Mika Valtari SZINUHE TARTALOM Első könyv / A nádcsónak Második könyv / Az Élet Háza Harmadik könyv / A lázas Théba Negyedik könyv / Nefernefernefer Ötödik könyv / A habiruk Hatodik könyv / Az álkirály napja Hetedik könyv / Minea Nyolcadik könyv / A sötét ház Kilencedik könyv / Krokodilfarok Tizedik könyv / Az Égi Magasságok Városa Tizenegyedik könyv / Merit Tizenkettedik könyv / A vízóra méri az időt Tizenharmadik könyv / Atón birodalma a földön Tizennegyedik könyv / A szent háború Tizenötödik könyv / Horemheb Első könyv A nádcsónak Én, Szinuhe, írom e sorokat, Szenmutnak és asszonyának, Kipának a fia. Nem azért, hogy Kemet földjének isteneit di- csőítsem, mert az istenekből elegem van. Nem akarom dicsőí- teni a fáraókat sem, mert megelégeltem az ő tetteiket is. A magam kedvére írom csupán. Nem keresem isteneknek és uralkodóknak kegyét, nem vezet félelem vagy a jövő re- ménysége. Életemben oly sokat láttam és vesztettem, hogy nem gyötör hiábavaló félelem, és a halhatatlanság reményére éppúgy ráuntam, mint ahogyan ráuntam az istenekre és a királyokra. Mindezt csupán a magam kedvére írom, és ez különböztet meg minden más írótól, a múltban és a jövőben egyaránt. Mert mindent, amit valaha leírtak, vagy az istenek, vagy az emberek kedvéért írtak le. Én a fáraókat is embernek akarom tekinteni, hiszen haragjukban, félelmükben, szenve- délyükben vagy csalódásukban épp olyanok, mint mi vagyunk. Bizony, semmiben sem különböznek tőlünk, hiába jegyzik be őket akár ezerszer is az istenek közé. Ezer meg ezerszer beírhatják őket az istenek családjába, mégis emberek marad- nak, hasonlók a többiekhez. Megvan a hatalmuk, hogy harag- jukat kitombolják és a félelem elől elmeneküljenek, de a szen- vedélytől és a csalódástól nem védi őket semmi. S amit eddig írtak, vagy az uralkodó parancsára írták, vagy az isteneknek akartak hízelegni, vagy az embereket rászedni, hogy elhiggye- nek olyasmit, ami nem történt meg. Vagy éppen azért, hogy elhiggyék: minden másképpen történt, mint a valóságban. Én, Szinuhe, láttam egy fiút, aki az utcasarkon agyonverte apját. Láttam, hogyan támadnak szegények gazdagok ellen, istenek istenek ellen. Láttam olyan férfit, aki egykor aranyser- legből itta borát, nyomorúságában pedig térdre ereszkedve, tenyérrel mert vizet a folyóból. Azok, akik egykor aranyat mértek, később az utcán koldultak, feleségük pedig hitvány rézkarika áráért adta el magát kifestett négereknek, hogy ke- nyeret vehessen a porontyainak. Szemem előtt tehát nem tör- tént semmi új, ami pedig azelőtt megtörtént, megtörténik a jövőben is. Ahogyan az ember azelőtt sem változott, éppúgy nem változik meg a jövőben sem. Akik utánam jönnek, ugyan- olyanok lesznek, mint azok, akik előttem éltek. Hogyan érthet- nék hát meg az én bölcsességemet? Miért remélném, hogy elolvassák szavaimat? De én, Szinuhe, a magam kedvére írom ezeket, mert a tudás úgy marja szívemet, akár a lúg, és minden öröm kiveszett az életemből. Száműzetésem harmadik évében kezdem írni ezt a könyvet, a keleti tengernek partján, ahonnan Punt földjére vitorláznak a hajók, sivatagok és hegyek közelében, ahonnan az uralkodók köveket bányásztattak egykor, hogy megörökíttessék képmá- sukat. Azért írom, mert torkomban megkeseredett a bor. Azért írom, mert elvesztettem a vágy örömét, és nem vidámítja fel többé arcomat a szép kert és a halakkal teli tó. Télidőben, hideg éjjeleken fekete leány melegíti ágyam, de nem telik örömem benne. Elűztem magamtól az énekeseket, fülemet ingerli a lantok és sípok hangja. Ezért írom le mindezt, én, Szinuhe, aki nem veszem hasznát a gazdagságomnak, az aranyserlegeknek, a mirhának, sem az ébenfának és az elefánt- csontnak. Mert mindenem megvan, nem vettek el tőlem semmit. Pál- cámat még most is félik a rabszolgák, az őrök is fejet hajtanak előttem, és kezüket térdükhöz kapják, ha látnak. Ám kimérték lépteim terét, és semmiféle hajó nem jöhet ide, a parti vizekig. Soha többé nem élvezhetem a fekete föld illatát tavaszi éjsza- kán, ezért is írom ezt. Pedig nevemet valamikor a fáraó aranykönyvébe is beírták, és aranyos házban laktam, a fáraó jobbja felől. Szavam súlyo- sabb volt, mint a hatalmasoké, ajándékokat küldözgettek ne- kem az előkelők, nyakamat aranyláncok fonták körül. Minde- nem megvolt, amit ember megkívánhat, de ember lévén, töb- bet kívántam, mint amit ember elérhet. Ezért vagyok itt, ahol vagyok. Horemheb fáraó uralkodásának hatodik évében szám- űztek Théba városából azzal, hogy mint a kutyát, agyonver- nek, ha visszatérnék; azzal, hogy mint a békát, úgy lapítanak szét, ha elhagyom azt a helyet, amelyen élnem megszabatott. Az uralkodó parancsa ez, a fáraóé, aki egykor barátom volt. De mielőtt elkezdeném könyvem, hadd panaszolja el szívem a panaszát, mert a száműzöttnek szíve, mely a bánatban meg- feketült, egyre panaszkodik. Aki ivott a Nílus vizéből, az visz- szakívánkozik hozzá, mert szomját nem oltja semmiféle más föld vize. Aki Théba városában született, az visszakívánkozik falai közé, mert nincs a föld színén Thébához fogható város. Aranyserlegemet szívesen cserélném cserépkorsóra, csak még egyszer taposhatnám Kemet országának puha földjét. Lenruhámat is felcserélném a rabszolga cserzett bőrével, csak még egyszer hallanám, hogyan susog a folyam menti nádas a tavaszi szélben. Tiszta volt ifjúságom vize, kedves volt bolondsága. Keserű és fanyar öregségem bora, és a legfinomabb mézes lepény sem teheti ízesebbé nyomorúságom sanyarú kenyerét. Térje- tek vissza, forduljatok meg, elmúlt éveim; hajózzál, ó, Ámon, a magas égen nyugatról kelet felé, hogy visszakaphassam újra az ifjúságomat ! Egyetlen szót sem másítok meg, minden tette- met úgy vallom, ahogyan volt. Ó, te karcsú nádtoll, ó, sima papirusz, adjátok vissza hiábavaló tetteimet, ifjúságomat és a bolondságomat. Szinuhe írta ezt, a száműzött, aki szegényebb Kemet földjé- nek minden szegényénél. Szenmut, akit apámnak neveztem, a szegények orvosa volt Thébában. Kipa, akit anyámnak neveztem, a felesége. Gyer- mekük nem volt, én is csak öreg napjaikra kerültem hozzájuk. Egyszerűségükben az istenek ajándékának tartottak, nem is sejtve, mit hozott nekik ez az ajándék. Anyám, Kipa, egy mese nyomán adta nekem a Szinuhe nevet, mert kedvelte a meséket, és az ő felfogása szerint veszélyek elől menekülve jutottam hozzájuk, a mesebeli Szinuhéhoz hasonlóan, aki a fáraó sátrában véletlenül szörnyű titkot tudott meg, ezért el- menekült, elbujdosott és százféle kaland közepette hosszú éve- ket töltött idegen országokban. Ám ez csak együgyű fecsegés volt, megfelelt az ő gyermekes észjárásának. De remélte, hogy mindig megmenekülhetek a veszedelmektől, és kikerülöm a balszerencsét. Ezért nevezett el Szinuhénak. Igaz, Ámon papjai úgy mondták, az ember neve előjel. Ki tudja, talán éppen a nevem sodort veszélyek közé, kalandokba, és idegen földekre. Talán a nevem tett szörnyű titkok tudójává, az uralkodó és felesége titkainak ré- szesévé - s e titkok halált hozhattak fejemre. És végül, a nevem miatt lett belőlem üldözött és számkivetett. Ámbár, amilyen gyerekes volt Kipa részéről ez a névadás, éppoly gyerekes azt képzelni, hogy a névnek van valami jelen- tősége az ember sorsában. Ugyanúgy jártam volna akkor is, ha Hepru vagy Kafran, vagy Mósze a nevem. Igaz, nem lehet tagadni, hogy Szinuhe száműzött lett, Hebet viszont, a sólyom fiát, vörös és fehér koronával Horemheb néven Felső- és Alsó- Egyiptom uralkodójává koronázták. Tehát a név végzetszerű- ségéről higgye mindenki, amit akar, mert hitében vigasztalást talál az élet viszontagságai és bajai közepette. Én a nagy király, III. Amenhotep fáraó uralkodásának ide- jén születtem, és ugyanabban az évben született ő is, aki az igazságnak akart élni, akinek nevét említeni többé nem szabad, mert átkozott név, habár akkor még senki sem tudta ezt. Születésekor tehát nagy örömujjongás töltötte be a palotát, a király sok áldozatot mutatott be Ámon hatalmas templomá- ban, amelyet maga építtetett, és a nép is örült, anélkül, hogy sejtette volna a jövendőt. Hiszen a nagy királyi hitves, Teje, hiába várt fiúgyermeket, pedig huszonkét esztendeje volt már a nagy király felesége, és nevét az uralkodó neve mellé írták a templomokban és a képeken. Ezért őt, kinek nevét nem szabad említeni, nagy ünnepségek közepette a királyi hatalom örökösévé nyilvánították, alighogy a papok elvégezték a körül- metélést. De ő csak tavasszal, a vetés idején született meg, én, Szinu- he, viszont az előző év őszén láttam meg a napvilágot, amikor a legnagyobb volt az áradás. Születésem napját azonban nem ismerem, mert egy szurokkal bemázolt kis nádcsónakon érkez- tem a Níluson, és anyám, Kipa, a parti nádasban talált rám, nem messze háza küszöbétől: oly magasra emelkedett akkor- tájt a víz. A fecskék épp akkor tértek vissza, és csicseregtek a fejem körül, én viszont olyan csendes voltam, hogy Kipa halottnak vélt. Bevitt a házukba, szénparázsnál megmelegített, szájamba lehelt, míg csak halkan nyöszörögni nem kezdtem. Apám, Szenmut, beteglátogatásáról két kacsával és egy véka liszttel tért haza. Amikor meghallotta vinnyogásomat, azt hit- te, hogy anyám, Kipa egy macskát szedett fel, és ezért korholni kezdte. De anyám így szólt: "Nem macska az! Egy fiút kap- tam! Örvendj, uram, Szenmut, fiunk született!" Apám méregbe jött, és bolondnak nevezte, de Kipa ekkor előhozott engem, és tehetetlenségem megindította a szívét. Ilyenformán gyermekükké fogadtak, és a szomszédokkal is elhitették, hogy Kipától születtem. Anyám hiúságból tette, és nem tudom, sokan hittek-e neki. De a nádcsónakot, amelyen érkeztem, megőrizte, és felakasztotta szobánk mennyezetére, az ágy fölé. Apám pedig vette a legszebb rézedényét, elvitte a templomba, s engem, mint Kipától született saját gyermekét, beíratott a születések könyvébe. A körülmetélést azonban ő maga végezte, hiszen orvos volt és félt a papok késétől, amely gennyesedő sebeket hagyott hátra. Ezért nem engedte meg nekik, hogy hozzám nyúljanak. De talán takarékosságból is tette, mert a szegények orvosa lévén, egyáltalán nem volt jómódú ember. Ezekre a dolgokra én persze nem emlékszem, de anyám és apám oly sokszor mesélték el nekem ugyanazokkal a szavak- kal, hogy hinnem kell, s nem is lett volna okuk, hogy becsapja- nak. Mégis, egész gyermekkorom idején azt hittem, hogy ők az igazi szüleim, és semmiféle bánat nem homályosította el gyermekségemet. A valóságot csak akkor mondták meg, ami- kor felserdültem, és levágták gyermekfürtjeimet. Azért tették ezt, mert félték, meg tisztelték is az isteneket, és apám nem akarta, hogy egész életemet hazugságban éljem. De hogy ki vagyok, honnan jöttem, és kik voltak a szüleim, ezt sohasem tudhattam meg. Mégis, bizonyos okokból, amelyeket később el is mondok, gyanítom, bár lehet, hogy csupán saját feltevé- sem ez. Egyet azonban biztosan tudok: nem én voltam az egyetlen, aki szurkozott nádcsónakon jött erre, a folyón lefelé. A templomokkal, palotákkal teli Théba óriási város volt, a templomok és paloták körül a szegények sárkunyhói sorakoz- tak végeláthatatlanul. A nagy fáraók idejében Egyiptom szá- mos országot hajtott uralma alá, s a nagyság, a gazdagság megváltoztatta a szokásokat, az erkölcsöket. Idegen kereske- dők és kézművesek telepedtek le Thébában, s templomokat építettek az isteneiknek. Amilyen nagy volt a pompa, a gazdag- ság és csillogás a templomokban és palotákban, éppolyan nagy volt a szegénység a falakon kívül. Sok szegény kitette gyerme- két, viszont sok gazdag asszony is, akinek férje távol volt, nádcsónakon küldte el házasságtörésének bizonyítékát a fo- lyón lefelé. Ki tudja, talán egy hajós felesége dobott ki engem, miután megcsalta férjét egy szíriai kereskedővel. Ki tudja, talán idegeneknek vagyok a gyermeke, mivelhogy nem estem át a körülmetélésen. Amikor levágták gyermekfürtjeimet, és anyám, Kipa, egy kis faládikába rakta el őket, első sarum mellé, sokáig nézegettem a csónakot, amelyet megmutatott nekem. A nádszálak már megsárgultak, töredeztek, és rég bekormozódtak a parázstartó füstjétől. A madarászok csomó- zásával voltak egymáshoz kötözve, de a szüleimről, e kis apró- ságon kívül, semmi mást nem mondhattak. Ilyenképpen sze- reztem szívem első sebét. Amidőn közeleg az öregkor, a gondolat, akár a madár, úgy repül vissza a gyermekkor napjai felé. Öregségem napjaiban világosan és fényesen ragyog gyermekségem kora, mintha ak- kor minden jobb és szebb lett volna, mint ma. Ebben nincs különbség szegény és gazdag között, hiszen senki sem lehet annyira szegény, hogy öregkorában a gyermekségre visszaem- lékezvén, ne fedezné fel a fénynek és örömnek futó visszfényét. Apám, Szenmut, a templom falaitól a folyó mentén felfelé terjedő lármás, szegény városrészben lakott. Háza közelében húzódtak a Felső-Nílus kövezett rakpartjai, ahová a bárkák kirakták terhüket. A szűk sikátorokban sör- és bormérések voltak a hajósok és kereskedők számára, meg örömtanyák, ahová a belváros tehetősebbjei is ellátogattak hordszékeiken. Szomszédaink között adószedők, altisztek, dereglyevezetők és az ötödik rend papjai laktak. Apámmal együtt ők jelentették a szegények negyedének legtekintélyesebb lakóit; olyanok vol- tak, akár a víztükör fölé emelkedő kőfal. A legszegényebb sárkunyhókhoz mérten, amelyek egymás- hoz simulva vigasztalan sorokban szegélyezték a szűk sikátoro- kat, a mi házunk tágas, levegős volt. Előtte még néhány lépés- nyi kertecske is akadt, amelyben ott zöldellt az apám ültette szikomorfa. Akácbokrok választották el a kertet az utcától. Egy kis tó is volt ott, kőmedence, amely csak áradáskor telt meg vízzel. Magában a házban négy helyiség volt, ezek egyiké- ben készítette anyám az ételt. Étkezni a verandán szoktunk, amelyről apám fogadószobájába is be lehetett jutni. Anyám minden héten kétszer súrolóasszonyt fogadott, mert szerette a tisztaságot, egyszer meg a mosóasszony jött, kivitte ruháinkat a folyópartra és ott mosta ki. Az idegenekkel egyre inkább elárasztott szegény és nyugtalan városrészben, amelynek rom- lottságát csak felserdülve értettem meg világosan, apám és szomszédai képviselték a hagyományokat és a régi idők tiszte- letre méltó erkölcseit. Amikor Théba városában a gazdagok és előkelők között erősen meglazult az erkölcs, csak ő és az ő néposztálya őrizte rendíthetetlenül, sziklaszilárdan az ősi Egyiptomot, az istenek tiszteletét, a szív tisztaságát és igényte- lenségét. Úgy látszott, mintha szemben állnának az egész vá- rosnegyeddel és az emberekkel, akik között élniük és dolgozni- uk rendeltetett, és szokásaikkal, viselkedésükkel azt akarnák hangsúlyozni, hogy nem tartoznak közéjük. De miért meséljek olyan dolgokról, amelyeket csak később értettem meg? Miért ne emlékezzem inkább a szikomorfa érdes törzsére, susogó lombjára, mely oly hűs árnyékot borí- tott reám a perzselő nap hevében. Miért is ne emlékezzem kedvenc játékszeremre, fából készült krokodilomra, amelyet szíjon húzgáltam magam után a köves utcákon. De szép is volt az, amikor fa állkapcsát csattogtatva, kitátotta vörösre mázolt torkát, és csak úgy rohant mögöttem! Hogy csodálták a szomszédok gyerekei, amikor összeverődtek. Rengeteg édes- séget, csillogó kavicsot és egy rézdarabot is szereztem, mert megengedtem a többieknek, hogy húzzák a krokodilt. Ilyen játékok csak az előkelők gyermekeinek juthattak, de a krokodi- lust apám a királyi udvar egyik ácsától kapta ajándékba, akit annak idején borogatással gyógyított ki súlyos ülőtályogjából. Reggelenként anyám kivitt a zöldségpiacra. Valójában nem volt sok vásárolnivalója, mégis egy vízmértéknyi időt töltött el azzal, míg kiválasztott egy koszorú hagymát, és arra is képes volt, hogy akár egy héten keresztül minden délelőtt lábbelit keresgéljen. Szavaiból mindenki azt gondolhatta, hogy gazdag, aki mindig a legjobb árut akarja választani. Ha nem is vett meg mindent, ami szemének tetszett, csak azért volt, mert takarékosságra akart szoktatni. Azért mondogatta gyakran: "Nem az a gazdag ember, akinek aranya, ezüstje van, hanem az, aki beéri kevéssel is." Így oktatgatott engem, szegény öreg szeme mégis megcsodálta a szidóm és a bübloszi tarka szöveteket, amelyek olyan vékonyak voltak, mint a lehe- let, és könnyűek, mint a pehely. Munkától kérges, barna kezé- vel simogatóan tapogatta meg az elefántcsont ékszereket meg a strucctollakat. "Mindez felesleges és semmirevaló"-bizony- gatta nekem, és nyilván saját magának is. Ám az én gyermeki észjárásom fellázadt az efféle tanítások ellen, s nagyon szeret- tem volna, ha enyém lehetne a cerkófmajom, amely karját gazdája nyaka köré fonta, vagy a cifra tollú madár, amely szíriai és egyiptomi szavakat fecsegett. Nem bántam volna azt sem, ha nyakláncot vagy szép aranyozott sarut kapok. Csak sokkal később értettem meg, hogy a szegény öreg Kipát is kimondhatatlan vágy fűtötte a gazdagság után. De hát ő csak a szegények orvosának felesége volt, s ezért az álmait mesékbe temette. Esténként, mielőtt elaludtunk, halk hangon elmondott nekem minden mesét, amit csak is- mert. Szinuhe történetét, meg annak a hajótöröttnek kaland- jait is, aki a kígyókirály országából mérhetetlen sok kincset hozott magával. Mesélt nekem istenekről és boszorkányokról meg varázslókról, és régi fáraókról. Apám gyakran morgott is emiatt, és szemére vetette, hogy hiábavaló ostobaságokkal terheli a fejemet, de mihelyt horkolni kezdett, Kipa folytatta meséit, azt hiszem, a maga örömére és az én szórakoztatásomra egyaránt. Ma is emlékszem azokra a forró, fülledt nyári éjsza- kákra, amikor az ágy szinte perzselte meztelen testemet, s nem jött szememre álom; még mindig hallom álomba ringató, halk hangját, és újra ott érzem magam, az ő védő oltalmában. Saját anyám aligha lehetett volna jobb és gyengédebb hozzám, mint ez az egyszerű és babonás asszony, akinél a vak, nyomo- rék, öreg mesemondók mindig számíthattak valami jóféle ennivalóra. A meséket szerettem, de ellensúlyozásukra ott volt az élő utca, az illatoktól meg bűzöktől egyformán terhes utca, ahol legyek ezrei tanyáztak. A kikötő felől érkező szél néha cédrus és szagos gyanta átható illatát hordta az utcánkba. Vagy illatos kenőcs cseppent ki egy előkelő hölgy hordszékéből, amikor kihajolt, hogy az utcagyerekeket elkergesse. Estefelé, amikor Ámon aranycsónakja elvitorlázott a nyugati hegyek felé, min- den verandáról és sárkunyhóból olajban sült hal és friss kenyér szaga áradt. Théba szegénynegyedének szagát már gyermek- koromban megszerettem, és azóta sem felejtettem el soha. A verandánkon, étkezés idején kaptam apámtól az első taná- csokat is. Fáradtan lépett be a kertbe, néha meg a fogadószobá- jából jött az asztalhoz, s ruhájában gyógyszerek és kenőcsök fanyar illatát hordozta. Anyám vizet öntött a kezére, aztán leültünk a zsámolyra, és Kipa kiszolgált bennünket. Egyszer, amint ott üldögéltünk, az utcán sörtől lerészegedett tengeré- szek lármás csapata rohant végig. Botokkal handabandáztak, verték a házfalakat, aztán éppen a mi akácbokraink alatt álltak meg, hogy szükségüket elvégezzék. Apám óvatos ember volt, ezért egy szót sem szólt egészen addig, míg el nem tűntek. Csak aztán kezdett oktatni engem: "Csupán nyomorult néger vagy koszos szíriai képes arra, hogy utcán végezze a dolgát. Az egyiptomi falak között csinálja!" Ilyeneket is mondogatott: "A bor isten adománya, és ha mértékkel élvezed, szívderítő. Egy serleggel senkinek sem árt, ha kettőt ürítesz ki, beszédes lesz a nyelved, ám ha egész korsóval iszol, csak az utca árkában térsz magadhoz, kifosztva és összeverve." Időnként drága kenőcs illata szállt a verandáig, amikor vala- mi áttetsző ruhába burkolódzott, kívánatos asszony sétált el a ház előtt. Az ilyen nők erősen festették ajkukat, arcukat, szemöldöküket, és nedves szemükben olyan csillogás vibrált, amilyet tisztességes asszonyoknál sohasem láthatunk. Amikor túlontúl eltátottam a szájamat, apám komolyan így szólt: - Óvakodj az olyan nőtől, aki szép fiúnak nevez, és magához akar édesgetni, mert szíve helyén háló és kelepce rejtezík, és az öle jobban éget, mint a tűz! Nem csoda hát, hogy ilyen kioktatás után már gyermekész- szel irtózni kezdtem a boroskorsóktól és a szép nőktől, akik másmilyenek voltak, mint a többiek. Ugyanakkor titokban veszedelmesen vonzott mind a kettő. Apám még kisgyermek koromban megengedte, hogy részt vegyek a betegfogadásain. Megmutatta műszereit, a késeket és az edényeket, és mindről elmondta, hogyan, mire használ- ják. Mialatt a beteget vizsgálta, ott álltam mellette, kezébe adtam a vizesedényeket, a kötszert, az olajokat és a bort. Anyám, mint általában az asszonyok, nem bírta elviselni a sebek és gennyes kelések látását, és sohasem értette meg a betegségek iránt való gyermeki érdeklődésemet. A kisgyermek nem is fogja fel, mi az a fájdalom és a betegség, amíg csak maga is el nem szenvedi. Egy kelés felszúrása nekem izgalmas volt, és büszkélkedve meséltem el a fiúknak mindent, amit csak láttam, hogy ezzel is tiszteletet ébresszek magam iránt. Ha új beteg érkezett, mindig nagy figyelemmel követtem apám munkáját és kérdéseit, míg csak ezt nem mondta: "A betegség múlóban van", vagy "elvállalom a kezelését". De voltak olyan betegek is, akiknek kezeléséhez nem mert hozzáfogni. Ezeknek egy papiruszcsíkra felírt néhány sort és elküldte őket abba a templomba, amelyet úgy hívtak, hogy Élet Háza. Amint az ilyen beteg elment, rendszerint szomorúan felsóhajtott, és fejcsóválva kifakadt: "Szegény szerencsétlen!" Apámnak nem mindegyik betege volt szegény ember. Az örömtanyákról gyakran hoztak elébe kötözésre férfiakat, akik a legfinomabb lenvászon ruhát hordták, időnként meg szíriai hajósok is érkeztek, daganatokkal, vagy közönséges fogfájással. Így aztán nem lepődtem meg azon sem, hogy valamelyik nap egy fűszerkereskedő felesége jött el vizsgálatra, a legdrágább ékszerekkel, csillogó drágakövekkel teleaggatva. Az asszony sóhajtozott és nyöszörgött, panaszkodva sorolta el százféle baját, apám pedig figyelmesen hallgatta. Nagy volt a csalódá- som, amikor elővett egy papiruszcsíkot, és ráírt valamit; azt reméltem, hogy meg tudja gyógyítani, amiért aztán sok finom ajándékot kaptunk volna viszonzásul. Ezért én is sóhajtottam egyet, megcsóváltam a fejem és halkan mormoltam magam elé: "Szegény szerencsétlen!" A beteg asszony ijedten összerezzent, és aggódva leste apá- mat. Szenmut egy régi, elsárgult tekercsről ősi betűket meg jelképes ábrákat másolt át egy papíruszcsíkra, aztán olajat és bort öntött egy keverőedénybe, és belemártotta a papírt, míg a tintát el nem mosta a bor. A folyadékot cserépkorsóba öntötte és orvosságul odaadta az asszonynak, azzal a figyelmez- tetéssel, hogy ebből vegyen be, mihelyt megfájdul a feje és a gyomra. Ahogy a beteg elment, kérdően néztem fel apámra. Zavartnak látszott, néhányat köhintett, aztán megszólalt: - Sok-sok betegséget lehet legyűrni ezzel az erős varázsital- ként használt tintával. - Mást nem is mondott, de kis idő múlva, mintegy magának, ezt motyogta: - Végül is, a betegnek ettől semmi baja nem lesz. Midőn betöltöttem hetedik életévemet, én is megkaptam a fiúknak kijáró ágyékkendőt, és anyám elvitt a templomba, hogy áldozaton vehessek részt. A thébai Ámon-templom ab- ban az időben Egyiptom leghatalmasabb temploma volt. A Holdistennő szentélyétől és a mellette levő tó partjától veze- tett hozzá egy út a városon keresztül, véges-végig kőből fara- gott kosfejekkel szegélyezve. Ámon templomát hatalmas tégla- fal vette körül. A körülötte emelkedő épületekkel külön várost alkotott a városban. A hegymagasságú oszlopokról tarka szala- gok libegtek, és az isteni lakhelyet a hatalmas rézkapu két oldalán régvolt királyok óriás szobrai őrizték. Alighogy a kapun beléptünk, megrohanták anyámat a Ha- lottak Könyvének árusítói, és hol halkabban, hol meg harsány kiáltásokkal kínálták árujukat. Anyám kézen fogott és megmu- tatta a fafaragók műhelyét, ahol sok-sok fából készült szobor hevert, amelyek szolgálókat és rabszolgákat ábrázoltak, Ezek, a papok varázslata folytán, a másvilágon is gondoskodnak tulajdonosaikról, dolgoznak, úgyhogy nekik az ujjukat sem kell többé mozdítaniuk. De minek is mondjam el azt, amit már mindenki tud, hiszen minden újra ismétlődik, s az emberi szív sem változik meg soha. Anyám kifizette a pénzt, amit kértek, hogy jelen lehessünk az áldozatnál. Láttam, amint a fehér ruhás, ügyes kezű papok egy szempillantás alatt levág- ták és feldarabolták az áldozati ökröt. Az ökör szarvai közé csavart nádfonaton pecsét bizonyította, hogy az állat hibátlan és nincsen egyetlen fekete szőrszála sem. A szent papok kövé- rek voltak, csupaszra borotvált fejük olajtól csillogott. Több száz néző vett részt az áldozaton, ám a papok jóformán figye- lemre sem méltatták őket, inkább a saját ügyeikről beszélgettek fesztelenül, amíg csak az áldozat tartott. Én, a magam részéről, a templom falára festett hadijeleneteket nézegettem és elámul- tam az óriási oszlopokon. Sehogy sem bírtam megérteni, miért hatódott meg anyám, miért csillogtak könnyek a szemében, amikor kézenfogva hazavezetett. Otthon a gyermeki sarut le- vette a lábamról és új lábbelit kaptam, ami kényelmetlen volt, törte a lábam, míg meg nem szoktam. Amikor emiatt panaszkodni kezdtem, apám jóakaratúan el- mosolyodott és azt mondta, hogy ma már egy jó családból való fiú nem járhat a városban mezítláb, mert nagyon megvál- toztak az idők. Elmesélte, hogy nagyapja idejében sokszor még a legelőkelőbb urak is nyakukba akasztva hordták a sarut, és mezítláb jártak. A szokások akkor egyszerűbbek és egészsé- gesebbek voltak, mint manapság. Az asszonyok akkor megelé- gedtek egy ujjatlan, szűk ruhával, most meg minden valamire- való nő bő ruhára, tarka nyakbavalóra vágyik. Régen kinevet- ték volna azt a férfit, aki keményített és redőkbe szedett alsóru- hát hord, vagy a bő ujjakat kedveli. Bizony, való igaz, hogy az a nagyapa, ha felkelt volna sírjából, többé nem ismer rá Théba városára, és még a mindennapi beszédet sem érti meg, olyan sok szíriai szó keveredett már az ősi város nyelvébe. Minél több idegen szót használ az ember, annál előkelőbbnek képzeli magát - magyarázta apám. Étkezés után elkomolyodott, ügyes, nagy kezével jobb ha- lántékomon megsimogatta gyermekfürtjeimet. - Hétéves vagy, Szinuhe. Döntened kell, hogy mi lesz belő- led. - Katona leszek - mondtam én tétovázás nélkül, és nem értettem, miért komorodik el jóságos arca. Hiszen kint az utcán a fiúk legkedvesebb játéka a háborúsdi volt, és magam is sokszor megfigyeltem az igazi katonákat, amint birkóztak és a fegyverforgatást gyakorolták szálláshelyük előtt. Nagy hadiszekereket is láttam : lengő tolldíszekkel, dübörgő kere- kekkel robogtak ki a városból gyakorlatozni. Igazán nem volt pompásabb, tiszteletre méltóbb pálya, mint a katonáé. A kato- nának nem kellett írni tudni sem, s ez tetszett nekem a legjob- ban, mert az idősebb fiúk ijesztő dolgokat meséltek arról, hogy milyen nehéz az írás tudománya, meg a tanítók milyen kegyetlenül megtépázzák tanítványaik üstökét, ha az agyag- táblát elejtik, vagy a nádtollat ügyetlenül fogják, s megreped. Apám, ifjúkorában, minden bizonnyal gyengébb tehetség volt, hiszen másképpen többre viszi, és nem a szegények orvo- sa lesz. Igaz, munkáját mindig lelkiismeretesen végezte, bete- geinek soha nem ártott, és az évek hosszú során át végül is sok-sok tapasztalatot szerzett. Jól tudta, milyen érzékeny és makacs vagyok, ezért elhatározásomhoz egy szót sem szólt. Egy kis idő múltán azonban anyámtól kért egy edényt, bevitte dolgozószobájába, és teletöltötte olcsó borral. - Gyere, Szinuhe - szólt oda hozzám, kézen fogott, és elin- dultunk a folyópart felé. Csodálkozva lépkedtem utána. A kikötőben aztán megállt, s egy dereglyét vett szemügyre, amelyről a verejtékező, görnyedt hátú teherhordók épp akkor cipelték partra a gyékényekbe varrt árut. A nap már lebukott a nyugati hegyeknél a Holtak Városa mögé. Mi jóllakva álldo- gáltunk ott, ám a teherhordók egyre csak cipekedtek, tüdejük zihált, oldalukról csurgott a veríték. A felügyelő korbáccsal noszogatta őket, egy ernyője alatt ülő írnok pedig minden kihordott árut sorra feljegyzett. - Ilyen akarsz lenni, mint ezek? - kérdezte apám. Nagyon ostobának tartottam ezt a kérdését, és nem is szól- tam rá semmit, csak csodálkozva bámultam őt, hiszen senki sem szeretne olyan lenni, mint a teherhordók. - Ezek a szerencsétlenek kora reggeltől késő estig kínlódnak - szólalt meg Szenmut. - Bőrük kemény és cserzett, mint a krokodilbőr, tenyerük olyan durva, akár a krokodilmancs. Csak sötétedés után jutnak haza nyomorult sárkunyhóikba, egész vacsorájuk egy darab kenyér, hagyma és egy korty sava- nyú házisör. Ilyen a teherhordó élete. Nem jobb a földművesé sem. Egyformán nyomorultul élnek mind, akik a kezük mun- kájával tartják el magukat. Talán csak nem irigyled őket? Tagadóan ráztam meg a fejemet, és tanácstalanul meredtem apámra. Hiszen én katonának készültem, és egyáltalán nem teherhordónak, földet túró parasztnak, öntözőmunkásnak vagy koszos pásztornak. - Látod, fiam, ezek az emberek sohasem képesek sorsukon változtatni - folytatta apám komolyan. - Ha meghalnak, még jó, ha besózzák és legalább homokkal betakarják a holttestüket. Őket nem várja halhatatlanság és kifogyhatatlan öröm, mint a többieket, akik maradandó nyughelyet tudnak építeni ma- guknak, s van elég vagyonuk arra is, hogy testüket bebalzsa- moztassák, s így az örökkévalóságig megmaradjon. Vajon mi ennek az oka, tudod-e, Szinuhe? Sírásra görbült a szájam, úgy fordultam a Holtak Városa felé, ahol a lenyugvó nap vérvörösre festette a fáraók hófehér templomait. Értettem már, hogy Szenmut mire céloz. - Ezek az emberek nem tudnak írni. - Apám újra nagyon komoly lett. - Aki pedig írni nem tud, sem az életben, sem a halálban nem boldogul. Elgondolkozva emelte fel a borosedényt, hátrapillantott, mert félt, hogy Kipa utánunk leselkedik az utcasarkon, aztán kortyintott egyet a borból. Megfontolt, lassú mozdulattal megtörülte száját, kézen fogott, és sétáltunk tovább. Szívem elnehezült a bánattól, de nem engedtem abból az elhatározá- somból, hogy katona leszek. - Apám - mondtam séta közben -, a katonák élete nagyon kellemes. A fegyverházban laknak, jó ételeket esznek, estén- ként bort isznak az örömtanyákon, és a nők kedvesen néznek reájuk. A magasabb rangúak nemegyszer aranyláncot viselnek, pedig írni ők sem tudnak. A hadjáratokból mindig sok zsák- mánnyal meg rabszolgával térnek vissza. A rabszolgák aztán kiszolgálják őket, és nekik dolgoznak egész életükön át. Miért ne legyek én is katona? Szenmut egy szóval sem válaszolt, csak sietősebbre fogta lépteit. Egy nagy szemétdomb közelében, ahol zümmögő le- gyek felhői vettek minket körül, egyszer csak megállt. Ala- csony sárkunyhó lapult ott meg. Apám lehajolt, és bekandikált az ajtónyíláson. - Barátom, Inteb, itthon vagy-e? - kiáltott félhangosan, és nemsokára meg is jelent egy botra támaszkodó, féregcsípé- sekkel teli öregember, akinek jobb karját a válla alatt valamikor levágták, s akinek olyan piszkos volt az ágyékkötője, hogy szinte már megkeményedett. Arcát kiszárította, és összezsugo- rította az öregség, fogai rég kihullottak már. - Ez. . . ez lenne Inteb? - kérdeztem suttogva apámat, és megdöbbenten néztem a vénembert. Hiszen Inteb hős kato- na volt, aki minden fáraók legnagyobbjának, III. Thotmesz- nek híres szíriai hadjáratában is részt vett, s hőstetteiről és kitüntetéseiről még mindig sokat beszélt a nép. Az öreg a katonák szokása szerint emelte kezét üdvözlésre, apám pedig odanyújtotta neki a borosedényt. Aztán leültek a földre, mert Intebnek még padja sem volt a kalyibája előtt. Remegő kézzel emelte ajkához az edényt, és mohón szürcsölte a bort, miköz- ben erősen ügyelt, nehogy egy cseppet is kicsurrantson. - Szinuhe fiam katona akar lenni - mondta apám elmoso- lyodva. - Elhoztam tehozzád, Inteb, mert egyedül te élsz még a nagy háborúk hősei közül. Mesélj hát neki a katonák pompás életéről, és a hőstetteikről. - Széthre, Baálra, és minden gonosz szellemre! - fakadt ki az öreg, és élesen felnevetett. Rám meredt rövidlátó szemé- vel. - Megbolondult a fiad? Fogatlan szája, homályos tekintete, himbálódzó karcsonkja és ráncos, piszkos melle olyan ijesztő volt, hogy apám mögé bújtam, és belekapaszkodtam a ruhaujjába. - Fiú! Hallgass meg! - kiáltotta, és vihogott hozzá. - Ha minden átkomért, amellyel megátkoztam életem napjait és szerencsétlen sorsomat, hogy katonát csinált belőlem, csak egyetlen korty bort kapnék, könnyűszerrel teletölthetném azt a tavat is, melyet a fáraó építtetett a hitvesének. Igaz, a tavat még nem láttam, mert arra nincs pénzem, hogy a vizeinken hajókázzam, de biztos vagyok benne, hogy színültig megtelne borral, sőt maradna még annyi korsóval, hogy egy egész hadse- reg lerészegedhetne tőle. Elhallgatott, és mohón szürcsölte tovább a bort. - De hát . . . - kezdtem remegő szájjal - mégiscsak a katona foglalkozása a legdicsőbb. . . - Hajaj, fiam, dicsőség és hírnév ? - válaszolt erre Thotmesz vitéz harcosa. - Tudod mi az? Mocsok és szenny, amiből csak a legyek tudják fenntartani magukat. Elhiheted, én már életemben sok hazugságot meséltem a háborúról, meg a hősi tettekről. Tátva is maradt a legtöbb ostobának a szája, aztán hálából borral kínáltak mindig. De a te apád becsületes ember, és én nem akarom megcsalni őt. Ezért elárulom neked, hogy minden mesterség között a katonáé a legeslegutolsó, a legnyo- morultabb. A bor elsimította arcán a ráncokat, és tüzet gyújtott fényte- len szemében. Felemelkedett, és egyetlen kezével a nyakát kezdte markolászni. - Ide nézz, fiú ! - kiáltotta. - Ezt a sovány nyakat valamikor ötsoros aranylánc díszítette. A fáraó saját kezűleg aggatta rám. Ki tudná megszámolni a sok levágott kezet, amelyet a sátra előtt halmoztam fel? S vajon ki mászta meg elsőként Kádes falait? Ki rontott az ellenség sorai közé, akár egy bömbölő elefánt? Én voltam az, én, Inteb, a hős! És mit gondolsz, ki mond nekem köszönetet mindezért? Aranyam odaveszett, mint a többi mulandó földi dolog, a rabszolgák pedig, akiket hadizsákmányul szereztem, mind megszöktek, vagy belepusz- tultak a nyomorúságba. A jobb karomat Mitanni országában hagytam, és már régen utcasarki koldus volnék, ha jó emberek hébe-hóba nem hoznának egy kis szárított halat meg sört, hogy igaz históriákat meséljek a régi háborúkról gyermekeik- nek. Inteb vagyok, a hős, de nézz rám, fiam ! Az én ifjúságomat kietlen sivatagok, éhezés, ezernyi gyötrelem és kínlódás emésztette el. Akkor száradt le tagjaimról a hús, bőröm kicser- ződött, szívem akkor vált kőnél keményebbé. De a legborzasz- tóbb az volt, hogy a víztelen sivatagokban kiszáradt a nyelvem, és azóta engem is örökös szomjúság gyötör, éppúgy, mint a többieket, akik élve tértek haza a távoli harcokból. S amióta karomat elvesztettem, úgy tengődöm, mintha már a Halottak Völgyében lennék. De minek is beszéljek sebeim gyötrelmei- ről, minek is beszéljek- azokról a kínokról, amelyeket akkor álltam ki, amikor húsomat és csontomat vágták, s arról a rémségről, hogy sistergő olajba mártották utána a karcsonko- mat. Áldott legyen a neved, Szenmut, mert te becsületes és jó ember vagy, de a borod elfogyott! Az öreg elcsendesedett, lihegve leült a földre, aztán csüg- gedten lefelé fordította az agyagedényt. A vad tűz kialudt szemében, és megint csak egy megtört, vén öregember ült előttünk. - De . . . a katonának nem kell írni tudnia - suttogtam félén- ken. - Hm. . . - mordult fel Inteb, és apámra sandított. Szenmut gyorsan lehúzott csuklójáról egy rézkarikát, és odanyújtotta az öregnek. Inteb kiáltott egyet, mire előszaladt valahonnan egy szurtos fiú, fogta a rézkarikát meg az edényt, és elrohant a bormérésbe, hogy innivalót hozzon. - Nehogy a legdrágábbat vegyed - szólt az öreg türelmetle- nül a gyerek után. - Végy inkább savanyút, abból többet kapsz érte ! - Elgondolkozva nézett újra énrám. - Igazad van. A katonának nem kell írni tudnia, csak harcolni kell hogy tudjon. Mert ha írni tudna, akkor ő lenne a hadvezér, aki a legbátrabb harcosoknak is parancsol, és a többieket küldi előre a csatába. Mert akármelyik írástudó ember képes arra, hogy katonáknak parancsolgasson, és még száz embert sem vezényelhet az, aki nem tud a papiruszra szarkalábakat mázol- ni. Mi öröm van az aranyláncokban és a kitüntetésekben, ha az parancsol, aki a nádtollat fogja? De így volt ez mindig, és így is marad. Ezért, fiam, ha katonáknak akarsz parancsolni, először írni tanulj meg! Akkor aztán meghajolnak előtted azok is, akik aranyláncot hordanak, és rabszolgák visznek majd hordszéken a csatatérre. Közben visszaérkezett a szurtos fiú, hozta az edény bort, és még hozott külön egy korsóval is. Az öreg arca felderült. - Apád nagyon jó ember - mondta barátságosan. - Látod, ő írni is tud, és meggyógyított, amikor krokodilokat meg vízi- lovakat láttam, mert nem hiányzott a borom, amikor erős és boldog voltam. Bizony jó ember ő, habár csak orvos, és nem tudja megfeszíteni az íjat. Hála legyen neki! Riadtan figyeltem a korsót, amelyhez Inteb éppen hozzálá- tott. Türelmetlenül rángatni kezdtem apám orvosságfoltos bő ruhaujját, mert attól féltem, hogy a bor miatt nemsokára mi is valamelyik utcasarkon fogunk felébredni, összeverten. Apám szintén vetett egy pillantást a korsóra, felsóhajtott, és kézen fogva elvezetett. Inteb metsző aggastyánhangján szíriai dalba fogott, a meztelen és napbarnított utcagyerek pedig nevetett rajta. Én, Szinuhe, pedig eltemettem a katonák hősi tetteiről szőtt ábrándjaimat, és nem ellenkeztem másnap, amikor apám és anyám kézen fogva elvittek az iskolába. Persze apámnak nem volt annyi vagyona, hogy a templomok nagy iskoláiba járasson, ahová az előkelők és gazdagok, meg a főpapok fiai, olykor leányai is jártak. Az én tanítóm csupán a következő utcasarkon lakó öreg Oneh pap volt, aki iskoláját egy omlatag verandán rendezte be. Tanítványai nagyrészt kéz- művesek, kereskedők, kikötőfelügyelők és altisztek gyermekei- ből kerültek ki, akiknek a becsvágyó szülők írnoki pályát szán- tak. Oneh valamikor Mut istennő templomában a raktár- könyvnek volt a vezetője, és ahhoz valóban jól értett, hogy az írás mesterségéből mindazt megtanítsa a gyermekeknek, amit később áruk súlyának, gabonamennyiségeknek, állatok számának vagy a katonák porciójának feljegyzéseinél haszno- síthattak. Hasonló kis iskolák tucatjával, sőt százával akadtak a hatalmas Théba városában. A tanítás nem került sokba, mert a tanulóknak csak Oneh ellátásáról kellett gondoskodni- uk. A szénkereskedő fia a hűvös téli estékre szenet hozott a parázstartójába, a takács gyereke ruhával látta el, a gabonake- reskedőék lisztet adtak neki, apám pedig gondosan kezelte, sőt még fájdalomcsillapító gyógynövényfőzeteket is adott öregségének százféle bajára. Ez a függőség okozta, hogy Oneh egyáltalán nem volt szigo- rú tanító. Ha valamelyik gyerek elaludt az írótábla mellett, nem cibálta meg a haját, minden büntetése az volt, hogy másnap valami nyalánkságot kellett otthonról szereznie az öregnek. A gabonakereskedő fia olykor egy egész korsó sört hozott neki, s ilyenkor feszült figyelemmel hallgattuk tanítón- kat, mert nagy lelkesedéssel tudott mesélni a túlvilágról, Mut istennőről, a világ teremtőjéről, Ptahról, és más istenekről, akik közel álltak a szívéhez. Persze, közben nagyokat vihorász- tunk, mert azt reméltük, hogy sikerül becsapni őt, és már egész napra megfeledkezett a nehéz feladatokról s az unalmas írásjelekről. Csak sokkal később jöttem rá, hogy az öreg Oneh bölcsebb és értelmesebb tanító volt, mint ahogy gondoltam. Meséinek, amelyekbe gyermekesen jámbor fantáziája életet öntött, határozott célja volt. Hiszen az ősi Egyiptom erkölcsi törvényeit tanította nekünk. Azt, hogy semmiféle rossz csele- kedet nem marad megtorlatlanul. Azt, hogy egy napon Ozirisz ítélőszéke előtt minden ember szíve könyörület nélkül megmé- retik. Azt, hogy az olyan embert, akinek gonosz cselekedeteit a Sakálfejű mérlege elárulja, a Mindent Elnyelőnek dobják eledelül. A Mindent Elnyelő pedig krokodil, meg víziló is egy személyben, de mindkettőnél rettenetesebb. Mesélt a mérges Hátranézőről, a holtak birodalmának félel- metes révészéről is, akinek segítsége nélkül egyetlen halott sem juthat el az üdvözültek mezőire. Ez a révész evezés közben folyvást csak hátrafelé néz, nem úgy, mint a földi evezősök, akik mindig előrenéznek a Níluson. Oneh számtalanszor elis- mételtette velünk azokat a varázsigéket, amelyekkel a Hátrané- zőt ki lehet engesztelni, és le lehet csitítani. Ezeket írásjelekkel is leíratta velünk, aztán meghagyta, hogy írjuk le mindegyiket emlékezetből is. Hibáinkat kijavítgatta, és mindig szelíd kor- holással figyelmeztetett. Meg kellett értenünk, hogy a legki- sebb hiba a túlvilági boldogságot hiúsíthatja meg. Ha a Hátra- nézőnek olyan levelet adunk át, melyben csak egyetlen hiba is van, már boldogtalan árnyként kell bolyonganunk örök időkre a sötét víz partján, vagy ami még rosszabb, a holtak birodalmának szörnyűséges szakadékaiba jutunk. Sok éven át látogattam Oneh iskoláját apám kívánsága sze- rint. Az volt a véleménye, hogy senkit sem szabad olyan pályá- ra erőltetni, ami ellenére van. Ha nem mutatkozom tehetséges- nek, nem erőszakolja rám az írnoki pályát. Ha viszont igyeke- zetet és buzgalmat tanúsítok, tanítóm, Oneh, majd beajánl valamelyik templom iskolájába, és onnan aztán megnyílik előt- tem az általa annyira remélt életút. De hogyha ez nem sikerül- ne, még mindig lehet belőlem számvivő hivatalnok vagy ala- csonyabb rangú írnokféle, vagy esetleg a hadseregben is kipró- bálhatom a szerencsémet az élelmiszerraktárnál. Hogy mi le- szek valójában, akkor még nem is sejtettem. Legérdekesebb iskolatársam Thotmesz volt, pár évvel idő- sebb nálam, egy hadiszekér-különítmény parancsnokának fia. Thotmesz már gyermekkorában megtanult bánni a lovakkal, s jól tudott birkózni is. Apja, akinek korbácsát rézfonat erősí- tette, híres hadvezért akart nevelni fiából, ezért taníttatta az írás tudományára. Neve, Thotmesz, a dicsőséges, mégsem bizonyult jó előjelnek, ahogyan apja remélte. A fiú, alighogy az iskolába került, nem törődött többé a gerelyhajítással, és nem vett részt a hadiszekerek gyakorlatain. Játszva megtanulta az írásjeleket, és míg a többiek kínlódva vesződtek a jelekkel, ő képeket rajzolt írótáblájára: hadiszekereket, vadul ágaskodó lovakat és birkózó katonákat. Egyszer agyagot hozott az iskolá- ba, és míg Oneh, a sörtől nekibuzdulva, mesékkel szórakozta- tott bennünket, nevetségesen eltorzított szobrot formált a Mindent Elnyelőről. A Mindent Elnyelő idomtalan, hatalmas- ra tátott szájjal fenyegetett egy kopasz emberkét - görbe hátá- ról és kerek kis pocakjáról nem volt nehéz Onehre ismernünk. Tanítónk mégsem haragudott meg. Thotmeszre senki sem tudott haragudni. Termete olyan volt, mint a köznép többi gyermekének: széles, kerek arc, vastag, rövid láb, ám szemé- ben állandóan pajkos vidám fény tanyázott, és ügyes keze agyagból olyan állatokat és madarakat formált, amelyek mind- nyájunkat elszórakoztattak. Eleinte katonás természete miatt kerestem barátságát, de ez a barátság akkor is megmaradt, amikor már rég kialudt benne a katonai pálya iránt érzett becsvágy. Ahogy haladtam a tanulásban, egyszer csak csodálatos dolog történt velem. Olyan hirtelen jött, hogy még ma is emlékszem a pillanatra, amely olyan volt, akár a váratlan jelenés. Emlék- szem, üde tavaszi nap volt, madarak csiviteltek az égen, a vályogkunyhók tetején pedig gólyák tapasztgatták fészkeiket. A víz leapadt, élénkzöld színben pompázott a föld. A kertek- ben magokat vetettek, palántákat ültettek ki. Hancúrozásokra, kalandokra való idő volt, s alig tudtunk nyugton maradni Oneh rozzant verandáján, amelynek falai minden kopogtatásra jobban omladoztak. Szórakozottan rajzolgattam az unalmas írásjeleket, a betűket, melyeket kőbe vésnek, és melléjük a papíron használt rövidítéseket. Ekkor hirtelen Onehnek egy már-már elfelejtett szava, valami különös dolog, élővé változ- tatta bennem a betűket, a szavakat. A képből szó lett, a szóból szótagok, a szótagokból betűk. Miközben a képek betűit egy- más mellé sorakoztattam, új szavak keletkeztek, különös, élő szavak, amelyeknek a képekhez már semmi közük sem volt. Egy képet még a legegyszerűbb öntözőmunkás is megért, de kettőt egymás mellett nem ért meg senki más, csak az írástudó. Azt hiszem, aki valaha írást és olvasást tanult, jól ismeri ezt a különös élményt. Ez az élmény kaland volt számomra, izgal- masabb és csábítóbb, mint egy gránátalma elcsenése a gyü- mölcskereskedő kosarából, édesebb, mint a szárított datolya, üdítőbb, mint víz a szomjazónak. Ettől fogva többé nem kellett engem buzdítani. Valósággal magamba szívtam Oneh minden szavát, akár a Nílus áradó vizét a kiszáradt föld. Gyorsan megtanultam írni, s lassanként azt is el tudtam olvasni, amit mások írtak. A harmadik évben már régi papirusztekercseket kaptam, és tanulságos története- ket olvastam fel a többieknek, hogy leírhassák. Akkortájt azt is észrevettem, hogy nem vagyok olyan, mint a többi fiú. Arcom keskenyebb, bőröm világosabb volt, és tagjaim is karcsúbbak, mint az itteni fiúké. Sokkal inkább az előkelők gyermekeire hasonlítottam, mint azokéra, akik közt éltem, és ha nekem is lettek volna drága ruháim, senki sem különböztet meg a gazdag fiúktól, akiket gyaloghintón hordoztak, vagy rabszolgák kísértek végig az utcán. Ez aztán mindenféle gúnyolódásra adott okot. A gabonakereskedő fia ölelgetni akart és lánynak nevezett, mire kénytelen voltam megdöfködni az íróvesszővel. Ha közelembe került, már viszo- lyogtam, mert kellemetlen szagot árasztott. Inkább kerestem Thotmesz társaságát, aki egy ujjal sem ért hozzám soha. Egyszer viszont félénken megkérdezte: - Akarsz-e nekem modellt ülni? Formálok egy szobrot ró- lad. Elvittem hozzánk, és az udvarban a szikomorfa alatt elkészí- tette a szobrot, amely a hasonmásom volt, és íróvesszővel belevéste a nevemet. Anyám néhány lepényt hozott ki nekünk, de amikor megpillantotta a szobrot, nagyon megrémült, és azt mondta, hogy varázslat. Szenmut azonban kijelentette, hogy Thotmeszből még udvari szobrász is lehetne, ha felven- nék valamelyik templom iskolájába. Én pedig csupán játékból mélyen meghajoltam Thotmesz előtt, karomat térdemhez kaptam, úgy üdvözöltem, mint az előkelő urakat szokás. Thot- mesz szeme felcsillant, de aztán sóhajtott, és megjegyezte, hogy abból ugyan nem lesz semmi, mert apja úgy akarja, hogy a harcosok házába menjen és a hadiszekér-különítmé- nyek iskoláját járja ki. Hiszen már írni is épp elég jól tudott ahhoz, hogy valamikor majd hadvezér lehessen. Apám akkor elment, anyám pedig még sokáig motyogott a konyhában, de Thotmesz és én ügyet sem vetettünk rá, csak ettük a lepé- nyeket, mert finomak voltak és jó zsírosak, és nagyon jól érez- tük magunkat. Akkor még boldog voltam. Egy napon apám felvette legjobb, frissen mosott ruháját, nyakába pedig feltette a széles sálját, amelyet Kipa hímzett. Ámon hatalmas templomába ment, bár szíve mélyén sosem szerette a papokat. De a papok segítsége és közbenjárása nélkül Thébában csakúgy, mint egész Egyiptomban nem történhe- tett semmi sem. Törvényt ültek, ítéleteket is hoztak, s ha akadt olyan bátor ember, aki az uralkodói törvényszék ítélete ellen fellebbezni mert, a templomokban megtehette. Az ő kezükben összpontosult az egész felsőbb fokú oktatás. Ők jósolták meg, hogy milyen magasra emelkedik majd a víz, sőt megmondták előre, milyen termés várható, és ennek alap- ján ők szabták meg az adókat is egész Egyiptom területén. De minek is magyarázzam ezt tovább, hiszen mondtam már, hogy minden újra ismétlődik, és soha nem változik meg semmi sem. Azt hiszem, apámnak egyáltalán nem volt könnyű dolog ez a papoknál tett látogatás, hiszen egész életét a szegények orvosaként élte le a szegénynegyedben, így elidegenedett a templomoktól s az Élet Házától. Most, mint a többi vagyonta- lan apának, neki is ott kellett várakoznia a templom igazgatási épülete előtt, hogy majd egy magas rangú pap nagy kegyesen fogadja, és meghallgassa. Még ma is magam előtt látom őket, a szegény öregeket, amint legjobb ruháikban ott ülnek sorban, és becsvággyal telve arról ábrándoznak, hogy fiaik élete jobb lesz saját nyomorúságos életüknél. Nemegyszer fárasztó hajó- út volt már mögöttük, amikor kis elemózsiás batyuikkal Théba városába érkeztek. A kapuőröknek és írnokoknak rögtön el- ajándékozták mindenüket, hogy bejuthassanak a templomba, és az aranyhímzéses ruhákban dölyfösködő, drága olajjal ki- kent-kifent papokkal beszélhessenek. A papok aztán orrukat fintorgatva, fanyarul és mogorván bántak velük. Ámon viszont egyre újabb és újabb hódolókat követelt, s ahogyan gazdagsága és hatalma növekedett, egyre több írástudóra volt szüksége. Mégis, minden apa isteni kegynek tartotta, ha fiát bejuttathat- ta a templomba, pedig azzal, hogy elhozta gyermekét, minden kincsnél nagyobb és értékesebb ajándékot adott az istennek. Apámnak kedvezett a szerencse, mert alig félnapos várako- zás után találkozott egy Ptahor nevű volt tanulótársával, aki az idők folyamán királyi koponyalékelővé lépett elő. Amint közelébe ért, összeszedte magát, és megszólította. Ptahor pe- dig megígérte, hogy saját becses személyében meglátogat ben- nünket, hogy megismerkedjen velem. A megbeszélt napra apám libát szerzett, és a legfinomabb borból hozott. Anyám sütött-főzött, és szitkozódott. A kony- hánkból kiáradó, finom libazsírillatra koldusok meg vakok gyűltek oda, és énekkel, zenével akarták kikényszeríteni, hogy részt vehessenek a lakomán. Amikor Kipa megelégelte a lár- mát, rájuk rivallt, de szétosztott közöttük némi zsírban sült kenyeret is, mire aztán elkotródtak. Mi Thotmesszel a házunk előtt, sőt még azon is túl az utcát söpörtük tisztára. Thotmeszt apám figyelmeztette, hogy legyen a közelünkben, hátha vele is óhajt beszélni magas vendégünk. Apám meggyújtotta a füstölőt, hogy a veranda illatos legyen, s habár még tudatlan gyerekek voltunk, mégis olyan ünnepi hangulat fogott el ben- nünket, akár a templomban. Én egy illatozó vízzel teli kannát őriztem, és egy hófehér gyolcskendőt védelmeztem a legyek- től, melyet anyám a temetésére tartogatott, de erre az alkalom- ra mégis elővett, hogy Ptahornak kéztörlőül szolgáljon. Emlékszem, nagyon sokáig vártunk. A nap is nyugovóra tért, a levegő hűvösödni kezdett. Leégett már a tömjén, a lúd pedig csüggedten sistergett az edényben. Egyre éhesebb lettem. Anyámnak megnyúlt az arca, szeme dermedten meredt a sötétbe. Apám egy szót sem szólt, de amikor besötétedett, nem gyújtott világot. Mind együtt üldögéltünk a verandán de nem akartuk látni egymás ábrázatát. Akkor értettem meg igazán, hogy a meggondolatlan, könnyelmű gazdagok és előke- lők milyen sok bánatot és keserűséget tudnak okozni a kisem- bernek meg a szegényeknek. Végül mégiscsak feltűnt a lobogó fáklyafény, apám felug- rott, és a konyhába sietett, hogy parazsat hozzon, aztán meg- gyújtotta mindkét olajmécsünket. Reszkető kézzel felemeltem a vizesedényt, Thotmesz izgatottan szuszogott mellettem. A fáraó koponyalékelő orvosa egyszerű gyaloghintón érke- zett, két fekete rabszolga cipelte. Előtte egy kövér szolga világí- tott imbolygó lánggal, szemmel láthatóan többet ivott a kelle- ténél. Ptahor zsémbesen nyögve szállt le a gyaloghintóról, de aztán hangos és vidám szavakkal üdvözölte apámat, aki meghajolt előtte, és tisztelettudóan térdéhez kapta a kezét. Aztán megfogta apám vállát, talán azt jelezve, hogy nem kell ilyen ünnepélyesnek lennie, vagy csak azért, hogy támaszt találjon. Miközben apámra nehezedett, nagyot rúgott a fáklya- hordozóba, és meghagyta neki, hogy dőljön le a szikomorfa tövébe, és szellőztesse ki mámoros fejét. A négerek belökték a gyaloghintót az akácbokrok közé, és parancsszó bevárása nélkül földre heveredtek. Vendégünk továbbra is apám vállára támaszkodva, végre, a verandához ért. Láttam, hogy ellenkezik, mégis vizet csur- gattam kezére, és átnyújtottam neki a gyolcskendőt. Arra kért, hogy ha már megvizeztem, hát törüljem is szárazra kezét, s amikor teljesítettem kérését, barátságosan megköszönte, és szép gyereknek nevezett. Apám a fő helyre vezette, egy nagy, támlás székhez, melyet a fűszerkereskedő házából kölcsönöz- tünk. Ptahor leült, apró, kíváncsi szeme vizsgálódón tekintett szét az olajmécs fényénél. Egy ideig mindenki hallgatott. Az- tán bocsánatkérően köhintett, és valami innivalót kért, mert a hosszú úton kiszáradt a torka. Apám, ezt hallván, igen meg- örült, és bort töltött neki. Ptahor először bizalmatlanul szagol- gatta, kóstolgatta, de aztán szemlátomást elégedetten ürítette fenékig a serleget, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Alacsony termetű, kopaszra borotvált, görbe lábú ember volt, melle és hasa petyhüdten lógott vékony szövésű ruhája alatt. Gallérján drágakövek ragyogtak, de a gallér ugyanolyan pecsétes volt, mint ruhája. Az egész ember a bor, az izzadság és a kenőcs összevegyült szagát árasztotta. Kipa fűszeres lepényt, olajban párolt apró halat, gyümölcsöt és libapecsenyét szolgált fel. Ptahor udvariasan evett minden- ből, noha bizonyosan valami bőséges lakomáról érkezett hoz- zánk. Minden fogást megkóstolt, és megdicsért, Kipa nagy örömére. Kérésére vittem a négereknek is ennivalót meg sört, de ők szemtelenül és gorombán utasították vissza, és azt kér- dezték, hogy vajon nem készülődik-e már a pókhasú hazafelé. A szolga jóízűen horkolt a szikomorfa alatt, s nem volt szívem felébreszteni. Az este nem valami szerencsésen alakult, mert apám jóval több bort ivott, mint valaha is láttam, anyám pedig kint üldö- gélt a konyhában, a fejét fogta, és fáradtan himbálta magát ide-oda. Amikor a boroskancsó kiürült, apám gyógyborát kezdték kóstolgatni, de nemsokára az is elfogyott, és közönsé- ges sörrel folytatták, mert Ptahor úgy nyilatkozott, hogy ital- ban nem válogatós. Az Élet Házában eltöltött tanulóéveikre emlékeztek, aztán mindenféle tréfás történetet meséltek egymásnak volt tanítóik- ról. Ptahor azokról a tapasztalatokról is beszélt, amelyeket mint udvari koponyalékelő szerzett, és foglalkozását a legutol- só dolognak nevezte, melyet orvos csak űzhet, mert sokkal jobban illik a Halál Házához, mint az Életéhez. Igaz, nem kellett sokat dolgoznia, azonfelül mindig lusta ember is volt, amire az én béketűrő, csendes apám jól emlékezett. Ptahor véleménye szerint a fogak, a torok és a fül kivételével, amelyek külön szakorvost igényelnek, a koponyát lehet a legkönnyeb- ben megismerni, ezért is választotta ezt a mesterséget. - Ha elég akarat lett volna bennem - mondta Ptahor -, én is köztiszteletben álló orvos volnék, olyan, mint a többi, kezem életet osztana, nem pedig halált. Ilyen a sorsom. Halált osztogatok, ha a gyermekek megunják az öregeiket, vagy már elegük van gyógyíthatatlan hozzátartozóikból. De szívesen osztanék én is életet, úgy, ahogyan te csinálod, Szenmut bará- tom! Meglehet, hogy szegényebb volnék, de életem napjai becsületben és egészségben telnének. - Ne higgyetek neki, fiúk! - szólt közbe apám, mert már Thotmesz is közöttünk ült, és teli borosserleget tartott a kezé- ben. - Büszke vagyok, hogy barátomnak mondhatom Ptahort, az udvari koponyalékelőt, aki mesterségében a legelső ember Egyiptomban. Soha nem felejtem el nagyszerű műtéteit, ame- lyekkel megmentette előkelők és alacsony rangúak életét. Nemcsak én, mindenki csodálta őt! A betegek fejéből mindig kieresztette a rossz szellemeket, amelyek megrontják az em- bert, és agyukból is eltávolította a gonosz daganatokat. Mennyi aranyat, ezüstöt, nyakláncot és ivóedényt ajándékoztak már neki a hálás betegek! - És még többet a hálás rokonok - fűzte hozzá Ptahor, akinek a bortól már akadozott a nyelve. - Mert, ha mondjuk, tíz közül, vagy ötven közül, de még inkább száz közül egyet sikerül meggyógyítani, a többieknek annál biztosabb a haláluk. Hallottál te egyetlen fáraóról is, aki koponyalékelés után to- vább élt volna három napnál? Bizony nem hallhattál. A gyó- gyíthatatlanokat és őrülteket annál hamarabb küldik hozzám, hogy kovakésem tegyen rajtuk próbát, minél gazdagabbak és előkelőbbek. Kezem megszünteti a szenvedéseket, kezem örökségeket oszt, földet, vagyont, aranyat adományoz, az én kezem fáraókat képes trónra emelni. Ezért félnek engem, és szavamnak sem mer ellenszegülni emberfia, mert túl sokat tudok. De minél többet tudok, annál nagyobb a bánatom. Ezért vagyok én örökre szerencsétlen. Ptahor elsírta magát, és orrát Kipa szemfedőjébe törülte. - Te szegény, de becsületes ember vagy, Szenmut. Azért szeretlek téged, mert én gazdag vagyok, és mégis züllött. Haj- jaj, nagyon züllött vagyok én! Nem érek semmivel sem többet, mint a ganéj, amelyet az ökör pottyant az útra. Így szólva, levette drágakövekkel kirakott gallérját, és apám nyakára terítette. Ezek után danolászni kezdtek, de nem értet- tük tisztán a szavakat. Thotmesz azonban buzgón fülelt, és megállapította, hogy ilyen trágár nótákat még a katonák házá- ban sem énekelnek. Kipa a konyhában hangosan felzokogott. Egyszer csak megjelent az egyik néger, ölébe kapta a részeg Ptahort, és a gyaloghintó felé cipelte, mert már réges-rég aludnia kellett volna. Ám Ptahor nem hagyta magát, hangosan siránkozott, őröket hívott segítségül, és azt bizonygatta, hogy a néger meg akarja gyilkolni. Miután Szenmut nem segített, Thotmesszel botot ragadtunk, és kizavartuk a négert, aki ször- nyen megdühödött és durva szitkozódás közepette társával meg a gyaloghintóval együtt eltűnt a sötétben. Ptahor nemsokára fejére borította a söröskancsót, arcára kenőcsöt kért, és fürödni akart a kerti medencében. Thotmesz odasúgta nekem, hogy le kell fektetni az öregeket. Így történt, hogy apám és a királyi koponyalékelő, egymás nyakát átölelve, Kipa hitvesi ágyában végre nyugovóra tértek, és még az utolsó pillanatban is akadozó nyelvvel bizonygatták egymásnak örök barátságukat. Kipa egyre jajveszékelt, haját tépte, és fejére hamut szórt a kemencéből. Engem csak az bántott, vajon mit szólnak majd a szomszédaink, mert a lárma és danolászás nagyon messzire hallatszott a csendes éjben. Thotmesz viszont teljesen nyugodt volt, és azzal biztatott, hogy sokkal bolondabb dolgokat is látott már a katonák házában, meg otthon, apjánál is, amikor a hadiszekér-hajtókkal a régi szép időkről, vagy a Szíria és Kús földjén vezetett büntető hadjáratokról adomáztak. Hoz- zátette, hogy az este nagyon is jól sikerült, hiszen az öregek egyetlen zenészt vagy leányt sem hozattak maguknak az öröm- házból. Thotmesz még Kipát is megnyugtatta, és miután leg- jobb tudásunk szerint eltakarítottuk a duhajkodás nyomait, aludni tértünk. A szolga ott hortyogott a szikomorfa tövében, Thotmesz pedig mellém heveredett, átkarolta a nyakam, és lányokról kezdett mesélni, mert egy kissé ő is mámoros volt. Fiatalabb lévén nála, nem nagyon érdekelt, amit mondott, így aztán hamar elaludtam. Másnap kora reggel arra ébredtem, hogy a hálószobából éktelen zaj és csoszogás hallatszik. Amikor beléptem, apám még mélyen aludt Ptahor gallérjával a nyakában, a vendég ellenben ott ült a padlón és fejét két kezébe fogva, bánatos hangon ismételgette: "Hol vagyok? Hol vagyok?" Mély tiszte- lettel köszöntöttem, és megnyugtattam, hogy most is itt van a kikötőnegyedben Szenmutnak, a szegények orvosának házá- ban. Erre megnyugodott, és Ámon szent nevében rögtön sört kért tőlem. Eszébe juttattam, hogy előző nap fejére borította a sört, ami a ruháján is látszott. Ptahor felkelt, kihúzta magát, méltóságteljesen összevonta a szemöldökét, és kilépett a verandára. Vizet öntöttem kezére, ő aztán nagyokat nyögött, előrehajolt és megkért, hogy kopasz fejét is locsoljam meg. Közben felébredt Thotmesz és egy korsó savanyú tejet, és sózott halat hozott neki. Ptahor elfo- gyasztotta, és újra jókedvre derült. Odasétált a szikomorfa tövében hortyogó szolgához, s botjával addig csapkodta, amíg fel nem ébredt. A szolga ruháját megfogta a zöld fű, képe tele volt földdel. - Nyomorult disznó! - kiáltott rá Ptahor, és még egyszer megcsapta a bottal. - Így viseled te a gazdád gondját? Így hordod a fáklyát előtte? Hová lett a gyaloghintóm? Hol a tiszta ruhám? Hol vannak a gyógynövényeim? Takarodj a szemem elől, te nyomorult tolvaj, te disznó! - Tolvaj vagyok, uram, disznó vagyok - hagyta rá a szolga alázatosan. - Mit parancsolsz, uram? Ptahor kiadta parancsait, mire a szolga elindult, hogy meg- keresse a gyaloghintót. Vendégünk kényelmesen a szikomor tövébe telepedett, hátát a fa törzsének támasztotta, elszavalt egy verset a hajnalról, a lótuszvirágról és a folyóban fürdőző királynőről, aztán mindenféle olyat mesélt nekünk, amit a fiúk szívesen hallgatnak. Ekkor már Kipa is felébredt, tüzet rakott, majd bement a hálószobába apámhoz. Még az udvarra is kihallatszott a hangja. Apám végül is megjelent, tiszta ruhát viselt, de nagyon rosszkedvű volt. - Szép fiad van - mondta neki Ptahor. - Tartása olyan, mint egy hercegé, szeme szelíd gazellaszem. Bár még gyerek voltam, rögtön értettem, miért beszél így. Nyilván azért, hogy elfelejtsük, hogyan viselkedett az előző estén. Rögtön meg is kérdezte: - Ért-e a fiad valamihez? Vajon lelki szemei éppúgy nyitva vannak-e, mint valóságos szemei? Ekkor előhoztam az írótáblámat és Thotmesz is a sajátját. A királyi koponyalékelő szórakozottan meredt a szikomorfa csúcsára, úgy mondta nekem tollba azt a kis verset, amelyre még ma is emlékszem. Így hangzott : Örvendj ifjúságodnak, te ifjú ember, Mert öregnek torkát hamu kiszárítja, S a múmia szája sem nyíl többé mosolyra A sir sötétjében. Leírtam olyan szépen, ahogy csak lehetett, de először kö- zönséges írással. Azután képekben írtam le az egészet, végül pedig az öreg, a múmia és a sír szavakat írtam a táblámra mindenféle írásfajtával, ahogy csak lehetséges, szótagokkal meg betűkkel is. Amikor elkészültem, megmutattam Ptahor- nak, s ő nem talált benne egyetlenegy hibát sem. Jól tudtam, hogy apám büszke reám. - No és a másik fiú? - kérdezte Ptahor, és Thotmesz írótáb- lájáért nyúlt. Thotmesz először vonakodott, nem akarta meg- mutatni a rajzait, csak a szeme mosolygott huncutul. Amikor odahajoltunk, láttuk, hogy Ptahort örökítette meg, amint a gallért apám nyakára teríti, a söröskorsót pedig saját fejére borítja. Egy másik rajzon apámmal egymást átölelve énekeltek. Ez a rajz olyan jól sikerült, hogy szinte látni lehetett, miféle nótát fújnak. Nevethetnékem támadt, de magamba fojtottam, mert féltem, hogy Ptahor megharagszik. Hiszen Thotmesz egy cseppet sem hízelgett neki, az öreg a képen éppoly apró, kopasz, görbe lábú és lógó hasú lett, mint a valóságban. Ptahor hosszú ideig egy szót se szólt, csak szúrós szemmel vizsgálta hol a rajzokat, hol meg Thotmeszt. Thotmesz meg is szeppent egy kicsit, s lábujjhegyre ágaskodva várta, mi lesz. Végül az öreg megszólalt: - Mit kérsz, fiú, az írótábládért? Megveszem. Thotmesz fülig elvörösödött, de így válaszolt: - Írótáblám nem eladó. De barátnak szívesen odaajándé- koznám. Erre már Ptahor is felnevetett: - Jól van. Legyünk hát barátok, és a tábla az enyém. - Aztán még egyszer figyelmesen megnézte a táblát, elmosolyo- dott, és nekivágta egy kőnek, hogy darabokra tört. Nagyon megijedtünk, és Thotmesz alázatosan bocsánatot kért, ha ne- talán megbántotta volna. - Hát haragudhatom a víztükörre, ha meglátom benne ma- gamat? - kérdezte Ptahor barátságosan. - A rajzoló keze és szeme pedig még többet lát, mint a víztükör. Most már leg- alább tudom, hogy milyen voltam tegnap, és nem akarom, hogy rajtam kívül másvalaki megtudja. Ezért törtem össze a táblát, de elismerem, hogy igazi művész vagy. Thotmesz örömében ugrándozni kezdett. Ptahor pedig apámhoz fordult, reám mutatott, és ünnepélyes hangon mondta el az orvosok ősi fogadalmát: - Gondomba veszem, és meggyógyítom. - Aztán Thot- meszre mutatott, és így szólt : - Megteszem, amit csak tehetek. -Az orvosi nyelv birodalmába jutva, Ptahor és Szenmut elége- detten nevettek. Szenmut a fejemre tette kezét, és azt kérdez- te: - Gyermekem, Szinuhe, akarsz-e orvos lenni, olyan, mint apád? Könnyek szöktek a szemembe, torkom elszorult, egy szót sem tudtam kinyögni, csak bólintottam, hogy igen. Körülhor- doztam a tekintetem, és egyszerre minden drága lett számom- ra; a szikomorfa is, a kövekkel kirakott medence is, minden, amit csak láttam, az egész udvar. . . - Gyermekem, Szinuhe - folytatta apám -, akarsz-e orvos lenni, különb és jobb orvos, mint én vagyok? Akarsz-e életnek és halálnak ura lenni, akire minden rendű és rangú ember egyforma hittel rábízza életét? - Se apádhoz, se énhozzám ne légy te hasonló - vágott közbe Ptahor. - Légy igazi orvos ! Az igazi orvos minden ember közt a legelső ember. Előtte még maga a fáraó is mezte- len, s a leggazdagabb is csak annyi, mint a legszegényebb. - Én igazi orvos szeretnék lenni - jegyeztem meg félénken, hiszen még gyermek voltam, nem ismertem az életet, s nem tudtam, hogy az idősebbek a saját álmaikat és csalódásaikat mindig továbbadják az ifjabbaknak. Thotmesznek viszont Ptahor megmutatta a csuklóján levő arany karperecet, és így szólt: - Olvasd! Thotmesz kibetűzte a belevésett jeleket, és tétovázva olvas- ta: - Teli serleget akarok mindig! - Önkéntelenül elmosolyo- dott. - Ne mosolyogj, gézengúz ! - feddte meg komolyan az öreg. - Nem a borról van szó. Ha művész akarsz lenni, teli serleget kell követelned. Az igazi művészben maga a teremtő és építő Ptah jelenik meg. Az igazi művész nem víztükör, hanem sok- kal, de sokkal több annál. Igaz, hogy a művészet sokszor hízelkedik, előfordul, hogy hazudik is, de a művész maga mindig több lesz, mint a közönyös víztükör. Követelj mindig teli serleget, fiú, ne elégedj meg azzal, amit mások mondanak, a legjobban a saját, tiszta szemednek higgy! Ezek után megígérte, hogy nemsokára megkapom az enge- délyt az Élet Házában való tanuláshoz, s ha egyáltalán lehetsé- ges, Thotmesznek is segít, hogy felvegyék Ptah templomának művésziskolájába. - Még egyet, fiúk! - tette hozzá sietve. - Amit mondok, hallgassátok figyelemmel, de felejtsétek is el azonnal, s felejtsé- tek el vele azt is, hogy a fáraó koponyalékelője mondotta. Nemsokára a papok kezébe kerültök, és idővel Szinuhét magát is pappá szentelik, hiszen engem és Szenmutot is felszenteltek egykor, bár csak első fokon. Akit nem szentelnek pappá, az sohasem gyakorolhatja az orvosi mesterséget. De amikor a papok kezébe kerültök, legyetek óvatosak, mint a sakálok, és ravaszok, mint a kígyók, hogy ne veszítsétek el saját magato- kat és ne legyetek vakká soha! Színre legyetek szelídek, mint a galamb, hiszen a férfi csak akkor fedheti fel magát, ha már elérte célját. Így volt ez mindig, és így lesz mindörökké. Je- gyezzétek meg jól a szavamat! Egy ideig még beszélgettünk, aztán visszajött Ptahor szolgá- ja, és egy bérelt hordszéket meg tiszta ruhát hozott a gazdájá- nak. A saját hordszékét a rabszolgák elzálogosították a közeli örömtanyán, és még akkor is ott aludtak. Ptahor megbízta szolgáját, hogy fizesse meg a hordszék bérét, és váltsa ki az örömházból a rabszolgákat, aztán szívélyesen elbúcsúzott tő- lünk, apámat biztosította barátságáról, és útnak indult. Így kerültem én Ámon templomába, az Élet Házába. A következő napon Ptahor, királyi koponyalékelő, egy drága- kőből csiszolt szent szkarabeuszt küldött Kipának ajándékba, hogy majd ha meghal, szemfedője alá helyezhesse a szíve felől. Ennél nagyobb örömet igazán nem szerezhetett volna Kipának, aki most mindent megbocsátott és nem szólt többé egy szót sem Szenmutnak a közös duhajkodásért. Második könyv Az Élet Háza Théba városában akkortájt Ámon papjai ragadták kezükbe a felsőbb oktatás irányítását, és semmiféle magasabb állást nem lehetett megpályázni a papok által kiadott végbizonyít- vány nélkül. Mindenki tudja, hogy az Élet Háza és a Halál Háza már ősidőktől fogva éppúgy a templomfalakon belül helyezkedett el, mint a hittudományi iskola, mely magas rangú papok képzésére szolgált. Azt még meg lehet érteni, hogy a matematikai és csillagászati oktatást a papok irányították, de amikor a kereskedelmi és jogtudományi iskolákat is megsze- rezték, a művelt rétegek bizalmatlanná váltak a papsággal szemben, hiszen olyan dolgokba avatkoztak, amelyek inkább a fáraóra és az adófelügyelőségre tartoztak. Igaz, hogy a keres- kedelmi és jogtudományi iskolában nem követelték meg a pappá szentelést, de mivel egész Egyiptom, s így a kereskede- lemnek is majdnem egyötöd része Ámon hatalmában volt, és a papok mindenütt nagy befolyással rendelkeztek, mind- azok, akik nagykereskedők, vagy a közigazgatás irányítói akar tak lenni, számításból letették az alsó fokú papi vizsgát, és ezzel Ámon engedelmes szolgái lettek. Jómagam, mielőtt lábamat az Élet Házába tehettem volna, a hittudományi iskolában erősen készülődtem az alsó fokú papi vizsgára. Három évem ment rá, mert közben eljártam apámmal beteget látogatni, hogy az ő tapasztalataiból is merít- sek jövendő életpályámhoz. Otthon laktam továbbra is, úgy éltem, mint azelőtt, de mindennap részt kellett vennem vala- milyen órán. Egyre jobban megismerkedtem Ámon templomával, és a templom roppant méretei, mérhetetlen gazdagsága kitörülhe- tetlen nyomokat hagytak gyermeki képzeletvilágomban. Az előcsarnokban és a templom termeiben reggeltől estig tüleke- dő embertömeg látványosságszámba ment. Elzarándokoltak ide mindegyik társadalmi osztályból valók, jöttek mindenféle nyelvű és mindenféle színű népek, hogy leborulva tiszteljék Ámont, hogy könyörögjenek hozzá maguk és övéik boldogulá- sáért, s hoztak dús ajándékokat, melyeket Ámon azzal érde- melt ki, hogy megóvta boltjukat, egészségüket, és sikerre vitte kereskedői cselfogásaikat. Szemem kifáradt a kincsek, a drága edények, elefántcsont szobrocskák, és ébenfa dobozok nézésé- ben. Orrom érzéketlenné vált a füstölőszerek és a drága gyan- ták illatától. Fülem eltompult, mert annyi idegen nyelvet hal- lott, és olyan szent igéket, amiket ma már nem ért meg a köznép. Ámon emberfeletti nagysága szinte agyonnyomott, éjjelente rosszakat álmodtam, és panaszosan nyöszörögtem. Azokat, akik az alsó fokú papi vizsgára készültek, a soron következő vizsgájuk szerint csoportosították. Mi, akik az Élet Házának voltunk jövendő tanulói, külön csoportot alkottunk, de társaim között nem találtam barátra. Eszembe véstem Pta- hor bölcs figyelmeztetését és magamba zárkóztam, alázatosan teljesítettem a parancsokat, ostobának tettettem magam a töb- biek élcelődései közepette, s nem törődtem azzal sem, ha az isteneket gúnyolták ki. Csoportunkban néhány fiúnak szakor- vos volt az apja, akinek beteglátogatását és tanácsait arannyal fizették. Sok fiú csak egyszerű vidéki orvos apával dicsekedhe- tett, ezek a naptól barnára égett fiúk legtöbbször idősebbek voltak nálunk, szinte már felnőttek, esetlenül próbálták leplez- ni félénkségüket, és lelkiismeretesen hadarták el számtalanszor a lecke szövegét, hogy jól megjegyezzék. De voltak nálunk alacsonyabb származású fiúk is, akik ter- mészetes szomjúsággal vetették magukat a tanulmányaikra, akik nem akarták ott folytatni, ahol elkezdték, és más foglalko- zást választottak, mint apáik. Velük azonban szigorúbbak vol- tak, s többet is követeltek tőlük, mert a papokban velük szüle- tett bizalmatlanság élt mindazok iránt, akik nem törődtek bele helyzetükbe. Óvatosságom hasznosnak bizonyult, mert hamar felfedez- tem, hogy a papoknak besúgói és kiszolgálói is vannak közöt- tünk. Minden vigyázatlan szó, és nyilvánosan elhangzó kétke- dés, vagy gúnyolódás könnyűszerrel a papok tudomására ju- tott, ilyenkor a bűnöst kihallgatták, aztán szigorúan megbün- tették. Akadt olyan, aki megúszta botozással, de olyanok is voltak, akiket kiűztek a templomból, s az Élet Háza Théba városában csakúgy, mint egész Egyiptomban, mindörökre be- zárta kapuját előttük. Ezek, ha volt elég akaratuk hozzá, vala- melyik gyarmati helyőrséghez kerülhettek felcsernek, vagy Kús földjén, esetleg Szíriában alapozhatták meg jövőjüket, mert az egyiptomi orvosok híre bejárta az egész világot. De a legtöbbje hamar kidőlt a sorból, és nem vitte többre egy hitvány írnoki állásnál, ha ugyan egyáltalán megtanult már írni. Nekem nagy előnyt jelentett társaimmal szemben, hogy írni, olvasni tudtam. Ezért eléggé érettnek tartottam magamat arra, hogy az Élet Házába felvegyenek, de felszentelésem napja egyre késett, nekem pedig nem volt bátorságom, hogy megkér- dezzem az okát, mert neveletlenségnek tartották volna Ámon- nal szemben. Időmet halotti szövegek másolásával veszteget- tem, melyeket aztán az előcsarnokokban árultak. Értelmem fellázadt, rosszkedvű, befelé forduló lettem. Sok gyengébb képességű társam már megkezdte tanulmányait az Élet Házá- ban, de én azzal vigasztaltam magamat, hogy apám jóvoltából talán már eddig is jobb oktatást kaptam, mint akármelyikük. Később arra gondoltam, hogy Ámon papjai nyilván bölcseb- bek nálam, belém látnak, megsejtették, hogy dacos és elégedet- len vagyok, s ezért csupán próbára tesznek. Ám a bánatom egyre nőtt, álmaim nyugtalanabbá váltak, esténként kimentem a Nílus partjára, bámultam a naplemen- tét, és vártam, mikor gyúlnak ki a csillagok. Valósággal beteg- nek éreztem magamat. Az utcán sétáló lányok vidám nevetése is bosszantott, sőt feldühített. Vágytam valamire, amit még nem ismertem, a mesék és versek kábító mérge felszívódott a tudatomba, elgyengítette szívemet, és amikor egyedül vol- tam, könnyeket csalt a szemembe. Apám olykor csendesen elmosolyodott, ha rám nézett, anyám pedig egyre buzgóbban mesélt nekem csalfa asszonyokról, akik férjük távollétében szép ifjakat hívnak magukhoz, hogy velük szórakozzanak. Végül aztán egyszer csak bejelentették, hogy rajtam a sor, én fogok vírrasztaní a templomban. Egy álló hétig a templom belső helyiségeiben laktam, és nem volt szabad elhagynom a szent területet. Meg kellett tisztulnom, s böjtölnöm kellett, apám feladata pedig az volt, hogy sürgősen levágja gyermek- fürtjeimet, és összehívja szomszédainkat nagykorúságom nap- jának megünneplésére. Ettől fogva tehát nagykorú lettem, megértem arra, hogy pappá szenteljenek, habár a szertartás semmitmondó és jelentéktelen volt a valóságban, de még így is szomszédaink és a velem egykorúak fölé emelt. Kipa igazán kitett magáért, nekem mégsem ízlett a mézes lepény, s nem vidítottak fel vaskos tréfáikkal a vidám szomszé- dok sem. Este, amikor vendégeink már hazamentek, szomorú- ságom Szenmutra és Kipára is átragadt. Szenmut belefogott születésem történetébe, Kipa is felidézte az emlékeket, én meg bánatosan nézegettem az ágyuk felett függő kis nádcsóna- kot. Az időtől megfeketült, töredező nádszálak mély sebet ütöttek szívemen. Hiszen nem volt nekem sem igazi apám, sem anyám. Magányos vándorként álltam a csillagok alatt a hatalmas városban. Talán csak nyomorult idegen voltam Kemet földjén. Talán születésem is szégyenletes titok. Vérző szívvel indultam el a templom felé, abban a felszentelési ruhá- ban, amelyet Kipa szerető és gondos keze készített. Huszonöten készülődtünk a felszentelésre. Miután megfü- rödtünk a templom vízmedencéjében, és leborotválták hajun- kat, durva szövetű ruhát öltöttünk fel. Az a pap, aki a mi fel- szentelésünket végezte, egyáltalán nem volt kicsinyes. Az ősi szokásoknak megfelelően, mindenféle megalázó ceremóniá- nak vethetett volna alá bennünket, de voltak közöttünk előke- lő fiúk és olyan férfikorban járó jogtudós jelöltek is, akik már korábban letették vizsgáikat, és csupán pályájuk biztosítására vállalták Ámon szolgálatát. Ezeknek bőségesen volt ennivaló- juk, a papokat gyakorta leitatták, s néhányan közülük éjjelen- ként még az örömházba is elszökdöstek, hiszen a felszentelés nekik semmit sem jelentett. Szívemet folyton kínozta valami, borongó hangulatban virrasztottam éjszakákon át. Beértem azzal a kis darab kenyérrel és pohárka vízzel, amely étkezésün- ket alkotta, és hol remények, hol sötét kételyek közepette vártam, hogy mit hoz a jövő. Oly fiatal voltam még akkor, úgy szerettem volna hinni. Azt mondták, a felszenteléskor Ámon megjelenik, és beszél hozzánk, de nagyon megkönnyebbültem volna, ha megszaba- dulhatok saját lényemtől, és rájövök arra, hogy valójában mi rejtőzik a dolgok megett. De az orvos előtt még a fáraó is mezítelen. Apám mellett már gyermekkoromban megismer- kedtem a betegséggel és a halállal egyaránt, és szemem megéle- sedett, hogy többet lásson, mint a velem egykorúaké. Az orvos előtt nincsenek túlságosan szent dolgok, és csupán a halál előtt hajt fejet. Ezt tanította nekem az apám. Ezért éltek ben- nem kételyek, és amit a templomban három éven át tapasztal- tam, csak növelte őket. Mégis, néha arra gondoltam, hogy talán a függöny mögött, a mindennél szentebb sötétségben, van valami, amit még nem ismerek. Ki tudja, egyszer talán megjelenik nekem Ámon, és békét hoz szívemnek. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, ahogy a templomnak a világiak részére engedélyezett folyosóin bolyongtam, és a színes szent rajzokat meg a szent feliratokat nézegettem, melyekből kiderült, hogy a nagy fáraók milyen mérhetetlen sok ajándékot hoztak Ámonnak a háborúkban szerzett zsákmányukból. Egyszer csak egy szép nővel találkoz- tam, aki olyan vékony lenruhát viselt, hogy keble és csípője keresztülvillant az anyagon. Egyenes tartású, karcsú nő volt, ajkát, orcáját és szemöldökét festette. Megállt, és kíváncsi, elfogulatlan tekintettel nézett rám. - Mi a neved, szép ifjú? - kérdezte aztán, és zöld szeme vállkendőmre tévedt, mely mutatta, hogy felszentelésre készü- lök. - Szinuhe - válaszoltam zavartan, s nem mertem a szemébe nézni. De olyan szép volt, és a homlokán csillogó olaj oly különös illatot árasztott, hogy egyre csak azt reméltem, majd engem bíz meg a templom bemutatásával. Ilyesmi gyakran megesett a templom tanulóival. - Szinuhe - ismételte elgondolkozva, és fürkészőn rám te- kintett. - Tehát ha titkot bíznak rád, hamar megijedsz, és elmenekülsz. A mondabeli Szinuhe kalandjaira célzott, engem pedig na- gyon felingerelt, hiszen épp eleget bosszantottak ezzel már az iskolában. Kihúztam magam, egyenesen a szemébe néztem, ám a tekintete olyan furcsán, kíváncsian ragyogott, hogy átfor- rósította arcomat, lángba borította testemet. - Miért félnék - válaszoltam. - Egy jövendő orvos nem félhet semmiféle titoktól. - Ó ! - mondta mosolyogva. - Csipog már a kiscsibe, pedig még ki se bújt a tojásból. De mondd csak, van-e a társaid között egy Metufer nevű fiatalember? Apja királyi építész. Éppen Metufer volt az, aki leitatta a papot, és arany karpere- cet adott neki felszentelési ajándéknak. Fájt a szívem, mégis elárultam, hogy ismerem, és megígértem, hogy elmegyek érte. Azt hittem, hogy a szép nő testvére Metufernek, vagy valami- lyen rokona. Ettől egy kissé jobb kedvre derültem, bátran belenéztem a szemébe, és rámosolyogtam. - Csak egy baj van. Hogyan hozzam elő Metufert, ha nem tudom a nevedet, és nem tudom megmondani neki, ki hívatja őt - magyaráztam az ismeretlen nőnek. - Ne félj, tudja ő azt jól - felelte, és színes kövekkel díszített szandáljával türelmetlenül toppantott. Így láttam meg apró lábát, élénkpirosra festett körmét, melyet sosem ért por és piszok. - Tudja ő jól, hogy ki várja. Meglehet, hogy tartozik nekem valamivel. Meglehet, hogy távol van a férjem, és azt várom, hogy Metufer megvigasztaljon bánatomban. Újra összeszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy esetleg férjes asszony. Mégis nekibátorodtam, s így szóltam hozzá: - Jól van, ismeretlen ! Elmegyek érte. Megmondom, hogy várja őt egy nő, ifjabb és szebb, mint a Hold istennője. Akkor aztán biztosan rájön, hogy ki vagy, mert aki téged csak egyszer is látott, az nem felejt el sohasem. Rögtön utána megdöbbentem saját merészségemen, és gyorsan megfordultam, hogy elmenjek, de ő visszahúzott, és eltűnődve mondta: - De sietős neked! Maradj még egy kicsit, lehet, hogy ket- tőnknek is van még beszélnivalónk. Megint rám nézett, de úgy, hogy a szívem egészen elgyen- gült. Előrenyújtotta gyűrűkkel és karperecekkel ékesített ke- zét, végigsimított a fejemen, és barátságosan folytatta: - Nem fázik ez a szép fej, hogy a gyermeki fürtöktől meg- fosztották? - S azon nyomban gyöngéden érdeklődött: - Iga- zat beszélsz-e? Valóban szépnek tartasz? Nézz meg jobban! Ránéztem újra, ruhája királyi szövetből készült, s ő maga is szép volt nekem, szebb minden nőnél, akit valaha láttam. Szépségét igazán nem rejtegette. Ahogyan néztem, elfeledtem szívem bánatát, elfeledtem Ámont, elfeledtem az Élet Házát. Közelsége mint lobogó tűz, égette egész testemet. - Lám, nem szólsz semmit - mondta bánatosan. - De nem is kell, hogy válaszolj, mert biztosan öreg és csúnya vagyok neked, és szép szemednek nem telik öröme bennem. Menj hát, és keresd meg a felszentelésre váró ifjút, Metufert. Tőlem aztán megszabadulsz. De én mégsem mentem el, csak álltam, és nem tudtam megszólalni, pedig éreztem, hogy tréfálkozik. A templom ha- talmas oszlopai között félhomály borult ránk. A nő szeme csillogott a távoli kőrácsozaton átszűrődő fényben. Nem látott bennünket senki. - Talán nem is kell megkeresned - szólalt meg csendesen, és rám mosolygott. - Talán az is elég lesz, ha te vigasztalsz meg engem, s te töltöd velem kedvedet, mert különben senkim sincs, akivel örülhetnék. Eszembe jutott, amit Kipa mesélt azokról az asszonyokról, akik a szép ifjakat magukhoz édesgetik, hogy velük kedvüket töltsék. Oly hirtelen rémlett fel Kipa intő szava, hogy egészen megriadtam, és hátrálni kezdtem. - Gondolhattam volna, hogy Szinuhe ijedős - mondta a nő, és közelebb lépett. Szorongva emeltem fel a karom, hogy távol tartsam, és így szóltam hozzá: - Tudom már, ki vagy. Férjed elutazott, a szíved csalárd kelepcét rejt, és az öled jobban éget, mint a tűz. - Így szóltam, de mégsem tudtam otthagyni őt. Egy kicsit zavartnak látszott, aztán mosolyogva egészen kö- zel férkőzött hozzám. - Azt gondolod, hogy mindez igaz? Ne hidd! Ölem nem éget meg senkit, sőt azt mondják, nagyon kellemes. Próbáld ki te magad ! - Megfogta akarat nélküli kezemet, és a keblére vonta. A vékony anyagon keresztül a lüktető test szépségét tapintotta kezem, megremegtem, arcom kipirult. - Bizonyára még most sem hiszel nekem - mondta megjátszott csalódott- sággal. - Biztosan útban van a ruhám, de várj csak, félrehú- zom. - Szétvonta ruháját, kezemet odahúzta meztelen keblé- hez, és én éreztem szíve dobogását, de azt is éreztem, hogy keble puha és hűvös. - Jöjj, Szinuhe! - szólt egészen halkan. - Jöjj velem, bort fogunk inni, és gyönyörködünk egymásban. - Nem hagyhatom el a templom területét - válaszoltam nyugtalanul. Szégyelltem gyávaságomat, kívántam is őt, de féltem is tőle, mint a haláltól. - Meg kell őriznem tisztaságo- mat, amíg fel nem szentelnek, mert különben kiűznek a temp- lomból, és sohasem juthatok be az Élet Házába. Könyörülj hát rajtam! Azért beszéltem így, mert tudtam, hogy követném őt, ha még egyszer kérné. Ám tapasztalt nő volt, és megértette szo- rongásomat. Ezért figyelmesen körültekintett. Még mindig egyedül voltunk, de tőlünk nem messze emberek járkáltak, a vezető hangos szóval magyarázta a látnivalókat a más vidék- ről érkezett vendégeknek, és rézpénzt koldult tőlük azzal az ígérettel, hogy további csodákat is megmutogat. - Túl szégyellős ifjú vagy te, Szinuhe! - mondta a nő. -Az előkelők és gazdagok drága ékszereket és aranyakat kínál- nak fel, hogy velük kedvemet töltsem, te meg tiszta akarsz maradni. - Azt akartad, hogy előkerítsem Metufert - nyögtem ki kétségbeesve, mert tudtam, hogy Metufer habozás nélkül megszökne éjszakára a templomból, habár rajta volt az őrködés sora. Apja királyi építész volt, így hát könnyen megtehette, de én képes lettem volna megölni ezért. - Talán már nem is akarom, hogy elmenj Metuferért - válaszolt, pajkosan rám kacsintva. - Talán inkább azt akarom, hogy úgy váljunk el egymástól, mint barátok. Ezért a nevemet is elárulom neked. Nefernefernefer a nevem, mert azt mond- ják, szép vagyok, és aki a nevem egyszer kimondja, nem állja meg, hogy ne ismételje másodszor és harmadszor is. Ha barátok elválnak egymástól, ajándékot szokás adni, hogy egyik se feledje el a másikat. Kérlek tehát, Szinuhe, ajándékozz meg valamivel. Akkor döbbentem rá újra, hogy milyen szegény vagyok, hiszen nem volt semmim, amit neki adhattam volna, még egy aprócska ékkő vagy rézgyűrű sem. Keserűség és szégyen vett rajtam erőt, lehajtottam a fejem, egy szó sem jött ajkamra. - Adj hát valami ajándékot, ami felvidítja szívemet - kérlelt Nefernefernefer, ujjával felemelte az államat, és arcát az enyémhez szorította. Amikor rájöttem, hogy mit kíván, ajkam- mal megérintettem lágy ajkát. Könnyedén felsóhajtott. - Köszönöm, Szinuhe, ez szép ajándék volt. Sohasem felej- tem el. De te biztosan távoli ország szülötte vagy, mert nem tanultál meg rendesen csókot adni. Hogyan lehet, hogy Théba leányai még nem tanítottak meg a csók művészetére, pedig a gyermekfürtjeid is lehulltak már ? - Aztán lehúzott az ujjáról egy gyűrűt, amely aranyból és ezüstből készült, közepén csi- szolatlan zöld kő volt. Odanyújtotta nekem, és hozzátette: - Én is megajándékozlak valamivel, hogy ne feledkezz meg rólam. Amikor már felszentelt pap leszel, és bekerülsz az Élet Házába, pecsétedet ebbe a kőbe vésetheted, s ez egyen- rangúvá tesz a gazdagokkal meg előkelőkkel. De jusson eszed- be az is, hogy a kő zöld színű, mert Nefernefernefer az én nevem, s egyszer azt mondták, hogy a szemem is olyan zöld, mint a Nílus a nyári napsütésben. - Nem fogadhatom el gyűrűdet, Nefer - válaszoltam, és hozzátettem, hogy "Nefernefer". Nevének ismétlése valami furcsa örömmel töltött el. - Ne félj, a gyűrű nélkül sem feled- kezem meg rólad soha. - Ostoba fiú ! Tartsd meg a gyűrűt, mert így akarom. Tartsd meg a kedvemért, mert egyszer még nyerni fogok rajta. - Felemelte ujját és megfenyegetett, de a szeme mosolygott, amikor gúnyosan így szólt: - És ne feledd, óvakodj azoktól a nőktől, akiknek öle jobban éget, mint a tűz. - Sarkon fordult, és már nem engedte meg, hogy elkísérjem. A templom kapuján keresztül láttam, amint díszes gyaloghintóba ült. Előtte egy fullajtár loholt, és nagyokat kiáltozva csinált szabad utat neki. Az emberek félreálltak az útból, aztán a gyaloghintó után bámultak, és összesúgtak. Kimondhatatlan nagy ürességet éreztem, mintha fejjel előre sötét szakadékba zuhantam volna. Metufer pedig néhány nap múlva meglátta ujjamon a gyű- rűt, és megragadta a kezemet, mint aki nem hisz a szemének. - Ó, magasságos Ozirisz negyven igaz páviánja! - kiáltott fel. - Nefernefernefer van a dologban, nem igaz? Ezt igazán nem gondoltam volna rólad. - Majdnem tisztelettel nézett reám, noha a paptól én kaptam a legalantasabb munkákat, s a kövezetet is nekem kellett tisztítanom, mert nem tudtam ajándékokat hozni neki, úgy, mint mások. Nagyon meggyűlöltem akkor Metufert, gyűlöltem azért, amit mondott, olyan szenvedélyesen, ahogyan csak egy éretlen ifjú gyűlölhet. Bármily szívesen kérdezősködtem volna tőle Nefer felől, nem alacsonyodtam odáig. Titkomat szívem leg- mélyére temettem el, mert a hazugság sokszor édesebb az igazságnál, s az álom pompásabb, mint a megtörtént egyesülés. Ha ujjamra néztem, s a gyűrű közepén a zöld kőre, eszembe jutott róla az ő szeme, hűs mellét tapintottam újra, és kenőcsé- nek illatát éreztem ujjaimon. Ráborultam, lágy ajka újra az enyémhez ért, és megvigasztalt, mert Ámon megjelent már nekem, és a hitem összeomlott tőle. Amikor róla ábrándoztam, arcom forró lázban égett, s ajkam azt suttogta: "Húgom". Ez a szó nagyon-nagyon gyengéden hangzott szájamból, mert ősidőktől fogva azt jelenti, és örök-. kön örökké azt fogja jelenteni: Kedvesem. De még hadd meséljem el, hogyan jelent meg nekem Ámon. A negyedik éjszakán én voltam soron, hogy Ámon nyugal- mát őrizzem. Heten voltunk ott: Mata, Mósze, Bek, Szinufer, Nefru, Ahmesz és én, Szinuhe, Szenmut fia. Mósze és Bek szintén az Élet Házába készültek, ezért őket már régebbről ismertem, de a többi fiú ismeretlen volt. A böjtöléstől és izgalmaktól egészen elgyengültem. Mind- nyájan komoly képpel, egyetlen mosoly nélkül követtük a pa- pot - neve legyen a feledésé -, amikor a templom zárt részébe vezetett bennünket. Ámon már elhajózott a nyugati hegyek mögé, az őrök is megfújták ezüstharsonáikat és a templom kapuit bezárták. A pap igen jóltáplált volt, áldozati állatok húsán, gyümölcsön és édes kalácson hízott arca olajtól fénylett, és piroslott a bortól. Halkan nevetgélt magában, amikor fel- emelte a függönyt, és megengedte, hogy a szentélybe benéz- hessünk. Ott állt Ámon egy roppant kősziklából kivájt kamrá- ban, süvegén és gallérján a szent lámpák világában piros, zöld és kék fénnyel szikráztak a drágakövek, mint megannyi élő szem. Reggel a pap vezetésével testét be kellett kennünk és új ruhába öltöztetnünk, mert Ámonnak minden reggel új ruhára volt szüksége. Én láttam már őt régebben is. Láttam, amikor a tavaszi ünnepen aranycsónakon a külső udvarra vit- ték, és az emberek földre vetették magukat előtte. Láttam, amikor a legmagasabb volt a víz, cédrusfa csónakon a szent tavon hajózni. Ám akkor még, egyszerű tanuló koromban, csak messziről láthattam, és piros ruhája sohasem tett rám olyan megrázó hatást, mint most a lámpák fényében, és a szentély mélységes csendjében. Piros ruhát csupán az istenek horda- nak, és amikor fenséges arcára néztem, olyan érzésem volt, mintha súlyos kőlapok ereszkednének mellemre, hogy megful- lasszanak. - Virrasszatok, és imádkozzatok a függöny előtt ! - mondta a pap, és megfogódzott a függöny szélében, mert nem állt biztosan a lábán. - Lehet, hogy hívni fog benneteket, mert szokása, hogy megjelenik azoknak, akik felszentelésre készül- nek, nevükön szólítja őket, és beszél hozzájuk, ha méltó- ak rá. Kapkodva vetette kezével a szent jeleket és közben Ámon szent neveit mormogta. Aztán helyére húzta a függönyt, de eszébe sem jutott, hogy újra meghajoljon, és kezét a térdéhez kapja. El is ment, és otthagyott mind a hetünket a sötétben, a templom elülső csarnokába zárva, amelynek kőpadlója félel- metes hideget lehelt mezítelen lábunkra. De Mósze egy lámpát húzott elő vállkendője alól, Ahmesz pedig a legnagyobb hideg- vérrel belépett a szentélybe, és hozott Ámon szent tüzéből, úgyhogy világot gyújthattunk. - Bolondok volnánk sötétben ülni - mondta Mósze, és mindnyájan jobban éreztük magunkat, bár féltünk is kicsit. Ahmesz kenyeret és húst szedett elő, Mata és Nefru kockajá- tékba fogtak, és dobásaikat olyan nagy hanggal kísérték, hogy csak úgy visszhangzott a csarnok. Ahmesz, miután evett, be- csavarta magát a vállkendőjébe és aludni tért, de kis ideig még átkozta a kemény kőpadlót. Nemsokára Szinufer és Nefru is melléje heveredtek, hogy egy csomóban jobban melegítsék egymást. Én azonban fiatal voltam és virrasztottam, bár jól tudtam, hogy a pap egy kancsó bort kapott Metufertől és meghívta őt, meg vele együtt pár előkelő ifjút a cellájába, s ezért nem lephet meg bennünket. Virrasztottam, pedig mások is mond- ták, hogy a felszentelésre készülők titokban sokszor esznek, játszanak és alszanak. Mata az oroszlánfejű Szehmet templo- máról kezdett mesélni, ahol Ámon fenséges leánya szokott megjelenni a hadviselő uralkodóknak, hogy karjába zárja őket. Ez a templom Ámon temploma mögött volt, de már elveszítet- te tekintélyét. A fáraó évtizedek óta nem látogatta, a gaz kisar- jadt az udvar kőlapjai közt. Mata azonban kijelentette, hogy egyáltalán nem lenne ellenére a ruhátlan istennőt ölelgetni, Nefru pedig a kockát dobálta kezében, nagyokat ásított és azon búsult, hogy miért nem hozott bort magával. Később mindketten ledőltek aludni, és csak én maradtam ébren egyes- egyedül. Az éjszaka hosszúra nyúlt, s míg a többiek aludtak, engem mély áhítat és sóvárgás kerített hatalmába, mert még fiatal voltam és azt hittem, mert tiszta maradtam, böjtöltem, és megtartottam minden régi parancsolatot, Ámonnak meg kell jelennie előttem. Szent neveit mondogattam, és minden zörej- re, apró neszre éberen figyeltem, de a templom üres maradt és hideg. Hajnaltájt a léghuzattól egyszer meglibbent a szen- tély függönye, különben semmi sem történt. Amikor megvir- radt, mérhetetlen csalódással fújtam el a mécset, aztán feléb- resztettem társaimat. A katonák megfújták a kürtöt, a falakra új őrök érkeztek, és a külső udvarokból újból morajlás áradt felénk, amely olyan volt, mint távoli vizek zúgása, és jelezte, hogy a templomban megkezdődött a nap és a munka. Végül, sietős léptekkel a pap is megérkezett, és vele együtt, legnagyobb csodálkozásom- ra, Metufer. Mindkettőből dőlt a borszag, karonfogva jöttek, a pap a szent szekrények kulcsát lóbálta kezében, és Metufer segítségével a szent igéket ismételgette, mielőtt bennünket üdvözölt. - Mata, Mósze, Bek, Szinufer, Nefru, Ahmesz és Szinuhe papjelöltek! Virrasztottatok-e, imádkoztatok-e, hogy a fel- szentelésre méltók legyetek? - Virrasztottunk és imádkoztunk - feleltük kórusban. - Megjelent-e nektek Ámon, ahogy megígérte? - folytatta, és böfögve vizsgálgatott bennünket réveteg szemével. Egymásra sandítottunk, és nem tudtuk, mit tegyünk. Végül Mósze bizonytalanul így szólt: - Igen, megjelent, ahogy megígérte. Erre aztán társaim egyik a másik után válaszolták: "Igen, megjelent." Utolsónak Ahmesz szólt lelkes és erős hangon: - Bizony, valóban megjelent. - Egyenesen a pap szemébe nézett, de én még egy szót se szóltam. Úgy éreztem, mintha egy marok szorítaná össze szívemet, mert társaim szavai gúnyt űztek Ámonból. Metufer arcátlanul kijelentette: - Én is virrasztottam és imádkoztam, hogy a felszentelésre méltó legyek, mivel holnap éjszaka van jobb dolgom is, mint hogy itt töltsem az időt. Ámon nekem is megjelent, ezt a pap bizonyíthatja. Nagy boroskancsó alakjában jelent meg, sok-sok szent dologról beszélt, amiket nektek most nem fogok megismételni, és szavait olyan édesnek érezte szájam, akár a bort, így aztán egyre jobban szomjaztam utána egész éjszakán át. Erre aztán Mósze is felbátorodott, és így szólt: - Nekem fiának, Hórusznak alakjában jelent meg, vállamra ült, mint a sólymok teszik, és ekképpen beszélt : "Légy áldott, Mósze, legyen áldott családod, és legyen áldott a munkád, hogy majd egyszer olyan házad legyen, amelynek két kapuja van, és számtalan szolgának parancsolhass." Így szólt a fensé- ges Ámon. Most a többiek is siettek elmesélni, mit mondott nekik az isten, és nagy igyekezettel beszéltek összevissza, amin a pap jót mulatott, és bólogatott hozzá. Nem tudom, hogy ál- maikat mesélték-e, vagy csak hazudoztak. De emlékszem, hogy árván és egyedül álltam közöttük, és nem szóltam sem- mit. Végül a pap hozzám fordult, összehúzta leborotvált szemöl- dökét és szigorúan kérdezte: - No és te, Szinuhe, nem vagy talán méltó a felszentelésre? Vagy néked nem jelent meg a magasságos Ámon semmilyen alakban? Hát még kis egér alakjában sem láttad őt? Nem is gondolod, mily számtalan alakban szokása néki megjelenni! Az Élet Házába való felvétel forgott kockán, úgyhogy össze- szedtem magam és megszólaltam: - Pirkadatkor annyit láttam, hogy meglibbent a szentély függönye, de mást nem tapasztaltam, és Ámon nem beszélt hozzám. Ekkor a többiekből kitört a nevetés. Metufer úgy nevetett, hogy a térdét csapkodta, aztán így szólt a paphoz: - Ez bolond. - Megrángatta a pap borfoltos ruhaujját, és felém kacsintva, valamit a fülébe súgott. A pap megint szigorúan rám nézett, és kijelentette: - Ha nem hallottad Ámon hangját, nem tudlak felszentelni. De könnyen segítünk a dolgon, mert szeretném remélni, hogy megbízható és jó szándékú ifjú vagy. - Majd bement a szen- télybe, és eltűnt a szemünk elől. Metufer odalépett hozzám és barátságos mosollyal biztatott: - Ne félj ! Ám kis idő múltán mindnyájan megrémültünk, mert a sötét csarnokban természetfeletti hang csattant fel, amely nem ha- sonlított semmiféle emberi hanghoz, és egyforma erővel dör- gött a tetőről, a falakból, és az oszlopok közül. Ijedten forgo- lódtunk összevissza, és kerestük, hogy honnan szól. A hang ezt mondta: - Szinuhe, Szinuhe, te álomszuszék, merre vagy? Lépj azonnal színem elé, borulj le előttem, mert nem sok az időm, és nem várhatok reád egész napon át ! Metufer ekkor félrehúzta a függönyt, belökött a szentélybe, és tarkómnál fogva lenyomott a kövezetre, hogy üdvözöljem Ámont, ahogyan az isteneket és fáraókat szokás. De én fel- emeltem a fejemet, és láttam, hogy a szentélyt vakító fény tölti be; a hang Ámon szájából jött, amint folytatta: - Szinuhe, Szinuhe, te disznó, te pávián! Leittad magad és aludtál, amikor téged szólítottalak? Megérdemelnéd, hogy sáros kútba süllyedj és egész életedben iszapot zabálj, de fiatal korod miatt megkegyelmezek neked még akkor is, ha buta, lusta és koszos vagy, mert megkegyelmezek mindazoknak, akik hisznek bennem, a többieket viszont az alvilág mélységé- be taszítom. Még sok mindent beszélt a hang, ordítozott, gyalázkodott, és nagyokat káromkodott. Ma már nem emlékszem mindenre, de nem is akarok emlékezni, olyan megalázó és keserű érzés lett rajtam úrrá. A természetfeletti hangból néha mintha a pap hangját hallottam volna kicsengeni. Ez megdermesztett és rémülettel töltött el, annyira, hogy nem is bírtam hallgatni tovább. Ott maradtam Ámon szobra előtt arcra borulva még akkor is, amikor a hang már elhallgatott. Aztán megjelent a pap, félrerúgott az útból, társaim pedig sietve kezdték horda- ni befelé a tömjént, a kenőcsöket, szépítőszereket, és végül behozták Ámon piros ruháit. Már régebben megkapta mindegyikünk a maga feladatát, én is emlékeztem az enyémre, és az előcsarnokból behoztam a szent vízzel teli edényt meg a szent törülközőket, hogy meg- mossuk az isten arcát, kezét és lábát. De ahogy visszafelé jöttem, már ott állt a pap, odaköpött egyet Ámon arcára, majd pecsétes ruhaujjával végigtörülte. Aztán Mósze és Nefru kifestették ajkát, arcát és szemöldökét. Metufer bekente szent kenőccsel, de nagy vigyorgás kíséretében a pap olajos képére, meg a sajátjára is kent belőle. Végül a szobrot levetkőztették, megmosták és megszárították, mintha szükségét végezte vol- na, aztán alsóruhát és redőkbe vont köntöst aggattak rá. Amikor elkészültek, a pap összeszedte a régi ruhadarabokat, és magához vette a mosdatáshoz használt vizet meg a törülkö- zőket. A vizet gyógyvízként adták el bőrkiütésben szenvedő betegeknek, a törülközőket pedig apró darabokra vagdosva a tehetősebb látogatóknak árusították a külső udvaron. Szaba- dok voltunk tehát, kitódultunk a napfényes udvarra, és én öklendezni kezdtem. Szívem is megüresedett, akár a gyomrom és a fejem, mert az istenekben már nem hittem többé. De egy hét múltán fejemet bekenték olajjal, és Ámon papjává szenteltek. El- mondtam a papi esküt, és erről díszes írást kaptam. Az íráson ott ékeskedett Ámon templomának pecsétje és az én nevem, és ezzel jogot nyertem ahhoz, hogy átlépjem az Élet Házának küszöbét. Így jutottunk az Élet Házába, Mósze, Bek meg én. Kapuja megnyílt előttünk, és nevemet beírták az Élet könyvébe, mint ahogyan előttem beírták apámnak, Szenmutnak, előtte pedig az ő apjának nevét. De én már nem voltam boldog. Az Élet Házában az oktatást névleg a királyi orvosok irányí- tották, ki-ki a saját szakterületén. Ám velük csak nagy titkán találkoztunk, mert sok betegük volt, a gazdagabbaktól értékes ajándékokat kaptak, és nagy kőházaikat a városon kívül építet- ték fel. De amikor olyan beteg érkezett az Élet Házába, akinek betegsége zavarba hozta az állandó orvosokat, vagy pedig nem merték vállalni a kezelését, eljött a királyi orvos, és bemutatta tudását a hozzá tartozó tanulóknak. Ilyenkor, Ámon jóvoltá- ból, a legnincstelenebb beteg is élvezhette a királyi orvos kezét Ámon dicsőségére. Az Élet Házának betegeitől vagyonuk arányában ajándéko- kat szedtek, de többen magukkal hozták a városi orvosok iga- zolását, amely azt bizonyította, hogy közönséges orvos nem tud segíteni bajukon, így a legszegényebbek is egyenesen az Élet Házába jöttek, és nem kértek tőlük semmiféle ajándékot. Mindez nagyon szép és igazságos volt, mégse kívántam volna szegény emberként megbetegedni, mert az ügyetlenek rajtuk próbálták ki tudásukat, a tanulók pedig rajtuk tanulták a mes- terséget. Fájdalomcsillapító szereket sem pazaroltak rájuk, ér- zéstelenítés nélkül kellett tűrniük a csipeszek és kések okozta kínokat. Ezért hallatszott oly gyakran keserves jajgatás és üvöl- tés az Élet Házának külső csarnokaiból, ahol a szegényebb betegeket kezelték. A tanulás és gyakorlás ideje a tehetségtelenebbeknek is ugyanolyan hosszú volt, mint a többieknek. Meg kellett ismer- nünk a gyógyszereket és a növényeket, sőt azt is, hogy mikor gyűjtsük őket. Megtanultuk a gyógynövények szárítását és kifőzését, mert az orvost gyakran kényszeríti arra a szükség, hogy saját kezűleg készítsen orvosságot. Néhányan zúgolód- tunk ellene, nem fogtuk fel hasznosságát, mert írott orvosi rendelésre az Élet Házában minden ismert gyógyszert teljesen készre keverve és adagolva meg lehetett kapni. Ebből a tanul- mányból nekem mégis sok hasznom származott, majd később elmondom, miért. Ismernünk kellett a test minden részének nevét, a különbö- ző szervek működését és célját. Megtanultunk bánni a késsel, a foghúzóval, de elsősorban azt tanultuk meg, hogyan kell kézzel kitapogatni a bajokat a bőrön keresztül, meg a test belsejében. Megtanultuk azt is, hogyan lehet a bajt már a beteg szeméből kiolvasni. Tudnunk kellett olyan szüléseket levezetni, ahol a bába már nem segíthetett. Tudnunk kellett előidézni a fájdalmat, de tudnunk kellett csillapítani is. A kisebb fájdalmat megtanultuk megkülönböztetni a nagyob- baktól, a lélek okozta sebeket a test sebeitől. A beteg panaszai- ban a hazugságokból megtanultuk kiszűrni az igazságot, és megismertük azokat a kérdéseket, amelyekkel a beteg a feje búbjától a lába ujjáig ellenőrizhető, s amelyek segítségével rátalálhatunk a nyavalyára. Érthető tehát, hogy minél előbbre jutottam tanulmányaim- ban, annál jobban éreztem, milyen keveset tudok. Minden orvos talán csak akkor válik igazi orvossá, amikor alázattal eltelten bevallja magának, hogy valójában semmit se tud. Erről persze idegeneknek nem szabad beszélni, mert mindennél fontosabb, hogy a beteg higgyen orvosának, és megbízzék tudásában, hiszen minden gyógyításnak ez az alapja. Ezért az orvosnak sohasem szabad hibáznia, mert aki egyszer hibát követ el, elveszti tekintélyét, és lejáratja a többit is. Így hát, amikor gazdagabb házakba valami nehéz esethez az első orvos után még egy másodikat, vagy harmadikat is kihívnak, az orvostársak inkább elleplezik az első hibáját, semhogy felfed- jék az egész orvostársadalom szégyeneként. Ezért azt is mond- ják, hogy az orvosok együttesen temetik el betegüket. De akkor én még semmit sem tudtam az ilyen dolgokról. Tiszte- lettel telve és azzal a hittel léptem át az Élet Házának kapuját, hogy minden földi bölcsességet és jóságot megtalálok ott. Az első hetek nehezen múltak, mert a kezdő tanulót mindenki a szolgájának tekintette, és nem volt egyetlen olyan alacsony rendbéli sem, aki ne állt volna magasabban és ne parancsolga- tott volna neki. A tanuló első leckéje a tisztaság volt, mégis minden piszkos munkát vele végeztettek, úgyhogy az undortól valósággal megbetegedett, míg végül érzéketlenné vált minden iránt. De hamarosan még álmában is tudta, hogy a kést tűzben kell megtisztítani, a ruhát pedig lúgban és vízben kell kifőzni, hogy tiszta legyen. Mindazt, ami az orvosi mesterséghez tartozik, elmondják másféle könyvek, ezért nem is beszélek többé ilyesmiről. He- lyette azt mondom el, ami velem történt meg, amit én magam láttam, és amiről mások nem írtak. Végre, mikor letelt a hosszú próbaidő, szent ceremóniák során megtisztultam, fehér ruhába öltöztettek, és megenged- ték, hogy a betegfogadó teremben megtanuljam, hogyan húz- zák ki nagydarab emberek fogát, hogy kötözik be a sebeket, hogyan szúrják fel a keléseket, és a törött végtagokat hogyan rakják sínbe. Sok újat nem tudtak mutatni nekem, hiszen apám mindenre megtanított. Ezért gyorsan haladtam előre, társaim parancsolója és tanítója lettem. Néha én is kaptam ajándékokat, akár az orvosok. Bevésettem nevemet a zöld kő- be, amellyel Nefernefernefer ajándékozott meg, hogy orvosi javaslatom alá pecsétet nyomhassak. Egyre nehezebb feladatokat bíztak reám, felügyeltem a gyó- gyíthatatlan betegek csarnokában, részt vettem híres orvosok műtétjein, melyekbe tíz beteg belehal, és egy felgyógyul. Meg- tanultam azt is, hogy az orvos szemében a halál nem félelme- tes, a betegnek pedig sokszor legnagyobb jótevője, mert a halálán levő ember arca gyakran boldogabb, mint életének nyomorúságos napjaiban. És mégis, vakon és süketen éltem egészen addig, míg el nem jött felébredésem napja, éppúgy, mint egyszer kisfiú ko- romban, amikor megelevenedtek előttem a képek, a szavak és a betűk. Eljött a pillanat, midőn megnyíltak szemeim, mint- ha álomból ébredtem volna fel, midőn mámoros szívvel kér- deztem magamtól : Miért ? Mert minden igazi tudás félelmetes kulcsa ez a kérdés : Miért ? Erősebb ez a fenséges Thot íróvesz- szőjénél, előbbre való ez minden kőbe vésett írásnál. Ez így történt. Jött hozzánk egy asszony, akinek nem volt gyermeke, és azt hitte magáról, hogy terméketlen, mert már betöltötte negyvenedik évét. Havibaja megszűnt, ezért nagyon megrémült, eljött az Élet Házába, mert azt hitte, hogy a testébe gonosz szellem bújt, és megmérgezte. Úgy tettem, ahogy pa- rancsolták: magokat vettem és egy darab földbe nyomkodtam őket. Néhány magot a Nílus vizével, néhányat az asszony vizeletével öntöztem meg. Aztán a maroknyi földet kitettem a napra, az asszonynak pedig meghagytam, hogy néhány nap múlva újra jöjjön el. Amikor eljött, a magok már kicsíráztak, de amelyet tiszta vízzel öntöztem meg, csak apró szárat hajtott, a többi viszont buján zöldellt. Tehát igazat mondott az írás, ahogyan magam is mondtam az ámuló asszonynak: - Örvendj, asszony, mert a fenséges Ámon az ő nagy irgal- masságában megáldotta méhedet, és gyermeked születik, mint a többi áldott asszonynak. A szegény nő sírt örömében, csuklójáról lehúzott egy két deben súlyú ezüst karkötőt, és nekem ajándékozta, mert visz- szaadtam rég elvesztett reményét. Alighogy lecsillapodott, már megkérdezte: - Fiam fog születni? Nyilván azt gondolta, hogy mindentudó vagyok. Nekibáto- rodtam, és a szemébe nézve feleltem: - Igen, fiad születik. Az esélyek egyformák voltak, és akkoriban nekem minden- ben szerencsém volt. Az asszony még jobban örvendezett, és másik csuklójáról is odaadta két deben súlyú ezüst karkötő- jét. De amikor elment, magamnak feltettem a kérdést : "Hogyan lehetséges, hogy az árpaszem tudja azt, amit orvos nem tudhat, orvos nem láthat, mielőtt a terhesség jelei megmutatkozná- nak ?" Összeszedtem magam és feltettem a kérdést tanítómnak is, de ő úgy nézett rám, mint a bolondra szokás, és csak ennyit mondott : - Így van előírva. Ezzel aztán igazán nem kaptam választ örökké nyugtalanító kérdésemre, a miértre. Még egyszer összeszedtem bátorságo- mat és a királyi szülészorvostól is megkérdeztem, hogy miért van ez. Ő így válaszolt: - Ámon minden istenek királya. Az ő szeme belelát az asz- szony méhébe, ahová bejut az életet fakasztó mag. És ha megengedi, hogy az asszony méhe megtermékenyüljön, miért ne engedné meg azt, hogy az árpaszem is kicsírázzék a földben, ha a megtermékenyült asszony vizeletével megöntözöd? - Mi- közben beszélt, úgy nézett rám, mintha azt gondolta volna: ostoba fickó. Ő sem adott tehát választ a kérdésemre: miért? Ekkor kinyílt a szemem, és rájöttem, hogy az Élet Házának orvosai csak a régi írásokat és szokásokat ismerik, semmi töb- bet. Ha megkérdeztem, hogy a tályogos sebet miért kell kiéget- ni, az egyszerű sebet viszont bekenni és bekötözni, vagy hogy a keléseket miért penésszel és pókhálóval gyógyítják, csak annyit feleltek: "Mindig így cselekedték ezt régen is." A gyó- gyító késsel dolgozó orvosnak joga volt ahhoz, hogy megcsinál- ja azt a száznyolcvankét vágást és metszést, ami elő volt írva. Tapasztaltságától, tudásától függően jól vagy rosszul, gyor- sabban vagy lassabban, fájdalom nélkül, vagy fölösleges kíno- kat okozva meg is csinálta, de semmi mást nem tudott tenni, mert a régi könyvek írásban és képben csak erről beszéltek, nem mondtak semmi többet. Voltak emberek, akik megsová- nyodtak és arcuk színét is elvesztették, az orvos mégsem talált bennük semmiféle betegséget. Ha viszont drága pénzen áldo- zati állatból nyers májat szereztek, és megették, egyszeriben meggyógyultak. Akadtak olyanok is, akiknek a gyomruk fájt, és tüzelt arcuk és kezük. Ezeknek hashajtó és fájdalomcsillapí- tó szereket adtak, mire az egyik meggyógyult, a másik meghalt, de az orvos nem tudta előre megmondani, ki gyógyul majd meg és kinek puffad fel a hasa, hogy végül is belehal. Azt, hogy miért gyógyul meg az egyik, és miért hal meg a másik, nem kérdezte meg senki, de nem is volt szabad megkérdezni. Hamar észrevettem, hogy túlzásba viszem a kérdezőskö- dést, mert görbe szemmel kezdtek nézni, és akik messze elma- radtak mögöttem, most megelőztek, és parancsokat adtak. Ak- kor levettem fehér ruhámat, megmosakodtam és elhagytam az Élet Házát. Két ezüst karkötő volt nálam, összesen négy deben súlyú. Amint fényes nappal, hosszú évek múltán először kiléptem a templom kapuján, szemem újra felnyílt, és csodálkozva lát- tam, hogy a tanulásban és munkában töltött évek alatt Théba városa megváltozott. Észrevettem a változást mindenütt, amerre csak jártam, a Kosok útján, meg a tágas tereken egy- aránt, mert mindenbe valami szokatlan nyugtalanság vegyült. Az emberek drágább és előkelőbb ruhákat hordtak, mint ré- gen, a redőkbe vont ruhák meg a vendéghaj miatt nem lehetett a nőket és a férfiakat megkülönböztetni egymástól. A borméré- sekből és örömházakból nyekergő szíriai muzsika áradt, az utcákon egyre több volt az idegen szó, a szíriaiak és a gazdag négerek egyre szemtelenebbül tolakodtak az egyiptomiak kö- zé. Egyiptom mérhetetlenül gazdag és hatalmas volt, városaiba már évszázadok óta nem tört be az ellenség, és a javakorabeli férfiak nagy része még sohasem látott háborút. Nem tudom, hogy boldogabbak lettek-e az emberek ettől, mert mindenki nyugtalan tekintettel, sietősen járt-kelt, és elégedetlenül várt valami újat. Keresztül-kasul jártam Théba utcáit, egyedül voltam, szí- vemben dac és bánat tanyázott. Aztán hazamentem, és azt láttam, hogy Szenmut megöregedett, hátát meggörbítették az évek, szeme már nem tudta kibetűzni az írást. Látnom kellett, hogy anyám, Kipa is öregasszony lett azóta, néhány lépés után már nehezen lélegzett, és örökké csak a sírjáról beszélt. Apám, megtakarított pénzecskéjén, már mindkettő- jüknek megvette a nyughelyet a folyó nyugati oldalán elterülő Halottak Városában. Láttam a sírt, agyagtéglából épült tisztes- séges sír volt, oldalán a szokásos rajzokkal és feliratokkal. Mellette és körülötte száz meg ezer hasonló sír sorakozott, melyeket Ámon papjai drága áron adtak el jóravaló és takaré- kos embereknek, hogy azok elnyerhessék vele a halhatatlansá- got. Anyám kedvéért elkészítettem a sírjukba a Halottak köny- vét, hogy majd ne tévedjenek el hosszú útjukon a túlvilágon. Hibátlan, szép írással írtam meg, pompás Halotti könyv lett belőle, ha festett rajzok nem is voltak benne, mint az Ámon templomában kapható könyvekben. Anyám ételt hozott, apám pedig a tanulmányaimról kérdez- getett, de aztán semmi több nem jött a szánkra. Idegen volt nekem a ház, és az utca, és az utcán járkáló emberek is mind idegenek voltak. Szívem egyre bánatosabb lett, mígnem eszembe jutott Ptah temploma és Thotmesz barátom, aki mű- vésznek készült. Ekkor azt gondoltam : "A zsebemben van négy deben ezüst. Elmegyek és felkutatom Thotmeszt, hogy együtt mulassunk, együtt vidítsuk fel borral a kedvünket, mert kérdéseimre úgysem kapok választ senkitől." Ezért elbúcsúztam az öregektől, azt mondtam nekik, hogy vissza kell térnem az Élet Házába. Napnyugta körül találtam meg Ptah templomát, a kapuőrnek megmondtam, hogy a mű- vészek iskoláját keresem, aztán beléptem a kapun és kértem, hogy szóljanak Thotmesznek. Azt a választ kaptam, hogy Thotmeszt már rég kizárták az iskolából. A tanulóknak, akik- kel beszéltem, agyagos volt a kezük, és amikor kimondták Thotmesz nevét, nagyot köptek a földre. Az egyik közülük így szólt : - Ha Thotmeszt keresed, legjobb, ha sörmérésben, vagy örömtanyán nézel utána. Egy másik hozzátette: - Ha meghallod valahol, hogy az isteneket gyalázzák, akkor Thotmesz bizonyára a közelben van. A harmadik meg azt mondta: - Ahol nyomorékra és véresre verik egymást, ott biztosan megtalálod Thotmesz barátodat. Mivel Thotmesz barátjának mondtam magamat, kiköptek előttem a földre, de csak a tanítójuk miatt tették, mert amikor elfordult, azt tanácsolták, hogy menjek a "Szíriai korsó" nevű borozóba. El is indultam, és hamarosan ráakadtam a borozóra, amely a szegénynegyed és az előkelő városrész határán állt. A bejárat felett díszelgő felirat Ámon szőlődombjainak és a kikötőnek borait dicsérte. Belsejében a falakon mindenféle vidám képek sorakoztak: táncosnőket ölelgető páviánok és sípon játszó kecskék váltogatták egymást. A földön művészek ültek, és buzgón rajzolgatták papírra, amit láttak, egy öreg férfi pedig bánatosan nézegette üres borospoharát. - A fazekaskorongra esküszöm, Szinuhe az - szólalt meg valaki és amikor felugrott, hogy üdvözöljön, csodálkozva tárta szét a karját. Azonnal megismertem Thotmeszt, pedig szakadt és piszkos vállkendő volt rajta, a szeme véreres, és a homlokán jókora púp éktelenkedett. Lefogyott és meg is öregedett, szája szegletén már megjelentek a ráncok, pedig még fiatal volt. De amikor rám nézett, szemében ugyanaz a merész és vidám mosoly csillogott, mint régen. Közelebb húzódott és lehajtotta fejét, úgyhogy összeért az arcunk. Ebből értettem meg, hogy barátom maradt. - Bánatos a szívem, és minden hiábavaló - mondtam Thot- mesznek. - Azért jöttem utánad, hogy együtt vidítsuk fel borral a szívünket, mert nem válaszol nekem senki, amikor azt kérdezem: miért? Thotmesz felemelte a felsőruháját és mutatta, hogy nincsen semmije, amin bort vásárolhatna. - A csuklómon négy deben ezüst van - jelentettem ki büsz- kén. De Thotmesz a fejemre mutatott, amelyet most is simára borotváltattam, hogy mindenki lássa: alsó fokozatú pap va- gyok. Nem is volt másom, amivel büszkélkedjek. Most azon- ban bosszantott, hogy nem hagytam a hajamat megnőni. Ezért türelmetlenül mondtam Thotmesznek: - Orvos vagyok, nem pedig pap. Kint olvastam, hogy itt kikötői bort is árulnak. Kóstoljuk meg, ha jóféle! - Megcsör- gettem az ezüst karkötőket, mire a tulajdonos nagy sietve odajött hozzám, meghajtotta magát, és kezét térdéhez kapta. - A pincémben vannak szidóm és bübloszi borok, amelyek- nek még nem nyitottam fel a pecsétjét. Édesek a mirhától, mint a méz - kezdte mondókáját. - Ajánlom kevert boraimat is, színes poharakban. Úgy elbódítják az ember fejét, mint a szép leány mosolya, a szívét pedig felvidítják. - Még nagyon sokáig beszélt, egy szuszra sorolta a borokat, úgyhogy zava- romban kérdően néztem Thotmeszre. Thotmesz kevert bort rendelt. Egy rabszolga vizet öntött a kezünkre, és az asztalunk- ra pörkölt lótuszmagot tett. A tulajdonos hozta a tarka pohara- kat. Thotmesz felemelte a sajátját, és egy kevés bort a földre löttyintve, így szólt: - Az istenek fazekasának egészségére! Enné meg a döghalál a művészek iskoláját a tanítóival együtt ! - Aztán név szerint felsorolta mindazokat a tanítókat, akiket legjobban gyűlölt. Én is felemeltem a poharamat, és egy kis bort a földre öntöttem. - Ámon tiszteletére - kezdtem - kapjon a csónakja örökös léket, pukkadjon szét papjainak kövér hasa, és egye meg a döghalál az Élet Házának tudatlan tanítóit ! - Mindezeket fojtott hangon mondtam és körül is kémleltem, nehogy valami idegen meghallja. - Ne félj ! - nyugtatott meg Thotmesz. - Ebben a kalyibá- ban Ámon fülei közül már oly sokat szétvertek, hogy felhagy- tak a hallgatódzással. Mi, akik idejutottunk, különben is el vagyunk veszve. Én se keresném meg a sörömet és a kenyere- met sem, ha nem segítek úgy magamon, hogy képeskönyveket rajzolok a gazdagok gyerekeinek. Megmutatta a papirusztekercset, amelyre képeket rajzolt, amikor megérkeztem. Nevetnem kellett, mert egy erőd volt rajta, amelynek falait egy félelemtől reszkető macska védel- mezte hevesen támadó egerek ellen. Egy másik rajz vízilovat ábrázolt, amely a fa tetején énekelt, egy galamb viszont létrán mászott nagy kínnal a fára felfelé. Thotmesz rám nézett, és barna szeme mosolygott. De aztán kigöngyölítette a tekercset és komolyra vált az arca, mert a következő képen egy aprócska pap kötélen vonszolta a nagy fáraót a templom felé, ahogy az áldozati állatokat szokás. Még egy képet mutatott, amelyen a fáraó apró termetű figurája volt látható, amint leborul Ámon hatalmas szobra előtt. Kér- dően néztem rá, ő pedig bólogatva mondta: - Talán nem így van? A felnőttek is megmosolyogják eze- ket, mert olyan bolondosak. Hát nem nevetséges, hogy az egér nekimegy a macskának, és a pap fáraót vonszol? De azok, akik megértik rajzaimat, gondolkozni kezdenek. Ezért csak addig lesz kenyerem és söröm, amíg a papok ki nem veretik belőlem a lelket az őrökkel valamelyik utcasarkon. Ilyesmi megesett már. - Igyunk! - mondtam neki, de hiába ittunk, a szívemet nem vidította fel a bor. - Hiba-e, ha azt kérdezzük: "miért"? - faggattam Thotmeszt. - Hát persze hogy hiba - válaszolta -, mert annak az ember- nek, aki ezt meg merészeli kérdezni, nincs többé otthona, és még nyugovóra se hajthatja le fejét Kemet földjén. Hiszen te is tudod, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy régen volt. Biztosan emlékszel még arra, hogy amikor a művészek iskolájába bejutottam, valósággal reszkettem örömömben és büszkeségemben. Olyan voltam, mint a szomjazó vándor, aki forrásra talált. Olyan voltam, mint a puha kenyérre áhítozó koldus. Az iskolában sok szépet és jót tanultam. Megtanultam bánni a rajztollal meg a vésővel is, megtanultam azt, hogy miképpen készül a mintáról a viaszlenyomat, mielőtt kőből kifaragnák, hogyan csiszolják a követ, hogyan illesztik egymás- hoz a színes köveket, és hogyan festik az alabástromot. De amikor aztán elfogott a munka láza, és szemem gyönyörködte- tésére olyasmit akartam megformálni, amit magam álmodtam meg, egyszerre rideg fal emelkedett az utamba, elzavartak, hogy agyagot dagasszak a többieknek. Mert a megszabott for- ma mindennél előbbre való. A művészetben is megvannak a formák, akárcsak a betűk írásában. Mindennek megvan a maga mintája, és aki a régi mintától eltér, nem alkalmas arra, hogy művész legyen. Az idők kezdetétől előírták, hogy mikép- pen kell rajzolni az álló embert és miképpen az ülőt. Az idők kezdetétől előírták, miképpen emeli fel lábát a ló és hogyan húzza az ökör a kocsit. Az idők kezdetétől előírták, hogy mi- képpen kell a művésznek dolgoznia, és aki az előírásokat meg- szegi, az nem juthat be a templomba, és sohasem kaphat kezébe vésőt és követ. Ó, barátom, Szinuhe, én is azt kérdez- tem: miért? Ezért ülök itt, ezért van összevissza verve a fejem. Ittuk a bort, s a kedvem felderült, szívem megkönnyebbült, mintha valami kelést szúrtak volna fel benne, mert már nem voltam egyedül. Thotmesz így szólt: - Barátom, Szinuhe, különös korban jöttünk mi a világra. Minden mozog és változtatja formáját, éppúgy, mint a fazekas korongján forgó agyagdarab. Megváltoznak a ruhák, megvál- toznak a szavak és a szokások is, az emberek nem hisznek már az istenekben, ha még félnek is tőlük. Talán akkor szület- tünk meg, amikor az egész világnak leáldozik a napja, hiszen már ezer vagy kétezer év is eltelt azóta, hogy megépítették a piramisokat. Amikor erre gondolok, legszívesebben tenye- rembe hajtanám a fejemet, és sírnék, sírnék, mint egy gyer- mek. Mégsem fakadt sírásra, mert kevert bort ittunk színes poha- rakból, és ahányszor csak kiürültek, mindannyiszor mély meg- hajlással, kezét térdéhez kapva odajött hozzánk a Szíriai korsó tulajdonosa, és újra töltött. Időnként rabszolga szaladt hoz- zánk, hogy vizet öntsön a kezünkre. Szívem könnyű volt és szárnyaló, akár a fecske a tél küszöbén, verseket szerettem volna mondani fennhangon, szívesen megöleltem volna az egész világot. - Menjünk el egy örömházba! - javasolta Thotmesz, és felnevetett. - Menjünk zenét hallgatni és táncoló lányokat nézni, hogy a szívünket felvidítsuk, és ne kérdezzük többé azt, hogy miért, és ne akarjunk teli serleget sem. Sok-sok utcán mentünk keresztül, a nap már nyugovóra tért, és én most kezdtem csak igazán megismerni Thébát, ahol soha nincsen éjszaka, mert a mulatozók jóvoltából olyan fényben ragyog, mint nappal. A nyilvánosházak előtt fáklyák világítottak, az utcasarki oszlopokon lámpások szórták fényü- ket. Rabszolgák rohantak hordszékekkel, a fullajtár kiáltozása egybevegyült a házakból áradó muzsika hangjával és a részegek ricsajozásával. Bekandikáltunk a Kús nevű borozó ajtaján, és négereket láttunk bent, amint kézzel és botocskákkal dobo- kat püföltek. A dobok döngő hangja ijesztőn hullámzott végig a környéken. Hangjukkal versenyre kelt a kezdetleges és nye- kergő szíriai muzsika, amelynek idegensége ugyan fülsértő, de ritmusa fülbemászó és vérpezsdítő volt. Még sohasem tettem be lábamat örömházba, ezért féltem egy kicsit, de Thotmesz karon fogott és bevitt arra az örömta- nyára, amelynek "Macska és szőlő" volt a neve. A Macska és szőlő takaros házikó volt, a székeket puha szőnyegek borítot- ták, a falakon kellemes sárga fény áradt szét. A fuvolák és húros hangszerek zenéjéhez fiatal, és az én szememben szép leányok ütötték a taktust pirosra festett tenyerükkel. Amikor a zene elhallgatott, odatelepedtek mellénk, és megkértek, hogy kínáljam meg őket borral, mert a torkuk olyan száraz, akár a szalma. Aztán újra megszólaltak a hangszerek, és két mezte- len táncosnő körülményes és nagy tudást igénylő táncot muta- tott be, amelyet kíváncsian néztem végig. Mint orvos hozzá- szoktam már a meztelen lánytestekhez, de azoknak sosem ugrált úgy a keble, és nem mozgott kis hasuk és fenekük sem olyan csábítón, mint ezeknek a táncosnőknek. De a muzsika megint elszomorított, és vágyakozni kezdtem valami után, pedig magam sem tudtam, hogy mi az. Az egyik szép leány megfogta kezemet, az oldalamhoz simult és azt mondta, hogy okos szemem van. De az ő szeme, sajnos, nem volt olyan zöld, mint a Nílus vize nyári napsütésben, és ruhája sem készült lenvászonból, habár szabadon hagyta formás keb- lét. Ezért tovább borozgattam, nem néztem a szemébe, nem volt kedvem húgomnak nevezni, és arra kérni, hogy együtt örvendezzen velem. Az utolsó, amire emlékszem, az, hogy egy néger dühösen hátsó felembe rúgott, és amikor legurultam a lépcsőn, púposra vertem a fejemet. Úgy jártam, ahogyan Kipa megjósolta. Az utcasarkon feküdtem, zsebemben egyet- len rézpénz sem volt, a vállkendőm szétszakadt, fejemen ök- lömnyi púp. Thotmesz támogatott erős karjával, úgy kísért a rakpartra, ahol a Nílus vizével szomjamat olthattam és meg- moshattam magam. Reggel visszaérkeztem az Élet Házába, a szemem dagadt volt, fejemen sajgó púp éktelenkedett, a vállkendőm össze- mocskolódott, és már egy cseppet sem vágytam arra, hogy megkérdezzem: miért? A fülbetegek és nagyothallók között kellett felügyelnem, ezért gyorsan megmosdottam, magamra vettem a fehér orvosi ruhát, és elindultam. De a folyosón találkoztam a tanítómmal és felügyelőmmel, aki rám nézett, aztán szidni kezdett, de amit mondott, azt már olvastam a könyvekben és betéve is tudtam. - Mi lesz belőled - kezdte -, ha éjszaka a falakon kívül csavarogsz és mértéktelenül iszol ? Mi lesz belőled, ha örömhá- zakban töltöd az időt, korsókat csapkodsz bottal és ijesztgeted az embereket? Mi lesz belőled, ha megsebesítesz embereket, aztán menekülsz az őrök elől? De miután ilyenformán teljesítette kötelességét, magában mosolyogva, megkönnyebbült sóhajtással vitt a szobájába, és valami italt adott, hogy megtisztítsa a gyomromat. Felfrissül- tem és hirtelen rájöttem, hogy az Élet Házában elnézik az ivást és az örömházat, csak hagyjam abba a kérdezősködést: "miért ?" Így tüzesítette fel az én véremet is a lázas Théba, és most már jobban szerettem az éjszakát, mint a nappalt, jobban szerettem a fáklya lobogó fényét, mint a napsugarakat, jobban tetszett a szíriai muzsika, mint a betegek jajgatása, és a széplá- nyok sugdolódzása kedvesebb volt szívemnek, mint a megsár- gult papiruszok ősi írásjelei. De azért mégsem mondott rám senki semmi rosszat, mert továbbra is elláttam a kötelessége- met, a kikérdezéseken megfeleltem, és a kezem nem veszített biztonságából. Ilyen volt a felszenteltek élete, és kevés olyan tanuló akadt, aki házat szerzett, és megnősült, amíg az Élet Házában tanult. Ezért engedték meg a tanítóim, hogy magam jöjjek rá arra, hogy a legjobb, ha levetkőzöm a vadságomat, ha könnyítek testemen és a szívemet felvidítom. De nőt még nem érintettem, pedig úgy gondoltam, hogy ölük nem olyan forró, mint a tűz. Nyugtalan, zavaros idők jártak, és a nagy fáraó megbetege- dett. Láttam töpörödött, öreg arcát, amikor az őszi ünnep idején arannyal és drágakövekkel teleaggatva a templomba vitték. Olyan mozdulatlan volt, mint az istenek, fejét lenyomta a kettős korona súlya. Nagyon beteg volt, a királyi orvosok gyógyszerei sem tudták többé meggyógyítani, ezért azt rebes- gették, hogy elmúlt már az ő ideje, és az uralkodói széket nemsokára elfoglalja a trónörökös. A trónörökös viszont olyan fiatal lehetett, mint én voltam. Ámon templomában egymás után tartották az áldozatokat és istentiszteleteket, de Ámon nem tudott isteni fián segíteni, pedig III. Amenhotep építette neki minden idők leghatalma- sabb templomát. Arról is beszéltek, hogy a fáraó megharagu- dott Egyiptom isteneire, és gyorsfutárt küldött apósához, Mi- tanni királyához azzal, hogy indítsa hozzá Ninive csodatevőjét, Istárt. De ez olyan szégyen volt Ámonra nézve, hogy az Élet Házában csak suttogva mertek róla beszélni. Istár szobra meg is érkezett, láttam, amint göndör szakállú papok furcsa alakú süvegben és vastag gyapjúköpenyben ve- rejtékezve végigcipelték Théba városán. Amerre vitték a szob- rot, szóltak a rézharsonák, és döngtek az apró dobok. De a papok örömére az idegen föld istenei sem segítettek a fáraó baján, ezért, amikor a folyó áradni kezdett, elhívták a palotába a királyi koponyalékelőt. Az Élet Házában sohasem találkoztam Ptahorral, mert ko- ponyalékelések ritkán fordultak elő, és tanulóéveim alatt nem juthattam be a különleges műtétekhez. Most sietve hozták Ptahort otthonából az Élet Házába. A mosdószobában meg- tisztította kezét, én pedig gondosan ügyeltem arra, hogy ne veszítsem el szem elől. Nem lett kopaszabb, mint volt, de arca megráncosodott, és elégedetlen vénemberszájának két oldalán petyhüdten lógott az arca. Rögtön megismert, és mo- solyogva szólított meg: - Te vagy az, Szinuhe, csakugyan? Hát ilyen sokra vitte már Szenmut fia? - Aztán kezembe nyomott egy ébenfa ládi- kát, amelyben műszereit tartotta, és felszólított, hogy köves- sem. Nem érdemeltem meg ezt a nagy tisztességet, amelyet még királyi orvos is megirigyelhetett volna, ezért igyekeztem szerényen viselkedni. - Meg kell próbálnom, hogy milyen biztos a kezem - mond- ta Ptahor. - Előbb lékeljünk meg itt néhány koponyát, aztán majd meglátjuk, hogyan megy a munka. - Ptahornak vizenyős volt a szeme, keze egy kicsit remegett. Beléptünk abba a csar- nokba, ahol a gyógyíthatatlan betegek feküdtek, teljesen bénák és olyanok, akiknek koponyasérülésük volt. Ptahor néhányat megvizsgált, aztán kiválasztott egy vénembert, akinek a halál megváltást jelentett, és egy izmos rabszolgát, aki elvesztette beszélőképességét és tagjait sem tudta mozdítani, mert egy utcai verekedés alkalmával kővel fejbe vágták. Bódító italt adtak nekik, aztán mindkettőt bevitték abba a terembe, ahol a műtéteket végzik, és megmosdatták őket. Orvosi szerszámait Ptahor maga mosta és tűzben tisztította meg. Az én feladatom az volt, hogy a legfinomabb beretvával leborotváljam mindkét beteg haját. Aztán a fejüket megtisztí- tották, és még egyszer megmosták, a fejbőrön megjelölték az eltávolítandó részt. Ptahor először a vénemberhez fogott hozzá. Kivágott egy darabot a fejbőréből, és ügyet sem vetve a bőségesen csurgó vérre, a nyílást mindkét oldalon kitágította. Aztán gyors mozdulatokkal egy üreges fúróval lyukat fúrt a lecsupaszított koponyába, és kiemelte a meglazult csontdara- bot. Az öreg zihálni kezdett, és arca elkékült. - Nem látok semmi bajt ennek a fejében - jelentette ki Ptahor, a csontdarabot visszarakta a helyére, a bőrt néhány öltéssel összevarrta, aztán bekötötte a fejet. Alighogy elkészült, az öreg kilehelte a lelkét. - Úgy látszik, reszket a kezem - jegyezte meg Ptahor. - Talán valamelyik fiatal lesz olyan kedves hozni nekem egy pohár bort. - A műtét nézői között, a tanítókon kívül, minden- ki jelen volt, aki a koponya tudósának készült. Miután a bort megkapta, Ptahor a rabszolgának szentelte figyelmét, aki ülő helyzetben megkötözve, dühösen forgó szemmel nézegetett körül, hiába itta meg a bódító italt. Ptahor megparancsolta, hogy erősebben kötözzék meg, mire úgy odaerősítették fejét a koponyatartó állványhoz, hogy még egy óriás sem tudta volna elmozdítani. Aztán felnyitotta a rabszolga fejbőrét, de most gondosan ügyelt a kiserkenő vérre. A bőr szélén az ereket égetéssel elzárták és gyógyszerrel is csillapították a vérzést. Ptahor ezeket a dolgokat átengedte más orvosoknak, mert nem akarta a kezét elfárasztani. Volt az Élet Házának hagyo- mányos vérzéselállítója is, akinek puszta jelenléte néhány pil- lanat alatt megszüntette a vérzést, most azonban a műtéttel Ptahor oktatni akart, ugyanakkor a vérzéselállító erejét is meg akarta őrizni a fáraó számára. Miután a koponyát megtisztította, mindenkinek megmutat- ta azt a helyet, ahol a csont benyomódott. Fúrót, csontfűrészt és csipeszeket használt, nemsokára tenyérnyi nagyságú csont- darabot távolított el a koponyából, és megmutatta, hogy mi- képpen került a megalvadt vér az agyvelő fehér barázdái közé. A legnagyobb óvatossággal szedte ki a vérrögdarabocskákat egymás után, aztán kifejtette az agyállományba befúródott csontszilánkot. A művelet elég soká tartott, úgyhogy mind- egyik tanuló jól megfigyelhette Ptahor módszerét, és emléke- zetébe véshette, milyen az élő agy a valóságban. Ptahor utána befedte a nyílást egy tűzben fertőtlenített ezüstlapocskával, amelyet olyan alakúra készítettek, mint az eltávolított csontda- rab. Az ezüstlapot apró szegecsekkel szilárdan odaerősítette a koponyacsonthoz. Miután összevarrta a fejbőrt, és bekötötte a vágás helyét, így szólt: "Ébresszétek fel!" A beteg ugyanis már régóta eszméletlen volt. Most megszabadították kötelékeitől, bort öntöttek a szájába és valami átható illatú szert szagoltattak vele. A rabszolga nemsokára felült, és káromkodni kezdett. Ez olyan csoda volt, hogy ha saját szememmel nem látom, nem hiszem el, mert ez az ember a koponyalékelés előtt nem tudott beszélni és tagjait sem tudta megmozdítani. Most nem kellett megkérdez- nem "miért?", mert Ptahor maga magyarázta meg, hogy a benyomódott koponyacsont és az agy felszínére folyt vér okoz- ta ezeket a látható tüneteket. - Ha nem hal meg három napon belül, meggyógyul biztosan - mondta Ptahor - és két hét múlva már ellátja a baját annak, aki beverte a fejét. Életben marad, majd meglátjátok. Ezután barátságosan megköszönte mindenkinek a segítsé- get, nekem is, pedig én csak a műszereit adogattam a kezébe. De egyáltalán nem sejtettem, mi volt a célja, amikor ezzel a feladattal bízott meg, mert amikor kezembe adta ébenfa ládikóját, egyúttal engem választott ki segítőül a fáraó palotájá- ba. Igaz, hogy már két műtétjénél segédkeztem, ily módon beavatottá váltam, és koponyalékelésről lévén szó, több segít- séget tudtam nyújtani, mint a királyi orvosok. Akkor azonban ezt még nem értettem, ezért nagyon meglepett, amikor így szólt: - No talán már megértünk arra, hogy királyi koponyához nyúljunk. Kész vagy-e, Szinuhe? Így kerültem egyszerű orvosi köpenyemben Ptahor oldalán a királyi gyaloghintóba. A vérzéselállítónak meg kellett eléged- nie a gyaloghintó rúdjával. A fáraó rabszolgái olyan egyenletes futással vittek a rakpartra, hogy a gyaloghintó egy cseppet sem rázott. A partnál már várt bennünket a fáraó hajója, amelynek válogatott rabszolgák voltak az evezősei. Ütemesen, gyorsan eveztek, úgy éreztük, hogy a hajó nem is úszik, hanem valósággal repül a hullámokon. A fáraó kikötőjéből rohanvást vittek az arany házba. Nem is csodálkoztam a sietségen, mert a város utcáin már katonák meneteltek, a kapukat bezárták, a kereskedők raktáraikba hordozták áruikat, bereteszeltek minden ajtót és ablakot. Mindebből már láttam, hogy a nagy fáraónak nemsokára meg kell halnia. Harmadik könyv A lázas Théba Előkelőkből és szegényekből álló hatalmas tömeg gyűlt ösz- sze az arany ház előtt, és a máskor szigorúan elzárt part mentén számtalan csónak sorakozott, gazdagok evezősbárkái, meg sze- gények szurkozott nádcsónakjai egyaránt. Midőn megláttak bennünket, a tömegben izgatott sustorgás támadt, olyan volt, mint távoli vizek zúgása. Szájról szájra terjedt a hír, hogy megérkezett a királyi koponyalékelő. Az emberek a bánat jeléül magasba emelték kezüket, panaszos kiáltozás és jajveszékelés kísért bennünket egész a palotáig, mert mindenki tudta, hogy koponyalékelés után egyetlen fáraó sem ért meg többet három napkelténél. A liliomkapun keresztül bevezettek minket a fáraó szobáiba, ahol az udvari előkelőségek versenyezve siettek szolgálatunk- ra, és mélyen meghajoltak előttünk, hiszen kezünkben hordoz- tuk a halált. Egy alkalmi mosdószobát készítettek számunkra, de miután Ptahor néhány szót váltott a fáraó személyi orvosá- val, a bánat jeléül egyszerűen felemelte a kezét, aztán közönyö- sen végezte el a mosdást. Mögöttünk szent tüzet hordoztak, úgy mentünk a fáraó csodálatos szobáin keresztül, és belép- tünk a hálószobába. Ott feküdt a nagy fáraó az ágyban, aranymennyezet alatt, ágyát oroszlánok tartották, oszlopai pedig istenek voltak, akik védelmezték őt. Minden hatalmi jelvényétől megfosztottan, eszméletlenül feküdt, mezítelen, vézna teste itt-ott puffadt volt, összeaszott, öreg feje félrebillent. Hangosan hörgött, elernyedt szája szélén kicsordult a nyál. Olyan esendő és üres árnyékhoz hasonló a földi hatalom és dicsőség, hiszen a fáraó miben sem különbö- zött az Élet Házának haldokló öregeitől. Ám a szoba falain királyi kocsiban bóbitás fejű paripák repítették az uralkodót, izmos keze még íjat feszített, és lába előtt nyilától átdöfött oroszlánok adták ki párájukat. A falak vörös, arany és kék színben ragyogtak, a padlózaton halak úszkáltak, suhogó szár- nyú vadkacsák repültek, nádszálak hajladoztak a szélben. Földig hajoltunk a fáraó előtt, de mindenki, aki ismerte a halált, tudta, hogy Ptahor minden tudása hiábavaló. Ősidők- től fogva az volt szokásban, hogy ha a fáraó nem érte meg a természetes halált, végső eszközhöz folyamodván, meglékel- ték a koponyáját. Ennek kellett most megtörténnie, és mi munkához láttunk. Felnyitottam az ébenfa ládikót, újra ki- égettem a késeket, fúrókat és csipeszeket, aztán odanyújtottam Ptahornak a szent kovakést. A fáraó személyi orvosa megnyírta és lemosta az uralkodó fejét, mire Ptahor megparancsolta a vérzéselállítónak, hogy üljön az ágyra, és fogja ölébe a királyi főt. Ekkor a nagy királyi hitves, Teje, odalépett az ágyhoz, és megtiltotta, hogy a fáraóhoz hozzáérjen. Eddig ott állt a fal mellett, kezét a bánat jeléül magasra emelve, mozdulatlanul, mint egy istenszobor. Mögötte állt a trónörökös, Amenhotep, és nővére, Baketamon, de mostanáig nem mertem szememet feléjük fordítani. Most egyszerre felismertem őket, mert emlé- keztem a templomban látott képeikre. A trónörökös korombeli volt, de nálam magasabb. Emelt fővel állt, hosszú állát előrefe- szítette, szemét szorosan lehunyta. Tagjai betegesen véznák voltak, szemhéja és arca idegesen remegett. Baketamon her- cegnő szép és előkelő arcvonásai, mandula alakú, vágott szeme azonnal felkeltették figyelmemet. Száját és arcát sárgásvörösre festette, ruhája királyi vászonból készült, és olyan áttetsző volt, hogy tagjai, akár az isteneké, keresztüllátszottak rajta. Ám Teje, a nagy királyi hitves, mindkettőnél dölyfösebben állt ott, habár alacsony termetű volt és elhízott a kortól. Bőre erősen sötét, arccsontja széles és kiugró volt. Azt beszélték, hogy az egyszerű népből származik, és néger vér is csörgedezik benne, de ennél többet én sem tudok, mert magam is csak másoktól hallottam. Csupán azt tudom, hogy bár az írásokban szülei rang nélkül szerepeltek, szeme okos, bátor és éles volt, és tartásából hatalom sugárzott. Most felemelte kezét, és úgy nézett a vérzéselállítóra, mintha az az ember csak por volna széles, sötétbarna lába alatt. Megértettem őt, hiszen a vérzésel- állító alacsony származású ökörhajcsár volt, írni, olvasni sem tudott. Nyakát behúzva, keresztbe tett kézzel ült, alsó ajka ernyedten lógott, és valami bamba kifejezést tükrözött az arca. Igazán nem volt sok esze szegénynek, de képes volt arra, hogy puszta jelenlétével elállítson mindenféle vérzést. Ezért elhozták ekéje és ökrei mellől, és alkalmazták a templomban. Minden mosdás és tisztálkodás ellenére állandóan marhatrá- gya bűze terjengett körülötte. Maga sem tudta megmagyaráz- ni, honnan ered a tudománya. Pedig nem volt tehetséges, sem akaraterős. Mint ahogyan közönséges kavicsdarabban is lehet néha drágakövet találni, úgy lelték fel benne is képessé- gét, amelyet sem tanulás, sem az értelem gyakorlása árán megszerezni nem lehet. - Megtiltom, hogy az istenhez hozzáérjen - jelentette ki a nagy királyi hitves. - Majd én tartom a fejét, ha szükséges. Ptahor ellenkezni kezdett és értésére adta, hogy a műtét véres és visszataszító látvány. Teje nem törődött intelmével, leült az ágy szélére, és haldokló hitvesének a fejét nagy óvato- san az ölébe fektette, ügyet sem vetve arra, hogy a fáraó nyála a kezére csorog. - Ő az enyém - mondta -, ne nyúljon hozzá senki más. Az én ölemből lépjen a halál birodalmába. - Ő, az isten, majd atyjának, a Napnak csónakjába száll, és egyenesen az üdvözültek honába hajózik - szólt Ptahor, és kovakésével felmetszette a fáraó fejbőrét. - A Napból szüle- tett, és a Napba kell visszatérnie, s nevét minden nép dicsérni fogja örökkön örökké. Széthre és minden gonoszra! Miért késlekedik a vérzéselállító? - Ptahor azért beszélt mindenféle közömbös dologról, hogy elterelje a fáraó hitvesének figyelmét a műtétről. Úgy tett, mint az ügyes orvos, aki szóval tartja a beteget, amikor fájdalmat okoz neki. Amit utoljára mondott, az már a vérzéselállítónak szólt, aki az ajtónak támasztva hátát, álmosan pislogott. Már szükség volt reá, mert a vér lassacskán folydogálni kezdett Teje ölébe. Teje megrázkódott, arca el- szürkült. A vérzéselállító is felriadt gondolataiból. Az imént talán ökreire és az öntözőcsatornákra gondolt, de most rádöb- bent kötelességére, közelebb lépett és kezét felemelve, ránézett a fáraóra. A vérzés azonnal megszűnt, és én lemoshattam a fáraó fejét. - Bocsánat, néném - folytatta Ptahor, és elvette kezemből a fúrót. - Bizony, visszatér ő a Napba, és aranycsónakján egyenesen atyjához hajózik. Ámon áldása legyen rajta. - Köz- ben a tenyere közt ügyes, gyors mozdulatokkal forgatta a fúrót, amely csikorogva mélyedt a csontba. Ekkor a trónörökös kinyitotta szemét, előrelépett, és remegő arccal így szólt: - Nem Ámon, hanem Ré-Harahti fogja őt megáldani, és Atón képét ölti majd magára. A tisztelet jeléül magasba emeltem kezemet, bár nem tud- tam, miről beszél, hiszen ki ismerné Egyiptom ezernyi istenét. Különösen én, Ámon felszentelt papja, akinek éppen elég volt Ámon szentséges három és kilenc személyisége felett el- mélkedni. - Legyen Atón - mormogta Ptahor békítően. - Hát persze hogy Atón. Az előbb csak megbotlott a nyelvem. - Újra meg- markolta a kovakést és az ébenfa nyelű kalapácsot, és apró ütésekkel vésni kezdte a fáraó koponyáját. - Valóban, hiszen én is emlékszem arra, hogy isteni bölcsességében éppen Atón- nak emeltetett templomot, nem sokkal a herceg születése után. Vagy nem így volt, szép Teje? No, még pár pillanat. - Ptahor nyugtalanul pislantott a trónörökösre, aki ökölbe szorított kéz- zel, remegő arccal állt az ágy mellett. - Nem mondom, egy kortyocska bor megerősítené a kezem, és a hercegnek sem ártana. Érdemes lenne most akár egy királyi korsót is felbon- tani. Hopp ! - Kezébe adtam a fogót, és ő kiemelte a meglazult csontdarabot. A fáraó feje megreccsent Teje ölében. - Világíts ide, Szinuhe! Ptahor fellélegzett, mert a nehezén már túljutottunk. Mint- egy ösztönösen én is sóhajtottam egyet, és mintha a fáraó testébe költözött volna ugyanaz a megkönnyebbülés, tagjai megremegtek, lassabban lélegzett és még mélyebb ájulásba süllyedt. A ragyogó fényben Ptahor egy darabig tűnődve néze- gette a fáraó agyát, amely a meglékelt koponyacsont mögül elénk tárult. Az agy szürkéskék színű volt, és remegett. - Hm ! -töprengett Ptahor. - Amit megtehettünk, azt meg- tettük. Viselje most már gondját Atón, mert a többi már az istenek dolga, és nem az embereké. - Könnyed kézzel, óvatosan tette vissza helyére a csontdarabot, ragasztót kent a repedésekbe, összehúzta a fejbőrt, aztán bekötözte a sebet. A fáraó hitvese visszafektette a haldokló fejet a drága fából készített fejtámlára, és Ptahorra nézett. A vér rászáradt ruhájá- ra, de ügyet sem vetett rá. Ptahor reá emelte merész tekintetét, és anélkül, hogy meghajolt volna, halkan így szólt: - Hajnalhasadásig fog élni, ha istene megengedi. Aztán a bánat jeléül felemelte kezét, és én is hasonlóképpen cselekedtem. De amikor a részvét jelét mutatta kezével, már nem mertem a példáját követni, hisz hogyan lettem volna méltó arra, hogy a fáraót sajnáljam. A műszereket kiégettem, és visszaraktam Ptahor ébenfa ládikójába. - Jutalmad gazdag lesz - mondta Teje és intett, hogy elme- hetünk. A fáraó egyik termében terítettek nekünk, Ptahor örömmel nézegette a fal mellett sorakozó boroskorsókat, gondosan meg- vizsgálta az egyik korsó pecsétjét, aztán kinyittatta a rabszol- gákkal, akik vizet öntöttek a kezünkre. Megkérdeztem tőle, hogyan mert olyan tiszteletlenül beszélni a fáraó hitvesével és a trónörökössel. - Igaz, hogy a fáraó már életében is isten - válaszolta és úgy vigyorgott, akár egy öreg pávián. - Igaz, hogy a tiszteletére templomokat építenek, és áldozatokat mutatnak be neki, de én, az orvos, rájöttem, hogy ő is csak ember, halandó és éppen olyan, mint mi vagyunk. A nagy királyi hitves is csak ember, ugyanolyan asszonyi tulajdonságok lakoznak benne, mint a többi asszonyban. Az én beszédem csak annyi a fülükben, mint a légyzümmögés, és ha zümmögtem is, mint a körülöttük repkedő többi légy teszi, ügyet sem vetnek rá. Azt mondják csak: Ptahor egy kicsit hóbortos, de azért jóravaló ember. Bocsássuk meg a bolondságait, öregsége és jó szándéka kedvé- ért. És nem feledkeznek meg rólam, hanem megajándékoznak gazdagon. Vésd jól te is az eszedbe: ha azt akarod, hogy az uralkodó meghallja szavadat, akkor másképp beszélj hozzá, mint a többiek. Beszélj hozzá egyszerűen, úgy, mint ember- hez, aki hozzád hasonló. Akkor vagy meghallja a szavadat, vagy bottal kergettet ki a palotából, ám mindenképpen emlé- kezni fog reád. És ha a fáraó emlékszik az alattvalójára, az igen nagy dolog. Ptahor ivott, és jókedvre derült. A vérzéselállító két kézzel tömte magába a mézes húst, és álmos mogorvaságáról megfe- ledkezve, így örvendezett : - Soha többé nem leszek sárkunyhóban ! - Ő is ivott, úgy nyakalta a bort, mintha sör lett volna. Szeme kidülledt, és kivörösödött az arca, úgy ismételte: - Nem vagyok már sár- kunyhóban, hej ! Egy szolga vizet öntött a kezére, mire ő telefröcskölte vele a termet. Ptahor elnézően tekintett rá, és azt tanácsolta, hogy nézze meg a fáraó istállóját, amíg alkalma van rá, mert a palotából addig úgysem távozhatunk, amíg a fáraó utolsót nem lélegzik, vagy amíg fel nem gyógyul. Ez itt a szokás. És ha a fáraó meghal, nekünk is meg kell halnunk. A vérzéselállító elhitte, amit Ptahor mondott, és nagyon elszomorodott. Később mégis megvigasztalta az a gondolat, hogy nem sárkunyhóban kell meghalnia, és elment megnézni a fáraó istállóját. Ptahor figyelmeztette a szolgát, aki elkísérte, hogy legjobb lesz, ha ott hagyja aludni az istállóban, mert legalább otthon érzi magát. Amikor ketten maradtunk, nekibátorodtam és kérdezősköd- ni kezdtem Atón felől, mert az igazat megvallva, nem tudtam, hogy III. Amenhotep neki is állíttatott templomot Thébában. Ptahor elmondta, hogy Ré-Harahti az Amenhotep dinasztia családi istene, mivel a legnagyobb hadvezér-fáraó, I. Thot- mesz, a sivatagban a szfinx lábánál álmot látott, amelyben megjelent neki ez az isten, és megjósolta, hogy egyszer mind- két birodalom koronáját ő fogja viselni, bár abban az időben Thotmesz előtt igazán nem mutatkozott semmiféle lehetőség arra, hogy elnyerje a trónt. Túlságosan sok trónkövetelő volt még őelőtte. Ptahor igazat beszélt, hiszen ifjú és bohó éveiben maga is járt a piramisoknál, és saját szemével látta az óriási szfinx mancsai közé épített templomot, és falán a táblát, mely- re a fáraó bevésette a jelenés történetét. Ettől az időtől fogva pártolt a család Ré-Harahtihoz, aki Héliopoliszban lakozott, és Atón képében jelent meg. Atón ősi isten volt, öregebb még Ámonnál is. Az emberek már elfeledkeztek róla, de ami- kor a fáraó hitvese Héliopoliszba zarándokolt, hogy könyörög- jön hozzá, Atón meghallgatta és fiúgyermekkel ajándékozta meg. Ezért Théba városában is templomot emeltek a tisztele- tére, bár oda az uralkodói család tagjain kívül más nem nagyon járt. Ott Atónt a szarván napot hordozó bika ábrázolta, és a képen Hórusz is jelen volt sólyom alakjában. - A trónörökös tehát Atonnak mennyei fia - mondta Ptahor, és jót húzott a borból. - A fáraó hitvese persze Ré-Harahti templomában látta a jelenést és azután szülte meg fiúgyerme- két. A templomból egy nagyratörő papot is hozott magával, akibe ott beleszeretett. Eje, a pap, hitvesét bejuttatta dajkának a trónörökös szoptatására. Ejének van ugyanis egy lánya, Ne- fertiti, aki ily módon a trónörökössel együtt ugyanazt az emlőt szopta, és gyerekkorában együtt játszott vele a palotában, mintha a húga volna. Remélem, érted már, hogy miről van szó. - Ptahor újra ivott, aztán így szólt: - Ó, egy vénembernek az a legkellemesebb, ha bort ihat, meg olyan dolgokról fecseg- het, amelyek nem őrá tartoznak. Ó, fiam, ha tudnád, mennyi titok van a vén koponyalékelő homloka mögött eltemetve ! Meglehet, hogy a fáraó titkai közül is rejtőzködik néhány a fejemben. Sokan csodálkoznak azon, hogy az udvar ágyashá- zában sohasem születik élő fiúgyermek, hiszen ez ellenkezik az orvostudomány minden törvényével. És aki most meglékelt koponyával fekszik itt, erejének és boldogságának napjaiban, bizony, nem volt göthös ember. Nagy vadász volt ő, ezer oroszlánt és ötszáz vadbivalyt ejtett el, azt pedig, hogy hány fiatal leányt tett magáévá mennyezetes ágyának árnyékában, még az ágyasház felügyelője is bajosan tudná összeszámolni. Fiúgyermeke azonban csak a felséges Tejétől született. Nyugtalan lettem, mert én is ittam már a borból. Nagyot sóhajtottam, és rápillantottam az ujjamon levő gyűrű zöld kövére. De Ptahor kérlelhetetlenül folytatta: - A fáraó egy vadászkörútján fedezte fel későbbi hitvesét. Azt beszélik, hogy Teje a Nílus nádasaiból való egyszerű madarászlány volt, de okossága miatt az uralkodó magához emelte, és még érdemtelen szüleit is megtisztelte azzal, hogy sírjukat drágábbnál drágább ajándékokkal rakta tele. Teje nem törődött a fáraó mulatságaival, egészen addig, amíg az ágyasok fiúgyermeket nem szültek. Pedig ebből kijutott neki, az ember el se hinné, hányszor. De amikor a fáraó a görbe botot és korbácsot tartotta kezében, Teje irányította őt. Amikor a fáraó birodalmi okokból elvette Mitanni királyának leányát, hogy örökre megszabaduljon a háborúktól, Teje elhitette vele, hogy a hercegnő testén, azon a helyen, ahová a férfi vágya igyekszik, kecskepata nőtt, és egész testének kecskeszaga van, úgyhogy a szegény hercegnő később megőrült. Ptahor rám sandított, körülnézett, és gyorsan hozzátette: - Te azért, Szinuhe, ne higgy az ilyen történeteknek soha, mert mind csak rosszindulatú emberek fecsegései. Az emberek jól ismerik a fáraó hitvesének szelídségét, bölcsességét, és azt is tudják, hogy nagyon jól ki tudja választani maga és a trón köré a tehetséges férfiakat. Bizony így van ez. A földre löttyintett egy kis bort, és jámbor arcot vág- va feltekintett. Aztán oldalra pillantott és hangos nevetésben tört ki. - Üdvözöllek, légycsapóhordozó ! - kiáltotta. - Hát te vagy az? Ülj csak ide mellém, igyál egy kortyot! Száz éve nem láttuk egymást. Gyorsan felugrottam, és meghajoltam, olyan mélyen, hogy kezem a földet érintette, mert maga a fáraó botjának hordozója és pecsétőre jött oda hozzánk, hogy jelenlétével megtiszteljen. Egyedül jött, kezében ijesztőn ünnepélyesek voltak a hatalom jelvényei. Öreg arcát elhomályosította a bánat, szeméből köny- nyek peregtek. A könny őszinte bánatból fakadt, mert legalább annyit sírt saját sorsán, mint az uralkodóén. Énrám egyetlen pillantást sem vetett, hiszen az volt szokásban, hogy az előkelő- nek nem kellett ránéznie az alacsony rangúakra. Az alacsony rangúak olyanok voltak számára, akár a levegő. Leült, és kiej- tette kezéből a hatalom jelvényét és a korbácsot. Sóhajtott egyet, és dühösen válaszolta Ptahornak : - Botorságodért sok mindent megbocsátanak neked, kopo- nyalékelő, de nevetni mégsem illene a bánat és jajgatás házá- ban. - Kezével választ váró mozdulatot tett. - Reggelig - mondta Ptahor. - De mivel nem vagyunk sárkunyhóban, mint régen egy bölcs ember mondotta, te is nyugodtan megihatsz velünk egy pohár bort, mert a bor ugyanúgy illik a bánathoz, mint az örömhöz. De miért vagy egyedül, barátom, és miért állsz úgy, mint egy árnyék? Miért nem rajzanak körülötted a szolgák meg az előkelőek, mint a legyek a lépesméz körül? A pecsétőr letörölte arcáról a könnyeket, és elmosolyodott. - A hatalom olyan, akár a nádszál az ember kezében. A nádszál eltörik, de az okos madár idejében egy másikra ugrik át hintázni. Ezért lehet, hogy iszom veled, Ptahor, bár nem szokásom, de jól mondtad, hogy a bor meggyógyítja a bánatos szívet. - Máris? - kérdezte Ptahor. A pecsétőr tehetetlensége jeléül széttárta karját. - Többé nem virraszthatok haldokló uram ágyánál - vála- szolta. - Ámonra mondom, a világ hálátlansággal fizet. A fáraó pecsétjét Teje vette magához, és a palotaőrség egyedül neki engedelmeskedik. Mellette áll egy gonosz pap és a trón- örökös. A trónörökös csak bámult maga elé, mint a borjú, akit úgy vezetnek orránál fogva, ahogyan akarnak. - A papokról szólva - kezdte Ptahor, és maga töltött a pecsétőrnek, mert amikor odajött, a szolgák mind eltűntek. - A papokról szólva - ismételte - éppen most meséltem Szinu- he barátomnak, hogy ifjúkoromban a piramisoknál, mint a többi látogató, én is bekarcoltam nevemet a nagy szfinx man- csába, hogy soha el ne feledjék. A pecsétőr udvariasan felém fordult, de nem vett rólam tudomást. - Érdekes fejed van - folytatta Ptahor, és végigtapogatta a pecsétőr fejét. - Szívesen felnyitnám neked tisztán hivatás- szeretetből, és még fizetned sem kellene. - A pecsétőr elrántot- ta fejét, és ijedten meredt rá. Ptahor félreértette mozdulatát, és behízelgően ajánlotta: - Komolyan mondom, hogy régi barátságunk kedvéért minden ajándék nélkül kész vagyok felnyitni a fejedet, mert érdekes koponyád van. - A pecsétőr felállt, megkapaszkodott az asztalban, és vad tekintettel meredt maga elé, de Ptahor elkapta a karját és makacsul igyekezett rábeszélni : - Egyetlen kézmozdulat az egész. Fájdalom nélkül megcsinálom, és talán már holnap elindulhatsz urad után a sötétség földjére. - Gúnyolódsz - szólalt meg a pecsétőr, aki most újra méltó- ságteljes képet vágott, és felvette a földről korbácsát. - Te nem hiszel Ámonban - folytatta, és amikor meghajolt, bizton- ság kedvéért megint megkapaszkodott az asztalban. - Ez bi- zony rossz dolog, nagyon rossz. De én megbocsátok neked a botorságod miatt, mert nincs többé hatalmam a büntetésre. - Így szólt a pecsétőr, aztán bal kezébe fogva a görbe botot és a korbácsot, elballagott. Hátát bánat és gond görnyesztette meg. Amint eltűnt, újra megjelentek a szolgák, vizet öntöttek kezünkre, és drága kenőcsöket kentek ránk. - Karolj belém, Szinuhe, mert már vénember vagyok, és gyenge a lábam - kérte Ptahor. Kivezettem őt a friss levegőre. Kint már leszállt az éj, a keleti égen pirosan izzottak Théba fényei. A borivás után újra véremben éreztem Théba lázas nyugtalanságát, benne volt ez a virágok illatában éppúgy, mint a fejem felett rezgő, remegő csillagokban. - Ptahor - szólaltam meg -, én szomjazom a szerelemre, amikor éjszaka felragyognak az égre Théba fényei. - Szerelem nem létezik - felelte határozottan. - A férfi bánatos, ha nincsen nő, akivel lefekhetne. De amikor akad, és lefekszik vele, utána még bánatosabb lesz. Így volt ez min- dig, és így lesz a jövőben is. - De miért? - kérdeztem. - Azt még az istenek sem tudják - válaszolta Ptahor. - Ne beszélj nekem a szerelemről, mert meglékelem a koponyá- dat! Fizetség és ajándék nélkül teszem, mert ezzel sok-sok bánattól kíméllek meg. Legjobbnak láttam, ha én végzem el a rabszolgák feladatát, ezért ölembe fogtam Ptahort, és bevittem a szobába, melyet számunkra kijelöltek. Olyan kicsi és öreg volt, hogy még csak ki sem fulladtam, mire a szobába értünk. Amikor az ágyra fektettem, hiába keresgélte a borospoharat, úgyhogy azonnal el is aludt. Puha prémekkel betakartam, mert hideg volt az éj, aztán kimentem a teraszos parkba, mert fiatal voltam, és a fáraó utolsó éjszakáján nem vágyott álomra szemem. A kőfal lábánál éjszakázó emberek fojtott hangja úgy szállt felém, mint távoli nádasból a szélzúgás. Ott virrasztottam az illatozó virágok között, felettem a keleti égbolton Théba fényei piroslottak, és én arról a szempárról ábrándoztam, amely olyan zöld volt, mint a Nílus vize a nyári napsütésben. Egyszer csak észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. A hold egészen keskeny volt, a remegő csillagfény is gyengén világított, úgyhogy nem tudtam, vajon férfi, vagy nő közeledik felém. De valaki odajött hozzám és arcomat kutatta, hogy megismerjen. Megrezzentem, mire gyerekesen éles, parancsoló hangon kérdezte: - Te vagy az, Magányos? Hangjáról és vézna alakjáról ráismertem a trónörökösre, mélyen meghajoltam, de egy szó sem jött a számra. Erre türelmetlenül megtaszított a lábával és így folytatta: - Emelkedj már fel, ne tátsd a szádat! Senki nem lát ben- nünket, nem kell hajlonganod előttem. A hajlongásokat őrizd meg az istennek, akinek én a fia vagyok, mert csak egy isten van, és az összes többi csak az ő megjelenési formája, kivéve Ámont, aki hamis isten. Karomat védekezőn előrenyújtottam, és hogy jelét adjam az ilyen beszédtől való félelmemnek, csak ennyit mondtam: "ó!" - Ugyan már ! - mondta a trónörökös. - Láttalak téged apám ágyánál, amikor a bolond Ptahor kezébe adtad a kést meg a kalapácsot. Akkor neveztelek el Magányosnak. Ptahort az anyám Vén majomnak nevezte el. Azért kaptátok ezeket a neveket, mert mielőtt kijuttok a palotából, meg kell halnotok. A te nevedet én magam találtam ki. Arra gondoltam, hogy azért beszél ilyen ostobaságokat, mert bolond. De aztán eszembe jutott Ptahor, aki szintén azt mondta, hogy meg kell halnunk, ha a fáraó meghal, és a vérzéselállító el is hitte neki. Szinte éreztem, hogyan mered- nek égnek a hajszálaim, annyira megremegtem. Védekező mozdulattal nyújtottam előre karomat, hiszen nem akartam még meghalni. A trónörökös szaggatottan és nagyokat lélegzett, magában motyogott valamit, keze remegett. - Nyugtalan vagyok - mondta -, valahol másutt szeretnék lenni, mint ahol vagyok. Tudom, hogy meg fog jelenni nekem az isten, de én félek. Maradj velem, Magányos, mert az isten hatalmas erejével szétzúzza testemet. Egész testemben reszkettem, mert azt hittem, hogy eszelős. De amikor rám parancsolt, hogy kövessem, engedelmesked- tem neki. Elhagytuk a virágágyakat, és elhaladtunk a királyi tó mellett. A kőfal mögül az ott éjszakázó emberek bánatos, gyászos suttogása hallatszott. Elmaradtak mögöttünk az istál- lók és a kutyaólak, míg végül a szolgák kapuján keresztül kijutottunk az udvarból, anélkül, hogy az őrök megállítottak volna. Nagyon féltem, mert Ptahor azt mondta, hogy amíg a fáraó meg nem hal, nem szabad elhagynunk a palota terüle- tét. De a trónörökössel nem lehetett ellenkeznem. Ő pedig görcsösen, merev tartással, de nyugtalan, sietős léptekkel ment, úgyhogy komoly fáradságomba került lépést tartanom vele. Csupán egy ágyékkötő volt rajta, és a hold megvilágította fehér bőrét, vékony lábszárát, és combját, amely izmos volt, akár a női combok. A fényben jól látszott elálló füle és arca, amely szenvedő és egyben izgatott kifejezést sugárzott, mintha olyasvalamit látott volna, amit más nem láthat. Amikor a folyópartra értünk, megszólalt : - Elkötünk egy csónakot. Mennem kell keletre, apám elé. Habozás nélkül beszállt a legközelebbi nádcsónakba, én követtem, aztán evezni kezdtünk a túlsó part felé. Senki nem állt az utunkba, pedig a csónakot úgy oroztuk. Az éjszaka nyugtalan volt, más csónakok is jártak a folyón, és Théba fényei egyre erősebben piroslottak előttünk az égbolton. Mi- után kikötöttünk, otthagyta a csónakot az árnak, és vissza sem nézve, sietett előre, mintha már ki tudja, hányszor megjár- ta volna ezt az utat. Nem tehettem mást, követtem, de szívem teli volt félelemmel. Mások is járkáltak az éjszakában, és nem kiáltottak utánunk az őrök, hiszen tudta az egész város, hogy a fáraó még az éjjel meg fog halni. A trónörökös szinte rohant, és én csodáltam vézna testének szívósságát. Hideg volt az éjszaka, mégis izzadság csurgott végig a hátamon, és alig bírtam követni. Már a csillagok is nagy utat tettek meg az égen, a hold is lebukott, de ő csak ment tovább. A völgyből egy megműveletlen pusztaságra ju- tottunk, Thébát már messze elhagytuk, előttünk a sötét égbol- ton Théba őrzői emelkedtek: a három keleti hegy. El sem tudtam képzelni, honnan szerezhetünk majd gyaloghintót a visszatéréshez, hiszen nem gondoltam arra, hogy a trónörökös képes visszafelé is gyalog megtenni az utat. Végül, lihegve a fáradtságtól, leült a homokra, és ijedten így szólt: - Fogd meg a kezem, Szinuhe, mert nagyon remeg, és a szívem is erősen dobog. Közel a pillanat, mert a világ üres és elhagyatott, és nincs rajta senki más, csak te meg én. De ahová én megyek, te nem követhetsz engem. Pedig nem akarok egyedül lenni. Megfogtam a csuklóját, éreztem, hogy egész testében resz- ket, és hideg verejték lepi el. Üres pusztaság volt körülöttünk, valahol a távolban sakál üvöltött fel halált várón. Nagyon lassan a csillagok is sápadni kezdtek, és halotti szürkévé vált a lég. A trónörökös egyszer csak kirántotta kezét, felemelke- dett, és arcát a keleti hegyek felé fordította. - Jön az isten! - szólalt meg halkan. Arca szenvedélyes, beteges pírban égett. - Jön az isten! - ismételte hangját fel- emelve. - Jön az isten ! - kiáltotta a pusztába, és felragyogott körülöttünk a fény, a hegyek aranyló színben égtek, felkelt a nap. Ekkor éles, átható hang tört ki a száján, lerogyott a földre és elvesztette eszméletét. Tagjai görcsösen rángatóztak, szája is meg-megmozdult, lába a homokot rugdalta. Már nem fél- tem, mert az Élet Házában éppen elégszer hallottam efféle kiáltást, és jól tudtam, mi a teendő. Nem volt fadarabom, amit a foga közé dughattam volna, hát letéptem egy darabot az ágyékkötőmből, és összegyömö- szölve szájába nyomtam, aztán dörzsölni kezdtem a tagjait. Tudtam, hogy beteg és zavaros marad akkor is, ha felébred, ezért segítség után néztem, de Thébát messze magunk mögött hagytuk, és a közelben háznak nyoma sem volt. Hirtelen egy sólyom repült el mellettünk, és felvijjogott. Egyenesen a felkelő nap sugárkoszorújából vágódott elő, aztán magasan, széles ívben körözött felettünk. Majd lejjebb eresz- kedett és úgy tett, mintha a trónörökös fejére akarna telepedni. Annyira megrémültem, hogy ösztönösen Ámon szent jelét vetettem magamra. Ki tudja, a herceg Hóruszról beszélt, és talán maga Hórusz jelent most meg nekünk sólyom képében. A herceg jajgatni kezdett, és én lehajoltam hozzá. Amikor fejemet felemeltem, láttam, hogy a sólyom emberré változott. Fiatal férfi állt előttem a felkelő nap sugaraiban, szép volt és olyan termetű, akár egy isten. Kezében lándzsát tartott, vállát szegényes lepel borította. Nem hittem az istenekben, de a biztonság kedvéért mégis földig hajoltam előtte. - Mi a baj? - kérdezte az Alsó Birodalom nyelvjárásában és a trónörökösre bökött az ujjával. - Beteg a fiú? Lesütöttem a szemem, és térdre ereszkedtem előtte, aho- gyan üdvözléskor szokás. - Ha rabló vagy - mondtam neki -, nem sokat rabolhatsz tőlünk, de a társam beteg, és tán megáldanak az istenek, ha segítesz rajtunk. Rikoltó hangot hallatott, mire a levegőégből hirtelen előtűnt a sólyom, és mint egy kődarab, olyan gyorsan vágódott alá, a fejére szállt, aztán letelepedett a vállára. Gondoltam, jó lesz továbbra is óvatosnak lennem, mert ki tudja, talán mégis- csak isten, ha akár a kisebbek közül is. Ezért tisztelettel beszél- tem vele és udvariasan megkérdeztem, ki ő, honnan jön, és hová igyekszik. - Horemheb vagyok, a sólyom fia - válaszolta büszkén. - Szüleim egyszerű sajtkészítők csupán, de nekem már szüle- tésem napján megjósolták, hogy egyszer sokak parancsolója leszek. A sólyom előttem repült, ő vezetett, azért jöttem ide, mert a városban nem találtam szállást. Ha besötétedik, Théba lakói rettegnek a lándzsától. De én el akarok szegődni a fáraó seregébe katonának, mert azt mondják, hogy beteg, és gondo- lom, most erős karokra van szüksége, hogy megvédje hatalmát. Termete délceg volt, akár egy fiatal oroszláné, pillantása villant, mint a repülő nyíl. Irigyen gondoltam arra, hogy mi- lyen sok asszony mondaná neki : szép fiú, akarsz-e engem magányomban felvidítani? A trónörökös szájából nyöszörgés tört elő, arcát kaparászta, lába vonaglott. Kivettem a rongyot a szájából, és arra gondol- tam, hogy bárcsak vizet kaphatnék valahonnan, hogy magához térítsem. Horemheb kíváncsian nézte, és hidegvérűen érdek- lődött : - Meghal ? - Nem hal meg - válaszoltam türelmetlenül. - Szent beteg- sége van. Horemheb rám nézett, és megragadta a lándzsáját. - Igazán nem kell lebecsülnöd engem - kezdte -, ha mezít- láb járok is, és szegény vagyok. Elég jól tudok írni, el is olvasom a betűket, és egyszer még sokak parancsolója lesz belőlem. Melyik isten szállt belé? Azért kérdezte, mert a nép azt hiszi, hogy a szent betegség- ben levő emberből maga az isten beszél. - Neki saját istene van - válaszoltam. - Azt hiszem, bolond egy kicsit. Ha magához tér, segíthetnél nekem bevinni a város- ba. Ott már találunk gyaloghintót és én hazakísérhetem. - Fázik - mondta Horemheb, levette saját leplét és betakar- ta vele a trónörököst. - Théba reggelei hűvösek, de engem melegít a vérem. Aztán sok istent ismerek én, sokat fel is tudnék sorolni neked, akik mindig kegyesek voltak hozzám. De az én igazi istenem Hórusz. Ez a fiú biztosan gazdagok gyermeke, mert a bőre fehér és finom, és a keze sem durvult el a munkától. De ki vagy te? Horemheb sokat és gyorsan beszélt, mert szegény fiú volt, aki hosszú utat járt meg, hogy Théba városába jusson, és éppen ezért elég ridegséget, sőt megaláztatást kellett útközben elszenvednie. - Orvos vagyok - válaszoltam -, Ámon templomában alsó fokon pappá is szenteltek. - Akkor biztosan azért hoztad a pusztába, hogy meggyó- gyítsd - vélte Horemheb. - De jobban fel kellett volna öltöz- tetned. Sajnálom, hogy kénytelen vagyok bírálni az orvosok tudását - tette hozzá udvariasabban. Körülöttünk a hideg vörös homok izzott a napfényben, Horemheb lándzsája is vörösen csillogott. Feje körül rikoltoz- va keringett a sólyom. A trónörökös felült, fogai vacogtak, szeme riadtan meredt előre. - Láttam ! - szólalt meg hirtelen. -Egy pillanat évszázadnak tűnt fel, időtlen voltam magam is. Ezer áldó kezét fejemre tette, és mindegyik kéz az örök élet jelét nyújtotta felém. Hát hogyne hinnék benne? - Remélem, nem haraptad el a nyelvedet - mondtam gond- terhelten. - Megpróbáltam vigyázni rád, de nem akadt fada- rab, amit a fogad közé szoríthattam volna. Beszédem annyi volt csak a fülében, mint a légyzümmögés. Merően nézte Horemhebet, szeme kitágult, csak úgy ragyo- gott, és ahogy meglepődött mosolyra nyílt a szája, egészen megszépült. - Hát téged küldött Aton, az egyedülvaló? - kérdezte cso- dálkozva. - Előttem repült a sólyom, és én követtem őt - válaszolt Horemheb. - Ezért vagyok itt, egyebet nem tudok. Ekkor a trónörökös észrevette kezében a lándzsát, és homlo- kát ráncolva, feddő hangon mondta : - Nálad lándzsa van! Horemheb előrenyújtotta a lándzsát. - Lándzsámnak finom fából készült a nyele. Rézhegye a fáraó ellenségeinek vérére szomjazik. Bizony, szomjas a lán- dzsám, és úgy hívják, hogy Torokhasító. - Hát ne szomjazzék vérre ! - mondta a trónörökös. - Atón előtt szörnyű a kiontott vér. Nincs a vérontásnál szörnyűbb dolog a világon. Bár láttam, hogy a trónörökös behunyja szemét Ptahor mű- tétjénél, akkor még nem tudtam, hogy azok közé tartozik, akiket a kifolyó vér beteggé tesz, és eszméletlenségbe sodor. - A vér megtisztítja és erőssé teszi a népeket - vélte Horem- heb. - A vértől meghíznak az istenek és jól érzik magukat. Addig, amíg háborúk vannak, folynia kell a vérnek. - Soha többé nem lesz háború - mondta a trónörökös. Horemheb felnevetett : - Bolond a fiú. Háborúk mindig voltak és mindig lesznek, mert a népeknek próbára kell tenniük egymás életrevalóságát, éppen azért, hogy élni tudjanak. - Minden nép az ő gyermeke, tőle származik minden nyelvű és minden színű ember, tőle származik a fekete föld országa és a vörös föld országa - mondta a trónörökös, és belebámult a napba. - Felépíttetem az ő templomát minden országban, és minden uralkodónak elküldöm az élet jelét, mert én láttam őt. Tőle születtem, és hozzá fogok visszatérni. - Bolond szegény - mondta Horemheb, és sajnálkozva csó- válta a fejét. - Értem már, hogy orvosra van szüksége. - Az ő istene most jelent meg neki - jegyeztem meg komo- lyan, hogy Horemhebet figyelmeztessem. - A szent betegség- ben megláthatta őt, és nem tudhatjuk, hogy mit mondott neki. Mindenki a saját hite által üdvözül. - Én a lándzsámban és a sólymomban hiszek - jelentette ki Horemheb. A trónörökös magasba emelt karral üdvözölte a napot, arca újra megszépült, és rajongó kifejezés ömlött el rajta, mintha valami egészen más világot látna, mint mi. Hagytunk neki időt, hogy imádkozzék, aztán elindultunk vele a városba, és ő nem is ellenkezett. De a roham annyira meggyöngítette tagjait, hogy jajgatni kezdett, és minduntalan megingott. Vé- gül közrefogtuk, és együtt cipeltük tovább, a sólyom pedig előttünk repült. Amint az öntözőcsatornákkal szabdalt szántóföldek határá- hoz érkeztünk, egy királyi gyaloghintót pillantottunk meg, amely bennünket várt. Körülötte rabszolgák hevertek a föl- dön. A gyaloghintóból egy tagbaszakadt pap indult felénk; kopaszra volt borotválva a feje, de arca, sötét komorságában, egészen szépnek tetszett. Kezemet térdemhez kaptam, mert arra gondoltam, hogy Ré-Harahti papja, akiről Ptahor beszélt. A pap azonban ügyet se vetett rám. Leborult a trónörökös előtt, és uralkodóként üdvözölte. Így tudtam meg, hogy III. Amenhotep fáraó meghalt. A rabszolgák odasiettek, hogy gondozásba vegyék az új fáraót. Megmosták és megmasszíroz- ták, aztán kenőcsökkel bekenték tagjait, királyi gyolcsruhába öltöztették, fejére királyi süveget húztak. Közben Eje megszólított: - Találkozott-e az ő istenével, Szinuhe? - Igen, találkozott - válaszoltam. - De vigyáztam reá, hogy semmi baja ne történjék. Honnan tudod a nevemet? Mosolyogva felelt: - Az én teendőm az, hogy mindenről tudjak, ami a palotá- ban történik. Tudom a nevedet, és azt is tudom, hogy orvos vagy. Ezért hiszem el azt is, hogy vigyáztál reá. Tudom, hogy Ámon papja vagy, és esküt tettél neki. - Ez utóbbit, hangját felemelve, fenyegetően mondta, mire én karomat széttárva, így szóltam: - Vajon mit jelent az Ámonnak tett eskü? - Igazad van - válaszolt Eje -, sose bánkódj miatta. Tudd meg hát, hogy ő mindig nyugtalan lesz, amikor az isten közeleg hozzá. Olyankor semmivel nem lehet visszatartani, hiszen az őröknek sem engedi meg, hogy kövessék. Persze azért mégis- csak biztonságban voltatok egész éjjel, semmiféle veszély nem fenyegetett, és mint látod, már várja őt a gyaloghintó. De ez a lándzsás mit keres itt? - Horemhebre mutatott, aki lán- dzsájának hegyét tapogatva, sólymával a vállán álldogált ott. - Talán a legjobb lesz, ha meghal, mert a fáraók titkát nem kell tudni mindenkinek. - Betakarta a fáraót a ruhájával, amikor hideg volt - mond- tam. - Arra is kész, hogy lándzsáját a fáraó ellenségei ellen fordítsa. Szerintem, élve több hasznod lesz belőle, mint hol- tan. Ekkor Eje levett csuklójáról egy arany karkötőt, hanyagul odadobta Horemhebnek és így szólt: - Eljöhetsz, lándzsás, valamelyik nap az aranyházba, és megkereshetsz engem. Ám Horemheb hagyta, hogy a karkötő lába elé hulljon a homokba, és dacosan Eje szemébe nézett. - Parancsolóm csak a fáraó lehet - jelentette ki. - Ha nem tévedek, az a fáraó, aki a királyi süveget viseli. A sólymom őhozzá vezetett, és ez éppen elég nekem. Eje nem dühödött meg. - Az arany drága dolog, és mindig szükség van rá - mondta, felvette a karkötőt a homokból, és újra csuklójára húzta. - Engedelmeskedj hát a fáraódnak, de amikor ő jelen van, dobd félre a lándzsát ! A trónörökös odalépett hozzánk. Arca sovány volt és sápadt, de egyre az a rajongó kifejezés tüzelt rajta, amely annyira felmelegítette a szívemet. - Kövessetek engem ! - parancsolta. - Kövessetek mind- nyájan az új úton, mert megvilágosodott előttem az igazság. Követtük őt a gyaloghintóhoz, csak Horemheb motyogta magában : - Az igazság a lándzsában van. Aztán mégis beletörődött abba, hogy a lándzsát a fullajtár vigye, letelepedtünk a gyaloghintó rúdjára, és a rabszolgák elindultak velünk. Valósággal száguldottak, és amikor a folyópartra értünk, már készen állt a csónak. Ugyanazon az úton tértünk vissza a palotába, amelyiken észrevétlenül eljöttünk, pedig rengeteg ember vette körül a falakat. Bent a palotában bemehettünk a trónörökös szobáiba, ahol halakkal és állatokkal díszített krétai korsókat mutatott ne- künk. Örültem volna, ha Thotmesz is látja őket, mert arról tanúskodtak, hogy van másféle művészet is, mint Egyiptom- ban. Miután kifáradt és megnyugodott, a trónörökös egészen természetesen beszélt, úgy viselkedett, mint bármely más ko- runkbeli ifjú, és nem követelt tőlünk túlzott udvariasságot vagy tiszteletadást. Nemsokára jelentették, hogy anyja jön hódolni színe elé. Ekkor elbúcsúzott tőlünk, de megígérte, hogy nem fog bennünket elfelejteni. Amikor kiléptünk a szo- bájából, Horemheb tanácstalanul tekintett rám. - Nagy bajban vagyok, mert nincs hová mennem. - Maradj csak itt nyugodtan - tanácsoltam neki. - Ő meg- ígérte, hogy nem felejt el. Azért a legjobb, ha kéznél vagy, amikor eszébe jutsz, mert az istenek szeszélyesek és gyorsan felejtenek. - Maradjak itt .ezekkel a nyüzsgő legyekkel? - kérdezte Horemheb, az udvari emberekre mutatva, akik zsibongva tola- kodtak a trónörökös ajtaja előtt. - Azt már nem! Van okom az aggódásra - folytatta borús arccal. - Mi lesz Egyiptomból, akinek uralkodója fél a vértől, akinek szemében egyforma min- den nép, minden nyelv és mindenféle színű ember?! Én kato- nának születtem, és katonaeszem azt mondja, hogy ez rosszat jelent a katonáknak. A lándzsámat mindenesetre elmegyek megkeresni. Ott maradt a fullajtárnál. Elbúcsúztam tőle és figyelmeztettem, hogy ha barátra van szüksége, keressen meg az Élet Házában. Ptahor már várt a számunkra kijelölt szobában, vörös volt a szeme, és rosszkedvűen fogadott. - Távol voltál, amikor hajnalban utolsót lélegzett a fáraó. Te távol voltál, én meg aludtam. Most aztán egyikünk sem látta, hogyan repült el a fáraó lelke madár képében az orrából egyenesen a napba. Sok tanúja van már ennek, és én is szívesen megnéztem volna, hogy tanúskodhassam róla, mert nagyon szeretem az efféle csodákat, de te nem voltál itt, hogy feléb- resszél. Miféle lány mellett töltötted az éjt? Elmeséltem, hogy mi történt az éjjel, mire megütközve emelte fel karját. - Ámon segíts ! - kiáltott fel. - Tehát az új fáraó bolond. - Nem hiszem, hogy bolond - mondtam bizonytalanul, mert szívem különös módon a beteg ifjú felé húzott, akinek gondját viseltem, és aki barátságos volt hozzám. - Én azt hiszem, hogy egy új istenről szerzett tudomást. Ha majd saját maga előtt is megvilágosodnak a gondolatai, ki tudja, nem leszünk-e csodáknak tanúi Kemet földjén. - Ámon mentsen meg tőle! - felelte Ptahor megborzadva. - Inkább adj egy kis bort, mert a torkom már olyan száraz, mint az országút pora. Egy szolga előhozta az istállóból a vérzéselállítót, aki elra- gadtatással fecsegett arról, hogy a fáraó lovai rézvályúból isz- nak, meg hogy a rekeszek képekkel, és színes kövekkel vannak díszítve. - De ökröket nem láttam sehol - jegyezte meg bánatosan. - Félek, hogy a fáraónak egyáltalán nincsenek is ökrei. De ahogy az almon háltam, sok-sok különöset álmodtam. Láttam Szinuhét, amint hófehér kancát vitt feláldozni, és láttam anyá- mat is, szakasztott olyan volt, mint életében, és sütött-főzött a halottak országában. - Könnyű az álmodat megmagyarázni - szólalt meg Ptahor. - Te magad vagy az a fehér kanca, anyád meg neked készíti az ételt a halottak országában, mert ha nem tévedek, nemsoká- ra mindhármunknak meg kell halnunk. De a vérzéselállítót már a saját gondolatai foglalták el. - Azt hiszem, a halottak földjén nagy és pompás ökrök lehetnek - mondta -, mert amikor anyám hozzám szólt, és figyelmeztetett, hogy ne piszkítsam össze a kötényemet, mély és erős marhabőgést hallottam a közelben. Erre a hangra feléb- redtem, a hasam megszólalt, és vizet eresztettem magam alá. Ez persze a bortól volt. Nem szoktam hozzá a boriváshoz, jobban szeretem a sört. Még sok bolondságot beszélt összevissza, amíg el nem vittek bennünket az Igazság Házába, ahol egy teremben az öreg pecsétőr ült az igazság székén, és előtte hevert a negyven bőrtekercs, amelyekre a törvények voltak leírva. Fegyveres katonák vettek körül, úgyhogy lehetetlen volt menekülnünk. A pecsétőr a bőrtekercsekből felolvasta nekünk a törvényt, és kijelentette, hogy meg kell halnunk, mert a fáraó a koponya- lékelés után nem maradt életben. Ptahorra néztem, de ő csak mosolygott, amikor a karddal előlépett a hóhér. - Kezdje a sort a vérzéselállító - mondta vidáman. - Neki sürgősebb, mint nekünk, mert anyja már főzi neki a borsót a másvilágon. A vérzéselállító barátságosan elbúcsúzott tőlünk, Ámon szent jelét vetette magára, és alázatosan letérdelt a bőrteker- csek elé. A hóhér megforgatta kardját az elítélt feje felett. Csak úgy sziszegett a levegő, de aztán a hóhér visszafogta a kardot, úgyhogy élével éppen csak érintette a vérzéselállító nyakát. A vérzéselállító mégis lerogyott a földre, és mi azt gondoltuk, hogy csupán az eszméletét vesztette a félelemtől, mert a nyakán nem látszott a legapróbb sérülés sem. Amikor én kerültem sorra, minden félelem nélkül letérdeltem, a hóhér rám nevetett, és kardjával egyszerűen megérintette nyakamat, mert nem akart már ijesztgetni. Ptahor úgy vélte, elég alacsony ahhoz, hogy ne kelljen letérdelnie, a hóhér pedig az ő nyaka felé is odacsapott egyet a karddal. Így haltunk meg, az ítélet végrehajtatott, és mi új nevet kaptunk, amelyet nehéz arany karkötőbe véstek. Ptahor karkötőjén ez állt : "Ő, aki páviánhoz hasonló." Az enyémen pedig ez: "Ő, aki magányos." Eztán kimérték az aranyat Ptahor szolgálataiért. Én is kaptam ara- nyat, sőt új ruhát is, és életemben most hordtam először királyi gyolcsból készült, redőkbe vont köntöst, meg ezüstszálakkal gazdagon átszőtt és drágakövekkel telirakott gallért. De ami- kor a szolgák megpróbálták a vérzéselállítót felemelni és életre kelteni, meg sem mozdult. Halott volt, akár a kő. Saját sze- memmel láttam ezt, és bármikor tanúsíthatom. Hogy miért halt meg, egészen érthetetlen, ha csak nem azért, mert maga is hitt a halálában. Ostobasága ellenére képes volt arra, hogy megállítson bármiféle vérzést, és az ilyen ember más, mint a többi. A fáraó halálát gyászoló országban az ő különös halálának is elterjedt a híre, és azok, akik meghallották, nem tudták megállni nevetés nélkül. Az emberek térdüket csapkodva ha- hotáztak, mert csakugyan bolond egy eset volt. Hivatalosan, persze, engem is halottnak tekintettek, és nem írhattam le többé a nevemet anélkül, hogy hozzá ne tettem volna : Ő, aki magányos. Az udvarban pedig nem is volt szabad engem más névvel illetni. Amikor új ruhámban, csuklómon arany karkötővel vissza- tértem az Élet Házába, tanítóim meghajoltak, és kezüket tér- dükhöz kapták előttem. De azért továbbra is tanuló maradtam, s részletes, pontos jelentést kellett írnom a koponyalékelésről, meg a fáraó haláláról, és írásomat nevemmel megerősítenem. Feladatomnak sok-sok időt áldoztam, és azzal fejeztem be a történetet, hogy miképpen szállt el a fáraó lelke madár képé- ben az orrából egyenesen a napba. Aztán azzal zaklattak, vajon igaz-e, hogy a fáraó az utolsó pillanatban magához tért és azt sóhajtotta: "Áldott legyen Ámon!" Merthogy a többi szemtanú ezt bizonygatta. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha én is jóváhagyom a dolgot, és nagy örömet szerzett nekem, amikor a külső udvarokban hetven napon át, amíg a Halál Házában a fáraó testét bebalzsamozták, mindennap felolvasták a népnek elbeszélésemet. A gyászidő alatt Théba minden örömháza, bor- és sörkimérése zárva volt, úgyhogy bort kapni és zenét hallgatni csak úgy lehetett, ha a vendégek a hátsó ajtón mentek be. De a hetven nap elteltével bejelentették, hogy immár kész orvos vagyok, és megkezdhetem orvosi gyakorlatomat, abban a városrészben, amelyikben akarom. Ha viszont folytatni sze- retném a tanulást valamilyen szakterületen, és akár fogorvos, fülorvos, szülész, kézráhelyezéssel gyógyító, késsel dolgozó orvos, vagy bármi más szeretnék lenni a tizennégy orvosi foglalkozás közül, amelyet az Élet Házában a legjobb orvosok vezetésével és a királyi orvosok felügyelete mellett tanítanak, csak mondjam meg, hogy melyiket akarom választani. Ez iga- zán különös kegy volt, és azt bizonyította, hogy Ámon szépen jutalmazza a szolgáit. Ám én fiatal voltam, és nem vonzott többé az Élet Házának tudománya. Magával ragadott Théba láza, gazdag és híres akartam lenni, és hasznomra felhasználni azt az időt, mikor még mindenki ismeri e nevet: "Szinuhe, Ő, aki magányos." Volt aranyam, vásároltam egy kis házat az előkelő városnegyed szélén, képességem szerint berendeztem, és vettem egy rab- szolgát is, aki sovány és félszemű volt ugyan, de céljaimnak egyébként megfelelt. Neve Kaptah volt, és meggyőzött arról, hogy csak jó, ha fél szeme van, mert a reám várakozó betegek- nek legalább elmesélheti, hogy mindkét szemére vakon vásá- roltam, és most egyik szemének visszaadtam a látását. Ezért aztán megvettem Kaptahot. Az előcsarnokba, ahol a betegek- nek kellett majd várakozniuk, képeket csináltattam. Az egyik képen az orvosok istene, a bölcs Imhotep, oktatott engem. Én kicsi voltam mellette, ahogy illik, de a kép alatt a következő felirat díszelgett: "Tanítványaim között a legbölcsebb és leg- ügyesebb Szinuhe, Szenmut fia, Ő, aki magányos." A másik képen áldozatot mutattam be Ámonnak, hogy iránta is lerójam tiszteletemet, és a betegek bízzanak bennem. De a harmadik képen maga a fáraó tekintett le rám az égből madár képében, szolgái pedig aranyat mértek nekem, és új ruhákba öltöztettek. Ezeket a képeket Thotmesszel készíttettem, aki nem volt tör- vényesített művész, és nevét sem írták be Ptah templomának a könyvébe, de a barátom volt. Barátságunk kedvéért régi szokás szerint festette meg a képeket, és olyan nagyszerűen, hogy még a legolcsóbb színek, a vörös és a sárga is csak úgy tüzeltek rajtuk. Aki először pillantotta meg őket, elámulva emelte fel karját, és így szólt: "Szinuhe, Szenmut fia, Ő, aki magányos, valóban bizalmat keltő ember, és tudásával meggyógyítja betegét." Amikor minden készen volt, leültem, és vártam a betegeket, hogy gyógyíthassak, de hiába ültem és várakoztam sokáig, egyetlen beteg sem érkezett. Leszállt az est, és én elmentem egy borozóba, hogy borral vidámítsam fel szívemet, mert a fáraó ajándékából maradt még egy kevés aranyam meg ezüstöm. Fiatal voltam, és saját véleményem szerint ügyes orvos, így aztán nem féltem a jövő- től. Thotmesszel együtt borozgattunk, és fennhangon vitattuk a két birodalom dolgait, mert akkoriban csak erről folyt a szó mindenfelé, a tereken, a kereskedők házai előtt, a borozók- ban, de még az örömházakban is. Amikor a fáraó testét bebalzsamozták, és sírjába helyezték a Királyok völgyében, aztán lepecsételték a sírt a királyi pe- cséttel, a nagy királyi anya felült a trónra, kezében korbácsot és görbe botot markolt, állán ott díszelgett a királyi szakáll, derekát az oroszlánfarokból készült királyi öv szorította. A trónörököst pedig egyelőre nem koronázták meg, mert azt beszélték, hogy mielőtt a trónra lépne, még meg akar tisztulni, és imádkozni kíván az istenekhez. De amikor a nagy királyi anya elűzte az öreg pecsétőrt, és jobbja mellé rendelte az ismeretlen papot, Ejét, aki ezáltal Egyiptom összes előkelősége fölé emelkedett, és jogot nyert arra, hogy az arany házban, az Igazság termében a törvényeket tartalmazó negyven bőrte- kercs mögé üljön és kinevezze az adószedőket meg a fáraó építőmestereit, zúgni kezdett az egész Ámon templom, akár a méhkas. Számtalan rossz előjelet láttak, a királyi áldozatok balul sikerültek, és sok különös álmot kellett a papoknak meg- fejteni. A szelek, a természet törvényeivel ellenkezve, megvál- toztatták irányukat, úgyhogy az országban két napon át sza- kadt az eső, a kikötőkben heverő áruk tönkrementek, a gabona- kazlak eláztak. Théba határain túl néhány tó vize vérré vált, és sok ember csődült oda, hogy megnézze. Ám az emberek egyelőre nem ijedtek meg, mert hasonló esetek máskor is történtek már, ha a papok megharagudtak. Persze, mégis mindenfelé nyugtalanság és sok felesleges mendemonda terjedt a nép között, de a fáraó zsoldosai, az egyiptomiak, szíriaiak, négerek és sardánok bőséges ajándéko- kat, parancsnokaik pedig aranyláncokat és kitüntetéseket kap- tak Tejétől, úgyhogy a rend nem bomlott fel. Nem is fenyeget- te semmi Egyiptom hatalmát, mert a helyőrségek Szíriában is ügyeltek a rendre, és Büblosz, Szimirra, Szidón és Gáza fejedelmei, akik gyermekkorukat a fáraó lábánál töltötték el, s akiket az arany házban neveltek, mind gyászolták a fáraót, és leveleket írtak a királyi anyának, biztosították arról, hogy csupán porszemek a lába alatt. Mitanni királya pedig elküldte leányát feleségül az új fáraónak, ahogyan apja is tette valami- kor, és ahogyan a megboldogult fáraóval még halála előtt megbeszélték. Taduhepa hercegnő számtalan szolgával, rab- szolgával és drága árukat cipelő szamárral meg is érkezett Théba városába. Gyermek volt még, alig töltötte be hatodik évét, de a trónörökös feleségül vette, mert Mitanni földje védőfalat jelentett Szíria és az északi országok között, s a két folyó földjétől egészen a tengerig megóvott minden kara- vánutat. Ennek az lett a következménye, hogy Ámon égi leá- nyának, az oroszlánfejű Szehmetnek, a háború istennőjének papjai minden örömüket elvesztették, templomuknak kapuin pedig berozsdásodtak a sarokvasak. Ezekről a dolgokról beszéltünk fennhangon Thotmesz meg én, borral vigasztaltuk szívünket, szíriai muzsikát hallgattunk, és nézegettük a táncoló lányokat. Véremben Théba láza égett, de minden reggel egyformán megjelent ágyamnál a rabszol- gám, kezét térdéhez kapta, aztán kenyeret és sózott halat tett elém, és sört öntött a serlegembe. Én pedig megmosdottam, és vártam a betegeket, aztán amikor megérkeztek, meghallgat- tam panaszaikat, és meggyógyítottam őket. Újra beköszöntött az áradás ideje, és a víz egészen a temp- lom kőfaláig emelkedett, de amikor végül leapadt, ragyogó zöldben pompáztak a földek, a madarak fészket raktak, a tavak- ban kinyíltak a lótuszok, a levegőben akácillat szállt. Egy na- pon meglátogatott házamban Horemheb. Királyi gyolcsba volt öltözve, nyakában aranylánc lógott, kezében pedig kor- bács volt, annak jeléül, hogy a fáraó tisztje. Ám a lándzsája nem volt már nála. Karomat üdvözlésre emeltem, hogy jelez- zem, mennyire örülök neki, mire ő is hasonlóképpen cseleke- dett, és rám mosolygott. - Tanácsot kérni jöttem hozzád, Szinuhe, aki magányos vagy - kezdte. - Nem értem - válaszoltam. - Erős vagy, mint a bivaly, és bátor, mint az oroszlán. Én, az orvos, aligha tudok segíteni rajtad. - Nem orvosi, hanem baráti tanácsot kérek tőled - mondta erre, és leült. Félszemű szolgám, Kaptah, vizet öntött a kezére, én pedig lepénnyel kínáltam, amit Kipa küldött, és drága kikötői borral, mert szívem örült az ő látásán. - Szép rangod van - lelkesedtem. - Királyi tiszt vagy, és a nők is biztosan rád mosolyognak. De Horemheb elkomorult, és így fakadt ki : - Ganaj dolog az egész ! - Egészen nekihevült, arca kipirult, ahogy folytatta. - A palota legyekkel van teli, amelyek a fejem- re piszkítanak. Théba utcái kemények nekem, és lábujjamat felsérti a szandál. - Lerúgta lábáról a szandált és nyomkodni kezdte az ujjait. - A testőrök tisztje vagyok, de az ottani tisztek mind tízéves kölykök, akiknek homlokáról még le se vágták a hajat. Azért, mert előkelő származásúak, gúnyolódnak velem, és kinevetnek. Bezzeg meg se tudják feszíteni az íjat, és a kardjuk is arannyal meg ezüsttel bevont játékszer, amellyel pecsenyét talán lehet vágni, de az ellenség vérét aligha lehet kiontani. Rend és fegyelem nélkül száguldoznak harci szekerü- kön, belegabalyodnak a saját kantárszárukba, és kerekük meg- akasztja a többi kocsit is. A katonák meg bort isznak, lefeksze- nek a palotában levő rabszolganőkkel, és nem engedelmesked- nek senkinek. A hadiiskolájukban csupa olyan férfi böngészi a régi írásokat, aki soha életében nem látott háborút, és fogal- ma sincs arról, hogy mit jelent éhezni, szomjazni és reszketni az ellenség előtt. Haragosan rázta meg a nyakát övező aranyláncot, és így folytatta: - Mi értéke van a láncoknak és a kitüntetéseknek, ha nem csatákban kell megszerezni, hanem elég, ha földre borulsz értük a fáraó előtt? Igaz, a királyi anya szakállt kötözött állára, és derekát oroszlánfarokkal övezte, de hogyan tisztelhet a kato- na egy asszonyt az uralkodójaként?. . . Tudom, tudom - ve- tette oda és legyintett, amikor a nagy királynőre emlékeztet- tem, aki hajókat küldött Punt földjére. - Úgy lesz minden, ahogy régen volt. De azt mondom, hogy a nagy fáraók idején nem becsülték le a katonát, mint manapság. A thébaiak szemé- ben a katonai foglalkozás minden foglalkozás között a legaláva- lóbb, ezért bezárják házukat a katonák előtt. Az én időm haszontalanságokra fecsérlődik. Fiatalságom és erőm napjait tékozlom, amikor olyanoktól tanulom a hadi tudományt, akik ordítva futnának el a harcmezőről, ha egyszer meghallanák a négerek csatakiáltását. Bizony elájulnának a félelemtől, ha egy sivatagi nyílvessző elsüvöltene a fülük mellett. És ha meg- hallanák a támadó hadiszekerek dübörgését, menten elbújná- nak az anyjuk szoknyája alá. Sólymomra mondom, háborúban tanul a katona, és csak a fegyverek csörgésében lehet kipróbál- ni, hogy mennyit ér. Hát ezért akarom ott hagyni őket. - Korbácsával akkorát csapott az asztalra, hogy feldűltek a serle- gek, szolgám pedig rémült kiáltással szaladt ki a szobából. - Mégiscsak beteg vagy, Horemheb barátom - mondtam erre. - A szemed úgy ég, mint a lázas betegé, és folyik rólad a veríték. - Talán nem vagyok én férfi? - kiáltott, aztán felállt és öklével a mellére csapott. - Hiszen felemelek a levegőbe mind- két kezemmel egy-egy megtermett rabszolgát, és össze is tö- röm a koponyájukat. Elbírok bármilyen terhet, amit egy kato- nának el kell bírnia, futni is tudok lihegés nélkül, és nem félek az éhségtől, a szomjúságtól, de még a perzselő sivatagi naptól sem. Ám az ő szemükben mindez szégyellni való, és az arany ház asszonyai csak azokat a férfiakat csodálják, akik- nek nincs szükségük arra, hogy leborotválják a szakállukat. Azok a férfiak tetszenek nekik, akiknek karja vékony, mellükön nem nőtt ki a szőr, és csípőjük olyan, mint a lányoké. Azok a férfiak tetszenek nekik; akik napernyőt hordanak, pirosra festik a szájukat, és szelíden csacsognak, mint a madarak a fákon. Engem lebecsülnek, mert erős vagyok, mert a nap barnára égette a bőrömet, és a kezemen meglátszik, hogy nem ijedek meg a munkától. Elhallgatott, és sokáig meredt maga elé. Aztán ivott, és így szólt : - Te magányos vagy, Szinuhe. Én is magányos vagyok, magányosabb, mint bárki más, mert sejtem, mit hoz a jövő, és tudom, hogy sok ember parancsolójának születtem, és egy- szer mindkét birodalomnak szüksége lesz rám. Ezért vagyok magányosabb mindenkinél, de már nem bírom tovább a ma- gányt, mert a szívemben szikrák izzanak, a torkom megszű- kült, és nem tudok többé nyugodni éjszakánként. Orvos voltam, és azt hittem, hogy tudok már valamit férfiak- ról és nőkről, ezért így szóltam: - Biztosan férjes asszony, és a férje szigorúan őrzi. Nemde? Horemheb rám nézett, és olyan gonoszul villant meg a szeme, hogy gyorsan felvettem a földről egy serleget és bort töltöttem neki. Erre aztán megnyugodott, mellét és torkát simogatta, és így szólt : - El kell hagynom Thébát, mert belefulladok itt a ganajba, és azok a legyek lepiszkítanak engem. De később meghunyászkodva, halkan kérlelt : - Szinuhe, te orvos vagy. Adj hát nekem orvosságot, hogy legyőzhessem a szerelmet. - Mi sem könnyebb annál - válaszoltam. - Adhatok neked gyógyító bogyókat, amelyek borba keverve erőssé és tüzessé tesznek téged, olyanná, mint egy hím pávián, és a nők nyögdé- cselni fognak öledben, és fennakad a szemük a gyönyörtől. Ha akarod, mi sem könnyebb ennél ! - Nem, dehogy ! Nem értettél meg, Szinuhe - mondta Ho- remheb. - Az erőmmel nincs semmi baj. Olyan orvosságot akarok, ami kigyógyít őrültségemből. Olyat akarok, ami meg- nyugtatja a szívemet, és olyan érzéketlenné teszi, mint a kő. - Olyan orvosság nem létezik. Elég egy mosoly és egy zöld szem pillantása, s az orvostudomány már tehetetlen. Ezt jól tudom magam is. De a bölcsek azt mondják, hogy az egyik ördögöt kiűzi a másik. Hogy így van-e, nem tudom, de azt hiszem, hogy a másik ördög még az elsőnél is rosszabb lehet. - Miről beszélsz? - kérdezte dühösen. - Megelégeltem már a szavaidat, mert csak csűrik-csavarják a dolgot, és csomót kötnek az ember nyelvére. - Keresned kell egy másik nőt, aki az elsőt kiűzi szívedből - magyaráztam neki. - Erről beszéltem. Théba tele van szép és csábító nőkkel, akik kifestik arcukat, és a legvékonyabb vászonruhákat öltik magukra. Talán csak akad köztük olyan, aki hajlandó a szemedbe mosolyogni. Hiszen fiatal vagy és erős, karcsúak a tagjaid, és nyakadban aranylánc lóg. De nem értem, hogy mi választ el attól a nőtől, akire áhítozol. Még ha férjes asszony is, nincs az a kőfal, amely elég magas ahhoz, hogy a szerelmet meggátolja, és ha a nő férfi után epekedik, a ravaszsága minden akadályt legyőz. Ezt bizonyítják mindkét birodalom meséi is. Azt mondják, hogy a nő hűsége olyan, mint a szél. Mindig egyformán fúj, csupán az irányát váltogat- ja. Azt is mondják, hogy az erénye olyan, mint a viasz. Ha felmelegítik, elolvad. Nem az kerül szégyenbe, aki csal, hanem az válik nevetségessé, akit megcsaltak. Így volt ez mindig, és így lesz a jövőben is. - Nincs neki férje - mondta Horemheb ingerülten. - Hiába beszélsz hűségről, erényről meg szégyenről. Még csak észre sem vesz engem, pedig ott vagyok a szeme előtt. Nem érinti meg a kezem, ha kinyújtom, hogy felsegítsem a gyaloghintóba. Talán piszkosnak vél, mert a nap feketére sütötte a bőrömet. - Előkelő származású talán ? - kérdeztem. - Felesleges beszélni róla - intett le Horemheb. - Szebb ő, mint a hold meg a csillagok, de messzebb is van tőlem, mint azok. Bizony, könnyebb lenne a holdat karomba zárnom, mint őt. El kell hát felejtenem, és el kell hagynom Thébát, különben elpusztulok. - Talán csak nem a nagy királyi anya után lobbant fel a vágyad? - kérdeztem tréfálkozva, hogy megnevettessem. - Azt hittem eddig, hogy túl öreg és túl kövér egy fiatalember számára. - Ott van neki a papja - mondta fitymálva Horemheb. - Azt hiszem, jócskán paráználkodhatott vele már a fáraó életében is. Akkor felemeltem a kezem, és így szóltam: - Bizonyosan sok mérges kútból ittál már azóta, hogy Thé- bába jöttél. Horemheb ekkor elárulta titkát: - Ő, aki után epekedem, ajkát és arcát sárgásvörösre festi, szeme keskeny és sötét, és tagjait a királyi gyolcs alatt még nem érintette senki sem. Baketamon a neve, és ereiben a fáraók vére csörgedezik. Most már te is ismered az őrültsége- met, Szinuhe. Ám ha bárkinek is elmondanád, vagy csak egy szóval is eszembe juttatnád, eljövök és megöllek, akárhol légy, fejedet a lábaid közé dugom, és a testedet kihajítom a falakra. Többé a nevét sem említheted előttem, mert különben csak- ugyan megöllek. Megijedtem, mert szörnyű volt, hogy egy alacsony szárma- zású ember a fáraó leányára merte vetni a szemét, és őutána vágyakozott. Ezért így szóltam Horemhebhez: - Senki emberfia nem érintheti őt, és ha majd valaki felesé- gül veszi, az csak fivére, a trónörökös lehet, aki királyi hitves- ként emeli magához. Így lesz ez, kiolvastam a hercegnő tekin- tetéből a fáraó halottaságyánál, mert nem nézett senki másra, csak a fivérére. Féltem is tőle, mert ő olyan nő, akinek teste senkit sem melegít, s keskeny szemében üresség van és halál. Ezért én is azt tanácsolom neked : menj utadra barátom, Ho- remheb, mert Théba nem neked való. De Horemheb türelmetlenül legyintett. - Mindezt én is tudom, jobban, mint te, és beszéded csak olyan a fülemben, mint a légyzümmögés. Beszéljünk inkább arról az ördögről, amit az előbb emlegettél, mert a szívem tele van, és most, hogy bort is ittam, nem bánnám, ha bármi- lyen nő is a szemembe mosolyogna. De a ruhájának királyi gyolcsból kell lennie, vendéghajat viseljen, arca és szája sárgás- vörösre legyen festve, és ha a szeme nem olyan keskeny, mint a holdsarló az égen, bizony nem gyulladok vágyra utána. Mosolyogva feleltem : - Bölcsen beszélsz. Fontoljuk meg tehát együtt, barátok módjára, hogy mi lesz a leghelyesebb. Mennyi aranyad van? Horemheb fennhéjázón válaszolt: - Nem szoktam méregetni, mert nekem az arany csak olyan, mint a lábamra ragadt ganéj. De a nyakamon van egy lánc és a csuklómon karkötők. Elég lesz? - Talán arany nem is kell. Talán okosabb lesz, ha csupán mosolyogsz, mert a királyi gyolcsba öltözött nők kiszámítha- tatlanok, és talán a mosolyoddal is lángra tudod gyújtani vala- melyiket. Biztosan akad olyan nő a palotában, és akkor nem kell elvesztegetned az aranyadat, amire még máskor szükséged lehet. - Köpök a palotára - mondta Horemheb. - De tudok más- valamit. Tiszttársaim között van egy Kefta nevű krétai, akit megrúgtam, amikor kinevetett. Azóta nagyon tisztel engem. Ez a Kefta ma meghívott előkelő lakomára egy házhoz, amely valamilyen macskafejű isten temploma mellett áll, de az isten nevére már nem emlékszem, mert nem akartam elmenni. - Biztosan Basztet istennőre gondolsz. Ismerem azt a temp- lomot, és az a hely éppen megfelel neked, mert a könnyűvérű nők gyakran imádkoznak a macskafejűhöz és áldozatot mutat- nak be neki, hogy gazdag szeretővel áldja meg őket. - De ha nem jössz velem, Szinuhe, egyedül nem megyek oda - jelentette ki Horemheb, és egészen elbátortalanodott. -Alacsony származású vagyok, és tudom, hogyan kell rúgáso- kat osztani és korbácsot suhogtatni, de nem tudom, mik a szokások Thébában, és hogyan kell viselkedni itt a nőkkel. Te sokat látott ember vagy, Szinuhe, és Thébában születtél. Velem kell jönnöd. Bor volt bennem, és Horemheb bizalma is nagyon hízelgett. Sehogyan sem akartam beismerni, hogy magam is éppoly keveset értek a nőkhöz, mint ő. Elég bort ittam ahhoz, hogy Kaptahot hordszékért küldjem, és miközben Horemheb, szí- vének bátorítására, tovább ivott, meg is egyeztem a teherhor- dókkal a fizetségben. A teherhordók elvittek bennünket Basztet templomához, de amikor látták, hogy a ház előtt, ahová igyekeztünk, fáklyák és lámpák égnek, hangosan veszekedni kezdtek a bér miatt, amíg Horemheb néhány korbácsütéssel hallgatásra nem bírta őket. A templom kapujánál fiatal nők álldogáltak, reánk mosolyogtak, és hívtak, hogy áldozzunk velük együtt az isteneknek, de testüket nem királyi gyolcs takarta, és a hajuk is közönséges volt, így hát ott hagytuk őket. Beléptünk a házba, én előrementem, és senki sem csodálko- zott látogatásunkon, sőt vidám arcú szolgák vizet öntöttek kezünkre. A házból egészen a verandáig áradt a forró ételek, finom kenőcsök és virágok illata. Rabszolgák virágfüzérekkel ékesítettek fel bennünket, azután beléptünk a terembe, mert a bor elűzte félelmünket. Ahogy a terembe léptem, szemem nem látott mást, csak egyedül azt a nőt, aki odajött elénk. Fején nehéz, kék színű vendéghajat hordott, sok vörös ékszer díszítette testét, szeme sarkát feketére, szeme alját zöldre festette. De mindennél zöl- debb volt két szeme, olyan, mint a Nílus a nyári napsütésben, és menten magukhoz láncolta szívemet, mert a nő Nefernefer- nefer volt, akivel egyszer Ámon templomának oszlopcsarnoká- ban találkoztam. Már nem ismert meg, kérdően tekintett ránk, és rámosolygott Horemhebre, aki üdvözlés gyanánt felemelte tiszti korbácsát. Kefta, a fiatal krétai is odafutott hozzá, útköz- ben minduntalan belebotlott a zsámolyokba, megölelte és ba- rátjának nevezte Horemhebet. Velem senki sem törődött, így kedvemre nézegethettem szívem húgát. Öregebbnek látszott, mint annak idején, szeme sem mosolygott többé, hanem merev volt, mint a zöld kő. Szeme már nem mosolygott, csak a szája, és elsőnek a Horemheb nyakát övező aranyláncot nézte meg. Nekem mégis elgyengült a térdem Nefernefernefer lát- tán. A teremben más vendégek is voltak, a falakat a legjobb művészek festették, és a mennyezet tarka liliomos oszlopokon nyugodott. Férjes és férjetlen asszonyok egyaránt akadtak, mindegyik a legvékonyabb vászonból készült ruhát viselt, mindegyiknek vendéghaja és sok ékszere volt. Az asszonyok ránevettek a körülöttük legyeskedő férfiakra, akik között egy- aránt voltak fiatalok és öregek, szépek és csúnyák. Rajtuk is sok aranyékszer csillogott, gallérjuk nehéz volt a drágakö- vektől és az aranytól. Mindenki kiabált és nevetett, a földön felfordított boroskorsók, serlegek, és széttaposott virágok he- vertek, s a szíriai zenészek olyan vadul játszottak hangszerei- ken, hogy a zajban elveszett a beszéd. Nagyon sok bort ittak már, mert az egyik asszony rosszul lett, és mivel a szolga későn nyújtotta oda az edényt, beszennyezte a ruháját, s min- denki kinevette. Kefta, a krétai, engem is megölelt, bekente az arcomat ke- nőccsel, és barátjának nevezett. De Nefernefernefer ekkor, szemét reám emelve, így szólt : - Szinuhe! Egy Szinuhét ismertem valamikor. Az is orvos- nak készült. - Az a Szinuhe én vagyok - válaszoltam, belenéztem a szemébe, és közben egész testemben reszkettem. - Nem, te nem az a Szinuhe vagy - ellenkezett Nefernefer- nefer, és elutasítón emelte karját maga elé. - Az a Szinuhe, akit én ismertem, fiatal volt, szeme pedig úgy ragyogott, mint a gazella szeme. Te pedig már férfi vagy, férfi módra visel- kedsz, két ránc van a homlokodon, és arcod sem sima, mint az övé volt. Ekkor megmutattam neki a zöld köves gyűrűt az ujjamon, de ő tanácstalanul csóválta fejét. - Rablót fogadtam hát házamba, mert biztosan megölted azt a Szinuhét, akinek láttán szívem örömre gyúlt. Biztosan megölted őt, és elloptad tőle ezt a gyűrűt, amelyet hüvelykuj- jamról ajándékoztam neki barátságunk emlékéül. Még nevét is elraboltad tőle, és az a Szinuhe, akit szerettem, már nincs többé. - Amint ezeket mondta, a bánat jeléül felemelte karját. Keserű lett a szívem, és bánat áradt szét tagjaimban. Ujjamról lehúztam a gyűrűt, és azon nyomban odanyújtottam neki. - Vedd hát vissza a gyűrűdet! Elmegyek, hogy ne zavarjam örömödet, mert nem akarok utadban lenni. De ő így szólt: - Ne menj el ! - kezét könnyedén vállamra tette, mint vala- mikor régen, és gyengéden ismételte : - Ne menj el ! Ekkor már tudtam, hogy az öle jobban égetne, mint a tűz, és hogy nélküle soha többé nem tudnék boldog lenni. A szol- gák bort töltöttek nekünk, mi pedig ittunk, hogy szívünket felvidítsuk, és én sohasem éreztem olyan édesnek a bort, mint akkor. Az az asszony, aki korábban rosszul volt, kiöblítette száját, és tovább ivott. Aztán levette magáról bepiszkított ruháját, és elhajította, sőt a vendéghajat is levette fejéről, úgyhogy egészen meztelen lett. Ekkor kezével mellének két dombját egymáshoz nyomta, megparancsolta a szolgáknak, hogy öntse- nek közé bort, és két tenyeréből itatott mindenkit, aki inni akart. Imbolygó lépésekkel ment végig a termen, és hangosan kacagott. Fiatal volt, szép és féktelen. Horemhebhez is oda- ment, hogy mellének két dombja közül bort kínáljon neki. Horemheb odahajolt hozzá, és ivott, de amikor fejét újra fel- emelte, arca sötétvörös volt. Belenézett a nő szemébe, fejét két kezébe fogta, és csókot nyomott rá. Mindenki nevetett, a nő is, de aztán hirtelen elszégyellte magát, és másik ruhát kért. A szolgák felöltöztették, és ő újra fejére húzta a vendégha- jat, leült Horemheb mellé, de már nem ivott többet. A szíriai zenészek tovább játszottak, és én véremben, és minden tagom- ban éreztem Théba lázát, s tudtam, hogy a világ hanyatlásának korában születtem, de nem törődtem semmivel, mert szívem húga mellett voltam, és kedvemre bámulhattam zöld szemét és piros ajkát. Így találkoztam újra Neferneferneferrel Horemheb jóvoltá- ból, bár jobb lett volna, ha sohasem találkozom vele. - Tiéd ez a ház? - kérdeztem tőle, midőn mellettem ült, és zöld, kemény szemével fürkészőn nézett rám. - Enyém - válaszolta -, és a vendégek is az én vendégeim. Minden este vannak nálam vendégek, mert nem akarok egye- dül lenni. - És Metufer? - kérdeztem erre, mert mindent tudni akar- tam, még akkor is, ha fájdalmat okoz. Újra fürkészőn nézett rám, és összeráncolta szemöldökét. - Hát nem tudod, hogy Metufer meghalt? Metufer meg- halt, mert elverte a pénzt, amit a fáraó adott apjának, hogy templomot építsen belőle. Metufer meghalt, és apja sem kirá- lyi építőmester többé. Hát nem tudod ezt? - Ha ez igaz - mondtam mosolyogva -, még képes volnék azt hinni, hogy Ámon büntette meg, mert valamikor kigúnyol- ta őt. - És elmeséltem neki, hogyan köpdöste le Metufer és a pap Ámon szobrát, hogyan mosták le aztán, és hogyan kenték be magukat Ámon szent kenőcsével. Nefernefernefer elmosolyodott, de szeme hideg maradt, és valahová a messze- ségbe meredt. Aztán hirtelen megszólalt: - Miért nem jöttél hozzám akkor, Szinuhe? Ha kerestél volna, bizonyosan megtalálsz. Rosszul tetted, hogy nem jöttél hozzám, hanem inkább más nőket kerestél fel az én gyűrűm- mel ujjadon. - Fiatal voltam még, és talán féltem is tőled - válaszoltam. - De álmaimban téged láttalak, húgom, Nefernefernefer, és kinevethetsz, de még sohasem töltöttem kedvemet nővel, mert arra vártam, hogy egyszer találkozunk. Elmosolyodott, és kezét felemelve így szólt: - Most biztosan nem mondtál igazat. Bizonyára öreg és csúnya vagyok a szemedben, és örömet szerez neked, ha gú- nyolódhatsz és hazudhatsz előttem. - Rám nézett, és a szeme olyan vidáman mosolygott, mint régen. Megfiatalodott, és olyan volt, mint amikor először láttam, úgyhogy szívemet összeszorította a fájdalom. - Az igaz, hogy még sohasem érintettem nőt - mondtam. - De az talán nem igaz, hogy csupán reád vártam. Azért mondom, mert most őszinte akarok lenni hozzád. Sok nő került már utamba, fiatal és öreg, szép és csúnya, okos és buta, de mindegyiket csak az orvos szemével néztem, és szíve- met egyik sem gyújtotta lángra. Hogy miért, azt nem tudom. - Gyermekkorodban talán kocsirúdra estél és megütött lá- baid között a rúd. Azért lettél bánatos, és azért tudsz meglenni egyedül is - mondta tréfálkozva, és gyengéden megsimogatott, úgy, ahogyan még egyetlen nő sem tette. Felesleges volt vála- szolnom, mert maga is jól tudta, hogy nem így van. Gyorsan visszahúzta a kezét, és odasúgta: - Igyunk bort, hogy felvidít- suk a szívünket. Meglehet, hogy még kedvemet töltöm veled, Szinuhe. Ittunk, és a rabszolgák néhány vendéget már elcipeltek a gyaloghintóikba, Horemheb pedig átölelte a mellette ülő nőt, és húgának nevezte. A-nő mosolygott, kezét Horemheb szájára tette, és azt mondta, hogy ne beszéljen bolondságokat, amelyeket másnap úgyis megbánna. De Horemheb felállt, és borospoharával kezében kiáltotta: - Bármit teszek is, sohasem fogom megbánni, mert mától kezdve csak előrenézek, hátra soha ! Sólymomra és mindkét birodalom ezer istenére esküszöm, akiknek nevét most nem fogom elsorolni, de azért hallják meg mind az eskümet! - Nyakáról levette az aranyláncot, és a nő nyakára akarta akasz- tani. A nő azonban félretolta, és haragosan így szólt: - Én tisztességes nő vagyok, nem pedig utcalány. - Megsér- tődve felállt, és elment, de az ajtóból, anélkül, hogy a többiek észrevették volna, odaintette Horemhebet, az pedig követte őt. Aznap este nem láttam többé egyiket sem. Távozásukat senki nem vette észre, mert már későre járt az idő, és a vendégeknek amúgy is indulni kellett volna hazafe- lé. A vendégek, persze, egyre csak ittak, a zsámolyokban botla- dozva tántorogtak végig a termen, s a zenészektől zsákmányolt csörgőket lóbálták. Egyszer ölelgették, és testvérnek, barátnak nevezték egymást, a következő pillanatban pedig összevere- kedtek és kandisznónak, meg heréltnek nevezték a másikat. A nők szégyenkezés nélkül vették le vendéghajukat, és megen- gedték a férfiaknak, hogy csupasz fejüket simogassák, mert attól kezdve, hogy a gazdag és előkelő nők csupaszra borotvál- tatták fejüket, a férfiakat semmi más nem izgatta fel jobban, mint az ilyen fej simogatása. Néhány férfi megkísérelt odajutni Neferneferneferhez is, de ő visszalökdöste őket, én pedig, amikor már túlságosan tolakodóak lettek, a lábukra tapostam. Nem törődtem se rangjukkal, se állásukkal, hiszen mindegyik részeg volt a bortól. Én is részeg voltam, de nem a bortól, engem Neferneferne- fer közelsége és kezének érintése részegített meg. Nefernefer- nefer nemsokára jelt adott, és a szolgák kezdték kioltogatni a fényeket, az asztalokat és zsámolyokat félrehordták, a padló- ról felszedték az összetaposott virágokat és koszorúkat, és gya- loghintóikba cipelték a boroskorsók mellett elaludt vendége- ket. Ekkor így szóltam: - Nekem is mennem kell. - De mindegyik szó úgy marta szívemet, ahogy a sebet marja a só, mert nem akartam elveszí- teni őt, és nélküle haszontalan volt életem minden pillanata. - Hová akarsz menni? - kérdezte színlelt csodálkozással. - Megyek őrködni a házad elé - válaszoltam. - Megyek, hogy áldozatot mutassak be Théba minden templomában azért, hogy újra találkozhattam veled, mert megint hiszek az istenekben. Megyek virágokat szakítani a fákról, hogy lábad elé szórjam, ha kilépsz a házadból. Megyek mirhát vásárolni, hogy bekenjem vele ajtófélfádat. Nefernefernefer elmosolyodott. - Jobb, ha nem mégy el, mert virágom és mirhám nekem is van. Jobb, ha nem mégy el, mert a bortól mámorosan még idegen nőkhöz tévedsz, és én azt nem akarom. Szavai annyira megörvendeztettek, hogy meg akartam ra- gadni a kezét, de ő eltolt magától. - Hagyj ! Nem akarom, hogy meglássák a szolgák, mert bár egyedül élek, mégsem vagyok akármilyen utolsó nő. De mert őszinte akartál lenni hozzám, én is őszinte akarok lenni tehozzád. Nem foghatunk még hozzá ahhoz, amiért jöttél, hanem inkább elmegyünk a kertembe, és ott elmondok neked egy mesét. Kimentünk a kertbe, amelyet beragyogott a holdfény. Mir- tuszok és akácbokrok illata áradt felénk, a tarka kövekkel sze- gélyezett medence vizén a lótuszvirágok éjszakára becsukták kelyhüket. A szolgák vizet öntöttek kezünkre, aztán sült liba- húst és mézben megforgatott gyümölcsöt hoztak elénk. Nefer- nefernefer így szólt: - Egyél, és örvendezz velem, Szinuhe! - De a sóvárgástól összeszorult a torkom, és egy falatot sem tudtam lenyelni. Ő pedig pajkosan mosolyogva nézegetett, és jó étvággyal evett. Valahányszor rám nézett, megcsillant szemében a holdfény. Amikor befejezte az evést, azt mondta: - Megígértem, hogy elmondok neked egy mesét. Most el is mondom, mert reggelig még sok idő van, én pedig nem vagyok álmos. A mese Szetna Hamuaszról és Tabuburól, Basztet papnőjéről szól. - Hallottam már ezt a mesét - szakítottam félbe, mert már alig bírtam magammal. - Sokszor hallottam már, húgom. Gyere velem, hogy ölembe zárjalak és elaltassalak karjaim között! Gyere már, húgom, mert testem beteg a sóvárgástól, és ha nem jössz, kővel sebet szakítok arcomon, és kiáltani fogok a vágytól. - Csitt, Szinuhe! - mondta Nefernefernefer, és gyengéden megérintett. - Túl heves vagy, és én félek tőled. Hogy meg- nyugodjál, elmondom a mesét. Az úgy volt, hogy Szetna Ha- muasz, egy alkalommal, amikor Thot elzárt könyvét kereste, meglátta a templomban Basztet papnőjét, Tabubut, és annyira megtetszett neki, hogy utánaküldte a szolgáját azzal a parancs- csal, kínáljon fel tíz deben aranyat, ha hajlandó egy órát vele tölteni, és gyönyört ajándékozni neki. De Tabubu azt válaszol- ta: "Papnő vagyok, nem pedig valami utolsó nőszemély. Ha urad valóban kívánja azt, amit mond, jöjjön maga hozzám, az én házamba, ahol senki sem lát bennünket, és ahol nem kell utcalány módjára viselkednem." Szetna nagyon boldog volt, el is ment gyorsan Tabubu házába, ahol a papnő kedvesen üdvözölte, és borral kínálta. Amikor azonban Szetna felvidí- totta szívét borral, és ahhoz akart kezdeni, ami végett eljött, Tabubu így szólt: "A házba bizony bejutsz, hiszen bent vagy már, de én papnő vagyok, nem pedig valami utolsó nőszemély. Ha valóban azt kívánod tőlem, amit mondasz, ide kell adnod vagyonodat és minden tulajdonodat, házadat, földedet, és mindent, ami csak tiéd." Szetna ránézett, aztán törvénytudó írnokért küldött, és elkészítette az írást, amelyben minden vagyonát Tabubunak adományozta. Akkor Tabubu felkelt, és királyi gyolcsba öltözött, amelyen át tagjai olyannak látszot- tak, mint az istenek tagjai, és ragyogóan feldíszítette magát. De amikor Szetna ahhoz akart kezdeni, ami végett eljött, Tabubu eltolta magától, és így szólt: "Tüstént bejutsz a há- zamba, hiszen már ott vagy! De papnő vagyok, nem pedig valami utolsó nőszemély. Ezért el kell küldened a feleségedet a házadból, mert biztos akarok lenni afelől, hogy szíved nem fog visszahúzni hozzá." Szetna ránézett, és elküldte szolgáit, hogy elkergessék feleségét. Akkor Tabubu azt mondta: "Jöjj szobámba, heveredj ágyamra, és megkapod jutalmadat." Szet- na örömtől mámorosan ment Tabubu szobájába, és lehevere- dett az ágyra, hogy megkapja jutalmát, de akkor egy szolga jött hozzá, és így szólt: "Itt vannak a gyermekeid, és a kapu előtt jajgatva siratják anyjukat!" Szetna azonban nem látott, nem hallott, hanem egyre csak ahhoz akart hozzákezdeni, ami végett eljött. Akkor Tabubu kijelentette: "Papnő vagyok, nem pedig valami utolsó nőszemély. Félek, hogy gyermekeid összevesznek az örökségen az én gyermekeimmel. Ennek nem szabad megtörténnie, ezért meg kell engedned, hogy gyerme- keidet megöljem." Szetna megengedte, hogy a papnő ott, előt- te, megölje gyermekeit, aztán kidobja őket kutyák és macskák étkéül az udvarra. És amint Tabubuval együtt itta a bort, hallotta a gyermekei húsán marakodó kutyák és macskák üvöl- tését. Félbeszakítottam Nefernefernefert, mert a szívem éppúgy elszorult, mint amikor gyerekkoromban hallottam ezt a mesét, és így szóltam: - De mindez csak álom volt. Mert Szetna az ágyon Tabubu sikítását hallotta, és felébredt. Úgy érezte magát, mintha tüzes kemencében volna, és nem volt rajta egy szál ruha sem. Mind- ez csak álom volt, és ezt az álmot Nanoferkaptah varázslata idézte elő, akiről egy másik mese szól. De Nefernefernefer békítően megjegyezte: - Szetna valóban álmot látott, aztán felébredt, de sokan csak a Halottak Házában ébrednek fel álmukból. Bizony, Szi- nuhe, azt kell mondanom neked, hogy én is papnő vagyok, nem pedig valami utolsó nőszemély, és akár az én nevem is lehetne Tabubu. - De amikor rám nézett, szemében meg- csillant a holdfény, és én nem hittem neki. Megpróbáltam ölembe vonni, de ő eltolt magától, és azt kérdezte : - Tudod-e, miért ábrázolják macskafejűnek Basztet istennőt, a szerelem istennőjét? - Nem érdekelnek sem a macskák, sem az istenek - válaszol- tam, és újra megpróbáltam ölembe vonni. Szemem már köny- nyes volt a kínzó vágytól. Ő azonban ellökte kezemet. - Nemsokára megérintheted tagjaimat - mondta -, és ha megnyugtat, azt is megengedem, hogy kezedet mellemre és ölembe tegyed, ám először meg kell hallgatnod engem, és meg kell tudnod, hogy a nő olyan, mint a macska, és a szenve- dély is olyan. Mert a macskának a mancsa lágy és puha, de éles és marcangoló karmok rejtőznek benne, amelyek könyör- telenül hatolnak egészen a szívig. És a nő is olyan, mint a macska, mert a macska is élvezettel kínozza, karmával élvezet- tel gyötri áldozatát, és nem unja meg ezt a játékot sohasem. Aztán amikor áldozatát már megbénította, akkor falja fel és elindul újabb áldozatot keresni. Azért mondom el neked mindezt, hogy őszinte legyek hozzád, mert semmiképpen sem akarok neked rosszat okozni . . . Bizony, semmiképpen sem akarok neked rosszat okozni - ismételte, aztán szórakozott mozdulattal megfogta egyik kezemet, és a mellére tette, a másikat pedig ölébe húzta. Remegni kezdtem, és szememből könnyek peregtek. De rögtön utána türelmetlenül félretolta kezemet, és így szólt: - Az én nevem Tabubu, és mivel már te is tudod, menj el innen és ne térj sohase vissza, hogy ne árthassak neked. Ha pedig nem mégy el, ne engem okolj, hogyha bajod történik. Hagyott egy kis időt, hogy elindulhassak, de én ott marad- tam. Akkor könnyedén felsóhajtott, mintha már elege lenne a játékból. - Hát legyen. Meg kell adnom neked azt, amiért jöttél. De ne légy túl heves, mert fáradt vagyok, és félek, hogy elal- szom karjaid közt. Bevezetett a szobájába. Elefántcsontból és ébenfából volt az ágya, s ő levette ruháját, és megnyitotta nekem az ölét. Úgy éreztem, mintha szívemmel együtt mindenem porrá égett volna az ölében. De ő nemsokára ásított egyet, és így szólt: - Csakugyan fáradt vagyok, és most már elhiszem, hogy még sohasem érintettél nőt, mert szörnyen esetlen vagy, és nem szerzel gyönyört nekem. Ám az olyan ifjú, aki életében először van nővel, pótolhatatlan ajándékot ad neki. Ezért nem is kérek tőled semmi mást. De most már menj utadra, és hagyj aludni, mert megkaptad, amit kerestél ! Amikor újra át akartam ölelni, visszalökött, és elküldött magától, így hát elindultam hazafelé. De testemet, mintha tűz égette volna, minden forrt és zúgott bennem, és tudtam, hogy sohasem tudnám Nefernefernefert elfeledni. Másnap meghagytam Kaptahnak, hogy ezután küldje el az összes beteget, magam pedig türelmetlenül tanácsoltam, hogy keressenek másik orvost. Aztán borbélyhoz mentem, megmosdottam, illatos olajjal kentem be testemet, és felöltöz- tem. Gyaloghintót rendeltem, és sietésre nógattam a teherhordó- kat, mert Nefernefernefer házához igyekeztem, és nem akar- tam ruhámat és lábamat az utca porában beszennyezni. Fél- szemű szolgám, Kaptah, aggódva lesett utánam, és erősen csóválta fejét, mert a nap kellős közepén még sohasem hagy- tam el orvosi szobámat, és attól félt, hogyha elhanyagolom a betegeket, majd elmaradnak az ajándékok. De az én fejemben csak egyetlen gondolat lakozott, és testem forró volt, mintha tűz égette volna. S nekem olyan jólesett ez a forróság. Egy szolga nyitott ajtót, aztán bevezetett Nefernefernefer szobájába. Nefernefernefer tükör előtt szépítgette magát, rám nézett, de szeme merev volt és közönyös, mint a zöld kő. - Mit kívánsz, Szinuhe? - kérdezte. - Untatsz a jelenléted- del. - Jól tudod, hogy mit kívánok - feleltem, és át akartam ölelni, mert a múlt éjjeli engedékenységére gondoltam. De ő kelletlenül eltolt magától. - Buta vagy, vagy rosszakaró, hogy zavarsz engem? - kér- dezte indulatosan. - Hát nem látod, hogy ki kell szépítenem magamat? Szidónból egy kereskedő érkezett a városba, és van nála egy sírból való királynői fejdísz. Ma este nekem ajándékozza valaki azt a fejdíszt, mert már régóta vágyom olyan ékszer után, amilyen nincs senki másnak. Ezért kell kiszépítenem magam, és ezért kell testemet bekenetnem ke- nőccsel. Szégyenkezés nélkül vetette le ruháit, aztán leheveredett az ágyra, hogy rabszolganője kenőccsel bedörzsölje tagjait. Szívem a torkomban dobogott, tenyerem izzadni kezdett szép- ségének láttán. - Mit késlekedsz, Szinuhe? - kérdezte, amikor a rabszolga- nő elment, ő pedig gondtalanul hevert tovább az ágyán. - Miért nem mentél már el? Nekem öltözködnöm kell. Akkor elragadott a szenvedély, és odarohantam hozzá, de ő ügyesen félretolt, úgyhogy nem tudtam hozzáférni. Tehetet- len vágyamban sírni kezdtem. Végül azt mondtam neki: - Ha módomban állna, tudod jól, vennék neked fejdíszt. De nem engedem meg senki másnak, hogy hozzád érjen. In- kább meghalok. - Komolyan mondod? - szólt gyengéd hangon, és félig behunyta szemét. - Valóban nem engeded meg senki másnak, hogy megöleljen? Mi lenne, ha neked áldoznám a mai napot? Mi lenne, ha ennék, innék és kedvemet tölteném veled, Szinu- he? És mi lenne, ha ma csinálnám, mert senki sem tudja, mit hoz a holnap? Mit adnál érte, Szinuhe? - Széttárta karját, és kinyújtózott az ágyon, sima hasa besüllyedt, egyetlen szőr- szál nem volt testén, sem fején, sem másutt, ahol rendesen nőni szokott. - Mit adnál érte? - ismételte, újra nyújtózott egyet, és rám nézett. - Hiszen semmim sincsen, amit neked adhatnék - válaszol- tam és körülnéztem szobájában, mert ágya elefántcsontból és ébenfából készült, a padozat türkizzel díszített lapisz lazult kőből volt, és mindenfelé aranyserlegek hevertek. - Bizony semmim sincsen, amit neked ajándékozhatnék - mondtam újra, térdem elgyengült, és el akartam menni. De ő visszatar- tott. - Sajnállak téged, Szinuhe - jelentette ki gyengéden, és puhán nyújtózott egyet. - Igaz, hogy odaadtad nekem azt, ami felér egy ajándékkal, bár utólag úgy érzem, eltúlozzák ennek az ajándéknak az értékét. De hát végül is van házad, ruhád, és vannak orvosi szerszámaid. Mégsem vagy egészen szegény. Egész testemben megremegtem, de így szóltam: - Mindenem a tiéd, Nefernefernefer, ha úgy akarod. Min- denem a tiéd, ha a mai napon kedvedet töltöd velem. Nem sok értékem van, de házam el van látva orvosi felszereléssel, és biztosan akad olyan tanuló az Élet Házában, aki jó pénzt ad érte, ha szüleinek vagyona megengedi. - Gondolod? - kérdezte Nefernefernefer, és meztelen hátát felém fordítva, nézegette magát a tükörben, hosszú ujjaival szemöldökének fekete ívét simogatta. - Legyen hát, ahogyan kívánod ! Eredj írnokért, hogy papírra vesse a dolgot, és ne- vemre írathassam minden vagyonodat ! Mert ha egyedül élek is, nem vagyok akármilyen utolsó nő, és gondoskodnom kell a jövőmről, ha egyszer elhagynál engem, Szinuhe. Meztelen hátát nézegettem, és a nyelvem megduzzadt számban, a szívem pedig olyan vadul kezdett verni, hogy azonnal elrohantam, és szereztem egy törvénytudó írnokot, aki rövid idő alatt megírta az összes szükséges papírt, aztán elküldte megőrzésre a királyi levéltárba. Amikor visszaértem, Nefernefernefer már királyi gyolcsba öltözött, fején vendéghaj volt, vörös, mint az arany, nyakát, csuklóját és bokáját gyönyö- rű ékszerek díszítették, háza előtt előkelő gyaloghintó várako- zott. Átadtam neki a törvénytudó írnokkal megíratott ok- mányt, és azt mondtam: - Minden vagyonom a tiéd most már, Nefernefernefer, még a rajtam levő ruhák is. Együnk, igyunk és töltsük el együtt örömben ezt a napot, mert senki sem tudja, mit hoz a holnap! Ő pedig fogta az okmányt, és bezárta egy ébenfa ládikába, aztán felém fordult: - Nagyon sajnálom, Szinuhe, de az előbb vettem észre, hogy havibajom elkezdődött, így hát nem érinthetsz engem, ahogy szeretném. Jobb, ha most elmégy és magamra hagysz, hogy tisztálkodhassak, mert nehéz a fejem, és az ágyékom is fáj. Majd egy másik napon újra eljöhetsz, és akkor megka- pod, amit kívánsz. Ránéztem, és szívembe halál költözött, nem tudtam meg- szólalni. Türelmetlen lett, néhányszor toppantott, és így szólt: - Menj utadra, mert nincs sok időm! - Amikor kezemmel érinteni akartam, azt mondta : - Ne mázold el arcomon a festéket ! Ekkor hazamentem és elrendeztem a holmimat, hogy min- den rendben legyen az új tulajdonos jövetelére. Félszemű szolgám minden lépésemet követte és csóválta fejét, míg egy- szer csak megelégeltem, és dühösen kifakadtam: - Ne járkálj utánam, mert nem vagyok többé a gazdád! A te gazdád már másvalaki. Légy hozzá engedelmes, és ne lopj tőle olyan sokat, mint éntőlem, mert meglehet, hogy az ő botja keményebb, mint az enyém. Akkor Kaptah a földig hajolt előttem, bánata jeléül feje fölé emelte karját, keservesen sírva fakadt, és így szólt: - Ne küldj el magadtól, uram, mert öreg szívem nagyon megszeretett, és megszakad bánatában, ha elhagysz. Mindig hűséges voltam hozzád, bár fiatal és egyszerű ember vagy, és amit elloptam tőled, azt úgy loptam el, hogy gondosan szem előtt tartottam a te érdekeidet, és azt, hogy mennyit lehet ellopni tőled. Öreg lábammal a déli forróságban róttam az utcákat, nevedet és orvosi tudásodat kiáltoztam az emberek fülébe, még akkor is, amikor a többi orvos szolgái bottal vertek és ganajjal dobáltak meg. Szívemet mintha só marta volna, szájamban pedig megkese- redett a nyál, amikor az arcára néztem. Megindultan érintet- tem meg a vállát. - Kelj fel, Kaptah! - mondtam. A vétellevélben Kaptah volt a neve, de én sohasem szólítottam így, nehogy túl nagy legyen az önbizalma és hozzám hasonlónak képzelje magát. Ha hívni akartam, csak azt kiáltottam neki, hogy "rabszolga", "mihaszna", vagy "tolvaj". Most, hogy valódi nevét hallotta számból, még keservesebb sírásra fakadt, homlokával megérintette kezemet és lábamat, aztán pedig lábamat a fejére tette, mire végül is megdühödtem, belerúgtam és megparancsoltam, hogy keljen fel. - Itt már nem használ a sírás. De talán jobb, ha megmon- dom, hogy nem haragomban adtalak másnak, mert bár szé- gyentelenül csapkodtad az ajtókat és csörömpöltél az edények- kel, ha valami nem tetszett neked, mégis meg voltam elégedve szolgálatoddal. Ha loptál is tőlem, nem haragudtam rád, mert a lopás a rabszolga joga. Így volt ez a múltban és így lesz a jövőben is. De mégis oda kellett téged adnom, mert más adnivalóm nem volt. Odaadtam a házamat is, odaadtam min- denemet, még a ruha sem az enyém, amit hordok. Fölösleges hát sírnod előttem. Kaptah akkor felkelt, és vakargatni kezdte fejét. - Gonosz nap van ma. - Mélyen eltűnődött, és így folytatta: - Nagy orvos vagy, Szinuhe, pedig még fiatal vagy, és nyitva áll előtted a világ. Azért a legjobb lesz, ha gyorsan összeszedem a legértékesebb holmikat, és éjszaka, amikor sötét van, elmene- külünk és elrejtőzünk valami hajón, amelyiknek nem válogatós a parancsnoka, aztán elvitorlázunk a folyón lefelé. Mindkét birodalomban akad éppen elég város, és ha a törvény emberei felfedeznének téged, vagy az én nyomomra jutnának a szökött rabszolgák jegyzékéből, elmehetünk a vörös föld országaiba, ahol senki nem ismer. A tengeri szigetekre is elmehetünk, ahol fanyar borok és vidám nők teremnek. Vagy akár Mitanni országába és Babilóniába is, ahol fordítva folynak a vizek, és nagyra becsülik az egyiptomi orvostudományt, tehát gazdag ember lehet belőled, én pedig akkor tiszteletben álló úr szolgá- ja lehetek. Siess hát, uram, hogy még sötétedés előtt összeszed- hessem a holmidat! - S ujjamnál fogva rángatni kezdett. - Kaptah! Kaptah! Ne zavarj ostoba beszédeddel, mert szívem szomorú, mint a halál, és már a testem sem az enyém. Olyan láncok kötnek, amelyek erősebbek, mint a rézlánc, ha nem is látni őket. Ezért nem menekülhetek el, mert Thébától távol minden pillanatom olyan lenne, mintha tüzes kemencé- ben ülnék. Kaptah letelepedett a földre, mert lábán sok fájós csomó volt, amelyeket időnként én gyógyítgattam. - Ámon nyilván elhagyott minket, amin nem is csodálko- zom, mert olyan ritkán jártál hozzá áldozatot bemutatni. Én viszont mindig hűségesen feláldoztam neki az ötödét annak, amit tőled loptam, hogy megköszönjem, amiért fiatal és egy- szerű gazdát adott, de engem is elhagyott. Bizony, bizony . . . Keresnünk kell egy másik istent, és áldozatot kell bemutat- nunk neki, hogy elűzze fejünk felől a rosszat, és a dolgokat újra jóra fordítsa. - Ne beszélj bolondságokat - szóltam rá, és már megbán- tam, hogy nevén szólítottam, mert azonnal bizalmas hangot ütött meg. - Beszéded csak olyan a fülemben, mint a légyzüm- mögés. Nem gondolsz arra, hogy már semmink nincsen, amit áldozatként bemutathatnánk, hiszen minden, ami itt van, már másé? - És férfi vagy nő az? - kérdezte Kaptah egyszerre kíván- csian. - Nő - válaszoltam, hiszen miért is titkoltam volna. Amint ezt meghallotta, újból sírva fakadt, és haját tépve kiáltozta: - Bárcsak soha ne jöttem volna erre a világra! Bárcsak meg- fojtott volna anyám a köldökzsinórommal még a születésem napján! Mert semmi nincsen keserűbb annál, mint szívtelen nőt szolgálni, és szívtelen kell hogy legyen, ha egyszer így bánt veled. Majd azt parancsolja, hogy fájós lábammal reggel- től estig ugráljak és szaladjak, és tűvel fog szurkálni és bottal fogja verni öreg hátamat, amíg ordítani és sírni nem kezdek. Ez lesz a sorsom, pedig áldottam Ámont és áldoztam is neki hálából azért, hogy fiatal és tapasztalatlan gazdát adott nekem. - Ne félj, új gazdád nem szívtelen - szólaltam meg, mert az ember néha ostoba tud lenni, és mivel nem volt más, aki előtt kiönthettem volna szívemet, rabszolgámnak kívánkozott beszélnem Neferneferneferről. - Amikor meztelenül fekszik ágyán, szebb ő, mint a hold, tagjai selymesek a finom olajoktól, és a szeme zöld, mint a Nílus a nyári napsütésben. Irigylésre méltó és boldog ember leszel, Kaptah, ha közelében élhetsz, és azt a levegőt szívhatod, amelyet ő. Kaptah erre még nagyobb sírásba fogott. - Majd elad engem teherhordónak vagy kőfejtőnek, hogy a tüdőm kifullad, körmöm alól kiserken a vér, és úgy halok meg a mocsokban, mint egy kiebrudalt szamár. Szívem mélyén én is úgy éreztem, hogy nem jár messze az igazságtól, mert Nefernefernefer házában aligha jut szállás és kenyér olyanféléknek, mint ő. Az én szememet is elöntötte a könny, bár nem tudtam, hogy Kaptahot, vagy magamat siratom-e. Ezt látván, Kaptah rögtön elhallgatott, és ijedten vizsgálgatta arcomat. De én két kezem közé szorítottam a fejemet és nem törődtem azzal sem, hogy rabszolgám szeme előtt sírok. Kaptah, széles tenyerével megsimogatta fejemet, és bánatosan mondta: - Én vagyok a hibás mindenben, mert nem őriztem eléggé uramat. De hát nem is sejtettem, hogy olyan fehér és tiszta, mint a ruha, melyet még egyszer sem mostak. Mert másképp nem értem az egészet. Igaz, nagyon csodálkoztam, hogy gaz- dám, ha éjszakánként megjött a borozóból, sohasem küldött lányokért. Azok a nők pedig, akiket elküldtem hozzád, hogy levetkőzzenek előtted, és kedvüket töltsék veled, elégedetlenül jöttek ki szobádból és patkánynak meg szemétevő madárnak neveztek engem. Pedig fiatal, sőt szép nők is akadtak közöttük. Minden törődésem kárba veszett, és már örülni kezdtem szí- vemben, hogy talán soha nem fogsz asszonyt hozni a házadba, aki fejemre csapna, és forró vizet öntene a lábamra, ha már veled kiveszekedte magát. Én bolond! A nádkunyhó rögtön porrá ég az első tüzes üszöktől is. Még sokáig fecsegett, míg beszéde végül csak olyan volt fülemben, mint a légyzümmögés. Később megnyugodott, en- nivalót készített nekem, és vizet öntött kezemre, de én nem tudtam enni egy falatot sem, mert testem tűzben égett, és amikor leszállt az est, szüntelen csak ugyanarra a dologra gondoltam. Negyedik könyv Nefernefernefer Már korán reggel elmentem Nefernefernefer házához, de ő még aludt, és a szolgái is aludtak. Amikor felébresztettem őket, szitkozódni kezdtek, és piszkos vizet öntöttek a fejemre. Így aztán koldus módjára üldögéltem a kapunál, egészen ad- dig, míg a házból mozgást és hangokat nem hallottam, és újra megkísérelhettem a bejutást. Nefernefernefer ágyban feküdt, arca kicsi volt és sápadt, szeme sötétzöld a bortól. - Untatsz engem, Szinuhe - mondta. - Nagyon untatsz. Mit akarsz tőlem? - Enni, inni akarok és kedvemet akarom veled tölteni - válaszoltam bánatos szívvel -, ahogyan megígérted. - Az tegnap volt, ma pedig már új nap van - jelentette ki Nefernefernefer. Egy rabszolgalány lehúzta róla összegyűrődött ruháját, az- tán bekente, és megmasszírozta tagjait. Akkor megnézegette magát a tükörben, kifestette arcát, feltette a vendéghajat, és elővett egy fejéket, amelynek régi, finom aranyát gyöngyök és drágakövek díszítették, s a homlokára csatolta. - A fejdíszem szép - mondta -, és biztosan megéri az árát, bár igaz, hogy fáradt vagyok, és tagjaim olyan erőtlenek, mint- ha egész éjjel birkóztam volna. - Ásított egyet, és bort ivott, hogy felfrissítse magát. Engem is kínált, de benne gyönyör- ködvén, nekem nem ízlett a bor. - Tegnap tehát hazudtál nekem, és nem volt semmi bajod, ami megakadályozta volna, hogy kedvedet töltsd velem. - Mindezt felesleges volt mondanom, hiszen szívem már tegnap is tudta. - Tévedtem - válaszolta Nefernefernefer -, de már valóban itt volna az ideje. Félek, hogy teherbe ejtettél, Szinuhe, mert elgyengültem az öledben, és te nagyon heves voltál hozzám. - Miközben ezt mondta, mosolygott és incselkedve nézett rám, úgyhogy tudtam, csak gúnyolódik. - A fejdíszed biztosan Szíriából, királyi sírból való - folytat- tam -, emlékszem, hogy tegnap ilyesmiről beszéltél. - Ó - sóhajtott bágyadtan. - Fej díszem egy szíriai kereskedő fejpárnája alól való, de nem kell aggódnod, mert nagy hasú ember, hájas, mint egy disznó és hagymaszagú. Megkaptam, amit akartam, de nem akarom látni többé. Levette fejéről vendéghaját és a fejdíszt, közönyösen ledob- ta a padlóra, és újból végignyújtózott az ágyon. Feje sima volt és szép, kihúzta magát, és a tarkója alá tette kezét. - Gyenge és fáradt vagyok, Szinuhe - mondta. - Visszaélsz a helyzetemmel, amikor így nézegetsz engem, és én nem tu- dom megakadályozni. Emlékezned kell arra, hogy nem vagyok akármilyen utolsó nő, ha egyedül élek is, és meg kell őrizzem jóhíremet. - Jól tudod, hogy nincs semmim, amit neked ajándékozhat- nék, mert már mindenem a tiéd - válaszoltam, fejemet lehaj- tottam ágya szélére, és éreztem kenőcseinek és bőrének illatát. Megérintette hajamat, de rögtön vissza is húzta kezét, felne- vetett és fejét csóválta. - Milyen álnokok és csalfák a férfiak - szólalt meg. - Te is hazudtál nekem, de nem tehetek róla, hogy kedvellek, mert gyenge vagyok. Azt mondtad egyszer, hogy ölem jobban éget, mint a tűz, de ez éppen nem igaz. Kipróbálhatod, és meglátod magad is, hogy hűs és kellemes. A mellemet is megsimogatha- tod, mert fáradt és simogatásra vágyik. De amikor kedvemet akartam vele tölteni, ellökött magától, felült az ágyon és rám förmedt : - Bár gyönge vagyok és magányos, mégsem engedem meg, hogy egy álnok férfi hozzám nyúljon. Eltitkoltad előttem, hogy apádnak, Szenmutnak is van egy háza, a kikötői szegényne- gyedben. Nem sokat ér, de közel van a rakparthoz, és talán a berendezésért is lehet kapni valamit, ha a piacon eladjuk. Ha azt is ideadnád, talán ennék, innék és kedvemet tölteném veled még ma, mert senki nem tudja, mit hoz a holnap, és nekem meg kell őriznem jóhíremet. - Apám tulajdona nem az én tulajdonom - mondtam meg- rémülve. - Nem követelhetsz tőlem olyat, ami nem az enyém, Nefernefernefer ! Megrázta fejét, és rám nézett zöld szemével. Arca sötét és kicsi volt, amikor így szólt: - Apád tulajdona a te törvényes örökséged, Szinuhe, jól tudod magad is, mert szüleidnek nincsen leányuk, akinek elsőbbségi joga volna véled szemben, te vagy egyetlen gyerme- kük. Azt is eltitkoltad, hogy apád vak, és ezért rád bízta pecsét- jét és egész vagyonát, hogy úgy rendelkezzél vele, mintha a sajátod volna. Igazat beszélt, mert Szenmut, midőn látása meggyengült, rám bízta pecsétjét, és arra kért, hogy törődjem vagyonával és ingóságaival, mert már a nevét sem tudta leírni többé. Kipával együtt gyakran beszéltek arról, hogy a házat jó pénzért el kellene adni, s aztán vehetnének a városon kívül egy paraszt- házacskát, és ott élnének egészen addig, amíg elkerülnek sír- jukba, és megkezdik útjukat az örökkévalóság felé. Szólni se tudtam, olyan rémület fogott el, amikor arra gon- doltam, hogy becsapjam apámat és anyámat, akik megbíztak bennem. De Nefernefernefer félig behunyta szemét, és úgy kérlelt: - Vedd kezedbe a fejem, és érintsd meg ajkaddal mellem, mert van benned valami, ami elgyengít engem, Szinuhe, ezért nem is gondolok magammal, és egész nap kedvedet töltheted velem, ha ideadod apád nem is sokat érő vagyonát. Kezembe vettem sima és kicsiny fejét, és ekkor kimondha- tatlan szenvedély lett úrrá rajtam. - Legyen, ahogy akarod ! - mondtam és saját hangom szinte recsegett a fülemben. De amikor meg akartam érinteni, igy szólt : - Mindjárt, mindjárt! Előbb keress egy törvénytudó írno- kot, hogy a törvény szerint megírja a szükséges papírokat, mert nem bízom a férfiak ígéretében. A férfiak mind álnokok és nekem meg kell őriznem jóhíremet. Kerestem egy törvénytudó írnokot, de Nefernefernefertől távol, minden perc szenvedés volt számomra. Siettettem az írnokot, ahogy csak bírtam, rányomtam a papírra a pecsétjét, és aláírtam helyette nevét, hogy az írnok még aznap elküldhesse megőrzésre a királyi levéltárba. De már nem volt sem ezüst-, sem rézpénzem, hogy megfizethessem munkáját. Elégedetlen volt, de végül is beleegyezett, hogy amíg el nem adják a házat, vár a pénzére, és ezt is írásba foglalta. Amikor visszatértem, a szolgák azt mondták, hogy Neferne- fernefer alszik, és nekem késő estig kellett várnom, amíg feléb- redt. Akkor végre fogadott engem, én átadtam neki az ok- mányt, ő pedig közönyösen zárta el fekete ládikójába. - Szörnyen makacs vagy, Szinuhe - mondta -, de én becsü- letes nő vagyok, és mindig megtartom ígéretemet. Vedd hát, amiért jöttél ! Végigfeküdt az ágyon, és megnyitotta nekem ölét. Ám ő nem örült velem együtt, félrefordította fejét, nézegette magát a tükörben, és kezét szája elé tette, mert ásítozott. Az öröm, ami után annyira epekedtem, semmivé lett. Amikor felemel- kedtem mellőle, így szólt: - Megkaptad, amit akartál, Szinuhe, most már hagyj nyu- godni, mert nagyon untatsz. Nem szerzel semmiféle gyönyört, mert esetlen és féktelen vagy, és a kezed is fájdalmat okoz. Mégsem panaszkodom, mert hát ügyetlen vagy. De most már igazán hagyj nyugodnom. Majd egy másik napon újra eljö- hetsz, bár bizonyára meguntál már. Olyan lettem, akár egy üres tojáshéj, tántorogva távoztam Nefernefernefertől, és hazamentem. Minél hamarabb sötét szobámba akartam jutni, hogy fejemet kezembe temethessem s kisírjam szívem bánatát és csalódását. A verandán azonban egy idegen várakozott reám, fonott vendéghajat viselt és tarka szíriai ruhát. Fennhéjázón üdvözölt és orvosi segítséget kért. - Nem fogadok már betegeket - mondtam -, mert a ház nem az enyém. - Fájós csomók vannak a lábamon - magyarázta, szíriai szavakat keverve beszédébe. - Okos rabszolgád, Kaptah, aján- lott tégedet, azt mondta, hogy jól értesz a kelések gyógyításá- hoz. Szabadíts hát meg a bajomtól, és biztosan nem fogod megbánni ! Olyan makacs volt, hogy végül is bevittem fogadószobámba, és kiszóltam Kaptahnak, hogy hozzon meleg vizet kézmosás- hoz. De Kaptah nem jelentkezett, és amikor vizsgálni kezdtem a szíriai lábát, csak akkor vettem észre, hogy Kaptah bütykös lábát tartom kezemben. Kaptah levette vendéghaját, megmu- tatta arcát, és hangosan kinevetett. - Miféle bolondság ez?-kiáltottam, és rásóztam botommal, mire a nevetése egyszerre jajgatássá változott. Amikor eldob- tam a botot, végre megszólalt: - Mivel már nem a te rabszolgád vagyok, hanem másé, bevallhatom, hogy szökni akarok, és most kipróbáltam, hogy felismersz-e ilyen viseletben. Emlékeztettem a büntetésekre, amelyek a szökött rabszolgá- kat fenyegetik, és figyelmeztettem, hogy egyszer biztosan el- fogják, mert nem is tudja magát eltartani. De ő így válaszolt: - Mivelhogy sok sört ittam, álmot láttam az éjjel. Álmom- ban te, uram, tüzes kemencében feküdtél, de én odamentem és kemény szavakat mondtam neked, aztán megragadtalak, és gyorsan folyó vízbe dobtalak, és a víz magával sodort téged. Elmentem a piactérre, és megkérdeztem az álomfejtőt, vajon mit jelent az álmom. Azt mondta, hogy a gazdám veszélyben forog, én pedig sok botütést kapok a merészségemért. Azt is mondta, hogy hosszú utazás vár a gazdámra. Igazat mondott az álom, mert csak arcodra kell nézni, uram, és rögtön látszik, hogy nagy veszélyben forogsz, én pedig már meg is kaptam a botütéseket. Azért szereztem magamnak ezt a ruhát, hogy ne ismerjenek fel, mert követni akarlak utadon. - Hűséged megindít, Kaptah - próbáltam gúnyolódni. - Meglehet, hogy valóban hosszú út áll előttem, de ha így van, az az út a Halál Házába vezet, és oda aligha akarsz velem jönni. - Senki nem tudja, mit hoz a holnap - mondta Kaptah szemtelenül. - Fiatal vagy még, és zöld, mint a borjú, akit az anyja nem nyalt tisztára. Nem merlek egyedül elengedni arra a fáradságos útra, amely a Halál Házába és az alvilágba vezet. Veled maradok, ha kell, és segítlek tapasztalataimmal, minden bolondságod ellenére, mert szívem ragaszkodik hoz- zád. Nekem nem volt fiam, és bár biztosan sok gyermeket nemzettem, sohasem láttam őket, ezért szeretném azt gondol- ni, hogy te vagy a fiam. Ezt igazán nem azért mondom, hogy megszégyenítselek, hanem csak azért, hogy lássad, mit érzek irántad. Kaptah arcátlanságában túl messzire merészkedett, de nem akartam már megverni, hiszen nem volt többé az én rabszol- gám. Bezárkóztam szobámba, fejemet betakartam egy ruhával, és úgy aludtam reggelig, mintha meghaltam volna, mert ha az embernek a bánata és szégyene nagyon nagy, úgy hat rá, akár a bódító gyógyszer. Ám reggel, alighogy felébredtem, első gondolatom Nefernefernefer szeme és teste volt, úgy érez- tem, mintha újra kezemben tartanám sima fejét, mintha melle most is ott volna az enyém alatt. Miért volt így, nem tudom, de talán Nefernefernefer megigézett valami ismeretlen varázs- lattal, bár többé nemigen hiszek a varázslatokban. Csak azt tudom, hogy megmosakodtam, felöltöztem, bekentem arco- mat, és elindultam hozzá. Nefernefernefer kertjében fogadott, a lótuszvirágos kis tó partján. Szeme vidáman ragyogott és zöldebb volt, mint a Nílus vize. Amikor meglátott, felkiáltott és így szólt: - Szinuhe! Hát mégis visszajöttél hozzám? Talán mégsem vagyok öreg és csúnya, hiszen nem untál még meg. Mit akarsz tőlem? Úgy néztem rá, mint az éhező a kenyérre, de ő megrázta fejét, és haragosan kérdezte: - Szinuhe, Szinuhe, csak nem kedvedet akarod tölteni velem újra? Igaz, hogy egyedül élek, de nem vagyok akármilyen utolsó nő és meg kell óvnom a híremet. - Tegnap odaadtam neked apám minden vagyonát - mond- tam. - Most már szegény ember, pedig régen tiszteletben álló orvos volt, és ki tudja, hogy öregségének napjaira nem kell-e majd kenyerét vak koldusként megszereznie, anyámnak pedig mosóasszonyként tengetnie életét. - Tegnap az tegnap volt, ma pedig ma van - válaszolt Nefernefernefer, és szeme sarkából nézegetett. - De én nem vagyok követelődző és szívesen megengedem, hogy mellém ülj, és kezemet is megfoghatod, ha akarod. Szívem ma örven- dezik, és örömömet veled is meg akarom osztani, bár máskép- pen nem akarom kedvemet tölteni veled. - Pajkosan rám né- zett, elmosolyodott, és könnyedén végigsimított mellén. - Nem is kérdezed, hogy szívem miért örvendezik? - fordult hozzám neheztelőn. - Nem baj, elmondom neked. Tudd meg hát, hogy az alsó birodalomból előkelő férfi érkezett a városba, és egy majdnem száz deben súlyú aranyedényt hozott magával, amelynek oldala tele van gyönyörű és szórakoztató képekkel. Öreg már és olyan sovány, hogy a csontjai biztosan szúrni fogják a derekamat, de azért remélem, holnap már az én háza- mat díszíti az az aranyedény. Utóvégre is nem vagyok akármi- lyen utolsó nő, és nagyon kell vigyáznom jóhíremre. Mivel nem szóltam semmit, nagyot ásított, s álmodozó szemmel nézegette a lótuszokat és a kert többi virágát. Aztán lassan levette ruháit, és a tó vizébe ereszkedett. Feje a lótuszok mellett bukkant fel a hullámokból, és szebb volt, mint azok. A vízen lebegett előttem, s kezét tarkója alá tette. - Nagyon hallgatag vagy ma, Szinuhe - jegyezte meg. - Csak nem én rontottam el a kedvedet? Ha jóvátehetem, szívesen megteszem. Akkor már nem bírtam szó nélkül megállni, és azt mond- tam: - Jól tudod, hogy mit akarok, Nefernefernefer. - Arcod piros és a halántékodon kidagadnak az erek, Szinu- he - válaszolta. - Jobban tennéd, ha levetnéd ruhádat és bejönnél te is a vízbe hűsölni, mert ma valóban meleg nap van. Itt nem lát bennünket senki, ne félj. Levetettem a ruhámat, és beereszkedtem a tóba Nefernefer- nefer mellé. A vízben egymáshoz ért a testünk, de amikor meg akartam fogni, nevetve úszott el, és vizet fröcskölt a szemembe. - Jól tudom, hogy mit akarsz, Szinuhe, s én is elgyengülök, ha rád nézek. De először ajándékot kell adnod, mert tudod, hogy nem vagyok akármilyen utolsó nő. - Esztelen vagy, Nefernefernefer - kiáltottam izgatot- tan -, hisz magad is tudod, hogy mindenemből kiforgattál. Szégyellem magamat, és nem merek többé szüleimmel talál- kozni. De azért orvos vagyok most is, és a nevem be van írva az Élet könyvébe. Talán egyszer lesz annyim, hogy illő ajándékot adjak, most azonban könyörülj meg rajtam, mert a vízben is tüzes a testem, és ha rád nézek, véresre harapom a kezemet. Nefernefernefer mélyebbre merült, és mellbimbói úgy emelkedtek a víztükör fölé, mint pirosló virágok. - Az orvos kezével és szemével gyakorolja mesterségét, nemde, Szinuhe? - szólalt meg. - Kéz és szem nélkül aligha lennél már orvos, legyen bár ezerszer beírva neved az Élet könyvébe. Talán ennék, innék és kedvemet tölteném veled ma, ha megengednéd, hogy kiszúrjam a szemedet, és a kezedet levágjam. Diadaljelvényül felakasztanám az ajtófélfára, hogy vendégeim tiszteljenek és lássák, hogy nem vagyok akármilyen utolsó nő. Rám pillantott zöldre festett szemhéja alól, és közönyösen folytatta: - Nem, mégse kívánom ezt, mert a szemeddel nem tudok mit csinálni, a kezed meg csak bűzlene és legyeket csalogatna a szobámba. Hát valóban nem tudunk már semmit se kitalálni, amit nekem adhatnál? Nagyon elgyengítesz, Szinuhe, és most, hogy meztelenül látlak a tavacskámban, egészen elvesztem a fejemet. Igaz, hogy esetlen és tapasztalatlan vagy, de azt hiszem, egyetlen nap alatt meg tudlak tanítani sok olyan dolog- ra, amit még nem ismersz, mert nem egy módot tudok, ame- lyet a férfiak kedvelnek és a nőnek is örömet szerez. Gondol- kozz hát egy kicsit, Szinuhe! De amikor meg akartam ragadni, fürgén kiugrott a tóból, és megállt egy fa alatt, hogy karjáról lerázza a vizet. - Én csupán gyenge nő vagyok, a férfiak pedig álnokok és csalfák - kezdte újra. - Te is ugyanolyan vagy, Szinuhe, mert mindig csak hazudsz nekem. Ha erre gondolok, bánatos lesz a szívem, és majdnem könnyezem, mert látni való, hogy meguntál. Másképp nem titkoltad volna el, hogy a szüleid szép sírt vettek maguknak a Holtak Városában, és a templom- ban letétbe helyeztek annyi pénzt, hogy testüket bebalzsamoz- zák, és megkapjanak minden szükségeset a halottak birodal- mába vezető útjukra. Ezt hallva, körmömmel felhasítottam mellemet, hogy a vér csak úgy ömlött belőle és így kiáltottam fel: - A te neved valóban Tabubu! Most már elhiszem! De ő bánatosan mondta: - Nem vádolhatsz engem azért, mert nem akarok akármi- lyen utolsó nő lenni. Hiszen nem én hívtalak magamhoz, te magad jöttél. Jól van. Most már tudom, hogy egy cseppet sem szeretsz, csak azért jöttél, hogy kigúnyolj, hisz ilyen sem- miség is elválaszthat tőlem. Könnyek csorogtak végig arcomon és zihálni kezdtem a fájdalomtól, de odaléptem hozzá, ő pedig gyengéden hozzám érintette testét. - Már maga a gondolat is bűnös és istentelen - mondtam. - Fosszam meg szüleimet az örök élettől? Hagyjam, hogy testük szétporladjon, mint a rabszolgák és nyomorultak teste, meg azoké, akiket gonoszságukért a folyóba vetnek? Ilyet nem kérhetsz tőlem. De ő meztelen testével hozzám simult, és így kérlelt: - Add nekem szüleid sírját! Azt fogom súgni a füledbe, hogy: bátyám, az ölem neked adja forró gyönyörét, és ezer dologra is megtanítalak, amit még nem ismersz, és amit ked- velnek a férfiak. Nem tudtam többé uralkodni magamon, csak sírva fakad- tam. - Legyen hát, ahogyan akarod, és legyen az én nevem mind- örökre átkozott ! Nem tudok neked ellenállni, olyan erős va- rázslattal bűvöltél el. Nefernefernefer azonban így szólt: - Ne beszélj előttem varázslatról, mert nagyon megsértesz vele! Tudod, hogy nem vagyok akármilyen utolsó nő, a saját házamban lakom, és vigyázok a jóhíremre. De mert rosszked- vű és szomorú vagy, elküldöm egy szolgámat a törvénytudó írnokért, addig meg eszünk, iszunk, hogy szívünk vidám le- gyen, és majd kedvedet is töltheted velem, ha a papírok készen lesznek. - Vidáman felnevetett, és befutott a házba. Felöltöztem, és bementem utána. A szolgák vizet öntöttek kezemre, és kezüket térdükhöz kapva meghajoltak előttem. Ám a hátam mögött kinevettek, és gúnyosan beszéltek rólam. Jól hallottam, bár úgy tettem, mintha beszédük olyan lenne csak fülemben, mint a légyzümmögés. Amikor Nefernefernefer bejött, rögtön elhallgattak, mi pe- dig ettünk és ittunk. Ötféle hús, tizenkétféle sült tészta között lehetett válogatni, és kevert bort ittunk hozzá, ami gyorsan az ember fejébe száll. Aztán megérkezett a törvénytudó írnok, és megírta a szükséges papírokat. Odaadtam Nefernefernefer- nek szüleim sírját minden felszereléssel együtt, és odaadtam templomban levő pénzüket is. Szüleim ily módon elvesztet- ték az örök életet, és haláluk után nem indulhattak többé a halottak birodalmába. Az iratokra rányomtam apám pecsét- jét és aláírtam a nevét, az írnok pedig még aznap elvitte őket a királyi levéltárba, hogy az ajándékozás törvényessé váljék. Nefernefernefer is kapott mindegyikből egy másolatot, amiket közönyösen bezárt fekete ládikójába, aztán az írnoknak megfi- zette munkáját, mire az hajlongva és kezét térdéhez kapva távozott a házból. Ekkor én így szóltam : - Ettől a pillanattól átkozott és gyalá- zatos vagyok emberek és istenek előtt, Nefernefernefer. Bizo- nyítsd be hát, hogy tettem megérte az árát ! Ám ő mosolyogva azt mondta: - Igyál bort, fivérem, hogy szíved vidám legyen! - Amikor meg akartam érinteni, ügyesen kikerült, és a korsóból bort töltött a poharamba. Kis idő múlva a napra nézett. - Lám, elmúlt az idő, és mindjárt este lesz. Mit akarsz még, Szinuhe? - Tudod te, mit akarok - válaszoltam. Erre azonban megkérdezte: - Tudod-e, hogy nincs olyan mély kút, amely egyszer meg ne telne? Öltözködnöm kell, ki kell festenem arcomat, mert egyőaranyserleg vár reám, hogy holnap házamat díszítse. Amikor meg akartam fogni, újra kikerült, bántóan felnevetett, aztán nagyot kiáltott, úgy, hogy a szolgák berohantak. Akkor így szólt hozzájuk: - Honnan került a házamba ez az undok koldus? Dobjátok ki innen, ne engedjétek többé ajtómon belülre, és ha makacs- kodnék, verjétek ki bottal! A szolgák kidobtak a házból, mert a bortól és a dühtől egészen elerőtlenedtem. Amikor kővel kezdtem verni a bezárt kaput, kijöttek, és bottal estek nekem. Én egyre üvöltöttem és kiabáltam, a nép odacsődült körém, és a szolgák azt mond- ták: - Ez a részeg férfi megsértette úrnőnket, aki saját házában lakik, és nem akármilyen utolsó nő. Végül botjaikkal eszméletlenre vertek és otthagytak fekve az utcán, ahol az emberek fejemre köptek és a kutyák rávizeltek a ruhámra. Amikor magamhoz tértem és rádöbbentem nyomorult hely- zetemre, nem is kívántam felkelni, s ott feküdtem mozdulatla- nul egészen reggelig. Oltalmába vett a sötétség, és én éreztem, hogy soha többé nem mutatkozhatom emberek előtt. A trónörökös az "Ő, aki magányos", nevet adta nekem, és valóban, azon az éjjelen én voltam a legmagányosabb az egész világon. De pirkadatkor, midőn újra megjelentek az emberek az utcán, a kereskedők kirakták áruikat a boltjuk elé, és az ökrök elindultak taligáikkal, felkeltem, és elmentem messze a városon kívülre. Három napig étlen-szomjan bujkáltam a nádasban. Testem és lelkem kegyetlen sebet kapott, és ha valaki akkor megszólít, üvölteni kezdek. Már attól féltem, hogy megőrülök. A harmadik napon megmostam arcomat és lábamat, kimos- tam a megszáradt vért ruhámból, visszatértem a városba és a házamba mentem. De a ház már nem volt az enyém, a kapun idegen orvos táblája függött. Előhívtam Kaptahot, és ő futva jött hozzám; örömében, hogy láthat, elsírta magát, és karjával átkulcsolta térdemet. - Uram - kezdte -, mert szívemben most is te vagy az uram, akárki jön ide nekem parancsolgatni. Egy fiatal férfi jött házadba, aki azt gondolja magáról, hogy nagy orvos, és sorra felpróbálja ruháidat és vidáman nevetgél. Az anyja már járt a konyhában, forró vizet öntött a lábamra és patkánynak meg ganajlégynek nevezett. De a betegeid mind utánad áhítoz- nak és azt mondják, hogy az új orvos keze nem olyan könnyü, mint a tied, túl nagy fájdalmakat okoz, és a bajaikat sem ismeri úgy, mint te. Még sokáig fecsegett, vöröses szélű fél szeme tele volt féle- lemmel, amikor rám nézett. Végül is így szóltam: - Mondj csak el mindent, Kaptah! A szívem olyan, mint a kő, nem bánt már engem semmi sem. Akkor mély bánata jeléül felemelte a karját. - Egyetlen szememet is odaadnám, ha elűzhetném a szomo- rúságodat. Gonosz nap van ma, és jó, hogy megjöttél. Mert tudd meg, hogy szüleid meghaltak. - Apám, Szenmut, és anyám, Kipa! - szólaltam meg döb- benten, karomat felemeltem, ahogyan szokás, és a szívem meg- dobbant. - Ma reggel a törvény szolgái feltörték ajtajukat, mert teg- nap már kilakoltatták őket - mondta Kaptah -, de szüleid az ágyban feküdtek és nem volt már élet bennük. Ma el kell vinned őket a Halál Házába, mert holnap lebontják a házat, így rendelkezett az új tulajdonos. - Tudták a szüleim, hogy mi történt? - kérdeztem és nem bírtam ránézni Kaptahra. - Atyád, Szenmut, keresett téged - válaszolt Kaptah. - Anyád vezette őt, mert már nem látta maga előtt az utat. Mindketten öregek és gyengék voltak, remegett a lábuk. De én nem tudtam, merre vagy. Akkor atyád azt mondta, hogy talán jobb is így. Elmesélte, hogy a törvény szolgái kilakoltat- ták házából, és lepecsételték ládáját és minden holmiját, úgy- hogy nem maradt egyebük, mint a rajtuk levő rongyos ruha. Amikor megkérdezte, miért lakoltatják ki, a törvény szolgái nevetni kezdtek, és azt mondták, hogy fia, Szinuhe, eladta a házat, eladott minden holmit, és eladta sírjukat is, hogy egy rosszféle nőnek aranyat adhasson. Atyád sokáig tétovázott, végül néhány rézpénzt kért tőlem, hogy egy írnokkal levelet írathasson neked. De a házadba új gazda érkezett, anyja éppen akkor hívott valamiért, és bottal megvert, amiért koldusokkal töltöttem időmet. Elhiheted, ha mondom, hogy szívesen ad- tam volna rézpénzt atyádnak, mert bár új gazdámtól még nem tudtam lopni, abból, amit tőled meg előző gazdáimtól loptam, megtakarítottam magamnak valamicske rézpénzt, sőt még ezüstöt is. Ám amikor visszamentem az utcára, szüleid már eltávoztak, új gazdám anyja pedig nem engedte, hogy utánuk siessek, hanem bezárt a sütőverembe éjjelre, hogy meg ne szökhessek. - Atyám tehát semmiféle üzenetet nem hagyott nekem? - kérdeztem. - Apád semmiféle üzenetet nem hagyott neked, uram - felelte Kaptah. Szívem már nem vert úgy, mint az előbb, és a gondolataim tiszták és békések voltak, akár a hideg levegőben szálló mada- rak. Elgondolkoztam, aztán azt mondtam Kaptahnak: - Add nekem az összes rézpénzedet és ezüstödet. Add ne- kem, és talán majd Ámon, vagy valamelyik másik isten megju- talmaz érte, ha én nem tudnálak megjutalmazni. Szüleimet el kell vinnem a Halottak Házába, és nincsen semmim, amivel megfizethetném bebalzsamozásukat. Kaptah sírva fakadt, óbégatni kezdett, és mély bánata jeléül felemelgette karját, de végül is elindult a kert egyik zuga felé, és közben hátra-hátranézett, mint a kutya, amely az el- ásott csontot megy megkeresni. Ott aztán félretolt egy követ és előszedte alóla a rongyot, amelybe rézpénze és ezüstje volt belecsavarva. Nem nyomott még két debent sem, pedig egy rabszolga egész életén át megtakarított vagyonkája volt. De Kaptah az egészet nekem adta, még ha sírt és szörnyen bánkó- dott is érte. Legyen ezért áldott az idők végéig, és maradjon meg épségben a teste örökké! Igaz, voltak barátaim, és talán Ptahor vagy Horemheb is kölcsönözhetett volna aranyat, és Thotmesz is segíthetett vol- na, de fiatal voltam még, és azt hittem, hogy szégyenem híre már minden ember fülébe eljutott, és nem nézhetek többé barátaim szemébe, inkább meghalok. Azért, amit tettem, átko- zott lettem az emberek és istenek előtt. Kaptahnak sem tudtam megköszönni a segítségét, mert a verandán megjelent az új gazda anyja, és gonosz hangon beparancsolta rabszolgáját. Arca olyan volt, mint a krokodilé, kezében botot tartott. Kap- tah azonnal elrohant mellőlem és már a veranda lépcsőjén jajgatni kezdett, még mielőtt a bot hozzáért volna. Most még tettetnie sem kellett magát, mert rézpénze és ezüstje miatt jajgatott olyan keservesen. Ezután apám házába siettem, és láttam, hogy az ajtókat feltörték és minden holmin rajta van a törvény szolgáinak pecsétje. A szomszédok az udvaron álltak, karjukat emelgették a bánat jeléül, de senki nem szólt hozzám egy szót sem, hanem elborzadva tértek ki utamból. A belső szobában ott feküdt Szenmut és Kipa, arcuk piros volt, mintha még élnének. A padlón most is izzott a parázstartó, amelynek gázától örökre elaludtak a szorosan bezárt ajtók és ablakok mögött. Ügyet sem vetve a törvény szolgáinak pecsétjeire, takaróba göngyöl- tem testüket, és kerestem egy szamárhajcsárt, aki hajlandó őket elszállítani. A hajcsár segítségével a szamár hátán elvittem apámat és anyámat a Halottak Házába, de ott nem fogadták be őket, mert még a legolcsóbb balzsamozásra sem futotta ezüstjeimből. Akkor így szóltam a halottmosókhoz: - Szinuhe vagyok, Szenmut fia. Nevemet beírták az Élet könyvébe, bár olyan kegyetlen volt hozzám a sors, hogy nincs elég ezüstöm szüleim temetését megfizetni. Ámon és Egyip- tom minden istenének nevére könyörögve kérlek benneteket, balzsamozzátok be szüleim testét, és én minden tudásommal szolgálni fogok nektek egészen addig, amíg csak a balzsamozás tart! A halottmosók átkoztak makacsságomért, és durván szidal- maztak, de végül is himlőhelyes vezetőjük elvette Kaptah rézpénzét és ezüstjét, beakasztotta horogját apám állába és belódította testét a szegények hatalmas medencéjébe. Aztán anyám testébe is belevágta a horgot, és őt is bedobta ugyanab- ba a medencébe. Összesen harminc medence volt, és közülük egy mindennap megtelt, egy pedig megürült, így hát a szegé- nyek teste harminc napon és éjjelen át hevert sóban és lúgban. Ezenkívül a halottmosók nem is csináltak semmit, hogy a szegények holttestét tartósítsák, de akkor én még nem tudtam ezt. Nekem még vissza kellett mennem apám házába, hogy a törvény szolgái által lepecsételt takarókat visszavigyem. A ha- lottmosók vezetője gúnyosan nevetett, és így szólt hozzám: - Aztán reggel gyere vissza szolgálni minket, mert különben kihúzzuk a medencéből szüleid testét és kutyáknak dobjuk oda eledelül ! - Ebből megértettem : nem hitte el, hogy törvé- nyes orvos vagyok, azt gondolta, csak hazudtam. Visszamentem apám házába, és szívem olyan volt, akár a kő, bár a falak töredezett agyagtéglái szinte beszéltek hoz- zám. Beszélt mindegyik tégla, beszélt a vén szikomorfa az udvaron, és gyermekségem apró tavacskája is. Ezért aztán, amint helyére raktam a takarót, gyorsan elindultam, de a kapu- nál összetalálkoztam azzal az írnokkal, aki az utcasarkon, a fűszerkereskedő boltja mellett gyakorolta mesterségét. Amint meglátott, a bánat jeléül magasba emelte karját és azt kérdezte: - Te vagy Szinuhe, a derék Szenmut fia? - Én vagyok - feleltem. Az írnok folytatta: - Ne siess, mert atyád üzenetet hagyott nálam, melyet maga akart neked elmondani, de nem talált otthon. Akkor lerogytam a földre, és kezembe rejtettem arcomat, de az írnok elővette papírját, és olvasni kezdte: - Szenmut, akinek nevét beírták az Élet könyvébe, és felesége, Kipa, üdvözlik fiukat, Szinuhét, aki a fáraó házában az "Ő, aki magányos" nevet kapta. Az istenek küldtek téged hoz- zánk, életed minden napján csak örömet szereztél nekünk, bána- tot sohasem; ezért nagy volt a mi büszkeségünk. Most bánatosak vagyunk, mert sok viszontagságon mentél keresztül, és mi nem tudunk segíteni rajtad, ahogyan szeretnénk. Hisszük, hogy mind- azt, amit cselekedtél, helyesen cselekedted, és nem is tehettél másképpen. Ne bánkódj miattunk, ha el is kellett adnod sírunkat, mert biztosan nem tetted volna, ha nincsen rá okod. De a törvény szolgái sürgetnek bennünket, és nincs már türelmünk megvárni halálunk napját. Nekünk a halál olyan kedves, mint az elcsigá- zottnak az álom, és mint az üldözöttnek a menedék. Életünk hosszú volt és sok örömmel teli, de a legnagyobb örömet te ajándé- koztad nekünk, Szinuhe, aki a folyón érkeztél hozzánk öregsé- günk és magányunk napjaiban. Ezért megáldunk téged, és arra kérünk, ne legyen szíved bánatos, ha nincs is sírunk, mert az élet hiábavalósága határtalan, és talán jobb, ha eltűnünk a sem- miben, és nem kell többé félnünk a sok bajtól és veszedelemtől, amely a halottak birodalmába vezető úton várna reánk. Ne feledd el soha, hogy halálunk könnyű volt, és távozásunk előtt megáldottunk téged. Óvjanak meg Egyiptom istenei a veszélyek- től, szívedet ne érje bánat soha, és legyen gyermekeidben éppolyan sok örömed, mint amennyi örömünk nekünk volt benned. Ezt kívánják neked atyád, Szenmut, és anyád, Kipa. Szívem már nem volt olyan, mint a kő, hanem hevesen dobogni kezdett, ellágyult, és ömlöttek a könnyeim a föld porába. Az írnok pedig így szólt: - Ím, itt van a levél. Nincs ugyan rajta atyád pecsétje, nevét sem tudta aláírni, de hihetsz nekem, mert szórul szóra azt írtam le, amit ő mondott, és bizonyítékul anyád könnyei mázolták el itt is, meg amott is. - Megmutatta nekem a papírt, de szemem megvakult a könnyektől, és semmit sem láttam. Aztán megint összecsavarta, kezembe tette. - Atyád, Szenmut, derék ember volt és anyád, Kipa is jó asszony, ha néha civako- dott is, ahogyan asszonyoknál szokás. Ezért írtam le mindezt atyádnak, noha nem tudott érte még egy aprócska ajándékot sem adni. A papírt is neked adom, bár finom papír, és az írást le is lehet törülni róla, és újra lehet írni rá. Eltűnődtem egy pillanatra, és azt mondtam az írnoknak: - Nekem sincsen semmim, amit neked ajándékozhatnék, jóember. Fogadd el hát a vállkendőmet, mert bár szennyes és gyűrött, de legalább jó anyagból van. - Levettem vállken- dőmet, és odaadtam neki, mire gyanakvóan tapogatta meg az anyagot, de aztán bámulva emelte fel karját. - Igazán bőkezű vagy, Szinuhe - jelentette ki -, mondjanak az emberek rólad, amit akarnak. Még ha azt mondanák is, hogy kifosztottad atyádat és anyádat, és ruhátlanul a halálba kergetted őket, én megvédelek. De vállkendődet nem fogadha- tom el, mert drága anyagból való, és nélküle vörösre süti hátadat a nap, bőröd felhólyagzik és a hólyagok kegyetlenül fognak fájni. - Fogadd csak el - válaszoltam -, és áldjon meg téged Egyiptom minden istene, és maradjon meg tested épségben örökké, mert magad sem tudod, milyen jót tettél nekem! Akkor elvette vállkendőmet, és magasra emelve feje fölé, boldogságában nevetve elment. Én pedig elindultam a Halál Házába egyetlen szál ágyékkötőben, mint a rabszolgák és ökör- hajcsárok, hogy harminc napon és harminc éjszakán át a ha- lottmosókat szolgáljam. Orvos lévén, azt gondoltam, hogy éppen elég halált és gyöt- relmet láttam már, és megedződtem a bűzös szagok, kelések, gennyes sebek közepette, de midőn a Halál Házában megkezd- tem szolgálatomat, rádöbbentem, hogy még csak gyermek vagyok, és nem ismerek semmit. A szegények holttestével nem volt sok vesződség, mert nyugodtan hevertek a lúgtól és sótól fanyar szagú medencéikben, és a horog használatát is gyorsan megtanultam, amivel ide-oda lehetett rakosgatni őket. De a magasabb rangúak holttestéhez már több ügyesség és munka kellett, és a belső részek kiszedése és korsókba gyö- möszölése érzéketlen szívet kívánt. A legnagyobb érzéketlen- ség azonban ahhoz kellett, hogy szemtanúja legyek, miképpen fosztja ki Ámon a halottakat, még jobban, mint az élőket. Mert a balzsamozók becsapták a halottak hozzátartozóit, és mindenféle drága olajat, kenőcsöt és tartósító anyagot soroltak fel, mintha elhasználták volna, pedig mindegyik ugyanaz a szézámolaj volt. Igazán alaposan csak az előkelők holttestét készítették ki. A többi holttestbe olajat fecskendeztek, amely feloldotta a belső részeket, aztán gyantázott nádat tömtek a helyükre. A szegényekkel még ennyit sem vesződtek. Harminc nap múlva kihúzták holttestüket és száradni hagyták, azután átadták hozzátartozóiknak. A papok felügyelete ellenére a halottmosók és balzsamozók ott loptak, ahol tudtak, és a lopást saját joguknak tartották. Szagos füvektől drága olajokig, kenőcsökig és lenpólyákig mindent elloptak, és a papok sem tudták őket megakadályozni, mert csak akkor végezték jól a munkájukat, ha kedvük volt hozzá. A Halál Házába különben sem volt könnyű embereket szerezni. Csak az istenek kitagadottjai, meg a törvény elől menekülő gonosztevők szegődtek el halottmosónak. Már messziről jelezte őket a só, a lúg és a hullák szaga, amely a Halál Házában evődött beléjük. Az emberek kitértek előlük, és megtiltották, hogy bormérésbe vagy örömházba belépjenek. A halottmosók azt hitték, hogy hozzájuk hasonló vagyok én is, hiszen magam ajánlkoztam a szolgálatra, és nem titkolták előttem munkájukat. Ha nem történt volna velem olyasmi, ami még sokkal rosszabb volt, bizonyosan megrémülök és elszaladok, amikor látom, hogyan űznek csúfot még az előke- lők holttestéből is, és hogyan marcangolják őket széjjel, hogy varázslóknak eladhassák azokat a testrészeket, melyekre szük- ségük van. Ha létezik a halottak országa, mint szüleim kedvé- ért magam is szeretném, gondolom, sok halott igen megdöb- benne, amint meglátná, milyen hiányosan kezdi meg fárasztó útját, bár a temetésére aranyat helyezett letétbe a templomban. De a Halál Házában az jelentette a legnagyobb örömet, ha fiatal nő holtteste került hozzájuk, akár szép volt, akár csúnya. Az ilyen holttestet nem lökték be rögtön a medencébe, hanem a halottmosók hálótársaként tölthette el az első éjsza- kát, és veszekedtek, sőt kockát is vetettek azért, hogy ki kapja meg elsőnek. Mert a halottmosóktól annyira iszonyodott min- denki, hogy még a legutolsó utcalány sem volt hajlandó kedvét tölteni velük, hiába kínáltak akár aranyat is. Még a néger nők sem kívánták meg őket, mert nagyon is féltek tőlük. Ré- gebben pénzt gyűjtöttek össze, és a nagy hadjáratok után, amikor olcsó áron adták a rabszolgákat, rabszolgalányokat vet- tek közös szórakozásra. De a Halál Házában olyan szörnyű volt az élet, hogy az odavitt rabszolgalányok elvesztették eszü- ket, lármát csaptak és olyan megbotránkozást keltettek, hogy a papoknak végül meg kellett tiltaniuk, hogy rabszolganőket a Halál Házába eladjanak. Ezután a halottmosók maguk készí- tették ételüket, maguk mosták ruháikat, és beérték azzal, hogy holttestekkel töltsék kedvüket. Mesélték, hogy valamikor a nagy fáraó idejében egy nő életre kelt a halottmosók kezei közt, ami Ámon dicsőségét hirdette, és nagy örömet szerzett a nő szüleinek és férjének. Ezért aztán jámbor kötelességük volt, hogy továbbra is megpróbálkozzanak a csodatevéssel, és borzalmas meleggel hevítsék a Halál Házába kerülő nőket, hacsak nem olyan öregek, hogy életre keltésük már senkinek nem hoz örömet. Hogy a papok tudtak-e erről, azt nem tudom megmondani, mert mindez a legnagyobb titokban és éjjelente történt, amikor a Halál Háza zárva volt. Aki egyszer belépett a Halál Házának kapuján, és elszegő- dött halottmosónak, az csak ritka esetben ment el onnan, hogy az emberek gúnyolódását elkerülje, többnyire ott élte le életét a holttestek között. Az első napokban azt gondoltam, hogy mindegyikük amolyan istenektől megátkozott ember, és a holttestek gúnyolása és gyalázása elborzasztotta fülemet. Ám az első napokban csak a legerkölcstelenebbeket és legocs- mányabbakat láttam közülük, akik boldogan parancsolgattak nekem, és a legpiszkosabb munkákkal bíztak meg. Csak ké- sőbb vettem észre, hogy a halottmosók és balzsamozók seregé- ben ügyes, hozzáértő emberek is vannak. Ezek nagy tisztelet- ben tartották foglalkozásukat, és tudásukat mindig a legjobbak útján örökítették a következő nemzedékre. Mindegyiknek megvolt a maga területe és feladata; éppúgy, mint az orvosok- nak az Élet Házában. Egyik a halott fejét, másik a gyomrát, harmadik a szívét, negyedik a tüdejét készítette ki, míg végül minden testrészt örök időkre tartósítottak. Volt közöttük egy Ramósze nevű idős férfi, neki jutott mindegyik közt a legnehezebb feladat. A holtak agyát távolí- totta el fogókkal az orron keresztül, aztán tisztító olajjal kiöblö- gette koponyájukat. Észrevette kezem ügyességét, nagyon el- csodálkozott rajta, és tanítani kezdett. Amikor a Halál Házá- ban szolgálatom idejének fele eltelt, maga mellé vett segítség- nek, és attól kezdve tűrhetőbb lett a sorsom. Én minden halott- mosót gonosznak láttam, és olyannak, akár az állat, mert gon- dolkodásuk és beszédük egészen más volt, mint azoké az embe- reké, akik a napvilágon éltek. Ramósze leginkább a teknősbé- kára emlékeztetett, amely csendesen éldegél páncélja rejteké- ben. Nyaka görbe volt, mint a teknősbékáé, arca és keze olyan ráncos, mint a teknősbéka pofája és mancsai. Az ő munkáját segítettem tehát, amely a legtisztább és legbecsesebb munka volt ezen a helyen. Ramósze hatalma olyan nagy volt, hogy a többiek már nem mertek ijesztgetni és nem mertek a belső részekkel meg a holttestek piszkával dobálni. Hogy ezt a hatal- mat hogyan szerezte, nem tudom, mert egyszer sem hallottam, hogy hangosan beszélt volna. Amikor láttam, hogy a halottmosók mennyire lopnak, és milyen keveset törődnek a szegények holttestének tartósításá- val, bár a fizetség sok érte, elhatároztam, hogy bármi módon is segítek szüleimen, és ellopom számukra az örök életet. Mert úgy véltem, hogy az ellenük elkövetett bűnöm már oly nagy, hogy bűnösségemet a lopás sem tudja súlyosbítani. Ramósze jólelkűen kioktatott arra, hogy mit és mennyi aranyat lophatok az előkelők holttestéről, mert ő csupán ilyen holttestekkel foglalkozott, én pedig segítőtársa voltam. Így aztán a horoggal kihúztam szüleim holttestét a szegények medencéjéből, belső- jüket kitömtem gyantás náddal, aztán lenpólyába csavartam őket, de ennél többet nem tudtam tenni értük, mert a lopásnak szigorú határai voltak, melyeket még Ramósze sem léphetett át. Szüleimnek egyetlen vágya és öröme az volt, hogy testüket örök időkre tartósítsák. Vágyukat Ramósze segítségével telje- sítettem is, és negyven napot és negyven éjszakát töltöttem a Halál Házában, mert másképp nem tudtam volna elegendőt lopni ahhoz, hogy holttestüket rendesen tartósítsam. De sírhe- lyem, sőt még egy fakoporsóm sem volt, amelybe belefektet- hettem volna őket, ezért mindkettőjüket bevarrtam ugyanabba a marhabőrbe, hogy együtt élhessenek örök időkig. Amikor időm a Halál Házában letelt, tétovázni kezdtem, hogy elmenjek-e, és szívem reszketett. Ramósze is, aki felfe- dezte kezem ügyességét, kért, hogy maradjak mellette segítő- társaként. Ha itt maradok, jól kereshetek, lophatok is eleget, és a Halál Házának üregeiben leélhetem életemet anélkül, hogy barátaim tudnák, hol vagyok, és nem kell elszenvednem a mindennapi élet szomorúságát és kínjait. De én, amennyire lehetett, megmosdottam, letisztítottam magam, és a halottmosók káromkodásai és gúnyolódása köze- pette kiléptem a Halál Házának kapuján. Nem akartak rosszat, az ilyesmi csupán szokás volt náluk, és más szokást nem ismer- tek. Még segítettek is kivinni a marhabőrt, amelybe szüleim testét belevarrtam. Bár megmosdottam, az emberek kikerültek, és gyalázkodva mutogattak rám, oly erősen belém evődött a Halál Házának bűze, és nem akadt senki, aki átvitt volna csónakon a folyó másik partjára. Ezért megvártam, míg leszállt az éj, és az őrökre ügyet sem vetve, loptam a partról egy nádcsónakot, aztán szüleim holttestével áteveztem a Halottak Városába. A Halottak Városát éjjel is szigorúan őrizték. Nem találtam egyetlen őrizetlen sírhelyet sem, ahová elrejthettem volna szü- leim testét, hogy elnyerjék az örök életet, és elfogyaszthassák az áldozati ételeket, melyeket a gazdagoknak és előkelőknek hoznak. Ezért hátamon elcipeltem őket a sivatagba, ahol a nap megperzselte a bőrömet, és kiszívta az erőt tagjaimból. Zihálni kezdtem, és azt hittem, már meghalok. De csak cipel- tem a marhabőrt, olyan veszedelmes ösvényeken másztam a hegyekre, melyeket csak a hullarablók mernek használni, s végül a tiltott völgybe vittem szüleim testét, ahol a fáraók nyugodtak. Sakálok üvöltöttek éjszaka, a sivatag mérges kígyói rám sziszegtek, skorpiók tekeregtek a forró sziklákon, de nem féltem, mert szívem érzéketlenné vált a sok-sok veszélytől, és bár fiatal voltam, örömmel fogadtam volna a halált, ha megkíván engem. Amint visszatértem a napvilágra és újra találkoztam az emberekkel, szégyenemet olyan keserűnek éreztem, mint a lúgot, nekem már az élet nem tudott kínálni semmit. Akkor még nem tudtam, hogy a halál elkerüli azt, aki vágyó- dik utána, és csak olyat ragad magához, akinek szíve telve van az élettel. A kígyók kitértek utamból, a skorpiók sem bántottak, és a sivatagi forró napsütés sem ölt meg. A tiltott völgy őrei is vakok és süketek voltak, és amint a völgybe ereszkedtem, nem láttak meg, és nem hallották a guruló kövek zörgését. Ha meglátnak, nyomban megölnek, és ott hagyják testemet a sakálok étkéül. De éjszaka volt, amikor jöttem, és az őrök talán féltek a völgytől, melyet őriztek, mert a papok az uralkodók sírját a legerősebb bűvölettel varázsolták el. Ha mégis megláttak a holdfényes völgyben, amint hátamon a marhabőrt cipeltem, vagy meghallották a hegyoldalon guruló kövek zaját, meglehet, hogy félelmükben elfordították arcukat, és fejüket betakarták ruháikkal, mert azt hitték, a halottak bolyonganak ott. Így hát nem kellett kitérnem senki elől, de nem is térhettem volna ki, mert nem tudtam, merre állanak az őrök. Csak mentem, és nem rejtőzködtem. Feltárult előttem a tiltott völgy, amely halálos csendjében, komorságában fensé- gesebb volt szememben, mint bármelyik trónján ülő fáraó, akit életemben láttam. Egész éjjel jártam a völgyet, hogy megtaláljam a nagy fáraó sírját és sírjának befalazott, és a papok pecsétjével lezárt kapu- nyílását. Ilyen messzire jutván, úgy gondoltam, hogy szüleim- nek csak a legelőkelőbb sír lesz megfelelő. Olyan sírt akartam találni, melynek lakója nem túlságosan régen szállt Ámon csónakjába, így a neki hozott áldozati ételek még frissek, és folyóparti templomában még buzgón szolgálják. Szüleim szá- mára csak a legjobb sírt tartottam megfelelőnek, hiszen saját sírhelyet nem tudtam adni nekik. Midőn a hold lebukott, a nagy fáraó sírjának kapunyílása mellé a homokba mélyedést vájtam, és belétettem a marha- bőrt, melybe szüleim testét bevarrtam, aztán betakartam ho- mokkal. Távol a sivatagban sakálüvöltés hangzott, ebből tud- tam, hogy Anubisz jár arrafelé, gondját viseli szüleimnek és elkíséri őket utolsó útjukon. Tudtam azt is, hogy a nagy Ozi- risz előtt szüleimnek szíve ki fogja állni a mérlegelés próbáját a papok halotti könyve és olyan betéve ismert hazugságok nélkül is, melyekhez a gazdagok folyamodnak. Nagyon meg- könnyebbültem tehát, amikor homokot szórtam szüleim testé- re. Tudtam, hogy az idők végezetéig a nagy fáraó közelében fognak élni és élvezni fogják a neki hozott finom áldozati holmikat is. A halottak birodalmában a fáraó hajóján utazhat- nak, ehetnek kenyeréből, ihatnak borából. Kitettem értük ma- gamat az őrök lándzsájának, ám cselekedetemet nem lehet érdemnek tekinteni, mert nem féltem lándzsáiktól, és azon az éjszakán a halál a mirhánál is kedvesebb lett volna nekem. De amint a homokot bekapartam, kezem valami keménybe ütközött. Egy szent szkarabeuszt találtam, szemei apró drága- kövek voltak, vörös kőből faragott testét szent jelek borították. Reszketés fogott el, könnyezni kezdtem, s a homokba csurog- tak könnyeim, mert ott a halál völgyének közepén azt hittem, szüleim üzenete ez, amellyel jelzik, hogy elégedettek velem, és jól vannak. Ezt akartam hinni, pedig tudtam, hogy a szkara- beusz nyilván a fáraó sírjából esett ki, s úgy került a homokba. Lement a hold, és az ég halotti szürkére változott. Lehajol- tam a homokra, kezemet felemeltem, és elbúcsúztam apámtól, Szenmuttól, és anyámtól, Kipától. Maradjon meg testük ép- ségben az idők végezetéig, életük legyen kellemes a halottak országában ! Mert csak az ő kedvükért kívánom, hogy legyen halottak országa, én magam nem hiszek benne többé. Elindul- tam, és vissza se néztem már. De kezemben volt a szkarabeusz, és nagy lehetett az ereje, mert az őrök nem láttak meg, bár én láttam őket, amint felkeltek, és tüzet raktak, hogy elkészít- sék ételüket. Nagy erő lakozott a szent bogárban, hiszen lábam egyszer sem csúszott meg a sziklákon, és nem bántottak sem a kígyók, sem a skorpiók, pedig már nem volt hátamon a marhabőr. Aznap este visszaértem a Nílus partjára, ittam vizé- ből, aztán lerogytam a földre, és a nádasban töltöttem az éjt. Lábam véres volt és sebes, kezem is vérzett, és lejött róla a bőr. A sivatag megvakította a szememet, a nap pedig testemet vörösre és hólyagosra égette. De mégiscsak éltem, és a fájdalom sem űzte el álmomat, mert nagyon fáradt voltam. Reggel a nádasban kacsák hápogása ébresztett fel. Ámon már hosszú utat tett meg az égen aranycsónakjában, a folyó másik partjáról hallatszott a város lármája. Csónakok és hajók úsztak a folyón tiszta vitorlákkal, mosóasszonyok sulykolták a ruhát, nevetgéltek, és hangosan kiáltoztak egymásnak. Ra- gyogó reggelre ébredtem, de szívem üres volt, életem hamuvá égett. Testem kínjai örömet szereztek, mert adtak valami értelmet életemnek. Eddig egyetlen célom és feladatom az volt, hogy megszerezzem szüleimnek az örök életet, melytől az idő előtti halálba hajszolva megfosztottam őket. Bűnömet, ahogyan tud- tam, jóvá tettem, de életemnek most már nem volt semmi célja. Rongyos ágyékkötő volt csupán rajtam, mint a rabszol- gákon, hátam sebesre égett, és egyetlen rézpénzem sem akadt, amin ennivalót vehettem volna. Tudtam, hogy ha kimerészke- dem a nádasból, gyorsan az őrök karjaiba kerülök. Rám kiálta- nak, megkérdik, ki vagyok, honnan jövök, én pedig nem tudok válaszolni, mert úgy éreztem, hogy a Szinuhe név örökre átkozott és meggyalázott. Barátaimhoz sem mehettem, mert nem akartam, hogy szégyenemet megosszák velem, és azt sem akartam, hogy kezüket elutasítón nyújtsák felém, és hátat for- dítsanak, mert ez elkeserítette volna szívüket. Éppen elég rosz- szat tettem már addig is. Ilyen dolgok fordultak meg fejemben, amikor egyszer csak észrevettem, hogy a közelemben valami élőlény mozog. Ami- kor megláttam, azt hittem, nem is ember, hanem rossz álomból való szörny. Orra helyén lyuk tátongott, füle hiányzott, ijesz- tően sovány volt. De midőn figyelmesebben megnéztem, lát- tam, hogy nagy, erős, bütykös keze van, teste pedig inas, és tele van teher vagy kötél okozta sebhelyekkel. Amikor rájött, hogy észrevettem, megszólalt: - Mit tartasz a kezedben, hogy így ökölbe szorítod? Kinyitottam kezemet, és megmutattam neki a fáraó szent bogarát, melyet a tiltott völgy homokjában találtam, mire így szólt : - Add ide, hogy szerencsét hozzon nekem, mert szegény ember lévén, nagy szükségem van a szerencsére ! De én azt válaszoltam: - Magam is szegény vagyok, és nincsen semmim, csak ez a bogár. Meg akarom tartani talizmánnak, hogy szerencsét hozzon. - Szegény és nyomorult vagyok - mondta -, mégis adok érte egy darab ezüstöt, bár egy ilyen színes kő igazán nem ér annyit. De odaadom az ezüstöt, mert sajnállak szegénysége- dért. - Öve alól elővett egy ezüstöt, de én még jobban megfo- gadtam, hogy megtartom a szkarabeuszt, mert úgy éreztem, egyszer még boldogságot hoz nekem. Meg is mondtam neki, mire dühösen így szólt: - Elfelejted, hogy álmodban megölhettelek volna, mert so- káig néztelek, míg aludtál, és csodálkoztam, vajon mit tartasz ökölbe szorított kezedben. Megvártam, amíg felébredsz, de már bánom, hogy nem öltelek meg, mert hálátlan vagy. - Orrodról és füledről látom, hogy kőfejtőből megszökött gonosztevő vagy - feleltem. - Ha megöltél volna, míg aludtam, csak jót teszel velem, mert senkim sincsen, és nincs hová mennem. De vigyázz magadra, és menekülj innen, mert ha az őrök meglátnak, elfognak, megbotoznak, aztán fejjel lefelé felakasztanak a falra, vagy visszavisznek a kőfejtőbe, ahonnét megszöktél. - Ha akarnálak, megölhetnélek most is, mert nyomorúsá- gom ellenére erős ember vagyok - jelentette ki. - De egy haszontalan kődarabért nem teszek ilyet, mert közel van a Halottak Városa, és az őrök meghallanák jajszódat. Tartsd hát meg a szerencsédet, mert talán valóban nagyobb szükséged van rá, mint nekem. De mondd csak, miféle országbeli vagy? Nem tudod, hogy nem kell félnem az őröktől, mert nem va- gyok többé rabszolga, hanem szabad ember? Elmehetnék a városba is, de nem akarok, mert az utcán a gyerekek megré- mülnének arcomtól. - Hogyan lehet egy egész életére bányamunkára ítélt ember szabad? Mert, hogy elítélt vagy, azt látom orrodról, meg levá- gott füledről - mondtam gúnyosan, mert azt hittem, hogy csak kérkedik előttem. - Beszéded nem haragít meg, mert jámbor ember vagyok és istenfélő. Azért is nem öltelek meg, amikor aludtál. De csakugyan nem tudod, hogy a trónörökös, midőn a két biroda- lom koronájával megkoronázták, megparancsolta, hogy oldják meg az összes láncokat és szabadítsák fel a bányákban és kőfejtéseken dolgozó rabokat? Akik ma ott dolgoznak, azok már szabad és fizetségért dolgozó emberek. - Hosszan maga elé nevetett, és így folytatta: - Vagyunk is itt a nádasban erős legények éppen elegen. A Halottak Városában megesszük a gazdagok asztaláról odavándorló áldozatokat, mert az őrök félnek tőlünk, mi pedig nem félünk a holtaktól. Az olyan ember, aki megjárta a bányákat, nem fél többé semmitől, mert annál rosszabb nem történhet vele. Legtöbben közülünk már az istenektől sem félnek, de szerintem legjobb a biztonság, ezért vagyok jámbor ember, bár mint látod, tíz évig éltem bányában magam is. Ekkor tudtam meg, hogy a trónörökös IV. Amenhotep né- ven elfoglalta uralkodói székét, és minden rabszolgát és elítél- tet szabadon bocsátott, úgyhogy a bányák és kőfejtők a keleti tengerparton mind kiürültek, és kiürültek Szináj bányái is. Egyiptom földjén nem volt senki sem olyan bolond, hogy saját jószántából bányába menjen dolgozni. Mitanni királyá- nak leánya, a nagy királyi hitves, babákkal játszott, a fáraó pedig új istennek szolgált. - Az ő istene biztosan furcsa isten - jegyezte meg a volt bányarab -, hiszen megengedi, hogy a fáraó esztelenségeket csináljon. Mindkét birodalomban szabadon járkálnak a rablók és a gyilkosok, a bányák pedig üresek, és nem gazdagítják többé Egyiptomot. Én magam ártatlan vagyok, és igaztalanul szenvedtem, de ilyen mindig volt, és mindig lesz. Esztelen dolog elengedni gonosztevők százait meg ezreit, csak azért, hogy egyetlen ártatlan megszabaduljon. De ez a fáraó dolga, nem az enyém. Gondolkodjék helyettem ő! Beszéd közben megnézegetett, megfogta kezemet és sebhe- lyes hátamat tapogatta. A Halál Házának bűze nem ijesztette el, és látnivalóan sajnált fiatalságomért, mert így szólt: - A bőröd bizony leégett. Nálam van olaj. Talán megenge- ded, hogy bekenjelek vele. - A férfi bekente hátamat, lábamat és kezemet, de közben egyre átkozódott és azt dörmögte: - Ámonra mondom, igazán nem tudom, miért teszem ezt veled, hiszen nem kapok érte semmit. Amikor megvertek, és teli voltam sebekkel, átkoztam az isteneket azért az igazság- talanságért, ami velem történt, engem senki sem kent be olaj- jal. Tudtam, minden rabszolga és elítélt esküszik arra, hogy ártatlan, de mert barátságos volt hozzám, én is az akartam lenni őhozzá. Nagyon egyedül voltam, féltem, hogy elhagy, és újra magamra maradok fájó szívemmel. Ezért így szóltam: - Meséld el, milyen igazságtalanság történt veled, hadd osszam meg a bánatodat! - A bánatot már az első évben kiverték belőlem a botok a rézbányában - mondta a férfi. - A gyűlölet makacsabb volt, mert öt évig eltartott, míg kiverték belőlem, s míg szívemből minden érzés kihalt. De miért ne mesélnék el neked mindent, hogy szórakoztassalak, hiszen kezem biztosan fájdalmat okoz, amikor sebhelyeidet dörzsölöm. Tudd meg, hogy valamikor szabad ember voltam, saját földemet műveltem, volt kuny- hóm, ökröm, asszonyom, és sör is akadt korsómban. Ám volt egy szomszédom, hatalmas ember, Anúkisznak hívták. Por- ladjon el a teste! Földjeit nem mérhette meg, marhája annyi volt, mint a homok a sivatagban, bőgésük úgy hangzott, mint a tenger zúgása, mégis az én földecskémre vágyott. Ezért folyvást bosszúságokat okozott nekem, és minden áradás után, midőn a földeket újra felmérték, közelebb rakta kunyhómhoz a határkövet. Nem tehettem semmit, a földmérők nem törőd- tek velem, csak az ő parancsainak engedelmeskedtek, mert gazdag ajándékot adott nekik. Aztán betömte öntözőárkomat, elzárta földjeimről a vizet, mire ökreim szomjazni kezdtek, gabonám kiégett és korsómból elfogyott a sör. De panaszomat nem hallotta meg soha, mert télen Thébában élt nagy házában, nyáron pedig, midőn eljött birtokára, hogy felfrissítse magát, szolgái bottal támadtak nekem, és rám uszították a kutyákat, ha közeledni mertem feléje. Az Orrnélküli mélyet sóhajtott, és olajat kent a hátamra. Aztán így folytatta: - Mégis ott élnék talán kunyhómban, ha az istenek nem átkoznak meg és nem adnak nekem egy szép leánygyermeket. Öt fiam és három lányom volt, mert a szegény gyorsan szapo- rodik. Amikor felneveltem őket, sokat segítettek rajtam, és nagy örömöm telt bennük, bár az egyik fiamat még kiskorában ellopta egy szíriai vándorkereskedő. Legkisebb lányom na- gyon szép volt. Büszke voltam reá, és nem engedtem, hogy nehéz munkát végezzen, leégesse bőrét a földeken, és vizet hordjon. Okosabban tettem volna, ha levágom a haját, és bekormozom az arcát, mert Anúkisz meglátta, és megtetszett neki. Attól kezdve nem volt egyetlen nyugodt napom. Tör- vénybe idézett, esküdözött, hogy ökreim összetaposták földjét, fiaim garázda módon betömték öntözőárkát, és dögöket dobál- tak kútjaiba. Arra is esküt tett, hogy szűkös években gabonát kölcsönöztem tőle, és mindent, amit mondott, szolgái esküvel bizonyítottak, engem pedig meg sem hallgatott a bíró. De földemet meghagyta volna, ha odaadom neki a lányomat. Nem egyeztem bele, mert abban reménykedtem, hogy lányom szép- ségével olyan tisztességes férfit szerez, aki öregségem napjai- ban majd kegyes lesz hozzám, és eltart. Végül nekem rontottak a szolgái. Nem volt nálam más, csak a botom, de azzal úgy fejbe vertem az egyiket, hogy nyomban meghalt. Akkor levág- ták fülemet, orromat, és bányába vittek. A kifizetetlen adóssá- gok fejében asszonyomat és gyermekeimet eladták rabszolgá- nak. De legkisebb lányomat Anúkisz megtartotta és miután kedvét töltötte vele, odaadta szolgáinak szórakozására. Hát ezért mondom, hogy igazságtalanság történt velem, amikor bányába kerültem. Most, hogy tíz év után a fáraó felszabadí- tott, azonnal hazasiettem, de kunyhómat szétrombolva talál- tam, rétemen idegen marha legelt, és lányom sem akart megis- merni, hanem forró vizet öntött a lábamra a marhapásztorok házában. De hallottam, hogy Anúkisz már meghalt, nagy sírja van Thébában a Halottak Városában, és sírjának bejáratát hosszú felirat ékesíti. Eljöttem hát, hogy szívemet felvidítsam azzal, amit sírjának bejáratára felírtak, de nem tudok olvasni, és bár megtaláltam a sírt, senki nem olvasta el nekem a felira- tot. - Ha akarod, én elolvasom neked - mondtam -, mert tudok olvasni. - Maradjon meg tested épségben örökké - hálálkodott az ember -, ha megteszed ! Szegény ember vagyok, és mindenben hiszek, ami írva van. Ezért akarom megtudni, mit írtak Anú- kiszról, még mielőtt meghalok. Egész testemet bekente olajjal, ágyékkötőmet pedig kimosta a vízben. Aztán együtt mentünk el a Halottak Városába, és az őrök nem állítottak meg utunkon. Addig jártunk a sírok kö- zött, míg az ember rá nem mutatott egy nagy sírra. A sír előtt hús, sült tészta, gyümölcs és virág hevert, de még egy lepe- csételt boroskorsó is volt ott. Az Orrnélküli evett az áldozati ételekből, nekem is adott belőlük, aztán megkért, hogy olvas- sam el, mi van a sír kapujára írva. Én pedig elolvastam: - Én, Anúkisz, gabonát termesztettem, gyümölcsfákat ültet- tem, és termésem mindig bőséges volt, mert istenfélő voltam, és minden termésem ötödrészét feláldoztam az isteneknek. A Nílus kegyes volt hozzám, és míg éltem, nem éheztek sem a földemen élők, sem a szomszédaim, mert földjeikre vezettem a vizet, és a szűkös esztendőkben elláttam őket gabonával. Az árvák köny- nyeit felszárítottam, s nem raboltam meg az özvegyeket, sőt elengedtem adósságukat, és ezért szerte az országban áldották a nevem. Aki elvesztette ökrét, annak én másik ökröt adtam. A határköveket nem raktam máshová, és nem zártam el a vizet szomszédaim földjéről, hanem egész életemben igazságos és jám- bor voltam. Így cselekedtem én, Anúkisz, hogy az istenek kegye- sek legyenek hozzám és megkönnyítsék utamat a holtak birodal- mába. Az Orrnélküli figyelmesen hallgatta, s amikor a végére értem, keservesen sírva fakadt. - Szegény ember vagyok, és mindenben hiszek, ami írva van. Látom tehát, hogy Anúkisz jámbor ember volt, és halála után is tisztelik. A jövő nemzedékek is elolvassák majd a sírfel- iratot, és tisztelni fogják őt. Én viszont nyomorult gonosztevő vagyok, nincsen fülem, nincsen orrom, ezért minden ember láthatja szégyenemet, és amikor meghalok, testemet a folyóba vetik, és többé nem létezem. Hát nem hiábavaló minden ezen a világon? Feltörte a boroskorsó pecsétjét, és inni kezdett. Ekkor meg- jelent egy őr, és megfenyegette botjával, de ő így szólt: - Anúkisz, míg élt, sok jót tett velem. Evéssel és ivással akarom hát tisztelni emlékét itt a sírja előtt. De ha bántani merészelsz engem, vagy barátomat, aki mellettem áll, s aki tanult ember, mert el tudja olvasni a feliratokat, vagy ha segítségért kiabálsz a többi őrnek, vigyázz, mert sok erős férfi van még a nádasban, sokunknak kése is van és éjjel eljövünk, és elvágjuk a torkodat. Sajnálnám, ha így kellene bánni veled, mert jámbor ember vagyok és nem akarok rosszat tenni senki- nek. A saját érdekedben jobb lesz tehát, ha békében hagysz, és nem veszel észre minket. Szemét kidüllesztve meredt az őrre, rongyaiban, orr és fül nélkül, szörnyű látvány volt. Az őr elhitte, amit mondott, körülnézett és elment. Mi pedig ettünk, ittunk Anúkisz sírja mellett, az áldozati tető hűs árnyékában. A bor után az Orrnél- küli megszólalt: - Már tudom, hogy jobb lett volna, ha önként odaadom lányomat Anúkisznak. Talán akkor meghagyta volna kunyhó- mat, talán ajándékot is adott volna, mert a lányom szép volt és ártatlan, bár azóta Anúkisz szolgáinak elhasznált ágyrongya lett. Már tudom, hogy a világon nincsen más igazság, csak a gazdagok és erősek igazsága, és a szegények szavát nem hallja meg a fáraó. Magasra emelte a korsót, hangosan felnevetett, és így foly- tatta : - Egészségedre, derék Anúkisz! Maradjon tested épségben örökké, mert nem akarok utánad menni a halottak birodal- mába, ahol te, és a hozzád hasonlók boldogan élnek, anélkül, hogy az istenek megakadályoznák. De azt hiszem, rendjén való lenne, ha még itt a földön folytatnád jótékonyságodat, és meg- osztanád velem az aranyserlegeket és az ékszereket, melyeket sírodba raktak. Éjjel, ha a hold felhőkbe bújik, meglátogatlak. - Mit beszélsz, Orrnélküli? - kérdeztem ijedten, és ösztö- nösen Ámon szent jeleit vetettem magamra. - Csak nem akarsz sírrabló lenni ? Hiszen ez minden gaztettnél gyalázatosabb istenek és emberek előtt. Ám az Orrnélküli megvadult a bortól. - Tanult ember létedre badarságokat beszélsz ! Anúkisz tar- tozik nekem, és én nem leszek olyan jóságos, mint ő, hanem elveszem, ami az enyém. Ha akadályozol, elvágom a nyakadat. De ha okos vagy, segítesz nekem, mert négy szem többet lát, mint kettő, és ha éjjel nem világít a hold, és a sírt feltörjük, ketten többet bírunk elvinni. - Nem akarok megkorbácsoltan, fejjel lefelé lógni a falakon -feleltem megrémülve. De midőn tűnődni kezdtem, rájöttem, hogy szégyenemet aligha nagyobbítaná, ha barátaim látnának a falakon lógni, a haláltól meg amúgy se féltem. Ettünk, ittunk tehát, s mikor a korsó kiürült, összetörtük, és a cserepekkel dobálni kezdtük a sírokat. Az őrök nem kiál- tottak ránk, inkább hátat fordítottak, mert féltek. Éjjelre kato- nák eveztek át a folyón, a Halottak Városába, hogy a sírokra vigyázzanak, de az új fáraó nem ajándékozta meg őket, mint a koronázás után szokásban volt. Ezért zúgolódva fáklyákat gyújtottak, és miután az áldozati tetők védelmében heverő boroskorsókat kiürítették, feltörték, és fosztogatni kezdték a sírokat. Nekünk sem állt utunkba senki, amikor feltörtük Anú- kisz sírját, felborítottuk koporsóját, és annyi aranyserleget meg más kincset vittünk magunkkal, amennyit csak elbírtunk. Hajnalban a folyóparton már egy sereg szíriai kereskedő vára- kozott, hogy megvásárolja a sírokból elrabolt holmikat, és csónakon elszállítsa a folyón lefelé. Eladtuk nekik a zsákmányt, és majdnem kétszáz deben aranyat meg ezüstöt kaptunk érte, amit a beléjük pecsételt súlyjelek alapján elfeleztünk. De a fizetség, amit a kincsekért adtak, csak elenyésző része volt igazi értéküknek, és a kapott arany is kevert arany volt. Az Orrnélküli így is igen örvendezett, és kijelentette: - Gazdag ember lesz belőlem, mert ez a munka kifizető- dőbb, mint a teherhordás a rakparton, vagy mint a víz kiméré- se az öntözőárkokból. Én azonban így szóltam: - A korsó addig jár a kútra, míg eltörik. Elváltunk tehát, én egy kereskedő csónakján átjutottam a másik partra, és visszatértem Thébába. Új ruhát vásároltam, borozóban ettem és ittam, mert a Halál Házának bűze már kezdett rólam eloszlani. De egész nap áthallatszott a folyón keresztül a Halottak Városából a kürtök hangja és a fegyverek csörgése. Hadiszekerek száguldoztak ott a sírok között, s a fáraó testőrei vadásztak lándzsáikkal a fosztogató katonákra, meg a bányákból kiszabadult férfiakra, akiknek halálüvöltése elhangzott egészen a városig. Aznap este a város fala telis-teli volt fejjel lefelé lógó holttestekkel, s a rend ismét helyreállt Thébában. Az éjszakát egy fogadóban töltöttem, aztán másnap elmen- tem hajdani házamhoz és bekiáltottam Kaptahnak. Kaptah sántikálva jött elő, arca dagadt volt a sok veréstől, de midőn meglátott, egyetlen szeme könnyezni kezdett örömében. Lá- bam elé vetette magát, és így szólt: - Uram, hát visszatértél, pedig már azt hittem, halott vagy. Azt gondoltam, hogyha élnél, visszajönnél hozzám rezet és ezüstöt kérni. Mert aki egyszer ad, annak máskor is adnia kell. De sokáig nem jöttél, pedig új gazdámtól - porladjon el a teste - annyit loptam, amennyit csak bírtam. Láthatod ezt az arcomon és térdemen is, mert tegnap megrugdosott. Anyja, a krokodil - porladjon el ő is - megfenyegetett, hogy elad, s ezért most nagyon félek. Hagyjuk itt ezt a gonosz házat, én elszököm veled, uram. Haboztam, s ő nyilván félreértett, mert így folytatta: - Eleget loptam ahhoz, hogy egy ideig eltarthassalak, uram, és ha elfogy, dolgozni fogok érted, csak vigyél magaddal és szabadíts ki ennek a nőstény krokodilnak és a fiának kezéből. - Azért jöttem csupán, hogy megfizessem neked adósságo- mat, Kaptah - válaszoltam és tenyerébe számoltam aranyat meg ezüstöt, sokszorosát annak, amit egyszer adott nekem. - De ha akarod, megveszem uradtól a szabadságodat is, és akkor oda mehetsz, ahová tetszik. Kaptah, az arany és ezüst súlyát érezvén tenyerében, egé- szen magánkívül volt, öreg ember létére ugrándozni kezdett örömében, és még a sántikálásról is megfeledkezett. De aztán elszégyellte magát. - Igaz, hogy keservesen sírtam, amikor odaadtam neked, amim volt, de ne ródd fel bűnömül - mondta. - Ha most felszabadítanál, hova is mennék, hiszen világéletemben rab- szolga voltam. Nélküled olyan vagyok, mint a tehetetlen macs- kakölyök, vagy mint a kisbárány, kit anyja elhagyott. Nem szabad a drága aranyat arra költened, hogy kiválts, hiszen minek is fizetnél azért, ami már úgyis a tiéd. - Hamiskásan hunyorgatott egyetlen szemével, és igyekezett okos arcot vág- ni. - Amikor vártalak, mindennap érdeklődtem a hajók felől. Éppen most indul Szimirrába egy nagy, erős hajó. Ha elég áldozatot mutatott be valaki az isteneknek, rábízhatja magát. Csak azt sajnálom, hogy mióta Ámont, aki csak rosszat tett nekem, elhagytam, még nem leltem egy eléggé hatalmas másik istent. Pedig folyvást kutatom, és már a fáraó új istenét is kipróbáltam, akinek templomát újra kinyitották. Rengeteg nép jár oda, hogy elnyerje a fáraó kegyét. De azt beszélik, hogy a fáraó maga mondta: az ő istene az igazságból él, így aztán félek, hogy egészen rossz isten, és aligha tud rajtam segíteni. Akkor eszembe jutott a szkarabeusz, amit találtam, odaad- tam Kaptahnak, és hozzáfűztem: - Itt van neked egy isten, aki nagyon hatalmas, bár termetre kicsi. Őrizd gondosan, mert hiszem, hogy szerencsét hoz ne- künk, hiszen kis zsákom máris tele van arannyal. Ölts hát magadra szíriai ruhát és szökj meg, ha akarsz, de ha elfognak, ne engem okolj érte. Segítsen téged ez a kis isten, mert talán valóban jobb, ha vagyonunkat megőrizzük, hogy megfizethes- sük az utat Szimirrába. Théba városában nem nézhetek többé senkinek a szemébe, de ugyanúgy másutt sem Egyiptom föld- jén. Elmegyek hát, mert valahol élnem kell, és soha többé nem térek vissza Thébába. De Kaptah így szólt: - Legjobb uram, ha nem fogadkozol annyira, mert senki sem tudja, mit hoz a holnap, és az az ember, aki egyszer ivott a Nílus vizéből, nem tudja szomját oltani más föld vizé- vel. Különben bölcs a gondolatod és még bölcsebben cselek- szel, ha elviszel magaddal, mert nélkülem olyan vagy, mint a csecsemő, aki maga nem képes pólyáját megkötni. Nem tudom, mi rosszat tettél, bár elfordítod a szemedet, ha arról beszélsz. De fiatal vagy még, és egyszer úgyis elfelejted. Az ember tette olyan, mint a kő, melyet vízbe hajítanak. Hango- san csobban, s gyűrűket vet a vízen, de néhány pillanat múlva elsimul a víz, és a kőnek nyoma sem marad. Ilyen az emberek emlékezete is. Ha elég idő telik el, mindenki elfelejt és minden- ki elfelejti tettedet. Akkor nyugodtan visszatérhetsz, és remé- lem, addigra már olyan hatalmas és gazdag leszel, hogy engem is meg tudsz védelmezni, ha netalán a szökött rabszolgák jegyzéke bajt hozna rám. - Elmegyek, és nem jövök vissza soha - mondtam határo- zottan, de abban a pillanatban az új gazdasszony harsány hangon kiáltott Kaptah után. Ott hagytam a házat, és az utca- sarkon várakoztam Kaptahra. Nemsokára meg is érkezett, kosarat hozott, benne egy kis batyut, s markában rézpénzt csörgetett. - Minden krokodilok anyja a piacra küldött, hogy bevásá- roljak - mondta nagy vígan. - Igaz, hogy most is alig adott valamicske pénzt, de még azzal is jól járunk az úton, mert gondolom, Szimirra nagyon messzire van innen. Kosarában magával hozta ruháját, meg vendéghaját. El- mentünk a partra, ott a nádasban ruhát váltott, én pedig díszes botot vásároltam neki, amilyet az előkelők szolgái és fullajtárjai használnak. Utána a rakpartra indultunk, ahol a szíriai hajók szoktak kikötni. Találtunk egy nagy, háromárbo- cos hajót, melynek orrán derékvastagságú kötél lógott, s árbo- cán ott lengett az indulást jelző zászló. A szíriai kapitány nagyon megörült, amikor megtudta, hogy orvos vagyok, mert nagyra becsülte az egyiptomi orvostudományt és sok hajósem- bere volt beteg. A szent bogár csakugyan szerencsét hozott nekünk, mert beírt minket a hajó könyvébe, és nem fogadott el tőlünk semmit az utazásért, csupán az étkezésről kellett magunknak gondoskodni. Ettől kezdve Kaptah istenként tisz- telte a szkarabeuszt, bekente mindennap jóféle kenőccsel, és drága szövetbe csavarta. A hajó eltávolodott a parttól, a rabszolgák evezni kezdtek, és tizennyolc nap elmúltával megérkeztünk a két birodalom határához. Újabb tizennyolc napi hajózás után arra a helyre értünk, ahol a folyó két ágra szakad, s két nap múlva a tengeren voltunk. Utunk közben számtalan várost és templomot hagy- tunk magunk mögött, láttunk szántóföldeket és nyájakat, de Egyiptom gazdagsága nem vidította fel szívemet. Türelmetle- nül vártam utunk végét, s azt a pillanatot, midőn végleg elke- rülök a feketeföld országából. A hajó most már himbálódzni kezdett, Kaptah megfogódz- kodott a kötelekben, s arca elszürkült. Nemsokára bánatos hangon kijelentette, hogy gyomra a füléig vándorolt, és tudja, hogy meg fog halni. Bár én csaltam el erre az útra, ő nem akar vádolni, hanem megbocsát nekem, hogy az istenek majd kegyesen bánjanak vele. Remélte, hogy a tengervíz sója elégsé- ges lesz testének épségben tartására, ha a tengerbe fúl, s aztán eljut a Holtak földjére. De a hajósok hallották szavait, és kinevették, azt mondták neki, hogy a tenger teli van szörnyek- kel, melyek bekapják őt, mielőtt fenékre érne. Közben megerősödött a szél, és a hajó egyre vadabbul him- bálódzott. A kapitány olyan messzire vezette, hogy a partból már nem látszott semmi. Ekkor én is aggódni kezdtem, mert nem tudtam megérteni, hogyan találhat majd vissza a partra, ha egyszer elvesztette szem elől. Már nem nevettem Kaptahon sem, fejem szédülni kezdett, s furcsán éreztem magam. Kap- tah hányt, végigvágódott a fedélzeten, arca zöld lett, és meg sem szólalt többé. Nagyon megrémültem, és látván, hogy sok más utas is hányni kezd, arcuk elváltozik, s azt jajgatják, hogy meghalnak, a kapitányhoz siettem. Megmondtam neki, hogy az istenek bizonyára megátkozták a hajóját, mert minden orvosi tudományom ellenére félelmetes járvány tört ki a fedél- zeten. Kérleltem, hogy fordítsa vissza a hajót, míg csak partot nem ér, mert különben nem felelhetek a következményekért. Azzal is érveltem, hogy szörnyű vihar tombol körülöttünk, s úgy dobálja a hajót, hogy csak úgy recsegnek az eresztékei, de hozzátettem, hogy nem akarok beleavatkozni abba, ami az ő dolga. A kapitány azonban megnyugtatott, és kijelentette, hogy nincsen semmi baj, sőt, kedvező szelet kaptunk, ezért hát ne káromoljam az isteneket azzal, hogy viharról beszélek. A betegség pedig szerinte abból eredt, hogy az utasok, akik az étkezésért is fizettek, a hajó tulajdonosainak rovására, túlsá- gosan teleették magukat. Szavai mégsem nyugtattak meg, és megkérdeztem, vajon reméli-e, hogy visszatalál a parthoz, mert már erősen sötéte- dett. Azt válaszolta, hogy őrhelyén egész sereg isten segíti őt, hogy megtalálja a helyes irányt. Azt mondta, hogy az istenek éjjel-nappal segítenek, ha süt a nap, s ha éjjel látszanak a csillagok. Ám biztosan hazudott, mert ilyen istenek aligha léteznek. Megpróbáltam Kaptahon és a beteg utasokon segíteni, ahogy csak tudtam, de midőn megérintettem őket, átkozni kezdtek. Amikor étellel kínáltam Kaptahot, hogy megerősöd- jék, elfordította fejét és olyan hangokat hallatott, mint a víziló, midőn gyomrát kiüríti, pedig az ő gyomrában már semmi kiüríteni való nem volt. Soha még nem történt meg, hogy Kaptah az ételt visszautasította volna. Félni kezdtem, hogy igazán meghal, és el voltam keseredve, mert ostoba fecsegésé- vel már nagyon szívemhez nőtt. Leszállt az éj, és végül is elaludtam, bár sokáig rémisztett a hajó hánykolódása, meg a hullámcsapások után felhangzó szörnyű vitorlacsattogás. Teltek a napok, de az utasok közül nem halt meg senki, sőt a legtöbbje újra enni kezdett, és sétákat tett a fedélzeten. Csupán Kaptah feküdt a helyén, anélkül, hogy ételhez nyúlt volna, ám valami életjelt mégiscsak adott magáról, mert újra imádkozni kezdett a szkarabeuszhoz. Ebből láttam, hogy felébredt benne a remény: mégis eljut élve a szárazföldre. Hét nap elmúltán ismét előbukkant a part, s a kapitány bejelentette, hogy Joppe és Türosz mellett hajózunk el, és kedvező széllel haladunk egyenesen Szimirra felé. Hogy mindezt honnan tudta, még ma sem értem. Min- denesetre a következő napon megláttuk Szimirrát, és a kapi- tány bőséges áldozatokat mutatott be a tenger és saját őrhelye isteneinek. Bevonták a vitorlákat, az evezősök vízbe merítették lapátjukat, s a hajó befutott Szimirra kikötőjébe. Amint csendes vizekre értünk, Kaptah feltápászkodott, és megesküdött a szkarabeusz nevére, hogy soha többé nem teszi lábát hajóra. Ötödik könyv A habiruk Szíriáról és azokról a városokról kell most mesélnem, me- lyekbe eljutottam. Legjobb, ha elmondom, hogy a vörösföld országaiban minden másképp van és másképp történik, mint a feketeföld országaiban. Nincsen ott folyó, de a víz az égből árad a földre, és úgy nedvesíti meg. Mindegyik völgy mellett hegy emelkedik, a hegy mögött újra völgy nyújtózik, s mind- egyik völgyben más nép él, s felette önálló fejedelem uralkodik. A fejedelem adót fizet a fáraónak, legalábbis abban az időben még fizetett. Mindegyik nép más nyelvet beszél, s a partmenti- ek halászattal, vagy kereskedéssel a tengeren keresik kenyerü- ket, a belső részek lakói pedig földművelésből, vagy egymás kifosztásából élnek, amit az egyiptomi helyőrség nem képes megakadályozni. Ezek az emberek tarka ruhákat hordanak, melyeket gyapjúból szőnek ügyesen, s a testüket tetőtől talpig befedik vele. Gondolom, azért teszik ezt, mert országukban hidegebb van, mint Egyiptomban, meg azért is, mert testük meztelenségét szégyennek tartják, kivéve, amikor a szabad ég alatt végzik szükségüket. Ez viszont szörnyű dolog egy egyiptomi ember szemében. Hosszú hajat hordanak, és szakál- lukat is megnövesztik. Mindig házaikban étkeznek, s isteneik, melyek minden városban mások, emberáldozatot is követel- nek. Mindebből, amit elmondtam, már bárki megérti, hogy a vörösföld országaiban minden másképp van, mint Egyip- tomban, de hogy miért van így, nem tudom megmondani, mert magam sem ismerem okát. Azt is megértheti mindenki, hogy azok az egyiptomi előke- lők, akiket akkortájt Szíria városaiba küldtek, hogy az adófize- tést ellenőrizzék, s a helyőrségeket irányítsák, feladatukat in- kább büntetésnek, semmint kitüntetésnek tartották. Mind- nyájan visszavágytak a Nílus partjára, s csak néhány akadt, aki már annyira elpuhult, hogy engedett az új és idegen szoká- sok csábításának, felcserélte ruháját, gondolkodását, és áldozni kezdett az idegen isteneknek. A szíriaiak furcsa szokásai, foly- tonos ármánykodásuk és huzavonájuk az adófizetés körül, s a fejedelmek közötti viszálykodások mind megkeserítették az egyiptomi elöljárók életét. Ám megvolt Szimirrában is Ámon temploma, s az egyiptomiak lakomát tartottak, összejöttek, s közösen ülték meg ünnepeiket, ekképpen őrizvén meg saját szokásaikat, és amennyire csak tehették, megpróbálták azt képzelni, hogy Egyiptomban vannak. Két évig éltem Szimirrában, s ezalatt megtanultam a babilo- ni nyelvet és írást, mert azt mondták, hogy aki ezt tudja, beutazhatja az egész ismert világot, és mindenütt szót érthet a művelt emberekkel. A babiloni írásjegyeket, mint ismeretes, hegyes íróvesszővel agyagtáblára vésik, s a királyok levélváltá- sa is ezeken a táblákon történik. Hogy miért van ez így, nem tudom, de talán azért, mert a papír eléghet, ám az agyagtábla örökké megőrzi, és elmeséli, hogy a királyok és uralkodók milyen gyorsan elfelejtik szövetségüket és szent egyezményei- ket. Amikor azt mondtam, hogy Szíriában minden másképp van, mint Egyiptom földjén, arra is gondoltam, hogy ott az orvosnak kell beteget keresnie, s nem a betegnek orvost. Ott, ha valaki megbetegszik, azzal az orvossal gyógyíttatja magát, aki éppen eljön hozzá, mert azt gondolja, hogy istene küldte. Az ajándékot is előre odaadják, s ez nagyon előnyös az orvos- nak, mert a meggyógyult beteg könnyen megfeledkezik a hálá- ról. Szokásban van, hogy az előkelők és gazdagok saját orvost tartanak, s míg egészségesek, ajándékokat adnak neki, de amint megbetegszenek, többé nem adnak semmit, s csak felgyógyu- lásuk után ajándékozzák meg ismét. A legnagyobb csendben akartam megkezdeni orvosi mun- kámat Szimirrában, de Kaptah más véleményen volt. Azt akarta, hogy minden vagyonomat drága ruhákra és kikiáltókra költsem, akik a város forgalmas helyein elterjesztenék híremet. A kikiáltóknak azt kell mondaniuk, hogy én nem keresem fel a betegeket, ellenkezőleg, nekik kell eljönniük hozzám. Kaptah nem engedte meg, hogy beszéljek olyasvalakivel, aki nem hozott ajándékul legalább egy darab aranyat. Megmond- tam neki, hogy ebben a városban ez igazán ostobaság, hiszen senki nem ismeri tudásomat, s a szokások is másfélék, mint a feketeföld országaiban. De Kaptah nem engedett, s én nem tehettem semmit, mert ha valamit egyszer fejébe vett, olyan csökönyös volt, mint a szamár. Végül is rávett arra, hogy elmenjek Szimirra legjobb orvosai- hoz, és elmondjam nekik: "Szinuhe egyiptomi orvos vagyok, akinek a fáraó e nevet adta : Ő, aki magányos. Hazámban nagy az én hírem. A holtakat felélesztem, a vakoknak vissza- adom látását, ha istenem úgy akarja, mert utazóládikómban magammal hordok egy kicsiny, de erős istent. Ám az ismeretek s a betegségek mégsem mindenütt egyformák. Azért jöttem tehát városotokba, hogy megismerjem és gyógyítsam a beteg- ségeket, s tanuljak tudásotoktól és bölcsességetektől. Semmi- képpen nem akarom zavarni törvényes mesterségeteket, hi- szen hogyan is versenyezhetnék veletek. Az arany is olyan nekem, mint a por, melyen lábam tapos, ezért azt kérem, hogy küldjétek hozzám mindazokat a betegeket, akikre istene- tek megharagudott, tehát nem tudjátok meggyógyítani őket, és küldjétek hozzám azokat, akiknek gyógyításához elő kell venni a kést. Ti kést nem használtok, hát küldjétek hozzám ezeket, hogy megtudhassam, meggyógyítja-e őket az én iste- nem. Ha egy ilyen beteget meggyógyítok, odaadom nektek a felét az ajándéknak, melyet kapok tőle, mert nem aranyért, hanem a tudásért jöttem ide. Ha viszont nem sikerül meggyó- gyítanom, nem fogadok el tőle semmit, hanem ajándékostul visszaküldöm őt hozzátok." Szimirra orvosai, akikkel az utcákon és tereken találkoztam, midőn betegeket kerestek, meglengették palástjukat, és szakál- lukat markolászva kijelentették: "Igaz, hogy fiatal vagy, de istened bizonyára bölcs ésszel áldott meg, mert beszéded tet- sző a mi fülünknek. Különösen bölcsen szóltál, amikor az aranyról és az ajándékokról beszéltél. Az is tetszik nekünk, amit a késről mondtál, mert a beteg gyógyítására kést sohasem használunk, hiszen ha késsel illetik, biztosabban meghal, mint akkor, ha nem éri kés. Csupán egyet kérünk tőled, s ez az, hogy senkit ne gyógyíts varázslattal, mert a mi varázslatunk igen hathatós és ebben már éppen elég nagy a versengés Szi- mirrában, meg a többi tengerparti városban." Amit a varázslatokról beszéltek, igaz volt, mert az utcákon a tanulatlan emberek egész serege kódorgott, írni ugyan nem tudtak, de azt ígérték a betegeknek, hogy varázslattal meggyó- gyítják. Ezek a léhűtők háborítatlanul híztak a hiszékeny em- berek házában, míg a beteg meggyógyult, vagy meghalt. Eb- ben is mások voltak a szokások, mint Egyiptomban, mert mindenki tudja, hogy ott a varázslatot csak templomban sza- bad gyakorolni, és csak magas rangú papok foglalkoznak vele, a többieknek titokban, büntetéstől félve kell űzniük. Mindennek következménye az lett, hogy eljöttek hozzám azok, akiket mások már nem tudtak meggyógyítani, s én meg- gyógyítottam őket. Akiket mégsem sikerült meggyógyítanom, azokat visszaküldtem Szimirra orvosaihoz. Ámon templomá- ból szereztem magamnak szent tüzet, hogy megtisztuljak, mint illő. Kést is mertem használni és különféle műtéteket végeztem, amin a szimirrai orvosok szakállukat vakarászva csodálkoztak. Sikerült egy vaknak is visszaadnom a látását, bár orvosok és varázslók egyaránt sikertelenül próbálták meggyógyítani a szemébe mázolt por és köpet keverékével. Én, mint Egyiptomban szokás, tűvel gyógyítottam meg, s ezzel nagy hírnévre tettem szert, bár a beteg később újra elvesztette látását, mert az ilyen műtétek hatása sohasem tar- tós. Szimirra kereskedői és gazdagjai szerfölött tunyán és mér- téktelenül éltek, kövérebbek voltak, mint az egyiptomiak, és nehéz légzés meg gyomorbajok kínozták őket szüntelenül. Ezeket késsel gyógyítottam, s úgy ömlött belőlük a vér, akár a disznókból. Amikor gyógyszereim elfogytak, nagy hasznát vettem, hogy megtanultam, hogyan kell gyógyfüveket gyűjteni akkor, midőn a hold és a csillagok állása kedvező. A szimirrai orvosok oly kevéssé ismerték ezt, hogy semmiképpen sem bízhattam meg orvosságaikban. A kövéreknek olyan gyógy- szert adtam, melyek csillapították gyomorfájásukat és megaka- dályozták a megfúlást. Ezeket a gyógyszereket drága áron adtam el, mindenkinek vagyona szerint, s igyekeztem minden- kivel jó viszonyban lenni, ajándékokat küldtem a város orvosa- inak és elöljáróinak. Kaptah egyre terjesztette híremet, házam- ban koldusokat és mesemondókat tartott, hadd dicsérjenek ők is az utcákon és tereken, hogy ne feledjék el nevemet a város lakói. Egész halom aranyat szereztem. Mindazt, amit nem költöt- tem el, s nem osztogattam szét ajándék gyanánt, a szimirrai kereskedőházak vagyonába fektettem, amelyek Egyiptomba a tenger szigeteire és a hettiták földjére küldték hajóikat. Ilyen képpen számtalan hajónak lettem a résztulajdonosa, hol egy századrész, hol egy ötszázad rész volt az enyém, befektetett vagyonomtól függően. Voltak olyan hajók, amelyek soha nem tértek vissza, de a legtöbb hajó mégis visszatért, s a kereskedő- házak könyveibe bejegyzett aranyam kétszeresére meg három- szorosára nőtt. Szimirrai szokás volt ez, amelyet Egyiptomban nem ismertek. Még a szegények is foglalkoztak vele, és vagy gyarapították, vagy pedig elvesztették még azt is, amijük volt. Tíz-húsz szegény gyűjtött össze annyi rézpénzecskét, hogy megvásárolhatták egy hajónak és rakományának egy ezredré- szét. Nekem viszont nem kellett aranyamat tolvajok és rablók prédájául otthon tartanom, mert minden aranyam be volt jegyezve a kereskedőházak könyveibe. Amikor más városba, Bübloszba vagy Szidónba utaztam betegekhez, nem kellet aranyat vinnem magammal, hanem kaptam egy agyagtáblát, s ha valamire szükségem volt, vagy vásárolni akartam valamit, az ottani kereskedőházakban bemutattam, és azonnal kifizet- ték az aranyakat. Legtöbbször azonban nem volt szükségem erre, mert elég aranyat kaptam betegeimtől, akik saját városuk orvosaiban nem bízva többé, értem küldtek Szimirrába. Jól ment tehát a sorom, vagyonom gyarapodott, Kaptah pedig hízott, drága ruhákat öltött magára, finom kenőcsökkel kente testét, és velem is fennhéjázón kezdett viselkedni, míg rá nem vertem a bottal. Hogy miért ment a sorom ilyen jól; nem tudom megmondani. Ám továbbra is magányosan éltem, és az élet nem adott nekem örömet. Ráuntam a borra is, mert nem vidította fel szívemet; arcom elkomorult, s ha bort ittam, szerettem volna meghalni. Ezért inkább tudásomat gyarapítottam, megtanul- tam a babiloni írást és nyelvet, egyetlen munkátlan pillanatom sem volt, és éjjelenként mély álomba merülve aludtam. Mert ha nem akadt munkám, eszembe jutott, hogy mit tettem, és szívemet lúgnál keserűbben marta a bánat. Megismerkedtem Szíria isteneivel is, hadd lássam, mond- hatnak-e nekem valamit. Csakúgy, mint minden, az istenek is másfélék voltak Szimirrában, mint Egyiptomban. Nagy iste- nük, Baál, kegyetlen isten volt, akinek papjai kiherélték magu- kat, s aki embervért kívánt, hogy kegyes legyen Szimirra váro- sához. A tenger is sok áldozatot követelt, Baál pedig azt kíván- ta, hogy apró gyermekeket áldozzanak neki, ezért a szimirrai kereskedőknek és elöljáróknak szakadatlanul áldozatok után kellett járniuk. Ily módon Szimirrában nem élt egyetlen testi hibás rabszolga sem, s a szegény népet a legkisebb bűnökért is szörnyű büntetések fenyegették. Azt, aki halat lopott, hogy családjának enni adhasson, áldozatképpen feldarabolták Baál oltárán, aki viszont meghamisította a mérleget, vagy ezüstöt kevert az aranyba, s így csapta be a másikat, nem bűnhődött, hanem csupán ravasz kereskedőnek számított. Ilyenkor így szóltak: "Az ember azért született, hogy megcsalják." Hajós- embereik és hajóskapitányaik gyermekeket raboltak Egyip- tomból s a tengerparti helyekről, hogy feláldozhassák őket Baálnak, és ezt mindenki igen nagy érdemnek tartotta. Istennőjük Astarte volt, s miként a ninivei Istárt, Istárnak is hívták. Astarténak sok keble volt, mindennap lenge ruhákba öltöztették és ékszereket aggattak rá, és olyan nők szolgálták, akiket valamiféle okból a templom szüzeinek neveztek, bár egyáltalán nem voltak szüzek. Éppen ellenkezőleg, az ő felada- tuk a templomban az öröm szolgálata volt, melyet az isten előtt kedvesnek tartottak, s annál kedvesebbnek, minél több ezüstöt vagy aranyat ajándékozott a vendég a templomnak. Ezek a nők versengtek abban, hogy miképp tegyenek a férfiak kedvére. Gyermekkoruk óta arra nevelték őket, hogy gyönyör- ködtessék a férfiakat, hadd áldozzanak a kedvükért sok aranyat az istennőnek. Ilyen sem fordulhatott elő Egyiptomban, ahol nővel szórakozni a templom területén nagy bűn volt, s akit ezen rajtakaptak, azt bányába vitték, a templomot pedig meg- tisztították utána. Ám saját asszonyaikat Szimirra kereskedői szigorúan, zárt kapuk mögött őrizték, és tetőtől talpig vastag ruhákba burkol- ták, hogy látásuk ne csábítsa az idegen férfiakat. Maguk mégis eljárogattak a templomba, a változatosság kedvéért, s azért, hogy kedvesek maradjanak az istenek előtt. Ezért Szimirrában nem voltak örömházak, mint Egyiptomban, s aki nem elége- dett meg a templom szüzeivel, feleséget vett magának, vagy rabszolgalányt vásárolt szórakozására a piacon. Rabszolgákat bármelyik nap lehetett kapni eleget, mert a szimirrai kikötőbe szakadatlanul érkeztek a hajók, és minden kívánságot és ízlést kielégítettek a különféle színű, termetű, kövér és sovány rab- szolgák, gyermekek és fiatal lányok. A testi hibás rabszolgákat a városi kormányzat vette meg olcsó áron, hogy feláldozza Baálnak, s miután ez megtörtént, a város urai vidáman moso- lyogtak és mellüket verdesték, szörnyű ravasznak képzelték magukat, hogy ily módon sikerült becsapni az istent. Ha pedig a rabszolga már túlságosan vén, fogatlan, láb nélküli, vagy halálosan beteg volt, bekötötték az isten szemét, hogy ne lássa az áldozat hibáit, hanem csak orra élvezze a tiszteletére kiömlő vér szagát. Én is áldoztam Baálnak, mint a város istenének, mert legbiz- tonságosabb volt jó viszonyban lenni vele. De egyiptomi lévén, nem vásároltam emberáldozatot, hanem aranyat adtam neki. Néha Astarte templomát is meglátogattam, melyet esténként nyitottak meg, hallgattam a zenét, és elnéztem, hogy a temp- lombeli nők, akiket nem akarok szüzeknek nevezni, miképpen járják buja táncaikat istennőjük tiszteletére. Mert az volt a szokás, kedvemet töltöttem velük, és nagyon elcsodálkoztam, amikor számtalan olyan dologra tanítottak, amit nem ismer- tem. Ám a szívem nem örült velük, mindent csak kíváncsiság- ból csináltam, és amikor megtanítottak mindenre, amire meg- taníthattak, meguntam őket, nem jártam el többé a templo- mukba, mert semmi sem volt számomra egyhangúbb, unalma- sabb, mint az ő mesterségük. Kaptah nagyon aggódott értem, és ha rám nézett, rosszallón csóválta fejét, mert arcom megöregedett, homlokomon a rán- cok mélyebbek lettek, és szívem elzárkózott a világ elől. Azt akarta, hogy vásároljak egy rabszolganőt, s ha időm engedi, vele töltsem kedvemet, hiszen az idegen népből nem vehettem feleséget, az ottani egyiptomiakkal pedig nem jöttem össze, ezért nem tölthettem kedvemet azokkal az asszonyokkal sem, akiknek férje elutazott, vagy katonai szolgálatot teljesített az ország belsejében. Mivel Kaptah vezette háztartásomat és ara- nyam is őnála volt, egy napon vásárolt nekem egy ízlésének megfelelő rabszolgalányt. Megmosdatta, bekente kenőccsel és felöltöztette, aztán este bemutatta nekem, amikor a napi munkától kimerülve nyugovóra akartam térni. A leány valamelyik szigetről származott, bőre világos volt, fogai hibátlanok, teste telt. Szeme kerek és szelíd volt, mint egy üsző szeme. Tisztelettudóan nézett rám, látszott, hogy fél ebben az idegen városban. Kaptah buzgón sorolta fel bájait, én pedig, hogy örömet szerezzek neki, megpróbáltam kedve- met tölteni a leánnyal. Bár mindent megtettem, hogy ne legyek oly egyedül, szívemet nem vidította fel, s én a legjobb akarattal sem tudtam őt húgomnak nevezni. Ám rosszul tettem, hogy barátságos voltam hozzá, mert ezzel csak elkapattam, és amikor betegeimet kezeltem, állan- dóan zavart. Sokat evett, hízni kezdett, és szakadatlanul éksze- reket meg új ruhákat kért tőlem. Állandóan a nyomomban volt, bánatosan nézett rám, és folyton-folyvást kedvét akarta velem tölteni. Az sem segített, ha az ország belsejébe, vagy a tengerparti városokba utaztam, mert hazatérvén, elsőnek üdvözölt, sírt örömében, hogy újra láthat, és megint csak járt utánam, hogy kedvemet töltsem vele. Mit sem használt, ha mérgemben elvertem, mert ettől még jobban tűzbe jött, és csodálta erőmet. Ily módon házamban kibírhatatlan lett az életem. De a szkarabeusz végül mégis szerencsét hozott, mert egy napon eljött hozzám az amorriták fejedelme, Aziru, aki már hallott rólam. Elefántcsontból új fogat faragtam annak a fog- nak a helyére, melyet a szomszédaival vívott küzdelemben elvesztett, hibás fogait pedig bevontam arannyal. Mindezt a legjobb tudásom szerint csináltam. Aziru Szimirrában la- kott, mert a város elöljáróival Szimirra és az amorriták közös ügyeiről tanácskozott, és mindennap eljött hozzám. Meglátta a rabszolgalányt, akit a tenger szigeteiről Keftiunak neveztem el, mert nem tudtam kimondani az ő pogány nevét, és szerel- mes lett bele. Azíru erős volt, mint egy bika, és világos bőrű. Szakálla kékesfeketén fénylett, szeme vadul csillogott, s Keftiu egyre sóvárabb pillantásokat vetett rá, hiszen a nőket minden idegen érdekli. Azirunak pedig különösen Keftiu kövérsége tetszett, hiszen a leány még fiatal volt, s ruhái is nagyon feltüzelték, mert Keftiu krétai módon öltözködött: nyakát eltakarták a ruhák, de mellét szabadon hagyták, és a fejedelem csak ahhoz volt hozzászokva, hogy asszonyát tetőtől talpig beburkoltan lássa. Végül is nem tudta legyűrni vágyakozását, sóhajtozni kezdett és így szólt: - Barátod vagyok, Szinuhe, meggyógyítottad fogaimat, és neked köszönhetem, hogy aranytól csillog a szájam, ha kinyi- tom, ezért nagy lesz a hírem az amorriták országában. Mind- ezért olyan gazdagon megajándékozlak, hogy az ámulattól ma- gasba emeled karodat. Mégis meg kell téged bántanom, mert megszerettem azt a nőt, aki házadban lakik, és vágyamat nem tudom elfojtani, mert úgy marcangolja testemet, akár egy vadmacska, s ebből a betegségből nem tud kigyógyítani a te tudományod. Oly nagyon vágyódom e nő után, hogy úgy érzem, beteg vagyok. Sohasem láttam még hozzá foghatót, és megértem, hogy nagyon szereted, midőn éjjel az ágyadban testedet melegíti. Mégis elkérem őt tőled, hogy feleségemmé tegyem többi feleségem között, s hogy ne legyen többé rab- szolga. Azért mondom el neked mindezt őszintén, mert becsü- letes ember és a barátod vagyok, s mindent megadok érte, amit csak kérsz. De azt is őszintén megmondom, hogy ha nem adod ide szépszerével, erőszakkal fogom elrabolni, és elviszem országomba, ahol még akkor sem találod meg többé, ha bátorságot vennél ahhoz, hogy keresésére indulj. Ha meg- szöknél vele Szimirrából, akkor is megtalálnálak. Követeim a föld alól is előkerítenék, és elhoznák nekem a leányt, téged pedig megölnének. Mindezt előre megmondom neked, mert becsületes vagyok, és a barátod vagyok, és nem akarlak álnok szavakkal megcsalni. Szavainak annyira megörültem, hogy örömömben magasra emeltem karomat, de Kaptah, aki szintén hallotta, amit Aziru mondott, haját kezdte tépni, és jajgatva így beszélt: - Gonosz nap van ma, és jobb lett volna, ha gazdám soha- sem születik meg, mert el akarod venni tőle az egyetlen nőt, aki szívének kedves. Ilyen veszteségért nem kárpótolhatod semmivel, mert gazdámnak a leány drágább minden aranynál, drágakőnél és tömjénnél, hiszen szebb ő a teliholdnál is. Hasa kerek és fehér, mint egy halom búza, bár még nem láttad, fejedelem, keble pedig olyan, mint a dinnye, ahogy a szemed is bizonyíthatja. Kaptah azért beszélt így, mert Szimirrában megtanulta a kereskedők fogásait, és sokat akart kapni a leányért, pedig egyetlen vágyunk az volt, hogy megszabadulhassunk tőle. Ezt hallván, Keftiu is sírva fakadt, és kijelentette, hogy nem hagy el soha, de azért sírás közben, ujjai között, csodálva nézte Azirut és göndör szakállát. Akkor felemeltem a kezemet, csendre intettem őket és ko- molyságot erőltetve, így szóltam: - Aziru fejedelem, amorriták királya és barátom! Ez a nő valóban drága szívemnek, és húgomnak nevezem őt, ám a te barátságod mindennél drágább számomra. Ezért barátsá- gunk zálogául odaadom neked, nem fizetségért, hanem aján- dékképpen. Kérlek, bánj vele jól, és tedd vele meg mindazt, amire testedben az a vadmacska vágyik, mert ha nem tévedek, szíve máris hozzád húz, és azok a dolgok tetszeni fognak neki, hiszen amennyire én ismerem, az ő testében is több vadmacska bujkál. Aziru felkiáltott örömében. - Bár egyiptomi vagy, Szinuhe, és minden rossz Egyiptom- ból jön, a mai naptól fogva testvérem és barátom vagy, és nevedet áldani fogják az amorriták földjén. Ha eljössz hozzám vendégségbe, jobbom felől fogsz ülni, minden előkelő embe- rem és vendégem előtt, még akkor is, ha királyok a vendégeim. Erre esküszöm neked! Amint ezt elmondta, felnevetett, fogai csillogtak az aranytól. Ránézett Keftiura, aki már elfelejtette a sírást, és komoly arcot vágott. Szeme izzani kezdett, akár a parázs, úgy rántotta ölébe a lányt, hogy annak csak úgy ringtak a dinnyéi, aztán pehelyként dobta hordszékébe. Így ment el Aziru, s így vitte magával Keftiut. Három napig sem én, sem más nem látta őt Szimirra városában, mert három napra és három éjjelre bezárkózott a házába. Kaptahhal együtt nagyon boldogok vol- tunk, hogy megszabadultunk ettől a rettenetes leánytól. Ké- sőbb azonban Kaptah mégis szemrehányást tett nekem amiatt, hogy nem kértem érte semmit, pedig Aziru mindent megadott volna. De én azt mondtam: - Ajándékba adtam Keftiut Azirunak, s ezzel megszereztem a barátságát. Senki nem tudja, mit hoz a holnap. Bár kicsiny az amorriták országa, és népe csak szamarakat meg juhokat nevel, egy király barátsága mégiscsak király barátsága, és tán többet ér, mint az arany. Kaptah csóválta a fejét, de azért szent bogarunkat bekente mirhával és hálából, amiért megszabadultunk Keftiutól, friss trágyát rakott eléje. Aziru, mielőtt visszatért volna országába, még egyszer eljött hozzám, földig hajolt előttem, és így szólt: - Nem kínálok ajándékot neked, Szinuhe, mert olyasvala- mit adtál nekem, amit nem lehet ajándékkal viszonozni. A leány még csodálatosabb, mint gondoltam. Szeme olyan, akár a feneketlen kút, és soha nem tudok betelni vele, pedig már kisajtolta belőlem a magot, miként bogyóból az olajat. Őszintén bevallva, országom nem túl gazdag. Nem tudok aranyat szerezni másképpen, csak úgy, hogy megadóztatom az országomon átutazó kereskedőket, és háborúkat indítok szomszédaim ellen, de akkor az egyiptomiak tüstént a nyaka- mon teremnek, akár a bögöly, s legtöbbször nagyobb a kár, mint a haszon. Ezért nem tudok neked olyan ajándékot adni, amilyet érdemelnél. Szívem haragszik Egyiptomra, mert el- vette ősi szabadságunkat, nem viselhetünk többé háborút, s nem foszthatjuk ki a kereskedőket, mint apáink tették. De megígérem, hogyha bármikor jössz is hozzám, és bármit kérsz is tőlem, odaadom neked, ha módomban van, csak ezt a nőt ne kérd és lovat se kérj, mert a ló kevés és az is kell a hadiszeke- reinkhez. Bármi mást kérsz, megadom neked, ha módomban van. S ha valaki megbánt, üzenj csak nekem, s az embereim megölik őt, bárhol legyen, mert Szimirrában és Szíria más városaiban is vannak embereim, bár nem mindenki tudja, és remélem, te is titokban fogod tartani. Megmondom neked, hogy tudjad: bárkit megöletek, ha akarod, úgy, hogy nem fog tudni róla senki, és nevedet nem keverik a dologba. Ilyen nagy az én hozzád való barátságom. Így szólt Aziru, aztán szíriai módra megölelt. Látni való volt, hogy tisztel és becsül, mert nyakáról levette aranyláncát és az én nyakamba akasztotta, noha nyilván nagy áldozatot hozott ezzel, mert közben nagyokat sóhajtozott. Ezért odaad- tam neki saját aranyláncomat, melyet Szimirra leggazdagabb hajókészítőjétől kaptam, amikor megmentettem felesége életét egy nehéz szülés alkalmával. Így hát az ajándékozással nem járt rosszul, ami nagy örömet szerzett neki. Azzal elváltunk. Keftiutól megszabadulván, szívem könnyű lett, mint a ma- dár, szemem új után vágyakozott, nyugtalanság fogott el. Nem volt többé maradásom Szimirrában. Újra eljött a tavasz, a kikötőben a hajók hosszú utakra készülődtek, s a papok, midőn a fű kizöldült, kimentek a város falain túlra, és kiásták istenüket, Tammúzt, akinek őszi temetésénél oly rémesen jajgattak, és olyan sebeket hasítottak testükön, hogy csak úgy ömlött a vérük. Nyugtalanságomban a papok után mentem, együtt a tömeg- gel. A föld élénkzöld színben virított, a fák lombosodni kezd- tek, galambok búgtak mindenütt, s a tavakban békák lármáz- tak. A papok félregördítették a követ a sír szájáról, kiemelték istenüket, s kijelentvén, hogy feltámadt és újra él, harsány örömkiáltásokban törtek ki. A tömeg is velük ujjongott, majd tombolni és üvölteni kezdett s a fák ágait tördelte. Az emberek sört meg bort ittak a piaci sátraknál, melyeket a kereskedők vertek fel gyorsan a sír körül. A nők pedig szekérféle alkalma- tosságokon fából készült hatalmas férfitagot vonszoltak maguk után nagy örömujjongással, s midőn leszállt az éj, ledobták ruháikat, s meztelenül futkostak a réteken. Nem volt különb- ség házasok és nem házasok között, mindenki ott kerített ma- gának párt, ahol éppen talált, s a rétek és hegyoldalak megtel- tek zsibongással. Ebben is mások voltak ők, mint az egyiptomi- ak. Amint elnéztem őket, irigység fogott el, és arra gondoltam, hogy jómagam már születésem pillanatában öreg voltam, épp- úgy, mint ahogy a feketeföld országa is öregebb minden más országnál, s íme, ezek fiatal nép gyermekei, és istenüket is úgy szolgálják, mint fiatalok. A tavasz jöttével egyidőben elterjedt a hír, hogy a habiruk elhagyták a sivatagot, és Szíria határföldjeit fosztogatják észak- tól délig, felperzselik a falvakat, s a városokat körülzárják. Ugyanakkor a fáraó seregei is megérkeztek Tanisz városából a Szináj sivatagon keresztül, felvették a harcot a habirukkal, vezérüket vasra verték, és visszakergették őket oda, ahonnan jöttek. Ilyesmi más tavaszokon is megtörtént, most azonban Szimirra lakosai nagy aggodalomban voltak, mert a habiruk kifosztották Katna városát, ahol egyiptomi helyőrség tartózko- dott, fejedelmét megölték, és levágták az összes egyiptomit. Nem kegyelmeztek a nőknek és a gyermekeknek sem, s nem vitték el őket rabszolgának, hogy váltságdíjat kapjanak értük. Emberemlékezet óta nem fordult még elő ilyen eset, mert a megerősített városokat a habiruk mindig elkerülték. Így tört ki a háború Szíriában. Én még sohasem láttam háborút, ezért elutaztam a fáraó seregeihez, mert meg akartam nézni, vajon a háború mond-e valami újat nekem, s mert tanulmányozni akartam a vágófegyverek és buzogányok okoz- ta sebeket. Ám főképpen azért utaztam oda, mert a fáraó seregeinek vezére Horemheb volt, s magányomban látni vágy- tam barátom arcát, hallani vágytam hangját. Szívemben harc dúlt, s arra gondoltam, hogy Horemheb nem köteles többé megismerni engem, ha szégyelli tettemet. De azóta sok idő eltelt már, és két év alatt sok minden történt velem. Talán szívem is megkeményedett, mert szégyenletes tettem emléke nem borzasztott már annyira, mint régen. Nemsokára egy kis városba érkeztem, mely egy hegy tetején épült, és falakkal volt körülvéve. A várost Jeruzsálemnek hív- ták. Kisszámú egyiptomi helyőrség védelmezte Jeruzsálemet, ahol Horemheb a háború idejére felütötte hadiszállását. A szóbeszéd Szimirrában igen eltúlozta a fáraó seregének nagyságát, mert egyetlen hadiszekércsapatból és néhány ezer íjászból meg lándzsásból állt csupán, míg a habiruk seregében ezen a tavaszon a hírek szerint több harcos volt, mint ahány homokszem a sivatagban. Horemheb egy szurtos sárkunyhóban fogadott ezekkel a szavakkal : - Ismertem valamikor egy Szinuhét, aki szintén orvos volt, és az én barátom. - Megnézett, s a szíriai köpeny, melyhez már egészen hozzászoktam, igen meglepte. Akárcsak ő, én is megöregedtem azóta, arcom megváltozott. Ám mégiscsak felismert, mert üdvözlésül felemelte arannyal átfont vezéri korbácsát, elmosolyodott, és így szólt: - Ámonra mondom, te vagy az, Szinuhe, pedig már azt hittem, hogy meghaltál! - A törzstiszteket és az írnokokat térképeikkel és papírjaikkal együtt kizavarta, aztán bort hozatott, megkínált, és így folytat- ta: - Különösek Ámon útjai, hogy a vörösföld országának ebben a mocskos fészkében kell találkoznunk. Szavainak hallatára megdobbant a szívem, és most jöttem rá, mennyire hiányzott nekem Horemheb. Meséltem neki éle- temről, viszontagságaimról annyit, amennyit helyénvalónak tartottam, mire azt mondta: - Ha akarod, eljöhetsz velünk orvosnak, és osztozhatsz di- csőségünkben, mert ezeknek a piszkos habiruknak olyan verést akarok adni, hogy megemlegessék a nevemet, és megsirassák azt is, hogy világra jöttek. - Aztán hozzátette: - Amikor elő- ször találkoztunk, még bizonyára ostoba fiú voltam, és még nem mostam ki a ganajt a lábujjaim közül. Te viszont már akkor is érett férfi voltál, és okos tanácsokat adtál nekem. Ma már többet tudok, és mint látod, aranyos korbácsot tartok kezemben. Ám mindezt nyomorúságos munkával szereztem meg. A fáraó őrcsapatában kellett vadásznom azokra a rablókra és gonosztevőkre, akiket esztelenségében szélnek eresztett a bányákból. Fárasztó munka volt, míg megöltük őket. De ami- kor a habiruk támadásáról hírt vettem, azonnal seregeket kér- tem ellenük a fáraótól. Egyetlen rangosabb tiszt sem versen- gett velem, mert a fáraó közelében több az arany meg a kitün- tetés, mint a sivatagban, s mint már magam is tapasztaltam, a habiruknak hegyes a lándzsájuk és szörnyű a harci üvöltésük. Így végre sikerült tapasztalatokra szert tennem, és seregemet most igazi harcokban gyakoroltatom. De a fáraó egyetlen gondja csak az, hogy istenének templomot emeljek itt Jeruzsá- lemben, és a habirukat vérontás nélkül kergessem vissza. Horemheb felnevetett, és a korbáccsal meglegyintette lábát. Én is nevettem, de ő hirtelen elkomolyodott, ivott egy kortyot, és így szólt: - Őszintén bevallom, Szinuhe, azóta nagyon megváltoztam. Hiszen aki a fáraó közelében él, akkor is megváltozik, ha nem akarja. A fáraó nyugtalanná tesz, mert állandóan csak töpreng és istenéről beszél, aki más, mint a többi isten. Thébá- ban gyakran úgy éreztem, mintha fejemben hangyák nyüzsög- nének, és éjjelenként csak akkor tudtam aludni, ha előbb bort ittam, és nővel töltöttem kedvemet, hogy fejemet megtisztít- sam. Hát ilyen furcsa az ő istene. Nem jelenik meg semmilyen alakban, mégis jelen van mindenütt. Képe kerek, keze áldást oszt minden teremtményre, és nem tesz különbséget rabszol- gák és előkelők között. Hát mondd, Szinuhe, nem egy beteg ember beszéde ez? Nem tudok mást gondolni, mint azt, hogy veszett majom harapta meg kiskorában, mert csak egy őrültnek juthat eszébe, hogy a habirukat vérontás nélkül kell elűzni. Ha meghallanád harci üvöltésüket, belátnád, hogy igazam van. Ám, ha a fáraó úgy akarja, csak mossa a kezét. Én szívesen magamra vállalom istene előtt a vétket, és a habirukat hadisze- kereimmel fogom összetiporni. Újra húzott egyet a borból. - Az én istenem Hórusz - folytatta -, és Ámon ellen sincsen semmi kifogásom, mert Thébában számtalan remek átkozó- dást tanultam meg az ő nevével, amivel hatni lehet a katonákra. De megértem, hogy Ámon túl hatalmassá lett, és az új isten azért harcol ellene, hogy megerősítse a fáraó hatalmát. Ezt a nagy királyi anya mondta nekem, és Eje, a pap is megerősítet- te, aki most a fáraó jobbján a görbe botot hordja. Atón segítsé- gével akarják megdönteni Ámont, vagy legalább hatalmát kor- látozni, mert nem jó, hogy a fáraó felett Ámon papjai uralkod- nak Egyiptomban. Ez bölcs, és rendjén való dolog, katona lévén, meg tudom érteni, miért van szükség az új istenre. Nem is volna ellene semmi kifogásom, ha a fáraó megeléged- nék templomok építésével és papok tartásával, de ő túl sokat töpreng istenén, túl sokat beszél róla, és semmi nem történhet anélkül, hogy előbb vagy utóbb szóba ne kerülne az új isten. Ezzel a körülötte levő embereket még saját magánál is bolon- dabbá teszi. Azt vallja, hogy az igazságért él, ám az igazság olyan, mint a gyermek kezében az éles kés, és egy őrült kezében még annál is veszedelmesebb, mert a kést tokban kell tartani, és használni csak akkor szabad, ha valóban szükség van rá. Bizony, ilyen az igazság, és senkinek se veszedelmesebb, mint az uralkodónak és vezérnek. Ivott, és hozzátette: - Hálás vagyok sólymomnak, hogy elkerültem Thébából, mert Théba az ő istene miatt úgy felbolydult, akár egy kígyófé- szek, és nekem semmi kedvem ahhoz, hogy belekeveredjem az istenek viszályába. Ámon papjai különféle szemérmetlen dolgokat terjesztenek a fáraó származásáról, és a népet fellázít- ják az új isten ellen. A fáraó házassága is nagy felháborodást keltett, mert Mitanni királyának a lánya, ki még babákkal játszott, hirtelen meghalt, és a fáraó egy Nefertiti nevű lányt tett hitvesévé, aki Ejének a gyermeke. Igaz, hogy Nefertiti szép lány és jól öltözködik, de nagyon önfejű, és mindenben hasonlít apjára. - Miben halt meg a királylány? - kérdeztem, mert magam is láttam ezt a tágra nyílt szemű gyermeket, amint ijedten szemlélte a várost, midőn isten módjára felöltöztetve és feldí- szítve a Kosok útján a templomba vitték. - Az orvosok azt mondják, hogy nem bírta Egyiptom éghaj- latát - felelte Horemheb, és nevetni kezdett. - Badarság, hi- szen mindenki tudja, hogy egyetlen országban sincs olyan egészséges éghajlat, mint Egyiptomban. De te is tudod, hogy a fáraó ágyasházában több gyermek hal meg, mint a szegények városnegyedében, noha ezt senki sem hinné. Legokosabb, ha neveket nem említünk, bár én a magam részéről, ha volna hozzá merszem, hadiszekeremmel Eje háza ellen rontanék. Ezután nyugovóra tértünk. Reggel kürtök hangjára ébred- tem. A katonák csoportokba gyűltek, aztán sorokba rendeződ- tek. A sorok között alacsonyabb rangú tisztek és parancsnokok futkostak, ordítottak, oldalba bökték és korbáccsal csapkodták őket. Amikor mindenki a helyén volt, megérkezett Horemheb. Kezében tartotta aranyos korbácsát, egy szolga pedig napel- lenzőt emelt feje fölé és egy légycsapóval a legyeket hessegette körülötte. Horemheb így szólt a katonákhoz: - Egyiptomi katonák ! Egyiptomi katonákat mondok, és ti- teket is így nevezlek, koszos négerek, piszkos szíriai lándzsá- sok, meg titeket is, sardánok és hadiszekérhajtók, akik legin- kább hasonlíttok katonákra meg egyiptomiakra ebben az egész mekegő és bőgő csordában. A mai napon harcba viszlek titeket, mert kémeim jelentették, hogy a habiruk tábort vertek a he- gyek mögött. Azt, hogy mennyien vannak, nem tudom meg- mondani, mert a kémek, mielőtt megszámlálhatták volna őket, megijedvén, futásnak eredtek. Ám remélem, elegen vannak ahhoz, hogy mindnyájatokat megöljenek, hogy végre megsza- baduljak csúf és gyáva pofátok látásától, és visszatérhessek Egyiptomba olyan sereget gyűjteni, amelyben igazi férfiak vannak, akik szeretik a zsákmányt és a dicsőséget. Te altiszt ottan, te bevert orrú, rúgj bele abba a disznóba, aki a fenekét vakarja, amikor én beszélek! Ma utoljára adok nektek lehetősé- get arra, hogy megpróbáljatok tisztességesen verekedni! Horemheb zordan nézett a katonákra, pillantása mindenkit elért. Moccanni sem mertek, amikor folytatta: - Harcba viszlek benneteket, és tudja meg mindenki, hogy elsőként fogok a harcba hajtani, s nem állok meg, hogy azt lessem, ki jön és ki nem jön utánam. Mert én Hórusz fia vagyok, előttem sólyom repül, és ma meg akarom verni a habirukat még akkor is, ha egyedül kell megtennem. De azt is megmondom előre, hogy korbácsom este vért fog fakasztani, mert saját kezemmel korbácsolom meg azokat, akik nem kö- vetnek a harcban, hanem megpróbálnak elbújni vagy elszalad- ni az ellenség elől. Azt is megbánják, hogy meglátták a napvilá- got, és biztosítalak benneteket arról, hogy a korbácsom jobban harap, mint a habiruk lándzsái, mert azok csak ócska rézből vannak és könnyűszerrel eltörnek. Nincs is a habirukban sem- mi félelmetes, csak a hangjuk ijesztő, de aki fél az üvöltésüktől, dugjon sarat a fülébe. Nem lesz abból semmi baj, mert a habiruk üvöltése közepette amúgy sem fogjátok meghallani a parancsokat. Mindenki kövesse a maga parancsnokát, és az egész sereg kövesse sólymomat! Még azt is elmondom nektek a habirukról, hogy rendetlenül, összevissza harcolnak, olyanok, mint a csorda. Benneteket viszont megtanítottalak sorokban harcolni, s az íjászokat megtanítottam, hogy adott parancsra, vagy jelre egyszerre lőjenek. Hát azért mondom, hogy Széth és összes ördöge pörkölje meg mindegyiket, aki hamarabb kilövi a nyilat, vagy célzás nélkül pazarolja el a nyílvesszőjét. És nehogy jajgatva induljatok a harcba, mint holmi vénasszonyok, hanem igyekezzetek férfiak módjára vi- selkedni, akik nem szoknyát, hanem ágyékkötőt hordanak. Ha legyőzitek a habirukat, tiétek lesznek a marháik, tiétek lesz minden holmijuk, és gazdagok lesztek, mert sok zsák- mányt raboltak össze a felperzselt falvakból. Nekem nem kell egyetlen rabszolga és egyetlen ökör sem, mindent eloszthattok egymás között. Az asszonyaikon is osztozhattok, és azt hiszem, szívesen fogtok henteregni velük majd este, mert a habiru asszonyok szépek és tüzesek, és szeretik a bátor katonákat. Horemheb végignézett seregén, s a harcosok torkából hirte- len kiáltás tört elő. Lándzsával verték a pajzsukat, íjukkal hadonásztak, és kiabáltak torkuk szakadtából. Horemheb el- mosolyodott, hanyagul a levegőbe suhintott korbácsával, és folytatta: - Látom, már égtek a vágytól, hogy megverjenek bennete- ket, de előbb fel kell szentelnünk a fáraó új istenének, Atónnak a templomát. Igaz, hogy Atón olyan isten, aki ellenzi a hábo- rút, így hát nem hiszem, hogy sok örömetek lesz belőle. Ezért a fősereg induljon előre, a hátvéd pedig maradjon itt templo- mot szentelni, hogy elnyerjük a fáraó kegyét. Hosszú menete- lés áll előttetek, mert azt akarom, hogy olyan fáradtan harcolja- tok, amennyire csak lehet, s ne legyen erőtök elszaladni, hanem annál hősiesebben küzdjetek a bőrötökért. Ismét suhintott egyet aranyos korbácsával, s a fősereg lelkes kiáltozás közepett elindult a városból. Szörnyű összevisszaság- ban vonultak kifelé, mindenki a saját csapatának hadijelvényét igyekezett követni, melyet hosszú rúdon a csapatok élén hor- doztak. Oroszlánfarkat, sólymokat, krokodilfejeket követtek ekképpen a harcba, s előttük könnyű hadiszekerek haladtak, hogy az utat biztosítsák. De a főtisztek és a hátvéd Horemheb vezetésével a templomba mentek, mely a város szélén egy magas sziklára épült. Útközben hallottam, amint a tisztek elégedetlen hangon beszéltek Horemhebről, és azt mondták: - Rendjén van-e, hogy a hadvezér elsőnek hajt a harcba? Ezt ugyan nem fogjuk csinálni, mert minden időkben az volt a szokás, hogy a vezéreket és tiszteket hordszéken vitték a sereg után. Hiszen az íráshoz egyedül ők értenek, és máskép- pen hogyan is tudnák feljegyezni, mit csinálnak a katonák, és hogyan tudnák megbüntetni a gyávákat? Horemheb jól hallotta beszédüket, de csak korbácsát lóbál- ta, mosolygott magában, és nem szólt semmit. - A templom aprócska volt, sebtiben tákolták össze fából és agyagból. Nem hasonlított a többi templomhoz, mert közé- pen nyitott volt, és ott állt az oltár, az istent meg egyáltalán nem lehetett látni sehol. A katonák álmélkodva forgolódtak, hogy megpillantsák az istent és ekkor Horemheb így szólt hozzájok: - A fáraó istene kerek és olyan, mint a napkorong. Keressé- tek hát meg az égen, ha szemetek bírja ! A fáraó istene megáld benneteket, bár úgy vélem, hogy a mai menetelés után az ujjait forró tűknek fogjátok érezni a hátatokon. A katonák morogni kezdtek és azt mondták, hogy a fáraó istene túlságosan messze van. Ők olyan istent akartak, aki előtt leborulhattak a földre, s akit, ha bátorságot vesznek hoz- zá, meg is érinthetnek kezükkel. De amikor megjelent a pap, elhallgattak. Vézna, fiatal férfi volt, borotválatlan fejjel, fehér vállkendővel. Szeme fényesen, lelkesen tüzelt. Tarka tavaszi virágokat, olajat és bort áldozott az oltáron, mire a katonák hangosan nevetni kezdtek. Azután himnuszt énekelt Atónhoz, melyről azt beszélték, hogy maga a fáraó írta. Mindenesetre nagyon hosszú volt és egyhangú, s a katonák nyitott szájjal hallgatták és nem értettek belőle semmit. A pap így énekelt: Szép vagy, midőn felkelsz az ég partja mögül, élő Atón; élők között első! Míg feljössz a keleti égre minden földet betölt a pompád, mert szép és nagy vagy, s magasan ragyogsz a föld felett. Sugaraid átölelnek minden birodalmat, melyet teremtettél, melyet a szeretet sugaraival összekötsz, s bár távol vagy, sugaraid itt ragyognak, bár szentséges vagy, lábad földi rögöket érint. Énekelt még az éj sötétségéről, az oroszlánokról, melyek éjjel előbújnak barlangjukból, és énekelt még a kígyókról is. Sok katonát ezeknek hallatán elfogott a félelem. Énekelt a nap ragyogásáról, énekelt arról, hogy a madarak reggelenként Atón dicséretére csattogtatják szárnyukat. Arról is énekelt, hogy az új isten ad életet az asszonyok méhében levő magzat- nak, s ő ad teremtő erőt a férfi magjának is. Énekét hallgatván, azt hihette az ember, hogy nincs a világon egyetlen olyan apróság, amelyhez Atónnak ne volna köze, mert szerinte még a csirke sem képes kibújni a tojásból, s nem képes csipogni Atón segítsége nélkül. Aztán így folytatta: Kezedben olyan a világ, amilyenre alkottad azt, fényed élteti az embereket, s ha lenyugszol, meghalnak ők, mert te vagy az élet, s általad élnek az emberek. Minden szem a te szépségedet nézi, míg ragyogsz az égen, s minden munkának vége van, midőn lenyugszol nyugaton. Mióta a világot alkottad, Fiad kedvére tettél itt mindent, aki öledből jött a világra, a fáraó kedvére, aki az igazságért él, a két birodalom urának, Ré fiának kedvére, aki az igazságért él, a koronák urának kedvére alkottad a világot, s az ő nagy királyi hitvesének kedvére, a két birodalom szeretett uralkodónőjének, Nefertitinek kedvére, ki éljen és viruljon örökkön-örökké. A katonák, lábukkal a homokot turkálva, hallgatták a papot, aztán megkönnyebbülten nagyot kiáltottak a fáraó tiszteletére, mert a himnuszból csupán egyetlen dolgot értettek meg, s ez az volt, hogy a himnusz dicsőítette, és az isten fiának nevezte a fáraót. Ezt helyesnek és rendjén valónak tartották, hiszen mindig így volt, és mindig így is lesz szokásban. Horemheb elbocsátotta a papot, mire az ifjú a katonák lelkesedésétől elragadtatva távozott, hogy a fáraónak levelet írjon a történtek- ről. De nem hiszem, hogy a himnuszból és annak gondolatai- ból sok öröme lett volna a katonáknak, akik a homokot turkál- ták lábukkal, s nem egy közülük az erőszakos halál elé ment. Te lakozol szívemben egyedül, és nem ismer téged senki más, csak fiad, a fáraó. Te megosztod véle titkaidat, és megáldod őt hatalmaddal. A hátvédsereg elindult, s követték az ökrök a taligáikkal, meg a teherhordó szamarak. Horemheb előrehajtott kocsiján, a főtisztek pedig, a hőségre panaszkodván, beültek hordszéke- ikbe. A sereg egészen délutánig menetelt, és csak rövid pihenőt tartott, amikor megengedték a katonáknak, hogy éhüket és szomjukat csillapítsák. Egyre többen dőltek ki az útszélre fájós lábuk miatt, s nem is keltek fel többé, pedig a tisztek korbáccsal és rúgásokkal nógatták őket. A katonák felváltva énekeltek és káromkodtak, s midőn megnyúlt az árnyék, a környező hegyoldalakról láthatatlanul süvöltő nyilak kezdtek röpdösni feléjük. A zilált sorok között egy-egy ember időnként a vállá- hoz kapott, amelyben ott rengett a nyílvessző. Sokan arccal az útra zuhantak. De Horemheb nem állt meg, hogy a halotta- kat elhordassa, hanem meggyorsította a menetet, mire a kato- nák futólépésben mentek tovább. A könnyű hadiszekerek fel- túrták az utat. Az út szélén nemsokára néhány habiru holttes- tét pillantottuk meg. Rongyos ruha volt rajtuk, szájukon és szemükön legyek nyüzsögtek. Néhány katona lemaradt, hogy a holttesteket megforgatva valami emlékhez jusson, de már nem akadt semmi fosztogatni való. Végül elénk tárult a széles rónaság, amelyen a habiruk tábo- roztak. Horemheb megfújatta a kürtöket, és előkészítette sere- gét a támadásra. A lándzsásokat középre, az íjászokat pedig a sereg két szárnyára állította fel. A hadiszekereket azonban elküldte, mire mindegyik féktelen gyorsasággal elszáguldott, s olyan porfelhőt kavart, amely egészen eltakarta a szem elől. Körülötte csupán néhány nagyobb hadiszekér maradt. A he- gyek mögül, a távoli völgyekből, égő falvak füstje szállt az ég felé. A síkságon táborozó habiruk serege mérhetetlen nagy- nak látszott. Midőn elindultak felénk, ordításuk és kiáltozásuk úgy betöltötte a levegőt, akár a tenger harsogása. Pajzsaik és lándzsáik hegye félelmetesen villogott a nap sugaraiban. De Horemheb érces hangon kiáltotta harcosainak: - Ne remegjen a térdetek, mert nincsenek sokan, amit lát- tok, csupa barom, nő meg gyerek, és mielőtt eljön az este, mind a ti zsákmányotok lesz ! A fazekaikban már vár rátok a jó meleg étel, hát igyekezzetek, hogy még sötétedés előtt ehessünk, mert olyan éhes vagyok, mint egy krokodil! De a habiruk serege félelmetesen özönlött felénk, nagyobb volt, mint a mi seregünk, s lándzsáik a napsugárban oly he- gyesnek látszottak, hogy már egyáltalán nem volt kedvemre az egész háború. Lándzsásaink sorai meginogtak, s hátrafelé kezdtek nézegetni, akárcsak én, de az altisztek megsuhogtatták korbácsukat, szitkozódtak, a katonák pedig bizonyára túl fá- radtak és éhesek voltak ahhoz, hogy megfutamodjanak a habi- ruk elől, mert soraikat csakhamar újra rendezték. Az íjászok izgatottan pengették íjukon a húrt, s várták a jeladást. A habiruk, midőn már elég közel jutottak hozzánk, olyan félelmetes üvöltésben törtek ki, hogy fejemből kifutott a vér, s a lábam remegni kezdett. Ugyanakkor rohanvást megindul- tak, nyilakat lődöztek felénk, és én hallottam a fülem mellett süvítő nyilakat, amint legyek módjára "pzz, pzz" hangon züm- mögtek a levegőben. A nyilak süvöltésénél és zümmögésénél idegesítőbb hangot életemben soha nem hallottam, de nagyon felbátorított, amint észrevettem, hogy nem tesznek sok kárt, mert vagy fölöttünk repülnek el, vagy pedig beleütköznek a pajzsokba. Horemheb ekkor elkiáltotta magát: "Katonák, kövessetek!" Kocsihajtója nekieresztette a lovakat, s a többi hadiszekér is nyomába eredt. Az íjászok egyszerre kilőtték nyilaikat, a lándzsások pedig a hadiszekerek után rohantak. Ugyanabban a pillanatban minden torokból kiáltás tört elő, amely félelmetesebb volt még a habiruk üvöltésénél is, mert mindenki a saját életéért kiabált, hogy félelmét csillapítsa. Én is azon kaptam magamat, hogy teli torokból ordítok, s ez nagyon könnyített rajtam. A hadiszekerek szörnyű dübörgéssel vágtattak bele a táma- dó habiru seregbe, legelöl, a porfelhő és a ringó lándzsaerdő felett, Horemheb strucctollas sisakja csillogott. Mögöttük oroszlánfarkas és sólymos jelvényeiket követve a lándzsások rohantak, az íjászok pedig elözönlötték a mezőt, és egyszerre lőttek a habiruk zilált csoportjaira. Ettől fogva minden egyet- len szörnyű összevisszaságba, lármába, dobogásba, ordításba és halálüvöltésbe olvadt össze. A vérszag elnyomta az izzad- ságnak és a katonáknak a szagát, s az égből növekvő rajokban hollók ereszkedtek alá a síkságra. Mire leszállt a nap, a csatatér tele volt levágott kezű holttestekkel. A habiruk tábora kigyul- ladt, s körülötte mindenfelé szétszéledt marhák bőgtek. Ám a katonák a győzelemtől megrészegülten tovább folytat- ták az öldöklést, lándzsájukat mindenbe belevágták, ami csak eléjük került, s megölték azokat is, akik már eldobták a fegy- vert. A gyerekekből buzogánnyal verték ki a lelket, s nyíllal lődöztek az eszeveszetten menekülő marhacsorda után, míg- nem Horemheb újra megfújatta a kürtöket. Ekkor a parancs- nokok és altisztek végre észhez tértek, és korbácsukkal nekilát- tak a katonák egybeterelésének. Aztán összegyűjtötték a foglyokat és egy bekerített helyre hajtották őket. A fegyvereket halomra rakták, az elszéledt mar- hák összeszedésére pásztorokat küldtek szét. A habiruk olyan sokan voltak, hogy nagy részüknek sikerült elmenekülniük, de Horemheb úgy vélte, hogy egész éjjel futni fognak, és egyhamar nem is lesz kedvük visszatérni. Égő takarmányos- szekerek és sátrak fényében hozták Horemheb elé az istent tartalmazó ládikát. Horemheb felnyitotta, és kivette belőle Szehmetet, az oroszlánfejűt, aki a tűz fényében büszkén dül- lesztette ki famellét. A katonák örömujjongás közepette fröcs- költék le a sebeikből ömlő vérrel, s győzelmi jelvény gyanánt levágott kezeket dobáltak eléje. A levágott kezekből magas halom emelkedett, s voltak olyanok is, akik négy vagy öt kezet dobtak a halomra. Horemheb nyakláncokat és karpereceket osztott szét közöttük, s a legbátrabbaknak altiszti rangot ado- mányozott. Jómagamnak sok munkám volt, mert a habiruk lándzsái és buzogányai szörnyű sebeket ejtettek. Égő sátrak fényében dolgoztam. A sebesültek üvöltése egybevegyült azoknak a nők- nek a jajgatásával, akiket a katonák magukkal vonszoltak, hogy sorshúzás után kedvüket töltsék velük. Kimostam és össze- varrtam a tátongó sebeket, a kicsüngő beleket visszadugtam a szétnyílt hasakba, s visszahajtottam a helyére a sebesültek szemébe lógó fejbőrt. Azoknak, akiket már nem lehetett meg- menteni, sört és bódító szereket adtam, hogy békében haljanak meg éjjel. Azokat a habirukat is gyógyítottam, akik sebük miatt nem tudtak elmenekülni és összevarrtam sebeiket, de hogy miért tettem, nem tudom. Talán azért, hogy Horemheb jobb áron adhassa el őket rabszolgának. Ám sokan közülük nem törődtek a segítségemmel. Amint gyermekük sírását, s az egyiptomiak által megerőszakolt feleségük jajgatását meghallották, újra fel- tépték sebüket. Lábukat maguk alá húzták, fejüket betakarták ruhájukkal, aztán amikor vérük elfolyt, meghaltak. Amint elnéztem őket, már nem voltam olyan büszke a győ- zelmünkre, mint rögtön a csata után. Hiszen a habiruk csupán nyomorult sivatagi nép volt, amelyet éhségében hívogatón csábított a völgyek sok marhája és gabonaföldje. Hát ezért támadtak Szíriára, hogy kifosszák. Soványak voltak, és sokuk szembetegségben kínlódott. Igaz, hogy a harcban vadak és félelmetesek voltak, igaz, hogy égő falvak füstje és sírás meg jajgatás követte őket, de szívem mégis elszorult, amikor nagy, széles orruk elfehérült, és haldoklás közben fejükre húzták rongyos ruháikat. Másnap találkoztam Horemhebbel, aki megköszönte segít- ségemet. Azt tanácsoltam neki, hogy építtessen itt egy megerő- sített tábort, amelyben a súlyos sebesültek felgyógyulhatná- nak, mert ha Jeruzsálembe vinnénk őket, meghalnának az úton. Horemheb újra hálálkodott, és így szólt: - Nem gondoltam, hogy olyan bátor vagy, mint tegnap saját szememmel láttam. Ha akarod, egyszer a saját hadiszeke- remen viszlek a harcba. Úgy látszik, veled van a jó szerencse, hiszen sem lándzsa, sem buzogány nem volt nálad, mégis életben maradtál. - Katonáid dicsérik nevedet s esküdöznek, hogy követnek bárhová - válaszoltam hízelegve. - De miképpen van az, hogy egyetlen seb nem esett rajtad, pedig amikor elsőként hajtottál a lándzsák és nyilak ellen, biztosra vettem, hogy meghalsz? Meleg a bőröd, s alatta vér folyik, mint a többi embernek. Elvarázsoltad talán magadat valami erős varázslattal, hogy nem kapsz sebet? Mitől van az, hogy nem félsz soha? - Én is hallottam varázslatokról, sok katonám hord varázs- zacskót a nyakában, hogy megvédelmezze őt - mondta. - De a csata után most is sok varázszacskót szedtek össze az elesettek nyakából, és ezért én nem hiszek az erejükben. Annyi hasznuk van csupán, hogy bátorságot öntenek a tanulatlan katonába, aki nem tud olvasni és írni. Őszintén szólva, az egész csak ganaj, Szinuhe. Én egészen más vagyok, mert tu- dom, hogy nagy tetteket kell végrehajtanom. De azt, hogy honnan tudom, képtelen vagyok neked megmondani. A kato- nának vagy van szerencséje, vagy nincs. Mellém pedig már akkor odaszegődött a szerencse, amikor sólymom a fáraóhoz vitt. Igaz, hogy a sólyom nem szerette a palotát, elrepült, és többé nem tért vissza. De midőn a Szináj sivatagban mene- teltünk Szíria felé, és éhség meg szomjúság gyötört bennünket, mert magam is együtt szenvedtem katonáimmal, hogy meg- tudjam, mit éreznek, s ily módon parancsolni tudjak nekik, egy völgyben égő bokrot pillantottam meg. Élő tűz volt, s nagy bokorhoz, vagy fához volt hasonló, nem aludt ki, de még csak nem is kisebbedett, hanem éjjel-nappal szakadatla- nul lángolt. Körülötte olyan szag terjengett, amely fejembe szállt, és bátorrá, vakmerővé tett. A sereg előtt hajtottam akkor, és a sivatag fenevadjaira vadásztam. Csak én láttam a tüzet, meg a kocsihajtóm, aki bizonyítani is tudja, senki más. De attól kezdve már tudtam, hogy korábban, mielőtt időm betelik, nem fog engem a lándzsa, a nyíl s a buzogány. Azt, hogy honnan tudom, képtelen vagyok megmondani, mert az ilyesmit titok borítja. Hittem Horemheb beszédének, és nagyon tiszteltem őt, hiszen semmi oka sem volt, hogy szórakoztatásomra ilyen dolgot kitaláljon. Még ha akarta volna is, akkor sem találja ki ezt a történetet, mert olyan ember volt, aki csak azt hitte el és vallotta, amit látott, és amit kezével megfoghatott. Három nap múlva Horemheb feloszlatta seregét. A katonák egy részét Jeruzsálembe küldte vissza, hogy elvigyék, ami a zsákmányból megmaradt, mert a csatatérre nem érkezett elegendő kereskedő ahhoz, hogy meg tudják vásárolni a rab- szolgákat, a főzőedényeket, és a gabonát. Másik részüket el- küldte marhát legeltetni. A sebesülteknek tábort építettek, melynek védelmére oroszlánfarkas katonák maradtak hátra, de a legtöbb beteg belehalt sebeibe. Horemheb hadiszekerével a habiruk üldözésére indult, mert a foglyok vallatásánál meg- tudta, hogy a menekülő habiruknak sikerült magukkal vinni istenüket. Engem is elvitt magával, bár én nem akartam vele tartani. Derekába kapaszkodva álltam mögötte a kocsiban, s magam- ban azt kívántam, bárcsak soha ne jöttem volna a világra. Úgy hajtott, akár egy őrült, és én minden pillanatban attól féltem, hogy felborulunk, s fejjel a kövek közé esem. De Ho- remheb csak nevetett, és gúnyolódott, azt mondta, hogy meg- kóstoltatja velem a háborút, hiszen azért jöttem, hogy meglás- sam, mond-e valami újat nekem. A háborút megkóstoltatta velem alaposan. Láthattam az orkán gyanánt támadó hadiszekereket, amint belegázoltak a habiruk tömegébe, akik örömittasan énekeltek, s pálmaágakkal csapkodva hajtották a lopott marhákat a sivatagi rejtekhelyek felé. Lovai öregeket, asszonyokat meg gyerekeket tiportak össze, körülötte égő sátrak füstje gomolygott. Vér és könnyek árán tanította meg a habirukat, hogy jobban teszik, ha megma- radnak szegénynek a sivatagban, éhen halnak a rejtekhelyü- kön, és nem támadják meg a termékeny és gazdag Szíriát, hogy beolajozhassák napégett bőrüket, s meghízhassanak a lopott gabonán. Ily módon kóstoltam bele a háborúba, amely most már nem háború, hanem csupán üldözés és gyilkolás volt. Aztán Horemheb is megelégelte már, és újra felállíttatta a határköveket, amelyeket a habiruk kidöntöttek. Eszébe sem jutott, hogy beljebb helyeztesse a sivatagba, pedig megtehette volna. - Meg kell őriznem a habiruk magját - mondta -, hogy seregemet igazi harcban gyakoroltassam, mert ha az összest elpusztítom, nincs olyan hely a föld színén, ahol háborúzha- tok. Hiszen már negyven esztendeje béke uralkodik a világon, minden nép egyetértésben él, és a nagy birodalmak uralkodói leveleikben testvérnek meg barátnak nevezik egymást, a fáraó pedig aranyat küld nekik, hogy elkészíthessék belőle a szobrát és felállíthassák templomaikban. Meg kell hát őriznem a habi ruk magját, mert az éhség néhány év múlva újra kihajtja őket a sivatagból, és akkor elfelejtik, amit most kaptak tőlem. Horemheb a habiruk istenét is elvette, sólyomként csapott le rá, mire hordozói ledobták a földre, otthagyták, és elmene- kültek a hegyekbe. Az istent apró darabokra törette, aztán Szehmet színe előtt elégette. A katonák pedig mellüket verték és büszkén mondogatták: "Így égetjük el a habiruk istenét." Az isten neve Jéhu vagy másként Jahve volt, rajta kívül nem is volt a habiruknak más istene. Ily módon isten nélkül, és még nyomorultabban kellett visszatérniük a sivatagba, mint ahogyan onnét elindultak, pedig már énekeltek, és pálmaága- kat lengettek örömükben. Horemheb visszatért Jeruzsálembe, ahol időközben a határ- vidék minden menekültje összegyűlt, és újra eladta nekik mar- háikat, gabonájukat és főzőedényeiket. Azok pedig megszag- gatták ruhájukat, és így kiáltoztak: "Ez a rabló rosszabb a habiruknál is !" Nagy bajba mégsem jutottak, mert temploma- ik, a kereskedők, meg az adóhivatalok kölcsönöztek nekik pénzt a vásárláshoz. Azt, amit nem tudtak visszavásárolni, Horemheb eladta a Szíria minden zugából odagyűlt kereske- dőknek. Ily módon réz és ezüst formájában oszthatta fel a zsákmányt katonái között, és ekkor értettem meg, hogy miért halt meg a legtöbb sebesült, minden fáradozásom ellenére. Társaik ellopták tőlük ruháikat, fegyvereiket, s a rajtuk talál- ható ékszert, és sem vizet, sem ételt nem adtak nekik, úgyhogy meghaltak, és a társaiknak több jutott a zsákmányból. Most értettem csak meg, hogy a tudatlan mészárosok miért jöttek oly szívesen a háborúba, s miért tértek vissza Egyiptomba oly gazdagon. Jeruzsálem tele volt lármával, sikoltozással és a szíriai hang- szerek nyekergésével. A katonáknak már volt rezük és ezüst- jük, így hát sört ittak, és kedvüket töltötték a kifestett lányok- kal, akiket a kereskedők hoztak Jeruzsálembe. Aztán birkóz- tak, vagy verekedtek, megsebesítették és kirabolták egymást, de kirabolták a kereskedőket is, aminek az lett a következmé- nye, hogy a város falain mindennap fejjel lefelé lógó katonákat lehetett látni. Ám ez sem vette el kedvüket, csupán ennyit mondtak rá: "Így volt mindig, és így lesz a jövőben is." Rezü- ket és ezüstjüket elköltötték sörre és lányokra, aztán a kereske- dők elmentek és a pénzt magukkal vitték. Horemheb a keres- kedőket jöttük és távozásuk alkalmával egyaránt megadóztatta, és habár a katonák javára lemondott a zsákmányrészről, ugyancsak meggazdagodott. Gazdagsága mégsem töltötte el örömmel, mert amikor el akartam tőle búcsúzni, hogy vissza- térjek Szimirrába, így szólt hozzám: - Ez a háború befejeződött, még mielőtt elkezdődött volna. Levelében megfedd a fáraó, mert tilalma ellenére vért ontot- tam. Vissza kell térnem Egyiptomba, vissza kell vinnem kato- náimat, és el kell őket bocsátanom. Sólyom és oroszlánfarkas jelvényeiket a templomok őrizetére kell bíznom, de hogy mi lesz ennek a vége, azt komolyan nem tudom megmondani, mert ez volt az egyetlen gyakorlott sereg egész Egyiptomban. Mások csak ahhoz értenek, hogy a falakra csináljanak, meg a nőket csipkedjék a piacon. Ámonra mondom, könnyű a fáraónak aranyos palotájában énekeket költeni az isten dicsősé- gére, de ha csak egyszer hallaná az égő falvakban felkoncolt emberek üvöltését és az asszonyok jajgatását, amikor az ellen- ség átzúdul a határokon, akkor talán másképp gondolkodnék. - Egyiptomnak nincsenek ellenségei, hiszen ahhoz túlságo- san gazdag és hatalmas - feleltem. - A te híred is elterjedt Szíria földjén, és a habiruk nem merik többé kidönteni a határköveket. Miért is ne oszlatnád szét seregedet? Hiszen amikor lerészegednek a katonáid, őszintén szólva, úgy garáz- dálkodnak, akár a fenevadak, szállásuk bűzlik a vizelettől, ruhájuk teli van nyüzsgő férgekkel. - Nem tudod, mit beszélsz - vágott közbe. Maga elé me- redt, és dühösen vakarta meg a hónalját, mert a város királyá- nak vályogháza is teli volt férgekkel. - Egyiptom nagyon elbíz- za magát, és ez nem jó dolog, mert a világ nagy, és nem látjuk, hogy hol vetik el azokat a magokat, melyekből tűz és romlás terem. Hallottam, hogy az amorriták királya lovakat gyűjt, és hadiszekereket vásárol, ami igazán nem helyénvaló, mert jobban tenné, ha rendesebben fizetné az adót a fáraónak. Lakomáin az előkelők arról beszélnek, hogy egykor az amorri- ták uralkodtak az egész világ felett, amiben annyi igazság van, hogy az utolsó hikszoszok az ő földjükön laknak. - Aziru király a barátom. Hiú ember, mert azt kívánta, hogy arannyal vonjam be a fogát - mondtam. - Azt hiszem, más gondja van most neki, mert hallottam, hogy olyan felesé- get szerzett, aki elszívja derekából az erőt, és előbb-utóbb elgyengíti a térdét. - Sok dolgot tudsz, Szinuhe - kezdte Horemheb, és vizsgá- lódva nézett rám. - Szabad ember vagy, magad döntöd el, hogy mit cselekedj, és városról városra utaztodban sok olyat hallasz, amit mások nem hallanak. Ha én a te helyedben len- nék, és szabad volnék, mint te, beutaznék minden országot, hogy tanuljak. Elutaznék Mitanni földjére, meglátogatnám Babilont, és talán azt is megnézném, hogy a hettiták miféle hadiszekereket használnak, és hogyan képzik ki seregeiket. Ellátogatnék a tenger szigeteire, és megnézném, milyen na- gyok a hadihajóik, melyeket oly sokszor emlegetnek. De én nem tehetem ezt, mert a fáraó hazarendelt. A nevemet is ismerik már egész Szíriában, és talán nem is hallanám meg, amit akarok. De te, Szinuhe, szíriai ruhát viselsz és olyan nyelvet beszélsz, melyet a tanult emberek mindenütt beszél- nek. Aztán meg orvos vagy, és senki sem hiszi rólad, hogy máshoz is értesz, mint amihez az orvosnak értenie kell. A beszéded is egyszerű és sokszor gyerekes a fülemnek, és nyílt szemmel nézel rám, de mégis tudom, hogy szíved zárkózott, és tudom, olyasvalami lakozik benned, amit egyetlen ember sem ismer. Igazat beszélek? - Talán igazat beszélsz - mondtam -, de mit akarsz tőlem? - Mi lenne, ha adnék neked sok aranyat - folytatta -, és elküldenélek azokba az országokba, amelyekről beszéltem, hogy foglalkozásodat gyakoroljad, és Egyiptom orvosi tudo- mányának meg saját tudásodnak hírét terjesszed? A gazdagok és előkelőek minden városban meghívnának, beleláthatnál szí- vükbe, és talán még királyok és fejedelmek is meghívnának magukhoz, és az ő szívükbe is beleláthatnál. Ám miközben foglalkozásodat gyakorolnád, szemed az én szemem, füled az én fülem lenne, és mindent az eszedbe vésnél, amit látsz és hallasz, hogy visszatérvén Egyiptomba, elmondhasd ne- kem. - Sohasem akarok visszatérni Egyiptomba - válaszoltam. - Egyébként pedig olyan dolgokról beszélsz, amelyek veszé- lyesek, és nekem semmi kedvem ahhoz, hogy egy idegen város falán lógjak fejjel lefelé. - Senki sem tudja, mit hoz a holnap - mondta Horemheb. - Hiszem, hogy vissza fogsz térni Egyiptomba, mert aki ivott egyszer a Nílus vizéből, annak szomját nem oltja semmiféle más víz. A fecskék és darvak is minden télen visszatérnek Egyiptomba, mert más országban nem érzik jól magukat. Ezért a beszéded olyan a fülemben, mint a légyzümmögés. Az arany is csak annyi nekem, mint a por, melyen lábam tapos, és inkább tudásra cserélem. Ugyanúgy ganaj dolog az is, amit az idegen város faláról beszélsz, mert nem azt kérem tőled, hogy kárt vagy bármiféle rosszat tegyél, vagy megsértsed az idegen országok törvényeit. Hát talán nem hívo- gatja minden nagyobb város az utazókat, hogy templomaikat megmutassa nekik? Talán nem rendez mindenféle ünnepsége- ket a csalogatásukra, hogy otthagyják aranyaikat a lakosoknak? Minden országban tárt karokkal fogadnak, ha van nálad arany. Gyógyító tudományodat is szívesen fogadják azokban az or- szágokban, ahol - mint hallottam - az öregeket agyonütik, a betegeket meg a sivatagba viszik, hogy meghaljanak. A kirá- lyok büszkék a hatalmukra, és gyakran parádéztatják katonái- kat, hogy az idegenek is tiszteljék azt a hatalmat. Nem teszel azzal semmi rosszat, ha megnézed, hogyan menetelnek, mi- lyen fegyvereket hordanak, vagy ha megszámlálod, hány hadi- szekerük van. Nincs abban semmi rossz, ha eszedbe vésed, nagyok és nehezek, vagy pedig kicsik és könnyűek-e azok a hadiszekerek, és két vagy három embert visznek-e, mert azt hallottam, hogy némelyek a hajtón kívül pajzshordozót is visznek magukkal a harcba. Fontos azt is tudni, hogy a katonák jól tápláltak, olajtól csillogók-e, vagy pedig soványak, férgesek és szembajosok, mint az én katonáim. Aztán mondják, hogy a hettiták új fémet varázsoltak elő a földből, s a fegyver, melyet abból kovácsolnak, még a legjobban kovácsolt rézbaltát is kicsorbítja. Állítólag kékes színű és vasnak nevezik, de hogy igaz-e, nem tudom, mert talán csak új módot tanultak meg a réz edzésére és keverésére. Szeretném tudni, hogyan csinál- ják. A legfontosabb pedig, hogy megtudjam, milyen az uralko- dók szíve, és milyen a tanácsadóik szíve. Ránéztem, de ő már ügyet sem vetett rám, csak közönyösen lóbálta az aranyos korbácsot, és az ablaknyíláson át Jeruzsálem vályogfalait és szikláit nézegette, amelyek vörösen égtek a napsugarakban, meg az olajfákat, melyeknek levelei szürkék voltak a portól. Ám éppúgy elnézett ezek felett is, mint énfelet- tem, mintha távoli földeket figyelt volna. Nyaka kiegyenese- dett, szemében komor fény villogott. - Értem már a beszédedet - szólaltam meg hosszú tűnődés után. - Mostanában az én szívem is nyugtalan és heves, akár a kalitkába zárt madár. Ezért jöttem hozzád megízlelni a hábo- rút, bár a szolgám óva intett tőle. Nincs is ellenemre, hogy messzi földekre utazzam, ahol még kevés egyiptomi járt, mert Szimirra kicsi és már nagyon meguntam. Beszéded közben elcsodálkoztam azon, hogy miképpen is bírhattam ki ott olyan sokáig. De talán az ember lassan határoz, és nem egykönnyen indul útnak, ha valaki nem parancsol rá és nem küldi el. Te mégsem vagy a parancsolóm, és azt sem értem, hogy miért akarod mindezt megtudni, mi hasznod van belőle, amikor a fáraó arany házában ülsz és nőkkel játszadozol. Horemheb csak ennyit mondott: - Nézz reám ! Ránéztem, és hirtelen mintha megnőtt volna előttem. Sze- me komor lánggal égett, istenre hasonlított most. Szívem resz- ketni kezdett, meghajoltam előtte és kezemet térdemhez kap- tam. - Elhiszed már, hogy a parancsolód vagyok? - kérdezte ekkor. - Szívem azt mondja, hogy parancsolóm vagy, de hogy miért van így, nem tudom - válaszoltam, s nyelvem megduz- zadt szájamban, reszkettem a félelemtől. - Talán az is igaz, hogy sokak parancsolójának születtél, mint mondottad. Útnak indulok hát, és szemem a te szemed, fülem a te füled lesz, de nem tudom, hasznodra válik-e, amit látok és hallok, mert abban, amit tudni akarsz, ostoba vagyok, és csak orvosi tudá- som jobb, mint másoké. Mégis meg akarok tenni mindent, ami csak erőmből telik, és nem aranyért, hanem azért, mert barátom vagy, és mert nyilván az istenek is így rendelték, ha ugyan léteznek egyáltalán. Horemheb pedig így szólt: - Nem hiszem, hogy valaha is megbánod, hogy a barátom vagy, de mindenesetre adok aranyat is neked, mert szükséged lesz rá, ahogy az embereket ismerem. Ne kérdezd, miért drá- gábbak nekem az aranynál is azok a dolgok, melyeket tudni szeretnék. Annyit mégis elmondhatok neked, hogy a nagy fáraók mindig elküldtek eszes, ügyes férfiakat más birodalmak udvaraiba, de a mostani fáraó követei ostoba emberek, nem értenek máshoz, csak ahhoz, hogy miképpen ráncolják köntö- süket, miképpen hordják a kitüntetést, és hogy a különféle szertartások alkalmával melyik álljon a fáraó jobb vagy bal oldalán. Ha ezekkel találkozol, ne törődj vélük, beszédük csak annyit jelentsen fülednek, mint a légyzümmögés. A búcsúzásnál Horemheb már nem viselkedett méltóságtel- jesen, hanem megsimította arcomat, és fejét vállamra hajtotta. - Szívem nehéz, midőn elindulsz, Szinuhe, mert ahogyan te magányos vagy, ugyanúgy én is magányos vagyok, és szívem titkait élő ember nem ismeri. - Így szólván, azt hiszem, még mindig Baketamonra gondolt, akinek szépsége egykor rabul ejtette. Horemheb sok aranyat adott nekem, többet, mint gondol- tam volna. Azt hiszem, az összes aranyat ideadta, amit a hábo- rú idején Szíriában szerzett. Aztán fegyveres kíséretet rendelt mellém a tengerpartig, úgyhogy nem kellett tartanom a rab- lóktól. A tengerparton aranyamat egy nagy kereskedőházban helyeztem el, és agyagtáblákra váltottam, amelyeket biztonsá- gosabb volt az útra vinni, mint az aranyat, mert a rablók semmit sem érhettek vele. Aztán hajóra szálltam, hogy vissza- térjek Szimirrába. Hatodik könyv Az álkirály napja Mielőtt az új könyvet elkezdem, dicsérettel kell megemlé- keznem arról az elröppent időről, mely alatt sok-sok országot utaztam be szabadon, és sok bölcsességet tanultam, hiszen az az idő aligha tér már vissza. Olyan világban jártam-keltem, mely már negyven éve nem látott háborút. A királyok őrei a karavánutakat és kereskedőket, a fáraó és a királyok hadihajói pedig a folyókat és tengereket védték a rablók ellen. Nyitva állt minden határ, és a kereskedőket és utazókat, akik aranyat vittek magukkal, minden város szívesen fogadta. Az emberek nem szidalmazták egymást, hanem meghajoltak, és kezűket térdükhöz kapva üdvözölték a másikat, és tanultak egymás szokásaiból. Sok művelt ember akadt, aki több nyelven is beszélt, és kétféle írást ismert. A földeket rendesen öntözték, és azok bőséges termést hoztak, s a vörösföld országaiban a Nílus helyett az égi Nílus öntözte meg a szántókat. A marha- csordák nyugodtan legelésztek a réteken, s a pásztorok nem hordtak lándzsát, hanem sípjaikat fújták és vidám dalokat énekeltek. Virultak a szőlődombok, gyümölcstől roskadoztak a fák, a papok kövérek voltak, és fénylettek a sok olajtól meg kenőcstől, s a templomok udvaraiból minden országban szám- talan áldozat füstje szállt az ég felé. Jól érezték magukat az istenek is, kegyesek voltak az emberekhez, és a bőséges áldoza- toktól egyre jobban híztak. A gazdagok még gazdagabbak, a hatalmasok még hatalmasabbak, és a szegények még szegé- nyebbek lettek - ahogyan az istenek rendelték -, így hát min- den ember elégedett volt, és senki sem zúgolódott. Így látom magam előtt azt az elröppent időt, amely bizonyára soha nem tér már vissza, amidőn férfierőm még ifjú volt, és a hosszú úton nem fáradtak el tagjaim, szemem kíváncsi volt és epedve vágyott újat látni, szívem tudásra vágyott, és habzsolta a tu- dást. Most, hogy dicsérettel idéztem fel azt a boldog időt, midőn a nap is fényesebben sütött, s a szellő is lágyabban simogatott, mint a mai rossz napokban, utazásaimról fogok mesélni, és mindarról, amit szemem látott és a fülem hallott. De először még azt kell elmondanom, hogy mi történt, amikor Szimirrába visszatértem. Amint odaértem házamhoz, elém szaladt Kaptah, nagy han- gon kiáltozott, és sírt örömében, lábamhoz borulva így szólt: - Áldott legyen a nap, mely gazdámat visszahozta! Hát visszajöttél mégis, pedig már azt hittem, hogy meghaltál a háborúban. Biztosra vettem, hogy lándzsával agyonszúrtak, mert nem törődtél figyelmeztetésemmel, hanem elmentél, hogy megkóstold a háborút. De a bogarunk valóban hatalmas isten, és megvédett téged. Ezért jó nap van ma. Szívem tele van örömmel, mert újra látlak, és az öröm könnyeket fakaszt a szememből, bár azt hittem, hogy én fogom örökölni vagyo- nodat és az összes aranyat, amit a kereskedőházba vittél. Nem siratom elveszett gazdagságomat, mert nélküled olyan vagyok, mint a bárány, amely elbolyongott az anyjától. Nélküled csak keservesen bégetnék, és életem napjai sötétségben telnének. És míg távol voltál, akkor sem loptam tőled többet, mint máskor, hanem vigyáztam házadra, holmidra, és minden ja- vadra, és ezért most gazdagabb vagy, mint voltál. Megmosta lábamat, vizet öntött a kezemre, mindenfélekép- pen gondoskodott rólam, és szakadatlanul siránkozott, míg hallgatásra nem intettem, és azt mondtam neki: - Készíts el minden szükségeset, mert hosszú útra indu- lunk, amely talán több évig is eltart, és teli van fáradsággal, mert Mitanni országába, Babilóniába és a tengeri szigetekre fogunk utazni. Rögtön elhallgatott, arca elvesztette fényét, és szürkére vált a félelemtől. Aztán így kiáltott: - A szent bogárra mondom, uramnak elment az esze, és legjobb lesz, ha összekötözöm, és karjára meg térdére piócákat rakok. Hiszen Szimirrában jó dolgunk van, kenyerünket méz- ben áztathatjuk, s a kereskedők meg az elöljárók tisztelnek bennünket. Aztán meg Istár templomának szüzei a hajósoktól számtalan új dolgot tanultak, melyek a férfiaknak nagyon tet- szenek, s melyektől úgy fickándoznak, mint a halak a szárazon. Ezért a legjobb lesz, ha sürgősen elmégy a templomba áldoza- tot bemutatni, hogy elfelejtsd ezeket a bolond beszédeket. - Utamat többé nem magam szabom meg - szóltam. - Hogy miért, azt nem akarom neked elmondani, mert rabszolga és ostoba vagy. De legyen, amint akarod, maradj te itt, őrizd házamat és vagyonomat, míg távol vagyok, és töltsed kedvedet legjobb tudásod szerint a templom nőivel, akiket nem kívánok szüzeknek nevezni. Ha nem akarsz velem jönni, egyedül indu- lok útnak, és igazán nem kényszerítelek, mert a hosszú úton biztosan több bajom lenne miattad, mint hasznom. Ekkor Kaptah újra jajgatni kezdett. - Bárcsak sohase láttam volna meg ezt a világot ! Bárcsak sohase híztam volna kövérre, és sohase láttam volna jó napo- kat, mert minél jobb dolgunk van, annál nehezebben mon- dunk le róla. Ha egy vagy két hónapra utaznál el, mint máskor, nem szólnék semmit, hanem nyugodtan itt maradnék Szimir- rában. De ha évekig tart az utad, az is lehet, hogy soha nem térsz vissza, és én többé nem látlak téged. Ezért el kell hogy kísérjelek utadon szent szkarabeuszunkkal együtt, mert most minden jó szerencsédre szükséged lesz, és a bogár nélkül sza- kadékba esnél, és a rablók agyonszúrnának lándzsájukkal. Ám mégis jobb lenne, ha Szimirrában maradnánk, a házunkban. Kaptah évről évre arcátlanabbul viselkedett, és már "a mi házunkról", a "mi bogarunkról" beszélt, és ha kifizetett vala- mit, azt mondta: "a mi aranyunk". Nagyon megelégeltem már, és siránkozását is untam, ezért elővettem a botomat, és megcsapkodtam kövér fenekét, hogy legyen igazi oka a jajgatásra. Aztán így szóltam: - Szívem azt mondja, hogy arcátlanságod miatt egyszer még a városfalon fogod végezni, fejjel lefelé. Döntsd el hát végre, velem jössz-e, vagy itt maradsz, de mindenekelőtt hagyj fel örökös siránkozásoddal, amely sérti a fülemet, midőn hosz- szú útra készülődöm. Ekkor Kaptah végre megnyugodott, kibékült sorsával, és felkészültünk az utazásra. Mivel megesküdött, hogy többé nem teszi hajóra a lábát, egy Észak-Szíria felé tartó karavánhoz csatlakoztunk, mert meg akartam nézni Libanon cédruserdeit, hiszen ezek fáiból építették a palotákat, és ezekből készült Ámon szent csónakja is. Az útról nem tudok sokat mesélni, mert egyhangú volt, és rablók sem támadtak meg. Szállásaink jól el voltak látva mindennel, sokat ettünk, ittunk, és akadt olyan pihenőhely is, ahol betegek jöttek hozzám, és én meg- gyógyítottam őket. Hordszéken vitettem magamat, s bár Kap- tah nem volt elragadtatva a szamaraktól, nem vehettem fel hordszékembe, mert elveszítettem volna tekintélyemet a többi utazó előtt. Ezért szüntelenül jajgatott, és azt kívánta, bárcsak meghalna. Emlékeztettem arra, hogy hajón gyorsabb és ké- nyelmesebb lett volna utunk, de ez se nagyon vigasztalta meg. A száraz szél kimarta arcomat, ezért állandóan kenőcsökkel kellett zsíroznom, torkom tele lett porral, és a sivatagi bolhák is kínoztak, de ezeket a bajokat mégis elfeledtem, és szemem gyönyörködött az idegen vidékek látásában. Láttam cédrusokat, és egyéb fákat is, amelyek oly hatalma- sak voltak, hogy egyetlen egyiptomi sem hinné el. Mégis el kell mondanom, hogy ezek az erdők csodálatos illattal illatoz- tak, és patakocskáik vize oly csillogó volt, hogy azt gondoltam, ebben a gyönyörű országban senki sem lehet egészen boldog- talan. Így gondolkoztam, míg meg nem láttam azokat a rab- szolgákat, akiknek az volt a feladatuk, hogy a fákat kidöntsék, legallyazzák, és a hegyekről lehordják a tengerpartra. Nagyon nyomorultul éltek. Karjuk és lábuk teli volt a fakéreg és a szerszámok ütötte gennyes sebekkel, hátukon legyek mászkál- tak vidáman a korbácsnyomokban. Midőn megláttam őket, megváltozott a véleményem. Végül Kádes városába érkeztünk, melynek erődítménye és nagy egyiptomi helyőrsége volt. De az erőd falain nem álltak őrök, az árkokat benőtte a gaz, a tisztek meg katonák családos- tul a városban laktak, és csak akkor jutott eszükbe katona mivoltuk, amikor gabonát, hagymát meg sört osztottak a fáraó raktárából. Egy ideig itt maradtunk, hogy Kaptah alfelén be- gyógyuljanak a szamaragolás okozta sebek. Sok beteget gyó- gyítottam meg, mert Kádes egyiptomi orvosai használhatatla- nok voltak, nevüket már régen törölték az Élet könyvéből, ha ugyan valaha is beírták. Ezért a betegek, ha volt aranyuk, Mitanni országába vitették magukat, és olyan orvosokhoz fo- lyamodtak, akik tudásukat Babilóniában szerezték. Láttam a városban emlékműveket is. Ezeket a nagy fáraók emeltették, és én elolvastam felirataikat, melyekben győzelmekről és ele- fántvadászatokról számoltak be. Itt vésettem magamnak pe- csétet értékes kőből, hogy tiszteljenek ezekben az idegen orszá- gokban, mert errefelé a pecsétek is másfajták voltak, mint Egyiptom földjén. Egyszer a várost egészen kiégette a nap, úgyhogy még Kaptah is minél hama- rabb útra akart kelni, pedig nagyon félt a szamarától. Folytattuk utunkat, és átkelve a határon, Naharaniba érkez- tünk. Senki sem bántott bennünket, és eljutottunk egy folyó- hoz, amely nem lefelé folyt, mint a Nílus, hanem felfelé. Azt mondták nekünk, hogy Mitanni országában vagyunk, és mi befizettük az utazókra rótt adót a király kincstárába. De mivel egyiptomiak voltunk, az emberek tisztelettudón bántak velünk, odajöttek hozzánk az utcán, és így szóltak: "Üdvözlet nektek ! Örvendezünk, hogy egyiptomiakat látunk, mert már régóta nem láttuk őket. Szívünk teli van nyugtalansággal, mert fáraótok nem küld országunkba se katonát, se fegyvert, se aranyat, és azt beszélik, hogy királyunknak új istent kínált, akiről mi nem tudunk semmit, bár a ninivei Istárt, meg egész sereg más hatalmas istent is szolgálunk, akik mindeddig meg- védelmeztek bennünket." Meghívtak házaikba, ételt, italt ad- tak nekem, Kaptahot is itatták, mert egyiptomi volt, ha csak a szolgám is, úgyhogy kijelentette: - Ez jó ország, uram. Maradjunk itt, hogy mesterségedet gyakoroljad, mert ezek tudatlan és jóhiszemű emberek, akiket könnyen be lehet csapni. Mitanni királya és udvari népe a forróság idejére északra, a hegyekbe költözött, de nem volt kedvem utánuk menni; türelmetlen voltam, és meg akartam látni Babilónia csodáit, amelyekről oly sokat hallottam már. De eleget téve Horemheb parancsának, beszéltem az előkelőkkel meg az alacsony rendű- ekkel egyaránt, s mindegyikük ugyanazt mondta, én pedig megértettem, hogy a szívük valóban teli van nyugtalansággal. Mert Mitanni országa egykor hatalmas volt, de most csak a levegőben lógott, és keleten Babilónia, északon mindenféle barbár népek, nyugaton pedig a hettiták vették körül, akiknek birodalmát Hattinak hívták. Minél többet hallottam a félelme- tes hettitákról, annál jobban megértettem, hogy Hatti országá- ba is el kell utaznom. Ám először Babilóniát akartam bejárni. Mitanni lakói kistermetűek voltak, az asszonyok szépek és kecsesek, a gyerekek akár a babák. Lehet, hogy egykor erős birodalom volt. Bár azt állították, hogy egykor még Babilóniát is legyőzték és kifosztották, nem hittem el, mert ha valóban így volt, akkor csak a fáraók segítségével tehették. Mitanni a nagy fáraók korától fogva Egyiptomtól függött, és uralkodóinak leányai már két emberöltő óta a fáraó arany házában éltek a fáraó feleségeként. Hallván a mitanniak beszédét és panaszait, meg- értettem, hogy Babilónia hatalmával és a barbár népekkel szemben országuk csupán ütközőként szolgál Egyiptom és Szíria védelmére, és Szíria pajzsaként saját testével kell felfog- nia azokat a lándzsákat, melyek Egyiptom földjét fenyegették. Ám a mitanniak ezt nem látták, ellenkezőleg, igen büszkék voltak országukra és erejére. Én azonban észrevettem, hogy országuk fáradt, és haldokló ország, templomaik és szép házaik felett a halál árnyéka lebeg. Ők ezt nem látták, nem értették, és csupán az ennivalóval törődtek, melyet különféle érdekes módon készítettek el, s idejüket azzal töltötték, hogy új ruhákat, kunkori orrú lábrava- lókat és magas süvegeket próbáltak magukra, meg az ékszere- ikkel foglalkoztak. Karjuk éppolyan vékony volt, mint az egyiptomiaké, asszonyaik bőre pedig annyira finom, hogy látni lehetett, mint áramlik kék ereikben a vér. Az asszonyok kedve- sen beszéltek, bájosan viselkedtek, és miként a férfiak is, gye- rekkoruk óta tanulták a szép járás művészetét. Ebben az or- szágban kellemes volt élni, fülemet még az örömházakban sem sértette lárma és kiáltozás, mert minden csendben és finoman történt. Szinte nagynak és esetlennek éreztem maga- mat, midőn velük beszélgettem, vagy boroztam. De ahogy elnézegettem őket, elszorult a szívem, mert én már belekóstol- tam a háborúba, és ha igaz volt mindaz, amit Hattiról beszél- tek, országukra pusztulás várt. Orvostudományuk magas fokon állt, orvosaik ügyes embe- rek voltak, jól értették a mesterségüket, és sok olyat tudtak, amit én nem tudtam. Kaptam tőlük például olyan orvosságot, amely kevesebb vesződséggel és kisebb fájdalommal űzte ki a férgeket, mint bármi más gyógyszer, amit ismertem. Ahhoz is értettek, hogy a vakoknak tűvel visszaadják a látását, és én megtanultam tőlük a tű ügyesebb használatát. De a kopo- nyalékelést egyáltalán nem ismerték, és nem is hitték el, amit róla mondtam; kijelentették, hogy a fejbajosokat csak az iste- nek tudják meggyógyítani, de többé már nem lesznek olyanok, mint régen, ezért jobb, ha meghalnak. Mitanni lakói mégis kíváncsiak voltak, eljöttek hozzám, és elhozták betegeiket, mert minden vonzotta őket, ami idegen. Ahogyan idegen ruhákat öltöttek magukra, idegen ételeket ettek, hegyi borokat ittak, és idegen ékszerekért rajongtak, ugyanúgy idegen orvossal akarták magukat gyógyíttatni. Asz- szonyok is jöttek hozzám, rám mosolyogtak, elmondták bajai- kat, és elpanaszolták, hogy férjük hideg, tunya és fáradt. Jól tudtam, mit akarnak, de nem nyúltam hozzájuk, hogy velük kedvemet töltsem, mert nem akartam megsérteni az idegen ország törvényeit. Ehelyett olyan orvosságokat adtam nekik, melyeket titokban belekeverhettek férjük borába. Szimirra orvosaitól olyan szereket kaptam, amelyek még a haldoklót is ráveszik, hogy asszonnyal töltse kedvét, mert ebben a szíriai orvosok voltak a legügyesebbek az egész világon, és szereik is erősebbnek bizonyultak, mint az egyiptomiak. Azt, hogy az asszonyok férjüknek adták-e be a gyógyszereket, vagy ide- gen férfiaknak, nem tudom, bár úgy vélem, férjük rovására inkább az idegeneket kedvelték, mert nagyon szabadok voltak a szokásaik. Gyerekük kevés volt, és én ebből is azt láttam, hogy Mitanni földjére a halál veti árnyékát. El kell még mondanom, hogy Mitanni lakói már országuk határait sem ismerték, mert a határkövek szakadatlanul vándo- roltak egyik helyről a másikra. A hettiták elvitték a köveket hadiszekereiken, aztán ott állították fel őket, ahol éppen akar- ták. Ha a mitanniak ellenkeztek, a hettiták csak nevettek raj- tuk, és azt mondták: vigyék vissza a köveiket, ha annyira kell nekik. De nekik nem sok kedvük volt hozzá, mert ha igaz, amit a hettitákról beszéltek, a föld kerekén még soha nem élt ilyen kegyetlen és rettenetes nép. Mint mesélték, a hettiták legnagyobb öröme az volt, ha felkoncolt emberek üvöltését hallhatták, és nézhették, hogyan ömlik a vér a táton- gó sebekből. A határvidéken lakó mitanniaknak, akik panasz- kodtak, hogy marháik összetapossák a földet és a vetést lelege- lik, levágták a kezét, aztán gúnyolódva nógatták őket, hogy emeljék fel a határköveket, és vigyék vissza a helyükre. Soknak lábát is levágták, aztán biztatták, hogy fusson királyához pa- naszkodni, soknak meg felmetszették a fejbőrét és szemére húzták, hogy ne lássa, hogyan viszik el a határköveket. Azt is beszélték, hogy a hettiták gúnyolják Egyiptom isteneit, ezzel Egyiptomot mélyen megsértik, és már ez elegendő ok arra, hogy a fáraó aranyat, lándzsát és zsoldos seregeket küldjön Mitanni földjére, hogy háborút indíthassanak ellenük. Igaz, nem szerették a háborút, és remélték, hogy a hettiták visszavo- nulnak, ha látják, hogy a fáraó Mitanni segítségére siet. Nem tudom megismételni és elsorolni mindazt a szörnyűséget, azo- kat a kegyetlenségeket és szégyenletes dolgokat, amelyeket a hettiták elkövettek. De azt mondták, hogy rosszabbak a sáskánál is, mert a sáskák pusztítása után újra kivirul a föld, de ahol a hettiták hadiszekerei végigrontanak, ott fű nem terem többé. Nem akartam tovább Mitanni országában maradni, mert úgy véltem, hogy már mindent tudok, amit akartam, de orvosi becsületemet sértette orvosainak kétkedése, hiszen nem hitték el, amit a koponyalékelésről beszéltem. Egy napon előkelő férfi érkezett szállásomra. Elpanaszolta, hogy fülében szaka- datlanul a tenger zúgását hallja, gyakran összeesik, elveszti eszméletét, és oly szörnyű fájdalmakat érez a fejében, hogy nem akar élni többé, ha senki sem tudja meggyógyítani. Mi- tanni orvosai nem akarták kezelni őt, ezért meg akart halni, mert kín volt számára az élet. - Ha megengeded, hogy felnyissam koponyádat, lehet, hogy meggyógyulsz, de valószínűbb, hogy meghalsz, mert koponyalékelés után száz ember közül csupán egy gyógyul meg - mondtam. - Bolond volnék, ha nem fogadnám el javaslatodat, hiszen van egy lehetőségem arra, hogy élve maradok, de ha magam szabadítom meg fejemet a fájdalmaktól, elesem, és nem kelek fel többé. Igaz, nem hiszem, hogy meg tudsz gyógyítani, de ha te nyitod fel a koponyámat, akkor nem vétkezem az istenek ellen, miként vétkeznék, ha napjaimnak magam vetnék véget. Ha várakozásom ellenére mégis meggyógyítasz, örömmel ne- ked adom vagyonom felét, és az nem kevés. Ha pedig megha- lok, akkor sem fogsz csalódni bennem, mert gazdagon meg- ajándékozlak - válaszolta. Gondosan megvizsgáltam, közben végigtapogattam a fejét, de érintésem nem okozott fájdalmat, s fejének egyik pontja sem különbözött a többitől. Akkor Kaptah így szólt: - Kopogtasd meg a kalapáccsal. Úgysincs vesztenivalód. Meg is ütögettem a kalapáccsal a fejét mindenfelé, de nem jajdult fel. Végül hirtelen felkiáltott, lerogyott a földre, és elveszítette eszméletét. Úgy véltem, talán megtaláltam azt a helyet, ahol legjobb lesz felnyitni a koponyáját. Összehívtam az orvosokat, akik nem hittek nekem, és így szóltam hozzájuk: - Akár hiszitek, akár nem, én felnyitom e férfi koponyáját, bár nagyon valószínű, hogy belehal. Ám az orvosok csak csúfondárosan nevettek. - Ezt valóban látni szeretnénk ! - mondták. Ámon templomából tüzet szereztem, megtisztítottam ma- gamat, megtisztítottam betegemet, és mindent a szobában. Amikor a déli napfény a legragyogóbb volt, megkezdtem a munkát. Felnyitottam a fejbőrt, és az erős vérzést tüzes vassal csillapítottam, bár sajnáltam, hogy fájdalmat okozok neki. De a férfi azt mondta, hogy ez a fájdalom semmi ahhoz képest, amit mindennap érez. Bőven itattam vele bort, melybe bódító gyógyszereket kevertem, mire szeme olyan lett, mint a kimúlt hal szeme, és nagyon vidáman érezte magát. Aztán oly óvato- san, ahogy csak a nálam levő műszerekkel lehetséges volt, felnyitottam a koponyáját. Nem veszítette el eszméletét, hanem mélyeket lélegzett, és azt mondta, hogy egészen megkönnyeb- bült, amikor a kivésett csontdarabot leemeltem. Szívem ör- vendezett, mert - mint Ptahor tanította - a gonosz, vagy a betegség ördöge éppen oda rakta le tojását, amely csúnya és vöröses volt, s akkora, mint egy fecsketojás. Legjobb tudá- som szerint eltávolítottam, és mindent elégettem, ami az agy- hoz kötötte. Aztán megmutattam az orvosoknak, és már nem nevettek. A nyílást ezüstlapocskával befedtem, és a fejbőrt újra összevarrtam. A beteg egész idő alatt eszméleten volt, sőt, midőn munkámat befejeztem, felkelt és járni kezdett, s nagyon hálálkodott nekem, amiért nem hallott már zúgást a fülében, és fájdalmai is megszűntek. Ez a tettem nagy hírt szerzett nevemnek egész Mitanniában, és hírem egészen Babilóniáig eljutott. De a férfi inni kezdett és addig vidította szívét, míg tüzes nem lett a teste. Nemsokára félrebeszélt, a harmadik napon önkívületében kiugrott az ágy- ból, a falakról lezuhant, kitörte a nyakát, és meghalt. Ám az emberek azt mondták, hogy ez nem az én hibám, és dicsér- ték tudásomat. Kaptah meg én evezősbárkát béreltünk, és elindultunk a folyón lefelé, Babilóniába. Azt a földet, melyen Babilon városa uralkodik, sokféle név- vel illetik. Egyesek Káldeának, mások az ott lakó kassukról Kassuországnak hívják. De én Babilóniának nevezem, hogy mindenki tudja, melyik országról van szó. Babilónia virágzó ország, földjét mindenfelé öntözőcsatornák szántják keresztül, és a föld sík, ameddig csak a szem ellát. Minden másképpen van itt, mint Egyiptomban. Az egyiptomi nők, ha gabonát őrölnek, letérdelnek a földre, és kerek köveket forgatnak. Babi- lóniában ülnek a nők, és két követ egymáshoz dörzsölnek, ami sokkal nehezebb munka. Fa sem nő itt, oly kevés van, hogy bűnnek tartják emberrel és istennel szemben, ha valaki egyet kivág, és a törvény bünte- tést szab érte. Aki viszont fákat ültet, az elnyeri az isten kegyét. Babilóniában az emberek kövérebbek és zsírosabbak, mint bárhol másutt, és sokat nevetnek, ahogyan a kövér emberek teszik. Nehéz, lisztes ételeket esznek, és én láttam náluk egy madarat, amelyet tyúknak neveznek, s amely nem tudott re- pülni, hanem az emberekkel lakott, és mindennap egy tojást tojt nekik ajándékba. Ez a tojás csaknem akkora volt, mint a krokodilé, bár tudom, hogy senki sem hinné el, ha hallana róla. Engem is megkínáltak a ritka csemegének tartott tojással, de nem mertem hozzányúlni, mert a biztonság a legjobb, és beértem azokkal az ételekkel, amelyeket ismertem, vagy legalább tudtam, miképpen készülnek. Azt állították, hogy a világ minden városa között Babilon a legrégibb és a legnagyobb, de én nem hittem nekik, mert tudtam, hogy Théba a legrégibb és a legnagyobb város. Thé- bához hasonló nem volt a világon, bár elismerem, hogy Babi- lon is ámulatba ejtett nagyságával és gazdagságával, mert falai hegymagasságúak és félelmetesek voltak, és tornya, melyet isteneik tiszteletére építettek, az égbe nyúlt. Házait négy- meg ötemeletesre építették, ily módon az emberek egymás felett és egymás alatt éltek, és sehol másutt, de még Thébában sem láttam olyan gazdag és fényes boltokat, mint itt, és olyan sok árut, mint a babiloni templomok kereskedőházaiban. Istenűket Marduknak hívták. Isiár tiszteletére pedig olyan kaput építettek, amely nagyobb volt a thébai Ámon-templom oszlopainál is. Ezt a díszkaput színes, fénylő mázzal bevont kövekkel borították, melyeknek rajzai vakítóan csillogtak a napfényben. Innen széles út vezetett Marduk Tornyához. A Torony több emeletből állt, s a tetejére út vitt, amely olyan lassan emelkedett és olyan széles volt, hogy egymás mellett néhány kocsi kényelmesen végighajthatott rajta. A Torony tetején csillagjósok laktak, akik az égbolt minden csillagát ismerték, megmondták a kedvező és a baljóslatú napokat, s az emberek ennek megfelelően intézhették életük irányítását. Beszélték, hogy a csillagjósok az ember sorsát is meg tudják jövendölni, ha az illető megmondja születésének napját és óráját. Ily módon-bár szívesen tettem volna-nem próbálhat- tam ki művészetüket, hiszen születésem pontos idejét nem ismertem. Annyi aranyam volt, amennyit csak ki akartam venni agyag- tábláimért a templom kincstárából, ezért Istár kapuja közelé- ben béreltem szállást egy nagy vendégfogadóban. Ez a ház több emeletes volt, és a tetején gyümölcsfák és mirtuszbokrok nőttek, apró csermelyek folydogáltak, tavacskáiban halak fickándoztak. Birtokukról a városba érkező előkelő urak laktak itt, akiknek nem volt saját házuk Babilonban, meg idegen birodalmak követei, s a szobák tele voltak vastag szőnyegekkel, a fekvőhelyeket finom prémek borították, a falakat pedig apró, mázos cserepekből kirakott színes, vidám, pajkos képek díszí- tették. Ezt a házat úgy hívták, hogy "Isiár nyaralója", és miként minden más jelentős épület Babilonban, ez is az isten tornyának birtokában volt. Ha szobáinak minden lakóját és a szolgaszemélyzetet is beleszámítjuk, azt hiszem, annyi ember élt benne, mint egy egész thébai városrészben, bár ezt csak az hiszi el, aki már lakott ott. Sehol a világon nem volt olyan sokféle népség, mint Babiló- niában, sehol másutt nem hallatszott egyszerre oly sokféle nyelv, mint itt az utcákon. Babilon lakói maguk is mondták, hogy minden út az ő városukba vezet, és hogy Babilon a világ közepe. Azt bizonygatták, hogy Babilónia nincs a világ szélén - miként Egyiptomban hiszik -, hanem tőlük keletre a hegyek mögött még hatalmas birodalmak vannak, melyeknek fegyveres karavánjai időnként csodálatos árukat, finom kelmé- ket, és drága, törékeny edényeket szállítanak hozzájuk. El kell mondanom, hogy láttam Babilonban olyan embereket, akiknek sárga bőrük, és ferde szemük volt, arcukat egy cseppet sem festették; kereskedelemmel foglalkoztak, s olyan kelméket árultak, melyek vékonyak voltak, akár a királyi gyolcs, de még annál is finomabbak, és ezerféle színben csillogott mind- egyik, mint a tiszta olaj. Babilon lakói elsősorban kereskedelemből éltek, és semmit sem tiszteltek jobban, mint a kereskedelmet, hiszen még iste- neik is kereskedtek egymással. Nem szerették a háborút, és katonákat csak azért tartottak, falakat csak azért emeltek váro- suk köré, hogy üzleteiket megvédelmezzék. Azt akarták, hogy minden országba megnyissák az utakat, és mindenütt szaba- don kereskedhessenek, mert tudták, hogy ők a legjobb keres- kedők, és több hasznuk van a kereskedelemből, mint a háború- ból. Babilónia királya pelyhes arcú fiú volt, akinek hamis szakállt kellett állára kötnie, midőn trónjára ült. Úgy hívták, hogy Burraburias. Szerette a játékszereket és az érdekes históriákat. Hírem Mitanniból már ide is eljutott, s mivel Istár nyaralójá- ban laktam, jártam a templomban, és beszéltem a Torony papjaival és orvosaival is, egy napon a király maga elé hívatott. Kaptah, szokása szerint izgatott lett: - Ne menj el, hanem szökjünk meg innen minél gyorsab- ban, mert a királyoktól nem származik semmi jó - mondta. - Hát elfelejtetted, te féleszű, hogy velünk van a bogár? - szóltam. De Kaptah így válaszolt: - A bogár az csak bogár, és nem feledkeztem meg róla, de a biztonság mindig a legjobb, jobb, mint a bizonytalanság, és a szkarabeusz türelmét sem szabad túlságosan próbára ten- nünk. Ha mégis erős az elhatározásod, hogy elmégy, nem állhatok utadba, és elkísérlek, hogy legalább együtt pusztul- junk el. De ha elmegyünk, meg kell őriznünk méltóságunkat és királyi hordszéket kell kérned. S a mai napon akkor se menjünk, mert ma az ország hagyományai szerint rossz nap van, a kereskedők bezárták boltjaikat, az emberek házaikban pihennek és nem dolgoznak, mert minden munka balszeren- csésen végződnék, hiszen ma van a hét utolsó napja. Elgondolkoztam Kaptah szavain, és rájöttem, hogy igaza van, mert bár az egyiptominak minden nap egyforma, kivéve azt, amely a csillagok állása szerint rossz, meglehet, hogy ebben az országban minden hetedik nap valóban balszerencsés az egyiptominak is. Leghelyesebb volt tehát a biztonságot választani a bizonytalanság helyett. Ezért így szóltam a király szolgájának: - Nyilván azt hiszed, bolond vagyok és idegen, hogy ilyen napon hívsz a királyod elé. Holnap elmegyek, ha királyod hordszéket küld értem, mert nem vagyok akármilyen utolsó ember, és nem akarok szamárganajos lábbal megjelenni előtte. - Félek; te piszkos egyiptomi, hogy szavaidért lándzsahe- gyek fogják böködni a hátsó feledet, és úgy visznek a király elé - válaszolt a szolga. De mégis elment, és bizonyosan tisztelt szavaimért, mert másnap megérkezett hozzám a királyi hord- szék, hogy elvigyen Istár nyaralójából. Ám a hordszék közönséges hordszék volt, amilyenen a ke- reskedőket és más alantas népséget szoktak a palotába vinni, hogy bemutassák ékszereiket, tollaikat és majmaikat. Ezért Kaptah haragosan ráförmedt a teherhordókra és a fullajtárra. - Széthre és minden gonoszra! Csapkodjon meg titeket Marduk skorpiókorbácsával, és tűnjetek el azonnal, mert az uram nem fog ilyen tákolmányba beleülni ! A teherhordók megütődtek Kaptah beszédén, a fullajtár pedig botjával fenyegette; egész sereg ember csődült a ház elé, nevettek és így kiáltoztak: "Igazán szeretnénk látni uradat, akinek a király hordszéke is túl alantas." De Kaptah a vendégfogadó hordszékét vette bérbe, melynek hordásához negyven erős rabszolga kellett. Ezt a gyaloghintót a nagy biro- dalmak követei használták ügyes-bajos dolgaikban, s ezen hor- dozták az időnként Babilonba érkező idegen isteneket is. Mi- dőn szobámból lejöttem, az emberek egyszerre abbahagyták a nevetést. Olyan ruha volt rajtam, melybe ezüsttel és arannyal különféle képeket hímeztek orvosi mesterségemről, galléro- mon arany és drágakő csillogott a napfényben. A vendégfoga- dó rabszolgái elefántcsontberakással ékesített ébenfa és céd- rusládikókat hoztak utánam; ezekben voltak a gyógyszerek és a műszereim. Bizony, az emberek most már nem nevettek, hanem mélyen meghajoltak előttem, és azt mondogatták: "Ez az ember bizonyára olyan bölcs, mint a kisebbfajta istenek. "Kövessük őt a palotába !" A palota bejáratánál a katonák lándzsával kergették vissza a tömeget, s felemelték pajzsukat, hogy a kaput megvédjék; a pajzsok aranyból és ezüstből való falat alkottak. Az utat, melyen a hordszéken a palota udvarára vittek, szárnyas orosz- lánok őrizték. Ott egy öreg férfi jött szembe velem, a tanult emberek szokása szerint simára volt borotválva az álla. Fülé- ben aranykarikák csilingeltek, arca az elégedetlenségtől hosz- szúra nyúlt. Dühösen nézett rám, és így szólt: - Elöntött az epe, hogy ilyen lármával és hiú zsivajjal érke- zel, mert a négy világrész ura már megkérdezte, hogy ki az a férfi, aki nem akkor jön, amikor a király akarja, hanem amikor neki tetszik, s ilyen gonosz lármát és dobogást csap? - Öreg ember ! - válaszoltam - beszéded olyan a fülemben, mint a légyzümmögés, de mégis megkérdezem, ki vagy, hogy így mersz velem beszélni. - Én a négy világrész urának személyi és legelső orvosa vagyok, de miféle csavargó vagy te, aki furfangokkal akarsz aranyat, ezüstöt kicsalni a királytól? Tudd meg, ha kegyessé- gében pecséttel hitelesített ezüstöt, vagy aranyat adna, a fele engem illet. - Az epéd nem érdekel - mondtam -, és azt hiszem, jobb lenne, ha szolgámhoz fordulnál, mert az ő dolga, hogy elzavar- ja utamból a zsarolókat és élősködőket. Mégis, a barátod aka- rok lenni, mert öreg vagy már, és más szóból úgysem értesz. Ezért hát neked adom csuklómról ezeket az arany karperece- ket, hogy lássad, az arany és ezüst csak olyan nekem, akár a por, melyen lábam tapos, s hogy nem aranyért jöttem ide, hanem tudást gyűjtök. Odaadtam neki a karpereceket, mire mélységesen megdöb- bent, és meg sem tudott többé szólalni. Ezért megengedte, hogy Kaptah is velem jöjjön, és bevezetett a királyhoz. Burra- burias puha párnákon ült egy szellős szobában, melynek falai szinte tüzeltek a mázzal bevont téglák tarka színeitől. Elké- nyeztetett fiú volt, kezét arcára szorította, mellette oroszlán feküdt, amely fojtott hangon morogni kezdett, midőn bennün- ket meglátott. Az öreg férfi leborult a földre, s szájával végigtö- rölte a földet a király előtt. Kaptah ugyanúgy cselekedett, de amikor meghallotta az oroszlán morgását, ijedtében négy- kézláb felugrott a levegőbe, akár egy béka, és nagyot ordított. A király ezt látván, hahotázni kezdett, hátravetette magát a párnákon, és csak úgy hempergett a nevetéstől. De Kaptah megdühödött, és így szólt : - Vigyétek el innen ezt az ördög barmát, mielőtt még meg- harapna, mert ijesztőbb szörnyeteget még nem láttam életem- ben! - Aztán felült és kezét védekezőn maga elé tartotta, s az oroszlán is felült, és nagyot ásított. A király úgy nevetett, hogy még a könnyek is potyogtak szeméből, de aztán eszébe jutottak fájdalmai, felnyögött, és tenyerét ismét arcára nyomta. Arca olyan dagadt volt, hogy egyik szeméből csak a fele látszott. Összeráncolta homlokát, az öreg férfi pedig feléje fordult, és sietve így szólt: - Íme, itt van az egyiptomi, aki nem jött el, midőn paran- csoltad. Csak egy szavadba kerül, és odaadom a katonáknak, hogy lándzsát döfjenek a májába. De Burraburias belerúgott. - Nincs most idő felesleges beszédre - kiáltotta. - Gyógyít- son meg minél gyorsabban, mert kínjaim borzalmasak, és félek, hogy meghalok, mert sok-sok éjszakán át nem aludtam, és enni sem bírok mást, csak meleg levest. Akkor az öreg férfi óbégatva a földhöz verte a fejét. - Négy világrész ura! Mindent megtettünk már, hogy meggyógyítsunk. A templomban állkapcsokat és fogakat ál- doztunk, hogy kiűzzük a szájadba bújt ördögöt, dobokat püföl- tünk, harsonákat fújtunk, és piros ruhában táncoltunk előtted. Mást már nem tudunk tenni, hiszen nem engeded illetnünk szentséges álladat, hogy meggyógyítsunk. Nem hiszem, hogy ez a piszkos idegen többet tehetne, mint amire mi vagyunk képesek. Én azonban azt mondtam a királynak: - Szinuhe vagyok, az egyiptomi, Ő, aki magányos. Nem szükséges, hogy megvizsgáljalak, máris látom, hogy a zápfo- gadtól dagadt meg az arcod, mert nem engedted idejében kitisztítani, vagy kihúzni, mint orvosaid bizonyára tanácsol- ták. Ez a betegség gyermekek és gyávák betegsége, de igazán nem illik a négy világrész urához, akitől reszketnek a népek, s aki előtt még az oroszlán is meghajtja a fejét. De tudom, hogy nagyon kínlódsz, és segíteni akarok rajtad. A király, arcát tapogatva, így válaszolt: - Beszéded vakmerő, és ha egészséges volnék, tudom, kité- petném a szádból szemtelen nyelvedet, és feldaraboltatnám a májadat. De erre most nincs idő, ezért csak gyógyíts meg minél gyorsabban, és gazdagon meg foglak ajándékozni. Ám ha fájdalmat okozol, azon nyomban megöletlek. - Legyen úgy, ahogy mondottad - folytattam. - Van nekem egy őrzőm, egy kicsi, de igen erős isten. Őmiatta nem jöttem el tegnap, hiszen hiába jöttem volna. Most már azonban vizs- gálat nélkül is úgy vélem, a daganatod megérett arra, hogy felvágjam. Meg is teszem, ha akarod, ám tudd meg, hogy a fájdalomtól még a királyt sem tudják megóvni az istenek. De biztosítalak, utána annyira megkönnyebbülsz, hogy kínod többé eszedbe sem fog jutni, és azt is megígérem, hogy olyan könnyű kézzel csinálom meg, ahogyan csak emberi tudással lehetséges. A király egy pillanatig habozott, kezét arcára szorította, és összehúzott szemmel nézett rám. Ha nincsen arcán a daga- nat, biztosan szép lett volna, s bár végtelenül önérzetes volt, úgy éreztem, hogy megkedveltem őt. Amikor észrevette, hogy figyelem, ingerülten szólt rám: - Tedd már gyorsan, amit tenned kell ! Az öreg férfi jajgatni kezdett, és a földhöz verdeste homlo- kát, de nem törődtem vele, hanem megparancsoltam, hogy melegítsenek bort. A borba bódítószert kevertem, aztán meg- itattam a királlyal. Burraburias nemsokára felvidult tőle. - Fájdalmam csillapodik, már nem kell késeddel és fogóddal idejönnöd - jelentette ki. De az én akaratom erősebb volt, mint az övé, rábírtam, hogy kinyissa száját, fejét a hónom alá szorítottam, és felvág- tam a daganatot. A kést abban a tűzben tisztítottam meg, melyet Kaptah hozott magával. Nem Ámon szent tüze volt, mert azt gondatlanságában még a hajón ki hagyta aludni. Az új tüzet tűzcsiholóval gyújtotta Kaptah a szobámban, hi- szen bolond feje azt hitte, hogy a szkarabeusz is éppolyan erős, mint Ámon. A király, midőn a kés hozzáért, rettenetesen feljajdult. Az oroszlán pedig felállt, elbődült, s miközben szeme zöld fény- ben izzott, farkával csapkodni kezdte az oldalát. Burraburias- nak éppen elég baja volt azzal, hogy kiköpje a sok gennyet, ami a szájából folyt. Sokkal jobban érezte már magát, én pedig arcát gyöngéden nyomogatva segítettem neki. Egyre köpte a gennyet, sírt örömében, s azt mondta : - Szinuhe, te egyiptomi! Bár fájdalmat okoztál nekem, mégis áldott ember vagy. - Aztán tovább köpködött. De ekkor megszólalt az öreg férfi: - Ezt éppolyan jól megcsináltam volna én is, sőt még job- ban, mint ő, ha megengeded, hogy illessem szentséges álladat. A fogorvosod pedig mindenkinél jobban megcsinálta volna. Nagyon elképedt, amikor így szóltam: - Ez az öreg ember igazat beszél, mert ő éppolyan jól meg tudta volna tenni, mint én, és legjobban a fogorvosod csinálta volna. De az ő akaratuk nem olyan erős, mint az enyém, s ezért nem tudtak megszabadítani bajodtól. Mert az orvosnak merni kell fájdalmat okozni még a királynak is, ha elkerülhetet- len, és nem szabad magát féltenie. Ezek féltek, de én nem féltem, mert nekem minden egyremegy, és ha akarod, a kato- náiddal nyugodtan feldaraboltathatod a májamat, hiszen már megszabadítottalak fájdalmadtól. Burraburias újra köpött, és arcát nyomogatta, melyből már kiállt a fájás. - Még sohasem láttam olyan embert, aki így beszélt volna, mint te, Szinuhe - mondta. -Ha ez igaz, nem érdemes feldara- boltatnom a májadat - még ha nem is bánnád -, mert mi hasznom lenne belőle. Valóban nagy megkönnyebbülést sze- reztél nekem, és ezért megbocsátom arcátlanságodat. Szolgád- nak is megbocsátok, pedig látta fejemet a hónod alatt, és hallotta jajgatásomat is. De őneki azért bocsátok meg, mert bolondos ugrásával megnevettetett. Csináld csak még egyszer ! De Kaptah sértődötten válaszolta: - Nem rangomhoz illő. Burraburias elmosolyodott, és így szólt: - No majd meglátjuk! Odahívta az oroszlánt. Az állat felkelt, nagyot nyújtózott, hogy még a csontjai is ropogtak, és okos szemével gazdájára nézett. A király Kaptahra mutatott, mire az oroszlán lomha léptekkel, farkát csóválva megindult szolgám felé. Kaptah hát- rálni kezdett, és úgy meredt rá, mint akit megbűvöltek. Az oroszlán hirtelen kitátotta száját, és elbődült. Ekkor Kaptah megfordult, megragadta az ajtófüggönyt, felmászott rajta az ajtófélfa tetejére, és ott jajgatott, mert az oroszlán megpróbálta mancsával lehúzni. A király még jobban nevetett, mint az előbb. - Ennél bolondabbat még nem láttam soha - mondta. Kaptah az ajtófélfa tetején reszketett, az oroszlán pedig leült a földre, és a szája szélét nyalogatta. A király ekkor enni, inni kért. - Éhes vagyok - mondta. Az öreg ember sírva fakadt örömében, hogy a király meg- gyógyult. Burraburias elé vésett képekkel cifrázott ezüsttála- kon hozták a töméntelen sok ételt, aranyserlegekben bort, és ő azt mondta: - Egyél velem, Szinuhe, bár ez nem illő méltóságomhoz, de ma elfelejtem királyi rangomat, hiszen hónod alatt tartottad fejemet, és ujjaddal beletúrtál a szájamba. Ily módon a királlyal ettem és ittam, és így beszéltem: - A bajod most elmúlt, de bármikor kiújulhat, ha nem engeded kihúzatni azt a fogat, amelytől származik. Ezért meg kell engedned fogorvosodnak, hogy kihúzza, mihelyt lelohadt arcodon a daganat, mert bátran meg lehet tenni, anélkül, hogy egészségednek kárt okozna. Burraburias elkomorodott: - Gonoszul beszélsz, és elrontod kedvemet, ostoba idegen. - De aztán rövid ideig tűnődve, így szólt : - Meglehet, igazad van, mert bajom valóban minden őszön és tavaszon kiújul, midőn lábam az esőtől nedves lesz, és olyan fájdalmakat okoz, hogy legszívesebben meghalnék. De ha így kell tenni, neked kell kihúznod a fogamat, mert a fogorvosomat többé látni sem akarom, olyan sok felesleges kínt okozott már nekem. - Nem akarom kihúzni a fogadat - mondtam határozottan. - Ez a fogorvosod dolga, mert ehhez országodban ő ért a legjobban - nyilván nálam is jobban érti a dolgát -, és nem szeretném haragját magamra zúdítani. De ha akarod, odaállok melléd, megfogom a kezedet, és bátorítalak majd közben. A fájdalmadat is csillapítani fogom, ahogy sok országban és sok nép között járva megtanultam. Történjék ez mához két hétre, mert jobb, ha előre meghatározzuk a napot, nehogy meggon- dold magad. A király elkedvetlenedett : - És ha nem így teszek? - Királyi szavadat kell adnod, hogy így cselekszel, mert azt még a négy világrész ura sem szegheti meg - válaszoltam. - Ha így teszel, el foglak szórakoztatni, a vizet szemed láttára vérré változtatom, és meg is tanítalak erre, hogy alattvalóidat bámulatba ejthesd. De meg kell ígérned, hogy ezt a titkot nem mondod el senki másnak, mert ez Ámon papjainak szent titka. Magam se tudnám, ha nem lennék első fokon felszentelt pap, és nem is mernélek megtanítani rá, ha nem volnál király. Alighogy ezt elmondtam, az ajtófélfa tetején ülő Kaptah kétségbeesetten felkiáltott: - Vigyétek el innét ezt az ördög barmát, különben lemá- szom és megölöm, mert a karom már elzsibbadt, és a hátsó felem is fáj, ezen a kényelmetlen helyen, mely egyáltalán nem rangomhoz illő. Komolyan lemászom innét, és megölöm, ha nem viszitek el azonnal! Fenyegetődzését hallván, Burraburias még jobban nevetett, de aztán komoly arcot vágott. - Valóban kár lenne, ha oroszlánomat megölnéd, mert kö- lyökkora óta itt nőtt fel a szemem előtt, és a barátom lett. Inkább elhívom onnan, nehogy gyilkosságot kövess el a palo- támban. - Odahívta magához az oroszlánt, Kaptah pedig le- mászott a függönyön, zsibbadt lábát dörzsölgette, és olyan dühösen nézte az oroszlánt, hogy a király a térdét csapkodta nevettében. - Ennél bolondosabb figurát még életemben nem láttam - mondta. - Add el nekem, és gazdaggá teszlek! Én nem akartam eladni Kaptahot, s ő sem makacskodott. Midőn az álom már követelte a magáét, s a király feje előrebil- lent, szeme le-lecsukódott, barátok módjára váltunk el egy- mástól. Fájdalmai miatt Burraburias bizony már régóta nem tudott aludni éjszakánként. Orvosa, az öreg férfi kikísért, és így szólt: - Viselkedésedből és szavaidból látom, hogy nem vagy csa- vargó, hanem tanult ember, aki érti a mesterségét. Mégis csodálom azt a merészséget, mellyel a négy világrész urának színe előtt beszéltél, mert ha saját orvosai közül így merészelt volna szólni valamelyik, már régen atyái társaságában pihenne egy agyagurna fenekén. - Legjobb, ha mindent megbeszélünk, ami két hét múlva történni fog - mondtam -, mert az gonosz nap lesz, és legoko- sabb, ha előtte áldozatot mutatunk be minden istennek. Beszédem nagyon tetszett az öregnek, mert jámbor ember volt, és megegyeztünk, hogy az áldozatok bemutatására talál- kozni fogunk a templomban, aztán összehívjuk az orvosokat, hogy a király fogairól tanácskozzunk. De mielőtt elindultunk volna a palotából, megvendégelte a teherhordóimat, akik az udvaron ettek, ittak, és buzgón dicsérték nevemet. Hangos énekszóval vittek vissza a vendégfogadóba, és nagy tömeg jött utánam az utcákon. Ettől a naptól fogva híres orvos voltam Babilonban. De Kaptah nagyon mogorván szamaragolt utá- nam a fehér csacsin, és nem beszélt hozzám, mert megsértették méltóságában. Két hét múlva Marduk Tornyában találkoztam a király orvosaival. Együtt áldoztunk juhot az isteneknek, és a máját megnézettük a papokkal, hogy jósoljanak nekünk, mert Babi- lonban a papok az áldozat májából jövendölnek, és sok min- dent meglátnak belőle, amihez mások nem értenek. Azt jósol- ták, hogy a király nagyon megharagszik majd ránk, de egyi- künk sem veszti el életét, és egyikünk sem szerez maradandó sebeket, bár karmoktól és lándzsáktól óvakodnunk kell. A csillagjósokat is megkértük, olvassák ki az Ég könyvéből, hogy szerencsés napot választottunk-e. Azt mondták, hogy jó napot választottunk, bár választhattunk volna jobbat is. Azután a papokkal olajat öntettünk vízbe, hogy feltűnjék a jövendő, de ők kijelentették, hogy nem láttak az olajból semmi említésre méltót, legalábbis semmi rossz előjelet. Amint kilép- tünk a templom kapuján, egy keselyű repült el felettünk. Kar- mai közt egy emberfejet tartott, melyet a falakról ragadt el. Ezt a papok kedvező jelnek tekintették, bár szerintem minden másnak lehetett nevezni, csak éppen kedvezőnek nem. Megfogadva a papok tanácsát, elküldtük a király testőreit, és az oroszlánnak sem hagytuk, hogy kövesse őt, hanem kizár- tuk az ajtón kívülre, hiszen Burraburias ránk-uszította volna haragjában, s akkor széttép bennünket, amire az orvosok sze- rint már volt példa. De a király bátran jött elő, előzőleg bort ivott, hogy, mint Babilóniában mondják, máját felvidítsa. Amint azonban meglátta a fogorvos székét és felismerte, elsá- padt, és azt mondta, hogy fontos ügyei vannak, melyekről borivás közben elfeledkezett. El akart menni, de midőn az orvosok hasra vágódtak előtte, és szájukkal a földet érintették, megfogtam a karját, lelket öntöttem belé, és azt mondtam, hogy ha bátor marad, minden- nek gyorsan vége lesz. Az orvosoknak megparancsoltam, hogy tisztítsák meg ma- gukat, magam pedig a szkarabeusz tüzével a fogorvos szerszá- mait tisztítottam meg. Azután zsibbasztó kenőcsöt dörzsöltem a király fogínyébe, míg rám nem szólt, hogy hagyjam abba, mert arca olyan, akár a fa, és nyelve sem forog már. Akkor beültettük őt a székbe, fejét a támlához kötöztük, és éket szorítottunk a két állkapcsa közé, ily módon száját nem tudta becsukni. Megfogtam a kezét, bátorítottam, a fogorvos pedig fennhangon kiáltva Babilónia összes isteneinek segítségéért, fogóját a szájába dugta, és oly ügyesen rántotta ki a fogát, ahogyan még soha életemben senkitől sem láttam. Burraburias az ék ellenére rettenetes jajgatásba fogott, és az oroszlán fel- üvöltött az ajtó másik oldalán, sőt nekiugrott, hogy csak úgy döngött, és karmaival kaparni kezdte. Félelmetes pillanat volt ez, mert midőn eloldoztuk a király fejét, és kivettük szájából az éket, vért köpött a tálba, jajgatott és kiabált, s könnyek csurogtak végig az arcán. Amikor a vért kiköpte, sírva kiabált testőreinek, hogy öljenek meg mind- nyájunkat, oroszlánját hívta, felrúgta a szent tüzet, és botjával verni kezdte az orvosokat. Akkor elvettem tőle a botot, és megparancsoltam, hogy öblögesse ki a száját. Megtette, amit mondtam, miközben az orvosok, minden ízükben reszketve, lábánál feküdtek. A fogorvos már azt hitte, hogy eljött a vég. De Burraburias megnyugodott. Fanyalogva bár, de ivott egy kevéske bort, és kérte, hogy szórakoztassam, ahogy megígér- tem. Átmentünk a szórakozóterembe, mert az a helyiség, ahol a foghúzás történt, többé nem tetszett neki. Ezért örök időkre bezáratta és átkozott szobának nevezte el. A szórakozóterem- ben egy edénybe vizet öntöttem, aztán a vizet megkóstoltattam a királlyal, és az orvosokkal is, mindegyik meggyőződhetett tehát róla, hogy közönséges víz. Aztán lassan egy másik edény- be öntöttem át, és amint a másik edénybe csurgott, vérré változott. A király és orvosai felkiáltottak bámulatukban, és elfogta őket a félelem. Akkor Burraburias gazdagon megajándékozta orvosait, és fogorvosából is vagyonos embert csinált, majd elbocsátotta őket. Engem viszont ott marasztalt, én pedig megtanítottam, miképpen kell a vizet vérré változtatni, és adtam neki abból az anyagból, melyet a vízbe kevernek, mielőtt a csoda megtör- ténik. Ez a mesterség nagyon egyszerű, mint mindenki tudja, aki ismeri. De minden tudomány egyszerű, és a király nagyon csodálkozott, és dicsért engem. Nem is nyugodott addig, míg udvarának előkelőit össze nem hívta palotájának kertjébe, s míg a falak tövéből nem csődítette oda a népet is. Akkor aztán a medence vizét mindenki szeme láttára átváltoztatta vérré. Előkelők és szegények egyaránt felkiáltottak félelmük- ben, és arcra borultak előtte, ami a királynak nagyon kedvére volt. A fogáról már régen elfeledkezett, és így szólt: - Szinuhe, te egyiptomi ! Megszabadítottál gonosz bajom- tól, és felvidítottad a májamat. Ezért kérj tőlem, amit csak akarsz! Nevezzél meg bármilyen ajándékot, amit szeretnél, és odaadom neked, mert én is fel akarom vidítani a te májadat. Akkor én így válaszoltam: - Burraburias király, négy világrész ura! Mint orvos, feje- det a hónom alatt tartottam, s kezedet fogtam, míg gonoszul jajgattál. Nem illő, hogy nekem, idegennek ilyen emlékeim maradjanak Babilónia királyáról, midőn hazámba visszatérek. Ezért jobb, ha mint embert, elrémítesz hatalmad megmutatá- sával, és felkötöd szakálladat, oroszlánfarokkal övezed dereka- dat, és seregedet felvonultatod színed elé, hogy érezzem erő- det, alázattal tudjak leborulni előtted, s szájammal feltörülhes- sem a földet lábad előtt. Ez az egyetlen kérésem. Tetszett neki a dolog, mert azt mondta: - Bizony még senki sem beszélt velem így, mint te, Szinuhe. Ezért teljesítem a kérésedet, bár számomra unalmas lesz, mert egész nap az aranytrónon kell ülnöm, a szemem elfárad, és ásítozni kezdek. De legyen, ahogyan mondottad ! - Az ország minden részébe parancsot küldött a sereg összegyűjtésére, és meghatározta a napot, melyen el kell vonulnia színe előtt. A felvonulást Istár kapujánál rendezték meg. A király aranytrónján ült, lábánál feküdt az oroszlán, és körülötte álltak teljes fegyverzetben az előkelők. Olyan volt, mintha aranyból, ezüstből és bíborból való felhő vette volna körül. Lent, a széles úton, sebesen vonult a sereg. A lándzsások és íjászok hatvanas sorokban, a hadiszekerek hatos sorokban haladtak, és egy teljes napig tartott, amíg mind elvonultak a király előtt. A hadiszekerek kerekei úgy dübörögtek, akár a menny- dörgés, és a futó lábak csattogása, meg a fegyvercsörgés olyan volt, mint a tenger háborgása vihar idején. Mindezt látván, elszédültem, és reszketni kezdett a lábam. De Kaptahnak azt mondtam: - Nem elég, ha így szólunk : Babilónia harcosai annyian vannak, mint amennyi homokszem van a tengerben, vagy csillag az égen. Nekünk meg kell számolnunk őket ! Kaptah azonban morgolódott: - Uram, az lehetetlen, mert olyan sok szám nincs is a vilá- gon! Én mégis megszámoltam őket, ahogyan csak tudtam, és hatvanszor hatvanszor hatvan gyalogost, és hatvanszor hatvan hadiszekeret számoltam össze. A hatvan szent szám Babilóniá- ban, és szent szám az öt, a hét, és a tizenkettő is, de hogy miért van így, azt nem tudom, bár a papok megmagyarázták. Úgy látszik, nem értettem meg a magyarázatukat. Láttam, hogy a király testőreinek pajzsait és fegyvereit arany és ezüst borította, arcuk olajtól fénylett, s amint a király előtt fegyveresen végigfutottak, kövérségükben fújtak, szu- szogtak, akár egy ökörcsorda. De ők nem voltak sokan. Az ország különböző részeiből érkezett katonák napégettek, szurtosak voltak, és vizeletbűzt árasztottak maguk körül. Sokuknak még lándzsája sem volt, oly váratlanul érte őket a király parancsa. Szemük tájékát összecsipkedték a legyek, és én arra gondoltam, hogy a katonák minden országban hasonlíta- nak egymáshoz. Azt is megfigyeltem, hogy sok hadiszekér már kivénhedt, nyikorgó alkotmány, nem egynek menet közben kiesett a kereke, és a hozzájuk erősített kaszákat már zöld rozsda lepte be. Este a király maga elé hívott, és mosolyogva kérdezte: - Hát láttad-e a hatalmamat, Szinuhe? Leborultam eléje, szájammal feltöröltem a padozatot lába előtt, és azt mondtam: - Valóban nincsen nálad hatalmasabb király, és nemhiába neveznek a négy világtáj urának. Szemem elfáradt és káprázni kezdett, tagjaim elgyengültek a félelemtől, mert katonáid oly számosak, akár a tenger homokja, vagy az ég csillagai. Burraburias elégedetten mosolygott. - Megkaptad, amit kértél, Szinuhe. Igyunk hát, vidítsuk fel májunkat e fárasztó nap után, mert sok kérdeznivalóm van tőled. Ittam a királlyal, és ő sok dolgot kérdezett tőlem, ahogyan gyermekek és ifjak kérdeznek, akik még nem ismerik a világot. De a válaszaim tetszettek neki, és végül azt mondta: - A bor felfrissített és felvidította májamat, és amit a fáraó leányáról és annak szépségéről beszéltél, egészen feltüzelt. Ezért, úgy hiszem, visszavonulok az ágyasházamba. De jöjj velem te is, hiszen orvos lévén, megteheted. Annyi asszonyom van, hogy még sok is, és nem haragszom meg, ha kiválasztasz egyet közülük, és kedvedet töltöd vele. Csak arra vigyázz, hogy ne csinálj neki gyereket, mert az rengeteg bonyodalmat okozna. Arra is kíváncsi vagyok, hogy miképpen fekszik asz- szonnyal egy egyiptomi, hiszen minden népnek megvan a maga szokása. Nem is hinnél nekem, ha elmondanám, hogy miféle szokásaik vannak az én messziről hozott asszonyaim- nak. Bizony, nagyon csodálkoznál. Tiltakozásomra ügyet sem vetve, bevitt az ágyasházba. A falakon képeket mutatott, melyeket művészei készítettek égetett téglából, s melyeken férfiak és nők töltötték kedvüket egymással különféle módon. Néhány feleségét is megmutatta. Ezek finom ruhákat, ékszereket és drágaköveket hordtak, és akadtak közöttük érett nők, meg fiatal lányok az összes ismert országból, sőt barbár nők is, akiket a kereskedők hoztak ma- gukkal. Színük és formájuk számtalan volt, és számtalan sok nyelven fecsegtek egymással, akár a majmok. Hasukat lemez- telenítve táncoltak a király előtt, és sokféle módon szórakoztat- ták, mert mindegyik versengett Burraburias kegyéért. A király folyvást erőszakoskodott, hogy válasszak közülük, míg végül azt mondtam: - Megfogadtam az isteneknek, ha gyógyítandó betegem van, mindig tartózkodni fogok az asszonyoktól. Másnapra egy előkelő embernek, akinek heredaganata van, megígértem, hogy késsel meggyógyítom, ezért nem érintkezhetem nőkkel, jobb elmennem, nehogy gyógyító tudományomat szégyen ér- je. - A király hitt nekem, és elengedett, de az asszonyok nagyon haragudtak, és nemtetszésüknek élénk taglejtésekkel és nagy hangon adtak kifejezést. A király heréltjein kívül az ágyasházban még soha nem láttak férfit, s különösen olyat nem, aki férfierejének teljében lett volna, a király pedig fiatal, gyenge testű és még pelyhes állú volt. De mielőtt elmentem, Burraburias magában nevetgélve így szólt : - Megáradtak a folyók, megjött a tavasz. Ezért a papok a mától számított tizenharmadik napot megtették a tavaszün- nep és az álkirály napjává. Erre a napra tartogatok számodra egy meglepetést. Remélem, nagyon elszórakoztat majd téged, és remélem, sokat fogok én is szórakozni rajta, de hogy mi az, nem akarom előre megmondani, nehogy elrontsad a mulat- ságomat. Rosszat sejtve búcsúztam el a királytól, mert féltem, hogy ami mulatság őneki, az egyáltalán nem mulatság nekem. Eb- ben ez egyszer Kaptah is hasonló véleményen volt. A király orvosai nem is tudták, hogy miképpen bizonyítsák jóindulatukat irányomban, hiszen nekem köszönhették, hogy nem csapott le rájuk Burraburias haragja. Ehelyett gazdag ajándékokat kaptak, és én megvédtem őket a király előtt, di- csértem tudásukat. Azért cselekedtem így, mert saját mester- ségében mindegyik ügyes orvos volt, tudásukból sokat merít- hettem, és nem is titkoltak el előttem semmit. A legfontosabb, amit tőlük tanultam, az volt, hogyan folyatnak tejet a mák magházából, és hogyan főznek belőle olyan orvosságot, amely az adagolástól függően mély álmot, eszméletlenséget vagy ha- lált okoz. Ezt a szert Babilóniában sokan fogyasztották, borral, meg anélkül, és azt mondták, hogy nagy élvezetet ad annak, aki használja. Nekem, aki Egyiptom bölcsességét egyesítettem Babilónia tudásával, reszketett szívem az örömtől, mert éreztem saját tudásomat, és azt hittem, hogy minden ismeret, amelyet az ember évezredek alatt a négy világrészben összegyűjtött, most a sajátommá vált. Ha erre gondoltam, növekedni éreztem az erőmet, önteltség fogott el, és azt képzeltem, hogy számomra nincs többé lehetetlen. Hiszen minden tudásom és tapasztala- tom ellenére oly fiatal voltam még! De mielőtt elmesélném, mi történt a tavaszünnepen és az álkirály napján, meg kell emlékeznem egy különös dologról, amely születésemmel volt kapcsolatban. Mert midőn a papok juhok májából és vízbe öntött olajból jósoltak nekem, így szóltak: "Születésedet félelmetes titok borítja, melyet nem tudunk felderíteni, és ebből következik, hogy valójában nem is egyiptomi vagy, mint gondolod, hanem idegen az egész világon." Akkor elmondtam nekik, hogy én nem úgy szület- tem, mint más emberek, hanem nádcsónakban érkeztem a folyón egy éjszaka, és anyám a nádasban talált rám. A papok pedig egymásra néztek, mélyen meghajoltak előttem, és azt mondták: "Gondoltuk." És elmesélték, hogy nagy királyuk, Szargon, aki mind a négy világtájat hatalma alá hajtotta, akinek hatalma az északi tengertől a déli tengerig terjedt, s aki a tenger szigetei felett is uralkodott, újszülöttként szintén a folyón érkezett egy szurkozott nádcsónakban. Születéséről senki nem tudott semmit, míg nagy tettei be nem bizonyítot- ták, hogy az istenektől származott. Ezt hallván, szívem elszorult, de nevetni próbáltam, és azt kérdeztem : "Csak nem azt hiszitek talán, hogy én, az orvos, istenektől származom?" Ám ők nem nevettek, hanem komo- lyan kijelentették: "Nem tudjuk, de a biztonság a legjobb, ezért meghajtjuk fejünket előtted." És újra meghajoltak előt- tem, mígnem megelégelve hajlongásukat, így szóltam : "Hagy- juk a tréfát, és folytassuk dolgunkat!" Visszamentünk az agyagmintához, és ők újra magyarázni kezdték a juhmáj ereze- tét, de lopva tiszteletteljes pillantásokat vetettek rám, és össze- súgtak egymás között. Ettől fogva születésem titka gyötörni kezdett, és szívem nehéz lett, mint az ólom, ha arra gondoltam, hogy mind a négy világrészben idegen vagyok. Erős vágy fogott el, hogy a csillagjósokat megkérdezzem születésemről, de mert nem ismertem világrajövetelem pontos idejét, nem kérdezhettem tőlük semmit, és ők sem adhattak útbaigazítást. A papok kéré- sére mégis előkeresték agyagtábláikat, melyek arról az évről és azokról a napokról beszéltek, midőn a folyón megérkeztem Théba városába. Születésemre a papok is nagyon kíváncsiak voltak. De a csillagjósok csak annyit tudtak, hogy ha a napnak ebben, vagy abban a pillanatában születtem volna, királyi vér csörgedezne ereimben, és sok-sok nép felett uralkodnék. Ez sem könnyített szívemen, mert amennyiben a múlton akar- tam elmélkedni, éppen elég volt, ha arra a gonoszságra és szégyenre gondoltam, melyet Théba városában hagytam hát- ra. Ám eszembe ötlött, hogy talán a csillagok átkoztak meg már a születésem napján, és küldtek nádcsónakban a világra, hogy idő előtti halálba hajszoljam Szenmutot és Kipát, s hogy elraboljam tőlük öreg napjaik boldogságát, és még a sírjukat is. Akkor remegés fogott el, mert arra gondoltam, hogy ha a csillagok egyszer megátkoztak, sorsomat úgysem tudom el- kerülni, és a jövőben is csak romlást és szenvedést hozok mindazokra, akik szeretnek. Szívemet a jövendő terhe nyomta, rettegtem tőle, és tudtam, hogy mindennek, ami velem történt, egyetlen célja volt. Az, hogy szívemet elfordítsam embertársa- imtól, és magányosan éljek, mert úgy nem hozhatok romlást senkire. De még el kell mondanom, mi történt az álkirály napján. Amikor a gabona zöldellni kezdett, és a szigorúan hideg éjjelek langyosra váltak, a papok kivonultak a város falain túlra, előás- ták sírjából az istent, és hangos szóval hirdették, hogy feltá- madt. Babilon városa pedig kavargó, zajos ünnepség színhe- lyévé változott, az utcákon mindenütt ünneplő ruhás tömegek hömpölyögtek, a söpredék kifosztotta a kereskedéseket, és na- gyobb lármát csapott, mint a hadsereg katonái, mielőtt a nagy felvonulásról visszatértek volna otthonukba. Nők és fiatal lá- nyok mentek Istár templomába, hogy kelengyéjükre ezüstöt gyűjtsenek: bárki kedvét tölthette velük, ez nem volt szégyen. Mindenki annyit szórakozott és annyiszor töltötte kedvét, amennyi ereje és vágya volt hozzá. Az ünnepség utolsó része az álkirály napja volt. Már sok különös szokást ismertem meg Babilóniában, mégis megdöbbentem, amikor a király testőrei pirkadat előtt része- gen benyomultak Istár nyaralójába, erőszakkal felnyitották az ajtókat, és a szembejövőket lándzsanyéllel ütlegelve, teli torokból ordítozták: "Merre bujkál a királyunk? Adjátok elő hamar a királyunkat, mert megvirrad nemsokára, és igazságot kell osztania a népnek !" Rémületes nagy volt a lárma, lámpákat gyújtottak, és a vendégfogadó szolgái ijedten rohangáltak a folyosókon. Kap- tah azt hitte, hogy lázadás tört ki a városban, és az ágyam alá bújt. Én meg ruhátlanul, gyapjútakarómba burkolózva, ahogyan ágyamból kikeltem, odaléptem a katonák elé. - Mit akartok? - kérdeztem. - Jó lesz óvakodnotok hara- gomtól, mert én Szinuhe vagyok, az egyiptomi, és bizonyára ismeritek a nevemet. Mire a katonák így kiáltottak: - Ha te vagy Szinuhe, hát éppen téged keresünk ! - Letépték rólam a takarót, úgyhogy meztelenül álltam előttük, s ők cso- dálkozva mutogattak rám, mert még sohasem láttak körülme- télt embert. - Engedhetjük-e szabadon járkálni? - mondták egymásnak. - Hiszen ez a férfi veszélyes az asszonyainkra, mert az asszonyok mindent nagyon szeretnek, ami új és külö- nös. - Aztán hozzátették: - Ennél furcsábbat valóban nem láttunk ama göndör hajú, fekete férfi óta, aki a meleg tenger szigetéről érkezett, és csontpálcikát meg csörgőt fűzött át a szerszámján, hogy az asszonyok kedvében járjon. De miután eleget gúnyolódtak, felhagytak bosszantásom- mal, és azt mondták: - Ne vedd el az időnket, hanem add elő szolgádat, mert el kell vinnünk a palotába! Ma van az álkirály napja, és kirá- lyunk akarata, hogy a palotába vezessük őt. - Amint ezt Kap- tah meghallotta, minden tagja reszketni kezdett, de annyira, hogy megbillent az ágy is, és a katonák felfedezték. Aztán nagy örömujjongás közepette előrángatták, és mélyen megha- joltak előtte. - Nagy örömnap van ma, mert végre megtaláltuk királyunkat, aki elrejtőzött és eltűnt szemünk elől - mondogat- ták. - Látásán örvendezik szemünk, és reméljük, hogy hűsé- günkért gazdagon meg fog ajándékozni. Újra mélyen meghajoltak előtte, akik pedig mögötte álltak, megrugdalták a hátsó felét, hogy indulásra bírják. Ekkor Kap- tah így szólt hozzám : - Ez a város és vele együtt az egész ország romlott, bolond, és tele van gonoszsággal, és úgy látszik, már a szkarabeusz sem véd meg többé, hisz ilyen sorsra jutottam. Azt se tudom, hogy a fejemen vagy a lábamon állok-e, vagy talán mélyen alszom abban az ágyban, és álmodom, s mindez álom csupán. De akárhogyan is, követnem kell őket, mert erős emberek. Te csak mentsd meg az életedet, uram, ha tudod, és vidd el a falakról a testem, ha fejjel lefelé kiakasztanak majd, és balzsamozd be a biztonság kedvéért, ne engedd, hogy bedobja- nak a folyóba. A katonák csak úgy vonaglottak a nevetéstől, térdükre estek, és egymás hátát ütögették, mert féltek, hogy megfulladnak. - Mardukra! -kiáltották. -Ennél jobb királyt nem is találhat- tunk volna, hiszen már csoda az is, hogy nem csomózódik össze a nyelve a sok beszédben. - Közben már pirkadni kez- dett, és nógatásul lándzsájuk nyelével megcsapkodták Kapta- hot, aztán magukkal vitték. Sietve felöltözködtem, és utánuk indultam a palotába. Nem állt utamba senki. A külső udvarok és a palota külső szobái tele voltak zajgó néppel. Biztosra vettem, hogy lázadás tört ki a városban, és hogy nemsokára vér folyik majd az utcákon, amint vidékről megérkeznek a csapatok. De amikor a katonák nyomában bejutottam a nagy trónte- rembe, láttam, hogy Burraburias ott ül oroszlántalpakon nyugvó aranytrónján, testét királyi ruha borítja, és kezében ott vannak a hatalom jelvényei. Körülötte Marduk főpapjai, a királyi tanácsadók és az ország előkelői. Ám a katonák, rájuk ügyet sem vetve, lándzsával csináltak utat maguknak, odavon- szolták Kaptahot, és a trón előtt várakozón megálltak. Hirtelen nagy csend lett, senki nem beszélt. Ekkor megszólalt Kaptah: - Vigyétek el innen azt az ördög barmát, mert különben abbahagyom ezt a játékot, és elmegyek! Abban a pillanatban a keletre néző ablakok rácsán keresztül betört a fény a szobába. Felkelt a nap. A papok, az előkelők, a királyi tanácsadók és a katonák egyszerre kiáltották: - Igaza van! Vigyétek el azt az állatot, mert elegünk van a pelyhes arcú fiú uralmából. E férfi viszont bölcs, ezért király- lyá tesszük, hogy parancsolhasson nekünk. Nem hittem a szememnek, midőn láttam, hogy egymást taszigálva, nevetgélve, és veszekedve nekiesnek a királynak. Kitépték kezéből a hatalom jelvényeit, lerángatták testéről a királyi ruhát, és Burraburias csakhamar éppolyan meztelen lett, mint én, amikor a katonák felzavartak álmomból. Karját csipkedték, combjának izmait tapogatták, és így gúnyolódtak: - Látszik rajta, hogy nemrég választották el anyjától, szája még nedves az anyatejtől. Itt az ideje, hogy az ágyasház asszo- nyainak jusson valami élvezet, és reméljük, hogy ez az öreg fickó, ez az egyiptomi Kaptah, az asszony nyergében is tud lovagolni. Burraburias egy szóval sem ellenkezett, csak nevetett a töb- biekkel. Oroszlánja egészen megzavarodott, és a hatalmas tö- megtől megriadtan, farkát lába közé húzva, félrevonult. De ezután már magam sem tudtam, vajon a fejemen, vagy a lábamon állok, mert odarohantak Kaptahhoz, ráhúzták a királyi öltözéket, kezébe nyomták a hatalom jelvényeit, és erőszakkal ráültették a trónra. Azután leborultak előtte, és szájukkal törülték a földet. Első volt közöttük az anyaszült meztelen Burraburias, és így kiáltott fel: - Jól van ez így! Ő legyen a mi királyunk, mert jobb királyt nem is tudtunk volna választani. Mind felemelkedtek, kikiáltották Kaptahot királyuknak, közben hasukat fogták, és rángatóztak a nevetéstől. Kaptah egy pillanatig kétkedve eltűnődött. Végül azt mond- ta: - Ha valóban király vagyok, érdemes inni egyet ennek örö- mére. Hozzatok hát, szolgák, bort, ha van itt efféle, mert különben botom fog táncolni hátatokon és kiakasztatlak ben- neteket a falakra, ha már egyszer király vagyok. Sok bort hozzatok, mert ezek az urak és a barátaim, akik királyt csináltak belőlem, velem fognak inni, én pedig a mai napon nyakig akarok úszni a borban. Szavai nagy örömet keltettek. A zsibongó tömeg magával sodorta őt egy nagy terembe, ahol rengeteg finom étel és bor volt az asztalokon. Ki-ki abból vett, ami eléje került, Burraburias pedig, szolgaruhába öltözve, ostoba szolga mód- jára szaladgált, feldöntötte a serlegeket és leöntötte mártással a vendégek ruháját. Rengetegen szidták, és lerágott csontokat hajigáltak utána. A palota külső udvarán is enni-innivalót adtak a népnek. Egész ökröket és birkákat sütöttek, sört és bort ihattak nagy agyagedényekből, megtölthették hasukat tej- színnel és édes datolyával ízesített kásával. Mire a nap delelőre ért, a palotában olyan szörnyű dobogás, lárma, kiáltozás, neve- tés és zúgás uralkodott, amilyet sohasem tudtam volna elkép- zelni. Mihelyt alkalom nyílt rá, odamentem Kaptahhoz, és halkan, hogy mások ne hallják, azt mondtam: - Kaptah, kövess ! Elrejtőzünk és megszökünk innen, mert nem lesz ennek jó vége. De Kaptah már jócskán ivott a borból, hasa is teli volt finom ételekkel, ezért így válaszolt: - Beszéded olyan a fülemben, mint a légyzümmögés, mert bolondabbat még sohasem hallottam. Most menjek el innen, amikor ez a kedves nép királyt csinált belőlem, és mindenki meghajol színem előtt? Megtörölte zsíros száját, hozzám vágott egy lerágott sza- márcsontot, és így kiáltott: - Vigyétek el innen ezt a koszos egyiptomit, mielőtt feldü- hödöm, és megtáncoltatom botomat a hátán ! Akkor üvöltve rám vetette magát egy oroszlánnak öltözött ember, beleharapott a lábamba, feldöntött, és körmével végig- hasította arcomat. Rosszul járhattam volna, de abban a pilla- natban megfújták a kürtöket, és kihirdették: eljött az ideje, hogy a király igazságot osszon a népnek. Így hát megfeledkez- tek rólam. Kaptah kissé meghökkent, amikor az igazság házába vitték, és kijelentette, hogy a bíráskodást szívesen rábízza az ország bíráira, akik becsületes emberek, s akikben megbízik. Ám a nép hevesen ellenkezett, és azt ordította: "Mi a király böl- csességét akarjuk látni, hogy meggyőződhessünk róla, igazsá- gos-e, és ismeri-e a törvényeket." Ekképpen Kaptahot felül- tették az igazság trónjára, eléje fektették az igazságszolgáltatás jelvényeit, a korbácsot és a rabláncot, a népet pedig felszólítot- ták, hogy ki-ki lépjen elő, és mondja el panaszát a királynak. Elsőnek egy férfi rohant Kaptah elé, látszott, hogy megszag- gatta a ruháját, és hamut szórt a fejére. Arcával feltörölte a földet Kaptah lába előtt, és sírva kiáltotta: - Senki sincs oly bölcs, mint királyunk, a négy világrész ura. Ezért tőle kérek igazságot. Van egy feleségem, akit négy éve vettem. Gyerekünk nincsen, de most a feleségem teherbe esett. Tegnap megtudtam, hogy megcsal egy katonával, sőt rajta is kaptam őket, de a katona nagy volt és erős, nem bírtam vele. Most májam bánattal és kétségekkel van tele, mert hogyan is tudhatnám meg, hogy a születendő gyerek az én gyerekem-e, vagy a katonáé. Ezért kérek igazságot a királytól, és biztosan akarom tudni, kié a gyerek, hogy tudjam magamat mihez tartani. Kaptah hallgatott, és nyugtalanul tekingetett körül, de vég- re határozottan így szólt : - Fogjatok botot, és verjétek el ezt a férfit úgy, hogy megem- legesse a mai napot ! A törvény szolgái megfogták a férfit, és úgy elverték, hogy jajgatott, ordított fájdalmában, és a néphez fordult: - Hát igazság ez? - kérdezte. A nép is zúgni kezdett, és magyarázatot kért. Kaptah azt mondta: - Ez a férfi már azért is megérdemelte a verést, mert ilyen semmiséggel zavart engem. De még inkább megérdemelte azért, mert ostoba! Ki hallott olyat, hogy panaszra jön az, kinek bevetetlen földjét jóságból más beveti, és otthagyja neki a termést? Nem a nő bűne, ha máshoz húzott, hanem a férfié, mert nem adta meg neki, amit kívánt tőle, és ezért bizony megérdemelte a botot. Ennek hallatára a nép nagy kiáltozásban és nevetésben tört ki, és dicsérte a király bölcsességét. Most drága ruhákba öltözött kövér kereskedő lépett a király elé. - Három nappal ezelőtt Istár kapujához mentem - kezdte. - Ott jöttek össze a tavaszünnep éjszakáján a város szegény leányai, hogy amint írva vagyon, feláldozzák szüzességüket az istennőnek, és hozományra valót gyűjtsenek maguknak. Volt köztük egy leány, aki nagyon megtetszett nekem. Egy ideig alkudoztam vele, aztán egész csomó ezüstöt adtam neki, és megegyeztünk a dologban. De amikor annak akartam neki- látni, ami végett jöttem, hirtelen olyan hasfájás fogott el, hogy el kellett sietnem megkönnyebbülni. Mire visszatértem, a le- ány már megegyezett egy másik férfival. Tőle is kapott ezüstöt, és vele tette meg azt, ami végett Istár kapujához eljött. Igaz, hogy később nekem is felkínálta magát, de én visszautasítot- tam, mert már nem volt szűz, és visszakértem az ezüstömet, de nem adta vissza. Ezért kérek igazságot a királytól. Mert nemde, nagy igazságtalanság történt velem, midőn elveszítet- tem ezüstjeimet anélkül, hogy bármit is kaptam volna cserébe? Hiszen ha veszek egy korsót, a korsó enyém, amíg én magam össze nem töröm, de az eladónak nincs joga ahhoz, hogy összetörje, és a cserepeit kínálja nekem. Erre már Kaptah nagyon megdühödött, felugrott az igazság trónjára. és a korbáccsal a levegőbe suhintva, így kiáltott: - Szavamra mondom, még sehol se láttam ilyen ostobasá- got, mint ebben a városban, és nem tudok mást gondolni, mint azt, hogy ez a vén bakkecske gúnyt űz belőlem ! Mert a leány nagyon jól tette, hogy mást keresett magának, hiszen ez a bolond nem vette el, ami végett odament. És szép volt, hogy kárpótlást ajánlott neki, de ez meg sem érdemelte. Meg kellete volna köszönnie, hogy a leány és az a másik férfi - hogy ő szarakodhasson - együttes erővel eltávolították az aka- dályt, ami ilyen dolgokban csak gondot és vesződséget okoz. És még ide merészel jönni elém, panaszkodik, és korsókról fecseg ! Ha azt képzeli, hogy a fiatal lányok olyanok, mint a korsók, arra ítélem, hogy mától fogva csak korsókkal töltheti kedvét, de lányokhoz többé nem érhet. Kimondván ítéletét, Kaptah megunta a bíráskodást, és na- gyot nyújtózott a trónon. - Ettem és ittam, s véleményem szerint már eleget dolgoz- tam is ma - jelentette ki. - Igazságot osztottam, és eleget törtem a fejemet. Folytassák hát dolgomat a bírák, ha még akad panaszos, mert az előbbiek eszembe juttatták, hogy király lévén, én vagyok az úr az ágyasházban is, ahol tudomásom szerint négyszáz asszony vár reám. El kell mennem, hogy megszemléljem őket, és nem lepne meg, ha közben összetör- nék néhány korsócskát, mert az uralkodás és a bor olyan külö- nös erőt adtak, hogy erősnek érzem magam, mint egy oroszlán. Erre a nép olyan rivalgásba kezdett, hogy nem akart vége szakadni. Kaptahot visszakísérték a palotába, aztán az ágyas- ház előtt és a külső udvaron várakoztak rá. De Burraburias már nem nevetett. Idegesen topogva dörzsölgette a kezét. Amikor megpillantott, odasietett hozzám és megszólított: - Szinuhe ! Barátom vagy, és orvos lévén, bemehetsz az ágyasházba. Menj utána, és ügyelj rá, nehogy olyat tegyen, amit nagyon is megbánna később, mert ha hozzányúl asszo- nyaimhoz, bizony elevenen megnyúzatom, és a bőrét kiakasz- tatom száradni a falakra, de ha rendesen viselkedik, könnyű halált adok neki. - Burraburias, én valóban a barátod vagyok, és jót akarok neked, de mondd már meg, mit jelent mindez, mert májam szomorú, midőn téged szolgasorban látlak, és mindenki csúfot űz belőled. - Ma van az álkirály napja - válaszolta türelmetlenül - és mindenki tudja ezt, de menj már utána, nehogy valami baj történjék! Bár türelmetlenül rángatta karomat, nem engedelmesked- tem, hanem így szóltam: - Nem ismerem országod szokásait, ezért meg kell magya- ráznod, hogy mindez mit jelent. Burraburias ekkor elmondta: - Minden évben, az álkirály napján, kiválasztják Babilon- ban a legostobább és legnevetségesebb embert. Ennek az em- bernek egy napon át, napkeltétől napnyugtáig teljes királyi hatalom van a kezében, és maga a király is köteles szolgálni őt. Kaptahnál nevetségesebb királyt még sohasem láttam, ezért magam választottam ki. Ő persze nem tudja, hogy mi történik vele, és éppen ez a legnevetségesebb. - Hát mi történik vele? - kérdeztem. - Amikor a nap lenyugszik, éppolyan gyorsan megölik őt, mint ahogyan reggel megkoronázták - felelte Burraburias. -Megölethetem kegyetlenül is, ha akarom, de az álkirályokkal legtöbbször bort itatnak, melybe enyhe méreg van keverve. Ettől elalszanak, és maguk sem tudnak a halálukról. Mert aki király módján uralkodott egy teljes napon át, nem marad- hat életben. De siess már szolgád után, nehogy valami ostoba- ságot tegyen, amit majd este megbán. Mégsem kellett Kaptahot megkeresnem, mert nagy harag- gal maga rohant ki az ágyasházból, kezét egyetlen szemére szorította, orrából vér csöpögött. - Nézzétek, mit csináltak velem - jajveszékelt. - Vén- asszonyokat és kövér néger nőket kínáltak, de amikor a fiatal gödölyét akartam megkóstolni, tigrissé változott, egyetlen látó szememet kékre verte, és orrba vágott a papucsával. Burraburias úgy nevetett, hogy mindkét kezével belém kel- lett kapaszkodnia, hogy el ne dűljön. De Kaptah tovább jajga- tott. - Ki sem merem nyitni annak a háznak az ajtaját - panaszol- ta -, mert az a fiatal nő úgy tombol, mint egy vadállat. Nem tudok mást kitalálni, csak azt, hogy menj be hozzá te, Szinuhe, és lékeld meg a koponyáját, amilyen ügyesen csak tudod, és akkor a gonosz szellem eltávozik belőle. Biztos, hogy gonosz szellem bújt belé, mert másképp hogyan merészelte volna királyát megbántani, és papucsával orrba vágni, hogy vér foly- jék belőlem, mint egy ledöfött ökörből. Burraburias előretaszigált engem. - Menj, Szinuhe, nézd meg, mi történt, mert ismered már a házat - mondta. - Én ma nem léphetek be oda, ezért neked kell elmondanod, hogy mi baj van. Gondolom, kiről van szó, mert tegnap a tengeri szigetekről hoztak egy lányt, akitől sok örömet várok, bár először el kellene máktejjel bódítani. Addíg makacskodott, míg bementem. Az ágyasházban nagy volt a felfordulás. A király heréltjei szabad utat engedtek, mert tudták már, hogy orvos vagyok. Díszes ruhákba öltözött, ékszerekkel teliaggatott öregasszonyok vettek körül, akik a mai nap tiszteletére még ráncos arcukat is kifestették. - Hová szökött a mi drágaságunk, a mi galambocskánk, a mi kis ba- kunk, akit már várunk reggel óta? - kérdezték egyszerre. De a heréltek gondterhelten mondták: - Ne törődj ezekkel a némberekkel, mert csak azért kerültek ide, hogy az álkirály szórakozhasson velük. Amíg vártak rá, tele is itták magukat borral. De nagyon kell már nekünk egy orvos, mert az a lány, akit tegnap hoztak, megbolondult. Erősebb, mint mi, fájósakat rúg belénk, és nem tudjuk, hogy mi lesz, mert vala- honnan egy kést kerített, és úgy dühöng, mint egy fenevad. Kivezettek az ágyasház udvarára, amely a napsütésben iz- zott a mázos téglák színeitől. Az udvar közepén kerek medence volt, a medence közepén pedig viziállatok szobrai, melyeknek torkából vízsugár lövellt. Ezekre mászott fel a dühöngő leány. A heréltek, amint igyekeztek lerángatni onnan, széttépték ru- háját, ő maga vizes volt, mert már úszott a medencében, és körülötte sok-sok vízsugár fröcskölt. Egyik kezével - hogy le ne csússzék - egy vizet fröcskölő delfin fejébe kapaszkodott, másik kezében fénylő kést tartott. Emelt fővel énekelt, szeme zölden égett, akár a macskaszem, arca piros volt az izgalomtól. Dühösen kiáltottam rá: - Hagyd abba a vonítást, te nőstény macska ! Dobd el a kést, és gyere ide, hogy beszélhessek veled, és meggyógyíthas- salak, mert bizonyára bolond vagy. A lány abbahagyta az éneklést, és még jobban törve a babilo- ni nyelvet, mint én, így válaszolt : - Ugorj a medencébe, te pávián, és ússzál hozzám, hadd folyassam ki a vért a májadból, mert nagyon dühös vagyok. - Nem akarok rosszat tenni neked! - kiáltottam. - Sok férfi mondta már ezt, és mégis rosszat akart. Bár kedvemre volna, nem szabad férfit érintenem, mert engem az isten táncosnőjének szenteltek fel. - Táncolj, csak táncolj, bolond leány - mondtam neki. - Az már nem érdekel, de a kést le kell tenned, mert kárt tehetsz vele magadban is. Az pedig baj volna, mert a heréltektől hallottam, hogy a rabszolgapiacon egész csomó aranyat fizet- tek érted a király nevében. - Én nem vagyok rabszolga! Engem gyalázatosan elrabol- tak. Magad is láthatnád, ha volna szemed. De nem beszélsz valami tisztességes nyelven, amit ezek a heréltek nem értenek? Látom, ott sompolyognak az oszlopok mögött, és fülüket he- gyezik, hogy meghallják, mit beszélünk. - Egyiptomi vagyok - feleltem anyanyelvemen - és a nevem Szinuhe, Ő, aki magányos. Orvos a mesterségem, ezért nem kell félned. Akkor a leány a vízbe ugrott, a késsel kezében, csapkodva odaúszott hozzám, és leborult elém. - Tudom, hogy az egyiptomi férfiak gyengék, és nem csinál- nak rosszat a nőnek, ha az maga nem akarja - kezdte. - Ezért megbízom benned, és remélem, azt is megbocsátod, hogy nem teszem le a kést, mert alighanem még ma fel kell fakaszta- nom ütőeremet, hogy ne gyalázhassák meg bennem az istent. De ha istenfélő vagy, és jót akarsz nekem, szabadíts ki innen, és vigyél el ebből az országból, ha nem is tudlak érdemed szerint megjutalmazni, mert nem szabad férfit érintenem soha. - Igazán nem vágyom arra, hogy hozzád nyúljak - válaszol- tam. - Efelől nyugodt lehetsz. De a szökésben nem fogok neked segíteni, mert vétenék vele a király ellen, aki a barátom, s aki egész csomó aranyat fizetett érted. Azt is megmondha- tom, hogy az a dagadt bőrzsák, aki az imént itt volt, csak álkirály volt, és az uralma csak estig tart. Az igazi király holnap jön hozzád. Még szakálltalan, tetszetős külsejű ifjú, és sok gyönyörűséget remél tőled, ha majd megszelídít. Nem hiszem, hogy az istened hatalma elér idáig, és semmit se vesztenél, ha alávetnéd magadat sorsodnak. Legjobb lesz, ha abbahagyod ezt a bolondozást, ledobod a kést, felöltözöl és kiszépíted magadat, mert csapzott hajjal igazán nem vagy szép, és a szemedről meg ajkadról egészen a füledig mázoltad a festéket. Ez hatott rá, mert végigsimította haját, ujja hegyét nyállal megnedvesítette, és letörölte ajkát és szemöldökét. Azután rám mosolygott. Arca kicsi volt és szép. Bájosan mondta: - Mínea a nevem, így hívhatsz, ha majd elviszel innen, és megszökünk ebből a gonosz országból. Merészségén megdöbbenve felemeltem a kezemet, és sietve ott hagytam, de arca annyira rabul ejtett, hogy mindjárt vissza is tértem hozzá. - Minea, elmegyek, hogy beszéljek érdekedben a királlyal, de többet nem tehetek. Közben öltözz fel, és nyugodj meg. Ha akarod, adok neked olyan gyógyszert, amely megnyugtat, és ha beveszed, többé nem törődsz azzal, hogy mi történik veled. - Tedd, ha mered - mondta Minea. - De mert gondomat megosztod velem, odaadom ezt a kést, mely mostanáig megvé- delmezett. Tudom, hogy ha odaadom, te megvédsz engem, és nem fogsz becsapni, hanem elviszel ebből az országból, és elmenekülsz velem. - Rám mosolygott, és kezembe nyomta a kést, hiába kiabáltam: - Nem kell a késed, bolond leány! - Hiába erőszakoltam, nem vette vissza, csak mosolygott rám vizes hajfürtjei alól. Akkor zavartan ott hagytam, kezemben a késsel. Rájöttem, hogy okosabb nálam, mert midőn a kést nekem adta, sorsát hozzákötötte az én sorsomhoz. Többé nem térhettem ki előle. Amikor visszatértem az ágyasházból, Burraburias sietett hozzám - igen kíváncsi volt -, és megkérdezte, mi történt. - Heréltjeid rossz vásárt csináltak - mondtam neki -, mert az a lány, akit vettek neked, őrjöng és nem akar férfit érinteni, mert istene megtiltotta. Azért jobb lesz békében hagynod, míg észhez nem tér. De Burraburias vidáman nevetett. - Valóban sok örömöm lesz belőle, mert jól ismerem az efféle lányokat. Legjobban bottal lehet megszelídíteni őket. Én még fiatal vagyok, még a szakállam se nőtt ki. Ezért amikor kedvemet töltöm a nőkkel, legtöbbször elfáradok, és nagyobb örömöt szerez nekem, ha szememet legeltethetem rajtuk, és hallgathatom jajgatásukat, midőn a heréltek vékony botokkal csapkodják őket. Ez a makacskodó lány nagyon ked- vemre való. Meg is veretem heréltjeimmel a szemem láttára, és ígérem, hogy már az első éjszaka úgy feldagad a bőre, hogy nem tud a hátára feküdni. Akkor pedig még nagyobb lesz az örömöm. - Ezzel otthagyott. Kezét dörzsölte, és úgy vihogott, akár egy lány. Midőn utána néztem, tudtam már, hogy többé nem lehet a barátom. Már nem akartam a javát. Kezemben volt Minea kése. Ezután nem tudtam többé örülni semminek. Nevetni sem tudtam, pedig a palota és a külső udvarok teli voltak zsibongó néppel, az emberek bort és sört ittak, és megvadultan tombol- tak mindenféle ostoba tréfán, amit Kaptah eszelt ki megállás nélkül. Ő is elfelejtette már az ágyasházban elszenvedett ku- darcát, kékre vert szemét friss húsdarabbal borogatták, így hát nem okozott már fájdalmat neki, bár kék és foltos volt továbbra is. De azt, hogy engem mi gyötört, képtelen vagyok megmondani, mert magam sem tudom. Eszembe jutott, hogy Babilonban még sok a tanulnivalóm, hiszen a juhmájból való jósolás tanulása félbemaradt, és még olajat sem tudok a vízbe önteni, ahogyan a papok csinálják. Burraburias is sokkal tartozott nekem a gyógyításért, és barát- ságomért, és tudtam, hogy gazdagon megajándékozna, ha megmaradnék barátjának. De minél többet gondolkoztam, annál jobban gyötört Minea emléke, pedig a lány arcátlanul viselkedett velem. Kaptah is eszembe jutott, akinek a király ostoba szeszélye miatt még este meg kell halnia, mert bár az én szolgám volt, Burraburias engedélyem nélkül álkirályt csinált belőle. Akkor megkeményítettem a szívemet. Úgy gondolkoztam, hogy ha Burraburias bűnt követett el ellenem, én is helyesen teszem, ha bűnt követek el őellene, bár szívem azt súgta, hogy ily módon a barátság minden törvénye ellen vétkezem. De idegen voltam és magányos, és az illem nem kötötte meg kezemet. Ezért, midőn leszállt az est, elmentem a folyópartra, béreltem egy tízevezős csónakot, az evezősökhöz pedig így szóltam : - Ma az álkirály napja van, és tudom, hogy részegek vagytok az örömtől meg a sörtől, nem szívesen indultok útnak. De kétszeres fizetséget kaptok tőlem, mert gazdag nagybátyám meghalt, és a testét el kell vinnem oda, ahol apái nyugosznak. Oda kell érnem sürgősen, még mielőtt a gyerekei meg a testvé- reim civódni kezdenek az örökségen, és engem kisemmiznek. Gazdagon megjutalmazlak benneteket, ha gyorsabban célhoz érünk, bár az út hosszú. Őseink egykori birtokunkon, Mitanni határa közelében vannak eltemetve. Az evezősök morogni kezdtek, de két korsó sört vásároltam nekik, és azt mondtam, hogy naplementéig ihatnak, ám ha beáll a sötétség, legyenek készen az indulásra. Hevesen vitat- koztak. - Sötétben egyáltalán nem indulunk el, mert az éjszaka tele van mindenféle nagyobb és kisebb ördöggel, és gonosz szellemekkel, amelyek ijesztő hangon sivítanak és talán a csó- nakunkat is felfordítják, s megölnek bennünket - mondták. Én azonban így válaszoltam: - Áldozatot mutatok be a templomban, hogy ne történjék velünk az úton semmi rossz. A sok ezüst, amit kaptok tőlem, szépen csörög majd, és nem halljátok tőle a gonosz szellemek üvöltését. El is mentem Marduk Tornyához, és az udvarban juhot áldoztam az istennek. Kevesen voltak ott, mert az álkirály ünnepére mindenki a palota köré gyűlt. Megnéztem a juh máját, de gondolataim annyira összezavarodtak, hogy semmi figyelemre méltót nem mondott nekem. Azt láttam csak, hogy a királyfeketébb a szokásosnál, és éreztem, hogy nagyon bűzös. Balsej- Félelem töltötte el szívemet. De az állat vérét kifolyattam egy bőrtömlőbe, és hónom alá fogva, a palotába vittem. Midőn a király ágyasházába léptem, egy fecske repült el felettem. Szívem átmelegedett, felbátorodott, mert hazám madara volt, és arra gondoltam, hogy jót jelent. Az ágyasházban így szóltam a heréltekhez: - Hagyjatok magamra ezzel a bolond leánnyal, hogy kiűz- hessem belőle az ördögöt ! Engedelmeskedtek, és bevezettek egy kis szobába, ahol megmagyaráztam Mineának, hogy mit kell tennie, és ott hagy- tam neki a kését, meg a vérrel teli bőrtömlőt. Minea megígérte, hogy megfogadja tanácsaimat, így hát ott hagytam, becsuktam az ajtót, és figyelmeztettem a herélteket, hogy egyikük se za- varja, mert olyan orvosságot adtam neki, amely kiűzi belőle az ördögöt, és a kiszabadult ördög kárt tehet abban, aki paran- csom nélkül ki merészelné nyitni az ajtót. Nem kellett többet mondanom, a heréltek hittek nekem. Lemenőben volt a nap, a palota minden szobáját vörös fénnyel világította meg, amely olyan volt, mint a vér. Kaptah egyre evett és ivott, Burraburias pedig nevetgélve szolgálta ki, s közben vihogott, akár egy lány. A földön bortócsákban előkelő és alantas férfiak hevertek álomba merülten. Akkor azt mondtam Burraburiasnak: - Meg akarok bizonyosodni afelől, hogy Kaptah fájdalom nélkül fog meghalni, mert mint úr a szolgájáért, felelős vagyok érte. - Siess hát - válaszolta Burraburias -, mert a vénember már keveri a borba a mérget, s a szolgád, mint az illendőség megkívánja, napnyugtakor meghal. Ráakadtam a vénemberre, a király orvosára, és ő elhitte, hogy a király küldött. Dúdolt, és motyogott magában, aztán kijelentette: - Jobb is lesz, ha te kevered a mérget, mert kezem reszket a bortól, és a szemem is nedves, nem látok semmit. Sokat nevettem annak a balga szolgádnak a csínytevésein. Kiöntöttem, amit összekotyvasztott, és máktejet kevertem a borba, de vigyáztam, hogy meg ne ölje majd Kaptahot. A borral teli serleget odavittem hozzá, és így szóltam: - Kaptah ! Lehet, hogy soha többé nem találkozunk, mert már egészen fejedbe szállt a dicsőség, és holnap már bizonyára nem ismersz meg engem. Ürítsd hát ki ezt a serleget, hogy midőn visszatérek Egyiptomba, elmondhassam, hogy a négy világrész urának voltam a barátja. Gondolj arra, hogy mindig a legjobbat akarom neked, bármi legyen is a sorsod, és gondolj a szent bogarunkra! - Ennek az egyiptominak beszéde annyi lenne csak fülem- ben, mint a légyzümmögés, ha nem zúgna benne a bor, és nem nyomná el azt, amit mond - válaszolt Kaptah. - De amint azt mindenki tudja, a bort sohasem vetettem meg. Amennyire erőmtől telt, a mai napon igyekeztem ezt alattvaló- imnak is bebizonyítani, akiket nagyon megszerettem. Ezért kiiszom a serleget, bár tudom jól, hogy holnap szegény fejemet vad szamarak fogják rugdosni. - Kiitta a bort, de ugyanabban a pillanatban lebukott a nap is, fáklyákat hoztak, meggyújtot- ták a lámpákat, mindenki felállt, és elhallgatott. A palotában teljes csend honolt. Akkor Kaptah levette fejéről a királyi koronát, és azt mondta: - Ez az átkozott korona nyomja a fejemet, és megelégeltem már. Lábam elzsibbadt, szempillám nehéz, mint az ólom, legjobb lesz, ha elmegyek aludni. - Magára rántotta a nehéz asztalterítőt, végigdőlt a földön, és elaludt. A terítővel együtt ráborultak a korsók meg a serlegek is. Nyakig úszott a borban, ahogy reggel megígérte. A király szolgái pedig levetkőztették, és a bortól nedves ruhákat ráhúzták Burraburiasra, fejére rak- ták a koronát, kezébe adták a hatalom jelvényeit, és a trónjára ültették. - Fárasztó nap volt ez - mondta Burraburías. - Verjétek ki a részegeket, takarítsátok ki a termet, kergessétek ki a népet az udvarból, és zárjátok urnába örök időkre ezt a bolondot, mert ha már meghalt, nincsen szükségem rá! Kaptahot hátára fordították, a király orvosa bortól remegő ujjaival, elhomályosult szemével megnézte, és megerősítette, amit a király mondott: - Ez a férfi valóban halott, akár egy ganajtúró. Akkor a szolgák behoztak egy nagy agyagkorsót. A babiloni- ak ilyen urnákba zárják halottaikat. Kaptahot belerakták, aztán a korsó száját agyaggal betömték. A király megparancsolta, hogy vigyék le a palota pincéjébe a többi álkirály mellé, mint a szokás kívánja, de én így szóltam: - Ez a férfi egyiptomi, és körülmetélt, mint én. Ezért be kell balzsamoznom a testét egyiptomi módra, és el kell készíte- nem számára mindazt, amire a holtak birodalmában szüksége lesz, hogy ehessék, ihassék, és dolog nélkül élhessen. Mindez harminc vagy hetven napig tart, attól függően, hogy milyen rangja volt életében az elhunytnak. Erre a Kaptahra, azt hi- szem, harminc nap is elég lesz, mert csak a szolgám volt. Ha elkészültem, visszahozom őt, és eltemetem a palotád alatt elődei közé, a többi álkirály sírboltjába. Burraburias kíváncsian hallgatott. - Legyen akaratod szerint - mondta -, bár azt hiszem, felesleges fáradoznod, mert a halott ember fekve marad, de a lelke nyugtalanul bolyong mindenfelé, és utcai hulladékot eszik, hacsak a hozzátartozói nem tartják a házukban, mert akkor a ház ennivalójából vesz magának. Mindenkinek ez a sorsa, csak nekem nem, mert én király vagyok, halálom után az istenek maguk közé vesznek és nem kell nyugtalankodnom kásám és söröm miatt, mint a többieknek. De tedd vele azt, amit akarsz, mert a hazád szokása, és én nem akarok beleavat- kozni, hiszen azokhoz az istenekhez is imádkozom, akiket nem ismerek, és engesztelem őket olyan bűnökért, amelyekről nem tudom, hogy elkövettem-e, mert a biztonság a legjobb. A Kaptah testét rejtő korsót a palota falához rendelt hord- székbe vitettem, de mielőtt elindultam volna, azt mondtam Burraburiasnak : - Harminc napig most nem látsz engem, mert amíg a szol- gámat bebalzsamozom, nem mutatkozhatom más emberek előtt, nehogy rájuk szabadítsam a holttest körül rajzó ördögö- ket. Burraburias nevetve válaszolt: - Legyen, amint mondottad, de ha mégis meglátnálak, szol- gáimnak megparancsolom, hogy bottal űzzenek ki, nehogy ördögöket hozzál a palotámba. A gyaloghintóban felszúrtam az agyagpecsétet, amely még puha volt, hogy Kaptah levegőhöz jusson. Aztán titokban visszalopóztam a palotába, és az ágyasházba mentem. A herél- tek nagyon megörültek, amikor megláttak, mert minden pilla- natban attól féltek, hogy megjön a király. De kinyitván annak a szobának ajtaját, amelybe Mineát bezártam, azonnal visszaléptem, hajamat kezdtem tépni, és panaszosan így kiáltottam: - Jöjjetek ide, és nézzétek, mi történt! Ott fekszik a lány mozdulatlanul, mellette a földön a véres kés, és még a haja is véres. - Akkor a heréltek odaszaladtak, és a vért látván, rettenetesen megrémültek, mert féltek a vértől, és meg sem merték érinteni. Nagy jajgatásba és sírásba fogtak, mert retteg- tek a király haragjától. De én azt mondtam nekik: - Egyformán benne vagyunk a bajban, ti is meg én is - szóltam. - Kerítsetek gyorsan egy szőnyeget, hogy belevarr- hassam a testét, és mossátok fel a követ, hogy senki ne tudhassa meg, mi történt. A király sok gyönyörűséget várt ettől a lány- tól, bár még nem is látta, és haragja szörnyű lenne, ha megtud- ná, hogy ügyetlenségünk miatt halt meg, ahogy istene követel- te. Menjetek hát gyorsan és szerezzetek helyette egy másík lányt. Legjobb, ha olyat szereztek, aki távoli országból való, és nem érti a nyelveteket. Akkor a heréltek odahoztak egy szőnyeget, amelybe belecsa- varrtam Mineát, és segítettek kivinni a sötét udvarokon keresz- tül a hordszékbe, amelyben már ott volt Kaptah. Így menekültem el Babilonból az éj leple alatt, sok aranyat és ezüstöt elveszítve, pedig meggazdagodhattam volna, és még sok tudást szerezhettem volna magamnak. De a teherhordók morogni kezdtek, és így beszéltek: - Ki ez a férfi, aki fáklya nélkül indít minket útra az éj sötétjében, és halottaskorsót, meg királyi szőnyeget cipeltet velünk, hogy a nyakunk is belegörnyed, akár az ökör nyaka az iga alatt, s a tartórudak sebesre dörzsölik a vállunkat? Májunk fekete a félelemtől, hiszen az éj sötétjében holttesteket cipelünk, és a szőnyegből vér csurog a nyakunkba. Bizony, gazdagon meg kell fizetnie mindezt. Amikor a folyópartra értünk, a korsót velük emeltettem be a csónakba, de a szőnyeget magam vittem, és elrejtettem az ülések alá. - Ti rabszolgák és kutyafiak! - fordultam hozzájuk. - Ha valaki kérdez benneteket, ma éjjel nem láttatok, nem hallotta- tok semmit ! Hogy így legyen, mindegyiktek egy ezüstöt kap tőlem. A teherhordók ugrálni kezdtek örömükben, és így kiáltot- tak: - Bizony, előkelő urat szolgáltunk, de a fülünk süket, és szemünk vak, s nem láttunk, nem hallottunk semmit ezen az éjszakán. Ezzel el is bocsátottam őket, bár tudtam, hogy a teherhor- dók örök szokása szerint leisszák magukat, és részeg fejjel mindent kifecsegnek, amit láttak. Ezt nem bírtam megakadá- lyozni, hiszen nyolc erős férfi volt egy ellen, nem ölhettem meg, és nem dobhattam a folyóba mindegyiket, bár legszíve- sebben ezt tettem volna. Midőn elmentek, felébresztettem az evezősöket. Feljött a hold, és az evezősök ásítozva bemerítették a lapátokat a vízbe, és sorsukat átkozva - mert fejük zúgott a sok sörtől - eleveztek velem a városból. Így menekültem el Babilonból, de hogy miért tettem mindezt, képtelen vagyok megmondani, mert nem tudom. Talán már születésem napja előtt így volt megírva a csillagokban. Sorsomat nem kerülhettem el. Hetedik könyv Minea Kijutottunk a városból anélkül, hogy megállítottak volna az őrök, mert a folyót éjszakára szabadon hagyták. Bemásztam a bárka belsejébe, hogy fáradt fejemet nyugovóra hajtsam. Mégsem tudtam elaludni, mert Minea előbújt a szőnyegből, és kezével vizet merítve, mosni kezdte magáról a vért. A tenye- réből lecsurgó vízen csillogott a hold fénye. Minea rám nézett, és mosolygás nélkül, szemrehányóan mondta: - A te tanácsodra teljesen bemocskoltam magamat, bűzlöm a vértől, és bizonyára nem is leszek tiszta soha. Mindez a te bűnöd. És amikor a szőnyegben vittél, sokkal erősebben magadhoz szorítottál, mint kellett volna, alig kaptam levegőt. De én megelégeltem szavait, mert nagyon fáradt voltam. Ásítozva feleltem: - Elhallgass, átkozott leány, mert ha arra gondolok, hogy mire késztettél, sajog a szívem, és legszívesebben bedobnálak a folyóba, melynek vizében, kívánságod szerint, biztosan meg- tisztulnál. Nélküled most is ott ülnék Babilonban a király jobbja mellett, és Marduk Tornyának papjai mindenféle böl- csességre tanítanának, nem titkolnának semmit se előlem, s én lennék a világ legbölcsebb orvosa. Miattad veszítettem el az orvosi tudásommal kiérdemelt ajándékokat is. Alig van már aranyam, és agyagtábláimat se merem elővenni, hogy a templomok kincstárából kérjek. Mindez miattad történt, és én átkozom a napot, amelyen megláttalak, minden évben úgy fogok róla megemlékezni, hogy zsákba öltözöm, és hamu- val hintem be a fejemet. Minea a holdfényes folyóban úsztatta kezét, és a víz, amint kezétől megnyílt, olyan volt, mint a tiszta ezüst. - Ha így van, talán legjobb, ha beugrom a folyóba, ahogy szeretnéd - mondta halkan, de nem nézett rám. - Akkor megszabadulsz tőlem. Felemelkedett, hogy a folyóba ugorjon, de én jó erősen megfogtam. - Hagyd abba a bolondságaidat, mert ha beugrasz a vízbe, minden, amit tettem, hiábavaló, és minden esztelen- ségnek legnagyobbika lenne. És az istenek kedvéért, hagyj már végre aludnom, ne zavarj a hóbortjaiddal, mert nagyon fáradt vagyok. Bebújtam a szőnyeg alá, és a fejemre húztam, mert bár kitavaszodott, és a gólyák lármáztak a nádasban, az éjszaka hideg volt. De Minea is mellém bújt a szőnyeg alá, és gyengé- den így szólt: - Ha már semmi mást nem tehetek érted, talán megenge- ded, hogy testemmel melegítselek, mert hideg az éj. Már nem volt erőm az ellenkezésre. Elaludtam, és ő testével melegített engem, s álmom jó volt, mert Minea fiatal teste úgy simult oldalamhoz, mint egy kis kályha. Reggel, mire felébredtem, már messzire jutottunk a folyón, de az evezősök zúgolódni kezdtek: - Vállunk érzéketlen, akár a fa, és hátunk is fáj. Evezéssel akarsz megölni bennünket? Hisz nem házat oltani megyünk! De én megkeményítettem szívemet, és így fenyegetőztem: - Aki abbahagyja az evezést, botomat fogja megkóstolni! Majd megpihenünk, ha eljön a dél. Akkor ehettek, ihattok, és mindegyikőtök kap egy korty datolyabort is, amitől felfris- sültök, és olyan könnyűnek fogjátok érezni magatokat, mint a madár. De ha lázadozni merészeltek, minden ördögöt rátok szabadítok, mert tudjátok meg, hogy pap és varázsló vagyok, és számtalan ördögöt ismerek, akik örömmel esznek ember- húst. - Azért beszéltem így, hogy megfélemlítsem őket, ám a nap fényesen ragyogott, és az evezősök nem hittek szavaim- nak. - Ő csak egymaga van, mi meg tízen vagyunk ! - kiáltot- ták. Amelyik legközelebb állt hozzám, fejbe akart csapni az evezőlapáttal. De ekkor a csónak orrában megzörrent a korsó. Kaptah belülről kopogtatni kezdett, felordított és rekedt hangon átko- zódott. Az evezősök arca elszürkült a rémülettől, egymás után ugráltak a vízbe, és úszva menekültek, aztán a víz mindegyiket elsodorta szemem elől. A csónak is elfordult, megbillent és sodródni kezdett, de sikerült a parthoz irányítanom, és a vízbe dobtam a kőnehezéket. Minea kijött a csónaktető alól, haját fésülgetve. Már nem féltem semmitől, mert Minea szép volt, ragyogott a nap, és a nádasban vidáman zajongtak a gólyák. Odaléptem a halottaskorsóhoz, letörtem szájáról az agyagpe- csétet, és nagy hangon kiáltottam: - Hé! Kaptah felemelte a korsóban összekócolódott fejét, és ámul- va nézett körül. Talán sohasem láttam döbbentebb arcot, mint az övé volt abban a pillanatban. - Miféle tréfa ez? - kérdezte siránkozva. - Hol vagyok én, és hol van királyi koronám, hová dugták hatalmam jelvé- nyeit, miért kell anyaszült meztelenül lennem, és vacognom a hidegtől? Fejem tele van darazsakkal, tagjaim nehezek, akár az ólom, mintha mérges kígyó mart volna meg. Vigyázz a tréfáiddal Szinuhe, mert királyokkal nem lehet játszani! Azt akartam, hogy bűnhődjék előző napi arcátlanságáért, és mintha nem tudnék semmit, azt mondtam neki: - Nem értem, miről beszélsz, Kaptah. Bizonyára a bortól vagy még mindig zavaros. Talán emlékszel rá, hogy amikor tegnap Babilonból elindultunk, túl sok bort ittál, és olyan lármát csaptál a csónakban, hogy az evezősök kénytelenek voltak bezárni téged ebbe a korsóba, nehogy kárt tegyél ben- nük. Valami királyról meg bírákról beszéltél, és összevissza fecsegtél mindenfélét. Kaptah behunyta szemét, és sokáig gondolkozott. - Uram, soha többé, míg élek, nem akarok bort inni - mondta -, mert a bor és az álom rettenetes kalandokba sodor- tak, olyan szörnyű dolgokba, hogy nem is tudom neked elme- sélni. Annyit elmondhatok, hogy a szent bogár kegyességéből királynak képzeltem magamat, a királyi trónról igazságot osz- tottam, sőt még a király ágyasházában is jártam, és jól elszóra- koztam egy szép leányzóval. Még sok más is történt velem, de nem tudok tovább gondolkodni, mert nagyon fáj a fejem, és kegyes lennél, uram, ha adnál olyan orvosságot, amit ott, abban az átkozott Babilonban használnak másnap a borisszák. Alighogy befejezte, megpillantotta Mineát, hirtelen vissza- húzta fejét a korsóba, és nyöszörögve így szólt: - Uram, biztosan valami bajom van, vagy még most is álmot látok, mert ott a csónak végében, úgy hiszem, azt a lányt látom, akivel álmomban a király ágyasházában találkoz- tam. A szkarabeusz óvjon meg, mert félek, megőrülök ! - Meg- tapogatta kékre vert szemét, dagadt orrát, és nagy hangon jajgatni kezdett. De akkor Minea odalépett a korsóhoz, hajánál fogva kihúzta a korsóból. Kaptah rémülten meredt rá, és lehunyta szemét. - Irgalmazzanak nekem Egyiptom istenei, és bocsássák meg, hogy idegen isteneknek szolgáltam, és áldoztam! Te vagy az, de bocsásd meg nekem, mert csak álom volt. Minea lehúzta a papucsot lábáról, és jobbról, balról akkorát vágott vele Kaptah arcára, hogy csak úgy csattant. - Nesze, büntetésül illetlen álmodért, hogy tudd meg, most nem álmodol! - mondta neki. Én pedig kisegítettem a korsóból, és gyomortisztító orvossá- got adtam neki. Aztán kötelet hurkoltam a dereka köré, és bár ordítozott, bedobtam a vízbe, és úszni hagytam, hogy a máktej és a bor mámorából észhez térjen. De amikor kiemel- tem a vízből, megsajnáltam. - Legyen ez tanulság számodra, Kaptah, mert arcátlan vol- tál hozzám, a te uradhoz. De tudd meg, hogy ami veled történt, az mind valóság, és nélkülem most holtan feküdnél a korsóban, az álkirályok sírjában. - Ezután elmeséltem neki mindent, és többször is el kellett ismételnem, míg megértette, és elhitte. Hajába túrt, hosszan tűnődött, végül kijelentette: - Ha jól értettem szavaidat, minden igaz, ami velem történt, és nem álmot láttam, nem a bor zavart meg. Ha így van, áldom ezt a napot, mert akkor nyugodtan ihatok bort fejem gyógyítására, hiszen már azt hittem, hogy soha életemben nem nyúlhatok boroskorsóhoz. - Azzal bemászott a csónaktető alá, feltört egy korsót, és inni kezdett. Közben Egyiptom és Babilónia összes isteneit fennhangon dicsérte, és azokat az isteneket is dicsőítette, akiknek nem ismerte a nevét. Én Mineával a folyóban úszkáltam. A napsütésben megszá- rítottuk ruháinkat, ettünk, bort ittunk, és Minea áldozatot mutatott be istenének, és eltáncolta nekem a csónakban istené- nek táncait. Amint néztem őt, keblem elszorult, lélegzésem elnehezült. Ezért így szóltam: - Életemben még csak egyetlen nőt neveztem húgomnak, de öle olyan volt, mint tüzes kemen- ce, teste pedig mint a száraz sivatag, és nem adott felüdülést. Könyörgök hát, Minea, szabadíts meg a varázslattól, mellyel tagjaid megigéztek, és ne fordítsd felém szemedet, mely úgy csillog, mint a holdfény a folyó tükrén, mert különben húgom- nak nevezlek, és te is gyalázatba, és halálba kergetsz, mint ahogy az a gonosz nő tette. Minea kíváncsian nézett rám. - Bizonyára különös nővel barátkoztál - mondta -, hogy ilyeneket beszélsz, de meglehet, hogy a te hazádban ilyenek a nők. Éntőlem azonban nem kell félned, mert igazán nem akarlak elcsábítani. Istenem megtiltotta, hogy férfihoz érjek, és ha megteszem, meg kell halnom. Két keze közé fogta fejemet, térdére vonta, aztán megsimo- gatta arcomat, hajamat és így szólt: - Bizony, nagyon ostoba a fejed, ha ilyen rosszakat mondasz a nőkről, mert bár akadnak köztük olyanok, akik minden kutat megmérgeznek, bizonyára vannak olyanok is, kik a sivatagban előtörő forráshoz, vagy a kiégett mezőre leszálló harmathoz hasonlók. Igaz, hogy homlokod kemény, és értetlen, s a hajad fekete és kócos, mégis szívesen tartom kezemben a fejedet, mert szemedben, karjaidban olyasvalami van, ami édesen hí- vogat feléd. Ezért nagyon szomorkodom, hogy nem ajándé- kozhatlak meg azzal, amit szeretnél, és nemcsak téged, de magamat is sajnálom, ha ugyan e szemérmetlen vallomás örö- met szerez neked. A víz zöld és arany hullámokban csapódott csónakunkhoz. Megfogtam Minea kezét. Szép és erős volt. Úgy kapaszkodtam bele, akár egy fuldokló. És szemébe néztem, amely csillogott, mint holdfény a folyó tükrén, s meleg volt, mint a simogatás. - Minea ! - szóltam. - Húgom ! A világon sok isten van mindenütt. Minden országnak megvannak a saját istenei, számuk végtelen, és nekem már mindegyikből elegem van, mert azt hiszem, az emberek csupán félelmükben teremtették meg őket. Hagyd ott az istenedet, mert amit ő kíván, az kegyet- len és haszontalan, és mindennél kegyetlenebb éppen most! Én elviszlek oda, ahová istened hatalma nem ér el, még akkor is, ha a világ végére kellene utaznunk, még akkor is, ha a barbárok országában füvet és száraz halat kellene ennünk, és ha életünk végéig nádasban kellene eltöltenünk az éjt, mert valahol biztosan ott van a határ, melyen túl nem ér istened hatalma. De Minea erősen megszorította kezemet, szemét elfordí- totta. - Istenem az ő hatalmának határait szívembe véste, bárhová megyek, hatalma elér, és meg kell halnom, ha férfihoz érek. Most, amint téged nézlek, elhiszem, hogy istenem talán ke- gyetlen és haszontalan isten, mert ezt követeli, de nem tehetek semmit ellene, és meglehet, hogy holnapra már minden más- képp lesz, megunsz, és elfelejtesz engem, mert a férfiak olya- nok. - Senki sem tudja, mit hoz a holnap - mondtam türelmetle- nül, és minden lángra gyúlt bennem, mintha testem nádszál volna, melyet évről évre perzsel a nap, aztán egyetlen szikra fellobbantja. - Minden szavad csak üres kifogás, és a nők szokása szerint csak kínozni akarsz, hogy gyönyörködhess szenvedéseimben. Ekkor elhúzta kezét, és rosszallóan nézett rám. - Igazán nem vagyok tanulatlan lány - kezdte -, anyanyel- vemen kívül Babilónia nyelvét és a te nyelvedet is beszélem, és nevemet háromféle írásjellel egyformán jól le tudom írni agyagtáblára és papiruszra is. Jártam sok nagy városban, jár- tam Egyiptomban, istenemmel sok ember előtt táncoltam, akik csodálták ügyességemet. Aztán hajótörést szenvedtem, és a kereskedők elraboltak. Tudom jól, hogy a férfiak és nők minden országban egyformák, még akkor is, ha más a bőrük színe, más nyelvet beszélnek, és más isteneket szolgálnak. Mindezt jól tudom, de engem gyermekkorom óta az isten istállóiban neveltek, beavattak titkos szertartásaiba, és nincsen a világon olyan hatalom, vagy varázslat, amely elválaszthatna tőle. Ha magad is táncoltál volna bikák előtt, ha magad is ugrottál volna valaha hegyes szarvuk közé, ha magad is meg- rugdostad volna játékból tajtékzó szájukat, már értenél valamit abból, amiről beszélek. De azt hiszem, még sohasem láttál bikák előtt táncoló leányokat és ifjakat. - Hallottam már ilyesmiről - válaszoltam. - Azt is tudom, hogy Alsó-Egyiptomban űznek ilyen játékokat, de azt hittem, csupán a nép szórakoztatására csinálják. Igaz, gondolhattam volna, hogy miként minden másban, ebben is benne van az isten keze. Ha így van, szolgáljuk hát Egyiptomban is a bikát, mely az isten jeleit viseli magán, és egy emberöltő alatt csak egyszer születik. De ha azt akarod velem megértetni, hogy szüzességedet is meg kell őrizned a bikának, akkor már soha nem hallott ostobaságot beszélsz, bár jól tudom, hogy Szíriá- ban a földanya titkos szertartásain szűz leányokat áldoznak a bakkecskéknek. Ekkor Minea jobbról-balról arcomba csapott úgy, hogy keze nyomán felsajgott az arcom. Szeme szikrázott, akár a vadmacs- ka szeme a sötétben. Dühtől remegve kiáltott rám: - No, ha ilyeneket mondasz, már tudom, hogy a férfiak meg a bakkecskék között semmi különbség nincsen ! Neked csak testi dolgokon jár az eszed, és egy nőstény kecske éppúgy ki tudja elégíteni vágyadat, mint egy nő. Beszéde gonosz volt, ütése égette arcomat; lehűltem és el- húzódtam tőle a csónak végébe. Hogy valamivel az időt tölt- sem, kinyitottam orvosi ládikámat, műszereimet kezdtem tisz- togatni, és orvosságokat méregettem. Ő a csónak orrában ült, és sarkával dühösen rugdosta a csónak fenekét. Kis idő múlva azonban haragjában ledobálta magáról a ruháit, bekente testét olajjal és olyan féktelen táncba és ugrándozásba kezdett, hogy a csónak ide-oda billegett. Nem álltam meg, hogy titokban oda ne pillantsak, mert hihetetlenül ügyes volt. Kezére tá- maszkodva, könnyedén hátradobta magát, testét íjként megfe- szítve, ebből a helyzetből felemelkedett, és kezére állt. Olajtól csillogó bőre alatt minden izma remegett, nehezen, kapkodva szívta a levegőt, hajtincsei repdestek feje körül. Amikor kitán- colta magát, ruhájába burkolózott, és még a fejét is betakarta. Hallottam, hogy sír. Akkor elfeledkeztem orvosságaimról, meg a műszereimről, odasiettem hozzá, gyengéden megérin- tettem a vállát és megkérdeztem: - Beteg vagy talán? - Nem válaszolt, hanem félrelökte a kezemet, és még nagyobb sírásba fogott. Leültem melléje, és bánatos szívvel mondtam neki: - Minea, húgom, ne sírj, és főleg miattam ne sírj, mert nem akarok hozzád nyúlni soha, még akkor sem, ha magad kérnéd. Meg akarlak óvni minden szenvedéstől és bánattól, és azt akarom, hogy mindig olyan maradj, mint most. Minea felemelte fejét, szeméből kitörölte könnyeit. - Cseppet sem félek szenvedéstől és bánattól, mint te gon- dolod, ostoba! - támadt rám. - És nem miattad sírok, hanem saját sorsomat siratom, amely elszakított istenemtől, és elgyen- gített, mint egy vizes rongyot, úgyhogy egy botor férfi pillantá- sa ellágyítja térdemet, mintha csak puha tészta volna. - Miköz- ben beszélt, nem nézett rám, hanem makacsul elfordította fejét, és folytak a könnyei. Megragadtam a kezét, és most nem húzta vissza, hanem felém fordult és így szólt: - Szinuhe, bizonyára úgy gondolod, hogy hálátlanul és bosszantóan viselkedem, de nem tehetek róla, mert már nem ismerem magamat. Ha lehetne, szívesen mesélnék neked iste- nemről, hogy jobban megérts, de avatatlanoknak nem szabad beszélni róla. Csak annyit mondhatok, hogy ő a tenger istene, és hegy mélyén, egy sötét házban lakik, s aki oda belép, soha többé nem tér már vissza, hanem együtt él vele örökké. De egyesek azt beszélik, hogy az isten bikához hasonló, bár a tengerben él, és bennünket, kiket az ő szolgálatára szenteltek fel, ezért nevelnek arra, hogy bikák előtt táncoljunk. Azt is mondják, hogy ember formájú, csak bikafeje van, de jóllehet sok országot és várost bejártam már, úgy gondolom, ez csak mese. Annyit tudok csupán, hogy a felszenteltek soraiból sors- húzással minden évben kiválasztanak tizenkettőt, akik közül minden holdtöltekor egy beléphet az ő házába. Számukra ennél nagyobb öröm nem létezik. Engem is kijelölt a sors, de mielőtt sorra kerülhettem volna, hajómat szerencsétlenség érte, kereskedők elraboltak, és Babilon rabszolgapiacán elad- tak. Egész ifjúságom idején az isten csodálatos termeiről, ágyá- ról, és az örök életről álmodoztam. Midőn a felszentelt ifjú vagy leány egy hónapot már eltöltött nála, visszatérhet, ha akar, de még soha nem akadt olyan, aki visszatért volna. Azt hiszem, a földi élet semmit sem nyújthat annak, aki már egy- szer az istennel találkozott. Amíg Minea beszélt, mintha árnyék telepedett volna a nap- ra, minden halottszürkére változott előttem, és remegni kezd- tem, mert tudtam, hogy Minea nem lehet az enyém. Meséje éppen olyan volt, amilyeneket mindenütt elterjesztenek a pa- pok, de ő hitt benne, és ez választotta el mindörökre tőlem. Nem akartam már megrendíteni hitében, és nem akartam elkeseríteni. Kezét kezemben melengettem, és csak ennyit mondtam : - Megértem, hogy visszakívánkozol istenedhez. Ezért a ten- geren visszaviszlek Krétába, mert most már tudom, hogy on- nan kerültél ide. Sejtettem már akkor is, amikor a bikákról beszéltél, de most, hogy a sötét házban lakó istent emlegeted, biztosan tudom, mert a kereskedők és hajósok meséltek róla Szimirrában. Mostanáig nem hittem, amit mondtak. Igaz, úgy beszélték, hogy a papok ölik meg azokat, akik el akarják hagyni az isten házát, hogy senki ne tudhassa meg, milyen a tenger istene. De ez természetesen csak a tengerészek meg az alacsony rendűek fecsegése, és te mindent jobban tudsz, hiszen felszentelt vagy. - Vissza kell térnem, jól tudod - mondta kérően. - Nem találnék nyugtot sehol a föld kerekén, ha nem térnék vissza, mert gyermekkorom óta az isten istállóiban nevelkedtem. Mégis örvendek minden napnak, amelyet veled tölthetek, Szi- nuhe, és örvendek minden pillanatnak, melyben még láthat- lak. Nem azért, mert megmentettél a bajtól, hanem azért, mert még senki sem volt hozzám olyan, mint te. Már nem epekedem az isten háza után, mint régen, hanem bánatos szívvel indulok oda. Ha engedik, visszatérek onnan tehozzád, midőn a szolgálat letelt, bár nem tudok hinni benne, hiszen még senki sem tért vissza soha. De időnk rövid, és mint mondottad, senki nem tudja, mit hoz a holnap. Örüljünk hát, Szinuhe minden napnak, örüljünk a vadkacsáknak, ame- lyek itt röpködnek felettünk csattogó szárnyakkal, örüljünk a folyónak és a nádasnak, az ételnek és a bornak, és ne gondol- junk arra, hogy mit hoz a jövő. Így a legjobb. Ha más ember lettem volna, megszöktetem, erőszakkal ma- gammal viszem hazámba, és vele töltöm el életem napjait. Ám tudtam, hogy igazat beszél, és ha megcsalná istenét, nem volna többé egyetlen nyugodt pillanata sem, hiszen érte élt és neki nevelkedett. Tudtam, hogy eljönne a nap, melyen megátkozna, és örökre elhagyna engem. Mert hatalmas az istenek ereje, ha az ember hisz bennük, de azokat, akik nem hisznek, az istenek hatalma nem éri el. Tudom, hogy talán valóban meghalt volna, ha hozzá nyúlok, mert az Élet Házában magam is láttam olyan embereket, akik lassan elsorvadtak, és meghaltak minden kézzelfogható baj és betegség nélkül, csupán azért, mert vétkeztek valamelyik isten ellen, akiben hittek. Mindez bizonyára már születésem napja előtt meg volt írva a csillagokban, s én nem változtathattam rajta. Ettünk és ittunk hát a csónakban, a nádas rejtekén és a jövővel nem gondoltunk. Minea lehajtotta fejét, hajával legyezgette arcomat, és moso- lyogva nézett rám, Ivott, azután bortól illatos ajkát ajkamhoz érintette, és a fájdalom, melyet szívemnek okozott, édes volt, talán édesebb, mintha hozzányúltam volna, bár akkor nem gondoltam erre. Midőn leszállt az est, Kaptah felébredt, kimászott a szőnyeg alól, kitörölte szemét, és ásítozva megszólalt: - A szkarabeuszra és Ámonra mondom, akit szintén nem szabad elfelejteni, már nem olyan a fejem, mint a kovácsmű- helyben az üllő ! Újra rendben érzem magamat a világgal, csak valamit ehetnék, mert a gyomromban mintha néhány kiéhezett oroszlán tombolna. - Kérdezés nélkül nekilátott az ennivalónknak, ropogtatni kezdte az agyagban sütött madara- kat, a csontokat pedig a vízbe köpködte. Amint néztem, újra eszembe jutott nyomorúságos helyze- tünk, és feldühödtem. - Te részeg denevér - mondtam neki. - Neked bátorítani kellett volna bennünket okos tanácsokkal, és segítened, hogy kijussunk a bajból, nehogy hamarosan fejjel lefelé lógjunk a falakon mindhárman. Ahelyett elmentél, és olyan részegre ittad magad, hogy a földön fetrengtél, mint egy disznó a sár- ban. Most aztán mondd meg gyorsan, mit tegyünk, mert a király katonái már biztosan nyomunkban vannak, hogy meg- öljenek ! Kaptah megvakarta a fejét. - Bizony ez a csónak túl nagy ahhoz, hogy hárman felfelé evezhessünk vele. Őszintén szólva, az evezőlapátokat sem ked- velem, mert hólyagot növesztenek a tenyeremre. Ezért partra kell szállnunk, és lopnunk kell valahonnan két szamarat, hogy a holminkat rájuk rakhassuk. Hogy ne legyünk feltűnőek, legjobb, ha rongyos ruhákba öltözünk, és mindenért alkudo- zunk a fogadókban és falvakban, te pedig elhallgatod orvos voltodat, s valami más foglalkozást választasz helyette. Le- gyünk mutatványosok, akik esténként elszórakoztatják a pa- rasztokat a falvak szérűjén, hiszen az ilyeneket senki sem üldö- zi, és még a rablók sem tartják őket érdemesnek a kifosztásra. Te olajból jósolsz a dőréknek, ahogy megtanultad, én vidám történeteket mesélek nekik, hiszen te is tudod, hogy vég nélkül képes vagyok ilyeneket mesélni, a lány meg táncol. De evező- söket is bérelhetünk, és ugyanezen a csónakon elutazhatunk a határig, mert végső soron minden a szent bogártól függ, és ő a folyón éppúgy megvédelmezhet bennünket, akár a kara- vánúton. Ám a biztonság mégis a legjobb, és nem lenne szép tőlünk, ha elrabolnánk a csónakot azoktól a szegény evezősök- től, akik biztosan itt sompolyognak körülöttünk a nádasban, és csak a sötétedést várják, hogy megölhessenek. Ezért legoko- sabb, ha azonnal indulunk. Az este már a nyakunkon volt, és sietnünk kellett, mert Kaptah jogosan gondolta, hogy az evezősök, félelmüket le- győzve, megkísérelhetik visszaszerezni a csónakot, és akkor tíz erős férfi támad hármunk ellen. Bekentük magunkat az evezősök olajával, aztán besároztuk arcunkat és ruháinkat. Ami aranyam és ezüstöm még volt, elosztottuk egymás között, és ruhánkba meg övünkbe rejtettük. Orvosi ládikámat, melytől nem akartam megválni, belekötöttem a szőnyegbe, és Kaptah minden tiltakozása ellenére a hátára raktam. Kigázoltunk a partra, a csónakot pedig visszalöktük a nádas felé. Benne ma- radt az élelem, meg néhány boroskorsó, és Kaptah úgy gondol- ta, hogy az evezősök beérik azzal, majd részegre isszák magu- kat, és nem jut eszükbe, hogy bennünket üldözzenek. Ha pedig kijózanodva bíró elé mennének, hogy feladjanak, mind a tízen másképp mesélnék el a dolgot, és úgy összezavarnák, hogy a törvényszolgák bottal kergetnék el őket. Ebben re- ménykedtem én is. Így indultunk el, és nemsokára megművelt földekre érkez- tünk, rátaláltunk a karavánútra, és egész éjjel azon mentünk, bár Kaptah zúgolódott, és születésének napját átkozta, mert a csomag egészen ferdére nyomta a nyakát. Reggelre egy falu- ba érkeztünk, melynek lakói kedvesen fogadtak, és nagy tiszte- lettel vettek körül bennünket, mert a gonosz szellemekkel nem törődve, éjnek idején neki mertünk vágni az útnak. Tej- ben főzött kásával kínáltak, eladtak nekünk két szamarat, és távozásunk előtt nagy örömünnepet tartottak. Egyszerű embe- rek voltak, hónapokig nem láttak pecséttel hitelesített ezüstöt, adójukat gabonában és marhában fizették, és sárkunyhóikban együtt laktak állataikkal. Így vándoroltunk napról napra Babilónia útjain. Találkoz- tunk kereskedőkkel, az előkelők hordszékei elől pedig az út szélére húzódtunk, és meghajoltunk előttük. A nap lesütötte bőrünket, ruháink elrongyolódtak, és megszoktuk a falvak népének szórakoztatását. Olajat öntöttem vízbe, és örömteli napokat, gazdag termést, fiúgyermeket, és gazdag házasságo- kat jósoltam nekik, mert sajnáltam őket szegénységük miatt, és nem akartam semmi rosszat jövendölni. Ők pedig hittek nekem, és nagyon boldogok voltak. De ha igazat jövendöltem volna, akkor gonosz adószedőket, botütést, csalfa bírákat, éh- ínséget, szűk esztendőkben sáskákat, lázbetegséget, áradás idején legyeket, nyarakra tüzes szárazságot, és mindent elrot- hasztó esőket, sok vesződséges munka után halált kellett volna jövendölnöm, mert ez volt az igazi sorsuk. Kaptah varázslók- ról, királylányokról és idegen birodalmakról mesélt nekik, ahol az emberek a fejüket a hónuk alatt hordják, és minden évben egyszer farkassá változnak. Elhitték Kaptah meséit, nagy tisz- telettel bántak vele, és kövérre hizlalták. Minea is táncolt előttük a szérűn, mert mindennap táncolnia kellett, hogy tudá- sát megőrizze istene számára, és ők csodálták ügyességét. - Ilyet még soha nem láttunk életünkben - mondogatták egymás között. Ez a vándorút nagyon hasznos volt számomra, mert megta- nultam, hogy miként lényegében egyformák és egyformán gondolkodnak minden országban és minden nagy városban a gazdagok és előkelők, éppen úgy a szegények is egyformák, és ők is egyformán gondolkodnak mindenütt, bár mások a szokásaik és isteneiknek is más nevük van. Megtanultam, hogy a szegények adakozóbbak, mint a gazdagok, mert szegénynek gondolván bennünket, kásával és szárított hallal ajándékoztak meg, csupán jószívűségből, anélkül, hogy bármit is kívántak volna érte. Ám a gazdagok bottal verték el őket házaiktól, és megvetették mindegyiket. Megtanultam, hogy a szegények is ismerik az örömet és a bánatot, a vágyat és a halált, és a szegény ember gyermeke, midőn meglátja a világot, épp- olyan, mint a gazdag ember gyermeke. Szívem megesett raj- tuk, sajnáltam egyszerűségüket, és nem tudtam továbbmenni anélkül, hogy a betegeket meg ne gyógyítsam, fel ne szúrjam keléseiket, és ki ne tisztítsam szemüket, hiszen segítségem nélkül nemsokára megvakultak volna. Semmi ajándékot nem kértem tőlük, mindezt saját jószántamból cselekedtem. Végül a határvidékre érkeztünk, melyet az ellenség teljesen felperzselt, de a pásztorok, azt gondolván, hogy szegények vagyunk, megmutatták az utat, és ily módon eljutottunk Mi- tanni és Naharani földjére, anélkül, hogy megfizettük volna az adót, és kikerültük mindkét király katonáit is. Midőn egy olyan nagy városba jutottunk, ahol az emberek már nem is- merték egymást, elmentünk a kereskedésekbe, új ruhákat vá- sároltunk magunknak, megmosakodtunk, rangunkhoz illően felöltöztünk, és az előkelők vendégfogadójában szálltunk meg. Aranyam fogytán volt, ezért egy időre itt maradtam, hogy orvosi mesterségemet űzzem. Sokan jöttek hozzám, és számos beteget meggyógyítottam, mert Mitanni lakói még mindig nagyon kíváncsi emberek voltak és szerettek mindent, ami idegen. Minea szépsége is nagy érdeklődést keltett, és sokan ajánlották, hogy megveszik tőlem. Kaptah kipihente fáradalmait, meghízott, és számtalan nővel akadt össze, akik történetein derülve, kegyesek voltak hozzá. Midőn az örömhá- zakban megmámorosodott a bortól, elmesélte, hogyan volt egy napig Babilónia királya, és az emberek hangosan nevettek, térdüket csapkodták, és így szóltak: "Ilyen hazudozót még nem láttunk életünkben. A nyelve hosszú és sebes, akár a folyó." Így telt-múlt az idő, s Minea tekintete mind szomorúbb lett, szemében nyugtalanság fénye gyulladt, éjjelenként vir- rasztott, és sírdogált magában. Végül azt mondtam neki: - Tudom, hogy hazádba vágyódól már, és istened után epekedsz, s hosszú út áll előttünk. Nekem mégis előbb Hatti földjére kell utaznom, ahol a hettiták élnek. Olyan okok kész- tetnek erre, amelyekről nem beszélhetek neked. Kereskedők- től, s utazóktól, és vendégfogadókban is kérdezősködtem, és sok útbaigazítást kaptam, amelyek ugyan ellentmondóak, mégis úgy vélem, hogy az ő országukból elhajózhatunk Krétá- ba. De ebben nem vagyok biztos, ezért ha akarod, egyenesen Szíriába viszlek a tengerpartra, ahonnan minden héten indul- nak hajók hazádba. Ám hallottam, hogy nemsokára küldöttség indul innen, hogy elvigye Mitanni királyának évi ajándékát a hettiták királyához. Velük biztonságban utazhatunk, sok mindent láthatunk és tapasztalhatunk, amit régebben nem láttunk és nem ismertünk. Ilyen lehetőségem csak egy év múlva lesz ismét. Mégsem akarok magam dönteni efelől, ha- nem dönts te, kívánságod szerint. Szívemben tudtam, hogy becsapom őt, hiszen csak azért akartam Hattiba utazni, hogy tovább lehessek mellette, mi- előtt kénytelen leszek tőle istene kedvéért megválni. De Minea így válaszolt: - Ki vagyok én, hogy megváltoztassam terveidet? Szívesen követlek, bárhová mennél is, hiszen megígérted nekem, hogy elviszel hazámba. Ahova te mégy, oda megyek én is, és ha meghalunk, nem magamat fogom sajnálni, hanem téged. Ily módon elhatároztam, hogy a királyi küldöttséghez csat- lakozom, mint orvos. Így biztonságban utazhatunk Hatti or- szágába, amelyet egyesek Kheta névvel is illettek. De alighogy Kaptah értesült a dologról, éktelen szitkozódásba fogott, és az isteneket hívta segítségül. - Éppen csak megmenekültünk az egyik halál torkából, s a gazdám már másik után vágyódik. Mindenki tudja, hogy a hettiták olyanok, mint a vadállatok, és még rosszabbak is, emberhúst esznek, és kiszúrják az idegenek szemét, aztán be- fogják őket nagy kőmalmaik forgatására. Az istenek őrültség- gel büntették meg gazdámat, és te bolond vagy, Minea, hogy őt véded. Jobb lenne, ha megkötöznénk, bezárnánk egy szobá- ba, és piócákat raknánk a térdére, hogy megnyugodjék. A szent bogárra mondom, alig nyertem vissza régi súlyomat, és már megint vesződséges útra kell indulnom minden ok nélkül. Legyen átkozott az a nap, melyen világra jöttem, hogy esztelen gazdám ostoba szeszélyeit kelljen tűrnöm! Ezek után nem tehettem mást, mint hogy újra elvertem a bottal, míg el nem csitult. Akkor azt mondtam neki: - Legyen, ahogyan akarod. Elküldelek innen a kereskedők- kel egyenesen Szimirrába, és kifizetem az utadat. Gondozd ott a házam, amíg vissza nem térek, mert igazán elegem van örökös jajgatásodból! De Kaptah újból tűzbe jött. - Értelmes dolog-e, hogy gazdámat egyedül hagyjam el- menni a hettitákhoz? Hiszen az éppen olyan lenne, mintha most született bárányt eresztenék kutyák közé. Ilyen bűnért örökké mardosná szívemet az önvád. Csak egy dolgot kérdezek tőled, felelj rá őszintén. Tengeren utazunk-e Hatti országába? Megmondtam neki, hogy tudomásom szerint Hatti és Mi- tanni között nincsen tenger, mire Kaptah hozzáfogott holmink csomagolásához, és készülődni kezdett az utazásra. Mindent az ő gondjára bíztam, mert ilyesmihez jobban értett, mint én. Az utazás Mitanni királyának követeivel, eléggé egyhangú volt. Nincsen sok mesélni való róla, mert a hettiták hadiszeke- rei állandóan követtek minket, és gondoskodtak arról, hogy szálláshelyeinken legyen ételünk és italunk. A hettiták edzett emberek voltak, nem féltek sem a hidegtől, sem a forróságtól, hiszen terméketlen hegyek között élvén, gyermekkoruk óta megszokták a küzdelmes élet viszontagságait. Ezért a harcban rettenthetetlenek voltak, nem kímélték magukat; az elpuhult népeket, melyeket leigáztak, mélyen megvetették, de a bátra- kat tisztelték és keresték barátságukat. Népük számtalan törzsre és falura oszlott, melyek felett teljhatalmú fejedelmek uralkodtak. A fejedelmek felett nagy királyuk volt az úr, aki saját városában, Hattusasban lakott a hegyek közt. Ő volt népének legfőbb papja, legfőbb hadvezé- re, és legfőbb bírája, az ő kezében egyesült minden hatalom, az emberek és istenek hatalma egyaránt. Nem tudom, melyik királynak a hatalma volt olyan teljes, mint az övé, bár úgy mondják, hogy a királyok hatalma végtelen. Hiszen más orszá- gokban - Egyiptomban is - a papok és bírák sokkal jobban beleszólnak a király tetteibe, mintsem az emberek gondolnák. Ha a világ nagy városairól esik szó, Thébáról és Babilonról beszélnek, némelyek Ninivét is megemlítik, amelyben még nem jártam soha. De még senkitől sem hallottam Hattusasról, a hettiták nagy városáról, amely hatalmuk fészke, éppolyan, akár a sas madáré, mely vadászterülete felett, a hegycsúcson emelkedik. Bizony Hattusas megállja a helyét, ha összehason- lítjuk Thébával és Babilonnal. Midőn eszembe jut, hogy hatal- mas épületei terméskövekből épültek, és olyan magasak, akár a hegyek; hogy falai szétrombolhatatlanok és erősebbek min- den falnál, mit életemben láttam, az egyik legnagyobb csodá- nak kell tartanom ezt a várost, mert nem is gondoltam, hogy ilyet valaha láthatok. Ám a város titokzatossága abból eredt, hogy a király elzárta az idegenek elől, és csak a királyok követei juthattak be, hogy eléje járuljanak, és ajándékaikat átadják, de amíg Hattusasban tartózkodtak, nekik is figyelték minden lépésüket. Ezért a lakosok nem szívesen álltak szóba idegennel, még akkor sem, ha értették nyelvét, és ha valamit kérdeztek tőlük, azt válaszolták: "Nem értem", vagy "Nem tudom" -és lopva körülnézegettek, mert féltek, hogy valaki meglátja, amint idegennel beszélgetnek. De azért nem látszottak rossz- indulatúnak, sőt természetük barátságos volt, érdeklődéssel szemlélték az idegenek díszes ruháit, és követték őket az utcá- kon. A hettiták nem tartottak fizetett hadsereget, mint más mű- velt népek, hanem mindegyikük katona volt, és a férfiakat katonai rangjuk szerint osztályozták. Legmagasabb rangúak azok voltak, akik vagyonukból hadiszekereket tudtak tartani, és helyüket nem a származás, hanem a fegyverforgatásban tanúsított ügyesség határozta meg. Ezért a férfiak vezéreik és fejedelmeik vezetésével minden évben harci gyakorlatra gyűltek össze. Hattusos nem kereskedelemből élt, mint a többi nagy város, hanem műhelyekkel volt tele, amelyekből szaka- datlanul a kovácsmunka csörömpölő zaja áradt az utcákra, mert ezekben a műhelyekben lándzsa- és nyílhegyeket ková- csoltak, és itt készítették a hadiszekerek kerekeit és váza- it is. Amikor Hatti országába érkeztem, nagy királyuk, Suppilu- liuma már huszonnyolcadik éve uralkodott. Neve annyira ret- tegett volt, hogy hallatára az emberek meghajoltak, felemelték kezüket, és nagyot kiáltottak a tiszteletére, mert szigorú rendet tartott az országban, és sok-sok népet hajtott uralma alá. Kő- palotában lakott a város közepén, és hőstetteiről meg a születé- séről számtalan történetet meséltek, mint ahogyan minden nagy királyról mesélni szoktak. Nem sikerült meglátnom őt, de még Mitanni követei sem látták, csupán annyit tehettek, hogy a testőrök nevetése és gúnyolódása közben otthagyják ajándékaikat fogadótermének padlóján. Kezdetben nem sok orvosi munka adódott Hattusasban, mert mint megfigyeltem, a hettiták szégyellték betegségüket, és olyan sokáig titokban tartották, ameddig csak bírták, a nyomorék és gyenge gyermekeket pedig rögtön születésük után megölték, s így bántak el a megbetegedett rabszolgákkal is. Így, mint magam is láttam, orvosaik sem tudtak sokat. Tanulatlan emberek voltak, nem ismerték a betűket, de a sebeket és zúzódásokat ügyesen gyógyították, és a hegyvidéki betegségek ellen jó orvosságokat tudtak készíteni, amelyek gyorsan csillapították a test forróságát. Ezt megtanultam tő- lük. De ha valaki olyan betegségbe esett, amely halállal fenye- getett, inkább a halált választotta, mint a gyógyulást, mert attól félt, hogy erőtlen vagy nyomorék marad örökre. A hetti- ták nem rettegtek a haláltól, miként a többi művelt nép. Job- ban féltek attól, hogy testük elerőtlenedik. Ám minden nagy város végül is egyforma, és a gazdagok és előkelők is egyformák minden országban. Ezért, amint el- terjedt a hírem, egész sereg hettita jött hozzám a fogadóba, hogy gyógyulást keressen. Ismertem bajaikat és mindegyiket meg tudtam gyógyítani. Mégis legszívesebben álruhában, a sötétség leple alatt kerestek fel, nehogy jó hírüket elveszítsék. Bőséges ajándékokat adtak, így Hattusasban egész halom ara- nyat kerestem, pedig eleinte azt gondoltam, hogy koldusként fogok majd innen útra kelni. Mindebben nagy érdeme volt Kaptahnak, aki szokása szerint sörmérésekben, kereskedések- ben, meg csupa olyan helyen töltötte idejét, ahol sok ember gyűlik össze, nagy hangon kérkedett, dicsőítette híremet és tudásomat, ahány nyelven csak tudta; a szolgák pedig elmond- ták gazdáiknak, amit rólam hallottak. A hettitáknak szigorúak voltak az erkölcseik, és előkelő em- ber nem mutatkozhatott részegen az utcán, mert elvesztette jó hírét, de minthogy az előkelők és gazdagok minden nagy városban bőségesen isznak, és veszélyes kevert borral is élnek, sokat meggyógyítottam közülük, gondoskodtam arról, hogy kezük ne remegjen, midőn a király elé lépnek, egyeseken meg fürdőkkel, nyugtató gyógyszerekkel segítettem, mert úgy érez- ték, hogy egerek rágják a testüket. Mineának is megengedtem, hogy táncoljon szórakoztatásukra, és ők megcsodálták ügyes- ségét, anélkül, hogy valamit is kértek volna tőle, drága ajándé- kokkal halmozták el, mert a hettíták, ha valami kedvükre volt, nagyon bőkezűen viselkedtek. Ily módon megnyertem barát- ságukat, és sok olyan dolgot mertem tőlük kérdezni, amihez nyilvánosan nem lett volna bátorságom. A legtöbb értesülést a királyi levéltár intézőjétől szereztem, aki számos nyelven írt és beszélt. Ő intézte a király külországokkal folytatott leve- lezését, és egyáltalán nem volt a merev szokások embere. Elhi- tettem vele, hogy száműztek Egyiptomból, és soha nem is térhetek vissza, azért járom az országokat, hogy aranyat sze- rezzek és tudásomat gyarapítsam, más célom nincsen. Ily mó- don megbízott bennem, és válaszolt kérdéseimre, csak jóféle borral kellett megkínálnom, és Mineát meg kellett kérnem, hogy táncoljon neki. - Miért van Hattusas elzárva az idegenek elől, és a karavá- nokat és kereskedőket miért csak a kijelölt utakon engedik közlekedni? Hiszen országotok gazdag, és városotok a látvá- nyosságok terén bármelyik más várossal felveszi a versenyt. Nem lenne jobb, ha más népek is megismerhetnék nagyságo- tokat, hogy dicsérhessenek benneteket egymás között, mint ahogy országotok megérdemli? Megízlelte a bort, mohón nézegette Minea hajlékony tagjait, és így válaszolt : - Nagy királyunk, Suppiluliuma, midőn trónra lépett, azt mondta: "Adjatok nekem harminc évet, és Hattiból hatalma- sabb birodalmat csinálok, mint amilyet valaha látott a világ!" Ez az idő nemsokára lejár, és azt hiszem, hogy a világ hamaro- san többet fog tudni Hatti országáról, mint amennyit szeretne. - Babilonban hatvanszor hatvanszor hatvan katonát láttam elvonulni a király előtt - szóltam közbe -, és amint futásnak eredtek, úgy robajlottak a lépéseik, mint a tenger hullámai. Itt meg egyszerre talán csak tízszer tíz katonát láttam. Azt sem értem, hogy mit csináltok azokkal a hadiszekerekkel, ame- lyek városotok műhelyeiben készülnek, hiszen mit kezdhettek velük a hegyeitek között, amikor csak a sík földön használha- tók. - Orvos létedre nagyon kíváncsi vagy, Szinuhe, te egyipto- mi - felelt nevetve. - Ki tudja, talán szűkös kenyerünket úgy keressük meg, hogy a hadiszekereket eladjuk a sík orszá- gok királyainak. - Szemével hunyorított, és ravasz képet vágott hozzá. - Azt ugyan nem hiszem - mondtam merészen. - Éppoly szívesen adja oda fogait meg karmait a farkas egy nyúlnak, ahogyan benneteket ismerlek. Hangos kacagásban tört ki, térdét csapkodta, hogy a bor kiloccsant serlegéből, és így szólt: - Ezt el kell mesélnem a királynak! Talán még megéred, hogy nagy nyúlvadászatot láss, mert a hettiták igazsága másfé- le, mint a síkságok igazsága. Mint látom, a ti országotokban a gazdagok uralkodnak a szegények felett, de nálunk az erősek uralkodnak a gyengéken, és azt hiszem, hogy a világ új tanokat fog megismerni, még mielőtt megszürkülne a hajad, Szinuhe. - Az új fáraó is új istent talált Egyiptomban - mondtam, ostobának tettetvén magamat. - Tudom - válaszolta -, mert királyom minden levelét elol- vasom. Ez az új isten nagyon szereti a békét, és azt hirdeti, hogy nincs a népek között olyan viszály, amelyet ne lehetne békés úton elsimítani. Nincs is ellenünkre ez az isten, sőt nagyon kedvünkre van, amíg csak Egyiptom földjén és a síksá- gokon uralkodik. Fáraótok a mi nagy királyunknak egyiptomi keresztet küldött, amelyet az élet jelének nevez. Tőlünk bizo- nyára még békében lehet néhány évig, ha elég aranyat küld, hogy a raktárainkban még több rezet, vasat meg gabonát tud- junk összegyűjteni, hogy új műhelyeket építhessünk, és még erősebb hadiszekereket készíthessünk. Mindehhez sok arany- ra van szükség, és királyunk bőséges fizetség fejében Hattusas- ba hozatta a világ legjobb fegyverkovácsait, de hogy miért, erre, azt hiszem, egy orvos bölcsessége nem ad választ. - Az a jövő, amelyet te jósolsz, talán tetszik a hollóknak, meg a sakáloknak, de nekem ugyan nem, és nem látok benne semmi nevetségeset. Észrevettem, hogy malmaitokban kiszúrt szemű foglyok forgatják a köveket, és a határvidéken elkövetett rémtetteitekről Mitanniban olyan dolgokat mesélnek, melye- ket el sem akarok ismételni, nehogy megsértsem füledet, mert művelt néphez igazán nem illők. - Mi az a műveltség? - kérdezte, és ismét töltött magának. -Mi is tudunk olvasni meg írni, és mi is gyűjtünk levéltárunk- ban számozott agyagtáblákat. Az, hogy kiszúrjuk a foglyok szemét, csak emberbaráti cselekedet, hiszen egész életükben malomköveket kell forgatniuk, és munkájuk nagyon fárasztó, de még fárasztóbbnak éreznék akkor, ha látnák az eget és a földet, meg az égen repkedő madarakat. Csak hiábavaló gondolatok ébrednének bennük, és végül meg kellene ölnünk őket szökési kísérlet miatt. Ha katonáink a határvidéken né- hány embernek levágják a kezét, néhánynak meg feje bőrét a szemére húzzák, egyáltalán nem kegyetlenkedésből teszik, hiszen magad is láttad, hogy otthonunkban vendégszerető és barátságos emberek vagyunk, szeretjük a gyermekeket és az apró állatokat, és feleségünket nem ütjük meg soha. Csupán az a célunk, hogy félelmet és rémületet keltsünk az ellenséges népekben, hogy idővel harc nélkül meghódoljanak hatalmunk előtt, s ne okozzanak maguknak felesleges kárt és pusztulást. Egyáltalán nem szeretjük az értelmetlen kártevést, azt akarjuk, hogy az idegen országok és városok minél sértetlenebbül ke- rüljenek uralmunk alá. Az olyan ellenség, amelyik retteg, már félig legyőzöttnek számít. - Minden nép az ellenségetek? - kérdeztem gúnyosan. - Barátotok nincs is? - Barátunk minden olyan nép, amely aláveti magát hatal- munknak, és adót fizet - magyarázta. - Megengedjük nekik, hogy éljék életüket, szokásaikba, és isteneik dolgába se nagyon avatkozunk, csak az a fő, hogy uralkodhassunk felettük. - És isteneitek ehhez semmit nem szólnak? - kérdeztem. - Mert más országokban gyakran ők határozzák meg, hogy mi a helyes, és mi a helytelen. - Mi a helyes, és mi a helytelen? Nekünk az a helyes, amit mi akarunk, és az a helytelen, amit a szomszéd népek akarnak. Ez nagyon egyszerű tan, megkönnyíti az életet és az államvezetést. Egyébként úgy gondolom, hogy nem sokban különbözik a sík országok istentanától, mert ha jól értettem, az ottani istenek azt tartják helyesnek, amit a gazdagok akar- nak, és azt helytelennek, amit a szegények akarnak. De ha igazán tudni akarsz valamit isteneinkről, hát elmondom, hogy csak két istenünk van, a földanya, és az ég, és minden tavasszal megünnepeljük őket, midőn az ég első esője megtermékenyíti a földet, ahogy a férfi magja megtermékenyíti a nőt. Ezeken az ünnepeken lazítunk szigorú szokásainkon, mert egy évben egyszer a népnek is ki kell magát tombolnia. Ilyenkor mindig sok gyermeket nemzenek, ami nagyon jó, mert a gyermekek és a korai házasságok erősítik az országot. De már túl sok időt töltöttem el veled. Vissza kell mennem, hogy ráncba szedjem az írnokomat, és tovább nyomogassam az ékjeleket a puha agyagba, mert kötelességem minden népet meggyőzni jó szándékainkról. Eltávozott, én pedig aznap este így szóltam Mineához: - Eleget tudok már Hattí országáról, és megtaláltam, amit kerestem. Ezért kész vagyok arra, hogy veled együtt elhagyjam ezt a földet, ha az istenek megengedik, mert itt a levegőben hullaszag van, és a halál bűze elfullasztja a torkomat. Bizony, fekete felhő gyanánt lebeg felettem a halál, amíg csak itt va- gyunk, és nem kétlem, hogy a királyuk karóba húzatna, ha megtudná, mi mindenről szereztem én tudomást. Előkelő betegeim segítségével hozzájutottam az engedély- hez, amely feljogosított, hogy egy kijelölt úton a tengerpartra utazzam, és ott hajóra szállva, elhagyjam az országot. Indulá- somkor a betegek nagyon sajnálkoztak, kérték, hogy maradjak, és bizonygatták, hogy ha tovább gyakorolnám foglalkozáso- mat, néhány év múlva gazdag ember lehetnék. Ám távozáso- mat senki sem akadályozta meg, és én velük nevettem, tréfál- koztam, és olyan történeteket meséltem nekik, melyek kedvük- re voltak. Ily módon barátok módjára váltunk el egymástól, és gazdag ajándékokat kaptam. Így hagytuk hátunk mögött Hattusas félelmetes falait, melyek a jövő világát rejtették ma- gukba. Szamárháton döcögtünk nyikorgó kőmalmok mellett, amelyeket megvakított rabszolgák hajtottak. Utunkat kétol- dalt karóba húzott varázslók holtteste szegélyezte, mert Hattu- sasban varázslónak tartottak és megöltek mindenkit, aki el nem fogadott tanokat hirdetett, és az állam csak egy tant ismert el. Siettettem utazásunkat, amennyire csak bírtam. Húsz nap múlva megérkeztünk a kikötővárosba. Bár lármás, és gonoszsággal, bűnnel teli város volt, egy ideig itt maradtunk, mert ha megláttunk egy Krétába induló hajót, Minea azt mondta: "Ez nagyon kicsi, bajba kerülhet, és nem akarok újra hajótörést szenvedni." Ha pedig nagyobb hajót láttunk, így szólt: "Ez szíriai hajó, és szíriai hajón nem utazom." A harmadik hajóról ez volt a véleménye: "A kapi- tánynak gonosz szeme van, és félek, hogy eladja az utasokat rabszolgának." Így időztünk a városban, és nem is haragudtam érte, mert bőven akadt munkám : sebeket kellett varrnom, és tisztítanom, betört koponyákat felnyitnom. A kikötő őrparancsnoka is hoz- zám folyamodott segítségért, mert kikötői betegségben szen- vedett, és nem tudott lányokhoz nyúlni, mert az nagy fájdal- makkal járt. Én már Szimirrából ismertem ezt a betegséget és a szimirrai orvosok gyógyszerével sikerült is meggyógyíta- nom az őrparancsnokot, aki határtalanul hálás volt nekem, midőn minden baj nélkül újra kedvét tölthette a kikötőbeli lányokkal. Ez különben a járandóságai közé tartozott, mert minden lány, aki a kikötőben foglalkozását akarta űzni, köteles volt fizetség nélkül odaadni magát neki, és írnokainak. Ezért nagyon el volt keseredve, mikor járandóságát nem tudta tet- szése szerint élvezni. Gyógyulása után megkérdezte: - Milyen ajándékot adhatok neked, Szinuhe, a te ügyessé- gedért? Arannyal mérjem gyógyításod értékét, és arannyal jutalmazzalak? Én azonban azt válaszoltam: - Nem kell az aranyad. Csak add ide azt a kést övedből, és én leszek hálás neked, nem pedig te énnekem, mert akkor maradandó emlékem lesz tőled. Ám ő ellenkezett. - Ez a kés túl egyszerű, pengéjébe nincsenek farkasok vésve, markolata nem ezüstözött. De csak azért beszélt így, mert a kés a hettiták fémjéből készült, és ilyet nem volt szabad odaajándékozni, vagy eladni idegeneknek. Hattusasban nem is sikerült ilyen fegyvert sze- reznem, hiszen nem akartam erőszakoskodni, nehogy bizal- matlanságot keltsek. Hasonló késeket csak Mitanni legelőke- lőbb embereinél lehetett látni, és értékük aranyban súlyuk tízszerese, ezüstben tizennégyszeresevolt. Tulajdonosaik mégsem akarták őket eladni, mert az ismert világban csak kevés ilyen akadt. De a hettita előtt nem volt nagy értéke, mert nem adhatta el idegennek. Ám a kikötő őrparancsnoka tudta, hogy nemsokára elha- gyom az országot, és úgy vélte, aranyát jobban is fel tudja használni, mintsem egy orvosnak ajándékozza. Ezért végül nekem adta a kést, amely olyan éles volt, hogy könnyebben levágta a szakállt, mint a legjobb kovakés, és rovátkát lehetett vele a rézbe vágni anélkül, hogy az éle kicsorbult volna. Na- gyon örültem neki, elhatároztam, hogy bevonatom ezüsttel és arany markolatot csináltatok rá, ahogyan Mitanni előkelői tették, ha ilyen kést szereztek. Az őrparancsnok is elégedett volt, barátok lettünk, hiszen tartósan kigyógyítottam betegsé- géből. Még figyelmeztettem, hogy kergesse el a kikötőből azt a lányt, akitől a betegségét szerezte, de ő megnyugtatott, hogy a lányt már karóba húzatta, hiszen ilyen betegség csakis va- rázslat műve lehet. A kikötővárosban, mint az akkori legtöbb tengerparti város- ban, volt egy mező, ahol vad bikákat tartottak, és a fiatalok ügyességüket és bátorságukat gyakorolták. Harcot vívtak a bikákkal, dárdákat szúrtak a nyakukba, és keresztülugrották őket. Minea, midőn a bikát meglátta, nagyon megörült, és ki akarta próbálni tudását. Így láttam őt először vad bikák előtt táncolni. Ehhez foghatót még nem láttam soha, de amint néztem, szívem megdermedt a félelemtől. Hiszen a vad bika félelmetesebb minden vadállatnál, még az elefántnál is, mert az elefánt, ha nem zavarják, békés természetű. A bika szarva hosszú és hegyes, mint a tű, könnyen átdöfi vele az embert, aztán magasba dobja, és összetiporja. De Minea csak egy könnyű ruhában táncolt, és midőn a bikák bömbölve leszegték fejüket, hogy nekirontsanak, min- den erőlködés nélkül ugrott félre az útjukból. Arca kipirult, egyre tüzesebben táncolt, ledobta ezüst hajhálóját, és haja lobogott a szélben. Tánca olyan gyors volt, hogy a szem nem tudta mozdulatait követni. Az egyik nekitámadó bika szarva közé ugrott, szarvát erősen megragadta, aztán felegyenesedve elrúgta magát, megfordult a levegőben, és állva esett vissza az állat hátára. Bámultam ügyességét, és azt hiszem, csodála- tom arra ösztönözte, hogy olyat tegyen, amire sohasem hittem képesnek élő embert. Néztem izzadságtól nedves testét, és nem tudtam ülve maradni az emelvényen, bár a mögöttem ülők szitkozódtak, és vállkendőm szegélyét rángatták. Amikor Minea elhagyta a mezőnyt, zajosan ünnepelték, fejét és nyakát virágkoszorúkkal övezték, és a fiatalemberek gyönyörű serleget ajándékoztak neki, amelyet piros és fekete színekkel festett bikák díszítettek. Mindenki azt mondta : "Ilyet még nem láttunk soha életünkben." És a hajóskapitányok, akik már jártak Krétában, borgőzösen kijelentették : "Aligha van Krétában hozzá hasonló táncosnő." Minea odajött hozzám, testét az enyémhez szorította, vékony ruhája nedves volt az izzadságtól. Miközben karcsú, erős teste reám támaszkodott, kimerültség és büszkeség remegett min- den izmában. - Még sohasem láttam olyat, akit hozzád lehetne hasonlítani - mondtam, de szívem nehéz volt a bánattól, mert a bikák előtt látván, úgy éreztem, hogy közénk állnak, mint gonosz varázslat. Ezután nemsokára hajó érkezett Krétából a kikötőbe, nem túl nagy, és nem túl kicsi, kapitánya sem volt gonosz tekintetű, hanem Minea nyelvén beszélt. Ezért a lány így szólt hozzám. - Ez a hajó biztonságban visszavisz hazámba istenemhez, és most bizonyára elhagysz és szívedben örvendezel, hogy megszabadulsz tőlem, hiszen annyi vesződséget és kárt okoz- tam neked. - Jól tudod, Minea, hogy követlek Kréta szigetére - mond- tam. Minea rám nézett, szeme csillogott, mint a tenger a hold- fényben, ajka pirosra volt festve, szemöldöke éjfekete vonal- ként húzódott szeme felett. - Igazán nem értem, miért akarsz követni engem, Szinuhe, hiszen a hajó biztonságban visszavisz hazámba, és nem történ- het már semmi bajom. - Éppolyan jól tudod, hogy miért, akárcsak én - válaszol- tam. Akkor hosszú, erős ujjaival átfonta kezemet, és felsóhajtott. - Sok viszontagságot éltem meg veled, Szinuhe, sokféle népet láttam, hazám képe elhomályosult szívemben, akár egy szép álom, és már nem vágyódom úgy istenemhez, mint régen. Ezért halasztottam üres kifogásokkal az indulást, mint te is tudod. De midőn táncoltam a bikák előtt, újra éreztem, hogy meg kell halnom, ha hozzám nyúlsz. - Igen, igen. Erről már százszor is beszéltünk. Nem is aka- rok hozzád nyúlni, mert talán meg sem érné, hogy meghara- gítsd istenedet, hiszen bármelyik rabszolgalány megadhatja nekem, amit te megtagadsz, és mint Kaptah mondja, egy rabszolgalánytól ugyanazt kapom. Minea szeme zöld lángra gyúlt, mint a vadmacskáé a sötét- ben. Körmét tenyerembe mélyesztette, és így kiáltott: - Menj hát azonnal a rabszolgalányodhoz, mert irtózom, ha rád kell néznem ! Fuss egyenesen a kikötőbeli szennyes lányokhoz, ha arra van kedved, de tudd meg, hogy azután nem ismerlek többé, és talán még véredet is kiontom a saját késeddel. Ami nélkül én is megvagyok, anélkül te is megle- hetsz! - Nekem nem tiltja semmiféle isten - jegyeztem meg moso- lyogva. - De én megtiltom! Próbálj csak hozzám jönni, ha ilyet teszel. - Légy nyugodt, Minea - mondtam -, mert abból a dolog- ból, amiről beszélsz, már éppen elegem van. Talán semmi sincsen egyhangúbb annál, mint amikor az ember kedvét tölti egy nővel. Ha már egyszer megpróbáltam, nem kívánom újra megpróbálni. Minea újra megdühödött: - Beszéded mélyen megbántja bennem a nőt, és biztos va- gyok benne, hogy engem aligha unnál meg, ha arról volna szó. Így aztán semmi kedvére valót nem tudtam mondani, hiába igyekeztem. Éjjelre sem feküdt mellém, mint máskor, hanem fogta a szőnyegét, a másik szobába ment, és betakarta a fejét, hogy elaludjon. - Minea - hívtam -, miért nem melegíted oldalamat, mint régen? Hiszen fiatalabb vagy, mint én, az éjszaka pedig hideg, és reszketek szőnyegemen. - Nem beszélsz igazat, mert az én testem olyan forró, mint- ha beteg volnék, és ebben a fullasztó hőségben még lélegzeni is alig tudok. Ezért alszom inkább egyedül, és ha fázol, kérj a szobádba egy parázstartót, vagy végy egy macskát magad mellé, de engem hagyj békén. Átmentem hozzá, megtapintottam, teste valóban forró volt, és reszketett a takaró alatt. - Lehet, hogy beteg vagy - mondtam. - Engedd meg, hogy meggyógyítsalak. De ő lerúgta takaróját, ellökött, és dühösen válaszolt: - No és aztán! Menj csak a dolgodra, engem istenem fog meggyógyítani. - De kis idő múlva már így kérlelt: - Adj mégis valami orvosságot, mert különben a mellem megszakad, és sírni fogok. Adtam neki nyugtató gyógyszert, mire végül elaludt, de én ott virrasztottam mellette, míg a virradat halálszürke fényé- ben ugatni nem kezdtek a kikötő kutyái. Így jött el indulásunk napja, amikor megparancsoltam Kap- tahnak : - Szedd össze holminkat, mert hajóra szállunk, és elutazunk Keftiu szigetére. Ott van Minea hazája. Kaptah így szólt: - Rögtön sejtettem, de nem téptem meg ruhámat, mert úgyis össze kell varrni újra, és olyan hitszegő vagy, hogy nem érdemled meg azt sem, hogy hamut szórjak a fejemre. Hát amikor Mitanniból eljöttünk, talán nem esküdtél meg rá, hogy nem kell tengerre szállnunk? Csak annyit mondok, hogy előre tudom, ez lesz az utolsó utazásom, mert a gyomrom már megmondta nekem. De már nincs kedvem ahhoz, hogy vádoljalak, mert még puszta látásod, és orvosságszagod is visz- szataszító. A holmit azonban összeszedtem, és kész vagyok az indulásra, mert a szent szkarabeusz nélkül nem indulhatsz tengerre, viszont nélküle én sem jutnék vissza élve Szimirrába. Így hát követem a szent bogarat, és meghalok a hajón, vagy belefúlok veled együtt a tengerbe. Nincsen más vigaszom, csak az a tudat, hogy te mindezt már aznap hátsó felemre írtad a botoddal, midőn megvásároltál Théba rabszolgapiacán. Nagyon csodálkoztam Kaptah engedékenységén, míg végül rájöttem, hogy a kikötőben a hajósoktól már sokféle ellenszer után kérdezősködött, és drága áron talizmánt is vásárolt tőlük a tengeribetegség ellen. Mielőtt elindultunk, nyakába kötötte talizmánját, böjtöt tartott, hasa köré szoros övet kötött, aztán bódító fűszeres italt ivott, amitől szeme kidülledt, akár a főtt halé. Később vastag hangon zsíros disznóhúst kért, mert a hajósok megesküdtek rá, hogy az a legjobb orvosság a tengeri- betegség ellen. Akkor kuckójába dűlt és egyik kezében egy disznólapockát, másik kezében a szent bogarat szorongatva, elaludt. Az őrparancsnok elvette agyagtáblánkat, elbúcsúzott tőlem, aztán az evezősök vízbe merítették a lapátokat, s a hajó kifutott a kikötőből. Így kezdtük meg utunkat Kréta felé. A nyílt tengeren a hajó kapitánya áldozatot mutatott be a tenger iste- nének, meg hajószobája titokzatos isteneinek, aztán felvonatta a vitorlákat. A hajó megdőlt, és gyorsan kezdte szelni a vizet, gyomrom pedig felemelkedett derekamtól a torkomig, mert a végtelen tenger hullámzott előttünk, és föld nem látszott sehol. Nyolcadik könyv A sötét ház Sok-sok napig hullámzott előttünk és körülöttünk a végte- len tenger, és nem látszott a part, de nem féltem, mert velem volt Minea. A friss tengeri levegő új életre keltette őt, szemé- ben megcsillant a holdfény, midőn a hajóorr faragott díszénél előrehajolt, és teli tüdővel szívta magába a levegőt, mintha saját erejével akarta volna siettetni a hajó járását. Kék volt felettünk az ég, ragyogott a nap, a szél sem volt túl féktelen, hanem egyenletesen duzzasztotta a vitorlákat, és az óhajtott irányba vitt. Legalábbis így állította a kapitány, és nem volt semmi okom, hogy szavaiban kételkedjem. Megszoktam a hajó mozgását, és nem lettem beteg, bár a második napon, amikor a körülöttünk keringő utolsó fehér szárnyú sirályok is elhagy- ták hajónkat, szívemet elszorította az ismeretlentől való féle- lem. Helyettük a tenger istenének delfinjei kezdték követni a hajót, csak úgy fénylett a hátuk, amint a vízben fickándoztak. Minea anyanyelvén hangosan köszöntötte őket, mert üd- vözletet hoztak istenétől. Nem volt üres a tenger, mert nemsokára egy krétai hadiha- jóval találkoztunk, melynek oldalát rézpajzsok szegélyezték. Miután meggyőződött róla, hogy nem vagyunk kalózhajó, zászlójellel üdvözölt bennünket. Látván, hogy van ereje a járkáláshoz, Kaptah is előjött fülkéjéből, és azzal kezdett dicse- kedni a tengerészeknek, hogy milyen sok országban megfor- dult már. Amikor felfedezte, hogy nem betegedett meg, elme- sélte utazását Egyiptomból Szimirrába, beszélt a viharról, amely letépte a hajó vitorláit, és kijelentette, hogy csupán a kapitány és ő volt képes az evésre, a többiek jajgatva hevertek a fedélzeten, és a szélbe hányták, ami bennük volt. Borzalmas tengeri szörnyekről is mesélt, melyek a Nílus torkolatát őrzik, és könnyűszerrel lenyelnek egy egész halászcsónakot, ha túl messzire merészkedik. A tengerészek sem maradtak adósok. Beszéltek neki hatalmas oszlopokról, melyek a tengeren túl az égboltot tartják, meséltek halfarkú leányzókról, akik lesnek a hajósokra, hogy elbűvölve őket, kedvüket tölthessék velük. Meséltek neki mindenféle történeteket a tengeri szörnyekről is, úgyhogy Kaptahnak minden haja szála az égnek állt. Végül halálsápadt arccal odaszaladt hozzám, és belekapaszkodott vállkendőmbe. A disznólapockát behajította a hullámokba, mert már képtelen volt megenni. Minea napról napra elevenebb lett, haja lobogott a szélben, szeme úgy csillogott, akár a tenger tükrében a holdfény, teste üde volt, fiatal, és szép, s amint elnéztem őt, és arra gondoltam, hogy milyen gyorsan elveszítem, szívem hevesen megdobbant. Nagyon megszoktam már Mineát, és úgy éreztem, hogy nélkü- le hiábavaló a visszatérés Szimirrába és Egyiptomba. Az egész élet íze olyan volt szájamban, mint a hamué, midőn rádöbben- tem, hogy eljön az idő, amikor többé nem láthatom, amikor már nem csúsztatja kezét a kezembe, és nem érinti derekát az én derekamhoz. De a kapitány és emberei, hallván, hogy Minea bikák előtt táncol, és a sorsa abban a szerencsében részesítette, hogy telihold idején beléphet az isten házába - bár a hajótörés eddig megakadályozta-, nagy tisztelettel vették körül. Amikor kérdezősködni próbáltam istenük felől, nem válaszoltak nekem. "Nem tudjuk" - mondták. Néhányan így szóltak: "Nem értjük nyelvedet, idegen." Csupán annyit tud- tam meg, hogy Kréta istene a tenger felett uralkodik, és a tenger szigetei elküldik fiaikat és leányaikat, hogy bikái előtt táncoljanak. Azután eljött a nap, amikor Kréta kék felhőként előbukkant a tengerből. A tengerészek örömkiáltásokban törtek ki, a kapi- tány pedig áldozatot mutatott be a tenger istenének, aki kedve- ző szelet és szép időt adott nekünk. Szemem előtt Kréta hegyei és olajfákkal szegélyezett magas partja emelkedtek az ég felé, és én úgy néztem, mint idegen földet szokás, melyről nem tudok semmit, pedig szívemet oda kellett eltemetnem. De Mineának a szülőföldje volt, és újra látván zordon hegyeit, meg a föld szelíd zöldjét a tenger ölén, örömében sírva fakadt. Akkor bevonták a vitorlákat; az evezősök lapátjaikat vízbe merítették, és a lehorgonyzott hajók mellett elhaladva, ame- lyek között akadtak hajók a világ minden tájáról, sőt még hadihajók is, odaeveztünk a parthoz. Kréta kikötőjében ezer- nyi hajó horgonyzott, és Kaptah, midőn megpillantotta őket, kijelentette, hogy sohasem hiszi el, ha valaki azt mondja neki, hogy ilyen rengeteg hajó van a világon. Nem volt a kikötőben torony, fal, vagy erődítmény. A város mindjárt a kikötőnél kezdődött. Ilyen tökéletesen uralkodott Kréta a tengeren, és ilyen erős volt az ő istene. Krétáról fogok most mesélni, és csak azt akarom elmondani, amit saját szememmel láttam. Azt, amit Krétáról és istenéről gondolok, nem akarom elmondani, inkább bezárom szívembe, és csak annyit mondok, amennyit szemem látott. Be kell valla- nom, hogy minden ismert országot bejárván, sehol a világon nem láttam olyan szépet, és különöset, mint amilyen Kréta volt. Ahogy a tenger partján megtörő habok fénylenek, ahogy a szivárvány minden színében izzanak a vízcseppek, ahogy gyöngyházfényben ragyognak a kagylók, úgy ragyogott és pompázott szememben Kréta. Mert az életöröm és élvezet sehol sem volt olyan természetes és szeszélyes, mint Krétában. Mindenki azt csinálta, ami éppen eszébe ötlött. Nehéz volt egyezséget kötni velük vagy szavukat venni, hiszen a hangula- tuk szerint egyszer így, másszor amúgy határoztak. Ezért min- denféléről beszéltek, ami szép volt, és kedvükre való - ha nem is igaz -, mert tetszett nekik a szavak csengése. Nem ismerték a halált, és azt hiszem, nyelvükben nem is volt rá kifejezés. Inkább eltitkolták, és ha valaki meghalt, lopva vitték el, nehogy elrontsa a többiek kedvét. Bár nem tudom bizonyo- san, azt hiszem, elégették a halottaikat, mert míg Krétában voltam, nem láttam egyetlen halottat, és egyetlen sírt sem, Csak régi királyaiknak voltak sírjaik, amelyeket hajdanán óriási kövekből építettek, de azokat is messze elkerülték, mert még gondolni sem akartak a halálra. Mintha bizony ily módon megmenekültek volna előle ! Művészetük is csodálatos és szeszélyes volt, a művészek úgy festettek, ahogyan akartak, nem törődtek a szabályokkal, és csak azt szerették, ami szemüknek tetszett. Korsóik, vázáik lángoltak a ragyogó színektől, oldalukon mintha élne, ott úszott a tenger minden csodálatos lénye, virágok voltak rajtuk, és repkedő pillangók. Az olyan ember, aki megszokta, hogy a művészetben szabályok uralkodnak, nyugtalan lesz, és azt gondolja, álmot lát, midőn az ő művészetüket szemléli. Épületeik nem voltak nagyok és vaskosak, miként más or- szágok templomai és palotái. Csupán a kényelemre és pompára törekedtek, a külső alak nem volt számukra fontos. Szerették a levegőt és a tisztaságot, ablakrostélyaik ritkák voltak, és a szél befújt szobáikba. Házaikban számos fürdőszoba volt, melyeknek csillogó medencéibe ezüstcsőből meleg és hideg víz csurgott, ha egy csapot elfordítottak. Árnyékszékük me- dencéit is zuhogó víz tisztította, és én sehol sem láttam olyan fényűzést, mint Kréta házaiban. De nemcsak az előkelőknél és a leggazdagabb embereknél volt így, hanem mindenkinél, aki nem a kikötőben lakott, ahol az idegen munkások éltek. Asszonyaik szüntelenül azzal töltötték az időt, hogy mosa- kodtak, szőrszálaikat tépdesték, arcukat gondozták, szépítkez- tek, és festették magukat. Ha öltözni kezdtek, sohasem készül- tek el idejében, és mindig elkéstek a vendégségből. De elkéstek még királyuk vacsoráiról is, és ezt senki sem tartotta illetlen- nek. A ruháik csodálatosak voltak. Ezüstből és aranyból szőtt, szorosan testhez simuló ruhákat hordtak, karjukat és mellüket szabadon hagyták, mert nagyon büszkék voltak szép mellükre. Bő és redőkbe vont szoknyáikat ezernyi hímzéssel díszítették, és a díszes képeket művészek festették rájuk. Testük hajlékony és kecses volt, csípőjük keskeny, mint a fiúké, ezért nehezen szültek, és kerülték a gyermekáldást. Nem szégyellték, ha egyáltalán nem volt gyermekük, vagy ha csupán egy vagy kettő született. A férfiak térdig érő cifra csizmában jártak, de ágyékkötőjük egyszerű volt. Szoros övet kötöttek maguk köré, mert karcsú derekukkal, és széles vállukkal büszkélkedtek. Fejük kicsi volt és csinos, tagjaik és csuklójuk vékony, és akárcsak a nők, semmiféle szőrt nem tűrtek a testükön. Csak kevesen beszéltek idegen nyelveken, mert többnyire saját országukban éltek, és nem is vágytak idegen földekre, amelyek nem kínáltak olyan kényelmet, és olyan örömöket, mint szülőföldjük. Jóllehet minden gazdagságukat a kikötőből, meg a kereskedelemből szerezték, találkoztam olyanokkal, akik még sohasem szánták rá magukat arra, hogy a kikötőbe menjenek, mert ott bűzös volt a levegő, némelyikük pedig még a legegyszerűbb számítá- sokat sem tudta elvégezni, hanem mindent a házvezetőjére bízott. Ezért az ügyes idegenek, ha megelégedtek a kikötői élettel, gyorsan meggazdagodtak Krétában. Voltak olyan zenélő alkotmányaik, amelyek muzsikáltak, ha nem volt a házban zenész. Kréta lakói bizonygatták, hogy a zenét le is tudják jegyezni, és abból olyan is megtanulhatja, aki azelőtt még sohasem hallotta. Babilónia zenészei is állítot- ták, hogy képesek ilyesmire, és én nem akarom ezt sem tőlük, sem a krétaiaktól elvitatni, mert magam nem vagyok zeneértő, és az idegen országok muzsikája megzavarta fülemet. De most már értem, hogy miért mondják mindenütt: "Hazudik, mint a krétai." Látható templomok nem voltak a szigeten, és az emberek nem sokat törődtek az istenekkel, hanem megelégedtek azzal, hogy a bikákat szolgálják. Ám ezt a legnagyobb szenvedéllyel tették, és jóformán nem múlt el nap, hogy ne lehetett volna őket látni a bikák mezejének nézőterén. De nem hiszem, hogy az istenek iránti tiszteletből, sokkal inkább az izgalom és a felfokozott élvezet miatt, melyet a bikák előtt való tánc kínált. Azt sem mondhatom, hogy királyukat nagyon tisztelték vol- na, mert bár alattvalóinál sokkalta nagyobb házban élt, mégis- csak hasonló volt hozzájuk. Úgy beszélgettek vele, mint ma- gukfajtával, mókáztak, tréfás történeteket meséltek neki, és olyankor érkeztek lakomáira, amikor éppen odaértek, és olyan- kor mentek haza, amikor nekik tetszett, amikor már unatkoz- tak, és valami más jutott az eszükbe. Értően itták a bort, hogy viduljanak, és erkölcseik szabadok voltak, de sohasem itták magukat részegre, mert azt barbárságnak tartották, és egyet sem láttam közülük a mértéktelen ivástól öklendezni, ami Egyiptomban és más országokban gyakran előfordul. Ahelyett beleszerettek egymásba - nem törődvén vele, hogy kinek férje, vagy felesége a másik -, és úgy szeretkeztek, aho- gyan kedvük kerekedett rá, és akkor, amikor eszükbe jutott. A nők kedvelték a bikák előtt táncoló ifjakat, ezért sok előkelő férfi gyakorolta ezt a művészetet, ha nem is volt felszentelve. Ezek a férfiak csupán saját szórakozásukra táncoltak a bikák előtt, de néha éppolyan nagy ügyességgel, mint az istennek szentelt ifjak, akiknek tilos volt nőhöz érniük, miként a felszen- telt szüzek sem érinthettek férfit. Megérkezvén a kikötőbe, az idegenek vendégfogadójában szálltunk meg, amely, ha nem is túlságosan nagy, a legnagyobb kényelemmel berendezett vendégfogadó volt, amit valaha is láttam. Isiár nyaralója, Babilonban, poros díszeivel, ostoba rabszolgáival barbár helynek rémlett mellette. Megmosakod- tunk, felöltöztünk, Minea kibodrosíttatta haját, és új ruhát vásárolt, hogy megmutathassa magát barátainak. Meglátván őt, elámultam, mert fején lámpásra emlékeztető kicsi sapka volt, és lábán magas sarkú cipő, melyben nehéz a járás. De nem akartam elrontani kedvét azzal, hogy megjegyzést tegyek öltözetére, ezért fülönfüggővel és nyaklánccal ajándékoztam meg, amelyet különböző színű kövekből csiszoltak. A kereske- dő azt mondta, hogy ilyen nyaklánc van divatban azon a na- pon, de a holnapról nem tudott semmit sem mondani. Csodál- kozva néztem Minea csupasz keblét is, amely ezüstlepléből kibukkant, s melynek két csúcsát pirosra festette. Minea kerül- te tekintetemet, és dacosan kijelentette, hogy keblén nincsen semmi szégyenkeznivalója, mert hiszen Kréta bármelyik asz- szonyának keblével versenyezhet. Figyelmesen megnéztem, és nem mondtam ellent, mert ebben alighanem igaza lehetett. A kikötőből hordszéken vitettük magunkat a város magasla- ton elterülő központjába, amely könnyed épületeivel, kertjei- vel olyan volt a zsúfolt, lármás, halszagú és adásvételtől zajló kikötő után, akár egy egészen másik világ. Minea bemutatott egy előkelő idősebb embernek, aki különösen nagy pártfogója és barátja volt, s fogadásokat kötött Minea művészetére a bikák mezején. A lány nála is lakott, és úgy használta egész házát, mintha sajátja lett volna. Ez az ember éppen a bikák jegyzékét tanulmányozta, és jeleket rótt egy papírra a másnapi fogadásokhoz, de midőn meglátta Mineát, elfeledkezett papír- járól, roppant megörült, és szégyenkezés nélkül átölelte. - Merre bujkáltál - kérdezte -, hogy már oly régóta nem láttalak? Azt gondoltam, már rád került a sor az isten házában. Mégsem választottam új védencet, így hát szobád megvan változatlanul, ha a szolgák nem feledkeztek meg a rendben tartásáról, és ha a feleségem nem bontotta még széjjel, és nem építtetett a helyére vízmedencét, mert mindenféle halakat kezdett nevelni és mostanában szüntelenül csak ezen jár az esze. - Halakat kezdett nevelni Helea? - kérdezte Minea megle- petten. - Az már nem Helea - mondta kissé idegesen az öreg- ember. - Új feleségem van, most éppen meglátogatta őt egy felszenteletlen ifjú bikatáncos, hogy megnézze a halait, és nem hiszem, hogy örvendene, ha megzavarnánk. De mutasd be barátodat, hogy az én barátom is legyen, és a házam az ő háza is legyen. - Barátom Szinuhe, az egyiptomi, Ő, aki magányos, és orvos a mestersége. - No nem hiszem, hogy sokáig magányos marad itt - szólt az öreg tréfálkozva. - De talán csak nem vagy beteg, Minea, hogy orvossal jársz együtt, mert azt nem szeretném. Remélem, már holnap újra táncolsz a bikák előtt, és visszahozod a szeren- csémet. A házvezetőm állandóan panaszkodik, hogy bevételem nem elég a kiadásokra, vagyis a kiadásaim a bevételekre, vagy mit tudom én, mert semmit sem értek bonyolult számításaiból, melyeket szüntelenül az orrom elé rak, hogy csak ideges leszek tőlük. - Egyáltalán nem vagyok beteg - felelte Minea. - De a barátom számtalan veszélytől mentett meg, és sok országon utaztunk át, amíg visszajutottam hazámba. Hiszen amikor Szíria felé tartottam, hogy ott bikák előtt táncoljak, hajótörés- ért. - Valóban? Így történt? - kérdezte az öreg nyugtalanul. - Remélem, azért minden barátság ellenére érintetlen marad- tál, mert különben kizárnak a versengésből, és más bajok is történnek, jól tudod. Komolyan aggódom, mert észrevet- tem, hogy melled gyanúsan megduzzadt és kifejlődött, és a szemed nedvesen csillog. Minea, Minea ! Csak nem tetted tönkre magad? - Nem! - válaszolt a lány dühösen. - És ha azt mondom, hogy nem, akkor hihetsz a szavamnak, és senkinek sem kell megvizsgálnia engem, mint Babilon rabszolgapiacán teszik. Aligha vagy képes felfogni, hogy ezer veszély között csupán barátom segítsége juttatott hazámba. Azt gondoltam, hogy barátaim örvendeni fognak visszatértemnek, de neked mindig csak bikáidon, meg a fogadásaidon jár az eszed ! - Sírva fakadt dühében, s a könnyek elmázolták arcán a festéket. Az öreg nagyon megdöbbent, bánta a dolgot, és így szólt: - Nem kétlem, hogy az utazás kimerített, hiszen az idegen országokban aligha fürödhettél mindennap. Nemde? És azt sem hiszem, hogy a babiloni bikák felérnek a mieinkkel. De most jut eszembe, hogy már Minósznál kellene lennem, én meg elfelejtettem az egészet. Elmegyek hát, és még ruhát sem váltok. Nyilván senki nem veszi észre, hogy nem öltöztem át, mert ott mindig rengetegen vannak. Egyetek, igyatok hát, kedves barátaim, te pedig, Minea, igyekezz megnyugodni. Ha feleségem keresne, mondjátok meg neki, hogy Minószhoz mentem, mert nem akartam zavarni együttlétét a bikatáncos ifjúval. Őszintén szólva, éppúgy mehetnék aludni is, mert Minósznál aligha veszik észre, ott vagyok-e vagy sem, de most eszembe jutott, hogy benézhetnék az istállóba is, és megkérdezhetném, milyen erőben van a foltos hátú új bika. Így talán mégis az lesz a legjobb, ha elmegyek. Az a foltos hátú egészen különleges bika. - Szórakozottan elbúcsúzott tőlünk, ám Minea azt mondta: - Veled megyünk Minószhoz, mert ott minden barátommal találkozhatom, és be tudom mutatni nekik Szinuhét is. Ily módon elindultunk Minósz palotájába, és végül is gyalog mentünk, mert az öreg nem tudta eldönteni, érdemes-e ilyen kis útra hordszéket bérelni, vagy sem. Csak midőn megérkez- tünk, akkor tudtam meg, hogy Minósz a királyuk. Minden királyukat Minósznak nevezik, hogy megkülönböztessék őket a többi embertől. De hogy ez hányadik Minósz, senki sem tudta, mert senki nem volt képes megszámolni, és eszébe vésni őket, hiszen Mínósz egy napon meghalt, és jött helyébe egy új Minósz, aki mindenben hasonlított elődjéhez. Ezért nem változott semmi Krétában. Minea sok barátjának bemutatott, akik mind egyforma ud- variasak és szórakozottak voltak, Minósz király pedig egyipto- mi nyelven néhány barátságos szót intézett hozzám, és megkö- szönte, hogy megmentettem és visszahoztam Mineát istenük- nek, amiért is már a legközelebbi alkalommal beléphet az isten házába, jóllehet a sors kegyéből kapott lehetőség már régen elmúlt. Ezután félrehúzódtam, és körülnéztem. Idegennek éreztem magamat ebben a társaságban, mert sem nyelvét, sem vidám- ságának forrásait nem ismertem. Végül egy éltesebb nő jött oda hozzám, akinek haja olyan magas volt, akár egy torony, és élő virágok díszítették, s akinek - véleményem szerint - kár volt csupaszon hagynia keblét. Tört egyiptomi nyelven megszólított : - Egészen bizonyos, hogy már találkoztunk, bár a neved nem jut eszembe, de bizonyára ama egyiptomi pap vagy, aki beavatott bennünket Ízisz titkos szertartásaiba. Azt válaszoltam, hogy nem emlékszem rá, pedig emlékez- nék, ha már egyszer láttam volna. Ez igaz is, mert ha beszélt, szakasztott olyan volt, mint egy szénacsomót rágó kecske. Hozzátettem, hogy nem pap vagyok, hanem orvos, mire meg- kérdezte: - Bikákat is gyógyítasz? Megsértődtem, bár egyáltalán nem volt rá okom, hiszen a bikák Krétában nagyobb becsben álltak, mint a legelőkelőbb emberek, és gyógyításuk és megvadításuk maga is művészet volt. De én ezt nem tudtam, ezért így feleltem neki: - Igaz, hogy meggyógyítottam már néhány kecskét, meg nőstény páviánt, de bikákkal még nem volt dolgom. Akkor játékosan megveregetett legyezőjével, és azt mondta, hogy haszontalan férfi vagyok. Azt hiszem, sohasem szabadu- lok meg tőle, ha Minea nem ment meg, és nem visz el a közeléből. Minea úgy járt-kelt a palotában, mintha otthon lett volna, szobáról szobára vitt, és meglátván az ismerős tárgyakat, örö- mében hangosan kiáltozott. Üdvözölte a szolgákat is, akik úgy köszöntötték, mintha sohasem lett volna távol. Minea el- mondta, hogy Kréta előkelői akkor indulnak utazni, vagy a birtokukra, amikor éppen eszükbe jut, és mindig elfelejtik, hogy közöljék barátaikkal is. Ily módon senki sem csodálkozott és senki sem lepődött meg távollétükön, s midőn visszatértek, úgy üdvözölték ismerőseiket, mintha közben mi sem történt volna. Ez a szokás bizonyára a halált is könnyebben elviselhe- tővé tette számukra, mert ha valaki eltűnt, senki sem kérdezős- ködött felőle, és végül teljesen elfelejtették. Ha pedig valaki a megbeszélt találkozóra, vagy meghívásra nem érkezett meg, szintén nem csodálkozott senki, hiszen az illetőnek eszébe juthatott valami más is. Minea végül egy gyönyörű épületbe vitt, amely a hegyolda- lon emelkedett, s magasabban volt a környező házaknál. Széles ablakaiból mosolygó mezőket, szántóföldeket, olajfaerdőcské- ket, és a városon kívül ültetvényeket láthatott a szem. Elmond- ta, hogy ez az övé, s minden a helyén volt, mintha Minea csak tegnap hagyta volna el, igaz, ládái és dobozai mélyén a ruhák és ékszerek már elavultak, és nem használhatta egyiket sem. Akkor tudtam csak meg, hogy ő is a Minósz uralkodócsa- lád sarja, noha ezt már nevéből sejthettem volna. Ezért az arany és ezüst, és a drága ajándékok semmit sem jelentettek számára, hiszen gyermekkora óta megszokta, hogy mindent megkapjon, amit csak kíván. De már gyermeksége idején fel- szentelték az istennek, ezért a bikák házában nevelték, és ott is lakott, ha nem tartózkodott a palotában, vagy öreg pártfogó- jánál, vagy valamelyik barátnőjénél, mert a krétaiak éppoly szeszélyesen váltogatták lakóhelyeiket, mint amilyen szeszé- lyesen egész életüket élték. Kíváncsi voltam már a bikák házára, ezért visszamentünk a fogadóterembe, hogy elbúcsúzzunk Minea pártfogójától. Az öreg, meglátván engem, nagyon csodálkozott, és udvariasan megkérdezte, hogy találkoztunk-e már valahol, mert nagyon ismerős az arcom. Azután Minea elvitt a bikák házába, amely istállóival, mezőivel, lelátóival, kifutóival, iskolaépületeivel és a papok lakásával szinte maga egy külön város volt. Istállóról istállóra jártunk a bikák undorító bűzében, és Minea nem győzte őket becézgetni és hívogatni, jóllehet megkísérelték szarvukkal megdöfni a kerítésen át, tompán bőgtek, éles patá- jukkal a homokot kapálták, közben vörösen villogott a szemük. Ifjakkal és leányokkal is találkoztunk, akiket Minea jól is- mert, bár a bikatáncosok között ritkán volt barátság, mert féltékenykedtek egymás tudására, és fortélyaikat sosem árulták el a másiknak. De a papok, akik a bikákat gyakoroltatták, és a táncosokat nevelték, barátságosan fogadtak bennünket, s megtudván, hogy orvos vagyok, számtalan dolgot kérdezget- tek tőlem a bikák emésztéséről, a takarmány keveréséről; és az állatok szőrének fényéről, bár nyilván sokkal jobban értettek az ilyesmihez, mint én. Minea a kegyükben állt, mert azonnal kapott tőlük egy bikát, és a következő nap műsorában már helyet biztosítottak neki. A lány égett a vágytól, hogy a legjobb bikák előtt bemutathassa nekem tudását. Végül egy kis épülethez vezetett, abban lakott magányosan Kréta istenének és a bikáknak legfőbb papja. Igaz, hogy névleg Minósz is legfőbb pap volt, de a kereskedés és a kormányzás nem adott neki időt arra, hogy a bikákkal foglalkozzék, csupán fogadásokat kötött, mint a többi krétai. Éppúgy, ahogy a király neve mindig Minósz, a legfőbb pap neve mindig Minótaurosz volt. Valami oknál fogva ő volt a legrettegettebb és a legjobban tisztelt ember Krétában, ezért nem szívesen ejtették ki hango- san a nevét, inkább a kis bikaház emberének hívták. Minea is félt a látogatástól, noha nem vallotta be, de én láttam a szeméből, melynek már minden rebbenését ismertem. Miután bejelentettek Minótaurosznak, egy homályos szo- bában fogadott bennünket; én első pillantásra azt hittem, hogy valamiféle isten, és hinni kezdtem az összes krétai mon- dában, mert olyan férfit láttam, aki emberre hasonlított, de a feje arany bikafej volt. De midőn meghajoltunk előtte, levette a bikafejet, és megmutatta igazi arcát. Bár udvariasan rám mosolygott, nem tetszett nekem, mert valami keménység és kegyetlenség volt kifejezéstelen arcán. Nem tudtam megma- gyarázni, honnan eredt ez az érzésem, hiszen egészen barna bőrű, szép férfi volt, szemmel láthatóan parancsolásra termett. Mineának nem kellett semmit elmesélni, mert már mindent tudott hajótöréséről és utazásáról, nem is kérdezősködött fe- leslegesen, csupán megköszönte barátságomat, amelyet Minea s eképpen Kréta és istene iránt tanúsítottam, azután kijelen- tette, hogy a vendégfogadóban bőséges ajándék vár reám, reméli, meg leszek vele elégedve. - Nem törődöm ajándékokkal - szóltam -, számomra az aranynál fontosabb a tudás, azért jártam be sok-sok országot, hogy tudásomat gyarapítsam, és most már ismerem Babilónia és a hettiták isteneit. Remélem, megismerkedhetem Kréta istenével is, akiről már oly sok csodálatosat hallottam, s aki az érintetlen leányokat, meg az ártatlan ifjakat kedveli. - Sok istent szolgál nálunk a nép - válaszolta. - A kikötőben idegen országbeli isteneknek is építettek templomokat. Ha akarsz, áldozhatsz nálunk Ámonnak, vagy akár a kikötői Baál- nak is. Mégsem kívánlak félrevezetni, ezért bevallom neked, hogy Kréta hatalma attól az istentől függ, akit titokban szolgá- lunk, amióta csak eszünket tudjuk. Egyedül a felszenteltek ismerik, ők is csak találkozásuk után ismerkednek meg vele, és még senki nem tért vissza, hogy elmesélje, milyen ő valójá- ban. - A hettitáknak az ég és a földanya az isteneik, meg az égből ömlő eső, amely megtermékenyíti a földet - mondtam. - Megértem, hogy Kréta istene a tenger, hiszen Kréta hatal- mának és gazdagságának a tenger a forrása. - Meglehet, igazad van, Szinuhe - szólt a főpap, és szája különös mosolyra húzódott. - De tudd meg, hogy mi, krétaiak, élő istent szolgálunk, nem pedig holtat, vagy fából faragott szobrokat, miként a szárazföldi népek. A mi istenünk nem szobor, még akkor sem, ha bikák jelképezik. És ameddig él, addig marad fenn Kréta uralma is a tengeren. Így mondja a jóslat, és mi tudjuk ezt, ha bízunk is hadihajóinkban, ame- lyekkel egyetlen más tengeri nép sem versenyezhet. - Úgy hallottam, hogy istenetek egy sötét ház labirintusai- ban él - folytattam makacsul. - Nagyon szeretném látni azt a házat, hiszen már olyan sokat hallottam róla. Csak azt nem értem, hogy a felszenteltek miért nem térnek onnan vissza sohasem, jóllehet ha egyhónapnyi időt ott töltöttek, engedé- lyük van a visszatérésre. - A krétai ifjú és leány számára a legnagyobb megtisztelte- tés, és a legcsodálatosabb boldogság, hogy az isten házába léphet - jelentette ki Minótaurosz, ugyanazokat a szavakat ismételve, amelyeket már számtalanszor hallottam. - Ezért a tenger más szigetei is versengve küldik bikatáncosnak leg- szebb szüzeiket és legderekabb ifjaikat, hogy részt vehessenek a sorshúzásban. Nem tudom, talán hallottál már a tenger istenének termeiről, amelyekben annyira más az élet, mint a földön, hogy aki már meglátta őket, soha többé nem akar visszatérni a földi kínok és bánatok közé. Vajon te, Minea, félsz-e belépni az istenek házába? Minea nem válaszolt, de én így szóltam: - A szimirrai tengerparton láttam egyszer megfúlt hajósok holttestét. Fejük dagadt, hasuk puffadt volt, és bizony, arcuk sem mutatott semmi örömet. Ez minden, amit a tenger istené- nek termeiről tudok, de mégsem kételkedem szavaidban, és Mineának a legjobbakat kívánom. Minótaurosz hidegen mondta: - Ha kívánod, megnézheted a labirintust, hiszen már nem sok idő van a holdtöltéig, melynek éjjelén Minea belép oda. - És mi lesz, ha Minea ellenkezni fog?-kérdeztem felindul- tan, mert szavai nagyon megrémítettek, és kétségbeesésbe so- dorták szívemet. - Ilyen még sohasem történt - felelte Minótaurosz. - Légy nyugodt, Szinuhe! Ha Minea bikáink előtt táncolt, saját akara- tából fog belépni az isten házába. - Ismét fejére húzta az arany bikafejet, jelezvén, hogy időnk lejárt. Minea megfogta kezemet, és kivezetett: már nem látszott boldognak. Kaptah a vendégfogadóban volt, midőn visszatértem. A kikötő borméréseiben jócskán teleitta magát, és most így szólt : - Uram, ez a föld a szolgák számára az üdvözültek földje, mert senki sem veri őket bottal, és senki sem emlékszik, meny- nyi arany van az erszényükben, vagy hogy milyen ékszereket vásároltak gazdájuknak. Bizony, uram, a szolgák számára ez az üdvözültek hona, mert ha a gazda megharagszik és elkergeti őket - ami itt a legnagyobb büntetés -, csak elbújnak, és másnap visszatérnek, s a gazda már elfelejtett mindent. De a kikötőbeli tengerészeknek meg rabszolgáknak gonosz föld ez, mert a házvezetők zsugori emberek, és csípős botokat használnak, a kereskedők pedig éppoly könnyen becsapják a szimirraiakat, mint a szimirraiak az egyiptomiakat. De van- nak apró halaik, melyeket olajban agyagkorsóban tesznek el, és borhoz nagyon ízletesek. Ezeknek a halaknak a finom ízéért megbocsátok nekik. Mindezt, szokása szerint úgy mondta el, mintha részeg volna, de aztán becsukta az ajtót, meggyőződött arról, hogy senki nem hallhat bennünket, és így folytatta : - Uram, ebben az országban különös dolgok történnek, mert a bormérésekben a tengerészek azt mondják, hogy Kréta istene meghalt, és a papok most szorultságukban új istent keresnek. De ezek veszélyes szavak, mert miattuk már jó né- hány tengerészt bevetettek a sziklákról a vízbe, a tintahalak- nak. Hiszen megjósolták, hogyha istenük meghal, megsemmi- sül Kréta hatalma. Ekkor esztelen remény gyújtotta lángra szívemet, és azt mondtam Kaptahnak : - Holdtölte éjszakáján Mineának be kell lépnie az isten házába. De ha az isten valóban meghalt - és meglehet, hogy így van, mert a nép végül is mindenről tudomást szerez, még akkor is, ha semmit sem mondanak meg neki -, Minea talán visszatér az isten házából, ahonnan máig senki nem tért még vissza. - Hát nem okozott nekünk már éppen elég bajt és vesződsé- get az az átkozott lány? - felelte. - Nagyon sajnállak téged, és már sokszor mondtam, hogy egy rabszolgalánytól, vagy utca- lánytól kevesebb vesződséggel ugyanazt megkapod. Aztán, mint a bormérésekben hallottam, nem hiszem, hogy ezek a csupasz mellű krétai nők túlságosan összezárnák a combjukat. Másnap jó helyet kaptam Minea táncára a nagy bikamező lelátóján, amelynek padjai lankásan emelkedtek felfelé, oly- képpen, hogy minden kőpad magasabban volt az előzőnél, és mindenki akadály nélkül láthatott. Meglepett és csodálatot keltett bennem ez a bölcs elrendezés, mert még sehol másutt nem láttam ilyet. Hiszen Egyiptomban az istenek körmenetei és a látványosságok idején magas emelvényeket építettek, hogy mindenki láthassa az istent, a papokat és a táncosokat. Most egymás után beeresztették a bikákat a mezőre, és sorban mind- egyik táncos elvégezhette mutatványát, amely bonyolult volt és nagy ügyességet igényelt. Minden mutatvány több külön- böző részből állt, amelyeket hiba nélkül, meghatározott sor- rendben kellett végrehajtani. A bika szarva közé ugrani, onnan elrugaszkodni, hirtelen megfordulni a levegőben úgy, hogy állva essenek vissza a rohanó bika hátára: ez volt mindegyik közt a legnehezebb feladat. De a mutatványok még a legügye- sebbeknek sem sikerültek hibátlanul, mert sok függött a biká- tól is, attól, hogy miképpen futott, miképpen állt meg, és hogyan szegte le fejét. Kréta előkelői és gazdagjai a különböző mutatványokra, meg a kedvenceikre fogadásokat kötöttek egy- más között, de miután már számtalan mutatványt láttam, nem tudtam megérteni szakadatlan lelkesedésüket, a bikák untatni kezdtek, és nem tudtam egyiket a másiktól megkülönböztetni. Nekem mindegyik bika egyforma volt. Minea is táncolt, és én nagyon féltettem őt, mígnem csodá- latos ügyessége és testének hajlékonysága annyira megbűvölt, hogy elfelejtettem, milyen veszélynek teszi ki magát, és lelke- sen ünnepeltem a többi nézővel együtt. Itt a leányok és ifjak egyaránt meztelenül táncoltak a bikák előtt, mert játékuk oly veszedelmes volt, hogy a legkisebb ruhadarab is akadályozhat- ta mozgásukat, és még életüket is veszélybe sodorhatta volna. De az én szememben az olajtól fénylő testű Minea volt a legszebb, bár el kell ismernem, hogy más szép lányok is táncol- tak közöttük, akik nagy tetszést arattak. Az én szemem mégis- csak Mineában gyönyörködött. Hosszú távolléte után, a többi- ekkel ellentétben, még nem volt elég gyakorlata, és nem nyert egyetlen koszorút sem. Öreg pártfogója, aki reá fogadott, na- gyon elkeseredett emiatt, de aztán elfelejtette az elveszített ezüstöket, és elment az istállóba, hogy új bikákat, és új mutat- ványokat válasszon. Ehhez, mint Minea pártfogójának, joga volt. A bemutató után a bikák házában találkoztam Mineával. Körülnézett, és hidegen így szólt hozzám: - Szinuhe, nem találkozhatom többé veled, mert barátaim meghívtak lakomáikra, és készülődnöm kell az istenhez is, mert már holnapután beköszönt a holdtölte éje. Ezért feltehe- tően már nem találkozunk addig, míg el nem indulok az isten házába, s akkor, ha van kedved, elkísérsz majd többi barátom- mal együtt. - Legyen, ahogy mondtad! - hagytam rá. - Bizony van elég néznivaló még Krétában, s hazád szokásai, és a nők ruhái nagyon kedvemre valók. Mutatványaid közben nem egy barát- nőd meghívott házába, és én szívesen néztem arcukat és keblü- ket, noha valamivel kövérebbek és könnyűvérűbbek nálad. Szenvedélyesen megragadta karomat, szeme megvillant, és lélegzete zihált. - Nem engedem, hogy barátnőimhez menj szórakozni, ami- kor én nem vagyok ott - mondta. - Az én kedvemért igazán várhatnál addig, amíg el nem távozom, Szinuhe. Ha túlságo- san sovány is a testem a szemedben, amiről régen sohasem esett szó, tedd meg, kérlek, barátságunk kedvéért! - Csak tréfáltam! - feleltem neki. - Igazán nem akarom megzavarni nyugalmadat, hiszen nyilván sok tennivalód van, mielőtt belépsz az isten házába. A fogadóba megyek hát, és gyógyítani fogok, mert a kikötőben bőségesen akad beteg, és nagy szükségük van tudásomra. Elmentem, de még sokáig orromban maradt a bikák szaga. Kréta bikaházának szagát sohasem fogom elfelejteni, s ma is, ha meglátok egy bikacsordát, és megérzem szagát, szinte beteg leszek tőle, nem tudok lenyelni egy falatot sem, és a szívem szúrni kezd. Elmentem, és betegeket fogadtam szállá- somon, meggyógyítottam őket, és enyhítettem fájdalmaikat, míg be nem köszöntött az est és a sötétség, midőn a kikötői örömházakban meggyújtották a fényeket. Egészen besötétedett, és én szobámban ültem. Kaptah már kiterítette a szőnyegeket az alváshoz. Nem kívántam lámpa- fényt, inkább sötétben maradtam. Feljött a hold, nagy volt és ragyogó, noha tányérja még nem teljes, és én gyűlöltem, mert elválasztott engem az egyetlen lénytől, akit életemben húgomnak mondhattam. De gyűlöltem magamat is, mert gyá- va és gyenge voltam, és nem tudtam, mit akarok. Egyszer csak megnyílt az ajtó, és belépett rajta Minea. Óvatosan hátra- pillantott és körülnézett. Már nem krétai ruha volt rajta, ha- nem ugyanaz az egyszerű öltözék, amelyben sok idegen or- szágban előkelőknek és alacsony rendűeknek egyaránt táncolt. Hajába aranyszalagot kötött. - Minea! - kiáltottam meglepetten. - Hogyan jöttél ide? Azt hittem, hogy istenedhez készülődsz! - Beszélj halkabban, mert nem akarom, hogy mások is meg- halljanak bennünket! - Odaült mellém, a holdra nézett, és szeszélyesen kijelentette : - Nem szeretem az ágyamat a bikák házában, és barátaim körében sem érzem jól magam, mint azelőtt. De hogy miért jöttem éppen hozzád, és ebbe a kikötői vendégfogadóba, bár igen illetlen dolog, igazán nem tudom megmondani. Ha aludni akarsz, nem zavarlak, inkább elme- gyek. Én nem tudtam aludni, felébredt bennem a vágy, hogy még egyszer érezhessem körülötted a gyógyszerek és gyógyfü- vek illatát, hogy még egyszer megcibálhassam Kaptah fülét, hogy még egyszer megráncigálhassam haját ostoba beszédéért. Az utazás és az idegen népek nyilván felkavarták a szívemet, mert a bikák házát már nem érzem otthonomnak, és nem örülök a sikernek sem, ha előttük táncolok. Nem vágyódom az isten házába, mint azelőtt, és az emberek beszéde körülöt- tem olyan a fülemnek, mintha együgyű gyermekek gagyogását hallanám, az örömük pedig olyan nekem, mint a hullám tajtéka a tengerparton, és szórakozásaik nem tudnak már gyönyörköd- tetni. Szívem üres odúhoz hasonlít, fejem is egészen üres, nincsen már egyetlen gondolatom, amit a magaménak mond- hatnék. Minden csak fájdalmat okoz, és még soha nem voltam ilyen bánatos. Kérlek hát, fogd meg egy pillanatra kezemet, mint régen, mert semmi gonosztól, még a haláltól sem félek, ha kezem a kezedben van, Szinuhe, noha jól tudom, hogy szívesebben nézel olyan nőkre, akik kövérebbek, és szebbek nálam, s szívesebben fogod meg az ő kezüket. Ekkor így szóltam hozzá: - Minea, húgom! Gyermekségem és ifjúságom olyan volt, mint a tiszta vizű, mély csermely. Ám férfikorom olyan, mint egy nagy folyó, amely messzi vidékeken szétterül, és sok-sok földet eláraszt, de vize sekély, végül elakad és posványba fúl. De midőn hozzám jöttél, Minea, összegyűjtöttél minden vizet, és a víz ujjongva elindult, hogy mély mederbe siessen újra. Minden megtisztult bennem, a világ mosolyogni kezdett, és minden rossz olyan volt szememben, mint a pókháló, melyet a kéz könnyedén szétszakít. A te kedvedért akartam jó lenni, a te kedvedért akartam meggyógyítani az embereket, anélkül, hogy ajándékaikkal törődtem volna. A gonosz istenek hatalma már nem fogott rajtam. Igen, így volt, midőn hozzám jöttél, de most, hogy elhagysz, minden elsötétül körülöttem, szívem olyan, mint a sivatag magános hollója, és már nem akarok többé jót az embereknek. Gyűlölöm az embereket, gyűlölöm az isteneket, és nem is akarok hallani róluk. Így van, Minea, és ezért hallgasd meg, mit mondok neked. Sok-sok ország van a világon, de csak egyetlen folyó. Engedd meg, hogy magammal vigyelek a feketeföld országába, annak a folyónak a partjára, amelynek nádasában vadkacsák kiáltoznak, és ahol aranycsónakon evez végig az égen a nap. Jöjj velem, Minea! Összetörjük majd a korsót, így férj és feleség leszünk, és nem válunk meg egymástól soha. Könnyű lesz életünk, és a halál után testünk megmarad, hogy az üdvözültek honában újra találkozzunk, és együtt éljünk örökkön örökké! De ő megszorította kezemet, s ujja hegyével végigsimította szememet, ajkamat, nyakamat. - Szinuhe, többé nem követhetlek téged, jóllehet szívesen követnélek. Egyetlen hajó sincsen többé, amely elvinne ben- nünket Krétából, és egyetlen kapitány sem merne elbújtatni bennünket hajóján. Engem már őrök vigyáznak az isten szá- mára, és bizony nem engedem meg, hogy miattam elvegyék életedet. Szeretnék veled menni, de nem lehet, mert már tán- coltam a bikák előtt, és a bikák akarata legyőzte az én akarato- mat. Megmagyarázni ezt nem tudom, mert magad még soha- sem éltél át ilyet. Holdtölte éjjelén be kell lépnem az isten házába, és sem én, sem te, sem a világ bármilyen hatalma nem képes ezt megakadályozni. Miért van így, megmagyarázni nem tudom, és talán nem tudja senki más, csak Minótaurosz. Gyer- mekkorom óta az isten árnyékában nevelkedtem, és ma, midőn táncoltam a bikák előtt, a bikák legyőztek engem. Ám szívem- ben most mégis keserű gyűlölet ébredt ellenük, mert ők válasz- tanak el tőled. Saját népemet is gyűlölni kezdtem, mert örö- mük csak árnyék, gyermeteg játék az egész életük, és gyerme- keik kegyetlenséggel vágynak arra, hogy vért lássanak a bikák előtt. Ma is biztosan elégedetlenek, és sajnálják, hogy a bikák senkit sem döftek fel, vagy senki nem csúszott meg, hogy patáikkal összetiporják, és szarvukkal kiontsák a belét. Ez az igazság fogadásaikban, ez az igazság nagy bikaszeretetükben, még akkor is, ha másoknak vagy maguknak nem vallják be, hanem azt mondják, hogy csupán a nagy művészet gyönyör- ködteti őket. Minea ajkát ajkamhoz és nyakamhoz érintette, karját körém fonta, és szorosan hozzám simult. - Mindezért, Szinuhe, elhatároztam, hogy visszatérek hoz- zád az isten házából, mert jóllehet onnan nem tért vissza még senki, a bikák törvénye megengedi nekem. Első akarok lenni, aki visszatér. Azután megteheted velem azt, amit kí- vánsz, és a te életed az én életem, a te néped az én népem, és a te istened az én istenem lesz, Szinuhe. De szívem üres volt, akár a sír, és így feleltem: - Senki nem tudja, mit hoz a holnap és nem hiszem, hogy visszatérnél onnan, ahonnan máig még senki nem tért vissza. Tudd meg, ha a mondott időre nem térsz vissza hozzám, utánad megyek az isten házába, és elhozlak. Így kívánok csele- kedni, Minea, még akkor is, ha utolsó tettem lenne itt a földön. Ijedten szájamra tapasztotta a kezét, és körülnézett. - Hallgass ! Ilyet nem szabad kimondani, de még gondolni sem, mert az isten háza sötét ház, semmiféle idegen nem tud benne eligazodni, és az ajtaján belépő felszenteletlen ször- nyű halállal hal meg. De még be sem juthatsz oda, mert a világ elől rézkapu zárja el, s én örülök ennek, hiszen tudom, hogy esztelenségedben valóban megtennéd, amit mondasz, és pusztulásba sodornád magad. Higgy nekem, saját akaratomból visszatérek hozzád, iste- nem nem lehet olyan kegyetlen, hogy ne engedné, ha úgy akarom. Hiszen ő csodálatos, és szépséges isten, ő vigyázza Kréta hatalmát, mindenkinek jót akar, hogy virágozzanak az olajfák, hogy beérjen a gabona a földeken, és hogy kikötőből kikötőbe vitorlázzanak a hajók. Ő küld kedvező szelet a vitor- láknak, ő irányítja a hajókat a ködben, és akit ő oltalmaz, annak semmi baja nem történhet. Miért is akarna hát rosszat nekem ? Minea gyermekkora óta az isten árnyékában nevelkedett, szeme megvakult, és én nem tudtam látóvá tenni, jóllehet tűmmel számos vakot meggyógyítottam már. Ezért tehetetlen dühömben magamhoz szorítottam, és megcsókoltam. Simo- gattam tagjait, amelyek simák voltak, akár az üveg, és ölemben olyan volt ő, mint sivatagban vándornak a forrás. Nem is ellenkezett, hanem nyakamhoz szorította arcát, remegett, és szeméből forró könnyek hullottak rám, amikor így szólt: - Szinuhe, barátom, ha kételkedsz benne, hogy visszatérek, nem akarok megtiltani már semmit. Tégy velem, amit akarsz, ha neked örömet szerez. Tégy velem, amit akarsz, még ha meg is kell érte halnom, mert öledben nem félek a haláltól, és minden dolog jelentéktelen semmiség számomra, ahhoz képest, hogy istenem elválaszt tőled. - És neked vajon örömet szerezne? - kérdeztem. - Nem tudom - mondta tétovázva. - Azt tudom csupán, hogy testem nyugtalan és vigasztalan, ha nem vagyok nálad. Azt tudom csupán, hogy szemem elfátyolosodik, és térdem elgyengül, ha megérintesz. Régen haragudtam magamra ezért, és féltem az érintésedtől, mert akkor minden ragyogott ben- nem, és örömömet nem homályosította el semmi. Büszke vol- tam ügyességemre, testem hajlékonyságára és tisztaságára. De most már tudom, hogy érintésed gyönyörűséges, még akkor is, ha fájdalmat okozna, ám nem tudom biztosan mégsem, hogy örülnék-e, ha megtennéd azt, amit akarsz. Meglehet, hogy utána bánatos lennék. De ha neked öröm, ne tétovázz, mert a te örömöd az én örömöm, és semmit sem akarok jobban, mint hogy neked örömet szerezzek. Akkor elbocsátottam ölemből, megsimogattam haját, sze- mét és nyakát. - Nekem elég, hogy ma is úgy jöttél hozzám, amilyen babi- lóniai vándorlásunk idején voltál. Add nekem hajadból az aranyszalagot, az elég nekem. Nem kérek tőled semmi mást. Minea kérdően nézett rám, és kezével derekát próbálgatta. - Talán túl soványnak tartasz, és úgy véled, hogy testem nem adna gyönyört neked, s bizonyára jobban szereted a köny- nyűvérűbb nőket. De ha akarod, igyekezem olyan könnyűvérű lenni, amilyen csak tudok, és igyekezem mindent megtenni, ahogyan kívánod, hogy ne csalódj bennem, mert annyi gyö- nyört akarok szerezni neked, amennyi csak erőmből telik. Rámosolyogtam, és megsimogattam bársonyos, sima vállát. - Minea, nincsen olyan nő, aki szebb volna szememnek, mint te, és senki sem adhatna nálad nagyobb gyönyört. De csupán a magam gyönyörűségére én nem akarlak érinteni, mert neked nem volna benne örömed, hiszen istened miatt nyugtalankodsz. Ám tudok valamit, amit megtehetünk, s ami örömet szerez mindkettőnknek. Hozatunk egy korsót, és ha- zám szokása szerint együtt összetörjük. Így férj és feleség leszünk, bár még nem érintettelek, és nincsenek papok sem jelen, akik nevünket a templom könyvébe beírhatnák. Keres- sen hát Kaptah egy korsót, hogy így cselekedhessünk! Minea szeme kitágult, és csillogott a holdfényben. Össze- csapta kezét, és boldogan mosolygott. Elmentem Kaptahért, de Kaptah az ajtó mögött ült a földön és keservesen sírt; keze fejével könnyes arcát törölgette, és amikor meglátott, hangos jajgatásban tört ki. - Mi bajod, Kaptah? - kérdeztem. - Miért sírsz? Szégyenkezés nélkül válaszolta : - Uram, érzékeny szívem van, és nem tudtam megállni sírás nélkül, amikor meghallottam mindazt, amit azzal a vé- kony derekú lánnyal beszéltetek a szobádban, mert ilyen meg- indító dolgokat még soha nem hallottam. Megdühödtem, és belerúgtam. - Tehát az ajtó mögött kihallgattál bennünket, és mindent hallottál, amit beszéltünk? De Kaptah ártatlan képpel így szólt : - Igen. Hiszen szobád elé más hallgatódzók is odatolakod- tak, akiknek semmi dolguk nem volt veled, csupán a lány után akartak leskelődni. Hát ezért botoddal megfenyegetvén elkergettem őket, és ide ültem ajtód elé, hogy nyugalmadat őrizzem, mert úgy gondoltam, hogy igazán nem örülnél, ha ilyen fontos beszélgetés közben megzavarnának. De minthogy itt ültem, nem lehetett nem meghallanom, amit beszéltetek, és minden olyan szép volt, bár gyermeteg beszéd, hogy nem tudtam sírás nélkül megállani. Már nem haragudtam rá, hiszen oly együgyű volt, hanem azt mondtam: - Ha már egyszer hallgatództál, tudod, hogy mit akarok. Menj hát késedelem nélkül, és szerezz egy korsót! De ő húzta az időt. - Milyen korsót kívánsz, uram? Agyagkorsó legyen, vagy kőkorsó? Festett vagy festetlen? Magas vagy alacsony? Széles vagy szűk nyakú? Rácsaptam a botommal, igaz, hogy nem erősen, mert szívem eltelt jósággal minden ember iránt. - Jól tudod, mit akarok - mondtam. - És tudod, hogy ahhoz megfelel akármilyen korsó. Ne kertelj tovább, hanem hozd ide gyorsan az első korsót, ami kezedbe kerül. - Már megyek is - felelte Kaptah -, sietek, rohanok, és csak azért beszéltem az előbb, hogy időt hagyjak neked, amíg meggondolhatod, mit is akarsz cselekedni, mert a korsó össze- törése egy nővel fontos lépés a férfi életében, és nem szabad megfontolatlanul elhamarkodni. De természetesen szerzek egy korsót, ha úgy kívánod, hiszen úgysem tudom a dolgot megakadályozni. Szerzett egy régi, halszagú olajos korsót, és Mineával közö- sen összetörtük. Kaptah volt a tanúnk, midőn férj és feleség lettünk. Leborult, Minea lábát rátette a nyakára, és így szólt: - Mostantól fogva úrnőm vagy, és éppúgy parancsolsz ne- kem, mint az én uram, sőt valószínűleg még jobban is, de remélem, nem öntesz forró vizet a lábamra, ha megharagszol, és remélem, hogy majd puha papucsokat hordasz, amelyen nincs sarok, mert a sarkos papucsot nem szeretem, karmoláso- kat meg púpokat csinál a fejemen. Minden körülmények kö- zött éppoly hűségesen akarlak szolgálni, mint uramat, mert valami különös oknál fogva szívem nagyon megszeretett téged, noha sovány vagy, és melled kicsiny, és sehogy sem értem, mit lát benned az én uram. De remélem, hogy ezeken a dolgo- kon majd segíteni fog, ha megszülöd első gyermekedet. Tőled is éppoly gondosan akarok lopni, mint uramtól, és ezt csele- kedvén, mindig csak a te javadat fogom szolgálni, nem pedig az enyémet. - Így szólt Kaptah, és oly nagyon elérzékenyült, hogy újra sírni és jajgatni kezdett. Minea megsimogatta a hátát, megérintette kövér arcát, és addig vigasztalta, amíg meg nem nyugodott. Ezek után összeszedettem vele a korsó cserepeit, és kizavartam a szobából. Azon az éjszakán újra együtt aludtunk, Minea és én; ölem- ben nyugodott, nyakamon éreztem leheletét, és hajfürtjei ar- comat simogatták. De nem érintettem őt, mert ami neki nem hoz örömet, számomra sem öröm. Mégis, úgy vélem, hogy ily módon mélyebb és nagyobb volt az örömöm, mintha érin- tettem volna, jóllehet nem merem biztosan állítani, hiszen nem tudom, milyen érzés érinteni őt. Egy dolgot tudok csu- pán: azon az éjjelen minden emberhez jó akartam lenni, szí- vemben nem fordult meg egyetlen rossz gondolat. Minden férfi a fivérem, minden asszony az anyám, és minden leány a húgom volt a holdfényes égbolt alatt, a fekete- és vörösföld országaiban egyaránt. A következő napon Minea újra táncolt a bikák előtt, és szívem reszketett érte, de szerencsére semmi baja sem történt. Viszont az egyik ifjú lecsúszott a bika homlokáról, és a földre zuhant, a bika pedig átdöfte testét, és összetiporta. A nézők körös-körül felugráltak, és a félelem és elragadtatás hangos kiáltozásra indította őket. Amikor a bikát elvezették, és az ifjú holttestét bevitték az istállóba, a nők utánaszaladtak, hogy megnézzék. Megtapogatták vérestagjait, miközben meggyorsult a lélegzésük, és így szóltak egymáshoz : "Micsoda látvány!" De a férfiak azt mondták: "Már régóta nem láttunk ilyen jól sikerült versenyt, mint ma." Nem bánkódtak, midőn elvesztett fogadásaikat megfizették, és aranyat, ezüstöt mértek a másiknak, hanem házaikban borivásba, és nagy dőzsölésbe kezdtek. Késő éjszakáig égtek a fények a városban, az asszo- nyok otthagyták férjüket, és idegen ágyakba tévedtek, de senki sem neheztelt érte, hiszen ilyenek voltak a szokásaik. Én azonban egyedül feküdtem szőnyegemen, mert azon az éjszakán Minea már nem jöhetett hozzám. Korán reggel a kikötőben hordszéket béreltem, és elindultam, hogy elkísér- jem az isten házába. Mineát aranyos kocsiban vitték, melyet tollbokrétás lovak vontattak. Barátai hordszékeken, vagy gya- logosan követték őt, zajongtak, nevetgéltek, virágokat dobáltak reá, és időnként meg-megálltak az útfélen, hogy igyanak egyet. Az út hosszú volt, de mindenki jól ellátta magát élelemmel. Az olajfákról ágakat törtek, és egymást csapkodták, ijeszt- gették a szegény parasztok birkáit, és százféle más csínyt eszel- tek ki. Az isten háza sivár helyen, egy hegy lábánál állt, közel a tengerparthoz. Amint feléje közeledtek, abbahagyták a han- goskodást, suttogva kezdtek beszélni, és nem nevettek többé. Nehéz elmondanom, milyen volt az isten háza, hiszen legin- kább egy alacsony hegyhez hasonlított, melyet teljesen benőtt a fű és a virág. A bejáratot óriási rézkapu zárta el. Előtte kis templom állt, ott végezték el a felszentelést, és ott laktak az isten házának őrei. Estére járt, midőn a menet megérkezett. Minea barátai leszálltak hordszékeikről, letelepedtek a fűre, ettek, ittak, és dévajkodtak egymással, megfeledkeztek az ün- nepélyességről, hiszen a krétaiak gyorsan felejtenek. Midőn beállt a sötétség, fáklyákat gyújtottak, játszadozni, táncolni kezdtek a bokrok között, és nők sikongatása, férfiak nevetése szállt a sötétben. De Minea egyedül ült a templomban, és senki sem mehetett többé a közelébe. Néztem őt, amint ott ült. Aranyba öltöztették, mint egy istenszobrot, fejére óriási aranysüveget húztak. Igyekezett messziről is mosolyogni reám, de mosolyában nem volt semmi öröm. Amikor feljött a hold, levették róla az aranyos ruhákat és ékszereket, helyette vékony ruhába öltöztették, és haját ezüsthálóval leszorították. Akkor az őrök félrehúzták a reteszt, és kinyitották a kaput. A rézkapu döngve-kongva nyílt meg, mindkét szárnyát tíz férfi húzta. Mögötte éjfekete sötétség tátongott. Egyetlen mukkanás sem hallatszott már, mindenki elcsendesedett. Minótaurosz aranyövet csatolt a derekára, kar- dot kötött rá, és fejére húzta az arany bikafejet. Többé nem volt emberi formája. Minea kezébe égő fáklyát adtak, Minó- taurosz pedig bevezette a sötét házba. Nemsokára eltűntek, és a fáklya fénye is kihunyt. A döngő kapuszárnyakat össze- csukták, és a hatalmas reteszt visszatolták a helyére. Sok erős férfi kellett hozzá, akkora volt. Mineát nem láttam többé. Ekkor olyan kimondhatatlan reménytelenség kerített hatal- mába, hogy úgy éreztem, szívem nyílt seb, melyből minden csepp vérem elfolyt. Erőm elhagyott, térdre estem, és a föld- höz szorítottam arcomat. Mert abban a pillanatban biztosan éreztem, és tudtam, hogy soha többé nem látom Mineát, még ha szavát is adta, hogy visszatér az isten házából, követ engem, és életének napjait velem tölti. Tudtam, hogy nem tér vissza többé, de hogy honnan tudtam, képtelen vagyok megmondani, hiszen addig a pillanatig nem voltam benne biztos. Hittem, féltem, és reméltem, és azt akartam képzelni, hogy Kréta istene más, mint az összes többi isten, és szerelmünk kedvéért elengedi majd Mineát. Ám most már nem reméltem, hanem arcra borulva hevertem a földön, Kaptah pedig keze közt ingatva fejét, mellettem ült, és jajgatott. Kréta előkelői és gazdagjai fáklyákat gyújtottak, és táncolva, énekelve vonultak el előttem, de énekükből nem értettem semmit. A rézkapu bezárásával féktelen láz ragadta el őket: vadul táncoltak, ug- rándoztak, erejük fogytáig rohangáltak, és kiáltozásuk olyan volt fülemnek, akár a hollók rikoltozása a falakon. De egy idő múlva Kaptah abbahagyta a jajgatást, és így szólt: - Ami történt, azon már nem tudunk segíteni, és senki sem tudja, mit hoz a holnap. De ha szemeim nem csalnak, márpedig nem hiszem, mert feleannyi bort sem ittam még, hogy kétszeresen lássak, akkor a bikafejű visszajött. Nem ér- tem, hogyan lehetséges ez, hiszen a rézkaput senki sem nyitot- ta ki. Igazat beszélt, mert Minótaurosz valóban visszatért az isten házából, arany bikafeje ijesztően villogott a holdfényben, ami- kor a többi táncoló között hol egyik, hol másik lábával dob- bantva, az ünnepi táncot járta. Meglátván őt, nem tudtam többé uralkodni magamon, felkeltem a földről, odarohantam hozzá, megragadtam karját, és megkérdeztem: - Hol van Minea? Minótaurosz lerázta kezemet, megcsóválta bikafejét, de amikor nem tágítottam, felfedte arcát, és dühösen így szólt: - Nem illik megzavarni a szent szertartásokat, de te nyilván nem tudod, mert idegen vagy, és ezért megbocsátok neked, csak ne érj hozzám még egyszer. - Hol van Minea? - kérdeztem tőle egyre, míg végül vála- szolt : - Mineát az isten házának sötétjében hagytam, ahogyan írva vagyon, magam pedig visszatértem, hogy istenünk tiszte- letére ünnepi táncot járjak. De mit akarsz még Mineától? Hiszen megkaptad már ajándékodat, akkor, amikor visszahoz- tad! - Hogyan jöhettél vissza nélküle? - kérdeztem, és odatola- kodtam hozzá. De Minótaurosz visszalökött, a táncolók pedig elválasztottak bennünket. Kaptah megragadta karomat, erő- szakkal elráncigált onnan, s ezt bizonyára jól tette, mert külön- ben nem tudom, mi történik. - Ostoba és bolond vagy, ha feltűnést keltesz - mondta. - Jobb volna, ha együtt táncolnál, nevetnél és dalolnál a többi- ekkel, mert máskülönben még bajod lehet. Azt is megmondha- tom, hogy Minótaurosz egy kis kapun jött ki az isten házából; ott van a rézkapu mellett. Semmi csodálatos nincsen benne, mert magam is megnéztem, s láttam, amikor az őrök bezárták, és a kulcsát magukkal vitték. De igyál egy kis bort, hogy megnyugodj, mert az arcod úgy eltorzult, akár egy veszettnek az arca, és a szemed úgy forog, mint a bagolyé. Itatott velem egy kevés bort, s szemem előtt táncolni kezd- tek a fáklyák, elaludtam a füvön, a holdfényben. Kaptah álno- kul máktejet kevert a boromba, így bosszulta meg magát azért, amit én tettem vele Babilonban, hogy életét megmentsem. Korsóba ugyan nem zárt, hanem rám terített egy takarót, és vigyázott, nehogy a táncolók összetapossanak. Meglehet, hogy ezúttal ő mentette meg az én életemet, mert elkeseredé- semben talán kést döftem volna Minótauroszba, és megöltem volna őt. Kaptah egész éjjel mellettem ült, míg végül kiürült a boros- korsó, és ő is elaludt, borgőzt lehelve a fülembe. Másnap későn ébredtem. A gyógyszer oly erős volt, hogy először azt se tudtam, hol vagyok. Amikor ráeszméltem, és eszembe jutott az is, hogy mi történt, már nyugodt és tiszta volt a fejem, s hála a gyógyszernek, nem dühöngtem többé. A menet résztvevői közül már sokan visszatértek a városba, de jó néhányan még ott aludtak a bokrok között; férfiak, nők egybevegyülten, szégyentelenül meztelen testtel, mert egészen reggelig ittak, táncoltak, és ünnepeltek. Felébredvén, új ruhát öltöttek magukra, a nők pedig rendbe hozták hajukat, és azt panaszolták, hogy nem tudnak megfürödni, hiszen a patak vize túl hideg volt nekik. Ők fürdőszobáikban ezüstcsö- vekből ömlő meleg vízhez voltak hozzászokva. De azért kiöblítették szájukat, bekenték arcukat, ajkukat, szemöldöküket kifestették, ásítoztak, és megkérdezték egy- mástól : "Ki marad itt, hogy megvárja Mineát, és ki tér vissza a városba?" Már nem sokan leltek örömet a füvön és a bokrok között folyó játékban, hancúrozásban sem, ezért a nap folya- mán a legtöbben visszamentek a városba. Minea barátai közül csak a legfiatalabbak és legbuzgóbbak maradtak az isten háza előtt, azért, hogy egymással vigadjanak. Úgy mondták, Minea visszatértét várják, noha jól tudta mindegyikük, hogy az isten házából még sohasem tért vissza senki. Így tettek, mert éjszaka mindegyikük beleszeretett valakibe, az asszonyok pedig fel- használták az alkalmat, hogy a városba visszaküldvén férjüket, megszabaduljanak tőle. Akkor értettem meg, miért nincs a városban egyetlen örömház, csupán a kikötőben. Látván játé- kaikat, nappal és éjjel, afelől is megbizonyosodtam, hogy a krétai nőkkel még a szeretkezést foglalkozásképpen űző leá- nyok is nehezen versenyezhetnek. Mielőtt Minótaurosz elment volna, így szóltam hozzá: - Itt maradhatok-e, hogy megvárjam Minea visszatértét barátaival együtt, jóllehet idegen vagyok? Gonoszan nézett rám. - Senki sem akadályozza meg, hogy itt maradj, de azt hi- szem, éppen most horgonyoz a kikötőben egy hajó, amely elvinne Egyiptomba, mert hiába vársz. Az isten házából még egyetlen felszentelt sem tért vissza. De én együgyűséget színleltem, és hízelegve így folytattam : - Igaz ugyan, hogy megszerettem Mineát, de később meg- untam, mert nem érinthettem őt istene miatt. Őszintén szólva, egyáltalán nem Minea visszatértét várom, csupán úgy teszek, mint a többiek, mert itt sok bájos leányzó és asszony akad, aki szívesen néz a szemembe, és olyanok is vannak, akik mellü- ket csábosan nyomják a kezembe. Nekem még újdonság az ilyesmi. Az igazat megvallva, Minea rettenetesen féltékeny és vesződséges leány, csak zavarja örömömet, pedig még nem is érinthettem. És talán bocsánatot kell kérnem tőled, mert a múlt éjjel részegre ittam magam, és meglehet, akaratlanul megsértettelek valamivel. Igaz, nem emlékszem rá világosan, mert a fejem még most is zavaros. Arra emlékszem csupán, hogy megfogtam a nyakadat, és megkértelek, hogy taníts meg annak a táncnak a lépéseire, amelyet oly nagyon szépen és ünnepélyesen táncoltál, hogy hozzá foghatót még sohasem láttam. De ha megsértettelek, akkor szívem mélyéből bocsána- tot kérek tőled, hiszen idegen lévén, nem ismerem szokásaito- kat eléggé, és nem tudom, hogy nem illik hozzád érni, mert olyan szent a te személyed. Így fecsegtem összevissza, dadogva, és hunyorgatva hozzá, és egyre panaszkodtam, mennyire fáj a fejem. Ő pedig mosoly- gott, azt gondolta, hogy elment az eszem, és azt mondta: - Nos, ha így van, igazán nem akarom elvenni tőled az örömödet, mert mi, krétaiak, nem vagyunk szűkkeblűek. Ma- radj csak itt, és várj Mineára, amíg akarsz, de vigyázz, hogy senkit se ejts teherbe. Nem volna illő, hiszen idegen vagy. Nem akarlak megbántani tanácsommal, csupán úgy mondom neked, mint férfi a férfinak, hogy te is tudd, mi itt a szokás. Biztosítottam róla, hogy óvatos leszek, és mindenfélét fe- csegtem még neki a szíriai meg babilóniai templomszűzekről, mire még nagyobb bolondnak tartott, rám unt, megveregette a vállamat, és elindult, hogy visszatérjen a városba. Mialatt az őrök nappali álmukat aludták, odamentem a réz- kapuhoz, megtaláltam mellette a kis kaput, de kulcs nélkül nem lehetett kinyitni. Számat mégis az ajtóhoz szorítottam, és Minea nevét suttogtam, mert hangosan nem mertem ki- mondani. Amikor az őrök felébredtek, boroskorsóval kezem- ben odamentem hozzájuk, megkínáltam őket, és elbeszélget- tem velük. Viselkedésemen nagyon csodálkoztak, hiszen Kré- tában az előkelők nem álltak szóba az alacsony rendűekkel, hanem úgy élték életüket, mintha alacsony rendűek és szegé- nyek nem is volnának a világon. Ám tudván, hogy idegen vagyok, ostobának tartottak emiatt, és miközben boromat it- ták, krétai nyelven gúnyolódtak rajtam egymás között. Megirigyelte őket a templom papja is, kijött házából közénk, és inni kezdett boromból. Öreg ember volt már, egész életét a templomban töltötte, s őrizte a rézkaput. Amikor megkér- deztem tőle, hogy járt-e már az isten házában, szörnyülködni kezdett, és kijelentette, hogy oda csak a felszenteltek és Minó- taurosz léphetnek be, mindenki más rettenetes halállal lakol, ha megkísérli. Azon a véleményen volt, hogy felesleges őrizni, hiszen úgysem mer belépni oda senki. Magával vitt házába, minden titkolódzás nélkül megmutatta a kisebbik kapu kul- csát, és elárulta: azt vette magához Minótaurosz, hogy midőn a nagy rézkapu becsukódott, észrevétlenül visszatérhessen. Vásároltam tőle néhány talizmánt, meg apró bikaszobrot, melyeket ő maga faragott kőből, hogy idejét elüsse. Ennek nagyon megörült, és barátok lettünk. De midőn az isten házá- ról beszélt, lehalkította hangját, és láttam, hogy nagyon fél tőle. Így telt el a nap. Akkor már beleuntam szórakozásukba, elegem volt gondtalan játékaikból, szabados erkölcsükből, mert rájöttem, hogy ennél unalmasabb életet el sem lehet képzelni. Hiszen a semmiféle törvénynek sem engedelmeske- dő szeszély egy idő múlva sokkal egyhangúbb lesz, mint a rendezett élet. Az éjszakát éppúgy töltötték el, mint az előzőt. Nyugtalan álmomat a nők sikoltozása szakította meg; a fák és bokrok között szaladgálva, kacérkodtak az ifjakkal, akik vaktában kergették őket, és ruháikat ráncigálták, hogy lehúz- hassák róluk. De reggelre belefáradtak és beleuntak ebbe is, mert nem tudtak megfürdeni, s a legtöbben még aznap vissza- tértek a városba. Csupán a legifjabbak és legtüzesebbek ma- radtak ott. Ám a harmadik napon mind egy szálig útnak indultak, én pedig hordszékemet, mely reám várakozott, odaadtam ne- kik, mert akik gyalogosan jöttek, a mértéken felüli mulatozás- tól és virrasztástól alig álltak a lábukon. Céljaimnak nagyon jól megfelelt, hogy elvitték, mert így legalább nem várt rám senki. Az őröket mindennap megkínáltam borral, nem is cso- dálkoztak, midőn esténként odavittem nekik a korsót, hanem örömmel fogadták, hiszen nem sok örömet nyújtott meg-meg- újuló hónapos magányuk, amely mindig addig tartott, amíg az ünnepi menet új felszenteltet nem hozott az isten házába. Ha csodálkoztak valamin, csak az lehetett, hogy miért marad- tam ott egyedül, mert ilyesmi bizonyára még sohasem történt. Ám idegen voltam, és ők ostobának tartottak engem, s egyre itták a bort. Amidőn láttam, hogy a pap szintén csatlakozik hozzájuk, odamentem Kaptahhoz és így szóltam: - Úgy döntöttek az istenek, hogy most el kell válnunk egy- mástól, mert Minea nem tért vissza, és nem is hiszem, hogy visszatér, ha nem indulok magam érte. De azok közül, akik abba a sötét házba beléptek, még senki nem tért vissza, ezért valószínű, hogy én sem fogok visszatérni. Ily módon az lesz a legjobb, ha elrejtőzöl a fák között, és ha reggelig nem érkezem meg, visszamégy a városba. Ha valaki kérdezősködik, mondd azt, hogy a meredély széléről belezuhantam a tengerbe, vagy mondj bármit, amit jónak látsz, mert ilyesmit okosabban ki tudsz találni, mint én. De biztosan tudom, hogy nem jövök vissza, ezért felőlem, ha úgy akarod, akár nyomban elindul- hatsz. Írtam számodra egy agyagtáblát, és bizonyságul lepe- csételtem szíriai pecsétemmel, hogy visszautazhass Szimirrá- ba, és örökölhesd a kereskedők házában levő járandóságomat. Ha akarod, a házamat is eladhatod. Utána szabadon mehetsz, ahová akarsz, és ha attól félsz, hogy Egyiptomban szökött rabszolgaként bajod lenne, maradj Szimirrában, lakj a házam- ban, és élj vagyonomból tetszésed szerint. Ne legyen gondod testem balzsamozására sem, mert ha nem találom meg Mineát, számomra mindegy, megőrződik-e testem, avagy elporlad. Hűséges szolgám voltál, bár gyakran megharagítottál óbégatá- soddal. Ezért bánom, hogy túl sokszor és túl erősen elvertelek, de mégis bízom benne, hogy javadra szolgált. Jó szándékkal cselekedtem, és remélem, hogy nem haragszol érte. Menj hát, és segítsen a szent bogár, amelyet magaddal vihetsz, mert jobban hiszel benne, mint én. Ott, ahová én megyek, nemigen lesz szükségem rá. Kaptah sokáig hallgatott, és nem nézett rám, végül azt mondta : - Uram, egyáltalán nem haragszom reád, még ha olykor szükségtelenül keményen vertél is meg a bottal, mert jó szán- dékkal cselekedted. De legtöbbször meghallgattad tanácsai- mat, és sokszor úgy beszéltél velem, mint barátoddal, nem pedig úgy, mintha szolgád, vagy rabszolgád lettem volna. Néha már aggódtam is, hogy ez rangodon alul való, míg a bot vissza nem állította köztünk az istenek által megszabott rendet. Most úgy áll a dolog, hogy Minea is a parancsolóm lett, hiszen áldott, apró lábát a fejemre tettem. Felelnem kell hát érte, hiszen a szolgája vagyok. Különben sem engedhetlek be egyedül abba a sötét házba. Sok különböző okom van rá, amelyeket most nem kívánok neked elsorolni, és ha szolga- ként nem is követhetlek, mert megtiltod - és nekem engedel- meskednem kell parancsodnak, bármily ostoba -, akkor mint barátod foglak követni téged. Olyan komolyan és megfontoltan beszélt, hogy szinte nem ismertem rá, és már nem jajgatott, mint régen tette. De úgy gondoltam, hogy esztelen dolog két embernek halálba indulni, mert egy is elég. Ezt megmondtam neki, s ráparancsoltam, hogy menjen el, és ne beszéljen ostobaságot. De ő makacsko- dott, és így válaszolt: - Ha megtiltod, hogy veled menjek, követni foglak messzi- ről, és azt nem tudod megakadályozni. De szívesebben men- nék veled együtt, mert nagyon félek a sötétben. Különben is attól a sötét háztól annyira rettegek, hogy ha csak eszembe jut, már vízzé olvadnak a csontjaim. Remélem hát, megenge- ded, hogy magammal vigyek egy boroskorsót, és útközben olykor-olykor felbátorítsam szívemet, mert különben félő, hogy ijedtemben jajgatni kezdek, és azzal megzavarlak. Tudtam, ha Kaptah belekezd, akár reggelig is képes beszél- ni, minthogy most a félelem a szokásosnál még fürgébbé tette a nyelvét. - Fejezd be a locsogást - mondtam -, és hozz egy boroskor- sót, ha akarsz, de most már induljunk, hogy végére járjunk a dolognak, mert azt hiszem, az őrök elaludtak a bortól, amit kevertem nekik. Mély álomban hortyogtak az őrök, és aludt a pap is, így hát könnyen elvehettem helyéről Minótaurosz kapujának a kulcsát, amelyet a pap mutatott meg annak idején. Vittünk magunkkal parázstartót és fáklyákat is, de egyelőre nem gyúj- tottunk világot, mert a holdfényben jól látszott minden, és a kis kapu könnyen megnyílt a kulcs segítségével. Beléptünk az isten házába, bezártuk magunk mögött a kaput, és a sötét- ben hallottam, amint Kaptah fogai megkoccantak a boroskorsó száján. Miután Kaptah a borral felbátorította szívét, elhaló hangon megszólalt : - Uram, gyújtsunk fáklyát, mert a fény úgyse látszik ki innen, és ez a sötétség szörnyűbb az alvilág sötétségénél, amit senki sem kerülhet el. Gyújtsunk fáklyát, hiszen ebbe a sötét- ségbe mi a saját akaratunkból jöttünk! Megfújtam a parazsat, fáklyát gyújtottam, és láttam, hogy egy hatalmas barlangban vagyunk, amelynek száját a rézkapu zárta el. A barlangból tíz folyosó nyílt, mind különböző irány- ba haladt, s vaskos téglafalak választották el őket egymástól. Ez nem ért váratlanul, mert hallottam, hogy Kréta istene labirintusban él, Babilon papjai pedig megtanítottak arra, hogy a labirintusokat az áldozati állatok beleinek mintájára építik. Ily módon reméltem, hogy megtalálom a helyes utat, hiszen sokszor láttam már áldozati bikáknak a belét, és úgy gondoltam, hogy Kréta labirintusát hajdanában bizonyára a bika beleinek mintájára építették. Ezért megmutattam Kap- tahnak a legszélső folyosót, és így szóltam: - Arra megyünk. De Kaptah ellenkezett. - Nem kell oly nagyon sietnünk, az óvatosság sohasem árt. Ezért jobb lesz megbizonyosodnunk afelől, hogy visszatalá- lunk-e, ha ugyan épségben maradunk. Ebben - igaz - nem nagyon bízom, mert rettenetesen félek, hogy nem térünk visz- sza soha többé. Így szólván, egy fonalgombolyagot vett elő zsákjából, rákö- tötte egy csontdarabra, és a csontot erősen beverte a téglák közé. Ez az ötlete egyszerűségében is olyan bölcs volt, hogy nekem sohasem jutott volna eszembe. Mégsem szóltam neki semmit, nehogy elveszítsem előtte a tekintélyemet, csak mo- gorván siettettem. Így indultam el a sötét ház útvesztőibe, emlékezetembe idézvén a bika beleinek csavarodását. Kaptah pedig tekerte a gombolyagot, amint előrehaladtunk. Egyre csak mentünk, mentünk a vég nélküli sötétségben, újabb és újabb folyosókra tértünk, amelyekből ismét más fo- lyosók nyíltak, olykor visszafordultunk rajtuk, ha fal állta utunkat, és más folyosón mentünk tovább, míg egyszer csak Kaptah megállt, beleszagolt a levegőbe, fogai vacogni kezdtek, és a fáklya megremegett a kezében. - Uram, érzed a bikák szagát? - kérdezte. Én is éreztem a szörnyű, undorító szagot, amely a bikákra emlékeztetett, de ez a szag még fullasztóbb volt. Maguk a falak is árasztották, mintha az egész labirintus egy óriási bika- istálló lett volna. De megparancsoltam Kaptahnak, hogy fogja be az orrát, és menjen csak előre, mire hosszasan ivott a korsóból, és gyorsan továbbmentünk. Egyszer csak valami síkos került a lábam alá, és megcsúsztam. Lehajolván, rothadó női koponyát vettem észre a földön, még rajta volt a haj. Akkor már tudtam, hogy élve nem látom meg többé Mineát, de a bizonyosság esztelen vágya tovább hajtott előre. Odább löktem Kaptahot, megtiltottam, hogy jajgasson, és a fonalat lefelé tekerve, folytattuk az utat. De nemsokára ismét fal emel- kedett előttünk, és vissza kellett fordulnunk, hogy új folyosót keressünk magunknak. Kaptah hirtelen megállt, a földre mutatott, ritka haja égnek meredt, arca elszürkült. Odanéztem én is, és láttam, hogy a földön kiszáradt állati trágya hever, de az a trágyacsomó embernagyságú volt, és ha bika hagyta volna ott, a bikának olyan hatalmasnak kellett volna lennie, amilyet lehetetlenség elképzelni. Kaptah követte gondolataimat, és így szólt: - Nem lehet bikáé, mert ekkora bika el sem férne ezeken a folyosókon. De úgy vélem, hogy óriáskígyó hagyta itt. Nagyot ivott a korsóból, fogai megkoccantak rajta, nekem pedig eszembe ötlött, hogy a folyosók úgy épültek, mintha egy mérhetetlenül hatalmas kígyó mozgását akarták volna szolgálni. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy visszafordulok. De ismét eszembe jutott Minea, szörnyű kétségbeesés fogott el, magam után húztam Kaptahot és mentem tovább. Izzadt tenyeremben kést szorongattam, noha tudtam, hogy semmit sem ér. De amint egyre messzebb jutottunk a folyosókon, a szag mindig rettenetesebb lett és olyan bűz áradt felénk, mintha valami óriási sírveremből szállt volna fel. Alig tudtunk már lélegzeni. Én azonban örültem, mert tudtam, hogy hamarosan célhoz érünk. Előrerohantunk, és a folyosót halvány szürkeség töltötte be, mint távoli fény derengése. A hegy gyomrába kerültünk, itt a folyosókat már nem téglafal burkolta, hanem a kivájt, puha kőzet. A folyosó lefelé vezetett, embercsontok- ban és trágyacsomókban botladoztunk, mintha óriási fenevad odújában lettünk volna. Végre egy hatalmas barlang tárult elénk. Egy sziklapárkányon álltunk meg, és a vízbe néztünk. Körös-körül leírhatatlan bűz terjengett a levegőben. A barlangba a tengerről jött a fény. Fáklyák nélkül is láttuk a kísérteties zöld fényben, és hallottuk valahonnan messziről, hogyan csapódnak a hullámok a sziklához. De előttünk a víz színén mintha óriási bőrtömlők ringatóztak volna egymás mel- lett, míg szemünk fel nem fogta, hogy egy kimúlt állat az, nagyobb és rémisztőbb, mint amilyet az ember valaha is el tudna képzelni. Az árasztotta a dögletes bűzt. Feje a vízbe merült, olyan volt, mint egy óriási bikának a feje, de törzse, amint a rothadás által megkönnyebbülten a víz színén himbá- lózott, egy szörnyűséges kígyóra emlékeztetett. Tudtam, hogy Kréta istenét látom, ám azt is tudtam, hogy ez a szörnyeteg már hónapokkal előbb kimúlt. De hol van Minea? Midőn Mineára gondoltam, eszembe jutottak mindazok, akik az isten felkentjeiként előtte léptek be az isten házába. Eszembe jutottak az ifjak, akik nem érinthettek nőt, a leányok, akiknek meg kellett őrizniük szüzességüket, hogy részesei le- hessenek az isteni fénynek és boldogságnak. Koponyájukra és csontjaikra gondoltam, amelyek ott fehérlettek a sötét ház folyosóin, és elképzeltem, amint a szörnyeteg kergeti őket a tekervényes utakon, borzalmas testével elállja az utat, és már nem segít rajtuk az ugrás és a tánc. Emberhússal élt ez a szörnyeteg, és elég volt neki, ha egy hónapban egyszer kapott enni. Kréta uralkodói a legszebb szüzekkel és ifjakkal etették, s azt gondolták, hogy ily módon megőrizhetik tengeri hatalmukat. Bizonyára valahonnan a tenger mélységeiből so- dorta egykor a vihar ebbe a barlangba, a krétaiak meg elzárták előle a visszatérés útját, labirintust építettek neki, hogy mo- zoghasson, és áldozataikkal tartották életben, míg ki nem múlt. Ehhez hasonló szörnyeteg biztosan nem volt több a világon. De hol van Minea? A fájdalomtól eszemet vesztve kiáltoztam Minea nevét, hogy csak úgy zengett a barlang, midőn Kaptah megszáradt vérnyomokra mutatott a kövön. A nyomokat követvén, lenéz- tem a vízbe, és megpillantottam Minea testét, azt, ami belőle megmaradt. Olykor-olykor megmozdult a víz fenekén, a ten- geri rákok mindenütt lerágták róla a húst, már arca sem volt, csak ezüst hajhálójáról ismertem rá. Nem is kellett látnom rajta a kard ejtette sebet, mert már tudtam, hogy Minótaurosz hozta ide, ő döfte testébe hátulról a kardot, és ő dobta a vízbe, hogy senki se tudja meg Kréta istenének halálát. Amidőn láttam és megértettem mindent, borzalmas kiáltás szakadt fel torkomból, térdre estem, és elveszítettem az eszmé- letemet. A meredélyről bizonyára én is belezuhantam volna a vízbe Minea mellé, ha Kaptah - mint később elmesélte - nem ragadja meg karomat, és nem helyez biztonságba. Ez- után már csak Kaptah elbeszéléséből tudom, hogy mi történt velem. Hajnalodott, mire kiért velem a labirintusból, bezárta az ajtót, és a kulcsot visszavitte a pap házába, mert az őrök és a pap a bortól kábultan még mindig mélyen aludtak. Azután a csermely partjára vitt, elrejtett a bokrok közé, és addig locsol- ta vízzel az arcomat, és addig dörzsölte kezemet, amíg magam- hoz nem tértem. Mindebből nem emlékszem semmire, mert ő is mondta, hogy zavaros voltam, nem tudtam beszélni, ami- ért is orvosságot adott, hogy megnyugodjak. Csak sokkal ké- sőbb nyertem vissza az öntudatomat, amikor már a város közelében voltunk, és Kaptah kézen fogva vezetett. Attól kezdve mindenre emlékszem. Ám nem éreztem semmiféle fájdalmat. Mineára sem gon- doltam túl sokat. Csupán távoli árnykép volt szívemben, mint- ha valahol a messzeségben, a múltban találkoztam volna vele. Helyette az járt a fejemben, hogy Kréta istene meghalt, és Kréta hatalma összeomlik, mint a jóslat szavai megmondták. Nem sajnáltam Krétát, bár lakói barátságosak voltak hozzám, s örömük és művészetük olyan volt, mint a szikrázó tajték a tenger partján. Amint a városhoz közeledtünk, örömet érez- tem, elgondolván, hogy azok a szép, légies épületek egyszer majd lobogó lángban fognak elhamvadni, a nők örömsikolya halálsikollyá változik, Minótaurosz arany bikafejét laposra ve- rik, és hadizsákmányként darabolják széjjel, Kréta hatalmának nyoma sem marad, a sziget örökre elsüllyed a tenger mélyére, ahonnan bikaszörnyével együtt valamikor kiemelkedett. Minótaurosz is eszembe jutott, de minden gonosz gondolat nélkül, hiszen Minea halála könnyű volt. Nem kellett minden erejét megfeszítve, ugrálva menekülnie a tengeri szörny elől, hanem úgy halt meg, hogy aligha tudott róla, mi történik vele. Minótauroszra úgy gondoltam, mint az egyetlen ember- re, aki tudja, hogy Kréta istene halott, és Krétára pusztulás várt, s megértettem, hogy titkát nem könnyű hordoznia. Nem haragudtam Minótauroszra. Botor módon énekeltem, nevetgéltem, Kaptah pedig támogatott, és nem volt nehéz elhitetnie a szembejövőkkel, Minea barátaival, hogy még most is részeg vagyok. Ez érthető is volt, hiszen idegen lévén, nem ismerhettem eléggé az ország szokásait, és nem tudhattam, hogy milyen barbár dolog fényes nappal részegen mutatkozni. Végül Kaptah egy hordszéket bérelt, és visszavitt a vendégfo- gadóba, ahol saját akaratomból bőségesen ittam bort, és utána hosszú, mély álomba merültem. Felébredvén, a fejem újra tiszta és friss volt, eszembe jutott Minótaurosz, s arra gondoltam, hogy elmehetnék hozzá, és megölhetném. De aztán rájöttem, hogy semmi hasznom vagy örömöm nem lenne belőle. Eszembe jutott az is, hogy felfed- hetném a kikötő népe előtt Kréta istenének halálát, hadd gyújtsák fel a várost és hadd ontsanak vért, de abból sem lett volna hasznom és örömöm. Megfordult a fejemben, hogy az igazságot elmondván, megmenthetném az életét mindazok- nak, akik ezután nyerik el a jogot, hogy az isten házába belépje- nek, ám tudtam, hogy az igazság olyan, akár gyermek kezében a kés, és saját hordozója ellen fordul. Ezért úgy döntöttem, hogy semmi közöm Kréta istenéhez, hiszen idegen vagyok, és Mineát sem kaphatom vissza soha többé. Bizony, a rákok és tengeri pókok rágják fehérre gyenge csontjait, és a tenger homokjában fog pihenni, amíg a világ világ. Tudtam, hogy mindez már születésem napja előtt meg volt írva a csillagokban, tudtam, hogy a világ hanyatlásának korában születtem, amikor az istenek meghalnak, amikor min- den más formát ölt, és megváltozik. Ez a gondolat megvigasz- talt, és sokat beszéltem róla Kaptahnak, de ő azt mondta, hogy beteg vagyok, arra kért, pihenjek, és nem engedett senkit se hozzám, midőn mással is közölni akartam gondolataimat. Utólag persze megértettem, hogy abban az időben valóban beteg voltam. Akkori gondolataimra nem is tudtam világosan visszaemlékezni, mert a bor is összezavarta fejemet. De mégis- csak úgy vélem, hogy a jó bor mentett meg az őrülettől, az segített át a legnehezebb időszakon, amikor örökre elveszítet- tem Mineát, meg hitemet az istenekben, és az emberi jóság- ban. Aztán egy reggel, midőn felébredtem, láttam, hogy Kaptah szobámban ül a sarokban, és keze között ingatva fejét, csende- sen sírdogál. Reszketegkézzel emeltem szájamhoz a boroskor- sót, azután mérgesen kifakadtam: - Miért sírsz, te kutya? Sok nap óta ez volt az első alkalom, hogy szóltam hozzá, annyira feldühített gondoskodásával, meg ostobaságával. Ak- kor felemelte a fejét, és így válaszolt: - A kikötőben éppen most készülődik egy hajó Szíria felé, talán az utolsó a gonosz téli viharok beállta előtt. Csak ezért sírok. - Szaladj hát a hajód után - mondtam neki -, mielőtt megint rád verek a botommal, hogy megszabaduljak utálatos képedtől és örökös jajgatásodtól. - De, bizony, nyomban el is szégyell- tem magam, mert keserű vigasztalást adott az a gondolat, hogy legalább egyetlen ember akad a világon, aki hozzám van kötve, még ha csak egy szökött rabszolga is. De Kaptah így beszélt: - Bizony, uram, én is megelégeltem, hogy szüntelenül a bort vedeled! Aki meghalt, az meghalt, és úgysem tér vissza többé. Szerintem legjobb lesz hát, ha elindulunk innen minél előbb. Aranyadat, ezüstödet, mindenedet, amit az úton szerez- tél, kidobtad az ablakon, és nem hiszem, hogy reszkető kezed- del képes volnál embereket gyógyítani, hiszen még a boroskor- sót is alig bírod el. Bevallom, eleinte nem haragudtam, hogy iszol, mert megnyugodtál, és magam biztattalak az ivásra, egyre újabb meg újabb korsókról törtem le a pecsétet, s magam is ittam. Még dicsekedtem is másoknak: "Nézzétek, milyen az én gazdám! Úgy iszik, akár egy víziló, gondolkodás nélkül szórja az aranyat, ezüstöt a boroskorsókra, és állandóan viga- dozik." De most már nem dicsekszem, hanem szégyenkezem a gazdám miatt, mert mindennek megvan a határa, és úgy látom, te mindent túlzásba viszel. Az olyan férfit, aki részegre issza magát, verekszik az utcasarkon, púpokat szerez a fejére, és örömházban ébred fel, egyáltalán nem kívánom elítélni, hiszen csak bölcs szokást gyakorol, amely sok bánattól szaba- dítja meg a szívét. Meg aztán magam is éppen elégszer csele- kedtem hasonlóan. De a részegség csömörét okosan sörrel és sós hallal kell gyógyítani, utána pedig vissza kell térni a munkához, ahogy az istenek előírták, s a tisztességes erkölcs megkívánja. Ahelyett te úgy iszol, mintha minden nap az utolsó napod lenne, és félek, hogy halálra iszod magad. Ha ezt akarod, ugorj inkább boroskádba, mert az gyorsabb és kellemesebb módszer, s nem hoz fejedre szégyent. Sokáig tűnődtem Kaptah szavain, kezemre néztem, amely valamikor a gyógyító orvos keze volt, de most remegett, mint- ha saját akarata lett volna; nem tudtam már uralkodni felette. Eszembe jutott, mily sok tudást gyűjtöttem össze a különböző idegen országokban, és rádöbbentem, hogy a mértéktelenség esztelen, éppoly esztelen az evésben és ivásban, mint a bánat- ban és örömben. Ezért így szóltam Kaptahhoz: - Legyen, ahogyan mondottad, de tudnod kell, hogy ma- gam is tisztában vagyok mindazzal, amiről beszéltél, és szavaid nem befolyásolják döntésemet, mert csupán olyanok fülem- ben, mint az unalmas légyzümmögés. De az ivást most abba- hagyom, és egy ideig egyetlen boroskorsót sem akarok látni. A fejem megtisztult, és vissza akarok térni Szimirrába. Ezt hallván, Kaptah kiáltozni, nevetni kezdett, és a rabszol- gák módján páros lábbal ugrándozott a szoba padlóján, de mielőtt elment volna, még azt mondtam neki : - Ám mindez csak azzal a feltétellel történik meg, hogy sohasem ejted ki előttem Minea nevét, amelyre a feledés szem- fedője borult, mintha nem is létezett volna sohasem. Nem kérek tőled semmiféle ígéretet, mert az úgyis csak olyan, mint a légyzümmögés, de megmondom, hogy ha egyszer is szájadra veszed azt a nevet, eladlak malmoknak, vagy a rézbányáknak, bejelentem, hogy szökött rabszolga vagy, és akkor orrodat, füledet levágják. Jól vésd ezt az eszedbe, Kaptah, mert komo- lyabban még nem beszéltem hozzád soha! Kaptah nem szólt erre semmit, csak elment, és még azon a napon hajóra szálltunk. Az evezősök vízbe merítették a lapá- tokat, és a hajó kievezett a kikötőből, sok száz más hajót és krétai hadihajókat hagyva maga mögött, melyeknek szélét rézpajzsok szegélyezték. Aztán az evezőlapátokat kiemelték a vízből, a kapitány áldozatot mutatott be a tenger istenének és hajófülkéje isteneinek s felvonatta a vitorlákat. A hajó meg- dőlt, és a hullámok harsogva csapódtak oldalához. Egyenesen Szimirra felé tartottunk. Nemsokára eltűnt Kréta, akár egy felhő, akár egy árnyék, vagy álom, és körülöttünk nem volt más, csak a tenger hullámzó végtelenje. Kilencedik könyv Krokodilfarok Így léptem be a férfikorba, és amikor Szimirrába visszatér- tem, már nem voltam többé fiatal. Három évig éltem Szimirrá- tól távol, sok-sok országban jártam, jó és rossz tapasztalatot egyaránt gyűjtöttem. A tengeri szél kifújta fejemből a borgőzt, újra kifényesítette szememet, és visszaadta tagjaimnak az erőt. Ettem, ittam, olyan voltam, mint a többi ember, jóllehet keve- sebbet beszéltem náluk, és magányosabb lettem, mint azelőtt. Igaz, a magányosság együtt jár a férfikorral, mert a sors hatá- rozta meg így, de én gyermekkorom óta magányos és idegen voltam a világon, attól a pillanattól már, hogy a nádcsónakban Théba partjára kerültem. A magányosságot nem kellett megszoknom, mint sok más embernek, hiszen olyan volt számomra, akár az otthon, vagy a sötétségben a fekhely. De amint a hajó faragott orrdíszénél álltam, a zöld tenger hullámzott körülöttem, s a szél elfújta az összes hiábavaló gondolatokat, valahol a messzeségben még mindig láttam azt a szempárt, amely olyan volt, mint a holdfény csillogása a vízen, nagyon távolról Minea felszabadult kacaját hallottam, és láttam őt tánc közben Babilónia útjai mellett a szérűkön. Igen, láttam őt, könnyű ruha volt rajta, fiatal volt, és karcsú, mint a kifeslő zsenge nád. Már nem hozott többé bánatot, gyötrelmet a képe, hanem úgy élt szívemben, mint édes fájda- lom, melyet az ébredő érez, midőn az éji álomra emlékezik, amely szebb volt a valóságnál. Mineára gondolván, boldog voltam, hogy találkozhattam vele, és nem bántam meg egyet- len pillanatot sem, amit mellette töltöttem, hiszen tudtam, hogy nélküle most kevesebb volnék. A hajó faragott orrdísze festett, hideg fából készült, de női arca volt. Midőn ott álltam mellette a szélben, fellobogott bennem a férfiúság, és tudtam, hogy életemben még sok olyan nő lesz, akivel kedvemet fogom tölteni, hiszen éjjelenként hideg a magányos férfi ágya. De éreztem azt is, hogy azok a nők csupán festett, hideg fadarabok lesznek számomra, és midőn a sötétben majd megölelem őket, csak Mineát fogom keresni bennük, csak a holdsugaras szem- pár csillogását, a karcsú csípő melegét, a bőr ciprusillatát, melyek Mineát idézik újra elém. Így búcsúztam el Mineától ott a hajó orrdíszénél. Házam a helyén volt, jóllehet tolvajok felfeszítették az ab- lakzárakat, és minden értékesebb holmit elvittek, amit elutazá- somkor nem hordtam kereskedőházak raktáraiba. Hosszú tá- vollétem alatt a szomszédok szemetet szórtak a házam elé, és odapiszkoltak, ezért rettenetes bűz fogadott, s amikor belép- tem a szobákba és leszedegettem az ajtónyílásokról a pókháló- kat, patkányok futkostak széjjel a padlón. Szomszédaim egyál- talán nem fogadtak örömmel, hanem hátat fordítottak, bezár- ták előttem az ajtót, és azt mondogatták egymásnak: "Ő egyip- tomi, és minden rossz Egyiptomból származik." Ezért először a vendégfogadóban szálltam meg, és Kaptahnak meghagytam, csináljon rendet a házamban, hogy beköltözhessem. Azután elmentem a kereskedőházakba, amelyekben vagyonomat elhe- lyeztem. Háromévi utazás végén elszegényedve érkeztem visz- sza Szimirrába, és azon kívül, amit mesterségemmel szerez- tem, elvesztettem a Horemhebtől kapott aranyat is, amelynek nagy részét Minea miatt Babilon papjainál hagytam. A kereskedőházak gazdag hajótulajdonosai meglátván en- gem, ugyancsak megdöbbentek, orruk hosszúra nyúlt, és gondterhesen tépdesték szakállukat, mert hosszú távollétem miatt már azt gondolták, hogy övék marad a vagyon. Mégis becsületesen elszámoltak velem, és jóllehet, néhány hajót sze- rencsétlenség ért, s a beléjük fektetett pénzemet elvesztettem, a többi hajó bőséges hasznot hozott. Midőn mindent kiszámol- tak, kiderült, hogy most gazdagabb vagyok, mint amikor elin- dultam, és igazán nem kell aggódnom megélhetésem miatt. Ám hajófelszerelő barátaim meghívtak házukba, bort, és mézes lepényt kínáltak nekem, és hosszú orral így beszéltek: - Szinuhe, orvosunk, barátunk vagy, de mégiscsak egyipto- mi, és noha szívesen kereskedünk Egyiptommal, azt már nem szívesen látjuk, hogy az egyiptomiak befészkelik magukat hoz- zánk. A nép zúgolódik, és megelégelte már az adófizetést a fáraónak. Igazán nem tudjuk, hogy mindez honnan ered, de előfordult már, hogy egyiptomiakat megköveztek az utcákon, és döglött disznókat hajigáltak a templomaikba. Az emberek nem akarnak mutatkozni egyiptomiak társaságában. Te, Szi- nuhe, a barátunk vagy, és nagy tiszteletben tartunk mesteri gyógyításaidért, amelyekre ma is emlékezünk. Azért mondjuk el mindezt neked, hogy óvatos légy, és eszerint viselkedj. Beszédük nagyon meghökkentett, hiszen elindulásom előtt a szimirraiak versengtek az egyiptomiak barátságáért, meghív- ták őket házukba, és ahogyan Thébában Szíria szokásait utá- nozták, hasonlóképpen utánozták Szimirrában az egyiptomiak szokásait. Ám Kaptah megerősítette szavaikat, midőn hábo- rogva a vendégfogadóba érkezett, és így szólt : - A szimirraiak hátsó felébe bizonyára valami gonosz szel- lem bújt bele, mert úgy viselkednek, akár a veszett kutyák, és már nem értik az egyiptomi nyelvet sem. Kidobtak a söröző- ből, ahová elmentem, midőn torkom száraz volt, mint a ho- mok. Hiszen annyi sok vesződséget akasztottál a nyakamba, uram. Bizony, kidobtak onnan,amikor észrevették, hogy egyiptomi vagyok, s gonosz szavakat kiabáltak utánam, a gye- rekek pedig szamárganajjal hajigáltak meg. Akkor bölcsen egy másik sörözőbe mentem, mert a torkom olyan száraz volt, mint egy pelyvazsák, és nagyon áhítoztam az erős szíriai sörre. Semmit sem szóltam, bár ez nehezemre esett, hiszen jól tudod, nyelvem úgy ugrál, akár valami fürge állat. Ott már okosabb voltam, és mint a többiek, én is beledugtam szopókámat a söröskancsóba, nem szóltam egy szót sem, csak hallgattam, mit beszélnek. Hát arról beszéltek, hogy Szimirra valamikor szabad város volt, senkinek sem fizetett adót, és nem akarják többé, hogy gyermekeik a fáraó rabszolgáinak szülessenek. Aztán erejükkel dicsekedtek, és valamiféle szövetséget emle- gettek Szíria városai között, míg végül engem, az egyiptomit, annyira felingerelt a beszédük, hogy amikor a tulajdonos hát- rafordult, kimentem, ott hagytam a sört megfizetetlenül, és összetörtem a szopókát. Nem kellett sokat járnom a városban, hogy meglássam, minden igaz, amit Kaptah mesélt. Engem nem bántott senki, mert megtanultam már a szíriai ruha viseletét, de az ismerősök elfordították arcukat, és az egyiptomiak védelmező őrség kí- séretében jártak az utcákon. Mégis folytonosan gúnyolták őket, rothadt gyümölcsöt és döglött halakat dobáltak rájuk. Én mindezt nem tartottam túlságosan veszélyes dolognak, mert a szimirraiak nyilván az új adók miatt zúdultak fel, és az efféle forrongás rendszerint hamar elcsitult, hiszen Szíriá- nak ugyanannyi haszna volt Egyiptomból, mint amennyi Egyiptomnak Szíriából. Nem tudtam elképzelni, hogy a ten- gerparti városok sokáig megélhessenek az egyiptomi búza nél- kül. Ezért rendbe hozattam házamat, újra fogadtam betegeket, és gyógyítottam, mint régen. A betegek is ugyanúgy felkeres- tek, mint azelőtt, amikor megtudták, hogy visszatértem, mert a betegség és a fájdalom nem ismeri a gyógyító származását, hanem csupán a tudását igényli. Ám gyakran vitatkoztak ve- lem, és így beszéltek: "Te, aki egyiptomi vagy, mondd meg nekünk, nemde igazságtalanság, hogy Egyiptom adót szed tőlünk, élősködik rajtunk, és szegénységünkből hízik, mint a vérszopó pióca? Az egyiptomi helyőrség is megszégyenítés ránk nézve, mert bizony egyedül is rendet tudnánk tartani városunkban, egyedül is képesek lennénk védekezni haragosa- ink ellen, ha megadnák hozzá a lehetőséget! Az sincsen jól, hogy nem építhetjük újjá falainkat, nem javíthatjuk ki tornya- inkat, ha úgy akarjuk, és viseljük az árát. Saját elöljáróink is jól végzik munkájukat, és életünket jól irányítják. Nincs szükségünk arra, hogy az egyiptomiak beleavatkozzanak feje- delmeink koronázásába, és törvénykezési ügyeinkbe. Baál ne- vére ! Az egyiptomiak nélkül erősödnénk, és virágoznánk, de ők olyanok, akár a sáskák. Fáraótok új istent erőszakol reánk, és saját isteneink kegyét elveszítjük." Nem volt kedvem vitatkozni, mégis azt mondtam nekik: - Ugyan ki ellen építenétek fel a tornyokat és falakat, ha nem Egyiptom ellen? Igaz, hogy nagyapáitok atyáinak idején városotok talán szabad volt a falakon belül, de akkor szakadat- lan háborúkban ontottátok véreteket, és pazaroltátok vagyono- tokat. Háborúztatok a szomszéd népek ellen, akiket gyűlöltök manapság is, fejedelmeitek zsarnokok voltak, és éppoly kevés- sé élhetett tőlük biztonságban a gazdag, akár a szegény. Most Egyiptom pajzsai és lándzsái megvédelmeznek ellenségeitek- től, és Egyiptom törvényei a gazdagok és szegények jogait egyaránt biztosítják. Ők azonban nem hallgattak meg, hanem ledobták elém az ajándékaikat, és ott hagytak ezekkel a szavakkal : "Bár szíriai ruhát viselsz, szívedben egyiptomi vagy. Minden egyiptomi elnyomó, és gonosz sanyargató. Csak az a jó egyiptomi, aki halott !" Most már nem akartam tovább Szimirrában maradni, ha- nem hozzáfogtam járandóságaim behajtásához, és készülődni kezdtem az elutazásra. Ígéretem szerint találkoznom kellett Horemhebbel, hogy elmondjam neki, mit láttam az idegen országokban. Egyiptomba kellett utaznom. Mégsem siettem túlságosan, mert szívemet különös remegés fogta el, midőn arra gondoltam, hogy még egyszer ihatok a Nílus vizéből. Egy este, amikor Istár templomából hazatértem - ellátogat- tam oda időnként, hiszen a szomjazó sem törődik azzal, miféle kútból csillapítja szomját -, a falak környékén néhány férfival találkoztam, akik így beszéltek egymáshoz : "Nemde, ez a férfi egyiptomi ? Engedhetjük-e vajon, hogy ez a körülmetélt szüze- inkkel feküdjék, és meggyalázza templomunkat?" - Szüzeitek, akiket inkább egészen más névvel kellene illet- ni, nem törődnek a férfi formájával, vagy származásával, ha- nem aranyért mérik az örömöt - feleltem. - Én nem vetem meg őket ezért, hiszen magam is eljárok hozzájuk, hogy kedve- met töltsem és máskor is megteszem, ha eszembe jut. Akkor palástjukat a szemük elé vonták, rám vetették magu- kat, ledöntöttek a földre, és fejemet a falhoz verték. Már azt hittem, hogy meghalok. De amikor fosztogatni kezdtek, és lehúzták rólam a ruhát, hogy testemet beledobják a kikötő vizébe, egyikük meglátta arcomat, és így szólt: - Nem Szinuhe ez, az egyiptomi orvos, Aziru király barát- ja? Bólintottam, hogy igenis, az vagyok, és azzal fenyegetőztem, hogy megölöm őket, és testüket kutyáknak dobom eledelül, mert a fejem nagyon fájt, s olyan dühös voltam, hogy megfe- ledkeztem félelmemről. Erre elengedtek, visszaadták ruhámat, és palástjukat sze- mük elé vonva, elfutottak. Igazán nem értettem, miért csele- kedtek így, hiszen hatalmukban lévén, semmi okuk sem volt arra, hogy fenyegetésemtől féljenek. Néhány nap múlva azonban egy lóháton vágtató hírnök érkezett házam elé, ami ritka látvány volt, mert az egyiptomi sohasem ül lóhátra, de még a szíriai is ritkán, és lovat csak a barbár sivatagi rablók használtak. Ez a férfi lovon érkezett, és a ló tajtékos volt, vér csurgott a szájából, és rémesen fújta- tott. A férfi ruhája elárulta, hogy a juhok hegyei közül jön, arcán heves felindulás tükröződött. Olyan sebesen rohant hozzám, hogy alig ért rá meghajolni, és kezét homlokához érinteni, hogy üdvözöljön. Izgatottan kiáltotta: - Hozasd elő hordszékedet, Szinuhe, és azonnal kövess, mert az amorriták országából jövök és Aziru király küldött, hogy előkerítselek! Beteg a fia, és nem tudja senki, hogy mi a baja. A király úgy dühöng, mint az oroszlán a sivatagban, és mindenkinek levágja tagjait, aki közelébe kerül. Fogd hát orvosi ládikódat, és azonnal kövess, mert különben elvágom a nyakad, és fejedet végigrugdosom az utcán. - Királyodnak aligha lenne haszna a fejemből, mert kéz nélkül ugyan nem gyógyít meg senkit - válaszoltam. - De megbocsátok elhamarkodott szavaidért, és veled megyek. Nem a fenyegetésed miatt, mert attól nem félek, hanem azért, mert Aziru király a barátom, és segíteni kívánok rajta. Kaptahot hordszékért küldtem, aztán elindultam a hírnök- kel. Szívem örvendezett, mert oly magányos voltam, hogy még Aziru látása is boldogított, kinek egykor arannyal vontam be a fogát. De amikor egy szoroshoz értünk, már nem örven- deztem többé. Orvosi ládikómmal együtt hadiszekérbe ültet- tek, melyet bősz lovak vontattak sebesen kősivatagokon, he- gyeken át, míg végül azt hittem, hogy csontjaim összetörnek, és rekedten kiáltoztam félelmemben. Kísérőm fáradt lován messze elmaradt mögöttünk, és én azt kívántam, bárcsak a nyakát törné. A hegyeken túl a hadiszekérből másik kocsiba raktak át, ezt pihent lovak ragadták magukkal. Már nem tudtam, hogy fejemen, vagy lábamon állok-e, semmire sem voltam többé képes, csak a hajtókra kiáltoztam folyton: "Dögök, gazembe- rek, szemétrevalók!" Amikor simább útra értünk, és el mertem ereszteni a kocsi szélét, ütni-verni kezdtem öklömmel a hátu- kat. De ők nem törődtek velem, meghúzták a kantárszárat, belecsaptak a levegőbe ostorukkal, és a kocsi csak úgy ugrán- dozott a köveken, már azt hittem, hogy kiesnek a kerekei. Ily módon nem sokáig tartott az utunk Amurru országába. Még napnyugta előtt a városba értünk, melyet frissen épített, magas falak vettek körül. Csillogó pajzsú katonák őrizték, de a kapu nyitva állt számunkra. Szamárordítás, nők sikolya, gyereksivalkodás, levegőbe repülő gyümölcsös kasok, és szám- talan összetört korsó kísérte utunkat, amint végigszáguldot- tunk a városon, mert a hajtók nem nézték, kire gázolnak rá. Amikor kiemeltek a kocsiból, nem bírtam megállni, csak tánto- rogtam, mint a részeg. A hajtók támogattak hónomnál fogva Aziru házába, orvosi ládikómat pedig rabszolgák hozták utá- nam. Alig értünk az előcsarnokba, amely pajzsokkal és tollas meg oroszlánfarkas lándzsákkal volt teli, már felém rohant Aziru, és ordított, akár egy megsebzett elefánt. Ruháját meg- szaggatta, fejére hamut hintett, arcára véres barázdákat kar- molt. - Merre lustálkodtatok, ti rablók, ti gazemberek, ti nyava- lyás csigák ? ! - üvöltötte, és beletépett göndör szakállába, hogy az aranyszalagok, melyek összefogták, úgy szikráztak, mint a villámok. Öklével ütlegelni kezdte a hajtókat, akik bevezettek engem, és vadállat módjára bömbölt. - Hol késlekedtetek, nyomorult szolgák ? Meghal a fiam ! De a hajtók, védekezvén, így beszéltek: - Sok lovat halálra hajszolva vágtattunk át a hegyeken, sebe- sebben, mint ahogy a madár repül. Nagy érdeme van ebben az orvosnak, akit idehoztunk, mert a vágytól égve, hogy fiadat minél előbb meggyógyíthassa, kiáltozással buzdított, midőn elfáradtunk, és ököllel verte hátunkat, midőn az iram lassult. Sohasem hittük volna, hogy ilyen egyiptomi is létezik, és sohasem járták még be ilyen gyorsan az utat Szimirrától Amurru földjéig. Akkor Aziru forrón átölelt, és sírva fakadt. - Gyógyítsd meg fiamat, Szinuhe. Gyógyítsd meg! Minde- nem a tied lesz, ha megteszed. - Előbb engedd, hogy megnézzem őt, és lássam, meg tu- dom-e gyógyítani - feleltem. Gyorsan egy nagy szobába vezetett, amelyben, noha nyár volt, parázstartó árasztotta tüzes melegét, és fullasztó hőséget okozott. A szoba közepén bölcső állt, és a bölcsőben apró gyermek sírt és jajongott. Legfeljebb egyéves lehetett, gyapjú- takaróba volt burkolva. Úgy sírt, hogy arca egészen elkékült, és izzadságcseppek gyöngyöztek rajta. Noha még ily aprócska volt, sűrű, fekete haj borította fejét, akárcsak apjának. Ránéz- tem, és rögtön gondoltam, hogy nem lehet komolyabb baja, mert ha halálán van, nem sír és jajgat ilyen szörnyen. Körülpil- lantván, megláttam, hogy a bölcső mellett a földön ott fekszik Keftiu, az a nő, akit valamikor odaajándékoztam Azirunak feleségül. Kövérebb és fehérebb volt, mint valaha, szép húsa remegett, amikor bánatában a padlóhoz verte homlokát, és jajgatott, meg kiáltozott. A szoba sarkában pedig egész sereg rabszolganő, és szoptatós dajka sírt, arcukat Aziru kékre és sebesre verte, mert nem tudtak fián segíteni. - Ne aggódj, Aziru! - mondtam. - Fiad nem hal meg. De tisztálkodni szeretnék, mielőtt megvizsgálom és vigyétek innen azt az átkozott parázstartót, mert megfullad tőle! Ekkor Keftiu hirtelen felemelte arcát, és ijedten közbeszólt: - Megfázik a gyerek! - De aztán hosszasan nézett rám, elmosolyodott, felült, megigazította haját és ruháját. - Szinu- he, hát te vagy az? - szólított meg mosolyogva. Aziru a kezét tördelte. - A fiú nem eszik, csak kihányja az ételt, a teste forró, már három napja jóformán alig evett, és úgy sír, hogy majd megszakad tőle a szívem. Ráparancsoltam, hogy kergesse ki a dajkákat, meg a rabszol- ganőket a szobából, és ő egészen megfeledkezvén királyi voltá- ról, alázatosan engedelmeskedett. Megmosván kezemet, levet- tem a gyerekről a gyapjúruhákat, kinyittattam az ablakot, és a szoba nyomban felfrissült, hűs esti levegő áradt a meleg helyére. A fiú megnyugodott, rugdalózni kezdett kövér lábá- val, és már nem sírt többé. Végigtapogattam testét, megnyom- kodtam a hasát, amíg végül gyanakodni kezdtem valamire, és szájába nyúltam ujjammal. Jól sejtettem: első foga fehér gyöngy módjára most kezdett kibújni foghúsából. - Aziru, Aziru!-mondtam haragosan. - Hát azért hozattad ide vad lovaiddal Szíria legjobb orvosát? Mert dicsekvés nél- kül mondhatom, sokat tanultam az idegen országokban ! Nincs a fiadnak semmi baja, csupán éppoly türelmetlen és mérges, mint az apja. Ha volt is valamicske láza, elmúlt már régen, és ha hányt, csak bölcsességében tette, hogy megőrizze életét, mert túl zsíros tejjel tápláltátok. Itt az ideje, hogy Keftiu abbahagyja a szoptatást, és hozzászoktassa a rendes ételekhez, mert különben összeharapja anyjának mellét, s az, úgy gondo- lom, nem volna szívednek tetsző, mert bizonyára szeretnéd még asszonyoddal kedvedet tölteni. Tudd meg, hogy fiad csupán türelmetlenségében óbégatott, mert most bújik ki első foga, és ha nem hiszed, nézd meg magad! Kinyitottam a gyerek száját, és megmutattam a fogat Aziru- nak, aki örömkiáltásban tört ki, összecsapta a kezét, és nagyo- kat dobbantva, táncolni kezdett boldogságában. Keftiunak is megmutattam, és ő azt mondta, hogy még soha nem látott ilyen gyönyörű fogat gyerek szájában. Aziru tovább dobogott, táncolt, és öblös hangon énekelt, egyáltalán nem restellte, hogy feleslegesen ilyen hosszú útra kényszerített, hanem meg akarta mutatni fiának fogát előkelői- nek és vezéreinek, és még az őröket is lehívta a falakról, hogy megnézzék. Azok pedig lándzsáikkal meg pajzsukkal csöröm- pölve, odatolakodtak a bölcső köré, és piszkos ujjukat be akar- ták dugni a gyerek szájába, hogy megcsodálhassák a fogát, míg végül kikergettem őket a szobából, és megparancsoltam Azirunak, hogy emlékezzék rangjára, és térjen észhez. Akkor Aziru engesztelni kezdett, vállamra tette kezét, és ezüstedényekben mindenféle ennivalót kínált, sült bárány- húst, zsíros kását, aztán bort adott aranyserlegben, úgyhogy felfrissültem és megbocsátottam neki. Sokáig vendége voltam, és ő gazdagon megajándékozott, aranyat, ezüstöt is kaptam tőle, mert utolsó találkozásunk óta nagyon meggyarapodtak a kincsei. Azt, hogy szegény or- szága miképpen gazdagodott meg, nem akarta elárulni, csak göndör szakállába mosolygott, és azt hajtogatta, hogy felesége, akivel megajándékoztam őt, szerencsét hozott. Keftiu is barát- ságosan, és nagyon tisztelettudóan viselkedett, biztosan emlé- kezett még a verésekre, amelyekkel oly sokszor próbára tettem bőrét; ringatózva, ékszereivel csilingelve, teljes pompájában járkált körülöttem, szelíden nézett rám, és mosolygott. Oly sok országban megfordultam már, oly sokat láttam mindenfelé, hogy Aziru úgy érezte, feltétlenül dicsekednie kell királyi voltával, és sok olyan dolgot elmondott nekem, amit talán később megbánt. Megtudtam azt is, hogy az ő emberei támadtak meg Szimirrában, hogy bedobjanak a kikötő vizébe, mert egyiptomi vagyok, és így szerzett tudomást arról, hogy visszatértem a városba. Nagyon sajnálkozott a történtek miatt, de mégis így beszélt: - Még sok egyiptominak kell széthasítani a koponyáját, és még sok egyiptomi katonát kell behajítani a vízbe, míg Szimir- ra, Büblosz, Szidón és Gáza végre ráeszmélnek, hogy az egyip- tomiak sem sérthetetlenek, az ő vérük is kifolyik, s ők is meg- halnak, ha kést döfnek beléjük. - Miért kell ennek megtörténnie, és mi okból gyűlölöd oly nagyon az egyiptomiakat, Aziru? - kérdeztem. Aziru göndör szakállát simogatva, ravaszul mosolygott, és így válaszolt: - Ki állítja, hogy én gyűlölöm az egyiptomiakat, Szinuhe? Hiszen téged sem gyűlöllek, pedig te is egyiptomi vagy. Gyer- mekkoromban én is a fáraó arany házában nevelkedtem, mi- ként atyám, és Szíria minden más fejedelme. Így hát jól isme- rem az egyiptomi szokásokat, és tudok olvasni és írni is, bár a tanítóim sokszor megráncigálták a hajamat, és az én kör- mömre többször rácsaptak nádpálcájukkal, mint más tanítvá- nyaikéra, mert szíriai voltam. De azért cseppet sem gyűlölöm az egyiptomiakat, mert midőn értelmem növekedett, sok böl- csességet tanultam náluk, amelyet ellenük fordíthatok majd, ha eljön az ideje. Ott tanultam meg, hogy a művelt emberek előtt minden nép egyenlő, és nincsen köztük különbség, mert minden gyermek csupaszon jön a világra, akár szíriai, akár egyiptomi. Ott tanultam meg, hogy egyik nép sem bátrabb vagy gyávább, kegyetlenebb, vagy könyörületesebb, igazságo- sabb vagy hamisabb a másiknál, hanem mindegyik népben akadnak bátrak és gyávák, jók és rosszak, hasonlóképpen Szí- riában és Egyiptomban is. Ezért a vezérek és uralkodók maguk senkit nem gyűlölnek, és nem tesznek különbséget a népek között. Ám az ő kezükben a gyűlölet hatalmas erő, hatalma- sabb, mint a fegyver, mert a kar, gyűlölet nélkül, nem képes felemelni fegyvereket. Én uralkodónak születtem, mert ereim- ben Amurru királyainak vére csörgedezik, és népem a hikszo- szok idejében tengertől tengerig minden népet uralma alá hajtott. Ezért minden erőmmel azon vagyok, hogy gyűlöletet szítsak Szíria és Egyiptom között, és addig fújom, élesztgetem a parazsat, mígnem lassan-lassan felizzik, és egyszer majd lángra lobbanván, porrá égeti az egyiptomiak uralmát Szíriá- ban. Meg kell hát tanulnia Szíria minden városának és minden törzsének, hogy az egyiptomi nyomorultabb, gyávább és hálát- lanabb, kegyetlenebb, hamisabb és fösvényebb, mint a szíriai. Meg kell tanulniuk, hogy köpjenek, ha egyiptomiak kerülnek szóba, úgy kell nézniük az egyiptomiakra, mint istentelen elnyomóikra, vérszopóikra, kínzóikra, és gyermekeik meggya- lázóira, míg gyűlöletük elég hatalmassá növekszik ahhoz, hogy hegyeket mozdítson el. - De hiszen magad mondottad, hogy ez nem igaz - szóltam közbe. Széttárta karját és mosolygott. - Mi az igazság, Szinuhe? Ha már eléggé vérükbe szívták azt az igazságot, amelyet én kínálok, valamennyi isten előtt megesküsznek rá, és elfogadják, és ha valaki hazugságnak mondja, nem hisznek neki, hanem mint káromlóból kiverik a lelkét. Azt kell hinniük magukról, hogy erősebbek, bátrab- bak, igazabbak, mint bármely más nép a világon, és annyira szeretik a szabadságot, hogy mit sem törődnek halállal, éhség- gel, gyötrelemmel, hanem készek érte bármilyen árat megfi- zetni. - Milyen szabadságról beszélsz nekik? - kérdeztem, szí- vemben féltvén Egyiptomot és a sok telepest, hiszen az én népem volt. Aziru újra széttárta karját. - A szabadság több értelmű szó, az egyik ezt érti rajta, a másik amazt, de mindez nem számít, amíg a szabadságot el nem nyerték. A szabadság eléréséhez sok ember szükséges, de ha elértük, legjobban cselekszünk olyképpen, hogy nem osztjuk széjjel sokaknak, hanem megtartjuk magunk. Ezért úgy vélem, hogy Amurru földjét nevezik majd egykor a szabad Szíria bölcsőjének. Tudd meg azt is, hogy az a nép, amely mindent elhisz, amit mondanak neki, olyan, akár az ökörcsor- da, melyet botokkal hajtanak, vagy a birkanyáj, amely gondol- kodás nélkül követi a vezérkost bárhová. Meglehet, hogy én vagyok a bot meg a vezérkos egy személyben. - Azt kell hinnem, hogy valóban kosfejű vagy - mond- tam -, mert így beszélsz. Veszedelmes szavak ezek, és ha a fáraó fülébe jutnak, reád szabadítja hadiszekereit és lándzsá- sait, falaidat szétrombolja, és Théba városába visszatérvén, téged meg fiadat fejjel lefelé felakaszt hadihajójának orrára. De Aziru csak mosolygott. - Nem hiszem, hogy félnem kellene a fáraótól, hiszen elfo- gadtam kezéből az élet jelét, és templomot emeltem istenének. Ezért jobban bízik bennem, mint bárki másban Szíria földjén, jobban, mint saját követeiben, és helyőrségi parancsnokaiban, akik még mindig Ámont szolgálják. De mutatok neked vala- mit, ami bizonyára szórakoztatni fog. És mutatott egy halott embert, amely fejjel lefelé, csupaszon lógott és legyek dongtak körü- lötte. - Ha alaposan megnézed - mondta -, látni fogod, hogy ez a férfi körülmetélt: egyiptomi. A fáraó adószedője volt, aki bemerészkedett házamba, és megkérdezte, miért késem már második éve az adófizetéssel ? Katonáim sokat szórakoztak vele, mielőtt arcátlansága miatt a falra akasztották. - Ennek a szerencsétlen embernek a vére a te fejedre száll - szóltam elborzadva. - Ha tettedre fény derül, szörnyű bünte- tésben lesz részed, mert Egyiptomban bárkivel lehet játszani, de nem a fáraó adószedőivel ! - Megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy nem ismeri Egyiptom hatalmát és gazdagságát, óva intettem a túlságos elbizakodottságtól, mert a bőrtömlő is feldagad, ha telefújják levegővel, de ha kiszúrják, összeesik, és elveszti nagyságát. De Aziru csak nevetett rám aranyos fogával, és egyre hordatta elém a sült bárányhúst nehéz ezüst- tálakon, mert dicsekedni akart gazdagságával. Dolgozószobája tele volt agyagtáblákkal, és követek Szíria minden városából hoztak leveleket számára. A hettiták királyá- tól, és Babilonból is kapott agyagtáblákat, és jóllehet azokat már nem engedte megnéznem, nem állta meg, hogy el ne dicsekedjék velük is. Aziru kíváncsian kérdezősködött a hettiták földjéről, és Hat- tusasról, de észrevettem, hogy ugyanannyit tud róluk, akár- csak én. Hettita követek is jártak nála, és beszéltek katonáival meg vezéreivel, és amikor én mindezt láttam, azt mondtam neki: - Az oroszlán és a sakál ugyan szövetkezhetnek egymással a közös zsákmány megszerzésére, de láttál-e már valaha olyat, hogy a sakál a legjobb falatokat kapta volna? Ő azonban csak nevetett rám aranyfogaival, és így beszélt: - Nagy tudásvágy él bennem, és új dolgokat akarok tanulni, éppúgy, mint te, bár az uralkodás nem ad módot arra, hogy hozzád hasonlóan utazhassak, hisz te nem hordasz felelősséget válladon, hanem szabad vagy, akár az ég madara. És talán nincs abban semmi rossz, hogy a hettita tisztek jó tanácsokat adnak az én vezéreimnek, mert ők új fegyverekkel és hadi tapasztalatokkal rendelkeznek, amelyek nálunk hiányoznak. a háború, mert Szíria már régóta Egyiptom pajzsaként szolgál északon. Bizony, gyakran véres volt ez a pajzs, és mi nem feledjük el, ha eljön a leszámolás napja Egyiptom és Szíria között. Míg a háborúról beszélt, eszembe jutott Horemheb. - Már éppen eleget élveztem vendégbarátságodat - mond- tam - és vissza kívánok térni Szimirrába, csak adj nekem egy hordszéket, mert szörnyűséges hadiszekereidbe nem ülök többé, inkább nyomban kettévágatom a koponyámat. De Szi- mirra sivár lett nekem, és én, az egyiptomi, talán már elég vért kiszívtam a szegény Szíriából, amiért is az első hajóval vissza akarok térni Egyiptomba. Ily módon sokáig nem talál- kozunk, és meglehet, nem találkozunk többé soha, mert a Nílus vizének emléke édes a szájamban, és talán egészen halá- lomig megelégszem a Nílus vizével. A világ gonoszságából már eleget láttam, és tőled is tanultam erről a gonoszságról. - Senki nem tudja, mit hoz a holnap - felelte Aziru. - A guruló követ nem növi be a moha, és a szemedben villódzó nyugtalanság bizonyára nem engedi meg, hogy bárhol is sokáig időzzél. Aztán barátok módjára elváltunk egymástól, sok ajándékot és hordszéket kaptam tőle, s a katonái visszakísértek Szimirrá- ba, hogy senki ne bántson azért, mert egyiptomi vagyok. Szimirra kapujánál nyílsebesen repült el mellettem egy fecs- ke: szívem nyugtalanul megdobbant, és az utca köve égetni kezdte talpamat. Ezért, midőn beléptem házamba, így szól- tam: - Kaptah ! Csomagold össze a holminkat, és add el ezt a házat, mert visszatérünk Egyiptomba! Utamról nem kell sokat beszélnem, mert olyan nekem, mint az árnyék, vagy a nyugtalan álom. Midőn végre a hajón voltam már, hazafelé tartván a fekete föld országába, hogy még egy- szer meglássam Thébát, gyermekéveim városát, olyan izgatott sóvárgás költözött szívembe, hogy nem találtam a helyemet. Csak járkáltam fel és alá a hajó keskeny fedélzetén, s kerülget- tem a szőnyegtekercseket meg az áruhalmokat. Hazafelé tartottam, pedig nem volt hazám, idegen voltam a földön mindenütt. Hazafelé tartottam, és az emlékek már nem fájtak többé: az idő és az új ismeretek betakarták a keserű emlékeket. Nem éreztem már bánatot, nem éreztem már szé- gyent, csupán valami nyugtalan sóvárgás emésztette a szíve- met. Elhagytuk a gazdag, virágzó, és gyűlölettől, lázas szenve- délytől forrongó Szíriát. Elhajóztunk a Szináj félsziget vöröslő partjai mellett, és a sivatag szele kiszárította és megperzselte arcunkat, pedig tavasz volt. Azután eljött a reggel, s a szemha- táron a föld csupán keskeny zöld csíknak látszott. A hajósok bőrzsinegen agyagkorsót eresztettek a hullámokba, és vizet merítettek vele, s a víz már nem volt sós tengervíz, hanem az örök Nílus vize, olyan ízű, mint az egyiptomi föld. Soha semmiféle bor nem volt nekem olyan édes, mint az az iszapos víz, melyet messze a parttól, a tengerből merítettek. Ám Kap- tah így beszélt: - A víz a Nílusban is csak víz marad. Várj, uram, amíg egy tisztességes ivóba jutunk, ahol olyan habzó és tiszta sört mérnek, hogy nem kell búzaszemek közt megszűrni, és nem kell szopókával inni. Akkor majd elhiszem, hogy újra otthon vagyok Egyiptomban. Gyalázatos és istentelen szavai akkor nagyon bántottak, ezért azt mondtam: - A rabszolga is rabszolga marad, hiába borítja testét drága gyapjúkelme. Várj csak, Kaptah, míg majd hajlékony nádpálca kerül a kezembe, melyet a Nílus partján vágok! Bizony, majd elhiszed akkor, hogy újra otthon vagy! De Kaptah cseppet sem sértődött meg. Megindultságában könnyek öntötték el szemét, reszketni kezdett az álla. Kezét térdéhez kapva, meghajolt előttem, és így válaszolt: - Valóban, uram, olykor csodálatos bölcsességgel találod meg a kellő szót a kellő pillanatban, mert már egészen elfelej- tettem, hogy milyen finom dolog, ha lecsap hátsó felemre vagy lábszáramra a vékony nádpálca. Ó, uram, Szinuhe, olyan élmény az, melyet neked is szívemből kívánnék, mert a víznél, a sörnél, a templomok tömjénfüstjénél és a nádasbéli vadka- csáknál is szebben emlékeztet Egyiptomra, ahol minden a helyén van, és semmi sem változik meg az idő múlásával, hanem minden változatlan marad. Ne csodálkozzál hát, ha sírok a megindultságtól, hiszen a sok idegen, érthetetlen és hitvány dolog után csak most érzem igazán, hogy hazaérkez- tem. Ó, te áldott nádpálca, ki mindent az őt megillető helyre teszel, ki megoldasz minden nehézséget, nincsen hozzád fog- ható semmi ! Egy ideig még sírdogált, aztán elment, hogy bekenje a szka- rabeuszt. Midőn az Alsó Birodalom nagy kikötőjébe értünk, akkor döbbentem rá, milyen kimondhatatlanul megelégeltem a tarka, bő ruhák, a göndör szakállak és a kövér testek látását. A teherhordók keskeny csípője, ágyékkötőjük, simára borot- vált álluk, alsó országbéli beszédük, izzadságszaguk, a föld szaga, a nád szaga, a kikötő szaga, mind más volt, mint Szíriá- ban. Itt ismerős volt minden, és a rám csavart szíriai ruhák fojtogatni kezdtek, és testem többé nem tudott bennük léleg- zeni. Miután a kikötő írnokaival elintéztem a formaságokat, és számtalan papírra ráírtam nevemet, tüstént elindultam, hogy új ruhákat vásároljak magamnak. A sok gyapjúkelme után a vékony, könnyű gyolcsruha kellemesen simogatta bőrö- met. Kaptah azonban úgy határozott, hogy továbbra is szíriai módon öltözködik, mert félt attól, hogy neve még mindig szerepel a szökött rabszolgák listáján - noha a szimirrai elöljá- róktól szereztem egy agyagtáblát, amely igazolta, hogy rab- szolgaként született Szimirrában, és törvényesen vásárol- tam őt. Ezután holminkkal együtt egy folyami bárkára szálltunk, hogy folytassuk utunkat a Níluson felfelé. Teltek-múltak a napok, és újra hozzászoktunk Egyiptom földjéhez. Szántók szikkadtak a folyó két oldalán, lomha ökrök húzták a faekéket, a barázdák mentén lehajtott fejjel lépkedtek a parasztok, és a puha földbe magokat vetettek. Így pillantottam meg újra a keleti égen a három hegycsú- csot, Théba három örökkévaló őrzőjét. A lakosság igen meg- szaporodott, szegények agyagkunyhós települései gazdag városnegyedekkel váltakoztak, aztán előbukkantak a hegyma- gasságú falak, megpillantottam a nagy templom tetejét, az oszlopokat, a templom számtalan épületét és a szent tavat. Nyugaton a Halottak Városa húzódott a messzeségbe, egészen a hegyekig. A fáraók halotti templomai fehéren ragyogtak a sárga hegyek árnyékában, és a nagy királynő templomának oszlopsora ma is virágzó fák tengerétől roskadozott. A hegyek mögött bújt meg a tiltott völgy, kígyóival és skorpióival. Ho- mokjában, a nagy fáraó sírjának szájánál, ott pihent apámnak, Szenmutnak, és anyámnak, Kipának, kiaszott teste - marha- bőrbe bevarrva, megőrződve örök időkig. De távolabb, délen, a folyó partján, kertek és kőfalak között, légiesen és kéklőn emelkedett a fáraó arany háza. Csodáltam, hogyan lakhatott benne barátom, Horemheb. A hajó ismerős kőrakpartnál vetett horgonyt. Minden ugyanúgy volt, mint régen, és csak néhány utcányira voltunk attól a helytől, ahol gyermekéveimet töltvén, nem is sejtettem, hogy férfikoromban pusztulásba viszem majd szüleimet. Az idő homokja, amely betakarta keserű emlékeimet, most moz- golódni kezdett. El akartam rejtőzni, be akartam fedni arco- mat: nem voltam boldog, pedig újra Théba kikötőjének zaja töltötte be a levegőt körülöttem, és az emberek szemében, sürgés-forgásában, és nyugtalan mozdulataiban újra éreztem Théba lázát. Visszatértemre nem készítettem semmiféle ter- vet, úgy határoztam, hogy mindent a Horemhebbel való talál- kozásra, és az ő udvari helyzetére bízok. De amint lábam a rakpart köveit érintette, egyszerre megfogamzott bennem, mi is a teendőm. Nem jósolt összegyűjtött tudásomért orvosi hírnevet, gazdagságot, drága ajándékokat, ahogy régebben el- képzeltem, csupán egyszerű életet, névtelenséget, és szegény betegeket ígért. Szívemet mégis különös békesség töltötte el, midőn látomásként megjelent előttem a jövendő. Ez is azt bizonyítja, hogy mily kevéssé ismerjük szívünket, hiszen már azt gondoltam, szívem minden zugát ismerem. Soha nem jutott eszembe ilyesmi, de meglehet, tapasztalataim eredmé- nyeként érlelődött bennem, anélkül, hogy tudtam volna. Thé- ba lármáját hallván, s a napsütéstől forró rakpart köveit érint- vén lábammal, újra gyereknek éreztem magamat, mintha ko- moly és kíváncsi szemmel lesném most is apám, Szenmut munkáját, amint dolgozószobájában betegeket fogad. Ezért elkergettem a teherhordókat, akik zajongva, egymást ütlegelve tülekedtek körülöttem, és megparancsoltam Kaptahnak: - Hagyd csomagjainkat a hajón, menj azonnal, és vásárolj nekem egy házat ! Lehet bármilyen, csak legyen a kikötő köze- lében, a szegények városrészében, és ne álljon messze attól a helytől, ahol apám háza állt, míg le nem rombolták. Igyekezz, hogy még a mai napon beköltözhessek, és holnap megkezdhes- sem munkámat. Kaptahnak leesett az álla a csodálkozástól, és egészen elké- pedt, mert azt hitte, hogy először a legdrágább vendégfogadó- ban szállunk meg, ahol majd rabszolgák lesik parancsainkat. Ám ez egyszer egyetlen szóval sem ellenkezett, rám nézett, de nem nyitotta ki száját, csak lehajtott fővel útjára ment. Aznap este a szegények városrészében beköltöztem egy házba, mely előbb egy rézöntőé volt, odavitték a hajóról csomagjai- mat, és leterítettem szőnyegemet az agyagpadlóra. A szegé- nyek sikátoraiban az agyagkunyhók előtt újra fellobogtak a rőzsetüzek, és zsírban sütött hal illata terjengett az egész szur- tos, nyomorúságos és beteg városrész felett. Aztán az örömhá- zak kapuin kigyulladtak a lámpák, az ivókban nyekeregni kez- dett a szíriai muzsika, és egybevegyült a részeg hajósok üvöltö- zésével. A belváros számtalan fénye rózsaszínűre festette Thé- ba egét. Magam elől menekülvén sok hamis utat megjártam, sok idegen föld tudását szívtam magamba, és most újra otthon voltam. Másnap reggel így szóltam Kaptahhoz: - Szerezz házam kapujára orvosi jelvényt, de egyszerűt, festés és díszítés nélkül. És ha valaki kérdezősködik felőlem, ne beszéli hírnevemről és tudásomról, hanem csak annyit mondj, hogy Szinuhe, az orvos, fogad betegeket - gazdagokat meg szegényeket egyaránt-, és csak annyi ajándékot kér tőlük, amennyit vagyonuk megenged. - Szegényeket is? - kérdezte Kaptah őszintén megdöbben- ve. - Ó, uram, csak nem vagy beteg? Csak nem ittál mocsári vizet, vagy nem csípett meg skorpió? - Ha nálam akarsz maradni, tedd, amit parancsoltam ! - feleltem neki. - De ha nem vonz téged ez az egyszerű ház, és a szegények szaga bántja Szíriában kifinomult orrodat, tő- lem szabadon mehetsz, ahová akarsz. Gondolom, eleget loptál már vagyonomból ahhoz, hogy saját házat vásárolhass, és fele- séget végy magad mellé, ha kedved tartja. Én igazán nem fogok utadba állni. - Feleséget? - ismételte még nagyobb megdöbbenéssel. - Most már bizonyos, uram, hogy beteg vagy, és forró a fejed. Miért vennék feleséget? Azért; hogy sanyargasson, hogy lehe- letemet szagolgassa, midőn a városból hazatérek, és reggel, amikor fájó fejjel ébredek, ott álljon az ágyamnál bottal a kezében, s gyalázkodó szavakat kiabáljon? Ha neked megfelel, hogy gyékényszőnyegen töltöd éjszakáidat, nekem is megfelel, és e nyomorúságban is megvan az a haszon, hogy a sörmérések és örömházak egy ugrásnyira vannak csak innen, s a Krokodil- farok sincsen messze, melyet már egyszer említettem. Remé- lem, megbocsátasz, ha ma ellátogatok oda, és részegre iszom magam, mert mindez nagyon megrendített, és valamiképpen vissza kell nyernem előbbi állapotomat. Bizony, ha rád nézek, már rosszat sejtek, mert sohasem lehet előre tudni, vajon mit beszélsz, és hogyan cselekszel, hiszen pontosan fordítva gondolkodsz és csinálsz mindent, mint az eszüknél levő embe- rek. Ámde ilyet mégsem vártam. Csak a bolond rejti a drágakö- vet szemétdomb alá, de te ugyanúgy cselekszel ügyességeddel és tudásoddal. - Kaptah - mondtam -, minden ember csupaszon születik a világra, és a betegségben nincs különbség szegény és gazdag, egyiptomi és szíriai között. - Az lehet, de az ajándékaik között már nagy a különbség - válaszolt Kaptah rendkívül bölcsen. - Egyébként szép a gondolatod, és nem is volna ellene semmi kifogásom, ha valaki más igyekeznék tettekre váltani, és nem éppen te. Hiszen a sok baj és vesződség után végre sikerült zöld ágra vergőd- nünk! Gondolatod inkább született rabszolga gondolata: fiatalkoromban bennem is éltek hasonlóak, míg a bot meg nem tanított arra, hogy bölcsebb legyek. - Hogy mindent tudj - tettem hozzá -, elmondom neked, hogy egyszer majd, ha utamba kerül egy elhagyott gyermek, örökbe fogadom, és saját fiamként felnevelem. - Mi szükség erre ? - kérdezte elhűlve. - Hiszen az elhagyott gyermekek otthonra találnak a templomokban. Az egyikből alsóbbrendű papot nevelnek, a másikból heréltet, s aztán ott élhetnek a fáraó meg az előkelők ágyasházaiban, és ragyogóbb a sorsuk, mint az anyjuk valaha is álmodhatta volna. Másrészt, ha fiú után vágyol, ami érthető dolog, mi sincs annál egysze- rűbb. Csak ostobaságodban nehogy korsót törjél valami idegen nőszeméllyel, mert az pusztán gondokat rakna a nyakunkba. Ha nem akarsz rabszolganőt vásárolni, bármikor elcsábíthatsz valami szegény leányzót, aki csak boldog és hálás lesz, ha a gyereket magadhoz veszed, és őt így megszabadítod a szé- gyentől. De a gyerekek sok vesződséget és bosszúságot okoz- nak, és az örömöt, amit bennük lel a szülő, alighanem erősen eltúlozzák. Igaz, erről a dologról semmit sem mondhatok, mert a gyerekeimet még sohasem láttam, jóllehet, alapos okom van feltételezni, hogy a négy világtáj mindegyikén egész sereg van belőlük. Okosabban tennéd, ha már a mai napon vásárol- nál egy fiatal rabszolganőt, aki nekem is segítene, mert a tagja- im merevek, és a sok gyötrelem következményeként - különö- sen reggel - a kezem is reszket. A ház rendben tartása és az ételkészítés túl nagy fáradság nekem, hiszen mindezen felül még a vagyonod kezelése is reám hárul. - Erre nem gondoltam, Kaptah - feleltem neki. - De rab- szolgát mégsem vásárolok. Tarts te magad a pénzemen szolgát, mert bizony megérdemled. Ha házamban maradsz, szabadon járhatsz-kelhetsz, mert hűséges voltál, és úgy vélem - hála szomjúságodnak - sok hasznos értesülést szerezhetsz számom- ra. Tedd hát, amit parancsoltam, és ne kérdezz többet, mert elhatározásomat bensőmben olyasvalami szülte, ami erősebb nálam, és már nem másíthatom meg ! Így szólván, útnak eredtem, hogy megkeressem barátaimat. A Szíriai korsóban Thotmesz felől kérdezősködtem, de az ivónak már új tulajdonosa volt, és semmit sem tudott mondani a szegény művészről, aki úgy tartotta el magát, hogy macskákat rajzolt a gazdag gyerekek képeskönyveibe. Horemhebet keres- vén, a katonák házába mentem, de az üres volt. Udvarán nem birkózott most senki, katonák nem szurkáltak lándzsáik- kal náddal töltött zsákokat, mint azelőtt, és nem gőzölögtek hatalmas főzőüstök a konyhatetők alatt. Kihalt volt minden. Egy mogorva, magányos sardán altiszt nézett rám, nagy lábuj- ja a homokot turkálta. Sötétbarna arca csontos volt, és olajo- zatlan. Amikor Horemheb, a fáraó hadvezére után tudakozód- tam, aki néhány évvel azelőtt Szíriában a sivatag szélén hábo- rút vezetett a habiruk ellen, a sardán nyomban meghajolt előttem. Horemheb továbbra is a fáraó hadvezére, mesélte tájszólásban, de már hónapok óta Kús földjén tartózkodik, hogy feloszlassa az ottani helyőrségeket, és a katonákat elbo- csássa a szolgálatból. Visszatértéről még semmi hír nincsen. Adtam egy ezüstöt neki, mert bánatos volt, mire oly nagyon megörült, hogy megfeledkezett fajának méltóságáról, rám mo- solygott, és ámultában valamiféle istenség nevét emlegette. Midőn el akartam távozni, megfogta ruhaujjamat, és tehetetle- nül mutatott az üres udvarra. - Horemheb nagy hadvezér, megérti katonáit; maga is kato- na és nem ismeri a félelmet. Horemheb oroszlán, de a fáraó szarvatlan kecske. Szállásunk üres, nincs zsold, nincs ennivaló. Társaim az országot járják, és koldulnak. Mi lesz ennek a vége, nem tudom. Ámon áldjon meg ezüstödért, jó ember. Már nem ittam hónapok óta. Hasam bánattal van teli. Százféle ígérettel csalogattak el saját hazámból. Az egyiptomi toborzók sátorról sátorra jártak, és azt ígérték: lesz sok ezüst, sok leány, sok ivás. És mi lett belőle? Se ezüst, se ivás, se lányok! - Megvetése jeléül kiköpött, aztán kérges talpával széttaposta nyálát a porban. Nagyon bánatos sardán volt, és sajnáltam is, mert szavaiból megértettem, hogy a fáraó elbocsátotta kato- náit, és feloszlatta azokat a seregeket, melyeket atyja idejében nagy áldozatok árán toboroztak össze idegen országokból. Er- ről eszembe jutott az öreg Ptahor, és hogy megtudjam, hol lakik, megkeményítettem szívemet, és elmentem Ámon temp- lomába, az Élet Házába, aztán kikerestettem a nevek lajstro- mából. De a nevek lajstromának felügyelője azt mondta, hogy a királyi koponyalékelő már két éve meghalt, és eltemették a Halottak Városában. Ily módon egyetlen thébai barátomat sem találtam meg többé. Mivel úgyis a templom területén voltam, beléptem a nagy oszlopcsarnokba, és újra körülvett Ámon szent homálya, s a tarka kőoszlopok között, melyek szent írásjelekkel voltak televésve, ismét éreztem a tömjénfüst illatát. Fecskék suhantak be az ablakok kőrácsain, aztán ismét kirepültek. De a templom egészen üres volt, csakúgy, mint a külső udvar, és a számtalan elárusítóhelyen, és műhelyben már korántsem zajlott olyan lázas munka és forgalom, mint azelőtt. A fehér palástú, olajtól fénylő, borotvált fejű papok ijedten pislogtak rám, a külső udvaron az emberek tompított hangon beszéltek, és hallgató- zóktól félvén, minduntalan gyanakodva kémleltek körül. A külső udvar hajdan korán reggel kezdődő morajlása, zúgása, mely távolból olyan volt, akár nádasban a szélzúgás, és amelyre oly jól emlékszem tanulóéveimből, most egészen elcsendesült. Igazán nem szerettem Ámont, de akaratlanul valami különös bánat töltötte el szívemet, hasonlóképpen mindazokhoz, akik az örökre elszállt ifjúságra gondolnak vissza, akár jó, akár rossz volt ama ifjúság. Midőn a fáraók hatalmas szobrai között kiléptem az oszlop- csarnokból, észrevettem, hogy a nagy templom közvetlen szomszédságában új templom épült, óriási, és olyan furcsa külsejű, amilyet azelőtt még sohasem láttam. Semmiféle fal nem védelmezte, s belépvén láttam, hogy az oszlopok egy nyitott udvart vesznek körül, melynek oltárán áldozatként gabonakévék, virágok és gyümölcsök hevernek. Hatalmas domborművön Atón az áldozatot bemutató fáraóra bocsátotta számtalan sugarát, minden sugár egy áldó kézben végződött, és minden kézben ott volt az élet keresztje. Ennek a templom- nak fehér ruhás papjai nem vágatták le hajukat. Legtöbbjük fiatal fiú volt, s midőn a szent énekeket énekelték, melynek szavaira még Szíriából, a távoli Jeruzsálemből emlékeztem, arcukon elragadtatás tüzelt. De a papoknál és a domborműveknél is erősebben hatott rám az a negyven mérhetetlen oszlop, melyek mindegyikéről a természetfeletti nagyságúra faragott új fáraó meredt a szem- lélőre: karját szorosan keresztbe fonta mellén, kezében görbe botot és királyi korbácsot tartott. Ezek az oszlopfaragványok a fáraót ábrázolták, azt tudtam, hiszen megismertem szenvedélyében félelmetes arcát, vézna törzsét, széles csípőjét, vékony lábát és karját. Nagyon meg- döbbentem, amikor a művészre gondoltam, aki képes és bátor volt ahhoz, hogy megformálja ezeket a szobrokat, mert ha barátom, Thotmesz, néha szabad művészet után vágyakozott, ezekben a szobrokban most megláthatta volna a szabad művé- szet szörnyű torzképeit. A művész természetellenesen kiemel- te a fáraó testének minden formátlanságát: kövér combját, vézna bokáját, szenvedélyesen megfeszülő, sovány nyakát, mintha valami titokzatos, isteni jelentése volna mindennek. De legijesztőbb a fáraó arca volt, ez a furcsán hosszú arc, a ferde szemöldök, a kiálló arccsont és a duzzadt ajak körül játszó álmodozó, gunyoros és titokzatos mosoly. Ámon temp- lomának pilonja mentén felmagasztosított, istenhez hasonló óriásokként sorakoztak a fáraók szobrai. Itt, a negyven oszlop- ról puffadt hasú, vézna ember meredt Atón oltárára. Ember- ként meredt le az oszlopokról, távolabbra látott, mint bárki más, és egész kőbe merevedett lénye feszült izgalmat, vissza- fojtott gúnyt árasztott maga körül. Egész bensőm megremegett, amikor először láttam Amen- hotepet olyannak, amilyennek talán ő látta magát. Igaz, hogy egyszer már találkoztam vele; fiatal volt még, beteg és erőtlen, és szent betegség merevítette görcsbe tagjait. Túl zsenge böl- csességemben, közönyösen vizsgálva őt a tudós és orvos sze- mével, beszédét akkor csupán a betegek szokásos agyrémének tartottam. Ám most olyannak láttam, amilyennek a művész látta - egyszerre gyülőlve és szeretve is talán -, a művész, akinél bátrabb még sohasem volt Egyiptomban, mert ha őelőt- te valaki ilyen szobrot merészkedett volna faragni a fáraóról, minden tagját összetörik, és felakasztják a falakra. Atón templomában sem voltak sokan. Néhány férfiról és nőről, királyi gyolcsruhájuk, nehéz gallérjuk, és arany ékszere- ik után ítélve, úgy véltem, hogy a fáraó udvarához és az előke- lőségekhez tartoznak. Az egyszerű emberek értetlen kifejezés- sel hallgatták a papok énekét, mert új szövegeket énekeltek, és jelentésüket túlságosan is nehéz lett volna végiggondolni. Mégis, amikor az ének véget ért, egy öregember, akit ruhájá- ról vidékinek néztem, tisztelettudóan odament a papokhoz, és valami alkalmas talizmánt, őrzőszemet vagy varázsszöveges papírszalagot akart tőlük vásárolni, amennyiben elfogadható áron adják. A papok azt mondták neki, hogy ebben a templom- ban nem árulnak ilyesmit, mert Atónnak nincs szüksége sem varázslatra, sem papírokra, hiszen ő minden ajándék és áldozat nélkül elmegy azokhoz, akik hisznek benne. Ezt hallván, az öreg nagyon megorrolt, és hazug ostobaságról pusmogott ma- gában. Láttam, amint belépett a régi és jól ismert Ámon templomának kapuján. Akkor egy öreg halászasszony lépett a papokhoz, és jóindu- latú ájtatossággal tekintve rájuk, megkérdezte: - Hát senki sem áldoz Atónnak kosokat vagy ökröket, hogy egy kis húshoz jussatok? Hiszen olyan soványak vagytok, sze- gény fiúk. Ha istenetek valóban olyan hatalmas és erős, ami- lyennek mondják, és Ámonnál is erősebb - amit ugyan nem hiszek -, akkor úgy illenék, hogy papjai kövérek legyenek és fényesek a zsírtól. Én csupán egyszerű asszony vagyok, és nem tudok sokat, de mégis szívemből kívánok nektek sok zsírt és húst. A papok nevetgélni, sugdolózni kezdtek - mint afféle pajkos fiúk -, de a legidősebb elkomolyodott, és így szólt az asszony- hoz: - Atón nem vágyik véres áldozatokra, és az ő templomában nem illik Ámonról beszélned, mert Ámon hamis isten, kinek trónja nemsokára ledől, és templomai porba omlanak. Az asszony sebesen hátralépett, kiköpött a földre, aztán Ámon szent jelét vetve magára, így kiáltott: - Te mondtad ezt, a te fejedre szálljon az átok! Azzal elsietett, és mások is követték, akik ijedten pislogtak hátra a papok felé. Ám a papok csak hangosan nevettek, és kórusban kiáltották utánuk: - Menjetek csak kishitűek! Ámon akkor is hamis isten! Bizony, hamis isten, és hatalma éppúgy megdől, mint a fű, midőn levágja a sarló. Akkor a távozók közül valaki felkapott egy követ, és a papok felé hajítva, egyiket arcon találta vele, úgy, hogy vérezni kez- dett. A pap arcára szorította kezét és keservesen jajgatott, társai pedig őrök után kiabáltak, de a kődobó már elmenekült, és belevegyült az Ámon temploma előtt zsibongó forgatagba. Mindez elég gondolkodnivalót adott nekem, ezért odamen- tem a papokhoz, s így szóltam: - Igaz, hogy egyiptomi vagyok, de Szíriában éltem sokáig, és nem ismerem az új istent, kit Atónnak neveztek. Nem volnátok oly jók, hogy megvilágítsátok tudatlanságomat, és elmondjátok, ki ő, mit követel, és hogyan kell szolgálni? Gyanakodtak, és gúnyt kutattak arcomon, de végül feleltek: - Atón az egyetlen isten. Ő teremtette a földet, a folyókat, az embereket, az állatokat, mindent a föld színén, ami csak létezik és mozog. Ő öröktől fogva van, és hajdani alakjában, mint Ré istent szolgálták az emberek, de a mi időnkben mint Atón jelent meg fiának, a fáraónak, aki csak az igazságnak él. Ezután ő az egyedül való isten, és a többi mind hamis isten. Atón senkit sem hagy el, aki hozzá fordul, előtte egyenlő gazdag és szegény. Mint napkorongot köszöntjük őt minden reggelen, sugaraival megáldja a földet, a jókat és rosszakat egyaránt, s mindenkinek az élet keresztjét nyújtja. Ha elfoga- dod, már szolgája vagy, mert az ő lényege a szeretet, mert ő örökkévaló, halhatatlan, mindenütt jelenvaló, és akarata nél- kül semmi sem történik. - Mindez igazán szép és jó - mondtam -, de az a kő is az ő akaratából csattant előbb annak a fiúnak a száján, hogy még a vére is ömleni kezdett? A papok megütődve néztek egymásra. - Te gúnyolódsz velünk. De a fiú, akit megdobtak a kővel, így kiáltott: - Azért engedte meg, mert nem vagyok méltó hozzá ! Azt akarta, hogy tanuljak az esetből. Szívemben túlságosan kér- kedtem a fáraó kegyével, mert alacsony származású vagyok: apám nyájat legeltetett, anyám vizet hordott a folyóból, s csak a fáraó emelt fel, és vett pártfogásába, hogy szép énekhan- gommal istenét szolgáljam. Tisztelettudóan mondtam : - Valóban hatalmas lehet eme isten, ha az embert a sárból a fáraó arany házába emeli. - Igazad van - felelték kórusban -, mert a fáraó nem az ember külsejét, gazdagságát vagy származását nézi, hanem egyedül a szívét. Atón kegyelméből minden ember szívébe belelát, és meglátja még a legtitkosabb gondolataikat is. - Akkor ő nem lehet ember, mert az embereknek nem ada- tott meg, hogy mások szívébe belelássanak, csupán Ozirisz képes megmérni az emberi szívet. A papok tanácskoztak, és így feleltek nekem: - Ozirisz csak mese, és aki Atónban hisz, nem törődik vele. Jóllehet a fáraó csupán ember akar lenni, nem kételkedünk benne, hogy az ő lénye isteni lény. Bizonyítják ezt látomásai, midőn rövid pillanatok alatt egyszerre több életet él. De ezt csak azok tudhatják meg, és azok érthetik, akiket szeret. Ezért ábrázolta őt a művész a templom oszlopain egyszerre férfinak és nőnek. Mert Atón ama élő erő, mely életet olt a férfi magjá- ba, és gyermeket hív elő az anya méhéből. Ekkor gúnyosan felemeltem kezemet, és fejemet fogván, azt mondtam: - Én egyszerű férfi vagyok csupán, miként ama előbbi asz- szony is egyszerű volt, és képtelen vagyok teljesen megérteni bölcsességteket. De úgy érzem, hogy ez a bölcsesség magatok- nak is zavaros, mert tanácskoznotok kell, mielőtt válaszoltok. - Atón teljes, miként a napkorong is. Ami benne él és léleg- zik, az mind teljes, de az emberi értelem hiányos és ködhöz hasonló - magyarázták felhevülten. - Hát ezért nem tudjuk egészen megvilágosítani fejedet, hiszen magunk sem tudunk még mindent, csupán mindennap tanulunk valamit abból, ami az ő akarata. Az ő akaratát csak fia, a fáraó ismeri, aki az igazságnak él. Ezek a szavak megragadtak, mert azt mutatták, hogy e pa- pok szívükben őszinték, jóllehet finom gyolcsot hordtak, ken- ték hajukat, ének közben élvezték a csodáló női pillantásokat és kinevették az egyszerű embereket. Lelkemben erre valami olyan válaszolt, ami tudtom nélkül, akaratlanul érlelődött ben- nem. Először gondoltam arra, hogy az emberi értelem talán csakugyan hiányos, ezért az emberi értelmen túl kell hogy létezzen valami más is : amit a szem nem lát, a fül nem hall és a kéz sem képes megtapintani. Talán a fáraó és papjai megtalálták ezt az emberi értelmen túl létező ismeretlen való- ságot, és elnevezték Atónnak? Már esteledett, amikor visszatértem házamba. A kapun kint lógott az egyszerű orvosi jelvény, az udvarban pedig néhány szurtos beteg várt rám türelmesen. Kaptah elégedetlen képpel ült a verandán, s pálmalevéllel hessegette arcáról és lábáról a legyeket, melyek a szegények nyomában érkeztek oda, de vigaszképpen ott volt mellette egy frissen felnyitott sörös- korsó. Először egy anyát hívattam be, aki ölében szorongatta vézna gyermekét, mert az ő gyógyítására elég volt néhány rézpénzt adnom, hogy élelmet vásárolhasson és szoptathasson. Utána bekötöztem egy rabszolgát, aki a malomban ujját zúzta össze. Helyére rakván a csontot és ízületet, borba kevert csillapítót itattam vele, hogy elfeledje fájdalmát. Segítettem egy öreg írnokon is, akinek golyva nőtt a nyakán, akkora, mint egy gyermekfej. Az öreg csak ferdén tudta tartani a fejét, szeme egészen kidülledt, lélegzése nehéz volt. Tengeri moszatból főzött orvosságot adtam neki, amelynek készítését Szimirrá- ban tanultam, jóllehet nem bíztam benne, hogy sokat javítana baján. Tiszta rongydarabból előkapart néhány rézpénzt, és szegénységét restellvén, könyörgő tekintettel kínálta nekem, de nem fogadtam el, hanem azt mondtam, hogy inkább elhí- vom majd, ha lesz valami írnivalóm. Nagy örvendezve ment el, hiszen megtarthatta rézpénzeit. Eljött hozzám a közeli örömház egyik lánya, kinek szeme olyan gyulladásos volt, hogy akadályozta mesterségében. Megtisztítottam a szemét, és kevertem neki orvosságot, hadd legyen mivel borogatnia, hogy nyavalyájából kigyógyuljon. Akkor a lány, bátortalanul lemeztelenítve testét, felkínálkozott nekem, ama egyetlen ajándékot kínálva, amit adhatott. Hogy ne sértsem meg, azt mondtam, hogy egy fontos műtét miatt tartózkodnom kell a nőktől, és ő elhitte, mivel semmit sem értett az orvosi dolgokhoz, és nagyon tisztelt önuralmamért. De azért, hogy ne érezze tettét hiábavalónak, késemmel eltávo- lítottam a hasáról és a lágyékáról néhány szépségrontó szemöl- csöt, és mivel környéküket zsibbasztó kenőccsel dörzsöltem be, alig érzett fájdalmat, s ő is boldogan hagyta el házamat. Ily módon az első nap a szegények orvosaként még a sót sem szereztem meg kenyeremhez, és Kaptah, gúnyos mosoly- lyal, mégis kövér ludat tálalt nekem - thébai módra elkészít- ve -, melyhez fogható ínyencség nincsen sehol másutt a vilá- gon. A város belsejében levő, drága borozóból hozta, és a sütőveremben tartotta melegen, aztán tarka üvegserlegbe Ámon szőlődombjainak legfinomabb borából töltött - napi munkámat gúnyolván. De szívem könnyű volt, és jobban örül- tem e napnak, mintha valami gazdag kereskedőt gyógyítottam volna meg, és aranyláncot kaptam volna ajándékba. Az igazság kedvéért azt is el kell mondanom, hogy a malomban dolgozó rabszolga néhány nap múltán eljött, megmutatta gyógyuló ujját, és egész korsó darát hozott nekem, amit a malomból lopott, hogy megajándékozhasson: ilyenképpen első napi munkám mégsem maradt teljesen megfizetetlenül. Kaptah pedig így vigasztalt: - Hiszem, hogy a mai nap után híred az egész környéken el fog terjedni, és udvarod már napkeltekor teli lesz betegekkel, mert már hallottam, hogy ezt sugdossák a szegények egymás- nak: "Menjetek a kikötői sikátor sarkán a rézöntő házába, mert odaköltözött egy orvos, aki fizetség nélkül, könnyű kéz- zel, és nagy ügyességgel gyógyítja a betegeket. A sovány anyáknak rézpénzt ad, és a nincstelen örömlányokon szépítő műtéteket végez, anélkül, hogy ajándékot fogadna el. Siesse- tek, mert a legtöbbet az kapja, aki elsőnek érkezik, s bizonyo- san nemsokára olyan szegény lesz, hogy el kell adnia házát, és el kell költöznie, hacsak nem zárják sötét szobába, és nem raknak térdére piócákat." Ám ebben tévednek ezek az ostobák, mert szerencsére van aranyad, és én ügyesen forgatom a te javadra. Soha életedben nem kell hiányt szenvedned semmi- ben; ha kedved tartja, mindennap libát ehetsz, a legjobb bort ihatod, és akkor is meggazdagodsz, ha megelégszel eme egy- szerű házzal. De mert sohasem cselekszel úgy, mint más embe- rek, cseppet sem csodálkozom majd, ha egy reggelen újra hamuval fejemen kell felébrednem, ha aranyadat kútba veted, és átkozott nyugtalanságod miatt eladod a házadat, és engem is. Bizony, cseppet sem csodálkoznék mindezen, és ezért, uram, talán jobb lesz, ha a királyi levéltár papírjára leíratod, hogy szabadon járhatok-kelhetek kedvem szerint, mert a szó elfelejtődik és elszáll, de a papír megmarad örökké, ha rákötik pecsétednek agyagba nyomott mását, és ha a királyi írnoknak megadod a szükséges ajándékot. E kérésemnek megvan a külö- nös oka, de nem akarom elbeszélésével terhelni fejedet és elvenni idődet. Langyos tavaszi este volt, a sárkunyhók előtt trágyahalmok égtek, az esti szellő pedig cédrusfa és szíriai illatszerek szagát hozta a kikötőből. Illatot leheltek az akácok is, és mindez kellemesen elegyedett orromban az avas zsírban sülő halak szagával, mely esténként rátelepedett a szegénynegyedre. Lúdhúst ettem thébai módon elkészítve, bort ittam, és köny- nyűnek éreztem magamat. A bor elmosta szívemből a terhes gondolatokat, a vágyakat, a bánatot. Ezért megengedtem, hogy Kaptah is töltsön magának cserépbögréjébe, és így szóltam hozzá: - Szabad vagy Kaptah, szabad vagy már régóta, mint te is tudod, mert arcátlanságod ellenére inkább barátom, mint rabszolgám voltál attól a naptól fogva, melyen odakölcsönöz- ted nekem rézpénzeidet és ezüstödet, noha azt hitted, hogy sohasem kapod vissza. Légy szabad, Kaptah, élj boldogul! Holnap a királyi írnokkal megíratjuk a törvényes papírokat, melyeket egyiptomi és szíriai pecsétemmel egyformán le fogok pecsételni. De meséld el még, miképpen sikerült elhelyezned vagyonomat és aranyamat, hogy akkor is dolgozik helyettem, ha én semmit sem teszek ! Hát nem vitted az aranyat a templom kincstárába, ahogy parancsoltam? - Nem, uram - mondta komolyan Kaptah, és egyetlen sze- me őszintén pislogott rám. - Nem tettem meg, amit parancsol- tál, mert ostobaság volt, és ostoba parancsaidat sohasem telje- sítem, jóllehet úgy hitted, hanem mindig saját fejem szerint cselekedtem. Most talán már bevallhatom ezt, midőn szabad vagyok, és midőn elég bort ittál ahhoz, hogy ne dühödj meg. Ám mivel ismerem lobbanékony és meggondolatlan természe- ted, melyen korod még nem tudott javítani, minden eshetőség- re készen, eldugtam botodat is. Azért mondom, hogy ne keresd hiába, midőn elmondom, mit tettem. Az aranygyűjtésnek egyetlen okos célja, hogy magunk helyett az aranyat dolgoztas- suk. Így keresztbe rakott kézzel üldögélhetsz, és rághatod a pirított, sós lótuszmagot, hogy kellemes szomjat keltsen. Amíg te a templomokban sétáltál, és a látképben gyönyörköd- tél, én beteg lábammal egész nap a várost róttam, hogy meg- tudjam, melyek Thébában a legjobb befektetési lehetőségek. Hála szomjamnak, sok minden a fülembe jutott. Megtudtam többek között, hogy a gazdagok nem helyezik többé aranyukat a templomok pincéibe, mert azt mondják, hogy ott nincsen biztonságban, márpedig, ha így áll a dolog, az arany egész Egyiptomban sehol nincsen biztonságban. Megtudtam még azt is, hogy Ámon temploma földeket árul. - Hazudsz - mondtam felindulva, és felálltam, mert ennek még a puszta gondolata is esztelenség volt. - Ámon legkevésbé sem árul földeket, Ámon csak vesz. Ősidők óta vásárolta a földeket, és ma már a fekete ország földjeinek egynegyede az ő birtokában van. Amit pedig egyszer megragadott, azt nem ereszti ki a kezéből soha. - Persze, persze - szólt Kaptah békítően, bort töltött a serlegembe, és lopva teletöltötte saját cserépbögréjét is. - Min- den értelmes ember tudja, hogy a föld az egyetlen vagyon, ami nem vész el, és ami megtartja értékét, csupán jó viszony- ban kell lenni a földmérőkkel, és ajándékkal kell nekik kedves- kedni minden évben az áradás után. De most mégis úgy van, hogy Ámon nagy sietséggel és titokban kiárusítja földjeit, s bármelyik híve vehet, aki aranyat ad. Engem is megdöbbentett a dolog, és kiderült, hogy Ámon ugyancsak olcsón adja a földeket, de azért annyi haszna van belőle, hogy ha akarja, meghatározott idő elteltével ugyanolyan áron visszaválthatja őket. - Talán csak nem vásároltál földet, Kaptah? - kérdeztem ijedten. De Kaptah megnyugtatott. - Olyan bolond nem vagyok, uram, hiszen tudhatnád, hogy nem ganajos lábujjakkal jöttem a világra, bár rabszolga vagyok, hanem kövezett utcán, magas házban születtem. Én semmit nem értek a földhöz, és ha földet vásárolnék a pénzeden, mindegyik intéző és pásztor és szolgáló annyit lopna tőlem, amennyit csak bír. Thébában viszont nem lophat tőlem senki, legfeljebb én lopok másoktól. Ámon ajánlata különben is any- nyira előnyös, hogy még az ostobának is szemet szúr, ezért úgy sejtem, itt valami bűzlik. Ezt bizonyítja az is, hogy a gazdagok már bizalmatlanok a templom kincstárával szemben. Úgy vélem, mindez a fáraó új istene miatt történik. Sok min- den jön még, uram, sok minden különös és furcsa, míg meglát- juk és megértjük, mi lesz a vége. De én, aki mindig csak a te javadat keresem, aranyadon egész csomó kitűnő házat, kereskedést, és bérházat vásároltam, mert azok szép nyeresé- get hoznak. Az alku már annyira készen áll, hogy csupán pecsétedet és aláírásodat várja. Hidd el, olcsón vettem, és ha az eladók adnak is ajándékot nekem az üzlet megkötése után, az nem rád tartozik, hanem csak rám és rájuk, és az ő ostobaságukra. Ennél az üzletnél nem loptam tőled semmit, de nincs ellenemre, ha saját akaratodból meg kívánsz ajándé- kozni valamivel, jutalomból, hogy ilyen előnyösen elintéztem számodra az alkut. Röviden eltűnődtem, és azt mondtam neki: - Nem, Kaptah, nem kívánlak megajándékozni, mert te nyilván úgyis eleget ellopsz majd a házak béréből, és nyilván saját javadra fogsz majd egyezkedni az építészekkel is, akik az évenkénti javításokat elvégzik. Kaptah egyáltalán nem lepődött meg, hanem beletörődött válaszomba. - Éppen így gondoltam én is, mert a te gazdagságod az én gazdagságom, ezért a te javad az én javam, és nekem min- denben a te javadat kell keresnem. De volna még egy nagyon előnyös tervem, amelyet szintén a te pénzeden szeretnék meg- valósítani. A rabszolgapiac egyik legnagyobb háza éppen el- adó, és úgy vélem, elmondhatom, hogy mindent tudok a rab- szolgákról, amit csak tudni lehet róluk, hiszen magam is rab- szolga voltam egész életemben, így rabszolga-kereskedéssel hamarosan gazdaggá tennélek. Tudom, hogyan kell titokban tartani a rabszolgák hibáit, fogyatékosságait, és tudom, hogyan kell helyesen kezelni a botot, amit te egyáltalán nem tudsz, uram, ha megmondhatom most, miután botodat elrejtettem. De nagyon bánatos vagyok, mert úgy vélem, kárba vész ez a nagyszerű lehetőség, hiszen nem egyezel bele. Nemde, uram? - Úgy, ahogy mondod, Kaptah - feleltem. - Rabszolga-ke- reskedők nem leszünk, mert az szennyes és alávaló foglalkozás. Hogy miért van így, nem tudom, hiszen minden ember vásárol és használ rabszolgákat, és minden embernek szüksége van rájuk. Így volt ez mindig, és így lesz a jövőben is, de valami azt mondja bennem, hogy nem akarok rabszolga-kereskedő lenni, és ugyanígy nem akarom, hogy te az legyél. Kaptah megkönnyebbülten felsóhajtott. - Jól ismerem a szívedet, uram, és most megmenekültünk a kísértéstől, mert ha alaposan meggondolom a dolgot, lehet, hogy túl sok figyelmet szenteltem volna a rabszolganőknek, midőn előnyeiket vizsgálgatom. Meglehet, ily módon szükség- telenül elpazaroltam volna erőimet, pedig ezt nem engedhe- tem meg magamnak, mert már öregedni kezdek, merevednek a tagjaim és ujjaim szörnyen remegnek, főleg reggelenként, ébredéskor, midőn a söröskorsóért nyúlok. De van még hozzád egy kérésem. Egyszerre bizonytalan, tétovázó lett, félszemével kíváncsian vizsgálgatta, milyen a kedvem. Akkor magam töltöttem bort csészéjébe, és biztattam, hogy csak beszéljen, mert még soha- sem láttam így tétovázni, és ez kíváncsivá tett. Végül megszó- lalt: - Kérésem arcátlan és szégyentelen, de mivel szavaid sze- rint szabad vagyok, bátorságot veszek, hogy előadjam. Remé- lem, nem haragszol meg, de botod a biztonság kedvéért el van dugva. Azt szeretném ugyanis, ha eljönnél velem abba a kikötőbeli borozóba, amelyről már gyakran meséltem neked, és amelyet úgy hívnak, hogy "Krokodilfarok". Együtt élvez- hetnénk ott a bort, és láthatnád, milyen az a hely, melyről nyitott szemmel is álmodtam, midőn Szíria és Babilónia vastag sörét kellett szopókán szívogatnom. Nevetés fogott el, és egyáltalán nem haragudtam meg Kap- tahra, mert a bor nyájassá tett. A sötétedő tavaszi est bánatot árasztott, én pedig nagyon magányosnak éreztem magam. Ámbár hallatlan és rangomhoz nem illő dolog volt, hogy gazda létemre saját szolgámmal menjek egy nyomorúságos kikötőbe- li ivóba, hogy megkóstoljam az erejéről krokodilfaroknak ne- vezett italt, még emlékeztem arra, hogy egyszer a múltban Kaptah is saját akaratából lépett be velem ama sötét kapun, pedig tudta, hogy visszafelé még egyetlen élő ember sem lépte át küszöbét. Ezért megérintettem vállát, és így szóltam: - Szívem azt mondja, hogy a krokodilfarok éppen helyénva- ló ahhoz, hogy a mai napot vele fejezzük be. Induljunk hát! Kaptah elfelejtvén tagjainak merevségét, a rabszolgák mód- ján ugrándozni kezdett örömében. Futva előhozta botomat a rejtekhelyről, aztán vállamra terítette a köpenyt. Elindultunk a kikötőbe, és megérkezvén, beléptünk a Krokodilfarok nevű ivó ajtaján. Útközben a szél száraz cédrusfa és virágzó mezők illatát sodorta felénk. A Krokodilfarok a kikötőnegyed közepén helyezkedett el, egy védett sikátorban, nagy raktárházak közé szorulva. Agyag- téglákból épült falai ormótlan vastagok voltak; nyáron hűvös levegőt leheltek, télen megtartották a meleget. Az ajtó külső felén a sörös- és boroskorsón kívül egy óriási, kiszárított kroko- dil is lógott, csillogó üvegszemekkel, tátott szájjal, fehérlő fogakkal. Kaptah nagy buzgón bevitt, két puha széket kerített, aztán hívta a tulajdonost. Ismerős volt a házban, és úgy lépke- dett, mintha otthon volna. Így a többi vendég is megnyugo- dott, és noha először bizalmatlanul pislogtak rám, most tovább folytatták a beszélgetést. Csodálkozva vettem észre, hogy a padló fából készült, a falakat is fával burkolták, és mindenféle messzi utakról hozott emléktárgy függött rajtuk: néger lán- dzsák, tollbokréták, tengeri kagylók, meg festett krétai edé- nyek. Kaptah büszkén követte tekintetemet és így szólt: - Bizonyára csodálkozol, hogy itt a falak fából vannak, akár a gazdagok házaiban. Tudd meg, hogy mindegyik deszka ki- öregedett hajóból való, és noha nem szívesen gondolok tengeri utazásaimra, meg kell említenem, hogy az a sárga, tenger áztatta deszka valamikor Punt földjére vitorlázott, az a barna deszka meg a tengeri szigetek kőpartjait súrolta egykor. De ha megengeded, most kóstoljuk meg a krokodilfarkat, melyet a fogadós saját kezével kevert nekünk. Gyönyörű serleget hoztak, mely kagylóhéjat utánzott, és tenyéren kellett tartani, de alig figyeltem rá, mert azt a nőt néztem, aki a kezembe adta. Már nem volt egészen fiatal, miként az ivók más kiszolgálóleányai, és a vendégek csábításá- ra nem járkált félmeztelenül, hanem illendően öltözködött, fülében ezüstkarikát, vékony csuklóján ezüst karperecet hor- dott. Pillantásomat viszonozván, bátran szemembe nézett, és nem fordult félre, ahogy más nők teszik. Szemöldökét vékony- ra tépte, szemében egyszerre tükröződött mosoly és bánat. Bársonyosan barna, eleven, meleg szeme volt, jólesett belepil- lantani. Tenyeremre fektetvén, elvettem kezéből a kagyló ala- kú serleget, és miközben szemem egyre a szemébe mélyedt, önkéntelenül is megkérdeztem: - Hogy hívnak, gyönyörűm? Halk hangon válaszolt : - Merit a nevem, de nem szokás gyönyörűmnek hívni, mi- ként gyáva fiúk teszik, hogy megérinthessék a felszolgálóleány derekát. Remélem, emlékezni fogsz erre, ha majd újra meg- tiszteled házunkat, Szinuhe, aki magányos vagy. - Cseppet sem vágyom arra, hogy derekadhoz nyúljak, szép Merit - mondtam megbántva. - De a nevemet honnan isme- red? Elmosolyodott, s amint dévajkodva beszélt, barna bársony- síma arcán nagyon szép volt a mosoly. - Híred előtted járt, ó, Szinuhe, és most, hogy látlak, tudom már, híred nem hazudott, hanem minden igaz, amit rólad mesélt. Szeme mélyén távoli bánat rejtezett, olyan volt, mint a délibáb, és mosolyán keresztül szívem megérezte azt. Nem tudtam haragudni rá, csak így szóltam: - Ha híremen Kaptahot érted, itt mellettem, eme volt rab- szolgámat, kit ma tettem szabaddá, hát tudd meg, hogy az ő szavának nem adhatsz hitelt. Nyelvének már születése óta olyan hibája van, hogy nem képes elválasztani a hazugságot az igazságtól, hanem egyformán szereti mindkettőt, de talán a hazugságot még jobban is. Ezt a hibát pedig sem orvosi tudásom, sem botom nem tudta meggyógyítani. - Meglehet, hogy néha az igazságnál kedvesebb a hazugság, midőn az ember nagyon magányos, és első tavasza már messze szállt. Ezért szívesen hiszek szavadnak, ha így beszél: szép Merit, és mindent elhiszek, amit arcod mesél nekem. De nem kóstolod meg a krokodilfarkat? Már kíváncsian várom, mert szeretném tudni, vajon vetekszik-e mindama csodálatos orszá- gok csodálatos italaival, melyekben megfordultál. Egyre szemébe merülvén, szájamhoz emeltem a serleget, és úgy ittam ki, de utána már nem néztem a szemét, mert a vérem a fejembe tódult, köhögni kezdtem, és torkom úgy égett, mintha tűz lobogott volna benne. Amikor végre újra levegőhöz jutottam, azt mondtam: - Bizony, visszavonok minden Kaptahról mondott szót, mert legalábbis ebben a dologban nem hazudott. Italod való- ban erősebb minden italnál, amit csak valaha kóstoltam. Tüze- sebb még a földi olajnál is, melyet babiloniak égetnek lámpáik- ban, és nem kétlem, hogy még az erős embert is éppúgy földre dönti, akár a krokodil farkának csapása. Testemet tűz öntötte el, megégett nyelvemen fűszer- és balzsamíz maradt. Szívem szárnyra kapott, akár a fecske. - Széthre és minden gonoszra! - kiáltottam. - Nem értem, miből keverték ezt az italt, és azt sem tudom, hogy ez a krokodilfarok, avagy a szemed varázsolt-e el, Merit. De va- rázslat nyűgözi le tagjaimat, szívem újra fiatal, és ne lepődj meg, ha megfogom derekadat, mert ez az ital a bűnös, nem pedig én. Merit ügyesen elhúzódott, és pajzánul maga elé emelte ke- zét. Karcsú volt, hajlékony és szép. - Nem illik, hogy káromkodjál, mert tisztességes borozóban ülsz, és én sem vagyok még egészen öreg, ártatlanságom is csaknem romlatlan, jóllehet szemed talán nem hiszi. De az italról elmondhatom, hogy egyetlen hozományom ez, amit apám reám hagyott, amiért is eme volt rabszolgád, Kaptah, hevesen udvarolt nekem, hiszen velem együtt ingyen hozzáju- tott volna a keverés titkához. Ám ő félszemű, hájas és öreg, nem hiszem, hogy érett nő örömet találhat benne. Ezért ara- nyon kellett megvásárolnia ezt az ivót, és most meg akarja vásárolni titkomat is, noha bizony sok aranyat kell kimérnie ahhoz, hogy megegyezzünk. - Takarodj innen, arcátlan nőszemély! - kiáltott Kaptah, és szavait egész sereg isten emlegetésével tetézte, kiknek nevét még Szíriában tanulta meg. - Uram ! - fordult hozzám kérőn. - Mindez túl gyorsan történt, én tapintatosan akartalak előké- szíteni a dologra, és beleegyezésedet akartam kérni, hiszen most is szolgád vagyok. De igaz, hogy megvettem ezt az ivót gazdájától, és lányától is meg akarom szerezni a krokodilfarok keverési titkát, mert ez az ital híressé tette e házat mindenütt a folyó partján, ahol csak összejönnek a vidám férfiak; és midőn távol voltam, mindennap gondoltam rá. Miképpen te is tudod, azokban az években legjobb tudásom szerint annyit loptam tőled, hogy már nekem is nehézségeim támadtak ara- nyam és ezüstöm elhelyezése körül. Pedig gondoskodnom kellett öregségem napjairól, amikor már nem bírok futkosni számtalan ügyedben, és csontjaimat parázstartó mellett üldö- gélve akarom melengetni. Sértődött képpel nézett rám, mert nevetni kezdtem. Elkép- zeltem, ahogy Kaptah futkos, hiszen amikor én gyalogosan mentem, ő akkor is hordszéket használt. Eszembe jutott még, hogy testének vastag zsírpárnáin keresztül aligha melegítené fel csontjait a parázstartó, de tudtam, hogy e gondolatokat mind a krokodilfarok szülte. Ezért abbahagytam a nevetést, komolyan bocsánatot kértem Kaptahtól, és bíztattam, hogy csak folytassa. - Már fiatal rabszolga koromban az ivótulajdonos mestersé- ge volt számomra a legvonzóbb és legirigylésreméltóbb min- den mesterség között - magyarázta Kagtah, mert érzelgőssé tette a krokodilfarok. - Akkoriban főleg az járt eszemben, hogy az ivótulajdonos annyi sört ihat fizetség nélkül, amennyi csak jólesik, és nem feddi meg érte senki. Ma már jól tudom, hogy mértékletesen kell innia, sohasem szabad lerészegednie, és ez számomra biztosan nagyon egészséges lesz, mert a túl sok sör olykor egészen megzavar; vízilovakat, meg más ször- nyű dolgokat látok. És az ivótulajdonos mindig új emberekkel találkozik, s ebből csak haszna van, mert mindent hall, és mindenről tud. Ez is nagyon tetszik nekem, mert születésem óta igen kíváncsi ember vagyok. Nagy hasznát veszem majd nyelvemnek is, mert meséimmel úgy elszórakoztatom a vendé- geket, hogy önfeledten ürítik egyik serleget a másik után, és csak akkor döbbennek meg, ha eljön a fizetés ideje. Ily módon úgy vélem, hogy az istenek kezdetben ivótulajdonos- nak akartak teremteni, és csak tévedésből születtem rabszolgá- nak. Szerintem ez a mesterség a legbiztosabb és a legmegbíz- hatóbb mindegyik között, mert az emberek szomja sohasem változik, történjék bármi. Megrendülhet a fáraók hatalma, ledőlhetnek trónusaikról az istenek, de a sörmérések és a boro- zók nem lesznek üresek soha. Mert az emberek isznak, ha szomorúak, isznak, ha bánatosak. Ha szerencse éri őket, szívü- ket borral vidítják fel, és ha csalódnak, bánatukat is borba fojtják. De bocsáss meg, hogy megint nem idevaló dolgokról beszélek, mert az az igazság, hogy még magam sem szoktam hozzá a krokodilfarokhoz, ezért a nyelvemet zabolátlanná te- szi. Arról van szó, hogy ez az ivó már az enyém, egyelőre a volt gazda, meg ez a boszorkány Merit viselik gondját, és közösen osztozunk a hasznon, míg csak öregségemre magam nem telepszem meg benne. Bizony, már nem emlékszem, hol kezdtem a dolgot, és mit akartam mondani, mert e mai nap számomra nagy öröm napja, és leginkább azon örvende- zem, hogy nem haragudtál meg rám, és nem szidtál meg tettem miatt, hanem továbbra is megtartasz szolgádnak, jólle- het ivótulajdonos vagyok, akinek mestersége nem mindenki szemében tisztességes mesterség. E hosszú beszéd után Kaptah dadogni kezdett, elsírta ma- gát, fejét ölembe hajtotta, és átölelte térdemet. Igen erőt vett rajta a meghatódás és az ital. Én pedig sokáig tűnődtem, s azt mondtam neki : - Történt, ahogy történt, Kaptah, azt el kell ismernem, hogy egyetlen nap alatt ugyancsak sokat végeztél. Ő azonban dicséretemet elhárítván, így felelt : - Elfelejted, uram, hogy már tegnap megérkeztünk. De az igaz, hogy nem hagytam lábam alatt megnőni a füvet, és bár számodra biztosan hihetetlennek hangzik, hozzá kell tennem, hogy még a nyelvem is elfáradt, hiszen egyetlen kro- kodilfarok képes volt összegabalyítani. Akkor felkeltünk, elbúcsúztunk a gazdától, Merit pedig elkísért az ajtóig, ezüstkarikái hangosan csörögtek bokáján és csuklóján. Az ajtónál a sötétben megfogtam derekát - érez- tem, hogy közelemben van a teste -, de ő határozottan félretol- ta kezemet. - Érintésed kedves lehetne nekem, de nem kívánom, mert tenyereden túlságosan érződik a krokodilfarok hatása. Elbúsulva emeltem fel kezemet, jól megnéztem, és valóban annyira emlékeztetett a krokodil mancsára, hogy sietve haza- mentünk, és szétterítvén a szőnyegeket, mély-mély álomba zuhantunk. Így kezdődött életem Théba szegénynegyedében, a rézöntő volt házában. Sok betegem és kevés hasznom volt, miképpen Kaptah megjósolta, mert többet vesztettem, mint kerestem, hiszen a gyógyításhoz sokszor drága orvosságok kellettek. Éhe- zőket sem volt érdemes gyógyítanom, ha nem jutottak elég zsírhoz és kásához, hogy erejüket újra visszanyerjék. Az aján- dékok, melyeket kaptam, nem voltak értékesek, de örömet szereztek nekem, és örömöm még nagyobb volt, amikor meg- hallottam, hogy a szegény emberek áldón emlegetik nevemet. Minden este fellángolt Théba egén a belváros lámpáinak pi- rosló visszfénye, de kimerült voltam a munkától, és esténként csupán betegeim gyógyításán, és a fáraó új istenén tűnődtem. Kaptah a házvezetés munkájára felfogadott egy idős asz- szonyt, aki igazán nem zavart, s aki nagyon megelégelte az életet meg a férfiakat. Ez arcán is látszott. Különben jól tudott főzni, kevésbeszédű volt, nem átkozódott a veranda szegény- szaga miatt, és nem kergette el a szegényeket gonosz szavakkal. Hamar megszoktam őt, olyan volt csak, mint valami árnyék, ezért már nem is vettem észre. Úgy hívták, hogy Muti. Teltek-múltak a hónapok, és Thébában egyre nőtt a nyugta- lanság. Horemheb visszatértéről még mindig nem volt semmi hír. A nap sárgára perzselte az udvarok füvét, és közeledtek a nyár legforróbb napjai. Néha, mikor változatosságra vágy- tam, elmentem Kaptahhal a Krokodilfarokba, eltréfálkoztam Merittel, és a szemébe néztem, s bár még mindig idegen volt, szemébe nézvén, megfájdult a szívem. Ám többé nem ittam ama erős italból, melyről az ivót elnevezték, hanem a meleg napokban megelégedtem a hideg sörrel. Sok mindenről hallottam ott, egyesek átkozták, mások di- csérték a fáraót, de új istenét, Atónt, többnyire kinevették. Aztán egyik este egy tömjénkereskedő érkezett az ivóba, aki megszaggatta ruháját, és a fejére hamut szórt. Azért jött, hogy bánatát krokodilfarokkal enyhítse, és így kiabált : - Legyen átkozott mindörökre ez a hamis fáraó, ez a fattyú, ez a trónbitorló, mert már senki sem tudja többé fékentartani! Mindent a saját hóbortja szerint csinál, és tönkreteszi becsüle- tes üzletemet! Eddig jó hasznom volt a tömjénből, melyet Punt földjéről hoznak hajón. Az út a keleti tengeren igazán nem volt veszélyes, hiszen minden nyáron elindultak a hajók, és egy év múlva tíz közül legalább kettő mindig visszatért, és sohasem késett többet, mint egy vízóra. De hallottatok-e ostobább dolgot? Most, amikor a hajók újra készülőben voltak az indulásra, eljött a fáraó a kikötőbe, hogy megszemlélje őket. Széth nevére! Minek kell mindent kiszaglásznia, akár egy hiénának? Arra valók az írnokai, meg a tanácsadói ! Nekik kell gondoskodniok arról, hogy minden a törvény és a tisztes- séges szokások szerint történjék! Mindenesetre a fáraó látta, hogyan jajgatnak hajóinkon a tengerészek, látta feleségüket gyerekestül a parton, amint sírnak-rínak, és éles késsel sebeket hasítanak arcukon. De hát mindezt a jó erkölcs kívánja meg, mert mindenki tudja, hogy sokan szállnak tengerre, de kevesen térnek vissza. Így történt mindig, már a nagy királynő óta, de akár hiszitek, akár nem, ez a fiatal bolond, ez az átkozott fáraó megtiltotta, hogy a hajók elinduljanak, és kimondta, hogy soha többé nem mehetnek hajók Punt földjére. Ámon segíts! Hisz minden tisztességes kereskedő tudja, hogy ez mit jelent! Csak akkor nyugodott meg, amikor már a harmadik kroko- dilfarkot itta. Abbahagyta az átkozódást, és gyorsan bocsána- tot kért, amiért elkeseredésében gyalázkodón beszélt a fáraó- ról, de így folytatta : - Úgy véltem, hogy Teje királynő, aki bölcs és értelmes asszony, kordában tartja majd fiát, és Eje papról is azt gondol- tam, hogy eszes férfi. Ám ők is meg akarják dönteni Ámon uralmát, ezért szabadon hagyják tombolni. Szegény Ámon! A férfi, aki korsót tör nővel, és megházasodik, legtöbbször észhez tér, de ez a Nefertiti, ez a nagy királyi hitves, csak ruháival meg a szemérmetlen divattal gondol. Akár hiszitek, akár nem, az udvar asszonyai mostanában szemük környékét malachittal zöldre festik, és derekuk alatt megnyitván ruháju- kat, köldöküket lemeztelenítik, úgy járkálnak a férfiak előtt. Erre már Kaptahot is elfogta a kíváncsiság. - Efféle divatot még egyetlen országban sem láttam, pedig éppen a nők öltözködése terén sok furcsa dolgot volt alkalmam megfigyelni. Valóban úgy gondolod, hogy szemérmüket mez- telenül hagyják, még a királynő is? A tömjénkereskedő megbotránkozva válaszolt: - Én jámbor ember vagyok, feleségem, gyermekeim van- nak, ezért nem néztem köldöküknél lejjebb, és neked sem tanácsolom, hogy ilyen illetlen dolgot cselekedjél. Merit is beleszólt a dologba, haragosan mondván: - A te szájad a szégyentelen, nem pedig az új nyári ruhák, melyek csak hűsítik a testet, és jogaiba helyezik a nő szépségét, ha csinos, formás a hasa, és ügyetlen bába nem csúfította el köldökét. Egészen nyugodtan nézhettél volna lejjebb, mert a nyitott ruha alatt a szükséges helyen vékony gyolcsból ké- szült ágyékkötő van. Az pedig még a legjámborabb férfi szemét sem sérti, ha a nő gondosan kitépeti a szőrét, aminthogy a jó erkölcsű nők mind úgy is cselekszenek. A tömjénkereskedő szívesen válaszolt volna neki, de már nem bírt, mert a harmadik krokodilfarok erősebb volt a nyel- vénél. Ezért csak tenyerébe hajtotta fejét, és keservesen siratta az udvar asszonyainak öltözködését, meg a Punt földjén ma- radt egyiptomiak sorsát. Helyette most egy öregedő Ámon- pap avatkozott a beszédbe, kövér arca és borotvált feje illatos olajtól fénylett. A krokodilfaroktól feltüzelve, nagyot csapott az asztalra, és így kiáltott: - Túlságosan messzire kalandoztunk! Nem gondolok a nők ruháira, mert Ámon bármilyen divatot elfogad, csupán azt követeli meg, hogy a szent napokon fehérbe öltözzünk. A szép nők köldökét és kerek hasát pedig bárki szívesen néze- geti. De az már több a soknál, hogy a fáraó ilyen arcátlan módon - úgymond, a tengerészek szomorú sorsa miatt - meg akarja akadályozni a jó illatú fák ideszállítását Punt földjéről, hiszen Ámon csak az ő édes füstjüket élvezi. Vajon ganajjal kell ezután elégetnünk az áldozatokat? Amikor Kaptah és én hazaindultunk, az ajtóban így szóltam Merithez : - Tudod, hogy magányos vagyok. Szemedből kiolvastam, hogy az vagy te is. Sokat gondolkodtam ama szavakon, melye- ket egyszer mondottál nekem, és hiszem, hogy a magányos ember szívének, ha első tavasza már elvirult, olykor tán igaz- ságnál kedvesebb a hazugság. Ezért nem bánnám, ha azt az új nyári ruhát öltenéd magadra, amelyről beszéltél, mert szép növésű vagy, tagjaid hosszúak, és úgy vélem, hasadon sem lehet szégyellnivalód, ha majd a Kosok útján végigsétálok veled. Merit már nem tolta el kezemet a derekáról, hanem gyengé- den megszorította. - Meglehet, úgy teszek, ahogy tanácsolod. De ígérete nem hozott számomra örömet. Szívemre bánat borult, midőn kiléptem a kikötő forró estjébe, és valahol távol a folyóparton kétágú nádsíp magányos hangja szólt a sötétben. A következő napon Horemheb seregével visszatért Thébá- ba. De erről, és sok másról, ami később történt, már új könyvet kell kezdenem. Tizedik könyv Az Égi Magasságok Városa Amikor Horemheb Kús földjéről visszatért, legforróbb volt a nyár. A fecskék már régen eltűntek, beásták magukat az iszapos üregekbe, s a városkörnyéki tavakban poshadni kezdett a víz. Sáskák és földibolhák pusztították a földeket. De Théba gazdagjainak kertjei haragoszölden, frissen virultak, és a kőko- sokkal szegélyezett út mindkét oldalát ragyogó színű, pompás virágágyak tarkították. Csak a szegényeknek nem volt friss vizük, és csak az ő eledelüket szennyezte össze a por, mely fátyolként borított be mindent, s belepte a szegénynegyed szikomorjainak és akácfáinak leveleit. Délen, a folyó túlsó partján, a nappalok forró párájában falaival, ligeteivel úgy emelkedett a fáraó arany háza, mint vörösen izzó kéklő álom- kép. Bár a legforróbb nyár volt, a fáraó nem utazott el alsó birodalombeli nyaralójába, hanem Thébában maradt. Ily módon mindenki tudta, hogy valami történni fog, és nyugtalanság töltötte el az emberek szívét, mint amikor ho- mokvihar közeledtén elborul az ég. Senki nem csodálkozott, hogy Thébának minden dél felé vezető útján hajnalhasadás óta katonák menetelnek. Poros paj- zsokkal, csillogó rézhegyű lándzsákkal, felajzott íjakkal vonul- tak a fekete csapatok végig az utcákon, a katonák kíváncsian pislogtak körül, és verejtékes arcukban ijesztően villogott sze- mefehérjük. Mindenféle barbár hadijelvényeket követvén, vo- nultak az üres szálláshelyekre, ahol nemsokára fellobogtak a tüzek, hogy főzőköveket melegítsenek a hatalmas agyagfaze- kakba. Ugyanakkor hadihajók kötöttek ki a partnál, és az uszá- lyokból kirakták a főtisztek hadiszekereit meg a bóbitás fejű lovakat. A hajókon érkező katonák között sem akadtak egyipto- miak: főleg délvidéki négerek és az északnyugati sivatagokból származó sardánok alkották a sereget. Megszállták a várost, az utcasarkokon őrtüzeket gyújtottak, a folyót lezárták. Nap- közben a műhelyekben, malmokban, kereskedésekben és rak- tárakban félbeszakadt a munka. A kereskedők az utcáról bevit- ték az árut, és ablakaikat szorosan bereteszelték. A bormérések és örömházak tulajdonosai, sietve, dorongokkal felfegyverzett izmos legényeket fogadtak házuk védelmére. Fehérbe öltözött mindenki, s a szegény és gazdag városnegyedek lakói egyaránt özönleni kezdtek Ámon nagy temploma felé, úgyhogy udvarai zsúfolásig megteltek, és a falakon kívül is nagy tömeg szoron- gott. Közben az a hír terjedt el, hogy éjszaka meggyalázták és bemocskolták Atón templomát. Az áldozati oltáron oszlásnak indult kutyatetemet találtak, az őrnek pedig egyik fülétől a másikig fel volt hasítva a nyaka. Ezt hallván, az emberek riadtan nézegettek körül, de sokan nem állták meg, hogy titok- ban kárörvendőn el ne mosolyodjanak. - Tisztogasd meg szerszámaidat, uram ! - mondta komo- lyan Kaptah. - Úgy hiszem, még mielőtt leszáll az est, akad munkád elég, és ha nem tévedek, talán koponyát is lékelhetsz majd. Estig mégsem történt semmi figyelemre méltó. Csupán ré- szeg néger katonák kifosztottak néhány kereskedést, és meg- erőszakoltak néhány asszonyt, de az őrök elfogták őket, aztán a nép előtt megkorbácsolták, amiből ugyan a megrabolt keres- kedőknek és az említett asszonyoknak már nem volt sok hasz- nuk. Hallottam, hogy Horemheb a vezéri hajón tartózkodik, ezért elindultam a kikötőbe, bár nem reméltem, hogy színe elé jutok. Csodálkozásomra az őr egykedvűen hallgatott végig, el is ment, hogy bejelentsen, és néhány pillanat múlva behívott a hajó parancsnoki szobájába. Így léptem először életemben hadigálya fedélzetére, kíváncsian néztem körül, de csak a fegy- verek és a sok harcos különböztette meg a közönséges hajóktól, meg az, hogy a tengeri kereskedőhajók orra olykor aranyozott, vitorlája pedig színes volt. Így találkoztam újra Horemhebbel. Még magasabbnak, még tekintélyesebbnek láttam, mint azelőtt, válla széles volt, karja erős. Ám arcába mély barázdák vésődtek, szeme a fáradt- ságtól véres és komor volt. Kezemet térdemhez kapva, mélyen meghajoltam előtte, ő pedig rám nevetett, és keserű hangon kiáltotta: - Te vagy az, barátom, Szinuhe? Éppen jókor jöttél! Méltóságát megőrizvén, nem ölelt meg, hanem odafordult egy kicsi, kövér és dülledt szemű tiszthez, aki félszegen és a hőségtől lihegve állt előtte. Odanyújtotta neki aranyos pa- rancsnoki korbácsát, és így szólt : - Fogd, és viseld a felelősséget ! - Aztán levette nyakáról aranyos parancsnoki gallérját, és a pocakos tiszt nyakába akasztotta e szavakkal: - Vedd át a vezérséget, és ömöljék szennyes kezedre a nép vére ! - Csak ezután fordult felém. - Szinuhe, barátom! - mondta. - Szabad vagyok és kész, hogy kövesselek, ahová akarod. Remélem, hogy akad még házadban szőnyeg, melyen tagjaimat kinyújthatom, mert Széthre és minden gonoszra mondom, rettentően fáradt va- gyok, s elegem van abból, hogy bolondokkal vitatkozzam. - Aztán kezét a tiszt vállára tette - feje alig ért Horemheb válláig -, és azt mondta: - Nézd meg alaposan, Szinuhe, barátom, és vésd jól eszedbe, amit látsz, mert előtted áll az a férfi, akinek kezében Théba, sőt talán egész Egyiptom sorsa nyugszik. Őt nevezte ki utódomul a fáraó, amikor szemébe mondtam, hogy bolond. De ha megnézed, sejtheted, hogy a fáraónak alighanem nemsokára újra szüksége lesz rám. - Horemheb sokáig nevetett, és térdét csapkodta, de nevetésé- ben nem volt öröm, ezért félelemmel töltött el. Az apró termetű tiszt hőségtől kidülledő szemével alázato- san tekintett rá, arcán, nyakán és kövér mellén verejték csur- gott végig. - Ne haragudj rám, Horemheb! - kérlelte vékony hangon. - Tudod, hogy nem törekedtem parancsnoki korbácsodra, és jobban szeretem kertem nyugalmát és macskáimat, mint a csatazajt. De ki vagyok én, hogy szembeszálljak a fáraó parancsával? Hiszen azt bizonygatja, hogy nem lesz harc, hanem a hamis isten - miként ő kívánja - vérontás nélkül dől le trónjáról. - Ő úgy beszél, ahogy remél - mondta Horemheb. - Szíve értelme előtt szalad, mint ahogyan csiga mellett elszáll a ma- dár, ezért szavai semmit sem jelentenek. Neked a saját fejed szerint kell cselekedned, és mértékletesen, megfontoltan kell vért ontanod, ha egyiptomiak vérét is ontod. Sólymomra mon- dom, tulajdon kezemmel korbácsollak meg, ha eszedet és tudá- sodat fajmacskáid ketrecében felejted, mert hallottam, hogy az előző fáraó idején jó katona voltál, és talán emiatt is válasz- tott téged a fáraó e szomorú feladat elvégzésére. Horemheb hátára csapott az új királyi hadvezérnek, amitől a kis ember zihálni kezdett, levegő után kapkodott, és a szavak, melyeket még mondani akart, benne szorultak. Aztán néhány szökkenéssel kint termett a fedélzeten, s a katonák kihúzván magukat, mosollyal és lándzsaemeléssel üdvözölték. Karját lengetve odaszólt nekik: - Ég veletek, kedves söpredékem! Engedelmeskedjetek an- nak a kicsi és kövér fajkandúrnak, aki a fáraó akaratából most az arany parancsnoki korbácsot hordja. Úgy engedelmeskedje- tek neki, mintha együgyű kisgyereketek lenne, és vigyázzatok reá, nehogy kipottyanjon a hadiszekérből, és megvágja magát saját késével. A katonák nevettek, és dicsérő szavakat kiabáltak neki, de ő elkomorult, és öklével fenyegetőzve kiáltotta: - Nem mondok búcsút, csak annyit, hogy viszontlátásra egy kis ideig, mert már látom, milyen gerjedelem tüzel csipás szemetekben. Csak annyit mondok, hogy tartsátok féken man- csotokat és emlékezzetek parancsaimra, mert különben cafa- tokká verem hátatokon a bőrt, ha visszatérek. Aztán megkérdezte tőlem, merre lakom, és megmondta az őrparancsnoknak is, de nem engedte, hogy holmiját a házamba vigyék, mert úgy vélte, a hadigályán nagyobb biztonságban van. Nyakamra tette kezét, mint valamikor régen, és sóhajtoz- va mondta: - Bizony, Szinuhe, ha van valaki, aki ma este megérdemli, hogy derekasan leigya magát, az én vagyok. Eszembe jutott a Krokodilfarok, beszéltem róla neki, és ő annyira fellelkesült, hogy merészen megkértem, a forrongás ellen állíttasson őrséget Kaptah ivójának védelmére. Horem- heb utasítást adott az őrparancsnoknak, az pedig úgy engedel- meskedett neki, mintha továbbra is Horemheb hordaná a fő- parancsnoki korbácsot, és megígérte, hogy a legmegbízhatóbb és legrégibb embereit küldi az ivóhoz. Ily módon jó szolgálatot tettem Kaptahnak, és nem is került semmi fizetségbe. Tudtam már, hogy a Krokodilfaroknak egész sereg rejtett kis szobája van, ahol orgazdák és sírrablók intézték üzleteiket, és olykor előkelő asszonyok erős kikötőbeli teherhordókkal találkoztak. Ilyen kis szobába vittem Horemhebet, Merit a tenyerén kagylóhéj serlegben hozta a krokodilfarkat, Horem- heb egy hajtásra kiitta, köhintett, és így szólt: "Ohó". Aztán újabb serleggel kért belőle, és midőn Merit elment, megje- gyezte, hogy szép nő, és megkérdezte, volt-e köztünk valami. Bizonygattam, hogy semmi, de azért örültem annak, hogy Merit még nem jutott ama új ruhához, hanem most is rejtve hagyta hasát. Ám Horemheb nem nyúlt hozzá, csak tisztelet- tudóan megköszönte az italt, tenyerébe vette a serleget, és mélyet sóhajtva, óvatosan kortyolt belőle. - Szinuhe - mondta -, holnap vér fogja áztatni Théba utcá- it, de tehetetlen vagyok, mert a fáraó a barátom, és szeretem őt, még akkor is, ha bolond. Valamikor betakartam vállken- dőmmel, sólymom pedig összekötötte sorsunkat. Meglehet, hogy éppen bolondsága miatt szeretem, de a mostani dologba mégsem avatkozom, mert gondolnom kell jövőmre, és nem akarom fejemre vonni a nép gyűlöletét. Ó, Szinuhe, sok víz lefolyt a Níluson, sokszor kiöntött az ár azóta, hogy utolszor találkoztunk a bűzös Szíriában. Most jövök Kús földjéről, ahol a fáraó parancsára minden helyőrséget feloszlattam, s ahonnan a néger seregeket mind felhoztam Thébába. Az or- szág dél felől teljesen védtelen. A katonák házai minden nagy városban már régóta üresek. Főzőüstjeikben madarak fészkel- nek, a katonák pedig vidéken csatangolnak, bottal verik a parasztokat, és elrabolják tőlük a marhabőrt, amellyel a parasz- toknak adót kellene fizetniök. Bizony, reszket a szívem a fáraó- ért, Egyiptomért és reszket istenéért is, bár az istenekhez semmit sem értek, mert katona vagyok. Csak annyit mondok, hogy sokan, nagyon sokan fognak meghalni a fáraó istene miatt, és ez őrültség, hiszen az istenek talán éppen arra valók, hogy a népet megnyugtassák, és nem arra, hogy nyugtalansá- got szítsanak. Holnap Ámon uralma megtörik, és cseppet sem sajnálom, mert Egyiptom fáraójának oldalán már túl kövérre hízott. A fáraó uralkodói bölcsességből dönti meg Ámon hatal- mát, mert olyan hatalmas kincseket örököl tőle, amelyek még meg tudják menteni őt. Ha ügyes volna, a többi istent is a maga oldalára állítaná, mert azoknak papjaira Ámon árnyéka borult, ezért Ámont nagyon irigylik is. Egyiptomot szétoszt- hatná a sok kisebb isten között, és így könnyen uralkodhatnék rajtuk. De az ő Atónját egy pap sem szereti, és a papok, főleg Ámon papjai, teljesen kezükben tartják a nép szívét. Hát ezért lesz majd nagy felfordulás! - De hiszen Ámon gyűlöletes isten - szóltam -, és papjai már elég sokáig sötétségben tartották a népet, s úgy elfojtottak minden élő gondolatot, hogy végül már senki sem mert meg- szólalni Ámon engedélye nélkül. Atón viszont fényt és szabad életet ígér, életet, mely félelem nélkül való; és ez nagy dolog, hihetetlenül nagy dolog, barátom, Horemheb. - Nem értem, micsoda félelemre gondolsz. Hiszen a népet félelemmel kell kordában tartani, és ha az istenek kordában tartják, fegyver nélkül is megmarad a hatalom. Ebben pedig Ámon jól végezte a dolgát, és ha megelégedett volna azzal, hogy a fáraót szolgálja, teljesen megérdemelné helyét, mert félelem nélkül még sohasem uralkodtak egyetlen népen sem, és a jövőben ugyanúgy nem tudnak nélküle uralkodni. Ezért ez az Atón minden szelídségével és a szeretet keresztjével mégiscsak nagyon veszélyes isten. - Atón nagyobb, mint te képzeled - mondtam csendesen, és aligha értettem magam is, miért beszélek így. - Meglehet, hogy ott van benned is, értelmeden kívül, és bennem is. Ha az emberek megértenék őt, akkor minden népet felszabadít- hatna a félelem és sötétség hatalma alól. De nagyon hihető, hogy sok embernek meg kell miatta halni, mert azt, ami örök, csak erőszakkal lehet az egyszerű emberekre rákényszeríteni. Horemheb türelmetlenül nézett rám, mint gyerekre szokás, aki ostobaságokat beszél szülei előtt. De aztán a krokodilfarok- tól felélénkülve, ismét jókedvre derült, és így szólt: - Abban egyetértünk, hogy Ámon bukásának itt az ideje. De ha már így kell történnie, titokban, hirtelen és az éj sötétjé- ben kellene őt trónjáról ledönteni, egyszerre az egész ország- ban. Főpapjait azonnal el kellene veszejteni, az alsóbb rendbe- lieket pedig elküldeni a bányákba és kőfejtőkbe. De őrültségé- ben a fáraó mindent nyíltan, a nép szeme láttára, istenének fényében akar megtenni, mert a napkorong az ő istene, amiben ugyan nincs semmi új. Ez mindenféleképpen őrültség, sok vérrel jár, s én nem egyeztem bele, hogy megtegyem, hiszen nem ismertem előre a terveit. Széthre és minden gonoszra mondom, ha korábban tudok a dologról, jól megtervezek min- dent, és olyan hirtelen döntöm le Ámont a trónjáról, hogy maga is alig veszi észre, mi történt. De most már minden thébai utcagyerek tud róla, a papok lázítják a népet a templom- udvarokban, a férfiak ágakat tördelnek a fákról fegyvernek, a nők pedig ruhájuk alá rejtett sulykolófával mennek a templo- mokba. Sólymomra mondom, sírnom kell, ha a fáraó esztelen- ségére gondolok! Kezébe fogván fejét, térdemre borult, és Théba jövendő sorsát siratta. Merit a harmadik krokodilfarkat hozta neki, és olyan rajongó szemmel nézte erős hátát, dagadó izmait, hogy haragosan kergettem el, s megparancsoltam, hagyjon magunkra. Megpróbáltam Horemhebnek elmesélni, hogy pa- rancsát teljesítvén, mit láttam és hallottam Babilóniában, Hat- tiban és Kréta szigetén, de egyszer csak észrevettem, hogy a krokodil már leütötte őt farkával. Keze között szorongatva fejét, mély álomba merült. Úgy aludt ölemben azon az éjsza- kán, én pedig őriztem álmát, és egész éjjel azt hallgattam, hogyan zajonganak az ivóban a katonák, mert a gazda és Kap- tah kötelességüknek tartották szórakoztatni őket, hogy annál lelkesebben védelmezzék a hazát, ha kitör a zendülés. A lárma nem szakadt félbe az éjjel folyamán, sőt még vak muzsikusokat és táncosnőket is hoztak az ivóba. Gondolom, a katonák jól érezték magukat, de én egyáltalán nem, mert az járt a fejem- ben, hogy most minden thébai házban késeket és sarlókat köszörülnek, karókat hegyesítenek, és rezet kovácsolnak a mo- zsártörőkre. Bizony, úgy vélem, nem sokan aludtak Thébában azon az éjjelen, és biztosan maga a fáraó sem aludt. Csak Horemheb álma volt mély. Talán azért, mert katonának szüle- tett. Az embercsoportok egész éjszaka virrasztottak Ámon temp- lomának udvarán és a templom előtt. A szegények a virágágyak hűs gyepére heveredtek, és a papok szakadatlanul áldozatokat mutattak be Ámon minden oltárán, és a népnek áldozati húst, kenyeret és bort osztogattak. Ámont hívták hangos kiáltások- kal, és örök életet ígértek mindenkinek, aki hisz Ámonban, és hajlandó életét is feláldozni érte. Ha akarják, ők meg tudták volna akadályozni a vérontást. Csupán le kellett volna monda- niuk tisztükről, és engedelmeskedniük a fáraónak, akkor ő békében útjukra ereszti és nem üldözi őket többé, hiszen istene gyűlölte az üldözést és a haragot. De a hatalom és gazdagság fejébe szállt Ámon papjainak, és amikor Ámont hívták segítsé- gül, már a haláltól sem féltek. Lehet, hogy azért, mert ezen az utolsó éjszakájukon sokan újra hinni kezdtek istenükben. Jól tudták, hogy sem a nép, sem Ámon kisszámú őrsége nem képes szembeszállni a felfegyverzett, harchoz szokott seregekkel. Jól tudták, hogy a katonák úgy elsöprik a népet útjukból, akár a kiáradó víz a szalmaszálakat. De azt akarták, hogy harc legyen Ámon és Atón között, gyilkost és gonosztevőt akartak csinálni a fáraóból, aki megengedi, hogy a piszkos négerek tiszta egyiptomi vért ontsanak. Áldozatokat akartak Ámonnak, hogy vérük gőze örökké éltesse őt, még akkor is, ha ledöntik szobrait, és bezárják templomait. Végre, a hosszú éj után a három keleti hegy mögül felkelt Atón napkorongja, és a nyári nappal izzó forrósága pillanatok alatt elűzte az éjszaka hidegét. Ekkor minden utcasarkon és minden téren megfújták a harsonákat, és a hírnökök felolvas- ták a fáraó üzenetét, melyben kijelentette, hogy Ámon hamis isten, megfosztotta trónjától, és örökre elátkozta. Még átkozott nevét is el kellett távolítani minden írásról, emlékműről, de még a sírokról is. Ámon összes temploma a Felső és Alsó Birodalomban, minden földje, jószága, rabszolgája és épülete, aranya, ezüstje és reze a fáraóra és istenére szállt. A fáraó megígérte, hogy Ámon templomait megnyitja a nyilvánosság- nak, parkjait sétahelyekké, szent tavait nyilvános tavakká vál- toztatja, amelyekben forró napokon megfürödhetnek a szegé- nyek, és annyi vizet meríthetnek, amennyi csak tetszik. Azt is megígérte, hogy Ámon minden földjét kiosztja azoknak, akiknek semmijük sincs, hogy Atón nevében megműveljék. A nép, miként a szokás követeli, eleinte némán hallgatta a fáraó üzenetét, de végül minden utcasarkon, minden téren és minden templom előtt felhangzott, felzúgott a kiáltás : - Ámon, Ámon ! - oly erősen és hatalmasan, mintha az utcakö- vek és a házak falai kiáltottak volna. A néger katonák megdöb- bentek: sárga és piros csíkokkal befestett arcuk hamuszürkére vált, s benne fehéren villogott ijedten forgó szemük. Körül- néztek, és észrevették, hogy nagy számuk ellenére mégis keve- sen vannak ehhez a hatalmas városhoz, melyet először láttak életükben. A nép zúgása közepette azt már nem sokan hallot- ták, hogy a fáraó, eltávolítván nevéből Ámon átkozott nevét, e naptól kezdve az Ehnaton - Atón kegyeltje nevet vette fel. A kiáltozásra Horemheb is felébredt a Krokodilfarok hátsó szobájában, nagyot nyújtózott, és anélkül, hogy szemét kinyi- totta volna, mosolyogva így szólt: - Hát te vagy az, Baket, Ámon szeretett lánya, hercegnőm? Hát te hívsz engem? - De mikor oldalba böktem, kinyitotta szemét, és akár a régi ruha, úgy foszlott le arcáról a mosoly. Megtapogatta fejét és kifakadt : - Széthre és minden gonoszra ! Erős az italod, Szinuhe! Biztosan álmot láttam. - A nép Ámont hívja - mondtam neki. Akkor minden eszé- be jutott, és egyszerre sietős lett a dolga. A padlón heverő katonák és leányzók meztelen lábszárain botladozva mentünk át az ivószobába. Horemheb egy kenyeret emelt le a falról, megivott egy korsó sört, aztán kisiettünk, és futni kezdtünk a templom felé. Az utcák még soha nem voltak ilyen néptele- nek, mint most. Közben a Kosok útjának szökőkútjánál Ho- remheb megmosakodott, és fejét a vízbe dugván, nagyokat prüszkölt, mert a krokodilfarok még mindig zúgott a fejében. Ezalatt ama kicsi, kövér fajkandúr, kit Pepitamonnak hív- tak, összevonta seregét és hadiszekereit a templom elé. Meg- győződvén róla, hogy minden rendben van, és mindegyik csoport tudja a feladatát, felállt aranyos hordszékén, és éles hangon kiáltotta: - Egyiptomi katonák, Kús földjének rettenthetetlen fiai és vitéz sardánok! Menjetek, döntsétek le az átkozott Ámon szobrát, miként a fáraó parancsolta, és gazdag jutalmatok nem marad el. - Így szólván, azt gondolta, hogy mindent megtett, amit tőle követeltek, elégedetten visszaült hordszékének puha vánkosaira, és legyeztette magát a rabszolgákkal, mert már nagy volt a hőség. De a templom előtti tér csak úgy fehérlett az emberek ruháitól: töméntelen sok férfi, nő, öreg és gyerek szorongott ott, és nem tágítottak, midőn a csapatok megindultak a temp- lom felé, és előrehajtottak a hadiszekerek. Akkor a néger kato- nák lándzsanyéllel csináltak utat, és néhány emberre buzogá- nyukkal is rávertek, de a tömeg nagy volt, és nem engedett. Egyszerre mind Ámon nevét kiáltották, és arcra borultak a hadiszekerek előtt, úgyhogy a lovak összetiporták őket, a kere- kek holttesteken gördültek keresztül. Most már a parancsno- kok rájöttek, hogy vérontás nélkül nem tudnak előrejutni, ezért új rendelkezésre várván, visszavonták a csapatokat, hi- szen a fáraó megtiltotta a vérontást. Ám a vér már kiömlött a tér köveire, és összeroncsolt emberek nyögése, jajgatása és sivalkodása töltötte be a levegőt. Midőn a tömeg látta, hogy a katonák visszavonulnak, azt hitte, győzedelmeskedett, és mámorosan boldog volt. Közben Pepitamonnak eszébe jutott, hogy üzenetében a fáraó Ehnatonra változtatta nevét. A kedvében akart járni, ezért sürgősen elhatározta, hogy ő is megváltoztatja nevét, és amikor a tisztek megdöbbenten, és izzadtan kihallgatásra jöttek, megszólították, és új parancsokat kértek tőle, nem is hallgatta meg beszédüket, csak rájuk meredt és azt mondta: - Nem ismerek semmiféle Pepitamont. Az én nevem Pepi- taton, Atóntól áldott Pepi ! A tisztek, akik mindegyike aranyfonatú korbácsával ezer harcosnak parancsolt, nagyon megdühödtek, és a hadiszekerek parancsnoka kijelentette: - Pokolba Atónnal! Miféle badarság ez már megint? Mondd meg inkább, mit tegyünk a néppel, hogy megnyissuk az utat a templomba ! - Vénasszonyok vagy katonák vagytok?-gúnyolódott velük Pepitaton. - Oszlassátok szét a népet, de ne ontsatok vért, mert azt megtiltotta a fáraó. Ezt hallván, a tisztek egymásra néztek, és kiköptek a földre, de visszatértek csapataikhoz, hiszen mi mást tehettek volna. Eme vezéri tanácskozás alatt a népet elragadta a láz: az emberek a hátráló négerek után nyomultak, felszedték az utca- köveket, a katonákra hajigálták, és ordítva lóbálták mozsártö- rőiket, meg a fákról letört ágakat. Sokan voltak, és az ordítással egymást bátorították. Az utcakövek nem egy négert döntöttek véresen a földre, s a hadiszekerek lovai megvadultak az ordíto- zástól, el akarták a kocsikat ragadni, és a hajtók minden erejü- ket megfeszítve szorongatták a gyeplőt, hogy az állatokat meg- fékezzék. Midőn a hadiszekerek parancsnoka visszatért kocsi- jához, azt kellett látnia, hogy legjobb és legdrágább lovának szeme kifolyt, és a ló sántított, mert egy kő megsebezte. Ez oly fájdalmasan érintette, hogy haragjában zokogni kezdett, és így kiáltott fel: - Ó, aranyos nyilam, szélsebes antilopom, napsugaram ! Ki- szúrták szemedet, eltörték lábadat, de bizony drágább vagy nekem, mint eme egész nép és az istenek együtt! Bizony megfizetek érted, de hát ne ontsunk vért, mert a fáraó megtil- totta . . . A hadiszekerek élén egyenesen a tömeg közé rontott, a harcosok pedig kocsijukba rántották azokat, akik a leghango- sabban ordítottak. A lovak öregeket és gyermekeket tiportak halálra, s a nép kiáltozása jajgatásra vált. De a hadiszekerekbe berántott férfiakat a gyeplő végéhez kötözték - így vért nem ontottak -, aztán megfordulván, a kocsi mögött vonszolták őket végig a földön, hogy a népet elrémítsék. A négerek íjukról leszedték a húrt, belerohantak a tömegbe, és azzal fojtották meg az embereket. Gyerekeket is megfojtottak, és a kövek meg a botütések ellen pajzsokkal védték magukat. Ám mind- egyik négert, aki csapatától eltévedvén, a tömeg sűrűjébe ke- rült, az emberek azonnal összetaposták, és dühükben darabok- ra tépték, amikor pedig egy hadiszekérből sikerült a hajtót kiráncigálniok, üvöltve, őrjöngve izzé-porrá zúzták fejét az utcaköveken. A királyi fővezér, Pepitaton, nyugtalankodni kezdett, mert az idő egyre múlt, a vízóra gyorsan csobogott mellette, és a nép kiáltozása most is úgy zúgott, akár valami dühös áradat. Újra magához hívta a tiszteket, heves szavakkal megfeddte őket késlekedésük miatt, és kijelentette: - Szudáni macskám, Mímo, kölyköket vár a mai napon, és én nagyon nyugtalan vagyok, hogy nem állhatok ott ketrece mellett. Menjetek már Atón nevében és döntsétek le azt az átkozott szobrot, hogy mindnyájan hazamehessünk, mert kü- lönben Széthre és minden gonoszra, letépem a láncot nyaka- tokról, és korbácsotokat összetöröm! Szavamra mondom! Fenyegetését hallván, a tisztek megértették, hogy bármi történik, ők már elveszett emberek, ezért tanácskozni kezdtek, segítségül hívták az alvilág minden istenét, és elhatározták, hogy legalább katonabecsületüket megmentik. Ezért csapatai- kat rendezvén, rohamra indultak, és úgy félresöpörték a népet útjukból, akár az áradó víz a szalmaszálat. A négerek lándzsáit pirosra festette a vér, és az a vér elöntötte az egész teret. Százszor száz férfi, nő és gyermek halt meg ama reggelen a templom előtt, Atón miatt. Mert amikor a papok meglátták, hogy a katonák rohamra indulnak, bezáratták a pilon kapuját, és akkor a nép, mint valami megriadt birkanyáj, szerteszéjjel menekült, és a vértől megvadult négerek a futók nyomába eredvén, nyilakkal sebesítették őket halálra, a hadiszekerek pedig végigszáguldottak az utcákon, és harcosaik felnyársaltak mindenkit. De a menekülő nép benyomult Atón templomába, ledöntötte az oltárt, és azokat a papokat, akiket megkaparin- tott, megölte. A hadiszekerek ide is utánuk nyomultak, nemso- kára Atón templomának kőpadlóját is elöntötte a vér, és elborí- tották a haldoklók. De az Ámon-templom falainál már megakadtak Pepitaton seregei, mert a négerek nem szoktak hozzá kőfalak ostromá- hoz, és faltörő gerendáik sem voltak elég erősek, hogy beszakít- sák a pilon rézkapuját, jóllehet valahol délen, az őserdők kö- zött, a zsiráfok országában talán könnyűszerrel betörték volna a cölöpfalvak kapuit. Pepitaton aranyos hordszékén a térre vitette magát, de a szörnyű vérszagtól arca úgy elszürkült, hogy a rabszolgáknak tömjént kellett égetniök mellette. Lát- ván a töméntelen sok holttestet, sírni kezdett, és megtépte ruháját, ám szíve annyira tele volt aggódással szudáni macská- ja, Mimo miatt, hogy ekképpen szólt tisztjeihez: - Félek, lesújt rátok a fáraó haragja, mert Ámon szobrát nem döntöttétek le, de a vér szinte hullámzik az árkokban. Amit tettetek, azon már nem lehet változtatni. Ezért sürgősen el kell mennem a fáraóhoz, hogy elmondjam, mi történt. Meg- próbálok szót emelni az érdeketekben. Közben bizonyára elju- tok haza is, megnézhetem macskámat, és felvehetek valami másik ruhát, mert szörnyű itt a bűz, és egészen belém ivódott. Addig csillapítsátok le a négereket, adjatok nekik ennivalót, meg sört, mert a templomfalakkal ma már nem tudunk semmit sem kezdeni. Tapasztalt katona vagyok, biztosan tudom, hi- szen nem készültünk fel falak szétrombolására. De nem én vagyok a hibás, mert a fáraó egyetlen szóval sem említette, hogy szóba kerülhet a templom ostroma is. Döntse el most ő maga, hogy mit tegyünk. Aznap más nem is történt. A tisztek visszarendelték csapa- taikat a falaktól és a hullarakásoktól, és előhozatták az élelem- készleteket, hogy a négereket ellássák. Ezután minden éjjel tűzvész lángolt Thébában, fosztogatták a házakat, a festett arcú négerek aranyserlegekből itták a bort, és a sardánok mennyezetes ágyakban, puha párnák közt alud- tak. De a papok a templom faláról éjjel-nappal átkot szórtak a fáraóra, és mindenkire, aki megtagadta Ámont. Sötétedés után elárasztotta Thébát a város söpredéke : előjött minden tolvaj, sírrabló és útonálló, akik sem Ámontól, sem a többi istentől nem féltek. Jámbor módon áldották Atónt, és elmen- tek templomába, melyet már kitakarítottak, és az életben ma- radt papok kezéből magukhoz vették az élet keresztjét, azután talizmánként a nyakukba akasztották, hogy sötét éjjeleken nyugodtan rabolhassanak, és erőszakoskodhassanak a nőkkel. E napok és éjjelek után Théba hosszú évekig nem tért magá- hoz: hatalma és gazdagsága úgy folyt el belőle, akár egy kövér test számtalan sebéből a vér. Horemheb házamban lakott, éjjelenként nem aludt, egyre fogyott, szeme napról napra komorabb lett. Már nem fogadta el az ételt, amit Muti kínált neki szakadatlan, mert Muti, akár a többi nő, rajongott Horemhebért, és jobban tisztelte őt nálam, aki ugyan nagy tudású, de dagadó izmok nélkül való, gyenge férfi voltam. Horemheb pedig így beszélt: - Mi közöm Ámonhoz vagy Atónhoz? Ám ők megvadítják katonáimat, fenevadakat csinálnak belőlük, és nekem majd sok hátat kell végigkorbácsolnom, sok fejet kell leüttetnem, míg újra észhez térnek. Ez nagy kár, mert sokat nevéről is ismerek, ismerem érdemeiket, és tudom, hogy jó katonák, ha erősen fogják őket és elégszer kapnak dorgálást. Kaptah napról napra gazdagodott, arca fényes volt a zsírtól. Az éjszakát is a Krokodilfarokban töltötte, mert a sardán al- tisztek és századosok arannyal fizettek minden korty italért. A rejtekszobák rablott kincsekkel, ékszerekkel, ládikókkal meg szőnyegekkel teltek meg, melyeket szintén borra cseréltek, az árát nem is kérdve. Az ivót senki sem támadta meg, sőt a rablók messze elkerülték, mert Horemheb katonái őrködtek körülötte, és Kaptah reggeltől estig és estétől reggelig gondos- kodott arról, hogy mindegyikük részeg legyen. Így aztán hűsé- gesen őrizték a Krokodilfarkot, kérték az isteneket, hogy adják áldásukat Kaptahra, és egy rajtakapott útonállót a garázdálko- dók elijesztésére fejjel lefelé az ajtó külső felére akasztottak. Már a harmadik napon elfogytak gyógyszereim, és aranyért sem tudtam újat vásárolni. Minden tudásom tehetetlen volt a járvánnyal szemben, melyet a szegénynegyed poshadó vize, és a hullák terjesztettek. Fáradt is voltam, szívem sajgott, akár a tátongó seb, szemem piroslott a sok virrasztástól. Megelégeltem mindent, a szegé- nyeket is, a sebeket is, Atónt is. Elmentem a Krokodilfarokba, kevert bort ittam, mígnem erőt vett szememen az álom. Reggel Merit ébresztett fel - mellette feküdtem az ő szőnyegén. Igen szégyenkeztem, és így beszéltem hozzá: - Az élet hideg éjhez hasonló, de bizonyára szép, ha a hideg éjjelen két magányos ember melengeti egymást, még akkor is, ha a barátság kedvéért kezük és szemük valótlant mond a másiknak. Merit álmosan ásított. - Honnan tudod, hogy kezem és szemem nem mond igazat? Hanem meguntam már, hogy folyton a katonák ujjára üssek, bokájukba rúgjak, és e városban melletted van az egyetlen biztonságos hely, Szinuhe, ahol senki nem ér hozzám. Miért van így, nem tudom, de már-már haragszom rád, hiszen azt mondják, szép nő vagyok, és hasam is hibátlan, jóllehet nem kívántad még megnézni. Ittam a sörből, amit Merit kínált, hogy fájó fejemet megtisz- títsam, s nem tudtam szólni semmit. Ő mosolygó szemmel nézett reám, ám barna szemében egyre ott tanyázott a bánat, mély kút fekete vizéhez hasonló. - Ha tudnék, szívesen segítenék rajtad, Szinuhe - mondta később. - Tudom, hogy van itt a városban egy nő, aki sokkal adósod. Manapság minden a feje tetején áll, tárva-nyitva van- nak a házak kapui, és az utcák kövén sok régi adósságot behaj- tanak. Meglehet, neked is jót tenne, ha behajtanád az adóssá- got, hogy ne tarts többé minden nőt sivatagnak, mely megper- zsel téged. Thébának ama szörnyű napjaiban minden halott kikelt sír- jából, és nekem eszembe jutott nyájas apám, Szenmut, és szelíd anyám, Kipa. Szájamban vér ízét éreztem, mert akkor Thébának egyetlen előkelője és gazdagja sem volt teljes biz- tonságban, és elegendő lett volna néhány katonát felbérelnem, hogy teljesítsék akaratomat. De még nem tudtam, mit akarok. Ezért házamba mentem, és mindent megtettem a betegekért, amit csak gyógyszerek nélkül meg lehet tenni: a szegényne- gyed lakóit biztattam, hogy a folyóparton ássanak maguknak kutat, ott a víz, az iszapon keresztülszivárogva, megtisztul. Aztán az ötödik napon Pepitaton tisztjei is félni kezdtek, mert katonáik nem hallgattak többé a kürtszóra, gyalázták őket az utcákon, kitépték kezükből az aranyos korbácsot, és térdükön kettétörték. A tisztek felkeresték Pepitatont, aki szintén nagyon megunta már a kényelmetlen katonaéletet, és macskái után vágyott, megeskették arra, hogy elmegy a fáraóhoz, elmondja neki az igazságot, és leveti nyakából a fővezéri gallért. Így aztán az ötödik napon megjelentek házam- ban a fáraó futárai, és Horemhebet Ehnatonhoz hívták. Ho- remheb, akár az oroszlán, úgy emelkedett fel fektéből, megmo- sakodott, felöltözött, és elment a futárokkal, de elégedetlenül morgott, midőn elgondolta, mit is mondhat a fáraónak, hiszen akkor már a fáraó hatalma is megrendült, és senki sem tudta, mi történik másnap reggel. A fáraó előtt így beszélt: - Ehnaton, már kevés az időnk, és arra sem elég, hogy emlékeztesselek, mit tanácsoltam neked egykor. De hogyha azt akarod, hogy minden a régi mederbe térjen vissza, ruházd rám három napra az uralkodói hatalmat ! A harmadik nap elteltével a hatalmat visszaadom neked, és nem is kell tudnod a történtekről. - Ledöntöd-e Ámon szobrát? - kérdezte a fáraó. - Bizony, bolondabb vagy, mint egy holdkóros, de a történ- tek után mindenképpen le kell dönteni, hogy trónod megma- radjon - válaszolt neki Horemheb. - Ezért ledöntöm Ámont, de ne kérdezd, hogyan csinálom. Ekkor a fáraó sírva nyújtotta át Horemhebnek korbácsát és görbe botját háromnapi időre. De azt, hogy miképp történt mindez, csak Horemheb elbeszéléséből tudom, ő pedig, mint afféle katona, gyakran tódított. Horemheb a fáraó aranyos fogatán tért vissza a városba. Utcáról utcára hajtatott, nevükön szólította a katonákat, a leghűségesebbeket maga köré gyűjtöt- te, és megfújatta a kürtöket, hogy mindenki a sólymos és oroszlánfarkas jelvények előtt gyülekezzék. Egész éjszaka bün- tetett: a katonák táborhelyeiről ordítás, üvöltés hallatszott, és az ezredek felügyelői egész halom nádbotot vertek szilán- kokra, míg karjuk elfáradt, és panaszosan nyögtek, mert efféle munkát még nem végeztek soha. De legjobb harcosait Horem- heb cserkészni küldte szerte a városban, azok pedig minden katonát, aki nem engedelmeskedett a kürtszónak, rögtön elfog- tak. Ezeket megkorbácsolták, de sok olyan, akinek keze és ruhája véres volt, a többi katona szeme láttára fejét vesztette. Horemheb aztán összehívatta a város minden építőmeste- rét, leromboltatta velük a gazdagok házait, és hajókat szedetett széjjel, hogy faltörőkosokat, létrákat, kapuzúzókat és ostrom- tornyokat készíttessen belőlük. Kalapácsok kopogása, fejszék csattogása töltötte be Théba éjszakáját. De minden más hang- nál erősebben szállt az ég felé a megkorbácsolt néger katonák és sardánok jajgatása, és e hang kedves volt a város lakóinak. Ezért már előre megbocsátották Horemheb minden tettét, és kedvelték is őt, mert az okosabbak a sok pusztulás miatt már torkig voltak Ámonnal, és azt kívánták, bárcsak minél hamarabb elvesztené hatalmát, hogy a város megszabaduljon a katonáktól. Horemheb nem fecsérelte idejét hiábavaló tárgyalásokra a papokkal, hanem amint megvirradt, tüstént kiadta a paran- csot főtisztjeinek, minden századost magához rendelt, és mindegyiknek megszabta saját feladatát. Ekképpen a katonák a templom falai körül felállították az öt ostromtornyot, és a kapuzúzókkal döngetni kezdték a kaput. Most már nem sebesült meg senki, mert a katonák egész tetőt alkottak fejük felett a pajzsokból, a papok és a templom őrei pedig azt hitték, hogy az ostrom úgy folytatódik, mint eddig, és nem forraltak vizet, nem olvasztottak szurkot a támadók ellen. Ily módon nem is tudták visszaverni a határozott és gyors támadást, mely a tervek szerint egyszerre több ponton indult meg, erői- ket szétszórva, fejetlenül rohangáltak a falakon, a nép pedig megrettenve, kiáltozásba fogott a templom külső udvarain. Amikor a főpapok látták, hogy a kapu nemsokára beszakad, s a négerek már kúsznak felfelé a falakon, megfújatták a kürtö- ket, hogy véget vessenek a harcnak, és elejét vegyék a további vérontásnak, mert úgy vélték, Ámon már elég áldozatot nyert, és a mellette híven kitartók életét meg kell őrizni az eljövendő időkre. Megnyitották hát a kaput, a katonák pedig Horemheb parancsának megfelelően kiengedték az összezsúfolódott né- pet a külső udvarokból. A nép Ámont szólítván segítségül, boldogan rohant haza, hiszen bódult láza már lelohadt, és fárasztó volt a szűk templomudvaron forró napsütésben szo- rongani. Így hát Horemheb jóformán áldozatok nélkül elfoglalta a templomudvart, a templom tárházait, istállóit, és műhelyeit. Hatalmába került az Élet Háza és a Halál Háza is, és az Élet Házának orvosait gyógyszerestül a városba küldte, hogy betegeket gyógyítsanak, de a Halál Házához egy ujjal sem nyúlt, mert ama ház kívül esett az életen és sérthetetlen volt, bármi történjék a világban. De a papok és őrök elsáncolták magukat a nagy templomban, hogy megvédelmezzék a szentek szentjét. Megbűvölték az őröket, és bódító italokat adtak ne- kik, hogy halálukig harcoljanak, s ne érezzenek fájdalmat. A harc estig tartott a nagy templomban, de sötétedéskor már minden megbűvölt őr és minden pap, aki fegyverrel ellen- állt, halott volt, csak a főpapok maradtak életben, ők istenük köré gyűltek a szentély falai között. Akkor Horemheb megfú- jatta a kürtöket, jeléül annak, hogy a harc véget ért, katonáinak pedig megparancsolta, hogy azonnal szedjék össze a hullákat, és dobják a folyóba. Maga a főpapokhoz ment és így szólt: - Nekem nincsen vitám Ámonnal, mert sólymomat, Hó- ruszt szolgálom. De engedelmeskednem kell a fáraó parancsá- nak, és le kell döntenem Ámon szobrát. Mégis, éppúgy nektek, akárcsak nekem, jobb volna, ha a szentélyben nem találnánk meg a szobrot, melyet a katonák meggyalázhatnának, mert igazán nem akarok istengyalázó lenni, jóllehet esküm a fáraó szolgálatára kötelez. Gondolkozzatok szavaimon, adok nektek egy vízmértéknyi időt. Azután elmehettek békével, nem nyúl hozzátok senki, mert nem kívánom halálotokat. E beszéd tetszett a papoknak, hiszen már arra készülődtek, hogy életüket adják Ámonért. Míg letelt a megszabott idő, ott maradtak a szentély függönye mögött. Akkor pedig Ho- remheb saját kezével szakította le a függönyt, és kiengedte őket, de amikor elmentek, a szentély üres volt, és nem lehetett látni Ámon szobrát sehol, mert a papok sebtiben darabokra törték, és a darabokat palástjuk alá rejtve elvitték magukkal, hogy azt mondhassák, csoda történt, és Ámon él tovább. De a tárházakat Horemheb mind lepecsételtette a fáraó pecsétjé- vel, és azokat a rejtekszobákat, melyekben arany, ezüst volt, maga zárta le. Még azon az estén megkezdték munkájukat a kőfaragók, hogy fáklyafény mellett kivéssék minden szobor- ból és feliratból Ámon nevét. Horemheb eltakaríttatta a térről az ott maradt hullákat, és parancsot adott a tüzek oltására, melyek itt-ott még tomboltak a városban. Midőn a gazdagok meghallották, hogy Ámon uralma meg- dőlt, s a béke és a rend helyreállt, felöltötték legjobb ruháikat, meggyújtották lámpájukat házuk előtt, és kimentek az utcákra, hogy Atón győzelmét ünnepeljék. A fáraó arany házába mene- kült udvari nép is visszatért a városba; bárkákon vitette magát végig a Nílus vizén, és Théba égboltján nemsokára újra felra- gyogott az örömtüzek és lámpák pirosló fénye. Virágokat szór- tak szét az utcákon, az emberek kiáltoztak, nevettek, és ölelget- ték egymást. De amikor a falak árnyékából a térre vonszolta magát egy sebesült templomőr, s lázas önkívületben Ámont hívta segítsé- gül, az emberek kövekkel szétverték a fejét, az előkelő nők pedig ujjongva jártak táncot holtteste körül. Mindezt saját szememmel láttam. Kezembe temettem arco- mat, többé semmi sem érdekelt. Rádöbbentem, hogy az em- bert semmiféle isten nem tudja kigyógyítani őrültségéből. Azon az éjjelen futva mentem a Krokodilfarokba - Merit szavai láng gyanánt perzselték szívemet. Magamhoz rendel- tem a katonákat, akik egyre őrizték az ivót. Engedelmeskedtek szavamnak, mert láttak Horemheb társaságában. Magammal vittem őket az ujjongó, esztelen éjjelen át, ugráló, táncoló emberek mellett, a macskafejű isten templomához, Neferne- fernefer háza elé. Ott is égtek a lámpák és fáklyák, és a házat nem rabolta ki senki. Részeg emberek lármázása, jókedve hangzott ki az utcára. De ily messzire jutván, térdem remegni kezdett, gyomrom összerándult. Mégis ekképpen szóltam a katonákhoz : - Amit mondok, az barátomnak, Horemhebnek, a királyi fővezérnek parancsa. Menjetek a házba, találtok ott egy nőt; aki büszkén hordja fejét, és szeme olyan zöld, mint a kő. Menjetek, és hozzátok elém, s ha ellenkezik, üssétek fejbe lándzsanyéllel, de másféle kárt ne tegyetek benne! A katonák boldogan mentek befelé, a megrémült vendégek nemsokára tántorogva kezdtek menekülni, és a szolgák őrség után kiáltoztak. De a katonák gyorsan visszajöttek - gyümöl- csök, mézeslepény és boroskorsók voltak kezükben, és Nefer- nefernefert is magukkal cipelték. Nefernefernefer ellenkezett, ezért fejére csaptak lándzsanyéllel, így hát sima fejét elöntötte a vér, és vendéghaja leesett. Kezemet mellére tettem, bőre sima volt, akár az üveg, és meleg, de én úgy éreztem, mintha kígyó bőrét tapintanám. Éreztem, hogy szíve dobog, tehát nagyobb baja nem történt, ám fekete lepelbe csavartam, mi- ként a holtakat szokás, és hordszékbe emeltem. Az őrök nem álltak elém, mert látták, hogy katonákkal vagyok. Katonáim elkísértek a Halál Házának kapujáig; ringó hordszékben ül- tem, ölemben tartottam Nefernefernefer ájult testét, mely most is szép volt, ám nékem undorítóbb, mint ha kígyót tartot- tam volna. Így vittek bennünket Théba örömujjongó éjszaká- ján át a Halál Házáig, melynek kapujánál aranyat adtam a katonáknak, és a hordszékkel együtt elküldtem őket. Neferne- fernefert pedig karomba emelvén, bevittem a Halál Házába. Amikor a halottmosókkal találkoztam, azt mondtam nekik: - Egy nő tetemét hozom nektek. Az utcán akadtam rá, nevét, származását nem tudom, de úgy vélem, találtok rajta majd olyan ékszereket, amelyek kárpótolni fognak munkáto- kért, ha megőrzitek őt az örökkévalóságnak. A halottmosók szitkozódva felelték: - Ostoba! Azt hiszed, mostanában nincsen elég holttes- tünk? És ki fizeti meg a munkánkat? De amikor kicsavarták Nefernefernefert a fekete lepelből, érezték, hogy még meleg, és amikor levették róla a ruhát, és az ékszereket, látták, hogy szép - szebb, mint bármelyik nő, akit a Halál Házába hoztak. Akkor már egyetlen szót sem szóltak; mellére tették kezüket, és érezték, hogy szíve is dobog. Gyorsan visszacsavarták a fekete lepelbe, egymásra kacsintottak, vigyorogva félrehúzták szájukat, és boldogan mondták : - Menj csak utadra, idegen, és áldják meg tettedet az iste- nek, mert bizony mindent megcselekszünk azért, hogy teste megőrződjék az örökkévalóságnak. Ha tőlünk függ, hetvenszer hetven napig magunknál tartjuk őt, hogy biztosan megőrződ- jék a teste. Így hajtottam be a régi adósságot Neferneferneferen, aki oly sokkal volt adósom apám és anyám miatt. Elgondoltam, hogyan érezhette magát, midőn felébredt a Halál Házának sötétjében, gazdagságától, hatalmától megfosztva, és kiszol- gáltatva a halottmosók meg balzsamozók kényének-kedvének. Hiszen, amennyire őket megismertem, soha többé nem eresz- tik vissza a napvilágra s az életbe. A Krokodilfarokba visszatérve, találkoztam Merittel, s el- mondtam: - Behajtottam az adósságot, ráadásul a legszörnyűbb mó- don, amit ember valaha is kieszelt. De bosszúm nem szerez örömet, szívem még üresebb, mint azelőtt, és minden tagom borzong, bár forró az éj. Bort ittam, de olyan íze volt nyelvemen, mint pornak vagy hamunak. - Bizony, száradjon el a testem - fogadkoztam -, ha valaha is még egyszer nőhöz érek, mert minél többet gondolok reájuk, annál jobban félek tőlük, hiszen testük kietlen sivatag, szívük pedig gyilkos kelepce. Merit megérintette kezemet, és szemembe nézett barna sze- mével. - Szinuhe, te soha nem ismertél olyan nőt, aki csak jót akart neked? - Egyiptom minden istene mentsen meg attól a nőtől, aki jót akar nekem, mert a fáraó is jót akart mindenkinek, és az ő jóakarata miatt most a folyó teli van ringatózó hullákkal. Tovább ittam, sírni kezdtem, és így beszéltem Merithez: - Merit, arcod sima, mint az üveg, kezedből meleg sugárzik. Engedd meg ma éjjel, hogy ajkamat arcodhoz érinthessem, és szorítsd hideg kezemet a te meleg kezedbe, hogy álomképek nélkül, nyugodtan aludhassam. Ha megteszed, bármit meg- adok, amit csak kérsz. Ő szomorúan elmosolyodott. - Bizony gyanakszom, hogy a krokodilfarok beszél belőled, de már megszoktam az ilyesmit, és nem haragszom érte. Tudd meg, Szinuhe, nem kérek tőled semmit, ahogy nem kértem semmit még egyetlen férfitól, és sohasem fogadtam el ajándé- kot. Ha adni akarok valamit, azt szívemből adom, és neked örömmel teljesítem kérésedet, mert én éppoly magányos va- gyok, akárcsak te. Elvette a borosserleget reszkető kezemből, kiterítette sző- nyegét, hogy lefeküdjem, aztán mellém feküdt, és hideg keze- met kezében melengette. Ajkammal megérintettem sima arcát, beszívtam bőrének cédrusillatát, és kedvemet töltöttem vele; olyan volt hozzám, mint apám és anyám, olyan volt, mint parázstartó a hideg téli éj vándorának, és mint a parti fény, mely viharos éjjelen hazavezérli a hajóst. És amint az álom kezdett szememre hullani, Minea volt ő, Minea, akit örökre elveszítettem. Úgy feküdtem mellette, mintha Minea mellett feküdnék a tenger homokjában, s nem voltak többé rossz álmaim; amidőn fülembe suttogott, miként anyák suttognak a sötéttől ijedező gyermeküknek, mély álom borult reám. Ez éjtől kezdve Merit barátom volt, mert ölében újra hinni kezd- tem, hogy bennem, és értelmemen kívül létezik valami olyan, ami több nálam, amiért érdemes élni. Másnap reggel így szóltam hozzá: - Merit ! Már összetörtem a korsót egy nővel, aki meghalt, és ezüstszalagját, mely hosszú haját összefogta, ma is őrzöm. De barátságunk miatt kész vagyok veled is korsót törni, ha akarod. Ám Merit csak ásítozott, keze fejét szájához emelve. - Soha többé nem ihatsz egyetlen krokodilfarkat sem, hogy- ha másnap ily ostobaságokat kezdesz beszélni - mondta. - Gondolj arra, hogy ivóban nevelkedtem, és már nem vagyok ártatlan leány, aki képes volna hinni szavadnak, s aki csalódni tudna. Ajkammal megérintettem sima arcát. - Ha szemedbe nézek, Merit, hiszek abban, hogy a világon becsületes nők is élnek. Csupán azért mondom, hogy meg- értsd, mily sokat jelentesz nekem. Mosolyogva válaszolta. - Láthatod, hogy eltiltottalak a krokodilfaroktól, és a nők ama férfinak, aki tetszik nekik, először is megtiltanak valamit, hogy hatalmukat éreztessék. De korsókról ne beszéljünk, Szi- nuhe. Jól tudod, hogy szőnyegem mindig szabad neked, ami- kor nagyon magányos és szomorú vagy. De ne haragudj meg, Szinuhe, ha majd észreveszed, hogy a világon más magányos és szomorú férfi is van rajtad kívül, mert éppoly szabadon választom meg társaságomat, mint te, és nem akarlak magam- hoz kötni semmiféle módon. Ezért hát a mondottak ellenére saját tenyeremből kínálok neked még egy serleggel a krokodil- farokból. Azon a napon Horemheb visszavitte a fáraónak uralkodói korbácsát és görbe botját, jelentette, hogy ledöntötte Ámont, és a városban helyreállította a rendet. A fáraó pedig Horemheb nyakába helyezte a fővezéri gallért, és kezébe adta az aranyos korbácsot, amely Pepitaton után még mindig macskaszagú volt. Másnapra azt tervezte, hogy ünnepi menetben halad végig a Kosok útján az Atón-templomig, és ott áldozattal ünnepli majd meg istene győzelmét, de este még lakomát akart rendezni barátainak az arany házban. Horemheb mesélt neki rólam, ily módon én is meghívást kaptam a fáraó arany házába, mert igen felnagyította ügyességemet és mindazt a munkát, melyet Thébában a szegények orvosaként végeztem, bekötözvén a szerencsétlenül jártak sebeit, és felszárítván az árvák könnyét. Királyi gyolcsba öltöztem tehát, így mentem Horemhebbel az arany házba. De a bárkán, aranyos korbácsát lóbálva, így szólt: - Eszembe jutott, hát figyelmeztetlek, Szinuhe, hogy ezen- túl ne keverd bele katonáimat a nőkkel való dolgaidba, mert az előkelők nagyon lármáznak már; azt állítják, hogy múlt éjszaka elraboltál valami nőt a saját házából. Annak a nőnek sok gazdag szeretője van, akik úgy nyivákolnak és jajgatnak, akárcsak a beteg macskák - a ganajba, de bűzös a korbácsom ! - igen, keresik őt nagyon, ám katonáim hallgatnak. Most hát rejtsd el a világ elől, aztán szórakozz vele, amíg csak akarsz, bár őszintén szólván, nem hittem volna, hogy ilyen vad és erőszakos kalandba fogsz egy nő miatt. A palotában Horemheb bevezetett a fáraó szobájába, odavitt Ehnaton színe elé. Míg távol voltam, férfivá nőtt, arca sovány volt, és rajongás, szenvedély sugárzott róla, szeme a virrasztás- tól megduzzadt. Nem hordott egyetlen ékszert sem, egyszerű fehér ruha volt rajta, igaz, a legfinomabb királyi gyolcsból, mely nem rejtette el hosszú, vézna törzsének formátlan nőies- ségét. - Szinuhe, Szinuhe orvos, te magányos, emlékszem rád - szólított meg, és abban a pillanatban megértettem: olyan ember ő, hogy gyűlölni vagy szeretni kell, mert akinek benső- jében érző szív dobogott, előtte állván, nem maradhatott hi- deg. - Fejfájás gyötör, elrabolja éjszakáim álmát - mondta és kezét rátette homlokára. - Szörnyű fejfájás gyötör gyakran, midőn valami a kedvem ellenére történik. Orvosaim nem tud- nak rajtam segíteni. Ők csak elbódítani tudnak, de azt nem szeretem, mert gondolataimnak olyan tisztának kell lenniök, mint a víznek. Így kívánja az én istenem. És elegem is van az átkozott isten orvosaiból. Horemheb, a sólyom fia, sokat beszélt nekem tudásodról, Szinuhe. Talán te tudsz segíteni a bajomon. Ismered-e Atónt? Ez nehéz kérdés volt számomra, tehát alaposan mérlegeltem szavaimat, mielőtt feleltem volna rá. - Ismerem Atónt, hogyha ő az, ki bennem is van, meg értelmemen kívül és minden emberi tudás felett. De máskép- pen nem ismerem. A fáraót izgalom fogta el, arca tüzelni kezdett, és elragadtat- va mondta: - Bölcsebben beszélsz Atónról, mint legjobb tanítványaim, mert az ember csak szívével ismerheti őt, de eszével semmi- képp. Csak én ismerem értelmemmel, mert fia vagyok, és látomásaim fényében szemtől szembe is láttam, jóllehet az ő lénye arc nélkül való. Nincsen más isten rajta kívül, és az emberkéz állította istenek mind téveszmék. Atón előtt csak árnyék a többi isten; azért döntöttem le az átkozott istent, mert árnyékot vetett a fény útjába, mely népem szívébe árad. Ha kívánod, Szinuhe, megkapod tőlem az élet keresztjét. - Múlt éjszaka láttam, hogy egy sebesült férfi fejét más férfiak kövekkel zúzták össze az élet keresztje miatt, aztán nők Atón nevét kiáltozva ugráltak körülötte - feleltem. - Azt is láttam, hogy egyiptomi nők, Atónt dicsérvén, négerekkel szeretkeztek. Ehnaton arca elkomorult, összeráncolta homlokát, hegyes arccsontja magasabbra húzódott sovány ábrázatában. Szeme elvesztette fényét, jajgatva kapott fejéhez és így kiáltott: - Ó, Szinuhe, te csak még jobban fájdítod a fejemet, hiszen olyan dolgokról mesélsz, amelyek kedvem ellenére valók. - Azt mondottad, Ehnaton fáraó, hogy az igazságért élsz. Ezért árulom el neked az igazságot, bár jól tudom, hogy beteg- séged miatt udvari embereid és Atón hívei puha gyolcsba rejtik előled. Mert az igazság éles kés az ember kezében, és könnyen hordozója ellen fordul. Ellened fordul az igazság, Ehnaton fáraó, és fájdalmakat okoz neked. Ha füledet el aka- rod zárni tőle, én gyorsan meggyógyítalak. A fáraó odalépett hozzám, erősen megragadta és megszorí- totta karomat, s felindultan mondta: - Nem, nem, Szinuhe! Ehnaton csak az igazságért él, mert az ad életének értelmet. Az pedig, hogy egyiptomi nő Atón nevében négerrel tölti kedvét, igazán nem bűn, mert Atón előtt minden nép és mindenféle színű ember egyenlő értékű. Horemheb köpött egyet, lábával eltörölte, aztán undorodva szagolgatta aranyos korbácsát. Ehnaton rosszallóan nézett rá, és én akkor vettem észre, hogy a fáraó nem képes arra, hogy mosolyogjon, vagy nevessen. Igazi ember volt, de hiányzott a nevetéshez való képessége, ezért boldogtalan ember volt, és boldogtalansággal árasztotta el környezetét. - Az igazság cseppet sem teszi boldoggá az embert - szól- tam. - Nemrég meglékeltem egy öregasszony koponyáját; azt gondolta, hogy ő Hatsepszut királynő, de amikor meggyó- gyult, csak szegény öregasszony lett belőle, és többé nem volt olyan boldog, mint akkor, midőn Hatsepszut királynőnek hitte magát. - Engem meg tudsz-e gyógyítani koponyalékeléssel? - kér- dezte Ehnaton. Sokáig gondolkodtam, de végül így feleltem kérdésére : - Úgy vélem, a koponyalékelés csillapítaná fájdalmaidat, ha va- laki meg merné cselekedni. De tudnod kell: ha egy orvos meglékeli koponyádat, és tudása jóvoltából meggyógyulsz, va- lószínűleg elveszted látomásaidra való képességedet, és mind- azt, amit szíved igazságnak tart. Mint orvos, meg merem mondani, hogy istenedet, Atónt, beteg fejed szülte, jóllehet ez egyáltalán nem kisebbíti eszméd nagyszerűségét. A fáraó bizalmatlanul tekintett rám. - Valóban úgy véled, hogy Atón elköltözik szívemből, ha meglékeled koponyámat? - Egyáltalában nem szándékozom koponyádat meglékelni, Ehnaton - mondtam gyorsan. - Még ha parancsolnád, sem tenném, mert betegséged tünetei nem követelik, és a lelkiisme- retes orvos csak akkor végez koponyalékelést, ha mindenkép- pen elkerülhetetlen, és ha már semmi más nem mentheti meg a beteget. Akkor Horemheb közbeszólt : - Olyan igaz, mint ahogyan korbácsom most is macskabű- zös, hogy Szinuhe ügyes orvos; sok országból gyűjtötte össze tudását, és miképpen te is emlékszel, Ehnaton, az öreg Ptahor- nak volt a tanítványa. Az ő kezére nyugodtan rábízhatod szent- séges koponyádat, és meglehet, hogy az időben elvégzett műtét megmentheti még Egyiptomnak Szíriát és Kús földjét, és megakadályozhatja ama sok halált, mely esztelen cselekedeteid vetéséből még kisarjadzik. Nem az orvos beszél belőlem, hi- szen az orvosi tudományhoz mit sem értek, de nem is a katona, hanem csupán az egyiptomi, aki szereti hazájának fekete föld- jét, és szívesebben lát kövér gyermekeket, nevető arcú asszo- nyokat, mint éhséget, dögvészt és halált. De a fáraó nem haragudott meg Horemhebre, csak sajnál- kozva nézett rá, és ugyanúgy nézett énrám is, mert igazságát mindkettőnknél erősebbnek tartotta. Aztán arca felragyogott, és így szólt : - Az öreg Ptahor meghalt, és az Élet Háza még senkit sem jelölt ki utódjául. Ezért én kinevezlek téged, Szinuhe, királyi koponyalékelőnek, és a Kutyacsillag napjától kezdve tiédnek mondhatod e rangoddal járó mindama előnyöket és fizetséget, melyekről az Élet Házában pontosan értesülsz. De az Élet Házának orvosai nem akarnak többé elvégezni semmi- féle műtétet, mert Ám... annak az átkozott istennek tüze kialudt, és ők már megszokták, hogy késeiket, csipeszeiket abban a tűzben tisztítsák meg. Mondd, Szinuhe, Atón tüze nem felel meg éppúgy, sőt még jobban is? - A tűz mind egyforma - feleltem neki -, és idegen országok- ban járván, éppúgy kölcsönöztem tüzet Baál oltáráról, mint Mardukéról, és soha egyetlen beteg sem jött panaszkodni mű- tét után amiatt, hogy sebe elgennyesedett volna. Ám most éppen a rothadás gonosz havában vagyunk, és ezt Ám... annak az átkozott istennek hű orvosai saját javukra fordíthat- ják, és megfélemlíthetik a népet. Ha kívánod, elmegyek az Élet Házába, és előadást tartok erről a tanulóknak. Hiszen nekem nincsen vesztenivalóm, mert csupán a szegények orvo- sa vagyok, és tudásomat még akkor sem veszthetem el, ha kitörölnék nevemet az Élet Könyvéből. - Cselekedj úgy - mondta tetszéssel a fáraó, és vékony kezének hosszú ujjaival megérintette vállamat: ujjaiból olyan erő áramlott belém, mintha tűz ért volna, éreztem, hogy igaz- sága a legnagyobb a világon, és tudtam, hogy szeretni fogom őt haláláig, bármennyire hóbortos. - Cselekedj úgy - ismételte - és jutalmad gazdag lesz, és jobbomon fogsz ülni, Szinuhe. De én nem kívántam tőle semmiféle ajándékot, csupán jó- kedvre akartam deríteni, és csak akkor értettem meg, miért titkolta el az igazságot előle mindenki, aki szerette őt. Ezután Horemheb a fogadóterembe vitt, ahol a többi ven- dég gyülekezett, s az udvari nép irigykedve versengett a fáraó asztalához közel eső legjobb helyekért. Horemheb társaságá- ban az uralkodói család mellé kerültem, a fáraó jobb oldalára. Csodálkozva láttam, hogy Eje pap is az uralkodói családhoz tartozik, míg eszembe nem jutott, hogy Mitanni hercegnője után, aki alig érkezett Egyiptomba, máris meghalt, leánya, Nefertiti lett a nagy királyi hitves. Ehnaton csupán tejben főtt kását evett. A kása aranytálon volt, és a kanál is aranyból készült, nyelére az aranyműves kecses antilopfejet mintázott. Amikor megette a kását, száraz kenyeret tört magának, azt rágcsálta, és nem ivott bort, csak tiszta vizet. Azután pedig ragyogó, tüzes tekintettel, erős han- gon így szólt : - Mondjátok el mindenkinek, hogy Ehnaton fáraó az igaz- ságért él, eledele pedig víz, kenyér, meg a szegények kásája, és semmiben sem különbözik a legszegényebb földműves ét- kétől. Akkor rajongva dicsérte a kenyeret, mely Atóntól áldott, a barázdás búzaszemet, mely Atóntól áldott, és a tiszta vizet, mely Atóntól áldott. Amidőn nádi galambot, thébai módra sütött ludat, és mézeslepényt kínáltak, mindazok, akik a fáraó kedvére akartak tenni, tartózkodtak eme ételektől, és miként a fáraó, beérték vízzel és kenyérrel. Bizonyára éhesek is marad- tak, mert az ünnepi lakoma sokáig tartott, hiszen tizenkétféle húst, nyolcféle tésztát, és különféle hideg krémeket hordoztak körül. Napégette arcukról, kezükről, lábukról látszott, hogy azok közül valók, akiket a fáraó a legalacsonyabb rangúak seregéből emelt magához, hogy megtegye őket tanácsadóinak. Eszükben, tudásukban nem kételkedtem, mert sokuknak okos szeme és szép homloka volt, de tiszteletüknek nem kellett volna őket meggátolnia abban, hogy egyenek, hiszen a többi udvari nép bátran evett mindenből, bort ivott, nevetett, han- goskodott, és tréfált. Aztán a vendégek felkeltek helyükről, és asztaltól asztalig járkáltak, hogy találkozzanak ismerőseikkel, és kicseréljék egy- más közt a legújabb pletykákat. Énhozzám egy királyi gyolcsba öltözött, alacsony, széles arcú férfi jött oda, nyakában és csuk- lóján aranyláncot viselt. Csak bohókás barna szeméről ismer- tem fel benne Thotmeszt; örömömben felkiáltottam, és felkel- tem, hogy megöleljem. Elmondtam, hogy már kerestem őt a Szíriai korsóban, de így válaszolt: - Rangomhoz nem illő többé, hogy közönséges ivókba jár- jak ; éppen elég időmbe telik, míg megiszom azt, amivel előkelő barátaim és pártfogóim kínálnak házukban. Ő, a fényességes, királyi kőszobrásznak nevezett ki, mint nyakláncomról is lát- hatod. Én véstem ki Atón napkorongját és napsugarakból kinyúló számtalan kezét, melyek az élet keresztjét kínálják mindenkinek, aki csak kívánja s elfogadja. - Thotmesz, barátom ! - mondtam. - Te vésted a fáraó mását Atón nagy templomának oszlopaiba? Mert ahhoz ha- sonlót még sohasem láttam azelőtt. Kitérően válaszolta: - A fáraó szolgálatában sok szobrász van, mind együtt dol- gozunk, és egyetlen törvényünk a saját szemünk. Igazán nem akarjuk a fáraót megszentségteleníteni, de szeretjük őt, az ő valódi lényét akarjuk kifejezni szobrainkon. Bizony, Szinu- he, ma az arany ház székein ülünk, és drága serlegekből bort iszunk, pedig egykor, a hamis isten idején, gúnyban, megve- tésben, üldöztetésben volt részünk, és szomjunk csillapítására csak savanyú sör jutott. Egykor Kréta művészetének szabadsá- gát láttuk, most megleltük saját szabadságunkat. Még sokat fogsz ámulni és csodálkozni, mert kezünkben a kő már életre kelt, jóllehet elég tanulnivalónk maradt a jövőre is. - Ruhádon ott az élet keresztje - jegyeztem meg. Szélesen elmosolyodott. - No és? Felszabadulást jelent a hamis isten uralma alól, meg olyan életet, melyet fényben és igazságban élünk. - És mondd, mást nem jelent még számodra, ki egykor azzal tartottad el magadat, hogy a gazdagok gyerekeinek ege- rekkel körülvett macskákat rajzoltál? - kérdeztem. Szegénységének napjaira emlékezvén, Thotmesz nevetni kezdett, felvette serlegemet, és gyönyörködve nézegette, az- után így szólt: - Az istenekről nem szívesen beszélek, mert nekem e szép élet és az életnek sok-sok színe, sok csodálatra méltó formája elegendő. Az élet kezemnek olyan, mint a boroskorsó, mely nem ürül ki soha, szememnek pedig olyan, mint a kép, mely- nek látásával az örökkévalóságig sem lehet betelni. Nem, Szi- nuhe, ami tegnap igaz volt, ma már hamis lehet. Bolond vagy, Szinuhe, hogy lakomai asztal mellett Atónról akarsz beszélni, hiszen világos fejjel is éppen elég fáradságunkba kerül, hogy követni tudjuk a fáraó rajongását. Vidítsuk fel inkább szívünket borral, mert Atón az öröm forrása, kegyeltjeinek aranyserlegeket és magas rangokat osztogat. A szent dolgokat bízzuk a fáraó gondjára, mert ő ért hozzájuk legjobban, még akkor is, ha gyakran gonosz fejszaggatást okoznak neki, akárcsak nekem a kevert bor. Igen örültem, hogy láthattam Thotmeszt, és Horemheb is örült neki, bár nem volt rangjához illő, hogy örömét túlságo- san kimutassa. De Thotmesz vizsgálódó szemmel nézegette őt, és azt mondta, hogy szobrot farag róla Atón templomában, mert ő szabadította meg Thébát a hamis isten uralmától, és mert arca és egész alakja nagyon alkalmas erre. Ha a fáraó elég aranyat áldoz, és megfelelő követ is ad a munkához, elkészül a szobor, mondta Thotmesz. Horemhebnek ez na- gyon hízelgett, mert még sohasem készítettek róla szobrot, ám így szólt: - Bizonyára úgy gondolod, szolgálatot teszel nekem azzal, hogy szoborba faragva örökkévalóvá változtatsz, de én hiszem, hogy tetteim különben is megőrzik nevemet örökké. És semmi esetre sem akarom Atón oltárának vértelen áldozatait bámulni ostobán, mert katona vagyok, és az egész dologból mit sem értek. Inkább azt szeretném, hogyha szülővárosomban, Het- netsutban, Hórusz templomának falai közt állítanák fel szob- romat, mert Hórusszal Atónnak egyelőre nincs vitája, és örül- nék, ha az otthoniaknak torkukon akadna a falat, mert kinevet- tek engem, és kinevették lándzsámat, amikor még fiú voltam. Oly kiismerhetetlen az emberi szív és oly vakká tett a fáraó igazsága, hogy nem gyanítottam semmi rosszat, pedig a forró napsütésben egyre füstölögtek az izzó romhalmazok, s a folyó- ból holttestek szaga áradt. Mert a Kosok útját tarka zászlók díszítették, és nagy tömeg szegélyezte, ameddig csak a szem ellátott. Pepitaton számtalan virágkosarat hozatott, hogy a nép, a szokáshoz híven, virágokat szórhasson a fáraó hordszéke elé. Derűs voltam és reménykedő, hiszen azt hittem, szabadság és fény köszönt Egyiptom földjére, aranyserleget kaptam aján- dékba a fáraótól, és kinevezett királyi koponyalékelőnek. Olda- lamon szép és érett nő állott, Merit, aki barátom volt, és karomat fogta, s körülöttünk az előre lefoglalt helyeken csupa vidám embert és mosolygó arcot láttam, a nép arca nem került szemem elé. Igaz, szokatlanul csendes volt minden, olyan csendes, hogy egészen a Kosok útjáig elhangzott a nagy templom tetején összeverődött hollók rikácsolása: a keselyűkkel együtt megte- lepedtek Thébában, mert a jóllakottságtól nem bírtak már visszarepülni a hegyek mögé. Talán az volt a baj, hogy a fáraó aranyos hordszékét csíkosra festett négerek kísérték, hiszen már puszta látásuk is felszította a nép haragját. Mert nem sok ember akadt a tömegben, aki ne szenvedett volna kárt az elmúlt napok alatt. A tűzvész sokuknak elhamvasztotta otthonát, az asszonyok könnye még fel sem száradt, a férfiak sebei még sajogtak a kötések alatt, és összeroncsolt szájuk nem nyílhatott mosolyra. Ehnaton ma- gasan a nép feje fölött ringó hordszéken érkezett, hogy láthassa mindenki. Kettős koronát hordott, a két birodalom liliom- és papiruszkoronáját, karját keresztbe tette mellén, két keze szorosan markolta a görbe botot s az uralkodói korbácsot. Mozdulatlanul ült, akár egy istenszobor - a nép előtt minden időkben így ültek a fáraók -, és érkezésekor olyan félelmetes csend uralkodott, mintha látása elnémította volna a nép torkát. Végre, a Kosok útját őrző katonák felemelték lándzsájukat, és kiáltással üdvözölték, azután pedig az előkelők és gazdagok is kiáltozni kezdtek helyükről, és virágokat dobáltak a hordszék útjába. De a nép félelmetes hallgatása közepette kiáltásuk szánalmasan gyenge volt, mint amikor magányos szúnyog zümmög. Ezért gyorsan elhallgattak ők is, és döbbenten néztek egymásra. A fáraó ekkor minden szokás ellenére megmozdult, s görbe botját és korbácsát felemelve, szenvedélyes örömmel köszön- tötte a népet. A tömeg megmozdult, azután egyszerre rémisztő kiáltásban tört ki, mely a viharzó tenger morajához, a parti szikláknak csapódó hullámok dübörgéséhez volt hasonló: "Ámont! Ámont! Add vissza nekünk Ámont, az istenek kirá- lyát ! - Hullámzott, ringott a nép, és a kiáltás egyre erősödött, a hollók és keselyűk ijedten felrebbentek a templom tetejéről, és a tömeg zúgott : - Le veled, hamis fáraó ! Le veled !" A hordszék hordozói megijedtek és megálltak, de amikor az izgatott őrtisztek bátorítására újra el akartak indulni, ellen- állhatatlan áradatként szakította át a tömeg a katonák láncát, és az emberek egymás után vetették magukat a hordszék elé, hogy útját elzárják. Ezután senki sem tudta pontosan követni, hogy mi történt, mert a katonák botokkal kezdték ütni a népet, hogy megtisztítsák az utat, de nemsokára lándzsát és kést is kellett használniuk életük védelmére. Suhogtak a botok és kövek a levegőben, s a Kosok útjának köveit befestette a vér. A tomboló ordításon át halálüvöltés csapott a magasba. Ám a fáraó felé egyetlen kő sem repült, mert ő a napból született, miként a többi fáraó annak előtte. Személye szent volt és sérthetetlen, és a tömegben egyetlen ember sem akadt, aki akár álmában is kezet merészelt volna emelni reá, jóllehet szívében mindenki gyűlölte őt. A nép kövekkel dobálta, botokkal verte a katonákat, azok pedig védekeztek és sok embert sebesítettek halálra. És szaka- datlanul zúgott a kiáltás: "Ámont! Ámont! Add vissza nekünk Ámont ! Le veled, hamis fáraó ! Le veled ! Thébához semmi közöd!" - A tömeg az előkelőkre is köveket dobált, aztán a botokkal csapkodva a lefoglalt helyekre nyomult, mire a nők eldobták virágaikat, leejtették illatosító edényeiket a föld- re, és elmenekültek. Akkor Horemheb megfújatta a kürtöket, és a hadiszekerek előhajtottak az udvarokból és mellékutcákból, ahová el kellett rejtőzniük, hogy ne szítsák fel a nép dühét. A lovak patái és a kocsik kerekei sok embert eltiportak, de a kaszákat Horem- heb levétette a kocsik oldaláról, hogy a vérontást elkerülje. A hadiszekerek lassan és meghatározott rendben hajtottak, körülvették a fáraó hordszékét, és az ünnepi kíséretet, meg a királyi családot egyaránt védelmezvén, magukkal vitték a fáraót. De a nép nem oszlott széjjel egészen addig, míg azt nem látta, hogy a királyi bárkák visszaindulnak a folyó másik partjára. Akkor örömkiáltás zúgott fel az ajkakról, és ez a kiáltás a gyűlölet és harag kiáltásainál is rémisztőbb volt. A söpredék pedig, mely a tömegbe vegyült, megtámadta a gazdagok házait, válogatás nélkül rombolt és fosztogatott, míg végül a katonák rendet csináltak lándzsáikkal, a nép pedig visszatért otthonaiba. Leszállt az est, és a hollók a Kosok útjára telepedtek, hogy a holttesteket szétszaggassák. Így látta Ehnaton fáraó először szemtől szembe a földühö- dött népet, így látta először az istene miatt kiömlő vért, és e látványt nem felejtette el soha. Bensőjében valami összetö- rött, szeretetébe mérget kevert a gyűlölet, de rajongó hite erősebbé vált. Ezért mindenkit bányába küldetett, aki hango- san kiejtette Ámon nevét, vagy olyan szobrot vagy edényt rejtegetett, melyen rajta volt Ámon neve. De az emberek nem akarták egymást feladni, ezért tolvajok és rabszolgák ta- núskodását is elfogadták, és többé senki sem volt biztonságban a hamis tanúk miatt. Ily módon számtalan derék, becsületes ember került rabszolgának a bányákba és kőfejtőkbe, házukat, műhelyüket, kereskedésüket Atón nevében kisajátították az arcátlan, szégyentelen csalók. Mindezt korábban mondom el, mielőtt megtörtént volna, azért, hogy megvilágosítsam a történtek okát. Még aznap éj- szaka sürgősen az arany házba hívattak, mert a fáraóra rájött a rohama. Az orvosok nagyon aggódtak életéért, és meg akar- ták velem osztani a felelősséget, mert Ehnaton megemlítette nevemet és beszélt rólam. Sok vízmértéknyi ideig feküdt öntu- datlanul, akár egy halott. Tagjai kihűltek, érverését sem lehe- tett érezni többé. De aztán nyelvét és száját véresre harapdál- va, magához tért és elűzte ágyától az Élet Házának összes orvosát, mert egyiket sem akarta többé látni. Csak engem tartott magánál, és így szólt: - Gyűjtsétek össze az evezősöket, húzzátok fel hajóimra a vörös vitorlákat, és mind, ki barátom, kövessen engem, mert elutazom!-Utamon látomás vezet, míg olyan földet nem talá- lok, melyet nem birtokol semmiféle isten, és semmiféle ember. Azt a földet Atónnak szentelem, oda építem városomat, amely Atón városa lesz, és soha többé nem térek vissza Thébába. - És hozzátette: - Théba népének viselkedése visszataszítóbb mindennél, ami valaha történt, és utálatosabb, nyomorultabb, mint amilyen viselkedést őseim iránt az idegen népek tanúsí- tottak. Ezért Théba városába, míg élek, nem teszem be lába- mat. Megvetem Thébát, és saját sötétségében hagyom örökké. A láz, mely hatalmába kerítette, oly nagy volt, hogy még azonmód betegen hajóra vitette magát, és sem én, az orvos, sem pedig tanácsadói nem tudták ebben megakadályozni. De Horemheb azt mondta: - Így a legjobb, mert Thébának is, Ehnatonnak is teljesül a kívánsága, mindkettő elégedett, és az országban helyreáll a béke. Tíz napig hajóztunk a Níluson lefelé, míg a víz megtisztult a holttestektől, és a fáraó a hajó orrába ment, hogy körülnéz- zen. A földeket sárgára perzselte a nyár, a parasztok a termést gyűjtötték össze, esténként teheneket hajtottak itatni a folyó- hoz, és a pásztorok kétágú nádfuvolájukon muzsikáltak. Mi- dőn megpillantották a fáraó hajóját, fehérbe öltöztek, odasiet- tek a partra, és pálmaágakkal integetve hangos kiáltásokkal üdvözölték Ehnatont. Az elégedett nép látása minden gyógy- szernél többet használt egészségének. Olykor megparancsolta, hogy kössünk ki; ilyenkor partra szállt, megszólította és meg- érintette az embereket, a nőket és a gyermekeket megáldotta, amit azok sohasem felejtettek el. Éjszaka a hajó orrában állt és a fénylő csillagokat nézegetve így szólt hozzám: - A hamis isten minden földjét azoknak adom, akik a kevés- sel is elégedettek, és két kezükkel végzik munkájukat. Hadd legyenek boldogok és hadd áldják Atón nevét. Bizony minden földet nekik adok, mert szívem örvend, midőn kövér gyerme- keket, és mosolygó asszonyokat és férfiakat látok, akik gyűlölet és félelem nélkül, Atón nevében munkálkodnak. Később azt mondta: - Sötét az emberi szív, és én sohasem hittem volna, ha nem látom saját szememmel. Mert világosságom oly ragyogó, hogy a sötétet nem is ismerem, és a szívemben sugárzó fényben megfeledkezem minden hamis szívről. De bizonyára sok olyan ember él a földön, aki nem képes Atónt megérteni, pedig látja őt, és érzi szeretetét. Ezek sötétségben élik életüket, és a fényt sem ismerik meg többé, hanem gonosznak tartják, mert sérti szemüket. Ezért békében hagyom, és nem zavarom őket, hogy ők se zavarják nyugalmamat, és szeretteim életét, ám velük együtt mégsem kívánok lakni. Inkább magam köré gyűjtöm mindazokat, kiket szeretek, velük élek, és nem ha- gyom őket el soha, mert nem akarok gonosz fejfájást szerezni szívemnek nem tetsző, és Atónt is megbotránkoztató dolgok látásával. A csillagokra meredve folytatta: - Borzadok az éjszakától, nem szeretem a sötétséget, félek tőle. A csillagokat sem szeretem, mert midőn kigyúlnak az égen, elősettenkednek odúikból a sakálok, az oroszlánok is elhagyják barlangjukat, és vérre szomjazván, ordítani kezde- nek. Számomra Théba is olyan, akár az éjszaka, ezért hagyom el örökre. Bizony elhagyok mindent, ami régi és hamis, és az ifjakba meg a gyermekekbe vetem reményemet, mert belő- lük fakad majd a világ tavasza. Gyermekségüktől kezdve ma- gukba szívják Atón tanítását, megtisztulnak a gonosztól, és általuk megtisztul az egész világ. Ezért minden iskolát meg kell újítani, minden régi tanítót el kell űzni, és a gyermekek számára új írásszövegeket kell bevezetni. Az írást is egyszerűb- bé akarom tenni, mint eddig volt, mert ahhoz, hogy megért- sünk valamit, nincs szükség képekre. Ezért olyan írást terve- zek, melyet a legegyszerűbb ember is könnyűszerrel megta- nulhat. Akkor nem lesz többé különbség az írástudók és a nép között, a nép is megtanul írni, és még a legkisebb faluban is lesz olyan írástudó, ki elolvassa majd, amit a népnek írok. Gyakran és sok írással akarom felkeresni őket, és mindenről írok nekik, amiről tudniuk kell. Beszéde megijesztett, mert hallottam már ugyan a fáraó új írásjeleiről, melyeket bárki könnyen megtanult és olvasott, de ama írásjelek nem voltak szent jelek, nem voltak szépek, és értelmükben sem olyan gazdagok, miként a régi írásjelek. Minden írnok, aki tisztelte mesterségét, megvetette amaz új írás használóit. Ezért így beszéltem: - A népi írás csúnya és barbár, nem szent jelek alkotják. Mi lesz Egyiptomból, ha mindenki megtanul írni, hiszen ilyen még nem történt meg soha ! A két kezével bizonyára senki sem akar majd dolgozni többé, a föld megműveletlen marad, és a népnek nem sok öröme lesz írástudásában, ha éhen hal. De nem kellett volna ezeket mondanom, mert a fáraó ször- nyen izgatott lett és rám kiáltott: - Ily közel van hát a sötétség most is hozzám! Mellettem áll, ha te mellettem állsz, Szinuhe. Te folyvást csak gyanak- szol, és akadályokat gördítsz utamba, ám igazságom tűz mód- jára lángol bensőmben, és szemem úgy lát keresztül minden akadályon, mint tiszta vízen át, és végül mégis meglátom azt a világot, mely eljön majd utánam. Ama világban nincs többé gyűlölet és félelem, ama világban az emberek testvérek módján osztják meg egymás között a munkát és a kenyeret. Ama világban nincs többé gazdag és szegény, hanem mindenki egyenlő, és mindenki tud írni, és mindenki el tudja olvasni, amit írok neki. És senki sem mondja a másikra: "koszos szíri- ai", meg "nyomorult néger", mert minden ember egymás testvére lesz, és a háború tüze soha többé nem lobban fel. Szemem már mindezt látja, ezért erőm és ujjongásom oly hatalmasra növekszik bennem, hogy attól félek, szívem ketté- szakad. Szavaiból újra megértettem, hogy bolond, lefektettem sző- nyegére, és nyugtató orvosságot adtam neki. Ám beszéde mégis gyötörni kezdte szívemet, mert már valami megérett bennem ahhoz, hogy elfogadjam. Hiszen sok népet megismertem, és lényegében minden nép egyforma volt, sok várost megismer- tem, és lényegében azok is mind egyformák voltak; és igazi orvos nem tehet különbséget szegény és gazdag, egyiptomi és szíriai között, mert kötelessége, hogy minden emberen se- gítsen. Ezért így szóltam szívemhez: "Nagy a fáraó esztelensége, és kétség nélkül betegségéből származik, de ugyanakkor szívnek tetsző és megragadó, s kí- vánnám, hogy látomásai valóra váljanak, noha értelmem azt mondja, hogy olyan világot, aminőt ő elképzelt, nem lehet felépíteni sehol, csupán az üdvözültek földjén. De szívem azt kiáltja, hogy Ehnaton igazsága minden más igazságnál nagyobb, amit őelőtte valaha is mondtak, és nagyobb igazságot a jövőben sem mondanak ki soha. Pedig tudom, hogy lépései nyomán vér és pusztulás fakad, s ha elég sokáig él, romlásba dönti egész hatalmas birodalmát." És Kaptah bizonyosan így beszélt volna: "Ha el is jönne ama idő, mikor nincs többé gazdag és szegény, mindig vannak okosak és ostobák, ravaszak és együgyűek. Így volt mindig, és így lesz a jövőben is. Az erős nyakára tapos a gyengének, a ravasz elveszi az ostoba pénzeszacskóját, és maga helyett dolgoztatja az együgyűt. Mert az ember csalárd állat, és jósága is hiányos jóság, és csak ama ember tökéletesen jó, aki fekszik és nem kel fel többé soha. Láthatod, mire vezetett a fáraó jósága. Leginkább biztosan a krokodilok áldják, meg a jóllakott hollók a templom tetején." Ehnaton fáraó beszélt hozzám, én is beszéltem tehát gyenge és remegő szívemhez. És végre, a tizenötödik napon elénk tárult a föld, melyet nem birtokolt semmiféle előkelőség, és semmiféle isten. A hegyek kék és aranysárga színben fénylet- tek. a föld műveletlen volt; néhány pásztor élt csupán nád- kunyhókban a parton, s barmokat legeltettek. A fáraó kiszállt hajójáról, Atónnak szentelte ezt a földet, és elhatározta, hogy ide építi fel az új székvárost. E jövendő várost Ahetatonnak nevezte el. Egymás után érkeztek a hajók, s a fáraó összehívta kőműve- seit és építészeit, kijelölte nekik a főutcák irányát, az arany ház helyét, Atón templomának helyét, és amint kegyeltjei sorra megjöttek, mindegyiknek megmutatta, hová építsék há- zaikat a fő útvonalakon. Beköszöntött az áradás, aztán a tél, de Ehnaton nem ment vissza többé Thébába, hanem makacsul hajóján maradt, és onnan irányította az ország ügyeit. Minden lerakott kő, min- den felállított oszlop felvidította, és az utakat szegélyező köny- nyed és szép faépületek láttán ajka gyakran húzódott kárörven- dő mosolyra, mert Thébáról való gondolatai méreg gyanánt marták szívét. Az Ámontól örökölt aranyat mind Ahetatonra költötte, de Ámon földjeit országszerte szétosztotta a legszegé- nyebbek között, akiknek egyetlen vágyuk volt, hogy megmű- velhető földhöz jussanak. Sokat dolgoztam, mert bár a fáraó meggyógyult, és boldo- gan nézte a tarka oszlopokon kivirágzó várost, mielőtt a csator- nát megásták, Ahetaton építői között mindenféle járvány pusztított, és a nagy sietségben számtalan szerencsétlenség történt. Amint az ár elvonult, Horemheb is megérkezett az udvari előkelőségekkel együtt Ahetatonba, de nem akart itt megtelepedni, csupán azért jött, hogy a fáraót lebeszélje a hadsereg feloszlatásáról. Ehnaton ugyanis megparancsolta ne- ki, hogy a négereket és sardánokat bocsássa el a szolgálatból, és küldje vissza hazájukba, de Horemheb egyre halasztgatta a parancs végrehajtását, és különféle ürügyekkel húzta az időt. Hiszen minden oka megvolt rá, hogy Szíriában lázadástól tartson, ezért e seregeket oda akarta áthelyezni. A thébai zen- dülések után oly keserűen gyűlölték a négereket és sardánokat egész Egyiptomban, hogy velük találkozván, mindenki kikö- pött. Ám a fáraó hajthatatlan volt, és Horemheb hiába fecsé- relte idejét Ahetatonban. Beszélgetéseik nap nap után egyfor- mán végződtek. Horemheb így beszélt : - Szíriában nagy nyugtalanság uralkodik, és az ottani egyip- tomi települések gyengék. Aziru király gyűlöletre lázít Egyip- tom ellen, és nem kétlem, hogy alkalomadtán nyílt lázadásba kezd. Ehnaton pedig azt mondta: - Láttad-e már palotám kőpadlóit ? Művészeim krétai mód- ra, legjobb tudásuk szerint, nádasokat és repkedő vadkacsákat ábrázolnak rajtuk. Egyébként nem hiszem, hogy lázadás törne ki Szíriában, hiszen minden fejedelemnek elküldtem az élet keresztjét. Aziru király meg éppenséggel a barátom, szintén elfogadta a keresztet, és Amurru földjén templomot emeltetett Atónnak. Mondd csak, megnézted-e már Atón oszlopcsarno- kát palotám mellett? Igazán érdemes megnézni, noha az oszlo- pok csak téglából valók, hogy időt nyerhessünk, meg aztán szívemnek nem tetsző gondolat, hogy a rabszolgák Atón ked- véért a kőfejtés gyötrelmes munkáját végezzék. Aziru királyról szólván, nincs okod, hogy hűségében kételkedj, hiszen számta- lan agyagtáblát kaptam már tőle, melyeken rajongva érdeklő- dik Atón felől, és ha kívánod, írnokaim meg is mutatják neked mindegyiket, csak rendbe szedjük a levéltárat. - Köpök Aziru agyagtábláira, mert azok éppolyan ganajo- sak és hazugok, mint ő maga - felelte Horemheb. - De ha véglegesen úgy határoztál, hogy feloszlatod a hadsereget, leg- alább azt engedd meg nekem, hogy megerősítsem a határvédő csapatokat. A déli törzsek már a határköveken innen, Kús földjének legelőin terelik nyájaikat, és felégetik fekete szövet- ségeseink falvait, ami nem is nehéz, mert szalmából vannak. Ehnaton így szólt : - Nem hiszem, hogy rossz szándékkal közelednek, ha a szegénység legelőinkre űzi őket. Szövetségeseink osszák meg velük a legelőket, én pedig nekik is elküldöm az élet keresztjét. Nem hiszem, hogy szándékosan gyújtanák fel ama falvakat, hiszen, mint magad is mondottad, a szalmából épült falvak ugyancsak könnyen tüzet fognak, és néhány tűzeset miatt nem szabad egész törzseket elítélnünk. Ám ha akarod, erősítsd meg a határvédő seregeket Kús földjén és Szíriában, mert az ország biztonságáról neked kell gondoskodnod. De csak határvédő csapat legyen, ne rendes hadsereg. - Bolond Ehnaton barátom! Mindenképpen meg kell en- gedned, hogy a határvédő csapatokat az egész országban újra- szervezzem, mert az elbocsátott katonák nyomorúságukban házakat fosztogatnak, bottal verik a parasztokat, és elrabolják tőlük az adófizetésre szánt marhabőröket. - Ebből is láthatod, Horemheb - szólt a fáraó oktató- an -, mi lesz, ha nem hallgatsz rám. Ha többet beszéltél volna katonáidnak Atónról, nem cselekedtek volna ilyent. Ám most szívük sötét, hátukon korbácsod nyomai sajognak, és nem tudják, mit cselekszenek. Különben láttad-e már, hogy mindkét lánykám tipeg, és Meritaton a kisebbiket kézen fogva vezeti, és hogy micsoda szép gazellát szereztem nekik játszó- pajtásul? Egyébként igazán semmi akadálya, hogy az elbocsá- tott katonákat felfogadd a határok védelmére, csak ne szervezz belőlük támadó sereget. Úgy vélem, minden okunk megvan arra is, hogy minden hadiszekeret összetörjünk, mert a gya- nakvás gyanakvást szül, és nekünk minden szomszédunkat meg kell győznünk afelől, hogy bármi történjék, Egyiptom nem kezd háborút. - Nem volna egyszerűbb, hogyha a hadiszekereket elad- nánk Azirunak vagy a hettitáknak? - kérdezte gúnyosan Ho- remheb. - Jó árat fizetnének érte. Értem már, miért nem tartasz rendes hadsereget, hiszen sárba meg téglákba ölöd Egyiptom minden kincsét. Így civakodtak napról napra, míg Horemhebből, makacssá- ga folytán, a határvédő seregek és a városőrségek legfőbb vezére lett. Bár e seregek nagyságát a fáraó Horemheb belátá- sára bízta, kikötötte, hogy csak fahegyű lándzsával lehetnek felfegyverezve. Akkor Horemheb a kerületek őrparancsnokait Memfiszbe hívatta, mert e város Egyiptom közepén, a két birodalom határán feküdt, és maga is Memfiszbe készülődött. De midőn hajóra akart szállni, futárhajó érkezett, és egész csomó riasztó hírrel teli levelet és agyagtáblát hozott Szíriából. Horemheb szívében újra felébredt a remény. A levelek és agyagtáblák meggyőzően bizonyították, hogy Aziru király, ér- tesülvén a thébai eseményekről, kedvezőnek találta az időt, hogy rajtaütéssel elfoglaljon két szomszédos várost Amurru- ban. Lázadás tört ki Megiddó városában, amely Szíria kulcsa volt, és Aziru seregei körülvették az erődöt, melyben az egyip- tomi helyőrség gyors segítséget kérvén a fáraótól, elsáncolta magát. Ám Ehnaton így beszélt: - Hiszem, hogy Aziru királynak alapos oka van, amiért így cselekszik. Tudom róla, hogy lobbanékony ember, és meg- lehet, követeim megsértették őt. Ezért nem ítélhetem el, míg alkalma nincs, hogy tettéről számot adjon. Ám valamit mégis tehetek, és elég baj, hogy korábban nem jutott eszembe. Hi- szen a fekete föld országában javában épül Atón városa, tehát a vörös föld országában, Szíriában, aztán Kús földjén is fel kell építtetnem Atón városát. Ezt hallván, Horemheb kettétörte korbácsát, a fáraó lábához hajította, hajóra szállt és Memfiszbe indult, hogy az őrséget újjászervezze. Ahetatonban való tartózkodásának megvolt az a haszna, hogy a hosszú estéken zavartalanul elmesélhettem neki mindent, amit Babilóniában, Mitanniban, Hattiban és Kréta szigetén láttam és hallottam. Horemheb haragosan távozott Ahetatonból, a fáraó azon- ban nagyon boldog volt, mert vitái Horemhebbel annyira felizgatták, hogy mihelyt meglátta, már megfájdult a feje. De hozzám - eltűnődve - így beszélt: - Meglehet, Atón akarata, hogy Egyiptom elveszítse Szíri- át. És ha így van, ki vagyok én, hogy akaratával szembeszálljak, hiszen ő csupán Egyiptom javát keresi. Mert Szíria gazdagsága felfalta Egyiptom szívét, és Szíriából jött minden mértéktelen- ség, renyheség, minden gonoszság és erkölcstelen szokás. Ha elveszítjük Szíriát, Egyiptomnak vissza kell térnie az egyszerű élethez, az igazsághoz, és akkor minden közül a legjobb dolog történik, ami Egyiptommal csak történhetik. Az új életnek Egyiptomban kell megszületnie, hogy később birtokába vegye az egész világot! Az én szívem azonban fellázadt szavai ellen. - A szimirrai helyőrség parancsnokának van egy fia, úgy hívják, hogy Ramszesz. Eleven kisfiú, nagy, barna szeme van, és szívesen játszik tarka kövekkel. Egyszer bárányhimlője volt, és én meggyógyítottam. Megiddóban is él egy egyiptomi asz- szony, ki híremről hallván, felkeresett Szimirrában, mert hasa felpuffadt. Hasát felvágtam késemmel, és életben maradt. Bő- re oly puha volt, akár a gyapjú, és kecsesen járt, amiképpen minden egyiptomi asszony, pedig felpuffadt a hasa, és szeme láztól fénylett. - Igazán nem értem, miért mondod nekem ezeket - vála- szolt Ehnaton, és templomát kezdte rajzolgatni egy papírra, ahogyan magában elképzelte, mert szüntelenül rajzokkal és magyarázatokkal zaklatta építészeit és kőműveseit, noha ők sokkal jobban értettek az építészet dolgaihoz, mint a fáraó. - Azért, mert magam előtt látom azt a kicsi Ramszeszt; szája összezúzva, homlokfürtje vérben ázik. Ama Megiddóból való asszonyt is látom: meztelenül, véresen fekszik az erődít- mény udvarán, és amorita férfiak meggyalázzák. De természe- tesen elismerem, hogy gondolataim nem érnek fel a tieidhez, és az uralkodó nem tarthat számon minden kis Ramszeszt, és minden puha bőrű asszonyt, aki alattvalója. Akkor a fáraó ökölbe szorította kezét, és kétségbeesetten emelte fel. Szemét elhomályosította a fejgörcs, midőn így kiál- tott fel: - Hát nem vagy képes felfogni, Szinuhe, hogy ha a halált kell választanom az élet helyett, akkor inkább választom halá- lát száz egyiptominak, mint ezer szíriainak? Ha háborút kez- denék Szíriában, hogy minden ott lévő egyiptomit megment- sek, sok egyiptomi és sok szíriai vesztené életét. És a szíriai is éppolyan ember, mint az egyiptomi, az ő kebelében is szív dobog, neki is van felesége, és fénylő szemű kisfia. Ha a go- noszság ellen szintúgy gonoszsággal küzdenék, az csak gonosz- ságot szülne. Lehajtotta fejét, szeme a fájdalomtól kidülledt és veresedni kezdett, vastag ajka reszketett. Ezért békében hagytam őt, de magamban a Megiddó falait döngető faltörők dübörgését, és az amoriták gyapjúsátraiban meggyötört asszonyok jajgatá- sát hallottam egyre. Ám megkeményítettem szívemet, mert szerettem őt, jóllehet esztelen volt, és talán éppen esztelensége miatt szerettem, mert ama esztelenség szebb volt, mint más emberek bölcsessége. Beszélnem kell még az udvari népről is, mely késlekedés nélkül követte Ehnatont az Égi Magasságok Városába. Hiszen az udvari emberek egész életüket a fáraó arany házában töltöt- ték, s más céljuk nem volt, csak az, hogy a fáraó közelében legyenek, mosolyogjanak, ha mosolyog, és összeráncolják homlokukat, ha összeráncolja homlokát. Így tettek őelőttük apáik, és azoknak apái is, tőlük örökölték királyi hivatalukat és rangjukat. Nagy örömujjongással, Atón himnuszaít énekelve érkeztek a városba, virágokkal díszített hajókon, mintha kiránduláson volnának, és udvarhölgyeket meg sok boroskorsót hoztak ma- gukkal. Sátrak és napernyők alatt telepedtek meg a Nílus partján, ettek-ittak, és örültek az életnek, mert az áradás már elvonult, beköszöntött a tavasz, a vidéki levegő friss volt, és csípős, mint az újbor, az elültetett fákon madarak csicsereg- tek, galambok búgtak. Kiszolgálásukhoz annyi szolga és rab- szolga kellett, hogy szálláshelyük valóságos kis várost alkotott. Hiszen egyedül még kezüket sem tudták megmosni, arcukat sem tudták kenőccsel bekenni; szolgák és rabszolgák nélkül olyan tehetetlenek lettek volna, akár a járni tanuló kisgyerme- kek. Azért a fáraót mégis bátran követték, midőn utcáik és házaik helyét kijelölte, s közben a rabszolgák napernyővel oltalmazták nagybecsű fejüket. Még arra is hajlandók voltak, hogy a kőmű- vesekkel együtt dolgozzanak, hiszen a fáraó is felemelt olykor egy-egy téglát a földről, és a falba ágyazta. Lihegve cipelték hát a téglákat az egyre emelkedő falakhoz, és nevettek, ha kezüket felhorzsolták. Az előkelő udvari nők letérdeltek a föld- re, és agyagot dagasztottak. Ha szépek és fiatalok voltak, ezt ürügyül használták ahhoz, hogy ruhájukat ledobhassák, és csupán egyetlen kis ágyékkötőben dolgozzanak, miként a pa- rasztasszonyok teszik gabonaőrléskor. De miközben az agyagot dagasztották, a rabszolgáknak nap- ernyőket kellett fejük fölé tartaniuk, nehogy a nap lebarnítsa gondosan ápolt tagjaikat, és midőn elmentek, mindent a legna- gyobb összevisszaságban hagytak maguk után. A kőművesek keserű szitkokat szórtak rájuk, és leverték az összes téglát, mit az előkelők keze illesztett a falba. Azért a fiatal nőket mégsem átkozták. Szívesen nézegették őket, és együgyűséget színlelvén, agyagos kezűkkel itt-ott rájuk is paskoltak. Csak úgy sikongattak a nők ilyenkor az ijedtségtől, és a lázas izga- lomtól. El kell azt is mondanom, hogy a királyi családban viszály tört ki Ahetaton miatt, mert a nagy királyi anya nem volt hajlandó követni fiát a sivatagba. Az ő városa Théba volt, és a fáraó arany házát, mely ligetei és falai között kéklőn és aranyvörösen emelkedett a folyóparton, még Amenhotep fáraó építtette szerelmének. A nagy királyi anya, Teje, egykor csupán szegény madarászlány volt az Alsó Birodalom nádasai- ban, tehát most nem akart megválni Thébától. Bakataton her- cegnő is anyjával maradt, és Thébában Eje uralkodott, mint a király jobbkeze, s a görbe bot hordozója. Az uralkodó trónján a bőrtekercsek előtt ő gyakorolta az igazságszolgáltatást is, ily módon Théba városában semmi sem változott, csupán a hamis fáraó volt távol, de a város igazán nem vágyott utána. Nefertiti királyné is visszatért Thébába, mert a thébai orvo- sok és néger varázslók nélkül nem volt bátorsága a szüléshez. Ott szülte meg harmadik leányát, aki az Anhszenaton nevet kapta, s aki később királyné lett. A varázslók, hogy a szülést megkönnyítsék, az ő fejét is hosszúra és keskenyre nyújtották, és amikor felnövekedett, az udvarhölgyek és Egyiptom asszo- nyai, kik az udvari öltözködést utánozván, előkelőnek akartak látszani, fejük meghosszabbítására hamis fejtetőt hordtak. De a szülés után Nefertiti visszament Ahetatonba, és berendezke- dett a palotában, mely időközben már lakhatóvá vált. A fáraó ágyasait azonban Thébában hagyta, mert már a harmadik leánya született, ami módfelett bosszantotta őt, és nem akarta, hogy a fáraó más asszonyok szőnyegén tékozolja férfiúi erejét. Ezt Ehnaton sem ellenezte, mert már nagyon megunta ágyas- házi kötelességeit, és cseppet sem vágyott más asszony után, amit bárki meg is értett, aki Nefertiti szépségét ismerte. Hi- szen a harmadik szülés sem viselte meg, sőt fiatalabb és virág- zóbb volt, mint valaha. Ahetaton pedig egyetlen év leforgása alatt kinőtt a puszta- ságból. Pálmafái büszkén hajladoztak széles útjain, ligeteiben pirosra értek a gránátalmák, tavaiban élénken virítottak a lótu- szok. Valóságos virágzó liget volt az egész város. fából épült házai könnyedek, kecsesek voltak, mint a nyaralók, s a házak pálma- és nádoszlopai tarka színekben pompáztak. A ligetek folytatódtak a házak belsejében is, mert a falakon örökös tava- szi szélben hajladoztak a festett pálmák és szikomorfák, a kőpadlón nádas susogott, színes halak úszkáltak, s tarka szár- nyú vadkacsák rebbentek fel a légbe. Semmi sem hiányzott e városból, ami felvidíthatja az emberi szívet, hiszen szelíd gazellák sétáltak ligeteiben, strucctollbóbitás szilaj paripák húzták utcáin a könnyű kocsikat, és konyháiból a négy világtáj minden fűszerének csípős illata szállt. Ilyen lett az Égi Magasságok Városa, és amikor ismét bekö- szöntött az ősz, és a fecskék újra előbújtak iszapba vájt odúik- ból, hogy az áradó víz felett nyugtalan rajokban cikázzanak, Ehnaton fáraó Atónnak szentelte e földet és e várost. Határkö- veit megszentelte keleten, nyugaton, északon és délen, és mindegyik határkőről Atón adta áldását reá és családjára, és mindegyik határkő feliratában esküvel fogadta, hogy Atón földjét soha többé nem hagyja el. A szertartáshoz az építőmes- terek kőutat építettek mind a négy világtáj irányában, azon hajtott a fáraó aranyos fogatával a határkövekig. Kocsikban, hordszékekben követte őt családja és az udvari nép, s Atónt magasztaló fuvolák és hárfák zenéjének kíséretében virágokat szórt az útra. Ehnaton fáraó még halálában sem akarta elhagyni Ahetaton városát, ezért az építkezés befejeztével építőmestereit elküldte a keleti hegyekbe, hogy sírkamrákat vágjanak a sziklákba. Eme elhatározás után a város falain kívül a Halál Házát is felépíttet- te, hogy ha Ahetatonban meghal valaki, teste megőrződjék az örökkévalóságnak. Ezért a thébai Halál Házából Ahetaton- ba hívatta a legügyesebb halottmosókat és balzsamozókat, és nem kérdezte hitüket, mert a halottmosóknak és balzsamozók- nak, foglalkozásuk miatt, nem lehetett semmiféle hitük, csu- pán tudásuk volt fontos. Fekete hajón meg is érkeztek a Nílu- son, de a szél már hamarabb elhozta bűzüket, és az emberek bezárkóztak házaikba, lehajtott fejjel jártak, tömjént égettek; és imádságokat mondtak Atónhoz. A halottmosók és balzsa- mozók sietve mentek az új Halál Házába, magukkal vitték a szörnyű bűzt, és nem is jöttek többé elő a fényre, mert e ház is otthonukká vált. Köztük volt az öreg Ramósze is, aki az agyvelőt szedte ki a halottak koponyájából. A Halál Házában találkoztam vele, mert Atón papjai annyira irtóztak e Háztól, hogy felügyeletével engem bízott meg a fáraó. Sokáig nézett rám, csak azután ismert fel, és nagyon csodálkozott. Nem titkolóztam előtte, mert meg akartam nyerni bizalmát. A bizonytalanság féregként rágta szívemet, és minél hamarabb tudni akartam, mi lett bosszúmnak gyümölcse. Ezért, miután néhány szót ejtettünk munkájáról és teendőiről, megkérdez- tem : - Ramósze, barátom ! Mondd, került-e kezedbe valami szép nő, akit Théba véres napjai után vittek a Halál Házába, és akinek, úgy vélem, Nefernefernefer volt a neve? Nyakát meggörbítve, rám nézett hunyorgó teknősbékasze- mével és így válaszolt: - Bizony, Szinuhe, te vagy az első előkelő, aki valaha is barátjának nevezett egy halottmosót. Ez nagyon megindítja szívemet bensőmben. Amit pedig tudni akarsz, bizonyára fon- tos számodra, mert barátodnak mondtál. Talán csak nem te hoztad ama nőt sötét éjszaka a halál fekete leplében? Mert ha te hoztad, akkor egyetlen halottmosónak sem lehetsz barát- ja, és ha megtudják, késükkel hullamérget oltanak beléd, és szörnyű halál vet véget életednek. Szavai hallatán megreszkettem. - Bárki hozta őt, bizony megérdemelte sorsát, de szavaid miatt arra gyanakszom, hogy nem is volt halott, hanem a halottmosók keze közt életre kelt. - Valóban. Az a rettenetes nő a Halál Házában magához tért, de nem kívánom kitalálni, hogy honnan tudod. Magához tért, mert az ilyen nő nem hal meg soha, és ha mégis meghal, testét tűzbe kell vetni, hogy ne térhessen vissza soha többé. Amikor megismertük őt, új nevet adtunk neki. Széthnefernek, ördög szépének neveztük el. Ekkor szörnyű sejtelem fogamzott meg bennem. - Miért beszélsz róla úgy, mintha már nem volna nálatok? Hát talán nincs is már a Halál Házában? Hiszen a halottmosók azt mondták, hogy hetvenszer hetven napig maguknál fogják tartani. Ramósze haragosan rázta meg késeit és csipeszeit, s azt hiszem, megütött volna, ha nem hozok neki a fáraó pincéjéből egy korsó finom bort. Így megelégedett azzal, hogy a korsó poros pecsétjét nyomogatta, és így beszélt: - Mi nem akartunk neked rosszat, Szinuhe. Olyan voltál nekem, mint saját fiam, szívesen ott tartottalak volna örökre a Halál Házában, és minden tudásomra megtanítottalak volna téged. Szüleid testét is megőriztük az örökkévalóságnak, s éppúgy mint az előkelőktől, nem sajnáltuk tőlük sem a legjobb olajokat és balzsamokat. Miért akartál hát ilyen rosszat ne- künk? Miért hoztad élve a Halál Házába azt a rettenetes nőt? Tudd meg, Szinuhe, ama nő érkezése előtt egyszerű, dolgos életet éltünk, sörrel vidítottuk fel szívünket, és gazdag- ságunk egyre növekedett. Nem törődtünk a halottak rangjával, mindegyikről egyformán leszedtük az ékszert, a varázslóknak pedig mindenféle testrészt eladtunk, amire szükségük volt. De amikor közénk jött az a rettenetes nő, a Halál Háza alvilág szakadéka lett. Az emberek késsel támadtak egymásnak, és úgy marakodtak érte, mint a veszett kutyák. Ő pedig elvette tőlünk minden gazdagságunkat, az aranyat, ezüstöt, amit hosszú évek során gyűjtöttünk, és a rézpénzt sem vetette meg, de még ruhánkat is elrabolta. Mert az olyan öregeket, mint engem is, akik nem tudtak már érte lángra gyúlni, a többiekkel raboltatta ki. Nem múlt el több idő harmincszor harminc napnál, és kiforgatott mindenünkből. Amikor látta, hogy már nem kaphat tőlünk semmit, kinevetett és megvetett bennün- ket. Két halottmosó, akik szerelméért epekedtek, és akiket gúnyolt és megcsúfolt, övvel fojtotta meg magát. Azután el- ment, és elvitte mindenünket, s nem bírtunk útjába állni, mert ha valaki meg is kísérelte, tüstént akadt másik, aki moso- lyáért és ujjának érintéséért melléje állt. Ezért a thébai Halál Házában többet rabolnak most, mint valaha, és a halottmosók már nemcsak a halottaktól, hanem egymástól is megtanultak lopni. Békénk és nyugalmunk így örökre elveszett. Értheted tehát, hogy miért neveztük el Széthnefernek. Igaz, hogy na- gyon szép volt, ám szépségét Széthtől örökölte! Így tudtam meg, hogy bosszúm mennyire gyermeteg volt. Hiszen Nefernefernefer sértetlenül tért vissza a Halál Házá- ból, gazdagabb lett, mint valaha, és a bőrébe beevődött bűzön kívül, mely egy ideig akadályozta mesterségében, más baja nem történt. Rádöbbentem, hogy a bosszú nem ad örömöt, édes íze rövid ideig tart, végül a bosszúálló ellen fordul, és lassan égő tűzként emészti szívét. Tizenegyedik könyv Merit Mindenki látta már, hogyan fut a víz a vízórából. Így múlik el az ember élete is, ám azt nem lehet vízórával mérni, hanem csak eseményekkel. Nagy és mindenek felett való igazság ez, s az ember csupán öregsége napjaiban érti meg teljesen, ami- kor élete a semmibe iramlik, s noha úgy hiszi, hogy sok min- dennek kell történnie, mi sem történik vele többé. Mert ha életünk eseményekkel teli, ha szívünk érzései egyre változnak, akkor egyetlen nap is hosszabb lehet, mint egy egész év, mely- nek folyamán csak dolgozunk, s az egyszerűség és változatlan- ság kivájt medrében magunk sem változunk semmit. Aheta- tonban tanultam meg ezt az igazságot, mert életem úgy sietett e városban, miként a folyó vize, és olyan volt, akár egy rövid álom, vagy szép dal, mely a semmibe száll. A tíz év, melyet Ehnaton fáraó árnyékában az arany házban töltöttem, rövi- debb volt, mint ifjúságom egyetlen éve, noha akadtak benne utazással, eseményekkel teli napok, melyek éveknél hosszabb- nak tetszettek. Ez időben bölcsességem és tudásom sem gyarapodott, ámde mindazt a bölcsességet, amit fiatalságom napjaiban sok idegen földön összegyűjtöttem, most el kellett költenem, hasonlókép- pen a méhekhez, melyek télen elköltik a virágzáskor összegyűj- tött mézet. Talán szívemet is koptatta, megváltoztatta az idő, miként lassú víz vájja a követ, de már nem vettem észre, mert többé nem voltam olyan magányos, mint régen. Talán csendesebb is lettem, mint azelőtt, és nem beszéltem annyit magamról, és tudásomról, de meglehet, nem az én érdemem volt. Hiszen Kaptah nem élt velem, hanem messze Thébában lakott a házamban, és vagyonomat kezelte, meg vezette boro- zóját, melyet úgy hívtak, hogy Krokodilfarok. Ahetaton városa pedig bezárkózott magába, és Ehnaton fáraó látomásaiba. A fvilág dolgai közömbösek voltak e város- nak: minden ami Aton földjének határkövein kívül történt, éppoly távoli és valótlan volt, akár a vízen tükröződő hold képe. Csak az volt a valóság, ami Ahetatonban történt. De arra az időre visszagondolván, úgy vélem, hogy egész Ahetaton talán csak árnykép és szép látszat volt, s a valóság - az éhség, a szenvedés meg a halál - éppen Atón földjének határkövein kívül lakozott. Mert Ehnaton fáraó elől mindent eltitkoltak, ami nem volt szívének tetsző, és ha olyan dolog akadt, melyhez feltétlenül kellett az ő szava is, azt puha gyolcsba csavarták, mézzel és illatos füvekkel fűszerezték, és úgy vitték királyi színe elé, nagy óvatosan, nehogy fejfájást okozzanak neki. Ez időben Eje pap uralkodott Thébában, mint a fáraó jobb- keze és a görbe bot hordozója. Théba továbbra is a két biroda- lom igazi székhelye maradt, mert a fáraó mindent otthagyott, ami az ország kormányzásában kellemetlen és kényelmetlen volt: az adók beszedését csakúgy, mint az igazságszolgáltatást. Ezekről hallani sem akart, s tökéletesen megbízott Ejében, aki apósa volt, és hatalomra vágyott. Valójában Eje uralkodott Egyiptom földjén, mert minden, ami az egyszerű emberek életével összefügg, a földművesek meg a városlakók életével egyaránt, az ő kezében nyugodott. Ámon uralmának megdől- tével semmiféle versengés nem gyengítette a fáraó hatalmát, mely valójában Eje hatalma volt, és ez megelégedéssel töltötte el a főpapot, mert azt remélte, hogy az ország népe nemsokára megnyugszik, és lecsillapodik. Tehát semmi nem volt szívének tetszőbb, mint Ahetaton városa, mert e város távol tartotta a fáraót Thébától. Mindent meg is tett, hogy pénzt gyűjtsön Ahetaton építéséhez, cifrázásához, és szakadatlanul újabb és újabb gazdag ajándékokat küldött a városba, hogy a fáraó még inkább kedvét lelje benne. Csakugyan megbékélhetett volna a nép, és Ámon hatalmának kivételével mindenki úgy lehetett volna, mint régen, ám Ehnaton fáraó bot volt Eje kocsikerekének küllői közt, és kő, mely felbillenthette volna kocsiját. Eje mellett - Memfiszben, a két birodalom határán - Ho- remheb uralkodott. Ő felelt az ország rendjéért és biztonságá- ért, tehát ő volt az erő az adószedők botjaiban csakúgy, mint a kőfaragók kalapácsaiban, amikor minden feliratból kivésték Ámon nevét, és még a sírokba is behatoltak. Hiszen Ehnaton fáraó még atyja sírját is felnyittatta, hogy onnan kitöröljék a hamis isten nevét. Eje nem ellenkezett a fáraóval, amíg Ehnaton beérte ilyen ártatlan időtöltéssel. Őrült, hogy gondo- latai efféle vallásos dolgok körül forognak, melyek nem zavar- ják meg a nép mindennapos életét. Látszatra tehát egy ideig minden úgy volt, mint régen. És ha a szegények panaszkodtak sorsuk miatt, és az adószedők látogatása után hamut szórtak fejükre, bizony az is régi dolog volt, mert minden időkben így cselekedtek. De a negyedik leány születése nagyobb szo- morúságot okozott Ahetatonban, mint az a hír, hogy Szimirra elesett. Nefertiti királyné már arra kezdett gyanakodni, hogy elvarázsolták, és Thébába utazott, mert anyósa néger varázs- lóitól akart segítséget kérni. Valóban ritka dolog, hogy négy leány születik egymás után, és fiú egy sem. Ám mégis ez volt Nefertiti végzete: hat leányt szült Ehnatonnak, de egyet- len fiúval sem ajándékozta meg. És ez volt Ehnaton fáraó végzete is. Amint múlt az idő, egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek Szíriából. Ha futárhajó érkezett, mindig elmentem a királyi levéltárba, hogy elolvassam a segítségért kiáltó üzeneteket. Jeruzsálem elestekor az utolsó Egyiptomhoz hü városok is elpártoltak. Joppa városa is, csakúgy, mint a többi, szövetséget kötött Aziruval. Akkor Horemheb Memfiszből Ahetatonba utazott, hogy hadsereget kérjen, mellyel háborút viselhet Szí- ria földjén. Katonák nélkül nem mehetett Szíriába, és nem szervezhetett semmiféle ellenállást anélkül, hogy híre csorbát ne szenvedjen. Idáig csak levelekkel és arannyal folytatott titkos csatározást, hogy legalább Egyiptom előretolt helyőrsé- geit megőrizze Szíriában. Megérkezvén, így szólt a fáraóhoz: - Engedd, hogy legalább százszor száz lándzsást és íjászt és száz hadiszekeret összegyűjtsek. Akkor visszafoglalom ne- ked egész Szíriát, mert ha Joppa is elpártol, bizony veszendő- ben van Szíria földjén Egyiptom hatalma. Jeruzsálem pusztulásának híre nagyon elkeserítette a fáraót, hiszen már intézkedéseket tett, hogy Atón városává tegye, s ezzel megbékítse Szíriát. Ezért így beszélt: - Az a jeruzsálemi vénség, akinek most nem emlékszem nevére, atyám barátja volt, és gyermekkoromban láttam is őt a thébai arany házban. Emlékszem, hogy hosszú szakállt viselt. Kárpótlásul továbbra is fizetni akarom járadékát, jólle- het, mióta a kereskedés Szíriával megszakadt, alaposan megfo- gyatkozott az adóhozam. - Aligha van többé öröme járadékából és egyiptomi nyak- láncaiból - jegyezte meg Horemheb. - Aziru király a koponyá- jából szép serleget csináltatott, bevonatta arannyal, és elküldte ajándékképpen Suppiluliumának Hattusasba, hacsak kémeim teljesen meg nem tévedtek. A fáraó arca elszürkült, szeme veresedni kezdett, de legyőzte fájdalmát, és higgadtan mondta: - Nehéz ezt elhinnem Aziru királyról, akit barátomnak véltem, s aki oly nagy örömmel fogadta az élet keresztjét, ám meglehet, tévedtem mégis, és Aziru szíve feketébb, mint gondoltam. De képtelenséget be- szélsz, Horemheb, hogyha lándzsákat meg hadiszekereket kérsz tőlem. Hiszen tudom, hogy a nép máris zúgolódik az adók miatt, és a termés is rosszabb, mint reméltem. - Istened, Atón kedvéért - kérte Horemheb -, legalább parancsot adj, és hozzá tíz hadiszekeret, és tízszer tíz lándzsást, hogy elutazhassak Szíriába, és megmenthessem, ami még megmenthető! De Ehnaton így szólt: - Atón kedvéért nem viselhetek háborút, mert a vérontás előtte szörnyűség. Inkább lemondok Szíriáról. Legyen Szíria szabad, intézze dolgait maga, és kereskedjünk vele, úgy, mi- ként azelőtt, mert Egyiptom búzája nélkül Szíria nem élhet meg. - Hát csakugyan azt hiszed, hogy a szíriaiak ennyivel be- érik? - kérdezte Horemheb megütközve. - Minden meggyil- kolt egyiptomi, minden ledöntött fal, minden elfoglalt város tovább növeli önbizalmukat, és még esztelenebb tettekre sar- kallja őket. Szíria után Szináj rézbányái következnek, és ha Egyiptom azokat is elveszíti, nem tudunk többé hegyet ková- csolni lándzsáinkra meg nyilainkra! - Mondtam már neked, hogy az őröknek jó a falándzsa is - válaszolt a fáraó ingerülten. - Miért sérted fülemet lán- dzsáid és nyilaid emlegetésével? Atónhoz szóló himnuszokon gondolkodom, te meg összezavarod fejemet! - Szináj után az Alsó Birodalom van soron - folytatta kese- rűen Horemheb. - Azt mondtad, hogy Szíria nem élhet meg Egyiptom búzája nélkül, bár most Babilóniából kapják a búzát. De ha nem félsz Szíriától, legalább a hettitáktól félj, mert az ő hatalomvágyuk igazán nem ismer határokat. Ekkor Ehnaton sajnálkozón nevetni kezdett Horemheb sza- vain, mint ahogy minden értelmes egyiptomi is nevetett volna efféle beszéden, és így válaszolt: - Ameddig csak képesek vagyunk visszaemlékezni, egyetlen ellenség sem tette még lábát a fekete föld országába. Nem is volna bátorsága ahhoz senkinek, hiszen Egyiptom a világ leggazdagabb és legerősebb birodalma. De azért, hogy meg- nyugtassalak - mert bizony csak rossz álmokat látsz -, elárul- hatom neked, hogy a hettiták csupán barbárok, akik állatokat legeltetnek terméketlen hegyeik között, szövetségeseink pedig Mitanniban pajzsul szolgálnak ellenük. És Suppiluliuma ki- rálynak is elküldtem az élet keresztjét, és kérésére aranyat is küldtem, hogy templomában felállíthassa életnagyságú szobromat. Így tehát nem fogja megzavarni Egyiptom békéjét, mert mindig kap tőlem aranyat, ha kér, jóllehet a nép már zúgolódik az adók miatt, és nem szeretném újabb adókkal sanyargatni. Kidagadtak az erek Horemheb homlokán, de már hozzászo- kott ahhoz, hogy fékezze magát, ezért nem szólt többet. Ami- dőn pedig értésére adtam, hogy mint a fáraó orvosa, nem engedhetem meg Ehnaton további zaklatását, készségesen ve- lem jött. De amikor házamba értünk, indulatosan csapkodta lábához vezéri korbácsát, és kifakadt: - Széthre és minden gonoszra mondom, az úton heverő tehénganaj is többet ér, mint az élet keresztje! De a legbolon- dabb dolog az, hogy amikor szemembe néz, és mint barátjá- nak, megveregeti vállamat, hiszek az igazságában. Pedig, bi- zony jól tudom, hogy enyém az igazság, és nem az övé. Széthre és minden gonoszra mondom, ebben a városban, ahol minden kifestett és kikent, akár a szajhák, s ahol minden tőlük bűzlik, Ehnaton teleszívja magát erővel. Bizony, hogyha a világ összes emberét eléje lehetne vezetni, és ő megszólíthatná mindegyi- ket, és puha ujjaival megérinthetné mindegyiknek vállát, azt hiszem, a világ csakugyan megváltoznék. Ám ezt nem lehet megcselekedni! Hogy felvidítsam, azt mondtam: - Talán mégis meg lehet cselekedni. Ő meg így válaszolt: - Akkor talán csakugyan érdemes volna egy nagy háborút indítani, hogy a világ minden férfiját, nőjét, és gyerekét eléje vihessem. Ő beléjük öntené erejét, és megújítaná szívüket. Úgy ám! Ha még sokáig itt maradnék, azt hiszem, nekem is mellem nőne, mint az udvarbeli férfiaknak, és talán gyereke- ket kezdenék szoptatni. Amikor Horemheb visszatért Memfiszbe, szavai gyötörni kezdték lelkemet, és azzal vádoltam magam, hogy talán rossz barátja voltam neki, s rossz tanácsadója a fáraónak. De ágyam kényelmes volt és puha, álmomat mennyezete óvta, főzőnőm apró madarakat rakott el mézben, s az antilopsült sem hiány- zott asztalomról. Bizony gyorsan szaladt vízórám vize. Akkor a fáraó második leányát, Meketatont, sorvasztó kór támadta meg. Lázas lett, köhögni kezdett, gyermekarcát píros foltok borították el, és annyira lesoványodott, hogy kulcscsontja ki- látszott bőre alól. Megkíséreltem orvosságokkal erősíteni, aranyoldatot is itattam vele, és átkoztam sorsomat, mert alig- hogy a fáraó rohama elmúlt, leányának kellett megbetegednie, hogy ne legyen se éjjelem, se nappalom. Ehnaton is nyugtalan- kodni kezdett, mert nagyon szerette leányait, és a két legidő- sebb, Meritaton és Meketaton, mindig vele mentek kihallgatás napjain az arany ház erkélyére, és kitüntetéseket meg arany- láncokat dobáltak azoknak, akiket a fáraó ilyen-olyan okból kegyével megajándékozni kívánt. És milyen az emberi természet: Ehnatonnak éppen Meketa- ton lett a legkedvesebb a négy leány közül, mert Meketaton beteg volt. Ezüstből és elefántcsontból való golyókat adott neki, és vett egy kis kutyát, mely minden lépését követte, és lábánál aludván, őrizte álmát. Ehnaton sokat virrasztott, lesoványodott a nyugtalanságtól, éjjelenként nemegyszer fel- kelt, hogy meghallgassa beteg leányának lélegzését, és Meketa- ton minden köhintése szívébe mart. Különös az emberi természet, mert e beteg, kicsike leány több volt, fontosabb volt nekem vagyonomnál, Kaptahnál, több és fontosabb a szűkös esztendőnél és mindazoknál, kik éheztek vagy meghaltak Szíriában. Minden tudásomat és ügyességemet reá tékozoltam, és elhanyagoltam előkelő bete- geimet, akiket a mértéktelen evés, meg a csömör tett beteggé, vagy éppenséggel a fejfájás, hiszen a fáraót is fejfájás kínozta. Ha fejfájásukat dédelgetem, bizonyára sok aranyat kapok tő- lük, ám nekem elegem volt az aranyból, meg a hajlongásokból is. Ezért gyakran mogorván bántam betegeimmel, mire az emberek így beszéltek: "Szinuhénak fejébe szállt királyi orvosi rangja, és mert azt hiszi, hogy a fáraó meghallgatja szavát, mások beszédét elfelejti." De amikor eszembe jutott Théba, Kaptah és a Krokodilfa- rok, elfogott a bánat. Szívem olyankor éhezni kezdett, mintha magam örökké éheznék, mintha éhségemet semmiféle étel nem bírná csillapítani. Észrevettem, hogy lassan hajam is el- hagyja fejemet, s a vendéghaj alatt csupaszodni kezd kopo- nyám. Voltak olyan napok, amikor megfeledkeztem dolgaim- ról, és nyitott szemmel álmodtam: Babilónia útjain vándorol- tam újra, és éreztem agyagos szérűinek száraz gabonaillatát. De amidőn újra beköszöntött az ősz, amidőn növekedni kezdett a folyó árja, s a fecskék előbújván az iszapból, nyugta- lanul repkedtek a levegőben, a fáraó leányának egészsége is javulni kezdett. Igen, Meketaton a gyógyulás jeleit mutatta: mosolygott és már nem érzett mellében fájást. Szívem követte a fecskék röptét, s hajóra szálltam, hogy újra meglássam Théba városát. Ehnaton beleegyezett utamba, és üdvözletét küldte általam minden Nílus-parti új gazdának, aki kapott a hamis isten földjéből, azonképpen iskoláinak is, és azt remélte, hogy visszatértemkor sok jót hall majd tőlem. De amikor az új gazdákkal találkoztam, láttam, hogy a férfi- ak soványak, mindmegannyi csontváz, asszonyaik minden hangtól megrettenve, ijedten pislognak maguk körül, gyerme- keik pedig betegek, és görbe lábúak. Megmutatták csűrjeiket, s bizony félig is alig voltak gabonával, és az is foltoktól piros- lott, mintha vér öntözte volna. - Először azt hittük - panaszolták nekem -, hogy a kárt ügyetlenségünk okozza, hiszen azelőtt sosem műveltünk föl- det. Azt hittük, a mi hibánk, hogy termésünk csekély és jószá- gunk elhull, de most már tudjuk, hogy a fáraótól kapott föld átkozott, és szintúgy átkozott az is, aki megműveli. Mert éjje- lenként láthatatlan talpak összetapossák földjeinket, láthatat- lan kezek kettétörik zsenge gyümölcsfáinkat, öntözőcsatorná- inkban megakad a víz, jószágaink minden ok nélkül elhullanak, és kútjainkban dögöket találunk, ezért már ivóvizünk sincsen. Ámon varázslata erősebb, mint a fáraóé, és bármily buzgón hívnánk is segítségül a fáraó istenét, nem segítene rajtunk. Hitünk ingadozik, és már nem sokáig bírjuk, elhagyjuk eme átkozott földet, hogy ne haljunk meg mindnyájan, miképpen meghalt sok asszony és gyerek. Akkor elmentem, hogy megnézzem iskoláikat is. A tanítók, látván ruhámon Atón keresztjét, jámboran elrejtették botju- kat, és Atón szent jelét vetették magukra, a gyerekek pedig keresztbe rakott lábbal, egyenes sorokban ültek a szérűn, és miközben rám meredtek, alig merték csepegő orrukat megtö- rülni. A tanítók azt mondták nekem: - Jól tudjuk, nincs annál esztelenebb dolog, mint hogy minden gyerek megtanuljon olvasni és írni, de mit sem tehetünk, hiszen szeretjük a fáraót, aki atyánk és anyánk, és akit istenének fiaként tisztelünk. Épp- oly esztelenségnek tartjuk azt is, hogy a leányok szintén megta- nulják az írást, mert ilyen még nem történt soha. Az új gazdák és a falvak vénei pedig keserűen emlegették Atón nevét, és így kérleltek: - Urunk, Szinuhe, mondd meg a fáraónak, hogy legalább ezektől az iskoláktól szabadítson meg bennünket, mert már nem bírjuk elviselni az életet! Fiaink botütések kéklő nyomai- val hátukon, és megtépázott hajfürtökkel jönnek haza, és ezek a szörnyűséges tanítók mindenünkből kiesznek, akár a telhe- tetlen krokodilok. Nem jó ezeknek semmi, kenyerünket és sörünket megvetik, utolsó rézpénzünket és marhabőrünket is elrabolják, hogy bort vehessenek, és midőn kimegyünk a földre, ők betolakodnak házunkba, kedvüket töltik asszo- nyunkkal, és azt mondják, ez Atón akarata, hiszen nincs kü- lönbség férfiak és férfiak, asszonyok és asszonyok között. De a fáraó csak azzal bízott meg, hogy üdvözöljem őket nevében, tehát nem tudtam rajtuk segíteni. Akkor hangosan kiáltozva folytatták: - Bizony, mi nem kívántunk életünkben semmi változást, mert ha a városban szegényen is éltünk, legalább boldogok voltunk, és minden napon láttunk valami újat. Itt semmi nincsen, csak agyagos árkok, meg bőgő tehenek! Azoknak volt igazuk, akik óva intettek bennünket, és azt mondták: Óvakodjatok mindenféle változástól, mert a szegénynek csak rosszabbat hoznak, és bármi változzék a világban, biztosak lehettek benne, hogy a szegénynek olyankor kevesebb gabona jut, és korsójába kevesebb olaj csepeg. Szívem azt mondta, hogy talán igazuk van, és nem akartam velük tovább vitázni, hanem folytattam utamat hajómon. És akkor ijesztő gondolat kerített hatalmába. A fáraó azt akarja, hogy eljöjjön a kor, melyben nincsenek többé szegé- nyek és gazdagok, hanem egyenlő minden ember. Ám ha így van, és mindennek ez a célja, akkor a fődolog a nép, mely két kezével dolgozik, és minden más csak aranyos máz. Meglehet, hogy a fáraó és arany házának lakói, a gazdagok és előkelők, akik dologtalanul élnek, és utóbbi éveimben ma- gam is, csupán élősdiek vagyunk a nép nyakán, miként bolhák a kutya bundájában. Meglehet, hogy a bolhák magukat tartják fődolognak, s úgy vélik, hogy a kutya csak azért van, hogy kövérségüket szolgálja. Meglehet, hogy a fáraó és istene, Atón, szintén bolhák csupán a kutya bundájában, és gyötrelmeket okoznak neki, hiszen nélkülük a kutya sokkal jobban élhetne. Ily módon szívem újra felébredt, mintha mély álomban aludt volna mostanig, és megvetette Ahetaton városát. Meg- változott szemmel néztem körül, és nem láttam semmi jót. De talán mindez abból fakadt, hogy titokban Ámon varázslata uralkodott egész Egyiptom földjén, az ő átka zavarta meg látásomat, és csak az Égi Magasságok Városa volt mentes hatalmától. Így pillantottam meg újra az ég peremén a három hegyet, Théba örök őrzőit, azután felbukkant a kőfal, mögötte a temp- lomtető, ám az obeliszkek csúcsa már nem ragyogott a nap- fényben, mert senki sem újította meg aranyozásukat. De meglátván a kikötői szegénynegyedben a rézöntő egykori házát, igen kicsi és szűk volt szememben, előtte pedig az utca szennyes, bűzlő és legyekkel teli. Így rontott meg Aheta- ton gazdagsága és pompája. Szégyelltem magam, és szívem búsult azon, hogy nem tudok többé örvendezni otthonomnak. Csak Mutit találtam házamban, Kaptah nem volt ott, ezért hordszéken a Krokodilfarokba vitettem magamat. Az ajtóban Merit fogadott, de előkelő ruházatom és hordszékem miatt bizonyára nem ismert meg, mert így beszélt: - Rendeltél széket estére? Mert ha nem rendeltél, nem tudlak beengedni. Kicsit meghízott, arccsontja nem állt ki oly erősen, de szeme ugyanolyan maradt, mint azelőtt, csak több apró ránc vette körül. Szívemet meleg járta át, és kezemet derekára tettem. - Megértem, hogy már nem emlékszel reám, hiszen sok más szomorú és magányos férfit melengettél szőnyegeden az- óta, de úgy hiszem, azért találok házadban egy széket, és egy serleg hűs bort, ha szőnyegedre gondolni nem is merésze- lek. Merit felkiáltott ámulatában. - Szinuhe! Csakugyan te vagy? Áldott legyen a nap, mely hazahozta uramat ! - Azután vállamra tette erős, szép kezét, fürkészőn végignézett, és így folytatta: - Szinuhe, Szinuhe, mi történt veled? Ha magányod régen oroszlán magánya volt, most kövér ölbéli kutya magánya lett, és póráz van nyakadra kötve! -Levette rólam a vendéghajat, és barátságosan megsi- mította kopasz fejemet. - Ülj csak le - mondta -, rögtön hozok neked hűs bort, hiszen egészen izzadt vagy és fárasztó utad kifullasztott. Nemsokára hozta az italt: tenyeremre rakta a kagylóhéj serleget, én felemeltem és kiittam, és a krokodilfarok égette torkomat, hiszen hozzászoktam a szelíd borokhoz, de édes volt nekem e tűz, mert másik kezemmel egyre Merit derekát fogtam. - Merit, egyszer azt mondtad nekem, hogy az igazságnál kedvesebb lehet a hazugság, midőn magányosak vagyunk, és első tavaszunk virága már elvirított. Hidd el hát, hogy szívem most is fiatal, és látásodkor újra virágot nyit. Az évek, melyek elválasztottak bennünket egymástól, hosszúak voltak, de nem múlt el egyetlen nap sem, melyen ne suttogtam volna nevedet a szélbe. Midőn a fecskék dél felé repültek, mindegyik fecské- vel elküldtem köszöntésemet hozzád, és minden reggel neve- det susogván ébredtem álmomból. Őmegsimította arcomat. - Szépen beszélsz, barátom, Szinuhe. Miért ne vallanám be én is, hogy szívem nagyon-nagyon vágyott utánad, és egye- dül nyugodván szőnyegemen, kezem a tiédet kereste, és ami- kor a férfiak a krokodilfarok bódulatában esztelen szavakat kezdtek mondogatni nekem, mindig te jutottál az eszembe, és elszomorodtam. De a fáraó arany házában bizonyára sok szép nő él, és udvari orvosként dologtalan napjaidat nyilván arra használtad, hogy gondosan meggyógyítsad őket. - Merit - válaszoltam neki -, igaz, hogy nem mindig alud- tam egyedül, ám mégis te vagy az egyetlen nő, ki a barátom. - A krokodilfarok hatni kezdett és testem éppúgy megfiatalo- dott, akárcsak szívem, ereimen édes tűz futott végig, s így szóltam : - Ebben az időben bizonyára sok férfi osztozott szőnyege- den, de jól teszed, ha vigyázatra inted őket, míg Thébában vagyok, mert amikor megdühödöm, könnyen elragad a fékte- lenség. Ijedtséget színlelve, felemelte kezét. - Éppen ettől féltem. Kaptah is mesélt civódásaidról és féktelen verekedéseidről, amelyekbe indulatos természeted so- dort, és amelyekből csak az ő lélekjelenléte és hűsége mentett meg téged sértetlen koponyával. De ne felejtsd el, hogy apám- nál a szék alatt ott a korbács, és e házban nem tűr meg semmi- féle rendetlenséget. Amikor Kaptah nevét hallottam, és elgondoltam, mennyi arcátlan hazugságot mesélt rólam és idegenben töltött éveim- ről Meritnek, szívem elérzékenyült, könnyek árasztották el szememet, és így kiáltottam fel : - Hol van Kaptah, hol van egykori rabszolgám, és szolgám? Hadd öleljem meg, mert szívem igen vágyódott utána, pedig nem illő rangomhoz, hiszen egykor rabszolga volt ! Merit csillapítóan így beszélt hozzám: - Bizony látom, hogy nem szoktad meg a krokodilfarkat, és apám dühösen nézeget errefelé, már a szék alatt tapogat, mert gonosz lármát csapsz. De Kaptahhal esténél hamarabb nem találkozhatsz, mert ő a gabonakereskedők piacán üzleti dolgokkal tölti idejét, meg a borozókban járkál, ahol szintúgy gabonaüzleteket kötnek. Gondolom, ugyancsak elcsodálkozol, ha majd meglátod, mert bizony aligha emlékszik már arra, hogy valamikor rabszolga volt, és sarudat botra akasztva hor- dozta vállán. Jobb lesz, hogyha most kiviszlek levegőzni, hadd párologjon el fejedből a krokodilfarok, mielőtt Kaptah megér- kezik, hiszen bizonyára szeretnéd látni, hogyan változott meg Théba távolléted idején, és ily módon együtt is lehetünk. Elment, hogy ruhát váltson, drága kenőccsel kente be arcát, és arannyal, ezüsttel ékesítette magát. Így csupán kezéről, meg lábáról lehetett volna az előkelő asszonyoktól megkülön- böztetni, noha az is igaz, hogy csak kevés előkelő asszonynak volt oly ragyogó és biztos tekintete és oly büszke szája, mint neki. Rabszolgákkal vitettem magunkat végig a Kosok útján, és Théba még itt sem volt olyan, mint régen, mert a virágágya- kat összetaposták, a faágak most is letördelve meredeztek, s néhány utcában még most is építették az új házakat a tűzvész- ben összeomlott házak helyére. Egymáshoz simulva ültünk a hordszéken, és én beszívtam Merit olajának illatát, amely Théba illata volt; erősebb és bódítóbb, mint Ahetaton minden drága olajának illata. Kezét kezemben tartottam, és szívemben nem lakozott semmiféle gonosz gondolat, úgy éreztem magam, mintha hosszú utazás végén hazaérkeztem volna. Így értünk el a templomhoz. A kihalt templom felett ott repkedtek és rikácsoltak a fekete madarak, mert nem tértek vissza a hegyekbe, hanem Thébában ütötték fel tanyájukat. Nem is zavarta őket senki, hiszen a templom földje átkozott föld volt, és a nép borzadállyal kerülte el. Leszálltunk a hord- székről és átsétáltunk az üres előudvarokon. Sehol nem láttunk embereket, csupán az Élet Háza, meg a Halál Háza előtt, minthogy azoknak elköltöztetése máshová túl sok vesződség- gel és kiadással járt volna. De Merit elmondta, hogy a nép az Élet Házát is kezdi elkerülni, ezért a legtöbb orvos a városba költözött, és ott versengenek most egymással a betegekért. Bejártuk a templom kertjét is, de ösvényein gaz burjánzott, fáit kivágták és elrabolták, a szent tóból pedig kihalászták mind a halakat. Ha valakit láttunk a kertben - melyet a fáraó a népnek sétahelyül, a gyermekeknek pedig játékhelyül jelölt ki -, az is rongyos, piszkos és ijedt ember volt, s leskelődve nézett utánunk. A templom kihalt földjén járván, egyre jobban elborult a kedvem. A hamis isten árnyéka súlyosan terpeszkedett felet- tem, hiszen minden azt bizonyította, hogy szobraival együtt nem pusztult el hatalma is, hanem a félelem fegyverével még egyre uralkodik az emberek szívén. - Gonosz hely ez - szólalt meg Merit -, és szívemet hideg borzongatja, mert ide hoztál. Téged bizonyára megóv Atón keresztje, bár jobban szeretném, ha levennéd gallérodról, mert megdobhatnak kővel, és magányos helyen valaki kést szúrhat hasadba. Bizony, nagy még a gyűlölet és harag Théba városá- ban. Azután megfogta kezemet, elmosolyodott, és így folytatta: - Théba földjén sokféle jóslat kering. Ahol két ember ma- napság találkozik, elmondja egymásnak a hallott jóslatokat, és gonosz előjeleket, hiszen tudod talán, hogy a gabona egyre- másra megdől a földeken, a szegény nép éhezik, s az adók súlyosan szorongatják a szegényeket és gazdagokat egyaránt. De a jóslatok azt mondják, hogy még rosszabb idők is jönnek, és ha arra gondolok, mennyi gonosz dolgot jövendölnek egybe- hangzóan Egyiptomnak, megrémülök. Ezért elmondok neked egy jóslatot, melyet a Krokodilfarok felmosójától hallottam, aki a piacon egy gyökérkereskedőtől hallotta, az pedig egy barátjától. A gyökérkereskedő e barátja igen megbízható em- ber, és maga találkozott a gazdag papiruszragasztó mester özvegyével, akivel a dolog történt, és az özvegy saját szájából hallotta. Valamely szent napon az áradás előtt eme özvegy a városfalnál a közös bárkára szállt, hogy elmenjen férjét kö- szönteni a Halottak Városába, és áldozatot mutasson be a sírján. A bárkán vele szemben egy szent asszony ült, jóllehet senki nem sejtette, hogy szent, mert ruhája szennyes és ron- gyos volt, és haját sem olajozta. Ez a szent asszony így szólítot- ta meg az özvegyet: - Halottad bizonyára nagyon kedvelte a mogyoróslepényt, hiszen azt viszel neki. Az özvegy igen elcsodálkozott, mert a mogyoróslepény a lába előtt, csukott kosárban volt, így az az asszony nem láthat- ta. Az asszony pedig így beszélt tovább: "Ámulok rajta, mert még sohasem láttam senkit, aki halottjának mogyoróslepényt vitt volna, hiszen amott abban a korsóban tejben főtt kását visznek, abban a másikban pedig szíriai módra készült sűrű sört." Ily módon felsorolt mindent, ami a bárkán levők csukott kosaraiban és korsóiban volt, és még halottjaik nevét is el- mondta, úgyhogy az emberek ámultak, és megértették, hogy szent asszony. Végül pedig így szólt: "Egyiptom népe manap- ság nagy megpróbáltatások idejét éli az átok miatt, melyet mindnyájan ismertek. Ezen átok miatt eljön majd a nap, midőn aranyért sem adnak többé kenyeret, de legyetek erősek a hit- ben, mert Egyiptom istenei csak azokat hagyják el, akik eltán- torodtak és a hamis istent szolgálják. Ennek bizonyságául a boszorkány, kit ismertek jól, szörnyű halállal bűnhődik, mi- előtt beérik a mag a földeken." Ezt mondta az asszony, és az emberek az őröktől félvén, reszkettek szavai hallatán. Ámde amikor a bárka kikötött a Halottak Városának kikötőjében, a szent asszony eltűnt, és nem látta többé senki. Igen megharagudtam, s azt kérdeztem Merittől: - Te hiszel ennek az ostoba mesének? Hiszel a falmosóknak, a gyökérkereskedőknek, meg a fecsegő özvegyeknek? Tudha- tod, hogy az efféle jóslat már messziről a papoktól bűzlik! Értem már, mit akarnak: mesékkel szeretnék nyugtalanítani a népet ! - Nem tudom többé, kinek, minek higgyek - válaszolt Me- rit -, de ha néhány hónapig, vagy egy évig Thébában élnél, hinni kezdenél te is, mert itt sok csodálatos dolog történt annak jóvoltából, kinek nevét említenünk már nem szabad. Ám tudom, hogyha a boszorkány meghal, mielőtt beérik a mag, akkor én is hinni kezdek. Hiszen még azt sem hallottam, hogy megbetegedett volna. - Kit mondasz boszorkánynak? - kérdeztem ingerülten, ő pedig dacosan nézett rám bánatos szemével, és így válaszolt: - Jól tudod, Színuhe. Kinek ne szállt volna el rosszkedve Kaptah láttán, amint begurult a borozóba? Úgy meghízott, mint egy koca, kövérsé- ge miatt oldalvást kellett bejönnie az ajtón. Arca olyan volt, akár a telihold, finom olajoktól és izzadságtól fénylett, fején kék színű drága vendéghajat viselt, vak fél szemét pedig vékony aranylemezzel fedte be. Már nem szíriai ruhát hordott, hanem egyiptomit, abból is a legdrágábbat, amit a thébai ruhavarrók csak készítettek, nyakában, csuklóján és bokáján súlyosan csö- rögtek az aranykarikák. Meglátván engem, nagyot kiáltott, csodálkozása és öröme jeléül felemelte karját, azután pedig térdéhez kapta kezét és mélyen meghajolt előttem, jóllehet mindez nagy vesződséggel járt a hasa miatt, s így szólt: - Áldott legyen a nap, mely hazahozta uramat ! Megindultságában sírva fakadt, térdre borult a padlón, át- ölelte lábamat, és hangosan jajgatott, úgy, hogy a királyi gyolcs, az aranykarikák, a finom olaj és a kék vendéghaj alatt a régi Kaptahra ismertem benne. Ezért karjánál fogva felemel- tem, és átöleltem őt, megszagoltam vállát és arcát jobbról-bal- ról, s úgy éreztem, mintha kövér ökröt öleltem volna át, és forró kenyeret szagoltam volna, annyira testébe szívódott a gabonapiac szaga. Ő is tisztelettudón megszagolta vállamat, aztán könnyeit szárítgatván, hangosan nevetni kezdett. - Nagy öröm napja ez nekem! -kiáltotta. - Fizetség nélkül kap tőlem krokodilfarkat mindenki, aki e pillanatban itt ül házamban. Ám aki még egy serleggel kíván, azt magának kell megfizetnie. Ekképp szólván, az ivó hátsó felébe vitt, puha szőnyegre ültetett, megengedte, hogy Merit is mellém üljön, és rabszol- gáival meg szolgáival minden jót elém hozatott, ami csak a házban akadt. Bora vetekedett a fáraó borával, sült lúdja pedig thébai módra volt elkészítve, melyhez fogható nincsen egész Egyiptomban, hiszen a thébai ludat rothadó hallal etették, amitől hihetetlen finom ízt kapott. Miután ettünk és ittunk, így beszélt: - Uram és gazdám, Szinuhe! Remélem, megvizsgáltad mindazon papírokat és számadásokat, melyeket az írnokokkal számodra megírattam, és elküldettem az elmúlt évek során hozzád, Ahetatonba. Gondolom, megengeded, hogy eme ét- ket, a ludat meg a bort, az üzleti kiadások számlájára jegyezzem fel, és szintúgy talán a krokodilfarkat is, amit az örömtől megzavart fejjel e csavargóknak itt szétosztottam. - Beszéded olyan nekem, mint a négerek nyekegése, mert egyetlen szavadat sem értem. Cselekedj nyugodtan saját belá- tásod szerint, hiszen tudod, hogy teljesen megbízom benned. Számadásaidat elolvastam, de be kell vallanom, hogy azokból sem sokat értek, mert nagyon is tele vannak számokkal. Kaptah vidáman felnevetett, és nevetése úgy döngött hasá- ban, akár valami puha párna mélyén. Nevetett Merit is - hiszen együtt ivott velem -, és két kezét tarkóján összekulcsol- va hátradőlt, hadd lássam, mily szépen domborodik melle a ruhája alatt. - Ó, uram és gazdám, Szinuhe - szólt nevetve Kap- tah -, nagyon örvendezem annak láttán, hogy megőrizted gyermeki lelkedet, és a mindennapos élet komoly dolgaihoz nem értesz többet, mint amennyit a disznó a gyöngyszemhez. Ám e szavaimmal igazán nem akarlak disznóhoz hasonlítani, hanem dicsérem és hálával köszöntöm Egyiptom isteneit he- lyetted is, amiért éppen engem adtak neked szolgául, hiszen éppúgy adhattak volna tolvajt, vagy mihaszna csavargót, aki elszegényít, nem pedig gazdaggá tesz téged, miképpen én! Emlékeztettem arra, hogy ezért nem az isteneknek kell há- lálkodnia, hanem egyes-egyedül az én ítélőképességemnek, hiszen a rabszolgapiacon magam vásároltam őt ezüstért, és eléggé olcsón, mert fél szemét valamelyik ivóban kiszúrták. E dolgokat felidézvén, meghatódtam és így beszéltem: - Bizony, sohasem felejtem el azt a napot, melyen először megpillantottalak. Bokádnál az oszlophoz láncolva álldogáltál, szégyentelen és hangos szavakkal illetted az arra járó nőket, és sört koldultál a férfiaktól. De kétség nélkül bölcsen tettem, hogy megvásároltalak, jóllehet kezdetben erősen kételkedtem benne. Kaptah elkomorodott, arcát számtalan redőbe vonta. - Nem szeretném, ha ilyen régi és kellemetlen dolgokat máskor is emlegetnél, mert azok nem méltók rangomhoz. - Aztán buzgón dicsérni kezdte szkarabeuszunkat, mondván: Bölcsen tetted, hogy a szent bogarat itt hagytad nálam, hadd őrködjék dolgaid felett, mert gazdag emberré tett, uram. Bi- zony gazdagabbá, mint valaha is álmodhattad volna, pedig a fáraó adószedői legyek módjára mászkálnak nyakamon. Igen, a gazdagságodról kell most beszélnem, bár aligha értesz vala- mit e dologhoz. Hát csak azt mondom neked, hogy az én jóvoltomból gazdagabb vagy, mint Egyiptom számos előkelő- je, és éppoly gazdag, mint a legmagasabb rangúak, mert nem az a gazdag igazán, akinek aranya van, hanem az, aki házakat és tárházakat, hajókat és rakpartokat, barmot, földet és gyü- mölcsfákat, marhákat és rabszolgákat birtokol. Mindez tiéd, jóllehet bizonyára magad sem tudsz róla, mivel az adószedők félrevezetése céljából sok mindent szolgáink, írnokaink meg rabszolgáink nevére kellett íratnom. Örvendezz tehát, Szinu- he, mert valóban gazdag vagy, és ha elárulom a titkát - hiszen végül is saját titkodról van szó -, azt kell mondanom, hogy gazdagságodnak forrása a gabona. Eképp szólván, Kaptah ivott, s a bor lecsorgott szája szélén és bepiszkolta ruháját, de cseppet sem törődött vele, hanem azt mondta, hogy a ruhát az üzleti kiadásokhoz írja fel, vagy odaajándékozza a gabonaközvetítőnek, és sokkal többet keres ezáltal, mint amibe a ruha kerül. Azután gabonaüzleteivel kezdett hencegni, és így szólt : - Csodálatos a mi szent bogarunk, uram, mert alighogy visszaértünk hosszú utunkról, elvezérelt engem a gabonake- reskedők borozójába, ahol részegre isszák magukat egy-egy nagy üzletkötés után. Attól fogva én is gabonát kezdtem vásá- rolni a pénzeden, és már az első évben nagy nyereségre tettem szert, hiszen Ám. . ., vagyis bizonyos nagy szántóföldek, mint jól tudod, szántatlanul és bevetetlenül maradtak. A gabona azért nagyszerű dolog, uram, mert vásárolni, eladni már az áradás előtt is lehet, meg akkor, mielőtt a mag még a földbe kerül. De még nagyszerűbb azért, mert mintha varázslat ten- né, évről évre emelkedik az ára, úgyhogy aki gabonát vásárol, sohasem veszít, mindig csak nyer. Ezért mostantól fogva egy- általán nem akarok többé eladni gabonát, hanem minden sze- met összevásárolok és raktáraimba gyűjtök, amíg csak aranyra nem lehet váltani. Ha a dolgok így mennek tovább, bizony eljön ez az idő, mert már az öreg gabonakereskedők sem hisz- nek többé a szemüknek, megszaggatják ruhájukat és sírnak bánatukban, amikor eszükbe jut, hogy ostobaságukban meny- nyit eladtak, pedig ha megtartják, sokszoros haszonra tesznek szert. Merit hanyatt feküdt szőnyegén, kedvesen mosolyogva né- zett rám, és ostoba arcomat nevette, amint hiába próbáltam felfogni mindazt, amiről Kaptah beszélt. És Kaptah tovább magyarázott: - Tudnod kell uram, hogy nyereségedről és gazdagságodról beszélvén, a tiszta nyereségre gondolok, ami megmarad az összes adók levonása után. Nyereségedből levontam mindama ajándékokat is, melyekkel szíriai számadásaim miatt kénytelen voltam az adószedőket megajándékozni, és ugyanúgy a bort is, melyet meg kellett velük itatnom, hogy keresztbe álljon a szemük, amikor a számokat vizsgálják. Bizony, nem kevés az a bor, mert kitartó és ravasz emberek ők, és mesterségük jóvoltából kövérek is. Az adószedőknek manapság a legjobb, ilyen jó még sohasem volt, amiért legszívesebben magam is adószedő lennék, ha nem volnék már Kaptah, a gabona atyja és a szegények barátja. Mert olykor-olykor a szegényeknek gabonát osztok, hogy áldják nevemet, mivel legjobb a bizton- ság, és nyugtalan időkben jó a szegényekkel békében élni. Szavai megmozgatták gondolataimat, erősen tűnődni kezd- tem, végül e kérdést tettem fel: - Tárházainkban tehát sok gabona van ? - Kaptah köszöne- temre várván, hevesen bólogatott, ám én azt mondtam neki: - Ha igen, akkor késedelem nélkül indulj az új gazdákhoz, akik az elátkozott földeket művelik, és oszd szét közöttük gabonánkat vetőmagnak, mert nincsen mit elvetniök, és kevés gabonájuk is foltos, mintha véreső öntözte volna meg. Az áradás elvonult, és amennyire az efféle dolgokhoz értek, most van a szántás és vetés ideje, tehát sietned kell. Kaptah sajnálkozón nézett rám, és fejét csóválta. - Drága uram, nem kell értékes fejedet olyan dolgokkal fárasztanod, melyekhez semmit sem értesz. Engedd, hogy én gondolkozzam helyetted. Nézd, úgy áll a dolog, hogy mi, gabonakereskedők, eleinte akkor is nyereséghez jutottunk, amikor kölcsönbe adtuk a gabonát az új gazdáknak, mert sze- génységükben kétszer annyit, vagy még többet kellett visszafi- zetniök, mint amennyit adtunk. Ha nem tudtak fizetni, levá- gattuk a marháikat, és fizetség fejében elvittük a bőrt. Ám a gabona egyre drágul, ezért már ez az üzlet is rossz, és a nyereség kevés rajta. Minél több föld marad ezen a tavaszon bevetetlenül, annál több a hasznunk, mert annál magasabbra emelkedik a gabona ára. Ezért nem leszünk bolondok, hogy megint kölcsönözzünk az új gazdáknak, mert csak magunkat károsítanánk meg. Ha így cselekednék, minden gabonakeres- kedő ellenem fordulna. De én megkeményítettem szívemet, és szigorúan parancsol- tam : - Tedd, amit mondok, Kaptah, mert a gabona az enyém ! Nem a nyereségemre gondolok, hanem a férfiakra, kiknek bordája kiáll bőrük alól, akár a bányákban dolgozó rabszolgá- ké. Asszonyaikra gondolok, akiknek melle száraz bőrzacskó módjára lóg, és gyermekeikre, akik a Nílus partján kódorognak görbe lábukon, s közben legyek rajzanak szemük körül. Úgy akarom tehát, hogy minden gabonánkat oszd szét közöttük, és amennyire csak teheted, segíts nekik e gabona elvetésében. Atón kedvéért akarom, hogy mindezt megtegyed, és Ehnaton fáraó kedvéért, mert szeretem őt. Ám semmiképp se add a gabonát ajándékba nekik, mert láttam már, hogy az ajándékok csak nemtörődömséget, gonosz szándékot, lustaságot, meg fösvénységet szülnek, hiszen ajándékba kapták a földet és a jószágot, és nem mentek vele semmire. Használd a botodat is, ha úgy hozza a szükség, s ügyelj arra, hogy a gabonát elvessék és learassák. De nem kívánom, hogy nyereségünk legyen a kölcsönből, ezért csak annyi gabonát végy tőlük visz- sza, amennyit adtunk. Ezt hallván, Kaptah felkiáltott, és tépdesni kezdte ruháját, mert nem származott belőle kára, hiszen már teli volt borfol- tokkal. Keserűen átkozódott, segítségül hívta valamennyi is- tent, amelynek nevét utazásainkon megtanulta. - Veszett kutya harapott meg, vagy talán skorpió szúrt be- léd, uram? Bizony mondom, először azt hittem, hogy csak gonosz tréfát űzöl ! Parancsod szegénnyé tesz bennünket, de szent bogarunk talán mégis segíthet rajtunk, és őszintén szól- va, magam sem szívesen nézek sovány embereket, hanem el- fordulok inkább, és neked is azt tanácsolnám, uram, mert amit nem látsz, arról nem is kell tudnod. De szavaidban az a legrosszabb, hogy vesződséges utazásra kényszerítesz: sarat dagaszthatok, talán még el is botlom, és beleesem valami öntö- zőárokba. Halálomat neked kell lelkedre venned, uram, mert bizony öreg és fáradt vagyok, tagjaim merevek, kényelmes ágyam, Muti főztje és sültje után vágyódom egyre és nehezen lélegzem járás közben, mert már öreg és fáradt a testem. De én könyörtelenül ekképp válaszoltam: - Bizony jobban hazudsz, Kaptah, mint azelőtt, mert az elmúlt évek alatt nemhogy öregedtél, inkább megfiatalodtál. Kezed sem remeg, mint régen, és szemed sem volt vörös, amikor megérkeztél, csupán most lett olyan, mert túl sok bor szaladt le torkodon. Orvosi megfontolásból küldelek eme vesződséges utazásra, s az utazás minden baját is azért mérem ki reád, mert szeretlek. Hiszen túlságosan meghíztál, kövérséged fárasztja szívedet, elfullaszt járás közben, de remé- lem, hogy utazásod idején jócskán lefogysz, és nem kell majd szégyenkeznem szolgám kövérsége miatt. Bizony, Kaptah, emlékezz csak, mennyire örvendeztél, amikor Babilónia poros útjain vándoroltunk, amikor Libanon hegyeit járván szamár- háton ültél, és még jobban, amikor Kádes városában leszálltál a szamár hátáról. Bizony, ha fiatalabb volnék, vagyis, hogyha nem volna itt annyi fontos teendőm a fáraó ügyeivel, magam is veled mennék, hogy felvidítsam szívemet, mert sok ember fogja nevedet áldani utad végén. Kaptah erősen gondolkodott egész idő alatt - csak a szamár említésére húzta össze szemöldökét - és ujjain bonyolult szá- mításokat végzett. Végül azt mondta: - Sietnem kell, hogy mindezt elintézzem a vetés idején. Minden szolgámat el kell indítanom, de segítségül fogadnom kell újakat is, hogy a gabo- nát időben szétoszthassam. Most már nem vitázott tovább, hanem alávetette magát parancsomnak; és késő estig ittuk a bort. Merit is velünk ivott, és lemeztelenítette barna mellét, hogy szájammal meg- érintsem. Kaptah emlékeit mesélte Babilónia útjairól meg szé- rűiről, és ha valóban megtörtént vele mindaz, amit elmondott, akkor Minea miatt csakugyan vak és süket voltam abban az időben. Mert nem feledtem el Mineát, bár azon az éjjelen Merit szőnyegén feküdtem és kedvemet töltöttem vele, míg- nem szívem átforrósult, és magányom szertefoszlott. Meritet ugyan nem szólítottam húgomnak, de barátom volt, és a leg- kedvesebbet adta nekem, amit a nő egy férfinak adhat. Ezért hajlandó lettem volna korsót is törni vele, de ő nem egyezett bele, mivel ivóban született, és úgymond, túl előkelő és gazdag voltam hozzá. Ám, azt hiszem, hogy csupán szabadságát akarta megőrizni, s azt kívánta, hogy barátja maradjak. A következő napon az arany házba kellett mennem, a királyi anya színe elé, akit egész Théba boszorkánynak, meg négerbo- szorkánynak nevezett, úgyhogy senkinek sem kellett már meg- magyaráznia, kire gondol, amikor boszorkányról beszél. Gon- dolom, Teje, minden bölcsessége és tudása ellenére rászolgált e névre, mert kegyetlen és álnok öregasszony volt, a nagy hatalom minden korábban meglevő jó tulajdonságát kiölte belőle. Miután hajómon királyi gyolcsba öltöztem, és felaggat- tam ruhámra rangom összes jelét, megérkezett házamból Mu- ti, és haragosan így szólt hozzám: - Áldott legyen a nap, mely hazahozott, uram, de úgy- látszik, a férfiak szokása szerint örömházban kódorogtál éjjel, és még reggelid elköltésére sem érkeztél haza, pedig sokat vesződtem, amíg elkészítettem ama ételeket, melyek néked tetszők. Egész éjszaka ébren voltam, hogy süssek-főzzek, és bottal nógattam a lusta rabszolgákat, hogy igyekezzenek a takarítással, ezért jobb karom már sajog, és teljesen elfáradt. Öreg asszony vagyok én, nem bízom többé a férfiakban, és amit este, éjszaka és ma reggel műveltél, egyáltalán nem vál- toztatja meg véleményemet. De igyekezz már, hogy elköltsd reggelidet, és hozd azt a cédát is, ha már nappal sem tudsz meglenni nélküle. Így beszélt, pedig tudtam, hogy nagy becsben tartja és tiszteli Meritet, de ez volt a szokása, és a rézöntő egykori házában a szegények orvosaként élvén, megszoktam beszédét, amiért is éles szavai kedvesek voltak fülemnek, és azt éreztem, hogy újra otthon vagyok. Ezért örömmel követtem őt, és köz- ben üzenetet küldtem Meritnek a Krokodilfarokba. Hordszé- kem mellett ott csoszogott Muti, és folyvást zsörtölődött: - Bizony azt gondoltam, hogy lecsillapodtál és megtanultál tisztességes módon élni, hiszen királyi néppel éltél együtt; de, úgy látszik, nem tanultál semmit. Ugyanolyan féktelen vagy, mint azelőtt, jóllehet békességet és nyugalmat véltem leolvasni arcodról tegnap, amikor megláttalak. Azon is örven- dezett szívem, hogy arcod kigömbölyödött, mert a férfi, ha meghízik, meg is nyugszik. Nem én leszek okozója, ha Thébá- ban lefogysz, hanem saját zabolátlan természeted, mert mind- egyik férfi egyforma, és a világban minden rossz ama kis szerszámból fakad, melyet ágyékkötőjük alatt rejtegetnek, mert szégyellik, és hogy szégyellik, azon cseppet sem csodálko- zom. Miután házamba értünk, nemsokára Merit is megjött. Szép ruha volt rajta, olajtól fénylő hajában virágok; láttán Muti elsírta magát, és amikor vizet öntött kezünkre, meg kellett törölnie orrát. Az étel, melyet Muti készített, kedves volt számnak, mert thébai étel volt, és Ahetatonban elfeledtem, hogy a thébai ételnek sehol sincsen párja. De meglehet, Merit volt okozója éhségemnek, mivel megfiatalított, és szívem újra éppoly fiatal lett, mint a testem. Muti pedig kínálás közben szakadatlanul beszélt mindkettőnkhöz: - Bizonyára átkozol, uram, mert ez a madár túlságosan megsült, de én a mártással sem vagyok elégedett. Megkóstol- tad-e, Merit, azt a tavaszi zsenge pálmabelet, melyet vesével együtt pároltam puhára? Gyakran sikerült már jól, de most túl sokáig főztem. Nem is sejted, uram, hányszor beszélgettem e szép és derék nővel terólad ! Óva intettem őt tőled, bizony- gattam, hogy szíved ingatag és csapodár, hogy ostoba és eszte- len természetű férfi vagy, ám ő nem hisz nekem, és nem tudom elképzelni, mit lát benned, hiszen fejed is kopasz már. De a nők fiatal korukban éppoly bolondok, mint a férfiak, és megigézi őket az a kis szerszám, melyet . . . igen, erről most nem akarok beszélni, de jól tudod, mire gondolok, és úgy vélem, Merit is tudja, hiszen mégsem egészen fiatal. Én eközben sorra megköszöntem Mutinak az ételeket, és dicsértem tudását. Merit is dicsérte őt, s Muti nagyon örült, noha igyekezett összeráncolni a homlokát, és megpróbált szi- pogni. Nem tudom, hogy a rézöntő egykori házában elköltött reggeli valamennyire is említésre méltó-e, ám elmondtam a magam kedvéért, mert éppen akkor boldognak éreztem maga- mat, és így szóltam: - Vízóra, állj meg, víz, ne csobogj tovább, mert szép e pillanat! Bárcsak megállna az idő, hogy e szép pillanat soha ne hagyhasson itt ! Amíg ettünk, az udvaron emberek gyűltek össze, a szegény- negyed lakói, kik legjobb ruháikat öltötték magukra, és beken- ték olajjal arcukat, akár a szent napokon. Azért jöttek, hogy köszöntsenek, és elpanaszolják betegségeiket, fájdalmaikat, szólván: "Nagyon hiányoztál nekünk, Szinuhe, mert míg itt voltál, nem becsültünk meg eléggé, csak távozásod után döb- bentünk rá, mily sok jót tettél velünk, anélkül, hogy tudtuk volna, és mily sokat vesztettünk benned." Ajándékokat hoztak nekem, jóllehet csekély és igénytelen ajándékokat, mert Ehnaton fáraó istene miatt szegényebbek voltak, mint valaha. De az egyik hozott egy mérő darát, a másik hozott egy hajítófával elejtett madarat, a harmadik szárí- tott datolyát, a negyedik pedig virágot, mivelhogy más hozni- valója nem volt. A virágok tömkelegét látván udvaromon, már nem csodálkoztam többé, miért kopárak és kifosztottak a Kosok útjának virágágyai. Ott volt a vén írnok, aki fejét ferdén tartotta a nyakán levő daganat miatt, és legnagyobb csodálkozásomra még mindig élt. Közöttük volt a rabszolga is, akinek ujjait gyógyítottam meg. Most büszkén mutatta és mozgatta mindegyiket; éppen ő hozta a darát, mert még most is malomban dolgozott, és volt alkalma a lopásra. Közöt- tük volt az anya, aki elhozta fiát, hogy megmutassa nekem. A fiú azóta szépre, erősre nőtt, amiért is szeme körül fekete foltok, lábán karmolások díszelegtek, és büszkélkedve mondta, hogy a szomszédságban bármekkora fiút is elagyabugyál. És közöttük volt az örömlány, akinek egyszer a szemét gyógyítot- tam meg, és aki miatt annyi bajom volt, amikor elküldte hoz- zám az örömház mindegyik leányát, hogy levágjam bőrükről a csúfító anyajegyeket és szemölcsöket. Mindannyian hoztak valamiféle ajándékot, és így kérleltek: - Ne vesd meg ajándékainkat, Szinuhe, akkor sem, ha kirá- lyi orvos vagy és a fáraó arany házában lakozol, mert látásodon örvendezik a mi szívünk. Én pedig egymás után megvizsgáltam őket, végighallgattam panaszaikat, gyógyszereket írtam bajaikra, és gyógyítottam őket. Segítségre készen, Merit levette szép ruháját, hogy ne piszkolja be, és segített munkámban: lemosta keléseiket, kései- met tűzben megtisztította, és bódító italt kevert azoknak, kik- nek fájó fogát kellett kihúzni. Ahányszor ránéztem, öröm töl- tötte el szívemet, és munka közben gyakran néztem őt, mert szép volt : teste duzzadó és karcsú, tartása bájos. Nem szégyell- te magát, éppúgy levetkezett a munkához, mint az egyszerű nép asszonyai, és ezt egyetlen betegem sem furcsállotta, hiszen elég töprengeni valójuk volt saját bajaikon. Így múlt az idő, miközben ugyanúgy gyógyítottam a betege- ket, és ugyanúgy elbeszélgettem velük, mint régen, s örültem, hogy tudásom és ügyességem segít rajtuk. Munkám közben Meritet nézvén, ki barátom volt, szintúgy örvendeztem, és nemegyszer mélyet sóhajtottam, szólván: "Vízóra, állj meg, víz ne csobogj tovább, mert nem sokáig tarthat e szép pilla- nat !" Ily módon egészen megfeledkeztem arról, hogy látoga- tást kell tennem az arany házban, és arról is, hogy a nagy királyi anyát értesítették jövetelemről. Gondolom, azért, mert boldog lévén, magam is meg akartam róla feledkezni. Végül, midőn az árnyékok megnyúltak, udvarom kiürült, Merit vizet öntött kezemre, segített a tisztálkodásban, s én is örömmel segítettem neki. Azután együtt öltözködtünk, de amikor kezemmel arcát, szájammal száját akartam érinteni, eltolt magától, és azt mondta: - Indulj már a boszorkányodhoz, Szinuhe, ne késlekedj, hogy visszaérhess, mielőtt az éj leszáll, mert úgy hiszem, a szőnyegem türelmetlenül vár rád! Méltóságom jelvényeit újra nyakamba aggatta, az orvosi vendéghajat is fejemre tette, és közben megsimogatta arcomat. Ezért egyáltalán nem akartam tőle elmenni az arany házba, noha a királyi anyára emlékezvén, elfogott a félelem. Rabszol- gáimat bottal és ezüsttel nógattam futásra, és ugyanilyen mó- don sürgettem bárkám evezőseit is. A víz sisteregve csapkodta bárkám orrát, amint az arany ház falai felé tartottunk. Nemso- kára kikötöttünk, s éppen akkor értem a palotába, amikor a nap lebukott a nyugati hegyek mögé és kigyúltak a csillagok, tehát nem kellett szégyenkeznem. Teje, a nagy királyi anya, saját termében fogadott, ahol töméntelen sok fajta apró testű madár ugrált és csivitelt kalit- kába zárva. Hiszen nem feledte el fiatalkorában űzött mester- ségét, s most is szívesen cserkészett a palota kertjének madarai- ra léppel és hálókkal. Amikor beléptem, szőnyeget csomózott festett nádból, haragosan köszöntött, megszidott a késlekedé- sért, és azt kérdezte tőlem: - Javult-e fiam esztelensége valamit, avagy ideje már meglé- kelni a koponyáját? Bizony túl nagy lármát csap Atón körül, és nyugtalanná teszi a népet, pedig igazán nincsen reá oka, hiszen a hamis isten uralma megtört, és senki nem verseng vele a hatalomért. Meséltem neki a fáraó hogylétéről, a kis hercegnőkről, játé- kaikról, gazelláikról, kutyáikról, meg az Ahetaton szent taván tett csónakutakról, mígnem kiengesztelődött, megengedte, hogy lábához üljek és sörrel kínált. - Szinuhe - mondta -, te, akit fiam ostoba szeszélyből ma- gányosnak nevezett el, noha egyáltalán nem látszol magányos- nak, hiszen fogadni mernék, hogy Ahetatonban minden éjsza- ka más nővel töltöd kedvedet, mert az ahetatoni nőket jól ismerem, te, Szinuhe, nyugodt ember vagy. Talán mindenki- nél nyugodtabb vagy, akit ismerek, és nyugalmad valósággal ingerel, amiért is szívesen szúrnék beléd réztűt, hogy láthas- sam, hogyan ugrálsz és jajgatsz. Igazán nem értem, hogy nyu- godtságod honnan származik, de szívedben bizonyára jó em- ber vagy, bár nem tudom, mi haszna van az embernek jóságá- ból, mert úgy tapasztaltam, hogy csak az ostobák jók, akik mást se tudnak. Mindenesetre jelenléted különös módon meg- nyugtat engem, és el szeretném neked mondani, hogy ez az Atón, akit esztelenségemben hatalomhoz engedtem jutni, na- gyon nyugtalanít. Sohasem hittem volna, hogy a dolgok így elfajulnak, mert Atónt csak Ámon megdöntésére eszeltem ki, hogy hatalmam, és fiam hatalma nagyobb legyen, s valójában Eje, a férjem eszelte ki őt. Mert ha csakugyan oly jámbor vagy, hogy még erről sem tudsz, hát halljad most, hogy Eje a férjem, noha az már nem volt illő, hogy korsót is törjünk. . . Nos, ez az átkozott Eje, akiben már nincs több erő, mint a tehén tőgyében, ő hozta magával Atónt Héliopoliszból, és ő beszélte bele fiam fejébe. Bizony, nem tudom, mit talál Atónban a fiam, de hát már gyermekkora óta nyitott szemmel is álmokat lát, és nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy bolond, és meg kellene lékelni a koponyáját. Azt sem értem, miféle baj gyötri, hogy felesége, az Eje által nemzett asszony, egyre-másra csak leányokat szül, pedig drága varázslóim leg- jobb tudásuk szerint igyekeztek segíteni rajta. Nem értem, a nép miért gyűlöli varázslóimat, hiszen aranyat érő emberek, jóllehet feketék és elefántcsontból való pálcikát hordanak or- rukban, s megnyújtják ajkukat és gyermekeik koponyáját. A nép gyűlöli őket, ezt tudom, és ezért az arany ház rejtekhelyein kell tartanom mindegyiket, különben végeznének velük. De egyikről sem tudok lemondani, mert senki sem ért talpam csiklandozásához úgy, mint ők, és olyan szereket készítenek nekem, amelyek segítségével ma is nő módján élvezhetem az életet. Ám ha azt gondolod, hogy bármi gyönyöröm is van Ejéből, igencsak tévedsz, és magam sem tudom, miért ragaszkodom hozzá, hiszen jobb volna, ha elejteném. Termé- szetesen nekem volna jobb. De meglehet, már akkor sem tudnám elejteni, ha akarnám, és ez is nagyon nyugtalanít. Ily módon egyetlen örömöm szeretett négereimben van. Mivel szó nélkül hallgattam, így folytatta: - Jósággal, Szinuhe, nem érünk semmit, az egyetlen dolog, ami jelent valamit a világban, az a hatalom. De akik beleszület- nek a hatalomba, sosem fogják fel az értékét. Bizony a hatalom értékét csak azok fogják fel, akik ganajos lábujjakkal jöttek a világra, mint én. Igen, Szinuhe, én megértem, mit jelent a hatalom, és mindent, amit tettem, a hatalomért tettem, hogy megőrizzem fiamnak, és az ő fiának, hogy vérem tovább éljen a fáraók arany trónján, s közben semmitől sem riadtam vissza. Lehet, hogy tetteim gonoszak az istenek előtt, de nem nagyon törődöm az istenekkel, mert a fáraók náluk is nagyobbak, és végül is nincsenek jó meg gonosz tettek; hanem jó az, ami sikerül, gonosz az, ami nem sikerül, és kitudódik. Teje néhány varázsigét motyogott duzzadt ajka közt, és nyugtalanul mozgatta a padlón széles lábát, de ujjai egész idő alatt ügyesen csomózták a szőnyeget a festett nádból. Amint rámeredtem sötét ujjaira, szívemet hideg dermesztette meg. Mert a szőnyegbe a madarászok csomóit kötözte, és én a csomókat megismertem. Bizony, ismertem e csomókat: az Alsó Birodalomban használt ritka csomók voltak, s még gyermekként láttam őket apám házában a kormos nádcsóna- kon, mely anyám ágya felett függött. Amikor rádöbbentem erre, nyelvem megbénult, és tagjaimból kifutott a vér! Hiszen születésem éjjelén gyenge nyugati szél fújt, és a szél hajtotta a kis nádcsónakot az áradó folyón lefelé, hogy partra sodorja apám házának közelében. A gondolat, mely akkor született meg bennem, midőn a királyi anya ujjait néztem, oly szörnyű és esztelen volt, hogy nem is akartam tűnődni rajta, inkább azt mondtam magamnak, hogy akárki használhat madarász- csomót, ha csónakot csinál. De a madarászok az Alsó Biroda- lomban űzték mesterségüket, és Thébában még sohasem lát- tam senkit, aki hasonló csomókat kötött volna. Ezért gyermek- koromban sokszor bámultam azt a kormos csónakot, és törede- zett szálait, meg a csomókat, melyek egybetartották, jóllehet nem is sejtettem még, mi köze van a csónaknak sorsomhoz. Ám Teje, a nagy királyi anya, nem vette észre dermedtsége- met. Válaszra sem vágyott, csak elmerült gondolataiba és em- lékeibe. - Talán azt mondod - szólt ismét -, hogy gonosz és visszata- szító asszony vagyok, mert ily nyíltan beszélek hozzád. De ne ítélj el tetteimért túl szigorúan, hanem próbálj megérteni. Hiszen nem könnyű egy szegény madarászlánynak bejutni a fáraó ágyasházába, ahol sötét bőre, széles lába miatt minden- ki megveti, ahol ezernyi tűvel szurkálják, és ahol testének szépségén, fiatalságán kívül egyebe sincs a menekvésre. Nem csodálkozhatsz tehát, hogy nem voltam válogatós az eszközök- ben, amidőn magamhoz láncoltam a fáraó szívét, és addig tanítgattam neki éjről éjre a feketék idegen szokásait, míg végül élni sem tudott simogatásom nélkül, és már én uralkod- tam benne Egyiptom földjén. Így győztem az arany ház csel- szövésein, így kerültem ki minden kelepcét, így téptem széjjel minden hálót, melyet utamba feszítettek, és ha bosszúra volt okom, a bosszút sem szégyelltem. Félelemmel nyűgöztem le magam körül mindenkinek a nyelvét, és akaratom szerint ural- kodtam az arany házban, akaratom pedig az volt, hogy egyet- len asszony se szüljön a fáraónak fiúgyermeket addig, amíg magam nem szülök neki fiút. Oly nagy volt a hatalmam, hogy ama időkben a fáraó ágyasházának asszonyai közül valóban egyetlen asszony sem szült neki fiúgyermeket, mind csupán leányokat szültek. Mondd, Szinuhe, nem ismered el, mint orvos, hogy csodálatos volt e tudásom és varázslatom? Remegve szemébe néztem, és így szóltam: - Varázslatod igen egyszerű és hitvány, nagy királyi anya, mivel a tarka nádba kötöd ujjaiddal és bárki láthatja! Teje úgy ejtette ki a nádszálakat ujjai közül, mintha meg- égették volna. Sörtől pirosló szeme rémülten forgott, amikor megkérdezte: - Talán te is varázsló vagy, Szinuhe, hogy ilyet beszélsz, avagy a nép már erről is tud? - A nép elől semmit sem lehet sokáig eltitkolni. A nép akkor is megtud mindent, ha senki sem beszél neki róla - válaszoltam. - Lehet, nagy királyi anya, hogy tettedet nem látta ember, de az éj látott téged, és az éji szellő belesúgta sok ember fülébe, hogy mit cselekedtél, s az emberek nyelvét bár megkötheted, az éji szellőnek nem tilthatod meg a fecse- gést. Thébai utazásom hivatalos célja az Élet Házának megláto- gatása volt, hiszen már évek óta nem jártam ott, noha királyi koponyalékelői rangom erre is kötelezett. Attól is féltem, hogy ügyességem már nem a régi, mert Ahetaton városában egyet- len koponyalékeléshez sem jutottam hozzá. Elmentem tehát az Élet Házába, néhány előadást tartottam, és tanítottam azo- kat, akik a koponyalékelést választották hivatásul. Az Élet Háza már nem olyan volt, mint azelőtt, jelentősége erősen megcsappant, mivel még a szegény emberek sem szívesen keresték fel, a legjobb orvosok pedig a városba költöztek, hogy mesterségüket ott gyakorolják. Azt gondoltam, hogy a tudomány felszabadult és előrehaladt, hiszen a tanulóknak nem kellett többé letenniök az első fokú papi vizsgát, hogy bejuthassanak az Élet Házába, és senki nem tiltotta már, hogy megkérdezzék: "Miért?" Ámde nagyon csalódtam, mert a tanulók fiatalok, tapasztalatlanok voltak, és egyáltalán nem akarták feltenni a kérdést: "Miért?" Legfőbb vágyuk csak az volt, hogy tanítóiktól minden tudást készen kapjanak, és belekerüljön nevük az Élet Könyvébe, hadd kezdhessék meg mesterségük gyakorlását, ezüstöt és aranyat szerezvén általa. Oly kevés beteg érkezett, hogy hetekig tartott, míg hozzájut- hattam a három koponyalékeléshez, melyet tudásom kipróbá- lására fő célomul magam elé tűztem. Az egyik beteg koponyá- ját könyörületességből lékeltem meg, mert gyógyíthatatlan volt, és túl nagy kínokat szenvedett, de a másik két eset érde- kesnek ígérkezett, és minden tudásomat igénybe vette. Közü- lük az egyik egy férfi volt, aki néhány évvel azelőtt fejjel az utca kövére zuhant a háztetőről, ahol valamely forró nyári napon egy másik férfi feleségével enyelgett. A férj elől mene- külvén, zuhant alá, és amikor magához tért, nem érzett semmi különösebb fájdalmat. Idő múltán mégis szent betegség tá- madta meg, számtalan roham jött rá egymás után, és mind- annyiszor elfogta később is, midőn bort ivott. Látomásai ugyan nem voltak, csupán gonosz hangon üvöltözött, rúgott, nyelvét harapdálta, és nem bírta vizét visszatartani. Annyira félt a rohamoktól, hogy maga kérte a műtétet. Ezért ráálltam, hogy meglékeljem a koponyáját, és az Élet Háza orvosainak figyelmeztetésére vérzéscsillapítót is fogadtam segítségül, bár nem volt szokásom, hiszen jobban bíztam saját tudásomban. Ez a vérzéselállító tompább és álmosabb volt, mint az, aki meghalt a fáraó arany házában, és egész idő alatt lökdösni és böködni kellett, hogy ébren maradjon, és el ne feledje kötelességét. Szivárgott is a vér olykor-olykor a vágás okozta sebből, de azért felnyitottam a férfi egész fejtetőjét, és láttam, hogy agya több helyen alvadt vértől feketéllik. Ennélfogva a tisztogatás sokáig tartott és nem is tudtam agyának egész felszínét megtisztítani anélkül, hogy meg ne sértettem volna. De a szent betegségnek semmiféle rohama nem jött rá többé, mert a műtét után három napra meghalt, miként az szokásos. E koponyalékelést mégis igen jól sikerültnek tartották, és a növendékek mindent feljegyeztek, amit tettem s megmutat- tam nekik. A másik eset önmagában véve egyszerű volt: egy fiatal fiút az őrök eszméletlenül, élet és halál közt, kifosztva és betört koponyával találtak az utcán. Éppen az Élet Házában voltam, amikor odahozták. Nem volt veszteni valóm, hiszen mindenki biztosra vette, hogy meghal, és egyetlen orvos sem akart hoz- zányúlni. Ezért amilyen gyorsan lehetett, meglékeltem betört fejét, kiszedtem a csontszilánkokat agyából, azután tiszta ezüstlappal fedtem be a nyílást. A fiú felépült, és még két hét múlva is életben volt, amikor elhagyta Thébát. Igaz, kezét nehezen mozgatta, és tenyere meg talpa érzéketlen volt, ha tollal csiklandozták, mégis hittem, hogy idő múltán egészen meggyógyul. Jóllehet az Élet Házában rangom miatt tisztelettel bántak velem, az öreg orvosok elkerültek, nem mertek bizalmasan szólni hozzám, mivel Ahetatonból jöttem, s őket még mindig a hamis isten tartotta hatalmában. Atónról nem beszéltem nekik, csupán olyan dolgokról váltottunk szót, melyek az orvo- si mesterséggel függtek össze. Mégis nap nap után puhatolták szívemet, és úgy szaglásztak utánam, mint a kutya szaglássza a földet, midőn keres valamit, mígnem viselkedésük feltűnt nekem. Végül a harmadik koponyalékelésem után odajött hoz- zám az egyik különösen bölcs és ügyes orvos, és ekképpen szólt : - Királyi Szinuhe! Bizonyára láttad, hogy az Élet Háza üresebb, mint azelőtt, és tudásunkat sem igénylik úgy, miként régen, noha Thébában ma is éppoly sok, sőt még több is a beteg. Sok idegen országban jártál, Szinuhe, és sokféle gyó- gyítást látott szemed, de úgy vélem, sohasem látott még olyan gyógyításokat, aminők mostanában történnek titok leple alatt Théba városában, mert azokhoz nem kell sem kés, sem tűz, sem gyógyszerek, sem pedig kötés. Nekem az a teendőm, hogy beszéljek neked e gyógyításokról, és megkérdezzem tő- led, akarsz-e bizonyságtevő lenni. De meg kell ígérned, hogy senkinek nem árulod el, amit látni fogsz. Azt is meg kell engedned, hogy szemedet bekössék, midőn a szent gyógyító- helyre visznek, mert nem szabad tudnod, merre van. Beszéde nem tetszett nekem, mert féltem, hogy a dolog miatt meggyűlik a bajom a fáraóval. De nagy volt a kíváncsisá- gom, ezért így válaszoltam: - Valóban hallottam arról, hogy Thébában manapság sok- féle csodálatos eset történik. Férfiak meséket mondanak, asz- szonyoknak látomásaik vannak, de gyógyításokról semmit nem hallottam. Orvos lévén, ugyancsak kételkedem az olyan gyó- gyításokban, melyek kés és tűz nélkül, gyógyszerek és kötések nélkül történnek. Ezért nem kívánok csalásba keveredni, ne- hogy nevemet hamis módon olyan dolog bizonyítására hasz- nálják, ami nincs és nem is lesz. Az orvos hevesen tiltakozott. - Úgy gondoltuk, hogy nincsenek előítéleteid, királyi Szi- nuhe, mivel sok országban megfordultál, és olyan tudásra tettél ott szert, mely Egyiptomban ismeretlen. Hiszen a vér ömlését is meg lehet állítani csipeszek és izzó vas nélkül. Miért ne lehetne akkor kések és tűz nélkül gyógyítani? Neve- det nem keverjük a dologba, azt megígérjük. De bizonyos okokból azt akarjuk, hogy éppen te láss mindent, s akkor tudni fogod, hogy e gyógyításokban nincsen csalás. Magányos vagy, Szinuhe, és pártatlan bizonyságtevő, ezért van szüksé- günk éppen reád. E szavak megdöbbentettek és felkeltették kíváncsiságomat. Orvosi tudásomat is gyarapítani akartam, ezért elfogadtam ajánlatát. Sötétedéskor elvitt házamból hordszékén és még ott bekötötte szememet, hogy ne lássam, milyen irányban haladunk. Azután a hordszéket megállítván, karomnál fogva vezetett számtalan folyosón át, lépcsőkön felfelé és lefelé, míg megelégeltem, és azt mondtam, hogy már nem kívánok részt venni ebben az egész bolondságban. De ő megnyugtatott, levette a kötést szememről, és egy kőfalú terembe vitt, mely- ben számos lámpa világított. A terem padozatán hordágyakon három beteg feküdt. Akkor odajött hozzám egy pap, kopaszra nyírt fejjel, szent olajtól fénylő arccal. Nevemen szólított, és arra kért, vizsgáljam meg gondosan a betegeket, hadd lás- sam, hogy nem történt semmi csalás. Hangja erős volt és kedves, szeme okos. Ezért eleget tettem kérésének, és megvizs- gáltam a betegeket, az Élet Házából való orvos pedig segített nekem. Láttam, hogy e három ember valóban beteg, és saját erejéből egyik sem kelhet fel hordágyáról. Egyiküknek, egy fiatal nő- nek, fonnyadtak, véznák és teljesen élettelenek voltak a tagjai, csak fekete szeme mozgott ijedten ide-oda sovány arcában. A második fiú volt, egész testét szörnyű kiütések és vizenyős sebhelyek borították. A harmadik egy öreg férfi, lába megbé- nult, ezért nem tudott járni. Betegsége nem volt tettetés, mert tűvel megszúrtam a lábát, és nem érzett fájdalmat. Ennélfogva így szóltam a paphoz: - Minden tudásommal megvizsgáltam e három beteget, és ha én volnék orvosuk, nem tehetnék mást, mint elküldeném őket az Élet Házába. A nőt, és az öreget az Élet Háza is aligha tudná meggyógyítani, de a fiú szenvedését talán min- dennapos kénes fürdővel lehetne enyhíteni. A pap mosolygott, és a terem hátsó részébe küldött bennün- ket, hogy ott leüljünk és várjunk türelmesen. Azután rabszol- gákat hívott a terembe, a betegeket hordágyastul az oltárra emelték, és a füstölőedényekben bódító füstölőszereket gyúj- tottak. A folyosón énekszó csendült fel, és a terembe papok csoportja érkezett, Ámon szent énekeit énekelvén. Körülvet- ték a betegeket, és imádkozni, ugrálni, kiáltozni kezdtek. Ad- dig ugráltak és kiáltoztak, míg arcukról verejték nem csurgott. Akkor ledobták vállkendőjüket, csengettyűket ráztak és éles kövekkel mellükbe hasítottak úgy, hogy megeredt a vérük. Én már Szíriában láttam hasonló szertartásokat, ezért mint orvos, közönyösen szemléltem e megszállottságot. Ám egyszer csak még nagyobb kiáltozásba fogtak, ököllel verték a kőfalat, mire a fal megnyílt, és a lámpák fényében Ámon szent képmása tárult eléjük hatalmasan, félelmetesen. Abban a pillanatban mindegyik elhallgatott, és a hangtalanság ijesztő volt a sokféle lárma után. Ámon arca égi fénnyel világított felénk a sötét boltozatból. Akkor a legfőbb pap odalépett a betegekhez, és mindegyiket nevén szólítva, így kiáltott: - Keljetek fel és járjatok! A nagy Ámon megáldott bennete- ket, mivel hittétek őt ! Tulajdon szememmel láttam, amint a három beteg tapoga- tódzó mozdulatokkal felemelkedett hordágyán, és Ámon kép- mására meredt. Remegve térdeltek fel, azután felálltak, és hitetlenkedve próbálgatták tagjaikat, végül elkezdtek sírni, imádkozásba fogtak, és áldották Ámon nevét. Az a pap, aki bennünket fogadott, odajött hozzánk, mosoly- gott győzelme tudatában, és megkérdezte: - Mit szólsz most, királyi Szinuhe? Bátran szemébe nézve, válaszoltam: - Értem, hogy a nőt és az öregembert igézet tartotta meg- szállva, mely lenyűgözte akaratukat. És az igézetet csak igézet győzi le, ha az igéző akarata erősebb a megigézett akaratánál. De a bőrfekély az csak bőrfekély, és nem gyógyítja meg igézet, hanem csak hónapokig tartó hosszas ápolás meg gyógyító für- dők. Ezért elismerem, hogy még sohasem láttam ehhez fogha- tót. A pap villogó szemmel nézett rám. - Elismered-e hát, Szinuhe, hogy ma is Ámon minden iste- nek királya? - Szeretném, ha nem ejtenéd ki hangosan a hamis isten nevét, mert a fáraó megtiltotta, én pedig az ő szolgája vagyok. Jól láttam, hogy szavaim feldühítik, ámde a legfőbb papok közé tartozott, és akarata erősebb volt szívénél. Ezért úrrá lett szívén, és mosolyogva szólt: - Nevem Herihor. Feladhatsz az őröknek, ha akarsz, de nem félek a hamis fáraó őreitől, nem félek korbácsától, és bányáitól, hanem mindenkit meggyógyítok, aki Ámon nevé- ben jön hozzám. Mégse vitázzunk efelől, hanem inkább be- szélgessünk tanult emberek módjára. Engedd meg, hogy meg- hívjalak kamrámba, és borral kínáljalak, mert sok vízmérték- nyi időt töltvén a kemény széken, már bizonyára elfáradtál. Körfolyosókon keresztül elvezetett kamrájába, és a folyosók nyomott levegőjéből éreztem, hogy föld alatt vagyunk. Sejtet- tem, hogy e hely Ámon barlangja lehet, amelyről oly sok történet kering, de amit felszenteletlen nem láthatott soha. Herihor elküldte az Élet Házának orvosát, és beléptünk kam- rájába, mely lakhelye volt. Semmi nem hiányzott belőle az ember szívét felvidító kényelemből. Ágyát mennyezet oltal- mazta, ládái és dobozai elefántcsontból és ébenfából készültek, szőnyegei puhák voltak, és a kamra drága olajoktól illatozott. Herihor udvariasan illatos vizet öntött kezemre, hellyel kínált, és mézeslepényt, gyümölcsöket, meg Ámon szőlődombjainak ősi, nehéz borát tette elém, melybe mirhát kevertek. Együtt ittunk, és ő így beszélt hozzám: - Szinuhe, ismerünk téged, követtük minden lépésedet, és tudjuk, szereted a hamis fáraót, s istene sem oly idegen neked, mint reméltük volna. Mégis állítom, hogy istene semmivel sem több Ámonnál, mert az elszenvedett üldözés megtisztítot- ta Ámont és még erősebbé tette. De nem hivatkozom isteni dolgokra, csupán úgy fordulok hozzád, mint emberhez, aki ajándék kérése nélkül gyógyította szegény betegeit; úgy fordu- lok hozzád, mint egyiptomihoz, aki jobban szereti a fekete föld országát, mint a vörös föld országait. Ezért azt mondom neked, hogy Ehnaton fáraó átok a szegény népen, és le kell dönteni trónjáról, mielőtt a gonoszság, amelyet keze szerte- hint, oly nagyra növekszik, hogy már vérontás sem teheti jóvá. Ittam borából, és ekképpen szóltam: - Az istenek nekem egyformák, és elegem van belőlük, de Ehnaton fáraó istene másféle, mint az összes többi isten, aki valaha létezett. Az ő istenének nincsen arca, az ő istene előtt egyenlő értékű minden ember, és értékes mindenki, a szegény, a rabszolga és szintúgy az idegen is. Ezért hiszem, hogy a világnak egy korszaka befejeződött, és új korszak van születő- ben. Ily módon hihetetlen dolgok is történhetnek, olyan dol- gok is, melyek ellene vannak az emberi észnek. Mert azelőtt sohasem volt hasonló lehetőség arra, hogy minden régi meg- változtassék, és az emberek egymás testvéreivé váljanak. Herihor elutasítón emelte fel kezét, és mosolygott. - Látom, Színuhe - mondta -, hogy nyitott szemmel álmo- dol, bár értelmes férfinak hittelek. Az én céljaim nem ilyen nagyok. Azt kívánom csupán, hogy minden úgy legyen, mi- képpen azelőtt volt, hogy a szegény teli mértékkel kapjon, és a törvények megőrződjenek. Azt akarom csupán, hogy min- denki biztonságban űzhesse mesterségét, és szabadon hihessen abban, amiben hinni kíván. Akarom, hogy megőrződjék mind- az, ami az életet fenntartja; különbséget akarok a rabszolga és ura között, a szolgáló és gazdája között. Akarom, hogy Egyiptom hatalma és dicsősége érintetlen maradjon, akarom, hogy a gyermekek olyan világban szülessenek, ahol mindennek megvan a maga helye, és minden ember teendője előre ki van mérve egészen haláláig, s hiábavaló nyugtalanság nem emészti szívét senkinek. Ezt akarom, és ezért kell Ehnaton fáraót trónjáról ledönteni! Kérőn fogta meg karomat, és felém hajolva így folytatta: - Szinuhe ! A te hatalmadban áll elűzni az átkot Egyiptom felől, a te hatalmadban áll elűzni az éhínséget és nyomort a fekete föld országából. A te hatalmadban áll visszaszerezni Egyiptom nagyságát. Beszéde nyugtalanná tette szívemet, ezért ittam borából, és szájamat, orromat eltöltötte a mirha édes illata. Nevetni próbáltam. - Bizonyára veszett kutya mart meg, vagy talán skorpió szúrt beléd - feleltem -, mert nekem ugyan igazán nincsen sok hatalmam, és még a betegeket sem tudom oly kiválóan meggyógyítani, miképpen te. Ekkor felállt. - Mutatok neked valamit. - Fogta a lámpát, kivezetett a folyosóra, és felnyitott egy ajtót, melynek számos zárja volt, és lámpájával bevilágított a mögötte levő üregbe. Arany, ezüst és rengeteg drágakő fénylett és szikrázott benne, s embernagy- ságú aranyedényekkel volt teli. - Ne félj ! - szólt Herihor, felnyitott egy súlyos rézajtót, és most egy kisebb üregbe világí- tott bele. Ott kőágyon egy viaszfigura feküdt. A kettős korona volt fején, halántékát és mellét pedig hegyes csontpálcikák szúrták keresztül. Akaratlanul is felemeltem kezemet, és el- mondtam a varázsigéket, melyek megóvnak a varázslattól, ahogyan első fokozatú pappá szentelésem előtt megtanultam. Herihor mosolyogva tekintett rám, és kezében nem reszketett a lámpa. - Elhiszed-e már - kérdezte -, hogy Ehnaton fáraó ideje nemsokára bevégződik? Ámon nevében a szoborba vará- zsoltuk őt, fejét és szívét átdöftük Ámon szent pálcikáival. De a varázslat lassú, és még sok gonosz történhet közben, s az ő istene bizonyos fokig megvédelmezi őt varázslatunktól. Ezért, miután már láttad ezt, még beszélni kívánok veled. Gondosan bezárta mindegyik ajtót, visszavitt kamrájába, és újra töltött a borból. De a bor államra csurgott, és a serleg fogaimnak koccant, mert tudtam, hogy eleven szemmel olyan varázslatot láttam, amely minden más varázslatnál hatalma- sabb, s amelyet még egyetlen ember sem tudott elhárítani soha. Olyan szörnyűséges volt e viaszfigura varázslata, hogy Ámon papjai nem mertek róla hangosan beszélni templomaik- ban. Csupán régi írásokból olvastak róla, és sokan azt hitték, hogy e varázslatot többé nem is lehet űzni, hiszen a piramisok építése óta már kétezer év telt el, a világ már nem volt többé fiatal, és nem volt úgy telve varázslattal, mint azidőben. - Láthatod - mondta Herihor -, hogy Ámon hatalma Ahe- tatonig is elér. De ne kérdezd, hogyan szereztük meg hajszálait és körmének levágott darabkáit, hogy e viaszfigurába belera- gasszuk. Annyit mondhatok, hogy nem aranyon vásároltuk, hanem Ámon nevében kaptuk mindegyiket. Vizsgálódón nézett rám, szavait mérlegelte, aztán végül így beszélt : - Ámon ereje napról napra növekszik, mint magad is láthat- tad, midőn az ő nevében betegeket gyógyítottam. Ámon átka napról napra szörnyűbbé válik Egyiptom földjén. Minél to- vább él a fáraó, annál több szenvedést kell a népnek eltűrnie miatta, és a varázslat lassan működik. Mindenesetre Ehnatont fejszaggatás gyötri, mely erejét felemészti. Mit szólnál, Szinu- he, hogyha adnék neked olyan orvosságot, mely úgy elmulasz- taná fejszaggatását, hogy soha többé nem érezne fájdalmat? - Az ember mindig ki van téve a fájdalmaknak - mondtam. - Csak a halott nem érzi soha többé. Herihor izzó szemmel nézett reám, és akarata megbéklyó- zott, úgyhogy nem bírtam karomat felemelni, midőn folytatta : - Meglehet, így van, de eme orvosság nem hagy nyomot, senki nem gyanúsíthat téged, és még a balzsamozók sem vehet- nek észre semmi különöset bensőjében. Neked erről semmit se kell tudnod. Csupán beadod az orvosságot Ehnatonnak, és az elmulasztja a fejszaggatást. A fáraó elalszik, és soha többé nem érez gyötrelmeket, soha többé nem érez semmi bánatot. Ellenkezést nem tűrőn emelte fel kezét, és hozzátette: - Nem jutalmazlak meg arannyal, de ha megteszed, neved örökké áldott lesz, és tested nem porlik el soha, hanem örökké élni fogsz. Láthatatlan kezek őriznek majd életed minden nap- ján, és nem lesz olyan emberi kívánságod, amely valóra ne válnék. Ezt megígérem neked, Szinuhe, mivel hatalmamban áll megígérni! Akkor leengedte kezét, úgyhogy újra mozoghattam. Ajkam- hoz emeltem a serleget, remegésem elmúlt. A borból szájamba és orromba áradt a mirhaillat, s ekképp szóltam hozzá: - Herihor, én nem ígérek neked semmit; de azért add ide ama jótevő orvosságot, mert talán jobb, mint a máktej, és talán eljön a pillanat, midőn a fáraó maga kívánja, hogy szeme soha többé ne nyíljék már ébredésre. Tarka üvegtégelyben kezembe adta az orvosságot. - Egyiptom jövője van kezedben, Szinuhe! - mondta. - Nem illő, hogy valaki kezet emeljen a fáraóra, de a nép nyugta- lansága és türelmetlensége igen nagy, és eljöhet az idő, amikor valakinek eszébe jut, hogy a fáraó is halandó ember, és az ő vére is kiömlik, ha bőrét lándzsával, avagy késsel felhasítják. Ennek nem szabad megtörténnie, mert akkor a fáraók hatalma megrendül. Ezért van most a te kezedben Egyiptom jövendője, Szinuhe! Övembe rejtettem az orvosságot, és gúnyosan szóltam: - Egyiptom jövendője talán azokban a fekete ujjakban volt, amelyek nádszálakat fontak egybe születésem napján. De van- nak olyan dolgok, amelyekről te sem tudsz, Herihor, jóllehet mindent tudni vélsz. Az ír nálam van, de ne feledd, nem ígértem neked semmit! Herihor mosolygott, búcsúzásra emelte karját, és a szokás- hoz híven kijelentette: - Jutalmad nagy lesz, Szinuhe. -Azután végigkísért a folyo- sókon, és mit sem titkolt előlem, mert szeme belelátott az emberi szívbe, ezért jól tudta, hogy nem árulom el őt. Elmond- hatom, hogy Ámon barlangja a nagy templom alatt rejtőzik, de azt, hogy miképpen lehet bejutni oda, nem akarom elárulní, mert e titok nem az enyém. Néhány nappal később Teje, a nagy királyi anya, meghalt az arany házban. Apró homokkígyó marta halálra, mialatt madarászhálóit próbálgatta a palota kertjében. Saját orvosai éppen akkor nem kerültek elő, amikor ez történt, hiszen leg- többször akkor hiányzanak az orvosok, amikor leginkább szük- ség volna rájuk. Ezért engem hívattak házamból, de mire odaértem, már csak halálát tudtam megállapítani. Igaz, orvo- sait sem lehet vádolni semmivel, hiszen az apró homokkígyó marása mindig halálos, hacsak az első száz érverés idején nem vágják fel a harapás helyét, és nem zárják el felette az ereket. Nekem a szokáshoz híven virrasztanom kellett az arany házban, hogy a holttestet átadjam a Halál Háza embereinek. Ily módon a komor Ejével is találkoztam a holttest mellett. Megérintette a királyi anya puffadt arcát, és azt mondta: - Ideje volt, hogy meghaljon, mert undorító vénasszony volt, és áskálódott ellenem. Saját tettei ítéltek felette, és remé- lem, halálával megnyugszik a nép. Mégsem hiszem, hogy Eje ölte volna meg a nagy királyi anyát, hiszen aligha merte volna megtenni. Mert a közös bű- nök, és sötét titkok a szerelemnél is jobban egymáshoz kötik az embereket, és tudom, hogy Eje, hidegvérű szavai ellenére is, vágyódott utána, mert évek hosszú során megszokták egy- mást. Amikor Thébában elterjedt a királyi anya halálának híre, a nép legjobb ruháiba öltözött, és nagy örömujjongással vonult az utcákra és terekre. Szájról szájra jártak a jövendölések, és igen sok szent asszony jelent meg az egybeverődött emberek között, egyre újabb gonosz jóslatokat terjesztve. Az arany ház kőfalai alá is sok ember gyűlt össze, és ezek lecsillapítására és jóindulatuk megnyerésére Eje az arany ház rejtett kamráiból korbáccsal kiűzette Teje királyné néger varázslóit. Öten vol- tak, az egyikük nő, rút és kövér, akár egy víziló. Az őrök korbáccsal kergették őket a papiruszkapun át a tömeg közé, a nép pedig nekik esett, és darabokra tépte őket, nem tudott rajtuk segíteni varázslatuk sem. Eje még varázslószerszámai- kat, orvosságaikat és szent fatönkjeiket is mind elpusztíttatta, és elégettette, ami kár volt, mert szívesen megnéztem volna őket. De a palotában sem akadt egyetlen ember, aki gyászolta volna a királyi anya halálát és varázslóinak sorsát. Baketaton hercegnő azért odajött anyja teteméhez, szép kezével megérin- tette sötét kezét, és így szólt: - Férjed rosszul tette, anyám, hogy széjjeltépette a néppel fekete varázslóidat. - Nekem pedig azt mondta : - E varázslók igazán nem voltak gonosz emberek, de nem is éltek itt szívesen, hanem egyre bozótos sűrűségeik és szalmakunyhóik után epe- kedtek. Anyám tetteiért nem kellett volna őket megbüntetni. Ily módon találkoztam Baketaton hercegnővel, aki látott engem, beszélt hozzám, és aki nagyon megtetszett nekem, hiszen büszke tartású, szép fejű nő volt. Érdeklődött Horem- heb felől, ki is gúnyolta barátomat, és ekképp szólt : - Horemheb alacsony származású, és beszéde barbár, de ha feleséget venne magához, előkelő nemzetség fakadna belőle. Meg tudnád mondani, Szinuhe, miért nem vett asszonyt maga mellé? - Nem te vagy az első, aki erre kíváncsi, királyi Baketaton, de szépséged kedvéért csak neked mondom el, amit senki másnak nem mertem elmondani. Amikor fiú korában Horem- heb először jött a palotába, véletlenül a holdra nézett. Azóta egyetlenegy asszonyra sem tudott olyan szemmel nézni, hogy korsót törjön vele. De miképpen állnak a dolgok veled, szép Baketaton? Nincsen olyan fa, mely szakadatlanul virágzik, egyszer gyümölcsöt is kell teremnie, és én, az orvos, szívesen látnám, ha ágyékod gyümölcsöt hozón domborodnék. Fejét gőgösen hátravetvén, így válaszolt Baketaton: - Jól tudod, Szinuhe, hogy vérem túl szent még ahhoz is, hogy Egyiptom legelőkelőbbjeinek vérével keveredjék. Ezért jobb lett volna, ha a szokáshoz híven, fivérem vesz feleségül. Bizony, akkor már régen szültem volna neki fiút. Különben pedig, hogyha hatalmamban állana, kiszúratnám annak a Horemhebnek a szemét, mert szégyen még elgondolni is, hogy tekintetét a holdra merészelte emelni ! Azt is megmon- dom nyíltan, Szinuhe, hogy a férfiakra gondolván, megborza- dok, mert érintésük durva és szégyentelen, és kemény tagjaik összetörik a gyenge nőt. Bizony, úgy vélem, igencsak eltúloz- zák az örömöt, melyet a férfi nyújthat a nőnek. De igazán szégyen, hogy senki nem sír anyám holtteste mellett. Magam természetesen nem sírhatok, mert az nem illő rangomhoz, és a festék lecsurogna szempillámról, s elrontaná arcfestéke- met, de küldök valami udvari nőt, hogy együtt sírjon veled, Szinuhe. Tréfásan azt mondtam neki: - Isteni Baketaton, szépséged feltüzelt, és szavaid olajat öntöttek tüzemre. Mindezért valami öreg és rút asszonyt küld- jél siratónak, hogy hevültségemben el ne csábítsam őt, és meg ne szégyenítsem a gyász és bánat házát. A hercegnő szemrehányóan csóválta fejét. - Szinuhe, Szinuhe ! Hát nem szégyelled, hogy ily ostobasá- gokat beszélsz? Mert hogyha az isteneket nem is féled, mint a szóbeszéd mondja rólad, legalább a halált tisztelned kellene. De mivel nő volt, cseppet sem haragudott meg beszédemért, hanem elment, hogy valami udvari nőt küldjön siratónak anyja holttestéhez, míg meg nem érkeznek a Halál Házának emberei. Mindenesetre megvolt az okom, amiért ilyen istentelenül beszéltem a holttest mellett, türelmetlenül vártam az udvari nőre, aki meg is érkezett, és öregebb, rútabb volt, mint remélni mertem volna. Mehunefernek hívták, és arcáról láttam, hogy szereti a férfiakat, meg a bort. Kötelességét ismervén, köny- nyezni, zokogni kezdett, és megtépte haját a királyi anya tete- me előtt. Én pedig eközben borért mentem. Mehunefer egy ideig sírt, majd amikor biztosítottam, hogy nagy bánatában igazán nem lesz ártalmas, elfogadta a felkínált bort. Amíg ivott, ingerkedni kezdtem vele, és egykori szépségéről beszél- tem. Azután gyerekekre fordítottam a szót, meséltem Ehnaton kislányairól, végül ostobának tettetvén magam, megkérdeztem tőle: - Valóban igaz, mint a szóbeszéd mondja, hogy a fáraó összes asszonya közül a nagy királyi anya volt az egyetlen, aki fiút szült neki? Mehunefer borzadva meredt a halottra, és tiltón rázta fejét, hogy ne beszéljek tovább. Ezért egyre szebb és hízelgőbb szavakat mondtam neki, beszéltem hajáról, ruhájáról és éksze- reiről. Szóltam szeméről, és ajkairól is, míg végül teljesen elfelejtette a sírást és elragadtatva hallgatott. Mert az efféle beszédnek a nő mindig hisz, bármennyire tudja is, hogy nem igaz; és minél öregebb és rútabb, annál inkább hisz, mert maga is hinni akar. Ily módon barátok lettünk, és amikor a Halál Házának emberei megérkeztek és a holttestet elvitték, meghívott szobájába, a fáraó ágyasházába, és számtalan mó- don kacérkodván, együtt ivott velem. Nyelve a bortól egyre szabadabb lett, minden zár felnyílt szívében, kezével megsimí- totta arcomat, szép fiúnak nevezett, és számtalan illetlennél illetlenebb történetet mesélt az udvarról, hogy felbátorítson. Azt is elfecsegte, hogy a nagy királyi anya nemegyszer nyilvá- nosan szeretkezett néger varázslóival, és vihogva jelentette ki: - A nagy királyi anya szörnyű és félelmetes asszony volt, és most, hogy meghalt, könnyebben lélegzem. Ízlését sem tudom megérteni, hiszen itt vannak a derék egyiptomi ifjak, akiknek barna a húsuk és puha és jószagú. Megszagolta vállamat és fülemet, de eltoltam magamtól. - A nagy királyné ügyes gyékényfonó volt, nemde ? - mond- tam. - Kis csónakokat kötözött össze nádból, nem igaz? Az- után éjszakánként leeresztette őket a folyón! Szavaim igen megrémítették. - Honnan tudod? - kérdezte, de a bortól elvesztvén ítélőké- pességét, eluralkodott rajta a fecsegés kényszere, és így szólt: - Én mégis többet tudok nálad, és tudom, hogy legalább három újszülött fiú indult útnak a folyón lefelé apró csónakok- ban, miként a legszegényebbek gyermekei, mert Eje előtt az a vén boszorkány még félt az istenektől, és nem akarta kezét vérrel beszennyezni. Csak Eje tanította meg a mérgezésre. Így történt, hogy a mitanni Taduhepa hercegnő még halálos ágyán is egyre zokogott, fiát hívta, és el akart szökni a palotá- ból, hogy megkeresse gyermekét. - Ó, szép Mehunefer - mondtam, és megérintettem vasta- gon festett arcát. - Bizonyára kihasználod fiatalságomat és tapasztalatlanságomat, hogy meséket hitess el velem, melyek- ből semmi sem igaz. Hiszen Mitanni hercegnője nem is szült fiút, és hogyha mégis szült, vajon az mikor történhetett? - Cseppet sem vagy fiatal és tapasztalatlan, Szinuhe orvos - felelte, és hangosan vihogni kezdett. - Éppen fordítva ! Ke- zed ravasz és csalfa, és szemed is ravasz, de mindennél rava- szabb a nyelved, mely keserű hazugságokat köp szemembe. Hazugságaid mégis kedvesek egy öregasszony fülének, Szinu- he, ezért nem tudom fékezni magam, s mindent elmondok neked Mitanni hercegnőjéről, aki nagy királyi hitves lehetett volna. Bizony, e szavak hurkot tekernének a torkomra, ha Teje még élne! Nos, Taduhepa hercegnő csak kicsi leány volt, amikor távoli hazájából a fáraó ágyasházába érkezett. Kicsi leány volt, és az ágyasházban éppúgy babákkal játszott, mint az a kis hercegnő, akit Ehnatonhoz adtak feleségül, és aki szintén meghalt. Amenhotep fáraó nem is nyúlt hozzá, hanem úgy szerette, mint gyermekét, együtt játszott vele a babákkal, és aranyból való játékszereket ajándékozott neki. Ám Taduhepa nővé érett, és midőn tizennegyedik évét betöl- tötte, szép volt a szemnek; tagjai karcsúak, finomak voltak, szeme sötéten ragyogva messzi földekre révedt, és bőre világos hamuszínű volt, miként az összes Mitanni-béli nőké. Akkor a fáraó teljesítette kötelességét, aminthogy Teje ármánykodása ellenére, szívesen teljesítette kötelességét számos más asszony- nál is. Hiszen efféle dolgokban a férfiakat bajos csillapítani, amíg fájuknak gyökerei ki nem száradnak. Ily módon zöldellni kezdett az árpaszem Taduhepának, de egy idő múlva Tejének is zöldellni kezdett. Taduhepa nagyon örült, mert Teje csupán leányt szült a fáraónak, ezt a gőgös és önérzetes Baketamont, vagy természetesen Baketatont akartam mondani, de öreg- asszony vagyok, és könnyen összegabalyodik a nyelvem. És Mehunefer megerősítette a nyelvét borral, s nyelve egy- általán nem gabalyodott össze, hanem beszédesen forgott to- vább: - Mindenki, aki valamit is tud, jól tudja, hogy Teje árpasze- me Héliopoliszból származik, de erről a dologról jobb nem beszélni többet. Mindenesetre Teje nagy aggodalomban volt Taduhepa terhességének idején, és mindent megkísérelt, hogy a magzatot elpusztítsa, aminthogy néger varázslói segítségével a fáraó ágyasházának számtalan más asszonyával is megcsele- kedte ezt. Két újszülött fiút már korábban kitett a folyóra, de azokkal nem volt sok baj, mert csupán jelentéktelen ágyasok fiai voltak, eme ágyasok pedig nagyon féltek Tejétől, Teje különben mindenféle ajándékkal kárpótolta őket, így belenyu- godtak abba, hogy fiú helyett leányt találtak maguk mellett. De Mitanni hercegnője már veszélyesebb ellenfél volt, hiszen királyi vér folyt ereiben, és barátok védelmezték, akik Teje helyett őt kívánták nagy királyi hitvesnek, ha majd fiút szül. Teje hatalma mégis oly nagy volt, és szenvedélye oly félelme- tesre növekedett, midőn az árpaszem néki is kizöldült, hogy senki sem merészelt szembeszállni vele. Ráadásul Eje pap is mellette állt, akit Héliopoliszból hozott magával. Így történt, hogy Mitanni hercegnőjének barátait mind elküldték a szülés idején, és néger varázslók vették körül, úgymond, fájdalmai enyhítésére. Amikor látni akarta fiát, halott leánygyermeket mutattak neki, de ő nem hitt Tejének. Én, Mehunefer, jól tudom, hogy a hercegnő fiút szült, jól tudom, hogy a fiú élt, és még azon az éjjelen útjára indult a folyón lefelé. Hangosan felnevettem: - Honnan is tudhatnál erről éppen te, szép Mehunefer? Egészen felindult, míg ivott, állára csurgatta a bort, és így kiáltott: - Minden istenekre! Hát saját kezemmel gyűjtöttem a ná- dat, mert Teje a terhessége miatt nem akart vízbe gázolni! Megborzadtam szavai hallatán, felugrottam, kiöntöttem bo- romat a földre, és irtózatomban talpammal dörzsölni kezdtem a szőnyeget. De Mehunefer kezemet megragadván, erőszakkal visszahúzott maga mellé, és így szólt: - Igazán nem akartam beszélni erről, és nagy kárt okozok vele saját magamnak, de nem tudom, mi az, ami úgy sugárzik belőled énfelém, hogy szívem egyetlen titkot sem képes elrej- teni előled, Szinuhe. Ezért beismerem, hogy a nádat éppen én vágtam le, és Teje csomózott belőle csónakot. Ám én azzal a gondolattal nyugtattam szívemet, hogy a fiút bizonyosan megtalálja valaki, noha tudtam, hogy ez lehetetlen, hiszen azok a gyermekek, akik gyékénycsónakon úsznak lefelé a fo- lyón, vagy a nap hevétől pusztulnak el, vagy krokodiloknak és ragadozó madaraknak esnek áldozatul. Taduhepa hercegnő viszont nem elégedett meg a halott leánygyermekkel, akit a varázslók fektettek melléje, mert bőrének színe más volt, mint az övé, és fejének formája sem hasonlított az övéhez. Ezért nem hitte el, hogy ő szülte a leányt, hiszen a Mitanni országbéli nők bőre sima, mint a gyümölcs héja és füstszínű vagy világos hamuszínű, fejük pedig kicsiny és bájos. Hangosan jajveszé- kelt, zokogott, megtépte haját, vádolta a varázslókat és Tejét, mígnem Teje az orvosokkal bódító italt adatott neki, és azt mondta, hogy Taduhepa, halott gyermeket szülvén, eszét vesztette fájdalmában. És a fáraó a férfiak szokása szerint inkább hitt Tejének, mint Taduhepának. Ettől fogva Taduhe- pa sorvadni kezdett, és nemsokára meghalt, de halála előtt többször próbált elmenekülni az arany házból, hogy fiát meg- keresse, amiért is mindenki elhitte, hogy értelme elborult. Kezemre pillantottam, és kezem Mehunefer majomkeze mellett világos volt, bőre füstszínű. Megrendülésem és ijedel- mem oly nagy volt, hogy egészen halkan kérdeztem tőle: - Szép Mehunefer, meg tudnád azt is mondani, mikor tör- tént mindez? Ő sötét ujjaival végigsimította tarkómat. - Ó, te drága fiú! - mondta kacérkodva. - Miért fecséreled idődet ilyen régi dolgokra, midőn jobbra is használhatnád? De mivel semmit sem tudok megtagadni tőled, megmondom: mindez a nagy fáraó uralkodásának huszonkettedik évében, ősszel történt, midőn legnagyobb volt az áradás. Ha pedig csodálkozol, hogyan emlékezhetem ilyen jól erre, magyaráza- tul elmondhatom, hogy Ehnaton fáraó is ugyanabban az évben született; igaz, csak a következő tavasz idején, vetéskor, midőn a kutyacsillag feljő. Ezért emlékszem minderre ilyen jól, Szi- nuhe. Szavai hallatán megdermedtem a borzalomtól, nem tudtam már védekezni, és nem éreztem többé semmit. Bortól nedves száját arcomhoz érintette, szájával és arcával téglavörösre má- zolta arcomat. Átkarolt, lázasan szorongatott, és kicsi bikájá- nak, hímgalambjának nevezett. Révetegen toltam el magam- tól. Gondolataim úgy háborogtak, mint a tenger. Egész ben- sőm hevesen lázongott a szörnyűséges felvilágosítás ellen, hi- szen ha igazat beszélt, ereimben talán a nagy fáraó vére folyt, és talán Ehnaton fáraó féltestvére voltam, s talán én lehettem volna a fáraó, hogyha Teje álnoksága nem győzte volna le halott anyám szerelmét. Mehunefer pedig a bortól annyira féktelenül kezdett visel- kedni, hogy végül máktejet kellett belekevernem borába. Így aludt el, és így szabadultam meg tőle. Amikor kiléptem szobájából és az ágyasházból, már éjszaka volt, s az arany ház szolgái és őrei ujjal mutogattak rám, és vihogva összenevettek mögöttem, de úgy hittem, csak azért, mert lábam rogyadozott, szemem kidülledt és ruhám össze- vissza gyűrődött. Merit házamban virrasztott és várt. Szeme tágra nyílt, arca pedig elvörösödött haragjában. Ezüsttükröt tartott elém, és így szólt: - Nézd meg arcodat, Szinuhe! Igazán nem tiltottam meg, hogy idegen nőkkel töltsed kedved, de legalább titokban ten- néd, hogy szívemet ne bántsd meg vele. Még csak azt sem mondhatod, hogy magányosan és szomorúan kellett ma el- hagynod házadat. Arcomat olajjal tisztára törülvén, bánkódva feleltem: - Mindent egészen félreértesz, Merit, én kedvesem. En- gedd, hogy megmagyarázzam! De ő hideg tekintettel nézett rám, és megjegyezte: - Cseppet sem vágyom a magyarázatodra ! Sok fáradságomba került, hogy megnyugtassam. Közben Merit iránt való sajnálatból Muti sírva fakadt, eltakarta arcát és szívében minden férfit mélyen megvetve, a konyhába vo- nult. Bizony, több munka és vesződség volt Merit megnyugta- tása, mint a megszabadulás Mehunefertől. Végül hangosan átkoztam minden nőt, és azt mondtam Meritnek: - Merit, te jobban ismersz, mint bárki más, ezért megbíz- hatsz bennem. Hidd el, ha akarnám, mindent meg tudnék ma- gyarázni, és te mindent megértenél, de a titok talán nem az én titkom, hanem az arany házé, ennélfogva magadnak is jobb, hogyha nem tudsz róla. De Merit nyelve csípősebb volt, mint a darázs fullánkja. - Úgy véltem, ismerlek téged, Szinuhe - mondta gúnyosan -, de most látom, hogy szívednek olyan szakadékai is vannak, melyekről még sejtelmem sincs. Kétség nélkül helyesen te- szed, hogy megóvod a nő becsületét, és titkodat igazán nem firtatom. El tőlem azzal a titokkal, mert felőlem szabadon mehetsz, ahová csak akarsz ! Hálás vagyok az isteneknek, hogy elég bölcs voltam, megőriztem szabadságomat, és nem egyez- tem bele, hogy veled korsót törjek, ha ugyan valaha is komo- lyan gondoltad ama szavaidat. Ó, Szinuhe, milyen ostoba voltam, hogy hittem hazug beszédednek. Hiszen meglehet, éppen ugyanazt susogtad egész éjjel valaki másnak szép fülébe. Legszívesebben meghalnék! Meg akartam érinteni, hogy lecsillapítsam, de félrehúzó- dott. - Nehogy hozzám érj, Szinuhe, mert bizony, nagyon fáradt lehetsz az egész éjszakai hentergés meg a palota puha sző- nyegei után! Igazán nem kétlem, hogy puhábbak, mint az én szőnyegem, és hogy fiatalabb és szebb játszótársakat találsz ott, mint amilyen én vagyok. Azon az éjjelen gondolataimmal virrasztottam szőnyege- men, és az éj múlásával gondolataim annál tisztábbá váltak és annál messzebbre repültek, minél inkább elszállt fejemből a bor, és minél inkább fáztam, hiszen nem volt mellettem senki, hogy tagjaimat melegítse. Hallgattam, hogyan csobog halkan a víz a vízórában, és a víz soha nem fogyott el, és az idő végtelenül hömpölygött felettem, ezért úgy éreztem, hogy saját magamtól is távol vagyok. És így szóltam szívem- hez: "Én, Szinuhe, az vagyok, akivé saját cselekedeteim tettek, és nem fontos semmi más. Én, Szinuhe, egy gonosz nő miatt nevelőszüleimet idő előtt halálba űztem. Én, Szinuhe, most is őrzöm az ezüstszalagot húgom, Minea hajából. Én, Szinuhe, láttam a kimúlt tengeri szörnyet, amint a vízen hánykódott, meg azt is láttam, hogyan rágták szét kedvesem arcát a tenger rákjai. Miért fontos, milyen vér folyik ereimben, ha mindez már születésem napja előtt meg volt írva a csillagokban, és arra ítéltettem, hogy idegenként éljek a földön. Ahetaton nyu- galma csupán aranyos hazugság volt, és azért kellett megtud- nom e szörnyű dolgot, hogy szívem újra felriadjon, és emlékez- zem arra, hogy mindörökre magányos leszek." De a keleti hegyek mögül felkelő aranyszínű nap egy csapás- ra elűzte az éjszaka minden sötét árnyát. Különös az emberi szív: már nevettem saját káprázatomon. Mert noha én is azon az éjjelen sodródtam gyékénycsónakomon a Níluson lefelé, és a nádcsónak kormos szálai a madarászok csomójával voltak egybekötözve, abban az időben minden éjjel kitett gyermekek úsztak nádcsónakokon a folyó vizén. Akkortájt sok hajós érke- zett ide az Alsó Birodalomból, és talán ők tanították meg az elcsábított nőket a náluk szokásos csomók kötésére. Hiába volt bőröm füstszínű és világosabb, mint az egyszerű népé, az nem bizonyíték, mert az orvos falak árnyékában dolgozik, ahol kivilágosodik a bőre. A nap ragyogó fényében szívem egyetlen nyomós bizonyítékot sem talált. Ezért megmosakodtam, felöltöztem, és Muti sörrel meg sós hallal kínált; szeme sírástól vöröslött, és mélyen megvetett, hiszen férfi voltam. Az Élet Házába vitettem magamat, és a betegekkel foglalatoskodtam, de egyetlen olyan esetet sem találtam, melynél a koponyalékelés helyénvaló lett volna. Tá- vozáskor elhaladtam a kihalt templom mellett, kimentem a pilonok között, és hallottam, amint a templom kőrácsos tető- ablakainál a szegélyoromzaton ott rikácsolnak a kövér hollók. Akkor fecske cikázott el mellettem Atón temploma felé, és lépéseim követték őt, bementem a templomba, ahol a papok himnuszokat énekeltek Atónhoz, tömjént, gyümölcsöt és ga- bonát áldoztak neki. Egyáltalán nem volt üres a templom, sokan hallgatták a himnuszokat, és karjukat magasba emelve, dicsérték Atónt, a papok pedig a fáraó igazságát tanították az embereknek. E dolog mégsem jelentett sokat, hiszen Théba nagy város volt, és nem akadt olyan helye, ahol kíváncsiságból össze ne verődtek volna emberek. A fecske pedig előttem suhant, s én követtem őt, a templom falain végignéztem a kőbe vésett képeket, és a tíz kőoszlopról Ehnaton fáraó tekin- tett rám; szenvedélyében félelmetes arcával. Így bukkantam rá arra a szoborra, mely az új művészet jegyében fogant, és megláttam rajta a trónján ülő nagy Amenhotep fáraót. Beteg volt és öreg, fejét meggörnyesztette a koronák súlya, és oldalán Teje királyné ült. Azután megtaláltam az egész királyi csalá- dot, és elidőztem annál a képnél, melyen Mitanni hercegnője, Taduhepa áldozott Egyiptom isteneinek, de az eredeti feliratot kivésték, és a mostani felirat szerint Atónnak mutatott be áldozatot, pedig a hercegnő életében még nem is szolgálták Atónt. E kép a régi művészet szerint készült, és Taduhepa fiatal, szép nő, majdnem leány volt még rajta. Királyi süveget hor- dott, tagjai gyengédek, kecsesek voltak, feje is szép, és bájos. Sokáig néztem ezt a képet. A fecske olykor ujjongó csiviteléssel cikázott fejem körül, a sok töprengéstől és virrasztástól fáradt szívemen pedig ijesztő megindultság vett erőt, lehajtottam fejemet, és siratni kezdtem eme idegen országból jött magányos leány sorsát. Kedvéért olyan szép szerettem volna lenni, mint ő, de tagjaim ernyedtek és kövérek voltak, fejem kopasz az orvosi álhaj alatt, gondolataim barázdákat róttak homlokomra, és arcomat az ahetatoni dús élet pufókká hizlalta. Őhozzá hasonlítván magamat, bizony nem tudtam elképzelni, hogy fia volnék, de szívem mégis elérzékenyült. Sirattam magányos- ságát a fáraó arany házában, s ezalatt ujjongva repkedett körü- löttem a fecske. Eszembe jutottak Mitanni szép házai, mélabús lakói, eszembe jutottak Babilónia poros útjai és agyagos szérűi, s éreztem, hogy fiatalságom örökre és visszavonhatatlanul el- suhant mellettem, férfikorom pedig Ahetaton iszapjába és mozdulatlan vizébe süllyedt. Így telt el a nap, leszállt az est, én pedig visszatértem a kikötőbe, és a Krokodilfarokba mentem, hogy egyem és kibé- küljek Merittel. De Merit barátságtalanul fogadott, úgy bánt velem, mint idegennel, és amint székem mellett állva, elém tette az ételt, különösen hidegen nézett rám. Miután ettem, azt kérdezte: - Találkoztál-e a szeretőddel? Itt járt, keresett téged, és én az Élet Házába küldtem. Olyan dühösen ugrottam fel, hogy székem felborult. - Mit beszélsz, ostoba nő? Merit megigazította haját, és gúnyosan mosolyogva vála- szolt : - Azt mondom csak, hogy itt járt a szeretőd, keresett téged, úgy volt felöltözve, akár egy menyasszony, csillogó ékszerekkel aggatta magát tele, olyan festékes volt, mint egy majom, és kenőcseitől egészen a folyóig bűzlött. Üdvözletét küldi neked és a biztonság kedvéért egy levelet is itthagyott. Szívemből szeretném, hogyha azt tanácsolnád neki, maradjon távol in- nen, mert ez tisztességes ház, ő pedig úgy viselkedett, mint egy örömház tulajdonosnője. Azzal átadott egy levelet, melyen nem volt pecsét. Remegő kézzel göngyöltem ki, és amint olvastam, a vér fejembe tódult, szívem féktelenül dobogott. Mert ekképpen írt nekem Mehu- nefer : Szinuhét, az orvost köszönti szívének húga, Mehunefer, a fáraó arany házában a Tűtartó Doboz Gondozója. Kicsi bikám, drága hímgalambom, Szinuhe! Egyedül, fájó fejjel ébredtem sző- nyegemen, de szívem jobban fájt fejemnél is, mert szőnyegem üres volt, elhagytál, és már csak olajaid illatát éreztem karomon. Bárcsak ruha volnék derekadon, bárcsak olaj volnék hajadon, bárcsak bor volnék szájadban, Szinuhe! Egyik háztól a másikig vitetem magamat, téged keresvén, és addig nem nyugszom, míg meg nem talállak, mert testem hangyákkal van teli, amidőn rád gondolok, és szemed nagyon kedves az én szememnek. Nem kell szégyellned, hogy eljöjj hozzám, bár úgy tudom, félénk vagy, mert titkomat az arany házban már mindenki ismeri, és a szolgák szemet hunynak, ha jössz. Siess hozzám, midőn levelem megka- pod, repülj madárszárnyakon, kedvesem, mert szívem eleped utá- nad. Ha nem sietsz hozzám, én repülök hozzád, gyorsabban, mint a madár. Köszönt téged szíved húga, Mehunefer. Megszaggattam ruhámat, belekarmoltam mellembe, és kiál- tozni kezdtem: - Merit, szörnyű ostobaságot követtem el, de megvolt rá az okom, és nem sejtettem, hogy ilyen rémesen bűnhődöm majd érte! Bizony azonnal küldess evezőseimért, gyűjtesd őket egybe, és parancsold meg, hogy vonják fel hajóm vitorláit, mert nekem el kell menekülnöm. Másképp az a szörnyű vén- asszony eljön hozzám, és erőszakot tesz rajtam, s védekezni sem tudok, mert azt írja, hogy gyorsabban repül hozzám, mint a madár, és én hiszek neki. Merit látta bajomat és ijedelmemet, és gondolom, végül elhitte, hogy semmi közöm Mehuneferhez, mert hirtelen ne- vetni kezdett. Oly szívből jövőn nevetett, hogy fel-felkiáltott és szép törzse térdéig hajolt. Végül a nevetéstől zihálva így szólt : - Ebből az a tanulság, hogy légy óvatosabb a nőkkel. Én is ezt kívánom neked, mert mi, nők, törékeny edények va- gyunk, és én magam is tudom, milyen igézően tudsz viselked- ni, én kedvesem. - Szívtelenül kigúnyolt, és jámborságot tet- tetve mondta: - Sejtem, hogy ez a finom asszony jobban tetszik, mint én. Neki legalább kétszer annyi éve volt, mint nekem, hogy elmélyítse tudását a szerelem terén; és gondo- lom, az ő kedvéért most kegyetlen módon elhagysz engem. Ijedtségem oly nagy volt, hogy Meritet magammal vittem a rézöntő egykori házába, és elmondtam neki mindent. Elme- séltem születésem titkát, és mindazt, amit Mehuneferből ki- csaltam, de még azt is, miért nem akarom elhinni, hogy szüle- tésemnek valami köze is van az arany házhoz és Mitanni hercegnőjéhez. Miközben hallgatott, komolyra vált az arca, és már nem nevetett. Elnézett mellettem a távolba, és szemé- nek mélyén a bánat egyre sötétebb lett. Végül megérintvén vállamat, így szólt: - Sok mindent értek már, Szinuhe. Azt is, amit korábban nem értettem benned. Értem, hogy miért kiáltott felém hang nélkül is a magányosságod, amikor először megláttalak; és értem, hogy miért gyengültem el, amikor rám néztél. Nekem is van egy titkom, és a napokban nemegyszer éreztem csábí- tást, hogy elmondjam neked, de most boldog vagyok és köszö- nöm az isteneknek, hogy nem mondtam el, mert a titkokat nehéz viselni, és a titkok veszélyesek, azért jobb egyedül, mint kettesben viselni őket. Mégis örülök, hogy te mindent elmondtál nekem. De mint megállapítottad, jobb, ha nem emészted szívedet olyan dolgokkal, amelyek talán meg sem történtek soha, jobb, ha elfelejted, mint az álmot szokás, és én szintúgy elfelejtem. Elfogott a kíváncsiság, és kérdezősködni kezdtem titka felől, de ő nem akarta elárulni, csak megérintette ajkával arcomat, átölelte nyakamat, és sírt egy kicsit. Mutival összerakattam és szőnyegekbe csavartattam holmi- mat, és rabszolgákat küldtem a kikötő sörivóiba, és örömházai- ba, hogy evezőseimet összegyűjtsék. Közben válaszlevelet ír- tam, mivel nem akartam Mehunefert megsérteni, ekképpen: A királyi koponyalékelő, Szinuhe, köszönti Mehunefert, Thé- ba arany házában a Tűtartó Doboz Gondozóját. Barátom, na- gyon bánom, hogyha hevességem hamis elképzelésre indított téged az én szívemről, mert nem találkozhatom veled soha többé, mivel a találkozás bűnre csábíthatna engem, és szívem már nem szabad. Ezért elutazom, és nem akarok veled találkozni soha. Szeretném, ha úgy emlékeznél csak reám, mint barátra, és küldök neked a levéllel együtt egy korsó krokodilfarok nevű italt. Remélem, csillapítani fogja esetleges bánatodat, noha biztosíthatlak róla, hogy igazán nincsen bennem semmi, amiért bánkódhatnál utá- nam, hiszen öreg, ernyedt és megfáradt férfi vagyok, akiből a magadfajta nőnek aligha van már öröme. Nagyon örvendezem, hogy ily módon mindkettőnket megóvtam a bűntől, és soha többé nem kívánok találkozni veled. Hogy így lesz, azt őszintén reméli hűséges barátod, Szinuhe, királyi orvos. Annyira eluralkodott rajtam az ijedelem, hogy megfeledkez- tem Meritről, és arról, hogy vágyom reá. De midőn elment a levél, és Muti szőnyegekbe csavarta dobozaimat meg ládikói- mat az utazáshoz, ránéztem Meritre, és szívemet kimondha- tatlan bánat töltötte el, mert arra gondoltam, hogy saját osto- baságom miatt kell elveszítenem őt, pedig egy ideig még bizo- nyára Thébában maradhattam volna. Merit is gondolataiba mélyedt, de egyszer csak azt kérdezte: - Kedveled-e a gyermekeket, Szinuhe? Kérdése ugyancsak meglepett, ő pedig szemembe nézvén, szomorú mosollyal szólt: - Ó, cseppet se félj, Szinuhe! Igazán nem akarok gyermeket szülni neked. De van egy barátnőm, akinek van egy négyéves fia, és gyakran emlegeti, milyen nagyszerű lenne, ha a gyerek egyszer hajózhatnék a folyón, és zöld réteket, hullámzó gabo- naföldeket, vízimadarakat, meg marhákat látna Théba poros kőutai, meg macskák és kutyák helyett. - Csak nem gondolod - válaszoltam nagy ijedséggel -, hogy barátnőd rakoncátlan kisfiát felveszem hajómra? Oda lenne a nyugalmam és egész úton szívdobogva kellene őrködnöm, nehogy vízbe essék, vagy krokodil szájába dugja a kezét. Merit mosolyogva nézett rám, de szemének mélyén a bánat még sötétebbre vált. - Természetesen nem akarok gondokat okozni neked, de a Níluson való utazás jót tenne a fiúnak. Annak idején magam vittem őt ölemben a körülmetélésre, így hát kötelességeim vannak iránta, ezt te is megérted. Természetesen magam akar- tam a fiút őrizni, hogy ne essék a vízbe, és ily módon minden okom meglett volna, hogy kövesselek utadon, de akaratod ellen semmit sem cselekszem, ezért e dolgot felejtsük el. Ezt hallván, felkiáltottam örömömben. Összecsaptam a ke- zemet. - Ha így van, akár a templom egész gyermekkertjét magad- dal hozhatod ! Bizony nagy öröm napja ez nekem, mert dőresé- gemben eszembe sem jutott, hogy elkísérhetnél Ahetatonba. Hiszen híred sem szenved csorbát miattam, ha veled van a gyerek, és ily módon megvan az ok az utazáshoz. - Pontosan így van, Szinuhe - mondta Merit ingerlően mosolyogva, ahogyan a nők mosolyognak az olyan dolgokon, melyeket a férfiak nem értenek. - Pontosan így van. Ha elho- zom a gyereket, és te vigyázol reám, hírem nem szenved csor- bát. Te magad mondottad. Ó, milyen ostobák a férfiak, Szinu- he! De én megbocsátom neked. Az indulás sürgős volt, mert igen féltem Mehunefertől. Napkelte előtt indultunk, midőn az ég világosodni kezdett. Merit az alvó fiút takaróba csavarva hozta a hajóra. Anyja nem kísérte el, pedig szívesen megnéztem volna azt a nőt, aki fiának a Thot nevet merészelte adni, hiszen az emberek ritkán merik istenek nevével elnevezni gyermekeiket. Thot ráadásul az írás művészetének s minden emberi és isteni tudás- nak istene, amiért is ama asszony csak még nagyobb arcátlan- ságot cselekedett. De a fiú ártatlanul aludt Merit ölében, mit sem tudván nevének súlyáról, és csak akkor ébredt fel, midőn már messze jártunk a folyón, a látóhatáron már rég eltűntek Théba őrzői, s a nap tüzesen és aranylón sütötte a Nílus vizét. Szép, jól táplált, barna fiúcska volt, homlokfürtje fekete és selymes, és cseppet sem félt tőlem, ölembe jött, és én szívesen tartottam ölemben. Nyugodtan, csendesen viselke- dett, nem rugdalózott, nem fickándozott ölemben, hanem csak nézett sötét, elgondolkozó szemével, mintha kis fejében már a tudás minden rejtélye megfordult volna. Nyugodt természe- te miatt nagyon megszerettem, apró csónakokat kötöztem neki nádszálakból, megengedtem, hogy orvosi műszereimmel játsszék, és megszagolgassa a sok különféle orvosságot, mert szerette a szagukat, és szívesen dugta orrát mindegyik korsóba. Bizony, a kis Thot nem okozott nekem vesződséget, nem esett vízbe, nem dugta kis kezét krokodil torkába, és nádtollai- mat sem törte el. Utunk ragyogó és boldog volt, mert Merittel utaztam, ő minden éjjel mellettem feküdt szőnyegemen, és a kisgyermek közelünkben aludta álmát. Igen, boldog út volt ez, halálom napjáig emlékezni fogok a szélben hajlongó nád susogására és az estékre, mikor a jószágot itatni hajtották a folyóhoz. Voltak olyan pillanatok, midőn szívemet úgy duz- zasztotta a boldogság, mint ahogyan a megrepedt gyümölcsöt elönti nedvének bősége. Így szóltam Merithez: - Merit, én kedvesem! Törjünk korsót, hogy mindig együtt élhessünk, s egyszer talán majd fiút szülhess nekem, olyat, mint a kicsi Thot, mert talán éppen te volnál képes olyan fiút szülni nekem, aki éppoly szelíd, éppoly barna bőrű és csendes, mint ő. Bizony, régebben soha nem vágytam gyermek után, de most, hogy ifjúságom elszállt és vérem lecsillapult, midőn a kicsi Thotra pillantok, gyermeket szeretnék tőled, Merit. De ő kezét szájamra tette, elfordította arcát, és halkan így válaszolt : - Szinuhe, ne beszélj képtelenségeket, hiszen jól tudod, hogy ivóban nőttem fel, és meglehet, nem is tudnék már gyermeket szülni. Neked is, ki szívedben hordozod sorsodat, jobb, ha magad dönthetsz életed és tetteid felől szíved szerint, és nem vagy asszonyhoz és gyermekhez kötve, mert ezt már azon a napon kiolvastam szemedből, amikor megláttalak. Ne beszélj erről, Szinuhe, mert szavaid elgyengítenek, és talán elsírom magam, pedig most, midőn a boldogság átölel, nem szeretnék sírni. Mások maguk építik sorsukat, és ezernyi szál- lal kötözik meg magukat, de a te sorsod a szívedben van, és a te sorsod nagyobb, mint az enyém. De ezt a kicsi fiút én is nagyon szeretem, és még sok ragyogó és meleg nap vár reánk itt a folyón. Ezért képzeljük el, hogy korsót törtünk egymással, férj és feleség vagyunk, és Thot a mi fiunk. Megta- nítom arra, hogy téged apjának, engem pedig anyjának hívjon, mert még úgyis kicsi, hamar felejt, és nem lesz belőle semmi kára. Ily módon rablunk az istenektől egy kicsi életet, amely e napokban sajátunk lesz. Ne sötétítse tehát boldogságunkat semmiféle bánat, semmiféle gondja a jövőnek. Elűztem fejemből minden rossz gondolatot, és Egyiptom nyomorúsága, meg a folyóparti falvak éhező lakói láttán be- hunytam a szemem. A folyón lefelé hajózván, csak napjaimnak éltem. A kis Thot átkarolta nyakamat, arcát az enyémhez szorította, és azt mondta: "Apa ." Így tértem vissza Ahetatonba, de már más emberként, mint elindulásomkor. Az Égi Magasságok Városát más szemmel néztem, mint azelőtt, és légies házaival, az aranyos napfényben ragyogó minden színével az ég sötét kéksége alatt csak szétpat- tanó buborék, tűnő délibáb volt előttem. Bizony, az igazság nem Ahetatonban lakozott, hanem Ahetaton falain kívül. Éh- ség, szenvedés, nyomorúság és gonosztettek, amelyeket az éhezés hozott magával Egyiptomba - az volt az igazság. Merit és Thot visszatértek Thébába és magukkal vitték szívemet. Ezért újra hideg és józan szemmel néztem mindent, lepel nélkül; és minden, amit láttam, rossz és gonosz volt szemem- ben. De nem telt el sok nap jövetelem óta, és Ehnaton fáraónak is fogadnia kellett az igazságot arany házának erkélyén állva, szemtől szembe. Mert Horemheb Memfiszből szíriai mene- kültek csoportját küldte egész meztelen nyomorúságukban a fáraóhoz, hogy meghallgatást kérjenek tőle. Fizette utazásu- kat, és gondolom, rávette őket arra is, hogy nyomorúságukat még jobban felnagyítsák. A szíriaiak csoportja valóban ször- nyűséges látványt nyújtott, amint megérkezett az Égi Magas- ságok Városába. Az udvari előkelők meglátván őket, belebete- gedtek, és bezárkóztak házaikba, az őrök pedig bereteszelték előttük az arany ház kapuit. De ők hangosan kiáltoztak, kövek- kel dörömböltek a kapukon, és kövekkel dobálták az arany ház falát, mígnem a fáraónak meg kellett hallania hangjukat, és be kellett őket eresztenie a belső udvarra. Ott így kiabáltak Ehnatonhoz: "Halld meg a nép jajkiáltását szétroncsolt szájunkból, mert Kemet földjének nagysága már csupán visszajáró árnyék, mely sírja körül bolyong! Faltörők robaja, tűzvészek ropogása közepette ömlik Szíria városaiban a vére mindazoknak, akik megbíztak benned, és beléd vetették reményüket." Kézcsonkjaikat a fáraó aranyos erkélye felé emelték, és így kiáltottak: "Tekints kezünkre, Ehnaton fáraó! Hol van a ke- zünk?" Kiszúrt szemű férfiakat taszigáltak előre, akik tapoga- tózva, botorkálva kerültek elő. Kitépett nyelvű vének, tátongó szájukat kinyitván, üvöltő hangokat bocsátottak ki torkukon. "Ne kérdezz asszonyainkról és leányainkról, mert az ő sorsuk a halálnál is szörnyűbb Aziru embereinek, meg a hettitáknak kezében! Szemünket kiszúrják, kezünket levágják, mivel bíz- tunk benned, Ehnaton fáraó." De a fáraó eltakarta arcát tenyerével, és gyengeségében reszketni kezdett, aztán Atónról beszélt nekik. Akkor ők rette- netes hangon kinevették, gyalázták Ehnatont, ekképpen szól- ván: - Tudjuk, hogy ellenségeinknek is elküldted az élet ke- resztjét. Lovaik nyakába akasztották keresztedet. Jeruzsálem- ben pedig levágták papjaid lábát, és biztatták őket, hogy ugrál- janak örömükben istened tiszteletére. Ekkor Ehnaton fáraó borzalmas kiáltásban tört ki. Újra elragadta őt a szent betegség: görcsös vonaglással zuhant le székéről, és elveszítette eszméletét. Ezt látván, az őrök megré- mültek és kergetni kezdték a szíriai menekülteket, de azok elkeseredetten védték magukat. Vérük elöntötte az arany ház belső udvarának köveit, holttestüket a folyóba hajították. Ne- fertiti, Meritaton, a beteg Meketaton és a kis Anhszenaton az arany ház erkélyéről nézték e látványt, és nem felejtették el soha, hiszen most látták először a háború nyomait, a nyomo- rúságot és halált. Ehnaton fáraót vizes kötésbe csavartattam, és midőn magá- hoz tért, nyugtató és bódító orvosságokat itattam vele, mert ez a roham oly erős volt, hogy féltem, belehal. Aztán aludni hagytam őt, de amikor felébredt, szürke arccal és a fejszagga- tástól pirosló szemmel, így szólt hozzám: - Szinuhe, barátom ! Ennek véget kell vetni. Horemheb mesélte, hogy te ismered ezt az Azirut. Menj el hozzá, és vedd meg nekem a békét. Vedd meg a békét Egyiptomnak, kerüljön bár minden aranyamba, és szegényedjék el bár egész birodalmam ! Igen megrémültem szeszélyes ötletétől, és elutasítóan vála- szoltam : - Ehnaton fáraó! Hiszen ők kiszúrják szememet és kitépik nyelvemet szájamból, mielőtt Aziruhoz eljuthatnék. Barátsá- gával nem sokat érek, mert már bizonyára régen elfelejtett engem. A háború terheit sem szoktam meg, irtózom tőle, tagjaim merevek, az utazás már nehezemre esik, és szavaimat sem tudom oly ügyesen forgatni, mint azok, akiket gyermek- koruk óta hazugságra neveltek, és akik az idegen országok királyainál szolgálnak téged. Küldj ezért valaki mást, ha békét akarsz vásárolni, de ne küldj el engem. Ám Ehnaton hajthatatlan volt. - Menj, amint parancsoltam! A fáraó beszélt. De én is láttam a menekülteket a palota udvarán. Láttam szétroncsolt szájukat, kiszúrt szemüket, láttam kézcsonkjukat. Ezért eszem ágában sem volt elutazni Szíriába, hanem házam- ba mentem, hogy ágyamba vessem magam, és betegséget szín- leljek, amíg a fáraó az egész dologról meg nem feledkezik. De amint éppen házam felé tartottam, szolgám jött szembe az úton és csodálkozva mondta: - De jó, hogy jössz, uram, Szinuhe! Éppen most érkezett egy thébai hajó, és a hajón egy nő, akinek neve Mehunefer, és aki barátodnak mondja magát. Házadban vár téged, olyan ruhát visel, mint egy menyasszony és illatos olajaitól az egész ház bűzlik. Egyszeriben megfordultam, és rohanvást tértem vissza az arany házba. - Legyen, ahogyan mondottad - szóltam a fáraónak. - El- megyek Szíriába, de vérem a te fejedre száll. Tizenkettedik könyv A vízóra méri az időt Horemheb, mint a fáraó követét, nagy tiszteletadással foga- dott. Mélyen meghajolt előttem, mert helytartói palotájában egész sereg menekült szíriai elöljáró és egyiptomi előkelőség tanyázott, de meg követek és képviselők is voltak nála olyan idegen országokból, melyek nem vettek részt a háborúban. Előttük a fáraót kellett bennem tisztelnie. De alighogy kettesben maradtunk, aranyos korbácsával csapkodni kezdte lábát, és türelmetlenül kérdezte: - Miféle gonosz szél hozott ide a fáraó követeként, és miféle ganajt szült megint Ehnaton bolond feje? Elmondtam neki, hogy Szíriába kell utaznom, és bármi áron békét kell vásárolnom Azirutól. Horemheb keserű szitkokat szórt, és számos különféle né- ven sólymához fohászkodván, azt mondta: - Hát nem sejtettem én, hogy elrontja minden tervemet, amit gyötrelemmel és drága áron építek fel ! Mert tudd meg, hogy az én jóvoltomból Gáza még a mi kezünkben van, és Szíriában Gáza Egyiptom hídfője a hadviseléshez. - Egyáltalán nem viselhetsz háborút, Horemheb - ellenkez- tem vele -, mert a fáraó megtiltotta, és aranyat sem ad hozzá. - Köpök az aranyára! Igaz, jobbról is, balról is kölcsönt kérvén, teljesen elszegényítettem magamat, hogy a teniszi se- reget felfegyverezzem, és igaz, hogy a sereg nyomorúságos, hadiszekereik otrombák, lovaik sánták, de ha egyesül a szabad- csapatokkal, olyan lándzsaheggyé válhat, amely Szíria szívébe hatol egészen Jeruzsálemig, vagy Megiddóig is, ha én tartom kézben. Értsd meg, Szinuhe, aranyat kölcsönöztem Egyiptom minden gazdagjától, hiszen az ő gazdagságuk egyre növekszik, maguk pedig úgy dagadnak, akár a békák, miközben a nép szükséget szenved és nyög az adók terhe alatt. Mindegyiknek megmondtam, mennyi aranyat adjon, és ők szívesen adtak, mivel évenként ötödrésznyi kamatot ígértem nekik. De szeret- ném látni az ábrázatukat, ha valaha merészelnék kérni tőlem az aranyat meg a kamatot ! Hiszen mindezt azért tettem, hogy Szíriát megmentsem Egyiptomnak, és végül is, éppen a leg- gazdagabbak járnak jól vele, mert a háborúból és zsákmányból mindig ők nyernek a legtöbbet, és az a legfurcsább, hogy még akkor is jól járnak, ha én vereséget szenvedek. Ezért az aranyukat cseppet sem sajnálom. Horemheb jóízűen nevetett, az aranyos korbáccsal megle- gyintette lábát, és vállamra eresztvén kezét, barátjának mon- dott. De nemsokára újra elkomolyodott, arca komorrá vált. - Sólymomra, Szinuhe ! -kiáltotta. - Csak nem akarsz min- dent megcsúfolni, és Szíriába utazni békekötőnek? Ha Egyip- tom szégyenére békét vásárolsz Azirutól, bizony, elevenen megnyúzatlak, és a krokodiloknak dobatlak eledelül, midőn visszatérsz, hiába vagy a barátom, erre esküszöm. Beszélj Atónról Azirunak, tedd az ostobát, és mondd azt, hogy a fáraó érthetetlen jóságában meg akar neki kegyelmezni! Per- sze, Aziru nem hisz majd neked, mert ő ravasz ember, és mielőtt elbocsát, törni fogja a fejét, hogy úgy alkudozzék, ahogyan csak a szíriaiak tudnak alkudozni, és teljesen megszé- dít hazugságaival. Semmiképpen ne mondj le Gázáról, és ma- gyarázd meg azt is, hogy a fáraó nem felelhet a szabadcsapatok rablásaiért. A szabadcsapatok ugyanis semmilyen körülmé- nyek között nem teszik le a fegyvert, csinálnak a fáraó agyag- tábláira. Erről magam gondoskodom. Természetesen ezt nem kell elárulnod Azirunak. Mondd csak azt, hogy ezek szelíd és türelmes emberek, csupán a harag tette őket vakká, és ha a béke hozzájuk is megérkezik, bizonyosan pásztorbotokra cserélik lándzsáikat. De Gázát ne add neki oda, mert elevenen nyúzlak meg saját kezemmel! A békefeltételekről tanácskozva Horemhebbel, több napot töltöttem Memfiszben. Találkoztam Kréta és Babilónia köve- tével, találkoztam Mitanni menekült előkelőivel is. Szavaikból kirajzolódott előttem mindaz, ami történt, s becsvágy és a megismerés láza fogott el. Első ízben éreztem magamat fontos személynek abban a nagy játékban, amelynek tétje városok és népek sorsa. Ám a menekültek és Horemheb tisztjei különösen ijesztő történeteket meséltek nekem az amoritákról meg az egyiptomi szabadcsapatokról, ezért, amint közeledett indulásom pillana- ta, szívem mindjobban remegett, és térdem rogyadozott. Horemheb pedig azt mondta : - Magad választhatsz, tengeren vagy szárazföldön utazol-e. Ha tengeren utazol, talán Gáza városáig megvédik hajódat a krétai hadihajók, de ugyanúgy az is előfordulhat, hogy nem védik meg, hanem meglátván a Gáza előtt őrködő szidóm és türoszi hadihajókat, elmenekülnek. Akkor aztán, ha bátran harcolsz, hajód elsüllyed és te a vízbe fúlsz. Ha nem küzdesz férfi módra, akkor elfoglalják hajódat, és elvisznek a szíriai hadihajókra evezősnek, aztán néhány nap múlva megöl a kor- bács és a nap heve. De egyiptomi vagy, ráadásul előkelő, ezért valószínűbb, hogy megnyúznak, és bőrödet pajzsaikra húzzák száradni, utána pedig piaci táskát és erszényt csinálnak belőle. - Talán legbiztosabb szárazföldön utaznom - szóltam bá- tortalanul. Horemheb helyeslően bólintott. - Taniszból kísérőcsapatot adok melléd, néhány lándzsást, meg hadiszekeret. Ha sikerül megközelíteniük Aziru seregeit, téged ott hagynak a sivatagban, aztán gyorsan visszafordulnak. - Nagyon bánom - mondtam -, hogy szkarabeuszom Kap- tahnál maradt vagyonom őrzésére, mert talán többet segíthet- ne rajtam, mint a fáraó Atónja, akinek hatalma, szavaid bi- zonysága szerint, nem ér el ama istentelen vidékekig. De es- küdj meg barátságunkra, Horemheb, hogyha füledbe jut, hogy fogolyként malomkövet forgatok, azonnal kiváltasz. Ne saj- náld az aranyat, mert gazdag ember vagyok, gazdagabb, mint- sem gondolnád! - Gazdagságodat jól ismerem és Kaptahon keresztül tőled is jócskán kölcsönöztem aranyat, akárcsak Egyiptom többi gazdagjától, mivel igazságos és pártatlan ember vagyok, és nem akartam, hogy te kimaradj. Remélem, barátságunk ked- véért nem sürgeted, hogy visszaadjam, mert efféle dolog meg- ronthatná és legrosszabb esetben meg is ölhetné barátságun- kat. Menj hát, Szinuhe barátom, menj Taniszba, vedd magad mellé a kísérőcsapatot és indulj a sivatagba. Sólymom őrködjék feletted, mert én arra nem vagyok képes, hiszen hatalmam nem ér odáig. Ha fogságba esel, aranyon kiváltlak, és ha meg- halsz, halálodat megbosszulom. Ez legyen vigaszod, ha valaki lándzsával átdöfi hasadat. - Ha halálhíremet hallod, ne tékozold bosszúdat reám - szóltam keserűen. - Hollók marcangolta koponyámat cseppet sem vigasztalja majd, hogy nyomorultak vérével öntözöd. Kö- szöntsed csupán nevemben Baketaton hercegnőt, mert noha igen gőgös, mégis szép és kívánatos nő, anyja halotti ágyánál erősen kérdezősködött felőled. Kilővén e mérges nyilat Horemhebre, kissé megvigaszta- lódva indultam útnak. Írnokokkal megírattam és minden szükséges pecséttel megerősítettem végrendeletemet, amely- ben vagyonomat Kaptahra, Meritre és Horemhebre hagytam. A végrendeletet Memfisz királyi levéltárában helyeztem el, azután pedig elhajóztam Tanisz városába. Taniszban a kísérőcsapat hamarosan útra készülődött. A vizestömlőket megtöltötték, összefogdosták a lovakat a lege- lőkön, és a kovácsok megerősítették a hadiszekerek kerekeit. Horemheb parancsa szerint tíz hadiszekeret szereltek fel. Mindegyiket két ló húzta és egy tartalék ló követte, a hajtón kívül mindegyikben helyet foglalt egy gyalogos és egy lán- dzsás. A kísérőcsapat parancsnoka mély meghajlással, kezét térdéhez kapva jelentkezett előttem, és én vizsgálódón néztem, hiszen életemet az ő kezére bíztam. Ágyékkötője éppoly szeny- nyes és rongyos volt, mint katonáinak ágyékkötője, a sivatagi nap feketére perzselte arcát és törzsét, és csupán az ezüstfonatú korbács különböztette meg a harcosoktól. De én éppen ezért jobban bíztam benne, mintha drága kelme borította volna és napernyőt tartottak volna feje fölé. Amikor hordszéket em- legettem, megfeledkezett a tiszteletről és hangosan nevetni kezdett. De hittem neki, midőn kijelentette, hogy egyetlen biztosítékunk a gyorsaság, s kocsijában vele együtt kell utaz- nom, és el kell felejtenem a hordszéket, meg az otthoni élet minden kényelmét. Miután egész nap hajtottunk, éjszakámat inkább holtan, mint elevenen töltöttem a szénászsákok tetején, és keserűen átkoztam születésem napját. A következő napon megpróbál- tam a kocsiban felállni, és megfogódzkodtam a parancsnok, Juju derekában, de kis idő múlva a kocsi kőre szaladt, én pedig magas ívben kirepültem és fejjel belezuhantam a ho- mokba. Tüskés növények végigkarmolták arcomat, de már nem sokat törődtem vele. Amikor újra nyugwóra tértünk, Juju nagyon aggódott értem, és noha takarékoskodván a vízzel, katonáinak csak keveset adott, fejemet mégis lemosta. Meg- fogta kezemet és azzal vigasztalt, hogy utunk jól sikerült; ha a szabadcsapatok a következő napon sem támadnak meg bennünket, talán már a negyedik napon találkozhatunk Aziru előőrseivel. Hajnaltájban azonban arra ébredtem, hogy Juju durván kidob a kocsiból a homokba. Agyagtábláimat és utazó- ládáimat utánam hajította, azután lovait megfordítván, Egyip- tom isteneire bízott, és bátorító szavakat kiáltott nekem. Sebe- sen vágtatva indult visszafelé, kocsijának kerekei szikrákat vetettek a köveken, és a többi hadiszekér is követte őt. Amint kidörgöltem a homokot szememből, láttam, hogy zászlókkal díszített szíriai hadiszekerek csoportja hajt felém a hegyek közül, legyezőalakban, harcra készen. Rangomra em- lékezvén, felálltam és a béke jeléül lóbálni kezdtem fejem felett a zöld pálmaágat. noha már eléggé megfonnyadt és ösz- szezsugorodott az úton. De a hadiszekerek, rám ügyet sem vetve, elhajtottak mellettem, csupán egyetlen nyíl repült el fülem közelében, dühös zúgással, akár egy darázs, aztán bele- fúródott a homokba. Juju sikertelen üldözése után persze visszatértek hozzám, és a hajtók kiszálltak kocsijukból. Kiáltva magyaráztam nekik rangomat, s megmutattam a fáraó agyagtábláit. De ők nem törődtek kiáltozásommal, hanem egykedvűen körülvettek, ki- nyitották ládámat, elvették aranyamat, lehúzták rólam a ruhát, aztán csuklómnál fogva az egyik hadiszekér mögé kötöztek. Futnom kellett a hadiszekér mögött. Azt hittem, megfúlok, és a homok lesúrolta térdemről a bőrt. Jajgatásom mit sem használt, hiába fenyegettem őket Aziru haragjával. Mindezt Ehnaton fáraó miatt kellett elszenvednem. Ezen az úton bizonyosan meghalok, ha Aziru tábora nincsen olyan közel, a hegyek mögött, a szoros másik oldalán. Félig megvakult szememmel számtalan sátrat láttam, körülöttük a mezőn lovak legelésztek, és a tábor körül hadiszekerekből és ökörfogatokból összezsúfolt fal húzódott. Azután már nem láttam többé semmit. Csak akkor tértem magamhoz, amikor rabszolgák vízzel locsolták arcomat, és tagjaimat olajjal dör- zsölték, mivel egy írástudó tiszt meglátta agyagtábláimat, és attól fogva a legnagyobb tisztelettel bántak velem, ruhámat is visszaadták. Midőn ismét lábra tudtam állni, elvezettek Aziru sátrába, mely faggyú-, gyapjú- és tömjénszagot árasztott. Aziru orosz- lánként elbődülve fogadott, nyakában aranyláncok csörögtek, göndör szakállát ezüstháló borította. Odalépett hozzám, és így szólt : - Igazán nagyon sajnálom, hogy embereim rosszul bántak veled, de meg kellett volna mondanod nevedet, s azt, hogy a fáraó követe és a barátom vagy. A régi szokás szerint pálma- ágat kellett volna lóbálnod fejed felett, de katonáim elmond- ták, hogy te késsel hadonászva dühösen rájuk támadtál, és ők életüket védelmezvén, kénytelenek voltak téged megfékezni. Térdem égett, csuklómba belehasított a fájdalom. Elfogott a keserűség, és azt mondtam Azirunak: - Nézz reám, és mondd meg, veszélyesnek látszom-e embe- reid életére? Embereid összetörték pálmaágamat, kifosztottak, a ruhámat is elvették, kigúnyoltak, és lábbal taposták a fáraó agyagtábláit. Ezért meg kell korbácsoltatnod őket, legalábbis néhányukat, hogy megtanulják tisztelni a fáraó követét. De Aziru gúnyosan húzta szét köntösének két szárnyát, és kezét csodálkozva felemelvén, így válaszolt: - Bizonyára rossz álmot láttál, Szinuhe, mert igazán nem tehetek róla, hogy nehéz utadon kőbe ütötted térdedet ! Egy nyomorult egyiptomi kedvéért nem fogom legjobb harcosai- mat megkorbácsoltatni, és a fáraó követének beszéde csak olyan fülemben, mint a légyzümmögés. - Aziru - szóltam -, te, aki számos királyok királya vagy, legalább azt a férfit korbácsoltasd meg, aki míg a hadiszekér mögött futottam, szégyentelenül összeszurkálta hátsó felemet lándzsájával! Korbácsoltasd meg őt, és én ezzel megelégszem, mert tudd meg, hogy békét hozok ajándékul neked és Szíriá- nak! Aziru hangosan felnevetett, és öklével mellére vert. - Nem indít meg, hogy nyomorult fáraód porba borul a lábam előtt, és békét könyörög. De beszéded okos beszéd, és mert barátom vagy s feleségem és fiam barátja vagy, meg- korbácsoltatom azt a férfit, aki lándzsájával hátsó feledet meg- döfködte, mert ez ellenkezik a jó szokással, és magad is tudod, én tiszta fegyverekkel és nemes célokért harcolok. Aziru minden bizonnyal halálra korbácsoltatta volna kato- náját, de amikor láttam, hogy a hús szakadozni kezd bordáiról és erősen ömlik a vére, úgy véltem, háta már éppúgy sajog, miként az én hátsó felem és térdem sajgott, felemeltem hát kezemet, és megajándékoztam őt életével. Nyomorúságos álla- potát látván, abba a sátorba vitettem, melyet az ott tanyázó tisztek nagy bánatára Aziru nekem jelölt ki lakhelyül. Társai hevesen kiáltozva dicsértek, mert azt hitték, hogy a korbácso- lás után ráadásul most különféle agyafúrt kínzásoknak akarom alávetni. De én ugyanolyan kenőccsel kentem be hátát, ami- lyennel saját térdemet és hátsó felemet gyógyítgattam, bekö- töztem sebeit, és szomjúságát sörrel csillapítottam, amiért is végül bolondnak hitt, és cseppet sem tisztelt többé. Este sátrában Aziru sült bárányhúst és kását kínált vacso- rára. A vacsora után Aziru kikergette előkelőit és a hettita tiszte- ket a sátorból, hogy saját sátraikban civakodjanak tovább, és így szólt hozzám: - Mindenképpen szeretem a békét, jobban szeretem, mint a háborút, és csak azért háborúskodom, hogy tisztességes bé- két nyerjek. Ezért szívesen megkötöm, ha a fáraó visszaadja nekem Gázát, melyet álnoksággal kerített hatalmába, ha le- fegyverzi a sivatagi rablócsapatokat, és gabonával, olajjal és arannyal megtéríti mindazt a kárt, melyet Szíria városai e háború miatt elszenvedtek. Mert ennek a háborúnak egyedüli okozója Egyiptom, amit bizonyára jól tudsz magad is! Arcátlanul méregetett, belenevetett markába, de én hevesen kiáltottam : - Aziru, te hitvány, te marhatolvaj, te ártatlanok hóhéra! Hát nem tudod, hogy szerte az Alsó Birodalom minden műhe- lyében lándzsahegyeket kovácsolnak? Hát nem tudod, hogy Horemhebnek több hadiszekere van, mint amennyi bolha a táborodban, és ezek a bolhák fájdalmasan beléd csípnek, ha majd a termés beérik? Ez a Horemheb, akinek ismered hírét, lábam elé köpött, amikor a békéről szóltam neki, de istene kedvéért a fáraó nem akar vérontást, hanem békét kíván. Most az utolsó alkalmat kínálom neked, Aziru. Gáza Egyiptomé marad, a sivatagi rablócsapatokat pedig kergesd szét te, mert Egyiptom ugyan nem felelhet értük. Szíria férfiai a te kegyet- lenséged elől menekültek a sivatagba, hogy háborút folytassa- nak ellened, s ez Szíria belső ügye. Szabadon kell bocsátanod minden egyiptomi foglyot, meg kell térítened az egyiptomi kereskedők kárait, melyeket Szíria városaiban elszenvedtek, és vissza kell adnod minden tulajdonukat. De Aziru megszaggatta ruháját, egész szőrcsomókat tépett ki szakállából, és dühösen ordított rám: - Veszett kutya mart meg, Szinuhe, hogy ilyen esztelensé- get beszélsz? Gáza legyen Szíriáé, és az egyiptomi kereskedők pótolják maguk a káraikat! A foglyokat majd eladjuk rabszol- gának, ahogyan a szokás megköveteli, de ettől még a fáraó nyugodtan kiválthatja őket, ha van ilyen célra elegendő aranya. - Ha békét kötnek veled - magyaráztam Azirunak -, váro- sod falait és tornyait magasra, erősre építheted, nem kell félned többé a hettitáktól, és Egyiptom támogatása is tiéd. Ily módon feleseltünk és alkudoztunk egymással a békéről nap nap után. Aziru számtalanszor megtépte ruháját, nemegy- szer hamut szórt fejére, engem szégyentelen rablónak neve- zett, és fiának sorsát siratta, mert Egyiptom kifosztja, s útszéli árokban koldus módra kell majd végeznie életét. Egyszer én is kirohantam sátrából, és hordszékért meg a kísérőkért kiáltot- tam, hogy visszatérjek Gázába, és már a hordszéken ültem, amikor Aziru visszahívott. Meg kell említenem, hogy Aziru szigorúan vigyázta minden lépésemet, és saját mércéjével mérvén, igyekezett folytonosan kikémleltetni, mert attól félt, hogy udvari embereivel és tiszt- jeivel összeesküvést szövök ellene. Ezt nem is lett volna nehéz megtennem, de még a gondolatáig sem jutottam el, mert bá- rányszívű voltam, és Azirut barátomnak tekintettem. Mégis, valamelyik éjszakán behatolt sátrába két orgyilkos, és késsel megsebezte őt. Aziru életben maradt, az egyiket megölte, köz- ben felébredt a fia, és kicsi kardját beleszúrta a másik hátába, úgyhogy az is meghalt. A következő napon Aziru sátrába hívatott, gonosz szavakkal vádolt, ijesztgetett, de végül elfogadta a békét. A fáraó nevében békét kötöttem vele és Szíria minden városával; eszerint Gáza Egyiptomé maradt, a szabadcsapatok leverése Azirura hárult, a fáraónak pedig elsőbbségi joga volt ahhoz, hogy kiváltsa az egyiptomi foglyokat és rabszolgákat. Eme feltételekkel örök barátsági szerződést kötöttünk Egyiptom és Szíria között. A szerződést agyagtáblára írattuk és Egyiptom ezer istenének és Szíria ezer istenének nevével, és ráadásul Atón nevével erősítettük meg. Barátságban váltunk el, sőt Aziru megölelt, barátjának ne- vezett, és én, mielőtt elindultam volna, szép fiát ölembe vet- tem, dicsértem bátor tettét, és szájammal megérintettem ró- zsás arcát. De Aziru csakúgy, mint én is, jól tudta szívében, hogy a szerződésnek, melyet örök időkre kötöttünk, még annyi értéke sincs, mint az agyagcserépnek, melyre ráírattuk. Ő csupán azért kötött békét, mert rákényszerült, Egyiptom meg azért, mert Ehnaton fáraó úgy akarta. A béke támasz nélkül maradt a levegőben, kényére a szeleknek, mert minden attól függött, merre fordulnak a hettiták Mitanniból, és sok függött Babilónia bátorságától, s a krétai hadihajóktól, melyek a tenge- ri kereskedelmet biztosították. Mindenesetre Aziru kezdte elbocsátani seregeit, kísérőcsa- patot rendelt mellém, hogy Gázába vigyenek, és ugyanakkor megparancsolta a Gázát ostromló seregeknek, hogy hagyjanak fel a hiábavaló ostrommal. Gázából a tengeren keresztül visszahajóztam Egyiptomba. Az ellenséges hajók figyelmeztetésére felhúzattam az árbocra a fáraó zászlaját és a béke összes zászlaját, amiért a tengerészek nagyon megvetettek és azt mondták a hajóra, hogy a hullámo- kon ringatózván olyan kikent-kifent, akár valami szajha. De amikor a folyó vizére értünk, emberek gyűltek össze a parton, pálmaágakat lengettek, ünnepelték a békét, és ünnepeltek en- gem is, mivel a fáraó követe voltam, és békét hoztam magam- mal. Ily módon, végül, a tengerészek is tisztelni kezdtek. Memfiszben Horemheb elolvasta az agyagtáblákat, és any- nyira dicsérte tanácskozói ügyességemet, hogy egészen elcso- dálkoztam, hiszen tetteimet dicsérni sohasem volt szokása. Csak akkor értettem meg őt, amikor meghallottam, hogy a szövetséges krétai hadihajókat visszarendelték. Ekképpen, ha a háború netalán folytatódik, Gáza rövid idő múlva Aziru kezére jut, mert tengeri összeköttetés nélkül pusztulásra volt ítélve, és Horemheb sem indíthatta seregeit a városba száraz- földi úton, hiszen a katonák ősszel szomjan vesznek a sivatag- ban. Horemheb tehát nagyon megdicsért, és számos hajót sietve Gázába indított seregekkel, élelemmel és fegyverekkel. Amíg Azirunál voltam, a tengeren át Babilóniából Memfisz- be érkezett Burraburias király követe. Nagy kísérettel és drága ajándékokkal jött. Felvettem őt a fáraó hajójára, mely Memfiszben várt reám, és együtt utaztunk a Níluson felfelé. Utunkon mindketten jól éreztük magunkat, mert a követ mel- lig érő, selymes fehér szakállú, tiszteletre méltó és nagy tudású öreg volt. Távollétem idején a fáraón újra erőt vett a fejszaggatás és szívét nyugtalanság gyötörte. Mindent balszerencsésnek érzett, amihez keze hozzányúlt, teste látomásainak tüzében égett és nyugtalansága egyre sorvasztotta, soványította. Meg- nyugtatására Eje elhatározta, hogy ősszel, az aratás után, mi- dőn megkezdődik az áradás, megrendezi a harmincéves ural- kodói évfordulót. Nem számított, hogy Ehnaton fáraó még korántsem uralkodott harminc éve, mert már régóta az volt a szokás, hogy a fáraó akkor tartotta eme ünnepet, amikor akarta. Atyja is több ízben megtartotta, tehát az ünneplés Ehnaton igazságán nem ejtett csorbát. Az ünnephez minden előjel szerencsésnek mutatkozott, mert bár továbbra is foltos maradt a gabona, eléggé jó volt a termés és a szegények is teli mérővel kaptak. Én békekötéssel tértem vissza, és minden kereskedő örvendezett a szíriai keres- kedelem megindulásán. De a jövő szempontjából az volt a legfontosabb, hogy Babilónia követe Burraburias király szám- talan mostohanővérének egyikét feleségül adta Ehnaton fára- ónak, és ugyanakkor fáraóleányt kért a király számára. Ez azt jelentette, hogy Babilónia a hettitáktól rettegvén, tartós szö- vetségre igyekszik lépni Egyiptommal. Az ünnepségre számos idegen érkezett Ahetatonba, és egy reggelen, amint Ehnaton a szent tó partján sétált, rárohant két orgyilkos, hogy késsel megölje. De éppen ott volt a parton egy fiatal fiú is. A kacsákat rajzolta, mert Thotmesz tanítványa volt, és Thotmesz nem engedte tanítványainak, hogy minta után rajzoljanak. Ez a fiú rajztollával félrelökte az orgyilkosok kését, mire az őrök segítségére siettek, és megmentették a fáraót. Ehnaton csak vállsebet kapott, de a fiú meghalt és vére befestette Ehnaton kezét. Ily módon a halál már a fáraó nyomában járt, pedig korábban még sohasem találkozott vele. Kertjének őszi ragyogásában látnia kellett, hogyan ömlik vér a kezére, hogyan homályosítja el a halál a fiú szemét, és hogyan ernyeszti el állát a fáraó miatt. Azonnal értem küldtek, hogy a fáraó sebét bekössem. A seb nem volt veszélyes, hamar begyógyult. Láttam mindkét orgyilkost, egyiknek kopaszra volt nyírva a feje, és szent olajtól fénylett az arca, a másiknak egykor valami gaztett miatt levág- ták a fülét, és nem tudott senkinek egyenesen a szemébe nézni. Amikor az őrök nádkötéllel megkötözték őket, dühükben rán- gatni kezdték a kötelet, és Ámon nevében borzalmas átkokat kiáltoztak. Hiába vertek szájukra a kék lándzsanyéllel, hogy a vérük is megeredt, nem hallgattak el. Nyilván a papok meg- igézték őket, azért nem éreztek fájdalmat. Aggasztó eset volt ez, hiszen a nép közül eddig még soha nem akadt egyetlen ember sem, aki nyíltan kezet mert volna emelni a fáraóra. Természetesen eddig is voltak olyan fáraók, akik erőszakos halállal haltak meg az arany házban, de ez nem nyilvánosan történt, hanem, meglehet, méreg, vékony zsineg vagy szőnyegbe fullasztás segítségével, úgyhogy nem maradtak nyomok, és mindent el tudtak titkolni a nép elől. Olyan sokáig éltem az arany házban, hogy hallottam már effélékről, és azt is tudtam, hogy olykor alighanem saját akarata ellenére lékelték meg a fáraó fejét. De nyíltan még soha senki sem emelt kezet az uralkodóra, és ilyet nem is lehetett eltitkol- ni, mert túl sok volt a szemtanú. A foglyokat Ehnaton fáraó jelenlétében vallatták, de ők megtagadták a választ. Annyi mégis kiderült, hogy Thébából jöttek és előző nap este rejtőz- tek el a kertben. Már Théba neve is elárulta, kik küldték őket, de nem voltak hajlandók a beszédre, hanem fennhangon Ámont hívták segítségül, gyalázták a fáraót, és nem hallgattak el, noha az őrök lándzsanyéllel ütötték arcukat. Az átkozott isten nevét hallván, Ehnaton is annyira megdühödött, hogy megengedte az őröknek a foglyok verését. Arcuk összezúzó- dott, fogaik kitörtek szájukból. De nem beszéltek, csak Ámont hívták hangos kiáltásokkal. Végül a fáraó megtiltotta, hogy tovább kínozzák őket. Akkor dacosan kiáltották neki : - Csak kínoztass bennünket, hamis fáraó! Zúzasd össze tagjainkat, vágasd le húsunkat, perzseltesd bőrünket, mert a fájdalom úgysem fog rajtunk! Megátalkodottságuk oly szokatlan volt, hogy a fáraó elfordí- totta arcát, és szívével viaskodott. De azután önuralmát vissza- nyervén, igen szégyellte magát, amiért megengedte az őrök- nek, hogy a foglyok arcát összezúzzák. - Eresszétek el őket, hiszen nem tudják, mint cselekszenek - mondta. De alighogy leoldozták a kötelet a két fogolyról, még na- gyobb szitkozódásba fogtak. Habzó szájjal, együtt kiáltották: - Add nekünk a halált, átkozott fáraó! Ámon kedvéért add nekünk a halált, hamis fáraó, hogy elnyerhessük az örök életet ! Amikor észrevették, hogy a fáraó büntetés nélkül szabadon akarja őket bocsátani, kitépték magukat az őrök kezéből, és fejjel nekirohantak a kert kőfalának. Koponyájuk széttört, és kis idő múlva kiszenvedtek. Ilyen nagy volt Ámon titkos hatal- ma az emberek szívén. Az eset után az arany házban mindenki tudta, hogy Ehnaton fáraó élete nincs többé biztonságban. Ezért hívei megerősítet- ték az őrséget, és nem engedték, hogy eltűnjék szemük elől, hiába akart bánatával egyedül maradni a kertben, vagy a folyó partján. Azt hihette, hogy egyedül sétál, de ezután minden lépését láthatatlan szemek őrizték. Azok, akik hittek Atónban, hitüket még szenvedélyesebbre szították, azok pedig, akik a hatalom, a gazdagság és a magas hivatalok kedvéért csatlakoz- tak hozzá, féltették helyzetüket, és még hívebben szolgálták a fáraót. Így a szenvedély egyre nőtt mindkét birodalomban, és az emberek éppúgy gyűlölködtek Atón, mint Ámon miatt, s Atón elválasztotta a feleséget a férjétől, az atyát a fiától, a testvért a testvérétől. Ez leghamarabb Thébában mutatkozott meg, mert a fáraó hatalmának és boldogságának bizonyságaként a harmincéves uralkodói évforduló tiszteletére ott is ugyanolyan felvonulást és szertartásokat rendeztek, mint Ahetatonban. Aranyporral teli kosarakat, strucctollakat szállítottak Thébába, ketrecek- ben párducokat hoztak, a Níluson zsiráfok érkeztek. Még apró cerkófmajmok és ragyogó tollazatú papagájok is voltak a felvo- nuláson, hogy a nép lássa a fáraó hatalmát és gazdagságát, s dicsérje őt. Théba népe hallgatagon és öröm nélkül szemlélte a felvonulást. Az utcákon verekedtek és Atón keresztjeit letép- ték az emberek ruhájáról és gallérjáról, néhány Aton-papot pedig halálra bunkóztak, midőn őrök nélkül bemerészkedtek a tömeg közé. Az volt a legrosszabb, hogy az idegen országok követei is jelen voltak az ünnepségen, mindent láttak, és tudomást szereztek a fáraó elleni merényletről is, mivel Ehnaton ma- kacssága miatt azt sem lehetett titokban tartani. Azíru követe éppen ezért sok jó hírt vitt haza urának Szíriába, de vitte a fáraó drága ajándékait is. Én is a követtel küldtem ajándékai- mat Azirunak és családjának. Fia valóságos kis hadsereget kapott tőlem: fából faragott, cifrán kifestett lándzsásokat meg íjászokat, lovakat meg hadiszekereket, és a fele sereget hettitá- nak, a másik felét pedig szíriainak csináltattam, gondolván, hogy majd háborúsdit játszik velük. Ez időben Ehnaton fáraó nagyon szenvedett, harcot vívott szívével, és számtalan kétség ingatta meg hitét. Olykor, sötét éjszakákon, keserűen panaszkodott, hogy látomásai kihunytak, és Atón elhagyta őt. De végül a merényletből új erőt merített magának, elhitette szívével, hogy még nagyobb és még fonto- sabb teendők várnak reá, hiszen oly nagy sötétség és félelem honolt Egyiptom földjén. Megízlelte a gyűlölet keserű kenye- rét, ivott a gyűlölet sós vizéből, és éhségét nem csillapította a kenyér, szomját nem oltotta a víz. Még hevesebben üldözte Ámon papjait, mindenkit megbüntetett és bányába küldött, aki hangosan kiejtette Ámon nevét, de azt hitte, hogy mindezt csupán szeretetből és jóságból teszi. Az üldözésektől leginkább természetesen a szegény és egyszerű emberek szenvedtek, mert Ámon papjainak titkos hatalma olyan nagy volt, hogy a fáraó őrei nem merészeltek hozzájuk nyúlni, hanem inkább szemet hunytak. A gyűlölet gyűlöletet szült és a nyugtalanság még nagyobbá nőtt Egyiptomban. Hatalma megerősítésére - mivel nem volt fia -, Ehnaton fáraó két leányát, Meritatont és Anhszenatont, hozzáadta két előkelő hívének fiához. Meritaton egy Szekenré nevű fiúval tört korsót. Szekenrének pohárnoki rangja volt, az arany ház- ban nevelkedett, és hitt Atónban. Tizenöt éves heves fiú volt, aki a fáraóhoz hasonlóan nyitott szemmel álmodott, akarata gyengének bizonyult és mindenben kiszolgálta a fáraó erős akaratát, amiért is nagyon tetszett Ehnatonnak. Ezért ezt a fiatal fiút megkoronáztatta a királyi süveggel, és megtette utód- jának, mert már nem remélte, hogy valaha is fia születik. Anhszenaton pedig egy tízéves fiúval tört korsót, Tut volt a neve, és királyi lovásznak, meg a királyi építmények és kőbá- nyák felügyelőjének nevezték ki. Tut vézna, beteges fiú volt, babákkal játszott, kedvelte az édességeket, és mindenben szófo- gadónak, tanulékonynak mutatkozott. Nem volt benne semmi rossz, de említésre méltó jó tulajdonság sem, mindent elhitt, amit tanítottak neki, és azokat a szavakat ismételte beszédében, melyeket legutoljára hallott valakitől. Mindkét fiú ereiben Egyiptom legelőkelőbbjeinek vére folyt, és leányainak meghá- zasításával Ehnaton azt remélte, hogy a fiúk előkelő és hatal- mas rokonságát magához és Atónhoz tudja kapcsolni. A fiúk tetszettek neki, mivel nem volt saját akaratuk, ő pedig megszál- lottságában nem tűrt ellenkezést, és még tanácsadóit sem hall- gatta meg. Ily módon kívülről nézvén, minden a régi mederben folyt tovább, de a fáraó elleni merénylet rossz előjel volt, s még rosszabb az, hogy Ehnaton minden földi hang elől el akarta zárni fülét, csak látomásainak hangjait kívánta meghallgatni. Ezért az élet nyomasztóvá vált Ahetatonban, az utcák zsivaja elcsendesült, az emberek kevesebbet nevettek, mint azelőtt, és beszéd közben tompították hangjukat, mintha titkos árnyék terpeszkedett volna az Égi Magasságok Városa felett. Gyakran megtörtént velem, hogy munkám közben a vízóra csobogására rezzentem fel gondolataimból, és kinézvén az ablakon, hirtelen a halál csendjét érzékeltem egész Ahetatonban. Ilyenkor egyetlen hang sem hallatszott, sem kocsizörgés, sem madár- fütty, sem a szolgák kiáltozása, csupán a vízóra csobogott, mérvén a megmérhetetlen időt. Ilyenkor a vízóra csobogása baljóslatú hangnak rémlett, mintha az egykor kimért idő a végéhez közelednék, pedig megkíséreltem szívemet megfedd- ni esztelensége miatt, és azt bizonygattam magamnak, hogy az idő soha nem ér véget, és a víz soha nem fogy el a vízórából. Aztán újra kocsik hajtottak végig az utcán házam előtt, a lovak fején színes tollbóbiták rengtek, és a vidám kocsizörgés elvegyült a főzőudvaron madarakat kopasztó szolgák kiáltozá- sával. Ekkor megnyugodtam, és azt hittem, hogy csak rossz álmot láttam előbb. Gonosz pillanataimban mégis úgy éreztem, hogy Ahetaton városa csak szép héj, a gyümölcsöt már megette a féreg. Bi- zony, az idő férge kirágta a vidám életet, és az öröm elhamvadt, a nevetés kihalt Ahetatonban. Ezért szívem újra Théba után vágyott. Nem kellett okokat keresnem az elutazáshoz, mert volt elég. Türelmetlenség hajtott előre, siettettem az utazást. Evező- seim homlokáról verejték csurgott, és szemrehányóan mutat- ták dagadt és hólyagos tenyerüket. Sebeiket ezüsttel akartam gyógyítani, és torkuk szomjúságát sörrel oltottam, mert jó akartam lenni. De amint meggörnyedt derékkal eveztek, hal- lottam, hogy így beszélnek egymás között: "Miért cipeljük ezt a kövér disznót, ha egyszer minden ember egyenlő az istene előtt? Evezzen ő maga, majd megtudja, milyen munka ez! Száradjon ki az ő torka, dagadjon meg az ő tenyere, és azt próbálja ezüsttel gyógyítani, ha tudja!" Botom sürgetően hívott mellettem, de szívem teli volt jóság- gal, hiszen Théba felé tartottam. Ezért eltűnődtem szavaikon, és rádöbbentem, hogy igazuk van. Melléjük ereszkedvén, így szóltam: - Evezősök, adjatok egy lapátot nekem is ! - Azután velük eveztem, és a lapát kemény fájától felhólyagosodott a tenye- rem, és kisebesedett. Hátam meggörnyedt, minden porcikám tűzben égett, azt hittem, hogy gerincem kettétörik, és a léleg- zés fájdalmat okozott mellemben. De így beszéltem szívem- hez : "Félbehagynád ezt a munkát, melyet magad választottál, hogy rabszolgáid kinevessenek és kigúnyoljanak? Nekik nap- ról napra ugyanezt és még többet is el kell bírniok. Ízleld meg alaposan, milyen a verejték és a hólyagos tenyér, hogy megismerd az evezősök életét. Hiszen egyszer úgyis teli serle- get kértél az élettől." Eveztem hát, míg ki nem fulladtam, és szolgáim ágyamba nem vittek. De másnap lenyúzott tenyeremmel újra megfogtam az eve- zőlapátot, és az evezősök már nem nevettek, hanem intettek, hogy hagyjam abba. - Te urunk vagy, mi a rabszolgáid va- gyunk - mondták. - Ne evezz tovább, különben a padlóból mennyezet lesz fejünk felett, és égnek álló lábbal hátrafelé kell majd járnunk. Ne evezz tovább, jó urunk, Szinuhe, mert belehalsz. Végül is mindenben rendnek kell lennie, és minden embernek megvan az istenek által kijelölt helye, a te helyed pedig bizonyára nem az evezőlapát mellett van. Ám én velük eveztem egészen Thébáig, kenyerüket és kásá- jukat ettem, fanyar sörüket ittam, és napról napra tovább bírtam evezni, tagjaim egyre frissebbé váltak, és egyre jobban örültem életemnek, midőn észrevettem, hogy nem fulladok ki többé az evezéstől. De szolgáim aggódtak miattam, és azt mondogatták egymásnak: "Urunkat biztosan skorpió szúrta meg, vagy pedig elment az esze, mint Ahetatonban mindenki- nek, mivel az esztelenség ragályos, ha nem véd ellene nyakban függő varázstalizmán. Ám nekünk nem kell félnünk tőle, hi- szen Ámon szarvát hordjuk ruhánk alatt." Thébába érvén, azonnal elbocsátottam mindegyiket, ők pe- dig ugrándozva, nevetve és evezősdalokat énekelve, indultak a kikötőnegyed felé. Nekem is kedvem lett volna ugrándozni és énekelni, de az ugrándozás nem illett rangomhoz, s az ének rekedten szólt volna torkomból. Ezért egyenesen a Kro- kodilfarokba indultam, mert nem volt türelmem hordszékre várni. Ily módon láttam meg hosszú távollét után Meritet, és a viszontlátás nem okozott csalódást, mert szebb volt sze- memben, mint valaha. Igaz, el kell ismernem, a szerelem - hasonlóképpen a többi szenvedélyhez - elhomályosítja a látást, és Merit már nem volt egészen fiatal, de barátom volt nyarának legvirágzóbb idején, s mindenkinél közelebb állt hozzám a földön. Meglátván engem, mélyen meghajolt, és felemelte kezét, de aztán odajött hozzám, megérintette válla- mat, és mosolyogva így szólt: - Szinuhe, Szinuhe, mi történt veled, hogy szemed oly ragyogó, és hasadat elveszítetted az úton? - Merit, szerelmem! Szemem a sóvárgástól ragyog, és a szerelem lázától ragyog, hasamat meg a sietségtől veszítettem el, húgom. - Ó, Szinuhe - mondta, szemét megtörölvén -, bizonyára az igazságnál kedvesebb a hazugság, midőn magányosak va- gyunk, és tavaszunk elvirított már. De ha te jössz, újra tavasz virít nekem, és hiszek a mesékben, barátom. Nem akarok erről többet mondani, mivel beszélnem kell Kaptahról is. Az ő hasa cseppet sem fogyatkozott meg, hatal- masabb volt, mint valaha. Nyakában még több ékszer és lánc csilingelt, csuklóját még több karperec, térdhajlatát még több karika ékesítette, és a vak szemét fedő aranylapocskára drága- köveket rakatott. Meglátván engem, sírni és kiabálni kezdett örömében, és ekképpen üdvözölt : - Áldott legyen a nap, mely uramat hazahozta. - Bevezetett egy lezárt szobába, puha szőnyegre ültetett, és Merit odahozta nekünk mindazt a jót, amit a Krokodilfarok nyújthatott, s együtt vigadtunk. Kaptah számadást csinált gazdagságomról és kijelentette: - Uram, Szinuhe, bölcsebb vagy mindenkinél, mert ravasz- ságban a gabonakereskedőkön is túlteszel. Közülük nem sokat csaptak be eddig, ám a te ravaszságod a múlt tavaszon becsapta őket, jóllehet talán a szent bogárnak is része van a dologban. Bizonyára emlékszel, hogy megparancsoltad, gabonádat osz- szam szét vetőmagul az új gazdáknak, és csak annyit követeljek tőlük vissza, amennyit adtam. Bolondnak mondtalak akkor, és a józan ész szerint csakugyan a bolond cselekszik így. Ám tudd meg, hogy eme ravaszságod jóvoltából még egyszer olyan gazdag vagy, mint voltál, ezért már nem győzöm többé fejem- ben tartani minden gazdagságodat, és ugyancsak szorult hely- zetben vagyok a fáraó adószedői miatt, mert mohóságuk és arcátlanságuk a réginél is nagyobbra nőtt. Bizony, amikor a gabonakereskedők meghallották, hogy az új gazdák vetőmag- hoz jutottak, a gabona ára tüstént leesett, és még jobban leesett akkor, midőn elterjedt a béke híre, mert mindenki eladta gabo- náját, hogy kötelezettségeitől megszabaduljon. A gabonake- reskedők nagy károkat szenvedtek, sokan elszegényedtek kö- zülük. De amikor a gabona ára esett, olcsó áron még több gabonát vásároltam, mint azelőtt, bár a kalász be sem érett, és a gabona lábon volt még. Ősszel a vetőmagként elosztott gabonát is összegyűjtöttem parancsod szerint, tehát visszakap- tam előző gabonámat is. Bizalmasan elmondhatom neked, uram, hogy hazudnak, akik az új gazdák gabonáját foltosnak mondják, mert éppoly tiszta, akár mások gabonája, és nem árt senkinek. Úgy vélem, a papok és híveik locsolták meg vérrel, és attól lett foltos, attól kezdett szagosodni. De ez veszélyes beszéd, és nem szeretném, ha bárkinek is elmonda- nád. Igaz, nem hinné el senki, mert mindenki erősen hiszi, hogy az új gazdák gabonája átkozott gabona, és kenyerük átkozott kenyér. Neked is előnyödre szolgál, Uram, hogy az emberek ezt hiszik. Mert ősszel, midőn Eje a fáraó nevében gabonát kezdett szállítani hajókkal Szíriába, hogy a béke meg- kötése után Szíria piacairól kiszorítsa a babiloni gabonát, a gabona ára újra felment. Sohasem volt ilyen magas az ára, mint most, ezért nyereségünk mérhetetlen, és annál hatalma- sabbra növekszik, minél tovább tartjuk tárházainkban. Hiszen jövő ősszel éhínség lopódzik be majd Egyiptomba, mert az új gazdák földjei szántatlanok és bevetetlenek, a rabszolgák elmenekülnek a fáraó birtokairól, a parasztok meg elrejtik gabonájukat, nehogy Szíriába vigyék tőlük. Ezért nem tudom megállni, uram, hogy égig ne magasztaljam a te nagy ravaszsá- godat, mivel a gabonakereskedésben ravaszabb vagy nálam is, pedig először ostobának hittelek. Miután végighallgattam Kaptah számvetését, így szóltam hozzá: - Add el mindened, ha úgy szükséges, és vásárolj gabonát, amennyit csak bírsz, és ne törődj vele, mennyibe kerül! De ne olyan gabonát vásárolj, amely még ki sem sarjadt a földből, hanem csakis olyat, amelyet szemeddel láthatsz, és ujjaid közt végigpergethetsz. Azt is fontolóra kell venned, hogy vissza tudnál-e vásárolni gabonát Szíriából, mert noha a békeegyez- mény szerint a fáraó kénytelen gabonát Szállítani oda, Szíria Babilóniából is kaphat, és nem tart igényt az egész szállítmány- ra. Bizony igaz, hogy jövő ősszel éhínség lopódzik Kemet földjére, ezért legyen átkozott, aki a fáraó tárházaiból Szíriának gabonát ad el, hogy a babilóniai gabonát kiszorítsa ! Kaptah erre ismét bölcsességemet dicsérte: - Helyesen beszélsz, uram, mert ha ez az üzlet szerencsésen zárul, Egyiptom leggazdagabb embere lesz belőled. Remélem, kapok még gabonát, bár uzsoraárat kell fizetnem érte. De az, akit átkozol, maga az ostoba Eje pap, aki a békekötés után olcsó áron olyan sok gabonát adott el Szíriának, hogy az Szíria gabonaszükségletét hosszú évekre kielégítené. Így cselekedett, mivel Szíria azonnal fizetett, mégpedig arannyal, és Ejének a fáraó harmincéves uralkodói évfordulójához ren- geteg aranyra volt szüksége. A szíriaiak pedig nem akarják újra eladni a gabonát Egyiptomnak, bár az egyiptomi kereske- dők már érdeklődtek efelől. Télen felhalmozták, és most egyetlen szemet sem adnak el belőle. A szíriaiak ravasz keres- kedők, és gondolom, kivárják, amíg a gabonaszemet arannyal mérik majd Egyiptomban. Akkor aztán újra eladják nekünk saját gabonánkat, és Egyiptom összes aranyát ládáikba gyűjtik; legalábbis azt az aranyat, amelyet mi ketten nem bírunk a mi ládáinkba gyűjteni, uram. De én nemsokára elfeledtem a gabonát, az Egyiptomot fe- nyegető ínséget, csakúgy, mint a jövőt, amely sötétbe burkoló- zott, alighogy a lenyugvó nap utolsó vérszínű sugarát Ahetaton tetőire vetette. Hiszen Merit szemébe néztem, és szívem teleit- ta magát az ő szépségével, és bor volt ő szájamban, és olaj a hajamon. Merit oldalán pihenvén, nem éreztem többé, hogy idegen vagyok a világban, öle otthonom volt, és szája elcsókolta magányosságomat. Mégis csupán múló álomkép volt mindez, és csak azért kellett kipróbálnom, hogy teli serleggel kapjak az életből. A Krokodilfarokban újra megláttam a kicsi Thotot is, és látásán átmelegedett szívem. Karját nyakam köré fonta, és így szólított: "Apa". Nagyon meghatott, hogy így emlékszik reám. Merit elmondta, hogy a fiú anyja meghalt, és ő magához vette, mert egykor ölében vitte a körülmetélésre, tehát a szokás szerint gondoskodnia kell felneveléséről, ha szülei nem képe- sek rá. Thot otthonossá is vált a Krokodilfarokban, az ivó vendégei kényeztették, és ajándékokat, játékokat hoztak neki, hogy kedveskedjenek Meritnek. De én is megszerettem Tho- tot, és magamhoz vettem a rézöntő egykori házába, aminek Muti nagyon megörült. Amidőn nézegettem, hogyan játszado- zik a szikomorfa tövében, és hallottam, miként viháncol és kötekedik az utca gyerekeivel, saját gyermekkorom jutott eszembe, és irigyeltem a kicsi Thotot. Észrevettem, hogy okos fiú, és az írás képeit és jeleit gyorsan tanulja, ezért elhatároz- tam, hogy Théba legjobb iskolájába fogom járatni, ahova az előkelők gyermekei járnak. Merit igen örvendezett elhatározá- somon, de Muti sem unta meg, hogy mézeslepényt süssön és mesét mondjon neki. Akaratának megfelelt, hogy a fiú asz- szony nélkül van házamban, aki csak zavarná őt, és forró vizet loccsantana a lábára, miként a többi asszony, ha férjével összevész. Ily módon boldog lehettem volna, de a szenvedély és gyűlö- let egyre nőtt Thébában, és nem tudtam szemet hunyni előtte. Nem múlt el nap, hogy ne verekedtek volna össze az utcákon és tereken. Az emberek sebeket vágtak egymáson, és széthasí- tották egymás fejét, miközben Ámonon és Atónon veszeked- tek. A fáraó őreinek és a bíráknak rengeteg munkájuk volt, és minden héten megkötözött férfiakat, asszonyokat, öregeket, de még gyermekeket is hoztak a kikötőbe. Otthonaikból hur- colták el őket, és kényszermunkára küldték a fáraó birtokaira, kőfejtőibe, vagy éppenséggel bányáiba - Ámon miatt. Míg Thébában voltam, már nem sok beteg érkezett udva- romba, hogy segítségemet kérje, az emberek elkerültek, és elfordították arcukat. De a rabszolgák és a kikötőbeli teherhor- dók továbbra is eljöttek hozzám, ha ujjukat a malomkövek összezúzták, vagy térdüket megsebezte és karjukat eltörte az emelőkről lezuhanó rakomány. Óvatosan igyekeztek kipuha- tolni szívemet, és megkérdezték: - Igaz-e vajon, hogy Atón - akit nem értünk, mivel nincsen ábrázata - egyenlővé teszi a gazdagot és szegényt, megoldja a rabszolgák láncait? Bizony, mi is szívesen heverésznénk napernyő árnyékában, mi is szívesen innánk bort arany serle- gekből, mi is szívesen dolgoztatnánk másokat magunk helyett ! Tudjuk, volt egy olyan idő, amikor a gazdagok bányában dolgoztak, asszonyaik koldultak az utcasarkon, és akiknek az- előtt nem volt semmijük, borral öntözték kenyerüket, és ara- nyos mennyezet árnyékában aludtak éjszaka. Ha már volt egyszer ilyen idő, miért ne térhetne vissza újra? Meglehet, éppen ez az Atón hozza el nekünk. Meggyógyítottam ujjukat, összetört tagjaikat helyükre il- lesztettem, térdüket bekötöztem, és azt mondtam nekik : - Bizony ne kérdjétek ezt tőlem, mert nem tudom, csak Ehnaton fáraó bírja Aton bölcsességét, és terveiről Atón csak neki nyilatkozott. De tudom, hogy Atón minden embert a maga helyére állít, és mindenkinek megszabja bőrének színét, és nemzetségét. Rabszolgák mindig voltak és mindig lesznek, az embernek kötelessége, hogy dolgozzék két kezével. Ez ellen semmit sem tehetünk, végezze hát munkáját mindenki legjobb tudása szerint. Félek, hogy beszédetek veszélyes beszéd, és gondolataitok aggasztó gondolatok, ezért nem szeretném, ha az őrök fülébe jutnának. Akkor így beszéltek: - Őszintén szólunk hozzád, Szinuhe, mert tudjuk, hogy együgyű és egyszerű ember vagy, hiszen ajándék nélkül gyó- gyítasz bennünket, és rosszat még a légynek sem kívánsz. Biztosan tudjuk, hogy nem adsz fel beszédünkért, de szavain- kat rosszul értelmezed, hiszen magunk is megértjük, hogy az embernek dolgoznia kell. Ám miért éppen mi születtünk rabszolgának és szolgának? Miért születtek mások napernyő alatt, hogy arany serlegből igyanak? Ezt nem értjük, és erre kívánunk magyarázatot. Különben azt hisszük majd, hogy mindez rossz és igazságtalan, és sakál van benne eltemetve. Meglehet, egyszer kiássuk a sakált a sírjából, és megetetünk vele minden gazdagot és előkelőt, aki most botjával ütlegel bennünket ! Arcátlanságuk megdöbbentett, de igazságot rejtett magá- ban. Ugyancsak törtem a fejem, hogy válaszolni tudjak nekik, de minden tudásom kevés volt ehhez. Tehát csak annyit mondtam: - Rabszolga az ember, ha rabszolgának érzi magát, szívében mindenki szabad. Gúnyosan rám nevettek. - Kapnál csak egyszer botütéseket a hátadra, majd nem beszélnél így ! - válaszolták. - Kedvelünk téged, Szinuhe, mert együgyű és egyszerű ember vagy, és ajándék nélkül gyó- gyítasz bennünket. Jöjj tehát hozzánk a kikötőbe, és mi üres nádkosárban elrejtünk téged és megvédelmezünk, amikor majd elkezdődik a nagy sakálvadászat. Az pedig elkezdődik nemsokára, mert egyre kisebb és kisebb mérővel kapunk, ola- junk is bűzleni kezd, és nincs többé veszteni valónk. . . Thébai tartózkodásomról már nem sokat mondhatok. Ehn- aton fáraó hamarosan értem küldetett, mert fejszaggatása újra rosszabbodott. Indulásomat nem halogathattam tovább. El- búcsúztam hát Merittől és a kicsi Thottól, mert bánatomra nem vihettem őket magammal a folyón, mint szerettem volna, hiszen a fáraó parancsa olyan sietségre kényszerített, hogy nem lett volna örömük az utazásból. De így szóltam Merithez: - Kövess engem a kicsi Thottal, éljetek házamban Ahet- atonban, hogy mindhárman boldogok legyünk! - Tépd ki a virágot helyéről a sivatagból, ültesd kövér tele- vénybe, és locsold meg mindennap, meglátod, hogy elfonnyad és elpusztul - mondta. - Hasonlóképpen járnék én is Ahetaton városában. Mert hozzám való barátságod elfonnyadna és meg- halna, midőn összehasonlítanál az udvari asszonyokkal, s mi- dőn ők ujjal mutatnák meg rajtam mindazt, amiben nem va- gyok hozzájuk hasonló, hiszen ismerem az asszonyokat, és a férfiakat is. Különben sem illő királyi orvosi rangodhoz, hogy olyan asszonyt tarts házadban, aki ívóban nőtt fel, s akinek részeg férfiak fogdosták derekát évről évre. - Merit, én kedvesem ! - válaszoltam. - Visszatérek hozzád oly gyorsan, amint csak tudok, mert éhség és szomjúság gyötör minden pillanatban, melyet tőled távol kell töltenem. Sokan elhagyták Ahetatont, s nem tértek vissza többé. Meglehet, én is eljövök hozzád, és nem térek vissza Ahetaton városába. - Többet mondasz, mint amennyit a szíved megenged, Szi- nuhe. Ismerlek jól, és tudom, nem illő rangodhoz, hogy el- hagyd a fáraót, midőn mások elhagyják őt. A jó napokban talán elhagyhattad volna, de a rossz napokban semmiképp sem hagyhatod el: A te szíved így érez, Szinuhe, és ki tudja, talán éppen ezért vagyok a barátod. Szavai lázadásra késztették szívemet, és kalászszálkák bö- ködtek torkomban, amikor rádöbbentem, hogy elveszíthetem őt. Ezért felindultan szóltam: - Merit ! Sok ország van a világon, nem csupán Egyiptom. Megelégeltem az istenek viszálykodását, és a fáraók esztelensé- geit. Vándoroljunk hát együtt valami messzi tájra, és éljünk együtt, te, én és a kicsi Thot, ne gondoljunk azzal, hogy mit hoz a holnap! De Merit mosolygott, és szemében feketére vált a bánat. - Szavaid hiábavaló szavak, és ezt magad is tudod, de mégis örvendezem hallásukon, mert azt bizonyítják, hogy szeretsz. Ám azt hiszem, hogy sehol másutt nem lehetnél boldog, csak Egyiptomban, mert egyszer már visszatértél ide; és ugyanúgy én is csak Théba falai közt élhetek boldogan. Jól tudod, aki ivott egyszer a Nílus vizéből... Nem, Szinuhe! A szívétől senki sem menekülhet, és neked mindent teli serleggel kell kapnod. Idő múltán, majd ha megöregedtem, rúttá és kövérré váltam, megunnál és meggyűlölnél mindazért, amit miattam elszalasztottál az életből. Én nem akarom ezt, inkább megválok tőled. - Nekem te vagy a hazám és otthonom, Merit - mondtam. - Kezemben te vagy a kenyér, szájamban te vagy a bor, jól tudod. Te vagy az egyetlen ember a világon, akinek társaságá- ban nem vagyok magányos, ezért szeretlek téged. - Valóban - szólt Merit, kicsit keserűen -, csupán magá- nyosságod takarója vagyok, ha nem használt szőnyeged. De ennek így kell lennie, és nem is bánom. Ezért, noha talán tudnod kellene, nem árulom el neked a titkot, mely szívemet emészti, hanem megőrzöm magamnak, pedig gyengeségem- ben már majdnem elárultam. De temiattad őrzöm meg, csakis temiattad, Szinuhe. És nem mondta el titkát. Büszkébb volt, mint én, és talán magányosabb is, noha akkor azt nem értettem meg, hiszen végső soron mindenben csak magamra gondoltam. Úgy vélem, ily módon cselekednek mind a szerelmes férfiak, jóllehet ez nem ment engem semmiképp. Bizony, ha azt hiszik, hogy másra nem is gondolnak, mint saját magukra, ez éppúgy kép- zelődés csupán, mint megannyi más dolog a világon. Akkor elutaztam Thébából, és újra visszatértem Ahetaton- ba, és ezután már nincsen többé más elbeszélni valóm, mint csupa rossz. Tizenharmadik könyv Atón birodalma a földön Amikor Ahetatonba érkeztem, Ehnaton fáraó csakugyan beteg volt, és segítségemre várt. Világos pillanataiban, midőn hideg borogatásokat raktam fejére, és csillapító gyógyszerekkel enyhítettem fájdalmát, komor és keserű szemmel nézett rám, mintha kimondhatatlan csalódás lopózott volna titkon a szívé- be. Tekintete felzaklatott, ezért újra szerettem őt gyengeségé- ben, és sokat adtam volna, ha megóvhatom a csalódástól. - Szinuhe - kérdezte tőlem -, lehet vajon, hogy látomásaim hazugságok és csupán beteg fejemből születnek? Ha így van, akkor az élet szörnyűbb, mint gondoltam, és nem jóság uralko- dik a világban, hanem mérhetetlen gonoszság. De nem lehet így, látomásaimnak igaznak kell lenniök! Hallod-e, Szinuhe, te önfejű ! Látomásaimnak igaznak kell lenniök, habár szívem- ben nem süt többé az Ő napja, és barátaim ágyamba köpnek. Mert nem vagyok vak, belelátok az emberek szívébe. Látom, Szinuhe, a te szívedet is. Látom lágy és gyönge szívedet, és tudom, hogy bolondnak tartasz, de én megbocsátok érte, mivel egyszer a te szívedbe is bevilágított a fény. Midőn pedig legyőzte a fájdalom, jajgatva, nyögve így be- szélt hozzám : - Szinuhe! A beteg állaton megkönyörül a bunkó, a sebzett oroszlánon a lándzsa, de az emberen senki nem könyörül. Csalódásom keserűbb, mint maga a halál, hiszen attól nem rettegek, mert az Ő világossága fénylik szívemben, és testem meghalhat, ámde lelkem örökkön-örökké él, és Őbenne világít majd az egész világ felett. A napból születtem, Szinuhe, a napba fogok újra visszatérni, és sok-sok csalódásom miatt, bizony, már nagyon visszavágyom oda. Így beszélt betegségében, és nem tudom, hogy maga is tudta-e vajon, mit beszél. De amikor beköszöntött az ősz, ápolásom jóvoltából állapota ismét javulni kezdett, noha talán helyesebb lett volna, ha átengedem őt a halálnak. Ám az orvos nem engedheti meghalni betegét, amíg meg tudja gyógyítani. Sokszor átok ez neki, mégsem tehet ellene semmit; éppúgy meg kell gyógyítania a jókat, mint a rosszakat, a jámborokat, mint a hamisakat. Az ősz közeledtével Ehnaton tehát gyógyulni kezdett, de ez időben bezárkózott magába, és sem hozzám, sem máshoz nem beszélt. Szeme szigorúvá vált. Magányos volt nagyon. És amikor azt mondta, hogy barátai az ágyába köpnek, igazat mondott. Nefertiti, miután megszülte ötödik leánygyermekét, meg- unta és meggyűlölte őt, és tetteivel nem gondolt többé, hanem mindenáron azon igyekezett, hogy megbántsa. Ezért, amikor az árpaszem hatodszor is zöldellni kezdett, a méhében hordott magzat már csak névleg volt a fáraó vére. Bizony Nefertiti idegen magot engedett méhébe ömleni. Első megtévedése után nem ismert többé határokat, és hol ezzel, hol azzal töltötte kedvét, még Thotmesz barátommal is. Ágyastársakat igazán nem kellett sokáig keresnie, mert noha tavasza már elszállt, szépsége most is királyi volt. Tekintetében és gunyoros moso- lyában olyasmi volt, ami vonzotta hozzá a férfiakat, akár a varázslat, úgyhogy nem tudtak ellenállni. Elkeseredésében és haragjában szántszándékkal viszályt szított a fáraó hívei kö- zött, még szeretkezett is velük, és minden módon igyekezett őket elidegeníteni Ehnatontól. A barátok oltalmazó szeretete így lassanként meggyengült a fáraó körül. Nefertiti erős akaratú, félelmetesen éles eszű volt, s a nő igen veszedelmes, ha gonoszsága ésszel és szépséggel párosul, de még veszedelmesebb, ha mindezen felül a nagy királyi hitves hatalmát is birtokolja. Nefertiti hosszú évekig erősen megtartóztatta magát. Túl sokáig megelégedett a mosolygás- sal, azzal, hogy szépsége által uralkodhatott, az ékszerekkel, a borral, a róla írt költeményekkel és a hízelgésekkel. De ötödik leánya megszületésekor valami bizonyára eltört benne. Érezte, hogy sohasem szülhet fiút, és ezért Ehnatont tette felelőssé. Sorsa valóban ellenkezett a természet rendjével, és igazán megzavarhatta asszonyi szívét. Ám nem szabad azt sem elfelejteni, hogy ereiben Eje fekete vére folyt, a hazug, csalárd, gonosz és hatalomra éhes pap vére; nem csoda hát, hogy ilyenné változott. A fáraó mindenesetre magányba bur- kolózott; étele a szegények kenyere és kásája, itala a Nílus vize volt. Meg akarta tisztítani testét, hogy derűjét visszanyer- je, és a húst meg a bort okolta látomásainak elhomályosulásá- ért. A külvilágból sem érkezett jó hír Ahetatonba. Aziru számta- lan, különféle panaszokkal teli agyagtáblát küldött a fáraónak. Azt írta, harcosai haza akarnak térni, hogy juhokat, marhákat legeltessenek, megműveljék a földet, és kedvüket töltsék asszo- nyaikkal, mert hiszen békeszerető emberek. De a Szináj siva- tagból szakadatlanul rablócsapatok törnek át a törvényes hatá- ron, és pusztítják Szíriát. E csapatok egyiptomi fegyvereket használnak egyiptomi tisztek vezérletével, tehát állandóan ve- szélyeztetik Szíria biztonságát, és Aziru nem tudta miattuk harcosait hazaengedni. Gáza katonai parancsnoka is a béke- egyezmény betűi és szelleme ellen cselekszik, mivel a város kapuit bezárta a békés kereskedők és karavánok előtt, és saját galád szempontjai alapján választotta ki azokat, akiknek meg- engedte a kereskedést. Aziru panaszainak nem volt se vége, se hossza. Más ember a helyében már régen elveszítette volna türelmét, írta a fáraónak, ő azonban tűr, mert a békét minden- nél jobban szereti. De azért a dolognak már véget kell vetni, különben nem felelhet a következményekért. Babilon is megneheztelt, mert Egyiptom versengett vele Szíria gabonapiacain, és Burraburias király cseppet sem volt elégedett a fáraótól kapott hozomány-ajándékkal, hanem egész sereg olyan követelést terjesztett elő, melyet, úgymond, a fá- raónak teljesítenie kell, ha a régi barátságot fenn kívánja tarta- ni. Babilon állandó ahetatoni követe széttárta karját, és szakál- lát megtépve, így beszélt : - Uram olyan, akár a vackáról nyugtalanul felkelő oroszlán, amely orrlyukát tágítva, szaglássza, mit hoz a szél magával. Egyiptomba vetette reményét, de ha Egyiptom valóban oly szegény, hogy nem képes elegendő aranyat küldeni neki serege gyarapításához és hadiszekerek építéséhez, én nem tudom, mi történik. A gazdag és erős Egyiptommal mindig barátságban kíván élni. Ez a barátság biztosítaná a világ békéjét, mert Egyiptom és Babilon eléggé gazdagok ahhoz, hogy ne legyen szükségük háborúra, azonkívül gazdagságuk kedvéért min- dent úgy kívánnak megőrizni, ahogyan van. Ám a szegény és gyenge Egyiptom barátsága uramnak semmit nem jelent, sőt inkább teher a vállán. Elmondhatom azt is, hogy uram igencsak megrökönyödött, amikor Egyiptom, gyengeségében, lemondott Szíriáról. Bizony, mindenkinek drágább a saját bőre, mint a másé, és Babilonnak is Babilon jövőjére kell gondolnia. Ekkor érkezett meg a hettiták küldöttsége is, számos előkelő tiszttel az élén. Kijelentették, hogy Egyiptom és Hatti hagyo- mányos barátságának megerősítése céljából jöttek, meg akar- nak ismerkedni Egyiptom szokásaival, melyekről sok jót hal- lottak, szintúgy Egyiptom hadseregével, melynek szervezeté- ből és fegyvereiből sok hasznosat tanulhatnak. Kedvesen és megnyerően viselkedtek, gazdag ajándékokkal lepték meg az udvar előkelőségeit. A fiatal Tutnak - Anhszenaton férjének és Ehnaton fáraó vejének - többek között egy kést ajándékoz- tak, amely kék fémből készült, és élesebb, tartósabb volt min- den más késnél. Tut nagyon megörült neki, azt sem tudta, miképpen hálálja meg az ajándékot. Egyedül nekem volt Ahet- atonban hasonló késem. Mint már elmeséltem, egy hettita kikötőparancsnok adta, midőn meggyógyítottam őt. Azt taná- csoltam Tutnak, hogy kését szíriai mintára boríttassa arannyal és ezüsttel, miként magam is tettem Szimirrában. Ily módon pompás díszfegyver lett a késből, és Tut annyira megszerette, hogy elhatározta, majd a sírba is magával viszi. Mert Tut csenevész, beteges fiú volt, és többet gondolt a halálra, mint más vele egykorú fiú. Ezek a hettita tisztek igazán megnyerő és művelt férfiak voltak; mellvértjükön és köpenyükön szárnyas nap és kettős balta csillogott. Erős, büszke orruk, akaratos álluk, vad szemük elragadta az udvari asszonyokat, akik az asszonyok szokása szerint kedveltek mindent, ami új. Így sok barátot szereztek Ahetatonban, és az előkelők palotáiban reggeltől estig és estétől reggelig ünnepelték őket, míg bele nem fáradtak. Akkor bocsá- natkérő mosollyal panaszkodtak fejfájásukra, és azt mondták: - Tudjuk, hogy országunkról számtalan rémes történetet mesélnek, melyeket az irigy népek találtak ki rólunk. Ezért módfelett örvendezünk, hogy most megmutathatjuk magun- kat és saját szemetekkel láthatjátok, hogy művelt emberek vagyunk, sokan közülünk írni-olvasni is tudnak. Bizony, nem eszünk nyers húst, és nem iszunk gyermekvért, ahogyan mondják, hanem értjük az egyiptomi meg a szíriai étkezés módját egyaránt. Békés emberek vagyunk, a civódást nem álljuk. Ajándékokat adunk nektek, és semmi mást nem kérünk cserébe, csupán ismereteket, melyek hasznunkra válhatnak, midőn népünknek egyre magasabb tudást és műveltséget igyekszünk kölcsönözni. Bennünket különösen sardán harco- saitok fegyverforgatása érdekel, de éppúgy csodáljuk könnyű hadiszekereiteket, melyekkel a mi nehéz, esetlen és dísz nélkül való kocsijaink nem állják a versenyt. Ne higgyetek a Mitanni- béli menekültek fecsegéseinek, mert szájukból az irigység be- szél, hiszen gyávaságukban elhagyták hazájukat és övéiket. Elmondhatjuk, hogy semmi bántódásuk sem esett volna, ha országukban maradnak! Ma is azt tanácsoljuk nekik, térjenek vissza, és éljenek békében népünkkel. Rágalmaik miatt mi nem haragszunk rájuk, mert megértjük irigységüket. De nek- tek is meg kell értenetek, hogy Hatti földje szűk, és nekünk sok gyermekünk van, mert nagy királyunk, Suppiluliuma, igen szereti a gyermekeket. Ezért gyermekeink számára új földek kellenek, marháinknak új legelők, és Mitanniban mind- ezt megtaláltuk, mert Mitanni asszonyai csupán egy vagy két gyermeket hoznak a világra. Bizony, azt sem bírtuk elnézni, milyen zsarnokság és jogtalanság uralkodik Mitanni földjén, és igazat szólva, maguk a mitanniak hívtak bennünket segítsé- gül, amiért is nem elnyomóként, hanem mint felszabadító vonultunk országukba. Serlegüket magasra emelvén, éltették és dicsérték Egyipto- mot, a nők pedig izmos nyakukat és vad szemüket nézték nagy epekedéssel. - Egyiptom gyönyörű ország, és mi szeretjük - mondták a hettiták. - De talán a mi országunkban is akad valami okulni való, és hisszük, hogy királyunk szívesen látná vendégül azokat az egyiptomi előkelőket, akik kedvelnek bennünket, s meg akarják tanulni szokásainkat. Ki tudja, még ajándékokat is ad nekik, mivel az egyiptomiakat igen kedveli, és szereti a gyermekeket. Gyermekekről szólván, királyunk azt akarja, hogy asszonyaink minél több gyermeket szüljenek, de Egyip- tom szép asszonyainak ezért cseppet sem kell félniök tőlünk. Bizony, éppúgy tudjuk kedvünket tölteni velük, miként a mű- velt emberek teszik, és nem ejtjük őket teherbe. Így beszéltek sok szépet Ahetaton előkelőinek, és senki nem titkolt előlük semmit. De én úgy éreztem, hogy a halál levegője költözött velük az Égi Magasságok Városának falai közé, eszembe jutottak kopár földjeik és karóba húzott varázslóik, ezért nem bántam, hogy elmentek Ahetatonból. Ahetaton már nem volt olyan, mint azelőtt. Lakóit elragadta a szenvedély; soha még nem ettek és ittak, szeretkeztek és mulatoztak annyit, mint ez időben. A földekről begyűjtötték a termést, újra eljött az áradás, újra leapadt. Beköszöntött a tél, s a téllel együtt éhínség lett úrrá Egyiptom földjén, és senki nem tudhatta, miféle csapást hoz a holnap. Elterjedt a hír, hogy Aziru Szíria számos városát megnyitotta a hettiták előtt. Elterjedt a hír, hogy a hettiták könnyű hadiszekerei áthajtottak a Szináj sivatagon, megtámadták Taniszt, és az Alsó Birodalmat elpusztitották körülötte, egészen a folyóig. Eközben Eje Thébából és Horemheb Memfiszből Ahet- atonba érkezett, hogy tanácskozzanak a fáraóval, és mentsék, ami még menthető. A tanácskozásokon jelen voltam, mint orvos, mert féltem, hogy Ehnaton felizgatja magát és újra megbetegszik ama sok rossz miatt, amit hallania és nyelnie kell. De a fáraó zárkózott és közönyös volt, nem veszítette el türelmét, hanem végighallgatta mondanivalójukat. Eje pap így szólt: - A fáraó gabonaházai üresek, és Kús földjéről nem érkeztek be az adók, mint azelőtt, pedig minden reményemet beléjük vetettem. Éhínség uralkodik szerte az országban; az emberek kikaparják az iszapból a vízinövények gyökereit és azt eszik, de esznek már sáskákat, bogarakat és békákat. Sokan éhen haltak, de még többen éhen fognak halni ezután, mert a fáraó gabonája szigorú beosztással sem elegendő mindenkinek, a kereskedők gabonája pedig nagyon drága ahhoz, hogy a szegény nép megvásárolhassa. Nyugtalanság vert tanyát az emberek szívében; a vidékiek a városokba, a városiak vidékre mene- kültek, és mind azt mondják: "Ez Ámon átka, és a fáraó új istene miatt kell szenvednünk." Ezért köss egyezséget a papokkal, Ehnaton fáraó, és add vissza Ámonnak a hatalmat, hogy az emberek imádkozhassanak hozzá, áldozhassanak neki, és megnyugodjanak. Add vissza Ámonnak földjeit, hogy Ámon bevesse őket, mert a nép nem meri bevetni, és még a te földjeid is bevetetlenül maradtak, hiszen a nép szerint éppúgy átkozott földek, mint Ámon földjei. Köss egyezséget tehát Ámonnal, és idejében tegyed, különben mosom kezei- met, és nem felelek a következményekért. Horemheb viszont azt mondta: - Burraburias békét vásárolt a hettitáktól, Aziru pedig en- gedett nyomásuknak, megnyitotta előttük városait, és egyesült velük. Még van idő, Ehnaton fáraó! Fújasd meg a kürtöket, bontsd ki a zászlókat, és hirdesd meg a háborút! Gyűjtsd össze Egyiptom összes rezét a lándzsa- és nyílhegyekhez, és meglátod, hatalmad megmenekül. Magam fogom megmenteni egy páratlan háborúval, szétzúzom a hettitákat, és visszafogla- lom neked Szíriát. Minderre képes vagyok, ha Egyiptom min- den vagyonát és gabonáját a hadsereg rendelkezésére bocsá- tod, mert akkor az éhség a gyávából is katonát farag. Ámon vagy Atón, teljesen mindegy, mert a nép, ha megkapja a hábo- rút, Ámont elfelejti, és nyugtalansága levezetődik, egy győzel- mes háború pedig mindennél jobban megerősíti hatalmadat. Megígérem, fáraó, hogy győzni fogok, mert Horemheb va- gyok, a sólyom fia, nagy tettekre születtem, és eljött az én időm, melyre egész életemben vártam ! E szókat hallván, Eje gyorsan közbevágott: - Ne higgy Horemhebnek, Ehnaton fáraó, drága fiam ! Szá- jából csalárdság beszél, és csupán hatalmadra áhítozik. Köss egyezséget Ámon papjaival, és hirdesd meg a háborút, de semmiképp se add a vezérséget Horemhebnek, inkább vala- melyik öreg, tapasztalt katonának, aki a nagy fáraók idejében az írásokból tanulta meg a hadviselést, és akiben tökéletesen megbízhatsz ! - Ha nem a fáraó előtt állnánk, Eje - fakadt ki Horem- heb -, majd jól rávernék piszkos szájadra! Saját mércéddel mérsz engemet is, és bizony a te szájadból csalárdság beszél, mert titokban már tanácskoztál Ámon papjaival, s a fáraó háta mögött egyezséget kötöttél velük. De én sohasem fogom megcsalni azt a fiút, akinek erőtlenségét Théba hegyeinél, a sivatagban, egykor vállkendőmmel takargattam ! Az én célom Egyiptom nagysága, és Egyiptomot már csak csupán én tudom megmenteni. - Beszéltetek? - kérdezte tőlük Ehnaton. - Beszéltünk - válaszolták egyszerre. Akkor a fáraó azt mondta: - Mielőtt határozok, virrasztanom és gondolkoznom kell. De holnapra hívjátok össze az egész népet; mindenkit, aki szeret engem, az előkelőket és alacsony rangúakat, az urakat és szolgákat, de még a kőfejtőket is, mert bennük népemhez kívánok szólni, és kinyilatkoztatom majd döntésemet. Horemheb és Eje engedelmeskedtek a fáraó parancsának, és másnapra összehívták a népet. Eje azt remélte, hogy a fáraó egyezséget köt Ámonnal, Horemheb pedig azt, hogy meghirdeti a háborút Aziru és a hettiták ellen. Ehnaton egész éjjel virrasztott, és imádkozott. Nyugtalanul járkált termeiben, nem vett magához ételt, és nem beszélt senkihez, ezért mint orvos, aggódtam érte. Másnap aztán a nép elé vitték, és ő helyet foglalt trónszékén. Arca ragyogó volt, akár a nap, midőn kezét felemelvén, így beszélt a néphez : - Gyengeségem miatt uralkodik ez időben éhség Egyiptom földjén, gyengeségem miatt fenyegeti ellenség határait, mert tudjátok meg, hogy a hettiták Szíriában Egyiptom megtáma- dására készülnek, és nemsokára ellenség lába tapos a fekete ország földjén. Bizony, mindez a gyengeségem miatt történt, mert nem értettem eléggé világosan istenem hangját, és nem teljesítettem akaratát. De most istenem megjelent nekem. Atón megjelent nekem, és igazsága tűzként ég szívemben, s már nem vagyok gyenge, nem tétovázom többé. Ledöntöt- tem trónjáról a hamis istent, de gyengeségemben Egyiptom összes többi istenét meghagytam az egyedülvaló Atón oldalán, és ezeknek árnyéka elsötétítette Egyiptomot. Ezért pusztuljon a mai napon Kemet földjének minden régi istene és uralkodjék egyedül Atón fénye Kemetnek földjén. A mai napon pusztul- jon minden régi isten és virradjon fel Atón birodalma a földön ! A nép e szavak hallatára rémületében zúgni kezdett; sokan magasba emelték karjukat, sokan pedig leborultak a földre a fáraó előtt. De Ehnaton felemelte hangját, és kiáltva folytat- ta: - Ti, akik szerettek engem, menjetek és döntsétek le Kemet földjének minden régi istenét, zúzzátok széjjel oltáraikat, tör- jétek össze szobraikat, öntsétek ki szent vizüket, romboljátok szét templomaikat, véssétek ki nevüket minden feliratból, és nyomuljatok be a sírokba is, hogy Egyiptom megmeneküljön! Előkelők, fogjatok botokat! Művészek, vésőtöket cseréljétek fejszére! Építők, fogjátok kalapácsotokat, és menjetek el min- den városba és faluba, s döntsétek le a régi isteneket, töröljétek el nevüket! Ily módon tisztítom meg Egyiptom földjét a go- noszságtól. Erre már sokan elinaltak rémületükben, de a fáraó mély lélegzetet vett, arca tüzelt az izgalomtól, és így kiáltott : - Jöjjön el hát Atón birodalma a földre ! A mai naptól kezdve ne legyenek többé rabszolgák és urak, gazdák és szolgák! Atón előtt minden ember egyenlő és szabad! Senki sem köteles többé másnak a földjét művelni, másnak malomkövet forgatni. Minden ember saját akarata szerint válassza meg munkáját, és szabadon járjon-keljen, ahogyan jólesik! A fáraó beszélt. Most már nem zúgott a nép. Szótlanul állt mindenki, úgy meredt a fáraóra. A halál némasága telepedett Ahetaton falai közé, a halál bűzét éreztem orromban. De amint az emberek Ehnatont nézték, a fáraó megnőtt szemükben, arcának tüzes ragyogása elkápráztatta őket, és ereje beléjük költözött. Ezért izgatottságukban kiáltozni kezdtek, és így beszéltek egymás- hoz: - Ilyen még sohasem történt, de bizonyos, hogy istene beszél belőle, és kötelességünk követni őt. - És a nép feltüzelve és vitázva oszlott széjjel. Az emberek öklükkel kezdték ütlegel- ni egymást, és a fáraó hívei Ahetaton utcáin öregembereket vertek halálra, akik a fáraó ellen beszéltek. Amikor pedig a nép szétoszlott, Eje pap így szólt: - Ehnaton, hajítsd el koronádat, törd ketté görbe botodat, mert a szavak, melyeket szóltál, már megdöntötték trónodat. - A szavak, melyeket szóltam - válaszolt Ehnaton -, halha- tatlanná tették nevemet mindörökre, és hatalmam az idők végezetéig élni fog az emberek szívében. Ekkor Eje összedörzsölte tenyerét, a fáraó előtt a földre köpött, és lábával porba taposta. - Ha így van, mosom kezeimet, és úgy cselekszem, ahogyan jónak látom, mert egy bolond előtt, azt hiszem, nem vagyok felelős tetteimért. Távozni akart, de Horemheb karjánál és nyakánál megra- gadván, visszatartotta őt; nem is erőlködött, pedig Eje megter- mett, erős férfi volt. - Az uralkodóddal beszélsz ! - kiáltott rá. - Parancsának alá kell vetned magad, Eje! Ne csald meg őt, mert ha megcsa- lod, bizony eljövök, és késsel átdöföm a hasadat még akkor is, hogyha saját erőmből kell sereget gyűjtenem. Ezt mondom neked, és nem szoktam hazudni. Bizony, nagy az ő esztelensé- ge, és nem hiszem, hogy bármi jót szülhet, de én esztelenségé- ben is szeretem, és hű maradok hozzá, mert eskümet bírja, és egykor vállkendőmmel takartam be erőtlen testét. Esztelen- ségébe némi bölcsesség is vegyül, mert ha csupán megdönti a régi isteneket, belső háborút csinál. Ám ő felszabadítja a malmok és földek rabszolgáit, ezzel a papok főztjébe köp, és a maga oldalára állítja a népet, jóllehet ebből még nagyobb zűrzavar támad majd. . . Én ugyan nem törődöm semmivel, de mit tegyünk a hettitákkal, Ehnaton fáraó? Ehnaton ernyedten lógatta térdére a kezét, és nem válaszolt. Horemheb kérlelte : - Adj nekem aranyat, gabonát, fegyvereket, hadiszekereket, lovakat, és adj hatalmat ahhoz, hogy katonákat fogadhassak, és az őröket minden városból az Alsó Birodalomba hívathas- sam. Ha mindezt megkapom, úgy vélem, visszaverhetem a hettiták támadását. A fáraó vöröslő szemét Horemhebre emelte - a tűz már kihunyt arcán - és csendesen így válaszolt: - Megtiltom, hogy kihirdesd a háborút, Horemheb. De ha a nép meg akarja védelmezni a fekete föld országát, én nem állhatok útjába. Gabonám és aranyam, fegyverekről nem is beszélve, nincsen, de ha volna, akkor sem adnám neked, mert a gonoszságnak nem akarok gonoszsággal ellenszegülni. Egyébként a védelmet Taniszban úgy szervezheted meg, aho- gyan kívánod, de vért ne ontsál, és csak akkor védekezz, ha megtámadnak. - Legyen, ahogy mondod - szólt Horemheb. - Ganajt ér az egész. Parancsod szerint meghalok Taniszban, mert gabona és arany nélkül még a legbátrabb és legjobb sereg sem képes sokáig védekezni. De köpök minden tétovázásra, Ehnaton fá- raó, és saját fejem szerint fogom megvédeni magam. Élj boldo- gul ! E szókkal otthagyta a fáraót. Eje pap is elment, egyedül maradtam Ehnatonnal. Mérhetetlenül fáradt szemmel tekin- tett rám. - A beszédtől elment az erőm, Szinuhe, de gyengeségem- ben is boldog vagyok. Mit szándékszol cselekedni, Szinuhe? Szavai megleptek, zavartan néztem reá. Akkor fáradtan el- mosolyodott, és megkérdezte : - Szeretsz te engem? - Igenlésemre, hogy minden esztelen- ségében is szeretem, így szólt: - Ha szeretsz, azt is tudod, mit kell cselekedned, Szinuhe. Szívem fellázadt akarata ellen, jól tudtam, mit kíván a fáraó. Végül dühösen megszólaltam: - Gondoltam, hogy szükséged van reám, mint orvosodra, de ha nincsen, elmegyek. Én ugyan nem vagyok alkalmas arra, hogy ledöntsem az istenek szobrait, és karom gyenge a kalapácshoz, de történjék meg a te akaratod. A nép majd felhasítja bőrömet, kövekkel összezúzza koponyámat, és fejjel lefelé a falakra akaszt, de mindez aligha indít meg téged. Thébába megyek hát, mert ott sok templom van, és az embe- rek ismernek engem. A fáraó nem válaszolt. Haraggal váltam el tőle. A következő napon Horemheb hajóra szállt, hogy vissza- utazzék Memfiszbe, és onnan Taniszba menjen. Indulása előtt megígértem, hogy annyi aranyat kölcsönzök neki, amennyit csak össze tudok szedni Thébában, és elküldöm a birtokomban levő gabona felét. Az egyik felét saját céljaimra szándékoztam felhasználni, de a másik felét neki ígértem. Ki tudja, talán gyengeségem tévedése volt mindez, és meghatározta sorso- mat: felét Ehnatonnak, felét Horemhebnek adtam, de egészé- ben nem adtam egyiknek sem. Thotmesszel utaztam vissza Thébába, és még messze vol- tunk, de már holttesteket sodort felénk a víz. Puffadtan ringtak lefelé a folyón; láttunk közöttük borotvált fejű papokat, előke- lőket és alacsony rangúakat, őröket és rabszolgákat. Hajukról, ruhájukról és bőrükről látni lehetett, ki mivel foglalkozott életében, mígnem egészen megfeketedtek, és szétfoszlottak, vagy lenyelték őket a krokodilok. Bizony, a krokodiloknak nem kellett Thébáig úszniok, hogy emberhúst egyenek, hiszen a Nílus mentén minden városban és faluban ugyanaz történt; számtalan sokan haltak meg ez idő tájt, és mindenkinek a testét a folyóba dobták. Végül finnyássá váltak, mert a krokodi- lok okos és bölcs állatok, és szívesebben ették a nők és gyerme- kek puha húsát, vagy az előkelők kövér testét, mint a teherhor- dók és rabszolgák inas tagjait. Ha van eszük, aminthogy bizo- nyára van is, gondolom, e napokban ugyancsak dicsérték Atónt. Az egész folyó a halál szagát árasztotta, s a szél fanyar füstszagot sodort felénk Thébából. Thotmesz gúnyosan meg- jegyezte: - Úgy látszik, valóban eljött Atón birodalma a földre. Megkeményítettem gyenge szívemet, és azt mondtam neki : - Thotmesz ! Ilyen még sohasem történt, és a világ ehhez hasonló alkalmat nem nyerhet még egyszer. Nem süthetünk kenyeret, ha nem őröljük meg a magot. Atón malma most megőrli a magokat, süssünk hát kenyeret belőlük Ehnaton kedvére, s bizony, meglátod, megváltozik a világ, és Atón előtt végül testvérekké válnak az emberek. De Thotmesz bort ivott, hogy elűzze a halál szagát, és így szólt: - Bocsásd meg, ha gyenge szívemet borral erősítem, mert bevallom, nagyon félek, és térdem remeg, hogyha arra gondo- lok, miféle megpróbáltatások várnak reánk. Ezért legjobb, ha leisszuk magunkat, mert az ember részegségében nem gon- dolkozik feleslegesen, nem gondol életre és halálra, s nem törődik az emberekkel meg az istenekkel. Amikor Thébába érkeztünk, a város sok helyütt lángolt. Ar- ra következtettünk belőle, hogy a régi isteneket már megdön- tötték, és Atón győzelmet aratott. Egyenesen a Krokodilfarokba mentünk, és ott találkoztunk Kaptahhal. Kaptah a drága ruhákat mind levetette, haját besá- rozta, és a szegények szürke ruháját öltötte magára. Vak sze- méről is levette az aranylemezt, és bőkezűen itatta a rongyos rabszolgákat és a felfegyverkezett kikötőbeli teherhordókat, miközben így szónokolt hozzájuk: - Örvendjetek és vigadjatok, testvéreim, mert nagy öröm napja ez! Nincsenek többé urak és rabszolgák, előkelők és alacsony rangúak, minden ember szabadon járhat-kelhet, ahogy neki tetszik. Igyátok hát ma a boromat, én fizetem! Remélem, nem feledkeztek meg a Krokodilfarokról, ha majd kegyeibe fogad a szerencse, és elemelni való aranyat és ezüstöt találtok a hamis istenek templomaiban, avagy a gonosz gazdák házaiban. Hiszen én is rabszolga vagyok, akárcsak ti. Rabszol- gaként születtem, rabszolgaként nőttem fel, a bizonyíték rá a szemem, melyet egyik gonosz gazdám íróvesszővel szúrt ki haragjában, amikor fenékig ittam korsójából a sört, és saját vizemmel töltöttem meg. De efféle gazság nem történhet meg többé soha! Senkinek nem kell megkóstolnia többé a botot, mert rabszolga, senkinek nem kell két kezével dolgoznia, mert rabszolga, hanem az életben minden csak öröm lesz, vidámság, ugrándozás, és mulatozás, ameddig bírjuk. Miután mindezt elmondta, csak akkor vett észre bennün- ket; kissé szégyellte előbbi szavait, s egy zárt szobába vezetett. Ott így szólt: - Talán okosabb volna, ha olcsóbb ruhákat öltenétek, és besároznátok kezeteket és arcotokat, mert a rabszolgák Atón nevét dicsérve járkálnak az utcákon, és Atón nevében min- denkit bottal vernek, aki túlságosan kövér és nem két kezével dolgozik. Nekem megbocsátották kövérségemet, mivel egykor magam is rabszolga voltam, és gabonát osztottam nekik, s ingyen mértem köztük a bort. De mondjátok már, miféle gonosz szél hozott ide benneteket éppen most? Hiszen Théba mostanában nem sok jót ígér az előkelőknek. Megmutattuk neki vésőnket és kalapácsunkat, és elmond- tuk: azért jöttünk, hogy ledöntsük a hamis istenek szobrait és kivéssük nevüket minden feliratból. Kaptah bölcsen bólin- tott. - Tervetek talán okos és tetszik a köznépnek, ha óvakodtok attól, hogy megtudják kik vagytok. Mert sokféle változás tör- ténhet, és Ámon szarvai bosszút állnak tetteitekért, ha ismét uralomra jutnak. Nem hiszem, hogy sokáig tarthat ez az élet, mert honnan jutnak a rabszolgák gabonához. Féktelenségük- ben úgyis olyan dolgokat cselekedtek, amelyek sok előbbi ke- resztviselőt ingadozásra késztettek, s ezek a rend helyreállítása kedvéért visszatértek Ámonhoz. De Ehnaton fáraó rendelke- zése a rabszolgák felszabadításáról különösen bölcs és jövőbe tekintő, mert ily módon elküldhetem minden alkalmatlan és kivénült rabszolgámat, akik csak feleslegesen pusztítják drága gabonám és olajam. - Gabonáról szóltál, Kaptah - mondtam neki. - Tudd meg hát, gabonánk felét Horemhebnek ígértem, hogy háborút vi- selhessen a hettitákkal, ezért e gabonát késedelem nélkül hajón Taniszba kell szállítanod. De a gabona másik felét őröltesd meg, süttess belőle kenyeret, és oszd szét az éhezőknek minden városban és faluban, ahol gabonakészletünk van ! Szolgáid a népnek kiosztott kenyérért nem fogadhatnak el fizetséget, hanem azt kell mondaniok: "Ez Atón kenyere, vegyétek és egyétek Atón nevében, és áldjátok Ehnaton fáraót, s az ő istenét." Erre Kaptah megtépte ruháját, mivel csak rabszolgaruhája volt, és nem lett nagy kára belőle, azután beletépett hajába is, hogy a rászáradt sár csak úgy porzott, és keserűen kiáltotta: - Ez elszegényít téged, uram! És mi lesz az én jövedelmem- mel? Rád ragadt a fáraó őrültsége, fejeden állsz, és hátrafelé mégy. Ó, én nyomorult, aki ezt a napot is megértem! Többé a szent bogár se tudna segíteni rajtunk, mert a kenyérosztásért senki sem fogja áldani nevedet, ez az átkozott Horemheb meg arcátlanul válaszol sürgető leveleimre, és arra biztat, hogy menjek magam az aranyért, melyet a te nevedben kölcsönöz- tem neki. Rosszabb a rablónál, mert a rabló viszi, amit visz, de ő kamatot ígért érte, és ily módon hiú reménnyel áltatja hitelezőit, míg végül dühükben szétpukkad a májuk. Ám sze- medből látom, uram, hogy komoly a szándékod, ezért panasz- kodásom nem segít. Teljesítenem kell akaratodat, bár szegény- nyé tesz téged. Otthagytuk Kaptahot, hogy tovább hízelegjen a rabszol- gáknak, és a hátsó szobákban a templomok szent edényein és drágaságain alkudozzék, melyeket teherhordók raboltak a templomokból. Minden tisztességes ember a házába zárkó- zott, és elreteszelte ajtaját. Az utcák üresek voltak, és néhány meggyújtott templom, melyekbe papok zárkóztak, még min- dig égett. Elmentünk a kifosztott templomokba, hogy a szent feliratokból kivéssük az istenek nevét, és ott ugyanilyen mun- kában találtunk a fáraóhoz hű más embereket. Kalapácsunkkal és vésőnkkel oly hevesen dolgoztunk, hogy a kövekből szikrák pattantak. Így próbáltuk meggyőzni magunkat afelől, hogy fontos munkát végzünk, s fejszénk új kor eljövetelét segíti Egyiptomban. Csuklónk merev lett, tenyerünk megfájdult a véső forgatásától. A nép pedig éhezett, és nyomorgott. A rabszolgák és teher- hordók, miután eleget örvendeztek már szabadságukon, kék és vörös póznákat állítottak fel a kikötőben, és ezek köré gyűl- tek össze. Saját őrcsapatokat alakítottak, melyek Ámon hívei- nek házait és az előkelők házait fosztogatták, hogy gabonáju- kat, olajukat és vagyonukat kioszthassák a nép között. A fáraó őrei nem tudták megállítani őket. Kaptah valóban fogadott embereket a gabona megőrlésére és kenyérsütésre, de a nép elragadta a kenyeret szolgáitól, és így beszélt : "Ez a kenyér a szegényektől raboltatott, tehát jogos, hogy a szegények kö- zött osszák széjjel." Elosztogatott gabonámért, bizony, senki nem áldotta nevemet, pedig egyetlen hó leforgása alatt sze- génnyé tettem magam. Amikor ily módon eltelt negyven nap és negyven éjjel, s a zűrzavar mind nagyobbra nőtt Thébában, amikor a férfiak, akik azelőtt aranyat mértek, koldulva ácsorogtak az utcasarko- kon, s feleségeik rabszolgáknak adták el ékszereiket, hogy gye- rekeiknek kenyeret vásárolhassanak, akkor az éj sötétjében eljött házamba Kaptah, és ekképpen szólt: - Uram, itt az ideje, hogy elmenekülj, mert már hamarosan megdől Atón birodalma, és nem hiszem, hogy akad becsületes ember, aki ezt sajnálná. A törvény és a rend visszatér, és visszatérnek a régi istenek, de előbb ennivalót kapnak a kroko- dilok is. Bizony, bőségesebb ennivalót kapnak, mint valaha, mert a papok meg akarják tisztítani Egyiptomot a gonosz vértől. - Ezt honnan tudod ? - kérdeztem. Ártatlanul válaszolta: - Hát nem voltam mindig Ámon töretlen híve, és nem imádkoztam titokban Ámonhoz? Aranyat is bőségesen kölcsö- nöztem papjainak, mert ők negyedrész, de még felerész kama- tot is fizetnek érte, és az aranyért elzálogosítják Ámon földjeit. Hogy megmentse saját életét, Eje egyezséget kötött a papok- kal, és azok ily módon megszerezték maguknak az őrök támo- gatását. Egyiptom minden gazdagja és előkelője visszatért Ámon oltalmába, s a papok Kús földjéről négereket hívtak, és a sardánokat is szolgálatukba fogadták, akik eddig vidéken fosztogattak. Bizony, Szinuhe, a malom nemsokára forogni kezd, s a magok összezúzatnak, de a lisztből sütött kenyér Ámon kenyere lesz, egyáltalán nem Atóné. Visszatérnek az istenek, visszatér a régi rend, és minden úgy lesz, mint régen; hála Ámonnak, mert bár nagyon gazdaggá tett, meguntam már ezt a felfordulást. Szörnyen megdühödtem beszédén, és így kiáltottam: - Ehnaton fáraó ezt sohasem engedi meg! De Kaptah ravaszul mosolygott, s mutatóujjával megdör- zsölte vak szemét. - Nem kérnek már a papok engedélyt a fáraótól. Ahetaton városa átkozott város, és mindenki, aki ott marad, halállal lakol. Amint kezükbe ragadták a hatalmat, minden oda vezető utat elzárnak, és elzárják a folyót is, úgyhogy ott minden ember éhhalált hal. Azt követelik, hogy a fáraó térjen vissza Thébába, és hajoljon meg Ámon előtt. Amikor gondolataim kitisztultak, magam előtt láttam Ehna- ton fáraó arcát és szemét, melyen halálnál keserűbb csalódás tükröződött. Ezért így szóltam: - Ennek a szégyennek soha nem szabad megtörténnie, Kap- tah! Sok utat megjártunk együtt, te meg én. Járjuk hát végig ezt az utat is együtt. Habár engem gabonám szétosztása sze- génnyé tett, magad még gazdag vagy. Vásárolj tehát fegyvere- ket, lándzsákat és nyilakat, és vásárolj buzogányt, amennyit csak bírsz ! Vásárold meg aranyodon az őröket is, a fegyvereket pedig osszad ki a kikötőbeli rabszolgáknak és teherhordóknak ! Az őrökkel meg kell védetned őket és a fáraót. Nem tudom, mi lesz mindebből, Kaptah, de ilyen alkalma még sohasem nyílt a világnak arra, hogy mindent másra változtasson, mint azelőtt volt. Ha a földet felosztják, ha az előkelők vagyonát felosztják, és házaikat odaadják a szegényeknek lakóhelyül, kertjeikből pedig a rabszolgák gyermekeinek játszóhelye lesz, akkor a nép bizonyosan megbékél. Mindenki megszerzi a ma- gáét, mindenki saját akarata szerint dolgozik, és minden jobb lesz, mint régen. De Kaptah reszketni kezdett. - Uram ! Öreg napjaimra igazán nem akarok két kézzel dol- gozni ! Az előkelőket már befogták a malomkövek forgatására és bottal verik őket, s a főrangúak és gazdagok asszonyait, leányait rabszolgák meg teherhordók kielégítésére használják az örömházakban. Bizony, nem jó, ámde gonosz dolgok ezek, uram ! Kérlek, ne kényszeríts erre a sorsra, mert eszembe jut róla a sötét ház, amelybe egykor követtelek, utadon. Jólle- het megesküdtem neked, hogy sohasem fogok beszélni e ház- ról, mégis beszélek most, mert beszélnem kell. Uram, ismét elhatároztad, hogy sötét házba lépsz, pedig nem tudod, mi vár ott reád. Ha belépsz, meglehet, hogy oszladozó szörnyeteg és bűzös halál fogad. Mert mindaz, amit már eddig is láttunk, mutatja, hogy Ehnaton fáraó istene éppoly rettenetes, mint Kréta istene. Bizony, Egyiptom legjobb és legtehetségesebb férfiait arra kényszeríti, hogy bikák előtt ugráljanak, és a sötét házba viszi őket, ahonnan nincsen visszatérés, noha ezt ők nem tudják, és ujjongva, ugrándozva, ügyességükben bízva mennek oda, azt hiszik, ott megtalálják az üdvözültek honának minden boldogságát. Nem, uram, a Minotaurosz házába többé nem megyek veled. Nem sírt és jajgatott, mint régen, hanem komolyan beszélt, eskümet kívánta, hogy lemondok szándékomról, és végül azt mondta : - Ha nem gondolsz magadra és reám, legalább Meritre és a kicsi Thotra gondolj, akik szeretnek téged. Vidd el őket innen, és rejtsd el biztonságos helyen, mert ha Ámon elkezdi a gabona őrlését, nincs többé biztonságban az életük! De engem elvakított a lázam, és figyelmeztetését esztelen- ségnek tartván, elbizakodottan feleltem: - Ugyan, ki bántana egy nőt és egy kisfiút? Házamban biztonságban vannak, mert Atón győzni fog és Atónnak győz- nie kell, különben az élet nem érdemes többé arra, hogy éljünk. Hiszen megvan a népnek a maga esze, és tudja, hogy a fáraó csakis jót akar neki. Miképpen volna lehetséges, hogy a nép újra a félelem és sötétség uralmát válassza? Éppen Ámon háza a sötét ház, melyről beszélsz, nem pedig Atóné. Néhány megvásárolt őr és néhány gyáva előkelő ugyan nem fogja Atónt megdönteni, mikor mögötte áll az egész nép. - Amit kellett, már elmondtam, és többé nem térek vissza reá - válaszolta Kaptah. - De mégis böködi az oldalam, hogy elmondjak neked egy apró titkot, ám mivel a titok nem az enyém, nem mondhatom el, és talán nem is volna foganatja, mert esztelenséged rabja vagy. Ne engem okolj, uram, ha később majd kétségbeesésedben térdedet és arcodat kőnek dörzsölöd. Ne engem okolj, ha a szörnyeteg elnyel. Nekem mindegy, mert csupán volt rabszolga vagyok, és nincsenek gyermekeim, akik gyászolnák halálomat. Ezért követlek téged, uram, eme utolsó utadra is, bár tudom, hogy mindez hiába történik. Lépjünk hát együtt a sötét házba, mint egyszer ré- gen; én követlek, de ha megengeded, most is magammal ho- zom a boroskorsót. E naptól fogva Kaptah inni kezdett. Reggeltől estig és esté- től reggelig ivott, de részegsége közepette mégis teljesítette parancsomat. Szolgáival fegyvereket osztatott a kikötőbeli kék és vörös póznák körül, az őrök parancsnokait meg titokban a Krokodilfarokba hívatta, és megvásárolta őket, hogy csatla- kozzanak a szegényekhez, a gazdagok ellen. Kaptah nem na- gyon különbözött a többi embertől, mert mindenki más is szakadatlanul ivott. Thotmesz is ivott, a rabszolgák pedig elitták összerablott zsákmányukat, a gazdagok utolsó ékszerü- ket eladták, hogy bort vehessenek, és mindenki így beszélt: "Együnk és igyunk, mert senki sem tudja, mit hoz a holnap !" Ez időben, mikor Atón birodalma eljött a földre, éhség és szenvedély uralkodott Théba falai közt. Az emberek eszét önkívület ragadta el, úgyhogy borivás nélkül is megrészeged- tek. Nem számított többé, ki hord keresztet, ki nem. Egyedül a fegyver, az erős ököl és az erős hang jelentett valamit, mert annak szavát hallgatták meg, aki hangosabban bírt kiáltozni. Ha az utcán valaki kenyeret látott meg egy másik kezében, elragadta, és azt mondta: "Add nekem kenyeredet, mert Atón előtt mindnyájan testvérek vagyunk, s nem illő, hogy míg testvérem teletömi a bendőjét, én éhezem." Ha valaki meglát- ta, hogy a szembejövő finom gyolcsruhát hord, azt mondta: "Add nekem ruhádat, mert Atón nevében mindnyájan testvé- rek vagyunk, és nem illő, hogy testvér a testvérénél jobban öltözzék." Azt, akinek nyakában, vagy ruháján Ámon szarvát találták, elvitték, hogy malomköveket forgasson, gyökereket ásson ki a földből, vagy bontsa a leégett házakat. De jó néhá- nyat agyonvertek közülük, és jó néhányat a krokodilok étkéül vízbe hajítottak, mert a krokodilok már egészen Théba rak- partjaihoz jöttek, hiszen nem zavarta őket senki. Állkapcsaik csattogása elvegyült a kék és vörös póznák körül civódó nép lármájával. Semmiféle rend nem volt többé. Így telt el kétszer harminc nap, és Atón birodalma a földön nem tartott tovább, hanem széthullott. Mert a Kús földjéről hajókon ideszállított néger csapatok és az Eje által fizetett sardánok körülvették a várost, lezártak minden utat, és elzár- ták a folyót is, úgyhogy senki nem menekülhetett többé. Ámon hívei minden városban fellázadtak és velük fellázadt mindenki, aki jót akart Egyiptomnak. Még a jámbor és türelmes és békés emberek is fellázadtak, szólván: "Akarjuk, hogy visszatérjen a régi rend, mert az új renddel torkig vagyunk, és Atón már eléggé kifosztott bennünket." De én, Szinuhe, azt mondtam a népnek: - Meglehet, sok rossz történt ama napokban. Meglehet, a hamisság megtaposta az igazságot, és sok ártatlannak kellett szenvednie gonoszok helyett. De Ámon mégiscsak a félelem és a sötétség istene, s az embereken tudatlanságuk miatt ural- kodik. Atón az egyedülvaló isten, mert bennünk magunkban, és rajtunk kívül egyaránt él, s más isten nem létezik. Küzdjetek hát Atónért mindnyájan, ti rabszolgák, szegények, teherhor- dók, és szolgák, mert vesztenivalótok nincs többé, s ha Ámon győz, bizony rabság és halál vár rátok! Küzdjetek Ehnaton fáraóért, mert hozzá fogható ember még sohasem született e világra, szájából az isten beszél, s a világ megújítására ilyen alkalom még sohasem nyílt, és a fáraó után sem nyílik soha többé a jövőben! De a rabszolgák és teherhordók harsányan nevettek rajtam. - Ne beszélj nekünk badarságokat Atónról, mert minden isten egyforma, és egyformák mind a fáraók is ! De te jó ember vagy, Szinuhe - noha bizony együgyű - s bekötötted eltört kezünket, meggyógyítottad felsebzett térdünket anélkül, hogy ajándékot kértél volna érte. Dobd el hát kezedből azt a buzo- gányt, úgysem tudod meglóbálni, hiszen nem katonának szü- lettél, és ha Ámon hívei meglátják, megölnek téged. Nem akarunk neked rosszat, Szinuhe. Nekünk viszont mindegy, még ha meghalunk is, mert kezünket beszennyeztük vérrel, és jó napokat éltünk, pompás ágymennyezetek árnyékában feküdtünk, és aranyserlegből ittunk, noha már nem tudjuk, érdemes volt-e fáradozni mindezért. Mindenesetre, most vé- get ér ünnepünk, és fegyverrel kezünkben akarunk meghalni, mert megízleltük a szabadságot, éltünk jó napokat, s ezután nem ízlik többé a rabság. Gyógyítsd meg sebeinket, enyhítsd fájdalmainkat, ha akarod, de ne lóbáld közöttünk azt a buzo- gányt, mert e látvány annyira megnevettet bennünket, hogy a nevetéstől kétrét görbedünk, lándzsáink kihullanak kezünk- ből és könnyű zsákmányává válunk a négereknek, a sardánok- nak, meg Ámon híveinek. Szavaikra elszégyelltem magam, eldobtam a buzogányt, és házamból a Krokodilfarokba vittem orvosi ládikámat, hogy sebeiket gyógyítsam. Három nappalon és három éjszakán át folyt a küzdelem Théba városában. Számtalan sok ember szarvra cserélte a keresztjét, és Ámon oldalára állt, még többen eldobták kezükből a fegyvert, és házakba, borpincékbe, magtá- rakba, meg a kikötőbeli üres kosarakba rejtőztek. De a rabszol- gák és a kikötő teherhordói mind részt vettek a harcban, és azok voltak a legbátrabbak, akik legkevésbé kiabáltak. Velük küzdöttek azok, akiknek orrát és fülét levágták, és éppen ezért tudatában voltak annak, hogy őket mindenképpen felismer- nék. Három nappalon és három éjszakán át harcoltak Thébá- ban. A rabszolgák és a teherhordók felgyújtották a házakat, és éjszakánként a tűz fényénél hadakoztak. Felgyújtották a házakat a négerek és sardánok is, fosztogattak, raboltak, és mindenkit leterítettek, aki eléjük került, akár Atón keresztvise- lője, akár Ámon híve volt. Élükön a város ostromlójaként ugyanaz a Pepitaton állt, aki a Kosok útján és Ámon temploma előtt legyilkoltatta a népet, de most újra Pepitamon volt a neve, s Eje pap választotta őt, mivel a fáraó tisztjei között ő volt a legmagasabb rangú és legtanultabb. De én, Szinuhe, a Krokodilfarokban kötöztem a rabszolgák sebeit, és gyógyítottam a teherhordók bezúzott koponyáit. Merit minden ruhámat, de saját ruháit és Kaptah ruháit is darabokra vágta a kötözéshez, a kis Thot meg bort hordott azoknak, akiknek fájdalmait csillapítani kellett. Akik bírtak, sebesülten is visszatértek a harcba, de az utolsó napon már csupán a kikötőben és a szegények negyedében állt a harc. A háborúhoz szokott négerek és sardánok úgy vágták a népet, akár a gabonát, a szűk sikátorokban patakzott a vér, s a kőrak- partokról is vér csurgott a folyóba. Soha még nem aratott a halál ilyen bőségesen Kemet földjén, mert ha valaki elesett, s nem volt ereje a felkeléshez, átdöfték őt lándzsáikkal a nége- rek és Ámon hívei, de ugyanígy tettek a rabszolgák és teher- hordók is a kezükbe került Ámon-hívekkel. Ám én minderről nem sokat tudtam, mert sebeket kötöztem a Krokodilfarok- ban, és nem néztem, mi történik körülöttem. Ehnaton fáraóért cselekedtem mindezt, úgy gondolom, bár nem tudom bizo- nyosan, hiszen az ember saját szívét nem ismeri. De a teherhordók és rabszolgák legerősebb és leghangosabb embereiket megválasztották parancsnoknak, és ezek a parancs- nokok harc közben betértek a Krokodilfarokba, hogy borral felfrissítsék magukat. A vértől és a harc bódulatától részegen rám nevettek, kemény tenyerükkel megveregették vállamat, és azt mondták: - A kikötőben foglaltunk számodra egy ké- nyelmes kosarat, melyben elrejtőzhetsz, Szinuhe, mert talán csak nem kívánsz mellettünk függeni fejjel lefelé a falakon ma este. Nem kellene már elrejtőznöd, Szinuhe? Hiszen hasz- talan már bekötni a sebeket, ha felhasítják őket nyomban utána. Ám én ekképpen válaszoltam nekik: - Királyi orvos vagyok, és senki nem merészel kezet emelni reám. Akkor még jobban kacagtak rajtam, bőségesen ittak, és visz- szatértek a harcba. Végül Kaptah jött hozzám. - Házad lángokban áll, Szinuhe, s Ámon hívei késükkel ledöfték Mutit, mivelhogy megfenyegette őket a sulykolófával, amikor házadat felgyújtották! Itt az ideje magadra öltened a legfinomabb gyolcsot és rangod összes jelét, hogy megmene- külj. Ezért hagyd itt ezeket a sebesült rabszolgákat és rablókat, s kövess a hátsó szobába, hogy mindketten felöltözzünk és rangunkhoz méltóan fogadhassuk Eje pap tisztjeit. Néhány boroskorsót elrejtettem eme rablók elől, hogy meg tudjam békíteni a papokat és a tiszteket, s folytatni tudjam tisztességes mesterségemet. Merit is nyakamra tette kezét, és így könyörgött: - Mentsd magad, Szinuhe, és ha magadért nem akarod megtenni, tedd meg értem, és a kicsi Thot kedvéért! De a virrasztás, a csalódottság, a halál és a harci zsivaj úgy megrészegített, hogy már nem tudtam többé saját szívem- ről, hanem így szóltam: - Mit törődöm a házammal, mit törődöm magammal, veled és Thottal ! A kiömlő vér Atón előtt testvéreimnek vére, és ha Atón birodalma romlásba dől, nem akarok élni tovább. Miért beszéltem ily esztelenül, nem tudom. Valami más beszélt belőlem, mert gyenge szívem nem beszélt többé. Nem is tudom, hogyan menekülhettem volna el, vagy ment- hettem volna meg bármit, mert egy pillanatba sem telt, és sardánok meg négerek betörték az ivó ajtaját, s benyomultak. Egy pap vezette őket, feje borotvált volt, és arca szent olajtól fénylett. Öldösni kezdték a sebesülteket, akik vérükben feküd- tek a padlón; a pap a szent szarvval kidöfte szemüket, a csíkos- ra festett négerek pedig tipródva ugráltak rajtuk, hogy a vér csak úgy bugyogott sebeikből. És a pap ordított: - Ez itt Atónnak a fészke, tűzzel tisztítsuk meg! Szemem láttára zúzták széjjel a kicsi Thot fejét, szemem láttára gyilkolták meg lándzsával Meritet, aki ölében igyeke- zett megóvni őt, és én nem kelhettem védelmükre, mert a pap fejbe vágott a szarvval. Kiáltásom torkomban rekedt, és ezután már nem is tudtam többé mindarról, ami történt. A Krokodilfarok előtt, a szűk utcán tértem eszméletre, s először nem tudtam, hol vagyok; azt hittem, álmot látok, vagy már meghaltam. A pap elment, a katonák lerakták lán- dzsáikat, és itták a bort, melyet Kaptah kínált nekik, tisztjeik meg ezüstfonatú korbácsukkal nógatták őket a harc folytatásá- ra. Lobogó lánggal égett el szemem láttára a Krokodilfarok, mert belseje fából volt, és úgy égett, mint a száraz nád a folyóparton. Akkor eszembe jutott minden, és megpróbáltam lábra állni, de erőm cserbenhagyott. Mivel felállni nem bír- tam, térdemre és tenyeremre támaszkodva mászni kezdtem. Odavonszoltam magam a lángoló ajtóhoz, s bemásztam a tűz- be, hogy elérjem Meritet és Thotot. Kevés hajam megperzse- lődött, ruhám is lángot fogott, s megégett a kezem és a térdem, míg végül Kaptah kiáltozva és jajveszékelve odafutott hozzám, kivonszolt a tűzből, porban megforgatott, és ruhámnak tüzét eloltotta. A katonák e dolgok láttán hangosan nevettek, s tér- düket csapkodták. Kaptah azt mondta nekik: - Bizonyára kissé megbolondult, mert a pap fejbe kólintotta a szarvval. De a pap megkapja még érte a büntetését, hiszen ő királyi orvos, akihez nem szabad hozzányúlni, s szintúgy alsó fokozatú pap, jóllehet kénytelen volt rossz ruhákat ölteni, s rangjának jeleit elrejteni, hogy megmenekülhessen a nép dühétől. De én csak ültem az utca porában, megégett kezemmel fejemet fogtam, és megperzselt szememből ömlött, áradt a könny . - Merit! Merit! Én Meritem! - kiáltottam jajgatva. Ám Kaptah hevesen oldalba taszított. - Hallgass, te bolond! - súgta. - Hát nem elég bajt hozott már mindnyájunk fejére az esztelenséged? - Mivel nem hall- gattam el, arcát odanyomva hozzám, keserűen suttogta: - Mindez térítsen már észhez, uram, mert bizony most teli serleggel kaptál, annyira teli serleggel, hogy még magad sem tudod ! Bár túlságosan késő, azért megmondom neked, hogy Thot a te fiad volt, a te magodból kelt életre, amikor első ízben ölelted Meritet és első ízben feküdtél oldalán. Azért mondom ezt el, hogy észhez térj ! Ő nem akarta neked elárulni, mert büszke és magányos volt, és te Ahetaton és a fáraó kedvé- ért elhagytad őt. Az a kicsi Thot a te véred volt, és ha nem vagy olyan bolond, szemében megláttad volna saját szemedet, szájának ívében saját szájadat. Életemet is odaadtam volna, ha megmenthetem, de esztelenséged miatt nem tudtam meg- menteni, és Merit sem akart elmenni tőled. Esztelenséged miatt haltak meg mindketten, ezért, remélem, uram, most eszedre térsz. Szavai elnémítottak, mereven bámultam rá. - Igaz ez? - kérdeztem. De midőn mindent végiggondol- tam, nem volt szükségem válaszára, hogy megtudjam: bizony igaz. Ezért csak ültem az utca porában, nem sírtam többé, és nem éreztem fájdalmakat, hanem minden megdermedt és bezárult bennem. Szívem is bezárult, úgyhogy nem törődtem vele, mi lesz a sorsom. A Krokodilfarok lobogó lánggal égett előttem, füstöt és kormot okádva reám, és vele égett Thot apró teste és Merit szép teste is. Testük legyilkolt rabszolgák és teherhordók kö- zött égett el, és még az örök életnek sem őrizhettem meg őket. Thot a fiam volt, és ha igaz, amit hittem, ereiben éppúgy a fáraók szent vére folyt, mint az én ereimben. Ha ezt korábban tudom, talán másképp lesz minden, mert a fia kedvéért az ember olyat is meg tud tenni, amit csupán a maga kedvéért nem tenne meg soha. De most minden túlságosan késő volt már; szent vére együtt égett el rabszolgák és teherhordók vérével, s ő többé nem létezett. És éreztem, hogy Merit talán nemcsak büszkesége és magá- nyossága miatt, hanem az én szörnyű titkom miatt is hallgatott a dologról. Ezért csak ültem az utca porában, füst és szikrák közepette, s testük lángnyelvei perzselték arcomat. Ezután minden kusza és zavaros volt számomra; engedtem, hogy Kaptah vezessen oda, ahová akar, és ellenkezés nélkül követtem. Ejéhez és Pepitamonhoz vitt, mert a harc véget ért, és míg a szegények városrésze egyre égett, ők a kikötő kőrakpartján aranyos trónszéken törvényt ültek, s a katonák és Ámon hívei vezették eléjük a foglyokat. Mindenkit, akit fegyverrel a kézben találtak, a falakra akasztottak fejjel lefelé, mindenkit, akinek birtokában rablott zsákmány volt, a kroko- dilok étkéül a folyóba vetettek, s mindenkit, akinek nyakában, vagy ruháján Atón keresztjére akadtak, megbotoztak, és kény- szermunkára küldtek. A nőket kiszolgáltatták a katonáknak és a négereknek, hogy kedvüket töltsék velük, a gyermekeket Ámonnak adták, hogy ott nevelkedjenek templomaiban. Ily módon dühöngött a halál Thébában, a folyóparton, s Eje nem ismert irgalmat, mert el akarta nyerni a papok kegyét. "Megtisztítom Egyiptom földjét a gonosz vértől!" - mondta. Pepitamon szintén nagyon dühöngött, mert a rabszolgák és teherhordók kifosztották házát, feltörték a macskák ketrece- it, megették a macskák ennivalóját, a nekik szánt tejet meg a tejszínt hazavitték gyermekeiknek, amiért is a macskái ki- éheztek és megvadultak. Ezért ő sem ismert irgalmat, s két nap alatt a városban minden fal megtelt fejjel lefelé lógó férfi- akkal. De a papok ujjongva állították vissza Ámon szobrát a temp- lomban, és gazdag áldozatokat mutattak be neki. Eje kinevezte Pepitamont Théba helytartójává, és sietve Ahetatonba utazott, hogy a fáraót rábírja a hatalomtól való megválásra, és hogy utódjának segítségével megerősítse saját hatalmát. Nekem azt mondta: - Kövess engem, Szinuhe, mert ki tudja, talán szükségem lesz orvosi tanácsra, hogy akaratommal meghajlíthassam a hamis fáraót ! - Bizony követlek, Eje, mert teli serleggel kívánok kapni -feleltem. De ő nem értette, hogy mire gondoltam e szókkal. Így hajóztam vissza Eje pap társaságában Ahetatonba a megátkozott fáraóhoz. Ám Horemheb is hallotta Taniszban, hogy mi történt Théba falai közt, és mindenütt a folyó mentén. Gyorsan megrakatta hát katonasággal a hadihajókat, és felfelé hajózott a Níluson Ahetatonba. Amint felfelé tartott, minden város és falu megbékélt a folyó mentén; a templomok újra megnyíltak, az istenek szobrait helyükre állították, és gondo- lom, a krokodilok is áldották nevét. Horemheb nagyon sietett, hogy Ejével egy időben érjen Ahetatonba, s versenghessen vele a hatalomért. Ennélfogva minden rabszolgának megke- gyelmezett, aki lerakta fegyverét, és nem büntetett meg senkit, aki Atón keresztjét önszántából Ámon szarvára cserélte. Irgal- masságát ily módon egyre magasztalta a nép, noha egyáltalán nem szívből fakadt, mert Horemheb csupán meg kívánta őriz- ni a fegyverforgató férfiak életét a háborúhoz. A papok is nagyon dicsérték őt mindenütt a folyó mentén, amerre hadihajói elhaladtak, mert a bezárt templomokat újra kinyittatta, a ledöntött istenszobrokat visszaállította helyükre, és olykor, ha jókedve volt, még áldozott is az isteneknek. De Ahetaton városa átkozott föld volt. Papok és Ámon hívei őriztek minden oda vezető utat, és mindenkit agyonver- tek, aki onnan elmenekült, s nem volt hajlandó a keresztet szarvra cserélni, és áldozni Ámonnak. A folyót is elzárták rézláncokkal, úgyhogy a folyón sem tudott elmenekülni senki. A legtöbb menekülő azonban szívesen áldozott Ámonnak, és átkozta Atónt, mert Atónból Ahetaton lakóinak is elegük volt. A hajóról nézvén, többé nem ismertem meg Ahetaton városát, mert halálos csend uralkodott benne. Ligeteiben el- fonnyadtak a virágok, a zöld pázsit sárgára égett, mivel senki nem locsolta többé a ligeteket s az elültetett növényeket. Ma- darak sem énekeltek a naptól elpusztított fákon, a várost undo- rító, fertelmes bűz töltötte be, melynek senki nem tudta okát. Eje pap előreküldött a fáraóhoz, hogy elmondjam neki mindazt, ami történt, mert Ehnaton, mint barátjában, megbí- zott bennem. Így léptem újra a fáraó elébe, de bensőmben minden megdermedt, sem bánatot, sem örömet nem éreztem többé, szívem elzárkózott tőle. Ehnaton felém fordította sor- vadástól szürke arcát - keze ernyedten csüngött a térdén -, elhomályosult szemmel nézett reám, és megkérdezte: - Szinuhe, te vagy az egyetlen, aki visszatérsz hozzám? Hol van minden hívem? Hol vannak, akik szerettek engem, és akiket én is szerettem? - Újra a régi istenek uralják Egyiptomot - mondtam -, és a papok Thébában a nép örömujjongása közepette Ámon- nak áldoznak. Ők megátkoztak téged, Ehnaton fáraó, és meg- átkozták városodat, mindörökre megátkozták nevedet, és ki- vésték már minden feliratból. Türelmetlenül megmozdította kezét, s a lázas szenvedély újra kiült arcára, amint megszólalt: - Nem kérdezem, mi történt Thébában, csak azt kérdezem : hol vannak híveim, hol vannak mindazok, akiket szerettem? - Hiszen veled van szép feleséged, Nefertiti; a leányaid is veled vannak. Az ifjú Szekenré lándzsával halakat fog a Nílusból, és Tut temetést játszik bábuival, éppúgy, mint az- előtt. Mit törődsz a többivel? S akkor azt kérdezte : - Hol van Thotmesz barátom, aki a te barátod is, és akit szerettem? Hol van ő, a művész, akinek kezében a kő örök életre kelt? - Thotmesz meghalt miattad, Ehnaton fáraó - válaszoltam. - Négerek felnyársalták, és testét a folyóba vetették krokodilok étkéül, mivel ő hű volt hozzád. Meglehet, ágyadba köpött, de ezt most felejtsd el, hiszen elhagyott műhelyében sakál üvölt, tanítványai elmenekültek és szanaszéjjel hagyták szer- számait, s faragványait, melyeket örökkévalóvá tett volna. Ehnaton olyan mozdulatot tett kezével, mintha arcáról pók- hálót törölne le. Ezután egész sereg nevet sorolt fel, azokét, akiket szeretett, és némelyikre így szóltam. - Ő meghalt miattad, Ehnaton fáraó. - De legtöbbjükre így: - Legjobb ruháiba öltözve áldoz Ámonnak és átkozza neve- det, Ehnaton fáraó. - Végül kijelentettem: - Atón birodalma megdőlt, Ehnaton fáraó. Atón birodalma a földön nincs többé, hanem újra Ámon uralkodik. Elhomályosult szemével maga elé meredt, és vértelen kezét türelmetlenül mozgatván, azt mondta: - Igen, igen; tudok már mindent. Látomásaim megmond- ták nekem. Az örök birodalom nem fér földi határok közé. Minden úgy lesz, mint régen, és félelem, gyűlölet és gonoszság uralkodik a világon. Bizony jobb lett volna, ha meghalok, és talán még jobb, ha soha nem születek a világra, hogy meglás- sam mindama rosszat, ami történik benne. Vaksága feldühített, és hevesen szóltam: - Kis részét sem láttad mindama rossznak, ami temiattad történt, Ehnaton fáraó. Fiadnak vére nem ömlött kezedre, és szeretett nőd halálsikolya nem dermesztette meg szívedet. Ezért a beszéded ostoba beszéd, Ehnaton fáraó ! Fáradtan válaszolta: - Távozz hát tőlem, Szinuhe, ha ily nagyon gonosz vagyok ! Távozz tőlem, hogy ne kelljen többé szenvedned miattam. Távozz tőlem, mert meguntam arcod nézését, és meguntam minden ember arcának nézését, mivel mindenkinek arca mö- gött vadállat pofáját látom. Ám én leültem eléje a padlóra. - Egyáltalán nem távozom tőled, Ehnaton fáraó, mert teli serleggel kívánok kapni, bizonyára ezért is születtem a világra, és ez már születésem napja előtt megíratott a csillagokban. Tudd meg hát, hogy Eje pap érkezik színed elé, városod északi határán pedig Horemheb megfújatta a kürtöket és a folyót elzáró rézláncokat szétvágatta, hogy hozzád vitorlázhas- sék. Kissé elmosolyodott és széttárta tenyerét. - Eje és Horemheb, a gazság és a lándzsa ! Ők hát az egyedü- li hűségesek, és eljönnek hozzám! Ezután nem beszélt már semmit, én sem beszéltem hozzá, csak hallgattuk a vízóra halk csobogását, míg Eje pap és Ho- remheb a színe elé nem érkezett. Épp hevesen civódtak, arcuk sötét volt a méregtől, görcsösen lélegeztek, és egyszerre fogtak a beszédbe Ehnaton előtt, nem törődvén többé a méltóságával. Eje azt mondta: - Meg kell válnod a hatalomtól, Ehnaton fáraó, ha meg akarod őrizni életedet. Uralkodjék helyetted Szekenré, térjen vissza Thébába, és áldozzon Ámonnak, így a papok felkenik fáraóvá, és fejére teszik a vörös és fehér koronát. De Horemheb így beszélt: - Lándzsáim megmentik számodra a koronát, Ehnaton fá- raó, hogyha visszatérsz Thébába, és áldozol Ámonnak. A pa- pok talán zúgolódnának, de korbácsommal lecsillapítom őket, és ha szent háborút hirdetsz, hogy Szíriát visszafoglaljad Egyiptomnak, akkor zúgolódásukat elfelejtik. Ehnaton mindkettejükre ránézett; sorvadó arcán halott mo- soly ült. - Fáraóként élek, fáraóként halok meg - mondta. - Sohasem adom meg magam, hogy a hamis istennek áldozzak, és sohasem adom meg magam, hogy háborút hirdessek, véron- tással menteni hatalmamat. A fáraó beszélt. - Így szólván, ruhájának szélével eltakarta arcát, elment, és egyedül hagyott hármunkat a nagy teremben, miközben orrunk halálszagot érzett. Eje tehetetlenül tárta szét karját, és ránézett Horemhebre. Horemheb is széttárta karját, és Ejére nézett. Én a padlón ültem, mert térdemben már nem volt erő, és őket néztem. Eje hirtelen ravaszul elmosolyodott, és így szólt: - Horemheb! A lándzsák a te kezedben vannak, és a trón a tied. Tedd hát a fejedre mindkét koronát, melyekre áhítozol ! De Horemheb csúfondárosan nevetett rajta. - Ilyen ostoba nem vagyok. Tartsd meg ganajos koronádat, ha akarod, mert a lándzsák felszúrják hátsó felemet, hogyha hegyükre ülök, de meg nincsen is királyi vér mögöttem. Jól tudod, hogy mindazok után, ami történt, semmi sem térhet vissza régi medrébe, Egyiptomot éhség és háború fenyegeti. Ha most elfogadnám a koronát, a nép engem okolna mindama rosszért, ami jönni fog, és te könnyű szerrel meg tudnál buk- tatni, midőn elérkezettnek látod rá az időt. - Legyen hát Szekenré, hogyha hajlandó Thébába vissza- térni. Ha nem ő, akkor Tut. Tut bizonyára hajlandó lesz rá. Feleségük ereiben szent vér folyik. Viseljék ők a nép dühét, míg megjavulnak az idők. - Tehát az ő árnyékukban akarsz uralkodni - szólt Horem- heb. - Elfelejted - válaszolta Eje -, hogy tiéd a hadsereg, és vissza kell verned a hettitákat. Ha ezt megteszed, nincs nálad erősebb Kemet földjén senki. Ily módon vitatkoztak egymással, míg rájöttek, hogy sorsuk egymáshoz van kötve, és egyik sem boldogulhat a másik nél- kül. Ezért Eje végül így beszélt: - Bevallom nyíltan, hogy legjobb tudásom szerint igyekez- telek legyőzni téged, Horemheb. Most azonban te, sólyom fia, nálam erősebbre nőttél, és nem élhetek többé nélküled, mert ha a hettiták megtámadják az országot, nincsen örömöm a hatalmamból; és még el sem tudom képzelni, hogy efféle Pepitamon háborút viselhetne a hettiták ellen, noha vérontásra és hóhérmunkára megfelel. Legyen hát e nap szövetségünk napja, Horemheb, mert együtt képesek vagyunk uralkodni Egyiptomon, ám egyedül mindketten elbukunk. Nélkülem a hadsereged erőtlen, hadsereged nélkül pedig elvész Egyip- tom. Esküdjünk meg tehát Egyiptom minden istenének nevé- re, hogy mától fogva összetartunk. Öreg ember vagyok már, Horemheb, és meg akarom ízlelni a hatalom mézét, te viszont fiatal vagy, és van időd várni. - Nem vágyom a korona után, csak egy jó háborút szeretnék ganajos csavargóimnak - válaszolt Horemheb. - De minderre biztosítékot akarok kapni, mert különben megcsalsz az első adandó alkalommal, ne is tagadd! Hiszen ismerlek. Eje, karját széttárva, így szólt: - Ugyan miféle biztosítékot adhatnék neked? Hát nem a hadsereg az egyetlen tartós biztosíték? Horemheb arca elsötétült, gyötrődve nézett végig a falakon, és szandáljával a kőpadlót dörgölte, mintha ujját homokba akarta volna ásni. - Feleségül akarom Baketaton hercegnőt! - mondta végül. - Igen, korsót akarok törni vele, hasadjon bár széjjel ég és föld, s ebben te sem bírsz megakadályozni ! - Aha ! Már értem, miben sántikálsz. Ravaszabb vagy, mint gondoltam, ezért tisztellek téged. Ő már visszaváltoztatta ne- vét Baketamonra, a papoknak semmi bajuk nincs vele, és ereiben a nagy fáraó szent vére folyik. Bizony, ha őt elveszed, törvényes jogot nyersz a koronára, Horemheb, és nagyobb jogot, mint Ehnaton leányainak férje, mert mögöttük nincs más, csak a hamis fáraó vére. Bizony, nagyon ügyesen számí- tottál, Horemheb, de ehhez nem adhatom hozzájárulásomat. Legalábbis még most nem, mert akkor teljesen kezedben va- gyok, és nincs többé rajtad semmi hatalmam. De Horemheb így kiáltott: - Tartsd meg ganajos koronáidat, Eje ! A koronáknál jobban epekedem utána, és epekedtem utána attól a pillanattól, ami- kor először megláttam szépségét az arany házban. Arra vá- gyom, hogy véremet egybevegyítsem a nagy fáraó vérével, hadd szülessenek ágyékomból Egyiptom királyai. Te csak a koronákért epekedsz. Vedd hát a koronákat, ha az időt elérke- zettnek látod, és lándzsáim támogatni fogják trónszékedet, de add nekem a hercegnőt ! Így csak teutánad fogok uralkodni, élj bár még sokáig, mert mint magad mondottad, van időm várni. Eje megdörgölte száját, sokáig töprengett és arca pillanatról pillanatra elégedettebb kifejezést öltött. Észrevette ugyanis, hogy megtalálta a horgot, mellyel Horemhebet arra ránthatja, amerre akarja. De én csak ültem a padlón, párbeszédüket hallgatván, és csodálkoztam az emberek szívén, hiszen képesek voltak a koronákon osztozkodni, noha a szomszéd szobában Ehnaton még élt és lélegzett. Végül Eje azt mondta: - Régóta várod már hercegnődet, bírsz még várni egy ideig, mert először keserves háborút kell folytatnod, s a háború nem illik a házassági előkészületekhez. A hercegnő beleegyezé- se is időt követel, mert bizony, ő nagyon lebecsül téged, hiszen ganajos lábujjakkal jöttél a világra. De nekem, és csak nekem áll módomban megnyerni beleegyezését, és Egyiptom minden istenére esküszöm neked, Horemheb, hogy azon a napon, amelyen fejemre teszem a vörös és fehér koronát, saját kezem- mel fogom eltörni a korsót köztetek, s akkor tiéd a hercegnőd. Ennél többet nem engedhetek, hiszen akkor is a kezedbe adom magam. Horemhebnek nem volt türelme tovább alkudozni. - Legyen hát! Fejezzük be jól ezt az egész ganajos ügyet! Nem hiszem, hogy feleslegesen késlekednél, amikor oly na- gyon sóvárogsz a koronák után, amelyek ugyan csupán játék- szerek. - Felhevültségében egészen megfeledkezett rólam, de körültekintvén, észrevett, és nagyon megdöbbent. - Szinuhe! Te még itt vagy? Gonosz nap ez, mert olyan dolgokat hallottál, melyeket nem szabad illetéktelen füleknek hallani, és ezért úgy vélem, meg kell hogy öljelek, noha igazán nem szívesen teszem, mivel barátom vagy. Szavai ugyancsak nevetésre késztettek, amikor elgondol- tam, hogy ők, Eje és Horemheb, mindketten illetéktelenek, mégis osztozkodnak a koronán egymás között, én viszont itt ülök a padlón, noha talán én vagyok az egyetlen illetékes, a nagy fáraó egyetlen férfiörököse, és ereimben szent vér csör- gedez. Ezért nem tudtam fékezni nevetésemet, s kezemet szá- jam elé tartván, fülsértő hangon vihogtam, akár egy vén- asszony. Eje igen megsértődött. - Egyáltalán nem illő nevetned, Szinuhe ! - mondta. - Ezek komoly dolgok, és nevetésnek most nincs helye. Bár megérde- melnéd, mégsem ölünk meg. Jobb, hogy mindent hallottál, és tanúnk lehetsz. Amit ma e helyen hallottál, soha senkinek nem szabad elmondanod, mert szükségünk van reád. Minden eskünél erősebben kötünk magunkhoz, mert talán te is megér- ted, hogy Ehnaton fáraónak itt a legfőbb ideje meghalni. Ezért, orvosa lévén, még a mai napon meg kell lékelned a koponyáját, és ügyelned kell arra, hogy késed elég mélyre hatoljon fejébe, s meghaljon, mint a szokás kívánja. De Horemheb kijelentette: - Ebben a dologban az én kezem nem lesz benne, mert úgyis elég ganajos már Eje kezének érintésétől. Ám amit Eje mond, az igaz, Ehnaton fáraónak meg kell halnia, hogy Egyip- tom megmeneküljön. Más tanács többé nem segít. Szájam elé tartván kezemet, tovább vihogtam, mígnem az- tán lecsillapodván, így beszéltem: - Orvosként nem lékelhetem meg koponyáját, mert ahhoz nincsen elegendő ok, és mesterségem kötelezettségei nem en- gedik, hogy ilyet tegyek. De legyetek nyugodtak, mert barátja- ként majd jótevő orvosságot keverek neki. Ha megissza, elal- szik tőle, és többé nem ébred fel soha. Ily módon hozzátok kötöm magam, és sohasem kell félnetek, hogy rosszat mondok rólatok. Ekképp szólván, elővettem a tarka üvegtégelyt, amelyet egy- kor Herihortól kaptam, és arany serlegben borba kevertem a benne levő orvosságot. Nem volt rossz szaga. Kezembe fogtam a serleget, és mindhárman Ehnaton szobájába men- tünk. A fáraó levette fejéről a koronákat és a görbe botot melléjük tette, és szürke arccal, vöröslő szemmel feküdt ágyán. Eje kíváncsian odament, hogy megtapogassa a koronákat, az- tán kipróbálta az aranyos korbács súlyát, és ekképpen szólt: - Ehnaton fáraó! Barátod, Szinuhe, jótevő orvosságot ke- vert neked. Idd meg, ettől meggyógyulsz, és holnap újra be- szélgetünk az összes szomorú dolgokról. A fáraó felült ágyán, kezébe vette a serleget, és felváltva nézett hol egyikünkre, hol másikunkra. Fáradt tekintete keresztülhatolt rajtam, úgyhogy hátgerin- cem megremegett szemének erejétől. - A beteg állaton bunkóval könyörülnek. Te könyörülsz meg rajtam, Szinuhe? - kérdezte. - Ha így van, köszönöm neked, mert csalódásom keserűbb a halálnál, és a halál a mai napon kedvesebb nekem, mint a mirhának illata. - Idd meg, Ehnaton fáraó - mondtam neki. - Idd meg Atónnak kedvéért. Horemheb is megszólalt: - Idd meg, barátom, Ehnaton. Idd meg, hogy Egyiptom megmeneküljön. Én majd leplemmel betakarom erőtlensége- det, úgy mint hajdan Théba mellett a sivatagban. Ehnaton ivott a serlegből, de keze oly erősen reszketett, hogy a borból az állára is löttyent. Akkor mindkét kezével megfogta a serleget, fenékig ürítette, és a fejtámasztó fára támaszkodva, újra végignyúlt ágyán. Sokáig meredtünk rá mindhárman. Nem szólt többé hozzánk, fénytelen, vöröslő szemével látomásaiba merült. Egy idő múltán teste reszketni kezdett, mintha fáznék. Horemheb levette vállkendőjét és a fáraóra terítette, ám Eje a koronákért nyúlt és fejére próbálgat- ta mindkét kezével. Ily módon halt meg Ehnaton fáraó, és a halált én itattam vele. De miért tettem ezt, nem tudom, mert az ember nem ismeri saját szívét. Mégsem gondolom, hogy Egyiptomért, inkább Meritért és a kicsi Thotért tettem, aki a fiam volt. Bizony nem annyira a fáraó iránt érzett szeretetből, inkább haragom és keserűsé- gem miatt, és mindama rossz miatt, amit ő okozott. De minde- nekelőtt bizonyára azért, mert a csillagokban meg volt írva, hogy be kell telnie mértékemnek. Amidőn haldokolva láttam őt, azt hittem, hogy mértékem betelt, de az ember nem ismeri saját szívét, és az ember szíve telhetetlen, telhetetlenebb, mint a krokodil a folyóban. Látván, hogy meghalt, elhagytuk az arany házat, és megtil- tottuk a szolgáknak, hogy zavarják őt, mert alszik. Csak a következő reggelen találták meg tetemét, és nagy jajgatásba kezdtek, a jajgatás és sírás betöltötte az arany házat, noha úgy vélem, sokan megkönnyebbültek halálán. De Nefertiti királyné könnytelenül állt a fáraó ágya mellett, arca kifürkész- hetetlen volt. Szép kezével mégis megérintette Ehnaton vézna ujjait, és megsimogatta arcát, amikor megérkeztem, hogy köte- lességemhez híven elvigyem a testét a Halál Házába. Ahet- atonban már csupán a Halál Házában és az arany házban voltak még emberek. Ily módon elkísértem a fáraó testét a Halál Házába, és a halottmosókra meg a balzsamozókra bíz- tam, hogy az örök életnek megőrizzék. Ekképpen a törvényhez és a szokáshoz híven a fiatal Szeken- ré lett a fáraó, de ő a bánattól egészen megzavarodott. Csak révetegen nézegetett maga körül, anélkül, hogy egy értelmes szót bírt volna mondani, mert megszokta, hogy Ehnatontól kapja minden gondolatát. Eje és Horemheb szóltak hozzá, azt mondták, sürgősen Thébába kell utaznia, hogy áldozzon Ámonnak, ha a koronákat meg akarja tartani fején. Ő azonban nem fogadta meg szavukat, mert gyermeteg ifjú volt, és álmo- kat látott nyitott szemmel. Ezért így beszélt: - Meghirdetem Atón világosságát minden népnek, s temp- lomot építek apámnak, Ehnatonnak, és istenként szolgálom őt templomában, mert ő nem olyan volt, mint a többi ember. Keményfejűségét látván, Eje és Horemheb otthagyták. Másnap az történt, hogy éhségében a folyóra ment, s ott lándzsával halat akart fogni. Csónakja felborult, és testét felfal- ták a krokodilok. Legalábbis így mesélték, de hogyan történt valójában mindez, nem tudom. Nem hiszem azonban, hogy Horemheb ölte meg; inkább Eje volt a tettes, akinek hatalma érdekében sürgősen vissza kellett térnie Thébába. Ezek után Eje és Horemheb a fiatal Tuthoz mentek, aki szobájának padlóján felesége, Anhszenaton társaságában, szo- kása szerint bábuival temetést játszott. Horemheb így szólt hozzá: - Hallod-e, Tut! Itt az ideje, hogy felkelj arról a ganajos padlóról, mert te vagy most a fáraó. Tut azonnal engedelmesen felkelt a padlóról, felült az ara- nyos trónra, és ekképpen beszélt: - Fáraó vagyok? Igazán nem csodálkozom rajta, mert min- dig éreztem, hogy különb vagyok a többieknél, és csak helyén- való, hogy fáraó lettem. Korbácsommal majd megbüntetek minden gonosztevőt, görbe botommal megoltalmazom a jókat és a jámborokat. - Ne fecsegj badarságokat, Tut ! - mondta neki Eje. - Min- dent úgy csinálsz, ahogyan én parancsolom, és fecsegésnek nincs helye. Először Thébába kell utaznunk, ünnepi menet- ben. Ott leborulsz Ámon előtt nagy templomában, áldozol neki, s a papok felkennek téged, fejedre teszik a vörös és fehér koronát. Megértetted? Tut egy pillanatig tűnődött, aztán megkérdezte: - Ha elutazom Thébába, építenek-e nekem is ugyanolyan sírt, mint a többi, nagy fáraónak? Megtöltik-e a papok síromat játékokkal, és aranyos székekkel, és pompás ágyakkal? Mert ezek az ahetatoni sírok szűkek és szomorúak, és nekem nem elég, hogy sírom falán festések legyenek, hanem igazi játékokat akarok, és finom kék késemet is el akarom vinni oda, amelyet a hettitáktól kaptam. - Bizonyosan szép sírt fognak neked építeni a papok - erősí- tette meg Eje. - Okos fiú vagy, Tut, hogy amikor fáraó leszel, először a sírodra gondolsz; okosabb, mintsem magad is tud- nád. Ám mindenekelőtt meg kell változtatnod a nevedet. Tutanhaton nem felel meg Ámon papjainak. Legyen hát neved e naptól Tutanhamon! Tut cseppet sem ellenkezett, csak meg akarta tanulni új nevének írását, mert nem ismerte azokat a jeleket, melyekkel Ámon neve íródik. Ily módon írták le először Ahetatonban Ámon nevét. De Nefertiti, látván, hogy Tutanhamonból fáraó lett, és őt egészen elfelejtették, legszebb ruhájába öltözött, testét és haját bekenette finom olajokkal, noha gyászoló özvegy volt, aztán elment Horemhebhez a hajójára. - Bizony nevetnivaló - mondta -, hogy egy kiskorú fiúból fáraó lesz, s átkozott apám, Eje, kiragadja kezemből a nevelését, és az ő hatalmával uralkodik Egyiptomon, noha én vagyok a nagy királyi hitves és a királyi anya. Sőt, mi több, bizony szívesen nézegettek engem a férfiak, szép nőnek neveztek, és azt mondták, hogy Egyiptom legszebb nője vagyok, jóllehet, ez persze túlzás. Nézz hát meg engem, Horemheb, még ha a bánat el is homályosította szememet, és meg is hajlította hátamat ! Nézz meg engem, Horemheb, mert az idő drága ! A lándzsák a te kezedben vannak, és te meg én együtt talán sok olyat tervezhetnénk, amiből nagy haszna volna Egyiptom földjének. Azért beszélek neked minderről ily nyíltan, mert csupán Egyiptom javára gondolok, és tudom, hogy apám, az az átkozott Eje, kapzsi és ostoba ember, és Egyiptomnak rengeteg kárt okozna. Horemheb megnézte őt, Nefertiti pedig szétnyitotta előtte ruháját, és mindenféle módon kacérkodott, mondván, hogy a hajófülkében igen nagy a meleg. Semmit sem tudott Horem- heb és Eje titkos szerződéséről, és habár nő lévén talán megsej- tette Horemhebnek Baketamon utáni sóvárgását, úgy vélte, hogy szépségével könnyen legyőzi szívében a tapasztalatlan és elbizakodott hercegnőt. Hiszen az arany házban, midőn idegeneket engedett a fáraó ágyába köpni, hozzászokott a könnyű győzelmekhez. Ám szépsége nem hatott Horemhebre. Hidegen nézett rá. - Eléggé bemocskoltam magam már ganajjal ebben az átko- zott városban - jelentette ki -, nem akarok tőled még jobban összemocskolódni, szép Nefertiti. Azonkívül tollba kell mon- danom írnokaimnak egynémely háborút érintő levelet is, úgy- hogy nem érek rá játszadozni veled. Mindeme dolgokat Horemheb később mesélte el nekem. Tutanhamon beleegyezését megszerezvén, Eje sietve hajó- kat gyűjtött, s az egész udvar elhagyta Ahetaton városát, és hajóra szállt. Egyetlen élőlény sem maradt ott, kivéve a Halál Házának halottmosóit és balzsamozóit, akik Ehnaton fáraó testét készítették elő az örök életre, hogy eltemethessék abba a sírba, melyet magának a keleti hegyekben kivájatott. Ily módon az utolsó lakók is elmenekültek az Égi Magasságok Városából, és oly sietve, hogy egyikük sem nézett többé vissza. Az arany ház asztalain az étkezésről ott maradtak az edények, és Tut játékszerei is a padlón hevertek, hogy az örökkévalósá- gig temetési ünnepséget játsszanak. A sivatagi szél feltépte az ablakzárakat, és homokeső hullt a padlókra, melyeken cifra vadkacsák szárnyaltak az örökké zöldellő nádasokban, és tarka halak úsztak a hűs vízben. A sivatag újra visszatért Ahetaton parkjaiba, s a parkok halas- tavai kiszáradtak, öntözőcsatornáik eldugultak, gyümölcsfáik kihaltak. Az agyag letöredezett a házak faláról, a tetők beom- lottak; Ahetaton városa romhalmazzá vált, elhagyott termei- ben sakálok üvöltöttek, és a mennyezetes, puha ágyakban ütöt- tek tanyát. Ily módon halt meg Ahetaton városa, éppoly gyor- san, ahogy Ehnaton fáraó akarata a sivatagból egykor életre keltette. Théba népe nagy ujjongással fogadta Ámon visszatértét és az új fáraót, jóllehet még gyermek volt, mert az ember szíve oly dőre, hogy mindig bízik és reménykedik a jövőben, csalódásaiból sosem tanul, és a holnapot jobbnak képzeli, mint a mát. A nép ezért megtöltötte a Kosok útjának mindkét oldalát, a templom előtti teret, meg a külső udvarokat, ujjongó kiáltásokkal üdvözölte az új fáraót, és virágokat szórt elébe. Aki nem kiáltott, hanem szó nélkül, mogorván állt, azt Eje és Horemheb katonái lándzsanyelükkel bírták jobb belátásra. De a kikötőben és a szegények városnegyedében még egyre parázslottak a romok, fanyar füst szállt az ég felé, és a folyó töméntelen sok vértől és hullától bűzlött. A templom oromza- táról hollók és keselyűk nyújtogatták bevérezett nyakukat, s rikácsoltak. Annyira tele volt a gyomruk, hogy nem bírtak szárnyra kelni. A krokodilok is annyira jóllaktak, hogy már nem volt kedvük csapdosni farkukkal; ott hevertek a parton, s torkukat kitátva hagyták, hogy kis madarak lecsipdessék és letisztítsák fogaikról szörnyű lakomájuk nyomait. Itt-ott, a romok és az égő házak között, rémült asszonyok és gyerme- kek lopakodtak, az omladékok közt turkáltak, hogy volt ottho- nuk helyén megtalálják házi eszközeiket. A legyilkolt rabszol- gák és teherhordók gyermekei pedig a fáraó hadiszekereit kö- vették, összegyűjtvén a lovak trágyájából a megemésztetlen magokat, mert Thébában nagy éhség uralkodott. Én, Szinuhe, a rothadó vértől bűzlő rakparton járkáltam, s néztem az üres kosarakat és bárkákat, melyekben nem volt rakomány, aztán lábam a Krokodilfarok romjaihoz vitt, s Meritre és a kis Thot- ra gondoltam, akik Atón miatt és szívem esztelensége miatt haltak meg. Lábam a Krokodilfarok romjaihoz vitt, és Meritre gondol- tam, aki azt mondta nekem : "Csupán magányosságod takarója vagyok, ha nem használt szőnyeged." Eszembe jutott a kis Thot is, aki fiam volt, noha nem tudtam. Magam előtt láttam újra; arca és tagjai kisfiúsan lágyak voltak, nyakam köré fonta karját, és arcát arcomhoz szorította. Orromat csípős füst mar- ta, amint a kikötő porát tapostam, s szemem előtt megjelent Merit átdöfött teste, láttam a kis Thotot is, ahogy vér csurgott orrából és bemocskolta puha gyermeki hajfürtjét. Mindezt magam előtt láttam, és arra gondoltam akkor, hogy Ehnaton fáraó halála igen könnyű volt. Arra gondoltam, hogy semmi sincs a világon veszedelmesebb és szörnyűbb, mint a fáraók álmai, mert vér és halál fakad belőlük, és csak a krokodilokat hizlalják. Ehnaton fáraó istene minden reményemtől és örö- mömtől megfosztott. Tudtam, hogy minden isten sötét házak- ban lakik, és e házakból nincs visszatérés. Ehnaton fáraó ke- zemből itta meg a halált, de ez nem kárpótolt engem semmivel, a fáraó a halállal együtt megkapta a jótékony feledést. Ám én éltem, és nem tudtam feledni. Az elkeseredés lúgként emésztette szívemet. Keserűséget éreztem minden emberrel szemben, és a néppel szemben is, amely marhacsorda módjára bőgött a templom előtt, éppoly ostobán és ész nélkül, mint azelőtt, mit sem okulva szenvedésein. A kikötő sivár volt, mint maga a halál, de az üres kosarak halmazából egy emberi alak tűnt elő, és tenyerére meg térdére támaszkodván, felém mászott. Vézna férfi volt, tagjait az elég- telen táplálkozás már gyermekségének napjaiban elgörbítette. Megfeketedett nyelvével megnyalta száját, eszelős szemével rám nézett és így szólt: - Nem te vagy Szinuhe, a királyi orvos, aki Atón nevében bekötötted a szegények sebeit ? - Borzalmas hangon felneve- tett, és felkelt a földről, hogy ujjal mutasson rám, ekképp folytatván: - Nem te vagy Szinuhe, aki kenyeret osztottál a népnek, és azt mondtad: "Ez Atón kenyere, vegyétek és egyétek Atónnak nevében" Ha te vagy, az alvilág minden istenének nevére, adj nekem egy darab kenyeret, mert már sok napja rejtőzöm az őrök szeme elől, és még a folyóhoz sem merészkedtem, hogy igyam! Az alvilág minden istenének nevére kérlek, adj egy darab kenyeret, mert a nyál már megszá- radt szájamban, és hasam megzöldül, miként a fű! Nem volt kenyerem, amiből adhattam volna neki, de ő nem is várta, hogy adjak, csupán gúnyolódni akart elkeseredé- sében. - Volt egy kunyhóm - mondta -, és habár nyomorúságos kunyhó volt, és rothadt halaktól bűzlött, az én kunyhóm volt. Volt feleségem, és habár rút, elcsigázott és sovány volt, az én feleségem volt. Voltak gyermekeim, és habár szemem láttá- ra éhség gyötörte őket, az én gyermekeim voltak. Hol van most a kunyhóm, hol van a feleségem, hol vannak a gyermeke- im? A te istened rabolta el őket, Szinuhe! Atón, mindenek elpusztítója, mindenek tönkretevője rabolta el őket, és most nincs másom, mint ganaj a markomban, s hamarosan megha- lok, de azt se bánom. Leült elém a földre, öklét felpuffadt hasára nyomta, eszelős szemével maga elé meredt, és így suttogott: - Szinuhe! A játékunk talán mégis mindent megért, mert noha én meghalok, és társaim meghaltak, emlékünk talán fennmarad a nép ajkán. Talán megmarad azoknak a szívében, akik két kézzel dolgoznak, és botütéseket kapnak a hátukra, és ők még emlékezni fognak reánk akkor is, amikor a te Atóno- dat már réges-rég elfeledték, s fáraód átkozott nevét már réges- rég kivésték minden feliratból. Komor emlékünk talán meg- marad a nép szívében, és a gyermekek talán már anyjuk keserű tejéből tudomást szereznek rólunk, és tanulnak hibáinkból. Akkor ők már születésük idején megtudják azt, amit nekünk meg kellett tanulnunk. Megtudják, hogy nincs különbség em- ber és ember között, s hogy a gazdagok és előkelők bőre könnyen felhasad, ha késsel felmetszik, s hogy a vér az vér, akár éhező, akár jóllakott szívből ömlik. Megtudják, hogy rabszolgának és szegénynek nem szabad megbíznia a fáraók- ban, vagy a királyi orvosokban, vagy a törvényekben, vagy az előkelők szavaiban, hanem egyes-egyedül csak öklük erejé- ben bízhatnak, és maguknak kell meghozniok saját törvényei- ket. Aki nincs velük, az ellenük van, és ebben nem lehet irgalmazni, vagy kivételt tenni az emberekkel. Hiszen szíved- ben te sem voltál velünk, Szinuhe. Noha kenyeret osztottál nekünk, és lázító szavakat mondtál a fáraó Atónjáról, mégis ellenünk voltál. Minden isten egyforma, és minden fáraó, és minden előkelő egyforma, akkor is, ha maguk nem ismerik el. Ezt mondom én, Meti, a haltisztító, és nincs okom, hogy szavaimat megbánjam, mert hamarosan meghalok, testemet a folyóba dobják, és többé nem létezem. De valami itt marad belőlem, hogy bolyongjon, vándoroljon a földön, és megis- mersz majd, mint békétlenséget a rabszolgák szívében, mint titkos zsarátnokot a szemükben, mint keserűséget a sovány anyák tejében, midőn nyomorult csecsemőiket szoptatják. Én, Meti, a haltisztító, megerjesztek mindent, amíg minden meg nem erjed, amíg ki nem sütik az utolsó nagy kenyeret. Beszédéből és szeméből láttam, hogy a szerencsétlenség és a félelem elhomályosították értelmét. De ő sebes kezével megragadta térdemet, és így suttogott tovább : - Te, Szinuhe, aki sokat tanultál, és tudsz olvasni, meg írni, persze, azt hiszed, hogy egy haltisztító nem tud gondol- kodni. De bár a gondolkodás fáradságos, és sok gyötrelmet okoz, nekem elég nappalom és éjszakám volt a gondolkodás- hoz, míg a füvet rágcsáltam, s szopogattam a halaskosarak sós fonadékait. Ezért már tudom, hogy mi volt a hibánk, és miért kellett meghalnunk. Mert már kezünkben volt a hata- lom, miénk volt a föld, de hatalmunkat nem tudtuk használni. Megelégedtünk a rablással, a marakodással a zsákmány felett, s a lerészegedéssel, csak hogy mindegyikünk a legtöbb hasznot húzza a hatalomból. Teleettük, teleittuk magunkat, amikor ölnünk kellett volna, amikor folyton-folyvást ölnünk kellett volna, míg el nem pusztul mindenki, aki nincs velünk. De nyomorúságunkban az ölés mesterségét nem tanultuk meg, hanem éhezvén és nyomorogván, túlságosan tiszteltük az em- ber életét. Bizony, csak az a macskafajzat Pepitamon, és a fekete Eje tanítottak meg az ölés mesterségére, legyilkolván bennünket egy szálig. Ez a tanítás túl késői volt ahhoz, hogy hasznunkra váljék, de míg üres nádkosarakban rejtőzködtem, sok álmot láttam az ölésről, és ezeket az álmokat örökségként az utánam jövőkre hagyom. Amikor már meghaltam, ezek az álmok a sötétben tovalopóznak, besurrannak a rabszolgák és szegények álmai közé, míg csak az én álmaim láttán kezük és lábuk ujjai rángatózni nem kezdenek. Rám meredt lázban égő szemével, és sebes keze térdemet szorongatta. Akkor leborultam eléje a porba, és karomat fel- emelvén, szóltam: - Meti, te haltisztító! Látom, hogy rongyaid alatt kést rejte- getsz. Ölj meg tehát, ha bűnösnek tartasz ! Ölj meg hát, Meti, mert elegem van az álmokból és nincs többé örömöm ! Ölj meg, ha ezzel felvidíthatod szívedet! Más szolgálatot már nem tudok tenni neked. Meti előhúzta övéből a haltisztító kést, megtapogatta élét sebes kezével, és addig nézett rám, míg szeme elhomályosult. Sírva fakadt, és messzire eldobta a kést. - Már értem, hogy az ölés haszontalan, és nem nyerünk vele semmit, mert a kés vakon ledöfi a bűnöst és ártatlant egyaránt. Nem, Szinuhe! Felejtsd el szavaimat, és bocsáss meg gonoszságomért, mert az ember, ha késsel ledöfi a másik embert, saját testvérét döfi le; és mi, szegények és rabszolgák, szívünkben talán megértettük ezt, s ezért nem tudtunk gyilkol- ni. Ezért meglehet, végül is mi győztünk, és egyáltalán nem azok, akik megöltek bennünket. Bizony, ők pusztultak el, ők veszejtették el saját magukat. Szinuhe, testvérem! Ki tudja, talán eljön még a nap, midőn az ember a másik emberben testvérét fogja látni, s nem öli meg. Addig a zokogásom legyen testvéreimre hagyott örökségem, amikor már halott vagyok. Lopózzék be Meti, a haltisztító zokogása a szegények és rab- szolgák álmaiba, amikor már halott vagyok ! Az én zokogásom- mal ringassák álomba az anyák sovány gyermekeiket. Az én zokogásom szóljon mindörökre a kőmalmok dübörgő zúgásá- ban, h