd meg, hogy nem úszol be nagyon messzire!
  – Légy nyugodt! Itt maradunk egészen a partnál. Lerúgták a szandáljukat, s vigyázva lépdeltek a sziklák között. Aztán óvatosan becsúsztak az utolsóról, s kéthárom méter után már elég mély volt a víz, hogy ráereszkedjenek.
  Még mindig élvezték, mennyivel könnyebb az úszás a tengerben, mint az uszodai medencék vagy a szárazföldi tavak vizében. Fönntart a só. Igaz, annál kellemetlenebb, ha jókorát nyel belőle valaki.
  Súlyukat veszítve lubickoltak; az őselem visszafogadta őket a szabadságba.
  – Azért ez más, mint odaát a tömegben – mondta Róbert, s egy gyors bukfenccel átsiklott a lány túloldalára.
  – Isteni a víz! Lelátni egészen az aljára! Nézd azokat az apró halacskákat!
  – Biztos itt az óvodájuk.
  Marianne hunyt szemmel hanyatt feküdt ; úgy tűnt most, végtelen messzire ér a karja, lába, maga is meghosszabbodik a hullámokkal, velük terjed, ahogyan a sávokba tört sugarak, alakot vált, sodorja, föloldja az áramlás.
  – Érzed a napot? – szólalt meg. – Milyen erős! 
  Valahonnét félközelből jött a válasz:
  – Tengeri nap... fönn jár a csúcson. Dél lehet. 
  Egyszerre megszakadt benne a félkábulat, megrázkódott, s szembefordult a parttal.
  – Nicsak... ott kinn azok a ruhák! – Ebben a pillanatban fedezte föl. – Milyen furcsák, nem?
  Róbert körülúszta.
  – Jól átmelegszenek majd.
  Ott hevertek a sziklára terítve, üresen, idegenül.
  – Az a pirostarka egy lányé... – mondta még mindig álmélkodón. – A kék trikót meg valami fiú viseli... De hová tűntek? Mit gondolsz, egyáltalán kik lehetnek?
  – Mindenesetre elég könnyelműek! Otthagyják a holmijukat őrizetlenül, akárki elemelheti.
  A kihalt tájékot nézte. Igazán bármi megtörténhetne rajta, nincs tanúja.
  – Ne tréfáljuk meg őket? – mondta hirtelen.
  – Van valami ötleted?
  – Kiúszunk és eldugjuk. Aztán törhetik a fejüket, ki járt itt! Finom kis meglepetés, mi? – Hunyorgott a napban, amint a fiú után fordult. – Te mit csinálnál?
  – Nem olyan nagy vész. Fürdőruhában is ellóghatnak egy darabig.
  – Míg le nem megy a nap, de aztán?
  Lusta volt, hogy még valamit kiagyaljon, oldalúszás közben felelte vissza:
  – Aztán átjön értük a bárka, és visszaviszi őket a nyaralóba. Nem fagynak meg, nyár van!
  Marianne elbiggyesztette a száját.
  – Veled nem lehet játszani. Nincs semmi fantáziád! – Megint hanyatt dőlt, kifeküdt a vízre. A csönd szinte tapinthatón fogta körül. A tenger meg az égbolt! Nincs is más a világon, csak ez a tágasság, melyet betölt a fény. Jó időbe telt, mire újra megszólalt, olyan halkan, mint aki fél, hogy egy éles hangtól is szétpattan a pillanat. – Hallod a napsugarakat?. . Ahogy zizegnek!
  Róbert egy karcsapással a közelébe kormányozta magát.
  – Nem én! A napsugaraknak különben sincs hangjuk.
  – Vagy neked nincs füled! Figyelj csak! – Szeme lehunyva, körös-körül teljes mozdulatlanság. Álmában szokott így lebegni néha. Várt a hangtalanság kristálygömbjébe zártan. Majd félhangon: – No, most sem?
  Nem érkezett válasz.
  Fölnyitotta szemét, körülpillantott, megpördült, s függőleges helyzetbe emelkedett.
  Egyedül volt a sima vízen, sehol egy hullámgyűrű, hogy a fiúról árulkodna.
  – Hol vagy?... Mi van veled? – kérdezte hitetlenül, s mintha önmagát akarná megnyugtatni: – Ne hülyéskedj! Most már elég volt, te őrült! – S egyszerre rájött, hogy nincs, aki feleljen, és rémületében elsikoltotta magát: – Úristen! ... Segítség! Segítség!
  Az éles hang céltalanul elsüvített a vízen. Belevacogott. Gyomra kihűlt az ijedtségtől. Tétován belekavart a visszacsapódó hullámba.
  Bugyborékoló csobbanás, majd a kibukkanó, csapzott fej.
  – Tessék? – lihegte elfulladva, de derűsen. – Mi baj... történt?
  A meglepetéstől tempózni is elfelejtett. Szerencsére talajt ért a lába. A ráfintorgó, csúfondáros arcot szembesítette iménti riadalmával. Bolondot csináltak belőle!
  – Hát... hát... csak játszottál? 
  Róbert alig bírt jókedvével.
  – Alábuktam egy kicsit... hátha a víz alatt jobban hallom a... napsugarakat...
  – És vártad, míg én... míg engem... kilel a hideg!
  – Csak nem hitted, hogy...? 
  Dühösen rákiáltott erre a fafejű alakra:
  – Mit higgyek, mikor hiába ordítozok itt?!
  – Jó tüdőm van, ennyi az egész – mondta nem is hetykén, inkább egy csipetnyi szemrehányással, amiért Marianne nem emlékszik, hogy így ismerkedtek meg egy hete a vízben.
  – És élvezted, hogy közben én...
  – Nem te mondtad, hogy velem nem lehet játszani? Nincs fantáziám?
  – De ez nem játék! Hogy valaki hősködésből... belefullad!
  Visszanevetett.
  – Hiszen itt vagyok!
  Alighanem ez a nyilvánvaló igazság dühítette föl végképp Marianne-t.
  – Menj... menj innét... elegem van belőled! – S viharos tempókkal távolodni kezdett.
  Róbert utána szólt:
  – Hová rohansz? Mi bajod?
  Látta, hogy kifelé tart, aztán fölkapaszkodik a sziklákra, és elfekszik a napon. Fejét könyökére dönti.
  Mozdulatlanságával adja tudtára, hogy számára levegő lett.
  Jobb nem zavarni. Úszott még egy kicsit, félkaréjban elhúzott az öböl előtt, távolabb fölfedezett egy lapos homokzátonyt, ott lábolt ki. Tehet ő róla, hogy Marianne becsavarodott? Azokkal a zenélő napsugarakkal kezdte. Hát neki nem zenélnek, na! És utálja az efféle holdkóros dumákat. Nem is ártott, hogy egy kicsit ráijesztett, talán majd kijózanodik.
  De ahogy a szárazföld felől megpillantotta a szobormereven heverő, nyúlánk lánytestet, valahogy kifogyott belőle a meggyőződés. Szegényke, meg van bántva. Ha tíz másodperccel hamarább jön föl a fenékről, most nincs semmi baj. Elég annyi is, hogy valakibe beléálljon a frász, aztán győzze kifújni magából.
  Lefékezett, nézte. Milyen arányos! Pedig most nincs is arca. Egy lány a kövön. Akárki. Legömbölyített vállán csillog a nap. Már az utolsó csöppeket is leszárította róla. A sarka meg olyan édes gyámoltalansággal mered föl, most csupán az fejezi ki, hogy egyedül van, szomorú...
  Lassan odasétált, lekuporodott mellé.
  – Mért nem szólsz egy szót sem? Haragszol? 
  Egy mozdulat sem érkezett válaszul.
  – Ugyan már, ne légy csacsi... meg akartalak tréfálni... igazán nem gondoltam, hogy így... mellre szívod! Hát... hát lemerültem egy kicsit, mert láttam, hogy hunyva a szemed. Tudod, én jól bírom a víz alatt, és... és kíváncsi voltam... beugrasz-e... Ez az egész, kár úgy odalenni... Sejtelmem se volt, hogy... No igazán... hát felelj legalább!
  Marianne válla megrezzent egy picit. Mintha egy legyet hessegetne el.
  – Hagyj békén!
  – Jaj, csak nem veszed komolyan? Mondom, hecc volt... Izé... tréfa... No, mért könyörögtetsz magadnak?
  Parányit megemelkedett a feje, épp csak hogy kilásson a válla mögül. Hangja tompa, elrekedt:
  – Eredj innét!
  Kitartón leste, de tüstént visszabújt.
  – Eszemben sincs! Addig úgysem hagylak békén, míg nem mondod, hogy... hülyeség az egész... és... – Előrehajolt, gusztusos, tejcsokoládészínű hátának súgta: – Hát már bocsánatot is kértem... és... jó, igazad van, marhaság volt, hogy ijesztgettelek... de... de... – Nem jutott eszébe semmi, s ettől ingerült lett. – Mit akarsz még? Menjek vissza a víz alá, és föl se bukjak többé?
  – Felőlem! – Karja hajlásából felelte, kiábrándító közönnyel.
  Róbert elmosolyodott. Úgysem bírja sokáig! Csak azért is összefogja magát!
  – Képes volnál ezzel a szamársággal elrontani a napunkat? Azért találtuk ki, hogy átjövünk a szigetre, hogy itt haragocskát játsszunk? No, nevess már! – Most mindjárt fölcincog lesről az a dugott kis kuncogás. De a lány néma maradt. – Nem válaszolsz? Most minek bújsz a tenyeredbe? Te! Csak nem sírsz?
  Gyanúsan mélyről jött a válasz, fátyolosán:
  – Mondtam, hogy hagyj békén! Eredj innét! Utállak! Könyökéhez csúsztatta tenyerét, kicsit megborzolta. – Engem is?... Mint a csúszómászókat? Pedig látod, azok se bántottak! Csak te képzelsz bele mindenféle butaságot a világba, aztán befogod a szemed, és nem vagy hajlandó körülnézni... Kitalálod, hogy a sikló mérges kígyó, és én erőnek erejével bele akarok fulladni a tengerbe! Talán nincs így?
  Marianne még mindig habozott, aztán félsírósan megszólalt:
  – Azért hoztál át ide... hogy folytonosan... riogass... és gyönyörködj benne!
  – De nem! Te fogod rám! És ha hibáztam is... jó, elismertem... – A sziklára csapott, hogy belésajdult a tenyere. – De most aztán elég! Nem fogok itt rimánkodni óraszám... a fene egye meg! Mit képzelsz, a nyafogásoddal tönkreteszed a... a szigetet.., a kalandot?!
  Marianne fölemelkedett, és rácsodálkozott a fiúra. Aztán hidegen belemondta a képébe:
  – Menj, kalandozz rajta egyedül! 
  Róbert ráförmedt:
  – Hagyd abba! Nem érted? Hagyd abba! Unalmas vagy!
  – Ne ordíts velem!
  – De igenis, ordítok! Ha valaki egyszer ilyen undok és kibírhatatlan! Hát ne hidd, hogy olyan nagy szám vagy... A nyavalygásoddal meg a... a rémképeiddel... – Körülnézett, s hirtelen megakadt a szeme azon a pár kavicson, amit az előbb a sziklára raktak, mert Marianne úgy találta, ennek csónak formája van, amaz meg akár egy buddhista pap. Maga sem értette, mért táplálja ez is a dühét. – És a vacak kavicsaiddal – fújta ki, s akkor már a markában voltak, hogy belevágja őket a tengerbe. – Nesze!
  A lány fölsikoltott. 
  – Te! Mit csináltál?!
  – Így! – bólintott elégedetten. – Most legalább tudod, mért pityeregsz! Ha már úgy odavoltál azért a sok hülye kavicsért!
  Fölpattant, szeme szikrázott.
  – Hát ezzel aztán... bemutatkoztál! Te szedted őket... nekem... emlékül... – Nem folytathatta, mert akkor igazán elfakad sírva.
  Róbert lesütötte szemét. Már nem tudta, Marianne-ra dühös vagy önmagára. A hangja mindenesetre elbizonytalanodott:
  – Igen, mert... hiába rimánkodtam, hogy hagyd abba. Hát elfogyott a cérnám, no!
  – Menj innét! Hányszor mondjam még?
  – Jó... elég nagy a sziget... megférünk rajta külön-külön is...
  – Hál istennek!
  Elindult a bozótos felé. Már majdnem elérte, aztán mégis visszaszólt:
  – Csak aztán... nehogy bőgj utánam!
  – Azt lesheted!
  Marianne visszakuporodott a sziklára, állát térdére ejtette. Nézte, amint a fiú távolodóban, fejét lógatva nekivág a sűrűnek.
  Legalább nyugta lesz, nem nyúzzák. Sóhajtott.
  Háta mögött a tenger meg a nap. Hallotta most is az ütemes hullámverést, de valahogy kiveszett belőle a végtelenség titka. Közönséges, ismétlődő zajjá vált, semmi megfejtenivaló benne.
  Egyszerre rádöbbent, hogy száműzték a világ végére. Szabad. Teheti – nem, nem amit akar, csupán amit egy kopár sziklaszálon tud. Például morfondírozhat rajta, hogy ezért aztán érdemes volt elkunyerálnia magát egész napra. Nem is ment könnyen, anya hallani sem akart róla, hogy estig nem kerül elő. De ő valami rendkívülire vágyott.
  Hát most megkapta. Úgy látszik, ilyen a kaland szemtől szembe. Közvetlen közelből, ahogy a valóság mutatja.
  Rábízta magát Róbertra. Elhitte, hogy itt minden olyan rejtelmes, nem jár kívülük senki, és ellehetnek kedvükre... aztán tessék! Élvezhette a tüdőmutatványait, míg a görcs belé nem állt a halálos ijedtségtől. És ha nem borul menten a nyakába, akkor ordítozni kezd...
  Már épp ott tartott, hogy kibékül, és akkor Róbertot elkapta a pulykaméreg, és visszahajította a kavicsokat. Nem, azt már nem bírta megbocsátani! Micsoda erőszakos, durva fráter! így akar imponálni!
  Hát jobb is, hogy végre lement a nyakáról. Most aztán csörtethet a fák közt, akár egy egész vaddisznócsorda... Oda is való: a vadon sötétjébe!
  Milyen lenézőn gondolt még az előbb az ott maradt pajtásaikra: a kis fenyvesben meg a strandon kerülgethetik a felnőttek gumimatracát, és ha véletlenül odapattan egy labda, menten kész a patália! De most egy csöppet sem örülne, ha látnák, milyen remekül szórakozik itt.
  Mindegy, valahogy csak agyonüti az időt estig. Bár jönne már érte a bárka! Igen, a legszívesebben itt hagyná egyedül. Élvezze a magányt meg a lakatlan szigetét, ahová csak betette a lábát, és vége lett a csöndnek!
  Körülnézett. Már semmi újat nem adott a partszegély, az öböl szelíd betüremlése, a cserjés. Szűk kis világ, kár csodát várni, ha egyszer már bejárta valaki. Ült a sziklán, és nem értette, hogyan fér el ezen a parányi szigeten ekkora ásító unalom.
  Vitte a dühe.
  Talpát döfködte a köves talaj, okosabb lett volna szandált húzni, de volt is arra gondja! Különben is, ha végre elszántad magad, hátat fordítasz a másik értetlenségének, és nekilódulsz, akkor már hogy futhatsz vissza, hogy jaj, el is felejtettem!... Fél lábon ugrálva fölcibálni azt a széttaposott csukát? Hová lesz akkor a határozottság meg a férfias elvonulás?
  Hát most kapkodta a lábát szitkozódva az alattomos hulladék gallyak közt. A fene egye meg... a fene egye meg azt az ábrándos nebáncsvirág lelküket! Meg ezt a rohadt bozótot! ... Tisztára őrültség: ahelyett, hogy lubickolnának, kimásznak a partra... veszekedni... Mert játszani, úgy látszik, csak neki szabad. Nem baj, legalább láthatja, hogy megvan nélküle is. Igenis, fütyül rá! A sziget – akkor is sziget, ha egymaga indul fölfedező útra. Ő meg duzzoghat az öbölben, míg rá nem un! Nevetséges! Azt hiszi, estig könyörög majd?
  Teljes iramban belegyalogolt egy kimeredő ágba. Fölszisszent.
  – Híj, az anyád... – Alig győzte kiszabadítani magát. Combján alaposan végighasított a száraz tüske.
  Nem csoda, ha úgy földühítette, hogy csak futna... neki a tövisbokornak...
  Vizsgálgatta az arasznyi karcolást. Ki is vérzett egy kicsit. Benyálazott ujja hegyével dörzsölgette. Nem is látni itt jól. Okosabb lesz kikeveredni a sűrűből.
  De hiszen a fák odább kezdődnek csak! Nem azok vetnek árnyékot, az égbolt sötétült el. Csak úgy lógnak a vastag, szürke felhők a feje fölött.
  Nem értette. Az előbb még... vagy az az előbb olyan régen volt? Mióta hagyta ott Marianne-t?
  Igaz, hallott róla, hogy a tengeren egyik pillanatról a másikra fordulhat az időjárás, de tíz napja egyfolytában ragyogott a nap, mintha ég-föld tengelyében megállt volna szikrázó változhatatlanságában a nyár.
  Egy súlyos csöpp esett a vállára, a leveleken kopogni kezdett a zápor. Zavartan nézett körül a hirtelen összeszűkült világban. Közel csúszott a messzeség, riadtan kuporogtak körülötte a bokrok. Az első szélroham terelte össze őket, hogy a rézsútos esőfüggöny egybemossa a cserjést.
  Ki hitte volna, mikor a szakadozó, gyöngyfényű derengésben nekivágtak? Igen, induláskor annyi mindent ígért ez a kirándulás, aztán ez lett belőle!
  Szárazon megrepedt az alacsony égbolt, sárga-kék villámfény lobbant keresztül rajta. Megcsattant, hűvös kénkőszag érzett a levegőben. Összekapta magát, aztán nekilódult, hogy átvágjon a bozótoson. Szembefutott az áradattal. Az előbb még csöppenként csapkodta az eső, most mintha tömör vízfalon törne át, meztelen bőrén patakzik.
  Nem félt. Akkor sem, mikor újabb robajló dörgés nyomában szálkás villám hasította meg a sötétséget. Az égzengés, a csattogó istennyila is hozzátartozik ehhez a naphoz, így fürdik az ember szárazon! Ez legalább nem sós víz!
  Az ám, Marianne-t a parton éri, s amilyen nagy hős... De nem árt neki, sikongathat a szikláknak. Hiszen az előbb, fürdés közben sem őt féltette, hanem saját magát: mi lesz vele estig? Fölfalják a cápák!.... Maradt volna otthon!
  S eszeveszett gyönyörűséggel visszakiáltott az égboltnak, mintha kihívná:
  – Ez az!... Hajrá!... Hű, be szép!
  A bozótos szélén állt. Ott előtte valahol a tenger. Nem látni pontosan a partot, a szárazföld is kavarog, akár azok a távoli hullámok, melyek fölkapják fehér tarajos fejüket, hogy a következő széllökés levágja. S aztán újak támadnak helyükben.
  Nem mozdult. Ki akarta élvezni a színjátékot, hiszen talán ezért kellett átjönnie ide, hogy végignézze. Ez volt az első vihar, amelyiket a szabad ég alatt áll ki. Akár a fák.
  A szél egy percre alábbhagyott. Nem úgy, mintha elállna, inkább ahogy az új roham előtt egy óriási tüdő lélegzetet vesz. S a hirtelen függőlegesre váltó zuhogáson át egy szakadozott kiáltást hallott. Vagy csak úgy vélte? Nem.
  – Hahó... hahó! – És töredékesen, de azért kivehetőn utána: – Merre vagy?
  Fülelt. Amarról jött, igen, a part felől. Csakhogy ilyenkor az irány is csalóka.
  Ismét:
  – Hahó! Hahó! – Egy tompa dördülés beléfagyasztja a hangot, s nyomban ismét: – Segítség! Segítség! – És rémülten: – Hahó! Hahó!
  Tenyerét szájához illesztve visszahahózott.
  S aztán már Marianne alakot öltő hangja:
  – Gyere a szikla alá! Siess!
  Sietni? Azt azért nem! Kényelmes léptekkel elindult a parthoz. Aztán már látta, amint integet a menedékből. Egész kis odúvá húzódtak össze a sziklák, a bejáratban meg kellett hajolnia egy kicsit. Nem nagyobb mélyedés, mint egy faköpönyeg, ahol épp csak meghúzhatja magát az őr.
  – Mi baj? Megáztál? – Vigyázott rá, hogy semmi nyugtalanság ne legyen a szavában, mozdulatában sem, amint bebújik.
  – No, csakhogy! – Nem volt ez már harag, duzzogó szemrehányás is alig. Lehet, hogy mégis miatta izgult? Inkább csak sejtette arcát, körvonalai derengtek a homályban. – Itt száraz maradt minden, nincs semmi baj – mondta még a lány.
  Beletelt egy kis idő, mire szeme hozzászokott az odúsötétséghez.
  – Akkor mért kiabáltál segítségért?
  – Hogy rajtad segítsek... – Köznapian hangzott, mint az egyszerű igazság.
  – Rajtam?
  – Olyan vagy, mint aki most úszott ki a partra! – Könnyedén a fiú derekához ért.
  – Odakinn esik egy kicsit – mondta Róbert hanyagul. – Nedves lettem.
  – Nedves? Csuromvíz vagy! Mintha végigöntöttek volna!
  – No és? Szabadtéri tus! Elolvadok tán?
  – Azt nem, de jól megfázhatsz... hogy te is vigyél egy kis emléket... a szigetről! – Erélyesen rászólt: – Tornázz egy kicsit!
  Róbert elnevette magát. Ha a karját kinyújtja, beleveri a kőbe.
  – Inkább letörülköznék... ha volna miben.
  – Várj! – A háttérben matatott, az oldaltarisznyából előhúzta a kenyérruhát. – Fordulj meg, ledörzsöllek! – Erezte, hogy a fiú nagyon fázik, hiába próbálja leplezni.
  – Ez jó... mindjárt átmelegszem... – Engedelmesen állta a dögönyözést, újra fölgyorsult a vérkeringése.
  Marianne kutatón nézett szét.
  – Tüzet kellene gyújtani... ide nem esik be az eső.
  – Príma kis barlang! Csak az egész szigeten nem találsz egy száraz gallyat!
  – Akkor legalább öltözz fel! A trikód meg a nadrágod nem ázott meg, jókor behoztam! – Már nyújtotta is.
  Kerülte a tekintetét. Milyen ostobán hangzik az a félig lenyelt „kösz", míg fölráncigálja a kék trikót! Aztán mikor ismét előbújt a feje, zavartan hozzátette:
  – Egész jó ötlet volt... 
  A lány mosolygott.
  – Majdnem olyan jó, mint kinn nyargalászni a viharban!
  – Azért az se volt rossz! – De hát ezt úgyse magyarázhatná meg neki. Fürkészőn leste. – Nagyon féltél?
  – Hát... egy kicsit... de vigyáztam, hogy olyan rettenetesen mégse féljek... mert... – Habozva elhallgatott.
  – Mert?
  Fölkapta fejét, és kivágta:
  –... mert akkor neked megérte volna, hogy odakinn dörzsöld a tenyeredet! – Megpróbálta újraélni az iszonyatos, csattogó villámcsapásokat, melyeknek ide is be-belobbant a fénye.
  Róbert egészen meglepődött.
  – Azt hiszed?
  – Hát eszedbe jutott, hogy visszagyere... ne hagyj itt egyedül a mennydörgésben? Ha nem kezdek el kiabálni utánad, még most is odakinn csatangolsz, míg bele nem kékülsz!
  – Te kergettél el – mondta tompán
  – Mikor még sütött a nap...
  – Aha! De elfelejtetted hozzátenni, hogy viharra nem érvényes a haragosdi!
  – Magadtól is rájöhettél volna! Vártalak...
  – Hogyne, hogy a szemembe nevess, amiért a bőrömet mentem?
  Összecsapta tenyerét.
  – Mekkora szamár vagy, istenem! – A beszűrődő világosságnál végre megpillantotta a fiú derűs, szürke szemét.
  – Elmúlt a vihar! – mutatott jókedvűen az odú nyílására. – A felhőket is elfújta a szél!
  A szűk menedék egyszerre kitárult.
  – Mindjárt kisüt a nap! – kiáltotta a lány.
  – Egy óra alatt megszárad minden ág, és mire semmi szükség rá, akár tüzet is gyújthatunk. – Kihajolt, előretartotta kezét, de egyetlen csöpp sem hullott rá. – Mehetünk!
  Marianne hátrapillantott. Nem tudott olyan könnyen elszakadni innét. Aztán mégiscsak fölemelte a sarokból a tarisznyát, s utána szólt:
  – Nem vagy éhes?
  Róbert megpördült a sarkán, egyszerre kezdtek el dolgozni gyomornedvei.
  – Most, hogy mondod, halálosan éhes lettem!
  – Hát akkor együnk!
  
  
  Újra a habok a parti sziklákon. Marianne délelőtt rohanó fehér egereknek látta őket. Megpróbálta azzal a szemmel nézni a meg-megújuló hullámcsapást. Hiszen lehetséges. A magasban a felhők alakváltása is fantáziapróba.
  Hevertek az öbölben, sütött a nap. A tenger ártatlanul nyújtózott előttük, síküveg volt, mozgó, eltörhetetlen tükörlap. Csak nagyon magasból derülne ki, hogy domború, a csillagközi térségek magasából.
  Jó ideje hallgattak már, átömlött rajtuk a mormoló csönd, egy-egy darabjává lettek a parti tájnak, mely egykedvűn tűri, hogy átzúduljon rajta szél, hullám, napverő.
  A lány oldalt elnyújtott fején ismét ott a kék pántlika, egybefogja mézszínű haját, és Róbert tudja, hogy erre a képre emlékezik majd akkor is, mikor már rég nem lesz valóság. Az iskolából bandukolnak haza Gézával, és ő elkezdi: „Tudod, nyáron az Adrián... volt ott egy lány..." De hogyan mondhatná el Marianne-t? Már hallotta is a barátját: „És kettesben mentetek át a szigetre?..." Nem, nem beszél Marianne-ról még Gézának sem. Nem adja ki.
  A lány megszólalt:
  – Most mire gondolsz? – Nagyon távolból jött a hangja, a jelen pillanatból.
  – Semmire.
  – Semmire nem lehet gondolni. Valami mindig jár az ember agyában.
  Felelje azt, hogy rá? Butaság!
  – Most azonnal mondd meg!
  – Nem is tudom...
  – Á, csak az időt húzod, hogy kitalálj közben mindenfélét! – Marianne nagy, barna szemében csalódott szomorúság.
  Elkezdte magyarázni, hogy arról úgysem adhat számot senki, amit éppen gondol, mert ha már megkérdezték, összezavarodik az egész, és ha akarná, sem folytathatja fönnhangon ugyanott.
  – Persze, mert le akarja nyelni az igazságot... Fölült, megsimogatta a lány vállát.
  – Mért hazudnék?
  Marianne pillantása a fiú combjára esett.
  – Hát ez a hosszú karcolás itt? 
  Földerült.
  – Semmi... Tudod, ott a bozótosban összeakadtam egy orrszarvúval... Látnád az ő képét! Haza se mer menni!
  – Ne mondd! Úgy elláttad a baját?
  – A szarvát is tiszta jóindulatból hagytam meg az orrán, hogy azért megismerjék...
  – Pedig igazán elhozhattad volna nekem. Emlékbe. Kárpótlásul a kavicsokért...
  – Látod, meg is feledkeztem róla! – De most erről sem volt kínos beszélni. – Kavicsokat találunk még, ha akarod...
  Marianne elábrándozott.
  – Persze, csak azok már nem ugyanazok a kavicsok lesznek...
  Ha most kimondja, amit gondol – neked is örökké az kellene, ami nincs! –, megint megbántaná. Hát egyszerűn széttárta üres tenyerét, s még valami bűnbánó mosolyfélét is sikerült kipréselnie. A kislány tartotta vissza.
  – Hagyd, olyan finom itt most a parton... el sem hiszem, hogy egy félórája még dörgött az ég, és a hullámok megvadultak...
  Fölemelte tekintetét a tiszta magasságba: az is letagadja most felhőit.
  – Tudod, milyen szép volt? Te nem láttad a sziklaüregből!
  Marianne macskamozdulattal nyújtózva ásított.
  – Jó ez a napsütés...
  – Elálmosodtál?
  – Mhm...
  – Hát aludj...
  – Es te?
  – Itt maradok, légy nyugodt... Tedd ide a fejed az üres tarisznyára.
  – De nem lógsz el? – Ha nem küldesz...
  Figyelte, amint lecsukódik a szeme, s egy perc múlva egyenletes lélegzettel alszik. Ő meg némán maga elé meredt, hogy a fülébe gyűljön a hullámmoraj. Öntudatlanul fütyörészni kezdett, olyan halkan, hogy maga sem tudta, igazán szól-e az a dallam, vagy csak odabenn hallja, emlékezetében.
  Később óvatosan ellopódzott néhány méternyire, ahol a sziklák gyökere már a vízbe ért. Lekúszott, az áttetsző tengerfenék mozgásait leste. Parányi halak cikáztak át a fövény fölött, s a parti kövek repedéséből előmerészkedett egy csöpp remeterák, de amint észrevette, hogy közelíteni próbál, menten visszahúzódott. Sokáig lesben állt, már nem is törődött vele, elcsípi-e. Belefeledkezett a mohos, síkos sziklák vízi tenyészetébe. Pókok, csigák, kagylók, lágy testű, áttetsző csillag- és virágállatok lebegtek el, a tenger boldog, öntudatlan népe, növényi és állati lét határán.
  Marianne tétova hangja rezzentette föl:
  – Úristen... vigyázz! ... Jaj! Itt vagy?
  Három lépéssel ott termett mellette, ébredező arcába lesett.
  – Persze hogy itt. Rosszat álmodtál?
  Nehezen tért magához. Hunyorgott, elfödte szemét, aztán lassan visszatalált:
  – Nem... nem... dehogy... Csak olyan mélyen aludtam, hogy hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Ismerős is volt az öböl, a part... – fölemelkedett, s körülkémlelt, hogy józanodó tekintettel meggyőződjön róla – meg furcsa is... és az előbb még mintha dalolt volna valami messziről. Vagy azt is álmodtam?
  Róbert megfogta a kezét, s elgondolkodott.
  – Almomban én is hallok zenét néha, aztán fölébredek, és vége... De mért kiáltottad, hogy: „Vigyázz!"
  – Miért is? Várj... mintha a víz emelkedett volna... igen, úgy éreztem, mindjárt elér, és nincs erőm mozdulni... Most már úgy összekuszálódik. De mélyen alhattam! Tekintete csaknem hitetlenül fogódzott a fiú csontos arcába. – És te? Mit csináltál?
  – Itt ültem a szikla szélén, belelógattam a lábam a vízbe, és vártam, mikor jön a dagály!
  – Akkor nem is álmodtam akkora butaságot! – Átfogta térdét, magához szorította, s az elvándorló napba nézett.
  A fiú nem felelt mindjárt.
  – Ahhoz még korán van egy kicsit. Csak szerettem volna rajtakapni a tengert.
  Marianne-nak eszébe jutott, amit a szülei emlegettek Normandiáról – vagy Bretagne-ról? –, hogy ott a víz alattomosan, egyik percről a másikra lepi meg több méteres áradással a part közelében fürdőket.
  – Azt mondják, a tenger kiszámíthatatlan. Az a vihar is az előbb!
  – Jött és elvonult – mondta a fiú. Melegen sütötte a nap, mégis átborzongott.
  – Talán csak itt. De arra távolabb, a látóhatár mögött... hátha ott komiszabb volt?
  Mintha vészt jelezne a hangja. Róbert fölfülelt.
  – Mire gondolsz?
  – Például a halászra, aki bennünket áthozott... ha esetleg a nyílt vízen érte... és már nem bírt kikeveredni...
  – És? – A fiú összehúzott szemmel fürkészte, szerette volna tetten érni, hogyan támad föl az önrémítés dagálya Marianne-ban.
  – Akkor... akkor élő ember nem tudja többé, hogy mi itt vagyunk. Érted? – Már suttogott, teljes beleéléssel, a messziségbe meredt, mely újra megszökött előle, és ő magára maradt itt a sziklák között, elszakítva a világtól egy szigetecskén. A térképen sincs nyoma, nem érdemesítették rá, hogy egy tűhegynyi ponttal jelöljék a nagy világoskék folton – neve sincsen, ki figyelne oda rá, mióta a világítótorony is megsemmisült?
  Róbert elismerő képet vágott.
  – Ez egész izgalmas játék! Be kell rendezkedni egy darabig szigetlakónak.
  – És ő?... – kapta föl az állat Marianne. – Ő már... odalenn van?
  Itt nem segít egyéb, mint ha hűvös marad, látszólag komolyan belemegy, talán azzal észre téríti.
  – Ha egyszer fölborította a vihar, és belefordult, és nem sikerült kiúsznia, akkor ez az egyetlen lehetőség. Logikus, nem?
  Marianne hátrahajolt, meghökkenve bámult rá.
  – Te erről képes vagy... így beszélni? Mint egy újsághírről? Mintha sosem láttad volna azt az embert, akiről megírják?
  Elnevette magát.
  – De hiszen nem én beszélek róla, hanem te képzelődsz már megint... keresed, szántszándékkal keresed, a... a félnivalót!
  – Újra kezded? – Marianne szemrehányón nézte. – Az előbb is, ugye, mi lett belőle?
  – Azért tört ki az égi háború, igaz? – Fölkelt, karba font kézzel megállt mellette. – Ne légy már olyan nebáncsvirág, az istenért! Én csak annyit mondok játékból, próbaképp, hogy milyen lenne egypár napot eltölteni itt, és erre te, ahelyett, hogy elkezdenél egy kicsit spekulálni rajta... elém tálalsz egy friss vízi hullát. Mondd, hogy nem így volt!
  Csak fölsóhajtott. Annyi minden futott végig rajta, hogy úgysem lehetett azt szóba foglalni. És ha Róbertnek van igaza, akkor is: mit segít az kettejükön?
  – Azt hiszem, alaposan elhibáztuk mi ezt a kirándulást – mondta végre.
  – Mit akarsz ezzel? – Ellenségesen hangzott.
  – Tudod, nem elég az úti célt jól megválasztani... az se mindegy, kivel vágsz neki!
  Róbert beszippantotta száját, s gúnyosan bólintott.
  – Aha! Ez a baj. Értem!
  – Mit értesz? Semmit sem értesz! – mondta inkább szomorún, mint haragosan a lány. – Nekirohansz a mennydörgésnek, azt hiszed, attól nagy ember leszel!
  Elhagyta a türelme.
  – Egyszóval megbántad, hogy eljöttél velem. Sajnálom. Most már ki kell bírnod estig, míg vissza nem jönnek értünk.
  Marianne szelíden utána nyúlt s visszatartotta.
  – Ülj le szépen. Nem rólam van szó, hanem rólad. – Nagy szeme fénylett, okosan, szinte megszégyenítőn. – Mást kellett volna magaddal hoznod ide a szigetre.
  Rámeredt.
  – Mást? Kicsodát?
  – Esetleg a fiúk közül valakit... Azt a vállas, szőke srácot, aki bemutatót tart haskelepből a korláton... tudod, odaát a nagystrandon... vagy akárkit, egyik barátodat...
  Idegenül hallgatta, aztán megrázta fejét.
  – Ezek nekem nem barátaim, véletlenül összeverődtünk itt a nyaralóban a múlt héten'... aztán az életben soha nem találkozunk többé! – Eltöprengett, öklére támasztott álla benyomódott, s járomcsontjai még jobban kiszélesedtek. – A barátság nem azon múlik, hogy ki csinálja a legklasszabb haskelepet, vagy ki fejel a legjobban...
  A lány nem hagyta magát.
  – Mért fontos egy ilyen reggeltől estig tartó kiránduláshoz – barátság? Nem elég, ha nekivágsz kettesben, és a társadról is tudod, hogy épp olyan... bátor meg edzett, mint te magad... és nem ijed meg egy erősebb hullámtól vagy egy kis égzengéstől?
  – Akkor már egyes-egyedül is nekivághattam volna, nem?
  – Dehogynem.
  – Csak hát... azért az nem szokás, az expedíciókon is többen vannak... sosem egy ember... És mikor eszembe jutott a sziget, nem is gondoltam másra, hogy szóljak neki... – mondta Róbert.
  – Igazán?
  – Mhm... Csak rád.
  – De mért? Ott a többi lány is, ha már a fiúk között egy sem akadt... ott az a fekete, Vera, az még hazulról ismerősöd is!
  – Nem az számít.
  – Hát mi? – Tudni akarta, teljes bizonyossággal. – Csak volt rá okod, hogy épp engem választottál?
  – Mit faggatsz? Nem elég, hogy... neked szóltam, és te rögtön benne voltál?
  Meg nem magyarázhatta, miért esett most olyan jól Róbert ingerültsége.
  – Igaz... – mondta. – Látod, most, hogy mondod... milyen furcsa...
  – Mi? Mi furcsa?
  – Az, hogy más is hívott már... előtted... 
  Egészen elborította az izgalom.
  – Ide, a szigetre?
  – Dehogy, csak úgy... lógni a mólón, vagy busszal átmenni az ásatásokhoz...
  – És?
  – Nem mentem.
  – De hát... mért nem? 
  Egyszerre föl kellett nevetnie.
  – Biztosan ugyanazért, amért te is engem választottál. 
  Róbert elmélázott egy kicsit. Aztán megkérdezte:
  – Akkor mért mondtad, hogy... elhibáztuk?
  – Mert... mert... – mégiscsak kimondta – bántott, hogy undok voltam hozzád. És azt gondoltam, hogy más... ezerszer rendesebb lett volna a helyemben...
  – Hogyhogy rendesebb?
  – Nem nyávogott meg félt volna... Legyintett.
  – Ugyan.! Nem volt az olyan veszélyes! Egy kis változatosság!
  – Csak azért mondod, hogy megvigasztalj?
  – Dehogyis! Utálom azokat a lányokat, akik mindjárt mindenütt otthon vannak, ők az okosok, és elkezdenek dirigálni meg magyarázni... hogy mire észbe kapnál, már kisinast csináltak belőled... – Róbert maga elé szúrta tekintetét az érdes kőre, s félhalkan mondta ki: – Azt hiszem, egy lánynak olyannak kell lennie, mint te...
  Alig bírt szóhoz jutni:
  – Igazán? Igazán mondod?
  – Persze... mert... tudod, ha az ember nem is annyira biztos magában, de ott van mellette valaki, akire vigyáznia kell... akkor... akkor nem bizonytalankodhat többé, hanem... izé... egyszóval... érted már?
  Szűrős, fanyarkás-édes íz a szájában, próbálatlan, sosem kóstolt újdonsága a szavaknak: neki mondta őket ez a lehajtott fejű vadóc. Kínlódva, mert talán nem is egészen pontosan ezt akarta mondani, de azért érti ő, hogyne értené! És Róbert még mindig nem pillant föl, arcát elfutja a pirosság. Röstelli? Alighanem önmaga előtt is. És mégis milyen jó, hogy volt mersze hozzá! Ezért merült le a víz alá, és tartott ki, hogy zúgó fejjel, elfulladva bukkanjon csak föl újra, ezért békítgette oly állhatatosán, és ezért hagyta faképnél a végén... minden más értelmet kap, ha egyszer valakinek a szavai is fölbuggyannak a mélyből. Még az is, hogy magára hagyta, épp mikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, mert félt. S aztán csak hívnia kellett, máris ott volt. Hát ilyen... ilyen az, mikor egy fiú meg egy lány elindul, és maga sem sejtheti előre, egymásra akad-e majd a lakatlan szigeten, ahol pedig kettejükön kívül teremtett lélek sincsen? Úgy látszik, ilyen.
  És most egyszerre megint csak a hullámokra kellett figyelnie, az örök-egy dallamot mindig új és új hangon zúgó hullámokra, amint körülcsapkodják a sziklát. Mert közöttük szó nem esik több. Hallgatnak. És mély bugása támad két ember csöndjének. Olyan tömör, akár a tengeri kagylóké.
  Róbert hirtelen a távolba mutatott.
  – Sirályok! Egész raj! Ott csillogtak a napban.
  – Honnét kerültek elő? – kérdezte Marianne.
  – Meglátod, mindjárt előbukkan egy hajó... a látóhatár aljából, mintha völgyből érkezne. Azt kerülgetik ezek a légi bohócok... egypár akrobatamutatvány, és már hull a belépődíj!
  Az égbolt nem izzott már. Szelíd, végtelenül sokféle árnyalat derengett át rajta, szempihentető oldottságban. Nem lehetett nevükön nevezni ezeket a színeket, talán nem is színek voltak, álma és emléke csupán a gyöngyfényű lilának, gyümölcshamvú kékesszürkének.
  – Sirályok, hajók... a romba dőlt világítótorony – sorolta a lány olyan halkan, mintha magának mondana mesét. – Tudod, hogy ez a nap volt a legszebb az egész nyárból?
  Róbert fölneszelt. Sebesen megkérdezte:
  – Ti meddig maradtok még?
  Nem kapott rögtön választ. Marianne még egyre a sirályokat leste, s mellékesen vetette oda:
  – Minek most erről beszélni?
  Persze. A nyári napok hiába hosszabbak, mégis százszor sebesebb a szárnyuk a korán feketedő őszi, téli alkonyatoknál... Csupa szomorúság lett a hangja:
  – Lehet, hogy egy-két nap múlva hazautaztok... és akkor nem is látlak többé...
  – Nézd, ott a hajó! – kiáltotta Marianne. – Igazad volt! Hát erre vártak! Már húz is felé az egész csapat!
  Képes most a légi bukfencekben gyönyörködni?
  – Bánom is én!
  – De gyönyörű! Ahogy távolodnak... mintha arany meg ezüstpénzeket szórtak volna a levegőbe, és ragyog mind a napban! – Oldalt lesett. – No, mi bajod?
  – Semmi.
  Most már ő sem a sirályokat figyelte. 
  – Mért nem mondod meg?
  – Tudod úgyis.
  Álltak a sziklán. A sziget felől nézve élesen kirajzolódó árnyképpé váltak. Arcuk sem volt többé, színei sem. Csak két alak a tenger fölött.
  – Te mondtad, hogy minek az őszre gondolni – szólalt meg a lány –, mikor még itt vagyunk a szigeten... a mi szigetünkön!
  Kegyetlen józansággal felelte:
  – Nem is a miénk.
  – Most az!
  – Inkább az volt.
  A nap lefelé hajlott, ferdén érték már őket a sugarak. A víz színén egyszerre szétolvadtak, gazdagon beszórták a hullámokat, de azok könnyelműen továbbhömpölyögtek.
  – Ideje lassan meggyújtani a tüzet – mondta Marianne. – Azóta biztosan megszáradtak az ágak.
  – Persze.
  – Elmegyünk rőzséért?
  – Mehetünk...
  Kicsit megemelte a fiú lehorgasztott állát.
  – Légy már jobb kedvű! Meglátod, milyen barátságos lesz, ha megtelepszünk a tűz mellett, mikor már hosszúra nyúltak az árnyékok, és hallgatjuk, ahogy ropog.
  Róbert kesernyésen elmosolyodott.
  – Most meg te emlegeted az estét, pedig fönn jár még a nap.
  – Ha egyszer nem állíthatjuk meg! – mondta sóhajtva.
  – Szeretnéd?
  – Éppúgy, ahogy te. Hidd el!
  Összenéztek, aztán egyszerre indultak a bozótos felé. A földön nyalábszám az összegyűjtött gallyak. Róbert néhány vaskosabb ágat is szedett, de azokat félretette.
  – Akkor most megrakjuk a máglyát, igaz? – nézett rá várakozón a lány.
  – Várj csak!
  – Mi az?
  – Azt hiszem, baj lesz... – Zavarában tarkóját markolászta. – Hiába hordtuk össze a rozsét...
  – Miért?
  – A gyufa a nadrágom zsebében volt... és biztosan átnedvesedett.
  Marianne ráhunyorított.
  – És ha mégsem? Alig egypár csöpp hullott a ruhákra, már összekapkodtam mindent!
  Róbert megrázta a skatulyát, zörgött benne jócskán. Aztán odasercentett egy szálat a dörzslaphoz. Tüzet fogott! A babszemnyi láng végigfutott a pálcikán, s mikor már félig fölfalta, elhajította, mielőtt a körmére ég. Pillantásával követte a haragosvörös fénycsíkot, amelyet a levegőben tán egy tizedmásodpercre hagyott maga után.
  – Látod, ha rajtam múlik, akkor most nincs jelzőtűz – mondta Marianne-nak.
  – De valami rajtam is múlt! Ha nem is vagyok olyan mindent jobban tudó lány.
  – Szerencsére! Mert azoknak csak a nyelvük pörög egyfolytában, de a legfontosabbról megfeledkeznek. És most... huj jajajaj, micsoda zsinat törne itt ki! – Sipítósra fogta hangját, és százas fordulatszámmal rákezdte: – Persze, tőled akár meg is fagyhatnánk itt! A gyufát, azt eláztattad! Mert ha én nem gondolok valamire...
  Marianne szinte látta azt az itt termett kereplőmasinát, a szája, mint egy szatyor, és régen rossz annak, akire rányitja.
  – Ilyenek? – kérdezte nevetve.
  – Körülbelül. Van, amelyik még ilyenebb!
  – És az mit csinál? 
  Ünnepélyesen sorolni kezdte:
  – Előbb rikácsol, aztán bőg, aztán csapkodni kezd, és mikor már komplett a hiszti, akkor meg van sértve, ha ott marad egyedül, tűz nélkül, sötétben, hidegben...
  Marianne elkomolyodott.
  – Értem. Valahogy úgy, mint én délelőtt! A fiú képe csupa bűnbánat.
  – Még mindig haragszol? Mintha mérlegelné, aztán rávágta:
  – De csak addig, míg meg nem gyújtod végre a tüzet! Lekuporodott, szakszerűen fölrakta a vékony ágakat, hogy tartsák egymást. Mikor elkészült, odaszólt Mariannenak:
  – Add ide a déli szendvicses zacskót, az zsíros egy kicsit... Aha! Meg a papírszalvétákat is!
  A papiros menten átlobbant, továbbadta a lángot a gallyaknak, s azok pattogó ropogással növesztettek piros taréjt.
  A lány tágra nyílt szemében egy pöttömnyi kisgyerek karácsonyesti ámulata:
  – Ó, be csodálatos! Nem is mondtad, hogy te varázsló vagy!
  De Róbert most már felnőtt akart maradni. Aggodalmasan ellenőrizte, egyenletesen ég-e az ághalom.
  – Ez még nem az igazi. Majd ha teljesen besötétedett! Addigra meghízik a parázs, és rádobjuk azt a pár görcsös, vastag ágat, azok nem lobbannak el egyhamar.
  A távolban egyetlen hajszálnyi vonal választotta el a tengert az égbolttól, és előttük táncoltak a lángok.
  – Vigyázz, ne hajolj olyan közel! – figyelmeztette Marianne-t.
  Haragos szikrák röppentek fel. Aztán odatúl lebukott a nap, utolsó szelete is elsüllyedt a sík vízen. És most már valóban sötétség vette körül a máglyát mindenünnen.
  – Hány óra lehet? – kérdezte a lány olyan halkan, mintha egy ismeretlen, félelmes lény elől húzódnának meg, akinek nem szabad hallania a hangjukat.
  – Úgy nyolc felé...
  De hiszen maga a feketébe burkolódzott némaság ez a fenyegető idegen: épp alaktalanságában van hatalma. És a lobogó lángok távol tartják, akár a vadonban a nagy ragadozókat.
  – Itt délen milyen sokáig van világos – szólalt meg újra. – Odahaza, a városban ilyenkor már mind égnek a lámpák.
  – Meg ekkora csönd sincs – mondta Róbert, és az ő városára gondolt, ahonnét ideérkeztek a tengerhez.
  A víz fáradhatatlanul mosta a partot. Néha egy-egy ág megroppant a lángok harapásában.
  – Odaát a kikötő táján is nemsokára kigyulladnak a fények – mondta. – Elindulnak a halászcsónakok, orrukon acetilénlámpákkal, hogy oda csalogassák a halakat.
  Marianne pontosan maga előtt látta a fölvonulást. Tegnap még a mólóról figyelte, amint nagy messze fölsorakoznak, és lassan mozognak előre, akár egy vízre kelt meseváros. Aztán kinn a nyílt vízen szétterítik a hálót, szélesen, hogy mire összehúzzák, nyüzsögjön benne a zsákmány!
  – Érdekes lehet itt élni mindig... később is, mikor eltűnnek a nyaralók, és egyszerre kihal a parti sétány, meg a vendéglők nagyernyős asztalai mind kiürülnek...
  Róbertnak elszorult a szíve.
  – Mire elutazunk innét, azt mondják: vége a szezonnak... ők úgy hívják a nyarat.
  – Mi meg vakációnak.
  – Egyre megy, nem? Éppolyan hamar elmúlik...
  – Mindjárt itt lesz értünk a bárka... – mondta később Marianne. Majd figyelmeztetőn hozzátette: – Dobj még a tűzre!
  Óvatosan rátett egyet az izmosabb ágak közül.
  – Annyira várod? – kérdezte.
  – Nem szeretnék otthon kikapni. Jó félóra így is, mire átér velünk.
  A tűz haragosan fölropogott, kicsit beroskadt a parázs, majd újult erővel magasba csapódtak a friss lángok.
  – Most igazán ez az egyetlen világító pont, kiáltásnyira. Biztosan meglátja! – A lány a láthatatlan messzeségbe meredt.
  – Meg, meg, ne félj! – dünnyögte Róbert. – Messziről! Még véletlenül sem felejt itt bennünket!
  – Mért? Tán azt szeretnéd?
  – Nem. Nem tudom. – Mintha magával tanácskozna. – Csak rossz lesz elmenni...
  – Hát éjszakára mégsem lehet itt... Képzeld, micsoda riadalom törne ki odaát. Anyámék rohannának a rendőrségre. És téged is keresnének!
  – Persze. De az odaát van... Nekünk meg itt kell hagynunk a szigetet...
  A szigetet, amiből már nem is látnak semmit. Csak tudják, hogy ötvenlépésnyire a bozótos, azon túl a domb, amerre fölkapaszkodtak a toronyhoz.
  – Hát majd... – próbálkozott a lány. Róbert félbeszakította:
  – Ne... ne találj ki most mindenfélét... Nincs „hát majd". Az van, hogy elutaztok, és mi is... haza kell menni...
  – De talán jövőre!
  – Jövőre? – ismételte keserűn. – Hol van az még? Mit tudhatod, hátha egészen máshová mentek nyaralni... – Arra most gondolni sem mert, hogy ők...
  Marianne elbillentette fejét cicásan.
  – Majd megkérem aput... – Mintha már most a szüleinek könyörögne. – Hiszen ők is jól érezték magukat!
  Róbert közelebb hajolt a tűzhöz. Mintha benne csapkodnának azok a nyugtalan csóvák.
  – Be könnyű is a felnőtteknek! – mondta. – Egyszerűen elhatározzák magukat, megváltják a jegyet... és viszik a gyereküket, nem sokat kérdezgetik. Mi meg megyünk, ahová ők akarják.
  – Hiszen az idén sem tudhattuk előre, hogy... – szerette volna rákényszeríteni a fiút, hogy szembenézzen vele a tengerpart meg a sziget... meg hogy itt épp egymással találkozunk.
  – Nem, persze hogy nem. És ha legközelebb máshová visznek nyaralni, ott is jól érzed majd magadat, ott is találsz... társaságot... és úgy elfelejted, hogy itt jártunk együtt...
  – Gondolod?
  – Így szokott lenni...
  – Mért, te csak úgy kitörlöd az emlékezetedből... az arcokat?
  – Én nem, de...
  – Akkor mért hiszed rólam?
  Róbert nem válaszolt. Hirtelen eszébe jutott:
  – Találtam valamit a parton... félretettem neked... hogy könnyebb legyen visszaemlékezned a szigetre... meg rám... – Fölkelt, s egy lépéssel arrább fölemelt a földről egy papirosba göngyölt kis csomagot.
  – Mi az?
  – Tessék. Tedd el.
  Marianne óvatosan kibontotta, és szava sem maradt a meglepetéstől. Bíborszínű tengeri csillagot tartott a tenyerében, megvolt mind az öt ága.
  – Igazán nekem adod? 
  Rábólintott.
  – Mikor szedted? – Gyöngyök peregtek a hangjában.
  – Az előbb, míg te aludtál. Oda volt tapadva a kőfalhoz, de már nem élt. Szárítsd ki egészen, még nyirkos...
  – Ez... ez nagyon kedves tőled... – Marianne örömén áttolult egy csöppnyi szomorúság, s észrevétlenül növekedni kezdett. – Ha ránézek, mindig te jutsz majd az eszembe. De ne hidd, hogy e nélkül megfeledkeznék rólad!
  A fiú zavartan hárította el:
  – Ennyit vihetünk el innét...
  – De a sziget megvár!
  És most egyszerre megérzett valamit Marianne-ban, amiért újra nekivágna.
  – Meg, ha eljövünk egyszer... – Elnézett a lány feje fölött a sötétségbe, melyen itt is, ott is lyukat szúrtak a csillagok. – Tudod, én úgy szeretnék visszatérni, hogy a saját motorcsónakomban kössek ki a sziklaöbölben... és igazi, komoly fölszereléssel, sátorral, hogy akár egy hétig is eltáborozhassunk itt. És ne kelljen többé senkitől elkérni magunkat, meg időre visszaérni, mert különben kikapunk...
  – A te motorcsónakodon? – Marianne ízlelgette a lehetőséget.
  – Igen! Vagy azt hiszed, ez csak afféle gyerekbeszéd? – Keze a lány vállán volt, kicsit közelebb húzta magához.
  – Dehogy. Amit igazán akar valaki, és kitart az elhatározásánál, az biztosan valóra válik.
  – És eljössz velem majd... ide a mi szigetünkre?
  – El – felelte egyszerűen. – Hiszen most is eljöttem. Összefogódzva a nyúlánk lángokba bámultak.
  – Odaátról indulunk majd a mólóról – mesélte Róbert. – Kora hajnalban, amikor a nap kel! Te elöl ülsz, én meg hátul a kormánynál...
  Marianne mosolygón folytatta:
  – Eloldjuk a csónak kötelét... ellökjük magunkat a parttól...
  – Először csak az evezővel egy-két csapás, hogy túljussunk a kikötőn, elkerüljük a pihenő halászbárkákat...
  – Aztán zsugorodni kezdenek a házak, elmosódik a part, és kitárul a tenger! Szabadon, folyton változtatja a színét, és ahogy távolodunk, egyre tisztább lesz... olyan kék, hogy beleszédülsz. Fönn a sirályok!
  – És odakinn bekapcsolom a motort! Előre a szélben! Míg meg nem pillantjuk a fehér sziklákat...
  – Meg a zöld lombokat! A mi szigetünket! Marianne összehúzta szemét, mintha a füst csípné. A hullámok csobogtak csak, aztán nagy messziről tompa kis zúgás támadt. Akkorka csupán, hogy az első pillanatban azt hihették, a képzeletükből érkezik. De lassan erősödött, míg föl nem ismerték a közeledő csónak motorját.
  A fiú úgy ült, hogy háttal legyenek a tengernek. A bíborpiros parázs világított előttük. Magához szorította a lányt, az szembefordult, és megcsókolták egymást.
  Egyetlen, hosszú pillanat volt. A lehalkuló motorzajon át meghallották a halász kiáltását:
  – Hahó! Hahó!
  Fölpattantak ültükből. A csónak lámpája megvilágította a part menti sziklákat. Integetni kezdtek, és viszonozták az üdvözlést.
  – Néhány evezőhúzás, s a halász ügyesen bekormányzott az öbölbe. Ott várták, ahol délelőtt napoztak. Aztán kinyújtotta kezét Marianne-ért. Róbertnak vállán volt már a tarisznya, mikor utána ugrott.
  Elhelyezkedtek. Furcsa volt megint egy harmadik ember mellettük, aki visszaviszi őket a többiek közé.
  Róbert a fogás iránt érdeklődött.
  – Megjárja... ,- Ilyesmit jelezhetett a halász lassú fejingatása.
  Marianne megmutatta az ő zsákmányát, a tengeri csillagot. S eszébe jutott még a vihar is, de nem tudta megkérdezni, hát megelégedett annyival, hogy baj nélkül megúszhatta a halász is, ha egyszer eljött értük.
  Mi minden történt ezen az egyetlen napon! – gondolta.
  A fiú fejében meg ez járt: tulajdonképp nem is történt semmi különös, és mégis...
  Lassan hátrafordult, látja-e még a parton a máglya sötétvörösét. Úgy rémlett, egy pillanatra. Aztán egyszerre eltűnt. Talán épp akkor omlott össze a csillagok alatt.
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  Ők ketten meg az osztály
  
  
  
  Az ábécé második betűje, a b semmi esetre sem jelöl másodrendűséget. Tessék csak megkérdezni bármelyik diáktól, aki a párhuzamos osztályok közül a b-be jár. Ilyesmit csak a tájékozatlanok képzelhetnek el, valamint azok, akiket a sors szeszélye az a-ba sodort.
  E sorok írója sietve kijelenti, hogy nem tart igényt a pártatlanság látszatára. Annál kevésbé, mert középiskolai pályafutása során b-s volt, s ez a tény világnézetét egy életre meghatározta.
  Ezek előrebocsátása után vessünk egy pillantást a katedrára. Épp Barta tanár urat látjuk ott, az osztályfőnököt, amint fölemeli a mutatópálcát, odasiet a térképhez, s villámgyors utazást tesz rajta. Akkorát, hogy a valóságban az expresszek is félnapokon át kattognak a vaspályán, mire a végére jutnak. A villamosított expressz-pálca áttör a Pireneusokon, és sebesen lehúz a csücsökbe, Gibraltárhoz, s a tengerszorosnál megáll. De most nem válik kétéltűvé, hogy azonmód tengerre keljen, és áthajózzon Afrikába.
  Gibraltárról van szó, határozottan és egyértelműn Gibraltárról, ennyi Gruber Gömbi fejében is megragadt, homályosan kóvályog ugyan még valami, amit az előbb hallott a magyarázatból, mielőtt Szurokkal beható tárgyalásba kezdett – de az már korántsem ilyen szilárd, úgyhogy okosabbnak látszik makacsul e mellett a biztos fogalom mellett kitartani.
  – Gibraltárról, tanár úr – felelte tehát Gruber Gömbi egy vértanú elszántságával, aki számot vetett magában, s ha tüskét vernek a körme alá, akkor sem mondhat egyebet.
  Barta tanár úr rábólintott. Olyan lassan, hogy sokkal tovább tartott az egész ibériai utazásnál. Aztán kínos mosollyal:
  – Félreértés van közöttünk, Gruber. Nem aziránt érdeklődtem, hogy itt miről beszéltünk, hanem ott... nálatok, miről folyt a diskurzus...
  – Arról, tanár úr... Gibraltárról...
  A mutatópálca egyenesen Gömbi mellének irányult a távolból.
  – Meg a spanyolokról, nemde? Hogy a végén mégiscsak berúgták azt a gólt!
  Az osztályon átcsapott a fölszabadult röhögés, Gruber megkönnyebbült és fölsóhajtott.
  – Hol van még az, tanár úr? Egy ilyen icipici gól, amit mi rúgunk délután az a-soknak!
  Barta tanár úr a katedra asztalára csúsztatta a pálcát, igazított egyet szemüvegén, s látszott, hogy végre tökéletesen elégedett.
  – No látod! Mindig megrövidíti a dolgot, ha arra kapunk választ, amit kérdeztünk. – S azzal megkezdte sétáját a padsorok között.
  A fiúk boldog ejtőzéssel fordultak felé. Barta tanár úr sportszerű ember, és nemes ellenfél. Megállt Gruber előtt, és komolyan megkérdezte:
  – Ezen múlik a bajnokság?
  Gömbi szokatlan ékesszólással, folyamatosan felelt:
  – Igenis, tanár úr! Ők is veretlenek, meg mi is, de nekik jobb a gólarányuk, úgyhogy döntetlennel már bajnokok. Nekünk ma délután életre-halálra kell hajtanunk!
  Ismét az a hosszú, meggyőző bólintás:
  – Értem. Ilyen körülmények között Spanyolország hegy- és vízrajzából a közbejött eseményekre való tekintettel legföljebb a Reál Madrid és az FC Barcelona jöhet számításba...
  Elsöprő helyeslés minden irányból. Egyedül Zulányi rázta meg szőke üstökét, hogy kijelentse:
  – Dehogy, tanár úr! Minket a földrajz rettentőn érdekel...
  Az osztályfőnök azonban kellő tájékozottsággal figyelmeztette:
  – Félek, Zulányi, hogy törpe kisebbségben maradsz... Valaki boldogan fölnyerített, most már általánossá vált a fesztiválhangulat, és Barta könnyedén lezökkent Oláh Vili padjának tetejére.
  – Milyenek a kilátások? Halljuk az előzetes kapitányi szakvéleményt!
  Oláh Vili feszengőn kikászálódott a padból, kínosan érezte magát, mert egyszeriben neki kellett lefelé beszélnie Bartához. Előreejtette vállát, fekete bombázófeje lebillent, mintha épp egy fenyegetőn szálló beadásba készülne beletenni, s közben már keresné, kinek is küldje a labdát.
  – Hát... nem tudni, tanár úr... meredek dolog lesz... Attól függ, hogy jön ki a lépés...
  Igazi diplomatikus kapitányi nyilatkozat volt, kellő balladái homállyal, szerénység és önérzet ravasz ötvözetében.
  Gruber Gömbi, az osztályválogatott vezérszurkolója kiszólt a padjából:
  – Tessék eljönni, tanár úr! 
  Barta fanyarul bólintott.
  – Jó, hogy nem akartok beállítani!
  – Pedig az irtó klassz lenne! A tanár urat biztos nem mernék fölvágni az a-sok, mikor kapura tör! – passzolta vissza kapásból Rápolti Potyi.
  A kép ellenállhatatlan volt: Barta tanár úr citromsárga mezben, égszínkék nadrágban, amint fölvezeti a labdát az ellenfél tizenhatosára, igazít egyet a szemüvegén, és megbombázza a kaput...
  De ő maga törölte el egy legyintéssel.
  – Sajnos, a gyorsaságom már nem a régi... 
  Szurok mámorosán fölugrott Gruber mellől.
  – Tessék csak ránk bízni, tanár úr! Oláh Vili meg Varga Skuló majd elintézi. Most csak szerénykednek! Megnyerjük!
  És most Gruber Gömbi karmesteri vezénylése nélkül is fölzúgott:
  – Hajrá, bé! Hajrá, bé! Mindent bele!
  Barta fölemelte karját. Elég hamar csönd lett.
  – Tartsatok valamit délutánra is – mondta. – Sőt nem bánnám, ha legközelebb az Ibér-félsziget ügyében is hallatnátok a hangotokat.
  Zulányi lelkesen biztosította:
  – Úgy fogjuk fújni, tanár úr, a Pireneusoktól az Atlantióceánig!
  De Barta tanár úr pontosan emlékezett a saját diákkorára, s nem felejtette el, hogy a fiúknak csak egészen ködös elképzelésük van a jövőről. Ezért tartózkodó maradt.
  – Jobb, ha az ember csak a maga nevében tesz ígéretet, Zulányi!
  Szurok majd kiesett a padból, úgy nyújtózkodott.
  – Tessék, mit akarsz? Szurok fölpattant.
  – Becsületes üzletet szeretnék ajánlani, tanár úr!
  – Üzletet?...
  – Csak a magunk nevében... Zulányi különszámlára dolgozik!
  A röhögőorkán keresztül csapott rajta, megvárta a végét.
  – Ha megnyerjük a meccset délután, holnap ne tessék feleltetni az osztályt!
  Mérlegelte az ajánlatot, majd lebilincselő komolysággal döntött.
  – Nem megy, Szurok! Ez gimnázium, nem kereskedelmi szakiskola!
  Fölberrent a csengő, Barta tanár úr sajnálkozón bólintott, a fiúk fölálltak, s ő elvonult a térdig érő padrecsegésben.
  Gruber Gömbi trombitahangja még túlharsogta a most támadó általános lármát:
  – Srácok! Délután mindenki kinn legyen! Találkozás fél négykor az udvaron!
  Oláh Vili léptei végigdobogtak a padsoron, fölugrott a katedrára, és kihirdette a csapat-összeállítást.
  Ekkor tört ki a botrány.
  Pontosabban, amint Oláh Vili bejelentette, hogy megváltoztatja a legutóbbi győztes csapatot, s a jobb szélen ma délután Ocsovai játszik.
  Erre az első jeges fuvallatra az ablak felőli ötödik sorból fenyegető széllökésként hasított végig a termen Varga Skuló hangja:
  – Miért nem Rádi Bandi?
  Többféle elfogadható érvet is fölsorolhatott volna erre Oláh. Például azt, hogy a mai mérkőzésre új taktikát eszelt ki. Különleges föladatot akar Ocsovaira bízni. Vagy egyszerűen: elégedetlen volt legutóbb Rádival, tehát kicseréli. Egyvalamit nem lett volna szabad mondania, és ő habozás nélkül azt választotta:
  – Azért, Skulókám, mert így döntöttem.
  A védelemben Oláh Vili volt a megdönthetetlen gát, a támadók közt Varga Skuló az eleven higany. Nemcsak az osztálybeliek tudták ezt, de a pedellus, Prepszent bácsi, a jó öreg Szent Prep is csak úgy beszélt róluk: „A Vili meg a Skuló? Azoknak fockározásból kellene érettségizni! "
  Skuló most épp a pad tetején ült, csontos arca elsárgult a dühtől, s hullámos barna haja alatt résnyire vonta szürke szemét.
  – Rangadó előtt forgatod föl a csapatot?
  – Igaza van Skulónak! – kontrázott a túlsó oszlopból Szurok.
  – Mért volna igaza. – Így Gruber Gömbi. Oláh Vili megkopogtatta a katedraasztalt.
  – Srácok, ez nem népszavazás! A csapatot a kapitány jelöli ki, az pedig egyelőre én vagyok!
  Mire Skuló elegánsan leugrott a magasból, ijesztő nyugalommal hóna alá vágta táskáját, és elindult. Csak úgy menet közben köpte oda Vilinek:
  – Tudod mit, akkor jelölj ki helyettem is valaki mást, mert én nem vállalom a játékot.
  Egy másodpercnyi üreges csönd, aztán már a fél osztály kinn tolongott a katedra előtt, mindenki egyszerre beszélt, magyarázott, hadonászva igyekezett meggyőzni az épp előtte szónoklót. Skulónak nem sikerült áttörnie magát a gomolyagon az ajtóhoz, Szurok ráakaszkodott, átkarolta, és húzta visszafelé.
  – Megőrültél, Skulókám? Mi az, hogy nem vállalod? Most akarsz kiszállni, az utolsó percben?
  Skuló egy testcsellel kisiklott. Szuroknak mondta, de a katedra felé fordult:
  – Ne izgulj, Szurok! Hallottad: ez a kapitány dolga. Ő a menő fej, ő mindig megtalálja a legjobb megoldást. Majd keres nálam különbet!
  Vili pedig minden teketória nélkül rábólintott.
  – Kérlek! Primadonnákra nincs szükségünk! 
  Gruber Gömbi felcsörtetett mellé, és teljes terjedelmével ráfolyt.
  – Gyerekek, ne bomoljatok! Most álltok oda veszekedni, mikor minden kettőtökön múlik?
  És Szurok, mint a szoborcsoport harmadik tagja, nekidőlt a dobogó alatt, és összetette két mocskos kezét.
  – Vilikém, az istenért, hagyd benn Rádi Bandit, és akkor nincs vita! Béküljetek ki!
  Gömbi képe, akár egy pirosra gyúlt lampion, dühösen visszafordult.
  – Meg akarod nyeretni a bajnokságot az a-sokkal, Skuló? 
  A válasz már az ajtóból érkezett:
  – Mért tőlem kérded, mért nem a kapitányotoktól?
  Az ajtón is úgy csúszott ki, ahogyan a hátvédek gyűrűjéből szokott, mire körülkapták a fejüket, már nem volt sehol.
  – Skuló! Skuló! – hangzott elkésve és reménytelenül. S aztán Szurok csaknem sírva: – Ti állatok, minek hagytátok, hogy elmenjen?!
  Dongott a katedra dobogója, a tumultusban valaki elvesztette az egyensúlyát, de nem maradt annyi szabad hely, hogy becsületesen elvágódhasson.
  Oláh Vili állt csak szilárdan.
  – Kötéllel nem fogunk senkit. Hallottátok! Őt nem a csapat érdekli, nem az osztály, nem a bajnokság, hanem hogy az történjen, amit ő akar!
  –Épp te beszélsz, Vili? Miattad maradunk itt csatársor nélkül! Te vagy az oka!
  Válságos pillanat volt, Vili is érezte. Két tenyérrel letámaszkodott a katedraasztalra, várta, hogy elsodorja az áradat. Szembenézett velük, és kihúzta magát. A pályán is így magaslott föl a kapu előterében, s széles válláról jobbra-balra pattogtak el a támadók. Csípett a hangja, mint a sós kötél:
  – Itt mindenki csuda nagy szakértő – a partvonalról! De a meccset a pályán kell lejátszani, és az a tizenegy ember rakja ki a pejsliját, aki ott gürizik! – A hirtelen támadt csöndben előrelépett, belemondta az előtte sorakozó arcokba: – És ha valaki olyan nagy sztár, hogy azt képzeli, nélküle nincs csapat, akkor téved! Még ha Varga Skulónak hívják, akkor is! – Elhallgatott egy pillanatra, aztán már egészen köznapi hangon hirdette ki: – A jobbszélső Ocsovai, és mellette Walter Jóska száll be jobbkötőbe. Megmutatjuk Skuló nélkül is, összeszorított foggal kiverekedjük a győzelmet. A csapat tagjai fél négykor az öltözőben vannak, ott tartjuk az utolsó taktikai megbeszélést. Szervusztok!
  Az egymásra bámuló, megbutult arcokat már nem látta, s a nyomában felhördülő morajlás akkor ért csak ki a folyosóra, mikor már elkanyarodott a lépcsőn.
  – Ezt megcsináltuk! – foglalta össze egy sóhajtásban Rápolti Potyi. Ő volt az, aki nemrég még Barta tanár urat állította volna a csatársor tengelyébe. Most rá sem lehetett ismerni. Összetört reményeivel együtt.
  – Mért csináltuk? – hallatszott okvetetlenkedőn. A hang forrása láthatatlan maradt, mert Dévér Kacsa nyújtózva ért csak osztálytársai hónaljáig. – Ők csinálták! Ők ketten!
  Gruber Gömbi leroskadt a dobogóra, két tenyere közé fogta fejét.
  – Most igét akartok ragozni? – kérdezte sötét váddal. Szurok odapattant elé, és a fejére olvasta:
  – Skuló helyett Walter! Elmebaj! Az a-sok összeesnek a röhögéstől!
  S ismét Potyi:
  – Összeszorított foggal akar focizni! Hát ha Skulót kihagyja, akkor majd csikorgathatjuk a fogunkat!
  Gömbi fölpattant, érezte, ez az ő pillanata.
  – Fiúk! – kiáltotta történelmi tágassággal. – Most minden rajtunk múlik! Vilivel és Skulóval ellenállhatatlan a csapat, de ha bármelyikük nem játszik, akár ki se álljunk!
  Zulányi bölcsen bólintott.
  – Ez az! A legokosabb lemondani a meccset.
  – És magoljunk helyette egész délután, igaz, Zulányi? – fuvolázta a képébe Potyi.
  – A meccset nem lehet lemondani! – Gruber a helyzet ormára emelkedett. – Mára írták ki, ma játsszuk le. A kérdés csak az: Skulóval vagy Skuló nélkül?
  És most végre megszólalt az, aki miatt a vihar kitört: Rádi Bandi. Eddig hallgatott, mint egy sült krumpli kihűlőben.
  – Gyerekek! – kezdte, és rögtön abba is hagyta.
  Ezen azonban senki sem lepődött meg. Hozzászoktak már, hogy Rádi Bandi ezzel a hősi lendülettel ismétli meg feleléskor is a föltett kérdés utolsó szavát, aztán menten befagy.
  – Mit akarsz, Rádi? – sürgette Szurok.
  Rádi Bandi olyasféle mozdulatokat tett, mint akinek hajvágás után telement az ingnyaka egy marékra való csiklandozós szállal.
  – Én igazán rühellem... ööö... hogy miattam... lett ez az egész izé... és Skuló... meg Vili...
  – Nyögd ki már!
  – Hát hogy... nem az a lényeg... ööö... hogy Ocsovai... vagy én... hanem hát... hogy... izé...
  Ilyen folyamatos szónoklatot még nem is hallottak tőle. Szurok megrázta Rádi kabátujját.
  – Te vagy a legjobb barátja, mért nem magyaráztad meg Skulónak?
  Rádi Bandi nyökögött még valamit, de már a kutya se figyelt rá.
  Gruber Gömbi dühösen legyintett, és Ocsovaihoz fordult.
  – És te mit szólsz hozzá?
  Ocsovai vállat vont. Flegma, kicsit horpadt képű gyerek volt.
  – Engem beállítottak, mit szóljak? 
  Szurok fölvíjjogott:
  – Igen, mert megírtad Oláh Vili számtandoliját, azért!
  – Igaz ez? – ugrott elő Rápolti Potyi. Ocsovai nem jött zavarba..
  – Megírtam. No és? Máskor nem adtam neki puskát?
  Szuroknak csak ez hiányzott! Kis híján nekiment Gruber Gömbinek.
  – Nesztek! A kapitányotok!
  Gruber egyszerűn rátette tenyerét Szurok kitátott szájára.
  – Nem ez az érdekes, értsétek már meg! Mért nem bírja egymást Vili és Skuló?
  – Skulónak az fáj, hogy nem ő a kapitány, és most le akarja égetni Vilit – jelentette ki váratlan határozottsággal Ocsovai. – Ez itt a hézag, ha nagyon akarod tudni!
  – Nem igaz! Vili a kiskirály! – szabadult ki végre Gömbi markából Szurok.
  És most már mindenki összevissza ordítozott. Gruber Gömbi az asztalra vágott. Akkorát, hogy az ökle is belereccsent. De nem volt ideje sziszegni.
  – Csöndet! – hörögte. – Mit másztok egymás képére? Ki kell békíteni őket! Fél négyre mind a kettő ott legyen az öltözőben!
  Szurok kitátotta a száját, és elnémult. Kénytelen volt elismerni, hogy ez az első értelmes mondat. De akkor is – ráhagyja Gömbire?
  – Fáklyásmenetet akarsz küldeni értük... délben? – bökte vissza.
  A fiúk mérlegelték az ötletet. De jobbal senki sem állhatott elő. És Gruber akadálytalanul elmagyarázhatta, hogy mind a kettőhöz el kellene menniük, megpuhítani őket.
  – Vonuljunk föl... testületileg? – kérdezte Propper, és fontoskodón ráncolta csimpánzképét.
  – Marhaság! – szavazta le Potyi. – Mindegyikkel beszéljen a barátja!
  Ez az indítvány egy csapásra győzött. Tüstént határozat született: Skulóhoz Rádi Bandi, Vilihez Ocsovai megy el.
  Rádi Bandi szerencsétlenül bólogatott. Nehéz volt magát az ékesszólás mestereként elképzelnie.
  – Jó... én... ööö... megpróbálhatom... de sokat magyarázni... azt ne is várjátok...
  Gruber megragadta a két vállát, belerágta a szájába:
  – Megmondod neki, hogy az egész osztály számít rá, érted? És piszok gazember, aki cserbenhagyja a... – nagyot akart mondani – a zászlót!
  Szurok harsányan felröhögött.
  – Óriási! Ha lepiszokgazemberezed, akkor aztán biztos, hogy meggondolja magát!
  Gömbi olyan tökéllyel kezdett el dadogni, mintha Ráditól vett volna órát.
  – Hát... hát... hát akkor... mit tudom én... akkor mondd azt, hogy nélküle... – Mérgeset hederített a levegőbe. – Á, ez se jó! Még lovat adni alá?
  – Inkább tán... – nyögte közbe Rádi Bandi – azt, hogy... ööö... miattam ne csináljon akkora... izét...
  – Lóság! – avatkozott bele férfiasán Szurok. – Skuló csak úgy száll be, ha te leszel a jobbszélsője. Világos!
  Gruber Gömbi vadul meszelni kezdett a tenyerével, és rázta a fejét.
  – Ilyesmit nem lehet! Összevissza ígérgetni Vili nevében, felelőtlenül! Ha Rádiban és Ocsovaiban van becsület, akkor mind a ketten elfogadják a döntést, amit az öltözőben együtt hoz Vili és Skuló!
  Ebben végre megállapodtak, és ki-ki szedelőzködött.
  – Háromkor itt az osztályban találkozunk! – lengette vissza a sapkáját Szurok, és csaknem belerohant a fizikai szertár felől egy tálca kémcsővel közeledő Lampert tanár úrba.
  A fiúk szétszéledtek az utcán. Az egyféle lakók tovább vitatkoztak, még mindig izgatottan tárgyalták az imént lezajlottakat.
  Skuló hívei azt követelték, hogy Oláh köszönjön le a kapitányi tisztségről, de előbb nyilvánosan ismerje be, hogy aljas, önző érdekekből kész lett volna szétzülleszteni a csapatot.
  A túloldal az önfejű Skulót kárhoztatta, amiért nem ismeri a fegyelmet, fütyül az egységre. Ennek a nézetnek persze Gruber Gömbi volt az előharcosa. Úgy belelendült, hogy Propper és Kara alig győzte visszacibálni a járdára egy bekanyarodó motorkerékpár elől.
  – Skuló, a nagy Skuló! –szavalta magából kikelve Gömbi az utcasarkon, és mutatóujját előredöfve kikiáltotta: – Ha nem tudnátok, közönséges osztályáruló!
  Végül akadtak száraz lelkek, akik sem ide, sem oda nem húztak, akiknek mindegy volt, Vili vagy Skuló a hibás, csupán a várható végeredmény szempontjából vizsgálták az ügyet.
  – Azt az ötöst, amit Skuló nem rúg be, majd Vili kanalazza ki a mi kapunkból – jelentette ki a kövér Lifa, s tudományosan hozzátette még: – Mivelhogy az energia nem vész el, csak átalakul.
  Ocsovai, Rápolti Potyival bandukolt hazafelé. Nem a rokonszenv, pusztán a földrajzi tényezők hozták össze ezt a párost. A kijelölt jobbszélsőt csöppet sem lelkesítette küldetése. Ráér ebéd után meglátogatni Vilit. A második sarkon jelentősen megszorította Potyi könyökét, és sokat tudó képpel megjegyezte:
  – Tudod te, mért dühös Vili Skulóra?
  – No mért? Kíváncsi vagyok!
  – Ne ordíts! Ez diszkrét dolog... – És a túloldalra mutatott, az általános iskola kapuját fedező rács felé.
  Rápolti Potyi a kitóduló gyerekek áradatában megütődve pillantotta meg Varga Skulót, amint odacsapódik egy kék sapkás, kátrányfekete hajú lányhoz.
  – De hiszen ez... ez a Vili húga...
  – Jó, hogy rájöttél... – mondta nyájasan Ocsovai. – Minden meccsünkön kinn van...
  Potyi szaporán pislogni kezdett, aztán maga sem értette, mért, iszonyú dühös lett Ocsovaira, és hasba bokszolta.
  Skuló pedig elegánsan háta mögé csúsztatott táskával elindult a kislány oldalán.
  Oláh Magdinak csak a haja volt olyan fekete, mint a bátyjáé. Különben egy csöppet sem hasonlítottak, eszébe sem jutott volna senkinek, hogy testvérek. Szerencsére – gondolta Skuló. Másképp aligha strázsálta volna majd mindennap az iskolájuk előtt Magdit.
  A kislány oldalvást Skuló arcába lesett. Zártnak, keménynek és roppant férfiasnak találta.
  – Nem is számítottam rá, hogy ma eljössz – kezdte duruzsoló hangján. Skuló úgy képzelte, Magdi torkában ezüsthúr pendül meg, ha kinyitja a száját; csak a botfülű Vili hallotta ezt a muzsikát idegesítő szúnyogdongásnak.
  – Miért ne jöttem volna?
  – Hát a meccs miatt... gondoltam, sietsz...
  – Nem olyan sürgős.
  Lám, Skuló nem bomlik meg előre, ha délután játszik a csapat!
  – Csak nem tették későbbre a kezdést?
  – Ugyan, annyi idő van még négyig! Gyere, lógjunk egyet, Magdi!
  – Most, mikor Vili toporzékolva vár odahaza, hogy elé tálaljam az ebédet? Utána még pihen egy kicsit. Azt mondja, teli hassal nem lehet focizni...
  Skuló egy rádiószaküzlet kirakatára bámult, az üvegen elhúzó tükörképének dünnyögte:
  – Óriási! Mintha legalábbis az Európa-kupa döntője lenne délután!
  Ez már sok volt.
  – Micsoda?
  – Hát egy vacak iskolabajnokság... mit kell annak ekkora feneket keríteni?
  Magdi lefékezett. Két nagy, szilva formájú szeme ijedten fénylett.
  – Te Skuló! Miket beszélsz te itt összevissza?
  – Tán nem így van?
  A kislány még mindig fürkészte.
  – No, eredj szépen haza, vár nagyanyád az ebéddel! 
  Erre valami felnőtteset kellett válaszolni. De legalábbis előkelőt. Vagy ha az sem sikerül, hát szokatlant.
  – Semmi étvágyam.
  A gyanú célba ért Magdi fejében.
  – Megint összevesztetek Vilivel, igaz?
  – Összevesztünk? – Skuló fölvonta szemöldökét, majd úgy tett, mint akinek kedve volna elmosolyodni, de méltósága nem engedi. – Nevetséges, hogy a bátyád örökké féltékenykedik rám.
  Azért ez nagyon jólesett. Még ha megvoltak a tapasztalatai a fivéréről, akkor is.
  – Úgy látszik, Vili még nem hallott róla, hogy nő és férfi között önzetlen barátság is lehet! – mondta végre csupaezüst hangon.
  Skuló egyik lábáról a másikra állt, útjában volt most az előbbi marcona fölény.
  – Hát ami azt illeti...
  – Mi az, hogy azt illeti?
  – Már úgy értettem, hogy... Eh! Nem erről van szó! Egyáltalán, mi köze Vilinek a kettőnk dolgához? Nem tartozik rá... – S türelmetlenül kivágta: – Csak agyára ment a kapitányi önérzet, tudod!
  Magdi lesöpört fénylő iskolai köpenyéről egy pihét.
  – De hát hogy érted azt, hogy... féltékenykedik?
  – Úgy, hogy ő hátul csak megakadályozza a gólokat – de elöl mi rúgjuk be a lasztit... és fáj neki, ha nem őt ünneplik!
  – Ja?... – Ezt az árva szótagocskát már bíborra vált képpel sóhajtotta el Magdi. Egész áriát rejtett belé: ijedt kis röstelkedéssel kezdődött, s fájdalmas kiábrándulással zengett ki.
  De Skuló nem őt látta maga előtt ebben a pillanatban, hanem Vilit, amint fönn feszít a dobogón, hogy mindenkit kioktasson maga körül. Neki kiáltotta vissza az elkésett választ is:
  – Hát szórakozzon mással, jobb lesz, ha leszáll rólam! – Hirtelen észbe kapva megfogta Magdi megindítón keskeny kezét. –Ne is beszéljünk róla! Gyere, lógjunk egyet! Várj, veszek kókuszcsemegét, azt szereted!
  Magdi egy nyakrándítással helyére rázta arcába hullott haját, erélyesen rászólt:
  – Nem veszel semmit. Hazamégy. – Csak most látta, hogy jócskán túlmentek már; – Az ember nem eszik össze mindent ebéd előtt, hogy elrontsa a gyomrát!
  – Ha még az én gyomrom fájna neked – mondta elszontyolodva Skuló. – De te is csak a jobbösszekötőt látod bennem...
  – A jobbösszekötőt? – álmélkodott Magdi.
  – Hát a focistát, aki csak rugdossa a gólokat... aztán ha leveti a trikót, már meg sem ismerik... nincs többé a pályán...
  Elfogta a türelmetlenség.
  – Skulókám, ezt most úgysem érünk rá megbeszélni, mert akkor igazin nem leszel a pályán délután. Én pedig meg akarlak nézni... – s csaknem ijedten hozzátette még – benneteket...
  – Tudod mit, Magdi... szeretnék kérni tőled valamit.
  – Micsodát?
  – Azt, hogy... inkább ne gyere ki arra a meccsre... 
  Most már igazán nem értette, hányadán állnak.
  – Hiszen eddig mindig azt akartad, hogy ott legyek!
  – Igen, de... rájöttem, hogy zavar... lámpalázas leszek. Szóval jobb, ha ma nem... No, megígéred?
  – Hogy ígérjem meg, mikor Vili úgyis kicipel? És Gruberék teleüvöltik a fülemet!
  – Ugyan, egy lánynak... azt a szamárordítást! Csöppet sem nőies...
  Magdi rájött, hogy Skuló orvul megint továbbcipelte. Dühösen toppantott.
  – Egy tapodtat sem megyek tovább! És te is indíts hazafelé! Elég szamárságot összehordtál! Ilyen.,. ilyen... – Már nem is tudta, mit akart. Rákiáltott: – Mi történt veled, Skuló?!
  – Semmi. A világon semmi. Csak Vilitől értesültem, hogy állítólag primadonna vagyok...
  – Ti is jókor bolondultok meg! Majd meggratulálom Vilit is!
  Skuló engedékenyen elmosolyodott.
  – Kár izgatnod magad, Magdi! Tudod, ez úgy van... ha győz a csapat, Vili a nagy ember... ha nem, én leszek a bűnbak.
  Álltak leragadva a tér sarkán. És egyszerre úgy jött, hogy Magdinak végig kellett simítania ezen a konok, csupa csont arcon.
  – Ugyan, Skuló... – S ahogy ujjai az állához értek, észrevette, hogy a fiú szürke szeme öntudatlanul lecsukódik. Gyorsan, csaknem hangtalanul búcsúzott: – Viszlát délután!
  Magdi léptei szaporán elkopogtak. Vissza sem kellett fordulnia, hátában érezte Skuló furcsa, szomorú tekintetét.
  Ő meg ott maradt, mint akitől elpattant a labda, és viszik, viszik, egyre reménytelenebb messziségben, utána bámulni is nevetséges.
  Ezzel a kábult révetegséggel állított be odahaza is.
  Nagyanyja fél kézzel még az előszoba kilincsét fogta, a másikkal már a konyhába nyitott be.
  – Fél órája várlak az ebéddel!
  Skuló lepottyantotta táskáját a sarokba, s üresen annyit mondott:
  – Nem vagyok éhes.
  A fürge kis öregasszony oldalt kapta fejét.
  – Mi az? Történt valami az iskolában?
  – Á, dehogy!
  Azért ezt egy kicsit eltúlozta. A színjeles Zulányi ütődhetett volna így meg, amiért ilyesmit csak föl is tételeznek róla.
  – Biztosan megint a fizika! – bökte föl orrát a nagyanyák kifinomult szimatával özvegy Vargáné. A mandulagyulladáson kívül csak a fizikától féltette egy szem unokáját.
  Skuló azonban szilárd maradt.
  – Nem is volt felelés.
  – Hát akkor?
  – Nem tudom... – Elmerengett. – Valahogy olyan furán érzem magamat...
  – Furán? – Nagyanyja áthatón fürkészte. – Talán a torkod?
  Finoman elkerülte tekintetét, átnézett lejtős, keskeny válla fölött a sötétre pácolt komódra. Töprengőn fontolgatta a változatokat, végül a legáltalánosabb mellett döntött:
  – Nem. Inkább... inkább a fejem... olyan szokatlan... A két apró, száraz tenyér fölnyúlt a halántékához.
  – Egy csöppet sem forró. Biztosan az éhségtől fáj! – Már derűsen csillogott eleven egérszeme. – Pedig tudod-e, mit főztem? No? Kitalálod?
  – Fogalmam sincs... – felelte annak a hangján, akin már a legjobb falat sem segít.
  – Lekváros derelyét! Szilvaízzel! 
  Skuló a hírre meg se rezzent.
  –Mi az, tán már az sem imponál neked?
  – De igen, nagyanya – mondta, anélkül, hogy a szó fölkeltette volna ínyén az emléket. Az ajtófának támaszkodott, várta, mikor kezd el forogni körülötte a szoba, de a nagyasztal súlyosan, tömören állt, és a karcsú lábú székek sem akartak megbillenni.
  Az apró öregasszony a szekrényhez lépett, és meglobogtatta a legutóbbi meccsen elhasadt, citromsárga ingét, s a szék hátára terítette megvarrva, patyolattisztán, kivasalva. S rákacsintott:
  – Mi lesz a kézmosással? Jön a leves!
  Ült a félig terített asztalnál, kavargatta, visszacsorgatta a kanálból étvágytalanul.
  – Nekem egyél rendesen! – hallotta. – A végén még elfújnak a pályáról...
  Lecsörrentette kanalát.
  – Mindenki azzal a nyavalyás meccsel van úgy oda! 
  Fölberrent az előszobacsengő.
  Skuló kirúgta maga alól a széket, és kisietett.
  Rádi Bandi állt a folyosón szerencsétlenül.
  – Szervusz, Skuló! – Hogyan görbülhet el így a hangja valakinek?
  Meglepetten invitálta befelé.
  Bandi esetlen félszegúszó-mozdulatokkal evezett át az előszobán, mint mikor kiszólítják a katedrához, s ő már előre tudja, hogy kár minden lépésért. Amint megpillantotta a tányérokat, végképp összezavarodott.
  De Skuló nagyanyja mindjárt odatuszkolta a másik székhez.
  – Épp jókor jössz, ülj le, kapsz egy kis derelyét, hogy jobban menjen a játék délután! Már hozom is!
  Magukra maradtak. Hálásan pillantott Bandira. Mégiscsak ő az egyetlen rendes srác abban az egész pocsék bandában.
  – No, mit szólsz Oláh Vilihez? – kérdezte bizalmasan. Rádi Bandi krákogott egyet, hogy bátorságra kapjon.
  Aztán behunyta a szemét, és halálraszántan eldadogta:
  – Azért jöttem... ööö... hogy délután... izé... be kell szállnod...
  Skulón átnyilallt valami.
  – Ő küldött?
  – A, dehogy... csak úgy...
  – Magadtól?
  – Persze.
  Mintha fordított távcsöven látná Bandit, zsugorodni kezd, lassan egészen összemegy itt az asztalnál, karnyújtásnyira.
  – Öregem, téged sem vet szét az önérzet, tudod! Én kiállók érted, te meg...
  Nagyanyja már hozta az öblös tálat, közéjük tette.
  – Tessék! Van még kinn, ehettek, amennyi belétek fér! – És már rakta Bandi tányérjára. – Hát halljuk, mi lesz délután? Formában van a csapat?
  Szép, szép, hogy nagyanya ilyen masszívan szurkol nekik, de ezt a nyaggatást most egészen jól elnélkülözné. Bandi meg pláne, ahogyan boldogtalanul méregeti a szemét és kékül-zöldül, míg kimakogja:
  – Hát... tetszik tudni... ööö... rázós dolog lesz... pláne ha tartalékosan...
  Itt már csak egy gyors szerelés segít. Skuló közbevetette magát:
  – Nekem ne tessék annyit tálalni, nagyanya! A tálalókanál lehanyatlott.
  – Te sokallod a derelyét? Itt valami nincs rendben. Előttem akartok titkolózni? Mit sutyorogtatok itt az előbb, Bandi?
  Rádi Bandi torkán keresztbe állt a félig lenyelt ízes derelye. Egyszerre próbált köhögni és dadogni. S ettől a lekottázhatatlan vakkantástól Skulónak agyába futott a vér.
  – Kár a meséért! Rosszul érzem magam, nem vállalom a játékot, és kész!
  – Nem vállalod? Hogyhogy nem vállalod? Mikor egész héten mást se hallottam, mint hogy ma lesz a derby? Még az este is szakmányban nyomtad a fekvőtámaszokat, hogy jó legyen az... erőnléted!
  – Hát most nem jó – mondta Skuló. Özvegy Vargáné tompán összecsapta tenyerét.
  – És mit szól hozzá az osztály? Mit szól Vili?
  Skuló fölpattant a helyéről, homályosan rémlett csak Bandi, amint kétségbeesetten és teljesen illetéktelenül ott marad a nagy tál derelye előtt.
  – Az az én bánatom! – És csúnyán, komiszul elnevette magát.
  Bandi lecsúszott a székről, de nem mert egészen kiegyenesedni.
  – Skulókám... még azt hiszik... izé... miattam...
  – Hát nem miattad! – Most már kiabált. – Vedd tudomásul, hogy nem miattad! De én olyan csapatban, amelyiknek Oláh Vili a kapitánya, nem rúgok labdába még egyszer!
  A szemközti szék hátán ott lógott a citromsárga trikó. Épp ilyen lesz Oláh Vilin délután. Hirtelen átvillant rajta az A-sok fekete-fehér csíkozású inge. Ha azt húzhatná föl, erre az egy meccsre csak! Ha elindulhatna, Vilivel, hogy rávezesse a labdát, s aztán könnyedén átgurítsa a lába közt, míg jobb felé dől, és a bal oldalán eliramlik, és akkor már bámulhat utána, mire megmozdulna, a kapust is kicselezte, még arra is jut ideje, hogy visszavigyorogjon rá, és finoman, halálos lassúsággal átpöccintse a gólvonalon... Haha! Az a vánszorgó körömpassz, amint unottan a hálóban köt ki, és csak a hosszú sípjel hangzik utána, mint egy gyászinduló... a b-sek szája meg nyitva marad, és csak tátog, de hang nem jön ki rajta. Egyetlen tizedmásodperc alatt álmodta végig az elegáns jelenetet, de belepirult. Ez kellene nekik! A szemük láttára majmot csinálni a kapitányukból, és kibélelni a kapujukat csupa ilyen gyöngéd kis besóhajtott góllal, mikor körös-körül sorra elfektette már a hátvédeket, és a kapus kétségbeesett szárazföldi úszómozdulatokkal nyúlkál a megbűvölt labda után. Rádi Bandi Skuló nagyanyjára meredt, és elhalón megszólalt:
  – Tessék... izé... igen... tessék... ööö... – És lejárt a lemez.
  – Hallod, Skuló! – Nagyanyja hangja most nagyon szelíd volt. S egy parányi büszkeség is bujkált benne. – A barátaid számítanak rád! Meg aztán... tudod, az a kislány... Magdi! Biztosan kimegy, hogy szurkoljon nektek...
  Ez volt a telitalálat. Skuló képén szárazon szikrázott a dühös diadal.
  – Akkor kinn lesz! És elgyönyörködhet benne, mire mennek nélkülem!
  Rádi Bandi megemberelte magát, odalépett hozzá.
  – Nézd, Skuló... én is azt mondom, hagyd ezt a... izé...
  – Mit hagyjak? Mondd csak bele a képembe te is, mint a kapitányotok! Hogy primadonna vagyok meg sztár, meg mit tudom én!
  – Skulókám... én?... Én?... Ööö... inkább gyere be... együtt... a suliba...
  – És vágódjam hasra Oláh Vili előtt, mi? Rohanok! – Végignyargalt a szobán, megfordult, és odapattant Bandi elé. – Ha legalább annyi tisztesség volna benne, hogy ő maga jön el, és visszarak mellém a szélre téged! De azt már nem! Ahhoz ő túl nagy fiú! Hát nem, öregem! Egyszer meg kell tanítani az ilyet...
  Bandi elunta a vitát, kérencsélést. Szótlanul végignézte, amint Skuló a díványon a haldokló gallus pózába ereszkedik, és behunyt szemmel elsóhajtja:
  – Úgy szédülök... mintha forogna körülöttem minden...
  Nagyanyja már hozta a henger alakú fémtokot.
  – No, majd én meghőmérőzlek! De itt ülök melletted, nehogy földörzsöld nekem! Ismerem már a harmincnyolc és fél fokos algebra- meg fizikaundorítiszt!
  Skuló félig leeresztett szemhéja alól leskelt. Nagyanyát nem olyan könnyű megetetni. Kitanulta a szakmát, apa meg Laci bácsi mellett már vagy negyven éve edzésbe került. Erőtlenül megkérdezte:
  – És ha valakinek nincs láza... akkor az már nem is lehet beteg?
  A szikár kis öregasszony rábólintott.
  – Dehogynem, fiam! Aki hátat fordít a barátainak, mikor a legnagyobb szükség volna rá, az harminchat hattal is dögrováson érezheti magát!
  Skuló fájdalmasat nyelt. Ez csúnya utánarúgás volt nagyanyától!
  Bandi küldetését befejezettnek érezte. Motyogott valami olyasfélét, hogy majd szól Oláhnak, de a nagybeteg Skuló csak a tenyerével meszelt tiltón. Akkor szólt csak utána, mikor már az ajtóban volt:
  – Bandi!
  – Tessék!
  – Elmégy?
  – Várnak!
  Skuló megemelkedett egy kicsit.
  – Hagyd őket a fenébe! Maradj itt egy sakkpartira...
  – Nem lehet... ööö... megígértem nekik...
  És elmenekült.
  Háromnegyed kettő múlt, mikor Magdi hazaérkezett. Vilit már a lakásban találta. Leszegett fővel rótta a folyosószerű előszobát, hogy minden egyes hosszal tovább forralja a mérgét.
  – Csakhogy sikerült hazatalálnod!
  Magdi ledobta kék sapkáját, iskolaköpenyét, s szeretetreméltón mosolygott.
  – Jó, hogy nem háromra jössz meg! Sehol az ebéd!
  – Az ebéd készen van. – A kislány magára kapta konyhakötényét. – Csak melegítenem kell. Öt perc múlva ehetünk!
  – Öt perc! – Vili komoran magaslott a gáztűzhely előtt. – Egy ilyen női öt percet megveszek húszért! Mert ilyenkor is flangálnod kell! Biztosan megint Skulóval lógtál!
  Magdi megkavarta a levest, és rácsúsztatta a fazékra a födőt.
  – Mi bajod Skulóval? – kérdezte ártatlanul. – Mért üldözöd folyton?
  Viliben gyorsulón szökött föl a nyomás.
  – Csak védd! A szerelmedet! Azt a nebáncsvirágot! Magdi egy kis vizet csorgatott a pörkölthöz. Mellékesen megjegyezte:
  – Először is nem a szerelmem. Másodszor igaza van: igenis, féltékeny vagy rá!
  Vili egy diadalmas vallatóbíró lendületével bökte felé mutatóujját.
  – Tehát nem is tagadod, hogy vele voltál! Azért nem lehet időben megkapni azt a rohadt ebédet, mert a kisasszony randevúzik! – S a nyomaték kedvéért megtoldotta jobbját egy fakanállal. – Előre kicsinálják az idegeimet, és azt várják, hogy a meccsen én legyek a biztos pont, a higgadtság, a... a... Mi van Skulóval?
  Magdi szűken megvonta vállát.
  – Semmi.
  Bátyja komoran bólintott. Görcsösen markolta a csajlára kopott fakanalat.
  – Értem. Féltékeny vagyok rá. És üldözöm. Az ártatlant. Te meg nélküle haza se találnál az iskolából.
  Magdi egy félfordulatot tett. Fél keze csípőjén.
  – Ha tudni akarod, külön megkért, hogy délután ne menjek ki a meccsre.
  Vili elbillentette fejét, s hangja végtelenül finom árnyalatban fuvolázott:
  – Ne mondd! Ezt a tapintatot!
  Magdi a fedő alól fölfüstölgő gőzoszlopra figyelt.
  – Add ide azt a levesmerőt, és ne szavalj annyit! A b-sek kapitánya meg sem hallotta.
  – Hogy ne gyere ki? – dúdolta tovább. – Hát majd én megmondom neked, miért! Persze csak ha érdekel. Azért, mert lemondta a játékot!
  – A tányérokat kérem – szólt rá a kislány. Most ért agyáig Vili bejelentése. – Lemondtaaa? ... – És ebben a szempillantásban megbillent kezében a fazék.
  – A nadrágom! – üvöltött föl Vili, s dermedten bámulta, amint elegáns, galambszürke pantallóján végigömlik a cinóberszínű lé. Mert aznap Oláhéknál éppen paradicsomleves volt. Mintha csak Varga Skuló rendezte volna így.
  Ki érkezett elsőnek az osztályba délután, azt maga Prepszent bácsi sem mondhatta volna meg teljes bizonyossággal, pedig ő ott állt karba font kézzel a bejárati lépcsők fölött az előcsarnokban.
  Néhányan lézengtek a padok között, várták a fejleményeket vagy valakit azok közül, akik megszabhatják a történendők irányát. Végül is hiába érkezik elsőnek valaki, ha a kutya sem emlékszik rá.
  Ilyen értelemben Gruber Gömbinek sikerült egy ajtónyílással megelőznie Rápolti Potyit. Szurok mindenesetre utánuk jött. Kabalából. Bízott benne, minél későbben fut be, annál több az esélye a kellemes meglepetésre. Gruber Gömbi ideges végmondatát még elkapta betoppantában:
  – Három múlt... itt lehetnének Rádiék!
  Potyi a magával hozott mákos kiflit rágta, csupa fekete volt a szája széle.
  – Remek békeköveteket választottunk! Rádi perfektül dadog, Ocsovai meg jól alágyújt Vilinek, nehogy kihagyja a csapatból!
  – Hogy képzeled? Megígértettük, hogy aláveti magát a közérdeknek!
  Mintha Róma fórumán, szakállas, tógás szenátorok közt nyilatkoztatná ki egy konzul! Potyi körülnézett, s elismerőn bólintott.
  – Persze! Ebbe az osztályba csupa Tankréd lovag jár! Az egyik aszerint állítja össze a csapatot, hogy ki a haverja, a másik adja a megsértett méltóságot, a harmadik a háta mögött megfúrja a vetélytársát... és mi vagyunk hozzá a szurkolótábor!
  – Ilyenkor állsz neki bomlasztani? – förmedt rá Gruber. Egyszerre megszólaltak a névtelenek:
  – Disznóság!
  – Fogd be a szád, Potyi!
  És lelkesen a pöttöm Dévér Kacsa:
  – Azért is győzni fogunk!
  Gömbi csupa derűlátás lett. Rádi hamarosan beállít Skulóval, ők meg odataszigálják hozzá Oláh Vilit. És akkor... akkor próbáljanak meg nem kibékülni! Szélesen ecsetelte a nagy jelenetet, majd hirtelen föltűnt neki, hogy az ablakban ácsorgó Szurok eddig meg se nyikkant.
  – Te mit nyújtogatod a nyakad? – fordult felé.
  – Én? Az eget lesem.
  – Az eget? Minek?
  – Sajnos, hiába... sehol egy felhő!
  – Mit akarsz a felhőtől?
  Szurok végre rápillantott. Szánakozón, bágyadtan.
  – Az talán még segített volna... ha az eső elmossa a meccset.
  Potyi elröhintette magát, ő is kiállt az ablakba, és fölfedezte a sarkon bekanyaradó Rádit. Mindjárt jelentette is.
  – No látjátok! – lélegzett föl Gruber.
  – Hogyne, földig lóg az orra... és valahogy sehol sem akar fölbukkanni mellette Skuló!
  Két feszült perc, aztán benyitott Rádi Bandi. Nekiestek.
  – Jártál Skulónál?
  – Mi van?
  – Semmi... nem játszik. 
   Erre megjött Szurok hangja:
  – Tudtam! Előre megmondtam! Kész. Mehetünk haza.
  Valaki teljesen fölöslegesen megkérdezte: – Mégis, mit mondott? Mért nem jön?
  – Beteg... azt mondja, szédül... Gruber Gömbi kitört:
  – Nem igaz! Hazugság! Ismerjük az ilyen betegséget! Ocsovai futott be, de őt már nem fogták körül. Csak
  Potyi énekelte felé gúnyosan:
  – No, mi van, Ocsó?
  Fél fenékkel letottyant az első padra.
  – Majd Vili eldönti. Fél négykor az öltözőben.
  – Gratulálok! Óriási voltál! – Szurok iszonyatos pofákat vágott rá.
  – Mért, én fölajánlottam, hogy állítsa be helyettem Rádit! – És?
  – Azt mondta, ha Skuló ott lesz, beszélhetünk róla... Potyi legyintett.
  – De amilyen mázlid van, nem lesz ott...
  Skuló a díványon hevert. Lehunyta szemét, ne lássa a szék hátára terített sárga trikót. Mintha parancsoló erővel vonná magára figyelmét. Ezt viselte a csapat valahány mérkőzésén, kicsit hanyagul, az égszínkék nadrág fölé lógatva. Utálta a katonás, feszes rendet. Eszébe sem jutott kidüllesztett mellel lépkedni kivonuláskor a sor élén: azt meghagyta a kapitánynak. Rendszerint utolsónak csapódott a többiekhez, ott csoszogott mögöttük, kezdéskor is inkább a másik összekötő kapta a labdát, ő ide-oda ténfergett, megvárta, míg az első akciók lefutnak. Hadd feledkezzenek meg a védők a gyámoltalanul ácsorgó, vékonypénzű alakról, aki lemaradozik a támadások mögött, ha épp hozzákerül a labda, gyorsan továbbpofozza, mintha látni sem akarná. Előfordult az is, hogy az ellenfél már vezetett, Skulót az első félidőben észre sem lehetett venni. S mikor már végképp megnyugodtak: a b-sek jobbösszekötőjétől nincs tartanivalójuk, az unott, lötyögő csatárban egyszerre fölhúzták a rugót. Megindult, átkanyargott a védelmen, egy-két csel, áttolta a labdát szabadon álló társának, épp csak bele kellett tennie a lábát vagy a fejét, és már zörgött a háló. Két-három ilyen alakítás, és nem maradt ok az izgalomra. S akkor Skuló visszagubózott a maga ártatlan csellengésébe, végignézte a pályáról a mérkőzés hátralévő részét, és fejét lógatva lekacsázott az öltözőbe.
  Hát ma nem lesz ott. Fölült, kicsit hunyorgott. Egy óra múlva elkezdik, végigjátsszak, és az egész nem vonatkozik rá.
  Az ablakon benyilazott a nap, és fölragyogott a citromsárga ingen. Ha mégis! ... Igen, ha mégis beállítana, mintha semmi sem történt volna, leballagna az öltözőbe... Ki merné azt mondani neki, hogy mit keres ott? Ujjonganának, és a nyakába ugrálnának. Persze Vili nem... adná a nagyot, de azért csak odalépne hozzá, megszorítaná a kezét, és legyűrne egy röstelkedő mosolyt, aztán vállon paskolná: „Hát akkor gyerünk, Skuló..."
  Nagyanyja nézett be hozzá..
  – Azt hiszem, kicsit jobban vagyok – mondta. – Talán nem ártana, ha sétálnék egyet... csak itt az udvaron...
  – Mért nem az iskolaudvaron?
  – Az iskolaudvaron? Nagyanyja komoly maradt.
  – Persze. Ott több a f a... még kapufa is akad! Megijedt.
  – Annyira azért nem javultam... csak épp hogy nem szédülök...
  Lenn az utcán tétovázva indult el, mintha nem bízhatna a lábában. Fura ez a betegséggel. Elég elképzelni, már rajta is van. És Skuló maga sem tudta, igazán szédült-e az előbb, vagy... Ballagott, egyszer csak ott találta magát a téren, ahol hazafelé Magditól elvált.
  Meghallotta a nevét. Háta mögül hangzott a kiáltás.
  A kislány arca csupa derű volt.
  – Jössz be te is?
  – Be?... Mármint hogy... hová be?
  – Jó pofa vagy! Az Európa-kupa döntőjére! 
  Skulóban bukfencet vetett az elszánás. Belepirult.
  – Hát nem mondta Vili?
  – Mit kellett volna mondania? – Magdi elbámult.
  – Hogy... hát hogy én... nem játszom...
  – Micsoda? – A felháborodás megsiklatta hangját. – Kihagyott a csapatból?
  Miért is kellett összebotlania Magdival? Minek jött épp erre? Most itt áll nyakon öntve! Hát Vili lenyelte előtte az igazságot? Volt ereje, hogy hallgasson, ő meg... Egyik lábáról a másikra döccent.
  – Nem... nem egészen... azazhogy nem engem hagyott ki... csak a szélsőmet, Rádi Bandit... és az úgy volt... – Elunta a szánalmas magyarázkodást, fölvágta fejét. – Én nem vállaltam a játékot, no!
  Magdi ajkába harapott.
  – Akkor már értem, mért nem akartad, hogy kimenjek! Skuló előtt elborult az éles napragyogás. Észre sem vette, hogy kiabál:
  – Tőlem ki is mehetsz, nekem nyolc! Engem az egész nem érdekel!
  – Az más. Csak eddig úgy viselkedtél, mint akit nagyon is érdekel!
  Valahogy mégiscsak sikerült kipréselnie egy megvető kínvigyort, még legyintett is mellé. A kislány csalódottan megvonta vállát.
  – Látod, legjobb az őszinteség. Csakhogy akkor Vilinek van igaza, ha nem töri magát érted...
  Az a képére ragasztott, hetyke műjókedv! De most már ki kell tartania!
  – Azt hiszed, olyan könnyen nélkülözhetnek? Magdi visszaszikrázott.
  – Remélem, ezt megmondtad Vilinek is!
  Vili! Akármerre fordul, örökösen belé ütközik! És nem sikerül átjutnia rajta!
  – Nekem nincs mit beszélnem vele – mondta tompán. – Egy kapitány tudja, mit akar, és nem kér tanácsot.
  – Ehhez nem értek, Skuló. De ha valakit nem izgat az egész, akkor jobb, ha magától száll ki... – S csaknem idegenül megkérdezte: – De azért eljössz megnézni őket?
  Skulónak most jutott csak eszébe:
  – Nem... ne haragudj... nem is érzem jól magamat...
  Magdi sötét szemében megcsillant valami. Lehetett sajnálat, együttérzés, de mintha egy csipet gyanakvás is ülne mögötte.
  – Mért nem ezzel kezdted? Mi bajod?
  Skuló vállat vont. Most nyöszörögjön? Olyan mindegy!
  – Hát az más... – mondta Magdi. – Betegen még a nagy válogatottak sem játszhatnak. Jobbulást, Skuló! Én most már sietek!
  S mikor elindult, mégiscsak utána szólt:
  – Magdi!
  – Tessék! – A kislány várakozón fordult vissza.
  De Skuló maga is érezte, milyen nevetséges. És már meg is gondolta magát. Annyit nyögött csak ki:
  – Semmi... csak... jobb, ha nem szólsz a fiúknak, hogy találkoztunk...
  Magdi szemöldöke fölcsúszott.
  – Mért szólnék? Olyan nagy esemény?
  – Persze... hát szervusz! – És ott maradt tanácstalanul a sarkon.
  Fél négy volt. A csapat tagjai az öltözőben készülődtek már, rajtuk a sárga-kék mez. Ocsovai a cipőjét fűzte, és Walter Jóska egypár sebes törzshajlítást végzett, hogy kipiruljon holtsápadt arca. Neki kell Skulót helyettesítenie! Nincs félelmesebb, mint ha egy szeszélyes véletlen a fejünkhöz vágja, amiről eddig álmodozni is alig mertünk.
  Öten-hatan civilben lógtak körülöttük aggodalmas képpel. Szurok és Gruber sem vitázott, megérezték a végső pillanatok fojtottságát.
  – Az a-sok már kinn melegítenek... – jegyezte meg halkan Potyi.
  Oláh Vili fölkelt a padról.
  – Indulhatunk mi is. – Kemény volt a hangja, összemorcolta homlokát. – Még egy szóra! Mindnyájan hallottátok, mit üzent Skuló. Talán ha magam megyek érte, hajlandó lett volna játszani...
  Szurok vádlón nézett rá.
  – Ezt előbb is meggondolhattad volna, Vili!
  A kapitány nagyon nyugodtan végigvitte tekintetét az arcokon, s aztán elgondolkodón bólintott.
  – Hát igenis, ha a többség úgy kívánja, fölkapok Potyi bringájára, és érte megyek!
  Egy lélegzetnyi döbbent csend, aztán fölbolydultak:
  – Ne bolondulj! Mindjárt kezdés!
  – Rohanj el Skulóért!
  Walter Jóska a háttérben keményen markolta a fogast. Maga sem tudta, minek szurkoljon. Nyomasztotta a felelősség, de magától nem lett volna ereje levetni a végre rákerült osztályválogatott mezt.
  Gruber Gömbi átharsogta a zűrzavart:
  – Épp az hiányzik, hogy könyörögj neki! Akkor aztán végképp a fejébe száll! Azt akarod, hogy a szemedbe röhögjön?
  Vili széttárta tenyerét.
  – Hát most mit akartok?
  Az öltöző ajtaja kinyílt. Propper dugta be riadt képét.
  – Vili, a húgod keres...
  – Épp most van rá szükség!
  – Azt mondja, irtó fontos...
  – Mi az a fontos? – Vili elvesztette higgadtságát. – Női hülyeségek – ilyenkor!
  Propper bizonytalanul hozzátette:
  – Valami van... Skulóval... 
  Már Szurok felelt:
  – Azonnal jöjjön be!
  Az ajtót szélesre tárták, és Magdi zavartan állt meg előttük. Nem nézett egyikükre sem, ahogy kimondta:
  – Beszéltem Skulóval...
  – Mikor? Most? – csapott rá Szurok.
  – Tíz perce... az utcán... – És?
  Magdi összeszedte magát.
  – El akart jönni... de nincs jól... sápadt volt. Azt mondta, szédül.
  – Akkor úgyis mindegy – mondta Potyi.
  A kislány hirtelen elszánással fölemelte fejét, és belepirult az izgalomba.
  – Nem! Nem mindegy! Azt üzente ő is: ne haragudjatok, csak azért nem játszik, mert beteg... és otthon szurkol... értetek... az osztályért... Ne hagyjátok magatokat, fiúk!
  És most egy darabig eltartott, mire Vili megszólalt:
  – Hát ez azért... rendes tőle, nem?
  Gruber Gömbi belekiáltotta a tétova csöndbe:
  – Hanem most aztán életre-halálra, srácok! Mindent bele! 
  Vili fölemelte kezét, és a kijáratra mutatott.
  – Hát akkor... a szurkolók most vonuljanak ki... csak a játékosok maradhatnak az öltözőben...
  Odakinn az udvaron már pattogott a labda. A feketefehér csíkos mezbe öltözött a-sok passzolgattak, egy-egy próbalövés zúdult a kapura.
  Dévér Kacsa búsan összekuporodva üldögélt a háttérben, ott, ahol a valódi meccseken a fotósok várják masináikkal a csatárok remeklését meg a kapusbravúrokat. A b osztály legkisebb termetű szurkolója keserű lelkifurdalással töprengett az elmulasztott mentő ötleten. Csak egy kicsit korábban kellett volna kilopóznia ide az udvarra, hogy finoman befűrészelje egyik kapufát, s akkor az első érintésre összeomlik az egész, és a meccset el kell halasztani. Most már késő!
  Ruganyos lépteivel megjelent a tornatanár, Bényei, élesen belefújt sípjába, és a kijáratban föltűntek a sárga-kékek is. Lassú futásban jöttek, Skuló nélkül. Valahol a sor közepén Walter Jóska. Mikor a kezdő körnél megálltak, látszott, hogy reszket a térde.
  
  Komisz dolog volt belépni az osztályba.
  Másnap kora reggel hazulról az iskoláig törte a fejét, milyen képpel fogadják majd, míg elhúz a padsorok előtt.
  De nem történt semmi. A tompa zsongás nem erősödött, és nem is halt el.
  – Szia – szólt vissza köznapian a szomszédja, Rádi Bandi, és belebújt számtanfüzetébe, hogy sebesen lemásolja Zalányiéról a házi föladatot.
  Becsúszott a padba, kirakta a táskáját. Amint fölnézett, Rápolti Potyi állt mellette.
  – Meggyógyultál, Skuló? – Különös rezgése volt a hangjának.
  Akkor már öten-hatan fogták körül félkaréjban. Az volt az első, ösztönös érzése, hogy most nekiesnek. És ettől furcsamód csaknem jóleső nyugalom szállta meg.
  – Nem voltam beteg. 
  – Nem?
  – Még be is üzentél Vili húgával! – szólt közbe Ocsovai. 
  És Gruber:
  – Hogy otthon szurkolsz a csapatért! És mindenki dobja be magát... No nem?
  Skuló arca kigyulladt. A legfurcsább, hogy Oláh Vili a helyén maradt, nem ártja bele magát. És egyszerre átcsapott rajta, hogy teljesen mindegy, mit gondolt tegnap vagy ma befelé jövet, ez a pillanat számít csupán, mikor szembe kell néznie a fiúkkal. Olyan mozdulatot tett, mint aki föl akar állni, aztán mégiscsak visszazökkent.
  – Mi az, megint rosszul vagy?
  Ki sem nyitotta a száját, de a tekintetében lehetett valami, mert Szurok azonnal melléje állt.
  – Nesztek! Ti meg összevissza dumáltok mindent, hogy Skuló cserbenhagyta az osztályt!
  Vili padja megreccsent, amint hirtelen fölugrott.
  – Én vagyok az oka, srácok! És a történtek után... a legjobb, ha lemondok...
  A hangok összekeveredtek.
  Már Skuló is állt. Nem látott senki mást, csak a vállas, fekete fiút a középső padsorban, amint komoran maga elé mered. De ennek az Oláh Vilinek egy csöpp köze sem volt ahhoz, aki tegnap délben a katedráról hetykén a szemébe vágta: „így döntöttem, Skulókám!" S most belekiáltott a zűrzavarba:
  – Nem igaz! Nem Vilin múlt... és, disznóság, hogy lemondassuk! Énmiattam kaptunk ki...
  Nagy-nagy csönd volt a teremben. Egyszerre suhintotta meg valahányukat a végbement esemény szele. Tanúi, cselekvő és szenvedő részesei voltak annak, ami tegnap dél óta történt, és most már visszavonhatatlan.
  A b-sek elveszítették a bajnokságot azon a szikrázó tavaszi délután. De ki tudja, ha nem így fordul, és megnyerik, emlékszik-e rá valaki abból a réges-régi osztályból?
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  Függő játszma
  
  
  
  Zsófi a tanulóasztalnál ült, előtte a nyitott kémiakönyv, az izotópokról szóló fejezet.
  Legalábbis aki benyitna a szobába, ezt látná. De Zsófi tudta, csalóka a kép. Külön-külön valamennyi részlete igaz: az asztal, a könyv, benne az izotópok, s fölébük hajolva ő maga is – csak együtt az egész hamis, mert hiányzik köztük az összefüggés.
  Az ablak felé fordult, a gyöngyfényű késő délutáni eget bámulta. Szétszórt, nagyon gyors kis felhők tartottak rajta a folyónak. Habos, legömbölyített meg kúpszerű felhőcskék. Mintha sok-sok fagylaltkupac szökött volna meg a tölcsérből, hogy fölszálljon a magasba. A lefelé hajló nap megfestette őket. Ez eper, a másik hamvas barackszínű, a közönségesebbek citrom- vagy vaniliafagylaltra emlékeztették, s egy távolabbi, halványzöld a rejtélyes pisztáciát juttatta eszébe, amiről hallott csupán, de sosem kóstolta. Milyen ízű lehet a pisztáciafagylalt?
  Fölkelt, kikönyökölt a párkányra. Alatta a térig futó, hosszú utca, egyszeriben kilombosodott fáival. Egy hónapja fűtöttek még, most meg már megkezdődtek az ismétlések. Sóhajtott. Épp ideje, hogy befejeződjön a tanév!
  A szomszéd szobából semmi neszt nem hallott, benyitott. Üres. Végigjárta a lakást, de nem talált senkit. Akkor fölírta egy kihasított füzetlapra: „Fölmentem Andrisékhoz" – az üzenetet letette a komódra a hallban, bekulcsolta a lakásajtót, és nekivágott a lépcsőnek.
  Sokáig várt a szúrós csengőhang után, már csaknem visszafordult, mire meghallotta az előszobában a kopogós lépteket. Már bizonyos volt benne, hogy rosszkor jött.
  Andris édesanyja állt előtte, fél kezével föltornyozott, mézszőke kontyát tartotta, blúzát a húzózár csak a háta közepéig fogta össze.
  – Szervusz, Zsófikám! Már azt hittem, Andris! 
  Tanácstalanul téblábolt.
  – Ne tessék haragudni, nem tudtam, hogy nincs itthon... – Érezte, hogy valamit még hozzá kell tennie: – A nyelvtanlecke miatt...
  Ez a csodálattal vegyes zavar nem először fogta el Mimi néni előtt.
  Az asszony barátságosan bólintott.
  – Gyere be, ne ácsorogjunk itt. Minden percben várom a sakk-körről. Nekem is indulnom kellene.
  Bement utána a szobába. Nem ismert senkit, akihez úgy szeretett volna hasonlítani, mint Andris édesanyjához. Az öltözőtükör keretébe zártan még vonzóbbnak találta.
  – Most még föl is tartom... – mondta elkésett röstelkedéssel, de látta, hogy Mimi néni nem bosszankodik. Még nevet is.
  – Tudod, nekem iskoláskorom óta egész nap az az öt perc hiányzik, amit szerettem reggel elhenteregni... és azóta sem sikerült megtalálnom... Aztán mire befutok, tíz lesz belőle meg tizenöt... – Hátramutatott. – Azt a hajcsatot ideadnád a bronztálról?
  Zsófi ugrott. Mindjárt fölhúzta a kapcsot is az asszony hátán, s kicsit eligazította a gallérját.
  – Hogy kértem, legyen pontos! – S váratlan hangváltással. – Így most jó lesz?
  Lelkiismeretesen körülvizsgálta, s talán mert a háta mögött volt, önkéntelenül kifutott a száján:
  – Mimi nénin minden olyan istenien mutat! Csak magára dobja, és... tessék mondani, hogyan csinálja?
  Mulatott.
  – Nem tudom, csupa szemfényvesztés! – Visszafordult, és közvetlenül nézett a kislány szemébe. – Majd megtanulod te is!
  Zsófi meglepődve bámult rá. Mondani könnyű, hiszen mindenki szeretne szép lenni, de az a kevés, akinek igazán sikerül, semmit sem tesz érte, ingyen kapta. Bátortalanul megkérdezte:
  – Gondolja, Mimi néni?
  A fésű könnyed, gyakorlott simításokkal húzta helyükre a fölrakott fürtöket. Már ismét a tükörből válaszolt:
  – Ha egyszer nagyon akarod, olyan csinossá varázsolod magad, hogy eláll a lélegzete annak, aki rád néz.
  A kislánynak jó füle volt. Csinossá, azt lehet, csak nem kell hozzá, varázslat. Töprengőn suttogta maga elé:
  – Igen, de... hogy éppen az nézzen rám... – Belepirult és elhallgatott.
  Az asszony hirtelen megkérdezte:
  – Már elmúlt hét, ugye?
  – Öt perccel.
  Mimi néninél az se nagy vész, ha elkésik, biztosan akkor is örülnek neki. Talán még jobban!
  – A nyelvtant mondtad? – szólalt meg szórakozottan az asszony. Már tarsolya, kesztyűje után nyúlt.
  – A nyelvtant, igen... a határozói igenevet... – A sarokgarnitúrára pillantott, oda szokta leültetni Andris, ő maga meg föl-alá jár a szobában, és százszor világosabban mondja el a tanárnőknél, amit délelőtt a suliban nem értett.
  – Hát akkor én... – Érezte, hogy arca egyszerre összemegy. Mindjárt kinn lesz a lépcsőházban ő is, indulhat vissza. Mimi néni már a kulcsát keresi, aztán hirtelen megtorpan.
  – Te Zsófikám, nem várnád meg Andrist? Alig találta a hangját:
  – Dehogynem! Szívesen!
  – Megvacsorázhatnátok együtt! Tudod, úgy, mint a télen, mikor a Mátrában voltam! – És mosolygott, mint aki szívességet is úgy tud kérni, hogy ő ajándékoz közben.
  
  
  Húsz perccel múlt hét a tér óráján, mikor elkanyarodott előtte a sarkon. Bizsergő nyugtalanság fogta el! Még ez is!
  Odahaza édesanyja helyett Zsófi fogadta. Egyszeriben elhallgatott benne a lelkifurdalás, s önmaga számára is váratlan ingerültséggel kérdezte:
  – Mimi?
  A kislány arcáról eltűnt a jókedv.
  – Mostanáig lesett. Azt mondtad, hétre itthon vagy. 
  Andris nem szólt semmit, bement Zsófi után a szobába, a heverőre zökkent. Egyszerre üresnek érezte magát, a fáradtság mintha behorpasztaná képét. – És?... Elment?
  – Dolga volt. Megkért, várjalak meg, nem akart elkésni miattad.
  Nem ült le, kényszeredetten állt a fiú előtt.
  – Értem. – Andris föl se nézett. Hátát a díványpárnáknak vetette, dacos magárahagyatottságot fejezett ki külön-külön minden tagja.
  – Mit értesz? – hangzott türelmetlenül.
  – Ezt a... mostanáig lesést... Ebben a másodpercben ment el, mi? Jó, hogy nem ütöttük el egymást a lépcsőn. – Gúnyos kis torokhanggal lökte ki: – Ismerem!
  Zsófi oldalt nézett, majd lehajtotta fejét. De Andris már nem figyelt rá. Magában mondta:
  – Ezért aztán érdemes volt elkapkodnom a partimat.
  – Mért, vesztettél?
  – Annyi, mintha vesztettem volna. – Egyszerre megeredt a szava: – Eltoltam a nyerő állásomat, a végén döntetlenre kellett adjam. Olyan ellenféllel, aki most hazáig táncol örömében, hogy kihúzta remire... – Maga is érezte, hogy mentséget keres. Idegességében rontotta el a játszmáját, igaz, de csak utólag jutott eszébe, hogy ráadásul el is késik.
  Zsófi leereszkedett mellé. Elmosolyodott.
  – Ha úgyis tudod, hogy te vagy a jobb, akkor nem olyan nagy szerencsétlenség, nem? Meg különben is: örökösen győzni... az a világ teteje?
  Ingerülten visszanézett.
  – Láttál te már olyan versenyjátékost, aki azzal ült le a táblához, hogy hű, micsoda kéjmámor lesz, ha hülyére verik?
  A szoba lassan csaknem teljesen besötétedett, inkább csak sejtették a másik arcát. A kislány elgondolkodón mondta:
  – De ha egyszer látod, hogy a másiknak... annyival fontosabb, hogy ne kapjon ki, mint neked, hogy győzzél... akkor sem volnál képes... úgy, mint ma... ajándékozni egy döntetlent?
  Andris fölpattant, végigsietett a szobán, meggyújtotta a villanyt, s belehunyorgott a hirtelen ragyogásba.
  – A mait sem ajándékoztam, hanem elnéztem... föl tudnám pofozni magamat érte!
  Zsófi békítőn rácsodálkozott.
  – És ennek is anyád az oka... vagy én?
  – Á, ti ezt nem értitek! – Legyintett, majd kínjában elnevette magát. – Úgy látszik, mindenki a saját marhaságától pörög be legjobban!
  Zsebre vágott kézzel áthúzott a szoba hosszán, a falnál hátraarcot csinált és folytatta. Erős szálú, sötét haja homlokába esett, egy nyakrándítással hátradobta. Nyúlánk volt ő is, mint anyja, de csontos arcszerkezete, bőre alatt villogó nyugtalansága alig emlékeztetett rá.
  A kislány figyelmesen követte tekintetével. Váratlanul érte Andris szava:
  – Mondd, nem tudod, hová ment? Meglepetésében egy érzékelhető ütemmel késett a válasza:
  – Nem... nem mondta...
  – Csak mert annyira sürgős volt, hogy azt a pár percet sem bírta ki...
  Pár percet! Zsófi oldalt billentette fejét, és elmosolyodott. Néhány napja csak, hogy Andrist egy picit tovább kellett várakoztatnia a közért előtt, s a fiú azzal fogadta: „Megveszek én egy ilyen női ötpercet egy félóráért!" Sóhajtott, vállat vont.
  – Rontotta volna el az estéjét miattad? Te sem ugrottál föl a partid mellől!
  Andris elengedte a füle mellett. Csak úgy mellékesen vetette oda:
  – Mért, úgy volt öltözve, mint aki... valami izé... nagy műsorra készül?
  Alig félórája még itt állt a tükör előtt, ő meg rámeredt, és mukkanni is alig mert.
  – Mimi néni mindig olyan, mint... – De elröstellte magát, s elhallgatott.
  – Tessék? – A fiú megtorpant előtte. Fölnézett, nyíltan a szemébe akasztotta pillantását.
  – Úgy teszel, mintha nem tudnád! Mindenki észreveszi, csak te csodálkozol?
  Torkában vert a szíve. Már a száján volt, hogy megkérdezze Zsófitól, mi az, amit mindenki észrevesz, de mintha megijedne ő maga is. Türelmetlenül annyit mondott csak:
  – Most nem erről van szó... – S újra megkérdezte: – Nagyon ki volt öltözve?
  – Csak nem mehetett el pongyolában?! – nevette el magát a kislány.
  – Nem! Abban legföljebb itthon maradhatott volna, velem... Hazajövök a négy fal közé!
  Zsófi fölemelkedett, ott állt szorosan a fiú előtt, fél fejjel volt alacsonyabb nála. Egészen halkan, hűvösen mondta:
  – Megígértem Mimi néninek, hogy megvacsoráztatlak. Aztán már megyek is...
  De ebben a percben nem Zsófira figyelt, a sértettsége sem érdekelte. Nekiszögezte:
  – Külön ezért hívott be?
  – Nem, én csöngettem be... – Már nem állta Andris tekintetét, ő mentegetőzött: – Fogalmam sem volt, hogy nem talállak itthon. Azt mondtam, a nyelvtan miatt...
  – Persze és akkor mindjárt itt fogott... Zsófi idegesen kifelé indult volna.
  – No, gyerünk ki a konyhába, elkészítem. 
  Megfogta kezét.
  – Kösz, Zsófi... igazán semmi étvágyam... 
  Tétován álltak a szoba közepén. A kislány szólalt meg:
  – Ahogy akarod. Hát akkor én...
  – Azért ne menj! – Fanyar, engesztelő mosoly futott át rajta. – Ezzel a vacak konyhászattal meg kár annyit izgulni. Bekapok valamit, ha megéhezem, és kész!
  – Vagy lefekszel éhen. Azért egy kicsit ismerünk ám!
  – Csak rosszul. Főképp anyám, ha csecsemőnek néz, akit meg kell papiztatni, és téged kér föl pótmamának hozzá. Mért nem mondja meg egyenesen, ha el akar menni szórakozni? Akkor nem kell megnyugtatnia a lelkiismeretét, hogy majd te úgyis ellátsz!
  Zsófi hallgatott, leszegte fejét, hogy szaporán verdeső pilláit elrejtse, álla megreszketett.
  – Zsófi!... Zsó!... – Rákiáltott: – Értsd meg, hogy nem rád vagyok dühös! Te csak jót akartál... ő meg beugratott... Zsó! Mit csinálsz? Hová mégy?
  Már az ajtóból hangzott tompán, rekedten:
  – Haza...
  Elállta az útját.
  – Dehogy engedlek! – Szelíden megérintette vállát. – Ugye, nem mégy el, Zsó?...
  Csönd volt, akadozó némaság. A szoba körben álló bútoraival rájuk nehezedett. A kislány megszólalt:
  – Te talán maradnál... ott, ahol... a fejedhez vágják...?
  – Semmit sem vágtam a fejedhez! Te vagy a legrendesebb lány, akit ismerek. Igazad van: mi közöd neked ahhoz, hogy anyám... anyámnak fontosabb a program, és... itt hagy!
  Zsófi arrább húzódott. Szomorú volt a hangja:
  – Akkor meg mit ér, ha én vagyok... a legrendesebb is... és mi keresnivalóm itt, ha te csak azt veszed észre, hogy ő nem várt meg?
  Megszégyenülten kutatott egy értelmes szó után.
  – Tudod, ezt úgysem értheti meg, akinek...
  –...akinek?
  Komolyan nézett a kinyíló, hosszúkás arcba. Milyen tiszta ívű homloka van Zsófinak. S alatta a fekete szempár hogy sürgetné!
  – Nézd, Zsó, örülj neki, hogy nálatok otthon... minden úgy van, ahogy kell... és együtt vagytok mind a hárman...
  Erre nem volt mit felelnie. Elröstellte magát, amért két év alatt tökéletesen megszokta, hogy Andris csak az édesanyjával él, s lassan kimosódik emlékezetéből az a csöndes, ritkaszavú ember, aki itt járt-kelt közöttük, aztán egy napon érthetetlen rosszullét fogta el, és soha többé nem került vissza a kórházból.
  – Otthon megvan még az a kis faragott csacsi, amit egyszer külföldről hozott nekem... – mondta csaknem bűnbánón.
  – Bledből, az utolsó versenyéről – tette hozzá Andris. Ö az érmeit, plakettjeit őrizte, amiket apa nyert, és most már ennyi maradt csupán belőle. Tőle tanulta az első lépéseket valamikor. Ott ültek a sarokasztalnál, előttük a tábla s a figurák hadrendje. Hiszen tegnap volt csak. Máskor meg iszonyú messziségbe tolódik az az idő. – Hát igen... – szólalt meg ismét jó sokára –, ha élne, most mennyire más lenne... Anya itthon maradna velünk. Nem kellenének neki külön programok...
  – Mért? Nálunk is eljár anyu apuval színházba, koncertre, és én akkor éppúgy egyedül ülök otthon, mint te.
  Andris sokattudón megrázta fejét.
  – Nem éppúgy, Zsófi, ne hidd... – S mint aki meggondolja magát, nem folytatta.
  A kislány megfogta a kezét.
  – Gyere, Andris, hadd készítsem el a vacsorádat... hátha később megéhezel. Nekem most már igazán... Várnak otthon...
  Jó lett volna egy kicsit visszatartani még. Hirtelen eszébe jutott:
  – És az a házi föladat, amit meg akartál kérdezni?
  – Á, azt csak úgy mondtam Mimi néninek... holnap nincs is nyelvtanóra...
  
  
  Egyedül volt a lakásban, az ajtót nagyon halkan tette be Zsófi után az előbb, és tompán kopogtak még emlékezetében a léptei is, amint nekivágott a lépcsőnek. A léptek üteméből is megtudhatod, elébe siet-e valaki a várakozásának, vagy megcsalódva kullog el onnét, ahol nem sikerült találkoznia az örömmel.
  Elrontotta. Ö rontotta el, mindjárt az elején, mikor betoppant. Ha akkor jókedvűn üdvözli, meglepetésként fogadja, hogy várt rá! Igen, milyen könnyű képzeletben visszajátszani a hazatérést, elkapni a játékos szavakat, melyek akkor nem jöttek a szájára! És már mondta is magában: „Csuda jó tipp volt, hogy átjöttél! De nem rohansz el! ... Vacsorát is készítesz? Remek! Tudod mit, csinálhatnál olyan bundás zsömlét, kicsit odapirítva... mint a télen, mikor anyám a Mátrában volt, emlékszel?"
  Az év elején az a két hét! Ott ebédelt Zsófiéknál, este meg a kislány futott föl, a konyhában sürgött-forgott, együtt ültek neki a vacsorának, ínyén érezte a maguk rögtönözte ételek ízét, Zsófi boldog buzgalma fűszerezte meg őket, minden ízlett, még az edények eltakarítása sem kedvetlenítette el, segített legalább a törölgetésben.
  Csak azoknak a korán sötétedő estéknek a hangulatát kellett volna eltalálnia! Ült kedvenc helyén, a sarokasztalnál, tenyerébe döntötte állat. Ha újrajátszhatnánk minden félrecsúszott jelenetet, amibe belebuktunk! Akár a színházi próbákon vagy filmforgatásnál, mikor a rendező elégedetlen, megállítja a színészeket: elölről!
  Persze visszafelé már mindenki, okos: az utólagos játszmaelemzésnél kiordít a jóvátehetetlen hiba... csak a helyett kellene mást húzni, hogy a parti ismét nyerhetővé váljon...
  Hátha Zsófinak van igaza: muszáj mindig győzni? És mit érnek a kikényszerített győzelmek? Legtöbbször épp azokat bántjuk, akik mégiscsak megpróbálnak törődni velünk. Mert a körülöttünk élők java része ránk se bagózik! Mindenki a saját dolga után fut, kit érdekel a másik baja? Ez is, az is a magáét mondja, ordítja, jár a szája, és a füle is a saját hangjával van tele, hogy még véletlenül se hallja meg, amit a másik szeretne mondani... ha akadna, aki odafigyel rá...
  Apa mindig odafigyelt. Pedig mennyi szamárságot kérdezett! Ahogy a kisgyerekek szokták. És most, mire értelmes dolgokról beszélhetnének, nincs sehol.
  Itt a szemközti fotelban ült, a kislámpa fényében különös árnyat vetettek a figurák. És most olyan tisztán hallotta hangját, mintha mellette szólalna meg egy régi-régi estén:
  „Mért ütötted le ezt a gyalogot, Andris? Mert eléd toltam?... Csakhogy nézd meg, mi történik erre! Megnyitottad a királyszárnyadat, és az én tisztjeim betörnek. Nyertél egy gyalogot, és cserébe elvesztetted a partit. Ne egyetlen figurára koncentrálj, hanem az állásra, a teljes táblára... Játszani akkor tudsz majd, ha fölismered, hány finom erővonal hálózza be a hatvannégy mezőt, mikor teremtenek rajta egyensúlyt, mikor feszültséget... ha megtanulsz gondolkodni..."
  Erről volt szó azokon a korai sakkleckéken. Azóta sem beszélt vele senki úgy felnőtt módra, mint apa. Talán nem is mindig értette pontosan, inkább érezte, hogy valamikor mindez teljesen kivilágosodik benne... csak össze kell szednie magát, hogy megpróbálja követni.
  Az átható csönd lassan rátelepedett, befonta. Sűrű, múltidéző szövedék lett, az este, a kihaló utca, az elhallgató világ csöndje. Váratlan, kemény kis csattanásra kapta föl a fejét. Odakintről érkezett a nyitott ablakon át. Azonnal helyére tette: kocsiajtó csapódott lenn a járda szélén. Ha kinézne, látná is, ki száll ki belőle, hiszen egészen a közelben történt, épp a házuk előtt.
  De Andris nem akart lelesni. Szüksége sincs rá. Beharapta száját. Vajon most mit válaszolna apa, ha megkérdezhetné, melyik a következő, okos, legerősebb lépés?
  Mimi összeszorította fogát, roppant óvatossággal forgatta meg a kulcsot a zárban. Aztán észrevette a szobaajtó alól kivilágító fénycsíkot, s egyszerre önmaga előtt is nevetségessé vált lopódzó hazatérése. Tehetetlenül megállt egy pillanatra, bekukkantott a konyhába, majd hirtelen elszánással benyitott Andrishoz.
  A fiú keresztben ült egyik nagy karosszékben, oldalt lógatta le lábát. A kislámpa égett csak, az asztalon kinyitva hasra fordított könyve. Várakozón pillantott rá, köszöntésében is egy csöppnyi kényszeredett kedélyesség:
  – Szia, Mimi!
  Kezében táskája, lassan vonta le kesztyűjét, hogy időt nyerjen. Bosszantotta, hogy felnőtt létére sem képes úrrá lenni zavarán, rajtakapott kislány marad a fia előtt.
  – Mért nem feküdtél le, Andriskám? Nem megüzentem Zsófival, hogy később érek csak haza? – Odalépkedett hozzá, megsimította homlokán a folytonosan előreeső fürtöt.
  Andrist megcsapta a jól ismert, kesernyés illat. Fölnézett, a megfoghatatlan idegenséget szerette volna rajtakapni, amit anyjában érez. Ismeretlen, távoli környezet rémlik föl mögötte, egy másik világ, ahonnét őt kizárták. Zsófi elharapott szava jutott eszébe: az a valami, amit mindenki észrevesz Mimin, csak ő csodálkozik rajta. Szeme sarkából leste, amint fölébe hajlik, s hirtelen ingerültség fogta el.
  – Ha én se várlak meg, akkor megint isten tudja, mikor beszélhetünk! Reggel te a hivatalba rohansz, én a suliba...
  Mimi a szemközti fotelba ereszkedett, szelíd szemrehányás volt a hangjában:
  – Látod, én még sosem irigyeltem tőled, ha egész délután a sakk-körben voltál, aztán itthon sem nyitottad. ki a szád, mert még mindig az járt a fejedben!
  Hallgattak tehetetlenül. Annyira összetartoztak, hogy köznapi szavaiknak is éle volt, ha nem mondták ki őket, befelé vágtak.
  – Legalább jól érezted magad? – Kényszeredetten hangzott.
  – Kellemes este volt.
  – Valami... izé... vállalati vacsora?
  – Nem. Magánvacsora.
  – Csak mert... úgy vagy öltözve, mintha színházba... S akkor egyszerűn kimondta:
  – Kálmán bácsival voltunk a Várban.
  Andris pirult bele. Akkor is megmondaná Mimi, ha ő már lefeküdt volna, s alvást színlelne, és csak másnap reggel kérdezné meg szórakozottan, a sietős teázásnál?
  Mimi leoldotta nyakáról a hosszú szemű bronzláncot, s egyik tenyeréből a másikba csorgatta, mintha szórakozottságba oldaná hirtelen szomorúságát.
  – Látom, odakinn érintetlen az asztalon, amit előkészítettem. Pedig hogy kértem Zsófit!
  – Ideje volna már kihagyni Zsófit ebből az árvagyerek-étkeztetésből! – csattant föl a fiú. – Nagyon unom!
  Meglepetten pillantott rá.
  – Andris! Mi történt veled? Összevesztetek Zsófival? – Nem igazi ijedség volt, társasági inkább, amit a mások kedvéért mutatnak fölnagyítva.
  Mimi nagyon jól tudhatja, hogy az ő összekapásaik egy-egy délutánra vagy estére szólnak, most mégis úgy tesz, mintha Zsófiról volna szó. Türelmetlenül megrántotta vállát.
  – Elegem van már belőle, hogy rájuk sózz, mikor útban vagyok...
  Nem kiáltott föl, pedig belényilallt a fájdalom. Csaknem hang nélkül mondta utána:
  – Te nekem... utamban?... Én rájuk sóztalak?... – Belesápadt, akadozón tette hozzá: – Hát ezért nem feküdtél le... hogy megmondd! – Csak kétségbeesést érzett, nem haragot.
  Andris a semmibe meredt. Nem bánta, hogy kifutott a száján, de nem is könnyebbedett meg tőle. Csak az iszonyú igazságtalanságot érezte, amit el kell szenvednie. Meg sem próbálta szóba foglalni a homályos fölismerést, hogy az ő édesanyja mindig is kivált az osztálytársai, pajtásai mellett fölbukkanó asszonyok közül – azok jóindulatú, kedves nénik voltak, valahogy a gyerekük adta a rangjukat. Mimi őnélküle is létezik, akkor is önálló élete van, ha a fiát itthon hagyja, és egyedül megy el, mert apa nem viheti magával többé. És most egyszerre különös, baljós jelentése támad mindennek, s az már őrá vonatkozik, Mimi fiára. Öntudatlanul gyúrta, morzsolgatta ujjait, az ismerős hang rezzentette föl:
  – De ha már egyszer kimondtad, akkor... akkor jobb beszélni róla – hallotta kínlódón. – Nem vagy már kisgyerek... és én nem akarok titkolózni előtted.
  Fanyarul elhúzta száját. Mintha lehetne! Mintha Mimi arra való volna! Tehetetlenül dünnyögte:
  – Olyan sokáig nem változott itt semmi... Csak most... mostanában...
  – Igen. Évekig – mondta suttogva az asszony. – Azóta, hogy apa...
  Andris idegesen fölkapta fejét, s öntudatlan tiltó mozdulatot tett, hogy elvágja a mondatot.
  – Apa... apát most ne...
  – Jó. – Mimi szomorún elmosolyodott. – Az idő... azt nem állíthatjuk meg, Andris! És én még a te kedvedért is hiába próbálnék a játszópajtásod maradni. Meg te sem kívánnád többé, hogy a szőnyegen hancúrozzunk a mackóddal, amelyiknek kitépted a szemét, aztán odahoztad, hogy megvakult...
  A régi, bumfordin kedves képű gyerekjátékra gondoltak. Az emlék váratlanul előkerült egy elkallódott világ kacatai közül.
  – Mire új szemeket varrtam bele, rá se néztél többémondta Mimi tűnődő mesehangon.
  – Mert kék szemű mackó volt. Azóta sem láttam olyat. Valószínűleg a világ egyetlen égszínkék szemű mackója... Te meg olyan komisz, szúrós fekete szemeket varrtál vissza rá.
  – Azt mondtad, ez nem a te mackód... ez idegen... 
  Meglepetten nézett Mimi arcába.
  – Hogy jutott eszedbe?
  Vállat vont. Honnét tudhatná? Mintha össze lehetne szedni, mi minden történik, míg egy padlón hempergő kisfiúból... Zavartan kereste a mostani Andrisban a régit, akinek kakastaréj-frizurát fésült, míg hároméves korában a gyerek megunta, elbújt és az ollóval összevissza nyirbálta hosszú haját, hogy ne nézhesse többé senki kislánynak. Mellét összeszorította a szomorúság: mintha a saját gyerekkorát búcsúztatná, amit másodszor élt át vele, s erre is csak most ébred rá, ezen a késő esti, szokatlan beszélgetésen – talán az első felnőttbeszélgetésen. Lehunyta szemét, s egyszerre nagyon fáradt lett az arca.
  Andris elröstellte magát, és megsajnálta. De csak egyetlen pillanatra. Már erősebb volt benne a megbántottság.
  – A Várban biztosan jobban mulattál – szólalt meg alattomosan.
  Megpróbálta elképzelni a kerthelyiség lampionjai alatt a kerti asztalt, a távolból szűrődő muzsikát, a tálcákkal jövő-menő pincéreket s a körös-körül ülő, jókedvű társaságok összefolyó zsongását. Milyen lehet Mimi arca, mikor ő nincs jelen? És egyáltalán, abban a másik világban, ahová ő be sem juthat, hogyan mennek végbe a dolgok, mit rejtenek el előle a felnőttek, akiket irigyel és megvet egyszerre, de hiába kutatná a titkukat?...
  De Mimi arcában inkább töprengés, mint bujkáló zavar fordult felé, mikor jó sokára kimondta:
  – Mintha csak ott folytatnánk, ahol Kálmán bácsival abbahagytuk. Felőled érdeklődött.
  – Ne mondd! Most el kellene ájulnom?
  – Mért vagy ilyen ellenséges? – kérdezte csitítón. – A múltkor is, mikor először járt fönn, mert kíváncsi volt rád...
  Hát az nem volt éppen diadalmas ismerkedési est! Andrist készületlenül érte. Pedig talán jobban tette volna Mimi, ha előre jelzi, hogy látogatót vár. A csöngetésre ő maga ment ki, aztán már kalauzolta is az ismeretlen vendéget. Magas, szíjas arcú, vállas férfi állt Andris előtt, kemény volt a kézfogása. Ő meg úgy érezte magát már a bemutatkozáskor, mint akit csapdába ejtettek. Nem találta a helyét, szögletesen mozgott, bezárkózott a szótlanságába. Legszívesebben megszökött volna, de valami nem engedte, hogy magukra hagyja őket. S aztán, talán hogy az ostoba zavart föloldja, Kálmán bácsi megkérdezte, nem volna-e kedve játszani vele egy parti sakkot. Hirtelenében nem is tudta, mit válaszoljon, aztán csak megrázta a fejét. Mimi most hozta csak szóba:
  – Meg is bántódhatott volna, amért visszautasítottad. Hiszen a te kedvedért ajánlotta föl! – Békülékenyen elbillentette fejét. – Persze nem történt semmi baj... igazán nem kívánhatja tőled, ha egyszer indiszponált voltál...
  A kifejezésre fülelt föl. Biztos, hogy nem Mimié. Az az idegen ember keresett mentséget az ő számára, és most így kerül vissza. Elfutotta az indulat.
  – Jobb lett volna, ha megkérdem, hányadik lépésre akarja bekapni a mattot, és roggyantra verem? Vagy udvariasságból hagyom, hogy majmot csináljon belőlem, mert ő a vendég? – Fölpattant ültéből, megállt anyja előtt. Elszűkült szemmel meredt rá, amint megkérdezte: És egyáltalán, hogy képzelitek, hogy ennél az asztalnál, ezekkel a figurákkal... leülök majd a... Kálmán bácsiddal?
  – Andris! – Inkább józanító, mint elutasító volt a hangja. Megvárta, míg visszatelepedik vele szembe. – Magától is rájött, hidd el. Tudod, mit mondott ma este? Hogy tapintatlanság volt tőle, és te viselkedtél okosan, felnőtt módra.
  – Ezt... ezt mondta?... – S rögtön gyanakvón: – Vagy csak te találod ki most az egészet?
  Mimi mosolygott, kifürkészhetetlenül, mint aki Andrisra bízza, döntse el ő maga. Már azon a múltkori estén sem akarta elárulni, mennyire fél a pillanattól, mikor bemutatja őket egymásnak. A meglepetést választotta inkább, az talán csökkenti a kockázatot. És most már vállalnia kell, hát játssza Andris előtt a magabiztos nyugalmat.
  – Mi panaszod lehet rá? Csupa jóindulat volt, ahogy belépett... nem úgy nyújtotta feléd a kezét, mint aki gyerekszámba vesz! Mindenki bízik benne, hogy ha bizalommal közeledik a másikhoz, az is úgy fogadja majd. – Kezét könnyedén Andriséra tette, érezte, milyen görcsösen markolja a karfát. – Kálmán bácsi még nem is ismert, és már rokonszenvet érzett irántad... azt szeretné, ha barátok lennétek.
  – Barátok! ... Úgy könnyű, ahogy ő szeretné!
  – Hogyhogy könnyű, ha egyszer eleve gyanakvón fogadod; akármit tesz vagy mond, te beléakaszkodsz!
  Andris gúnyosan bólintott.
  – A hóna alatt egy doboz csokoládéval... csak úgy besétál ide egy... Kálmán bácsi... és nekem már... én már... – Elkeseredetten fölkiáltott: – Nem érted, Mimi? Nem akarod megérteni?
  Annyi mindent előhozhatott volna még, de félt, hogy megbicsaklik a hangja, nevetségessé válik, ostoba, bőgő kamasszá, aki a gyöngeségével szeretné visszakönyörögni anyját, mikor az már magára hagyná.
  Nagyon messziről, mintha függönyön át érnék el Mimi okos, szelíd szavai, de csak a fülével fogja föl őket... Az emberi kapcsolatok... persze, oly szépen hangzik! Valaki belép az ajtón – és idegen. Mert mindig ezzel kezdődik. Hogyne! Mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal tűrte, hogy körülcsapkodja az egyenletes, nyugodt hang, ahogy az esőben várakozik valaki, már maga sem tudja, mire, és azzal sem törődik, ha ronggyá ázik közben.
  Biztosan igaza van Miminek, mindenki azért nyomja le a kilincset, hogy megismerjék, befogadják... de ha odabenn jégfalakat talál, akkor reménytelen és hiábavaló a jóindulat, a keresés.
  Mit feleljen? Hiszen nem is ugyanarról beszélnek! Mimi jóindulatot, barátságot emleget, ő meg csak azt érzi, hogy fenyegetőn közeledik a változás, veszélybe sodorja egész eddigi életüket. De hát megvédheti-e egyedül, ha csak ő félti?
  Mimi szinte könyörög már:
  – Senki sem élhet a maga barlangjában, Andris ' Nemsokára te is szűknek találod majd, és elindulsz új emberek közé. És akkor kopogtatnod kell, mert amíg nem tudják, ki vagy, nem tárulnak ki maguktól az ajtók! Vagy kriptává akarod változtatni ezt a lakást? Ne jöjjön be kettőnkön kívül senki, és mi magunk is váljunk foglyokká egymás mellett? – Aztán végképp belefárad, sóhajtva legyint. – Ideje lefeküdni, talán holnapra kialusszuk...
  Hát ennyire fontos neki?... De hiszen akkor ő már lázadozhat... S egyszerre ijedten és nagyon gyöngéden kérdi:
  – Haragszol rám, Mimi?... Mért nem felelsz?... Az előbb még olyan jókedvű voltál!
  Fölpillant rá, s üresen mondja:
  – Mikor volt az?
  – Ahogy megjöttél.
  Összenéznek hosszan, olyan mélyen, mint akiknek tekintete visszaér az esztendőkbe, s nem idézhetik föl a másikat úgy, hogy egész sor kép ne állna egybe róla.
  – Hiszen én mindig jókedvűn jövök haza hozzád... – mondja Mimi. Szeme alatt árkot mélyít a kimerültség.
  – Csak én siklattam ki a vonatot, igaz? – Ez már a bűnbánó játékhang, valahonnét a kisfiúkorból kísért.
  – No, tegyük el magunkat, Andris. Majd holnap... holnap beszélünk. – Fölkel, s indulna már a fürdőszoba felé, de fia megállítja. Tétova mozdulattal nyúl a válla után, de amit mond, abban már eleven az ideges balsejtelem:
  – Mért, mi az, amit ma nem akarsz megmondani? Odakünn, az ablakon túl egy másodpercre elsötétülnek az utcai lámpák, aztán ismét fölhunyorognak. Mimi odamutat, s alig sikerül lenyelnie egy ásítást.
  – Hiszen már holnap van. – S enyhültén, féltréfásan: Te, te bagoly! – És meglegyinti Andris arcát.
  De ez az arc már ismét kemény és éber.
  – Nem mondod?
  – Nem olyan izgalmas, Andris... Hiszen már meg is adtad a választ!
  – Mire?
  Állnak a szoba közepén, nem bírva magukat elszánni sem arra, hogy véget vessenek az estének, sem arra, hogy visszazuhanjanak a szavak sodrába. Végül Mimi elunja, s szinte mellékesen odaveti:
  – Kálmán bácsi meghívott, vasárnap kivinne bennünket a kocsin valahová. De azt hiszem, okosabb, ha lemondom.
  Andrisban váratlanul fölenged a görcsösség. Mintha fölébe nőne tizennégy esztendejének, s valahonnét az eljövendő férfikor magasából nyúlna anyja után, aki gyöngébb, akin segítenie kell.
  – Mért mondanád le, ha szívesen mennél?
  Az asszony töpreng, mérlegeli magában, aztán eldönti:
  – Mert te nem jönnél szívesen, én pedig nem hagylak itt egész napra egyedül... Tudod mit, inkább kirándulunk kettesben, busszal vagy HÉV-vel. Magunkkal vihetjük Zsófit is, ha akarod.
  – Nem, Mimi! – rázza meg a fejét. – Én nem kívánom, hogy miattam... neked tolongani meg cipekedni kelljen... és ahány kocsi elsöpör mellettünk, mindről az jusson eszedbe, amelyikről lemaradtál...
  – Hát akkor? Maradjunk itthon?
  Nem felel mindjárt. Homlokát ráncolva tépelődik, majd elmosolyodva visszakérdezi:
  – Nem lehetne inkább... Zsófit is beajánlani a hátsó ülésre?
  Mimi nem akarja elhinni, hogy jól hallotta, de Andris derűsen megismétli:
  – Úgy gondoltam, a kocsiban négyen is elférnénk... Vagy nem?
  – Dehogynem. Ha szólok Kálmán bácsinak.
  – Próbáld meg. – Két karját hátrafeszítve nagyot nyújtózik. – És most már igazán aludjunk!

  
  A férfi keze laza biztonsággal a kormányon, előtte a hasadó út; úgy hatoltak belé, mint ék a fába. Oldalt vetett egy pillantást Mimire, majd a kissé rézsútos tükörben a hátul ülő két gyerekre. Zsófi a kertek hirtelen kivirágzóit fáit ünnepelte:
  – Olyan, mintha megmaradt volna rajtuk a hó, nem?
  Andris szótlan maradt, csupa nyugodt tartózkodás, szeme sarkában nem aludt ki a készenlét.
  Az asszony arcán a néma kérdés: jól tette-e, hogy elhozta őket?
  Kanyarodó következett, előttük lomhán döcögő távolsági busz. Az egyenes pályán Kálmán ismét fölgyorsított, s mikor lehagyta, visszaszólt:
  – Ha nagyon vág a szél, csavarjátok föl a túlsó ablakot!
  – Nem veszélyes – mondta szűkszavún a fiú. És a kislány boldogan:
  – Tavaszi szél! Csak úgy simogat! Isteni! – S rögtön Andrishoz fordult, már félhalkan. – Azért ez más, mint mikor a sulival visznek növénygyűjtő kirándulásra, párban! – Utánozni kezdte a felügyelő tanárnőt, amint lépten-nyomon rájuk szól, lehordja a rendetlenkedőket.
  Andris alig figyelt rá. Anyját nézte, néha közelebb hajlik a férfihoz, de szavaikat elnyeli a motordongás. Róla beszélnek, a hátuk is elárulja.
  – Irtó rendes, hogy magukkal hoztak, nem? – hallotta Zsófit.
  Rábólintott.
  – Mhm... Egészen jól húz még ez az öreg Wartburg... 
  Mimi eleresztette pillantását. Az országút szorgosan fűzi föl a kis községeket, nyaralótelepeket, olykor előbukkan a folyó, túlfelől hegyek merednek föléjük, dombnyi hegyek, de errefelé nem termettek igazibbak. A behavazott, nagy ugrósánc járt emlékezetében, a Kékestető. Lehet, hogy csak jó negyedéve húzott lefelé a sík pályán? Észrevette, hogy Kálmán elmosolyodik.
  – Min mulat?
  – Magunkon. Amint össze vagyunk zárva ebben a guruló skatulyában.
  – És?
  A férfi alig elnyíló szájjal folytatta:
  – Mindannyiunknak más ez a vasárnapi túra. A kislánynak tavaszi szökés, ujjong egyfolytában, mióta elindultunk. Andrisnak tanulmány: elmélkedik és mérlegel. Maga lefogott és aggodalmas, mintha vizsgázna.
  – És maga?
  – Én vezetek...
  Mimi elgondolkodott, aztán megjegyezte:
  – Figyeli, csak Zsófi hangját halljuk...
  – Andris mindig ilyen komoly, vagy csak ha felnőttek közé kerül?
  – Nem tudom, Kálmán, mert engem már nem vesz gyerekszámba... – Sóhajtott. – Mit tudja maga, milyen nehéz egy fiúval ebben a korban...
  – Én csak arra emlékszem, hogy nekem volt nehéz elviselnem a kamaszkoromat...
  Bal felől sűrű, lombos fák tűntek föl. Zsófi fölkiáltott:
  – Jaj, de gyönyörű ez az erdő! 
  A kocsi lefékezett.
  – Ne sétáljunk egyet?
  Kiszálltak. Andris úgy érezte, érzéketlenül zsibbadtra ülte a fenekét. Jólesett újra szabadon mozognia. Váratlan élénkséggel fogta meg Zsófi kezét.
  – Gyere! – És előreindultak.
  A koronák közt foltokban sütött be a nap. A magasban gyors madárhang csapott föl, aztán egy másik, akár az őrszemkiáltás, amint továbbadja a jelt: idegenek léptek be a birodalomba.
  A kislány megtorpant, fülelt, majd a tágas csendben suttogva kérdezte meg:
  – Mit gondolsz, hány évesek lehetnek ezek a fák? 
  Andris komolyan szemügyre vette őket.
  – Fogalmam sincs... biztos öregebbek nálunk...
  – Azért ezek szerencsésebbek, mint a városiak... azok csak sanyarognak abban a négyzetméternyi földben, rács alatt, és körös-körül az aszfalt... biztosan sokkal hamarabb is halnak meg, nem?
  A fiú visszakémlelt. Anyja most lépett rá az ösvény elejére, mögötte föltűnt a vállas férfi is.
  – Meddig bírja egy fa? – töprengett Zsófi.
  – Az csak akkor derül ki, mikor kivágják, és megszámolod az évgyűrűit.
  – Isten őrizz! Annyit igazán nem ér! Andris elnevette magát.
  –Mért, azt hiszed, a fákat kíváncsiságból vagdossák ki? Lassan sétált feléjük a két felnőtt. Számukra szelíd liget volt csak, amit a kislány mesebeli rengetegnek látott. Kálmán nagyot lélegzett.
  – Látja, ezért a pár korty levegőért érdemes kiszökni ide. – Fürkészőn az asszony arcába nézett. – Már jobban érzi magát, ugye?
  – Mért? Semmi bajom sem volt!
  – Azért a kapu előtt, mikor beszálltak... olyan volt a színe, mint aki... – Nem fejezte be.
  Mimi sebesen vágta rá:
  – Rosszul aludtam...
  – Ne szorongjon! – Előremutatott. – Nézze őket ott az odvas bükkfánál. Andris fölfedezett valamit, a kislány meg tátott szájjal hallgatja!
  Mikor odaértek hozzájuk, már nyugodt beszélgetésben voltak. Andris az utolsó mondatokat hallotta:
  – Azért ez más, mint a mátrai erdők. Emlékszik az őzekre?
  – Hát őzek itt már nincsenek – felelte a férfi. – Elűzte őket a forgalom.
  Négyesben ballagtak tovább, egy-egy ág roppant lábuk alatt, különben csend volt.
  Körül a kerti vendéglő vidám, vasárnapi nyüzsgése, előttük a kék, virágos asztalterítőn a tányérok. Mimi óvatosan megtörli evőeszközét a szalvétában, Kálmán kóstolatlanul sót, paprikát hint a pörköltjébe, Zsófi szájába teszi az első falatot, és behunyja szemét az élvezettől. Csak ő nem érti, mi történt vele: étvágytalanul húzza, az időt, ne kelljen még belefognia. Pedig hol van már az, amikor kiskorában iszonyodott mindentől, amivel idegen helyen kínálták meg! A férfi gusztussal látott neki.
  – Nem is tudom, a sétától vagy a vezetéstől éheztem meg. 
  Mimi a kislányra mosolygott.
  – Ízlik az a máj, Zsófikám?
  – Isteni!
  Ez a szüntelen elragadtatás hozta ki a sodrából? Zsófi áhítatos hangsúlya?
  – Neked minden isteni! – jegyezte meg élesen.
  A kislány rácsodálkozott, látta, hogy még a villáját sem szúrta bele a hússzeletbe.
  – Mért nem választottál te is májat? – kérdezte ártatlanul. – Az mindig frissen készül!
  – Folyton az a nyomorult kaja... Nem mindegy, mivel tölti meg az ember a hasát?
  Magán érezte anyja megrovó tekintetét, hát kelletlenül csipegetni kezdett. A gyerekkorból maradt ez is, ahogy mások előtt, társaságban a szemével üzen csak. De régen parancsoló volt a nézése, most inkább kérő.
  Kálmán gyorsan közbevetette: ha kedvük van, ebéd után följebb mehetnek még a Duna mentén, ahová tetszik. Mimi elhárította: jólesik egy kicsit kinyújtóznia, ide is süt a nap, meg nem szereti a hosszú autóutakat. A férfi kicsit hátrazökkent a székén.
  – Mi lesz akkor az Adrián? Arrafelé hét-nyolc órás útszakaszokat is meg kell tenni egyhuzamban!
  – Közelebbi gondja nincs, Kálmán? – próbálta elütni az asszony.
  – Dehogynem! Előbb még kicserélem a kocsit nagyobbra! – nevetett föl.
  Andris meg nem mondhatta volna, mi bántja annyira ebben a jóízű, nem is hangos nevetésben. De addigra már Zsófi is belekotnyeleskedett. Megkérdezte, milyen kocsija lesz, mert az ő szülei is most készülnek vásárolni.
  Távolian, elveszetten hallgatta őket, ujjával öntudatlan kis köröket vont maga elé a térítőre. Mimi hangja mintha álmából verné föl:
  – Mért vagy olyan szótlan, Andriskám?
  – Én?...
  A váratlan csöndben a férfi szólalt meg. Jóindulatúan, kedélyesen.
  – Elgondolkozott. Nem mindenkinek sikerül, csak akinek vannak gondolatai. Nálam épp ebéd után nemigen tolongnak...
  Andris dacosan leszegte állát.
  – Valami bajod van? – kérdezte az asszony aggodon. Megsiklott a hangja, csikorgóit szinte:
  – Nekem? Mi bajom volna?
  S ismét az a derűs, fellegűző mosoly.
  – Hagyja, Mimi! Hátha egy új megnyitáselmélet jutott eszébe! Sosem tudni, kit mire ihlet a rövidkaraj.
  Összeszorította fogát. Addig jó, míg képes megfojtani a szót a torkában.
  Zsófi kottyant közbe:
  – Andris nem szeret enni! Minden falatért imádkozni kell neki!
  A kislányhoz fordult.
  – Meg azért sem rajongok, ha örökké velem foglalkoztok!
  – Andris! – Mintha egy kiáltást próbálna elsuttogni Mimi.
  – Most már nyugodtan leszálhattok rólam.
  Egyik pincér haladt el az asztal mellett. A férfi odaszólt neki:
  – Főúr, kérem, még két Colát! – S magyarázón Mimi felé: – Kiszáradunk a napon!
  Atyaisten, hová került?! Miről beszélnek itt körülötte? Mit csörföl Zsófi a jó nyári színről, amit télen csak kvarclámpával csalhat a képére? Meg az uszodáról, ahová most már kijárhatnak majd! És Mimi mekkora buzgalommal szövi tovább: ideje megváltani a bérletet is, persze! Hiszen nemsokára befejeződik a tanítás... S most már a harmadik hang is elkeveredik köztük. Az iskoláról mond valamit, amit az ő idejében is akkor szerettek legjobban a diákok, mikor júniusban becsukták a kapuját. Aztán már föl se fogta a szavak értelmét, ült a csobogó zűrzavarban, már indulat sem feszegette a nyeldeklőjét, inkább furcsa szomjúság támadt benne, de képtelen volt rájönni, miféle ital csillapíthatná, mert ami előtte volt, ahhoz hozzányúlni sem kívánt. Kicsit hátrahúzta a székét, és kimondta:
  – Elmegyek lógni egyet... – Már föl is állt, panyókára vetette antilop zekéjét.
  Zsófi tétovázott egy pillanatig, de érezte, hogy Andris nélkül semmi keresnivalója a felnőttek közt.
  – Gyerünk vissza az erdőbe! – mondta, s csatlakozott hozzá.
  Mimi utánuk szólt még, hogy ott várják őket az asztalnál, ne maradjanak el nagyon sokáig. Andris szótlanul a kijárat felé indult, a kislány nézett csak vissza, s fölbökött ujjával mutatta, hogy egy óra múlva megjönnek. A férfi nem avatkozott bele, rágyújtott, s az ellengő füstbe bámult. Ültek az asztalnál, s most, hogy magukra hagyták őket a gyerekek, egyszeriben mintha kiapadna a mondanivalójuk.
  
  
  Szél járt a magasban, megsuhogtatta a lombokat. Zsófi tájékozódni próbált, de rájött, hogy a szeszélyesen kanyargó ösvény többfelé is kiágazik az útra, fogalma sem volt, ugyanerről értek-e be a fák közé, mikor kiszálltak a kocsiból. Akkor sétára indultak, most két lépéssel leszakadva kullogott Andris nyomában; megállt, hogy különbséget tegyen a kétségbeejtőn hasonló törzsek között.
  – Valahol errefelé volt, nem? – kérdezte zavarban.
  A fiú vissza se fordult.
  – Micsoda?
  – Hát az a fa, amelyikben akkora lyuk volt, hogy bele lehetett ülni.
  – Van itt épp elég másik, minek neked pont az? – Lehajolt egy száradt ágért, szórakozottan morzsolni kezdte. Lassú, gépies járása maga a céltalanság.
  Hol vannak már azok a végtelen rengetegek, amelyekben hétszám elkóborolhatott valaki anélkül, hogy egy lélekkel találkozzék? Nekivágni, és menni lélegzetfogytig! Lába elé nézett, a korhadó avarrétegen itt-ott álmosan megcsillant a nap.
  Sírósan hangzott föl a háta mögül:
  – Andris... haragszol rám? Megvárta, míg Zsófi beéri.
  – Mért kellene haragudnom?
  A kislány lehajtott fejjel állt mellette, kínlódva csavargatta a gombot fűszínű kötény ruháján.
  – Nem tudom, csak... egy szót se szólsz... – És most fölnézett rá, tiszta, sugárzó-sötét szeme merő könyörgés.
  Miminek éles, tág pupillájú, zöldesszürke szeme van. Talán a napba is hunyorítás nélkül nézhetne; így csak Zsófi tekintete közelíthet hozzá, félénken, máris verdes a pillája.
  – Jártassam a szám, mint egy papagáj? – mondta ingerülten.
  A kislány ajkába harapott. Még az hiányzik, hogy elsírja magát itt! Rákiáltott:
  – Minek jöttél velem?! 
  Ijedtében egyszerre magára talált:
  – Nem mondtad, hogy... ne jöjjek!
  Andris fújt egyet. Nem dühből, csak belefáradva mindenbe.
  – Hát ezt is mondani kell? Nincs szemed? – Kiábrándultan elmosolyodott. – Ott maradhattál volna velük, hogy megbeszéljétek, mért nem szeretnek a gyerekek iskolába járni, meg hogy nyáron süt a nap, télen a kvarclámpa... és csupa ilyen halálizgalmas dolgokat, hogy már a gyomrom kevergett tőle!
  – De Andris, ki bántott téged?... Nyugodtan ültünk, aztán egyszerre csak... – Kétségbeesett mozdulatot tett. – Ez a rémes veled, hogy sosem tudni, mikor kezdesz el...
  – Happárézni, igaz? – Komiszul elhúzta száját, s rácsapott a legközelebbi törzsre. – Hát ha tudjátok, hogy ilyen vagyok, akkor mi a fenének hívtok el... autókázni meg kirándulni?
  Megérzett valamit Andris kétségbeeséséből, anélkül, hogy pontosan értette vagy kifejezhette volna, és megsajnálta. Részvevővé vált a hangja:
  – Azt akarod, hogy... egyedül hagyjalak?
  A fiú sóhajtva leereszkedett egy vaskos, oldalt kinyúló ágra, s maga is meg szelídültén mutatott a szemközti kivágott rönkre.
  – Ülj le te is... – Hallgatott egy darabig, aztán hozzátette: –  Nem akarok én már semmit...
  Halkan megpittyent a távolban egy madár, Zsófi odafülelt, s mikor megismétlődött a trilla, suttogva megkérdezte:
  – Ez milyen madár?
  – Gőzöm sincs... – Lekanyarította válláról a zekét, s ölébe dobta. – De biztosan több esze van nálunk... – mondta aztán.
  – Miért?
  – Mert ő nem kérdi, hogy mi milyen emberek vagyunk! 
  Zsófi megráncolta homlokát, s nevetett egy picit.
  – Akkor csak nálam van több esze. Te egy szót sem kérdeztél.
  Rálegyintett.
  – Jobb is. Elég hallgatni. A madarakat, meg ha más nincs, az embereket... Úgyis megtudod, amit akarsz. Még azt is, amit nem akartál.
  – Ezt most... nem egészen értem... Mire gondolsz?
  – Csak úgy... – Áthatón a kislányra nézett. – Hát nem kellemesebb itt az erdőben ülni, mint a... kocsiban?
  – De csak azért ülhetünk itt, mert a kocsi kihozott!
  – Ki mondta? Hol volt még a kocsi, mikor ez az erdő már erdő volt!
  Oldalról lesett Andris zárt arcába. Szeretett volna a homloka mögé látni.
  – De fura vagy egész nap...
  Megint madárfütty hallatszott, csak most közvetlen közelből, élesebben, talán a dallama is bonyolultabb volt. Zsófi összerezzent.
  – Te, nem kellene visszamennünk?
  Andris a magasba kémlelt, de a levelek sűrűje tömör rejtek volt. Feje visszahorgadt.
  – Vekkerórának nézed a madarat? – mondta szűken. 
  Elröstellte magát, meg fájt is, hogy Andris az ő bőrére humorizál, még amikor egy csöpp jókedve sincs. Bezzeg ha csak megpróbálná visszabökni! Megvonta vállát.
  – Eszembe jutott, hogy várnak...
  – Az az ő dolguk... nekem semmi mehetnékem sincs.
  – De megígértük!
  – Te ígérted. Hát rohanj, ha annyira oda vagy!
  – Csak nem mehetek vissza nélküled... együtt engedtek el...
  A fiú végre fölpillantott.
  – Mi az, hogy elengedtek? – Vágott a szeme. – Fölálltam az asztaltól, és megmondtam, hogy elmegyek lógni egyet... én senkitől se kértem engedélyt. Ha meg arra vársz, hogy visszakullogjak hozzájuk, akkor... akkor csak győzd cérnával!
  – Hogyhogy? Nem akarsz visszamenni? – Ijedten közelebb hajolt hozzá. –  És Mimi néni?
  – Megvan a programjuk. Nem hallottad? Továbbmennek a Duna-kanyarba. De mindenesetre: nélkülem.
  – Andris, te megőrültél! Képes lennél megtenni anyáddal?...
  – Sose izgulj miatta! A fő, hogy akad, aki hurcolja meg elszórakoztassa!
  Zsófi hitetlenül bámulta. Mintha egyik percről a másikra lefogyott volna, valahány vonása keményen kiugrott, úgy tetszett, járomcsontja átböki a bőrét, szemében eszelős lobogás. Döbbenten, suttogva kérdezte:
  – Miért gyűlölöd ilyen rettenetesen Kálmán bácsit? 
  A fiú metszőn válaszolta:
  – Csak azért, amiért ő mindenáron haverkodni szeretne velem!
  
  
  Kálmán rátette tenyerét az asszony öntudatlanul doboló ujjaira.
  A déli forgalom megritkult már körülöttük, egy-egy sörözgető társaság tartott ki csak az asztaloknál. Duruzsoló jókedvük átjárta a kertet, Mimi hallgatása még súlyosabbá vált tőle. Szerette volna föloldani, annyira csak, hogy élvezze ezt a semmittevő órát. Az asztal lapján egy odatévedt méh forgolódott, majd megemelte szárnyát, s elszállt a nap röntgensugaraiban.
  – Látta? ... Egyszerű csoda! 
  Mimi sóhajtott.
  – A vasárnapi kirándulások – mondta halkan –, amikre készül az ember... meg a születésnapok és karácsonyesték... Jobban szeretem a becsületes hétköznapokat, nem várok tőlük semmit, hát nem verhetem be az orrom!
  – Tudja, ki veri be az orrát? Akinek hiába süt a nap, szórakozottan elmegy a tavaszi kertek mellett, és örökösen arra figyel, mikor, honnét éri valami baj.
  Biztosan igaza van Kálmánnak, de mire jut ő a más igazával? Meghitten fordult hozzá.
  – Az előbb még a kocsiban azt mondta: emlékszik, milyen nehéz volt a kamaszkora, Kálmán. De azt is tudja még, mitől volt nehéz?
  Elgondolkozott, rábólintott.
  – Ahogy havonta kinő valaki egy kabátot vagy cipőt, aztán kinövi a tegnapi hangját, és mutálni kezd... nem illenek többé a szájába a régi szavak... csupa pattanás a képe, fél a tükörbe nézni, és közben egyre reménykedik, hogy egy reggel megpillantja benne az igazi arcát, a férfit, aki holnapra lesz belőle... És az a reggel csak nem akar elérkezni... Hát csoda, ha sehogy sem érzi magát?
  – Pedig maga mellett ott volt az édesapja is. – Lehajtotta fejét. Mintha nem múltak volna el évek azóta, hogy egyedül maradt Andrissal, egészen elevenek benne a tépelődő, álmatlan éjszakák, hogyan pótolhatná a fia számára ő maga azt az embert, aki, mióta nincs, bálvánnyá nő a szemében. De a választ most még kevésbé sejti, mint akkoriban. Csöndesen mondta ki: – Iszonyú hatalommá válik valaki, ha egyszer elérhetetlen...
  A férfi fejezte be helyette:
  – És Andris elkezd még jobban ragaszkodni az édesanyjához.
  Azért mégis jobban esett beszélni róla, mint örökösen magában őrölni ugyanazt. Hiszen ezért vonzódik ehhez az emberhez, mert érzi, hogy megpróbál végigmenni a gondolatain, még ha nem élhette is át, amit neki kellett. A szavak egymás szálláscsinálói, mindegyik a következőnek nyit utat, és Mimi észrevétlenül kimondta őket. Mintha a rá irányuló néma figyelem szívná magához a takargatni való kis titkokat. Egészen belefeledkezett, hogy volt ki előtt őszintének lennie. Jócskán elhúzódott már asztaluktól a nap, mikor ráébredt a hirtelen hiányérzésre. Ijedten ütötte föl a fejét.
  – Mikor is mentek el ezek a gyerekek?
  – Nem néztem órát... – mondta a férfi. – Mindjárt az után, hogy megebédeltünk.
  – De hiszen már négy múlt! És azt mondták, egy óra múlva itt lesznek!
  Kálmán bátorítón megfogta a kezét.
  – Ne izguljon, látja, mi sem vettük észre, hogy elszaladt az idő. A gyereknek meg pláne nincs hozzá érzéke: egy óra vagy egy fél délután?
  Nyugtalanul pillantott a megüresedett székekre.
  – Ahogy Andris fölpattant... maga nem ismeri... Nem lett volna szabad...
  – Ugyan! Mozogni akart egy kicsit. Nem kötözheti ide! 
  Az asszony hunyt szemmel megrázta fejét.
  – Nem, nem úgy gondoltam, Kálmán, hogy elengedni... elhozni volt hiba... azazhogy... milyen ostoba is voltam! Éreztem, rögtön éreztem, hogy ez a kirándulás... így... együtt... Istenem... – Elfulladt az izgatottságtól.
  – Ne lovalja bele magát, Mimi! – Kálmán maga volt a szilárd biztonság. – Ellógnak egy kicsit, eszükbe sem jut, hogy aggódik értük.
  – Két gyereket csak úgy nekiereszteni...
  – Végül is nem az indiai dzsungelbe indultak. 
  Mimi már fantáziáit:
  – Épp elég szörnyűséget olvashat az újságban eltűnt gyerekekről!
  Kijózanítón, erélyesen rászólt:
  – Mimi! – Megvárta, míg az élénk, világos szempár rányílik. – Mondjuk, hogy másfél órája mentek el.
  – Több mint két órája.
  – Akkor is... Andris nem afféle gyámoltalan mulya, hogy így kelljen reszketnie. Mért vetít magában krimiket a fia köré?
  – Nem tehetek róla... Már rég itt kellene lenniük... hogyan gondoljak jóra?
  Rábólintott.
  – Rendben van. Mit akar csinálni?
  – Magam sem tudom... legszívesebben nekirohannék az erdőnek, és addig kutatnám, míg...
  – Közben ők visszajönnek, és mi nem vagyunk sehol!
  – Persze... – Erőtlenül sóhajtott. – De hát akkor? 
  A férfi már emelkedett föl az asztaltól.
  – Magának itt kell maradnia. Én körülfutok a kocsival az erdőszélen, kiszállok, és tíz perc alatt bejárom a maga ősrengetegét... de az az érzésem, mire visszatérek, már hárman fogadnak.
  – Menjen, Kálmán! És hozza vissza őket!... Siessen, kérem!
  Tekintete hosszan követte, amint határozott, ruganyos járásával a férfi végiglépkedett az asztalok közt, beszállt a kocsiba. S mikor elkanyarodott a vendéglő előtt, és elfödték a fák, egyszeriben magára maradt szorongásával.
  Kézitáskájának csatját babrálta, nem merte fölemelni szemét, attól félt, ismét találkozik az elsötétülő kamaszarccal, amint hallgat, belesüpped önmagába. Mért nem figyelt rá jobban? Félt. Igen, félt akkor is, míg Andris itt ült vele szemben. És röstelkedett Kálmán előtt. Miféle ostoba szégyenérzés bénította meg? Az volt a fontosabb? Szerette volna elmosni magában, agyrémmé hazudni, amit látnia kellett. És szűkölve egyetlen belső hangot akart elfojtani, amelyik ugyanazt hajtogatta egyre: csak botrány ne legyen!
  Hát nem lett.
  Andrisban volt annyi önfegyelem, hogy elszökjön inkább. Ő is megérezte, hogy az volna anyjának a legborzalmasabb: megkímélte. És most itt vár tehetetlenül, némán könyörögve a véletlennek, hogy előkerüljön, Kálmán megtalálja!
  Már megindult fejében a vetítőgép. Mi történhetett? Két órája még ott ült karnyújtásnyira. De eleresztette, és most már minden szörnyűség elképzelhetővé vált. Pedig a valóság gonoszabb a képzeletnél.
  A múltkori, késő éjszakai beszélgetés mondatai tértek vissza. Andris a szemére hányta, hogy útjában van. Hát inkább kitért. Hátat fordít, mert nem úgy szerették, ahogyan neki kellett volna. És most már késő... Nem érdekli a magyarázat.
  Az asztal alatt görcsösen összefonta kezét, ujjai belefehéredtek, úgy szorongatták egymást. Csak baj ne érje! ...
  Milyen sokáig marad el Kálmán! Fél öt is elmúlt... hiszen kocsival nem tarthat tovább...
  De beletelt még jó pár végeérhetetlen perc, mire fölkapta fejét a fékezés zajára, s utána mindjárt megpillantotta, amint egyedül száll ki a vendéglő elé visszaforduló kocsiból. Belényilallott a rémület. S aztán rögtön fölfogta, hogy a messziről felé integető alak mégsem hozhat rossz hírt. Már le is olvasta arcáról, amint elé toppant és kimondta:
  – Megvannak! Megvannak, Mimi!
  – De hol?... – Elfulladt az izgalomtól. – Mi van velük? 
  Kálmán fölé hajolt, megsimította haját.
  – Elmentek a HÉV-vel... vissza, Pestre. Azóta már otthon lehetnek. Jöjjön, mindent elmondok a kocsiban.
  Mintha félálomban történne vele, hogy ismét az országúton repül, visszafelé. Mellette Kálmán faragott arca a szembejövő meg az előttük haladó autókra figyel, s közben szabatos, szenvedélytelen szavakkal beszámol arról a jó félóráról, míg ő a kerthelyiségben leste, mi történik.
  Körbement, megjárta az erdőt, s mikor nyomukat se találta, eszébe jutott, hogy kifut az állomásra. A forgalmista emlékezett rájuk. A ruhájukra is. Nem, nem lehet tévedés. Az antilop zekés fiú meg a zöld kötényruhás lány magára vonta a figyelmet: veszekedtek. A lány alig akart fölszállni, csak akkor volt hajlandó, mikor a fiú már a lépcsőről kiáltotta le: „Én abba a kocsiba úgysem ülök bele! "
  Kálmán elhallgatott, kesernyés kis fintor ugrott a szájára, s mintha önmagán gúnyolódna, hozzátette még:
  – Ebből talán maga is ráismer!
  És az asszony izgatottságában is föllélegzőn felelte:
  – Persze... rájuk... azazhogy Andrisra! – Már röstelkedni is elfelejtett.
  Csöndben, töprengem fojtotta vissza türelmetlenségét, mikor beérve a városba, a férfi lelassított. De azért a legrövidebb úton vitte a kapuig. Zavartan búcsúzott:
  – Hát... köszönöm, Kálmán, és... ne haragudjon...
  – Ugyan! Siessen!
  Kezet fogtak, s mintha kitépné magát, úgy ugrott ki a járdára.
  A lift előtt toporgott, míg sikerült kihalásznia táskájából a kulcsot, s aztán alig talált bele a zárba vele. Akadozón, nehezen lélegzett, majd hirtelen elszánással belépett a kalitkába.
  Két perc telt csak belé, s megpillantotta Andrist a szoba mélyén. Kedvenc helyére, a sarokba húzódott, ölébe könyökölve meredt maga elé, az asztal lapjára szinte odaképzelhette az ember a sakktáblát, amint egy bonyolult álláson töpreng. Csak épp az asztal üres volt, és Andris egy másik játszma esélyeit mérlegelte, melynek figurái láthatatlanul és számára ismeretlen törvények szerint mozogtak a fejében.
  Alig emelte föl szemét anyja beléptére. Mimit is meglepte, mennyire titoktalan és egyszerű ez a találkozás: Andris itt van, és jelenlétével keresztülhúzza aggódását. Sem a rátalálás boldogságát, sem a korábbi indulatot nem érezte. Odalépett hozzá.
  – Hát te?...
  – Csak egy félórával előztelek meg... – mondta a fiú tompán.
  Lassan leereszkedett a másik fotelba. – Ezt csak így mondod? De hát miért... hogyan jutott eszedbe, hogy megszökj tőlünk?
  Andris vállat vont. Mióta hazaért, annyiszor végiggondolta a mai napot, hogy most, mikor beszélnie kellene róla, terhére esnek a szavak.
  – Később jött az egész – próbálta megfogalmazni. – Ott a vendéglőben még csak azt éreztem, hogy... meg kell fulladni... nem bírtam már!
  – És rám nem gondoltál? 
  Értetlenül bámult Mimire.
  – Fölhajtottuk utánatok a környéket! Egyszerűen eltűnsz, és Zsófit is magaddal hurcolod!
  – Mondtam neki, hogy visszamehet hozzátok.
  Az asszony várt egy fél percig, majd fájdalmasan elmosolyodott.
  – Mert te úgysem ülsz be abba a kocsiba, igaz? 
  Ez igazán váratlanul érte.
  – Honnét tudod?
  – Hallotta más is – mondta súlytalanul. – Az állomáson, mikor fölszálltatok.
  A fiú arca szűkre húzódott. Mint mikor egy tenyér ökölbe rándul.
  – No és? Mondtam. Nem is ülnék bele. – Hátradőlt, megfeszítette derekát, és nyíltan szembenézett anyjával. Jobb így, köntörfalazás nélkül. Fura megkönnyebbülés töltötte el. Mint egy nehéz partiban, ha túljutott a megnyitáson, föltárta az utat könnyű tisztjeinek, hogy a gyaloglánc mögül fölfejlődve megindíthassák a támadást.
  Mimi oldalt fordult, sóhajtott.
  – Mindenesetre ezt a kirándulást megemlegetjük... – Egyszerre futott ki belőle az erő, amelyik idáig hozta. – Csak arra volnék kíváncsi, ki üldözött el téged...
  Nem felelt mindjárt. Fontolgatta, aztán kimondta:
  – Tudod te azt, Mimi... nagyon jól tudod.
  Védtelenné vált, átvillanyozta a nyugtalanság.
  – De mi volt az... mi volt az, amit... nem bírtál?
  – Mimi, te a múltkor azt mondtad nekem, hogy nem akarsz titkolózni.
  – És?
  – És az erdőben, mikor még négyesben voltunk... emlékszel?... Kiderült, hogy már a Mátrában is... – Kezével sebes, erőszakos mozdulatot tett, hogy átrántsa magát végre tulajdon tétovázásán. – Hát ezért nem vittél magaddal... most értettem csak meg!
  – Januárban? Iskolaidő alatt? – próbált megkapaszkodni az első szálban, amelyikről rögtön kiderült, hogy pókfonál. És Andris már előrehajolva olvasta a fejére:
  – Épp csak arról nem szóltál egy szót sem, hogy ő ,is ott volt. Aztán most véletlenül kikottyantottad!
  – De hát... kisfiam...
  – Hagyjuk! Hagyjuk a Mátrát meg az őzeket, Mimi! Nekem szenzáció csak, mert a mai napig sejtelmem sem volt... – Kegyetlen mosoly ugrott a szájára. – De hol van az már? Hiszen ti azóta a kocsicserét is megbeszéltétek... Csakhogy felőlem akár Rolls Royce-otok is lehet, én abba sem ülök bele, ne félj!
  Mimi kétségbeesetten mélyet lélegzett, mint aki ösztönösen védekezni szeretne a rátörő rosszullét ellen, oxigént kortyol, hogy megpezsdítse agyának akadozó vérellátását. Csaknem könyörgőn nézett Andrisra, hangja suttogóra vált:
  – Azt hittem... bíztam benne, hogy megérted: Kálmán bácsi hozzám tartozik... egészen másképp, mint te, de nem rejtegethetlek benneteket egymás elől. Gondoltam, észrevétlenül megszokod, elfogadod... – Idegesen nyelt, mert torka taplószáraz lett. – Reméltem, hogy egyszer csak nem érzed többé idegennek... akkor talán nem lesz szükség ostoba magyarázkodásra... rájössz magadtól... természetesnek tartod majd...
  Andris kíméletlenül félbeszakította:
  – Apa helyén – Kálmán bácsit?
  Hiába, minél óvatosabban válogatja a szavait valaki, annál bizonyosabban félrefog. Keserűn megrázta fejét.
  – Andriskám, a dolgokat tudomásul kell venni egyszer, akármilyen nehéz. Apa, szegény... – Szeme égett az erőltetett farkasszemezéstől, de most már állnia kellett. – Kisfiam, egy halottal nem lehet élni! – kiáltott föl.
  Felugrott, végigment a szobán, gyors, csaknem szánakozó pillantást vetett anyjára. Már nem mondhat olyat, hogy meg ne sebezze vele, és mit számít, ha még egy sérülést okoz? Hirtelen lefékezett, közvetlen Mimi fotelja előtt, s indulatosan belemondta az arcába:
  – Nekem pedig nem lesz új papám, vagy becézheted, ahogy tetszik! Én apa fia maradok akkor is, ha te... – Megcsuklott a hangja, ijedten elhallgatott, olyan orvul tört rá a sírhatnék.
  Mimi résztvevőn, vigasztalón nézte. Lassan tért csak magához. Már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy kettejük közül Andris az erősebb.
  – Nem is akar elvenni tőle senki, Andris... az maradsz: apa fia... Csak én nem lehetek többé az ő társa... próbáld megérteni!
  A fiú elveszetten állt, ujjai szája körül babráltak. Egyszerre rá kellett ébrednie, hogy hiába építette föl ösztönös pontossággal a támadást, a felnőtt tények védőfalán nem juthatott keresztül. Gyerek volt ismét, tanácstalan kisgyerek: ott az erdőben meg az állomáson cselekedhetett imponáló önállósággal, de most nem Zsófival került szembe, hanem Mimivel, aki őt tartja hatalmában.
  – De ha egyszer... apa nincs többé, és neked más lesz a társad – szólalt meg panaszosan –, akkor én... akkor énrám mi szükség?
  Mimi már mosolygott, játékosan, megértőn.
  – Látod, mindenkit megmarsz magad körül, aztán egyedül maradsz, úgy érzed, az egész világ igazságtalan, gonosz hozzád. Még anyád is elárul... ő sem szeret, igaz?
  Fölvágta fejét. Elborította a dac.
  – Mit törődöm én vele, ha egyszer te... ha neked ő a fontosabb!
  Megingatta fejét.
  – Attól ne félj, Andris! Nekem akkor is te leszel a legfontosabb, mikor már nem is bánnád, ha leszállna egy kicsit a nyakadról az a nyűgös öregasszony...
  Értetlenül bámult Mimire, de az zavartalanul folytatta:
  – Az, az... vagy úgy képzeled, hogy tíz év múlva is miattam fáj majd a fejed? – Elnevette magát. – Igaz, addigra engem sem kívánna már senki az Adriára vinni... még Szentendrére sem!
  – Mint most! –vágta vissza újra támadó ingerültséggel. Mimi már nem is érezte a szúrást. Szelíden megkérdezte.
  – Mért vagy ilyen halálos ellensége?
  – Ezt ma már Zsófi is kérdezte. – Széttárta karját. – Mit magyarázzak, ha nem akartok megérteni?
  – Hiába, lehet hozzád Kálmán bácsi olyan kedves, amilyen csak a mesében van... elég, ha én egy jó szót szóltam róla... nálad már el van ítélve!
  Letörten körülhordozta tekintetét az untig ismert szobában. Itt telt el a gyerekkora. A bútorok, a falat sötéten határoló könyvespolcok, az ablakon behulló reggeli fény s a lopakodó alkonyat holnap, holnaputánra mind-mind más lesz. Ugyanaz, és gyökeresen más. Megváltozik, amit ők ketten jelentettek egymásnak Mimivel, érvényét veszti a köznapi mozdulat, amellyel ráakasztották az ajtóra a biztosítóláncot, és kívül rekesztették a többieket.
  – Mindegy – mondta végül –, ha te egyszer elhatároztad, hogy hozzámégy, akkor én úgyis... le vagyok ejtve!
  – Nézd, beszéltünk róla, hogy összekerülünk. Csak akkor még nem sejtettem, hogy te... hogy te ennyire...
  Hirtelen megkérdezte:
  – És azt akarod, hogy ideköltözzön... hozzánk?
  Érezte, nem jó ezekről a dolgokról ilyen szárazon tárgyalni Andrissal, de most már annak sincs értelme, hogy köntörfalazzon, hát semleges egyszerűséggel közölte:
  – Nem. Úgy gondoltuk, hogy a két lakásért egy nagyobbat kaphatnánk, háromszobásat. Nagyfiú vagy már, miattad is...
  Az előbb még csak a változás szele csapta meg, de úgy látszik, véglegesen búcsúznia kell.
  – Elköltözni?... Innen? – Kimondva még képtelenebbnek hatott.
  – Persze. Másképp nem megy. 
  Egyszeriben minden görcsösen fontossá vált.
  – És akkor még Zsófitól is elszakadnék?
  – Őt mégsem vihetjük magunkkal, mint a kirándulásra. – Elmosolyodott, amint fölidéződött benne a kislány.
  Andris hátralépett, egész testsúlyával az üres fotel karfájára nehezedett.
  – Nem tudom... – mondta színtelenül maga elé, nem volt ezen mit töprengenie. – Jobb, ha engem nem is kérdezel, Mimi! És miattam... igazán fölösleges a nagyobb lakás... Beadtok valahová intézetbe... akár vidékre! – S mihelyt túlesett rajta, megkönnyebbült, egészen kiüresedett.
  – Látod, erre jó az őszinteség – válaszolta keserűn az asszony.
  De Andris már újra kemény volt, vonásait összefogta a frissen született elszánás.
  – Nem érdekes, Mimi... biztosan bennem a hiba... – Fölegyenesedett, és határozott léptekkel megindult az előszoba felé.
  – Hová mégy? – hallotta a háta mögül riadtan. Egy pillanatra fordult csak vissza.
  – Át a szomszédba, Zsófihoz. – Egészen természetesen hangzott. – Légy nyugodt, és... ne haragudj, amért elrontottam a kirándulásotokat – tette hozzá gyöngéden, kicsit röstellkedőn.
  Tompán kattant utána a betett ajtó.
  Ott ült egyedül a sarokban, azon a helyen, ahol valamikor a férje szeretett meghúzódni, mintha egy láthatatlan függöny választaná el a szobától. Kimerült, alattomosan szivárgott már halántékába a féloldalas, szúró fájdalom. Andris nem tehet róla. Kálmán sem. Akkor bizonyára ő maga az oka. Azt hitte, a szeretet hatalom. De most látja, hogy csapda is lehet, foglyul ejt. Lehunyta szemét, így maradt mozdulatlanul, várta, mikor borítja el a fejgörcs, hogy tehetetlenül dűljön el a heverőn, hátha az álom megváltja.
  A telefon csengője riasztotta föl. Kálmán hívta, érdeklődött, otthon találta-e Andrist.
  – Igen, már várt – felelte fakón. S aztán elmondta, hogy beszélt vele. Igen. Arról is. – Igen, tudomásul vette, hogyne. – S elhallgatott.
  Kálmán a hangjáról észrevehetett valamit, de megnyugtatta. Csak fáradt. S hogy nincs benne semmi megkönnyebbülés? Hát nincs. Vagy olyan nagy diadal, ha rákényszeríti az akaratát egy gyerekre? Megint csönd támadt a vonal mindkét végén. Feszes, kínos csend, amelyik nem akar oldódni, és robbanni sem képes.
  Mintha belesuttognának egy barlangba, s a visszhangot lesnék.
  – Igen – szólalt meg végre Mimi –, azt felelte, rá ne legyen gondunk... miatta nem érdemes... – S hirtelen elutálva saját nyögdécselését, rekedt kis nevetés buggyant ki a torkán. Csúf, fekete nevetés. Kálmán megijedt tőle, de ő már azzal sem törődött. – Mindenbe beleegyezett... – mondta sebesen, s aztán megállt, és mintha kifutnának ellenőrzése alól a szavai, meglepetten hallotta a hangját: Csak épp... csak épp én nem bírom megtenni. – S csaknem fölszabadultan: – Bocsásson meg... én szerettem volna, hiszen megígértem... De most látom, hogy nem megy. Nem megy, Kálmán, hiába! Nem Andris miatt: énmiattam.
  Ismét csönd. Aztán a férfi bátortalan, tapintatos kérdésére:
  – Hogy akkor mi lesz? Nem tudom... nem tudom, Kálmán... – És idegesen, türelmetlenül: – Ne, ne jöjjön értem holnap, fölösleges... Látja, én mindig elkésem, ha pontos szeretnék lenni, akkor is! Lehet, hogy végképp...
  Hallgattak. Hallgatták egymás hallgatását. S mikor nagy sokára újra elérte a férfi hangja, mintha átfutná a megnyugtató biztonság. Hagyta, hogy beszéljen, jólesett csorgatni magára az emberi szó eleven áramát.
  S nehezen, mélyet sóhajtva adta meg a választ:
  – Vagy mégis?... Mégis elém jön? Úgy, mint eddig? – De már nem volt ereje, ráhagyta: – Ahogy akarja. Igen... igen, Kálmán... mit tehetnénk? Majd meglátjuk.
  Visszatette villájára a tompán kattanó kagylót, mámoros fölszabadulás fogta el, a haladékot nyert lélek felröppenő boldogsága.
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  
  Legényeiét
  
  
  
  Erre az órára várt az utolsó tanítási nap óta: a savanyú, füstös pályaudvari szagra, a hajnali nyüzsgésre, az idegen arcok hullámzására, amint egymást nyelik el. Ott tipródtak a peronon, elöl anya Palkóval, kicsit lemaradva a két nagykofferral apa meg ő. És benne a nyaralás ugráló láza, pedig csak a szülei utaznak. Nem volt könnyű kiszurkolni, hogy elszánják magukat.
  Palkó, az öccse, gurulva furakodott föl egyik vagon lépcsőjén, egy perc múlva már az ablakban integetett, hogy siessenek a csomagokkal, mert talált két ablakos helyet. Hát nekieredtek, ő lemaradt egy kicsit apától, vigyáznia kellett, nehogy a horgászbotnak baja essék. Meghallotta a nevét, sürgetőn, izgatottan kiabálta Palkó:
  – Péter! Péter! Gyere már!
  Anya a fülke ajtajában várta őket, apával fölnyomták a koffereket a csomagtartóba. Nagyot fújt.
  – Most már nyugodtan utazhattok!
  Meggyőződéstelen kis mosoly volt a válasz. Anya legszívesebben huszadszor is elsorolná még a végső intelmeket, hogy a lakást kulcsra zárják, ha elmennek hazulról, ellenőrizzék a gáz- és vízcsapokat, nehogy baj legyen, az ebédjük befizetve az üzemben, és ha nem tudnának valamit, szóljanak át a szomszédba Nádai néninek. De már nem meri, apa előtt is röstelli. Péter előbbi kurta mondata összefoglaló válasz volt. Hirtelen hozzátette még:
  – Egy pillanat... rögtön jövök!
  Apja az órájára nézett, aztán a fülke föliratára: „Nemdohányzó."
  – Leugrom én is egy cigarettára.
  Bordásné megint kettesben maradt a kisebbik fiával. Komolyan végigmérte, sokkal súlyosabb búcsúpillantással, mint amilyen a kétheti balatoni nyaraláshoz illett.
  – A hajad megint, mint egy tollbokréta!
  Palkó engedelmesen eltűrte a frizuraigazítást. Szelíden megszólalt:
  – Tudod, anya, nagyon fogsz ám hiányozni! Péternek biztosan nem annyira, de nekem... – Mélyen a szemébe nézett. – És majd meglátod... én külön is írok ám...
  – Igazán?
  – Persze! – Mérlegelőn eltöprengett. – Csak olyan utálatos Pétertől külön bélyegrevalót koldulni... Meg hát... ez a kettőnk dolga, nem?
  Magához vonta, és suttyomban a markába nyomott egy összehajtogatott húszast.
  – Tedd el gyorsan... apának nem kell tudni!
  Lenn a peronon Péter futva közeledett, messziről nyújtotta apjának a sportújságot meg a képes lapot.
  – Egy kis olvasnivaló az útra.
  – Hűha, micsoda gavallér vagy! Azért ne költsd rám a zsebpénzedet! Mibe került?
  Csupa önérzet lett az arca.
  – Meg akarsz bántani, apa?
  – Nem én. Kösz, öregem.
  Zavart kis hallgatás csúszott közéjük, Péter bizonytalanul törte meg:
  – Hát érezzétek jól magatokat, és vigyázz anyára! – Nyelt egyet, aztán mégiscsak nekivágott: – Apa, tudod, milyen nehéz Palkóval... kienne a nadrágomból! Bordás elnevette magát.
  – Póthitel?
  Péter lehajtotta a fejét, az apa szívott még egyet a cigarettájából, és elhajította.
  – Itt egy ötvenes... anyádnak nem kell tudni! Nemsokára öccsével állt a sínpár mentén, és mindketten kezüket lengették a távolodó vonat után.
  – Hát elmentek.
  – Jó nekik!
  Lenézett a pufók gyerekre.
  – Irigyled őket?
  – Nem. Csak mégis... azért a Balaton... Vállon ölelte, és elindult vele a kijárat felé.
  – Nézd, Palkó, nem a Balaton az érdekes, hanem... hogy most a magunk gazdái lettünk két hétre. Legényéletet élünk! Tudod te, milyen az?
  – Milyen?
  – Hát... férfi módra! Magunk gondoskodunk mindenről, megmutatjuk, hogy segítség nélkül is... ha nincs nő a háznál...
  Túl nagyképűn hangzott. Palkó hangja gúnyosan elgörbült:
  – Majd te szaladsz utána a Petőfi térre. 
  Egyszerre lekerült válláról bátyja keze.
  – Ahhoz semmi közöd! Az az én magánügyem!
  – Jó, jó... de azért ne nézz hülyének! 
  Péter tudta, mi a hatásos engedékenység.
  – Öregem, ha te nem dugod az orrod az én dolgomba, és nem csinálsz disznóságot, tőlem úgy töltőd a vakációdat, ahogy jólesik. Egyszóval: haverok vagyunk?
  – Persze! – Palkó elvigyorodott.
  – No, akkor te most hazamégy, igaz?
  – Haza.
  – Délre otthon vagyok. És együtt kimegyünk anyáék üzemébe ebédelni.
  – De ki ám! – S nyújtotta a tenyerét. – A kulcsot!
  – Tessék?
  – Hát hogy jussak be a lakásba? – kérdezte vissza ártatlanul Palkó.
  Ott álltak a peron nagy kijárati táblája előtt, és rosszindulatún méregették egymást, Péter keményen kijelentette:
  – Apa rám bízta a kulcsát, az az enyém. Te mért nem kérted el anyáét?
  Öccse arcát besötétítette a keserűség. Minden azon a négy éven múlik, hát neki semmiben sem lehet igaza? Gyanúsan elvékonyult a hangja:
  – Mondtad, hogy elkérjem? Mind a két kulcsot úgysem adták volna ide!
  – Ekkora marhaságot! – Péter dühösen a combjára csapott. – Most két hétig a kulcsot kergethetem! Vagy hurcolhatlak magammal, mintha összenőttünk volna!
  Hiba volt. Hiba volt elárulnia, hogy az idegeire megy ez a gömböc. Itt van, máris vége a nyivákolásnak, követelőn támad neki:
  – Engem nem érdekel! Vagy ideadod, hogy hazamehessek, vagy megírom nekik!
  Sötét hajába túrt, és lesújtón végigmérte öccsét.
  – Én aztán bevásároltam veled! És még azt képzeltem, hogy most kezdődik az igazi vakáció!
  
  
  A Duna-partról füttyszó hallatszott. Trixi odakapta fejét, és kilépett az erkélyre.
  Péter állt a sétányon egyik csemetefa mellett. Izmos kötésű, csontos alakja élesen kirajzolódott a zöld kockás sportingben, rövidnadrágban.
  – Lejössz? – kérdezte.
  A kislánynak iszonyún tetszett, hogy ez a fiú a túlpartról talpalt át érte.
  – Most nem tudok...
  – Hozd le a kutyát!
  Trixi tanácstalan mozdulatot tett, mondott is valamit, de Péter nem értette.
  – Találj ki valamit! – kiáltotta föl.
  – Várj! – Ismét bement.
  A fiú egy padhoz hátrált, nekivetette könyökét, és várt. Ahogy a felnőttektől látta olasz filmeken. Épp csak a hanyagul lógó cigaretta hiányzott a szája sarkából.
  Egy vontatóhajó dohogott át a délutánon, tatján román, orrán magyar zászló. Péter tudta, hogy az orrukon mindig annak az országnak a színeit viselik a hajók, amelyiknek a felségvizein áthaladnak. Ez a Duna-szakasz magyar felségvíz. Jólesőn ízlelgette a szót. Felségvíz. Megint fölpillantott az erkélyre. A megfakult, csíkos ponyvavászon alatt tikkadt levelű cserepes növények porosodtak.
  Egyszerre ott állt előtte a kislány.
  – Leengedtek egy órára.
  – Klassz! Hová megyünk?
  – Mindegy... Csak idejében otthon kell lennem. 
  Nézte Trixit, jó biztonságérzés töltötte el. Odaát, a Vérmező tájékán is ismert egypár lányt, de hol voltak azok tőle!
  – Idejében! Mi az, hogy idejében? – kérdezte könnyedén.
  – Mért, te ellóghatsz, ameddig akarsz, nem szólnak érte? 
  Péter fölényesen zsebre vágta kezét.
  – Ki szóljon? Apámék elutaztak nyaralni. Jövök-megyek, amikor jólesik.
  A nagy, szürke szempár csodálkozón elnyílt.
  – És most kettesben vagytok az öcséddel? – Elábrándozott egy picit. – Az iszonyú finom lehet!
  – Azért ne hidd! Palkóval annyi bajom lesz még!
  – És magatok is főztök?
  – Főzni! Hallottál te már olyat, hogy egy legénylakásban főztek? Eljárunk ebédelni!
  A múltkor édesapja magával vitte Trixit ebédelni, hosszú listáról válogathatott a fogások közt, de a végén egy csomót ki is fizettek érte. Meglepetten bámult a fiúra.
  – Nektek annyi pénzetek van?
  Már csak ezért is érdemes volt rávennie anyáékat, fogadják el bátran azt a kétszemélyes balatoni beutalót, hogy most önálló férfiként lépkedhessen itt. Hanyagul, mellékesen említette meg, hogy a rábízott pénzen kívül is keres, könnyű, nyári munkával egy asztalosüzemben. Tiszta lógás, nem kell megszakadnia belé.
  A kislány egy uszályt fedezett föl a folyón. Elábrándozott.
  – Az csodálatos lehet, mindig a vízen, csak a két part változik örökké!
  – De a partról a hajó mindig ugyanaz. Hamar ráunnál!
  – Mért, te nem élveznéd, ha levinne az Al-Dunára, át a Vaskapun, és eljutnánk a tengerig?
  Pétert csak az utolsó szavak fogták meg.
  – Úgy gondolod, hogy... mi ketten?
  – Juj, most nem az a fontos, hanem a folyó, meg ahogyan a vízen kel a nap, és ha kifekszel, érzed a szelet, és... és minden...
  Fagylaltot vásárolt mindkettejüknek, aztán csípősen megjegyezte:
  – A tengerről álmodozol, de ha azt mondanám, hogy gyere el egyszer kirándulni reggeltől estig, azt sem tudnád elintézni otthon!
  – És ha mégis, ahhoz mit szólnál? – mondta Trixi, s a mogyorófagylaltba merült. Ajkával szabályosan legömbölyítette a tölcsérből kidudorodó kúpot. Péterre nézett. Az ő fagylaltjába fognyomok vésődtek.
  – Te harapod? – Aha.
  – És bírod?
  – Próbáld meg!
  – Juj, azt nem! – Beleborzongott, amint elképzelte a fogán átnyilalló hideget. Péter megkérdezte:
  – Igazán elengednének?
  – Majd holnap megmondom neked, ha kijössz a Palára. 
  Átvágtak a parkon. Egy eltévedt labda elébük pattant.
  A fiú otthonos mozdulattal lábára vette, és csőrrel szúrta vissza. Oldalt sandított, értékeli-e Trixi a mutatványt.
  De a kislányt már más foglalta el. Majd földöntötte örömében az előttük termett aranybarna ír szetter. Fölugrott rá, két mellső lába Trixi válláig ért.
  – Csoki! – kiáltott rá tréfás ijedséggel. Már a bátyja is ott volt.
  – Mi az, megint lógtok?
  – Mért, te mit csinálsz?
  – Megsétáltattam. – A nyúlánk, szőke fiú a kutyára bökött.
  Péter ellenségesen nézte. Trixi bátyja mindent elront. Mit csőszködik örökké a húga körül, hogy egy szabad lépésük sincs tőle?!
  – Igyekezz haza! – mondta Tamás megvetőn, s pattintott a kutyának.
  – Te meg szaladj befújni! – Mérgesen Péterhez fordult. – Most már azért sem sietek!
  Ez mindjárt fölvidította.
  – Gyerünk ki a Ligetbe!
  – A Ligetbe?
  – Aha. A tóra. Csónakázni.
  Elnyelte őket a földalatti-végállomás. Az Állatkertnél bukkantak föl ismét.
  Akadt szabad csónak. Alig észrevehető homályfoltok csusszantak a vízre. Péter evezett. Erősen megráncolta homlokát.
  – Te Trixi, nem lesz nagy aréna otthon?
  A kislány nem látszott izgatottnak. Az evező széléről leporzó vízcsöppeket figyelte. Milyen sima mozdulatokkal forgatja Péter a lapátot!
  Mire visszakerültek a Duna-partra, körös-körül kigyulladtak a lámpák, a vízen nyugtalan csíkokba törtek a fények.
  Péter visszafordulva az erkélyre bámult, de már csak a kutya hevert álmosan a kihűlő kövön, orrát a rács cirádáin nyugtatta.
  A villamosmegállóban érte öccse cinegehangja. Rámeredt.
  – Hát te hogy kerülsz ide?
  Palkó kerek képe szemtelenül nyílt rá. – Átjöttem utánad.
  – Már lépni sem birok tőled?
  – Unatkoztam – mondta panaszosán a kicsi.
  – Most mit akarsz?
  Vállat vont. Sejtette, hogy Péter nem ünnepli majd.
  – Éhes vagyok – jelentette be.
  – Hagytam pénzt vacsorára.
  – Snúroztunk a Horvát-kertben. – Egyszerű, végeredményére csupasztott közlés volt, se megbánás, se röstelkedés nem érzett benne.
  – Kivel?
  – Dobayékkal. – Kicsit elgondolkozott, majd szemrehányón hozzátette: – Mondtam, hogy hozz magaddal.
  Péter dühösen fújta ki: – Meg vagyok én áldva veled!
  – Mért? Te sem vacsoráztál még! Legszívesebben faképnél hagyta volna.
  – Gyerünk! – mordult rá, és föltaszigálta a villamosra. Egész úton hallgattak. A Krisztinában nyitva volt még a közért. Péter nyáriszalámit meg kenyeret vásárolt.
  – Vajat nem veszel? – szólalt meg a háta mögött öccse.
  – Kérj Dobayéktól! – Markába nyomta a csomagot. – Legközelebb majd én snúrozok velük!
  Egykedvűn baktatott bátyja után a lépcsőházban. Megvolt a véleménye róla. Folyton az után a lány után futkos.
  – Forralj teavizet! – hallotta a fürdőszobából.
  Állt a csapnál. Bárcsak megjönnének már anyáék! De addig még mit kell eltűrnie Pétertől!
  
  
  A déli rekkenőben kifulladva ért haza. Cibálta le magáról az inget, benne volt még tagjaiban a sietség.
  Palkó a heverőről nézte, elbillentette fejét, és nyájasan megszólalt:
  – Azt hittem, már haza se jössz!
  – Micsoda aggodalom! – vetette vissza gúnyosan.
  – A szemem kopog – folytatta zavartalanul öccse. – Indulunk végre ebédelni?
  Ha csak meglátja ezt a gyereket, már hangyák bizseregnek a bőre alatt az idegességtől. Csüggedten legyintett.
  – El kell olvadni odakinn! Étvágyam sincs ilyen hőgutában!
  – Neked! – bámult rá Palkó. – Én meg haljak éhen, mert te nem birod a meleget?
  Visszafordult a fürdőszobaajtóból.
  – Te Palkó, mit szólnál, ha ma dupla ebéd esne le? Edd meg az enyémet is.
  – Jöhet!
  Már kotorta elő az ebédjegyeket,
  – Elmégy, levágatod a szelvényeket, telitömöd magad, és legalább estig békességem lesz!
  Palkó szó nélkül zsebre vágta, s rögtön elé tartotta tenyerét.
  – Ide a buszravalót!
  Kicsit meglepődött, de előguberálta.
  – Tessék! És most alászolgája, jó étvágyat!
  A gyereknek egyszerre nem volt olyan sürgős. Imponáló nyugalommal meredt rá.
  – És a te útiköltséged?
  – Hogyhogy? Én nem megyek.
  – Az mindegy – mondta egy végrehajtó könyörtelenségével. – Nem elég, hogy szívességből megeszem az ebédedet, még azt a nyavalyás három forintot is zsebre akarod vágni? – Hívogatón intett mutatóujjavai. – Csak gyerünk, gyerünk!
  Péter elhűlve hátrált egy lépést, míg a szárfába nem ütközött.
  – Hát ez... neked agyadra ment a kánikula! 
  De Palkó már lendületben volt.
  – Tele vagy pénzzel, és még rajtam akarsz spórolni! Reggel is kifillérezed a tejre- meg a kiflirevalót! Te meg biztosan vendéglőbe jársz ebédelni... azzal a... Rixivel! – Amint kimondta, már vissza is szippantotta volna.
  Péter szemében fenyegető, szűk kis lobbanás.
  – Ide figyelj, ha abba nem hagyod, én úgy kiagyusztállak, hogy nem lesz rád több gondom, míg anyáék haza nem jönnek! Csókolj kezet a potyakajáért, öregem, és vidd a hasad, de nagyon gyorsan!
  Itt már csak a még nagyobb pimaszság segít. Hűvösen állta a rámeredő, komor tekintetet. Aztán hűvösen lehalkította a hangját:
  – Én a te helyedben kisebb fiú lennék, Péter. Pláne ha azt akarod, hogy hallgassak a hőstetteidről. Anyáék meghagyták, hogy velem járj ki ebédelni az üzembe. – Kirántotta zsebéből a jegyeket, és letette az asztalra. – Nesze, csinálj vele, amit akarsz!
  Egyszeriben megzavarodott, aztán mintha a fogát húznák, leguberálta elé a forintosokat.
  – Itt van, te pióca! – fújta ki végtelen megvetéssel, aztán magára zárta a fürdőszobát, de egy pillanat múlva mást gondolt. Újra kilépett.
  – Eredj, mosakodj le, mielőtt elindulsz! Elég, ha én tudom, mekkora disznó vagy!
  Palkó elhúzta a száját.
  – Te meg kölnized magad. Igen! Anya is észrevette! Bűzlesz a pacsulitól, mint egy... mint egy... – Elakadt, aztán büszkén kivágta: – Mint egy rózsalovag!
  – Mars a fürdőszobába, mielőtt én csutakollak le! – förmedt rá Péter.
  Palkó sietve eltűnt a fürdőszobában, ő meg állt egy helyben, még mindig szikrázott a méregtől. Ahelyett, hogy rohanhatna ki a strandra, ahol Trixi várja már a válasszal, itt kell idomítania ezt a lehetetlen alakot! Zúgott a feje, végigtörölt verejtékes homlokán. Gondolkodni se bírt türelmetlenségében.
  Az ajtón túlról távolian hangzott a csap vékony vízcsobogása, apró, szöszmötöló neszecskék. Elképzelte, amint Palkó ott áll a mosdókagylónál, anélkül, hogy a szappanhoz nyúlna, vagy vízbe dugná az ujját. De bánja is ő, koszosodjon meg, senki sem fogadta föl pesztrának!
  Hirtelen tompa robajlás, aztán mielőtt föleszmélne, keményen lecsapódott valami. Az ajtó bátortalanul megnyílt, és Palkó mocskosán, de az alázat szerénységével jelentette be:
  – Leszakadt a fregoli...
  
  
  Alig félórányira voltak a Moszkva tértől, s körülvette őket az erdők lombillatú hűvössége. A kislány Péter nyomában lépkedett a szelíden emelkedő, keskeny ösvényen. Néha meg-megálltak, a fák közein át kibukkantak a szemközti lankák, kertes házak.
  – Jó lehet errefelé lakni – szólalt meg Trixi. – Nézd azt a villát! – Egyik távoli épületre mutatott. – A kertjében biztosan van medence meg tusoló. És lugas! Gyümölcsfák! Aki ott lakik, az májustól szeptemberig nyaral! A fiú gyanakvón hallgatta.
  – Te jártál abban a villában?
  – Nem én, csak elképzelem. Kontra Mariéké ilyesféle a Németvölgyi út fölött. Az is egészen külön áll, mégis közel van mindenhez: két perc a buszmegálló. A múltkor meghívott. Sokan voltunk, de egészen elvesztünk a kertben meg a nagy alsó teraszon. Volt magnó, isteni számok, táncoltunk!
  Péter nem szólt. Lassan gyűlt torkára a keserűség. Már a visszaemlékezés egészen megváltoztatta Trixit. Nagy nehezen kinyögte:
  – A bátyáddal voltál?
  – A! Tamás! Érdekli is őt az ilyesmi! Bolond lettem volna elcipelni, hogy az én szórakozásomat is elrontsa! Csupa idegen fiú volt – képzeld, két kubai! Elhozták a gitárjukat. Kollégiumban laknak, és olyan murisán törik a magyart! Késő estig tartott az egész!
  – Én nem szeretem a tánczenét – felelte dacosan. – Lecsapom a rádiót, ha rákezdik. És az ilyen kerti banzájok meg bulik hidegen hagynak.
  Trixi fölkuncogott.
  – No látod, akkor meg se invitálhattalak volna!
  – Ha hívnak, se megyek!
  – Hát akkor! – Mutatóujjával hirtelen megnyomta Péter orrát, mint egy csengőgombot. – Nevess már! No igazán! – Kinyújtott karját a fiú nyakában tartotta s ráfintorgott.
  Péter hirtelen elkapta a derekát, magához rántotta. Arca vad volt és merev.
  – Eressz! Péter!
  De nem eresztette. Keményen tartotta, arcuk egymáshoz szorult.
  A lány tagjai egyszerre ellazultak. Hangja kiábrándítón köznapi lett:
  – Ha rögtön el nem engedsz, az életben nem látsz többé! Megértetted?
  Péter neki vetette hátát egy fa törzsének, Trixi el akarta lökni magától. Rákiáltott:
  – Péter!
  Az éles kiáltás magához térítette. Keze lehullott a lány derekáról, kietlenül, kiürült arccal bámult rá.
  – Tessék.
  – Nem hittem, hogy te is... ilyen vagy...
  Arca fakó volt s kicsit remegett a hangja, ahogy megkérdezte:
  – Én is?... És ki még? Azok a srácok ott, akikkel abban a kertben táncoltál?
  – Semmi közöd hozzá! – vágta rá dacosan Trixi. Aztán szemrehányón, egészen más arccal: – Ezért akartál ide kijönni?... Mi az, mit nézel ott a kezeden?
  – Macskakarmolás... – dörmögte.
  – Aha! Jó hosszú! Gyönyörködhetsz benne! – És már mulatott kárörvendőn. – Muti csak!
  – Emlék... a mai kirándulásról – mondta fanyarkásan a fiú.
  Hirtelen megfogta Péter összekarmolt kezét, és végigcirógatta.
  – Holnapután már nem látszik, ne félj! – Föllesett a fiú arcába. – Fáj még?
  – Kicsit... inkább úgy éget...
  Hallgattak, zavartan, aztán lassan mintha kimondatlan szavakkal telne meg a csönd.
  – Haragszol még? – kérdezte Péter.
  – Á, dehogy!
  Suttogtak, pedig kiáltásnyira sehol egy lélek. A kislány odahúzódott, és önszántából Péter vállára hajtotta a fejét. Nagy nyugalom ült az erdőn, hallani lehetett a fák nesztelen lélegzetét.
  – Te Trixi, már a múltkor akartam mondani neked... – Mit?
  – Nem tudod?
  – Nem én. Mert sosem mondod.
  – Muszáj?
  – Persze, te csacsi!
  Megint hallgattak. Péter karja könnyedén körülölelte a kislány hátát.
  – Hát akkor mondom... – Erősen vert a szíve, nagy lélegzetet vett. – Én eddig rá se néztem a lányokra. Te vagy az első, akivel járok...
  És most már egyikük sem szólt.
  A szemközti domboldal idelátszó karéja valószerűtlen élességgel ragyogott a délutáni napban. Mögötte az erdők tömött kék fürtjei.
  – No gyerünk! – szólalt meg Trixi.
  Visszafelé sétáltak a Ságvári-ligethez. Míg elő nem bukkantak a lombok közül, összefogódzva mentek. Péter keze a kislány vállán, Trixié Péter derekán.
  – Ennek a napnak is nemsokára vége – mondta csöndesen Trixi. – Hétre ígérkeztem haza...
  Péter fölsóhajtott.
  – Tudod, Trixi, azért iszonyú jó volna már igazán felnőttnek lenni!
  Palkó elveszetten téblábolt a konyhában, a mosogatóban föltornyozott tányérok, csészék, a szanaszét heverő evőeszközök közt. A rendetlenség vadul burjánzóit, mint az őserdők eszeveszett tenyészete. Nemsokára végképp elborítja őket. Őt ugyan nem zavarta az összevisszaság, otthonosan mozgott benne, legföljebb félórákig tartott, míg megtalált valamit. De csak türelem kérdése volt: lám, a tegnapelőtt eltűnt csúzli is előkerült egy félig kiürített lekvárosüveg aljáról.
  Most épp a vacsora volt a gondja, a vacsora, melyet Péter hoz magával. Már itt az ideje, hogy megjöjjön.
  Megszólalt az előszobacsengő. Izgatottan futott ki, de menten le is hűlt. Nádai néni terebélyes alakja bukkant föl a szélesre tárt ajtóban.
  – Szervusz, Palkó, hát ti éltek még?
  – Miért ne élnénk? – felelte ködös rosszérzéssel.
  A kövér asszony benyomult az előszobába. Gyakorlott szemének egyetlen pillantás elég volt.
  – Jézus isten, ez a lakás el akar szaladni! Ezek már nem is porcicák, hanem portigrisek!
  – Holnap készültünk takarítani – mondta Palkó. – Nem akartuk zavarni Nádai nénit...
  De Nádainé már benyitott a szobába.
  – Mit csináltok ti, hogy sosem vagytok itthon? Már háromszor becsöngettem.
  Palkó testével próbálta fedezni a lakást a behatoló ellenségtől. S közben buzgón magyarázott, hogy Péter dolgozik, ő meg a téren a fiúkkal, és nem érdemes naponta vacakolni, hanem majd egyszerre, úgy kiadósabb...
  – Értem – mondta elhalón Nádainé. – Csak azt szeretnám tudni, mit írjak én most anyátoknak.
  – Tessék nyugodtan megírni, hogy semmi baj! Mire az a levél postán lesz, addigra olyan rendet csinálunk itt, hogy... hajaj!
  Nádainé ernyedten bólintott. Meg kellett győznie magát, hogy az elébe táruló kép valóság. A fogas alatt kiborított strandtáska s az ablaknak dőlt partvis meg az eltévedt fél pár tornacipő, az előszobaszéken fölfordítva ülő tejeslábos s a fenekén áthajított zokni meg a sarokban kupacba hányt, kideríthetetlen rendeltetésű botok – mindez nem a filmvásznon jelenik meg előtte, valami félőrült rendező ötleteként, hanem itt, saját lakása szomszédságában, Bordáséknál.
  – Én azt hiszem, itt már egerek is vannak... – suttogta elhalón, s azzal kihátrált.
  Mindenesetre Palkó nagyon csöndesen fogadta Pétert. Még szemrehányást sem tett, amért mostanáig váratta.
  – Eszünk, Péterkém? – kérdezte élénken.
  – Ott van szalámi meg kockasajt. Egyél csak – intett Palkónak. Még mindig ábrándos hangulatban volt, föl sem tűnt neki öccse szokatlanul szerény hangja.
  – Te nem kérsz? – S válaszra sem várva bántotta ki a sztaniolból a sajtot. Jó hepehupásra vágta a kenyeret, a szalámiról a bőrét sem húzta le.
  Mint egy növendék kanibál – gondolta Péter, míg mellékesen rápillantott. Hogy valakinek ez legyen a boldogsága! Még Palkó aggódó érdeklődésére sem neszeit föl:
  – Mondd, Péter... te hol ebédelsz mostanában?
  – A margitszigeti Nagyszállóban meg a Gellért teraszán.
  – De komolyan!
  – Mit érdekel az téged, nem elég, hogy te duplán megtömheted a hasadat?
  – Nem is azért... – A gyerek óvatosan fölnézett a tányérról. – Csak mert... ugye, anya meghagyta, hogy rendesen kosztoljunk...
  – Ó, az az önzetlen szíved! Meg ne hasadjon értem! Palkó elkeseredetten rágott.
  Csak nézte, aztán megszólalt:
  – Te öregem, én ilyet még nem is láttam! Más, ha jóllakott, nem törődik többé azzal a nyomorult kajával, te meg most zabálod magad degeszre, és már a nyáladat nyeled, hátha délben kimaradtál valamiből! Hát ha annyira izgat: császárhúst meg zöldpaprikát ebédeltem az ölemből, mert ilyen marhaságokra nem vagyok hajlandó keresni!
  A gyerek csalódottan töprengett. Késve szólalt csak meg:
  – Hát az nem sok. 
  Péternek elege volt már.
  – Ilyen hőségben elég. Neked sem ártana. Úgyis olyan vagy már, mint egy szakácsreklám. És egyáltalán, hagyj nekem békét ezzel az örökös evésmániáddal! Unom a műsorodat!
  – Igen, de... egy kis baj van...
  Péter öntudatlanul azt a dallamot dúdolta, amelyet nemrég a Szigetről hozott át a víz. Szórakozottan kérdezte: – Baj?
  – Hát az úgy volt – kezdte körülményesen Palkó –, hogy délben, ebédtől visszajövet még...
  Bátyja most kapta csak föl a fejét. Ez az altató mesehang vészt jelzett.
  – Te, köpd már ki, ne csavargasd!
  Palkó sebes kis oldalpillantással fölmérte, elég közel van-e az ajtóhoz. Aztán behunyt szemmel, mintha ejtőernyős ugrásra készülne, nekilódult:
  – Szóval, akkor még megvoltak az ebédjegyek... – Keze már a kilincsen, de ott is maradt.
  Péter nem ugrott föl, nem ordított rá, kényelmesen rákönyökölt a gáztűzhelyre, s egészen halkan ennyit mondott csak:
  – Legföljebb holnap a nap néninél ebédelsz. Palkó egyszeriben ártatlan kisdeddé vált.
  – De az nem úgy van! Anya rád bízott!
  – Pedig mennyivel jobban tette volna, ha a hülyék intézetébe ad be albérletbe.
  A gyerek le volt fegyverezve. Mindenre elkészült: akkora pofonokra, hogy szikrát szór a szeme, üvöltözésre, szitkozódásra – csak erre a részvétlen, hűvös hangra nem. Összeráncolta homlokát, leste Pétert.
  – Mit bámulsz? Próbáld kisírni az üzemben az ebédet... Ott legyen nagy szád!
  – Én nem vagyok koldus! És nem röhögtetem ki magam!
  – Hát kezdj fogyókúrát. Rád fér. Palkót elhagyta a béketűrés.
  – Vedd tudomásul, hogy én nem fogok miattad koplalni!
  – Miattam?
  – Igenis, miattad! Mert nem volt jogod ideadni a jegyeket! Neked kellett volna vigyázni rájuk! És eljárni velem naponta! Csak akkor kevesebb időd maradna arra a...
  És most már igazán jobbnak látta, ha kipenderül az ajtón, mert Péter baljósán fölemelkedett.
  Az előszoba sarkába húzódott, harciasan maga elé fogta a hosszú nyelű partvist, s farkasszemet nézett a közeledő Péterrel. Várta, megtámadja-e. De még mindig nem történt semmi. Hirtelen lebocsátotta a fegyvert. Most az ő hangja halkult le hirtelen:
  – Ha nem akarod, hogy Nádai néni megírja anyának, mi van itt a lakásban, légy szíves, menj be hozzá azonnal.
  
  
  Az óbudai telepen Péter az udvar sarkában kuporgott a kis zsámolyon. Előtte jókora kondér vastag, zöld olajfesték, oldalt rézsútosan letámasztva a nyersfa redőny. Gondosan megmártotta az ecsetet, szakszerűn lecsorgatta, s gyakorlottan végigmázolta a fát. Félmeztelenül, arcát védő ellenzős sapkában dolgozott. De az agya máson járt. Hogyan lehetséges, hogy a nyolcadik napon elfolyt a két hétre való pénz? Az utolsó tartalék morzsáin tengődik, a pályaudvaron kapott ötvenesből két tízese maradt.
  Idősebb, kicsit hajlott tartású ember ment át az udvaron. Váltott egypár szót az asztalosokkal, majd továbbindult.
  Péter elszánta magát. Odasietett hozzá.
  – No, mi van, kis szaki? Nem megy?
  – De igen, Berkó bácsi.
  – Hát akkor?
  – Kérni szerettem volna...
  – Kérni! Kérni, azt szeret mindenki! Még én is, ha volna kitől! – Hátrataszította sapkáját, arcán megcsillant az ezüst borosta. – Mi kell? Eresszelek el megint egy órával előbb?
  
  
  – Vágd ki az egészet a francba! – kiáltotta, és befogott orral rohant a gázcsaphoz, hogy elzárja.
  – Hová dobjam?
  – Bánom is én! A szemétbe!
  – Kiver a házmester!
  – Akkor a klozetba, te... te... Öntsd már ki, vagy a fejedre borítom!
  Kintről gyászosan zubogott a vízöblítő.
  Egy másodpercig szédülten állt, aztán kitárta az ajtót, föltépte az ablakokat, lobogó ingben áthajolt a párkányon, hogy el ne kábuljon.
  Palkó megsemmisülten mosta a csapnál a tojásos tálat.
  – Ez mi? – hallotta távolról. Megfordult, mintegy rémálomban, Péter a gázra tett hatalmas fazék felé közeledett, s két ujjal fölemelte a födelét.
  – Izé... krumplit főztem...
  – Ez krumpli? Kulimász! Csiriz! Moslék!
  – Pedig négy órán át forrt...
  – Gyerünk! Vidd ki ezt is! Lehúzhatod! – Péter a fejéhez kapott. – Ilyen hülyét! Szappant főz egy századnak való krumpliból! Állat!
  A pufók gyerek összetörtén ült a hokedlin, és bugyborékolva tört föl belőle a vinnyogó sírás. Könnyei a szájába csurogtak.
  – Most mit bőgsz? – Komoran bámulta, aztán hozzátette: –  Szóltam egy szót?
  – Ezért... maradtam itt... veled? – csuklótta Palkó. – Hogy főz... nőm kell... jen, meg foly... ton ordíts velem... és még kop... laljak is?
  Péter kicsit megingott, aztán erőtlenül annyit mondott csak:
  – Menj, és mosd meg a képed!
  A keservesen kikunyerált száz forint mintha zsugorodni kezdene a zsebében. Viheti le ebédelni az öccsét. Már látta, amint a gyűrött tízesek elmerülnek Palkó sárkánytorkában.
  Milyen boldog volt még öt perce! És most legszívesebben ő is elbőgte volna magát.
  
  
  Lelépett a buszról a szigeti strand előtt, kezében a fürdőnadrágja. Indult a jegypénztárhoz, s közben egyre az a furcsa érzés gyötörte, mintha elhagyott volna valamit. A zsebéhez kapott, de ott voltak a megmentett tízesek. Nem felejtett otthon semmit, és útközben sem hagyta el, ami most hiányzik. Azazhogy... előbb ki kellene derítenie, mi az. Akkor kereshetné.
  Már befelé ment a megváltott jeggyel, aztán az öltözőben várta, míg bekulcsolják a szekrényét, de még mindig nem jött rá, mi nyugtalanítja. Kedveszegetten ballagott ki a pázsit szegélyezte medencéhez.
  Nyüzsgött az élet: eleven zsongásba folyt egy-egy kiáltás a hangszóró zenéjével, valahol labda pufogott, csuromvizesen ugrott elő egy gyerek a háta mögül, őt is lefröcskölte. Benn a vízben tarka fürdősapkák és színes trikók kavarogtak. Csak ő állt idegenül, rosszkedvűn az óra alatt, ahol a randevújuk volt Trixivel.
  Nem késett, de a lányt sehol sem bírta fölfedezni a tömegben. Hát várt, okosabbat nem tehet. Aztán elröstellte magát, odasétált egyik padhoz, a szélén akadt még szabad hely. Onnét is idelát.
  Jó negyedóra telt el, mire végre föltűnt az ismerős kék-fehér fürdőtrikóban a kislány. Jókedvű volt, haját kiszabadította a gumisapka alól, boldogan rázta szét. Most visszaadhatná a kölcsönt: csak meglapít itt a padon, elgyönyörködhetne benne, ahogy Trixi meregeti a szemét. De nem volt hozzá lelkiereje. Fölkelt, elébe indult.
  – Csakhogy kiértél! – nyújtotta a kezét Trixi. – Már dél óta itt vagyunk!
  Az elképedéstől válaszolnia sem sikerült. Csak még keserűbb lett a szája.
  Trixi csupa jókedv, maga a csikószabadság, mért érzi magát mégis olyan elhagyottnak mellette? Majdnem idegenül hallgatja a csörfölését:
  – Te, olyan isteni a víz! Két osztálytársnőm is kijött, remekül mulattunk!
  – Igazán? – Ennyit sikerült kipréselnie magából. Arról már nem tehetett, hogy elég kelletlenül hangzott. Annyira, hogy a kislány meg is kérdezte:
  – Hát veled mi van?
  Ajkába harapott, aztán keserűn válaszolta:
  – Azt gondolom, hogy remekül mulattál! Több mint negyedórája itt lestelek az óránál, ahogy megbeszéltük. Kár, hogy eszedbe sem jutott erre nézni. Kíváncsi voltam, meddig lődöröghetek még egyedül...
  – Bolond vagy, Péter? – Trixi egy pillanatig tétovázott, aztán természetes biztonsággal elmondta: – Tudod, két srác fotózni akart bennünket. Külföldiek, nem tudtak magyarul. Aztán Mari addig nyúzott, míg ki nem segítettem az angolommal... És a végén fölültünk a gumikrokodilusukra, legyenek boldogok! – Megvonta vállát, s derűsen mosolygott.
  Péter jelentősen bólintott.
  – Értem. Külföldiek. Azoknak mindig sikerük van nálad! Akár gitárral, akár gumikrokodilussal! Még szerencse, hogy nem rontottam el a fölvételt!
  – Te tüskésdisznót ebédeltél?
  – Nem, csukamájolajat! 
  A kislány rácsodálkozott.
  – És most meg vagy sértve. Esküszöm, először láttam őket.
  – Hát épp ez az!
  – De ha egyszer odajöttek hozzánk, és Mari a száját sem tudta kinyitni!
  – A fő, hogy te aztán igen! Jó az a kis nyelvismeret!
  – Mért, hátat kellett volna fordítanom nekik? 
  Péter úgy érezte, mindjárt fölrobban.
  – Dehogy! Elolvadni! A nyakukba borulni! Fölpattanni a gumikrokodilusukra, és összeölelkezve fotóztatni magadat, hogy aztán odahaza, isten tudja, hol, körbemutogassanak: „Ezzel a kis csajjal szórakoztam valahol a Balkánon, Budapesten! Nem rossz kis bőr, mi?"
  Trixi sértetten elfordult.
  – Rajtad nem lehet segíteni, Péter. Megyek úszni egyet! 
  – Rohanj csak! – szólt utána. – Már várnak a lovagjaid!
  És most a kislány hangja megreszketett.
  – Ha azért jöttél ki, hogy veszekedj velem... 
  A közelből éles kiáltás hangzott föl:
  – Trixi! Trixi!
  Fölkapták a fejüket. Nyurgán, magabiztosan Tamás állt a gyep szélén, alig ötméternyire tőlük. Most vette észre őket. Vállas volt, jóval magasabb Péternél, s megvetőn nézett végig rajta. Aztán leckéztetőn a húgához fordult.
  – Már megint?... Nem megmondtam neked?
  A kislányt elfogta a pulykaméreg.
  – Le vagy ejtve, Tamás! Már a strandon sem hagysz nyugton?
  S ettől a hangtól egyszerre Péterben is megváltozott minden. Ott termett a másik fiú előtt.
  – Mi bajod velem?
  A szőke fiú végigmérte. Aztán elpittyesztette ajkát.
  – Ki szólt hozzád? Nem érdekelsz...
  – De engem igen, hogy folyton rám pályázol!
  – Sok a szöveg, kisfiam – emelte meg az állát Tamás, amint szembefordult vele. – Hűtsd le magad a medencében! Te meg, Trixi, gyere azonnal, míg szépen mondom!
  Péter csípőre vágott kézzel állt előtte, alig bírta visszafogni magát, hogy neki ne essen. Fojtottan mondta:
  – Nekem ne parancsolgass, mert... 
  Trixi ijedten közbeavatkozott:
  – Hagyd a fenébe, Péter... Nem látod, hogy mindenáron ki akar kezdeni veled?
  De Tamás halálosan, sértőn hűvös maradt.
  – No, mi lesz, Trixi?
  És most már a kislány is jobbnak látta, ha nem feszíti tovább a húrt.
  – Megyek már, te... undok alak... – És visszafordulva elköszönt: – Szervusz, Péter!
  Félhalkan szólt utána:
  – Trixi, Trixi! Este lejössz? Messziről érkezett a szava:
  – Á, úgyse engednek... meg nem is érdemes... 
  Mereven bámult utána. Persze hogy nem érdemes! A fene egye meg az egész világot!
  S mikor már végképp elvesztette szeme elől a kislányt, hirtelen megértette azt a fura rosszérzést, amelyik odakinn fogta el a strand bejárata előtt, mikor leszállt a buszról. Úgy látszik, a szerencse hagyta el, az a tágas boldogságérzés, ami anyáék elutazásával kezdődött, hogy övé a nyár!
  Másnap délelőtt, mikor Palkó biztos lehetett benne, hogy bátyja úgyis dolgozik, átsétált a Lánchídon. Ismerte már a Petőfi téri házat, az erkélyt, a téglaszínű fakult csíkos ponyvavásznat a második emeleten. A falnak támasztva két napozószék. Az ajtó fél szárnya nyitva. De most nem jön ki senki. Odalenn ténfergett, várt. Nemsokára Tamás lépett ki a kutyával a kapun. Akkor nekivágott a lépcsőnek. A névtábla előtt tétovázott egy másodpercig, majd megnyomta a csengőt.
  Trixi nyitott ajtót. Takarított épp, kötényt viselt, kezében tollsöprű. Meglepetten bámult a pufók gyerekre. Egyetlenegyszer látta csak messziről, de most azonnal megismerte.
  – Szervusz! – mondta Palkó. Egykedvű volt az arca, csaknem unott.
  – Üzenetet hoztál? – kérdezte csodálkozva. Palkó már nyomult befelé. Elszántan körülnézett.
  – Éhes vagyok – mondta egyszerűen.
  – Éhes? – ámult el a kislány.
  – Igen. Miattad.
  Trixi rámeredt. Ilyet még nem is hallott.
  – Péter sajnálja tőlem a kaját, hogy veled lóghasson. Hát most adj enni! – Az oldalajtóra bökött. – Ez a konyha?
  – Ez.
  – Van vajas kenyér?
  Trixinek eszébe sem jutott, hogy ellenkezzék. Szórakozottan visszanézett a hall felé, ahonnét kijött, aztán betuszkolta a gyereket a konyhába. Gondolkodás nélkül szelte, vajazta a kenyeret, zöldpaprikát tett mellé.
  Palkó a hokedlin ült, és elkeseredetten falt. Még két szeletet vágott neki, jó vastagot.
  – Egyél csak – biztatta.
  A gyerek bólintott, gépiesen rágott. Néha behunyta szemét. Csak a zöldpaprika friss hersegése hallatszott foga alól. Igaza van Péternek, mint egy evőgép.
  – Akarsz tejfölt?
  – Mhm.
  Trixi kihalászta a hűtőszekrényből. Mulattatta a nyakába szakadt szerep.
  – Tojást is süthetek.
  – Azt nem! – mordult föl teli szájjal Palkó. – Fölnézett a konyha polcára. – Adhatsz cseresznyebefőttet is. Elviszem.
  – Nektek nincs?
  – De van, csak ahhoz nem nyúlhatunk.
  Az előszobaajtó megzökkent. A kutya ugrott neki, s mindjárt utána Tamás nyúlánk, hajlékony alakja tűnt föl. Meglepetten bámult Palkóra.
  – Ez ki?
  A gyerek szájában megállt a kanál. Trixi elpirult.
  – Egy fiú a térről... éhes...
  – Te népkonyhát rendezel ide?
  Palkó megzsugorodott, mintha görcs húzná össze. Vállat vont, letette az üveget, s halkan annyit mondott:
  – Nem is szeretem a tejfölt... – És köszönés nélkül elindult kifelé.
  Délben már odahaza fogadta bátyját, látszólag egészen nyugodt hangulatban. Csodálatosképp nem azzal kezdte, hogy mikor indulnak már ebédelni, hanem meghitten mosolyogva Dobayékkal hozakodott elő: kora délután kinn lesznek a Horvát-kertben, és ha Péter lemenne vele, biztosan visszanyernék, ami a múltkor ott veszett.
  – Úgy egyetlen srác sem tud snúrozni itt a Krisztinában, mint te! – mondta elismerőn és büszkén.
  – Nem érek rá, öregem – felelte Péter. Palkó szerényen félrenézett.
  – Jobb, ha itthon maradsz.
  – Miért?
  Nyelt egyet, aztán a tőle telhető legtárgyilagosabb hangon megjegyezte:
  – Odaát botrány volt miattad...
  – Honnét tudod?
  – Véletlenül... izé... jártam arra... Rixi mondta, hogy most... egyelőre ne menj... 
  – Trixi? 
  Palkó egyszeriben nagyon gyorsra váltott.
  – Meg különben is... sürgöny jött apáéktól: hatkor érkeznek a Délire... várni kell őket...
  Péter megkövültén állt. Keze hirtelen meglódult, és teljes erejéből pofon vágta öccsét.
  
  
  
  
  
  
   TARTALOM
  
  
  
  
  
  Kakas a diófák alatt 		3
  
  A hátvéd halála és föltámadása 	30
  
  Önkéntes hajótöröttek 		55
  
  Ők ketten meg az osztály 		101
  
  Függő játszma 			131
  
  Legényélet 				168