Szívhang 206
Rebecca Láng
Vihar után
Beteg édesapja hívására Janine elutazik arra a kis karib-tengeri szigetre, ahol családjának ültetvénye van. A vihartól feldúlt terepen üggyel-bajjal halad előre, amikor egy magányos lovas állítja meg. Gerard, a sziget orvosa felajánlja, hogy elkíséri, de nem árulja el, mennyire jól ismeri úti céljukat: a birtokot, amelyet szeretne 
megvásárolni, hogy klinikát építtessen rá...
1. FEJEZET
-Állj!
Janine Newsome hallotta ugyan a felszólítást, de nemigen törődött vele. Minden figyelmét lekötötte az, hogy a kopottas, öreg kisbusszal biztonságosan továbbjusson az úttestet borító hatalmas mélyedések között. Meg aztán lehet, hogy nem is neki szólt a figyelmeztetés.
A lány karja határozottan sajgott - egyáltalán nem volt könnyű az elavult, nyolcüléses jármüvet irányítani, a helyzetet pedig csak tovább nehezítette, hogy a sok emelkedő miatt minduntalan sebességet kellett váltania.
A táj képe lassan megváltozott. A sürü esőerdő helyett most széles banánülteivények szegélyezték az utat. Janine gázt adott. Amióta elhagyta a repülőteret, többször is látott helybélieket, akik a forgószél okozta károk helyreállításán fáradoztak. A kis karib-tengeri szigeten szinte elszabadult a pokol. Mindenfelé ki-döntött pálmák és gyökerestől kitépett bokrok borították a földet. De ez még semmi sem volt az út elkeserítő állapotához képest.
St. Bonaron csupán egyetlen aszfaltozott út létezett, az, amelyik a legnagyobb település, Fort Roche repülőterétől vezetett dél felé. Janine két évvel ezelőtt volt utoljára a szigeten. Milyen hatalmas változások mentek végbe azóta!
Furcsa, gondolta. Azelőtt minden olyan gyönyörűnek tűnt. Mintha a paradicsomban lett volna. Talán azért, mert akkoriban ő is rózsaszínben látta a világot. Most azonban egészen másként fest a környék. Azóta, persze, maga is túljutott az első komoly szerelmi kapcsolatán, és John... de ennek már vége.
Elmosolyodott. Hirtelen egészen hihetetlennek tűnt mindaz, ami történt. John után természetesen más férfiak is voltak az életében, de az érzéseit nem engedte többé szabadjára, és nem lett újból szerelmes. Most végre itt a lehetőség, hogy a nagy csalódás után kicsit magához térjen.
Elhessegette magától a múltra vonatkozó gondolatokat, és teljes figyelmét a vezetésre összpontosította. Még messze a cél. A lehető leghamarabb találkoznia kell az apjával. A hurrikán alaposan megrongálta a telefonhálózatot, és napokig nem tudtak beszélni egymással.
Apja segélykérő hívása után Janine-nek rengeteg tennivalója akadt. Csak rö-
^1^WW(ww™
Szívhang
viddel azelőtt kezdte el Bostonban a sebészeti gyakorlatot. Az osztályvezető főorvos szerencsére megértőnek mutatkozott, és elengedte három hónap szabadságra, természetesen fizetés nélkül. Ha erre gondolt, mindig rossz érzés kerítette hatalmába, hiszen rengetegen - és nagyon szívesen - megpályázták volna a helyét.
Amikor a kórházból fölhívta a szigetet, és apja orvosával, Don McLean-nel beszélt, még szó sem volt semmiféle határozott tervről. Ő azonban jobbnak látta, ha maga néz utána a dolognak. Legfeljebb azt mondja Donnak, hogy szívesen vállal más munkát is az ott töltött idő alatt.
Az öreg általában nem szerette idegenek segítségét igénybe venni, és inkább a családját értesítette, ha valami gondja akadt. Most azonban nehezen szánta rá magát erre a döntésre, holott igazán nagyra tartotta lánya szakmai tudását.
Még mielőtt megszakadt volna a vonal, elmondta Janine-nek, hogy a feleségének egyelőre nem szól a dologról, mert az asszony éppen Angliába utazott, hogy saját, beteg anyját ápolja. Mindenesetre furcsa fintora ez a sorsnak!
Janine lejjebb tekerte az ablakot, és nagyot szippantott a kellemes, friss levegőből. A pénze nem sokáig lesz elég. Mindent felvett ugyan, ami a számláján volt, de még így is hamar gondjai lehetnek. Kisimított egy hajtincset az arcából. Nem számít, végül is az apjáról van szó...
Fogalma sem volt arról, mi lesz Manarával, ha a szülei - főleg az apja - nem tudnak már az ültetvénnyel foglalkozni. A birtok nemcsak a lány számára jelentett biztos visszavonulási lehetőséget, hiszen a család minden tagja otthonának érezte ezt a darab földet. És most milyen gyorsan megváltozott az egész...
Janine szemét éles fény vakította el. A visszapillantó tükörben egy lovas tűnt fel, aki nyaktörő tempóban nyargalt mögötte, s közben élénken integetett. Valószínűleg a karórája csillant meg a napfényben. A lány óvatosan leállt az út szélére, és kikapcsolta a motort.
Levette napszemüvegét, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Meleg volt és csönd, csak a közeledő ló fújtatása hallatszott. A lovas lassított, majd fürgén leugrott a pompás, barna kancáról, és a kocsihoz lépett. Szemkápráztatóan jól nézett ki: magas, izmos, szoborszerű alakkal rendelkező férfi volt. Furcsa, gondolta Janine, hogy ezzel az emberrel eddig még nem találkoztam. Pedig néhány éve minden európait ismerek itt a szigeten.
A férfi szótlanul támaszkodott a lehúzott ablaktáblára. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre megszólalt:
- Hova az ördögbe rohan ennyire? Nem hallotta, hogy kiabálok?
Érdekes kiejtése volt: az amerikai és a brit angol keveréke, amelybe a lány számára oly kedves karibi hanglejtés is vegyült.
Janine ösztönösen odébb húzódott az ablaktól, ami persze nem kerülte el az idegen figyelmét.
a/V

így, közelebbről nézve, a férfi egészen fiatalnak tűnt. Napbarnított bőre, éles metszésü orra és elszántságot tükröző szája csak fokozta pillantásának átható erejét. Ezzel együtt elég kimerültnek látszott, mintha napok óta nem aludt volna. Ezt az állapotot Janine nagyon jól ismerte.
Vajon mi járhat a fejében? És ő maga hogy nézhet ki? Az idegenhez hasonlóan valószínűleg sápadtan, fáradtan és izzadtán...
- Valamit hallottam, az igaz - vallotta be a lány. - De azt hittem, nem velem akar beszélni.
-  Maga volt egyedül az úton. Ha megáll... nem ment volna el feleslegesen ennyi idő. - Ez inkább kimerültén, mint bosszúsan hangzott.
Janine mentegetőzni kezdett.
- A vezetésre kellett figyelnem. Nem szoktam hozzá az ilyesféle buszokhoz. Egyébként miért akart megállítani?
-  Néhány mérföldnyire innen nagy földcsuszamlás történt. Az eső egészen alámosta az utat, könnyen baja eshetett volna. Főleg, ha ilyen eszeveszett tempóban vezet. Amikor elhúzott mellettem, éppen azzal voltam elfoglalva, hogy néhány szerencsétlenen segítsek.
- Nagyon sajnálom. Valóban meg kellett volna állnom, de rettentően sietek.
- Gondolom, tudja, hogy nem valami egyszerű zápor kapott el bennünket, hanem egy kisebbfajta hurrikán... Már amennyire egy hurrikánt kicsinek lehet nevezni...
- Igen - válaszolta a lány.
- Akkor arról is tud, hogy micsoda károkat okozott. Janine bólintott.
- Barbados repülőterén két napot kellett várnom a csatlakozásra. De ebben az évszakban még soha nem volt errefelé ekkora forgószél... Van valami elképzelése arról, mikor lesz megint járható az út? - nézett kíváncsian a férfira. Talán ő is egy azok közül a mérnökök közül, akik néhány hónapra munkát vállalnak a szigeten. St. Bonaron becenevük is van: „egyéves", olykor „kétéves csodabogárnak" hívják őket. Általában nagyszerű elképzelésekkel érkeznek, de a terveik a legritkább esetben hasznosak az itt lakók számára. Sokan közülük nem is titkolják, hogy saját érdekeik vezetik őket. Ez a férfi is valószínűleg egy természeti katasztrófák után tevékenykedő segélyszervezet alkalmazottja.
Az idegen sejtelmesen elmosolyodott, mintha csak kitalálta volna a lány gondolatát.
- Talán már holnap elkezdődnek a helyreállításai munkálatok, de az is lehet, hogy csak holnapután -jegyezte meg. - Hetekbe is beletelik, amíg egy új út elkészül.
- Ahogy az lenni szokott -jegyezte meg a lány epésen. A férfi vállat vont.
Szívhang
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk.
-  Akkor most mit csináljak? Itt vagyok két hatalmas csomaggal, és semmi kedvem visszamenni Fort Roche-ba. - Janine nem is várt választ a kérdésére. Tudta, hogy egyedül kell megoldania ezt a helyzetet.
Manara felé csak egyetlen lehetőség kínálkozott: másfél mérföldnyire egy ösvény a bozótoson keresztül. Milyen közel van, és mégis mennyire messze! Ha visszahajt, és a sziget másik oldaláról közelíti meg az ültetvényt, akkor is jó darabon gyalog kell mennie, és ez a nehéz csomagokkal egyszerűen lehetetlen.
- Hová tart tulajdonképpen? - érdeklődött a férfi.
- Manarába. Úgy másfél mérföldnyire innen le kell kanyarodnom az útról, és aztán vagy két mérföldet kutyagolni...
- Ismerem azt az ösvényt — vágott közbe az idegen. - Azt javaslom, menjen vissza, és várjon türelemmel. Néhány nap múlva elkészül a terelőút, de persze, akkor sem biztos, hogy nem süllyed el az ember az iszapban.
-  Nem mehetek vissza. Feltétlenül látnom kell az apámat. Értesítettek róla, hogy megbetegedett. - Janine meglehetősen kilátástalannak találta a helyzetet, de tudta, nem adja fel könnyen, bármit is mondjon az ismeretlen.
-  Szálljon ki! — lépett hátrébb határozottan a férfi. - Meglátjuk, mit tehetek magáért. Az egyik munkás visszaviszi a kisbuszt a városba, magát meg eljuttatjuk valahogy Manarába. Csak nem Jack Newsome lánya?
- De igen - hangzott a meglepett válasz. - Ezek szerint ismeri az apámat. Jól van? Telefonon már napok óta nem lehet elérni...
- Négy napja jártam nála, de nekem nem panaszkodott - nyugtatta meg az idegen. Látogatásának okát azonban nem említette.
Janine kiszállt az autóból, és megmozgatta elmacskásodott tagjait.
- A többi szigethez képest szerencsések vagyunk - magyarázta a férfi, miközben szemügyre vette a lány törékeny termetét. - Esett ugyan itt is, mintha dézsából öntötték volna, de a vihar közel sem okozott akkora károkat, mint máshol.
Mindketten felnéztek az égre, ahol a sugárzó kékséget csak imitt-amott törte meg néhány hófehér bárányfelhő.
- Ez mindenesetre megnyugtat - sóhajtott fel a lány. - Örülök, hogy újra itt vagyok, még ha jelenleg nem is olyan rózsás a helyzet... Ha nincs más mód, gyalog is elmehetek Manarába - mutatott a sürü lombok felé. - Jól ismerem az utat.
- Felejtse el! - csóválta a férfi a fejét.
- Gyerekkorom óta ismerem ezt a környéket. Több út is vezet arrafelé...
- Persze - mosolygott az idegen. - De egy ekkora  minden megváltozik. Csak az megy egyenesen az orra után, aki megunta az életét.
Úgy állt ott, mint a szikla a sivatagban. Rejtelmesen, mozdíthatatlanul. Gumicsizmáját belepte a sár, amely világos gyapjúnadrágját sem kímélte.
,
- Szeretnék még élni egy ideig.
- Annyi errefelé a földcsuszamlás, hogy ha baj éri, senki sem találja meg. Janine bólintott.
- A busz, természetesen, nem maradhat itt. Ezen a laza talajon nincs biztonságban, és a munkásoknak is útban lesz, ha jönnek a gépekkel.
- De nekem mindenképpen Manarába kell jutnom — makacskodott a lány.
- Akkor majd én elkísérem -javasolta a férfi. — Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Gerard de Prescynek hívnak, és a katasztrófaelhárító csoport tagja vagyok.
- Janine Newsome - nyújtotta a lány a kezét. - Ugye járt már itt korábban is?
Olyan ismerős a neve...
- Igen — válaszolta a férfi szűkszavúan.
Egy pillanatra egymás szemébe néztek, majd Janine elfordította lassan a tekintetét.
- Nem akarom megzavarni a munkájában. Magam is eltalálok az ültetvényig.
- Szívesen szakítok rá időt — mondta a férfi udvariasan. — Különben nem ajánlottam volna föl.
- Nagyon köszönöm. Mérnökként dolgozik itt?
- Nem...
- Jó napot! - üdvözölte őket egy munkás, aki Gerard elszabadult lovát fogta be. — Segíthetek valamiben, Mr. Prescy?
- Igen, Joseph - bólintott Gerard. - Ez a fiatal hölgy Manarába igyekszik. Én majd elkísérem. Valakinek azonban vissza kellene vinnie a furgonját a városba.
- Köszönöm, de...
- Majd én visszaviszem - ajánlkozott Joseph, és agyagtól maszatos munkásnadrágjában máris a kormány mögé kapaszkodott.
Janine alig tudta elfojtani a mosolyát. St. Bonaron a férfiak nagy előszeretettel száguldoztak a szűk, kanyargós utakon. Az idevalósiak jó vezetők voltak, de csak néhányuknak volt saját autója, így Joseph számára ez az alkalom nyilvánvalóan ritka szórakozásnak ígérkezett.
- Igazán nagyon köszönöm - hálálkodott a lány. Tudta, hogy a busz sértetlenül eljut majd Fort Roche-ba. — A Bridge Streeten, a Tip-top autókölcsönzőnél béreltem. A papírok ott vannak a kesztyűtartóban. De mi lesz a csomagommal?
- Rákötözzük a ló hátára - válaszolta Gerard, és Joseph segítségével, aki időközben újra kiszállt a buszból, néhány ügyes fogással a nyereghez rögzítette a csomagokat.
Janine tekintete elkalandozott - és a látványtól szinte elállt a lélegzete. A zölden burjánzó növények, a szikrázóan kék ég, a tenger...
Lent az öbölben, a part mentén, széles homokföveny húzódott. A pálmafák közül egy-egy kisebb ház bukkant elő. Többnyire fehér épületek voltak piros pa-
Szívhang
latetővel, de némelyikük igazán festői színekben pompázott. Igen... az Éden-öböl valóban olyannak tűnt innen, mint az igazi paradicsom.
- Gyönyörű a kilátás! - sóhajtott föl elragadtatóttan.
- Meseszép - bólintott a férfi.
- Ha nem lennének pálmafák, egészen Angliában erezném magam. A vízből kiálló sziklák is a cornwalli tengerpartra emlékeztetnek. Négyéves koromban vettem észre először a hasonlatosságot. - Janine úgy érezte, meg kell osztania valakivel az örömét. - Azóta nagyon sokszor jártam itt. Főleg nyáron, de néha télen is.
- Hová valósi?
- Leginkább Angliába - mondta elmélázva a lány. - Most már az Egyesült Államokban lakom, de Európában végeztem a tanulmányaimat. És a rokonaim is ott élnek.
Hirtelen fülsiketítő motorzaj támadt, és Joseph, hatalmas porfelhőt hagyva maga után, eltűnt a kisbusszal. Kettesben maradtak.
- Ne aggódjon, igazán jól vezet - nyugtatta meg Janine-t a férfi. - Tudja, a látszat néha csal - tette mosolyogva hozzá.
- Hogyne, természetesen.
Gerard felvette a napszemüvegét, és csak úgy mellékesen megjegyezte:
- Gyakran van dolgom az Éden-öbölben. Orvos vagyok.
-  Valóban? - Janine alig akart hinni a fülének. Ez a fickó nem hasonlított egyik kollégájára sem. Semmi nem vallott arra, hogy orvos. Magas volt, jó felépítésű, erős... és ebben a pillanatban meglehetősen koszos. - Hamarabb is mondhatta volna.
- Azt gondolta, mérnök vagyok, ugye? Janine elpirult.
- Igen, valahogy úgy.
- Akkor most már tudja, hogy ugyanaz a mesterségünk. Az apja mesélte, hogy maga is orvos. Mivel foglalkozik?
- Sebész vagyok, de gyerekgyógyászatból és szülészetből is szakvizsgáztam.
-  Le a kalappal! Akkor biztosan idősebb, mint amennyinek látszik. Nekem úgy tűnt, mintha még kislány lenne.
- Pedig nem vagyok az...
- Szerintem ideje lenne továbbindulnunk. Ez a ló valójában nem is a sajátom. Úgyhogy a szó szoros értelmében vágtatnunk kell. - Ezzel barátságosan megpas-kolta az állat oldalát. - Nem is értem, ebben a hőségben és ilyen tempó mellett hogy nem kapott még szívrohamot...
- Úgy látom, jobban aggasztja az állatok sorsa, mint az enyém. Gerard a lányra mosolygott.
- Rendben, akkor legyen maga a túravezető.
8

- Valóban futja az idejéből arra, hogy elkísérjen? - kérdezte Janine. - Tudja, egy kicsit bűntudatom van...
- Nevezzük a dolgot balesetmegelőzésnek! Ez is a munkám része. Egyébként is szeretném tudni, mi van Jackkel. Mikorra várja magát a papája, Janine?
- Nem mondtam pontos időpontot. Csak annyit tud, hogy hamarosan ott leszek.
A lány nagyon aggódott az apjáért, és őszintén remélte, hogy sem ő, sem Manara nem szenvedett sokat a vihar miatt. Az ültetvény anyagi helyzete amúgy is bizonytalannak látszott. Apja leveleiből és a vele folytatott telefonbeszélgetésekből kiderült, hogy az öreg komolyan mérlegeli, vajon nem kellene-e eladnia a birtokot. Ez eléggé érzékenyen érintené a családot, hiszen Manara 1875 óta volt az övék.
Janine és Gerard lassan elérte az elágazást. Innen már kellemes árnyékban haladhattak tovább.
- Adja ide a táskáját! Felteszem a többi közé.
Janine egy pillanatig habozott, de aztán elfogadta a segítséget.
- Mi lenne, ha Gerardnak szólítana? - javasolta a férfi. - Az idevalósiak is csak Gerard doktornak hívnak. Három éve itt élek, mindenki ismer.
Fáradtnak tűnt, de a járása mégis könnyednek, fesztelennek hatott. Janine elgondolkodott. Ha tényleg talál magának munkát St. Bonaron, akkor talán gyakrabban találkozhatnának, esetleg még együtt is dolgozhatnának. Ettől valahogy azért ódzkodott. Nem a munkától, hanem a férfitól, a társaságától, a közelségétől. Vagy talán csak saját érzéseitől félt? A John Clairmont-nal való kapcsolat még nem múlt el benne nyomtalanul.
9 •
Szívhang
2. FEJEZET
- Várjon! Itt van a nyeregtáskában a bozótvágó késem. Az lesz a legjobb, ha előremegyek, és utat vágok magunk előtt. Fogja meg a kantárt!
Janine bólintott.
- Itt már legalább nem hepehupás a talaj - jegyezte meg, és körülnézett. Csak körülbelül volt fogalma arról, hol vannak. A hurrikán valóban mindent felforgatott.
Gerard úgy használta a kést, mint egy született szigetlakó. Jó ütemben haladtak előre, és Janine rendkívül hálás volt a férfinak. Azt most már belátta, hogy egyedül nem sokra ment volna.
Gerardnak természetesen ezer más dolga is akadt volna a manarai gyalogtúra helyett. A lány nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a férfi valamilyen rejtélyes ok miatt kíséri el, és nem annyira a személyes biztonsága miatt aggódik.
Nyilvánvaló volt, hogy együtt kell maradniuk. St. Bonaron már fél hétkor sötétedik, és addig semmiképp nem érik el az ültetvényt. Janine-t nyugtalanította, hogy egy idegennel kell majd egy fedél alatt töltenie az éjszakát. Sokkal szívesebben lett volna kettesben az apjával. Ha viszont azt veszi, hogy az öreg valószínűleg súlyos beteg, mégiscsak jól jöhet egy segítőkész kolléga...
- A domb lábánál elágazik az ösvény -jegyezte meg hangosan. Az volt az érzése, hogy már órák óta úton vannak. - Ott már egészen sima a talaj. Kér egy korty vizet?
- Majd ha leértünk, és megpihenünk kicsit.
Ha valaki esetleg távolról figyelte őket, azt gondolhatta volna, hogy két barát indult együtt vándorútra.
A férfi azonnal Janine segítségére sietett, amikor az elindult fölfelé a kaptatón.
- Adja a karját! — szólt rá kedvesen. Ujjai erősen tartották a lány kezét, és Janine egyszerre érezte magát biztonságban is, meg kiszolgáltatottnak is. Néhány pillanat múlva azonban még így is megcsúszott a nedves leveleken, és elveszítette az egyensúlyát. Jó néhány métert szánkázott előre, majd a hátára esett.
10
aA-

Gerard nem engedte el a kezét, ezért aztán ő is előrebukfencezett, és egyenesen a lányra gurult.
- Nem történt baja? - kérdezte, miután arrébbhengeredett. Janine nagyot sóhajtott.
- Azt hiszem, minden rendben.
Köhintett egyet, és a férfira nézett. Gerard a könyökére támaszkodott, láthatóan nemigen akaródzott neki fölkelni.
- Merre van a ló?
- Ne aggódjon, megvár bennünket! A férfi közelebb húzódott hozzá.
- Megütötte magát? — kérdezte a lány egy kis idő múlva.
- Egyáltalán nem. Gerard felemelte a fejét.
- Tudja, hogy maga kifejezetten csinos? Egy kicsit ugyan elgyötörtnek látszik, de azért így is egészen mutatós...
Janine-t szinte megbabonázta a férfi csillogó tekintete. Régen nem történt már vele ilyesmi. Rövid gondolkodás után megadóan lehunyta a szemét...
A férfi ajka forró volt, és érzéki. Nem kapkodta el a csókot, átható szenvedéllyel tapadt a lány szájára. Janine pedig nem védekezett. Sóhajtva ölelte át kísérőjét, gyöngéden megszorította erős vállait. A ruhán keresztül is érezte a feszülő izmokat.
Hosszú percekre elsüllyedt körülöttük a világ. Aztán Gerard lassan elengedte a lányt, ám mielőtt egészen felegyenesedett volna, finoman, mintegy véletlenül megérintette a mellét. Janine-t áramütésként érte ez a mozdulat.
A ló nyerítése térítette vissza a valóságba. Tovább kell menniük, ha nem akarják, hogy rájuk sötétedjen. Nem sok hiányzott, hogy egymáséi legyenek... Ez a hirtelen jött vágy nagyon megijesztette. Mi lelte tulajdonképpen? Hiszen nem is ismeri ezt az embert! Lehet, hogy felesége van, vagy barátnője. De minden kifogás ellenére tudta, hogy végletesen vonzódik Gerardhoz.
A férfi sóhajtva állt fel, és a kezét nyújtotta.
- Indulnunk kell. Nem terveztem be ezt a hosszú pihenőt.
A tréfás megjegyzés oldotta a helyzet feszültségét, így a lánynak sem tűnt már olyan főbenjáró bűnnek az iménti heves fellángolás - noha biztos volt benne, hogy mindketten egyformán várni fogják a következő alkalmat...
Amikor elértek az ereszkedő aljához, Gerard lehúzta magáról az ingét, és a nyeregtáskába tűrte. Barnára sült, izmos hátán az izzadtság és a nedves föld nyomai látszottak. Elővette a kulacsát és egy műanyag poharat, majd mindkettőt a lány felé nyújtotta.
- Köszönöm — mondta Janine, miután jót kortyolt a hüs forrásvízből. — Igazán jól fel van szerelkezve.
11
Szívhang
- Az apja értesítette magát? - érdeklődött a férfi.
-  Igen. Boston sokkal közelebb van St. Bonarhoz, mint Anglia. A szüleim, persze, ott is nagyon jól érzik magukat. Csak az év kisebbik részét töltik a szigeten. - Janine örült, hogy semleges dolgokról beszélhet. - Egyébként ilyenkor mind a ketten itt szoktak lenni, csak a nagyanyám megbetegedett, és anyám elutazott, hogy gondját viselje. Amíg meg nem tudom, mi van az apámmal, nem is akarom őt felhívni.
- És a munkája?
- Három hónap fizetés nélküli szabadságot vettem ki. Remélem, ennyi elég lesz.
- Szóval sebész?
- Igen.
- Érdekes.
- Apámnak gyomorfekélye van - magyarázta Janine. - A gond csak az, hogy úgy él, mintha nem tudna róla.
- Jól ismerem az ilyesmit - bólintott a férfi.
- Az egyetlen, ami érdekli, az az ültetvény - folytatta a lány. - Szeretném tudni, hogyan kezelik. Majd ügyelek rá, hogy eljárjon a vizsgálatokra. Azt is szeretném megtudni, vannak-e a vérsavójában ellenanyagok. A továbbiakat majd meglátjuk.
- Ilyen vizsgálatra itt nincs lehetőség. Se patológus, se mikrobiológus. A mintákat át kell küldenünk az egyik nagyobb szigetre.
- A kórokozó kimutatható egyéb módon is. Ismerem az eljárást. - Janine hirtelen megállt. Távol állt tőle, hogy egy kollégát kioktasson.
- Ez is valami - mosolygott a férfi, észrevéve Janine bizonytalanságát. - Remélem, hozott magával néhány orvosi folyóiratot. Szívesen megnézném őket. Szoktam ugyan tájékozódni a világhálón, de sokszor egyszerűen nincsen rá időm.
Janine azon töprengett, vajon a férfi csak megjátssza-e az érdeklődést, vagy tényleg komolyan gondolja. A John Clairmont-nal átélt kudarc után nem szívesen adta ki magát.
-  Apámnak gyomortükrözésre lenne szüksége - folytatta. - És szövettani vizsgálatra, hogy kizárhassuk a rákos megbetegedést. El lehet ezt itt végezni?
- Semmi akadálya. De amint mondtam, a szövetmintát máshova kell küldeni. Csak egy patológus van a szigeteken.
- Egy kicsit körülményes...
- Ez igaz - bólintott Gerard. - Egyre több pénzügyi problémával kell megküz-denünk. Mostanában erősen visszaesett a kereslet a banán és a kókusz iránt. És a turisták száma is csökkent.
Janine a szeme sarkából fürkészte a férfi arcvonásait. Mit kereshet itt a szige-
12
,
ten? Honnan érkezett? Valahogy mintha idevalósi lenne, legalábbis a karibi kiejtése erre vall. Szívesen megkérdezte volna, de a múlt tapasztalatai óvatosságra intették.
Egy jó félóra múlva megpillantották a birtokot. A völgyön keresztülvezető út nem volt már annyira veszélyes. A vihar megkímélte a környéket.
Janine ment elöl, utána Gerard meg a ló. A férfi francia nyelvű, szerelmes dalokat dudorászott. A szövegekben rengeteg történelmi utalás akadt a szigetre, amely felváltva állt francia és brit fennhatóság alatt.
Egyszerű, szívhez szóló dallamok voltak, de a szavakat Janine nemigen értette. Ennek ellenére arra a szenvedélyre emlékeztették őt, amely az utóbbi időben fájdalmasan hiányzott az életéből. Akkor is, amikor Johnnal volt... Talán éppen akkor a leginkább, tört rá hirtelen a felismerés.
Azóta természetesen több férfi is akadt az életében. Nem a kapcsolat hiányzott. De úgy tűnt, partnerei nemigen láttak benne igazi társat. Csak a teste érdekelte őket.
Gerard de Prescy azonban más volt. Néhány perc alatt elérte, hogy nőnek érezze magát. Tudta, hogy kívánja őt, mint ahogy ő is Gerardot. Milyen furcsa, gondolta. Ehhez nyilván a szigetnek is köze lehet. A természetes környezet visz-szavezeti az embert az élet alapvető dolgaihoz. Ennek ellenére jobb, ha vigyáz. Legkésőbb három hónap múlva újra Bostonban kell lennie...
A távolból hirtelen elébük tárult a manarai udvarház látványa. Az épület méltóságteljesen emelkedett ki a sűrű növényzetből a lemenő nap fényében.
- Itt vagyunk! - Janine alig tudta leplezni a lelkesedését. A fáradtság egyszeriben tovaszállt belőle.
-  Tudja, honnan származik a Manara elnevezés? - kérdezte Gerard, miután utolérte.
Megálltak, és élvezettel nézték a környéket. A könnyű szellőtől Janine kellemesen megborzongott.
- A legenda szerint egy nőről nevezték el ezt a helyet - válaszolta. - Rabszolgalány volt, akibe beleszeretett az ültetvény tulajdonosa. Nemsqkára gyerekeik is születtek. Az asszony az 1854-es kolerajárvány alatt halt meg, itt temették el a közelben. A férfi róla nevezte el a birtokot, és az volt az utolsó kívánsága, hogy őt is ugyanabba a sírba tegyék, mint a szerelmesét.
- Na, és teljesült az óhaja?
- A birtokon csupán egyetlen síremlék áll. Fenn van a dombon, a tenger felett. A sírkövön csak a férfi neve olvasható: Henry Daviot.
- Ez érdekes. Nem vette feleségül a rabszolgalányt?
- Azt hiszem, nem — felelte Janine. — Már volt egy felesége Franciaországban.
- Akkoriban eléggé elterjedt szokás volt a vadházasság... és talán most is az -jegyezte meg a férfi.
13
Szívhang
-  Én is úgy vélem - mormogta Janine, miközben azon töprengett, vajon Gerard nős-e, vagy nem. S ha igen, akkor ugyan milyen érzés lehet a feleségének lenni?
- Kölcsönösen előnyös és civilizált megoldás - szakította félbe a férfi a gondolatait. - Ráadásul a világnak egy olyan részén, amely éppen nem számított különösebben civilizáltnak. Persze csak akkor, ha mindkét fél számára egyforma jogokat biztosít...
Janine nem válaszolt. El akarta kerülni, hogy a férfi kitalálja a gondolatait. Bizony, a történet szomorúan végződött, és százötven évvel ezelőtt számos rabszolgalány osztozott Manara sorsában. Az ültetvény-tulajdonosoknak többnyire Európában maradt a feleségük, akik soha nem is tették be a lábukat a gyarmatokra. Ezeknek a férfiaknak nagy része aztán a rabszolgák közül választott magának szeretőt, de őszinte érzelmeket csak nagyon kevesen mutattak irántuk. Nyilván ez volt a helyzet Manara és Henry Daviot kapcsolatában is.
- Tehát magát érdeklik ezek a dolgok —jegyezte meg végül.
A férfi végigjártatta tekintetét a lányon, és Janine érezte, hogy a szíve kalapálni kezd.
- így is van - bólintott Gerard. - Foglalkozom St. Bonar történetével. Na persze, az éghajlat és a környezet is megteszi a maga hatását... Ezt gyerekkorában maga is tapasztalhatta.
Janine nyelt egyet.
- Ez most felhívás keringőre? - kérdezte tettetett könnyedséggel. Tanácsos lesz jobban vigyáznia magára.
- Talán igen... ha maga annak érzi - válaszolta búgó hangon a férfi. Janine a ház felé nézett, hogy valamiképpen leplezze egyre növekvő izgatottságát.
- Ismeri Jessop atyát, a fórt roche-i katolikus templomból? Ő a sziget történésze és levéltárosa. - szólalt meg újra Gerard.
- Ismerem.
- Nos, ő segít elkészíteni a családfámat. Az elődeim közül sokan éltek a szigeten kívül is: Angliában, Franciaországban, az Egyesült Államokban... Tudja, a szigetlakók sokfelé elvetődnek, de a legtöbben aztán visszatérnek ide.
A férfi hangjában volt valami, ami felkeltette Janine figyelmét.
-  Henry Daviot... - idézte fel újra az egykori ültetvényes nevét Gerard. -Nem tartozik véletlenül a maga ősei közé?
- Nem, hiszen ő francia volt. A birtokot a francia király ajándékozta Daviot egyik ősének, legalábbis én így tudom. Jóval azelőtt, hogy a dédnagyapám, Dániel Newsome megvásárolta... Egy kereskedelmi hajó kapitánya volt, és jónak látta ezzel az ültetvénnyel gazdagítani amúgy is jelentős számú birtokát.
- Angol volt?
14
7
- Igen.
- És az a rabszolgalány... valóban szerette Daviot-t?
- Az emberek szerint igen. A síremlék legalábbis erre utal.
- Vajon mi történt a gyerekekkel?... Azok is meghaltak a kolera idején? - kérdezősködött tovább de Prescy.
- Ezt már senki sem tudja. Talán ők is áldozatául estek a járványnak, de az is lehet, hogy sikerült nekik valahogy Franciaországba jutni - válaszolt töprengve
Janine.
- Jessop atya szerint távoli rokonságban állok a Daviot-családdal -jelentette ki a férfi. - Éppen most igyekszik újabb adatokat szerezni ebben az ügyben.
- Valóban? - Janine őszintén meglepődött. - Ez bámulatos! És mikor tud meg többet a dologról?
A férfi vállat vont.
-  Franciaországból várjuk a választ. A családtagok többsége ott maradt... Tudja, az az érzésem, hogy az apjának egyre terhesebbé válik Manara - folytatta rövid szünet után, miközben egyre közelebb értek az udvarházhoz. - Többször is célozgatott már ilyesmire.
- Azt hiszem, igaza van. Úgy látom, jól ismeri őt.
- Gyakran találkozgatunk - jegyezte meg a férfi. - Az élet olykor nem várt fordulatokat hoz. Úgy gondolom, most már a barátjaként kezel. És szó, ami szó,
én is kedvelem.
Gerard szavai felkeltették a lány érdeklődését. Vajon mi rejtőzik a mondottak
mögött?
- Azt azért biztosan észrevette, hogy rosszul érzi magát.
- Nem beszélt róla - tért ki az orvos a válasz elől. - Gondolom, túl büszke ehhez. És a büszkeségét tiszteletben kellett tartanom.
Néhány méternyire a háztól a lány hirtelen rádöbbent, mennyire megváltozott minden errefelé. A kertet csúnyán elhanyagolták, az ösvényeket belepte a fü, száraz falevelek és széttört gallyak hevertek szerteszét. A kétszintes udvarházzal láthatóan senki sem törődött: a terméskőből rakott falak biztosan álltak ugyan, de a párkányzat és az ablakok környékén már le-lepattogzott a vakolat, és a veranda mellvédje is igencsak rászorult egy alapos festésre.
Manara valamikor lenyűgöző hely volt. Hatalmas, boltíves ablakai fényűző, elegáns helyiségeket sejtettek. A művészi kivitelű, sötétzöld ablakkeretek nagy része azonban már megfakult a naptól, némelyikük a csuklópántból kiugorva, féloldalasán lógott kifelé. Csupán a buján tenyésző hibiszkusz- és oleander-bokrok színpompás látványa nem változott, a vörös és krémszínű virágok csodálatosan ellenpontozták a siralmas környezetet.
A két jövevény érkezésével egy időben egy terepjáró is begördült a széles kocsiföljáróra.
15
Szivhang
- Nagyon úgy néz ki, hogy Jacknek kutyabaja -jegyezte meg de Prescy.
- Szerencsére - sóhajtott föl Janine, majd izgatottan szaladni kezdett az autó felé.
Jack Newsome kiugrott a kocsiból, és üdvözlésképpen szélesre tárta a kezét.
- Janine!
- Szia, apa! - vetette magát könnyes szemmel az öregúr karjaiba a lány. Legutóbb Bostonban találkoztak, amikor apja, néhány hónappal ezelőtt Angliából St. Bonarra visszatérve, beugrott hozzá látogatóba.
Jack Newsome az a fajta ember volt, aki mindig sokat adott magára. Bárhol tartózkodott, Angliában vagy a szigeten, az öltözéke soha nem hagyott semmiféle kívánnivalót maga után. Most is hibátlanul vasalt világos nadrágot viselt, ehhez illő inggel és nyakkendővel. A meleg miatt feltúrté ugyan az ingujját, és a nyakkendőjét is meglazította kissé, de ez mit sem változtatott elegáns külsején. Mint ahogy a sáros gumicsizmája sem.
- Hogy vagy, apa?
- Köszönöm - válaszolta az öreg. A lányát azonban nem tudta becsapni. Az arca beesett, a szemében megtört, szomorú pillantás ült, és bőrének sárgába hajló színe sem volt éppen biztató látvány. Janine-nek igencsak össze kellett szednie magát, hogy apja ne vegye észre megdöbbenését.
- Örülök, hogy látlak, kedvesem... És magát is, Gerard! Milyen volt az idevezető út?
Janine elmosolyodott.
- A járhatatlan tereptől eltekintve minden rendben ment.
Az volt az érzése, hogy a legjobb időben érkezett. Az öreg mindig visszahú-zódóan viselkedett, soha nem panaszkodott, és érzelmeit a legritkább esetben mutatta csak ki. Most viszont egyértelműen látszott rajta, hogy nagyon örül az érkezésüknek.
Janine kísérője még mindig a lova mellett állt. A pompás kanca felhorkant, majd a földet kezdte kaparni patájával. Éhes volt, szomjas, és meglehetősen kimerült.
A két férfi meleg kézfogással köszöntötte egymást.
-  Isten hozta Manarában, Gerard! Rögtön hozok egy hideg italt. Nem volt gyerekjáték ez a kirándulás, ugye?
- Nem bizony! Az úton találkoztunk. A lánya egyedül akart átvágni a bozóton.
- Tőle kitelik - bólintott Jack, és átölelte Janine vállát. - Makacs, mint mindig. Nem éppen a legjobb időpontban érkeztél, kedvesem - fordult aztán a lányához. - Rengeteg dolgunk lesz a vihar miatt.
Janine nem válaszolt. Csak az alkalmat várta, hogy négyszemközt beszélhessen az apjával az egészségi állapotáról, és az ültetvényen tervezett munkákról.
- Hogy érzi magát, Jack? - kérdezte Gerard, félbeszakítva a lány gondolatait.
16

- Most már sokkal jobban - felelte az öreg. - De azért lehet, hogy szükségem lesz a szakmai tanácsára.
- Természetesen a rendelkezésére állok.
-  Gyertek be! - tessékelte őket Jack az ajtó felé. - Rengeteg meséinivalóm van a számodra, Janine. Tudod, nagyon el vagyok itt zárva a külvilágtól, meg aztán most szinte mindenki a helyreállítási munkálatokkal foglalkozik. Nem is szólva arról, hogy az idevezető út igencsak nehezen járható...
- De azért nincs nagy baj, ugye?
-  Alapjában véve nincs - nyugtatta meg az öreg. - Élelmiszer bőven van, másra pedig nincs szükségem.         %
- Megyek, ellátom a lovat.
Gerard meglazította a köteleket, levette Janine csomagjait, majd az itatóhoz vezette a kancát, és a nyeregtáskából előkerült ingével maga is megtörülközött. Jack Newsome kinyitotta az ajtót.
-  Örülök, hogy találkoztak egymással, Gerard. Ez megkímél engem egy sor magyarázkodástól. Gondolom, elmondta már a lányomnak, hogy meg akarja venni Manarát?
-  Tessék?! - torpant meg elképedve Janine. - Meg voltam róla győződve, hogy nem gondolod komolyan ezt az eladást.
Fejcsóválva pillantott le a csomagjaira. Szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy ennél a tehernél jóval nagyobbat is föl kell vállalnia hamarosan.
- Mit akarsz ezzel mondani? - szögezte újra apjának a kérdést.
Gerard megfogta a csomagokat, és a lépcső felé indult. Láthatóan kerülni akarta a lány tekintetét. Az öreg mellett még jobban feltűnt erőtől duzzadó, kisportolt alakja. Úgy látszott, ő az, aki új életet tudna lehelni ebbe az elhanyagolt, lepusztult házba. Micsoda ötlet! Janine elkeseredetten igyekezett elhessegetni magától ezt az elképzelést.
- Csak éppen szóba került a dolog, Janine - nyugtatta meg az apja. - Gyere be a nappaliba! Mindjárt hozok jeges teát.
Amint Jack Newsome eltűnt a konyhában, Janine dühösen az orvos felé fordult.
- Hogyhogy egy szóval sem említette ezt az ügyet, de Prescy úr? - Arca elvörösödött a haragtól és a szégyentől, amikor arra gondolt, milyen hevesen viszonozta a férfi csókját. - Pedig lett volna rá bőven ideje...
-  Úgy véltem, elég, ha csak magunkkal foglalkozunk - felelte Gerard, és a lány szemébe nézett. - Az apját érintő ügyek nem sürgősek annyira.
- Ami a birtokkal kapcsolatos, ahhoz nekem is van közöm - vetette föl Janine a fejét. - Nem említette, hogy a nagyapám rám hagyta Manara egy részét?
- Igazán?
- Úgy bizony! - csattant élesen a lány hangja. - Nyilván az volt a szándéka,
17
Szívhang
hogy Manara a családé maradjon. Mindenesetre az adásvételi szerződésen az én aláírásomnak is szerepelnie kell.
Minél jobban belegondolt a helyzetbe, annál dühösebb lett. Ez a fickó minden valószínűség szerint át akarta ejteni. Nyilván ez volt az oka annak, hogy nem akart vele beszélni az ültetvényről.
Ő meg hagyta, hogy megcsókolja...
-  Tényleg nem tudtam róla - jelentette ki de Prescy higgadtan. - Akkor hát Manara a családban maradhat. Van férje? Gyerekei...?
Gerard átható pillantása sok mindent elárult. Biztosan észrevette, hogy nem visel karikagyűrűt. Vagy ezekkel a kérdésekkel csak el akarja bizonytalanítani? Ha így van, akkor alaposan téved.
- Nem vagyok férjnél - felelte. - Én magam vagyok a család.
- De nem itt él.
- Megtehetem, ha akarom. Az ültetvény eleget jövedelmez. Azonkívül a házat is szeretem.
- Nem a házról van szó, Janine - szólt közbe az apja, aki időközben visszajött a konyhából.
- Bocsáss meg apa, de...
- Tudom, hogy szereted ezt a helyet, drágám. Mindössze annyi történt, hogy Gerard tett nekem egy ajánlatot. Az utóbbi hónapokban sokat gondolkoztam ezen a dolgon. A vihar következtében hamarosan fel kell élnünk az összes tartalékunkat. Beszéltem erről Gerardnak, és ő vevőnek ajánlkozott. Semmi okod rá, hogy kétségbeess. Még semmi nincs lezárva. Na de mindegy, most inkább együnk egy falatot! Ráérünk még beszélni a dologról.
- Megenged egy kérdést? - fordult a lány Gerard felé. - Mit szándékozik tenni Manarával?
- Amint említettem, vannak bizonyos kötődéseim a Daviot családhoz. így aztán nem lenne ellenemre, ha enyém lenne a birtok. Másrészt szeretnék létrehozni egy magánklinikát is, és ezzel remélem, jelentős számú beteget tudnék St. Bonarra csábítani.
- Hogyhogy?
- Jelenleg három helyről tudok, ahol be lehetne rendezni egy ilyen klinikát. Ezek közül Manara az egyik. Én itt laknék a házban. Ahhoz, hogy a betegeknek megfelelő ellátást biztosíthassak, az épületet alaposan fel kellene újítani. A ház stílusa természetesen megmaradna, de további pavilonok is szükségesek a műtők, a kórtermek és laboratórium számára.
Janine egyik férfiról a másikra kapta a tekintetét.
- Nekem ez a terv egyáltalán nem tetszik. Mi lesz a földdel?
- Egy nagy parkot alakítanánk ki rajta - vette át Jack a szót. - A szigetek más részein is vannak hasonló beruházások. Rengetegen szeretnének plasztikai mű-
18
aA-

tétet végeztetni, lehetőleg titokban. Idejönnek egy kis üdülésre, közben felvarratják a ráncaikat, aztán kipihenve és megfiatalodva térnek haza - mosolygott az öreg.
Janine nehezen tudta felfogni ezt az egészet. Sajnálta az apját, és gyűlölte Gerardot, amiért egészen nyilvánvalóan csak a maga hasznát keresi.
- Akár egy rutinmütétre is át tudnak majd ugrani ide - folytatta Jack. - Lágyéksérvvel vagy hasonlóval. Gerard szerint ennek nem lenne semmi akadálya.
- De miért pont St. Bonarra jönnének? A többi szigeten sokkal jobb az út- és a csatornahálózat. Például a Kajmán-szigeteken vagy Bermudán. És honnan szerez megfelelő sebészeket?
- Ezzel van még egy kis teendőm - mondta Gerard. - De nem lesz gond. Már össze is állítottam egy listát a komolyabb jelentkezőkről. Jacknél is van egy másolat. Mindazonáltal Manara csak egy a lehetséges megoldások közül.
- Menjünk a konyhába, kész a jeges tea! -javasolta Jack.
Janine-nek könnybe lábadt a szeme, amikor elindult a férfiak után. Kimerült volt, és különös módon becsapva érezte magát. Annak természetesen örült, hogy az apjával nem történt semmi komolyabb baj, Gerardot viszont a legkevésbé sem értette.
Az orvos odalépett hozzá, és gyengéd mozdulattal megsimogatta a karját.
-  Nyugodjon meg! - vigasztalta kedvesen. - Csak fáradt, és pihenésre van szüksége. Minden rendben lesz, higgye el!
Janine azonban nem mozdult. Vajon miért sikerül minden olyan rosszul az életében? A John Clairmont-ügyet még korántsem felejtette el. Most meg itt van ez... Folyton az volt a vágya, hogy családja legyen. Szeretett volna egyszer Manarába látogatni a gyerekeivel, hogy azok is úgy megszeressék ezt a helyet, mint ahogy ő is kislány korában. Milyen szép volt, amikor a szünidő alatt összejött a család...! De ez az idő már végérvényesen lezárult. Nincs mese, el kell fogadnia az új helyzetet.
19
!
Szívhang
3. FEJEZET
A felkelő nap első sugarai már ébren találták a lányt. Végignézett az ízlésesen berendezett szobán, ahol kora ifjúsága óta otthon érezte magát. A függönyök és a bútordarabok még mindig ugyanazok voltak, mint régen. Nagy részüket anyja vásárolta, némelyiküket a nagyszülőktől örökölték.
Este, bár nagyon fáradt volt, mégsem tudott azonnal elaludni. A levelibékák brekegése még sokáig ébren tartotta. Az apró állatok különösen élénkek voltak a súlyos esőzések után.
A reggeliig hátralévő időt Janine arra használta föl, hogy alaposan átgondolja a dolgokat. Ebben a környezetben biztonságban érezte magát, és még John Clairmont doktor emléke sem bántotta. A férfi otthona az a bostoni kórház volt, amelyet a nagyváros legjobban felszerelt intézményének tartottak. Janine viszont mindig idegennek érezte ott magát. Nem számított többnek, mint egy külföldinek, aki valahogy megkaparintott egy sebészi állást.
A férfihoz azonban nagyon vonzódott. John udvarias volt, jóképű, müveit, de kissé elkényeztetett, amit ő akkoriban nemigen vett észre. Vagy nem akart észrevenni. Két évig dolgoztak ugyanazon az osztályon, amíg sor nem került a szakításra. Ebből a két évből kilenc hónapig voltak szerelmi kapcsolatban.
Elválásuk után Janine-nek még sok munkája volt a szakvizsgákkal. Szerencsére Johnnak egy másik kórházban kellett folytatnia a tevékenységét. Ha ez nem így történik, a lány valószínűleg nem tudta volna befejezni a tanulmányait. A kettőjük között uralkodó feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott.
John hihetetlenül pimasz tudott lenni, ha akart. Annak a Roderick Clairmont-nak volt a fia, aki mint plasztikai sebész nemcsak osztályvezető főorvosként, hanem egyetemi tanárként is széles körű elismeréssel bírt. Úgy tűnt, John csupán apja sikereinek fényében sütkérezik. Janine mindenesetre fülig beleszeretett, ahogy kolléganői közül még oly sokan...
Nyugtalanul gondolt az új orvosra, aki most lépett be az életébe, és aki az ő házában aludt. Ennek a férfinak erős, munkához szokott keze volt. Felidézte magában, ahogy szenvedélyesen megcsókolják egymást... De vajon bízhat-e benne azok után, hogy tudomást szerzett a szándékairól?
20

Azt azért nem tagadhatta, hogy vágyik Gerard közelségére. Vajon ez annak a jele, hogy lassan elfelejti John Clairmont-nal szerzett rossz tapasztalatait?
Johnnal először a műtőben futott össze, majd a pihenőszobában, később rendeléseken is. Bár egyiküknek sem volt túl sok szabadideje, olykor-olykor a munkán kívül is találkozgattak. Aztán egyszer csak — észrevétlenül - szerelmes lett. Kezdetben ugyan nem gondolt hosszabb távú kapcsolatra, hiszen mindkettőjük számára a szakmai előremenetel volt a legfontosabb, de kis idő múltán egyre gyakrabban merült fel benne a közös jövő lehetősége is. Sajnos, meg kellett állapítania, hogy semmi sem áll távolabb a férfitól, mint ez. Ekkor valami egészen szörnyű dolog kezdődött...
Janine-t teljesen felkészületlenül érte John közönséges, gyűlölködő viselkedése. A férfiból azonmód előjött a vadállat, mihelyt fenyegetve látta szakmai pályafutását. A lányt leginkább az döbbentette meg, hogy most már saját ítélőképességében sem bízhatott.
Akkoriban még rezidens volt a városi kórházban, John pedig szakorvos. Egy este mindkettőjüket sürgős esethez hívták. Janine érkezett elsőnek. A harminckét éves nőbetegnek súlyos belső vérzése volt, és közel állt ahhoz, hogy a keringési rendszere leálljon. A vérnyomása veszedelmesen lecsökkent, a pulzusa azonban különös módon egyre hevesebbé vált.
- Végzett rajta nőgyógyászati vizsgálatot? - kérdezte az ügyeletes nővért.
- Igen, de semmit sem találtam.
Mialatt Janine bekötötte az infúziót, néhány kérdést tett fel a beteg barátjának, aki magánkívül volt az ijedtségtől.
- Lehet, hogy terhes?
- Hát... éppen... lehetséges... azt hiszem - dadogta a férfi. - Nem tudom. Az isten szerelmére, mi lesz vele? Meg fog halni? Könyörgöm, mentse meg!
- Mindent megteszünk - nyugtatta meg Janine anélkül, hogy abbahagyta volna a munkáját. A helyzet szinte végzetesnek látszott. A beteg szívverése olyan gyenge volt már, hogy alig lehetett megtalálni a vénáját.
Végül mégiscsak sikerült, és Janine két tűt is tudott rögzíteni. Remélte, hogy az infúzió hatására helyreáll a vérnyomás, mert egy újabb hirtelen süllyedés esetén az agy és a vesék súlyosan károsodhatnak.
- Vérplazmát kérek - utasította a nővért.
- Már csak két adag maradt - hangzott a válasz. - De szóltam, hogy hozzanak még. Most készítik elő.
-  Nagyszerű! - mondta Janine, majd az előtte fekvő falfehér betegre mutatott. - Hogyan hozták be?
- Mentővel. Egy bevásárlóközpontban esett össze. Hasi fájdalmakra panaszkodott. Azt hiszem, nagyon vérzik...
Janine gyorsan átgondolta a helyzetet.
21
Szivhang
- Folyadékos feltárást végzünk, és megvizsgáljuk a hasüreget. Kiderül majd, hogy ott van-e a vérzés.
- Rendben - felelte a nővér. - Minden elő van készítve.
Ennél az eljárásnál egy apró vágást ejtenek a hasfalon, majd egy liter különleges folyadékot vezetnek be egy műanyag csövön keresztül, amelyet azonnal újra leszívnak. Ez a beavatkozás csupán néhány percig tart, és rögtön fel lehet fedezni a vérzést.
Janine ismét a beteg barátjához fordult.
- Nyugodjon meg, és szedje össze magát! A barátnőjének belső vérzése van. Valószínűleg egy nagyobb véredényről van szó. Meg kell találnunk a vérzés okát. A mütőcsoport tagjait már értesítették. Látja, minden megy, mint a karikacsapás.
Ebben a pillanatban John Clairmont rontott be a rendelőbe. Egy sebész és egy röntgenasszisztens követte őt, aki hordozható röntgenkészüléket tolt maga előtt.
- Helyet kérek! - kiáltotta az orvos, Janine-t figyelemre sem méltatva. - Sürgősen készítenünk kell néhány felvételt.
- Folyadékos feltáráshoz készülünk, Clairmont doktor — tájékoztatta őt a nővér. — A mütőcsoport csak arra vár, hogy befejezzük.
- Ez a kötelessége - vetette oda John. — Én viszont nem fogom vesztegetni az időmet folyadékos feltárással. Azonnal elkezdjük az operációt. Ki rendelte meg a műtőt?
- Newsome doktornő... - kezdte a nővér, de John közbevágott.
- Én határozom meg, mi a teendő -jelentette ki éles hangon. - Haladéktalanul vigyék a beteget a műtőbe!
A nővér szótlanul Janine-re pillantott. Mindketten tapasztalatból tudták, hogy John mennyire akaratos és kötekedő tud lenni. Főleg olyan kollégákkal szemben, akik nem voltak abban a helyzetben, hogy ellentmondhassanak neki. Néha maga Janine is elcsodálkozott, hogyan szerethetett bele egy ilyen emberbe.
- John - fordult a férfihoz, mialatt hozzákezdtek a hasi és az alhasi területek röntgenfelvételeinek elkészítéséhez -, fennáll a terhesség lehetősége. Egy esetleges méhen kívüli...
- Értem - szakította félbe a férfi, de többet nem mondott.
A beteg barátja tágra nyílt szemmel bámulta az eseményeket.
- Mondja meg, kérem, mi történik! - kérte Janine-től remegő hangon.
- A röntgenkép megmutatja, hol van a vérzés, a hasüregben, vagy a mellüregben - magyarázta a lány. - Mi azonban nem várjuk meg, amíg elkészülnek a felvételek, hanem hogy időt nyerjünk, azonnal levisszük a műtőbe a barátnőjét. Ott majd megkapjuk az eredményt - mondta, miközben összeszedte az esetről készített jegyzeteket.
22

- Adja meg, legyen szíves, a beteg nevét! És a címét is - tette hozzá. - Harminckét éves, hajói tudom.
- Igen. A neve Cory. Tulajdonképpen... igazából Caroline-nak hívják. A férfinak kicsordult a könnye.
- Higgye el, minden rendben lesz - tette a vállára Janine a kezét. - Lélegezzen mélyeket! Nem lesz semmi baj. Meg tudná mondani a barátnője családnevét is?
- Phillips - mondta a férfi, és nyelt egyet. - Caroline Phillips.
Janine kikísérte a fiatalembert a folyosóra, hogy egy kicsit ki tudja pihenni magát - és ne lássa, ahogy egy viszonylag fiatal és tapasztalatlan orvos miként használja ki a helyzetét az egyik kolléganőjével szemben.
- A legjobb lesz, ha itt várakozik. A nővér tudja majd, hol keresse magát, és rögtön szól, ha vége a műtétnek.
- Meg fog gyógyulni Cory?
Janine a hajába túrt. Aztán megköszörülte a torkát, és határozott hangon felelte:
- A kórház a lehető legjobban fel van szerelve az ilyen esetekre. Azonkívül már úton van ide egy tapasztalt sebész is.
Néhány perccel később Caroline Phillipset eltolták mellettük a folyosón a műtő irányába. Janine elköszönt, és a beteg után indult.
Miközben bemosakodott, eszébe jutott John Clairmont gúnyneve, amelyet a nővérektől és az ápolóktól hallott: a Felvágós. A kórházban szinte mindenki megtapasztalhatta már a nagyképűségét, mint ahogy a szikéhez való különös vonzódását is. John gyakran szinte megveszett, csak hogy operálhasson.
A röntgenfelvételek azt mutatták, hogy a vér főként a mellkasban gyűlt össze, és csak kisebb mértékben a hasüregben.
- Akkor hát rajta! - mondta John. - Megnyitjuk a mellkast. Janine a mütősnővér felé fordult.
- Az az érzésem, hogy kell még egy hasi vágást is csinálnunk. A biztonság kedvéért legyenek készenlétben a megfelelő eszközök.
Miután John figyelmen kívül hagyta a terhességre vonatkozó gyanúját, biztosra akart menni. A férfi tiszteletlen magatartása vérig sértette.
-  Semmi gond - mosolygott a nővér. - Mindent előkészítettünk. Ha kell, ott lesznek a steril kendő alatt.
- Köszönöm! - mondta Janine megkönnyebbülten.
Megnyitották a mellkast, és a műtőcsoport azonnal megkezdte az összegyűlt vér leszívását, miközben a vénán keresztül folyamatosan újat adagoltak. Két-három perc is beletelt, amíg John észrevette, hogy a vérzés oka nem a mellkasban van.
- Szerintem méhen kívüli terhesség áll fenn -jegyezte meg Janine határozot-
23
Szívhang
tan. - Miután a beteg elvesztette az eszméletét, egész idő alatt fekvő testhelyzetben volt. A nyomás feltolhatta a vért a hasüregből a mellkasba.
A petevezeték a méhen kívüli terhesség okozta nyomás hatására minden bizonnyal megpattant. Ez a fajta komplikáció meglehetősen ritka, de ha előfordul, életveszélyt okozhat.
Ebben a pillanatban belépett a műtőbe az osztályvezető sebész, és egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. A mütősnővér elővette a folyadékos feltáráshoz szükséges eszközöket. A főorvos szó nélkül vette át a kést, és megnyitotta a hasüreget.
A lány számára ez a pillanat jelentette a vég kezdetét - pontosabban a kezdet végét. A gond csupán annyi volt, hogy az ember nem tud gombnyomásra kiszeretni valakiből. Lehet, hogy ő egy olyan ábrándképbe bolondult bele, amelyet maga festett, és amely a valóságban nem is létezett? John egyáltalán nem volt az a tapasztalt orvos, akire fel tudott volna nézni. Csak úgy tett, mintha az volna, és ez a felfuvalkodottság a betegek számára beláthatatlan veszélyeket rejtegetett.
Futótűzként terjedt el a hír, hogy dr. John Clairmont helytelen diagnózisa majdnem egy beteg életébe került - mint ahogy az is, hogy Newsome doktornő, aki csak rövid ideje dolgozott a kórházban, megmentette a nő életét azzal, hogy pontosan értelmezte a kórképet. Mindenesetre az eset végzetes törést okozott közöttük.
A férfi soha nem látta be, hogy hibázott. Ellenkezőleg, őt tette felelőssé a helyzetért. Úgy állította be a dolgot, mintha Janine szándékosan ártani akart volna neki. Caroline Phillips neve soha nem hangzott el többé. Egyedül róla, a nagy John Clairmont-ról lehetett szó.
Ettől kezdve ott ártott a lánynak, ahol csak tudott. Végül rávette az apját, hogy helyeztesse át egy másik kórházba. Janine azóta nem is bízott többé az ítélőképességében, már ami a férfiakat illeti. A többire boruljon jótékony feledés...
Közeli beszélgetés hangjai hozták vissza a jelenbe. Kiugrott az ágyból, megmosdott, felöltözködött, és néhány perc múlva már meg is jelent a verandán.
- Jó reggelt! - üdvözölte apját és Gerardot, akik a felnyergeit ló mellett álldogáltak a napsütötte udvarház előtt. - Indulni készül, de Prescy doktor?
Szándékosan volt ilyen kimért, mert kerülni akart mindenfajta bizalmaskodást.
- Hívjon csak Gerardnak! - mondta a férfi. - Egyébként valóban mennem kell. Az orvos ma reggel egészen másképp festett, mint tegnap - hiszen öltözéke az
öreg ruhatárából sebtében összeválogatott darabokból állt. A rövid ujjú ing túl szűk volt neki, ezért a felső gombokat be sem gombolta, a gyapjúnadrágot pedig térdig feltörte. Amikor a lány végignézett rajta, kisfiúsán elvigyorodott.
- Egy koldusnak nincs sok választása -jelentette ki tárgyilagosan.
24

Janine elnevette magát.
- Valóban úgy néz ki -jegyezte meg. De mint egy nagyon vonzó koldus, tette hozzá gondolatban, amint a férfi nedves haja megcsillant a reggeli napfényben. - Hogyan jut vissza?
- Majd az apja segít - mondta Gerard, le sem véve róla a tekintetét.
-  Jól aludtál, Janine? - kérdezte Jack. - Előremegyek, és megmutatom Gerardnak, hogyan jut ki az országútra. Tudod, hol a kávé. Ennivaló is van bőven az asztalon.
- Kösz, apa. Igen... És magának is köszönöm - fordult Janine a férfi felé. -Hálás vagyok érte, hogy elkísért. Tudom, hogy kevés az ideje. - Önkéntelenül is az ölelkezésükre és Gerard csókjára gondolt. - Attól tartok, alaposan felborítottam a terveit.
- Szívesen tettem - válaszolt a férfi rekedten, és a lány ajkaira pillantott. -Nem hagyhattam cserben Jack Newsome lányát...
Most képzelődöm, vagy tényleg gúnyolódik? - töprengett Janine. Jobb lesz, ha nem feledkezik meg arról, hogy más okai is lehettek a férfi segítőkészségének. Témát váltott:
- Szívesen hasznosítanám magam, amíg itt vagyok. Már kértem is állásajánlatot Don McLeantől.
- Régóta ismeri?
Don McLean kórházi elfoglaltsága mellett St. Bonar tisztiorvosa is volt, és több mint húsz éve élt a szigeten.
- Igen, már akkor telefonáltam neki, amikor kiderült, hogy mikor érkezem.
- Az időjárás okozta károk miatt rengeteg a tennivalóm - jegyezte meg Gerard. - De talán még összefutunk egyszer, mielőtt visszamegy az Államokba. Mikor közli Don, hogy hol fog dolgozni?
- Gondolom akkor, amikor el tudom érni telefonon.
- Flechette-ben sértetlenek a vezetékek. Nem hiszem, hogy nehéz lenne eljutnia oda.
Janine ismerte a helységet, amely a földcsuszamlás túlsó oldalán feküdt. Az ősrégi falusi kocsma nyitott előterében volt egy nyilvános telefon. Ha valamelyest szabaddá válik az út, könnyen odatalál.
- Nem rossz ötlet - lelkesedett a lány.
Az alacsony építésű terepjáró lassú tempóban elindult.
- Viszlát, Janine!
- Viszontlátásra! Remélem, visszafelé is sikerül legyőznie a terepet. - A lány leült a veranda lépcsőjére, és a térdére könyökölt. Mielőtt ló és lovasa eltűnt volna a kanyarban, Gerard még egyszer visszafordult, és búcsúra emelte a kezét.
Janine fellélegzett. Végre egyedül van! Most már csak azt kell kitalálnia, mi is a helyzet tulajdonképpen. Azzal tisztában volt, hogy az apja nem egészséges,
25
Szivhang
de hogy miként segíthetne rajta, nem tudta. Az öreg gyakran szidta a lányát a makacssága miatt, ő maga azonban ebben a tekintetben nemigen lehetett a példaképe.
A távolban kakaskukorékolás hallatszott. Sokan használták ki a reggeli időszakot, hogy a munka nehezét ne a perzselő hőségben kelljen végezniük. A magasba nyúló babérrózsabokrok között egy csapat vadgalamb gyülekezett izgatottan.
Janine nagyot szippantott a friss levegőből. A virágok még nem nyíltak ki teljesen, de a nedves föld már a termékenység szagát árasztotta. A lány úgy érezte, az ő életében is új fejezet kezdődik.
A nagyméretű, régiesen berendezett konyhában azonnal megtalálta a kávét, majd csészével a kezében körbejárta a házat. A hatalmas nappali, a megkopott fiókos szekrények és a kényelmes karosszékek mind-mind a gyerekkorára emlékeztették. Milyen gyakran bújócskáztak itt! A szomszédos könyvtár egyben apja dolgozószobája is volt. Janine-nek megakadt a szeme a mahagóni íróasztalon heverő nagy halom iraton. Nézzük csak, talán rábukkanunk valamiféle nyomra Manarával kapcsolatban!
Az iratcsomó tetején egy nevekkel teleírt papírlap feküdt. Gerard említette, hogy apja összeállított egy listát azok közül a sebészek közül, akiket érdekelt a manarai klinika terve. Janine-nek elállt a lélegzete, amikor ismerős nevet pillantott meg a papíron: R. Clairmont, plasztikai sebész.
A lány nagyot sóhajtott, és visszatette a lapot. Tehát nem John az, hanem az apja. Hála istennek, emiatt tehát nem kell idegeskednie.
26

4. FEJEZET
Szóval ez a kórház. Janine az apjától kölcsönkapott terepjáró kormánykereke fölé hajolt. Az Éden-öböl Klinika egy göröngyös zsákutca végén állt. Az egész nem volt több, mint egy betonból és téglából emelt, lapos tetejű, fehérre meszelt épület.
Egy hatalmas ciprusfa árnyékában állította le a kocsit. Nyugalom és békesség uralkodott a környéken, közel és távol egyetlen teremtett lélek sem mutatkozott. Könnyű szellő fújdogált a tenger felől, valamennyire elviselhetőbbé téve a hőséget.
Egy hét telt el az érkezése óta, s két nappal ezelőtt végre sikerült beszélnie Don McLeannel, aki minden orvosi segítséget szívesen fogadott. Most tulajdonképpen azért jött el a klinikára, hogy személyesen találkozzon vele, és megkapja tőle a szükséges tájékoztatást. Lenyomta a bejárati ajtó kilincsét - de az zárva volt.
Körülnézett. A klinika a forgalomtól távol eső, csöndes helyen feküdt. Parkja csodaszép volt. Bár a füvet kissé kiégette a nap, a tarka színekben pompázó virágok látványa bőségesen ellensúlyozta a gyep hiányosságait. A vihar és az esőzések láthatóan megkímélték a létesítményt. Az egyemeletes épület vastag falai és a lapos tetőrész sértetlen maradt. A keskeny ablaknyílásokat rács védte.
Az elmúlt hét folyamán nem találkozott újra Gerard doktorral. Azt sem tudta, vajon a munkájuk során össze fognak-e majd futni, vagy sem. Remélte, hogy önállóan dolgozhat, még akkor is, ha csak „vendégszereplő" lesz a szigetet ellátó orvosi csapatban.
Leült az egyik fa alatti padra. Úgy tervezte, addig marad a szigeten, amíg apja egészségi állapota és Manara ügyei rendben nem lesznek. Remélte, adódik valami más megoldás, és nem kényszerülnek rá, hogy eladják Gerard doktornak -magában mindig így nevezte a férfit - a birtokot. Az sem kizárt, hogy neki kell átvennie az ültetvény irányítását, természetesen a gondnok és az alkalmazottak segítségével.
Az eddigi leletek alapján elképzelhető, hogy az apja valóban súlyos beteg. De további vizsgálatok is szükségesek még annak megállapítására, hogy ez valóban
27
Szívhang
így van-e, és ha igen, akkor mi a pontos diagnózis. Csak ezután lehet hozzákezdeni a gyógyításhoz. Don McLean már meg is ígérte, hogy segítségére lesz.
A gondok ellenére Janine hosszú évek óta először érezte magát igazán szabadnak. Élvezte, ahogy a szél belekap virágmintás szoknyájába, s patyolatfehér, rövid ujjú blúzában úgy nézett ki, mint egy kislány. Kinyújtotta lábát, és könnyű, nyári szandáljára pillantott, amelyben szinte eltűnt apró lábfeje. Reggel megmosta a haját, és a szőke tincseket hátul mutatós lófarokba kötötte. Most pedig már alig várta, hogy dolgozhasson.
Gondolatait motorzúgás szakította félbe. Amikor az ütött-kopott autó végre a klinika elé ért, várakozásteljesen felállt. Szeretett volna végre találkozni Don McLeannel, akivel megérkezése óta csak telefonon beszélt.
A volán mögött azonban Gerard de Prescy ült.
- Jó napot, doktornő! Régóta vár?
A lánynak minden porcikája tiltakozott a találkozás ellen.
- Nem, csak néhány perce...
A férfi kiszállt a kocsiból, és levette napszemüvegét.
- Ezek szerint újra látjuk egymást, Newsome kisasszony - szólalt meg aztán. -Remélem, nem csalódott túlságosan.
Janine halványan elmosolyodott.
- Don McLean sajnos nem ér rá - mondta magyarázatképpen a férfi. - Ezért kért meg, hogy én jöjjek helyette.
A lány szótlanul bólintott. Ma Gerard is egészen máshogy nézett ki. A koszos, izzadt csavargóból jólöltözött, ápolt és vonzó férfi lett. A haját is egy kicsivel rövidebbre vágatta.
- Hogy van?
- Köszönöm, jól - válaszolta Janine, nehezen leplezve a feszültségét. - Alig várom, hogy dolgozhassak.
- És az édesapja?
- Úgy ahogy. A vizsgálat eredménye pozitív, így aztán rövidesen tennünk kell valamit.
Bárcsak McLean doktor jött volna! - sóhajtott magában.
- Ez is több, mint a semmi -jegyezte meg Gerard. - Ugye rá tudja venni a további vizsgálatokra? Esetleg én is a segítségére lehetek...
- Köszönöm. Alkalomadtán a szaván fogom.
- Na és? Mit terveznek?
- Hát... - szedte össze magát Janine nagy nehezen -, többé-kevésbé beleegyezett a vizsgálatokba. De tudja, milyen. Minden módon megpróbál majd kibújni alóluk. Úgyhogy én magam fogom egyeztetni az időpontokat, és ügyelek arra, hogy be is tartsa őket. - Komoly pillantást vetett a férfira. - Az egyetlen dolog, ami érdekli, az Manara. Arra is megkért, hogy ha idejövök...
28
aA-
,
- Igen - vágott közbe Gerard a homlokát ráncolva. - Talán az a leghelyesebb, ha azonnal beadja neki az antibiotikumokat, és nem várja meg az újabb laboreredményeket.
- Magam is erre gondoltam.
Gerard egy kulcscsomót vett ki a zsebéből, és az épület felé mutatott.
- Azt hiszem, még nem ismeri a klinikát. Egy egész sor hasonló kis kórház van szerteszét a szigeten. így a betegeknek nem kell megtenniük a hosszú, fáradságos utat Fort Roche-ba, hanem egyszerűen beugranak a legközelebbi intézménybe. Nekünk, orvosoknak, meghatározott beosztás szerint kell szolgálatot teljesítenünk, hogy mindig legyen valaki, aki foglalkozik az emberekkel. Ez természetesen a nővérekre is vonatkozik. Ily módon állandó orvosi ellátást biztosítunk, és ez különösképpen érvényes a szülészet és a gyermekgyógyászat területén.
- Értem - bólintott a lány. - Ez nagyon meggyőzően hangzik. Lassan-lassan azért minden megváltozik. Habár a gyarmatosítás időszaka után elég sokáig kellett erre várni.
- Valahogy úgy. A Fort Roche-ban levő kórház meglehetősen régi, és az épület sok helyen felújításra szorul. Ez az oka annak, hogy a magánbetegeink számára megfelelőbb helyet keresünk.
- Például Manarát...
- Igen, az is lehet. Sajnos onnan messze van a repülőtér és az egyéb kiszolgáló létesítmények is.
- Ne felejtse el, hogy a ház és környéke nemcsak magánbirtok, de St. Bonar történetének fontos része is!
- Mindamellett pedig olyan ház, amelynek a fenntartását nem sok ember engedheti meg magának. És higgye el, mi is meg tudjuk őrizni a hagyományokat, és nem hagyjuk figyelmen kívül a sziget történetét -jegyezte meg Gerard kissé ingerülten. - Én lennék az utolsó, aki egy régi épületet szándékosan lerombol.
- Erről a témáról most nem szeretnék vitatkozni - szögezte le a lány, és a klinika bejárata felé indult.
- Ahogy óhajtja... Azt mondja, szülészettel is foglalkozott? - lépett melléje a férfi. - Tudom, a fő tevékenységi köre a sebészet, de szakvizsgázott szülészetből és a gyerekgyógyászatból is.
- Igen, így van.
- Akkor magát az ég küldte ide! Éppen ilyen orvosokra van szükségünk. De hajói tudom, csak rövid ideig marad St. Bonaron?
- Igen... vagyis addig, ameddig szükséges. Legfeljebb három hónapig - válaszolta Janine.
A férfi a kulcsokat kereste. A bejáraton két hatalmas zár is volt.
29
Szívhang
- Mintha páncélszekrény lenne -jegyezte meg.
- Valóban szükség van erre?
- Sajnos igen - felelte Gerard. - Alkalom szüli a tolvajt. Azt pedig nem engedhetjük meg magunknak.
- Maga általános sebész?
- Igen, de foglalkozom plasztikai sebészettel is. Nemrég operáltam meg néhány farkastorokkal született csecsemőt. Ténylegesen viszont körzeti orvosként dolgozom. Ahogy látja, egy kicsit mindenbe belekapok. - Gerard végre megtalálta a megfelelő kulcsokat, és az egyiket beledugta a zárba. - Angliában és az Egyesült Államokban végeztem az egyetemet. Kettős állampolgárságú vagyok, egyébként pedig Martinique-on születtem. A családom már régen megtelepedett ott, először a nagyapám, aztán az apám.
- Értem. Akkor biztosan sokat táncol a rokonai esküvőin.
Janine igyekezett leküzdeni magában újra növekedni kezdő rokonszenvét, bár ez a küzdelem nem sok sikerrel kecsegtetett. Annál is kevésbé, mert a férfit felettébb vonzónak találta.
Semmi kedve nem volt viszont egy futó kalandhoz, amely három hónap múlva úgy oszlik majd szét, mint a köd. A férfi magánéletéről sem tudott semmit. Lehet, hogy nős és gyerekei vannak, bár erről még nem beszélt, ő pedig aligha kérdezhet rá.
- Tudja, hogy a szigeteken még mindig sok gyerek szenved egy, csak a trópusi éghajlaton előforduló betegségben, amelyet a fehérjehiányos táplálkozás okoz?
- Azt hittem, azóta javult az életszínvonal, és ilyesmi már nem fordulhat elő -csodálkozott Janine.
- Több tennivalónk akad, mint gondolná. Különösen a táplálkozás és a megelőzés területén. Épp most igyekszünk bevezetni az általános rákszűrést. Azt akarjuk elérni, hogy egy bizonyos kor után minden nő évente egyszer jöjjön el a vizsgálatra. Nagyon magas azoknak száma, akik méhrákban betegednek meg, és a többségük csak akkor jelentkezik nálunk, amikor már minden segítség késő.
- Erről nem is tudtam - ámult el a lány.
A férfi elkötelezettsége mély benyomást tett rá, jóllehet még mindig nehezen tudta őt orvosnak és nemcsak a Manarára pályázó kalandornak tekinteni. Bár tulajdonképpen mindkettő igaz volt.
- Jelenleg mindenkinek Fort Roche-ba kell mennie szűrésre. Ez eléggé megerőltető, főleg azoknak, akiknek kisgyermekük van. így aztán sokan halogatják a dolgot, és inkább nem veszik igénybe ezt a szolgáltatást.
- Ez érthető.
- Legelőször tehát a nőket támogató programokat kell beindítani - folytatta a
30
aA-

férfi. - A születésszabályozás is nagyon fontos. Kevesebb, de lehetőleg egészségesebb csecsemőre van szükség, akiknek nincs gondjuk a táplálkozással. Ezek a kisebb kórházak jelentik az első lépéseket ebbe az irányba.
Gerard szinte lázban égve beszélt a munkájáról, és ez lenyűgözte a lányt. Bármennyire is zokon vette, hogy szemet vetett Manarára, ezt a lelkesedést csak osztani tudta.
- Az ehhez hasonló körzetekben a pénzhiány gyakran szül közömbösséget. És ebben rejtőzik az igazi veszély. Ha nem vigyázunk, egyet lépünk előre, és kettőt hátra.
- Rendszeresen végzik a szűrővizsgálatokat? Ha igen, az lényegesen javítja a rák korai felismerésének esélyét.
- Még nem, de a lehető leghamarabb szeretnénk ezen változtatni. Jelenleg, sajnos, nincs elég pénzünk arra, hogy a szigetre hozzuk azokat, akik betanítanák a laborszemélyzetet, az orvosokat és a nővéreket.
- Ebben tudok segíteni - szólt közbe Janine. - Ismerem a vizsgálati eljárást és a kiértékelés módját is.
- Valóban? - lepődött meg a férfi. - De hiszen ez nagyszerű! A végén még nélkülözhetetlenné teszi magát, Newsome doktornő! - fűzte hozzá tréfás hangsúllyal.
- Erre mérget vehet.
- Akkor arra kérem, először a nővérekkel ismertesse meg az eljárást - javasolta Gerard. - Általában ők veszik le a szövetmintát.
- Szívesen - bólintott Janine. - Na és, mi a helyzet a tüdőbajjal? Sok a tébé-cés?
- Igen, a gyerekek és a felnőttek körében egyaránt nagy számban fordulnak elő ilyen esetek. Sajnos van néhány AIDS-es betegünk is - komolyodott el a férfi.
Az elsötétített épületben fullasztó volt a hőség.
- Régóta nem járt itt senki -jegyezte meg Gerard, és bekapcsolta a mennyezeti ventilátort, majd kinyitotta az ablakokat. Janine körülnézett: a helyiség a lehető leggyakorlatiasabban volt felszerelve.
- A vihar kárvallottjait mind Fort Roche-ban látják el. Az összes rendelkezésre álló egészségügyi dolgozó ott teljesít most szolgálatot. Ide csupán egy nővér jár be, az is csak részmunkaidőben. Anne-nek hívják. Rajta kívül csak én ugróm be néha, ha akad egy kis időm.
- Értem.
- Nézzen nyugodtan körül, és ismerkedjen meg a hellyel! -javasolta a férfi. -És ha lehet, szólítson Gerardnak! Jobb, ha mellőzzük a formaságokat.
Janine vállat vont.
- Szóval nincs ellene, ha itt vagyok, és fizetnek a munkámért?
31
Szívhang
- Már mondtam: magával megütöttük a főnyereményt. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy három hónap nem hosszú idő, és legelőször is meg is kell ismerkednie az itteni helyzettel. De minden támogatásért nagyon hálásak vagyunk.
Janine-nek az volt a benyomása, hogy a férfi valamiféle gyenge kezdőnek tartja őt, ak' csak Don McLean révén kapta meg az állást.
- Keményen fogok dolgozni -jelentette ki, és farkasszemet nézett Gerarddal. -Tudja, hogy minden fillérre szükségünk van. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy csupán a munka okozta örömért dolgozzak.
- Ez teljesen érthető - bólintott az orvos. - De ha már a pénznél tartunk: tudnia kell, hogy lényegében a kórháznak sincsenek anyagi eszközei. Ezért az eldobható felszerelések helyett, ahol csak lehet, sterilizálható fémeszközöket használunk, így kevesebb szeméttel van dolgunk, és pénzt takarítunk meg.
A klinikán tett rövid körséta során eljutottak néhány kisebb kezelőhelyiségbe és a baleseti sebészeti részlegbe is, amely el volt látva altatáshoz és transzfúzióhoz szükséges eszközökkel. Amennyire Janine meg tudta ítélni, a klinika vezetése eléggé takarékoskodott ugyan, de az alapvető felszerelések sehol sem hiányoztak.
- És maga? Hol végzi a műtéteket? - érdeklődött.
- Többnyire Fort Roche-ban, a Royal kórházban, de nincs állandó műtéti napom. Ezenkívül négy további klinikán is végzek néha kisebb beavatkozásokat. -Gerard a lány szemébe nézett. - Egyelőre ennyi. Kér egy kávét? Valahol kell itt lennie egy vízmelegítőnek. Az áramot újra bekapcsolták. Vagy talán egy frissítőt inna? Egy egész hütőtáskával hoztam, hogy pótoljam a készletet.
- Inkább egy kávét kérnék, ha már választani lehet.
- Rendben. Keresse meg a vízmelegítőt, addig én behozom a csomagot a kocsiból.
A melegítő a mosogató alatti kisszekrényben volt. Miután Gerard visszajött, néhány perc alatt elkészítette a finoman illatozó, sötétbarna italt.
- Jamaikai - mondta, és a lány felé nyújtotta a csészét.
- Köszönöm.
- Remélem, jól fel van szerelve a szúnyogok ellen - vizsgálgatta a férfi aggódó tekintettel az ablakra feszített szúnyoghálót. - Tegnapelőtt hallottam, hogy Trinidadon egyre több Dengue-lázas esetet észlelnek. Természetesen igyekszünk ellenőrizni mindenkit, aki onnan érkezik, és az odautazókat is ellátjuk védőoltással, de nehezen tudjuk kézben tartani a helyzetet.
- Már csak ez hiányzott! - kapta fel a fejét Janine. - Ha jól tudom, szúnyogcsípés útján terjed a fertőzés?
- Pontosan. De nagyon nehéz időben elkülöníteni a fertőzötteket, mivel a lap-pangási idő háromtól hét, de akár tíz napig is eltarthat. Addig az érintettek nem
32

is tudják, hogy betegek. A kórokozó a sárgaláz-vírus egyik legrondább változata. - Gerard a lány meztelen karjára és lábára pillantott. - Jobb lesz, ha maga is hosszú ujjú inget és nadrágot visel.
- És mik a tünetek? Sajnos nem tudok erről a betegségről.
- Magas láz, hidegrázás, szédülés, valamint erős izom- és ízületi fájdalom -magyarázta a férfi. - Gyakran jár bőrkiütéssel és nyirokcsomó-duzzanattal is.
- Majd odafigyelek - mondta mosolyogva Janine. - Ha terjed a járvány, úgyis mindent megtudok róla.
- Az biztos. Majd kölcsönösen tájékoztatjuk egymást. - Gerard a kávéskanna után nyúlt. - Várjon, töltök még egy kicsit.
- Köszönöm - tartotta oda Janine a csészéjét. - Bostonban hiába várnám a férfikollégáktól, hogy kávéval kínáljanak. Ott a nők magukat szolgálják ki.
-  Ismerős a dolog - mondta Gerard. - De itt mindenki elsősorban ember, és csak utána férfi vagy nő. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy egy férfi nem örül annak, ha szép nőt lát - nézett a lány szemébe. - Különösen akkor, ha az illető ilyen szépen elpirul.
- De én...
-  Nehogy szabadkozzon! - emelte föl Gerard a kezét. - Kifejezetten jól áll magának. És egyáltalán nem a gyengeségét jelzi. Ne haragudjon, nem akartam zavarba hozni - mosolyodott el.
- Semmi baj. Csak néha nagyon szégyenlős vagyok. Majd elmúlik.
- Ami útközben történt, annak meg kellett történnie - szögezte le az orvos.
- Igen, tudom. Most biztosan ostobának tart - tört ki a lányból. - Az utóbbi hónapokban mindig óvakodtam a kényes helyzetektől. Csak szakmai kapcsolatom volt a férfiakkal.
- Miért?
- Mert... - Janine habozott. Nem akart magáról előnytelen benyomást kelteni. - Hogy magyarázzam meg: ha a magánélet és a hivatás összetűzésbe kerül, nem biztos, hogy a magánélet kerekedik felül.
- Igen - dörmögte a férfi. - Azt hiszem, értem. Legalábbis nagyon ismerősen hangzik.
Janine lesütötte a szemét.
- Lehet, hogy ismerősen hangzik, mégsem olyan könnyű megkerülni...
- Nem is ezt akarom mondani - nézett rá gyöngéden Gerard.
Vajon ő is átélt már ilyesmit? Janine nagyon szerette volna tudni, van-e családja, van-e felesége.
-  Maga szerint egy személyes vallomás a gyengeség jele? - érdeklődött a férfi.
- Nem vagyok benne biztos - válaszolta a lány, végig magán érezve az orvos
33
Szivhang
fürkész tekintetét. - Előfordul, hogy az, akinek mondjuk, szintén úgy érez. Ezt már tapasztalatból tudom.
- Hát igen. - A férfi a bejárat mögötti sarokba lépett, és mosogatni kezdte a csészéket. Szerencsére nem folytatta a beszélgetést.
- Most visszamegy?
- Még maradok egy kicsit - felelte Gerard anélkül, hogy visszafordult volna. -Lehet, hogy hamarosan megrohannak bennünket a betegek. A környéken mindenki ismeri a kocsimat. Talán éppen most másznak át a dombon.
34
aA-

5. FEJEZET
-  Jó napot! - hangzott egy erőteljes férfihang a bejárat felől. - Maga az, Gerard doktor?
-  Úgy tűnik, betegünk érkezett - jegyezte meg az orvos. - Egy pillanat! -szólt ki az irodából, majd az egyik szekrényből két patyolatfehér köpenyt vett elő. - Ez a magáé - nyújtotta oda az egyiket Janine-nek.
A felvételi részlegnél egy ötven év körüli férfi saját készítésű mankóján botorkált elébük. Arcát elfedte szemébe húzott ócska kalapja, ruházata jobb napokat is látott már. Cipő nem volt rajta, beteg lábára egy zsinórral szövetdarabokat erősített. Amikor Janine közel ért hozzá, orrát kellemetlen, áporodott szag csapta meg.
- Jó napot, Gerard doktor! - A férfi fájdalmai ellenére egészen megkönnyebbült. - Láttam a kocsiját, és gondoltam, micsoda szerencse! Rögtön el is indultam. Csak a lábam nem bírta. El van mérgesedve. Alig tudok járni.
- Az, bizony, látszik - felelte az orvos, és megrázta a férfi feléje nyújtott kezét. — Miért nem hord cipőt? Jöjjön csak ide!
- A cipőm szétment az esőben - mondta a férfi, és átbicegett a kezelőbe. -Nem tudom már összefoltozni, újra meg nincs pénzem.
- Magát Étienne-nek hívják, igaz? Már láttam errefelé néhányszor.
- Igen, doktor úr, az vagyok.
- Feküdjön le! - utasította Gerard a beteget, és felsegítette a heverőre. Janine a háttérben figyelt. - Nagyon fáj a lába?
- Nagyon. Alig bírom. És hiába iszom a rumot, nem lesz jobb.
Gerard gumikesztyűt húzott, és aprólékosan megvizsgálta a férfit. Közben mindketten a St. Bonaron szokásos nyelvjárást használták, a francia és az angol furcsa keverékét, amely létrejöttét a sziget változatos történetének köszönhette. Janine élvezettel hallgatta a dallamos csevegést és a sajátos szókapcsolatokat.
- Étienne az Éden-öbölben született, és halászattal foglalkozik - fordult Gerard a lány felé. - Érti, amit mondunk?
35
Szívhang
- Többé-kevésbé. A viharban egy kiálló fadarabba lépett, és az keresztülfúrta a cipőjét.
- Pontosan. - Gerard levette az egyik kezéről a kesztyűt, megfogta Janine karját, és a heverő felé húzta. - Étienne, ez itt Newsome doktornő, Mr. Newsome lánya Manarából. Néhány hétig itt fog dolgozni.
Étienne felemelte a fejét.
- Doktornőnek túl fiatal.
- Üdvözlöm. Örülök, hogy találkoztunk - mosolygott rá Janine tartózkodóan.
- Lehet, hogy fiatalnak tűnik, de máris rengeteget tud - jegyezte meg Gerard, fél szemmel a lányra pillantva.
A sérült láb alaposan bedagadt, és a sebszag máris odavonzott néhány legyet, amelyek a védőháló ellenére is betévedtek ide. Az a hely, ahol a hegyes fadarab a húsba fúródott, bekékült, és elgennyesedett.
- Mindjárt összefoltozzuk magát - nyugtatta Gerard a sebesültet, miközben óvatosan megfordította a lábát. - A sebet ki tudjuk tisztítani itt is, de aztán Fort Roche-ba kell szállítanunk, hogy rendesen elláthassuk. Szerencse, hogy nem üszkösödött el. Miért kellett ilyen sokáig várni vele?
- Jaj istenem, istenem! Komolyan gondolja, Gerard doktor? Mit fog ehhez szólni az öreglány?
- Attól tartok, nincs más megoldás -jelentette ki komoly ábrázattal Gerard. -Ez nem gyerekjáték. Ismerek egy csomó embert, akikkel hasonló eset történt, és csonkolni kellett őket. Már az is szerencse, hogy ezzel a csúnya sebbel egyáltalán életben van.
Mialatt Étienne izgatottan és a fájdalomtól elgyötörtén még egyszer elmesélte balesetének történetét, Gerard lehúzta a kesztyűjét, és egy fertőtlenítőszeres vödörbe dobta. Ezután maszkot kötött a szája elé, és Janine-nek is adott egyet.
- A gumikesztyűket többször is felhasználjuk - magyarázta a lánynak, s miközben alaposan megmosta a kezét, fejével a falon függő műanyag kötények felé intett. - Kössön maga elé egyet, szüksége lesz rá! Aztán mosakodjon be, és húzza fel a kesztyűt!
Amíg Janine elkészült, Gerard kikészítette a szükséges eszközöket, majd megmérte a férfi hőmérsékletét, pulzusát és vérnyomását.
- Először infúziót kap: glukóz és konyhasó keverékét. A kellemetlen szagnak a láz és a fertőzés az oka. Maga most mit tenne, Newsome doktornő?
- Hát... - köszörülte meg Janine a torkát. Ha a férfi vizsgáztatni akarja, csak rajta, végül is nem kezdő a szakmában! - A betegnek folyadékra van szüksége és egy nagy adag, széles hatású antibiotikumra, amelyet négyóránként ismételten meg kell kapnia... Egyelőre csak az izomszövetbe, de aztán lehet a vénába is, amennyiben elmúlik a láz. Ezenkívül nyugtatót is adnék neki meg valami erő-
36
aA-

sebb helyi érzéstelenítőt. Ezután haladéktalanul hozzákezdenék a seb közvetlen kezeléséhez.
- Milyen módon?
- Először szappanos lúggal tisztítanám meg a bőrt, azután jódos oldattal. A sebet hidrogénoxiddal mosnám ki. Az ilyenfajta sérüléseknél mindig fennáll az üszkösödés veszélye...
- Miért?
- Az üszökbacilus miatt. Clostridium perfringens. Gerard hozzálátott az infúzió bekötéséhez.
- És aztán?
-  Aztán megnyitnám a sebet, lecsapolnám, és kiöblíteném. Általában meg szoktuk várni, hogy hassanak az antibiotikumok, de itt most különleges esetről van szó.
- Tökéletesen egyetértek. Van még valami más is?
- Igen. Feltétlen be kell szállítani a fórt roche-i kórházba. Tíz napon keresztül folyamatosan kapnia kell az antibiotikumokat és az infúziót. Az üszkösödés lehetőségét nem tartom valószínűnek... - Janine egy kissé elbizonytalanodott. -Még soha nem láttam ugyanis ilyesmit, de azt olvastam, hogy különleges szaggal jár.
- Helyes - szögezte le Gerard. - Nem vállalunk felesleges kockázatot. Mintát veszünk Étienne lábából, hogy a Fort Roche-i kollégák pontosan meg tudják állapítani, mi vele a helyzet.
Az infúziós csövön máris csöpögni kezdett a folyadék.
- Várjunk egy kicsit, mielőtt megnyitjuk a sebet! - Janine tudta, hogy a beteg allergiás lehet bizonyos gyógyszerekre, és biztos akart lenni a dolgában.
- Pontosan ezt tesszük. Adunk magunknak húsz percet, ezalatt megtisztítjuk a sebet kívülről. Vállalja, Newsome doktornő?
- Szívesen.
- Vegye fel a maszkot, és használjon két pár gumikesztyűt! - figyelmeztette Janine-t az orvos. - A legjobb lesz, ha már most beadja neki a tetanuszt. Az érzéstelenítést majd én megcsinálom.
- Rendben - bólintott Janine.
- Az istenit, ez nagyon fáj! - nyögött fel a beteg tehetetlenül.
-  Segítünk, Étienne - Gerard hangja szeretetteljesen, biztatóan csengett. -Kap egy fájdalomcsillapítót, és mindjárt jobban fogja érezni magát.
- Maga nagyon kegyetlen ember, doktor, tudja-e? - morogta Étienne, és meg-adóan behunyta a szemét. - Nagyon kegyetlen. És rossz hatással van erre a fiatal hölgyre.
Gerard elnevette magát.
37
Szívhang
- Bebizonyítom magának, hogy nem vagyok az. Meg fogom győzni róla a feleségét, hogy be kell fektessük magát a kórházba. Na, mit szól ehhez?
- Akkor mindent visszavonok - felelte Étienne. - Magának van felesége, doktor úr?
A férfi habozott a válasszal.
- Csak volt - bökte ki aztán. - Most már ott keresek szórakozást, ahol tudok. Étienne halkan felnevetett.
- Az a legjobb.
- Lehetséges...
Janine elpirult, és igyekezett minden figyelmét a seb tisztításának szentelni.
- Hogy akar... elvinni engem... a kórházba? - Étienne egyre nehezebben ejtette ki a szavakat.
- Nyugodjon meg, biztosan találunk majd valami megoldást. Miután a beteg elaludt, a férfi Janine felé fordult.
- Kérem, ne értsen félre, nem vizsgáztatni akartam. Csupán biztos akartam lenni abban, hogy minden rendben megy-e. Sok kolléga csak elméletben ismeri az ehhez hasonló eseteket, de itt a szigeten ez mindennapos valóság.
-  Semmi baj - Janine bosszúsága egyszeriben elröpült. - Készítsem elő az eszközöket? - kérdezte, s közben azon töprengett, vajon ö is csak arra volt-e jó Gerard számára, hogy szórakozzon egy kicsit.
-  Mit gondol, tudna itt dolgozni? - Gerard a seb fölé hajolt, miközben Janine egymás után adta a kezébe a szükséges eszközöket. - Segítség nélkül, úgy, hogy mindent magának kell csinálnia. Mindent, bármi legyen is az. És a készletek pótlására is személyesen kell Fort Roche-ba mennie. Nem lesz fenékig tejföl...
Janine elbújt az orvosi köpenye és az arca elé kötött maszk mögé, úgy rögzítette a sebtisztító csövet. A következő pillanatban véres, gennyes folyadék kezdett csöpögni a fémcsészébe. Csak most engedte ki az eddig visszatartott levegőt.
- Nem könnyű elfeledkezni erről a szörnyű bűzről...
- Pedig jobb lesz, ha megszokja - húzta el Gerard a száját.
- Hozzá fogok edződni - vetette fel a lány a fejét. - Holnap korán reggel itt vagyok - jelentette ki, miközben ellenőrizte a leszívót. - Utánanézek, hogy hi-ányzik-e valami, és tízkor már kezdhetjük is a rendelést. Pontosan akarom tudni, hogy állunk a gyógyszerekkel és az eszközökkel.
- Rendben - bólintott rá Gerard.
- Gondolja, hogy sikerült teljesen kimosni a sebet? Sokkal jobban néz már ki... Áthelyezem a csövet, hogy hozzáférjünk a sebgóchoz.
- Csak rajta.
38
,
A lány arrébb tette a leszívót, kicserélte az átázott tamponokat, és megtisztította a seb környékét. Az iszonyú büdösség lassan szűnni kezdett, nem utolsósorban a jód és a fertőtlenítő hatásának köszönhetően.
Janine egy selyemfonál segítségével ügyesen rögzítette a csöveket.
- Na, így már sokkal jobb - állapította meg büszkén.
- Látom, otthon van a sebészetben -jegyezte meg Gerard. — A következő kötözésig még itt tartjuk a beteget, de az antibiotikumok adagolását már Fort Roche-ban kell beállítanunk.
- Hogyan visszük oda?
- Használhatjuk az édesapja terepjáróját?
- Hogyne - egyezett bele a lány.
A két orvos egymásra nézett. Mindkettejüknek az volt a véleménye, hogy ez a kis közösen végzett munka jelentős mértékben közelebb hozta őket egymáshoz.
A Fort Roche-ba vezető út messze nem bizonyult olyan nehéznek és megerőltetőnek, mint az egy héttel korábbi, Manarába tett kirándulás. Janine óvatosan kerülgette az autókat, kerékpárokat, embereket és kutyákat, közben ügyelt arra is, nehogy hirtelen fékeznie kelljen.
A hátsó ülésen Gerard ült Étienne mellett, aki meglehetősen kábultnak érezte magát a fájdalomcsillapítóktól, de a lába viszonylag rendben volt. Mielőtt a két orvos eljött volna az Éden-öböl Klinikáról, még néhány más beteget is el tudtak látni.
- A legjobb, ha a rakodópart mentén hajt végig a kórházhoz. így el tudjuk kerülni a nagyobb forgalmat. - Gerard előrehajolt, hogy pontosan megmutassa az utat. - És csak egy közlekedési lámpa mellett megyünk el.
Messze előttük feküdt a piactér. Az elárusítóbódék, pultok és emberek sokasága tarka, kavargó forgatagnak tűnt. Itt egészen egyszerűen mindent meg lehetett kapni: zöldséget, gyümölcsöt, ruhát, cipőt, fonott kosarat, pékárut, húst, halat, napszemüveget, fazekat. Mindent. Árusok és vevők alkudoztak, vitatkoztak, mutogattak mindenfelé.
- Forduljon jobbra! - mondta Gerard, a vezetőülés fejtámlájára téve a kezét. A kikötőbe éppen egy hatalmas tengerjáró hajó futott be. Úgy ringott a vízen,
mint egy mesebeli palota, és ez a megtestesült fényűzés merész ellentétét képezte az ódon házak és kopott raktárak világának. Ahogy Janine oldalra fordította fejét, a haja végigsöpörte Gerard arcát. Egy kissé kínosan érezte magát emiatt, de azért nem kért bocsánatot.
- A kórházból minden további nélkül el tudjuk hozni a szállítmányt az Eden-öböl Klinikának. Már a hurrikán kitörése előtt megrendeltük, csak az ítéletidő miatt nem jutott rá idő, hogy érte menjünk.
39
Szívhang
Fort Roche néhány kisebb domb tetején és az azokat összekötő völgyekben terült el. A városka előkelő negyedei a magasabb fekvésű területeken foglaltak helyet, ahol a házak közötti részeket pompás, árnyékot adó fákkal ültették tele. A kórház szintén az egyik dombtetőn épült, s Janine élvezettel szívta magába a trópusi virágok, az érett gyümölcsök és a nedves talaj kellemes illatát.
- Itt forduljon balra, legyen szíves! - mutatta Gerard az utat, miután áthaladtak a klinika főbejáratán. - A baleseti sebészet felvételi részlegénél várnak bennünket.
A Royal Kórházat négy évvel azelőtt az angol királyi ház egyik tagja avatta fel. A háromemeletes főépület betonhomlokzatát mutatós díszítmények ékesítették. Az oldalszárnyakat már alaposan megfogta az idő, a szükséges javításokat pénzhiány miatt nem tudták elvégezni. Szó, mi szó, az egész épületegyüttes alaposan rászorult volna a felújításra, de ehhez nyilván hiányoztak a megfelelő anyagi eszközök.
Miután az ügyeletes sebész megismerkedett Étienne kórképével, a beteg jó kezekben tudhatta magát.
- Holnap beugrók egy kis ellenőrzésre -jegyezte meg Gerard.
Étienne még mindig a gyógyszerek hatása alatt állt, de egy halvány mosolyra és rövid búcsúzkodásra azért már futotta erejéből. Gerard elindult Janine-nel a folyosón.
- Megmutatom magának a laboratóriumokat. Ott vizsgáltatjuk meg az Éti-enne-től levett mintákat. Aztán elmegyünk a gyógyszertárba is a rendelésünkért.
Janine kíváncsian nézett körül. A kórház siralmas állapotban volt. Minden tisztán ragyogott, és példás rend uralkodott ugyan, de az idő vasfoga már alaposan kikezdte az épületet és berendezését. A vakolat több helyen pergett a falakról, és jó néhány betegágy kezdett már rozsdásodni.
- Megnyugtató tudni, hogy van itt néhány modern eszköz is -jegyezte meg a lány hűvösen.
- Minden megvan, ami igazán szükséges.
A gyógyszerész személyében egy született szigetlakó fogadta őket.
-  Isten hozta St. Bonaron! - köszöntötte Janine-t, miután Gerard bemutatta őket egymásnak. - Nagyra értékeljük a segítségét. Sajnos valóban rá vagyunk szorulva.
- Örülök, ha hasznukra lehetek - válaszolta mosolyogva a lány, akit egészen meghatott a lelkes fogadtatás.
- Már egy hete itt van a szállítmány - magyarázta a gyógyszerész. - Sajnálom, hogy nem tudtuk átküldeni. Olyan sok dolgunk volt, hogy erre már egyszerűen nem jutott idő. Ellenőrzi a tételeket?
- Igen, Harry, köszönöm - bólintott Gerard, és elment a gyógyszertár hátsó részébe, ahol összehasonlította a megrendelőt és a szállítólevelet.
40

- Anna mindent pontosan felírt - jegyezte meg Harry, majd elnézést kért, és magukra hagyta vendégeit.
Az egyik bőröndben különféle injekciós tűk sorakoztak, más-más rekeszben az izomba adandó, kisebb átmérőjüek és a vastagabb, vénásan felhasználandók. Ehhez jöttek még a transzfúziós müanyagpalackok, gumikesztyűk, kötözőszerek és még sok egyéb. A gyógyszerek közül több két formában, ampullában és tabletta alakjában is rendelkezésre állt. Ezek egy hütőtáskában foglaltak helyet. Az egész egy kisebb kórház alapellátását jelentette, és az Éden-öböl Klinika számára jó ideig elegendőnek kellett lennie. Janine egyenként olvasta fel a tételeket, Gerard pedig ellenőrizte, hogy valóban megvannak-e.
- A főbejáraton át megyünk vissza - mondta Gerard, és felemelte a nehéz fémbőröndöt. - így aztán elmondhatjuk, hogy látta a kórház összes fontosabb pontját. A műtőket majd máskor mutatom meg. Lehet, hogy olykor-olykor magának is be kell ugrania segédkezni. Ez nagy könnyítést jelenthetne a kollégák számára, akik általában többműszakos ügyeletet látnak el. Természetesen csak akkor, ha nincs ellene kifogása.
- Örömömre szolgál, ha valaki az én segítségem révén hamarabb hazamehet. El tudom képzelni, hogy itt mindenki mennyire túl van terhelve munkával.
A főbejáratnál egy élénk beszélgetésbe merült, kisebb csoportba botlottak. Janine érezte a kiejtésükön, hogy amerikaiak. Ahogy alaposabban is megnézte őket, hirtelen hátrahőkölt.
- Te jó ég! - suttogta.
A lány először látta Don McLeant azóta, hogy újra a szigetre jött. A férfi időközben felszedett néhány kilót, és a haja is megritkult kissé. Skót kiejtése azonban megmaradt. De nem az ő látványa döbbentette meg, hanem azé a férfié, akivel éppen beszélgetett.
- Mi lelte? Ismeri őket? - kérdezte meglepődve Gerard.
- Igen. - A lány mély lélegzetet vett. - Ez itt... Roderick Clairmont Bostonból. A plasztikai sebészet vezetője abban a kórházban, ahol én is dolgozom.
- Igen, a neve rajta van a listán - bólintott az orvos. - Elég sok ám itt az érdeklődő...
- Hahó, Gerard! - hangzott fel Don McLean dübörgő basszusa. - Gyere csak ide egy kicsit!
Az idős orvos tárt karokkal indult el feléjük. Alacsony termetével és kisebb ¦pocakjával inkább egy kedélyes üzletember benyomását keltette. A furcsa külső mögött azonban kiemelkedő értelmi képességek és hatalmas akaraterő rejtezett. Neki volt köszönhető, hogy a kedvezőtlen helyzet és a sok akadály ellenére St. Bonaron viszonylag gördülékenyen működtek az egészségügyi intézmények.
Mielőtt Janine felocsúdhatott volna, már meg is ragadta a vállát.
- Maga csak Janine lehet! Alig ismertem meg. Mindig is csinos kislány volt,
41
Szívhang
de a legutóbbi találkozásunk óta egészen kivirágzott. Nincs igazam, de Prescy doktor?
Janine borzasztóan szorongott. Mit szól majd John apja, Roderick Clairmont, ha felismeri őt? Végül is az ő panaszai miatt kellett a fiának elhagynia a kórházat.
Zavarából Gerard segítette ki.
- Tökéletesen igaza van, Don - helyeselt. - Átkozottul csinos, csak... csak tudja, nem hiszem, hogy szívesen veszi, ha beszélünk erről.
McLean doktor elmosolyodott, és megcsókolta Janine arcát.
- Isten hozta a csapatban, Janine! Még ha csak rövid időre is. Ne haragudjon, hogy nem fogadtam személyesen az Éden-öbölben, de éppen most érkezett egy sebészcsoport az Egyesült Államokból, és velük kell foglalkoznom. Megmutatom nekik a kórházat és a szigetet. Tudja, talán nyitunk egy kisebbfajta klinikát, ahol a külföldi kollégák is tudnak majd operálni. Főleg plasztikai beavatkozásokról lenne szó, de egyéb kisebb műtétekre is sor kerülhet.
- Értem - dünnyögte Janine, remélve, hogy nem kell további beszélgetésbe bonyolódnia. - De Prescy doktor már mindent elmesélt.
McLean karon fogta a lányt, és magával húzta. Clairmont doktor rögtön felismerte őt. Amikor kezet fogtak, Janine érezte, hogy a főorvos csak a kollégái miatt türtőzteti magát. Pedig ő is pontosan tisztában volt vele, hogy fia a ludas az ügyben.
- Micsoda véletlen! Örülök, hogy látom, Janine! - mondta némi mümosoly kíséretében, de ennél többet nem tudott kipréselni magából.
Amíg Gerard elbeszélgetett néhány látogatóval, a lány észrevétlenül lelépett a női mosdó felé. Túlságosan is megrázó volt számára ez a találkozás. Alaposan tévedett, amikor azt gondolta, hogy végleg megszabadult kellemetlen emlékeitől.
Nem engedheti meg magának, hogy kibillenjen az egyensúlyából, határozta el. Először is időt kell nyernie. Sóhajtva vette elő a táskájából a kefét, és fésülni kezdte a haját, majd összekötötte egy szalaggal. Még egy kis világos púder a ki-pirosult arcra - és kész. Remélhetőleg azóta a látogatók is folytatták már kórházi kőrútjukat. Neki azonban még mindenképpen vissza kellett mennie az Éden-öbölbe.
- Mi lenne, ha én vezetnék? Elég kiszámíthatatlan a forgalom ebben az időben, és ismerek néhány kitérő utat. Könnyebben kijutunk a városból.
Janine határozottan örült Gerard ajánlatának. Szótlanul adta át a kulcsokat, és elindult az orvos mellett a terepjáró felé.
Bizony, St. Bonaron nem valami felhőtlen dolog az autókázás. Különösen nem Fort Roche-ban. Az utak elhanyagoltak, ráadásul szokatlanul keskenyek is.
42
aA-

- Beletelik egy kis időbe, amíg visszaérünk -jegyezte meg Gerard. - Már néhány kocsi is nagy kavarodást tud okozni.
Janine szótlanul bólintott. Teljesen lekötötték gondolatai. Ha Gerard észre is vette, mennyire megzavarta őt az öreg Clairmont-nal való találkozás, elég tapin-tatos volt, és nem fűzött hozzá semmilyen megjegyzést.
A lány hátradőlt, és behunyta a szemét. Gerard de Prescy közelsége hirtelen annyira érezhetővé vált a számára, hogy a fejét az ablak felé kellett fordítania, különben nem tudta volna elviselni a helyzetet. Nem csoda, hogy útközben alig szóltak egymáshoz...
Biztosan nem marad le nyereményjátékainkról, HA ELŐFIZET!
Hívja az alábbi számot:
488-5700/9733
vagy
06 80 345 345
(előfizetés és terjesztés)
Szivhang
6. FEJEZET
Amint visszaértek az Éden-öbölbe, Gerard nem a kórház felé vette az irányt, hanem egyenesen a homokos tengerpartra vezette a kocsit, a hajladozó kókusz-pálmák közé. A tükörsima vízen színes halászbárkák úsztak. Ide ritkán tévedt turista. Az Éden-öböl igazi halászfalu volt, ahová még nem tört be az idegenforgalom zajos forgataga.
Janine kérdően pillantott a férfira, amikor az a fövény menti út mellett parkolt le a kocsival.
- Nem tudom, maga hogy van vele - szólalt meg Gerard, és nagyot nyújtózott -, de nekem feltétlenül le kell hütenem magam. Velem jön?
- De hát... nincs nálam fürdőruha - szabadkozott a lány, és sóvárogva pillantott a víz felé, amely a tűző napon felettébb csábítónak tűnt.
- Az nem gond. Nálam sincs. Ilyenkor senki sem jár erre, teljesen egyedül vagyunk. A halászok a reggeli zsákmányt dolgozzák föl az öböl végén levő hü-tőcsarnokban. Különben tegyen úgy, ahogy akarja, de ha mégis jön, zárja be a kocsit, legyen szíves!
Janine nem szólt semmit, és nem is mozdult. Egyszerűen nem tudta, mitévő legyen. Gerard egyenesen a partra ment, és alsónadrágja kivételével megszabadult minden ruházatától. Kitárt karral gázolt a vízbe, majd végül egy könnyed fejesugrással merült el a csillogó habok között.
Erre a látványra Janine nem volt felkészülve. Gondolkodás nélkül lezárta a kocsit, és mezítláb végigszaladt a homokon. Szerencsére hozott magával néhány törülközőt, amelyeket a kórházban, munka közben akart használni. Óvatosan körülnézett. A vízben lubickoló Gerardon kívül senkit nem látott. Egy nagyobb bokor mögé bújt, levetette gyapjúszoknyáját és blúzát, majd mindkettőt az ágakra tette. Aki nem tudta, mi az, akár bikininek is gondolhatta volna az alsónemüjét.
A víz leírhatatlanul finom volt és bársonyos. Janine a hátára feküdt, és a köny-nyü hullámokkal sodortatta magát. Élvezte a jóleső meleget, amely csodálatosan ellazította. Régebben is szívesen fürdött késő délután, amikor már nem volt akkora forróság, és az égbolt világoskékje pirosas árnyalatot vett fel. Néhány perc
44

múlva már az volt az érzése, hogy Clairmont doktorral egy teljesen más világban találkozott.
Mielőtt még Gerard befejezte volna a fürdőzést, ő kisétált a vízből, gyorsan megtörülközött, és belebújt a ruháiba. Tudta, hogy hamarosan mindene meg fog száradni.
- Kölcsönadná a törülközőjét? - kérdezte az orvos, aki időközben szintén kijött a partra, és most mögötte állva nézte, ahogy bekapcsolja a szandálját.
- Természetesen - felelte Janine lesütött szemmel. - Sajnos még elég vizes. Most, hogy a helyzetnek már semmi köze nem volt a hivatalos munkához, újra elbizonytalanodott.
- Köszönöm!
Gerard igazán igézően festett. Izmai erőteljesen feszültek, barnára sült bőrén ingerlőén csillogott a víz. Kezével hátraborzolta sürü, nedves haját, ami így kócosán, ha lehet, csak még vonzóbbá tette.
- Lenne kedve eljönni velem a halpiacra? - kérdezte, miután visszaadta a törülközőt. - Természetesen előbb visszamegyünk a klinikára, és letesszük a holmikat. A piacon egyszerű, de nagyon finom ételeket lehet kapni. Szívesen meghívnám egy halas szendvicsre. Utána esetleg úszhatnánk még egyet.
- Nagyszerű lenne - lelkendezett Janine. - Igazság szerint eléggé megéheztem. A kórházban teljes csönd volt és nyugalom, senki nem várt kezelésre. Gerard
kifüggesztett egy papírt a bejárat mellé, hogy a rendelés másnap tíz órakor kezdődik.
- Mit gondol, szükség lesz rám holnap? - érdeklődött a lány.
- Persze. Az emberek már azért is eljönnek, hogy megnézhessék az új doktornőt - mosolygott a férfi. - Néhányan csak azért mondják majd betegnek magukat, hogy megismerkedhessenek magával. Végül is most maga jelenti számukra a változatosságot.
- Azt látom... De nem kellene valamelyikünknek megnéznie Étienne-t?
- Majd én bemegyek hozzá. Közvetlenül Fort Roche mellett lakom, egészen közel a kórházhoz. Természetesen velem jöhet, ha akar. De nem feltétlenül szükséges. Jöjjön csak, megmutatom, hogyan működik a sterilizáló készülék. Meglehetősen régi már. Általában a szolgálatban lévő nővér végzi ezt a munkát.
Nem tartott sokáig, amíg minden újra tiszta lett, és vissza is került a helyére. Miután Gerard bezárta a bejárati ajtót, és elindultak az egymás mellett parkoló kocsik felé, a férfi hirtelen Manarára terelte a szót.
- Kérem, mondja meg az apjának, hogy a sebészek közül néhányan a szigeten vannak. Lehet, hogy a következő napokban meg akarják majd nézni a birtokot is.
Észrevette a lány szemének dühös villanását, de nem zavartatta magát miatta különösebben.
45
Szívhang
- Szerintem okosabb dolog elfogadni a tényeket, és időben lépni, hogy az új helyzet a hasznukra váljon. Nem kellene megvárni a körülmények kényszerítő hatását.
- Most meg akar ijeszteni?
- Természetesen nem - hangzott a válasz egy kissé türelmetlenül. - Csak arról beszélek, ami már régóta feltűnt nekem. Az apja egyszerűen nem képes több erőfeszítésre, és itt az ideje, hogy élvezze végre a jól megérdemelt pihenést. Még ha ezt ő nem is igen akarja bevallani...
- Úgy véli, Roderick Clairmont el fog látogatni az ültetvényre?
- Meglehet - felelte Gerard. - Végtére is Manara az új klinika egyik lehetséges helyszíne.
- Valóban? Azt hittem, egyelőre csak feltételezésekről van szó. Hiszen még nem adtuk el Manarát. Nagyon kérem, ne tápláljon magában hamis reményeket, de Prescy doktor!
- Ez az az ember, akivel viszonya volt? - nézett el Gerard a kocsik felé. -Viszonyom...?
- Úgy értem, a szeretője volt?
- Nem, nem! A fiával volt kapcsolatom. - Janine alig kapott levegőt a döbbenettől, de Gerard egy kézmozdulattal nyugalomra intette.
- Vannak nők, akik az idősebb férfiakat kedvelik...
A lány összeszorította a fogát, és a férfi szemébe nézett.
- Nos? Elindulunk a halpiacra, vagy megvárjuk, hogy az utolsó darabot is eladják?
- Szálljon be, és jöjjön utánam! - felelte mosolyogva a férfi. - De meg ne lógjon!
- Maga gondolatolvasó. Amennyivel az én kocsim gyorsabb, éppen megtehetném...
- Az biztos, de én jobban ismerem az utat. Hamar utolérném, ha megszökne.
A szendvics káprázatosán finom volt. A halfilét még sütés előtt jól megfűszerezték, aztán friss salátával együtt betették két szelet házi készítésű kenyér közé. Desszertnek a két orvos cukrozott mangót evett, majd az egészet a szigeten készített különleges sörrel öblítették le.
Ahogy a Karib-tenger környékén mindenütt, itt is hirtelen sötétedett, így aztán nemsokára kedvezőnek ítélték a pillanatot arra, hogy újra megfürödjenek. A víz sima volt, mint a tükör, s a hőség is kellemes meleggé szelídült.
A láthatár szinte a végtelenbe tolódott, és Janine-nek az volt az érzése, hogy a tenger varázsa valahová az érintetlen és elérhetetlen messziségbe hívja őt.
- Jobb lesz, ha itt marad mellettem - figyelmeztette Gerard, aki olyan közel került hozzá, hogy a válluk majdnem összeért.
46

Janine nem válaszolt. Magam is tudom, hogy a tenger nem kacsaúsztató, gondolta bosszúsan, amikor egy váratlanul felbukkanó hullám Gerard felé lökte. Mintha villamos áram rázta volna meg, olyan érzés volt az, ahogy a teste a férfiéhoz ért. Gyorsan odébb tempózott, és a hátára fordult.
Hosszú percekig élvezték a meleg, mégis frissítő vizet. Néha úsztak egy-egy tempót, de többnyire csak hagyták, hogy a hullámok sodorják őket. Az öbölben nem volt mély a víz, a lábuk is leért a talajra. Egyszerűen csodavilágban érezhették magukat!
Mint egy hatalmas, izzó tűzgolyó merült a tengerbe a nap. Az égbolton megjelenő vörös-lilás csíkok lélegzetelállító látványt nyújtottak, Janine szeme alig tudott betelni velük. Ahogy azonban lábával kapaszkodót keresett a sziklás talajon, hirtelen éles, szúró fájdalmat érzett.
- Jaj! - kiáltott föl, és gyorsan odébb evezett, hogy fájós lábujját ne terhelje meg.
- Mi történt? - termett azonnal mellette a férfi.
- Azt hiszem, egy tengeri sünre léptem. Legalábbis úgy érzem. Jaj, de buta helyzet!
- Jöjjön, segítek!
Gerard a kezét nyújtotta, hogy a lány belekapaszkodhasson. Amikor aztán kiértek a sekélyebb részre, a férfi gyakorlott mozdulattal az ölébe kapta, s úgy vitte ki a partra, majd óvatosan leültette a száraz homokba.
- Ezt most azonnal el kell látni. Várjon egy kicsit, mindjárt hozok viaszt.
Janine nagyon dühös volt magára a balesetért. Jobban oda kellett volna figyelnie! Egy ilyen tüske nem gyerekjáték. Nem lehet csak úgy egyszerűen kihúzni, mert könnyen beletörhet. A legjobb, ha meleg viaszt csepegtetnek rá, ez fertőtleníti a sebet, és a tüske is porrá olvad.
A hátára feküdt, Gerard pedig a térdére tette a sérült lábat, és egy elemlámpa segítségével megvizsgálta a sebet. A lány igyekezett elfeledkezni nedves alsóne-müjéről, amely mint egy második bőrréteg, olyan szorosan tapadt a testére.
- Már látom — jelentette ki Gerard. - Forduljon meg, hogy a viaszt a lábára tudjam csepegtetni! Egy kicsit fájni fog, de csak egy pillanatig.
- Köszönöm a segítséget - hebegte Janine, és a hasára fordult. A háta homokos volt, ezernyi apró szemcse ragadt a bőrére. - Istenem, milyen ostobának is érzem most magam!
- Ezen, bizony, már nem változtathatunk - morogta a férfi maga elé.
A lány a saját karjába harapva várta, hogy az orvos meggyújtsa a gyertyát.
- És most rajta! - Gerard hangja gyöngéden és biztatóan csengett. A betegekkel is így szokott beszélni. - Vegyen mély lélegzetet, és ne mozogjon!
-Jaj...!
47
Szívhang
Janine pokoli fájdalmat érzett, de az égető érzés néhány másodperc múlva alábbhagyott. Ahogy aztán a viasz megkeményedett, elmúlt lassan a fájdalom is.
- Tényleg használt, hát ez csodálatos! Felülhetek? - A gyertya és az elemlámpa kettős fényében testének minden négyzetcentimétere kirajzolódott a vékony pamutanyag alatt. - Lekapcsolná a lámpát? Ahogy most kinézek, jobb, ha nem lát senki - nevetett fel idegesen.
- Még egy pillanat. Szeretném fertőtleníteni. Emelje fel a lábát!
- Remélem, egyszer még viszonozni tudom - hebegte zavartan a lány. Rendkívül kínosnak érezte, hogy szinte meztelenül fekszik itt a férfi előtt.
- Ebben biztos vagyok - nevetett Gerard. - De azért, ha lehet, nem fogok tengeri sünre lépni. El tudok képzelni ennél jóval kellemesebb helyzetet is, olyat, amely nem feltétlenül jár együtt elsősegélynyújtással.
- Magánál mindig van gyertya meg gyufa?
A lány igyekezett fesztelen maradni, de Gerard közelsége bizonytalanná tette - és egyúttal izgatta is. A férfi arra várt, hogy a viasz egészen megkeményedjen, és egy sebtapaszt ragaszthasson fel a sérült lábra. Ezután szótlanul lekapcsolta a lámpát.
Janine oldalra fordította a fejét. Gerard arca szinte misztikus megvilágításba került a gyertya villódzó fényében.
- Mindig - felelte halkan az orvos. - Az alapfelszereléshez tartozik. Ezt, persze, magának is tudnia kellene, hiszen hellyel-közzel szigetlakónak számít.
- Tudom is - mondta a lány, és megtapogatta a tapaszt. - De eddig még sose próbáltam.
- Na és milyen?
- Furcsa, de már nem fáj. - A férfi keze még mindig a lábán volt. - Köszönöm. Köszönöm... Gerard.
- Nincs mit. Most már felülhet. De csak óvatosan!
Janine kiegyenesedett, és nagyot sóhajtott, ahogy végignézett magán. Egész testét homok borította, és melltartójának egyik pántja is lecsúszott. Amikor azonban vissza akarta igazítani, Gerard megfogta a kezét.
- Ne - suttogta, és anélkül hogy levette volna szemét a lányról, elfújta a gyertyát.
Janine egy pillanatig semmit sem látott, de a sötétség néhány másodperc alatt oszlani kezdett, és világosan érzékelte, ahogy a férfi arca egyre közelít feléje, amíg... Igen, amíg ajkuk össze nem simul. Ez az érintkezés olyan volt, mint egy elektromos kisülés: a lány vére lüktetni kezdett, józan megfontolása tovaszállt. Minden porcikájával kívánta a férfit.
Gerard a nyakát simogatta, majd finoman kezébe vette formás mellét, és megszabadította homokszemcsékkel borított, vizes melltartójától. Janine megrettent, és hirtelen mozdulattal megszakította a szenvedélyes csókot.
48
aA-

-Ne... ne...!
Beszélni se tudott, csak suttogott. Remegő kézzel szegült ellen az izmos férfitestnek. Nem lehet! Nem szabad...!
- Janine! Janine...! - ismételgette Gerard vágyakozva a lány nevét. Tekintetük összetalálkozott. Némán, tágra meredt pupillákkal nézték egymást,
maguk is meglepődve azon, ami közöttük történt. Az égbolton tünedezni kezdtek az alkony utolsó fényei is, és ők ott álltak a teljes sötétség kapujában, föladva minden kilátástalan küzdelmet a testüket szétfeszítő belső vágy ellen.
- Janine! - suttogta újra a férfi a nevét, s a lány nagyot sóhajtva kulcsolta át a tarkóját. Gerald felhorkant, és óvatosan, ugyanakkor határozott mozdulattal magához húzta, majd csókolni kezdte, odaadóan és szenvedélyesen. A lány pedig megnyitotta az ajkait, és hagyta, hogy történjen, aminek történnie kell.
A hosszú csók csak nem akart abbamaradni. Janine egyszerűen nem volt képes ellenállni a férfi ajkainak. Remegő kézzel simogatta Gerard izmos vállát. Teste többre vágyott, és ehhez a kókuszpálmák alig hallható suhogása lett volna a kísérőzene. Lassan a földre ereszkedtek...
De hiszen nem is ismerjük egymást! Ez a gondolat felébresztette a lányban az ellenállást, de nem oltotta ki a vágyat. Gerard keze végigsimogatta a hátát, s ujjai fürgén siklani kezdtek a dereka, majd a combjai felé. Janine érezte a férfi felhorgadó vágyát, akinek érintése ugyanakkor maga volt a gyöngédség és a figyelem. Olyan gyöngédség, amilyet még soha nem érzett... A környező világ semmivé foszlott körülöttük. Csak egymás lélegzetét hallották, és a szívük egy ütemben vert.
Közeledő autó fénycsóvája kúszott végig a fövényen, egy pillanatra megtörve az édes együttlétet. Kis idő múlva újabb jármű érkezett a parkolóba, nem mesz-sze attól a helytől, ahol az ő két kocsijuk állt. A parton kellemes zeneszó áradt szét.
- Jobb lesz, ha megyünk - súgta Janine.
- Mindjárt... - Gerard megcsókolta a lány lehunyt szemhéját. - Attól félsz, hogy elveszítem a fejem? - nevetett, és mintegy véletlenül Janine hasához ért.
- Én sem vagyok... teljesen magamnál - sóhajtott a lány kalapáló szívvel. Gerard mély lélegzetet vett.
- Nyugodtan elengedheted magad... ha akarod - mondta, s a lány nyaka vé-gigborzongott forró leheletétől. - Ugye akarod?
A zeneszó fokozatosan felerősödött. Az újonnan érkezett kocsi utasai nyilván egy kisebb tengerparti bulihoz készülődtek.
- Még meggondolom - nevetett fel Janine.
- Te a bolondját járatod velem!
- Esküszöm, hogy nem... Amit teszünk, az magáért beszél.
A férfi szótlanul megcsókolta a száját, aztán a vállát, aztán a mellét, aztán...
49
Szívhang
-  Menjünk - javasolta, de a hangján érezni lehetett, hogy akarata ellenére mondja ezt. - Különben még minket is bevonnak a partijukba.
-Igen...
- Vedd ezt fel! - nyújtotta oda Gerard a lánynak az ingét, majd összeszedte a szétszórt ruhadarabokat, és magához vette az elsősegélytáskát. — Megfoglak, és elviszlek a kocsihoz - szögezte le határozottan. - A legjobb, ha most felveszed a cipőd. Mit gondolsz, tudsz majd vezetni?
- Persze.
- Akkor te menj elöl! Ha mégsem tudnál, rögtön ott leszek melletted.
Ezen az éjszakán Janine nem hunyta le a szemét. Mereven bámulta a mennyezetet, és a levelibékák koncertjét hallgatta. Most határozottan jólesett neki a zaj. John Clairmont járt az eszében és az, amit valaha szerelemnek gondolt. Pedig egészen nyilvánvaló: egy ábrándképbe volt csupán belehabarodva. A férfi valóságos személye és jelleme csak egészen jelentéktelen szerepet játszott. Ez a kapcsolat megmaradt az éretlenség szintjén.
Újra és újra felidézte magában John vádaskodásait. Azt, hogy szerinte a pályáját akarta tönkretenni azzal, hogy rossz orvosnak állította be őt, és saját magát akarta előtérbe tolni. Pedig csak a terhes anya egészségéről volt szó. John viszont ezek után a legádázabb ellenségének tartotta.
Miután Janine dühösen és sértetten elhagyta a férfit, mindenfajta komolynak ígérkező kapcsolat elől elmenekült. Időnként ugyan belement egy-egy érzéki kalandba, de az érzelmeknek sohasem engedett komolyabb szerepet.
És most? Most egyszerűen képtelen Gerard de Prescyt kiverni a fejéből! Folyton maga előtt látja, ahogyan mosolyog, ahogyan beszél, ahogyan bolondozik. Érzi a kezét, a testét, azokat az észbontóan finom ajkait... Olyan erősen él benne a férfi képe, mintha ott feküdne mellette az ágyban.
Néhány hét múlva visszatér Bostonba. Útjaik elkerülhetetlenül szétválnak. Ma volt az első munkanapja, és máris egymás karjaiba estek. Janine nem ámította magát: tudta, hogy a végsőkig elment volna, ha ott a parton nem szólnak közbe a körülmények. Ügyelnie kell rá, hogy ez soha ne ismétlődhessen meg a en...
50
,
7. FEJEZET
Másnap reggel Janine és az apja kint ült a verandán, és a félámyékban élvezettel fogyasztották a közös reggelit. A pirítósra trópusi gyümölcsökből készült vegyes lekvárt kentek, és jeges mangólevet ittak hozzá. Jack Newsome azonban alig nyúlt az ételhez. Röviddel felkelés után már be is vette a gyógyszert gyengélkedő gyomrára.
Janine elmerülve gyönyörködött a tájban, amely ebben a napszakban különösen elbüvölőnek tűnt. A pálmák hatalmas levelei fenségesen ringatóztak a tenger felől fújó hűvös szélben, s a magasba törő fatörzsek tekintélyt parancsoló oszlopsorként szegélyezték a ház bejáratához vezető utat.
A levegőben enyhe fustszag terjengett. Néhány munkás már visszatért, hogy a kókuszdiók szárítását előkészítse. A megszárított, felaprózott termésből később olajat préselnek, ami aztán a kókuszvaj és a kókuszzsír alapanyaga lesz. Amikor Jack nem volt képes kifizetni a munkásait, azok a saját hasznukra művelhették meg a fold egy részét. Ez a rendszer rosszabb időkben is egész jól működött. Az intéző viszont mindig megkapta a bérét...
Janine szűk szabású, fehér nadrágot viselt, világossárga trikóval. A haját egy vékony szalaggal kötötte össze, hogy jobban bírja a hőséget. Na és, persze, az érzelmek hőfokát, gondolta magában. Vágyott is rá, hogy újra találkozzon Gerard-dal, meg remélte is, hogy azért nyugodtan dolgozhat.
- Apa, ne felejtsd el a pénteki kórházlátogatást! Tudod, amiről tegnap este beszéltem - figyelmeztette az öreget. - McLean doktor végzi majd a gyomortükrözést. Elviszlek Fort Roche-ba, és végig veled maradok. Általában csak egy napig tart a dolog, de lehet, hogy az orvos ott tart majd éjszakára is. Tudod, hogy hosz-szú az út visszafelé.
- Ma Hilda jön -jegyezte meg az öreg. - Különben újra működnek a telefonok.
- Nagyszerű! - kiáltott fel Janine. - Akkor fel is tudlak hívni.
Hilda a házvezetőnőnek, Theresának volt a lánya. Lévén tizenhat éves, még iskolábajárt. Néha segített az anyjának Manarában, ilyenkor a házban éjszakázott az egyik kisebb szobában. Theresa még a vihar előtt elment a gyerekeihez az Éden-öbölbe, hogy biztonságba helyezze őket, és most Hildát küldte ide maga helyett.
51
Szívhang
- Ma felhívom anyát -jelentette ki Janine. - Tudnia kell, mi a helyzet.
- Én is beszélek vele - szólt vissza sietősen az öreg. - Nem szeretném, hogy lóhalálában ide száguldjon, ha igazából nincs is rá szükség.
- Ki tudtad javítani a vihar okozta károkat, apa? — kérdezte Janine, figyelmen kívül hagyva az apja megjegyzését. Már régen eldöntötte, hogy anyjának el fogja mondani a teljes igazságot - természetesen a birtok tervezett eladásáról is.
- Nem egészen - sóhajtott fel Jack. - Rosszul áll a dolog.
- Tegnap láttam Fort Roche-ban néhány idegen orvost. Gerard de Prescy azt üzeni, előfordulhat, hogy meg akarják nézni Manarát. — tért rá a lány kertelés nélkül a kényes témára.
- Valóban? - virult fel az öregúr. - De te, mintha nem lelkesednél érte különösebben, vagy tévednék?
-Hát...
- Rosszul látod a dolgokat, kislányom. Gerard doki igazán jó ember.
- Ezért akarod neki eladni Manarát?
-  Itt akarásról nemigen lehet szó - felelte Jack szomorúan. - De az az érzésem, hogy ez a legjobb megoldás. Nem mindennap kap az ember egy ilyen kedvező ajánlatot. Jó néhány birtokot kinálnak a környéken eladásra. Évek óta hiába. Az egyetlen lehetőség az idegenforgalom.
- Tudom, hogy érzelmekkel nem lehet ezt az ügyet elintézni - szólt halkan a lány. - De talán eszembe jut majd valami jobb megoldás.
-  Nem hiszem, hogy létezik jobb megoldás — sóhajtott Jack Newsome, a könnyeivel küszködve. - Éjjel-nappal ezen töröm a fejemet. Minden hiába...
Bent hetet ütött az óra. Itt az idő, hogy dolgozni menjek, gondolta Janine, mert nemsokára már mindenütt nagyon nagy lesz a hőség.
- Apa, tényleg nem kell neked a kocsi? - kérdezte.
- Nyugodtan elviheted.
-  Egyébként Trinidadon kitört a trópusi náthaláz - adta tovább a Gerardtól hallott kellemetlen újságot.
- Te jó ég! - szörnyülködött Jack. - Nagyon vigyázz magadra! És ne felejtsd el a moszkitóhálót! Az a legjobb védelem.
- Viszlát, apa! Ügyelni fogok. Később majd hívlak, ha megtudok valamit.
Amikor megérkezett a klinikára, a környék még teljesen néptelen volt. Leparkolta az autót az óriás ciprusfa árnyékába, kinyitotta a bejárati ajtót, kitárta az ablakokat, majd bekapcsolta a mennyezeti ventilátort.
Leült a kopott íróasztalhoz, felütötte a magával hozott vastag orvosi lexikont, és nekiállt, hogy részletesen tájékozódjon a trópusi náthaláz tüneteiről és kezeléséről.
A kézikönyv szerint sem védőoltás, sem más hathatós eszköz nem létezett a
52

vírusfertőzés ellen. Amióta a rovarirtó szereket a korábbinál kisebb hatóanyagtartalommal forgalmazzák, a szúnyogok elegendő nedvesség esetén eszményi körülményeket találhatnak maguknak a szaporodásra. Ez pedig mindennapos dolog a trópusokon. így például a sátorponyvák vagy akár az üres konzervdobozok is könnyűszerrel a kórokozók melegágyává válhatnak, ha elegendő esővíz gyűlik össze bennük. Ezért aztán a betegség első jelére figyelmeztetni kell a körzet valamennyi lakóját, hogy szüntessék be az esővíz tárolását, s tartsák tisztán és főleg szárazon a ház környékét.
A fertőzés kizárólag szúnyogcsípés által terjed, tehát embertől nem lehet elkapni. A főbb tünetek: hirtelen hőemelkedés vagy láz, hideglelés, erős izomfájdalom, ízületi érzékenység és fejfájás. A tüneti kezelésre paracetamol használatos. Az aszpirin ellenjavallt.
St. Bonaron sikerült a teljes lakosságot meggyőzni arról, hogy szárazon kell tartani a fertőzés lehetséges gócait. Ha mégis felüti a fejét a betegség, azt általában a többi szigetről hurcolják be.
Janine annyira elmerült az olvasásban, hogy meg sem hallotta a telefont, csak amikor az már másodszor is elkezdett csengeni. Kisietett a felvételi részleghez, és felvette a kagylót.
-  Jó reggelt, Janine! - szólalt meg a vonal másik végén egy kellemes, kissé rekedtes hang. Gerard volt az.
- Halló!... Jó reggelt! - A lánynak csak nehezen sikerült megőriznie a nyugalmát. - Bejössz te is? Vagy egyedül leszek szolgálatban?
-  Sajnos ma nem tudok bemenni - mondta mentegetőzve a férfi. Janine-nek az volt a benyomása, hogy megérezte a szorongását. - Lehet, hogy holnap sem. Lesz néhány műtétem a Royal Kórházban. Anne majd segít neked, amint időt tud rá szakítani. Tudod, ő az a nővér, aki rendszeresen kijár. De nekem is telefonálhatsz, ha tanácsra van szükséged. Megadom a számom.
Janine nyelt egyet, és gyorsan felírta az orvosi szoba számát egy papírdarabra.
- Megkönnyebbültél? - kérdezte nevetve a férfi.
- Hát... - A lány először meg akarta kerülni a kérdést. - Ha az igazat akarod tudni, akkor egy kicsit... igen.
- Az igazság mindennél fontosabb, Janine. Remélem, hamarosan találkozunk. Hogy van az édesapád?
- Megvan, köszönöm.
- Beszéltem Don McLeannel a gyomortükrözésről. Akkor mindenképpen találkozunk. Ez lesz az első lépés.
Tévedek, vagy ez valóban kétértelmű játék a szavakkal? — töprengett Janine. Ennyire meglódult volna a képzeletem?
- Rendben, akkor majd hívlak, ha segítségre van szükségem - fejezte be gyorsan a beszélgetést, és a helyére tette a kagylót.
53
Szívhang
Anne persze nem jött, mint ahogy a következő nap sem. Janine egyedül csak magára számíthatott. Tennivaló pedig akadt bőven. Ahogy Gerard sejtette, sokan voltak kíváncsiak az új doktornőre. Többen is érkeztek olyan panaszokkal, amelyeket különben egy vállrándítással elintéztek volna.
A lányt azonban a legkevésbé sem bosszantotta ez a dolog. Örült a lehetőségnek, hogy megismerheti az embereket, és bepillanthat a sorsukba. St. Bonaron a szigetlakók egészen érdekes módon viszonyulnak a betegségekhez és a nehézségekhez általában. Először megpróbálnak tudomást sem venni róluk, majd igyekeznek maguk valamilyen megoldást találni. Csak akkor fordulnak máshoz, ha ez már sehogy sem sikerül. Kivéve természetesen, ha új doktor érkezik, akit feltétlenül szemrevételezni kell. Janine-nek így aztán a legtöbb esetben valami régi sérülést kellett csak ellátnia, vagy olyan betegségeket kezelnie, amelyek leírását csak a tankönyvekből ismerte.
Gyorsan elröpült ez a hét, és eljött a péntek, amikor Jack Newsome-nak Fort Roche-ba kellett mennie kivizsgálásra. McLean doktor gondoskodott róla, hogy azon a napon Anne nővér lássa el a szolgálatot a klinikán.
Janine már kora reggel készen állt. Könnyű pamutszoknyát vett fel és hozzá rövid ujjú blúzt. Gondolataiba merülve fésülte a haját, majd laza kontyba kötötte fel. Mit hoz majd ez a nap? - töprengett. Természetesen az a lehetőség is megfordult a fejében, hogy apjának esetleg rákja van, s hogy erre már maga az öregúr is gyanakszik. Nem véletlenül szokott annyit sétálgatni pirkadat előtt... Aztán Gerard felé kanyarodtak a gondolatai, akivel ma újra találkozni fog. Bizony, már négy hosszú nap óta nem látták egymást...
Ez egyszerűen nevetséges, pillantott a kezében tartott rúzsra. Egy olyan férfinak szépítkezik itt, akitől tulajdonképpen minél távolabb kellene magát tartania. És aki nyilván napok óta jól megvan nélküle is.
A konyhába ment, hogy reggelit készítsen magának.
- Semmit sem ettél, ugye? - kérdezte az apját, aki útra készen az ajtófélfának támaszkodott.
- Nem - rázta a fejét az öreg. - Kicsit gyengének érzem magam. Éjfél óta egy falatot sem nyeltem le.
- Az jó - helyeselt a lány. A vizsgálatra üres gyomorral kell menni. Még ha nem lesz altatás, az apja akkor is erős szereket fog kapni, hogy ne erezzen fájdalmat, és nyugodtan viselje a megpróbáltatásokat.
- Sokáig tart majd? - kérdezte Jack, megfeledkezve arról, hogy ezt a témát tö-viről hegyire megbeszélték már.
Janine, természetesen, most sem veszítette el a türelmét. Minden sebészeti beavatkozás előtt vannak olyanok, akik idegesek, és agyonnyaggatják az orvosokat
54

a kérdéseikkel. A nyugodt, barátságos válaszadás a legalapvetőbb követelményekhez tartozik.
- Maga a vizsgálat úgy háromnegyed órát vesz igénybe - magyarázta. - Utána még körülbelül egy órát kell feküdnöd, amíg újra magadhoz nem térsz. Aztán, gondolom, Don McLean mindkettőnket tájékoztatni fog az eredményekről.
Janine befejezte a reggelit, és a mosogatóba tette a szennyes edényt.
- Vezessek én, apa? - A mondat nem is kérdés volt, inkább javaslat. Az időjárás-jelentés újra esőt jósolt. A Karib-tenger környékén az ilyesmi többnyire felhőszakadásszerü záport jelent, amely általában ugyanolyan hirtelen abba is marad, mint amilyen gyorsan elkezdődik.
- Az jó lenne. Még eltévednék.
Röviddel ezután el is indultak a terepjáróval a valamelyest rendbe hozott földúton. Az úttest mellett építőmunkások egész hada igyekezett eltüntetni a vihar okozta károkat. Jó sok időbe telt, amíg végre elérték a Fort Roche-ba vezető aszfaltozott utat.
A kezelő a kórház második emeletén volt, a sebészeti osztály kórtermeinek közvetlen szomszédságában. Don McLean már várta őket. Amíg az öreg a bejelentőlap kitöltésével foglalatoskodott, és mindenről alaposan tájékozódott, az orvos Janine-hez fordult.
- Ha akarja, maga is megnézheti a vizsgálatot. Várjon itt a folyosón, a nővér majd szól, ha látunk valamit. Szerencsére egy nagyvonalú adománynak köszönhetően ezen a területen a legújabb fajtájú készülék áll a rendelkezésünkre.
- Köszönöm - mondta Janine érezhető feszültséggel a hangjában. — Hálás vagyok, hogy ilyen hamar megvizsgálja az édesapámat.
- Ha tudom, már hónapokkal ezelőtt sort kerítettem volna rá. Csakhogy titokban tartotta.
- Igen, sajnos...
- Most, kedvesem, az lesz a legjobb, ha lemegy a büfébe, és iszik egy kávét. Jöjjön vissza egy félóra múlva. Akkor már tudok mutatni magának valamit.
A férfi barátságos szavaitól Janine teljesen elérzékenyült.
- Már megyek is... Néha jó, ha mi, orvosok a kerítés túloldalán állunk.
- Úgy bizony!
A büféhez vezető úton meglepően sok emberrel találkozott, akik vagy maguk is vizsgálatra vártak, vagy mint ő, valamelyik hozzátartozójukat kísérték el. Amikor végre a pulthoz ért, és megkapta a kávéját, csészéjével az egyik sarokasztalhoz húzódott, és szabadjára engedte a gondolatait.
És most hogyan tovább? Nem várhatja el az apjától, hogy az ő korában és egészségi állapotában is foggal-körömmel küzdjön Manara birtoklásáért. Ezt igazán senki nem kívánhatja tőle.
55

Szívhang
- Hello, Janine! - Gerard állt meg mellette. - Don mondta, hogy itt talállak. Éppen most beszéltem az apáddal.
Janine szíve hevesen megdobbant. Tudta ugyan, hogy találkozni fog a férfival, mégis... Feszült lett attól, hogy újra látja.
- Szia! - mosolygott az orvosra kényszeredetten, és az asztal másik felén álló székre mutatott. - Ülj le egy percre... Jó érzés találkozni olyasvalakivel, akit... akit ismerek. Köszönöm, hogy eljöttél.
A férfi együttérző pillantással nézte Janine sápadt arcát. A lány is látta, hogy Gerard szintén teljesítőképességének határán van.
-  Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a klinikára. Éjjel-nappal be voltam fogva. Nincs elég emberünk arra, hogy időben ellássunk mindenkit, aki a viharban megsérült, ezért aztán valamennyiünknek túlóráznunk kell.
- Megértem - bólintott a lány, és a csészéjére meredt. - Hogy van Étienne? Bent fekszik még? Ha igen, később meglátogathatnánk.
- Igen, még itt van. De a lába szépen javul - mosolygott Gerard.
- Ennek igazán örülök.
- És te hogy érzed magad? Biztosan nagyon aggódsz...
- Igen... Remélem, hogy apának csak egy kis gyomorfekélye van. Annyira lefogyott...
- Valóban...
Gerard megszorította a lány kezét. Érintése forró volt és határozott. Alig több rövid, baráti gesztusnál, amely azonban mégis tele van együttérzéssel.
- Nemsokára pontosan megtudjuk. Tíz perc múlva a műtőben kell lennem. De te nem maradhatsz egyedül Manarában. Kölcsönadom neked az egyik kutyámat éjszakára, vagy akár hosszabb időre is.
- Nagyon kedves tőled - hebegte a lány.
- Tudod, kettő is van. Keverék fajták. Szelídek azzal, akit kedvelnek, de nagyon értenek a házőrzéshez is.
-  És ha engem nem fognak kedvelni? - mosolygott Janine bátortalanul. -Nincs valami nagy tapasztalatom a kutyákkal.
-  Pansy lesz majd nálad. Szeretni fog, ha én mondom neki - nevetett fel Gerard csillogó szemmel.
Janine bólintott.
- Rendben, nagyszerű lesz. Igazán köszönöm.
- Délben adom le a szolgálatot - állt fel a férfi. - Találkozzunk akkor! Elmegyünk a kutyáért, és ha akarod, elkísérlek Manarába is.
A lány szótlanul biccentett. Manarába... Kettesben... Mi fog még ebből kisülni...?
Amikor Gerard elhagyta a büfét, sokan megfordultak utána. Egyesek kíváncsian, mások leplezetlen csodálattal. Mindannyian ismerték, ehhez nem fért kétség.
56
aA-

Vajon mi hozhatta őt erre a szigetre? - töprengett Janine. Kiváló orvos, a világ bármelyik klinikáján megállná a helyét. Természetesen éppen a St. Bonarhoz hasonló helyeken van a legnagyobb szükség rá...
Nehezen, de magába kényszerítette a kávét. Még mindig a bőrén érezte Gerard érintését. Nincs mese, össze kell szednie magát, mire újból találkoznak!
Janine a sötét helyiségben álló képernyőn figyelte, ahogy az eszköz a nyelő-csövön keresztül a gyomorszájhoz csúszik, és végül eléri a gyomor belsejét. A kép minősége kifogástalan volt, mindent tökéletesen követni lehetett. Don McLean mellett egy orvos és egy nővér látta el az asszisztenciát.
- Nézze csak! - mutatott McLean a képernyőre. - Két gyulladási góc is látható egymás mellett. Mindkettő apró kiterjedésű.
A lány közelebb lépett.
- Igen... - helyeselt. - Szerintem nem úgy néz ki, mintha rák lenne. Sokkal inkább olyan, mint egy sima gyomorfekély.
- Magam is azt hiszem. De azért veszünk néhány szövetmintát a biztonság kedvéért.
- Hála Istennek! - sóhajtott Janine. - Annyira aggódtam...
- A gyógyszeres kezelést mindenesetre tovább folytatjuk - rendelkezett Don McLean. - A beteg megfigyelésre itt marad, hogy az esetleg fellépő vérzést azonnal el tudjuk állítani. Nem tetszik nekem, hogy az a két pont olyan közel van egymáshoz. Jobb lett volna, ha hamarabb megkeresnek engem.
Miután Janine elhagyta a helyiséget, még mindig az orvos szavai jártak az eszében. Az biztos, hogy apjának gyomorfekélye van, és szigorúan be kell tartania Don McLean utasításait. De az is nyilvánvaló, hogy nem rákos. És voltaképpen most csak ez számít.
Hogy elüsse valamivel a várakozás perceit, rövid sétára indult a klinika kertjében. Az egyik pad mellett egy mosolygós kofaasszony kínálta illatos portékáját.
- Grapefruit? Mangó? Vegyen csak, kisasszony, most szedtem, nemrég!
A friss gyümölcs épp jókor érkezett. Janine kiválasztott néhány szép darabot, és néhány perc múlva teli papírzsákkal tért vissza az őrzőszobába.
57
Szívhang
8. FEJEZET
A Manara felé vezető úton Janine-nek egyfolytában a szigeten töltött első nap eseményei jártak a fejében. Akkor régen is éppen így letekerte az ablakot, hogy a friss széltől felfrissüljön. Akkor régen? Hiszen az egész csupán két hete történt! Mégis, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy azt a délceg lovast megpillantotta. Bizony, két hét is elég volt ahhoz, hogy a sziget teljesen a bűvkörébe vonja őt.
Most egy ütött-kopott Ford ugrált a visszapillantó tükörben, Gerarddal a volán mögött. Az első ülés mellett Pansy feje tűnt fel. Megindító látvány volt.
Amikor elérték a manarai kisegítő utat, az égen sötét felhők jelentek meg. Hamarosan úgy esik majd, mintha dézsából öntenek. Jobb lesz, ha gyorsítunk egy kicsit, különben itt fogunk megfenekleni, gondolta a lány. Gerard is észrevette, hogy vihar készülődik, és szintén a gázpedálra lépett.
Ahogy a távolban feltűnt a birtok, eleredt a zápor. Az út egy percen belül elveszett a sötétben, a talaj összefüggő sártengerré vált. Az ablaktörlők a leggyorsabb fokozatra kapcsolva sem bírtak a hatalmas víztömeggel. Még jó, hogy Janine behunyt szemel is ismerte az utat errefelé.
Néhány méternyire a háztól az első kerekek beragadtak az iszapba. A kocsi nem mozdult se előre, se hátra. Janine-nek nem volt mit tennie, ki kellett száll-nia, hogy megnézze, mi a helyzet. Alighogy kilépett az autóból, máris bőrig
ázott.
Gerarddal sem volt ez másképp. Ott állt a lány mellett csuromvizesen, mögötte a pórázon Pansy.
-  Ó, Uram, add, hogy bűnös gyermekeid minél nagyobbakat csúszkálhassanak a sárban! - kiáltotta széttárt karokkal az ég felé. - Szeretem az esőt - tette aztán hozzá vigyorogva. Jókedve átragadt a lányra, és mint két csintalan gyerek, kacagva rohanni kezdtek a veranda felé.
Janine szaladt fel elsőnek a lépcsőn, és ledobta lábáról az átázott szandált.
- Gyere gyorsan! - sürgette a férfit, aki szintén lehúzta a cipőjét. A vizes ing alatt kirajzolódott sötét mellszőrzete, és izmos lábát sem rejtette el a vékony vászonnadrág.
58

A lány izzó vágyat érzett, hogy megérintse őt, s tudta, hogy ez pillanatokon belül meg is fog történni.
Alighogy kinyitotta a bejárati ajtót, Pansy hangos vakkantással szaladt be az előtérbe. Megrázta ronggyá ázott bundáját, majd csillogó szemekkel új gazdijára pislantott.
- Megengeded ennek a nedves kis pamacsnak, hogy felfedezze magának a házat? — kérdezte Gerard.
- Persze - vágta rá Janine. Nem kellene ilyen feltűnően bámulnod ezt a fickót, intette magát. Úgy viselkedsz, mint egy kamaszlány az első randevún.
Gerard előtt sem maradt rejtve a lány izgatottsága. Anélkül, hogy levette volna róla a tekintetét, előrehajolt, és lekapcsolta Pansyt a pórázról.
- Nyomás, cimbora, tiéd a terep! - biztatta a kiskutyát, aki vad vágtába kezdett az előszobában. Aztán Janine felé nyújtotta a kezét, és belépett vele a nappaliba, majd becsukta maguk mögött a nehéz faajtót. Némán álltak egymás mellett a zsalugátereken beszűrődő, sejtelmes fényben.
A lány nagy levegőt vett. Szinte megbénította annak a tudata, ami a következő percekben várt rá. Gerard is izgatottan, centiméterről centiméterre kalandozta be tekintetével a lány esőáztatta testét.
Nem kellene itt lennem vele, villant át Janine agyán. De nem tudta becsapni magát. Kívánta a férfit, úgy, ahogy még senki mást az életében.
- Azt hiszem, még valamit be kell fejeznünk - szólalt meg lassan Gerard. -De...
Janine képtelen volt folytatni a mondatot. Érzései letaglózták, csak állt ott behunyt szemmel, remegő ajkakkal.
Gerard ujja is reszketett, amikor a lány blúzán megpróbálta kigombolni az apró, gyöngyházból készült gombokat, úgyhogy végül Janine-nek kellett segítenie neki.
- Sebész létedre elég ideges ujjaid vannak —jegyezte meg suttogva, és vágya-kozva felsóhajtott. A férfi végül lehúzta róla a blúzt, megcsókolta meztelen nyakát, és a tarkóját kezdte simogatni. Amikor aztán a melltartó is lekerült, gyönyörködve bámulta a lány formás melleinek borzongó, rózsaszínű bimbóit.
- Lehet, hogy te vagy az ügyesebb - mondta. Janine ezt felszólításnak vette, és nekilátott, hogy megszabadítsa Gerardot víztől csöpögő ingétől, de próbálkozásai csődöt mondtak.
- Segítsek? - suttogta a férfi. -Igen...
Gerard, baljával szorosan átölelte a lányt, szabad kezével pedig ügyesen levette az ingét, majd megoldotta a derékszíját is, és egy gyors mozdulattal megszabadult az immár feleslegessé vált ruhadarabtól. A lány vágytól remegve behuny-
59
Szívhang
ta a szemét - testének minden porcikájával élvezte a mindkettőjüket elborító, édes bódulatot.
Gerard az ölébe vette, a széles heverőhöz vitte, és óvatosan lefektette rá.
- Nézz rám, Janine! - suttogta, miközben finoman lehámozta róla a maradék fehérneműt. Teste lassan a lány felé kúszott, aki csillapíthatatlan vágyat olvasott ki a szeméből.
- Gerard... - zihálta, és felemelte a fejét. Remegő kézzel megfogta a férfi vállát, majd magához húzta. - Gyere...
Gerard egy pillanatig sem habozott. Miközben nyelve a lány szétnyíló ajkához ért, hogy aztán elmerüljön egy forró csók örvényében, kezével Janine combjának belső részét kezdte simogatni lassú, körkörös, izgató mozdulatokkal. Ujjai egyre feljebb és feljebb csúsztak, míg végül célhoz értek, és az érintéstől a lány szinte az eszét vesztette.
- Gyere, gyere... - hajtogatta önfeledten.
Amikor Gerard egy pillanatra az oldalára fordult, a lány már tudta: a férfi is számított rá, hogy meg fog történni az, amire mindketten annyira vágytak. Azért pedig kifejezetten hálás volt, hogy Gerard gondoskodott a megfelelő védelemről.
Halkan felnyögve, magához húzta a férfit, és a behatolás pillanatában megszűnt létezni körülötte a világ... Minden elveszítette jelentőségét, s csak az érzékek tombolása számított...
Soha életében nem tapasztalt ehhez hasonlót. Amikor a csúcsra ért, egyszerre tört ki belőle a sírás és a nevetés.
- Lehetetlen, hogy ma éjszaka magadra hagyjalak...
Még mindig a heverőn feküdtek egymáshoz simuló testtel, és csak lassan, fokozatosan kezdtek magukhoz térni az érzékek viharából.
- Akkor maradj itt - súgta a lány boldogan, s a megkönnyebbülés elégedett sóhajával az ajkán mély álomba merült. Néhány pillanat múlva már csak nyugodt, egyenletes lélegzésüket lehetett hallani.
Valamivel később Janine arra ébredt, hogy Pansy türelmetlenül kaparássza lábával az ajtót, és hangosan nyöszörög. Gerardra pillantott. A sötétben is látta, hogy a férfi mélyen alszik. Az elmúlt napokban nyilván alig jutott ideje pihenésre. Gyöngéden megsimogatta a homlokát. Mennyire vágyott rá, hogy együtt legyenek! De mi lesz most? Most, hogy mindketten szabadjára engedték vágyaikat?
Amikor a kutya újra vonyítani kezdett, óvatosan felállt, vigyázva arra, hogy ne ébressze fel Gerardot.
- Szia, Pansy! Légy jó kutya, és maradj csendben - nyugtatta meg az izgatott szőrpamacsot, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Felment az emeleti fürdőszobába, lezuhanyozott, ráérősen megtörülközött, és bekente a testét
60

kellemes illatú testápolóval. A haját szárazra törölte, majd hátrasimította. Magára öltött egy könnyű házi ruhát, kivett a szekrényből egy tiszta fürdőköpenyt, és lement a lépcsőn. A köpennyel óvatosan betakarta a jóízűen alvó Gerardot, ezután vizet töltött egy tálkába, és kivitte a verandára Pansynek.
- Biztosan nagyon éhes lehetsz! - nézett végig szeretetteljesen a kutyuson, aki farkát csóválva álldogált az ajtóban. - De itt csak a gazdádnak és nekem van ennivaló. Azt nem tudom, hogy te mit kaphatsz. Arra még egy kicsit várni kell.
A vacsora - zöldséges rizs és sült hal - már majdnem elkészült, amikor Gerard megjelent a konyhában.
- Szia! - mondta, és kócos hajába túrt. - Lezuhanyozhatok?
- Igen... persze. A fürdőszoba az emeleten van... Főztem valamit. Gondoltam, te is éhes lehetsz. - Érezte, hogy elpirul, és nem tudott a férfi szemébe nézni.
- Jól tetted. Biztos, hogy maradhatok? -Hogyne...
- Hosszú ideje ez az első szabad éjszakám. És még holnap délben is be kell mennem ügyeletre. Úgyhogy feltétlenül aludnom kell egy kicsit - nevetett fel ravaszkásan az orvos, majd fölment a lépcsőn, és magára hagyta a lányt.
Később, amikor megint egymás mellett feküdtek az ágyban boldogan és kimerülve, Janine újra és újra átgondolta a múltat, és megpróbálta elképzelni a jövőt. Csodálatos érzés volt, hogy Gerard itt van mellette.
Természetesen másodszor is szerelmeskedtek, ezúttal valamennyivel több időt hagytak maguknak, de nem kevésbé szenvedélyesen, mint az első alkalommal. Janine-nek ismét az volt az érzése, hogy ez a férfi már régen nem lehetett nővel. Hatalmas étvágya és érzékisége önmagáért beszélt...
Szorosan odabújt Gerardhoz, arca a férfi hátához ért.
- Ébren vagy? - fordult meg az orvos, és magához húzta. -Igen...
Janine úgy érezte, itt az ideje, hogy föltegye azt a kérdést, amely már régóta nyugtalanította őt. Hiszen voltaképpen semmit sem tudott a férfiról.
- Ugye azt mondtad, nős voltál? - kezdte tétován. - Elváltatok?
- Nem - hangzott a válasz csöndesen. - A feleségem meghalt... Két és fél évvel ezelőtt.
- Ez borzasztó...!
- Ezért élek most is ezen a szigeten. Amikor megtudta, mennyire beteg, az volt az egyetlen vágya, hogy visszatérjünk St. Bonarra. Ugyanis itt született.
- Nagyon sajnálom, Gerard - mondta zavartan a lány, és megsimogatta a férfi kezét.
61
Szívhang

- Ugyan már, miért kellene sajnálnod? - Az orvos hangja nyersen, idegenül csattant. - Nem a te dolgod.
Janine megrémült. Természetesen nem ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy Gerard feleségéről beszéljenek. De hát miből is sejthette volna...?
Szeretkezésük gyöngéd volt most is, és odaadó. Janine azonban képtelen volt megszabadulni attól a zavaró érzéstől, hogy a férfi még eközben sem tudta elfeledni régi bánatát, és a lelkét nem nyitotta meg előtte.
9. FEJEZET
Nem érinti önt az áremelés és minden számhoz biztosan hozzájut,
HA ELŐFIZETI Hívja az alábbi számot:
488-5700/9734
(előfizetés és terjesztés)
Hétfő reggel igazán kellemes meglepetés érte Janine-t. Anne, a helybeli mindenes nővér várt rá a klinikán azzal a hírrel, hogy egyelőre heti két alkalommal a segítségére lesz a rendeléseken.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem, doktornő - nyújtotta a kezét. A nővér a szigetről származott, és alig lehetett több harminc évesnél.
- Üdvözlöm. Én is örülök, hogy itt van - mosolygott Janine, majd letette a táskáját, és kezet rázott a nővérrel.
- Sajnálom, hogy korábban nem tudtam jönni. Tudja, a  nagyon sok tennivaló akadt. Kér egy csésze kávét?
- Igen, köszönöm.
Anne részletesen beszámolt az egészségügyi állomás - ahogy ő a klinikát nevezte - mindennapi életéről, és megmutatta a legkisebb betegek által használt berendezéseket.
-  Ez a mérleg a csecsemőké, a nagyobb gyerekek súlyát pedig ott mérjük meg - mondta, miközben a kávéfőzőgéppel foglalatoskodott.
- Minden anya kap egy vizsgálati ívet. Ezt mindig magukkal kell hozniuk, mi pedig rávezetjük az egyes kezelések és megelőző vizsgálatok eredményét az időpontokkal együtt. így aztán, amennyiben máshová költöznének, vagy be kell menniük Fort Roche-ba, a kórházba, az új orvos mindig tájékozódni tud. Egyszerű módszer, és tökéletesen működik. Természetesen az itteni nyilvántartásban is tárolunk bizonyos adatokat. Elsősorban a védőoltásokról.
- Ez igazán meggyőzően hangzik - szólt elismerően Janine. - Kár, hogy nem maradhatok sokáig. Minden olyan érdekes itt, és néha-néha már az az érzésem, hogy magam is idevalósi vagyok.
-  Ha akar, örökre itt maradhat - nevetett föl Anne, és átnyújtotta a csésze kávét. - Gerard doktor szerint mindenki meg fogja majd szeretni, és ő is szívesen itt tartaná magát. Ha tehát nem akar visszamenni az Államokba, az állása St. Bonaron biztosítva van.
A nővér átható pillantást vetett Janine-re. Talán már ki is találta a gondolatát?
- Na és magának mi a véleménye a doktorról?
63
Szívhang
- Annak alapján, amit eddig láttam, nyugodtan kijelenthetem, hogy kitűnő orvos - felelte Janine az igazságnak megfelelően. - Azonkívül... hogy is mondjam?... Azonkívül rendkívüli, és nagyon... vonzó férfi.
Anne hangosan felkacagott.
- Meghiszem azt! És milyen szexi! Ha egy férfinak igazán jó feleségre van szüksége, akkor az pontosan ő.
- Mit akar ezzel mondani?
- Hát nem szeretnék pletykálkodni, de ez a nagyszerű ember nagyon sok szenvedésen ment keresztül a feleségével. Az asszony úgy körülbelül két éve halt meg. Tüdőrákban, ami eléggé meglepő, hiszen nem dohányzott. Amikor fölfedezték a tüdejében a daganatot, már nem lehetett rajta segíteni. A rákos sejtek áttételeződtek.
- Szörnyű!
- Az Egyesült Államokban éltek, de az asszony vissza akart térni a szigetre meghalni. Tudja, itt született. Isobel Rennie-nek hívták. A Rennie család egy hatalmas szállodalánc tulajdonosa. Isobelt tizenhárom éves korában intézetbe küldték Angliába, majd aztán Svájcba. De a szünidőt mindig St. Bonaron töltötte — mesélte Anne szomorúan. - Fájdalmas történet. O volt a doktor legnagyobb szerelme. Mindene megvolt, ami egy nőnek lehet... szépség, okosság, jó származás, pénz...
- Isobel Rennie - ismételte Janine. - Hallottam róla...
- Biztosan - hagyta helyben Anne. - A nagyapja alapította itt az első szállodát. Aztán az apja vezette a céget, majd a fivérei. Ma már az egész Karib-tengeren vannak szállodáik. Isobel is a családi cégnél dolgozott.
- Igen, tudom - dünnyögte Janine. Eszébe jutott néhány újságcikk a helyi lapban és néhány társasági folyóiratban is Isobel Rennie-ről, a vékony, hosszú lábú, előkelő szépségről. - Van gyerekük?
- Nincs. Nem is lehetett elvárni tőlük... Szóval a doktor tényleg megérdemel egy jó feleséget. Csakhogy ő ezt soha nem fogja bevallani. Kérem, ne gondolja, hogy összevissza beszélek! Egyszerűen kedvelem ezt az embert... - Anne a karórájára pillantott. - Na, azt hiszem, ideje lenne kezdenünk.
Amint beletemetkeztek a munkába, Janine-nek már nem esett nehezére kevesebbet gondolni Gerardra és Manarára. Apja, akit időközben hazavitt a kórházból, viszonylag jól érezte magát. Theresa és a lánya egyik szemüket mindig rajta tartották, készen arra, hogy telefonáljanak neki, ha az öreggel valami gond lenne.
Az idő szinte röpült. Egy rövid ebédszünet kivételével Janine megszakítás nélkül dolgozott, és élvezte munkája minden pillanatát. Valóban hasznossá tudta tenni magát, és ezt a betegek is nagyra értékelték.
Estefelé Anne rendet rakott a rendelőben, és elbúcsúzott.
64

- Nem tudom, hogy Gerard doktor holnap bejön-e, de az biztos, hogy ma jelentkezni fog.
- Köszönöm, Anne. Igazán kellemesen telt magával az idő - felelte Janine, majd az irattartó felé fordult, hogy néhány adatot bejegyezzen.
Miután mindent elintézett, és éppen egy csésze teát akart melegíteni magának, megcsörrent a telefon.
- Éden-öböl Klinika - szólt a kagylóba. - Newsome doktornő beszél.
- Szia, Janine, hogy vagy? - kérdezte a vonal túlsó végén Gerard. Ezt a mély, karibi kiejtéssel megszólaló hangot a lány ezer más közül is megismerte volna.
- Szia! Azt hiszem... nagyszerűen telt el ez a nap. - Milyen bosszantó, hogy már megint nem jönnek a nyelvére a szavak! - Sok volt a munka... de a gyerekek oloLvölőek. És... és Anne nővér is itt volt.
- Nagyszerű! -jegyezte meg a férfi. - De az a legfontosabb, hogy jól érzed magad. Éppen Manarából beszélek. Az előbb voltak itt a külföldi orvosok. Főleg a földbirtok érdekelte őket. Átmegyek hozzád, hogy mindent meg tudjunk beszélni. Majd később visszajövök Pansyért.
- De... - Janine-nek nehezére esett a válasz.
- Rögtön ott vagyok.
A lány megmosta hideg vízzel az arcát, megfésülködött, aztán feltett magára egy leheletnyi arcfestéket, mert a naptól már amúgy is lebarnult bőre a munkától és a hőségtől egészen megpirosodott. A mennyezeti szellőző légcsavarja elviselhetővé tette ugyan a hőmérsékletet, de a szúnyogok ellen viselt hosszú ujjú trikó és szövetnadrág miatt néha igencsak megizzadt.
Megfogta a teás poharat, és kiment a teraszra, ahonnan csodás kilátás nyílt a falura és a tengerre. Gerard Manaráról akar vele beszélni... Talán csak emiatt feküdt le vele? Azért, hogy megpuhítsa őt, mert így könnyebbnek gondolta a terve megvalósítását? Isobel Rennie jutott az eszébe, aki a gazdag kiválasztottak táborába tartozott...
Amint meghallotta a motorzúgást, a szíve kalapálni kezdett. Gyorsan bement az épületbe, és elmosta a poharat. Bármi is történt közöttük, Gerardnak nem lesz könnyű dolga vele, ha Manaráról van szó.
A kocsi azonban nem a szokásos parkolóhelyen, hanem a bejárat előtt állt meg, s a lány ebből azonnal megtudta, hogy nem Gerard érkezett, hanem valaki más. Megtörölte a kezét, és a bejárati ajtó felé indult.
- Hála istennek! Már azt hittük, nincs itt senki. A faluból mutatta meg valaki az utat.
Az ajtóban három ősz hajú, ötven év körüli, nagyon izgatott asszony állt, a negyedik a kocsiban maradt. Libazöld színű nadrágjukból, olívaszínü trikójukból és sáros csizmájukból ítélve nemigen jöhettek a strandról.
- Maga az orvos? - kérdezte az egyikük. Nagyon határozottnak tűnt, és a ki-
65
Szívhang
ejtése arra engedett következtetni, hogy az Egyesült Államok déli részéről származik.
- Igen - válaszolta Janine. - Miben segíthetek?
- Micsoda szerencse! - Az asszony hangja megbicsaklott kicsit. - A barátnőnk ott az autóban nagyon rosszul érzi magát. A hegyekben túráztunk, és nagy volt a hőség. Valószínűleg túl megerőltető volt számára a hegymászás.
Ebben a divatos turistafelszerelésben úgy néznek ki, mintha valamennyien egyetemi oktatók lennének, akik most éppen egy tudományos kutatómunkán vesznek részt, gondolta Janine.
-  De jó, hogy végre magára találtunk! - kiáltott fel a harmadik. - Végre megint itt vagyunk az emberek között! Nem tudtunk volna visszatalálni a szállodába. A társunknak már többször is rókáznia kellett. Folyadékra lenne szüksége, de mindent kihány. Van itt egy tolószék'? Nem hiszem, hogy járni tudna.
- Hamarosan teljesen ki fog készülni -jegyezte meg a másik tárgyilagosan. Janine elment a tolószékért, de közben alig tudta visszatartani a mosolyát.
Mennyire különbözőek is a betegek!
- Tessék, itt van - mondta, és a kocsihoz gurította a kétkerekű jármüvet. - Milyen messze van a szállodájuk?
- Nagyon messze! A sziget északi csücskénél lakunk, a Delfin-öbölnél, a hotel neve pedig Carlyle. Nem vettük figyelembe, hogy ilyen súlyos károkat okozott a vihar, ezért aztán nagyon fárasztó volt az út.
- Akkor maguk jócskán elkeveredtek a szállodájuktól - csóválta a fejét Janine, és kinyitotta a kocsi ajtaját.
A beteg teljesen kábultan, félig eldőlve feküdt a hátsó ülésen.
- Segítséget hoztunk, Millie! Gyere, ülj bele a tolószékbe!
Különös látvány volt, amint a három barátnő hatalmas tetterővel kikapja negyedik társukat a kocsiból.
-  Cukorbeteg? Volt már gondja a szívével? - kérdezősködött Janine. A nő nyilván a hőségtől kerülhetett kimerült állapotba.
- Azt nem tudjuk. Általában egészséges és életvidám. Egyébként Patnek hívnak - mondta az egyikük, és megrázta Janine kezét. - Ez itt Wilma, ő meg Alice... a beteg társunkat pedig Millie-nek hívják. Millie Starknak. De most ez nem látszik rajta. - Mindannyian fólnevettek, még Millie is elmosolyodott. Valóban nagyon rosszul nézett ki, bőre sárgás volt, a szeme beesett.
- Newsome doktornő vagyok. Igyekeznünk kell - csattant Janine hangja határozottan.
Amíg a három asszony az épületbe tolta, és a kezelőasztalra fektette Millie-t, Janine újra bekapcsolta a ventilátort, és kezet mosott.
- Bátorság, szívem! - biztatta Alice a barátnőjét. - Biztonságban vagy.
- A magáé a beteg, doktornő - tárta szét Wilma a kezét. A barátnők, mint az
66

ólomkatonák, szálegyenesen álltak, háttal a falnak támaszkodva, hogy a szűk helyiségben minél több mozgásteret biztosítsanak a doktornőnek. - Nem baj, ha bent maradunk? Millie biztosan jobban érzi így magát. Janine elnevette magát.
- Én meg pontosan az ellenkezőjét gondolom... De azt hiszem, igazuk volt, a hőség lesz az oka. Most megmérem a lázát, a pulzusát és a vérnyomását. Azután a vizeletét kérem. Ha megy.
Millie tétován bólintott.
- Megpróbálom - hebegte.
-  Teljesen ki van száradva - jegyezte meg az egyik barátnő. - Amikor inni akart, minden kijött belőle. Sót kell neki adni, ugye, doktornő?
- Igen, én is azt hiszem - hagyta rá Janine. - De hogy megbizonyosodjam erről, szükségem van a vizeletére. Utána konyhasóoldatot kap. Intravénásán. És esetleg szőlőcukrot is. De addig várnunk kell.
Millie-nek csak hőemelkedése volt, de azért a pulzusa így is elég gyorsan vert. Janine pontosan erre számított. A bőr tompán fénylett, felülete nedves volt, és a beteg hidegségérzetre panaszkodott. Ez azt jelentette, hogy a verejtékezés folyamatát nem akadályozta semmi. Mindenesetre ez jó jel!
- Ma kezdték a túrát? - érdeklődött Janine.
- Nem, nem. Négy napja indultunk. De mindig csak néhány órát mentünk -magyarázta az egyik matróna. - Igyekeztünk nem túlerőltetni magunkat. Sajnos nem sikerült.
Janine hallgatott. Tudta, hogy az igazi turisták nem így viselkednek. Millie vérnyomása eléggé alacsony értéket mutatott. A szíve ugyan gyorsan vert, de gyanús zörej sehonnan nem hallatszott.
- Hogy van, Millie? - kérdezte Janine kedvesen. - Meg tudja mondani, hogy érzi magát?
- Rosszul - nyögte a beteg halkan. - Rettentően fáj a fejem... folyton émely-gek... hánytam is. Fáj a karom és a lábam.
- Az izmok?
- Igen.
- Volt ma vizelete? Annyi, mint máskor? - Janine szorgalmasan jegyzetelt.
- Igen... Nem. Csak egy kevéske. Nem annyi, amennyi máskor szokott. Szédülök. Fáj az egész testem.
Janine-nek valami hirtelen szöget ütött a fejébe: elképzelhető, hogy Millie-nek náthaláza van? A tünetek éppenséggel megengedik ezt a következtetést: izomfájdalom és fejfájás. De nem, az mégsem lehet. Akkor sokkal magasabbnak kellene lennie a láznak... Viszont őszintén megmondva, soha nem találkozott még ezzel a betegséggel, se kezdeti, se előrehaladott állapotában.
- Látászavarai vannak? - kérdezett tovább, és a beteg fölé hajolt, hogy a sut-
67
Szívhang
togását megértse. - Lát a szeme előtt ugráló pontokat? És a füle? Nem cseng? Kérem, ne értse félre a kérdéseimet, de fontos, hogy tudjam ezeket.
- Igen... igaza van. Fekete pontokat látok, olyanokat, mint az esőcseppek. És a fülem is cseng... igen... néha - suttogta Millie alig hallhatóan, és kimerültén behunyta a szemét.
Janine nagyot sóhajtott. A hőgutával elboldogul. Talán még a trópusi náthalázzal is. De ahhoz, hogy ténylegesen belekezdjen a kezelésbe, ki kell kérnie valamelyik tapasztaltabb kolléga tanácsát.
- Millie, maga alá teszem az ágytálat, a vizelet miatt. Aztán kap majd konyhasóoldatot is.
Miután elmagyarázta, mi következik, a három barátnő felszólítás nélkül elhagyta a helyiséget.
- Mindjárt itt leszünk, Millie. Csak bátran!
Ahogy a beteg kipréselt magából néhány csepp folyadékot, Janine azonmód bekötötte az infúziót. A vizeletvizsgálat nagyon fontos dolog. Ha valaki kiszárad, az komoly károsodást okozhat a veséjében is. Nem hitte ugyan, hogy súlyos esettel áll szemben, mégsem akart semmit kockáztatni.
Amikor elkészült, behívta a beteg barátnőit.
- Itt maradnának vele, amíg visszajövök a laborból?
- Természetesen! - vágták rá kórusban. Láthatóan hibásnak érezték magukat társuk állapotáért.
A laborban Janine újból átgondolta a helyzetet. Talán jobb, ha Millie kap egy kis vérplazmát. Szerencsére kisebb mennyiségben volt még belőle.
A vizeletben nyoma sem akadt a sónak. Janine már éppen vissza akart menni a beteghez, amikor Gerard kocsiját hallotta közeledni. Azonnal kiszaladt eléje. Micsoda szerencse, hogy meg tudja hallgatni a véleményét az esetről! És az is milyen jó, hogy most elsősorban ezzel kell foglalkozniuk, és így van mivel áthidalni az előző éjjel történtek utáni első viszontlátás kínos pillanatait.
- Szia! - üdvözölte őt a férfi, és kiszállva a kocsiból, fáradtan nyújtóztatta ki elgémberedett tagjait. - Hogy vagy? Van valami gond? - biccentett aggódva a másik autó felé. Inge átázott az izzadtságtól, az arcát borosta fedte. Biztosan egész éjjel a műtőben dolgozott.
- Jól vagyok - mondta a lány, és arrébb simított egy homlokába lógó tincset. Nem tudta elhessegetni azt a képet, amikor ruhátlanul látta a férfit maga előtt... Egy pillanatra Gerard is elgondolkozott. Janine pontosan tudta, hogy az együtt töltött órák járnak a fejében.
- Semmi baj... vagyis nincs közvetlen veszély - folytatta akadozva. - Egy nő van itt... egy turista... feltételezésem szerint hőgutával. - Gyorsan felvázolta az esetet, és megkérdezte Gerardot, van-e kedve megnézni a beteget.
- Hogyne - bólintott a férfi, és egy fémbőröndöt vett ki a kocsiból. - Van itt
68

néhány dolog, amit fel tudunk használni a csütörtöki nőgyógyászati rendeléseken. Laboratóriumi vizsgálatokhoz használható eszközök. Később még beszélünk róla.
- Értem.
-  Don McLean úgy rendelkezett, hogy valamennyi szülőképes korban lévő nőt be kell vonni a fertőző májgyulladás elleni védőoltás körébe. — Ez nagyon tárgyilagosan hangzott, de Janine most kifejezetten örült ennek a stílusnak. - Ne haragudj, hogy így megleplek vele, de olyan régóta vártuk már a szállítmányt az Államokból, és ma reggel végre megérkezett. Egy gyógyszergyár és egy nagy kórház a támogatónk.
- Hiszen ez nagyszerű! - Janine azon töprengett, hogyan fog egyik napról a másikra boldogulni az eszközökkel.
A férfi azonnal kitalálta gondolatait.
- Én is itt leszek, és Anne nővér is. Fel akartalak hívni, hogy előkészítselek rá, de óriási volt a felfordulás, és nem jutottam hozzá. Majd később Manarában mindent megbeszélünk.
- Az jó lesz - hagyta rá Janine. Megnyugtató volt számára, hogy a férfi nem keveri össze a személyes ügyeket a szakmaiakkal.
- Előbb még beteszem ezt a hűtőbe -jegyezte meg Gerard, és a bejárat felé indult. - Aztán megnézem a beteget.
- Köszönöm.
Két órával később Millie Stark már mélyen aludt. A barátnői a teraszon ültek, és limonádét szürcsöltek. Janine Gerard mély baritonját hallgatta, melybe rendre a nők felszabadult kacaja vegyült. Nyilván nagyon élvezték a férfi társaságát, aki tökéletesen játszotta a jókedvű vendéglátó szerepét.
Janine a beteg mellett állt, és az infúziót ellenőrizte. Mielőtt Gerard kiment volna a teraszra, őszintén megdicsérte, amiért mindenben olyan körültekintően járt el. Ez azonban valahogy zavarta a lányt. Talán azon lepődött meg Gerard, hogy tényleg birtokában van a munkájához szükséges tudásnak?
Minden észrevételét gondosan feljegyezte a beteglapra, sőt egy másolatot is készített róla Millie kezelőorvosa számára. A beteg idegenkedett a fórt roche-i kórháztól, inkább a szállodába akart visszamenni.
Gerard megerősítette Janine gyanúját, és azonnal telefonált is egy magántulajdonban lévő mentőszolgálatnak, hogy Millie-t szállítsák át a sziget északi részébe, ahol két, állandó szolgálatot teljesítő orvos foglalkozott a szállodavendégekkel és a környék betegeivel.
- Azt javasolnám - szólalt meg hirtelen a lány háta mögött -, hogy vegyünk vérmintát, és vizsgáltassuk meg Fort Roche-ban. Nem hiszem, hogy náthaláza van, de azért nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget sem.
69
Szívhang
Néhány perc múlva Gerard levette a vért Millie-töl. A három barátnő ott állt a küszöbön, és tágra meredt szemmel bámulta a jelenetet.
- Akkor ma igazán minden jól ment, ugye? - kérdezte Gerard. A kora délutáni friss levegőn a virágok illata paradicsomi hangulatúvá varázsolta a környéket.
- Igen, nagyon jól - vágta rá a lány kissé ridegen.
- Janine... én úgy érzem... vagyis azt szeretném mondani..., hogy nagyon jó volt veled péntek éjszaka. - A férfi hangjában árnyalatnyi idegesség lapult. - Remélem, ez nem zavarja majd meg a munkakapcsolatunkat.
- Nem hiszem - pirult el Janine.
- És azt is remélem, hogy... hogy lesz még folytatása...
Gerard olyan halkan beszélt, hogy a lány alig értette. Amúgy is igyekeztek elkerülni egymás pillantását.
- Tudom - folytatta a férfi -, hogy nem maradsz sokáig St. Bonaron. Vagyis úgysem tudunk mindig... - Annyira közel álltak egymáshoz, hogy Janine szinte fizikailag érezte a kettejük közötti feszültséget. - Remélem, hogy el tudod fogadni... az ajánlatomat.
Amikor végre a férfi szemébe nézett, látta, hogy Gerard komolyan gondolja, amit mond. Amióta nem találkoztak, az arca még a szokottnál is sápadtabb és feszültebb lett.
- Úgy érted, legyek a... hogy is mondják ezt... a szeretőd, amíg vissza nem utazom?
- Igen -jelentette ki kertelés nélkül Gerard.
- Ezt minden doktornőnek felajánlod, akivel együtt dolgozol?
- Hova gondolsz? Nagyon régóta nem feküdtem le senkivel... úgy körülbelül két éve.
- Amióta a feleséged...?
- Igen... Anne beszélt neked róla, ugye? Szívesen jártatja a száját. Janine némán bólintott, és a földre szegezte a tekintetét.
-  Szerettem őt - sóhajtotta Gerard. - Isobel... élvezte az életet. Tele volt jókedvvel. Annyira lehetetlennek tűnt, hogy meg fog halni. Mégis bekövetkezett. Úgy hervadt el, mint egy virág.
Egy szélfuvallat enyhe virágillatot hozott feléjük, és ez éppen olyan volt, mintha a férfi szavait akarná megerősíteni.
- Azért maradtál a szigeten, hogy közel legyél az emlékéhez?
- Talán igen. Az embereknek szükségük van rám. Hasznos munkát végzek. És a szigetnek is megvan a maga előnye.
Gerard finoman megsimogatta a lány arcát.
- Janine - suttogta szelíden.
- Kérlek, ne... - védekezett a lány, oldalra fordítva a fejét.
70

- Az idelátogató orvosoknak egyébként az volt a véleményük, hogy Manara nem alkalmas a céljaikra. Túlságosan messze van. Távol a repülőtértől, távol Fort Roche-tól. De én szeretném, ha az enyém lenne. Mit szólsz hozzá?
- Hogy képzeled? - sziszegte dühösen a lány. - Azt gondolod, hogy egy kielégítetlen nőcske vagyok, aki mindenét odaadja, csak hogy...
- Ugyan, ugyan! - szakította félbe Gerard. - Nézd csak! - mondta, és amikor kinyújtotta a karját, látszott, hogy remeg a keze.
Janine kétségbeesetten felkiáltott, és a kocsijához szaladt. Úgy hajtott el, hogy vissza se nézett. Minél előbb el akart tűnni valahova, ahol biztonságban van. Lelki szemei előtt pirosán világított a jelzőlámpa. Úgy vélte, nagy veszély leselkedik rá, ha megszegi a saját maga által felállított szabályt, és végképp összeszüri a levet ezzel a férfival. Még nem áll készen semmilyen szorosabb kapcsolatra... Bár az is igaz, hogy Gerard segítségével szinte teljesen el tudott felejtkezni a múltjáról és John Clairmont-ról. De most már örökre résen lesz!
Gázt adott, és az utat figyelte. Nem akart Gerard közelében lenni, mert úgy vélte, jobb, ha a férfi nem látja, hogy az ő keze is remeg.
Apja a verandán aludt egy kényelmes heverön, amely fölé moszkitóháló feszült, hogy távol tartsa a kellemetlen rovarokat. Janine óvatosan megbizonyosodott arról, hogy az öreggel minden rendben van, aztán lábujjhegyen beosont a házba. A konyhában szólt a rádió, a vidám zenébe élénk beszédfoszlányok vegyültek, na meg Pansy jókedvű vakkantásai. A kutyus nagyon élvezte, hogy részese lehet a vacsora előkészületeinek. Gerard minden percben megérkezhetett, és Janine biztos volt benne, hogy apja meghívja őt is az asztalukhoz.
Felszaladt a lépcsőn a szobájába, levetkőzött, és keresett magának egy nagy, fehér törülközőt. A kellemes zuhany lehütötte a haragját, és ezzel együtt felébresztette az életkedvét is. Igen, gondolta, kívánom Gerard de Prescyt. A szeretője akarok lenni. A csalódástól való félelmet azonban nem tudta elhessegetni magától. Mi van, ha a férfi csak kihasználja őt?
Már a haját szárítgatta, amikor kopogtak az ajtón. Azt gondolta, Theresa az, és a vacsora elkészültét akarja bejelenteni.
- Mindjárt! - kiáltotta, és maga köré tekerte a törülközőt.
De nem a házvezetőnő volt a látogató, hanem Gerard. Komolyan, elgondolkodva állt az ajtóban, és Janine le sem tudta venni a szemét az izmos karokról és a széles mellkasról...
- Bejöhetek? - szólalt meg a férfi.
A lány nem válaszolt. Szíve a torkában dobogott, szinte kiugrott a helyéből. Ordítani szeretett volna, és páros lábbal kirúgni őt a szobájából. Ugyanakkor azt sem tudta elképzelni, hogy ne maradjon ott. Vajon mit gondolhat most az apja? Vagy Theresa? És egyáltalán: mi lesz?
Némán hátrább lépett. Akkor sem szólt semmit, amikor Gerard becsukta ma-
71

Szívhang
-A-
ga mögött a súlyos mahagóniajtót. Nagyot sóhajtva várta, amíg a férfi megfordul. Az izzó szempár pillantásától aztán teljesen összezavarodott. A nedves törülköző lassan lecsúszott a válláról, és ö nem nyúlt utána akkor sem, amikor az már a földön feküdt.
- Janine! - suttogta a férfi, és átölelte.
Az ajkuk összetalálkozott, ők pedig elmerültek a hosszú, szenvedélyes csókban. A lány keze szinte magától csúszott a férfi tarkójára. Lábujjhegyre állt, hogy szorosan Gerardhoz tapadva, élvezhesse testének minden milliméterét. Néhány pillanat múlva már egymást átölelve feküdtek az ágyon, és Janine fürge ujjakkal látott hozzá a férfi vetkőztetéséhez.
- Gyere velem, Janine! - zihálta Gerard. - Gyere velem Fort Roche-ba, lakjunk együtt...
- Nem lehet! - sóhajtott a lány. - Itt kell maradnom az apámmal.
- Neki is el kell majd mennie innen...
- Hallgass!
Szeretkezés közben Janine úgy érezte, rögtön megőrül. Ordítani szeretett volna a vágytól és az önkívülettől, de a férfi véget nem érő csókkal zárta le reszkető ajkait.
72
a/V

10. FEJEZET
Amikor Jack Newsome üdvözölte a lányát a vacsoránál, fel sem tűnt neki Janine izgatottsága. Még néhány perccel később sem vett észre semmi különöset, amikor Gerard is leült hozzájuk a verandán terített asztalhoz. A két férfi a legkülönfélébb dolgokról folytatott élénk eszmecserét, és együtt élvezték Theresa egyszerű, de ízletes főztjét. Észre sem vették, hogy Janine meg sem mukkan.
Miután befejezték a vacsorát, a lány fogott egy csésze kávét, és félrehúzódott a veranda végébe. Úgy érezte, néhány pillanatra egyedül kell lennie, hogy mindent jól átgondolhasson.
Ez a dolog Gerarddal ebben a formában nem mehet tovább. Olyan kapcsolatba készül fejest ugrani, amelyet igazából nem akar. Hiszen ennek a kapcsolatnak egyszerűen semmi esélye nincs! Nemcsak lehetetlen, de egyenesen őrültség is. Hogyan képzelhette Gerard, hogy majd összeköltöznek? Hiszen nem is ismerik egymást! Nem beszélve arról, hogy közben az apjáról is teljesen megfeledkeznek.
De ha már a bírálatnál tartott, úgy érezte, saját viselkedését is érdemes alaposan megvizsgálnia, hiszen az sem volt kevésbé képtelen. Úgy tett, mintha a legnagyobb természetességgel fogadta volna Gerard közeledését, sőt mintha egyenesen erre várt volna...
- Az előbb elfelejtettem megkérdezni tőled valamit - lépett hozzá Gerard, és egy pillanatra lágyan a vállára tette a kezét. - El tudnál jönni szombaton egy-két órára Fort Roche-ba megismertetni a laborszemélyzettel a rákmegelőző vírusteszt lépéseit? Ezt a vizsgálatot a jövőben együtt akarjuk végezni a nőgyógyászati kezeléssel. Tudom, hogy ez a szabadnapod, de sajnos nincs más lehetőség, és az idő drága.
- Semmi gond - vágta rá Janine kávéját szürcsölve.
-  Don McLean azt szeretné, ha megvizsgálnánk a nők cukorszintjét is. A szigeten az idült betegségek közül a cukorbaj az egyik legelterjedtebb. És a vashiány is súlyos károkat okozhat a szervezetben, ezért erre szintén kiterjednek majd a vizsgálatok.
73
Szívhang
A férfi meggyőzően, tárgyilagosan beszélt. Senki észre nem vette volna, hogy alig egy órája még egymás karjában feküdtek.
- Akkor jó nagy adag munka áll előttünk -jegyezte meg Janine szárazon. -Alig várom már.
- A megelőzés rettentő fontos. Hosszú távon komoly költségeket lehet vele megtakarítani, és az emberek is kevesebbet szenvednek.
Amikor az öreg felállt az asztaltól, hogy bemenjen a házba, Janine mondani készült valamit, de mielőtt megszólalhatott volna, Gerard megelőzte.
- Emlékszel, amikor arról meséltem, hogy talán rokonságban állok a Daviot családdal?
- Igen.
- Néhány nappal ezelőtt beszéltem Jessop atyával. Mint mondtam, az atya kutatásokat végez a számomra Franciaországban és Martinique-en... meg itt is. Nagyon úgy látszik, hogy tényleg van közöm hozzájuk.
- Hogy lehet az? Jól ismerem azt a családot, sokat hallottam róluk... Ezt egyszerűen nem tudom elhinni.
- Nem közvetlenül a Daviot család tagjairól van szó, hanem inkább Manará-ról... Manaráról, a rabszolgalányról.
Janine mukkanni sem tudott a meglepetéstől. Némán meredtek egymásra, és hirtelen megint abba a furcsa, meghitt kapcsolatba kerültek, amely már oly sokszor megigézte őket ezen a szigeten.
- Hihetetlen - suttogta. De azért sejtette, hogy a férfi nem a levegőbe beszél.
- Jogom van az ültetvényre -jelentette ki Gerard büszkén. - Ha megszerzem a birtokot, minden régi bűnt jóvá fogok tenni... Manarának volt egy lánya, Belle, aki túlélte a kolerajárványt, és az apjával meg a fivérével Franciaországba vándorolt. Henri Daviot aztán visszatért St. Bonarra, és a birtok egy részét Belle-re hagyta, aki az üknagyanyám volt... De mivel házasságon kívüli kapcsolatból született, ráadásul félvér is volt, az idő tájt semmiféle joga nem volt arra, hogy elfoglalhassa az örökségét.
- Ez borzalmas - szörnyülködött Janine. - De mi rá a bizonyíték?
- Jessop atyának olyan iratok kerültek a birtokába, amelyek alátámasztják a dolog hitelességét... A család néhány tagja aztán Franciaországból Martinique-re vándorolt.
Janine szemében minden egy csapásra megváltozott. Ó, édes Manara, mi lesz veled...?
Pansy kiszaladt a verandára, és kényelembe helyezte magát a kókuszmatra-con. Gerard a kutyára nézett, elmosolyodott, majd megsimogatta a lány karját.
-  Most el kell mennem. Hívj fel, ha szükséged van valamire... vagy ha beszélni akarsz velem. Holnap mindenesetre találkozunk az Éden-öbölben, hacsak nem jön közbe a kórházban valami sürgős eset.
74

-  Várj csak! - Janine a férfi szemébe nézett. - Nagy szívességet tennél nekünk, ha a jövőben távol tartanád magad a pénzügyeinktől. Legalábbis addig, amíg el nem döntjük, hogy eladjuk-e Manarát, vagy sem. - A lány hangja megbicsaklott. - És... azt szeretném... ha a kapcsolatunk mostantól kezdve kizárólag a munkára korlátozódna.
Meg volt róla győződve, hogy nem tehet másképp, ebben a férfiban nem bízhat. Lehet, hogy Gerard csak azért feküdt le vele, mert meg akarta puhítani, hogy megnyerje őt az adásvételnek. Úgy érezte, nem vállalhat több kockázatot, és kénytelen lesz hideg fejjel gondolkozni...
Gerardot őszintén megdöbbentették a lány szavai.
- Ha ezt akarod... - csóválta a fejét hitetlenkedve.
- Igen, ezt.
- Rendben. Hát nagyon sajnálom... Viszlát, Janine. Egyedül is kitalálok.
A lány nem válaszolt, csak a férfi lépteit figyelte. Hallotta, ahogy elbúcsúzik az apjától, ahogy szól Pansynek, hogy ugorjon be a kocsiba, míg végül már csak a távolodó motorzaj hallatszott.
A lány el se köszönve az apjától, feldúltan rohant fel a lépcsőn, és bezárkózott a szobájába. Amikor az ágyra és a lepedőre nézett, ahol nem sokkal ezelőtt még Gerarddal feküdtek, szemét elborította a könny. Siratta Manarát és mindent, ami ebben a házban gyerekkora óta történt. De legfőképpen önmagát siratta.
Gerard az elkövetkező két napon nem jött be a klinikára. Telefonált, hogy Fort Roche-ban rengeteg munkája van, de csütörtökön mindenképpen megjelenik az Éden-öbölben, a nőgyógyászati vizsgálaton. Kimért volt és udvarias, egyetlen szóval sem említette Janine-nek a köztük történteket. Ezt azért a lány egy kicsit sajnálta. Igaz, minden csak idő kérdése, vigasztalta magát. Nemsokára úgyis visszatér Bostonba, és ez a kaland majd szép lassan feledésbe merül.
Csütörtök reggel azonban mégis egészen beteg volt az izgalomtól. Fogalma sem volt, milyen lesz Gerarddal találkozni. Már maga a gondolat is felkavarta. Anne előtt nyilvánvalóan nem maradhat rejtve a kettejük között levő feszültség. Ebben biztos volt.
Korán reggel bement az Éden-öbölbe, és előkészítette a vizsgálatokat. Amire Anne megérkezett, már minden készen állt.
- Jó reggelt, Newsome doktornő! - üdvözölte a nővér. - Jó, hogy újra látom.
- Jó reggelt, Anne! Én is örülök, hogy itt van - mosolygott Janine, aki a fehér orvosi köpenyében jóval higgadtabbnak tűnt, mint amilyennek érezte magát. Volt rajta egy kis arcfesték, és a naptól enyhén kifakult haját hátul lófarokba kötötte. Valóban jól nézett ki, és azt remélte, hogy külseje egy szigorú, a dolgokat biztos kézben tartó doktornő benyomását kelti. Úgy gondolta, ez lesz a fegyvere Gerard de Prescy ellen.
75
Szívhang
- Nézzük át a napi programot, mielőtt Gerard doktor megérkezik! -javasolta.
-  Rendben - mondta Anne. - Ma sokkal több dolgunk lesz, mint általában. Minden nőnél el kell végeznünk a vinisvizsgálatot. Ugye nemi érintkezés útján terjed a betegség?
-  Igen, és meglehetősen sokfelé jelen van manapság. Egyes típusai méhnyakrákot is okozhatnak - magyarázta Janine. - Ha a vizsgálat eredménye pozitív, akkor megismételjük, ha azután is pozitív, szövetmintát veszünk. A rendellenes szövetet el kell távolítani, még mielőtt tovább növekedne.
- Értem - bólintott Anne, miközben kávét töltött magának. - Fontosnak tartom, hogy ezekről minden asszony tudjon. Sokan közülük még a női test felépítését sem ismerik. Ezen mindenképpen változtatnunk kell.
A rendelés épp hogy elkezdődött, amikor befutott Gerard. Jó is, hogy most jött, gondolta Janine, legalább nem marad idő a személyes dolgokra. A doktor és a doktornő rendkívül kimérten és udvariasan beszélt egymással. Janine-nek sikerült teljesen elfojtania az érzéseit, és munka közben egyszer sem került a férfi közelébe. Ez az igyekezet néha annyira nyilvánvalóvá vált, hogy Anne egészen meglepődött.
A nap ezzel együtt gyorsan elröpült. Mindhárman megállás nélkül dolgoztak, s csak nagy ritkán tartottak egy-két perc szünetet, hogy bekapjanak egy szendvicset, vagy megigyanak egy pohár üdítőt. A vizsgálatra érkező lányok és asszonyok áradatának szinte nem is akart vége szakadni.
Sok időbe telt, amíg elkészültek az adatlapok, levették a mintákat, és elhelyezték őket a hűtőládákban. A minták nagy részét Fort Roche-ban vizsgálták meg, amit ott nem tudtak vállalni, azt továbbküldték a legközelebbi szigetre.
A rendelésnek késő délután lett csak vége.
- Anne - fordult a nővérhez Gerard -, el tudná vinni az anyagot Fort Roche-ba? Addig mi itt mindent rendbe rakhatnánk, és ezzel időt takarítanánk meg.
- Persze, Gerard doktor - mondta meglepődve Anne. - Ha akarja, tíz percen belül elindulok.
Janine számára világos volt, hogy a férfi kettesben akar maradni vele. Kezdettől fogva ettől tartott. Vajon mit tesz majd, ha Gerard megérinti öt? Erre nem tudott választ adni. Vagy éppen az a baj, hogy mégis...?
- Van valami maguk között? - súgta oda neki a nővér. - Még soha nem láttam ilyennek a doktor urat. Közben meg állandóan arra gondolok, milyen jó hatással van rá. Olyan nőre van szüksége, aki tudja értékelni a munkáját... és őt. Isobel nem illett hozzá, bármilyen nagy volt is köztük a szerelem... Most ne mondja nekem, hogy összeveszett vele! Tudom, nem rám tarozik, de végül is mindkettőjükkel együtt kell dolgoznom.
- Nem, Anne. Minden rendben - igyekezett mosolyogni Janine, de próbálkozása elég szánalmasra sikerült. Inkább sírni lett volna kedve. - Nem veszeked-
76

tünk. Csak... csak volt egy kis nézeteltérésünk. Semmi komoly. Majd tisztázzuk a dolgokat.
- Remélem is... - suttogta Anne. - Hát akkor... a viszontlátásra!
- Beszélnem kell veled, Janine -jelent meg Gerard az iroda ajtajában.
- Nincs semmi beszélnivalónk egymással - vágta oda Janine keményen, de a férfi pillantása zavarba hozta.
- Janine... Nem dolgozhatunk együtt úgy, ha nem tisztázunk mindent. Lehet, hogy a dolgok egy kicsit összekuszálódtak... Nagyon sajnálom. Biztos voltam benne, hogy te is akarod, de... Kérlek, bocsáss meg, ha tévedtem. Azért még lehetünk jó barátok, nem igaz?
- Ne! - fordította Janine oldalra a fejét. Nem akarta, hogy a férfi hozzáérjen. -Az igaz, hogy... szívesen feküdtem le veled - vallotta be. - De túl messzire mentünk. Az az érzésem, csupán arra akarsz rávenni, hogy eladjam Manarát.
Csak egyetlen lépést kellett volna tennie, hogy kikerüljön a férfi vonzásköréből, de nem volt képes rá.
-  Soha nem tennék ilyesmit - húzta föl Gerard döbbenten a szemöldökét. -Még akkor sem, ha hasznom is származna belőle.
Janine látta rajta, hogy nem hazudik. Meg se mozdult, amikor a férfi szája közelebb került hozzá. Ajkát kissé kinyitotta, és behunyta a szemét. De aztán hirtelen mégis félrekapta a fejét.
-Nem... nem lehet.
Ebben a pillanatban kopogtatás hallatszott a rendelő ajtaján. Janine nagyot sóhajtott, részben csalódottan, részben megkönnyebbülve.
Amikor Gerard kinyitotta az ajtót, egy negyven év körüli asszony állt előttük lihegve és kétségbeesetten.
- Jó napot kívánok! Miben segíthetünk?
- Nem rólam van szó - nyögte ki az asszony nagy nehezen. - A férjemről. Nagyon beteg, magas láza van... - Látszott, hogy futva jött a klinikára, mert szegényes öltözékén teljesen átütött az izzadtság.
- Mióta lázas?
- Tegnapelőtt óta - válaszolt az asszony. - És mindene fáj. A szeme is, egyszerűen minden. És olyan forró... nem is tud beszélni. Azt hiszem, ez az átkozott trópusi kórság kapta el.
Janine Gerardra pillantott.
- Náthaláz?
- Lehet. Az idevalósiak ismerik.
- Hol lakik? - vette át a kérdezést Janine. - Bezárunk mindent, és elmegyünk magukhoz.
- A part végén, a Hajófordító közelében.
-  Menjünk két autóval - javasolta Gerard, és levette magáról az orvosi kö-
77
Szívhang

penyt. - Lehet, hogy valamelyikünknek vissza kell jönnie, hogy értesítse a mentőket.
- Gyorsan hozom a táskám.
- Rögtön indulunk - nyugtatta meg Gerard az asszonyt. - Addig üljön le, és igyon valamit. Ott van a víz és a gyümölcslé.
- El kell különíteni a náthalázas beteget? - kérdezte Janine, amikor kettesben maradtak az irodában.
- Ha otthon maradnak, nem. Akkor csak moszkitóhálót szoktunk kihúzni az ágyuk fölé - magyarázta Gerard, miközben összecsomagolta az orvosi táskáját. -A kórházban viszont, ha lehet, elkülönítve helyezzük el őket.
- Kik azok, akiket feltétlenül be kell szállítani?
- Olyanokat, akiknél életveszély léphet fel. A trópusi náthaláz olykor súlyos belső vérzésekkel járhat. Ilyenkor mindig kórházi ellátás szükséges. Na, indulhatunk.
- Kérem, adja meg a nevét és a címét - mondta Janine az asszonynak, és papírt, ceruzát vett elő. Erre még később is szükség lesz, ha újabb adatokat kell felvenni.
- Macou - sóhajtott a nő. - Leroy Macou-nak hívják.
Janine mindent feljegyzett, az életkort, a születési dátumot és a betegség tüneteit is.
- Van telefonjuk? -Nincs...
- Járt már itt a férje? Ha igen, kell róla lennie egy beteglapnak.
- Igen, igen - erősítette meg az asszony. - De nem volt semmi különös... csak a bőrével történt valami. És egyszer megvágta a kezét a bozótvágó késsel. Gerard doktor varrta össze a sebet.
Néhány perc múlva előkerült a beteglap, és elindultak. Gerard vitte magával az asszonyt, Janine pedig azzal a régi kocsival ment utánuk, amelyet Don McLeantől kapott kölcsön.
A Macou család otthonához vezető út tele volt kátyúval. A bozótból kiemelkedő viskókat fából, hullámpapírból, bádoglemezekből tákolták össze, és az egészet cölöpökre helyezték, hogy valami védelmet nyújtson a heves esőzések okozta áradások, a patkányok és mindenféle bogarak ellen.
Janine döbbenten nézett körül. Ezt megelőzően még soha nem fordult meg az Éden-öböl szegénynegyedében. Néhány viskó olyan pici volt, hogy aligha lehetett igazi otthonnak gondolni. Pedig odabenn tényleg egy egész család lakott. Lerongyolódott öltözetü gyerekek játszottak a koszban, de egy cseppet sem látszottak szomorúbbaknak azoknál, akik egészségesebb környezetben nőnek fel. A kunyhók között csontig lesoványodott kutyák kószáltak álmos szemmel, látszólag semmivel sem törődve.
78
Amikor odaértek Macou-ék otthonához, az asszony büszkén mutatott a pocsolyában hempergő süldőre és a néhány, giliszta után kapirgáló tyúkra. A levegőben átható fústszag terjengett, amelyet egy közelben égő szemétdombról fújt feléjük a szél.
A kis ház egyszerű volt, tiszta, és két szobából állt. A nagyobb helyiségben alig akadt bútor: mindössze két kopottas fotel és egy öreg hintaszék. Asztalként egy színes térítővel letakart alacsony, padszerü alkalmatosság szolgált. Hátul függönnyel leválasztott szűk ajtó vezetett a hálószobába. Bent hiányzott a tűzhely, a főzést az udvaron oldották meg egy agyagkemencében.
Macou asszony félrehúzta a függönyt, és a két orvos belépett a hálófülkébe. Rögtön látták, hogy a nő nem túlzott: a férje csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt az ágyon, fejjel a fal felé fordulva. Összes öltözéke egy rongyos nadrág volt, az arca beesett, minden bordája kilátszott. Janine azonnal megállapította, hogy a beteg semmit nem észlel a környezetéből.
Gerard, aki megszokta a beteglátogatásokat, és jó néhány borzalmas dolgot látott már életében, komoly ábrázattal állt az ágy végénél. Janine összeszorult torokkal, szemmel láthatóan sokkal nehezebben viselte el a látványt. Micsoda nyomorban élnek itt az emberek! Eszébe jutott saját kis problémája, és elszégyellte magát. Apjának mégiscsak ott a háza és a földje, ezeknek az embereknek pedig alig van többjük, mint amennyit magukon hordanak. És az is nyilvánvalónak látszott, hogy csak akkor kérnek orvosi segítséget, ha valóban élet-halál kérdése az
ügy-
Amíg Gerard az ágyhoz hajolt, hogy meghallgassa a beteg szívét és megmérje a pulzusát, két kisgyerek óvakodott be a szobába, és félénken anyjukhoz húzódtak.
- Be kell vinni a kórházba, igaz? - kérdezte halkan Janine.
- Mindenképpen - válaszolt Gerard szűkszavúan, mert nem akarta megrémíteni a családot. Ezután elemlámpáját a beteg mellkasára irányította, és megalapozottnak látta a félelmét. A bőr alatt vérpöttyök rejtőztek, ami a náthaláz belső vérzéssel is járó változatára utalt.
- Úgy néz ki, mintha már meg is indult volna a belső vérzés...
-  Én is azt hiszem - bólintott Janine. - Megmérem a vérnyomását, és bekötöm az infúziót. Mindenképpen folyadékra van szüksége.
A két orvos néhány szakszerű fogással a megfelelő testhelyzetbe hozta a beteget.
- Lemossuk langyos vízzel, a homlokát és a szemét pedig jéggel fogjuk hűteni.
Szerencsére a klinika rendelkezett egy kis elektromos hűtővel, így Gerard egy egész doboznyi jeget magával tudott hozni.
- Macou úr! - kiáltotta hangosan. - Leroy! Leroy!
79

Szívhang
-A-

A beteg alig észrevehetően megmozdította a szemét, de nem nyitotta ki. Gerard felhúzta az egyik szemhéjat, és odairányította a zseblámpa fényét. A pupilla azonnal összehúzódott, és a férfi megrándult.
- Még nincs kómában - állapította meg az orvos. - De hamarosan bekövetkezhet.
Miközben Janine előkészítette az infúziót, türelmesen elmagyarázta a családnak is az eljárást.
- Folyadékot kell vezetünk a testébe, mivel nem tud inni.
- Szeretnénk lemosni és lehüteni a testét. Aztán a fejére teszünk egy jeges zsákot - fűzte hozzá Gerard. - Hozna nekünk egy lavór vizet, asszonyom?
Janine nem emlékezett rá, hogy idejövet látott volna vízcsapot a házban. Amikor meghallotta a lépcsőn a nő szandáljának csattogását, őszintén remélte, hogy nem kell neki messzire mennie. Az asszony néhány perc múlva vissza is ért egy vödör vízzel és egy merítőkanállal. Eközben Gerard levette a vért a további vizsgálatokhoz.
A két orvos óvatosan hidegborogatást tett a beteg fejére, szemére, homlokára és a nyakára. A lázat lehetőleg gyorsan kell enyhíteni, de nem annyira, hogy sokkot kapjon. Ezért Janine többször is megmérte a hőmérsékletét.
- Van itt áram? - kérdezte aztán.
- Nincs...
- Kár. Pedig akkor beköthetnénk egy-két ventilátort.
Miközben Janine gondosan végigmosta Leroy testét egy szivaccsal, a beteg lassan megmozdult, és néhányszor halkan felnyögött. Életkedve fokozatosan visszatért. Ahhoz azonban túl gyenge volt, hogy megemelje a karját, amire a doktornő barátságosan felszólította.
-  Még nem találkoztam ilyen súlyos esettel - súgta Gerard Janine-nek. -Mindjárt az oldalára fordítom, és kezdheted a hátát meg a lábát hűteni. Vigyázz a jéggel!
Amikor az eljárást befejezték, Gerard még egyszer megvizsgálta a beteget.
- Most már jobb, sokkal jobb - dünnyögte megkönnyebbülten. - Viszonylag stabilizálódott az állapota. Ennél többet egyelőre nem is várhatunk.
Leroy megint felnyögött, ezúttal olyan keservesen, hogy az egyik gyerek sírva fakadt.
- Nézzük meg, tud-e inni -javasolta Gerard, majd megtöltött vízzel egy csészét, és megnedvesítette a beteg száját, amely a folyadék hatására lassan mozogni kezdett. Ezután egy teáskanalat vett segítségül. A nyelés látható fájdalommal járt Leroy számára.
-  Visszamegyek a klinikára, és kihívom a mentőket - mondta Janine. - Te meg addig nyugtasd meg a családot, már amennyire lehet!
- Jó ötlet. És ha már úgyis ott vagy, hozz még egy adag jeget! Szükségünk lehet rá.
Janine megrendelte a mentőt Fort Roche-ból, és tájékoztatta Don McLean irodáját, hogy egy Dengue-lázas beteg van útban feléjük. Ezután megtöltött egy tartályt friss jéggel, és óvatosan bekente magát rovarcsípés elleni kenőccsel.
- Kicseréljük a borogatást -jelentette ki Gerard, amikor visszaérkezett. - Ennél többet ebben a helyzetben nem tehetünk.
Amikor Janine végre megérkezett Manarába, azonnal illatos fürdőt készített magának. Egyszerűen mennyei érzés volt elnyúlni a kellemes, langyos vízben. A hosszú munkanap után most a paradicsomban érezhette magát. Gerard elkísérte a mentőt Fort Roche-ba, és a kórházban még egyszer ellátta Leroy Macou-t. Aztán felhívta Janine-t. Beszámolt róla, hogy a beteg még mindig súlyos állapotban van, de azért már valamennyire jobban érzi magát.
Janine elhatározta, hogy ő is meglátogatja Leroyt a jövő héten, és felajánlja a feleségének, hogy ha akarja, magával viszi.
80
81
''¦'""in'wiimn.,—
Szívhang
11. FEJEZET
Leroy Macou egy apró, egyágyas szobában feküdt a fórt roche-i kórházban. Az ablakokat és az ágyat vastag géz védte a szúnyogok meg a moszkitók ellen.
Janine nem lepődött meg azon, hogy a beteg nem ismerte meg, ezért elmagyarázta neki, ki is ő tulajdonképpen. A férfi arcán halvány mosoly futott át, és alig észrevehetően bólintott. Bár a betegség alaposan megviselte, és még mindig kapta az infúziót, azért már határozottan jobban érezte magát. Legalábbis sokkal éberebb volt, mint néhány napja, és világosan észlelte a körülötte történő dolgokat.
- Egy óra múlva ismét az Eden-öbölben kell lennem — mondta Janine Macou feleségének, aki félénken toporgott az ágy lábánál. - De előtte, természetesen, még visszajövök magáért.
Ezt követően látogatást tett McLean doktor irodájában. Még reggel idetelefonált, és megtudta, hogy a szövettani vizsgálat eredménye megérkezett. Szerencsére minden rendben van: az apja nem rákos.
- Jó reggel, Newsome doktornő! - üdvözölte őt McLean titkárnője. - A doktor úr még a műtőben van. De jelezte, hogy maga jönni fog.
Janine átvette a borítékot, pontról pontra végigolvasta az eredményt, majd visszaadta a titkárnőnek.
- Köszönöm. Végre megnyugodtam.
Az Éden-öbölbe érve, felhívta otthon az apját.
- Ez tényleg csodálatos! - örvendezett az öreg. - Holnap telefonálunk anyádnak, és mindent elmesélünk neki. Igazán itt az ideje már.
-  Igazad van - egyezett bele nevetve Janine. - Azt hiszem, rögtön ide fog utazni. Ha másért nem, hát azért, mert én is itt vagyok.
- Magam is azt remélem, kislányom.
A hét eléggé zűrzavarosán telt. Gerard csak kétszer jött be a klinikára, a nővér úgyszintén. A munkán kívül másról nemigen jutott idő beszélni: Gerard megint ügyeletes volt, és mindkét délután vissza kellett térnie Fort Roche-ba. Személyes tárgyú megjegyzéseket csak Janine apjának egészségi állapotáról tettek. A köztük levő feszültség azonban ettől még szemernyit se csökkent.
82
aA-

- Tudja... - kezdte Anne lassan, miután befejezték a munkát, és egy csésze tea mellett megpihentek egy kicsit -, Gerard doktor felesége nem akart gyereket. Ezt maga a doktor úr mesélte nekem. Isobel a család szállodaláncánál dolgozott. Nagyon fontos volt számára a szakmai előmenetel. Szeretett szórakozni, és nem hagyott ki egyetlen jelentősebb partit sem.
- De hiszen nem is volt gyerekük - jegyezte meg Janine, miközben megpróbált semleges arcot vágni.
- Úgy van. Csakhogy a doktor úr nagyon szeretett volna néhányat - folytatta a nővér. - Egyszerűen imádja a gyerekeket.
Janine érezte, hogy Anne meséje sántít valamiben.
- Azt is mondta, hogy letett már a nősülésről. Ezen nem is csodálkozom, hiszen a felesége nemigen volt valami jó doktorné. - Anne Janine-re pillantott. -Nagy kár pedig. Nagyszerű férfi, és családra vágyik. Ezért is gondolom, hogy meg fogja találni az igazit. És akkor biztosan megváltozik majd a véleménye...
Anne a következő héten is azonnal szóba hozta Gerardot, amint alkalom adódott rá.
- Valószínűleg igaza van - dünnyögte Janine, és gyorsan az iratok fölé hajolt, mert érezte, hogy könny szökik a szemébe. - Sietnem kell, mert időben otthon akarok lenni.
Hetente kétszer elvitte Leroy Macou feleségét a fórt roche-i kórházba. Az asz-szonynak nem lett volna pénze buszjegyre. Jó volt látni, ahogy Leroy egyre jobb állapotba kerül.
Péntek este Janine már annyira fáradt volt, hogy csak bekapott valamit, lezuhanyozott, és rögtön be is zuhant az ágyba. Néhány perc múlva már el is nyomta az álom.
- Janine...! Janine, ébren vagy?
A lány hálószobájának ajtajában Jack Newsome állt, és reszkető kézzel keresgélte a villanykapcsolót.
- Mi a gond, apa? - Janine azonnal felébredt, és kipattant az ágyból. Bostonban alaposan megszokta már az éjjeli ébresztéseket. — Mennyi az idő?
- Kettő körül... Azt hiszem, baj van a gyomrommal.
Az öreg megpróbált nyugodt arckifejezést erőltetni magára, de a hangjából aggodalom áradt. Szemmel láthatóan erős fájdalmai voltak.
- Azonnal feküdj az ágyamba! - Janine magára kapta a fürdőköpenyét, és az orvosi táskája után nyúlt. — Megnézem a vérnyomásod.
Mivel nem akarta, hogy az apja meglássa, mennyire aggódik, rögtön munkához is látott. A pulzus gyors volt, a vérnyomás alacsony.
- Feküdj nyugodtan, és ne mozogj! - mondta, és megsimogatta az öregember
83
Szívhang
homlokát. - Felhívom a kórházat. Az lesz a legjobb, ha most rögtön Fort Roche-ba megyünk. Valószínűleg van egy kis vérzésed.
Jack bólintott, és behunyta a szemét. A homlokán és az alsó ajkán apró verej-tékcseppek jelentek meg.
Janine leszaladt a nappaliban levő telefonhoz. Komolyabb gyomorvérzéstől nem tartott, mert akkor apjának jóval erősebb fájdalmai lettek volna. Bár az sem teljesen kizárt, hogy ez még a kórházba vezető úton megtörténhet... Biztonságosabbnak ígérkezett tehát kihívni a mentőt, mint elindulni a terepjáróval.
A telefon kicsengett. Semmi. Még szerencse, hogy az apja nincs egyedül...!
- Na, gyerünk már! Vegye fel valaki a kagylót!
- Royal Kórház - szólalt meg végre egy férfihang. Janine sietősen elmondta, mi történt.
- Tájékoztatná, kérem, Don McLean doktort? - kérte remegő hangon. - Azt hiszem, éppen ügyeletes.
- Küldjék egy mentőautót?
- Igen, de nem tudjuk megvárni. A beteg súlyos állapotban van. Arra gondoltam, elébük megyünk. Egy terepjáróval leszünk.
Mivel csak egy út vezetett Fort Roche-ba, nem tudták elkerülni egymást.
- Rendben. Igyekszünk, ahogy csak lehet.
Janine visszarohant a szobájába, gyorsan felhúzta a farmernadrágját, felkapott magára egy inget, majd az orvosi táskáját és az elsősegélyládát is magához vette.
Hóna alatt egy párnával és egy takaróval már éppen indulni akart, amikor megszólalt a telefon.
- Halló, Janine! - Don McLean volt az. - Hallom, baj van.
- Igen, úgy néz ki - mondta a lány, és néhány mondatban gyorsan körvonalazta a helyzetet.
- Szinte biztosan gyomorvérzés - erősítette meg az orvos a gyanúját. - Tulajdonképpen meglepő. Azt gondoltam volna, hogy már rendbe jött. Amennyiben műteni kell, megkérem Gerardot, hogy asszisztáljon. Ma nincs ugyan szolgálatban, de nagyon szeretném, ha mellettem lenne.
- Igen... én is azt szeretném - mormolta Janine.
- Ne aggódjon, kedves! Az édesapjának egyenesen kell feküdnie, és a lehető leghamarabb itt kell lennie.
- Rendben! És mindent köszönök.
Janine a veranda elé kormányozta a terepjárót, majd gondosan elhelyezte benne az ágyneműt. Mindeközben folyamatosan azért imádkozott, hogy Gerard otthon legyen. Tudta, hogy a hétvégeken néha kihajózik a vitorlásával.
Istenem ne hagyd, hogy zátonyra fusson! - fohászkodott. És azt se, hogy egy másik nő legyen vele...!
84

Fölsietett a hálószobába az apjáért, óvatosan letámogatta a lépcsőn, majd segített neki kényelmesen elhelyezkedni a kocsiban.
- Csak nyugodtan, apa, semmi izgalom! Nemsokára minden rendben lesz. Amint kiértek a főútra, megnézte az óráját. Éppen fél háromra járt az idő. Rálépett a gázra. Tudta, hogy ilyen esetben akár életveszélyről is szó lehet...
Majdnem megtették már a Fort Roche felé vezető út felét, amikor Janine megpillantotta a mentőautó kékesen villódzó jelzését. Megkönnyebbülten lassított, majd lehúzódott az út szélére, és bekapcsolta az irányjelzőt.
A mentő csikorgó kerékkel állt meg mellettük, és két férfi ugrott ki belőle.
- Newsome doktornő?
- Igen, az vagyok. Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ideértek. A mentősök óvatosan átemelték Jacket a másik kocsiba.
-  Jövök utánatok, apa - mondta Janine -, és remegő szájjal megcsókolta az öreg verejtékes homlokát. - A kórházban találkozunk. Fel a fejjel, és ne tépelődj!
Őszintén remélte, hogy a hangjában több a remény, mint amennyit ő maga érzett.
-  Hajtson, amilyen gyorsan csak tud! - súgta a sofőr fülébe. - Az apámnak minden jel szerint belső vérzése van...
-  Ne aggódjon - bólintott a vezető, és bátorítóan megszorította a karját. -Mr. Newsome jó kezekben lesz. McLean doktor és Gerard doktor már várják őt a sürgősségi felvételin. Mi pedig úgy fogunk repülni, mint a szél.
- Nagyon köszönöm...
A mentőautó megfordult, és a villogó kék fény néhány pillanat múlva eltűnt az éjszakában.
Janine nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. Ott állt egyedül a vaksötétben, és hangosan zokogott. A félelem és az aggodalom egyszerre tört ki belőle, és könyörögve imádkozott az apja életéért.
85
Szívhang
12. FEJEZET
Az orvosi váró a műtők közelében fekvő, nem túl nagy helyiség volt, ahol a sebészek és az altatóorvosok a műtétek között kicsit kipihenhették magukat. A bútorzat egy műanyag védőborítással ellátott egyszerű heverőből, néhány fotelből, valamint egy polcos szekrényből állt, amely újságokkal és szaklapokkal volt telerakva. Ilyen korán általában senki nem tartózkodott ebben a szobában. Most is csak Janine árválkodott itt a kávéját szürcsölgetve, egyedül. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát.
Amikor megérkezett, az orvosok már elkezdték a műtétet, és ő azóta is csak a karórája idegtépő lassúsággal mozgó mutatóit leste türelmetlenül. Miért nem jön már valaki, hogy megmondja, mi a helyzet?
Ebben a pillanatban McLean doktor lépett be a helyiségbe. Nyugalomra intő kézmozdulattal jelezte, hogy maradjon csak ülve, majd a mellette álló fotelbe rogyott.
- De jó itt! - sóhajtotta, és levette fejéről a zöld sapkát meg a szájmaszkot. -Öreg vagyok én már az ilyen éjszakai műszakhoz... Fel a fejjel, Janine! Minden a legnagyobb rendben. Gerard éppen a sebet varrja. Igazán nagyszerű sebész! -McLean doktor egy hatalmas darab gézt vett elő a zsebéből, és megtörölte vele izzadt homlokát. - Az édesapja jól van.
- Hála istennek! - suttogta Janine könnybe lábadt szemmel.
- Fogja! - nyújtott feléje az orvos egy másik gézdarabot. - Van nálam elég.
- Köszönöm - mosolygott a lány tétován.
- Ahogy maga is gyanította, részleges gyomorcsonkolást kellett végeznünk. A kezdődő perforáció miatt az apja rengeteg vért vesztett. Ha tovább várnak, valószínűleg teljesen átlyukadt volna a gyomorfal. Igyekeztem, hogy minél kisebb részt távolítsák el. Ha továbbra is rendesen szedi az antibiotikumokat, akkor a jövőben ezzel már semmi gondja nem lesz.
- Nagyon köszönöm, McLean doktor - dadogta Janine fátyolos hangon. - Valahogy örülök is annak, hogy mindez most történt. Ha egyedül van, rosszabbul is végződhetett volna.
- Talán ez majd rábírja arra, hogy az eddiginél egy kicsit alaposabban mérle-
86

gélje a helyzetét —jegyezte meg az orvos komolyan. — Természetesen nagyon sajnálnám, ha Jack elhagyná a szigetet. De néha az embernek döntenie kell. És ezt jobb időben megtenni, mint várni addig, amíg a körülmények kényszerítenek rá.
- Mintha előre tudtam volna! - sóhajtott Janine, és megtörölte a homlokát. -Nagyon makacs ember!
McLean doktor nehézkesen felállt.
- Részemről akkor el is köszönök. De maga jól tenné, ha megvárná Gerardot. Szeretne beszélni magával. Éjszakára még itt tartjuk Jacket az intenzív osztályon, holnap pedig kap majd a sebészeten egy egyágyas szobát. Amikor átszállítottuk, meglátogathatja.
Janine hálásan megszorította az orvos kezét, majd visszaült a heverőre, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Igen, az idősebbek számára ez a műtét mindig nagyobb kockázattal jár, mint egy fiatal szervezet esetében. Ebben pedig az apja sem kivétel, még ha tulajdonképpen mindig egészségesen élt is.
Holnap felhívja az anyját, aki valószínűleg azonnal idejön, és visszaviszi a férjét Angliába. És akkor Manara ki lesz szolgáltatva a sorsnak...
- Szia, Janine!
Észre sem vette, hogy Gerard bejött a szobába.
- Az apád jól van - mondta a férfi, és lezökkent a heverő melletti fotelba. Fáradtnak és kialvatlannak látszott. - A műtét rendben lezajlott, komplikáció nélkül, úgyhogy aggodalomra semmi ok. Jack egészen biztosan meggyógyul - tette hozzá szelíden.
- Nagyon köszönöm, hogy bejöttél. Tudom, hogy tulajdonképpen nem vagy szolgálatban. Igazán hálás vagyok... — motyogta a lány tétován.
- Nagyon haragudtam volna, ha nem értesítetek - hajolt előre orvos, és kezével dús hajába túrt. — Mit csinálsz ma éjszaka? Nem tartanám valami szerencsés ötletnek, ha most visszamennél Manarába, egyedül. Reggel úgyis meg akarod őt látogatni.
- Ezen még nem is gondolkoztam...
- Gyere el hozzám - folytatta Gerard. - Akkor szükség esetén bármelyik pillanatban itt lehetsz. Van a házamban egy kis vendégszoba. Nekem most még vissza kell mennem az apádhoz, hogy lássam, hogy érzi magát, ha magához tér az altatásból. Nyilván te is látni szeretnéd. Aztán indulhatunk.
Szavai határozottan, érzelemmentesen hangzottak, s amit mondott, inkább utasítás volt, semmint javaslat. De semmiképp nem az egykori szerető kedves meghívása...
Janine bólintott.
- Rendben van, köszönöm.
A férfi megint kivette az irányítást a kezéből - de az első találkozásukkal el-
87
Szívhang
lentétben a lány most kifejezetten örült ennek a fordulatnak. Biztonságban tudta magát, és ez olyan érzés volt, amelyet már régen nem tapasztalt.
Az öreg sápadtan, elgyötört arccal feküdt az ágyban. Janine megfogta a kezét, és föléje hajolt.
- Vége a műtétnek, apa. Most már biztosan rendben leszel.
Jack lassan kinyitotta a szemét, és kábult, zavaros tekintettel nézett a lányára. Janine gyengéden megtörölte a homlokát, aztán újra meg újra elismételte az iménti a szavakat, egészen addig, amíg biztos nem lett benne, hogy az öreg is fölfogta azt, amit mond.
Gerard még egyszer ellenőrizte a műszereket és az infúziót. Olyan fáradtnak látszott, mint aki napokig képes lenne aludni.
- Szeretnék itt maradni addig, amíg teljesen magához nem tér - fordult feléje Janine. - Azt akarom, hogy tudja, itt vagyok, és nem hagytam magára.
- Természetesen - bólintott az orvos. - Nekem is el kell még néhány dolgot intéznem. De most gyere ki, hogy a nővérek is el tudják végezni a dolgukat!
Janine nem tiltakozott. Megadóan hagyta, hogy a férfi kivezesse őt a kórteremből.
- A Frank's-ben leszek - szólt oda Gerard az egyik ápolónőnek, majd a lánynyal együtt kilépett a kórház épületéből a forró, trópusi éjszakába.
-  Van errefelé egy kis éjszakai kávézó - magyarázta. - Frank s-nek hívják. Azt hiszem, nem ártana, ha bekapnánk valamit.
A kávéházban valóban kellemes illatok terjengtek. A kórház alkalmazottai közül többen is ott ültek a falhoz erősített asztalok mellett.
- Hello, Gerard doktor! - köszönt mosolyogva az egyikük. - Már megint szolgálatban?
- Mit adhatok, doktor úr? - kérdezte a pult mögött álló csaposlány.
- Legelőször is két sört, Lucretia - mondta a férfi. - Aztán két adagot a zöldséges táskából, és desszertnek két kókuszkalácsot is.
Fölsegítette a lányt a pult végénél álló bárszékre, maga pedig a sarokba húzódott, hogy szemben legyenek egymással.
- Meghalok az éhségtől - sóhajtotta, és kinyitotta a jéghideg sörösdobozokat.
- Gerard, én... én nem tudok enni...
- Márpedig enned kell -jelentette ki szigorúan a férfi, és kitöltötte a sört a poharakba. - Ez parancs. Utána sokkal jobban leszel. Itt van nálam a személyi hívóm - mutatott a zsebében lapuló készülékre. - Ha valami történne, rögtön értesítenek.
Janine összeszorított szájjal meredt a poharára.
Teljes szívével érezte, mennyire hiányzott neki Gerard. A nevetése, a beszéde ... Mind jobban megérett benne az a meggyőződés, hogy az orvos érdeklődése iránta és Manara iránt bizonyosan nem egy tőről fakad. Leginkább, per-
88
,
sze, azok az önfeledt pillanatok hiányoztak, amelyekkel a férfi megajándékozta őt... Igen, az már majdnem olyasvalami volt, mint a boldogság.
Azt is egyre tisztábban látta, miért akarta megszakítani a kapcsolatukat. Azért, mert Gerard pontosan az a férfi volt, akivel nem csupán néhány hétre, hanem hosszabb távra is szívesen összekötötte volna az életét. Mivel azonban úgy vélte, ez nem lehetséges, inkább egészen lemondott róla. Igen, ez volt az oka minden húzódozásának.
- Igyál egy kortyot! - unszolta őt az orvos kedvesen.
A sör valóban jót tett. Amikor aztán evett egy falatot, akkor vette csak észre, mennyire éhes volt. Lassan kezdte jobban érezni magát.
- Egyébként egész Fort Roche-ban itt lehet kapni a legjobb kávét -jegyezte meg Gerard, miután rendelt maguknak két csészével a kókuszkalácshoz. Ezt a süteményt frissen reszelt kókuszdióból és sűrített tejből készítették. Tele volt kalóriával, és az íze igazán nem hagyott maga után semmi kívánnivalót.
- Ismét megmentettél - szólalt meg a lány. - Nyilván úgy gondolod, olyan típusú nő vagyok, akit időről időre meg kell menteni. Mindegy... De azt feltétlenül tudnod kell, hogy nagyon hálás vagyok neked. Köszönöm. Köszönöm, hogy ott voltál a kellő helyen, a megfelelő időben...
A férfi arca ellágyult a meghatottságtól. Meglehet, nagyon rég nem kapott már bókot senkitől... Talán azért, mert nem hagyta? Janine-nek hirtelen eszébe jutottak Anne szavai.
- Min mosolyogsz? - kérdezte a férfi.
- Anne azt mondta, hogy határozottan szeretetreméltónak talál téged... Gerard hátravetett fejjel kacagni kezdett, s a fáradtság és az idegesség felhői
egyszeriben tovaszálltak felőlük.
Te jó ég! Szeretem...! Hiszen én szeretem ezt a fickót, döbbent rá Janine, s érzéseitől legyőzve, tágra nyílt szemmel meredt Gerardra.
Szótlanul itták meg a kávéjukat, mindketten a saját gondolataikba mélyedve, miközben titkon abban reménykedtek, hogy ezek a gondolatok valamikor a közeljövőben összetalálkoznak majd.
A számlát Gerard fizette, Janine pedig fejedelmi borravalót csúsztatott a csésze alá.
- Jobban érzed magad? - kérdezte a férfi, amikor kiléptek a kávéház ajtaján. A lány mosolyogva bólintott. Keresztülsétáltak a kórház melletti parkon, ahol
pálmafák és buján virágzó bokrok susogtak sejtelmesen a fogyó éjszakában. A levegőben édes illat terjengett. Janine olyan erősen érezte a férfi közelségét, hogy szinte lebegett tőle. Amikor véletlenül összeért a karjuk, mélyen és hangosan felsóhajtott. Gerard habozás nélkül átölelte.
- Janine...! - suttogta boldogan a nevét.
A lány nem védekezett. Ajkait lágyan megnyitotta, hogy egészen átadja ma-
89
Szívhang
gát a csók mámorának, tudván tudva, hogy ebben a pillanatban ez az egyetlen, amit igazán akar. Amire első találkozásuk óta vágyott...
Egy óráig is eltartott, amíg visszaértek Jack Newsome szobájába. Gerard ellenőrizte a műszereket, és még egyszer, alaposan megvizsgálta öreg betegét. Annyira ura volt a mozdulatainak, hogy Janine őszintén elcsodálkozott. Ő mindeközben váltig azon tűnődött, vajon a nővérek észreveszik-e rajtuk azt, ami néhány perccel ezelőtt történt...
- Minden úgy van, ahogy lennie kell - fordult aztán az orvos a lány felé. -Megyek, és átöltözöm.
Janine bólintott. Szeretettel és megkönnyebbülve hordozta végig tekintetét az apján, aki összehasonlíthatatlanul jobban nézett ki, mint az elmúlt órákban. Sápadtsága eltűnt, könnyen és szabályosan lélegezve aludt.
Janine nem akarta felébreszteni, így aztán csak állt ott az ágya mellett ebben a csodaszép, megható pillanatban, tele szeretettel és bensőségességgel. Az apjáért aggódó gyermek, aki végül is megtette azt, amiért ideutazott...
A szíve mélyén egy kicsit tényleg gyereknek érezte magát, s ezt az érzést ösz-szemaszatolt farmernadrágja és gyűrött inge is megerősítette. Igen, egy hirtelen felnőtté vált gyermek... Amióta megérkezett a szigetre, bizony, sok minden történt. Őszintén bízott abban, hogy sokat haladt előre, amiként abban is, hogy az életében hamarosan további változások is lesznek.
- Mehetünk? - lépett melléje vékony vászonnadrágjában és sötétzöld trikójában Gerardt, kezében hanyagul lóbálva az orvosi táskát.
- Igen - válaszolta mosolyogva a lány.
90

13. FEJEZET
- Jó éjszakát, Janine! - búcsúzott Gerard a vendégszoba küszöbén. - Legalábbis arra az időre, ami még ebből az éjszakából megmaradt. Holnap majd mindent megbeszélünk.
- Igen... Aludj jól te is!
Gerard háza a domb tetején feküdt. A Fort Roche-ra és a tengerre nyíló kilátás lélegzetelállítóan szépnek tűnt, de mindketten annyira fáradtak voltak, hogy most képtelenek voltak ezzel foglalkozni. Csak az alvás gondolata járt a fejükben.
Délelőtt visszamentek a kórházba. Janine apja már a megígért egyágyas szobában feküdt, és szemmel láthatóan jól érezte magát. Már csak könnyű fájdalomcsillapítókat kapott, s ezekhez mérten élénk volt és beszédes. A tegnapi szenvedésnek nyomát sem lehetett rajta látni.
- Janine, kérlek, beszélj Gerarddal Manaráról! - mondta sietve. - Én gyenge vagyok hozzá, pihennem kell még.
A lány megfogta a kezét, és szelíden megszorította.
- Ne aggódj, apa! Mindent megbeszélünk.
- És hívd fel anyádat is! Mondd meg neki, hogy jöjjön ide minél hamarabb!
- Nyugodj meg, el van intézve. Nemsokára ő is itt lesz.
Az öreg kimerült mosollyal hunyta be a szemét, és a következő percben már újra mélyen aludt.
Gerardnak sikerült kivennie néhány szabadnapot. Janine-nel megegyeztek, hogy együtt mennek Manarába, és mindent őszintén megbeszélnek. Korán reggel indultak, ki-ki a saját kocsijával.
Amikor a lány kinyitotta a súlyos mahagóniajtót, az a különös sejtelme támadt, hogy a ház már nagyon várta őket. De vajon melyiküket jobban? Őt-e vagy az új tulajdonost? Most aztán tényleg magára volt utalva, egyedül kellett döntenie a jövőről.
- Valahogy az az érzésem, hogy te nyertél, Gerard - fordult lassú mozdulattal
91
Szívhang
a férfihoz. - Annyira meg akartad szerezni ezt a házat... és bizony, úgy néz ki, hogy át is kell adnunk neked.
-  Komolyan beszélsz? - kérdezte szelíden Gerard, és bement a lány után a konyhába valami innivalóért.
A helyiségben meglehetősen hideg volt, mert a konyha a verandának azon az oldalán feküdt, amelyet hatalmas fák árnyékoltak be. Janine kivette a hűtőből a limonádét, és poharakat hozott. Furcsa, gondolta, egyszeriben milyen magától értetődő bizalmasság uralkodik közöttünk. Bárcsak mondana már Gerard valamit!
Amikor a poharat átadta, a kezük összetalálkozott. Ezt alig lehetett elviselni... Tegnap éjszaka az apja iránti aggodalom jóformán minden más érzést lehetetlenné tett. Most azonban, hogy az öreg jobban van, a lánya dolgára is sor kerülhet talán...
Kimentek a verandára, és lassan kortyolták a jólesően hűsítő limonádét. A gyepen két vadgalamb kaparászott táplálék után. Gerard az ajtófélfának támaszkodva hallgatott. Janine lopva rápillantott, de a férfi kérdő tekintetét nem tudta sokáig állni. Az orvos nyilvánvalóan arra várt, hogy végre belekezdjenek a beszélgetésbe.
Janine biztos volt az érzelmeiben: szerette Gerardot. Ha összehasonlítja Johnnal... De hiszen ez ostobaság! Az a férfi már régen a múlté. Lehet, hogy Gerard is szereti őt? Mert hogy kívánja, az vitán fölül áll...
Nagyot sóhajtott.
-  Az apám megkért, hogy beszéljek veled Manaráról. Ha még mindig meg akarod venni, akkor... Szóval akkor én... akkor mi eladjuk neked. -Megremegett a hangja. - Az anyám és a fivérem is egyetért ezzel.
A lombokon átszürődött a napfény, és különös, furcsa mintákat rajzolt a verandára - mintegy ezzel is jelezve, hogy ez a ház nem csupán egyszerű épület. Otthon is. Az egész Newsome család otthona...
- Létezik más megoldás is, Janine - kezdte óvatosan a férfi.
- Micsoda?
- Először megvásárolom a házat az apádtól... - Gerard a kis nádasztalra tette a poharát. - Aztán elveszlek feleségül. így Manara az enyém is lesz, de tulajdonképpen a család birtokában is megmarad.
Ezek a szavak olyan hatással voltak Janine-re, akár egy bomba. A szíve hevesen kalapálni kezdett, az arca kipirult.
- Tényleg képes vagy erre, csak azért, hogy...?
Az orvos közelebb lépett, és a vállára tette a kezét. A lány teljesen megzavarodott. Alig bírta felfogni a férfi szavainak valódi jelentését. Hiszen csak néhány perccel azelőtt vallotta be magának, hogy mit érez iránta! Gerard egyszerűen olvas a gondolataiban...
92
aA-

- Azt akarom, hogy te legyél az enyém - folytatta a férfi. - Te vagy az, akit igazán akarok. Sokáig azt gondoltam, nem fogok újra megnősülni. De attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak, összeborzolt hajjal, izgatottan és csodaszépen, már tudtam, hogy meg fogom változtatni a véleményemet.
- De miért? - suttogta a lány.
- Mert szeretlek... teljes szívemből szeretlek -jelentette ki az orvos nyugodt, rezzenéstelen tekintettel. - Ennek a háznak különleges légköre van... olyan, mintha Manara és Henri Daviot azt üzenné valahonnan messziről, hogy úgy éljünk, ahogy nekik nem sikerült. Te nem érzed ezt?
- De igen...
-  Nekem egyedül csak ez a fontos - suttogta Gerard. - Régóta tudom már, hogy te vagy az igazi, mint ahogy azt is őszintén remélem, hogy neked én vagyok az. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű feladni a múltat, és itt élni velem St. Bonaron, de...
- De hiszen szeretlek! - Janine alig jutott szóhoz a megrendüléstől. - Én is... én is szeretlek téged, Gerard.
A férfi féktelen örömmel emelte fel a magasba a lányt.
- Mondd még egyszer, Janine! - kiáltotta mosolyogva. - Mondd még egyszer!
- Szeretlek - suttogta a lány. - Nagyon...
Gerard lassan leengedte a földre, és égő tekintettel a szemébe nézett.
- Akarsz a feleségem lenni? -Igen...!
- Akkor ha felhívod az édesanyádat, azt is mondd meg neki, hogy hamarosan nagymama lehet belőle. - A férfi jókedve nem ismert határokat.
- Valóban?
- Ha rajtam múlik, nem lehet kétséges. Vagy te nem akarod...?
- De igen. - Janine mindig is szeretett volna gyerekeket. De most Gerardtól akart egyet-kettőt. - Nagyon szeretném. De van egy feltételem...
A férfi a hajába túrt.
- És mi lenne az?
- Hogy most azonnal elkezdjük az alapozást...
A lombokat könnyű, illatos szellő lebbentette meg, s nekik egy pillanatra úgy tűnt, hogy az egész táj elmúlt szerelmekről, de legfőképpen az újból megtalált boldogságról mesél.
- A szerencsét, bizony, meg kell ragadni...
- Ezzel teljes mértékben egyetértek.
-  Egyszer meséltél nekem Henri Daviot sírkövéről - mondta elmerengve Gerard. - Elfelejtettem, milyen felirat áll rajta.
- „Paix et immortalité, joie, amour et Manara "
-  „Béke és halhatatlanság, boldogság, szerelem, Manara" - fordította le a
93
Szívhang
férfi. Szavaiból bizalom csendült, és ez végtelenül boldoggá tette a lányt. A múltból származó felirat érvényes a jövőre is. Csak a szerelem és az ígéret számít.
- Gyere! - suttogta, és kezét nyújtva, a nappaliba vezette Gerardot.
- Mintha csak nekünk készítették volna ide - állt meg a férfi a heverő előtt, majd ölébe véve kedvesét, lágyan a párnákra fektette. Amikor átölelték egymást, az olyan volt, mint a megtestesült, bizalomteljes boldogság. Együtt a múlt, a jelen és a jövendő...
Szívhang