Valerie Parv

  Felvétel indul!

  

 

 

  Romana Különszám 1995 6 (c)

  Eredeti cím: Love Like Gold 1992

  Megjelent. 1995. 09. 28.

  Anne Fleming, a csinos geológusnő egy napon váratlanul kénytelen szembesülni múltjával. Kalgoorlie-ban, az isten háta mögötti bányavárosban hirtelen felbukkan a híres filmrendező, Tom Callander, hogy forgatási színhelyet keressen legújabb filmjéhez. A terepet jól ismerő vezetőre van szüksége, és – nem véletlenül – Anne-re esik a választása. A lány nem akarja elvállalni a megbízást, a férfi azonban megfenyegeti, hogy felfedi Anne féltve őrzött titkát…

 

  1. fejezet 

  Mindenáron meg kell szereznem! – gondolta Tom Callander, s szeme vágyakozva tapadt a vetítővászonra.

  – Állítsd csak meg egy kicsit, Ned! – szólt hirtelen hátra. A film éppen egészen közelről mutatott egy női arcot. Tom izgatottan előrehajolt, karját a térdére támasztotta, és lenyűgözve bámulta a képet. Nő? Inkább gyermek még. Legfeljebb tizenhét, esetleg tizennyolc éves lehetett, amikor a filmet forgatták. Ha pedig válóban csak megjátssza a belőle áradó üde ártatlanságot, akkor egészen rendkívüli színészi képességekkel rendelkezik.

  Tom szinte megbabonázva itta magába a vászonról ránéző, elbűvölő arc minden vonását. A mandulavágású szem szinte túlságosan nagynak tűnt a keskeny archoz. Lendületes vonalú szája határozottabb egyéniségre utalt, mint ami a szerephez illett.

  A lányból áradó ellenállhatatlan vonzerőnek azonban semmi köze sem volt a szépséghez. Tom Callandert hirtelen csillapíthatatlan vágy fogta el, hogy elővarázsolja ezt a nőt a vászonról, és addig ölelje, míg bele nem szédül. Pályafutása során száz és száz színésznő között válogatott, hogy megkeresse az egyes szerepekre a legalkalmasabbakat, de eddig még egyikük sem keltett benne személyes érdeklődést. Tom majdnem hangosan felnevetett. Ez csak azt jelentheti, hogy ez a nő vagy pontosan Katie Dooley szerepére termett, vagy egyenesen neki magának. Pedig az ilyen bonyodalmak igazán nem hiányoznak! Különösen, ha szem előtt tartja, hogy ki is ez a fiatal nő.

  Tom pattintott az ujjával, és a film már pergett is tovább. A következő jelenet teljes egészében mutatta a lány légies alakját. A dereka olyan karcsú, hogy Tom a két kezével át tudná fogni. Csak telt keblei nem illettek sem a tizenhét évéhez, sem törékeny alkatához. A férfi önkéntelenül megnedvesítette kiszáradt ajkát. Sohasem találkozott még a szent és a csábító ilyen vadító keverékével.

  Megpróbálta elképzelni, milyen lehet a lány most, hét-nyolc évvel később. Az ártatlansága nyilván már oda van; lehetetlen, hogy egy ilyen nőnek huszonöt éves korára még ne legyenek tapasztalatai az életet és a szerelmet illetően.

  Tom összerándult, és meglepve nézett a kezére. Amint elképzelte a lányt egy másik férfi karjában, önkéntelenül a tenyerébe vájta a körmeit. Mintha őrá tartozna, hogy ez a nő kivel mit csinál! Hiába kelt olyan benyomást, mintha a légynek sem tudna ártani. Azok után, amit Tom családjával művelt, őt már nem tévesztheti meg! Most, hogy végre eljött a régi számla kiegyenlítésének ideje, a rendező örömmel állapította meg, hogy a színésznő tehetséges. Ez nevetségesen egyszerűvé teszi terve végrehajtását.

  – Meg akarod nézni a másik tekercset is? – érdeklődött Ned a vetítőgép mellől.

  – Nem, itt nyugodtan abbahagyhatjuk, már eleget láttam – felelte Tom szenvtelenül.

  A vásznon elhalványult a kép, s a vetítőteremben kigyulladt a fény.

  Ned előbújt a gépszobából.

  – Mindjárt mondtam, hogy csak az idődet pocsékolod. A film olyan rossz, hogy be sem mutatták a mozikban. – Ned hirtelen különös kifejezést vélt felfedezni Tom Callander arcán. – Csak nem azt akarod mondani, hogy neked tetszett?

  Tom megrázta a fejét, s merev ujjaival megdörzsölte a halántékát.

  – Nem, maga a film nem. A kislány azonban, aki a főszerepet játssza, annál inkább. Egyszerűen lenyűgöző!

  – Most már értem, miért akartad okvetlenül megnézni. De csak az idődet fecsérelted. A kicsike ugyanis feladta a színésznői pályát. Olyannyira, hogy hat ökörrel sem lehetne még egyszer felvevőgép elé vonszolni!

  Tom szeme kihívóan megvillant, és állán megjelent a munkatársai által oly jól ismert dacos vonás. Ned egyszeriben megsajnálta a fiatal nőt. Tudta, hogy Tom milyen makacs elszántsággal viszi keresztül, amit egyszer elhatározott. Már pedig úgy látszik, megint a fejébe vett valamit.

  Ned ösztöne nem csalt.

  – Vétek parlagon hagyni egy ilyen ragyogó tehetséget! – jelentette ki Tom. – Hiszen magad is láttad. Minden nézőt elkápráztatna!

  – Csak nyugalom, főnök! – emelte fel védekezően a kezét Ned. – Azért nem kell mindjárt a torkomnak ugranod. Egy szóval sem mondtam, hogy nem tehetséges. Csak éppen nem akar többé filmezni.

  Tom felállt, és kinyújtóztatta magát. Úgy száznyolcvanöt centiméter lehetett. Éppoly sok filmet forgatott Hollywoodban, mint a hazájában, Ausztráliában, és a világ legjobb rendezői közé számított. Ezzel a megjelenéssel bizonyára színészként is hasonlóképpen sikeres lett volna. Csillogó aranyszőke haja önkéntelenül is vágyat ébresztett a nőkben, hogy ujjaikat belemélyesszék. Szemöldöke kiemelte sugárzó, acélkék szemét. Ez a szempár a legszeszélyesebb színésznőt is kordában tudta tartani, és a leggátlásosabb művészt is Oscar-díjas teljesítményre ihlette.

  A jó vágású arcon csupán egyetlen szépséghibát lehetett felfedezni: egy kamaszkori sportbaleset következtében az állán hajszálvékony forradások futottak végig. Általában észre sem lehetett venni őket, ha azonban Tom dühös volt, a forradások kifehéredtek, figyelmeztetésként szolgálva minden ismerősnek.

  Pillanatnyilag a forradások nem látszottak, Tom szája körül azonban kérlelhetetlen vonás jelent meg, a szemében pedig olyan elszánt kifejezés, amit munkatársa már régen nem tapasztalt.

  – Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte óvatosan Ned.

  A főnök komor arcát gúnyos mosoly derítette fel.

  – Mégis mit gondolsz? Az én Katie Dooleym itt él valahol körülöttünk. Én pedig elő fogom keríteni, akárhonnan is! 

  Anne Fleming elsimította a homlokából a haját, és arcát a klímaberendezésből áradó hűvös levegő felé tartotta.

  – Bizonyára rövidesen vihar lesz – mondta Nancynek, aki az irodaépület zsúfolt előcsarnokában üdvözölte. – Az elmúlt egy óra alatt legalább tizenegy fokot emelkedett a hőmérséklet.

  – Már akkor is harminc fok felett volt, amikor ma reggel a gyerekek felébresztettek – bólogatott Nancy, aki titkárnőként dolgozott a bányavállalatnál. – Kalgoorlie már ilyen.

  – Miért is nem lehet valami kellemes mérsékelt égövi helyen aranyat találni? – sóhajtott Anne. – Miért mindig csak ott, ahol legfeljebb a birkák és nyulak bírják ki?

  – Te legalább magad választottad a hivatásodat – nevetett Nancy –, én azonban elkövettem azt a hibát, hogy geológushoz mentem feleségül. Senki sem figyelmeztetett, mibe vágom a fejszémet.

  Anne, aki gyakran dolgozott együtt Nancy férjével, és időről időre vigyázott a két gyerekükre, nagyon jól tudta, hogy az asszony panaszát nem kell komolyan venni.

  – Azért ismerd csak el, hogy nem cserélnéd el Greget semmiféle gazdag üzletemberre, akármilyen kényelmes, gondtalan életet kínálna is neked!

  Mielőtt Nancy bármit is válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, és Sam O'Neill, Anne főnöke dugta be a fejét.

  – Nagyszerű, hogy már itt van, Anne!

  – Hallottam, hogy sürgősen beszélni akar velem – felelte a lány, aztán követte Samet az irodájába.

  A főnök az íróasztala sarkára telepedett, és lóbálni kezdte a lábát. Az ötvenkét éves Sam O'Neill irányította a Waterford Mining cég aranylelőhelyeit, és Anne szinte úgy tekintett rá, mint az apjára. Szerette és tisztelte emberként és tudósként is.

  Mivel Anne pontosan tudta, hogy Sam szívesen csigázza a végsőkig az érdeklődését, ha valami új munkáról van szó, igyekezett egykedvűnek mutatkozni, és titkolni kíváncsiságát. Csak akkor szólalt meg, amikor már végképp nem bírta tovább.

  – Csak nem azt akarja mondani, hogy a Last Resort bánya tulajdonosai elfogadták az ajánlatunkat, hogy közös vállalkozást indítsunk? – Anne bukkant a munkája során erre a bányára, és megpróbált üzletet kötni a tulajdonosokkal. Noha az arany jelenléte bizonyítható volt, a tárgyalások nehezen haladtak. Ha mégis sikerülne az üzletet nyélbe ütni, az egyedül Anne dicsősége lenne.

  – Nem, nem a Last Resortról van szó. Bárcsak úgy lenne! – lohasztotta le Anne reményeit Sam. – Ezúttal valami újat kellene csinálnia. Egy kis munka a közönségkapcsolatok terén.

  A lány őszintén megrémült.

  – Jaj, Sam, hiszen nagyon jól tudja, mennyire utálom, ha csodabogárként mutogatják a női geológusokat! Igaz, hogy nagyon kevesen vagyunk, de azért nem kell minden adandó alkalommal az előtérbe tolni minket.

  – Nem akarom sehol sem mutogatni – tiltakozott Sam O'Neill. – Csak azért választottam magát erre a feladatra, mert a legjobb munkatársunk, aki az egész területet Leonorától a táblavidékig úgy ismeri, mint a tenyerét.

  – A táblavidék? – ráncolta a homlokát Anne. – Hiszen ott nincsenek is lelőhelyeink. A terület túlságosan északon fekszik, így nem gazdaságos onnan szállítani az ércet.

  – Nem is arról van szó, hogy megszerezzük azt a területet. Csupán azt szeretném, hogy megmutassa valakinek.

  – Mióta csaptunk fel idegenvezetőnek? – A lány hangjában elutasítás csengett.

  Sam elbizonytalanodva simította hátra gyér haját.

  – Nem holmi közönséges utazót kellene körülvezetnie a vidéken, hanem egy filmrendezőt, aki az új filmje számára keresi a megfelelő helyszínt.

  Anne-nel hirtelen forogni kezdett a világ.

  – Filmrendező? – kérdezte döbbenten. – Jaj, Sam, ez igazán nem nekem való feladat! Nem tudná valamelyik másik munkatársunkra bízni?

  – A többiek vagy külső munkahelyen dolgoznak, vagy otthon vannak szabadságon. Attól félek, csak maga jöhet számításba. – Sam idegesen lóbálta a lábát. – Őszintén szólva meglep, hogy ilyen kevéssé lelkesedik az ötletért. Azt hittem, örülni fog egy kis kikapcsolódásnak.

  A lány leeresztette hosszú, fekete pilláit, melyek az arcára is árnyékot vetettek. Jobb, ha a másik nem látja mogyoróbarna szemét, amelyben ijedség tükröződött.

  Anne megkönnyebbülésére ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Sam O'Neill felvette a kagylót, egy másodpercig hallgatott, majd kezével eltakarva a mikrofont, odasúgta Anne-nek:

  – Ne haragudjon, a kórházból beszélnek.

  Anne tudta, hogy Sam anyja a perthi kórházban fekszik, mert meg kellett operálni a csípőjét.

  A lány bólintott, és csendben elvonult a terem másik végében lévő asztalkához, hogy kávét töltsön magának. Eközben gondolataiba mélyedve bámult kifelé az ablakon. Vajon mit szólna Sam, ha tudná, hogy Anne filmesek között nőtt fel, és távolról sem kellemes emlékeket őriz ebből az időből?

  Lopva egy pillantást vetett a főnökére, aki még mindig elmélyülten telefonált. Sam O'Neill nagyon jó barátja, akinek még sohasem hazudott. Éppen csak meghagyta a hitében, hogy Anne anyja bizonyára visszavonultan élő, egyszerű nyugdíjas. Vajon hogy viselkedne, ha tudná, hogy munkatársnőjének az anyja nem más, mint Joanna Flame, az ausztrál Elisabeth Taylor?

  Anne csak serdülőkorában kezdett az ellen lázadni, hogy állandóan híres anyja árnyékában éljen. Régebben nem különösebben zavarta Joanna görcsös igyekezete, hogy őt a saját hasonmására formálja. Egyszerűen feltételezte, hogy anya és lánya között mindig ilyen a viszony.

  Joanna első kísérlete, hogy bevezesse lányát a filmvilágba, nagy megrázkódtatást okozott Anne-nek. Még most is kirázta a hideg, ha az eszébe jutott. Anne tizenhat éves volt, amikor bemutatkozó látogatásra ment a szakma befolyásos képviselőjéhez; koránál azonban, Joanna ügyes keze révén, sokkal többnek látszott. Anne emlékezetében ma is élénken él, ahogy hihetetlenül magas sarkú cipőjében betipegett a nagy ember irodájába. Az anyja által rákent vastag festékréteg alatt szabályosan bohócnak érezte magát.

  A producer a szék helyett a pamlagon kínált neki helyet, majd maga is mellé telepedett, és egy kéziratot terített a lány térdére. Anne először azt hitte, hogy a férfi csak véletlenül érintette meg a combját a papír alatt, amikor azonban ez másodszor is előfordult, páni félelem fogta el. Rémülten húzódott el a férfitól. Az azonban lenyomta a pamlagra, és csókkal fojtotta belé a sikolyt.

  Szerencsére ebben a pillanatban belépett egy munkatárs, aki felfigyelt az elfúló kiáltásra. Anne kirohant az irodából, hátrahagyva a meglepett producert, aki nem tudta mire vélni a történteket. Feldúlva, szinte magánkívül szaladt a stúdió étkezdéjébe, ahol az anyja várta. Miután Anne botladozó nyelvvel előadta, mi történt, Joanna vigasztalóan ölelte át a vállát.

  – Szegény gyerek! Veled kellett volna mennem! Legközelebb okvetlenül elkísérlek.

  – Legközelebb!? Hát a mostani esettel mi lesz? Nem teszel semmit ez ellen a szörnyű ember ellen?

  Anne sohasem fogja elfelejteni anyja zavart arckifejezését.

  – Nem tehetek semmit, drágám. Az efféle emberektől függ a megélhetésünk. Később majd megérted, kincsem. Sajnálom, hogy ilyen hamar rá kellett jönnöd, hogyan lehet ebben a szakmában érvényesülni.

  Anne hirtelen úgy érezte, hogy összetörik benne valami. Jaj, csak ne veszítette volna el az apját tízéves korában egy autóbaleset következtében! Ő biztosan tenne valamit, és nem próbálná közhelyekkel kifizetni. Ha pedig ebben a szakmában tényleg csak így lehet előrejutni, akkor Anne köszöni, nem kér belőle! Fogadalmához csupán egyetlen alkalommal lett hűtlen. Csak akkor hagyta magát rábeszélni egy filmszerepre, amikor az anyja nem akarta támogatni geológiai tanulmányait, és neki valamiből elő kellett teremtenie a tandíjat.

  Szerencsére a film sohasem került a mozikba. Mikor aztán Anne sikeresen befejezte az egyetemet, Kalgoorlie-ba, a Waterford Mining bányavállalathoz ment dolgozni, hogy a lehető legmesszebbre kerüljön anyja világától.

  Miért üldözi a múlt? Ezen a valószerűtlen tájon tökéletes biztonságban érezte magát. A bányatársaság munkatársai Ausztrália legkülönbözőbb vidékeiről jöttek össze, és mindenkinek megvolt a saját személyes oka, miért akar itt maradni. Itt nem számított más, mint hogy mindenki becsületesen elvégezze a munkáját, és ne veszélyeztesse a vele együtt dolgozókat. Senki sem törődött a másik múltjával, hacsak az nem maga hozta szóba.

  Anne hallotta, hogy Sam leteszi a kagylót.

  – Hogy van az édesanyja? – érdeklődött együttérzően.

  – Az orvos szerint elég jól, hetvenéves korához képest – mosolygott megkönnyebbülten Sam.

  Anne nagyon örült a hírnek, hiszen tudta, hogy főnöke mennyire szereti az anyját. Az utóbbi napokban Sam feltűnően elcsigázott benyomást keltett. A lány biztos volt benne, hogy a műtét miatt izgul. Most azonban hirtelen rá kellett döbbennie, hogy főnökét valami egészen más nyugtalanítja.

  – Ha jól értem – vette fel újra a beszélgetés fonalát Sam –, nem akarja elvállalni a feladatot. Mielőtt azonban dönt, tudnia kell, hogy a vállalat meglehetősen nagy bajban van. Rosszul megy az üzlet. Bizonyára jót tenne a cégnek, ha egy híres filmben szerepelnénk. Azonkívül a gyártók jól megfizetnék a szakmai segítségünket és a táj bemutatását.

  Anne nagy szemeket meresztett a főnökére.

  – Eddig miért nem hallottam róla, hogy rosszul áll a cég?

  – Nem akartam nagydobra verni, bár tudom, magában megbízhatok. Most már, ugye, látja, miért olyan fontos nekem, hogy együtt dolgozzunk a filmesekkel?

  Anne hirtelen úgy érezte, mintha valami fojtogatná. Hogy utasíthatná el ilyen körülmények között Sam kérését? Pedig, ha csak a feladatra gondolt, összerándult a gyomra.

  Sam O'Neill jól érzékelte a lány hangulatát.

  – Nem kell azonnal döntenie – nyugtatta meg Anne-t. – Először beszéljen meg mindent alaposan a rendezővel, és csak azután határozzon!

  – Rendben van – egyezett bele a lány. – Hogy hívják a rendezőt, és hol találkozhatom vele?

  Sam láthatóan megkönnyebbült.

  – Derék kislány! Tudtam, hogy nem fog cserben hagyni. A rendezőt Tom Callandernek hívják, és már az irodájában várja magát.

  A név említésére rogyadozni kezdett a lány térde, s majdnem kilöttyintette maradék kávéját. Nem, ez nem lehet igaz!

  – Az irodámban? – kérdezte tompán. – De…

  – Megnéztem az előjegyzési naptárát. Nincs mára semmi halaszthatatlan elfoglaltsága. Az időpont tehát megfelel, ugye?

  – Rengeteg papírmunkát kell még elvégeznem…

  Sam O'Neill egyetlen kézlegyintéssel félresöpörte a kifogást.

  – Majd megkérem Nancyt, hogy intézzen el néhány dolgot maga helyett. – A főnök felállt. – Ne nézzen már olyan rémülten! Tom Callander nem harap, végtére is csupán filmrendező! 

  „Csupán filmrendező”, futott át Anne agyán, ahogy Sam kíséretében belépett az irodájába. Tom Callander felállt az üdvözlésükre, és Anne hirtelen egészen kicsinek érezte magát. Nem is annyira a férfi magassága, mint inkább a megjelenése miatt. Callander általában azonnal magára vonta a tekinteteket, mihelyt megjelent valahol.

  – Anne Fleming, Tom Callander – mutatta be őket egymásnak Sam O'Neill.

  A lány tétovázva nyújtotta a kezét Tom felé.

  – Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Callander.

  – Kérem, hívjon Tomnak! – mondta a férfi, viszonozva a kézfogást.

  – Amint hallom, filmet akar forgatni ezen a vidéken Mr… Tom – vett magán erőt Anne. Nem számított rá, hogy ez a férfi ilyen vonzerőt gyakorol rá. Nem is értette, mi történt vele.

  A munkatársai csaknem kivétel nélkül férfiak. Többségük atlétatermetű, hiszen másképp nem is bírták volna a kemény munkát. Anne sokszor látta őket félmeztelenül a bányában, de nem tettek rá semmi hatást. Most meg hirtelen sebezhetőnek érzi magát. Egy csapásra rádöbbent női mivoltára.

  Valami hasonló járhatott Tom Callander fejében is.

  – Amikor Sam azt ígérte, keres valakit, aki megmutatja a vidéket, álmodni sem mertem, hogy ilyen elbűvölő idegenvezetőre gondol – bókolt a férfi.

  Sam rögtön megérezte, hogy alkalmazottja sértésnek veszi a személyes hangú megjegyzést, és gyorsan közbeszólt:

  – Anne a legjobb geológusaink egyike, és nagyon alaposan ismeri a magát érdeklő vidéket.

  Tom olyan behatóan nézte Anne-t, hogy annak egyszeriben melege lett a fürkésző tekintettől.

  – Szép is, okos is. Igazán szerencsés fickó vagyok – felelte Callander szenvtelenül, és látszott, hogy izgatottan várja a választ.

  Vajon a férfi tudatosan ingerli, mert kíváncsi a hatásra? Anne-nek az a kellemetlen érzése támadt, hogy Tom Callander nem csak a vidéket akarja megismerni a társaságában. De hát mit akarhat valójában tőle?

  Azt nem tudhatja, hogy kicsoda ő tulajdonképpen. A külseje meg egészen más, mint annak idején, amikor még az anyjánál élt. A haja ismét természetes gesztenyebarna színében csillog, és csak különleges alkalmakkor festi ki magát. Durva szövésű, terepszínű munkaruhájában cseppet sem hasonlít az egykori nagyvilági nőre.

  Miután Anne megnyugtatta magát, hogy megjelenésében semmi sem árulkodik a múltjáról, halvány mosolyt erőltetett az arcára.

  – Örülök, hogy megnyertem a tetszését, Mr. Callander – szólalt meg némi gúnnyal a hangjában. – De túl korán örül. Még nem ígértem meg, hogy elvállalom a munkát. Először meg akarom magával beszélni a dolgot.

  Tom Callander Samre nézett, és kérdően felvonta a szemöldökét.

  – Azt hittem, a kocka el van vetve.

  Sam láthatóan rosszul érezte magát a bőrében. Nyilván nem számított rá, hogy Anne ellenszegülhet, így Tom Callanderben azt a benyomást keltette, hogy minden a legteljesebb rendben halad.

  – A szerződés szerint az ilyen feladat nem tartozik Anne munkaköréhez – mentegetőzött Sam –, így teljesen tőle függ, hogy elvállalja-e.

  Callander arcán ingerült kifejezés futott át, ami azonban olyan gyorsan eltűnt, ahogy jött.

  – Remélhetem hát, hogy kegyes lesz hozzám, Miss Fleming?

  – Egyes-egyedül a munkáról lehet szó – felelte ingerülten Anne. Mit képzel ez a fickó? Ehhez aztán igazán semmi köze a személyes érzelmeknek!

  Tom gúnyos mosolyra húzta el a száját.

  – Pontosan, és éppen ezért kértem Samet, hogy engedje el velem ebédelni. Étkezés közben aztán elmagyarázhatom magának, mit is akarok tulajdonképpen.

  Anne hirtelen tökéletesen át tudta érezni, hogyan érezhetik magukat a billogozás előtt álló szarvasmarhák. Az állatokat könyörtelenül összeterelik és bezárják a karámba, mielőtt végül rájuk sütik a bélyeget. Anne kénytelen-kelletlen elismerte, hogy titokban némi izgalmat érez. Mintha a lelke egyik fele örülne annak, hogy Tom Callander zárja abba a bizonyos karámba. Micsoda képtelen gondolat! Verjük ki gyorsan a fejünkből az ilyen őrültségeket!

  – Szervezett még valami mást is, amiről tudnom kell? – fordult a főnökéhez Anne, hogy elterelje a figyelmét.

  – Csak az ebédet – rázta a fejét Sam. – Mulasson jól!

  Hát azt aztán biztosan nem fogok! Tom Callander túlságosan el van telve saját magával ahhoz, hogy valaki jól érezze magát a társaságában. Anne azonban nem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy a személyeskedő megjegyzések és a kihívó viselkedés mögött valami jól átgondolt haditerv rejlik. Tom Callandernek nincs szüksége arra, hogy elcsépelt közhelyekre fanyalodjon, ha fel akarja kelteni egy nő érdeklődését. Miért viselkedik hát így?

  Anne hirtelen tudatára ébredt, hogy Tom kérdezett valamit, és a választ várja.

  – Jaj, bocsánat! Máshol jártak a gondolataim – mentegetőzött. – Mit is kérdezett?

  – Azt mondtam, hogy mivel maga itthon van, jobb, ha magára bízom az étterem kiválasztását – felelte a férfi olyan hangon, mintha egy neveletlen gyerekkel beszélne.

  Anne ismét úgy érezte magát, mint a horogra akadt hal. Tom Callander pedig mintha élvezné a vergődését! A lány igyekezett elhessegetni a kellemetlen gondolatokat. Nyilván kísérteteket lát! Nem is illik hozzá az ilyesmi, sokkal inkább az anyjára vall az ilyen viselkedés!

  – Nekem teljesen mindegy – felelte Anne. – Ha a városban vagyunk, általában a vállalati étkezdében eszünk.

  – Nos, akkor azt ajánlom, menjünk abba a kis francia vendéglőbe, amelyik mellett idefelé eljöttem. Egészen újnak látszik.

  Anne végignézett magán.

  – Nem vagyok éppen megfelelően öltözve – vetette ellen.

  A férfi tekintete végigsiklott a durva munkaruhán és az alatta világosan kirajzolódó alakon, majd megakadt a blúz legfelső gombjánál, ami kinyílt, és láttatni engedte a lány keblének ívét.

  – Nem hiszem, hogy az olyan hely lenne, ahová ki kell öltözködni – vélte a férfi. – De ha szívesebben menne máshova, nekem az is jó.

  – Nem. Nekem megfelel – sóhajtott türelmetlenül Anne. Egyetlen vágya volt csak: minél hamarabb letudni ezt az egészet, és visszatérni szeretett munkájához. Elég volt egy pillantást vetni Tom Callanderre, hogy számtalan ok jusson eszébe, miért nem akar az ő világával kapcsolatba kerülni.

  2. fejezet

  Tom Callander választása jónak bizonyult. A Chez Frand'ois kedves, hangulatos vendéglő volt. A sötét fából készült asztalokat piros-fehér kockás abroszok borították. A terem végét amolyan télikertté képezték ki, melynek dús növényzete felfogta a betűző napot, és a vendégekben azt az érzést keltette, mintha a szabadban ennének. Ezt a hatást még fokozták a falakon lecsüngő óriási páfrányok.

  – Igazán nem hittem volna, hogy egy ilyen isten háta mögötti bányavárosban francia vendéglőre bukkanok – jegyezte meg Tom nyugodtan.

  – Kalgoorlie Perth után a környék második legnagyobb városa – közölte Anne némileg kioktatóan. – Tíz bankja, harminc szállodája és körülbelül harmincezer lakosa van.

  Tom Callander felvonta sötét szemöldökét.

  – Akkor hát módosítanom kell a véleményemet. Sam O'Neill valóban a vidék legjobb ismerőjével hozott össze.

  Anne szidta magát, mint a bokrot. Miért is nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy egy kicsit felvágjon? Hiszen tulajdonképpen éppen arról akarja Tom Callandert meggyőzni, mennyire nem alkalmas ő arra, hogy segítsen terepet keresni a forgatáshoz.

  – Ezt bármely útikönyvből kiolvashatja – védekezett gyorsan. – Egyáltalán nem vagyok szakértő.

  – Samnek erről egészen más a véleménye. Szerinte maga olyan komoly tanulmányt írt a keleti aranymezők kísértetvárosairól, ami lényegesen túlmutat a pusztán földtani vonatkozásokon.

  – Sam már megint túloz – morogta a fogai között Anne. – Egyszerűen csak különleges vonzalmat érzek a régi városok iránt. Ennyi az egész.

  – De az igaz, hogy a Menziestől északra elterülő vidéket úgy ismeri, mint a tenyerét. Márpedig én éppen ott akarom a legújabb filmemet forgatni.

  Anne alig tudta titkolni rémületét.

  – Hiszen az a legbarátságtalanabb vidék! Ott nincs egyéb, mint futóhomok, kopár hegyek, meg a földből lépten-nyomon kiálló alattomos, életveszélyes gyökerek. Egyszerűen gyalog végigmenni is komoly igénybevételt jelent. Egy forgatócsoportot mozgatni a terepen azonban kész öngyilkosság!

  – Nem nézi ki belőlem, hogy megbirkózom a feladattal? – A férfi kék szeme felvillant, mintha mulatságosnak találná a helyzetet.

  – A maga képességeiben nem kételkedem – felelte hűvösen a lány. Ugyancsak ingoványos talajra tévedne, ha ezt kezdenék megvitatni! – Csak a forgatócsoportra és a berendezésre gondoltam.

  – Nagyon tájékozottnak látszik – kapta fel a fejét kíváncsian a férfi.

  Anne fejében hirtelen vészharangok kondultak. Szerencsére ebben a pillanatban meghozták az előételt, így Anne megmenekült a kellemetlen kérdésektől.

  Tom Callander nyilvánvaló élvezettel látott neki a homársalátának, és minden figyelmét a kitűnően elkészített ételnek szentelte. Csak akkor vette fel újra a beszélgetés fonalát, amikor az utolsó falatot is lenyelte.

  – Elmesélte Sam, hogy miről szól a film?

  – Nem, ezt meghagyta magának. Csak azt említette, hogy népszerűsítené a bányavállalatunkat. Ebből arra következtetek, hogy nagyszabású filmalkotás készül.

  – Olyan, amilyen még nem volt! Szeretnék mindent nagyon természethűen bemutatni. Ezzel a filmmel szeretném felavatni az új stúdiómat, amit Perthtől északra építek. Remekművet akarok csinálni!

  A férfi hangja olyan határozottan csengett, hogy Anne felfigyelt rá.

  – Látom, nagyon a szívén viseli ezt a vállalkozást.

  – Úgy bizony! Eltekintve attól, hogy ez lesz a legnagyobb film, amit valaha Ausztráliában forgattak, a Callander Stúdió áttörő sikerét várom tőle világszerte.

  – De hiszen maga már nemzetközileg elismert rendező! – lepődött meg a lány.

  – Úgy van – bólintott a férfi –, de további babérokra pályázom. Olyan filmeket forgatok itt bent – kopogtatta meg az ujjával napbarnított homlokát –, amelyeket csak egy teljesen általam irányított stúdióban lehet megvalósítani.

  Akárki más szájából ez őrültségnek hangzott volna, Tom Callander azonban kétségtelenül el is tudja érni, amit maga elé tűzött. Anne-t akarata ellenére lenyűgözték a hallottak.

  – Remélem, sikeres lesz – mondta őszintén.

  A férfi megfogta Anne csuklóját.

  – Akkor segítsen! A „Kalgoorlie aranya” című filmmel minden álmom valóra válhat, de csak akkor, ha maga segít!

  Mivel Anne-nek esélye sem volt rá, hogy kiszabadítsa a kezét a vasmarok szorításából, inkább meg sem moccant. Igyekezett nem gondolni arra a különös borzongásra, ami úgy futott végig a karján, mintha áramütés érte volna.

  – Nem értem, hogy kerülök én ebbe – kérdezte a lány közönyösséget tettetve, a hangja azonban kissé megremegett.

  – Maga segíthet abban, hogy a háttér szakmai és történelmi szempontból hiteles legyen – felelte Tom. Hirtelen elengedte a lány csuklóját, és lelkesedéstől csillogó szemmel dőlt hátra. – A „Kalgoorlie aranya” olyan híres lesz, mint az „Elfújta a szél”. Képzelje csak el: egy magával ragadó, romantikus történet az ausztráliai aranyláz idejéből. Tudta, hogy Herbert Clark Hoover is itt dolgozott, mielőtt az Egyesült Államok elnöke lett?

  – A Gwalia és Fiai bányavállalatot vezette a századforduló táján – jegyezte meg Anne.

  – Ő és Coyle, egy bennszülött rabló a filmem főszereplői.

  – Nyilván alaposan felkészült ebből a szerteágazó tárgykörből. Csak azt nem értem, hogy illik ebbe egy érzelmes történet.

  Tom Callander az evőeszközzel kezdett babrálni, mintha fölösleges energiáit akarta volna levezetni.

  – Természetesen nem szorítkozunk szigorúan a történelemre, Mr. Hoover mellett szerepeltetek egy munkatársat, aki beleszeret a helybeli tanítónőbe. Ők ketten segítik Coyle-t, hogy megszökjön a fehérek börtönéből, és visszatérhessen a törzséhez. – Rövid szünetet tartott. – Segít hát nekem megfilmesíteni?

  Ezúttal sem kellett Anne-nek válaszolnia, mert felszolgálták a főételt, az agyagban sült csirkét. Ahogy az agyagot széttörték, és előkerült belőle a porhanyós hús, földimogyoró-mártás csábító illata csapta meg Anne orrát. Tom már alig várta, hogy a zöldséget is feltálalják, és végre egyedül maradhassanak. Amint a pincérnő távozott, Tom türelmetlenül megismételte a kérdést.

  Anne étvágya egy csapásra elmúlt.

  – Sajnálom, de nem tudok segíteni – jelentette ki határozottan.

  – Nem tud, vagy nem akar?

  – Nem is tudok, és nem is akarok. Sam rám bízta a döntést, én pedig szeretnék kimaradni az egészből. Röstellem, hogy rám pazarolta ezt a csodálatos ebédet.

  Tom sötét tekintetet vetett rá, mint akit sarokba szorítottak.

  – Egyáltalán nem pazaroltam el, Anne – felelte félelmetesen halkan. – Vagy szólítsam inkább Elaine-nek?

  A lánynak ijedtében kiesett a villa a kezéből.

  – Tehát mindent tud rólam – állapította meg komoran. Ha a nevét ismeri, akkor a múltját is!

  – Mindent.

  – Akkor mire való ez a színjáték?

  – Nem játszottam meg semmit. Valóban filmet akarok forgatni a környéken.

  Anne hirtelen úgy érezte, mintha mázsás súly nehezedne a szívére.

  – És mi lesz, ha megtagadom a segítséget?

  A férfi hideg tekintete majd felnyársalta a lányt.

  – Mindketten nagyon jól tudjuk a választ erre a kérdésre.

  – Nyilván mindenütt szétkürtölné, ki is vagyok valójában – mondta a lány tompán.

  – Végül is igazán nem az én gondom, hogy maga szégyelli a valódi kilétét.

  Anne büszkén hátravetette a fejét.

  – Abból, hogy történetesen nem szeretek a nyilvánosság szeme előtt élni, még egyáltalán nem következik, hogy szégyellném, ki vagyok.

  A férfi kérdően vonta fel a szemöldökét.

  – Azt sem szégyelli, ami a maga nevében történt?

  – Hát ezt meg hogy érti? – döbbent meg a lány.

  – Tudja azt maga nagyon jól. Azt hitte, örökre eltemetkezhet ezen az isten háta mögötti helyen. A lelke mélyén azonban érzi, hogy a múltja elől nem menekülhet.

  Ez az ember úgy emlegeti a múltját, mintha valami szörnyű titok lappangana benne! Pedig ő csak azért akar elszakadni tőle, hogy a saját önálló  életét élhesse. Abban meg mi a rossz?

  – Tehát számíthatok a segítségére? – sürgette a választ Tom.

  Mi mást is tehetett volna Anne?

  – Igen, de tiltakozásom fenntartása mellett. Maga még könyörtelenebb és kíméletlenebb, mint mindazok, akik elől ide menekültem.

  Tom Callander felemelte a poharát.

  – A maga szájából ez majdnem bóknak hangzik.

  Anne sajnálta, hogy nem örökölt valamit az anyja merészségéből. Jaj, de szívesen fogná a poharát, hogy a tartalmát belelöttyintse a férfi öntelt ábrázatába! 

  Nancy Anne ágya szélén üldögélt, két kezébe fogta a kávéscsészét, és áhítattal figyelte, ahogy barátnője csomagol.

  – Ez aztán a szerencse! – lelkesedett. – Egy igazi-filmrendezővel fogsz együtt dolgozni!

  Anne idegesen ráncigálta a kezében lévő blúzt, amit éppen össze akart hajtani.

  – Aligha lehet szerencsének nevezni, ha pisztollyal a hátamban kérnek szívességre!

  Nancy felvonta a szemöldökét.

  – Komolyan el akartad szalasztani a lehetőséget, hogy együtt dolgozz azzal az elképesztően jó megjelenésű férfival, aki a múlt héten kijött az irodádból?

  Anne önkéntelenül elmosolyodott arra a gondolatra, hogy Nancynek mennyi igyekezetébe kerülhetett véletlenül éppen akkor elhaladnia az irodája előtt, amikor Tom Callander kijött.

  – Hidd el, Nancy, nem mind arany, ami fénylik.

  – Pedig jót fog neked tenni, ha a változatosság kedvéért egy hús-vér férfival töltesz egy kis időt ahelyett, hogy állandóan csak a sivatagban kószálj, ahol az iránytű az egyetlen társaságod. Fogadni mernék, néha már el is felejted, hogy nő vagy!

  Anne nem most hallotta először barátnője szemrehányásait, és csak nehezen tudott elfojtani egy sóhajt.

  – Ha nem megyek férjhez, az biztosan nem a te hibád lesz – felelte fáradtan. Ha Nancy összejövetelt szervezett, arra biztosan meghívott legalább egy fiatalembert, akit Anne-nek „okvetlenül meg kellett ismernie”.

  Anne már mindenfajta férfival találkozott Nancynél: a munka megszállottjaival, a felsőbbrendűségi érzéstől duzzadó sikeremberekkel, nagyképű bájgúnárokkal. Nehezen tudta eldönteni, melyiket találja kellemetlenebbnek. Mivel azonban az aranymezőkön lényegesen több házasulandó férfi akadt, mint nő, mindegyikük szeretett volna újra találkozni Anne-nel. Ő pedig igyekezett, amennyire lehetett, udvariasan lerázni őket.

  – Nézz szembe a tényekkel, Nancy! Nekem úgy a legjobb, ahogy van. Szeretem a munkámat, és úgy élek, ahogy nekem tetszik.

  – Közben pedig a helybeli ifjúságra fecsérled az anyai ösztöneidet.

  Anne elfordult, nehogy a barátnője észrevegye, hogy gyanúsan csillog a szeme. Állandó vitatéma volt a két nő között, hogy Anne csírájában elfojtja a legvonzóbb férfiak közeledési kísérletét is, miközben minden szabad idejét a gyerekeknek szenteli.

  A legtöbb bányavárosban nagy gondot jelentett a szabadidő értelmes eltöltése. Amelyik fiatal nem tartozott valamilyen sportegyesülethez, annak alig volt más szórakozási lehetősége, s így könnyen rossz társaságba keveredhetett. A szülők közül sok csak meghatározott időre szóló szerződés alapján dolgozott, s ha rosszabbul ment a bánya, továbbköltözött. Így a gyerekeknek nem volt idejük saját ismeretségi kört kiépíteni.

  Anne a serdülő korára gondolva jobban át tudta érezni a gondjaikat, mint Nancy sejthette volna. A két nő különben együtt dolgozott abban a bizottságban, amelynek egy új ifjúsági központ építéséhez kellett előteremtenie az anyagi feltételeket. Az új létesítmény kellemes találkozóhelyet biztosít majd a fiataloknak, de segít az életre való felkészülésben is.

  – Nem mondtam, hogy nem akarok férjhez menni – jelentette ki Anne. Tudod jól, hogy szeretnék majd gyerekeket. Csak nyugodtan megvárom, amíg találkozom az igazival.

  Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Anne örült, hogy valami megszakítja a kínos beszélgetést, és gyorsan felkapta a kagylót.

  – Nagyszerű, hogy otthon van! – Ahogy Anne meghallotta Tom Callander hangját, önkéntelenül jobban megmarkolta a hallgatót. – Szeretnék néhány részletet megbeszélni magával – hangzott a vonal túlsó végéről. – Meglátogathatnám most? Sam megadta a címét.

  A lány villámgyorsan körülnézett a szobában. Egyedülálló lévén, a vállalat csak egy garzont biztosított számára, és egyelőre nem sikerült a saját költségén nagyobb lakást bérelni. Tekintete azonnal a parányi helyiséget uraló ágyra esett. Rágondolni is rossz, hogy Tom Callander itt meglátogassa!

  – Nem… én… úgyis el kell valamit intéznem. Inkább én megyek magához. Hol szállt meg?

  – Ahogy magának megfelel – felelte a férfi, és hallható élvezettel adta meg az egyik legújabb luxusszálló címét.

  Még csak kora délután van, Tommal azonban csak jóval később találkozhat, ha ragaszkodni akar az „elintéznivalójához”. Titokban átkozta magát a hazugságért, miközben megállapodtak az időpontban.

  Miután sikeresen kitért Nancy kíváncsiskodó kérdései elől, elhatározta, hogy előbb benéz a várostól néhány kilométernyire épülő ifjúsági központba. Végighajtott a Hannan utcán, amelynek szélessége vetekedett egy hatsávos autópályáéval, pedig még a tevekaravánok idejéből származott. Közben gondolataiba mélyedt.

  De jó is lenne most kinn dolgozni a csapattal a terepen! Társai békésen vizsgálják a talajmintákat, hogy meghatározzák a lelőhely arany tartalmát. Neki pedig az idegenvezetőt kell játszania Tom Callander számára, közben pedig egyenesen a vesztébe rohan! Hiszen mihelyt a rendező megtalálja a külső felvételekhez alkalmas helyszínt, azonnal idecsődíti a teljes forgatócsoportot.

  Ahogy Anne végiggondolta, hogy ez mivel jár, a hideg futott végig a hátán. Hiszen nem csak a színészekről és az operatőrökről van szó! Hihetetlenül sok ember fog itt nyüzsögni: díszlet- és jelmezkészítők, öltöztetők, világosítók végtelen hosszú kábelekkel, seregnyi segédszemélyzet, akik mind azon szorgoskodnak, hogy minden olajozottan menjen.

  Anne alig tudta visszafojtani a könnyeit. Ha őszinte akart lenni, be kellett vallania, hogy nem a sok ember zavarja. Attól rettegett, hogy valaki fel találja ismerni.

  Ez egyszerűen nem igazság! Ő felépítette a saját életét. Itt az aranymezőkön végre önmaga lehet, nem pedig az a nagyképű Elaine, aki egyébként sohasem akart lenni. Itt a teljesítményéért becsülik, nem a származásáért.

  Most mindez egy csapásra veszélybe került. Mi lesz, ha Nancy ezentúl rá is úgy néz, mint Tom Callanderre? A mostani életében boldog, és nem akarja, hogy az anyja felszínes világához bármi köze is legyen!

  Az ördög vigye! Anne akkorát csapott a kormányra, hogy egészen a könyökéig beléhasított a fájdalom. Még jó, hogy előbb az ifjúsági központba jött. Ha egy kicsit utánanéz az adományoknak, biztosan megnyugszik, és jobb kedvre derül.

  Valóban, miután egy csésze tea mellett elbeszélgetett azokkal a fiatalokkal, akik segíteni jöttek, saját gondjai háttérbe szorultak. Hiába, ez az ő élete! Tom Callander forgatókönyveinek mesterséges világához pedig semmi köze! 

  A szálloda előcsarnokában a portásnő gyanakodva húzta fel a szemöldökét, amikor Anne Tom Callander szobaszáma után érdeklődött. Ragaszkodott is hozzá, hogy a híres vendéget telefonon értesítse látogatója érkezéséről. Már el van vetve a pletyka magja, dühöngött magában Anne, amíg a lift csigalassúsággal haladt felfelé.

  Tom bezzeg nem csinált ebből gondot magának! Amikor ajtót nyitott, keleti selyemköntös volt rajta, ami csupán lábközépig ért, az öv felett pedig szétnyílt. Apró vízcseppek csillogtak a férfi bőrén, jelezve, hogy éppen most zuhanyozott.

  – Túl korán jöttem? – kérdezte a lány, és ugyancsak kényelmetlenül érezte magát.

  Tom Callander széles kézmozdulattal betessékelte a vendéget a tágas nappaliba.

  – Jöjjön be, és helyezze magát kényelembe, egy perc múlva készen leszek. Akkor aztán beszélgethetünk.

  Ha Anne azt hitte, hogy Tom át akar öltözni, akkor keservesen csalódnia kellett. A férfi a telefonhoz lépett, felvette az asztalra tett kagylót, és folytatta a beszélgetést, amelyet nyilvánvalóan Anne érkezése szakított félbe.

  Amikor befejezte, lehuppant a pamlagra, és karját kényelmesen a támlára fektette.

  – Akkor most végre rátérhetünk az üzletre – szólalt meg nyugodtan.

  Anne nagyot nyelt, hogy a torkában érzett gombóc eltűnjön.

  – Nem akar előbb átöltözni?

  A férfi Anne-re szegezte acélkék szemét. Látszott, hogy öltözetének minden részletét számba veszi. A lány szűk, krémszínű nadrágja felett bő szabású blúzt viselt, amit derékban öv fogott össze. Igazán nem öltözködött kihívóan, a férfi mégis szinte meztelenre vetkőztette tekintetével. Mit akar ez az alak? Talán valami mást várt? Csak nem kezdődik megint minden elölről?

  A férfi most felugrott, ruganyosan mint a párduc, és szikrázó szemmel nézett le Anne-re. A lány azonban nem tudta megállapítani, hogy vidámságról vagy haragról árulkodnak-e ezek a szikrák.

  – Kivételesen megteszem magának ezt a szívességet – felelte szárazon –, de ne felejtse el, tudom, hogy maga kicsoda. Bizonyos trükkök nálam nem válnak be.

  A lány olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy lobogott a haja.

  – Nem értem! Miféle trükkről beszél?

  – Csakugyan? Hova lett hát az a szégyentelen ifjú hölgy, akire olyan jól emlékszem? Aki alig valamit takaró, kacér, fekete rongyocskát viselt, az arcán pedig több kilónyi festéket?

  Anne összerándult, és védekezően összefonta karját a mellén.

  – Azt hittem, már elfelejtette.

  – Jobban mondva, azt remélte – igazította ki a férfi. 

  Tom Callandernek igaza volt. Mihelyt Anne meghallotta a férfi nevét, azonnal megelevenedett első találkozásuk emléke. Mivel azonban Callander nem tett említést róla, Anne meg volt győződve, hogy már nem is emlékszik rá.

  Akkoriban Anne egyszer meglátogatta az anyját a legújabb filmje forgatásánál. Nem szívesen ugyan, mert nem szerette azt a leereszkedő modort, ahogy Joanna a munkatársaival viselkedett. Anne csapatmunkának tartotta a filmkészítést, anyja viszont azt akarta, hogy csak körülötte forogjon a világ.

  Mivel Anne túl félénk volt, hogy nyíltan képviselje a véleményét, igyekezett a háttérbe húzódni, amikor Joannát és őt bemutatták a forgatócsoportnak. Ez igazán nem okozott nehézséget, mivel úgyis minden szem a gyönyörű mamára szegeződött. Csak egyetlen acélkék szempár képezett kivételt. Az viszont tetőtől talpig végigmérte a lányt.

  Amikor aztán a csoport újra visszatért a munkájához, Anne megkérdezte az ifjú producert:

  – Miért bámul úgy rám?

  – Csodálom, hogy még kérdezi – nevetett szárazon a férfi. – Ilyen merész öltözetben! Nyilván férfiakra vadászik.

  A ruhát az anyja választotta neki, és Anne kifejezetten kényelmetlenül érezte magát benne. Ennek a szemtelen fickónak azonban akkor sincs joga ítélkezni felette!

  – Nem emlékszem, hogy megkérdeztem volna a véleményét – felelte a lány hetykén, és igyekezett az anyja fölényes modorát utánozni. A férfi arcán átsuhanó megvető mosoly azonban szíven szúrta.

  – No lám csak! A kis macskának már éppen olyan éles karmai vannak, mint az anyjának. Igazán nem vethetnek semmit egymás szemére. Az egyik éppoly romlott, mint a másik.

  Ezzel a férfi sarkon fordult, és otthagyta Anne-t, mielőtt az valami csattanós választ kitalálhatott volna. A lány mélységesen megalázottnak érezte magát, és szerette volna megmondani a férfinak, hogy téved. De hát miért volt olyan fontos, hogy mit gondol róla ez az alak? Hiszen azóta sem látta többet – egészen mostanáig.

  Tom Callandernek láthatólag mit sem változott a véleménye Anne-ről. Most is ugyanolyan fölényesen és öntelten méregette hideg tekintetével. Pedig hát az égvilágon semmit sem tud róla!

  – Ki hatalmazta fel tulajdonképpen arra, hogy az erkölcsbíró szerepét játssza az én állítólagos romlottságom felett? – kérdezte Anne remegő, de mégis kihívó hangon.

  Tom Callandert hidegen hagyta a lány haragja.

  – Magam vállalkoztam erre a szerepre. Azok a nők, akik olyan vérlázítóan önzően viselkednek, mint maga, mást nem is érdemelnek.

  – A múltról beszél, a jelenhez annak már semmi köze!

  – Persze, a múlt! Arról csak az a kérdés jut eszembe: miért rejtőzött el a világ elől, Elaine?

  – Nem tartozik magára! Különben is Anne-nek hívnak – sziszegte a lány összeszorított fogakkal.

  – De azt csak nem tagadja, hogy elmenekült? Lehet, hogy a rossz lelkiismeretét akarta megnyugtatni?

  Ez az ember teljesen megőrült!

  – Miért kellene megnyugtatnom a lelkiismeretemet? – Anne anyja eleinte cseppet sem örült lánya pályaválasztásának, később azonban egyre inkább megbarátkozott a helyzettel. Kifejezetten előnyös ugyanis, ha felnőtt lányának jelenléte nem emlékeztet mindenkit arra, hogy ő, Joanna Flame is idősebb lett. – Semmi olyant nem tettem, ami miatt szégyenkeznem kellene!

  – Teljesen mindegy, hogyan nevezi most magát. Akkor is csak Elaine Flame marad! – felelte keserűen a férfi. – Csak a csomagolás változott, semmi más!

  Anne dühösen felugrott.

  – Akkor viszont csodálom, hogy egyáltalán szóba áll velem. Sam bizonyára rendel maga mellé egy másik geológust, ha elmagyarázom neki a helyzetet.

  – Én azonban nem akarok mást, csakis magát!

  Anne értetlenül pislogott.

  – De hát miért? Kicsinyes bosszút akar állni, mert évekkel ezelőtt megsértettem?

  A férfi arcán gúnyos mosoly jelent meg, szeme azonban komoly maradt.

  – Sok mindent próbáltak már rám fogni, de kicsinyesnek még senki sem nevezett!

  – Akkor miért akar éppen engem?

  – Ha tiszta lenne a lelkiismerete, akkor ez nem érdekelné. Nekem csak az a fontos, hogy a stúdió megnyitására befejeződjön a film forgatása. Ezt pedig csak úgy érhetem el, ha a legjobb szakemberek állnak rendelkezésemre. Sam biztosított róla, hogy ezen a területen maga a legjobb.

  Rendes körülmények között Anne örült volna a bóknak, most azonban sajnálta, hogy főnöke nem volt egy kicsit visszafogottabb a dicséretben.

  – Akkor essünk túl a dolgon, amilyen gyorsan csak lehet! – sóhajtott megadóan a lány.

  – Nem! – vágott a szavába hevesen Tom. – Azzal nem megyek semmire, ha félszívvel dolgozik. Sok pénzt fizetek Samnek, és megfelelő ellenszolgáltatást várok érte. A szavát kell adnia, hogy tökéletes munkát végez.

  Anne dühbe gurult. Ez az ember azt képzeli, hogy pénzzel mindent meg lehet venni, még az embereket is?!

  – És ha nem? – kérdezte kihívóan. – Akkor talán visszalép az üzlettől?

  – Sokkal rosszabbat teszek – felelte a férfi, és félreérthetetlen fenyegetés csengett a hangjában. – Gondoskodom róla, hogy a lapok tele legyenek vele, milyen érdekfeszítő életet folytatott Joanna Flame lánya az utóbbi években. 

  Anne térde rogyadozni kezdett. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy Tom Callander beváltaná a fenyegetését. Akkor pedig nem akadna többé egyetlen város sem egész Ausztráliában, ahol nyugodtan és békében élhetne.

  – Nem tudom elhinni, hogy ilyen szörnyűségre képes lenne!

  – Pedig elhiheti – felelte Tom teljes lelki nyugalommal. – Én mindig keresztülviszem, amit akarok. Gondolja meg, érdemes-e szembeszállni velem!

  Anne lelkében ellentmondó érzelmek kavarogtak. Ha enged a férfinak, azzal segít a bányavállalaton, és meg tudja őrizni a titkát. Nincs más kiút! Ha azonban túl könnyen megadja magát, elvesztheti Tom becsülését. Különös módon nagyon fontos volt neki, hogy kivívja Callander tiszteletét.

  – Nos, hajlandó vagyok együtt dolgozni magával – kezdte, és igyekezett közömbös hangot megütni – de csak egy feltétellel.

  Tom hátradőlt, és a mellén keresztbe fonta a karját. Ettől a mozdulattól a köntöse még jobban szétnyílt, és még többet engedett látni a mellkasából. A lánynak erőt kellett vennie magán, hogy legyőzze a hirtelen rátörő különös érzést. Most tiszta fejjel kell gondolkodnia!

  – Aligha van olyan helyzetben, hogy feltételeket szabhasson, de azért meghallgatom.

  – Szavát kell adnia, hogy senki sem tudja meg, ki vagyok valójában, ha teljesítem, amit kér.

  – Nem én vagyok az egyetlen ember Ausztráliában, aki nyitott szemmel jár a világban.

  – De pillanatnyilag még az egyetlen, aki a nyomomra bukkant.

  – Csak akkor derítettem ki a tartózkodási helyét, amikor elhatároztam, hogy elkészítem ezt a filmet. A munkatársaim összegyűjtöttek számomra minden háttérinformációt, ami csak elérhető volt.

  – Az újságban megjelent fénykép! – sóhajtott Anne. Az ifjúsági központról szóló tudósításhoz készítettek egy csoportképet, amin Anne is szerepelt. Valójában nehéz elképzelni, hogy Tom Callandert éppen ez vezette volna nyomra.

  – Az arca ismerősnek tűnt, a neve azonban nem mondott nekem semmit. Csak akkor esett le a hályog a szememről, amikor egy korábbi felvételre bukkantam.

  A sors keze, – gondolta a lány.

  – A szavát adja hát? – tért vissza állhatatosan a lényegre.

  Feszült csend állt be. Tom félig leeresztett szemhéja alól nézte a lányt. Az rezzenetlenül állta a tekintetét.

  – Nem ígérhetem meg – felelte végül a férfi. A lány dühösen tiltakozni akart, de a férfi egy kézmozdulattal leállította. – Csak arról biztosíthatom, hogy amíg a forgatócsoport ide nem jön, nem tud meg senki semmit. Később azonban már túl nagy a kockázata annak, hogy valaki felismeri. Azért már nem vállalhatom a felelősséget.

  Anne kelletlenül bólintott. Hiszen pontosan ettől félt ő is!

  – Rendben van. Akkor hát megegyeztünk. Én segítek magának megtalálni a megfelelő helyszínt a külső felvételekhez, maga pedig megőrzi a titkomat.

  – Amíg meg nem érkezik a forgatócsoport – emlékeztette Tom Callander a lányt, és gyanakvóan mérte végig. Sejtette tán, milyen gondolatok járnak Anne fejében? Ha nem találnak megfelelő helyszínt, akkor egyáltalán nem hozza ide a forgatócsoportot.

  – Remélem, nem akar átverni!

  Anne érezte, hogy elvörösödik, és gyorsan lehajtotta a fejét.

  – Természetesen nem. Megígértem, hogy elvégzem a munkámat, és meg is fogom tenni.

  Csak azt hallgatta el szándékosan, hogy olyan alaposan eleget tesz majd a feladatának, hogy Tom Callandernek álmában se jusson eszébe a drága berendezéseit azokra a helyekre vinni, amiket ő mutatni fog. Tom meg akarta ismerni ezt a vad és kietlen világot a maga igazi valójában. Hát teljesüljön a kívánsága!

  3. fejezet

  Tom esküdni mert volna, hogy Anne valamiben sántikál. Ezt súgta a hatodik érzéke, ami pedig üzleti sikereiben nem csekély szerepet játszott. Csalhatatlanul érezte, hogy Elaine Flame-től vagy Anne Flemingtől, vagy akárhogy hívják is éppen, óvakodnia kell.

  Közben azonban sehogy sem ment ki a fejéből a csillogó gesztenyebarna hajú, bájos teremtés. Egyre csak maga előtt látta, ahogy szép, okos szemében visszatükröződik a lemenő nap. Lehetséges, hogy ez ugyanaz a nő, aki évekkel ezelőtt a forgatócsoporttal járt, szemérmetlen, fekete ruhát viselt, és annyi festéket kent magára, hogy az ifjúság üdeségéből szinte semmi sem látszott?

  Tom visszaidézte emlékezetébe azt a bizonyos napot. Joanna lánya először mutatkozott a felvétel helyszínén. Tomnak majd elállt a lélegzete, amikor meglátta. A karcsú termet és a szinte illetlen ruhácska felkavarta a vérét. De távolról sem azért, mert a kacér megjelenés kiváltotta a várt hatást. Ellenkezőleg. Tomnak az a benyomása támadt, hogy a feltűnő külső mögött egy nagyon is sérülékeny kislány rejtőzik. Mikor azonban bemutatták őket egymásnak, Elaine elbizakodott, leereszkedő viselkedésének hatására kénytelen volt megváltoztatni a véleményét.

  Teljesen az anyja lánya! Ugyanolyan érzéketlen, ugyanúgy csak önmagával törődik. Tom apjának halála ezt világosan bebizonyította!

  Vajon mikor alakult át Anne keményen dolgozó geológussá, aki látszólag a világtól elvonulva találta meg élete célját? De hát miért jött ide tulajdonképpen? Tomot nem olyan könnyű becsapni! Az olyan nők, mint Joanna vagy a lánya, sohasem tesznek olyasmit, ami nem szolgálja az érdeküket. Anne talán azt reméli, hogy egy dúsgazdag marhatenyésztőt vagy egyenesen egy aranybánya-tulajdonost foghat magának? Erre a gondolatra a férfit kilelte a hideg, majd forróság öntötte el, és halkan elkáromkodta magát. Valahányszor elképzelte Anne-t más férfi karjában, mindig ez volt az eredmény! Pedig az égvilágon semmi köze sincs Anne Fleming magánéletéhez!

  Kétségbeesetten beletúrt a hajába. Ideje, hogy emlékezetébe idézze, ki is ez a nő valójában! Ő meg az anyja ölték meg az apját! Legalábbis a viselkedésükkel előidézték Howard Callander halálát. És Anne, saját bevallása szerint, nem bánt meg semmit! Most már nem is fogja egyszerű lelkiismeretfurdalással megúszni! Anne Fleming tartozik neki, ő pedig még ma hozzálát, hogy az adósságot végre behajtsa.

  Ádáz kifejezés ült ki Tom arcára, ahogy befejezte a csomagolást. Messze volt még a pirkadat, de nagyon korán el akart indulni, hogy még a rekkenő hőség beállta előtt odaérjen a helyszínre.

  Az az Elaine, akit ismer, sohasem lenne képes ilyen korán felkelni. Tom gúnyos mosolyra húzta a száját. Lehet, hogy az ágyból kell kihúznom? Milyen érdekes lenne! 

  Anne-t most is lelkesedéssel töltötte el, hogy egy teljes napot kinn fog tölteni a terepen. A még ismeretlen tájak felkutatása öt év után sem vesztett a varázsából. Ehhez a kiránduláshoz azonban némi kellemetlen mellékíz is társult. Tom Callander nem titkolta ellenszenvét. Anne nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy ebben az első találkozásukon kívül valami más is közrejátszik. De vajon mi?

  Hirtelen ösztönzéstől vezérelve haját összefogta a tarkóján, egyszerű farmert és hozzá illő blúzt vett fel. Tom nem láthat benne mást, mint egyszerű idegenvezetőt! De hát mi mást is látna? – mosolyodott el keserűen, miközben a tükörbe pillantott. A hajnal már vörösre festette az ég alját, amikor meghallotta Tom közelgő kocsijának a zaját. Úgy beszélték meg, hogy a vállalat négykerék-meghajtású terepjáróján indulnak útnak, amely Anne kapuja előtt áll.

  A lány már töviről hegyire ellenőrizte a kocsit. A felszerelés összeállításakor minden lehetséges váratlan eseményre gondolt. Csomagolt gumiragasztó-készletet, tartalék tömlőt, biztosítékokat, izzókat, ékszíjat, fékbetéteket, fékfolyadékot, fejszét, ásót, kábeleket, azonkívül műanyagzacskókat, vödröket, ragasztószalagokat.

  A terepjárónak egyébként volt beépített víz- és tartaléküzemanyag-tartálya, pótakkumulátora, valamint egy kis rádióadója, amelynek segítségével kapcsolatba lehet lépni a légiorvosi segélyszolgálattal vagy egy segélykérést továbbító adóállomással. A felszerelést még egy hordozható hűtőszekrény egészítette ki.

  Tom meglepettnek látszott, amikor Anne kopogást sem várva ajtót nyitott.

  – Jó, hogy már felkelt – üdvözölte kurtán a lányt.

  – Azt hitte talán, hogy még ágyban vagyok?

  A férfi sokatmondó pillantásától Anne önkéntelenül összerándult. Nyilván azt hiszi, hogy őt is abból a fából faragták, mint az anyját, aki még soha életében nem látott napfelkeltét, legfeljebb csak akkor, ha előző éjszaka le sem feküdt.

  Tom elvette Anne-től a személyes holmiját tartalmazó útitáskát, és egy nemtörődöm mozdulattal odadobta a többi felszerelés közé. A saját bőröndjét már előzőleg elhelyezte a kocsiban.

  – Mást nem hoz? – nézett aztán körül csodálkozva.

  – A szépítőszereimről és a műszempillákról tényleg megfeledkeztem – felelte a lány maró gúnnyal. Aztán ahelyett, hogy beszállt volna az anyósülésre, amelynek ajtaját Tom udvariasan kitárta, úgy bevágta az ajtót, hogy majdnem odacsípte a férfi ujjait. – Addig egy tapodtat sem megyünk sehová, amíg néhány dolgot nem tisztáztunk!

  A férfi hanyagul nekidőlt a kocsinak, és végigmérte a lányt.

  – Nocsak, nocsak! Hadd halljam, mi lenne az?

  – Úgy látszik, azt hiszi, én csak szerepet játszom, és ha elegendő mélyre ás, eljut a valódi lényemhez, amit valamilyen rejtélyes okból megvet. El sem tudom képzelni, mit követhettem el maga ellen!

  Anne elhallgatott, mert észrevette, hogy különös, szinte fenyegető szikrák ugrálnak a férfi szemében. Hosszú ujjait begörbítette és kiegyenesítette, mintha fojtogatni szeretne velük.

  A férfi érthetetlen dühe láttán Anne haragja elpárolgott. Tiszta őrültség nekivágni a vadonnak egy olyan férfival, aki nyilvánvalóan gyűlöli! De hát mit követett el ellene?

  – Csak azt szeretném, ha úgy kezelne, mint bármely más munkatársnőjét.

  – Azon ne múljon! – Tom előrelépett, és vadul magához rántotta a lányt. Ahogy az megérezte a férfi kezének melegét a hátán, hirtelen egészen váratlan érzések támadtak benne. Aztán végre összeszedte magát, és teljes erejével eltaszította Callandert.

  – Gyűlölöm! – sziszegte összeszorított fogakkal.

  Tom erre csak gúnyosan mosolygott, Anne pedig szerette volna kikaparni a szemét.

  – Azt kérte, hogy kezeljem úgy, mint bármely más nőt, most meg panaszkodik, hogy megtettem! Mit akar hát tulajdonképpen? – kérdezte a férfi ártatlan képpel.

  – Nagyon jól tudja, hogy értettem. Úgy látszik, a maga világában még mindig él az a gyakorlat, hogy a szerepeket a rendező ágyában osztogatják!

  – Az én világom ugyanúgy a magáé is, hiába próbálja letagadni. Megnyugtathatom, én nem szorulok ilyen eszközökre, hogy szép hölgyek társaságát élvezhessem. Nem kell tehát a becsületét féltenie. A maga helyében azonban a jövőben óvatosabban bánnék a kijelentésekkel és a gyanúsítgatásokkal.

  Mielőtt Anne bármit válaszolhatott volna, Tom már beült a kormány mögé, és beindította a motort. Anne-nek nem maradt más választása, mint becsusszanni az anyósülésre.

  Lopva Tomra pillantott. A férfi megfeledkezni látszott a jelenlétéről, és minden figyelmét a vezetésnek szentelte. A keze olyan könnyedén nyugodott a kormánykeréken, mintha a nehéz terepjárót csupán akaraterővel irányítaná. Ajka olyan formára kerekedett, mintha bármely pillanatban fütyörészni kezdene.

  – Az aranymezők melyik részét akarja először megnézni? – érdeklődött Anne egy idő után könnyeden.

  Tom gyors pillantást vetett rá.

  – Azt hittem, már megegyeztünk, hogy Broad Arrow-n és Menziesen át Leonorába hajtunk, onnan aztán gyalog megyünk tovább.

  Anne dühös volt magára, hogy ezt elfelejtette. Mi az ördög üthetett belé? Máskor mindig olyan összeszedett! Keserves igyekezettel rendezte gondolatait, amíg Tom a fákkal szegélyezett utcán kifelé hajtott Kalgoorlie-ból. Még aludt az egész város. 

  Késő délután Anne és Tom megálltak Broad Arrow-ban. A település több mint ezer fős lakossága mára szánalmasan összezsugorodott. Mindössze húszan maradtak az egykor virágzó városban.

  Tom megállt az egyetlen szálloda előtt, és a fényképezőgépe után nyúlt.

  – Emlékszem, hogy a „Nikkel királynő” néhány jelenetét itt forgatták.

  Anne is emlékezett. A film első jelenetei játszódtak itt le.

  – Akkoriban még megvolt a vasútállomás is – jegyezte meg. –Tudja, miért kapta a város a Broad Arrow, a Széles Nyíl nevet?

  – Ha jól sejtem, egyszer egy aranyásó nyílvesszőkkel jelölte meg az utat a barátja számára.

  Anne bólintott.

  – Amikor aztán a várost hivatalosan elismerték, át akarták keresztelni, ezt azonban a lakosság sohasem fogadta el.

  Tom az épületekre irányította gépének keresőjét, és gyors egymásutánban néhány felvételt készített. A hosszan elnyúló, fedett verandás, alacsony szálloda úgy festett, mint régi idők itt felejtett emléke. Az agyagos talaj a sárga legkülönbözőbb árnyalataiban tarkállott, és teljesen valószínűtlen hatást keltett. Anne már gyakran járt itt, és általában nagyon élvezte a látványt, most azonban nehezére esett kivárni, amíg útitársa végre befejezi a fényképezést. Ha ez így folytatódik, örökre itt ragadnak!

  Amikor végre továbbindultak Menzies felé, Anne odafordult Tomhoz.

  – Látom, jól bánik a fényképezőgéppel!

  A férfi oldalvást rápillantott, mielőtt újra az útra összpontosította volna a figyelmét.

  – Hamarabb tudtam fényképezni, mint írni.

  Anne erősen megkapaszkodott, mivel a kocsi éppen nagyot zökkent a hepehupás talajon.

  – Most csak ugrat, igaz?

  – Nem, ez a hamisítatlan igazság. Gyerekkoromban beszédzavaraim voltak, de kezdetben senki sem vette észre. Különben sem figyeltek még akkoriban az ilyesmire. Tanítóim egyszerűen butának tartottak, és őszintén szólva, el is hittem.

  – És aztán mi történt? – kérdezte kíváncsian a lány.

  – Kaptam egyszer ajándékba egy olcsó fényképezőgépet, és megnyertem vele néhány fotópályázatot. Ez aztán meggyőzött arról, hogy az eszemmel nem lehet baj, csak a beszédkészségemben rejlik a hiba. Rájöttem, hogy nem vagyok buta, és szerencsére rövidesen találtam egy olyan tanítót, aki felismerte a gondomat, és segített nekem. Azóta már rég el is felejtettem az egészet.

  – Most már értem, miért szeret még most is olyan szenvedélyesen fényképezni!

  Tom kikerült egy kátyút.

  – Jobban szeretem, mint a filmezést, pedig azzal keresem a kenyeremet. A filmforgatás azonban csapatmunka, míg a fényképezés olyan művészet, amit egyedül lehet űzni.

  – Szeret egyedül lenni? – pillantott fel meglepve a lány.

  – Néha. A megfelelő tárgy kiválasztása a fényképész számára szinte olyan, mint a festőnek a kép megfestése. Csak egyedül tudja az ember meggondolni, mit is akar kifejezni, mielőtt elkészíti a képet az utókor számára.

  A férfi elhallgatott, és Anne azon tűnődött, vajon Tom nem árult-e el magáról máris sokkal többet, mint amennyit szeretett volna. Nyilván csak ritkán beszél a beszédzavarairól. Önkéntelenül is hízelgőnek érezte, hogy a férfi beavatta e gyermekkori élményébe. Ez valahogy majdnem emberi közelségbe hozta Tomot. 

  A következő rövid pihenőt Menziesben tartották, amely valamikor ötezer lakosú kisváros volt. Most itt is alig százan éltek. A tájat keresztül-kasul szelték az egykori kutatóárkok, ami rég elfeledett csatamezőre emlékeztetett.

  Ahogy Tom megpillantotta a vörös téglából épült gyönyörű városházát, hirtelen felcsillant a szeme.

  – Ezt okvetlenül le kell fényképeznem! – lelkesedett.

  Úgy viselkedik, mint egy közönséges turista, – gondolta ingerülten a lány.

  – Ennek az épületnek senki sem tud ellenállni, már számtalan kép készült róla – jegyezte meg gonoszkodva.

  – De olyan még egy sem, amelyen maga áll az előtérben! – Minden tiltakozása ellenére a férfi odaállította Anne-t a boltíves bejárat elé, amely felett méltóságteljes torony magasodott. – Nézzen fel az órára! – parancsolta Tom.

  Anne a haragja ellenére nehezen tudta elfojtani mosolyát.

  – Mi olyan mulatságos? – ráncolta a homlokát a férfi.

  Végre valami, amit nem tud, – gondolta elégedetten a lány.

  – Nincs a toronyban óra – magyarázta. – Az a hajó, amely Angliából idehozta volna, elsüllyedt, és sohasem szállítottak helyette másikat.

  Tom nem látszott bosszúsnak. Felnézett a toronyra, és amikor látta, hogy kísérőjének igaza van, zavartan elmosolyodott.

  Anne egészen meghatódott ettől a mosolytól. Igyekezett azonban elfojtani magában ezt az érzést. Semmiképpen sem lágyulhat el!

  A fényképezőgép kattanása magához térítette gondolataiból.

  – Készen van. Az a keserédes, kissé szomorú kifejezés az arcán pontosan illik a hely letűnt időket idéző hangulatához. Bár közben az volt az érzésem – húzta össze a szemét a férfi –, hogy egészen máshol kalandoztak a gondolatai.

  – Arra a kávéra gondoltam vágyakozva, amelyet az érkezésünkkor ígért – felelte hetykén Anne, nehogy Tom belelásson a gondolataiba.

  Callander arca elkomorodott.

  – Jól van – mondta, s vállára akasztotta a gépét. – Megkapja.

  A kávészünet alatt Anne szófukar volt, és ha kérdezték is, csak rövid válaszokat adott. Tom úgy tett, mintha nem venné észre. Lelkesen teregetett ki különböző térképeket és útikalauzokat az asztalra.

  – Szívesen töltenék el néhány órát Niagara és Kookynie környékén – szólalt meg, miután mindent behatóan tanulmányozott. – Úgy látszik, Kookynie olyan eszményi helyszín, hogy álmodni sem lehetne jobbat.

  – Az odavezető út azonban nagyon hepehupás, és tele van veszedelmes kátyúkkal. A városból pedig alig maradt valami.

  – Talán fél a múlt kísérteteitől? – nézett a lányra Tom félig leeresztett szempillái alól.

  Csak a saját múltamétól, – villant át a lány agyán. Sajnos, úgy látszik, kudarcba fullad a terve: Tomot nem tántorítja el a filmezéstől az, hogy a legelvadultabb, legbarátságtalanabb helyekre vezeti. Semmi sem elég veszélyes számára. Mintha örömét lelné abban, hogy összemérje erejét a természettel!

  – Nem, nem félek a kísértetektől – felelte némileg megkésve a lány. – Különben nem is tudnám végrehajtani ezt a feladatot.

  Tom két kezébe fogta a gőzölgő kávéscsészét, és behatóan fürkészte a lányt.

  – Gyakran jár a terepen egyedül?

  – Majdnem mindig. Ha jól fel vagyok szerelve, nem okoz gondot az egyedüllét. Egyébként mindig pontosan megmondom, hová megyek, és előreláthatólag mikor érek vissza.

  A férfi kinézett a kávéház ablakán a végtelennek látszó pusztaságba.

  – Még sohasem tévedt el?

  – Szerencsére jó a tájékozódási képességem. Gondosan megfigyelem a jellegzetes támpontokat: a különleges növényeket, vasúti síneket, szélmalmokat, töltéseket. Azonkívül állandóan hordok magamnál iránytűt.

  A férfi elgondolkozva kortyolgatta a kávéját.

  – Nagyon eltávolodott a korábbi életétől.

  – Sajnos, úgy látszik, mégsem eléggé messzire – felelte szárazon a lány, miközben ujjával szórakozottan követte a terítő mintázatának körvonalait.

  A férfi szeme haragosan megvillant.

  – Még mindig ugyanolyan fennhéjázó, mint az anyja. Minden filmrendezővel ilyen megvetően bánik, ha a szakmáról kezd beszélni?

  Anne-nek könnyek szöktek a szemébe.

  – Maga váltotta ki belőlem ezt a viselkedést! Miért kényszerített erre az útra? Nagyon élvezem, hogy a reflektorfényektől távol élhetek. Olyan borzasztó nagy kívánság az, hogy békén hagyjanak?

  A lány olyan hirtelen pattant fel, hogy a csészék csörömpölve felborultak, és a kávé végigloccsant a terítőn.

  Tomnak sikerült ügyesen kitérni a csörgedező fekete patak elől. Ő is felállt, és a pulthoz ment fizetni. Mire készen volt, Anne már lecsillapodva várta a terepjáró árnyékában.

  A férfi kinyitotta a kocsiajtókat, hogy kiszellőztesse az utasteret, aztán beült.

  – Általában semmit sem old meg, ha az ember elmenekül a gondjai elől – szólalt meg közben nyugodtan.

  – Honnan veszi, hogy valami elől elmenekültem? – nézett rá a lány.

  – Mire véljem különben, hogy elrejtőzik a pusztaságban? – Tom széles taglejtéssel végigmutatott az elhagyott kutatóárkokon. – Ez a vidék nem sokat nyújthat egy magafajta nőnek!

  Anne felkapaszkodott az anyósülésre.

  – Ezzel csak azt bizonyítja, hogy milyen kevéssé ismer engem – közölte kurtán.

  – Azon lehet segíteni – ígérte bársonyos hangon a férfi. – Mire az utazás véget ér, alaposan meg fogjuk egymást ismerni!

  – Ezt meg hogy értsem?

  A férfi tekintete kifürkészhetetlen volt.

  – Egyedül a vadonban, teljesen egymásra utalva, aligha van más választásunk. Azonkívül, maga érdekel engem, Anne.

  – El sem tudom képzelni, miért.

  – Komolyan? Biztos vagyok benne, hogy nem sok fáradságába kerülne rájönni.

  Amíg a Kookynie felé vezető északi országút felé közeledtek, Anne egyfolytában Tom célzásán törte a fejét, mégsem sikerült rájönnie, mire gondolt a férfi.

  Howard Callander, az ismert filmgyártó készítette Joanna néhány filmjét is. Azt beszélték, hogy Anne apjának halála után viszonyuk is volt. Anne kételkedett ebben, mivel anyjának az a kellemetlen szokása volt, hogy szerelmi kalandjait a lányának is elmesélte. De még ha igaz is, hogy Joanna Flame összetörte Howard Callander szívét, aligha lehet Anne-t felelőssé tenni az anyja viselkedéséért!

  A terepjáró nagyot ugrott, ahogy rátértek arra az alig járható mellékútra, ami a Niagara duzzasztógátjához, majd onnan Kookynie-ba vezetett. Tom keservesen küszködött a kormánnyal. Amikor végre újra visszanyerte az uralmat a kocsi felett, útitársnőjéhez fordult:

  – Van valami kifogása ellene, hogy megálljunk valahol, ahonnan jó kilátás nyílik a Niagarára?

  – Maga a főnök. Legalábbis ezen az úton – vont vállat Anne.

  A férfi kérdően vonta fel a szemöldökét.

  – Emlékszik, miben maradtunk, ha netán nézeteltéréseink támadnának?

  Te aztán gondoskodsz róla, hogy ne felejtsem el! – lázadozott magában Anne. De azért ilyen könnyen nem lehet engem megfélemlíteni, majd meglátod!

  Amikor odaértek a duzzasztógáthoz és megálltak, Tom minden figyelmeztetés nélkül egy rántással kinyitotta az Anne melletti ajtót, és könnyedén kiemelte a lányt az ülésről.

  – Sajnálom, de most szükségem van magára.

  – Mihez?

  – Hogy látni lehessen a képeken a méreteket. Errefelé minden olyan meghökkentően nagy, hogy otthon nehéz lenne felbecsülni az arányokat.

  Arra a gondolatra, hogy Tom fényképezni akarja, a lányon borzongás futott végig; félig az ijedségtől, félig az izgalomtól. Menziesben nem zavarta, hogy modellt álljon, hiszen ott csak pillanatfelvételről volt szó. Ez azonban egészen más!

  – Nem! – kiáltotta határozottan. – Sajnálom, de erről nem volt szó!

  – Az ég szerelmére! – sóhajtott türelmetlenül Tom. – Nem azt kívánom, hogy levetkőzzön a fényképezőgép előtt, hanem hogy álljon valahová oda, mint egy kirakati bábu. Ez olyan szörnyű nagy kívánság?

  – Nem, feltehetően nem – adta meg magát Anne.

  – Akkor induljon el már végre, az ördög vigye!

  A duzzasztógát sziklás oldalán az erózió különleges, lapos üregeket hozott létre. A vörös kőzetet meg-megszakító, feketén ásító mélyedések furcsa, szinte ijesztő hatást keltettek. Micsoda látvány lehetett, amikor annak idején tevék százai hordták ide az anyagot az építkezéshez!

  A vízesés nem olyan hatalmas, mint amerikai névrokona, ausztráliai mértékkel mérve azonban határozottan lenyűgöző. Anne elhelyezkedett az egyik érdekes formájú üreg előtt, Tom pedig beállította a fényképezőgépet.

  – Engedje el magát! – kiabálta túl a lezúduló víz moraját Tom. – Képzelje, hogy szerelmes fiatal nő!

  – Eddig azt hittem, úgy kell viselkednem, mintha kirakati bábu lennék! –válaszolta gúnyosan a lány.

  Tom nem hagyta magát felingerelni.

  – Az ebben a jelenetben szereplő nő fülig szerelmes, és rövidesen összeházasodik az imádottjával. Aztán mindketten belebonyolódnak egy bennszülött törzs cselszövéseibe – magyarázta türelmesen a rendező. – Ez a titkos találkozóhelyük.

  Anne maga elé képzelte a jelenetet. A hely félelmetes hangulata, a madárcsicsergés és a dübörgő vízesés igazán regényes hátteret szolgáltatnak! A lány annyira beleélte magát, hogy összerezzent, amikor Tom a fülébe suttogta:

  – Most már visszatérhet a valóságba, kedvesem!

  – Megkapott mindent, amit akart?

  A férfi ellágyult tekintettel nézett rá.

  – Senki sem kap meg mindent, amit akar. Ezúttal azonban többet kaptam, mint reméltem.

  Anne hirtelen úgy érezte, elnyeli őket a zuhatag hűvös vize, ő kétségbeesetten kapaszkodik Tomba, egyre mélyebbre süllyednek, miközben ajkuk hosszú, emésztő csókban forr össze. Lángvörös arccal elfordult, és halkan felsikoltott, amikor hirtelen rádöbbent, hogy érzéki csalódás áldozata lett. Tom Callander valójában hozzá sem ért!

  – Mi baj van, Anne? Megártott a hőség? – kérdezte aggodalmasan Tom.

  Anne égő arcára szorította a kezét.

  – Nem, az itteni viszonyokhoz képest egyáltalán nincs is olyan meleg. Egyszerűen csak nem szeretek modellt állni.

  – Én éppen fordítva látom a helyzetet – felelte Tom fagyosan. – Talán régi emlékeket idéztem fel? Attól fél, hogy rádöbben, miről mondott le?

  – Semmi fontosról nem mondtam le! – csattant fel élesen a lány. – Őszintén szólva éppen arra gondoltam, hogy a felvevőgép előtt a színésznő alig több, mint valami bábu, amit mozgatnak. Szívből örülök, hogy mindettől megszabadulhattam.

  Tom szemében vészjósló kifejezés jelent meg. Anne csak későn ébredt rá, mit váltott ki a szavaival. Teljesen megfeledkezett róla, hogy Tomnak a filmszakma az élete értelme.

  – Nagyon sajnálom, hogy elragadtattam magam – szabadkozott, és görcsösen összekulcsolta a kezét.

  – Jobb, ha tisztázzuk a hadállásokat – jelentette ki jegesen a rendező. – Egy szavát sem hiszem. A keresőben nem olyan nőt láttam, aki gyűlöli a felvevőgépet. Maga néhány percig hamisítatlan Katie Dooley volt. Ezt le sem tagadhatja!

  Anne döbbenten nézett rá. El kellett ismernie, hogy Tomnak igaza van. Az ő viselkedését azonban csak a különleges környezet váltotta ki – meg Tom jelenléte. Semmi esetre sem akar azonban szerepet kapni Callander filmjében!

  – Téved! – tiltakozott hevesen. – Nem színésznő vagyok, hanem elismert geológus. Minél hamarabb belátja, annál jobb.

  A férfi rosszallóan ráncolta a homlokát.

  – Hiába csapja be önmagát, engem nem vezethet félre. Az én szemszögemből nézve maga még most is filmszínésznő, éppen csak eltemetkezett itt, ezen az isten háta mögötti helyen. Ez azonban mit sem változtat valódi énjén.

  Anne-t kétségbeesett harag fogta el. Dühös macskaként nekiugrott a férfinak, és öklével verte annak széles mellkasát.

  – Gyűlölöm magát! Hallja? Gyűlölöm!

  Callander könnyedén elkapta támadója mindkét kezét. Anne tehetetlen dühvel nézte Tomot, ahogy az halkan nevetett. Acélkék szemében elégedett kifejezés jelent meg.

  – Na végre, csakhogy eljutottunk idáig! – mondta gyengéden.

  4. fejezet

  Anne reszketve várta, mi következik. Mit akarhat Tom? A férfi hirtelen elengedte a csuklóját, sarkon fordult, és a tó partjához ment. Kifejezéstelenül bámulta a sima vízfelületet.

  Vajon utána kellene mennem, hogy bocsánatot kérjek a viselkedésemért? – tűnődött Anne. Mindig azzal büszkélkedett, hogy minden élethelyzetben józanul és tárgyilagosan tud viselkedni. Ehhez képest most aztán szépen elragadtatta magát! Kétségtelen, Tom nagyon nyugtalanítóan ragaszkodik a rögeszméjéhez, hogy a lány még mindig a filmesek világához tartozik, ez azonban nem jogcím a tettlegességre!

  A férfi néhány perc múlva visszajött.

  – Mehetünk? – kérdezte rezzenéstelen arccal.

  Anne mély lélegzetet vett.

  – Előbb bocsánatot szeretnék kérni magától. Nem tudom, mi ütött belém.

  Tom szemének kékje hűvös szürkére váltott.

  – Találkoztam már ennél ádázabb indulatkitörésekkel is – felelte nyugodtan.

  Anne nyugtalanul harapdálta az ajkát.

  – De nem nálam. Egy geológustól elvárható, hogy a dolgokat tudományos tárgyilagossággal kezelje.

  A másodperc törtrészére felvillant a férfi szeme.

  – Még egy geológus is mutathat időnként emberi vonásokat. Silány forgatókönyvre emlékezteti, ha azt mondom, elragadó, amikor dühös?

  – Meglehetősen silányra – felelte a lány, de minden igyekezete ellenére halványan elpirult a bók hallatán. A dühkitörés közben kibomlott haját újra összefogta, és közben megpróbálta lecsillapítani a lelkében dúló vihart.

  Tom szavait nem szabad komolyan venni! A filmesek könnyen dobálóznak az ilyesmivel, hiszen vadidegenek is drágámnak, kincsemnek szólítgatják egymást.

  A férfi hátrasimította a lány egy előrehulló hajfürtjét, és közben hozzáért az arcához. Anne alig kapott lélegzetet. Hirtelen úgy érezte, mintha súlyos teher nehezedne a mellkasára.

  – Nem kellene már mennünk? – nyögte ki aztán nagy nehezen.

  Tom szeméből már eltűnt a különös fény, ami egy pillanatra megjelent benne, amikor megérintette a lányt.

  – Igaza van. Szürkületig még nagyon sok a tennivalónk.

  A férfi visszament a kocsihoz, elővette a térképet, és kiterítette a motorháztetőre.

  – Mit szólna, ha Niagarában ebédelnénk? – mutatott a térképen jelzett városkára.

  Anne, aki csak nehezen zökkent ki előző gondolataiból, idegesen felnevetett.

  – Talán valami mulatságosat mondtam? – nézett rá kérdően a férfi.

  – A századforduló táján ebédelhettünk volna Niagarában. – A lány szemellenzőt csinált a kezéből, majd egy távoli, roskadozó kéményre mutatott, amely jól látszott arról a helyről. – Ez minden, ami megmaradt a városból. Eredetileg is csupán két főutcából állt az egész, amelyek kereszteződésénél átellenben egy-egy szálloda állt.

  – Vagy úgy – nevetett zavartan Tom, és újra elmélyedt a térkép tanulmányozásában. – Mielőtt ismét valami ostobaságot javasolnék, hadd kérdezzem meg, hogy Kookynie-ból maradt-e valami.

  Anne bólintott.

  – A századfordulón épült nagyszálló még áll. – Azt szándékosan elhallgatta, hogy az odavezető úton csodálatos sziklaalakulatok láthatók, amelyek biztosan nagyon tetszenének Tomnak. Majd észreveszi magától!

  A fényképész szeme már messziről csalhatatlanul felfedezte a legszebb helyeket. Anne el sem téríthette volna. Ahogy kiszálltak, és gyalog indultak felfedezőútra, az „idegenvezető” némán követte a vendéget. Csalódottan nézte, ahogy az lelkesen fényképezi a gyönyörű tájat: a kutatóárkokkal összevissza szabdalt, termékeny, vörös földet és a rajta növő alacsony bokrokat.

  Tom felvezette Anne-t egy sziklaszirtre, ahonnan nagyszerű kilátás kínálkozott a kiszáradt síkságra. Szorosan megfogta a lány kezét, hogy az utolsó néhány méteren felsegítse. Az azonban olyan hevesen tépte ki magát a férfi segítő kezéből, hogy majdnem lezuhant a keskeny ösvényről.

  – Szerencse, hogy jók a reflexei – mondta Tomnak, aki az utolsó pillanatban elkapta.

  A férfi elgondolkozva mérte végig.

  – Csak lassan, drágám! Nincs az a szép kilátás, ami megérne egy lábtörést.

  Már megint ez a kedveskedés! A lány lenézett a síkságra.

  – Amint látja, nem vezettem félre.

  – Nem, ezúttal nem. – Tom készített még néhány felvételt, de most nem kérte Anne-t, hogy álljon a képbe. A lány nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e vagy bosszankodjék.

  Kookynie-ban a nagyszállóban ebédeltek. Mint a többi hajdan virágzó aranyásó-településen, itt is csak maroknyi lakos maradt. Pedig ennek a városnak benzinkútja és jól menő kempingje is volt.

  Amíg Tom elbeszélgetett egy helybeli aranyásóval, Anne elégedetten kortyolgatta a frissítő gyümölcsturmixot. Akarata ellenére gondolatai újra és újra visszatértek útitársához. A férfi éppen hanyagul a pultnak dőlt, és széles karimájú kalapját hátratolta a nyakába. Szakasztott úgy festett, mint a helybeliek.

  Ebben a pillanatban sokkal inkább egy jól menő birkafarm tulajdonosának látszott, mint filmrendezőnek. Tetőtől talpig férfias jelenség! Bárcsak valóban birkatenyésztő lenne! – fohászkodott Anne, és közben hevesen dobogott a szíve. Akkor nem kellene kétségbeesetten küszködnie az érzései ellen, amelyek lassacskán kicsúsznak az uralma alól!

  Anne elég jól ismerte önmagát ahhoz, hogy tudja, sohasem viselkedne úgy a szerelemben, mint ahogy a filmesek között szokás. Ugyanúgy, mint az apja, ő is örökké tartó szerelemről álmodott.

  Vincent Fleming szenvedélyesen szerette Anne anyját. A lány biztos volt benne, hogy ha apja nem halt volna meg olyan korán, az anyja is egészen máshogy fejlődött volna. Vincent mindent kockára tett ezért a kapcsolatért, amelyben teljes lelkével hitt.

  Tom most újra letelepedett Anne-nel szemben, és egy jegyzetfüzetet tett az asztalra.

  – Bosszúsnak látszik. Talán elhanyagoltam?

  – Természetesen nem. Végül is nem holmi kéjutazáson vagyunk…

  – És maga sohasem szalaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy erre emlékeztessen – sóhajtott Tom. – Véletlenül csodálatos háttéranyagot szereztem a filmhez. Az öreg aranyásó azt mesélte, hogy a nagyapja Cue-ban dolgozott, amikor az első vonat begördült a városba. – Tom belepillantott a jegyzeteibe. – Olyan élethűen írta le az eseményt, mintha maga is ott lett volna. Zenekarok játszottak, lelkesen lobogtatták a zászlókat. Amikor pedig befutott a vonat, a mozdonyon elöl, ott állt Hoover elnök az amerikai zászlóval a kezében.

  – Az események előrevetik az árnyékukat – mondta Anne halkan. Pontosan maga elé tudta képzelni a helyzetet. – Fel fogja ezt használni a film valamelyik jelenetében?

  Tom lelkesen bólogatott. A szeme most olyan kék volt, mint a tó vize nyáron, amikor napsugár táncol a hullámokon. – Hoover nyilván járt az öregúr kocsmájában Cue-ban.

  – Arról olvastam is. Később aztán mosodává alakították az épületet. Ma már csak festői romok vannak a helyén.

  Tom előrehajolt, félretolta a jegyzetfüzetet, és megragadta Anne kezét.

  – Most már bizonyára érti, miért kellett idejönnöm. Az ilyen dolgok nem derülnek ki a történelemkönyvekből. – Hirtelen elengedte a lány kezét.

  Ezúttal Anne is tökéletesen egyetértett vele.

  – Az én munkám esetében pontosan ugyanez a helyzet. Órák hosszat dolgozom az íróasztalomnál, pontos fejtési tervet készítek, figyelembe véve a helyszínen található kőzetek fajtáját és szerkezetét, érdeklődöm a minisztériumnál a bánya állapota iránt, és így tovább. Valódi képet azonban csak akkor tudok alkotni, ha a helyszínre utazom, és személyesen megnézem a teléreket.

  Anne még sohasem beszélt Tomnak ennyit a munkájáról. A férfi elismerően füttyentett.

  – Maga igazán rendkívüli nő, Anne Fleming.

  – Azért, mert nem bánom, ha össze kell piszkítanom a kezemet? Vagy mert van egy kis sütnivalóm, és szívesen használom is? – Anne fogadni mert volna, hogy az általa ismert filmcsillagok egyike sem mondhatná el ez utóbbit magáról.

  – Azért, mert szenvedélyesen szereti a munkáját – felelte váratlanul a férfi.

  – Ez olyan szokatlan?

  – Az én szakmámban sajnos igen. Általában a pénz játssza a főszerepet.

  – De maga szintén szívvel-lélekkel szereti a hivatását!

  Tom kiitta a sörét, és a kalapja után nyúlt.

  – A kivétel erősíti a szabályt, drágám. Ideje, hogy továbbutazzunk. Szeretném Leonorát megnézni, még mielőtt bealkonyul. 

  Leonora csak egyórányi autóútra volt, így még kora délután odaértek. Alig állt meg a kocsi, Tom már elő is vette a gépét, és azonnal elfényképezett egy teljes tekercs filmet.

  Ezután Anne-nel együtt felmásztak egy sziklacsúcsra, ahonnan kitárulkozott előttük az egész város és a körülötte bokrokkal benőtt síkság. Röviddel naplemente előtt értek fel, így fentről végignézhették azt a különleges színjátékot, ahogy a táj errefelé meglepő gyorsasággal sötétségbe merül.

  – Meg kellene filmfelvevővel örökíteni ezt a természeti jelenséget – fordult a férfi Anne felé, akinek szintén majd elállt a lélegzete az élménytől. – Talán beledolgozom a filmembe is.

  Valójában azonban Tomnak fontosabb volt, hogy Gwaliát meglátogassák. Ott található ugyanis a „Gwalia és Fiai” bányája, amelyet Herbert Hoover a századfordulón vezetett.

  A legtöbb ház hullámlemezből, terméskőből vagy ócskavasból épült. Tom fényképezőgépe megállás nélkül kattogott. Lelkesen örökítette meg azokat a régi vasúti kocsikat és mozdonyokat, amelyekkel hajdanában a fatörzseket szállították.

  – Ez aztán az aranybánya! – kiáltott fel izgatottan, és csodálkozva kapta fel a fejét, amikor Anne hangosan elnevette magát.

  A férfi kézen fogta a lányt, és elvezette abba a kis múzeumba, amit az 1898-ban alapított bánya irodájában rendeztek be. Egy óra hosszat tanulmányozták az ott kiállított szerszámokat, bányászeszközöket és a különböző aranyleleteket. Sajnos a múzeum hat órakor zárt, különben még biztosan hosszasan elbámészkodtak volna a régi kincsek között.

  Anne kétségbeesetten igyekezett, hogy ne ragadja magával Tom lelkesedése. Hiszen a saját sorsát pecsételi meg, ha Tom idehozza a forgatócsoportját! Ha pedig Tom Callandert meg akarja győzni arról, hogy az aranymezőkön nem tud filmet forgatni, gyorsan kell cselekednie!

  – Lassanként már utána kellene néznünk, hol tölthetjük az éjszakát – tanácsolta. – Sok errefelé a nagyon nehezen járható vidék, jó lenne még a sötétség beállta előtt megfelelő szállást találni.

  – Teljesen a maga kezében vagyok – mosolygott szélesen Tom.

  Anne sajnálta, hogy kíméletlen eszközökhöz kell folyamodnia, ha el akarja ijeszteni Tomot. A férfi jelenléte teljesen felkavarja az érzelmeit. Hihetetlenül vonzó! De hát mi történne, ha beleszeretne egy ilyen emberbe?

  Egy darabig bizonyára a hetedik mennyországban lebegne. Tom biztosan gyakorlott szerető. A pletykák szerint valóságos Don Juan. Amilyen sikeres és jómódú, nyilván elárasztaná minden földi jóval. Az anyja és a többi színésznők gyakran megéltek ilyesmit.

  Egyszer azonban elkerülhetetlenül eljönne a szakítás. Tom megunná, vagy egy fiatalabb és vonzóbb nő vetné magát a nyakába. Végül Anne már nem lenne más a számára, mint egy megfakult fénykép.

  – Nem, soha! – kiáltott fel Anne önkéntelenül félhangosan.

  – Tessék? – lepődött meg Tom.

  Anne érezte, ahogy a szégyenpír ellepi az arcát.

  – Bocsánat, csak hangosan gondolkodtam.

  – Azt hiszem, jobb, ha nem kérdezem meg, minek szólt ez a heves tiltakozás – mondta a férfi gúnyosan, miközben visszament az autóhoz. 

  Leonorából Wilunába egy szinte járhatatlan földút vezetett, amely néha zápor után valóságos mocsárrá változott. Amíg Tom a kátyúkkal küszködött, Anne már a folytatáson törte a fejét. Ha a táblavidék felé irányítja Tomot, akkor vad, de nagyjából járható utakon haladnak. Ha azonban jobb felé csábítja, akkor különböző sövényeken és drótakadályokon kell átjutniuk, hogy aztán egy olyan terepre érjenek, ahol vagy elmerülnek a futóhomokban, vagy éles sziklák és kiálló gyökerek veszélyeztetik a kerekeket.

  – Menjünk erre! – szólalt meg végül Anne, és a bozótban jobbra vezető, alig látható keréknyomra mutatott.

  Tom a homlokát ráncolta.

  – Azt hittem, hogy a táblavidék balra van.

  – Ha az ellenkező oldalról közelítjük meg, jobb a kilátás. Azonkívül sok érdekes, régi bányát is útba ejtünk.

  Tom megvonta a vállát, és jobbra fordult.

  – Mondtam már, hogy teljesen a maga kezében vagyok.

  Kis idő múltán már Anne is kezdett eltűnődni, milyen ördög bújhatott bele. Néhányszor alaposan beverte a fejét a kocsi tetejébe, amikor egy csoport különösen hegyes, kiálló gyökeret kellett kikerülniük. Noha Tom ahhoz képest, hogy aligha járhatott sokat ilyen vidéken, meglepően jól vezetett, mégsem tudott minden akadályt kikerülni.

  Miután egy újabb kerítésen átküszködték magukat, Anne, aki a kocsiból kiszállva segített irányítani, kimerülten rogyott vissza az ülésre.

  – Azt hiszem, itt meg kellene pihennünk.

  – Már tűnődtem, mikor adja fel – felelte sötéten Tom.

  Anne zavartan nézett a férfira, aki a szürkületben kalózra emlékeztetett.

  – Ezt hogy érti?

  – Azt hiszem, készakarva csalt erre az útra. Már persze, ha ezt útnak lehet nevezni. Csak az okára lennék kíváncsi.

  – Mondtam, hogy a táj érdekes és…

  – Eddig nem láttunk mást, mint sövényeket, drótakadályokat és legfeljebb szélmalmokat – vágott a szavába a férfi. – Ne akarjon félrevezetni!

  Tom olyan hirtelen fékezett, hogy Anne nekizuhant a férfinak. Egy pillanatra nem érzett mást, csak Tom izmos testét és a férfi arcszeszének testszaggal kevert illatát.

  A józan ész minden érve ellenére szeretett volna odabújni hozzá, és érezni karjának ölelését. Mi történt vele, a megfontolt nővel, aki máskor mindig tudott uralkodni az érzésein?

  Anne gyorsan megkapaszkodott a kilincsben, és felegyenesedett.

  – Azzal gyanúsít, hogy félrevezetem? – igyekezett adni a sértettet.

  Tom nyersen és keserűen felnevetett.

  – Pontosan, hölgyem, pontosan. Talán ezzel akarja kifejezni a szakmám iránti megvetését?

  Legalább az igazi okra nem jött rá! – könnyebbült meg némileg Anne.

  – Azt mindenesetre nem vetheti a szememre, hogy rosszul végzem a dolgomat – védekezett sértődötten.

  – Így is jól van. De ha rájövök, hogy cinkelt lapokkal játszik, akkor nagyon meg fogja bánni!

  Anne mosolyt erőltetett az arcára.

  – Csak nem akar egy szegény védtelen nőt megfenyegetni, Mr. Callander?

  A férfi tekintete lassan végigsiklott a lány telt keblein.

  – Maga kétségtelenül nő, de aligha lehet szegénynek vagy védtelennek nevezni. Aki ezen a vidéken képes megélni, semmiképpen sem gyámoltalan.

  Pedig Anne még soha nem érezte magát ilyen sebezhetőnek, mint most, ahogy itt ült a szűk fülkében Tom mellett, akinek a puszta jelenléte elég ahhoz, hogy lángra lobbanjanak az érzékei.

  A férfi megadóan sóhajtva kitárta a kocsiajtót.

  – Ha már itt vagyunk, legalább nézzünk körül!

  Anne is kiszállt. Csak most mérte fel igazán, mibe keveredtek. Egyszeriben inába szállt a bátorsága. Mindenütt csak embermagasságú bozót és úttalan utak! Tulajdonképpen itt csak gyalog lehetne járni. Tiszta szerencse, ha ép bőrrel megússzák ezt a kalandot!

  A legfontosabb kérdés, hogy hol tudnak éjszakázni. Több kilométer távolságban nem lehet vízhez jutni, de szerencsére eleget hoztak magukkal.

  – Ha valaki szereti a pusztaságot, akkor akár egészen szépnek is találhatja itt – játszotta meg a vidámat, hogy erőt vegyen növekvő szorongásán.

  Tom az egyik kezével beletúrt a hajába.

  – Miért hozott engem erre az isten háta mögötti helyre, Anne? – kérdezte gyanakodva. – Nyilván pontosan tudja, mit csinál. Figyelmeztetem azonban, hogy nem ússza meg olyan könnyen! Kérdezze csak meg a munkatársaimat! Nem jó velem összeakaszkodni.

  Ezzel már a lány is tisztában volt. A hideg futott végig a hátán, mi lesz, ha Tom rájön valódi céljára.

  Ez a kérdés azonban szerencsére egyelőre lekerült a napirendről, mert elő kellett készíteni az éjszakai hálóhelyüket. A terepjárót némi átalakítással alkalmassá lehetett tenni erre a célra. A kocsiponyvát úgy hajtogatták, hogy szilárd sátortetőt képezzen. Az ülések felemelésével emeletes ágyat alakítottak ki, amelyet létrával lehetett elérni. Alatta bőséges hely maradt, ahol elfért egy összecsukható ágy. Noha ezen a vidéken a szárazság miatt nincsenek szúnyogok, az ablakok hálóval is fel voltak szerelve. A világítást halogénlámpa szolgáltatta.

  – Mintha csak otthon lennénk – szólalt meg a férfi, miközben kiterítette hálózsákját az összecsukható ágyon. A felső, kényelmesebb helyet Anne-nek engedte át. – Mit szólna ahhoz, ha egy kicsit körülnéznénk, mielőtt teljesen besötétedik?

  – Nem is tudom. Ez nagyon vad vidék, és a bokrok mindenütt hasonlóak.

  – Attól fél, hogy el találunk tévedni? Vagy inkább ezt reméli?

  – Az már teljesen mindegy – vonta meg a vállát a lány.

  – Akkor induljunk hát!

  Noha elvileg Anne lett volna az idegenvezető, alig tudott Tommal lépést tartani. Ahelyett, hogy a férfit elriasztotta volna a barátságtalan vidék, inkább lelkesnek látszott.

  – Igaza volt, Anne, hogy elcsábított erre a vidékre. Az aranyláz óta alighanem egy lélek sem járt itt.

  – Nem lenne túlságosan költséges egy teljes forgatócsoportot idehozni?

  – Ha a „Csillagok háborúja” kedvéért el tudtak menni a marokkói sivatagba, akkor ezzel itt igazán megbirkózom!

  Anne kezdett kétségbeesni. Nagyszerű terve kudarcba fulladt, Tom Callander, úgy látszik, már mindent alaposan meggondolt. Pedig szinte hihetetlen, hogy valóban ilyen mostoha körülmények között akar filmezni!

  – Miért olyan fontosak magának az eredeti helyszínek? – kérdezte csüggedten Anne.

  – Szeretem, ha a filmjeim valószerűek. Utálom azzal ámítani a közönséget, hogy Sydney New York. Akkor már inkább elmegyek New Yorkba. Nem szeretek félmunkát végezni.

  – Ezek szerint, amikor az „Elsöprő szenvedélyt” forgatta, tényleg megmászta a Himaláját?

  – Másképp nem találtunk volna olyan színhelyet, amilyet a film kívánt.

  Anne szeme felszikrázott.

  – A film kívánta? Nem inkább maga? És mit szóltak a munkatársai? Nem elégelték még meg, hogy állandóan távoli és veszedelmes helyekre ráncigálja őket, csak azért, hogy elérje az elképzelt hatást? Kockára teszi az életüket néhány vacak jelenetért?

  Tom merően a lányra nézett. A szeme hirtelen olyan szürke lett, mint egy téli reggel, és a nyakán kidagadtak az erek. Anne-nek egyszeriben kiszáradt a szája. Rádöbbent, hogy ezúttal túl messzire ment.

  – Befejezte? – kérdezte a férfi hidegen.

  Anne a szája elé kapta a kezét.

  – Sajnálom. Nem úgy értettem – nyögte ki csüggedten.

  – Pontosan úgy értette minden szavát, ahogy elhangzott. Szemmel láthatóan megveti a filmszakmát, amelynek pedig a neveltetését és a gondtalan gyermekkorát köszönheti!

  Körülbelül ugyanezt mondta az anyja is, amikor annak idején a nagyfőnök közeledési kísérlete miatt háborgott. Keserű szájízt hagyott hátra, hogy az anyja és Tom egy követ fújnak.

  – Maga ezt nem érti.

  – Nagyon is jól értem. A maga szemében aranyat keresni becsületesebb foglalkozás, mint az enyém, mert idegen szavakkal dobálózhat, és tudálékoskodhat. Pedig alapjában véve nincs semmi különbség. Maga is ugyanúgy az emberek álmait táplálja, mint én.

  A férfi dühös arckifejezésének láttán Anne önkéntelenül hátrált egy lépést. Eközben nekiütközött egy fiatal fának, és úgy kapaszkodott a vékony törzsbe, mint valami mentőövbe.

  – Még sohasem néztem a dolgot ilyen szemmel.

  – Akkor legfőbb ideje, hogy hozzákezdjen. – Ezzel Tom sarkon fordult, és nagy léptekkel visszament a táborhelyükre.

  Anne elcsigázottnak és kimerültnek érezte magát. Tom Callander most már biztosan itt fogja forgatni a filmjét, ezen nem lehet segíteni. Csak egy kiút maradt Anne számára: el kell tűnnie! Amíg Tom visszamegy Perthbe, hogy összegyűjtse a forgatócsoportját, ő is megteszi a megfelelő előkészületeket. Mire a stáb megérkezik, addigra ő árkon-bokron túl lesz.

  Arra a gondolatra, hogy el kell hagynia Kalgoorlie-t, összefacsarodott a szíve. Életében először érezte úgy, hogy valahol gyökeret vert. Mennyire fog hiányozni Nancy és Greg, Sam meg az ifjúsági központ tagjai! De hát mi mást tehetne, ha meg akarja őrizni a titkát?

  5. fejezet

  Amikor Anne visszaért a terepjáróhoz, Tomot lobogó tábortűz mellett találta, amint éppen kevergetett valamit egy fazékban. Az imbolygó lángok fényében arcvonásai még keményebbeknek tűntek, ami nyugtalanító módon csak egyre vonzóbbá tette a férfit. A lánynak egy pillanatra kihagyott a szívverése_;

  – Éhes? – kérdezte a férfi.

  – Egy kicsit.

  Tom telemert egy tálkát az ínycsiklandozó illatú étellel, és egy darab kenyér kíséretében átnyújtotta a lánynak. Az szótlanul átvette, és letelepedett a tűzhöz. Érezte, hogy Tom kíváncsi, miért viselkedik ellenségesen a filmszakmával szemben, noha az anyja azzal keresi a kenyerét. Rászánta magát, hogy önként visszatérjen a témára.

  – Mióta filmrendező tulajdonképpen?

  – Már kora ifjúságom óta a szakmában dolgozom. Egészen alulról küzdöttem fel magam. Kezdhettem volna az apám cégénél is dolgozni, de a magam útját akartam járni.

  – Az apja még mindig a szakmában dolgozik?

  Anne zavartan vette észre, hogy Tom arcát harag és fájdalom árnyékolja be, miközben félretolta a tányért.

  – Az apám nyolc évvel ezelőtt meghalt, amint azt maga is nagy on jól tudja.

  Biztosan akkor történt, amíg Queenslandben voltam, – gondolta a lány, és szégyellte magát tapintatlansága miatt.

  – Nagyon sajnálom. Nem ismertem személyesen az édesapját, de tudom, hogy több ízben is együtt dolgozott az anyámmal.

  Tom haragtól eltorzult arccal nézett rá.

  – Hogy állíthatja azt, hogy nem ismerte az apámat?

  – Mert ez az igazság – felelte sértve a lány. Mi üthetett Tomba? – Lehet, hogy találkoztunk, de én nem emlékszem.

  A férfi felpattant. Magas, izmos alakja fenyegetően hatott a sűrűsödő sötétségben. Nagyon dühösnek látszott, Anne azonban el sem tudta képzelni az okát.

  – Szóval nem emlékszik? – ismételte a férfi félelmetesen halkan. – Komolyan azt állítja, hogy nem emlékszik arra az emberre, akit az anyja és maga a halálba kergettek?

  – Bizonyára összetéveszt valakivel. Semmi közöm az apja halálához!

  A lángok fényében jól látszott, hogy Tom halántékán kidagadnak az erek. A szeme hirtelen sötétkék lett a haragtól. Ketrecbe zárt tigrisként járkált fel-alá. Aztán hirtelen megállt, és Anne-hez fordult. A szeme szikrázott.

  – Tudhattam volna, hogy mindent letagad. Maga is ugyanannyira bűnös az apám halálában, mint az anyja!

  – Hogyhogy? Néhány pillanattal ezelőttig nem is tudtam, hogy az édesapja meghalt!

  Tom szemöldöke sötét vonallá húzódott össze.

  – El kell ismernem, hogy elég meggyőzően hangzik. Ha nem tudnám…

  – Azért hangzik meggyőzően, amit mondok, mert az az igazság – szakította félbe a lány felháborodva.

  – Miért hinnék egy olyan tehetséges színésznőnek, mint maga?

  Anne érezte, hogy lassanként már nem tud uralkodni a haragján.

  – Hagyja már abba! Először is, nem vagyok színésznő. Összesen egyetlen filmet forgattam, az is olyan rosszul sikerült, hogy be sem mutatták a mozikban. Másodszor pedig…

  – Hogyan? –Tom, aki közben újra elkezdett idegesen fel-alá járkálni, most hirtelen megtorpant, majd egy ugrással a tábortűznél termett. Gorombán vállon ragadta a lányt, és felemelte a földről. Aztán arcát annyira a lányéhoz közelítette, hogy az érezte a bőrén a férfi forró leheletét. – Mondja csak ezt még egyszer!

  – Mit?

  – Amit a filmről mondott.

  Anne gondolatai összevissza kavarogtak.

  – Tökéletes kudarc volt – mondta végül. – Olyan rosszul sikerült, hogy sohasem került a nyilvánosság elé. Ennyit érnek a színésznői képességeim!

  – Hazudik!

  – Miért tenném? – nézett rá értetlenül a lány. – Magam is láttam a felvételeket. Tényleg rettenetes. Ezért nem került a film sohasem a mozikba.

  A férfi úgy belemélyesztette az ujjait a lány vállába, hogy az komolyan fájt.

  – De azt csak tudta, hogy Howard Callander filmje volt?

  – Az apja cége készítette a filmet, nem személyesen az apja – igazította ki Anne. – De nem értem, hová akar kilyukadni.

  – Az apámnak és a maga anyjának korábban viszonyuk volt egymással. Az anyja nyomást gyakorolt az apámra, hogy tartsa vissza a filmet, mert maga úgy akarta. Ha nem egyezett volna bele, az anyja szétkürtölte volna a viszonyukat a világba.

  Anne-t az ájulás környékezte. Tomnak le kellett ültetnie egy összecsukható székre.

  – Nem tudom elhinni, hogy az anyám ilyet tett volna! – kiáltott. – Megzsarolta a maga apját, és azt állította, hogy az én kívánságomat teljesíti?

  – Nem maga volt hát a dolog mögött?

  A lány fájdalmas tekintettel nézett a férfira.

  – Teljes kudarcot vallottam, és eszem ágába sem jutott bárki mást hibáztatni érte. Ha nevetségessé tettem magam, hát megérdemeltem!

  – Milyen nemes gondolkodás! Az anyja bezzeg egészen más véleményen volt.

  Tomnak igaza lehet. Joanna Flame valószínűleg tényleg nyomást gyakorolhatott Howard Callanderre.

  – Bizonyára engem akart védeni – mentegette az anyját Anne, hangjából azonban kicsengett a lelke mélyén ébredő kétség.

  – Joanna csak saját magát védelmezte, mint mindig – válaszolta Tom gorombán. – Ezúttal azonban túl messzire ment. Nem tudta, hogy az apámnak gyenge a szíve. Amikor Joanna megfenyegette, hogy szétkürtöli a viszonyukat, és ezzel tönkreteszi a házasságát, az apám többször egymás után szívrohamot kapott. Az utolsót nem élte túl.

  Anne úgy érezte magát, mint akit fejbe kólintottak.

  – Nagyon sajnálom – zokogta. – Esküszöm, hogy nekem fogalmam sem volt róla!

  A férfi arca megmerevedett, mint a kőszobor. Nyilván még mindig nem tudta, higgyen-e Anne-nek. A lány olyan hirtelen pattant fel a helyéről, hogy a szék összecsuklott a mozdulattól. Anne, ügyet sem vetve rá, elrohant a sötétségbe.

  Ágak csapódtak az arcába, botladozott a kiálló gyökerekben. Végre kiért egy tisztásra, ahol levegő után kapkodva nekidőlt egy fának. Tom azt hiszi, hogy Joannát csak az önérdek vezérelte! De hiszen annak semmi értelme…

  Kétségbeesetten felzokogott, amikor rájött, hogy Tomnak igaza van. Anyja pályafutását is veszélyeztette volna a lánya gyenge színészi teljesítménye! De ezért még igazán nem lehet azzal vádolni, hogy Howard Callandert szándékosan a halálba kergette volna. Hiszen nem is tudott a férfi szívpanaszairól!

  – Hahó, merre van? – törte meg a csendet Tom kereső hangja. Anne első gondolata az volt, hogy folytatja a menekülést árkon-bokron keresztül. Hogy is nézhetne még egyszer a férfi szemébe, ha csakugyan hibás az apja halálában?!

  Ha egy kicsit jobban játszott volna, nem kellett volna az anyjának szégyenkeznie, és ilyen kétségbeesett eszközhöz folyamodnia!

  – Anne! Hová lett?

  A lány dobogó szívvel figyelte a kis zseblámpa közeledő fényét, amely pár pillanat múlva megvilágította a parányi tisztást, ahol Anne megpihent. A férfi alakja sötét árnyként bukkant fel a tisztás szélén. Azonnal menekülni kell!

  A lány kétségbeesetten futott a sűrű bozótban, s közben éles tüskék fúródtak a bőrébe. Úgy érezte, ez a büntetés az általa okozott fájdalomért.

  Hirtelen megakadt a lába egy gyökérben. Elvágódott a földön, és az esés erejétől a cipője is majdnem lerepült. Heves fájdalom nyilallott a bokájába, ami egészen a sarkáig sugárzott. Anne nyöszörögve tapogatta sérült bokáját.

  A zseblámpa fénycsóvája utolérte, és Tom szitkozódva guggolt le a lány mellé.

  – Ezek az átkozott gyökerek! Az ember a nyakát is szegheti miattuk!

  A férfi meglepően gyengéden vizsgálta meg Anne bokáját.

  – Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem. Teljesen biztosra vettem, hogy egy követ fúj az anyjával. Így aztán fel sem merült bennem, hogy maga esetleg nem is tud semmiről.

  – Ezek szerint már hisz nekem?

  – Miért ne tenném? Ilyen jól senki sem tudja megjátszani az ártatlant.

  – Legalábbis én aztán biztosan nem – felelte megkönnyebbülten Anne.

  Tom fürkészően nézett rá, de nem szólt egy szót sem, csak folytatta a vizsgálatot.

  – Nem látszik túl komolynak – vélte a lány. – Tudom mozgatni a lábujjaimat.

  – Lehet, hogy kificamította a bokáját – ráncolta a homlokát Tom. – A következő napokban mindenesetre nem tud majd a bozótban kóborolni. – A férfi az egyik kezét a lány térde, a másikat meg a hóna alá dugta, s könnyedén felemelte a földről.

  – Magam is vissza tudok sántikálni, ha egy kicsit támogat.

  – Azzal esetleg még sokkal nagyobb bajt idézne elő. Engedje el nyugodtan magát! Hiszen olyan könnyű, mint a pehely.

  A férfi erőteljes lépésekkel törte át magát a sűrű bozóton, mintha egész életét ezen a vidéken töltötte volna.

  – Nekem kellene magát vezetnem, nem pedig fordítva – tiltakozott Anne.

  Tom rekedten felnevetett, mire a lány önkéntelenül is megborzongott.

  – Komolyan úgy gondolja?

  – Természetesen. Az én ötletem volt, hogy magát idecsábítsam, azért, hogy… – Anne rémülten elhallgatott, mert észrevette, hogy besétált a csapdába.

  – Azért, hogy engem elriasszon a forgatási terveimtől – fejezte be a férfi a mondatot. – Ügyes cselt főzött ki, de nem volt semmi esélye. Ugyanis én alaposan felkészültem, mielőtt Kalgoorlie-ba jöttem. Ha nem érné meg nekem ezen a tájon forgatni, akkor nem pocsékoltam volna az időmet arra, hogy közelebbről felderítsem a terepet.

  Anne pompás terve tehát eleve kudarcra volt ítélve. Megtakaríthatta volna az egész fáradságot! Szeme megtelt könnyel, és fojtottan felzokogott.

  – Azért sír, mert a bokája sérült meg, vagy azért, mert a büszkeségén esett csorba?

  – Azt hiszem, mindkettő miatt – vallotta be csüggedten a lány.

  – Akkor tekintse jó leckének a történteket!

  Anne hirtelen reszketni kezdett, fogai összekoccantak. Ködösen érezte, hogy Tom ajka a hajához ér.

  – Csak egy kicsit tartson még ki, drágám! Mindjárt megérkezünk.

  A lány szorosan átkarolta a férfit, és arcát a nyakába temette.

  Amikor megérkeztek a táborhelyre, Tom a vállával félrelökte a ponyvát a sátor bejáratánál, lehajolt, és gyengéden lefektette Anne-t a hálózsákjára.

  A lány hirtelen felegyenesedett.

  – Ez a maga ágya. Nem lehet…

  A férfi gyengéden, de határozottan visszanyomta a fekvőhelyre.

  – Most az egyszer tegye azt, amit mondok!

  Tulajdonképpen nem is rossz egyszer valaki másra hagyatkozni, – lepődött meg Anne. Mivel az anyja általában mindig dolgozott, az apja halála után meglehetősen hamar magára volt utalva.

  Tom belekotort a hordozható hűtőszekrénybe, s kisvártatva kimarkolt egy csomag jeget.

  – Ez most egy kicsit fájni fog – mondta, amint lehúzta a sérült lábról a cipőt.

  – Nem csak egy kicsit – nyöszörögte a lány összeszorított fogakkal. – Nagyon ostobán viselkedtem.

  A férfi óvatosan ráhelyezte a jeget a megdagadt bokára.

  – Valójában nem is lehet mást várni attól, akit igazságtalanul megvádolnak.

  Anne hirtelenében majdnem megfeledkezett a fájdalomról.

  – Miért hisz nekem tulajdonképpen? – kérdezte kíváncsian.

  – Mert egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy csak megjátszotta volna ezt az érzelemkitörést. Nyilvánvaló, hogy nem tudott apám haláláról, amíg el nem mondtam.

  Anne felemelte a kezét, mintha meg akarná simogatni Tom haját, de aztán gyorsan újra leengedte.

  – Nagyon sajnálom, ami az édesapjával történt – mondta halkan.

  – Tudom. Azóta már valahogy hozzászoktam, hogy nélküle éljek, de néha még mindig azon kapom magam, hogy különböző üzleti ügyeket vagy egy új ötletet meg akarok beszélni vele. Amikor aztán rádöbbenek, hogy már nem fordulhatok hozzá, szörnyű üresség támad bennem.

  – Én tízéves voltam, amikor az apám meghalt. Azt hihetné az ember, hogy azóta már kihevertem, de időről időre mindig fájdalmasan tör rám a hiánya.

  – Szintén a filmszakmában dolgozott?

  – Nem, ügyvéd volt. Akkor ismerte meg az anyámat, amikor az egyik ügyfele be akart fektetni az anyám egyik filmjébe.

  – Mi történt vele?

  – Egy este, amikor hazafelé jött, egy részeggel karambolozott.

  – Borzasztó lehetett – mondta együttérzően Tom. Aztán felállt, és levette a jégzacskót Anne bokájáról. – Most bekötöm, hogy aludni tudjon.

  Anne azonban nem akart aludni. Minden ízével arra vágyott, hogy kiélvezze ezt a hirtelen támadt bizalmas légkört. Holnap reggelre úgyis biztosan újra semmivé foszlik! Szerette volna maga mellett tartani a férfit, amíg csak lehet.

  – Miért hagyta, hogy ide vezessem, amikor kezdettől fogva átlátott rajtam? – kérdezte gyorsan.

  Tom visszafordult, és keresztbe fonta mellén a karját. A lámpa hideg fényében kifürkészhetetlenül sötétnek hatott a szeme.

  – Kíváncsi voltam, meddig megy el.

  – Sokkal tovább már nem akartam – biztosította Anne, és megdörzsölgette a feje búbját, amit útközben többször is alaposan belevert a kocsitetőbe. – Már elég hamar megbántam az egészet.

  – Én viszont nagyon élveztem a felfedezőutunkat – közölte a férfi vidáman csillogó szemmel. – Végül is olyan helyeket ismerhettem meg, amelyek az aranyláz óta szinte semmit sem változtak. A jegyzetfüzetem telis-tele van érdekesebbnél érdekesebb ötletekkel. Igazán nem panaszkodhatok!

  Tom kinyitotta az elsősegélyládát, elővett belőle egy rugalmas pólyát, és ügyesen befáslizta vele a lány sérült bokáját.

  Anne kimerülten kuporodott össze a hálózsákban, és közben belélegezte Tom testének illatát. Már majdnem elaludt, amikor érezte, hogy valami meleg dolgot terítenek rá.

  – Köszönöm – mondta fogvacogva, és szorosan magára húzta a takarót.

  – Nincs semmi baj, csak most jön ki a megrázkódtatás hatása – nyugtatgatta Tom. – Mindjárt hozok még egy takarót.

  – Ne, inkább maradjon még itt! – kérte Anne álmosan.

  – Ahogy akarja.

  A majdnem gorombának tűnő hangsúlyból érezte, hogy Tom talán tolakodónak találja a viselkedését. Szinte áramütésként hatott, ahogy a férfi a kezébe vette az ő hideg kezét, hogy dörzsölgetéssel felpezsdítse a vérkeringését. Mikor már valamennyire visszatért bele az élet, Tom a saját inge alá dugta, hogy tovább melegedjen, aztán a lány vállát és tarkóját vette kezelésbe.

  A férfi testének melege vágyat ébresztett Anne-ben, hogy hozzábújjon és doromboljon, mint egy cica. Lassan simogatni kezdte Tom mellkasát, míg a férfi lélegzete észrevehetően fel nem gyorsult.

  Tom minden előzetes figyelmeztetés nélkül Anne derekára tette a kezét, és szorosan magához vonta a lányt. Ahogy a férfi lehajtotta a fejét, Anne halkan felsóhajtott, és hívogatóan szétnyílt az ajka.

  A csók teljesen elfeledtette vele sajgó bokáját. Tom nyelve gyengéden fürkészte a lány száját. Anne testében olyan heves hatást váltott ki a becézgetés, hogy azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen.

  Csak akkor tért egy csapásra magához, amikor a férfi keze a blúza gombjaira siklott.

  – Nem, én… ezt nem… nem akarom – tiltakozott akadozva.

  – Mit nem akarsz? – nézett rá Tom vidáman.

  – Azt nem akarom – nyöszörögte a lány.

  A férfi most előhúzta a lány kezét az inge alól, és csókolgatni kezdte az ujjai hegyét. Anne karján végigfutott a borzongás.

  – Bennem egészen más benyomást keltettél.

  – Tudom, nagyon sajnálom, de… – Jaj, hogy is felejtheti el, hogy kivel van dolga?!

  Tom figyelmesen nézte Anne rémült arcát.

  – Mi baj van, Anne? – csodálkozott.

  – Már megmondtam, mi a véleményem arról, ha valaki ilyen módon akar szerephez jutni.

  A megjegyzés sértette Tomot. Tekintete elsötétedett, homloka türelmetlen redőkbe ráncolódott.

  – Tényleg azt hiszed, hogy erről van szó?

  – Mi másról lenne? Hiszen alig ismerjük egymást!

  – Ezen könnyű segíteni. Feltéve, ha te is akarod.

  A lányt hirtelen aggodalom fogta el. Nem szabad semmi olyasmibe belemenni, ami legkésőbb az utolsó filmkocka elkészültével úgyis véget ér! De hát hogy állíthatná azt, hogy nem akarja többé látni a férfit, amikor minden porcikája az érintése után áhítozik? Talán csak a saját megszokott környezete nyújthatna védelmet ez ellen az őrültség ellen.

  – Igen, én is akarom – fogadta el sóhajtva az ajánlatot.

  – Akkor jól van. – A férfi gondosan betakargatta a lányt, az pedig úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akit esti mese után ágyba dugtak. Pedig távolról sem gyermeki vágyak voltak azok, amelyek minden fáradtsága ellenére még órák hosszat nem hagyták aludni. 

  Másnap reggel Anne a frissen kifőtt kávé csábító illatára ébredt. Ásítva kinyújtóztatta tagjait. A sátor nyílásában Tom arca jelent meg, s a lány felé nyújtotta a csésze gőzölgő, fekete nedűt.

  – Voltaképpen át kellene térnem a koffeinmentes kávéra, de reggel valaminek fel kell élénkítenie a vérkeringésemet – mondta Anne.

  Tom letette a csészét egy bőröndre.

  – Hogy van a bokád?

  A lány megpróbálta megmozgatni, már amennyire a kötés engedte.

  – A duzzadás és a fájdalom csaknem teljesen megszűnt – jelentette ki elégedetten.

  – Akkor nyugodtan visszatérhetünk Kalgoorlie-ba.

  Anne csalódottan rándult össze.

  – Már eleget láttál?

  – Nem, csak szeretném, ha orvos is megnézné a bokádat.

  Anne hirtelen úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki nem kapja meg a megígért jutalmat.

  – Arra nincs semmi szükség. Már jól vagyok.

  – Akkor is visszamegyünk reggeli után – jelentette ki Tom határozottan, és szigorúan nézett idegenvezetőjére. Aztán összehajtogatta a sátorponyvát, és berakta a kocsiba.

  – Nem akarok tétlenül üldögélni – jelentette ki Anne.

  – Akkor hasznosítsd magad, és mesélj valamit! – szólt hátra a férfi.

  – Miről?

  – Például magadról. Tudod, hogy az éjjel beszéltél álmodban? Úgy tűnik, menekültél valaki elől, aki akaratod ellenére meg akart érinteni.

  A tegnapi események tehát újra felidézték régi, lidérces álmát! Néhány évvel ezelőttig Anne-t állandóan kísértette a visszatérő rémálom, hogy az az egykori filmrendező molesztálja. Lehet, hogy ez rossz jel?

  – Valószínűleg egy évekkel ezelőtti kellemetlen élményemről álmodtam – felelte Anne könnyedén.

  Tom azonban nem hagyta magát olyan könnyen megtéveszteni.

  – Ezért hagytad ott a filmszakmát?

  Ez a férfi talán gondolatolvasó?

  – Részben – ismerte el óvatosan Anne.

  Miután Tom végzett a sátorponyvával, letörölte kezéről a port, és folytatta a beszélgetést.

  – Feltehetően nagyon is nagy részben. Elmeséled egyszer az egész történetet, ha majd jobban ismerjük egymást?

  – Talán jobb lenne, ha nem is találkoznánk többet.

  Tom a lány álla alá tette a kezét, és felemelte a fejét.

  – De én szeretnék találkozni veled! Általában nem szoktam tolakodni, de te legalábbis magyarázattal tartozol nekem.

  Mivel Anne erre cseppet sem érezte alkalmasnak magát, úgy gondolta, jobb, ha betartja a megállapodást. A lelke mélyén be kellett ismernie, hogy igazából egyáltalán nem akar küzdeni. Amióta Kalgoorlie-ba jött, most először érezte úgy, mintha hosszú Csipkerózsika-álomból ébredt volna.

  6. fejezet

  Ezen az estén Anne már vagy századszor pillantott az órájára. Úgy látszik, elromlott, hiszen alig vánszorognak a mutatók!

  Pedig hát nem az órában volt a hiba, hanem az ő összevissza kavargó  érzelmeiben, ahogy Tomot várta. Ígéretéhez hűen elfogadta az aznap estére szóló vacsorameghívást az új francia vendéglőbe.

  Mióta egy hete visszatértek Kalgoorlie-ba, a férfi mindennap felhívta Anne-t, és érdeklődött a bokája iránt. Az üzemorvos megállapította, hogy a sérülés nem túlságosan komoly. Néhány nap szigorú fekvést írt elő, amit a lánynak nagyon nehezére esett betartani. Pedig Sam is a lelkére kötötte, hogy mindaddig kímélje magát, amíg szükséges.

  Mivel időközben már majdnem teljesen rendbejött a bokája, Anne fel tudta venni kecses, fekete körömcipőjét.

  Végre kopogtattak. Amikor a lány ajtót nyitott, alig látta meg Tomot a hatalmas csokortól, amelyet a kezében tartott. Ámultan szagolgatta az illatos rózsabimbókat.

  – Rózsa ezen a vidéken? – álmélkodott. – Egy vagyonba kerülhetett! – De, nehogy megbántsa Tomot, gyorsan hozzátette: – Gyönyörűséges! Köszönöm!

  A vendég követte a háziasszonyt a parányi konyhába, ahol az előkeresett egy vázát.

  – Elég ritkán kapok virágot – magyarázta közben.

  Tom szemügyre vette a mélyen kivágott estélyi ruha minden részletét. A szabás egyszerűségét a ruha elejére varrt parányi csillogó flitterek ellensúlyozták, amelyek jól kiemelték viselője karcsú derekát és telt kebleit.

  – Őszintén szólva, elég nehéz elhinni – mosolygott elbűvölően a férfi.

  Zavart csend következett, amit végül Anne ideges nevetése tört meg.

  – Köszönöm, de hát ez az igazság. Egyszer egy üzleti vacsora kedvéért vásároltam ezt a ruhát.

  – Akkor igazán ideje, hogy végre rendeltetésszerűen használd!

  Anne érezte, hogy elvörösödik. Először virágok, aztán bókok! Amikor Tom meghívta vacsorázni, nem számított rá, hogy a férfi így el fogja árasztani a kedveskedésével. Ez teljesen kizökkentette a kerékvágásból. Egészen megörült, amikor újra kopogtak.

  Nancy viharzott be az ajtón, és egyenesen a nappaliba törtetett.

  – Jaj, de jó, hogy még itthon érlek! – hadarta izgatottan. – Greg éppen most telefonált, hogy nem tud ma hazajönni. Jenny meg megfázott, s így nem tudom magammal vinni. Pedig ma mindenképpen el kell mennem!

  Anne értetlenül hallgatta barátnője zavaros szóáradatát.

  – Hová kell okvetlenül elmenned?

  – Hát arra a divatbemutatóra, amit az ifjúsági központ javára szerveztem. Én vagyok a háziasszony, és ilyen rövid időn belül senki sem tud beugrani helyettem. – Nancy könyörögve nézett Anne-re. – Nem tudnál ma este vigyázni a gyerekekre?

  Nancy annyira izgatott volt, hogy teljesen elkerülte a figyelmét barátnője öltözete. Anne nem szívesen hagyta őt cserben, de mit tegyen, ha itt van Tom?

  – Jaj, Nancy, én…

  – Szívesen elvállaljuk – szólalt meg Tom, ahogy előlépett a konyhát elválasztó fal mögül.

  Nancy döbbenten tágra meresztette a szemét.

  – Mr. Callander! Nem sejtettem, hogy itt van. – Csak most vette észre, hogy Anne estélyi ruhát visel. – Készülnek valahová, ugye?

  – Áthelyezhetjük a színhelyet a maga házába is – felelte nyugodtan a férfi.

  – Valami előkelő helyre akartak menni. Igazán nem kívánhatom…

  – De hiszen nem is kívánta. Teljesen önszántunkból ajánlottuk fel. – Tom alig észrevehetően intett Anne-nek. – Ugye?

  – Ezek szerint – lepődött meg a lány. Ő maga természetesen szívesen sietett barátnője segítségre, de váratlanul érte, hogy Tom is így gondolja.

  Nancy megkönnyebbülten fellélegzett.

  – Nagyon röstellem, de köszönettel elfogadom. Angyalok vagytok! 

  Nancy és Greg egy kis háromszobás házacskában laktak, közvetlenül az utca túloldalán. Amikor Anne és Tom megérkeztek, a gyerekek már ágyban voltak, és láthatóan megörültek Anne láttán. Tom jelenlétében eleinte egy kicsit félénken viselkedtek, a férfi azonban pillanatok alatt meghódította a szívüket, ami Nancyt és Anne-t egyaránt meglepte.

  – Látszik, hogy nem először foglalkozik gyerekekkel – súgta Nancy Anne-nek, miközben Tom a két ágy között guggolva beszélgetett a kicsikkel.

  Lehet, hogy neki is vannak gyerekei? Talán elvált ember, vagy ami még rosszabb, nős? Önkéntelenül is felmerült Anne múltjából egy emlékkép, ahogy egy nős színész az anyja estélyén egy ifjú filmcsillagot szédítgetett.

  Miután Nancy meghagyta, milyen telefonszámon érhető el, ha Jenny meghűlése rosszabbodik, és milyen orvosságot kell neki adni, Tom az ajtóhoz terelte az aggódó anyát.

  – Induljon már, mert még elkésik a divatbemutatóról!

  Amikor Nancy végre elment, Anne sugárzó mosollyal vetette le magát a pamlagra.

  – Nem zavar téged, hogy itt töltjük az estét? – kérdezte a férfi.

  – Engem nem, de csodálom, hogy neked sincs kifogásod ellene.

  Tom leült a lány mellé a pamlagra, és a háttámlára fektette a karját úgy, hogy majdnem hozzáért Anne vállához.

  – Öreg róka vagyok a gyerekőrzésben – jelentette ki magabiztosan.

  A lány megmerevedett. Csak nem igazolódnak be legrosszabb balsejtelmei?

  – Mindjárt gondoltam. Neked is vannak gyerekeid? – érdeklődött csüggedten.

  Volt valami a hangjában, amire Tom felfigyelt. Határozottan megfogta Anne állát, és felemelte a fejét, hogy egyenesen a szemébe nézhessen.

  – Úgy gondolod?

  – Még sohasem említetted a feleségedet – felelte halkan a lány, és leeresztette égő szemére a pilláit.

  – Elsősorban azért, mert nincs is – felelte könnyedén a férfi. – Mint ahogy gyerekeim sincsenek.

  – De hiszen azt mondtad, hogy…

  – Csak azt mondtam, hogy nagy gyakorlatom van a gyerekmegőrzésben – szakította félbe a férfi, és hangjában nevetés bujkált. – Mivel a szüleim mindketten a filmszakmában dolgoztak, gyakorlatilag rám maradt a tíz évvel fiatalabb iker húgaim nevelése.

  Anne-ben egy csapásra feloldódott a görcsös feszültség.

  – Vagy úgy! – mondta megkönnyebbülten.

  A férfi gyengéden megsimogatta a lány arcát.

  – Ne nézz már olyan aggodalmasan! – nevetett, aztán elkomolyodott a tekintete. – Ha vidám ember voltam is világéletemben, sohasem tettem semmi erkölcsileg kifogásolhatót.

  Anne alig tudott odafigyelni Tom szavaira, mert az érintése teljesen felkavarta az érzékeit. Szerette volna beletemetni az arcát a férfi tenyerébe, hozzábújni, és…

  – Anne, Jenny elvette a zseblámpámat, és nem akarja visszaadni! – hallatszott egy vékony, panaszos hang a gyermekszobából, megtörve a pillanat varázsát.

  Tom arcán látszott a sajnálkozás.

  – Telefonon rendelek valami ennivalót magunknak, aztán felolvasok a kis szörnyetegeknek – mondta végül.

  A gyerekek gyorsan megnyugodtak. Illemtudóan néztek fel Tomra, és várakozásteljesen dőltek hátra az ágyukban, amikor a férfi elkezdte az egyik kedvenc történetüket olvasni. Anne egy darabig az ajtónyitásból figyelte a jelenetet, aztán lábujjhegyen visszament a nappaliba.

  Amíg várakozott, meghozták a vacsorát. Az edénykékből ínycsiklandozó illatok áradtak. A lány gyorsan megterítette az asztalt, így már minden készen állt, amikor Tom előkerült a gyerekszobából.

  – Alszanak – súgta halkan, aztán elismerően szippantott egyet a feléje áradó illatokból. – Csodás!

  Helyretolta Anne székét, és elbűvölő mosoly kíséretében a térdére terített egy damasztszalvétát.

  – Minden pontosan olyan, mintha vendéglőben vacsoráznánk.

  – Csak itt sokkal kellemesebb – vágta rá a lány gondolkodás nélkül.

  Tom leült vele szemben.

  – De még mennyire! Hiszen itt nem zavar minket semmi.

  – Legalábbis, amíg a védenceink fel nem ébrednek.

  A férfi kitöltött két pohár pezsgőt, az egyiket átnyújtotta Anne-nek.

  – Akkor igyunk arra, hogy mélyen aludjanak! – mondta ünnepélyesen.

  A poharak halkan összecsendültek. 

  Vacsora közben Tom és Anne vidáman csevegtek a legkülönbözőbb dolgokról. A férfi kíváncsian érdeklődött Anne munkája iránt. Ő a készülő filmjéről és Herbert Hooverről mesélt, majd az új filmstúdió terveiről. Aztán áttértek az ifjúsági központ ügyére, és Tomnak támadt néhány ragyogó ötlete, hogyan lehetne az adakozókedvet növelni. Anne azonban csak félig-meddig figyelt oda. Az foglalkoztatta, milyen kecsesen mozognak Tom hosszú ujjai, miközben beszél. Majdnem olyan a keze, mint a karmestereké! Ó, és a haja! Aranyként csillog a lámpafényben. Hirtelen heves vágy fogta el Anne-t, hogy megérintse ezeket a különleges tincseket. Vajon milyen tapintásuk lehet?

  – Miért van olyan érzésem, mintha nem figyelnél teljesen ide? – panaszkodott a férfi.

  – Azért, mert igaz – ismerte be a lány. – Ne haragudj, elkalandoztak a gondolataim. Mit is mondtál?

  – Talán a te gondolataid is arra jártak, mint az enyémek? – kérdezte halkan Tom.

  – Azt mondtad, hogy talán Kalgoorlie-ban mutatnád be az új filmedet – tért ki Anne a válasz elől, és nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát.

  – Komolyan? Talán az ifjúsági központ javára lehetne felajánlani a bevételt. Mit szólsz hozzá?

  – Azt hiszem… azt hiszem… – Anne pontosan tudta, mit hisz, csakhogy annak semmi köze sem volt az ifjúsági központhoz. Lelki szemei előtt villámgyorsan peregtek a képek: ahogy Tom a karjában visszavitte a táborhelyre, ahogy a sérült bokáját ápolta…

  – Mire gondolsz? – unszolta a férfi.

  Anne zavartan nézett rá. Csak nem tükröződtek az arcán a gondolatai?

  – Azt hiszem, a pezsgő a hibás – felelte kitérően.

  Tom ránézett az üvegre, amiből az ital fele sem hiányzott. Tekintettel a védenceikre, mindketten csak egy-egy pohárral ittak.

  A lány két tenyerébe támasztotta az állát, és félig lehunyt pillái alól a férfira nézett. Látszott, hogy Tom pontosan tudja, mire gondol.

  – Miért kellene az okokat keresnünk? Nem elég, hogy mindketten úgy érzünk, ahogy érzünk?

  – Csak az a kérdés, mi ez az érzés valójában – felelte a lány. Mi történhetett a hangjával? Máskor nem szokott ilyen mély és dallamos lenni.

  Szinte önkívületben látta, hogy Tom feláll, és odajön hozzá. Ahogy kézen fogta és felsegítette, egész testén enyhe áramütésszerű bizsergés futott át. Tom már a karjában tartotta Anne-t, az pedig úgy simult hozzá, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

  – Add át magad az érzelmeidnek! – suttogta a férfi.

  Amikor aztán megcsókolta, a lány teljesen elmerült az érzelmek viharában. Tom szenvedélye semmivel sem maradt el az övé mögött, birtoklási vágytól égő csókjától pedig majd elállt a lélegzete.

  Anne-t már máskor is megcsókolták. Ezeket a tapasztalatokat azonban össze sem lehet hasonlítani azzal a túláradó érzelemmel, amit Tom fellobbantott benne. A férfi ajka először gyöngéden, majd egyre követelőzőbben nyitotta szét a lány ajkát, míg végre Anne olyan szenvedélyesen viszonozta a csókot, amitől röviddel ezelőtt még elborzadt volna.

  Kéjesen simult Tom izmos testéhez. Izgalom futott rajta végig, ahogy érezte, hogy a férfi is alig tud uralkodni magán. Teljesen elkábította az a különös érzés, hogy hatalma van felette. Nem egyoldalúak az érzései! Tom valóban kívánja őt! Őt is fűti a vágy, hogy teljesen eggyé olvadjanak.

  Anne semmire sem vágyott jobban. A szenvedélyes csók és a mámorító ölelés csak a nyitánya annak a lenyűgöző darabnak, amit együtt átélhetnek!

  Mi történhetett Anne Fleminggel, a hűvös tudóssal? Talán egykori énje, Elaine előtört a ráerőltetett páncél alól, és most követeli a jogait?

  – Nem!! – Anne kétségbeesett sikollyal igyekezett Tomot visszatartani, és magát megvédeni a meggondolatlanságtól.

  A férfi zavartan engedte el.

  – Mi történt? – kérdezte rekedten. – Fájdalmat okoztam?

  Jaj, hogy is magyarázhatná meg, hogy azért taszította el, mert félt, hogy Elaine újra életre kel? Hiszen nagyon jól tudja, hogy Tom Callander világában nem létezik állhatatosság! Számára szép és jó pusztán a mára gondolni. Anne Fleming számára azonban ez nem elég!

  – Nem tehetem – mondta Anne, és szinte megijedt saját hangjának mesterkéltségétől.

  – Talán attól félsz, hogy a gyerekek felébrednek?

  – Igen – kapott a lány boldogan a felkínált kifogáson.

  – Nincs igazad, nem hagyhatjuk csak úgy egyszerűen abba.

  – Talán jobb így.

  – Kinek jobb? – csóválta a fejét keserűen a férfi. – Nekem biztosan nem, és minden jel arra utal, hogy neked sem. Te is kívánsz engem, Anne, és én is kívánlak téged. Elismerem, hogy a hely és az idő nem megfelelő, de tudnod kell, hogy egykönnyen nem adom fel.

  Ebben a pillanatban Jenny felébredt, és panaszkodni kezdett a torkára. Anne megkönnyebbülten szentelte az est hátralévő részét a kislány ápolásának. Csak akkor kezdett újra hevesebben verni a szíve, amikor Tom végre hazavitte.

  Noha nem is értek egymáshoz, szinte szikrázott közöttük a levegő.

  – A következő találkozásunkat semmi sem zavarhatja meg! – ígérte a férfi.

  Tom nem tudhatja meg, hogy Anne-nek mennyire jól jött a „megzavarás”.

  – Így is csodálatos este volt – felelte mereven.

  – Ez csak a kezdet volt – ígérte a férfi rekedten, miközben szemével majd felfalta a lányt.

  Most azonnal el kellene búcsúzni! Anne azonban semmire sem vágyott jobban, mint hogy még egy estét Tom társaságában töltsön. Természetesen a tűzzel játszik, de hát ezek a lángok úgy vonzzák, mint pillangót a fény.

  – Tetszik az ötlet – mondta egyszerűen. – Akkor a holnapi viszontlátásra. – Azzal gyorsan a háta mögé nyúlt, hogy lenyomja a kilincset.

  – Nem hiszem, hogy tudok addig várni – suttogta Tom, és ujjaival megsimogatta a lány állát és a szája szögletét. Anne pedig csókot lehelt az ujjai hegyére. A férfi lélegzete felgyorsult.

  – Reggelizhetnénk együtt a vállalati étkezdében?

  – Szívesen. Különben is, be kell mennem a székházba, hogy megbeszéljem Sammel a következő feladatomat.

  – De hiszen a jelenlegi feladatod még nem ért véget – ráncolta a homlokát Tom.

  – Azt hittem, hogy a kirándulásunk után…

  – Rosszul gondoltad – felelte Tom nyugodtan. – Szükségem van a segítségedre a képek kiértékelésében.

  Anne biztos volt benne, hogy a főnöke arra számít, mihelyt a filmrendező megtalálta a megfelelő forgatási helyszínt, ő azonnal visszatér szokásos munkakörébe. Végül is szüksége van geológusi munkájára! De hát túlságosan csábító az a lehetőség, hogy még egy kicsit együtt dolgozzon Tommal!

  – Először meg kell Sammel beszélnem – felelte határozottan Anne.

  – Jól van, de készülj fel rá, hogy még a hónap végéig igénybe szeretném venni a munkádat. – A férfi mélyen a lány szemébe nézett, és csókot lehelt a homlokára. – Akkor a holnapi viszontlátásra. Szép álmokat!

  Tom már rég eltűnt az éjszaka sötétjében, amikor Anne-nek még mindig a homlokán égett a csók. Hosszan, elgondolkozva nézett a férfi után, míg végül bement a lakásba. 

  Másnap reggel Anne kipihenten ébredt, és korán felkelt. Hiába igyekezett magának bebeszélni, hogy nem attól van olyan jó kedve, mert találkozni fog Tommal. Képzelem, mekkora pletykaáradat fog megindulni, ha meglátnak együtt reggel az étkezdében! – mosolygott magában. De hát kit érdekel?

  Éppen a kávéja felénél tartott, amikor kopogtak az ajtón. Hevesen kezdett dobogni a szíve, de határozottan rendre utasította magát. Úgy viselkedik, mint egy szerelmes iskolás lány!

  Szerelmes? – torpant meg erre a gondolatra. Tényleg beleszeretett volna Tomba? Hirtelen ólomsúly nehezedett a szívére, egy csapásra oda lett az előbbi jókedve.

  Mintha hályog esett volna le a szeméről. Pedig ennek a kapcsolatnak nincs semmi jövője. Jaj, mit is tehetne ellene?

  A kopogtatás megismétlődött, ezúttal már türelmetlenebbül. Anne végre kinyitotta az ajtót.

  – Anya! – kiáltott fel döbbenten. – Mi a csodát keresel te Kalgoorlie-ban?

  – Meglátogatom a lányomat – felelte Joanna, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Nem akarsz behívni?

  – Jaj, dehogynem! Gyere be! – tért magához csodálkozásából Anne. Lopva a kapu felé nézett, mintha még további meglepetéstől tartana, aztán bevezette anyját a nappaliba.

  Joanna Flame még mindig rendkívül vonzó jelenség volt. Ragyogó, szőke haját, finom bőrét és gyönyörű alakját lényegesen fiatalabb nők is megirigyelték. Divatos farmernadrágot és drága selyemblúzt viselt.

  Joanna futólag arcon csókolta a lányát.

  – Örülök, hogy látlak. Hogy vagy, drágám?

  Anne-t szinte elbódította az anyját körüllengő tömény illatfelhő.

  – Köszönöm, jól vagyok, de a látogatásod nagyon váratlanul ért. Miért nem értesítettél előre? Kimehettem volna érted a repülőtérre.

  – Igencsak hirtelen határoztam el magamat. Pillanatnyilag éppen nem dolgozom, gondoltam hát, kihasználom az időt, és meglátogatlak.

  – Fáradtnak látszol – állapította meg Anne. – Sokat dolgoztál?

  – Meglehetősen. De hiszen tudod, hogy olyan vagyok, mint a keljfeljancsi. – Joanna fürkészően pillantott a lányára.

  – Természetesen – sietett Anne megnyugtatni. – Hol szálltál meg? És mennyi időt töltesz itt?

  Anyja egy közeli szállodát nevezett meg.

  – Még nem döntöttem el, meddig maradok. De biztos, hogy addig nem fogunk unatkozni! Ugye, drágám?

  – Még mindig alig tudom elhinni, hogy tényleg eljöttél! Hiszen megesküdtél, hogy sohasem teszed be a lábadat Kalgoorlie-ba!

  – Az még azelőtt volt, hogy… de nem érdekes. Az a lényeg, hogy most itt vagyok.

  Anne-nek a nyelvén volt, hogy rákérdezzen, mit akart mondani az anyja, de tapasztalatból tudta, úgyis hiába. Biztos megint valami szerelmi történet!

  Joanna az órájára pillantott.

  – Azért siettem ide ilyen korán, mert el szeretnélek csalni a szállodámba egy jó reggelire.

  – Nagyon sajnálom, de nem érek rá, már elígérkeztem ma reggelre. – Anne-t annyira meglepte az anyja váratlan látogatása, hogy már majdnem teljesen megfeledkezett a megbeszélt találkozóról. Úristen, mit fog szólni Tom, ha itt találja Joanna Flame-et? Azt a nőt, aki megzsarolta az apját!

  – Csak nem hagysz egyszerűen faképnél, ha már ilyen messziről idejöttem?

  Elég sok év után jutott az eszedbe! – lázadozott magában Anne, de lenyelte a választ. Végül is mégiscsak az anyja, és mindennek ellenére szereti.

  – Egy üzletfelemmel reggelizem – felelte kitérően Anne.

  – Akkor én is veled megyek – jelentette ki magabiztosan Joanna. Biztosra vette, hogy Anne tekintélyének csak használhat, hogy híres filmcsillag az anyja.

  – Nem találom jó ötletnek – hárította el Anne. – Inkább majd később meglátogatlak a szállodában, és akkor nyugodtan elbeszélgethetünk.

  – Ha neked úgy jobb…

  Már majdnem az ajtóhoz értek, amikor hirtelen határozott kopogás hallatszott. Joanna szeme érdeklődve csillant fel.

  – Bizonyára az üzletfeled.

  – Valószínűleg – sóhajtott fel Anne, és kinyitotta az ajtót. – Azt hiszem, már ismeritek egymást.

  7. fejezet

  Tom meglepetése gyorsan hűvös elutasításra változott.

  – Szervusz, Joanna. Igazán nem számítottam rá, hogy itt találkozom veled.

  – Azért mutathatnál kicsivel nagyobb lelkesedést, drágám! – húzta fel a szemöldökét Joanna.

  – Sohasem vagyok lelkes, ha téged látlak. Nagyon jól tudod, miért.

  Az ünnepelt színésznő nyugtalan tekintetet vetett a lányára.

  – De ugye, azért Anne-t nem kell bevonnunk a viszálykodásunkba?

  – Tom már mindent elmesélt – szólt közbe a lány.

  Joanna elsápadt.

  – Hogy tehettél ilyent? – támadt a rendezőre.

  – Jogom volt rá, hogy mindent megtudjak, anya. Elvégre engem is érint az ügy.

  Anne még sohasem látta az anyját ilyen megrendültnek. Megtörten roskadt magába, olyan volt, mint a kétségbeesés szobra. Anne egy pillanatra komolyan megijedt, de aztán eszébe jutott, milyen nagyszerű színésznő az anyja.

  Joanna arckifejezése ellágyult, ahogy a lánya szemébe nézett.

  – Csak érted tettem, drágám. Igazán elhiheted!

  – Miért kellene hinnie neked? – szólt közbe Tom. – Különben még most sem tudja az egész történetet.

  Anne-t hirtelen aggodalom fogta el.

  – Már éppen eleget tudok – tiltakozott, miközben könnyek fojtogatták. – Semmire sem vágyom jobban, mint hogy jóvátehessem a történteket. De sajnos már késő!

  Joanna fürkésző tekintetet vetett a lányára.

  – Talán még nem késő.

  – Ezt hogy érted? – kérdezte Anne gyanakodva.

  – Még nem kérdezted meg? – fordult Tomhoz Joanna, nem is válaszolva a lányának.

  – Mit kellett volna megkérdezni? – Talán Joanna és Tom valami összeesküvést szőttek a háta mögött? Anne-ben szörnyű gyanú támadt. – Mit főztetek ki?

  – Semmit. Csak az anyád már megint úgy viselkedik, mint az elefánt a porcelánboltban.

  – Lárifári! – tiltakozott vidáman Joanna. – Még szerencse, hogy összeakadtunk, különben sohasem kérdezted volna meg.

  – Szerettem volna egy kicsit tapintatosabban eljárni.

  Anne a halántékára szorította a kezét.

  – Volna talán szíves egyikőtök elárulni, hogy mi folyik itt tulajdonképpen?

  – Tom egy csodálatos szerepet akar felkínálni neked a legújabb filmjében – mondta Joanna olyan hangon, mintha rendkívüli örömhírt közölne.

  Anne úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.

  – Jaj, nem, Tom! Ezt nem teheted velem! Kérlek, ne!

  – Lényegében nem kellene ennyire csodálkoznod. Hiszen azt kezdettől fogva mondtam, hogy szakasztott olyannak képzeltem a női főszereplőt, Katie Dooleyt, mint amilyen te vagy.

  Az a jelenet a Niagara duzzasztógátjánál! Tom tehát csak arra volt kíváncsi, milyen lenne Anne a szerepben!

  – De azt egy szóval sem említetted, hogy nekem kellene eljátszanom – jegyezte meg a lány szemrehányóan.

  Tom sötét tekintetet vetett Joannára, mielőtt válaszolt volna.

  – Szerettem volna a magam módján, az általam választott időpontban elmondani.

  – Mikor szántad volna rá magad? Amikor már az ágyban fekszünk? – kérdezte dühösen Anne.

  – Félreérted a dolgot – felelte a férfi nyugodtan.

  Valóban? Azt akarja elhitetni vele, hogy a csókjai őszinték voltak? Hogy tényleg Anne szerelmére vágyott? Még szerencse, hogy tegnap este a gyerekek jelenléte megakadályozta, hogy Tom a végsőkig elmenjen!

  – Az már teljesen mindegy – felelte a lány alig hallhatóan. Nem fog többet szemellenzővel járni! – Semmiképpen sem vállalom el a szerepet. Kár a gőzért!

  – De hát miért nem, drágám? – nézett rá döbbenten Joanna. – Olyan csodás szerep, és a bemutatót óriási hírveréssel fogják előkészíteni.

  – Afelől semmi kétségem sincs, hogy már kidolgozták a reklámhadjárat minden részletét – nézett magabiztosan Tomra Anne.

  Joanna tanácstalanul tárta szét a karját.

  – Te jó ég, hiszen én csak segíteni akartam! Ehelyett mindent összekavartam.

  – Nem, anya. Becsületesebben viselkedtél velem, mint Tom.

  – Olyan biztos vagy benne? – kérdezte kurtán a férfi.

  – Mit akarsz ezzel mondani? – lepődött meg a lány.

  Joanna egyszerre nagyon aggodalmasnak látszott.

  – Tom, az ég szerelmére!

  A férfi hirtelen feléje fordult.

  – Azt hiszem, lassanként ideje, hogy elmeséld Anne-nek az egész történetet.

  Joannából mintha hirtelen minden életerő elszállt volna. Most először látszott meg rajta, hogy már ötvenéves. Egyszerre nem kecsesnek, hanem kicsinek és törékenynek tűnt.

  Anne-t szíven ütötte a látvány.

  – Hagyd abba, Tom! – kérte szinte könyörögve. – Nem látod, mennyire felizgatta magát?

  – Elfelejted, milyen ragyogó színész? – kérdezte élesen a férfi. – Ha azért is osztogatnának Oscar-díjat, hogyan kell kibújni a felelősség alól, Joanna Flame már rég megnyerte volna!

  Anne döbbenten látta, hogy az anyja szeméből patakzanak a könnyek. Tudta persze, hogy Joanna akkor fakad sírva, amikor akar, most azonban nagyon is őszintének látszott.

  – Jól van, drágám – mondta a színésznő, ahogy a lánya odament hozzá. – Tomnak igaza van. Valóban önzően viselkedtem, de azért ne felejtsd el, hogy szeretlek! Rajtad kívül senkim sincs.

  – Egy szót se többet, anya! Tudom, hogy mindig a legjobbat akartad nekem. Nem kell semmi szemrehányást tenni magadnak! – Anne határozottan Tom szemébe nézett. Tomnak minden oka megvan, hogy haragudjon Joannára, de azzal, hogy állandóan megalázza, még nem keltheti életre az apját.

  – Tévedsz, Anne. Magamat is azzal áltattam, hogy a te javadat szolgálom, valójában azonban csak a saját érdekemet néztem.

  – Miről beszélsz? – nézett rá döbbenten Anne.

  Joanna zsebkendőt kotort elő a táskájából, és megtörölgette a szemét.

  – Most vissza kell mennem a szállodába. Kérlek, Tom, mondj el neki mindent! Én képtelen vagyok rá. Ha Anne még ezután is szóba áll velem, ott megtalálhat.

  Mielőtt Anne tiltakozhatott volna, anyja már be is csapta maga mögött az ajtót. 

  A lány megkapaszkodott a legközelebbi szék támlájában, és hidegen méregette Tomot.

  – Remélem, most meg vagy elégedve. Nagy dicsőség, hogy sikerült megríkatni az anyámat!

  – Nem tehetek róla, hogy rossz a lelkiismerete – felelte Tom tökéletes lelki nyugalommal. Cseppet sem rázta meg a lezajlott jelenet, majdnem úgy tűnt, hogy számított rá.

  – Arra gondolsz, amit az apáddal tett?

  – Nem. Arra, amit ellened követett el.

  Anne hirtelen lúdbőrös lett, és védekezően maga köré fonta a karját.

  – Elismerem, hogy nem ő a legjobb anya a földön, de azért szeret engem. Az apám halála után, azért, hogy rólam gondoskodni tudjon, kénytelen volt…

  – Ilyen embereket elviselni, mint én – fejezte be a mondatot Tom. – Igazán nem szívesen rombolom le a hősies, önfeláldozó anya képét, de Joanna kétségtelenül elfelejtett egy apró részletet megemlíteni.

  – Milyen részletet?

  – Azt, hogy te jobb színésznő vagy, mint amilyen ő valaha is volt vagy lesz.

  Ez a kijelentés olyan váratlanul érte Anne-t, hogy elnevette magát.

  – Megőrültél? Hiszen én nem tudok játszani! Sohasem tudtam…

  A férfi határozottan a lány szemébe nézett.

  – Ezt ő beszélte be neked, mert attól félt, hogy az ő csillaga abban a pillanatban lehanyatlik, ahogy a tied felível.

  – Egy szavadat sem hiszem!

  – Nem is számítottam rá. De be tudok mindent bizonyítani. Szedd össze a holmidat, és gyere velem a szállodámba!

  – Nem megyek veled sehová! – rázta a fejét hevesen a lány.

  Tom összefonta a karját széles mellkasán, és türelmesen várt.

  – A dolgokat meg lehet oldani egyszerűen is és nehezen is. Melyiket választod?

  Anne kezdett meginogni Tom eltökéltsége láttán.

  – Nem kényszeríthetsz rá, hogy veled menjek.

  A férfi pillantása majdnem keresztüldöfte.

  – Mitől félsz valójában?

  A lány erőt vett magán, és kihívóan hátravetette a fejét.

  – Semmitől.

  – Akkor nem fog nehezedre esni, hogy végre megtudd magadról az igazságot.

  Tudta azt már Anne nagyon jól! Hiszen saját szemével látta az „Egy élet esélyei” című film eredeti példányát. Napnál is világosabban látszott belőle, hogy csapnivaló színésznő. Több bizonyíték már nem kell, ez éppen elég volt!

  – Fogalmam sincs, mi a célod, de ha ezzel lezárhatjuk ezt az egész ügyet, akkor veled megyek. Utána aztán visszatérek az igazi foglalkozásomhoz, és remélhetőleg nem lesz többé semmi közöm se hozzád, se a filmedhez!

  A szálloda felé menet Tom eleinte egy szót sem szólt. Később aztán mégis megtörte a csendet:

  – Mindent teljesen félreértettél.

  – Számít az valamit?

  – Nekem számít.

  – Tagadod, hogy kezdettől fogva meg akartál szerezni a filmed számára?

  A férfi idegesen dobolt az ujjaival a kormánykeréken. Ugyanazok a finom ujjak, melyekről Anne még az előző éjjel is álmodott!

  – Természetesen nem tagadom. Teljesen testre szabott lett volna számodra a szerep.

  – Tehát mindent megtettél, hogy rábeszélj az elvállalására.

  – Nem úgy, ahogy gondolod.

  Anne hatalmasat sóhajtott.

  – Ugyan minek vitatkozunk még? Hiszen minden csak félreértés volt. Szeretnék ezen a kínos ügyön minél hamarabb túl lenni.

  Tom azonban kényszerítette rá, hogy újra átélje múltja legkeservesebb élményeit. Könnyek szöktek a szemébe. Tom mindenkit csak ki akar használni! Engem is csak az ujja köré akar csavarni, mint mindenki mást. Az egyetlen különbség, hogy én szeretem, és majd belehalok a kínba!

  Anne elgondolkozott, s szinte észre sem vette, hogy már a szálloda liftjén mennek felfelé Tom lakosztályába. Csak lenne már túl ezen az egészen! Akkor majd az élete romjai fölött megpróbál mindent elölről kezdeni. Akármi derül is ki abból, amit Tom mutatni akar, biztosan nem fog az új filmjében közreműködni.

  Tom összekapcsolta a videolejátszót a tévékészülékkel, behelyezett egy kazettát, és a távirányító után nyúlt. Anne letelepedett a pamlagra, olyan messze a férfitől, ahogy csak lehet. Az, hogy Tom magával hozta Anne filmjének egy másolatát, kétségtelenül bizonyítja, hogy mindent gondosan kitervelt.

  Anne görcsösen elfordította tekintetét a képernyőről. Miért akarja Tom még egyszer bemutatni neki a filmet?

  Tom egyszer csak figyelmesen előrehajolt.

  – Azt akartam, hogy lásd ezt a jelenetet.

  Anne megbabonázva meredt a képernyőre. Az ámulattól tágra nyílt a szeme. Egyszeriben megértette, mire gondol Tom. Anne egy fiatal színésznőt alakított a filmben, aki olyan szerepet kapott, amiért számos befutott művész irigyelte. A rossz nyelvek azzal vádolták, hogy az ágyban harcolta ki ezt a szerepet. Pedig valójában a rendező lánya volt, ám ez csak jóval később derült ki.

  Valami mégis megváltozott a forgatás befejezése óta!

  – Ezt a jelenetet nem ismerem – szólalt meg Anne zavartan.

  – Rögtön gondoltam. Valószínűleg csak a sikerületlen külső felvételeket láttad.

  Anne döbbenten nézett Tomra.

  – Akkor miért mondták, hogy a film úgy fog a mozikba kerülni, ahogy bemutatták nekem?

  Tom hangosan felhorkant.

  – Feszült állapotban a legjobb színésszel is előfordul, hogy egyik-másik párbeszédbe beleakad, vagy a mozgása nem tökéletes. A vágatlan filmen ezek a jelenetek ugyanúgy rajta vannak, mint a hibátlanok. De ha kizárólag a rosszul sikerült jeleneteket mutatják meg neked, akkor mit fogsz gondolni?

  – Azt, hogy tehetségtelen ripacs vagyok, aki egyáltalán nem tud játszani. – De hát miért tették ezt velem?

  – És mit gondolsz most?

  Anne megint teljes figyelmével a képernyő felé fordult. El kellett ismernie, a filmen látható fiatal lány megragadóan és élethűen játssza az ifjú színésznőt, aki végre megtalálja régóta keresett apját. A néző úgy érzi, mintha maga is átélte volna az egészet. Anne még nagyon jól emlékezett, hogy annak idején a jelenet milyen elevenen felidézte benne az apja elvesztése miatti fájdalmat. Most is, ahogy a képernyőt nézte, önkéntelenül összeszorult a torka. 

  Könnyek csillogtak a szemében, amikor a film végeztével Tom felé fordult.

  – Nem is tudom, mit mondjak.

  – Dehogynem tudod. Hiszen az igazság világos. Ez a lány, akit láttunk, született színészi tehetség!

  – De hát ez csak egyetlen szerep volt, csupán jelentéktelen kirándulás a film világába.

  – Olyan tehetséged van, ami csak nagyon keveseknek adatott meg. Az anyád ezt azonnal felismerte, és olyan aggodalommal töltötte el, amivel nem tudott megbirkózni.

  – Talán igaza is volt. Végül is nem származott neki semmi jó belőle.

  Tom letette a távirányítót, közel húzódott Anne-hez, és megfogta a kezét.

  – Attól félsz talán, hogy a tehetséged csak szerencsétlenséget hozhat rád?

  Az már be is következett! Páni félelemmel eltelve igyekezett kiszabadítani kezét a férfiéből. Hiába! Ha nem lenne ez az úgynevezett tehetsége, akkor Tom nem kutatta volna fel, ő pedig nem szeretett volna bele.

  – Nem tudsz békén hagyni? – kérdezte a lány, és könnyek folytak végig az arcán.

  – Nem, azt nem tehetem. A te tehetséged olyan különleges és olyan csodálatos, hogy nem kallódhat el. Tartozol vele a világnak, hogy mások örömére használd.

  – Talán azt akarod mondani, hogy neked tartozom – felelte a lány sötéten, miután végre sikerült kiszabadítani a kezét.

  A férfi összehúzta a szemöldökét.

  – Ezt meg hogy érted?

  Anne-nek hirtelen leesett a hályog a szeméről, és kristálytisztán látta a helyzetet.

  – Azt hiszem, nagyon is jól tudod – felelte nyugodtan. – Azt hiszed, hogy tartozom neked valamivel amiatt, ami az apáddal történt, és így akarod az adósságot behajtani.

  – Meg tudom érteni, hogy így látod a dolgot. Eredetileg tényleg ezt akartam, mivel felelősnek tartottalak az apám haláláért. Amikor azonban rájöttem, hogy az anyád tőled függetlenül cselekedett, megváltoztattam a tervemet.

  – Azelőtt vagy azután, hogy el akartál csábítani?

  – Ennek a két dolognak a legcsekélyebb köze sincs egymáshoz!

  – Ne haragudj, de ezt nem hiszem.

  Tom haragtól szikrázó szemmel ugrott fel.

  – Tévúton jársz! Tényleg azt hiszed, hogy a filmszakmában mindent ilyen módon intéznek? Nekem erről egészen más a véleményem.

  – Tulajdonképpen már mindegy – felelte a lány, és igyekezett könnyednek mutatkozni. – Győztél.

  – Ezt hogy értsem?

  – Megcsinálom a filmet. – Tom félbe akarta szakítani, de Anne felemelte a kezét. – Engedd, hogy végigmondjam. Ez lesz az első és utolsó filmem, és az igazi nevemen, Anne Flemingként fogok szerepelni. Az előzetes hírverésben szó sem eshet arról, hogy Joanna Flame lánya vagyok. A film egyedül az én teljesítményemen áll vagy bukik.

  Anne arra számított, hogy Tom diadalmas arcot fog vágni, ehelyett azonban megmerevedtek a vonásai.

  – Minek köszönhető a hirtelen véleményváltozás?

  – Annak, hogy szeretném az adósságom egy részét törleszteni. Akármilyen indítékai voltak is az anyámnak, az biztos, hogy helytelenül cselekedett. Az apádnak pedig nagy árat kellett fizetnie érte. Nem tudom az egészet meg nem történtté tenni, de szeretném legalább részben jóvátenni a hibáját.

  Tom tekintetében csodálat villant fel.

  – Annak ellenére, hogy te nem is vagy hibás?

  – Az anyám az én nevemben járt el. – Anne vasakarattal erőltette magára az önuralmat. Biztosan átszakad majd a gát, és a könnyek árja mindent elmos, de ebben a pillanatban hihetetlenül fontos, hogy megőrizze a tartását. – Még egy feltételem van – folytatta.

  Tom kék szeme kíváncsian felcsillant.

  – Hallgatlak.

  – Ha a forgatás ideje alatt egy ujjal is hozzám érsz, úgy eltűnök, hogy soha többé nem látsz.

  – Mi lelt téged? – kiáltott fel dühösen Tom. – Azok után, amit együtt átéltünk!

  Lehetséges, hogy Tom mégiscsak érez irántam valamit? Istenem, de jó lenne elhinni! De hát ez lehetetlen. Azért mégis különös, hogy még mindig érdeklik a közös élményeink, pedig már elérte, amit akart.

  – Ezek a feltételeim – jelentette ki nyomatékosan Anne.

  Tom összeszorította a száját.

  – Kemény tárgyalófél vagy, Anne. De jól van, beleegyezem.

  Látszott, hogy a férfi nem is sejti, milyen nehéz lesz Anne-nek. Hogy tudja majd a valódi érzéseit eltitkolni? Ez lesz színészi tehetségének valódi szakítópróbája!

  – Most mennem kell – állt fel a lány. – Meg kell beszélnem Sammel, hogy a forgatás idejére megfelelő helyettest tudjon találni.

  – Minden pillanatban meghozhatják a reggelit.

  Anne egy cseppet sem volt éhes. Szeretett volna elmenekülni, amíg uralkodni tud magán. Pedig az már nem tart sokáig! Ahogy Tom magához akarta húzni, halkan felkiáltott:

  – Ne érj hozzám!

  A férfi, nem törődve a tiltakozással, átölelte a lányt.

  – Egyszerűen nem engedhetlek el így – mondta megindultan –, ezt meg kell értened.

  Anne felemelte könnyáztatta arcát.

  – Miért? Hiszen megkaptad, amit akartál.

  – Mit akartam én szerinted? Mindig csak ezt akartam!

  Anne-nek hamarabb észbe kellett volna kapnia Tom komor tekintete láttán, mégsem volt felkészülve erre a vad csókra. A férfi minden gyengédség nélkül birtokba vette a lány száját, annak pedig minden ellenállását elsöpörte az egész testét átjáró szenvedély.

  Tom lassan hátradöntötte Anne-t a pamlagon. Milyen jó lenne most egyszerűen hozzásimulni, – gondolta a lány. Minden porcikájával vágyott a férfi gyengédségére, testének melegére.

  Mintha messze távolból jönne, úgy hallotta a férfi hangját:

  – A legmerészebb álmaimban sem reméltem, hogy ez ilyen lehet!

  Vajon tényleg róla álmodott Tom, vagy kezdettől fogva mindent csak meg játszott? Hiszen az egyik célját már elérte! Nem könnyítette meg Anne túlságosan is a dolgát? Anne az aggodalomtól hirtelen teljesen megmerevedett.

  Tom azonnal észrevette a változást.

  – Talán valami rosszat mondtam? – ráncolta a homlokát.

  – Nem, ellenkezőleg. Emlékeztettél rá, hogy miért vagyok itt eredetileg.

  – Azért vagy itt, mert szerettem volna, hogy itt légy – mondta halkan a férfi, és csábítóan megcsókolta a halántékát.

  Anne reszketve igyekezett úrrá lenni a gondolkodását elhomályosító érzelmei felett. Hiszen Tom nem azért akarja elcsábítani, mert szereti, hanem mert bosszút akar állni! Csakhogy nekem is van büszkeségem, – gondolta Anne. Összeszedte magát, és kibontakozott Tom öleléséből.

  – Elfelejtetted az utolsó feltételemet! – figyelmeztette a férfit.

  Tom karja lehanyatlott, keze azonban ökölbe szorult. Csak nehezen tudott uralkodni magán.

  – Az ördög vigyen, Anne! Nagyon jól tudod, hogy nélküled a film fele annyit sem ér. El kell hát fogadnom a feltételeidet, noha meg vagyok győződve róla, hogy a lelked mélyén te is mást szeretnél.

  – Akkor, ugye, betartod a megállapodásunkat? – kérdezte csaknem könyörögve.

  – Ha egyszer nincs más választásom – sóhajtott a férfi. – Megígérem, hogy a forgatáson kívül nem érek hozzád.

  8. fejezet

  – Itt bujkálsz hát! Csak azt akartam mondani, hogy ma kezdjük a próbákat. Minden rendben van?

  Anne idegesen összerándult, amikor meglátta Tomot az ajtóban. A férfi betartotta, amit ígért, Anne pedig sohasem hitte volna, hogy ennyire fog hiányozni az érintése. Hiába győzködte magát, hogy helyesen cselekedett, mégis nagyon vágyott az ölelésére és forró csókjaira. Egyre gyötrelmesebb volt együtt dolgozni vele. De ha nem akarja teljesen feladni a büszkeségét, féken kell tartania az érzelmeit.

  – Köszönöm, jól vagyok – biztosította Tomot, és igyekezett, hogy hangja közönyösen csengjen. Talán segít, ha csak semleges dolgokról beszélnek.

  – Emerald Station valóban nagyon hangulatos hely. Úgy hallottam, hogy 1878-ban épült.

  – Eredetileg csak néhány apró kunyhó állt itt. Mai sajátos hangulatát a múlt század végi építkezések során nyerte el, és szerencsére azóta ezt változatlanul megőrizte – mesélte a lány.

  – Ezért akartam, hogy a forgatócsoport egy része idejöjjön, és itt kezdjük el a „Kalgoorlie aranya” próbafelvételeit.

  Anne teljesen megértette Tomot. A munkatársainak bele kell élniük magukat az aranymezők hangulatába. Mi lenne erre alkalmasabb, mint ez a helyszín?

  A forgatócsoport az egykori tanyából kialakított turistaközpont hangulatos fogadójában szállt meg. Anne-nek rendes körülmények között nagy gyönyörűsége telt volna a viktoriánus stílusban berendezett szobájában, a csodálatos sárgaréz ágyban, a fa mosakodóasztalban, a korabeli díszítményekben.

  – Röviddel ezelőtt találkoztam az anyáddal – szakította ki merengéséből Tom.

  – Hogyhogy? – nézett rá zavartan Anne.

  – Meg akartam mondani, hogy megbocsátok neki. Beláttam, hogy tényleg nem tudhatott az apám szívgyengeségéről.

  Anne hirtelen gombócot érzett a torkában.

  – Nagy tehertől szabadítottad meg. Igazán nagylelkűen cselekedtél.

  – Egyáltalán nem. Egyszerűen így volt helyes.

  – Akkor is hálás vagyok érte. – Anne nem árulta el, hogy nagyon aggódik az anyjáért. Mióta Joanna Flame megérkezett Kalgoorlie-ba, mindig olyan benyomást keltett, mintha nem lenne egészen jól. De hát miért beszélne erről Tomnak? Miért érdekelnék őt Anne családi gondjai?

  A férfi szeme megakadt az ágyon fekvő gépelt lapokon.

  – Mit szólsz a forgatókönyvhöz?

  – Kitűnő! –vágta rá habozás nélkül Anne.

  – Köszönöm. Örülök, hogy tetszik a munkám.

  – Te írtad a forgatókönyvet?!

  – Nem tudtad?

  – Fogalmam sem volt róla. – A Howson név nyilván annak a rövidítése, hogy „Howard's son”, Howard fia! – döbbent rá az összefüggésre Anne. Már sok történelmi kalandregényt olvasott ettől az ismert szerzőtől, de nem is sejtette, hogy Tom Callander rejtőzik az álnév mögött.

  A lány mélyen elvörösödött. Az író híres volt szemléletes szerelmi jeleneteiről. Noha sohasem tűzdelte őket indok nélkül a cselekménybe, kellemetlenül nyíltak és részletesek voltak. Csak nem a szerző saját tapasztalatai alapján íródtak ezek a jelenetek? – villant át a lány agyán. Arra a gondolatra, hogy Tom valamelyik könyvében magára ismerhet, a hideg is kirázta. Még szerencse, hogy nem mentek el a végsőkig!

  Anne gondolatai kiülhettek az arcára, mert a férfi halkan elnevette magát.

  – Most biztosan azon tűnődsz, hogy a saját élményeimet dolgozom-e be az írásaimba.

  – Talán nem? – kérdezte kihívóan a lány.

  – Majd megtudod, ha elolvasod Thomas Howson legújabb könyvét.

  Anne-nek haragjában könnyek gyűltek a szemébe. Gyorsan elfordult, hogy Tom ne lássa az arcát. Kétségbeesetten keresett valami ártatlan témát.

  – Tudott az anyám arról, hogy felkeresel Kalgoorlie-ban?

  – Természetesen. Ő adta meg a címedet.

  – Hogyan?! – fordult a férfi felé Anne, magánkívül a haragtól. – Hogy tehetett ilyet velem?

  Tom megvonta a vállát.

  – Az újságban megjelent kép alapján amúgy is megtaláltalak volna. Joannától alapjában véve csak azt akartam megtudni, miért fordítottál hátat a filmszakmának. Ő pedig valami megmagyarázhatatlan okból elmondta az igazat.

  Anne holtsápadt lett.

  – Engem használt fel, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Erre gondolt hát, amikor azt mondta, talán még nincs túl késő a jóvátételre! Általam akarja jóvátenni, amit elkövetett?

  – Talán igen, talán nem. Talán csak a sok szenvedésen szeretne valamit utólag enyhíteni, amit az évek során okozott nekünk.

  Tom még mondani akart valamit, de Anne-t telefonhoz hívták. A lány lesietett az előcsarnokba, és felvette a kagylót. Joanna volt a vonalban. Anne a szeme sarkából látta, hogy a férfi tapintatosan hátrahúzódik. 

  – Csak érdeklődni akartam, hogy megy a munka – mondta Joanna, miután üdvözölték egymást.

  – Jól, anya – felelte a lány gépiesen. Nem akart színlelni. Hosszú időre lesz szüksége, amíg végleg meg tud bocsátani Joannának! A feszültség szinte tapintható volt a két nő között.

  – Örömmel hallom. Tom elmesélte, hogy miért rendelte oda a forgatócsoportot. Egyébként ki van még ott?

  Anne felsorolt néhány színészt, akiket az anyja ismert.

  – Nagyon örülök, hogy elvállaltad a szerepet – mondta végül Johanna.

  – Azt el tudom képzelni – jegyezte meg Anne gúnyosan.

  – Kérlek, ne tarts haragot! Most, hogy már tudod, milyen tehetséges vagy, talán meg tudod érteni, miért ijedtem meg annyira.

  – Fölösleges ezen tovább kérődzni. Ami megtörtént, megtörtént.

  – Minden okod megvan rá, hogy gyűlölj.

  – Nem gyűlöllek. Csak néha pokolian megnehezíted, hogy szeresselek. De most már mennem kell.

  – Bizonyára Tom vár – élénkült fel hirtelen újra Joanna hangja. – Ugye, rendkívüli fiatalember? Vagy már nem is olyan fiatal, hiszen harmincegy éves? Mindenesetre sokkal rosszabbal is összeakadhattál volna.

  Anne elvörösödött. Nagy nehezen azért sikerült közönyös hangot erőltetnie magára.

  – Hagyd abba, anya! Cseppet sem érdekel Tom. Gyengéd érzelmeket pedig végképp nem táplálok iránta.

  – Milyen kár! – sajnálkozott Joanna. – Bár, miután Sylvie Sheridan is a helyszínen van, talán jobb is.

  Sylvie Sheridan játszotta Marciát, aki a filmen Katie Dooley legjobb barátnője.

  – Mit akarsz ezzel mondani? – szaladt ki önkéntelenül is a kérdés Anne száján.

  – Persze, hozzád nem érnek el a filmvilág pletykái. Sylvie és Tom évek óta együtt járnak. Biztosan már régen összeházasodtak volna, ha Sylvie első férje beleegyezett volna a válásba. Most viszont ő is meg akar nősülni, így bizonyára nem fog több akadályt gördíteni az útjukba.

  Még szerencse, hogy Joanna nem láthatta Anne döbbent arckifejezését.

  Sylvie és Tom! Hogyhogy eddig nem vette észre? Kezdettől fogva látnia kellett volna, milyen bizalmas viszonyban vannak. Mindjárt, amikor Sylvie megérkezett, Tom átkarolta a vállát, miközben a két nőt bemutatta egymásnak. Azonkívül Sylvie azonnal közölte Anne-nel, hogy nincs megelégedve a szereposztással.

  – Tom bizonyára be fogja látni a tévedését, és nekem fogja adni a főszerepet – jelentette ki leereszkedően. Anne ezt egyszerűen a szakmai irigység megnyilvánulásának vélte, most azonban ráébredt, hogy mélyebb indítékok rejtőznek a háttérben.

  – Itt vagy még? – hallatszott Joanna aggodalmas hangja a vonalban.

  – Igen – vett erőt magán Anne. – Nincs semmi baj, csak egy kicsit fáradt vagyok. Bizonyára megerőltetőbb volt az ideutazás, mint ahogy éreztem, meg az izgalom a forgatás miatt…

  Anne eleinte nem akarta elfogadni az Emerald Station-i szállást, inkább naponta ingázott volna Kalgoorlie és a forgatás színhelye között. Tom azonban féltette a csapatszellemet, ezért ragaszkodott hozzá, hogy Anne is együtt lakjék a többiekkel. Így aztán éjjel-nappal Tom társaságában kellett lennie.

  – Biztosan jót tesz neked egy kis környezetváltozás – mondta Joanna ebben a pillanatban.

  – Talán igazad van. Csak furdal a lelkiismeret, hogy nem tudok veled törődni.

  – Arra nincs semmi okod – felelte Joanna olyan élesen, hogy Anne zavartan felfigyelt.

  – Ne haragudj! Nem akartam…

  – Tudom – szakította félbe nyugtatólag Joanna. – Nem akartam rád támadni. Nem azért jöttem ide, hogy keresztezzem az útjaidat, hanem hogy kikapcsolódjak.

  – Egyáltalán nem vagy az utamban – tiltakozott Anne. – Szívesen megmutogattam volna neked a vidéket.

  – Tudom, drágám. De amit most csinálsz, az nagyon fontos. Végül is a bemutató bevétele a te ifjúsági központod javára megy.

  Erre a gondolatra Anne egy csapásra jobb kedvre derült.

  – Ez volt az egyik ok, amiért elvállaltam a szerepet. A fiataloknak égetően szükségük van egy olyan helyre, ahol zavartalanul összejöhetnek. A szüleik olyan gyakran költöznek egyik városból a másikba, hogy a gyerekeknek csak nagyon kevés idejük marad barátkozásra. Nagy segítséget jelentene egy megfelelő találkozóhely.

  – A mi esetünkben sem volt ez nagyon másképp – gondolkozott el Joanna. – Majdnem mindenüvé magammal vittelek, és gyakran megfeledkeztem róla, hogy ez számodra nemcsak előnyöket, hanem komoly hátrányokat is jelent.

  – Azért mégiscsak túléltük.

  Joanna halkan felnevetett.

  – Igazad van. Most azonban már mennem kell. A főnököd körülvisz egy kicsit a környéken.

  – Jaj, de jó! – felelte Anne megkönnyebbülten. – Biztosan remekül fogsz szórakozni.

  – Biztosan, drágám. Szeretlek.

  – Én is téged, anya. – Anne kissé nyugtalanul tette le a kagylót. Mi történt Joannával? Távolról sem olyan magabiztos, mint máskor. Talán agyondolgozta magát? Biztosan jót tesz egy kis kikapcsolódás. Samnél jobb idegenvezetőt nem is lehetne találni!

  Anne főnöke igazán nagylelkűen viselkedett. Szó nélkül elengedte munkatársnőjét a forgatás idejére, sőt azt is felajánlotta, hogy fizetett szabadságnak tekinti a távollétet. Anne azonban biztosította, hogy tekintélyes tiszteletdíjat fog kapni, így az ajánlatot nem fogadta el. Vonakodva ugyan, de beleegyezett, hogy a cég a filmmel kapcsolatos hírverést a saját népszerűsítésére használja fel. 

  Anne visszament a szobájába, kinyitotta az ablakot, és kihajolt. Megcsapta az orrát a friss levegő, s úgy döntött, ez a nap túl szép ahhoz, hogy a szállodában töltse. Biztosan jót fog tenni egy kis mozgás a forgatókönyv tanulmányozása közben. Az ablakból odalátszott a kaucsukfák árnyékában fekvő szép teniszpálya meg az egykori aranyásó-kunyhó, ahol most úszómedencét, szaunát és zuhanyozót rendeztek be. A kunyhóból kiszűrődő vidám hangok egészen a szobáig felhallatszottak, és Anne-nek hirtelen úszni támadt kedve.

  Gyorsan felvette a tengerészkék fürdőruháját, fölé húzott egy könnyű frottírruhát, karjára kapott egy törülközőt, és már indult is lefelé.

  Amikor azonban odaért a medencéhez, és meglátta, kik úszkálnak benne, keservesen megbánta a döntését. A két ismerős vízilabda-mérkőzést vívott vidám hancúrozás közepette. Sylvie kiemelte szőke sörényét a víz alól, és elkapta a labdát, amit Tom éppen odadobott neki.

  – Elég! – sivalkodott féktelenül Sylvie. – Te győztél. Rendben?

  – Csak akkor, ha elismered, hogy megküzdöttem érte, és nem te hagytál nagy kegyesen győzni. – Ebben a pillanatban Tom észrevette Anne-t, aki tétován állt az ajtóban. – Gyere be te is, Anne!

  – Én… éppen csak körül akartam nézni.

  Tom szeme megakadt az Anne karjára vetett törülközőn.

  – Pedig nekem határozottan úgy tűnik, hogy ki is akartad próbálni a hűs vizet. Sylvie és én gyakoroltunk egy kicsit, de az edzőtársnőm már éppen kimerült, úgyhogy a tied az egész medence.

  – Majd megmutatom én neked, ki merült ki! – háborodott fel Sylvie, Tom fejéhez vágta a labdát, és elúszott. Tom nagy karcsapásokkal utánaeredt. Ahogy utolérte, addig próbálta a víz alá nyomni, amíg a nő, karját a férfi nyaka köré fonva, könyörgésre nem fogta a dolgot. Látszott, hogy Tomnak mindez teljesen természetes.

  Anne Sylvie-től és Tomtól kellő távolságban fejest ugrott a medencébe. Lendületesen rótta a köröket, míg végre egy kicsit oldódni kezdett benne a feszültség. Mikor már ólomnehéznek érezte a karját, a kimerültségtől remegve kimászott a medence szélére. Az ablakon át látta, hogy Tom a szaunában van. A férfi felsőteste csillogott a nedvességtől, haja a fejéhez tapadt.

  Anne megtörülközött, aztán lerogyott egy nyugágyba. Lehunyta a szemét, mintha akkor kevésbé fájna a szíve. A valóságban is ugyanolyan áthatolhatatlan fal választja el Tomtól, mint ez az üvegablak!

  – Látom, sportos alkat vagy – hangzott fel hirtelen egy hang közvetlen közelről. – Nem félsz, hogy túlságosan megizmosodsz? A dagadó izmok nem igazán nőiesek.

  Anne végignézett Sylvie nádszáltermetén, amit csak alig-alig takart a parányi fürdőruha. Senki sem foghatta rá, hogy nem eléggé nőies. Illatos, szőke hajkoronájától vörösre lakkozott lábkörméig minden porcikájából áradt a nőiesség.

  – Nem hiszem, hogy neked emiatt aggódnod kellene – felelte Anne.

  – Köszönöm – felelte Sylvie, aki bóknak értette a megjegyzést. – Ugye, csodálatos ez az úszómedence? Igazán nem számítottam rá, hogy itt az isten háta mögött ilyen fényűzést találok.

  – Kalgoorlie környéke igazán nem mondható isten háta mögötti vidéknek, legfeljebb földrajzi szempontból – vette védelmébe választott hazáját Anne. – Kalgoorlie minden elképzelhető kényelemmel el van látva, és a lakosság átlagon felül összetart.

  Sylvie lehúzta fürdőruhája pántját egyenletesen lebarnult válláról. Anne hirtelen megirigyelte a másik nő kifogástalan testét. De hát mi ütött belé? Eddig még sohasem irigykedett senkire a külseje miatt. Mindig tökéletesen elégedett volt azzal, hogy kitűnő elméje és nagyjából elfogadható megjelenése van. Csak az anyja biztatta mindig, hogy szépségét se rejtse véka alá.

  – Az összetartásról már hallottam – mondta váratlanul Sylvie. – Ugye, te egy ifjúsági létesítmény megvalósításán dolgozol?

  Anne meglepetésében lelkesen válaszolt:

  – Egy ifjúsági központ építéséhez segítek pénzt szerezni. Tom filmbemutatója óriási lépéssel fogja előrevinni az ügyet.

  Sylvie beleharapott telt alsóajkába.

  – Tom igazán nagyvonalú. Egyesek azonban félreérthetik a nagylelkűségét.

  Figyelmeztetni akar engem? – tűnődött Anne. Sylvie úgyis rövidesen rá fog jönni, hogy nem jelentek számára semmiféle veszélyt! Így aztán Anne egyszerűen elengedte a füle mellett a célzást.

  – Manapság nagy hűhót csapnak a serdülő ifjúság védelméből – jegyezte meg lenézően Sylvie. – Én már tizenéves koromban asszony voltam.

  – Akkor nagyon korán mehettél férjhez – nézett a váratlan vallomástól meglepve beszélgetőtársára Anne. – Miért futott aztán zátonyra a házasságod?

  – Elsősorban azért, mert a férjem unatkozásra akart kárhoztatni. Jeff sikeres üzletember, akinek az életébe az én pályám sehogyan sem fért bele. Engem meg nem elégít ki a háziasszonyi szerepkör. Végül választanom kellett a munkám és Jeff között. A filmszakma és a pályám mellett döntöttem.

  – Nehéz lehetett neked – mondta együttérzően Anne.

  – Sajnálkozni azért nem kell. Nagyon tanulságos tapasztalatokat gyűjtöttem. Közben végre Jeff beleegyezett a válásba.

  Anne megborzongott, ahogy világossá vált előtte, hová akar ez a beszélgetés kilyukadni.

  – Már hallottam.

  Sylvie gúnyosan felnevetett.

  – Úgy látszik, a hírszolgálat az ország legeldugottabb részén is tökéletesen működik! De akkor nyilván azt is tudod, hogy csak erre vártunk.

  Anne-nek hirtelen összeszorult a torka, és úgy érezte, hogy vasmarok szorítja össze a szívét.

  – Igen, tudom.

  – Jó. Akkor hát tökéletesen értjük egymást, ugye? – Sylvie kecsesen felállt, magára terített egy törülközőt, és ellibegett a szauna irányába. 

  A forgatócsoport a szúnyoghálóval védett verandán gyűlt össze ebédelni, ahol rovaroktól háborítatlanul élvezhették a csodálatos kilátást. Úgy tervezték, hogy ebéd után elkezdik a próbákat.

  Amikor Anne belépett, az egyik asztalnál a Herbert Hoover szerepét játszó Miles Davidson éppen Andrew Aragonnal beszélgetett, azzal a színesbőrű színésszel, aki Coyle-t, a bennszülöttek vezérét alakította. Anne udvariasan viszonozta a két férfi üdvözlését, mégis egy üres asztalhoz ült le. Gondolataiba mélyedve bámulta a közeli mezőn legelésző bárányokat.

  Kedvetlenül turkált a spenótfelfújtban és a sült gombában, amikor Tom leült vele szemben.

  – Ugyanezt kérem – közölte az azonnal előkerülő pincérnővel. – Nagyon étvágygerjesztő látványt nyújt.

  Anne könnyedén csevegni kezdett, hogy zavarát leplezze.

  – Úgy hallottam, hogy minden zöldséget itt helyben termesztenek, még a salátát is. Egyébként igazán kitűnő.

  A lány tisztában volt vele, hogy ostobaságokat fecseg, de okosabb nem jutott az eszébe. Tom haja még mindig nedves volt, bőre enyhén kipirosodott a szaunától. Nincs olyan ebéd a világon, ami el tudta volna terelni Anne figyelmét arról, hogy Tom Callander milyen rendkívül vonzó.

  Amikor Tom is megkapta az adagját, elmerülten látott neki az evésnek. Így legalább egy darabig nem kellett társalogni. Anne arra számított, hogy Sylvie is bármely pillanatban megérkezhet, ezért igyekezett minél gyorsabban lenyelni az ebédet. Semmi kedve sem volt végignézni, hogy enyelegnek azok ketten.

  Megtörölte a száját, és az asztalkendőt szép rendesen összehajtva letette.

  – Gondolom, nem jössz ki túl jól Sylvie-vel – jegyezte meg a férfi, miközben elismerően pillantott végig Anne-én.

  – Ki mondja ezt? Sylvie? – kérdezte kihívóan a lány.

  – Nem kellett ezt senkinek sem mondania. – Tom lopva körülnézett, hogy nem hallja-e valaki a beszélgetésüket. – Olyan sűrű közöttetek a levegő, hogy szinte vágni lehet. Azt azonban nem fogom megengedni, hogy ennek a munka is kárát lássa.

  Anne önkéntelenül maga elé képzelte Sylvie-t és Tomot, ahogy egymás mellett üldögélnek a szaunában, és görcsösen összerándult a gyomra. Nem kétséges, ki mellé áll Tom, ha kenyértörésre kerül a sor!

  – Értem – felelte leverten. – Fölösleges figyelmeztetned, nagyon jól tudom, miként állnak a dolgok.

  – Azt is tudni vélted, hogy rossz színésznő vagy – jegyezte meg Tom némi rendreutasítással a hangjában, aztán az étlap után nyúlt. – Azt hiszem, utóételként házilag készített fagylaltot rendelek cukrozott gyümölccsel. Te mit választasz?

  – Nekem már elég volt – jelentette ki a lány kétértelműen, mire Tom rosszkedvűen ráncolta össze a homlokát. Anne szó nélkül felállt, és felszegett állal kisétált a helyiségből. 

  A próbákat az egykori gyapjútárolóban tartották, amit éjszakai szállásokká  átalakított birkanyíróházak vettek körül. Noha a gyapjútárolóban időközben konferenciaközpontot rendeztek be, igyekeztek megőrizni az eredeti jellegét. A magas boltozatos mennyezet és a faburkolatos falak csaknem ugyanolyanok voltak, mint annak idején. Szinte nesztelenül működő klímaberendezés gondoskodott a kellemes szobahőmérsékletről.

  Anne a forgatókönyvvel a kezében leült a leghátsó sorba. Amíg a többi színészre várt, még egyszer átnézte a szerepét. Először Andrew Aragon és Miles Davidson érkezett meg. Aztán élénk társalgásba merülve felbukkant Sylvie és Tom.

  Amikor Anne meglátta, milyen bizalmasan dugják össze a fejüket, az ajkába harapott. Jaj, hogy lesz képes valamennyire is elfogadható színészi alakításra? Hiszen ha Tom belép az ajtón, már vége!

  A rendező azonnal átvette a parancsnokságot.

  – Azzal a jelenettel kezdjük, amikor Katie és Marcus rádöbbennek, hogy szeretik egymást.

  – De hiszen Marcus, illetve Trevor csak holnap érkezik meg – vetette azonnal ellen Anne.

  – Gondolod, hogy én nem tudom? – nézett rá ingerülten Tom. – Azt akarom azonban, hogy mindenki élje egy kicsit bele magát a forgatókönyvbe. Amíg Trevor nincs itt, én veszem át Marcus szerepét.

  Jaj, nem! Tom nem kívánhatja tőle komolyan, hogy ők ketten együtt játsszanak el egy szerelmi jelenetet!

  – Talán inkább a többiekkel kellene kezdeni – javasolta félénken Anne.

  – Valakinek elsőnek is kell lenni – jelentette ki határozottan Tom. – Te kijöttél a gyakorlatból, azért kell veled kezdenünk. Ne aggódj, a többiekre is sor kerül!

  Anne a forgatókönyvben a megfelelő helyre lapozott. A szerelmes szavak azonban, melyeket Marcushoz kellett volna intéznie, a torkán akadtak, mivel Tom szemébe kellett mondania. Ezek a szavak ugyanis olyan pontosan kifejezték saját érzelmeit, hogy a hangszálai egyszerűen felmondták a szolgálatot.

  Tom közelebb lépett, és nyugtatólag átkarolta a lány vállát.

  – Ne izgulj, hiszen ez még csak olvasópróba!

  A lányt olyan rémület fogta el, hogy egész testében megmerevedett.

  – Megígérted, hogy nem érsz hozzám!

  – Magánemberként – emlékeztette Anne-t az egyezségre. – Ez most a munkához tartozik.

  Nem Anne vagy, hanem Katie Dooley, – mondogatta magának Anne. Nem Tom, hanem Marcus tart a karjában. Lassanként megnyugodott és odasimult a férfihoz.

  Tom azonnal észrevette a változást.

  – Ez az! Akkor most mondd nekem, hogy mennyire szeretsz!

  – Jobban szeretlek, mint az életemet – mondta Anne a szerepbeli szöveget, de a mondatba belesűrítette mindazt a szerelmet, amit Tom iránt érzett. Higgye Tom nyugodtan, hogy csak játszik! Anne azonban tudta, hogy a vallomás a szíve legmélyéről fakad. Ezért érezte a hallgatóság is olyan meggyőzőnek a jelenetet. Most már folyékonyan peregtek a szavak Anne ajkáról. Amikor befejezte, Tom különösen nézett rá.

  Hirtelen felcsattant a taps, és Anne zavartan nézett körül. Tom is összecsapta a tenyerét.

  – Igazán nagyszerű voltál! Visszavonom, amit a hiányzó gyakorlatról mondtam.

  Anne érezte, milyen dühösen néz utána Sylvie, ahogy visszament a helyére.

  – Úgy játszottad Katie-t, mint egy szerelmes fruska – sziszegte a fogai között alig hallhatóan Sylvie, Anne azonban nagyon jól értette. Letörten igyekezett odafigyelni a Tom és Andrew Aragon által próbált jelenetre. Ez arról szólt, hogy Marcus nagy kockázatot vállalva szállást nyújtott a bennszülöttvezérnek, az pedig hálából egy totemet ajándékozott neki.

  Mikor végül Tom és Sylvie jelenetére került sor, Anne alig tudott erőt venni magán, hogy ki ne rohanjon a teremből. Sylvie-nek eredetileg azzal a színésszel kellett volna próbálnia, akire a szerep ki volt osztva. Ő azonban behízelgő hangon közölte, biztosan jobban bele tudná magát élni a szerepbe, ha Tommal próbálna.

  – Tudod, drágám, hogy semmit sem tudok tőled megtagadni – közölte elbűvölő kedvességgel Tom, és bocsánatkérő pillantást vetett a fellépésére váró színészre.

  Sylvie olyan hálásan nézett Tomra, hogy Anne csaknem rosszul lett.

  – Köszönöm, drágám. Tudtam, hogy meg fogsz érteni. Találkozunk ma este?

  Tompa moraj futott végig a termen, Anne visszafojtott lélegzettel várta Tom válaszát.

  – Csak nyugalom! – intette le könnyedén a csapatot Tom, aztán Sylvie-hez fordult: – Igen, segítek este megformálni a szerepedet.

  Anne a klímaberendezés ellenére úgy érezte, mindjárt megfullad. Gyorsan felkapta a forgatókönyvét, halk bocsánatkérést mormolt, majd hanyatt-homlok távozott.

  9. fejezet

  – Hol tartunk? – súgta oda Anne Davidsonnak, ahogy lerogyott mellé. Szégyenkezve összehúzta magát, látván, hogy Tom bosszúsan méregeti.

  Igazán kellemetlen, hogy nem ért ide időben a próbára, de Tomnak nem kell azért ennyire dühösnek lennie. Végül is nem teljesen ártatlan a dologban!

  Előző  éjjel Anne le sem hunyta a szemét. Egyre csak az járt a fejében, hogy Tom és Sylvie késő éjszakáig dolgoznak. Nem csoda, hogy Anne reggel elaludt.

  – Csak tíz percet késtem – mentegetőzött halkan.

  – Tom is tökéletességre törekszik, mint az apja. Ez persze a végeredményen is meglátszik, így tulajdonképpen hálásnak kell lennünk – mosolygott Miles.

  – Igazad van – ismerte el Anne. – Ettől azonban még nem lesz könnyebb együtt dolgozni vele.

  Különösen, ha az ember fülig szerelmes bele, – tette hozzá magában.

  – A lángelmékkel általában nehéz kijönni – felelte nyugodtan Miles. Amíg Tom a többi színésszel beszélt, Anne felhasználta az alkalmat, hogy megkérdezze Miles-tól, ami már régen izgatta.

  – Végeredményben mi pontosan Tom feladata ebben a filmben? Úgy tűnik, hogy producer, rendező, színész egy személyben.

  – Nem is hinném, hogy egy Howson-forgatókönyvet másra bízna – nevetett Miles.

  Anne meglepve húzta fel a szemöldökét.

  – Ezek szerint te tudod, ki Thomas Howson?

  – Az nyílt titok a szakmában. Bárcsak félig olyan tehetséges lennék, mint ő! – Miles elgondolkozva figyelte, ahogy Tom Andrew-nak és Sylvie-nek segít egy nehéz jelenetben.

  – De hiszen te is remekül játszol! Nagyon tetszett az a televíziós sorozat, amelyben falusi bírót alakítasz.

  – Hálás szerep volt. De azért szívesebben filmezek. – Miles előrehajolt, és bizalmas hangon folytatta: – Te is nagyszerű vagy. Hol bujkáltál idáig? Bizonyára nem ez az első filmed.

  – Filmesek között nőttem fel, de magam sohasem akartam színésznő lenni. Tom beszélt rá, hogy vállaljam el ezt a szerepet.

  – A rábeszélőképessége tényleg mesteri! – nevetett Miles. – De nyilván meg volt győződve a tehetségedről. Valahogy ismerősnek tűnsz nekem. Milyen filmben láthattalak már?

  Legjobb védekezés a támadás, határozott Anne.

  – Bizonyára összetévesztesz az anyámmal, Joanna Flame-mel.

  A színész arca felderült.

  – Tényleg hasonlítasz hozzá egy kicsit. De ha jól gondolom, nem akarod, hogy mindenki megtudja.

  A lány válasz helyett hálásan a férfira mosolygott.

  – Előbb-utóbb persze ki fog derülni, de azt szeretném, hogy itt a saját teljesítményem alapján ismerjenek el.

  Miles komolyan bólintott.

  – Nagyon okos. Nekem meg egy híres sógorom van. De titokban tartom a rokonságot, nehogy azt higgyék, miatta kapom a szerepeimet. Egyébként nemrégiben láttam Joannát. Vagy tévednék?

  – Eljött meglátogatni, s közben egy kicsit kikapcsolódik.

  – Nagyon jól tette. Az utóbbi időben rosszul néz ki. Állítólag beteg volt.

  – Erről nem hallottam – kapta fel a fejét aggodalmasan Anne. Arra gondolt, hogy mennyire lefogyott az anyja, és a sötét karikák sem akarnak a szeme körül eltűnni. Mihelyt lehetséges, beszélnie kell erről az anyjával!

  Miles egy picit meglökte Anne-t, amikor Sylvie elment mellettük, és tőlük nem túl messze leült.

  – Ez a te igazi gondod – súgta halkan. – Nyíltan kimutatja, hogy féltékeny rád.

  – Én kaptam meg azt a szerepet, amit ő szeretett volna – súgta vissza Anne.

  – Azért kaptad te, mert olyan, mintha neked írták volna. Te és Tom, mint Marcus, kirobbanó sikert fogtok aratni.

  Anne nyugtalan lett.

  – De hiszen Tom csak helyettesíti azt a színészt, akire a szerep ki van osztva!

  – Tom ezt állítja, de hát Marcus szerepét eredetileg saját magának írta. Egyáltalán nem lesz hát kétségbeesve, ha Trevor nem jelenik meg. 

  Anne érzelmeit tökéletesen összekavarta, hogy továbbra is Tom helyettesítette a távollévő színészt. Egyrészt Anne szabadon kiöntheti a szívét, kimondhatja, mit érez Tom iránt. Közben azonban szemfényvesztést művel! Mindenki azt hiszi, hogy nagyon tehetséges, pedig valójában ő egyáltalán nem is játszik!

  Ebben a pillanatban Tom odalépett hozzá, biccentett, és epésen megjegyezte:

  – Örülök, hogy úgy döntöttél, mégis megtisztelsz minket a jelenléteddel.

  Anne hirtelen elvörösödött, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy felpofozza Tomot.

  A rendező azonban már ott is hagyta. Közölte a színészekkel, hogy mihelyt elintézett egy telefont, folytatódik a próba.

  Miles könnyedén megérintette a lány karját.

  – Andrew szeretne veled próbálni. A hatvanhetedik oldaltól.

  Anne felütötte a megjelölt oldalt. Arról a jelenetről volt szó, amikor Coyle a Niagara duzzasztógátnál lévő rejtekhelyén összetalálkozik Katie-vel. Ez azon ritka pillanatok egyike, amikor a bennszülöttvezér és a fehér asszony a nyelvi nehézségek ellenére kitűnően megértik egymást.

  A jelenet komoly színészi teljesítményt igényelt, hiszen csaknem teljesen szavak nélkül kellett mindent kifejezni. Most, hogy Tom zavaró közelsége nem kötötte le Anne figyelmét, szabadon szárnyalhattak a gondolatai. A jelenet végeztével tudta, hogy egészen különlegeset alakított.

  – Kétségtelenül nagyon jó vagy – jelentette ki Andrew elismerően, és ezzel visszazökkentette Anne-t a valóságba.

  – Köszönöm – felelte a lány, és mélyen elpirult. Miközben visszament a helyére, a többi színész is dicséretekkel árasztotta el.

  Amíg Anne játszott, Miles kiment, és Sylvie foglalta el a helyét. Éppen kávét ivott egy papírpohárból.

  – Kérsz belőle? – nyújtotta Anne felé.

  – Köszönöm. Teljesen kiszáradt a szám.

  – Nyilván a nagy érzelmi igénybevételtől. Remek voltál!

  Sylvie őszinte csodálata meglepte Anne-t. Lehet, hogy még barátnők lesznek?

  – Elragadóan nézel ki – felelte Anne, hogy ő is mondjon egy bókot.

  – Nagyszerűen is érzem magam – felelte Sylvie, és olyan mélyen lehajtotta a fejét, hogy szőke haja függönyként hullott az arcába. – Színésznő létemre nem tudok színlelni. Különösen, ha ilyen csodálatos újság van.

  Mivel Sylvie nyilvánvalóan arra várt, Anne megtette azt a szívességet, hogy rákérdezzen.

  – Miféle újság?

  – Rólam és Tomról. Az, hogy tegnap együtt dolgoztunk a forgatókönyvön, végre összehozott minket.

  Anne-nek összeszorult a torka, és hirtelen forogni kezdett körülötte a világ.

  – Tom megkérte a kezedet? – nyögte ki nagy nehezen.

  – Hát nem csodálatos? Természetesen nem ért váratlanul, és csak a film befejezése után akarjuk hivatalosan közhírré tenni. – Sylvie nyugtalanul harapdálta telt alsó ajkát. – Valakinek azonban el kellett mesélnem. Ugye nem fogod továbbadni a többieknek? Nem szeretném, ha ezentúl másképp kezelnének.

  – Tőlem senki nem tud meg semmit – felelte Anne akadozva.

  Miért pont őt választotta Sylvie bizalmasául? Anne úgy érezte, mintha egy mélységes szakadékba zuhant volna. Az anyja figyelmeztetése ellenére egyáltalán nem számított rá, hogy Tom tényleg feleségül veszi Sylvie-t.

  Aki azt állítja, hogy jobb egy szerelmet elveszíteni, mint soha meg sem szerezni, még sohasem élte át azt, amit most Anne. Bárcsak sohase ismerte volna meg azokat a varázsos érzéseket! Hogy fog ezentúl Tom nélkül élni?

  – Jól vagy, Anne? – hallatszott Sylvie aggódó hangja.

  – Jól vagyok, csak egy kicsit fullasztó itt a levegő.

  – Én nem érzem. Talán rosszul lettél?

  A reménytelen szerelem súlyos esete, – gondolta szomorúan Anne. Vajon tényleg bele lehet halni abba, ha valakinek összetörik a szíve?

  – Fleming kisasszony, volna szíves felfáradni a színpadra? 

  Ahogy meghallotta Tom éles hangját, Anne felállt, és remegő térddel előrebotorkált. Észre sem vette, hogy Tom már visszajött. Csaknem akar most Tom egy szerelemi jelenetet próbálni?

  Szerencsére egészen más jellegű rész került sorra, amelyben Katie mint tanítónő megismerteti tanítványaival a bennszülöttek szokásait, noha ilyesmi nem szerepel a tantervben.

  Anne-t mélyen megindította a jelenet. Katie olyan volt, amilyen Anne mindig szeretett volna lenni: szép, bátor és szenvedélyes. Marcus iránti szerelme erőt adott neki, hogy félelmet nem ismerve kiálljon mindazért, amit helyesnek tartott.

  Eddig Anne-nek sohasem esett nehezére Katie szerepét megtölteni élettel. Most hirtelen úgy érezte, áthatolhatatlan páncél veszi körül. Mintha Sylvie közlése minden életerőt kiölt volna belőle.

  Tom tekintete majd felnyársalta a lányt.

  – Mi lelt téged, Anne? Olyan mereven játszol, mint egy bábu! El kell képzelned, hogy a jelenet valóságos, különben senki sem hiszi el neked! Érted?

  – Igen.

  A kurta válaszban volt valami, ami Tomot végképp kibillentette az egyensúlyából. Gorombán karon ragadta Anne-t, és hátravonszolta a gyapjútároló végébe, közben minden irányba parancsokat osztogatott.

  – Mit csinálsz? Azonnal hagyj békén! – tiltakozott a lány.

  A férfi arcán dühös mosoly suhant át.

  – Hála istennek, élsz még! Már kezdtek kétségeim támadni.

  Tom szó nélkül átvezette a lányt az egykori bálterem kis előcsarnokába, amelynek hangulatát a gyönyörű ablakkeretek és a cédrusfából készült padok adták meg. Az egyik fal mentén hosszú rúd futott végig, telis-tele jelmezekkel. Tom gyorsan megtalálta, amit keresett.

  – Vedd fel ezt! – parancsolta.

  Anne dacosan keresztbe fonta a karját a mellén.

  – Megőrültél?

  – Nem teljesen. Leveszed a farmert és a pólót, vagy segítsek?

  Anne nem kételkedett benne, hogy Tom szavait tettek követik.

  – Ha okvetlenül ragaszkodsz hozzá – felelte olyan méltóságteljesen, ahogy csak tudta.

  Kiszámított lassúsággal kibújt a pólójából, és megelégedetten nyugtázta, hogy a férfi lélegzete felgyorsul. Anne a földre dobta a trikót, és hátranyúlt.

  – A melltartót nem kell levenni – mondta gyorsan a férfi. A hangjában bujkáló, alig észrevehető bizonytalanságból Anne megállapíthatta, hogy elérte célját. Tom reszkető kézzel mutatott a lány nadrágjára. – Azt még vedd le!

  – Miért is ne? – Anne kihívó mosollyal húzta le lassan a cipzárt. Csak hadd főjön a saját keserű levében! Végül is csak kihasznált engem! Mindig is Sylvie-t akarta feleségül venni!

  Anne végül csinos csipke fehérneműjében ott állt a férfi előtt.

  – Készen vagy? – kérdezte Tom nyersen, haragos arccal.

  – Igen – felelte szenvtelenül a lány. – Gondolom, ezt kell felhúznom.

  A férfi egy selyemruhát nyújtott feléje, aminek harangszabású ujja és egy kis uszálya volt. A ruha testre simuló felsőrésze csodálatosan kiemelte a lány karcsú derekát. Anne végül a fejére tette a tarka szalagokkal díszített szalmakalapot, amit Tom szótlanul átnyújtott neki.

  – És most mi van? – kérdezte dacosan.

  – Most olyan vagy, mint Katie Dooley. Most talán nem fog nehezedre esni, hogy úgy érezz és viselkedj, mint ő. A helybeliek jelmezbálok alkalmával használják ezeket a ruhákat.

  Anne hirtelen borzasztóan elszégyellte magát az iménti viselkedése miatt. Hiszen tudja, hogy Tomnak milyen fontos a valósághűség!

  Ahelyett, hogy visszatértek volna a próbaterembe, Tom egy terepjáróhoz vezette a lányt.

  – Szállj be! – parancsolta. – A többiek már a Niagara duzzasztógátnál várnak – tette hozzá mosolyogva, amivel csírájában elfojtotta Anne minden tiltakozását.

  Mivel Emerald Station félúton feküdt Niagara és Kalgoorlie között, a duzzasztógátig csak harminc percig tartott az út. Tom leállította a terepjárót egy hatalmas kaucsukfa árnyékába, és ahogy kiszállt, azonnal lehúzta a trikóját.

  A férfi izmos felsőteste úgy csillogott, mint a nedves mahagóni. Ahogy tovább vetkőzött, a lányon páni félelem lett úrrá.

  – Mit csinálsz?

  – Átöltözöm Marcus jelmezébe.

  – De hiszen Trevor…

  – Trevor telefonált, hogy a rockhamptoni magas vízállás miatt csak a forgatás kezdetére tud ideérni – magyarázta Tom teljes lelki nyugalommal.

  Tehát mégiscsak ők maradnak ketten, ő és Tom! Nem igaz! – nyugtatta magát Anne, csak Marcus és Katie. Az a férfi, aki lovaglócsizmában és tarka ingben vele szemben áll, nem más, mint Marcus, aki Katie-t szereti. Nincs semmiféle Sylvie, aki arra vár, hogy az ujjára húzza a gyűrűt. Marcus szereti Katie-t, és viszont.

  A többiek még nem érkeztek meg, de Tom már el akarta kezdeni a próbát. Anne vegyes érzelmekkel fogadta az ötletet. Most, hogy senki sem látja őket, Anne szabadjára ereszthette az érzelmeit. Nem esett nehezére.

  Katie-nek olyan szenvedélyesen jöttek a szavak az ajkára, hogy ez még Tomot is meglepte. Amikor a férfi a karjába vette, nehezen tudta észben tartani, hogy az csupán Marcus, nem pedig Tom, aki szerelmet vall neki. Tom-Marcus átölelte és szenvedélyesen megcsókolta. Anne-nek rogyadozni kezdett a térde, és a fejébe szaladt a vér.

  A történet szerint Katie még szűz, de abban nem volt semmi szűzies, ahogy Anne ajka vágyakozva szétnyílt, és teste Tomhoz simult. Ujjait a férfi hátához szorította, és szerelmet vallott neki.

  Egy közeledő kocsi hangja törte meg a pillanat varázsát. Tom-Marcus és Anne-Katie hirtelen visszatértek a valóságba. Bármely pillanatban megérkezhet Sylvie is! Mégis, egy lélegzetelállító, csodálatos pillanatig Tom Anne-hez tartozott, ha csak játékból is.

  Tom bosszúsan pillantott a terepjáró mellett fékező kocsira. Aztán újra Anne-hez fordult.

  – Anne, én…

  A lány tudta, mit kell tennie. Óvatosan a férfi szájára tette az ujját, és megrázta a fejét.

  – Nem Anne, hanem Katie. Már elfelejtetted?

  A férfi tekintete jéghideg lett.

  – Természetesen, Katie.

  Anne meglepve látta, hogy Miles egyedül száll ki a kocsiból.

  – Hol vannak a többiek? Csak nem tévedtek el?

  A színész a fejét rázta.

  – Titeket kerestelek. Miután elmentetek, érkezett egy telefon Anne-nek. Attól félek, rossz hír.

  A lány hirtelen úgy érezte, vasmarok szorítja össze a szívét. Kétségbeesetten kapaszkodott Tom karjába.

  – Ugye, az anyám?

  – Kirándulás közben összeesett. Sam azonnal kórházba vitte. Most az intenzív osztályon fekszik. 

  Anne úgy érezte, hogy meginog alatta a föld, és bizonyára össze is esett volna, ha Tom nem fogja. A férfi ügyet sem vetve a lány tiltakozására, a karjába kapta, és a terepjáróhoz vitte.

  – Azonnal Kalgoorlie-ba megyünk – jelentette ki határozottan.

  – De a próbák…

  – Az ördög vigye a próbákat! Csak nem hagylak most cserben!

  A végtelen hosszúnak tűnő úton Anne csak Tom közelségéből merített erőt. Kínzó aggodalmában úgy tűnt, mintha nem is haladnának. Tom a hír érkeztekor azonnal rádiókapcsolatba lépett Kalgoorlie-val. Megtudta, hogy Joanna még él, de az állapota válságos.

  – Még időben odaviszlek – ígérte a rémülten felsikoltó Anne-nek.

  A kórházban meglehetős feltűnést keltett a két jelmezes alak megjelenése. Tom határozott léptekkel végigvezette Anne-t a hosszú folyosókon, míg végül megálltak egy magas ágy mellett. A monitorok, infúziós kellékek, lélegeztetőgépek és műszerek között alig lehetett Joannát felismerni. Holtsápadtan feküdt a csövek és vezetékek között.

  – Anya! – kiáltott fel fojtottan Anne.

  Minthogy Joanna nem mozdult, Tomot és Anne-t kivezették a szobából. Az orvos tapintatosan elmagyarázta Anne-nek, hogy anyjának már régóta gondjai voltak a szívével.

  – Tudott róla? – kérdezte Anne tompán.

  – Igen. Állandóan magánál hordta az orvosságot, hogy a jelenlegihez hasonló vészhelyzetekre fel legyen készülve.

  – Miért nem beszélt nekem erről soha?

  – Maga úgysem tehetett volna semmit. Talán az édesanyja szerette volna az utolsó napjait felhőtlenül élvezni a lánya társaságában.

  – Az utolsó napjait? Hát nincs már remény?

  – Attól félek, nincs. Még az is lehet, hogy vissza sem nyeri az eszméletét, mielőtt meghal.

  Anne késő  éjszakáig virrasztott az anyja ágya mellett, s fogta jéghideg kezét, mintha ezáltal életerőt lehelhetne Joannába.

  Tom egy pillanatra sem hagyta magára. Mikor Anne végre képes volt sírni, gyengéden átölelte és megcsókolta a haját. A lány kétségbeesetten kapaszkodott belé, hogy erőt merítsen belőle. Csak Tom töltheti be a lelkében támadó űrt, ha az anyját elveszíti. Csak ő adhat újra értelmet az életének!

  Röviddel hajnal előtt Anne érezte, hogy változás áll be az anyja állapotában.

  – Anya? – suttogta.

  Joanna nagy erőfeszítéssel kinyitotta a szemét, de látszott, hogy csak nehezen ismeri meg a lányát.

  – Én vagyok az, anya. – Anne megindultan tette az anyja keblére a kezét. – Szeretlek.

  – Én is szeretlek. Örökre. – A halk, rekedt hangot alig lehetett megérteni. Aztán Joanna keze hirtelen elernyedt. Anne kétségbeesetten szorította az arcához anyja hideg ujjait, miközben patakokban folytak szeméből a könnyek.

  Egyszerre nagy mozgolódás támadt, ahogy a nővérek érzékelték a műszerek jelzéseit. Anne-t szabályosan félresöpörték az útból. Az élesztési kísérletek azonban eredménytelenek maradtak. Joanna Flame meghalt.

  Miután hivatalosan is megállapították azt, amit Anne amúgy is tudott, a lány kiment a folyosóra. Tom vigasztalóan átölelte.

  – Vége! Elveszítettem! – zokogta Anne.

  A férfi gyengéden megsimogatta a haját.

  – Nem veszítetted el. Az emlékezetedben mindig veled marad.

  Anne felemelte könnyáztatta arcát.

  – Sohasem fogom elfelejteni. – Reszketve kapaszkodott a férfiba. – Ó, Tom, olyan hálás vagyok, hogy mellettem voltál! Nélküled nem tudtam volna elviselni.

  A férfi felemelte a lány állát.

  – Sohasem hagytalak volna egyedül – mondta gyengéden, és Anne szemébe nézett. – Mindaddig veled maradok, amíg szükséged van rám.

  De nem örökké! – nyilallott a lány szívébe. Csak most, hogy elveszítette az anyját, döbbent rá igazán, hogy mennyire szüksége van Tomra. Mint valami ködön keresztül érzékelte, hogy Tom éppen Sammel beszél, aki már ott várt a hírekre. Gépiesen hallgatta főnöke részvétnyilvánítását.

  – Gyere, hazaviszlek! – fordult aztán feléje Tom.

  Anne lassanként kezdett magához térni kábulatából. Nincs hozzá joga, hogy továbbra is maga mellett tartsa Tomot, akármennyire is szüksége van rá!

  – Már így is nagyon sokat tettél értem – hárította el az ajánlatot.

  – Ez még csak a kezdet – ígérte a férfi. – Na, gyerünk szépen!

  Anne túl gyenge volt, hogy tiltakozzék. Hagyta, hogy a férfi a kocsihoz vezesse. Amíg Tom végighajtott a sötét, kihalt utcákon, Anne arra a reménytelen magányosságra gondolt, ami otthon várja. Ahogy a férfi kinyitotta a lakás ajtaját, Anne képtelen volt egy épkézláb gondolatra.

  Tom egy pillantást vetett az arcára, aztán így szólt:

  – Öltözködj át, és csomagolj össze néhány holmit! Velem jössz a szállodába.

  Anne-nek összeszorult a szíve, ahogy eszébe jutott az akadály.

  – Sylvie nem fogja kifogásolni?

  – Meg fogja érteni.

  Tom nagyon biztosnak látszik a dolgában! Milyen bizalom lehet közöttük, ha Sylvie nem bánja, hogy vőlegénye egy másik nőt vigyen fel a lakásába, még ha az csak egy segítségre szoruló barát is!

  10. fejezet

  Anyja halála után Anne már nem tudta többé titokban tartani valódi kilétét. Országszerte szinte csak azzal foglalkoztak a lapok, hogyan esett össze Joanna Flame, és hogyan sietett a lánya a betegágyához. Anne lépten-nyomon újságírókba botlott.

  Az első lidérces napokban végtelenül hálás volt Tomnak, hogy befogadta a szállodába. A tudósítóknak legalább beletelt néhány napjukba, mire a nyomára bukkantak.

  Addigra Anne annyira össze tudta magát szedni, hogy megbirkózzon a helyzettel.

  – Ki gondolta volna, hogy a csinos arcocskád mögött ilyen titok rejtőzik? – csipkelődött Nancy, amikor egyszer Anne-nel a szállodai szobában kávéztak. Eredetileg Sam küldte oda az asszonyt, hogy gondoskodjon Anne-ről.

  Nancy igazi barátnőnek bizonyult. Miután kielégítette kíváncsiságát Anne mozgalmas múltját illetően, ugyanolyan kedvesen és közvetlenül viselkedett, mint azelőtt.

  – Először fordul elő, hogy valaki csinosnak talál – húzta el a száját Anne.

  – Tudod jól, hogy értem. Miért nem árultál el nekem semmit? Hallgattam volna, mint a sír.

  – Tudom, Nancy. De ha te éltél volna ilyen sokáig valaki másnak az árnyékában, pontosan ugyanígy viselkedtél volna.

  – Valószínűleg – ismerte el az asszony. – Figyelj csak, ha bármire szükséged van…

  – Köszönöm, de azt hiszem, csak az idő segíthet rajtam. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha nem vagytok velem, te, Greg meg Sam.

  – És Tom Callander – tette hozzá Nancy. – Úgy védelmezett az újságíróktól, mint a medve a kicsinyeit. Egyébként hol van most?

  Sötét árnyék suhant át Anne arcán.

  – Emerald Stationbe utazott a forgatócsoporthoz. – Meg persze Sylvie-t látni, tette hozzá magában. – Lelkiismeret-furdalásom van, hogy félbemaradt miattam a forgatás.

  – Nem hiszem, hogy a csoport tagjai nagyon kétségbeesnének egy kis fizetett szabadság miatt. Emerald Stationben minden elképzelhető kényelem és fényűzés rendelkezésre áll, ami csak egy kellemes nyaraláshoz kell.

  Anne erősen kételkedett abban, hogy Sylvie is így látja a helyzetet. Bizonyára éppen őmiatta utazott vissza Tom. Végül is nincs az a keleti kényelem, ami kárpótolhatná őt a férfi nélkülözéséért.

  Így aztán Anne ugyancsak meglepődött, amikor Tom már délután visszatért, és a lány tiltakozása ellenére közölte, hogy elkíséri Perthbe. Anne nem merte megkérdezni, Sylvie vajon mit szól hozzá.

  Alapjában véve Anne nagyon örült Tom segítségének. Anyja üzleti ügyei meglehetősen bonyolultak voltak, és a temetésen kívül még sok mindent el kellett intézni.

  Anne azt sem tudta, hogy Tom nélkül hogyan bírta volna ki a temetést. Tom mindig mellette állt, amikor csak szüksége volt rá: Joanna sírjánál a halvány napsütésben, vagy az ügyvédekkel folytatott, végtelenül hosszúra nyúló megbeszéléseken.

  Anne teljesen elveszítette az időérzékét. Egy nap azonban mégiscsak rádöbbent, hogy nem veheti már tovább igénybe Tomot. Egyik este, amikor a férfi meglátogatta Joanna házában, zavart mosollyal fordult hozzá:

  – Nem engedhetem már tovább, hogy minden idődet az én ügyeimnek szenteld. Nagyon köszönöm mindazt, amit értem tettél. Óriási segítséget jelentett.

  – Ez úgy hangzik, mintha mindennek vége lenne – felelte Tom, és bosszúsan összeráncolta a homlokát.

  A lány hősiesen leküzdötte a hirtelen rátörő magányosság érzését.

  – Előbb-utóbb meg kell tanulnom megállni a saját lábamon.

  – Természetesen, de azért nem kell elsietni.

  – És a forgatócsoport? Valamikor vissza kell menned hozzájuk.

  – Hiszen csak néhány napja vagyok távol. Neked persze biztosan sokkal hosszabbnak tűnt az elmúlt idő.

  Ebben teljesen igaza volt. Anne úgy érezte, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy Miles a Niagara duzzasztógátnál közölte a szörnyű hírt.

  – Fáradt vagy? – kérdezte együtt érzően Tom, látva, hogy Anne a szemét dörzsölgeti.

  – Egy kicsit. Anya holmijának átnézése lelkileg sokkal jobban igénybe vett, mint gondoltam.

  – De most már készen vagy. A többit már rábízhatod az ingatlanügynökre. – Tom könnyedén a lány vállára tette a kezét. – Nagyon bátran viselkedtél!

  Anne lehunyta könnytől csillogó szemét.

  – Még hogy bátran? Hiszen egyfolytában az összeroppanás szélén állok.

  – Eddig azonban nem roppantál össze, és nem is fogsz – mondta komolyan Tom. – Édesanyád büszke lenne rád.

  – Kedves tőled, hogy ezt mondod. Nélküled azonban nem tudtam volna végigcsinálni ezt az egészet.

  A férfi égnek emelte a tekintetét.

  – No végre, hogy rájöttél! – jelentette ki túljátszott örömmel.

  A lány arcát napok óta most derítette fel először egy halvány mosoly.

  – Nagyon komolyan gondolom. Köszönöm. – Anne önkéntelenül lábujjhegyre ágaskodott, és gyengéden arcon csókolta Tomot. A férfi azonban az utolsó pillanatban elfordította a fejét, így a lány a száját találta el.

  Mielőtt Anne észbe kapott volna, már Tom karjába simult, és viszonozta a férfi szenvedélyes csókját. A szoba forogni kezdett vele, s kétségbeesetten kapaszkodott Tom vállába. Édes borzongás futott át az egész testén, és odaadóan lehunyta a szemét.

  Amikor Tom hirtelen eltolta magától, Anne először megijedt, hogy talán csalódást okozott. A férfi szeméből azonban kiolvashatta, hogy az éppen annyira kívánja, mint Anne őt. A felismerés egy jó palack óbor mámorító erejével hatott. A lány szíve nagyot dobbant örömében. A következő pillanatban azonban újra ráébredt, hogy nem viselkedhet így.

  – Sajnálom. Nem volt szándékomban…

  – Nem akartam kihasználni a helyzetet – mondta a férfi szinte ugyanabban a pillanatban, miközben ujjaival a hajába túrt.

  Csak azért történt, mert túl régen nem találkozott Sylvie-vel, – gondolta letörten Anne. Hogy is engedhettem el magam ennyire, amikor tudom, hogy másé?

  – Eljössz velem vacsorázni? – szakította félbe tépelődését Tom. A néhány pillanattal azelőtti bizalmas viszonyhoz képest most feltűnően távolságtartó volt a hangja.

  El kellene küldenem! Még mindig jobb, mint kegyelemből nyomorúságos morzsákkal megelégedni! Anne azonban mégsem tudta rászánni magát. Így aztán csak tompán ennyit mondott:

  – Rendben. Hozom a kabátomat. 

  Tom egy kis olasz vendéglőbe vitte Anne-t, ahol spagettit ettek salátával, meg fűszeres, fokhagymás kenyeret. Zamatos chiantit ittak hozzá, ami bámulatos gyorsasággal elfogyott.

  Anne azonban nem lett kapatos. A bor csupán azt a feszültséget enyhítette valamicskét, ami azóta fennállt közöttük, amióta csak ismerte Tomot.

  Hazafelé menet a férfi feltűnően szótlan volt. Anne szerette volna tudni, mi bántja. Tomnak semmiképpen sem lehet lelkiismeret-furdalása a csók miatt. Hiszen csak azért történt, mert Anne olyan sebezhető és gyámolításra szoruló állapotban volt. Egyedül az ő hibája hát! Ő viszont, Tommal ellentétben, egyáltalán nem sajnálja! Ahhoz túlságosan is nagy gyönyörűsége telt benne.

  Amikor a kapuhoz értek, a lány gyorsan odaperdült, és eltorlaszolta a bejáratot.

  – Jó éjszakát, Tom. Gyönyörű este volt.

  A hold ezüstös fényében a férfi még vonzóbbnak hatott.

  – De hiszen még nincs vége – felelte.

  Jaj, miért csinálja ezt velem? – sajdult meg a lány szíve.

  – Most kell véget vetni neki!

  – Csak a rossz lelkiismeret beszél belőled. Tényleg azt akarod, hogy elmenjek?

  Anne úgy érezte, a kegyetlen kérdésre őszintén kell válaszolnia.

  – Nem – felelte az igazságnak megfelelően.

  – Akkor maradok. – Tom határozott mozdulattal kivette a kulcsot a lány kezéből, kinyitotta az ajtót, és betuszkolta Anne-t. Becsukta maga mögött az ajtót, és felkapcsolta a bejárat melletti kis irányfényt.

  – Gyere ide, Anne! – parancsolta halkan, és kitárta a karját.

  A lány minden porcikájával vágyott rá, hogy Tomhoz simuljon.

  – Nem tehetem – tiltakozott mégis kétségbeesetten.

  – Üres szavak. Érzem, hogy akarod.

  A lány a nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát.

  – Nem kaphatunk meg mindent, amit akarunk.

  – Ha valami nyomós ok szól ellene, akkor persze nem.

  – Egy menyasszony nem elég nyomós ok? – kérdezte Anne fájdalommal teli hangon.

  A férfi zavartan kitért a lány tekintete elől.

  – Sylvie-re gondolsz?

  – Persze hogy rá. Miért, hány menyasszonyod van?

  – Egy sincs.

  Hát persze, hiszen az eljegyzés még nem hivatalos! Ezt Sylvie maga is mondta.

  – De azért… azért nem vagy szabad – felelte Anne akadozó nyelvvel.

  – Éppen annyira szabad vagyok, hogy a szívem szavát kövessem, mint te – mondott ellen Tom. – Kétségbeesetten keresel valami kifogást, vagy… – A férfi mély lélegzetet vett. – Vagy teljesen félreértettem mindent, és valóban azt akarod, hogy elmenjek.

  – Nem akarom, hogy elmenj – suttogta Anne meghatottan. – Maradj, kérlek!

  A férfi a karjába vette a lányt, és pihekönnyű csókokkal borította az arcát.

  Amikor aztán végül az ajkához ért, Anne minden tartózkodás nélkül simult hozzá. Tom a lány hajába túrt, gyengéden simogatni kezdte a tarkóját, másik kezével pedig erősen magához szorította.

  Anne halkan felsikoltott, a férfi nyaka köré kulcsolta a karját, és behunyta a szemét. Ne gondolkozz! – parancsolt magára. Csak érezz! Ma este Tom az enyém, senki másé!

  Anne szeme rémülten tágra nyílt, ahogy a férfi könnyedén felkapta, és elindult vele a hálószoba irányába.

  – Mit akarsz? – kérdezte halkan.

  – Egyet találhatsz – felelte az, és újra megcsókolta az arcát. Óvatosan az ágyra fektette a lányt, és kigombolta a blúzát. Anne visszafojtotta a lélegzetét, ahogy a férfi kihámozta a ruhájából, aztán a melltartóját is levette. Tom átfogta a lány keblét, majd lehajolt, hogy csókokkal halmozza el. Mellé térdelt, és gyönyörűséggel fedezte fel a testét. Aztán felállt, a földre hajította ruháit, és lefeküdt Anne mellé. A lány halvány bőrszíne szinte világított Tom barna teste mellett.

  – Olyan gyönyörű vagy! – suttogta a férfi, miközben kedvese keblét becézgette.

  Anne is óvatosan elkezdte birtokba venni szerelmese testét. Aztán olyan odaadóan simogatta, hogy az már egész testében remegett.

  – Szeress engem! – lehelte a lány várakozásteljesen. Már csak egyetlen vágya volt: hogy teljesen odaadhassa magát Tomnak, és boldogan sikoltott fel, ahogy elérték a beteljesülést.

  Miután Tom elaludt, Anne még sokáig ébren maradt. A halvány fényben sokáig nézte a férfit. Szerette volna vonzó arcának minden vonását mélyen az emlékezetébe vésni. Hiszen nemsokára már Sylvie férje lesz!

  A gondolatra összeszorult a torka. Tudtad, mi a tét, szidta magát. Arra azonban nem volt felkészülve, mekkora lesz a hiányérzete.

  Tom megmozdult, és álmosan pislogott Anne-re.

  – Nem tudsz aludni? – kérdezte, és kinyújtotta felé a kezét.

  – Csak elgondolkoztam.

  A férfi a könyökére támaszkodott, és ujjaival simogatta a lány bőrét. Az pedig elkapta a férfi kezét, és az ajkához szorította.

  – Ha így folytatod, egyáltalán nem tudok gondolkodni!

  – Az nem is rossz – nevetett rekedten a férfi.

  – Telhetetlen vagy.

  Szinte hihetetlen, hogy már újra szeretkeznek! Tom életereje kimeríthetetlennek látszott. Amikor Anne újra visszatért a való világba, nedvesen csillogott a bőre, lázasan emelkedett és süllyedt a keble. Most érezte először, hogy igazán él.

  – Honnan szorult beléd ez a hihetetlen energia?

  – Rendszeres élet, tiszta lelkiismeret – felelte könnyedén Tom. – Az is lehet azonban, hogy egyedül te vagy az oka. – Tom csókot lehelt a lány ajkára. – Bizonyosan így van. Varázsló vagy, és megigéztél. Hozzád tartozom most már mindörökké.

  Istenem, ha ez igaz lenne! Anne megpróbálta visszafojtani a sírást, de nem sikerült. Hirtelen könnyel telt meg a szeme.

  Tom gyengéden letörölte a könnyeket.

  – Ez nem mehet így tovább! – mondta határozottan. – Okvetlenül beszélnünk kell egymással. 

  – Jól nézel ki – üdvözölte Miles Anne-t, és arcon csókolta. – Melegen tartottam a helyedet.

  – Túlságosan is jó vagy hozzám – felelte a lány, és kedvesen rámosolygott a körülötte állókra. – Köszönöm a gyönyörű koszorút. Igazán nagyon figyelmesek voltatok.

  – Sajnáljuk, hogy nem tehettünk többet érted – ingatta a fejét Miles.

  – Nagyon sokat segítettetek azzal, hogy felhívtatok, meg írtatok nekem.

  Amikor Sylvie is odament Anne-hez, a lány önkéntelenül megmerevedett.

  A szőke színésznő könnyedén arcon csókolta.

  – Igazán kár, hogy már vissza kellett jönnöd!

  – Sylvie! – kiáltott fel döbbenten Miles.

  – Csak azért, mert olyan csodás szabadnapjaink voltak – mosolygott megnyerően Sylvie. – Most vége az édes semmittevésnek.

  – Ezt még megbeszéljük – szakította félbe Tom határozottan. – Nem szívesen zavarom meg a viszontlátás örömét, de nagyon sok pótolnivalónk van. Azt szeretném, hogy két órakor mindenki jelenjen meg a próbateremben, teljes díszbe öltözve az esküvői jelenethez.

  – Csak nem akarod, hogy egy egyszerű próbához teljesen beöltözzünk? – duzzogott Sylvie.

  – Azt hittem, világosam fejeztem ki magam – felelte Tom kérlelhetetlenül. – A ruhák fontosak a jelenet hangulatához. Végül is esküvőről van szó! Megértettétek?

  Mindenki egyetértően bólogatott, kivéve Sylvie-t, aki dühösen morgott magában. Anne aggodalmasan nézett rá. Korábbi ellenszenve helyét most gyötrő bűntudat foglalta el. Vajon sejti-e a nő, hogy Tom kedvese lett? Úgy érezte, az orrára van írva.

  Szerencsére Anne már sokszor alaposan áttanulmányozta a forgatókönyvet, így kívülről fújta a szöveget. Gyorsan még egyszer átnézte az esküvői jelenetet, aztán felöltözött.

  Az öltözőben ugyan nagyon nagy volt a nyüzsgés, de Anne azonnal megtalálta a ruháját. A hófehér ruhaköltemény feltűnő helyen lógott a falon.

  – Istenem de gyönyörű! Mint egy múzeumi darab! – kiáltott fel a lány, ahogy meglátta. Áhítatosan tapogatta meg a földig érő ruha testre simuló, csipkés felsőrészét. A bő szoknyát gazdag kézi hímzés díszítette, és fodor szegélyezte. A hajszálvékony fátylat selyemvirágok rögzítették a hajhoz.

  – Valóban múzeumi darab. Az Emerald Station tulajdonosai szeretetük jeléül kölcsönözték nekünk féltett kincsüket. Valamelyikük dédanyjáé lehetett.

  Tom elragadóan festett. Marcus esküvői ruhája szilvakék nadrágból, fehér, fodros ingből, krémszínű mellényből és sötétkék kabátból állt.

  – Valóban gyönyörű pár vagytok – jegyezte meg Sylvie gonoszkodva, ahogy elment mellettük fehér muszlinruhájában, amit hatásosan egészített ki egy széles karimájú kalap.

  Tom színpadias mozdulattal megemelte a kalapját.

  – Milyen kedves tőled, Sylvie! A szívemből beszélsz!

  – Hagyd abba, ne feszítsd tovább a húrt! – súgta Anne, miközben a tükör előtt feltűzte az illatos, csaknem földig érő fátylat.

  A férfi a legcsekélyebb zavar nélkül nézett rá.

  – Sylvie már nem gyerek, nem kell úgy vigyázni rá, mint a hímes tojásra.

  Anne érezte, hogy arcába szalad a vér.

  – Azért nem kell minduntalan az orra alá dörgölni, hogy te és én, hogy mi…

  Tom körülnézett.

  – Minden készen van? – kérdezte nyugodtan.

  – Majdnem – felelte Andrew. A krémszínű nadrágban és mellényben meg a sötét zakóban a bőre még sötétebbnek látszott, mint különben. Jellegzetes fekete szakálla csak fokozta ezt a hatást.

  A forgatókönyv szerint Katie legnagyobb diadala az volt, hogy rá tudta beszélni a bennszülöttek vezérét, hogy vegyen részt az esküvőn. A szertartás alatt azonban a vendégek egyike titokban kilopódzott, és elárulta Coyle-t a katonáknak.

  – Ki hiányzik még? – tudakolta Tom izgatottan.

  – A lelkész Trevorral együtt Rockhamptonban rekedt, de semmi baj, majd Miles beugrik helyette.

  Anne örömmel látta, hogy a próbaterem kápolnaként van berendezve.

  – Ez már sok a jóból! – jegyezte meg Sylvie élesen. – Ha ez így megy tovább, még a mézesheteket is elpróbálják!

  Anne-t szíven szúrta a megjegyzés. Hiába biztosította Tom, hogy nem kell lelkiismeret-furdalást éreznie Sylvie miatt, mégis mindig bűntudat fogta el, ha ránézett a másik nőre.

  Tom kiosztotta a szükséges utasításokat, aztán elkezdődött a próba. Anne-nek már nem maradt több ideje, hogy a lelkiismeretével foglalkozzon. A forgatókönyv szerint Coyle bennszülött bányászként elvegyül a vendégek között. Mivel időközben a katonák gyanút fogtak, Marcus kénytelen hamarabb elkezdeni a szertartást, hogy megakadályozza a rajtaütést.

  Felhangzott az orgonamuzsika. Noha csak hangszalagról szólt, mégis megtévesztésig valódinak hatott. Anne egész libabőrös lett, miközben arra készült, hogy ünnepélyesen az oltárhoz vonuljon, ahol Tom és Miles már várták.

  Mintha álmodna, úgy lépdelt végig a padsorok közötti folyosón, a hőn szeretett férfi felé. Sugárzó mosolya teljesen valódi volt, nem kellett hozzá semmi különösebb színészi képesség.

  Tom arckifejezése ellágyult, ahogy Anne-t közeledni látta.

  – Azért gyűltünk itt össze… – kezdte Miles, akinek sötét színezetű hangja egész különleges hangulatot kölcsönzött a jelenetnek. Mikor azonban Katie-t és Marcust felszólította a fogadalomtételre, hirtelen cserbenhagyta a hangja. Zavartan köhögött, aztán újra belefogott, ezúttal azonban olyan halkan, hogy a körülöttük állók semmit sem hallhattak.

  Tom megfogta Anne kezét, és gyengéden ránézett.

  – Akarom – jelentette ki ünnepélyesen, aztán Anne tiszta, csengő hangon csatlakozott hozzá.

  Ekkor Miles újra megtalálta a hangját.

  – A rám ruházott hatalomnál fogva ezennel házastársaknak nyilvánítlak titeket. Most pedig csókoljátok meg egymást!

  Tom végtelenül lassan felemelte a fátylat, Anne pedig könnyektől csillogó szemmel nézett rá. Tom Anne vállára tette a kezét, magához vonta, és gyengéden megcsókolta.

  Felcsattanó taps jelezte, hogy a jelenet véget ért.

  – Röstellem, hogy elakadt a hangom – köhécselt Miles –, nem tudom, mi lelhetett.

  – Nem tesz semmit – felelte Tom, és Anne-re mosolygott. – Azért nagyon jól ment minden. Ugye, Anne?

  – Meg kell ismételnünk még egyszer a jelenetet? – kérdezte Anne félénken, amikor észrevette, hogy Tom még mindig fogja a kezét.

  Tom elégedett mosollyal rázta meg a fejét.

  – Ami tökéletes, azon már nem lehet javítani.

  – Ha a filmen is meg tudjátok ismételni ezt a csodát, akkor biztosan díjat nyertek – jelentette ki Andrew. – Olyan meggyőzőek voltatok, hogy már majdnem azt hittem, igazi esküvőn vagyok.

  – Csak a jelmezek tették – biztosította Tom.

  – Még mindig nem értem, miért kellett valamennyiünknek beöltözni – panaszkodott Sylvie –, amikor egyetlen szót sem szóltunk a jelenetben.

  – Most már levehetitek a jelmezt – mondta egykedvűen Tom, és kiment a gabonatárolóból.

  Sylvie dühösen nézett utána.

  – Azért csak ne bízd el magad! – vetette oda epésen vetélytársnőjének.

  – De hiszen ez csak próba volt – mosolygott zavartalanul Anne.

  Sylvie bólintott, és láthatóan megenyhült.

  – Tom majd később felhasználhatja a tapasztalatokat. Ugye érted, mire gondolok? 

  – Ilyen izgalmas dolog már évek óta nem történt – lelkesedett Nancy, és elvett egy pohár pezsgőt a tálcáról, amit a pincér körbehordott. – Csodálatos ötlet volt Tomtól, hogy Kalgoorlie-ban tartsa a bemutatót!

  – Hát végül is az a film címe, hogy „Kalgoorlie aranya” – mosolygott Anne. – Ugye tetszett?

  Nancy szeme csillogott az elragadtatástól.

  – Katie és Marcus esküvőjénél majdnem elsírtam magamat. Olyan élethű volt, mintha valódi lett volna.

  – Eleget gyakoroltuk a jelenetet – felelte Anne, és arra gondolt, ahogy az esküvő először lezajlott. Azóta már hosszú idő telt el. Hónapokig tartó kemény munka után a forgatás befejeződött. Elvégezték a vágást, és a film elnyerte végleges formáját. A bemutatón megjelent közönség hangulatából ítélve teljes siker lesz.

  Bárcsak anya is itt lehetne! – gondolta szomorúan Anne. Biztosan nagyon büszke lenne a lányára.

  – Ilyen szomorú arcot vágni ezen a szép estén! – mondta rosszallóan Sam. – Hiszen elragadó voltál!

  – Mindenesetre, mivel mindenki akkor sírt vagy nevetett, amikor kellett, én sem lehettem nagyon rossz – felelte szerényen Anne. – Éppen arra gondoltam, milyen jó lenne, ha anya is itt lehetne.

  – Biztos vagyok benne, hogy nagyon büszke rád, akárhol van is most – vélte Sam. – Mi valamennyien büszkék vagyunk rád.

  Ez igaz is volt. Noha időközben már majdnem mindenki tudott Anne és Joanna Flame rokonságáról, semmit sem változott a viselkedésük. Ugyanolyan kedvesek és közvetlenek voltak, mint azelőtt. Anne meggyőződhetett róla, hogy mindenképpen csak önmagáért szeretik. Ha ezt hamarabb tudta volna, sok kínlódástól menekülhetett volna meg.

  Mindössze egy dolog változott: Nancy nem akarta többé senkivel sem összehozni.

  – Senki sem illik úgy hozzád, mint Tom Callander – jelentette ki.

  Anne szeme önkéntelenül is Tomot kereste a tömegben. Könnyű volt megtalálni, hiszen messze a legvonzóbb ember volt az egész teremben. Anne büszkén figyelte, ahogy elegáns szmokingjában felmegy a pódiumra, és rövid mikrofonpróba után megszólal:

  – Hölgyeim és uraim! Köszönöm, hogy jelenlétükkel megtisztelték ezt a bemutatót. Örömmel közlöm, hogy a Callander Filmstúdió által felajánlott összeggel összegyűlt az ifjúsági központ építéshez szükséges pénz. A polgármester holnap meg is teszi az első kapavágást. Egyben közölte velem, hogy időközben már nevet is találtak az intézménynek. Joanna Flame Ifjúsági Központnak fogják hívni. Mivel ennek a nagyszerű színésznőnek a lánya az intézőbizottságban dolgozik, és nem csekély mértékben járult hozzá a vállalkozás sikeréhez, bizonyára senkinek sincs kifogása ellene.

  Anne gombócot érzett a torkában, miközben egyre többen gratuláltak neki.

  – Ennél szebb emlékművet nem kívánhatott volna magának az anyám – mondta meghatottan.

  – Képzelem, hogy úszol a boldogságban, mert az anyád neve állandóan ott fog díszelegni a város minden hirdetőtábláján – jegyezte meg éles hangon Sylvie.

  – Tom ötlete volt – védekezett Anne.

  Sylvie összehúzta mandulavágású szemét.

  – Arra fogadni mertem volna. Aligha tagadhatod, hogy lefeküdtél vele. Rád van írva.

  – Nem is tagadjuk – vágott közbe Tom. – Tudomásom szerint nem bűn, ha egy férfi ágyba bújik a feleségével.

  Sylvie-nek tátva maradt a szája a meglepetéstől.

  – A kicsodájával?

  Tom Anne mellé lépett, és szeretettel átkarolta a derekát.

  – Jól értetted. Anne és én a „Kalgoorlie aranya” próbái alatt megesküdtünk.

  – Az első esküvőpróba! – kiáltott fel Sylvie, ahogy rádöbbent az igazságra. – Hiszen mindjárt tudtam, hogy valami különös dolog történik. Túl nagy volt a felhajtás egy közönséges próbához. – Sylvie elgondolkozva ráncolta össze a homlokát. – De hát hogy tudtatok érvényes házasságot kötni? Hiszen nem volt jelen igazi pap!

  – Az nem, de anyakönyvvezető igen – vágott közbe diadalmasan Miles Davidson. – A legtöbb színésznek van polgári foglalkozása is. Én történetesen anyakönyvvezető vagyok.

  – Ezért hagyott hát látszólag cserben a hangod! Amikor az esketésre került sor, az igazi neveket mondtad, de olyan halkan, hogy a közönségből senki sem hallotta.

  Miles bólintott.

  – Kicsit alattomos dolog volt, de bevált. A tanúkat természetesen be kellett avatni.

  Sylvie szinte sóbálvánnyá meredt a megdöbbenéstől, míg a többiek szívből jövő jókívánságaikat fejezték ki az ifjú párnak.

  – Még szerencse, hogy nekem elárultad a titkot – mondta Nancy büszkén. – Különben ki is tekertem volna a nyakadat!

  – Valakinek el kellett mondanom – mosolygott Anne. Most, hogy felfedték a titkot, Anne hirtelen pehelykönnyűnek érezte magát. – Csak akkor akartam hivatalosan közhírré tenni, ha már meggyőződtem róla, hogy a színészi teljesítményemet önmagáért is értékelik.

  – Efelől nem kell aggódnod – biztosította Nancy. – És mi lesz a következő szereped?

  Anne gyengéden Tomra pillantott.

  – Feleség és anya – jelentette ki boldogan. – Másra aligha marad időm.

  – Akkor örökre el kell hagynod Kalgoorlie-t? – szomorodott el Nancy.

  – Csak addig, amíg Tom stúdiója fel nem fejlődik odáig, hogy már nem kell állandóan ott lennie – nyugtatta meg barátnőjét. – Tom Kalgoorlie-tól északra vett egy darabka földet, ahol nyugodtan írhat. Amikor a városban vagyunk, segíthetek az ifjúsági központban.

  – Hét hónap múlva biztosan sok időt fogunk itt tölteni – vetette közbe Tom.

  Nancy elragadtatott sikollyal ölelte magához barátnőjét.

  – Tudtam! Csak állapotos nő eszi csalamádéval a fagylaltot!

  – Nem sejtettem volna, hogy ezen bukom le – nevetett Anne. – Nekem ez teljesen magától értetődőnek tűnt.

  – Akkor a változatosság kedvéért majd én megyek hozzátok gyermekfelügyelőnek – jegyezte meg hamiskásan Nancy.

  Végül aztán Tom karon fogta Anne-t.

  – Már nagyon későre jár, és meglehetősen fáradtnak látszol, Mrs. Callander.

  Jaj, istenem, de csodás végre nagy nyilvánosság előtt hallani az új nevét!

  – Azért olyan nagyon nem vagyok fáradt – felelte Anne halkan, és megelégedetten nyugtázta, hogy Tom szeme szenvedélyesen felvillan.

  Kéz a kézben indultak lefelé a lépcsőn. 

  – Azért Sylvie-vel egy kicsit tapintatosabban is közölhetted volna az újságot – mondta Anne, amikor férjével egyedül maradt a szállodai szobában.

  – Azok után, ahogy veled viselkedett, aligha érdemel mást.

  – De tudtad, hogy szemet vetett rád. Most bizonyára legszívesebben a föld alá süllyedne szégyenében, hiszen olyan sok célzást tett a küszöbönálló esküvőtökre!

  – Csak magára vethet. Mindazt, amit mesélt, csak ő találta ki, én nem tápláltam a reményeit. Egy darabig valóban volt kapcsolatunk, mielőtt megismertelek. Hamar rájöttem azonban, hogy nem illünk össze. Valójában nem is akart ő a feleségem lenni. Csak azt akarta elérni, hogy mondj le arról a szerepről, amire ő fente a fogát.

  Hogy lehet egy férfi ilyen vak? Csak nézzen a tükörbe, mindjárt rájön, miért vonzódik hozzá Sylvie annyira! Nemcsak a szerepet akarta, hanem Tomot is. Nagyon fájhatott neki, amikor rájött, hogy egész idő alatt csak ámította magát.

  – Miután megismertelek, más nő már többé nem létezett számomra – jelentette ki Tom ünnepélyesen. – Sosem hittem volna, hogy az álmaim egy napon valóra válnak.

  – Nagyon köszönök mindent, Tom. Mindenekelőtt a szerelmedet.

  A férfi szenvedélyesen magához vonta.

  – Nekem kell köszönetet mondanom.

  – Miért?

  – Azért, hogy volt bátorságod ilyen őrült körülmények között megesküdni velem. Meg azért, hogy értelmet adtál az életemnek. Szeretlek, Anne!

  – Én is szeretlek téged! A szerelem olyan, mint az arany vagy a drágakő: nem mindenkinek adja meg a sors, hogy megtalálja.

  – Nekünk pedig annyi jutott belőle, hogy egész életre elég! – helyeselt Tom, és felesége boldog tekintetéből láthatta, hogy ezzel ő is tökéletesen egyetért.

  Aztán nem volt többet szükség szavakra…