Gore Vidal
 Teremtés
   
  Regény
   Európa Könyvkiadó Budapest
   1985
   

   
   Fordította Betlen János
   Gore Vidal / Creation
   Random House, New York © 1981 by Gore Vidal
   Hungarian translation © Betlen János, 1985
   
   
   

   A Krisztus előtti ötödik században Indiának az Indus folyó mentén fekvő perzsa tartományt nevezték, Gsin pedig a mai Kína területén háborúskodó számos fejedelemség egyike volt csupán. Félreértések elkerülése végett: amikor Indiáról írok, nemcsak a Gangesz síkságát értem rajta, hanem azokat a területeket is, amelyeket manapság Pakisztánnak, illetve Bangladesnek hívnak. Kína ebben a korban nem létezett, így hát a Jangce és a Sárga-folyó közti államokat az ősi Katháj néven említem. Ahol lehet, mai neveket használok, így például a Földközi-tenger és Konfuciusz esetében, a boldogtalan Afganisztánt és a hasonlóképp boldogtalan Iránt ellenben inkább ókori nevükön, Baktriának, illetve Perzsiának nevezem.
   A távolságokat hazai szárazföldi mérföldben adom meg. Ami pedig a dátumokat illeti, az elbeszélő az eseményeket gondosan ahhoz a naphoz viszonyítja, amikor nekilátott, hogy tollba mondja válaszát Hérodotosz előadására. Azt a napot pedig mai szóhasználattal Krisztus előtt 445. december huszadikának mondanánk.
   
   A Szerző
   

   
   
 ELSŐ KÖNYV
 
 Hérodotosz
 
 felolvasást tart
 
 az athéni
 
 Odeionban
 
  

             1/Vak vagyok, de süket nem. Félmunkát végzett rajtam a balsors, így aztán tegnap kénytelen voltam végighallgatni egy úgynevezett történetíró hatórás fejtegetését a „perzsa háborúkról”, ahogy az athéniak mondják. Az előadó olyan sületlenségeket beszélt, hogy ha csak egy kicsit is fiatalabb vagy előkelőbb rangú volnék, bizony nyomban fölálltam volna, és még ott az Odeionban, egész Athén megütközésének fittyet hányva, megválaszoltam volna neki.
   Én ugyanis pontosan tudom, hogyan kezdődtek a görög háborúk, ő meg persze nem. Honnan is tudhatná? Hiszen görög. Életem java részét a perzsa királyi udvarnál töltöttem, és ma is, csaknem hetvenöt évesen, ugyanolyan odaadással szolgálom a Nagy Királyt, ahogy előtte édesatyját - szeretett barátomat, Xerxészt - és annak előtte hős nagyatyját, akit még a görögök is Nagy Dareiosz néven ismernek.
   Amikor a kínos felolvasás valahára véget ért - történetírónk vékonyka, monoton hangját még kellemetlenebbé teszi fülsértő dór kiejtése -, tizennyolc éves unokaöcsém, Démokritosz megkérdezte, nem akarok-e ott maradni és szót váltani Perzsia megrágalmazójával.
   - Ajánlatos volna - mondta. - Mindenki téged bámul. Tudják, hogy nagyon dühös vagy.
   Démokritosz filozófiát tanul itt, Athénban. Ami annyit tesz, hogy él-hal a szópárbajokért. írd csak le, Démokritosz. Végül is a te unszolásodra szántam rá magam, hogy tollba mondjam, hogyan és miért is törtek ki a görög háborúk. Hát nem fogok kímélni senkit, tégedet sem. Hol is tartottam? Ja igen, az Ódeionnál.
   Arcomon a vakok maró mosolya, ahogy valamelyik tapintatlan költő leírta a világtalanok arckifejezését. Nem mintha magam sokat törődtem volna a vakokkal, amíg láttam. Meg aztán nem is számítottam rá, hogy megérem az öregkort, még kevésbé a vakságot. Márpedig megértem: három évvel ezelőtt a szemem szivárványhártyájára ereszkedő fátyolfelhő hirtelen tejfehérre váltott.
   Utoljára saját elmosódott arcvonásaimat láttam egy csiszolt ezüsttükörben. Szuzában, a Nagy Király palotájában történt. Először azt hittem, füst szállt a szobába. De nyár volt, sehol sem égett tűz. Egy pillanatra még láttam az arcom a tükörben, aztán már nem láttam magam; nem láttam semmit, soha többé.
   Egyiptomban állítólag végeznek már olyan szemműtétet, amelytől felszáll az a bizonyos köd. De én öreg vagyok ahhoz, hogy Egyiptomba utazzam. Különben is eleget láttam már. Vagy nem láttam talán a szent tüzet, azaz a Bölcs Mindenható, Ahura Mazda arcát? Láttam Perzsiát, Indiát és a messzi Kathájt is. Nincs még egy élő ember, aki oly sok földön megfordult volna, mint én.
   Eltértem a tárgytól, öregember-szokás. Nagyapám, amikor ő volt hetvenötödik életévében, órákon át mesélt, de semmi összefüggés nem volt a történetei között, összevissza beszélt. Csakhogy ő volt Zoroaszter, az Igaz Prófétája, és ahogyan ura, az Egyetlen Isten is egyszerre kénytelen a teremtés minden részletét kézben tartani, ugyanúgy prófétája sem tehetett másként. Akinek megvolt a füle rá, mit akar az öreg mondani, nem is járt rosszul, ha meghallgatta.
   Démokritosz azt akarja, hogy örökítsem meg, mi történt az Ódeionból kifelé menet. Ahogy akarod, a te ujjad fog elgémberedni. Én bírom hanggal meg emlékezettel is. Eddig még egyik sem hagyott cserben... Mondom, eddig.
   Fülsiketítő tapsvihar tört ki, amikor a halikarnasszoszi Hérodotosz előadta, hogyan „szenvedtek” a perzsák „vereséget” Szalamisznál harmincnégy évvel ezelőtt. Az Ódeion akusztikája egyszerűen pocsék. És úgy látszik, nemcsak én vagyok ilyen rossz véleménnyel az új előadó-csarnokról. Még a földsüket athéniak is tudják, hogy valami nincs rendben imádott Ódeionjukkal. Nemrég, méghozzá rekordidő alatt csapták össze Periklész rendeletére. A vezér abból a pénzből fedezte a költségeket, amit a közös védelmi kiadásokra gyűjtöttek össze a görög városállamoktól. Maga az épület egyszerű kőmásolata a nagy Xerxész király egyik sátrának, amely valahogyan görög kézre került a perzsák legutóbbi görögországi hadműveleteinek zűrzavarában. Az athéniak színleg megvetnek bennünket, valójában azonban utánoznak.
   Ahogy Démokritosz az előadócsarnok halijába vezetett, mindenfelől csak azt hallottam: - A perzsa követ! - Torokhangjuk törött cserépként hasított a fülembe. Az athéniak időnként cserépdarabokra írják azoknak a nevét, akik történetesen megsértették őket, vagy akiket meguntak. A szavazás győztesét, illetve vesztesét tíz évre száműzik a városból. Irigylem érte.
   Kifelé menet mindenféle megjegyzéseket hallottam:
   - Fogadok, hogy majd szétpukkad a méregtől.
   - Ugye Xerxész fivére?
   - Dehogyis, afféle mágus.
   - Az meg mi?
   - Perzsa pap. Kígyót meg kutyát esznek.
   - Aztán fajtalankodnak az anyjukkal, a nővéreikkel meg a lányaikkal.
   - Hát az apjukkal, a fivéreikkel és fiaikkal?
   - Glaukón, neked semmi sem elég.
   - A mágus mind vak. Ez az előírás. Az meg ott az unokája volna?
   - Nem. A szeretője.
   - Nem hinném. A perzsák mások, mint mi.
   - De mennyire. Mi nem szoktunk csatát veszteni.
   - Azt meg honnan tudod? Még meg se születtél, amikor hazakergettük Xerxészt Ázsiába.
   - Ejnye, de jóképű az a fiú.
   - Persze hogy az. Görög. A barbárok közt egy sincs ilyen.
   - Abdérai. Megakreón unokája.
   - Szóval perzsabérenc! Alja nép.
   - Jó gazdag alja nép. Thrákiában minden második ezüstbánya Megakreóné volt.
   Ami megmaradt, aránylag teljes értékű két érzékszervemet, a tapintást és a szaglást illeti, az első csak annyit közölt, hogy jobb kezemmel Démokritosz izmos karjába kapaszkodom, hanem a második! Nyáron ritkán fürdenek az athéniak. Télen aztán - márpedig épp e héten van az év legrövidebb napja - egyáltalán nem, az étrendjük viszont minden jel szerint kizárólag hagymából áll, meg alighanem még Homérosz idejében eltett halból.
   Belém könyököltek, az arcomba leheltek, szidalmaztak. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a Nagy Király athéni követének lenni nemcsak veszedelmes állás, hanem felettébb kétértelmű is. Veszedelmes, mert ezek a lobbanékony athéniak bármelyik pillanatban képesek népgyűlést tartani, ott aztán minden szabad férfi felszólalhat, kifejtheti nézeteit, s mi több, szavazhat. A sok romlott erkölcsű vagy bomlott agyú demagóg bármelyike képes rábírni őket, hogy sutba dobjanak egy megszentelt egyezséget, így esett például, hogy az athéniak tizennégy évvel ezelőtt hadra keltek, hogy meghódítsák egyiptomi tartományunkat. Megsemmisítő vereséget mértünk rájuk. Kétszeresen szégyenteljes kaland volt ez, mert két évvel korábban Athén küldöttséget menesztett Szuzába, hogy tartós békét kössön Perzsiával. A követséget Athén leggazdagabb férfia, Kalliasz vezette. Annak rendje és módja szerint meg is szövegeztük az egyezményt. Athén elismerte a Nagy Király fennhatóságát a kisázsiai görög városok fölött, viszonzásképp a Nagy Király megígérte, hogy távol tartja a perzsa hajóhadat az Égei-tengertől, és így tovább. Igen hosszú szerződés volt. Eszembe is jutott azóta, nem is egyszer, hogy a perzsa nyelvű szöveg szerkesztésétől ment végleg tönkre a szemem. Igen, akkor kezdtek sűrűsödni a fehér felhők, amikor a hónapokon át tartó tárgyalások alatt többször szóról szóra át kellett olvasnom, amit a jegyzők leírtak.
   Egyiptomi kudarcuk után a görögök újabb követséget menesztettek Szuzába. A Nagy Király lenyűgöző volt. Egy szóval sem említette, hogy Athén az eredeti szerződést megszegve rátámadt Egyiptomra. Ellenben meleg szavakkal ecsetelte Spárta iránti baráti érzelmeit. Az athéniak halálra rémültek. Félnek Spártától, és minden okuk megvan rá. Néhány nap alatt megegyeztünk, hogy a szerződés, jóllehet ezt egyik fél sem vállalhatta volna nyilvánosan, ismét hatályba lép, és a Nagy Király, hogy tanújelét adja, mennyire megbízik athéni szolgáiban (mert így nevezi őket), néhai apjának, Xerxésznek legkedvesebb, szívbéli barátját, Kűrosz Szpitamát küldi állandó követnek Athénba. Vagyis engemet.
   Nem mondhatnám, hogy el voltam ragadtatva. Sohasem gondoltam volna, hogy életem utolsó éveit ebben a hűvös és szeles városban kell eltöltenem, no meg a városuknál nem kevésbé hűvös és szeles lakói közt. Másfelől viszont - és ez köztünk maradjon, Démokritosz... különben az egész elbeszélés a te kedvedért készül, használd fel, ahogy jónak látod, ha majd meghalok... vagyis egy-két nap múlva, gondolom, hiszen éget a láz, és szaggat a köhögés: neked is alighanem éppoly fárasztó miatta ez a tollbamondás, mint nekem... Nem emlékszem már, hol tartottam.
   Másfelől... Ja igen. Mióta szeretett barátomat, Xerxészt meggyilkolták, s a trónt fia, Artaxerxész foglalta el, pozícióm az udvarnál nem éppen sziklaszilárd. A Nagy Király kegyes hozzám, de nevem túl szorosan kötődik az előző uralkodóhoz, semhogy az udvar új hangadói tökéletesen megbízhatnának bennem. Ami csekélyke befolyásom maradt, az is a véletlennek, származásomnak köszönhető. Az Egyetlen Isten, Ahura Mazda (görögül: a Bölcs Mindenható) prófétájának, Zoroaszternek utolsó fiúági leszármazottja vagyok. Mióta ötven éve a nagy Dareiosz király áttért Zoroaszter hitére, a királyi család kitüntető tisztelettel viseltetik családunk iránt, s ettől valahogy szélhámosnak érzem magam. Végtére is az ember nem tehet róla, ki volt a nagyapja.
   Az Ódeion kijáratánál Thuküdidész állított meg: ez a mogorva, középkorú férfi vezeti a konzervatív pártot Athénban három éve, apósának, a hírneves Kimónnak halála óta. Következésképp ő a demokrata párt vezérének, Periklésznek egyetlen igazi riválisa.
   Errefelé nem szabad komolyan venni a politikai megjelöléseket. Mindkét párt vezetői arisztokraták. De egyes nemesek - így a néhai Kimón - a gazdag földbirtokos osztályhoz húznak, mások viszont - így Periklész - a városi csőcselék tetszését igyekeznek elnyerni. Periklész politikai mentorának, Ephialtésznek művét folytatva tovább növelte a hírhedt népgyűlések szerepét. Ephialtész, ez a szélsőséges népvezér vagy tizenkét évvel ezelőtt titokzatos körülmények között vesztette életét, és persze mindjárt a konzervatívokra terelődött a gyanú. Ha valóban ők voltak a tettesek, csakis dicséret illeti őket érte. A csőcselék nem kormányozhat egy várost, még kevésbé egy birodalmat.
   Ha az apám lett volna görög s az anyám perzsa, nem pedig fordítva, kétségkívül a konzervatív párthoz tartoznék, ámbár e párt nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy Perzsia rémével riogassa a népet. És jóllehet Kimón csodálta Spártát, bennünket pedig gyűlölt, sajnálom, hogy nem ismertem. Az itteniek egybehangzó véleménye szerint Elpiniké, a húga rá ütött. Remek asszony és hűséges barátom.
   Démokritosz udvariasan emlékeztet, hogy megint elkalandoztam a tárgytól. Én pedig őt emlékeztetem, hogy Hérodotosz kimerítő előadása után nem vagyok képes logikusan, pontról pontra haladni. Hérodotosz úgy ír, ahogy a szöcske ugrál. Hadd utánozzam egy kicsit.
   Thuküdidész megszólított az Ódeion oszlopcsarnokában: - Gondolom, a hallottakról a szuzai udvar is kap egy példányt?
   - Miért ne kapna? - válaszoltam nyájasan, mégis színtelen hangon, ahogy követhez illik. - A Nagy Király szereti a képzeletdús történeteket. Van érzéke a meséhez.
   Úgy látszik, mégsem volt elég színtelen a hangom: éreztem, hogy Thuküdidészt és a körülötte álló konzervatívokat kellemetlenül érinti a válaszom. Athénban a pártvezérek ritkán járnak egymagukban; félnek, hogy meggyilkolják őket. Démokritosz azt mondja, hogy ha zajos csoport közelít az utcán, a közepén egy hagyma alakú sisakkal vagy egy skarlátvörös holddal, hát nem vitás, hogy az első esetben Periklésszel, a másodikban Thuküdidésszel van dolgunk. A hagyma és a rőt hold hívei közt ingerült pártoskodás osztja meg a várost.
   Ma a skarlátvörös holdnak volt a napja, a hagyma alakú sisak valamilyen oknál fogva nem jelent meg az ódeionbeli felolvasáson. Talán csak nem szégyelli Periklész saját színházának rossz akusztikáját? De miket is beszélek. Az athéniak nem ismerik azt az érzést, amit mi szégyennek nevezünk.
   Periklész és művész meg építész barátai jelenleg éppen új, nagyszabású Athéné-templomot építenek az Akropoliszon, annak a rozoga szentélynek a helyére, amelyet harmincnégy éve porig égetett a perzsa hadsereg. Mellesleg Hérodotosz mintha megfeledkeznék erről az apróságról.
   - Úgy érted, követ, hogy amit az imént végighallgattunk, egyszerűen nem igaz? - Thuküdidész pimasz volt. Sőt, állítom, hogy részeg is. Még bennünket, perzsákat vádolnak zabolátlan italozással, amiért szent szertartásainkon haomát veszünk magunkhoz, pedig nincs az a perzsa, aki annyit inna, mint némely athéniak, igaz, el kell ismerni, hogy nincs az az athéni, aki e téren felvenné a versenyt a spártaiakkal. Régi jó barátom, Démaratosz spártai király mondta volt, hogy a spártaiak csak vízzel hígítva itták a bort, amíg a szkuthák egy ízben küldöttséget nem menesztettek Spártába, miután Dareiosz földig rombolta hazájukat. Démaratosz szerint a spártaiak a szkűtháktól tanulták meg tisztán inni a bort. Kétlem, hogy így volna.
   - Az események egyik lehetséges értelmezését hallottuk csupán, fiatal barátom. Amikor mindez történt, te még a világon sem voltál, és azt gyanítom, maga a történetíró sem.
   - Azért még élünk jó néhányan, akik emlékszünk Marathónra - csattant fel mellettem egy öreg hang. Démokritosz nem ismeri a tulajdonosát. De épp elég ilyen hangot hall az ember. A meglett korú görögök országszerte rendesen azzal üdvözlik egymást: - Hát te hol voltál, mit csináltál Marathón idején? - Aztán egyik nagyobbakat mond, mint a másik.
   - Úgy van - mondtam. - Van még, aki emlékszik a régi időkre. Közéjük tartozom, sajna, én is. A nagy Xerxész király és jómagam egyazon évben születtünk. Ha élne, hetvenöt éves volna. Harmincnégy éves korában került a trónra - élete virágában. Történetírótok viszont azt találta mondani az imént, hogy Xerxész pelyhes állú ifjú volt, amikor átvette Dareiosz örökét.
   - Jelentéktelen részlet - szólalt meg Thuküdidész.
   - Épp az effajta részleteket élvezik leginkább a szuzaiak. Ettől volt sikere Aiszkhülosz darabjának, a Perzsáknak. Magam fordítottam le a Nagy Királynak, s ő elragadónak találta a szerző szellemes attikai stílusát. - Mindebből természetesen egy szó sem volt igaz, Xerxész éktelen haragra gerjedt volna, ha tudomására jut, hogyan figurázzák ki őt és királyi édesanyját az athéni csőcselék mulattatására.
   Van annyi diplomáciai érzékem, hogy sosem mutatom ki megbotránkozásomat, ha barbárok sértegetnek. A leggorombább sértéseiktől szerencsére megkímélnek. Egymásnak tartják fenn őket. A többi nép legnagyobb szerencséjére a görögök sokkal veszettebbül gyűlölik egymást, mint bennünket, külföldieket.
   Íme egy jellemző példa: amikor Aiszkhülosz, az egy időben oly ünnepelt színpadi szerző helyett a jelenleg ünnepelt Szophoklésznek ítéltek oda valamilyen díjat, a vesztes éktelen dühbe gurult, otthagyta Athént, Szicíliában telepedett le, s ott aztán a lehető legméltányosabb halál érte. Egy sas körözött a levegőben, valamilyen kemény felületet keresve, amin feltörheti a csőrében tartott teknőc páncélját. Alighanem sziklának nézte a Perzsák szerzőjének kopasz feje búbját, mert célba vette, mégpedig halálos pontossággal.
   Thuküdidésznek esze ágában sem volt annyiban hagyni, és csúnya szóváltás ígérkezett. Ekkor azonban Démokritosz hirtelen előretessékelt, és harsány hangon felkiáltott: - Utat a Nagy Király követének! - És a tömeg szétnyílt előttünk.
   Még jó, hogy a hordszékem ott várt a kapuboltozatnál.
   Nem kevés szerencsével sikerült régi házat bérelnem: még azelőtt épült, hogy felégettük Athént. Valamelyest kényelmesebb, ha nem is olyan hivalkodó, mint a mai gazdag athéniak házai. Az építészek képzeletére semmi sincs olyan megtermékenyítő hatással, mint ha porig ég a városuk. Szardeisz például sokkal kápráztatóbb ma, a nagy tűz után, mint akár Kroiszosz idejében. Jóllehet a régi Athént nem láttam, az újat meg természetesen nem látom, úgy hallom, az emberek ma is agyagtéglából építik a házukat, az utcák rendszerint girbegurbák és keskenyek, az új középületek ellenben impozáns alkotások, ha silány minőségűek is, mint például az Ódeion.
   Jelenleg az Akropoliszon folyik a leglázasabb építkezés. Ez a város fölé magasodó oroszlánszínű sziklatömb - így nevezte költőien Démokritosz az én házam elől is eltakarja a napot. Most, a téli hónapokban napi egy órát sem süt ide a nap.
   Azért a sziklának megvan a maga vonzereje is. Gyakran sétálunk arra Démokritosszal. Megérintem a romba dőlt falakat. Elhallgatom a kőművesszerszámok kopácsolását. Visszagondolok a hajdani fényes türannoszokra, akik itt laktak az Akropoliszon, amíg ki nem űzték őket a városból, mint ahogy előbb-utóbb mindenkit kiűznek, aki valóban nemes. Az utolsó türannoszt, a nemes Hippiaszt személyesen is ismertem. Fiatalkoromban gyakran megfordult a szuzai udvarnál.
   Ma az Akropoliszt olyan házak vagy inkább templomok uralják, amelyekben az athéniak isteneik képmását tartják, és úgy tesznek, mintha tisztelnék őket. Azért mondom, hogy úgy tesznek, mert jóllehet az athéni nép külsőségekben mereven hagyományőrző, meggyőződésem, hogy szellemének lényege istentagadó. Egy görög unokafivérem - veszedelmes büszkeséggel - nemrég így fejezte ki magát: minden dolgok mértéke az ember. Azt hiszem, lelkűk mélyén az athéniak komolyan így hiszik. Következésképpen éppen hogy rendkívül babonásak, és szigorúan megbüntetik azokat, akik állítólag vétettek a vallásos előírások ellen.
   
             2/ Démokritoszt váratlanul érte néhány dolog, amit az este vacsoránál mondtam. Most már nemcsak azt kéri, hogy adjam elő a görög háborúk igaz történetét, hanem, sőt talán elsősorban, azt szeretné, ha tollba mondanám emlékeimet Indiáról és Kathájról, meg azokról a bölcs férfiakról, akikkel napkeleten és attól is keletre találkoztam. Azt ajánlotta, mondjak csak el mindent, ami eszembe jut, s ő leírja mind egy szóig. Vacsoravendégeim ugyancsak kapacitáltak, ámbár az a gyanúm, merő udvariasságból.
   Most az udvarban ülünk. Ez az a bizonyos óra, amikor idesüt a nap. Hűvös van, de nem éppen hideg, s az arcomat melengeti a napsugár. Kellemesen érzem magam perzsa öltözékemben. Testem minden részét eltakarja, csak az arcom van szabadon. Még tétlen kezemet is óvja a hidegtől a kabátom ujja. Természetesen nadrágot viselek, azt a bizonyos ruhadarabot, amely olyannyira bosszantja a görögöket.
   A görögök remekül szórakoznak a szemérmességünkön. Ők abban lelik legfőbb örömüket, hogy mezítelen ifjak viadalait látogatják. Vakságom megóv az elfajzott athéni ifjak és élvhajhász nézőik látványától. Bezzeg mindjárt szemérmesebbek az athéniak, ha az asszonyaikról van szó. Az asszonyaikat tetőtől talpig bebugyolálják, akárcsak a perzsák - csakhogy a színekhez, a díszítésekhez, a stílushoz semmi érzékük.
   Görögül diktálok, mert mindig is könnyedén ki tudtam fejezni magam az ion görögök nyelvén. Anyám, Laisz, abdérai görög, Megakreonnak, Démokritosz dédapjának lánya. Mivel Megakreón gazdag ezüstbánya-tulajdonos volt, s mivel te férfiági leszármazottja vagy, az én szerény vagyonom nem is mérhető a tiedhez. Igen, írd csak le. Jelentéktelenséged és ifjúságod ellenére igenis része vagy ennek az elbeszélésnek. Végül is te kezdtél kutatni az emlékezetemben.
   Tegnap este Kalliasz fáklyavivő és Anaxagorasz szofista voltak vacsoravendégeim. Démokritosz napi több órát tölt Anaxagorasszal, és amaz folyvást beszél hozzá. Ezt nevezik itt oktatásnak. Az én időmben és hazámban másként volt: az ember szent szövegeket tanult meg, matematikával foglalkozott, hangszereken játszott, megtanult az íjjal bánni...
   „Megülni a lovat, megfeszíteni az íjat, megmondani az igazat” - íme egy szólásmondásba sűrítve a perzsa oktatás veleje. Démokritosz megjegyzi, hogy Görögországban lényegében ugyanebből áll az oktatás - azzal a különbséggel, hogy igazmondásról nincsen szó. Kívülről tudja sorstársam, a vak ion Homérosz műveit. Lehet, hogy így van, de az utóbbi években a magukat szofistáknak nevező új módi bölcselők elhagyták - ahogy Démokritosz mondja, tovább fejlesztették - a hagyományos oktatási módszereket. Elvben minden szofistának megvan a maga szakterülete. Valójában azonban számos itteni szofista egyetlen tárgykörben sem tett szert szakértelemre. Egyre csak bűvészkednek a szavakkal, és nemigen lehet kideríteni, mire is akarnak kilyukadni, mivel mindent kétségbe vonnak, kivéve a pénzt. Arra nagyon is ügyelnek, hogy a város ifjaitól busás fizetést húzzanak.
   Anaxagorasz még a legjobb közülük. A beszéde egyszerű. Szép ion nyelven ír. Démokritosz felolvasta nekem Fizika című könyvét. Jóllehet sok mindent nem értettem belőle, csak bámultam a szerző merészségét. A látható világ alapos megfigyelése útján próbál minden létezőre magyarázatot találni. Odáig értem, amíg a láthatót ismerteti, de amikor áttér a láthatatlanra, már nem tudom követni. Úgy véli, szerinte a semmi nem létezik. Azt állítja, hogy a teret mindenütt megtölti valami, még akkor is, ha ezt a valamit nem láthatjuk - mint például a szél esetében. Igen érdekes (és istentelen!) nézeteket vall a születésről és a halálról.
   „A görögöknek - írja - téves fogalmaik vannak a keletkezésről és az elmúlásról. Semmi sem jön létre és semmi sem múlik el. Mindössze a létező dolgok keverednek és válnak szét. így aztán a dolgok létrejöttét keveredésnek, elmúltát pedig szétválásnak kellene nevezni.” Elfogadható magyarázat. De mik ezek a „dolgok”? Mi egyesíti és mi választja szét őket? Hogyan, mikor és miért keletkeztek? Ki teremti őket? Nézetem szerint egyetlen olyan téma van, amely érdemes a fejtörésre: a teremtés.
   Válasz gyanánt Anaxagorasz az ésszel hozakodott elő. „Eredetileg minden dolog, a végtelenül kicsinytől a végtelenül nagyig, tétlenségre van kárhoztatva. Azután az ész rendbe rakja őket.” És ekkor azok a dolgok (de micsodák? hol vannak? miért vannak?) forogni kezdenek.
   Az egyik legnagyobb ilyen „dolog” egy forgó kő, amelyet Napnak nevezünk. Egészen fiatal korában Anaxagorasz azt jósolta, hogy a Napból előbb-utóbb letörik egy darab és a Földre hullik. Húsz évvel ezelőtt igazolódott ez a jóslat. Az egész világ szeme láttára a Nap egy darabkája izzó ívben átszelte az eget és a thrákiai Aigoszpotamoinál ért földet. Amikor a tüzes napszilánk kihűlt, kiderült, hogy közönséges barna kődarab. Anaxagorasz egyik napról a másikra híres ember lett. Manapság világszerte olvassák a könyvét. Az Agorán egy drachmát kérnek egy használt példányáért.
   Periklész Athénba hívta Anaxagoraszt, és szerény javadalmat utalt ki neki; ebből él ma a szofista és családja. Mondanom sem kell, hogy a konzervatívok csaknem ugyanannyira gyűlölik, mint magát Periklészt. Ha sarokba akarják szorítani Periklészt, istenkáromlással és istentelenséggel vádolják barátját, Anaxagoraszt, meg egyéb hasonló képtelenségekkel... Nem, nem is képtelenségek ezek, hiszen Anaxagorasz éppolyan istentagadó, mint minden más görög, csakhogy a többiekkel ellentétben nem szemforgató. Komoly tudós. Kitartóan elmélkedik a világegyetem természetéről, és van is min gondolkodnia, hiszen nem ismeri a Bölcs Mindenhatót, és így a dolgok nemigen állnak össze egységes egésszé.
   Anaxagorasz körülbelül ötvenéves. Klazomenai ion városból származik. Alacsony termetű és kövér, legalábbis így írta le Démokritosz. Tehetős család sarja. Apja halála után sem az ősi családi birtokot nem volt hajlandó igazgatni, sem közhivatalt nem akart vállalni. Csak a természet világa érdekelte. Végül minden vagyonát távoli rokonokra íratta, és elhagyta szülővárosát. Amikor azt kérdeztem, érez-e még egyáltalán valamit a szülőhazája iránt, Anaxagorasz így felelt: - De mennyire hogy érzek. - És az égre mutatott. Elnézem neki ezt a jellegzetesen görög gesztust. A görögök szeretnek nagyzolni.
   A friss (nem pedig pácolt) halból készült első fogás alatt Anaxagorasz az iránt érdeklődött, mit szólok Hérodotosz meséihez. Több ízben belefogtam a válaszba, de az öreg Kalliasz minduntalan átvette a szót. Kénytelen vagyok elnézni modortalanságát, mert titkos békeszerződésünk korántsem népszerű az athéniak körében. Számolnom kell vele, hogy bármely pillanatban felmondhatják a megegyezést és elűznek az országból, ha ugyan egyáltalán tiszteletben tartják követi tisztemet és ki nem végeznek. A görögök nem ismerik a követi mentesség fogalmát. Kalliasz pedig a szerződés társszerzője, és mint ilyen személyes védelmezőm.
   Kalliasz ezúttal is hosszadalmas elbeszélésbe bocsátkozott a marathóni csatáról. Halálosan unom már a történet görög változatát. Mondanom sem kell, hogy Kalliasz egy Herkules halálmegvető bátorságával küzdött. - Pedig akár távol is maradhattam volna a csatától. Hiszen apámtól örököltem a fáklyavivő tisztét. A Nagy Anyaistennő, Démétér eleusziszi szentélyében szolgálok. De hiszen tudod, ugye?
   - Igen, tudom, Kalliasz. Ebben hasonlítunk egymáshoz. Hiszen tudod, én is... fáklyavivő családból származom.
   - Tényleg? - Kalliasz, úgy látszik, hajlamos elfelejteni friss ismereteit. - Ja igen. Hát persze. A tűzimádás. Igen, nagyon érdekes vallás. ígérd meg, hogy egyszer elviszel egy szertartásra. Azt mondják, igen látványos. Kivált, amikor a főmágus tüzet nyel. Ez a te szereped, ugye?
   - Igen. - Már nem is fárasztóm magam vele, hogy megmagyarázzam a görögöknek, mi a különbség a Zoroaszter-papok és a mágusok között. - De az nem igaz, hogy tüzet nyelünk. Őrizzük, vigyázunk rá. A tűz üzenetvivő közöttünk és a Bölcs Mindenható között. Egyúttal emlékeztet bennünket az ítélet napjára, amikor is valamennyiünknek át kell kelnünk egy izzó, olvasztott fémtengeren - olyasmin, amilyen a Nap lehet, ha Anaxagorasz elmélete igaz.
   - És aztán mi történik velünk? - Kalliasz, ámbár örökletes papi cím viselője, kifejezetten babonás. Furcsa eset. A papi családok sarjai általában inkább az istentagadásra hajlamosak. Túl sokat tudnak.
   A szent előírások szellemében válaszoltam: - Aki életében az Igazat szolgálta és szembeszállt a Hazuggal, azt meg sem pörköli a fortyogó fém, hanem...
   - Értem. - Jellemző Kalliaszra, hogy gondolatai úgy cikáznak, mint a vesztét érző madár. - Nálunk is van valami ilyesmi. Mindenesetre szeretnék tanúja lenni, ahogy egyszer tüzet nyelsz. Én persze nem tudom viszonozni a szívességet, a mi misztériumaink nagyon mély jelentésűek. Semmit sem mondhatok róluk. Mindössze annyit, hogy ha egyszer keresztülmégy az egész folyamaton, újjászületsz. Ha keresztülmégy. És a halálod után elkerülheted... - Kalliasz itt egyszer csak megállt, a madárka megpihent egy hajó orrán. - Szóval fegyvert fogtam Marathónnál, jóllehet papi ruhámat akkor sem vethettem le, mert mindig viselnem kell, mint most is láthatod. Vagyis hát persze nem láthatod. Ámbár pap vagyok, megöltem a magam jó néhány perzsáját azon a napon...
   - ...és meglelted a magad jó néhány aranyát egy árokban. - Anaxagoraszt éppúgy a hideg rázza Kalliasztól, akárcsak engemet. De velem ellentétben neki nem kell mindent eltűrnie tőle.
   - Ugyan, a sok szószátyár kiforgatta a történetet. - Kalliasz egyszer csak visszanyerte emlékezőtehetségét. - Úgy esett, hogy foglyul ejtettem egy ellenséges katonát. Valamiféle főparancsnoknak vagy királynak nézett, mert akkor is a fejemen volt ez a szalag, amit te nem láthatsz, s mivel ő csak perzsául tudott, én meg csak görögül, nem tisztázhattuk a dolgot. Nem tudtam megmagyarázni neki, hogy nincs semmi tisztem, már azon kívül, hogy fáklyavivő vagyok. Különben is, mivel mindössze tizenhét vagy tizennyolc éves voltam, kitalálhatta volna, hogy nem vagyok fontos személyiség. De nem találta ki. Elvezetett egy folyópartra - tehát nem árokhoz -, ahová a csata előtt elrejtette azt a bizonyos pénzes ládikát. Természetes, hogy elvettem tőle. Afféle hadisarc gyanánt.
   - És mi történt a ládika tulajdonosával? - Mint Athénban mindenki, Anaxagorasz is tudta, hogy Kalliasz azon nyomban végzett a perzsával. Azután szőlőbe, olajba és hajókba fektette az aranyat. Ma ő a leggazdagabb ember Athénban. A város tele van az irigyeivel. Igaz, Athénban mindenkit irigyelnek valamiért - ha másért nem, hát azért, mert nincs rajta mit irigyelni.
   - Szabadon engedtem. Mi sem természetesebb - hazudta folyékonyan Kalliasz. A háta mögött csak hullarabló Kalliasznak nevezik. - Az arany afféle váltságdíj volt. Csatában mindennapos eset. Görögök és perzsák között így szokás, illetve így volt szokás. Szerencsére ennek már vége, hála nekünk, Kűrosz Szpitama. Az egész világ örök hálával tartozik érte kettőnknek.
   - Én egy-két évi hálával is bőven beérném.
   Épp mikor kivitték az első fogást és behozták a másodikat, megérkezett Elpiniké. Ő az egyetlen athéni asszony, aki, amikor csak kedve tartja, együtt étkezhet a férfiakkal. Azért ez a kiváltság, mert a dúsgazdag Kalliasz hitvese és a kiváló Kimón húga. Húga s egyszersmind hűséges özvegye is. Mielőtt hozzáment volna Kalliaszhoz, a bátyjával élt házasságban, az athéniak legnagyobb megbotránkozására. Jellemző a görögök durva lelkületére, hogy ma sem értik, mennyire emeli egy nagy család fényét, ha a testvérek egybekelnek, végtére is fivér és nővér egyazon egésznek egy-egy fele. Ha házasságban egyesülnek, mindkettejük kiválósága megkétszereződik.
   Az a szóbeszéd járja, hogy a konzervatív párt valódi vezére nem is Kimón volt, hanem Elpiniké. Ma mindenesetre nagy a befolyása unokaöccsére, Thuküdidészre. Csodálják és félnek tőle. Remek társalgó. Magas, mint egy férfi, és mutatós, ámbár egykori szépségének csak nyomait őrzi az arca (igaz, ezt is a tizennyolc éves Démokritosztól tudom, ő pedig, ha valakin egyetlen ősz hajszálat is felfedez, máris bujkáló kriptaszökevénynek tekinti az illetőt). Azzal a bizonyos lágy ion kiejtéssel beszél, amely éppoly kedves a fülemnek, amennyire fülsértőnek találom a kemény dór nyelvjárást. De persze ion anyától tanultam görögül.
   - Tudom, hogy megbotránkoztatom az embereket. De mit tegyek? Igenis, egy asztalnál eszem a férfiakkal. Felügyelet nélkül. És a legcsekélyebb szégyenérzet nélkül. Akárcsak egy milétoszi hölgy, csak éppen botfülem van. - Errefelé az előkelő örömlányokat hölgynek nevezik.
   Jóllehet a nőket minden görög városban rövid pórázon tartják, azért bőven akad furcsa barbár szokás is. Amikor először láttam sportviadalt egy kisázsiai ion görög városban, meghökkenve tapasztaltam, hogy bár a hajadonoktól kifejezetten jó néven vették, ha elmentek a viadalra és jövendőbeli férj után kutattak a csupasz viadorok között, a férjes asszonyoknak nem volt szabad megjelenniük, s erre azt a kétségkívül ésszerű magyarázatot kaptam, hogy a hites férj esetleges vetélytársait mustrálgatni tilos. A maradi Athénban az asszonyok és a lányok az utcára is alig mehetnek ki, hát még a játékokra. Elpiniké kivételével.
   A nagyasszony amúgy férfi módjára kényelembe helyezte magát a heverőn, ahelyett, hogy szerényen meghúzódott volna egy széken vagy egy zsámolyon, ahogy a görög asszonyoktól elvárják, már amikor egyáltalán együtt étkezhetnek a férfiakkal. De Elpiniké ügyet sem vet a szokásokra. Egyszerűen úgy él, ahogy kedve tartja, és senki sem meri felróni neki... legalábbis szemtől szembe. Egy személyben Kimón húga, Kalliasz hitvese, Thuküdidész nénje, ő hát Athén nagyasszonya. Gyakran veszekedik tapintatlanul, és nemigen rejti véka alá, hogy mennyire megveti Kalliaszt, emez viszont határtalanul csodálja.
   Sehogy sem tudom eldönteni, hogy ostoba-e vagy sem. Igenis kell valami ész hozzá, hogy valaki meggazdagodjék, akár egy árokban találta az alaptőkéjét, akár nem. De amennyire agyafúrt Kalliasz az üzleti ügyekben, annyira tökkelütött az élet minden egyéb dolgában. Amikor unokafivére, a nemes, becsületes és (athéni politikushoz mérten) önzetlen Ariszteidész nyomorgott, Kalliaszt sok bírálat érte, amiért nem támogatja rokonát és annak családját.
   Kalliasznak tudomására jutott, hogy fukarsága miatt rossz hírét keltik, s ekkor arra kérte Ariszteidészt, mondja el a népgyűlésen, hányszor hárította el unokabátyja pénzadományait. A nemes Ariszteidész szóról szóra azt mondta a gyűlésen, amire Kalliasz megkérte. Kalliasz megköszönte neki, de pénzt Ariszteidész azóta sem látott tőle. így aztán Kalliaszt nemcsak fösvénynek tartják, hanem szemforgatónak is. Ariszteidészt igazságosnak nevezi a nép. Nem tudom pontosan, miért. Sok mindent nem tudok a város jelenéről és politikai múltjáról.
   Tegnap este Elpiniké világosított fel valamiről, amit nem tudtam. - Gyerekük született. Ma hajnalban. Madarat lehet fogatni velük. - Ez a többes szám harmadik személy, ha egy bizonyos hangsúllyal ejtik ki, félreérthetetlenül egy Aszpaszia nevű hölgyre és szeretőjére, Periklész vezérre utal.
   A konzervatív Kalliasz remekül mulatott a dolgon. - Akkor rabszolgának kell adnia a fiút. Ez a törvény.
   - Nem ez a törvény - mondta Anaxagorasz. - A fiú szabad, mert a szülei is szabadok.
   - De hiszen Periklész most fogadtatta el az új törvényt. Az kereken kimondja, hogy ha valakinek az anyja idegen, vagy az apja idegen... illetve athéni... - Kalliasz belegabalyodott saját szavaiba.
   - Az újszülött akkor lesz athéni polgár - javította ki Anaxagorasz -, ha mindkét szülője athéni. Mivel Aszpaszia Milétoszból származik, Periklésztől született fia sohasem válhat athéni polgárrá, s nem viselhet itt hivatalt. De attól még nem lesz rabszolga, mint ahogy az anyja sem az, vagy mint ahogy mi, többi idegenek sem vagyunk szükségképpen rabszolgák.
   - Úgy van. Kalliasz téved. - Fürge észjárású asszony ez az Elpiniké, minden szava célba talál. Xerxész anyjára, Atossza anyakirálynőre emlékeztet. - Úgy kell Periklésznek. Most a saját törvénye miatt nem lesz a fia athéni polgár.
   - De Periklésznek van még fia, nem is egy. A törvényes feleségétől. - Kalliaszt ma is bántja, legalábbis úgy tesz, mintha bántaná, hogy jó néhány évvel ezelőtt legidősebb fiának felesége elhagyta férjét, Periklész hitvese lett, s így egyszerre két családot is boldogtalanná tett.
   - A rossz törvény mindig saját alkotóját sújtja leginkább - mondta Elpiniké, mintha valamilyen ismert szállóigét idézne.
   - Ki mondta ezt? Szolón? - kérdeztem. Szolónt, a legendás bölcset gyakran idézik az athéniak.
   - Nem - válaszolta Elpiniké. - Én mondtam. Szeretem magamat idézni. Nem vagyok épp szerény. De ki legyen estünk királya?
   Amikor elviszik a második fogást, athéni szokás szerint a társaság királyt választ, s annak elsősorban azt kell eldöntenie, mennyi vizet keverjenek a borba - ha nagyon keveset kevernek, duhaj este ígérkezik. Másodsorban azt kell elhatároznia, miről folyjon a beszélgetés. Azután többé-kevésbé a király szabja meg a társalgás irányát.
   Elpinikét választottuk királynővé. Három rész vizet és egy rész bort rendelt. Vagyis komoly beszélgetésre volt kilátás. És valóban, a világegyetem természetét vitattuk meg. Ez pedig igazán komoly téma, mert a helyi törvények szerint - Athén és a törvényesség! - szigorúan tilos a csillagászat, sőt minden olyan elmélkedés is, amelynek tárgya az ég, a csillagok, a Nap és a Hold természete, a teremtés.
   A régi vallás szerint a két nagy égitest egy-egy istenség, Apollón és Artemisz. Így hát Anaxagorasz, aki azt állítja, hogy a Nap és a Hold pusztán keringő tüzes kőtömeg, a fejével játszik: bármely pillanatban szentségtöréssel vádolhatják. Mondanom sem kell, hogy az élesebb eszű athéniak állandóan e tiltott dolgokon töprengenek. De mindegyikük feje fölött ott lebeg a veszély, hogy valamelyik ellenségük szentségtöréssel vádolja őket a népgyűlés előtt, és ha azon a héten épp népszerűtlenek, akár halálra is ítélhetik őket. Nem győzök csodálkozni ezeken a athéniakon.
   De még mielőtt a veszélyes dolgokra terelődött volna a szó, Elpiniké alaposan kifaggatott Hérodotosz ódeionbeli előadásáról. Óvatosságból nem vettem védelmembe a nagy Xerxész királyt, már ami a görögök iránti politikáját illeti - hogy is vettem volna? De azt már nem hallgattam el, mennyire elborzasztott, hogy Hérodotosz gátlástalanul megrágalmazta anyakirálynőnket. Amésztrisz semmiben sem hasonlít arra a vérszomjas sárkányra, akinek Hérodotosz a hallgatóság kedvéért lefestette. A közönség kéjesen megborzongott, amikor az előadó azt mondta, hogy az anyakirálynő nemrégiben élve temetett el perzsa ifjakat. Csakhogy egészen másként történt. Xerxész meggyilkolása után egyes családok fellázadtak. Amikor aztán helyreállították a rendet, e családok fiait annak rendje és módja szerint kivégezték. A mágusok előírásai szerint a halottakat az elemek kénye-kedvére kell bízni. Amésztrisz azonban, jó Zoroaszter-hivő lévén, szembeszállt a mágusokkal, és eltemettette a halott ifjakat. Átgondolt politikai tett volt ez, azt volt hivatva jelképezni, hogy Zoroaszter legyőzi az ördögimádatot.
   Elmeséltem, milyen tökéletesen hű felesége volt Amésztrisz a Nagy Királynak. Hogy milyen hősiesen viselkedett a gyilkosság idején. Mennyi észre és kitartásra volt szüksége, hogy második fiát a trónra juttassa.
   Elpiniké el volt ragadtatva. - Perzsának kellett volna születnem. Athénban kárba vész minden képességem.
   Ez már sok volt Kalliasznak. - így is túl sokat engedsz meg magadnak. Azonkívül biztos vagyok benne, hogy nincs az a perzsa asszony, akinek megengednék, hogy végigfeküdjön egy heverőn, a férfiakkal együtt szürcsölgesse a bort, és istentagadásról társalogjon. Odaát életfogytiglan hárembe zárnának.
   - Szó sincs róla. Hadseregeket vezényelnék, mint a halikarnasszoszi minekhívják... Artemisziának? Tudod mit? - fordult hozzám Elpiniké. - írd meg a válaszodat Hérodotosz előadására.
   - És az utazásaidról is írj - mondta Kalliasz. - A keleti városokról, amerre jártál. A kereskedelmi utakról... Az volna csak a hasznos könyv. Vagyis hogy merre visz az út Indiába meg Kathájba.
   - A kereskedelmi utaknál sokkal fontosabb, hogy milyen elméleteket hallottál a világ teremtéséről. - A kereskedelmet és a politikát megvető Anaxagorasz élesen elüt a többi görögtől. - Azután írásba kell foglalnod nagyapád, Zoroaszter tanait. Rengeteget hallottam Zoroaszterről, de még senki sem tudta pontosan megmondani, ki is volt, és hogyan látta a világegyetem természetét.
   Démokritoszra bízom, hogy ismertesse az ezt követő komoly beszélgetést. Csak annyit jegyzek meg, hogy Kalliasz egyetlen szava sem volt meglepetés; azt mondja, minden istenben hisz. Különben hogyan nyerhette volna meg háromszor is az olümpiai fogathajtó versenyt? Igaz, hogy Démétér misztériumának fáklyavivője Eleusziszban.
   Elpiniké kétkedett. Bizonyítékokat akart. Vagyis jól kifundált érveket. Mert a görögök szemében az egyetlen elfogadható bizonyíték a szó. Addig csűrik-csavarják, amíg a hihetetlen elfogadhatóvá nem válik.
   Anaxagorasz, mint rendesen, szerény volt; azt mondja, ő csupán egyike a „kíváncsiaknak”. Jóllehet a kő, amely az égből a Földre zuhant, alátámasztotta a Nap természetéről szóló elméletét, ő csak annál szerényebb, mivel „oly sok kiderítenivaló van még”.
   Démokritosz azokról a bizonyos „dolgokról” faggatta, amelyek Anaxagorasz szerint mindenütt jelen vannak, de nem láthatók.
   - Semmi sem keletkezik - mondta Anaxagorasz, miután három kupával megivott Elpiniké alaposan felhígított borából -, és semmi sem pusztul el, a dolgok csak keverednek a többi létező dologgal, illetőleg elválnak tőlük.
   - De azt nem tagadhatod - szóltam közbe -, hogy a semmi nem tekinthető dolognak, így nem létezik.
   - Szóval ne használjam a semmi szót. Akkor próbálkozzunk meg a mindennel. Úgy képzeld el a mindent, mint olyan kis magvak végtelen sorát, amelyek mindent tartalmaznak, ami létezik. Így hát minden megtalálható minden másban.
   - Ezt mégiscsak nehezebb elhinni, mint szent Démétér szenvedését, miután leánya leszállt a Hadészba - mondta Kalliasz -, s magával vitte a tavaszt és a nyarat, hiszen az ugyebár tapasztalati tény. - Kalliasz ezután elmormolt egy imát, ahogy az eleusziszi misztériumok papjához illik.
   - Nem volt szándékomban összehasonlítani a két dolgot, Kalliasz. - Anaxagorasz, szokása szerint, tapintatosan fejezte ki magát. - De azt ugye elismered, hogy egy fazék lencsében nincsen haj.
   - Legalábbis reméljük, hogy nincs - mondta Elpiniké.
   - Sem levágott körömdarabkák? Sem csontszilánkok?
   - A feleségemmel értek egyet. Vagyis remélem, hogy ezek a dolgok nem keverednek bele a lencsébe.
   - Helyes. Én is remélem. Abban is egyetértünk, hogy akármilyen alaposan szemügyre veszi az ember a lencsét, nem lát benne mást, csak lencsét. Vagyis nincs benne sem emberi haj, sem csont, sem vér, sem bőr.
   - Persze hogy nincs. Egyébként nem szeretem a babféléket.
   - Kalliasz ugyanis püthagoreus - mondta Elpiniké. - Püthagorasz eltiltotta követőit a babféléktől, mivel a babban szerinte vándorló emberi lelkek rejtőznek. A lélekvándorlás indiai hit, ki tudja, hogy vette át Püthagorasz.
   - Valójában a szélgörcsök miatt nem szeretem a babot. - Kalliasz fölöttébb szellemesnek képzelte magát.
   - Ha valaki semmi mást nem eszik, csak lencsét és semmi mást nem iszik hozzá, csak áttetsző vizet - hozakodott elő Anaxagorasz a döntő érvvel -, attól még újra nő a haja, a körme, a csontjai, az izmai, s újra termelődik a vére is. Tehát az emberi testnek ezek az alkotórészei tagadhatatlanul jelen vannak a babfélékben.
   Démokritosz leírja majd magának, hogyan folytatódott a kellemes és tanulságos esti beszélgetés.
   Először Kalliasz és Elpiniké távozott. Ekkor Anaxagorasz átült az én heverőmre, és azt mondta: - Lehet, hogy egy ideig nem jövök. Tudom, hogy meg fogsz érteni.
   - Médizmus? - Ezzel vádolják az athéniak azokat a görögöket, akik rokonszenveznek a perzsákkal, illetve testvérfajukkal, a médekkel.
   - Igen.
   Szavai nem is annyira megijesztettek, inkább elkeserítettek. - Ezek őrültek. Ha a Nagy Király nem békét akarna, nem követ volnék Athénban, hanem katonai kormányzó. - Nem volt éppen bölcs megjegyzés: hiába, a bor...
   - Periklész népszerű. Én a barátja vagyok. A szülővárosom egy ideig a Nagy Király fennhatósága alá tartozott. Előbb-utóbb médizmussal fognak vádolni. Periklész érdekében remélem, hogy inkább utóbb, mint előbb. - Serdülőkorában Anaxagorasz a mi oldalunkon harcolt a marathóni csatában. Kettőnk között erről sohasem esett szó. Velem szöges ellentétben őt egyáltalán nem érdekli a politika. Következésképp a konzervatívok természetesen arra használják fel, hogy üssenek egyet Periklész vezéren.
   - Azért reméljük, hogy sem előbb, sem utóbb nem vádolnak be - mondtam. - Ha bűnösnek találnának, ki is végezhetnek.
   Anaxagorasz csendesen felsóhajtott; az is lehet, hogy nevetett. - Mindegy, honnan és mikor indul el az ember, a Hadészba csak egy út vezet.
   Erre feltettem a görögök legszokványosabb kérdését: először állítólag a Perzsák túlságosan puha fejű szerzője fogalmazta meg: - Nem jobb meg sem születni?
   - De mennyire hogy nem. Már azért is érdemes élni, hogy az ember tanulmányozhassa az eget - hangzott az elmés válasz.
   - Én sajnos nem láthatom az eget.
   - Akkor hallgass zenét. - De Anaxagorasz nem hagyta magát eltéríteni a tárgytól. - Mindenesetre Periklésznek meggyőződése, hogy az euboiai lázadás mögött a spártaiak állnak. Így hát manapság Spárta az ellenség, nem Perzsia. Anaxagorasz halkan, szinte suttogva folytatta: - Amikor elmondtam a vezérnek, hogy ide készülök vacsorára, azt mondta, kérjem elnézésedet. Régóta szeretne fogadni, de állandóan figyelik.
   - Ennyit az athéni szabadságról.
   - Van, ahol még kevesebb a szabadság, Kűrosz Szpitama.
   Amikor Anaxagorasz búcsúzkodni kezdett, azt kérdeztem tőle: - Hol volt az a sok végtelenül kicsi dolog, mielőtt az ész mozgásba lendítette volna őket?
   - Mindenütt.
   - Ez nem válasz.
   - Talán nem is kérdés.
   Felnevettem. - Egy keleti bölcsre emlékeztetsz, akivel valamikor régen találkoztam. Amikor azt kérdeztem tőle, hogy hogyan vette kezdetét a világ, valami képtelenséget válaszolt. Azt mondtam neki, hogy ennek a válasznak semmi értelme, s erre így felelt: „Képtelen kérdésre képtelen válasz jár.”
   - Bölcs ember lehetett - mondta Anaxagorasz különösebb meggyőződés nélkül.
   - De miért lendítette az ész mozgásba a teremtést?
   - Mert ilyen a természete.
   - Bizonyítható ez?
   - Annyi máris bebizonyosodott, hogy a Nap valójában tengelye körül gyorsan forgó kődarab, amely a gyors forgástól áttüzesedett. Nos, kellett lennie egy időnek, amikor a Nap nem forgott a tengelye körül, különben mára már elégett volna, ugyanúgy, ahogyan az a darabkája is elégett, amikor a Földre hullott.
   - De miért nem fogadod el, hogy az a bizonyos ész, amely mindezeket a dolgokat mozgásba lendítette, a Bölcs Mindenhatóé volt, akinek prófétája Zoroaszter?
   - Többet kellene tudnom a Bölcs Mindenhatóról és arról, hogy mit mondott nagyapádnak. Lehet, hogy valóban a Bölcs Mindenható az ész. Ki tudja? Én nem. Egyszer majd kifaggatlak róla.
   Határozottan kellemesnek találom Anaxagoraszt. Nem helyezi előtérbe a saját személyét, mint a legtöbb szofista. Rokonom, Prótagorasz jut eszembe. Jó pénzért úgynevezett erkölcstant oktat az ifjaknak. Ő a görög világ leggazdagabb szofistája, legalábbis a többi szofista szerint: márpedig ők biztosan tudják.
   Jó néhány évvel ezelőtt találkoztam Prótagorasszal Abdérában. Tűzifát szállított nagyapám házához. Fiatal volt, elragadó, gyors észjárású. Később valahogy iskolázott férfi lett belőle. Nem hinném, hogy a nagyapám segítette hozzá, jóllehet dúsgazdag volt. Prótagorasz régóta nem járt Athénban. Állítólag Korinthoszban tanít, ebben az athéniak szerint gazdag, henye, istentelen ifjakkal teli városban. Démokritosz csodálja közös rokonunkat, és felajánlotta, hogy felolvassa nekem számos könyvének egyikét. Lemondtam erről az élvezetről. Ellenben szívesen találkoznám vele. Prótagorasz is Periklész kedvencei közé tartozik.
   Periklész vezérrel egyetlenegyszer találkoztam a tanács házában, ettől eltekintve mindig legalább félvárosnyi távolság választott el bennünket. Igaz, ahogy az este Anaxagorasz is mondta, Periklészt állandóan figyelik. Hiába kormányozza ő Athént, őt is megvádolhatják a gyűlésen médizmussal, istentagadással, vagy akár politikai mentorának, Ephialtésznek meggyilkolásával is.
   Démokritosz unalmasnak találja a nagy férfiút. Annál inkább csodálja Aszpasziát. Nemrégiben járt nála, s elmondta, hogy vagy fél tucat bájos milétoszi lány tanyázik ott állandóan.
   Mivel épp Démokritosznak mondom tollba e szavakat, nem fejthetem ki nézetemet arról, hogyan viselkedjék egy ifjú társaságban. Biztosít felőle, hogy Aszpaszia a szülés és előrehaladott kora - huszonöt éves lehet - ellenére is igen szemrevaló. Azonkívül nem fél semmitől, ami igen előnyös tulajdonság, mivel ebben a féktelen városban van félnivaló bőven, különösen ha valaki metoikosz - így nevezik a helyiek az idegeneket -, s ráadásul éppen annak a férfinak a szeretője, akit a legjobban gyűlölnek a régi arisztokraták és tányérnyalóik. Ő is elmés férfiakkal veszi körül magát, akik nem hisznek az istenekben.
   Egy őrült jövendőmondó éppen most fenyegetőzik vele, hogy istentelenség címén vádat emel Aszpaszia ellen. Ha megteszi, az asszony nagy bajba kerülhet. De Démokritosz szerint csak nevet, ha meghallja a jövendőmondó nevét. Bort tölt, eligazítja a zenészeket, elbeszélget a vendégeivel, gondját viseli Periklésznek és újszülött fiuknak.
   
             3/Kezdetben volt a tűz. Mintha lángokban állt volna az egész teremtés. Megittuk a megszentelt haomát, s a világ olyan éteri és fényes volt, mint maga az oltáron lobogó tűz.
   Baktrában történt. Hétéves voltam. Nagyapám, Zoroaszter mellett álltam. Egyik kezemben a szertartáshoz való pálcaköteggel, figyeltem...
   Éppen csak elkezdtem felidézni annak a rettenetes napnak az emlékét, máris dörömböltek az ajtón. Mivel a szolgáló sosincs itthon, Démokritosz nyitott ajtót és ő engedte be Arkhelaosz szofistát és egyik tanítványát, egy ifjú kőfaragót.
   - Letartóztatták! - Arkhelaosz a leghangosabb görög, akivel valaha találkoztam, ez egyúttal azt is jelenti, hogy a leghangosabb ember a világon.
   - Anaxagoraszt - mondta az ifjú kőfaragó. - Istentelenség címén.
   - És médizmus vádjával! - mennydörögte Arkhelaosz. - Tenned kell valamit.
   - De hiszen - mondtam szelíden - én vagyok Athénban a legfőbb méd, nem hiszem hát, hogy jobb belátásra bírhatnám a népgyűlést. Épp ellenkezőleg.
   De Arkhelaosznak más a véleménye. Azt akarja, hogy menjek el a hatóságokhoz, és mondjam el, hogy a békeszerződés óta a Nagy Király nem tervez semmit a görög világ ellen. S ami a lényeg: mivel bizonyítható, hogy Perzsia és Athén között tökéletesen béke van, Anaxagorasz nem eshetett a médizmus bűnébe. Meglehetősen naivnak találtam ezt az érvet, akárcsak magát Arkhelaoszt.
   - Sajnálom - mondtam -, de a szerződés előírásai között szerepel, hogy tartalma nem hozható nyilvánosságra.
   - De Periklész beszélhetne róla. - Arkhelaosz hangja visszhangzott az udvarban.
   - Beszélhetne - mondtam -, de nem fog. Kényes ügy ez. Különben az athéniakat az sem bírná jobb belátásra, ha Periklész elébük tárná a szerződés szövegét. Akkor is képesek volnának elmarasztalni Anaxagoraszt médizmusban, vagy bármi másban, ami csak eszükbe jut.
   - Ez igaz - mondta a tanítvány. A fiatal kőfaragót Szókratésznak hívják. Démokritosz szerint rendkívül csúnya és rendkívül okos. Tavaly nyáron, hogy Démokritosz kedvére tegyek, őt bíztam meg, hogy hozza rendbe a ház homlokzatát. Pocsék munkát végzett; majd egy tucat új repedés van a falon, és besüvít rajtuk a jeges szél. Ki is kellett költöznöm az elülső szobából. Szókratész felajánlotta, hogy rendbe hozza a falat, de attól tartok, ha hozzányúl a kalapáccsal a falhoz, az egész ház összeomlik. Ijesztő egy kézműves, annyit mondhatok. Faltapasztás közben néha hirtelen mozdulatlanná dermed, perceken át bambán maga elé mered, és közben valamilyen sajátos szellemmel társalog. Amikor megkérdeztem tőle, miféle dolgokat mondott neki a szellem, csak felnevetett, és így válaszolt: „Az én daimónom inkább csak kérdéseket tesz fel.”
   Na, gondoltam, az ilyen szellemmel nem sokra megy az ember. De annyit mondhatok, hogy az élénk Szókratész szofistának sem különb, mint kőfaragónak.
   Arkhelaosz egyetértett velem abban, hogy a konzervatívok azért vetették rá magukat Anaxagoraszra, mert Periklészt nem merik személy szerint megtámadni, így be kell érniük a barátjával. Én azonban nem értettem egyet Arkhelaosszal abban, hogy meg kellene győznöm a népgyűlést a médizmus vádjának tarthatatlanságáról.
   - Miért hallgatnának rám? - kérdeztem. - Különben is a fő vádpont igaz: Anaxagorasz valóban istentelen. Akárcsak te magad, Arkhelaosz. Akárcsak én magam, legalábbis ennek a csőcseléknek a szemében, meg azokéban, akik vádat emeltek Anaxagorasz ellen. Ki terjesztette be a vádat?
   - Lüsziklész, a birkakereskedő. - Mint egy óriási hullám, úgy csapott a fülembe a név. Lüsziklész közönséges törtető. Elhatározta, hogy Thuküdidész és a konzervatívok szolgálatában csinálja meg szerencséjét.
   - Akkor minden világos - mondtam. - A népgyűlésen Thuküdidész tartja a vádbeszédet Anaxagorasz s egyben Periklész ellen. Anaxagorasz és egyszersmind a kormányzat védelmében pedig Periklész lép majd fel.
   - Hát te...?
   - Én nem teszek semmit - válaszoltam határozottan. - A helyzetem enyhén szólva ingatag. Elég, ha a konzervatívok elhatározzák, hogy itt az ideje újabb háborút indítani Perzsia ellen, s nekem máris a fejemet veszik - hacsak az idő meg nem előzi a politikusaitokat. - Szánalmas köhögést préseltem ki a torkomból, és aztán már nem is tudtam úrrá lenni rajta. Csakugyan beteg vagyok.
   - És mi lesz - kérdezte Szókratész váratlanul -, ha meghalsz? - Levegő után kapkodtam, egy örökkévalóságnak tetszett, mire a mellkasom megtelt levegővel. - Hát annyi biztos - mondtam -, hogy megszabadulok Athéntól.
   - De mit gondolsz, a lelked nem él tovább más alakban? - Az ifjút, úgy látszik, valóban érdekelte, mit gondolok, pontosabban mit gondolnak Zoroaszter követői.
   - Úgy tartjuk, hogy a lelket a Bölcs Mindenható teremtette a kezdet kezdetén. Mindegyik egyetlenegyszer születik. Keleten viszont úgy hiszik, hogy a lélek megszületik, majd meghal, majd ismét megszületik; ezerszer és ezerszer új alakban ölt testet.
   - Püthagorasz ugyanígy gondolkodott - mondta Szókratész. - Amikor Arkhelaosszal Szamoszban jártunk, találkoztunk Püthagorasz egyik legöregebb tanítványával. Azt mondta, Püthagorasz az egyiptomiaktól vette át ezt a tanítást.
   - Nem - válaszoltam ellentmondást nem tűrő hangon. Fogalmam sincs, miért. Jóformán semmit sem tudok Püthagoraszról. - Az Indus folyón túl élő népektől vette át. Magam is jártam arra...
   Arkhelaosz türelmetlenkedni kezdett. - Mindez rendkívül érdekfeszítő, követ. De nem változtat azon a tényen, hogy a barátunkat elfogták.
   - Azon a tényen sem változtat - mondta Szókratész hűvösen -, hogy az emberek meghalnak, és hogy korántsem közömbös, mi történik azután a szellemmel, amely a testükben lakozik.
   - Mit tegyünk? - A jelek szerint nem sok hiányzott hozzá, hogy Arkhelaosz könnyekben törjön ki. Ifjúkorában Anaxagorasz tanítványa volt.
   - Miért tőlem kérded? Fordulj Periklészhez.
   - Megpróbáltuk. Nincs otthon. Nincs a tanács házában sem. Aszpasziánál sincs. Eltűnt.
   Végül nagy nehezen megszabadultam Arkhelaosztól. Mindenesetre Anaxagorasz ezek szerint börtönben van, és ha legközelebb összehívják a népgyűlést, Thuküdidész vádat emel ellene. Gondolom, Periklész lesz a védője.
   Azért mondom, hogy gondolom, mert ma hajnalban a spártai hadsereg átlépte Attika határát. Periklész vezér a helyszínen irányítja a hadműveleteket, egyszóval a háború, amelyre mindenki oly régóta számított, kezdetét vette.
   Valószínűnek tartom, hogy Athén vereséget szenved. Démokritosz háborog. Azt mondom neki, teljesen mindegy, hogy ki lesz a győztes. A világ megy tovább a maga útján. Mindenesetre Athén és Spárta között nincs sok választanivaló. Mind a kettő görög.
   Neked fejtem ki, Démokritosz, amit a barátodnak nem tudtam elmondani, amikor megkérdezte tőlem, mi is történik a halál után. A lélek megszabadul a testtől s visszatér a Bölcs Mindenhatóhoz. De előbb át kell mennie a megváltó hídján. Akik életükben az Igazat követték, a jó szellem házába kerülnek, és boldogság lesz a jutalmuk. Akik a Hazugot követték - vagyis a Bölcs Mindenható ikertestvérének, Ahrimannak, a Gonosznak útját, a hazugság házába jutnak, és ott mindenféle gyötrelmekben lesz részük. Amikor aztán végül a Bölcs Mindenható legyűri a Gonoszt, minden lélek egyesülni fog.
   Démokritosz tudni akarja, miért hozta létre a Bölcs Mindenható Ahrimant. Erre a jó kérdésre még a nagyapám adta meg a végleges választ.
   A teremtés pillanatában a Bölcs Mindenható azt mondta ikertestvéréről: „Sem a gondolataink, sem a cselekedeteink, sem a tudatunk, sem a lelkünk nem egyezik.”
   Démokritosz szerint ez nem kielégítő válasz. Énszerintem igen. Szerinted ez a mondat csak a két fél szembenállását állapítja meg. Szerintem jóval többet. Azt mondod, a Bölcs Mindenható nem ad magyarázatot rá, miért hozta létre gonosz fivérét. Azért, mert egyidejűleg jöttek a világra. Hogy ki teremtette őket? Ej de fárasztóak vagytok ti, görögök. No, hadd magyarázzam meg.
   A teremtés pillanatában csak végtelen idő létezett. De aztán a Bölcs Mindenható csapdát állított Ahrimannak. A végtelen időbe zárta a hosszú uralkodás idejét, mint ahogy a legyet a megkövült ámbra. A hosszú uralkodás idejének lejártával a Bölcs Mindenható legyűri testvér-öccsét, és a fény elűz minden sötétséget.
   Démokritosz tudni akarja, miért okozott magának a Bölcs Mindenható ennyi gondot. Miért egyezett bele, hogy gonosz is legyen a világon. Azért, Démokritosz, mert nem volt más választása. Azt kérded, akkor ki döntött így? Egész életemet annak szenteltem, hogy e kérdésre választ találjak. Nem akárkihez fordultam vele: Goszalához, Buddhához, Konfuciuszhoz és sok keleti meg távol-keleti bölcshöz.
   Szóval helyezd magad kényelembe, Démokritosz. Jó az emlékezetem, és szabad folyást engedek neki. Ha már itt ülünk ebben a huzatos házban, és várjuk, mikor állít be a spártai sereg - felőlem akár már itt is lehetne -, ne vesztegessük az időt. Kezdjük a legelején. Elmondom, mit tudok a teremtésről, ennek a világnak és az összes többi létező világnak a keletkezéséről. Azt is elmondom majd, miért van Gonosz - és miért nincs.
   
   
   
   

   
 MÁSODIK KÖNYV
 
 A nagy
 
 Dareiosz király
 
 idejében
 
 

             1/Kezdetben volt a tűz. Mintha lángban állt volna az egész teremtés. Megittuk a megszentelt haomát, és a világ olyan éterinek, olyan fényesnek tetszett és olyan szentnek is, mint maga az oltáron lobogó tűz.
   Baktrában történt. Hétéves voltam. Nagyapám, Zoroaszter mellett álltam. Egyik kezemben a szertartáshoz való pálcaköteget tartottam, és figyelmesen néztem, hogy Zoroaszter meggyújtja az oltáron a lángot. Lement a nap, az oltáron fellobogott a tűz, és a mágusok rázendítettek a szent himnuszra: magától Zoroasztertól származik, s ő egyenesen Ahura Mazdától, a Bölcs Mindenhatótól kapta. Harmincéves korában nagyapám arra kérte a Bölcs Mindenhatót: mutassa meg neki, hogyan élhet az ember egyenes életet s juthat ily módon tiszta léthez a jelenben és mindörökké. Akkor történt meg a csoda.
   A Bölcs Mindenható megjelent Zoroaszter előtt. A Bölcs Mindenható pontosan elmondta Zoroaszternek, mit kell tennie - neki és az egész emberiségnek -, ha meg akar tisztulni, éspedig még a hosszú uralkodás idejének lejárta előtt. És amiként a Bölcs Mindenható tűzzel világította be az Igazság útját, amelyet követnünk kell, ha nem akarunk a Hazugság áldozatául esni, ugyanúgy szítják fel Zoroaszter és az igaz hit követői a szent tüzet egy nap nélküli helyen.
   Ma is látom a tűzoltár lángját, amint bevilágítja a szent haomát tartalmazó aranykorsók sorát. Ma is hallom a mágusokat, amint a Bölcs Mindenhatót ünneplik dalukkal. Ma is emlékszem, hogyan zendítettek rá a himnuszra, amikor hirtelen eljött hozzánk északról a halál.
   A világ végéről szóló verset énekeltük: „Mikor az emberek egyetlen hangban egyesülnek, és messze hangzón dicsőítik a Bölcs Mindenhatót, akkorra az Úr beteljesíti a teremtést, és nem marad más munkája hátra...”
   A haoma hatása alatt nem voltam egészen sem a testemben, sem azon kívül. Következésképp nem vagyok benne biztos, mi is történt. Ma is látom, ahogy nagyapám, ismerősen remegő kezével, utoljára ajkához emelte a haomával teli korsót. Félelemmel vegyes áhítattal tekintettem rá. De ki ne félte volna Zoroasztert? Iszonyúan magasnak hittem, de hiszen gyerek voltam. Később megtudtam, hogy Zoroaszter középtermetű volt és hízásra hajlamos.
   Emlékszem, a tűz fényében hosszú fehér szakállának fürtjei mintha aranyból lettek volna. A vére meg mint az olvasztott arany. Igen, nagyon is élénken emlékszem rá, hogyan gyilkolták meg Zoroasztert a tűzoltárnál.
   De hogyan is történt?
   Baktria tartomány a birodalom északkeleti határán fekszik. Fővárosa, Baktra nemcsak Perzsia és India között van félúton, hanem egyúttal a harcias északi törzsek és a déli tengerek partján élő ősi népek között is.
   Jóllehet néhány hete már híre érkezett, hogy az északi törzsek megindultak, senki nem tett semmit Baktra védelméért. Azt hiszem, azért érezték biztonságban magukat az emberek, mert satrapánk - azaz kormányzónk -, Hüsztaszpész, a nagy Dareiosz király atyja volt. A baktraiak azt gondolták, nincs az a törzs, amely meg merné támadni Dareiosz atyjának városát. Tévedtek. Amikor Hüsztaszpész derékhadával éppen Szuza felé tartott, a turániak lecsaptak a városra. Amit nem hurcoltak el, azt felégették.
   A tűzoltárnál mi mit sem sejtettünk, amíg a turániak hirtelen és csöndben ott nem termettek közöttünk. Hatalmas termetű, szőke hajú, vörös arcú és világos szemű férfiak voltak. Amikor az önkívületben lévő mágusok végre megpillantották a támadókat, felkiáltottak, futásnak eredtek, de a támadók lemészárolták őket. Összetörték a haomával teli korsókat; az arany haoma összevegyült a vér sötétebb aranyával.
   Démokritosz tudni akarja, mi is az a haoma. A leghalványabb sejtelmem sincs róla. Csak a mágusoknak szabad részt venniük a haoma keverésében, jómagam pedig nem vagyok mágus, vagyis nem örököltem őseimtől a papi hivatást. Mindössze annyit tudok, hogy a szent, felemelő, titokzatos ital legfőbb alapanyaga egy növény, amely a perzsa felföldeken terem, s mint mondják, hasonlít arra, amit ti rebarbarának neveztek.
   Ahogy múlt az idő, számos történet terjedt el Zoroaszter haláláról. Mivel esküdt ellensége volt az ősi déváknak, azaz ördögisteneknek, e sötét szellemek imádói valamelyik ördögnek tudták be a Bölcs Mindenható prófétájának halálát. Badarság. Azok a szőke északi vadak egyszerűen kifosztottak és felégettek egy gazdag várost. Fogalmuk sem volt róla, hogy ki volt Zoroaszter.
   El sem mozdultam arról a helyről, ahová nagyapám a szertartás kezdetén állított. Továbbra is kezemben szorongattam az ágnyalábot. Alighanem még a haoma hatása alatt voltam.
   Ami Zoroasztert illeti, egyetlen pillantásra sem méltatta gyilkosait. Rendíthetetlenül folytatta a szertartást, és le sem vette tekintetét az oltár lángjáról. Jóllehet én sem mozdultam el a helyemről, a szemem bizony nem tartottam végig a tűzön, pedig a szertartás megkívánta volna.
   Csodálkozva bámultam a körös-körül dúló mészárlást. Nem féltem, hiszen a haoma hatása alatt voltam. Olyannyira, hogy kifejezetten gyönyörűnek láttam, ahogy a környező házak színe tűzsárgára váltott. Közben Zoroaszter tovább élesztette a szent tüzet az oltáron, és fehér szakállkeretbe foglalt ajkáról még egyszer, utoljára felhangzottak a híres kérdések:
   
   Ezt kérdem tőled, ó, Uram, válaszolj igaz lelkedre: 
   Ki a jó, ki a gonosz? Mi az igazság? 
   Magam vagyok-e gonosz, 
   vagy az, aki megváltó kezedtől
   megátalkodottan távol tart engem? 
   Hogy is ne gondolnám, hogy ő a gonosz?
   
Zoroaszter térdre esett.
   Az elmúlt csaknem hetven évben oly sokszor mondtam el, mi történt azután, hogy időnként úgy érzem magam, mint a nebuló, aki gépiesen, vég nélkül ismételget egy félig megemésztett szöveget.
   De máskor, álmomban, ismét látom azt a tüzet, ismét érzem a füst szagát, látom, amint a turáni harcos húsos karja a magasba emeli a vasszekercét, s hirtelen lesújt vele Zoroaszter tarkójára. Buzog a habzó arany vér, de az öregember szája tovább mozog, imát mormol, és a barbárok bárgyún rácsodálkoznak. Akkor Zoroaszter felemeli hangját, és minden szavát hallom. Általában szertartásos kérdéseket tett fel a Bölcs Mindenhatónak. De most maga a Bölcs Mindenható szólal meg haldokló prófétájának hangján. - Minthogy Zoroaszter Szpitama elvetette a Hazugságot és az Igaz pártjára állt, én, a Bölcs Mindenható most az örök élet dicsőségével jutalmazom a végtelen idők végezetéig, mint ahogy ugyanebben az áldásban részesítem mindazokat, akik az Igazat követik.
   A turáni szekercéje ismét lesújtott. Zoroaszter előrebukott az oltárra, de közben a melléhez szorította a Bölcs Mindenható fiának maradványát, a zsarátnokot.
   Engem is lemészároltak volna, ha az egyik mágus fel nem kap és el nem menekít. Szerencsére elkésett a szertartásról, így nem ivott a haomából, és tiszta volt a feje, megmenekültünk hát. Együtt töltöttük az éjszakát a főtér füstölgő romjai között.
   Hajnalodott, mire a barbárok elmentek, s elhurcoltak mindent, ami csak mozdítható volt. Minden egyebet felégettek, kivéve a fellegvárat: anyám és családunk jó néhány más tagja ott talált menedéket.
   Az ezt követő néhány napról nemigen vannak emlékeim. Satrapánk, Hüsztaszpész lóhalálában sietett vissza a városba. Útközben sok turáni foglyot ejtett. Mint anyámtól tudom, odavittek elébük, hátha fölismerem köztük Zoroaszter gyilkosát. Nem tudtam felismerni. De ezekről az eseményekről csak nagyon homályos emlékeim vannak. Még mindig valahol az álom és az ébrenlét között voltam, a haoma hatása alatt. Arra azért emlékszem, hogy elmentem megnézni a városkapu romjainál karóba húzott turáni foglyokat.
   Néhány héttel később Hüsztaszpész személyesen vitt fel anyámmal a szuzai királyi udvarba, s ott aztán nem éppen szíves fogadtatásban volt részünk. Az az igazság, ami azt illeti, hogy ha Hüsztaszpész nincs velünk, aligha értem volna meg a mai napot, s aligha élvezhetném e dicső öregkor minden pillanatát ebben a drágalátos városban, amelyet soha eszembe sem volt meglátogatni, még kevésbé benne élni.
   Démokritosz csodálatosnak találja Athént. Persze nem láttad a civilizált világot. Remélem, egy napon útra kelsz, és túllépsz görögségeden. Démokritosz immár három hónapja van velem. Igyekszem hatni rá. Ő is énrám. De abban egyetért velem, hogy ha meghalok - vagyis azt hiszem, nemsokára -, keletre kell utaznia. Egyelőre azonban túlságosan görög, túlságosan athéni. Írd csak le szépen.
   Szerettem az öreg Hüsztaszpészt. Már gyerekkoromban felnőttként kezelt, és úgy bánt velem, mint valami szent férfiúval - pedig alig voltam hétéves! Igaz, én voltam Zoroaszter utolsó szavainak egyetlen tanúja, s egyúttal az egyetlen, aki hallotta földi ember hangján megszólalni a Bölcs Mindenhatót. Ezért azok a mágusok, akik az Igaz útját követik és szembeszállnak a Hazuggal, mindmáig valamiféle természetfölötti személyt látnak bennem. Pedig korántsem vagyok Zoroaszter örököse, hiába próbálták annyian jó szándékkal - mások rossz szándékkal - rám ruházni a Zoroaszter-hívek vezetőjének tisztét.
   Démokritosz emlékeztet rá, hogy mind ez idáig nem magyaráztam el, mi az a mágus. Annyi biztos, hogy Hérodotosz összevissza fecsegett erről véget érni nem akaró ódeionbeli előadásában.
   A mágusok a médek és a perzsák papi dinasztiáinak sarjai. Öröklődő tisztség ez, akárcsak a bráhmanoké Indiában. A görögök kivételével minden árja törzsnek van papi kasztja. Jóllehet a görögök átvették az árja istenvilágot és szertartásokat, az öröklődő papi tisztséget nem ismerik. Nem tudom, hogyan történhetett, annyi tény, hogy ebben az egy esetben a görögök okosabbnak vagy legalábbis szerencsésebbnek bizonyultak minálunk.
   A perzsa szokás megköveteli, hogy minden vallásos szertartást mágusok vezessenek. Ez pedig nagy feszültségek forrása. A legtöbb mágus nem Zoroaszter-hivő, de a szokás előírja, hogy részt vegyenek szent szertartásainkon. Nagyapám mindent megtett, hogy valamennyiüket áttérítse az ördögimádatról az egyistenhitre. De ez a minden mindeddig elégtelennek bizonyult. Tíz mágusból jó, ha egy az Igaz útját követi; a többi önfeledten szolgálja a Hazugot.
   Apám Zoroaszter harmadik, legkisebb fia volt. Lovassági parancsnokként a nagy Dareiosz király oldalán harcolta végig a szkűtha hadjáratot. A Duna folyó közelében megsebesült egy kisebb összecsapásban. Hazatért Baktrába, és meghalt. Kicsi voltam még, nem emlékezhetem rá. Anyámtól, Laisztól úgy tudom, sötét bőrű volt, mint a Szpitamák általában, s izzó szeme, varázsos hangja egy prófétának is dicsőségére vált volna. Persze anyám görög...
   Démokritoszt meglepi, hogy jelen időben beszélek. Engem is. De ez felel meg a tényeknek. Laisz ma is él, Thaszosz szigetén, épp szemben Abdérával, a kikötővárossal, ahol ion görög család gyermekeként látta meg a napvilágot.
   Laisz atyja a Nagy Király hű alattvalója volt: akkoriban az ilyeneket még nem nevezték becsmérlőén perzsa-bérencnek, mert Kisázsia, valamint a Hellészpontosz és thrák partvidék valamennyi görög városa boldogan fizette az adót a Nagy Királynak. A felfordulás csak később kezdődött, az athéniak jóvoltából.
   Démokritosz kíváncsi rá, hány éves Laisz, és hogyan lett apám felesége. Kezdjük a második kérdéssel: nem sokkal azután találkoztak, hogy Dareiosz a trónra lépett. Zavaros idők jártak. Lázadások voltak Babülónban, Perzsiában, örményföldön, Dareiosznak pénzre, katonákra, szövetségesekre volt szüksége. E célból követségbe küldte atyámat Polükratész szamoszi türannosz fényes udvarába.
   Polükratész hosszú éveken át az egyiptomi fáraó szövetségese volt Perzsiával szemben. Amikor azonban látta, hogy Egyiptom már nem képes szembeszállni hadainkkal, a mi oldalunkra pártolt, bár lehet, hogy csak színleg.
   Apámnak az volt a feladata, hogy pénzt és gályákat szerezzen Polükratésztől. Hosszadalmas, kínos alkudozás várt rá. Valahányszor híre kelt, hogy Dareiosz elvesztett egy csatát, apámat azonnal kiutasították Szamoszból. Amikor éppen vitorlát bontott volna, egyszer csak hírvivő érkezett a palotából. Nagyon kérünk, térj vissza. A türannosz éppen most kapott jóslatot és... Más szóval kiderült, hogy Dareiosz nem elvesztette, hanem megnyerte a csatát.
   E kimerítő tárgyalások idején apám sok segítséget kapott az abdérai Megakreóntól, akinek számos ezüstbányája volt Thrákiában. Megakreón Perzsia jó barátja és az ingatag Polükratész bölcs tanácsadója volt. Egyúttal atyja a tizenegy éves Laisznak. Apám megkérte a leány kezét, s Megakreónnál szíves fogadtatásra talált. Nem úgy Dareiosznál. A király ellenezte a vegyes házasságokat, jóllehet maga is kötött nem egyet, politikai okokból.
   Végül Dareiosz mégis beleegyezését adta a házassághoz, de csak azzal a feltétellel, hogy atyám haladéktalanul legalább egy perzsa leányt is feleségül vesz. Úgy alakult, hogy apám nem vett sem perzsa feleséget, sem mást. Egyhónapos sem voltam, amikor meghalt. Laisz tizenhárom éves volt... vagyis ma nyolcvannyolc lehet. Ezzel válaszoltam az első kérdésre is.
   Laisz gondtalanul él Thaszosz szigetén, háza épp szemközt fekszik Abdérával. Más szóval az északi szél éjjelnappal fújja a házát. De ő sohasem fázik. Akárcsak a szkűthák. Még külsőleg is hasonlít rájuk; szőke, vagyis szőke volt, s a szeme kék, mint az enyém. Illetve, mint az enyém volt, mielőtt a kékje fehérre váltott volna.
   Most az egyszer nem valami új gondolat térített el az elbeszélés tárgyától, hanem te magad, Démokritosz.
   Hol is tartottam? Baktra és Szuza között feleúton. A régi és az új élet mezsgyéjén.
   Sötét van. Élénken emlékszem mindenre. Beléptem Hüsztaszpésznek, Baktria és Parthia satrapájána sátrába. Abban az időben ugyanolyan vénembert láttam Hüsztaszpészben, mint nagyapámban, pedig alig lehetett több ötvenöt évesnél. Alacsony, zömök, erőteljes férfi volt; bal karja megbénult, mert fiatalkorában egy csatában csontig átvágták az izmait.
   Hüsztaszpész egy útiládán ült. Kétoldalt egy-egy fáklya lobogott mellette. Ahogy arcra akartam borulni előtte, kinyújtotta ép kezét és leültetett egy zsámolyra.
   - Mi akarsz lenni? - Ugyanúgy kertelés nélkül szólt a gyerekekhez, legalábbis énhozzám, ahogy bárki máshoz, beleértve fiát, a Nagy Királyt is.
   - Azt hiszem, katona. - Nem gondolkodtam el igazán a dolgon. Annyit tudtam csak, hogy pap nem akarok lenni. Papot mondtam, nem mágust. A mágusok mind született papok, de nem minden pap mágus. Mi, Szpitamák, semmi esetre sem vagyunk mágusok. Az sem mellékes, hogy a vallásos szertartások gyerekkoromtól fogva untattak, és gyakran fejfájást kaptam tőle, hogy folyvást szent szövegeket kellett megtanulnom. Időnként úgy éreztem, fej helyett korsót hordok a nyakamon, amely csordultig van nagyatyám himnuszaival. A kathájiak egyébként úgy tartják, hogy az ember lelke vagy esze nem a fejben székel, hanem a gyomorban. Kétségkívül ezért adnak olyan sokat az étel elkészítésére és felszolgálására. És ezért van az is, hogy annyival jobb az emlékezőtehetségük, mint a mienk. Nem a merev falú fejükben, hanem a tágulásra képes gyomrukban tárolják az adatokat.
   - Katona? Nos, jól van. A többi korodbeli fiúval fogsz tanulni a királyi palotában. És ha tehetségesnek mutatkozol az íjászatban és így tovább... - Hüsztaszpész hangja elcsuklott. Gyakran előfordult, hogy elvesztette a fonalat. Megszoktam már befejezetlen mondókáit, hosszú hallgatásait.
   Miközben vártam, hogy folytassa, bambán az egyik fáklya lángjába bámultam. Hüsztaszpész afféle óment látott ebben. - Látod, le sem tudod venni a szemed a Bölcs Mindenható fiáról. Így van ez rendjén.
   Elkaptam a szemem. Jóllehet csak hétéves voltam, nem volt nehéz kitalálni, mi következik. Következett is. - A legnagyobb ember unokája vagy, aki valaha is élt a földön. Nem akarsz a nyomdokába lépni?
   - De igen. Szeretnék. Megpróbálom. - Tudtam én, hogy kell a papunokát játszani, s el is játszottam. - De a Nagy Királyt is szolgálni szeretném.
   - Nincs is ennél magasabb rendű feladat a földön senkinek, rajtad kívül. Te más vagy. Te ott voltál. A szentélyben. Hallottad a Bölcs Mindenható hangját. - Ámbár jó szerencsém - ha ugyan ez a helyes kifejezés -, tudniillik, hogy jelen voltam Zoroaszter halálánál, egész életemre felhívta rám mindazok figyelmét, akik az Igazat követik és elvetik a Hazugot, időnként arra gondolok, hogy talán sok bonyodalomtól megmenekültem volna, ha egyszerű perzsa nemesnek születek, aki nem viseli magán az istenség bélyegét. Annyi biztos, hogy szélhámosnak érzem magam, valahányszor valamelyik mágusunk megcsókolja a kezem, és megkér, beszélném el ismét, mit is mondott a Bölcs Mindenható. Természetesen magam is hívő vagyok. De nem szentfazék. Azonfelül sohasem elégített ki az a magyarázat, amelyet Zoroaszter adott - pontosabban nem adott - arra, hogy miként jött a világra a Bölcs Mindenható. Mi volt a Bölcs Mindenható előtt? Bejártam az egész világot, hogy erre a mindent eldöntő kérdésre választ találjak. Démokritosz tudni akarja, hogy megtaláltam-e. Türelem.
   Talán az anyámtól örökölt ion vér teszi, hogy nagyobb bennem a kétkedés a vallásos dolgok iránt, mint a perzsákban általában, s annál meg különösen nagyobb, mint amennyi a szent Szpitama család tagjától várható volna. Pedig az ionok közül még az abdéraiak hajlanak a legkevésbé a kételkedésre. Nem véletlenül szól úgy a régi mondás, hogy aki az abdéraiaknál is ostobább, az már nem is ember. Úgy látszik, kedves jó Démokritosz öcsém, hogy a thrák levegő tompító hatással volt görög telepeseink szellemi képességeire.
   Démokritosz megjegyzi, hogy a legragyogóbb görög szofista is abdérai, s mellesleg unokafivérem. Ugyancsak Abdéra adta a világnak a legnagyobb élő festőt, Polügnotoszt. Az ő alakjai díszítik az itteni főtér, az Agora hosszú árkádsorát. Soha nem fogom látni.
   Hüsztaszpész ezúttal is elmondta, mennyire bálványozta a nagyapámat. Beszéd közben a béna karját gyúrta, igazgatta. - Én mentettem meg őt a mágusoktól. Nem is. Nem egészen így van. A Bölcs Mindenható mentette meg Zoroasztert. Én csak az eszköze voltam. - Azzal Hüsztaszpész belefogott egy hosszú történetbe, amelybe soha nem fáradt bele, s amelyre én soha nem figyeltem oda. - A nagy Kűrosz király nem sokkal azelőtt nevezett ki Baktria satrapájának. Fiatal voltam. Mindent elhittem, amit a mágusok tanítottak. Minden dévának hódoltam, de különösképpen Anahitának és Mithrasznak. Gyakran csak úgy a gyönyör, nem pedig a szentség kedvéért ittam a haomából, és soha nem adtam meg a Bölcs Mindenhatónak járó áldozatot, mert azt sem tudtam, hogy létezik. Akkor érkezett Zoroaszter Baktrába.
   - Szülőföldjéről, Ragából kiűzték. Keletnek vette útját, városról városra vándorolt. De a mágusok kiűzették mindenhonnan, ahol az Igazat hirdette. így került végül Baktrába. A mágusok arra kértek, utasítsam ki a városból. De én kíváncsi voltam rá. Elrendeltem, hogy vívjanak vele szellemi párbajt a jelenlétemben. Hét napon át beszélt. Egymás után zúzta szét érveiket. Isteneikről bebizonyította, hogy ördögök, hogy a Hazug eszközei. Bebizonyította, hogy egyetlenegy teremtő van, a Bölcs Mindenható. De ezzel a teremtővel együtt Ahriman is létezik, a Gonosz szelleme. Ő a Hazug, amellyel az Igaznak minden pillanatban meg kell küzdenie...
   Utólag már látom, hogy vérmérsékleténél fogva Hüsztaszpész született mágus vagy pap volt. Ő lett volna méltó unokája vagy fia Zoroaszternek. De hiszen lelkileg az is volt. Amikor Hüsztaszpész áttért nagyapám hitére, elrendelte, hogy Baktria valamennyi mágusa kövesse. Színleg engedelmeskedtek is. De magánemberként legtöbbjük mind a mai napig ördögöknek hódol.
   Zoroaszter megjelenése ahhoz a földrengéshez hasonlítható, amely nemrégiben földig rombolta Spártát. Azt mondta a mágusoknak, hogy az istenek, amelyekhez addig imádkoztak, valójában ördögök. Azonfelül szertartásaikat, kivált áldozataikat nemcsak hogy szentségtelennek, hanem egyenesen megbotránkoztatónak találta. Azzal vádolta őket, hogy a vallás örve alatt orgiákat rendeznek. Például a mágusok élő ökröt daraboltak fel, és közben nyakló nélkül vedelték a szent haomát. Aztán maguknak tartották meg és felfalták az ökörnek azokat a részeit, amelyek igazság szerint a Bölcs Mindenhatót illetik. Mondanom sem kell, hogy a mágusok elkeseredetten gyűlölték Zoroasztert. De Hüsztaszpésznek hála, Baktria mágusai kénytelenek voltak megváltoztatni a szertartások nagy részét.
   Most, hogy felidézem látogatásomat Hüsztaszpész sátrában, kezdem érteni, miért tekintett félelemmel vegyes örömmel szuzai tartózkodásom elé.
   Néhány évvel korábban Dareiosz fényes külsőségek közepette áttért a Bölcs Mindenhatónak és prófétájának, Zoroaszternek hitére. Amikor aztán nagyapámat meggyilkolták, Hüsztaszpész elhatározta, hogy fiának, Dareiosznak udvarába küld, hadd emlékeztessem puszta jelenlétemmel a Nagy Királyt a néhai Zoroaszterre. Olyan nevelésben részesítenek - mondták -, mintha a Dareioszt hatalomra segítő hat család egyikének sarja volnék.
   - Sok ellenséged lesz Szuzában. - Hüsztaszpész úgy beszélt hozzám, mintha nem is gyermek, hanem megfontolt államférfi lettem volna. - A legtöbb mágus ördögimádó. Kivált az egykori Médiából származók. A Hazug pártján állnak, és nagy a befolyásuk az udvarnál. A fiam mindent elnéz nekik.
   A régimódi perzsa nemesek mindig is megütközéssel tapasztalták, milyen nyíltan beszél Hüsztaszpész fiának, Dareiosznak hibáiról. De hiszen sem ő, sem Dareiosz nem a királyi udvarnál nevelkedett. A királyi család - az Akhaimenidák-főága ugyanis kihalt, amikor Nagy Kűrosz gyermekeit lemészárolták. Egyik távoli rokonuk, az ifjú Dareiosz ragadta meg a trónt, a Hatok - és a Bölcs Mindenható - segítségével. Ezután Szuzába hívta Zoroasztert, hogy támogassa uralmát. De nagyapám nem mozdult Baktrából. Ha az udvarba költözik, alighanem hosszabb életű lett volna, nekem pedig nem kellett volna annyi éven át állandó veszélyben élnem.
   Hüsztaszpész folyvást a béna karját igazgatta. - A fiam megesküdött, hogy az Igaz útját követi. Perzsa, tehát nem hazudhat. - Most, hogy fölcsaptam történetírónak, illetve ellen-történetírónak, nem mulaszthatom el megjegyezni, hogy a mi szemünkben nincs nagyobb bűn a hazugságnál, a görögök szemében viszont ez a legkéjesebb öröm forrása. Véleményem szerint azért ilyenek, mert kereskedelemből élnek, márpedig magától értetődik, hogy minden kalmár becstelen. A perzsa nemeseket ezzel szemben a törvény eltiltja a vásárlástól és az árusítástól, így megnyitja előttük az igazmondás útját.
   Hüsztaszpész mindig is neheztelt a fiára, amiért nem volt elég buzgó a vallásban. - Tudom, hogy Dareiosz több mint ezer város felett uralkodik, és mindegyiknek más-más istenei vannak. Amikor újjáépítette tűzszentélyeinket, nagyapád hálás volt érte. Annál inkább elszörnyedt, amikor Dareiosz újjáépítette Bél-Marduk templomát Babülónban. Magam is elszörnyedtem. De a fiam azt hiszi, hogy ha egyszer minden városok királya, minden vallást el kell fogadnia, még a legvisszataszítóbbat is.
   Hüsztaszpész lassú, kimért mozdulattal kinyújtotta ép kezét, és ősi mágus szokás szerint végigsimította a mellette álló fáklya lángját. - Az udvarban dúl a pártoskodás. Légy résen. Csakis a Nagy Királyt szolgáld - és a Bölcs Mindenhatót. Az uralkodó mindegyik főbb feleségének megvan a maga tábora. Kerüld őket. Kerüld a görög udvaroncokat is. Sok közöttük az elűzött türannosz. Állandóan azon mesterkednek, hogy háborúba sodorják a fiamat a görög demokráciákkal. Rossz emberek, de nagyon meggyőzően beszélnek. És mivel anyád görög... - Annyi más mondatához hasonlóan Hüsztaszpész ezt sem fejezte be. Nem szerette anyámat, mert idegen, és anyám fiát sem szerette volna, ha a félvér gyermek nem lett volna fültanúja a Bölcs Mindenható szavainak. Az Úr alighanem nagy fejtörést okozott Hüsztaszpésznek, amiért éppen egy félig görög kisfiút szemelt ki rá, hogy üzenetét közvetítse. Hiába, az istenség útjai kifürkészhetetlenek. Ebben az egyben mindenki egyetért.
   - Amíg el nem éred az iskoláskort, bejárhatsz a hárembe. Tartsd nyitva a szemed. Tanulmányozd a király feleségeit. Hárman számítanak közülük. A legidősebb asszony Gobrüasz leánya. Dareiosz tizenhat éves volt, amikor elvette. Három fiuk született. Artobazanész, a legidősebb, ma már felnőtt férfi. Ő a trón várományosa. De a Nagy Királyra a második feleség, Atossza van a legnagyobb befolyással. Azért lett királyné, mert a nagy Kűrosz leánya. Mivel az ő három fia azután született, hogy Dareiosz elnyerte a trónt, Atossza a maga legidősebb fiának követeli a törvényes trónörökösi címet. Azzal is érvel, hogy a fia Kűrosz unokája, így mindkét szülőjétől királyi vért örökölt. Xerxésznek hívják a fiút. - Ekkor hallottam először annak az embernek a nevét, akivel később életre szóló - tudniillik az ő életére szóló - barátságot kötöttem.
   Hüsztaszpész komoran nézett rám. Elhessegettem a szememre nehezedő álmot; megpróbáltam, amennyire csak lehet, ébernek látszani. - Atossza kegyeibe igyekezz beférkőzni - mondta Hüsztaszpész, holott néhány perccel korábban még arra figyelmeztetett, hogy kerüljem az összes királynét s az összes pártot. - De azért nehogy magadra haragítsd a többi feleséget, vagy a heréltjeiket. Hajlékony légy, mint a kígyó. A Bölcs Mindenható érdeke úgy kívánja, hogy életben maradj. Nem lesz könnyű. A hárem istentelen hely. Lakói csillagjósokkal, boszorkányokkal, ördögimádókkal paktálnak, mindenféle rosszban sántikálnak. Atossza még a többinél is gonoszabb. Azt hajtogatja, férfinak kellett volna születnie, mert akkor őbelőle is Nagy Király lehetett volna, akárcsak apjából, Kűroszból. De nem született férfinak, s ezért mágiával igyekszik kárpótolni magát. Külön kis szentélyében Anahita ördögistennőnek hódol. Nehéz életed lesz Atossza és a mágusok között. A mágusok megpróbálnak majd a Hazug pártjára állítani. Ne add be a derekadat. Sose feledd, hogy a Bölcs Mindenható földi küldötte vagy, s az a dolgod, hogy Szuzában az Igaz útját kövesd és folytasd Zoroaszternek, minden idők legszentebb földi emberének művét.
   E sok bonyolult útmutatás meghaladta a címzett értelmi képességeit. Az álmos hétéves kisfiú éppen azért szeretett volna katona lenni, hogy ne kelljen oly sok időt töltenie a tanulással, mint a mágusoknak és a papoknak... meg a szofistáknak.
   
             2/Fagyos időben indultunk útnak Szuzába. Tetőtől talpig gyapjúba bugyolálva ültem anyám mellett a teve hátán: ezt az utazóalkalmatosságot azóta sem tudtam megszeretni. Kellemetlen teremtmény a teve, éppolyan rosszullét környékezi rajta az embert, mint a hullámokon hánykódó hajón. Miközben közeledtünk a városhoz, anyám görög szavakat mormolt magában.
   Mi tagadás, Laisz bizony boszorkány. Néhány évvel később, a királyi udvarban vallotta meg nekem. - Thrák boszorkány. Mi, thrákok, vagyunk a legnagyobb hatalmú boszorkányok a földön. - Először azt hittem, tréfál. De komolyan beszélt. - Végül is - mondta gyakran -, ha nem volnék boszorkány, itt pusztultunk volna Szuzában. - Lehet, hogy volt valami igaza. Tény, hogy amikor csak tehette, titokzatos thrák praktikáiba mélyedt, közben azonban buzgón egyengette fiának, a próféta törvényes örökösének útját, pedig a Bölcs Mindenható prófétája természetesen esküdt ellensége volt mindazoknak az ördögöknek, akiknek anyám titkon hódolt. Okos asszony hozott a világra.
   Hajnalodott, mire a Karún folyóhoz értünk. A karaván lassan, egysoros oszlopban áthaladt a fahídon, alattunk nyikorogva hajlottak meg a pallók. Magunk mögött hagytuk a befagyott folyót, és előttünk állt a szikrázó napsütésben Szuza. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora is lehet egy város. Egész Baktra elfért volna valamelyik piacterén. Igaz, a szuzai házak nagy része agyagtéglából épült rozoga tákolmány, s ami még különösebb, a szuzaiak gyakran földbe vájt árkokba építkeznek, és házaik tetejét egymásra rakott pálmalevélrétegekkel védik a perzselő nyári hőségtől meg a dermesztő téli hidegtől. Nem vitás viszont, hogy az egész világon nem volt Dareiosz újonnan épült palotájához fogható. A magas alépítményre emelt királyi palota valahogy úgy magasodik a város fölé, ahogyan a Zagrosz-hegység hófödte csúcsai uralkodnak a táj fölött.
   Szuza két folyó termékeny, hegyekkel kerített közében fekszik. A város emberemlékezet óta az elamita, majd méd fennhatóság alatt álló Ansan tartomány fővárosa volt. Ansan délnyugati csücskében fekszik a perzsa felföld, s az itteni törzsek vezére volt az Akhaimenida Kűrosz, az ansani uralkodóház sarja. Amikor Kűrosz végül kitört Ansanból, előbb Médiát hódította meg, majd Lűdiát és Babülónt is. Fia, Kambüszész, Egyiptomot igázta le. Így került Kűrosz és Kambüszész jóvoltából perzsa uralom alá a fél világ: az Indus folyótól a Nílusig. És perzsa uralom alatt is maradt mindmáig, Dareiosznak és fiának, Xerxésznek, valamint az ő fiának, jelenlegi uramnak, Artaxerxésznek jóvoltából. Kűrosz trónra lépése óta a mai napig mindössze százhét év telt el, és ezt a csodás évszázadot csaknem végigéltem, méghozzá nagyrészt a perzsa királyi udvarban.
   Nyaranta Szuzában oly nagy a forróság, hogy délben nemritkán egyszerűen megsülnek a gyíkok és a kígyók a napon. De időközben az udvar vagy kétszáz mérföldre északabbra, Ekbatanába költözött, a méd királyok egykori palotájába: ez a legnagyobb és talán a legkényelmesebb királyi palota a világon; a minden részében fából épült alkotás alapterülete csaknem egy négyzetmérföld. E magas fekvésű, hűvös éghajlatú völgyből a Nagy Király a hideg téli hónapokra kétszázhuszonöt mérföldre keletre költözött udvarával, a föld legősibb és legpompásabb városába, Babülónba. Később Xerxész Babülón helyett Perszepoliszt választotta téli szálláshelyül. így aztán ma az udvar a perzsák őshazájában tölti a telet. A magamfajta régi udvari embereknek valósággal honvágyuk van a meghitt Babülón után.
   Szuza kapujánál a király szeme fogadott bennünket. Egyike volt a húsznak: mind a húsz kormányzóságra, azaz satrapiára jut egy-egy. A király szeme amolyan főfelügyelő, az uralkodó nevében ellenőrzi a kormányzóságok ügyeit. De annak, aki bennünket fogadott, az volt a dolga, hogy a királyi család gondját viselje. Alázattal köszöntötte Hüsztaszpészt. Azután fegyveres kíséretet adott mellénk. Szükség is van rá Szuzában, mert a város utcái olyan kacskaringósak, hogy az idegen hamar eltéved bennük - sőt néha örökre el is tűnik, ha testőrök nélkül merészkedik a sikátorokba.
   Elragadó látvány volt a nagy, poros piactér. Sátrak és földszintes házak, amerre a szem ellát, meg élénk színű zászlók, annak jeléül, hogy honnan indul, hova érkezik egyik vagy másik karaván. És persze kereskedők a világ minden részéről. Azután mutatványosok, akrobaták, jövendőmondók. Fuvolás kígyóbűvölők. Elfátyolozott vagy fedetlen arcú táncosnők. Rontást űző, fogat húzó, férfiasságot visszaadó varázslók. Elképesztő színek, hangok, illatok...
   Szárnyas bikákkal szegélyezett széles, nyílegyenes sugárút vezet Dareiosz új palotájába. A mázas téglából rakott homlokzatot Dareiosz világraszóló győzelmeit hirdető domborművek díszítik. Ezeket az életnagyságú, finom ízléssel kiszínezett csataképeket magába a téglába véste a művész, és annyit mondhatok, hogy ehhez hasonló pompás látvánnyal egyik görög város sem szolgál. Ámbár a jelenetek alakjai meglehetősen hasonlítanak egymásra - az ősi asszír stílusjegyében mindegyiket profilból ábrázolja a művész -, a néző mégis ráismer az egymást követő Nagy Királyok, valamint közeli harcostársaik arcvonásaira.
   A nyugati fal sarkának közelében valamelyik hajdanvolt méd király emlékművével szemben apám képmása látható. A dombormű Polükratész szamoszi udvarában ábrázolja, amint Dareiosz pecsétjével ellátott papirusztekercset tart a kezében. Apám Polükratésszel szemben áll. Közvetlenül a türannosz trónja mögött Démokédész, a híres orvos. Laisz szerint a kőbe vésett alak nemigen hasonlít apámra. Megjegyzendő azonban, hogy anyám sehogyan sem tud megbékélni hagyományos művészetünk szigorú előírásaival. Gyermekkorában Abdérában gyakran figyelte Polügnotoszt munka közben. A valósághű görög stílust szereti. Nem úgy én.
   A szuzai palota kelet-nyugati hossztengelye mentén három belső udvar követi egymást. A főbejáratnál a király szeme a palotaőrség parancsnokára bízott bennünket, ő pedig az első udvarba kísért. A bejárattól jobbra, a kő-alapzaton álló magas faoszlopokra emelt boltívek alatt a halhatatlanoknak nevezett királyi gárdisták üdvözöltek.
   Magas falak között húzódó folyosón át jutottunk az elsőnél is lenyűgözőbb második udvarba. Zsenge korom ellenére is fellélegeztem, amint pillantásom a Bölcs Mindenható szfinxek őrizte jelképes napjára esett. Végül az úgynevezett belső udvarba értünk, itt Hüsztaszpészt a főkamarás, valamint a birodalom kormányzásának mindennapos teendőit ellátó kancellária főhivatalnokai fogadták. Valamennyi kamarás és a legtöbb főhivatalnok herélt. Miközben az idős kamarás - azt hiszem, Bagopatész volt az - üdvözölte Hüsztaszpészt, idős mágusok egy csoportja füstölgő tömjénnel teli edényeket nyújtott felénk. Érthetetlen varázsigéket mormoltak, s közben alaposan szemügyre vettek. Tudták, ki vagyok. Korántsem voltak barátságosak.
   A szertartás végeztével Hüsztaszpész szájon csókolt. - Amíg élek, a védelmem alatt állsz, Kűrosz, Udüraszpész fia, Zoroaszter unokája. - Azzal Hüsztaszpész a kötelességtudóan kétrét görnyedő kamaráshoz fordult: - Ezt az ifjút a gondjaidra bízom.
   Minden erőmet összeszedtem, hogy el ne sírjam magam, amikor Hüsztaszpész elment.
   Egy alacsonyabb rangú tisztségviselő kísért engem és anyámat szálláshelyünkre, a hárembe. Valóságos kis város volt ez a nagy palotaváros közepén. Kísérőnket követve csupa kis szobába értünk; ablakai a baromfiudvarra nyíltak.
   - A lakosztályod, asszonyom. - A herélt szája édeskés mosolyra húzódott.
   Laiszt elöntötte a méreg: - Azt hittem, egész házat kapok.
   - Mindent a maga idejében, asszonyom. Atossza királyné addig is kellemes tartózkodást kíván neked és fiadnak. Ha bármire szükséged van, csak szólnod kell.
   Így ismerkedtem meg az udvari szokásokkal: az embernek mindent megígérnek, aztán nem adnak semmit. Hiába szólt, kért, könyörgött Laisz, sehogyan sem tudtunk kiszabadulni abból a szűk kis szobából. Ha kinéztünk az ablakon, a poros belső udvarra és egy kiszáradt kútra esett a pillantásunk, meg Atossza királyné udvarhölgyeinek vagy tucat tyúkjára. Anyámat bosszantotta a tyúkok kotkodácsolása, de nekem nem volt ellenük kifogásom. Már csak azért sem, mert más társaságom nem volt. Démokritosz azt mondja, hogy Athén manapság idegen országokból vásárol csirkét. És mi más is lehetne az állat neve, mint perzsa tyúk?!
   Bár hivatalosan Hüsztaszpész védnöksége alatt álltunk, Laiszt és engem csaknem egy évig fogságban tartottak. A Nagy Király nem fogadott bennünket. Gyakran kelt útra, s valahányszor elindult vagy megérkezett, fergeteges dobszó verte fel a csendet. Ilyenkor a csirkék fejvesztve szaladgáltak az udvar egyik végétől a másikig, s anyám arca búskomorra váltott. Ami még rosszabb, nyáron nem költözhettünk át az udvarral Ekbatanába. Életemben olyan melegem nem volt, mint akkor.
   A király hitvesei közül egyetleneggyel találkoztunk, Artüsztonéval, Atossza királynő édestestvérével, vagyis Nagy Kűrosz lányával. Úgy látszik, kíváncsi volt ránk. Égy délután megjelent az udvarban. Gyönyörű asszony hírében állott, és el kell ismernem, hogy minden porcikájában méltó volt a hírnevére. Meg is lepte vele Laiszt, anyámnak ugyanis mindmáig szent meggyőződése, hogy ha egy köztiszteletben álló személyiségnek valamilyen hírét költik, akkor biztosra vehető, hogy ez az egy dolog nem jellemző rá. A boszorkányok szemében minden csalóka látszat. Talán igazuk is van. Meggyőződésem szerint az is csupán csalóka látszat, hogy Artüsztoné volt az egyetlen asszony, akit Dareiosz valóban szeretett. Mert Dareiosz nem szeretett semmit a földön, kivéve magát a földet: tudniillik az egész földet birtokba szerette volna venni. Xerxész éppen az ellentéte volt. Ő túl sok mindenkit szeretett, így aztán el is vesztette mindazt a földet, amit apjától örökölt.
   Artüsztonét két jóképű, nálam alig valamivel idősebb görög herélt kísérte. Egy megrontott ifjakkal kereskedő alávaló szamoszi kalmár adta el őket a háremnek. Mivel a görögök fenemód vonakodnak tőle, hogy kiheréltessék magukat, ők a legkeresettebb heréltek. A szamoszi nagy vagyonra tett szert.
   Pedig a legkellemesebb és leghasznosabb heréltek a babülóniaiak. Minden áldott évben ötszáz babülóniai ifjú vállalja örömmel a kiheréltetést, hogy a Nagy Királynak és nemeseinek háremében szolgálhasson. E fiúk általában rendkívül eszesek, s egyúttal rendkívül törekvőek is. Végtére is ha valaki nem született nemesnek, csakis heréltként kerülhet be az udvarba. Nem titok, hogy a perzsa udvarban mindmáig nem a trón körül keresendő a hatalom forrása, hanem a háremben; ott szövik cseleiket a nagyravágyó asszonyok és a minden hájjal megkent heréltek. Manapság nemcsak a király feleségeinek és ágyasainak őrei és szolgái kerülnek ki a heréltek közül, hanem a Nagy Király tanácsosai, államminiszterei, sőt olykor hadvezérei és satrapái is.
   Artüsztoné aranyfonálból szőtt köntöst viselt, és elefántcsont pálcát tartott a kezében. Élénkpiros arcszíne miatt úgy látszott, mintha állandóan duzzogna.
   Tudván, hogy Laisz görög, én magam meg félgörög vagyok, Artüsztoné megparancsolta a fiúknak, hogy görögül szóljanak hozzám.
   Laisz leintette. - Nincs szükségünk tolmácsra, asszonyom. Fiam az igaz próféta unokája.
   - Igen, tudom. - Artüsztoné elefántcsont pálcájával felém bökött. - Tüzet is tudsz nyelni?
   Döbbenetemben nem is tudtam, mit válaszoljak.
   Laisz ingerült teremtés. - A tűz a Bölcs Mindenható fia, asszonyom. Nem ajánlatos tréfát űzni az istenségből.
   - Nocsak. - A sápadtszürke szempár kerekre nyílt. Artüsztoné az apjára hasonlított. Nagy Kűrosz igen szép férfi volt. Onnan tudom, hogy láttam bebalzsamozott testét Paszargada városában. - Hát igen, Baktria messze van.
   - Baktria a Nagy Király atyjának földje, asszonyom.
   - Már hogy lenne az? Egyszerűen ő az ottani satrapa. A király atyja Akhaimenida, vagyis a szent Paszargadából származik.
   Kifakult gyapjúköntösében, s a csirkehad közepén Laisz emelt fővel állt szemben Kűrosz leányával és egyszersmind Dareiosz kedvenc hitvesével. Anyám sohasem ismerte a félelmet. Talán a boszorkányság teszi?
   - Baktriából indult el Dareiosz, hogy visszaszerezze atyád birodalmát - mondotta Laisz. - És Baktriában szólt először Zoroaszter a Bölcs Mindenható hangján, akinek nevében férjed, a Nagy Király a világot kormányozza. Vigyázz, asszonyom, nehogy magadra vond az Egyetlen Isten haragját.
   Válaszul Artüsztoné különös védekező mozdulattal maga elé emelte jobb karját, ruhájának aranyujja eltakarta az arcát. Azzal elment.
   Laisz hozzám fordult, a szeme izzott a haragtól. - Sose felejtsd el, ki vagy. Sose hagyd el az Igaz útját, sose kövesd a Hazugot. Sose felejtsd, hogy erősebbek vagyunk az ördögimádóknál.
   Nagy hatást tett rám. Kivált azért, mert már akkor is tudtam, hogy Laisz tökéletesen közömbös mindenféle vallás iránt. A thesszáliai boszorkánytudományt nem neveztem vallásnak. Laisz nagyon is agyafúrt és gyakorlatias asszony. Baktrában nagy erőfeszítéssel több ezer szent dalt és szöveget tanult meg, csak hogy meggyőzze Zoroasztert, hogy az Igaz követője. Azután ő oltotta belém a tudatot, hogy más vagyok, mint a többiek, s arra szemelt ki a Bölcs Mindenható, hogy puszta létemmel szüntelen tanúságot tegyek az Igazról.
   Fiatalkoromban egy percre sem kételkedtem Laisz szavaiban. De most, hogy életem a végéhez közeledik, meg nem tudnám mondani, betöltöttem-e a hivatást, amit a Bölcs Mindenható bízott rám, már ha egyáltalán rám bízott valamit. Azt is be kell vallanom, hogy a Zoroaszter halála óta eltelt hét évtized alatt az istenség annyi arcával találkoztam, s oly sok részében e hatalmas világnak, hogy ma már semmiben sem vagyok biztos.
   Igen, Démokritosz, azt ígértem, hogy elbeszélem a világ teremtését. El is beszélem, ne félj - már amennyire tudható. Ami a Gonosz létét illeti, arra egyszerűbb a válasz. Bevallom, csodálkozom is, hogy nem jöttél rá magadtól, mi végre teremtetett a Hazug, mert hiszen - előrebocsáthatom - őáltala határozható meg, hogy mi az Igaz.
   
             3/Nem sokkal Artüsztoné látogatása után a baromfiudvar valamennyi tyúkját leölték. Nekem hiányzott a társaságuk. Nem úgy anyámnak.
   Kora ősszel egy alacsony rangú kormányhivatalnok keresett fel bennünket. A kamarás hivatalából jött, s közölte, hogy felvettek az udvari iskolába. Tavasszal nem volt hely, de most személyesen kísér el az órára.
   Laisz úgy gondolta, addig kell ütni a vasat, amíg meleg: új szálláshelyet kért. Nem lehet, hangzott a hivatalnok válasza. Erre nem kapott megbízást. Akkor anyám azt mondta, találkozni szeretne Atossza királynővel. A herélt volt olyan tapintatos, hogy nem nevette ki botrányos kéréséért.
   Így aztán szegény Laisz nem szabadult ki fogságából, de én legalább iskolába járhattam, örömömben majd kibújtam a bőrömből.
   Az udvari iskolában két csoportra osztották a diákokat.
   Az elsőben a királyi család gyermekei tanultak - mintegy harminc herceg, a legfiatalabb hét-, a legidősebb húszéves volt -, továbbá a Hatok sarjai.
   A másodikban az alacsonyabb rangú nemesek gyermekei és a Nagy Király kis vendégei: így hívták a túszokat. Laisz magánkívül volt, amikor megtudta, hogy nem az első csoportba osztottak be. Nem tudta, hogy a puszta életünket is csak a szerencsének köszönhetjük.
   Élveztem az iskolát. A nagy tanterem fallal körülvett kertre nézett; ott tanultunk naponta lovagolni és az íjjal bánni.
   Tanáraim egytől egyig régi vágású mágusok voltak, gyűlölték Zoroasztert, és reszkettek tanaitól. Következésképp mind az oktatók, mind a perzsa növendékek levegőnek néztek. Mindössze a Nagy Király két vendége barátkozott velem, mert bizonyos értelemben magam is vendég voltam. Félig görög vagyok.
   Csakhamar összebarátkoztam egy velem egykorú, Milón nevű fiúval, akinek atyja, Thesszalosz, féltestvére volt Hippiasz athéni türannosznak. Jóllehet Hippiasz alatt folytatódott apjának, a nagy Peiszisztratosznak aranykora, az athéniaknak elegük lett belőle és családjából. De tudni kell, hogy valahányszor az athéniak ráunnak valami jóra, haladéktalanul valami rosszabb után néznek. Mindent a könnyebbik oldaláról fognak meg, s végül is csak azt kapják, amit megérdemelnek.
   Ugyancsak ebbe az osztályba jártak Hisztiaiosznak, Milétosz türannoszának gyermekei. Magát Hisztiaioszt is vendégként tartották fogva az udvarban, pusztán azért, mert túlságosan nagy vagyonra és hatalomra tett szert. Pedig Hisztiaiosz készséges alattvaló volt, és nagy szolgálatot tett Dareiosz szkűtha hadjáratának idején.
   Dareiosz pontonhidat épített a Hellészpontoszon át, azon kelt át a perzsa sereg Szkűthiába. Amikor aztán Dareioszt visszaverték a Dunánál (ott sebesült meg az apám), az ión görögök közül sokan amellett kardoskodtak, hogy égessék fel a hidat, hadd kaszabolják le Dareioszt a szkűthák. Ha akkor Dareiosz meghal vagy fogságba esik, az ión görög városállamok elszakadtak volna Perzsiától.
   De Hisztiaiosz szembeszegült ezzel a tervvel. - Dareiosz a királyunk - mondta a többi türannosznak. - Hűséget esküdtünk neki. - Négyszemközt azzal érvelt, hogy Dareiosz támogatása nélkül nem tudnák megtartani hatalmukat, mert az arisztokrácia összefogna a csőcselékkel, és megdöntené a türannoszok hatalmát: Athénban már létre is jött ez a fajta szövetség és Peiszisztratosz dinasztiájának utolsó tagjára fente a fogát. A türannoszok Hisztiaiosz tanácsa szerint jártak el, és nem nyúltak a hídhoz.
   Dareiosz épségben hazaérkezett. Thrákiai ezüstbányákkal jutalmazta Hisztiaioszt. Így azonban Milétosz és a thrák birtokok ura már nem egyszerűen egy volt a sok türannosz közül: nagy hatalmú királlyá vált. Az elővigyázatos Dareiosz két fiával meghívta Szuzába, s vendégként ott is tartotta őket. A művelt, tettre kész Hisztiaiosz nem vendégsorsra termett... Minderről azért teszek említést, hogy érthető legyen majd az úgynevezett perzsa háborúk története.
   Az iskolában időm java részét a görög túszokkal töltöttem. A mágusok eltiltottak a görög beszédtől, de ha hallótávolságon kívül voltak, csakis az anyanyelvünkön szóltunk egymáshoz.
   Egy hideg téli napon a kőkeményre fagyott földön ültünk Milónnal, és gerelyhajítással foglalatoskodó osztálytársainkat figyeltük. Perzsa módra vastag nadrágot s alatta három bugyogót viseltünk, így nem fáztunk. Az öltözékemre mindmáig sokat adok, és gyakran tanácsolom görög ismerőseimnek is, hogy kövessék példámat. De a görögök nem képesek megérteni, hogy a több könnyű rétegből álló ruha télen melegít, nyáron hűsít. A görögök vagy meztelenül járnak, vagy verítékszagot árasztó gyapjúba burkolóznak.
   Milónnak apjától öröklött hajlama volt az intrikára, ha tehetsége nem is. Szinte kéjelegve avatott be az udvari pártoskodás rejtelmeibe. - Mindenki azt akarja, hogy Dareiosz halála után Artobazanész lépjen a trónra, mert ő a király legidősebb fia. Artobazanész nagyapja, Gobrüasz mindmáig úgy tartja, hogy neki járt volna a trón, nem Dareiosznak, de a többi öt nemes választása Dareioszra esett.
   - Hát persze. Hiszen Dareiosz Akhaimenida, a nagy Kűrosz unokaöccse.
   Milón szánakozó pillantást vetett rám. Igen, Szuzában a gyerekek sem mentek a szomszédba egy-egy szánakozó pillantásért. Minden udvarban így van: még a kisfiúk is szeretnek nagy titkok birtokába jutni.
   - Dareiosz - mondta Milón - ugyanúgy nem rokona Kűrosznak, mint ahogy te meg én sem. Igaz, a perzsa nemesek mind rokonok. Bizonyára csörgedezik benne némi Akhaimenida-vér, ugyanúgy, ahogy perzsa anyám révén bennem is, benned meg az atyád révén. Persze, benned nem is, mert a Szpitamák nem igazi nemesek. Sőt még csak nem is perzsák.
   - A mienk nagyobb bármely nemes családnál. Mert szent - szólalt meg bennem a próféta unokája. - A Bölcs Mindenható kiválasztottjai vagyunk: személyesen szólt hozzám...
   - Tényleg tudsz tüzet nyelni?
   - Tudok - mondtam. - És be is tudom lélegezni, ha isteni sugallat hatása alatt állok vagy ha nagyon mérges vagyok. De ha Dareiosz nem rokona Kűrosznak, hogyan lett ő a Nagy Király?
   - Úgy, hogy a saját két kezével ölte meg a mágus kamarást, aki az egész világot azzal bolondította, hogy Kűrosz fia.
   - Hátha az a mágus tényleg Kűrosz fia volt? - Zsenge korom ellenére is volt már némi fogalmam az életről.
   Milón egyszer csak nagyon görög - dór-görög - arcot vágott. Kék szeme kerekre tágult, piros ajka szétnyílt. - Ekkorát csak nem hazudnak?
   - Előfordul. - Most én adtam a világfit. - Én nem hazudhatok, mert Zoroaszter unokája vagyok. - Fensőséges voltam és ellenszenves. - De mások hazudhatnak és hazudnak is.
   - Hazugnak nevezed a Nagy Királyt?
   Láttam a csapdát és ügyesen kikerültem. - Dehogyis. Ezért lepett meg, amikor az előbb te hazugnak nevezted. Hiszen Dareiosz Akhaimenidának és Kűrosz rokonának mondja magát, tőled meg azt hallottam, hogy nem az.
   Milón zavarba jött és megrettent. - A perzsa nemesek, mint amilyen az anyai nagyapám, nem hazudhatnak. Ugyanígy az athéni türannoszok sem, mint amilyen én vagyok.
   - Vagyis mint amilyen az unokabátyád volt.
   - Ma is az. Ma is mi vagyunk Athén uralkodói. Mert Athén semmi sem volt, mielőtt nagyapám, Peiszisztratosz türannosz nem lett. Mindenki tudja, hogy így van, bármit fecsegnek is a népgyűlésen a demagógok. Szóval, a Nagy Király Akhaimenida, ha egyszer maga mondja. Hiszen nem hazudhat. Csak annyit akartam mondani, hogy mindannyian Akhaimenidák vagyunk. Az Akhaimenidák rokonai. Elsősorban Gobrüasz és családja, meg Otanész és családja, meg...
   - Akkor biztos félreértettelek. - Nem akartam sarokba szorítani. Szuzában jó, ha az ember még idejében kitanulja az udvaroncmesterséget, lehetőleg, még mielőtt kiserkenne a szakálla. Életveszélyes hely ám az udvar: egyetlen rossz lépésért az életével fizethet az ember, vagy még annál is többel.
   Már annak előtte is rengeteget hallottam róla, hogyan döntötte meg Dareiosz Kűrosz álfiának uralmát. De azt még senki sem merte hangosan kimondani a jelenlétemben, hogy Dareiosz nem is volt rokona Kűrosznak. így hát fontos dolgot tudtam meg a butácska Milóntól.
   Dareiosz tehát éppoly trónbitorló volt, mint a mágus, akinek helyére ült: s ez sok tekintetben magyarázatot adott az udvari pártoskodásra. Most már érthettem, miért követelte egykor magának a trónt Gobrüasz, Dareiosz apósa. Hiszen kettejük közül ő volt az idősebb. Egyike volt a Hatoknak, és éppoly előkelő nemes volt, mint Dareiosz. Csakhogy a veje túljárt az eszén. Gobrüasz azzal a feltétellel fogadta el Dareioszt királynak, hogy unokája, Artobazanész fogja követni a trónra. Dareiosz azonban hamarosan Kűrosz lányát, Atosszát is feleségül vette. Két évvel később, pontosan az én születésem napján, fiuk született, Xerxész. Ha Dareiosz rokonsága az Akhaimenidákkal kétes volt is, annál kevesebb kételyre adott okot fiának, Xerxésznek származása. Nagy Kűrosz unokája volt, tehát Akhaimenida.
   Xerxész születésekor az udvar két pártra szakadt, az egyik Atossza királyné, a másik Gobrüasz lánya köré tömörült. A Hatok inkább Gobrüasz pártját fogták, a többi nemes meg Atossza mellé állt, akárcsak a mágusok. Anyám szerint Dareiosz szándékosan ugrasztotta egymásnak az udvar tagjait, abból az ésszerű megfontolásból, hogy a pártoskodással leköti őket, s így nem fognak őellene szövetkezni. Túlságosan egyszerű volna így. Dareioszról pedig sok minden elmondható, de az nem, hogy egyszerű észjárású lett volna. Mindenesetre tény, hogy Dareiosz hol az egyik pártot bátorította, hol a másikat.
   Szuza közben egy másik fontos küzdelemnek is színtere volt. Mivel a mágusok többsége ördögimádó volt, megkeserítették a Zoroasztert követő mágusok maroknyi csapatának életét. A Hazug követői Atossza királynőt tudhatták maguk mögött, az Igaz hívei pedig a Nagy Király támogatására számíthattak. Csakhogy Dareioszt sohasem lehetett szaván fogni. Szeretettel emlegette nagyapámat, majd egyszer csak pénzt adott a zsidóknak, hogy újjáépítsék jeruzsálemi templomukat; a babülóniaiaknak, hogy rendbe hozzák Bél-Marduk templomát, és így tovább.
   Gyerek lévén nem játszhattam tevőleges szerepet e vallási háborúban, jelenlétemet mégis sértőnek érezték az ördögimádók. Anyámmal együtt azért tartottak a hárem nyomorúságos baromfiudvarába zárva, mert Atossza királynő velük tartott. Hüsztaszpész azonban kiszabadított bennünket. Úgy tudom, levélben érdeklődött fiától, milyen az előmenetelem az udvari iskolában. Ennek a levélnek köszönhetem, hogy felvettek a második csoportba. S azt is, hogy Laisszal együtt megmenekültem az úgynevezett láztól, egy titokzatos betegségtől, amely mindenkit elpusztít, akinek nagy hatalmú ellenségei vannak az udvarban.
   Egy napsütéses tavaszi reggelen ismét változás állt be az életemben, döntő változás, mégpedig a puszta véletlen jóvoltából, már ha számításon kívül hagyjuk a sorsot: az egyetlen istenséget, amelyet a jelek szerint a görögök is komolyan vesznek.
   Óra alatt történt. Keresztbe tett lábbal ültem a terem végében. Mindig is igyekeztem észrevétlen maradni, rendesen sikerrel. Az egyik mágus unalmas fejtegetését hallgattuk valamelyik vallásos szövegről. Már nem emlékszem, melyikről. Alighanem az Anahita, görög nevén Aphrodité termékenységéről szóló számtalan himnusz egyike lehetett. Köztudomású volt az udvarnál, hogy Atossza nagy Anahita-tisztelő, a mágusok pedig mindig a hatalmasok kegyeit keresik.
   A tanító jelére az osztály kórusban kezdte zengeni Anahita dicséretét. Én nem. Valahányszor egyik vagy másik déva dicshimnuszát kellett énekelni, hallgatással tüntettem, s a mágus tanítók mindig úgy tettek, mintha nem vennék észre. Nem úgy ezen a reggelen.
   A mágus egyszer csak abbahagyta a kántálást. Mindenki elhallgatott. A vénember egyenesen a szemembe nézett. Véletlenül történt, vagy a sors akarta így? Sohasem fogom megtudni. Csak annyit tudok, hogy kihívásnak vettem a pillantását. Felálltam. Kész voltam... nem is tudom, mire. Felvenni a kesztyűt, azt hiszem.
   - Nem énekeltél velünk, Kűrosz Szpitama.
   - Nem, mágus, nem énekeltem.
   Döbbent tekintetek meredtek rám. Milón szája tátva maradt. Soha még ilyen tiszteletlenséget.
   - És miért nem?
   Abba a pózba helyezkedtem, amelyben ezerszer láttam nagyapámat a baktrai tűzoltár előtt. Egyik lábammal egy lépést óvatosan előreléptem, két karomat előrenyújtottam, tenyeremet az égnek fordítottam.
   - Mágus! Zoroaszter hangját igyekeztem utánozni. - Csakis a halhatatlan, ragyogó, gyors lovú Napnak nyújtok áldozatot. Mert amikor a Nap felkel, a Bölcs Mindenható Földje megtisztul. Megtisztul a folyóvíz. Megtisztul a kút vize. Megtisztul a tengervíz, megtisztul a tó vize. Megtisztul az Úr minden teremtménye.
   A mágus hevesen maga elé kapta a kezét, mint aki el akarja hessegetni a gonosz szellemet, diáktársaim pedig szörnyülködve, megrettenten bámultak rám. Még a legnehezebb fejű is megértette, hogy a gyors lovú Napot hívom le az égből tanúságot tenni.
   - Ha a Nap nem kelne fel - fogtam hozzá a megidézés befejező részéhez -, a dévák mindent lerombolnának ezen a világon. De aki áldozatot mutat be a halhatatlan, ragyogó, gyors lovú Napnak, abban nem tehet kárt sem a sötétség, sem a dévák, sem a láthatatlanul lopakodó halál.
   A mágus varázsigéket mormolt, hogy elhallgattasson.
   De akkor sem tudtam volna abbahagyni, ha akarom. Zengő hangon szegeztem szembe a Hazuggal az Igazat. - És mivel Ahrimannak és minden Gonosznak a pártján állsz, azt kérem az Úrtól, pusztítson el még a hosszú uralkodás ideje alatt…
   Nem tudtam befejezni az átkot.
   A mágus sikítva rohant ki a teremből, a többiek utána.
   Emlékszem, hosszasan álltam még egyedül az osztályteremben, és reszkettem, mint a nyárfalevél a téli szélben.
   Fogalmam sincs róla, hogy kerültem vissza az udvarba, ahol az egykori baromfiak lelke kísértett.
   De azt már tudom, hogy szavaim és cselekedetem híre bejárta az egész királyi palotát, egyik végétől a másikig, és hogy alkonyat előtt megparancsolták, keressem fel Atossza királynőt.
   
             4/Azt mondják, s el is hiszem, hogy nincs olyan ember, aki a szuzai palota minden folyosójáról tudná, hová vezet. Azt is beszélik, hogy éppen tízezer szoba van a palotában, de ebben már nagyon is kételkedem. Fogadok, hogy Hérodotosz a helyemben úgy adná tovább a történetet, hogy húszezer szobája van a királyi palotának.
   Emlékszem, hosszú utat, akkor úgy éreztem, legalább egy mérföldet tettünk meg szűk, dohos, rosszul megvilágított folyosókon, s a lábam alatt a padlón vörös foltok éktelenkedtek. Mindezenközben egyetlenegyszer sem léptünk ki az asszonyok számára fenntartott palotarészből, amelyből nemsokára el kellett költöznöm: hétéves korukban a perzsa fiúkat eltávolítják a háremből, és családjuk férfitagjaira bízzák őket. Mivel Szuzában Laiszon kívül nem volt rokonom, megengedték, hogy jóval hosszabb ideig, kilencéves koromig vele lakjam. Nem mintha Laisz-szal valóban a háremben laktunk volna. Csakis a szolgálókkal volt dolgunk, nyomorúságos szárnyépületünkben soha egyetlen udvarhölgy nem jelent meg.
   Atossza királynő lakosztályának ajtajában két rendkívül magas és sovány babülóniai herélt fogadott. Az egyik kioktatott a teendőkről: egy míves indiai szőnyegen arcra borulva kell várnom a királynőt. Amikor belép, elébe kell kúsznom és meg kell csókolnom a jobb lábát. Ha nem mondja, hogy álljak fel, arcra borulva kell megvárnom a kihallgatás végét, majd kúszva kell a szőnyegen át kihátrálnom az ajtón. A szemébe néznem nem szabad. Így kell a kérelmezőnek a Nagy Király vagy képviselője elé járulnia. A királyi család tagjainak és a nemeseknek kétrét kell görnyedniük az uralkodó előtt, és alázatuk jeléül meg kell csókolniuk a jobb kezét. Ha a Nagy Király jókedvében van, azzal tünteti ki kedvenceit, hogy az orcáját nyújtja csókra.
   Dareiosz udvarában különösen szigorúak voltak az előírások, így van ez mindig, amikor az uralkodó nem trónörökösnek született. Dareiosz fia, Xerxész alatt, jóllehet az udvar sokkal csillogóbb volt, mint atyja idejében, a formaságok jóval kevésbé voltak merevek. Xerxész atyja is, nagyatyja is Nagy Király volt, neki tehát nem kellett emlékeztetnie a világot nagyságára. Mindazonáltal gyakran gondoltam rá, hogy ha neki is annyi baja lett volna a hatalom megszerzésével, mint atyjának, akkor talán ő is éppoly hosszú életű lehetett volna. De a sorssal szemben, ahogy az athéniak minduntalan emlékeztetnek rá méregdrágán színre vitt tragédiáikban, az embernek nincs esélye. Ha teszem azt, valaki kopasz, lehet akármilyen hírneves férfiú, egyszer csak megjelenik a feje felett egy sasmadár, és a koponyájára ejt egy kőkemény teknőcöt.
   Laisz szerint már nyolcéves koromban rendkívüli gyermek voltam, Zoroaszter igaz örököse, és így tovább. Anyám persze elfogult, de mások is állítják, hogy rendkívül merészen és magabiztosan viselkedtem. Ha ezt a benyomást keltettem, igencsak rátermett komédiás lehettem, mert úgyszólván állandó rettegésben éltem.
   A szokásosnál is jobban rettegtem azon a fagyos estén, amikor a vörös-fekete mintás szőnyegen hasalva, kalapáló szívvel vártam, hogy belépjen a királynő.
   A kis szoba egyetlen bútordarabja egy ezüst lábtartós elefántcsont szék volt, egyetlen dísze pedig Anahita istennő kis szobra. A szoborral szemben egy füstölőben tömjén izzott. Súlyos, illatos levegő hatolt az orromba, és nem tudtam úrrá lenni reszketésemen. Tudtam, hol járok: a dévaimádó kezében vagyok.
   Velem szemben kinyílt egy faragott cédrusfa ajtó. Atossza királynő halk ruhasuhogás közepette belépett a szobába, és leült az elefántcsont székre. Kúszva feléje indultam, orrom hegyét ide-oda nyomta a szőnyeg durva fonata. Végül a lábtartón megpillantottam két egymáshoz simuló aranypapucsot. Fejvesztettségemben a bal oldalit csókoltam meg. De a királynő semmi jelét nem adta, hogy észrevette volna baklövésemet.
   - Állj fel. - Atossza hangja csaknem olyan mély volt, mint egy férfié. A régi ansani udvar előkelő óperzsa nyelvjárásában beszélt, ezt a fajta kiejtést manapság már nemigen hallani Szuzában, de másutt sem. Atosszát hallgatva - mondogatták az öreg udvaroncok - az ember a néhai Kűrosz hangját vélte hallani.
   Óvakodtam tőle, hogy egyenesen ránézzek, de a szemem sarkából azért megfigyeltem. Lélegzetelállító látvány volt. Nálamnál alig volt nagyobb, törékeny babára hasonlított, s nyakára sehogy sem illett hatalmas Kűrosz-feje. Akhaimenida-metszésű orra olyannyira emlékeztetett udvarunk egyik kakasára, hogy szinte arra számítottam, az orrnyergén fedezem majd fel az orrlyukát.
   Atossza vörösre festette haját, de az is lehet, hogy parókát viselt. Nagy, világosszürke szemének fehérje nem is fehér volt, hanem olyan tűzvörös, akár a haja. Valami gyógyíthatatlan kór támadta meg a szemét, de szerencséje volt: nem vakult meg. Arcát vastag fehér zománc borította, a szóbeszéd szerint azért, hogy elrejtse szakállát. Aprócska kezének minden ujját súlyos gyűrűk díszítették.
   - Atyám, a Nagy Király után neveztek el. - Az ősi udvari etikett szerint a királyi család tagjai nem kérdezhettek. És aki nem volt járatos az udvari szokásokban, könnyen zavarba jöhetett, mert a kérdések mindig állításnak hangzottak, s a válaszok mindig kérdésnek.
   - A Nagy Király után neveztek el. - Aztán elsoroltam Atossza összes címét, az ajánlottakat is, nemcsak a kötelezőket. Laisz gondosan felkészített a kihallgatásra.
   - Ismertem apádat - mondta a királynő, amikor a címek végére értem. - De a nagyapádat nem.
   - A Bölcs Mindenhatónak, az Egyetlen Teremtőnek prófétája volt.
   Futó pillantást vetett Anahita mosolygó szobrára. Közöttünk az izzó tömjén füstje kék kígyóként tekeredett a magasba. Könnyezni kezdtem.
   - Ezt mondtad a tanteremben is. Megrémítetted tanítódat. Most pedig mondd el az igazat, kisfiam. Megátkoztad? - Akárhogy vesszük is, ez bizony kérdés volt. Az új udvar stílusában.
   - Nem, Nagy Királynő. Nincs meg hozzá a hatalmam... Tudtommal - tettem hozzá. Azért ezt a fegyvert nem akartam kiadni a kezemből. - Mindössze a Bölcs Mindenhatónak s fiának, a Tűznek szolgája vagyok. - Valóban ennyire bölcs lettem volna, ilyen csodagyerek nyolcéves koromban? Dehogyis. Csakhogy Laisz alaposan felkészített: elhatározta, hogy nemcsak életben marad Szuzában, hanem hatalomra is szert tesz.
   - Atyám, a nagy Kűrosz király napimádó volt. Vagyis tűzimádó. De a többi nagy istennek is hódolt. Újjáépítette Bél-Marduk templomát Babülóniában. Templomot épített Indrának és Mithrasznak. Anahita istennő jó szívvel volt iránta. - Atossza a bronzszoborhoz fordult és meghajtotta fejét. A bálvány nyakát frissen szedett nyári virágból font koszorú díszítette. Valamiféle baljós varázslatot láttam ebben. Nem tudtam, hogy Szuzában melegházi kertészet van, s télen is nyílnak benne virágok, még a médek vezették be ezt a fényűző szokást.
   Atossza a nagyapámról kérdezett. Elmondtam, amit tudtam jelenéseiről. A halálát is elbeszéltem. Kivált az tett rá nagy hatást, hogy a saját fülemmel hallottam a Bölcs Mindenható hangját.
   Atossza és mágusai a Hazug követői voltak ugyan, mégis kénytelenek voltak elismerni, hogy a Bölcs Mindenható kivételesen hatalmas isten, ha másért nem, azért, mert maga a Nagy Király az egész földkerekségen hirdette, hogy koronáját és győzelmeit a Bölcs Mindenhatónak köszönheti. Atossza nemigen szállhatott szembe férjével, Dareiosszal, fölöttébb óvatosan foglalt hát állást vallási ügyekben.
   - Zoroasztert valósággal bálványozzák errefelé - mondta nem nagy meggyőződéssel. - És persze te magad és édesanyád is... - Atossza összevont szemöldökkel kereste a megfelelő szavakat. Végül egy ősi, előkelő perzsa fordulattal fejezte be a mondatot, görögre nem fordítható le, de jelentése körülbelül ennyi: ...nagyon kedvesek vagytok nekünk, mintha csak a rokonaink volnátok.
   Földig hajoltam, s közben azon töprengtem, vajon mit kell most mondanom. Anyám nem készített fel ily nagy kegyre.
   De Atossza nem is várt tőlem választ. Hosszasan nézett rám különös kék-vörös szemével. - Úgy határoztam, hogy jobb szálláshelyre költöztetlek benneteket. Feltétlenül mondd meg anyádnak, mennyire meglepett, amikor megtudtam, hogy a régi palotában laktok. Tévedés történt. Akik elkövették, meglakoltak érte. Azt is megmondhatod neki, hogy még mielőtt az udvar Ekbatanába költözik, fogadni fogom. Úgy határoztam továbbá, hogy az udvari iskola első csoportjában fogsz tanulni. A királyi hercegekkel együtt.
   Alighanem kimutattam elragadtatásomat, mert a királynő arca elkomorodott.
   Évekkel később, amikor már barátságot kötöttünk Atosszával, elmondta, hogy valójában nem neki, hanem magának Dareiosznak köszönhettük a változást. Laisz egyik üzenete valahogy mégiscsak eljuthatott Hüsztaszpészhez, ő dühödten sietett panaszra a fiához, az meg elrendelte, hogy Atossza rangunkhoz méltón bánjon velünk.
   - Csakhogy - mondta húsz évvel később Atossza, és rám villantotta elragadó fekete fogú mosolyát - eszemben sem volt engedelmeskedni a Nagy Királynak. Ellenkezőleg, anyáddal együtt el akartalak veszejteni. Mert hiszen a gonosz mágusok befolyása alatt voltam. Ugye szinte hihetetlen? Megmérgezték az eszünket, hogy távol tartsanak a Bölcs Mindenhatótól, Zoroasztertől és az Igaztól! Bizony, a Hazugot szolgáltam!
   - És szolgálod ma is! - Négyszemközt sok mindent megengedtem magamnak Atosszával szemben, s ő remekül mulatott rajta.
   - Dehogy szolgálom! Atossza csaknem elmosolyodott. - Tudod, mi mentette meg az életedet? Az a botrány a tanteremben. Addig alig tudott valaki rólad és az anyádról. De amikor híre kelt, hogy Zoroaszter unokája az udvarban van és átkokat szór a mágusokra... Nos, egyszerűen nem tudtuk volna titokban tartani a dolgot. Úgy értem, ha anyáddal együtt egy kút fenekén találnak megfojtva - ez volt a szándékom, mert a láz túl sokáig tart -, Dareiosz többi felesége engem vádolt volna, és így magamra haragítottam volna a királyt. Ezért hát taktikát kellett változtatnom. Anyád az életéért harcolt, meg a tiedért, én pedig azért, hogy legidősebb fiamat Dareiosz örökösévé tegyem. Ha kiestem volna Dareiosz kegyéből, nem a fiam örökli a perzsa birodalmat, hanem Artobazanész, pedig az ereiben nincs egy csepp királyi vér sem, ugyanúgy, ahogy Dareiosz ereiben sem volt.
   - És a nagy Kűrosz ereiben sem - tettem hozzá. Atosszával lehetett tréfálni, ha az ember tudta a mértéket.
   - Kűrosz a felföldi törzsek uralkodócsaládjának sarja volt - válaszolta Atossza derűsen. - Akhaimenidának született. Ansan urának. Ami pedig a világ többi részét illeti... Nos, annak rendje és módja szerint meghódította, és ha fia, Kambüszész meg nem hal, akkor Dareioszból nem lett volna király. De ami elmúlt, elmúlt. Ma Xerxész a Nagy Király, a lehető legjobban alakultak tehát a dolgok.
   Mint tudjuk, Atossza korán örült. A dolgok végül mindig a lehető legrosszabbul alakulnak. Ilyen rossz a természetük.
   Laisszal az új palotába költöztünk. Ekkor tudtuk csak meg, hogy addig a régi palota konyhájának egyik helyiségében laktunk. Jóllehet most már az iskola első csoportjába jártam, Xerxésszel, akivel egy napon születtem, csak nyáron találkoztam először, miután az udvar Ekbatanába költözött.
   Mint kiderült, az udvari iskola első csoportja nemigen különbözött a másodiktól, azon kívül, hogy itt nem voltak görög beszélgetőtársaim. Hiányoztak. Nem mondhatnám, hogy rosszul bántak velem a perzsa nemesifjak, de azt sem, hogy nagyon otthon éreztem volna magam közöttük. Szó, ami szó, nem is voltam otthon. Elsősorban is nem voltam nemes. Másodsorban pedig a tanítókat és a diákokat egyaránt feszélyezte a jelenlétem, mivel Zoroaszter unokája voltam.
   Természetfeletti hatalmat tulajdonítottak nekem, amiért azon a bizonyos napon megátkoztam a vén mágust, s bár kezdetben váltig tagadtam, hogy más volnék, mint a többiek, csakhamar rájöttem, hogy a hatalom titka - illetve ebben az esetben a varázserőé - nem a tapasztalásban, hanem a hitben rejlik. Ha egyszer iskolatársaim csodatevőt akarnak látni bennem, nem állok útjukba. Olykor hasznosnak találtam továbbá, ha hirtelen megpillantom a Bölcs Mindenhatót. Ilyenkor a mágus tanítók hátán végigfutott a hideg, és semmi pénzért nem szólítottak volna fel, hogy felmondassák velem az utálatos leckét. Mindent egybevetve nem vált káromra ez a színészkedés. Ha már nincs az embernek az udvarnál nagyhatalmú pártfogója, a legjobb, ha a Bölcs Mindenható védelme alá helyezi magát.
   Atossza királynő megtartotta ígéretét. Még mielőtt az udvar Ekbatanába költözött volna, fogadta Laiszt. El volt ragadtatva tőle, hogy Laisz nem untatta az Igazról és a Hazugról szóló fejtegetésekkel. Laisznak mindig is megvolt az az adottsága, hogy tudta, mit akarnak tőle hallani. Bárkit képes levenni a lábáról. Ő azt mondaná, a boszorkányság teszi, de szerintem egyszerűen eszesebb, mint mások: és ennél persze nincs nagyobb varázslat.
   Minthogy a királynő szentül hitt a boszorkányságban, Laisz mindenféle bájitalokkal, varázsigékkel s egyéb thrák zagyvaságokkal rávette, hogy ne nevezze nevükön a titokzatos bájitalokat és mérgeket. S jóllehet Laisz a királynő védelmét élvezte, mégiscsak az alapozta meg a helyzetét az udvarban, hogy a fia minden déva s még inkább mindenféle titkos mágiák ostorának, Zoroaszternek unokája. Reám nézve mindebből annyi következett, hogy ha azon kaptam Laiszt és a királynőt, hogy egy füstölgő üstbe bámulnak és varázsigéket mormolnak, elfogadtam Laisz magyarázatát, miszerint valamiféle egzotikus gyógyfűvel kísérleteznek. Már gyerekkoromban megértettem, hogy az udvarnál hallgatni kell a kellemetlen dolgokról. Akkor sohasem lesz belőlük - mintegy... igen, varázsszóra - bordák közé hatoló éles kés, sem pedig lassan ölő méreg.
   
             5/Az udvar négy csoportban hagyta el Szuzát. Mivel mindig a hárem halad a leglassabban, a nők és a heréltek indultak el elsőként. Mondanom sem kell, hogy Laisz Atossza kíséretében utazott, hordszéken. Anyámból időközben fontos udvari személyiség lett. A hárem után indították útnak a Nagy Király kincstárát és bútorait, továbbá a kamara hivatalnokait, tengernyi irattárukkal. Végül a legfőbb állami tisztségviselők, a törvényhozók, a nemesek és a Nagy Király ültek lóhátra vagy harci szekérre. Milón jóvoltából a nemesekkel együtt utaztam egy négylovas harci szekéren.
   Nem sokkal az után, hogy az udvari iskola első csoportjába kerültem, Thesszalosz elérte, hogy fia, Milón is ott tanulhasson, azon az alapon, hogy Athén türannoszának unokaöccse egyenrangú bármely perzsa nemessel vagy pappal. Így aztán Milón is velünk járt iskolába, s végre ismét volt kivel görögül beszélnem. Ugyancsak Thesszalosz ragaszkodott hozzá, hogy vele és Milónnal utazzam Ekbatanába.
   Napkeltekor hagytuk el Szuzát. A Zagrosz-hegység olvadó havától mindkét folyó megáradt. De egy hónappal később, amint az ár levonult, a sebes vizű, tajtékzó folyó helyén épp csak egy ér maradt az agyagos mederben. Éveket töltöttem Indiában, de olyan forróságot, mint Szuzában nyáridőben, sehol sem tapasztaltam. Olyan hideget sem, mint Szuzában télen, pedig átkeltem a Himaláján.
   Thesszalosz maga hajtotta a szekér elé fogott négy lovat. Egy ízben megnyerte az olümpiai játékokon a kocsihajtó versenyt, s ugyanolyan terhes-dicsekvően tudott erről beszélni, mint Kalliasz. Ezek a négyévenként megrendezett olümpiai játékok valahogy még a legokosabb görögöket is megbolondítják. Meggyőződésem, hogy ha Thesszalosznak választania kellett volna, Athén türannosza legyen-e vagy pedig a harminckilencedik olümpiai játékok győztese, hát az olajágkoszorút választotta volna.
   A hárem lassú hordszékei és szekerei vagy tizenkét nap alatt teszik meg a Szuzából Ekbatanába vivő utat. A versenyhajtó, két kisfiúval a szekéren, négy nap alatt. Egyébként akkor láttam először, micsoda remek úthálózat építésébe fogott bele Dareiosz. Szuzából nemcsak északra, hanem délnyugatra és keletre is vezet országút. Tíz-tizenöt mérföldenként postaállomást talál az utas, mellette fogadókat és istállókat. A postaállomások köré lassan kisebb falvak épülnek.
   Utunk első állomásán az ezernyi virágzó gyümölcsfa fehér és rózsaszín szirmain át egy új település faházaira esett a pillantásom. Szuza fölött rendkívül termékeny a föld.
   Thesszalosz rangjára való tekintettel a fogadós külön szobába vezetett bennünket. Szűkös, alacsony mennyezetű és döngölt padlójú helyiség volt. Az alacsonyabb rangúak az istállókban, pajtákban vagy csak úgy a csillagos ég alatt töltötték az éjszakát.
   A nemes rangú férfiak rendszerint sátrat, bútort és szolgákat visznek magukkal az útra, de Thesszalosz azt akarta, hogy úgy utazzunk, „ahogy az igazi katonák. Mert végül is mindketten azok lesztek”.
   - Kűrosz nem - mondotta Milón. - Ő pap lesz. Folyton csak imádkozik és átkokon töri a fejét.
   Milónnak nem sok emléke lehetett szülővárosáról, mégis az athéniak gunyoros stílusában beszélt. Úgy látszik, az embernek a vérében van az ilyesmi.
   Thesszalosz érdeklődve nézett rám: - Mágusnak születtél?
   - Nem, nem mágusnak. Perzsa...
   - Nem is perzsa, hanem méd - szólt közbe Milón tapintatlanul. Az udvarban illetlenségnek számított emlegetni, hogy a Bölcs Mindenható egy ragai médet küldött Perzsiába, hogy megtérítse a perzsákat. Bármit állítanak is családunk egyes tagjai, Zoroaszter ereiben nem volt egy csepp perzsa vér sem. De azt sem hinném, hogy médek volnánk. Szerintem valamilyen igazán ősi népségtől származhatunk; az asszíroktól vagy a khaldeusoktól, talán egyenesen a babülóniaiaktól. A Szpitamák sokkal sötétebb bőrűek, szúrósabb szeműek, egzotikusabbak, semhogy médek lehetnének. Kivéve engem. Laisz szőke haját, görögös küllemét örököltem.
   Thesszalosz meggyújtotta a faszenet a serpenyő alatt, majd zúzott gabonából és vízből katonaételt főzött vacsorára. Az eredmény határozottan hasonlított a napszárította tehénlepényre, s bizony az íze is olyan volt.
   - Nagy a ti örökségetek - mondta Thesszalosz. Szemrevaló férfi volt. Ifjúkorában milétoszi perzsa lányt vett feleségül. Abban az időben az athéniak még nem ellenezték úgy a vegyes házasságokat, mint manapság, de azt mondogatták, hogy ha már uralkodóházunk egy tagja perzsa asszonyt választ, illett volna, hogy legalább a királyi ház sarja legyen az ara.
   Azt hallom, hogy Thesszalosz szenvedélyesen szerette feleségét, márpedig athéniról lévén szó, ez korántsem mindennapos dolog. Forróvérű férfi volt, annyi biztos. A későbbi türannosz-gyilkos Harmodioszhoz például egykor olyan vad - igaz, rövid életű - szerelem fűzte, hogy az egész athéni történelem menete megváltozott tőle.
   Azt hiszem, nincs élő ember, aki pontosan tudná, hogyan is történt. Az ilyen dolgokban általában jól tájékozott Elpiniké úgy tudja, hogy mind Thesszalosz, mind féltestvére, Hipparkhosz halálosan szerelmes volt Harmodioszba, ebbe a szép és fiatal tanagrai atlétába. Harmodiosznak természetesen hízelgett, hogy Athén türannoszának két fivére is ostromolja szerelmével. No meg aztán kacér ifjú volt ez a Harmodiosz. Hivatalosan egy másik tanagrainak, egy Arisztogeiton nevű lovastisztnek volt a szeretője. És ahogy Athénban ilyenkor történni szokott, mindenki mindenkivel hajba kapott. Arisztogeiton haragra gyúlt a türannosz két öccse ellen, Thesszalosz pedig a fivérére fújt tüzet, amiért az el akarta tőle szeretni a fiút. Maga Harmodiosz pedig... Csakis az athéniak szeretnek rágódni az ilyen kibogozhatatlan ügyeken. Tagadhatatlan viszont, hogy e szerelmi bonyodalmak végül is megváltoztatták a történelem folyását.
   Hipparkhosz nyilvánosan megsértette Harmodiosz szűz húgát. Azt mondta, reméli, nem olyan ledér, mint a bátyja. A dühöngő Harmodiosz erre régi szeretőjéhez, Arisztogeitonhoz fordult, s ketten megfogadták, hogy bosszút állnak a sértésért. A nagy panathénaián rendezett ünnepi játékokon Harmodiosz és Arisztogeiton megölte Hipparkhoszt, sőt Hippiaszra is kezet emeltek, s hajszál híján meg is gyilkolták. A két merénylőt haladéktalanul kivégezték, a türannosz hatalma mégis megrendült. Hippiasz olyan kényesnek ítélte meg helyzetét, hogy kénytelen volt Szuzába küldeni Thesszaloszt, és szövetséget ajánlani Dareiosznak. Ám közben a dolgok kicsúsztak az ellenőrzése alól. Peiszisztratosz családját elűzték, s a szerelmeseknek szobrot emeltek az Agorán. Azután amikor Xerxész meghódította Athént, hazavitette a szobrokat Szuzába, s tanácsomra a Peiszisztratosz család emlékműve mögé állíttatta fel. A két ifjú gyilkos szobra ma is ott áll a jó türannoszoké mellett, akiknek őrült féltékenységükben az életére törtek. Athénnak azóta sem volt és nem is lesz része oly hosszú és dicső békében, mint a Peiszisztratidák alatt volt. Furcsa eset, mondhatom. Csakis Athénban történhet meg, hogy a nemi szenvedély ekkora hatással legyen a politikára.
   Démokritosz megjegyzi, hogy a perzsa udvarnál gyakran igen nagy befolyásra tesznek szert a Nagy Király kedvenc hitvesei és ágyasai. Igaz. De királynéink nem annyira nemi vonzerejük révén jutnak hatalomhoz, inkább azért, mert ők kormányozzák a három házból álló háremet, s mert a király hitvese az uralkodóétól független, nagy összegű jövedelmet élvez. Végül a királyné közvetlen kapcsolatban áll a kamarát irányító heréltekkel. Senkit sem ismerek, aki Xerxésznél fogékonyabb volna a női szépségre, de egyetlen példát sem tudnék felidézni, amikor a Nagy Király magántermészetű vonzalmai a közügyekre is hatással lettek volna. Illetve mégis volt egy eset, de már az életének vége felé. Ha az enyém elég hosszú lesz, elmesélem.
   Miközben a katonalepényt majszoltuk, váltig bizonygattam Thesszalosznak, hogy márpedig katona akarok lenni.
   - Nincs is jobb a katonaéletnél - mondta Thesszalosz. - Meg fontosabb sincs. A mai veszedelmes világban az ember tudjon harcolni. Vagy hadat vezetni. - Ráfújt az izzó parázsra. - Vagy hadat állítani - tette hozzá szomorúan.
   Mindnyájan tudtuk: Thesszalosz képtelen volt rávenni Dareioszt, hogy Hippiasz segítségére siessen. Akkoriban Dareiosz nem sokat törődött a görög világgal. Hatalma alá tartoztak ugyan a kisázsiai görög városok, továbbá fennhatóságot gyakorolt jó néhány sziget, például Szamosz felett, de a nyugati világ nem vonzotta igazán, kivált amióta a Dunánál csatát vesztett.
   A Kelet annál inkább elkápráztatta, de csak egyetlenegyszer indított hadjáratot az Indus folyóhoz, és ettől eltekintve nem volt képes napkeletre és Távol-Keletre összpontosítani figyelmét. Akárcsak korábban Kűroszt, Dareioszt is megakadályozták ebben a világos bőrű északi lovas népek, amelyek szüntelen bolygatták határainkat. De persze ők és mi egyek vagyunk. Árja őseink vagy ezer év előtt északról özönlöttek el a termékeny síkságokat, s hajtották szolgasorba Asszíria és Babülónia mindmáig feketehajúnak nevezett népét. Mára a médek és a perzsák civilizált társadalmat alkotnak a Nagy Király vezetése alatt. Közben a sztyeppén élő rokonaink sóvár szemmel tekintenek ránk, s várják, hogy eljöjjön az ő idejük.
   Thesszalosz vágyakozva beszélt Athénról, s fiatalkorom ellenére is tudtam, hogy nemcsak úgy céltalanul. Atossza királynő anyám barátnője volt. Ami előttem elhangzik, a királynő fülébe is eljuthat. - Hippiasz jó barátja Perzsiának. Hippiasz athéni ellenségei Perzsia ellenségei is és Spárta barátai. - Thesszalosz összeráncolt homlokára vörös fényt vetett az izzó parázs. - Hippiasznak szüksége van a Nagy Király segítségére.
   A fogadó előtt kiáltás harsant: - Utat a Nagy Király küldöncének! - A futár nagy lárma közepette lovat váltott. A király futárai már abban az időben is alig egy hét alatt járták meg a Szuza és Szardeisz közötti ezerötszáz mérföldes utat. Dareiosz nemhiába mondogatta, hogy nem a hadai, hanem az útjai tartják fenn a birodalmát.
   - Egy napon Spárta szövetségre lép a fivérem athéni ellenségeivel. És akkor megtámadják Perzsiát.
   Ezt már gyerekfejjel is hajmeresztő ötletnek találtam. Perzsia világnyi birodalom volt. És jóllehet Spártáról nem sokat tudtam, azzal tisztában voltam, hogy apró, gyenge és távoli görög városállam. Tudtam továbbá, hogy a perzsák mindig legyőzik a görögöket. Ez már afféle természeti törvény.
   - Egyedül fivérem, Hippiasz áll Perzsia és Spárta között. - Nem hiszem, hogy Thesszalosz különösebben eszes ember lett volna. Közelebbről nem ismertem, mert mire felnőttem, már meghalt. Sokszor akadt viszont dolgom a bátyjával, Hippiasszal; a türannosz ugyanis Perzsiában töltötte hosszú száműzetését. Hippiasz megragadó egyéniség volt és igen művelt is.
   - Miért kell annyira tartani Spártától? - kérdeztem.
   - A spártaiak a háborúért élnek. Nem olyanok, mint a többi nép. Spárta nem is város, hanem kaszárnya. Egész Görögországot meg akarja hódítani. Irigyli Athént. A spártaiak gyűlölték atyánkat, Peiszisztratoszt, mert szerette a nép, és szerették az istenek is. Apámat ugyanis maga Athéné istennő vezette az Akropoliszra, és az egész lakosság színe előtt ruházta rá és örököseire az uralkodói címet. - Fogalmam sincs róla, valóban elhitte-e Thesszalosz ezt a legendát. Athénban ma senki sem hiszi. Hogy akkoriban elhitték-e? Kétlem.
   Valójában úgy történt, hogy Peiszisztratosz és barátai Athénénak öltöztettek egy Phüia nevű nagyra nőtt leányt. Történetesen magam is találkoztam Phüia unokájával; fűnek-fának meséli, hogyan vezette a nagyanyja Peiszisztratoszt a szent ösvényen Athéné akropoliszi templomához. A nép többsége Peiszisztratosz híve volt, és úgy tett, mintha elhinné, hogy csakugyan Athénét látja. A többiek pedig jól felfogott érdekükben hallgattak.
   Peiszisztratoszt azután annak rendje és módja szerint kiűzték Athénból. Thrákiába menekült, az ezüstbányáihoz. Egy időben nagyapámmal, Megakreónnal is barátságban volt. Peiszisztratosz csakhamar nagy vagyont halmozott fel, lefizette Lükurgosz arisztokrata pártját. Azután Megaklész kereskedő pártját is megvásárolta. Mivel a köznép pártját ő maga vezette, semmi sem állta útját, hogy visszatérjen Athénba. Boldog uralkodás után, öregkorában halt meg. Két fia, Hippiasz és Hipparkhosz követte a trónon.
   Hipparkhosz gyilkosainak indítékairól két elmélet is van - mit kettő, ezer! Egyesek szerint politikai okokból emeltek rá kezet. Mások úgy tartják, hogy egyszerűen két megveszett szerelmesről van szó. Én inkább az utóbbi változat felé hajlok. Elpiniké úgyszintén. Ahogy nemrégiben mondta, a két ifjúnak semmi köze sem volt ahhoz a hírneves családhoz, amely köré a türannoszok uralmát ellenző arisztokraták tömörültek. Természetesen az átkozott emlékű - a szó legszorosabb értelmében átkozott emlékű - Alkmaión leszármazottjaira gondolok. Alkmaión kivégeztetett egy csoportot, melynek tagjai az egyik templomban kerestek menedéket. Ezután hetedíziglen elátkozták. Mellesleg Periklész anyai ágon maga is Alkmaión leszármazottja. A szegény! A számtalan görög istenben nem hiszek, de hajlamos vagyok hinni az átok erejében. Akárhogy is, Alkmaión unokája, Kleiszthenész irányította Delphoiből a népszerű Hippiasz elleni küzdelmet.
   - Kleiszthenész veszedelmes ember - mondta Thesszalosz komoran. - Azonfelül hálátlan is, mint Alkmaión minden leszármazottja. Hippiasz, amikor átvette atyánk örökét, elöljárónak tette meg Kleiszthenészt, az pedig most Spártába utazott, hogy rávegye az ottaniakat, támadják meg Athént. Tudja, hogy csakis idegen sereggel tud kiverni bennünket a városból. Athénban alig számíthatna valakire. Népszerűek vagyunk. Nem úgy az Alkmaión-párt.
   Thesszalosz nem volt pártatlan, de ebben az egyben igaza volt. Beszélgetésünk után vagy egy évvel Kleiszthenész spártai hadak élén Athénba érkezett, és megdöntötte Hippiasz uralmát. Akkor aztán Hippiasz hűséget fogadott a Nagy Királynak, és családjával együtt Szigeionban, a Trója romjai közelében épült új városban telepedett le.
   Hippiasznak jó emberei voltak Apollón delphoi papjai. Ugyancsak vezető szerepet vitt az eleusziszi misztériumokban, ugyanott, ahol Kalliasz öröklött fáklyavivői hivatást tölt be. Állítólag minden más görögnél többet tudott a jóstudományról. A jövendőmondásban is járatos volt. Egy ízben, hamvas és szemtelen ifjúkoromban, azt kérdeztem a türannosztól, vajon a saját bukását is előre látta-e.
   - Igen - válaszolta.
   Vártam, hátha részletesebb magyarázattal is szolgál. De nem árult el többet.
   Az athéniak, ha politikai vagy erkölcsi rejtéllyel állnak szemben, előszeretettel idézik kedvenc bölcsüket, Szolónt. Őt idézem hát én is. Szólón jól látta, hogy a türannoszok uralmáért nemcsak Peiszisztratosz felelős, hanem az athéniak is. így fogalmazott. Hogyan is?
   
   Hogyha vad önkényt tűrtetek így ön-bűnötök által,
     óh, ne okoljátok mindig az isteneket! 
   Hisz ti emeltétek fel a zsarnokot ily hatalomra,
     most emiatt nyögitek kínban a súlyos igát. 
   Bár ti egyenkint róka-ravaszsággal csavarogtok,
     ámde tömegben a nép oktalan, ostoba nyáj. 
   S mert ti az ember igéző szólamait lesitek csak,
     nem láttok, ti vakok, semmit a tetteiből *
     
   * Szólón:A félrevezetett nép. Franyó Zoltán fordítása.
   
   Nem is lehetne ennél pontosabban leírni az athéniak jellemét: és a szerző maga is athéni! Csak egyvalami nincs rendjén: senki sem nyögött súlyos igát. A türannoszok népszerűek voltak, s a spártai sereg nélkül Kleiszthenész sohasem tudta volna elűzni Hippiaszt. Később, hogy megszilárdítsa hatalmát, Kleiszthenész kénytelen volt mindenféle politikai engedményeket tenni a csőcseléknek, amely korábban a türannoszokat támogatta. És mi lett az eredmény? A híres athéni demokrácia. Akkoriban Kleiszthenésznek egyetlen politikai vetélytársa volt: Iszagorasz, az arisztokrata párt vezére.
   Mindmáig, noha ötven év telt el azóta, mi sem változott: csak ma Kleiszthenész helyett Periklész van hatalmon Iszagorasz helyett pedig Thuküdidész az ellenzék vezére. Peiszisztratosz örökösei közben gondtalanul élnek a Hellészpontosz közelében fekvő birtokukon. Az egy Milón barátomat kivéve. Ő ugyanis a családjáért és a Nagy Királyért harcolva elesett Marathónnál.
   Azon az estén, amikor megszakítottuk Ekbatanába vezető utunkat, a Peiszisztratosz család lelkes híve lettem. Erről persze hallgatok a mai athéniak előtt, mert fél évszázadon át azt papolták nekik, hogy gyűlölniük kell azt a családot, melyet nagyapáink szerettek.
   Egyszer, igaz, nagyon óvatosan, mégiscsak felvetettem a dolgot Elpiniké előtt. Meglepően együttérzően nyilatkozott a türannoszokról: - Soha senki olyan jól nem kormányozta Athént, mint ők. De az athéniak jobb szeretik a zűrzavart, mint a rendet. Azután gyűlölik a nagyjaikat. Gondold csak meg, mit tettek fivéremmel, Kimónnal.
   Szánom Periklészt. Senki sem vitatja, hogy nagy ember, következésképp csúnya vég vár rá. Elpiniké szerint egy-két év múlva cserépszavazás áldozata lesz.
   Hol is tartottam? Ekbatanánál.
   Emlékezetemben a legtöbb eseményhez nem társul kép - a vakság, úgy látszik, az emlékezetet is megtámadja -, de az Ekbatanába vezető gyönyörű utat mintha ma is látnám.
   Sötét erdőn át jut az ember az ország belsejébe. És amikor már azt gondolná, hogy eltévedt, vagy a város tűnt el a föld színéről, egyszer csak, mint egy látomás, feltűnik előtte a hét különböző színű fallal kerített erődváros. Pontosan a város közepén az aranyfallal körülvett királyi palota dombja emelkedik.
   A méd felföldet sűrű erdők borítják, s a palota teljes egészében ciprusfenyőből és cédrusból épült. Emiatt a szobákban nyomasztó, áporodott szag uralkodik, és minduntalan tűz üt ki a palotában. Kívülről azonban a homlokzatot, afféle páncélzat gyanánt, zöld rézlapok fedik. Egyesek szerint a médek így akarták megakadályozni, hogy az ellenség felgyújtsa a palotát. Szerintem csak díszítőelemek ezek a rézlapok. Annyi biztos, hogy csodálatos látvány, amikor a város fölött emelkedő hegyek sötétzöld, tobozos erdőinek előterében a sápadtzöld réz szinte kigyúlva veri vissza a nap szikrázó sugarait.
   Délután érkeztünk Ekbatanába, s kilenc órán át gyönyörködhettünk legendás szépségében: ennyi ideig tartott, amíg mindannyian átjutottunk a hét kapun. Nincs a világon nagyobb zűrzavar, felfordulás, mint mikor a perzsa udvar megérkezik valamelyik székhelyére.
   A hosszú órák alatt, amíg Ekbatana kapui előtt várakoztunk, Thesszalosztól jó néhány ízes görög mondást tanultam, s azóta is nagy élvezettel használom őket, ha görögül beszélek.
   
             6/Az én időmben nem lehetett félvállról venni az iskolát. Már pirkadat előtt talpon voltunk. Mindenféle fegyverrel megtanultunk bánni. Földművelést, állattenyésztést, matematikát és zenét egyaránt tanultunk. Olvasni is megtanítottak, sőt szükség esetére még írni is. Hidak, erődök, sőt paloták építésére is kiképeztek. Napi egy tál soványka ételt kaptunk.
   Kevés olyan dolog van, amihez húszéves korára ne értene a perzsa nemesifjú. Eredetileg korántsem volt ilyen sokrétű az oktatás: az ifjakat megtanították lovagolni, íjjal bánni, igazat mondani, s azzal kész. De Kűrosz idejére világossá vált, hogy a perzsa nemességnek a polgári foglalkozásokhoz is értenie kell. Dareiosz uralma alatt aztán kifejezetten arra képeztek ki, hogy felnőttkorunkban majd a világ java részét mi kormányozzuk.
   Egyetlenegy valamibe nem avattak be bennünket: a hárempolitika művészetébe. Jóllehet legtöbb oktatónk herélt volt, egyikünk sem tudott meg semmit a háremélet titkairól, a perzsa férfiak előtt örökre zárva marad e titokzatos világ, kivéve a Nagy Királyt - és engem. Gyakran eszembe jut, milyen nagy hasznát vettem későbbi pályafutásom alatt, hogy aránylag hosszú időt töltöttem a háremben.
   Majdnem három évet: csak azután kerültem át a királyi hercegek szálláshelyére. Utólag hálás vagyok a sorsnak, amiért ilyen sokáig a háremben maradhattam. A nemesifjakat rendszerint legalább három évvel a kamaszkor kezdete előtt elválasztják anyjuktól; amikor az udvari iskolába kerülnek. Én kivétel voltam. Így ismerkedhettem meg Dareiosz feleségeivel, s egyúttal a heréltekkel is, akik szoros kapcsolatot tartanak a kamara első és második termében dolgozó sorstársaikkal.
   Démokritosz tudni akarja, mi az az első és a második terem. Az előbbi mindig a király palotájának első udvara mögött helyezkedik el, akármelyik szállásán tartózkodik is az uralkodó. Vagy száz írnok ül a hosszú asztaloknál, s a Nagy Királyhoz intézett leveleket és beadványokat dolgozza fel. Ők csoportosítják az iratokat, majd a második terem írnokai döntik el, melyik levél érdemes rá, hogy a Nagy Király elé terjesszék, illetve, ami gyakoribb, melyik levél melyik államtanácsos vagy törvényhozó illetékességi körébe tartozik. A második terem írnokainak a kezében óriási hatalom van. Mondanom sem kell, hogy heréltek.
   Később Xerxész gyakran ugratott vele, hogy olyan agyafúrt és fondorlatos vagyok, mint egy herélt. Én meg azzal ugrattam őt, hogy ha hosszabb időt töltött volna a háremben, eltanulhatott volna némi államférfiúi művészetet az anyjától. Ilyenkor azt mondta, hogy igazam van, és felnevetett. Később már semmi oka nem volt nevetni.
   Megjegyzendő, hogy Dareiosz előtt az uralkodó körökhöz tartozó asszonyok szabadon találkozhattak a férfiakkal, és korántsem volt rendkívüli eset, hogy például valamelyik gazdag özvegy férfi módjára igazgassa a családi birtokot. Kűrosz alatt az asszonyokat nem különítették el, kivéve persze a havibaj idejét. De Dareiosznak más volt a felfogása. Asszonyait elzárta a nyilvánosság elől. A nemesek persze utánozták, és az ő asszonyaik is zárt ajtók mögött töltik napjaikat. Manapság a perzsa nemeshölgyek a férjükön kívül nem találkozhatnak férfival. Esküvőjük után sohasem láthatják viszont apjukat, fivéreiket, sőt még fiukat sem, ha egyszer a gyermek elhagyta a háremet.
   Nem tudom biztosan, miért tiltotta el Dareiosz a királyi hitveseket a nyilvánosságtól. Annyi biztos, hogy tartott politikai befolyásuktól. De akkor sem értem, miből gondolta, hogy a hárembe zárva kevésbé lesznek veszedelmesek. Ami azt illeti, ha nincsenek szem előtt, csak még nagyobb hatalomra tesznek szert. Titokban gátlástalanul használják fel céljaikra a herélteket, azok meg őket. Xerxész uralkodása alatt számos államhivatal az egyik vagy másik királyi hitvessel szövetkező heréltek ellenőrzése alatt állt. Hogy finoman fejezzem ki magam, ez nem mindig vált a haza javára.
   Dareiosz idejében igazán szigorúak voltak az előírások, de még akkoriban is voltak kivételek. Atossza királynő bárkit fogadhatott, akit csak akart: férfiakat, nőket, gyermekeket, herélteket. Furcsamód sohasem lett belőle botrány - legalábbis az én időmben. Évekkel korábban a suttogó pletyka szerint viszonya volt Démokédésszel, az orvossal, aki leoperálta a mellét. Én nemigen hiszek benne. Ismertem Démokédészt, sokkal okosabb és idegesebb természetű volt annál, semhogy a király hitvesével összeszűrje a levet.
   Fiatalkorában Atossza jobb szerette a herélteket a férfiaknál. Akárcsak a legtöbb háremhölgy. Végtére is amelyik heréltet már férfivá érése után heréltek ki, annak hímvesszeje képes a szabályos merevedésre. A hárem hölgyei elkeseredett küzdelmet vívnak a szemrevalóbb heréltekért. Nagy Királyaink bölcsen szemet hunytak az efféle üzelmek fölött: az asszonyokat elsősorban nem azért zárják el a külvilágtól, hogy erkölcseiken őrködjenek, hanem hogy ne hozzanak törvénytelen gyerekeket a világra. A bölcs uralkodót nem aggasztja, mivel foglalatoskodnak az asszonyok egymás között vagy heréltjeikkel.
   Laiszra szintén nem voltak érvényesek a hárem szabályai. Mivel rajta kívül nem volt rokonom az udvarnál, rendszeresen találkoztunk a háremmel határos lakosztályában. A tűzrőlpattant Laisznak eszében sem volt heréltekkel és asszonyokkal beérni. Két terhességéről magam is tudok. De mindig sikerült elvétetnie a magzatot, pedig ez Perzsiában főbenjáró bűn. Csakhogy Laisz nem fél semmitől. Rengetegen beárulhatták volna, de senki sem tette meg. Szerinte azért, mert a szó szoros értelmében megbűvölte az udvart. Talán így is volt. Annyi szent, hogy Hisztiaiosz türannoszt valóban lebilincselte: hosszan tartó viszonyuk volt.
   Furcsamód nem emlékszem rá, mikor találkoztam először Xerxésszel, pedig ő játszotta a legfontosabb szerepet az életemben. Ő sem tudta felidézni. De miért is kellett volna emlékeznie rá? Xerxész királyi herceg volt, már abban az időben Dareiosz örökösének tekintették, én meg sem nemesi sarj, sem papcsemete nem lévén, afféle furcsa szerzet voltam az udvarnál. Senki sem tudta, mi is a rangom, s mihez kezdjen velem. De két nagy hatalmú védnököm is volt: Hüsztaszpész és Atossza.
   Xerxészt alighanem azon a nyáron láttam először Ekbatanában. Minden bizonnyal Dareiosz királynak és egyik unokahúgának esküvőjén találkoztunk: felejthetetlen epizód volt ez az életemben, mert ez volt az első állami ünnepség, amelyen részt vettem, s mert ekkor láttam először a nagy Dareiosz királyt.
   A hárem heteken át olyan volt, mint a felbolydult méhkas. Az asszonyok másról sem beszéltek, csak a közelgő esküvőről. Volt, aki helyeselte, hogy Dareiosz feleségül veszi unokahúgát, Hüsztaszpész tizenegy éves unokáját, mások úgy vélték, hogy a Nagy Királynak ezúttal az uralkodói házon kívül kellett volna feleség után néznie. Untatott a szűnni nem akaró pletykálkodás: ettől visszhangzott a hárem mindhárom háza.
   Démokritosz tudni akarja, mi az a három ház. Azt hittem, köztudomású, hogy a hárem három részre oszlik. Az úgynevezett harmadik házban lakik a királynő vagy az anyakirálynő. Ha az anyakirálynő él, ő a legmagasabb rangú hölgy a háremben. A második házban laknak azok az asszonyok, akiket már megismert a Nagy Király. Az elsőben pedig a szüzek, a még zenét, táncot, társalgást tanuló új szerzemények.
   Az esküvő napján katonai parádét tartottak a palota előtt. Iskolatársaim, legnagyobb felháborodásomra, a palota kapujában a Nagy Király oldalán tekintették meg a díszszemlét, én meg a háremben, a háztetőn voltam kénytelen szorongani.
   Az asszonyok és a heréltek tömege majdnem agyonnyomott, mégis elbűvölten bámultam a Nagy Király tízezer testőrének, az úgynevezett halhatatlanoknak bonyolult gyakorlatait. Páncéljuk megannyi ezüst pikkelyként ragyogott a szikrázó napsütésben. Amikor egyszerre elhajították dárdájukat, az égboltot fa- és vasfelhő sötétítette el.
   Arcommal egy szálkás faoszlophoz szorulva épp a Nagy Király fölött álltam, mégsem láthattam Dareioszt, mert eltakarta tőlem arany napernyője. Annál jobb kilátásom nyílt a menyasszonyra. Egy zsámolyon ült, anyjának és Atossza királynőnek széke között. A szép gyermeket szemlátomást halálra rémítette a látvány. Amíg a katonai parádé tartott, hol az anyja hajolt hozzá, hol Atossza, és a fülébe súgott valamit. Bármit mondtak is, nem sokat használt. A kislány egyre rémültebbnek látszott.
   Később zajlott le, zárt ajtók mögött, Dareiosznak és kis unokahúgának kézfogója, majd a palota dísztermében fogadást tartottak, s ezen iskolatársaimmal együtt én is részt vehettem. Dareiosz idejében olyan bonyolultak voltak az udvari szertartások, hogy valamit mindig elrontottak a szervezők. Kathájban, ha a szertartás bármely részletét elhibázzák, az egészet elölről kell kezdeni. Ha mi is ezt a szabályt követtük volna a perzsa udvarnál, nem maradt volna időnk a világ kormányzására.
   Mindenesetre tény, hogy a perzsa udvarnál mindig is volt némi fejetlenség, szerintem azért, mert a szertartások idején bőven folyik a bor. Ez a szokás onnan ered, hogy amikor a perzsák még vad hegyi törzs voltak, végeláthatatlan borivó versenyeket rendeztek. Szándékosan beszélek többes szám harmadik személyben. A Szpitamák ugyanis médek, ha ugyan nem annál is ősibb törzs leszármazottai. Mondanom sem kell, hogy Zoroaszter gyűlölte a részegeskedést. A mágusok meg - többek közt épp ezért - őt. Hiszen ők gátlástalanul vedelik a bort, sőt a szent haomát is.
   Ma is emlékszem, milyen szorongás fogott el, amikor megláttam a magas emelvényen az oroszlános trónt. Még a lűdiai Kroiszosz király készíttette magának. Támlája életnagyságú faragott oroszlán: feje színarany, smaragdszemével a bal lapockája fölött hátranéz, szájában elefántcsont fogsor ragyog. A trón felett hosszú láncon kovácsolt aranybaldachin függ; az emelvény mindkét oldalán izzó szantálfával teli remekművű ezüstfüstölő áll.
   Ekbatanában az apadanát - vagyis az oszlopcsarnokot - Kambüszész életéből vett jeleneteket ábrázoló faliszőnyegek díszítik. Alkotójuk aprólékosan bemutatja Egyiptom meghódításának minden részletét, ellenben tapintatosan mellőzi a nagy Kambüszész király titokzatos halálát.
   Iskolatársaimmal együtt a trón jobb oldalára állítottak. Közvetlenül az emelvénynél a királyi hercegek álltak, mellettük a Hatok fiai, azok mellett pedig a Nagy Király ifjú vendégei. Engem a vendégek és a nemesek közé állítottak, egyik oldalamon Milón állt, a másikon Mardoniosz, Gobrüasznak és a Nagy Király húgának legkisebb fia.
   A trón bal oldalán foglalt helyet a hat nemes, akinek Dareiosz a koronáját köszönhette. Igaz, egyiküket nem sokkal korábban árulásért kivégezték, s így az örökös nemesi címet viselő és köztiszteletben álló családot a legidősebb fiú képviselte.
   Mint világszerte ismeretes, amíg Kambüszész Egyiptomban járt, egy Gaumata nevű mágus Margosz néven Kambüszész fivérének adta ki magát. És amikor útban Egyiptomból hazafelé Kambüszész meghalt, Gaumata magához ragadta a trónt. De az ifjú Dareiosz a Hatok segítségével megölte az ál-Margoszt, feleségül vette Atosszát, Gaumata és Kambüszész özvegyét, s megszerezte az uralkodói címet. Ennyit tud a dologról a nagyvilág.
   A Hatok közül a magas, enyhén görnyedt, vérvörösre festett szakállat és hajat viselő Gobrüasz hívta fel magara leginkább a figyelmemet. Később megtudtam Laisztól, hogy Gobrüasz fodrásza végzetes - főleg saját magara nézve végzetes - hibát követett el: rossz hajfestéket használt. Elsősorban ennek a meglehetősen hajmeresztő első benyomásnak tulajdonítom, hogy Gobrüaszt sohasem tudtam igazán komolyan venni, pedig akkoriban mindenki nagyon is komolyan vette.
   Gyakran elgondolkodtam rajta, miként vélekedhet Gobrüasz Dareioszról. Alighanem gyűlölte. Hogy irigyelte, afelől semmi kétség. Végül is Gobrüasznak éppúgy joga volt - illetve nem volt joga - a trónhoz, mint Dareiosznak. Mégis Dareiosz lett a Nagy Király, s ennyi elég. Most Gobrüasz azért küzdött, hogy unokája, Artobazanész legyen Dareiosz örököse, s ekörül nagy pártoskodás tort ki az udvarban. A Hatok Artobazanész felé hajlottak, Atossza, valamint Kűrosz családja pedig Xerxész felé. Dareiosz, mint mindig, csak titokzatosan mosolygott. Senki sem tudta, ki lesz az utódja.
   Hirtelen megszólaltak a dobok és a cintányérok. A trónnal szemközti kétszárnyú faragott cédrusfa ajtó kitárult, s a küszöbön megjelent Dareiosz. Fején a kidarisszal, a kerek posztósüveggel, amit csak a Nagy Király és örököse viselhet. A kidariszt az a kék-fehér uralkodói szalag díszítette, amelyet Dareiosz előtt Kűrosz viselt, őelőtte meg sorban tíz méd király.
   Azonnal a földre borultam, egyetlen gyors pillantást vethettem csak a Nagy Királyra. A királyi hercegek és a magas rangú nemesek állva maradtak, de mindegyik földig hajolt a Nagy Király előtt, és megcsókolta saját jobb kézét. Mondanom sem kell, hogy akárcsak mindenki más, én is lapos pillantásokat vetettem a Nagy Királyra, pedig az engedélye nélkül tilos volt ránézni.
   Dareiosz harmincnyolc éves, nem éppen magas, de gyönyörű, arányos testalkatú férfi volt, és izmos lába jól érvényesült a szűk skarlátvörös nadrágban. Vörös róka-prém méd köntösét aranyszállal hímzett, lecsapni készülő sas ékesítette Miközben a trónra lépett, megfigyeltem, hogy sáfránysárgára festett bőrcipőjét gomb gyanánt ámbrakövek díszítik.
   Jobb kezében vékony aranypálcát tartott, az államhatalom jelképét, bal kezében pedig a halhatatlanságot jelképező bimbós arany lótuszágat.
   A Nagy Király hosszú, festetlen göndör szakálla úgy csillogott a mécsesek fényében, mint a vörös róka selymes szőre. Arcának kikészítése is lenyűgöző volt. Sötétre festett szemhéja alatt csillagként ragyogott égszínkék szeme. A legendás Kűroszról úgy hírlett, nem volt nála szemrevalóbb férfi egész Ázsiában. Dareiosz, ha nem a legszebb perzsa férfi volt is, kétségkívül lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy méltóságteljes oroszlánként elhaladt az apadana huszonkét oszlopa között.
   Mögötte haladt turbános serlegtartója és az udvari kamarás, kezében a Nagy Király keszkenőjével és legyezőjével. Kíséretében volt továbbá Hüsztaszpész, valamint az ifjú menyasszony apja, továbbá a király legidősebb fia. A tagbaszakadt, húszéves Artobazanész szakállának természetes színe csaknem oly vörös volt, mint amilyenre nagyapjáét, Gobrüaszét festette a szerencsétlen fodrász. Artobazanész akkoriban már parancsnoki rangban szolgált az északi határon.
   A trónhoz lépve Dareiosz játékosan megütötte Gobrüaszt az aranyjogarral, azután ölelésre tárta karját. Különleges kegy volt ez. Gobrüasz lesütött szemmel és bal kezét ruhájának jobb ujjába, jobb kezét a bal ujjába csúsztatva hajolt Dareioszhoz, hogy megcsókolja. A Nagy Király előtt ugyanis senki sem mutathatja fel kezét, hacsak nem üdvözlés gyanánt, vagy olyan hétköznapi teendők közepette, amelyek nem tartoznak az udvar nyilvánossága elé. Nem szorul magyarázatra, miért e szabály. Senki sem léphet a Nagy Király színe elé fegyverrel: a kérelmezőket és az udvaroncokat gondosan megmotozzák, mielőtt elébe járulnának. Ugyanebből az okból a biztonság kedvéért kezüket ruhájuk ujjába kell rejteniük. Mint annyi más szokást, ezt is Kűrosz vette át a médektől.
   Az oroszlános trón lábához érve Dareiosz összeütötte tenyerét. Mindenki talpra ugrott, s kezdetét vette az uralkodó üdvözlése. Rengetegszer voltam tanúja ennek az ősi szertartásnak, mégis újra és újra megindít, akarom mondani, megindított: többé nemigen lesz rá alkalmam.
   Elsőként a Hatok rangidős tagja, Gobrüasz köszöntötte a Nagy Királyt: - Üdvöz légy, Akhaimenida! - kiáltotta. Éles, már-már ellenséges hangjában alighanem rejtett gondolatai törtek maguknak utat.
   - A Bölcs Mindenható kegyéből Nagy Királyunk - folytatta Hüsztaszpész. Szándékos kihívás volt ez a Hazug útját követő mágusok ellen: márpedig a teremben összesereglett mágusok többsége közéjük tartozott. A trón mögül nem láttam a mágusokat, de később megtudtam, hogy a Bölcs Mindenható nevének hallatára titkos jeleket adtak egymásnak.
   Ezután Dareiosz fivérei szólaltak meg, s kiáltották ki a terem különböző szögleteiből a király címeit. Hüsztaszpésznek négy feleségétől húsz fia született, ekkor még mindannyian éltek, s bizonyára mind jelen voltak azon a napon Ekbatanában. Szerencsére Dareiosz nem szűkölködött címekben. Minden egyes cím után felperegtek a dobok, megcsendültek a cintányérok.
   - Perzsia királya! - kiáltotta Dareiosz legidősebb fivére. A következő meg: - Média királya! - A harmadik: - Bábel királya! - Erről a címről Xerxész később lemondott, mikor Babülónia ősi birodalmát fel kellett osztania. A terem másik végéből hangzott a következő hang: - Egyiptom fáraója! - s az egyik fivér hozzátette Dareiosz egyiptomi nevét is. Mert bizony Kambüszészhez hasonlóan Dareiosz is Ré egyiptomi isten földi megtestesítőjének és ily módon Egyiptom törvényes istenkirályának nevezte magát. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy Dareiosz éppoly megalkuvó volt vallásos dolgokban, mint Kűrosz. De Kűrosz nem is mondta soha, hogy a Bölcs Mindenhatótól kapta a világot, Dareiosz ezzel szemben nyilvánosan kijelentette, hogy sohasem lett volna belőle Nagy Király, ha a Bölcs Mindenható nem segíti hozzá. Ezek után Dareiosz mégis azt mondta az egyiptomiaknak, hogy őse, Ré, nagyobb isten, mint a Bölcs Mindenható! Nagy megelégedésemre szolgál, hogy Xerxészt sikerült rávennem, hagyjon fel ezzel a fáraósdival. Így azután Egyiptom ma ugyanolyan satrapia, mint a többi, s a Nílus-völgy ördög- és istenkirályainak mindörökre befellegzett.
   Egymás után hangzottak fel Dareiosz címei, s mindegyik diadalkiáltás volt! De volt is rá ok - hiszen Kűrosz és Dareiosz idejében Perzsiáé volt a föld legnagyobb része, és Nagy Királyunkban nem pusztán a sok király egyikét tisztelik világszerte, hanem széles e föld legfőbb uralkodóját.
   Mindenki legnagyobb meglepetésére Dareiosz legidősebb fia, Artobazanész mondta ki, egy lépést előrelépve, halk hangon az uralkodó legegyedülállóbb címét: - Királyok királya!
   Akármilyen lágy hangon mondta is ki Artobazanész a király legfőbb címét, rendkívüli kegy volt, hogy őrá esett a választás. És nagy kudarc Atossza királynőnek.
   Gobrüaszra pillantottam tűzvörös szakálla mögül elővillant komor mosolya.
   És ekkor a Nagy Király felült az oroszlános trónra.
   
             7/Laisz és Hisztiaiosz viszonya nem sokkal azután kezdődött, hogy Ekbatanába költöztünk A barna bőrű Hisztiaiosz állandóan a homlokát ráncolta. Nem mondhatom, hogy különösebben kedveltem volna. Mogorva ember volt és mindenkire ráerőltette rosszkedvét. Nem vitás, boldogtalanságra volt oka bőven Milétoszi uralkodásának csúcspontján egyszer csak Szuzába rendelték, s a Nagy Király ott fogta vendégként. Más szóval fogolyként. Közben Milétosz gazdag városát Hisztiaiosz veje, Arisztagorasz kormányozta.
   Laisz mindig két herélt társaságában fogadta a férfiakat. Mindkettő vénember volt, azonfelül feltűnően csúnya is, és Laisz abban bízott, hogy ennyi tartózkodás láttán a háremhölgyek a legtökéletesebb tisztelettel tekintenek majd sajátos özvegyéletére. Igazából azonban nem volt rá szüksége, hogy a hírnevével törődjön. Kezdettől fogva idegennek tekintették, s mint ilyenre, nem vonatkoztak rá a hárem törvényei. Atosszán kívül nem élt nála szabadabb asszony az udvarban; senki sem törődött vele, hogyan él, hiszen semmi köze sem volt a Nagy Királyhoz. Aztán meg Laisz vigyázott is rá nagyon, hogy magára ne haragítsa valamelyik királyi hitvest. Végül Zoroaszter unokájának anyja lévén, vallásos rangja is volt az udvarnál, s ezt nem is restellte kihasználni. Szívesen öltözött titokzatos, sem görög, sem perzsa ruhákba. A nyilvánosság előtt kenetteljesen viselkedett, de négyszemközt tudtul adta, hogy megfelelő fizetség fejében horoszkópot készít, bájitalokat főz, lassan ölő mérget kever. Fölöttébb népszerű volt.
   Hisztiaiosz leborotvált fővel jelent meg Ekbatanában, a Milétosszal szoros kapcsolatban álló Szübarisz városa fölötti gyász jeléül: nem sokkal korábban Szübariszt a földdel tette egyenlővé Krotón hadserege.
   Hisztiaiosz komoran üldögélt Laisz szállásának csöpp udvarában egy faszéken, anyám vele szemben egy tábori széken, a két rusnya herélt pedig közben sütkérezett a napon. Olykor nekem is megengedték, hogy csatlakozzam Hisztiaioszhoz és Laiszhoz; jelenlétem tisztes látszatot volt hivatva adni találkozóiknak - nem mintha Laisz gyakran vendégül látott volna. Első ekbatanai nyaram javát katonai kiképzéssel töltöttem, a királyi hercegek társaságában.
   - Szerencséd van, hogy ide járhatsz iskolába. - Hisztiaiosz mindig erőltette a beszélgetést. - Felnőttkorodban majd nem lesz hivatás, amit be ne tudnál tölteni.
   - De hiszen már megvan a hivatása. Ő lesz Zoroaszter papi testületének feje, Perzsia főpapja. - Laisz a fejébe vette, hogy akaratom ellenére is megszerzi nekem ezt a magas, ámbár nem létező címet. Perzsiának nincs főpapja. Zoroaszter papjai különben sem tömörülnek testületbe.
   - Ha végül mégsem akar főpap lenni, még mindig lehet satrapa, államtanácsos vagy bármi más. - Hisztiaiosz, ahogy ión göröghöz illik, mély megvetéssel viseltetett mindenféle vallás iránt. - De bármi lesz is belőled - tette hozzá ünnepélyesen -, az anyanyelvedet sohase felejtsd el.
   Mivel Hisztiaiosszal mindig görögül társalogtunk, fölöslegesnek tetszett az intelem.
   - Milónnal görögül beszélünk - mondtam szolgálatkészen. - Pedig tilos volna.
   - Thesszalosz fiával? Bólintottam. - A legjobb barátom.
   - Hát igen, megtettem a családjáért, ami tőlem tellett - mondta Hisztiaiosz a szokásosnál is komorabban. - Megmondtam a Nagy Királynak, hogy küldjön hajóhadat Athénba, még mielőtt a földbirtokosok behívnák a spártai hadsereget. Mert előbb-utóbb behívják. Azt mondtam, addig kell Hippiasz segítségére sietni, amíg türannosz, mert azután már késő lesz. Perzsia most már tényleg kénytelen fellépni, de sajnos... - Hisztiaiosz elhallgatott. A Nagy Királyt mégsem bírálhatta nyíltan. - Meg azt is felajánlottam, hogy magam vezetem a hajóhadat. De... - hosszú szünet következett. Csak a heréltek halk horkolása hallatszott. Mint mindenki, Laisz és én is tudtuk, hogy Dareiosz nem bízik meg Hisztiaioszban, ezért rajta tartja a szemét.
   Megérkezett Démokédész. Azt állította, hogy orvostudományra tanítja Laiszt. Az a gyanúm, inkább anyám tanította őt mágiára, már ha a kettő nem egy és ugyanaz. Amikor Szardeiszben a perzsa satrapa kivégeztette Szamosz türannoszát, Démokédész, a szamoszi udvari orvos, rabszolgasorsra jutott. Később Dareiosz, Szardeiszben járván, leesett a lováról, és izomszakadást kapott a jobb lábában. A Nagy Király életének java részét a harcmezőn töltötte ugyan, mégis rossz lovas volt.
   Egyiptomi orvosokat hívtak hozzá. Bonyolult hókuszpókuszuk és dallamos kántálásuk eredményeképpen Dareiosz jobb lába megbénult. Az uralkodó magánkívül volt.
   Valakinek eszébe jutott, hogy Démokédész, az egykor ünnepelt orvos Szardeiszben rabszolgáskodik egy raktárban. Mármost Démokédész merész és egyszersmind furfangos férfiú volt. Tudta, hogy ha Dareiosz felfedezi benne a varázslatos kezű orvost, sohasem lesz képes visszavásárolni szabadságát és hazamenni a szicíliai Krotónba. Amikor érte küldtek, letagadta, hogy bármit is konyítana az orvostudományhoz. - Nem én vagyok az - közölte. - Csak névrokona vagyok az orvos Démokédésznek.
   Dareiosz bélyegvasat és fogókat rendelt. Démokédész azon nyomban sutba vágta merészségét, s inkább a furfangjára hallgatott: elővette a tudományát és munkához látott. Két napra elaltatta Dareioszt, s közben szüntelen dörgölte az uralkodó beteg lábát. Harmadnapra Dareiosz meggyógyult, Démokédész balsejtelmei pedig igazolódtak. Ő lett az egész királyi család orvosa. Abban az egyedülálló kiváltságban részesítették, hogy a nap vagy az éjszaka bármely órájában beléphetett a háremhölgyek szobájába, akkor is, ha herélt nem volt jelen.
   Démokédész mentette meg Atossza életét. Amikor a királynő egyik mellén terjedni kezdett egy nagy, fájdalmas daganat, Démokédész leoperálta a beteg mellet. Mindenki legnagyobb meglepetésére Atossza meggyógyult. Az egyiptomi orvosoknál csupán a Nagy Király többi felesége bánkódott keservesebben.
   Atossza persze fájlalta mellének elvesztését, de tisztában volt vele, hogy ha a szokásos egyiptomi kúrát követi (vagyis a kancatejből, kígyóméregből és őrölt elefántcsontból kevert, a legélesebb kardnál is gyorsabban ölő kotyvalékkal kezeli a beteg testrészt), biztos halál várt volna rá. Így viszont igen magas kort érhetett meg, s ez nemcsak az én életemben hozott változást - ami igazán csekélység -, hanem az egész világ sorsában is, ami viszont korántsem csekélység. Ha Atosszát elviszi a daganat, fiából, Xerxészből nem lett volna király. Köztudott, hogy Xerxész kizárólag anyjának köszönhette trónját.
   Furcsa dolog történt. Beteg mellének eltávolítása után Atosszának kiserkent a szakálla. Hiába kente az arcát naponta egyiptomi szőrtelenítő szerrel, a szakáll csak visszanőtt. Végül a szőrtelenítő szer vörös nyomát fehér ólomréteg alá rejtette. Sajátságos maszk sikeredett belőle.
   Anyám váltig hajtogatta, hogy megcsonkítása óta Atossza inkább férfi volt, semmint nő.
   Nem sokkal azután, hogy megmentette Atossza életét, Démokédész úgy intézte, hogy a Nagy Király megbízásából Itáliába utazhasson. Tarentumban aztán megszökött a hajóról, szülővárosáig, Krotónig meg sem állt, s ott feleségül vette a görög világ leghíresebb birkózójának és egyúttal persze olümpiai győztesének, Milónnak a leányát. Ugyanez a Milón vezette a krotóni hadsereget, amely a földig rombolta Szübariszt.
   Démokédész azonban csakhamar ráunt szülővárosára, Krotónra. Végtére is életének nagy részét csillogó udvarokban töltötte. Szolgált Athénban Peiszisztratosznál, Szamoszban Polükratésznél és Szuzában magánál a Nagy Királynál. Hozzászokott az udvari élethez. Sehogy sem tudott megmaradni a kisvárosban. Így hát alázatosan megkérdezte Dareiosztól, visszatérhetne-e ifjú asszonyával Szuzába. A Nagy Király örömmel megbocsátott neki, Démokédész vissza is tért Perzsiába, s mindenki a legnagyobb tisztelettel vette körül, kivéve régi pártfogóját, Atosszát. A királynő furcsamód nem szenvedhette Démokédész feleségét. A leány alig pár szót tudott perzsául, tehát nem is állt módjában, hogy fecsegésével a királynő terhére legyen. Laisz szerint Atossza féltékeny volt. Ha így van, akkor bizony igaz lehet a pletyka, miszerint Atosszának viszonya volt a mellét leoperáló orvossal.
   Démokédész mélyen meghajolt Milétosz egykori türannosza előtt, a két férfi szájon csókolta egymást, ahogy barátok, egyenrangú perzsák között szokás. Alacsonyabb rangú nemeseknek a perzsa főurak csak az arcukat nyújtják csókra. Elvben Hisztiaiosznak is így kellett volna cselekednie, mivel Milétosz türannosza magasabb rangú személyiség az udvari orvosnál. De a Nagy Király görög vendégei jobbára egyenrangúnak tekintik egymást.
   Démokédész maga is lelkes híve volt Hippiasznak.
   - Gyermekkora óta ismerem. Már akkor is rendkívüli képességeket árult el. Bölcs és igazságos. Türannoszok esetében ritkán jár együtt a kettő. - Démokédész mosolya felfedte fogatlan ínyét. - Manapság már csak Athén és Milétosz él boldogan türannosza alatt.
   - Élt boldogan. - Hisztiaiosz homloka elfelhősödött. Beszéltél a Nagy Királlyal Hippiaszról?
   - Újra és újra megpróbálom. De Görögország nem érdekli. Folyvást csak Indiát emlegeti meg a távoli napkeletet.
   - Indiát egy világ választja el Perzsiától. - Hisztiaiosz vizet vegyített a borhoz, amit Laisz töltött neki. - Athént meg egyetlen tenger Milétosztól.
   Démokédész bólintott. - Itáliát pedig Görögországtól. Mint köztudomású, azért küldtek Krotónba, hogy előkészítsem a terepet a Nagy Királynak. De Itáliára sehogyan sem tudott sort keríteni... Erre hazajöttem. - Démokédész persze füllentett. Azt nemigen vallhatta be, hogy valójában megszökött a Nagy Király szolgálatából. Távollétét hivatalosan úgy könyvelték el, mintha a kamara második termének megbízásából titkos küldetésben járt volna.
   - A Nagy Királynak nincsenek tervei nyugaton. - Démokédész kendőt emelt a szája elé és hosszasan köhögött. Nemigen ismertem jó orvost, aki maga is állandóan beteg ne lett volna.
   - Már Szamoszt kivéve - mondta Hisztiaiosz. Felvonta szemöldökét, s ettől egy pillanatra eltűnt a ránc a homlokáról. - Szamosz mégiscsak görög sziget, s nyugaton fekszik.
   - Polükratész nehéz eset. - Démokédész alaposan megvizsgálta a kendőt, nincs-e rajta vérnyom. Én is odapillantottam. A többiek is. De vérnyomot nem találtunk, s ez mindenkinek némi csalódást okozott, Démokédészt kivéve. - Jól kijöttem vele. Persze a legtöbben azt mondják...
   - Hogy álnok, hiú és ostoba - mondta Laisz. 
   - Mindig elfelejtem, hogy magad is éltél a szamoszi udvarban - mosolyodott el Démokédész. Sápadt alsó ínyében három fog árválkodott, felső fogsorából egy sem maradt. Evés előtt külön az ínyére szabott fadarabot helyezett a szájpadlására, s azzal igaz, meglehetősen lassan, de képes volt rágni, hacsak a hús és a kenyér nem volt nagyon kemény. Mostanában, öregkoromban sokat gondolkodom az emberi fogakról, s arról, milyen nehéz az élet nélkülük. - Igen, igen. Emlékszem, gyerek voltál még, s emlékszem apádra is. Ugye thrák volt? Hát persze. A gazdag Megakreón. Az ezüstbányáival. Persze, persze.
   - Polükratész udvarában ismertem meg a férjemet - mondta Laisz szomorú arccal. - Ez az egyetlen jó emlékem azokból az évekből. Gyűlöltem Szamoszt. És Polükratészt is. Közönséges kalóz volt. Maga mondta el az apámnak, hogy amikor visszaadta barátainak kifosztott hajóik rakományát, sokkal jobban örültek, mintha meg sem támadta volna őket.
   - Tényleg kalóz volt - helyeselt Démokédész. - De egyúttal lenyűgöző egyéniség is. Jól emlékszem, egy időben a szamoszi udvar még a Peiszisztratoszénál is csillogóbb volt. Emlékszel Anakreónra, a költőre? Persze akkor te még nem is éltél, azt hiszem. A sötét Thrákiából jött Szamoszba.
   - Anakreón - szólt közbe Laisz ellentmondást nem tűrő hangon - Abdérában élt. A görögök kormányozta Abdérában.
   A két férfi felnevetett. Démokédész meghajolt Laisz felé. - Jó, akkor hát a napfényes Thrákiából jött Szamoszba. Onnan meg Athénba utazott tovább. Szegény jó Hipparkhosz kedvence volt. Szomorú eset, ugye? Akárhogy is, el kell ismerni: Polükratész nagyon is tisztában volt a Nyugat fontosságával. Igazi tengeri hatalmasság volt.
   - Igen - mondotta Hisztiaiosz, és ismét felhúzta szemöldökét. - Olyan tengeri hatalmasság, aki minden szigetek ura akart lenni.
   Démokédész az egykori türannoszhoz fordult. - Talán fölvethetnéd a Nagy Király előtt a szigetek ügyét. Végül is Dareiosz örült neki, amikor megszerezte Szamoszt. Még annál is jobban örült, hogy megszerezte a szamoszi hajóhadat. És ha valakinek egyszer ilyen remek hajóhada van... - Démokédész elhallgatott és Hisztiaioszra nézett.
   - Amikor még Milétoszban voltam - mondta Hisztiaiosz szinte álmodozva -, könnyűszerrel meghódíthattam volna Naxoszt.
   Démokédész bólintott. - Gyönyörű sziget. Termékeny a földje. Életerős a népe.
   A két férfi egymásra nézett.
   Így kezdődtek a görög háborúk.
   Gyermekfejjel, ahogy a felnőtteket hallgattam, sejtelmem sem volt róla, milyen nagy horderejű ez a titkos összenézés. Csak évekkel később jöttem rá, hogy e két minden lében kanál görög így, szinte szórakozottan kezdte meg összeesküvését, amelynek az volt a célja, s mint később kiderült, eredménye, hogy a Nagy Király belebonyolódjék Görögország ügyeibe.
   Utólag persze könnyű bölcsnek lenni. Annak idején sokkal jobban érdekelt, amit a csodatevő Püthagoraszról hallottam Démokédésztől. - Szamoszból ismerem - mondta az öreg orvos. - Akkor még ő is ékszerész volt, akárcsak az apja. Az idősebb Püthagorasz Polükratész udvari ékszerésze volt, amíg össze nem zördültek. Polükratésszel előbb-utóbb mindenki összezördül. Akárhogy is, Püthagorasz rendkívüli ember volt - illetve ma is az, nemrégiben láttam, amikor Krotónban jártam. Különös dolgokat beszél. A lélekvándorlásban hisz...
   Jóllehet Perzsiában a gyermekek nem tehetnek fel kérdéseket a felnőtteknek, nekem sok mindent megengedtek. - Mi az a lélekvándorlás? - kérdeztem.
   - Látjátok? Szakasztott nagyapja! - kiáltott fel Laisz tökéletesen hétköznapi kérdésem hallatán. Társaságban minduntalan azt bizonygatta, mennyire hasonlítok Zoroaszterre.
   - Azt jelenti, hogy az ember halála után a lelke más testbe költözik - válaszolta Démokédész. - Senki sem tudja, honnan származik ez a hiedelem...
   - Thrákiából - mondta Hisztiaiosz. - Minden őrült boszorkányság Thrákiából származik.
   - Én is thrák vagyok - mondta Laisz határozott hangon.
   - Akkor bizonyára tudod, asszonyom, mire gondolok - vágta rá Hisztiaiosz már-már mosolyogva.
   - Annyit tudok, hogy a mi földünk van a legközelebb az éghez és a pokolhoz - mondta Laisz azon a különös hangon, amelyen boszorkánykodás közben szokott beszélni. - így énekelte meg Orpheusz, amikor leszállt az Alvilágba.
   Átsiklottunk e megjegyzés felett. Démokédész folytatta: - Nem tudom, honnan vette Püthagorasz. Csak annyit tudok, hogy egy-két évet Egyiptom templomaiban töltött. Talán ott tanulhatta. Nem tudom. De az biztos, hogy az egyiptomi szertartások nagy hatással vannak az emberre, már arra, aki fogékony az ilyesmire. Szerencsére én nem vagyok. Ő annál inkább. Hajói emlékszem, Polükratésztől ajánlólevelet kapott a fáraóhoz. Még az öreg Amasziszhoz. így aztán Püthagorasznak bizonyosan megmutattak egy csomó titkos szertartást is, amibe általában nem avatják be az embert. De aztán Kambüszész megtámadta Egyiptomot, Amaszisz meghalt, és szegény Püthagoraszt foglyul ejtették. Hiába hajtogatta, hogy Polükratész türannosz barátja, a perzsák eladták egy babüloni ékszerésznek. Szerencsére az ékszerész nem volt hozzá túl szigorú. Megengedte Püthagorasznak, hogy a mágusokhoz járjon tanulni...
   - Még hogy szerencsére - mondta Laisz rosszallóan.
   - Okos ember beéri azzal, ami van, s így a legszörnyűbb helyen is feltalálja magát. - Démokédész gyakorlatias gondolkodású ember volt. - Akárhogy is, mire visszavásárolta szabadságát az ékszerésztől és hazatért Szamoszba, Püthagoraszt mintha kicserélték volna. Először is nálam lakott, nem pedig az udvarnál. Elmondta, hogy megtanulta írni és olvasni az egyiptomi hieroglifákat. Megtanult perzsául is. És hogy új elméletet állított fel a természetről, meg, ahogy mondta, a világegyetem elrendezéséről.
   Bizony, Püthagorasz alkotta meg a szót, amellyel ma naponta ezerszer is dobálóznak az athéni szofisták, pedig fogalmuk sincs róla, milyen árnyalt fogalom volt az Püthagorasz elméjében.
   Ha jól értem Püthagoraszt - van-e, aki teljes bonyolultságában megértené? -, azt állította, hogy minden dolgok alapja az egyes. Az egyesből származik a szám. A számokból a pontok. A pontokból az összekötő vonalak. A vonalakból a síkidomok, azokból meg a téridomok. A téridomokból a négy elem: a tűz, a víz, a föld és a levegő. Ezek az elemek keverednek egymással, így jön létre az állandó mozgásban és változásban lévő világegyetem, ez pedig afféle hatalmas gömb, amelynek közepén egy kisebb gömb, a Föld foglal helyet.
   Püthagorasz úgy gondolta, hogy minden téridom közül a legszebb a gömb, minden síkidom közül pedig a kör a legszentebb, mivel minden pontja két másikhoz kapcsolódik, s nincs se vége, se eleje. Ami engem illet, sohasem tudtam követni matematikai elméleteit. Démokritosz azt állítja, hogy ő igen. Nagyon örvendek neki.
   Démokédész azt is elmondta, hogyan veszett össze Polükratész Püthagorasszal, s hogyan parancsolta meg nyilasainak, hogy fogják el a bölcset. - Szerencsére sikerült rávennem Polükratész legfőbb mérnökét, hogy bújtassa el Püthagoraszt az alagútban, amit épp akkor építettek a város közelében. Aztán egy sötét éjszakán egy Itáliába induló hajó fedélzetére csempésztük Püthagoraszt, s ajánlólevelet adtam neki régi barátomhoz, illetve jelenlegi apósomhoz, a krotóni Milónhoz...
   - Szübarisz lerombolójához. - Hisztiaiosz hangulata közben ismét búskomorra váltott. Annyi biztos, hogy Milón nagy romboló volt. Miután legyőzte a szübariszi hadsereget, úgy szabályozta a folyó medrét, hogy az egész város víz alá került.
   - Mit is mondjak? - fogott hozzá Démokédész az udvarias válaszhoz. - Gyermekkora óta ismerem Milónt. A nagyapja lehetnék. Amikor először győzött birkózásban az olümpiai játékokon...
   Démokritosz szerint Szübariszt jó néhány évvel később rombolták le. Szerintem nem. De annyi biztos, hogy amikor a hatvan évvel ezelőtti beszélgetést próbálom visszaadni, nyilván később hallott dolgokat is belekeverek az elbeszélésbe.
   Az évek során Démokédész sok mindent elmondott Püthagoraszról. Amit tehát mondok, mindig megfelel a valóságnak abban az értelemben, hogy pontosan azt ismétlem el, amit tőle hallottam. Az időrendért azonban nem felelhetek. Nem vezetek naplót. Csak annyit tudok bizonyosan, hogy Püthagorasz nevét először azon az első ekbatanai nyáron hallottam. S ami még fontosabb, biztos, hogy azon a nyári napon Hisztiaiosz és Démokédész valóban Polükratészről, a tengeri hatalmasságról beszélgetett a jelenlétemben, összenézéseikből és sokatmondó hallgatásaikból később arra következtettem, hogy ezen a találkozón született meg az elhatározás: egyesült erővel elérik, hogy Dareiosz belekeveredjen a görög ügyekbe. Csalétekül azt használták fel, hogy a Nagy Királynak egy címe még hiányzott: nem volt a tengerek ura. Amiatt is rágták a fülét, hogy siessen Hippiasz türannosz segítségére; akár fegyverrel is, ha a háború elkerülhetetlenné válik. Mint tudjuk, végül is valóban elkerülhetetlenné vált a háború, nem utolsósorban éppen a perzsa udvar e két henye görög összeesküvőjének jóvoltából.
   - A feleségedtől hallottam, hogy Püthagorasz iskolát alapított Krotónban. - Laisz kifejezetten kedvelte Démokédész feleségét, mivel nem kellett tartania tőle. - És a világ minden részéről érkeznek tanítványai.
   - Voltaképpen nem is iskola az. Több annál... Más szent emberekkel együtt lakik egy házban, és az ő előírásai szerint élnek.
   - Például nem esznek babféléket - mondta Hisztiaiosz, és felnevetett. Ha valaki nevetést akar kicsalni az athéni közönségből, mindmáig az a legbiztosabb módszer, ha Püthagorasz babellenes intelmeivel hozakodik elő. Az athéniak fölöttébb mulatságosnak tartják e tilalmat, kivált, mikor valamelyik komikus színészük hangos szellentésekkel kíséri a babról szóló tréfáit.
   - Szerinte a babban emberi lélek lakozik. Végül is valóban hasonlít az emberi ürülékre. - Démokédész egy pillanatra sem felejtette el, mivel tartozik a tudománynak, és nem volt olyan elmélet a teremtésről, amit legalábbis fontolóra ne vett volna. - így Püthagorasz húst sem eszik, mert attól tart, esetleg épp egy ősét vagy barátját találná megenni, akinek lelke véletlenül az illető állatban lakozott.
   - Püthagorasz szerint - kérdeztem - meddig vándorol a lélek egyik testből a másikba?
   A két görög csodálkozva nézett rám. Ezúttal a lényegre tapintottam. Egy pillanatra nem a gyermeket látták bennem, hanem Zoroaszter örökösét.
   - Nem tudom, Kűrosz Szpitama. - Démokédész a legnagyobb tisztelettel ejtette ki a nevemet.
   - A hosszú uralkodás idejének végezetéig? Vagy addig azért mégsem? - Valósággal izgalomba hozott a püthagoraszi elmélet, hiszen kápráztató újdonságokat tartalmazott a halálról, az újjászületésről és... miről is még? - Az biztos, hogy semmi sem születhet a végtelen idő vége után.
   - Nem tudom, hogyan értelmezendő Püthagorasz tana a Zoroaszter-féle hit szempontjából... úgy értem, az igaz hit szempontjából. - Démokédész nem kívánt szembeszállni a Nagy Király vallásával. - Csak annyit mondhatok, hogy Püthagorasz szerint életében minden embernek arra kell törekednie, hogy az istenség benne lakozó szikráját felszabadítsa, és ily módon belekapcsolódhassék a világegyetem körforgásába. A világegyetemet pedig állandó mozgásban lévő, eleven éternek, részeit tökéletes összhangban egyesítő egységes egésznek tekinti.
   - „A Föld és a csillagos Ég gyermeke vagyok” - szólalt meg Laisz. Türelmetlenül hallgattam végig hosszadalmas, titokzatos ősi thrák boszorkányénekét a teremtésről.
   Amikor a végére ért, ismét Démokédész vette át a szót.
   - Püthagorasz tanításának az a célja, hogy kitörjünk a halál és az újjászületés szüntelen körforgásából. Szerinte erre az önmegtartóztatás, a különböző szertartások, a megtisztító étrend, a zene és a matematika tanulmányozása révén válik képessé az ember. Akár igaz az elmélete, akár nem, neki és iskolájának köszönhető, hogy Krotón mára Dél-Itália nagy részét kézben tartja.
   - Ahhoz neki édeskevés köze van - mondta Hisztiaiosz. - Annál több az apósodnak, Milónnak. Remek hadvezér. - Ahhoz képest, hogy görög volt, Hisztiaioszt feltűnően hidegen hagyta a filozófia, ahogy Püthagorasz kifejezésével élve a bölcsesség igaz szeretetét nevezik manapság.
   Démokédész közreműködésével ugyancsak Püthagorasz dolgozta ki legalábbis Démokédésztől így tudom - azt a tételt, hogy gondolkodásunk központja az emberi agy. E tétel bizonyítékait eddig senki sem tárta elém, de úgysem értenék sokat belőlük. Mindenesetre elhiszem, hogy így van. Egy időben sokat vitatkoztam erről a kathájiákkal: szerintük az ész központja a gyomor, mivel ez a test legérzékenyebb része, nem véletlenül képződik benne szél és bugyborékolás. Démokritosz azt mondja, erről már beszéltem. Légy megértéssel. Egyébként az ismétlés nem árt.
   - Véleményem szerint Krotón annak köszönheti sikereit, hogy lakói erényesek. - Démokédész ismét beleköhögött a kendőjébe. - Istennek hiszik tanítójukat, és talán nem is tévednek.
   - De vajon ő is annak hiszi-e magát? - firtatta Hisztiaiosz.
   Démokédész megrázta a fejét. – Ha jól értem, Püthagorasz szerint minden dolog kapcsolatban áll a másikkal; mindannyian egyazon világmindenség részei vagyunk, mindannyian a mindenre kiterjedő istenség egy-egy részét hordozzuk magunkban. De hogy ismét beleolvadjunk, meg kell szabadulnunk testünktől, a szellem sírjától.
   - De minek? - kérdezte Laisz.
   - Hogy meghaladjuk az evilági kínt, a befejezetlenség érzését...
   - Orpheusz leszállt az Alvilágba - mondta Laisz olyan hangon, mintha ezzel mindenre válaszolt volna: lehet, hogy meg is válaszolt. Az igazat megvallva, nem sokat tudok Orpheusz kultuszáról. A thrák Orpheusz azért szállt le az Alvilágba, hogy visszakérje halott feleségét. Ő visszatért, de a felesége nélkül - a halottak bizony rendszerint odalent maradnak. Később Orpheuszt darabokra szaggatták - gondolom, istentelensége miatt.
   - Az isten háta mögötti országrészekben, kiváltképp a boszorkányok lakta Thrákiában Orpheusz kultusza mindig is nagyon népszerű volt. Onnan aztán egész Görögországra kezdett kiterjedni. Ami keveset tudok az orphikából, abból azt gyanítom, hogy valójában csak a gyönyörű és ősi Gilgames-legenda durva változata. Gilgames is leszállt a föld alá, hogy visszahozza halott szerelmét, Enkidut. Nem, Démokritosz, Gilgames nem görög volt, de hős a javából; és mint a legtöbb hős, túl sokat akart. Nem volt a világon semmi, amit le ne tudott volna győzni, egyvalamit kivéve: a halált. Márpedig örökké akart élni. De a természet rendjét még a dicső Gilgames sem változtathatta meg. Azután belenyugodott a végső igazságba, megbékélt magával... és meghalt.
   Babülónban ismerkedtem meg Gilgames történetével. Gilgames kultuszát valaha az egész világ ismerte. Mára csaknem mindenütt elfelejtették, talán az egyetlen Babülón kivételével. A hosszú uralkodás kora valóban igencsak hosszú. Az a baj a görögökkel, hogy fogalmuk sincs róla, milyen öreg is a föld. Sehogyan sem értik meg, hogy minden, ami történni fog, már a múltban is megtörtént, kivéve természetesen a világ végét. Az indiaiak viszont úgy gondolják, hogy a világvége is megtörtént már, nem is egyszer, szerintük a teremtés olyan tűz, amely hol felparázslik, hol kiég, majd újra felizzik.
   Démokritosz úgy látja, ki kell oktatnia az orphikáról. Mint mondja, az Orpheusz-hívők is hisznek a lélekvándorlásban, s úgy tartják, hogy a folyamatnak csak akkor szakad vége, ha a szertartások és egyebek útján a lélek megtisztul. Bizonyára úgy van, ahogy Démokritosz mondja. Végül is thrák. Arról is meggyőztél, Démokritosz, hogy Laisz, bármilyen járatos is a sötét tudományokban, Orpheusz kultuszát soha nem értette meg.
   - Nem vagyok benne biztos, állítja-e Püthagorasz, hogy maga is járt a Hadészban, de annyi biztos, hogy egyszer furcsa történetet hallottam tőle. - Démokédész kissé zavarban volt, mintha nem szívesen számolna be a dologról. - Nem sokkal azután, hogy visszatért Babülónból, kettesben kisétáltunk az új mólóra: nem sokkal korábban építette Polükratész a kikötőben. Püthagorasz egyszer csak megállt. Lenézett rám. Sokkal magasabb nálam. „Emlékszem - mondta. - Mindenre emlékszem.” Fogalmam sem volt róla, mire céloz. - Mire emlékszel? - kérdeztem.
   „Az előző életeimre” - felelte. Nem tudtam magam kivonni a hatása alól. Elmondta, hogy korábbi életében Hermész istennek és egy földi asszonynak a fia volt. Mármost Hermész annyira szerette, hogy megígérte, minden kérését teljesíti, kivéve a halhatatlanságot. Hiszen csak az istenek halhatatlanok. Így aztán a fiú a második legnagyobb dolgot kérte: „Hadd emlékezzem minden új életemben minden korábbi életemre.” És Hermész megígérte.
   „Arra is emlékszem - mondta Püthagorasz -, milyen volt madárnak, harcosnak, rókának lenni, majd argoszinak Trója ostrománál. Mert mindez voltam, sőt vagyok és leszek is, amíg újra nem egyesülök az egésszel.”
   Démokédész elbeszélése nagy hatást tett rám, s azóta is sokszor eszembe jutott, milyen kár, hogy nem ismertem Püthagoraszt. Amikor az ellenpárt kiűzte Krotónból, a nagy ember Metaponton egyik templomában keresett menedéket, s ott aztán halálra böjtölte magát. Mivel annak idején már húszéves voltam, elmehettem volna hozzá. Úgy hírlik, mindvégig fogadott látogatókat. Azért mondom, hogy mindvégig, mert feltételezem, hogy élete akkor valóban véget ért. Ha mégsem, hát talán ma is Athén utcáin sétál, és ezer korábbi életének emlékei kavarognak a fejében.
   Démokritosz azt mondja, Thébában ma is működik püthagoreus iskola, s egészen a közelmúltig egy Lüszisz nevű krotóni volt a vezetője. Démokritoszra nagy hatást tett egy állítólag Lüszisztől származó szállóige: „Az embereknek azért kell meghalniuk, mert nem tudják összekapcsolni a kezdetet a véggel.”
   Valóban bölcs mondás. Az ember élete fölülről lefelé tartó egyenes vonallal ábrázolható. De ha a lélek avagy az isteni tűz szikrája, amely az emberben lakozik, visszatér az élet ősforrásához, megvalósul á tökéletes forma, tudniillik az egyenes vonalból kör lesz, s így a kezdet egybeolvad a véggel.
   Ideje megmondanom, hogy korántsem voltam csodagyerek. Eszemben sincs olyasmit sugallni, mintha már kora gyermekkoromban vagy akárcsak később is valami próféta, csodatévő vagy filozófus lettem volna. A sors jóvoltából Szpitamának születtem, és mindent egybevetve sem lehet semmi panaszom az életemre, jóllehet a mágusok, akik a Hazug útját követik, szüntelen áskálódtak ellenem. Áskálódásukért bőven kárpótolt, hogy a Nagy Királyok, Dareiosz, Xerxész és Artaxerxész mind jó szívvel voltak irántam.
   A vallásra, a mágiára sohasem éreztem magamban nagy hajlamot, annál inkább a töprengésre. Valahogy kötelességemnek tartom, hogy tüzetesen tanulmányozzak minden vallás- vagy gondolatrendszert, s megvizsgáljam, mennyiben térnek el az Igaz útjától, amelyet születésemnél fogva követnem rendeltetett.
   Hosszú életem során nemegyszer megdöbbenve fedeztem fel más vallásokban olyan igazságokat, amelyekről korábban azt hittem, hogy a Bölcs Mindenható tárta fel őket Zoroaszternek. Ma már tudom, hogy a Bölcs Mindenható a föld minden nyelvén beszél, igaz, hogy szavát a föld minden nyelvén ritkán értik meg és még ritkábban követik. De bármilyen nyelven szólaljon is meg a Bölcs Mindenható, a szava egy és ugyanaz, mert igaz.
   
             8/Gyermekkoromban kettős életet éltem. Az egyik fele, amit Laisszal és a Zoroasztert követő mágusokkal töltöttem, vallásos volt, a másik, amit az iskolában, világi. Az iskolában Xerxésszel és unokatestvérével, Mardoniosszal, Gobrüasz fiával jobban éreztem magam. Mindkettővel egy és ugyanazon a napon születtünk. Az egy Milón kivételével minden osztálytársam perzsa volt. Hisztiaiosz fiai, ki tudja, miért, nem kerültek be az első csoportba. Nem hiszem, hogy ez a hátrányos megkülönböztetés jólesett a nagyravágyó férfinak.
   A katonai kiképzés szigorú volt, mégis élveztem, már csak azért is, mert ebben az egyben nem mágusok voltak a tanítóim. A halhatatlanok legjobbjaitól tanultuk a fegyverforgatást. Más szóval a világ legjobb katonáitól.
   Azt a reggelt, amelyen először figyeltem fel Xerxészre, sokkal élénkebben látom magam előtt, mint ezt a mait. De hiszen gyerek voltam. Láttam. Hogy mit? A nap aranykorongját a kék-fehér égen. Sötétzöld cédruserdőket. Hósipkás hegycsúcsokat. Sárga szántóföldeket, a szélükön legelésző barna őzeket. A gyermekkor csupa szín. Az öregség...? Fakó és - legalábbis nekem - láthatatlan.
   Még napfelkelte előtt kezdődött a szokásos napi menetelés. Kétsoros oszlopban haladtunk, mindenki dárdát vitt a vállán. Ki tudja, miért, Xerxész mellé osztottak be. Rám se hederített. Én viszont, mondanom sem kell, alaposan szemügyre vettem. A hárem lakója lévén tudtam, hogy ha Atossza pártja győz Gobrüaszé felett, egy napon ő lesz a Nagy Király.
   Xerxész magas növésű fiú volt, világosszürke szeme ragyogott az összenőtt sötét szemöldök alatt. Gyermek volt még, de pirospozsgás arcát már aranyszínű pelyhek nőtték be. Az ilyent nevezik nemileg korán érő típusnak.
   Ha tisztában volt is vele, milyen jövő vár rá, semmi jelét nem adta. Pontosan úgy viselkedett, ahogy a Nagy Király sok fiának egyikétől elvárható, sem rátartibban, se nem szerényebben. Kedves mosolya volt. És ami férfiak között ritka eset, élete végéig megvolt mind a harminckét foga.
   Nem szóltam hozzá, ő sem énhozzám.
   Délben egy erdei forrásnál megállt a menet. Innunk szabad volt, ennünk nem. Ki tudja, miért, nem heveredtem le a többiekkel együtt a mohára, hanem céltalanul bóklászni kezdtem az erdőben.
   Hirtelen szétválnak a babérlevelek. Megjelenik köztük az állat tömpe orra. Aztán a hajlott sárga agyara. Kezemben a dárdával mozdulatlanná dermedek, közben a hatalmas, csillogó test áttör a babérbozóton.
   A vaddisznó megszimatol, visszahőköl. Nem vitás, éppúgy fél, akárcsak én. De aztán különös félkörmozdulattal megfordul és támad.
   A levegőbe repülök. Mielőtt ismét földet érnék, érzem, hogy egy csöpp levegő sincs a mellkasomban.
   Azt hittem, meghaltam, de aztán rájöttem, hogy bár lélegezni nem tudok, hallok - s amit hallottam, a vaddisznó szinte emberi jajkiáltása volt: Xerxész mélyen az állat nyakába döfte dárdáját. Nagy csuklással tért vissza a tüdőmbe a levegő. Közben a vérző vaddisznó dülöngélve elérte a babércserjét, ott felbukott, elterült és kimúlt.
   Mindenki odaszaladt, hogy gratuláljon Xerxésznek. Rám ügyet sem vetettek. Szerencsére nem sérültem meg. Nem is vett észre senki, Xerxész kivételével.
   - Jól vagy? - Mosolyogva nézett le rám.
   Felnéztem, s azt mondtam: - Megmentetted az életemet.
   - Tudom - válaszolta tárgyilagosan.
   Annyi mindent mondhattunk volna egymásnak, de inkább hallgattunk, és nem is hoztuk soha többé szóba az esetet.
   Azóta több ízben is alkalmam volt megfigyelni, hogy aki megmenti valakinek az életét, gyakran szinte a tulajdonának érzi az illetőt. Semmi más magyarázatot nem tudok találni rá, hogy Xerxész a barátságába fogadott. Nem sokkal erdei kalandunk után kérésére a királyi hercegek szálláshelyére költöztettek.
   Laiszt továbbra is látogathattam, de már nem éltünk együtt. El volt ragadtatva tőle, hogy bizalmas viszonyba kerültem Xerxésszel, legalábbis ezt állította. Évekkel később elárulta, hogy nagyon is aggasztotta ez a barátság. - Akkoriban mindenki Artobazanészt tekintette Dareiosz örökösének. Ha valóban ő lépett volna a trónra, Xerxész nem maradt volna életben, és a barátai sem.
   Nem tudom, éreztem-e annak idején a veszélyt, most mindenesetre nem emlékszem semmi ilyesmire. Xerxésznél talpraesettebb társat keresve sem találhattam volna. Minden sikerült neki. Kiváló lovas volt és remekül bánt minden fegyverrel. A mágusok óráin nemigen figyelt oda, de azért eléggé folyékonyán megtanult olvasni. Alig hinném, hogy írni is tudott volna.
   Ahogy az évszakok váltakoztak, évről évre együtt költöztünk át a Nagy Királlyal Szuzából Ekbatanába, onnan Babülónba, majd vissza Szuzába. Xerxész és én egyaránt Babülónt kedveltük leginkább. Mint a fiatal férfiak általában.
   Iskoláskorunkban életünk mágusok, heréltek és katonatisztek irányítása alatt zajlott. Bármely városba költözött is az udvar, életem mit sem változott; az iskoláé sem. Semmivel sem voltunk szabadabbak, mint nagyapám ezüstbányáinak rabszolgái. De Babülónban nem lehetett tudomást nem venni róla, hogy Dareiosz udvarának kőfalain túl ezer csodával kecsegtető élet zajlik. Vágyakozva találgattuk Xerxésszel és Mardoniosszal, milyen lenne a városban lakni, amikor nem ott tanyázik az udvar. Tizenkilenc éves korunkra beteljesült a kívánságunk.
   Mardoniosz gyors észjárású ifjú volt, és minden jel szerint elnyerte Dareiosz rokonszenvét. Azért mondom, hogy minden jel szerint, mert valójában senki sem lehetett benne biztos, mit gondol róla Dareiosz. Elsőrangúan tudta felhasználni a többieket a maga érdekében, és kíméletlenül levett a lábáról mindenkit. A Nagy Királynál kifürkészhetetlenebb ember nem élt a földön, és senki sem tudhatta biztosan, hányadán áll vele, illetve mire megtudta, már nemegyszer késő volt. Dareiosz magatartását kétségkívül befolyásolta, hogy Mardoniosz apja, Gobrüasz enyhén szólva nehezen kezelhető ember volt és ráadásul esetleg vetélytársa is. Következésképp Dareiosz apával és fiával egyaránt kesztyűs kézzel bánt.
   Születésnapján a Nagy Király összehívja családját és közeli rokonait, rózsavizet hint a fejére, és teljesíti, amit az övéi kívánnak. Ebben az évben Xerxész tartotta a rózsavízzel teli ezüstkelyhet, és Mardoniosz törölte szárazra selyemkendővel Dareiosz szakállát és haját.
   - Mi a kívánságod, Mardoniosz? - A Nagy Király jókedvében volt, pedig ki nem állhatta az évfordulókat, és főleg a halált, amelynek közeledtét jelzik.
   - Babülón kormányzóságát szeretném az új év harmadik hónapjára, Nagy Király.
   Az előírások szerint a Nagy Királynak sohasem szabad meglepetést mutatnia, Xerxész elbeszélése szerint apjának arcára mégis kiült a megrökönyödés. - Babülónét? Miért pont Babülónét? És miért csak egyetlen hónapra?
   Mardoniosz nem válaszolt; csak Dareiosz lábához kuporodott - ez a szertartásos testhelyzet annyit jelent: a rabszolgád vagyok, tégy velem, amit akarsz.
   Dareiosz szúrós szemmel nézett Mardonioszra. Azután körültekintett a zsúfolt teremben. Xerxész megszegte a szabályt, amely szerint senki sem nézhet szembe az uralkodóval. Amikor tekintete találkozott Dareioszéval, Xerxész elmosolyodott.
   - Ilyen szerény kérelmezőm még nem volt - mondta tettetett csodálkozással Dareiosz. - Igaz, előfordult már, hogy valaki néhány hét alatt meggazdagodjék. De semmi esetre sem Babülónban. Pénzügyekben a feketehajúak túljárnak a perzsák eszén.
   - Hadd tartsak vele, Nagy Király, ez az én születésnapi kérésem - mondta Xerxész. - Én vigyázok majd Mardoniosz erkölcseire.
   - Hanem ki fog a te erkölcseiden őrködni? - kérdezte Dareiosz mogorván.
   - Kűrosz Szpitama, őneki ugyanis ez a kívánsága, s engem kért meg rá, hogy közvetítsem. - Mardoniosz alaposan felkészítette Xerxészt a jelenetre. - Őrá bízzuk majd a lelkünk épülését.
   - Kűrosz Szpitama megesküdött, hogy Bél-Marduk főpapját az Igaz útjára téríti - szólt közbe Mardoniosz kenetteljesen.
   - Ti összeesküdtetek ellenem - tárta szét a karját Dareiosz. - De nem térhetek el a királyi szokástól. Mardoniosz, Gobrüasz fia, ezennel kinevezlek Babülón városom kormányzójává az új év harmadik hónapjának tartamára. Melléd rendelem Xerxészt és Kűrosz Szpitamát. De miért pont a harmadik hónapot választottad? - Dareiosz természetesen nagyon is jól tudta, miért.
   - Akkor virágoznak az Euphratész partján a függőkertek, Nagy Király - válaszolta Mardoniosz. - Akkor a legszebb a természet.
   - Annál is szebb, mivel a harmadik hónapban a Nagy Király félországnyi távolságra lesz Szuzától. - Dareiosz felnevetett: élete végéig megtartotta ezt a kissé közönséges szokását. Én sohasem éreztem sértőnek, ellenkezőleg.
   
             9/Babülón inkább nagyszabású épületeivel hat az emberre, semmint szépségével. Az Euphratész szürke agyagát használják téglaégetésre, minden ház ebből az unalmas építőanyagból készült. De a templomok és a paloták egyiptomi méretűek, és, hogy el ne felejtsem, abban az időben a városfalak olyan szélesek voltak, hogy - mint az odavalósiak minduntalan emlékeztették rá az embert - egy négylovas szekér is könnyedén megfordulhatott rajtuk. Nem mintha valaha is láttam volna szekeret vagy bármi mást a fal tetején. Még őrök sem voltak. Ilyen nagy békesség honolt Dareiosz idejében. Az ilyen több mint háromezer éves ősi városban nem vonhatja ki magát az ember a múlt hatása alól. Babülónt az egymást követő háborúk idején több ízben is lerombolták, de lakói - ahogy a perzsák nevezik őket, a feketehajúak - mindig pontosan az eredeti mintájára építették újjá, legalábbis így beszélik. A város egy hatalmas négyzet közepén fekszik, s a négyzetet két csaknem egyenlő területű téglalapra osztja a sebes folyású, sötét vizű Euphratész. Eredetileg egy külső és egy belső fal, valamint mély árok védte. De amikor Dareiosznak már másodszor kellett leigáznia a várost, a külső fal egy részét ledöntette. Jóval később, miután leverte a babülóniak újabb lázadását, Xerxész gyakorlatilag az összes falat leromboltatta, és feltöltette az árkot. Alig hinném, hogy ezek után a babülóniak még egyszer borsot törnek az orrunk alá. A feketehajúak természetüknél fogva tunya, érzéki és engedelmes népség. Évszázadokon át velejéig romlott, bonyolult szervezetű papi kaszt uralkodott fölöttük. Időnként az egyik templom papjai ráuszítják a népet a másik templom papjaira, s máris kitör az ellenségeskedés, akárcsak a nyári zivatar. És akárcsak a nyári zivatar, csakhamar le is csillapodik. De ez a meg-megismétlődő felfordulás rengeteg bosszúságot okoz a birodalom kormányzóinak.
   Örülök, hogy nem babülóninak születtem, de megvallom, nincs a világon még egy város, amely oly nagyon kedvére volna a fiatal férfinak, mint Babülón, kivált, ha az a férfi önmegtartóztató perzsa nevelésben részesült.
   Napnyugtakor léptünk át Istár kapuján. Nevét Istár istennőről kapta, aki nem sokban különbözik Anahitától vagy Aphroditétől, már azon kívül, hogy egy személyben nő is meg férfi is. Mindkét minőségében kielégíthetetlen, és a várost mi sem jellemzi jobban, mint hogy lakói ennek az istenségnek hódolnak. Istár kapuja tulajdonképpen nem is egy kapu, hanem kettő, az első a külső falon, a második a belsőn nyílik. A hatalmas boltíveket díszítő kékre-sárgára-feketére zománcozott cseréplapok mindenféle különös és szörnyű vadakat, köztük sárkányokat ábrázolnak. Inkább félelmetesek, semmint szépek. Babülónnak kilenc kapuja van, mindegyiket egy-egy istenségről nevezték el, de Istár kapuja tekinthető a város főkapujának, mert egyenest a folyó bal partján épült városközponthoz, a templomokhoz, a palotákhoz és a kincstárakhoz vezető útra nyílik.
   Az első kapuban a város tényleges kormányzója és kísérete köszöntötte Mardonioszt. Magától értetődő okból titokban tartottuk Xerxész kilétét és az enyémet is. Egyszerűen a harmadik havi kormányzó munkatársai voltunk.
   Ősi szokás szerint kenyérrel és vízzel kínáltak, majd végigvezettek bennünket a pompás mészkőtömbökkel kirakott nagyszabású díszsétányon. A sétány két oldalán álló házak falait oroszlánokat ábrázoló zománcozott cserepek borítják.
   A díszsétány bal oldalán valamelyik ördögisten temploma állt jobb kéz felől pedig a Nabukodonozor király által állítólag tizenöt nap alatt emelt úgynevezett új palota. Nabukodonozor, Babülón utolsó hős királya űzte ki az egyiptomiakat Ázsiából, s ugyancsak ő hódította meg Tűroszt és Jeruzsálemet. Sajnálatosképpen azonban annyi más babülónihoz hasonlóan a vallás őrültje volt. Nem vitás, aligha volt más választása: Bél-Marduk papjai korlátlan urak a városban, és nincs az a király, aki Babülón tényleges uralkodója lehetne, amíg papi ruhát nem ölt, és a szó szoros értelmében meg nem ragadja Bél kezét, vagy kezet nem fog a nagy templomban Bél-Marduk arany szobrával. Kűrosz, Kambüszész, Dareiosz és utánuk Xerxész is megragadta Bél kezét.
   Élete vége felé Nabukodonozor szinte minden napját vallásos szertartásokkal töltötte, s ezeken többnyire ő játszotta az áldozati bárány szerepét. Egy ízben négykézlábra állt a függőkertben és füvet legelt. De a valóságos báránnyal szöges ellentétben, őt nem áldozták fel. Őrjöngő őrültként halt meg ötven évvel az előtt, hogy két társammal Babülónban jártam. Sohasem találkoztam olyan babülónival, aki ne beszélt volna örömmel Nabukodonozorról. Ő volt az utolsó igazi királyuk. Mellesleg ő is az ősi khaldeusoktól származott, mint - meggyőződésem szerint, már amennyire bizonyíték nélkül meggyőződése lehet az embernek - a Szpitama család.
   Nabukodonozor halála után harminc évvel Kűroszt fényes ünnepséggel fogadta Babülónban a papellenes párt: ez a kereskedőkből és pénzváltókból álló szövetség fosztotta meg az utolsó királyt, a jelentéktelen Nabodinoszt a trónjától. Ezt a különc uralkodót kizárólag a régészet érdekelte, így idejének javát nem is Babülónban töltötte, hanem az egykori sumer városok romjai után kutatott odakünn a sivatagban. Minthogy pedig a királyt olyannyira lekötötték a múlt dolgai, a jelen dolgait a papok vették a kezükbe. Ők kormányozták az államot és tönkre is tették, illetve tulajdonképpen felvirágoztatták, mert így került Babülón Kűrosz kezére.
   Ragyogó lakosztályt kaptunk az új palotában. Ablakaink a folyó két partját összekötő kőhídra nyíltak. A híd fapallóit éjjelente felszedik, hogy a tolvajok át ne kelhessenek az egyik partról a másikra.
   Nabukodonozor alagutat építtetett a folyó alatt. Ez a remek létesítmény körülbelül húsz láb széles és csaknem ugyanolyan magas. Az Euphratész vize azonban leszivárog, így az alagút talaja és fala riasztóan átnedvesedett. A szekereket vontató ökröktől meg a bejáratnál árusított füstölgő szurokgyertyáktól éktelen bűz van odabenn. Mire átjutottunk az alagúton, levegő után kapkodtam, Xerxész pedig azt mondta, hogy úgy érezte magát odabent, mintha élve eltemették volna. Mindazonáltal fél évszázada használják az alagutat, és még sohasem történt baleset.
   Az új palota legfelső emeletén laktunk, vagy négy emelettel a város felett. Erkélyünkről szép kilátás nyílt egy magas palotára, ahogy a babülóniak hívják, a zikkuratra. Ennek a zikkuratnak a hivatalos neve: az Ég és a Föld Alapzatának Háza. Ez a világ legnagyobb építménye, még az egyiptomi piramisok is eltörpülnek mellette - legalábbis lépten-nyomon így mondogatják a babülóniak. Egyiptomban sohasem jártam.
   A zikkurat hét egymásra rakott hatalmas téglahasábból állt. A hasábok térfogata alulról felfelé csökken. A piramis alakú építmény tetejére csigalépcső vezet. A zikkurat mindegyik szintje más-más istenség nevét viseli, s ennek megfelelően más-más színű. Még a holdfénynél is jól kivehető volt a különféle napistenek, holdistenek és csillagistenek kísértetiesen ragyogó kék, piros és zöld színe.
   A zikkurat közelében van Bél-Marduk főisten sárszínű épületekből és poros udvarokból álló temploma. Kívülről nem különösebben szép, kivéve az isten termének nagy bronzajtait. Tulajdonképpen az egész templom egyetlenegy dolog miatt érdemelt figyelmet: állítólag hajszálra olyan, mint háromezer évvel ezelőtt. A város igazi istene avagy szelleme a változatlanság. Babülónban soha semminek nem szabad megváltoznia.
   Kár, hogy olyan kevés athéni jár Babülónban. Tanulhatnának egy kis alázatot, mert bele kellene gondolniuk, mily hosszú is az idő, s mily rövid az ember élete, az alkotásairól nem is szólva. Ennyi élő történelem tövében nem csoda, hogy a feketehajúak olyannyira csak az örömnek, a mának élnek. Mindent egybevetve Babülón olyan hely, amely kedvét szegi a nagyravágyóknak. Annyit mondhatok, hogy egyik Nagy Királyunk sem költözött igazán szívesen Babülónba az udvarral. Xerxész aztán véget is vetett ennek a Kűrosz által bevezetett szokásnak.
   A város kormányzója lakomát rendezett a tiszteletünkre az új palota tetején, a függőkertben. E híres függőkertet még Nabukodonozor megbízásából építették. A mérnökök első lépésként oszlopsorokat emeltek, ezeknek kellett megtartaniuk a hat láb vastag földréteget. A földbe aztán fákat és virágokat ültettek, hogy megvigasztalódjék - mit tesz Isten! - az Ekbatana utáni honvágyban szenvedő királyné. Az Euphratész vizét emelőgépre szerelt vödrökkel juttatják a nap és az éjszaka minden órájában a függőkertbe, így aztán a növényzet örökzöld, és még a legnagyobb nyári melegben is hűs árnyat ad. El kell ismernem, hogy egy pálmafákkal kerített kert fenyőfái alatt üldögélni egy palota tetején olyan öröm, amelyhez nincs fogható.
   Életünkben először szabadok voltunk, s az első este mindmáig életem legvarázsosabb néhány órájaként él az emlékezetemben. Kényelembe helyeztük magunkat egy heverőn; a fölénk hajló lila akác színezüstnek tetszett a hold fényében. Ha akácszagot érzek, ma is Babülón jut az eszembe... és az ifjúságom. Nem, Démokritosz, az ezüst látványa vagy tapintása semmi hatással sincs az emlékezetemre. Nem kereskedő vagyok, se nem pénzváltó.
   A város kormányzója aranyszínű turbánt viselt és elefántcsont pálcát tartott a kezében. Ő tisztában volt Xerxész kilétével, de sikerült úrrá lennie rettegésén; a Nagy Királynak és fiainak jelenlétében a legtöbb alattvaló reszketett félelmében. Szolgálatkész házigazdának bizonyult: vagy egy tucat lányt hozatott, s mindegyik kiválóan értette Istár mesterségét.
   - Zópürosz satrapa nem hagyhatja el házát, ifjú uraim - mondta a kormányzó. - Már hónapok óta betegeskedik. Különben személyesen köszöntött volna benneteket.
   - Add át neki jó kívánságainkat. - Mardoniosz jóízűen játszotta a kormányzó szerepét. Xerxész és én pedig a legjobb udvari hagyományokhoz híven lelkesen körülhízelegtük. Mint később megállapítottuk, nagy szerencse volt, hogy nem a satrapa fogadott bennünket, neki ugyanis meg kellett volna csókolnia a király környezetéből származó három fiatalembert, márpedig Zópürosznak, mint tudni való, nem volt ajka, sőt orra és füle sem.
   Babülón csaknem két éven át állt ellen Dareiosz második ostromának. Zópürosz a Hatok egyikének fia volt, és tiszti rangban szolgált a perzsa hadseregben. Amikor már régóta húzódott az ostrom, megkérdezte a Nagy Királytól, mennyit ér neki Babülón. Meglehetősen egyszerű kérdés, gondolná az ember, tizenkilenc havi ostrom után. Dareiosz be is vallotta, hogy mindent megadna Babülónért. Zópürosz azt mondta: ajándék gyanánt megszerzi Babülónt a Nagy Királynak.
   Zópürosz hentest hívatott és levágatta vele a fülét, az ajkát és az orrát, majd átszökött a babülóniakhoz. Megcsonkított fejére mutatva azt mondta: - Nézzétek, mit tett velem a Nagy Király! - Hittek neki. Hogy is ne hittek volna?
   Sőt a várost kormányzó papok bevették a kormányzótanácsba is. Amikor már fogytán volt az élelem, azt javasolta nekik, öljék le az asszonyokat, hogy több élelem maradjon a katonáknak. Ötvenezer asszonyt mészároltak le. Egy éjszaka azután, miközben a babülóniak éppen vallásos szertartásaikkal voltak elfoglalva, Zópürosz titokban kinyitotta a Nannar kaput, és Babülón ismét elesett.
   Dareiosz bosszúja gyors volt, mint a villám. Háromezer férfit feszíttetett keresztre a falakon kívül. Számos kaput ledöntetett és leromboltatta a külső fal egy részét. Hogy a város ismét benépesüljön, Dareiosz több ezer asszonyt hozatott a világ különböző részeiből. Amikor két társammal ott jártam, az idegenből hozott asszonyok már megtették a dolgukat: a város lakosságának többsége nem töltötte még be a tizenhatodik évét.
   A helyi szokásnak engedelmeskedve Dareiosz ismét megragadta Bél kezét, és ismét Bábel országának törvényes uralkodója lett. Zópüroszt élethossziglani satrapának tette meg. Furcsamód épp néhány napja találkoztam Zópürosz unokájával az Agorán. Azt mondta, nem perzsa már, hanem kalmár. Megjegyeztem, hogy mégiscsak annak az embernek az unokája, akiről Dareiosz így beszélt: „A legnagyobb perzsa Kűrosz óta.” Mit tehetünk, senki sem felelős a leszármazottaiért. Különös tréfája a sorsnak, hogy a hálátlan unokát Zópürosznak hívják: ráadásul az apja, Megabüzosz egészen a legutóbbi időkig Perzsia legjobb hadvezére volt.
   - Hol van Nitokrisz királynő kincse? - kérdezte Mardoniosz pajkosan.
   - Esküszöm, hogy a sírjában nincs, uram. - A kormányzó oly ünnepélyesen beszélt, hogy nem tudtuk visszatartani nevetésünket. - Amint azt a Nagy Király is megállapította. - Xerxész egyik kupa sört itta a másik után. Senkit sem ismertem, akin nála kevésbé fogott volna az ital. Megjegyzendő még, hogy Xerxész tizenkilenc éves korában megragadóan szép volt, s azon az estén világos szeme úgy ragyogott a holdfényben, mint az azulár, puha pelyhedző szakálla pedig csillogott, akár a szkűtha rókaprém.
   - Hogy történhetett meg - kérdeztem -, hogy asszonyra bízták az itteniek az országlást?
   - Úgy, uram, hogy némely királynőnk egyiptomi mintára férfinak adta ki magát. És ne feledd, hogy Istár istennő is egy személyben férfi és nő.
   - Szeretnénk látni a templomát - jelentette ki Xerxész.
   - Talán ott van elrejtve a híres kincs - mondta Mardoniosz. Most értem csak meg, ennyi év után, milyen jól kiismerte Dareiosz az ifjú Mardonioszt. Amikor születésnapján azon tréfálkozott, hogy egyesek akár egyetlen hónap alatt is meg tudnak gazdagodni, nagyon is komolyan gondolta, amit mondott. Azt is tudta a Nagy Király, amire én csak évekkel később jöttem rá: hogy kapzsiság dolgában Mardoniosz barátomnak alig akad párja.
   A híres királynő sírja az egyik városkapu fölött van. Xerxész látni akarta. A kapu belső falán kőbe vésett felirat hirdeti: „Ha a jövőben bármely utódom pénzszűkében lesz, nyissa fel síromat.”
   Minthogy Dareiosz állandóan pénzszűkében volt, elrendelte, hogy nyissák fel a királynő sírját. De a királynő mézzel tartósított holttestén kívül mindössze egy kőtáblácskát találtak a sírban, s azon egy feliratot: „Ha nem lettél volna ily mohó és tolakodó, nem lett volna belőled sírfosztogató.” Dareiosz saját kezűleg vetette a királynő testét az Euphratészbe. Nem volt épp tapintatos eljárás, de a Nagy Király mérges volt.
   A kormányzó biztosított bennünket felőle, hogy Nitokrisz kincse merő legenda. Bél-Marduk templomában ellenben, bár erről nem beszélt, annyi arany volt látható, hogy az embernek szeme-szája elállt a csodálkozástól.
   Jó néhány évvel később Xerxész elvitette a templomból az összes aranytárgyat, Bél-Marduk szobrát is beleértve. Beolvasztotta az egészet, és aranypénzt, dareikoszokat öntetett belőlük: ebből a vagyonból fedezte a görög háborúkat. A mai babülóniak természetesen váltig hajtogatják, hogy Xerxész minden későbbi balszerencséje kizárólag e szentségtörésnek tudható be, de ez sületlenség. Kűrosz, Dareiosz és a fiatal Xerxész így is túl sok engedményt tett a birodalom számtalan helyi istenének. Nagy Királyaink ravaszul megengedik a népeknek, hogy helyi isteneiknek hódoljanak, holott maguknak nem szabad semmi más istent elismerniük, csak a Bölcs Mindenhatót. A féligazság egész hazugság - mondta Zoroaszter.
   Zópürosz tökéletes házigazdának bizonyult. Végig ki sem mozdult folyóparti házából és egyetlenegyszer sem találkoztunk vele. így aztán egyszerű médnek öltözve szabadon kószálhattunk a városban. Mondanom sem kell, hogy Xerxész nyomában mindig ott járt a testőrség: Atossza királynőnek gondja volt rá. Sőt nem röstellt Dareiosz elé állni és arra kérni, tartsa Xerxészt otthon. Mivel azonban a Nagy Király nem másíthatja meg ígéretét, Atossza csak annyit tudott elérni, hogy maga választhassa ki Xerxész testőreit. Azonfelül megfogadtatta velem, hogy rajta tartom a szemem Mardonioszon. Képesnek tartotta rá, hogy megölje Xerxészt, én meg hiába mondtam bármit, nem tudtam jobb belátásra bírni.
   - Gobrüasz fia, Artobazanész unokaöccse. Ennyi elég. Az életére törnek. Csak azt várják, hogy védtelenül maradjon Babülónban... - Ez egyszer azonban Atossza tévedett. Mardoniosz szerette Xerxészt. Pontosabban nem szerette apját és közömbös volt Artobazanész iránt.
   Mint minden Babülónba látogató idegen, mi is egyenesen Istár templomába mentünk, ahol a nők áruba bocsátják testüket. Az ősi törvény szerint életében egyszer minden babüloni asszony köteles elmenni Istár templomába és addig várni az udvaron, amíg arra nem megy egy férfi és ezüstöt nem ajánl a szerelméért. És oda is kell adnia magát a legelsőnek. Az istennő más templomaiban fiatal férfiak és fiúk árulják magukat, és a helyiek úgy tartják, hogy az istennő áldását érdemelte ki az a férfi, aki templomi örömfiúval szeretkezett. A babüloni férfiak szerencséjére nekik nem kötelező életükben legalább egyszer áruba bocsátani testüket. Ez a kiváltság csak a hölgyeket illeti meg.
   Mindhárman kerekre tágult szemmel álltunk a külső udvar szélén. Vagy ezer, mindenféle termetű, alakú, korú és rangú nő ült a tűző nap alatt a földön. Nem feszítettek ponyvát a fejük fölé. Az udvar túlsó végében álló oszlopsor alatt csak a bágyadt templomi heréltek állhatnak; az ő feladatuk ellenőrizni, hogy a férfi látogatók le ne lépjenek a földre festett vonalakról. Mindenki csak egy-egy vonal mentén haladhat. Különben elviselhetetlen volna a felfordulás. Az asszonyok a vonalak között ülnek.
   Furcsamód a babüloni férfiak ritkán látogatnak a templomba. Bizonyára azért, mert már megszokták. Aztán talán zavarba is jönnek, látván, hogy szolgálja feleségük, nővérük, leányuk az istennőt. Szerencsére a világ minden tájáról épp elég idegen érkezik, hogy hozzásegítse a hölgyeket Istár áldásához.
   Xerxésszel és Mardoniosszal libasorban haladtunk az egyik vonalon, a kétoldalt ülő nőtömeg között. Előzőleg figyelmeztettek bennünket, hogy amelyik jókedvűnek látszik, az hivatásos örömlány, s csak tetteti, hogy Istárt jött szolgálni. Az ilyenek, bármily vonzók is, kerülendők. Inkább azokat kell választani, akik a semmibe meredve, búskomoran ülnek, mintha valahogy elszakadtak volna az istenségnek felajánlandó testüktől.
   A férfiak, akik e szent udvart látogatják, rendszerint elképesztően visszataszítóak. Képzelem, micsoda gyönyör például egy nyomorék péknek, ha egyetlen ezüstpénzért megkaphatja valamelyik nagyúr gyönyörű leányát. Ami azt illeti, még a három szemrevaló perzsa herceg is - most egy kissé eltúlzom rangomat - úgy érezte magát, mintha hájjal kenegetnék. Ráadásul fiatalságunkkal nem egy hívogató pillantást is kicsaltunk a földön üldögélő nőkből.
   A hagyomány szerint a látogató a kiválasztott nő ölébe ejti az ezüstpénzt. Erre az feláll, belekarol a férfiba és a templomba vezeti. Odabenn deszkából több száz válaszfalat emeltek, s így ajtó nélküli kis fülkéket hoztak létre. A pár, ha üres fülkét talál, a földön szeretkezik. A heréltek nem szeretik a nézelődőket, de azért a csinosabb nők és férfiak rövid időre igen nagy számú nézőközönséget vonzanak. Rövid időre, mert a körülmények villámgyors munkára késztetik Istár hívőit. Elsősorban is a nemiség átható szagát ellensúlyozandó, a személyzet annyi tömjént éget el a füstölőkben, hogy a templom levegője tompán kéklik tőle és kaparja a bent lévők torkát. Ha aztán valaki huzamosabb ideig szolgál odabent az istennőnek, maga is könnyen megkékülhet.
   Az idegenek többnyire csupaszra vetkőznek, de mi, jól nevelt perzsa ifjak, egyetlen szál ruhánkat sem vetettük le, s a görögök ezen pompásan szórakoztak. Három szemlátomást meglehetősen rangos leányt választottunk ki, és pillanatok alatt elvégeztük a szent feladatot. Úgy tetszett, meg vannak velünk elégedve. De aztán Mardoniosz megkérdezte választottjától, találkozna-e vele újra, s a leány halálosan komoly arccal azt válaszolta, hogy Istár örökre elátkozná. Különben férje is volt. Ezek után udvariasan megköszönte Mardoniosznak, amit érte tett.
   Az én választottam végig nagy zavarban volt. Azt mondta, nemrég ment férjhez. Eredetileg még szűzen szeretett volna Istár kedvére tenni, de anyja lebeszélte róla. Úgy beszélik, hogy babülóni lányoknak gyakran életre szóló rossz élmény a durva idegenekkel való találkozás, így aztán a lány megvárta, amíg férjhez megy. Mindent egybevetve, azt mondta, elégedett. Egynéhány szőke északi harsányan mulatott gyors szeretkezésünkön, és hibás görögséggel minduntalan azt ismételgették: - Mi az ördögöt csinálhatnak ezek tetőtől talpig felöltözve? - Ki se nyitottuk ruházatunkat és nem törődtünk velük.
   - Az a szörnyű - mondta a választottam, miközben utat vágtunk magunknak a tömegben az udvar felé -, hogy az ember könnyen összeszedhet valamilyen betegséget. Hiszen nem tudhatja, kivel kerül össze. Anyám azt mondta, hogy a mocskosabb kinézésűek közeledtére fintorogjak és vicsorítsak, mintha hülye volnék. A tisztábbakra viszont mosolyogjak kedvesen. Még szerencse, hogy hallgattam rá.
   Hízelgőnek találtam a megjegyzést, és ő annak is szánta. Miközben az udvarban álltunk, hogy tüdőnk megtisztuljon a belehelt tömjénfüsttől, újabb részleteket tudtam meg tőle a helyi szokásokról: - A nagyon csúnya nőknek napról napra újra és újra el kell jönniük, sőt olykor hónapról hónapra, mert senki sem akarja megvásárolni őket. Még olyan családokról is hallottam, amelyek kénytelenek voltak megfizetni egy idegent, hogy a lányukat válassza. Ez persze elítélendő. És nem is szent dolog. De az istennő szemében még mindig jobb, mintha végképp hoppon maradna a lány.
   Barátságban váltunk el. Minden szempontból kellemes emlékem maradt róla, egészen, míg egy héttel később rá nem jöttem, hogy tetves lettem tőle. Leborotváltam a szeméremszőrzetemet. Mellesleg azóta is rendszeresen borotválom.
   Az Istár temploma körüli házakban ugyanaz a tevékenység folyik, mint magában a templomban, de már korántsem vallásos célzattal. Az örömházak földszintjén rendszerint borpincék vagy sörözők vannak. Tulajdonosaik csaknem mind nők; és szó, ami szó, az alsóbb rangú babüloni asszonyoknál szabadabb nő a világon nincs. Saját tulajdonuk lehet. A piacokon is gyakran ők a vevők és az eladók. Férfiakkal együtt nőket is láttam téglát égetni és csatornát kotorni.
   Istár templomából kijövet Zópürosz satrapa egyik munkatársa szegődött mellénk. Ő vezetett végig a városon, Xerxész testőrei pedig tisztes távolból követtek.
   Babülónban a fő közlekedési utak párhuzamosak egymással. Rájuk merőleges keskeny utcák kötik őket össze. Indiában és Kathájban is láttam hasonló városokat, de másutt sehol sem. Pompás látvány, kivált, ha az ember a zikkurat árnyékában végigtekint a nyílegyenes, forgalmas főúton egész a folyópartot jelző alacsony vaskapuig.
   Az egyik széles főúton mindenféle betegek sorakoztak. Amikor megláttak bennünket, betegségük tüneteit kezdték kiabálni. Vezetőnk szerint a babülóniak nem bíznak az orvosokban. Ha megbetegednek, inkább idejönnek. És ha tanultnak látszó járókelővel találkoznak, elmondják, mi a bajuk. Ha az illető tud rá valamilyen gyógymódot, elmagyarázza nekik.
   Megálltunk nézelődni, és valóban, meglehetősen sok járókelő megállt a betegek mellett, és kioktatta őket, milyen fűvel vagy gyökérrel gyógyítsák bajukat.
   - Démokédész meg volna döbbenve - mondta Xerxész. - Szerinte az orvostudomány afféle művészet.
   - Inkább boszorkányság. - Mardoniosz ördögűző mozdulatot tett a kezével.
   A zikkurat tetejére vezető széles csigalépcső alatt Bél-Marduk főpapjával találkoztunk. Az ingerlékeny vénember korántsem vette megtiszteltetésnek, hogy perzsa hercegekkel találkozhat. A Nagy Királyok jönnek és mennek; Bél-Marduk papsága örökkévaló.
   - Bél-Marduk urunk nevében lépjetek közelebb. - A vénember felénk nyújtotta a jobbját. Amikor azonban Mardoniosz utánanyúlt, nyomban visszahúzta. Vezetőnk sem akkor, sem később nem magyarázta el, mit kellett volna tennie. Azt hiszem, nem is tudta. A főpap ősi babülóni nyelven érthetetlen beszédet tartott. Azután a zikkurat első emeletén hirtelen faképnél hagyott bennünket.
   Ezer lépcsőfok vezet az Ég és a Föld Alapzatának Háza tetejére. Félúton megálltunk: ömlött rólunk a veríték. Alattunk a mérnöki pontossággal épült magas falak között a négyzet alakú város és a négyzetet kettészelő, erődített rakpartok között hömpölygő zavaros vizű folyó. A szürkésbarna téglából épült poros város fölött sivatagi délibábként lebegett a függőkert zöld felhője.
   Vezetőnk elmagyarázta, hogyan működik a perzsa birodalom legtermékenyebb síkságát öntöző és egyúttal olcsó szállításra is alkalmat adó bonyolult csatornarendszer. Minthogy a víz bárhová elvezethető, ennél olcsóbb szállítási út még akkor sincs, ha az ember kerekded babülóni csónakban utazik. Babülónban egyébként senkitől sem kaptam rá magyarázatot, miért építenek kerek, esetlen csónakokat.
   Zihálva folytattuk utunkat a zikkurat tetejére, ott két őr fogadott egy fényes sárga téglából épített kis szentély ajtajában.
   - Hát ez mi? - kérdezte Mardoniosz.
   - Bél-Marduk szentélye - vezetőnk szemlátomást szerette volna, ha ennyi magyarázattal beérjük.
   Mint afféle vallási tekintély, indíttatva éreztem magam, hogy megkérdezzem, mi van odabenn. - Végül is - mondtam furfangosan -, ha az isten képmását tartják a szentélyben, illik tisztelegnünk előtte. - Zoroaszter alighanem a haját tépte volna, ha hallja, milyen tisztelettel nyilatkozik unokája egy déváról. Egyszersmind azonban tökéletesen megértette volna alakoskodásomat. Mindig is azt mondta, hogy olyan világban élünk, amelyet nem magunk teremtettünk.
   - Nincs benne semmiféle kép. Már láttátok Bél-Marduk igazi képmását. - Vezetőnk még délelőtt elkísért bennünket a nagy templomba, s megmutatta a hatalmas színarany istenszobrot. Ahogy a szokás kívánja, a mellette álló színarany asztalra virágot helyeztünk. A szobor jobb keze feltűnően sima és fényes volt, mert ki tudja, hány évszázad óta, Babülón minden királyának meg kellett fognia. Halkan imádkozni kezdtem a Bölcs Mindenhatóhoz, azt kérve tőle, sújtson le a bálványra. Imám húsz évvel később meghallgatásra talált.
   Vezetőnk addig-addig kertelt a zikkurat tetején álló szentéllyel kapcsolatban, hogy egyre jobban felcsigázta érdeklődésünket, olyannyira, hogy végül Xerxész kijelentette: - Be akarunk menni.
   A Nagy Király örököseinek szava szent, vezetőnk tehát az őrökhöz lépett és mondott nekik valamit. Komor képpel ajtót nyitottak, s beléptünk a hosszú lépcsőmászás után kellemesen hűs levegőjű, ablaktalan helyiségbe. A függőmécses fénye az egyetlen berendezési tárgyra, egy széles ágyra esett.
   - Hát itt ki alszik? - kérdezte Xerxész.
   - Bél-Marduk isten. - Vezetőnk savanyú képet vágott.
   - Találkoztál már vele? - kérdeztem.
   - Dehogy. Hogy is találkozhattam volna?
   - Hát a papok találkoznak-e vele? - Az ilyen dolgok sohasem hagytak nyugodni.
   - Nem tudom.
   - Akkor honnan tudod - kérdezte Mardoniosz -, hogy valóban ezen az ágyon alszik az isten?
   - Azt mondják.
   - Kicsoda? - kérdezte Xerxész, és szürke szemével olyan szúrósan nézett a vezetőnkre, ahogy csak az Akhaimenidák tudnak. Az embernek a háta is borsódzik tőle.
   - Az asszonyok, uram - suttogta vezetőnk. - Minden este, napnyugtakor más-más asszonyt hoznak ide. Istár választja ki, Bél-Marduk felesége. Éjfélkor aztán az isten belép a szobába és magáévá teszi az asszonyt.
   - Aztán hogy néz ki? - A dolog felcsigázta kíváncsiságomat.
   - Azt nem mondhatják meg. Nem merik megmondani. Halálukig hallgatnak róla Ez a törvény.
   - Ez ám a jó törvény - jegyezte meg Xerxész.
   Amikor visszatértünk az új palotába, Mardoniosz megparancsolta a város kormányzójának, vezessék elénk a zikkurat legfelső szintjén lévő szentély két papját.
   Meg is érkeztek, s Xerxész azt kérdezte tőlük: - Mondjátok csak, kivel is találkoznak az asszonyok a szentélyben? Magával Bél-Mardukkal, uram - válaszolták a papok kórusban.
   Erre Mardoniosz is feltette nekik ugyanazt a kérdést, s miután háromszor is ugyanúgy válaszoltak, íjhúrt hozatott, azt a fajtát, amely egy pillanat alatt megfojtja az embert. Erre negyedszer is feltette a kérdést, s akkor megtudtuk, hogy Bél-Mardukot minden éjszaka más-más pap személyesíti meg.
   - Pontosan így gondoltam én is - mondta Xerxész elégedetten. - Ma éjszakára - tette hozzá nagy kegyesen - leveszem a soros pap válláról ezt a terhet. Magam leszek Bél-Marduk.
   - De hiszen nem is vagy pap! - tiltakozott a zikkurat két őre elszörnyedve.
   - Nem, de attól még eljátszhatom Bél-Marduk szerepét. Szokás dolga az egész, nem?
   - De a pap valóban Bél-Marduk. Istenné lényegül át. Beléhatol az isten lelke.
   - Ő meg beléhatol a lányba, igaz? Értem már. így aztán a szent kör bezárul. - Xerxész élete végéig remek szellemi bajvívó volt. - Sose aggódj, majd énbelém is belém hatol az isten. Végtére is - ez köztünk maradjon, csak azért mondom, hogy megnyugtassalak -, atyám megragadta Bél-Marduk kezét.
   - Akkor is szentségtörés, amit a fejedben forgatsz, nagy herceg.
   - Akkor is így akarom, és kész.
   Xerxész ezek után bejelentette, hogy Mardoniosz és én is elkísérjük a szentélybe. A papok nem győztek szörnyülködni, de nem tehettek semmit. Hason csúszva arra kértek minket, hogy legalább öltözzünk istennek. Xerxész Bél-Marduk legyen, minden istenek ura, Mardoniosz Samas napisten szerepét játssza, én pedig az Úr városában oly népszerű déváét, Nannar holdistenét. Könyörögve kértek, nehogy megszólítsuk a nőt - nyilvánvalóan azért, mert Bél-Marduk sohasem szól perzsául babülóni aráihoz.
   Ha már itt tartunk, megemlítem, hogy a babülóniak hatvanötezer istennek hódolnak. Mivel egyedül a főpap tudja mindegyiknek a nevét, idejének jelentős részét azzal tölti, hogy beleverje a hatvanötezer nevet kiszemelt utódjának fejébe.
   Éjfél előtt felkaptattunk a zikkurat tetejére. Jelmezünk odafönn várt, s az őrök segítettek az öltözködésben. Valószínűleg külön e szentségtörő alkalomra választották ki őket, mert kifejezetten jókedvűek voltak, éles ellentétben a nappali két mogorva ajtónállóval.
   Fejemen teliholdat jelképező ezüstkorongot viseltem, a kezemben pedig félholddal ékesített ezüstpálcát tartottam. Mardoniosz a nap arany korongját viselte korona gyanánt. Xerxész jelmezét aranyláncok díszítették, s a kezében rövid nyelű aranyszekercét tartott; Bél-Marduk istennek kétségkívül azért volt szüksége e fegyverre, hogy ráncba szedhesse hatvanötezer rakoncátlan istenét.
   Amikor elkészültünk, az őrök ajtót nyitottak, s beléphettünk a szentélybe. Az ágyon még nálunk is fiatalabb, igen csinos leány feküdt. Ébenfekete haja volt, a bőre meg tejfehér: pontosan ahogy a babülóni leányokat Perzsiában elképzelik. Meztelen testét szemfedőszerű vászonlepedő takarta el. Rémült pillantást vetett Babülónia három ragyogó főistenére, majd kifordult a szeme, s elájult.
   Suttogva megtanácskoztuk, mi a teendő. Mardoniosz úgy vélte, áldozatunk bizonyára magához tér, ha Xerxész melléje bújik az ágyba. Xerxésznek nem is volt ellene kifogása, hogy testével tisztelje meg alattvalóját. Én azt a feladatot kaptam, hogy emeljem fel a lenvászon lepedőt, s meg is birkóztam vele. A lánynak gyönyörű alakja volt, ráadásul sikerült a lehető legcsábosabb testtartásban elájulnia.
   Xerxész mohón kapaszkodott fel az ágyra.
   - A babülóniak meztelenül szeretkeznek - jegyezte meg Mardoniosz huncutul.
   - De az isteneik nem - válaszolta Xerxész zavartan.
   - Kivált az isteneik. Ne feledd, hogy te vagy az első férfi. Ő meg az első asszony. Még fel sem találtátok a ruhát.
   Mint már megjegyeztem, a perzsa férfiak nemhogy egymás előtt nem vetkőznek le, hanem még a feleségeik és ágyasaik előtt sem mutatkoznak teljesen mezítelenül - nem úgy a görögök: ők aztán alig viselnek valami ruhát a nők jelenlétében, a játékokon pedig anyaszült meztelenre vetkőznek, és egymás között is egészen szégyentelenül meztelenkednek. De azon az éjszakán kivételes helyzet állt elő. Végtére is, mondtuk, nem nyílik egyhamar alkalmunk rá, hogy istenek legyünk Babülónban, ahol a meztelen emberi test mindenütt jelen van, még az Ég és a Föld Alapzatának Házában is. Aztán fiatalok is voltunk. Xerxész tehát levetette jelmezét. Testének rendkívüli szépsége megdöbbentett. Nem vitás, inkább a tökéletesen arányos alkatú Kűroszra ütött, semmint apjára, a rövid lábú és hosszú törzsű Dareioszra.
   Xerxész szinte önkívületben hágta meg a közben magához tért leányt. Ahogy Mardoniosszal elnéztük őket a pislákoló mécses fényében, valóban úgy tetszett, hogy az első földi emberpárt látjuk. Be kell vallanom, van valami zavarba ejtő Babülónban és ősi szokásaiban.
   Amikor Xerxész végzett, megtörölte magát a vászonlepedővel, majd segítségünkkel felöltözött. Ekkor látványosan feje fölé emelte Bél-Marduk szekercéjét. De mielőtt szóra nyithatta volna száját, a lány elmosolyodott, és tökéletes perzsasággal így szólt: - Isten hozzád, Xerxész, az Akhaimenida Dareiosz fia.
   Xerxész csaknem elejtette a szekercét. A fürge észjárású Mardoniosz válaszolt helyette babülóniai nyelven: - De, leányom, hiszen ez Bél-Marduk, én pedig Samas napisten vagyok. Mellettem a holdisten...
   - Tudom én jól, kik vagytok. - Tizenhárom éves létére megdöbbentően magabiztos volt a lány. - Én is perzsa vagyok. Illetve félig perzsa. Láttalak Szuzában, királyi herceg. És téged is, Mardoniosz. Meg téged, Kűrosz Szpitama.
   - Csak nem a papok mondták meg, kik vagyunk? - Xerxész fancsali képet vágott.
   A lány felült az ágyban. - Nem - mondta. Tökéletesen fesztelenül viselkedett. - Anyám Istár papnője, s az idén ő jelöli ki a lányokat, akik a szentélybe jönnek. Ma azt mondta, én vagyok soron, így jöttem el Bél-Mardukhoz. Merő véletlen volt.
   Később megtudtuk, hogy a lány anyja babülóni, az apja meg perzsa. Az év egy részét Szuzában, más részét Babülónban töltötték. A lány apja az Egibi család bankházával volt üzleti kapcsolatban, s ez első osztályú ajánlólevél volt a pénzéhes Mardoniosz szemében. Anyja az utolsó babülóni király, Nabodinosz unokahúga volt, ez pedig Xerxész érdeklődésére tarthatott számot. De az én tetszésemet is elnyerte: fürge észjárásával és felvilágosult szellemével.
   Tizenkilenc évvel később Xerxész feleségül vette. Mint sejthető, ő a félelmetes hírű Roxana. - Feleségül vettük - jelentette ki Perszepoliszban Xerxész -, hogy ily módon is kimutassuk hű országunk, Bábel és Nabukodonozor királyi háza iránti szeretetünket.
   Valójában Xerxész azért vette feleségül Roxanát, mert különös megismerkedésük után viszonyuk, ha titokban is, mindkettőjük teljes megelégedésére folytatódott - egészen Dareiosz haláláig. Az esküvő után Xerxész nem szeretkezett vele többé. De továbbra is jó viszonyban voltak. Xerxész számos felesége közül alighanem Roxana volt a legelbűvölőbb. Hogy ő volt a legjobb színésznő, afelől semmi kétség.
   - Tudtam én jó előre, mi vár rám odafenn a szentélyben - vallotta meg nekem Roxana évekkel később Szuzában. - Anyám elszörnyedve hallotta a főpaptól, hogy a szentségtörő perzsa főherceg akarja megszemélyesíteni Bél-Mardukot. Szegény anyám odaadó hívő volt és bizony ostobácska. Szerencsére kihallgattam őket. így aztán, amikor a papok elmentek, közöltem anyámmal, hogy hajlandó vagyok feláldozni magam. Azt mondta, inkább a halál. Kötöttem az ebet a karóhoz, erre megütött. Akkor megfenyegettem, hogy ha nem engem választ, az egész várost telekürtölöm Xerxész istentelen tréfájának hírével. És azt is közhírré teszem, hogy Bél-Marduk nevével visszaélve a papok hálnak minden este az asszonyokkal. Erre beadta a derekát, így csábított el Xerxész, és így lettem Perzsia királynője.
   Roxana túlzott. Nem ő volt a királynő. Csak a hetedik volt a királyi hitvesek sorában. De Xerxész mindvégig élvezte társaságát, akárcsak mi, többiek, akik olykor bebocsátást nyertünk hozzá a hárembe. Atossza példáját követve Roxana is mindenkit fogadott, akit csak akart, de mindig heréltek jelenlétében és csak amikor már túl volt a változás korán.
   Amésztrisz királynő mindenki legnagyobb meglepetésére nem gyűlölte Roxanát. Hiába, az asszonyi természet kifürkészhetetlen.
   
   

 HARMADIK KÖNYV
 
 A görög
 
 háborúk
 
 kezdete
 
 

             1/Xerxésszel és Mardoniosszal az együtt töltött fiatalkori évek alatt nemhogy elhidegültünk volna egymástól, hanem egyre elválaszthatatlanabb barátok lettünk. A Nagy Királyok és örököseik gyakran tesznek szert halálos ellenségekre, barátokra annál ritkábban. Következésképp egykori játszótársaikkal örök életre szól a barátságuk, már ha a királyi herceg nem őrült, barátai pedig nem törnek hatalomra.
   Ahogy múltak az évek, Hüsztaszpész egyre gyakrabban tartózkodott az udvarnál és egyre ritkábban Baktriában. Jó hatással volt Dareioszra. Olyannyira, hogy ha néhány évvel tovább él, bizonyosan semlegesítette volna a görög udvari párt befolyását, s így Perzsia nem bonyolódott volna bele a kimerítő és költséges háborúskodásba.
   Életem huszadik évében Hüsztaszpész kinevezett személyes szuzai haderejének parancsnokává. Mivel satrapiájának határain túl nem tartott katonaságot, valójában csak afféle tiszteletbeli parancsnok voltam. Hüsztaszpész azt akarta, hogy a közelében legyek, egyengessem útját az Igaz ösvényén, s megakadályozzam, hogy a Hazug útjára tévedjen. Szélhámosnak éreztem magam. Nem is voltam vallásos. A Zoroaszter-hit minden dolgában első unokatestvéremre hagyatkoztam: ő is a szuzai palotában lakott, s az volt a tiszte, hogy magának Dareiosznak gyújtsa meg a titkos tüzet. Most, hogy első unokatestvérem halott, elmondhatom, hogy bizony kalmártermészet volt szegény. De Zoroaszter legidősebb fiának legidősebb fia volt, s végül is az udvarnál csak ez számított.
   Hüsztaszpész hiába ösztökélt állandóan, hogy kibontakoztassam lelki és prófétai képességeimet, életemre olyannyira rányomta bélyegét a Nagy Király udvara, hogy semmi máson nem járt az eszem, csak a katonáskodáson, az intrikán és a hosszú külhoni utazásokon.
   Dareiosz uralkodásának huszonegyedik évében, körülbelül a napéjegyenlőség idején Hüsztaszpész a szuzai palotában lévő lakosztályába rendelt.
   - Vadászni megyünk - mondotta.
   - De hiszen elmúlt már a vadászidény, uram.
   - Vadászni mindig lehet, fiam, csak tudni kell, mire - felelte az öregember komoran. Nem ellenkeztem tovább.
   Hüsztaszpész jóval túl volt már a hetvenen, s ami ezzel együtt jár, szüntelenül betegeskedett, mégsem volt hajlandó hordszékbe szállni, pedig igencsak kemény tél volt. Egyenes derékkal állt hajtója mellett a szekéren. Mire elhagytuk Szuzát, a lassan hulló hópelyhek ráfagytak fehér szakállára, és szinte szikrázott a feje a vakító téli fényben. Lóháton követtem a szekeret. Amikor megjegyeztem, hogy máskor kísérettel szokott útra kelni, így válaszolt: - Minél kevesebben tudnak az utunkról, annál jobb. - Azzal a hajtóhoz fordult: - Irány Paszargada.
   De nem Paszargadába mentünk. Nem sokkal dél előtt egy sűrű erdővel benőtt völgyben álltunk meg, egy vadászlaknál. A házat még az utolsó méd király építtette, s később Kűrosz hozatta rendbe. Dareiosz maga is szívesen járt a vadászlakba, mert azt gondolta, hogy olyankor senki sem tudja, hol van. De a hárem persze a nap minden órájában pontosan tudta, merre jár a király és kivel. Ezt az egy napot kivéve.
   A Nagy Király teljes titoktartás közepette az előző éjszaka érkezett a vadászlakba. Természetesen nem szólt előre a személyzetnek. Dermesztő hideg volt a nagyteremben. A kandallókban alig néhány órája éghetett a tűz. A szőnyegeket - a Nagy Király lába nem érintheti a padlót - olyan sebbel-lobbal terítették szét, hogy nekem kellett kisimítanom őket.
   Emelvényen állt a perzsa trón, egy lábtartós magas aranyszék. Az emelvénnyel szemben hat zsámoly sorakozott egymás mellett. Ez is szokatlan volt. Az udvarban a Nagy Király jelenlétében senki sem foglalhat helyet, de már előzőleg is hallottam olyan titkos tanácskozásokról, amelyeknek résztvevői ülve tárgyalnak a Nagy Királlyal. Mondanom sem kell, mekkora izgalommal vártam, hogy sejtelmes, ősi szerepében láthassam a Nagy Királyt: vagyis a világot meghódító hegyi törzsek vezéreként.
   Hüsztaszpész fia, Artaphrenész, Lűdia satrapája üdvözölt bennünket. Lűdia ősi királyságát még Kűrosz hódította el Kroiszosztól, s fővárosában, Szardeiszben Artaphrenészt királyként tisztelték. Itt azonban egyszerű szolga volt, öccsének, a Nagy Királynak rabszolgája. Hüsztaszpész fogadta fiának ölelését, majd azt kérdezte: - Ő is itt van?
   Az udvarnál a beszélő hangsúlyából bárki azonnal meg tudja állapítani, a Nagy Királyra vonatkozik-e az a bizonyos „ő”, vagy valaki másra. Ezúttal nyilvánvalóan valaki másra vonatkozott.
   - Igen, atyámuram. Itt van, a többi göröggel együtt. Már akkor is tudtam, hogy ha az udvarnál görögök jelenlétében folynak titkos tanácskozások, az rosszat jelent.
   - Tudod, mi a véleményem. - Az öreg Hüsztaszpész most is béna karját igazgatta beszéd közben.
   - Tudom, atyámuram. De meg kell hallgatnunk őket. Nyugaton nagy változások vannak.
   - Miért, mikor nincsenek? - kérdezte Hüsztaszpész keserűen.
   Azt hiszem, Artaphrenész szeretett volna egy pillanatra négyszemközt maradni apjával, de még mielőtt valamilyen ürüggyel kimehettem volna, belépett a kamarás, mélyen meghajolt a két satrapa előtt, és megszólalt: - Kegyeskedtek fogadni a Nagy Király vendégeit, nagyurak?
   Hüsztaszpész bólintott, s először a legalacsonyabb rangú vendég lépett be, régi barátom, Démokédész, az orvos. Mindig ő volt Dareiosz tolmácsa, amikor a Nagy Király fontos görög vendégeket fogadott. Őt az athéni Thesszalosz követte. Amazt meg Hisztiaiosz: neki nem volt szüksége tolmácsra. Mind a perzsa intrikában, mind a beszédben felvehette a versenyt bármely honfitársammal.
   Utoljára egy sovány, ősz hajú görög lépett a szobába. Lassú mozgása, ünnepélyes, kenetteljes fellépése elárulta, hogy uralkodónak született. Fensőbbséges könnyedséggel tudott bánni az emberekkel. Xerxésznek is megvolt ez a tulajdonsága, Dareiosznak nem.
   A kamarás bemutatta a jövevényt: - Hippiasz, Peiszisztratosz fia, a nép akaratából Athén türannosza. - Hüsztaszpész ünnepélyes, lassú léptekkel áthaladt a szobán, a türannoszhoz lépett és átölelte. Démokédész azonnal mellettük termett, hogy lefordítsa üdvözlő szavaikat. Hüsztaszpész mindig is megadta a kellő tiszteletet Hippiasznak. Ő volt az egyetlen görög uralkodó, akitől az öregember nem viszolygott.
   A vadászlakban a Nagy Király mellőz minden hangos ceremóniát. Elindulásakor, megérkezésekor nincs dobszó, nem csendülnek fel a cintányérok, nem szólalnak meg a furulyák. így történt, hogy mielőtt felocsúdhattunk volna, Dareiosz már a trónján ült, a jobbján Xerxésszel, a balján Datisz főparancsnokkal.
   Dareiosz nem volt még hatvanéves, de már kiütköztek rajta az öregség első jelei. Gyakran panaszkodott mellkasi fájdalmakról. Nehezen lélegzett. Mivel azonban Démokédész soha senkinek nem beszélt betegéről, Dareiosz egészségi állapotáról semmi biztosat nem lehetett tudni. Mindenesetre a biztonság kedvéért - meg az ősi méd hagyománynak engedelmeskedve - Dareiosz elrendelte, hogy Perszepolisz környékén, a szent Paszargadától húsz mérföldnyire, építsék fel a sírboltját.
   Azon a napon Dareiosz vastag téli öltözéket viselt. Egyetlen királyi dísze a kék-fehér szalag volt. Szüntelenül az övén függő tőrrel játszadozott. Nem tudta elviselni, hogy akár csak egy pillanatra is tétlen maradjon: ez is azt jelzi, hogy Xerxésszel és Hippiasszal ellentétben nem uralkodónak született.
   - Athén türannoszát már üdvözöltem - mondta. - Ti, többiek pedig régóta közel álltok hozzám, így hát nem kell köszöntenem benneteket a házamban. - Dareiosz ki nem állhatta a szertartásokat, hacsak nem maga a szertartás volt az összejövetel célja.
   - Térjünk a tárgyra. Haditanácsra gyűltünk össze. Üljetek le. - Dareiosz arca kipirult, mintha lázas lett volna. A hideg hónapokban gyakran megbetegedett.
   Mindenki leült, Xerxészt, Datiszt és engem kivéve.
   - Hippiasz egyenest Spártából érkezett. - Döbbenten fogadtuk a hírt, de hiszen Dareiosznak ez is volt a célja. Hippiaszt éppen a spártai hadsereg segítségével űzték el trónjáról az athéni földbirtokosok és kereskedők. Magukban sose boldogultak volna a népszerű türannosszal.
   Dareiosz félig kihúzta skarlátvörös hüvelyéből a görbe ezüsttőrt. Emlékezetemnek abban a szögletében, ahol a dolgok még láthatók, ma is látom a tőr csillogó pengéjét.
   - Szólj hát, Athén türannosza.
   A tiszteletet parancsoló Hippiasz ékesszólása annál is nagyobb hatást tett rám, mivel percenként meg kellett szakítania mondókáját, hogy Démokédész lefordíthassa.
   - Nagy Király, örökre leköteleztél mindazzal, amit a Peiszisztratosz-házért tettél. Megengedted, hogy megtartsuk családunk szigeioni birtokát. Minden felségurak legjobbikának bizonyultál. És ha már az ég azt a sorsot rótta ránk, hogy valamely földi hatalom vendégei legyünk, örömünkre szolgál, hogy te vagy ez a földi hatalom.
   Miközben Hippiasz beszélt, Hisztiaiosz úgy meredt Dareioszra, mint az a bizonyos indiai kígyófajta, amely előbb megdermeszti a nyulat üveges tekintetével, aztán lecsap rá. Dareiosz azonban korántsem volt rémült nyúl. Hiába élt Hisztiaiosz egy évtizeden át az udvarban, nem sikerült kiismernie a Nagy Királyt. Különben tudta volna, hogy Dareiosz arcáról semmit nem lehet leolvasni. Semmit. A Nagy Király olyan volt a tanácsülésen, mintha önmaga márvány emlékműve volna.
   - De most, Nagy Király, szeretnék hazatérni abba a városba, ahonnan hét éve a spártai hadsereg segítségével elűzött egy maréknyi athéni arisztokrata. Ellenségeink és Spárta szövetsége szerencsére felbomlott. Kleomenész király elment az athéni Akropolisz jósdájába, s ott azt mondták neki: súlyos hiba volt Spártától, hogy családunk ellenségeivel fogott össze.
   A görögök vakon megbíznak zavaros és bizony megvesztegethető jósaikban. Elképzelhető, hogy Spárta királyát valóban valamelyik ősidők óta a Peiszisztratosz családhoz húzó jós bírta jobb belátásra. De valószínűnek tartom, hogy a spártai uralkodónak elment a kedve az athéni földbirtokos párttól, mert vezetője az átkozott emlékű Alkmaión egyik leszármazottja, Kleiszthenész volt, az ő lelkes demokrata szólamai pedig semmiképp sem lehettek a kifejezetten hagyománytisztelő spártai király kedvére valók. Egy szó, mint száz, Kleomenész Spártába hívta tanácskozni a görög városállamok képviselőit. Ő maga tartotta a vádbeszédet Kleiszthenész ellen. Egyébként úgy tudom, Kleomenész akár az arisztokrata Iszagoraszt is szívesen látta volna a türannoszi székben - beérte volna ő akárkivel, csak Kleiszthenészt távolítsák el.
   Hippiasz ékesszólón képviselte a maga ügyét Spártában. De a tanácskozás többi görög résztvevőjét nem tudta meggyőzni, s a városállamok végül is nem voltak hajlandóak szövetségre lépni Athén ellen, abból az ésszerű megfontolásból, hogy ha egyszer maguk is tartanak a spártai hadseregtől, akkor nem érdekük, hogy Athénban Spárta-barát kormány jusson hatalomra. Ilyen egyszerű volt a dolog. De a görögök nemigen szeretik az egyenes beszédet. Kivált Korinthosz képviselője fogalmazott körmönfontan. Ott helyben, Hippiasz jelenlétében elítélt minden türannoszt, jót, rosszat egyaránt. A spártaiakat leszavazták tehát, s így kénytelenek voltak megígérni, hogy nem támogatnak semmiféle lázadást Athénban.
   - És ekkor, Nagy Király, azt mondtam a résztvevőknek: mint a jóstudomány régi tanulmányozója, kötelességemnek tartom figyelmeztetni rá a korinthosziakat, hogy eljön az idő, amikor városukat ugyanaz az athéni párt fogja eltiporni, amelynek ma védelmére kelnek.
   Hippiasz jövendölése be is teljesült. De persze, aki ismeri a görögök kalmártermészetét, tudhatja, hogy nincs az a két szomszédos városállam, amely előbb-utóbb hajba ne kapna egymással, ilyenkor aztán az erősebb eltiporja a gyöngébbet, és még ha nem árasztja is el folyóvízzel, ahogy Krotón Szübariszt, legalábbis annyira befeketíti a vesztes várost, hogy a világ sohasem fogja megtudni az igazságot a háborúról. A görögök öntudatlanul is a Hazugot követik. Ilyen a természetük.
   - Nagy Király, ha úgy döntesz, hogy segítesz visszaállítani családunk uralmát, számíthatsz Spárta segítségére. A spártaiak meg fogják szegni esküjüket. Követni fogják Kleomenész királyt. A trónbitorlókat pedig - ne feledd, hogy közös ellenségeinkről van szó - kiűzzük a városból, amelyet megszentségtelenítettek és bemocskoltak.
   Hippiasz elhallgatott. Dareiosz bólintott. A türannosz leült. A király ekkor egy intéssel Datisznak adta meg a szót. A főparancsnok alaposan felkészült a tárgyalásra. Gyorsan, méd akcentussal beszélt, Démokédész pedig közben sebesen fordította az elhangzottakat Hippiasznak.
   - Türannosz - szólalt meg Datisz. - A spártai törvény szerint a városnak mindig két királya van. Egyenrangúak. Spárta egyik királya mellettetek áll. A másik nem. Háború esetén a királyok sorsot húznak, s így döntik el, melyikük vezesse a hadat. Mi történne, ha az Athén elleni háborúban nem barátod, Kleomenész, hanem ellenséged, Démaratosz király vezetné a spártai sereget?
   Hippiaszt nem érte váratlanul a kérdés. - Amint mondod, főparancsnok, Spártának két királya van. Az egyik mellettem áll. A másik nem. De az utóbbi nem sokáig lesz már király. A delphoi jósdában hallottam.
   Amíg szavait perzsára fordították, Hippiasz a földre szegezte tekintetét. Dareiosz továbbra is rezzenéstelen arccal ült, mint egy kőszobor. Akárcsak mi, többiek, ő sem igen adott a görög jósdákra. Maga is nem egyet lefizetett már.
   Hippiasz ezután gyakorlatiasabb hangot ütött meg. - Démaratoszt megfosztják a trónjától, mert törvénytelen születésű. Maga Kleomenész mondta, hogy bizonyítéka van rá.
   Amikor Démokédész végzett a fordítással, Dareiosz, most első ízben, elmosolyodott. - Kíváncsian várom - mondta lágy hangon -, hogyan bizonyítható a törvénytelen születés harminc évvel a fogantatás után.
   Dareiosz gunyoros megjegyzése valamicskét vesztett éléből Démokédész fordításában. Mindenesetre bármily meglepő, kiderült, hogy Hippiasznak tökéletesen igaza van. Démaratoszról valóban bebizonyosodott, hogy törvénytelen gyermekként látta meg a napvilágot, és meg is fosztották trónjától. Erre azon nyomban Szuzába sietett, s ott aztán hűségesen szolgálta a Nagy Királyt - no meg Laiszt. Nem sokkal később Kleomenész meghalt. Dühöngő őrültként. Önmagát kezdte harapdálni, s nem is volt képes abbahagyni, amíg el nem vérzett. Démaratosz nagy élvezettel mesélgette Szuzában, milyen furcsa véget ért spártai vetélytársa.
   Dareiosz összeütötte tenyerét, s a kehelytartó máris belépett, forralt vízzel teli ezüstkancsóval a kezében. Bárhol tartózkodjék is a Nagy Király, a szuzai folyó, a Khoaszpész vizéből iszik, s nem osztja meg italát senki mással. Ezenkívül kizárólag helboni bort, assziszi búzát, Ammon egyiptomi oázisból származó sót fogyaszt. Nem tudom, mi az eredete ennek a szokásnak. Az Akhaimenidák annyi más hagyományához hasonlóan alighanem ez is a méd királyok korából maradt fenn.
   Miközben Dareiosz vizet ivott, észrevettem, hogy Démokédész le nem veszi róla a szemét: az állandó szomjúság a láz tünete. Dareiosz mindig is rengeteg vizet ivott és gyakran volt lázas. De szívós alkat volt, és hadjáratok idején nem rettent vissza semmilyen megpróbáltatástól. Mindazonáltal a világ minden udvaránál állandóan a levegőben van a ki nem mondott kérdés: meddig él még az uralkodó? Dareiosz azonban még tizenhárom évet élt ez után a haditanács után, amelyet a Paszargadába vezető út mentén álló vadászlakban tartott, így hát nem kell különleges jelentőséget tulajdonítanunk annak, hogy mennyi vizet ivott közben.
   Dareiosz vaskos, szögletes, forradásokkal teli keze fejével megtörölte szakállát. - Athén türannosza - szólalt meg, majd elhallgatott, mert Démokédész fordítani kezdte szavait. Aztán Démokédész is elhallgatott. Dareiosz ugyanis görögül beszélt.
   A Nagy Király felnézett a rosszul tömített mennyezetet tartó cédrusfa gerendákra. Jeges szél járta át a vadászlakot. A felföldi perzsa nemeseknek elvben nem volna szabad jelét adniuk sem annak, ha fáznak, sem annak, ha melegük van, aznap azonban mindenki fogvacogva ült a teremben, kivéve a tetőtől talpig meleg ruhába burkolózó Dareioszt.
   A Nagy Király rögtönözni kezdett: ilyesminek akkor voltam először tanúja, hiszen korábban kizárólag ünnepi alkalmakkor láthattam, olyankor pedig a kérdések és a válaszok éppoly előre megszabottak és megmásíthatatlanok voltak, mint nagyapám szent mondókái.
   - Észak a legfontosabb - mondta. - Onnan jön a fő veszély. Thatisz felől, ahol elődöm, Kűrosz életét vesztette a törzsekkel vívott csatában. Ezért is mentem a Duna folyóhoz. Ezért mentem a Volga folyóhoz is. Ezért öltem le, ahány szkűthát csak tudtam. De még a Nagy Király sem tud minden szkűthát leölni. Még most is van belőlük elég. Csak a kedvező alkalomra várnak a hordák. Hogy aztán megindulhassanak délnek. Egy napon meg is indulnak majd. Ha még élek, újból megölöm őket, de... - Dareiosz elhallgatott, résnyire nyitott szemével mintha harcmezőn tekintett volna szét. Talán a szkűtha erdőket látta ismét maga előtt, s újra átélte vereségét: ma már nevén nevezhetjük a dolgot. Ha Hisztiaiosz jóvoltából az ión görögök el nem állnak tőle, hogy felégessék az Európát Ázsiával összekötő hidat, az egész perzsa hadsereg odaveszett volna. Dareiosz élete végéig hálás is volt Hisztiaiosznak. Azért egy percre sem bízott meg benne. Úgy gondolta, hogy Hisztiaiosz kevésbé veszedelmes, ha Szuzában vendégeskedik a Nagy Királynál, mintha otthon volna Milétoszban. Mint kiderült, ebben az egyben tévedett.
   Láttam Hisztiaioszon, hogy szívesen elmondaná, milyen döntő szerepet játszott a szkűtha háborúban, de nem mert megszólalni, amíg engedélyt nem kap rá. Nem úgy a Nagy Király bátyja, Artaphrenész, neki ugyanis joga volt bármikor közbeszólni.
   Mellesleg rengeteget tanultam ezen a napon. Először is kiderült, hogy hiába nevelkedtem az udvarnál, fogalmam sem volt róla, hogyan kormányozzák valójában Perzsiát. Xerxésztől csak a szokásos semmitmondó dolgokat hallottam a Nagy Király életéről. Hüsztaszpész olykor morgott, panaszkodott a fiára, de ő sem árult el semmit.
   Csak ott, a vadászlakban kezdtem megérteni, ki is valójában Dareiosz. Öregsége (még hogy öregsége! Ma apja lehetnék az akkori Dareiosznak!) maszkján is átsütött valami az ellenállhatatlan, találékony ifjúból, aki egykor a Hat Nemes támogatásával megdöntötte a trónbitorló mágus uralmát, s mindvégig maga mögött tudva a Hatokat, a világ urává vált.
   Dareiosz egy mozdulattal kiküldte a kehelytartót. Azután Artaphrenészhez fordult. Nem hasonlított egymásra a két fivér. Artaphrenész Hüsztaszpész valamelyest durvább mása volt.
   - Nagy Királyom és fivérem. - Artaphrenész fejet hajtott. Dareiosz szeme egyetlen rezdülésével viszonozta a megszólítást. A perzsa törzsi vezetők tanácskozásain gyakran az a lényeg, ami nem hangzik el. Évekkel később Xerxésztől megtudtam, hogy Dareiosz arcmozdulatokkal, és taglejtésekkel juttatta kifejezésre akaratát. Sajnos, nem töltöttem elég időt a színe előtt ahhoz, hogy elsajátíthattam volna ezt a jelbeszédet.
   Artaphrenész mindjárt a lényegre tért: - Hippiasz a barátunk, akárcsak atyja volt. Azért is tettük meg családját Szigeion urává. Azt hiszem, érdekünkben állna, ha Athént ismét a Peiszisztratosz család kormányozná.
   Thesszalosz arca felragyogott. Hippiaszé ellenben éppolyan rezzenéstelen volt, mint Dareioszé. Épp elég megpróbáltatásban volt már része - és csalódásban.
   A csalódás ezúttal sem váratott magára sokáig, mert Artaphrenész hirtelen más tárgyra tért: - Két héttel ezelőtt milétoszi Arisztagorasz volt a vendégem Szardeiszben.
   Hisztiaiosz felsőteste megfeszült, mint az íj. Apró, sötét szeme fürkészőn követte a satrapa minden mozdulatát.
   - Mint a Nagy Király is tudja - ezt akkor szokás mondani az udvarnál, ha olyasmire akarja az ember felkészíteni a Nagy Királyt, amiről az nem tud, megfeledkezett vagy nem akar tudni -, Arisztagorasz a jelenlétével minket megtisztelő hűséges barátunknak és szövetségesünknek
   - Artaphrenész jobb kezével Hisztiaioszra mutatott- unokaöccse s egyszersmind veje. Milétosz türannosza azt mondta, hogy szülőföldjén szeretné üdvözölni a Nagy Királyt. De hát ki ne szeretné?
   Azt hiszem, Dareiosz ekkor elmosolyodott. Ajka környékét, sajnos, oly sűrűn nőtte be a szakáll, hogy nem vagyok benne biztos.
   - Arisztagorasz apósa nevében gyakorolja a hatalmat - folytatta a satrapa. - Közölte, hogy mihozzánk is ugyanolyan hűség fűzi, mint magához a türannoszhoz. Hiszek neki. Végül is a Nagy Király sohasem vonta meg támogatását az uralma alá tartozó görög városok türannoszaitól. - Artaphrenész elhallgatott, Dareioszra emelte tekintetét, összenéztek, s ki tudja, nem valamiféle jelbeszéd volt-e ez is.
   - Arisztagorasz kedves nekünk - mondta Dareiosz, és rámosolygott Hisztiaioszra. - Éspedig azért, mert teneked kedves, barátunk.
   Hisztiaiosz a király pillantását engedélynek vette. Felállt. - Nagy Király, unokaöcsém született harcos. Aranyat ér a hajóhad élén.
   Talán más folyást vett volna a világtörténelem, ha akkor valaki megkérdi, ugyan mikor és hol tett Arisztagorasz bizonyságot rátermettségéről.
   Ma már tudom, hogy Hisztiaiosz és Artaphrenész egy követ fújt. De akkoriban zöldfülű voltam még, és épp csak sejtettem, hol van Milétosz, hol Szardeisz és hol Athén, egyebet meg végképp nem tudtam róluk. Annyival tisztában voltam, hogy a perzsák rendszerint támogatják a görög türannoszokat. Az sem volt titok előttem, hogy kedvenc türannoszainkat rendszeresen elűzték trónjukról a feltörekvő kereskedőréteggel szövetkező nemesek - ha ugyan van olyan görög réteg, amely nemesnek nevezhető. Errefelé elég, ha valakinek két lova van meg egy aprócska birtoka, rajta egy olajfával, s máris nemesnek mondhatja magát.
   - Arisztagorasz szerint Naxosz szigete fölöttébb sebezhető - mondta a satrapa. - Esküszik rá, hogy ha hajóhadat kap a Nagy Királytól, Naxosz egykettőre beolvad birodalmunkba.
   Nyomban eszembe jutott az az évekkel azelőtti ekbatanai nap, amikor Démokédész és Hisztiaiosz hozta szóba Naxoszt, s bár tökéletesen tapasztalatlan voltam még a politikában, nem volt nehéz rájönnöm az összefüggésre.
   - Ha pedig egyszer Naxosz a kezünkben van, akkor ellenőrzésünk alatt tarthatjuk a Küklaszoknak nevezett szigetcsoportot. És e szigetek birtokában a Nagy Király immár nemcsak minden földek ura, hanem a tengerek ura is lesz.
   - Már most is a tengerek ura vagyok - mondta Dareiosz. - Hiszen Szamosz az enyém. A tenger is az enyém tehát.
   Artaphrenész alázatosan meghajolt. - Igen, de most több szigetről van szó, Nagy Király. Ki tagadná, milyen hatalmas vagy? De sok szigetre van szükséged, ha fokozatosan meg akarod közelíteni a görög szárazföldet, és ismét hatalomra akarod segíteni barátunkat Athénban. - Artaphrenész tehát összekapcsolta Arisztagorasz naxoszi terveit a Peiszisztratosz család hatalmának helyreállításával, vagyis a tanácskozás tulajdonképpeni tárgyával.
   Hosszú csend következett. Dareiosz elmélyülten igazgatta vastag gyapjúköntösét. Végül megszólalt: - Görög városainkban gazdasági bajok vannak. A hajóépítőknek nincs munkájuk. Adóbevételeink visszaestek. - A Nagy Király a szemközti falra szegezett dárdára emelte tekintetét. - Szübarisz elestével Milétosz kiszorult az itáliai piacokról. Súlyos csapás volt ez nekünk. Kinek fogja eladni Milétosz a rengeteg gyapjút, amit ez idáig az itáliaiak vettek meg? - Dareiosz Hisztiaioszra nézett.
   - Ilyen piac nincs még egy - mondta a türannosz. - Ezért is borotváltam le a hajam, amikor Szübarisz víz alá került.
   Döbbenten tapasztaltam, hogy Dareioszt olyan prózai dolgok is foglalkoztatják, mint a milétoszi gyapjúkereskedelem. Később megtudtam, hogy a Nagy Király idejének java részét a karavánutak, a piacok, a kereskedelem ügyeinek szentelte. Az egyszerű emberek hibájába estem: azt képzeltem, hogy a Nagy Király zárt ajtók mögött is olyan, mint a nyilvánosság előtt: kenetteljes, kápráztató, légies. Pedig nagyon is gyakorlatias észjárású volt.
   Olyannyira, hogy a vadászlak jéghideg termében Dareiosz olyasvalamire is gondolt, ami tanácsadóinak elkerülte a figyelmét. Amazok a tengerek urának szerették volna látni, ő pedig inkább azon törte a fejét, hogyan lendíthetné fel a kisázsiai ión városok iparát. Dareiosz mindig is többre tartotta a pénzt a dicsőségnél - kétségkívül abból a meggondolásból, hogy az előbbivel bármikor megvásárolhatja az utóbbit. - Hány gályára volna szükség - kérdezte - Naxosz meghódításához?
   - Arisztagorasz úgy véli, hogy száz hadigályával be tudná venni Naxoszt. - Artaphrenész világosan fejezte ki magát. Sohasem kereste a szavakat. Minden kérdésre szemlátomást kész válasza volt. De mint ahogy a későbbi eseményekből kiderült, e válaszok fabatkát sem értek.
   - Kétszáz gályával - mondotta Dareiosz - valóban uralkodhatna a tengereken. De persze csak a nevemben. - Dareiosz most már félreérthetetlenül mosolygott. Félreérthetetlenül és kifejezetten megnyerően.
   - Esküszöm, olyan hű szolgád lesz, amilyen magam voltam és vagyok, Nagy Király - mondta Hisztiaiosz, és később minden szava igaznak bizonyult.
   - Efelől semmi kétségem. - Dareiosz azzal kiadta a parancsot: - Száz háromsorevezős gályát építsenek az ión városok kikötőiben. A tavaszi napéjegyenlőség idejére készen legyenek. Milétosz kikötőjébe evezzenek, s ott egyesüljenek szamoszi hajóhadunkkal. A terv végrehajtását bátyánkra, Lűdia satrapájára bízzuk.
   - Mindenben parancsod szerint teszek, Nagy Király - hangzott Artaphrenész előírásos válasza. Vigyázott rá, hogy ki ne mutassa örömét. Hisztiaiosz arca azonban ragyogott a lelkesedéstől. Csak az athéniak komorsága nem oldódott: Naxosz messze van Athéntól.
   - Hajóhadunk parancsnokává hűséges tengernagyunkat... - A máskor oly levert Hisztiaiosz ajka széles mosolyra nyílt. - ...és unokafivérünket, Megabétészt nevezzük ki. - Dareiosz nem tudta megállni, hogy a száját hirtelen becsukó Hisztiaioszra ne pillantson.
   - Helyettese Arisztagorasz lesz. - Azzal Dareiosz felállt, és mi mélyen meghajoltunk. - Ez a Nagy Király akarata - mondta Dareiosz, és ahogy a hagyomány megkívánja, kórusban így válaszoltunk: - Ez a Nagy Király akarata.
   Megkezdődtek tehát a görög háborúk előkészületei.
   Hüsztaszpésszel két napot töltöttem a vadászlakban. Dareiosz mindkét napon pompás lakomát adott. Maga a Nagy Király egyedül fogyasztotta étkét, legfeljebb Xerxész társaságában, de később, amikor az italt felszolgálták, csatlakozott hozzánk. A felföldiek mind adnak rá, hogy mennyire bírják a bort, nem lepett hát meg, hogy amint telt-múlt az idő, a Nagy Király helboni borába egyre kevesebbet kevertek a Khoaszpész folyó vizéből. De Dareiosz hazájának méltó képviselője volt; kemény fából faragták. Bármennyit ivott is, sohasem rúgott be. Ellenben gyakran megesett, hogy hirtelen álomba zuhant. Olyankor kehelyhordozója és fogathajtója azonnal kivitte a teremből és lefektette. A felföldiek az asztal alá itták a tengerparti görögöket. Az egyetlen Hippiaszt kivéve: ő csak egyre savanyúbb képet vágott, mert rájött, hogy - legalábbis egyelőre - nem sikerült elérnie célját.
   Más emlékeim nemigen vannak e nevezetes tanácsülésről. Mindössze annyira emlékszem még, hogy Xerxész nagyon szeretett volna részt venni a Naxosz elleni hadműveletekben, de nem lehetett benne biztos, hogy megengedik neki.
   - Én vagyok a trónörökös - mondta egyszer lovaglás közben egy hűvös, napsütéses téli reggelen. - Apám így döntött. De senkinek sem szabad megtudnia... Egyelőre.
   - De hiszen már mindenki tudja a háremben - mondtam. - Másról sem beszélnek. - így is volt.
   - Hiába. Amíg maga a Nagy Király ki nem mondja, puszta szóbeszéd marad. Márpedig nem mondja ki, csak ha majd háborúba indul. - A perzsa törvények úgy kívánják, hogy a Nagy Király a háború kezdete előtt jelölje ki örökösét; különben halála esetén ugyanolyan felfordulás törhetne ki, mint Kambüszész váratlan halála nyomán.
   Megsarkantyúztuk lovunkat, hogy a hideg téli szélben kitisztuljon a fejünk az előző napi ivás után. Mit sem tudtam róla, hogy a perzsa birodalom fénykorát éljük. Furcsamód ifjúságom teljében és Perzsia aranykorában állandó fejfájással és gyomorbántalmakkal küszködtem a folytonos lakomák és ivászatok miatt. Néhány évvel később egyszer csak kijelentettem, hogy a próféta unokája lévén kizárólag szertartások alkalmával veszek magamhoz bódító italt. Ennek a bölcs döntésnek köszönhetem, hogy e tisztes kort megértem. Mivel azonban a hosszú életnél nincs nagyobb átok, ma már tudom, hogy többet kellett volna innom Helbon borából.
   
             2/A következő év nyarán Mardoniosszal Babülónból Szárdeiszbe indultunk. Négy lovasszázaddal és nyolc gyalogosszázaddal. Ahogy kiléptünk Istár kapuján, a háremhölgyek integetni kezdtek utánunk az új palota erkélyéről; igaz, a heréltek is.
   Mi, fiatal tisztek, félve tiszteltük azt a tucatnyi - szemünkben nyomasztó öreg - parancsnokot, aki Dareiosszal bejárta a világ minden harcmezejét. Volt közöttük olyan magas rangú tiszt is, aki ismerte apámat; azonban, sajnos, semmi érdekeset nem tudott mondani róla. Kicsiny seregünk parancsnoka Dareiosz bátyja, Artanész volt. Ez a jelentéktelen, szürke politikus később leprás lett, és a külvilágtól elzárva, a pusztában fejezte be életét. Azt mondják, a leprásoknak különös, emberfeletti képességeik vannak. Szerencsére egyetlenegyet sem ismertem olyan közelről, hogy erről meggyőződhettem volna.
   Azóta sem éreztem magam olyan jól, mint az alatt a néhány hét alatt, amíg Babülónból megtettük az utat Szardeiszbe. Mardoniosz elragadó útitárs volt. Mindkettőnknek hiányzott Xerxész, s iránta érzett szeretetünket egymásra vittük át.
   Az ezerötszáz mérföld hosszú szardeiszi országút mentén tizenhárom mérföldenként van egy-egy postaállomás, ezeknek tövében vertünk esténként sátrat, majd alaposan felöntöttünk a garatra. Még a pálmaborra is rákaptam: ez az erős ital Babülónia-szerte nagy népszerűségnek örvend.
   Egy este Mardoniosszal és a málhás szekereken utazó lányokkal elhatároztuk, kipróbáljuk, mennyi pálmabor fér belénk. Az úgynevezett méd fal tetején ültünk. Ez az ősi építmény akkoriban már félig romokban hevert, s kezdett újra egybeolvadni a homokkal, amelyből téglája és habarcsa készült. Ma is látom az arany teliholdat, ahogy fölöttem ragyog, amint a fal mellvédjén hempergek. Látom a vakító, ugyancsak arany napot is, amint a magas fal lábánál egy homokbuckán fekszem. Az éjszaka lezuhantam a falról: a puha homok mentette meg az életemet. Mardoniosz remekül mulatott rajtam. Napokig rosszul voltam a pálmabortól.
   Az Euphratész bal partján haladtunk a tenger felé. Ekkor döbbentem csak rá, milyen hatalmas és változatos a birodalmunk. Babülónia forró és bő vízzel öntözött tájairól Mezopotámia sivatagán át Phrűgia és Kária erdős felföldjeire jutottunk. A táj szinte néhány mérföldenként változott. Az emberek úgyszintén. Az alföldi, folyóparti népek alacsonyak, sötét bőrűek, fürgék, nagy fejűek. A hegyi fajta magas, sápadt bőrű, lassú mozgású, kicsiny fejű. A tengerparti görög városokban keverednek a fajok. Persze az ión és a dór görögök vannak túlsúlyban, de keresztül-kasul házasodtak a szőke thrákokkal, a sötét bőrű föníciaiakkal, a papiruszsápadt egyiptomiakkal. Testi tulajdonságokban az emberiség éppoly meghökkentően sokarcú, mint amilyen egyforma jellemére nézve.
   Milétosznál nyilvánvaló okokból nem tértünk le a király országútjáról. Halikarnasszosznál, a Nagy Király legdélebbi fekvésű görög városánál ellenben elhagytuk a főutat. Halikarnasszosz lakossága hagyományosan hű Perzsiához.
   Lüdagmisz király nyájasan fogadott, és tengerparti palotájában, a part fölé magasló kaszárnyaszerű épülettömbben szállásolt el bennünket. Egy szobába kerültem Mardoniosszal: ablakunkból a távoli, hegyes Kósz szigetére nyílt kilátás. Mintha odaszögeztek volna az ablakhoz. Életemben először láttam tengert. Alighanem tengerészvér is csörgedezik az ereimben - talán Laisz ión őseié? -, mert le sem tudtam venni a szemem a háborgó, csillogó vízről. Az őszi szél vaskos hullámokat zúdított a palota talapzatára, s a víz morajlása nem hagyott aludni éjszaka, a két hullám közötti szünetekben pedig, ha hegyeztem a fülem, márpedig nagyon hegyeztem, hallottam, ahogy visszavonulás közben susogva dörgölőzik a falhoz a tajték.
   Mardoniosz sehogy sem értette, hogyan lelkesedhet valaki a tengerért. - Csak várj, míg hajóra nem szállsz! Biztos, hogy tengeribeteg leszel, mint minden mágus. - Mardoniosz gyerekkorunktól kezdve mágusnak becézett. Tudtam, hogy nem bántani akar, nem vettem hát rossz néven tőle.
   Akkoriban már olyan jól ismertem Mardonioszt, hogy bizonyos értelemben egyáltalán nem ismertem. Eszembe sem jutott a jellemét fürkészni, ahogy újdonsült ismerőseimét vagy a távolból csodált nagy személyiségekét szoktam.
   Mardoniosz később világhírre tett szert, ezért azt hiszem, meg kellene próbálnom visszaemlékezni rá, milyen volt fiatalkorában, s ami még fontosabb, milyen volt, amikor Halikarnasszoszban jártunk, és kezdtem rájönni, hogy nem pusztán egy a sok ifjú nemes közül, s nem is csak az különbözteti meg tőlük, hogy magas rangú családból származik és Xerxészt mondhatja asztaltársának.
   Mindig is tudtam, hogy Mardoniosz bármilyen helyzetben feltalálja magát. Azonkívül szerette titokban tartani, mit cselekszik, s még inkább, hogy miért. Az embernek többnyire fogalma sem lehetett róla, mit forgat a fejében. Nem szívesen tárulkozott fel a többiek előtt. De azért Halikarnasszoszban elég jól kitapasztaltam, miféle ember. Ha figyelmesebben szemügyre veszem, talán meg is érthettem volna. Ha pedig megértettem volna... No de ne firtassuk, mi történt volna.
   Inkább lássuk, mi történt.
   Azon az estén huszadmagammal Lüdagmisz király vacsoravendége voltam. Az ötvenes éveiben járó jelentéktelen külsejű Lüdagmisz a terem végében, egy pamlagon hevert, jobbján a Nagy Király bátyjával, Artanésszel, balján Mardoniosszal - ő volt a második legmagasabb rangú a jelenlévő perzsák közül. Mi, többiek, félkör alakban foglaltunk helyet hármójukkal szemben. A rabszolgák mindenki elé százféle hallal megrakott háromlábú asztalkát tettek. Akkor ettem először osztrigát és akkor láttam először saját tintájában pácolt tintahalat: megkóstolni nem mertem.
   A hatalmas terem dór stílusban épült. Mindig is meglehetősen sivárnak találtam a dór építészetet, s úgy éreztem, mintha hiányozna valami belőle. A padló rothadó sással volt telehintve, s ezért átható tengerszagot árasztott. Nem véletlen, hogy Halikarnasszosz uralkodói olyannyira hajlamosak az ízületi bántalmakra.
   A Lüdagmisz háta mögötti széken leánya, Artemiszia ült. Sudár termetű, szőke lány volt. Mivel férje állandóan betegeskedett, helyette ő étkezett az apjával, mintha a fia vagy a veje volna. Állítólag volt egy bátyja is, de elmebajban szenvedett. Következésképp a dór törvények értelmében ő számított a király örökösének.
   A többiekhez hasonlóan én sem tudtam levenni róla a szemem. Már csak azért sem, mert Laiszon kívül ő volt az első nő, akivel együtt fogyasztottam étkemet. A többi perzsa is éppolyan kíváncsian szemlélte, mint én.
   Artemiszia szerényen viselkedett, csak akkor szólalt meg, ha apja felszólította, de figyelmesen hallgatta, mit beszélnek a többiek. Amikor mégis megszólalt, nem hallottam, mit mond, mert messze ültünk egymástól. Kárpótlásul ellestem tőle, hogy kell tengeri sünt enni. Kecses mozdulattal vette két ujja közé a csillogó kagylóban vöröslő húsdarabot. Ma is mindig ő jut az eszembe, ha tengeri sünt eszem. Ámbár az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy jó ideje nem ettem már tengeri sünt. Vakoknak nem ajánlatos. Talán ezzel magyarázható, hogy már évek óta nem gondoltam Artemisziára.
   Dór szokás szerint bőven folyt a bor. S a dór szokás nem sokban különbözik a thráktól. Egy borral teli ivókürt járt körbe. Az ember jó nagyot kortyint belőle, azzal továbbadja a szomszédjának. Aki utoljára iszik belőle, néhány cseppet benne hagy az ivókürtben, és a szomszédjára permetezi. Ez az ízléstelen szokás állítólag szerencsét hoz.
   Amikor lefeküdtem, Mardoniosz nem volt a szobában. De reggel, amikor felébredtem, mellettem feküdt az ágyban és édesdeden aludt. Felköltöttem, és azt javasoltam, menjünk el megnézni a kikötőt.
   Nem hiszem, hogy volna még egy része a világnak, amely szépségben felvehetne a versenyt Kisázsia sziklás, csipkézett tengerpartjával. A dombokat sűrű erdő övezi, a tengerparti síkság termékeny és dúsan öntözött. A távolból a meredek kék hegyek a Bölcs Mindenható megannyi tűztemplomának látszanak, pedig akkoriban e gyönyörű, ám lelkileg szegényes tájon nem ismerték még a népek a Bölcs Mindenhatót.
   A kikötő tele volt mindenféle gályákkal, a parton kátrányszag terjengett: a tengerészek kátránnyal tapasztották be a hajódongák és a fedélzetek repedéseit. Amint kikötött egy-egy halászbárka, és a legénység a partra vetette a csillogó, hánykolódó halakkal teli hálót, máris ott termettek a kereskedők, és fülsiketítő, de vidám hangon megkezdődött az alkudozás. Mindmáig szeretem a tengeri kikötőket.
   Néhány perccel dél előtt, azaz fő vásáridőben - ezt a görög kifejezést Halikarnasszoszban hallottam először - egy szálfatermetű hajós lépett hozzánk a mólóról. Ünnepélyesen üdvözölte Mardonioszt, ő pedig bemutatott neki. Mardoniosz biztosra vette, hogy a Szkülax név nem ismeretlen előttem, de szégyen ide, szégyen oda, be kell vallanom, sosem hallottam róla az idáig, pedig Szkülax már akkor is a világ legjobb hajósának számított. Görög volt, a közeli Káriában született, s Dareiosz gyakran küldte felfedező útra. Ő térképezte fel délen az Indiai-óceánt, valamint a Földközi-tenger nyugati csücskét. Ugyancsak ő vette rá Dareioszt, hogy ásasson csatornát a Földközi-tenger és az Arab-tenger között. Trónra lépése után Xerxész azt szerette volna, ha Szkülax körülhajózza Afrikát. Sajnos, addigra a káriai öreg volt már, s nem vállalkozhatott ilyen nagy utazásra.
   - Háború lesz? - kérdezte Mardoniosz.
   - Azt neked kell tudnod, nagyuram. - Szkülax hunyorítva nézett le Mardonioszra. Annyi más tengerészhez hasonlóan neki is mindig csak résnyire volt nyitva a szeme, mintha túl sokat nézett volna a napba. A széltől és a naptól olyan fekete volt az arca, mint a núbiaiaké, de a nyaka fehér, mint a tenger tajtékja.
   - Miért? Te vagy a görög, nem én. - Mardoniosz mindig ezt a fanyar hangot ütötte meg azokkal, akiket, még ha csak pillanatnyilag is, egyenrangúnak tekintett. - Arisztagorasz mit csinál?
   - Nem járt erre. Azt mondják, odafönn van északon. Nem hinném, hogy ilyen messzire lejönne délre. Mi, ugye, dórok vagyunk. Megvan a magunk királya. Errefelé nincsenek türannoszok.
   - Aztán hány gályája van?
   Szkülax elmosolyodott. - Nem mindegy, hány van neki? Úgysem nyugszik, amíg a tenger fenekén nem végzi valamennyi.
   - Miért, hát nem ő a tengerek ura?
   - Már hogyan lenne. - Szkülax összeráncolta homlokát. - De ha Milétosz trónján Hisztiaiosz ülne, ő bizony a tengerek ura lenne.
   - Tényleg ilyen nagyra tartod? - Mint az udvari nép ifjabb nemzedéke általában, Mardoniosz is úgy gondolta, hogy a nálunk idősebbek minden szempontból kevesebbet érnek, mint mi. Hiába, az ifjúság hiú, s hajlamos az ilyesféle buta vélekedésre.
   - Jól ismerem. Akárcsak a Nagy Király. Jól teszi Dareiosz, hogy maga mellett tartja. Hisztiaiosz veszedelmes ellenfél lehetne.
   - Na, ezt jól eszembe vésem.
   Szkülax elköszönt tőlünk, mi pedig Mardoniosszal fölkaptattunk a halszagú kikötőből a Lüdagmisz tengerparti palotájához vezető meredek, szűk utcákon.
   A közelgő háborúról beszéltünk. Nem sokat tudtunk róla, s beszélgetésünk afféle iskolás fiúk társalgására hasonlított, de hiszen nemrégiben még azok is voltunk. Gyerekesen hozakodtunk elő vele, milyen hőstetteket hajtunk majd végre, ha felnövünk. Szerencsére a jövőt, mint az mindig is lenni szokott, nem láthattuk előre.
   A palotába érve Mardoniosz hozzám fordult, s azt mondta: Van itt valaki, aki beszélni akar veled. Ő is a Bölcs Mindenható tisztelője. - Mardoniosz sohasem mert nyíltan gúnyt űzni az Akhaimenidák vallásából, de akárcsak Atossza, ő sem riadt vissza a gunyoros megjegyzésektől, valahányszor csak a vallásról esett szó.
   - Az Igaz követője vagyok - mondtam szigorúan, mint mindig, amikor a környezetem azt várja, hogy a Bölcs Mindenható nevében szóljak.
   Legnagyobb megdöbbenésemre Artemiszia volt a titokzatos érdeklődő. Két öregasszony vezetett bennünket a lakosztályába. Akkoriban a dór udvaroknál nem alkalmaztak még herélteket. Beléptünk a szobába, Artemiszia felállva üdvözölt. Közelről megállapítottam, hogy nem is olyan megkapóan szép. Egy intéssel kiküldte az öregasszonyokat.
   - Üljetek le - szólalt meg Artemiszia. - Fogadjátok férjem üdvözletét. Személyesen szeretett volna fogadni. De nem érzi jól magát. Itt van a szomszéd szobában. - Artemiszia a csupasz kőfalba vágott faragott faajtóra mutatott. A dóroknak a háborúzáson és a tolvajláson kívül semmihez sincs érzékük.
   Artemiszia ezután felületes kérdéseket tett fel a Bölcs Mindenhatóval kapcsolatban. Csak vagy egy tucat hasonlóképp felületes válasz után jöttem rá, hogy Mardoniosz az előző éjszaka Artemisziával hált. Most pedig arra használt fel, hogy fényes nappal is meglátogathassa, hiszen semmi sem tiszteletreméltóbb, mintha egy királylány vallásos dolgokról társalog a próféta unokájával.
   Bosszús voltam, s már nem is válaszoltam a lány kérdéseire. Alig vette észre. Úgy bámult Mardonioszra, mintha fel akarná falni, mint az előző este a tüskés tengeri sünöket.
   Mardoniosz észrevette, hogy nem sok hasznomat veszi, ezért maga bocsátkozott vallásos fejtegetésekbe, a királylány pedig ünnepélyesen hallgatta. De Mardoniosz csakhamar kifogyott a vallásos tárgyú témákból. Éppoly keveset tudott a Bölcs Mindenhatóról, mint én az ő imádott Mithraszáról.
   Végül csak ültünk, s egy szót sem szóltunk. A szerelmesek olvatagon néztek egymás szemébe, én meg úgy tettem, mintha azon merengenék, milyen lesz a világ a hosszú uralkodás idejének végeztével. Nagy gyakorlatom van benne. Még az unokatestvéremet, Zoroaszter örökösét is felülmúltam a tettetésben, mert ő bizony olyan képet vágott közben, mintha egy teverakomány szőnyeget akarna eladni a hallgatóságnak.
   Egyszer csak Lüdagmisz király lépett be - enyhén szólva zeneszó nélkül: az igazat megvallva egyszerűen belopakodott. Ijedten talpra ugrottunk. Ha tudomása volt is róla, hogy Artemiszia és Mardoniosz az előző éjszaka ott szeretkeztek a szoba padlóján, hát semmi jelét nem adta. Inkább nagyon is megadta a tiszteletet a Nagy Király asztaltársainak - pontosabban asztaltársának. Mardoniosz ugyanis együtt étkezett Dareiosszal. Én soha. Később természetesen Xerxész élethossziglani asztaltársa lettem. Nagy tisztesség volt ez, hiszen sem királyi sarj, sem a Hatok leszármazottja nem voltam.
   - Kűrosz Szpitama, Zoroaszter próféta unokája - mondta Artemiszia. Egy csöppet sem jött zavarba. Nem vitás, hogy Mardoniosz előtt másoknak is volt hozzá szerencséjük.
   - Tudom, tudom - mondta jóindulatúan Lüdagmisz király. - Értesültem róla, hogy fogadtad e két előkelő ifjú herceget. Szemlátomást olyannyira elbűvöltek, hogy elfelejtetted: azt ígérted, hogy kilovagolunk a parkba.
   - Valóban elfelejtettem - mondta bocsánatkérően Artemiszia. - Ne haragudj rám. Ők is velünk jöhetnek?
   - Természetesen. Ha akarnak.
   - Hová? - kérdezte Mardoniosz.
   - Szarvasra vadászni - mondta Artemiszia. - Tartsatok velünk.
   E különös nap utolsó felvonásaként tehát Mardoniosszal láthatatlan szarvasokra vadásztunk Lüdagmisz és Artemiszia társaságában. A lány hajításra kész gerelyével a kezében lovagolt előttünk, ruhája úszott a szélben.
   - Hát nem szakasztott Artemisz istennő? - Lüdagmisz büszke volt amazon lányára.
   - Csakhogy nála is szebb, nála is fürgébb - mondta Mardoniosz, kerülve a tekintetemet.
   Artemisz az egyik legfőbb ördög, ezért kezemmel ördögűző mozdulatot tettem: jobban sikerült, mintsem akartam, Artemisziát ugyanis nyomban lesöpörte lováról egy alacsony faág. Én voltam hozzá legközelebb, jól hallottam, hogy úgy káromkodik, akár egy dór lovas katona. Amikor aztán Mardoniosz is hallótávolságon belül került, a lány sírva fakadt. Mardoniosz gyengéden visszasegítette a nyeregbe.
   Halikarnasszosz után a szárazföld belsejében vezet az út Szardeiszig, s útközben hosszasan beszélgettünk Artemisziáról. Mardoniosz megvallotta, hogy elcsábította a lányt. - De az is lehet, hogy ő csábított el engem - tette hozzá. - Nagyon elszánt. Mind ilyenek a dór nők?
   - Egyet sem ismerek. Laisz ión.
   Egymás mellett kocogtunk végig egy sűrű erdővel benőtt szurdokon. Az éjjel könnyű dér hullott a hegyekben, és lovaink patái alatt recsegve roppantak össze a megfagyott gallyak, a dermedt levelek és füvek. Előttünk és mögöttünk kétsoros oszlopban szelte át a sűrű, hideg erdőt a lovasság.
   Mardoniosz és jómagam a menet közepén lovagoltunk, parancsnokunk, Artanész mögött. Csata esetén Artanésznak középről kellett vezetnie a rohamot, a hadoszlop első fele képezte volna a balszárnyat, a hátulsó fele pedig a jobbszárnyat. Úgy értem, ha nyílt mezőn ütköztünk volna meg az ellenséggel. A hegyi szakadékban nem tudtunk volna láncba fejlődni, s az ellenség egy szálig megölt volna bennünket, ha megtámad. De nem a veszéllyel foglalkoztunk, legalábbis nem a fegyveres veszéllyel.
   Mardoniosz egyszer csak azt mondta: - Feleségül akarom venni.
   - De hiszen már van férje. - Gondoltam, ez mégsem mellékes.
   - Meghal az nemsokára. A lány szerint néhány héten vagy hónapon belül.
   - Mit gondolsz, szeretné... siettetni a dolgot? 
   Mardoniosz bólintott: ezúttal eszében sem volt tréfálni.
   - Csak tudatnom kell vele, hogy feleségül vehetem, s abban a pillanatban megözvegyül. Megígérte. Még ott helyben, a padlón.
   - Az ilyen feleség nem használ az ember nyugalmának.
   Mardoniosz felnevetett: - Ha egyszer hozzám jön feleségül, bekerül a hárembe, s egész életére ott marad. Az én feleségeim nem fogadhatnak majd férfit úgy, ahogy ő fogadott engem. Szarvasvadászatra sem mehetnek.
   - Aztán mi tetszik úgy rajta?
   Mardoniosz felém fordult. Szemrevaló, szögletes állkapcsú ifjú volt, s most különösen megnyerően mosolygott. - Hogy mi? Halikarnasszosz, Kósz, Niszürosz és Kalümna. Az tetszik rajta. Ha az apja meghal, Artemiszia lesz mind e városok királya. Ez a dór törvény. Az anyja is dór volt, krétai. Artemiszia még Krétát is magának követelheti, maga mondta. És követelni is fogja, ha elég erős férje lesz.
   - Akkor a tengerek ura lennél.
   - Akkor a tengerek ura lennék. - Mardoniosz elfordult. Már nem mosolygott.
   - A Nagy Király sohasem járul hozzá ehhez a házassághoz - jegyeztem meg gyakorlatiasan. - Gondolj csak Hisztiaioszra. Alighogy megszerezte a thrákiai ezüstbányákat, máris Szuzába rendelték.
   - De ő görög. Én meg perzsa vagyok. Dareiosz unokaöccse. Gobrüasz fia.
   - Úgy van. Éppen ezért nem lesz ebből a házasságból semmi.
   Mardoniosz nem válaszolt. Tudta ő jól, hogy igazam van, nem is mert előhozakodni a tervével Dareiosznak. Jó néhány évvel később, amikor Artemiszia férje is, apja is meghalt már, mégiscsak engedélyt kért Xerxésztől, hogy feleségül vehesse. Xerxész jót mulatott rajta. Még ugratta is Mardonioszt. - A felföldi nemességnek - harsogta a trónról - nem szabad alsóbbrendű fajokkal keverednie.
   Xerxész tudta, hogy bármilyen tiszteletlen is Mardoniosz, odáig nem merészkedik, hogy fölemlítse, hányszor keveredett maga Xerxész is meggondolatlanul - és gyakran törvénytelenül - külhoni asszonyokkal. Xerxész idegen feleségeinek gyermekei furcsamód mind rosszul sikeredtek. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem azonban, hogy nem is igen volt alkalmuk bizonyságot tenni képességeikről. Apjuk halála után legtöbbjüknek vérét vették.
   
             3/Kora ősszel érkeztünk Szardeiszbe. Annyi mindent hallottam már erről a mesés városról. Még a világ leggazdagabb embere, Kroiszosz építtette fel, illetve építtette újjá. Kroiszosz azután vereséget szenvedett Kűrosztól, s ezekről a harcokról ezer dal, színjáték, elbeszélés szól, köztük nem egy buja és trágár milétoszi történet is.
   Ma már nem tudnám megmondani, milyennek is képzeltem el a várost. Alighanem azt hittem, minden háza színaranyból van. Ehelyett jellegtelen, mintegy ötvenezer lakosú települést találtam. A rendszertelenül egymás mellé zsúfolt vályog-nád falú házak tömegét olyan összevisszaságban szelték keresztül-kasul a girbegurba utcácskák, hogy az utas még könnyebben eltévedt Szardeiszben, mint a hasonlóképp lehangoló Szuzában vagy Athénban.
   Csapatainkkal a várostól délre ütöttünk tábort, majd Mardoniosz társaságában Szardeiszbe ügettem, s ott aztán azon nyomban eltévedtünk. Ráadásul a lakosság sem perzsául, sem görögül nem tud, márpedig lűdiaiul a lűdiaiakon kívül senki nem beszél.
   Órákon át lovagoltunk hol erre, hol arra. Közben állandóan életveszélyben voltunk a házak kiálló erkélye és első emelete miatt... Némelyiküket még el is takarja a száradó fehérnemű. Mindketten rendkívül szépnek találtuk a szardeiszieket. A férfiak hosszú hajfonatot viselnek, és módfelett büszkék tejfehér, bársonyos bőrükre. Valamirevaló férfi semmi pénzért nem merészkedne a napra. Ám a lűdiai lovasság a maga nemében a legjobb a világon, és a perzsa haderő legütőképesebb osztagának számít.
   Végül leszálltunk a nyeregből, és zablájánál fogva vezettük lovunkat a folyó partján: tudtuk, hogy a folyó elvezet a város központjához és átszeli a nagy piacteret. Kétség esetén kövesd a folyót - ahogy állítólag a nagy Kűrosz mondta.
   A szardeiszi piactér még a szuzainál is nagyobb. A téglafallal kerített valóságos kis városban ezer sátor és bódé kínálja a világ minden elképzelhető portékáját. Tátott szájjal nézelődtünk, mint két káriai paraszt, s az emberek ügyet sem vetettek ránk. Perzsa tiszt van épp elég Szardeiszben.
   Az árusok között volt mindenféle náció. Az athéniak amphorákat és borkeverő edényeket árusítottak. Az indiaiak pamutszövetet és rubinköveket. A perzsák szőnyegeket. Az agyagos folyópart mentén sorakozó pálmafákhoz vagy száz rakoncátlan teve volt kötözve. Némelyikről már levették különös málháját, mások meg különféle lűdiai árukkal voltak megrakva, így vörös fügével, tizenkét húros hárfákkal, arannyal... Bizony, arannyal, mert Szardeisz valóságos aranyváros: az agyagos vizű folyóban rengeteg az aranypor. Kroiszosz király apja hozta létre az aranymosó ipart, s ő kezdett a porból ékszereket készíttetni; ugyancsak ő verette az első aranypénzeket.
   A Szardeisz mögötti hegyekben a világ legritkább ércét, az ezüstöt bányásszák. Egy időben büszke tulajdonosa voltam egy állítólag több mint százéves lűdiai ezüstérmének. Ha valóban olyan régi pénz volt, akkor Kroiszosz nagyapja verette még, s ez azt bizonyítaná, hogy a pénzverés minden valószínűség szerint csakugyan Lűdiából származik, ahogy a lűdiaiak állítják. Lűdiai ezüstérmém oroszlánt ábrázolt, de annyi kézen ment már át, hogy csaknem teljesen simára kopott a felülete. Kathájban ellopták tőlem.
   - Ezek aztán gazdagok! - kiáltott fel Mardoniosz. Képes lett volna ott helyben kifosztani a piacteret.
   - Mert a házaikra nem költenek egy garast sem. - Sehogy sem tudtam úrrá lenni a mesés hírű város csúnyasága fölötti csalódásomon.
   - Úgy látszik, első az élvezet. - Mardoniosz ezután üdvözölt egy méd kalmárt, s rávette, hogy szegődjön mellénk vezetőnek. Mire nagy nehezen átvergődtünk a vásártéren, valósággal beleszédültem a sok harsány színbe, az átható szagokba és a kimerítő, száznyelvű karattyolásba.
   A piac falának túloldalán árnyas kis ligetbe értünk, annak a végében emelkedik Kroiszosz agyagtéglából és fából épült kétemeletes palotája. Jelenleg Lűdia perzsa satrapájának székhelye.
   Dohos levegőjű folyosón követtük az egyik kamarást Kroiszosz tróntermébe. Mardoniosz megrázta a fejét. - Ha én lennék a világ leggazdagabb embere, másképp nézne ki a palotám.
   Artaphrenész a trón mellett, egy széken ült. A trónt magát csak a Nagy Király foglalhatja el. Meglepve tapasztaltam, hogy a trón a Nagy Király híres oroszlános trónjának szegényes, arany-ezüst ötvözetből öntött mása.
   Artaphrenész épp egy csoport lűdiait fogadott, amikor beléptünk, de amint meglátta Mardonioszt, felállt és szájon csókolta. Énnekem az arcát nyújtotta csókra.
   - Legyetek üdvözölve Szardeiszben. - Artaphrenész egyre jobban emlékeztetett apjára, Hüsztaszpészre. - Itt fogtok lakni minálunk. - Artaphrenész ezután bemutatta a lűdiaiakat. Az egyikükről, egy aggastyánról kiderült, hogy nem más, mint Kroiszosz fia, Ardész. Idővel közelebbről is megismertem a múltnak ezt az élő ereklyéjét.
   A rákövetkező néhány nap gyakran találkoztunk Artaphrenésszel és a görögjeivel. Mintha a föld minden görög kalandora Szardeiszbe sereglett volna össze. Mondanom sem kell, hogy egytől egyig a képességeiket bocsátották áruba. Artaphrenész fel is fogadta őket, mert azon kívül, hogy remek katonák és tengerészek, egyszersmind éppoly eszesek is, mint amennyire álnokok.
   Démokritosz csak udvariasságból nem mond ellent. Én azonban olyan oldalukról ismertem meg a görögöket, amelyről egymásnak nemigen mutatkoztak meg. Láttam őket a perzsa udvarnál. Hallottam, hogyan könyörögnek a Nagy Királynak, hogy támadja meg szülővárosukat, mert nincs az a görög, aki egy másik görög sikerét meg ne irigyelné. A Perzsiában tartózkodó görögökön múlt, hogy kirobbantak a görög háborúk, s Xerxész nem tudta kiterjeszteni birodalmát Indiára, egész a Himalájáig, sőt talán azon is túl. De ne szaporítsuk tovább a szót azzal, hogy mi lett volna, ha minden másképp alakul.
   Hippiasz is részt vett azon az első tanácsülésen, amelyen Szardeiszben jelen voltam. Kíséretében volt Thesszalosz és egykori iskolatársam, Milón.
   Hippiasz felemlítette, hogy egy ízben már találkoztunk az előző télen, a királyi vadászlakban. - Azóta alaposan tanulmányoztam nagyapád műveit.
   - Örömmel hallom, hogy az Igazat követed, türannosz - mondtam udvariasan. Nem tettem róla említést, hogy akkoriban nagyapám tanításaiból csak igen kevés volt olvasható. Mára persze több ezer ökörbőrt írtak már tele a Zoroaszternek tulajdonított imákkal, himnuszokkal, párbeszédekkel.
   Az első szardeiszi tanácson, amelyen részt vettem, Hippiasz azt javasolta, Perzsia egyszerűen rohanja le Milétoszt. Az öreg türannosz, mint mindig, ezúttal is ünnepélyesen beszélt. - Tudjuk, hogy Arisztagorasz ma is Cipruson van hajóhadával. Tudjuk továbbá, hogy az athéni demagógok húsz gályát bocsátottak a rendelkezésére. Ezek sem járhatnak már messze Ciprustól. Most kell visszaszereznünk Milétoszt, még mielőtt a két hajóhad egyesülne.
   - Erős ám az őrség. - Artaphrenész mindig is lassan döntött. Nyilván abból a meggondolásból, hogy a jó államférfi, hacsak lehet, nem cselekszik.
   - Milétosz - mondta Hippiasz - a kezdet kezdetén Athén gyarmata volt, és mindmáig sok milétoszi gondol ragaszkodással családomra.
   Hippiasz badarságot beszélt, Milétosz valóban Athén gyarmata volt egykor, de jóval a Peiszisztratosz család uralomra jutása előtt. Milétoszban különben nem sok híve volt a türannoszoknak, mint azt Arisztagorasz is tapasztalhatta, amikor ki akarta kiáltani a függetlenséget. A város uralkodó rétegei csak úgy voltak hajlandók fellázadni Perzsia ellen, ha Arisztagorasz az athénihoz hasonló demokráciát vezet be. A kalandor kénytelen volt megadni nekik, amit kívántak. Csakhamar kiderült, hogy a türannoszok korát mesterségesen megnyújtotta a Nagy Királynak a görög városokkal szemben folytatott politikája. Az uralkodó rétegeknek szemlátomást elegük volt mind a türannoszokból, mind a türannoszokkal szövetkező köznépből. Így aztán mára a görög városok névleg mind demokráciák lettek, de valójában oligarchiák uralkodnak rajtuk. Démokritosz szerint a jelenlegi athéni kormányzati rendszer sokkal bonyolultabb ennél. Szerintem nem.
   Mardoniosz támogatta Hippiasz javaslatát. Úgy gondolta, a háborúban esélye nyílna rá, hogy kitüntesse magát. Egy este mértéktelenül sokat ivott az édes lűdiai borból, s megvallotta: - Ez a háború fog naggyá tenni. Ha én vezényelhetem Milétosz ostromát, jövő nyárra hazatérünk.
   Mint kiderült, a háború valóban naggyá tette. De abban nem volt igaza, hogy nyáron hazatérünk. Hat éven át húzódott az ión lázadók elleni háború.
   Egy hétig tartottak a viták a haditanácsban, és Artaphrenész végül rászánta magát, hogy a perzsa sereg és a lűdiai lovasság felét Milétosz ostromára küldje. A főparancsnokságot Artobazanészra, Dareiosz legidősebb fiára, Xerxész vetélytársára bízták, Mardoniosz lett a helyettese. Én a satrapa szardeiszi főhadiszállásán maradtam.
   Az első rossz hírt Kübelé templomában kaptuk, egy szertartás alatt. Nem véletlen, gondoltam. Eszembe sem lett volna részt venni az ördögimádók szertartásán, de Artaphrenész ragaszkodott hozzá, hogy környezetének minden tagja kövesse a templomba. - Jót fog tenni a közhangulatnak. Hiszen a lűdiaiak is éppúgy a Nagy Király szolgái, akár mi. És éppolyan hűségesek is.
   Undorodva figyeltem a papnők és a heréltek táncát. Néha meg sem lehetett különböztetni őket egymástól, mert mind a papnők, mind a heréltek női ruhát viseltek. Sőt, ami azt illeti, a heréltek öltözéke szebb volt. Sohasem értettem, hogy tisztelheti a sok felvilágosulatlan nép Anahitát avagy Kübelét avagy Artemiszt, ahogy a falánk anyaistennőt a világ különböző részein hívják.
   Szardeiszben az istennő napján az ifjak, akik Kübelé szolgálatába akarnak állni, levágják heréjüket, majd egyik kezükben a lemetszett testrésszel ide-oda szaladgálnak az utcán. Az istennő kevésbé önfeláldozó imádói az újdonsült heréltek vérével mocskolják be magukat: úgy tartják, ez szerencsét hoz. Nem nehéz feladat, hiszen bőven folyik a vér. Az önherélő heréltek a végkimerülés küszöbén behajítják lemetszett nemi szervüket egy ház ajtaján, s az illető ház tulajdonosának ilyenkor kötelessége befogadni és meggyógyítani őket.
   Babülónban és Szardeiszben nemegyszer tanúja voltam e szertartásnak. Ifjú résztvevői őrjöngő őrültként viselkednek. Következésképp meggyőződésem, hogy előzőleg haomát vesznek magukhoz vagy valami bolondító szert, mint amilyen az a bizonyos kolkhiszi méz, s ettől látomásaik támadnak. Mert ha józanok volnának, el nem képzelni, hogy szolgálhatnák ilyen eszeveszett módon az ördögeiket.
   Azon a szardeiszi napon láttam, amint az egyik szerencsétlen megpróbálja behajítani nemi szervét egy nyitott ajtón. Balszerencséjére rosszul célzott. Ezután szép lassan elvérzett az út szélén, tudniillik szentségtörésnek számít, ha valaki segítségére siet az olyan önjelölt Kübelé-papoknak, akik nem képesek otthont adni lemetszett nemiségüknek.
   Kübelé szertartása végtelenül hosszúra nyúlt. Olyan sűrűn gomolygott a templomban a tömjén, hogy az istennő nagy szobra csaknem eltűnt a füstben a görög stílusú oszlopok alatt. A szobor egy oroszlán és egy vonagló kígyópár között ábrázolta az istennőt.
   A vén Ardész a főpapnő mellett állva végezte a lűdiai királyi ház utolsó sarjára ilyen alkalmakkor kirótt feladatokat. A szardeisziek kifejezetten önkívületben voltak, Artaphrenész és Hippiasz igyekezett nem mutatni, mennyire unatkozik. Milón ellenben elásította magát. - Jaj de utálom ezt az egészet - fordult hozzám bosszúsan.
   - Hát még én - mondtam kertelés nélkül.
   - Ezek még rosszabbak, mint a mágusok voltak az iskolában.
   - Úgy érted, rosszabbak, mint azok a mágusok, akik a Hazugot követik - igazítottam helyre kenetteljesen.
   - Ha még mindig tűzimádó vagy, mit keresel itt katonaruhában? - kérdezte Milón kuncogva.
   Még mielőtt kiagyalhattam volna valamilyen jeges választ, lovas futár tűnt fel a láthatáron; leszállt a nyeregből, és szentségtörő módon a templom kerítésén belül kötötte ki lovát. Artaphrenész kerekre tágult szemmel figyelte a futárt, amint kezében az üzenettel feléje tartott. Tekintete még merevebbé vált, miután elolvasta az üzenetet. Az ión hajóhad egyesült az athéni gályákkal, s egymás mellett horgonyoztak Epheszosz kikötőjében. És ez még mind semmi, mert közben Milétosztól Büzantionig valamennyi ión görög város nyíltan fellázadt a Nagy Király ellen.
   Egy héttel később Artaphrenész lakomát rendezett Kroiszosz palotájában. Nem emlékszem már, mi adott rá alkalmat. Arra emlékszem csak, hogy éjfél felé járt, mire az egyik vendég észrevette, hogy tűz ütött ki a városban. A minden előzetes elképzelés nélkül épített Szardeiszről lévén szó, senkinek sem tűnt fel az eset. Hiszen mindennap leég a városban néhány ház, s mindennap újra is építenek néhányat. Úgy lenne igazságos, hogy ne is az oroszlán, hanem a tűzmadár legyen Szardeisz jelképe.
   Hippiasz ismét éppen arról értekezett, mekkora szeretettel viseltetnek a görögök mindenfelé a családja iránt, amikor sorra kezdtek érkezni az üzenetek: a görög csapatok partra szálltak Epheszosznál, Szardeisz felé tartanak. Már a város kapuiban állnak. Már betörtek a városba. Felgyújtották a várost.
   Artaphrenészt lesújtották a hírek. Ez még nem lenne baj, de ki is mutatta lelkiállapotát, vagyis cáfolhatatlan jelét adta, hogy nem alkalmas a kiterjedő háború irányítására. De persze ki hitte volna, hogy ezek a megátalkodott ión és athéni görögök ilyen mélyen bemerészkednek Perzsia területére, s felégetik Lűdia fővárosát?
   Artaphrenész riadót fúvatott. A pusztító lángok nappallá tették az éjszakát, s fényükben jól kivehettük egymás arcvonásait, miközben a ligetbe siettünk, ahol csapataink gyülekeztek. Embereink mind egy szálig készen álltak a csatára. De hol az ellenség? Közben az eget aranyvörösre festették a lángok, s a néhány órával korábban még hűvös éjszaka most olyan izzasztó lett, mint a legforróbb szuzai nyár.
   Végre megjelent Artaphrenész egyik szárnysegédje. Közölte, hogy „rendezett sorokban” vissza kell vonulnunk az Akropoliszra. De sajnos későn érkezett a parancs. A lángok elzárták a városból kivezető utat. Az egyetlen fennmaradó megoldást választottuk: a piactérre siettünk. Ha még rosszabbra fordulnak a dolgok, gondoltuk, még mindig belevethetjük magunkat a folyóba, s ott kivárhatjuk, amíg kialszik a tűz. Mondanom sem kell, hogy Szardeiszben mindenki ugyanígy okoskodott. Mire odaértünk, a piactér zsúfolásig tele volt a város lakóival, valamint perzsa és lűdiai katonákkal.
   Valahogy úgy képzelem el a teremtés utolsó napját, mint amilyen az égő Szardeisz volt azon az éjszakán. Fülsiketítő hangzavar: emberi sikolyok, bőgő állatok, összeomló épületek, s közben a tűz jobbra-balra terjedt az örvénylő szél kénye-kedve szerint.
   De a Szardeiszt leromboló szél a mi életünket megmentette. Ha csak rövid időre is eláll, megfojtott volna bennünket a füst. A szélnek köszönhettük, hogy nem fogyott el a levegőnk. A piacteret övező magas falnak pedig, hogy megóvott a tűztől. A piactér területén semmi sem lobbant lángra, csak a tűz fényét visszaverő mély folyó partján sorakozó pálmafák.
   A Bölcs Mindenhatóhoz fohászkodtam, és megborzongtam a fortyogó fém gondolatára, amely a teremtés végnapján vár majd reánk. Azóta sem éreztem magam olyan tehetetlennek, mint akkor.
   - Ácsoljunk tutajt - mondta Milón. - A folyón át kimenekülhetnénk a városból.
   - Ott várnának ránk athéni barátaid. Amíg szép lassan elvonulnánk előttük a tutajunkon, mind egy szálig lenyilaznának bennünket.
   - Akkor vágjunk ki fatörzseket. Lemerülünk a víz alá, s megóvnak a nyilaktól. Nézd csak! - Milón a folyópartra mutatott.
   A szardeisziek tömegestül vetették magukat a vízbe, és fadarabokba vagy felfújt tömlőkbe kapaszkodtak.
   - Akkor le kellene vetnünk a páncélunkat. - Ha már meg kell halni, gondoltam, jobb megfulladni, mint megégni, de azért, mielőtt választani kellene, várjuk ki a végét.
   Milón megrázta a fejét. - Fegyverben kell maradnom. - Hivatásos katona és türannosz sarja lévén nem dobhatta oda harc nélkül az életét. Csakhogy az elemeken kívül nem volt kivel harcolni.
   A lűdiai lovasság egyszer csak átviharzott a piactéren. Az egyik ló sörénye lángra lobbant, s ugyanígy lovasának hosszú hajfonata is. Mintha összebeszéltek volna, mindketten a folyóba vetették magukat.
   Szerencsére Artaphrenész főparancsnoka megjelent a színen. Nem emlékszem már a nevére, pedig hálátlan dolog, mert ő mentette meg az életünket. Tagbaszakadt férfi volt, rövid szárú ostort tartott a kezében, és válogatás nélkül csépelt vele mindenkit, katonákat és polgári lakosokat egyaránt.
   - Sorakozó! Mindenki a helyére. A lovasság balra, a falhoz. A gyalogság századonként a folyópartra. Ne közelítsetek az égő fákhoz. Fegyvertelenek a túloldalra!
   Legnagyobb megdöbbenésemre egy perc alatt helyreállt a fegyelem. Emlékszem, arra gondoltam: mégiscsak más szabályos katonai alakzatban elégni. De a tűz nem hatolt át a piactér falán. A görögök annál inkább. Fülsiketítő harci üvöltéssel rontottak a piactérre. Amikor meglátták a harcra kész perzsa hadsereget és lűdiai lovasságot, megtorpantak.
   A szardeiszi polgárok rohanvást kerestek fedezéket, a perzsa parancsnok pedig támadást vezényelt. A görögök egyetlen hang nélkül eltűntek, mint a kámfor. A lovasság megpróbált a nyomukba eredni a lángban álló kacskaringós utcákon, de a görögök gyorsabbnak bizonyultak, a tűz pedig túl perzselőnek.
   Másnap délre Szardeisz kétharmadából csak hamu maradt: hetekig parázsló hamu. De az oly nagy összevisszaságban épült várost megdöbbentő gyorsasággal újjáépítették, és hat hónappal később Szardeisz, valamivel jobb változatban, éppolyan volt, mint annak előtte, csak Kübelé temploma maradt romokban. Mint kiderült, szerencsénkre. A lűdiaiak hajlamosak együtt érezni a görögökkel, de ezúttal annyira haragudtak rájuk a Kübelét ért sértés miatt, hogy a lűdiai lovasság a fél görög hadsereget lekaszabolta az Epheszoszba vezető úton.
   Mindazonáltal a görögök haditerve általában véve sikeresnek bizonyult. A perzsa birodalom szívében sikerült felvenniük a harcot a Nagy Királlyal. Felégették Lűdia fővárosát. Elérték, hogy Artobazanész abbahagyja Milétosz ostromát, s Lűdia védelmére vonuljon vissza. Közben a tengereken Arisztagorasz és az athéniak egyesült hajóhada sebezhetetlen és egy ideig legyőzhetetlen volt.
   Az ión városok lázadásához még azon a télen csatlakozott Ciprus szigete, s így Perzsia egyszeriben hatalmas új erővel találta magát szemben, sőt háborúban: az ión államszövetséggel.
   
             4/Két évig maradtam Szardeiszben. A fővezér mellett szolgáltam tisztként. Számos portyán vettem részt. Egy ízben északon megpróbáltuk visszavenni Büzantion városát. Nem sikerült. Szardeiszben ért a hír, hogy Hüsztaszpész meghalt. Dareiosz síremlékének építése fölött felügyelt, amikor a halál érte. Meggyászoltam. Remek férfi volt.
   Szardeiszben együtt ünnepeltem Mardoniosszal; előbb ciprusi győzelmét: ő hódította vissza Perzsiának a szigetet; aztán Artazosztrával, a Nagy Király lányával kötött házasságát. Laisz szerint Artazosztra szemrevaló teremtés volt, de születésétől fogva süket, mint a föld. Mardoniosznak később négy fia született tőle.
   Röviddel Szuzába való visszatérésem előtt Hisztiaiosz fellázadt a Nagy Király ellen, Laisz pedig úgy határozott, ideje látogatást tennie családjánál Abdérában. Mindig tudta, mikor kell eltűnnie s mikor ismét megjelennie. Artaphrenész idővel elfogta Hisztiaioszt és ki is végeztette. Addigra Laisz egykori barátjának a nevére is alig emlékezett már.
   Szuzából hazatérve meglepetve tapasztaltam - de hiszen még mindig ártatlan ifjú voltam akkoriban -, hogy szinte senki sem akart hallani az ión lázadásról. Szardeisz leégése megrázta az udvart, de mindenki bízott benne, hogy a görögök csakhamar elnyerik méltó büntetésüket. Az udvar népét addig is sokkal jobban izgatta a legújabb babülóni trónkövetelő személye. Emlékezetem szerint sohasem fordult elő, hogy Babülón ősi trónja követelő nélkül maradt volna. Mindmáig gyakori eset, hogy valahol Babülóniában előáll egy vadember és bejelenti, hogy ő Nabukodonozor igazi örököse. Ezzel aztán zavarba hozza a régi királyi család megmaradt sarjait, a Nagy Királynak pedig rengeteg bosszúságot okoz. Az általában tunya természetű babülóniaiak ugyanis meglepő dühkitörésekre képesek, különösen a vidékiek, ha fejükbe száll a pálmabor.
   - Rám bízták, hogy verjem le a lázadást - mondta Xerxész a gyakorlótéren, ahol gyermekkorunkban annyi időt töltöttünk. A közelben a perzsa nemesség új nemzedéke gyakorolta az íjászat mesterségét. Emlékszem, arra gondoltam, lám, hogy elszállt az idő, s milyen jó, hogy nincs már dolgom a mágus tanítókkal.
   - Támogatja a lázadókat a lakosság?
   - Nemigen. A király szeme úgy véli, néhány nap és...
   - Xerxész összeráncolta homlokát. Sohasem láttam még ilyen szórakozottnak. De csakhamar rájöttem az okára. - Mardoniosz aztán nagy győzelmet aratott, igaz?
   - Ciprus ismét a miénk. - Nemhiába nevelkedtem az udvarnál, tudtam, hogy kell a féltékeny herceggel bánni.
   - De hiszen nem egyedül Mardonioszé az érdem. A partraszállás tervét Artaphrenész dolgozta ki. És a hajóhad parancsnoka...
   - Mardoniosznak tulajdonítják a győzelmet. Ez a lényeg. Én meg itt ülök ölbe tett kézzel, és nem csinálok semmit.
   - Megnősültél. Az is valami. - Xerxész nem sokkal korábban vette feleségül Amésztriszt, Otanész lányát.
   - Az semmi.
   - Apósod a világ leggazdagabb embere. Neked az semmi?
   Máskor erre Xerxész elmosolyodott volna. Most nem. Háborogva mondta: - Ti mind igazi katonák vagytok.
   - Némelyikünk igazibb, mint a többi - próbáltam megnevettetni. De meg sem hallott.
   - Olyan vagyok, mint egy herélt - mondta. - A hárem tartozéka.
   - De hiszen most készülsz Babülónba.
   - Csak azért küldenek, mert ott nem fenyeget semmi veszély.
   - A Nagy Király örököse vagy.
   - Tévedés - mondta Xerxész. - Nem vagyok az örököse. - Meglepetésemben tátva maradt a szám. - Megváltoztak a dolgok.
   - Artobazanész?
   Xerxész bólintott. - Jól szerepel Káriában. Legalábbis így mondják. Az apám szüntelenül őt emlegeti.
   - Az még nem jelent semmit.
   - A Nagy Király az oroszlános trónról hirdette meg új elhatározását: csak akkor dönt az örökösödésről, ha Athént földig romboljuk.
   - De mi lesz, ha közben meghal?
   - A Nagy Király mindenható. Akkor hal meg, amikor jónak látja. - Xerxész rajtam kívül soha senki előtt nem adta jelét apja iránti neheztelésének. Kétségtelenül közelebb álltam hozzá, mint bármelyik fivére. Végtére is nem volt bennem királyi vér. Tőlem nem kellett tartania.
   - Hát Atossza királyné mit mond?
   - Mond az mindent! - Xerxész nagy nehezen kisajtolt magából egy mosolyt. - El sem tudod képzelni, mennyi mágus, pap és boszorkány jár hozzá manapság. Egymásnak adják a kilincset.
   - Dareiosz is... megfogja néha azt a kilincset?
   - Nem. - Határozott válasz volt, mégsem meggyőző. A hárem heréltjein keresztül Atossza királyné ellenőrzése alatt tartotta a birodalom ügyeinek jó részét, s így gyakran képes volt a távolból befolyásolni Dareiosz döntéseit.
   - Elmegyek hozzá - mondtam.
   - Mire sikerül beszélned vele, már nem leszek itt. Meg kell hódítanom Babülónt. - Xerxész tréfának szánta a megjegyzést, de komolyra sikeredett, mert hirtelen hozzátette: - Kűrosz a halála előtt Bábel királyának tette meg fiát.
   Nem szóltam semmit. Nem mertem. Nem sokkal később gerelyhajítás közben elbeszéltem Xerxésznek, hogy zajlott le Milétosz ostroma, és hogy égett le Szardeisz. De őt jobban érdekelte Mardoniosz kalandja Artemisziával.
   Irigylem érte - mondta Xerxész, de szomorúság volt a hangjában, nem irigység.
   
             5/Laisznak rengeteg panasza volt Abdérára, a hajóútra, a legfrissebb udvari fejleményekre. Alaposan elhízott. - Ez a thrák konyha! Minden disznózsírban úszik. Viszont, képzeld csak, meggyógyítottam az apámat, a nagyapádat. Kár, hogy sohasem találkoztatok. Pompásan kijöttünk egymással. Meggyógyítottam, meg én. Hanem miféle helyre csöppentem! A rokonaim már szinte nem is görögök, hanem thrákok. Tudod, mit viselnek az unokatestvéreim? Rókaprém süveget!
   Azzal anyám részletesen leírta nagyapám abdérai házát, és szellemes jellemrajzot adott ismeretlen rokonaimról.
   Jellemző, hogy nem is kérdezősködött felőlem, pedig három évig nem láttuk egymást. Az az igazság, hogy ha kettesben voltunk, a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította irántam. De mások jelenlétében - és az én távollétemben - szüntelenül azzal dicsekszik, micsoda természetfölötti képességeim vannak, s mennyire odaadó hívő vagyok. Persze nélkülem nem is kerülhetett volna az udvarba. Bevallom, sohasem fájt, hogy Laiszt nem érdeklem. Sokkal jobban ismertem annál. Arra is hamar rájöttem, hogy valahányszor egy-két lépcsőfokkal feljebb könyökli magát, én is jól járok vele. Olyanok voltunk, mint két véletlen útitárs, aki szövetségre lép a mindkettőjükre leselkedő veszélyek ellen.
   Laisz világéletében nagy szemfényvesztő volt. Azt hiszem, soha senkivel nem találkoztam, aki ilyen hihetően tudott volna füllenteni; pedig életem javát királyi udvaroknál és görögök között töltöttem.
   Elmondtam neki, hogy kihallgatást kértem Atossza királynőtől, de egyelőre nem kaptam választ. Anyám mindenféle kézmozdulatokat tett - nyilván így akarta rávenni a távollevő királynőt, hogy mihamarabb fogadjon.
   Laisz aztán megerősítette Xerxész gyanúját. Mióta Artobazanész sikeres hadvezérnek bizonyult, Dareiosz fontolgatni kezdte, ne őt tegye-e meg örökösévé. Gobrüasz családjának dicsőségét tovább növelte, hogy Mardoniosz meghódította Ciprust.
   Közben Atossza királynő a hárem harmadik házának legbelső termeibe vonult vissza. Senki sem tudta, miben sántikál, de Laisz bízott benne. - Atossza megtalálja a módját, hogy kisegítse a fiát a kátyúból. Pofonegyszerű az egész: okosabb mindenkinél, még... - Laisz hirtelen suttogni kezdett, mintha kihallgatnának bennünket, pedig nem hallgattak; nem voltunk hozzá elég fontosak - ...Dareiosznál is.
   - Miért nem adja meg a király Xerxésznek is a lehetőséget, hogy bizonyítson?
   - Mert fél az Atossza-Xerxész együttestől. Hiába ő Perzsia királya, valójában Atossza kormányozza a birodalmat. Ha Xerxész győztes hadsereg élén állna Káriában... vagy valamelyik másik síkságon, Atossza pedig Szuzában volna, s ráadásul a csillagok állása is úgy alakulna...
   - Árulástól tart?
   - Miért ne? Előfordult már ilyesmi. Dareiosz is tud róla. Ezért tartja Xerxészt itthon. S ezért küldi a többi fiát és az unokaöccseit győztes csatákba. De Atossza majd gondoskodik Xerxészről.
   - Biztos vagy benne?
   - De mennyire. Persze nem lesz könnyű. Nekünk is meg kell tennünk hozzá a magunkét. Neked úgy, hogy elfoglalod törvényes helyed a Zoroaszter-vallás élén. Az unokabátyád ostoba fajankó. Akár holnap a helyére ülhetnél.
   Azzal Laisz előadta haditervét, amelynek segítségével egy csapásra a Zoroaszter-követők főnöke lehetnék. Nem mondtam meg neki, hogy inkább lennék Kübelé kígyóinak martaléka. Nem papnak születtem; de hogy mi is lesz belőlem, arról csak halvány sejtelmeim voltak. Nem ígérkeztem igazán jó katonának. Államtanácsosnak vagy udvari kamarásnak persze beválhattam volna, de a heréltekkel nem vehettem fel a versenyt. A lelkem mélyén mindössze arra vágytam, hogy Xerxész barátomat szolgáljam... és hogy bejárjam a világot.
   Xerxész búskomoran útra kelt Babülónba, s egy hétre rá fogadott Atossza királynő. Lakosztályának ajtaját, mint rendesen, szinte királyi díszbe öltözött, lenyűgöző herélt pár őrizte. Akárhányszor ott jártam azóta, mindig eszembe jutott, ahogy egykor halálra vált gyermekként odakúsztam hozzá a piros-fekete szőnyegen. Időközben a látogatók alaposan elkoptatták a szőnyeget, de Atossza nem vált meg semmitől - illetve senkitől -, amit - vagy akit - egyszer megkedvelt.
   Megállapítottam, hogy a királynő mit sem változott. De hogy is változhatna egy fehér festék álarc? Egy süketnéma társaságában fogadott, s az ilyesmi mindig jó jel. Szabadon beszélhettünk tehát.
   Az a megtiszteltetés ért, hogy a lábtartóra ülhettem.
   Atossza rögtön a lényegre tért.
   - Szerintem Gobrüasz mágiát űz. Dareioszt megbabonázták. Persze én is megteszem, ami tőlem telik. De az ismeretlen rontáson nincs hatalmam. Ezért a Bölcs Mindenhatóhoz fordulok.
   - Vagyis hozzám?
   - Igen, hozzád. Állítólag beszélő viszonyban vagy az Egyetlen Istennel, a Föld és az Ég minden más istenénél nagyobb urával. Azt akarom, hogy tőle kérj segítséget. Hogy Xerxész legyen a Nagy Király.
   - Megteszem, ami hatalmamban áll.
   - Az nem elég. Azt akarom, hogy több legyen a hatalmadban. Hogy te légy a Zoroaszter-vallás főnöke. Ezért hívtalak ide. Úgy bizony. Én rendeltelek haza Szuzába. Persze a Nagy Király nevében.
   - Nem tudtam.
   - Nem is volt szabad tudnod. Senkinek sem árultam el. Még Laisznak sem; pedig, megvallom, az ő ötlete volt. Másról sem beszél, amióta csak ismerem. A mágusokat már kioktattam róla, mi a teendő. A te mágusaidat is, az enyéimet is. Szóval a mágusainkat. Csak egy szavadba kerül, s az unokabátyád félreáll. Félnek tőled, s egy kicsit talán tőlem is. - Atossza kissé rikító, rózsaszín ajakpirosítót használt. A fehér festéket egy pillanatra piros mosoly szelte át.
   - Én pedig a Nagy Királytól félek.
   - Dareiosz szeret. Nem ellenzi, hogy te legyél a Zoroaszter-vallás feje. Már megemlítettem neki. Amúgy sem vagy valami nagy hadvezér. - Egy kis kíméletlenségért Atossza sohasem ment a szomszédba.
   - Mindig megtettem a kötelességemet...
   - Most az a kötelességed, hogy visszatérj az udvarhoz. Ha te leszel a Zoroaszter-vallás feje, a Nagy Király hallgatni fog rád. Hallgatnia kell, hiszen Zoroaszter követőjének mondja magát. Vagyis semlegesítheted az ellenség befolyását.
   - Gobrüaszét.
   - Meg az unokájáét, Artobazanészét és fiáét, Mardonioszét, szóval az egész pereputtyáét. Dareioszon rontás van, s ki kell űznünk belőle a daimónt, akárki legyen is az. - Atossza összekulcsolta, majd ismét szétnyitotta tenyerét. Nem kerülte el figyelmemet, hogy Anahita szobrán súlyos láncok és egyéb különös csodaszerek függnek. Nem vitás, a királynő elszántan ostromolta az eget. Sőt attól sem riadt vissza, hogy magát a Bölcs Mindenhatót is zaklassa terveivel.
   Nem mertem nemet mondani. Atossza barátnak is veszedelmes volt, hát még ellenségnek. - Felkeresem a nagybátyámat - mondtam. - Nem tudom, mit szól majd hozzá. Jól érzi magát a helyzetében...
   Atossza összeütötte tenyerét. Nyílt az ajtó, s belépett a Zoroaszter-vallás feje. Rémültnek látszott, s meg is volt rá minden oka. Meghajolt a királynő előtt, az meg, a Bölcs Mindenható iránti tisztelete jeléül, felállt.
   Unokabátyám belefogott Zoroaszter egyik leghíresebb himnuszába: - Merre vegyem utamat? Hová meneküljek? A családom kitagadott, nemzetségem elűzött...
   E szavakkal fordult a Bölcs Mindenhatóhoz Zoroaszter vándorútjának kezdetén. Sokáig nem szóltam közbe, pedig Atossza alig győzte kivárni a végét. Többre tartotta az istenek egyértelmű nyilatkozatait, mint prófétáik homályos kérdéseit.
   Végül mégis félbeszakítottam unokabátyámat; rázendítettem a próféta ujjongó öröménekére, minden ígéretek legszentebbikére: - Aki hű hozzám, annak a jó ész által ugyanabban lesz része, amit magam is leghőbben kívánok. De jaj annak, aki ellenünk tör. Ó, bölcs Uram, ígérem, az Igaz útját követem, hogy kedvedre tegyek. Így szól belőlem az ész és az akarat.
   Unokabátyám nem lehetett éppen elragadtatva, hiszen a próféta fia volt, én meg csak az unokája. Kettőnk közül ő volt az első, én a második. De mindeddig csupán két ember élt a földön, aki a saját fülével hallotta megszólalni a Bölcs Mindenhatót. Az egyiket megölték a baktrai oltár előtt. Én vagyok a másik. Lesz-e harmadik?
   Amikor a himnusz végére értem, Atossza az unokabátyámhoz fordult. - Tudod, mi a teendőd?
   - Tudom. Igen - válaszolta a Zoroaszter-vallás főpapja idegesen. - Visszatérek Baktrába. Az ottani tűzoltár papja leszek. Hátralevő napjaimat arra szentelem, hogy leírjam apám igaz szavait. Tehénbőrre. A legjobb tehénbőrre. Vagyis a szabályos áldozat közben leölt tehénére. Vigyázni kell rá, hogy pontosan úgy vegyük magunkhoz a haomát, ahogy Zoroaszter előírta, egy csöppel sem többet...
   - Helyes! - szakította félbe Atossza fecsegésre hajlamos unokabátyámat. Közölte vele, hogy haladéktalanul be kell iktatnia új tisztembe. - A szükséges szertartásokat itt tartjuk meg, a szuzai tűzoltárnál. - Azzal elbocsátotta a főpapot.
   - Most pedig nincs más hátra, mint hogy... megszorongassuk a Nagy Királyt - mondta Atossza.
   Mivel azonban Atossza lakosztályában a falnak is füle van, Dareiosz szorongatott meg bennünket. Egy nappal beiktatásom előtt magához rendelt.
   Elfogott a rettegés. Mint hasonló esetben mindenkit. Mire számítsak? Kivégeznek? Megcsonkítanak? Börtönbe vetnek? Vagy éppen aranyláncokat aggatnak a nyakamba? Az Akhaimenidák udvarában bárkit érhetett meglepetés: rendszerint kellemetlen meglepetés.
   Papi ruhát öltöttem, Laisz javaslatára. - Dareiosznak tisztelnie kell Zoroasztert és örökösét. - De azért anyám is nyugtalan volt.
   Némán átkozta Atosszát. De olvasni tudtam az ajkáról. - Ez a vén bolond, ez a veszedelmes pökhendi némber. - Az idős királynő távolról sem volt bolond, csak éppen hanyag. Beszélgetésünket jelentették a Nagy Királynak.
   
             6/A Nagy Király a dolgozószobájában fogadott. A négyzet alaprajzú, magas mennyezetű termet azóta sem rendezték át, pontosan olyan, mint Dareiosz életében. Mindössze két bútordarab van benne: egy porfírtömbből faragott asztal és egy hozzá sehogyan sem illő hosszú lábú faszék: Dareiosz azon üldögélt, amikor épp nem diktált, fel-alá járkálva, az asztal mellett guggoló írnokoknak. Ilyenkor az írnokok felolvasták a satrapáknak, a király szemeinek, az államtanácsosoknak, a követeknek a jelentéseit. Egyes okmányokat külön erre a célra szerkesztett egyszerűbb nyelvezetben fogalmaztak, hogy Dareiosz maga is elolvashassa őket. Ez a fogalmazó munka nem csekély rátermettséget kívánt. Mint mondottam, a Nagy Király a számokhoz jobban értett. Fejben tudott összeadni, kivonni, sőt még osztani is, minden jel szerint anélkül, hogy az ujjait használta volna.
   A főkamarás, Kűrosz uralkodásának élő ereklyéje jelentett be. Miközben illőn köszöntöttem a Nagy Királyt, két titkára kígyóként siklott ki a szobából. Egyedülálló kegyben volt részem: Dareiosz négyszemközt fogadott. A fülemben dobogott a szívem, s alig hallottam Dareiosz felszólítását: - Állj fel, Kűrosz Szpitama.
   Felállás közben azt hittem, nyomban elájulok. Szememet előírásosan lesütöttem, mégis észrevettem, hogy Dareiosz ugyancsak megöregedett, amíg Szardeiszben jártam. Aznap nem fésültette ki a haját, s rangjának egyetlen jele, a kék-fehér hajszalag alól előmeredtek ősz fürtjei. Ősz szakálla bozontos volt.
   Hosszasan nézett rám. Jobb lábamba remegés állt. Csak abban reménykedtem, hogy papi ruhám elrejti a rettegésnek ezt az árulkodó jelét.
   - Elég jól szolgáltál bennünket Szardeiszben - jegyezte meg tömören. Csak nem vesz baljós fordulatot ez a dicsérettel kezdődő beszélgetés?
   - Minden cselekedetemmel a Nagy Királyt szolgálom, az ő fényes...
   - Tudom, tudom - szakította félbe Dareiosz szertartásos válaszomat. Fél kezével félretolt egy halom egyiptomi papirusztekercset. Felismertem rajtuk a hieroglifákat. Azután újabb iratkötegben kezdett kutatni, és felemelt egy vörös selyemdarabot, rajta arannyal írt üzenettel. Fényűző, de nem célszerű módja ez a levélírásnak.
   Nem tudtam kitalálni, miféle nyelven íródott az üzenet. Se nem perzsául, se nem görögül, abban bizonyos voltam. Dareiosz elárulta: - Indiából kaptam. Valami furcsa ország királyától. Sohasem hallottam róla. Kereskedni akar velünk. Mindig szerettem volna visszatérni Indiába. Ott van Perzsia jövője. Napkeleten. Mindig mondtam. A Nyugat eltörpül mellette. - Majd minden átmenet nélkül, ugyanazon a hangon hozzátette: - Nem lesz belőled főpap. Így határoztam.
   - Értettem, minden földek ura.
   - Gondolom, nagy megkönnyebbülés ez neked. - Dareiosz elmosolyodott, s ettől egy csapásra fellélegeztem.
   - Mindig is egyetlenegy célom volt: hogy a Nagy Királyt szolgáljam.
   - Miért, hát a kettő nem ugyanaz?
   - A kettőnek egybe kell esnie, uram. - Úgy látszik, gondoltam, a kivégzés elmarad.
   - Hüsztaszpész más véleményen volna. - Dareiosz legnagyobb meglepetésemre a hegyi harcosok harsány kacajára fakadt. Négyszemközt mellőzte az udvarban szokásos kényeskedő köhintést. - Apám jó szívvel volt irántad. Azt akarta, hogy főpap légy; akárcsak a királyné... mint tudjuk.
   Ismét pattanásig feszültek az idegeim. Dareiosz minden szóról tudott, ami köztem és Atossza között elhangzott. A Nagy Király simogatni kezdte a vörös selyemdarabra festett aranybetűket. - De én másként döntök. Nincs meg hozzá az elhivatottságod. Efelől sohasem volt kétségem, mint ahogy a Bölcs Mindenhatónak, minden istenek legnagyobbikának sem. - Dareiosz elhallgatott, mintha azt várná, hogy istenkáromlónak nevezzem.
   - Tudom, nagyuram, hogyan vélekedsz felőlem. - Ez volt még a lehető legjobb válasz.
   - Tapintatos vagy. Nem úgy, mint a nagyapád. Ez jó dolog. Kűrosz a fejét vette volna Zoroaszternek, ha úgy szól hozzá, ahogy énhozzám. De én... elnéző vagyok. - Dareiosz tovább gyűrögette vaskos katonakezében a csillogó selyemdarabot. - Legalábbis vallásos ügyekben - tette hozzá. - Más dolgokban... - ismét elhallgatott. Megértettem, most fontolgatja, mennyire avathat a bizalmába.
   Végül is azt hiszem, Dareiosz olyan őszintén beszélt velem, ahogy csak beszélhetett. Hiszen a hatalom veleje a titoktartás. Az uralkodónak minden titkok egyedüli tudójának kell lennie. Ezzel-amazzal megoszthatja tudásának egy-egy morzsáját. De az egész harcmezőt egyedül ő láthatja át. Csakis ő, az arany sasmadár.
   - Nem áll jól a görög háborúk ügye. Hisztiaiosz azt mondja, majd ő elrendezi. De én kételkedem benne. Most már tudom, hogy addig nem lesz vége, amíg Athént földig nem rombolom, ahhoz meg rengeteg idő kell és még annál is több pénz. Ráadásul csak néhány csupasz nyugati kősziklával gazdagítom a birodalmamat, amelyeken azon a vacak olajfán kívül semmi meg nem terem. - Perzsa lévén Dareiosz undorodott az olajbogyótól. Nyugati világunkban kétféle nép lakik, az egyik fajta kizárólag olajbogyón él, a másik a civilizáltabb, az olajos magvak tucatjai között válogathat.
   - Mindig is reméltem, hogy életem vége felé megindulhatok keletnek, ahol a nap kél. A Bölcs Mindenható jelképe - tette hozzá, s rám mosolygott. Alig hinném, hogy Dareiosz másban is hitt volna, mint saját elhivatottságában. - Nos, még egy-két év, és a görög háborúknak is vége lesz. Egy-két évig pedig még bizonyosan elélek.
   - Éljen örökké a Nagy Király! - kiáltottam fel, ahogy a szokás megkívánja.
   - Meggyőződésem... - négyszemközt Dareiosz elhagyott minden ünnepélyes külsőséget. Többször gondoltam rá, amikor kettesben voltunk, hogy olyanok vagyunk, mint két pénzváltó vagy utazó kalmár, aki azon tanakodik, hogyan kopaszthatná meg piaci ügyfeleit. - A számtanhoz értesz?
   - Igen, uram.
   - Hát a nyelvekhez van-e érzéked?
   - Azt hiszem, igen, uram. Elég jól megtanultam lűdiai-ul és...
   - Hagyjuk Lűdiát, Kűrosz Szpitama. Pénzre van szükségem. Sok-sok pénzre.
   - ...a görög háborúkhoz. - Megbocsáthatatlan baklövés volt félbeszakítanom, hiszen nem kérdezett.
   Dareiosz, úgy látszik, örült, hogy annak rendje és módja szerint elbeszélgethet velem. - A görög háborúkhoz. Meg a perszepoliszi munkálatokhoz. Az északi határ védelméhez. Persze felemelhetném hű rabszolgáim adóját, de most, hogy az ión városok fellázadtak, Káriában teljes a zűrzavar, Babülónban meg új trónkövetelő állt elő, nem alkalmas az idő az adóemelésre. Márpedig pénzre van szükségem. - Dareiosz elhallgatott.
   Azt hiszem, kezdettől fogva sejtettem, miért hívatott. - Indiába akarsz küldeni, uram.
   - Igen.
   - Hogy kereskedelmi szerződéseket kössek.
   - Igen.
   - Hogy kifürkésszem, miként kormányozzák India államait.
   - Igen.
   - A perzsa birodalomhoz szeretnéd csatolni Indiát.
   - Igen.
   - Ennél nagyobb küldetést el sem tudnék képzelni, nagyuram.
   - Jól van. - Dareiosz fölemelte az asztalról a vörös selyemdarabot. - Azt írják, kereskedni akarnak Perzsiával.
   - Milyen árujuk van, uram?
   - Vasuk. - Dareiosz ajka széles, pajkos mosolyra nyílt. - Állítólag az egész ország vasból van. De nemcsak ez az ország, hanem azt mondják, az egész félsziget. Aki megszerzi a vasbányáit, megfogta az isten lábát! - Dareiosz úgy beszélt Indiáról, mint egy ifjú kalmár, aki nagy fogáson töri a fejét.
   - Szerződést kötni küldesz Indiába?
   - Ezer szerződést kötni! Bejárod India minden országát, és jelentést teszel a gazdasági ügyeikről. Az úthálózatukról, az adórendszerükről és arról, hogy cserekereskedelmet folytatnak-e, vagy pénzzel fizetnek. Tudd meg, milyen a haderejük, milyen a fegyverzetük, milyen járműveket használnak a katonák. Fürkészd ki, mit termesztenek, s hányszor aratnak évente. Tanulmányozd az isteneiket. Mindig is úgy gondoltam, hogy támogatni kell a népszerű vallásokat. Ha úgy tesz az ember, mintha elfogadná a helyi istenségeket, nyomban maga mögött tudhatja az egész papságot. Ha pedig a papság velünk van, akkor kis létszámú helyőrség is fenntartja a rendet. Létfontosságú dolgok ezek. Mi, perzsák, kevesen vagyunk, a világ meg oly nagy. Akárcsak Kűrosz és Kambüszész, én is a papjaik segítségével tartom uralmam alatt az idegeneket. Érted már, miért van rád szükségem? - Dareiosz már-már úgy beszélt, mint egy összeesküvő: még suttogóra is fogta a hangját. - Úgy hallom, Indiában nagy tisztelői vannak Zoroaszternek. Tehát nemcsak követi, hanem papi hivatás is vár rád.
   - Mint papnak, kötelességem lesz azt hirdetni, hogy a Bölcs Mindenható az Egyetlen Isten. És meg kell átkoznom az indiaiak ördögeit.
   - Eszedbe ne jusson - mondta Dareiosz ellentmondást nem tűrő hangon. - Minden pappal barátságosan kell bánnod. Azt kell mondanod, hogy isteneik hasonlítanak a mieinkre. Nehogy ellenségeddé tedd őket. Egy napon majd kormányoznom kell Indiát. És akkor szükségem lesz a papokra. Vagyis azon légy, hogy... elbűvöld őket. - A helyében Atossza is ezt a szót használta volna.
   Mélyen meghajoltam. - Mindenben parancsod szerint teszek, uram.
   Gyűrűktől súlyos jobb kezével Dareiosz halkan az asztalra csapott. Az udvari kamarás nyomban megjelent az ajtóban. Két férfi állt mellette: egy indiai herélt és Szkülax, a hajós, akivel Halikarnasszoszban találkoztam. Szkülaxszal a Nagy Király úgy bánt, mintha csaknem egyenrangúak volnának, a rémületében reszkető heréltről tudomást sem vett.
   Dareiosz a Szkülax kezében levő nagy bőrerszényre mutatott. - Elhoztad tehát. Jól van. Én is előveszem az enyémet.
   Azzal félrehúzta a Kambüszészt szarvasvadászat közben ábrázoló faliszőnyeget. Furcsamód, Dareioszt ábrázoló faliszőnyeget emlékezetem szerint egyik palotában sem láttam, Kambüszész képmásaival azonban tele volt az udvar. Amennyire tudom, Kűrosz vonásait is mindössze egyetlen faliszőnyeg őrzi: Szuzában van, a királynő termében - durva munka, s a molyok sem tettek jót neki.
   A faliszőnyeg mögött egy mélyen a falba vájt üregben egyszerű faláda állt, olyasféle, mint amilyenben a kalmárok tartják a pénzüket. Dareiosz felemelte a fedelét és kutatni kezdett benne. Azután kis rézlapot húzott elő belőle. Közben Szkülax is hasonló rézlapot vett elő bőrerszényéből.
   Ekkor láttam először igazi útitérképet. Előzőleg különben is egyetlenegy térképet láttam csak, az is meglehetősen különös volt: egy egész falat betöltött a babülóni új palotában. Ritka kövekkel voltak rajta kirakva Babülónia, Kisázsia és Egyiptom kikötői és városai, ahogy Nabukodonozor idejében festettek. A babülóniaiak értenek a számtanhoz, így hát térképük jól tükrözi a távolságok arányait.
   Dareiosz egymás mellé tette az asztalra a két rézbe metszett India-térképet, összehasonlította őket, és megállapította, hogy jelentős eltérések vannak a kettő között. - Csak az Indus folyó rajza egyezik: de azt az én térképemre is te rajzoltad be. - Dareiosz végighúzta az ujját a hosszú folyó vonalán: a Baktriától keletre fekvő hegyekben ered, és bonyolult rajzú torkolatban végződik az úgynevezett Indiai-tengernél.
   Szkülax megjegyezte, hogy az ő térképe a legújabb a világon. De elismerte, hogy egyik térkép sem igazán megbízható.
   Dareiosz hirtelen a földre dobta a vörös selyemdarabot, hogy az indiai elolvashassa a ráfestett írást. - Ki küldte ezt az üzenetet? - kérdezte. - És honnan? - Aztán Szkülaxhoz fordult: - Tulajdonképpen merre jártál Indiában?
   - Lehajóztam a folyón, uram. Láttam a torkolat egy részét. Jártam északon, Taxila városában.
   - Taxila az enyém, ugye?
   - Igen, uram. Az Indus folyótól keletre fekvő völgy a huszadik satrapiád. Körülbelül itt húzódik a határ. - Szkülax a térképre bökött. - Innen keletre fekszik az öt folyó völgye. Az indiaiak úgy hívják... hogyan is? - Szkülax lenézett a padlóra, ott kuporgott a herélt és az üzenetet böngészte.
   - Pandzsábnak, tengernagy uram.
   - Pandzsábnak. Onnan északra van pedig Gandhara királyság...
   - Az is az enyém.
   - A király az adófizetőd, uram - mondta Szkülax tapintatosan. Azzal végighúzta az ujját az Indus folyó kacskaringós vonalán, északról délre. - Tizenhárom hónapig hajóztam, uram, amíg a magas hegyekből a torkolatig eljutottam. De végül is mindez a tiéd lett.
   - Arról nem is szólva, hogy évi háromszázötven aranytalentum ára aranyport hoz a vidék - mondta Dareiosz, és nagyot cuppantott: ezt a faragatlanságot mi, többiek, sohasem engedhettük volna meg magunknak. - Ekkora adót egyik satrapiám sem fizet. Még Egyiptom sem. Gondoljátok csak meg, mit fizetne mindez együtt! - Dareiosz szögletes keze végigsimította a rézlemezt balról jobbra, nyugatról keletre. Aztán a király összeráncolta homlokát. - Hát ez meg mi? Van itt két folyó meg három város, aminek ki sem tudom olvasni a nevét. Aztán... Nézd csak, milyen az alakja! Az én Indiám kerek korong. A tied meg afféle félsziget. És mi van itt a végén? Tenger? Vagy az már a világ vége?
   - Újabb tenger kezdődik ott, uram. Meg magas hegyek, őserdők, azok mögött pedig egy nagy birodalom, legalábbis azt beszélik.
   - Aha, Katháj. Hallottam már ezt a nevet. De hol van?
   - Kűrosz alatt, nagyuram, egy ízben követség jött Kathájból. Selymet és jádét hoztak.
   - Tudok róla, tudok róla. Láttam a leltárt. Velük is kereskedni akarok. Csak hát nehéz, hiszen azt sem tudjuk, hol vannak. Ó, Szkülax, tehenekről álmodom! Tehenekre vágyom! - Dareiosz felnevetett.
   Szkülax elmosolyodott, de nevetni nem mert.
   Egy szót sem értettem az egészből. Fogalmam sem volt róla, hogy miért emlegeti Dareiosz a teheneket. Később Indiában ezerszer és ezerszer hallottam ezt a kifejezést. A Perzsiát, Asszíriát, Görögországot és Indiát meghódító árja törzsek szemében a tehén volt a gazdagság mértéke. Egykor. De a valahavolt marhatolvajok fejlett kultúrájú leszármazottai mindmáig gyakran mondogatják: „Tehenekről álmodom”, s azt értik rajta, hogy meg akarnak gazdagodni. Vérbeli árja törzsi vezér lévén Dareiosz is világéletében tehenekről álmodott, s e kifejezés éppoly sokatmondó az Akhaimenidák és az indiai árják körében, mint amilyen értelmetlen minekünk, többieknek.
   - Szóval, jó Szkülaxom, itt az ideje, hogy újabb tehenek után nézzünk. Hajói értem, vendégségbe hívnak egy nagy marhalegelőre. Hova is? Dareiosz a heréltre nézett.
   - Magadhába, Nagy Király. Királya, Bimbiszára írta a levelet. Üdvözletét küldi fővárosából, Rádzsagrihából.
   - Micsoda nevek! Ehhez képest még a görögöknek is egészen emberi neveik vannak. No, kedves Szkülaxom - te jó görög -, hol van az a Magadha? A térképen nem találom.
   Szkülax a térkép északnyugati sarkától a délnyugati sarkáig húzódó folyóra mutatott. - Ez itt a Gangesz folyó, nagyuram. S emitt, a folyótól délre van Magadha. Rádzsagriha valahol errefelé lehet. A térkép nem jelzi pontosan.
   Pontos térképet kérek Indiáról, Kűrosz Szpitama.
   - Igenis, uram. - Izgalomba hozott a rám váró kaland, de India nagyságától elszörnyedtem: mekkora lehet, ha tizenhárom hónapig tart, amíg az ember végighajózik a folyón!
   - Mit akar még ez az... indiai?
   - Azt mondja, nagyapja követséget küldött a nagy Kűrosz királyhoz, s fogadta az ő követeit. Azt állítja, maga is szoros kapcsolatban áll Gandhara királyságával...
   - Úgy érti, Gandhara királyságommal.
   - Igen, Nagy Király.
   - De ez a Bimbi... hogy is hívják, nem ismeri el a fennhatóságomat?
   - A világon mindenki elismeri! - A herélt nem tudott úrrá lenni remegésén.
   - Csak éppen ő nem. Ez is mutatja, mennyi munkánk van még hátra. Szóval kereskedni akar velünk?
   - Igen, Nagy Király. Azt írja, van vasa. Tikfája. Pamutja. Rubinjai. Majmai.
   - Amit csak szem-száj kíván. - Dareiosz rákoppintott a térképre a mutatóujjával. Mintha apró gong szólalt volna meg. Aztán elvette a herélttől a vörös selymet, és az arcához emelte. Öregkorában Dareiosz erősen rövidlátó volt. Óvatosan lefejtette az egyik aranybetűt a vörös selyemről, a szájába vette, és amúgy ékszerész módra beleharapott a fémbe. - Arany - mondta sugárzó arccal. - Annak is a legtisztább.
   Dareiosz a padlóra köpte az aranyat, és játékosan belerúgott a heréltbe. - írd meg a válaszomat ennek a Szárabimbának. Tudasd vele, hogy az Akhaimenida Nagy Király, minden földek ura, ésatöbbi, ésatöbbi, szeretettel tekint rabszolgájára, és a szívéhez közel álló Kűrosz Szpitamát, az árja próféta Zoroaszter unokáját küldi hozzá követségbe. Ez az árja dolog nagyon fontos ám, ki ne felejtsd a levélből. És azt se, hogy egyazon faj vagyunk, csak a földrajzi távolság választ el bennünket egymástól. Ezt a távolságot a magam részéről tűrhetetlennek tartom. Ne is, ezt ne írd bele. Nem szeretném, ha megijedne. Tudasd viszont, hogy aranypénzzel fizetünk a vasáért, már ha használják az aranypénzt; ha pedig nem, áruval. Sorold fel, mi minden van raktáron. Indiai vagy, tudod hát, mi kell nekik. Honnan is származol?
   - Kosalából, Nagy Király. Ez az árja királyságok legősebbike és legdicsőbbike. A Gangesztől északra terül el.
   - Ki az uralkodótok? Királynak ugyanis nem nevezhetem, mert ezen a földön egyetlenegy király van.
   - Paszenádinak hívják, ha él még, uram. Szent és jó ember. Húga Magadha királyának, Bimbiszárának első számú hitvese, gyermeke pedig...
   - Kímélj meg a részletektől. De a követemet jól oktasd ki felőlük. - Dareiosz rám mosolygott. A megálmodott tehenektől mintha megfiatalodott volna. Rakoncátlan ősz haja szinte szőkének látszott, kék szeme pedig csillogott.
   - Készülj fel, Kűrosz Szpitama. Te meg, hallod-e, tanítsd meg az ottaniak nyelvére. A követemmel utazol. - Búcsúzóul Dareiosz még egyszer belerúgott a heréltbe. - A te uralkodódnak is ugyanazt üzenem, mint a másiknak. Írd meg azt a levelet is. Mondd meg, kicsoda a követem, és így tovább.
   A herélt elment, Szkülax és Dareiosz pedig hozzálátott az utazás - az utazásom - tervezéséhez.
   - Baktra felé menj. Hadd kezdődjön jól az utazás - fordult hozzám Dareiosz. - Viszontlátod szülővárosod. Tavaly jártam arra. Újjáépítették, szebb, mint régen. - Ujjával vonalat húzott a térképen. - Aztán erre folytasd utadat, az Oxosz folyó mentén, a magas hegyek felé. Átkelsz ezen a hágón, ámbár az a gyanúm, ilyen hágó nincs is. A hágókról mindig kiderül, hogy nem is léteznek, amikor az ember át akar rajtuk kelni. Ha ezzel megvagy, akkor Gandharában találod magad, onnan pedig kényelmesen lehajózol az Indus folyón egészen... meddig is? - Dareiosz Szkülaxra nézett.
   - Taxiláig. Háromnapi járóföldre van az Indus folyótól. Ott találkoznak a karavánutak.
   - Mi az, hogy karavánutak? Országút nincs?
   - Igazi országút nincs, uram. De a síkságon jól kivehető a karavánok taposta nyom. Nem lehet eltévedni. Az őserdők viszont sűrűek, vadállatokkal és rablókkal vannak tele. Egy század katonára is szükségünk lesz. Aztán több folyón is át kell kelni, mielőtt az ember a Jamuná folyóhoz érne. Onnan gályákkal és tutajokkal hajózhatnánk el a Gangesz síkságára, a tizenhat királyság földjére.
   - Honnan tudod mindezt? - Dareiosz csodálkozva nézett Szkülaxra. - Hiszen sohasem jártál az Indus torkolatától keletre.
   - Én is tehenekről álmodom, uram - mondta Szkülax. - Persze a te nevedben.
   Dareiosz szeretetteljesen átkarolta Szkülaxot: bármelyik fia vagy fivére a fél karját is odaadta volna egy ilyen ölelésért. - Megkapod a teheneidet, ne félj. Csak vigyázz a fiúra - mutatott rám lekezelőn. - Száz katonát adok mellé, többet, semhogy a rablók meg merjék támadni a követemet, de kevesebbet, mint amitől megijednének a marhapásztorok. És persze kapsz térképrajzolókat, építészeket, és így tovább. A herélt - hogy is hívják? - fogja összeállítani a két uralkodó ajándékait. Csak semmi fényűzés. Végül is minden földek ura vagyok, tehát mindkettejük országa a jogos tulajdonom... A Bölcs Mindenható jóvoltából - tette hozzá a kedvemért.
   Dareiosz ekkor felém fordult. Döbbenten tapasztaltam, hogy nem magasabb nálam. Mindig valóságos óriásnak hittem. Mereven a szemembe nézett, s iszonyú zavarba jöttem. Azért álltam a kissé pirosra festett szemhéjú sötétkék szem pillantását, s emlékszem, arra gondoltam: tilosat cselekszem. - Nehogy csalódnom kelljen benned, Kűrosz Szpitama. Egy évet kapsz, legfeljebb kettőt. Azalatt mindent meg kell tudnod, amire szükségem van India megtámadásához. Egész a világ végéig el akarok jutni, vagy legalább Kathájig, ha az előbb van.
   - Kívánságod parancs, uram.
   - Indiát ajándéknak szánom a nemzetségemnek. Okos légy, résen légy, semmi se kerülje el a figyelmedet. Hirdesd nyugodtan az Igazat, de ne fenyegesd azokat, akik a Hazugot követik.
   Dareiosz joggal óvott a vallásos túlbuzgóságtól. Eszében sem volt eltaszítani magától tizenhat indiai királyságot csak azért, mert követe nem bír vallásos indulataival.
   - Mindenben Akhaimenida uralkodóm parancsait fogom követni. - Az uralkodócsalád nevének említése csaknem felér a Bölcs Mindenhatóra tett esküvel.
   - Helyes. - Dareiosz a kezét nyújtotta, s én megcsókoltam.
   Más szóval nemesi rangot kaptam. Ezután, ha meghívott, az asztalánál étkezhettem. Igaz, egyetlenegyszer sem hívott meg, de a rangomon ez mit sem változtat. Perzsa nemes vagyok tehát, gondoltam, s ha élve hazatérek küldetésemből, nem kell aggódnom a jövőm miatt.
   
   

   
 NEGYEDIK KÖNYV
 
 India
 
 

             1/Az India tizenhat királyságába tartó követség - ahogy némi megvetéssel emlegettek bennünket az udvari kamara második termének alkalmazottai - elindult tehát Szuzából, és el is jutott a Tigris folyóig. Lapos fenekű gályákon hajóztunk le a torkolatig, Szkülax már ott várt két háromsorevezős gályával, Naxosz balsikerű ostromának két megtépázott túlélőjével. Annyira dagasztotta keblemet a jókedv, hogy ügyet sem vetettem e baljós jelre.
   A tengerhez érve a Tigris és az Euphratész sekély, mocsaras tóban folyik össze, s a két folyó annyi hordalékot sodor le a hegyekből, hogy eddig még senkinek sem sikerült kikötőt építenie közös torkolatukban. Pedig a perzsák, a babülóniaiak, az asszírok mind nekiláttak, hogy kikötőt építsenek e stratégiailag oly fontos ponton, de építményeiket mindig betemette a világ tetejéről lesodródó irdatlan tömegű sár. Dareiosz uralkodása alatt mégiscsak összetákoltak egy kikötőfélét, de sós vizű ingovány választotta el a szárazföldtől, és csaknem egy mérföld hosszú tutajhidat kellett építeni a lápon át, hogy a hajók be- és kirakodhassanak. Egy ízben jelen voltam, amikor egy teve, utasával együtt, oly gyorsan merült el a mocsárban, hogy a tevehajcsárnak kiáltani sem maradt ideje.
   Szkülax eredetileg Afrikát akarta körülhajózni a két gályával. Csak hát közbejött az indiai út. Nem hiszem, hogy a nagy görög hajós különösebben bánkódott volna miatta. Igaz, az Afrika körüli út élete nagy álma volt, s olyan teljesítmény lett volna, amellyel a világon senki sem dicsekedhet, legfeljebb a föníciaiak, de ők is alaptalanul. Azzal hencegnek, hogy a világot körülölelő óceán minden tenyérnyi pontját feltérképezték.
   Mindkét gályához százhúsz evezős tartozott, továbbá harmincfőnyi egyéb személyzet, tengerészek, ácsok, szakácsok. Ezeket a hajókat arra tervezték, hogy katonákat szállítsanak, nem pedig utazókat. Kevés volt rajtuk a hely. Pedig a százfőnyi katonaságon kívül tizenkét India-szakértőnek számító hivatalnok is elkísért, továbbá Atossza királynő értékes ajándéka, egy Karaka nevű indiai rabszolga: jó hasznát fogjuk venni, csak ennyit mondott a királynő. Ugyancsak be kellett rakni a két királynak szánt tömérdek ajándékot, a hosszú utazáshoz szükséges élelmiszert, valamint nyolc lovat és néhány lovászfiút. Veszedelmesen túlterheltük a két gályát.
   Legnagyobb bosszúságomra csaknem egy hétig tartott, amíg Szkülax mindenkit és mindent elhelyezett a két fedélzeten. De igaza volt: hosszú hajóúton életbe vágó, hogy már kezdetben mindenkinek meglegyen a maga helye. Ha nem világos, kinek mi a dolga, kakaskodás tör ki, és meglazul a fegyelem. Szerencsére egészen az Indus folyóig a perzsa partok mentén vezetett az utunk, így aztán esténként a tengerészek partra húzták a hajót, és mindenkinek kényelmes alvóhely jutott a csillagok alatt. Hiába igyekeztem a bölcs, kegyes és népszerű parancsnokot játszani, Szkülax irányította a vállalkozást helyettem.
   Az indulás izgalmait sohasem fogom elfelejteni. Napkeltekor nyugati szél kerekedett, és Szkülax felállíttatta az árbocokat. Munkához láttak az evezősök, s ekkor hallottam életemben először ütemes „húzd meg” - éneküket. Amikor a furulyaszóhoz igazodó ének lüktetése egy ütemet ver az ember szívdobogásával, a hajós úgy érzi, mintha szerelmi vonaglásban egyesülne a hajóval, a tengerrel, az éggel.
   Kifutottunk a nyílt tengerre, felhúzták a szögletes vitorlákat, a vásznakat feldagasztotta a szél, a hajók bucskázva nekivágtak a tengernek, és az evezősök megpihentek. Balra tőlünk szikrázott a sivatag a napfényben, só és romlott hal szagát hozta a tenger felől a forró nyugati szél. Arrafelé a tengerparti népek ősi foglalkozása a sólepárlás. Tartályokba hordják a tengervizet, és amikor a víz elpárolog a napsütéstől, összegyűjtik a tartály alján lerakódó tiszta sót, s eladják a karavánoknak. Szárított halat is árulnak. E furcsa népek bálnacsontból készült vázra feszített különös sátrakban laknak.
   Egy órája sem hajóztunk még, amikor Karaka odalépett hozzám, látszólag a szokásos napi indiai nyelvóra céljából, de valójában máson járt az esze.
   - Követ uram - mondta, s jóleső érzéssel töltött el a megszólítás, pedig újdonsült méltóságom nem volt egyéb Dareiosz Indiába előrevetett árnyékánál. - Megvizsgáltam a hajót. - Karaka suttogva beszélt, mintha attól tartana, hogy Szkülax meghallja. De a tengerész a hajó orránál beszélgetett a főtiszttel.
   - Remek mívű gálya - mondtam, mintha legalábbis én építettem volna. Az első perctől kezdve élveztem a tengeri utazást, s ma is csak egyetlenegy gondolatra szorul össze a szívem: hogy soha többé nem fogom hallani az evezősök énekét, nem hullik sós permet az arcomba, s nem látom kelni, nyugodni a napot az egyhangúságában is oly változatos tenger peremén.
   - Igen, nagyuram. De a bordázat tele van szögekkel!
   - Miért, hát mi tartaná össze a hajót? - kérdeztem meghökkenten s egyszersmind zavartan, mert édeskeveset tudtam a hajóácsolás művészetéről. Életemben egyetlenegyszer nézelődtem tengeri kikötőben, amikor Halikarnasszoszban jártam.
   - De fémből vannak a szögek, uram. - Karaka reszketett rémületében.
   - Mert a facövekek nem állják a hullámverést - válaszoltam tudálékosan. Pedig éppenséggel úgy tudtam, a facövek többet ér a vasszögnél. Beszéd közben ügyeltem rá, hogy tapasztalt tengerész módjára széles terpeszben álljak.
   - Nem először teszem meg ezt az utat, nagyuram. De addig csak indiai hajón utaztam, mi pedig nem használunk szöget. Nem szabad. Végzetes lehet.
   - Miért?
   - A mágneses sziklák miatt. - Az indiai kerek, barna arcára kiült a rémület. Tömpe orra volt és vastag ajka, mint a nága vagy dravida néven ismert indiai őslakosoknak általában. India déli részén ma is e sötét bőrű fajta az uralkodó, s nyelvében, szokásaiban jócskán eltér a magas, világos bőrű árja népektől, akik egykor kiűzték az őslakosságot északi királyságaiból és köztársaságaiból.
   - Mi az ördög az a mágneses szikla? - kérdeztem. Kíváncsiság volt bennem, nem rémület.
   - Oda nézz! - Karaka a tengerparton emelkedő csupasz, szél csiszolta dombokra mutatott. - Azok a dombok olyan kövekből vannak, amelyek vonzzák a fémet. Ha a hajó túl közel kerül a parthoz, magukhoz vonzzák a szögeket a hajó falából, a gerendák széthullnak, és mindannyian vízbe fúlunk.
   Nem volt okom rá, hogy hazugsággal gyanúsítsam, így aztán Szkülaxért küldtem, és megkérdeztem tőle, fennáll-e ez a veszély. Megnyugtatóan válaszolt: - Tényleg vannak olyan kövek, amelyek vonzzák a fémet, de ha a vasat előzőleg kátránnyal vonják be, akkor megszűnik a mágneses hatás. Minthogy pedig minden egyes szögünket gondosan bevontuk kátránnyal, nincs mitől tartanunk. Végtére is harmadszor hajózom el itt a part mentén, s ígérhetem, hogy minden szögünk a helyén lesz, amikor Indiába érünk.
   Később négyszemközt is megkérdeztem Szkülaxot, igaz-e, amit Karaka mondott. Szkülax vállat vont:
   - Ki tudja? Lehet, hogy vannak ilyen sziklák, s vannak ilyen partok. De nem itt. Erre esküszöm.
   - Akkor miért vonattad be kátránnyal a szögeket?
   - Dehogy vonattam be. De az indiaiaknak mindig azt mondom. Különben elhagyják a hajót. Hanem tudod, mi az egészben a különös? Eddig még senki nem nézett utána, valóban bevontam-e kátránnyal a szögeket.
   Mindmáig furdal a kíváncsiság, vajon tényleg léteznek-e mágneses sziklák. Az biztos, hogy sohasem találkoztam még olyan indiai tengerésszel, aki ne lett volna róla meggyőződve, hogy elég egy körömnyi fém alkatrész a gályában, s máris kész a hajótörés. Valamilyen titokzatos daimóni erő kiszakítja a fémet a hajótestből, s a gálya elsüllyed. Az indiaiak kötelekkel rögzítik egymáshoz a hajók gerendáit.
   - Nem is olyan rossz módszer - ismerte el Szkülax. Bármilyen magasba csapnak is a hullámok, bármilyen erős szél fúj, nem süllyedhet el a hajó, mert a beözönlő víz egyszerűen visszafolyik a hajógerendák között.
   A Tigris és az Euphratész torkolatától mintegy kilencszáz mérföld az út az Indus deltájáig. A tengertől a perzsa felföldig húzódó sivatagsávnál aligha van sivárabb vidék a világon. Ivóvíz nemigen akad a homokban, így csak a tengerparton lehet megélni: a vidék lakossága néhány halászból, sólepárlóból, gyöngyhalászból és kalózból áll.
   Utazásom harmadik napján, alkonyatkor, éppen miután magunk mögött hagytunk egy korallszigetcsoportot, megjelent előttem a baktrai tűzoltár, a nagyapám, a turániak, a mészárlás. Alig egy-két percig tartott ez a varázslatos jelenés vagy délibáb, mégis Zoroaszter üzenetét láttam benne, és kővé dermedtem tőle. Nagyapám, gondoltam, így emlékeztet rá, hogy mindenkinek az Igazat kell követnie. Bűntudat gyötört, amiért nem az Igaz szolgálatában, hanem az Akhaimenida aranysas követeként keltem útra. Később Indiában még nagyobb bűntudatot éreztem, amiért hűtlen lettem nagyapámhoz. Igaz, egy percre sem szűntem meg hinni Zoroaszter tanításában. Ámde az indiai bölcsek alaposan megszorongattak, és bármily kényelmetlen volt is, rá kellett jönnöm, hogy Babülónban sincs több isten, mint ahány elmélet forgalomban van a teremtésről, s némelyik bizony nagy hatással volt rám, ha igaznak, pontosabban Igaznak nem fogadom is el.
   Démokritosz tudni akarja, melyik volt a legkülönösebb elmélet. Ezt az egy kérésedet könnyen teljesíthetem. A legfurcsább elmélet úgy szólt, hogy nem is volt teremtés, nem is létezünk, mindez álom. Hogy ki álmodja? Aki fölébred - és visszaemlékszik rá.
   Hetekig tartott, amíg eljutottunk az Indus folyóig, s közben vagy szélcsendben hajóztunk, s a tűző napon egyre gyengülő evezőseinkhez kellett folyamodnunk, vagy pedig északkeletre sodródtunk a széllel. Amikor kibontott vitorlával hajóztunk, állandó életveszély fenyegetett bennünket, mert egy hirtelen széllökés bármelyik pillanatban az éles korallsziklákra vethette volna a két gályát. Ám Szkülax elsőrendű tengerész volt és sohasem vesztett el még hajót, legalábbis saját állítása szerint. Egy csöppet sem nyugtatott meg vele. Ha valaki minden apróbb szerencsétlenséget elkerül, arra minden bizonnyal óriási csapás vár.
   Mindazonáltal hasznosan teltek a tengeren töltött hetek. Ifjúkoromban gyorsan tanultam, Karaka pedig remek tanítónak bizonyult. Mire megláttuk az Indus torkolatának kékesfekete sarát, elsajátítottam az indiai nyelv alapjait, legalábbis így gondoltam. Mint később kiderült, Karaka valamelyik dravida nyelvjárásban tanított meg beszélni, ezzel pedig alig mentem többre a tizenhat árja királyságban, mintha perzsául beszéltem volna.
   Szerencsére azonban Karaka elég árja szót tudott ahhoz, hogy valamelyest megismerkedjem a nyelvvel, sőt egy egész új világgal is, mert a nyelv csaknem mindent elárul arról, milyen isteneknek hódol a nép, és miféle emberekből áll vagy szeretne állni. Az indiai árja nyelv semmiben sem hasonlít a dravidákéra, a perzsákéra már inkább; ez is bizonyítja az ősi elméletet, hogy valamikor régen az árják és a perzsák ugyanahhoz az északi törzshöz tartoztak, és - Zoroaszter megjelenéséig - közös isteneink voltak. Időközben az árja istenek a mi szemünkben ördöggé váltak.
   Szkülax hosszasan mesélt első indusi hajóútjáról. - Kezdetben Dareiosz egész Indiát akarta. Persze még most is akarja, pedig, köztünk szólva, öreg már az ilyen hosszú hadjárathoz. Akkor kellett volna keletnek fordulnia, amikor megszereztem neki az Indus völgyét.
   - De nem fordulhatott. Lázadás volt Babülónban, meg...
   - Valami mindig közbejön. De ha valaki a világot akarja, akkor ne gondoljon az olyan jelentéktelen helyekkel, mint amilyen Babülón.
   Felnevettem. Micsoda megkönnyebbülés, ha az ember távol van az udvartól. Sem Szkülaxon, sem rajtam nem volt egyéb egy rövid nadrágnál s egy indiai pamutkendőnél: azt is csak azért viseltük, hogy meg ne égjünk a napon. Külsőleg semmiben sem különböztünk az evezősöktől.
   Szkülax már ötvenéves is elmúlhatott, de a testén feszültek az izmok, mint egy ifjúén. A só nemcsak a halat tartósítja, hanem az embert is. A tengerészek mindig fiatalabbnak látszanak a koruknál.
   - Babülón a világ első városa - mondtam.
   Szkülax megrázta a fejét. - Volt; valaha; talán. De India városai sokkal gazdagabbak, pompásabbak.
   - Sok indiai városban jártál?
   - Csak Taxilában. Van akkora, mint Szardeisz, csakhogy sokkal gazdagabb. De majd az indiaiaktól meghallod, hogy Taxila afféle kis határ menti porfészeknek számít.
   - Akkor mire várt eddig Dareiosz?
   Szkülax vállat vont. - Úgy lehet Indiával, mint a fáraók a sírjukkal. Azt hiszi, hogy ha India az övé lesz, meg fog halni, mert nem marad meghódítani való föld a világon.
   - Hát Katháj?
   - Biztos vagy benne, hogy az is a világhoz tartozik? - Hivatásos tengerész létére Szkülax olykor nagyon is óvatos volt. Mindenesetre mellette szól, hogy ő térképezte fel először annak rendje és módja szerint az Indiai-óceánt és Lanka távoli szigetét. Azt mondom, először, pedig nem egészen így van. Néhány évvel később, amikor elfogadható pontosságú India-térképemet átnyújtottam a Nagy Királynak, Dareiosz meglepően hasonló térképet tett elém: nem sokkal korábban találták Bél-Marduk babülóni templomának irattárában. Úgy tudni, a babülóniak és az indiaiak jóval Dareiosz és Szkülax előtt rendszeres levelezést tartottak fenn. Nincs semmi új a földön, csak mi magunk.
   Irdatlanul nagy az Indus torkolata, a különböző folyók és mellékfolyók hatalmas területet hálóznak be. A dús fekete föld egy részét rizzsel ültetik be, más része azonban enyhén sós vizű ingovány, s nem él meg rajta más, csak a vízimadarak, például az indiai kacsa: felséges étel, csak sokáig kell főzni. Itt-ott fűzfabozót nőtt, ágai gyönyörű látványt nyújtottak az ólomszínű ég előterében. Egy hónap volt hátra az esős évszakig, és az indiaiak másról sem beszéltek. Ha elmarad az eső, kipusztul a fél ország. Ottjártunk évében nem volt ok az aggodalomra. Azon a napon, amikor a folyón fölhajózva partra szálltunk Patalenében, szakadni kezdett az eső, s a következő három hónapban egyetlen száraz napunk sem volt. India vízzel fogadott. A görög Thalész teremtéselmélete nincs minden hatás nélkül az utazóra, aki ismeri az indiai monszunt.
   Miközben Patalené felé tartottunk az ár ellen hajózva, Szkülax elmagyarázta, merre járunk.
   - A folyó mindkét partja Perzsiához tartozik - mondta némi büszkeséggel.
   - A jóvoltodból - válaszoltam udvariasan.
   - Igen - mondotta egyszerűen, minden becsvágy nélkül. - Tizenhárom hónapomba telt. Szerencsére az itteni népek úgy gondolják, jobb az olyan legfőbb úr, aki ezer mérfölddel odébb lakik, mint az olyan, aki a szomszédban. Azt mondják, inkább uralkodjék rajtuk a szuzai Akhaimenida, mint valamelyik helyi király.
   - De a satrapa itt van.
   Szkülax bólintott és összeráncolta a homlokát. - Magam választottam ki az elsőt. Pandzsábi árja volt. Azóta meghalt, s most a fiával kell elboldogulnunk.
   - Megbízható?
   - Nem hinném. Mindenesetre mindig időben befizeti az évi adót. Sehol a világon nem bányásznak annyi aranyat, mint itt.
   Egyszer csak egy falkányi delfin vette körül a hajót, a csillogó halívek hol kiemelkedtek a vízből, hol visszacsobbantak a folyóba. Az egyik átrepült a hajó orrtőkéje fölött. Egy pillanatra mintha megállt volna a zsibbasztóan párás levegőben, s közben határozottan pajkos pillantást vetett ránk.
   - Ez aztán a szerencse - mondta Szkülax.
   - Hát édesvízi delfinek is vannak?
   - Igen, de tudtommal csak az indiai folyókban. - Szkülax lelkiismeretes felfedező volt, tudta, hogy mindennek utána kell nézni. A szóbeszédet mindig fenntartással fogadta. Csak abban volt biztos, amiről személyesen győződött meg. Nem úgy egyes dórok, akik történetírónak nevezik magukat.
   Patalenében, ebben a nagy, de szürke kikötővárosban szálltunk partra. Fullasztó volt az esővel terhes levegő, nyomasztóan alacsony az égbolt.
   Megjegyzendő, hogy Indiában három évszak van. Kora tavasztól a nyár elejéig szakadatlanul tűz a nap, és ha nem volnának oly bő vizűek a folyók, nem volna oly fejlett az öntözőcsatorna-rendszer, a föld csakhamar száraz porrá válna, és az emberek elpusztulnának. A nyár kezdetén aztán föltámad a monszun szél, az év egyharmadában szüntelenül esik az eső, s megáradnak a folyók. Ezt az évszakot viszonylag rövid tél követi. Ilyenkor hűvösek a napok. Az égbolt színe élénkkék, s a virágok oly dúsan nőnek, hogy ahhoz képest az ekbatanai rózsakert valóságos homoksivatag.
   Alighogy partra tettem a lábam Patalené kikötőjében, egy hatalmas széllökés nekicsapta gályánkat a rakpartnak, és két lovunk a folyóba veszett. Akkor kettéhasadt az égbolt, és szakadni kezdett a forró eső. Bőrig ázott csapatunkat a király szeme azzal fogadta: - A satrapa Taxilában van. Bocsánatotokat kéri.
   A kormányzó palotájába vezettek bennünket. Rogyadozó fatákolmány volt, s ráadásul a tetőn át befolyt az eső. Életemben először áztam meg úgy, hogy közben melegem is volt; de a világnak ezen a táján, az esős évszakban mindennapos ez a kellemetlen állapot.
   Másnap elváltam Szkülaxtól. Ő továbbhajózott Taxilába, én pedig a szárazföldön indultam útnak Kosala és Magadha királyságba. Alig vártam, hogy elindulhassak, s előre is élveztem, hogy a magam ura lehetek. Nem féltem semmitől. Ostoba voltam. Fiatal. Démokritosz szerint fordítva kellett volna mondanom, így: fiatal és ostoba. Mert az utóbbi az előbbi következménye. De tapintatlanság volna tőlem. A király szeme gondoskodott tevékről, élelemről, vezetőkről: kísérőm, Karaka pedig nagyjából tudta, merre vezet az út.
   Északkeletnek indultunk, a Jamuná folyó partján fekvő Mathurá városa felé. A két folyó párhuzamosan halad északról délre, egészen az úgynevezett Gangesz-síkság közepéig. Ott aztán a Gangesz hirtelen kelet felé kanyarodik, s itt, a folyó nyugat-keleti folyású szakasza mentén terülnek el a mai India legerősebb királyságai és köztársaságai, legnagyobb városai.
   Karakával az oldalamon útra keltem, s a menet élén szinte királynak éreztem magam. Kíséretem háromszáz fegyveresből és öt ágyasból állt, herélteket nem vittem magammal. Karaka még Szuzában figyelmeztetett rá, hogy az indiaiak mereven ellenzik a herélést: még az állatokon sem gyakorolják. E különc szokás miatt az indiai háremeket agg férfiak és nők őrzik. Látszólag ügyetlen megoldás, valójában azonban az öreg férfiak és nők rendszerint éberek és megvesztegethetetlenek. Hiszen nagyravágyó ifjú heréltjeinkkel éles ellentétben csak múltjuk van, jövőjük nincs.
   Lóháton utaztam, Karaka, valamint a testőreim úgyszintén. A többiek teveháton vagy gyalogszerrel követtek bennünket. A földutat agyagvályúvá mosta az eső. Lépésben haladtunk, s fegyverünket végig a kezünk ügyében tartottuk. Indiában csak úgy hemzsegnek a rablóbandák, de az esős évszak alatt nemigen merészkednek ki a pusztára. Csakis egy oktalan és túlbuzgó követ vállalkozhatott ebben az időben ezer mérföldes útra.
   Valahányszor országhatárhoz értünk, vagyis naponta legalább egyszer, fegyveres katonák állítottak meg. Indiának ezen a részén számtalan fejedelemség van, ráadásul mindegyik fejedelemség több félig-meddig önálló államra oszlik, ezek bevételei pedig jórészt a karavánok útivámjából származnak. A király követe lévén mentesültem az útivám alól. Azért valamicskét mindig fizettem a katonáknak. Viszonzásképp nemegyszer díszőrséget adtak mellénk, hogy elkísérjen a következő határig. Valószínűleg ez a kíséret riasztotta el a rablókat.
   Az utazó csak az olyan országban érezheti magát biztonságban, amelynek erős királya van, márpedig Indiában egyetlenegy erős király volt: Bimbiszára, akinek magadhai udvarába hivatalos voltam. Kosala nagyobb, ősibb és gazdagabb királyság volt Magadhánál, de uralkodója, Paszenádi gyönge kezű király volt, következésképp Kosalában ezer veszély leselkedett az utazóra.
   Őserdőn keresztül vezetett az utunk, élénk színű papagájok röppentek fel, sörénytelen oroszlánok iramodtak el riadtan a közeledtünkre. Egy ízben felnéztem, s egy fa ágán kuporgó tigrist pillantottam meg. Merőn nézett rám csillogó, napsárga szemével. Megrémültem, ő is, és nyomtalanul eltűnt a nedves, zöld sötétségben, akár egy látomás.
   Minden indiai állatok közül a vadkutyák a legveszedelmesebbek. Falkákban kóborolnak. Némák. Feltartóztathatatlanok. Még a náluk fürgébb állatok is áldozatukul esnek végül, mert a falka képes napokon át követni a szarvast, a tigrist, sőt az oroszlánt is, amíg a kiszemelt zsákmány végleg ki nem merül, inogni nem kezdenek a lábai. Akkor aztán a kutyák néma csendben rávetik magukat.
   Gandhai elhagyatott városa előtt tökéletes félkörben ásott kis gödrökre lettem figyelmes az agyagos út mentén. - Mindegyik kutya külön lyukat kapar magának - világosított fel Karaka. - Aztán belefarol és ott alszik. Vagy ébren figyel. Látod? Csillog a szemük. - A zuhogó esőn is átfénylett a vadkutyák szeme. Minden lépésünket követték.
   Aznap este Gandhai város kapujában kíséretünk hirtelen faképnél hagyott bennünket. - Úgy tartják - mondta Karaka -, hogy kísértetek járják be a várost.
   - És valóban? - kérdeztem.
   - Ha igen - válaszolta mosolyogva -, a honfitársaim lelke kísért. Így hát nem vagyunk veszélyben.
   Széles főúton jutottunk el a kaputól a főtérig. A várost még India őslakosai építették, több ezer évvel az árják érkezése előtt. Égetett téglából épült házaival és nyílegyenes főutcáival Gandhai határozottan emlékeztetett Babülónra. A településtől nyugatra állt valaha a fellegvár: az árják lerombolták. Azonfelül elhajtották a bennszülött lakosságot, s a város azóta is lakatlan.
   - Gandhait az úgynevezett harappák építették. Akit le nem öltek az árják, az alighanem délre vándorolt - mondta Karaka keserűséggel a hangjában.
   - De hiszen oly rég volt az már.
   - Harmincöt nemzedék nekünk nem nagy idő. - Úgy beszélsz, mint egy babülóni - mondtam, s ő bóknak vette.
   Nem sokkal alkonyat előtt költöztünk be szálláshelyünkre, egy egykori raktárba. A régi cseréptető jobb állapotban volt, mint a patalenéi kormányépület vadonatúj teteje, de a tartógerendák baljósán meghajlottak a tetőszerkezet súlya alatt. Kizavartuk az épületet megszállva tartó dühös majomcsapatot, majd a terem egyik végében felállíttattam sátramat. Aztán tábortüzet gyújtottunk, s megfőzettem az estebédet.
   Karaka akkoriban avatott be az indiai konyhaművészet rejtelmeibe: apránként, mert a gyomromra kényes vagyok. A mangóval nem volt könnyű az ismerkedés, az ananász ellenben már első harapásra elnyerte tetszésemet. Ugyancsak rögtön megszerettem az indiai tyúkot: e fehér húsú madarat nemcsak a húsa és tojása miatt tartják a bennszülöttek, hanem a tolla miatt is; párnát tömnek vele. Közeli rokona a Görögországban perzsa tyúk néven ismert és Athénban ma igen divatos madárnak.
   Rendszerint kettesben étkeztem Karakával. A perzsa tisztek ugyanis a maguk kotyvalékát ették; azután végtére is a Nagy Király megtestesítője voltam, s így előjogainak egy részét is élveztem.
   - Most láthatod, milyen fejlett kultúránk volt. - Karaka körbemutatott a hatalmas csarnokon. Nekem közben csak a megrokkant gerendákon járt az eszem.
   - Valóban lenyűgöző - ismertem el.
   - Ezer évvel az árják bejövetele előtt építettük a várost. - Karaka úgy beszélt, mintha legalábbis ő maga lett volna a város építője. - Építettünk, kereskedtünk, ezerféle portékát készítettünk. Ők meg sátorlakók voltak, pásztorok, nomádok. De pusztítani, azt tudtak.
   A harappák kilétéről azonban hiába faggattam Karakát: nem kaptam tőle - de mástól sem - épkézláb választ. Fejedelmeik és kalmárjaik hengerekkel nyomtatták nedves agyagra a gyakran gyönyörűre sikerült képírást, de ezeket a jeleket mindmáig senki sem tudta megfejteni.
   - Minden istenek anyjának hódoltak - hangzott Karaka kissé homályos felvilágosítása. - És a szarvasistennek.
   Ennél többet nem is igen tudtam meg tőle. Később mégiscsak hallottam valamit a harappák isteneiről, így Nágáról, a sárkányról, Nádiról, a bikáról, Hanumanról, a majomról, továbbá számos állatistenről és faistenről. Állítólag a kígyóisten a leghatalmasabb közöttük, legfélelmetesebb emberszabású istenségüknek pedig mindkét vállából kígyó nő ki, akárcsak Ahrimanéból.
   Karaka segítsége nélkül is csakhamar megtanultam az uralkodó indiai árják nyelvét. Legnagyobb meglepetésemre az indiai árják ugyanazzal a szóval jelölik az egykori árja őshazát - innen származnak egyébként a görögök dór és akháj törzsei is -, mint a perzsák. Ez az őshaza valahol a világ északi részén terül el, ezért is tisztelik az árják szentként az északi sarkcsillagot. Bevallom, nehezemre esett elhinni, hogy ily közeli rokonságban vagyunk a szőke, vad marhapásztornépekkel, amelyek még ma is le-lecsapnak az alacsony termetű, sötét bőrű déliekre, kifosztják és felégetik városaikat, mint a turániak tették Baktrával.
   Vagy ezer éve, ma már senki sem tudja, miért, egyes árja törzsfőnökök úgy határoztak, hogy nem lerombolják, hanem elfoglalják a déli városokat. így történt Médiában, Attikában és Magadhában, s a letelepülő árja törzseket a rabszolgáik tanították meg a kulturált életre. Ezenkívül minden tabu ellenére egyre szaporodtak a vegyes házasságok. Idővel a legvadabb nomádok is átveszik a meghódított népek kultúráját. Ma is ennek vagyunk tanúi Perzsia északi határain. A sztyeppék vad népei, amelyek portyáikkal annyi bosszúságot okoznak Perzsiának, ma olyanok, mint mi voltunk egykor, és olyanok szeretnének lenni, mint amilyenek mi vagyunk ma. Vagyis kulturáltak.
   Kűrosz egyébként nagyon is tartott tőle, hogy harcos perzsái a meghódított buja fekete hajúakhoz hasonulnak. Hogy a veszélyt elhárítsa, a perzsa ifjakat megerőltető katonai kiképzésre kötelezte. Azt akarta, hogy megőrizzük árja örökségünket. De aztán Xerxész beletörődött, hogy a perzsák mostanra már semmiben sem különböznek a leigázott népektől, s ezért jócskán enyhített a Kűrosz-féle kemény oktatási elveken. Hiába mondtam neki, hogy nem értek vele egyet, ő volt az Akhaimenida király.
   Észak-Indiában az árják jóval Kűrosz előtt telepedtek le, de meggyőződésem szerint a mai Perzsia területén egy és ugyanazon időben jelentek meg a médek és a perzsák ősei. Csakhogy a perzsa árják a felföldeken találtak új otthonra, a méd árják viszont a síkságon telepedtek le, s így magukévá tették az asszír és az elámi kultúrát. Végül a médek olyannyira beolvadtak a meghódított sötét bőrű népekbe, hogy Kűrosz idején Média árja királya nemigen különbözött bármely korábbi asszír vagy elámi uralkodótól. A földrajzi véletlen folytán a perzsa nemzetségek meg tudták őrizni vad árja mivoltukat, egészen addig, amíg Kűrosz, ahogy Indiában mondják, egyetemes uralkodóvá nem vált.
   Az indiai árják viszont, a médekkel ellentétben, csaknem negyven nemzedéken át meg tudták őrizni különállásukat a nágáktól, más néven dravidáktól vagy harappáktól. Büszkék is világos bőrükre, egyenes orrukra, világos szemükre. További sajátosságuk, hogy igen elmés módon négy osztályba csoportosították társadalmukat. Az első a papoké, ahogy ők mondják, a bráhmanoké, ezek sok mindenben emlékeztetnek a mi mágusainkra; a második a harcosoké; a harmadik a kereskedőké; a negyedik a földműveseké és kézműveseké. Őalattuk helyezkednek el a ranglétrán az őslakosok. Sötét bőrűek, komorak, elnyomottak - mint Karaka. Ma is milliószámra élnek északon, s akár tetszik nekik, akár nem, szolgálniuk kell idegen uraikat.
   A négy indiai árja csoport tagjai elvben csak egymás között házasodhatnak, és különösen szigorúan tilos az őslakossággal keveredniük. Az Indiába érkezésük óta eltelt ezer év alatt azonban az árják bőre és szeme színe mégiscsak jóval sötétebb lett, mint perzsa rokonaiké. Mindenesetre az indiai árják szemrebbenés nélkül azt állítják, hogy mindez a száraz évszak idején oly perzselő nap sugaraitól van. Rendszerint rájuk hagyom.
   Éppen vissza akartam volna vonulni a sátramba, amikor a gabonaraktár ajtajában meztelen férfi jelent meg. Egy pillanatra megállt, pislogva igyekezett szemét hozzászoktatni a fényhez. Hosszú haja a bokájáig ért. Kezén és lábán olyan hosszúra, görbére nőttek a körmök, hogy egy papagáj karmaira emlékeztettek. Gondolom, ha elértek egy bizonyos hosszúságot, letörtek maguktól. A kezében seprűt tartott. Amikor a szeme hozzászokott a fényhez, felém indult, s közben szaporán seperte a padlót maga előtt.
   Kíséretem még ébren lévő tagjai velem együtt elhűlten meredtek rá. Végül az egyik testőröm kardot rántott, de leintettem.
   - Hát ez meg micsoda? - kérdeztem Karakától.
   - Valami szentember-féle. Talán dzsaina. De az is lehet, hogy őrült. Vagy mind a kettő.
   A férfi megállt előttem, s üdvözlésképp felemelte seprűjét. Azután megszólalt, de nem értettem, mit mond. Szerencsére Karaka igen. - Őrült ez - mondta Karaka. - Őrült, s egyszersmind dzsaina is. Ez az egyik legősibb szektánk.
   - Minden dzsaina őrült?
   - Korántsem. De ez az alak azt mondja, hogy ő a révész, márpedig nem az. Nem lehet az. Az idők kezdete óta mindössze huszonhárom révész élt a földön.
   Egy szót sem értettem az egészből. - Mi az, hogy révész? - kérdeztem. - És miért járkál ez az ember anyaszült meztelenül? Aztán mit keres az a seprű a kezében?
   Engedélyt sem kérve, a férfi gondosan ülésnyi helyet sepert magának a földön, aztán keresztbe tett lábbal leült, és imákat kezdett mormolni.
   Karaka annyira szégyellte honfitársát, hogy eleinte semmit sem volt hajlandó mondani róla, egészen addig, amíg nem közöltem vele, hogy a Nagy Király nagyon szeretné tudni, miféle vallások vannak Indiában. Így is volt. Ha valaki azt mondja Dareiosznak, hogy India megszerzése fejében meztelenül, seprűvel a kezében kell mutatkoznia a vásártéren, a Nagy Király nem habozott volna meghozni ezt az áldozatot.
   - A révész nagyon szent ember. A legutolsó vagy kétszáz évvel ezelőtt élt. Hallottam róla, hogy mostanában megjelent valahol egy új révész, de meggyőződésem, hogy ez a meztelen alak nem lehet az. Először is csak a szélsőséges szekták tagjai járkálnak meztelenül - avagy levegőruhában, ahogy a dzsainák mondják.
   - Hát a seprű?
   - A rovarokat távolítja el vele az útjából. A dzsainák nem ölhetnek élőlényt. Gyakran álarcot viselnek, nehogy belélegezzenek valamilyen rovart. Nem hajlandók földet művelni, mert szántáskor is óhatatlanul megölnének valamilyen bogarat. Mézet sem esznek, mert nem ehetik el a méhek elől az élelmet. Azután nem szabad nekik...
   - Mit szabad nekik?
   - Kiváló üzletemberek. - Karaka elmosolyodott. - Apám is dzsaina volt. Én nem. Nagyon régi vallás ez... Még az árják előtti időkből származik. A dzsainák azóta sem fogadták el az árja isteneket. Nem hisznek Varunában, Mithraszban, Brahmában...
   - Mert mind ördögök - szóltam közbe, és idéztem Zoroaszter néhány mondatát az ördögökről.
   - Lehet, hogy Zoroaszter szemében azok, de az árják istenként tisztelik őket. Minekünk egyáltalán nem is számítanak. Mi egészen mások vagyunk. Az árják úgy hiszik, hogy a halál után új élet vár rájuk. A jókra a mennyország, a rosszakra a pokol. Mi nem hiszünk ebben. Miszerintünk a halott ember lelke egy másik ember testébe vándorol, vagy egy növénybe, vagy egy sziklába, vagy egy fába, vagy egy állatba. A nirvánát tartjuk a legemelkedettebb állapotnak. Vagyis ha az ember kiég, mint egy gyertya, megszakad az élet hosszú láncolata. Tökéletes, hangtalan, teljes lét ez. Színhelye a világmindenség legteteje. De hogy ebbe az állapotba jusson az ember, ahogy a dzsainák mondják, át kell kelnie a folyón. Vagyis nem szabad már kívánni az evilági dolgokat. Az örök törvényeknek kell engedelmeskednie.
   Évek óta próbálok rájönni, vajon kapcsolatban állt-e Püthagorasz a dzsainákkal. Mindeddig nem találtam semmit, ami erre utalna. Ha soha nem hallott a lélekvándorlásról, és minden külső sugallat nélkül dolgozta ki elméletét, akkor elképzelhető, hogy ebben az árják előtti tanban van igazság.
   Ami engem illet, a gondolatra is megborzongok. Éppen elég egyszer születni és egyszer meghalni. A halál után, mint Zoroasztertől tudjuk, mindannyian ítélőszék elé kerülünk. A jók a mennyországba jutnak, a gonoszok a pokolba. Végül aztán, ha majd az Igaz legyűri a Hazugot, mindannyian igazzá válunk. Véleményem szerint ez nemcsak ésszerű, hanem fölöttébb hasznos vallás is. Nem is tudok semmi elborzasztóbbat elképzelni, mint hogy az ember lelke testről testre szálljon, kígyóból darázsba, onnan fába. Igaz, Püthagorasz kivételével senki nem emlékezhet korábbi életeire. De nem is ez a lényeg. Nekem magamnak igazán semmi kifogásom a nirvána ellen - különben elég nehéz lefordítani ezt a szót. Olyasféle dolog a nirvána, mint amikor kialszik a láng, de ezenkívül más dolgokat is jelent, olyasféléket, amiket nemcsak hogy lefordítani bajos, hanem a magamfajta hitetlennek még megérteni is.
   - Hogyan keletkezett a föld? - tettem fel szokásos első kérdésemet.
   - Nem tudjuk, de mindegy is - válaszolta Karaka a még mindig imákat mormoló szent férfi helyett. - Az árják persze azt állítják, hogy egykor, a kezdet kezdetén, élt egy ikerpár, egy férfi és egy nő.
   - Jama és Jima? - kérdeztem elképedve: az ikerpár létét Zoroaszter is elismerte, vidéken még ma is istenítik őket.
   Karaka bólintott. - Úgy bizony, róluk van szó. Jama gyermeket akart. De Jima félt a vérfertőzéstől. Végül az asszony mégis rávette a férfit, hogy egyesülniük kell, s így jött létre az emberi faj. Csakhogy ki teremtette az ikerpárt? Az árják szerint tojásból költötte ki őket Brahma isten. Idáig rendben is volna. De ki tojta a tojást? Nem tudjuk, de mindegy is. Olyanok vagyunk, mint a hat vak, aki megpróbálja elmondani, milyen is az elefánt. Az egyik a fülét fogta meg, s azt mondta, nem is állat az, hanem bőrlevelű fa. A másik az ormányához ért hozzá, s azt hitte, kígyóval áll szemben. És így tovább. Csak az számít, mi van. Hogy miként van, az amúgy is elveszti jelentőségét, ha az ember lemond az olyan dolgokról, amelyek nyomorúságossá, sőt mocskossá teszik az életét.
   Mondanom sem kell, hogy Karakától nem kaptam ilyen kimerítő magyarázatot. Ebben a néhány mondatban sok olyasmit is összefoglaltam, amit a következő években hallottam.
   De a harappa város gabonatárolójában töltött estére nagyon is élénken emlékszem. Már csak azért is, mert a mezítelen dzsaina egyszer csak megszólalt, és mivel Karaka nem az indiai árja nyelvre tanított meg, sikerült megértenem beszédét. Megdöbbentő dolgokat hallottam tőle, szavai ma is visszhangoznak emlékezetemben. - Amikor az utolsó előtti kilencedik révész megszületett, volt egy bátyja, s az éppoly gonosz volt, mint amilyen jó az öccse. A sötét fivér vállán kígyók nőttek, s nem riadt vissza semmi bűntől. Amiképpen az egyik testvér tökéletesen jó volt, a másik tökéletesen gonosz volt. Így mindaddig, míg végre a fény el nem nyelte a sötétséget, s felül nem kerekedett. És így lesz, amikor majd a legeslegutolsó révész átkel mindannyiunkkal a folyó sötét partjáról a folyó napfényes partjára.
   Igyekeztem alaposan kifaggatni a szent embert, de sehogyan sem tudtam szót érteni vele. Egyre csak hajtogatta a magáét, mindenféle történetekkel, énekekkel, imákkal traktált. Karakának nem sok hasznát vettem. Hanem a fejemben motoszkált egy kérdés, s elhatároztam, hogy megtalálom rá a választ, akármilyen messzire kell is érte mennem.
   Zoroaszter pusztán régi vallásunk prófétája lett volna? Azé a hité, amelyet az árják Média és Perzsia meghódítása előtt követtek? Annyi biztos, hogy Zoroaszter nem volt árja. Mint már mondottam, véleményem szerint a Szpitama család khaldeus származású. De ez a faj mára olyannyira összekeveredett más fajokkal, hogy eredeti vallása feledésbe merült, vagy legalábbis kibogozhatatlanul összegabalyodott más vallásokkal. Ha azonban úgynevezett újításaival Zoroaszter pusztán az emberi faj ősi, igaz vallását hirdette meg újra, akkor nagyon is könnyen érthető, miért támadt nagyapám oly dühvel az árják északról hozott isteneire.
   „Nem istenek ezek, hanem ördögök” - mennydörögte. És úgy látszik, az ősi istenkép sohasem tűnt el egészen az emberek lelkéből; csakis ezzel magyarázható, hogy az egyszerű nép oly tömegesen tette magáévá Zoroaszter hitét. Ha így volt, akkor az is érthetőbbé válik, miért is nem vették soha az Akhaimenidák egészen komolyan Zoroaszter tanításait. Az egyetlen Hüsztaszpész kivételével csak látszólag követik nagyapám tanait, s közben megmaradtak árja törzsi vezérnek, és továbbra is hisznek az ősi istenekben, akiknek segítségével meghódították a sztyeppéktől délre fekvő földet.
   Meg kell vallanom, hogy Gandhaiban nyertem első ízben bepillantást a vallástudományokba. A cseréptetőn kopogott a zuhogó eső, s a mezítelen szent ember mindenféle szóvirágokkal azt papolta, hogy az ész mindenütt jelen van, még a kövekben is.
   Érdekes módon ő is az ész szót használta, legalábbis a kifejezést ezzel az Anaxagorasznak tulajdonított szóval fordítanám le görögre. Azt is kifejtette, hogy minden csak egy bizonyos szempontból igaz. Bármely más szempontból ugyanaz a dolog egészen másnak tetszik; lásd a vakok és az elefánt esetét. Mégiscsak létezik azonban egyfajta tökéletes igazság, de azt csak a révészek vagy megváltók ismerhetik. Sajnos, a szent ember meglehetősen homályos választ adott arra, hogyan válhat valakiből révész. Őneki sikerült, mondotta, mert teljesítette az öt követelményt: ne ölj, ne hazudj, ne lopj, ne paráználkodj, ne keresd a gyönyört.
   Ez utóbbi, mint másnap Karakának megjegyeztem, nem kis fejtörésre ad okot. - Tegyük fel, hogy valaki abban leli örömét, hogy mezítelenül jár-kel és perzsa követekkel társalog. Ha enged ennek a vonzalmának, megszegi az ötödik követelményt, ugye?
   - De tegyük fel, hogy viszolyog a perzsa követektől s a velük való társalgástól.
   - Igen ám, de ez az ember nagyon is élvezte a társalgást. Attól tartok, hogy mégsem igazi révész.
   - S még csak nem is dzsaina. - Karakát kellemetlenül érintette az eset. Alighanem úgy érezte, hogy kedvezőtlen oldaláról mutatkozott be nekem a dravida kultúra. Ő maga kifejezetten gyűlölte az árja hódítókat, de mégiscsak közöttük töltötte élete javát Indiában és Perzsiában. Így aztán sem árja, sem dravida nem volt már. Magam is gyakran átéltem ezt az érzést. Végül is félig perzsa khaldeus, félig pedig ión görög vagyok. A nagy árja királyt szolgálom, pedig Zoroaszter volt a nagyapám. Elvetem az árják isteneit, de a királyaikat már nem. Hiszek az Igazban, de nem tudom, merre vezet az útja.
   
             2/Az Industól vagy négyszáz mérföldnyire keletre fekszik a Jamuná folyó és Mathurá gazdag városa. Itt a kormányzó, egy lila-sárga pofaszakállat viselő alacsony, kövér férfi fogadott bennünket. Mifelénk a fodrászok azon vannak, hogy a korosodó férfit minél inkább megfiatalítsák, az indiai fodrásznak azonban elsősorban képzelőerővel kell rendelkeznie. Az a férfi, akinek négy színű szakálla van, kifejezetten vonzónak számít. De nincs is a világon még oly különös látvány, mint egy indiai udvari gyülekezet: a férfiak mind szivárványszínű szakállat, veszedelmesen magas sarkú fehér bőrcipőt viselnek, és élénk színekben pompázó napernyőt tartanak a kezükben.
   A kormányzót Kosala királya, Paszenádi nevezte ki, de Karaka biztosított felőle, hogy Mathurá valójában állam az államban, akárcsak Kosala városainak nagy része. - Paszenáditól senki sem tart. Széthullóban van a királysága. De nem érdekli.
   - Mi érdekli akkor?
   - Az angolnatáncoltatók és a szőrszálhasogatók.
   - Hát azok meg micsodák?
   - Vándorok. Afféle bölcsek, legalábbis annak mondják magukat. - Mint látható, az ötven év előtti India igen sokban hasonlított a mai Athénhoz; a Prótagorasz- és Szókratész-féle angolnatáncoltatók és szőrszálhasogatók is azt papolják naphosszat, hogy semmi sem igaz, és semmi sem hamis.
   Öregkoromra végre kezdem megérteni, mi is megy végbe körülöttünk. Görögország, Perzsia és India őslakossága már jó ideje próbálkozik vele, hogy megdöntse az árják isteneit, pontosabban ördögeit. Nincs olyan ország, ahol fel ne lépnének Zeusznak avagy Varunának avagy Brahmának tagadói. Mivel azonban az athéni csőcselékben ma is élnek az árja hiedelmek, kevesen mernek nyíltan szembeszállni a hivatalos istenekkel. De titokban rengetegen sandítanak az árják előtti kultuszokra, a Püthagorasz-féle szélsőséges prófétákra vagy egyenesen az istentagadásra. Indiában sokkal nyíltabban zajlik mindez. Az árja vallás lépten-nyomon ellenkezésbe ütközik. Ismét népszerűségre tettek szert az olyan ősi hitek, mint a lélekvándorlás tana, vidéken tömegestül jelennek meg az úgynevezett szent emberek és önsanyargatók, akik az árja istenek helyett a régi tanokat követik. Mások azt terjesztik az árja istenekről, hogy odahagyták trónjukat, az őserdőbe költöztek, s ott elmélkedéssel, valamint testük elsorvasztásával töltik napjaikat.
   Meghajolok Zoroaszter nagysága előtt, amiért megmutatta az emberiségnek, hogy az isten egy és oszthatatlan, de ugyanakkor rámutatott a kettősségre is, amely nélkül nem létezhetne igazi istenség. Az Igaz nem létezhet a Hazug nélkül. A Hazugot pedig nem vethetjük el az Igaz nélkül. Következésképp minden emberi lélek az Igaz és a Hazug harcának színtere. Szerintem ez világos, mint a nap, Démokritosz azonban ellentmondást lát benne. De hiszen ideje javát szofistákkal tölti.
   Mathurában kicsiny, de kényelmes faházban kaptunk szállást; afféle kicsinyített mása volt az ekbatanai méd palotának. Sajnos, a monszun idején nyomasztó, áporodott szag terjengett odabenn is; s bármennyi tömjént füstöltünk is el a szobában, a rothadó fa bűzét nem sikerült semlegesítenünk.
   Két hetet töltöttünk Mathurában. Eközben üzenetvivő érkezett Kosala és Magadha királyától. Mindketten azt szerették volna, ha őket látogatom meg először. Mivel már Kosala területén voltunk, Karaka úgy vélte, mutatkozzam be először Paszenádinak. Minthogy azonban Dareiosznak Bimbiszára küldött üzenetet, kötelességemnek éreztem, hogy inkább az ő kedvében járjak, s előbb Rádzsagrihában tegyek látogatást. Mellesleg a Dareioszt oly nagyon foglalkoztató vasércbányák Bimbiszára királyságában voltak.
   Küldöncöt menesztettem Szuzába; jelentést vitt küldetésem eddigi eredményeiről. Megtettem az előkészületeket az utazás következő szakaszára: át kellett kelnünk a Jamuná folyón, majd lehajóznunk a Gangeszen egészen Varanasziig. Attól tartottam, hogy ha a Gangesz árad, a szárazföldön kell elvergődnünk Varanasziba, vagy esetleg Mathurában kell kivárnunk az esős évszak végét. Mint kiderült, a Jamuná is, a Gangesz is áradt, így aztán várakozni kényszerültünk. Megállás nélkül szakadt az eső, s egyre búskomorabb hangulat lett úrrá rajtam. Karaka viszont úgyszólván kivirult az esőben. Az ottaniak az esőből merítik az életet.
   Mathurában találkoztam India leggyűlöltebb - és egyszersmind egyik legcsodálatosabb - vallási személyiségével.
   Megkértem a kormányzót, tegyünk körutat a város különböző templomaiban és egyéb vallási intézményeiben. Szolgálatkész magatartásával fölöttébb lekötelezett. Még azt is eljátszotta, hogy ismeri Zoroasztert. A jóvoltából napokon át egyik templomból a másikba vándoroltam. Nem is tudom, mi hajtott. Az árja istenek mindenfelé ugyanazok, csak a nevük változik. A tűzistent Agninak, a viharistent Indrának hívják. Aztán ott vannak az igen népszerű anyaistennők: bálványimádó szentélyeikben Atossza királynő alighanem remekül érezte volna magát. És így tovább.
   Egy kora reggel, ernyővel a kezünkben, Karakával sétát tettünk az esőben a bazársoron. Fűzfavesszőből font kosarakba zárt kígyókkal teli bódé előtt egy vénember állított meg. Esernyő helyett fapálcát tartott a kezében. Persze bőrig ázott, de ügyet se vetett a szemébe folyó, orráról lecsöpögő esőre. Egy pillanatig némán néztünk egymás szemébe. Feltűnt, hogy nem festi ősz szakállát. Végül megszólaltam: - Pénz kell?
   A vénember megrázta a fejét. - Gyertek velem - mondta. Kiejtése arról árulkodott, hogy a legmagasabb árja kaszthoz tartozik. Átment a piactéren, s közben hátra sem nézett. Biztosra vette, hogy követjük. Követtük is. Most az egyszer végre nem bennünket bámultak a járókelők, hanem őt. Egyesek szemmel verés ellen használatos taglejtéseket tettek, mások viszont megcsókolták csuromvizes kendőjének csücskét. Nem vett róluk tudomást.
   - Szent ember - mondta Karaka a tőle megszokott éleslátással.
   A keskeny, zsúfolt utcákon át az öregember egy négyzet alaprajzú házhoz vezetett bennünket. A belső udvar fedett tornáca alatt öblös lyukak tátongtak; a szerzetesek odúi. Később sok hasonló kolostort láttam Indiában.
   A vénember hosszú, üres terembe vezetett bennünket. Lekuporodott a döngölt agyagpadlóra, és intett, hogy kövessük példáját. Kellemetlenül nyirkos volt a föld, mint e szörnyű évszakban India-szerte mindenütt.
   - Goszala vagyok - mondta az öregember. - Perzsiából jöttetek. Azt hallom, hogy királyotok bölcsességet akar tanulni tőlünk. Nagyon helyes. De figyelmeztetlek, hogy ezen a földön rengeteg az angolnatáncoltató, aki hódítónak, megvilágosultnak, révésznek adja ki magát. Legyetek résen, csak az igazat jelentsétek a Nagy Királynak.
   - Aztán mi az igaz, Goszala? - Tapintatosan tartózkodtam tőle, hogy én mondjam meg neki, mi is az Igaz.
   - Annyit elárulhatok, mi nem igaz - mondta, s rájöttem, hogy elsőrendű igehirdetővel van dolgom. Természetesen fogalmam sem volt róla, kicsoda Goszala. Ha tudtam volna, talán többet is megtudhatok tőle. Később már nem volt rá alkalmam, mert első találkozásunk egyszersmind az utolsó volt.
   - A dzsainák szerint az ember akkor lesz szentté vagy közelíti meg a szentséget, ha nem öl élőlényt, nem hazudik, nem keresi a gyönyört. - Az öreg annak rendje és módja szerint felsorolta a tilos dolgok szokásos jegyzékét. E tilos dolgok minden olyan vallásban megtalálhatók, amely a lélek megtisztítására - illetve, egyszerűbben szólva, az ember megtisztítására - törekszik. Egyébiránt a kettő nem azonos, s ez a teremtés alapvető kettősségéből fakad. A lélek egyenest a Bölcs Mindenhatótól származik. Az emberi test pedig anyag. És jóllehet a lélek szétárad a testben, a kettő mégsem egy és ugyanaz. Az egyik örökkévaló, a másik átmeneti.
   - De hiszen magad is dzsaina vagy, Goszala. - Karaka nagyon is jól tudta, kivel van dolgunk.
   - Az vagyok. De szakítottam a magát Mahávirának nevező dzsainával. Azt híresztelik róla, hogy ő a huszonegyedik révész. Pedig nem az.
   - Te volnál az? - kérdezte Karaka őszinte érdeklődéssel.
   - Nem tudom. De nem is érdekel. Szerettem Mahávirát. Mintha testvérem lett volna. Mintha egyek lettünk volna. Együtt követtük a parancsolatokat. Együtt hirdettük az ősi bölcsességet. De azután olyan dolgokat kezdtem tanulmányozni, amelyekről az emberek megfeledkeztek, s akkor el kellett válnunk. Mert mostanra már pontosan tudom, mi az igaz, és hirdetnem is kell, mindenkinek, aki csak meghallgat.
   - De hiszen épp az imént mondtad, hogy csak arról beszélhetsz, mi nem igaz - emlékeztettem nyomban.
   - Az állítás a tagadásra támaszkodik - magyarázta Goszala türelmesen. - Nem igaz, hogy a tiszta életvitel és a parancsolatok megtartása szentté vagy csaknem szentté teheti az élőlényeket. Az igazság az... - Goszala zavarba ejtően átható pillantást vetett rám. Tekintete derűs, egyszersmind ellentmondást nem tűrő volt. - Az igazság az, hogy valamennyien atomként vagy monászként kezdjük meg életünket. És minden egyes monásznak nyolcvannégyezerszer kell újjászületnie. Az élő atom előbb a négy elemben, a levegőben, a tűzben, a vízben és a földben ölt testet, majd a bonyolultabb szerkezetekben, kövekben, növényekben, mindenféle élőlényekben. Amikor véget ér a nyolcvannégyezredik újjászületés, akkor a monász elszabadul, kipukkad.
   Fölöttébb ostoba képet vághattam, mert Goszala hirtelen, mintha csak egy gyereknek akarna kedvére tenni, felállt. Az övéből cérnagombolyagot húzott elő, s a tenyerébe vette. - Képzeld azt, hogy ez a cérna a monász életének folyását jelképezi. Nézd csak, hogyan nő.
   Goszala a tetőgerendák felé hajította a gombolyagot. Amikor a cérna mind legömbölyödött, teljes hosszában leereszkedett a padlóra. - Véget ért tehát. Pontosan így ér véget a mi életünk is. Így változunk át atomból levegővé, onnan tűzze, abból földdé, majd kővé, rovarrá, szárnyassá, emberré, istenné, s végül semmivé. Legvégül mindaz a sok álarc, amit magunkra kellett öltenünk, szükségtelenné válik, mert nem lesz már mit mögé rejtenünk. Ilyenek vagyunk hát. De egykori testvérem, Mahávira, azzal traktálna benneteket, hogy a folyamatot meggyorsíthatjuk, ha erényes életet élünk, ha megtartjuk az öt parancsolatot. Hazudik. Valamennyiünknek végig kell szenvednünk az egész körforgást. Nincs menekvés.
   - De honnan lehetsz biztos benne, Goszala, hogy így van?
   - Egész életemet a szent bölcsesség tanulmányozásának szenteltem. Évszázadok sorának gyümölcse e sok-sok tudás. Olyan egyszerű folyamat ez, mint amilyen egyszerű dolog a padlón heverő cérna. Senki sem gyorsíthatja meg, senki sem változtathatja meg a sorsát.
   - De Mahávira arra tanít, hogy tiszta életet éljünk. Az csak helyes dolog, nem? - A zord, kérlelhetetlen Goszala éppúgy talány elé állította Karakát is, akár engem.
   - Mahávira elért fejlődésének erre a fokára, ennyi az egész - mondta Goszala szelíden. - Szemlátomást cérnájának vége felé közeledik. Végtére is egyesek közelebb állnak a nirvánához, mint mások. De hogy jók-e vagy gonoszak, az mit sem számít. Vannak, ez a lényeg. Teszik, amit tenniük kell, elviselik, amit el kell viselniük, s amikor eljön az ideje, véget érnek: de egy perccel sem hamarabb.
   - Akkor hát - kérdeztem, s közben közelebb húztam magamhoz a cérnát: talán hogy nagyobb biztonságban érezzem magam? - minek tanítasz? Miért akarod elmondani, mi nem igaz, mi igaz?
   - Az időm a vége felé jár, fiam. Ez a kötelességem. Különben ez is bizonyítja, hogy közel járok a folyamat végéhez. Nincs más választásom. Akár akarom, akár nem - mondta és elmosolyodott -, el kell játszadoznom e cérnagombolyaggal.
   - Hát Zoroaszterről hallottál-e?
   Goszala bólintott. - Amit hallottam felőle, abból arra következtetek, hogy nagyon fiatal volt. - A vénember kicsavarta csuromvizes kendőjét. Láttára úgy éreztem, mintha magam is bőrig áztam volna. - Nagyon ifjú korra vall, ha valaki azon töri a fejét, hogy helyes vallási szertartásokat agyaljon ki, s hozzá mennyországot, poklot meg ítéletnapot. Ne vedd, kérlek, sértésnek - tette hozzá. - Több ezer évvel ezelőtt magam is átmentem ezen. Ez is a fejlődés egyik szakasza, nem lehet megkerülni.
   Nem lehet megkerülni.
   Ilyen dermesztő volt hát Goszala tanítása, s nem is felejtettem el mindmáig. Épp elég hosszú életet éltem, de azóta sem találkoztam ehhez hasonlóan hihetetlen világfelfogással. India-szerte rengetegen gyűlölték, de azért voltak elegen, akik elhitték, hogy egy lépés választja el a lét végétől, s ezért minden szavát készpénznek vették. Én persze nem tartoztam közéjük.
   Már csak azért sem, mert ha az emberiség elfogadná Goszala látomását, miszerint a teremtés elkerülhetetlen és megváltoztathatatlan események láncolata, akkor az emberi társadalom egyszerűen összeomlana. Ha az emberek pusztán aszerint cselekednének jót vagy gonoszat, hogy a legömbölyödő cérna melyik szakaszán tartanak a fejlődésben, akkor a felnőttkor kezdetén tartó emberektől nem volna elvárható, hogy jót cselekedjenek. Jó cselekedet nélkül pedig nem lehetne emberi kultúra, még kevésbé lehetne megváltás, amikor az Igaz legyőzi majd a Hazugot. Mindazonáltal, bármilyen különös is, életem egyetlen napja sem telt el azóta úgy, hogy Goszala és gombolyaga eszembe ne jutott volna.
   
             3/Indiában oly sok a folyó és oly kevés a híd, hogy kompok nélkül megállna az élet. Erre akkor jöttem rá, amikor át kellett kelnem a felduzzadt Jamuná folyón. Ki voltunk szolgáltatva a komisz révészek kénye-kedvének, és hirtelen rádöbbentem, miért is nevezik a dzsainák révésznek a huszonnégy megváltójukat. A dzsainák szemében a világ afféle sebes sodrású folyó. Az emberek az evilági élet partján születnek. De ha rábízzák magukat a révészre, átkelhetnek a túlpartra, ahol aztán nincs többé fájdalom, sőt semmi sincs. Lelki kompjuk a megtisztulás jelképe.
   Mint kiderült, a mathurái evilági komp nem közönséges tutaj volt, s két kifejezetten csenevész megváltó csáklyázta át az egyik partról a másikra. Nem tanulmányoztam eléggé alaposan a dzsaina vallást, így nem tudhatom, a jelképes átkelési történetekben szerepelnek-e olyan szerencsétlenek, akik a folyóba fúlnak. Nekünk mindenesetre majdnem sikerült, végül azonban mégiscsak épségben átkeltünk az örvénylő sárga folyamon: úgy éreztük magunkat, mintha annak rendje és módja szerint megtisztultunk volna.
   Azután a szárazföldön jutottunk el a Gangeszig, ott lapos fenekű gályákba szálltunk, és leeveztünk az ősi és szent Varanaszi városába. A város Kosalához tartozik, de közel fekszik a magadhai határhoz.
   A két folyó közti úton nem történt semmi említésre méltó. A vidék lapályos. Az eredeti növényzetet, az őserdőt nagyrészt kiirtották, s helyébe rizst ültettek. A rizs kitűnő termést hoz, s ezzel magyarázható, hogy az elmúlt száz évben több mint kétszeresére nőtt a Gangesz síkságának lakossága. Az esős évszakban a nagy vízigényű gabonának nem lehet oka panaszra, amikor pedig vége a monszunnak, a sík vidéken aránylag könnyűszerrel ásott öntözőcsatornák vezetik a rizsföldekre a mély, sebes folyású Gangesz meglepően hideg vizét.
   Az utak rosszak voltak, ahogy Szkülax előre megmondta. A nyílt mezőn süppedős sárban haladtunk. Az őserdőben ki voltunk szolgáltatva napidíjas vezetőinknek. A szükségesnél több napot töltöttünk a forró, zöld vadonban, életünket megkeserítették az aljnövényzetben cikázó kígyók s az utazó vérére szomjas, elképesztő méretű szúnyogok. A perzsa ruházat a test teljes felületét elrejti, kivéve az arcot és az ujjak hegyét, de az indiai szúnyog fullánkja a háromrétegű turbánon is áthatol.
   A falvak népe visszahúzódó, de barátságos volt. Karaka szerint a vidéki lakosság az árják előtti őslakosok leszármazottaiból áll, az árják sarjai viszont a városokban telepedtek le. A két csoport ritkán keveredik.
   - Itt is úgy van - mondta Karaka -, mint délen, a dravidáknál.
   - De hiszen azt mondtad, délen nincsenek árják. Karaka vállat vont. - Lehet, hogy nincsenek - mondta.
   Homályosan fejezte ki magát: afféle indiai betegség ez. - De a falusiak mások, mint a városiak. Semmiért el nem hagynák földjüket és állataikat.
   - Kivéve, amikor elhagyják - jegyeztem meg. A legtöbb indiai népmese arról szól, hogy a falusi legény a városba megy, barátságot köt egy mágussal, elveszi a király lányát, és bivalytejből kisütött vajjal keni be magát. A tehetős indiaiak valamiért nagy élvezetüket lelik ebben az orrfacsaró illatú kenőcsben. A papok rendszeres időközönként vajszagú ragacsos folyadékban fürdetik meg istenszobraikat.
   Varanaszi hatalmas város a Gangesz déli partján. Lakosai előszeretettel mondogatják, hogy ez a világ legősibb lakott városa. A világ azonban olyan nagy és olyan régóta fennáll, hogy természetesen ők maguk sem tudhatják, igazat mondanak-e vagy sem. De érzéseiket megértem. A babülóniak is nagyra vannak ősi városukkal. Csakhogy Babülónban a korábbi időkről számos írásos emlék maradt fenn, India városaiban viszont sehol sem találunk ehhez hasonló bizonyítékokat az ősi múltra. Akárcsak a perzsák, az indiaiak is inkább a szájhagyományra hagyatkoznak - illetve hagyatkoztak egészen a legutóbbi időkig.
   Az árja hódítók több mint ezer éve éneklik állítólag isteni tudást tartalmazó dalaikat, illetve himnuszaikat, az úgynevezett Védákat. A Védák ősi nyelvezete nem is hasonlít a mai nyelvjárásokra. Alighanem ez az a bizonyos árja nyelv, amelyet a mai perzsák ősei beszéltek, s a régi időkből fennmaradt legendák sokban hasonlítanak a régi perzsa történetekre, amelyeket ma is hallani perzsa öregemberektől a piactereken. Ugyanazokról a fajta hősökről és szörnyekről van bennük szó, ugyanazokról a szövevényes háborúkról és váratlan isteni kinyilatkoztatásokról. Furcsamód a legnépszerűbb indiai istenség Agni, a tűzisten.
   A brahmanok India-szerte gondosan őrzik a himnuszokat az utókornak. Igen fejlett munkamegosztás van közöttük. Egyes brahmanok arról ismertek, hogy különösen jártasak a Mithrasz istenről vagy a Ráma nevű, félistenként tisztelt hősről szóló Védákban, mások pedig inkább azzal foglalkoznak, hogy a szertartások az előírások szerint menjenek végbe, és így tovább.
   A brahmanok kasztja a legmagasabb rangú, de a harcosok gyakran kigúnyolják ókét, sőt dalaikban és színielőadásaikban még az alsóbbrendű kasztok tagjai is nyíltan gúnyolódnak a papokon. A brahmanokat lustának, romlottnak és hitetlennek tartják. Mindez ismerősen csengett a fülemben. Pontosan így vélekednek a perzsák a mágusokról. Hanem a brahmanok isteneit sokan nagyon is komolyan veszik. Agninak, Mithrasznak és Indrának rengeteg hívője van, kivált az alsóbbrendű árja kasztokban.
   Azt hiszem, nincs a földön senki, aki tökéletesen kiismerné magát az egymást átfedő indiai vallások szövevényében. Zoroaszternek is ilyesféle, egymással bonyolult viszonyban álló istenségekkel volt dolga, de ő valamennyit egyszerűen ördögnek minősítette, s a szent tűzbe vetette. Sajnos minduntalan visszatérnek a füsttel.
   Zuhogó esőben kötöttünk ki egy fából ácsolt kikötőhídnál, minden jel szerint Varanaszi központjában. A város kormányzóját jó előre értesítették jövetelünkről, s a kikötőben bőrig ázott városatyák fogadtak. Gratuláltak szerencsés kimenetelű hajóutunkhoz. A lehető legudvariasabban tudtunkra adták, hogy Indiában az esős évszakban nem szokás útra kelni. Nem vitás, hogy az istenek kegyeikbe fogadtak bennünket.
   Hoztak egy létrát, hogy felmászhassak az elefánt hátára. Hallván, hogy első ízben van dolgom szürke ormányossal, a hajcsár igyekezett megnyugtatni: azt mondta, az elefánt ész dolgában nem marad el az ember mögött. Tartok tőle, hogy emberismeretben nála jártasabb tanácsadót is választhattam volna, de nem tagadhatom, hogy az elefántok valóban értenek a szóból. Azonfelül ragaszkodóak és féltékenyek. Olyannyira, hogy az elefánt valósággal birtokolni akarja hajcsárját, és ha az csak a legcsekélyebb érdeklődést is tanúsítja egy másik elefánt iránt, az állat magánkívül van dühében. Az elefántcsordához egyvalami hasonlítható csak: a szuzai hárem.
   Afféle fatrónon ültem az elefánt hátán egy-esernyő alatt. A hajcsár mondott valamit az állatnak, és elindultunk. Minthogy azelőtt soha nem utaztam ilyen szédítő magasságban, csak hosszú idő után mertem lenézni a sárga útra s az út mentén csoportosuló tömegre, amely a távoli napnyugat követének üdvözlésére gyűlt össze.
   Perzsia neve egészen a közelmúltig ismeretlen volt a Gangesz síkságán. De mivel Magadha királyságában nincs jó egyetem, a legeszesebb fiatalokat Varanasziba vagy Taxilába küldik tanulni. Ha lehet, inkább Taxilába, mert Varanaszi közelebb van, és a fiatalok szeretnek minél távolabb kerülni otthonuktól. Taxilában pedig az ifjú magadhaiak nemcsak Perzsia nagyságáról hallanak, hanem személyesen is találkozhatnak az Indiával határos satrapiákban élő perzsákkal.
   Varanaszi alkirálya a palotájában fogadott. Bőrére nézve sötét volt, akár egy dravida, de az árja harcosok kasztjához tartozott. Közeledtemre mélyen meghajolt. Miközben szokásos üdvözlő beszédemet tartottam, megfigyeltem, hogy remeg, mint a nyárfalevél a viharos szélben. A hideg is kilelte félelmében, s rettegése a lehető legnagyobb megelégedéssel töltött el. Féljenek csak Dareiosztól, gondoltam magamban, s féljenek a követétől.
   Amikor szívélyes hangú beszédem végére értem, az alkirály hátrafordult, s egy magas termetű, sápadt bőrű férfira mutatott, akinek aranyszövetből szőtt turbánja alól rézvörös haj tincs kunkorodott elő. - Követ uram, ez itt mélyen tisztelt vendégünk, Varsakara, Magadha királyának főkamarása. - Varsakara odalépett hozzánk: olyan esetlenül mozgott, akár egy teve. Egymással szemben állva a hagyományos indiai szokás szerint köszöntöttük egymást, vagyis többször bólintottunk, majd összevertük tenyerünket, mármint ki-ki a magáét. Egymáshoz érni tilos.
   - Bimbiszára király ég a vágytól, hogy fogadhassa Dareiosz király követét - szólalt meg Varsakara tagbaszakadt testéhez képest váratlanul vékonyka hangon. - Királyom Rádzsagrihában vár még az eső elállta előtt.
   - A Nagy Király követe örömmel várja, hogy találkozhassak Bimbiszára királlyal. - Időközben megtanultam önállóan, tolmács segítsége nélkül elboldogulni az ünnepélyes szertartásokkal. Indiai utam vége felé már én tanítottam Karakát az udvarban használatos nyelvre.
   Kezdetben Dareioszt mindig Nagy Királynak neveztem, de később a királyok királyaként kezdtem emlegetni, mert Bimbiszára udvaroncai királyukat illették a Nagy Király címmel. Erre aztán nem tudtak mit válaszolni.
   - Igazán szerencsés véletlen - mondotta a kamarás zöld szakállát simogatva -, hogy éppen egy időben jöttünk Varanasziba. Szeretném remélni, hogy együtt utazhatunk Rádzsagrihába.
   - A legnagyobb örömmel. - Az alkirályhoz fordultam, azt szerettem volna, ha ő is bekapcsolódik a beszélgetésbe. De ő kidülledő szemmel meredt Varsakarára. Nyilvánvalóan nem az én jelenlétem töltötte el oly nagy rettegéssel, hanem a magadhaié.
   Kíváncsiságomban az udvari előírásokat sutba dobva megkérdeztem: - Mi szél hozott Varanasziba, kamarás?
   Varsakara mosolyából vörösen csillogó fogsor villant ki: a kamarás nagy bétellevél-fogyasztó volt. - Azért vagyok Varanasziban, hogy a csődör közelében legyek - mondta. - A város melletti vadaskertben tanyázik. Ő is éppoly kevéssé szereti az esőt, mint mi. De csakhamar folytatni fogja szent útját, s ha Varanaszi városába lépne... - Varsakara félbeszakította mondókáját. Folytatás helyett ismét kimutatta csillogó vörös fogsorát. Eközben az alkirály sötét arca a megtévesztésig hasonlított valamilyen időtlen idők óta kialudt tűz hamujához.
   - Kié az a ló a vadaskertben? - kérdeztem. - És miért szent az útja?
   - Uralkodása alatt legalább egyszer minden igazán nagy király elvégzi a lóáldozatot. - Nem tetszett, hogy a kamarás nagynak nevezi királyát, de hallgattam. Lesz még idő jobb belátásra bírni. Lelki szemeimmel Dareiosz bőrig ázott sasmadarát láttam körözni messze a magasban India felett.
   - A kiválasztott csődört seprűnyéllel űzik be a vízbe. Ezután egy ringyó fia halálra botoz egy négyszemű kutyát. Árja pap lévén, nyilván felfogod e szertartás jelentését.
   Ünnepélyes képet vágtam; egy szót sem értettem az egészből.
   - A kutya holtteste ezután a ló hasa alatt úszik le délre, amerre a halottak élnek. Ennek utána a csődört szabadon engedik, hadd kószáljon, amerre kedve tartja. Ha átlépné az országhatárt, a szomszéd ország népe vagy elfogadja királyunk fennhatóságát, vagy meg kell küzdenie a szabadságáért. Persze ha az ellenség foglyul ejti a lovat, a király sorsára súlyos... árnyék vetődik. Magad is beláthatod, hogy a lóáldozat, azon túl, hogy egyik legősibb hagyományunk, egyszersmind a legtöbb dicsőséggel is kecsegteti az uralkodót.
   Most már felfogtam, miért olyan ideges Varanaszi alkirálya. Ha netán a ló betévedne a városba, a lakosságnak vagy el kellene ismernie Bimbiszára fennhatóságát, vagy háború várna rá. De ki ellen?
   A kamarás ezt is boldogan elárulta. Elvezettel töltötte el házigazdáink rettegése. - Természetesen eszünkben sincs kockára tenni királyunk sorsát. A ló nyomában mindig ott jár háromszáz legjobb és legnemesebb harcosunk. Lóháton. De semmi esetre sem kancán! A csődörnek egy éven át nem szabad párzania. A királynak sem. Éjjelente az uralkodó tétlenül alszik legszebb feleségének lába között. Egy szó, mint száz, itt vagyunk Varanasziban, s ha a csődör a város területére lép, ezek a jóemberek - azzal Varsakara széles mozdulattal az alkirályra és kíséretére mutatott - a nagy Bimbiszára király alattvalói lesznek, s biztos vagyok benne, hogy ez korántsem volna ellenükre. Végtére is királyunk jelenlegi uralkodójuknak, Kosala királyának sógora.
   - Senki sem kerülheti el sorsát. Senki - sóhajtott fel az alkirály.
   - Azért vagyok itt, hogy meggyőzzem barátainkat, szomszédainkat, sógorainkat - láthatod, hogy máris a nagy magadhai család tagjának tekintjük Varanaszit -, ne szegődjenek szembe a sorssal, ha a csődör betenné a lábát a városba, s inna a Gangesz vizéből.
   Ez a követség is rosszul kezdődik, gondoltam, miközben végigvezettek az alkirályi palotában berendezett szálláshelyünkön. Ha Magadha és Kosala háborúba keveredne egymással, a vaskereskedelem terve nyomban füstbe menne. Igaz viszont, hogy két nagy hatalmú állam háborújának olykor egy harmadik hatalom közbelépése vethet véget. Évekkel korábban az egyik indiai király felajánlotta, hogy közvetít Kűrosz és a médek királya között. Természetesen mindketten elhárították ajánlatát. A nyugatiak előtt nyitva áll a Kelet, hanem a keletiek csak ne avatkozzanak a nyugatiak ügyeibe.
   Ha a vaskereskedelemre gondoltam, azt kívántam, maradjon csak a csődör a vadaskertben. Ha meg a perzsa birodalom jövendő dicsőségére, akkor azt szerettem volna, ha rátör a szomjúság, és inni kíván a Gangesz vizéből.
   Két nappal később a csődör délnek fordult, Varanaszi megmenekült tehát. Varsakara mérges volt, de igyekezett derűsnek mutatkozni. - El kell jönnöd velem Agni templomába - mondta egy nappal azután, hogy a ló elindult délnek. - Szakasztott olyan, mint a ti tűzistenetek, s biztos vagyok benne, hogy szívesen hódolsz majd neki indiai módra.
   Nem oktattam ki a kamarást a Bölcs Mindenhatóról. Már korábban elhatároztam, hogy vallási dolgokról csak brahmanokkal, szent emberekkel és királyokkal fogok társalogni. De arra kíváncsi voltam, érezhető-e nagyapám hatása Perzsia határain túl.
   Úgy tetszett, mérföldeket tettem meg aranyozott hordszékemen a keskeny, kacskaringós, hihetetlenül zsúfolt utcákon, mire Agni isten fából és téglából épült kicsiny, csúnya templomához értünk. A főpap tiszteletteljesen fogadott a kapuban. Kopaszra borotvált feje búbján egyetlen haj tincs ékeskedett. Skarlátvörös köntöst viselt, s fáklyát tartott a kezében.
   A templomkapu mellett álló kerek kőoltárt ponyva védte az esőtől. A főpap időnként lángra lobbantott egy kis bivalyvajat a fáklyájával. Bevallom, elszörnyedtem a szentségtöréstől. A szent tüzet csak naptalan helyen szabad meggyújtani. Igaz, akkor már hónapok óta nem sütött ki a nap, így hát tulajdonképpen egész India megfelelt az előírásnak.
   Varsakara oldalán beléptem a templomba. Agni isten szobra csak úgy csillog a rákent avas vajtól. Az istenszobor egy koson ül. Négy kezének egyikében gerelyt tart, a tűz jelképét, a fején pedig fából készült jelképes füstkarikát. A templom más szögleteiben Agnit hét nyelvvel ábrázolják, és így tovább. Számos megjelenési formája van, akárcsak a legtöbb indiai árja istennek. A földön tűz. Az égen villám. Azonkívül ő közvetít az emberek és az istenek világa közt, mert a tűz juttatja el az elégetett áldozatot a mennybe. Ez utóbbi szempontból, de csak ebből, Agni Zoroaszter tüzére emlékeztet.
   Hókuszpókuszban nem volt hiány, s ha valaki nem brahman, édeskeveset ért az egészből. Már csak azért is, mert a papok valamilyen ősi, Karaka előtt is ismeretlen nyelven beszélnek.
   - Szerintem ők maguk sem értik - mondta Karaka később. A szülei dzsainák voltak, de ő maga előszeretettel hangoztatta, hogy Nága híve, a dravida kígyóistené, akinek tekergő teste a világot tartja. Valójában Karaka egyszerűen hitetlen volt.
   Egyórányi dallamos karattyolás után egy közös kupából mindannyiunkat rossz ízű folyadékkal kínáltak meg. Kötelességtudóan kortyintottam belőle. Azonnal hatott, összehasonlíthatatlanul erősebb volt, mint a mi haománk. Mivel azonban nem hiszek a Védákban, látomásaim nem a templomi szertartáshoz kapcsolódtak. Azért egy ízben úgy láttam, mintha Agni négy keze megmozdulna, s ki tudja, miféle ügyeskedéssel a papok azt is elérték, hogy úgy látsszék, mintha lángra lobbanna kezében a gerely.
   Elmormoltam egy imát a tűzhöz, Ahura Mazdának, a Bölcs Mindenhatónak üzenetvivőjéhez. Később megtudtam, hogy az árja főisten, Varuna egyik neve Asura. Más szóval azonos a mi Ahuránkkal avagy Bölcs Mindenhatónkkal. Ekkor jöttem rá, hogy nagyapám az árják főistenében fedezte fel az Egyetlen Teremtőt, az összes többi istent lényegtelennek, illetve ördögnek minősítette, s mint ilyent mellőzte. De Asura-Varunán, avagy Ahura Mazdán kívül semmi közünk sincs a Véda-imádókhoz, talán még csak annyi, hogy a teremtő és a teremtettek között helyes szertartások és áldozatok segítségével kell fenntartani az összhangot. Nem tehetek róla, de az a meggyőződésem, hogy szédítő istenkavalkádjukkal az indiai árják öntudatlanul is közelednek Zoroaszter felfogásához, mely szerint a földöntúli világ egyetlenegy istenség személyében testesül meg. Hiszen akik végtelenül sok istennek hódolnak - mint a babülóniak -, nem állnak-e végső soron igen közel ahhoz a felismeréshez, hogy egy az isten?
   A sok ördögnek nyújtott adománnyal az indiaiak nyilvánvalóan, habár öntudatlanul, a Bölcs Mindenhatónak mutatnak be áldozatot. Különben az Egyetlen Isten el sem tűrné szertartásaikat. Ő rendezte így, időnként szent embereket küld a földre, s velük üzeni meg, mit kell feláldozni és hogyan. Közülük is Zoroaszter volt a legszentebb.
   India telis-tele van mindenféle szent emberekkel és prófétákkal. Többnyire megragadó egyéniségek, de egyszersmind kellemetlenek is. Jobbára elvetik a Védák isteneit, és tagadják, hogy van túlvilági élet. A Védák szerint a gonoszok az agyagháznak nevezett pokolban végzik, a jók pedig az „atyák világában”. Ilyen egyszerű az egész. Manapság a szent emberek a lélekvándorlás árják előtti időből származó tanait hirdetik. Némely szent ember avagy arhat szerint a lélekvándorlás folyamata megállítható. Mások szerint nem. Sok közöttük a közömbös. Semmi feltűnést nem keltenének Aszpaszia vacsoravendégei között.
   Végül is a legkevésbé sem bántam meg, hogy elmentem a szertartásra, mert az indiai árja ördögimádók az istenség lényegbevágó elemének tartják a tüzet, amiért elűzi a sötétséget. Bódító szerüket szómának nevezik, s ez a szó kétségkívül rokona a mi haománknak. Sajnos azonban a brahmanok éppoly féltékenyen őrzik titkaikat, mint a mi mágusaink, így aztán nem tudtam kideríteni a szóma receptjét. Csak annyit tudok róla, hogy egy ízben láttam - illetve úgy képzeltem, hogy látom -, amint Agni lángoló gerelye a tetőbe fúródik.
   Emlékszem továbbá, hogy a főpap minden dolgok eredetéről szónokolt. Legnagyobb meglepetésemre beszédében szó sem esett semmiféle ősi óriástojásról, sem valamiféle hatalmas első emberről, sem a híres ikrekről. Nagyon is eszesen beszélt viszont arról, hogy volt idő, amikor még a semmi sem létezett.
   Ez a kép nagy hatással volt rám. A semmit azóta sem tudtam felfogni, s azt hiszem, hogy a valami - ebben az esetben az ember - nem is értheti meg azt, ami nincs, a semmit.
   - Nem volt sem lét, sem nemlét; nem volt sem levegő, sem ég. - A főpap az úgynevezett teremtés-ének minden sora után nagyot ütött a kezében tartott kis dobra.
   - Mi fedte a mindenséget? És hol? - Ezután az énekben arról az időről - az idő előtti időről - van szó, amikor: - Nem volt sem halál, sem halhatatlanság, sem éjszaka, sem nappal. Hanem aztán, a meleg következtében... - Csakhogy, kérdeztem magamban, honnan jött a meleg? - ...világra jött Ő. Vele létrejött a vágy, a lélek magva, csírája. Őbelőle keletkeztek az istenek és az emberek, a világ, a menny és a pokol. - Ekkor furcsa fordulatot vesz az ének:
   - Ki tudja - énekelte a főpap -, miből keletkezett mindez? Ki tudja, hogyan zajlott le a teremtés? Az istenek, köztük Agni, nem tudhatják, mert ők csak később jöttek létre. Ki tudja hát? Tudja-e minden istenek legnagyobbika, vagy ő is tudatlan?
   Hiszen ez színtiszta istentagadás, gondoltam. És azóta sem tudtam rájönni, miben hisznek a brahmanok, ha egyáltalán hisznek valamiben. A mi mágusaink észjárása is épp elég bonyolult, zavaros, agyafúrt, bizonyos dolgokban azonban következetesebb. Például hisznek az első emberpárban, az ikrekben. El sem tudnám képzelni, hogy mágusaink egyike egyszer csak kétségbe vonja - méghozzá vallásos szertartáson! - a teremtő isten létét.
   Mély kábítószermámorban tértem vissza a kormányzó palotájába. Varsakara politikai ügyekről akart tárgyalni velem. De kimentettem magam. Kimerített a szóma, az eső és a több mint ezer mérföldes út. Három napon át aludtam.
   Karaka ébresztett fel.
   - Varsakara felajánlotta, hogy elkísér Rádzsagrihába. Mit mondjak neki?
   - Mondd meg neki, hogy köszönjük. - Félálomban is rájöttem, hogy valami nincs rendjén. Csak később fedeztem fel, hogy majdnem négy hónap óta először nem kopog az eső a tetőn. - Az eső...
   - ...elállt. Legalábbis egyelőre. A monszun csak apránként múlik el.
   - Arról a lóról álmodtam. - Így is volt. Álmomban Kűrosz Perszepolisz melletti sírboltjánál jártam. A csődör nyergében. Előttem Atossza és Laisz állt, mindkettő kardot tartott a kezében.
   - Ez itt Perzsia! - kiáltotta Atossza.
   - Különben sem ez az a csődör - mondta Laisz határozott hangon; ekkor Karaka fölébresztett.
   Egyszer meg kellene fejtetnem ezt az álmot. Az indiaiak csodálatosan értenek hozzá. De akkor nyomban kiment a fejemből, s csak most, fél évszázaddal később emlékszem rá vissza, mégpedig igen élénken; csak hát mi haszna.
   - A ló visszatért Rádzsagrihába - mondta Karaka. - Mindenki fel van dúlva, kivált Bimbiszára. Szerette volna, ha királyságához csatolhatja Varanaszit. Vagy ha azt nem, hát legalább a Gangesztől északra fekvő kis köztársaságok egyikét. De eddig a ló ki se tette a lábát Magadhából. Elintéztem, hogy találkozhass Mahávirával.
   - Kivel? - még mindig nem voltam egészen magamnál.
   - A révésszel. A dzsainák bálványozott hősével. Varanasziban van, és azt mondta, hogy hajlandó találkozni veled.
   A Mahávira név nagy hőst jelent. A huszonnegyedik s egyben utolsó révész igazi neve Vardhamana volt. Családja a harcosok kasztjához tartozott, de szülei vallásos hevületükben komolyan vették a dzsaina tanítást, amely szerint minden halálnemek legszebbike, ha valaki lassú, önkéntes, áldozatos éhhalállal oltja ki életét.
   Vardhamana harmincéves volt, amikor szülei az éhhalált választották. Bevallom, hősnek tartom őket érte, ha nem is éppen nagy hősnek. Vardhamanára oly nagy hatással volt szüleinek halála, hogy otthagyta feleségét és gyermekeit, s dzsaina szerzetesnek állt. Tizenkét évi magány és önsanyargatás után az úgynevezett kevala állapotába került. Ez annyit tesz, hogy az ember valamilyen különös úton-módon beolvad a világmindenségbe.
   Vardhamanát ekkor Mahávirának kiáltották ki, s megtették a dzsaina rend fejévé. Amikor Indiában jártam, mintegy tizennégyezer szűzi életet élő férfi és nő tartozott a rendhez. Kolostorokban éltek. A férfiak egy része meztelenül jár-kel, ahogy ők mondják, levegőöltözékben. A nőknek nem adatik meg ez a mennyei kelme.
   A Gangesz partján emelkedő lankás dombok egyikén a dzsaina szerzetesek kolostorrá alakítottak át egy roskadozó raktárát, s Mahávira itt töltötte az esős évszakot. A déli étkezés után voltunk hivatalosak hozzá. Minthogy a szerzetesek egyetlen tápláléka a koldulással szerzett egy tál rizs, a déli étkezés pontban délben kezdődik és ugyancsak pontban délben ér véget. Néhány perccel dél után tehát két szerzetes üregszerű, nyirkos szobába vezetett, ahol a rend hétszáz tagja hangos imádságba merült. Megállapítottam, hogy legtöbbjük igencsak ritkán mosakszik, és nem kevés közöttük a beteg és a testi fogyatékos.
   Vezetőink az egykori raktártól függönnyel elválasztott toldaléképületbe kísértek. A függöny mögött várt a nagy hős. Mahávira keresztbe tett lábbal ült egy pompázatos indiai szőnyegen. Aranyszínű köntöst viselt. Szép kis önsanyargató az ilyen, gondoltam, de Karaka felvilágosított, hogy mind a huszonnégy révésznek megvan a maga színe és jelvénye. Mahávira színe az arany, jelvénye pedig az oroszlán.
   Mahávira nyolcvan felé járhatott, amikor találkoztunk. Alacsony, kövér férfi volt, magas, parancsoló hangon beszélt. Beszéd közben szinte sohasem nézett az emberre, márpedig engem ez mindig is kifejezetten bosszantott. De végül is olyan udvarban nevelkedtem, ahol a király szemébe nézni tilos. Így hát ha valaki nem néz rám, azt kell gondolnom, hogy királyi személyiség áll mellettem, hacsak nem... mi is? szélhámos?
   - Üdvöz légy, Nagy Dareiosz király követe. Üdvöz légy a Mindenható Isten szószólójának, ha ugyan van ilyen, Zoroaszternek unokája.
   Jólesett, hogy Mahávira tudott rólam. Rosszul esett viszont kétértelmű fogalmazása, az a bizonyos „ha ugyan van ilyen”. Csak nem azt akarta mondani, hogy Zoroaszter hamis próféta volt? Csakhamar ez is kiderült.
   Indiai módra körülményesen üdvözöltem Mahávirát, Karaka pedig tisztelete jeléül megcsókolta a lábát. A szőnyeg szélén foglaltunk helyet. A függönyön át behallatszott a szerzetesek hangja: véget nem érő himnuszt énekeltek kórusban.
   - Azért jöttem, hogy megtanítsam az embereket, hogyan kövessék a Bölcs Mindenható útját - mondtam.
   - Ha valaki képes erre, biztos vagyok benne, hogy te az vagy. - Ismét megjelent arcán az a kis mosoly, amely azt jelenti, hogy tulajdonosa többet tud, vagy legalábbis azt hiszi, többet tud, mint a másik. Nem mutattam ki ingerültségemet. A kedvéért elénekeltem Zoroaszter egyik gatháját.
   Amikor a végére értem, Mahávira így szólt: - Isten sok van. Mint ahogy ember is sok van... és szúnyog is. - Az utóbbi arról jutott eszébe, hogy egy hatalmas szúnyog lassan körözött a feje körül. Dzsaina lévén Mahávira nem ölhette meg. Dzsainák vendége lévén úgy döntöttem, én sem csaphatom agyon. Az a kaján szúnyog pedig végül az én tarkómat csapolta meg a fullánkjával, nem az övét.
   - Mind ugyanabból az anyagból vagyunk - mondta Mahávira. - Apró részecskékből avagy monászokból, és ezek hol ilyen, hol amolyan alakba rendeződnek. Egyesek felfelé tartanak az élet körforgásában, mások meg lefelé.
   A dzsainák meg vannak róla győződve, hogy a világegyetem atomokkal van tele. Amikor atomokról beszélek, Anaxagorasz kifejezését használom: így nevezte a végtelenül kicsiny anyagot, amelyből a teremtés összeáll. De a dzsainák monásza nem egészen ugyanaz, mint az atom.
   Anaxagorasz nem képzeli, hogy teszem azt, egy végtelenül apró homokdarab életet hordozhat. De a dzsainák szemében minden atom monász. Egyes monászok azután összekapcsolódnak, és részt vesznek az élet körforgásában, vagyis a homokból vízzé válnak, majd növénnyé, állattá, végül öt érzékszervű felsőbbrendű élőlénnyé. Ez utóbbi csoportba nemcsak az emberek tartoznak, hanem maguk az istenek is. Az is előfordul, hogy az élő szervezet monászaira bomlik, s megindul visszafelé az élet körforgásában. Előbb a monászok elvesztik az úgynevezett öt cselekvőképességet, valamint az öt érzéket, majd lassanként alkotórészeikre bomlanak.
   De hogyan kezdődött ez a fölfelé, majd lefelé tartó körforgás? Megkérdeztem, előre is tartva a választól, s mint kiderült, teljes joggal.
   - Nem kezdődött, nincsen se eleje, se vége. Az a sorsunk, hogy fokról fokra haladjunk benne fölfelé meg lefelé; így volt mindig, és így is lesz, amíg csak véget nem ér a körforgás egy-egy ciklusa, hogy aztán újrakezdődjék. Most épp egy ilyen kör vége felé járunk. És én vagyok e körben az utolsó révész. Mindannyian süllyedőben vagyunk.
   - Te is?
   - Ami mindenkire és mindenre érvényes, az alól én sem vonhatom ki magam. De én mégiscsak révész vagyok. Sikerült tehát legalább annyit elérnem, hogy a lényemet éltető monász tiszta legyen, mint a gyémánt.
   Az életmonászt állítólag úgy kell elképzelni, mint egy kristályt, amely kezdetben, áttetsző, de aztán a végzet avagy karma hat színének egyikétől-másikától elhomályosul, elsötétül, elszíneződik. Ha valaki szántszándékkal embert öl, életmonásza feketére vált. Ha gondatlanságból öl embert, sötétkékre, és így tovább. De aki híven tartja magát a rend minden előírásához, az megtisztul. Ettől még nem lesz révész. Arra születni kell.
   Mahávira azért volt oly biztos a dolgában, mert olyannyira azonosult ősi vallásával, hogy semmi másra nem volt füle. Amikor megjegyeztem, hogy az életmonász és a kristályát beszennyező színek között olyasfajta ellentét feszül, mint a Bölcs Mindenható és Ahriman között, Mahávira udvariasan elmosolyodott, és így szólt:
   - Minden vallásban, még a legfejletlenebben is fellelhető a jó és a gonosz harca. De a fiatal vallások nem ismerik az abszolút igazságot. Nem tudnak beletörődni, hogy az emberi személyiségnek egyszer vége van. Ezért hajtogatják, hogy van valahol egy agyagbarlang vagy valami más ősi otthon, ahol az ember az idők végezetéig folytathatja életét. Ez bizony gyerekes felfogás. Vagy nem világos, hogy ami nem kezdődött, az nem is érhet véget? Nem világos, hogy ami felfelé tart, az majd egyszer lefelé fog tartani? Nem világos, hogy ez elől nincs menekvés? Csak egyetlenegy: a teljesség. Ezt sikerült elérnem, mivelhogy beolvadtam a világmindenségbe.
   - Hogyan sikerült? - kérdeztem nemcsak udvariasságból, hanem kíváncsiságból is.
   - Tizenkét éven át teljes elszigeteltségben éltem. Ruhát nem viseltem, étket csak elvétve vettem magamhoz, asszonyt nem láttam. Mondanom sem kell, hogy a falu népe gyakran megvert és megkövezett. De én tudtam, hogy a test tisztátalan, átmeneti, afféle vasmacska, amely félúton lehorgonyozza az átkelő kompot. Így hát nem vettem tudomást a test vágyairól, mígnem aztán végre fokozatosan kitisztult az életmonászom. Minthogy pedig ma már nem hatnak rám az élet dolgai, nem születhetek újjá, még az istenek királyának képében sem - ettől különben jobb is óvakodni, mert az effajta dicsőség nem egy kristályt elhomályosított már. Azt hiszem, éppen az a végső, a legvonzóbb, a legcsábítóbb kísértés, hogy az ember a magas istenek közé kerüljön. Tekints csak a te Ahura Mazdádra. Úgy döntött, ő lesz a Bölcs Mindenható. De ha igazán bölcs lett volna, megtette volna a következő, a legutolsó lépést is, és beolvadt volna a világmindenségnyi lénybe, amelynek valamennyien részei vagyunk, az óriás emberbe, amelynek puszta atomjaiként egyre csak változtatjuk helyünket és külsőnket, míg csak nem sikerül azonosulnunk az egésszel: akkor elszabadulunk az énünktől, és buborékként felszállunk a boltozatos csillagos koponya mennyezetére, azzal aztán vége is mindennek, elvégeztetett.
   A dzsainákban nem is annyira megfellebbezhetetlen magabiztosságukat csodálom - hiszen ilyesmivel végül is rengeteg vallásban találkozhatunk -, inkább azt, milyen ősi a hitük. Lehetséges, hogy atomember-felfogásuk a legrégebbi ismert vallásos elmélet a földön. Évszázadokon át tanulmányozták az emberi élet minden ágát-bogát, s a vizsgálat eredményeit beépítették világképükbe. Elvben a dzsaina szerzetesek valamennyien bele akarnak olvadni a világegyetembe, de valójában csak kevesen járnak sikerrel. Ám aki őszintén megpróbálja, jobb életre születik újjá, ha ugyan valóban van lélekvándorlás.
   - Vissza tudsz-e emlékezni valamelyik korábbi életedre?
   Mahávira most először nézett rám. - Azt már nem. Mi értelme volna? Végtére is mi sem egyszerűbb, mint elképzelni, milyen lehet oroszlánnak, Indra istennek, vak asszonynak vagy homokszemnek lenni.
   - Egy Püthagorasz nevű görög azt állítja, hogy minden korábbi életére vissza tud emlékezni.
   - A szegény! - Mahávira arcán őszinte együttérzés tükröződött. - Nyolcvannégyezer életet fejben tartani! Ha van pokol, hát ez az.
   A nyolcvannégyezres számról Goszala jutott eszembe. Elmondtam Mahávirának, hogy találkoztam egykori barátjával.
   Rám pislantott. Barátságosan, mint egy kedves kövér majom. - Hat éven át mintha testvérek lettünk volna - mondta. - De aztán megszűntem önmagam lenni. Nem törődtem már vele. Senkivel. Beolvadtam a mindenségbe. Szegény Goszalának nem sikerült. Nem tehet róla. Akkor elváltunk. Tizenhat évvel később találkoztunk ismét, addigra már révész voltam. Ő nem tudta elviselni, s meggyűlölte magát. Ekkor tagadta meg a dzsainák legfőbb igazságát. Ha valakinek nem sikerül beolvadnia az örökkévalóságba, akkor életének semmi értelme. Goszala erre kiagyalta, hogy életének azért nincs semmi értelme, mert... Nem hajított el egy cérnagombolyagot?
   - De igen.
   Mahávira felnevetett. - Szeretném tudni, mivé lesznek a cérna apró részecskéi, amik legombolyítás közben leválnak a gombolyagról. Azt gyanítom, hogy végül is egyesülnek az egésszel. Nem gondolod?
   - Fogalmam sincs róla. Hanem hallhatnék-e valamit a teremtés mai ciklusáról, amely, mondtad, a végéhez közeledik?
   - Mit mondhatnék róla? Véget ér...
   - Majd újrakezdődik?
   - Igen.
   - De mikor kezdődött a legelső ciklus? És mitől folytatódik a körforgás?
   Mahávira vállat vont. - A végtelennek nincs kezdete.
   - És az a hatalmas ember... ő honnan származik? Ki hozta létre?
   - Senki sem hozta létre, mert mindig is létezett, s minden mindörökké benne zajlik le.
   - Az idő...
   - Az idő nem létezik. - Mahávira elmosolyodott. - Ha nehezedre esik megérteni - gyors pillantást vetett a dravida Karakára -, akkor úgy képzeld el az időt, mint a saját farkába harapó kígyót.
   - Az idő tehát kör?
   - Az idő kör. Nincs kezdete. Nincs vége sem. - Azzal Mahávira meghajtotta fejét, és a kihallgatás véget ért. Elmenet észrevettem, hogy Mahávira csupasz vállára egy szúnyog telepedett. A bölcs rezzenéstelenül tűrte a csípést.
   Az egyik szerzetes mindenáron meg akarta mutatni a közeli állatmenhelyet. Életemben nem éreztem akkora bűzt, nem hallottam oly fülsiketítő bőgést, nyerítést, ugatást, mint azokban a düledező ólakban, ahol a szerzetesek mindenféle sebesült, beteg állatot ápoltak nagy szeretettel.
   - Embereket is ápoltok? - kérdeztem, és közben az orromra szövetdarabot szorítottam.
   - Azzal mások foglalkoznak, uram. Mi az igazán gyámoltalanokkal törődünk. Tekintsd meg ezt a szívfájdítóan szerencsétlen tehenet...
   De Karakával jobbnak láttuk, ha kimenekülünk az ólból.
   Még aznap találkoztam a város egyik tekintélyes kalmárjával. A harcosok és a brahmanok lenézik a kereskedők kasztját, de mégiscsak az utóbbiak kezében összpontosul az indiai államok vagyonának jó része, s gyakran előfordul, hogy a magasabb rangúak hízelgésükkel tüntetik ki a kereskedőket.
   Megmondanám, hogy hívták a szóban forgó kalmárt, de nem jut eszembe a neve. Legnagyobb meglepetésemre levelezésben állt a mindenütt jelenlévő babülóni Egibi bankházzal. Évek óta fáradozott rajta, hogy karaván-összeköttetést hozzon létre kettejük között. - A karaván a jólét alapja - mondta olyan hangon, mintha valamiféle vallásos szövegből idézne. Elmondtam neki, hogy a Nagy Király vasat kíván vásárolni Magadhából, s a kalmár azt válaszolta, hogy ebben hasznunkra lehet. Rádzsagrihában rengeteg üzletfele van. - Jól kijövök velük. Vannak köztük bankárok is. A pénzt is ismerik.
   Indiában aránylag kevés érmét vernek. Vagy cserekereskedelmet folytatnak, vagy egyszerűen lebélyegzett ezüst-, illetve rézsúlyokkal fizetnek. A perzsa dareikoszokat nagy becsben tartják, de ők maguk nem vernek aranypénzt, pedig óriáshangyáik segítségével tekintélyes mennyiségű aranyat bányásznak. Különösnek találtam, hogy ezek a fejlett kultúrájú és ősi országok pénzgazdálkodás dolgában ily elmaradottak, ám annál nagyobb hatást tett rám hitelrendszerük. Az indiaiak a rablóktól való félelmükben nemigen utaznak aranyládikákkal és értéktárgyakkal. Értékeiket városuk, falvaik tekintélyesebb kereskedőinél hagyják letétben. Azok cserébe írásos nyilatkozatot adnak a náluk elhelyezett értékekről, s az írásban arra kérik a tizenhat királyság kereskedőit, hogy az írás felmutatóját lássák el a szükséges pénzzel vagy javakkal. Emezek örömmel meg is teszik. Nem is csoda. Kockázatot nem vállalnak, s ráadásul tizennyolc százalékos kamatot kapnak a kölcsönadott pénz után. Szerencsére a letétbe helyező is kap kamatot, mert a kereskedő kölcsönadja az ő pénzét is, és megosztozik vele a hasznon.
   Biztonság és kényelem dolgában ez a rendszer tökéletesnek mondható. Be kell vallanom, hogy követségem idején valamivel több pénzt kerestem, mint amennyit elköltöttem. Néhány évvel ezelőtt sikerült ehhez hasonló hitelrendszert bevezetnem Perzsiában. De alig hinném, hogy valaha is felvehetnénk a versenyt az indiaiakkal. A perzsák becsületesek és gyanakvóak, s ez nem éppen előnyös az üzleti életben.
   Miközben a kalmárral beszélgettem, egy idős rabszolganő lépett a szobába, kezében egy korsó vízzel.
   - Bocsáss meg, de hozzá kell látnom az öt áldozat egyikéhez. - A kalmár azzal egy falifülkéhez lépett, odabenn drága mázzal bevont cseréppolcokon durván megmunkált agyagszobrocskák álltak egymás mellett. A kalmár vizet öntött a padlóra és imákat mormolt hozzájuk. Aztán visszaadta a korsót a szolgálónak, s az kúszva kihátrált a szobából.
   - Az őseimhez imádkoztam. Mindennap el kell végeznünk az úgynevezett öt nagy áldozatot. Az első címzettje Brahma, a világszellem, a Védákból olvasunk fel neki. Később vízáldozatot mutatunk be őseinknek, az istenek tiszteletére pedig bivalyvajat öntünk a szent tűzre. Ezek után búzát szórunk ki az állatoknak, a madaraknak és a szellemeknek. Végül az emberiségnek tisztelgünk, oly módon, hogy vendégül látunk egy idegent. Az imént - mondta és mélyen meghajolt előttem - épp abban a szerencsében volt részem, hogy egy időben két áldozatot mutathattam be.
   Elmondtam, hogy Perzsiában is van ehhez hasonló szokás, még a Zoroaszter előtti időkből származik. Ekkor új ismerősöm az után érdeklődött, hogy milyen neveltetésben részesülnek a perzsa ifjak. Kivált a Kűrosz-féle udvari iskolarendszer érdekelte.
   - A mi királyainknak is hasonlóképpen kellene eljárniuk - mondta. - De mi olyan tunyák vagyunk. Alighanem a forróság meg az eső teszi. A harcosainkat megtanítják az íjjal bánni, némelyik nem is rossz harcos, de máshoz aztán nem értenek. Ha nagy nehezen sikerül egyetlen Védát megtanulniuk, már művelt embernek számítanak. Mindent egybevetve, azt hiszem, mi, kereskedők, vagyunk a legműveltebbek. Persze a brahmanok ezrével tanulják meg a Védákat, de nemigen foglalkoznak a szerintünk nagyon is fontos matematikával, csillagászattal, szótannal. Bennünket fölöttébb izgat a mai nyelv eredete. Fönn északon, Taxilában már jóval azelőtt tanulmányozták a perzsa nyelvet, hogy Dareiosz meghódította az Indus folyót. Hát nem érdekes, hogy egyes szavak elválasztanak, mások meg összekötnek bennünket? Itt Varanasziban magam is pénzelek egy iskolát: növendékeink megismerkednek a hat fő természetfölötti tannal, valamint a naptár titkaival is.
   Egy kissé megszédültem az indiai oktatási rendszer szövevényétől, de beleegyeztem, hogy elutazásom előtt találkozzam néhány rádzsagrihai diákkal. - Nagy megtiszteltetés lesz nekik - biztosított a kereskedő. - Valósággal inni fogják a szavaidat.
   Az iskola a fémművesek bazárja mögött volt, egy régi házban. Előadásom érthetőségének korántsem használt a kívülről behallatszó kopácsolás, a rézlapok kongása. Hanem a diákok valóban igen figyelmesen hallgattak. Legtöbbjük meglehetősen fehér bőrű volt. Néhányan a harcosok kasztjához tartoztak, de a legtöbb a kereskedőkéhez. Brahmanok nem voltak közöttük.
   Démokritosz tudni akarja, miből állapítottam meg, hogy ki milyen kaszthoz tartozik. Figyelj hát. Amikor az indiai fiúk elérik az úgynevezett második születés korát, három szálból összefont zsineget kapnak, összecsomózzák, átbújtatják rajta fejüket és jobb karjukat, s halálukig a mellkasukon viselik ezt az övszerűséget. A harcosok zsinege pamutból van, a papoké kenderből, a kereskedőké gyapjúból. Perzsiában is van ehhez hasonló beavatási szertartás, de mindenféle osztálybélyeg nélkül.
   A tanító melletti széken ültem. Jóllehet a kereskedők osztályához tartozott, mélyen vallásos volt. - Gautama tanítványa vagyok - mondta ünnepélyesen, amikor bemutatkoztunk. - A megvilágosulté avagy Buddháé, ahogy mi nevezzük.
   A diákok érdeklődőek, udvariasak, félénkek voltak. Nagy érdeklődést mutattak a földrajz iránt. Merre is van Perzsia, azt akarták tudni. Meg hogy hány család lakik Szuzában. A népességet nem a szabad emberek, hanem a családok számával mérik. Abban az időben Varanasziban negyvenezer család lakott, más szóval vagy kétszázezer ember, már az idegeneket és a nem árja bennszülötteket leszámítva.
   Meglehetősen hosszan beszéltem a Bölcs Mindenhatóról. A diákok szemmel láthatóan érdeklődéssel hallgattak. Óvakodtam tőle, hogy a nagyapámra jellemző harcias hangon védelmezzem igaz hitünket. Az indiaiak minden istent elfogadnak, így eléggé könnyű felfogniuk az egyistenhit eszméjét. Még azt is lehetségesnek tartják, hogy nincs is teremtő, hogy az árja istenek egytől egyig emberfölötti, de természeti lények, és megszűnnek majd létezni, ha a teremtés jelenlegi ciklusa véget ér, mert hogy véget kell érnie, s új ciklus kezdődik majd.
   Mivel az istenségekről az indiaiaknak ilyen bizonytalan fogalmaik vannak, korántsem meglepő, hogy az utóbbi időben egyszer csak oly sok elmélet kapott lábra náluk a teremtésről. Ezek kezdetben kétségbeejtően, kibogozhatatlanul összekuszálódtak bennem. Gyermekkoromban azt tanultam, hogy a Bölcs Mindenható hatalma mindenre kiterjed, s képes lettem volna szétzúzni minden olyan érvet, amely kétségbe vonja Zoroaszter világképét. Csakhogy az indiaiak nem vonták kétségbe. Egytől egyig elfogadták Ahura Mazdát Bölcs Mindenhatónak. Még azt is tudomásul vették, hogy legfőbb istenségeiket, Varunát, Mithraszt, Rudrát ördögöknek tekintjük.
   - A dolgok állandó fejlődésben, változásban vannak - mondta az ifjú tanító az óra végén. Utána szinte erőnek erejével elvitt a város melletti vadaskertbe. Kalmár barátaim jóvoltából kényelmes négylovas szekéren hajtottunk át Varanaszin. Annyi más ősi városhoz hasonlóan ez is mindenfajta városrendezési terv nélkül épült, s nem voltak egyenes főútjai. A házak nagy részét a folyó közelében emelték. Gyakori a négy-öt emeletes, roskadozó házóriás. A kacskaringós, szűk utcákat éjjel-nappal emberek, állatok, szekerek, elefántok népesítik be. Érdeklődésre számot tartó templomok, középületek nincsenek. Az alkirály szálláshelye csak annyiban különbözik a szomszéd házaktól, hogy valamivel nagyobb. A templomok aprócskák, mocskosak, bivalyvaj-szagot árasztanak.
   A vadaskert, amennyire meg tudtam állapítani, vadat egy szálat sem termett. Egyszerűen elragadó, buja növényzetű erdő volt, tele különös virágokkal és még különösebb fákkal. Az egyszerű köznépnek is szabad a bejárás, s a helybeliek szívesen töltik az idejüket a fák alatt, eszegetve, játszadozva és a hivatásos mesélőket vagy bölcseket hallgatva.
   A több havi eső után az erdő zöldje olyan élénk volt, hogy könnybe lábadt tőle a szemem. Alighanem már akkor is volt valami baj a szememmel.
   - Itt pihent le Gautama, amikor először látogatott Varanasziba. - Az ifjú tanító egy fára mutatott, amely csak annyiban különbözött a többitől, hogy senki sem merészkedett egészen közel hozzá, s az emberek, akárcsak mi is, csak bámulták.
   - Kicsoda? - Bizony máris elfelejtettem a nevet, pedig alig egy órája hallottam.
   - Gautama, ahogy mi nevezzük, a Buddha. 
   - Ja persze. A mestered.
   - Mindannyiunk mestere. Az alatt a bódhifa alatt világosuk meg és vált Buddhává.
   Fél füllel sem figyeltem oda. Nem érdekelt Sziddhartha Gautama és megvilágosulása. Annál nagyobb érdeklődéssel hallottam, hogy Bimbiszára király maga is buddhista, s emlékszem, azt mondtam magamban: értem én, úgy buddhista ő, ahogy Dareiosz Zoroaszter híve. A királyok mindig is tisztelték a népszerű vallásokat.
   Búcsúzáskor megemlítettem, hogy Rádzsagrihába készülök.
   - Akkor máris a Buddha nyomdokait követed. - A fiatal tanító korántsem tréfált. - Az esős évszak végeztével a Buddha elhagyja a vadaskertet és keletnek indul, Rádzsagrihába. Ahogy te is. Ott aztán Bimbiszára király fogadja, ahogy téged is.
   - Ezzel véget is ér közöttünk a hasonlóság.
   - Vagy éppen csak ezzel kezdődik. Ki tudhatja, mikor, hol ér a megvilágosodás?
   Erre aztán nem volt mit válaszolni. Az indiaiakra is érvényes, ami a görögökre: jobban értenek a kérdezéshez, mint a válaszoláshoz.
   
             4/A perzsa követség pompás külsőségek közepette távozott Varanasziból. Az utazók általában lehajóznak a Gangeszen Pátaliputráig, s ott aztán a szárazföldön folytatják útjukat Rádzsagrihába. Minthogy azonban a Gangesz még mindig veszedelmesen áradt, Varsakara rávett, hogy elefántháton utazzunk.
   Az első két napot - nincs rá jobb szó - közönséges tengeribetegségben töltöttük, utána azonban nemcsak az utazás módjával barátkoztunk meg, hanem magával az állattal is. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy az elefánt értelmesebb lény, mint az ember. Végül is nagyobb a feje, az pedig, hogy nem beszél, talán éppen felsőbbrendűségét bizonyítja.
   Amikor nálunk hűvös ősz van, a Gangesz síkságán forró, viharos idő tombol. Ekkor húzódik vissza lassan a monszun, s a levegő forró, súlyos; az utazó szinte búvárnak érzi magát. A vízipáfrányszerű, tollas levelű fák indái közt halként fickándoznak a rikító színű madarak.
   A Rádzsagrihába vezető út rendkívül rossz állapotban van. Amikor ezt szóvá tettem, Varsakara szemlátomást meglepődött. - Ez az egyik legjobb utunk, követ uram. - Aztán felnevetett. Alig tudtam elhajolni kifröccsenő nyála elől. - Ha jobb volna az út, mindennap új hadsereg vonulna fel ellenünk.
   Rejtélyes kijelentés volt, hogy egyebet ne mondjak. Magadha ugyanis India legerősebb állama, s nincs az a hadsereg, amely rá merne támadni. De az is lehet, hogy a kamarás Dareioszra célzott. Szavait gyakran nehezemre esett megérteni, őt magát azonban nem. Kíméletlen, nagyravágyó férfi volt. Semmitől sem riadt volna vissza, csak hogy Magadha erejét növelje. Képes volt... de erről majd később.
   Nagy hatást tett rám, hogy milyen gazdag az úgynevezett nagy síkság termőföldje. Évente kétszer aratnak. Először télen (ez az egyetlen elviselhető évszak); másodszor a nyári napforduló idején. A nyári aratás után nyomban elvetik a rizst és a kölest, és ilyenkor olyan a mező, mintha zöld-sárga mintás szőnyeget terítettek volna az alföldre. Szinte magától terem meg minden, s élelemben a lakosság nem szenved hiányt. Sőt, ha az indiai parasztnak nem kellene eltartania a nagy létszámú városi lakosságot, szinte munka nélkül is megélne. Bőséges ingyen élelmet kínál a fák gyümölcse, a sokfajta házi- és vízimadár, az ezernyi folyami hal.
   A városok miatt azonban bonyolult mezőgazdasági munkálatokra van szükség. A nagy legelőket felszántják, ezért az árja hódítók hatalmas csordáiból egyre kevesebb marad, de van is vita bőven erről az életmódváltásról. - Mivé lesz az árja a tehene nélkül? - teszik fel a kérdést a brahmanok. Választ persze nem várnak rá.
   A Varanaszitól keletre fekvő őserdőn túl falvak során át vezet az út. Mindegyiket roskatag palánk védi, de nem valamiféle ellenséges seregek, hanem a vadállatok ellen: így tartják távol az állatokra és gyermekekre egyaránt veszélyes tigriseket és más ragadozókat. E meglehetős összevisszaságban épült falvak mindegyikének közepén fogadót talál az utas, fizetség nélkül elalhat a padlón és csaknem fizetség nélkül megtömheti a bendőjét.
   Meglepve hallottam, hogy az indiai parasztok többsége szabad ember, s hogy a falvakat választott tanács irányítja. Adót kell fizetniük a mindenkori felségúrnak, de alapjában véve békében hagyják őket. Kétségkívül ezzel is magyarázható, hogy az indiai falvakban rendszerint oly magas a terméshozam. A világ minden földbirtokosa tudja, hogy a napszámosok és rabszolgák feleannyit sem termelnek, mint a saját földjén gazdálkodó szabad paraszt. Világos, hogy az indiai falurendszer az emberi fejlődés egyik korábbi, mára már túlhaladott szakaszának terméke.
   Varanasziból két hétig tartott az út Rádzsagrihába. Lassan haladtunk. Ha a nappali forróságot leszámítjuk, az utazás kellemesnek volt mondható. Éjszakára két díszes sátrat állíttattunk fel, egyet nekem, egyet a kamarásnak. Karaka az én sátramban aludt, követségünk többi tagja pedig a legközelebbi falu fogadójában vagy a csillagok alatt.
   Éjszakánként mérges tömjént gyújtottam a sátorban, hogy kifüstöljem a rovarokat, amelyek az alvó ember vérével táplálkoznak. Az indiai kígyókon azonban nem fog sem a tömjén, sem az imádság. Ezért aztán Varsakarától kaptam egy mongúz nevű aprócska, prémes, kígyóevő állatot. Ha az ember lever egy cöveket az ágya közelében, és hozzáláncolja a mongúzt, biztos lehet benne, hogy a kígyók nem zavarják meg az álmát.
   Nyugodtan teltek az esték. Karakával följegyeztük, mit láttunk napközben. Azonkívül ellenőriztük, hogyan boldogulnak rajzolóink az új térképekkel; amilyen kitűnő térképet készített ugyanis Szkülax a tengerparti területekről, éppoly pontatlan volt az indiai szárazföld belsejéről rajzolt térképe. A sátrak felállítása után rendszerint Varsakarával költöttem el vacsorámat. Ő is éppolyan kíváncsi volt rám, mint én őrá. Egyikünk sem fukarkodott az ilyenkor szokásos hazugságokkal, mégis sokhasznosat tudtam meg tőle az ismeretlen India különös világáról. A pamlagok, amelyeken ilyenkor hevertünk, emlékeztetnek a görög heverőkre, azzal a különbséggel, hogy kárpitozottak és azonfelül még párnák is kényelmesebbé teszik rajtuk az ülést. A pamlagok mellett mindig ott áll az elmaradhatatlan köpőcsésze: az indiaiak szüntelen bódító hatású leveleket rágcsálnak.
   Az indiai konyha nagyon is hasonlít a lűdiaira. Egyik fő tartozéka a sáfrány, a másik pedig egy currynak nevezett fűszerkeverék. A tehetősebbek bivalyvajat használnak főzőolaj gyanánt, s ennek megvan az az előnye, hogy hosszú ideig eláll, még a forró évszakban is. Végül magam is hozzászoktam. Különben éhen is haltam volna. Mindent bivalyvajban sütnek ugyanis, vagy legalábbis benne pácolnak. Ami engem illet, összehasonlíthatatlanul jobban szeretem az indiai szegények által használt olajat. A szezám nevű növény magvából sajtolják, nem fekszi meg úgy a gyomrot, mint a bivalyvaj, s az íze sem rosszabb. Az egyszerű indiaiak étrendjében a szezámmag játssza azt a szerepet, amit az athéniakéban az olajbogyó.
   A királyi udvarokban és a gazdagok asztalánál azonban csakis bivalyvajat szolgálnak fel, s mivel eltökéltem, hogy mindent megeszem, amit csak elébem tesznek, életemben először és utoljára úgy meghíztam, akár egy herélt. Mellesleg az indiaiak a mindkét nembeli kövéreket igen nagy becsben tartják. A nő egyszerűen nem lehet elég kövér, ha pedig egy herceg gömb alakúra hízik, az istenek kegyeltjének, minden földi lények legboldogabbikjának számít.
   Maga a kamarás azonban csak módjával evett. Kárpótlásul viszont túlságosan is híve volt egy cukornádléből párolt méregerős italnak. Idővel magam is megkedveltem. De mindketten ügyeltünk rá, nehogy egymás társaságában túl sokat igyunk belőle. Ugyanúgy tartott tőlem, ahogyan én tőle. Indiai módra gátlástalanul tömjéneztük egymást, s közben mindketten arra vártunk, hátha a másik véletlenül félrelép. Arra aztán várhattunk.
   Ma is emlékszem egyik ilyen sátorbeli beszélgetésünkre. Egy ízben a szokásosnál is jobban megfeküdte a gyomrunkat a vacsora, s a szolgálólány újra és újra teletöltötte agyagkupánkat nehéz cukornádborral. Alig tudtuk nyitva tartani a szemünket, de emlékszem, hogy megkérdeztem tőle: - Meddig tart még a ló vándorlása?
   - Tavaszig, öt-hat hónapig még. Perzsiában is van ehhez hasonló szokás?
   - Nincs. De királyaink nagy becsben tartják a lovakat. Papjaink évente egyszer lóáldozatot mutatnak be a nagy Kűrosz király sírjánál.
   Mély benyomást tett rám az indiai lóáldozat. Már csak azért is, mert felfoghatatlannak találtam, hogyan lehet pusztán azért háborúzni, mert egy ló a szomszéd ország területére bitangol. Persze hallottam a vak Homérosz végtelenül hosszú eposzát, amely arról szól, hogy egykor a görögök azért támadtak Trójára - mai nevén Szigeionra -, mert az egyik görög király felesége megszökött egy trójai ifjúval. Aki csak egy kicsit is ismeri a görögöket és tudja, hol van Szigeion, tudhatja, merről fúj a szél. A görögök világéletükben szerették volna ellenőrzésük alá vonni a Fekete-tenger bejáratát és a tőle keletre fekvő termékeny földeket. Ehhez pedig előbb meg kellett hódítaniuk Tróját avagy Szigeiont. Periklész ma is erről álmodik. Sok szerencsét hozzá. Szüksége lesz rá. Addig is, adja az ég, hogy Periklész feleségét megszöktesse Szigeion urának, a vén Hippiasznak fia, így Görögországnak remek ürügye támadna a háborúra, te pedig, kedves Démokritosz, versben ünnepelhetnéd a győztest.
   Mi, perzsák, nyíltabbak vagyunk a többi népnél. Kertelés nélkül megvalljuk, hogy azért hoztuk létre birodalmunkat, mert gazdagabbak akartunk lenni és biztonságosabb határok között akartunk élni, mint annak előtte. Különben, ha le nem igázzuk szomszédainkat, ők igaznak le bennünket. Ilyen az élet. Legalábbis ilyenek az árja törzsek, amelyekről Homérosz nagyon is olyanféleképp énekelt, ahogyan az indiai bráhmanok éneklik meg árja őseik hőstetteit. Mellesleg, az egyik ilyen Véda, amely egy bizonyos Ráma nevű királyról szól, alighanem minden idők leghosszabb eposza. Úgy hallottam a legeszesebb bráhman sem tanulja meg tíz évnél rövidebb idő alatt. Csak meghallgatni is egy-két napig tart, s aki egyszer átesett rajta, elmondhatja, hogy az elbeszélés még Homérosz eposzánál is unalmasabb. Mind e régi árja történetekből egyetlenegy valami keltette fel az érdeklődésemet: hogy szerzőik egyszerűen rendkívüli hősnek ábrázolják az isteneket, semmi többnek. Nem ismerik a valódi istenség fogalmát. Az árja istenek csupán annyiban különböznek a közönséges halandóktól, hogy állítólag örök életűek, továbbá mértéktelen étvágyuk van, és gátlástalanul ki is elégítik, rendszerint az emberek rovására.
   Démokritosz azt mondja, hogy az értelmesebb görögök sohasem vették komolyan Homérosz isteneit. Lehet, hogy így van. De Athénénak épp most építenek templomot itt mögöttünk, az Akropoliszon, méghozzá hatalmas, elképesztően költséges templomot, nyilvánvaló tehát, hogy ezt az istennőt nagyon is komolyan veszik, mégpedig nemcsak a nép, hanem a város urai is. Végül is Athén az istennő nevét viseli. Azonkívül mindmáig főbenjáró bűn, ha valaki - legalábbis nyilvánosan - gúnyt űz a homéroszi istenekből vagy tagadja létüket.
   Az én időmben - és talán ma is - az indiaiak bölcsebbek voltak, mint a görögök. Szerintük az istenek léteznek is meg nem is, attól függ, ki mit tart felőlük. Az istentelenség fogalma idegen az indiaiak szellemétől. Az árja királyok élvezettel társalognak a törzsi isteneken gúnyolódó istentagadókkal, és nincs az az árja uralkodó, akinek eszébe jutna törvényen kívül helyezni a vidéki lakosság ősi isteneit.
   Az indiai árják megdöbbenve értesültek róla, hogy nagyapám ördöggé nyilvánította az árja isteneket, de Zoroaszter fellépését nem szentségtörőnek, hanem értelmetlennek találták. A Bölcs Mindenható eszméje minden vallásban fontos szerepet tölt be, akár Brahmának, akár Varunának nevezik. Miért kell akkor tagadni a kisebb istenek létét? - kérdezték az indiaiak. Zoroaszter szavaival válaszoltam: az embernek meg kell tisztulnia, el kell vetnie az ördögöket; mindenkinek az Igaz útjára kell térnie. Egyetlenegy indiait sem sikerült megtérítenem. Igaz, küldetésem politikai természetű volt.
   Varsakara nem tudta megmondani, mikor, hogyan, miért vette kezdetét a lóáldozat szokása. - Nagyon régi szokás. És szent. A koronázás után ez a legfontosabb szertartás minden király életében.
   - Mert új területekkel gazdagítja a királyságot?
   Varsakara bólintott. - Mi bizonyíthatná meggyőzőbben az ég jóindulatát? Ha a ló betette volna a lábát Varanasziba, nagy dicsőség szállt volna királyunk fejére. De... - Varsakara felsóhajtott.
   - Nem szeretnék tiszteletlen lenni, kamarás uram - a nehéz bortól kissé megeredt a nyelvem -, de a harcosok, akik a lovat követik... nem terelhetik az állatot a helyes irányba?
   Varsakara elmosolyodott, s ilyenkor megannyi vércseppként pergett le fogáról a bétellevél leve. - A puszta gondolat is, hogy a ló útját nem egyedül a sors szabja meg, tűrhetetlen, szentségtörő... és részben igaz. Némi ügyességgel befolyásolható a ló útja, de csak bizonyos mértékben. A városok rendszerint azon vannak, hogy elijesszék a lovat, s így mi többnyire arra ösztökéljük az állatot, hogy járja körül a várost. Az is épp elég. Aki körülvesz egy várost, az már magáénak is mondhatja. Persze akkor még hátravan a csata. De a mi esetünkben az már ment volna, mint a karikacsapás. A győzelemhez nem férhetett kétség, hiszen Kosala szétesőben van. Csakhogy a ló délnek fordult. Most már csak abban reménykedhetünk, hogy északkeletre veszi útját, a Gangesz és a folyó túloldalán fekvő köztársaságok felé. Onnan fenyeget az igazi veszély.
   - A köztársaságokból?
   Varsakara ismét kimutatta vörös fogsorát, de ezúttal nem mosolygott. - Kilenc köztársaságról van szó. A sákjáké a legészakibb, a hegyekben fekszik, a legdélibb, Liccsavi pedig Magadhával éppen szemközt, a Gangesz túlpartján. Mind a kilenc ellenünk szövetkezik.
   - Mi félnivalója van egy nagy királyságnak kilenc aprócska köztársaságtól?
   - Egyesülni készülnek, s ha szövetségre lépnek, éppoly erősek lesznek, mint Magadha. Tavaly közös szanghát választottak.
   Vagyis gyűlést: azt hiszem, így fordíthatom legpontosabban görögre. Csakhogy az athéni népgyűlés mind a nemesek, mind a köznép előtt nyitva áll, az indiai köztársaságok szanghájában viszont csak a kilenc köztársaság választott küldöttei foglaltak helyet. Végül, mint kiderült, mindössze öt állam vett részt a szövetségben: az az öt, amely a legközelebb fekszik Magadhához, s leginkább fél Bimbiszára királytól és kamarásától, Varsakarától. Meg is volt rá minden okuk. Körülbelül olyan viszony fűzte őket Magadhához, mint az ión görög városokat Perzsiához. Azzal az egyetlen különbséggel, hogy Dareiosz idején Kisázsia görög városai nem köztársaságok voltak, hanem türanniszok.
   Ennek ellenére is helytállónak találtam a hasonlatot és nem is hallgattam el. - Tapasztalatunk szerint nincs az a köztársaság, amely ellenállhatna egy népszerű királyságnak. Gondolj csak a görögökre... - Mintha csak a marslakókat említettem volna. Varsakarának meglehetősen pontos fogalmai voltak Perzsiáról, Babülónról és Egyiptomról is tudott valamicskét, de hogy attól nyugatra mi van, arról sejtelme sem volt.
   Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy nincs az a két görög város, amely tartósan meg tudna egyezni valamiféle közös politikában. Következésképp minduntalan vereséget szenvednek a fegyelmezett külföldi seregektől, vagy ha nem, hát belső pártoskodás dönti őket romba.
   Varsakara biztosan megértett valamit a fejtegetésemből, mert válaszképpen elmagyarázta, mit jelent Indiában a köztársaság szó. - Ezeket az országokat nem népgyűlések kormányozzák. Az ilyesminek már jóval az árja honfoglalás előtt vége szakadt. Az itteni köztársaságokat a nemesi családfok tanácsa vezeti. - Vagyis, ahogy Görögországban mondanák, az indiai köztársaságok élén oligarchák állnak.
   Később megtudtam, hogy az ősi törzsi gyűlések, amelyekről Varsakara említést tett, valójában nem az árják előtti időkre nyúlnak vissza, hanem éppen hogy az eredeti árja törzsi rendszer alapintézményei voltak. Az árják valamikor törzsi gyűléseken választották meg vezetőiket. Később azonban a gyűlések lassanként elsorvadtak, ahogy másutt is elsorvadnak, és helyüket az örökletes királyi uralom vette át, ahogy másutt is.
   - Igazad van, valóban nem kell tartanunk egyetlen köztársaságtól sem. De ha összefognak, az már veszedelmes. Végül is csak a Gangesz választ el tőlük.
   - Hát Kosalával hogy álltok? - India földrajzáról mindmáig nincsenek pontos fogalmaim, de már akkor is tudtam róla valamicskét. Magam elé tudtam képzelni a magas északi hegységeket. Állítólag a világ legmagasabb hegyei. Így mondják, mintha legalábbis valaki megmérte volna őket, illetőleg látta volna széles e föld valamennyi nagy hegyét. Annyi azonban biztos, hogy a Himalája lenyűgöző látvány, különösen a Gangesz síkságáról nézve. Ott lakoznak az árja istenek, vagy még pontosabban, onnan ered a Gangesz. A kilenc kis köztársaság a Himalája lábánál fekszik. Termékeny völgyüket nyugaton a Rapti folyó határolja, keleten pedig a Himalája sűrű erdővel benőtt lejtői. A völgyet nagyjából két egyenlő részre osztó Gandak folyó a Magadha északi határán húzódó Gangeszbe ömlik. India legfontosabb kereskedelmi útjai a távol-keleti Támralipti kikötőből indulnak, s a köztársaságokon át Taxilába, onnan pedig Perzsiába vezetnek. Magadha már régen szemet vetett a kereskedelmi útra.
   Kosala elképesztően gazdag és népes királysága a köztársaságoktól nyugatra fekszik. Paszenádi király sajnos gyönge uralkodó volt. Nem tudta fenntartani a rendet. Még saját városaitól sem mindig volt képes behajtani az adót, mert a helyi vezetők gyakran fellázadtak ellene. Mindazonáltal az árják és a dravidák egybehangzó véleménye szerint a világon egyetlen város sem volt Kosala székhelyéhez, Srávasztihoz fogható. A múltban felhalmozott gazdagságnak és az igen művelt Paszenádinak tudható be, hogy mint később tapasztalhattam, Srávaszti csakugyan elragadó város volt. Egy időben otthonomnak tudhattam; és fiaim, ha élnek még, ma is ott laknak.
   - Kosala veszélyes ellenfél - a veszedelmes Varsakara a világ minden államában veszedelmes ellenséget gyanított. - Természetesen a királyságot támogatjuk a köztársaságok szövetsége ellen. De hiszen tudod, a politika művészete valójában koncentrikus körökkel való bűvészkedés. - Az indiaiak az államok közötti kapcsolatokra igen bonyolult szabályrendszert dolgoztak ki. - A fő ellenség mindig a szomszédos ország. Ilyen a dolgok természete. Ezért szövetségre kell törekedni a szomszéd szomszédjával, vagyis a következő koncentrikus körrel. Ezért fordulunk Gandharához...
   - És Perzsiához.
   - És Perzsiához. - Ismét vethettem egy pillantást beszélgetőpartnerem csillogó, vörös fogsorára. - Mindenütt vannak ügynökeink és jóakaróink. De a köztársaságok agyafúrtabbak nálunk. Egész Magadha tele van az embereikkel.
   - A kémeikkel?
   Még annál is rosszabbakkal. De mennyivel rosszabbakkal! Hiszen tudod. Magad is elbeszélgettél az ellenségeinkkel, követ uram.
   Felgyorsult a szívverésem. - Amennyire tudom, kamarás uram, mindmáig nem volt dolgom Magadha egyetlen ellenségével sem.
   - Tudom én jól, hogy nem tudtad, kivel állsz szemben. De mégiscsak volt dolgod az ellenségeinkkel. Azért mondtam, hogy rosszabbak a kémeknél, mert idegen eszmékkel akarnak megfertőzni bennünket, ahogy Kosalát is megfertőzték.
   Végre megértettem, mire gondol. - A dzsainákról beszélsz?
   - És a buddhistákról. Meg Goszala követőiről. Bizonyára észrevetted, hogy az úgynevezett Mahávira és az úgynevezett Buddha nem árják. Goth pedig egyenesen a köztársaságokból jött országunkba.
   - De hisz azt hittem, királyod a Buddha pártfogója...
   Varsakara hüvelykujja és mutatóujja között kifújta orrát. Az indiaiak általában véve csaknem oly finoman viselkednek, mint a perzsák, de nem átallanak orrot fújni és üríteni a nyilvánosság előtt. - Úgy döntöttünk, hogy megengedjük, hadd jöjjenek-menjenek az efféle alakok kedvük szerint. De egy percre sem vesszük le róluk a szemünket, és azt hiszem, királyunk csakhamar rájön, micsodák is valójában: Magadha ellenségei.
   Eszembe jutott Goszala a cérnagombolyagával, és a világtól tökéletesen elzárkózó Mahávira. - El sem tudom képzelni, hogy ezek az... önsanyargatók egy szemernyit is törődnének a királyság felvirágzásával vagy bukásával.
   - Csak tettetik magukat. De ha a dzsainák nem volnának, már régen megszereztük volna Varanaszit.
   A bétellevél alapjában véve éppoly zavaró hatással van a józan észre, mint a haoma. A gyakori haoma fogyasztás végül lerombolja az ébrenlét és az álom közötti falat. Ezért is szabályozta Zoroaszter oly szigorú előírásokkal a haoma fogyasztását. Hosszú távon a bétellevél hatása is hasonló, s azon az estén megállapítottam, hogy Varsakara észjárását veszedelmesen eltorzította a bétel. Azért mondom, hogy veszedelmesen, mert bármilyen torz képe volt is a valóságról, nagyon is meggyőzően tudta kifejteni álláspontját.
   - Amikor a ló a vadaskertbe ért, egyenest a városkapu felé indult. Biztos forrásból tudom. Az ügynökeim jelentették. Egyszer csak két levegőruhába öltözött dzsaina jelent meg a kapuban. A ló megrettent, visszafordult és elindult.
   - Nem lehet, hogy merő véletlenségből tűntek fel azok a dzsainák a kapuban?
   - Véletlenségből? Ugyan! A köztársaságok szövetsége nem szeretné, ha Varanaszi a kezünkre kerülne. És Mahávira Liccsavi köztársaság fővárosában született. Mindegy, lesz még alkalom. Kivált most, hogy Perzsiában új, értékes szövetségesre leltünk.
   A szövetségre ürítettük poharunkat.
   Reménykedtem benne, hogy Varsakarának nem jelentették ügynökei, miféle aprólékos munkával térképezik fel rajzolóim a Gangesz síkságát. Minden gondolatom India meghódítása körül forgott. Tehenekről álmodtam! A perzsa hadsereg előbb bevonul Taxilába. Erről az északi támaszpontról aztán lerohanhatja a síkságot. Kosala nem tanúsít majd ellenállást, Magadha annál inkább. A félelmetes páncélzatú elefántokkal találjuk majd szemben magunkat. Nem veszti-e el a fejét a perzsa lovasság? Akárhogy is, biztos voltam benne, hogy Dareiosz előbb-utóbb felülkerekedik, hiszen mindig felülkerekedett.
   Miközben a Magadhát fenyegető kémekről és ellenségekről társalogtunk, azon töprengtem, vajon tudja-e Varsakara, hogy a legfőbb ellenség legfőbb kémjével áll szemben. Azt hiszem, tudta. Korántsem volt ostoba.
   Rádzsagriha a történelem kezdete óta lakott település, öt domb völgyében fekvő valóságos erőd, vagy húsz mérföldre a Gangesztől délre. Bimbiszára uralkodásának kezdetén azonban a város a síkság felé kezdett terjeszkedni, s a király terméskő fallal vette körül az új városrészt, továbbá a hozzá tartozó szántóföldeket, ligeteket, kerteket és tavakat. Így aztán ostrom esetén mindig akad elegendő élelem és víz a falakon belül. Ettől először megijedtem egy kissé. De aztán Karaka felvilágosított, hogy a fővárosok mindig megadják magukat, ha elvágják őket az ország többi részétől, mint fejet a testtől.
   Rádzsagriha naplementekor tűnt fel a láthatáron, s a félhomályban úgy látszott, mintha nem is fal, hanem ormótlan őrtornyokkal teletűzdelt sziklás hegység vette volna körül a várost. India olyan gazdag fában és agyagban, hogy a helybeliek nemigen építkeznek kőből, s kevés a jól képzett kőműves. A nagy épületeket fából, vagy fából és agyagtéglából építik.
   Amikor a városba értünk, még vöröslött az égbolt. Tiszteletünkre megfújták a kagylókürtöket, s a város népe körénk gyülekezett, ahogy már hírességek - és persze elefántok - érkezésekor szokás.
   Bimbiszára olyasféle rácsszerkezetű utcahálózatot épített, mint amilyent Babülónban és az elhagyott Harappában is megcsodálhattam. Párhuzamos, nyílegyenes főutcák vezettek a város kapuitól a nagy főtérre: ott áll a hatalmas vendégfogadó, ahol az utazó némi fizetség ellenében megalhat és csillapíthatja éhét.
   Mindjárt az újváros mögött emelkedik az öt őrdomb, és köztük búvik meg az óváros a maga Szardeiszre és Szuzára emlékeztető összevissza kanyargó keskeny sikátoraival.
   Sokat vitatkoztam követségünk építészével arról, vajon a legelső emberlakta települések nyílegyenes, egymást derékszögben metsző utcákból álltak-e. Szerinte a legelső városok egyszerűen falvakból nőttek ki, ahogy Szardeisz, Szuza, Ekbatana vagy Varanaszi. A rácsszerkezet csak később alakult ki, amikor a királyok elhatározták, hogy várost alapítanak vagy újjáépítik a már meglevő városokat. Nem értettem vele egyet. Meggyőződésem, hogy a legelső városok egymásra merőleges párhuzamos utcasorokból álltak. Később aztán, ahogy a városok lassan tönkrementek, az eredeti nagy főutakon épületeket emeltek, s a régi házak romjai közé ékelt új építményeket a városlakók kacskaringós utcákkal kötötték össze. Sohasem fog eldőlni, kinek volt igaza.
   Rádzsagriha újvárosa lenyűgöző élmény. Sok az ötemeletes ház, s az épületek minőségére sem lehet panasz. A király szigorúan előírta az építés módját, és gondja volt rá, hogy az építők megtartsák a rendelkezéseit. Igaz, különben is megtartották a király minden rendelkezését, mert Varsakara jóvoltából a magadhai titkosszolgálat kifogástalanul működött. A király mindenről tudott, ami az országban történik, illetve amiről nem, arról tudott a kamarás.
   Elefántom hátán trónolva betekinthettem a második emeleti ablakokon; belülről, a míves faragású zsalugátereken át az asszonyok észrevétlenül szemlélhetik a város életét. Sok ház tetején szellős, kedves kis hálófülke emelkedett, itt töltötték a tulajdonosok a forró nyári éjszakákat.
   A legfelső emeleti ablakok többnyire erkélyre nyílnak, s az erkélyeket cserépben növesztett virágzó cserjék díszítik. A lakosság barátságosan fogadott: virágot szórt a lábunk elé.
   Az a különös illat terjengett a levegőben, amelyet még ma is az orromban érzek, ha Indiára gondolok: a virágzó jázmin illata keveredett az avas bivalyvajéval, a szantálfáéval és természetesen a rothadás szagával, mert rothadóban volt minden, nemcsak a szerves anyagok, hanem maga a város is. Ahol nem eső, hanem vízözön hullik az égből, ott nem hosszú életűek a faházak.
   A királyi palota nagy, kövezetlen tér közepén áll, nem emelkedik előtte semmiféle szobor, emlékmű. Bizonyára azért nem, mert a város annyira új - illetve annyira új volt. Rádzsagrihában furcsamód nincsenek árkádok. Pedig szükség volna rájuk, mert az éghajlat szeszélye folytán a város lakói vagy bőrig áznak az esőben, vagy szénné égnek a napon. De Magadhában azt sem tudják, mi fán terem az árkád. A helybeliek az utcákat szegélyező rikító színű ponyvák alatt élik életüket, vagy egyenesen a tűző napon. Többnyire sötét bőrűek, némelyikük bőre pedig kifejezetten kékesfekete színű.
   Bimbiszára király négyemeletes palotája a téglaalapzat kivételével kizárólag fából épült. De a meglehetősen nyomasztó cédrusfából készült ekbatanai méd palotával ellentétben Bimbiszára előkelő építményében mindenféle tükörsimára csiszolt faféleség megtalálható, így ebonit, tikfa, selyemhernyófa, és a sok-sok szoba falát gyöngyházból vagy faragott elefántcsontból készített berakások díszítik. A gondosan megválogatott illatos fák, a tömjén és a virágzó szobanövények jóvoltából a palota valamennyi szárnyának megvolt a maga jellegzetes illata. A boltozatos, magas mennyezet alatt még a legforróbb napokban is kellemesen hűvös volt odabenn a levegő.
   A palota négy belső udvar köré épült. Kettőt a háremhölgyek foglalnak el, egyet az udvar. A negyediket, a király udvarát, fák, virágok és szökőkutak díszítik. A király udvarára csakis az uralkodó lakosztályából lehet rálátni, így hát senki sem kémlelheti ki, amikor a kertben sétál. Legalábbis elvben. Csakhamar megtudtam, hogy a titkosszolgálat kémlelőnyílásokat vájt a falakba, hogy állandóan szemmel tarthassa a királyt, jóllehet az lett volna a feladata, hogy a király megbízásából az országot tartsa szemmel. Soha életemben nem jártam udvarban, ahol annyira elburjánzott volna az intrika, mint Rádzsagrihában, márpedig Szuzában éltem végig Xerxész uralkodását.
   Karakával együtt a palota második emeletén, az úgynevezett hercegi lakosztályban szállásoltak el. Mint minduntalan figyelmeztettek rá, az ilyesmi nagy megtiszteltetés volt. Hatszobás lakosztályunk egyik végéből a nemesek udvarára, a másikból a főtérre nyílt kilátás. A követség többi tagja egy közeli házban kapott szállást.
   Figyelmeztettem főbb munkatársaimat, hogy az ország tele van kémekkel, s lehet, hogy minden szavukat kihallgatják. Meghagytam azt is, sose vegyék készpénznek, hogy helybeli beszélgetőpartnerük nem tud perzsául. Fő feladatuk az volt, hogy képet alkossanak Magadha valóságos katonai erejéről. Azért használom a valóságos jelzőt, mert nem láttam még olyan államot, amely olyannyira el ne túlozta volna erejét és gazdagságát, hogy idővel saját magát is félre ne vezette volna.
   Itt, Athénban nem múlik el nap, hogy ne hallanám, hogyan mért vereséget a két- vagy hárommilliós perzsa hadseregre és hajóhadra háromezer - vagy inkább háromszáz? - görög. A görögök addig-addig hazudoztak a háborúról, hogy végül egészen belezavarodtak. Súlyos hiba az ilyesmi. Aki nem tud számolni, ne menjen a piacra - illetőleg ne viseljen hadat.
   
             5/Megjegyzendő, hogy soha életemben annyi meztelen emberi testet nem láttam, mint Indiában. De a görögökkel ellentétben az indiaiak nem azért fedik fel testüket, hogy izgalomba hozzák egymást, hanem egyszerűen mert nagy a forróság. Ruházatuk mindössze két darabból áll. Férfiak és nők egyaránt afféle szoknyát viselnek, s ezt míves díszítésű öv vagy szalag fogja össze derekukon. Felsőtestüket a nyakukon összekapcsolt kendő borítja. Ezt az utóbbit otthon rendszerint levetik. Az udvarnál használatos öltözék csak annyiban különbözik a közemberekétől, hogy drágább anyagból készül.
   Az udvarhölgyek a legcsekélyebb hátsó gondolat nélkül fedik fel az egyenrangúak előtt festett bimbójú mellüket, szőrtelenített hónaljukat, drágakövekkel kirakott köldöküket. Gyakori köztük a rendkívüli szépség, kár, hogy többnyire elhíznak. Bársonyos bőrük csillog az illatos kenőcsöktől.
   Mind a férfiak, mind a nők festik az arcukat. Szemük alá és fölé gondosan sötét árnyékot kennek - ezt a méd divatot Kűrosz is átvette, s azóta valamennyi Nagy Királyunk festette a szemét, az udvar legnagyobb része úgyszintén. Kűrosz azt akarta, hogy a perzsák minél inkább hasonlítsanak az istenekre, kivált, amikor idegen alattvalóik előtt mutatkoznak. Szerencsére a perzsák általában magasabbak és izmosabbak a többi népnél, s így kifestett szemükkel, fehérre zománcozott arcukkal valóban a harcos istenek ragyogó élő másának látszanak.
   Az indiai férfiak és nők nemcsak a szemüket festik, hanem az ajkukat is egy lakknak nevezett szerrel vörösre mázolják.
   Nem vitás, hogy a szépítőszerek megteszik a maguk hatását, de mind a festés, mind a festék eltávolítása igen kényelmetlen művelet. Amíg az indiai udvaroknál időztem, naponta két ízben is be kellett festenem, pontosabban festetnem az arcomat. Fiatal perzsa lévén nevetségesnek, férfiatlannak és fárasztónak találtam, hogy az ember ennyire bolondja legyen külső megjelenésének. Annál fényesebb és kellemesebb dolog azonban, amikor az embert csinos lányok fürdetik és kenik be olajjal. Őket az öreg fodrász követi: szemcseppet csöppent be az ember szemébe, majd befesti a szakállát, és beszámol az aznapi udvari pletykákról. Az udvariak különben jobbára csak barkót viselnek, véleményem szerint azért, mert nem nő szőr az arcukon.
   Bimbiszára király megérkezésem másnapján küldött értem. Több száz nemes jelenlétében fogadott egy hosszú, magas falú teremben, amelynek zsaluzott ablakain át csillogó foltokban esett a napfény a világoszöld padlócsempére.
   Varsakara a trónterem ajtajában üdvözölt. Skarlátvörös turbánt viselt és nyersrubin lánccal összefogott áttetsző kendőt. A henye indiai udvaroncokhoz hasonlóan olyan melle volt, mint egy nőnek. Mint annyi más indiai férfi, ő is magas sarkú cipőben járt, hogy magasabbnak látsszék.
   Varsakara szemlátomást nem sajnált semmi fáradságot, csak hogy kiváltsa elismerésemet. De az Akhaimenida-udvar után a magadhai enyhén szólva szegényes volt. Szardeiszt juttatta az eszembe. A kamarás elefántcsont pálcát tartott a kezében, és rövid beszédben üdvözölt engem és héttagú kíséretemet. Szűkszavú válaszbeszédem után Varsakara a magas elefántcsont trónhoz vezetett bennünket, ott ült keresztbe tett lábbal Magadha királya, Bimbiszára. Aranyturbános feje fölött strucctollakból font baldachin függött. Az éltes királyné a király balján ült egy zsámolyon. A perzsa és az athéni nőkkel ellentétben az indiai asszonyok bizonyos korlátok között tetszésük szerint járhatnak-kelhetnek. Például egy-egy idős asszony kíséretében boltról boltra sétálhatnak. Az egyetlen kikötés, hogy vagy hajnalban, vagy napnyugtakor kell belépniük a boltba, nehogy a boltos alaposan szemügyre vehesse őket. Egyenrangú férfiak előtt azonban, furcsamód, gyakorlatilag meztelenül is mutatkozhatnak.
   A királynő gyöngyökből készült bonyolult fejdíszt viselt; a gyöngyök, úgy láttam, a hajával egybefont ezüstszálakra voltak felfűzve. Köpönyege pávatollból készült. Igen előkelőnek látszott, sőt eszesnek is. Egy ideig azt gondoltam, talán Atossza indiai megfelelője. Végtére is Bimbiszára első számú hitvese volt, s egyben Paszenádi húga is. De az olyan udvaroknál, ahol a nőket nem zárják el tökéletesen a külvilágtól, s ami még fontosabb, nincsenek heréltek, a hatalmat kizárólag a király és tanácsadói gyakorolják. A hárem befolyása elhanyagolható.
   A király jobbján Adzsatasatru, a határozottan, sőt - indiai mércével mérve - csodálatra méltóan kövér trónörökös ült. Puha, tokás óriáscsecsemő-arcán mindössze egyetlen tincs vékonyka, sápadt zöld szakáll termett. A herceg arca gyakran húzódott gyengéd mosolyra. Fülcimpáját mélyen lehúzta gyémánt fülbevalója, aranyláncokból font bő öve mélyen belevájt hatalmas hasába. Alkarján meglepően domború izmok dagadtak.
   Bimbiszára király lilás szakállú öregember volt. A haját sohasem láttam - ha egyáltalán volt neki -, mert a jelenlétemben sosem mutatkozott aranyfonalból szőtt díszes turbánja, a perzsa kidarisz indiai megfelelője nélkül. Magas volt és izmos, látszott rajta, hogy a maga idejében erős, sőt félelmetes testalkatú férfi lehetett.
   A Nagy Király árnyéka - jóllehet halovány árnyéka - lévén, nem borultam le előtte. Fél térdre ereszkedtem. Eközben kíséretem tagjai felnyitották a Dareiosz ajándékát tartalmazó ládát. Középszerű ékszerek és finom mívű lűdiai és médiai szőnyegek voltak benne.
   Rövid beszédben üdvözöltem a királyt, majd elővettem a levelet, amelyet az indiai herélt fogalmazott Dareiosz megbízásából. A kamarás lendületes mozdulattal átnyújtotta a levelet a királynak, de az rá sem nézett. Később megtudtam, hogy Bimbiszára nem tudott olvasni. A beszédhez annál inkább értett, s nem az udvarnál és a templomokban szokásos régi árja nyelven, hanem az új nyelvjárásban beszélt.
   - Úgy üdvözlünk körünkben, mintha Dareiosz fivérünk személyesen jött volna el hozzánk. Nagy tetteit a távolság ellenére is jól ismerjük. - Bimbiszára olyan éles hangon beszélt, hogy nincs az a lovastiszt, aki túltenne rajta. Nem kerülgette a lényeget, s nem kereste a szavakat.
   - Örvendünk, hogy megkapta levelünket. Annak is örvendünk, hogy személyedben szent embert s egyszersmind harcost küldött hozzánk. - Ami azt illeti, ha indiai volnék, nem a harcosok osztályához tartoznék, hanem a brahmanokéhoz. De jó szívvel fogadtam Bimbiszárától a nemesi címet, mert az indiai uralkodók csaknem kivétel nélkül a harcosok közül kerülnek ki, és szeretik leszólni a névleg fölöttük álló brahmanokat.
   - Mindent megmutatunk, amire kíváncsi vagy. Szívesen adunk vasat az aranyakért. Testvéreinknek fogjuk tekinteni a perzsákat, mintha nem egy egész világ, hanem csak egy folyó választana el bennünket egymástól. - A király még sokáig folytatta ezen a hangon.
   Végül a helybeliek áldozatot mutattak be a sokkarú, sokfejű, varázsos hatalommal és titokzatos szerepekkel felruházott árja isteneknek.
   A nap végeztével lakomára voltunk hivatalosak a király lakosztályába. Az első fogás alatt a palota tetején megjelent a telihold, s egy időre gyönyörű aranypajzsot vont a meredek cseréptetőre.
   A király kertjébe nyúló széles tornácon terítették meg az asztalt. Nagy tisztesség volt ez, s Varsakara nem is habozott emlékeztetni rá. - Csak a királyi család tagjait és az örökletes miniszteri tisztségek viselőit hívják ide vacsorára. A király valóban öccsévé fogadta Dareioszodat.
   Diplomata voltam. Nem tettem szóvá, hogy Dareiosz húsz satrapiája közt nem is egy van, amely gazdagabb is, nagyobb is Magadhánál. Igaz viszont, hogy egyiknek sincs annyi vasa és elefántja, mint Magadhának. Megvallom, hogy már a tizenhat indiai királyság és a kilenc köztársaság satrapájának szerepében láttam magam. Miért is ne láttam volna? Azon gondolkodtam, hogy minek nevezzem el satrapiámat. Nagy-Indiának? Gangesz menti államoknak? Birodalomról álmodoztam, mint fiatalkorában mindenki. De tisztában voltam vele, hogy aki a sok indiai államot egyetlen birodalomba egyesíti, a Nagy Király vetélytársává válik. Ott jártam óta Perzsia állandóan azon fáradozik, nehogy valamelyik indiai állam elég erős legyen hozzá, hogy magába olvassza a többit. Végtére is, ahogy Dareiosz és Xerxész a Kelet meghódításáról álmodott, nincs kizárva, hogy egyszer Indiában is terem olyan uralkodó, aki mohón tekint majd nyugatra.
   Amikor nála jártam, Bimbiszára nemcsak minden indiai királyok leghatalmasabbika volt, hanem ahhoz is nagyon közel állt, hogy egész India ura legyen. Felesége révén a Kosalához tartozó Kászi állam jelentős részét is megszerezte. Kászi állam fővárosa Varanaszi, s a király abban reménykedett, hogy a lóáldozat jó ürügyet szolgáltat majd az ősi város bekebelezésére. Most aztán más ürügy után kellett néznie.
   A király pamlagjával szemközt foglaltam helyet. Bimbiszára két oldalán ezúttal is a királyné és a trónörökös ült. A férfiakon kívül nagy számban vettek részt udvarhölgyek is a vacsorán. S ami még rosszabb, a felsőtestüket takaró kendőt, szemlátomást magától értetődő mozdulattal, ölükbe ejtették. Mint később megtudtam, a nyilvános vetkőzés művészete még az öltözködésnél is bonyolultabb tudomány Indiában. A hölgyek közül sokan pirosra festették a mellbimbójukat. Némelyik a köldöke körül is csipkés díszítést viselt. Először tetovált rajznak néztem az effélét. De mint kiderült, színezett szantálfa krémből készült. Megbotránkoztató látvány volt.
   Ugyancsak meglepett, hogy asszonyok szolgálták fel a vacsorát. Mi sem természetesebb, mint hogy mi, perzsák, meglepődünk, ha nem látunk magunk körül herélteket, de hogy mennyire megszoktam a jelenlétüket, arra csak Indiában jöttem rá.
   Tucatnyi fajta borral és gyümölcslével kínáltak. Szabályos időközönként újabb és újabb halak, vadak, zöldségek jelentek meg az asztalon, azt hittem, sohasem lesz vége. A holdfényben vagy fél tucat zenész ült a kertben, és különös, vontatott dallamokat játszott a szabálytalan ütemű dobszó ritmusára. Hosszú idő kell hozzá, míg az ember megszokja az indiai zenét. Akárcsak a görögöt. A legfontosabb hangszer olyasféle, mint a lűdiai hárfa, de csak tíz húrja van. Népszerű a fuvola és a cintányér is.
   A királyi család tagjai alig szólaltak meg vacsora alatt. A király olykor néhány szót váltott a fiával. A királynő végig hallgatott. Rengeteget evett, mégsem volt kövér, s ebből arra következtettem, hogy emésztési zavarai vannak. Mint később kiderült, jól okoskodtam. Karaka is első pillantásra megállapította. - Még az esős évszak beköszönte előtt meghal - mondta bizalmasan, mint egy orvos, aki előre is elhárítja a felelősséget a beteg haláláért. Mellesleg a királynő csak két év múlva halt meg.
   Az asztalszomszédom rendkívül szemrevaló nő volt. Legalább négy láb magas, drágakövekből és hajból alkotott képzeletdús fejdíszt viselt. A haj egy része paróka volt. Levette kendőjét; mindkét mellét szantálfa krémmel rajzolt cinóbervörös virágokból álló koszorú díszítette. El kellett ismernem, hogy ízléses munka. A had- és békeügyi miniszter felesége volt. Egy kissé kacéran viselkedett, nyilvánvalóan utasítása volt rá.
   - Azt mondják, hogy nálatok a nőket egész életükre hárembe zárják, és senki sem láthatja őket.
   - Kivéve a férjüket és a heréltjeiket.
   - Micsodáikat?
   Elmagyaráztam neki, kicsodák a heréltek. Zavarba ejtő látvány egy vadidegen asszony, aki a feje búbjától a köldökéig anyaszült meztelen.
   Ő is zavarban volt. - Nem vagyok benne biztos, illő-e erről beszélni - mondta, és szemérmesen más témát választott. - Mi együtt vacsorázhatunk a velünk egyenrangú férfiakkal. A nőknek persze minden családban saját lakosztályuk van, és bizonyos értelemben el vannak különítve; így természetes. De a régi időkben a fiatal férfiak és nők szabadon találkozhattak. A lányok még a csatákban is részt vehettek. Még a nagyanyám idejében is az volt a szokás, hogy az asszonyoknak költészetet, táncot és zenét tanítottak. Ma azonban csak a férfiak szórakoztatásával foglalkozó alsóbbrendű nők gyakorolhatják a hatvannégy mesterséget. Igazságtalan szabály, de sajnos a brahmanok...
   - Így írják elő?
   - Azt írnak elő és azt tiltanak meg, amit csak jónak látnak. Addig nem is nyugszanak, amíg mindannyiunkat el nem zárnak a külvilágtól, mint a dzsaina apácákat szokás.
   Különös és elragadó olyan asszonnyal társalogni, aki eszes, mégsem kéjhölgy. Az indiai udvarokban sok van belőlük, de más országokban csak három ilyen asszonnyal találkoztam, Elpinikével, Atossza királynővel és Laisszal. Hogy az utóbbi kettőt ismerhettem, az a véletlennek köszönhető. Ha szabályos perzsa nemesi neveltetésben részesülök, hétéves korom után egyikkel sem találkozhattam volna.
   - Errefelé a férjek nem... - Azt akartam kérdezni, nem tartanak-e a törvénytelen gyerektől, hiszen nálunk főleg ezért zárják el a nőket a külvilágtól. A férfinak tudnia kell, hogy a gyermek az övé. Ha efelől kétség merülne fel, veszélybe kerülne a vagyon, sőt a királyság. Kutatni kezdtem meglehetősen szegényes indiai szókincsemben, s végül nem épp ott kötöttem ki, ahol akartam: - ...féltékenyek? Úgy értem, az udvarhölgyekre, akik együtt vacsoráznak az idegenekkel.
   Felnevetett. Most látszott csak igazán, milyen fiatal. - Ó, sokkal jobban ismerjük mi egymást annál. Különben is, vigyáznak ránk. Ha bármely nagy családnál, még inkább a palotában idegen férfi karjában találnának egy nőt, a csábítót - nagyon helyesen - haladéktalanul karóba húznák. A közönséges halandók természetesen nem is láthatnak bennünket, még a brahmanok sem - tette hozzá határozottan. - Megvetjük őket.
   - Pedig ők a legműveltebbek - mondtam közömbös hangon. Felmértem, hogy hiába az izgalmas perzsa öltözék, nem vagyok rá valami nagy hatással. Azonfelül erősen izzadtam is. Nem véletlen, hogy még a forró évszak vége előtt perzsa követ létemre indiai ruhába öltöztem.
   - Nős vagy? - kérdezte. 
   - Nem.
   - Igaz, hogy ti, nyugatiak, több feleséget tartotok? 
   Bólintottam. - Akárcsak ti, keletiek.
   - De mi nem tartunk többet. Nemigen. A király kénytelen többször is megházasodni: politikai okokból. De a velem egyenrangúak nemigen házasodnak egynél többször.
   - Akkor ki ez a sok háremhölgy?
   - Szolgálók, rabszolgák, ágyasok. Szerintünk férfi és nő közt az a legtökéletesebb kapcsolat, ami Ráma és Szíta - vagyis az indiaiak szent könyvének két hőse - között van. Ráma olyasféle hős, mint Homérosz Odüsszeusza, azzal a különbséggel, hogy mindig becsületesen jár el. De Odüsszeuszhoz és Pénelopéhoz hasonlóan Ráma és Szíta is csak egymást szereti, és többé-kevésbé ezzel magyarázható, hogy az indiai uralkodó osztály tagjainak nemigen van egyszerre egynél több feleségük.
   A saját tollaival ékesített zsenge pávasült után Bimbiszára király egy intéssel sétára hívott a kertbe.
   Ahogy leléptünk a tornácról, a szolgák nyomban elvitték az asztalokat, és a vacsoravendégek most már az ülésrenddel nem törődve beszélgethettek egymással. Törött tányérok csörömpölése hallatszott, később kifejezetten hozzászoktam ehhez a zajhoz Indiában: a személyzet ugyanis amilyen szolgálatkész és eszes, éppoly hanyag és ügyetlen.
   A király kertje holdfénynél is színpompás volt. Jázmin illata terjengett a langyos levegőben. Éji madarak énekeltek a magas fákon. A palota olyan volt, mint egy szögletesre faragott ezüsthegy. Annál is inkább, mert a kertre néző ablakokat bevakolták.
   Bimbiszára karon fogott, és elindult velem egy ösvényen, amelyet színezüstre festett a telihold.
   - Jó, hogy itt vagy.
   - Nagy megtiszteltetés...
   Az öregember hallotta, mit beszélek, de nem figyelt oda: királyi szokás. - Nagyon szeretnék többet megtudni Dareioszról. Hány katonája van?
   Nem voltam felkészülve erre az egyenes kérdésre.
   - Harminc nap alatt egymilliós hadsereget tud felállítani, uram. - Nagyjából így is volt. Nem tettem hozzá, hogy a milliós sereg nagy része hasznavehetetlen falusi fajankókból állt volna. Akkoriban a Nagy Király hadserege százezernél is kevesebb jól képzett katonából állt.
   Bimbiszára nyilván szokás szerint tízzel elosztotta az egymilliót. - Hány elefántja van?
   - Egy sincs, uram. De lűdiai lovassága...
   - Nincs elefántja? Majd én küldök neki. Ezer elefántom van.
   Magamban tízzel elosztottam ezt a számot.
   - Minden elefánt hátán - mondta a király - hat-hat íjász foglal helyet egy fémtoronyban. Ebben a fedezékben sebezhetetlenek. Nincs az a hadsereg, amellyel el ne bánnának.
   - De az elefántokat meg lehet ölni, ugye?
   - Az elefántok is páncélt viselnek. Legyőzhetetlenek. - Bimbiszára Dareioszhoz címzett figyelmeztetésnek szánta ezt a felvilágosítást.
   A kert közepén házikó állt, benne egy nagy pamlag, Bimbiszára leheveredett rá, én pedig a pamlag végében húztam meg magam. A rácsos ablakon át fényesen, melegen sütött be a holdsugár. India az egyetlen ország, ahol meleget ad a telihold. Még szerencse, hogy a dombos Rádzsagrihában éjszakánként enyhe szél fúj.
   - Gyakran járok ide - Bimbiszára két kezének ujjaival kifésülte illatos, lila szakállát. - Itt nem hallgatnak ki. Érted? - A házikó mind a négy fala boltozatos ablak volt. - Senki sem tud észrevétlenül a közelembe férkőzni.
   - De hiszen ki is kémkedne egy király után?
   - Mindenki a király után kémkedik! - Bimbiszára elmosolyodott. A holdfényben olyan volt, mintha ezüstből faragták volna. - És persze a király is kémkedik mindenki után. Magadhában és Kosalában semmi sem történhet a tudtom nélkül.
   - Hát Perzsiában?
   - Te leszel a szemem és a fülem Perzsiában - udvarias mozdulatot tett a kezével. - Nagy dolog ám, ha egy király százezer embert tud csatasorba állítani ilyen rövid idő alatt - más szóval valóban elosztotta tízzel a tőlem hallott számot. Nem javítottam ki. Belefogtam, hogy elmondjam, hány ország tartozik Dareiosz fennhatósága alá, de Bimbiszára félbeszakított: - Nagyapám üzenetet küldött Kűrosznak, hasonlót ahhoz, amit magam küldtem Dareiosznak. De választ nem kapott.
   - Talán nem érkezett meg az üzenetvivő.
   - Talán. De egy nemzedékkel később Dareiosz hadserege megjelent az Indus folyónál. Csak nem afféle... kései válasz volt ez, követ?
   - Semmi esetre sem! - tiltakoztam, majd ecsetelni kezdtem, milyen békeszerető is Dareiosz király. És hogy menynyire csodálja Bimbiszárát. Hogy mennyi baja van a görögökkel. Ez utóbbi igaz is volt. Az öregember mozdulatlanul, felém fordított fél arcán enyhe mosollyal hallgatta locsogásomat.
   A közelben a zenészek tovább muzsikáltak. Az egyik ablakon át elláttam a tornácig, ahol a vacsorát költöttük el. Meztelen lányok táncoltak rajta. Idővel nagyon megkedveltem az indiai táncot. Nincs is párja a világon. Már csak azért sem, mert a táncosnők feje olyan különösen mozog előre-hátra a nyakukon, hogy ha az ember nem látná, nem hinné el, hogy ilyesmi is létezik. Közben a testük mintha külön életet élne, s a csípőjük és a hasuk csábosán ring. A táncosnők gyakran nagy vagyonra, hírnévre és hatalomra tesznek szert. Az egyik magadhai táncosnő például igencsak meggazdagodott, s ráadásul még senki ágyasának vagy feleségének sem kellett szegődnie. A helybeliek ugyanúgy törték magukat, hogy meghívást kapjanak estélyeire, mint az athéniak, hogy eljussanak Periklész barátnőjének, Aszpaszia örömlánynak a házába.
   - Mit gondolsz, elég komoly-e Dareiosz barátkozási szándéka ahhoz, hogy katonákkal segítsen levernem a köztársaságok szövetségét?
   - Biztos vagyok benne. - Izgalomba jöttem. Bimbiszára félreérthetetlen ajánlatot tett. Máris azon törtem a fejem, hogyan lehetne kifogni az elefántokon. Állítólag félnek az egerektől. A döntő pillanatban szabadon eresztenek majd a katonáink ezer rágcsálót. Erre az elefántok fejvesztve megfutamodnak, és máris Nagy-India satrapája leszek.
   - Lehet, hogy felkérem rá. - Bimbiszára a szakállát markolászta. - Úgy hallom, kedves bátyánkat, Paszenádit, Kosala királyát is meglátogatod.
   - Igen, uram. A Nagy Király üzenetet küldött Kosala királyának.
   - Paszenádi jó ember, csak gyönge. A feleségem a húga. Régen megmondta, hogy a bátyja egy napon elveszíti majd királyságát, mert nem leli örömét a kormányzásban. Szomorú dolog. Gyermekkoromban Kosala volt a világ legnagyobb királysága. Mára csak egy név maradt belőle. Tönkretette nemeseinek gátlástalansága és tolvajainak arcátlansága. Lesújtó eset. - Az enyhe mosoly egész mosolyra váltott. Mások balsorsa már csak ilyen hatással van az uralkodókra.
   - Nem kért tőled segítséget?
   - Nem. El sem jut a tudatáig a veszély. Vagy ha eljut, hidegen hagyja. Mert hát buddhista. Nem véletlen, hogy a Buddha rendszerint Srávasztiban tölti az esős évszakot. Azután egy-két hónapra mihozzánk költözik. Mint bizonyára hallottál róla, Rádzsagrihában számos buddhista kolostor van. Fölöttébb nagy becsben tartjuk a Buddhát.
   Akaratlanul is párhuzamot vontam Bimbiszára és Dareiosz között. Az indiai uralkodót valóban lenyűgözte a Buddha, Dareiosz viszont tökéletesen közömbös volt Zoroaszter iránt.
   - Ki volt rád nagyobb hatással, Goszala vagy Mahávira?
   Nem kérdeztem meg a királytól, honnan tudja, hogy találkoztam a két szent emberrel. A fontos dolgokat elég hamar felfogom. Nyilvánvaló, hogy Indiába érkezésem óta minden lépésemet figyelték.
   - Mindketten nagy hatást tettek rám - válaszoltam az igazságnak megfelelően. - De Goszala világképét meglehetősen sivárnak találtam. Ha az ember hasztalan cselekszik jót, mert úgysem változtathat sorsán, akkor mi tartaná vissza, hogy a lehető legrosszabbat cselekedj e?
   - Ezt én is megjegyeztem neki. De ha jól értettem, úgy tartja, hogy a parancsolatokat megtartani igenis jó dolog, s akinek sikerül, arról tesz tanúbizonyságot, hogy a körforgás vége felé jár. Azonfelül azt tartja, hogy az ember élete olyanféle, mint egy tó. Ha nem kap új vizet, lassanként elpárolog. De arról hallani sem akar, hogy a jó vagy rossz cselekedet befolyásolhatja a sorsot avagy karmát. Minden előre meg van határozva. Az ember akkor lép ki a körforgásból, amikor eljön az ideje, egy perccel sem előbb. Szerinte az istenek és az evilági királyok egytől egyig távol vannak ettől az utolsó szakasztól. - Bimbiszára szomorúnak látszott. Azt hiszem, nagyon is hitt abban, amit mondott. - Attól tartok, hogy a következő életemben lejjebb süllyedek. Bizonyos jelek arra vallanak, hogy én leszek Mara, a gonosznak és a földi világnak istene. Imádkozom érte, hogy ezt elkerüljem. Igyekszem megtartani az összes parancsolatot. A Buddha négy nemes igazsága szerint élek. De a sorsát senki sem szabhatja meg. Királynak lenni nem a legrosszabb dolog; mert istennek lenni rosszabb.
   Természetesen nem szállhattam vele vitába. De a magam részéről kifejezetten csábítónak találtam a gondolatot, hogy az ember istenné válhat, bár ugyanakkor zavarba ejtőnek is. Ha ugyanis az istenek nem halhatnak meg, mielőtt a teremtés jelenlegi körforgása véget ér, hogyan lehet valakiből isten, méghozzá olyan isten, amilyen már létezik? Egy ízben feltettem ezt a kérdést egy brahmannak, s a válasz fél napomat vette igénybe. Időközben annak a napnak mindkét felét rég elfelejtettem már.
   - Megdöbbentett, felség, az itteni szent emberek időfogalma. Több ezer egymást követő életben számolnak.
   - Sőt - mondta Bimbiszára - egyes brahmanok szerint a legrosszabb karmák semlegesítéséhez harmincmillió millió milliószor kell újraszületni, s még ezt a számot is meg kell szorozni azzal, ahány homokszem van a Gangesz folyó medrében.
   - Hosszú idő.
   - Hosszú idő - mondta Bimbiszára ünnepélyesen. Nem tudnám megmondani, ebben is hitt-e. Gyakran előfordult, hogy megismételte az ember utolsó mondatát, aztán másról kezdett beszélni. - Ki is most Babülón királya?
   - Dareiosz, felség.
   - Nem is tudtam. Valamikor régen kereskedtünk Babülónnal. De aztán egyre több hajónk veszett a tengerbe. Veszteséges vállalkozás volt.
   - Szárazföldön is lehet kereskedni, felség.
   - Igen, s legfőbb kívánságom, hogy málhás állataink patái mihamarább porrá zúzzák az út kövét. Feleséget nem szeretnél? - Meglepetésemben nem is jutottam szóhoz. A király megismételte a kérdést, majd hozzátette: - Szeretnénk remélni, hogy Rádzsagrihát szülővárosodnak fogod tekinteni, ezért örülnék, ha leányaink közül választanál magadnak feleséget. Ugyanígy magam is feleségül veszem királyod egyik lányát, ő pedig az én lányaim egyikét.
   - Nem hiszem, hogy méltó volnék e nagy megtiszteltetésre - válaszoltam. - De nagy örömömre szolgálna.
   - Rendben van. A többi a mi dolgunk. Van már feleséged?
   - Nincs, felség.
   - Nagyon jó. Némelyik brahman újabban megpróbálja előírni, hány feleségünk lehet, pedig vallásunk e téren kifejezetten nagyvonalú. - Bimbiszára felállt. A kihallgatás véget ért.
   Ahogy az illatos, ezüstös levegőben a tornác felé tartottunk, Rádzsagrihát egy pillanatra valóban a szülővárosomnak éreztem.
   
             6/A lóáldozat hetének utolsó napján tartottuk az esküvői, ragyogó időben. A rövid, kellemes indiai télutó az ekbatanai nyárelőre emlékeztetett.
   Esküvőmmel éles ellentétben a lóáldozat korántsem volt sikeresnek nevezhető. Több mint egyévi barangolás után a csődör anélkül tért vissza, hogy akár a köztársaságoknak, akár Kosalának a területére betette volna a lábát. Egyes hírek szerint Varsakara végül kétségbeesésében egy kompra akarta terelni, hogy a Gangesz túlpartján a csődör kénytelen legyen Liccsavi köztársaság területére lépni, de a ló az utolsó pillanatban megbokrosodott, s így mégsem kelt át a Gangeszen.
   A csődör, már-már emberi kajánságról téve tanúbizonyságot, egy álló éven át csak azért sem lépte át Magadha határát. Bimbiszára szempontjából a rossz óment némileg ellensúlyozta, hogy ennek folytán a ló ellenséges fogságba sem eshetett. Az év leteltével a csődört visszavitték Rádzsagrihába, hogy három napon át tartó ünnepségek után feláldozzák.
   A lóáldozatnál furcsább szertartással életemben nem volt dolgom. Nem tudni, honnan származik ez a szokás. Abban minden brahman egyetért, hogy árja eredetű, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a sápadt bőrű törzsek betörése előtt a világnak ezen a részén a lovat nem ismerték. De ezenkívül aztán a brahmanok semmiben sem értenek egyet. A szertartás java része olyan ősi nyelven folyik, hogy még a szent himnuszokat zengő papoknak sincs fogalmuk róla, mit jelent a dalok szövege. Ebben az egyben a perzsa mágusokra emlékeztetnek. A legbefolyásosabb udvari brahmanok tudni akarták, van-e minálunk is az övékhez hasonló áldozat. Felvilágosítottam őket, hogy a Hazug követői ma is áldoznak lovakat a napistennek. Áldozataink eredetéről azonban éppoly keveset tudok, mint ők a maguk áldozataiéról.
   A lóáldozat rendkívül fontos esemény az indiai királyok életében. Először is a királyság megújulását jelképezi. Azután lehetővé teszi, hogy a király kiterjessze birodalmának határait, s ha ez sikerül, akkor a magas uralkodók, azaz maharadzsák közé sorolják. Egyes nagyravágyó indiaiak azt szeretnék elhitetni, hogy ez a rang a Nagy Királyéval azonos. Tapintatosan csak annyit válaszoltam erre, hogy a maharadzsa inkább az egyiptomi fáraóval és Bábel királyával tekinthető egyenrangúnak.
   A lóáldozatot a városfal belső oldalán fekvő piactéren mutatták be. A mező közepére négyemeletes aranyszínű tornyot építettek, s a torony előtt kör alakban háromszáz zászlórudat szúrtak a földbe. Szélcsend volt, az élénk színű zászlók ernyedten csüngtek a rúdon.
   Az elkábított, kezes lovat kipányvázták az egyik zászlórúdhoz, s a többi zászlórúd mindegyikéhez is kikötöttek egy-egy állatot. Ezeket a lovakat, teheneket, libákat, majmokat - sőt volt közöttük még némán tátogó delfin is - még aznap mind feláldozták. Közben szólt a zene. Szemfényvesztők és légtornászok szórakoztatták a város népét. Jelen volt Rádzsagriha apraja-nagyja.
   Az udvar népével a torony kapujában foglaltam helyet. A királyi család odabenn készülődött a szertartásra. Minden tagja fehér ruhát viselt. A vásártéren nem volt semmi nesz, csak a kipányvázott állatok bőgtek panaszosán, s a delfinek kapkodtak, már-már emberi hangon zihálva levegő után.
   A főpap személyesen oldozta el a csődört a zászlórúdtól, s vezette a király elé. Bimbiszára és feleségei körüljárták az állatot. Az egyik királyi hitves olajjal kente be a ló véknyát, a másik pedig virágfüzért akasztott a csődör nyakába. A közelben néhány mágus afféle színielőadást tartott: szemérmetlen taglejtésekkel gúnyoltak ki egy képzeletbeli esküvőt. A beszédüket nem értettem.
   Sajátos, ünnepélyes hangulat uralkodott a vásártéren. Az indiaiak, ha tömegbe verődnek össze, lármásak és vidámak. De ezen a napon alighanem a ritka esemény varázsának hatása alatt voltak: végül is lóáldozat nemigen akad egynél többször egy király életében, jóllehet az ősi hagyomány szerint, ha valamely király száz lóáldozatot mutat be, nyomban elfoglalhatja Indra isten helyét az égben. Alig hinném, hogy van unalmasabb élmény, mint amikor az ember kénytelen végignézni egy idegen nyelven folyó, hihetetlenül hosszú szertartást, kivált, ha az előadást olyan istenek kedvéért rendezik, amelyekben az ember nem is hisz.
   Hanem a tréfás színielőadás végeztével rejtélyes fordulatot vett a szertartás. A lovat ismét visszavezették a zászlórúdhoz. A főpap kendővel terítette le az állat pofáját, majd lassan megfojtotta a csődört. A ló nagy robajjal a porba zuhant, de négy lábával még percekig kapált a levegőben. Akkor az öreg királynő a tetemhez lépett. Egy pisszenés sem hallatszott a téren. A királyné óvatosan a tetem mellé feküdt. Ekkor a főpap selyemleplet terített a királynéra és a lóra.
   Amikor eltűntek a lepel alatt, a főpap hangos, érces hangon így kiáltott: - Az ég nevében mindkettőtöket letakartalak. Hatoljon hát be a termékeny csődör magja.
   Eltartott egy ideig, mire rájöttem, miről van szó. A babülóni Istár-szertartás után azt hittem, már nem érhet meglepetés. Tévedtem. A selyemtakaró alatt a királynénak be kellett fogadnia a döglött csődör hímvesszejét.
   A szertartás szövege homályos és szemérmetlen volt. Az öreg királyné vérfagyasztó hangon felkiáltott: - Ó, anyám, anyám, anyám! Senkinek sem kellek! Alszik a szegény lovacska. Hasztalan öltöztem én, gyönyörű kislány a pampilafa levelébe és kérgébe.
   A főpap kiáltása volt rá a válasz: - Majd én ösztökélem a nemző hímet! Ösztökéld te is!
   Az öreg királyné így szólt a döglött csődörhöz: - Gyere, gyere, hullajtsd drága magodat mélyen az ölembe, tárt combom közé. Ó, hímek híme, éleszd fel vessződet, az élet atyját, a titkos szeretőt, mely a sötétben villámként, dárdaként hatol az asszonyi testbe.
   Lázas vonaglás kezdődött a selyemtakaró alatt. Azután az öreg királyné ismét felkiáltott: - Ó, anyám, anyám, anyám! Senkinek sem kellek!
   Közben a főpap és az egyik udvarhölgy között szemérmetlen párbeszéd zajlott. A pap az asszony nemi szervére mutatott. - Ejnye, de izgatott, ejnye, de éhes ez a kis tojó. Ejnye, bizony meg kéne tömni már.
   Az udvarhölgy a pap hímvesszejére mutatott. - Nézd csak, hogy fickándozik, s milyen nagy, csaknem akár a nyelved. Hallgass, ebadta papja!
   Közben az öreg királyné egyre csak azt kiáltotta: - Anyám, anyám, anyám! Senkinek sem kellek!
   A pap rejtélyes értelmű, szemérmetlen szavakat váltott a király valamennyi hitvesével. Maga az uralkodó egy szót sem szólt. Végül is megtörtént, aminek meg kellett történnie. Az öreg királynénak alighanem sikerült valahogy a nemi szervébe gyömöszölnie a csődör hímvesszejét. A selyemtakarót elvitték. A király feleségei kórusban dicsőítették a repülő égi lovat. Később mosdótálakat tettek elébük, ők kezet és arcot mostak, s elénekelték a vízről szóló vallásos éneket. Ezután a papok leölték az összes állatot, majd tüzet gyújtottak.
   Az öreg királyné a döglött csődör mellé állított széken foglalt helyet, és végignézte, hogyan darabolja fel gyakorlott mozdulatokkal négy brahman az állatot. A főpap személyesen rakta tűzre a csontokat. Amikor sisteregni kezdett bennük a velő, Bimbiszára király fölébük hajolt, és belélegezte a gőzét. Ily módon tisztult meg a bűntől. Tizenhat pap megsütötte a ló húsát, s amikor ezzel megvoltak, a tömeg üdvrivalgásban tört ki. Bimbiszára e perctől fogva „egyetemes uralkodónak” számított.
   Lűdia és Thrákia vad vidékein sokféle termékenységkultuszról hallottam, de elmondhatom, hogy mindegyiknél különösebb a lóáldozat, s a brahmanok szerint mindegyiknél jóval ősibb is. Eredeti célja az volt egykor, hogy gondoskodjék az uralkodónak és hitveseinek utódnemzési képességéről. De efelől bizonyosat sosem fogunk megtudni, mert élő ember meg nem érti a brahmanok körében kétezer év óta szájhagyomány útján őrzött, szertartásos dalok szövegét. Annyit mondhatok, hogy a szemlélőnek irtóztató élmény ez a szertartás. Úgy érzi magát, mintha hirtelen visszazuhant volna az idő előtti időbe.
   Egész éjszaka folyt a tánc és a lakoma. Hajnalban a királyi család az aranytoronyba vonult vissza. Én, a résztvevők többségéhez hasonlóan, a szabad ég alatt tértem nyugovóra.
   Másnap közölték, hogy Adzsatasatru herceg leányát fogom feleségül venni. Nagy megtiszteltetés volt ez, s nem is mulasztották el, hogy minduntalan emlékeztessenek rá. A Nagy Király képviselője lévén, a harcosok osztályához soroltak. Mivel mégsem voltam azonos a Nagy Királlyal, királylány feleség nem járt nekem. De ahhoz elég előkelőnek találtak, hogy Adzsatasatru huszonhárom lányának egyikét adják hozzám.
   Kezdetben attól tartottam, hogy egyszer csak előhúznak valamilyen Védát, amely előírja, hogy menyasszonyomért nagy összegű váltságdíjat fizessek a hercegi családnak. De mint kiderült, az ősi törvény éppen hogy a javamra ítélkezett: derekas hozományt kaptam. Menyasszonyom szerető atyja azt hazudta, hogy a tizenkét éves Ambalikának még nem jött meg a vérzése. Az indiaiak szemében korántsem mellékes dologról van szó, asszonyaik ugyanis oly nagy szabadságot élveznek, az éghajlat olyan forró, az udvarban olyan szabados szokások uralkodnak, hogy a hajadonok nem sokáig őrzik meg a szüzességüket.
   A puhatolózó tárgyalásokat a királyi család képviseletében Varsakara, az enyémben pedig Karaka folytatta le előírásos, hivatalos keretek között, de aztán személyesen kötöttem meg a végleges megállapodást Adzsatasatruval, az öt Dombhoz címzett játékteremben, a főváros számos szerencsejáték-barlangjának legnagyobbikában.
   Az indiaiak szenvedélyesen szeretnek játszani. Forrófejű szerencsejátékosok. Vagyonokat vesztenek el egyetlen kockavetéssel vagy a „találd ki a számot” nevű játékon. Bimbiszára uralkodása alatt valamennyi játékterem az állam szigorú ellenőrzése alatt állt. A tétek öt százalékát a termek fenntartására fordították. Mivel a játékosok nem használhatták saját kockáikat, az állam a kockakölcsönzésből is busás hasznot húzott. A bank sohasem veszít sokat - netán súlyozott kockákkal játszanak? Csalnak? Vagy egyszerűen a nagy számok törvénye kedvez a banknak? - elég az hozzá, hogy az állam hatalmas jövedelmet húzott szerencsejátékból, nem véletlen, hogy a bevételek összege a legféltettebb államtitkok közé számít Magadhában. Nem is sikerült rájönnünk, mennyi hasznot hajtanak a játéktermek.
   Bimbiszára király személy szerint megvetette a szerencsejátékot, és üldözte is az udvarban, a trónörökös azonban törzsvendég volt a legelőkelőbb játékteremben, az öt Dombban. Az a hír járta, hogy Adzsatasatru maga volt a terem tulajdonosa, és szemérmetlenül becsapta a kormányt az osztozkodásnál.
   Jövendő apósom alig néhány évvel volt idősebb nálam. Kezdettől fogva  jól kijöttünk egymással; igaz, ha le akart venni valakit a lábáról, ellenállhatatlan volt. Azon az estén pedig az öt Dombban elővette minden tudományát; még a mellbimbóját is kifestette, holott ez az elkényeztetett udvaroncok körében is csak ünnepi alkalmakkor szokás.
   Karonfogva léptünk be a hosszú, keskeny nagyterembe, s haladtunk végig a kétoldalt sorakozó játékasztalok között. A terem végében egy lefüggönyözött hálófülkében katháji térítővel letakart heverők vártak ránk. Itt pihenhetett meg a herceg szükség esetén észrevétlenül, de úgy, hogy közben a poros függönybe vágott lyukakon át szemmel tarthatta a játékterem vendégeit.
   Megfigyeltem, hogy miközben a játékterem intézője a hálófülkéhez vezetett bennünket, a játékosok közül egy sem nézett a hercegre. - Tudod - súgta a fülembe Adzsatasatru, illatfelhőket bocsátva ki a száján -, láthatatlan vagyok.
   Azt hittem, nem illik észrevenni a herceget, amikor a köznép körében szórakozik. Később megtudtam, hogy nemcsak illetlen, hanem végzetes is.
   Lehevertünk két egymás melletti pamlagra, s a személyzet összehúzta a függönyt. Később kifejezetten zsenge korú lányok ezüstkorsókban nehéz borokat tettek elébünk. Az egyik még bakfisnak sem volt mondható, s a herceg izgalomba is jött a jelenlétében. Miközben hozzám beszélt, körülbelül úgy simogatta a lányt, ahogy a mágusaink szokták a kutyájukat, miközben ünnepélyesen kinyilatkoztatják, hogyan kell magunkhoz venni a haomát, vagy hogyan keletkezett a világ.
   - Örömöt és jó szerencsét hozol családunkra - mondta a herceg, és elmosolyodott. A kamarással ellentétben rendszeresen tisztította a fogsorát: valamilyen gyantaféleséget rágott, és ez eltávolította foga közül az ételmaradékot. Karnyújtásnyira ültem tőle, így megállapíthattam, hogy tetőtől talpig le volt beretválva. Ha nem lett volna olyan izmos az alkarja s oly vaskos a keze, azt gondolhattam volna, hogy jövendőbeli anyósommal van dolgom.
   - Engem ért megtiszteltetés, méghozzá olyan, amely sem arannyal, sem ezüsttel nem mérhető. Biztos vagyok benne, hogy uramnak, a Nagy Királynak is felderül az orcája, ha tudomást szerez róla.
   - Feltétlenül meg kell hívnunk Magadhába. Persze nem az esküvőre - tette hozzá Adzsatasatru sietve. Kezdettől fogva feltételeztem, hogy a rádzsagrihai titkosszolgálat többé-kevésbé tisztában van Perzsia szándékaival. Pedig úgy hiszem, igencsak óvatosan kémkedtünk. Öt emberem, akinek az volt a feladata, hogy Magadha katonai erejét kifürkéssze, nem készíthetett feljegyzéseket. Meg kellett osztaniuk egymással ismereteiket, s mindenkinek minden adatot kívülről meg kellett tanulnia: gondoltam, egyikük bizonyosan élve tér vissza Szuzába.
   Ami a kereskedelmi utakat, a műhelyeket, a nyersanyagokat illeti, e téren nem csináltam titkot küldetésünkből, s csakhamar eléggé pontosan feltérképeztük a hihetetlenül gazdag ország erőforrásait. A királyság jövedelmének jelentős része a Magadhán átvonuló karavánokra kivetett útivámból származott. Különösen jól jövedelmezett a délkelet-északnyugati ösvény: útnak nevezhető létesítménnyel Indiában nem találkoztam.
   A szövőipar és a fegyvergyártás állami előjog volt. Három álló napig tartott, amíg bejártam a szövőipar felügyelőjével a műhelyeket: a szövő- és fonónők hajnaltól napestig tartó munkával állítják elő a híres indiai kelmét. A pamutkelme-kivitel Magadha királyainak hagyományos jövedelemforrása. A fegyvertárakba nem mehettem el, de követségem tagjai nem egy értékes titok nyomára bukkantak. Meglepően elmaradottnak találták az öntőipart, annál rátermettebbnek viszont a fegyverkovácsokat. A földműves-szerszámokat előállító műhelyekben is jól szervezett munka folyt.
   A mesteremberek egyik csoportja az eke farúdját készítette. A másik az ekevasat öntötte ki. A harmadik összeszerelte a kettőt, a negyedik pedig szekerekre rakta a kész ekéket. Elképesztően rövid idő alatt elképesztően sok ekét készítettek így.
   Szuzában sajnos senkit sem sikerült találnom, aki fogékony lett volna ezekre a dolgokra. Egyrészt a perzsa nemesek lenézik a kézművességet, másrészt, mivel a királyi udvarhoz tartoztam, nem is találkozhattam azokkal a perzsákkal, akik esetleg vállalkozhattak volna e használati tárgyak gyártására.
   - Meglátod, micsoda kincs a kislányom. Úgy fog ragaszkodni hozzád, akár Szíta Rámához.
   - A te lányod, ennél nagyobb biztosítékra nincs szükség.
   - Minden gyermekem közül ő áll legközelebb a szívemhez. - Csillogó, tisztára mosott szeméből könnycseppek buggyantak elő. Ambalikától később megtudtam, hogy apja valójában azt sem tudta, a lányainak mi a nevük. Csakis a fiai érdekelték. - Rettegtem tőle - mondta Ambalika. - Mindannyian rettegtünk. Akkor szólt hozzám először, amikor közölte, hogy egy perzsa nagyúrhoz megyek feleségül. Amikor megkérdeztem, mi az a Perzsia és hol van, azt válaszolta, hogy semmi közöm hozzá.
   - Biztosan szívesen találkoznál drága gyermekem nagyatyjával, Dzseta herceggel is. Ő is rokona szeretett nagybátyámnak, Kosala királyának. Kiváló, boldog család a miénk, és mint mondani szoktam, egyetlenegy valami választja el tagjait egymástól, a Gangesz folyó. No meg - tette hozzá, s közben puha arcát gondterhelt ráncokba szedte - a köztársaságok szövetsége. Ó, kedvesem, szükségünk van bölcs tanácsodra. - Hatalmas kezét egy pillanatra megpihentette a kezem fején. Tenyeréből csak úgy áradt a hő. A pálmaborról tudni való, hogy felmelegszik tőle a test, és megzavarodik az elme.
   - Erősebbek vagyunk. De ők agyafúrtabbak. Pártoskodást szítanak a határ mentén. Vallásos rendjeink tele vannak az ügynökeikkel. Csak úgy hemzsegnek dzsaina és buddhista kolostorainkban. De mivel apám - adja az ég, hogy örökké éljen - nagy tisztelője Buddhának, meg van kötve a kezünk. Ráadásul a köztársasági ügynökök tavaly az ipartestületekbe is befurakodtak. Ma is ők vezetik Rádzsagrihában a fazekasok tanácsát. A szövőiparosok tanácsában is van két emberük. A cipésztanács elöljárója pedig nem is titkolja köztársasági érzelmeit. Apránként, belülről fal fel a féreg. Mondd hát, drága barátom, mitévők legyünk?
   - Tisztítsátok meg tőlük az ipartestületeket, nagy herceg. Irtsátok ki a köztársaságpártiakat.
   - Nem olyan egyszerű ez minálunk, kedvesem. Az ipartanács csaknem olyan ősi intézmény s csaknem olyan szent is, mint a királyság. Hogyan tisztítsuk meg őket?... Ami engem illet, legszívesebben ízzé-porrá zúznám mindet. Apám is így vélekedik, persze csak titokban. De nagyon hatalmasak ám. És gazdagok. Félelmetes kamatot szednek a kölcsöneik után. Jó fegyveres őrségük van...
   - Az bizony veszedelmes dolog, nagy herceg. A királyon kívül senkinek sem volna szabad katonaságot tartania. - Már korábban hallottam róla, hogy a magadhai ipartestületek nemcsak az ország gazdasági életét tartják a kezükben, hanem mivel a különféle szakmák mesterei egyazon városrészben laknak, valóságos kis országot alkotnak: mindegyiknek megvan a maga bírósága, kincstára, hadserege.
   - Azért valamelyest ellenőrzésünk alatt tartjuk őket. Háború idején az iparosok magánhadserege azonnal beolvad a király seregébe. S ha épp nincs háború...
   - Akkor tulajdonképpen azt tesznek, amit akarnak? 
   - Alapjában véve igen. Persze hasznukat is vesszük.
   Nincs az a király, nincs az a titkosszolgálat, amely az ilyen nagy létszámú lakosságot teljes mértékben kézben tarthatná. A tanácsok segítenek fenntartani a rendet. Jobban ismerik nálunk a piacot, s így az árak megszabásánál is hasznukat vesszük.
   - De hogy tudjátok őket kordában tartani? Ha én volnék, mondjuk, a cipésztanács elöljárója, igyekeznék minél magasabb árat kapni a cipőimért. Kétszeresére emelném az árakat, az emberek kénytelenek volnának így is megvenni a cipőket, mert az ipartanácson kívül senki sem foglalkozhat cipészettel.
   A herceg szája kifejezetten gyengéd mosolyra húzódott. Kezdett hatni rá a sok bor. - Ne felejtsd el, hogy csakis az udvarnak van hatalma élet és halál fölött. Ezt a hatalmunkat ritkán érvényesítjük az ipartanácsokkal szemben, de bármikor érvényesíthetjük, s ezt ők is tudják. Azután a mi kezünkben van a nyersanyag. Olcsón vásároljuk fel, s szerény haszonnal adjuk tovább. A teheneket például az évnek mindig ugyanabban a hónapjában ölik le. Ilyenkor felvásároljuk a tehénbőrt és raktárakban helyezzük el. Amikor aztán a tehénbőr kezd eltünedezni a piacról, tisztességes áron áruba bocsátjuk a készletünket. Ha valamelyik ipartanács tisztességtelen árat akarna kérni a cipőért, nem kapna tőlünk több bőrt, amíg jobb belátásra nem tér.
   Kifinomult, okos rendszer volt ez, a lehető legkevesebb kényszer árán a legmagasabb hasznot hajtotta az államnak. Azóta sem láttam párját sehol a világon.
   - Hadra keltek a köztársaságok ellen? - Elég részeg voltam már, hogy feltegyem a kérdést, amely egész Indiát lázban tartotta.
   Adzsatasatru széttárta karját. Ujjainak hegye pirosra volt festve. - Az ember, amíg csak lehet, elkerüli a háborút. Ha a lóáldozat másként alakul, legalább elmondhattuk volna, hogy intő jelt kaptunk az égtől: ideje fegyvert fognunk, ha fenn akarunk maradni. De így... nem tudom, mi lesz, kedvesem.
   A herceg az ölében fekvő kilenc-tíz éves lányt simogatta. Nagy, éber szeme volt a gyermeknek. Gondoltam, bizonyára a titkosszolgálat ügynöke. Magadhában fiatalkorúak, rendszerint otthontalan árvák közül toborozzák a titkosszolgálat utánpótlását.
   Ha ügynök volt a lány, hát semmit sem tudott meg azon az estén. A herceg tartózkodó volt, mint mindig. Több ízben is jelen voltam, amint eszméletlenre itta magát, de egyszer sem mondott olyasmit, amit józanul is el nem mondhatott volna. A bortól érzelgős, ragaszkodó, kótyagos lett. Ilyenkor minden második szava az volt: „kedvesem”. Forró kezével a kezemet szorongatta, minduntalan átkarolt és szeretetteljesen ölelgetett. Azon az estén minduntalan vállon veregetett, magához ölelt, lekedvesemezett és többé-kevésbé a magadhai királyi család tagjai közé fogadott. Kifejtette, hogy országát csak a Gangesz folyó választja el kosalai rokonaitól... no meg a gonosz köztársaságok szövetsége. Az Öt Dombhoz címzett játékteremben töltött estén az volt a határozott benyomásom, hogy megszületett már a döntés: Magadha háborút indít a köztársaságok ellen.
   - Apámhoz fogható katona nem élt még a földön, esküszöm. Még Nagy Kűrosz királyotok sem vehette fel vele a versenyt. Hidd el, hogy Bimbiszára már jóval a lóáldozat előtt hatalmas uralkodó volt. Végül is ő igázta le Anga népét s szerezte meg Csampa kikötőjét, vagyis ő vonta ellenőrzésünk alá a Gangeszen folyó kereskedelmet és ezzel a Kathájba vezető víziutat.
   Adzsatasatru sírva fakadt a bortól. - Igen, Bimbiszára tette országunkat a világ leghatalmasabb birodalmává. Ő épített ezer meg ezer utat és ezer meg ezer töltést a mocsarakon át. Ő...
   A továbbiakban már nem figyeltem oda. Amikor számokról van szó, az indiaiak elveszítik a mértéket. Bimbiszára valóban megépíttetett egy csomó poros – illetve monszun idején saras - ösvényt, de karbantartania még a Csampából Taxilába vezető nagy karavánutat sem sikerült. Azonkívül, bármily furcsa is, Indiában sehol sincsenek hidak. A helybeliek azt állítják, hogy nem érdemes hidat építeni, mert úgyis elmosnák az évente ismétlődő áradások. De meggyőződésem szerint egyszerűen nem értenek a hídépítéshez, még egymáshoz láncolt tutajokból sem képesek hidat verni. Megjegyzendő, hogy a magadhai ipartestületek egyik leghatalmasabbja révészeké, s mint az indiaiak mondják, olyan még nem volt, hogy egy ipartestület feloszlott volna.
   Később a herceg elaludt, én pedig Karaka társaságában leültem az egyik játékasztalhoz.
   De mihelyt veszíteni kezdtem a kockán, abbahagytam a játékot. Karaka viszont nem volt képes abbahagyni. Végül úgy kellett kiparancsolnom a teremből. Akkor értettem csak meg, mennyire eszét veszi egyeseknek a játékszenvedély. Ugyanúgy rabjává válhat az ember, mint a haomának vagy a nemi vágynak. Csakhogy az utóbbi kettő idővel veszít vonzerejéből, a játékszenvedély azonban nem.
   Megvallom, csodáltam Bimbiszárát, amiért oly kis erőfeszítéssel oly nagy jövedelmet húzott a káros emberi szenvedélyekből. Egy időben kísérletképp mi is felállítottunk egy ilyen játéktermet Szuzában. De a perzsák között kevés a szerencsejátékos - talán mert kevés a kereskedő? -, és játéktermünket csak görögök látogatták. Mivel azonban a görögök szüntelenül több pénzt vesztettek, mint amennyit képesek voltak kifizetni, be kellett zárnunk a termet.
   
             7/Gyakran kell megállapítanom, milyen egyformák is az emberek. Ilyenkor nyomban eszembe jut az is, mekkora különbségek vannak a fajok között. Az indiaiak élnek-halnak a szerencsejátékért. A perzsák nem. Az indiai Védák istenei Zoroaszter perzsa követőinek szemében ördögök. Miért hiszik egyesek, hogy a világegyetem egységes egészet alkot, mások, hogy nem is egy világegyetem van, hanem sok? Vagy egy van ugyan, de az több egyenértékű alkotórészből áll? Vagy pedig nem is áll semmiből. Kicsoda vagy micsoda teremtette a világot? Létezik-e egyáltalán vagy sem? Léteztem-e például én, mielőtt ezt a kérdést feltettem volna Démokritosznak? Létezem-e most? Léteztem-e más alakban, mielőtt megszülettem? Újjászületek-e más alakban? Ha nem volnának emberek és nem figyelhetnék meg, hogy a nap egyre nyúló árnyékot vet a földre, volna-e idő?
   Dzseta herceg még nálam is nagyobb élvezettel latolgatta, ahogy ő mondta, az eredet dolgait. Unokájának esküvőjére érkezett Kosalából Magadhába. Amikor először találkoztunk, meghívott, hogy keressem fel Rádzsagrihától alig valamivel északra fekvő nyaralójában. Ebédre várt. Azt mondta, a hőség miatt ne aggódjam. A meleg évszakban a társasági összejöveteleket rendszerint késő délután tartják. De Dzseta azzal biztatott: - Meglásd, olyan hűvös lesz nálam délben, mintha hófödte hegyekben járnál. - Ez a divatjamúlt kifejezés még az első árják idejéből származik. Biztos vagyok benne, hogy a magadhai udvarnál legfeljebb tizenkét ember akad, aki látott már havat.
   Karaka társaságában kárpitozott szekéren indultam útnak. Karaka nem sokkal korábban tért vissza a déli vasbányák vidékéről, s igen elismerően nyilatkozott a vasbányák méreteiről. Mivel ökörhajcsárunk perzsául is értő kém volt, virágnyelven beszéltünk. Hogy miből tudtuk megállapítani, ki tud perzsául s ki nem? A perzsául tudók mind északnyugatról származtak, vagyis Gandharából vagy az Indus völgyéből. Egytől egyig magasabbak és világosabb bőrűek voltak a magadhaiaknál. Azonkívül éppoly nehezen boldogultak a helyi nyelvjárással, mint mi. A tiszteletemre Varsakara tucatszám hozatta őket Magadhába, hogy kémkedjenek utánunk.
   Dzseta herceg birtokát agyagtéglából épített fal vette körül, egyetlen fából ácsolt kapu nyílt rajta a főúttól néhány lépésre. Mind a fal, mind a kapu olyan szerény volt, mintha a molnárok tanácsának épülete előtt jártunk volna. Hanem amikor beléptünk a kapun, még az árjákat hevesen gyűlölő Karaka is eltátotta a száját.
   A virágzó fákkal szegélyezett sétány végén díszes villa állt. Magas, boltíves ablakait világoskék függöny fedte; olyan volt a tapintása, mint a selyemé, de, mint kiderült, valamiféle újfajta pamutszövetből varrták.
   A kert minden részében más-más illatot árasztottak a virágok és a füvek. A Gangesz és Rádzsagriha közötti vigasztalan síkságot Dzseta herceg apró mesterséges dombokkal és hegyekkel tette változatossá. A dombok tetejére virágokat és alacsony fákat ültetett, a hegyek pedig tökéletes másai voltak a szürke Himalájának. Elragadó látványt nyújtottak.
   Odabenn a házban félhomály volt, s mint a házigazda megígérte, hűvös: az ablakok előtt álló sövényt rendszeres időközönként vízsugárral öntözték. Kíséretem egyik tagjának sikerült kifürkésznie, hogyan működik a szivattyúrendszer, s egy időben a babülóni új palota kertjében is felszereltünk egy ehhez hasonló öntözőberendezést. De mint Babülónban minden újításnak, csakhamar ennek is befellegzett. Mindent, ami nem legalább az újító Nabukodonozor korából származik, szinte szentségtörésnek tekintenek. Alighanem a babülóniaiak a legmaradibb nép a világon.
   Dzseta herceg nem volt már fiatal, de öreg sem még; bőre világosabb színű volt a magadhai átlagnál, s a szemhéján az a jellegzetes ránc húzódott, amelyről halálos biztonsággal felismerhetők a himalájai hegyi népek és a kathájiak. A teste karcsú volt, és indiai nemes létére, továbbá ahhoz képest, hogy alaposan benne jártunk már a nyárban, meglepően fürgén mozgott: kétségkívül a hűsítő víz, az árnyas fák és a varázslatos forgó legyezők jóvoltából.
   Ünnepélyesen üdvözölt bennünket. Majd kifejtette, milyen nagy örömére szolgál, hogy elveszem az unokáját, akiről úgy hírlik, hogy könnyű lábú, mint a gazella, hamvas, mint a friss saláta, és így tovább. Jólesett, hogy nem tett úgy, mintha ismerné.
   Miután átestünk a szertartásos üdvözlésen, könnyű, ám annál ínycsiklandóbb ételekkel kínáltak. - Nem eszem húst - mondta Dzseta herceg. - De ti persze ehettek, ha kedvetek tartja.
   - Én sem kérek - válaszoltam megkönnyebbülten. A meleg nyárban a bivalyvaj és a hús együttes hatására rendszerint úgy eltompult az agyam, mint egy túltáplált brahmané. Megkérdeztem házigazdámtól, hogy vallásos okokból tartózkodik-e a húsevéstől.
   Dzseta herceg finom, elhárító mozdulatot tett a kezével.
   - Szeretnék a megvilágosultak közé tartozni. De nem sikerül. Amennyire tőlem telik, igyekszem megtartani a parancsolatokat, csak hát nem sok telik tőlem. Hosszú még az utam a nirvánáig.
   - A Bölcs Mindenható - mondtam - talán egyenértékűnek ítéli majd jó szándékodat a jó cselekedettel, és lehetővé teszi, hogy a megváltás hídján át a mennyországba juss. - Nem tudnám megmondani, hogy lehettem olyan tapintatlan, hogy vallásról társalogjak a Buddha közeli barátjával. Igaz, arra neveltek, hogy a világon egyetlen szent vallás van, a mienk, s ezt mindenkihez el kell juttatnunk, akár akarja, akár nem, de egyszersmind udvari politikus is voltam, s ami még fontosabb, követ. Dareiosz szigorúan a lelkemre kötötte, hogy nem szabad támadnom az idegen isteneket, sem ráerőltetnem az idegenekre a Bölcs Mindenhatót.
   Dzseta herceg azonban a lehető legbarátságosabban fogadta faragatlanságomat. - Valóban nagy kegy volna Bölcs Mindenhatódtól, ha átsegítené érdemtelen személyemet a... szóval, a mennyországhoz vezető hídon. - Az indiai árjáknak is igen zavaros fogalmaik vannak a mennyországról, vagy ahogy ők nevezik, az atyák világáról, a szekták követőinek szemében pedig nem is létezik mennyország. Ők a Védák istenei helyett a halál és az újjászületés hosszú láncolatában hisznek, s e körforgásnak vagy az ember megvilágosodása vet véget, vagy az, hogy a körforgás egyik ciklusa lezárul: de csakis azért, hogy újra kezdetét vegye.
   Többet nem hoztam szóba a Bölcs Mindenhatót. Legnagyobb sajnálatomra Dzseta sem. A Buddháról beszélt. - Személyesen is találkozhatsz majd vele, ha ellátogatsz Kosalába. Vigasztalhatatlan lennék, ha nem élvezhetnénk jelenléted - hogy is mondjam csak? - sugárzó fényét Srávasztiban. Annál is inkább, mert nemcsak a Nagy Király követe vagy, hanem - és főleg - Zoroaszter unokája is. - Mint az indiaiak általában, Dzseta herceg is értett a szóvirágokhoz. Mint a perzsa udvari politikusok általában, én is. Hanem ebéd után enyészni hagytuk a virágokat, és gyakorlatiasabb dolgokról kezdtünk beszélgetni.
   - Sétáljunk egyet - mondta Dzseta herceg, és belém karolt. Egy mesterséges tóhoz vezetett. A tavat oly ügyesen ültették körül náddal és lótuszvirággal, hogy az ember arra gyanakodhatott, a természet szokatlanul sikeres művével áll szemben. A tervezőnek olyan érzéki csalódást sikerült keltenie, mintha a tó hatalmas kiterjedésű volna és mély, s mintha a túlpartján hegylánc emelkedne.
   Amikor a vízpartra értünk, Dzseta herceg levette köntösét. - Tudsz úszni? - kérdezte.
   - A perzsa ifjak már gyerekkorukban megtanulnak - válaszoltam.
   Valójában azóta sem tanultam meg jól úszni. De kevéske tudásom is elég volt hozzá, hogy le ne maradjak az apró hegylánc felé ünnepélyes mozdulatokkal evickélő Dzseta hercegtől. Lábunk között élénk színekben pompázó halak cikáztak, a partról pedig tűzvörös flamingók szeme szegeződött ránk. Úgy éreztem, mintha a mennyországban járnék.
   Amikor már csak néhány lábnyira voltunk a mesterséges szikláktól, Dzseta herceg így szólt: - Most pedig fogd be az orrod és merülj le a hegy alá. - Azzal egy szempillantás alatt eltűnt, mint a víz alá bukó halászsirály.
   Nem tudtam, hogyan kell víz alatt úszni, így hát óvatosan bedugtam a fejem a vízbe és nagyot rúgtam a lábammal. Azt hittem, nyomban elsüllyedek. De aztán - életemben először - kinyitottam a szemem a víz alatt, és elkápráztatott a sokszínű halak, a lengő zöld páfrányok, a felszínre törő lótuszszárak látványa. Már éppen fogytán volt a levegőm, amikor megláttam a barlang bejáratát. Egyetlen nagy rúgással belöktem magam a barlangba, s mélyet szippantottam a levegőből.
   Dzseta herceg kisegített a vízből. A puha, fehér homokon heverők, asztalok, székek vártak. De nem is fehér volt az a homok, hanem kék. Izzó kék színe volt mindennek a barlangban, mintha valahol a víz alatt tábortűz égett volna. A barlang falába vájt sok-sok apró lyukon szűrődött be ez a kék fény. Levegő is, világosság is elég volt benn, mégsem láthatott be senki. - És nem is hallgathatnak ki - mondta vendéglátóm, miközben leült az egyik heverőre. - Egész Magadhában ez az egyetlen hely, ahol Varsakara nem hallja, mit beszélünk.
   - Te építtetted ezt a barlangot?
   - Igen. A hegyet is. A tavat is. Meg a ligetet is. Hát igen, fiatal voltam. Még nem fogadtam meg, hogy tartom magam a parancsolatokhoz. Még az evilági örömöket hajszoltam, márpedig ha az ember a rabjukká válik, nagy fájdalommal fizet érte.
   - Fájdalom is származik belőle, de öröm mégiscsak gyakrabban. Gondolj csak arra, milyen gyönyörűséges ez a kert...
   - ...majd akkor fizetem meg az árát, amikor következő életemben kóbor kutya leszek. - Dzseta herceg olyan derűsen beszélt, hogy nem tudtam megállapítani, tréfálkozik-e vagy sem: az ilyesmi mindig az előkelő származás félreérthetetlen jele.
   De a herceg az egyenes beszédhez is értett. - Úgy hallom, szerződést kötöttél unokafivéremmel, Bimbiszárával.
   - Igen, szerződést fogunk kötni. Perzsia aranyat ad Magadha vasáért. Az árban még nem állapodtunk meg. Lehet, hogy haza kell utaznom Szuzába, mielőtt véglegeset mondhatnék.
   - Értem. Mikor jössz hozzánk Kosalába?
   - Fogalmam sincs róla.
   - Nemcsak azért vagyok itt, hogy jelen legyek az esküvőn, hanem azért is, hogy Paszenádi király nevében felkérjelek, mihamarabb látogass el udvarába.
   Udvariasságból rövid szünetet tartottam, és csak aztán viszonoztam az egyenes beszédet: - Mit gondolsz? Háború lesz?
   - Igen. Nemsokára. A csapatok már útban vannak a folyó felé.
   - Meg fogják támadni a köztársaságokat?
   - Igen... - Dzseta herceg szeme olyan kéknek látszott, mint a hegy alatti barlangtó vize. Természetes fénynél azonban szürke volt: ahogy magamban elneveztem, Himalája-szürke; mert ezt a színárnyalatot csak magas hegyek lakóinak szemében láttam.
   - Mit tesz Kosala?
   - Hát Perzsia?
   Váratlanul ért, hogy a herceg még nálam is lényegre törőbben beszél. - Taxilától Magadháig ezer mérföld az út.
   - Azt beszélik, hogy a Nagy Király serege gyors, mint a villám.
   - Akkor bizonyára azt is tudod, hogy a Nagy Király seregét most a görögök kötik le, mert nyugaton... - nem folytattam, mert úgy gondoltam, művelt házigazdámnak nem kell megmagyaráznom, kicsodák is a görögök. Ha szüksége volt az efféle ismeretekre, bizonyára meg is szerezte. Mint később kiderült, semmit sem tudott a nyugati világról.
   - Egy másik csapattestünk az északi határon harcol - folytattam - a törzsek ellen.
   - A rokonaink ellen. - Dzseta herceg elmosolyodott.
   - Harminc vagy negyven nemzedék nagy idő. Bármilyen közel álltunk is egymáshoz egykor, ma közös ellenségeink.
   - Természetesen. De a Nagy Király nyilván az Indus folyó partján fekvő satrapiájában is tart hadsereget.
   - Mindössze afféle helyőrséget. Nem küldheti Magadhába.
   - Biztos vagy benne?
   - A Nagy Király alig egy nemzedék óta tudhatja magáénak az Indus völgyét. Ha a perzsa helyőrség kivonulna...
   - Értem. - A herceg felsóhajtott. - Azt reméltem... - egyik kezével előkelő, egyszersmind bonyolult mozdulatot tett. Csak hát akkoriban még nem beszéltem - ahogy az indiaiak mondják - a kéz nyelvén. - Indiában a legelmésebb közlendőket gyakran nem szóban, hanem jelbeszéd útján adják az ember tudtára. E sokatmondó taglejtések a történelem előtti szertartásos táncokból veszik eredetüket.
   - Rokonszenvesnek találod a vejemet?
   - Fölöttébb rokonszenvesnek. Igen előkelőnek és... érzelmesnek látszik.
   - Érzelmes is. Egy ízben egy álló héten át sírt, amikor meghalt a kedvenc madara.
   - Bezzeg a kamarás sohasem sír! - Gondoltam, most kipróbálom, elér-e Dzseta herceg barlangjába a titkosszolgálat keze.
   - De nem ám. Kemény ember. Arról álmodozik, hogy meghódítja Varanaszit. Meg hogy fölmorzsolja Kosalát.
   Biztos vagy benne, hogy ez az álom nem válik egyszer valóra?
   - Paszenádi szent ember. Nem érdeklik az evilági dolgok. Arhatnak mondhatja magát. Vagyis közel jár a megvilágosuláshoz, énje a megsemmisülés küszöbére jutott.
   - Vajon nem ezért jutott-e birodalma is a megsemmisülés küszöbére, ha a megvilágosulás küszöbére nem is?
   Dzseta herceg vállat vont. - Miért is különböznének a birodalmak az emberektől? Létrejönnek, nőnek, aztán elpusztulnak.
   - Akkor miért fájlalod, hogy Kosala körülbelül olyan állapotban van, mint egy háromhónapos hulla?
   - Fájlalom, de mennyire, hogy fájlalom. A szangha miatt.
   A szangha a buddhisták rendje avagy közössége. De maga a szó már évszázadokkal, sőt talán évezredekkel a Buddha születése előtt is létezett. A köztársaságokban a családfők tanácsát nevezik szanghának. Némelyik köztársaságban a tanács, más néven gyűlés valamennyi tagját rádzsának, vagyis királynak nevezik, s így ügyesen elbánnak a királyság intézményével: ha ugyanis mindenki király, senki sem az. Abban az időben a köztársaságoknak nem volt uralkodója.
   A Buddha maga is Sákja köztársaság egyik tanácsosának gyermeke volt, és gyakran királyfi néven emlegetik. Pedig apja mindössze egyike volt az ezer királynak, akik időről időre összeültek, hogy a köztársaság ügyeiben döntsenek. A köztársasági szanghák és a buddhista szangha között az a különbség, hogy az előbbiekben többségi határozattal hozzák a döntéseket, az utóbbiban viszont egyhangú szavazással. Később, amikor a Buddha meghalt, a rendben nagy felfordulást okozott ez a szabály.
   - Féltek Bimbiszára királytól?
   - Nem félünk. A barátunk.
   - Hát Varsakarától?
   Dzseta herceg szórakozottan vagy talán készakarva csillagot rajzolt a puha, fehér - nem is fehér, kék - homokba. - Olyan, mint minden királyi kamarás. Veszélyt szimatol a rendben - mindegyik rendben.
   - Köztársasági veszélyt?
   - Úgy van. Minthogy pedig Bimbiszára öreg, Varsakara viszont fiatal, bölcsen tesszük, ha felkészülünk a legrosszabbra. - Dzseta herceg felnevetett. - Érted már, miért vagyok rossz buddhista? Folyton csak politizálok, ahelyett, hogy megtartanám a parancsolatokat.
   - Miért, melyik parancsolatot nem tartod meg? - Akkoriban mindent szó szerint vettem. Azonfelül az ezer meg ezer indiai vallástól egészen meg voltam zavarodva. A jelek szerint az indiaiak mindent elfogadnak, ami annyit tesz, hogy tulajdonképpen nem fogadnak el semmit. Ahányszor csak valamilyen nap nélküli helyiségben meggyújtottam a szent tüzet, mindig csatlakozott hozzám néhány kíváncsi brahman. A lehető legudvariasabban viselkedtek, és őszinte érdeklődésről tanúskodó kérdéseket tettek fel. De sohasem jöttek el újra. El sem tudom képzelni, hogyan látott volna hozzá nagyapám, hogy megtérítse őket.
   - Túlságosan evilági vagyok - mondta Dzseta herceg. A lábunk alatt kéklő vízbe hajított egy kavicsot. Kisvártatva delfincsapat tűnt fel a vízben, s úszott egyre közelebb. De amikor a delfinek felbukkantak a vízből, kiderült, hogy nem állatok, hanem fiatal lányok. Mindegyikük vízhatlan bőrbe burkolt hangszert tartott a kezében.
   - Gondoltam, megörvendeztetlek egy kis zenével. Úgy terveztem meg a hegyet és a barlangot, hogy a falak a lehető legtökéletesebben verjék vissza a zene hangját. Sajnos, nem értek mind a hatvannégy mesterséghez, de a zenéhez igen. Ez az egyetlen mesterség, amely szerintem közel áll a... - a herceg bölcsen elhallgatott, mert rájött, hogy mégsem hasonlíthatja a hite szerint egyedülállót semmi máshoz.
   A zenénél azonban sokkal nagyobb élvezetet leltem a víz kék fényében: körös-körül minden olyan valószerűtlen volt benne, mintha haoma látomás volna.
   Nem vagyok benne biztos, nem szándékosan rendezett-e el mindent a házigazdánk. Csak annyit tudok, hogy sok minden, amit aznap a Buddháról mondott, mindmáig megmaradt emlékezetemben. Lehet, hogy a fény és a zene ugyanolyan fajta látomást kelt az emberben, mint a szent haoma vagy akár a szentségtelen szóma? A választ csakis Dzseta herceg adhatná meg, de ő már régen új testbe költözött. Vajon milyen testbe? Legalábbis valamilyen alsóbbrendű indiai istenségbe, remélhetőleg olyanéba, akinek mindössze két karja van, s akinek csaknem egy örökkévalóságig tartó üdvösség az osztályrésze, mielőtt beköszöntene a végső semmi.
   Szólt a zene, és Dzseta herceg beavatott a Buddha négy nemes igazságába. - Az első igazság abban áll, hogy minden élet szenvedés. Aki nem éri el, amit szeretne, szenved. Aki eléri, az is szenved. Siker vagy kudarc, egyre megy, az emberi élet olyan, mint a sercegő, ellobbanó láng. Nem így van?
   - De igen - helyeseltem, mint mindig, ha újabb részletekre vagyok kíváncsi. A Prótagorasz- vagy Szókratész-féle született angolnatáncoltatók most azt kérdeznék: mi az, hogy szenvedés? Mi az, hogy siker? Mi az, hogy kudarc? Ha a szőrszálhasogatónak eléggé éles kést adunk a kezébe, magát az emberi életet is addig szeletelheti, amíg semmi sem marad belőle. Szerintem az ilyesmi merő időpocsékolás. Ha ma vinnének el egy mesterséges hegy alatt vájt kék barlangba, ma is elfogadnám, ha csak egy pillanatra is, hogy a lét sercegő, ellobbanó láng.
   - Öt érzékszervünkkel azon vagyunk, hogy gyönyört szerezzünk magunknak. Kétségkívül igyekszünk elkerülni a fájdalmat, a szenvedést. Hogy miként? Az érzékszerveink segítségével. Ezek táplálják a tüzet. Ebből következik a második igazság. A gyönyör iránti vágy, illetve, ami még rosszabb, az a törekvés, hogy állandóságot leljünk a múló teremtésben, csak annál inkább felszítja a tüzet, vagyis amikor a tűz végül is kialszik, mert hiszen ki kell aludnia, csak annál nagyobb lesz a fájdalom, a bánat. Nem így van?
   - De igen.
   - Akkor hát világos, hogy addig nem lesz vége a szenvedésnek, amíg a tüzet tápláljuk. Elfogadod tehát, hogy ha véget akarunk vetni a szenvedésnek, akkor magára kell hagynunk a tüzet?
   - Igen.
   - Jól van. Ez a harmadik igazság. A negyedik igazság azt mondja ki, hogyan oltható ki a tűz. A nem akarás által.
   Dzseta herceg elhallgatott. Csak a különös, mégis andalító zene szólt. Azért mondom, hogy különös, mert akkoriban még nem szoktam hozzá az indiai zenéhez. Mivel azonban a környezet oly elbűvölő volt, mindenben örömömet leltem, más szóval olyan távol voltam a Buddha négy igazságától, mint még soha. Egy csöppet sem távolodtam el az evilági dolgoktól. Eszemben sem volt, hogy eloltsam magamban a tüzet.
   Hirtelen felfogtam, hogy Dzseta negyedik igazsága maga a semmi volt: igaz, erre egyes athéniak - és egyes abdéraiak - azt mondanák, hogy a semmi maga is valami. Házigazdám felé fordultam. Mosolygott. Fel sem tudtam tenni kérdésemet, máris megválaszolt rá. - Ha ki akarod oltani a fájdalmas lét lángját, a nyolcszoros úton kell járnod. Ez a negyedik nemes igazság.
   Az indiaiak előbb-utóbb mindig a számokkal hozakodnak elő. Mivel azonban az indiaiakhoz fogható homályos gondolkodású matematikus széles e földön nincsen, számaikból mindig jócskán levonok, főleg ha ez a szám a harmincmillió millió milliószorosa a Gangesz folyó medrében található homokszemek számának.
   - Miféle nyolcszoros utat? - Igyekeztem érdeklődő arcot vágni. - Hiszen azt mondtad, mindössze négy igazság van.
   - A negyedik igazság kimondja, hogy az embernek a nyolcszoros utat kell követnie.
   - Mi hát az a nyolcszoros út? - Az egyik fuvolás elvonta a figyelmemet a beszélgetésről. A fiatal lány vagy hamisan játszott, vagy olyan hangnemben, amelyet az idáig soha nem hallottam.
   A kedvedért, Démokritosz, elmondom, milyen előírásokat tartalmaz a nyolcszoros út igazsága. Egy: helyes eszmékben hinni. Kettő: helyes célokat követni. Három: helyesen szólni. Négy: helyesen cselekedni. Öt: helyesen élni. Hat: helyes eszközöket választani. Hét: körültekintőnek lenni. Nyolc: helyesen összpontosítani.
   Dzseta herceg nagy nehezen rájött, hogy untat. - Lehet, hogy magától értetődőnek látszanak a dolgok...
   - Nem, dehogyis - válaszoltam udvariasan. - De olyan elvontak. Nem tartalmaznak kézzelfogható előírásokat, mint a mi hitünk. A Bölcs Mindenható például pontosan előírta nagyapámnak, hogyan kell bemutatni a bikaáldozatot.
   - A Buddha szerint nem állatokat kell áldoznunk, hanem azt a bizonyos állatot, amely az énben lakozik.
   - Értem. De mit jelent pontosan az... hogy helyesen élni?
   - Öt erkölcsi szabály van.
   - Négy nemes igazság, egy nyolcszoros út és öt erkölcsi szabály... De a Buddha legalább kisebb számokkal dolgozik, mint Mahávira - jegyeztem meg fölöttébb neveletlenül.
   De Dzseta herceg nem sértődött meg. - Szerintünk Mahávira nézeteiben is vannak hasonló vonások - mondta szelíden. - De ő csak révész. A Buddha pedig már átkelt a folyón. Megvilágosult. Tökéletes. Nem létezik.
   - De mégiscsak Srávasztiban lakik.
   - Ott a teste. De ő nincs ott.
   Démokritosz tudni akarja, mi az öt erkölcsi szabály, elmondom hát. Ha a hamis fuvolaszólamra gondolok, nyomban előbukkan emlékezetemből a herceg minden szava. Az öt erkölcsi szabály a következő: Ne ölj. Ne lopj. Ne hazudj. Ne légy részeg. Tartózkodj a nemi örömöktől.
   Az utolsó szabállyal sehogyan sem tudtam megbékülni. - Mi történne az emberi fajjal, ha mindenki tartaná magát az öt erkölcsi szabályhoz?
   - Akkor az emberi faj megszűnne létezni, s a Buddha szemében ez lenne a tökéletes megoldás.
   - Holott akkor a buddhista rend is megszűnne létezni.
   - A rendnek éppen az a célja, hogy megszűnjön. Sajnos azonban, akármeddig tart is a történelem, az emberi fajnak csak jelentéktelen töredéke csatlakozik hozzá, és híveinknek csak elenyésző kisebbsége jut el az évezredek során a megvilágosulásig. Nincs hát mitől tartanod, Kűrosz Szpitama - tréfálkozott Dzseta herceg. - Az emberi faj fennmarad egészen a körforgás jelenlegi ciklusának végezetéig.
   - De mi értelme az olyan vallásnak, amely csak kevesekhez szól? Különösen, ha - mint mondtad - e kevesek közül is alig néhányan érik el a végső célt, a nirvánát?
   - A Buddhát nem érdekli a vallás. Mindössze segélykezet nyújt azoknak, akik a folyóparton állnak. Megmutatja nekik, hol a komp. Ha átjutnak a túlpartra, rájönnek, hogy sem a folyó, sem a komp, sem a folyó két partja nem létezik...
   - Hát a Buddha?
   - Ő sem. Addigra kialszik majd a tűz, és az álom, amelyben a Buddha életének értelme volt, rég feledésbe merül, mert a megvilágosult felébred.
   - De hol?
   - Nem vagyok megvilágosult. Még most is oly közel vagyok az evilági parthoz.
   Ennyit akart Dzseta herceg az emlékezetembe vésni azon a varázsos, de egyúttal annyi fejtörést okozó délutánon. Később személyesen is találkoztam és elbeszélgettem a Buddhával, s akkor valamelyest világosabb képet alkothattam tanairól, ámbár voltaképp nem is nevezhetném őket tanoknak.
   Démokritosz szerint a Buddha igazságai hasonlítanak a Püthagorasz tanításaira. Szerintem nem. Püthagorasz, Goszala és Mahávira a lélekvándorlásban hitt, tudniillik abban a tanításban, hogy a lélek halból fává válik, fából emberré, és ki tudja, még mi mindenné. A Buddhát ellenben hidegen hagyta a lélekvándorlás gondolata, mert végső fokon nem is hitt a létben. Azt mondta, hogy nem is létezünk. Nem vagyunk sem itt, sem ott, sem amott. A sercegő tűz is csak látomás.
   Márpedig az ember mégiscsak létezik... Nem fér hozzá semmi kétség, hogy vak öregember vagyok, Athénban ülök egy hideg, huzatos szobában és csaknem teljesen megsüketülök a hátunk mögött folyó építkezés féktelen zajától. Nem fér hozzá kétség, legalábbis véleményem szerint, hogy a régi időkről társalgok abdérai rokonommal. Létezem tehát, jóllehet éppen hogy csak: inkább vagyok már hamu, mint láng.
   A Buddha szemében a lét maga a fájdalom. Milyen igaza volt! Azt hirdette, hogy az élettől meg kell szabadulni, mégpedig úgy, hogy az ember kiirt magából minden vágyat, még azt a vágyat is, hogy kiirtson magából minden vágyat. Ez természetesen csak keveseknek sikerül - legalábbis végérvényesen. Biztos vagyok benne, hogy akik a tanait követik, jobban elboldogulnak az evilági léttel, mint a többiek.
   Különös dolog. Sohasem hittem volna, hogy erre a meggyőződésre jutok. Dzseta herceg sem. - Mindaz, amit mondtam, valójában nem fontos - mondta a barlangból távozóban.
   - Mert az anyag végcélja a sunjata - válaszoltam legnagyobb meglepetésemre és a magam legnagyobb megelégedésére (lám, milyen okos vagyok) -, a sunjata pedig maga a semmi, s nyelvetekben egyúttal azt a fajta kört jelöli, amely semmiből áll, mégis létezik.
   Dzseta herceg egy pillanatra megállt a tó partján. A víz kék fénye szivárványszínű pókhálókban tükröződött az arcán.
   - Feltétlenül találkoznod kell Tathagatával - mondta suttogva, mintha még a vizet sem akarná beavatni közös titkunkba.
   - Hát az meg kicsoda?
   - Ez is a Buddha egyik neve. Magunk között így hívjuk. Tathagata annyit jelent: az, aki eljött és elment. - Azzal maga Dzseta herceg is elment. Elmerült a vízben. Esetlen mozdulatokkal követtem.
   Évek múltán rájöttem, hogy a magadhai titkosszolgálat egyik ügynöke gondosan feljegyzett minden szót, ami ott, a tóbarlangban elhangzott. Varsakarának valahogyan sikerült szűk folyosót vájnia a mesterséges hegy porhanyós kövében. Dzseta herceg szerencsére fontosabb személyiség volt annál, semhogy letartóztassák. A Nagy Király követe pedig szent és sérthetetlen volt.
   Rádzsagrihába vezető utunk végtelenül hosszúra nyúlt. A poros ösvény zsúfolásig tele volt emberekkel, szekerekkel, katonai alakulatokkal, tevékkel, elefántokkal. Mindenki igyekezett bejutni a városba, mielőtt még leszáll a nap, és bezárják a kapukat.
   Megvallom, sehogyan sem tudtam hozzászokni, hogy az indiaiak a nyilvánosság előtt végzik szükségüket. Az országút mentén mindenfelé vidám guggolok tucatjaiba ütközik az ember. Közülük is a dzsaina és a buddhista szerzetesek nyújtják a leglesújtóbb látványt. A szerzetes csak azt ehet, amit koldulással szerez, az adakozók azonban gyakran - olykor szándékosan - szennyezett étellel kínálják a koldulót. A szerzetes pedig köteles megenni, amit a tányérjára tesznek. Az iszonyú étrend következtében a legtöbb szerzetes mindenféle gyomorbántalomban szenved, s az eredményt közszemlére teszi.
   Tucatnyi buddhista szerzetes került utunkba. Mástól levetett rongyokat viseltek és koldulótányért tartottak a kezükben. A buddhisták mai sárga színű köpönyege akkoriban még ismeretlen volt, mert a többségük a pusztában lakott, távol minden kísértéstől. De végül kiderült, hogy ha a világtól elzárva élnek, nem teljesíthetik egyik fő feladatukat, tudniillik, hogy továbbadják a Buddha minden szútráját, vagyis szavát. Így a Buddha hívei lassanként közösségekbe tömörültek. Már az én időmben sem éltek egymástól s a világtól annyira elszigetelve, mint egykor.
   A Buddha első tanítványai mindenüvé követték mesterüket, márpedig a Buddha az esős időszak kivételével állandóan úton volt. Utolsó éveiben jobbára körutazásokat tett, s ezeknek kiinduló- és végpontja egyaránt Srávaszti volt. Itt töltötte az esős évszakot egy ligetben. E pihenőhelyet Dzseta herceg adományozta a rendnek, nem pedig egy Anatapindika nevű srávaszti kereskedő, aki azzal kérkedett, hogy hatalmas összegért megvásárolta a ligetet Dzseta hercegtől. Dzseta herceg mindig óvakodott tőle, hogy tetteivel elismerést arasson, s Anatapindika ezzel visszaélve, a Buddha nagylelkű pártfogójának adta ki magát. Dzseta herceghez fogható nemes lelkű férfiúval azóta sem találkoztam.
   Az esős évszak végeztével a Buddha olykor ellátogatott az övéihez, a Himalája tövében fekvő Sákjába. Onnan a köztársaságok területén át délre vándorolt, s rövid időre megállt Kusinárában, Vaisáliban és más városokban. Azután Pátaliputra kikötővárosnál átkelt a Gangeszen, s tovább folytatta útját délnek, Rádzsagriha felé. Ott aztán legalább egy hónapot töltött a városfal belső oldalán fekvő, bambusznáddal benőtt mocsárban. Mindig a szabad ég alatt tért nyugovóra. Ha lehetett, inkább a vidéki utak mentén koldult élelmet, semmint Rádzsagriha zsúfolt utcáin. A nappali melegben egy-egy fa alatt gondolataiba merült, és mindenféle látogatókat fogadott, köztük Bimbiszára királyt is.
   Megjegyzendő, hogy Indiában a fák alatt guggoló szent ember mindennapos látvány. Sokukról tudni való, hogy éveken át ülnek így mozdulatlanul, ugyanabban a testhelyzetben. Esőverte, napégette, szélcserzette testüket azzal táplálják, amit az adakozóktól kapnak. Némelyik némaságot fogadott; de olyanok is vannak, akik folyvást beszélnek.
   Rádzsagrihából a Buddha Varanaszi felé vette útját. Itt mindig hősnek kijáró fogadtatásban részesült. Több ezer kíváncsi lakos kísérte el a vadaskertbe, ahol egykor tanait meghirdette. De a nagy tömeg terhére volt, s ezért sohasem maradt sokáig a vadaskertben. Éjnek évadján hagyta el Varanaszit, s ilyenkor északnyugatra indult, Káusandi és Mathurá városába, onnan pedig még az esős évszak beállta előtt visszatért Srávasztiba.
   A Buddha iránt mindenki a legnagyobb hódolattal viseltetett, még azok a brahmanok is, akik veszedelmes vetélytársat láttak benne. Végtére is a harcosok osztályához tartozott. De harcosnál is, sőt papnál is több volt, ő volt az aranyember. A brahmanok félve tisztelték, mert nem volt senki hozzá fogható. Igaz, voltaképp nem is volt senki. Eljött - és elment.
   
              8/Adzsatasatru kifizette a hozományt, majd így szólt:
   - Most pedig házat kell venned. Ne legyen se túl nagy, se túl kicsi. Az enyémnél nagyobbat, a királyi palotánál kisebbet válassz, legyen benne belső udvar, tiszta vizű kúttal a közepén. Meg tíz különféle virágzó bokorral. Szükség van még egy két fa közé felfüggesztett hintára, amely olyan széles, hogy két ember sok-sok boldog éven át együtt hintázhat rajta. A hálószobában széles ágynak kell lennie, fölötte katháji kelméből készült baldachinnal. Megkívántatik ezenkívül egy virágzó fára nyíló ablak, s alatta egy heverő. - Miután részletesen felsorolta az előírt tárgyak leltárát, Adzsatasatru felhúzta szemöldökét, és azt kérdezte: - Hanem hol találunk ilyen tökéletes lakóhelyet? Nem lesz könnyű. Kezdjük máris felkutatni, kedvesem, nincs vesztegetni való időnk.
   Mondanom sem kell, hogy Adzsatasatru már régen megtalálta azt a bizonyos eszményi házat. Mellesleg, ő volt a tulajdonosa. Végül vissza kellett adnom apósomnak a hozomány felét, s cserében beköltözhettem egy zajos utca mentén fekvő, kellemes, ámbár kissé viharvert házba.
   Legnagyobb meglepetésemre meg sem próbálták, hogy az esküvő előtt áttérítsenek az ördöghitre. Nem vártak tőlem mást, csak hogy eljátsszam a vőlegény szerepét az ősi árja szertartásban, márpedig az nemigen különbözik a nálunk szokásostól. Akárcsak Perzsiában, a szertartás vallásos részét a papi kaszt tagjai intézik. A többieknek ügyet sem kell rájuk vetniük.
   Késő délután érkeztem Adzsatasatru fából épült hosszú, alacsony házába. A bejáratnál nagy tömeg verődött össze a tiszteletemre, harsányan éltettek, és kedvezően nyilatkoztak megjelenésemről. Nagyon melegem volt, de fényesen festettem aranyfonálból szőtt kendőmben, s fejemen a turbánnal, amelyet előzőleg egy órán keresztül tekert, igazgatott a szolgáló. A király fodrásza személyesen festette feketére szemhéjamat s kent pirosítót az ajkamra. Azután színezett szantálfa kenőccsel díszítette a testem. A mellkasomat dús fakoronává varázsolta, a fatörzs a hasamon át a nemi szervemig ért, azt meg úgy festette be, hogy a fa gyökerének látsszon. Mindkét lábikrámon csillámló bőrű kígyó tekeredett fölfelé. Úgy bizony, a fodrász dravida volt, és az árják előtti hagyományból merítette művészetét. Meleg időben a divatosabb indiaiak gyakran kenik be magukat szantálfa festékkel, arra hivatkozva, hogy hűsít. Ebből egy szó sem igaz. A festék alatt úgy megizzad az ember, mint a ló. Igaz viszont, hogy verejtékének olyan szaga van, akár a legkülönlegesebb illatszereknek.
   A társaságomban volt Karaka is, valamint a követség teljes személyzete. Addigra már valamennyien indiai ruhát viseltünk. Az időjárás erősebbnek bizonyult a nemzeti büszkeségnél.
   A palota kapujában Adzsatasatru és Varsakara üdvözölt. Még nálam is lélegzetelállítóbb ruhát viseltek. Varsakara öltözékét a fogsorához hasonló színű burmai rubinkövek ékesítették, a trónörökösét pedig ezer meg ezer gyémánt, ahogy az indiaiak mondanák. Gyémántlánc függött a nyakában, gyémántgyűrű volt az ujján, fürtökben csüngtek a gyémántok a fülcimpáján, és hatalmas hasát is gyémántok borították.
   Adzsatasatru ősi szokás szerint mézzel és túróval teli ezüstkehelyt nyújtott felém. Miután megittam az émelyítő kotyvalékot, a középső udvarban külön erre a célra felállított élénk színekben pompázó sátorhoz vezettek. Addig még soha nem látott jövendőbelim a sátor végében foglalt helyet, anyja, nagyanyja, nénjei és társalkodónői körében. Az innenső oldalon a királyi család férfi tagjai álltak, élükön Bimbiszárával. A király ünnepélyesen, barátságosan üdvözölt. - Legyen ez a mai a távoli perzsa árják és a magadhai árják egyesülésének napja.
   - Akárcsak a nagy Dareiosz király, te is az árják méltó fényének napja vagy, uram, és boldog vagyok, hogy a világ két nagy ikerura között alázatos híd lehetek. - Ezt a zagyvaságot jó előre kiagyaltam, sok egyéb sületlenséggel együtt, de az utóbbiak ismertetésétől, azt hiszem, bátran eltekinthetünk. Az volt a lényeg, hogy a megfelelő hangot üssem meg, vagyis úgy tegyek, mintha e naptól fogva Perzsia és Magadha egyesülne a köztársaságok és szükség esetén Kosala ellen.
   Bimbiszárával és Adzsatasatruval az oldalamon léptem be a sátorba. Ezüstszínű mécsesek égtek odabenn. Ezer meg ezer virág pompázott. Jegyezd fel, Démokritosz, hogy amikor e sorokat tollba mondom, az indiaiak szóvirágos nyelvén gondolkodom, és onnan igyekszem a nyers görög nyelvre átfordítani mondandómat. A két nyelv szelleme között óriási az eltérés, ámbár van bennük néhány hasonló jelentésű szó. Szóval azt akartam mondani, hogy a sátor telis-tele volt virágkoszorúkkal, s a fülledt levegő jázmin és szantálfa illatával telt meg.
   A földet katháji szőnyegek borították. Az egyik páratlanul szép volt: kék sárkányt ábrázolt fehér éggel a háttérben. Később Adzsatasatru megkérdezte lányától, hogy mi a leghőbb kívánsága, és menyasszonyom azt válaszolta: a szőnyeg. Apósom elsírta magát örömében. Kijelentette, hogy el sem tud képzelni nagyobb boldogságot, mint hogy a kínai sárkányos szőnyeget legkedvesebb lányának házában lássa. Aztán mégsem kaptuk meg a szőnyeget. A trónörökös, úgy látszik, megtagadta magától a lehető legnagyobb boldogságot.
   A sátrat rózsaszínű függöny osztotta ketté. A felénk eső oldalán brahmanok álltak és kórusban kántálták a Védák szövegét. Hihetetlenül hosszasan énekeltek Ráma és Szíta tökéletes szerelméről. Mulattatott, hogy a nemesek még csak nem is tettek úgy, mintha odafigyelnének. Egymás öltözéke és festett bőre kötötte le figyelmüket.
   Végül Magadha főpapja tüzet gyújtott. Ekkor három brahman lépett mellé. Az egyik rizses köcsögöt tartott a kezében, a másik bivalytejjel teli tálat, a harmadik színültig töltött vizeskorsót.
   Addigra olyan meleg volt a sátorban, hogy éreztem, amint a mellemre festett fa levelei lecsorognak az ágról, ömlött rólam a veríték, s arra gondoltam: Kűrosz előírása szerint valahogy így kell megizzadnia minden perzsa katonának, mielőtt megkapná napi egy tál étkét.
   A rózsaszínű függöny túloldaláról áthallatszott a mantrákat zengő asszonyok éneke. Aztán Bimbiszára király súgott valamit a főpapnak. A következő pillanatban felemelkedett a függöny, s ott álltak előttünk a királyi család nőtagjai.
   Elsőként az tűnt fel, hogy az asszonyok testmagasságukkal csaknem azonos méretű fejdíszt viseltek. Feleségemtől később megtudtam, hogy egy-egy ilyen fejdísz kerek huszonnégy órán át készül, így aztán a feldíszített hölgynek ferde deszkalapon kell aludnia, nehogy álmában tönkretegye a csodálatos munkát.
   Az öreg királyné és Adzsatasatru első számú felesége között kicsiny termetű, csinos leány állt. Nem lehetett megállapítani, hatéves-e vagy éppen huszonhat. A homlokát, szemöldöke között, az indiai hölgyek körében oly népszerű piros kör díszítette. Egyszerű, szűzies ruhát viselt.
   A férfiak rövid ideig némán bámultak a nőkre, amazok meg úgy tettek, mintha nem tekintenének a férfiakra. Örömmel állapítottam meg, hogy mind a férfiak, mind a nők mellét ruha fedte. Annak a bizonyos ősi árja szeméremnek adóztak így, amelyet a Gangesz síkságának forró éghajlata bizony régen átadott már az enyészetnek.
   A főpap nagy nehezen munkához látott. Egy szolgálólány kezéből átvett egy kosár nyers rizst és több apró kupacnyit öntött ki a szőnyegre. Miközben ezzel foglalatoskodott, Adzsatasatru átlépte a férfiakat a nőktől elválasztó vonalat, és kézen fogta leányát. Varsakara oldalba bökött. - Menj oda hozzájuk - súgta.
   Apával és lányával a szent tűzhöz léptünk. Jó előre megtanultam a kérdésekre adandó válaszokat, szerencsére nem volt belőlük sok.
   - Kűrosz Szpitama - szólalt meg Adzsatasatru -, árja harcos, Perzsia királyának követe, vedd el leányomat, Ambalikát, s fogadd meg, hogy megtartod az árja parancsolatokat, gazdaggá teszed és boldoggá.
   Megígértem, hogy megteszem, ami tőlem telik. Akkor Adzsatasatru összekötözte köntösöm csücskét a lányáéval. Ambalikával rizst és bivalytejet tettünk a tűzre. A szertartásnak ebben a részében otthonosan éreztem magam, mivel nap nélküli helyiségben voltunk, a Bölcs Mindenható fiának társaságában. Kézen fogtam a leányt és körbe-körbe vezettem a tűz körül, mígnem valaki apró malomkövet tett a lába elé. Ambalika felállt a kőre. Mindmáig nem tudom, mit jelképezhetett az a malomkő.
   Így, összecsomózva, esetlenül tettük meg együtt az előírásos hét lépést, gondosan ügyelve rá, hogy lábunk egy-egy pillanatra megállapodjon a hét rizskupac mindegyikén. Őróluk tudom, mit jelképeznek: az árják előtti India hét, örökkévaló és mindenütt jelenlévő istennőjét.
   Amikor sikerült szökdécselve átvergődnünk a sárkányos szőnyegen, a főpap vizet hintett ránk: a kellemesen hűsítő folyadék újból eszembe juttatta, milyen melegem van. Azzal vége is volt: férj és feleség lettünk.
   De a házasság hivatalosan csak akkor lép életbe, ha a férj és a feleség három egymást követő éjszaka tétlenül fekszik egymás mellett. Annak idején elmagyarázták, honnan származik a szigorú önmegtartóztatás szabálya, de időközben elfelejtettem. Azt is előírták, hogy az új házunkban töltött első éjszakán együtt csodáljuk az északi sarkcsillagot. Így emlékeztetik az árja jegyeseket rá, hogy a törzsek őshazája északon van... s talán arra is, hogy egyszer majd visszatérnek oda?
   Ambalika tetszett nekem. Pedig az sem lepett volna meg, ha nem tetszik. Elvből mindig a legrosszabbra számítok, így ha néha mégis tévedek, legalább kellemes a csalódás.
   Éjfélre járt, mire az utolsó lakodalmas vendégek is elmentek. Apósom alaposan berúgott. - Kedvesem - zokogta -, e könnyeket az a végtelenül szomorú tudat csalja a szemembe, hogy soha, soha többé nem lesz részem ehhez fogható tökéletes boldogságban! - azzal nagyot pislantott, s a szemhéjáról leoldódó festék igazi gyászkönnyekben folyt végig az arcán. Elfintorította az arcát, és ragyogó gyémántokkal súlyos keze fejével megdörgölte a szemét. - Ó, kedvesem, drága kedvesem, légy jó szívem lótuszához, kedvenc gyermekemhez! - azzal a királyi család távozott, az illatos ruhák kavarta forgószél elült, s kettesben maradtam első feleségemmel.
   Ránéztem, s azon tanakodtam, mit is mondjak neki. De aggodalomra nem volt semmi ok. Ambalikát mindenre felkészítették az udvarhölgyek. Valóságos nagyvilági hölgy volt, mintha fél évszázadot töltött volna az udvarnál.
   - Azt hiszem - mondta -, itt az ideje, hogy meggyújtsd a szent tüzet, felmenjünk a tetőre és megcsodáljuk az északi sarkcsillagot.
   - Persze, persze. Mi is szent becsben tartjuk a tüzet - tettem hozzá.
   - Természetesen. - Ambalika a későbbiekben sem mutatott semmi érdeklődést a Bölcs Mindenható és Zoroaszter iránt. Annál nagyobb odaadással csüngött az ajkamon, amikor a perzsa udvar életéről beszéltem.
   Tüzet gyújtottam. A hat szolgáló mindent alaposan előkészített. Aznap érkeztek, s mint mondták, az öreg királynétól kaptam őket ajándékba. Valójában valamennyien a titkosszolgálatnak dolgoztak. Hogy honnan tudom? Az a magadhai szolgáló, aki jól végzi a dolgát és engedelmes, csakis titkos ügynök lehet. A közönséges szolgák ugyanis lusták, megbízhatatlanok és csintalanok.
   Felmentünk a tetőre vezető rozoga lépcsőn. - Termeszhangyák - mondta Ambalika halkan. - Uram és parancsolom, ki kell majd füstölnünk őket.
   - Honnan tudod, hogy termeszhangyák?
   - Bizonyos dolgokat tudnunk kell - mondta meglehetősen büszkén. - Így például a hatvannégy mesterséget. Az öreg királyné tanított meg rájuk. Ő pedig igazán ért hozzájuk. Kosalából származik; ott még hisznek benne, hogy a hölgyeknek illik érteniük az ilyesmihez. Magadhában már másként van. Itt csak az utcalányokat tanítják meg a mesterségekre. Nagy kár, mert így a férjek előbb-utóbb ráunnak feleségükre, bezárják őket, és éjjel-nappal a játéktermekben dorbézolnak, vagy az örömházakban, mert az örömlányok állítólag értik a szerelem minden csínját-bínját. Az egyik szobalányom régebben egy örömlánynál szolgált, és azt mondta: „Azt hiszed, olyan szép a lakosztályod? Kíváncsi vagyok, mit szólnál, ha látnád a volt úrnőm házát.” Persze a halálom napjáig kíváncsi leszek, mert olyan helyre persze nem tehetem be a lábam. A férfiak igen. De remélem, te majd csak akkor jársz olyan házakba, ha már öreg leszek.
   A ház tetején sátor várt ránk. A félhold fényében kivehetők voltak az óváros öt lankás dombjának körvonalai.
   - Ott az északi sarkcsillag. - Ambalika megfogta a kezem, elnéztük az Anaxagorasz szerint kőből való fényes égitestet, és közben szokásomhoz híven azon töprengtem, vajon honnan is származunk. Hol az árják őshazája? A Volgától északra fekvő erdőkben? Vagy Szkűthia tágas síkságain? És miért költöztünk délre, Görögországba, Perzsiába, Indiába? Aztán kik voltak a sumer és harappa városok fekete hajú őslakói, s honnan származtak? Lehet, hogy csak úgy kisarjadtak a földből, akár a virágok a lótusz szárából, amikor beköszönt a meleg évszak?
   Démokritosz tudni akarja, miért számít a lótusz szent növénynek a keleti népek körében. Máris megmondom. A lótusz szára egymásba kapcsolódó rügyekből áll, így jut fel az iszapból a víz színére. Amikor a lótusz rügye felbukkan a felszínre, a levegőn kinyílik, elvirágzik, és elhal: akkor a következő rügy lép a helyébe, s így folytatódik a végtelenségig. Azt hiszem, ha valaki hosszasan tanakodik a lótusz életén, előbb-utóbb felötlik benne a halál és a születés egyidejűségének gondolata. Persze az is lehet, hogy éppen fordítva történt: valaki, aki a lélekvándorlásban hisz, kinyilatkoztatta, hogy a lótusz az élet láncolatának jelképe.
   Miután előírásosan megszemléltük az északi sarkcsillagot, beléptünk a háztetőn emelt sátorba. Levettem a vállkendőmet. A mellkasomra festett fa éppen hogy csak túlélte az egész napi izzadság záporát.
   De Ambalika így is el volt tőle ragadtatva. - Milyen gyönyörű fa lehetett!
   - Bizony az volt. Rajtad is van fa?
   - Nincs.
   Ő is levetette vállkendőjét. Apjával ellentétben nem rajongtam a gyermeklányokért, megkönnyebbülve tapasztaltam hát, hogy érett asszonnyal van dolgom. Két kis mellét levelek és virágok díszítették. A köldökére rajzolt fehér fejű madár vörös szárnyát széttárva lebegett a virágba borult két kis mell alatt.
   - Ez itt Garuda - mondta ifjú feleségem a hasára mutatva. - A napmadár. Visnu szokott rajta repülni. Mindenkinek szerencsét hoz, csak a kígyónak nem. Minden kígyó halálos ellensége.
   - Ide nézz - mondtam, s rámutattam kígyókkal díszített lábamra.
   Ambalika kedves, természetes kacajra fakadt. - Tudod, mit jelent ez? Hogy engedelmeskedned kell törvényeinknek, különben a Garudám megöli a kígyóidat.
   Nem hangzott megnyugtatóan. - Tényleg három napig nem szabad szerelmeskednünk?
   Ambalika bólintott. - Három napig, úgy bizony. De nem lesz hosszú idő, meglátod. Járatos vagyok mind a hatvannégy művészetben. Legalábbis a legtöbbjükben. Elszórakoztatlak, ne félj. Különben egyiknek sem vagyok valami nagy mestere. Vagyis hát nem vagyok örömlány. Konyítok valamit a lanthoz. Elég jól táncolok. Énekelni is tudok - de azt már rosszabbul. Nagyon jól játszom a régi színjátékokban, különösen, ha valamelyik isten, például Indra szerepét osztják rám. Az emberisteneket szeretem legjobban játszani. Verset is költők, le is tudom őket írni, de nem tudok folyékonyán versben beszélni, mint az öreg királyné. Karddal és tőrrel nem vívok jól, de az íjjal ügyesen bánok. Művirágot is tudok készíteni, méghozzá olyant, hogy valódinak hinnéd. Konyítok a koszorúfonáshoz, a virágrendezéshez...
   Ambalika részletesen elmondta, hogy a hatvannégy mesterség melyikét milyen fokon űzi. A javát már régen elfelejtettem. De emlékszem, nagyon elcsodálkoztam rajta, hogyan lehet valaki ennyi mindenféle dologban jártas, s érthet még a boszorkánysághoz, az ácsmesterséghez, a nyelvtörő szójátékokhoz és a madáridomításhoz is (különösen az utóbbihoz). Minden indiai hölgynek van legalább egy élénk színű, rikoltozó madara, amely ki tudja mondani Ráma vagy Szíta isten nevét. Amikor Indiára gondolok, beszélő madarak jutnak az eszembe, no meg az eső, a folyók és az arany nap.
   Ambalika nem túlozta el képességeit. Három napon és három éjjelen át egy pillanatra sem unatkoztam mellette, s jóllehet egymás mellett feküdtünk a sátorban, tartani tudtam magam a Védák törvényeihez.
   Amikor elmondtam neki, hogy Adzsatasatru legkedvesebb lányának nevezte, felkacagott. - De hiszen akkor láttam először, amikor elhatározta, hogy feleségül ad hozzád. Különben nem is ő választott engem, hanem a királyné. Neki tényleg a legkedvesebb unokája vagyok. Ugye, csodálatos volt a lóáldozat? Úgy izgult az öreg királyné! Utána azt mondta: „Most már nyugodtan meghalhatok.” Ugyanis nemsokára meghal. Nagyon rossz volt a legutóbbi horoszkópja. Nézd! Hullócsillag! Mulatnak az istenek. Mindenféle tárgyakat vagdosnak egymáshoz. Gyorsan kívánjunk valamit.
   Akkoriban még nem ismertem Anaxagoraszt, nem mondhattam meg feleségemnek, hogy amit az égbolton láttunk, az nem valamiféle tiszta, testetlen fény, hanem a földre zuhanó áttüzesedett fém.
   - Van atyádnak kedvenc felesége? - kérdeztem.
   - Nincs. Az új nőket szereti. De nem az új feleségeit. Hosszú távon rengeteg pénzbe kerülnek, s már így is van neki három. Esetleg megházasodhat még egyszer, talán kétszer is. De csak ha majd király lesz. Egyelőre nem engedhetne meg magának még egy feleséget. De mindegy is neki, mert a legelőkelőbb örömlányokkal alszik. Sosem vitt el olyan házba?
   - Nem. Amikor azt mondtad, nincs rá pénze...
   - Nővéreimmel sokszor beszéltünk róla, hogy jó lenne ifjúnak öltözve belopakodni valamelyik örömlány házába, s kilesni, hogyan mutatja be a hatvannégy mesterséget. Esetleg fátyolban, táncosnőként is bejuthatnánk, csak hát ha netán rajtakapnának...
   - Majd én elmegyek. És beszámolok róla.
   - Biztos vagy benne, hogy éppen ezzel kell szórakoztatnod első feleségedet, még mielőtt megismernéd?
   - Miért? Utána talán helyesebb lenne?
   - Igaz. Ami pedig azt illeti, hogy az apámnak miért nincs elég pénze... - fürge észjárású volt a gyermek. Nagyon is jól hallotta, mit kérdeztem. De megpróbálta elterelni róla a figyelmemet. Amikor látta, hogy nem sikerül, világosan, de óvatosan válaszolt. Ujjával megérintette a fülét, így jelezve, hogy kihallgatnak bennünket. Aztán összeráncolta homlokát, és pirosra festett mutatóujját összezárt ajkára helyezte. Remekül értett a némajátékhoz. A jelbeszéddel arra figyelmeztetett, hogy a házunkban még éjfélkor, a tetőn sem szabad erről beszélgetnünk. - Az a baj, hogy túlságosan nagylelkű az emberekhez - mondta harsány hangon. - Azt szeretné, ha mindenki boldog lenne. Így aztán mindenkit elhalmoz ajándékokkal. Ezért is nem engedhet meg magának több feleséget. Mi persze örülünk neki. Mert annál több ideje marad a mi számunkra. Nem akarunk senkivel sem osztozni rajta. - E kis szónoklattal ifjú feleségem bizonyságát adta a huszonnyolcadik mesterségben, a színészetben való jártasságának.
   Másnap, amint egymás mellett hintáztunk az udvar közepén, a fülembe súgta: - Apám minden pénzét arra áldozza, hogy sereget állítson a köztársaságok ellen. Ez persze titok, de az udvarban minden asszony tud róla.
   - Miért nem a király állít hadat?
   - Az öreg királyné szerint azért, mert békét akar. Végül is a lóáldozat óta amúgy is egyetemes uralkodó. Akkor hát minek háborúzni?
   Nem oktattam ki róla, hogy nem Bimbiszára az egyetemes uralkodó, hanem Dareiosz, mert kezdettől fogva feltételeztem, hogy Ambalika elsősorban családjához lesz hű, nem pedig hozzám. Más szóval eleve számoltam vele, hogy minden politikai természetű megjegyzésemet haladéktalanul továbbítja apjának vagy Varsakarának. - De mit tart a király apád tervei felől?
   - Nem tud róluk. Honnan is tudna? Az öreg királyné nem tesz róluk említést, mert fél az apámtól. Csak tudnám, miért. Végül is az anyja.
   - A kamarás csak megmondja a királynak.
   - Senki sem tudja, mit mond meg a kamarás és kinek. - Ambalika hirtelen kétszerte idősebbnek látszott a koránál. - De annyi biztos, hogy gyűlöli a köztársaságokat.
   - Nekem is ezt mondta.
   - Igen, mindenki tudja, mit mond - jegyezte meg arám kétértelműen. Akkoriban el is töprengtem rajta, hogy ha nem hatvannégy, hanem hatvanöt volna a mesterségek száma, vajon a diplomácia vagy az áskálódás volna-e a hatvanötödik.
   Beszélgetésünknek Dzseta herceg érkezése vetett véget. Mivel már harmadik napja voltunk együtt, Ambalika nagyapja ajándékokat hozott, és a ház nagytermében fogadtuk. A sok előkelő bútor és dísztárgy ellenére az első pillantásra világos volt, hogy a termeszhangyák meg a rothadás alapos munkát végeztek, s a ház csakhamar összedől. Apósom, mint mindig, ezúttal is nyert az üzleten.
   Ambalika úgy tett, mint aki vissza akar vonulni, de Dzseta herceg egy mozdulattal maradásra intette. - Végtére is olyan ritkán látja az ember az unokáit.
   Ambalika maradt tehát.
   Dzseta herceg hozzám fordult. - Hivatalosan is meghívást kaptál Paszenádi király udvarába. - Tudtam, menynyire fontos neki, hogy elfogadjam a meghívást, de semmi jelét nem adta türelmetlenségének. - A király még az esős évszak beállta előtt szeretne fogadni.
   - Nagyon megtisztelő. - Azzal elmondtam az ilyenkor szokásos beszédet, majd hozzátettem: - Sajnos, várnom kell vele, amíg az első vasszállítmányt útnak indítják Perzsiába.
   - Vagyis a jövő hónap elejéig, követ uram. - Dzseta herceg elmosolyodott, én pedig óvakodtam tőle, hogy akár egy arcrezdüléssel is eláruljam bosszúságomat, amiért a herceg tudomást szerzett Varsakarával kötött titkos megállapodásomról. A kamarással megegyeztünk a vas árában, és úgy határoztunk, hogy a szállítmányt Taxilában váltják aranyra. Mindent egybevetve nagyon is meg voltam elégedve első kereskedelmi megállapodásommal. De azzal már korántsem, hogy tartalma Dzseta hercegnek is tudomására jutott.
   - A karaván Srávasztin halad át, és szeretném remélni, hogy vele együtt kelsz útra.
   - Akkor egyúttal a biztonságunk miatt sem kell aggódnunk - mondta Ambalika felcsillanó szemmel. - Tudod, Kosala tele van rablóbandákkal meg folyami kalózokkal. De Srávasztit azért nagyon szeretném látni. Az öreg királyné szerint a világ legszebb városa.
   - Az bizony - mondta Dzseta herceg. - Igaz - tette hozzá, és rám nézett -, csak a mi kis világunkat ismerem. Ahogy mi nevezzük, a két folyó közét.
   - Természetesen igyekszem elutazni Srávasztiba - szólaltam meg.
   - Ugye elmegyünk? - kérlelt Ambalika. A gyerekek mindent azonnal akarnak. Egyébként ebben Laisz is hasonlít rájuk.
   Dzseta herceg rámosolygott unokájára. - A férjed bizonyára a Buddhával is szeretne találkozni. Azzal a bizonyos Buddhával, akiről oly sok szörnyűséget hallottál az asszonyoktól az udvarban.
   - Tévedsz, Dzseta herceg. Asszonyaink közül sokan csodálják a nagy Buddhát. - Ambalika egy csapásra tapintatos királylánnyá változott.
   - Netán te is?
   - Nem is tudom. Megvallom, nemigen szeretnék elégni, mint egy gyertya. Mahávira tanait sokkal érdekesebbnek találom.
   - Találkoztál Mahávirával? - kérdezte Dzseta herceg őszinte érdeklődéssel.
   Ambalika bólintott. - Még hatéves koromban történt. A szobalány magával vitt a házad közelében, a folyóparton álló dzsaina kolostorba. Mahávira a bejárat előtt ült a porban. Azóta sem láttam akkora tömeget!
   - Aztán mire emlékszel abból, amit mondott? - Feleségem szemlátomást felkeltette nagyapja érdeklődését. Vagy inkább a férje?
   - Tetszett, amit a világ keletkezéséről mondott. Hogy valójában minden annak a bizonyos óriásnak a részecskéje, s mi valahol a dereka körül vagyunk. A földrajzról persze egészen mást mondott, mint amit az iskolában tanultunk, de olyan érdekesen beszélt a sokféle óceánról Azt mondta, mindegyik egy-egy kör. Az egyik tejből van, a másik szűrt vajból, a harmadik nádcukorból. Hát igen... - Ambalika szokása szerint, mintha csak a tulajdon anyja volna, félbeszakította magát. - Különösen a teremtés első köre volt csodálatos. Mindannyian hat mérföld magasak voltunk, mindenki mindenkinek ikertestvére, s az ikrek szabadon házasodhattak egymás között, akárcsak manapság Perzsiában. Dolgoznia senkinek sem kellett, mert mindenki hozzáférhetett a tíz közös fához, amelyen minden megtermett, amit csak szem-száj kíván. Az egyik fa levelei fazekakká és serpenyőkké kerekedtek. A másikon főtt ételek teremtek. Ezt a fát szerettem a legjobban mind közül. Bizony, torkos kislány voltam. Aztán olyan fa is volt, amelyen ruha nőtt, meg olyan is, amelyen paloták, ámbár el sem tudom képzelni, hogy az emberek csak úgy leszakították a palotát a fáról, akár a banánt. De az is lehet, hogy amikor a palota megérett, egyszerűen lehullott a földre. Különben a föld cukorból volt, a víz pedig borból... - Ambalika ismét félbeszakította magát. - Nem is igaz. Ezt csak úgy elképzeltem. Maradjunk annál, amire emlékszem. Arra gondoltam, nagyon öreg lehet. Meg arra is emlékszem, mennyire örültem neki, hogy rendesen fel van öltözve, nem levegőruhát visel.
   Azon az estén beteljesült a nászúnk. Legnagyobb megelégedésemre. És Ambalikáéra. Alighanem a Védák isteneiére is, mert kilenc hónappal később fiunk született.
   Nem sokkal az esküvő után, a száraz évszak legforróbb napjaiban Bimbiszára négyszemközti kihallgatáson fogadott. A kis szoba ablaka poros, kiszáradt udvarra nyílt, a növényeket zúgó sáskahad lepte el.
   Bimbiszára kertelés nélkül beszélt. Minden tekintetben harcos királynak mutatkozott, ha nem is éppen egyetemes uralkodónak. Katháji utazásom előtt egyébként még azt gondoltam, hogy csak az árják ismerik az egyetemes uralkodó fogalmát, és e meghatározás csak a mi Nagy Királyunkra illik. Hanem aztán Kathájban megtudtam, hogy egykor egyetlen uralkodó alá tartozott az egész középső birodalom - így nevezik a helybeliek Kathájt -, mégpedig az ég akaratából. Ez az uralkodó egyszer majd visszatér, és akkor majd az ég fia néven lesz ismeretes. Mivel egy az isten, egyetemes uralkodó is egyetlenegy lehet. Mint tudjuk, az égen és a földön valójában annyi a hamis isten, mint ahány király és herceg van a világon. Mindazonáltal meggyőződésem, hogy az emberiség egyöntetűségre szomjazik. A kathájiaknak származásukra nézve semmi közük sincs az árjákhoz, mégis hozzánk hasonlóan gondolkodnak. Nem lehet vitás, hogy a Bölcs Mindenhatótól kapták hozzá az ihletet.
   Megkértem Bimbiszárát, hogy a karavánnal mehessek Srávasztiba.
   - Mi sem természetesebb, fiam. - Bimbiszára a királyi család tagjának tekintett, s a Védák törvényei szerint az is voltam.
   - Türelmetlenül várom, hogy találkozzam a Buddhával. - Arról természetesen nem tettem említést, hogy Paszenádi király meg engem vár türelmetlenül.
   - Egész királyságomat odaadnám, csak hogy a Buddha követője lehessek - mondta Bimbiszára. - De nem tehetem meg.
   - Az egyetemes uralkodó azt tesz, amit jónak lát. - Az őszinteség királyok társaságában nem divat.
   Bimbiszára simogatni kezdte lila szakállát. - Egyetemes uralkodó nincs - mosolyodott el. - Te is tudod. Ha pedig mégis volna, alighanem Dareiosz volna az. Ez persze maradjon köztünk. Királyod rengeteg föld fölött uralkodik. De ő sem minden földek ura, még ha annak nevezi is magát. Mint magad is láthatod...
   - Mint magam is láthatom, király.
   - Mint magad is láthatod - mondta ismét, szórakozottan. - Ha netán a Buddha a lóáldozat felől érdeklődne, mondd meg neki, hogy kényszerűségből tettem az árja istenek kedvére.
   - Helyteleníteni fogja?
   - Semmit sem helytelenít. Nem is helyesel. Az ő szemében minden élet szent. Vagyis minden állatáldozat elítélendő, továbbá minden háború is.
   - De hiszen mégiscsak harcos király vagy s azonfelül árja. Állatokat kell áldoznod isteneidnek, háborúban meg kell ölnöd ellenségeidet, békeidőben pedig a gonosztevőket.
   - Minél inkább az vagyok, aminek mondasz, annál kevésbé lehet részem a megvilágosulásban. - A király szeme könnybe lábadt. Valódi könny volt ez, nem az a bő folyadék, amely fiának szeméből tetszés szerint patakzott. - Gyakran gondoltam rá, milyen jó lenne egy napon megszabadulni mindettől. - Megigazította drágakövekkel díszített turbánját. - Mert ha nem volnék senki, szabadon követhetném a Buddha nyolcas útját.
   - Akkor hát miért nem követed? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
   - Gyönge vagyok. - Bimbiszára mindenki más társaságában körültekintő, óvatos, megfejthetetlen volt. Hozzám nemegyszer meglepően nyíltan beszélt. Nyilván úgy gondolta, hogy mivel nem játszom semmiféle szerepet az udvar életében, nem kell lakatot tennie a szájára - ha nem politikai ügyekről van szó. Igaz, unokájának férje voltam, de egyszersmind, sőt elsősorban, mégiscsak a Nagy Király követe. Küldetésem pedig egy napon véget ér majd.
   Az udvarban tapintatból soha nem tett senki sem megjegyzést rá, hogy előbb-utóbb elhagyom Indiát. Magam azonban egy percre sem feledkeztem meg róla, hogy egyszer majd visszatérek Perzsiába, s amikor legutoljára találkoztam Bimbiszárával, ő is erre gondolt. Azt sem zárhatta ki, hogy egészen hazáig utazom a karavánnal. Én sem zárhattam ki. Küldetésemet teljesítettem. Megindítottam az árucserét Perzsia és Magadha között; és a sikeres kereskedelemnek immár semmi sem állhatott útjába, amíg az egyik félnek van elég aranya, a másiknak meg vasa.
   De amikor Bimbiszáránál jártam, nemigen tudtam, mitévő legyek. Abban biztos voltam, hogy Ambalikától nem akarok megválni. Nem tudtam viszont, mit szólna hozzá, ha el kellene hagynia Indiát. Attól is rettegtem, vajon mit szólna és főleg mit tenne Adzsatasatru, ha közölném vele, hogy hazautazom. Vagy sírva borult volna a nyakamba, vagy kötelet hurkoltatott volna rá.
   - Gyönge vagyok - mondta Bimbiszára másodszor is, és kendőjével letörölte könnyeit. - Meg aztán dolgom is van még. Meg akarom alapítani a falusi elöljárók szangháját. Külön-külön persze eddig is rendszeresen találkoztam velük. De azt szeretném, ha évente legalább egyszer összejönnének és beszámolnának gondjaikról.
   - Köztársaságot akarsz csinálni Magadhából? - Elmosolyodtam, hogy lássa: csak tréfálok. Megvallom, zavarba ejtett, hogy épp egy külföldivel vitatja meg országának belügyeit.
   Pedig Bimbiszára mindössze hangosan gondolkodott. - Az ország boldogulása a falusi elöljárókon áll vagy bukik. Ha kézben tartom őket, dicsőség lesz az osztályrészem. Ha elvadulnak, magam is elbukom. Én vagyok Magadha első királya, aki minden elöljárót személyesen ismer. Ezért is lehetek egyetemes uralkodó. Dehogyis akarok köztársaságot. Tehát mégiscsak eljutottak a fülébe a szavaim. - Csak megvetéssel tudok gondolni azokra az államokra, ahol mindenki, akinek némi tulajdona van, királynak képzeli magát. Természetellenes dolog. Egy országnak csak egyetlen királya lehet. Mint ahogy egyetlenegy nap van az égen, és mint ahogy a hadsereg élén sem állhat egyszerre több parancsnok. Mondd meg Paszenádinak, hogy változatlan ragaszkodással gondolok rá.
   Megmondom, király. - Bimbiszára beszéde ekkor meglepő fordulatot vett.
   - Mondd meg neki, hogy a húga jól van. Mondd meg, hogy elvégezte a lóáldozatot. Mondd meg, hogy ne adjon azokra, akik... össze akarnak veszejteni bennünket. Amíg élek, nem fog sikerülni.
   Várakozóan néztem rá. Indiában nem tilos viszonozni a király pillantását. Sőt az volna sértő, ha az ember nem nézne egyenesen - jóllehet alázattal - a szemébe.
   - Menj el a Buddhához. Borulj le az aranyember előtt. Mondd el neki. hogy az elmúlt harminchét évben, mióta először találkoztunk, havonta hatszor gyakorolom a nyolcas út erkölcsi előírásait. Mondd el azt is, hogy csak nemrégiben kezdtem felfogni, mennyire igaz, amit akkor hallottam tőle: „Az igazi siker a távollét.” Mondd el: megfogadtam, hogy egy éven belül odahagyom az evilági dolgokat, s az ő útjára lépek.
   Soha senki nem fogja megtudni, vajon komolyan gondolta-e Bimbiszára király, hogy lemond az evilági hívságokról. Véleményem szerint meg volt róla győződve, hogy komolyan gondolja, vallásos dolgokban pedig az ilyesmi egy árnyalattal többnek minősül a semminél.
   Adzsatasatrutól az udvari kamara egyik termében vettem búcsút. Akármilyen élvhajhász volt is, idejének tekintélyes részét a koronatanács ügyeivel és a legfőbb királyi tanácsossal töltötte.
   Magadhában a koronatanács élén álló főtanácsos irányítja a közigazgatást. A mintegy harminc tanácsos közül jó néhány az apjától örökölte tisztségét, s legtöbbjük alkalmatlan volt rá. Kamarási minőségében Varsakara nemcsak az udvar ügyeit irányította, hanem a titkosszolgálatot is. Mondanom sem kell, hogy nagyobb hatalom összpontosult a kezében, mint a főtanácsoséban, sőt még a királyénál is nagyobb lett volna a hatalma, ha Bimbiszára nem fogott volna össze a falusi elöljárókkal. Az utóbbiak szövetségesüknek és barátjuknak tekintették az uralkodót a szövevényes intrikákkal foglalatoskodó züllött udvarral szemben, beszedték a királyi adót, levették belőle a részüket, s a fennmaradó összeget befizették a kincstárba. Nemigen csapták be a királyt.
   Szuzában az államigazgatás különféle ágazatait más-más tanácsos irányítja. Minden birodalomban úgy szokás, hogy a király szorosan együttműködik a főpappal. A buddhista Bimbiszára ellenben csak ritkán kért tanácsot a Védák isteneinek hivatalos földi helytartójától. Az utóbbi tündöklése a lóáldozat ünnepére szorítkozott. A király a koronatanács tagjai közül háború- és békeügyi minisztert, valamint főbírát választ, továbbá kincstárnokot és adófelügyelőt. Az utóbbi két tisztség igen fontos, viselőik rendszerint gazdagon halnak meg. De Bimbiszára idejében rövid pórázra voltak fogva. A király megkerülte őket, közvetlenül a falusi elöljárókkal tárgyalt.
   A különféle ágazatokat felügyelőnek nevezett alminiszterek irányítják. Az ország minden bányája a király tulajdona, s a vasércbányászatért felelős felügyelő mindössze szerény, ötszázalékos jutalékot kért tőlem urának ércéért. Meg is adtam neki. Az erdők ugyancsak a király alá tartoznak, s külön felügyelő gondoskodik az elefántokról, a tigrisekről, az indiai madarakról, az épületfáról és a tűzifáról. India gazdasági életének csaknem valamennyi hasznot hajtó ágazatát az állam szabályozza. Még a szerencsejátékot, az égetett szeszes italok árusítását és az örömházak munkáját is királyi felügyelők ellenőrzik. Végeredményben egészen működőképes rendszer. Ha a király résen van, s úgy akarja, gyorsan dönthet, és döntései gyorsan meg is valósulnak. Az ilyen esetektől eltekintve azonban az államügyek intézése igen lassú, de szerintem ez nem is olyan rossz. Amit az ember nem cselekszik meg, abból nem lehet baj. Ez a megjegyzésem, Démokritosz, a politikára, nem pedig a vallásra vonatkozik.
   A koronatanács a palota földszintjén egy boltíves teremben ülésezett, s a harminc tanácsos alacsony heverőkön foglalt helyet. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ez a helyiség a mi udvari kamaránk második termének felel meg. Adzsatasatru felállva üdvözölt. Mélyen meghajoltam apósom, a trónörökös előtt, ő pedig hozzám lépett és átölelt. - Ugye nem hagysz el bennünket, kedvesem! Mondd, hogy nem! - Ezúttal száraz maradt a szeme, s úgy csillogott, mint a tigrisé, amikor a vadállat egy fa legalsó ágáról mered az arra haladóra.
   Elmondtam előre elkészített udvarias beszédemet. Ekkor Adzsatasatru a hosszú terem túlsó végébe vezetett. Halkabbra fogta a hangját, ahogy már királyi palotákban világszerte szokás. - Kedvesem, mondd meg Paszenádi királynak, hogy unokaöccse úgy szereti, mintha az édes gyermeke volna.
   - Megmondom, herceg.
   - Mondd meg neki - Adzsatasatru most már a fülembe hajolt, suttogásából curryszag áradt -, mondd meg neki, amilyen tapintatosan csak lehet, hogy rendőrségünk értesülése szerint ellenségei merényletre készülnek ellene. Meg akarják ölni. Mégpedig nemsokára. Tudod, s ő is tudni fogja, hogy nem figyelmeztethetjük rá nyíltan. Nem vallhatjuk be, hogy ügynökeink vannak Kosalában. De te semleges vagy. Idegen. Te megmondhatod neki, hogy legyen résen.
   - De kik az összeesküvők? - Ez egyszer megengedtem magamnak, hogy udvaronc szokás szerint megpróbáljam kitalálni. - A köztársaságok szövetsége?
   Adzsatasatru nem is titkolta, milyen hálás az ötletért: magától sohasem jutott volna eszébe. - Úgy van! Tönkre akarják juttatni Kosalát. Pedig már amúgy sem sok hiányzik hozzá. Ezen mesterkednek titokban és bizony álnokul a legfőbb összeesküvővel együtt. Az pedig nem más - e szavakat Adzsatasatru már nem is suttogta, az ajkáról kellett leolvasni őket -, mint a király fia, Virudhaka.
   Megdöbbentett a hír, de nem is tudom, miért. Hiszen engem is olyasvalakiről neveztek el, aki apósának gyilkosa volt. De az após mégsem ugyanaz, mint az apa, s az árja vallás egyik alaptétele, hogy az apát szentként kell tisztelni. Hogy hittem-e Adzsatasatrunak? Ma már nem tudnám megmondani. Miért is hittem volna? Olyan volt a beszéde, akár a madár éneke; trillázott, csivitelt, értelmetlen hangokkal rezegtette meg a levegőt.
   Másnap délután Varsakara elkísért Rádzsagriha északi kapujáig. A karaván eleje már pirkadat előtt útnak indult, s két mérfölddel az utolsó szekerek előtt járt. A követség néhány tagjának társaságában a karaván közepén volt a helyem. Még mindig nem tudtam biztosan, nem térek-e haza a karavánnal Perzsiába. Két éve éltem a valódi világtól elvágva, s ez alatt az idő alatt egyetlen üzenet sem jutott el hozzám Szuzából. Nem volt jó érzés ez az elszigeteltség.
   - Paszenádit jó szövetségesünknek tekintjük. - Varsakara egy kárminvörös bételköpettel piros pontot ejtett egy kóbor kutya fülén.
   Észak felé, amíg a szem ellátott, vassal megrakott ezer ökrös szekér haladt lassan a sárga porfelhőben. Szokatlanul jó minőségű nyersvasat szállítottunk, követségem egyik tagjának ugyanis sikerült megtanítania a magadhaiakat a perzsa vasöntők művészetére.
   - Miért jó szövetséges? Mert gyenge? - Varsakarával tréfálkozni olyasféle vállalkozás volt, mint egy kiéhezett tigris véknyába tűt szúrni.
   - Néha valóban az a jó, ha a szövetségesünk gyönge. Máskor nem. Mindenesetre inkább szövetkezünk az öreg királlyal, mint a fiával.
   Harsány tömeg közepén álltunk, nemigen kellett hát tartanunk tőle, hogy kihallgatnak.
   - Tehát igaz? - kérdeztem.
   Varsakara bólintott. - Kosalának még az esős évszak vége előtt új királya lesz.
   - Remélem, addigra már nem leszek ott.
   - Én meg azt remélem, hogy sikerül megakadályoznom.
   - Hogyan?
   - Figyelmeztesd a vénembert. Biztos vagyok benne, hogy akárcsak mi, Perzsia sem akarja, hogy Kosalának erős királya legyen.
   - Hogyan lehetne erős királya, ha egyszer országszerte a buddhisták az urak?
   Varsakara meglepettnek látszott. - Csakhogy nem ők az urak. Különben is, mit számítana, ha ők volnának? - Varsakara, úgy látszik, már elfelejtette, hogy korábban milyen veszedelmesnek festette le a buddhistákat és a dzsainákat.
   Őrültnek tartottam, óvatos voltam tehát. - Úgy tudtam, hogy a kolostorok tele vannak köztársaságpártiakkal, s ezeknek feltett szándékuk, hogy aláássák Kosala és Magadha államát.
   - Éppen ellenkezőleg. - Varsakara szemrebbenés nélkül elmondta mindannak az ellenkezőjét, amiről Varanasziból Rádzsagrihába vezető utunkon beszélt. - A dzsainák és a buddhisták nagy hasznára vannak minden királynak. Nem velük van baj, hanem Paszenádival. Afféle szent ember, és csak a következő világra van gondja, illetve arra a világra, amely már nem is világ, szóval amelyben ez a fajta népség hisz. Mindez nagyon tiszteletreméltó, de nem akkor, ha királyról van szó. Réges-rég le kellett volna mondania a vén bolondnak. Akkor sikerült volna... megszelídítenünk a fiát.
   Nem voltam rá kíváncsi, milyen elemzést ad Varsakara Paszenádi király jelleméről - politikai ügyekben elvből egy szavát sem hittem -, annál érdekesebbnek találtam viszont, hogy egyszer csak kedvezően nyilatkozott a buddhizmusról. Meg is kérdeztem az okát.
   Válasza őszintének hangzott. - Az olyan vallás, amely szerint az evilági lét afféle betegség, amelytől imádsággal, az élet tiszteletben tartásával, az evilági javak megvetésével kell megszabadulni, nagyon nagy hasznára van az uralkodónak. Ha ugyanis az emberek nem vágynak anyagi javakra, nem akarják tőlünk elvenni, amink van. Ha tiszteletben tartják az életet, sohasem vetemednek rá, hogy megöljenek bennünket, hogy megdöntsék uralmunkat. Őszintén mondhatom, hogy titkosrendőrségünk minden eszközzel támogatja a dzsainákat és a buddhistákat. Persze ha netán mégis veszélyesnek bizonyulnának...
   - De hiszen mindent tagadnak. Dolgozni nem akarnak. Koldulnak. Hogy akartok belőlük katonát faragni?
   - Meg sem próbáljuk. Különben is, amit mondasz, csak a szerzetesekre érvényes. A dzsainák és a buddhisták többsége megadja a kellő tiszteletet Mahávirának és a Buddhának, aztán pedig éppúgy végzi a dolgát, mint mindenki más. Azzal a különbséggel, hogy az ilyenek sokkal kevesebb bajt kevernek, mint a többiek.
   - Mert a lelkük mélyén köztársaságpártiak? 
   Varsakara felnevetett. - Ha azok volnának is, ugyan mit tehetnének? De nem érdekli őket az evilági élet, s ennél jobbat nem is tehetnének mivelünk, mi ugyanis pompásan érezzük magunkat benne.
   Ökrös szekerem előállt. Elbúcsúztam Varsakarától, majd Karakával utat vágtunk magunknak a tömegben és csatlakoztunk testőreimhez. Indiai ruhát viseltek, de perzsa fegyverzetet.
   Elrendeltem, hogy napernyőt és párnázott üléseket szereljenek a szekérre. Legnagyobb meglepetésemre meg is tették. Karakával elfoglaltuk helyünket, a hajtó oldalba bökte ostorával az ökröket, a szekér megrándult, s elindultam a Srávasztiba vezető kétszázhúsz mérföldes úton.
   Ambalika lázas beteg volt, nem jött hát velünk. Nem volt lehetetlen, hogy terhes is, s ezért mindketten jobbnak láttuk, hogy ha otthon marad. - De ugye visszajössz? - Ambalika most nem látszott idősebbnek a koránál, gyámoltalan volt és kétségbeesett, ahogy ilyenkor gyermekhez illik.
   - Vissza - mondtam. - Amint vége az esős évszaknak.
   - Akkor mellettem lehetsz, amikor fiút szülök neked.
   - Imádkozni fogok a Bölcs Mindenhatóhoz, hogy addigra hazaérjek. - Átöleltem.
   - A jövő télen - mondta Ambalika határozott hangon - hármasban megyünk Szuzába.
   
             9/A karaván Pataligma folyami kikötőnél kelt át a Gangeszen. Az ottani révészek arról nevezetesek, hogy kétbalkezesek, továbbá arról is, hogy a legkisebb szerencsétlenségnek is féktelenül tudnak örülni. Amikor ott jártunk, két ízben is pompásan mulathattak a számlánkra: jóllehet a folyó vizét szellő sem borzolta, sima volt, mint az ezüsttükör, mégis sikerült elsüllyeszteniük két szekérrakomány vasat.
   A nagy forróság miatt éjszaka utaztunk és nappal aludtunk. Rablókkal nem találkoztunk, amíg a Vaisálitól alig néhány kilométerre délre fekvő erdőbe nem értünk. Itt aztán több száz jól felfegyverzett bandita támadt ránk; hatalmas lármát csaptak, de kárt nem tettek bennünk. Ez a mi rablóbandánk India-szerte nagy becsben áll, mert csak olyanokat vesz fel tagjai közé, akiknek már az ükapjuk is a rablók testületéhez tartozott. A rablás virágzó üzletág, és a szakmai testület nem szeretné, ha a műkedvelők miatt tönkremenne.
   Liccsavi fővárosa, Vaisáli egyúttal a köztársaságok Vaddzsia néven is ismert szövetségének fővárosa.
   A város kormányzója fogadott bennünket, majd elvezetett a gyűlésterembe, ahol a köztársaságok küldöttei szoktak ülésezni. Ottjártunkkor azonban üres volt a hatalmas, faburkolata terem. Elvittek továbbá Mahávira máris kegyhelynek számító, de egyébként jelentéktelen külvárosi szülőházába is.
   Hosszú ideig tartott, míg rájöttem, hogy követőik szemében mind a Buddha, mind Mahávira sokkal több volt egyszerű igehirdetőnél, prófétánál. Bármilyen felfoghatatlan és visszatetsző is, többre tartották őket, mint akár a legnagyobb isteneket. A buddhista és a dzsaina hívők a többi indiaihoz hasonlóan rendszeresen imádkoznak Varunához, Mithraszhoz és a Védák többi istenéhez, de alsóbbrendűnek tekintik őket a huszonnegyedik megvilágosultnál és a huszonnegyedik révésznél, abból a meggondolásból, hogy az istenek is csak úgy juthatnak el a nirvánáig avagy kevaláig, ha előbb meghalnak és emberként születnek újjá. Ismétlem, Démokritosz, az istenek nem juthatnak el a megvilágosulásig, életük lángja nem lobbanhat el, ha előbb meg nem halnak s emberként újjá nem születnek.
   Rágondolni is megdöbbentő, hogy annak idején - és gondolom, mindmáig - több millió ember szentül hitte, hogy történelmileg rövid idő alatt két ember magasabb fokra emelkedett, mint az öröklétű istenek. Ahogy a görögök mondanák, ez színtiszta titanizmus. Maga az őrület.
   Vaisáliban az volt az érzésem, hogy a köztársaságok számítanak a magadhai támadásra, de nemigen sikerült hadat állítaniuk. Így szokott lenni az olyan országokban, ahol mindenki, akinek tulajdona van, királynak képzeli magát. Tízezer hadvezérrel nem lehet háborúzni. Hiába tömjénezik a népet errefelé Athénban, hiába hajlongnak minduntalan bölcsessége előtt, minden bolond tudja, hogy a nép valójában puszta játékszer a demagógok kezében, s azonfelül még megvesztegethető is. Sőt gyakran hajlik rá, hogy a legnagyobb kéjjel vesse alá magát annak a bizonyos katonai fegyelemnek, amely nélkül nincs háború, még kevésbé győztes háború. Szerintem visszatér még Athénban a türannoszok kora. Démokritosz más véleményen van.
   Pirkadatkor érkeztünk a Ravati folyó északi partjára. Srávaszti a déli parton fekszik. A lassú folyású, iszapos vizű, a napmelegtől félig kiszikkadt folyó Srávasztinál nagy ívben kanyart vesz, a város félhold alakban épült a partja mentén. A síkságtól tiszteletet parancsoló őrtornyokkal szegélyezett magas téglafal keríti el. A folyóparton mólók, kirakodóállomások és raktárak épültek ugyanolyan összevisszaságban, mint a többi indiai kikötőben. A kikötőt roskatag fakerítés választja el magától a várostól. Minden jel arra vall, hogy a lakosság nem a folyó felől várja az esetleges támadást. Az olyan országban, ahol nincsenek sem hidak, sem hadihajók, a víz a legjobb védővonal. Örömmel állapítottam meg, hogy a Nagy Király egyetlen nap leforgása alatt beveheti Srávasztit. Az sem töltött el kisebb örömmel, hogy a kora hajnali fényben úgy látszott, mintha Srávaszti tornyai rózsából volnának.
   A karaván északra, Taxilába tartott, nem volt hát miért átkelnie a folyón. Így aztán búcsút mondtam követségem teljes személyzetének, csak személyes testőrségemnek és felbecsülhetetlen értékű kísérőmnek, Karakának nem.
   A kompon kezdtem megérteni, mire gondolhatnak a buddhisták és a dzsainák, amikor minduntalan folyókról, kompokról, révészekről, átkelésekről, a túlsó partról beszélnek. Amikor a folyó közepére értünk, s láttam, milyen gyorsan zsugorodik össze az északi parton haladó karaván, a város falai, tornyai és templomai pedig milyen gyorsan nőnek, a Dzseta hercegtől hallott jelkép jutott eszembe. Sőt az aranyember lakhelyéhez közeledve, kifejezetten át is éltem ezt a jelképet. A part, amit magam mögött hagytam, az ismerős, a köznapi élet volt. A folyó a lét árama; könnyen belefulladhat, aki nem vigyáz. Előttem pedig nem is Srávaszti városa állott, hanem inkább, ahogy a buddhisták mondják, „az élettől-haláltól távolabbi part”.
   Srávasztiban tudtak jövetelemről, s a kikötőben fényes küldöttség fogadott. Dzseta herceg személyesen mutatott be a város kormányzójának és kíséretének. A helyi méltóságok haja is, bőre is világosabb, mint a magadhai elöljáróké. Azonkívül magabiztosnak látszanak, ez pedig a magadhai udvarnál ritkaságszámba megy. De ne felejtsük el, hogy Paszenádi nem vágyott az egyetemes uralkodó címére, továbbá kancellárja nem a titkosrendőrségével és váratlan letartóztatásaival mindenkit rettegésben tartó Varsakara volt. Kosala államisága valóban veszélyben forgott, mégis első pillantásra megállapíthattam, hogy a világ leggazdagabb, legfényűzőbb városában ugyancsak jól érzi magát, aki nem szűkölködik anyagi javakban.
   - Díszvendégeink rendszerint délről érkeznek, és méltó pompával fogadjuk őket a város kapuiban. De itt, a folyóparton... - A kormányzó elnézést kért a kikötői munkásokból, halászokból, evezősökből összeverődött tömeg magatartásáért. Hiába próbálta szétoszlatni őket a városi rendőrség, visszanyomták a rendőrkordont, s ide-oda lökdöstek bennünket. Mindannyian kiegyensúlyozott férfiak voltunk, de mondhatom, úgy éreztük, legott belefúlunk az indiai tömeg sötét, átható szagú hústengerébe.
   A tömeg egyszer csak átszakította a rendőrkordont, és a fakerítéshez szorított bennünket. Szerencsére perzsa testőreim nem vesztették el lélekjelenlétüket, így nem taposott agyon a csőcselék. Embereim kardot rántottak, s a tömeg meghátrált. A kormányzó harsány hangon elrendelte, hogy nyissák ki a kapukat. De nem nyitották ki. A fenyegető tömeg és a fakerítés közé szorultunk.
   - Kosala már csak ilyen - mondta Dzseta herceg, s azzal nagyot csapott egy tolvaj kezére, akinek sikerült két perzsa testőr között előrenyújtania a karját.
   - Szó, ami szó, elég... vidám népség - jegyeztem meg.
   - Vidámabb már nem is lehetne.
   - Meg aztán szapora is a jelek szerint - tettem hozzá együgyűen.
   - Bizony szapora, ötvenhétezer család él Srávasztiban.
   Közben a város kormányzója torkaszakadtából üvöltözött, és öklével döngette a város kapuját. Úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el, mire a kapu csikorogva kinyílt, és megkönnyebbülten vettem észre a mögötte felsorakozó, dárdájukat harcra készen tartó katonákat. A tömeg visszahőkölt, mi pedig minden méltóságot sutba dobva sietve bemenekültünk Srávasztiba.
   Odabenn lovas szekerek vártak ránk, de én kijelentettem, hogy inkább gyalog mennék, mert éppen elég volt három hétig ökrös szekéren utaznom. A meglehetősen bosszús helyi méltóságok kíséretében gyalog mentem hát a város főteréig. Mint kiderült, a karavántérre vezető három sugárút körül szerencsére ez volt a legrövidebb. Az egyik a délnyugati, a másik a délkeleti, a harmadik a déli kaputól indul, rajtuk át érkeznek a városba és indulnak India különböző tájaira a karavánok.
   Srávaszti földrajzi helyzetének köszönheti mérhetetlen gazdagságát: a kelet-nyugati és az észak-déli karavánutak találkozásánál fekszik. Ezzel magyarázható, hogy a város irányítását gazdag pénzemberek tartják a kezükben, így hát a brahmanok és a harcosok rangban a kereskedők osztálya mögé szorulnak, s e hátrányos helyzetüket igen méltatlannak is tartják. Békeidőben a király, a nemesek és a brahmanok minden tekintetben a kalmároktól függenek, ezeket pedig, akárcsak a világ valamennyi kereskedőjét, semmi más nem érdekli, csak az árutermelés, a kereskedelem, a pénz, a béke. A hagyományos uralkodó osztályok csak háború idején töltik be a Védákban előírt szerepüket, ilyenkor arra kényszerítik a kalmárokat, hogy félrehúzódjanak, amíg el nem múlik a veszély.
   Dzseta herceg szerint a kalmárok azért támogatják a buddhistákat és a dzsainákat, mert ez a két rend szent tiszteletben tartja az életet és ellenzi a háborút. A buddhisták és a dzsainák az árják előtti isteneknek hódoló falusiakat is maguk mögött tudhatják. Elsősorban is a parasztok szintén jobban szeretik a békét a háborúnál; másodsorban: viszolyognak a tömeges és pazarló áldozatoktól, amelyeknek keretében a brahmanok lovakat, ökröket és kosokat ölnek le a Védák isteneinek tiszteletére. A falusiak senki kedvéért, még az istenekéért sem akarnak megválni állataiktól. Lehetségesnek tartom, hogy a buddhisták és a dzsainák a gazdag kalmároknak és a vidék nem árja népességének segítségével letaszítják majd trónjukról az árja isteneket.
   Amíg nem láttam Indiát, a város szóról girbegurba utcák mentén véletlenszerűen elhelyezett különböző magasságú csupasz falak jutottak eszembe. Még a nyílegyenes babülóni utak mentén emelkedő házak is olyan egyhangúak, ablaktalanok voltak, akár a görög és a perzsa városok házai. Görögországban csak a boltívek törik meg olykor-olykor a városok egyhangúságát. Nyomasztó érzés ezekben a városokban lakni, különösen, ha a lakosság a meleg éghajlat miatt ideje javát az utcán és a tereken kénytelen tölteni.
   Srávaszti azonban semmiben sem hasonlít a nyugati városokra. Minden házon ablakok és erkélyek ékeskednek, a csipkézett háztetők pedig dús képzeletről tanúskodnak. A falakat sok helyütt Ráma örök életéből vett jelenetekkel díszítik. Nem egy ilyen kép remek festői munka, pontosabban restaurátori, mert az esős évszakban a csapadék évről évre újra lemossa a színes festéket a falakról. Némelyik háztulajdonos újabban domborművekkel díszíti háza homlokzatát, s mondhatom, hogy a látvány kifejezetten élvezetes.
   A kormányzó oldalán lassan haladtunk a zsúfolt sugárút közepén, előttünk lovas szekerek vágtak utat a tömegben, mellettünk elefántháton gazdag kereskedők haladtak el. A kikötői tömeggel ellentétben a város lakossága méltóságteljesen viselkedett. De persze a srávasztiak már hozzászoktak a külföldiekhez. Láttak már előttünk perzsákat, a babülóniaiakról, az egyiptomiakról, a görögökről nem is szólva, s jártak már városukban a Himaláján túli Katháj sárga népének küldöttei is.
   - Balra van - mondta odaadó vezetőm, Dzseta herceg - a bazársor és a kézműves műhelyek. De fölösleges volt e felvilágosítás. Minden egyes mellékutcából valamely mesterség jellegzetes szaga vagy zaja áradt. Az egyik utca virágszagot árasztott, a másik csak úgy bűzlött a félig cserzett marhabőrtől. Némelyik negyed a kovácsok szerszámaitól visszhangzott, más városrészek pedig a díszmadárnak vagy pecsenyének szánt madarak énekétől.
   - Az ott jobbra a kormány palotája, mellette pedig a királyi palota áll. Ez itt, ahol most állunk - közben megérkeztünk a hatalmas főtérre -, a világ minden tájáról érkező karavánok találkozóhelye.
   Srávaszti karavántere megdöbbentő látványt nyújt. Nagyobb teret azóta sem láttam sehol a világon: mégis zsúfolásig megtelik a tevék, az elefántok, az ökrök, a lovak ezreivel. A látványt tovább tarkítják az emberek és állatok itatását szolgáló nagy kutak, továbbá a tökéletes összevisszaságban emelt sátrak és bódék. Az óriási kavarodással mit sem törődve a kereskedők a világ minden portékáját adják-veszik. Közben ünnepélyesen ugrálnak egyik szekérről a másikra, fényes szemük pedig úgy csillog, mint a harcmezők fölött köröző dögkeselyűké.
   A karavántérről zöld ligetbe vezet a királyi út, annak közepén pedig téglából és fából épült míves palota áll. Nem olyan tiszteletet parancsoló alkotmány, mint Bimbiszára új palotája, de sokkal szebb.
   Kimerülten érkeztem a királyi palotához. Kísérőim nemkülönben. Azonkívül korántsem voltak elragadtatva tőle, hogy a nagy melegben oly hosszú gyalogútra kényszerítettem őket. Bosszút is álltak, mihelyt a palotába léptünk. - A király meghagyta, hogy amint megérkezel, azonnal vezessünk elébe. - A kamarás verejtékes arca sugárzott a boldogságtól.
   Nem úgy az enyém. - Talán előbb le kellene mosnom az út porát...
   - A király ma eltekint az ilyen formaságoktól.
   - Akkor talán nem bánja, ha átöltözöm és...
   - Ha eltekint is az előírásoktól, követ uram, azt igenis elvárja, hogy ne mondjanak neki ellent.
   - De ajándékot hoztam neki a Nagy Királytól...
   - Az ráér.
   - Ne haragudj - súgta a fülembe Dzseta herceg.
   Miközben a kamarás nyomában áthaladtam az ezüstlapokkal, igazgyönggyel és elefántcsonttal berakott falú, magas mennyezetű termeken, nem kerülte el figyelmemet, hogy milyen nagy az ellentét a pazar környezet és a magam megviselt külleme között.
   Végül minden szertartást mellőzve kis szobába vezettek. Magas ablakai fákra, virágzó szőlővesszőkre nyíltak, és egy márványkútra, amelyben nem volt víz. A világos ablak előtt két borotvált fejű, öregedő buddhista szerzetes alakja sötétlett.
   Először azt hittem, rossz helyen járok. Bárgyún meredtem a két öregemberre. Ők rám mosolyogtak. Mintha fivérek lettek volna. Azután az alacsonyabb így szólt: - Kűrosz Szpitama, légy üdvözölve udvarunkban.
   Éppen fél térdre ereszkedtem volna, de Paszenádi király félúton megállított. - Ugyan, ugyan. Hiszen szent ember vagy. Csak olyanok előtt kell térdet hajtanod, akik... tűzimádók, ugye?
   - Mi egyedül a Bölcs Mindenhatónak hódolunk. A tűzben csak a hírvivőjét tiszteljük. - Fáradt voltam, ennél hosszadalmasabb magyarázatra nem futotta az erőmből.
   A király könyörtelenül negédesen folytatta: - Persze, persze. Az egyik égi istennek hódoltok. De hiszen mi is, ugye, Száriputra?
   - Úgy van. Istenekben aztán nem szűkölködünk - mondta a magas, törékeny testalkatú Száriputra. - Van mindenféle fajta.
   - Még olyanfajta is, amilyen nincs is - tette hozzá Paszenádi.
   - Az egyetlen isten a Bölcs Mindenható - mondottam.
   - Minekünk is vannak egyetlen isteneink. Ugye, Száriputra?
   - De még mennyi, kedvesem.
   Addigra már megszoktam, hogy az indiai szent emberek úgy beszélnek követőikhez, mintha szeretetre méltó kisgyermekekkel volna dolguk. A kedvesem szó gyengéden hangzik a szájukban, nem fenyegetően, mint Adzsatasatruéban: a magadhai trónörökös csak azért nevezi az embert kedvesének, hogy elaltassa éberségét.
   - Ebben ellentmondást látok - jegyeztem meg mereven.
   - Az is van, bőven - válaszolta Paszenádi király kedvesen.
   - Maga az élet is ellentmondásos, ha másért nem, hát azért - Száriputra kuncogott -, mert a halál közvetlen oka minden egyes esetben a születés. - A két öregember vidáman felnevetett.
   Ingerültségemben hivatalos hangot ütöttem meg: - Dareiosztól, a Nagy Királytól, az Akhaimenidától, minden földek királyától, a királyok királyától jövök.
   - Tudjuk, tudjuk, kedvesem. Elmondhatsz majd mindent Dareioszról, amikor hivatalosan is fogadunk az udvarnál. Akkor, s csakis akkor fogadjuk majd személyedben a hírnököt, annak a perzsa királynak a követét, akinek jelenléte az Indus folyó partján oly nagy aggodalommal tölt el bennünket. De e pillanatban két öregember áll előtted, akinek nincs más vágya, mint hogy a nyolcas utat kövesse. Királyi mivoltomban nem juthatok olyan messzire ezen az úton, mint szeretném. De szerencsére ma már arhatnak mondhatom magam, a mellettem álló Száriputra pedig már egészen közel jutott a megvilágosuláshoz.
   - Ugyan, kedvesem, hogy mondhatsz ilyet! Egyszerű szolgája vagyok én a Buddhának és a rendnek, a magam szerény módján...
   - Jól figyelj minden szavára, Kűrosz Szpitama! Száriputra alapította a rendet. Ő fogalmazta meg az előírásokat. Ő gondoskodik róla, hogy a Buddha minden szavára emlékezzen az utókor. Mert Száriputra minden egyes szóra emlékszik, amely a varanaszi vadaskertben eltöltött nap óta elhagyta a Buddha száját.
   - Túlzol, kedvesem. Nem én emlékszem minden szóra, hanem Ananda. Én csak versbe szedem a szavakat, hogy minden gyermek megtanulhassa őket. - Aztán hozzám fordult. - Tudsz énekelni, kedvesem?
   - Nem. Vagyis csak rosszul. - Úgy éreztem, hogy menten megőrülök. Sehogyan sem akarózott elhinnem, hogy e két öregember egyike Egyiptom nagyságú birodalom uralkodója, a másik pedig a buddhista rend feje. Mindkettő feltűnően együgyűnek látszott.
   - Látom, nem érted. De hiszen fáradt vagy. Azért mégiscsak kíváncsi lehetsz rá, mi történt. Egy ízben egy ifjú hölgy érkezett Srávasztiba. Azt mondta, a Gautamák közül való, akárcsak az aranyember. Becsapott! Amikor feleségül vettem, az aranyember elárulta, hogy alaposan megtréfáltak. A sákják állítólag nem akarták, hogy nemes vérük Kosala királyi házának vérével keveredjen. De megsérteni sem akartak. Így aztán közönséges örömlányt küldtek udvaromba. Én pedig feleségül vettem. De mérges voltam-e, amikor kiderült az igazság, kedves Száriputra?
   - Dühöngtél, kedvesem.
   - Dehogy, dehogy - mondta Paszenádi sértődötten.
   - De mennyire, hogy dühöngtél. Aggódtunk is érted.
   - Lehet, hogy mérgesnek látszottam.
   - Az is voltál, kedvesem.
   - Nem voltam, kedvesem.
   Egy jótékony óriás kéz kitörölte emlékezetemből a társalgás folytatását. Az is lehet, hogy eszméletemet vesztettem.
   A perzsa küldöttséget a királyi palota kertjének végében álló kis épületben szállásolták el. Házunkat szökőkutak, virágok, fák választották el a palotától, valamint jótékony csend. Még a pávák sem rikácsoltak - talán kivágták a nyelvüket? -, a szent majmok hada pedig halálos csendben szemlélt bennünket a fák tetejéről. A király erdei pihenőhelyet építtetett magának a hatalmas város kellős közepén.
   Egy hetet kaptam rá, hogy felkészüljek hivatalos fogadtatásomra, s ezalatt Dzseta herceg vett gondjaiba. Meghívott, hogy látogassam meg a folyóparton emelkedő magas palotájában. A művelt herceg társaságában szerencsétlen lázálommá halványult a két bogaras öregemberrel való találkozás. Azért amikor beszámoltam neki róla, hogyan fogadott Paszenádi király, Dzseta herceg mulatott is, feszengett is: - Az öregember már csak ilyen.
   Dzseta herceg palotájának tetején ültünk. Amint a fátyolos kék dombok mögött leszállt a nap, különös csíkokba rendeződtek a felhők: ez az égi jelenség mindig a monszun közeledtét jelzi.
   India fölött zavarba ejtően magasan húzódik az égbolt - érzéki csalódás volna? Nem tudom, mi az oka, mindenesetre félelmetes látvány, az ember kisebbnek érzi magát tőle.
   - Igaz, hogy Paszenádi magatartása miatt felbomlóban van az állam?
   - Olyan rosszul azért nem állunk - felelte Dzseta herceg hangosan. - Kosala még mindig nagyhatalom. Paszenádi meg nagy király.
   - Kihallgathatnak? - suttogtam.
   Dzseta herceg bólintott. De azért részben komolyan is gondolta, amit mondott. - Tudod, az a baj, hogy Paszenádi egy személyben király is és arhat is. Márpedig nehéz mindkettőnek lenni. A magam szerény tapasztalatából tudom.
   - Mi az, hogy arhat?
   - Szó szerint azt jelenti: „az, aki megölte az ellenséget”. Ebben az esetben az evilági vágyat.
   - Mint a Buddha.
   - Azzal a különbséggel, hogy az arhat még él; a Buddha viszont eljött és elment. Egyesek szerint Száriputra is elérte már a nirvánát, mert minden porcikájában éppoly szent, akár Gautama. Csakhogy ez képtelenség. A Buddha főnévnek ugyanis csak egyes száma van; legalábbis jelen időben. A múltban huszonhárom Buddha volt. A jövőben lesz még egy, és azzal be is zárul, az idő jelenlegi köre.
   - Száriputra valóban... szentnek számít?
   - De mennyire! Paszenádi esete vitatható, de ami Száriputrát illeti, semmi kétség. A Buddha után ő áll a legközelebb a teljes önfeladáshoz. És persze ő a rend alapítója. Ő fogalmazta meg a szerzetesek életét igazgató szabályokat. Most pedig Anandával együtt azon fáradozik, hogy összegyűjtse a Buddha minden szavát.
   - Le is jegyzik a Buddha szavait?
   - Dehogy. Miért jegyeznék le?
   - Nem is szabad - helyeseltem. Akkoriban úgy hittem, hogy az írásbeliség megfosztja a szent szavakat vallásos hatóerejüktől. Úgy tartottam, hogy a Bölcs Mindenható szavainak nem élettelen marhabőrön, hanem az igaz hívők szívében kell élniük. Sajnos hasztalan próbáltam baktrai rokonaim lelkére beszélni, átvették a görögöktől az írásbeliség rögeszméjét.
   Démokritosz szerint az első írásos vallási szövegek Egyiptomból származnak. Ki tudja? És mit számít? Mindmáig meggyőződésem, hogy ha írásba foglalják a vallásos himnuszokat és a szent történeteket, az csakis kárára lehet a vallásos érzületnek. Nincs is varázsosabb dolog a világon, mint amikor az emberből feltörnek a vallási elbeszélések, fohászok, imák. Ugyanígy nincs semmi lenyűgözőbb, mint amikor az emberi hang előhívja az emlékezet rejtett zugaiból az Igaz szavait. Mindazonáltal az évek során megváltozott a véleményem. Ma azt akarom, hogy nagyapám minden egyes szavát leírják, abból az egyszerű megfontolásból, hogy ha nem tesszük meg mi, akik személyesen ismertük, megteszik majd mások, s akkor Zoroaszter valódi szellemét vaskos ökörbőr köteg temeti maga alá.
   Ahogy ott ültünk a háztetőn, minden formaság nélkül jóképű, negyvenes férfi lépett hozzánk, teljes páncélzatban és színaranynak látszó sisakban.
   Dzseta herceg térdre vetette magát. Én fél térdre, mert úgy gondoltam, s mint kiderült, helyesen, hogy Virudhakával, a trónörökössel állok szemben.
   Virudhaka nyomban gondoskodott róla, hogy jelenléte ne feszélyezzen bennünket. Kecses mozdulattal felszólított, hogy helyezzük magunkat kényelembe a heverőn. - Hivatalosan csak holnap találkozunk. De úgy gondoltam, kellemesebb lesz, ha előbb elbeszélgetünk nemes barátunk házában.
   Egyetértettem, s hozzátettem, hogy a Nagy Király is egy véleményen volna velem. A szemem sarkából szemügyre vettem a herceget. Három kérdés foglalkoztatott. Valóban apagyilkosságon töri-e a fejét? Ha igen, végre tudja-e hajtani tervét? És ha végrehajtja, mi származik belőle Perzsiára nézve?
   Virudhaka nem tudta, milyen sötét dolgok járnak a fejemben, és fesztelenül, értelmesen érdeklődött Perzsia felől. Bimbiszára után ő volt az első magas rangú indiai, aki a jelenlétemben nyíltan elismerte Dareiosz birodalmának nagyságát. - Bizonyos értelemben - mondta - Dareiosz igen közel áll hozzá, hogy ő legyen az a bizonyos egyetemes uralkodó, akinek eljövetelét a régiek megjósolták.
   - A mi véleményünk szerint, főherceg, Dareiosz máris egyetemes uralkodó. - Közben az ég elszíntelenedett. Éjjeli madarak szárnyának csattogása hallatszott. Esőszagú volt a levegő.
   - De lehet-e valaki egyetemes uralkodó, ha Kosalára nem terjed ki a hatalma? Meg a köztársaságokra? Meg Magadhára? Meg India déli részére? És persze a hegyeken túli földekre - a herceg a magas, fekete Himalájára mutatott. - Katháj összehasonlíthatatlanul nagyobb birodalom, mint Perzsia és az egész nyugati világ együttvéve. Lehet-e valaki egyetemes uralkodó, ha Kathájt nem csatolja a birodalmához?
   - A kathájiak állítólag úgy tartják, hogy megvan a maguk egyetemes uralkodója - válaszoltam tapintatosan.
   Virudhaka megrázta a fejét. - Kathájban számos királyság van. Lakosai mindmáig csak várnak az uralkodóra, aki majd egyesíti őket.
   - Uralkodóra vagy istenre? - kérdezte Dzseta herceg. - Úgy gondolom, hogy a valódi egyetemes uralkodó nem sokban különböznék az istenektől.
   - Azt hittem, ti, buddhisták, istentagadók vagytok. - Virudhaka felnevetett, mégsem lehetett vitás, hogy komolyan gondolja, amit mond.
   - Ellenkezőleg: világképünkben valamennyi isten számára van hely. Mindegyik nélkülözhetetlen része a világegyetemnek - válaszolta Dzseta herceg derűsen. - A Buddha persze nem vesz róluk tudomást. Az istenek pedig persze bálványozzák a Buddhát.
   - En távol tartom magam ezektől a dolgoktól - mondta Virudhaka. - Egyetlenegy valami érdekel: Kosala. - Aztán hozzám fordult. - Van vele baj elég.
   - Melyik királysággal nincs, herceg?
   - Azért némelyikkel kevesebb van, mint másokkal. Bimbiszára újabban egyetemes uralkodónak tekinti magát. Ott voltál a lóáldozaton. Láttad. Hallottad.
   - Igen, de érteni már nem értem. Végül is Bimbiszára egész országa nincs olyan nagy, sem olyan gazdag, mint a Nagy Király lűdiai satrapiája. - Kezdettől fogva arra törekedtem, hogy az indiaiak félve tiszteljék a Nagy Király tekintélyét, de ügyeltem rá, hogy el ne riasszam őket. Igyekezetemet, azt hiszem, nem koronázta nagy siker. - Lűdia pedig csak egyike húsz satrapiánknak.
   - Lehetséges - felelte Virudhaka. - De a világnak ezen a táján csak az Indus völgye tartozik Perzsiához, ez a... satrapiátok pedig messze van Kosalától. Királyod bizonyára azt is tudja, hogy országunk sohasem vesztett háborút. Más miatt fő a mi fejünk. Bimbiszára egyetemes uralkodóvá nyilvánította magát. Holott a lóáldozat balul ütött ki. Meg szerette volna szerezni Varanaszit, de nem sikerült. Most aztán Adzsatasatru unokafivérem hadat állít. Vagyis mire véget ér az esős évszak, átkel a Gangeszen, és kitör a háború.
   - Tudomásom szerint - jegyeztem meg tapogatózva - Adzsatasatru herceg csakis a köztársaságoktól tart.
   - Annyira tart tőlük, mint mi, más szóval semennyire - vágta rá Virudhaka élesen. - Miellenünk készülődik, nem a köztársaságok ellen. Mondanom sem kell, hogy legyőzzük.
   - Természetesen, herceg - mondtam, s vártam, hogy a lényegre térjen.
   - Az Indus völgye Perzsia kezén van.
   - De, mint az imént magad is említetted, indiai satrapiánk távol van Kosalától.
   Gondoltam, saját szavainak kelepcéjébe csalom Virudhakát. De nem jött zavarba. - A száraz évszakban - válaszolta - nem olyan nagy távolság az az ötszáz mérföld.
   Ahogy beszélgettünk, valósággal felszívódtunk a holdtalan éjszakában, testetlen hangunkba idegen, a távoli folyópartról érkező zajok elegyedtek. Egyszer csak mind a hárman elhallgattunk, és akkor hirtelen úgy éreztem, mintha megszűntünk volna létezni. Ez volna a nirvána? - tanakodtam magamban.
   De Virudhaka csakhamar magamhoz térített. Indiai herceg létére minden kertelés nélkül beszélt. Közölte, hogy szövetséget kínál Perzsiának Magadha ellen. Amikor az iránt érdeklődtem, mit nyerhetne ezzel Perzsia, a herceg csábítóbbnál csábítóbb előnyökkel kecsegtetett - Ellenőrzésünk alatt áll a Kathájba vezető szárazföldi út, s vele a selyemkereskedelem. Itt futnak össze a Távol-Keletre vezető utak. Burmától rubint és jádét vásárolunk. Országunkon keresztül vezet az út Dél-Indiába, s ha Csampa kikötőjét visszaszerezzük, nemcsak szárazföldi út, hanem víziút is. - És így tovább. Ezután kifejtette, hány katonára lenne szüksége, hol és mikor. Véleményem szerint minden szavát jó előre megfogalmazta.
   Miközben a herceg beszélt, megpróbáltam elképzelni, milyen arcot vág majd Dareiosz, amikor elmondom neki, mennyi kincset láttam egy rakáson Srávaszti karavánterén. Azt sem volt nehéz kitalálnom, mi jár majd a fejében, ha elmondom neki, hogy a herceg szövetséget ajánlott Perzsiának.Íme a várva várt ürügy, hogy meghódítsuk egész Indiát. Kosala tárt karokkal várja majd a perzsa sereget. Magadhát leigázzuk, Kosalát pedig fájdalommentesen beolvasztjuk a birodalomba.
   Dareiosz mesterien értett hozzá, hogyan csatolja birodalmához a más királyságát. De hiszen minden perzsa kisiskolás kívülről tudja, mit mondott Kűrosz a médeknek: „Meghódolásotokkal megmentettétek az életeteket. Ha a jövőben is ehhez tartjátok magatokat, nem érhet bántódás, már azon kívül, hogy más lesz az uratok, mint ez idáig. De a házatokból, a földetekről nem űz el benneteket senki...”
   Ez a néhány mondat egyúttal útmutatás is volt a jövőbeli Akhaimenida uralkodóknak. A meghódított népek életében ne változzék semmi, csak az uralkodó személye; minthogy pedig az Akhaimenidák mindig is igazságos uralkodók, rendszerint örömmel fogadják őket a népek, ahogy Kűroszt is örömmel üdvözölték a médek. Ezenkívül, hacsak lehetséges, az Akhaimenidák legalábbis jelképes hatalommal ruházzák fel a régi uralkodóházat. Semmi ok nem lett volna rá, hogy ne Adzsatasatrut vagy Virudhakát nevezzék ki satrapának... Semmi ok, már azon kívül, hogy bolond lett volna az az Akhaimenida uralkodó, aki megbízik e két minden hájjal megkent hercegben.
   - Megteszem, ami tőlem telik - mondtam sejtelmesen s egyszersmind biztatón, a legjobb szuzai hagyományok szerint.
   - Az idő sürget. Nyakunkon az esős évszak. Amikor elered az eső, a tengeri út járhatatlanná válik, a szárazföldi pedig... Hol vészeli át a karavánotok a monszunt?
   - Taxilában. Három hónapom van rá, hogy nyélbe üssem a megállapodást.
   - De vissza tudsz térni Perzsiába, ha majd eláll az eső?
   - Igen. Mivel azonban azt mondod... sürget az idő, elküldhetném a megállapodás tervezetét indiai satrapánknak. Ő aztán továbbítaná Szuzába, és így még a száraz évszak előtt megkaphatnánk rá a választ.
   Mondanom sem kell, hogy csak a levegőbe beszéltem. Húztam az időt. Először a karavánnak el kellett hagynia Kosalát. Aztán jelentést kellett küldenem Dareiosznak Aztán pedig... ki tudja?
   Virudhaka felállt. Mi is. Alakunk feketéllett a sötét éjszakában. Virudhaka szertartásosan átölelt. - A koronatanács megszövegezi a szerződést - mondta. - Szeretném, ha részt vennél a munkában. És szeretném remélni, hogy magad fordítod le a szöveget perzsára. Életbe vágó volna.
   - A király... - Dzseta herceg nem fejezte be a mondatot.
   - A királynak nem lesz ellene kifogása - vágta rá Virudhaka. - Még nem felejtette el egészen, hogy király. - Azzal elment.
   Dzseta herceggel a korláthoz léptünk és lenéztünk a folyópartra. Ezernyi apró tűz világított a fekete éjszakában, mint megannyi földre hullt csillag. A folyópart lakói vacsorájukat főzték. Ekkor Dzseta herceg fülébe súgtam, mit hallottam Magadhában.
   Dzseta herceg különös mozdulattal leeresztette mindkét kezét. - Azt akarták, hogy mondd el nekem.
   - Kétségkívül. De igaz-e?
   Dzseta herceg megrázta a fejét. - A fiú hű az apjához. Miért is ne volna? Hiszen a király szabad kezet ad neki. Paszenádi alig-alig szól bele az államügyekbe. Inkább... - Dzseta herceg elhallgatott. Majd így folytatta: - Szóval üzenetet kaptunk. Mi az értelme? Mit akarhatnak?
   - Háborút akarnak a köztársaságokkal.
   - Kosalával is. De nem harcolhatnak egyszerre mind a kettő ellen. Ha tehát sikerülne megosztaniuk Kosalát, összeugrasztaniuk a királyt a fiával... - nem kellett befejeznie a mondatot.
   - Ügyes - jegyeztem meg.
   - Igen, de ha mi hallgatnánk róla - Dzseta herceg rám nézett, mintha a sötétben kivehető lett volna az arckifejezésem -, füstbe menne a tervük.
   Megegyeztünk, hogy senkinek sem szólunk róla, mit üzent Adzsatasatru Paszenádinak. De persze mindkettőnk eltökélt szándéka volt, hogy ki-ki a maga érdekében fogja felhasználni, amit tud, hiszen így van ez a világ minden udvaránál. Meglepett azonban, hogy Dzseta herceget meglepte a hír. Valóban szemenszedett hazugság lett volna? És ha igen, mi volt vele Adzsatasatru szándéka?
   
             10/Másnap reggel, miközben a hivatalos fogadásra készülve magamra öltöttem perzsa öltözékemet, kopogni kezdett a monszuneső Srávaszti háztetőin. Néhány perccel később betoppant a bőrig ázott, csapzott Karaka.
   - Valami baj van - jelentette be, ügyet sem vetve a csupa szem, csupa fül fodrászra. - A király reggel óta haditanácsot ül. A herceg pedig az íjászokkal odakünn van a falakon. - Karaka végre észrevette a fodrászt és elhallgatott.
   - Csak nem... - szólaltam meg, de nem fejeztem be a mondatot, Karaka így is értette, mire gondolok.
   - Nem tudom - felelte. - De nem hinném.
   A fodrász lakkot kent az ajkamra, s közben elmosolyodott. A kosalai titkosszolgálat magas rangú alkalmazottja volt, pontosan tudta hát, mi az, ami ekkora fejtörést okoz nekünk.
   Délben a zsúfolásig megtelt fogadóterembe vezettek. A Nagy Király ajándékai ott álltak halomban az ezüsttrón alatt, de a trón maga üres volt. A rendszerint derűs és meglehetősen hidegvérű kosalai nemesek nyugtalannak látszottak; hangjuk egybeolvadt a tetőt verő eső zajával. Megálltam az ajtónál, a jelenlevők ügyet sem vetettek pompás, hímzett öltözékemre.
   A kamarás végül mégis észrevett. Rohanvást indult felém, s a nagy sietségben elejtette a pálcáját. Azután zavarában fordítva vette fel, ügyetlenül tisztelgett vele, és dadogva megszólalt: - Ne haragudj, követ. Most bizonyosan vadembereknek tartasz bennünket. Csak hát az történt... Erre parancsolj. Jöjj velem. A kíséreted is.
   Az előcsarnokból nyíló kis szobába vezetett. Az ajtót nemhogy becsukták, hanem becsapták utánunk. Karakával egymásra néztünk. Az eső olyan hangosan kopogott a tetőn, hogy alig hallottuk, amint a szomszéd teremben legalább ezren kórusban kiáltották: - Éljen a király!
   - Melyik király? - súgta Karaka.
   Széttártam a kezem. Fogalmam sem volt róla, Virudhaka elé vezetnek-e vagy Paszenádi elé. Csak attól féltem, hogy még mielőtt Dareiosz kihasználhatná a helyzetet, kitör a háború Magadha és Kosala között.
   Egyszer csak háromszor megfújták a kagylókürtöt. Ekkor már csakugyan megijedtem, mert így jelzik a riadót. Csak nem űzték el a királyi családot? Vagy netán ellenséges katonák törtek volna be a palotába? Belépett a kamarás, úgy lihegett, mintha egy mérföldet futott volna. - A király a trónteremben vár - jelentette be. - Erre parancsolj, követ.
   Sietve betereltek az ajtón; az ezüsttrónon csillogó ruhába öltöztetett férfi ült. Egyik kezében kardot, a másikban elefántcsont jogart tartott.
   A kamarás bejelentette Perzsia Nagy Királyának követét. Aztán két trónszolga kíséretében a trónhoz léptem. A király pompás, lenyűgöző alakja semmiben sem emlékeztetett arra a keszeg szerzetesre, akivel az első Srávasztiban töltött napon találkoztam. Köszöntöttem az uralkodót, s csak ekkor bizonyosodtam meg róla, hogy ez a szigorú, felékszerezett király minden kétséget kizáróan azonos Paszenádival. Gondosan kifestett arca oly kifejezéstelen volt, mint egy indiai istené. Nyomát sem láttam rajta a kuncogó szerzetesnek, akivel Száriputra társaságában találkoztam.
   A király hűvösen, udvariasan üdvözölt: - Reméljük, jó viszonyban leszünk perzsiai fivérünkkel. - Hangosan, tagoltan, de színtelen hangon beszélt. - Azon leszünk. Testvéri áldásunkat küldjük neki. A magunk részéről...
   Paszenádi elhallgatott. Mintha elfelejtette volna, hol tartott. Zavarba ejtően, hosszasan hallgatott, mi némán bámultunk rá, ő pedig elnézett mellettünk, s a bejáratot fürkészte. Lépéseket hallottam magam mögött, de nem mertem hátat fordítani a királynak. A csuromvizes Virudhaka lépett el mellettem. A trón lábánál megállt, fiúi tisztelettel köszöntötte a királyt, s oly halkan, hogy apján és rajtam kívül más senki nem hallhatta, azt mondta: - Igaz.
   Paszenádi letette a jogart. Felállt. Két kezébe fogta a kard markolatát, mintha fáklyát tartana a kezében, és egy vérrel öntözött ösvényt akarna bevilágítani vele. - Most jutott tudomásunkra, hogy szeretett fivérünket, Bimbiszára királyt fia, Adzsatasatru herceg megfosztotta trónjától. Adzsatasatru áldásunkat kéri. Megtagadjuk tőle. Átkozott a fiú, aki kezet emel nemzőjére. Átkozott az ország, amelynek uralkodója apja trónját bitorolja. Átok Adzsatasatrura.
   Az öregember elismerésre méltóan fürge léptekkel lelépett a trónról, azzal a király, a főherceg és az államtanácsosok ezüstruhájukkal valóságos forgószelet kavarva kiviharzottak a teremből. A kamarás sietve kitessékelt minket. Nyilvánvaló volt, hogy Srávasztiban az udvarnak most nincs ideje hivatalos szertartásokkal bíbelődni, így hát egyelőre a nyakunkon maradtak a Nagy Király ajándékai. Karaka vigasztalhatatlan volt: végül is félvilágnyi utat tettünk meg e szőnyegekkel és drágakövekkel teli ládákkal.
   - Bántó - mondotta -, hogy meg sem köszönték a Nagy Király ajándékát.
   - A háború mégiscsak fontosabb - mondtam bölcsen, ahogy államférfihoz illik. - Mivel azonban az esős évszak alatt nem lehet háborúzni, csakhamar ismét találkozunk a királlyal.
   De csaknem két hónapon át sem a királynak, sem a trónörökösnek nem láttuk színét. Az esővel dacolva naponta érkeztek küldöttségek a királyság minden részéből. A koronatanács éjjel-nappal ülésezett. Közben a kovácsok utcáját lezárták, teremtett lélek be nem juthatott - már a kémeket kivéve, így férkőzhetett be Karaka is. - Kardok, lándzsahegyek, páncélingek - jelentette. - Éjjel-nappal kovácsolnak. - Á háború, úgy látszik, valóban háttérbe szorított minden egyebet.
   Dzseta hercegtől tudtam meg, mi is történt Rádzsagrihában. A koronatanács ülésén Adzsatasatru engedélyt kért rá, hogy átkeljen a Gangesz folyón és megtámadja a köztársaságok szövetségét. Bimbiszára elismerte, hogy a köztársaságok nem tudnák feltartóztatni a magadhai seregeket, de megjegyezte, hogy a háború után akkora feladatot jelentene e békétlen államok kormányzása, hogy azért nem érdemes hadat viselni. Mellesleg ő már enélkül is egyetemes uralkodó, vagy nem? Nagyon is komolyán vette a lóáldozatot. Túlságosan komolyan, mint kiderült. Néhány nappal később, anélkül, hogy apjával megbeszélte volna a dolgot, Adzsatasatru anyai jogon magának követelte Varanaszi városát. Bimbiszára magánkívül volt; kijelentette, hogy Varanaszi Kosalához tartozik. Azzal véget vetett a tanácsülésnek.
   Másnap este közvetlenül napnyugta után Adzsatasatru testőrsége behatolt a királyi palotába és elfogta a királyt Váratlan, gyors rajtaütés volt, és Adzsatasatru emberei nem ütköztek ellenállásba.
   - Bimbiszárát a keselyűcsőrben tartják fogva. Vagyis az óváros egyik tornyában. - Dzseta hercegen sem meglepetés, sem fájdalom nem látszott. Tudta, milyen a világ. - Úgy hírlik, a keselyűcsőrből még senki sem szabadult élve.
   - Most mi lesz?
   - Vőm, illetve apósod harcias, elszánt férfi, és minden jel szerint háborút akar. Vagyis háború lesz.
   Dzseta herceg palotájának belső tornácán ültünk. A velünk szemben álló banánfasor rezgett az esőszagú szélben.
   - Nem gondoltam volna - mondtam. - Adzsatasatrunak... minden apróságtól könnybe lábadt a szeme.
   - Csak színészkedett. De most megismerhetjük az igazi énjét.
   - Most sem. Megint szerepet fog játszani. Csak más szerepet, könnyek nélkül. Vagy talán könnyekkel. Az udvarnál - tettem hozzá egy brahman magabiztosságával - mindenki álarcot visel, s azt is minduntalan váltogatja.
   Dzseta herceget mulattatta a megjegyzésem. - Úgy beszélsz, mintha közénk tartoznál. Csakhogy mi nem az álarcainkat váltogatjuk, hanem az életeinket.
   - De az udvaronc minden maszkjára visszaemlékezhet, ti pedig nem tudjátok felidézni korábbi életeiteket.
   - Az egyetlen Buddhát kivéve. Ő mindegyikre emlékszik.
   - Akárcsak Püthagorasz.
   Dzseta herceg eleresztette a füle mellett e tiszteletlen hasonlatot. - Hanem a Buddha egy ízben azt mondta, hogy ha valóban megpróbálná felsorolni, mi minden volt előző életeiben, nem maradna ideje rá, hogy a mostanit leélje, márpedig ez a legfontosabb mind közül, hiszen az utolsó.
   Hirtelen feltámadt a szél. Éretlen banánfürtöket szakított le a szemközti fák ágairól. Zuhogott az eső.
   - Bimbiszára úgy tervezte, hogy egy éven belül felcsap szerzetesnek, legalábbis ezt mondta.
   - Imádkozzunk, hogy megengedtessék neki. Némán bámultuk az esőt. - Milyen furcsa – szólaltam meg aztán -, hogy Adzsatasatru épp azt üzente velem Paszenádinak, óvakodjék a fiától.
   - De milyen agyafúrt is egyben! Míg mi itt Srávasztiban kutatunk az összeesküvők után, ő szépen megdönti apja uralmát Rádzsagrihában.
   - De engem miért vezetett félre?
   - Hogy megzavarjon. Végül is előbb-utóbb szembe kell néznie Perzsiával. - Dzseta herceg furcsa pillantást vetett rám. - Előbb-utóbb mindannyiunknak szembe kell néznünk Perzsiával. Régóta tudjuk. Azóta, hogy királyod megszerezte egyik leggazdagabb országunkat.
   - Nem megszerezte, Dzseta herceg. Az Indus földjének uralkodói kérték fel a Nagy Királyt, fogadja őket birodalmába. - Valahogy úgy beszéltem, mint egy nyolcvanéves herélt, akit még Kűrosz király idejéből felejtettek az udvarnál.
   - Bocsáss meg. Tapintatlan voltam. - Dzseta herceg elmosolyodott. - Mindenesetre Adzsatasatru igyekszik minél több borsot törni Kosala orra alá. Amit erővel nem tud megszerezni, megpróbálja csellel. Azon mesterkedik, hogy szembefordítsa a fiút az apával.
   - És sikerült?
   - Nem is olyan nehéz, mint gondolnád. Paszenádi király és arhat akar lenni egy csapásra. Ez persze lehetetlen, így aztán Virudhaka nem... boldog. De hiszen érthető.
   Jó néhány nappal később Karaka Adzsatasatru levelével állított be hozzám. Tehénbőrre íródott, piros tintával: Adzsatasatrunak kétségkívül volt érzéke a színekhez. Ketten is alig tudtuk megfejteni a bonyolult kézírást. Az üzenet lényege a következő volt: „Ugyanolyan közel állsz a szívünkhöz, mint régen. Oly szeretettel szeretünk, mintha vér szerinti fiunk volnál. Biztos vagyok benne, hogy velünk együtt gyászolod atyánkat, Bimbiszárát, az egyetemes uralkodót. Életének hetvennyolcadik, dicső uralkodásának ötvenegyedik évében érte a halál. Az udvari gyász az esős évszak végéig tart, annak elmúltával pedig koronázásunkra ide várjuk szeretett fiunkat, Kűrosz Szpitamát.”
   Mondanom sem kell, Bimbiszára halálának mikéntjéről nem szólt a levél. Néhány nappal később megtudtuk, hogy Adzsatasatru személyesen fojtotta meg apját azzal a bizonyos selyemzsinórral, amelyet trónfosztás esetére előír az indiai udvari szertartás.
   Heteket töltöttem feszélyezett hangulatban Paszenádi palotájának gőzölgő, buja növényzettel benőtt kertjében. Sem a király, sem a trónörökös nem akart látni. Szuzából sem jött üzenet. Még a Taxilában veszteglő karavánról sem kaptam hírt. Végül beállított Dzseta herceg és Száriputra, a szerzetes. Bejelentés nélkül érkeztek, egyszer csak megjelentek a tornácon. Segítettem kicsavarni a ruhájukat.
   - A kertben találkoztam Száriputrával - mondta Dzseta herceg, s elmondtam neki, mennyire szeretnél találkozni vele. - Nem haragudtam rá a hazugságért. Olyannyira nyomasztott a magány, hogy még egy szénfekete fogsorú buddhista arhat látogatása is jólesett.
   Karaka bort hozatott, Száriputra lekuporodott a padlóra, Dzseta herceg egy párnán foglalt helyet, én pedig egy zsámolyon.
   Az öregember - legalábbis ez volt az érzésem - rám mosolygott. - Kedvesem - szólalt meg. Azzal el is hallgatott. Dzseta herceg várakozásteljesen tekintett rám: - Biztosan szeretnéd kifaggatni.
   - Inkább talán - válaszoltam kajánul, vallásos küldetésem teljes tudatában - ő szeretne kikérdezni engem.
   - A Buddháról közismert, hogy mestere a kérdezésnek - mondotta Dzseta herceg tapintatosan. - Száriputra ebben is hasonlít rá.
   - Úgy van. - Volt valami az öregember lankadatlan nyájasságában, ami jól táplált csecsemőre emlékeztetett; ám szúrós pillantása szeme hűvös volt és rezzenéstelen, akár a kígyóé. - Szoktál-e játékterembe járni, gyermekem?
   - Nem - válaszoltam. - Hát te szoktál-e?
   - De mennyire! Az örökkévalóság játéktermébe! - Száriputra kacajra fakadt, de senki sem nevetett vele.
   - Miért nem mutatsz érdeklődést a Bölcs Mindenható és prófétája, Zoroaszter iránt? - kérdeztem.
   - Nincs a világon semmi, ami ne tarthatna számot érdeklődésünkre, gyermekem. Mivel pedig téged, ne is tagadd, nagyon is érdekel, hogy a Bölcs Mindenhatóról beszélj, hát ne fékezd magad. Ki vele nyomban! Az igazság nem várhat, mint mondani szokás. Ámbár nem tudom, miért ne várhatna. Minden más vár. Azért csak mondd.
   Mondtam.
   Amikor a végére értem, Száriputra így szólt Dzseta herceghez: - Nahát, ez a Bölcs Mindenható szakasztott olyan, mint a mi Brahmánk, azzal a különbséggel, hogy most perzsának adja ki magát. Ó, ezek az istenek! Minden országban más-más néven mutatkoznak be, és azt hiszik, nem jövünk rá a turpisságra. Pedig rájövünk mindig! Nem járnak túl az eszünkön! Nem csúsznak ki a markunkból. Hanem ez a Brahma! Ő a legnagyravágyóbb közülük. Azt képzeli, ő teremtette a világot. Na de ilyet! Hallanod kellett volna, miket beszélt, amikor először látogatta meg a Buddhát. Nem, nem is először, hanem másodszor. Először azért jött, hogy megkérje a Buddhát, lendítse mozgásba a tan kerekét. Olyan nagyon kérte, olyan meggyőzően! Mert tudja, hogy csak úgy juthat el a nirvánáig, ha előbb emberi alakban születik újjá, s ha egyszer újjászületik, a nirvánába a Buddhán át vezet az út. Nem is olyan buta ám az az isten, amilyennek látszik. Mindenesetre a Buddha hagyta magát rábeszélni, hiszen Brahma végül is az istenek legjobbika, igaz, ezzel nem mondtunk sokat. Egy szó, mint száz, a Buddha megígérte - az isten első látogatása után -, hogy mozgásba lendíti a tan kerekét. Nagy áldozat volt ez a Buddhától, hiszen ő már elérte a nirvánát, így tehát nem volt már sem itt, sem ott, sem amott, nem volt már sehol, nem úgy, mint a szegény Brahma.
   Brahma azután másodszor is meglátogatta. Rádzsagrihában. Majd Anandától megkérdezzük, pontosan mikor és hol, mert ő mindenre emlékszik, minden apróságra. Még az én színre lépésem előtt történt. Szóval Brahma azt mondta Buddhának: „Brahma vagyok. A nagy Brahma, az istenek királya. Engem nem teremtett senki. Én teremtettem az egész világot. A világ ura vagyok. Tőlem jön minden teremtés, változás, születés. Minden dolgok atyja vagyok.” Mármost ez ugyebár színtiszta sületlenség. De a Buddha mindig udvarias volt. És fensőbbséges. „Ha létezel, Brahma - mondta a lehető legszelídebb hangon -, akkor valaki teremtett. Ha megteremtettek, akkor fejlődni fogsz. Ha fejlődöl, nem lehet más végcélod, mint hogy megszabadulj a teremtés tüzétől és áramától. Vagyis azzá kell válnod, ami én vagyok. Meg kell tenned az utolsó lépést a nyolcas ösvényen. Meg kell szűnnöd fejlődni és létezni.”
   - Mit szólt erre Brahma? - Sem azelőtt, sem azóta nem voltam tanúja ilyen nyílt istenkáromlásnak.
   - Föl volt dúlva. De hiszen ki ne lett volna földúlva az ő helyében? Képzeld magad a bőrébe. Éppolyan, mint a te Bölcs Mindenhatód. Éppannyira el van telve magától, éppoly hatalmas, legalábbis annak hiszi magát. Márpedig ha valóban mindenható volna, akkor képes volna arra is, hogy ne létezzen, csakhogy erre hiába törekszik, azért is kérte meg a Buddhát, hogy lendítse mozgásba a tan kerekét.
   - Egészen biztos vagy benne, hogy valóban a Bölcs... akarom mondani, Brahma volt az a valaki, aki felkereste Buddhát?
   - Hogy is lehetnék biztos benne? Álom az egész, kedvesem, az álmokban pedig egyes dolgoknak van értelmük, másoknak már kevésbé. Vagyis hát minden attól függ, hol is van az ember álmában, ugye?
   Megvallom, határozottan úgy éreztem, magam is álmodom, vagy egyenesen megőrülök. - De Zoroaszter csakugyan hallotta a Bölcs Mindenható hangját... - szólaltam meg ismét.
   - ...ugyanúgy, ahogy Brahma is hallotta a Buddha válaszát - bólintott Száriputra bátorítólag, mintha valami nehézfejű nebulóval volna dolga, akinek végre sikerült összeadnia egyet meg egyet.
   - Az isten iránti tiszteletből meg kell jegyeznem, hogy Zoroaszter hallotta a Bölcs Mindenható válaszait, nem pedig fordítva.
   - Én pedig fordítva mondom, a Buddha iránti köteles tiszteletből. Egyszerre mindig csak egy Buddha van.
   - Bölcs Mindenható pedig az idők kezdete óta csak egy van.
   - Kivéve, amikor átlopakodik Indiába, és Brahmának adja ki magát. Különben sem ő az egyetlen isten. Legfeljebb ő a legönteltebb.
   Amennyire csak tudtam, igyekeztem megőrizni merev követi álarcomat. - Tagadod, hogy a Bölcs Mindenható minden dolgok egyedüli teremtője?
   - Persze hogy tagadom, kedvesem. De hiszen magad is tagadod. - Azzal a gonosz vénember legszentebb himnuszunk tőlem hallott szavait idézte: - „A teremtés előtt Ahura Mazda nem volt Bölcs Mindenható. A teremtéssel vált Bölcs Mindenhatóvá, gyarapítóvá, bölccsé, minden rossztól mentessé, mindenki által láthatóvá...”, sajnos elfelejtettem már a többi állandó jelzőjét, pedig épp az imént voltál olyan kedves valamennyit felsorolni. Hiába, az emlékezetem már nem a régi.
   Mogorván folytattam helyette: - „...mindig igazságot tevő, jóságos, mindent megértő istenné.”
   - Ja persze. „Es tisztánlátása folytán Ahura Mazda látta, hogy a romboló szellem soha nem hagy fel gonosz szándékával...” Azzal egyszer csak csapdát állított a romboló szellemnek és a végtelen időből kimetszette a hosszú uralkodás idejét. Ej de finom munka ez, kedvesem! De ha ő a mindenható teremtő, akkor először is minek találta ki a romboló szellemet? Mi végre? Ha pedig már egyszer kitalálta, mi kényszeríti rá, hogy saját teremtményével hadakozzon? Igazán nem a legbölcsebb megoldás, ugye? Azután pedig létrehozta az emberi fajt s elrendelte, hogy az emberek szüntelen harcot vívjanak legelső teremtményével... Nem szép tőle.
   - A gonosz bizony nem szép dolog, Száriputra. Csakhogy létezik, ugyanúgy, ahogy a jó is. És a kettő küzdelme addig folytatódik, amíg a hosszú uralkodás idejének lejártával a jó fölül nem kerekedik.
   - De ha egyszer a jó úgyis fölülkerekedik, minek harcolni.
   - Mert így kívánja a Bölcs Mindenható. Saját kebeléből hozta létre az összes emberi lelket. Ezek az örök lelkek benne élnek, mígnem emberi alakot öltenek. Akkor azután választaniuk kell, az Igazat követik-e vagy a Hazugot. Ha az Igazat választják, az a javukra válik. Ha a Hazugot...
   - Értem, gyermekem. Akármilyen lassan jár is az eszem, ezt még fel tudom fogni. De miért szenvedjenek annyit az emberek?
   - Másként hogyan győzhetnénk le a gonoszt?
   - Úgy, hogy előbb véget vetünk a világnak, majd az emberi énnek. Vagy ha úgy tetszik - illetve ha képes vagy rá -, előbb az énnek, aztán a világnak.
   - A világ van. Az én is. A gonosz is. A jó is. A kettő harca elkerülhetetlen, így rendeltetett.
   - Akkor az a legjobb megoldás, ha az ember nem létezik, ugye? Ez pedig úgy érhető el, ha az ember a nyolcas ösvényt keresi.
   A vénember őrjítőbb volt még az itteni szofistáknál is.
   - A dolgoknak lételeme a harc... - kezdtem magyarázni.
   - ...kivéve azokat a dolgokat, amelyek nem léteznek - fejezte be a mondatot. - Hanem a te Bölcs Mindenhatód, akárcsak a mi büszke, ámbár kissé csalafinta Brahmánk éppoly sötétben tapogatózik, mint a teremtményei. Fogalma sincs róla, hogy merre tart, de arról se, honnan jön.
   - A Bölcs Mindenható tudja, hogy a hosszú uralkodás idejének lejártával csapdába ejti, majd megsemmisíti a gonosz Ahrimant. Amikor ez meglesz, megváltás vár minden leiekre.
   - A Bölcs Mindenható szerint. Csakhogy ő is fejlődik. Volt idő, amikor nem is létezett. Aztán egyszer csak volt. És van ma is. De vajon lesz-e?
   - A Bölcs Mindenható előtt a Bölcs Mindenható volt.
   - Hát azelőtt? Ő maga mondja, ha pontosan idézted, hogy „a teremtés napja előtt nem voltam mindenható”. Akkor hát mi volt? Es honnan jött a teremtő?
   - Az idő...
   - Ó, az idő! De honnan jön az idő?
   - Az idő volt. Van. Lesz.
   - Talán. Talán nem. Azért beszélek a kezdet dolgairól, gyermekem, mert téged olyannyira érdekelnek. Bennünket korántsem. Mi nem vagyunk kíváncsiak a dolog eredetére, a teremtésre. Úgysem tudhatjuk meg, mi volt legelőször, ha ugyan térben és időben vagy akár a téren és az időn kívül van olyan dolog, amely létezésben megelőzte az összes többit. De mindegy is. Az istenek, az emberek, a kísértetek, az állatok, a halak, a fák... mind ugyanannak a teremtésnek a megnyilvánulásai. A teremtésből pedig sohasem hiányzik a fájdalom, mert mozgásban van, s egyetlen részecskéje sem marad önmaga. Nem így van?
   - A tudás egyetlen forrása... - próbálkoztam újra, de hiába.
   Száriputra már nem is figyelt rám. - Tudod, hogyan kezdem kolostoromban a beavatási szertartást? Először is elviszem az újoncokat a temetőbe, hadd lássák az oszladozó holttesteket. Hadd tanulmányozzák a halálból kisarjadó új életet. Megfigyeljük, hogyan rakják le tojásaikat a férgek a rothadó húsba. Azután a tojások kikelnek, majd a férgek új nemzedéke rág magának fészket a húsba, amíg idővel - egy nagyon-nagyon rövid uralkodás idejével, kedvesem - nem marad a holttestből egyéb, csak csont. Akkor aztán a szegény férgek éhen pusztulnak. Elporladnak, de porukból növények, rovarok kelnek ki, az élet megannyi láthatatlan magja, így aztán tovább folytatódik a lánc, a végtelenségig: ki ne akarná hát megszakítani a fájdalmaknak ezt a láncolatát, ha tudná?
   - Akkor szakad meg a lánc, amikor a Bölcs Mindenható fölülkerekedik és fényével bevilágítja a mindenséget.
   - Ez bizony megint csak úgy hangzik, mintha a Brahma mondta volna. Csak hát mint maga is elismeri - már amikor nem hazudik -, fogalma sincs róla, milyen véget érnek majd a dolgok, mint ahogy arról sincsen, hogyan keletkezett ő maga. Ugyanúgy a folyó közepén van, akárcsak mi, többiek. Persze az ő folyója szélesebb a miénknél, de az is csak folyó, akár a többi. Mint magad is oly szépen énekelted... De igen, de igen, csakugyan szépen, „az idő hatalmasabb a két teremtésnél: a Bölcs Mindenhatóénál és a romboló szelleménél”. Mi úgy tartjuk, gyermekem, hogy az idő sem egyéb, mint annak az álomnak része, amelyből fel kell ébredned, ha meg akarsz világosulni.
   - És ha meg akarok szűnni.
   - Ez az, Kűrosz Szpitama! Megtanultad a leckét! - a gonosz vénember megtapsolt.
   Száriputra érvei között egy sem akadt, amely kiállta volna a vita próbáját, de Dareiosz parancsához tartottam magam. Nemcsak tanítani mentem Indiába, hanem tanulni is, illetőleg ha az ember tanítani akar, előbb meg kell tudni, miben hisznek a többiek. Akkoriban egy percre sem kételkedtem benne, mi a hivatásom: mindenkit az Igaz útjára téríteni. Ugyanakkor azonban mindent tudni szerettem volna a teremtés eredetéről - ha van ilyen; és bármilyen zavarba ejtő is, Száriputra felhívta rá a figyelmemet, hogy Zoroaszter istenség-felfogása nem egészen következetes. Igen. Démokritosz, te is megjegyezted, hogy a próféta valamit nem magyarázott meg. Mert téged csak az anyagi dolgok érdekelnek. Bennünket pedig a szent dolgok.
   Elismerem, nem világos, hogyan, mikor és miként jött létre a Bölcs Mindenható a végtelen időből. Maga a végtelen idő is olyan fogalom, amely tulajdonképpen felfoghatatlan, mert ami végtelen, az még nem létezik, és soha nem is fog létezni a maga teljességében. De mielőtt a buddhistákkal találkoztam, nem hittem volna, hogy van olyan magára valamit is adó vallás, bölcselet vagy világnézet, amely meg sem próbál legalább hozzávetőleges képet alkotni a teremtésről. Ám egyszer csak szembe találtam magam egy szektával, renddel, illetve vallással, amely két nagy hatalmú királyt is magával ragadott, továbbá számos bölcs férfiút, de közben fel sem tette magának az egyetlen igazán megfontolásra érdemes kérdést: hogyan kezdődött a világegyetem?
   Sőt a buddhisták ugyanazzal a jóindulatú megvetéssel tekintenek az istenekre, amely oly jellemző a művelt athéniakra. Az athéniak azonban félnek a vallásos közvéleménytől, a buddhisták viszont ügyet sem vetnek a brahmanok babonáira. Még azt a fáradságot sem veszik maguknak, hogy Zoroaszterhez hasonlóan ördögnek nyilvánítsák az isteneket. A buddhisták nem megváltoztatni akarják a világot, hanem megszüntetni.
   Addig is, amíg ez sikerül, azt hirdetik, hogy alighanem úgy helyénvaló, ha az egyszerű buddhista hívő vidám, barátságos, igazságos és együttérző; a szerzetesek azonban az evilági életnek nemcsak a fájdalmairól, hanem az örömeiről is kötelesek lemondani.
   - Miután alaposan szemügyre vesszük a rothadó holttesteket, felhívom tanítványaim figyelmét, milyen undorító is az élő test. Sok közöttük a fiatal, vonzódnak tehát az asszonyokhoz, ez pedig természetesen az élet láncolatához köti őket. Elmagyarázom tehát nekik, hogy a leggyönyörűbb asszony teste is olyan, akár a fekélyes seb a maga visszataszítóan tátongó kilenc nyílásával s az egészet borító lepedékes, nyirkos bőr...
   - Akármilyen nehezen fog is az agyam, ezt még én is megértettem - adtam vissza az előbbi kölcsönt.
   - Ha valóban megértetted, kedvesem, akkor máris forog a kezed között a tan rokkája! Ej de okos ez a gyermek. - Száriputra Dzseta hercegre nézett. Az arca mosolygott, de csillogó szemének pillantása most is rezzenetlen volt, akár a papagájé. Sehogy sem tudta az ember, hányadán áll vele.
   - Azt hiszem - mondta Dzseta herceg -, itt az ideje, hogy barátunk megismerje a Buddhát.
   - Nem szól ellene semmi.
   Démokritosz azt akarja, mondjam el, de pontosan, hogy ki is volt a Buddha, és honnan jött. Az első kérdésre valószínűleg nincs válasz. Mindenesetre épp elégszer tettem fel, amíg Indiában voltam, és elképesztően változatos válaszokat kaptam rá. Az indiaiak szemében a tények nem perdöntőek. Más az időérzékük, mint a mienk, és a valóságot abból a mély meggyőződésből kiindulva ítélik meg, hogy a világnak nincs jelentősége, mert csak múló dolog. Azt gondolják, hogy álmodnak.
   Most pedig elmondom, hogy körülbelül mit is tudok a Buddháról. Amikor találkoztunk - több mint fél évszázad telt el már azóta -, hetvenkét-hetvenhárom éves lehetett. A Sákja köztársaságban született, a Himalája lankáin, egy Gautama nevű harcos gyermekeként. Születésekor a Sziddhartha nevet kapta. A fővárosban, Kapilavásztruban nevelkedett. A Gautama család feje egy időben magas tisztséget viselt a köztársaságban, de király nemigen lehetett, ámbár egyes srávaszti és rádzsagrihai mindentudók ezt is tudni vélik. Megnősült, fia született, Rahula: a név kapcsot, köteléket jelent. Azt hiszem, eredetileg másként hívhatták a gyermeket, de azóta sem sikerült kiderítenem, hogyan. Kétségkívül kapocsnak bizonyult, mert ha valami, hát ő kötötte össze apját a világgal, melyet a Buddha később kiiktatott az életéből.
   Huszonkilenc éves korában Sziddhartha megkezdte úgynevezett nemes felfedező útját. Pontosan tudta, hogy „énje születésre van ítélve, s hogy minden, ami születésre van ítélve, súlyos veszélyekkel terhes, ezért el akarta szakítani evilági kötelékeit, vagyis a nirvána keresésére indult”.
   Sziddhartha útja hét éven át tartott. Az erdőben élt. Sanyargatta a testét és elmélkedett. Idővel a sok-sok erőfeszítés eredményre vezetett - vagy egyszerűen sok ezer korábbi élete hozta meg gyümölcsét? -, és nemcsak a fájdalom okára jött rá, hanem a kín gyógymódjára is. Maga előtt látott mindent, ami volt, és mindent, ami lesz. Varázslatos viadalban legyőzte a gonosz Mara istent, a világ urát.
   Sziddhartha így vált Buddhává, megvilágosulttá. Nemcsak magát szüntette meg, hanem az érzéki világot is, így tehát felülmúlta az isteneket is, ezek ugyanis még fejlődnek, ő pedig már nem. Ő már megszabadult attól a világtól, amelyben az istenek élnek. Minthogy a megvilágosulás a célok célja, a Buddhának mit sem kellett volna már törődnie a világgal, amelyet megszüntetett.
   De a világ, amelynek álmából fölébredt, segítségért fordult hozzá; a nagy Brahma isten leszállt az égből és arra kérte a Buddhát, hogy másnak is mutassa meg az utat. Hanem a Buddha nem akart kedvére tenni. Minek arról beszélni, kérdezte, amit nem lehet elmondani? De Brahma addig-addig kérlelte, mígnem a Buddha megígérte, hogy elmegy Varanasziba és mozgásba lendíti a tan kerekét. Kifejtette a négy igazságot és megmutatta a nyolcas ösvényt. Tettének azonban, bármily különös, semmi értelme sem volt - illetve nincs -, mert hiszen egyszer s mindenkorra megszüntette ezt a világot és az összes többi világot is.
   „Minden, aminek oka van - mondta a Buddha -, olyan, akár a délibáb.” Az emberi személyiségben afféle rossz álmot látott, amelytől meg kell szabadulni, lehetőleg úgy, hogy az ember felébred... De mire? A semmire? A Buddha bizonyos tanait egyszerűen nem értem. Persze ő megvilágosult, én meg nem.
   A Buddha tanítása minden szempontból ellenkezik a Bölcs Mindenhatóéval. A buddhisták és a dzsainák szerint a világ egyre romlik, következésképp a bölcs célja az, hogy megszűnjenek létezni. Zoroaszter szerint ellenben mindenkinek választania kell az Igaz és a Hazug között, s az örökkévalóságban aszerint ítélik majd meg, miként élte le egyetlen földi életét. Végül pedig a mennyországban vagy a pokolban töltött idő után minden emberi lélek osztozik majd a Bölcs Mindenhatónak Ahriman fölött aratandó győzelmében, s ekkor valamennyiünknek a tökéletes létben lesz részünk, ez pedig nem is különbözik oly nagyon a Buddha-féle sunjatától, avagy csillogó űrtől - már ha ez a helyes fordítása e szónak, amely oly kristálytisztán írja le a leírhatatlant.
   Az indiaiak szerint minden teremtmény folytonosan új alakban ölt testet. Aszerint éri jutalom vagy büntetetés hogy előző életeiben hogyan állt helyt. Karmája avagy sorsa ellen az ember semmit sem tehet. Miszerintünk ellenben a hosszú uralkodás idején az embernek szenvedésben vagy örömben van része, végül pedig az örökké való időben egyesül Ahura Mazdával. Az indiaiak szerint a halál és az újjászületés láncolata végtelen, és csak igen keveseknek adatik meg, hogy megszakítsák, tudniillik, - hogy elérjék a nirvánát, más szóval a semmit, valamint a sunjatát, vagyis a csillogó űrt, ha ugyan létezik.
   Démokritosz azt állítja, hogy a két nézőpont nincs is olyan távol egymástól. Én viszont határozottan tudom, hogy semmiben nem hasonlítanak egymásra. A Buddhaféle sunjata felfogásban kétségkívül van valami csillogó, ámbár egyúttal sikamlós is. És minél többet töröm a fejem a híres igazságain, annál inkább úgy érzem, mintha a forró déli tengerekben ficánkoló s a hold hideg fényében ezüstösen csillogó angolnák egyikét próbálnám puszta kézzel megfogni. Az egész buddhista felfogás közepén csakugyan egyfajta űr tátong, de nem az a bizonyos csábító nirvána, hanem maga az istentagadás. Tudtommal a Buddha soha életében nem vette komolyan az isteneket, mindig is félvállról kezelte őket. Nem tagadta meg létüket; egyszerűen nem vett róluk tudomást. De elképesztő gőgje nem azt sugallta neki, hogy maga foglalja el az istenek helyét, mert mire mozgásba lendítette tanának kerekét, ő maga már megszűnt létezni, vagyis elért a fejlődés legfelső fokára. Közben továbbra is Gautama testében lakozott, az ő szájával szólva tette lehetővé a többieknek, hogy létrehozzák a szanghát, s így a kiválasztott keveseknek alkalmuk nyíljon rá, hogy csillapítsák az élet kínját.
   Kezdetben csak férfiak léphettek be a rendbe. Később azonban Ananda rábeszélésének engedve a Buddha hozzájárult, hogy asszonyok is beléphessenek. Külön kolostorokban követik a nyolcas utat. A Buddha együttérző lélek volt, egy ízben mégis megengedett magának egy tréfát, amelyre azóta is gyakran hivatkoznak a nőgyűlölők. „Ha csupán férfiakból állna a rend, Ananda, ezer évig fennállhatna. De mivel asszonyokat is befogadtunk, csupán ötszáz évig fog fennállni.” A magam részéről az utóbbi becslést is indokolatlanul derűlátónak tartom.
   Az esős évszak vége felé elkísértem Dzseta herceget abba a bizonyos ligetbe, amelyet állítólag Anatapindika kereskedő vásárolt meg tőle a Buddha számára. Akárhonnan van is a liget, a Buddhának vagy ezer szerzetese, követője, csodálója lakik benne. Az önsanyargatók tömegével alszanak a szabad ég alatt, a zarándokok vendégházakban kapnak szállást, a rend tagjai pedig egy nagy nádfedeles épületben laknak.
   E kolostor közelében alacsony alapzaton szerény fakunyhó áll. Benne ült a Buddha egy gyékényen. Mivel a kunyhónak nem voltak falai, a Buddha életének minden mozzanata a világ szeme láttára zajlott.
   A kolostor kapujában Száriputra köszöntött. Szökdécselve járt, akár egy kisfiú. Ernyő nem volt nála. Szemlátomást ügyet sem vetett a forró esőre. - Szerencséd van. Tathagata beszédes kedvében van. Úgy örülök neki. Holdtölte óta egy szót sem szólt. Ma szólalt meg először. - Száriputra megpaskolta a karomat. - Megmondtam neki, hogy ki vagy.
   Ha azt várta, hogy erre megkérdezem, mit szólt a Buddha, amikor megtudta, hogy a perzsa követtel fog találkozni, hát csalódnia kellett. Szertartásosan válaszoltam: - Nagy érdeklődéssel várom találkozónkat - az upanisad szót használtam, ez pedig nem is egyszerűen találkozást jelent, hanem lelki dolgokról folytatott elmélyült vitát.
   Száriputra a Buddha kunyhójához felvezető nyolc (talán a nyolcas ösvényt jelképező?) lapos lépcsőfokhoz kísért bennünket. Az első lépcsőnél magas, tagbaszakadt, sárga bőrű férfi üdvözölte Száriputrát, s ő nyomban bemutatta nekünk: - Ez itt Fan Cse. Kathájból jött, hogy a Buddhától tanuljon.
   - A Buddhától nem lehet nem tanulni - mondta Fan Cse, s meg kellett állapítanom, hogy még nálam is tökéletesebben elsajátította a kosalai nyelvjárást, csak a kiejtése volt rosszabb.
   Később Fan Cseval szoros barátságot kötöttem, ezért itt most csak annyit jegyzek meg, hogy korántsem a Buddha szavai vonzották Indiába; az egyik délkelet-katháji törpe-állam kereskedelmi megbízottja volt. Mint később elárulta, azon a napon azért ment a ligetbe, hogy Perzsia követével találkozhassak. Az ő fülében éppoly varázsosan csengett az én hazám neve, mint az enyémben a Katháj szó.
   Száriputra nyomában megmásztuk a lépcsősort, s a kunyhóban ülők mind felálltak üdvözlésünkre, csak a Buddha maradt ülve a gyékényén. Egy csapásra megértettem, miért nevezik aranyembernek. Olyan sárga volt a bőre, mint akármelyik bennszülött kathájinak. Nemcsak hogy árja nem volt, de még dravida sem. A Gautamák nyilván a Himalája déli oldalán átkalandozó katháji törzsek egyikétől származnak.
   A Buddha alacsony volt, karcsú és hajlékony. Egyenes derékkal, keresztbe vetett lábbal ült. Ferde vágású szeme oly keskeny volt, hogy meg nem tudtam volna mondani, nyitva van-e vagy sem. Egyszer valaki azt mondta, a Buddha szeme oly csillogó, mint a nyáréji égbolt. Én bizony nem tudom. Sohasem láttam a szemét. A homloka közepén, fakó, ívelt szemöldökének összenövésénél apró hajtincs ékeskedett. Indiában ezt az istenség jelének tartják.
   Bőre ráncos volt, de majd kicsattant az egészségtől, kopasz koponyája pedig úgy csillogott, akár a sárga alabástrom. Tömény szantálfa-szagot árasztott, meg is jegyeztem magamban, hogy egy önsanyargatótól nem ezt várná az ember. Amíg együtt voltunk, feje és teste alig-alig mozdult. Jobb kezével olykor-olykor magyarázó mozdulatot tett. Halkan, kellemes hangon beszélt, s úgy tetszett, mintha közben nem is bocsátana ki levegőt. Igen, akármilyen különös, mintha nem is lélegzett volna.
   Mélyen meghajoltam. Hellyel kínált. Elmondtam előre elkészített beszédemet. Amikor a végére értem, a Buddha elmosolyodott. Azzal kész. Válaszra nem méltatott. Zavart csend következett.
   Azután az egyik ifjú egyszer csak azt kérdezte: - Mondd, ó, Tathagata! Azt hirdeted-e, hogy a világ örökkévaló, s hogy minden más nézet téves?
   - Nem, gyermekem, nem hirdetem azt, hogy a világ örökkévaló, és hogy minden más nézet téves.
   - Akkor hát azt hirdeted, hogy a világ nem örökkévaló, és minden más nézet téves?
   - Nem, gyermekem, nem hirdetem azt, hogy a világ nem örökkévaló, és minden más nézet téves.
   Az ifjú az iránt érdeklődött, vajon véges-e a világegyetem vagy végtelen, hasonlít-e a test a lélekhez vagy sem, tovább élnek-e a szent emberek a halál után, és így tovább. A Buddha mindig ugyanúgy válaszolt, illetve nem válaszolt, ahogy a világ örökkévalóságát firtató kérdésre. Végül az ifjú megkérdezte tőle: - Mi kifogása van akkor hát Tathagatának mindezen elméletek ellen? Miért nem fogadja el egyiket sem?
   - Azért, gyermekem, mert a világ örökkévalóságát hirdető elmélet zabolátlan őserdő, pusztaság, szemfényvesztés, vonaglás, s olyan lánc, amelyet elszakíthatatlan bilincs fűz a nyomorúsághoz, a fájdalomhoz, a kétségbeeséshez és a gyötrelemhez. Mert nem segít hozzá, hogy az ember elforduljon, megszabaduljon a vágytól, nem segít hozzá a megszűnéshez, a nyugalomhoz, a tudáshoz, a magasztos bölcsességhez és a nirvánához.
   - Ugyanez a válasz érvényes valamennyi kérdésre?
   A Buddha bólintott. - Ugyanez az ellenvetésem mindeme látszólag ellentmondó elméletekkel szemben, s ezért nem tettem magamévá egyiket sem.
   - De van-e Tathagatának saját elmélete a világról?
   Csönd következett. Megvallom, hirtelen elöntötte arcomat a vér, s úgy éreztem, mintha lázas volnék. Türelmetlenül vártam, mit válaszol, illetve mit nem válaszol a Buddha.
   - A Buddhának nincs szüksége elméletekre. - Lágyan csengett a hangja. A szeme mintha nem is ránk nézett volna, hanem valamiféle más, esetleg nem is létező világra, amelyről mi, többiek, mit sem tudhattunk. - Bizonyos dolgokat persze tudok. Ismerem az anyag természetét. Tudom, hogyan jönnek létre a dolgok és hogyan múlnak el. Tudom, miben áll az érzés. Azt is tudom, hogyan jön és hogyan távozik. Tudom, hogyan kezdődik s hogyan ér véget az érzékelés. Hogyan veszi kezdetét a tudat, hogy aztán csakhamar véget érjen. Éppen azért nem kötődöm semmihez, mert mindezt már tudom. Az énem elszállt, megszabadultam tőle, lemondtam róla.
   - Akkor hát, Tathagata, te már... illetve az a pap, aki olyan állapotban van, mint te, újjászületett?
   - Nem ez az ide illő kifejezés.
   - Ezek szerint tehát nem született újjá?
   - Ez a kifejezés sem ide illő.
   - Akkor hát újjá is született meg nem is?
   - Nem. Ez az egyidejűség sem ide illő.
   - Összezavartál, Tathagata. Vagy az egyik igaz vagy a másik, vagy mind a kettő. Márpedig...
   - Elég, gyermekem. Az zavart meg téged, hogy gyakran nem látod magad előtt az igazat, mert rossz felé nézel.
   Hadd tegyek fel egy kérdést. Ha tűz égne a szemed előtt, észrevennéd?
   - Igen, Tathagata.
   - Ha kialudna a tűz, észrevennéd?
   - Igen, Tathagata.
   - Mármost ha kialszik a tűz, hová tűnik? Keletre? Nyugatra? Északra? Délre?
   - Nem egészen jogos a kérdés, Tathagata. A tűz azért alszik ki, mert elfogy a tüzelőanyag, vagyis... megszűnik létezni.
   - Ezzel magad válaszoltál arra a kérdésre, hogy vajon újjászületik-e a szent ember vagy sem. Egyszerűen nem jogos a kérdés. Akár a tűz, amely kialszik, mert elég a tüzelőanyag, a szent ember is eltűnik, megszűnik létezni.
   - Értem - mondta az ifjú. - Értem már.
   - Talán inkább csak kezded érteni.
   A Buddha felénk fordult. Azt éppen nem mondhatnám, hogy rám nézett.
   - Gyakran beszélünk erről - mondta. - És mindig a tűzzel példálózom, mert azt mindenki megérti.
   Száriputra egyszerre csak bejelentette: - Minden, aminek oka van, délibáb. - Újabb hosszú hallgatás következett. Addigra rég elfelejtettem már, mi mindent akartam kérdezni a Buddhától. Az eszem, akárcsak az a bizonyos tűz, kihunyt.
   Dzseta herceg szólalt meg helyettem. - Tathagata, Perzsia Nagy Királyának követe arra kíváncsi, hogyan jött létre a világ.
   A Buddha ismét felénk fordította különös, vak szemét. Aztán elmosolyodott. - Talán inkább te szeretnéd elmondani, hogyan. - Sehogyan sem tudtam levenni a szemem a Buddha zavarba ejtően agyagszerű sárga, foltos fogsoráról.
   Nem tudom, mit mondtam neki. Valószínűleg elbeszéltem, hogyan jött létre egyszerre a Jó és a Gonosz. Vagyis előadtam nagyapám tanát. És közben néztem a - nem találok rá jobb szót - rám célzó keskeny szempárt.
   Amikor a mondókám végére értem, a Buddha udvariasan így válaszolt: - Senki sem tudhatja biztosan, helyesen vélekedik-e a teremtésről. Így tehát azt sem tudhatja biztosan, mások helytelenül vélekednek-e róla.
   Azzal le is zárta az egyetlen kérdést, amely válaszra érdemes. Ekkor minden korábbinál hosszabb csend következett. Elhallgattam, hogyan kopog az eső a nádfedélen, hogyan rázza a fákat a szél, elhallgattam a szerzeteseknek a közeli kolostorból áthallatszó énekét.
   Végre eszembe ötlött egy a sok kérdés közül, amelyeket fel akartam tenni a Buddhának. - Mondd csak, Buddha, ha az evilági élet rossz, akkor mi végre van a világ?
   A Buddha rám bámult. Ezúttal alighanem meg is látott, ámbár addigra már sűrű homály volt odabenn a kunyhóban, olyasfajta zöld fény, mint a tóban, ha az ember lebukik a víz alá és kinyitja odalenn a szemét.
   - A világ kínnal, szenvedéssel és gonosszal van tele. Ez az első igazság. Aki ezt az első igazságot megérti, annak a többi igazságra is fölnyílik a szeme. Kövesd a nyolcas ösvényt és...
   -...és akkor vagy kioltja az énedet a nirvána, vagy nem. - A jelenlévők felszisszentek. Félbeszakítottam a Buddhát. De nem törődtem velük. - Azt szeretném tudni, kicsoda vagy micsoda teremtette a világot, amelynek te-szerinted nincs más rendeltetése, mint hogy céltalan fájdalmat okozzon.
   A Buddha nyájasan válaszolt: - Tegyük fel, gyermekem, hogy megsebesülsz egy csatában. Mérgezett nyíl talál el. Szenvedsz. Lázad van. Félsz a haláltól... és új életedtől. Én a közelben vagyok. Értek a sebészethez. Hozzám fordulsz. Mit kérsz tőlem?
   - Hogy távolítsd el a nyilat.
   - Azonnal?
   - Azonnal.
   - Nem volnál rá kíváncsi, kinek az íjáról pattant el az a nyíl?
   - Dehogynem volnék. - Láttam már, mire akar kilyukadni.
   - Olyannyira, hogy azt mondanád, el se távolítsam a nyilat, míg meg nem mondom, magas vagy alacsony volt-e a nyilas, harcos vagy rabszolga, szemrevaló vagy inkább visszataszító külsejű?
   - Annyira azért nem, de...
   - Nos, ezt kaphatod meg, ha a nyolcas utat követed. Megszabadulhatsz a nyíl kínjától, s ellenmérget találhatsz a világ mérgére.
   - De ha egyszer eltávolítják a testemből a nyilat, és meggyógyulok, mégiscsak tudni akarhatom, ki akart megölni.
   - Ha híven követed az utat, ez a kérdés elveszti jelentőségét. Rájössz, hogy az élet álom, délibáb, az én terméke. És elmúlik, mihelyt elmúlik az én.
   - Téged Tathagatának hívnak, vagyis az vagy, aki eljött és elment, majd ismét eljött. Amikor itt vagy, itt vagy. Hanem amikor elmégy, hová mégy?
   - Oda, ahova a tűz, amikor kialszik. A nirvánát nem lehet szavakkal leírni, gyermekem. Ne próbáld ismerős szavak hálójába fogni azt, ami van is meg nincs is. Különben, ha valaki a nirvána jelentésén töri a fejét, már ezzel is bizonyítja, hogy még a folyó innenső oldalán van. Aki a nirvána emelkedett állapotába jutott, nem próbálja megnevezni a megnevezhetetlent. Egyelőre távolítsuk csak el azt a nyilat. Gyógyítsuk csak meg a szenvedő testét. És szálljunk fel, ha lehet, a komphajóra, amely a túloldalra visz. Így lépünk a középső útra. Ez-e a helyes út? - A Buddha mosolya alig látszott a félhomályban. Aztán újra megszólalt: - Ahogy a világegyetem számtalan tüzes csillagkerékkel van tele, ugyanúgy az evilági életet meghaladó bölcsesség is mérhetetlenül mély.
   - És nehezen felfogható, Tathagata - tette hozzá Száriputra. - Még azoknak is, akik ébren vannak.
   - Az biztos, Száriputra, hogy pusztán az ébredéstől még nem értette meg senki.
   A két öregember felnevetett, de hogy min nevettek, azt rajtuk kívül aligha tudta valaki.
   Más emlékem nincs a Buddhával való találkozásomról. Azt hiszem, mielőtt elhagytuk volna a ligetet, látogatást tettünk a kolostorban. Úgy emlékszem, ott találkoztam először Anandával. Apró termetű férfi volt, s azt tekintette élethivatásának, hogy kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésse a Buddha minden szavát és cselekedetét.
   Emlékszem továbbá, hogy elmenet megkérdeztem Dzseta hercegtől, mondott-e jelenlétemben olyasmit a Buddha, amit nem mondott el már ezerszer is.
   - Nem. Újra és újra ugyanazokkal a dolgokkal példálózik. Egyetlenegy dolgot mondott, amit korábban nem hallottam, az ébredéssel kapcsolatos paradoxont.
   - De Száriputra már hallotta.
   - Igen, Száriputra mindenkinél gyakrabban találkozik vele, és bonyolult tréfákkal szórakoztatják egymást. Sokat nevetnek kettesben. Fogalmam sincs róla, min. Elég messzire jutottam az ösvényen, tudok hát mosolyogni ezen, a világon, de nevetni rajta még nem.
   - Hanem miért oly tökéletesen közömbös a Buddha a teremtés gondolata iránt?
   - Mert a szó szoros értelmében nem létezőnek tekinti. Az ember legtöbb feladata, hogy nem létezővé tegye az ént. Neki már sikerült. Azután mozgásba hozta a tan kerekét, hogy a többiek is forgathassák, ki-ki amennyire képes rá. Ami őt illeti, eljött... és elment.
   Démokritosz érthetőbbnek tartja e szavakat, mint én. Odáig fel tudom fogni a dolgot, hogy az egész teremtés állandó áramlásban van, s amit mi valóságos világnak tartunk, valójában csak múló álom, amit minden egyes ember a maga módján él át, vagyis másként, mint a többiek, és másként, mint ahogy a dolog valójában létezik. De istenség, eredet, cél, a gonosszal harcban álló jó nincs az elméletben... Hiányzik belőle, hogy mi végre élünk. Végül is ezért oly idegenek nekem a Buddha igazságai, ezért nem tudom őket elfogadni.
   
   
             12/Az esős évszak utolsó hetében kiáradt a folyó. A sárga víz elöntötte a rakpartot, áttört a fapalánkon, és félig elárasztotta a várost.
   A több emeletes házak tulajdonosai, így például Dzseta herceg egyszerűen egy emelettel följebb költöztek. De akinek egyszintes háza volt, az a tetőre kényszerült. A palotaépület együttese szerencsére kisebbfajta dombra épült, így szálláshelyemet csak bokáig öntötte el a víz.
   Az árvíz második napján Karakával és Fan Cseval vacsoráztam. Egyszer csak felharsant a kagylókürt. Azután fémcsörgés baljós hangja hallatszott. Mivel Indiában az árvíz mindig zavargásokkal jár együtt, arra gondoltunk, hogy az árvízkárosultak megtámadták a királyi palotát.
   A perzsa testőrség kíséretében sietve a palotába indultunk. Ma is emlékszem: a forró szél az arcomba fújta az esőt. Csúszott a lábunk alatt az agyagos talaj. Meglepve tapasztaltuk, hogy a kertből a palotába vezető kaput nem őrzi senki.
   Kivont karddal léptünk be a derékig vízben álló előcsarnokba. Nem láttunk senkit, de a szomszédos termekből kiáltásokat hallottunk. A fogadóterem bejáratánál elképesztő látványban volt részünk. A királyi testőrök egymás ellen harcoltak, de álomszerűén lassú mozdulatokkal, hiszen félig elmerültek a vízben. Egyszer csak kitárult a terem kétszárnyú ajtaja, és egy sor lándzsás jelent meg a küszöbön, támadásra kész lándzsákkal. Láttukra a testőrök hüvelyébe dugták kardjukat. Csend lett, a küzdelem abbamaradt. Paszenádi király jelent meg szótlanul az ajtóban, nyakából hosszú lánc csüngött le, s a végét saját testőre tartotta kezében. A reszkető csendben a király láncának csörgése az a fajta harsány zene volt, amilyenben oly nagy örömüket lelik a Védák istenei.
   Amikor a király elhaladt mellettünk, meghajoltam. De nem vett észre. Egyébként senki sem törődött a perzsa követséggel. Miután a királyt elvezették, a fogadóterem ajtajához gázoltam, és tucatnyi katona holttestét láttam úszni a piros csíkos sárga árban. A terem túloldalán egy csoport férfi azzal foglalatoskodott, hogy a felborult trónt visszarakja az emelvényre. Egyikük Virudhaka volt.
   Meglátott, a többiekre hagyta az ezüstszéket, lassan odagázolt hozzánk, s közben nedves ruhájának ujjával az arcát törölgette. Emlékszem, arra gondoltam, milyen különös látvány ez a vérben-vízben gázoló férfi, amint csuromvizes ruhájával akarja felitatni az izzadságot az arcáról.
   - Mint láthatod, követ uram, ünnepélyes fogadtatásra nem épp alkalmas e pillanat.
   Fél térdre ereszkedtem. Eleget láttam hozzá, hogy tudjam, mi a teendő. - Adjanak az istenek hosszú életet Virudhaka királynak.
   Karaka és Fan Cse utánam mondták ezt az ájtatos fohászt.
   Virudhaka ünnepélyesen válaszolt. - Megteszem, ami tőlem telik, hogy méltó legyek arra, amit e napon kaptam az istenektől.
   A trón nagy robajjal ismét lecsúszott az emelvényről. Na, gondoltam, Virudhaka uralkodása se éppen jól kezdődik.
   - Apám már jó néhány éve szeretett volna lemondani a trónról - mondta Virudhaka nyájasan. - Ma reggel értem küldetett, és arra kért, vegyem le a válláról az evilági gondok terhét. Így aztán kérésére, ahogy jó fiúhoz illik, átvettem a tisztét.
   A Buddha tétele, hogy tudniillik a világ álom, kétségkívül nem maradt hatás nélkül Virudhakára és az udvar népére. A jelenlétemben soha senki nem tett említést szenádi véres trónfosztásáról. Ha nagy néha mégis szóba került a neve, csak annyit mondtak róla, hogy régi vágya teljesült, amikor lemondott a trónról és az erdőbe vonult vissza. Állítólag tökéletesen boldog életet élt, egyes szerint még a nirvánát is sikerült elérnie. Valójában azonban Paszenádi testét még aznap apró darabokra és a folyóistennek vetették áldozatul. Minthogy pedig a folyó haladéktalanul visszatért két partja közé, az áldozatban senki sem találhatott kivetnivalót.
   Nem sokkal később a zsúfolt utcán találkoztam Dzseta herceggel. A szél felkapta az árvízből ott maradt, megszáradt hordalékot, s a levegőt betöltő por ellen úgy védekeztünk, hogy nedves ruhát tartottunk a szánk elé és nem vettünk mély lélegzetet.
   Megindultam a karavántér felé, és Dzseta herceg így szólt: - Paszenádi egyre csak ígérte, hogy lelép a trónról, de az utolsó pillanatban mindig meggondolta magát. „Még egy hónapig maradok”, mondogatta. Úgy látszik, egy hónappal tovább maradt a kelleténél.
   - Úgy látszik. De hiszen olyan öreg volt. Miért is nem tudott... várni? - Indiában sosem árt elhagyni a tulajdonneveket.
   - Félt. Csupa szív ember, s bár tudta, hogy apja romlásba dönti Kosalát, sokáig várt. Hanem amikor aztán Adzsatasatru megszerezte a hatalmat Magadhában, elkerülhetetlenné vált a háború. Úgy érezte, meg kell tennie, hogy mentse, ami menthető.
   Megálltunk egy katháji árukkal teli bódé előtt. A különös, zománcozott agyagedényeket Fan Cse hozta Kathájból. - Szerinted helyesen cselekedett?
   Dzseta herceg felsóhajtott. - Hogyan is helyeselhetném a tettét? Hiszen buddhista vagyok. Szerintünk semmilyen élőlényt nem szabad bántalmazni. Meg aztán a... halott régi barátom volt. De... - Dzseta herceg szárnyaszegett mozdulattal egy sárkányfejet ábrázoló edényre mutatott - ...azt mondják, sok ilyesfajta lény van Kathájban.
   - Fan Cse szerint igen. A legjobb orvosságokat sárkánycsontból készítik. - Elhallgattam, s vártam, hogy válaszoljon a kérdésemre.
   Dzseta herceg megvette a kancsót. - Csak az új király mentheti meg az országot Adzsatasatrutól - mondta.
   - Hát a Buddha mit szólt hozzá?
   - Nevetett... harsányan, mint egy oroszlán.
   - Nincs benne együttérzés.
   - Hogy is volna? Hiszen eljött és elment. A királyok is csak annak a bizonyos megtévesztő bábjátéknak a szereplői, amelyre a tökéletes lénynek nincsen szeme, füle.
   
   A száraz évszakban megérkezett Ambalika a gyermekünkkel. Dzseta herceg folyóparti házának egyik szárnyában helyezte el unokáját és dédunokáját, s én is átköltöztem hozzájuk. Közben Taxilán át üzenetet kaptam Szuzából. A Nagy Király kifogásolta, hogy túl nagy árat fizettem a vas fuvarozásáért, mivel azonban mégiscsak újra megnyitottam a Perzsia és Magadha közti hagyományok kereskedelmi utat, alapjában elégedett volt szolgájának teljesítményével, s mint a keleti ügyekért felelős levelében írva állt, valóságos hősként emlegettek az udvarnál. És haladéktalanul hazarendeltek.
   Körültekintően láttam hozzá az előkészületekhez. Karakát visszarendeltem Rádzsagrihába, hogy a távollétemben ő intézze a Nagy Király kereskedelmi ügyleteit. Megbíztam, hogy állítson össze újabb vasszállítmányt, de az előzőnél kedvezőbb áron. Ambalikának meghagytam, hogy fiunkkal együtt Srávasztiban várja ki, amíg értük küldetek vagy visszatérek hozzájuk.
   Mindenki kellemes meglepetésére Magadha és Kosala háborúja elmaradt. Adzsatasatru csapatokat küldött Varanaszi ellen, de a város bevételével végül nem próbálkozott meg. Közben Virudhaka a kosalai sereg élén nem délnek, a fenyegetett Varanaszi városa felé vette útját, hanem keletnek, Sákja köztársaság felé. A köztársaság néhány nap alatt összeomlott, és területét Kosalához csatolták. A köztársaságok szövetségében kihirdették a hadiállapotot.
   Mindent egybevetve örömmel tértem haza Perzsiába, először is, mert a háborúk minálunk nem Szuza közelében dúlnak, másodszor pedig, mert a mi árjáink körében gyakorlatilag ismeretlen az apagyilkosság szörnyű bűne. Őszintén elborzasztott, hogy két indiai árja királyt is a saját fia gyilkolt meg, Dzseta herceg azonban szemlátomást a legcsekélyebb zavar nélkül könyvelte el az eseményéket. - Van nálunk egy régi mondás: „A trónörökösök olyanok, mint a rákok; megeszik a szüleiket.” - Elmondhatom tehát, hogy indiai küldetésem a rák véres jegyében zajlott le.
   Ami a gyakorlati teendőket illeti, Virudhakával könnyebben boldogultam, mint apjával. Már csak azért is, mert remek szervező volt, elég az hozzá, hogy Kosala csakhamar ismét fényes birodalom lett, mint amilyen az egykori dicső időkben lehetett, amelyekről mindenki oly áradozva beszélt. Igaz, a világ minden városában azzal fogadtak, hogy „bezzeg azelőtt...” Úgy látszik, mindenhonnan elkéstem.
   Díszvendégnek hívtak meg Virudhaka koronázására. Az ősi szertartást a városfal külső oldalán, egy vásártéren tartották. Nem sok emlékem maradt a szövevényes ünnepségről, legfeljebb annyi, hogy meglehetős sietséggel igyekeztek túlesni rajta.
   Emlékszem arra a varázsos pillanatra, amikor az újdonsült király megtett három lépést egy kiterített tigrisbőrön, arra a három lépésre emlékezve, amellyel Visnu isten átszelte a teremtést, amikor fénnyel töltötte meg a világegyetemet. Ananda szerint a Buddha is így tett, amikor megvilágosult. De tudtommal a Buddha Anandán kívül senkinek sem tett említést róla, hogy három lépéssel bejárta volna a világegyetemet. Talán tévedek, de az volt a benyomásom, hogy a Buddha tartózkodott az ilyen túlzó pózoktól.
   Virudhaka hiába kérte a Buddhát, hogy jelenjen meg az ünnepségen, a tökéletes lény jobbnak látta, ha a koronázás előtti éjszaka elhagyja Srávasztit. Utoljára a sákják földjére vezető úton látták. Később elterjedt a híre, hogy a Buddha tudott a szülőföldje elleni támadás tervéről és az övéi körében akart lenni, mire kitör a háború. Évekkel később azonban, amikor megkérdeztem Dzseta herceget, mi igaz ebből, megrázta a fejét. - A Buddhát nem érdekelték az ilyen földi dolgok. Sok politikus megpróbálta maga mellé állítani, de egyiknek sem sikerült. Élete végéig csak kacagott a bábjátékon. A sákják csakugyan azt remélték, hogy a segítségükre siet, mert úgy hírlett, a szanghájuk elnyerte a tetszését. Talán csakugyan elnyerte. De ha egyáltalán érdekelte valami ezen a világon, az nem a sákják, hanem a buddhisták szanghája volt.
   Ez a beszélgetés akkor zajlott le, amikor utoljára jártam Indiában. Némi szerencsével te is lehetsz olyan hosszú életű, Démokritosz, hogy egy napon elmondhasd valamiről, hogy az utolsó, mégpedig abban a biztos tudatban, hogy nem tévedsz. Én már sohasem látom viszont a tűzvörös papagájokat, a sárga szemű tigriseket, a levegőruhába öltözött őrülteket. Sohasem térek vissza arra a forró, sík földre, amelynek gyors vizű, fakó folyói minduntalan kiáradnak, majd visszahúzódnak a medrükbe, és ahol mindig újabb és újabb átkelés vár az utazóra.
   - Miért támadta meg Virudhaka a sákjákat? 
   Dzseta herceg előbb a hivatalos magyarázattal állt elő.
   - Az apján esett sérelmet akarta megtorolni. Paszenádi arhat volt, így meg kellett bocsátania a sákjáknak, hogy örömlányt vetettek vele feleségül. Virudhaka azonban, harcos lévén, nem bocsáthatta meg a sértést.
   - Azért bizonyára más oka is volt a háborúnak. - A hivatalos magyarázatokban világéletemben kételkedtem. A szuzai kamara második termében magam is épp elég nemes ürügyet agyaltam ki erkölcstelen, de elkerülhetetlen cselekedetekre.
   - Virudhaka ugyanúgy tartott a köztársaságoktól, akárcsak Adzsatasatru. Úgy gondolta, ha ő töri le őket, fölébe kerekedhet unokafivérének. Ki tudja? A szerencse nem pártolt mellé.
   De a koronázás napján úgy látszott, Virudhaka elnyerte az ég áldását. Alighogy megtette a három lépést a kiterített tigrisbőrön, a menny és a pokol összes istenei elébe álltak, hogy üdvözöljék, s a tömeg harsányan megéljenezte az elbűvölő jelenetet.
   - Az ott Visnu - mondta Dzseta herceg. - Mindig ő az első.
   Az átlagos nagyságú embernél kétszerte nagyobb Visnu isten messze az izgatott tömeg feje fölé magasodott. Csinos arca kékesfeketére volt festve, s remekmívű fejdíszt viselt. Egyik kezében lótuszt tartott, mint a Nagy Király, a másikban kagylót. Megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy további két fegyverét nem hozta magával azon a napon. Lassan megindult a tigrisbőrön álló Virudhaka felé, s a nép arcra borult. Sokan odakúsztak hozzá, hogy megérintsék köntösének szegélyét. Mintha emberfejű kígyók lepték volna el a vásárteret.
   Visnut felesége, Laksmi követte. Az istennő mellbimbója karmazsinpirosra volt festve, aranyszín bőre pedig ragyogott a rákent bivalyvajtól, akárcsak a város kapujánál álló szobrai. A két magas isten koszorúkkal ékesítette Virudhakát, s közben a magánkívül lévő tömeg úgy üvöltött és táncolt, akár a mi mágusaink, amikor önkívületben vannak a haomától.
   - Hát ezek meg kicsodák? - kérdeztem Dzseta hercegtől.
   - Égen és földön ők az árják istenei! - A herceget szemlátomást mulattatta, mennyire elképeszt a jelenet. Karaka is felnevetett. - Tudod, mi a baj Visnuval? - fordult Dzseta herceghez. - Hogy túl régóta lakik Indiában. Ugyanolyan a bőre színe, mint az egyik ősi istenünké.
   - Bizonyára rokonok. - Az udvarias Dzseta herceg gyorsan másra fordította a szót. Mondanom sem kell, hogy ritkán esik meg az ilyesmi. Nemzedékenként legfeljebb egyszer-kétszer fordul elő, hogy a király mind maga köré gyűjti az isteneket. Amíg Dzseta herceg beszélt, a mező túloldalán a vörös képű Indra isten vészjósló alakja tűnt fel. Egyik kezében villámot tartott, a másikban egy szómával teli palackot szorongatott és nagyokat kortyolt belőle. Mellette a tiszta feketébe öltözött, villámló szemű Agni állt, tűzvörös lovak által vont szekéren.
   A Védák ragyogó, hátborzongató istenei minden irányból ünnepélyesen közeledtek Virudhaka királyhoz.
   Dzseta herceg nem volt egészen bizonyos benne, milyen hatást tesz rám a jelenet. Magam sem igen tudtam eldönteni, sőt mind a mai napig nem tudom. Elhittem, akárcsak egy pillanatra is, hogy valóban az isteneket látom? Lehetséges. Annyi biztos, hogy félelmetes előadás volt. De csupán előadás, Dzseta herceg biztosított róla. Az isteneket színészek személyesítik meg.
   - De hiszen ezek a színészek óriások!
   - Mindegyik istent két színész játssza. Az egyik a másik vállán ül, és a köntös mindkettőjük testét eltakarja. De meggyőző látvány, ugye?
   - És ijesztő. - Úgy éreztem magam, mintha a haoma bódító hatása alatt volnék. - Az emberek csakugyan azt hiszik, hogy isteneiket látják?
   Dzseta herceg vállat vont. - Van, aki elhiszi, van, aki nem.
   - A legtöbben elhiszik - szólt közbe Karaka. Dzseta herceghez fordult. - Ezt a szokást is tőlünk vettétek át. Újévkor, amikor népünk összegyűlik a templomokban, hogy áldozatot mutasson be, egytől egyig megjelennek az ősi istenek. Járvánnyal és éhínséggel fenyegetnek. Azután a templom papjai elmagyarázzák a népnek, hogy ha bőkezűen adakozik, elmarad a sorscsapás. Ha a színészisteneink jól játsszák a szerepüket, akár meg is kettőzhetik a templom bevételét.
   - Ha így van, akkor vajon nem egy színészpár látogatta meg a Buddhát a vadaskertben Brahma képében? - tréfálkoztam Dzseta herceggel.
   - Nem tudhatom. Nem voltam ott - válaszolta derűsen. - De a Buddha sem volt ott, hiszen addigra már megszűnt létezni. Így aztán akár Brahma volt az, akár valaki más, csak az idejét vesztegette.
   Megvallom, hogy a zsúfolt vásártéren lépegető hatalmas istenségek láttán megborzongtam. Végtére is nagyapám fő ördögei jelentek meg a szemem előtt, s képet alkothattam róla, milyen lehet a pokol, amelyről Zoroaszter annyit beszélt.
   Hanem Ambalika remekül érezte magát. - Hát nem olyanok, mint az igazi istenek? Ha pedig olyanok, akkor az igaziak látványa sem lehetne lenyűgözőbb. - Az öreg királynő udvarhölgyei között nézte végig a koronázást. Ambalika valamivel teltebb volt, mint a fiunk születése előtt. - Ugye azért nem találsz túl kövérnek? - így köszöntött, amikor a város kapujánál fogadtam. Egy ízben, még Magadhában, tapintatlanul elpanaszoltam neki, hogy az udvar valamennyi lakója elhízott, magamat is beleértve. Három év alatt korábbi súlyom kétszeresére híztam.
   - Nem. Épp így tetszel a leginkább.
   - Ha kövér vagyok, mondd csak meg - mondta később Dzseta herceg palotájának központi kertjében.
   - Majd megmondom. - El voltam ragadtatva Ambalikától és meg is mondtam neki.
   - Akkor hát magaddal viszel Szuzába?
   - Ha csak megtehetem.
   - Biztos vagyok benne, hogy sohasem térsz vissza ide. - Ambalika szomorúnak látszott, de a hangja vidám volt.
   Közöltem vele, hogy bizonyosan visszatérek, annál az egyszerű oknál fogva, hogy Magadha és Kosala tovább fogja fejleszteni kereskedelmét Perzsiával.
   Mint kiderült, nem is tévedtem. Mielőtt elutaztam volna Srávasztiból, a város valamennyi tekintélyes kereskedője felkeresett. Mindegyik különleges kereskedelmi előjogokra tartott igényt. Számos megvesztegetési ajánlatot visszautasítottam, s így nagy vagyonukról mondtam le, a fazekasok tanácsától azonban foglalót fogadtam el azon ígéretem fejében, hogy Perzsia nem vet ki vámot az indiai edényekre. Látszólag kölcsönt vettem fel, de úgy egyeztünk meg, hogy ezt a fazekasok tanácsa törleszti, ha elintézem az indiai edények vámmentességét. Azért egyeztem bele ebbe a megállapodásba, hogy gondoskodjam Ambalikáról és gyermekeimről - feleségem ismét terhes volt - arra az esetre, ha Dzseta herceg meghalna vagy kegyvesztett lenne. Természetesen úgy gondoltam, hogy legközelebb egész India új urával, a nagy Dareiosz királlyal térek vissza.
   Ősszel csatlakoztam egy nyugatra tartó karavánhoz. Testőrségemen kívül Fan Cse is velem tartott. Követségének többi tagját vagy megölték, vagy az ár vitte el, de olyan is volt, aki időnek előtte hazatért.
   - A kathájiak nem szeretnek utazni. - Fan Cse elmosolyodott. Ami azt illeti, szüntelenül mosolygott, de mosolya sohasem volt terhes. - Ha egyszer Katháj maga a világ, minek külországba utazni?
   - A perzsák is ugyanígy gondolkodnak.
   Száraz és hűvös volt az idő, lóháton utaztunk tehát. A ragyogó napsütésben részegítő érzés volt fiatalnak lenni és élni: olyan érzés ez, amilyen ritkán fogja el az embert.
   A Perzsiába vezető úton sok mindent megtudtam Kathájról, s ha eljön az ideje, be is számolok róla. Úgy gondoltam, a szuzai udvar pompájával elkápráztatom majd Fan Csét. Ehelyett ő nyűgözött le engem Katháj fenséges csillogásával - úgy értem, állítólagos csillogásával. Valamikor egész Katháj egyetlen birodalomhoz, az úgynevezett középső birodalomhoz tartozott. De mint minden birodalom, ez is részeire szakadt, és ma Katháj Indiához hasonlóan számos egymással versengő államból áll. Katháj abban is hasonlít Indiára, hogy ezek a kis államok folytonos háborúban állnak egymással, s azonfelül nincs az a nagyherceg, felségúr, király, aki ne arról álmodna, hogy egy napon újjáéleszti a középső birodalmat, és természetesen ő lesz egész Katháj uralkodója.
   De ez csak annak sikerülhet, aki elnyeri az ég kegyét.
   Emlékszem, akkor hallottam először ezt a mondatot, amikor a homályos, lila távolban feltűntek Taxila álomszerű tornyai. Az utazó rendszerint előbb érzi meg a város szagát, mintsem meglátná falait. Ezúttal azonban előbb láttuk meg a tornyokat, s csak aztán jutott el orrunkig a tűzhelyek füstjének szaga.
   - Mifelénk fenséges királyi fényességnek nevezik az ég kegyét - mondtam. - Valamikor úgy hittük, ördögisteneink egyike osztogatja, s csakis ő ruházhatja fel vele az uralkodót, csakis ő foszthatja meg tőle. Ma már tudjuk, hogy a fenséges királyi fényesség nem valamelyik ördögistentől, hanem a Bölcs Mindenhatótól származik.
   - Kung mester úgy fogalmazna, hogy az égtől. A kettő végül is egyre megy, ugye?
   Néhány évvel később személyesen is megismertem Kung mestert, és elmondhatom, hogy hozzá fogható bölcs emberrel soha nem találkoztam. Nekem elhiheted, Démokritosz. Különben nemigen van más választásod. Alighanem én vagyok az egyetlen a nyugati világban, aki találkozott e nagy tudású férfival.
   Nem, Kung mester, avagy Konfuciusz, mert ezen a néven is ismert, nem hasonlított Prótagoraszra. Konfuciusz nem okos volt, hanem bölcs. Később majd megpróbálom elmagyarázni, mi a különbség a kettő között. De lehet, hogy nem fog sikerülni. Végül is a görög nyelv a szőrszálhasogatók és a hivatásos vitatkozók nyelve; úgy is mondhatnám, hogy az istenek nyelve, nem pedig az Istené.
   
   

   
 ÖTÖDIK KÖNYV
 
 A fenséges
 
 királyi fényesség
 
 új főre száll
 
 

             1/Három nap híján négyévi távollét után megérkeztem Szuzába. Küldetésem színterét merő félreértésből nevezték hivatalosan India tizenhat királyságának, hiszen a Gangesz síkságán fekvő államok száma nem érte el a tizenhatot, az attól délre elterülő országokat pedig meg sem számolta senki. A kamara egyetértett velem abban, hogy a továbbiakban csak a magadhai és a kosalai udvarba érdemes követet küldeni.
   Az udvar még Szuzában volt, maga Dareiosz azonban már átköltözött téli székhelyére, Babülónba. A háremet ugyancsak útnak indították, s csigalassúsággal haladt szekerein nyugat felé. A kamara is készülődött már az útra. A királyi család tagjai közül egyedül Xerxész tartózkodott, Szuzában. Távollétemben a háremben dúló küzdelem Atossza elsöprő győzelmével ért véget, de hiszen végső kimenetele felől soha nem is lehetett kétség. Igaz, a királynénak nem sikerült elérnie, hogy én legyek a Zoroaszter hívők feje, ezenkívül azonban úgyszólván minden vállalkozása teljes sikerrel járt. Rá tudta például kény Dareioszt, hogy Xerxészt ismerje el örökösének.
   A trónörökös a lakosztályában fogadott. Mielőtt még a lába elé borulhattam volna, bal karjával megragadott, és testvériesen összeölelkeztünk.
   Csak most, utólag látom, milyen szerencsésen alakult a sorsunk. Mindketten életünk virágában voltunk. Sajnos azonban egyikünk sem volt ezzel tisztában. Engem elcsigázott az utazás, Xerxészt pedig Mardoniosz. Az ember bizony nem ismeri fel a boldogságot. Csak mikor már elmúlt.
   Helboni bor mellett számoltam be Xerxésznek indiai kalandjaimról. El volt ragadtatva. - Márpedig ezúttal én leszek a főparancsnok! - Sápadtszürke szeme szinte világított, mint a macskáé. - A Nagy Király öreg már hozzá. Rám kell bíznia a sereget. Hacsak - homloka közepén, ahol két szemöldöke egyenes vonalban találkozott, mély hasadékot vágott a gond -, hacsak nem másra bízza. Mardonioszra.
   - Bízhatná kettőtökre. Mardoniosz lehetne a helyettesed.
   - Ha itt nem marasztalnak az udvarnál. - Szürke szemében kihunyt a fény. - Neki mindent megadnak. Nekem semmit. Vagy száz győzelem van a háta mögött. Az enyém mögött egy sincs.
   - De hiszen bevetted Babülónt - szóltam közbe. - Illetve már majdnem bevetted, amikor elutaztam.
   - Ugyan, csak levertem egy lázadást. De azt már hiába kértem, hadd legyek Bábel királya, mint egykor Kambüszész. A Nagy Király azt mondta, elégedjek meg a kormányzói címmel. Babülónia kormányzója vagyok tehát, igaz, új palotát építhettem magamnak, de ha ő is ott van, nem lakhatom benne.
   Mindmáig nem tudom eldönteni, szerette-e Xerxész az apját vagy sem. Azt hiszem, nem. Annyi biztos, hogy neheztelt rá az örökösödés körüli huzavona miatt, és személyes sértésnek vette, hogy egyetlenegyszer sem bíztak rá számottevő hadvezéri feladatot. De feltétel nélkül hűséges volt Dareioszhoz, és egyszersmind tartott is tőle, ugyanúgy, ahogy Dareiosz Atosszától.
   - Hogyhogy még itt vagy? Hiszen nyakunkon a tél - kérdeztem. Négyszemközt minden köntörfalazás nélkül szóltunk egymáshoz, és egymás szemébe néztünk.
   - Hideg van, ugye? - Dermesztő hideg volt a teremben. Nincs a világon még egy város, ahol oly hirtelen változna az idő, mint Szuzában. Egy nappal előbb még rekkenő hőség volt. Ám reggel, amikor kiléptem a palota északi szárnyában fekvő szálláshelyemről és Xerxészhez menet átvágtam az udvaron, észrevettem, hogy éjszaka a szivárvány minden színében játszó vékony jégréteg lepte be a díszmedencék vizét. A lélegzetem sűrű füstként gomolygott a kristálytiszta levegőben. Nem csodáltam, hogy Dareiosz idős korára meggyűlölte a hideget, és mihelyt lehullt az első dér, átköltözött a jó babülóni melegbe.
   - A Nagy Király megtett legfőbb építőmesterének. - Xerxész előrenyújtotta két kezét. Rövid körmein cementfoltok éktelenkedtek. - Olyannyira elnyerte tetszését a palota, amelyet Babülónban építettem (magamnak, nem neki), hogy rám bízta az itteni munkálatok befejezését. Szabad kezet kaptam a perszepoliszi építkezéshez is. így aztán éjjel-nappal építkezem. Meg költekezem. Az egyiptomi építőmunkásokat jórészt elcsaptam, és ión görögöket vettem fel a helyükre. Ők értenek a legjobban a kőfaragáshoz. A fafaragáshoz pedig az indiai barátaid. Be is szereztem egypárat. Mindenről gondoskodtam, csak a pénzről nem. Azért Dareiosznál kell kilincselnem, de egy ürü áránál többet nemigen tudok egyszerre kikönyörögni tőle. Nyilast, azt hiszem, a görög háborúk óta nem láttam.
   Ekkor hallottam először ezt a szót: a görögök nevezték el nyilasnak az aranypénzt, amely íjjal a kezében ábrázolja a koronás Dareiosz királyt. Innen a tréfás perzsa szólás: nincs az a görög, aki ellenállna egy perzsa nyilasnak.
   Xerxész elmondta, mi minden történt szerinte, amíg Indiában jártam. Azért mondom, hogy szerinte, mert más, dolog a történelem, és megint más, ahogy az emberek elbeszélik. Mindenki úgy tekint a világra, hogy közben a maga érdekét nézi. Mondanom sem kell, hogy a trónról nézve aztán végképp másnak látszik minden, mint a valóságban. Az uralkodói székről egyedül a király előtt leboruló férfiak hátára nyílik valósághű kilátás.
   - Milétosz nagy nehezen elesett. A férfiakat leöltük. A nőket és a gyermekeket hajóra raktuk, és ideszállítottuk Szuzába. A Nagy Király azt tervezi, hogy valahol itt a közelben telepíti le őket. Addig is ezrével laknak a régi kaszárnyákban a szemrevaló fiatal milétosziak. Választhatsz közülük. Mára leszoktak már a folytonos sírásról és jajveszékelésről. Az egyik fiatal özvegyet ide is vettem a háremembe. Görögül tanulok tőle. Pontosabban igyekszik megtanítani görögül. Okos, mint minden milétoszi. - A szóban forgó okos asszony nem más volt, mint Aszpaszia nagynénje.
   De ez maradjon köztünk, Démokritosz. Az athéniak tüzet fújnának Periklészre, ha megtudnák, hogy törvénytelen fiának anyja a Nagy Király ágyasának unokahúga. Démokritosz nem hiszi, hogy a népgyűlés rájönne az összefüggésre. Nem is jönne rá. Thuküdidész annál inkább. 
   Egy nyárról ottfelejtett ponyva csattogott a jeges szélben. A nyitott oszlopcsarnok túloldalán barna falevelek kavarogtak. Visszagondoltam a régi időkre, és megborzongtam; gyermekkoromban mintha mindig tél lett volna Szuzában.
   - Amikor bevettük Milétoszt, néhány méd - ki más? - felgyújtotta Apollón didümai templomát, s a szentély a jósdával együtt földig égett. Erre az a félkegyelmű Artaphrenész megüzente valamennyi görög városnak, hogy Perzsia így állt bosszút, amiért a görögök felégették Kübelé szardeiszi templomát.
   - Miért? Nem így volt?
   - Drága jó barátom, Apollón didümai, déloszi, delphoi papjai mind a Nagy Király támogatását élvezik. Minden áldott évben egész hadseregre való nyilast kapnak tőle.
   Démokritosz tudni akarja, hogy még most is pénzeljük-e a delphoi jósdát. Nem, már nem pénzeljük. Hiszen a háborúnak vége. Mellesleg a papok is tanultak a múltból. Manapság a jósok nemigen ártják bele magukat a politikába.
   - A Nagy Király azóta sem győz mentegetőzni. Azonkívül neki kell majd újjáépíttetnie a templomot. Vagyis ennyivel kevesebb pénz marad Perszepoliszra. - Akkoriban Xerxész fél tucat korsó tömény helboni bort tudott egy ültő helyében meginni anélkül, hogy megártott volna neki. Én viszont már fiatalkoromban is vizet kevertem a borhoz, mint a görögök.
   Xerxész újabb palack bort hozatott a kehelytartóval, majd elbeszélte, hogyan verték le a káriai lázadást. - Milétosz elestével befellegzett annak az alja népnek. Mi is történt még? Hisztiaioszt elfogták és kivégezték Szardeiszben. A Nagy Király magánkívül volt mérgében, mert kedvelte Hisztiaioszt, és nem őt hibáztatta a milétoszi eseményekért. Igaz, nem árulásért, hanem kalózkodásért ítélték halálra a vén összeesküvőt, az pedig tény, hogy élete utolsó éveit kalózkodással töltötte. Anyádat nagyon felkavarta a halála. - Xerxész mindig is mulatságosnak találta anyám folytonos intrikáit.
   - Mióta Milétosz fellázadt a király ellen, nem voltak jóban. Legalábbis így hallottam. De hiszen nem voltam itthon. - Mindig is gondosan ügyeltem rá, hogy elhatároljam magam a görög párttól.
   - Csakis abban az értelemben nem voltak jóban, hogy azóta nem találkoztak. De nagyon szerették egymást. - Xerxész szája csúfondáros mosolyra húzódott. - Én itthon voltam - tette hozzá. Más szóval mindenről tudott. Xerxész ugyanis tucatnyi kémet tartott a háremben. Dareiosz viszont nemigen törődött a háremben folyó intrikákkal, hacsak Atossza is szerepet nem játszott bennük. A Nagy Király Atossza minden lépését figyeltette, s ami a kémkedést illeti, a királyné sem maradt urának adósa. Úgy kémkedtek egymásra, mint két szomszédos uralkodó.
   - Milétosz bevétele után az ión tengerpartra vezényeltük a hajóhadat. A görög városok megadták magukat. Ekkor a ma már főleg föníciaiakból álló hajóhad átkelt a szoroson, s az ottani türannosz olyannyira megrettent, hogy hazaszökött Athénba. El sem tudom képzelni, mi oka volt rá. A Nagy Király egyik leghűségesebb alattvalójának számított, nem fenyegette hát semmi veszély. Most pedig árulóként tartják számon. - Bizony, Démokritosz, csak így, futólag tett Xerxész említést Miltiadészról, erről az egykor jelentéktelen perzsa hűbéresről, akit nem egészen három évvel később a görög szövetséges seregek főparancsnokává választottak. A görögök neki tulajdonítják plataiai úgynevezett győzelmüket. Démokritosz azt mondja, hogy Miltiadész nem Plataiainál, hanem Marathónnál volt főparancsnok. Az effajta apró részletek kétségkívül fontosak lehetnek, ha valaki a görögök történetét akarja megírni. Én a perzsák történetét beszélem el.
   - Tavasszal aztán Mardonioszra bízták mind a hajóhadat, mind a hadsereget. - Xerxész testvéri érzelmekkel viseltetett Mardoniosz iránt, más szóval Mardoniosz minden egyes sikerére fájdalmasan felszisszent.
   - Hat hónap sem telt bele, s Mardoniosz leigázta Thrákiát és Makedóniát. Mióta Karribüszész meghódította Egyiptomot, senkinek sem sikerült ekkora területet birodalmához csatolnia. Nagy szerencsém, hogy Mardoniosz unokaöccse a Nagy Királynak, nem fia.
   - Te miért nem kapsz rá lehetőséget, hogy bizonyíts? 
   Xerxész nyitott tenyerét a magasba emelte: hivatalos szertartásokon így szokás tisztelegni a Nagy Király előtt. - Azt mondják, nem tehetem kockára az életemet. De hogyan lehetek egyszer majd Nagy Király, ha sohasem vezettem hadat? Győzelmekre van szükségem! Olyan akarok lenni, mint Mardoniosz. Csak éppen... - Xerxész karja az asztalra hanyatlott. Nyitott tenyere ökölbe szorult.
   - Atossza királyné?
   - Igen. Neki köszönhetem, hogy én vagyok a trónörökös. Es azt is, hogy kevesebb vagyok, mint az unokafivérem, mint a fivéreim, mint te.
   - Nálam azért mégiscsak több vagy.
   - Igen, persze. De nem én jártam Indiában, hanem te. A te jóvoltodból hódíthatunk meg egy egészen új világot. Imádkozzunk érte, hogy az már az én művem legyen. Imádkozzunk azért is, hogy Dareiosz engedje tovább harcolni Mardonioszt a görögök ellen, ha egyszer Mardoniosz ezt akarja. Különben nem tudom, miért akarja. A Nyugat semmi olyant nem tartogat, amire szükségünk van.
   - Nem akarja megbosszulni a Nagy Király Szardeisz felgyújtását?
   - Azzal más hadvezér is megbirkózna. Bármelyik. Mindössze fel kellene gyújtani Athént. Igazán könnyű feladat. Csak értelmetlen. Hanem India...! - Xerxésznek a sok bortól jobb kedve kerekedett. Megragadta a karomat; az ujjain kérges volt a bőr a sok haditornától. - Ha majd jelentést teszel a Nagy Királynak, feltétlenül mondd el neki, hogy engem kell... nem, nem egészen, hiszen nem írhatod elő neki, mit tegyen, de azért...
   - Célozhatok rá. És Atossza királynővel is beszélhetek.
   - Csak azt ne. Legszívesebben előírná, hogy ki se tegyem a lábam Babülónból, nehogy egy hajam szála is meggörbüljön.
   - Ha azt mondom neki, hogy Indiát meghódítani gyerekjáték, mégiscsak elenged, hiszen nem bolond. Enyhén szólva.
   Xerxész egy tőr hegyével a körme alá ragadt habarcsot kapargatta. - Talán nem is olyan rossz ötlet. Nem tudhatjuk előre. Majd meglátjuk. - Elmosolyodott. - Ha engem küldenek Indiába, magammal viszlek.
   Lázasan szövögettük dicső terveinket, ahogy már fiatalkorban szokás; az öregeknek nem adatik meg ez a gyönyör, hiszen az ő terveik nem dagadnak tovább, ahogy a pókháló sem nő, ha egyszer a pók meghal.
   - Csak minél gyorsabban sikerüljön mozgásba lendítenünk a dolgokat, még mielőtt Mardoniosz felépül. - Xerxész megvágta a hüvelykujját. Két apró vörös vérgyöngy buggyant ki belőle. Lenyalta a vért.
   - Hát beteg?
   - Megsebesült. - Xerxész igyekezett palástolni örömét. - Makedóniából hazajövet csapdát állítottak neki. A thrákok. Átvágták az egyik inát. Sántikálva jár-kel az udvarban, és szüntelenül panaszkodik, pedig mindennap a király asztalánál ehet. Ha nem vagyok ott, ő ül a jobb oldalán, és Dareiosz a tányérjából eteti.
   - De ha egyszer megsebesült, akkor a görög dolognak befellegzett. - Mindig igyekeztem elterelni Xerxész figyelmét, ha azon búsongott, hogy apja közönyösen érez iránta. Nem, nem is közönyösen érzett. Xerxészben Dareiosz Atosszát, Kűrosz lányát látta, és nemcsak tartott feleségétől és fiától, hanem egyenesen félt tőlük. Csakhamar rátérek, miért.
   - Úgy volna rendjén. Annyi biztos, hogy nyugaton semmi keresnivalónk, már azon kívül, hogy Mardoniosz a fejébe vette, hogy mindenáron a görögök satrapája lesz. Szerencsére tavasszal még nem vezethet hadat. Én viszont igen. Így aztán egy kis... jó szerencsével - Xerxész ezt a görög szót használta - tavasszal rám bízzák a perzsa hadsereget. És keletnek indulunk, nem nyugatnak. - Xerxész ezután a nőket hozta szóba. Legszívesebben éjjel-nappal róluk beszélt volna. Mindent tudni akart Ambalikáról. Nem is hallgattam el semmit. Elhatároztuk, hogy a fiamnak a perzsa udvarnál kell nevelkednie. Ezután Xerxész számolt be első számú feleségéről, Amésztriszről. - Képzeld csak, Atossza választottja volt. Kezdetben nem tudtam, mivel nyerte el a tetszését.
   - Gondolom, Otanész pénzével.
   - Az sem volt mellékes. De Atosszának ennél több kell. Azért választotta Amésztriszt, mert rá hasonlít. - Xerxész elmosolyodott, de nem sok öröm volt a mosolyában. - Atossza rendszeresen ellenőrzi a könyvelésünket. Ő igazgatja a személyzetemet. Órákon át képes beszélgetni a heréltekkel, az pedig, tudod, mit jelent.
   - Számításból teszi?
   - Számításból. Biztos akar lenni benne, hogy ha meghal, majd lesz egy másik Atossza, aki vigyáz rám. Persze nagyon is tisztelem az anyámat. Őneki köszönhetem, hogy én vagyok a trónörökös.
   - Ki más lenne a trónörökös, ha nem Kűrosz legidősebb unokája?
   - Van két öcsém is. - Xerxésznek nem kellett ennél többet mondania. Nem is Artobazanésztől tartott, hanem a két másik királyfitól. Elvégre Dareiosz is úgy lett Nagy Király, hogy három bátyja is volt, továbbá élt még az apja és a nagyapja. Kétségkívül valószínűtlen, hogy ez a rendhagyó eset megismétlődjék Perzsiában, de arra azért van példa bőven, hogy nem a legidősebb fiúra esik a választás, hanem valamelyik öccsére: lásd jelenlegi uramat, Artaxerxészt.
   - Perzsa feleséget kell találnunk neked. - Xerxész úgy gondolhatta, eleget beszéltünk már a veszedelmes dolgokról. - Úgy járja, hogy valamelyik húgomat vedd feleségül.
   - Nem vehetem. A húgaid a Hatoknak vannak fenntartva.
   - Azt hiszem, csak a fiúk esetében ilyen szigorú a szabály. Majd megkérdezzük a törvénytudóktól. - Xerxész megitta a maradék bort. Elégedetten elásította magát. - Majd szólunk a törvénytudóknak, hogy annak az indiainak is válasszanak feleséget. Hogy is hívják...
   - Adzsatasatrunak.
   Xerxész elvigyorodott. - Ott leszek az esküvőjén.
   - Az nagy megtiszteltetés volna Magadhának.
   - Hát még az milyen nagy megtiszteltetés lesz, ha a temetésén ott leszek.
   Másnap jégesőben hagytuk el Szuzát. Nekem meg se kottyant, mert Indiában igazán volt időm hozzászokni a rossz időhöz. Xerxész azonban mindig is az ég kedvezőtlen hajlandóságának a jelét látta a rossz időben, és ilyenkor azon törte a fejét, hogyan állhatna bosszút az esőn és a szélen. - Mi végre ura valaki a világegyetemnek - mondogatta -, ha egy vihar megakadályozhatja benne, hogy vadászni menjen?
   Megpróbáltam rávenni, hogy derűsen tekintsen a világra, de nem sok sikerrel. Egy ízben még a Buddháról is beszéltem neki. Xerxész kinevette a négy nemes igazságot.
   Felingerelt vele. Nem is tudom, miért. Magát a Buddhát hátborzongató, sőt egyenesen veszedelmes alaknak találtam. De a négy magától értetődő nemes igazság ellen nemigen emelhető kifogás. - Ilyen mulatságos a négy igazság?
   - A Buddha mulatságos. Hát nem érti, hogy az is akarat, ha az ember nem akar akarni. Dehogyis nemes az a négy igazság. Sőt még csak nem is igazság. A te Buddhád nem oldott meg semmit. Az ember csak akkor szűnik meg ember lenni, ha meghal. - Xerxész minden porcikájában erre a világra termett.
   A Szuzát körülvevő málladozó homokkődomboktól délnyugatra meleg, enyhe idő fogadott bennünket, és Xerxész búskomorsága mintha elpárolgott volna. Mire Babülónba értünk, már ő sem talált kifogásolnivalót az ég földi művén.
   Nem sokkal éjfél előtt értünk a város kapujához. Az őrség pontatlanul, ám annál előzékenyebben Bábel királyaként üdvözölte Xerxészt. Ezután nagy robajjal kitárult a hatalmas cédrusfa ajtó. és beléptünk az alvó városba. Az új palotához vezető széles sugárút két oldalán földhöz tapadt csillagok gyanánt ragyogtak a szegények rőzsetüzei. Mint a világ minden városában.
   
             2/Minthogy olyan földön tettem felfedező utat, amelyről az udvarnál alig hallott valaki, járni meg éppen senki sem járt, úgy képzeltem, izgatottan várnak haza, s előre élveztem, hogy a figyelem középpontjában leszek. Oktalanság volt. Tudhattam volna, hogy az udvart csak az udvar érdekli. Távollétem nem tűnt fel senkinek és hazatérésem sem keltett semmiféle érdeklődést.
   Fan Cse megjelenése viszont derültséget keltett az udvarban. Szerencsére nem sértődött meg. - Az én szememben ők is nagyon furcsák - mondta derűsen. - És büdösek is, mint az avas bivalyvaj. Biztosan azért, mert olyan szőrös a testük. Úgy néznek ki, mint a majmok. - A csaknem teljesen csupasz, sárga kathájiak izzadságának egészen különleges szaga van, olyan, mint a főtt narancsnak.
   Jelentést tettem a kamara első termének. Távollétemben nem változott semmi. Átküldték a második terembe, ott ugyanazok a heréltek ültek ugyanazok mellett a hosszú asztalok mellett, mint régen, könyveltek, leveleket fogalmaztak a Nagy Király nevében, egyszóval folyt a csüggesztően fáradságos ügyintézés. Semmi érdeklődést nem váltott ki belőlük, hogy Indiában jártam. Valamelyik alkamarás közölte, hogy talán csakhamar fogad a Nagy Király. De aztán... Hiába, a perzsa udvar nem változik.
   Laisz sem változott. - Te aztán megöregedtél - ezzel fogadott. Majd összeölelkeztünk. Mint rendszerint, most sem kérdezett semmit felőlem. India sem érdekelte. - Azonnal keresd fel régi barátodat, Mardonioszt. Ő az erős ember az udvarnál. - Olyan hatással volt rá a hatalom, mint a föld alatti csermely a vízkereső varázslók botjára: az ilyen bot a legkisebb föld alatti nedvességre is meghajlik. - Dareiosz rajong érte. Atosszát majd megeszi a méreg. De mit tehetne?
   - Miért nem mérgezi meg? - vetettem fel.
   - Megtenné, ha bízna benne, hogy baj nélkül megússza. Hiába mondom neki, hogy Mardoniosztól nem kell tartani. Miért is kellene? Nem fia a Nagy Királynak. Atossza erre azt válaszolta, hogy nem Mardoniosz lenne az első unokaöcs, aki örökli a trónt. Négy foga hullott ki az idén a szegény királynénak. De ha nem érted, mit mond, nehogy eláruld. Tégy úgy, mintha minden szavát megértetted volna. Nagyon hiú és nem szeret ismétlésekbe bocsátkozni. Hogy tetszik Xerxész palotája?
   Az új palotában voltunk, Laisz lakosztályának tetőteraszán. Xerxész palotája teljes aranymázas fényében ragyogott északon a zikkurat mögött.
   Tetszik, már amennyit láttam belőle. Eddig csak a kamaráig jutottam.
   - Belül gyönyörű. És kényelmes is. Dareiosznak olyannyira elnyerte a tetszését, hogy szegény Xerxésznek ki is kell költöznie belőle, amikor az udvar Babülónban van. Márpedig egyre többet van itt. - Laisz suttogóra fogta a hangját. - Dareiosz megöregedett. - Laisz titokzatos boszorkánypillantást vetett rám. Szerinte semmi sem a természet műve. Dareioszra sem az idő hozta az öregséget, hanem valamilyen rontás vagy bájital.
   Laisz öreg heréltje halk ruhasuhogás közepette megjelent az ajtóban. Anyámra nézett, aztán rám, majd ismét őrá. Azzal kiment. Olyan jól ismerték egymást, hogy szavakra, kézmozdulatokra nem is volt szükségük.
   - Bemutatlak új barátomnak - mondta Laisz. Idegesnek látszott. - Remélem, te is rokonszenvesnek találod majd.
   - Mindig is rokonszenvesnek találtam a görögjeidet. Hová valósi? Spártába?
   Laiszt világéletében bosszantotta, hogy ugyanúgy átlátok rajta, akárcsak saját állítása szerint ő a többieken. De végül is minden idők legszentebb földi emberének unokája vagyok, továbbá az anyám boszorkány. Olyan képességeket örököltem tőlük, amelyekből az egyszerű halandóknak nem jutott.
   Démokritosz azt kéri, adjam bizonyságát e képességeimnek. De hiszen azt teszem. Megmutatom, micsoda emlékezőtehetségem van.
   A görög nem volt sokkal idősebb nálam. Igaz, anyám sem. Új barátja magas, sápadt arcú és dórkék szemű férfi volt. Cipő helyett saru volt a lábán, ettől eltekintve perzsa öltözéket viselt, és szemlátomást ugyancsak kényelmetlenül érezte magát benne. Eltaláltam, spártai volt. Hogy miből derült ki? Vállára omló sötétvörös haját csak esőben érte víz.
   - Démaratosz, Arisztón fia - mutatta be tisztelettudóan Laisz. - Spárta királya.
   - Csak voltam Spárta királya. És Arisztón fia is. Delphoi jóvoltából.
   - De hiszen a jósnőt elcsapták - mondta Laisz olyan hangon, mintha maga intézkedett volna felőle.
   - Rajtam az már nem segít.
   Fogalmam sem volt róla, miről beszélnek. Később a kelleténél is többet tudtam meg az úgynevezett spártai botrányról: mellesleg ez az elnevezés nem sokat mond, mert botrány aztán minden évben akad Spártában, többnyire a megvesztegethető köztisztviselők jóvoltából. Minden görögök közül a spártaiak bolondulnak a leginkább a nyilasokért.
   A spártai alkotmány ostoba előírásai szerint a városnak egyszerre két királya van. Démaratosz összerúgta a port Kleomenésszel, a másik királlyal, az megvesztegette a delphoi jósnőt, amaz pedig erre kijelentette, hogy Démaratosz nem is Arisztón fia. Ezzel Démaratosz megszűnt király lenni. Hippiasz annak idején, Dareiosz vadászlakjában megmondta, hogy így lesz, de nem hitt neki senki. Dareiosz megjegyezte, hogy annyi évvel a fogantatás után nincs az a delphoi jósda, amely megmondhatná, ki nemzett kit. A spártaiak azonban hittek a jósdának, és akárcsak az összes többi bukott görög király, türannosz és hadvezér, Démaratosz is haladéktalanul Szuzába sietett, Dareiosz pedig befogadta. Hadvezéri rangot adott neki és földet is, Trója környékén.
   Az ismerkedéssel járó udvarias társalgás után, mintha csak egy Hisztiaiosszal folytatott régi beszélgetést folytatnék, azt mondtam: - Nyilván megpróbálod rávenni a Nagy Királyt, hogy tavasszal támadja meg Athént. Ha Athén elesik, szorgalmazod-e majd, hogy a Nagy Király Spártát is meghódítsa?
   - Nem - válaszolta Démaratosz. Megfigyeltem, hogy a szeme kékje éppolyan volt, mint velünk szemben Istár kapujának kék, zománcozott csempéi. - A spártai sereg erősebb a perzsánál.
   - A Nagy Király seregénél nincs erősebb - mondta Laisz idegesen.
   - Kivéve a spártait - vágta rá Démaratosz. - Ez tény. - Csodáltam a volt király hűvös modorát. A lábát már kevésbé. Nyitott sarujából kikandikáló lába olyan szutykos volt, akár egy babülóni paraszté. Igyekeztem nem nézni sem a lábára, sem a hajára, így végül a szakállánál kötöttem ki. Annyira összesűrűsödött a beleragadt portól, hogy úgy nézett ki, mintha égetett agyagból volna.
   - Szövetségesek nélkül Spárta sebezhető - jegyeztem meg. - Az athéni flottától függ. És ha Athén elesik... - nem kellett befejeznem a mondatot.
   Démaratosz gyilkos pillantást vetett rám. Ingerülten feltűrte perzsa köntösének hosszú ujját. - A Nagy Király hadműveleteinek célpontja Eretreia, Euboia és Athén lesz. Spárta ügye nem ide tartozik. Azt a spártaiak maguk fogják megoldani. A hadsereget különben ismét Mardoniosz vezeti.
   Laisz úgy nézett rám, mintha elvárná, hogy örüljek a hírnek. Viszonoztam a pillantását, így emlékeztettem rá, hogy nem Mardoniosz és a görögök pártjához tartozom, hanem Xerxészéhez és Atosszáéhoz.
   - Biztos vagy benne? - Démaratoszt kérdeztem, de Laisz válaszolt.
   - Nem - mondotta anyám. - Az orvosok szerint nem fog tudni járni.
   - Mardoniosz a Nagy Király legjobb hadvezére - jelentette ki Démaratosz ellentmondást nem tűrő hangon. - Szükség esetén hordszékből is irányítja a hadjáratot. De nem lesz rá szüksége. Láttam a lábát. Meggyógyul.
   - Ha pedig mégsem - Laisz ünnepélyes, titokzatos arcot vágott -, nem szól ellene semmi, hogy Spárta volt királya vezesse a hadat.
   Démaratosz fekete lábujjai meggörbültek, mintha ökölbe akarnának szorulni. Elkaptam róluk a tekintetem. - Van valami, ami nagyon is ellene szól - mondta váratlanul szelíd hangon. - Nem vagyok perzsa. Egyelőre.
   Laisszal aznap hevesen összekaptunk. Azt mondtam, semmi nem lehetne kettőnk nagyobb kárára, mint még egy görög hadjárat.
   - A mi jövőnk nyugaton van - jelentette ki Laisz. - Hadd szorítsa háttérbe Xerxészt Mardoniosz egy-két éven át. Mit számít az? Xerxész egy napon így is, úgy is Nagy Király lesz majd, és akkor Mardoniosz vagy Démaratosz jóvoltából Szigeiontól Szicíliáig ő lesz minden görög ura, s hozzá a tengerek ura is.
   Ettől fogva Laisz és én más-más oldalon álltunk. Olyannyira, hogy évekig nem is szóltunk egymáshoz. Xerxész párthíve lévén, mindent megtettem, hogy keletnek fordítsam Perzsia szekerét, Laisz pedig tovább fogadta az udvarnál vendégeskedő görögöket és az ő útjukat egyengette. Azért Atosszához fűződő barátságát sem hagyta kihűlni. Később, amikor megjavult köztünk a viszony, anyám elmondta, hogyan sikerült egyszerre mindkét párt bizalmát megőriznie.
   - Elhitettem Atosszával, hogy megmérgezem Mardonioszt. Persze nagyon lassan ölő méreggel, hogy ha meghal, mindenki a sebesülésének tudja be.
   - De mit mondott Atossza, amikor Mardoniosz csak nem akart meghalni?
   - Addigra leváltották tisztségéről, s akkor azt mondtam Atosszának: most már minek ölném meg? Ő is úgy látta, hogy nem volna már semmi értelme. így aztán megegyeztünk, hogy nem mérgezem tovább.
   Nem sokkal azután, hogy Démaratosszal találkoztam, Atossza királyné fogadott, és szememre vetette, hogy összevesztem anyámmal. - Végül is ő mentette meg az életedet.
   - Te mentetted meg, Nagy Királyné.
   - Igaz, de Laisz kedvéért. Ó, mennyire gyűlölöm ezt a várost. - Xerxész palotájában a hárem harmadik háza felségesebb volt, mint Szuzában, Atossza mégis szüntelen panaszkodott Babülónra. Hol a forróság miatt, hol a zaj miatt, hol a babülóniak miatt; nem mintha az udvar állandó személyzetéhez tartozókon kívül akár egyetlen babülónival is találkozott volna.
   - Neked persze örülök. - Atossza beszédének valóban sokat ártott, hogy az utóbbi időben egy csomó foga kihullott. Csökkent beszélőképességét pótlandó szüntelenül csücsörített és cuppantgatott zománcozott ajkával.
   - Tudom, hogy Xerxészt akarod segíteni. Tudom, hogy a görögök és Mardoniosz miatt vesztél össze az anyáddal. Mardoniosz... - Atossza aztán inkább féket tett a nyelvére. Úgy hiszem, azt kezdte volna mondani, hogy sziporkázó tehetségű unokaöccse, Mardoniosz, Laisz jóvoltából csakhamar eltávozik az élők sorából. Egy pillantásra kísértésbe esett, hogy elmondja, de aztán erőt vett magán. Fénylő ezüstcipellőjével belerúgott a régi, megtépázott szőnyegbe. Akárhova ment is, a szőnyeget mindenüvé magával vitte. Azt hiszem, babonás érzelmei voltak iránta. Nekem mindenesetre azok voltak.
   - Úgy beszélik, hogy tavasszal Mardoniosz nem állhat a sereg élére - mondta Atossza a szőnyegnek. Aztán rám nézett. - Beszélj Indiáról.
   Beszéltem.
   Az öreg szempár mohón csillogott. - Ejnye de gazdag, ejnye de gazdag! - ismételgette Atossza.
   - És milyen könnyű megszerezni - fűztem hozzá - Xerxésznek.
   - Nem tehetem kockára az életét - jelentette ki Atossza határozottan.
   - Be kell bizonyítania, hogy ért a hadvezetéshez, még mielőtt a Nagy Király meghalna.
   - Veszélyes volna. Különösen most. Amikor ilyen idők járnak. Mindannyian öregek vagyunk. Ó, az a sír! - A beszédhibás királynét különösen nehezen értettem, amikor hirtelen témát váltott.
   Bárgyún néztem rá.
   - A sír. Dareiosz sírja. - Minden magánhangzót gondosan megformált az ajkával. - Felháborító.
   - A Hold képe? - A Bölcs Mindenható Napját ellensúlyozandó a királyi sírbolt homlokzatán az ördög jele éktelenkedik. Hüsztaszpész a sírboltnál lelte halálát, a szentségtörés feletti dühében. A király apja most már a sírban pihen, de a Hold képe azóta sem tűnt el a homlokzatról.
   - Nem, az úgy van rendjén. - Atossza kihúzott egy virágot a nyakát ékesítő füzérből, és a sarokban álló Anahita-szoborhoz hajította. - Az ő jelképe a Hold, ott kell lennie a sír felett. Nem az a baj. Mindössze tizenkettőnk számára van hely a sírban. A jó öreg Hüsztaszpész és Dareiosz két bátyja foglal el egy polcot. Egy másik Dareiosznak, nekem és nővéremnek, Artüsztonénak van fenntartva, a fennmaradó kettő pedig hat unokaöccsének. így beszéltük meg Dareiosszal. Most pedig, épp ma reggel, Dareiosz Parmüsznek adta oda Artaphrenész helyét. Éppen Parmüsznek! A múlt héten halt meg. Azt mondják, iszonyú fájdalmak között.
   Atossza hiányzó melle helyére szorította vékonyka, sárgás fényű kezét. - Igen, az én bajomban. Csakhogy nekem itt volt Démokédész. És életben maradtam. Őneki az egyiptomiakkal kellett beérnie. Meg is halt, mégpedig nagy szenvedés után. Azt mondják, a végén annyit sem nyomott, mint egy másfél éves csecsemő. - A kellemes merengésből azonban Atosszát csakhamar sötét gondolatok zökkentették ki: - Még hogy Parmüsz az örökkévalóságig együtt legyen velünk a sírban! Elviselhetetlen! És érthetetlen. Persze azt pletykálják, hogy... De nem ez a lényeg, hanem hogy miért tette? Ha csak nem azért, hogy kihozzon a sodromból. Mondhatom, sikerült. A puszta gondolat is elviselhetetlen, hogy az örökkévalóságig egy gyilkos, egy csaló, egy áruló lánya mellett kelljen feküdnöm.
   Bevallom, mindent elfelejtettem már Parmüszről, a trónbitorló mágus, Gaumata lányáról. Laisztól tudom, mennyire megdöbbent az udvar, amikor Dareiosz bejelentette, hogy elveszi feleségül. Még nagyobb megrökönyödést keltett, amikor elmagyarázta, miért: - Akár csaló volt Gaumata, akár nem, mégiscsak egy teljes éven át ő volt a Nagy Király. Következésképp a leánya, Parmüsz, Perzsia Nagy Királyának lánya. Ezért illő, hogy a feleségem legyen.
   - Esküdj meg Anahitára... akarom mondani, a Bölcs Mindenhatóra, hogy ha Dareiosz és én meghalunk, ráveszed Xerxészt, hogy távolítsa el a sírból azt a szörnyű némbert. Esküdj meg! - Megesküdtem, s eközben Atossza gyanakodva fürkészte az arcom. - Ha megszeged az esküdet, én már tehetetlen leszek. De az istennő hatalmas. És mindenütt jelen van. - Atossza merőn nézett rám izzó, vörös szemével.
   - Megteszem, ami tőlem telik. De persze ha szólnál Xerxésznek...
   - Már szóltam. De Xerxész feledékeny. És más megfontolásoknak is hajlamos engedni. - Atossza nem magyarázta meg, mire gondol. - Tehát számítok rád. Csakis rád számítok.
   A királynénak más baja is volt a világgal. Ritkán találkozott Xerxésszel. Ha az udvar Szuzában vagy Ekbatanában volt, Xerxész vagy Babülónban, vagy Perszepoliszban járt. - Mindene az építés. - Atossza összevonta a szemöldökét. - Akárcsak az apámnak. Rá is kellett jönnie szegénynek, hogy nem olcsó kedvtelés. És soha sincs vége.
   Az évek során tanúja lehettem, hogyan hozta létre Xerxész Perszepoliszban a világ leggyönyörűbb befejezetlen városát. Amikor Kalliasz Perzsiába érkezett a béketárgyalásokra, el is vittem Perszepoliszba. Mint Elpiniké beszámolt róla, a férjét olyannyira lenyűgözte Xerxész műve, hogy egyik rabszolgájával vázlatokat készíttetett a fontosabb épületekről. Most aztán az athéniak buzgón utánozzák Xerxész építményeit. Szerencsére láttam az eredeti Perszepoliszt. És szerencsére nem fogom látni a Pheidiasz-fele durva másolatot.
   Atossza bevallotta, hogy meglehetősen magányosnak és elszigeteltnek érzi magát. - Persze itt van Laisz. De ő egészen belehabarodott a görög ügyekbe. Régebben semmi bajom sem volt a heréltekkel. Gyerekkoromtól fogva ők voltak a szemem, a fülem, a kezem. Ezek a maiak mások. Vagy túlságosan nőiesek, vagy túlságosan férfiasak. Nem tudom, mi az oka. Az apám idejében kiegyensúlyozottak, hűségesek és tökéletesen megbízhatóak voltak. Szólni sem kellett az embernek, anélkül is tudták, mit akar. A maiak viszont rátartiak, ostobák, hanyagok, a kamara mindkét termét fenekestül felforgatták. Semmit nem intéznek el rendesen. Szerintem a szamoszi görögök a ludasok benne. Persze csinosak. Sőt okosak is. Csak éppen rossz heréltek. Mindennek rosszak, csak bajkeverőnek jók. Tudod, hogy Laisz újból szervezkedik?
   - Igen. Találkoztam Spárta királyával.
   - A háremben Laiszt csak így emlegetik: a görögök királynője. Nem bánom. Nélküle nem tudhatnám, mit forralnak ezek a kellemetlen alakok.
   - Miért, mit forralnak? - Amikor komoly dolgokról volt szó, nem haboztam nyíltan megkérdezni, s Atossza olykor nem habozott nyíltan válaszolni.
   - Azt akarják, hogy tavasszal indítsunk új hadjáratot. Romboljuk le Athént, és így tovább. Semmi értelme az egésznek, csak hát Hippiasz...
   - Mindig ez a Hippiasz.
   - Ne szólj közbe.
   - Csak helyeseltem, Nagy Királyné.
   - Ne helyeselj. Hippiasz elhitette Dareiosszal...
   - Már megint...
   - ..,hogy az athéniak visszakívánják. Dareiosz öregszik. - Laisszal ellentétben Atossza hangosan mondta ki a felségsértést. Sőt egyenesen kiáltva, mert tudta, hogy a titkosszolgálat minden szavát jelenti Dareiosznak. Így, közvetve, társalogtak egymással. Csak Dareiosz halála után jöttem rá, miért nem félt tőle Atossza, s hogy a király viszont miért félt a királynétól. - Dareiosz meg van zavarodva. Valóban azt hiszi, hogy az athéniak épp most akarják visszahívni türannoszukat, amikor pedig az összes többi görög város bevezette a demokráciát. Ez meglepett. - Csak nem lettek az ión városok is...
   - ...bizony demokráciák lettek mind egy szálig. A türannoszokat mind szélnek eresztették, hírmondó sem maradt belőlük, Mardoniosz jóvoltából. Dareiosz először magánkívül volt. De aztán rájött, milyen okos is Mardoniosz. - Atossza szeme tompán fénylett, mint a poros zománc a fáklya fényénél. - És ami azt illeti, csakugyan okos. Sőt néha azt hiszem, túlságosan is az. Szóval, városról városra járt, és megállapította, hogy a türannoszok népszerűtlenek, mert hűségesek Perzsiához.
   - Éppen ezért kellene megtartani őket.
   - Én is így gondoltam volna. De Mardoniosz agyafúrtabb nálunk. Tárgyalásokba bocsátkozott a tekintélyes görög kereskedőkkel. Ez a népség a hangadó, amikor a csőcselék összegyűlik és szavaz. Aztán a Nagy Király nevében Mardoniosz egyszer csak elbocsátotta a türannoszokat. Egyik napról a másikra. És most mindenütt bálványozzák az ión demokráciákban. El kell ismerni, mesterfogás volt.
   - Ha elcsapta is a türannoszokat, van egy királynő, akit bizonyosan nem bántott. A halikarnasszoszit. - Az ilyen célzások mindig is mulattatták Atosszát.
   - Igaz. Artemiszia ma is királynő. Azonfelül gyönyörű özvegy is.
   - En inkább csak azt mondanám, özvegy.
   - Aki királynő, az szép is - szögezte le Atossza. - Egyedül a férje lehet más véleményen. Akárhogy is, Mardoniosz jóvoltából Perzsia nevetséges helyzetbe került: legfőbb védnöke az ión demokráciáknak, s közben azon fáradozik, hogy Athénban megdöntse a demokráciát és bevezesse a türanniszt.
   - Merész húzás volt Mardoniosztól.
   - Apám idejében elevenen megnyúzták volna a város kapujában, amiért olyat tett, amihez csak a királynak van joga. De egyre gyakrabban kell megállapítanom, hogy manapság már más idők járnak.
   Atossza amúgy orvos módjára megkocogtatta egyik maradék fogát és felszisszent fájdalmában. - Szerencséje Mardoniosznak, hogy ő hódította meg Thrákiát és Makedóniát. Máskülönben Dareiosz igencsak megharagudott volna rá. Így viszont hallgat rá, és csakis rá hallgat. Legalábbis egyelőre. Más szóval a görögországi hadjáratnak semmi sem áll útjában, akár Mardoniosz lesz a hadvezér, akár más. Hacsak... Beszélj még Indiáról.
   Atossza józan, előítéletektől mentes politikus volt. Tudta, hogy Xerxésznek előbb-utóbb át kell esnie a tűzkeresztségen, s Mardoniosz győzelmeinek fényében minél előbb esik át, annál jobb. Nem attól tartott a királyné, hogy Xerxész csődöt mond a csatákban (végtére is Kűrosz unokája volt), hanem attól félt, hogy netán meggyilkolja a Gobrüasz-párt. És tudta, hogy ezerszer könnyebb megölni egy parancsnokot a hadszíntéren, mint egy testőrökkel körülvett trónörököst az udvarnál.
   Amikor beszámolóm végére értem, Atossza megszólalt: - Beszélni fogok Dareiosszal. - A sok-sok év alatt, amíg ismeretségünk tartott, legfeljebb háromszor hallottam tőle e félelmetes szavakat. Úgy hangzottak, mint egy hadüzenet. Hálásan megcsókoltam a kezét. Ismét összeesküvőtársak lettünk.
   Több ízben is megpróbáltam találkozni Mardoniosszal, de betegsége miatt nem fogadhatott. Üszkösödni kezdett a lába, s az a hír járta az udvarnál, hogy le kell vágni. „Bezzeg, ha Démokédész élne” - panaszkodott mindenki.
   Fan Cse el volt ragadtatva Babülóntól. - Hat kathájival is találkoztam már, az egyik az Egibiek üzletfele. - A világon mindenki tudja - Démokritoszt kivéve -, hogy az Egibi és fiai a világ leggazdagabb bankháza. Három nemzedék óta pénzel karavánokat, hajóhadakat, sőt egész háborúkat. A család egyetlen tagját sem ismertem közelről, Xerxész ellenben túlságosan is meghitt viszonyba került velük. Építőszenvedélye miatt mindig pénzszűkében volt, az Egibiek pedig örömest segítették ki, olykor egészen emberséges kamat fejében. Általában húszszázalékos kamatot számítanak. De Xerxész esetében tíz százalékkal is beérték, így kezdhetett hozzá Xerxész jó tucatnyi palota építéséhez, ha befejezni nem tudta is őket, s így tudta megindítani a görög háborúkat is. Xerxész Roxana nevű felesége az egyik Egibi unokája volt. Szégyellte is a rokonságát, de a király csak mulatott rajta. - Mégsem tagadhatnak meg egy kis kölcsönt a rászoruló rokontól - mondogatta.
   Dareiosz furcsamód lenézte a bankárokat, holott maga is jobbára a piac ügyeivel foglalatoskodott. Azt hiszem, szeretett volna megszabadulni a közvetítőktől. Mindenesetre a kincstárat adókból és sarcból tartotta fenn. Xerxész szerint Dareiosz szinte sohasem kért kölcsönt: - Igaz, nem hinném, hogy értette volna, hogyan működik a hitelrendszer.
   Nem mondtam meg a nagy Xerxész királynak, hogy elődje a pénzügyeknek szinte minden ágával-bogával tisztában volt. Közismert volt, hogy a kincstárba befizetett pénzt leszállított árfolyamon váltotta be. Egyesek szerint Hippiasztól tanulta el ezt a módszert, de szerintem fordítva történt. Másfelől azonban a pénzverésnél Dareiosz nem csapta be az állampolgárt. - Én vagyok a nyilas - mondogatta, s ilyenkor az asztalhoz kocogtatott egy érmét. - Ez itt az én képmásom, az én koronám, az én íjam. Tiszteljenek csak az emberek az igazi súlyom szerint. - Tisztelték is. Ma is tisztelik. Az aranyérmékbe csak újabban kevernek értéktelenebb fémeket.
   Sikerült elintéznem, hogy Fan Cse több ízben is találkozzék Xerxésszel. Tolmácsi minőségemben úgy rendeztem, hogy minden tekintetben jól megértsék egymást. Sikerült Xerxész érdeklődését felkeltenem India iránt, Fan Cse pedig mindkettőnket felajzott a katháji városokról szóló történeteivel.
   - Milyen nagy is a világ! - kiáltott fel egy ízben Xerxész. Éppen tőke szűkében voltunk. Fan Cse meglehetősen homályosan fejezte ki magát, amikor arról volt szó, merre vezet az út Kathájba. Annyit elárult, hogy két szárazföldi út is van. Az egyik a sákják ősi köztársaságától keletre emelkedő magas hegyeken át vezet; a másik az Oxosz folyón túl fekvő északi sivatagon át. Fan Cse maga tengeren érkezett a Magadhához tartozó Csampa kikötőjébe.
   - De több mint egy évig tartott a hajóút - mondta. - Ezért másfelé akarok hazatérni. Jó szárazföldi utat kell tehát találnom: ez lesz a selyemút, amely összeköt bennünket.
   Később, amikor Kathájban jártam, Fan Cse elárulta, hogy szándékosan beszélt olyan homályosan az úgynevezett középső birodalomba vezető utakról, mert lenyűgözte Dareiosz birodalmának nagysága. - Előzőleg azt hittem, Perzsia is akkora lehet, mint Magadha. Ehelyett egyetemes uralkodót találtam Perzsiában, még szerencse, hogy fogalma sem volt róla, mekkora is a világegyetem. Úgy gondoltam, nem lenne szerencsés, ha Kathájba látogatna. Kellemetlen dolog volna a Sárga-folyónál fogadni a perzsa sereget.
   Érdemes megfigyelni, mekkora különbség van egy katháji és egy görög között. A görög sértett önérzetének engedve bármelyik pillanatban kész elárulni szülőföldjét, Kathájban viszont, jóllehet a középső birodalom több tucat háborúskodó államra oszlik, senkinek sem jutna eszébe - kivéve talán azt az egyetlenegy valakit, akit az Ég Fiának neveznek -, hogy külhoni seregektől kérjen segítséget. A sárga emberek kivételesen értelmesek, s azonfelül szilárd meggyőződésük, hogy a világon nincs hozzájuk fogható. A szemükben mi vagyunk a barbárok! Ezért aztán alig néhány Fan Csehez hasonló kalandvágyó lélek hagyja el Katháj földjét. A többieket nem érdekli, ami a középső birodalom határain túl történik.
   Fan Cse egykettőre nyélbe ütött néhány üzletet az Egibi és fiai bankházzal. Ügyesen kihasználta, hogy az Egibiek szenvedélyes érdeklődést mutattak a katháji selyem és szövet iránt. Amit csak lehetett, eladott nekik, amire csak pénze volt, megvásárolta, és mindenféle várható haszon fejében kölcsönöket vett fel.
   Én egyre csak vártam, hogy a Nagy Király négyszemközt fogadjon, Fan Csenek viszont sikerült közben elegendő pénzt összegyűjtenie, hogy hajókat állítson. Hajón utazott Indiába, onnan karavánon folytatta útját Indián át, a nagy hegyeken keresztül Kathájig. A fiatalok habozás nélkül készek nekivágni az ilyen hosszú és veszedelmes útnak.
   Miután letelt a Parmüsz emlékére tartott rövid gyászidő, Dareiosz fogadást adott az udvarnál, s élve az alkalommal bemutattam Fan Cset az udvarnak. Igaz, kezdetben a kamara második terme mindenféle kifogásokat talált ki. Vajon követnek tekinthető-e egyáltalán a sárga vendég? És ha igen, melyik király követének? Közönséges kereskedőket nem fogadhat az udvar. Efelől nem lehetett vita. Végül Xerxész közbenjárására Fan Cse követet az udvarba rendelték, hogy megjelenjék a Nagy Király színe előtt, és biztosítsa őt Lu hercegének alattvalói hódolatáról.
   Délben léptünk be az oszlopcsarnokba. Xerxész épp akkoriban fejezte be a palotától északnyugatra fekvő szemrevaló épület munkálatait. Az udvari kamarás udvariasan fogadott. A perzsa nemesek ünnepélyesen szóltak hozzám, mert sohasem tudták egészen pontosan, miféle szerzetnek tekintsenek. A papoktól elvből viszolyognak. Én azonban nem vagyok pap, igaz, nemes sem. Közel állok viszont a királyi családhoz, ezért aztán a nemesek mind udvarias mosollyal üdvözöltek, csókra nyújtották arcukat, terjengős bókokkal halmoztak el - az egy Gobrüaszt kivéve. Ő egy biccentésnél többre soha életében nem méltatott. Ellenségének tekintett, mert az Atossza-Xerxész párthoz tartoztam. Megfigyeltem, hogy a vénember pofaszakálla újabb változáson esett át. Élénkvörös színe tompa aranyra váltott, mint az őszi falevélé.
   Mardoniosznak nem volt se híre, se hamva, jelen volt viszont a királynak több mint száz fia és unokaöccse. Ekkor láttam első ízben Artaphrenészt, Lűdia satrapájának fiát. Hasonlított az apjára, csak éppen szobormerev arcáról sugárzott a nagyravágyás. Oldalán Datisz állt, az a méd tengernagy, akivel évekkel korábban a paszargadai út mentén álló vadászlakban találkoztam.
   A görögök a trón bal oldalán csoportosultak. Hippiasz szemlátomást megöregedett, de elszántnak látszott. A közben szemrevaló férfivá érett Milón karjába kapaszkodott. Meghajoltam előtte. Milónt megöleltem, s ő csodálkozva azt mondta: - De hiszen egészen megfeketültél.
   - A sok tűznyeléstől - válaszoltam, s máris elfordultam, nehogy szóba kelljen elegyednem a spártai királlyal. Fan Cse nem mozdult mellőlem. A nemesek úgy bámultak rá, mintha valamilyen különös állattal volna dolguk. Állta a tekintetüket. A perzsa építészet nem nyerte el a tetszését, a pazar ruhákról viszont csodálattal nyilatkozott. - Csak hát - kérdezte váratlanul - hol vannak az Egibiek?
   - Ez itt az udvar. - Azt hittem, ennyi elég.
   - Tudom. De azt is tudom, hogy ők a trónörökös hitelezői. Akkor hát miért nincsenek itt?
   - Ez itt az udvar - mondtam ismét. - Az Egibiek bankárok, kalmárok. Nem fogadhatja őket a Nagy Király.
   - De hiszen a családjának üzletfelei.
   - Igen, de ez nem hivatalos kapcsolat. Az udvarnál csak nemesek tiszteleghetnek a Nagy Király előtt. Kathájban nem így van?
   - Hallottam már olyasfélét, hogy valamikor régen így volt. - Fan Cse mestere volt a semmitmondó válaszoknak, s ilyenkor rendszerint azt mondta, hogy tanítójának, Kung mesternek szavait idézi.
   A Nagy Király valamennyi fővárosában a perzsa birodalom előtti időkből örökölt helyi szokásokhoz igazodnak a szertartások. Memphiszben a Nagy Király fáraó és isten, a szent Paszargadában törzsi vezér, Babülónban khaldeus uralkodó, aki a papságtól kapta címét. A papság pedig azt tartja, hogy hiába tartozik jelenleg a város a halandó perzsa király birodalmához, az udvari ceremónia azért csak maradjon Bél-Marduk isten halhatatlan dicsőségének földi visszfénye. Így aztán az udvari zenészek olyan muzsikát játszanak, amely jobban illenék egy örömlányokkal töltött estéhez, mint a Nagy Király fogadásához, a templomi táncosok pedig bosszantóan szemérmetlen taglejtésekkel hódolnak annak a bizonyos Istár istennőnek, aki Kübelé, Anahita vagy Aphrodité néven másutt is - mindenütt - ismeretes.
   Babülónban Bél-Marduk főpapja irányítja a szertartást. Aznap a hangjánál volt. Az oszlopcsarnok bejáratánál állt, és ősi khaldeus nyelven bömbölt. Aztán felharsant a testőrparancsnok hangja: - Dareiosz, a Nagy Király, minden földek ura, Bábel királya, a királyok királya!
   Dareiosz megjelent a kapuban, mögötte ragyogott a nap. Rálépett a trónhoz vezető hosszú szardeiszi szőnyegre, mi pedig arcra borultunk.
   A Nagy Király azt a bíborszínű méd köntöst viselte, amelyet csak az uralkodó ölthet magára. Fejét a Kűrosz kék-fehér szalagjával díszített magas posztósüveg, a kidarisz födte. Jobb kezében az aranyjogar, bal kezében az arany lótuszág. Az udvari kamarás lépdelt mögötte, kezében a szertartáshoz tartozó légycsapóval és az összehajtott keszkenővel. A lábtartó zsámolyt a testőrség parancsnoka vitte. A hagyományos ernyőt a babülóni királyi család egyik leszármazottja tartotta a Nagy Király feje fölé. Valamikor az ősi asszír királyok udvartartásához tartozott. Néhány lépéssel a király mögött haladt a trónörökös. Amint Dareiosz lassú, ünnepélyes léptekkel a terem közepe felé haladt, Bél-Marduk papjainak ajkán felcsendült az ének. Az előírás szerint nekünk, többieknek, a tükörsimára súrolt padlót kellett volna bámulnunk, ám valamennyien a Nagy Királyt figyeltük.
   Dareiosz ezúttal szőke volt, akár egy szkűtha. Azt kutattam, hogy felfedezem-e rajta az öregség jeleit, és fel is fedeztem. Nem nehéz feladat, csak akkor, ha az ember tükörbe néz. Néhány hónappal korábban Dareiosz valamilyen betegség következtében részben megbénult, s azóta kissé húzta a bal lábát, bal keze pedig, amellyel a lótusz-ágat tartotta, merevnek tetszett. Később értesültem róla, hogy testének bal feléből elszállt minden erő, és a lótusz-ágat úgy kötözték oda az ujjaihoz.
   Dareiosz azért még mindig szemrevaló férfi volt, és szemlátomást nem volt a szokásosnál több festék az arcán. Kék szeme tisztán csillogott. A nála fél fejjel magasabb ifjú Xerxész mellett mégis aggastyánnak hatott. Xerxész is arany lótuszágat tartott a bal kezében. A jobb keze egyelőre üres volt.
   Dareiosz alighanem tisztában volt vele, hogy a teremben mindenki azt találgatja, vajon mikor talál új gazdára az oroszlános trón - igaz, az oroszlános trónt Babülónba nem hozta magával. A papok követelésére a Nagy Királynak egy meglehetősen jelentéktelen aranyozott széken kellett trónolnia Babülónban. Az akkád királyok trónja volt vagy ezer éven át, legalábbis a főpap szerint. Az utolsó babülóni lázadás után Xerxész feldaraboltatta és elégettette. Elnézte, hogy füstöl a lángja, és azt mondta: - Látod, megmondtam! Új fa ez. Ezek itt mindent meghamisítanak.
   A régiségek kultusza valóságos őrületté fajult Babülónban, még Nabodinosznak, az utolsó babülóni királynak jóvoltából, aki egész életét azzal töltötte, hogy rég elfelejtett városokat ásott ki a homokból. Amikor Kűrosz elfoglalta Babülóniát, Nabodinosz épp egy harminckét évszázados szentély alapkövének feliratát próbálta megfejteni, és olyannyira elmerült ebben a foglalatosságában, hogy észre sem vette, hogy már nem ő a király, egészen, amíg egy este visszatért a városba és azt kellett látnia, hogy Kűrosz ott trónol az új palotában. Legalábbis így szeretik mesélni a történetet a feketehajúak. Az igazság az, hogy Nabodinoszt elfogták, börtönbe vetették, majd szabadon engedték. Akkor visszatérhetett az ásatásaihoz.
   Nabodinosznak és barátjának, Amaszisz egyiptomi fáraónak földjén azóta is szüntelenül háborgatják a múltat sírjában, s ráadásul utánozzák is. A régiségek igaz szerelmesének szemében semmi sem lehet elég öreg, sem elég csúnya. Sőt, kivált Egyiptomban, mindenféle rég elfeledett vallásos szertartásokat is felelevenítettek. Kűrosz örök szégyene marad, hogy bátorította babülóniai és egyiptomi alattvalóinak régiséghóbortját, mi több, igényt tartott rá, hogy a helybeliek mindenféle rendű és rangú királyi házaik örököseit lássák az Akhaimenidákban. Valamennyi utóda követte ezt az őrült politikát, csak Xerxész nem. Húsz éven át tucatnyi mágus dolgozott azon a szuzai palota egyik félreeső termében, hogy hihetőnek tetsző családfákat dolgozzon ki Dareiosznak. A Nagy Király végül már mindenkinek rokona volt, Zeusztól egészen Amon Réig, s ráadásul mindegyiknek egyenes ági leszármazottja!
   Dareiosz leült a trónra. Xerxész mögéje állt. Felálltunk, a kezünket köntösünk ujjába rejtettük, fejünket tisztelettudóan lehajtottuk. A babülóni főpap felsorolta a Nagy Király címeit, majd Istár templomának táncosnői érzéki táncot lejtettek. Nem éppen perzsa szellemű szertartás volt.
   Az udvari kamarás különféle névsorokat tartott a kezében, s onnan súgta Dareiosz fülébe, hogy mit kell mondania. Mivel azonban Dareiosz addigra meglehetősen süket volt már, jókora zűrzavar támadt. A király gyakran eltévesztette a kinevezendők nevét, s nemegyszer nem létező határ menti körzeteket rendelt a parancsnokságuk alá. Dareiosz mindazonáltal ragaszkodott hozzá, hogy maga nevezzen ki minden parancsnokot, nem úgy később Xerxész; ő az ilyen rutinfeladatokat a kamarára bízta. De Dareiosznak soha nem is csúszott ki az ellenőrzése alól a kormánygépezet, ezzel szemben Xerxésznek sohasem sikerült kézben tartania.
   Dareiosz ezután a birodalom ügyeiről kezdett beszélni. Időnként a legegyszerűbb szavakat is eltévesztette; az ilyen beszédhiba gyakori azoknál, akik bal oldali bénaságban szenvednek. Démokédész egy ízben elmondta nekem, hogy az ilyesfajta bénulás ellen nincs mit tenni. Ha azonban a beteg nagyhatalmú és követelőző férfiú, az orvos előírhat neki valamiféle füves borogatást, azon az alapon, hogy „ártani nem árt”. Páratlan orvos volt.
   Az északi határokon, mondta Dareiosz, aggodalomra semmi ok. A törzsek nem háborognak. Örményföldön engedetlenség ütötte fel a fejét. A Nagy Királynak le kellett törnie. Egyiptomban szokás szerint ismét zavargások törtek ki. De hiszen Egyiptom, akárcsak Babülón, tele volt vallásos őrültekkel, kalandorokkal. A Nagy Király helyreállította a rendet.
   Miközben Dareiosz beszélt, a görögök arcát fürkésztem. A vagy húszfőnyi száműzött csoport Démaratosz és Hippiasz együttes vezetése alatt állt. Hippiaszon kívül nem volt már türannosz az udvarnál. Más idők jártak. Az akkori görögök kegyvesztett vezérek, tengernagyok, elöljárók voltak, akik úgy érezték, s nemritkán joggal, hogy a demokráciák igazságtalanul bántak velük. Különösen az athéniak voltak elkeseredve. De hiszen az athéni népgyűlésben képtelenül elfajzott szokások uralkodnak. Bármelyik polgár kiebrudalható a városból, ha a gyűlés gyakran megvesztegetett, de mindenképpen léha többsége cserépszavazással a száműzetés mellett dönt. Előbb-utóbb a városállam csaknem minden jeles férfiát száműzik. Démokritosz szerint ez túlzás. Szerintem nem. Meglásd, egy napon Periklész vezértől is megszabadulnak majd, mégpedig pusztán azért, mert már untatni fogja őket.
   - Lássuk most, hogy állnak a dolgok nyugaton. Dareiosz keresztbe fonta karját. Így a lótuszág és a jogar ¦helyet cserélt, valahogy úgy, ahogy a pálca és a buzogány szokott, amikor az egyiptomi fáraó azt akarja jelezni, hogy ő a kettős birodalom ura.
   - Meg vagyok elégedve unokaöcsémmel, Mardoniosszal. Móresre tanította a nyugati görögöket. A thrákok földet és vizet küldtek udvarunkba, így ismerték el fennhatóságunkat. Sándor makedóniai királytól is földet és vizet kaptunk. Ő is örökös szolgaságot fogadott nekünk. A nyugati görögök dolga rendeződött. Tavasszal nem indítunk hadjáratot. - Xerxésznek minden érzelemnyilvánítástól tartózkodnia kellett, mégis láttam, hogy ajka szétnyílik, mintha mosolyogni készülne.
   A görögök ajkán nem volt nyoma mosolynak. A Nagy Király kinyilatkoztatta akaratát. A görögök csak nem hivatalos kihallgatáson érvelhettek a háború mellett, s nem volt felőle kétségem, hogy meg is teszik. Dareiosznak egész télen nem lesz nyugta tőlük.
   A Nagy Király körülnézett a teremben. Amikor meglátott, bólintott.
   - Most pedig az Indus folyón túli tizenhat királyságba küldött követünket fogadjuk. Megdicsérjük Kűrosz Szpitamát, amiért megindította a kereskedelmet indiai satrapiánk és...
   A kamarás és Dareiosz között lázas suttogás kezdődött. A kamarásnak nemigen sikerült kiejtenie Kosala és Magadha nevét, de Dareiosz különben sem hallotta, hogy mit mond. Végül a Nagy Király oldalba bökte a kamarást a jogarral, hogy elhallgattassa.
   - ...és a tizenhat királyság között - mondta érces hangon. - Az első karaván éppen telihold előtt érkezett meg, és nagy mennyiségű öntöttvasat hozott. Jövőre újabb fém-szállítmányok, szövetek és ékszerek érkeznek... e távoli országokból. Lépj közelebb, Kűrosz Szpitama.
   Előlépett két teremőr és a trónhoz kísértek. Arcra borultam az arany lábtartó előtt.
   - Mától fogva a szemem vagy - mondta Dareiosz.
   A kamarástól már tudtam, hogy a király szemévé neveznek ki. Magas rangú állami hivatalnok lettem tehát, s ettől a naptól fogva nagy összegű fizetést kaptam a kincstártól. Jogom volt továbbá megszállni valamennyi királyi palotában, és kormányköltségen utazni, ahová csak kívántam. Ezenkívül díszőrséget is adtak mellém, valamint hírnököt, akinek kiáltására - „Utat a király szemének!” - a fél birodalom rettegve borult arcra előttem. A király szemei rendszeres időközönként ellenőrzik a satrapák tevékenységét. Ha az alattvalók panaszt emelnek a satrapa és beosztottjai ellen, a király szemének joga van a helyszínen orvosolni sérelmüket. Hivatali ideje alatt a király szeme az uralkodó személyes képviselőjének számít. Minthogy nem egy satrapia hihetetlenül gazdag, és van közöttük olyan, amely valóságos kis birodalom - ilyen például Egyiptom, Lűdia és India -, a király megvesztegethető szemei gazdagon halnak meg. Én nem voltam megvesztegethető. Igaz, nem is küldtek gazdag tartományba. Egy ízben a nem különösebben vagyonos ión városokban tettem hivatali körutat, egy ízben pedig a kifejezetten szegény Baktriában.
   Köszönetet mondtam a Nagy Királynak és a döntését sugalmazó Bölcs Mindenhatónak. Végül Dareiosz szeretetteljesen a vállamra tette a lábát. Elege volt a hálálkodásból. Felállván megfigyeltem, milyen megviselt a király festett arca. De a szeme még mindig csillogott, sőt pajkos fény játszott benne.
   - A legtávolabbi napkeleten - szólalt meg ismét a Nagy Király - van egy ország, úgy hívják: Katháj. - Dareiosz határozottan élvezetét lelte a küldetésem iránt semmi érdeklődést nem mutató görögök bosszantásában. Furcsamód a perzsa nemesek többsége is tökéletesen közömbös volt a meghódítandó új földek csábítása iránt. Az ő véleményük szerint Perzsia így is éppen elég nagy volt. Egyszerűen nem volt bennük kíváncsiság.
   - E távoli országban rengeteg a város, a folyó, rengeteg az arany és a tehén. - Dareiosz most már kifejezetten a saját mulattatására beszélt, meg talán az enyémre. - Lakosai egy sárga istentől származnak, és a soha ki nem száradó Sárga-folyó két partján laknak. Valamikor régen az ég küldötte volt az uralkodójuk. De az ő halála óta a nemesek szüntelen háborúságban állnak egymással, ahogy egykor a perzsák. A valaha oly gazdag egységes királyság ma boldogtalan, békétlen föld. A sok egymással hadakozó kis állam arra vár, hogy jöjjön egy nagy király, aki védelmet nyújt nekik, továbbá szilárd pénzt, törvényt és igazságot. E távoli napkeleti országok egyikének ura most kész vízzel és földdel hódolni nekünk. Követet küldött hozzánk.
   Enyhén szólva sajátos változata volt ez a tényeknek. Fan Cse nem követ volt, hanem kereskedő. Dareiosz azonban nagyon is jól tudta, mit beszél. Fel akarta csigázni a nemzetségek érdeklődését. Meg akarta őket győzni arról, amit maga mindig is tudott: hogy Perzsia jövője keleten van, a legtávolabbi napkeleten.
   Még szerencse, hogy Fan Cse egy szót sem értett perzsául, én pedig csak annyit fordítottam le neki, amennyit szükségesnek tartottam. Az ő nevében meg azt fordítottam Dareiosznak, amit a Nagy Király tartott szükségesnek. Mivel a jelenlévők közül senki sem ismerte azt az indiai nyelvjárást, amelyen Fan Cseval beszéltünk, kedvemre fordíthattam, amit jónak láttam.
   Fan Cse arcra borult a Nagy Király előtt. Megjelenésével, ha mást nem is, annyit elért, hogy felbolydult a mindig kizárólag a saját dolgaival törődő udvar. Mindenki őrá bámult. Igaz, valamennyi fontosabb perzsa városban akadnak sárgák, de a nemesek szeme elé nem kerülhetnek, hacsak nincs valamilyen üzleti dolguk egymással, ez pedig nemigen valószínű, mivel a perzsa nemesek nem kereskedhetnek és kölcsönt sem vehetnek fel, legalábbis elvben. Katháj sárga lakóit ugyanúgy csak hallomásból ismeri az udvar, ahogy a kétfejű afrikaiakat, akikről Szkülaxtól hallottam.
   Az alkalomra Fan Cse tetőtől talpig skarlátvörös katháji szövetbe öltözött. Szemrevaló férfi volt, körülbelül velem egykorú. A harcosok osztályához tartozott, s mint ilyen, Lu nagyhercegség egyik legbefolyásosabb családjának hadseregében szolgált. A hasonszőrű kathájiakkal ellentétben világot akart látni. Felcsapott hát kereskedőnek, s így juthatott el Indiába és Perzsiába.
   - Hódolattal üdvözlöm a Nagy Királyt - mondta Fan Cse. Nagy Király helyett Egyetemes Uralkodót fordítottam.
   - Azért jöttem, hogy ismét megnyissuk a Katháj és Perzsia közötti szárazföldi kereskedelmi utat.
   Ezt a mondatot híven lefordítottam, de hozzátettem: - A Lűdiához hasonló nagyságú és gazdagságú Lu nagyhercegség követe vagyok. Uram biztosít felőle, hogy ha seregeiddel átléped országunk határát, az alattvalói hűség jeléül földdel és vízzel fogad.
   Erre némi élénkség támadt a teremben, csak a görögök álltak rezzenéstelenül. A görögök szemében ami nem görög, az nincs is.
   Dareiosz arca sugárzott az örömtől. - Mondd meg uradnak, hogy seregeim élén elmegyek hozzá. Mondd meg neki, hogy saját kezűleg veszem át tőle a felajánlott földet és vizet. Mondd meg neki, hogy egész... egész Katháj satrapájává nevezem ki. - Dareiosz lenyűgöző volt. Semmivel sem tudott többet Kathájról, mint magam. Talán még a holdról is nagyobb hozzáértéssel nyilatkozhatott volna. De az udvar szemében tájékozottnak, magabiztosnak, mindentudónak látszott.
   Fan Cse szemlátomást megrökönyödve tapasztalta, hogy szerény javaslata, miszerint ismét meg kellene nyitni a kereskedelmi utat, milyen hosszúra nyúlik perzsa fordításban. A király válaszát így fordítottam le neki: - A Nagy Király védelme alá vesz minden Perzsiából Kathájba haladó karavánt. Megparancsolja, hogy készíts jegyzéket azokról az árukról, amelyeket Katháj felajánlhat Perzsia aranyáért és termékeiért cserébe.
   - Mondd meg a Nagy Királynak, hogy teljesítem a parancsát. Azt is mondd meg, hogy a szívemből szólt.
   - Ha Lu földjére lépsz - mondtam a Nagy Királynak -, uralkodónk leghőbb vágyának teszel eleget, és bízhatsz benne, hogy uram hűséges satrapád lesz Kathájban. - Az udvarnál másról sem beszéltek egész télen, mint a színjátékról, amelyet Dareiosszal tartottunk a fogadáson. A napkeleti hadjárat lehetőségeivel immár a legtompább agyú nemeseknek is számolniuk kellett.
   Egyszeriben divatba jött a katháji kelme. A piacról, az Egibi bankház legnagyobb örömére, az utolsó vég selyem is eltűnt. Akárcsak ma, már akkor is az Egibiek tartották a kezükben a selyemkereskedelmet. Eldőlt tehát, hogy Perzsia katháji kelmét vásárol, az Egibi és fiai pedig megkapja a Fan Csenek kölcsönzött pénz után járó húszszázalékos kamatot, és ráadásul a katháji selyem árusításából is busás hasznot húz majd.
   A fogadás utáni napon a Nagy Király értem küldetett. Dareiosz világéletében jobban szerette a kis szobákat a nagy termeknél. Abban a szobában, ahol aznap fogadott, olyan volt, mint a biztos védelmet nyújtó sziklabarlangjában megbúvó hegyi oroszlán; mellesleg, akárcsak a többi uralkodó, akivel életemben találkoztam, ő is mindig hátát a falnak támasztva ült.
   Amikor beléptem, valamiféle elszámolásokba mélyedt. Öregkorában csak úgy tudott olvasni, ha nagyon közel hajolt az íráshoz. Szertartásosan üdvözöltem. Perceken át figyelemre sem méltatott. Nehezen lélegzett, a melléből az oroszlán morgására emlékeztető hangok törtek elő. Végül megszólalt: - Kelj fel, király szeme. Remélem, nem vagy olyan kétségbeejtő állapotban, mint a király valódi szeme.
   Tisztelettudóan lesütöttem a magam valódi szemét, de a szempillám alól alaposan szemügyre vettem a királyt. Egyenetlenül festett haja és szakálla bozontos volt, mint mindig. Festetlen arca beesett. Foltos, gyűrött köntösében akár görög lóápolónak is nézhette volna az ember. Erőtlen bal keze természetes pózban pihent az asztalon, testi hibának nyoma sem látszott rajta.
   - Túl nagy árat fizettél a vasért.
   - Igen, Nagy Király. - Dareiosszal szemben vitának nem volt helye.
   - De újabb vasszállítmányt akarok vásárolni. Ezúttal nem aranyban, hanem természetben fizetünk. Tudod, mire van szükségük?
   - Tudom, uram. Már el is készítettem a jegyzéket, s benyújtottam a kamara második termének.
   - Onnan soha többé nem kerül elő. Mondd meg a keleti ügyekkel megbízott tanácsosnak, hogy még ma látni akarom a jegyzéket. - Dareiosz letette az asztalra a jobb kezében szorongatott iratokat. Hátradőlt. Szélesen elmosolyodott. Erős, sárga fogsora volt; amolyan oroszlánfogsor. Azóta is ezt a képet őrzöm magamban a Nagy Királyról. - Tehenekről álmodom - mondta a nagy oroszlán.
   - Tehén, az van bőven, uram, milliószám, csak a pásztorukra várnak.
   - Mennyi ideig tart, amíg karámba hajthatom őket?
   - Ha tavasszal útnak indulna a sereg, a nyarat, vagyis az indiai esős évszakot Taxilában tölthetné. Aztán amikor beköszönt a jó idő, vagyis az ősz, négy hónapod lenne rá, hogy meghódítsd Kosalát és Magadhát.
   - Tehát összesen egy évre lesz szükségem. - Dareiosz félretolta maga elől az iratokat, s alóluk előtűnt a réztérkép, amelyet Indiáról készítettem neki. A mutatóujján lévő aranygyűrűvel rákoppintott a fémre; a rézlap megcsendült. - Magyarázd el a méretarányokat, a távolságokat. Meg hogy milyen a terep. Hát ezek a folyók? Életemben nem láttam még ennyi folyót egyetlen országban. Nagyon sebes vizűek? Hajóhadat is kell vinni? Elég fa terem, hogy a helyszínen építsünk hajót? Ha nem, vigyünk-e magunkkal fát? Aztán milyen gályákra lesz szükségünk?
   Azóta sem tettek fel nekem ennyi kérdést egyetlen óra leforgása alatt. Szerencsére a legtöbbjére tudtam a választ. Ugyancsak szerencsére a Nagy Király emlékezőtehetsége hibátlan volt, és soha nem tette fel kétszer ugyanazt a kérdést.
   Dareiosz kíváncsiságát különösen Adzsatasatru keltette fel. Felnevetett, amikor elmondtam, hogy leendő hűbéresének veje vagyok. - Pompás! - mondotta. - Akkor te leszel Magadha satrapája. Végül is a királyi család tagja vagy, mi pedig mindig adtunk rá, hogy minél kevesebbet változtassunk a dolgok állásán. Egy kicsit majd sötétebbre kell festenünk a bőrödet. Hiszen mind feketék, ugye?
   - A köznép igen. De a nemesebb osztályok tagjai csaknem olyan világos bőrűek, mint mi. Ők is árják.
   - Ki tudja, mit jelent az. Mindenesetre megpácolunk egy kicsit. Ámbár, ha jobban meggondolom, így is elég fekete vagy. Hát azok a kathájiak? Mind olyan sárgák, mint az, akit idehoztál az udvarba?
   - Úgy hallottam, igen, uram.
   - Most láttam először sárgát ilyen közelről. Furcsa vágású szeme van, ugye? Hogy lehet eljutni Kathájba? - Dareiosz már a katháji tehenekről álmodott.
   A térkép északkeleti csücskére mutattam. - Itt a hegyek között van egy hágó. De csak a forró évszakban járható. Állítólag hat hónapig tart az út.
   - Hát tengeren?
   - Legalább három évig, mármint Perzsiából.
   - Vagyis Indiából egy évig. Gondolom, mindenfele szigetek mentén vezet az út. Gazdag szigetek mentén.
   - Van ott sziget, félsziget, szárazföld, ami csak kell. Fan Cse szerint Kathájtól délre semmi sincs, csak őserdő. De azt mondja, sok a jó kikötő és sok a gyöngy. - Ha az ember ébren akarta tartani Dareiosz érdeklődését, ajánlatos volt időnként gyöngyöket és más efféléket kevernie a beszédébe.
   - Rendben van: a katháji gyöngyöket majd akkor halásszuk ki, ha már karámba tereltük az indiai teheneket. - Dareiosz fájdalmas fintorral az arcán jobb kezével megfogta a bal kezét és letolta az asztalról. Furcsa érzés kerített a hatalmába. Százszor is láttam ugyanezt a mozdulatot az apjától. Dareiosz hirtelen ráeszmélt, mit is tett előttem. - Lovagolni még tudok - mondta. Mindig is kertelés nélkül beszélt.
   - És hadat vezetni is, uram - válaszoltam, és mélyen meghajoltam hozzá.
   - Meg hadat vezetni, igen. Xerxész Indiába szeretne menni. - Dareiosz a duzzadt, érzéki ajkát is csaknem teljesen elfedő rakoncátlan, szögletes szakáll ellenére olykor kifejezetten fiúsán mosolygott. - Neked szokott panaszkodni rám, tudom. - Éreztem, hogy az arcomba tolul a vér. Ilyenkor szokták az embert árulással vádolni. - Nem panaszkodik ő soha, uram...
   De Dareiosz jókedvében volt. - Ugyan. Ahogy hű szemeim vannak - rám mutatott -, ugyanúgy hű füleim is. Nem teszek szemrehányást a fiúnak. Sőt, akkor tennék neki szemrehányást, ha nem panaszkodna. Egykorú Mardoniosszal, s lám, amaz mi mindent vitt már véghez. A királyné tehet róla, hogy a fia ilyen életet él. Biztonságban akarja tudni. Az ő kívánsága szerint járok el. - Dareioszt elfogta a köhögés. Aztán így szólt: - Annyira azért nem vagyok öreg, hogy el ne tudnám vezetni a sereget.
   Ha Dareiosz szükségesnek tartja bizonygatni, hogy milyen jó erőben van még, gondoltam, akkor nyilván tudja, hogy kezdi elhagyni az ereje. - Úgy határoztam, nem bonyolódom bele a görög háborúkba, egyszerűen nem volna érdemes. Meg aztán ki nem állhatom ezeket a görögöket. A legutóbbi szuzai fogadáson több görögöt számoltam meg az oszlopcsarnokban, mint perzsát.
   Dareiosz talán nem olvasott folyékonyán, ám annál járatosabb volt a számtanban. - Tele van az udvar görögökkel, és mindegyik nyilasokra éhezik. - Mindig meghökkentem, amikor Dareiosz ezt a népies kifejezést használta. - Mégpedig mindkét fajta nyilasra - tette hozzá. - De most aztán megkapták tőlem a magukét. Nem lesz tavaszi hadjárat. Mardoniosz háborog. De megmondtam neki, hogy úgysem vezethetné a hadat, még ha nem fújtam volna is le a hadjáratot. Erre hosszas fejtegetésbe bocsátkozott arról, hány csatát nyertek olyan hadvezérek, akik hordszéken érkeztek a hadszíntérre. Badarság. Én viszont pirkadattól napestig is képes vagyok lovagolni. - E váratlan megjegyzésből arra a következtetésre jutottam, hogy Dareiosz bizony nem vív már több csatát. El voltam ragadtatva e fölfedezéstől. Xerxész tehát csakhamar megmutathatja, mit ér.
   - Jó munkát végeztél. - Dareiosz félretolta a térképet. - Mondd meg a kamarásoknak, mit kellene szerinted küldenünk Kathájba. És írd meg annak a két királynak, tudod, a két indiainak, hogy a Nagy Király mosolyogva tekint szolgáira. Ahogy már szokás. És tudasd velük, hogy még a jövő év vége előtt karavánt küldünk Indiába. - Dareiosz elmosolyodott. - De aztán meg ne említsd, hogy magam vezetem a karavánt. És azt sem, hogy mennyi fémet fog szállítani: kardokat, pajzsokat, lándzsákat! Addig meg nem halok, amíg nem én leszek a... mit is mondtál, minek nevezi magát az a kis ember?
   - Egyetemes uralkodónak.
   - Én leszek az első egyetemes uralkodó. Gyöngyökről, selyemről, szigetekről álmodom, és Kathájról!
   Ha Dareiosz tíz évvel fiatalabb, én meg tíz évvel idősebb vagyok, bizonyos, hogy mára minden föld, amelyről tudunk, s amely számít, Perzsiához tartozna. De mint sejtettem, Dareiosz soha többé nem vezette csatába a törzseket, öt év sem telt bele, s ott feküdt apja oldalán, a Perszepolisz melletti sziklasírban.
   
             3/Mardoniosz az új palota alatti rakparthoz kikötött lakóhajójában fogadott. A Nagy Király seregeinek és hajóhadainak főparancsnoka sápadt volt és törékeny, s még a koránál is fiatalabbnak látszott. Két gerenda közé felfüggesztett függőágyban feküdt. A hajót olykor-olykor meghimbálta a folyó sodrása, és ilyenkor a függőágy ide-oda lengett.
   - Amikor ringat a hajó, nem fáj olyan nagyon - mondta Mardoniosz, miközben lemásztam lakosztályába a fedélzeti létrán. Meztelen fekélyes lába dagadt volt és fekete. Két szolga hessegette el róla a legyeket. A füstölőben égő szantálfa nem tudta elnyomni a rothadó hús szagát. - Csúnya dolog, ugye?
   - Igen - válaszoltam kertelés nélkül. - Vágasd le.
   - Nem lehet. Két lábra van szükségem.
   - Bele is halhatsz.
   - Túl vagyok a nehezén. Legalábbis azt mondják. Ha nem... - Mardoniosz vállat vont, de ez a kis erőfeszítés is fájdalmas fintort vont az arcára.
   A külvilágból a forgalmas kikötőkre oly jellemző zajok érkeztek. Emberi kiáltások, hajókötelek nyikorgása és a folyó sodrásával viaskodó henger alakú babülóni gályák csobbanása a vízben.
   - Nincs terhedre ez a zaj?
   Mardoniosz megrázta a fejét. - Szeretem. Ha behunyom a szemem, úgy rémlik, mintha a hajóhaddal volnék. Nem akarsz tengerre szállni velem tavasszal?
   - Thrákiába mégy? - Nem tudom, hogy lehettem oly tapintatlan, hogy épp azt a helyet hozzam szóba, ahol megsebesült, s ahol ráadásul hajóhadának egy része is odaveszett a viharban.
   Mardoniosz összevonta szemöldökét. - Igen. Thrákiába is. A rokonaid fellázadtak ellenünk.
   - Lehet, hogy Abdéra fellázadt, de Laisz családja bizonyosan nem. Minden tagja hű Perzsiához.
   - Találkoztam a nagyapáddal. Nem is tudtam, hogy olyan gazdag.
   - Én sajnos sohasem láttam. De azt tudom, hogy mindig hű volt a Nagy Királyhoz.
   - Görög. - Mardoniosz megrántotta a függőágyának kötelét, hogy nagyobb ívben ringjon. - Miért kellett úgy felizgatnod Xerxészt azzal a sok indiai mesével? - támadt rám.
   - Kérdezett, és én válaszoltam. Ha akarod, neked is elmondom ugyanazt. Keleten van a jövőnk.
   - Azért beszélsz így, mert a keleti határ mentén nevelkedtél - vágta rá Mardoniosz ingerülten. Európáról fogalmad sincs. Nem tudod, milyen gazdag: ezüstben, gabonában. Nem tudsz semmit az európaiakról sem.
   - Dareiosz megpróbálta meghódítani Európát. Emlékszel? Csúnyán rajtavesztett.
   - Ez felségárulás - jelentette ki Mardoniosz: eszében sem volt tompítani szavaim élét. - A Nagy Király sohasem szenvedett vereséget.
   - Hadvezérei pedig sohasem sebesültek meg, igaz? - Mardoniosszal mindig úgy beszéltem, mintha egyenrangúak volnánk. Nem hinném, hogy örült volna neki, de minthogy Xerxész, ő meg én oly sok éven át testi-lelki jó barátok voltunk, nemigen tehette szóvá. Meg aztán még mindig jobban kedvelt engem, mint én őt. Ez pedig nagy előny. És lévén, hogy a hadvezetésre tökéletesen alkalmatlan voltam, nem kellett tartania tőlem. Azonfelül abban reménykedett, hogy befolyásolhatja, milyen tanácsokat adok Xerxésznek.
   - Ostoba hiba volt. - Mardoniosz testhelyzetet változtatott a függőágyban. Igyekeztem kerülni tekintetemmel a lábát, de persze le sem tudtam venni róla a szemem.
   - Miért ne vezethetnéd te az indiai hadjáratot? - Az úgynevezett keleti politika rendíthetetlen híve voltam, s mind a mai napig nem tágítottam tőle. De Mardoniosz a nyugati politikához kapott szabad kezet. Nem volt könnyű a dolga. A Nagy Király, mióta vereséget szenvedett a Dunánál, tudni sem akart többé Európáról; erejét az északi törzsekkel való hadakozás kötötte le, továbbá minduntalan új pénzforrás után kellett néznie. Az az igazság, hogy Dareiosznak semmi kedve nem volt már további hódításokhoz, amíg fel nem csigáztam a képzeletét Indiáról és Kathájról szóló beszámolóimmal.
   Órákon át vitatkoztunk Mardoniosszal a rothadásszagú hajófülkében. Az állandó ringatástól felkavarodott a gyomrom. Mardoniosz tudott róla, hogy Dareiosz négyszemközt fogadott, de volt olyan ravasz, hogy ne firtassa, mit beszéltünk egymással. Persze lehet, hogy tudta. A perzsa udvarnál úgyszólván semmi sem marad sokáig titokban. Az is köztudomású volt már, hogy Xerxész társaságában érkeztem Babülónba.
   - Azt akarom, hogy a következő görögországi hadjáratot Xerxész vezesse. Én lennék a helyettese.
   Láttam, hogy Mardoniosz fölöttébb tapintatosnak hiszi magát.
   - Atossza nem engedi - mondtam korántsem tapintatosan.
   - Majd Amésztrisz elintézi. - Mardoniosz elmosolyodott. - Nagy befolyással van a barátunkra.
   - Én is így hallottam. Amésztrisz tehát szeretné, ha Xerxész hadra kelne?
   - Persze hogy szeretné. Dúl-fúl, hogy én aratok le minden dicsőséget. Nem is hibáztatom érte. Ellenkezőleg, szeretném megosztani Európa meghódításának dicsőségét Xerxésszel.
   - Tulajdonképpen mekkora földet akarsz meghódítani Európából? - Jogos volt a kérdés. Akkoriban még a mainál is kevesebbet tudtunk a Nyugat kiterjedéséről, s még kevesebbet az ottani országokról. Föníciai kereskedők elbeszéléseiből meglehetősen pontos képünk volt róla, hol van vagy hol építhető kikötő a Földközi-tenger északi partján. De a sűrű erdővel benőtt és igen gyér lakosságú földrész belseje merő rejtély volt, sőt ma is az, olyan rejtély, amelynek megoldásával nem érdemes bíbelődni, legalábbis az én véleményem szerint nem.
   - Először is lerombolnánk Athént és Spártát, majd ide szállítanánk a helybelieket, ahogy a milétosziakkal tettük. Azután elfoglalnánk Szicíliát. Szicília hatalmas sziget, egész Perzsiát elláthatná gabonával, és így nem függnénk olyan nagyon attól az átkozott árpától. - Mardoniosz elfintorodott. - Ha meg akarod érteni a babülóniakat, gondolj csak az árpára meg a pálmaborra. Mással nem élnek. Azért ilyenek.
   - A feketehajúak között elég szemrevalónak számítanak.
   - Nem a szépségükről beszélek én. Nekem nem örömlányokra van szükségem. Hanem katonákra. Itt pedig egy sem terem.
   Csakhamar azonban megjelent néhány. A görög párt jött el meglátogatni Mardonioszt, csaknem teljes létszámban.
   Átöleltük egymást az idős Hippiasszal. - Ez lesz életem utolsó hadjárata - suttogta a fülembe. Öreg volt már, az ínyében meglazultak a fogak, de a lovat még mindig úgy ülte meg, mintha összenőtt volna vele. - Az éjszaka azt álmodtam, hogy anyám tart a karjában. Az ilyesmi mindig jó jel. Biztos vagyok benne, hogy csakhamar visszatérek Athénba és áldozatot mutathatok be Athénénak.
   - Reménykedjünk benne, türannosz - válaszoltam udvariasan.
   - Reménykedjünk benne, hogy mégsem marad el a tavaszi hadjárat - mondotta Démaratosz kevésbé udvariasan. A spártai semmi örömöt nem mutatott láttomra, és a többiek is az ő példáját követték. Még Milón rózsás arcán is szomorúságot fedeztem fel: az járhatott a fejében, hogy talán az ellensége vagyok.
   Kimentettem magam, Mardoniosz pedig lelkemre kötötte, hogy látogassam meg ismét. - Legközelebb megmutatom neked Európa térképét. Meglátod, királyi feladat. - Felnevetett. A görög összeesküvők még csak el sem mosolyodtak.
   Tűző napon kaptattam fel a kikötőből a Bél-Marduk sugárútjának végén emelkedő alacsony kapuhoz vezető lépcsőn. Ott vártak a testőreim és a hírnököm. Egészen megfeledkeztem róluk. Még nem szoktam hozzá a magas ranggal járó örömökhöz és bosszúságokhoz. Más dolog, ha az embert idegen földön, például Magadhában üdvözlik hódolatteljesen, ahol a vendég édeskeveset tud a helyi lakosságról és nem is törődik vele, és megint más, ha Babülón főútján lovagol vagy megy végig úgy, hogy testőrök követik kivont karddal, előtte pedig hírnök jár, harsány hangon azt kiáltva: „Utat a király szemének!” Nyomban út is nyílik a tömegben. Oly sietve állnak félre az emberek az útból, mintha tűz elől menekülnének. Joggal, mert aki ujjat húz a király szemével, könnyen megégetheti magát.
   Amikor az udvar Babülónban állomásozik, kibírhatatlan a zsúfoltság a városban. A templomokban nemcsak vallásos szertartás és a szokásos szerelmi adásvétel folyik, hanem, sőt főleg, pénzváltás és - kölcsönzés is. Azt mondják, a bankrendszert a babülóniak találták fel. Lehet, hogy így van. De az is igaz, hogy Babülóntól függetlenül az indiaiak és a kathájiak is létrehozták a maguk bankrendszerét. Meghökkentett, hogy a kamatlábak a világ minden táján nagyjából azonosak. Pedig Perzsia, India és Katháj nemigen tart egymással rendszeres kapcsolatot. Ez aztán a rejtély.
   Gyalog vágtam neki a szűk, kacskaringós mellékutcáknak. A hírnök és a testőrök jóvoltából minden különösebb lökdösődés nélkül sikerült eljutnom az Egibi és fiai bankházhoz, s ami fő, nem köptek le útközben. A feketehajúak úgy állnak bosszút perzsa uraikon, hogy a nagy tömeg fedezetéből minduntalan leköpik őket.
   A világ legnagyobb bankházának homlokzata jellegtelen agyagfal volt, és apró kémlelő ablakkal ellátott egyszerű cédrusfa ajtó nyílt rajta. Közeledtemre az ajtó feltárult. Rituális forradásokkal elcsúfított arcú fekete szolgák kísértek hajlongva a szűk udvarba, s ott a család feje, egy Sirik nevű mosolygós alacsony férfi fogadott. Amikor hírnököm kikiáltotta, hogy a király szeme megérkezett, Sirik térdre esett. Tiszteletteljesen felsegítettem.
   Házigazdám barátságos volt és figyelmes, és rangom szemlátomást egy cseppet sem hozta zavarba. Magas mennyezetű, hosszú terembe vezetett, a falak mellett álló polcokon ezrével sorakoztak az agyagtáblák. - Némelyik feljegyzés több mint százéves - mondta Sirik. - Őseink akkoriban érkeztek Babülónba. - Elmosolyodott. - Nem, nem rabszolgák voltak. Az a mendemonda járja, hogy zsidó foglyok voltak, és Jeruzsálem eleste után hurcolták őket ide. Valójában azonban nem voltak rabszolgák. Az őseim jóval a zsidók érkezése előtt telepedtek le Bábelben.
   Fan Cse lépett a terembe a Sirik szolgálatában álló kathájival. Leültünk egy kerek asztalhoz, körülöttünk több millió juhot, irdatlan mennyiségű árpát, vasat és minden valaha vert nyilast jelképező agyagtáblák sorakoztak.
   Azt hiszem, jó bankár vált volna belőlem, ha nem arra nevelnek, hogy se pap, se harcos ne legyek. Megvan bennem a perzsa nemeseknek a kereskedelem iránti megvetése, de már hiányzik belőlem a háború, a vadászat és a mértéktelen italozás iránti szenvedélyük. Megvan bennem a perzsa pap vallási tudása, de abban már nem vagyok bizonyos, mi igaz és mi nem. Hallottam a Bölcs Mindenható hangját, de öregkoromra bevallhatom, hogy hallani nem ugyanaz, mint meghallani. A teremtés rejtély előttem.
   Sirik rögtön a lényegre tért. - Szívesen adok pénzt egy Kathájba tartó karaván költségeire. Fan Cse remek benyomást tett rám. Az övével szomszédos Vej hercegségből származó munkatársamra is. - Sirik holdkősápadt, fél szemére vak, kifejezetten ellenszenves sárga alkalmazottjára mutatott. Mindig pontosan fejezte ki magát. Tudta, hogy Vej nem királyság, csak hercegség. Sohasem tévedett, már ha alkalmazottaitól megkapta a tájékoztatást, amelyre szüksége volt, pontosabban, amelyet megkövetelt. Dareioszon kívül azóta sem találkoztam olyan férfival, akit a legapróbb részletek is ilyen szenvedélyesen érdekeltek volna.
   - Persze felmerülnek bizonyos nehézségek. - Sirik máris igyekezett védekező helyzetbe szorítani jövendő adósát.
   - Nehézség, az van bőven, de egy sem áthidalhatatlan, Sirik uram. - Fan Cse időközben megtanult valamelyest perzsául, s beszéde üdítő párost alkotott a perzsául folyékonyán, de különös, idegen kiejtéssel beszélő Sirikével. Sirik babülóni volt, márpedig Bábel népe vonakodik tőle, hogy megtanuljon perzsául, abból a titkos megfontolásból, hogy a perzsák előbb-utóbb úgyis vagy elhordják az irhájukat, vagy beolvadnak az ősibb és magasabb rendű babülóni kultúrába. Egy ideig arról beszélgettünk, hogyan lehet eljutni Kathájba. A legbiztonságosabbnak a Srávasztin és a hegyi hágókon átvezető szárazföldi út ígérkezett. Mindannyian egyetértettünk benne, hogy a tengeri út végtelenül hosszúra nyúlna, Baktriától keletre pedig a karaván ki volt téve a szkűtha törzsek garázdálkodásának. Beszélgetés közben Sirik boszorkányosan gyorsan dolgozott számológépén, s az elefántcsont korongok olyasfajta surrogó hangot adtak, mint a kolibri szárnya.
   - Egyetlen karavánnal persze mit sem érünk. - Sirik borral kínált. A fenséges csillogású tömör aranykelyhek sehogyan sem illettek a környezethez: a falakhoz támasztott poros agyagtáblák úgy dőltek egymásnak, mint egy halott város hajdanvolt épületeinek sártéglái. Igaz viszont, hogy az aranykelyhek ezeknek a korántsem vonzó külsejű, de annál sokatmondóbb agyagtábláknak köszönhetik létüket. - Tegyük fel, hogy a karaván megérkezik Luba vagy Vejbe. Tegyük fel, hogy aztán minden baj nélkül visszatér Babülónba, mégpedig olyan árukkal, amelyeknek értéke nagyobb a Kathájba küldött termékekénél. Tegyük fel, jóllehet hét az egyhez az esélye annak, hogy a karaván meg sem érkezik rendeltetési helyére, és tizenegy az egyhez az esélye annak, hogy ha mégis megérkezik, nem tér vissza Babülónba. - Úgy gondoltam, hogy ezeket az esélyeket valahogyan számológépén számította ki.
   - De kész vagyok kockáztatni. Családunk öt nemzedék óta álmodozik arról, hogy kereskedelmi utat nyisson Babülón - akarom mondani, Perzsia - és Katháj között. Az indiai királyságokkal mindig is voltak kapcsolataink. - Sirik hozzám fordult. - Az a bankár kereskedő, akivel Varanasziban üzletet kötöttél, nagyra becsült üzletfelünk. Természetesen ezen a világon sohasem fogunk találkozni, de évente egyszer-kétszer levelet váltunk, és amikor csak lehet, üzletet kötünk egymással.
   Csaknem egy óra telt el, mire Sirik kirukkolt az ajánlatával. - Véleményünk szerint a vállalkozás akkor lenne sikeres, ha te is a karavánnal utaznál, mint a Nagy Királynak a középső birodalomba küldött követe. Mint tudod, a kathájiak úgy tesznek, mintha birodalmuk ma is létezne.
   - Létezik is - mondta Fan Cse -, meg nem is.
   - Mintha csak a Buddha mondta volna - jegyezte meg Sirik.
   Döbbenten hallottam a Buddha nevét a Gangesz folyótól kétezer mérföldre fekvő Babülón vezető bankárának szájából. Sirik szinte mindent tudott a világnak azon részeiről, amelyekkel dolga akadt.
   - A legnagyobb alázattal azt javasolom, hogy még a tavaszi hadjárat kezdete előtt indulj útnak.
   - Nem lesz tavaszi hadjárat - mondottam.
   Sirik szája szelíd, titokzatos mosolyra húzódott. - Nem mondhatok ellent a király szemének. Nem férne össze a kötelező alázattal, nagyuram. De ha valamilyen csoda folytán mégiscsak megindulna a tengeri és szárazföldi támadás Eretreia és Athén ellen, a hadműveletek igen költségesek lennének. Ha a hadjárat megindulna, az Egibi és fiai bankháznak kötelessége lesz hozzájárulni a költségekhez. Persze a legnagyobb örömmel! Efelől ne legyen kétség. De e hadikiadásokra való tekintettel hadd javasoljam a király szemének, aki jelenlétével ma olyannyira megtisztelt bennünket, hogy súgja ama dicső uralkodó fülébe, akinek a szeme, hogy küldjön követséget Kathájba, még mielőtt a perzsa hajóhad elhagyná Szamosz kikötőjét.
   - Az idén nem lesz görög háború - mondtam a tájékozatlanok magabiztosságával. - Beszéltem a... - csaknem elkövettem a megbocsáthatatlant, kis híján elmondtam, miről beszéltem négyszemközt a Nagy Királlyal.
   - ...tudom, a hajóhad és a sereg parancsnokával, Mardoniosszal - szólt közbe fürgén Sirik, és megóvott a ballépéstől. - Legdrágább barátoddal, illetve legeslegkedvesebb barátod, Xerxész nagyúr és trónörökös, Bábel alkirálya után legkedvesebb barátoddal... Igen, igen, tudom. - Valahogy úgy beszélt velem, ahogy a görög rabszolga filozófusok szoktak gazdájuk fiával. Alázatos és fensőséges, tisztelettudó és leereszkedő volt egyszerre.
   - Úgy van - mondottam. - Tőle jövök. Nem lesz háború. Mardoniosz egészségi okokból nem állhat a had élére.
   - Igaz. Mardoniosz nagyúr nem vezetheti a Nagy Király csapatait. De háború, az lesz. Már eldőlt. Két hadvezér osztozik majd meg a főparancsnoki címen. Azt ne hidd, hogy valamiféle államtitkokat fecsegek ki. Ha államtitkokról volna szó, ugyan hogyan juthattak volna a szegény Sirik tudomására? Az egyik parancsnok Artaphrenész lesz, Lűdia satrapájának fia. A másik pedig a méd Datisz. Hatszáz háromsorevezőst vonnak össze Szamoszban. Onnan Rhodoszba, Naxoszba, Eretreiába és Athénba hajóznak. De hiszen magad is tudod, nagyuram. Csak a magad mulattatására hagyod, hadd csináljon bolondot magából ez a szegény öregember, s hadd magyarázgassa, amit mindenki tud, aki bejáratos a Nagy Király tanácsüléseire.
   Igyekeztem úgy tenni, mint aki csakugyan féltve őrzött államtitkok letéteményese. Valójában azonban a lélegzetem is majd elállt a hallottaktól. Nem lepett meg, hogy a bankár olyan dolgokról is tudhat, amelyekről én nem értesültem, de az már igen, hogy határozott benyomásom szerint Mardoniosz sem hallott róla, hogy mégiscsak lesz tavaszi hadjárat. Arra pedig meg is esküdtem volna, hogy Xerxészt nem avatták be apjának terveibe. Ha Sirik értesülései helytállóak voltak, akkor előttem ismeretlen okból a görög pártnak ismét sikerült rávennie a Nagy Királyt, hogy háborút indítson nyugaton. Osztottam Sirik nézetét, hogy a követségnek és a karavánnak együtt kell utaznia, és megígértem, hogy megkérem a Nagy Királyt: engem nevezzen ki követnek. De miközben az utazást tervezgettük, másra sem tudtam gondolni, mint a Nagy Király kétszínűségére. Hiszen ígéretet tett rá, hogy megtámadjuk Indiát. A Nagy Király persze nem köteles megtartani rabszolgáinak tett ígéretét. Dareiosz azonban maga is elismerte, hogy Perzsiának elsősorban keleten van keresnivalója. Vajon miért változtatta meg az álláspontját?
   
   Akkoriban Xerxész előszeretettel tett álruhás sétákat Babülónban. Ilyenkor khaldeus köpenyt viselt, amelynek csuklyája elrejtette árulkodó, szögletesre nyírt szakállát. Így, rangrejtve, azt hihette róla az ember, hogy fiatalkora ellenére is sok kudarcot látott falusi kereskedővel van dolga. Amikor Atossza szemrehányást tett neki e felelőtlen kalandok miatt, így válaszolt: - Ha meg akarnak ölni, úgyis megölnek. Történjék, aminek történnie kell. - Végül meg is történt.
   Fiatalkorunkban Atossza jóvoltából Xerxész egy percre sem maradt magára. Akármerre járt, mindig valóságos testőrhad kísérte. Azért meg kell vallanom, hogy szorongással töltöttek el ezek a kirándulások. - Minek teszed ki magad szántszándékkal a veszélynek?
   - Jólesik. Egyébként, ha egyszer senki sem tudja előre, mikor tűnök el szem elől, még magam sem, hogyan csalhatnának tőrbe?
   A Sirikkel tartott megbeszélés másnapján Xerxész velem együtt tűnt el szem elől. Én elparancsoltam hírnökömet és testőreimet, Xerxész testőrei pedig vásárnézőben járó földművesnek öltöztek. Akkor aztán Xerxész nagy élvezettel kalauzolt végig az örömnegyeden; Babülónban a magánkézben levő nyilvánosházak minden szempontból felülmúlják a hasonló célokat szolgáló vallásos intézményeket. A jobb magánházaknál remek az étel, kellemes a zene, a világ minden részéről toborzott leányok pedig többnyire igen csinosak és egytől egyig tiszták.
   Xerxész törzshelye egy sikátorban volt, Istár templomának hátsó fala és a tevepiac között. A szőrös arcú tulajdonosnőnek fogalma sem volt róla, kikkel van dolga. De jól megjegyezte magának és túláradó örömmel üdvözölte a szürke szemű perzsa ifjút, aki nem sajnálta a pénzt és sohasem okozott botrányt. Mint rendszerint, ezúttal is így köszöntötte az ajtóban: - Nemes ifjú hercegek, ti vagytok a fény az éjszakában! Kerüljetek beljebb!
   Valamilyen különös okból az egykori babülóni udvarban használatos nyelven beszélt, gyermekkorát ugyanis ott töltötte, saját állítása szerint Nabodinosz ágyasaként. De a környék többi örömházának tulajdonosai szerint valójában nem ágyas volt az udvarnál, hanem szakácsnő. A kifinomult és rosszindulatú babülóni pletyka mindig fölöttébb szórakoztató, már ha az ember nem maga a célpontja.
   - Ma már - mondta az egyik idős bordélyház-tulajdonos - a vén banya maga is elhiszi, hogy egykor Babülón királynéja volt. Pedig csak kapcarongy volt az udvarnál. Nem is értem, hogyan járhat hozzá két magatok fajta szemrevaló legény. Hisz százféle betegséget terjeszt. Meg aztán herélt. Hát nem tudtátok? Nem vettétek észre, hogy szakáll nő az arcán?
   Szokás szerint előre fizettünk: Xerxész ebben külön is örömét lelte. Élvezte, hogy közönséges halandónak adhatja ki magát. Mint máskor is, mindkettőnk nevében én fizettem. A trónörökös nem hordhat magánál pénzt. Ezután felvezettek az emeletre, majd beléptünk egy tágas szobába, és leheveredtünk egymás mellé egy pamlagra.
   Háziasszonyunk emlékezett rá, hogy Xerxész a helboni bort kedveli, fel is küldetett vagy tucat kancsóval. Mindegyiket más-más lány hozta be: ilyen tapintatos módon mutatta be a ház tulajdonosnője a portékáját. A szomszéd szobában phrűgiai zene szólt. Amikor az utolsó leány is letette boroskancsóját és kiment, beszámoltam Xerxésznek Siriknél tett látogatásomról.
   Xerxész boroskupával a kezében ledőlt egy párnára, behunyta a szemét, és azt suttogta: - Az nem lehet.
   - Hát nem szólt neked a Nagy Király? - kérdeztem. Meleg volt a szobában, és mindent áthatott a fenyőtömjén szaga, még a bort is. El sem tudom képzelni, miért ragaszkodnak az emberek olyannyira ehhez az émelyítő illatszerhez. Talán mert olyan ritka. Arábia satrapája adó fejében több mint hatvanezer fontnyit szállít belőle a Nagy Királynak.
   - Apám nem avat be semmibe. Csak építészetről esik köztünk szó. Meg erről itt. - Xerxész széles mozdulattal körbemutatott, így jelezte, hogy a babülóni satrapiára gondol. - Hogy miképp kellene kormányozni; persze másképp, másképp, mint ahogy én kormányzóm. Apám mindenben talál hibát. - Xerxész felsóhajtott. - Datisztól nem kell tartanom. Hanem az unokafivéremtől, Artaphrenésztől... - Megbicsaklott a hangja.
   - Reméljük, hogy örökölte apjának hadvezéri tehetségét. Ott voltam, amikor a vénember hanyagsága miatt egész Szardeisz földig égett.
   - Gobrüasz sem volt éppen nagy hadvezér, a fiai mégis sikert sikerre halmoznak. - Xerxész hirtelen elmosolyodott; első ízben, mióta beszámoltam neki a fejleményekről. - Mindegy, az is valami, hogy nem Mardoniosz lesz a parancsnok. - összecsapta a tenyerét, s az ajtóban megjelent az egyik lány. - Lűdiai zenét akarok - mondta a trónörökös. - És lűdiai ételeket.
   A személyzet egy szempillantás alatt gondoskodott mindkettőről. Egymás után szolgálták fel a fogásokat, s közben a tizenkét húros hárfák egyik dallamot játszották a másik után. A fogások között folytattuk a beszélgetést.
   - Megtettem, ami tőlem tellett. Elmondtam Dareiosznak, hogy tavasszal keletnek kell fordulnunk. - Xerxész egy mézes pisztáciával és fenyőmaggal teli agyagedénybe süllyesztette kezét.
   - És mit válaszolt?
   - Egyetértett. Azt mondta, „igen, keletnek kellene fordulnom”. Persze mindig így beszél. Azt mondja, kellene, én meg azt gondolom, hogy úgy érti, keletnek is fordulunk. Hanem van valami... furcsa ebben a dologban. Hiszen annyira felizgatta, amit mondtál neki.
   - Akkor hát miért...?
   - Nem tudom. Sohasem tudom, mit miért tesz. Az biztos, hogy a görögök egy percnyi nyugtot sem hagytak neki. Különösen Hippiasz. Mintha hatalma lenne apámon. El sem tudom képzelni, hogyan lehet. De valahányszor az öregember azt mondja: „Athénéra és Poszeidónra esküszöm, hogy mutatok én még be áldozatot az Akropoliszon” - Xerxész a megtévesztésig híven utánozta Hippiasz zengzetes, bár az utóbbi időben leheletnyi öreges reszketéssel vegyes hangját -, Dareiosznak könnyek szöknek a szemébe, és megfogadja, hogy segítséget nyújt neki.
   - Hát Spárta királya?
   - Kérdezd meg anyádat - mondta Xerxész keserűen. - Nekem sohasem volt vele dolgom. Gondolom, szeretné visszaszerezni a hatalmat. Mi mást is akarna? Állítólag jó katona. Reméljük, Laisz ráveszi, hogy olykor megfürödjön.
   - Összevesztem Laisszal.
   - A görögökön?
   Bólintottam. - És rajtad. Meg Mardonioszon.
   Xerxész felkönyökölt. Magához húzott, olyan közel, hogy arcom puha, göndör szakállához simult. Orromban éreztem a ruhájából áradó szantálfa illatot, fülemen pedig ajkának melegét. Azt súgta: - Igaz, hogy megmérgezi Mardonioszt?
   Visszafeküdtem a helyemre. - Nem - mondtam hangosan. - Azt hiszem, nem is szereti a fiút.
   - Nekem viszont azt mondták, hogy szereti, hogy emészti magát miatta, hogy napról napra, cseppenként száll ki belőle a lélek. - Xerxészt mulattatta, hogy virágnyelven beszélünk.
   - Szerintem a lány azt szeretné, ha egyesek úgy hinnék, hogy szereti a fiút, pedig nem is szereti.
   Xerxész bólintott. - Értem. De azért...
   Legnagyobb örömömre indiai táncospár lépett a terembe. Taxilai ikrek voltak, és megrökönyödve hallották, hogy anyanyelvükön szólok hozzájuk. Kérésemre eljárták a híres naucs táncot. Xerxész elragadtatva figyelte, hogy rezegtetik a csípőjüket. A táncok közötti szünetben elmondta, hogy továbbra sem érzi magát Dareiosz biztos örökösének.
   - Ugyan. Hiszen semmi sem állhat az utadba. - Megvallom, meglehetősen untatott ez a szerintem alaptalan aggályoskodás. Hiszen Xerxész évek óta trónörökös volt már. És nem volt vetélytársa.
   - Gobrüasz még most is az unokáját szeretné a helyemben látni. - Xerxész aggodalma immár rögeszmévé fajult. - Artobazanész pedig nem felejtette el, hogy valaha ő volt a trónörökös.
   Megvallom, én csaknem elfelejtettem már.
   Úgy történt, hogy az Ekbatanában tanyázó udvarnak Dareiosz egyszer csak bejelentette, hogy harcba indul az északkeleti határvidékre, mivel pedig a perzsa - ami azt illeti, valójában a méd - hagyomány szerint ha az uralkodó elhagyja az országot, előbb ki kell jelölnie örökösét, Dareiosz legidősebb fiát, Artobazanészt nevezte meg. Abban az időben Xerxész és én tizenhárom-tizennégy évesek lehettünk. Én fel sem figyeltem a bejelentésre, amíg Laisz meg nem kérdezte, mit szólt hozzá Xerxész. Amikor azt válaszoltam, hogy semmit, anyám megrázta a fejét. Xerxész csak évekkel később vallotta meg, micsoda erőfeszítésébe került, hogy palástolja rettegését. - Végül is ha Dareiosz nem tér vissza a határvidékről, Artobazanész lett volna a Nagy Király, Atossza fiait pedig mind egy szálig kivégezték volna.
   Ahogy egyre fogyott a kancsókból a bor, Xerxész az öccsét, Ariamenészt is szóba hozta, mint esetleges vetélytársat. Ariamenész a lázadásra hajlamos Baktria satrapája volt. - Kémjelentésekből tudom, hogy a helyemre pályázik.
   - Hogyan?
   - Méreggel. Lázadással. Tudom is én.
   - Hát Atossza mit tart erről a... fiáról?
   - Ő figyelmeztetett a veszélyre. - Xerxész értetlenül megrázta a fejét. - Tudod, minden fivérem és féltestvérem közül egyedül Ariamenészt szerettem. És éppen ő akar megölni.
   - Ha megelőzöd, majd nem akar.
   Xerxész bólintott. - Csak hát Baktria messze van. Ezért is reméltem - azzal a vállamra tette a kezét -, hogy az északi úton indulsz Kathájba: Baktria felé. - Xerxész macskaszeme rám hunyorított.
   Megfagyott bennem a vér. - Ez aztán a... félelmetes megbízatás. - Kétségbeesetten kérdeztem magamban, hogyan ölhetném meg Baktria satrapáját saját fővárosában.
   - Miért, még nem bíztalak meg semmivel. De ne feledd, hogy egy napon talán bizonyságot kell tenned róla, menynyire szereted sógorodat.
   Bárgyún bámultam rá a mindkettőnk fejében sűrűsödő borködön át. Akkor Xerxész megölelt. Ujjongva jelentette be: - Sikerült szót értenem a törvénytudókkal. Győztem. Újév napján feleségül veszed a húgomat.
   - Nem vagyok rá méltó - vágtam ki az ilyenkor kötelező választ. De ezúttal komolyan is gondoltam. Ki vagyok én, hogy a Nagy Király lányát adják hozzám feleségül? Aggályaimat alaposan ki is fejtettem Xerxésznek. De ő tudomást sem vett szabadkozásomról. - A családunkban a helyed. Én legalábbis így akarom. Atossza is el van ragadtatva tőle.
   - Hát a Nagy Király mit szól hozzá?
   - Első hallásra nem tetszett neki az ötlet. De aztán Zoroasztert hozta szóba, és elismerte, hogy csalódást okozott nagyapád követőinek, pedig minden mágusnál többre tartja őket. Hiszen tudod, miféle szónoklatokat képes kivágni, ha ingyen akar valamit elérni. Akárhogy is, mire a végére ért, szentül meg volt róla győződve, hogy neki jutott eszébe a házasság, mert ha hozzád adja egyik lányát, azzal a szent Zoroaszter vérét Nagy Kűrosz vérével egyesíti. Más szóval az én véremmel, neki ugyanis semmivel sincs több köze Kűroszhoz, mint teneked.
   A bordélyházban töltött nap folytatásáról csak nagyon zűrzavaros emlékeim vannak. Emlékszem, hogy Xerxész-szel megosztoztunk az indiai ikerlányokon. Arra is emlékszem, hogy hánytam. Meg hogy a ház tulajdonosnője valamiféle méregerős kotyvalékot itatott velem, attól aztán egykettőre kitisztult a fejem, de mindjárt iszonyatosan hasogatni is kezdett.
   Napnyugtakor bizonytalan léptekkel utat vágtunk magunknak a lökdösődő tömegen át az új palotáig. A zikkurat lábánál azt kérdeztem: - Aztán melyik húgodat szánják nekem?
   - Várj csak... melyiket is? - Xerxész elhallgatott. Összeráncolt homlokkal gondolkodott egy ideig, aztán megrázta a fejét. - Elfelejtettem. Az öt közül csak kettőt ismerek. De mindegy is, Atossza szerint a legjobbat kapod. Miért nem kérdezed meg Laiszt? Ő aztán kiismeri magát a hárem dolgaiban.
   - Nem vagyunk már beszélő viszonyban.
   - Akkor kérdezd meg Atosszát. Vagy ne is kérdezz meg senkit, úgyis meglátod. - Xerxész összehúzta szemét a rézvörös fényben. - Végül is nem mindegy? Akhaimenida lány lesz a feleséged. A többi nem számít.
   
             4/Valamilyen ismeretlen okból a Nagy Király ismét nyugatra fordította tehát a tekintetét. Tudtam, hogy uralkodása alatt nem lesz már keleti hadjárat. Szomorúan búcsút mondtam Fan Csenek. Boldogan feleségül vettem a Nagy Király lányát, és a rá következő öt év alatt számos magas hivatalt töltöttem be Dareiosz udvarában. Többek között a „király barátjának” irigyelt rangját is megkaptam, sőt ma is büszke birtokosa vagyok, jóllehet manapság nem merném hangoztatni az udvarnál. Világéletemben úgy gondoltam, hogy az a helyes, ha az ember rangja és valódi szerepe egybeesik.
   Kűrosz Szpitamát, a király szemét ellenőrző körútra küldték az ión városokba. Kedvemre való munka volt. Elsősorban is a helyiek nagy becsben tartottak, éspedig nemcsak magas rangom miatt, hanem azért is, mert félig görög vagyok. Másodsorban pedig sikerült végre ellátogatnom Abdérába, és találkoznom a nagyapámmal. Úgy fogadott, mintha a fia volnék, s annak is egyetlen. Gazdag volt. Szellemes. Vérbeli szofista volt, pedig akkoriban szofisták még nem is léteztek. Igaz, az akkor még ifjú Prótagorasz gyapjúnyíróként nála kereste kenyerét, és elképzelhető, hogy hatással volt nagyapámra. De az is lehet, hogy a nagyapám volt őrá hatással. Találkoztam továbbá a nagybátyámmal, vagyis a te nagyapáddal, Démokritosz. Fiatalember volt, tizennyolc éves. A pénzen kívül semmi sem érdekelte. De hagyjuk ezt, hiszen többet tudsz róla énnálam.
   Abdérából hajón tértem haza. Eseménytelen tengeri út után kötöttünk ki Halikarnasszoszban. Felhőtlen hajnalon szálltunk partra, nyugat felé még látszottak az égen a csillagok. A partra lépve szinte azt vártam, mikor látom meg ifjúkori önmagamat, ahogy szájtátva rácsodálkozom az első ízben látott tengerre és későbbi lenyűgöző kísértet-önmagamra, a király szemére. De ifjúkori önmagam helyett a hús-vér Mardoniosszal találkoztam. A móló végén üldögélt, körülötte hálójukat ürítő halászok szorgoskodtak.
   - Utat a király szemének! - kiáltotta el magát a hírnököm.
   - Erre méltóztass - vágta rá Mardoniosz, majd felállt, és mélyen meghajolt. - Légy üdvözölve Halikarnasszoszban.
   - Tengernagy uram! - Összeölelkeztünk, és vastag köpenyén át is éreztem, hogy csont és bőr. Két év telt el a sebesülése óta, de még mindig nem gyógyult meg. De, jóllehet sápadt volt az arca, élénkkék szemében olyan tisztán tükröződött a tenger éles hajnali fénye, mint egy gyermekében.
   - A világtól elzárva élek - mondta, miközben a rakparton áthaladva az Artemiszia palotájához vezető meredek utcához értünk. - Észre sem vesznek. Mindenki elfelejtett.
   - Az udvar nem vesz észre. De az emberek nem feledtek el. Mi járatban vagy errefelé?
   Mardoniosz megállt a domb lábánál. Nehezen lélegzett, s a szemöldöke fölött izzadságcseppek jelentek meg.
   - Amikor közölték, hogy nem én leszek a főparancsnok, arra kértem a Nagy Királyt, bocsásson el az udvartól.
   - Örökre?
   - Ki tudja? Egyedül a halál szól örökre. Nem így van, kedves rokon? - Mardoniosz furcsa pillantást vetett rám.
   - Ki gondolta volna, hogy beházasodsz a családunkba?
   - A családjukba. - A hangját utánozva tettem hozzá: - Kedves rokon.
   - Az a család az enyém is, vér szerint. Most már a tied is, de csak házasság révén. És Xerxész kiolthatatlan imádata révén. - Megindultunk tehát felfelé a királyi palotához vezető úton, és Mardoniosz belém karolt. Nem sántított igazán, inkább csak himbálta a testét, ahogy hol az egyik oldalra, hol a másikra helyezte testsúlyát, nehogy egész testével ránehezedjék megnyomorított lábára. Félúton elengedte a karomat. - A hegymászás a legrosszabb - mondta zihálva, és leroskadt egy mészkősziklára. Mellé ültem. Alattunk a város játékkocka házai, mintha egy nagy, játékos kéz szórta volna végig a szárazföldet Kósz szigetének sötétszürke hegyeitől elválasztó bíborszínű csatorna partján. Odaát a szigeten lakozik Pán isten, gondoltam, de máris megálljt parancsoltam gondolataimnak. A gyönyörű hegyek közt élő kalózok jutottak eszembe, meg a hanyag helyi közigazgatás, és a sziget nagy összegű adóhátraléka. Még gondolatban sem zökkentem ki a szigorú udvari felügyelőnek, a király tökéletesen megvesztegethetetlen szemének szerepéből.
   - Mihelyt az ifjabb Artaphrenész és Datisz elindult Görögországba - mondta Mardoniosz -, Halikarnasszoszba költöztem. Azóta ki sem tettem a lábam innét.
   - Erőt gyűjtesz?
   - Igen. - Mardoniosz kihívóan nézett a szemembe. - Úgy gondolom, jövőre ismét én leszek a parancsnok.
   - De lesz-e jövőre is hadjárat? Minek, ha egyszer Athént addigra lerombolják? - Felemeltem egy mésszé kövült aprócska halat, a babülóni árvíz emlékét.
   - Hát Nagy-Görögország? Szicília? Itália? - Mardoniosz hunyorított egyet. - Ugye még nem láttad a térképemet?
   - Nem. De te sem láttad az enyémet. Indiáét.
   - Mi ketten sohasem fogunk megegyezni.
   - Nem. De miért búslakodol? - kérdeztem némi keserűséggel a hangomban. - Hiszen mindig te győzöl. Valamiféle varázslatos hatalmad van a Nagy Királyon. Elég, ha azt mondod, támadja meg a görögöket, máris megtámadja őket.
   - Hippiasznak van rajta hatalma. Ő a varázsló. - Mardoniosz nem tréfált. - Csak azért imádkozom, hogy hassanak még a varázsigéi. Vénségével dacolva hadigályára szállt. Vele együtt az összes többi görög is, az egy Démaratoszt kivéve. Ő Szuzában maradt, és kisajátította magának a Nagy Királyt.
   - Szerinted mit akar Démaratosz?
   - A világot! Érdemes-e ennél kevesebbet akarni? - ezt már kifejezetten a fülembe kiáltotta Mardoniosz; és sápadt arca hirtelen korallpirosra váltott. Ekkor értettem meg, hogy valóban meg fog gyógyulni, sőt visszaszerzi, ha a világot nem is, a Nagy Király főparancsnokának tisztét minden bizonnyal.
   Egy kecskepásztor közeledett felénk a nyájával. Mélyen meghajolt, helyi tájszólásban mondott valamit, aztán továbbment. Szemlátomást fogalma sem volt róla, kik vagyunk. Idegenek, gondolhatta, akik a tengeri palota felé tartanak.
   Mardoniosznak is hasonló dolgok jutottak az eszébe. - Emberek milliói fölött uralkodunk - mondta némi csodálkozással a hangjában -, és még csak a nevünket sem tudják.
   - A mienket talán nem. De azt tudják, hogy Dareiosz a Nagy Király.
   Mardoniosz megrázta a fejét. - Ez a kecskepásztor azt sem tudja, kicsoda Dareiosz.
   Nem értettem vele egyet, így aztán fogadást kötöttünk. Mardoniosz tovább pihent a mészkősziklán, én pedig utat törtem magamnak a nyájon át. A pásztor riadtan nézett rám. Mondtam neki valamit, ő is mondott nekem valamit. Primitív dór nyelvjárása éppoly megfejthetetlen volt nekem, mint az én ión görög beszédem őneki. Végül mégiscsak sikerült egyszerű szavakkal közös nyelvet találnunk.
   - Ki az uralkodód? - kérdeztem.
   - Démétriosz, ifjú nagyúr. Övé az egész hegyoldal odaát. Övé a nyáj.
   - De ki Démétriosz ura?
   A pásztor összeráncolta a homlokát és gondolkodni kezdett. Miközben ezt az új fogalmat igyekezett megemészteni, egy bolha a pillanatnyi csendet kihasználva a pásztor füle mögé dugott hajtincsről villámgyorsan áttelepült a gondolkodó arcának közepén kezdődő bozontos szakállerdőbe. Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy a szőrbozótban biztos menedéket talált: aki nem született vadásznak, akaratlanul is az üldözött vad pártját fogja.
   - Nem tudom - mondta a pásztor végül.
   A fölöttünk magasodó szürke palotára mutattam. - Hát a királynő?
   - Királynő? - Úgy ízlelgette a szót, mintha még sohasem hallotta volna.
   - Hogy hívják az úrnőt, aki odafenn lakik?
   - Á, az úrnő! Igen, láttam már. Úgy üli meg a lovat, hogy egy férfi se jobban. Nagyon gazdag.
   - Halikarnasszosz királynője.
   A pásztor bólintott. Szemlátomást nem értette, mit mondok. - Igen, igen. Elbitangolnak a kecskék, ifjú nagyúr.
   - De ki az úrnőd ura?
   - A férje, azt hiszem.
   - Özvegyasszony. Mégis van ura, az uralkodó.
   Ezt a szót sem ismerte. - Uralkodó? - mondta utánam.
   - Nemigen járok én a hegynek ezen az oldalán. Sok mindenkit nem ismerek errefelé.
   - De a Nagy Király nevét csak hallottad? Ő az uralkodód, meg az enyém. A világon mindenki tudja a nevét.
   - Aztán mi a neve, ifjú nagyúr? 
   Mardoniosz megnyerte a fogadást. Ujjongott. Én nem. - Mégsem lehet, hogy nem tudunk hozzáférni ezekhez az emberekhez - mondtam.
   - Minek? A jóember terelgeti a kecskéit, valamiféle bért fizet a földtulajdonosnak, az adót a királynőnek, amaz pedig a Nagy Királynak. Mi mást akarhatnánk egy ilyen fajankótól? Mi végre akarnánk beleverni abba a nehéz fejébe, hogy kicsodák vagyunk és kicsoda Dareiosz?
   A sziklacsúcshoz közeledve Mardoniosz arcát elöntötte a veríték, mint Indiában a langyos monszuneső a földeket. - Az udvar nem a világ - mondta meglehetősen váratlanul.
   - Nem. - Ismét a király szeme szólt belőlem. - De a mi világunk mégiscsak az udvar. És végső soron az övék is, akár tudják, akár nem.
   - Sohasem jártál a tengeren - válaszolta sejtelmesen Mardoniosz. Emlékeztettem rá, hogy áthajóztam a déli tengeren, de ő csak megrázta a fejét. - Nem erre gondoltam. Nem voltál hajóparancsnok. Ahhoz fogható érzés nincs.
   - Igenis, tengerek ura. - Nem tudott válaszolni szeretetteljes csipkelődésemre. Alig néhány lépésre a palotától leült egy kettétörött oszlopra, s az érkező és távozó kérelmezőket figyelte.
   - Xerxészről mi hír? - Mardoniosz köntösének ujjával felitatta arcáról az izzadságot. A csípős hajnali hideg mintha elpárolgott volna, a föld visszasugározta a nap melegét.
   - Perszepoliszban van - válaszoltam. - Építkezik. 
   - Építkezik? - Mardoniosz egy fenyőtobozt szedett fel a földről. - Az nem élet. Széthúzta a toboz kemény leveleit, hátha talál közöttük fenyőmagot. De nem talált, s büntetésül hozzávágta a tobozt a fához, amelyről származott. - Azt javasoltam a Nagy Királynak, hogy Xerxész vezesse az Athén ellen vonuló sereget. - Ez bizony hazugság volt, de nem tettem rá megjegyzést. - És Dareiosz beleegyezett.
   - Mégsem Xerxészre bízták.
   Mardoniosz a gránitoszlop durva oldalához dörzsölte kezét. - Xerxésznek győzelmekre van szüksége - mondta, s közben úgy simogatta a követ, mintha lova volna. - Tavaly, amikor megértettem, hogy nem lesz erőm a hadvezetéshez, azt tanácsoltam Dareiosznak, halassza el a nyugati hadjáratot, és inkább a te majomföldedre küldjön tavasszal hadsereget.
   - Igazat beszélsz? - udvariatlan kérdés volt. De csak azért, mert valóban tudni szerettem volna rá a választ.
   - A perzsa nemesek nem hazudhatnak - mondta Mardoniosz mosolytalan arccal. - Még akkor sem - tette hozzá -, amikor hazudnak. - Fájdalmas arckifejezéssel folytatta: - Igazat beszéltem. Csak egyvalamire áhítozom: hogy én hódítsam meg a görögök földjét, és ezt a dicsőséget nem akarom megosztani Artaphrenésszel és Datisszal. Ezért szerettem volna, ha a sereg Xerxésszel átkel az Indus folyón.
   - Hogy aztán jövőre teveled újra nyugatnak induljon?
   - Igen, azt szerettem volna. De nem így történt. 
   Hittem Mardoniosznak. Végül is nem volt titok, hogy az európai görögök satrapája szeretett volna lenni. Minthogy pedig e magas állás várományosa találkozásunk idején az ifjabb Artaphrenész volt, jobbnak láttam, ha másra terelem a szót. - Artemiszia királynő elégedett a rangjával?
   Mardoniosz felnevetett. - Melyikkel? Hisz annyi van neki.
   - Nem magánemberként kérdem. Artemiszia tudomást sem vesz a satrapáról, közvetlenül a Nagy Királlyal tárgyal. A satrapa nincs tőle elragadtatva.
   - Artemisziának viszont így jó, a népnek úgyszintén. Ez itt dór város, és a dórok szinte bálványozzák királyaikat. Aztán rá kellett jönnöm, hogy Artemiszia személy szerint is igen népszerű. Amikor szélnek eresztettem az ión türannoszokat, őt is elbocsátottam. Erre azt üzente vissza, hogy aki egy olyan uralkodóházat akar elkergetni a trónjáról, amely nagyobb múltra tekint vissza, mint az árják istenei, az ne üzengessen, hanem álljon ki a csatatérre.
   - Párbajra?
   - Úgy is lehetett érteni. - Mardoniosz elvigyorodott. - Erre aztán engesztelő hangú üzenetet küldtem neki, s utána szemrevaló önmagamat is ráadásnak: még ép volt a lábam.
   - A földre borult, amikor beléptél?
   - Nem. A trónon ült. Aztán az ágyban feküdt. Mindketten túl vagyunk már azon a koron, amikor a földön szokás. Pazar asszony, és odaadnám a fél... odaadnám a beteg lábamat, csak hogy elvehessem. De nem lehet. Így aztán nyíltan együtt élünk, mintha házastársak volnánk. Elképesztő. Ezek a dórok egészen mások, mint a többi görög meg az egyéb népek. Az asszonyaik úgy élnek, ahogy jólesik nekik, örökölhetnek is. Még külön játéktermeik is vannak,, akár a férfiaknak.
   Halikarnasszoszon kívül azóta sem jártam dór városban. Azt hiszem, még Halikarnasszosz a legtűrhetőbb közülük, Spárta pedig a legkiállhatatlanabb. Xerxészt mindig is bosszantotta, hogy a dór nők mindenben önállóak. Dór hitveseitől előbb-utóbb elvált, dór ágyasait elküldte, arra hivatkozva, hogy búskomorságuk rossz hatással van rá. A dór nőknek ugyanis csakugyan fáj, ha bezárják őket a hárembe! Úgy tapasztaltam, hogy nincs az a különc tulajdonság, amivel az ember előbb-utóbb ne találkozna, ha eleget utazik.
   Artemiszia alacsony mennyezetű, hosszú teremben fogadott. A szűk ablakok a tengerre és a sötétzöld Kósz-szigetre nyíltak. Artemiszia valamivel vaskosabb volt, mint amilyennek emlékezetemben őriztem, de arany haja még mindig arany volt, arca pedig szép, ámbár időközben tokát eresztett.
   Hírnököm bejelentett, már ahogy szokás. A királynő meghajolt, nem előttem, hanem a tisztem előtt, már ahogy szokás. Üdvözölt Halikarnasszoszban, én elmondtam neki, hogy a Nagy Király szeretettel tekint hűbéresére, erre ő harsány hangon engedelmességet fogadott a perzsa koronának. Ekkor kíséretünk magunkra hagyott bennünket.
   - Kűrosz Szpitama könyörtelen felügyelő. - Mardoniosz jó hangulatban volt. - Megfogadta, hogy másfélszeresére emeli az adódat - mondta, majd kényelmesen elnyúlt egy keskeny ágyon; szándékosan úgy helyezték el, hogy az ablakon át elláthasson róla a kikötőig. Elmondta, hogy naphosszat a kifutó és a kikötni készülő hajókat figyeli. Aznap hajnalban, amint felismerte az első fénynél a hajóm vitorláit, lesántikált a dombról és elém jött a kikötőbe.
   - Egész kincstáram a Nagy Királyé - jelentette ki Artemiszia hivatalos hangon. Egyenes derékkal ült egy magas faszéken. Én csaknem olyan egyenes derékkal egy alacsonyabb széken. - Övé a seregem és az övé vagyok magam is.
   - Tudatni fogom minden földek urával.
   - Azt is tudathatod vele, hogy ha Artemiszia az övének mondja magát, akkor az övé is. De nem a háremben akarja szolgálni, hanem a harctéren.
   Alighanem jelét adtam megrökönyödésemnek, de a harcias Artemiszia nem zavartatta magát. - Igen, bármikor kész vagyok bármekkora sereg élére állni, bármilyen háborúban, amit a Nagy Király érdemesnek tart megindítani. Szerettem volna részt venni az Athén elleni tavaszi hadjáratban, de Artaphrenésznek nem kellettem.
   - Így aztán egymást vigasztaljuk - szólalt meg Mardoniosz. - A két háború nélkül maradt hadvezér.
   Artemisziát túlságosan férfiasnak találtam. Amúgy asszonyos volt az alakja, de kemény, világos bőrű arca egy szkűtha harcosnak sem vált volna szégyenére. Csak a bajusz hiányzott róla. Márpedig Mardoniosz elmondta, hogy a több száz nő közül, akivel dolga volt, Artemiszia szerezte neki a legnagyobb gyönyört szeretkezés közben. Hiába, kívülről nehéz megítélni az embereket.
   Megvitattuk a görögországi háborút. Azóta, hogy Artaphrenész felégette Eretreiát, lakosait pedig rabszolgasorba hajtotta, nem érkezett semmi hír. Időközben alighanem Athént is bevette már. Mióta Mardoniosz eltávolította trónjukról az ión türannoszokat, az athéni demokraták Perzsia oldalára álltak, és nem kellett különösebb ellenállással számolnunk. Végül is Athén vezetőinek többsége Perzsia barátja vagy Perzsia fizetett ügynöke volt, esetleg mindkettő.
   Amikor eretreiai győzelmünket hoztam szóba, Mardoniosz elhallgatott, Artemiszia pedig aggódni látszott. Sebzett oroszlánunknak nem használt az efféle társalgás. Artemiszia nyomban véget vetett mélyenszántó hadászati fejtegetésemnek. - Úgy hallottuk, nemrégiben hozzád adták a Nagy Király lányát.
   Mardoniosznak felcsillant a szeme. - Úgy bizony. Immár rokonok vagyunk. Az egyik nap még haoma vedelő mágus volt, másnapra már a királyi család tagja.
   - Nem vagyok mágus. - Mindmáig ingerel, amikor annak neveznek, és Mardoniosz persze tudta is. A gyermekkori barátok már ilyenek, ha ugyan nem éppen nyílt ellenségei az embernek.
   - Mindig ezt mondja. De engedd csak a tűzoltár közelébe, meglásd, menten megragadja a szent vesszőnyalábot és elénekli a...
   - A nemes hölgyek közül melyik a hitvesed anyja? - hallgattatta el Artemiszia határozott hangon Mardonioszt.
   - Atossza királynő - válaszoltam hivatalos hangon -, annak a nagy Kűrosz királynak leánya, aki után engem is elneveztek. - Némi meglepetéssel tapasztaltam, hogy Artemiszia nem tudja, ki a feleségem. De talán tudta, csak azt gondolta, jobb, ha úgy tesz, mintha nem tudná.
   - Mi itt a tengerparton a világtól elzárva élünk. Tudod-e, hogy még sosem jártam Szuzában?
   - Majd jársz, mert ha visszatérek az udvarba, velem jössz. - Mardoniosz lassan felemelte, majd leeresztette beteg lábát: így edzette az izmait.
   - Nem hiszem, hogy tapintatos megoldás volna. - Artemiszia ritka ajándékban részesített bennünket: elmosolyodott. Nőies volt, sőt kifejezetten csinos. - Aztán hogy hívják a hitvesed őméltóságát?
   - Parmüsznek - válaszoltam.
   Démokritosz többet is szeretne tudni a házasságomról. Meglepte a feleségem neve. Annak idején engem is. Nem sokkal azután történt, hogy Atossza oly hevesen ostorozta előttem Parmüszt, Dareiosz feleségét. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor a szertartásmester közölte, hogy Atossza Parmüsz nevű lányát veszem feleségül. Emlékszem, meg is kértem a heréltet, ismételje meg a jövendőbelim nevét. Megismételte, és hozzátette: - Atossza legszebb lánya. - Amolyan udvari szóvirág ez, amit ha nem is éppen fordítva kell érteni, tudni kell róla, hogy nem jelent semmit. Megkérdeztem, hogy nem a trónbitorló lánya után nevezték-e el Parmüsznek, de erre az udvarmester nem tudott vagy nem akart válaszolni.
   Atosszától sem tudtam meg többet. - A Parmüsz név kedves az Akhaimenidáknak, ennyi az egész. Meglátod, ingerlékeny természetű, de nagyon értelmes. Ha férfi volnék, nem szeretnék olyan feleséget, akiben ez a két tulajdonság egyesül. De legnagyobb szerencsétlenségemre nem vagyok férfi. Mindenesetre nem az számít, milyen, hanem hogy kicsoda. Vedd el. Ha pedig sokáig feszíti a húrt, verd el.
   Elvettem. El is vertem egyszer. Nem használt. Parmüsz vérmes természetű és erős akaratú asszony volt, amolyan félresikerült Atossza. Külsőleg Dareioszra ütött. De a Nagy Király arcán oly megnyerően ható vonások rajta valahogy mind rosszul álltak. Tizenöt éves volt, amikor összeadtak bennünket, és elszörnyedve vette tudomásul, hogy én leszek a férje. Arra számított, hogy legalábbis a Hatok egyikéhez adják, ha nem valamely szomszédos ország királyához. Ehelyett mindössze a király egyik szeme jutott neki. Ráadásul buzgó ördögimádó volt, és ha csak Zoroaszter nevét kiejtettem a számon, máris befogta a fülét. Egy ízben annyira megsértett, hogy visszakézből teljes erőmből megütöttem. Átesett az alacsony asztalon, és eltört a bal csuklója. Az a mondás járja, hogy az asszony szereti, ha veri az ura. Parmüsz esetében nem bizonyult igaznak a mondás. Attól fogva még veszettebbül gyűlölt, mint annak előtte.
   Éveken át külön palotám volt Szuzában, és háremének termein Laisz osztozott Parmüsszel. Mondanom sem kell, hogy nagyon szerette a menyét. Anyám különcsége nem ismert határt. Kicsi volt a ház, nem tartottam hát állandó ágyasokat és nem vettem több feleséget. Így aztán Laisz és Parmüsz jobbára kettesben volt. Eszemben sem volt firtatni soha, miről társalkodnak. Tudtam én azt anélkül is.
   Parmüsz halott lányt hozott a világra, s azóta nem látogattam. Amikor Xerxész lett a Nagy Király, megkértem, vegye vissza a húgát és vissza is vette. Parmüsz akkor halt meg, amikor Kathájban jártam. Szerencsétlen történet ez, Démokritosz, nem látom értelmét, hogy tovább boncolgassam.
   Kifaggattam Artemisziát a satrapához fűződő viszonyáról. A király szeme lévén feltett szándékom volt, hogy orvoslom a bajokat és nem riadok vissza az ezzel járó némi felfordulástól. A jó kedélyű Artemiszia derűsen válaszolt a kérdéseimre.
   - Remek viszonyban vagyunk. Ő sosem látogat meg engem, én meg sosem látogatom meg őt. Közvetlenül a szuzai kincstárnak fizetem az adót, és a kincstárnok minden jel szerint elégedett velem. Ő bezzeg meglátogatott, s nem is egyszer.
   - Hogy is hívják a kincstárnokot? - Mardoniosz szeretett úgy tenni, mintha nem tudná a kamarai hivatalnokok nevét, abból a megfontolásból, hogy a magafajta magas rangú nemesúrhoz nem ér föl az ilyesmi. Pedig jól tudta, akárcsak az udvarnál mindenki, hogy a birodalmat bizony a kamara hivatalnokai és a hárem heréltjei kormányozzák.
   - Baradkama - feleltem. - Becsületes ember hírében áll. Annyi biztos, hogy aprólékos elszámolást követel meg a perszepoliszi költségekről, és ha csak egyetlen cédrusfa-szállítmánnyal nem tud valaki elszámolni, hát búcsút mondhat a fejének.
   - Bárcsak nekem volnának ilyen megbízható szolgáim, persze a magam szerény dolgában - jegyezte meg Artemiszia.
   Egyszer csak hárfa csendült meg a szomszéd teremben. Mardoniosz felmordult, Artemiszia pedig hirtelen felegyenesedett székében.
   Az ajtóban koldusnak öltözött fakó hajú férfi jelent meg. Egyik kezében hárfát, a másikban botot szorongatott. Hozzánk közeledvén minduntalan a padlót böködte a botjával, ahogy annyi vak teszi jártában-keltében. Én nem. Kevesen tudják, hogy a vakok megérzik az akadályt, még mielőtt beleütköznének. Nem tudom, mi rá a magyarázat, de így van. Nem is igen szoktam megbotlani, még kevésbé falnak ütközni. Bizonyos vakok azonban - főleg a koldusok - előszeretettel kocogtatják botjukat a földhöz, hogy felhívják a figyelmet rokkantságukra.
   - Üdvöz légy, ó, királynő! - harsogta a vak fülsiketítő, kellemetlen hangon. - És ti is, ó, nemes nagyurak! Hallgassátok meg az egyszerű nyomorult dalnok énekét. A hegyes-dombos, gyors vizű folyókkal áldott Kósz szigetének szülötte, Homérosz ősöm költötte e dalokat. Úgy bizony, az ő véréből való vagyok, ama férfiéból, aki megénekelte amaz akhájokat, kik a magas falú Trója ellen hadra keltek. Úgy ám, magam is Homérosz dalait zengem a szépséges Helenéről és a csábító Pariszról, a balsorsú Patrokloszról, sértődékeny hímringyójáról, Akhilleuszról meg a fenséges Priamoszról és iszonyú bukásáról. Halljátok énekem!
   Azzal a dalnok gyilkosan unalmas és végtelenül hosszúra nyúló kántálásba fogott a rosszul felhangolt hárfa zenéjére. Kellemetlen volt a hangja, ráadásul fülsiketítően hangos. De még különösebb volt maga az ének. Mint minden görögül tudó férfi, én is hosszú perceken át tudom idézni fejből Homéroszt, és fel is ismertem nem egyet a vak ajkán felcsendülő - dehogy felcsendülő, inkább felsüvítő - verssorokból. Felváltva idézett egy-egy sort Homérosz Iliászából - ilyenkor faragatlanul túlhangsúlyozta mind a hat versláb első szótagját -, majd valami egészen ismeretlen költeményből, amelynek hét verslábból álló sorai tartalmukban gyakran szögesen ellentmondtak a korábban elhangzottaknak. Úgy éreztem magam, mintha olyan álom tört volna rám, amilyen a mértéktelen lűdiai vacsorák után szokta gyötörni az embert.
   Mire a dalnok valahára elhallgatott, Mardoniosz mozdulatlanul feküdt, akár egy halott, Artemiszia szinte bénává merevedve ült a székében, a király szeme pedig bárgyún, vagy inkább, valamivel tisztelettudóbban szólva, ámulattal meredt maga elé.
   - Kűrosz Szpitama nagyuram - szólalt meg Artemiszia -, hadd mutassam be Pigrész herceget, a fivéremet.
   Pigrész mélyen meghajolt előttem. - Az egyszerű dalnok örömmel énekel az akháj nagyúr mulattatására.
   - Ami azt illeti, perzsa vagyok - mondtam meglehetősen bárgyún. - Illetve persze félig görög...
   - Észre is vettem! A szemedről! A szemöldöködről! Tiszteletet parancsoló, valósággal akhilleuszi megjelenésedről.
   - Szóval nem vagy vak?
   - Nem. De csakugyan dalnok vagyok és Homérosz leszármazottja. Ősöm ott lakott a szoroson túl. - Az ablakra mutatott. Homérosz valójában nem Kósz, hanem Khiosz szigetén született, de nem tettem szóvá ezt az apróságot. - Zenéje átjárja a testem és a lelkem.
   - Hallottam - válaszoltam udvariasan. Aztán eszembe jutott, hogy mit is mondott Akhilleuszról. - Hadd jegyezzem meg azonban, hogy Akhilleusz idősebb volt Patroklosznál, és egyikük sem volt hímringyó. Inkább csak szerelmesek voltak, már ahogy a görögöknél szokás.
   - Egy kis költői szabadság nekem is jár, nemesuram. Köztudomású továbbá, hogy ősöm Akhilleuszt tartotta ifjabbnak, de nem merte kimondani.
   - Pigrész korunk Homérosza - mondta Artemiszia, és nem tudtam megállapítani, komolyan beszél-e vagy tréfál. Mardoniosz addigra ismét a hasára fordult és jóízűen horkolt.
   - Alszik a perzsa Odüsszeusz - súgta Pigrész. - így aztán halkabbra kell fognunk a szót - tette hozzá hangosan. - De haj, messze van innen hona, Ithaka, hol hűtlen hitvese, Pénelopé, férje halálára sző tervet, mert jólesik egymagában kormányoznia a királyságot, népes férfiháremének körében.
   - De hiszen Pénelopé kitörő örömmel köszöntötte Odüsszeuszt, és... - elhallgattam. Meglehetősen sokáig tartott, míg rájöttem, hogy Pigrész őrült. Egyesek szerint csak tettette az őrültséget, mert félt Artemisziától. Húga ugyanis a Pigrésznek járó trónt foglalta el apjuk halála után. De ha így volt is, a szerepből személyiség lett. Aki sokáig visel álarcot, idővel hasonlítani kezd rá.
   Artemiszia uralkodása alatt Pigrész átdolgozta az egész Iliászt. Homérosz minden egyes sorához hozzáfűzte a magáét. Őrjítő volt az eredmény, kivált, ha maga a szerző adta elő. Írt azonkívül egy szerfölött okos tanmesét a békák és az egerek harcáról, de szerényen ezt is Homérosznak tulajdonította. Egy nyári délutánon kifejezetten kellemes hangon előadta nekem ezt a művét, és határozottan mulattatott, milyen éleselméjűen űz gúnyt az úrhatnám árja harcosok osztályából, amelyhez félig-meddig magam is tartozom. Őszinte elragadtatással tapsoltam meg az előadást. - Valóságos remekmű!
   - Persze hogy az - válaszolta a fejét hátravetve, mint a vak. - Hiszen Homérosz szerzetté. Én csak elénekeltem. Homérosz hangja vagyok csupán.
   - Csakugyan korunk Homérosza vagy?
   Pigrész elmosolyodott, az ajkához emelte az ujját és kibicegett a teremből. Gyakran gondolok rá, vajon hogyan alakulhatott a sorsa Artemiszia nyirkos levegőjű tengerparti palotájában.
   Halikarnasszoszban vettük a rossz hírt Görögországból. Már nem emlékszem, milyen úton érkezett. Bizonyára valamilyen áruszállító hajó hozta. Arra sem emlékszem pontosan, mi derült ki a hírből. De az biztos, hogy mind Mardoniosz, mind jómagam igencsak izgalomba jöttünk tőle, olyannyira, hogy már másnap reggel elindultunk Szuzába.
   
   
             5/Az athéniak mind a mai napig úgy tartják számon a marathóni csatát, mint amelyhez fogható katonai győzelemre nincs példa a hadtörténetben. Túloznak, mint rendesen. Lássuk csak, hogyan történt. Amíg Datisz ki nem fosztotta Eretreiát és fel nem gyújtotta az ottani templomokat, Athén kész volt megadni magát. Az athéni demokrata párt élén az Alkmaionidák álltak, vagyis nemes Periklészünk nemzetsége. Tudtul adták, hogy ha Perzsia segít nekik kiűzni az arisztokrata pártot, a legnagyobb készséggel alávetik magukat a Nagy Király fennhatóságának. Hogy Hippiasszal pontosan milyen terveik voltak, az nem világos. A demokrata párt nemegyszer szövetségre lépett már a Peiszisztratidákkal, de a türannoszoknak azóta bealkonyult, sőt maga a türannosz szó is gyűlöletessé vált, pedig azelőtt az istenség földi visszfényét jelölte.
   Fel nem foghatom, mitől váltak a türannoszok közmegvetés tárgyává. Igaz viszont, hogy a görögnél nincs kiszámíthatatlanabb, állhatatlanabb fajta: egyhamar ráun mindenre. Nem tudja elviselni, hogy a dolgok minduntalan meg ne változzanak. Semmi sem jó neki, ami régi, és semmi sem rossz, ami új, amíg csak régi nem lesz az is. Szeret mindent gyökerestül felforgatni, csak azt a felfogását nem változtatja meg soha, hogy a görögök mélységesen vallásos nép, márpedig ez szemenszedett hazugság. A perzsákra mindennek az ellenkezője áll. Igaz, a Nagy Királyok jönnek és mennek, sőt néha nem kevés vér is folyik közben, de a királyság intézménye éppoly megváltoztathatatlan, mint Indiában és Kathájban.
   Eretreia feldúlásával Datisz elvesztette a háborút. Ha szövetséget köt az eretreiai demokratákkal, azok földdel és vízzel köszöntötték volna a Nagy Királyt, aztán pedig az eretreiaiak támogatásával Datisz Athén alá vonulhatott volna, s ott ünnepélyes fogadtatásban lett volna része.
   Démokritosz szerint az athéniak akkor is szembeszálltak volna Perzsiával. ha Datisz épségben hagyja Eretreiát. Alig hinném. Évekkel később a legnagyobb athéni hadvezért, Themisztoklészt elűzte hazájából a nép, amelyet megmentett, s a száműzött a szuzai udvarnál talált menedéket. Gyakran elbeszélgettünk a görögökről és kivált az athéniakról. Themisztoklésznak meggyőződése volt, hogy ha Perzsia megkímélte volna Eretreiát, nem kellett volna megvívnia a marathóni csatát. De amikor Eretreiát földig rombolták, a fejvesztett athéniak minden szövetségesüket összetrombitálták a perzsák fogadására. A spártaiak szokás szerint kimentették magukat. E harcias városállam páratlan találékonyságról tesz tanúságot, valahányszor azt kell kifundálnia, hogyan bújjon ki valamilyen szerződéses kötelezettsége alól. Állítólag arra hivatkozott, hogy éppen telihold van, vagy nincs telihold, mindegy is. Nem jártam utána, de nem lepődném meg, ha kiderülne, hogy a perzsa kincstár adományai marasztalták otthon a spártai királyok seregét. Baradkama gyakran panaszolta, hogy mindazok közül, akik a titkos alapokból részesültek, a spártaiak voltak a legmohóbbak, s egyszersmind a legmegbízhatatlanabbak is.
   Az athéniak kétségbeesett segélykiáltása egyedül a plataiaiaknál talált meghallgatásra. Az egyesült athéni és plataiai hadak az Eretreiát Attikától elválasztó keskeny tengerszoros partján, a marathóni síkon foglalták el állásaikat, a korábbi türannosz, Miltiadész parancsnoksága alatt. A Nagy Királynak ez az egykori hűbérese rendkívüli politikai rátermettségről téve tanúbizonyságot, elérte, hogy a konzervatívok támogatói Athén hadvezérévé válasszák. A demokraták természetesen gyűlölték. De Datisz eretreiai baklövésének jóvoltából végül mindkét párt köréje tömörült, és megállították seregünket. Nem, nem kívánom újra lejátszani az ütközetet, hiszen e percben is, amikor e szavakat tollba mondom, a város minden borospincéjében akad néhány öregember, aki kéjelegve éli át újra minden pillanatát. Mindössze annyit mondok, hogy a perzsák veszteségei nem múlták felül az athéniak veszteségeit. Csak hát akad-e athéni, aki az ilyen igazságot elfogadná?
   Csapataink rendezett sorokban szálltak hajóra. Datisz azt parancsolta, tartsanak egyenest Peiraiusznak; azt remélte, hogy beveheti Athént, még mielőtt a görögök visszatérnének Marathónból. Amikor Datisz hajóhada megkerülte a szunioni földnyúlványt, az Alkmaionidák jelekkel tudatták vele a partról, hogy üres a város, ne habozzon hát megtámadni.
   De alig valamivel Phaléron előtt az ellenszél feltartotta a hajóhadat, s mire a szél alábbhagyott, az athéni sereg már a falakon belül termett, és a hadjárat véget ért. Datisz hazaindult. Halikarnasszoszban csupán annyit tudtunk meg, hogy Datiszt és Artaphrenészt visszaverték a görögök.
   Azóta sem láttam Mardonioszt olyan jó hangulatban. Kezdte visszanyerni a súlyát, és olykor-olykor a sántításról is megfeledkezett. - Jövőre én leszek a főparancsnok - mondta, ahogy lóháton elhagytuk Halikarnasszoszt. A levegő súlyos volt az erjedő szőlő illatától, a túlérett, sötét olajbogyók vastag rétegben lepték el a földet a fák alatt
   - Megkapták a lehetőséget - ujjongott Mardoniosz. - De nem tudtak élni vele. Tudhattam volna. Évekkel ezelőtt megjósolta a déloszi Szibülla, hogy minden görögök ura leszek, mire meghalok. - Sugárzó arccal fordult hozzám:
   - Velem jöhetsz. Athén kormányzójává teszlek... Nem, nem lesz az jó. Mit is kormányoznál egy romhalmazon. Szicíliát kapod meg.
   - Inkább Indiát szeretném - feleltem.
   Mint kiderült, egyikünk álma sem vált valóra.
   Dareiosz dühödten fogadta a kudarcot vallott Datiszt. Az idősb Artaphrenész iránti tiszteletből az ifjabbat meg sem dorgálta. Csak épp rendelkezési állományba helyezte - Xerxész legnagyobb elragadtatására. De amikor a trónörökös feltette a kérdést: vezethetné-e ő a következő görögországi hadjáratot, a Nagy Király azt válaszolta, hogy egyelőre nincs rá pénz. Időre van szüksége, hogy ismét feltöltse a kincstárat, új hajóhadat építtessen és új sereget állítson.
   Dareiosz életének utolsó évei váratlanul nagy békességben teltek el. Addigra beletörődött, hogy nem vezethet már hadat. Aztán arra a helytelen meggyőződésre jutott, hogy egyik hadvezérének tudásában sem bízhat meg. Továbbra is Mardoniosz volt a kedvence, de törekvő unokaöccsét úgy kezelte, mintha maga korabeli megrokkant öregember volna ő is.
   - Szép kis pár vagyunk - mondta az ekbatanai függőkertben, amint Mardoniosz karjára támaszkodva lassú léptekkel rótta a sétányokat. - Két vén katona, aki megette már a kenyere javát. Nézd csak a szegény lábadat! Ha az enyém volna, levágatnám. Megteszi a faláb is, ha az ember úgysem fog már soha fegyvert. Márpedig mi nem fogunk. De fájdalmas dolgok is ezek!
   Dareiosz kifejezetten örömét lelte Mardoniosz sanyargatásában. Nem tudom, miért. Hiszen nemzedékem tagjai közül őt szerette a legjobban. Azt hiszem, amikor rájött, hogy maga nem foghat többé fegyvert, azt akarta, Mardoniosz is megossza vele az obsitos sorsot és a vele járó bánatot. Mert bizony bánat csillogott az öreg Dareiosz szemében, amikor a fiatal tisztek haditornáit nézte.
   Mardonioszt nem tette éppen boldoggá, hogy lekerült a számításba jövő hadvezérek jegyzékéről. Egy ízben tanúja voltam, amint az ekbatanai kertben istenkísértéssel felérő ugrást mutatott be Dareiosznak, csak hogy bebizonyítsa, milyen ép már a lába. Valójában azonban Mardoniosz élete végéig nem tudott rendesen járni. A lovat viszont elég jól megülte, harci szekerében pedig egyáltalán semmi hátrányát nem érezte a kacska lábának, mert jól odaszíjazták a helyére, és nem kellett használnia.
   Dareiosz utolsó éveiben az udvar élénk - és veszedelmes - életet élt, egymást követték az összeesküvések és ellen-összeesküvések. Nem mondhatnám, hogy túlságosan nagy örömmel idézem fel azokat a napokat. Először is nem volt semmi dolgom. Megdicsértek, amiért a király szemeként jó munkát végeztem, majd minden megbízatásom alól felmentettek, újat pedig nem adtak. Azért nem lettem kegyvesztett. Továbbra is Dareiosz veje voltam és a király barátjának megtisztelő címét viseltem. Csak az történt, ami a királyi udvaroknál oly gyakori. Az uralkodónak egyszerűen nem volt rám szüksége. Meg aztán azt hiszem, puszta jelenlétemmel is azokra a bizonyos tehenekre emlékeztettem, amelyekről egykor álmodott, s amelyeket nem fog már soha karámba hajtani. Senki sem rajong érte, ha arra figyelmeztetik, amit elmulasztott.
   Az udvarnál mindenki tudta, hogy Dareiosz uralkodása a végéhez közeledik. Más szóval felfogtuk, hogy nem élhet már sokáig; mégsem tudtuk elképzelni nélküle a világot. Amióta az eszünket tudtuk, Dareiosz volt a Nagy Király. Más Nagy Királyt nem ismertünk. Még Xerxész sem tudta igazán Dareiosz helyébe képzelni magát, pedig azzal az eggyel nemigen vádolható, hogy ne hitt volna uralkodói elhivatottságában.
   A hárem fölött továbbra is Atossza uralkodott. Mindent megtett, hogy a Kelet kerüljön a birodalmi politika előterébe, de kudarcot vallott. Igaz, azokban az utolsó években semmiféle kalandos tervnek nem volt sok esélye rá, hogy meghallgatásra találjon Dareiosznál. A Nagy Király ideje javát a szűkebb udvari tanáccsal töltötte. Naponta tárgyalt Aszpathinész testőrparancsnokkal és Baradkama kincstárnokkal. A maga portája előtt söprögetett.
   Gobrüasz váratlan halálával kitisztult a levegő. Néhány hét múltán fia, Artobazanész, a korábbi trónörökös visszavonult az udvartól és Szidónba költözött. Soha többé nem mutatkozott Szuzában. Atossza nemhiába élt oly hosszú életet: megérte a Gobrüasz-párt végleges vereségét.
   A görögök a szokásosnál kevésbé voltak az előtérben, Démaratosz azonban Dareiosz bizalmasának számított. Laisz ezúttal a szokásosnál is nagyobb sikerrel vetette latba boszorkánytudományát. Nyilvánvalóan neki volt köszönhető, hogy Démaratosz sokkal tisztább volt, mint korábban, és nem bűzlött már úgy, mint a ketrecbe zárt róka. A többi görög vagy meghalt addigra, vagy kegyvesztett lett.
   Xerxész egyre újabb palotákat épített. Más dolga nem volt, már azon kívül, hogy időnként összehívta a férfiakat és a herélteket, akiket a Dareiosz halála utáni időkre munkatársainak szemelt ki. Ekkoriban melegedett össze Artabanésszal, az Otanész nemzetségével távoli rokonságban álló ifjú tiszttel. Artabanész szegény volt és nagyravágyó. Xerxész őt választotta jövendőbeli testőrparancsnokának, személyi kamarásának pedig a második terem egyik heréltjét, a rendkívül megnyerő Aszpamitrészt.
   Xerxész és Mardoniosz között addigra helyreállt a... csaknem azt mondtam, testvéri viszony, de hiszen a királyi családok esetében a közeli rokonság rendszerint nem összetartást szül, hanem a szó szoros értelmében rossz vért. Egy szó, mint száz, ismét barátok voltak, és Mardoniosz Xerxész leendő fővezérének számított. Így válogatta össze nagy gonddal és hozzáértéssel Xerxész azokat az embereket, akik később tönkretették. De még ma, utólag sem állíthatom, hogy bármelyikük esetében rosszul választott volna. Csak hát van, aki mellé a jó szerencse szegődik, és van, aki mellé a balsors. Xerxészt az utóbbi üldözte. Ő már akkor is tudott róla, én nem.
   Dareiosz utolsó évében többször is találkoztam az Egibiekkel; arról tárgyaltunk, hogyan indíthatnánk magánkaravánt Indiába. De valami mindig közbejött. Körülbelül ez idő tájt üzenetet kaptam Karakától. Újabb vasszállítmányt indított útnak Magadhából Perzsiába. Sajnos azonban valahol Taxila és Baktra között nyoma veszett a karavánnak. Gondolom, a szkűthák csaptak le rá. Mielőtt hazaértem volna Indiából, Karakával afféle titkos nyelvet dolgoztunk ki. Levelét a beavatatlan száraz kereskedelmi beszámolónak nézhette, én azonban kiolvastam belőle, hogy Kosala megszűnt létezni, hogy Virudhaka meghalt, és hogy a Gangesz síkságán Adzsatasatru az úr. Dzseta herceg Adzsatasatru kegyeltjei közé számított, így hát feleségem és két fiam miatt - Ambalika másodszor is fiút szült - nem volt aggodalomra ok. Egyebet nem tudtam meg a levélből. Ambalika hiányzott. Kivált azon ritka esetekben, amikor Parmüsszel voltam.
   Fan Csetől is érkezett üzenet, öt évvel elutazása után. Még most sem ért haza Kathájba. De tudatta, hogy a karaván folytatja útját, új, Kathájba vezető útra bukkant, és erősen reméli, hogy sikerül megnyitnia a Perzsiát Kathájjal összekötő selyemutat. Felolvastam a levelet Xerxésznek, s ő érdemesnek találta rá, hogy a másolatát átküldje Dareiosznak. Egy hónappal később köszönőlevelet kaptam a keleti ügyekben illetékes kamarástól, de aztán feledésbe merült a dolog.
   Bizonyos értelemben Mardonioszt terheli a felelősség Dareiosz haláláért. Attól fogva, hogy visszanyerte életerejét, ismét őkörülötte tömörült a görög udvari párt, illetve, ami megmaradt belőle. Főleg Démaratosz legyeskedett sokat körülötte. Megtiltottam Laisznak, hogy görögöket fogadjon a házamban. Amikor otthon voltam, engedelmeskedett. De valahányszor kitettem a lábam Szuzából, nyomban a házamba özönlött az udvar valamennyi görög léhűtője. Nem tehettem ellene semmit, hacsak Laiszt el nem űzöm a házból, márpedig az ilyesmi nem tanácsos eljárás egy thrák boszorkánnyal.
   Mardoniosz szeretett volna még egy utolsó görög háborút, Xerxész pedig győzelemre áhítozott, ahhoz meg háború kell, mindegy, milyen háború. Mardoniosz dicsőséget ígért Xerxésznek, azzal csábította, hogy kettesben meghódítják Hellaszt. Xerxész lesz a főparancsnok, Mardoniosz a helyettese. Indiáról többé nem esett szó, engem tehát kirekesztettek a tanácskozásból. Nem búslakodtam miatta. Világéletemben elleneztem a görögországi hadjáratokat, mert Xerxésszel ellentétben ismertem a görögöket.
   Érzésem szerint Dareiosz békét akart. Igaz, annak idején mérges volt Datiszra, amiért nem volt képes lerombolni Athént, de korántsem emésztette magát a sikertelen hadjárat miatt. Hiszen Dareiosz sohasem vette komolyan Athént, de egyetlen más görög várost sem. Hogy is vehette volna, amikor a görög vezetők szüntelen azzal járultak elébe, ugyan segítsen már nekik elárulni szülővárosukat? Dareiosz csodálta a görögökben a katonát, de állandó viszálykodásaiktól megcsömörlött. Ki is jelentette: „Két hadjárat éppen elég volt.” Az első páratlan diadallal zárult, a második azonban nemcsak hogy semmi eredményre nem vezetett, hanem ráadásul rengeteg pénzt is felemésztett. Harmadik hadjáratra semmi szükség nem volt.
   De Mardoniosz nem hallgatott a józan észre. Fáradhatatlanul korteskedett a háború mellett, s a végén még Atosszát is meggyőzte: a királyné is úgy látta, ideje, hogy Xerxész fegyvert fogjon. Mióta Artobazanész visszavonult, Atossza félelme is alábbhagyott, hiszen Xerxésznek szemlátomást nem volt vetélytársa. Dareioszt több felől is ösztökélték tehát, mégpedig, mint később kiderült, oly nagy sikerrel, amelyért aztán nagy árat kellett fizetnünk.
   A Nagy Király a hetvenkét oszloppal kerített szuzai csarnokba rendelt bennünket. Nem sejtettem, hogy ekkor mutatkozik Dareiosz utoljára a nyilvánosság előtt, de emlékszem, az jutott eszembe, lám, mennyire megváltozott: egykor életerős ifjú hódítónak ismertem meg ugyanebben az oszlopcsarnokban. A hajdan ugrásra kész oroszlánból törékeny vénember lett: vánszorogva közeledett a trónhoz. A Nagy Király életének hatvannegyedik évét taposta.
   Démokritosz tudni akarja, hány éves volt ekkor Xerxész. Xerxész, Mardoniosz és jómagam egyaránt harmincnégy évesek voltunk. Hérodotosz szerint Xerxész alig múlt tizennyolc. Ennyit az úgynevezett történetírásról. Ifjúságunk oda volt már, igaz, de az öregség éppoly messze volt még, mint a gyermekkor - már.
   Amint Xerxész az arany trónra segítette apját, minden szem a roskatag uralkodóra és örökösére szegeződött. Dareiosz fejét a sokágú hadikorona díszítette. Jobb keze az aranyjogarra kulcsolódott. Amilyen észrevétlenül csak lehetett, Xerxész gyengéden felemelte apjának béna bal karját és a trón karfájára helyezte.
   Xerxész azzal lelépett a trónról. - A királyok királya! - mondta az egész csarnokot betöltő hangon. - Az Akhaimenida uralkodó!
   Kezünket köntösünk ujjába bújtatva álltunk. Végigtekintettem az ifjú hercegek és nemesek során, és arra gondoltam, így álltam annyi év előtt magam is Xerxésszel, Mardoniosszal és Milónnal. Időközben új ifjú nemzedék lépett a helyünkbe, ugyanúgy, ahogy csakhamar Xerxész is felváltja a trónon ülő töpörödött öregembert. Sehol sem látszik meg oly élesen az idő könyörtelen múlása, mint a mozdulatlanságáról híres perzsa udvarban.
   Dareiosz gyenge hangon, de tudatos, szónokias hangsúllyal beszélt. - A Bölcs Mindenható azt kívánja, hogy büntessük meg az athéniakat, amiért felégették szardeiszi szent templomainkat.
   A kamara mindig is ezzel a fordulattal igazolta a nyugati görögök ellen indított hadjáratokat. Nemegyszer pöröltem is miatta a kamarással. Xerxésznek is szóba hoztam a dolgot. Mindent elkövettem, hogy más indoklást találjanak, de a kamara olyan, mint a közmondásban szereplő hegy, amely ugyan ki nem mozdul a helyéről. Hiába mondtam a kamarásoknak, hogy a Bölcs Mindenható pusztulásra szánta azokat a templomokat, s hogy a görögök voltak-e az eszközei vagy valaki más, az mellékes. Rám se hederítettek. A Zoroaszter-vallás vezetőitől sem kaptam támogatást. Csak hogy megtartsák díszes udvari méltóságukat, a legnagyobb készséggel tudomásul vették, és veszik ma is, hogy senki sem hederít rájuk. Nagyapám parancsának már régóta fittyet hánynak, s nem fáradoznak rajta, hogy megtérítsék a Hazug követőit. Őszintén szólva én sem. Egyedül a baktrai Zoroaszter-hivők tiszták és harcosak még - aránylag.
   - Hatszáz háromsorevezős gályát építtetünk. Katonákat állíttatunk a birodalom minden zugából. Felemeljük valamennyi satrapiánk adóját.
   Dareiosz ekkor jogarával Baradkamára bökött, a kincstárnok pedig felolvasta a kirótt adók jegyzékét. Rendszeres időközönként tompa sóhaj visszhangzóit a teremben, ahogy a nemesek sorra tudomásul vették a rájuk vagy birtokaikra kivetett többletterheket. A perzsa nemeseket teljes adómentesség illeti meg, de ők állítják ki a perzsa hadsereg derékhadát. Bizonyos értelemben a perzsák fizetik a legnagyobb árat a Nagy Király háborúiért.
   Amikor a kincstárnok a jegyzék végére ért, ismét Dareiosz vette át a szót. - A hadjáratot fiunk és örökösünk vezeti. - Xerxész egész életében erre a kinevezésre várt, de egyetlen arcizma sem rezzent a bejelentésre.
   - A hajóhad főparancsnoka unokaöcsénk, Mardoniosz lesz.
   Ez már meglepetés volt a javából. Mindenki azt várta, hogy Mardonioszt Xerxész helyettesének teszik meg. Lehet, hogy a tengernagyi kinevezés ezzel volt egyenértékű, de az is lehet, hogy nem. Dareiosz mindenesetre semmi felvilágosítással nem szolgált. A trón jobb oldalán álló Mardonioszra pillantottam. Remekmívű szakálla mögött megremegett a szája széle. Örült. Én nem. Xerxésszel tartok Görögországba. Ha túlélem a hadjáratot, egyszer talán eljutok Indiába, találkozhatom Ambalikával és a gyermekeinkkel. Megvallom, sötét gondolatok jártak a fejemben. Szerintem Perzsiának semmi keresnivalója nem volt nyugaton. És ami fő, nekem csakis keleten volt keresnivalóm. Mióta összeomlott a Parmüsszel kötött házasságom, Ambalika alakja annál kívánatosabb volt az emlékezetemben. Démokritosz tudni akarja, miért nem nősültem meg újból. Egyszerű a válasz: nem volt rá pénzem. Azonkívül a lelkem mélyén reménykedtem benne, hogy egy napon majd ismét egymásra találunk Ambalikával: vagy Srávasztiban telepszem le, vagy hazaviszem őt - és ami fő, a fiaimat - Perzsiába.
   A kihallgatás végeztével Dareiosz jobb karját nekifeszítette a trón karfájának és lassan felállt. Egy pillanatra megtántorodott, mert teljes testsúlya a jobb lábára nehezedett. De amikor Xerxész feléje mozdult, hogy letámogassa a trónról, Dareiosz egyetlen mozdulattal megálljt parancsolt neki. Majd gyötrelmes lassúsággal megindult lefelé a trónról.
   Az emelvény alján Dareiosz előrelendítette erőtlen bal lábát, mert azt hitte, most már a padló következik, de tévedett. Az utolsó lépcsőfok még hátravolt. Mint egy hirtelen becsapódó aranyozott ajtó, a Nagy Király előretántorodott, a jobb lábára, aztán lassan - a megdöbbent udvarnak úgy tetszett, végtelenül lassan - elterült a padlón. A jogart továbbra is a kezében szorongatta, a korona azonban leesett a fejéről, és elszörnyedve tapasztaltam, hogy a halálos veszedelmet hozó aranyhenger egyenest felém gurul.
   Hasra vágódtam. Az eset példa nélkül áll a perzsák történetében, így legjobbnak láttuk, ha halottnak tettetjük magunkat, és senki sem merte felemelni a fejét, amíg Xerxész és az udvarmester talpra nem segítette Dareioszt. Ahogy elvitték-elhurcolták mellettem a Nagy Királyt, hallottam nehéz légzését, és láttam, hogy csillogó friss vércsíkot húz maga után a vörösfenyő padlón. Felrepedt az ajka, és eltört az ép karja. Kezdetét vette a Nagy Király halála.
   Abban az évben nem volt görög háború. A következő évben sem. Nem Dareiosz betegsége miatt halasztották el, hanem mert Egyiptom inkább fellázadt, semmint hogy megfizesse a felemelt adót. Így aztán a Görögország meghódítására állított hadat a lázadás letörésére és Egyiptom megbüntetésére kellett igénybe venni. A hírnökök a föld egyik végétől a másikig mindenütt kihirdették, hogy tavasszal Dareiosz a sereg élére áll és földig rombolja Egyiptomot.
   De három hónappal később, amikor az udvar már a mocskos Babülónban székelt, Szuzát pedig emberemlékezet óta nem tapasztalt szörnyű hóvihar temette maga alá, a Nagy Király meghalt. Hatvannégy éves volt. Harminchat éven át uralkodott.
   Dareioszt - mit tesz a sors - Atossza királynő hálószobájában érte a halál. Összezördültek. Pontosabban ő akart összezördülni Atosszával, legalábbis a királyné szerint. - Én békülékeny voltam, mint mindig - mondta Atossza.
   A királynőt babülóni magánlakosztályában kerestem fel. Másnap voltunk hivatalosak Paszargadába, Dareiosz temetésére és Xerxész koronázására. - Tudtam, milyen beteg. Ő is tudta. Mégis szörnyen haragudott, állítólag rám, valójában azonban saját magára volt mérges. Nem tudta elviselni gyengeségét, és ezért nem is hibáztathattam. Én sem tudom elviselni a magam gyengeségét. Egy szó, mint száz, titokban jött hozzám, elfüggönyözött női hordszéken. Nem tudott járni. Szobatiszta sem volt már. Fájdalmai voltak. Lefeküdt oda. - Atossza a szoba közepére mutatott. - Tudtam, hogy a halálán van. De ő, azt hiszem, nem tudta. Általában nem szokták tudni. A betegség rendszerint odáig fajul, hogy az ember nem érzékeli az időt, s azt képzeli, hogy sohasem fog meghalni, mert még mindig él. Ennyit fog csak fel a világból. És azt képzeli, hogy a világ nem változik.
   Megpróbáltam elterelni a figyelmét a bajokról. Fiatalkorunkban gyakran fejtettünk szórakozásból rejtvényeket. Furcsamód nagyon kedvelte a szórejtvényeket, minél bonyolultabbak voltak, annál inkább. Különféle játékokat javasoltam, hogy jobb kedvre derítsem. De nem akart jókedvre derülni. Xerxészt csepülte. Nem mondtam ellent neki. Engem is csepült. Ekkor sem mondtam ellent. Tudom én, mi az illem. - Atossza szerette a színpadias túlzásokat.
   - Dareiosz ezután a másik fiunkat, Ariamenészt kezdte dicsérni. „Ő a legjobb satrapám. Az ő jóvoltából sikerült kiűzni az északi törzseket Baktrából.” Emlékszel, milyen terjengősen tudott beszélni Dareiosz azokról a vadakról. „Azt akarom, hogy Ariamenész vezesse az egyiptomi hadjáratot. Már érte is küldettem.” Ezt már sajnos nem álltam meg szó nélkül. „De hiszen Xerxésznek ígérted a főparancsnokságot - mondtam. - Különben is ő az örökösöd.” Ekkor Dareiosz köhögni kezdett. Még ma is a fülemben cseng az a borzalmas köhécselés.
   Atossza arcán legnagyobb meglepetésemre könnyek csorogtak végig. De a hangja érces volt, mint mindig. - Jó volna azt mondhatnom, hogy békésen zajlott le ez az utolsó találkozásunk. De nem így történt. Dareiosz egy pillanatra sem tudott megfeledkezni róla, hogy egyedül az én révemen volt joga a trónhoz, és nyomasztotta ez a függőség. Fel nem foghatom, miért. Lehet, hogy agyafúrt mesterkedésekkel kaparintotta meg a koronát, de a koronával engem is megszerzett, és a férjem lévén, Kűrosz unokájának apja volt. Akarhat-e férfi ennél többet? Nem tudom. Mindig is nehezemre esett kiigazodni rajta. Igaz, az utóbbi években csak elvétve találkoztunk. Az is igaz, hogy a betegség a szellemét is megzavarta. Látszott is rajta. Azt azért mégsem tételeztem volna fel, hogy Ariamenészért küldet. „Meglásd, polgárháborúba döntőd az országot” - mondottam. „Ariamenésznek bogarat ültetsz a fejébe. De mi nem hagyjuk, hogy ő legyen az örökösöd. Előre is megmondom” - közöltem vele. Bizony, kíméletlen voltam. Dareiosz ki is jött a sodrából. Meg akart fenyegetni, de már nem tudott. A köhögéstől elakadt a lélegzete. Rám meresztette a szemét, és kezével mutatta, hogy elvágja a torkomat. Ettől olyan méregbe jöttem, hogy én fenyegettem őt. „Ha felbujtód Ariamenészt, esküszöm, magam megyek Paszargadába, kézbe veszem az Akhaimenidák zászlaját, összehívom a nemzetségeket és Nagy Királlyá kiáltatom ki velük Kűrosz unokáját.” Ekkor... - Atossza hátradőlt székében - ...Dareiosz felemelte jobb karját és ökölbe szorította kezét. De a karja lehanyatlott a hordszék oldalára. A szeme kerekre tágult. Úgy nézett rám, ahogy az idegenekre szokott. Emlékszel? Udvariasan, de nagyon-nagyon szenvtelenül. Aztán megszűnt lélegezni, de azt az udvarias tekintetét le nem vette rólam.
   Atossza egy pillanatra lehunyta már száraz szemét. És ettől fogva már csak az foglalkoztatta, mi a teendő. - Ariamenész Szuzába tart. Polgárháború lesz.
   De Xerxésznek hála nem lett polgárháború. Dareiosz halálának másnapján Xerxész a tízezer halhatatlan élén elhagyta Babülónt. Elfoglalta a szuzai palotát és a kincstárat. A fővárosból apósát, Otanészt küldte követségbe Ariamenészhez. Azóta sem tudtam meg, pontosan hogyan is zajlottak le a tárgyalások. Csak azt tudom, hogy Ariamenészt sikerült vérontás nélkül jobb belátásra bírni. Alighanem alaposan megvesztegették. Mindenesetre jó szándékának bizonyságául beleegyezett, hogy elmenjen Paszargadába és jelen legyen Xerxész koronázásánál. El kell ismerni, szép volt Xerxésztől, hogy nem végeztette ki nagyravágyó fivérét. Az ilyen dolgokban az elnéző magatartás rendszerint hiba, mert az emberek ritkán bocsátanak meg annak, aki nekik megbocsát. De, mint kiderült, Ariamenész kivétel volt. Nem szegte meg a hűséget, amivel fivérének tartozott. Később hősi halált halt a görög háborúkban.
   Xerxész kezdetben jó emberismerő volt, és megértette az emberi hiúságot.
   
             6/Dareiosz testét napfényes, hideg napon helyezték a sziklasírba a jó öreg Hüsztaszpész és a szerencsétlen Parmüsz mellé. Az utóbbi földi maradványait Atossza türelmetlen sürgetésére csakhamar eltávolították a sírból.
   Xerxész egyszerű harcosnak öltözve lépett be a Kűrosz sírja előtt álló kicsiny tűzszentélybe. Mi, többiek, odakint várakoztunk. Azóta sem fáztam úgy, mint akkor. Farkasordító hideg volt, az a fajta, amelyben megfagy az ember orrában a szőr, közben meg a nap szikrázó fényt szór a földre, de meleget nem. Ma is emlékszem, hogy tökéletesen tiszta volt az ég, csak a máglyák füstbokrétája ejtett rajta fehér foltot: ezer bikát készültek feláldozni a tűzben, s felajánlani a Bölcs Mindenhatónak.
   Odabenn a szentélyben a mágusok egyszerű tálban aludttejjel, füvekkel, datolyával kínálták Xerxészt. Megízlelte e hagyományos ételt, majd felöltötte Kűrosz arannyal hímzett méd köntösét. Azután átvette Ariamenésztől Kűrosz hadikoronáját, a kezében tartotta, mígnem a főmágus jelezte, hogy ütött a téli napéjegyenlőség órája. Abban az áldott pillanatban Xerxész fejére helyezte a koronát, és azzal ő lett a Nagy Király. Igazság szerint a téli napéjegyenlőség néhány órával korábban volt, de a mágusok gyakran tévednek az ilyen dolgokban.
   Amikor Xerxész megjelent a szentély kapujában, üdvrivalgással fogadtuk, csak akkor hallgattunk el, amikor a torkunk nem bírta tovább. Soha életemben nem éreztem olyan meghatódottságot, mint azon a téli napon, amikor gyermekkori barátom megjelent előttünk Kűrosz köntösében, s magasra emelte a lótuszágat és a jogart. Emlékszem, az jutott az eszembe, hogy Xerxész fején úgy mutat az aranytornyos korona, mintha a nap földi - nem is, földön túli - darabkája volna. Így vette kezdetét Xerxész uralkodása. Az udvar egy hónapot töltött Perszepoliszban. Ez alatt az idő alatt fogalmaztam meg Xerxész első kiáltványát. A fáraó sírjának közelében olvasható egy sziklaszirten. Xerxész önmaga dicsőítésével szerette volna kezdeni a kiáltványt, a régi elámi királyok példáját követve, akik hallgatóikat és olvasóikat minduntalan félelmetes hatalmukra emlékeztették. De rávettem, hogy inkább apja nyomdokain haladjon. Dareiosz ugyanis a Bölcs Mindenható dicséretével kezdte első kiáltványát. Mondanom sem kell, hogy nem utolsósorban Zoroaszter követőinek rábeszélésétől ösztökélve cselekedtem. Xerxész nagy nehezen ráállt, hogy elismerje a Bölcs Mindenható elsőbbségét minden más istennel szemben, s életemben ekkor éreztem először osztatlan népszerűséget, számos nagybátyám, unokatestvérem és unokaöcsém körében. Jó néhány évvel később még nagyobb örömet szereztem nekik, mert rávettem Xerxészt: ne hangoztassa többé, hogy a helyi istenek kegyéből uralkodik Babülón és Egyiptom fölött.
   „Nagy isten a Bölcs Mindenható, aki a földet teremtette, aki az embert teremtette, aki a békét teremtette az embernek...” - e szavakat maga Xerxész fogalmazta, nem én. A legtöbb uralkodóval ellentétben nem talált élvezetet a vérontásban. „...Ő tette Xerxészt királlyá, a sok király egyetlen királyává, a sok úr egyetlen urává...” - és így tovább. Ezután felsoroltuk az uralma alá tartozó országokat. Futólag említést tettünk a nem sokkal korábban lezajlott baktriai zavargásokról, de egy szót sem ejtettünk az egyiptomi lázadásról. Túlságosan kényes ügy volt. Arra is sikerült rávenni Xerxészt, hogy sokkal erősebb szavakkal ítélje el a dévákat és tisztelőiket, mint Dareiosz valaha is. De Xerxész valamelyest elrontotta a dolgot, mert külön is megemlékezett a Bölcs Mindenható egyik tulajdonságáról, az úgynevezett Artáról, más szóval az Igazságosságról. Mármost ha az Artát pusztán az egyetlen istenség egyik megnyilvánulásának tekintjük, nem követünk el szentségtörést. De újabban az egyszerű nép egyes mágusok bátorítására kezdi különféle istenségeknek tekinteni a Bölcs Mindenható egyes megnyilvánulásait. Attól tartok, hogy maga Xerxész is hajlott az efféle szélsőségekre. Éppannyit imádkozott az Artához, mint amennyit a Bölcs Mindenhatóhoz. Még a fiának jelenlegi Nagy Királyunknak is az Artaxerxész nevet adta.
   Amikor Xerxész bejelentette, hogy az udvar egy hónapon át Perszepoliszban marad, meglepetéssel tapasztaltam, hogy ilyen hosszú időre kész nélkülözni a háremet. Célzást is tettem rá, s ő elmosolyodott: - El sem tudod képzelni, micsoda megkönnyebbülés, hogy végre nem kell meghallgatnom Atossza és Amésztrisz tanácsait. - Meg aztán kívánatosnak tartotta, hogy uralkodása a perzsa törzsek földjén, a nemzetségek vezetőinek körében vegye kezdetét.
   A Dareiosz téli palotájában tartott koronázási toron a birodalom tizenötezer legmagasabb rangú férfia vett részt. Egyszer a kezembe került a tor alkalmából lemészárolt állatok jegyzéke. Nem hiszem, hogy egyetlen eleven birka, lúd vagy bika is maradt volna utána az egész felföldön. Költséges vállalkozás volt, de annál ígéretesebb, legalábbis így gondoltuk. Kilenc órán keresztül ettek-ittak a birodalom hatalmasai. Sokan rosszul lettek. És mindannyian ujjongtak. A fenséges királyi fényesség új főre szállt, mégpedig a lehető legelőírásosabb körülmények között, és egy igazi Akhaimenida fejére. Nem gyakori eset.
   Maga Xerxész öccseivel egy elfüggönyözött falmélyedésben fogyasztotta el az ünnepi vacsorát. A függöny másik oldalán, a teremben a király barátja címet viselő száz férfi foglalt helyet. Később elhúzták a vastag zöld-fehér függönyt, és Xerxésszel együtt ihattunk. Még később Xerxész kilépett az udvarra, s a nemzetségek hatalmas üdvrivalgásban törtek ki. Harsogó hangjuk volt, akár az óceán zúgása, amikor hullámai a hold állását követve ütemesen ostromolják a partot. Bizony, Démokritosz, a nagy tengerek felszíne alatt olyan irtózatos erejű hullámok dagadnak, amilyenhez fogható nincsen a Földközi-tengeren, hiszen errefelé a szeszélyes szelek okozzák a hullámverést. Nem, nem tudom, mi a jelenség oka. Az óceánok áradása és apálya valamiképpen a hold növekedését és fogyását követi, akárcsak az asszonyok havibaja.
   Mardoniosz és Artabanész között ültem. Részegek voltunk, mint a teremben mindenki. Egyedül Xerxész maradt józan. Vizet kevert a borához, márpedig ez nála ritkán fordult elő. Résen volt. Végül is aranyzsámolyának lábánál ott ült Ariamenész. A korábbi önjelölt trónbitorló tagbaszakadt ifjú volt, a karja meg olyan vastag, mint egy fegyverkovácsé. Nem bíztam meg benne. A többiek sem, az egy Xerxészt kivéve. Artabanész határozottan jó benyomást tett rám. Nem mondhatnám, hogy különösebben komolyan vettem, pedig tudtam, hogy Xerxész őt készül a palotaőrség élére állítani. Nagy hatalmú állás ez, mert az őrség főparancsnoka nemcsak a király biztonságán őrködik, hanem az udvar mindennapos tevékenysége felett is felügyel. Dareiosz kezdettől fogva rövid pórázon tartotta testőrparancsnokait, és feltételeztem, hogy Xerxész sem tesz másként.
   Artabanész szőke, kék szemű hürkaniai volt, egy-két évvel lehetett fiatalabb Xerxésznél. Az hírlett róla, hogy előszeretettel fogyaszt emberi koponyából árpapálinkát. Velem megkülönböztetett tisztelettel beszélt. Megvallom, ostobának találtam, s ő szántszándékkal igyekezett ezt az érzést kelteni mindannyiunkban. Mint később kiderült, mi voltunk az ostobák, nem ő.
   A perzsa udvarnál az udvarmester a testőrparancsnok hagyományos ellenfele. A bölcs uralkodó mindent elkövet, hogy e két főhivatalnokot szembeállítsa egymással, s ez nem nehéz feladat. Az udvarmester munkájánál fogva bejáratos a hárembe, ezért mindig a heréltek közül kerül ki. Minthogy pedig a férfias katonák megvetik a herélteket, a testőrparancsnok és az udvarmester között elkerülhetetlen az egészséges ellenségeskedés. Amésztrisz javaslatára Xerxész Aszpamitrész személyében már kinevezte az új udvarmestert. Az udvar általában véve kedvezően fogadta a döntést. Mindenki tudta Aszpamitrészről, hogy ha megvesztegetik, nem marad üzletfelének adósa. Azonfelül, mint Xerxész koronázásának napján megállapíthattam, kiváló szervező is volt.
   Körülbelül a harmadik fogásnál tartottunk, s emlékszem, Mardoniosszal együtt kissé ittasak voltunk már. Őzet szolgáltak fel, mégpedig a kedvenc őzsültemet: ecetesen, kakastaréjjal díszítve. Levettem egy szeletet, aztán még azon tele szájjal a nálam részegebb Mardonioszhoz fordultam. Mint rendszerint, ezúttal is háborús dolgokról beszélt. - A semminél Egyiptom is jobb - mondta. - Mindegy is. Vagy majdnem. Az a fő, hogy a Nagy Királyt szolgálhatom. - Még most sem szoktunk hozzá, hogy a félelmetes címet immár gyermekkori barátunk viseli. - De az biztos, hogy egy év kárba vész vele, annyival is később mehetünk... - Mardonioszra rájött a böfögés, és elfelejtette, hol is tartott.
   - Tudom, Görögországba. De Egyiptom fontosabb Görögországnál. Gazdag. Es a mienk: legalábbis a mienk volt. - Ekkor újabb őzdarab után nyúltam, s a tál a helyén is volt, de az őz mind eltűnt róla. Nagyot káromkodtam.
   Mardoniosz bárgyún nézett rám. Aztán felnevetett. - Hja, amit a tálon hagytál, ne sajnáld a szolgáktól. 
   - De mennyire hogy sajnálom! - És sajnáltam is. Egyszer csak Aszpamitrész termett mellettem. Fiatal volt, sápadt bőrű, szúrós szemű. Szakáll nem nőtt az arcán, más szóval még ivarérés előtt heréltek ki; az ilyenekből lesznek a legjobb heréltek. A helyéről, Xerxész aranypamlaga mellől, kezdettől fogva szemmel tartotta az eseményeket.
   - Még nem fejezted be, nagyuram?
   - Nem. És a tengernagy sem.
   - A bűnösök elnyerik méltó büntetésüket. Aszpamitrészről sok mindent el lehet mondani, de hogy a levegőbe beszélt volna, azt nem. Az őzsült egy szempillantás alatt ismét az asztalon termett. Még aznap este hat szolgát végeztek ki. Ennek következtében a királyi asztalról származó hús eladdig élénk kereskedelmi forgalma nagymértékben megcsappant, ha meg nem szűnt is. Hiába, a régi szokásokat nehéz kiirtani. Mindenesetre, legalábbis Xerxész uralkodásának első éveiben, az ember aránylag nyugodtan elfogyaszthatta vacsorájának javát. A dolgok ilyetén kedvező alakulásáért Aszpamitrésznek tartoztunk köszönettel.
   Aszpamitrészről az idő tájt azt híresztelték, hogy tizenhét éves korától fogva Amésztrisz királyné szeretője volt. Ebben nem tudok állást foglalni. Csak azt tudom, mit suttogtak róla akkoriban. A háremhölgyek, a királynékat is beleértve, kétségkívül hajlamosak voltak rá, hogy bonyolult viszonyt tartsanak fenn a heréltekkel, de kétlem, hogy csodálva tisztelt Amésztrisz anyakirálynénk ilyenfélére használta volna fel Aszpamitrészt, jóllehet a herélt hímvesszeje a hírek szerint szokatlanul nagy volt ahhoz képest, hogy már tíz- vagy tizenegy éves korában kiherélték.
   Démokritosz most számolt be a legeslegújabb agorai pletykáról. Eszerint az athéniak azt a hiedelmet táplálják, hogy az anyakirályné ma a jelenlegi udvarmesterrel, egy álszakállat és álbajuszt viselő huszonhárom éves herélttel tart fenn viszonyt. Hadd biztosítsam a botrányszerető athéniakat róla, hogy az anyakirályné életének hetvenedik évében jár, és tökéletesen közömbösen hagyják a testi gyönyörök. És ami még fontosabb, mindig is többre becsülte a hatalmat a gyönyörnél, akárcsak elődje, Atossza királyné. Elképzelhetőnek tartom, hogy fiatalkorában Amésztrisz csakugyan enyelgett a heréltekkel, de akkoriban más világ járta, s annak immár mindörökre vége.
   Az az egykori világ gyönyörű volt, legalábbis a mi szemünkben. Különösen szép volt pedig az a perszepoliszi tél: hiszen minden lehetségesnek látszott, azt az egyet kivéve, hogy ismét kényelemben éljünk. A paloták csak félig épültek fel. Perszepolisz nemigen volt városnak nevezhető, hacsak városon nem a kézművesek kunyhóit értjük, meg a Dareiosz kincstára körül emelt vadonatúj épületegyüttest. Ezek a raktárak, csarnokok, boltívek és hivatalok adtak ideiglenes otthont a kamara hivatalnokainak.
   Mardonioszt és engem a téli palota háremének egyik szűk, levegőtlen, jéghideg szobájában helyeztek el. A hölgyek szálláshelyét Dareiosz viszonylag szerény háremére méretezték, így aztán nem fogadhatta be Xerxész feleségeit és ágyasait, az úgynevezett „nők városát”. Következésképp az első rendeletnek, amelyet Xerxész nagy királyi minőségében kiadott, az építészek voltak a címzettjei. Elrendelte, hogy bővítsék ki az asszonyok lakosztályát. A rendelet értelmében a háremnek a kincstár felé kellett terjeszkednie, s végül le is kellett bontani az eredeti kincstárépületet, hogy helyébe felépüljön az új hárem.
   Egy délután Xerxész értem küldetett. - Gyere, látogassuk meg névadód sírját. - Együtt tettük meg lovon a nagy Kűrosz sírjához vezető hosszú utat. A magas talapzaton álló aprócska fehér mészkő kápolna boltíveit karcsú oszlopok tartják. A kőkaput úgy faragták ki, hogy fának hasson. Mögötte aranyágyban nyugszik Kűrosz.
   A sírra felügyelő mágus minden kétséget kizáróan ördögimádó volt, de tiszteletünkre habozás nélkül elénekelt egy himnuszt, amelynek a Bölcs Mindenható volt a címzettje. Mellesleg a kápolna papja a sírbolt közelében lakik, és évente lóáldozatot mutat be Kűrosz szellemének. Zoroaszter hevesen ellenezte ezt az ősi árja szokást.
   Xerxész megparancsolta a mágusnak, hogy nyissa ki a sírbolt kapuját. Együtt léptünk be a dohos kamrába, s láttuk meg Kűrosz viasszal tartósított holttestét az aranyágyon. Az ágy mellett álló aranyasztalt roskadásig borítják a csodálatosnál csodálatosabb ékszerek, fegyverek, ruhák. Csak úgy csillogtak a Xerxész kezében lobogó fáklya fényében.
   Különös érzés olyan híres férfit megpillantani, aki immár több mint fél évszázada halott. Kűroszt skarlátvörös nadrágba és egymásra boruló aranylapokból készült köpenybe öltöztették. A köpenyt a halott nyakánál szorosan összehúzták, hogy elrejtsék a sebet, amit a barbár szekercéje ejtett rajta. Xerxész fesztelenül félrehajtotta a köpeny gallérját, s előbukkant a Kűrosz nyaka helyén tátongó sötét üreg.
   - Átvágták a gerincét - mondta Xerxész. - Ugye nem is volt olyan szép férfi? - Xerxész fürkésző pillantással vette szemügyre az áttetsző viaszréteggel bevont arcot.
   - Öreg volt már - súgtam. Bőrének kissé szürke színétől eltekintve Kűrosz olyan volt, mintha csak aludna, és ami engem illet, semmi kedvem nem volt felébreszteni. Megszeppentem tőle.
   Nem úgy Xerxész. - Engem majd egyiptomival balzsamoztassatok be. - A lehető legrosszabb véleménnyel volt Kűrosz bebalzsamozóiról. - Nem tetszik a színe. A szeme még kevésbé. - Xerxész szippantott egyet a dohos levegőből és elfintorította az arcát. Pedig én csak a balzsamozók által használt különféle illatszerek szagát éreztem.
   - Aludj jól, Akhaimenida Kűrosz. - Azzal Xerxész hetykén tisztelgett a birodalom alapítója előtt. - Rászolgáltál a pihenésre. Irigyellek érte. - Nem tudtam mindig eldönteni, mikor tréfálkozik Xerxész és mikor beszél komolyan.
   
   Xerxész az úgynevezett Dareiosz-féle szárnyépületben rendezte be dolgozószobáját. Nem tudom, miért nevezték így a termet, hiszen maga Xerxész építette, még trónörökös korában. Kalliasztól tudom, hogy Pheidiasz éppen most építi e kecses épület mását. Kívánom, hogy járjon sikerrel. Ez a szárnyépület volt az első a világon, amelynek mind a négy oldalán oszlopsor húzódott. Démokritosz kétli, hogy így volna. Énnekem is kétségeim volnának, ha naphosszat filozófusok között forgolódnék.
   Nem sokkal a Kűrosz sírboltjánál tett látogatás után Xerxész hivatalosan is értem küldetett. Aszpamitrész fogadott a szárnyépület előcsarnokában. Mint mindig, ezúttal is igyekezett a kedvemben járni. Annyi biztos, hogy Aszpamitrész jóvoltából egy csapásra vége szakadt a Dareiosz kamarájára jellemző nemtörődömségnek és rossz modornak. A hivatalnokok segítőkészek voltak és szolgálatkészek, és azok is maradtak csaknem egy éven át, akkor aztán ismét eluralkodott - úgy bizony - a nemtörődömség és a rossz modor. De hát a kamarai hivatalnokok természete már csak ilyen, a heréltekéről nem is szólva.
   Elvezettek az élénk színű oszlopok köpött sorakozó íróasztalok mellett. Az oszlopok gipsszel bevont fából készültek, ez ugyanis a legeslegolcsóbb megoldás; továbbá a gipsz könnyebben faragható, mint a kő. Úgy hallom hogy Pheidiasz színmárványból akarja kifaragtatni oszlopait. Ha nem mond le erről az őrültségről, üres kincstárat jósolok az athéniaknak. A perszepoliszi épületek gránitoszlopainak árát mindmáig nem tudta törleszteni a kincstár.
   Xerxész szobájában egy vaskosárban faszén égett, és kellemes meleg volt odabenn; a háromlábú bronzfüstölőkben égő tömjéntől pedig kellemetlenül füstös volt a levegő. Igaz, a tömjéntől mindig megfájdul a fejem, nyilván azért, mert az ördögimádatra emlékeztet. Zoroaszter heves kirohanásokat intézett a szantálfa és a fenyőtömjén használata ellen, arra hivatkozva, hogy ezek az illatszerek az ördögimádó szertartások kellékei. Nagy Királyaink azt hirdetik ugyan, hogy az egyetlen Bölcs Mindenhatóban hisznek, mégis megengedik a többieknek, hogy földi istennek tekintsék uralkodóikat. Kellemetlennek tartom ezt a következetlenséget. De könnyebb megváltoztatni a nap útját az égen, mint a perzsa udvari etikettet. - Xerxész egy kis asztal mögött foglalt helyet az ablaktalan szobában. Kissé megszeppenve léptem be, s egy pillanatra úgy rémlett, mintha Dareioszt látnám. Arcra borultam. Aszpamitrész vékony hangján elsorolta neveimet és címeimet. Aztán fürgén kisurrant a teremből.
   - Állj fel, Kűrosz Szpitama! - szólalt meg Xerxész régi, jól ismert hangján. Felálltam, és lesütöttem a szemem, ahogy a szokás megkívánja.
   - A király barátja nyugodtan barátjának szemébe nézhet. Legalábbis amikor kettesben vagyunk. - Így aztán ránéztem, és ő is énrám. Elmosolyodott, és elmosolyodtam én is. Mégis minden más volt, mint régen, és tudtam, hogy nem is lesz már olyan soha többé. Xerxész a királyok királya volt.
   Azonnal a lényegre tért. - Meg kell írnom önéletrajzomat, még mielőtt Egyiptomba indulnék. Tehát sürget az idő. Azt akarom, hogy segíts megfogalmazni a szöveget.
   - Mit akar a királyok királya tudatni a világgal? Xerxész foszladozó papirusztekercset tolt elém, elámi nyelvű szöveg volt rajta. - Kűrosz önéletrajza. Ezt az egyetlen példányt találtuk a könyvesházban. Csaknem tönkrement már. Úgy látszik, nem volt rá érkezése, hogy átírja. Egy szót sem változtattak rajta, mióta megszülettem. Különben engem is megemlít benne. Amennyire lehet, ebből a szövegből kell kiindulnunk.
   Végigsiklott a szemem az elámi írásjeleken. - Nagyon régies a nyelvezete - mondtam.
   - Annál jobb - válaszolta Xerxész. - Azon a hangon akarok megszólalni, amelyen Dareiosz szólt. Ő Kambüszész hangján, Kambüszész Kűroszén, Kűrosz pedig a méd királyokén szólalt meg, és így tovább egész a kezdet kezdetéig. - Feltűnt, hogy noha Dareiosz kivétel nélkül mindig az ál-Margoszt nevezte meg elődjének, Xerxész említést sem tett róla.
   Három napon és három éjjelen át dolgoztunk a Nagy Királlyal a hivatalos önéletrajz szövegén. Amikor végeztünk vele, a birodalom minden egyes városa kapott belőle egy példányt, s így az alattvalók első kézből szerezhettek tudomást az uralkodó akaratáról és jelleméről. Xerxész egyes szám első személyben számolt be őseiről, tetteiről és terveiről. Ez az utóbbi rész különösen fontos, mert a Nagy Király személyes végrendeletének számít, s mint ilyen minden törvényszéken jogforrásként veendő figyelembe.
   A következő volt az eljárás. Xerxész elmondta, hogy mit akar kifejteni. Én jegyzeteket készítettem. Amikor felkészültem a tollbamondásra, berendeltük a titkárokat. Perzsául diktáltam, s szavaimat azon nyomban lefordították elámira, akkádra és arámira, arra a három nyelvre, amelyen a kancellária szövegei készültek. Akkoriban perzsául nemigen írtak még. Bevallom, mindig elcsodálkoztam rajta, milyen gyorsan fordítják le a kamara titkárai a perzsa nyelvű szövegeket. Később további fordítások készültek a görögöknek, az indiaiaknak és így tovább.
   Amikor elkészültünk a teljes szöveggel, Xerxész felolvastatta magának a kamara mindhárom nyelvén. Figyelmesen hallgatta az írnokokat, aztán javításokat, magyarázó mondatokat iktatott a szövegbe. Végső soron minden Nagy Király legfontosabb feladata az, hogy a kamarában készült szövegek minden egyes szavára odafigyeljen. Xerxész uralkodásának kezdetén egyetlen szót sem bocsátottak ki a nevében anélkül, hogy alaposan meg ne rágta volna, s meg ne győződött volna róla, hogy valóban az ő szándékát tükrözi. Uralkodásának vége felé már csak a zenére és a hárem pletykáira volt füle.
   A harmadik nap estéjén Xerxész meghallgatta a végleges szöveget, és saját kezűleg nyomta rá pecsétjét a három változatra. Mindent egybevetve, azt hiszem, jobb munkát végeztünk, mint az önmagát dicsőítő és trónbitorlásának történetét bizony meghamisító Dareiosz.
   Aszpamitrész és a titkárok elhagyták a termet, Xerxész pedig összecsapta tenyerét. A pohárnok tüstént megjelent, szinte a semmiből, mint egy kísértet. Töltött a borból, ivott Xerxész poharából, majd éppoly villámgyorsan, ahogy megjelent, eltűnt. Xerxészt mindig is mulattatta ez a szertartás. - Mindenki azt képzeli, hogy ha a bor meg van mérgezve, a kóstoló menten holtan esik össze. És ha lassan ölő mérget tesznek a borba? Mindketten hónapokig is élhetünk még.
   - Nem arra való a szertartás, hogy a pohárnok meg ne mérgezze az uralkodót?
   - De igen, ha ugyan nincs ellenmérge. De ha nem ő a gyilkos, hanem valaki más, akkor egy kis ügyességgel mindkettőnket lassú halálra ítélhetne, és senki sem jönne rá az igazságra. - Xerxész elmosolyodott. - Gondolj csak arra, hogyan öli meg Laisz az ellenfeleit azokkal a thrák kotyvalékokkal.
   Világéletemben zavarba jöttem, valahányszor valaki azt emlegette, hogy Laisz boszorkány és gyilkos hírében áll. Valójában nem tudok senkiről, akit maga Laisz ölt volna meg. De arról tudok, hogy mindenféle italokat kevert Atossza megbízásából, és nem titok, hogy ha valamelyik háremhölgy szálka volt az idős királyné szemében, az előbb-utóbb titokzatos eredetű és eredményes kimenetelű betegség áldozata lett.
   - Furcsa itt lenni. - Xerxész váratlanul elérzékenyült.
   - Sohasem hittem volna, hogy így lesz.
   - De hiszen nyilvánvaló volt, hogy Dareiosz a halálán van.
   - Persze. De sehogyan sem tudtam elhinni, hogy... - Xerxész úgy görgette előre-hátra két keze között a vörösfekete kupát, akár egy szamoszi fazekas. - Olyan öreg vagyok.
   Megrökönyödve, némán bámultam rá. 
   Xerxész levette nyakáról a súlyos aranyláncot, és az asztal cédrusfa lapjára ejtette. Lustán vakarózni kezdett.
   - Igen, öreg vagyok már... - aztán ismét elhallgatott. Mintha nem is hozzám beszélt volna, hanem saját magához. - Nem arattam győzelmeket. Legalábbis nem igaziakat. - Éppen elkészült közös munkánk egyik példányára bökött. - Elfojtottam néhány lázadást. De egy maréknyi földet, egy kupányi vizet sem tettem hozzá apám birodalmához. Csak építkeztem.
   - Nálad nagyobb építő nem élt a földön! - mondtam, és nem is túloztam. Ma is hiszem, hogy mindmáig Xerxész minden idők legragyogóbb városalapítója és építője, nagyobb, mint azok a szűk látókörű vadak, akik a sivár egyiptomi piramisokat és oszlopokat tákolták össze valamikor régen.
   - Számít az? - kérdezte Xerxész lemondóan. Sohasem láttam ilyen levertnek. Mintha az a sok föld, amely az ölébe hullott, nem is örömöt szerzett volna neki, hanem kínt és szorongást. - Eltékozoltam az életem. Egyre csak vártam, vártam, most pedig már harmincöt éves vagyok...
   - Nem nagy kor az! Tekints Mardonioszra.
   - Rátekintettem - mosolyodott el Xerxész. - Valóságos vénember. Járni sem tud már egyenesen. Nem... Tudod, mikor kellett volna megkapnom ezt? - Xerxész heves mozdulattal a levegőbe emelte a koronát. - Tíz évvel ezelőtt. Akkor annyi idős voltam, mint Dareiosz, amikor megölte a Nagy Királyt.
   - A Nagy Királyt? - értetlenül bámultam Xerxészre. - Úgy érted, Gaumatát, a trónbitorlót?
   - Úgy értem, a Nagy Királyt. - Xerxész kiitta kupájából a bort, és ruhájának hímzett ujjával megtörölte ajkát. - Hát nem tudtad?
   Megráztam a fejem.
   - Azt hittem, tudod. Atossza elmondta Laisznak. Úgy látszik, anyád szája nem jár el oly könnyen, mint az enyém. Mindegy, legfőbb ideje, hogy beavassalak családunk véres titkába.
   Ha a fejedelmek titkot bíznak valakire, gyakran egyúttal a halálos ítéletét is kimondják. Elöntött a hideg verejték. Nem akartam hallani, amit hallanom kellett. De nem szakíthattam félbe. Mindenáron azt akarta, hogy megtudjam, amit akkoriban csak maroknyi beavatott tudott.
   - Dareiosz nem is volt Akhaimenida. Távoli rokon volt csupán. Akárcsak bármely perzsa nemzetség feje. Amikor Kambüszész Egyiptomba indult, fivérét, Margoszt nevezte ki helytartónak. Úgy egyeztek meg, hogy ha Kambüszésszel történne valami, Margosz lesz a Nagy Király. Egyiptomban Kambüszészt megmérgezték. Nem tudom, ki. Maga Kambüszész a helyi papokra gyanakodott. Lassan ölő méreg volt, Kambüszész iszonyúan megszenvedett. Többnyire nem is volt eszénél. De mikor igen, akkor pontosan tudta, mit csinál. - Xerxész elhallgatott; ujjával lustán morzsolni kezdte aranygallérjának sarkát. - Bármit tanítottak is nekünk, Kambüszész éppoly nagy uralkodó volt, mint az apja, Kűrosz.
   A lélegzetem is elállt a hallottaktól.
   - Amikor Szuzában hírét vették Kambüszész betegségének, Margosz Nagy Királlyá kiáltotta ki magát. Kambüszész megtudta, nyomban megátkozta a fivérét és hazaindult. Útközben ismét megmérgezték, ezúttal környezetének egyik tagja. Talán emlékszel, hogy állítólag megvágta magát a kardjával. Lehet, hogy részben igaz, amit a hivatalos történelem tanít. Csakhogy azt a kardot előbb halálos méreggel dörzsölték be, és Kambüszész meghalt. Ekkor Margosz a törvény szerint is Nagy Király lett. Nem akadt vetélytársa. Népszerű volt.
   Hanem aztán mindenféle hírek keltek szárnyra. Azt beszélték, hogy Margosz nem is Margosz. Hogy Margoszt egy mágus testvérpár meggyilkolta, s egyikük, Gaumata adta ki magát Nagy Királynak. Mint mindenki tudja, Dareiosz és a Hatok megölték az ál-Margoszt, s így lett Dareiosz Nagy Király. Ezután feleségül vette Atosszát, Kűrosz lányát, Kambüszész feleségét és nővérét, továbbá az állítólagos ál-Margosz feleségét és nővérét. Így született meg a fia, én, a törvényes Akhaimenida.
   Xerxész összeütötte tenyerét. A pohárnok ismét megjelent. Ha hallotta is, ami elhangzott, semmi jelét nem adta. Hogyan is merte volna.
   Amikor a pohárnok kiment, feltettem a magától értetődő kérdést: - Kit ölt meg Dareiosz?
   - Margoszt, a Nagy Királyt, Kambüszész fivérét, Kűrosz fiát.
   - Természetesen azt hitte, hogy Gaumata mágust, az ál-Margoszt öli meg...
   Xerxész megrázta a fejét. - Nem volt semmiféle mágus. Csak a Nagy Király volt, és Dareiosz őt ölte meg. Csendben kiittuk borunkat.
   - Hát az ki volt - de tudtam rá a választ -, aki megmérgezte Kambüszész kardját?
   - A Nagy Király lándzsavivője - felelte Xerxész minden különösebb felindultság nélkül. - Dareiosz, Hüsztaszpész fia. - Xerxész hátradőlt székében. - Most már tudod.
   - Nem akartam tudni, uram.
   - De most már tudod. - Ismét megdöbbentett, milyen szomorú Xerxész. - Tudod, hogy azért vagyok az, aki vagyok, mert az apám mindkét nagybátyámat megölte.
   - Hát nem így szokás trónra jutni? - motyogtam. - Végül is Kűrosz ugyancsak megölte apósát és...
   - Az háborúban történt. Emez meg... szentségtelen dolog volt. Az egyik perzsa nemes álnokul és kizárólag a hatalomvágytól vezettetve lesújtott saját nemzetségének vezérére. - Xerxész elmosolyodott, de anélkül, hogy szétnyílt volna az ajka. - Apám jutott az eszembe, amikor elmesélted, hogy azt a két indiai királyt a fiuk ölte meg. Arra gondoltam, lám, mi sem vagyunk mások. Végtére is árják vagyunk. De tudjuk, ahogy bizonyára azok az indiaiak is tudják, hogy átkozott, aki legszentebb törvényünket megszegi. És átkozottak az utódai is.
   Xerxész tántoríthatatlanul hitt benne, hogy meg kell lakolnia apjának tettéért. Nem értettem vele egyet. Kifejtettem, hogy ha az Igazat követi, a Bölcs Mindenható nem bünteti őt meg csak azért, mert az apja a Hazug útján járt. De Xerxész nem tudott szabadulni azoknak az ördögöknek és sötét hatalmaknak a kísértetétől, amelyeket nagyapám örökre száműzni akart a világból. Xerxész hitt benne, hogy neki kell majd meglakolnia azért, amiért apjának nem kellett vérével fizetnie. Szentül hitte, hogy az ősi istenek előbb-utóbb bosszút állnak a két Nagy Király haláláért, és hogy a szent vér ejtette foltot csak szent vér moshatja le.
   - Hüsztaszpész tudta? - kérdeztem.
   - Persze. Tudta hát. El is szörnyedt tőle. Azt remélte, hogy ha Zoroaszter hűséges követője lesz, levezekelheti Dareiosz bűnét. De ugye ez lehetetlen?
   - Az bizony - mondtam. - Csakis Dareiosz vezekelhette volna le, a Bölcs Mindenható segítségével. - Megrökönyödésemben nem tudtam megnyugtató választ adni.
   - Gondoltam, hogy lehetetlen. - Xerxész feje tetejére állította kupáját az asztalon. Kiitta a bort, mégis józan maradt.
   - Szóval véres az én trónom. Atossza szerint így természetes. De ő félig méd, és a médek másként gondolkoznak ezekről a dolgokról.
   - Mikor tudtad meg, hogy mi történt?
   - Még gyerekkoromban. A háremben. Az öreg heréltek mindig sugdolóztak egymás közt. Én meg gyakran hallgatóztam. Végül megkérdeztem Atosszát. Előbb hazudott nekem. De nem hagytam magam. „Ha nem tudom, mi az igazság - mondtam neki -, honnan fogom tudni, mikor ragadjam meg a fenséges királyi fényességet?” Erre elmondta. Mindenre elszánt asszony. De hiszen nélkülem is tudod. Megmentette az életedet. Az enyémet is, és neki köszönhetem, hogy ide kerültem.
   - Hát a saját életét hogyan sikerült megmentenie? - kérdeztem.
   - Ravaszsággal - felelte Xerxész. - Amikor Dareiosz megölte Margoszt, Atosszáért küldetett. Végezni akart vele, mert egyedül Atossza tudhatta tökéletesen biztosan, hogy a meggyilkolt férfi csakugyan a bátyja és a férje, a valódi Margosz volt.
   - A többi háremhölgy nem tudta?
   - Honnan tudták volna? Kambüszész életében Margosz csak helytartó volt, s a helytartó nem tekintheti sajátjának az uralkodó háremét. Amikor aztán megtudta, hogy Kambüszész halott, Margosz nyomban feleségül vette Atosszát, anyám legnagyobb gyönyörűségére. Ezt a fivérét szerette a legjobban. Egy évvel később Dareiosz Szuzába érkezett és elhíresztelte, hogy Margosz nem is Margosz, hanem csaló mágus. És megölte az állítólagos csalót. Ezután egyetlenegy valaki maradt a földön, aki tudta az igazságot: Atossza.
   Három változatban is hallottam, mi történt ezután: magától Atosszától, Laisztól és Xerxésztől. Nincs köztük két teljesen egyforma, de mind a három nagyjából a következőképpen írja le az eseményeket:
   Amikor Dareiosz belépett Atosszához a hárembe, a nagy Kűrosz király életnagyságú szobra előtt ülve találta. Atosszán királynői fejek volt, és tökéletesen fesztelenül viselkedett, legalábbis azt a benyomást keltette. Kecses mozdulattal kiküldte a személyzetet.
   Ezután, akárcsak egy indiai kobra, támadásba lendült. - Megölted a férjemet és bátyámat, Kambüszészt, a Nagy Királyt.
   A támadás meglepte Dareioszt. Arra számított, hogy Atossza a lába elé veti magát, és az életéért könyörög majd. - Kambüszész sebet kapott - mondta Dareiosz, s ezzel máris védekezésbe szorult, vagyis olyan hibát követett el, amilyent háborúban sohasem engedett volna meg magának. - Szerencsétlen baleset volt, ő maga okozta.
   - A király barátjának címét viselted. Lándzsahordozója voltál. Te dörzsölted be méreggel a kard hegyét.
   - A vád még nem igazság. - Dareiosz kezdte összeszedni magát. - Kambüszész meghalt. Ezen nem lehet segíteni. Hogy mitől halt meg, nem rád tartozik.
   - Az Akhaimenidák minden dolga rám tartozik, és csakis rám. Mert én vagyok az utolsó Akhaimenida. Bizonyítékom van rá, hogy megölted férjemet és bátyámat, Kambüszészt, a Nagy Királyt...
   - Hol az a bizonyíték?
   - Ne szakíts félbe - sziszegte Atossza. Ha akarta, tényleg olyan hangot tudott kiadni, mint egy igazi óriáskígyó. - Az Akhaimenida királynővel beszélsz. Azt is tudom, ahogy te is tudod, hogy megölted férjemet és bátyámat, a nagy Margosz királyt.
   Dareiosz már-már hátrálni kezdett ez elől az ijesztő asszony elől. De aztán megállt. - A férjed volt, igaz, de nem a bátyád. Gaumata volt, a mágus.
   - Ugyanúgy nem volt ő mágus, ahogyan te se. Ebben megegyeztek. De abban már nem, hogy ő Akhaimenida volt, te pedig nem. És nem is lehetsz soha.
   - Nagy Király vagyok. Én vagyok az Akhaimenida. - Dareiosz egy elefántcsont széket állított önmaga és Atossza közé. Most Atossza elbeszélését idézem. - Megöltem a mágust, a csalót, a trónbitorlót...
   - Magad vagy a trónbitorló, Dareiosz, Hüsztaszpész fia; és csak egy szavamba kerül, s egész Perzsia fellázad ellened.
   Dareiosz ekkor magához tért. Félretolta a széket az útjából, és az ülő királynő felé indult. - Nem szólsz te egy szót sem - mondta és egészen Atossza arcához hajolt. - Érted? Egyetlen szót sem. Mert mindazok, akik abban a tévhitben ringatják magukat, hogy a mágus valójában Margosz volt, meghalnak.
   - Folytasd csak, te kis kalandor. Ölj csak meg. Majd meglátod, mire mégy vele. - Atossza Dareioszra villantotta akkoriban bizonyára elbűvölő mosolyát: fehér gyöngyök csillantak meg benne, nem feketék. Egyébként ebben a pillanatban kezdett Atossza feltűnő vonzalmat érezni a kék szemű, aranybarna hajú trónbitorló iránt, legalábbis így mondta Laisznak. Váratlan szenvedélyét csak növelte, hogy egyidős volt Dareiosszal.
   Atossza ekkor szánta rá magát élete legmerészebb lépésére. - Már elküldtem embereimet Babülónba, Szardeiszbe, Ekbatanába. Ha megölnének, valamennyi hű városunk katonai kormányzójának tudomására jut, hogy Dareiosz kettős királygyilkos. Ne feledd, hogy Kambüszészt csodálták. Ne feledd, hogy Margoszt szerették. Ne feledd, hogy a nagy Kűrosz utolsó két fiáról van szó. A városok fellázadnak. Ebben biztos lehetsz. Merész ifjú vagy, de semmi több - egyelőre.
   Ez az egyelőre vezette be kettejük békeszerződését. Atossza diktálta a feltételeket. Ha Dareiosz feleségül veszi és első fiukat megteszi örökösévé, ő tanúsítani fogja, hogy Dareiosz csakugyan a trónbitorlót ölte meg, s hogy ő maga kényszernek engedve ment feleségül a mágushoz. Mindketten számos engedményt tettek a másiknak, de a szerződésnek ezt a fő cikkelyét mindketten elfogadták.
   Démokritosz tudni akarja, hogy Atossza valóban útnak indította-e embereit Babülónba és a többi városba. Természetesen nem. De ha nagy cél lebegett előtte, pompásan tudott rögtönözni. Hogy hitt-e neki Dareiosz? Ez már örök titok marad. Tudható viszont, hogy e füllentessél Atossza életre szóló félelmet és csodálatot keltett Dareioszban. A következő harminchat évben Dareiosz mindent megtett, hogy távol tartsa Atosszát a kormányügyektől, és el kell ismerni, hogy olykor sikerült is neki. Ami pedig Atosszát illeti, el volt ragadtatva az ifjú királygyilkostól, és apja birodalmának remek kormányzóját látta benne. A vérrel megpecsételt szerződés gyümölcse volt Xerxész. Ő azonban, sajnos, kivételes egyensúlyérzékkel megvert férfi volt. Úgy gondolta, ha a farönkön ingó palló egyik vége lefelé billen, a másiknak felfelé kell billennie. Ha Dareiosz nem lakolt meg bűneiért, a fiának kell lakolnia.
   Korántsem pusztán azért lebbentem fel a fátylat e dolgokról, Démokritosz, hogy nevetségessé tegyem a halikarnasszoszit. Ellenkezőleg: elbeszélése szép gyermekmese, s Dareiosz az ifjú hős szerepét játssza benne. A valóság sötétebb a mesénél, és nem válik királyi házunk dicsőségére. De szükségesnek tartom, hogy tisztázzam az igazságot, s így megvilágíthassam szeretett Xerxész barátom jellemét. Attól a pillanattól fogva, hogy megtudta, hogyan is jutott hatalomra az apja, tökéletes biztonsággal látta, milyen véres véget fog érni. Ez a jövőbe látás a jellemének és a tetteinek kulcsa.
   Szerencsére mire a Perszepoliszban töltött hónap véget ért, Xerxésznek sikerült legyűrnie búskomorságát. Éjjel-nappal dolgoztatta a kamara mindkét termét. Személyesen készített leltárt a kincstár arany- és ezüstkészletéről. Együtt néztük át a könyvesház polcait. Mindenféle ősrégi feljegyzéseket olvastam fel neki, elsősorban olyanokat, amelyek Indiáról és Kathájról szóltak.
   - Szeretnél visszatérni Indiába, ugye? - Tetőtől talpig belepett mindkettőnket a régi kőtáblák, a foszladozó papirusztekercsek, bambuszcsíkok pora.
   - Igen, uram, szeretnék visszatérni.
   - Majd két év múlva. - Xerxész kifésülte szakállából a port. - Útra kelünk, megígérem, mihelyt rendet teremtünk Egyiptomban. Nem felejtettem el, mit mondtál Indiáról. És azt sem felejtettem el, hogy előbb-utóbb, akármilyen öreg vagyok is, hozzá kell tennem valamit a birodalomhoz. - Mindketten elmosolyodtunk. Már nem várta el tőlem, hogy komolyan vegyem előrehaladott korára vonatkozó megjegyzéseit. De utólag azt hiszem, ő valóban komolyan gondolta, hogy kinőtt a katonakorból. A háborúskodás a fiatalok dolga.
   Még mielőtt az udvar elhagyta volna Perszepoliszt, Xerxész visszahelyezett a király szemének tisztébe. Aztán Ariamenész oldalán Baktriába küldött. Lelkemre kötötte, hogy jól nyissam ki a szemem és a fülem. Xerxész ugyanis elnézően bánt fivérével, de bízni nem bízott benne. És minthogy már többet tudtam családjának történetéről, mint korábban, nem állíthattam, hogy légből kapottak lettek volna a kételyei.
   Ariamenész elismerésre méltó önuralommal fogadta, hogy útitársává szegődöm. Hiába utaztunk nagy kísérettel, meg kellett fizetnünk a szokásos megalázó adót a perzsa felföldeket ellenőrzésük alatt tartó banditáknak.
   Baktrára egyszerűen nem ismertem rá. A nagy tűz után az egész várost újjáépítették olyannyira, hogy manapság jobban hasonlít Srávasztira vagy Taxilára, mint Szuzára. Az egykori dísztelen határ menti település ma tősgyökeres keleti város, és még csak nem is emlékeztet benne semmi a perzsákra.
   Ariamenész eleinte fölöttébb gyanakvóan kezelt. De később elég jól megvoltunk egymással. Még jobban megvoltunk egymással, amikor utánanéztem kormányzati módszereinek, s nem találtam bennük semmi kivetnivalót, szabályelleneset. Mindent egybevetve titokzatos férfinak ismertem meg. Mindmáig sejtelmem sincs róla, mi indította annak idején lázadásra. Talán az is hozzájárult, hogy Baktria oly idegen, oly kies tartomány. Délen a magas hegyek választják el Indiától. Keleten a sivatag Kathájtól, északon a törzsek fagyos erdőivel és kopár pusztáival határos. A kultúra háromszáz mérföldre nyugatra kezdődik. Baktria a négy létező világ szélén, a világon kívül fekszik.
   Baktria nem egyszerűen földrajzi fogalom, hanem hangulat: vad, durva, zabolátlan hangulat. A Hazugot követő baktriai mágusoknál különösebb emberek nemigen élnek a földön. Éjjel-nappal haoma kábulatban vannak. Elképesztően kegyetlenek. Zoroaszter tanításaival és a három Nagy Király parancsaival dacolva mindmáig a halottak mellé kötözik a betegeket és a haldoklókat. A napégette és hódermesztette haldoklók segítségért kiáltoznak, de senki sem mer segélykezet nyújtani nekik. A dögkeselyűk és a kutyák nemcsak holttesteket falnak fel, hanem élőket is.
   Hiába panaszkodtam Ariamenésznek, azt válaszolta: - Nem tehetek semmit. A baktriaiak jobban tartanak a mágusaiktól, mint tőlem. Miért nem zabolázod meg őket te? Te vagy a próféta örököse. Rád hallgatnának.
   Ariamenészt mulattatta, hogy gúnyt űzhet belőlem. Tudta ő jól, hogy ami Zoroaszternek nem sikerült, az még kevésbé sikerülhet az unokájának. Mindazonáltal szóba hoztam a dolgot Zoroaszter helyi követői előtt. A legtöbbnek rokona voltam, és sokan rokonszenvesnek találtak. Csaknem valamennyien világi életet éltek, azt hiszem, ez a legmegfelelőbb kifejezés. Úgy tettek, mintha az Igazat követnék, valójában csak a pénzt és a rangot hajhászták. Égre-földre fogadkoztak, hogy véget vetnek az élők meg-kötöztetésének. Mindmáig nem vetettek véget.
   Zoroaszter meggyilkoltatásának helyén nagy szentélyt építettek. Különös érzés volt ott állnom a tűz perzselte oltár előtt, amelynek lapos lépcsőire egykor arany haoma és arany vér ömlött. Elmondtam egy imát. Unokatestvéremnek, a Zoroaszter-vallás fejének éneke volt rá a válasz. Ezután a tűzoltár előtt elbeszéltem tucatnyi alacsony, sötét bőrű, khaldeus külsejű rokonomnak, hogyan halt meg a próféta, és milyen szavakat intézett hozzám a Bölcs Mindenható a haldokló - vagy halott? - ajkával.
   Mindenki mélyen megindult. Én is. Az ismerős szavak azonban másképp csengtek az ajkamon, mint egykor a fülemben. A sok ismétlés rég megfosztott a valódi emléktől. De ott a tűzoltár előtt hirtelen mégis magam előtt láttam egykori gyermek önmagamat, ahogy kerekre tágult a szemem a halál és az istenség látványától.
   Ezután az ökörbőrök termébe vezettek. Itt tucatnyi írnok ül és hallgatja Zoroaszter szavait a legidősebb hívők előadásában. Az énekkel egy időben nyomban leírják a verseket avagy gathákat. Némelyik gathát nagyapámtól is hallottam, így megállapíthattam, hogy időközben kisebb - netán szándékos? - változtatásokon esett át a szöveg. Egyes esetekben, azt hiszem, azért módosították nagyapám szavait, hogy az új nemzedék is érthesse őket. De többnyire egyszerűen elfelejtette az elbeszélő az eredeti szöveget, s végül is ezért jutottam nagy nehezen arra az álláspontra, hogy mégiscsak jobb, ha lejegyzik e szavakat, méghozzá minél hamarabb, amíg még aránylag kevés bennük a ferdítés.
   Ma mindenfelé mindent leírnak (vajon mikor, hol, miért vette kezdetét ez a divat?), így Zoroaszter, a Buddha, Mahávira, Goszala, Kung mester minden egyes szava fenn fog maradni, pedig, bármily furcsa, az írott szöveg sokkal csalókább lehet, mint az olyan pap emlékezete, aki több millió szót tanult meg, de egyet sem mer elferdíteni, mert attól tart, hogy akkor elveszti mindet. Ezzel szemben mi sem könnyebb, mint egy vadonatúj szöveget tehénbőrre vetni, s azt állítani róla, hogy ősi és eredeti.
   Zoroaszternek a haoma mértéktelen fogyasztása elleni intelmeit máris meghamisították, hogy összeférhetővé tegyék a mágusok hagyományaival. Újabban az Artát, vagyis az Igazságosságot istenként kezdik tisztelni, Mithrasz istenséget pedig sohasem sikerült egészen kiiktatni Zoroaszter követőinek hitéből, mert ahogy utolsó élő unokatestvérem szokta mondani kenetteljesen: - Mithrasz maga a Nap! A Nap pedig a Bölcs Mindenható jele! - Így aztán az ördögök ügyesen visszalopakodnak a vallásba. Ha az ember imádni akar valamit, akármi légyen is az, imádni fogja. Nagyapámnak sikerült néhány árnyalatnyi változást bevezetnie. De egyebet nem.
   Zoroaszter követőinek közössége kitörő örömmel fogadta a bejelentésemet, hogy Xerxész ígéretet tett rá: egyedül a Bölcs Mindenhatót fogja elismerni istennek. - Mindazonáltal - jegyezte meg a Zoroaszter-hívek főnöke - a Hazugot követő mágusok aligha fogják követni a Nagy Királyt.
   Meglehetős részletességgel számoltak be róla, miféle kíméletlen vallásháború folyik a mi mágusaink és az öveik között. Arról is értesültem, hogy Zoroaszter udvari követői és a Baktrában maradottak között végtelen viták dúlnak.
   Hiába igyekeztem meggyőzni őket róla, hogy mellettük állok, az volt a benyomásom, hogy bizony csalódást okoztam ezeknek a határvidéki, alacsony, sötét bőrű férfiaknak. A vérüket szerették volna látni bennem. Ehelyett kékszemű férfi állt előttük, aki az udvar perzsa nyelvjárásában beszélt. A király szeme lévén nagyon is a világi hatalom tartozéka voltam, és kétségkívül éppoly különösnek találták, mint én, hogy a Bölcs Mindenható engem választott szavainak tanújául. Annak az egyetlen gyermekkori napnak köszönhetem, hogy mindmáig Perzsia legszentebb férfijának számítok. Rágondolni is hátborzongató. Igaz viszont, hogy ritkán vagyunk azok, amik lenni szeretnénk, amik pedig lenni szeretnénk, az vagy nem adatik meg nekünk, vagy ha megadatik, nyomban másnak adja át a helyét, akár az évszakok.
   Nem vagyok-e bölcs, Démokritosz? Most, hogy életem tele beköszöntött, s hozzá fekete hóval, végre pontosan tudom, kicsoda és micsoda vagyok. Élő holttest.
   
   
   

   
 HATODIK KÖNYV
 
 Katháj
 
 

             1/Két évvel Xerxész trónra lépése után megkaptam követi kinevezésemet: az volt a feladatom, hogy felvegyem a kapcsolatot a nálunk Kathájnak nevezett távoli ország valamennyi királyságával, fejedelemségével, államával; egy olyan világgal, amelyben perzsa még nem járt. Az eredetileg Fan Cseval tervezett utazás elmaradt, helyette most az Egibi és fiai karavánjával indultam útnak. Két kathájit rendeltek mellém tolmácsnak, továbbá baktriai lovasságot és gyalogságot fegyveres kíséret gyanánt.
   Mondanom sem kell, hogy a kamara második terme ellenezte küldetésemet, de a Nagy Király már döntött, s hogy a kincstárnok szemében kidobott pénznek számító költségeket igazolni lehessen, hivatalosan azt a feladatot kaptam, hogy kereskedelmi utat nyissak Perzsia és Katháj között. Olyasfajta megbízatás volt ez, mintha arra vállalkoztam volna, hogy létrát építek a holdra. De persze örömest vállaltam. Szívesebben választottam volna az Indián át vezető hosszú, aránylag biztonságos utat - s találkoztam volna Ambalikával és fiaimmal -, de Fan Cse világosan tudtul adta levelében, hogy az Oxosz folyón túl húzódó északi út rövidebb, ha egyúttal veszedelmesebb is. így hát északnak indultunk. Ostoba döntésnek bizonyult. Hiába, fiatalság bolondság. Démokritosz megjegyzi, hogy ő is a legrövidebb úton indult volna Kathájba. Lám, megmondtam.
   Fan Csetől tudtam, hogy Kathájban lényegében ismeretlen az öntöttvas, következésképp az elsőrendű minőségű perzsa vasáru jó piacra számíthat ebben a napkeleti országban. Az Egibi bankház is így vélekedett. Hajlandó volt pénzelni a karavánt, jóllehet, mint Sirik annak idején számológépén kiszámította, igen kevés esélyünk volt rá, hogy visszatérjünk. Mégis hajlandó volt megkockáztatni a dolgot: - Ha sikerül a vállalkozás, akkor végre megnyílik az igazi selyemút. - A Kathájba vezető utakat mind selyemútnak szokás nevezni. Az öntöttvasért cserébe az Egibi bankház ezerféle árut remélt Kathájból, a selyemtől a gyógyászati célokra használt sárkánycsontig. Legnagyobb szerencsémre az öreg Sirik gyomorbántalmaira egyetlen orvosság volt csak, az őrölt Katháji sárkánycsontból készült főzet. Így hát a remélt üzleti hasznon felül személyes érdeke is fűződött küldetésem sikeréhez.
   A tavasz első napjaiban indultunk el Baktriából a felkelő nap iránt. A hosszú keleti útról írott beszámolóm Perszepoliszban, a könyvesházban található egy vasládikába zárva, és csak a Nagy Királynak van hozzá kulcsa, ha ugyan el nem veszítette. Egy év sem telt bele, s olyan utat találtam Kathájba, amilyent nyugaton azelőtt senki sem ismert. De minthogy perzsa vagyok és a király barátja, nem kívánom feltárni a görögök előtt a Kathájba vezető út egyetlen részletét sem. A térképek és az útközben készített csillagképek nélkül különben is csak hozzávetőlegesen tudnám leírni ezt a - mikor is? -, ha emlékezetem nem csal, harmincnyolc évvel ezelőtt megtett utat.
   Átkeltünk az Oxosz folyón, majd sok-sok mérföldön át kies legelőkön keresztül vezetett az utunk. Az északi törzsek földjén. Több ízben is ránk támadtak, de ezerfőnyi baktriai katonaságomnak hála, nem tettek kárt bennünk. Végül is a baktriaiak maguk is közeli rokonságban állnak a sztyeppeken és a sivatagokban élő vad nomádokkal.
   Ó, az a sivatag! Nem hiszem, hogy van a földön nagyobb ennél a keleti sivatagnál. Kihaltabb bizonyosan nincs. Valamennyi lovunk ott pusztult. Még szerencse, hogy tevéink néhány híján életben maradtak. Embereink jelentős része ellenben a sivatagban lelte halálát. A kétezer tevehajcsár, katona és szolga közül, akikkel azon a napsütéses tavaszi reggelen útra keltem, mindössze kétszáz jutott át a sivatagon. Úgy látszott, sohasem ér véget az a homokpusztaság; csak nagy néha szakította meg rövid időre egy-egy szemkápráztató, kegyetlen délibáb. Ilyenkor egyszeriben sebes folyású hegyi patakot, vízesést vagy sűrű erdőre hulló hűvös havat pillantottunk meg magunk előtt. Embereink egy része fejvesztve vetette magát a nem létező frissítő tóba vagy patakba. Mohón habzsolták a tűzforró homokot és nem keltek fel többé.
   A keleti sivatagban rengeteg az oázis, de megbízható vezető nélkül nemigen lehet rájuk találni. Mi pedig híján voltunk megbízható vezetőnek: a sivatagi törzseknek gondjuk volt rá. Sőt, ha nem tudtuk volna, hogy Katháj a felkelő nap felé esik, menthetetlenül el is tévedtünk volna. Még így is egy hónappal tovább tartott az utunk a kelleténél, s ezért az egy hónapért számos ember életével kellett megfizetnünk. Végül, hogy elkerüljük a délibábot és a tűző napot, már csak éjszaka folytattuk utunkat. Amint megjelent a nap a szürke láthatáron, lyukakat kapartunk a homokba, mint az indiai vadkutyák, ruhával takartuk le fejünket, s úgy aludtunk a szabadban, mint megannyi holttest.
   Fan Cseval folytatott hosszú beszélgetéseim ellenére édeskeveset tudtam Katháj földrajzáról. Hallottam tőle, hogy a katháji államok legnagyobb része a Jangce és a Sárga-folyó között terül el, de fogalmam sem volt róla, milyen távol van egymástól e két folyó, s milyen tengerbe ömlik. Fan Cse elmondta, hogy szülőföldje, Lu, a Sárga-folyó medencéjében fekszik. Ezenkívül semmit sem tudtam Kathájról, legkevésbé területének nagyságáról.
   Ahol a sivatag véget ért, legelők kezdődtek, s a sárga bőrű pásztorok biztonságos távolból méregették karavánunkat. Meg sem próbáltak háborgatni bennünket. Forrás és vad akadt bőven, élelemre nem volt tehát gondunk. Végül hidegre fordult az idő, s egy folyóhoz érkeztünk; mint kiderült, a Sárga-folyó nyugati forrásvidékéhez. A mély, sötét vizű folyó meredek szurdokot vájt magának az atyák árja őshazájára emlékeztető alacsony, kúp alakú, zord dombok között.
   A folyó partján vertünk tábort egy bambuszbozótosban. Az emberek fürdéssel és halászattal foglalatoskodtak, én pedig leltárt készítettem. Sok emberünk és lovunk veszett oda, de az elpusztíthatatlan tevéknek hála, a szállítmány javarésze megmaradt, továbbá fegyverünk is volt bőven, hogy megvédjük magunkat, persze nem egy egész hadsereggel szemben. Egy hetet töltöttünk a folyóparti táborban, és ez idő alatt tucatnyi üzenetvivőt indítottam útnak. Egyetlenegy tért vissza közülük, az is egy éppen a bekerítésünkkel foglalatoskodó hadsereg foglyaként.
   Vagy ezer könnyűlovas bámult ránk csodálkozva, s elmondhatom, hogy a csodálkozás kölcsönös volt. Mióta Fan Cseval találkoztam, nem ütköztem meg rajta, ha valakinek sárga volt a bőre, de ezek a lovasok olyan sárgák voltak, mint a sötét méz. Az arcuk kerek volt, az orruk lapos, a szemük keskeny és ferde vágású. Vastag vattával bélelt, tűzött tunikát viseltek, a fejükön pedig különös lovaglósapka díszelgett. Valamennyi úgy festett, mintha összenőtt volna rövid lábú pónijával. Így ismerkedtem meg az évszak első havas, szürke napján a legnyugatibb katháji állam, Csin fejedelemség újonnan felállított lovas hadseregével.
   Csaknem hat hónap telt el már azóta, hogy két sárga bőrű kísérőm elkezdett beavatni a bonyolult katháji nyelv alapfogalmaiba, így aztán szót tudtam váltani a lovasság parancsnokával. Nem mintha sok tárgyalnivalónk lett volna egymással. Fegyveres őrizet alatt fogolyként kísértek Csin fővárosába, Jangba.
   Nem sok emléket őrzök erről az útról, legfeljebb azt, mekkora meglepetéssel tapasztaltam, hogy a parancsnok soha életében nem hallott Perzsiáról. Amikor aztán megtudta, hogy Luba tartunk a vasszállítmánnyal, felnevetett, és Lu iránti megvetésének jeléül kiköpött a földre.
   Arra számítottam, hogy a sárgabőrűek városaiban olyasfajta embereket találok, mint annak idején a Gangesz síkságán. Ehelyett a jangiak legnagyobb megdöbbenésemre hallgatagok voltak, sőt egyenesen mogorvák; valamennyien egyforma, hosszú szürke tunikát viseltek. A város utcái katonai táborra emlékeztettek. Az élet minden mozzanatát gondos előírások szabályozzák. A férfiaknak az utca egyik oldalán kell haladniuk, a másik oldal az alsóbb osztályok asszonyainak van fenntartva. Az előkelőbb asszonyokat egyenesen elzárják a külvilágtól. Még a fő piactéren is hátborzongató csönd uralkodik, az eladók súlyait és a vevők érméit szüntelen ellenőrző felügyelők jóvoltából. Aki a számos törvény valamelyikét megszegi, azt vagy megölik, vagy megcsonkítják. Becslésem szerint a lakosság felének vagy a fél füle, vagy az orra, vagy a fél karja tőből le volt vágva. Senkit sem láttam a nyilvánosság előtt mosolyogni, a mindenütt jelenlévő katonákat sem.
   A Csinben töltött első napok alatt eltöprengtem rajta, vajon nem vezetett-e félre Fan Cse: hiszen nem ilyennek írta le Kathájt. Később azonban megállapítottam, hogy Csin semmiben sem hasonlít a középső birodalom többi részéhez, sőt a világ semmilyen más államához sem, talán az egy Spártát kivéve.
   A karaván személyzetét a városfal belső oldalán épült raktárban helyezték el. Engem többé-kevésbé tisztelettudóan a város központjába kísértek egy alacsony faházba, s ott aztán - inkább kevésbé, semmint többé tisztelettudóan - szűk cellába zártak.
   Azóta sem éreztem olyan vigasztalannak a helyzetemet. Hiába tudtam volna magam megértetni a nyelvükön, senki sem állt velem szóba. Némán tették elébem az ételt. Igyekeztek rám sem pillantani, mert ha mégis rám néztek, a látvány szemlátomást megriasztotta őket. A kék szem zavarba hozza a kathájiakat. A fehér bőrtől undorodnak. Még szerencse, hogy nem vörös hajjal jöttem a világra, különben haladéktalanul feláldoztak volna valamelyik úgynevezett csillagistennek.
   Nem bántak velem rosszul. Csak éppen nem bántak velem sehogyan sem. Naponta egyszer kaptam enni, vagy rizst, vagy valamiféle húslevest. Valahányszor megszólítottam a szolgákat, úgy tettek, mintha nem is hallanának. Egy ideig azt hittem, süketnémák.
   Végül aztán magához hívatott, ha nem is Csin fejedelme, akihez követségbe küldtek, de legalábbis a miniszterek tanácsának a feje. Udvarias öregember volt, valamelyest hasonlított arra a kathájira, akivel Babülónban találkoztam, Sirik hivatalában. A kormányfő első neve Huan volt, a másodikra nem emlékszem. Soha nem is tudtam kiigazodni a katháji neveken. Minden valamirevaló férfinak van közéleti neve, magánneve, titkos neve, tulajdonságneve, továbbá számos címe. Mindenki a rangjának megfelelően öltözik. Némelyik rókaprémbe, mások birkagyapjúba, megint mások vörös selyembe. Minden rangosabb férfi övzsinórt vagy szíjat visel a derekán, és különféle drágakővel kirakott díszek függnek rajta: rangjának, családjának, országának jelei. Nem rossz rendszer. Ha az ember első pillantásra felismeri az ismeretlen rangját, nyomban tudhatja, mihez tartsa magát.
   Huan fogadószobája olyan volt, mint egy remekmívű fényezett fadoboz belseje. A középületek Katháj-szerte fából készülnek, a szegények házai viszont agyagtéglából és nádból. Egyedül az erődök épülnek kőből, és meg kell hagyni, hogy ormótlan tákolmányok. Az épületszerkezetet kivétel nélkül mindig a négy égtáj - észak, dél, kelet, és nyugat - jellegzetességeinek figyelembevételével tervezik: akinek például alvás közben észak felé mutat a feje, az meghal, és így tovább.
   Mint kiderült, a kormányfő házában szállásoltak el. A miniszterek hattagú tanácsának élén álló Huan a herceg első számú állami hivatalnoka volt. A miniszterek személyében az államot korlátlan uralom alatt tartó hat nemesi család képviseltette magát a kormányban. A hírek szerint Ping herceg egy erjesztett kölesből készült méregerős ital rabja volt. Emiatt idejének javát palotájába zárva töltötte, ágyasainak és ivócimboráinak társaságában. Évente egyszer megjelent családjának ősi szentélyében, és áldozatot mutatott be az égnek; ettől eltekintve nem sokban különbözött halott őseitől, már ami az államügyekre gyakorolt befolyásukat illeti.
   Mondanom sem kell, hogy minderről fogalmam sem volt, amikor először találkoztam a kormányfővel. Huan modoráról azt képzeltem, hogy ez a híres katháji udvariasság netovábbja, valójában azonban úgy kezelt, ahogy egy méregdrága rabszolgát szokás.
   Egy mozdulattal jelezte, hogy guggoljak le vele szemben. Később meglehetősen folyékonyan beszéltem kathájiul, mégis gyakran zavarba hozott a nyelv bonyolultsága.
   Először is nincsenek igeidők. Az ember sohasem tudhatja, hogy a szóban forgó dolog bekövetkezett-e már, éppen most következik be, vagy csak a jövőben fog. Azután a főneveknek nincs többes száma, így nem lehet tudni, hány szekérderék selymet ígérnek az embernek az öntöttvasáért cserébe. Az igazság kedvéért meg kell említeni azonban, hogy a kathájiak nemcsak kiváló üzletemberek, hanem gyakran becsületesek is.
   Huan udvariasan végighallgatta a Nagy Király valamennyi címét és mérhetetlen hatalmának rövid, de érzékletes leírását. Aztán megszólalt:
   - Gondolom, azért jöttél, mert kereskedni akartok velünk. - Minden kijelentése után bólintott egyet, mint aki így akar megbizonyosodni felőle, hogy egyetértünk.
   - Igen, Katháj valamennyi államával kereskedni akarunk.
   Ezúttal is megbiccentette a fejét, de most ellenvetést jelentett a bólintás; mondhatom, kellemetlen érzés volt. - Igen, igen. Csakhogy nem. Katháj egy és oszthatatlan. Egy és oszthatatlan a középső birodalom. Akármennyire széttagoltnak látszik is, a megosztottság csak időleges, gyászos és... érvénytelen - tette hozzá diadalmasan.
   - Igen, igen - utánoztam, s még bólintottam is hozzá. - De úgy értesültem, hogy itt Csinben is van herceg, meg Luban is, meg Vejben is...
   - Igaz, igaz. De mindegyik herceg csak az ég fiának kegyéből uralkodik. Csakis neki van eredendő joga az uralkodásra, mert ő a Sárga-császár leszármazottja.
   Egy szót sem értettem az egészből, de nem hagytam magam. - Igen, Huan uram. Nekünk is tudomásunk van e nagyhatalmú uralkodóról. És a Nagy Király üdvözletét küldi neki méltatlan személyem által. De ha szabad kérdenem, hol találom?
   - Ahol van. Hol másutt? - Azzal Huan szaporán bólogatni kezdett. Szemlátomást természetellenes öröm kerítette hatalmába.
   - Akkor felkeresem. Oda megyek, ahol van.
   - Igen, igen. - Huan felsóhajtott. Némán néztünk egymásra. A következő néhány évben minden elképzelhető változatban hallottam az uralkodó történetét, aki van is meg nincs is, sőt ott van, ahol nincs, és ott nincs, ahol van. Valójában Katháj háromszáz éve égi uralkodó nélkül maradt. Igaz, Csou hercege császárnak adja ki magát, de fitymálva is emlegeti mindenki.
   Ha a múlt kerül szóba, a kathájiak csaknem oly zavaros elméletekkel hozakodnak elő, mint az indiaiak. De abban valamennyien egyetértenek, hogy valamikor egy Sang nevű uralkodóház kormányozta őket. Ez a császári ház viselte számos nemzedéken át az ég áldását, vagy ahogy mi mondanánk, a fenséges királyi fényességet. Hét-nyolcszáz évvel ezelőtt azonban az ég megvonta tőle áldását, ahogy előbb-utóbb mindig is történni szokott, a középső birodalom pedig egy nyugati barbár törzs megszállása és egy Csou nevű új uralkodóház uralma alá került.
   Az első Csou uralkodót Vennek hívták. Őt a fia, Vu követte a trónon. Két évvel azután, hogy elnyerte az ég áldását - ami annyit tesz, hogy a Sang család utolsó sarjait is lemészárolta -, Vut súlyos kór támadta meg, és még a sárkánycsontfőzet sem tudta meggyógyítani. Végül öccse, Tan, Csou hercege saját életét ajánlotta fel az égnek a fivéréé helyett. A kathájiak mennyországa egyébként semmiben sem hasonlít az árjákéra vagy bármely általam ismert népére, tudniillik napfénytől elzárt hely, és nem valamilyen isten vagy istenek uralkodnak benne, hanem a holt ősök, elsősorban pedig az első ember, az úgynevezett Sárga-ős avagy Sárga-császár. Következésképp az erényes Tan nem a Bölcs Mindenható valamiféle katháji megfelelőjéhez intézte fohászát, hanem három korábbi uralkodóhoz fordult. Megjegyzendő, hogy a kathájiak vallása fölöttébb különös vallás, ha másért nem, azért, mert egyáltalán nem is nevezhető vallásnak. Igaz, úgynevezett csillagisteneik hasonlítanak a mi ördögeinkre, e kisebb istenségek tisztelete azonban kifejezetten mellékesnek számít az állam boldogulásához képest, ez utóbbi pedig attól függ, sikerül-e összhangot teremteni az ég és a föld között. Az összhang akkor jön létr ha az emberek gondosan megtartják az ősök tiszteletére rendezendő szertartásokat.
   A három halott király annyira elérzékenyült Tan önfeláldozásától, hogy kigyógyította Vut a kórból, s ráadásul még Tan életére sem tartott igényt. Tant sok katháji hősként tartja számon, apját, Vent nemkülönben. Vu ellenben a kíméletlen fegyveres uralom jelképe, ezért nem örvend osztatlan közszeretetnek. Mondanom sem kell, hogy Csin hercegei Vu egyenes ági leszármazottainak tartják magukat, és elvitatják Ven leszármazottjának, a Csou trónkövetelőknek trónjogosultságát. A Csinek szüntelen az őket állítólag megillető egyeduralomról szónokolnak. Az egyeduralom szó ebben az esetben a középső birodalmat alkotó és ma szüntelenül egymás ellen hadakozó államok feletti főhatalmat jelenti. Ez idáig az ég oly nagy szeretettel csüngött a kathájiakon, hogy megtagadták Csin hercegeitől áldásukat. Mint később kiderítettem, Csin urait Katháj-szerte gyűlöli a nép, még magában Csinben is, mert elnyomják a helyi lakosságot. Amikor urakról beszélek, nem a hercegekre gondolok, hanem a hatok tanácsára, mert hiszen az kormányozza Csint; a hatok közül is pedig elsősorban Huanra. Róla bízvást elmondhatom, hogy hozzá hasonló figyelemre méltó személyiséggel nemigen találkoztam, de lesújtóbb jelleművel sem.
   Hat hónapig tartottak fogságban. Kíséretem tagjait eladták rabszolgának, vasércünket pedig elkobozták. Sikerült elhitetnem Huannal, hogy rajtam kívül senki sem tudja, hogyan kell vasércből öntöttvasat készíteni, így mentettem meg az életemet. Valóban ellestem valamit a vasöntészet tudományából, mert megfigyeltem a Magadhába magammal vitt öntők munkáját. Akkoriban vasöntészet dolgában Perzsia volt a világ legfejlettebb országa, Katháj pedig a legelmaradottabb. Mára Csin lakosai elsajátították a vasgyártás fortélyait.
   Meglehetősen jól bántak velem. Gyakran étkeztem kettesben Huannal. Olykor vele tartottam, amikor más nemeséknél tett látogatást. De a hercegnek nem mutattak be.
   Amikor megállapítottam, hogy elmúlt fejem felől a közvetlen életveszély, kezdtem magam is csaknem annyi kérdést feltenni Huannak, mint ő énnekem. Azt mondta, élvezettel tölti el barbár szókimondásom. Néhány kérdésem mégsem volt az ínyére. - Miért nem fosztják meg trónjától a herceget? Hiszen nem ő uralkodik.
   - Hallgatni is szörnyű! - Huan arcára kiült a megrökönyödés. Villámgyors taglejtésekbe kezdett - hogy elűzze az ördögöt? A heverő szélén foglalt helyet. Az alacsony mennyezetű szoba egy kertre nyílt, s a kertben sápadt virágba borultak a szilvafák.
   - Micsoda barbár gondolat! Barbár a javából! Még az olyan ember szájából is, aki a sivatagon túlról jött.
   - Bocsáss meg, uram. - Alázatosan lesütöttem a szemem a vörösfenyő padlóra.
   - Szörnyű vétség ilyen gondolatot kimondani! Egész testemben borzongok tőle; a gyomrom is belefájdult! - azzal a gyomrához kapott, a kathájiak szerint ugyanis ott lakozik az ész. - Hercegünk szent és sérthetetlen, mert Vu császártól származik. Csakis ő az egek áldásának birtokosa. Ennyit még barbár létedre is tudnod kellene.
   - Tudom is, Huan uram. De mint magad is mondtad, a középső birodalom ma még nem az övé. A föld és az ég mérlege - ez a nagy kétkarú fújtató, ahogy bölcseitek nevezik - ma még nincs tökéletes egyensúlyban.
   - Igaz, igaz. De azért persze egyensúlyban van. - Igen, szóról szóra ezt mondta. Mindmáig nem sikerült egészen megszoknom, hogy a kathájiak minduntalan összekeverik a jövőt a jelennel, a jelent meg a múlttal, mivelhogy nyelvükben nincsenek igeidők.
   Huan látszólag azt mondta, hogy Ping herceg máris elnyerte az ég áldását. Pedig nyilván arra gondolt, hogy egy napon majd elnyeri, de máris az övé, illetve eddig is az övé volt, lévén, hogy az, aki. A katháji nyelvben számtalan ehhez hasonló finomság van. Az eredmény kibogozhatatlan zűrzavar.
   - De egyelőre Lojangban székel a császár.
   - Nem császár az, hanem Csou hercege.
   - Mindenesetre Vu apjának, Vennék leszármazottja. Lojang pedig a középső birodalom fővárosa.
   - Akkor is csak egyike a középső birodalom tizenöt hercegének. A tizenöt közül pedig csak tizenegy származik ama nagy Sárga-császárnak a huszonöt fiától, aki feltalálta a tüzet, s akinek utódát, miután megmentette a világot az özönvíztől, az ég megajándékozta a kilenc fejezetből álló tervvel. Később a terv az ő leszármazottjának, Vu császárnak a birtokába került; onnan pedig sok nemzedéken át őhozzá, vagyis ahhoz, aki délnek fordult. - Huan ekkor tisztelettudóan meghajolt a hercegi palota felé. Az a bizonyos valaki, aki délnek fordult, az ég áldását élvező császár. Nem tudom, mi a kifejezés eredete. Ha csillagjós lennék, bizonyára tudnám rá a magyarázatot. Rögtön eszembe jutott, hogy esetleg lehet valami köze az árva csillaghoz, más néven az északi sarkcsillaghoz. Mindenesetre a császár nyilvános szerepléseinek alkalmával mindig népétől északra helyezkedik el.
   Attól a pillanattól fogva, hogy elnyeri az ég áldását, a császár az ég élő visszfényének számít, a császárok hosszú sorának legújabb láncszemét látják benne. Ez a lánc egészen a Sárga-ősig nyúlik vissza, ő teremtette a világot, mégpedig úgy, hogy kettétört egy bizonyos hatalmas tojást; a felső feléből lett az ég, alsó feléből pedig a föld. E kettébontott egész részei között csakis úgy lehet összhang, ha az ember szüntelen az ég kedvében jár. Mondanom sem kell, hogy a kathájiak szemében rendkívül fontosak a vallásos szertartások. Annyi más primitív néphez hasonlóan ők is hisznek benne, hogy ősszel nem lesz mit betakarítani, ha hibásan adják elő a tavasszal esedékes úgynevezett tornácjátékot, márpedig az fölöttébb bonyolult színielőadás, számos színész, táncos, énekes és zenész szerepel benne, továbbá maga az uralkodó, ugyanis egyedül ő szólhat a királyi ősökhöz; ezek után letekintenek reá és művére, majd elmosolyodnak - illetve kedvezőtlen esetben összevonják szemöldöküket.
   - Akkor hát Ping herceg máris elnyerte az ég jóindulatát. - A herceg nevét mélyen lehajtott fővel ejtettem ki, amikor pedig az eget említettem, még mélyebbre hajoltam.
   - Igen, igen. - Huan elmosolyodott. - Pedig Pinget éppúgy nem nevezték ki az ég császárának, mint ahogy a lojangi trónkövetelőt sem. Éppen ezért van Katháj szüntelen válságban. - Nincs olyan katháji uralkodó, aki ne arról álmodna, hogy elnyeri az egyeduralmat és hozzá az ég áldását: mégpedig ebben a sorrendben.
   Fölöttébb valószínűtlennek látszik azonban, hogy bármelyikük is képes lesz ugyanúgy leigázni szomszédjait, ahogy Kűrosznak vagy akárcsak Adzsatasatrunak sikerült.
   Amennyire meg tudom állapítani, a középső birodalom nagyobb a Gangesz síkságánál, de kisebb a perzsa birodalomnál. Vagy száz évvel ezelőtt az északi Csinnek sikerült megszereznie a hegemóniát, de aztán a déli Csu éppolyan erős lett, mint Csin, így az ég jóindulata továbbra is várat magára. Így álltak a dolgok, amikor Kathájban jártam, és kétlem, hogy azóta bármi változott volna. Minden ellenkező állítással szemben egyik uralkodó sem szeretné, ha a középső birodalom egyesülne, legfeljebb, ha utána ő lenne a birodalom császára. Ilyenfajta egyensúly alakult ki, vagy inkább ilyenfajta egyensúlyhiány.
   Még fogságom kezdetén sikerült üzenetet küldenem Luba Fan Csenek. Benne volt minden reményem, hogy egyszer sikerül hazajutnom Perzsiába, de fogalmam sem volt róla, ki tud-e szabadítani. Fogva tartóim különben még azt sem közölték, minek tekintenek. Ha rabszolgának, akkor megvásárolhatna tőlük. Valahányszor felemlítettem azonban, hogy Csin esetleg váltságdíjat kaphatna értem, Huan mindig közbeszólt: - De hiszen csupán kedves vendég vagy minálunk. - Ilyenkor összetette a kezét és azonnal visszakísértetett a cellámba. Az ajtót nem lakatolták le, hiszen úgysem szökhettem volna meg. Éppoly feltűnést keltettem volna Csinben, mint egy néger Szuzában. Illetve még annál is nagyobbat. Szuzában több száz néger lakik, Csinben viszont (legalábbis tudomásom szerint) én voltam az egyetlen fehér.
   Amikor kezdtem meglehetősen folyékonyán beszélni katháji nyelven, Huan eléggé részletesen kifaggatott a perzsa közigazgatás felől. Nem sok érdeklődést tanúsított ugyan a Nagy Király iránt, bezzeg annál inkább hegyezte a fülét, ha olyasmire terelődött a szó, hogy miként szabják meg Indiában és Perzsiában a piaci árakat, a kölcsönzött pénz után járó kamat nagyságát, miféle rendőri szervezettel és titkosszolgálattal tartják kordában a lakosságot.
   Huan szeretett eldicsekedni velem a többi nemes előtt, és ma is jól emlékszem egy vacsorára, melyen díszvendégként kezelt. Csaknem teljes létszámban jelen volt az államtanács. Pamlagokon térdeltünk, majd a szolgák mindenki mellé egy-egy zsámolyt állítottak. Mint máskor, ezúttal is nagyon szerettem volna a zsámolyra ülni, de ez az egy dolog tilos a hivatalos katháji fogadásokon. A zsámolynak csak az a rendeltetése, hogy nekitámaszkodjanak. Még a kathájiak számára is fárasztó a több órás térdelés, s a zsámoly segítségével szükség szerint ide-oda helyezhetik testük súlypontját.
   Mindannyiunk előtt ételekkel telerakott tálak sorakoztak. A minisztereknek nyolc tál étel jár, én hatot kaptam. Az ember bal oldalán csontján főtt húst helyeztek el, továbbá egy tányér rizst jobb oldalán pedig szeletelt húst és egy tányér levest. Ezen a sorrenden nem szabad változtatni. A tányérokon túl további tálak díszelegtek félkörben: darabolt és sült húsok, füstölt hagyma, savanyúság és más efféle volt rajtuk. Télen a főtt halat úgy szolgálják fel, hogy a hasa a házigazda jobb keze felé mutasson, nyáron úgy, hogy a bal keze felé. A szárított húst bal felé hajtják össze. A kancsók szájjal a házigazda felé állnak. És így tovább, és így tovább.
   A katháji étkezési szokásokat csaknem olyan szigorú előírások szabályozzák, mint a vallásos szertartásokat. Ha valaki például alacsonyabb rangú a házigazdánál - és engem ilyennek tekintettek -, az illetőnek fel kell emelnie a rizzsel, kölessel vagy más gabonafajtával teli edényt, azután meg kell hajolnia a házigazda felé és el kell tolnia magától a tálat, úgy téve, mintha távozni készülne. Ekkor a házigazda feláll, és maradásra szólítja fel a vendéget, méghozzá sikerrel. Olyanról sohasem hallottam, hogy a vendég el is ment volna. Minthogy azonban a világon minden megtörtént, ami csak megtörténhet, ez is nyilván megesett már. Mindenesetre nem szerettem volna, ha velem esik meg.
   Volt egyéb megjegyzésre méltó érdekesség is, de egyre sem emlékszem már. Annál inkább emlékszem arra, hogy milyen ragyogóan főznek minden katháji nemesházban. Még a piacon kapható főtt étel is kiváló minőségű, ahhoz fogható gyönyör pedig, amit az ember akkor érez, ha a nyári hold alatt a Vej-folyó partján álló fűzfához kikötött hajó fedélzetén fogyasztja étkét, sehol sincs a világon.
   Ha egyszer túljut az ember a szertartásokon, a katháji díszvacsorák is csaknem olyan pezsgő légkörben zajlanak, mint az athéniak. Kathájban persze sokkal szigorúbbak az illemszabályok, mint Athénban. De hol nem szigorúbbak? Mindazonáltal Huan vacsorája mellett gyakran éles hangú és szókimondó viták folytak. Sőt a vacsora vége felé egyesek még össze is zördültek, ha túlságosan sokat ittak a kölesborból.
   Emlékszem, milyen nagy élvezettel fogyasztottam életemben először a híres malacsültet. Nem éppen sokatmondó név. A szopós malacot ugyanis datolyával töltik meg, agyagos szalmával vonják be és megsütik. Ezután leverik róla az agyagot, szeletekre vágják a húst, olvasztott zsírban megpirítják, a szeleteket három napon és éjjelen át illatos fűszerekkel főzik, majd pácolt marhával és ecettel tálalják. Még Lűdiában sincs ehhez hasonló felséges étel. Attól tartok, bizony degeszre tömtem magam Huan asztalánál, az ilyesmi pedig illetlenség Kathájban, jóllehet ezt az illetlenséget mindenki gyakorolja.
   Huan elmagyarázta, hogyan készül a malacsült, én minden túlzás nélkül elragadtatásomról biztosítottam, majd így szólt: - De hiszen nálatok is hasonló lehet egy vacsora. - Biztatóan bólintott hozzá.
   Visszabólintottam, majd így feleltem:
   - Sajnos nem. Ti már elértétek azt a tökélyt, amelyre mi csak törekszünk.
   - Ugyan, dehogy! - azzal Huan a többiekhez fordult, és azt mondta: - Különös neve és sajátos sápadtsága ellenére Kűrosz Szpitama éles fegyver. - Éles fegyver Kathájban annyit tesz, hogy okos ember.
   A többiek rám néztek, és szemükben több is tükröződött, mint udvarias érdeklődés. De hiszen aligha láttak előttem fehér embert. Mindenesetre mindig megleptem őket, amikor a nyelvükön szólaltam meg. Azt képzelték, a barbárok amúgy disznó módra röfögnek csupán.
   Az egyik nemes udvariasan érdeklődni kezdett Perzsia felől. Hogy merre fekszik, milyen messze van. Amikor elmagyaráztam, hogy Csámpától vagy ezer mérföldre nyugatra fekszik - erről a kikötőről valamennyien hallottak már -, mind a tucat fej hitetlenkedő bólogatásba kezdett.
   - Azt hallom tőle - mondta Huan, és kivillantotta csaknem fogatlan mosolyát -, hogy országában mindenki az állam alattvalója, és ez az állam a mértéke jónak és rossznak egyaránt.
   A nemesek bólintottak is, mosolyogtak is, én úgyszintén. Mondanom sem kell, hogy semmi ilyesmit nem mondtam Huannak.
   - Az ég parancsa - vetette közbe az egyik öregember - mindenhol, még a barbár országokban is előbbre való az állam törvényeinél.
   Huan felemelte fejét és úgy nézett a tetőgerendára, mintha maga az ég volna. - Amíg az uralkodó élvezi az ég áldását, addig akarata szent. Ugye ez a törvény boldog országotokban? - fordult hozzám Huan mosolyogva.
   - Igen, Huan uram. - Eszemben sem volt meghazudtolni fogva tartómat.
   - De bizonyára vannak olyan égi törvények - fordult ezúttal énhozzám az öregember, elégedetten, amiért nekem teheti fel a kérdést, és nem kell a kormányfőhöz fordulnia vele -, amelyekhez tartania kell magát az uralkodódnak?
   Huan válaszolt helyettem. - Nem kell. Amíg övé az ég áldása. A nyugati barbárok hozzánk hasonlóan úgy vélik, hogy a társadalom afféle lánc, amely az egyénnel kezdődik, a családdal, majd a faluval és az állammal folytatódik. Minden láncszemnek erősnek kell lennie. Mindegyik része az egésznek, vagyis az államnak. Tisztelt vendégünk boldog hazájában - Huan nagyot bólintott felém - az emberek nem önmaguknak élnek, mint valamikor a kezdet kezdetén. Akkoriban, ha két ember találkozott, mindjárt kétféle felfogás csapott össze arról, mi a jó és mi a rossz, ez pedig igen szomorú állapot volt, mivel senki sem tagadhatja, hogy minden gyötrelem abból származik, hogy az emberek nem értenek egyet a jó és a rossz fogalmában. Nos, Perzsia barbárjai bölcsebbek minálunk. Úgy bizony! Azt tartják, hogy ha mindenki úgy cselekszik és úgy gondolkodik, ahogy kedve tartja, akkor nem lehet rend, nem lehet összhang, nem lehet állam. Így aztán a bölcs uralkodó, amikor elnyeri az ég áldását, közli a néppel, mit tekint helyesnek, mit helytelennek, és álláspontja mindenkire nézve kötelező. De persze mindig akad valaki, aki nem engedelmeskedik uralkodójának, azért a perzsa király e szavakkal fordul a néphez: „Ha valaki meghallja, hogy egyesek szót emelnek a jó ellen, haladéktalanul jelentse feljebbvalójának.” Ez aztán a bölcs gondolat! Bölcs a javából! Mindenkinek kötelessége, hogy jelentse az uralkodónak vagy hivatalnokának, ha valaki rosszat cselekszik vagy akár csak céloz rá, hogy rosszat készül cselekedni. És tudjátok, mi lesz az eredménye? Tökéletes boldogság! Mert a nyugati barbárok egyszer s mindenkorra véget vetettek minden felfordulásnak és békétlenségnek. Mindenki az államot szolgálja, az állam alapja pedig... hogy is hangzik az a csodás jelmondat, Kűrosz Szpitama?... Megvan! A fölötteseinkkel való egyetértés elve.
   Huan azzal meghajolt felém, mintha én volnék az a képzeletbeli perzsa uralkodó, aki ezt a szentségtelen kormányzati rendszert kiagyalta. Néhány évvel később értesültem róla, hogy az a bizonyos díszvacsora történelmi jelentőségűnek bizonyult. A Csin nemesek több mint egy nemzedéknyi idő óta vitáztak arról, hogyan kellene kormányozni az államot. Huannak meggyőződése volt, hogy Csin fejlődése érdekében olyan fokú rabszolgaságba kell dönteni a népet, amilyenre ez idáig sehol Kathájban, de a világon másutt sem, még Spártában sem tettek kísérletet. Mindenkinek feladatává tették, hogy mindenki másra kémkedjen. A munkaképes férfiakat hol a hadseregbe sorozták be, hol mezőgazdasági munkára küldték, hol útépítésre, hol más egyébre, s így családok tömegeit szakították szét. Minthogy a kereskedők és a kézművesek hajlamosak kedvük szerint vándorolni az országban, Huan azt javasolta, helyezzék törvényen kívül e foglalkozási ágakat. Végül az állam tökéletesebb egyeduralma érdekében titkon azon fáradozott, hogy saját osztályát, az arisztokráciát is megsemmisítse.
   Mondanom sem kell, hogy a többi nemes körében Huan elméletei korántsem keltettek egyöntetű lelkesedést. A cselekedeteiről nem is szólva. Ellenkezésüknek, ha udvarias formában is, a díszvacsorán hangot adtak. Néhány évvel később az ellenkezés kevésbé udvarias formát öltött, olyannyira, hogy az ellenpárt meggyilkoltatta Huant. De addigra már éppen elég jó munkát végzett. A kereskedelem és a kézművesség ugyan továbbra is virágzik, és a nemesség is megtartotta hatalmát, az egyszerű férfiak és asszonyok azonban kaszárnyákban kénytelenek élni, és életük minden mozzanatát szigorú állami előírások szabályozzák. Ha valaki szembeszáll az ég parancsát követő Huan-féle kormányzattal, kettéhasítják és figyelmeztetésül a városkapu két oldalára függesztik a testét.
   Miközben a malacsültet fogyasztottuk, az öregember ismét hozzám fordult, de úgy, hogy Huan is értsen belőle. - Őseink korában mindenki belső természetének parancsai szerint élt, az emberek kedvesek voltak egymáshoz és nemigen hadakoztak egymás ellen. Biztos vagyok benne, hogy perzsa királyotok azt szeretné, ha alattvalói úgy élnének, mint egykor őseik, összhangban az éggel és önmagukkal.
   Huan vidáman összecsapta kezét. De amikor e bölcs barbárnak ugyanezt a kérdést feltettem, így válaszolt: ...Remélem, pontosan fogom idézni szavaidat...
   - Persze hogy pontosan! Biztos vagyok benne, Huan uram! - rikácsoltam, mint azok az indiai madarak, amelyeket kitanítottak az emberi beszédre.
   - Azt mondtad, hogy a régi időkben az emberek azért voltak jók egymáshoz, mert kevés volt az ember javakból meg nagy volt a bőség. Manapság viszont sok az ember, javakból pedig szűkösség van. Már azokban a régi időkben is, amikor Jü császár uralkodott, nehéz volt az élet, maga Jü is addig dolgozott a földeken, amíg mind le nem kopott a lába száráról a szőr. Ma azonban tízezerszer annyi az ember, mint Jü korában. Így aztán a közjó érdekében kordában kell őket tartanunk, különben gátolnák egymást. Hogy miként? Bevallom, magam nem voltam elég okos hozzá, hogy kigondoljam a megoldást. De bölcs perzsa királyod jóvoltából mégis megtaláltam. - Huan meghajolt felém, s így kénytelen voltam oly mélyre hajolni, hogy belekordult a gyomrom. A kathájiak nagy jelentőséget tulajdonítanak a gyomorneszeknek. Imádkoztam magamban, nehogy ellenségesnek minősítsék tömött bendőm hangját.
   - „Használjuk fel az emberi természetet - mondta a perzsák királya. - Az emberek egyes dolgokat szeretnek, másokat nem. Jutalmak és büntetések segítségével kordában tarthatók tehát. Az ilyen ösztönzés alkalmazásával gyakorolja az uralkodó a hatalmát.”
   - De ha ezek az... ösztönzők mégsem válnának be, arra az esetre mit ír elő ez a bölcs perzsa? - Az öregember ismét rám nézett. A szeme véreres volt, a halántékán lüktettek az erek. Gyűlölte Huant. Efelől nem lehetett kétség.
   - Akkor erőszakot kell alkalmazni, ezt ajánlotta a bölcs perzsa - felelte Huan jóindulatúan. - Az erő az a csodaszer, amely engedelmességre készteti a tömegeket.
   Felséges volt az étel, mégis életem legriasztóbb vacsorája volt az aznapi. Huan eszköznek használt a többi nemessel vívott harcában. Csin lakosságának szerencséjére a nemesek nem fogadták meg Huan durva receptjét, és ő is csak az maradt haláláig, ami azidáig volt, első az egyenlők között. Mégis sikerült olyannyira megkeserítenie az egyszerű emberek életét, hogy hacsak az állam össze nem omlik, semmi sem szabadíthatja meg a népet a rabszolgasorból, amelybe Huan juttatta. A spártaiakat legalább rászoktatják, hogy szeressék államukat, és természetesnek tekintsék állati sorsukat. Csin népe enyhén szólva nem szereti Huant.
   A díszvacsora végén mindenki fohászt intézett az éghez, hogy adjanak hosszú életet a hercegnek. Meglehetős megrökönyödéssel tapasztaltam, milyen heves odaadással fordulnak a vacsoravendégek az éghez e kéréssel. Hiszen a hercegnek valójában nem is volt semmi hatalma. A nemesek mégis könnyeztek a gondolatra, hogy meghalt. Meghatottságukat a kölesbor számlájára írtam. De három hónappal később, amikor Ping herceg csakugyan meghalt, rá kellett jönnöm, hogy könnyes aggodalmuk őszinte volt.
   Annak a végzetes napnak a hajnalán harangszóra ébredtem. A harangszót fergeteges dobpergés követte. Zokogás hangja töltötte be a várost.
   Sebesen felöltöztem és az udvarra siettem. Huan éppen akkor szállt fel szekerére. Viseltes ruhájában olyan volt, mint egy koldus. A kocsis nagyot kiáltott, ostorával a négy ló közé csapott, s a kocsi máris eltűnt a szemem elől.
   A személyzet egyik tagjának elbeszélése szerint a herceg alig valamivel hajnal előtt halt meg. - Ha túl sok bort ivott, állítólag a heréltet szólította, hogy segítsen neki hányni, s az segített. De ezúttal nem bort hányt, hanem vért. Szörnyű nap ez Csin életében. Fekete nap. Úgy bizony, úgy bizony!
   - Szerette a nép?
   - De mennyire, hogy szerette. Különben hogy lehetett volna ő az, aki délnek fordult? Most pedig, lám, nincs többé. - A szolgáló könnyekben tört ki. Csin-szerte szemlátomást mindenki zokogott. Nem értettem, miért, hiszen tudtam, hogy Ping herceg nem volt népszerű. Ami még fontosabb, a hat család tehetetlen bábja volt. Mitől akkor ez a nagy gyász?
   A temetési szertartáson jöttem rá. Huan háza népével álltam a téren, amelynek közepén a hercegi palota emelkedik. Ha eltekintünk a bejárat előtti zászlósortól, bizony szegényesebb a kormányfő palotájánál. A zászlódísz azt jelképezi, hogy a palota lakója az ég áldását élvezi. Azon a napon fekete és vörös zászlók csüngtek baljósán a rúdon. A forró napon szellő sem rezdült, mintha elfogyott volna a levegő. Hiába ásítottam szüntelen, arcom kabátom ujja mögé rejtve, állandó légszomjjal küszködtem. Ezt nemcsak a forróság számlájára írtam, hiszen a téren szorongó tízezer férfi és nő lélegzéséhez ennél sokkal több levegő sem lett volna elég. Az emberek tökéletes csendben álltak a téren és bámultak a palota kapujára. Csin népénél csendesebb és engedelmesebb valószínűleg nincs a földön, hallgatását azonban fenyegetőnek éreztem, afféle földrengés előtti csendnek.
   A palota kapuja kitárult. Huan jelent meg, mögötte az államtanács tagjai, azok mögött pedig vagy tucat katona fényesre mázolt gyaloghintót vitt a vállán. A gyaloghintó tetején feküdt a herceg. Testét skarlátvörös selyembe öltöztették és ezernyi drágakővel ékesítették. Mellén ragyogó, sötétzöld színű jáde korong ékeskedett, az ég kegyének jelképe.
   Szolgák hosszú sora következett, mindenféle selyemládikákat, háromlábú aranyállványokat, bőrdobokat, elefántcsont szobrokat, díszes fegyvereket, tollakból varrt válaszfalakat cipeltek, meg egy ezüstágyat. Mindezek az értékes tárgyak a fejedelem sírboltját voltak hivatva díszíteni, s mondhatom, elképesztően költséges mulatság volt. Nem a levegőbe beszélek. Huan megkért, hogy készítsek pontos könyvelést róla, mi került a sírboltba, hogy aztán aszerint készítsék el az államtanácsban az új herceg elé terjesztendő költségvetést.
   A tér túlsó oldalán Huan és minisztertársai – mint később kiderült - mérföldnyi hosszú temetési menet élére álltak. A nemesek hintói mögött nyolc fehér ló által vont szekér haladt. Ping herceg testét úgy kötözték a bakra, mintha maga hajtaná a nyolc lovat. Mondhatom hátborzongató látvány volt. A sírboltba szánt tárgyakat más szekerekre rakták, a hárem több száz hölgye pedig további hintókat foglalt el. Sírtak, jajgattak a fátyluk mögött.
   Több mint egy órába telt, míg a szekerek a városon át a déli kapuhoz értek. Itt Huan valamiféle áldozatot mutatott be az egyik helyi ördögnek. Ezután egy kacskaringós úton abba a völgybe vezette a menetet, ahol a királyok a szardeiszihez hasonló mesterséges dombocskák alatt pihennek.
   Legnagyobb meglepetésemre egy magas, karcsú férfi vörösre festett hintájába invitált, és így szólt hozzám:
   - Rajongok a fehér emberekért. Három fehér rabszolgám is volt. De kettő meghalt, a harmadik meg beteg. Megcsókolhatod a kezem. Sö hercege vagyok, Csin néhai hercegének, valamint Lu és Vej hercegének unokatestvére. Igaz, mi, hercegek, mind rokonok vagyunk, hiszen Ven császár valamennyiünknek őse volt. Hová valósi vagy?
   Igyekeztem elmagyarázni neki. A herceg semmit sem tudott Perzsiáról, de több utazást tett nyugaton, mint bármely ismerősöm Csinben. - Egy évet töltöttem Csámpában - mondta. - Nem mondhatnám, hogy jól éreztem magam. Vagy a forróság kínzott, vagy az eső. Aztán olyan sötét bőrűek az emberek. Azt hittem, fehérek lesznek, mint te. De megtudtam, hogy ha fehér embereket akarok látni, legalább fél évet kell még utaznom nyugat felé, s már a gondolat is elviselhetetlen volt, hogy ilyen sokáig távol legyek a világtól. - Belecsípett az arcomba, és figyelmesen szemügyre vette az ujja között tartott bőrdarabot. - Nicsak, milyen vörös lettél! - állapította meg gyönyörködve. - Akárcsak a régi rabszolgáim. Nem tudok betelni ezzel az elvörösödő, majd elfehéredő arcotokkal. Mit gondolsz, eladna nekem Huan?
   - Nem vagyok benne biztos - feleltem igen óvatosan -, hogy rabszolga vagyok-e.
   - Persze hogy az vagy. Barbár vagy, ha nem hordod is kívül a köntösöd bal szárnyát. Pedig jobban tennéd, ha kívül hordanád. Szórakoztatóbb volna. És a hajadat is ki kellene fésülnöd. Minek törekszel civilizált külsőre? Hiszen épp az benned az érdekes, hogy más vagy, mint az itteni rabszolgák. Mert az nem vitás, hogy rabszolga vagy. A miniszter házában laksz. Azt teszed, amit parancsol. De még mennyire hogy rabszolga vagy. Nem is értem, miért nem közölte veled Huan. Csúnya dolog tőle, mondhatom. Igaz, olyan félénk. Biztos azt képzeli, neveletlenség volna egyenesen a szemedbe mondani, hogy rabszolga vagy.
   - Inkább hadifogoly vagyok, azt hiszem.
   - Hadifogoly? Miféle hadról beszélsz? - Sö hercege felállt a hintóban és körülnézett. - Nem látok itt semmiféle hadat - jelentette ki. A temetési menet kétségkívül tökéletesen békés, kékesszürke tájon kígyózott át némán, s haladt el a fejedelmi temetőt szegélyező csipkés mészkődombok között.
   - A Nagy Király követeként érkeztem.
   A herceg nagy érdeklődéssel hallgatta elbeszélésemet. Perzsiáról azt sem tudta, eszik-e vagy isszák, Magadháról azonban nagyon is pontos fogalmai voltak. Amikor elmondtam neki, hogy Adzsatasatru lánya a feleségem, eltátotta a száját. Akkor sok rokonoddal találkoztam, köztük Adzsatasatru nagybátyjával is: ő volt Csámpában a helytartó, amikor ott jártam. - A herceg izgalomba jött, még a kezét is összedörzsölte örömében. - Biztos vagyok benne, hogy a tulajdonosod pazar váltságdíjat kaphat érted a királytól, már csak ezért is meg kell hogy szerezzelek Huantól. Azután eladlak majd az apósodnak. Tudod, mindig pénzszűkében vagyok.
   - De hiszen azt képzeltem volna, hogy Sö uralkodója pénz dolgában is... az ég támogatását élvezi! - Lassan sikerült elsajátítanom a kathájiak cirkalmas beszédmodorát. A szavak valójában sohasem azt jelentik, ami az értelmük, a különféle kézmozdulatok, taglejtések és testmozdulatok pedig elképesztően bonyolult külön nyelvet alkotnak. Nem is sikerült elsajátítanom.
   - Hercegségem rég nem azonos már önmagával, be sem teszem a lábam Söbe. Inkább állandóan úton vagyok udvartartásommal, meglátogatom számos unokatestvéremet, és sárkánycsontot gyűjtök. Bizonyára hallottad, hogy enyém a világ leggazdagabb sárkánycsont-gyűjteménye. Nos, a szóbeszéd igaz. Valóban az enyém. Minthogy azonban a csontok szüntelen velem utaznak, tízezer szekeret kell fenntartanom, az pedig költséges mulatság. De ha majd eladlak Magadha királyának, akkor végre meggazdagszom.
   Sö hercege hajmeresztő személyiség volt, és fölöttébb mulattatta a kathájiakat. Születésekor a Sö Csu-liang nevet kapta, Lu hercegének volt törvénytelen fia. E kétes helyzetével azonban elégedetlen volt, ezért Sö hercegének adta ki magát. De Sö nevű ország nem létezik. A szó szent földet jelent, így nevezik azt a földhányást, amely valamennyi katháji állam határában fogadja az érkezőt. A herceg kedvtelve híresztelte, hogy egykor valahol mégiscsak létezett egy Sö nevű állam, s ő annak örökös fejedelme. Mohó szomszédai azonban elfoglalták területét, Sö megszűnt létezni, csak kóbor hercege őrizte tovább az emlékét. A katháji nemesek élvezettel szokták vitatni, hogy vajon - Lu hercege révén - valóban folyt-e ereiben fejedelmi vér. Minthogy azonban kétségkívül Ven császártól származott, Katháj valamennyi uralkodója kénytelen volt vendégül látni. Es mivel a herceg szüntelen egyik udvartól a másikig vándorolt, nem volt sok pénzre szüksége. Személyzete idős szolgákból állt, ezenkívül fenntartott tizennégy lovat, hat társzekeret (a tízezres szám afféle katháji túlzás, s csak annyit jelent: sok), továbbá egy törött tengelyű harci szekeret.
   Egyesek szerint a herceg hihetetlenül gazdag volt, csak még annál is fukarabb. Mások szerint viszont szegény volt, és a sárkánycsont-kereskedelemből tartotta fenn magát. Nyugaton, ahol e kőszerű csonttöredékek mindenfelé előfordulnak, zavartalanul szekerére rakta őket, aztán keleten, ahol ritka a sárkánycsont, eladta az orvosoknak. Szerencsémre sohasem találkoztam a félelmetes szörnyekkel, de a herceg közölte velem, hogy több mint harmincat ölt meg. - Persze még fiatalkoromban. Bizony én sem vagyok már a régi. - Éjjel-nappal képeket festett ezekről a szörnyetegekről, és mindenfelé árusította a festményeit. Ahogy a temetési menet a császár állítólagos sírját jelző magas földhányáshoz közeledett, a herceg azt javasolta, találjuk meg a módját, hogy megszabaduljak Huantól. - Biztosan hatással vagy rá. Hiszen ha nem volnál, rég megölt volna. Hamar ráun mindenre, mint a gátlásos emberek általában.
   - Nem hiszem, hogy bármiféle hatással volnék a miniszterre. Némely apró dologban hasznomat veszi. Most éppen a könyvelését vezetem.
   - Szóval értesz a számtudományhoz? - A herceg felém fordult és rám hunyorított. A leszálló nap addigra szemmagasságba ért. Jó munkát végzett: mintha elégette volna a levegőt. Se azelőtt, se azóta nem volt olyan légszomjam, mint Csinben a forró évszak idején.
   - Igen, herceg uram. - Olyannyira szerettem volna, ha megvásárol, hogy nem riadtam vissza semmi hazugságtól. - Az én népem építette a piramisokat, amolyan matematikai gyakorlat gyanánt.
   - Hallottam a piramisokról - mondta a herceg elismerően. - Na, majd csak kigondolok valamit. Törd a fejed te is. Kár, hogy nem bűnöző vagy, mert az új herceg trónra lépésekor mindig bűnbocsánatot ad az elítélteknek. De talán így is rávehetjük az új herceget, hogy szabadon bocsásson, ha ugyan Huan megengedi neki, ámbár nem hiszem, hogy megengedné. Másfelől viszont ha szabad volnál, hogyan is adhatna el nekem? Ez aztán a feladvány, igaz?
   Egyetértettem. De nem is tudott volna olyat mondani ez az elbűvölő őrült, amivel egyet ne értettem volna. Benne volt minden reményem. Csakis az ő révén szabadulhattam el Csinből, márpedig minden vágyam az volt, hogy elszabaduljak. Ezt a vágyamat tovább fokozta, ha ugyan fokozható volt még, a Vu császár sírdombjánál rendezett temetési szertartás.
   A szekerek és a hintók félkörben helyezkedtek el a kúp alakú sírdomb előtt. Ha nem a legendás Vu pihent is a földhányás alatt, annyi biztos, hogy valamilyen ősi fejedelem, mert a dombon a királyi felségjele, a törpefenyő nőtt, annak pedig ezer év is kell, mire a kathájiak szemében szentnek számító göcsörtös alakot ölt.
   A szekerek gazdájuk rangja szerint foglaltak helyet, így tehát Sö hercegével együtt meglehetősen közel kerültem a kormányfőhöz, és kitűnően megfigyelhettem a szertartást. Mögöttünk a több ezer főnyi tömeg legyezőszerűen terült el a lankás ezüstszürke dombokon.
   Nem tudnám megmondani, miféle szertartásra számítottam. Gondoltam, hogy áldozatokat mutatnak be, és ebben nem is tévedtem. A földhányástól délnyugatra tüzeket gyújtottak, és nagyszámú lovat, birkát, disznót és galambot mészároltak le.
   Az állam urai igen találékonynak bizonyultak az áldozat elosztásában, akárcsak minden másban. Minden résztvevő mérőbotot kapott, s ennek hosszúsága szerint részesülhetett a feláldozott állatok húsából. Következésképp mindenkinek jut a húsból, és ráadásul elkerülhetővé válik az a fajta illetlen tömegverekedés, amely Babülónban, de még Perzsiában is bizony sötét árnyékot vet a szertartásokra. Úgy hallottam, hogy Huan ötlete volt az újítás, mindenesetre később valamennyi katháji állam átvette. Perzsiában hiába próbáltam rávenni a mágusokat, hogy vezessék be a mérőbot-rendszert. Haoma gőzös szertartásaikon ünneprontó zűrzavar uralkodik, de bánják is ők.
   Az új herceg tőlünk északra foglalt helyet. Az előírásoknak megfelelően egymagában állt. Éppoly öregnek látszott, ha ugyan nem öregebbnek, mint az elődje. Igaz, Sö hercege szerint nem fia, hanem unokatestvére volt a halottnak. A minisztertanácsnak Ping herceg egyik fia sem felelt meg, helyettük erre az ismeretlen unokafivérre esett a választás, ő pedig, mondta Sö hercege, közismerten ostoba. - Éppen olyan, amilyenre a minisztertanácsnak szüksége van.
   - Mindig a miniszterek választják az uralkodót?
   - Aki az ég áldását élvezi, leghívebb szolgáit nevezi ki miniszterré. - A herceg hangja hirtelen élesre váltott. Később jobban is megismertem, és megállapítottam, hogy testében két különféle ember lakozott, sőt két egészen különböző modor is. Az egyik bizalmaskodó volt és agyafúrt, őt mély hangjáról ismerhettem fel; a másik rendkívül titokzatosan viselkedett és vékony, magas, monoton hangon beszélt. Értésemre adta, hogy a hely és az idő nem alkalmas a fejedelmek furcsa helyzetének megvitatására. Mint csakhamar megtudtam, a hercegek kevés kivételtől eltekintve semmiféle hatalommal nem rendelkeznek, birodalmukat pedig az örökletes miniszteri tisztségeket betöltő nemesek kormányozzák, esetleg más örökletes tisztségek betöltőivel együtt. Az ég áldása pusztán csalóka álom, amely egyszer talán beteljesülhet, de eddig még sohasem teljesült be.
   Csin új hercege harsány hangon szólt őseihez. Egy szavát sem értettem. Miközben az éghez fohászkodott, a rabszolgák az egyik meredek mészkőszikla lábánál tátongó, szemlátomást természetes barlangba hordták a ládákat, a háromlábú állványokat, a bútorokat. Közben szólt a zene. Vagy háromszáz zenész játszott egyszerre, s idegen fülnek kifejezetten bántóan hangzott a munkájuk. Később megbarátkoztam a katháji zenével. Különösen azokat a kisebb-nagyobb köveket szerettem meg, amelyek kedves hangot adnak, amikor kalapáccsal rájuk ütnek.
   Az ősökhöz intézett szózat után a szolgák vállukra emelték a gyaloghintót, amelyen az új herceg elődjének holtteste pihent. A zene elhallgatott. A tucatnyi szolga halálos csendben haladt el a gyaloghintóval az új herceg előtt, s lépett be a barlangba. Abban a pillanatban, ahogy a holttest eltűnt a bejárat mögött, mindenki kifújta a belé rekedt levegőt. Hátborzongató hangú szél kerekedett tőle, olyasféle, mint egy nyári vihar első fuvallata.
   Sö hercegére néztem. Úgy gubbasztott a szekér szélén, mint egy tollakat hullató madár, s csillogó szemét a barlangra szegezte. A szolgák, akik a holttestet bevitték, nem tértek vissza. Vagy száz lefátyolozott nő indult meg lassú menetben a barlang felé. Némelyik az elhunyt herceg felesége volt, mások az ágyasai, megint mások táncosnők, rabszolganők. A nőket a férfiak és heréltek menete követte, élén azzal az öreg nemessel, aki a malacsült-vacsorán is részt vett. A férfiak egy része testőrtiszt volt, a többiek magas rangú udvari nemesek. Mögöttük zenészek haladtak, hangszerükkel a kezükben, utánuk szakácsok és pincérek következtek, ételektől roskadozó bambuszasztalokkal. A nők meg a férfiak egyenként léptek be a barlangba, illetve addigra világos volt, hogy nem is barlang az, hanem a mészkőbe vájt hatalmas terem.
   Mint kiderült, ötszáz férfi és asszony vonult be a barlangba, s mikor az utolsó is eltűnt a bejárat mögött, az új herceg ismét égi őseihez fordult. Ezúttal nagyjából megértettem, mit beszél. Név szerint említette s egyenként dicsőítette őseit. Eltartott egy ideig. Aztán arra kérte őket, fogadják be elődjét az égbe. Ping herceget „a legjószívűbb” néven említette. Kathájban a halottakat sohasem nevezik a saját nevükön, abból az ésszerű megfontolásból kiindulva, hogy ellenkező esetben szellemük visszatér a földre és kísérteni kezd. A herceg megesküdött, hogy ha a legjószívűbbet befogadja az ég, ő maga hiánytalanul meg fogja tartani azokat az előírásokat, amelyek összhangot teremtenek az ég és a föld között. Az ősök áldását kérte az árvára. Fogalmam sem volt róla, kire gondol. Később megtudtam, hogy az uralkodók gyakran nevezik magukat árvának vagy magányosnak, minthogy atyjuk, illetve elődjük természetesen meghalt. Első számú feleségüket annak a bizonyos valakinek nevezik, a nép pedig a herceg valakijének. Maga az asszony kisfiúnak nevezi magát. Nem tudom, miért. Furcsák ezek a kathájiak.
   A barlangban megszólalt a zene. Minden jel szerint kezdetét vette a tor. Egy órán át álltunk arccal északnak, a herceg pedig délnek. Végig szólt a zene. Azután egyenként elhallgattak a hangszerek. Utoljára egy bronzharang kongása hallatszott. Minden szem a barlang bejáratára szegeződött. Mellettem Sö hercege reszketett. Először azt gondoltam, rosszul érzi magát, pedig mindössze izgatott volt.
   Amikor a bronzharang is elhallgatott, Sö hercege nagyot sóhajtott. Igaz, mindenki felsóhajtott, mintegy varázsszóra. Ekkor váratlanul megjelentek a barlang szájában az emberek, akik a vállukon bevitték a gyaloghintót. Mindegyik kardot tartott a jobb kezében; és mindegyik kardról csöpögött a vér.
   Ünnepélyesen üdvözölték új urukat, az pedig égnek emelte az arcát és felüvöltött, mint a farkas. A tőle délre álló alattvalók egyöntetű üvöltése volt rá a válasz. A lélegzetem is elállt az ijedtségtől. Nem is emberekkel álltam szemben, hanem farkasokkal. És a szemem láttára kezdték kimutatni igazi arcukat. Még Sö hercege is részt vett az üvöltésben. Égnek emelte az orrát, s üvöltés közben előtűntek vadállati hosszúságú fogai.
   Álmaimban néha ma is visszatér ez a szörnyű üvöltés, s újra átélem azt az elborzasztó pillanatot, amikor a tizenkét véres kezű férfi dolgának végeztével kilépett a barlangból. Ötszáz férfit és asszonyt gyilkoltak le, hogy holttestük az örökkévalóságig uruk szolgálatára álljon. Az emberáldozat mifelénk sem ismeretlen, de olyan méreteket sehol sem ölt, mint Kathájban. Megtudtam, hogy amikor az ég fia meghal, udvartartásának ezer tagját végzik ki, és ekkor nyomban megértettem, miért fohászkodtak oly különös átéléssel a malacsült-vacsora vendégei a herceg egészségéért. Életében szabadon megvethették a fejedelmet, de a halálában sokuknak osztoznia kellett. Csinben az a szokás, hogy a minisztertanácsnak egy tagját áldozzák fel, s azt az egyet sorshúzással jelölik ki. A sors és a rendkívül agyafúrt Huan úgy akarta, hogy éppen az az öreg miniszter húzza a végzetes cickafarkkóró pálcikát, aki a vacsoránál ellentmondott a kormányfőnek.
   A barlang bejáratát eltorlaszolták. Kezdetét vette a zene, a tánc, a tor. Később a sírbolt bejáratára földhányást emeltek. Mondanom sem kell, hogy a tolvajoknak nagy kísértés a fejedelmi sírbolt, és a herceg ravatala mellé elhelyezett értéktárgyak rendszerint már nem sokkal a temetés után forgalomba kerülnek.
   Huan nem volt hajlandó eladni engem Sö hercegének. - Hogy is adhatnálak el? Hiszen követ vagy, senki sem korlátozhat mozgásodban.
   - Ebben az esetben, Huan uram, talán itt az ideje, hogy Sö herceg társaságában útra keljek.
   Pimaszságom mosolyt csalt rabtartóm arcára.
   - Csak nem akarod kockára tenni az életedet? Csak nem kelnél útra olyasvalakivel, aki sárkányok után koslat a vadonban, banditákkal hadakozik és boszorkányokkal szűri össze a levet? Veszedelmes férfi ám Sö hercege! Olyannyira megszerettelek, hogy semmiképpen sem tehetlek ki ilyen veszedelmeknek e néked idegen földön. Nem, nem, szó sem lehet róla!
   Ellenvetésnek nem volt helye. De én a fejembe vettem, hogy elmegyek. Amikor elhatározásomat közöltem a herceggel, meglepő találékonyságról tett bizonyságot. Álruhában viszlek magammal, súgta a fülembe. A kormányfő heti fogadónapján történt. Ilyenkor Csin minden zugából Huan elé járulhattak a kérelmezők, s a kormányfő egy alacsony mennyezetű szoba végében fogadta őket. Huan mindkét oldalán háromlábú aranyfüstölő állt, a hatalom jelképe.
   Halkan, udvariasan fogadta a kérelmezőket, finom modora sehogyan sem illett vad politikai nézeteihez. Volt olyan agyafúrt, hogy tudta: ha az emberek nem akarják járomba hajtani a fejüket, nem tudja rabszolgasorba hajtani őket. A zsarnoknak tehát előbb meg kell szerettetnie magát. Meg kell győzni a népet, hogy elnyomójának érdekei valójában az ő érdekei, és a lánc, amelyet hordania kell, csupán kedves dísztárgy. Nagy Királyaink mindig is tisztában voltak ezzel. Kűrosztól egészen jelenlegi felvilágosult urunkig, Artaxerxészig a birodalom különböző népeinek mindig is megengedtetett, hogy nagyjából ugyanúgy éljenek, mint korábban, s a Nagy Király által nyújtott biztonságért és jogrendért ne tartozzanak semmivel, csak a kötelező évi adóval. Huannak sikerült meggyőznie Csin tagadhatatlanul barbár és a világtól elzártan élő népét, hogy jóllehet valamikor régen, az aranykorban az emberek úgy éltek, ahogy kedvük tartotta, e kornak vége szakadt, amikor - Huan kedvenc kifejezésével élve - egyszer csak sok lett az ember, a javakból pedig szűkösség állt elő.
   Valójában azonban Kathájban aránylag alacsony a népsűrűség, s e gazdag föld számos vidéke lakatlan. A hat százezres lakosú várost kivéve Katháj a két folyó közének dimbes-dombos vidékén épült, kőfallal kerített falvakból áll. Sok a sűrű erdő, kivált nyugaton, délen pedig az indiai dzsungelekhez hasonló buja őserdő húzódik. Következésképp Csin agyonfegyelmezett és kordában tartott lakóitól eltekintve a kathájiak meglehetősen sokat vándorolnak. Ha a paraszt földjét elmossa az árvíz, a gazda a családjával együtt egyszerűen felszedi a sátorfáját, vállára veszi az ekéjét és házának ősi alapkövét, majd másik államba költözik, ott elölről kezdi az életét és új hűbérurának fizet adót.
   A legtöbbet a sik vándorolnak. Ennek a szónak nincs sem görög, sem perzsa megfelelője, de a sik osztályának sincs. Hogy megértsük, miről van szó, előbb a katháji társadalom osztályszerkezetével kell megismerkednünk.
   A társadalom csúcsán a császár avagy az ég fia helyezkedik el. Őróla annyi elég, hogy valamikor volt, valamikor talán lesz is, de jelenleg nincs. Most, hogy ezt kimondtam, jöttem hirtelen rá, milyen okos dolog is a kathájiaktól, hogy nyelvükben nincs múlt idő, jövő idő és jelen idő. A császárt az öt rend követi a rangsorban. A legmagasabb közülük a hercegeké. Néhány furcsa kivételtől eltekintve (ilyen például Sö hercegének esete) a hercegek az államok névleges és olykor tényleges uralkodói, vagyis nagyjából egyenrangúak a mi királyainkkal és türannoszainkkal; abban is hasonlítanak királyainkra és türannoszainkra, hogy amint az utóbbiak a Nagy Királyt tisztelik hűbérurukként és hatalmuk forrásaként, e hercegek, legalábbis elvben, az ég nem létező fiától nyerték hatalmukat. Ha az ég fia netán mégis megjelenne - vagyis átvenné az egyeduralmat a középső birodalomban -, valószínűleg Csou hercege volna, mert ez a hercegi család a középső birodalom egykori császárától, Ventől származik. Bizonyos, hogy nem lehetne Csin hercege, mert Csin uralkodói Ven kegyetlen fiának, Vunak leszármazottai.
   A herceg legidősebb fia gróf, s amikor apja meghal, ő lesz a herceg, hacsak valamilyen előre nem látott esemény meg nem gátolja ebben, ami egyébként nagyon is gyakran előfordul. A herceg többi fia is gróf, de csak a másodszülött elsőszülött fia tartja meg ezt a címet, a többi egy renddel lejjebb lép, az ő fiai még eggyel lejjebb, azoknak gyermekei pedig mindössze bárói rangot viselnek. A legalacsonyabb rangú nemeseknek, a báróknak fiait nevezik sinek. A Csou-dinasztia hatalomra jutása óta eltelt hat-hét évszázad alatt a Csouk leszármazottainak száma több tízezerre duzzadt, a rang nélküliek, más szóval sik, úgy is mondhatnánk, lovagok, egyetlen előjoga, hogy hintón utazhatnak, már ha van rá pénzük.
   Újabban nagyon elszaporodtak a lovagok. Az utazó mindenfelé e csaknem-nemesekbe ütközik. Sokan a közigazgatásban szereznek jártasságot, olyasféleképp, ahogyan a mi heréltjeink. Mások tiszti rangban szolgálnak a hadseregben. Megint mások tanítanak. Néhányan, a Zoroaszter-hivőkhöz hasonlóan, arra szentelik életüket, hogy őrködjenek az ég és a föld közötti összhangot fenntartó vallásos szertartások tisztaságán. Mindennek az az eredménye, hogy a legtöbb katháji államot a lovagok igazgatják, holott hivatalosan az öröklődő tisztségek viselői kormányoznak, s ők maguk is csak bitorolják a hercegek hatalmát - ha isteni természetüktől nem is tudták megfosztani őket.
   Katháj országútjain valósággal nyüzsögnek a törtető lovagok. Ha valamelyik nem tudja megszerezni, teszem azt, Lu hercegségben a rendőrminiszteri tisztséget, Vejbe utazik, s ott talán többre tartják majd képességeit, mint otthon. Az emberi természet már csak olyan, hogy minél távolabbra kerül a lovag a szülőföldjétől, annál könnyebben kap jó állást.
   Következésképp mindig ezrével vándorolnak. Igyekeznek kapcsolatot tartani egymással, s szinte létre is hozták már a maguk központi királyságát. Az ég egyszülött fia helyett manapság tízezer lovag kormányozza Kathájt, és jóllehet az államok szüntelen háborúban állnak egymással, a lovagoknak gyakran sikerül mérsékelniük uraik vadságát - kivéve az egy Csin hercegséget, ott ugyanis nemigen van befolyásuk Huanra és zsarnoktársaira.
   Végül a katháji osztályszerkezet nemrégiben új elemmel bővült, a nemesekével. Ez a csoport - osztálynak nem nevezhető - azokból áll, akik az ég útjait követik. Hogy feladatuk korántsem egyszerű, arra akkor térek ki, amikor a Konfuciusz néven is ismert Kung mesterről ejtek majd szót. Állítólag ő találta ki a nemes fogalmát. Olyan rang ez, amelyre a lovagok nagyon is törekszenek, mások azonban nemigen.
   Miközben Huan a kérelmezők kéréseit és panaszait hallgatta, Sö herceggel szökésemen törtük a fejünket. - Le kell borotválnod a szakálladat - mondta a herceg, s úgy tett közben, mintha az egyik tollernyőt csodálná. - Női ruhába öltöztetünk. Ágyasomnak foglak álcázni.
   - Ki hallott már fehér ágyasról?
   - Mindenki tudja, hogy Sö hercegének éppen az ilyen ínyenc falatokhoz fűlik leginkább a foga.
   A herceg szemlátomást pompásan mulatott a dolgon. - De inkább ne kockáztassunk. Jobb lesz, ha elsötétíted az arcod. Majd kapsz tőlem arcfestéket. Magam is használom. És persze fátyolt fogsz viselni.
   - Nem motozzák meg a kíséretedet? - Tudtam, hogy a város kapuinál és Csin országútjain rendszeresen ellenőrzik az utazókat. Az emberek tömegesen próbáltak megszabadulni Huan boldogító uralma alól.
   - Odáig nem merészkednek! Hiszen magam is uralkodó vagyok. De ha mégis... - a herceg összedörzsölte hüvelykujját és mutatóujját: ez a mozdulat mindenütt megvesztegetést jelent.
   Huan egyszer csak mellettünk termett. Megvolt az az egyedülálló képessége, hogy hangtalanul egyszerre százfelé is jelen legyen. Gyakran eszembe jutott, hogy olyan, mint egy rohanó felhő földi árnyéka.
   - Hercegem... Mélyen tisztelt követ! Látom, tetszik a tollernyőm.
   - Igen - felelte Sö hercege simulékony modorban. - Épp az imént kezdtem magyarázni vendégünknek, mi a jelentése. - Odanéztem és most láttam meg, mit is ábrázol az ernyő. Nyolc fehér madarat a viharos égen.
   - Ha valaki, hát te tudod, mit jelent, hercegem. - Huan hozzám fordult. - Sö hercege mindent tud fejedelmi családunkról, hiszen maga is tagja.
   - Úgy van. Az elhunyt legjószívűbb ükapja az én ükapám bátyja volt. Tingnek hívták. Egy ízben zenészek érkeztek hozzá északról. Azt állították, hogy minden zenét el tudnak játszani, ami egykor Vu császár udvarában elhangzott. Ting herceg nem hitt nekik. Ki hitt volna a helyében? Mindenki tudja, hogy az ősi Csou-udvar szent zenéje időközben menthetetlenül elfajult vagy feledésbe merült. Ting meg is mondta ezt a zenészeknek. De vezetőjük - egyébként nem volt vak, ami fölöttébb gyanús, mert hiszen a főzenésznek vaknak kell lennie -, szóval vezetőjük azt mondta: „Bebizonyítjuk neked, hogy közel tudjuk hozni az eget a földhöz.”
   - Azzal rázendítettek. Különös, túlvilági zenét játszottak. Túlvilági, de nem mennyei zenét. Dél felől nyolc fekete madár jelent meg az égen és táncra perdült a palota tornácán. Ekkor nagy erejű szél söpört végig a városon. Lefújta a palota tetejéről a cserepeket. A szent edények összetörtek, Ting herceg megbetegedett, és három éven át semmi sem termett meg Csinben, egyetlen szál fű sem.
   Huan rám mosolygott. - A herceg jól tudja ennek a szomorú, tanulságos esetnek a történetét. Magam is igen komolyan veszem. Ezért is tartom mindig közelemben ezt az ernyőt, nehogy eszembe jusson szentségtelen zenét hallgatni. Nem szeretnénk, ha ismét megjelenne dél felől a nyolc fekete madár.
   Aznap éjszaka a herceg inasa megvesztegetéssel rávette Huan egyik szolgáját, hogy éjszaka keressen fel cellámban. Borotvát, arcfestéket, női ruhát hozott. Villámgyorsan szokatlanul magas katháji hölggyé változtam. Azután a szolga nyomában áthaladtam a tompán megvilágított palotán, s miközben a fallal kerített kertbe nyíló oldalsó kijárat felé haladva elléptünk két alvó - vagyis elkábított - őr mellett, a fülemben harsogott a padlódeszkák halk recsegése. Sö herceg inasa a kertben várt. Szerencsénkre holdtalan, csillagtalan volt az éjszaka, súlyos esőfelhők takarták el az eget.
   Suhogva osontunk tova a kacskaringós, szűk utcákon, akár a holtak lelke, s ha lámpásának fénylándzsáját előrevetve megjelent egy-egy éjszakai járőr, kapualjakban kerestünk menedéket. A napnyugtától napkeltéig tartó éjszakai kijárási tilalom miatt Jang halott város képét mutatta. Az inasnak engedélye volt rá, hogy az utcán tartózkodjék, de nekem nem. Nem tudom, hogyan vágta volna ki magát, ha megállít egy őrjárat. Szerencsénkre iszonyú mennydörgés közepette megnyílt az ég, és tízezer dob pergésénél is fülrepesztőbb robajjal megeredt a zápor.
   Az özönvízben utat vágtunk magunknak a város kapujáig, Sö herceg szekerei már ott vártak indulásra készen. Az inas felemelte az egyik szekér padlódeszkáját, és intett, hogy bújjak be a nálam valamivel kisebb üregbe. Amikor begyömöszöltek, helyükre szögezték a pallókat. A dübörgő viharban nem hallottam az indulási parancsot, de egyszer csak éreztem, hogy megrándul alattam a szekér: a kocsis az öszvérek közé csapott, és zötykölődve áthaladtunk a kapun.
   Mint várható volt, két nappal később, mire a Hanku-hágóhoz értünk, utolért Csin rendőrsége. Alaposan átkutatták a szekereket és fel is fedezték a rejtekhelyemet. Csakhogy nem voltam benne. A herceg elővigyázatosságból őrszemeket állított a városból kivezető út mentén. Tudta, hogy ha szökésem felfedezik, Huan őt fogja gyanúsítani. Az őrszemek úgy adtak egymásnak jelt, hogy magasba emelték fényesre csiszolt bronzpajzsukat, s az visszaverte a nap fényét.
   Mihelyt tudomást szereztünk róla, hogy a rendőrség a nyomunkban van, egy fa lombjai alatt kerestem menedéket, s a szekerek folytatták útjukat. A herceg lenyűgöző fensőbbséggel fogadta a rendőröket. Emlékeztette őket, hogy új hercegüknek közeli rokona, azonfelül egyenes ági leszármazottja a Sárga-császárnak, továbbá Ven császárnak és így tovább. Mindazonáltal hajlandó hozzájárulni, hogy átkutassák szekereit, és reméli, hogy az égi ősök nem rónak ki rájuk túlságosan szigorú büntetést szentségtörő magatartásukért.
   A rendőrök át is kutatták a szekereket, alaposan szemügyre vették a herceg kíséretének minden tagját, férfiakat és nőket egyaránt, és elképedve tapasztalták, hogy nem vagyok közöttük. Az olyan tökéletesen szabályozott államban, mint Csin, senki sem tűnhet el, ha nincsenek magas állású cinkosai. Végül útjára engedték a szekérkaravánt, de legnagyobb keserűségemre öt napon át a nyomában maradtak, és nem is hagyták magára a herceget, egészen, míg a szekerek Csin és Csou határátjelző kőoszlophoz nem értek.
   Nemcsak a rendőröktől kellett óvakodnom, hanem a farkasoktól is. Falkába verődve ólálkodtak körülöttem, kíváncsi szemük sárgászöld gyertyákat gyújtott az éjszakában. Fákon aludtam, éjjel-nappal súlyos botot hordtam magamnál, és hevesen káromkodtam, amiért női álruhámhoz nem adtak fegyvert. Láttam fekete medvét is, barna medvét is. Lehet, hogy észrevettek, de semmi érdeklődést nem tanúsítottak irántam. Úgy hírlett, hogy a sötét erdőben banditák tanyáznak, de nem találkoztam emberi lénnyel. Ha időnként el nem hallatszott volna hozzám a herceg kíséretének zsivaja, úgy érezhettem volna, hogy végleg kiszakadtam az emberek világából.
   Valahányszor tóra vagy patakra akadtam, négykézláb lefetyeltem a friss vizet, mint az állatok. Ismeretlen bogyókkal, gyökerekkel, gyümölcsökkel táplálkoztam. Gyakran kivert a láz. Egy ízben sárkánynak néztem egy furcsán derengő jelenséget a félhomályban. De a sárkányról kiderült, hogy szokatlan formájú, fényes, zöld-fehér jáde szikla. A jade minden kövek legszebbike.
   Egy pehelybozót puha levelei mögül figyeltem, hogyan tisztelegnek a rendőrök búcsúzásul Sö hercegének Vej- és a Taj folyó találkozásánál, hogyan fordulnak vissza, s tűnnek el az erdőben. A Taj folyó túloldalán elterülő takarosan megművelt földek már Csou hercegséghez tartoznak. Az a folyó nem is két államot választ el egymástól, hanem az éjszakát a nappaltól.
   A folyó Csouhoz tartozó oldalán a határőrparancsnok hódolattal köszöntötte a herceget jóindulatú felületességgel vizsgálta meg útlevelét, majd vendégszeretőén intett, hogy folytassa útját Lojangba, a középső birodalom fővárosába. Jómagam már sokkal kevésbé ünnepélyes körülmények között léptem Csou földjére. Fűzfaágakból összetákolt kezdetleges tutaj alá rejtőzve keltem át a Taj folyón.
   A herceg megrökönyödve üdvözölt. - Micsoda öröm! - És nagyot tapsolt hozzá. - Mégiscsak megkapom azt a váltságdíjat Magadhából. El sem tudod képzelni, mekkora az örömöm! Hát még a meglepetésem! Biztos voltam benne, hogy ha nem a farkasok, hát a farkasemberek martaléka lettél. - Ekkor hallottam először (természetesen már Csou földjén), hogyan nevezik a civilizált kathájiak Csin barbár népét.
   A herceg élelemmel kínált, méghozzá saját élelmiszerkészletéből, majd megajándékozott személyes ruhatárának szép darabjaival, egy lazán szőtt, bő aljú tunikával, valamint egy fekete báránybőr köntössel. Lefejtették róluk a hercegi jelvényeket, s ezután bárki lovagnak nézhetett volna; nem többnek, de nem is kevesebbnek. Fölöttébb kényelmetlenül éreztem magam. Gyermekkorom óta először nem volt szakállam. Szakasztott úgy néztem ki, mint egy herélt. Megjelenésem szerencsére mégsem volt feltűnő, mert Kathájban nem megy ritkaságszámba a borotvált arcú férfi
   
             2/Mióta Katháj földjére tettem a lábam, most első ízben kezdtem jól érezni magam. Fogoly voltam továbbra is, ha ugyan nem egyenesen rabszolga, de a herceg elbűvölő útitárs volt, és égett a vágytól, hogy megismertessen a valódi Kathájjal.
   - Nehogy Csin alapján ítéld meg a középső birodalmat. Csin csak egy a birodalom számos része közül, hiába próbálják hercegei Vu császárig visszavezetni családfájukat. És képzeld, ez a faragatlan, szűk látókörű népség szeretné megszerezni az egyeduralmat! De az ég jó hozzánk, és eddig még senkit sem tüntetett ki áldásával. Ha egyszer mégis rászánja magát, biztos vagyok benne, hogy szeretett unokatestvérem, Csou hercege nyeri el a megbízatást. Meglátod majd, milyen érdekes egyéniség. De ő sem tökéletes. Úgy tesz, mintha máris az ég fia volna, ez pedig az elbizakodottság netovábbja. Igaz, Csou hercegei mind e téveszme rabjai voltak, minthogy az ég utolsónak csakugyan az ő ősüket tüntette ki áldásával. De annak már háromszáz éve, s az égi megbízatás megszűnt, amikor szentségtelen barbárok és nemesek összeszövetkeztek a császár ellen és megölték. Fia ide menekült, Csouba, és császárrá kiáltotta ki magát. Csakhogy nem volt kezében az egyeduralom. Valójában tehát csak Csou hercege volt, így esett, hogy mind a mai napig csak az ég fiának árnyéka uralkodik itt Lojangban, s maga a város is csak árnyéka a középső birodalom fővárosának. Csou hercege majdnem-császár. Ami ugye kevés? Kivált, mivel Csou az egyik leggyengébb hercegség, és előbb-utóbb biztosan magához csatolja valamelyik szomszédja - alighanem a farkasok. Egyelőre azonban könnyes szemmel és reményteli gyomorral tekintünk Lojangra.
   A herceg elmesélte ükanyjának s egyúttal a jelenlegi uralkodó ükanyjának történetét. Végtelenül büszke asszony volt, s kizárólag „kisfiú” néven emlegette magát. Egy napon aztán kigyulladt a palotának az a szárnya, amelyben lakott, s a hölgyek mind kimenekültek a szabadba. Kivéve a „kisfiút”: ő derűsen ült tovább a fogadóteremben, és zavartalanul rakosgatta a jövendőmondáshoz használatos cickafarkkóró pálcikákat. Hasztalan kérlelte a szolgálólánya, hogy meneküljön a lángoló palotából. Az idős hölgy így válaszolt: - A kisfiú csakis az ég fiának kíséretében hagyhatja el a palotát, illetve a császár grófnál nem alacsonyabb rangú férfi rokonának kíséretében. A kisfiú különben sem mutatkozhat nála idősebb társalkodó-hölgy nélkül a palotán kívül. - Azzal tovább folytatta a Kathájban népszerű időtöltésnek számító jövendőmondó játékot.
   A szolgálólány sietve elszaladt, hogy az előírásnak megfelelően magas rangú kísérőt kerítsen a hercegnőnek. De bárónál magasabb rangú férfi nem volt kéznél, sem a hercegnőnél idősebb társalkodó-hölgy. A báró és a szolgálólány nedves ruhával takarta le arcát, és behatolt az égő palotába. Az idős hölgy békésen ült selyempamlagán és rakosgatta a cickafarkkóró pálcikákat.
   - Szépen kérlek, az ég fiának valakije - szólította meg unokaöccse, a báró, jer velem.
   A hercegnőt elöntötte a méreg. - Hallatlan! Nem hagyhatom el a palotát nálam idősebb asszony és legalább grófi rangot viselő rokon kísérete nélkül. Illetlenség volna. - így aztán a kathájiak szemében oly fontos illendőség kedvéért a hercegnő a tűzhalált választotta.
   Halála végeláthatatlan viták forrása volt Katháj-szerte. Egyesek csodálatra méltónak találják, példáját pedig követendőnek. Mások nevetségesnek látták. „Végtére is - mondta Fan Cse - nem volt sem hajadon, sem fiatalasszony. Öregkorára semmi oka nem volt rá, hogy olyan finnyás legyen. Szerénytelen volt. Ami azt illeti, ez a fajta hiúság a Csou-ház valamennyi tagjára jellemző. Az ég szemében pedig nincs illetlenebb dolog a hiúságnál.”
   Ahogy Lojang városához közeledtünk, egyre nagyobb volt a forgalom. Mindenféle férfiak és asszonyok igyekeztek a fővárosba. A gazdagok hintón vagy hordszéken utaztak. A szegény földművesek a hátukon cipelték terményeiket. A gazdag parasztok és a kereskedők ökrös szekéren trónoltak. Jól öltözött és mosolygós volt az utca népe, nem úgy, mint Csinben. Mellesleg arcberendezés dolgában Csin népe nemigen hasonlít a kelet-kathájiakra. Többnyire bronzszínű az arcuk, az orruk pedig lapos. Csou és a tőle keletre fekvő államok népe világosabb bőrű, arcvonásai finomabbak. De a katháji bennszülöttek egyaránt fekete hajúak, fekete szeműek, kerek fejűek, s testükön alig nő szőr. A Csou-harcosok osztálya furcsamód éppúgy fekete hajúnak nevezi őket, mint ahogy az árják a babülóniakat. Csou népe körülbelül ugyanabban az időben hódította meg a középső birodalmat, amikor az árják Perzsiát, Indiát, Görögországot. Hogy honnan származik Csou lakossága? A kathájiak szerint északról. Különös lenne, ha kiderülne, hogy közösek az őseink.
   Magas kőkapun át érkeztünk a nyerstéglafallal kerített városba. Az első perctől otthon éreztem magam. A nyüzsgő sokaság éppolyan, mint Szuzában vagy Srávasztiban. Az emberek nevetnek, kiabálnak, énekelnek, krákognak és nagyot köpnek utána; vesznek, eladnak, szerencsejátékokat űznek és a minden utcában tucatszám sorakozó bódék ablakánál táplálkoznak.
   A főpiac közelében a herceg főtt pontyot vett az egyik ilyen bódéban. - Katháj legjobb pontya - mondta, azzal leszakított belőle egy darabot és odanyújtotta nekem.
   - Életemben nem ettem ennél finomabb halat - jelentettem ki többé-kevésbé őszintén.
   A herceg rámosolygott az árusra. - Valahányszor Lojangba érkezem, első dolgom, hogy nálad megállják. Igaz? - A herceg tele szájjal is kecses volt és előkelő.
   Az árus mélyen meghajolt, hosszú életet kívánt a hercegnek és átvette a hal árát. A következő bódénál a herceg saját mézükben megsütött méhekkel töltött levéltekercset vásárolt. Ezt a falatot is melegen ajánlotta, én azonban idegenkedtem az ízétől. Már lűdiai tartózkodásom alatt sem lelkesedtem a mézért. Sö hercege, ha Csouban járt, mindig a hercegi palotával szemben álló nagy épületben vett ki szobákat. Valamikor családom távoli rokonáé volt ez a ház közölte. Végül is mindenkinek rokona volt. - De később eladták egy kereskedőnek, s az új tulajdonos nagyon magas árat szab a szobáiért, csak nekem ad árengedményt, mert a császári család tagja vagyok.
   A herceg nem éreztette velem, hogy fogoly vagyok, de tudtam ezt anélkül is. Utazás közben vagy vele, vagy az inasával aludtam egy szobában. Vagy ő, vagy kíséretének valamelyik tagja állandóan rajtam tartotta a szemét.
   Csin után Lojang olyan elragadó város volt, hogy hosszú időn át fel sem tűnt nekem, milyen közel áll a város és az egész ország a gazdasági összeomláshoz. Csou legnagyobb részét a szomszédos államok tartották megszállva. Cseng és Vej uralkodóját csakis a herceg többé-kevésbé isteni személye riasztotta el tőle, hogy Lojangba is bevonuljon. A herceget nagyjából mindenki az ég fiának tekintette, de közben zavartalanul fosztogatták a földjét és gúnyolták a háta mögött elbizakodott modoráért.
   Lojang olyan főváros látványát nyújtotta, amely még nem tért magához abbeli meglepetéséből, hogy eltűnt körülötte a birodalom, amelynek székhelye volt. Babülón is ilyesfajta roskatag és csalódott város benyomását kelti. Lojang azonban tele volt zenészekkel, játékosokkal, mutatványosokkal, és persze egymást érték a fényes szertartások.
   Magam is részt vettem a Csou hercegek ősi templomában tartott újévi ünnepségen. Háromszáz éves templom volt, nem sokkal aztán épült, hogy az utolsó császár fia Lojangba költözött. Új korában páratlanul szép lehetett.
   Magas, meredek tetejének zöldre és aranyra zománcozott cserepei hullámokat ábrázoltak. Faoszlopait az ég fiának fenntartott bonyolult békalencseminta díszítette. Talapzata kőből, s fala sötét fából épült, és rajta régi meg új fegyverek díszelegtek. Elvben az ország teljes fegyverzetét az uralkodó ősi templomában kell tartani. Valójában azonban csak jelképes fegyvereket tárolnak a szentélyekben. Réges-régen, amikor az uralkodó csak valamelyik nemzetség feje volt, uralmát azzal támasztotta alá, hogy kizárólagos tulajdonosa volt a közösség fegyvereinek. Ez persze régen volt így, amikor a közösség összetartó család volt még, a családfő pedig nemcsak saját apjának, hanem az égnek is fia.
   A nagy templomcsarnok egyik falánál életnagyságúnál valamivel nagyobb, különös, égetett agyagszobor áll. A Csouk előtti dinasztia harci öltözéket viselő tagját ábrázolja; ajkát hármas pecsét zárja le. A szobor talapzatán a következő felirat olvasható: „Ne szólj; cselekedj.” Hogy mi szükség e figyelmeztető szoborra a Csouk ősi szentélyében, az fölöttébb homályos; igaz viszont, hogy jelentése nem szorul magyarázatra, a szöveg önmagáért beszél.
   Az ég fia hosszú, hegyes szakállat viselő fürge, alacsony, negyvenéves-forma férfi volt. Finom mívű ünnepi köntösének hátán aranyfonallal hímzett sárkány díszelgett. Jobb kezében elefántcsont botra erősített nagy zöld jáde-korongot tartott, az ég szeszélyes áldásának külső jelét. Csou hercege egymagában állt a terem északi végében, háttal az oltárnak. Közte és az udvar népe között állt a jobb oldali és a bal oldali udvarnagy, a birodalom főtisztjei. Mögöttük az örökletes papi tisztségek viselői, majd a különféle főzenészek és szertartásmesterek, továbbá Csou udvarának népe és vendégei. Sö hercegének magas - és az úgynevezett ég fiáéhoz hasonlóan megtévesztő - rangja folytán alkalmuk volt alaposan megfigyelni a csaknem végtelenbe nyúló szertartást. Gazdám suttogva a következőképpen nyilatkozott róla: - Micsoda kontár munka! Botrány!
   A herceget kivált az hozta ki a sodrából, hogy eljátszották a trónra lépési indulót. - Ez a zene csakis annak jelenlétében hangozhat fel, aki elnyerte mind az ég jóindulatát, mind az egyeduralmat! Micsoda szentségtörés!
   A trónra lépési indulót csaknem ezer évvel ezelőtt szerezték. Amikor felhangzik, különös jelmezbe öltözött táncosok eljátsszak egy Sun nevű legendás császár békés trónra lépését. Ha mind a zenét, mind a táncot megfelelően adják elő, akkor az induló állítólag tökéletes összhangban egyesíti a földet és az eget.
   Démokritosz tudni akarja, hogy maradhat fenn egy dallam ezer éven át. Sok katháji is tudni akarja, úgy vélik ugyanis, hogy az eredeti dallam vagy régen elkorcsosult, vagy egyenesen feledésbe is merült a századok során, s amit manapság Lojangban játszanak, az csupán nemtelen mása az eredetinek, nem is véletlen, hogy az ég nem tüntet ki senkit áldásával. Jómagam nem tudok állást foglalni. Csak annyit mondhatok, hogy nyugati szemnek - és fülnek - meghökkentő élmény.
   Amikor elhallgatott a zene, és véget ért a tánc, Csou hercege az ég áldását kérte a Sárga-császártól a középső birodalomra. Azután az ég fia megerősítette trónján Katháj valamennyi urát. Lenyűgöző, de tökéletesen értelmetlen része volt ez a szertartásnak.
   Csou hercege ünnepélyesen intett a középső birodalom urainak, hogy lépjenek hozzá. Tizenöt pazarul öltözött férfi indult futva feléje. Érdemes megjegyezni, hogy ha valaki nála magasabb rangú férfi elé járul, lehajtja fejét, felvonja vállát, megdönti törzsét, térdben behajlítja lábát, hogy a nagy ember előtt a lehető legkisebbnek látsszon.
   A tizenöt férfi egy lépéssel a herceg előtt állt meg. A jobb oldali és a bal oldali udvarnagy ekkor a számomra mindmáig megfejthetetlen katháji írásjelekkel díszített bronztáblácskákat nyújtott a herceg felé, szám szerint tizenötöt.
   A herceg felemelte az első táblát, majd egy ezüst köntöst viselő öregemberhez fordult: - Jer hozzám, szeretett rokon.
   Az öregember rákszerű mozdulatokkal araszolt oda a herceghez. Ekkor az uralkodó így szólt hozzá: - Az ég úgy akarja, hogy hűséges szolgánk maradj. Fogadd ezt - a herceg az öregember kezébe tette a táblát - mint az ég azon akaratának jelképét, hogy Vej hercegeként a jövőben is szolgálj bennünket és az eget.
   Szívdobogtató látvány volt. Katháj valamennyi hercege összesereglett a poros templom termeszhangya rágta sötét tetőgerendái alatt, hogy az ég fia megerősítse tisztségében. Tizenöten vannak, a tizenegy belső állam és a négy úgynevezett külső ország uralkodói. Mindegyik herceg kézhez vette a hatalom jelképét, megszólalt a zene, felcsendült a papok éneke, Sö hercege pedig halkan felnevetett. Nem mertem megkérdezni, min kuncog. Először azt hittem, mérgében, amiért immár csak névleges uralkodója a valaha volt Sö hercegségnek. De amikor alázatos hálálkodás közepette Csin hercege is átvette a felségjelvényt, megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem azonos azzal a férfival, akit Vu császár sírhalma előtt farkasüvöltésre láttam fakadni.
   - De hiszen ez nem is a herceg - súgtam.
   - Persze hogy nem - kuncogta hóbortos gazdám.
   - Akkor miféle szerzet?
   - Színész. Mind a tizenöt herceget színész személyesíti meg. Az ég fia minden áldott évben úgy tesz, mintha ő erősítené meg tisztségében a tizenöt herceget. Botrányos, mondhatom. De mit is tehetne szegény barátom? A tizenöt valódi hercegnek eszében sincs idejönni.
   - Mintha azt mondtad volna, hogy elismerik az ég fiának?
   - El is ismerik.
   - Akkor miért nem adják meg neki a kötelező tiszteletet?
   - Mert nem ő az ég fia.
   - Nem értem.
   - Ő sem. Legalábbis nem egészen. Pedig egyszerű. Amíg úgy tesznek, mintha ő volna az ég fia, addig egyik sem tarthat igényt az ég áldására. Ezért is van szükség erre az álarcosbálra. Mindegyik herceg arról álmodik, hogy egyszer megkaparintja az ég jóindulatát, ezért egyelőre azt tartja a legjobb megoldásnak, ha úgy tesz, mintha Csou csakugyan az volna, aminek kiadja magát. De előbb-utóbb valamelyik herceg megszerzi az egyeduralmat, akkor pedig Lojang eltűnik, akár az álom, a Sárga-folyót pedig vörösre festi a vér.
   Az álhercegek elvonultak, és az ég fia így szólt: - Itt, északon áll az egyetlen magányos. Itt az ég áldása!
   Ijesztő zajt csaptak a zenészek, vagy száz, tollakból kötött képzeletdús fejdíszt és állatfarkot viselő férfi pedig olyan különleges táncra perdült, amilyenhez hasonlót még Babülónban sem láttam, pedig ott aztán minden látható, ami létezik. A herceg az élénk színek és különös hangok vad forgatagán át kivonult a teremből.
   - A négy égtáj zenéjét játsszák - szólalt meg a gazdám. - A hagyomány védői elítélik ezt a dallamot. Igaz viszont, hogy minden újítást elítélnek. Ami engem illet, jobban kedvelem az új zenét a réginél. Bizonyos körökben ez eretnekségnek számít, de eretnek időket élünk. Hogy mennyire, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Söben nem Sö hercege uralkodik.
   Nem tudnám megmondani, mennyi időt töltöttünk Lojangban. De azt igen, hogy fogságba esésem óta első ízben csaknem szabadnak éreztem magam. A herceg oldalán számos díszvacsorán vettem részt, s ő kedvtelve hivalkodott velem. Egyébként nem különösebb sikerrel. A kathájiak, kivált pedig a lojangi udvar népe, nemigen érdeklődnek az úgynevezett négy tengeren túl eső világ iránt. Ráadásul furcsa volt a megjelenésem, és kellemetlen, idegen kiejtéssel beszéltem a nyelvüket: e két súlyos hiányosság birtokában nem tarthattam számot különösebb népszerűségre. Legnagyobb meglepetésemre és a herceg még nagyobb csalódására a helybeliek nemigen mutattak érdeklődést a nyugati világ iránt. Ami nem része a középső birodalomnak, az nem is létezik. A kathájiak bennünket tartanak barbároknak, saját magukat pedig kultúrnépnek. Megállapítottam, hogy ha az ember elég messzire utazik, a bal oldalból jobb oldal, a fentből lent, az északból dél lesz.
   Mindazonáltal fölöttébb vonzónak találtam a lojangi udvarban uralkodó általános hanyatlást. Az udvar népe egyedül az örömöknek élt. Számomra érthetetlen szórejtvényekkel foglalatoskodott. Gonosz pletykákba bocsátkozott a távollevők rovására. Csorba tányérokból remek ételeket fogyasztott, töredezett szélű kupákból pompás borokat, s mindenki előkelően viselte a kopott öltözékét.
   Lojangban kószálva az embernek az volt a benyomása, hogy valamikor régen lenyűgöző, ámbár kissé kezdetleges település lehetett a főváros. És hogy ezek a napok visszavonhatatlanul tovatűntek. Az ég fiának környezete úgy folytatta a Sö hercege szerint szabálytalanul előadott szertartásokat, mint a fényes múlt megannyi kísértete, s megannyi, kéjsóvár testű kísértet gyanánt ürítette fenékig az élvezet poharát, mint aki sejti, hogy életének bealkonyult, s az udvar, amelyben él, nem egyéb egy örökre megszűnt világ egyre halványuló árnyékánál.
   Látogatást tettünk a fény termében, a Bölcs Mindenhatónak, akarom mondani, az égnek szentelt ősi teremben is. Különös, hogy az én szememben a Bölcs Mindenható és az ég fogalma közel áll egymáshoz, de valahányszor szóba hoztam a Bölcs Mindenhatót a katháji papok előtt, szemlátomást feszengeni kezdtek, másra terelték a szót, a Sárgacsászárra, a király leszármazottaira, az ég áldására: mert végül mindig annál az átkozott áldásnál kötöttek ki! Nem tudnak, talán nem is akarnak megbirkózni azzal a fogalommal, amely a világegyetem alapvető és vezérlő elve. Fel sem érik ésszel, hogy az Igaz és a Hazug között szüntelen harc folyik. Ehelyett azzal bíbelődnek, hogy összhangba, egyensúlyba hozzák az ég homályos akaratát és a zabolátlan földi hóbortokat. És azt hiszik, erre akkor van remény, ha gondosan tartják magukat az ősöket jobb kedvre derítő bonyolult szertartásokhoz.
   A herceg megrökönyödve tapasztalta, hogy a fény csarnoka zsúfolásig tele van zenészekkel, mutatványosokkal, élelmiszerárusokkal. Igen hangulatos látvány volt, de vallásosnak éppen nem mondható.
   - Nem értem, hogy engedheti meg!
   - Miért, minek kellene történnie ebben a teremben? - Elbűvölten figyeltem egy törpecsoport bonyolult tornamutatványát. A tömeg is szemlátomást el volt ragadtatva, mert aprópénzzel dobálta meg az apró művészeket.
   - Semminek. Afféle menedékhely ez, az a rendeltetése, hogy ide vonuljon vissza, aki a fény természetén akar töprengeni. Persze vallásos szertartásokat is tartanak benne. A herceg bizonyára helypénzt szed az árusoktól. Akkor is felháborító, nem gondolod?
   Egy dallamos hang adta meg helyettem a választ a hátunk mögül. - Nagyon is felháborító, hercegem. És elszomorító. De az emberi természet már csak ilyen.
   Az elbűvölő hang tulajdonosa ősz szakállú férfi volt. Katháji létére szokatlanul tágra nyílt szemében derű csillogott - vagy talán szomorúság. Mint e rendkívüli férfi előszeretettel bizonygatta, e kettő gyakran egybeesik.
   - Li-ce! - a bölcset üdvözlő herceg modorában utolérhetetlen finomsággal elegyedett a tisztelet a leereszkedéssel. Ha eddig nem mondtam volna, Kathájban a ce szó mestert avagy bölcset jelent. A továbbiakban Li-cet Li mesternek fogom nevezni.
   - Ez itt - mondta a herceg Li mesternek - a gazdag Magadha királyának veje. - A herceg ritkán feledkezett meg koronás rokonságomról, annál is kevésbé, mert jövendőbeli gazdagságának forrását látta bennem. - Azért jött hozzánk, hogy kultúrát tanuljon. Te pedig - fordult hozzám - ismerkedj meg a középső birodalom legbölcsebb férfijával, a Csou uralkodók irattárának gondozójával, mind a háromezer művészet nagy mesterével... - A herceg bőkezűen zengte Li mester dicséretét. Annyi más elszegényedett nemeshez hasonlóan ő is terjengős bókokkal és előkelő modorral igyekezett pótolni a fényes külsőségeket, amelyekre nem volt pénze.
   Li mesteren látszott, hogy nem puszta udvariasságból érdeklődik az idegen iránt; azonfelül ő volt az első katháji, aki nyomban megállapította, hogy nem vagyok magadhai. Perzsiáról nem hallott ugyan, de arról tudomása volt, hogy az Indus folyón túl kék szemű emberek laknak; és minthogy mindent meg akart tudni, amit mi tudunk, a herceggel együtt vacsorára invitált. A földnek szánt áldozatok bemutatására szolgáló tér felé vettük utunkat. - A magányos örömmel bocsátotta rendelkezésemre az öreg kunyhót. Elfogyasztjuk szerény vacsoránkat és elbeszélgetünk a taóról. - A tao szó utat jelent. Mint később rájöttem, átvitt értelemben sok minden mást is.
   Félmeztelen táncosnők között haladtunk el. Amennyire meg tudtam állapítani, valójában nem is táncoltak, inkább csak csellengtek a fény csarnokában, arra várva, hogy valaki pénzt kínál bájaikért. A herceg elborzadt e szentségtöréstől. - Sosem gondoltam volna, hogy az ég fia, bármilyen... - bölcsen befejezetlenül hagyta a mondatot.
   Li mester folytatta helyette derűsen. - ...bármilyen jószívű legyen is. Úgy bizony, nagyon jószívű az árva. Egyetlen célja van csupán, hogy boldog legyen a nép. Nem törekszik a lehetetlenre. A vuvej követője. - A vuvej semmittevést jelent. És Li mester szerint a semmittevés mestersége az uralkodásnak, sőt mindenféle emberi boldogságnak a kulcsa. Hogy valóban a semmittevést hirdeti-e Li mester? Nem, Démokritosz. Még annál is különösebb dolgot. Nyomban megpróbálom elmagyarázni.
   Gyalog vágtunk át Lojang forgalmas útjain. Úgy éreztem magam, mintha otthon járnék, nem is tudom, miért. Talán mert oly hosszú időt töltöttem a sivatagban, az erdőben, Csin vad földjén. Csou földjét alighanem a világ legvidámabb népe lakja, s ha netalán mégis elszomorítana hazájának hanyatlása, hát remekül titkolja. Azonkívül annyi más tevékeny néphez hasonlóan Csou lakosai is a vuvejt gyakorolják, igaz, öntudatlanul. Igazad van, Démokritosz, ez bizony paradoxon, s nemsokára részletesebben is kitérek rá.
   A földnek nyújtandó áldozatok tere a városközponttól északra van egy ligetben, nem messze a más katháji városokhoz hasonlóan Lojang szélén is emelkedő kúp alakú földhányástól. Ezt a dombot sönek, vagyis szent helynek nevezik, s az állam jelképének számít; a sö mindig a környék jellegzetes, sőt szent fáiból álló liget közelében emelkedik. Csouban a gesztenyefát tartják szent tiszteletben.
   A téren rendezik meg minden év harmadik hónapjában az úgynevezett tavaszi tornácjátékot. Voltaképp nem is egyetlen előadásról van szó, hanem különféle egymást követő színielőadásokról, táncokról, szertartásokról. Ha a tornácjáték nem sikerül - vagyis nem tartják meg pontosan valamennyi előírását -, rossz lesz a termés, vagy egyszerűen semmi sem terem. A tornác valójában afféle bakhát, rajta foglalnak helyet a közönséget alkotó hívők. Az évnek ezen a napján a férfiak és a nők szabadon keveredhetnek. A kathájiak szemében a tavaszi tornácjáték az év legünnepibb eseménye, s költségeit a különféle előkelőségek fedezik, hogy így nyerjék el az ég- és a nép - jóindulatát. Valahogy úgy, ahogy manapság bizonyos görög városokban szokás. Eredetileg ezek a termékenységünnepek a Babülónban mindmáig dívó tavaszi szertartásra hasonlítottak, amelynek során férfiak és nők egyaránt áruba bocsátják testüket, hogy ily módon gondoskodjanak a jó termésről. Idővel a katháji tavaszi tornácünnep kifejezetten tisztességtudó jelleget öltött - és szabályosságából is sokat veszített, legalábbis a herceg és Li mester egybehangzó véleménye szerint. Nem tudom, igazuk van-e. Valahogyan mindig elmulasztottam ezt az ünnepet, amíg a középső birodalomban tartózkodtam, de ha nem mulasztottam volna is el, akkor sem tudtam volna megállapítani, mennyire szabályos az előadás.
   A földhányás mellett elhaladva Sö hercege megkönnyebbülten jegyezte meg, hogy egyetlen szál fű sem nő rajta. - Ha a szent helyet nem tartják tökéletesen tisztán... - a herceg ördögűző mozdulatot tett. Azután meghajolt a földoltár előtt. A földhányás tulajdonképpen nem is kúp alakú, mert a kathájiak szögletesnek hiszik a földet, az égboltot viszont kereknek; minden várostól délre kerek alakzatú égtemplom emelkedik.
   Li mester egy szűk kőhídon át kedves kis házhoz vezetett bennünket. A ház keskeny, gyors vizű, fehéren habzó patakból kiemelkedő mészkősziklán áll. Meg kell vallanom, hogy Kathájban - legalábbis a két folyó közében - olyan különös és elbűvölő a táj, amilyenhez hasonlót sehol nem láttam. Elképesztő formájúak a hegyek, a fák pedig semmiféle nyugati növényhez nem hasonlítanak. Bármerre jár is az utazó, minduntalan váratlanul vízesésekbe, szurdokokba, természetes kilátókba ütközik. A hegyekről nyíló hűvös, kékeszöld mélység varázsosan vonzó, s egyszersmind veszedelmes is, mert Katháj földjén sárkányok, kísértetek és banditák járnak. Kísértetet és sárkányt nem láttam, banditát annál inkább. A gyönyörű és látszólag kihalt táj ezeregy veszélyt tartogat az utazónak. Igaz, akármerre járunk is ezen a földön, az emberek mindent elrontanak.
   A ház sárga téglából épült, a meredek tetőt cserepek fedték. Minden hézagban moha nőtt, és a pókhálószerűen egymásba toldott gerendákról denevérek csüngtek. Az öreg szolgáló, aki asztalunkra tette az ételt, Li mestert egyenrangúként kezelte, rólunk pedig tudomást sem vett. Nem bántuk. A köveket súroló gyors vizű folyó megnyugtató zajánál mohón faltuk a frissen fogott halat.
   Az egyszerű pamlagon térdelő Li mester a tao szó jelentéséről - illetve egyik jelentéséről - elmélkedett. - Szó szerint utat jelent a tao, így például országutat. Vagy valaminek az útját-módját. - Megfigyeltem, hogy Li mester keze olyan áttetsző volt, mintha törékeny alabástromból faragták volna. Ekkor jöttem rá, hogy sokkal idősebb, mint először gondoltam. Később megtudtam, hogy százéves is elmúlt már.
   - Hol kezdődik az út? - kérdeztem. - Illetve a te utad?
   - Az én utam velem kezdődne. De nekem nincs utam. Az Út része vagyok.
   - Az meg micsoda?
   Sö hercege elégedetten dörmögött, és a fogát kezdte piszkálni. Kedvére való volt az efféle beszélgetés.
   - Az, ami. A teremtés alapvető egysége. Az első lépés, amit az ember megtehet az Úton, az, hogy összhangban él a világegyetemnek (ahogy mi nevezzük, a mindig ugyanolyannak) törvényeivel.
   - És annak mi a módja?
   - Úgy képzeld el az Utat, mint a vizet. A víz mindig lefelé folyik, s útjában mindent átitat. - Kellemetlen érzés kezdett hatalmába keríteni; mintha ismét a Gangesz síkságán volnék, ahol a bonyolult dolgokra oly egyszerű magyarázatot adnak, hogy végképp megfejthetetlenné válnak.
   Li mester legnagyobb meglepetésemre kitalálta, mi jár a fejemben. - Kedves barbár barátom, látom, azt hiszed, hogy szándékosan ködösen fejezem ki magam. Pedig nem tehetek róla. Az Út tanítását végül is szótlan tanításnak nevezik. Így hát bármit mondok is, nincs jelentősége. Ugyanúgy nem tudhatod, amit az Útról tudok, mint ahogy én nem erezhetem a bal térdedet kínzó fájdalmat, ami miatt fészkelődni kényszerülsz a pamlagon, mert nem tanultál még meg katháji módra ülni.
   - De lám, ha a fájdalmat nem érzed is, fel tudod fogni, hogy kényelmetlen nekem ez a testhelyzet. Így tehát én is felfoghatom talán az Út jelentését anélkül is, hogy hozzád hasonlóan követném.
   - Remek válasz - szólalt meg a herceg, és nagyot böffentett hozzá, hogy az étel és a párbeszéd fölötti elégedettségének nagyobb nyomatékot adjon. A kathájiak az észt tartalmazó gyomor legőszintébb véleménynyilvánításának tekintik a böfögést.
   - Akkor úgy képzeld el az Utat, mint az olyasfajta állapotot, amelyben nincsenek ellentétek, nincsenek különbségek. Semmi sem forró, semmi sem hideg. Semmi sem hosszú. Semmi sem rövid. Mindezeknek a fogalmaknak csak más dolgokhoz képest van értelmük. Az Út szempontjából egy és ugyanazt jelentik.
   - De a mi szempontunkból a dolgok sokféleségét.
   - Látszólag. Úgy bizony, mert valójában nincs különbség a dolgok között. Az egyetlen létező a por, amely az embert is alkotja és amely különféle átmeneti alakokat ölt, de mindvégig por marad. Ugyanolyan fontos tudni azt is, hogy a természet ellen hiábavaló minden lázadás. Az élet és a halál egy és ugyanaz. Az egyik nélkül nem lehetne meg a másik. A másik nélkül nem lehetne meg az egyik. És mindkettő csak a másikhoz képest létezik, önmagában nem. Egyetlenegy valami létezik önmagában: a mindig ugyanaz.
   Nem volt kifogásom ellene, hogy a világegyetemet egységes egészként kell felfogni, de nemigen voltam képes eltekinteni a különbségektől, amelyeket Li mester oly könnyedén elsüllyesztett a mindig ugyanaz tengerébe. - Azt azonban bizonyára nem tagadod - jegyeztem meg -, hogy az embert cselekedetei szerint kell megítélni. Aszerint, hogy jót cselekszik-e vagy rosszat. Az Igaz és a Hazug... - egyszóval megszólalt bennem Zoroaszter unokája. Amikor mondatom végére értem, Li furcsa hasonlattal válaszolt:
   - Bölcsen beszélsz. - Az öregember udvariasan meghajtotta fejét. - Mi sem természetesebb, mint hogy minden adott ember életvitelében vannak olyan cselekedetek, amelyek más cselekedetekhez képest jónak ítélendők, s vannak olyanok, amelyek rossznak. És biztos vagyok benne, hogy egyetértünk a helyes és a helytelen fogalmában. Csakhogy az Út felülemelkedik az efféle dolgokon. Hogy miként, hadd világítsam meg egy példával. Tegyük fel, hogy bronzöntő vagy...
   - Ami azt illeti, vasöntő, Li mester, a barbárok ugyanis kitűnően elsajátították ezt a fontos mesterséget. - A herceg úgy tekintett rám, mintha ott helyben teremtett volna az őseredeti egyetemes porból.
   Li mester ügyet sem vetett a herceg megjegyzésére. - Szóval bronzöntő vagy. Harangot akarsz önteni, s már el is készítetted az öntőformát. De amikor kiöntenéd a tüzes fémet, a bronz közli, hogy nem hajlandó folyni. Azt mondja, nem akarok harang lenni. Kard akarok lenni. Olyan, mint Vu legyőzhetetlen kardja. Bronzöntő lévén ugye fölöttébb mérges lennél az engedetlen fémre?
   - Igen. De a fém nem választhatja meg, milyen öntőformába kerül. A döntés az öntő kezében van.
   - Nem. - Ez a szelíd „nem” éppoly vérfagyasztó hatással volt rám, mint Goszala gombolyaga. - Ugyanúgy nem lázadhatsz fel az Út ellen, ahogy a kezed sem lázadhat fel a kard ellen, sem pedig a fém az öntőforma ellen. Minden dolog a világegyetemnek, a mindig ugyanannak része.
   - Mik a világegyetem alapvető törvényei? És ki teremtette őket?
   - A világegyetem minden dolgok egysége. S az Utat elfogadni annyi, mint ennek az egységnek a tényét elfogadni. Életedben és halálodban egyaránt a mindig ugyanannak vagy a része, a mindig ugyanaz törvényei pedig egyszerűen a születés törvényei. Ha az élet létrejön, ez azt jelenti, hogy itt az ideje. Amikor elmegy az élet, az is éppoly természetes. Nyugodtan kell fogadni mindazt, ami történik, más szóval felül kell emelkedni a bánaton és az örömön. így lesz képes az ember az Út követésére, a vuvejre.
   Ezúttal is nagy fejtörést okozott nekem az utolsó szó, mert hiszen szó szerint semmittevést jelent.
   - De mitől működik a világunk, ha az ember tökéletesen tétlen? Valakinek csak formába kell öntenie a bronzot, különben nem lesz harang, nem lesz kard.
   Amikor semmittevésről beszélünk, nem valamiféle természetes vagy önmagától adódó semmittevést értünk rajta. Tudsz az íjjal bánni?
   - Igen, harcosnak neveltek.
   - Engem is. - Li mester olyan kevéssé látszott harcosnak, amilyen kevéssé csak embertől telik. - Megfigyelted, milyen könnyű célba találni, ha az ember csak úgy egymagában gyakorolja a célba lövést?
   - Igen.
   - Ha viszont másokkal versenyre kel, és az a tét, hogy elnyeri-e az aranydíjat, ugye mindjárt nehezebb eltalálni a célt, mint amikor egyedül, csak úgy kedvtelésből lő célba?
   - Igen.
   - A nagy igyekezet idegességet szül. Aki pedig ideges, nem képes tudása legjavát nyújtani. Nos, amikor vuvejről beszélünk, azt értjük rajta, hogy az ember ezt a fajta idegességet zárja ki az életéből. Másként szólva ne legyen tudatában annak, hogy mit cselekszik. Legyen természetes. Daraboltál már fel állatot?
   - Igen.
   - És nem volt nehéz szétválasztani egymástól a test különféle részeit?
   - De igen. Csakhogy nem vagyok sem mészáros, sem mágus - akarom mondani, pap.
   - Én sem. De megfigyeltem, hogyan dolgoznak a mészárosok. Sebesen, pontosan. Ami nekünk olyan nehéz, nekik nagyon is könnyű. Miért? Egy ízben megkérdeztem a magányos fő mészárosát, miként lehetséges, hogy én egy apró halat sem tudok olyan gyorsan megtisztítani, amilyen gyorsan ő egy egész ökröt feldarabol. „Nem tudnám megmondani - felelte. - Úgy érzem, mintha az érzékszerveim nem is működnének, helyettük a lelkem - vagy ki tudja, micsoda - lépne működésbe.” Nos, ezt jelenti a vuvej. Annyit tesz, hogy ne tégy semmi olyant, ami nem természetes, ami nincs összhangban a természet elveivel. A négy évszak mindenféle szorongás nélkül köszönt be és múlik el, mert az Utat követi. A bölcs ember eltöpreng a természet rendjén és elsajátítja a világegyetemben uralkodó összhangot.
   - Én is bölcs dolognak tartom, ha valaki a maga természetességében fogja fel a világot. De még a legbölcsebb embernek is meg kell tennie, ami tőle telik, hogy előmozdítsa a jót és szembeszálljon a rosszal.
   - Meg kell tennie, meg kell tennie! Kedves barbár barátom, ebből a rögeszméből származik minden baj. Ne cselekedj! Ez a legjobb cselekedet. Maradj a semmittevés állapotában. Vesd magad a lét tengerébe. Felejtsd el, amit jónak s amit rossznak tartasz. Mert hiszen mindkettő csakis a másikhoz viszonyítva létezik. Felejtsd el ezt a viszonyt. Hagyd magukra a dolgokat. Szabadítsd fel a szellemedet. Légy derűs, akár a virág, akár a fa. Mert minden dolog, anélkül, hogy tudatában volna, saját gyökeréhez tér vissza. Az olyan dolgok, mint a pillangó, mint a fa, amelyek nem tudnak, az őseredeti egyszerűség állapotában maradnak. Ha hozzád hasonlóan tudatra tennének szert, elvesztenék természetességüket. Letérnének az Útról. Az ember esetében a tökéletesség csak az anyaméhben képzelhető el. Ott még olyan, mint egy nyers kőtömb, mielőtt a szobrász nekiesne és elrontaná. Ebben az életben örök időkre nyomorult, akinek másokra van szüksége. Akire pedig másoknak, az örök időkre szomorú.
   A Li mester-féle Út tétlenségét ugyanúgy elfogadhatatlannak éreztem, mint ahogy azt sem tudtam felfogni annak idején, miért kívánatos a Buddha-féle nirvána.
   A valódi világról kezdtem faggatni Li mestert, illetve a dolgok világáról, mert a taoista bölcs nyomban rávetette volna magát a „valódi” szóra, és nagy kajánul azt firtatta volna, mi is tekinthető valódinak. - Értem, hogy mit mondasz. Pontosabban, kezdem érteni - tettem hozzá sietve. - Ha nem követem is az Utat, egy pillanatra megvilágítottad előttem az értelmét. Hálás vagyok érte. Mármost beszéljünk a mindennapi dolgokról. Az államokat kormányozni kell. Hogyan kormányozható az állam, ha az uralkodó a vuvejt követi?
   - Hol van ilyen tökéletes uralkodó? - sóhajtott fel Li mester. - A dologi világ nyüzsgése magas kőfallal zárja el az ember elől az Utat.
   - Mi, hercegek, legfeljebb csak bepillantást nyerhetünk az Útra, amelyet ti, bölcsek, követtek. - Sö hercege igen elégedettnek látszott önmagával, ha egyúttal kissé álmosnak is. - Utatok előtt mégis meghajtjuk fejünket. És megvetjük a magunk hangos, mozgalmas életét. Tőletek várjuk, hogy megmondjátok, miként kormányozzuk népünket.
   - Elvben, hercegem, a bölcs uralkodónak arra kellene törekednie, hogy megtöltse a nép gyomrát, de kiürítse az eszét. Hogy meggyöngítse akaratát, de megerősítse a csontját. Ha a népnek nem lesz tudása, nem lesz vágya sem. Ha nem lesz vágya, nem fog olyat cselekedni, ami nem természetes. És akkor egyetemes lesz a jó.
   Ez az államférfiui bölcsesség nem sokban különbözik a kíméletlen Huan politikájától. - De mit tenne a bölcs uralkodó - kérdeztem a lehető legtisztelettudóbban - az olyan emberrel, aki mégiscsak tudásra tesz szert, s akiben aztán feltámadna a vágy, hogy változtasson sorsán, sőt esetleg magát az államot is megváltoztassa?
   - Bizony meg kellene ölnie. - Li mester elmosolyodott. Két hosszú szemfoga között csupasz íny sötétlett. Hirtelen úgy láttam, a fejünk fölött lógó denevérekre hasonlít.
   - Ezek szerint az Út követői nem bánják, ha emberi életet kell kioltaniuk?
   - Miért bánnák? A halál éppolyan természetes, mint az élet. Mellesleg, aki meghal, nem vész el. Sőt. Azt már nem érheti kár.
   - Újraszületik a szelleme?
   - A pora kétségkívül új alakot ölt majd. De azt hiszem, te nem ezt érted újjászületésen.
   - Mi történik - kérdeztem -, amikor a halottak szelleme a Sárga Forráshoz kerül? - Kathájban, ha valaki meghal, az egyszerű nép azt mondja róla, hogy szelleme a Sárga Forráshoz ment. De ha az ember megkérdi, mi az a Sárga Forrás és hol van, nem kap világos választ. Amennyire ki tudtam deríteni, a Sárga Forrás fogalma ősi időkre nyúlik vissza, és olyanfajta örök Alvilágot jelent, mint a görögöknél a Hadész. Ítéletnap nincs. A jók és a rosszak sorsa egy és ugyanaz.
   - Az az érzésem, hogy a Sárga Forrás mindenütt jelen van. - Li mester bal kezével megvakarta jobb kezét. Valamilyen varázsmozdulat lett volna? - Ha pedig mindenütt jelen van, akkor senki sem juthat el oda, hiszen máris ott van. Az ember persze születik, él, meghal. Része ugyan az egésznek, de létének rövidsége arra ösztökéli, hogy fellázadjon az egész ellen. Mi azért követjük az Utat, hogy ne ellenkezzünk az egésszel. Ma már mindenki tudja, illetve csaknem mindenki - Li mester meghajolt felém -, hogy amikor a test elporlad, az ész - Li mester megtapogatta a hasát - ugyancsak semmivé lesz. Aki nem járta meg az Utat, annak szemében ez sajnálatos, sőt ijesztő. Mi azonban nem rettenünk meg tőle. Azonosnak tekintjük magunkat a világegyetemmel és nem szállunk szembe a mindig ugyanazzal. A tökéletes ember nem tesz semmit sem a halál, sem az élet ellen; ugyanígy az igazi bölcs nem hoz létre semmit. Csak megfigyeli a világegyetemet, amíg maga is részévé nem válik. Ezt nevezzük varázslatos beolvadásnak.
   - A semmittevés... - szólaltam meg...
   - ...hatalmas szellemi munka - fejezte be Li mester a mondatot. - A bölcsnek nincsenek vágyai. Ezért hát nem is vall kudarcot. Aki pedig nem vall kudarcot, annak minden sikerül. És akinek minden sikerül, az mindenható.
   - Erre nincs mit válaszolni, Li mester - mondtam. Addigra már megszoktam ezt a fajta körkörös érvelést. Mellesleg éppoly kedves az athéniaknak, mint az imamalom a buddhistáknak.
   Legnagyobb meglepetésemre a herceg vitatni kezdte Li mester kormányzási elveit. - Mindenesetre az Út követői mindig is ellenezték a halálbüntetést, arra hivatkozva, hogy az embernek nincs joga ilyen szörnyű ítéletet mondani, pálcát törni a másik felett. Aki mégis megteszi, az a vuvejjel ellentétesen cselekszik.
   - Az Út számos követője egy véleményen van veled, hercegem. Én magam nem tulajdonítok a dolognak semmi jelentőséget. Végül is a természet maga is kíméletlen. Emberek tömegei lelik halálukat az árvizekben. Tömegeket pusztít el az éhhalál. A járvány. A természet közönyös. Miért legyen az ember más, mint a természet? Nincs rá semmi ok. Mindazonáltal rokonszenvesnek találom azt a felfogást, hogy talán jobb, ha hagyjuk, hadd haladjon a világ a maga útján, s meg sem próbáljuk kormányozni, hiszen a kormányzat nem lehet tökéletes. Mindenki tudja, hogy minél több a törvény, annál több tolvaj és bandita születik, hogy megszegje a törvényeket. És mindenki tudja, hogy ha az uralkodó túlságosan magas adót vet ki, éhínségbe dönti vele a népet. Az adók mégis mindig túlságosan magasak és éhínségbe is döntik az embereket. Éljünk hát tökéletes összhangban a világegyetemmel. Ne alkossunk semmiféle törvényt és ne legyünk boldogok.
   - Törvény nélkül nincs boldogság - jelentettem ki határozottan.
   - Valószínűleg nincs - felelte Li mester könnyedén.
   - Biztos vagyok benne, hogy lehet jól kormányozni - mondtam. - Hogy rosszul lehet, azt tapasztalatból tudjuk.
   - Kétségkívül. De végül is, ki tudja? - Úgy hajolt el minden érv elől, mint a szél elől a nád.
   Kezdtem elveszteni türelmemet. - Egyáltalán tudhat-e az ember valamit?
   Li mester azonnal rávágta a választ: - Tudhatja, hogy az Úttal egyesülni annyi, mint az éghez hasonlítani, vagyis áthatolhatatlannak lenni. Tudhatja, hogy ha elsajátítja az Utat, a teste megszűnik ugyan létezni, őmaga azonban mégsem semmisül meg. Az Út olyan, mint a kupa, amelyet sohasem kell újra tölteni, mégsem ürül ki. Az Útban minden bonyolult egyszerűvé válik. Minden ellentmondás feloldódik, minden ellentét összhangba simul. Az Út nyugodt, mint maga az örökkévalóság. Csak az egységet ne téveszd szem elől. - Li mester elhallgatott. Elmondta a tudhatót.
   A herceg egyenes derékkal, magasra tartott fővel ült; mélyen aludt, és halkan horkolt. Alattunk úgy zúgott a víz, mint a tengeri kagyló, ha az ember a füléhez szorítja.
   - Mondd, Li mester - kérdeztem -, ki hozta létre az Utat?
   Az öregember összekulcsolt kezére nézett. - Nem tudom, kinek a gyermeke az Út.
   
             3/Mindvégig hiába vártam, hogy bemutassanak az ég fiának. Úgy látszik, egyszerűen nem volt rá előírás, hogyan kell fogadni egy rabszolgasorban lévő barbár követet. Szemtanúja voltam viszont számos szertartásnak, amelyben Csou hercege játszotta az istenség szerepét. Jelképes szerep volt, de meggyőzően alakította. És épp neki való volt, legalábbis mesterem szerint: - Mert bizony butább az átlagnál.
   Gyakran tettünk közös sétákat Li mesterrel és tanítványaival. Csou leltárosának lenni nemigen lehetett megterhelő feladat, mert Li mindig ráért, hogy hosszasan elbeszélgessen velünk a szótlan taóról. Előkelően elvetette nagyapámnak a jóról és a gonoszról való tanítását, arra hivatkozva, hogy a világegyetem alapvető egysége nem teszi lehetővé az ilyen kicsinyes különbségtételt. Jobbnak láttam, ha nem szállok vele vitába. Elbeszéltem azonban, milyen tanokat hirdet Goszala, Mahávira, a Buddha és Püthagorasz. Egyedül a Buddha tanai iránt mutatott érdeklődést. Elragadtatással nyilatkozott a négy nemes igazságról, és úgy vélte, hogy a Buddha a vuvej szellemében járt el, amikor azt ajánlotta, hogy az ember kerekedjék érzékeinek fölébe. - De mitől olyan biztos benne - kérdezte Li mester -, hogy halála után megszűnik?
   - Attól, hogy a teljes megvilágosulás állapotába jutott. - A földoltár közelében álltunk. Az erős szél leveleket sodort le a fákról: közeledett a tél. Tisztes távolból tucatnyi ifjú lovag hallgatta szavunkat. - Ha azt hiszi, oda jutott, akkor nem jutott oda. Mivelhogy ezek szerint gondolkodik még. - A fiatalemberek elragadtatott kuncogással fogadták e felületes szójátékot.
   A herceg is elismerően nyilatkozott róla. - Micsoda bölcsesség!
   Nem keltem a Buddha védelmére. Végül is a Buddha négy nemes igazsága ugyanúgy nem vonzott, mint ahogy a kathájiak Útja sem. Mindkettő azt követeli, hogy száműzzük az ismert világot. Megértem, hogy e cél kívánatos lehet, de azt már nem, hogy miként valósítható meg. Mégis hálás vagyok Li mesternek, mert azon a délutánon a földoltárnál tartott előadásával önkéntelenül mozgásba lendítette az eseményeket, amelyek lehetővé tették, hogy hazatérjek Perzsiába.
   Li mester leült egy kőre. A fiatalemberek körülvettek bennünket. Az egyikük így szólt: - Mester! Amikor a felhőszellem találkozott a káosszal, s megkérdezte tőle, hogyan hozható a legtökéletesebb összhangba az ég és a föld, a káosz azt felelte, hogy nem tudja.
   - Ilyen bölcs a káosz - mondta Li mester, és helyeslőén bólogatott hozzá.
   - Nagyon is bölcs - vágta rá az ifjú. - De a felhőszellem így folytatta: „Az emberek azt várják tőlem, hogy példát mutassak nekik. Valahogyan egyensúlyba kell hoznom a dolgaikat.”
   - Micsoda elbizakodottság! - mondta Li mester.
   - Bizony, micsoda elbizakodottság - visszhangozta az ifjú. De nem hagyta abba. - A felhőszellem azt kérdezte: „Mitévő legyek? Rosszul alakulnak a dolgok a földön.” A káosz maga is úgy látta, hogy az emberek minduntalan megszegik a világmindenség alapelveit, s minduntalan visszájára forgatják a dolgok igaz természetét. A káosz szerint mindez abból fakad, hogy egyesek...
   - ...mindenáron kormányozni akarják az embereket - fejezte be a szemlátomást ősi párbeszédet Li mester. - Bizony. Bölcs megjegyzés volt.
   - Igen ám - folytatta az ifjú -, de a felhőszellemnek ez sem volt elég...
   - ...mert semmi sem elég neki. - Li mester köpenye lebegett, fehér haja pedig tincsekben meredt az égnek a heves szélben. - Pedig a káosz azt is megmondta neki, hogy minden baj forrása a cselekvés. Ne cselekedj! - Li mester ezt már kiáltotta, hangja úgy harsant a szélben, mint a bronzharangé, ha lesújt rá a kalapács.
   - Ezek szerint, Li mester, a káoszt kell követnünk, nem pedig a felhőszellemet? - A fiatalember olyan ábrázatot vágott, mintha csakugyan válaszra váró kérdést tett volna fel, s nem jól begyakorolt ősi szöveget szavalna.
   - Ezen a téren igen. Kivált abban, amit a káosz így fogalmazott meg: „Tápláld az eszedet. Maradj a semmittevés állapotában, s meglátod, a dolgok maguktól elrendeződnek. Sose kérdezd a dolgok nevét, ne próbáld kifürkészni a természet titkait. Minden dolog magától virágzik.”
   - Gyönyörű szavak - állapította meg Sö hercege.
   - A káosz szó... - szólaltam meg...
   - ...egyúttal az eget is jelöli - folytatta a mondatot Li mester.
   - Értem - mondtam, bár nem értettem. Minthogy ugyanis a dolgok csak akkor virágozhatnak, ha rend van, az ég szükségképp a káosz tagadása. De nem volt szándékomban szellemi párbajt vívni az idős mesterrel. Előnyösebb helyzetben volt, hiszen nyelvének minden szaváról pontosan tudta, mit jelent; ez pedig a hatalom kulcsa, Démokritosz. Nem, egyelőre még nem fejtem ki, miért.
   Az egyik ifjút azonban a többiektől eltérően nem elégítette ki, hogy Li mester a tétlenséget dicsőíti. Lehajtott fővel előrelépett. Vékonydongájú ifjú volt, s egész testében reszketett, hogy a hideg széltől-e vagy megindultságában, nem tudnám megmondani. - De azt ugye elismered, mester, hogy a felhőszellemnek is volt valami igaza, amikor arra vágyott, hogy összhang legyen az ég és a föld között. Mi másért imádkoznánk mi is ezen a helyen a földhöz? - Az ifjú meghajolt a közelben álló oltár felé.
   - Az előírásokhoz tartanunk kell magunkat. - Li mester összébb húzta köpenyét, és nagyot szippantott a már hószagú levegőből.
   - A káosz elítélné, hogy megtartjuk az előírásokat?
   - Nem, dehogy ítélné el. A káosz éppoly természetesnek tekintené őket, mint... mint például azt, hogy beköszönt az ősz. Vagy mint hogy a gyökér télen a föld alatt szunnyad. Ne tégy semmi olyat, ami nem természetes (az előírásos szertartás pedig természetes), s minden a legjobban alakul.
   - Akkor hát elfogadod, mesterem, hogy ha valamelyik uralkodó akárcsak egyetlen napig is alávetné magát a szertartásos előírásoknak, akkor az ég alatt mindenki jósággal felelne jóságára?
   Li mester felkapta a fejét és összevonta a szemöldökét. A többi tanítvány tágra nyílt szemmel nézett rá. Még a herceg arcvonásai is megfeszültek. Valamiféle eretnekség hangzott el. Az ifjún görcsös rángások futottak végig, mintha kiverte volna a láz.
   - Miben áll a jóság, amelyről beszélsz? - Li mester máskor oly elbűvölő hangja éles rekedtre váltott.
   - Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy a jó a helyes szertartások révén érhető el. És a jóságnak az uralkodóból kell fakadnia, mert különben nem virágozhat fel az állam. Másból nem fakadhat.
   - Az ég fia az égnek, vagyis minden dolgoknak a visszfénye. De az a bizonyos jóság mit jelent, ha nem a vuvejt?
   - A jóság ott rejlik a megcselekedett és a meg nem cselekedett dolgokban egyaránt. Abban áll, hogy ne tegyünk másokkal olyant, amit magunknak nem kívánunk. Akinek sikerül ehhez tartania magát, az nem fog ellenséges érzelmeket kelteni az emberekben, sem pedig...
   Li mester nem éppen szertartásos kacajra fakadt. - De hiszen te Kung mestert idézed! Pedig tudhatod, hogy ő és én éppúgy különbözünk egymástól, mint a hegy napos oldala az árnyékos oldalától.
   - De a két oldal mégiscsak ugyanannak a hegynek része - szólt közbe a herceg szelíden.
   - Nem. Kung mester - vagy ahogy a faragatlanabbja hívja, Konfuciusz - jóvoltából nem így van. Neked, gyermekem, Vejben volna a helyed. - Li mestert két tanítványa talpra segítette. Az egész testében reszkető fiatalember némán a földre sütötte a szemét. - Ha ugyan tovább nem állt már. Konfuciusz sehol sem bírja ki sokáig. Mindenütt hódolattal fogadják. De aztán mindenféle szózatokat intéz a vezetőkhöz, sőt még az uralkodókhoz is, s csakhamar kihozza őket a sodrukból. Egy ízben magát az ég fiát is megpróbálta rendreutasítani! Elborzasztó eset volt. De hiszen hiú, bolondos ember, semmi máson nem jár az esze, csak hogy miként szerezhetne magas közhivatalt. Evilági dicsőségre és hatalomra szomjazik. Jó néhány évvel ezelőtt valamilyen jelentéktelen tisztséget töltött be Lu rendőr minisztériumában. Miniszter szeretett volna lenni, de ábrándját nem valósíthatta meg, mert csak lovag. Ezért aztán Vejbe utazott tovább. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy első kézből ismerem az ottani miniszterelnök véleményét: használhatatlannak, felfuvalkodottnak, bogarasnak találta Kung mestert, s különben is bosszantotta, hogy Konfuciusz rögeszmésen ragaszkodott a különféle szertartások valamennyi ősi mozzanatához. - Li mester Sö hercegéhez fordult. - Később, ha jól tudom, unokafivéred - Li mester belemosolygott a fagyos szélbe -, Vej megboldogult hercege, valamilyen kisebb hivatalt adott neki.
   A herceg bólintott. - Unokafivérem, a páratlan, valóban állást juttatott Kung mesternek. De a páratlan meghalt. Olyasféle halállal - tette hozzá az én okulásomra -, mint amilyen a legjószívűbbre sújtott le legutóbb Csinben. Mindkettő a kölesbor áldozata lett. De a páratlan elragadó természetével tűnt ki, a legjószívűbb pedig faragatlanságával. - A herceg ismét Li mesterhez fordult. - Egyébként Konfuciusz még a páratlan halála előtt elhagyta Vejt...
   - Úgy hallottuk, hogy Konfuciusz összekülönbözött a páratlan minisztereivel. - Li mester a fejére húzta a köpenyét. Mindannyian kezdtünk meggémberedni a hidegtől.
   - Ha igen, időközben áthidalták a nézeteltérést. Épp tegnap hallottam az ég fiától, hogy Konfuciusz ismét Vejben tartózkodik, és ifjú unokafivérünk, Csu herceg kifejezett nagyrabecsülésének örvend.
   - Az ég útjai kifürkészhetetlenek - jegyezte meg Li mester.
   Majd megfagytam, s untatott, hogy mennyit beszélnek erről a számomra ismeretlen emberről. Fan Cse előszeretettel idézte Konfuciuszt, de nemigen emlékeztem már Fan Cse szavaira. Nehéz komolyan venni egy idegen világ bölcseit, kivált másodkézből.
   - Aj herceg felkérte Konfuciuszt, hogy térjen vissza Luba - mondta a reszketeg ifjú; olyan szürke volt az arca, mint a téli égen sűrűsödő felhőké. Gyengülni kezdett a fény.
   - Bizonyos vagy benne? - A herceg odáig ereszkedett, hogy rápillantott az ifjúra.
   - Igen, hercegem. Nemrég érkeztem Luból. Szerettem volna maradni még, hogy találkozhassam Konfuciusszal. De haza kellett jönnöm.
   - Kár - súgta Li mester. Vén arcát csaknem megfiatalította a kajánság.
   - Kár bizony, mesterem - felelte nyíltan az ifjú. - Csodálom Konfuciuszt, amiért oly sok mindentől tartózkodik.
   - Igen, a mester azzal vívott ki magának tekintélyt, amitől őrizkedik - jegyezte meg a herceg a legnagyobb komolysággal, én pedig gondosan elfojtottam a nevetésemet.
   Li mester elkapta pillantásomat és cinkosan rám mosolygott. Aztán az ifjúhoz fordult: - Mi van oly nagy hatással rád azon dolgok közül, amelyeket nem cselekszik meg?
   - Négy ilyen dolog is van. Először is semmit sem fogad el gondolkodás nélkül. Másodszor is semmit sem állít halálos bizonyossággal. Nem makacs és nem önző.
   Li mester felvette a kesztyűt. - Igaz, hogy Konfuciusz nemigen vesz semmit készpénznek. De soha senkivel sem találkoztam, aki nála ellentmondást nem tűrőbben beszélt volna, s aki nála nyakasabb és önzőbb lett volna. Egyetlenegyszer találkoztunk. Kezdetben tisztelettudónak látszott. De aztán arról kezdett oktatni, hogy miként kell megtartani a különféle szertartásokat. Miközben hallgattam, azt kérdeztem magamban, ki képes egy fedél alatt lakni ezzel a felfuvalkodott alakkal? Az ő szemében a legtisztább fehér is szennyesnek, az óriás is törpének látszik. - Ez utóbbi mondatot Li mester versbe szedte, s szavait rendkívül hatásos fúvószenével kísérte az északi szél. A tanítványok tapsban törtek ki. Egyedül a reszketeg ifjú nem tapsolt. Ekkor a fény utolsó maradványa is eltűnt az égről, s egyszeriben beköszöntött az éjszaka és a tél.
   Útban szálláshelyünk felé a herceg szeretetteljesen szólt Konfuciuszról. - Persze nem voltam tanítványa. A rangom miatt nem is lehettem volna. De nem mulasztottam el, hogy meghallgassam szavát, valahányszor csak Luba vetődtem. Vejben is meg-meglátogattam. És ha jobban meggondolom, nem találkoztam-e vele... - Miközben a herceg gondolatai ide-oda csapongtak, énnekem egyetlenegy valami járt a fejemben: mindenáron el kell jutnunk Luba. Ott megkeresem Fan Cset, ha ugyan él még, s ő kiszabadít.
   A következő néhány napon oly élénk érdeklődést mutattam Konfuciusz iránt, hogy a herceg végül lángra gyúlt tőle. - Csakugyan ő a legnagyobb bölcs a négy tenger között. Isteni bölcs alighanem, s ráadásul közeli barátom. Persze Li mester is lenyűgöző. De mint talán észrevetted, nem igazán evilági lény, mert hiszen már része az Útnak, Konfuciusz viszont éppen hogy elvezet bennünket az Úthoz. - Ezt a mondatot a herceg oly szellemesnek találta, hogy nyomban meg is ismételte.
   Ó! - kiáltottam fel mámorosan. - Mit nem adnék érte, ha az isteni bölcs lába elé ülhetnék! - Nagyot sóhajtottam. - De Lu olyan messze van.
   - Koránt sincs messze. Tíznapi járóföldre van innét, keletre, a folyó mentén. Különben nem is olyan nehéz út. Mi azonban délnek tartunk, a nagy alföldön át a Jangce folyóig, onnan pedig Kujcsi kikötőjéig, azután meg... az arany földjére!
   De bogarat ültettem a herceg fülébe. - Végül is - tűnődött -, Lunak is van kikötője, nem is egy. Nem olyan nagyok, mint Kujcsié, de azért használhatóak. - A herceg értesülései szerint arrafelé is akad Csámpába induló hajó. Ha Lunak tartunk, hosszabb tengeri út vár ránk, viszont rövidebb szárazföldi út. S a herceg megvallotta, nemigen van ínyére, hogy sárkánycsont-szállítmányával átkeljen a nagy alföldön. A környéken valósággal hemzsegnek a rablók. Számításba kellett vennie továbbá, hogy Luban jó piaca van a sárkánycsontnak.
   A herceget napról napra egyre erősebben hatalmába kerítette a kísértés, hogy Lu felé vegyük utunkat. - Aj hercegnek vér szerinti nagybátyja vagyok. Elragadó ifjú, tizenegy éve ül a trónon. Féltestvérem, az apja, nagy zeneértő volt. Másik féltestvérem, a nagybátyja, már kevésbé. Az utóbbi volt a herceg, amíg a bárók el nem kergették, mint magad is tudod. Illetve dehogy tudod, honnan is tudnád?
   Egy eperfaligetben sétáltunk, nem messze attól a halomtól, ahol a helybeliek sorsukra hagyják a nem kívánt csecsemőket. Kényelmesen bandukoltunk, közben a haldokló csecsemők macskanyávogásra emlékeztető sírása egybeolvadt a délnek tartó vándormadarak csivitelésével. A kathájiak egytől egyig megölik a testi hibával született fiúgyermekeket, s többnyire a beteg lánygyermekeket is. De nincsenek is túlnépesedési gondjaik. Nem értettem, mi szüksége van e nagy, gazdag, sok helyütt lakatlan országnak a csecsemők elpusztítására.
   Ez a szokás természetesen mindenütt dívik, s nem is lehet másként: a tenyésznőstények számát minden társadalomnak korlátoznia kell, különösen pedig a görög államoknak, hiszen a szegény görög föld csak bizonyos számú lakosságot képes eltartani. Mindazonáltal előbb-utóbb minden görög városban túlnépesedés áll elő. Ilyenkor tömegestül küldik az embereket hajón Szicíliába, Itáliába, Afrikába vagy ahova csak a szél fújja a vitorlákat, hogy új településeket hozzanak létre. Attika és az égei-tengeri szigetek legtöbbje olyan szegényes termést kínál, hogy mára a Fekete-tengertől Héraklész oszlopáig mindenfelé görög településekbe ütközik az utazó. A görögök kedvtelve dicsekszenek vele, hogy milyen felülmúlhatatlanok a háborúban és a versenyeken, s ezt annak tulajdonítják, hogy a nem kívánt leánycsecsemőket és a testi hibás újszülött fiúkat mindjárt születésük után megölik. Csak az erősek - és persze a szépek - élhetnek tovább, legalábbis a görögök szerint. Démokritosz azonban úgy látja, hogy az utóbbi években ellanyhultak az athéniak. Azt állítja, hogy a városok férfilakosságának nagy része valóságos korcs, s fogékony mindenféle csúf betegségekre, elsősorban a bőrbajokra. Nem tudom, igaza van-e. Vak vagyok.
   Amikor később megkérdeztem Fan Csetől: miért hiszik a kathájiak, hogy gyönyörű, ritkán lakott földjükön túl sok az ember, szóról szóra ugyanazt mondta, amit a kegyetlen Huan: - Amíg kevesen voltunk, s a javakból bőség volt, egyetemes boldogság uralkodott. Ma szűkösség van a javakból, emberből pedig bőség... - Azt gyanítom, hogy valamiféle vallásos meggondolás húzódik meg e szólam mögött. De hogy mi az, nem tudtam kideríteni. Ha egyszer a kathájiak a fejükbe veszik, hogy nem árulnak el valamit, felülmúlhatatlanok a semmitmondásban.
   A herceg merengve idézte fel féltestvérének, Csao hercegnek történetét, akit vagy harminc évvel azelőtt űztek el Luból. - Ingerlékeny ember volt. Sokkal idősebb nálam. Apánk nem őt szerette legjobban, de ő volt a trónörökös. Ebbe mindenki belenyugodott, még az örökletes tisztséget betöltő miniszterek is. Csao mindig tisztelettudóan bánt velem. Négyszemközt elismerte például, és ez nem jelentéktelen részlet, hogy tulajdonképpen magasabb rangú vagyok nála, mert anyámtól, Sö hercegnőjétől örökölt címem a legősibb rang az egész középső birodalomban. - Már akkoriban is tudtam, hogy mind a Sö dinasztia, mind maga az ország gazdám képzeletének szülötte volt. Anyja valójában Lu hercegének harmadik felesége vagy talán negyedik ágyasa volt. Efelől megoszlanak a nézetek. De abban mindenki egyetért, hogy gróf is lehetett volna belőle, ha nem a képzeletbeli szent hely hercegének maga alkotta címét részesíti előnyben.
   Képzeletdús gazdám a dombra szegezte tekintetét, a dombon heverő tízezernyi apró fehér csontra, meg a közöttük kéklő-szürkéllő féltucatnyi csecsemőre. A felhőtlen téli égen lusta keselyűk köröztek. A baktrai halottak és haldoklók jutottak eszembe. Imát mondtam magamban a haldoklókért.
   - A nagy sorscsapásokat gyakran aprócska dolgok idézik elő. - A herceg elhallgatott. Figyelmesen néztem rá. A középső birodalomban sohasem tudhatja az ember, közmondással van-e dolga vagy közönséges sületlenséggel. Az idegen fülnek veszedelmesen egyformán hangzik a kettő.
   - Bizony - folytatta aztán a herceg, és megigazította övének jádéból, aranyból és elefántcsontból készített díszítéseit -, Lu történetében egy kakasviadal hozott döntő fordulatot. Egy kakasviadal! Így űz belőlünk csúfot az ég. A Csi család egyik báró tagjának volt egy pompás kakasa. A herceg egyik rokonának úgyszintén. Elhatározták, hogy összeeresztik a két madarat. A főváros déli kapuján kívül tartották meg a viadalt. Ó, micsoda szörnyű nap volt! Nem hallomásból tudom. Jelen voltam. Még gyermekkoromban történt.
   Később megtudtam, hogy valójában a herceg nem volt ott a híres kakasviadalon. Minthogy azonban számtalanszor előadta már az ellenkezőjét, bizonyos vagyok benne, hogy maga is elhitte. Évekig tartott, amíg hozzászoktam, hogy egyes emberek csak úgy céltalanul füllentenek. A perzsáknak nem szabad hazudniuk, és általában nem is hazudnak. Afféle faji sajátosságunk, a Bölcs Mindenható adománya, hogy borzadunk a hazugságtól. A görögökben nincsen ehhez hasonló érzés, és képzeletdús hazugságokra ragadtatják magukat. A kathájiak is folyékonyán hazudnak. A heréltek java része csak úgy saját szórakoztatására hazudik. Sö hercege is. De igazságtalan vagyok vele. Mert az ő esetében az igazság és a képzelet oly szorosan fonódott egybe, hogy véleményem szerint maga sem tudta volna megállapítani, melyik melyik. Képzeletbeli világban élt, s ez a világ, ahogy Püthagorasz mondaná, hegyes szöget vagy derékszöget zárt be a mindig ugyanazzal.
   - Csi báró láthatatlan, gyorsan ölő méreggel kente be kakasának csőrét. Rövid tusa után a hercegi kakas holtan rogyott össze. Mondanom sem kell, hogy rossz hangulat uralkodott azon a napfényes délelőttön a déli kapu környékén. A fél város jelen volt, maga Csao herceg is. A Csi család ujjongott. Nem úgy a herceg családja. Már akkor verekedés tört ki a tömegben, amikor a báró átvette a győztesnek járó pénzzel teli erszényeket. A gonosz báró ezután visszavonult a palotájába. Másnap reggel nagy tömeg verődött össze a palota előtt. Éjjel kiderült ugyanis, hogy méreggel kente be a kakas csőrét. Testőrségének élén maga a felháborodott herceg is megjelent. Elrendelte, hogy fogják el a bárót. De a bűnös addigra szolgálónak öltözve kisurrant már a palotájából, és északra, Kejbe menekült Csao herceg az üldözésére indult. És akkor...
   Gazdám hirtelen leroskadt egy kőre; komornak, gondterheltnek látszott. - Rossz idők járnak a középső birodalomra. - Suttogóra fogta a hangját, mintha valaki kihallgathatna bennünket; pedig nem lehetett kétséges, hogy körös-körül nincs egy teremtett lélek sem. - A Csi család a báró segítségére sietett. A Meng család is csatlakozott hozzá. A Su család is. Ez a három bárói család tartja törvénytelenül uralma alatt Lut. A Sárga-folyónál csapataik lecsaptak bátyám seregére. Úgy bizony, Lu ég áldotta hercegére, a Sárga-császárnak és Csou Tan nevű hercegének leszármazottjára önnön szolgái támadtak rá. Bátyámnak úszva kellett elmenekülnie a Sárga-folyón, és Kej hercegségében keresett menedéket. Csao herceg jó szívvel fogadta, de arra nem volt hajlandó, hogy visszasegítse törvényes trónjára. Igen nagy ám a Csi család hatalma, nekik van a legnagyobb magánhadseregük az egész középső birodalomban. Annak oltalma alatt páváskodhatnak Luban. Olyannyira, hogy - még a puszta gondolatra is megborzongok! - a családfő több ízben is magára öltötte a hercegi felségjelvényeket. Micsoda szentségtörés! Szentségtörés! Az égnek ott helyben le kellett volna sújtania rá. De az ég hallgat. Szegény jó bátyám pedig száműzetésben lelte halálát. - A herceg, ki tudja, hányadszor, ismét a szeméhez emelte köntöse ujját, de ekkor hirtelen egy fekete madárraj vonta magára a figyelmét. Alaposan megfigyelte, milyen alakzatban repülnek a madarak, hátha valamilyen égi intést olvas ki belőle. Ha kiolvasott is, semmi jelét nem adta. Elmosolyodott viszont, s ami engem illet, ez jó jelnek számított.
   - És ki lett bátyád örököse, hercegem?
   - Öcsénk, a nyíltszívű. Aztán ő is meghalt, és a fia, drága unokaöcsém, Aj herceg követte a trónon.
   - Hát a Csi család?
   - Manapság mindenben engedelmeskedik hercegének. Mi mást tehetne? Ha nem engedelmeskednék, az ég akaratával szállna szembe. Meglátod majd, hogy csúsznak-másznak a dicső Tan utóda előtt.
   Ujjongás kerített hatalmába. Luba megyünk tehát.
   Tavasszal hagytuk el Lojangot. A mandulafákon kinyíltak az első rügyek, a mezők sáros vörösesbarna színe zöldessárgára váltott. A virágba borult sombokrok úgy virítottak mindenfelé, mint megannyi földre szállt rózsaszín felhő. Amikor új levelek sarjadnak a fákon, az ember mindent lehetségesnek tart. Minden évszak közül a tavasz a legkedvesebb a szívemnek.
   Szárazföldön folytattuk utunkat. A herceg egyszer-kétszer megpróbált tutajra szállni, de túlságosan sebesnek bizonyult a folyó sodra. Pedig a katháji uszályok ár iránt és árral szemben egyaránt képesek hajózni a folyón. Ha árral szemben haladnak, az uszálysort ökrökhöz kötik, s azok a parton haladva vontatják a hajókat fölfelé Erre a célra a folyót szegélyező puha kőből külön utat építettek az ökröknek. Így aztán még a szűk szurdokok is az év minden szakában hajózhatók, a tavaszt kivéve, ekkor ugyanis a váratlan áradások miatt fölöttébb veszélyes a folyami hajózás.
   Elbűvölt a táj. A gazdag termőföld. A varázsos erdők. S mindenekfelett az ezüstszínű folyó. Lágy, sustorgó hangja éjszakánként kellemes, vigasztaló álmaim aláfestő zenéje lett.
   Nemigen távolodtunk el a folyótól, s olykor közvetlenül a parton vezetett az utunk. A folyam különös formájú szigetei olyan látványt nyújtottak, mintha valamiféle ördög vagy isten ejtette volna őket az ezüst víz közepébe. Némelyik ciprusfával és fenyővel benőtt miniatűr mészkőhegyre emlékeztetett. Valamennyi szigeten szentélyt emeltek a helyi istenség tiszteletére, némelyiken többet is. Nem egy gyönyörű, mázas cseréptetős építmény; de van közöttük olyan kezdetleges templom is, amely - legalábbis a helybeliek szerint - még a Sárga-császár idejében készült.
   Egy sárgás-sápadtszürke bambuszbozót kellős közepén a herceg szárnysegédje hátborzongató kiáltásra fakadt: - Hercegem! Sárkány!
   A herceg karddal a kezében leszállt hintájából, és harci állásba helyezkedett a hátsó kerék mögött. Mindenki más nyomtalanul eltűnt a bozótban, kivéve azt a féltucatnyi lovagot, aki még Lojangban csatlakozott hozzánk. Ők szintén kivonták kardjukat. Ijedtség és kíváncsiság kerített hatalmába.
   A herceg szimatolni kezdett. - Igen - suttogta. - Itt van a közelben. Nagyon öreg. Nagyon vad. Kövessetek.
   Ahogy a herceg behatolt a bambuszbozótba, az új hajtások úgy hajoltak meg előtte, mintha nem is ember volna, hanem valamiféle furcsa égi szél. Azután elvesztettük a szemünk elől. De jól hallottuk éles kiáltását: - Teringettét! - Ezután különös zajt hallottunk, mintha valamilyen hatalmas állat gázolt volna át a nádason.
   A herceg csakhamar visszatért, sápadt arcát elöntötte a veríték. - Elmenekült! Micsoda balszerencse! Bárcsak lóháton lettem volna, akkor most a kezemben tarthatnám a fejét. - Köntösének ujjával letörölte az arcát. - Persze ismernek már. így aztán nehéz elkapnom őket.
   - De hiszen ezek is csak állatok - jegyeztem meg. - Honnan ismerhetnék meg az embert?
   - Miért? A kutyád is megismer, nem? Pedig az is állat. Mindenesetre a sárkány nem olyan állat, mint a többi. Se nem állat, se nem ember, hanem valami más. Meg aztán lényegében örökéletű. Némelyik állítólag már a Sárgacsászár idejében is élt. Ismerik ők az ellenségüket, magad is láthattad. Elég volt rám pillantania, máris rémülten elmenekült.
   Később az egyik lovag elmondta, hogy véletlenül látta az állítólagos sárkányt, valójában azonban vízi bölény volt. - A szárnysegéd mellett álltam, az első szekér tetején. Vagy vak az a szárnysegéd, vagy szándékosan hazudta, hogy sárkányt lát. - Azzal az ifjú lovag mulatságos történetet mesélt el a hercegről. Olyannyira mulatságos a történet, hogy katháji tartózkodásom alatt legalább tucatnyi változatban hallottam.
   - Mint tudod, Sö hercegét nemcsak a sárkánycsont, hanem a sárkányok iránt is szenvedély fűti.
   - De mennyire - feleltem. - Nem egyet meg is ölt már. Az ifjú lovag elmosolyodott. - Mondja ő. Csakhogy a középső birodalomban ma már nemigen van sárkány, hacsak nem Sö hercegének fejében. - Elképedtem. Végtére is csaknem minden országban van sárkány, és számos megbízható szemtanú írta már le találkozását e félelmetes fenevaddal. Gyermekkoromban Baktriában is volt egy nevezetes sárkány. Gyermekekkel és kecskékkel táplálkozott. Végül aztán vagy megdöglött, vagy elvándorolt.
   - De ha nemigen van - kérdeztem -, akkor mivel magyarázható, hogy a herceg annyi sárkánycsontot gyűjt, különösen nyugaton?
   - Régi, nagyon régi csontok azok. Valamikor régen csakugyan milliószámra élhettek a sárkányok a négy tenger között. Még a Sárga-császár idejében. Manapság azonban csak olyan régi sárkánycsontokat találni, amelyek már meg is kövültek. Az élő sárkány csak a herceged őrült rögeszméje.
   - Én nem nevezném őrültnek a herceget. Épp elég jól megél a sárkánycsont-kereskedelemből.
   - Meg hát. Hanem ami az élő sárkányokat illeti, egészen másként áll a dolog. Néhány évvel ezelőtt Csuban járt. Ez a Jangce folyó mentén fekvő vad déli ország arról nevezetes, hogy ma is élnek sárkányok a földjén. Természetesen hamar híre kelt, hogy a nagy sárkányfaló ott szállt meg a fővárosban, még pontosabban egy vendégfogadó második emeleti hálószobájában.
   Egy hajnalon aztán a herceg arra riadt álmából, hogy valaki figyeli. Kipattant az ágyból, az ablakhoz lépett, kinyitotta a zsalugátert, s azon vette észre magát, hogy egy barátságosan mosolygó sárkány fogai vicsorítanak rá. Halálra váltan rohant le a lépcsőn. Az előcsarnokban belebotlott egy feltekert szőnyegbe. De nyomban kiderült, hogy nem szőnyeg az, hanem a sárkány farka. És a vadállat üdvözlésképpen jó nagyokat ütött a farkával a padlóra. A herceg eszméletét vesztette és összecsuklott. Ismereteink szerint ez volt Sö hercegének egyetlen találkozása élő sárkánnyal. - Természetesen nem mertem megkérdezni a hercegtől, megfelel-e a történet a valóságnak, ám később, amikor Csufuba érkeztünk, ő maga célzott rá.
   Lu fővárosa nem sokban különbözik Lojangtól, talán csak abban, hogy jóval ősibb város. A Csou-dinasztia által alapított városokra oly jellemző hálószerkezet szerint épült. De a négy széles, nyílegyenes főutat összekötő számtalan mellékutca olyan szűk, hogy két ember nem is fér el bennük egymás mellett, csak ha az egyik egészen a falhoz simul, és vállalja a kockázatot, hogy a fejére ürítenek az ablakból egy éjjeliedényt. A katháji városokban a kellemetlen szagokat mégis elnyomják a kellemes illatok -, mert minden utcasarkon átható fűszerekkel ízesített ételeket főznek roston, és mind a középületek, mind a magánházak füstölőiben bőven izzik az édes szagú fa.
   Maguknak az embereknek a szaga, mint már korábban is megjegyeztem, különös, de korántsem kellemetlen. Inkább a narancsra emlékeztet, semmint az izzadságra. Nem tudom, mi az oka. Talán a sárga bőrük teszi. Mindenesetre narancsot kevesebbet fogyasztanak, és fürdésre is sokkal ritkábban adják a fejüket, mint a perzsák, az utóbbiak izzadságának mégis sokkal áthatóbb a szaga. Bűz dolgában persze semmi sem vetekedhet azzal a bizonyos gyapjúharisnyával, amit az athéni ifjak ősszel magukra húznak, s a következő év őszéig le sem vetnek. Démokritosz megjegyzi, hogy a felsőbb osztályhoz tartozó ifjak naponta mosakodnak a tornatermekben. Azt állítja, hogy nemcsak beolajozzák magukat, hogy sima legyen a bőrük, hanem a víztől sem riadnak vissza. De ha egyszer megmosakszanak, miért veszik vissza a mocskos gyapjúharisnyájukat? Az ilyen dolgokban, Démokritosz, nyugodtan rábízhatod magad a vak megmaradt érzékszerveire.
   A hercegi palota nemigen különbözik az ég fiának házától, más szóval öreg és roskatag, a bejáratnál függő zászlók pedig szakadozottak és porosak.
   - A herceg nincs a városban. - Gazdám olyan folyékonyán tudott olvasni a zászlók állásából, mint magam - egykori, látó önmagam - az akkád kéziratokból. - Nos, mutatkozzunk be az udvarmesternek.
   Meglepve tapasztaltam, hogy a palota előcsarnokában teremtett lélek sem tartózkodik, csak a belső udvarra nyíló ajtónál ásítozik két álmatag őr. Bármit beszélt is a gazdám, Lu hercege éppoly gyámoltalan bábfigura csak, mint az ég úgynevezett fia. De Csao hercegének legalább valamilyen jelképes szerepe maradt, és lojangi palotáját szüntelen zsúfolásig megtöltik a középső birodalom minden zugából érkező zarándokok. Az egyszerű népeket nem riasztja el, hogy a herceg valójában nem rendelkezik az égi megbízatással. Seregestül vándorolnak az udvarába, hogy megtekinthessék, áldását kérjék, és pénzben vagy természetben ajándékot nyújtsanak át neki. Úgy hírlik, hogy Csao herceg egész udvartartását a hívek adományaiból tartja fenn. Lu hercege tehetősebb ugyan lojangi unokafivérénél, de vagyona távolról sem vetekedhet Lu tényleges urainak, a három nagy családnak gazdagságával.
   Amíg az udvarmesterre vártunk, a herceg előadta a maga változatát a sárkánnyal való találkozásáról. Nem sokban különbözött attól, amit a fiatal lovagtól hallottam, mindössze annyiban, hogy főszereplője nem a herceg volt, hanem egy fennhéjázó udvaronc. Gazdám a következő tanulságot fűzte a történethez: - Óvakodj a tettetett lelkesedéstől. Az az ostoba ember úgy tett, mintha örömét lelné olyasvalamiben, amit valójában sohasem látott. Végül halálra rémült tőle. Az ember mindig maradjon hű az igazsághoz. - Ékesszólás dolgában a herceg utolérhetetlen volt. Igaz, a nagy mesemondók mind kifejezetten költői szavakkal szokták dicsőíteni az igazmondás erényét.
   Az udvarmester a köteles tisztelettel köszöntötte a herceget, udvarias csodálkozással rám emelte tekintetét, aztán közölte, hogy Aj herceg délen tartózkodik. - De bármelyik pillanatban itt lehet. Hírvivőink tegnap jártak nála. Gondolhatod, milyen szörnyű lelkiállapotban vagyunk, hercegem.
   - Pusztán azért, mert kiváló unokaöcsém vadászni ment? - A herceg felhúzta egyik szemöldökét, ezzel jelezve, hogy további felvilágosításra tart igényt.
   - Azt hittem, tudod. Három napja háborúban állunk. És ha a herceg nem tesz róla jelentést az ősöknek, el is veszítjük. Iszonyú válságban vagyunk, nagyuram. Mint magad is láthatod, egész Lun úrrá lett a káosz. - De hiszen néhány perccel korábban városszerte derűs sürgés-forgásnak voltam tanúja. Persze a káosz szót nem szabad mindig komolyan venni a középső birodalomban, s mint már korábban is megjegyeztem, a szó katháji megfelelője az eget is jelöli, továbbá a teremtést is.
   - Nem is hallottunk róla, kamarás. Kivel álltok háborúban?
   - Kejjel. - Valahányszor az egyeduralom fogalma kerül szóba (márpedig mikor nem kerül?), mindig említés esik erről a Sárga-folyótól északra fekvő országról, mert általában az ég áldásának legvalószínűbb várományosát látják benne. Kej eredetileg a sónak köszönhette vagyonát. Mára alighanem minden más katháji államnál gazdagabb és fejlettebb. Mellesleg itt verték az első katháji pénzt, egyszóval Kej többé-kevésbé a Kelet Lűdiája.
   - Kej hadserege a kőkapunál áll. - Vagyis Kej és Lu határán. - Csapataink természetesen készen állnak. De addig nem győzhetnek, amíg a herceg el nem megy az ősök templomába és be nem számol előbb a Sárga-császárnak, aztán dinasztiánk alapítójának, Tan hercegnek. Amíg nem értesíti őket a fejleményekről, nem részesülhetünk áldásukban.
   - A jósteknőc páncélját nem vettétek elő?
   - Előkészítettük. De az ég üzenetét csakis a herceg fejtheti meg.
   Katháj-szerte ismert szokás, hogy ha valamelyik állam válságba jut, vérrel kenik be egy teknősbéka páncélját. A fő jövendőmondó ekkor izzó bronzrudat szorít a páncél belső felére, egészen amíg a vérrel bevont felszínen repedések vagy rajzolatok nem jelennek meg. Elvben egyedül az uralkodó fejtheti meg e jelek értelmét. Valójában azonban csakis a fő jövendőmondó ismeri ki magát a mennyei mintákon, a feladat ugyanis még a jövendőmondásra szolgáló szokványos eljárásnál, a cickafarkkóró pálcikákkal űzött játéknál is bonyolultabb. A pálcikákat szétszórják a földön, megvizsgálják, hogy milyen hatszögeket alkotnak, majd a mintákat gondosan kikeresik a Változások Könyve című szövegből. A könyvben található megfejtés nemigen különbözik a delphoi papnő jóslataitól, legfeljebb annyiban, hogy a könyv nem követel aranypénzt.
   A kamarás biztosított róla, hogy Aj herceg, mihelyt eleget tesz szertartásos kötelezettségeinek, fogadni fogja hercegi nagybátyját. A hercegi nagybáty hiába célzott rá terjedelmesen, hogy alapos megfontolás tárgyává tenné, ha felajánlanák, hogy hercegi palotában szálljon meg. A kamarás eleresztette célzásait a füle mellett. A herceg rosszkedvűen kivonult a palotából.
   A főpiactérre mentünk, s a herceg szárnysegédje ott már javában alkudozott a sárkánycsont-kereskedőkkel. Nem is tudom, miért voltam oly nagyon elragadtatva a katháji piacoktól. Bizonyára már csak idegenszerűségük miatt is. De végtére is a piacok a világ minden tájékán hasonlítanak egymásra. Csakhogy a kathájiak minden más népnél képzeletdúsabbak. Oly művészien rakják ki áruikat, hogy már-már ízléses festményre vagy szoborra emlékeztetnek, és egyedülálló az áruk sokfélesége is: Csinben font kosaraktól, csengi zászlóktól keji selyemzsinórokig mindent árusítanak: tízezer fajta portékát.
   Magas rangjánál fogva a herceg nem válthatott szót kiskereskedő-üzletfeleivel, de fenséges taglejtésekkel jelezte, hogy tudomásul vette mély meghajlásukat. Közben azonban a foga között odasziszegte nekem: - Mondtam, hogy délnek kellene mennünk. Ha valóban kitör a háború, itt szorulunk. S ami a legszörnyűbb, unokaöcsém nem fog ráérni, hogy tisztességesen törődjön velem. Elmarad a hivatalos fogadás, elmarad minden tiszteletnyilvánítás, és még szállást sem kapok. - Ez utóbbi miatt fájt leginkább a feje. Sehogyan sem fűlt a foga hozzá, hogy fizessen a szállásért. Vagy bármi másért.
   Megfigyeltem, hogy a piaci sokaságot egy cseppet sem foglalkoztatta a háború. - Miért ilyen nyugodtak? - kérdeztem, miközben a herceg oldalán átvágtam a zsúfolt, nyüzsgő piactéren. Csodálatosan élénkek voltak a színek az alacsony égbolt alatt. Kathájban ugyanis, ki tudja, miért, mintha közelebb volna a földhöz az ég, mint másutt. Bizonyára, hogy az ég közelebbről tarthassa állandó megfigyelés alatt a hercegeket, s így könnyebben eldönthesse, melyiket tüntesse ki áldásával.
   - Mitől volnának idegesek? Kej és Lu között mindennapos dolog a háború. A hercegnek és az udvarnak persze szörnyen kellemetlen, de, az egyszerű embereknek semmi közük hozzá.
   - De hiszen meg is halhatnak. És ha felgyújtják a várost. ..
   - Ugyan, errefelé nincsenek olyan háborúk. Nem Csinben vagyunk. Ott véres dolog a háború, mert Csin lakói farkasok. Itt kultúrnépek élnek. A két hadsereg szokás szerint a kőkapunál találkozik. Egy kis csetepaté persze elkerülhetetlen. Lesz néhány halott meg sebesült. Foglyokat ejtenek, később kicserélik őket, vagy váltságdíjat kérnek értük. Utána pedig egyezséget kötnek. A mieink bolondulnak az egyezségekért. Jelenleg is tízezer egyezség van érvényben a középső birodalom államai között, de minthogy előbb-utóbb mindegyiket bizonyosan megszegik, további tízezer egyezség van készülőben.
   Valójában azért a középső birodalom helyzete korántsem olyan elborzasztó, illetve eszményi, mint ahogy a herceg beállította. Hatvan évvel ott jártam előtt a gyengének számító Szung hercegség kormányfője béketanácskozást hívott egybe. A részvevők fegyverszünetet hirdettek. Tíz éven át békesség is honolt a középső birodalomban. Tíz év pedig emberi léptékkel mérve bizony hosszú idő. Azóta ugyanis számos kisebb háború tört ki, de - legalábbis szóban - ma is mindenki elismeri a szungi fegyverszünet elveit, ezzel is magyarázható, hogy mindmáig egyetlen uralkodó sem látta elérkezettnek az időt, hogy magához ragadja az egyeduralmat.
   A herceg azt javasolta, hogy menjünk a nagytemplomhoz. - Lefogadom, hogy ott találjuk a Csi család valamelyik tagját, amint épp szokásos szentségtöréseivel foglalatoskodik. Egyedül Tan herceg törvényes örököse szólhat az éghez. De a Csi család tagjai mindent megengedhetnek maguknak, és a családfő, Kang báró előszeretettel bitorolja a herceg előjogait.
   Tan herceg nagytemploma éppoly lenyűgöző építmény, mint a lojangi templom, csak éppen sokkal régebbi. Tan herceg hatszáz évvel ezelőtt alapította Lu városát. A templomot nem sokkal halála után emelték az emlékezetére. Igaz, a műemlékek állítólagos kora mindenütt vitatható. Minthogy azonban a katháji templomok java fából épült, nem sok kétségem van felőle, hogy a legősibb templom is csupán főnixmadárszerűen porból újjászületett mása az eredetinek. De a kathájiak, akárcsak a babülóniak, azt állítják, hogy minden részletükben pontosan építik újjá az ősi épületeket, így aztán a régi idők óta nem változott semmi sem.
   A templom előtt ezer gyalogos katona sorakozott harci rendben. Bőrköpenyt viseltek, vállukon átvetve pedig szilfa íjat. Övükön hosszú kard függött. Mindenfelől gyermekek, utcanők, élelmiszerárusok vették őket körül. A tér túloldalán áldozati állatok sültek az oltártüzeken. Inkább ünnepi, semmint harcias hangulat uralkodott.
   A herceg megkérdezte a templom kapujában álló őrt, mi történik. Az őr közölte, hogy odabenn Kang báró fohászkodik az éghez. A herceg kifejezetten elkeseredett hangulatban tért vissza hozzám a tömeg közepébe. - Egyszerűen borzasztó. Valóságos szentségtörés. Hiszen nem ő a herceg.
   Szerettem volna tudni, mi is folyik odabenn a templomban. Gazdám igyekezett elmagyarázni. - Az álherceg tudatja őseivel, akik nem is az ő ősei, hogy a birodalmat megtámadták. Megígéri nekik, hogy ha az ég és az ősök rámosolyognak, megállítja az ellenséget a kőkapunál. Közben pedig a szokásos áldozatokkal, fohászokkal, zenével hódol az ősöknek. Utána a főparancsnok levágja a körmét, majd...
   - Mit csinál?
   A herceg meglepettnek látszott. - Nálatok nem vágják le a hadvezérek a körmüket csata előtt?
   - Nem. Miért is vágnák?
   - Mert ha valaki meghal, temetése előtt a tisztelet jeléül levágjuk a körmét. Minthogy pedig a háborúban megesik, hogy az ember meghal, fővezéreink előre is mintegy felkészülnek rá: gyászruhát öltenek és levágják a körmüket. Ezután átvezetik seregüket egy baljós hírben álló kapun - Lu esetében az alacsony északi kapun -, s onnan indulnak a csatatérre.
   - Azt képzeltem, hogy a hadvezérek inkább a jó előjeleket hajhásszák.
   - Így is van - felelte a herceg kissé ingerülten. Mint a legtöbb nagy mesélő, ő sem szerette, ha kérdéseket tesznek fel neki. - De akárcsak az ég, mi is szeretünk előbb túlesni a nehezén. Aki a baljós hírű kapun át indult útnak, a jó szerencsét hozó kapun át tér vissza.
   Utazásaim során megtanultam, hogy a vallásos szertartásoknak rendszerint semmi értelmük nincs, hacsak az embert be nem avatják a vallás rejtelmeibe.
   - Ezután a parancsnok tizenhárom fohászt intéz a tizenhármas számhoz.
   - Miért pont tizenhármat?
   A herceg apró sült gyíkot vásárolt egy árustól. Nem kínált meg belőle, ebben rossz jelet láttam; nem lehet azonban kétséges, hogy ő jó jelet látott volna benne.
   - A tizenhármas - mondta gyíkkal tele szájjal - azért különös szám, mert az emberi testnek kilenc nyílása van - eszembe jutott, milyen elborzasztó leírást adott annak idején Száriputra a test nyílásairól -, továbbá négy végtagja. Kilenc meg négy az tizenhárom, ily módon a tizenhármas szám az embert jelenti, s a hadvezér azért imádkozik majd, hogy embereinek testéről tűnjön el a halálos pont. A halálos pont pedig tette hozzá gyorsan, mielőtt újabb kérdést tehettem volna fel - a testnek az a pontja, amelyre legkevésbé vigyáz az ég, s amelyen át a legkönnyebben behatolhat a halál. Néhány évvel ezelőtt tudtam meg, melyik az én halálos pontom, s azóta mindig nagyon vigyázok rá, hogy veszélynek ne tegyem ki. Nem is véletlen.
   Ennél többet azonban nem tudtam meg a herceg halálos pontjáról. Abban a pillanatban ugyanis kitárult a templom bronzajtajának két szárnya. Megszólaltak a jáde pálcákkal vert dobok. Megkondultak a harangok. A katonák élénk színű selyemzászlókat lobogtattak. Minden szem a kapura szegeződött, a kapuban pedig ott állt Lu örökletes diktátori tisztségének betöltője.
   Kang báró alacsony, kövér ember volt, arca sima, mint a tojás héja; gyászköntöst viselt. Ünnepélyesen hátat fordított nekünk, és háromszor meghajolt a templom belsejében tartózkodó ősök előtt. Ekkor magas, jóvágású férfi lépett ki a templomból, az is gyászruhában.
   - Az ott Zsan Csiu - mondta a herceg. - A Csi család háznagya. Ő vezeti a Csi-ház seregét a kőkapuhoz.
   - Lunak nincs hadserege?
   - Dehogy nincs. A Csi-ház serege. - A legtöbb kathájihoz hasonlóan a hercegnek sem volt fogalma róla, mi az, hogy országos hadsereg. Csaknem valamennyi katháji államban ugyanis valamennyi nemzetségnek megvan a maga serege. A legerősebb törzsnek van a legtöbb katonája s egyszersmind a legnagyobb hatalma. E szabály alól egyetlen kivétel van, Csin, mert ott Huan bárónak sikerült egyetlen seregben egyesítenie a nemesek katonáit, sőt nemcsak őket, hanem az ország minden épkézláb férfiát. így jött létre Csinben a spártaihoz hasonló katonai állam, ez azonban a középső birodalomban rendellenes jelenségnek számít.
   A győzelem érdekében a diktátor és hadvezére számos sejtelmes jelentésű műveletet végzett a tömeg előtt.
   - Ki nyeri meg a háborút? - kérdeztem.
   - Kej gazdagabb és erősebb állam Lunál. De Lu rendkívül szent és ősi ország. Minden, amit a középső birodalom lakosai bölcsnek és jónak tartanak, valamiképpen e város alapítójához, Tan herceghez fűződik.
   - De a csatatéren nem elég, ha az ember bölcs, jó és ősi.
   - De mennyire, hogy elég. Az ilyen dolgokban az ég dönt, nem az emberek. Ha nem így volna, a Csin farkasok mindannyiunkat leigáznak. De az ég féken tartja a farkasokat. Kej nem merné felborítani a világ egyensúlyát, még akkor sem, ha képes volna elfoglalni Lut, igaz, hogy ez fölöttébb kétséges. Zsan Csiu remek vezér. Mellesleg odaadó híve Konfuciusznak; ő mondta neki, hogy itt a helye, s azóta a Csi család háznagya. Számos jó tulajdonsága van, jóllehet közrangú. Nem is véletlen, hogy mindig udvariasan bántam vele. - Ez volt a herceg szájából a lehető legnagyobb elismerés.
   A diktátor átölelte hadvezérét. Ezután áldozati húst osztottak szét a katonák között. Amikor a harcosok felfalták a sült húst, Zsan Csiu szájából parancsszó harsant, de a jelentését nem értettem. A tér túloldaláról harci szekér robogott felénk, két férfival a bakon.
   Mondanom sem kell, hogy a herceg felismerte a szekéren utazó tisztet. Szeretett hivalkodni vele, hogy több embert mutattak be neki, mint bárki másnak a középső birodalomban. - Ez a fővezér helyettese. Szintén Konfuciusz követője. A Csi család ügyeit Konfuciusz hívei igazgatják, ezért is küldetett annyi év után Kang báró a bölcsért. - A helyettes főparancsnok tisztelgett a diktátor előtt, a herceg pedig némán meredt rá. - Sehogyan sem jut eszembe a neve. De annyi biztos, hogy veszedelmes fajzat. Egy ízben a fülem hallatára azt mondta, hogy senkinek sem volna szabad mások munkájából élnie. Elszörnyedtem. Örömmel mondhatom, hogy Konfuciusz is. Ma is emlékszem válaszára, nemegyszer idéztem is azóta: „Azt kell tenned, amit tenned rendeltetett életed adott szakaszában, s nyugodj bele, hogy az egyszerű népnek mást rendeltetett tennie. Ha bölcs vagy és igazságos, az egyszerű ember bizalommal áll majd elébed a hátára kötözött csecsemőjével. Ne vesztegesd tehát idődet arra, hogy magad teremted meg élelmedet. Ne vedd el a földműves dolgát.” Konfuciusz azt is nagyon helyesen jegyezte meg...
   Nem figyeltem tovább, mit beszél. A helyettes főparancsnokban ugyanis Fan Csera ismertem. Villámgyorsan átgondoltam, mi a teendő. Most lépjek oda hozzá? Vagy inkább várjam meg, amíg visszatér a háborúból? De ha netán megölnék? Ha igen, nem kétséges, hogy halálomig a szent hely őrült hercegének rabszolgája maradok. Lojangi tartózkodásunk alatt rájöttem, hogy a szétszórt elméjű herceg sosem teszi meg a Magadhába vezető hosszú és veszedelmes utat. A rabszolgája maradok életem végéig, egyik városból a másikba visz magával, mint a mutatványos a majmát, s minduntalan megcsipkedi az arcomat, hadd lássák a kathájiak, hogy jelenik meg rajta és hogy múlik el róla a pír. Ha az ilyen élet és a halál között kell választanom, inkább a halált választom, gondoltam, illetve ami ezzel egyet jelent, a szökést. Így határoztam Lu nagytemploma előtt a zsúfolásig telt téren.
   Átfurakodtam a tömegen; négykézláb átbújtam a katonák sorfala között, és futva Fan Cse felé indultam. Mielőtt megszólíthattam volna, a báró két testőre megragadta a karomat. Alig néhány lépésnyire voltam Kang bárótól. Kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Zsan Csiu összevonta szemöldökét. Fan Cse szeme megrebbent.
   - Fan Cse! - kiáltottam. Régi barátom hátat fordított nekem. Megrémültem. A katháji törvények szerint szökött rabszolgának számítottam. A rabszolga szökése pedig halállal büntethető.
   A testőrök nekiláttak, hogy elvonszoljanak, erre perzsául azt kiáltottam: - Hát így bánsz a Nagy Király követével?
   Fan Cse hirtelen megfordult. Némán bámult rám. Aztán mondott valamit Zsan Csiunak, hogy mit, nem hallottam. Zsan Csiu intett az őröknek, s azok elengedtek. Katháji módra hétrét görnyedve Fan Cse elé léptem. Azóta, hogy gyermekként Atossza királyné szőnyegén kuporogtam, sohasem éreztem ekkora félelmet.
   Fan Cse leszállt szekeréről, s béna szívem ismét dobogni kezdett. Barátom átölelt, és perzsául ezt súgta a fülembe: - Hogyhogy? Gyorsan.
   - Csinben elfogtak. Most Sö hercegének rabszolgája vagyok. Megkaptad az üzeneteimet?
   - Nem. - Fan Cse kibontakozott az ölelésemből. Kang báróhoz lépett. Mélyen meghajolt előtte. Néhány szót váltott vele. A diktátor tojásszerű arcán ezúttal sem látszott érzelemnek semmi nyoma. De mintha maga a tojás bólintott volna egyet. Fan Cse akkor visszaszállt szekerére. Zsan Csiu egy fekete csődör nyergébe szállt. Vezényszavak harsantak. A Csi család katonái lassú futólépésben elindultak a baljós hírben álló alacsony északi kapu felé.
   Kang báró távolodó katonáira szegezte szemét. Nem tudtam, mitévő legyek. Attól tartottam, hogy megfeledkeztek rólam. Amikor az utolsó katona is eltűnt a térről, Sö hercege mellettem termett. - Micsoda botrány! Micsoda megaláztatás! Barbár módjára viselkedtél! Gyere innen! De nyomban! - Megrántotta a karomat. De mozdíthatatlanul álltam, mintha gyökeret eresztettem volna a döngölt vörös földbe.
   A diktátor egyszer csak ránk nézett. Sö herceg egyszeriben magára öltötte udvari modorát. - Kedves Kang báró, el sem tudod képzelni, mekkora öröm nekem, hogy találkozhatunk ezen a nagy napon! Amikor szeretett unokaöcsém, Lu hercege fölött felragyog a győzelem napja!
   A katháji illemszabályoknál merevebbet elképzelni sem tudok. Gazdám afféle elszegényedett ingyenélő volt csupán, mégis minden fejedelmi udvarban hercegi fogadtatásban részesítették. Ugyanígy, jóllehet többnyire az igazi hercegeket is mélységesen megvetik önnön minisztereik, mind a nyilvánosság előtt, mind négyszemközt úgy bánnak velük, mintha égi személyiségek, a Sárga-császár egyenes ági leszármazottai volnának.
   Kang báró a lehető legtakarékosabban bánt ugyan mozdulataival, de nem mellőzte a legszükségesebb taglejtéseket, amelyek egy egyszerű bárótól elvárhatók, ha herceggel találkozik, még ha az a báró korlátlan ura is az államnak. Aztán az arcához hasonlóan kifejezéstelen hangon megszólalt: - Az unokaöcséd, az én uram, még napnyugta előtt a városba érkezik. Gondolom, a vendége leszel.
   - Az igazat megvallva nem vagyok benne biztos. Még az imént beszéltem az udvarmesterrel. Érthetően nagyon lesújtották az események. Végül is teknősbékanap ez a mai, ami távolról sem mindennapi eset, igaz, báró?
   - Szemlátomást elkényeztet bennünket az ég, hercegem, örömmel venném, ha szerény hajlékomban szállnál meg.
   - Meghívásod igazán jó szívre vall, báró. Ne is legyen rá több gondod, majd felkeresem magam a háznagyodat. - A herceg hozzám fordult. - Gyere.
   Ekkor Kang báróra emeltem a szemem. Nem viszonozta pillantásomat, a hercegre nézett. - A rabszolgád velem marad.
   - Fölöttébb kedves vagy hozzám! Természetesen szerettem volna remélni, hogy ő is a palotádban alhat, de nem akartam szóba hozni a dolgot.
   - Úgy van, a palotában kap szobát, hercegem. A vendégem lesz.
   Felszabadultam tehát. Sö hercege dúlt-fúlt, de nem tehetett semmit. A báró az ország diktátora volt.
   Egy tisztelettudó alszárnysegéd a szobámba vezetett, majd közölte: - Uram este, a teknőcjóslás után fogad.
   - Rabszolga vagyok?
   - Nem. Kang báró nagyra becsült vendége vagy. Tetszésed szerint elhagyhatod a palotát, minthogy azonban nincs kizárva, hogy Sö hercege vissza akar szerezni...
   - Nem megyek sehova. Itt maradok a szobában, ha szabad.
   Éjfél is elmúlt, mire a diktátor értem küldött. Amennyire meg tudtam állapítani, szívélyesen fogadott. Igaz, sem az arca, sem a mozdulatai nem árulkodtak semmiféle érzelemről. Mire az előírt meghajlások, vonaglások és taglejtések végére értem, intett, hogy foglaljak helyet mellette a heverőn. Egy tollból font válaszfal túloldalán két nő gyászos zenét játszott. Feltételeztem, hogy a báró ágyasai. A termet egyetlen, úgynevezett orchideaillatú zsírolajjal égő bronzlámpás világította meg: a valódi orchideának nincs szaga. Mindenesetre ezt a rendkívül drága olajat különleges virágporokkal illatosítják.
   - Mint láthatod, a díszhelyre, a jobb oldalamra invitáltalak - mondta a báró.
   Meghajtottam a fejem. De nem egészen értettem a dolgot. A középső birodalomban a házigazda bal oldalára ültetik a díszvendéget.
   A báró pontosan tudta, mi jár a fejemben. - Békeidőben bal oldalon van a díszhely. De háború idején jobb oldalon. Mi pedig háborúban állunk, Kűrosz Szpitama. - A legcsekélyebb nehézség nélkül ejtette ki nevemet; úgy hírlett, Katháj-szerte neki van a legjobb emlékezőtehetsége. - Mától fogva nem vagy rabszolga.
   - Hálás vagyok báróságodnak... - szólaltam meg.
   Egyetlen kecses intéssel félbeszakított. - Fan Csetől úgy tudom, hogy a sivatagon túl uralkodó Nagy Király rokona vagy. Azt is tudom, hogy összebarátkoztatok. A legkevesebb, hogy viszonozzuk, amit barátunkért és rokonunkért tettél.
   Könnyek szöktek a szemembe. Enyhén szólva megviseltek az addigi események. - Örökké hálás leszek...
   - Rendben van, rendben van. Házigazdái minőségemben pusztán Konfuciusz tanítását követem.
   - Akármerre járok, mindenfelé ennek az isteni bölcsnek a dicséretét hallom zengeni. Mindenütt csodálják, csaknem olyannyira, mint téged... - A báró feltűnően hosszan tűrte hízelgésemet, s ebből rájöttem, hogy kifejezéstelen arca valóságos műalkotás, és óriási erőfeszítés gyümölcse. A legtöbb nagy hatalmú férfiúhoz hasonlóan Kang báró sem tudott betelni erényeinek dicsőítésével, és bennem aztán olyan ékesszóló hódolójára talált, amilyenhez hasonló nem akad a négy tenger között. El is nyertem a tetszését, olyannyira, hogy nyomban erjesztett szilvából készült bort rendelt. Ivás közben töviről hegyire kifaggatott Perzsiáról, Magadháról, Babülónról. Elragadtatással hallgatta a szuzai udvari életről szóló beszámolómat. Arról is mindent tudni akart, hogyan kormányozzák a satrapiákat. Különösen megörült, amikor megtudta, hogy értek a vasöntés művészetéhez. Reméli, mondta, hogy kitanítom rá az embereit. Majd a perzsa harci szekerekről, a fegyverzetünkről, a páncélzatunkról érdeklődött.
   Aztán hirtelen elhallgatott, és mentegetőzni kezdett: - Igazán illetlen dolog, hogy két ilyen művelt férfi egyre csak a háborúról beszéljen. Hagyjuk a harcot az alja népre; nekik való.
   - A jelenlegi körülmények között nagyon is érthető, hogy szót ejtettünk róla, báró uram. Hiszen országod háborúban áll.
   - Ez is egy okkal több, hogy az igazán fontos dolgokra legyen gondom. Például, hogy miként teremthetnénk az országban, akár csak egyetlen napra is, tökéletes békességet. Ha sikerülne, jutalmul mézízű manna hullana a földre.
   - Volt már erre példa, báró uram?
   - Mindenre volt már példa. És mindenre lesz is. - Azt hiszem, ezt mondta. Az olyan nyelvben, amelyben nincsenek igeidők, semmi sem biztos. - Mennyi ideig szándékozol kitüntetni jelenléteddel?
   - Mihelyt lehet, szeretnék visszatérni Perzsiába. Természetesen... - Függőben hagytam a mondatot, hiszen csakis ő fejezhette be.
   - Természetesen - mondotta. De aztán másra terelte a szót. - Az este az udvarnál találkoztam Sö hercegével. - A tojás alsó felében mosolyféle alakváltozást vettem észre. - El van keseredve. Azt mondta, nemcsak rabszolgája vagy, hanem barátja is. Ő mentett meg a farkasemberektől. Szerette volna, ha együtt utaztok Magadhába, az apósodhoz. Azt tervezte, hogy ketten együtt megnyitjátok a Csámpába és Rádzsagrihába vezető állandó kereskedelmi utat.
   - Váltságdíjat akar kapni értem. Kereskedelmi útról szó sem volt.
   Kang báró barátságosan bólintott. - Igen - mondta közvetlenül. A katháji nyelvben ugyanis kétféle igen van. Az egyik szertartásos, a másik közvetlen hangulatú. Jó jelnek tekintettem, hogy a báró közvetlen modorban társalog velem. - Szeretnék többet tudni Adzsatasatru királyról. Uralkodásának kezdetén levelet intézett Lojangba az ég fiához. Valamennyi herceg másolatot kapott róla. Felséges apósod azt tudatta a levélben, hogy kereskedni akar velünk. Feltételezem, hogy azóta nem gondolta meg magát.
   - De mennyire, hogy nem. Éppen engem kért meg rá, hogy teremtsek veletek kapcsolatot. - Elképedve hallottam saját szavaimat. Úgy látszik, túl hosszú időt töltöttem Sö hercegének társaságában: a hazudás ragadós. Azonkívül a szilvabor is erősebb, hódítóbb hatású volt, semmint gondoltam volna. Hosszasan fejtegettem küldetésem célját: hogy tudniillik egyetlen világban sikerüljön egyesítenem Perzsiát, Indiát, Kathájt. Részletesen leírtam, hogyan kellene karaván-körforgalmat létrehozni Szuzából Baktrán és Csinen át Luig, onnan pedig Csámpán, Srávasztin és Taxilán át Szuzáig. Se füle, se farka nem volt az egésznek. De a báró udvariasan hallgatott. És figyelmesen. Mint a legtöbb uralkodó, közönyt mutatott, türelmesen végighallgatta hosszú mondókámat, de közben villámgyorsan alkotott véleményt, fogta fel a ki nem mondott fontos dolgokat, és figyelt fel a hamisan csengő hangokra. Végül csodálni kezdtem, sőt meg is kedveltem. De mindvégig féltem tőle.
   Amikor legnagyobb megkönnyebbülésemre kifogytam a szóból, megjegyezte, hogy az a bizonyos kereskedelmi út őneki is régi álma. Kedves volt tőle. Igaz, a nagy utazók évszázadok óta álmodnak erről az útról. Elmondta, hogy nem sokat tud Perzsiáról és a Nyugatról, de hallott már egyet-mást a Gangesz síkságának királyságairól. Meglehetős részletességgel be is számolt róluk, majd így szólt: - Adzsatasatru most egyetemes uralkodó. Kosalát elpusztította. Néhány kis hegyi köztársaságon kívül egyeduralmat gyakorol... - rövid szünet után tette hozzá: - ...India felett.
   - Adzsatasatru vérbeli, pompás hadvezér és igazságos uralkodó. - A szilvabor számos további dicsőítő jelzőt is sugalmazott: jól mutattak volna a parasztok épülésére valamilyen sziklafalba vésett felirat képében, azon az estén azonban felettébb különösen csengtek. Végtére is, legalábbis minden jel szerint, megszabadítómmal beszélgettem.
   - Furcsa dolog - mondta a báró, amikor valahára dadogásom végére értem -, hogy Perzsiában és Indiában egyaránt olyan király uralkodik, aki elnyerte az ég áldását.
   - Azt hittem, hogy az ég csak saját fiát, a középső birodalom urát tüntetheti ki áldásával.
   - Mi is így gondoltuk. De lassan rá kellett jönnünk, milyen nagy a négy tengeren túli világ. És egyre inkább az az érzésem, hogy egy hatalmas kalász egyetlen gabonaszeme vagyunk csupán. Mindenesetre jó jelnek tekintem, hogy az ég ismét osztani kezdi áldását, ha egyelőre csak távoli, barbár földön is.
   - Ki tudja - jegyeztem meg óvatlanul -, talán Lu hercege is elnyeri.
   - Talán - felelte a báró. - Vagy valaki más - tette hozzá. Egy szolga több éven át földbe ásva tárolt tojásokkal kínált. Kiskanállal fogyasztottuk el az enyhén romlott finom különlegességet. Később Szuzában és Halikarnasszoszban magam is megpróbálkoztam a földbe ásott tojással, de mind egy szálig megzápult. Vagy más a katháji talaj, mint a miénk, vagy pedig valamilyen titkos eljárással készítik a földbe ásott tojást.
   A báró gondoskodott róla, hogy ne tehessek fel túl sok kérdést. Csillapíthatatlan érdeklődést tanúsított a Nyugat iránt. Egyébként minden érdekelte. Akár görög is lehetett volna.
   Amikor rászántam magam, hogy megkérdezzem, milyen eredményt hozott a teknőcjóslat, megrázta a fejét. - Ne haragudj, de erről nem beszélhetek. - Hanghordozása azonban elárulta, hogy az ég kedvező hajlandóságot mutatott. - Nem volna nekünk semmi bajunk Vejjel. De mióta azt a rossz embert, Csao herceget befogadta, feszültté vált a két ország viszonya. Igen barátságtalan lépésnek tekintettük, hogy a kőkapu túloldalán fekvő hercegség menedéket adott az ellenségünknek. Hiszen a szomszédságból alkalma nyílt mindenféle elégedetlenség élére állni. Tiltakoztunk is. De Kej hercege makacs öregember volt. És nagy bajkeverő. így aztán csak bátorította az elűzött herceget. - A báró szelíden sóhajtott és nagyot böfögött hozzá. - Csao herceg szerencsére természetes halállal meghalt. Azután a két ország között minden jóra fordult. Legalábbis így hittük. De aztán... Bizony, nagyon is érdekes korban élünk! - A kathájiak arra mondják, hogy érdekes, amire a görögök azt, hogy katasztrofális. - Csou trónjára fivére, Ting került, s méltatlan nagyapámat választotta kormányfőül. Éppoly kevéssé volt rá érdemes, s éppoly kevéssé kereste a megtiszteltetést, mint jómagam.
   Mint látható, a katháji hatalmasok is mesterei a szerénykedésnek, akárcsak a mi heréltjeink, amikor épp jó nagyot merítenek a hárem húsos fazekából. - Nagyapám halála után egyik titkára, Jang Huo ragadta magához a kormányfői tisztet. Minden szempontból törvénytelenül, tudniillik csak lovagi rangban állt. Képzelheted, mekkora volt a csalódásunk. - Együtt hallgattuk csavaros eszének munkálkodását, vagyis gyomrának bugyborékoló hangját. Később tartósított sárgabarackot szolgáltatott fel. Minden gyümölcs közül ezt tartják a legnagyobb becsben a kathájiak. Énnekem nem ízlik. De bármivel kínált is a diktátor, a legnagyobb elragadtatással láttam hozzá.
   Mint az ilyesmi történni szokott, nem Kang bárótól, hanem másoktól tudtam meg, mi is okozta valójában családjának azt a bizonyos mély csalódást. Jang Huo valóban magához ragadta a hatalmat. Három éven át korlátlan diktátor volt. Annyi más törvénytelen uralkodóhoz hasonlóan ő is elképesztő népszerűségnek örvendett. Megpróbált szövetségre lépni a herceggel a három bárói család ellen. - Azért vagyok Ting herceg kormányfője - mondogatta -, hogy a Csou-dinasztia visszanyerje az őt megillető törvényes hatalmat Luban. Ha ez sikerül, az ég áldása bizonyosan hercegünkre, az isteni Tan örökösére száll.
   Tin hercegnek volt annyi józan esze, hogy amennyire csak lehet, elhatárolja magát a bitorlótól. Éspedig a szó legszorosabb értelmében: szüntelen a határon járt vadászni. Csak olyankor mutatkozott a fővárosban, ha szózatot kellett intéznie az ősökhöz. Megvallom, a helyében bizony összeszövetkeztem volna Jang Huóval. Együttes erővel legyőzhették volna a bárói családokat. De a herceg gyönge volt. Azonkívül el sem tudta volna képzelni magát a tényleges uralkodó szerepkörében, no meg a tudása sem volt hozzá elegendő. Családja fölött három nemzedék óta gyámkodtak a bárók. Így inkább vadászatra adta a fejét.
   Végül aztán Jang Huo túllőtt a célon. Megpróbálta megölni Kang báró apját. De a Csi család serege megvédte vezérét, és Jang Huo az államkincstárral együtt Kejbe menekült. A kormány hiába követelte, hogy adják ki és szolgáltassák vissza az ellopott kincstárt. Kej nem teljesítette a kérést, és a két állam viszonya ismét megromlott.
   A báró határozott állítása szerint Jang Huo továbbra is azon mesterkedett, hogy hazatérjen, s hogy létrehozza a „keleti Csou”-t, vagyis az egykori égi birodalom utódát. Jang Huo alighanem ellenállhatatlan egyéniség lehetett. Az biztos, hogy Luban rengeteg titkos csodálója volt, kivált azok között, akik az úgynevezett régi időket kívánták vissza. Tudomásom szerint mindmáig nem sikerült hazatérnie. A Csi család legyőzhetetlennek bizonyult, Kang báró pedig okos és félelmetes ellenségnek. Amikor találkoztam vele, már nyolc éve volt teljhatalmú kormányzó. De még mindig félt Jang Huótól. Igaz, nagy megrázkódtatás érte: nem sokkal korábban fellázadt egyik legtehetségesebb katonája, Pi erődjének parancsnoka.
   Amióta a Csou-birodalom felbomlott, a nemesek szüntelen erődöket építtetnek maguknak. Ezek a várak eleinte a rablók és az ellenséges seregek elleni védelmet szolgálták. Idővel azonban a családok erejének jelképévé kezdtek válni. A családok semmiféle házasságtól, semmiféle álnokságtól, még a nyílt lázadástól sem riadnak vissza, csak hogy minél több erődítménynek jussanak birtokába. A Csi család szerezte meg Lu erődéinek legnagyobb részét, és a Csik, vetélytársaikkal, a Mengekkel és a Sukkal ingatag szövetségben, egymillió embert tartanak uralmuk alatt. Mondanom sem kell, hogy a hercegnek nincs erődje. Egyáltalán semmije sincs a palotáján kívül, s annak a karbantartására sincs soha elég pénze. Jang Huo azt ígérte, hogy véget vet ennek az áldatlan állapotnak. Fontolóra vette azt is, hogy lerombolja a Csi család erődjeit. Gyanítom, hogy nem is az idős báró elleni gyilkossági kísérlet, hanem ez a terv idézte elő Jang Huo bukását.
   Nem sokkal ottjártam előtt a Pi-erőd parancsnoka fellázadt a Csi család ellen. Öt éven át tartotta az erődöt. Végül mégis kénytelen volt feladni és Kejbe menekülni. Kang báró nem is titkolta, hogy őt tartja Kej legfőbb felbujtójának, ámbár mások szerint Jang Huo kezdeményezésére tört ki a háború. Mindenesetre az egykori erődparancsnok nagy ravaszul ugyancsak a hercegi család támogatójának adta ki magát. Ő is azt hangoztatta, hogy a „keleti Csou” megteremtésén fáradozik.
   A báró maga is említést tett az erődparancsnok lázadásáról. Szokása szerint csak közvetve utalt rá: - Nem kétséges, hogy az ég akaratából örömükbe mindig üröm vegyül. Mindazonáltal az ég kedvében járunk és megtartjuk a hagyományos szertartásokat. Sajnos azonban rosszakaróink vannak északon... - Kang báró szünetet tartott, hogy megfigyelhesse, felfogom-e a szójátékot. Felfogtam. Az utalás ugyanis nemcsak Lu északi szomszédjára, Kejre vonatkozott, hanem az égi uralkodóra is. - Látom, kiismered magad a szokásainkban. Ott tartottam tehát, hogy Kej a keblére öleli ellenségeinket. El sem tudom képzelni, mi oka lehet rá. Mi soha egyetlen ellenségét sem fogadtuk be. De az ember kiismerhetetlen, igaz?
   Helyeseltem. Pedig valójában világéletemben nagyon is kiismerhetőnek tartottam az embert. Csakis a maga érdekét követi. Nemegyszer tökéletes rejtély azonban, milyen alapon értelmezik így vagy úgy az emberek például a teremtést. A Kang báró szobájának félhomályát betöltő finom művű dallam mintha csak visszhang lett volna, nem maga a hang. Megértettem, hogy a báró fel akar használni valamire. És a maga áttételes módján azt vizsgálgatja, hogy alkalmas vagyok-e a feladatra. Most melegíti a teknőc páncéljának belső oldalát, hogy aztán leolvashassa a vérrel bekent külső oldalon óhatatlanul megjelenő titkosírást. Hallgattam, mint a teknőc páncélja.
   - Arról álmodunk, hogy visszaállítsuk a Csou-dinasztia uralmát - mondta aztán meglehetősen váratlanul.
   - Megvalósulhat-e ez az álom a közeljövőben?
   - Ki tudja. Mindenesetre előbb meg kell szerezni az egyeduralmat, aztán következhet az ég áldása. - A tojás felső harmadában hirtelen két aprócska párhuzamos vonal jelent meg. A báró összeráncolta a homlokát. - Egyesek szerint fordítva is elképzelhető. Szerintem nem, de számos bölcs és kevésbé bölcs ember úgy tartja, hogy igen. Úgy gondolják, hogy ha a törvényes herceg visszaszerzi ősi világi hatalmát, az ég megnyilatkozása sem várat magára sokáig. Az utóbbi időben bizonyos... kalandorok igyekeznek ezt a tévhitet táplálni. Ezért is van seregünk ma a kőkapunál. A kalandorokkal könnyű elbánni - a tojás felső harmada ismét kisimult. - Nem félünk az árulóktól. Félve tiszteljük viszont isteni bölcseinket. Ismered Konfuciusz tanításait?
   - Igen, báró uram. Fan Cse sokat beszélt róla, még nyugaton. A művelt emberek minduntalan szóba hozzák. Még Li mester is - tettem hozzá mosolyogva. Kezdtem érezni, merről fúj a szél.
   - Még Li mester is - mondta utánam. A tojás alsó részében rövid időre két kis gödör jelent meg. A diktátor elmosolyodott. - Nem kedveli egymást ez a két bölcs ember - jegyezte meg halkan. - Kérésemre Konfuciusz visszatér Luba. Tizennégy éve, hogy elutazott. Időközben csaknem mindenütt járt a négy tenger között. Előszeretettel hangoztatja, hogy imádott atyám, a kormányfő száműzte. De biztosíthatlak, hogy nem így történt. Konfuciusz száműzött bennünket. Nagyon szigorú. Amikor Kej hercege vallásos célokból táncosnőket ajándékozott atyámnak - ezeket a vallási táncosnőket Kathájban körülbelül úgy nevezik, mint Babülónban a templomi örömlányokat -, Konfuciusz azt mondta, hogy atyámnak vissza kellene utasítania az ajándékot, különben illetlenséget követ el. Arra a hagyományos megfontolásra hivatkozott, hogy az ilyenfajta táncosnők csak meggyöngítik tulajdonosaik akaraterejét. Atyám igen udvariasan azt válaszolta, hogy véleménye szerint az ajándékkal Kej kormánya mintegy elnézést kér, amiért menedéket nyújtott az áruló Jang Huónak. Konfuciusz erre minden hivataláról lemondott. Ő volt Csungfu városának főbírája. Gyönyörű kis település, feltétlenül meg kell látogatnod, mielőtt elutaznál. Ezenkívül az állami közmunkák főfelügyelőjének helyettese... nem, nem is, hiszen utóbb előléptették: rendőrminiszter-helyettes volt, igen fontos hivatalt töltött be tehát, mégpedig nagy szakértelemmel.
   A báró nem is hozzám beszélt, hanem a hátam mögött emelkedő falhoz. Most már nem volt vitás, mire akar kilyukadni. Tudta, hogy Fan Cse barátja vagyok. Fan Cse Konfuciusz tanítványa volt; a Csi család háznagya, Zsan Csiu úgyszintén. Kezdtem érteni az összefüggéseket. Az egyikre nyomban rá is kérdeztem: - Csak nem Kejbe ment Konfuciusz? 
   - De igen.
   Tovább ittuk a pálmabort, hallgattuk a zenét, és egymásnak adogattuk a kezünk hűsítésére szolgáló sima jáde-követ.
   Senkit nem ismertem, aki olyanfajta jelentős szerepet játszott volna a világ bármely részében, mint Konfuciusz a középső birodalomban. Születésénél fogva Lu első lovagja volt. Más szóval rangban közvetlenül a miniszterek után következett. De szegény családból származott. Úgy hírlett, hogy apja a Meng család hadseregének alacsony rangú tisztje volt. A többi bárói családhoz hasonlóan a Mengek is külön iskolát tartottak fenn. Konfuciusz volt az iskola legjobb növendéke. Odaadóan tanulmányozta az Ódá-kat, az Évkönyvek-et, a Változások Könyvé-t; alapos ismereteket szerzett a múltról, mert tudta, hogy hasznukat veszi a jelenben. Az első lovag fia lévén katonai kiképzésben is részesült. Kitűnően bánt a nyíllal, mígnem a kor felhőt vont a szemére.
   Tizenkilenc éves korában megházasodott, és állami hivatalnokként kereste meg magának és családjának a betevő falatot. Úgy tudom, hogy először az állami magtárban kapott írnoki állást. Alighanem pontosan vezethette a könyveket, mert idővel egyre feljebb került a hivatali ranglétrán, s elérte a lovagok számára elérhető legmagasabb rangot is: kinevezték rendőrminiszter-helyettessé.
   Ha azt mondom, hogy Konfuciusz nem örvendett általános népszerűségnek, igen tartózkodóan fejezem ki magam. Valójában mind hivatalnoktársaiból, mind a magas állású állami tisztségviselőkből gyűlöletet és neheztelést váltott ki. Nem nehéz megmondani, hogy miért. Minduntalan korholta őket. Pontosan tudta, mit miért és hogyan kellene tenni, és sohasem rejtette véka alá a véleményét. De akármilyen kellemetlen egyéniség volt is, elhivatottságát senki sem vonhatta kétségbe, így aztán el is jutott a lehető legmagasabb rangba. Ötvenhat éves korára helyettes rendőrminiszter lett, s elvben itt le is kellene zárulnia történetének. Sikeres állami pályafutást tudhatott maga mögött. Általános tiszteletnek örvendett, ha népszerűségnek nem is. Mindenki elismerte, hogy a Csou-ház égi birodalmának dolgában ő a legnagyobb szaktekintély. Maga nem írt ugyan, de ő volt a Csou-szövegek legfőbb értelmezője. Úgy hírlett, annyiszor olvasta el a Változások Könyvé-t, hogy hatszor is ki kellett cserélni a bambuszcsíkokat összefogó bőrszíjat. Ugyanúgy elnyűtte a bőrdarabot, mint ahogy hivatalnoktársai türelmét.
   Konfuciuszból aztán valahogyan tanító lett. Hogy pontosan mikor és hogyan, nem sikerült kiderítenem. Alighanem fokozatosan történt. Ahogy egyre idősebb, egyre bölcsebb lett és egyre több tudást halmozott fel, nyilván egyre gyakrabban keresték fel az ifjak, hogy erről-arról kikérjék a véleményét, ötvenéves korára harminc-negyven állandó tanítványa is volt már, afféle Fan Csehez hasonló ifjú lovagok, akik órákon át hallgatták szavát.
   Hasonlított ugyan azokra a filozófusokra, akiket manapság Athénban látni - illetőleg, ami engem illet, hallani -, de gyakorlatilag nem fogadott el pénzt az ifjaktól, és életvidám barátoddal, Szókratésszal ellentétben nem úgy akarta a bölcsességre tanítani őket, hogy kérdéseket tett fel nekik. Konfuciusz válaszolt a mások kérdéseire; és válaszaiban olyan emlékezőtehetségre támaszkodhatott, amely bármely irattárral felvehetne a versenyt. A Csou-dinasztia teljes írott és szóbeszéd útján fennmaradt története a kisujjában volt. Az előző uralkodóház, a Sangok története úgyszintén. Sok katháji isteni bölcsnek tartja Konfuciuszt, vagyis azon ég küldte tanítók egyikének, akik oly sok galibát okoznak a földön, de maga Konfuciusz határozottan tagadta, hogy az ég küldötte volna, sőt azt is, hogy éleselméjűségben felülmúlná a többieket. Mindazonáltal olyan hírnévre tett szert, hogy a középső birodalom minden zugából érkeztek látogatói. Mindenkit udvariasan fogadott, s mindenkinek elmondta, milyen az élet és milyennek kellene lennie. Ez a „milyennek kellene lennie” keverte aztán bajba.
   Konfuciusz kezdetben a Meng család környezetéhez tartozott. Később a Csi családtól kapott hivatalt. Jóllehet a bárók pártfogását élvezte, egy pillanatra sem szűnt meg emlékeztetni rá őket, hogy a hercegek előjogait bitorolják. Nyíltan hirdette, hogy e rendellenes helyzetnek véget kell vetni, először is vissza kell állítani az eredeti Csou-szertartásokat, másodszor: vissza kell adni a hatalmat a törvényes herceg kezébe. Ha ez meglesz, akkor az ég nem habozik majd áldását adni az uralkodóra. A bárók nem voltak éppen elragadtatva az efféle beszédtől. De a Csi család elnézően bánt a bölccsel. Tanítványait pedig kivételezett elbánásban részesítette. Nem mintha más választása is lett volna: közigazgatási és hadi ismeretek dolgában senki sem vetekedhetett Konfuciusz tanítványaival. Konfuciusz továbbá azon volt, hogy fenntartsa az államok közötti békességet, és a bárók - legalábbis a nyilvánosság előtt - már csak ezért sem támadhatták.
   Konfuciusz gyakran volt küldött különféle béketanácskozásokon, s az égi dolgokban való jártasságával mindig lenyűgözte a részvevőket. Olykor még hasznát is vették. De hiába töltött annyi évet az államigazgatásban, hiába a sok diplomáciai küldetés, tapintatot nem tanult. Tapintatlanságának egyik ismert példájáról Kang bárótól értesültem:
   - Nem sokkal azelőtt, hogy első ízben hagyta el Lut, Konfuciusz családunk ősi templomában részt vett egy ünnepségen. Amikor látta, hogy apánk hatvannégy táncosnőt rendelt a templomba az alkalomra, iszonyú dühbe gurult. Kijelentette, hogy mivel a hercegnek mindössze nyolc táncosnőre tellett, atyámnak legfeljebb hatot lett volna szabad a templomba hívnia. Ha tudnád, milyen szigorúan korholta Konfuciusz atyámat, s atyám milyen jól mulatott rajta!
   Valójában korántsem volt szórakoztató eset. Konfuciusz nem csinált belőle titkot, hogy az ég kíméletlenül megbünteti a kormányfőt, amiért mindenki szeme láttára az uralkodó előjogait gyakorolja. A báró azt mondta Konfuciusznak, törődjék a maga dolgával, mire a bölcs eltávozott. A jelenlevők hallották, amint kifelé menet azt mondja: - Ha ezt az embert eltűrhetjük, kit nem tűrhetünk el? - Meg kell mondanom, hogy még nagyapám sem merészkedett soha ilyen messzire.
   Konfuciusz megpróbálta rávenni Ting herceget, hogy romboltassa le a három bárói család erődjeit. A herceg nyilván megtette volna, ha megtehette volna. De semmi hatalom nem volt a kezében. Mindenesetre, ha csak rövid ideig is, a herceg és a bölcs összeesküvést szőtt a három család ellen; és Pi erődje minden valószínűség szerint őmiattuk lázadt fel. Hogy miből gondolom? Nem sokkal azután, hogy Pi erődjének parancsnoka Kejbe menekült, Konfuciusz minden hivataláról lemondott és elhagyta Lut.
   Hogy azután mi történt Kejben, arról nincsenek pontos értesüléseim. De mindenki úgy tudja, hogy mind Jang Huo, mind pedig Pi parancsnoka megpróbálta maga mellé állítani Konfuciuszt. Mindkettő azt ígérte, hogy megdönti a bárói családok uralmát, visszahelyezi jogaiba a herceget, és mindkettő kormányfői tisztséget ígért Konfuciusznak. Konfuciusz állítólag csábítónak találta a parancsnok ajánlatát. De aztán nem lett a dologból semmi, mert Jang Huo és a parancsnok nem egyesítette erőit. Ha egyesítették volna, Fan Cse szerint bizonyosan kiűzték volna a bárókat Luból és visszahelyezték volna jogaiba a herceget. Csakhogy a kalandorok éppoly kevéssé bíztak meg egymásban, mint a bárókban.
   Konfuciusz nem sokáig maradt Kejben. A lázadókkal folytatott tárgyalásai nem vezettek ugyanis eredményre, de Kej hercegének tetszését elnyerte, és magas állást kínáltak neki. Ezúttal is nagy volt a csábítás. De Kej miniszterelnökének eszében sem volt ilyen vetélytársat tartani a környezetében, és meghiúsította a megállapodást.
   Konfuciusz a következő néhány éven át állás reményében államról államra vándorolt. Sohasem akart kizárólag tanításból élni. Minthogy azonban az embernek mindig az jut osztályrészéül, amit nem akar, bármerre járt is, szüntelenül tanítványjelöltek ostromolták. Ifjú lovagok, sőt nemesek is. Konfuciusz azt hirdette, hogy az ég kedvében akar járni, s ezért vissza akarja állítani a régi életet, valójában azonban kifejezetten szélsőséges mozgalom vezére volt, és ez a mozgalom azt tekintette céljának, hogy egyszerűen elsöpörje a romlott, korlátlan hatalmú és egyre burjánzó nemességet, azután trónra segítse az ég fiát, az uralkodó derűsen tekinthessen délre, hű rabszolgáira, amazoknak többsége pedig az új konfuciánus rend jól képzett lovagja legyen.
   Ilyen előzmények után készült Konfuciusz hetvenedik életévében visszatérni Luba. Személy szerint nem tekintették ugyan veszélyesnek a rendszerre nézve, de eszméi oly sok zavart keltettek, hogy Kang báró jobbnak látta, ha véget vet a mester vándorlásainak. A herceg nevében követséget küldött hozzá. A küldöttek arra kérték a bölcset, térjen haza, és félreérthetetlen célzásokat tettek rá, hogy magas állás várja otthon. Konfuciusz ráharapott a csalétekre. Már úton is volt Vejből Lu felé.
   - Reméljük - mondta házigazdám -, hogy mire hazaér, vége lesz ennek a kis háborúnak.
   - Adja az ég, hogy így legyen - vágtam rá kenetteljesen.
   - Majd Konfuciusztól hallasz eleget róla, hogy mit ad az ég. - Kang báró hosszú szünetet tartott. Visszafojtott lélegzettel vártam a folytatást. - Itt kapsz szállást, a közvetlen közelemben.
   - Nagy megtiszteltetés... - nem tudtam befejezni a mondatot.
   - És gondunk lesz rá, hogy valahogy majd csak hazatérhess. Addig is... - a báró lenézett ölében pihenő sima bőrű, apró kezére.
   - Mindenben a szolgálatodra leszek, báró uram.
   - Igen.
   Több szóra nem is volt szükség, ennyiből is értettünk. Megállapodtunk tehát, hogy amíg Luban maradok, kémkedni fogok Konfuciuszra, és titokban mindent jelentek a Jang Huótól és az erődparancsnoktól félő, a saját testőrparancsnokára, Zsan Csiura is gyanakvó, a Konfuciusznak és tanításainak erkölcsi erejétől tartó bárónak. Megesik, hogy ha az ember fél valamitől, tanácsosabb szembenéznie vele. Ebből a megfontolásból küldetett a báró Konfuciuszért. Tudni akarta, hogy mire számítson.
   
             4/Lu fővárosa Lojangra emlékeztetett. Persze többé-kevésbé minden katháji város egyforma. Megdöbbentően szűk, kacskaringós utcácskákból áll, zsibongó piacterekből, és csendes ligetekből, ahol az égnek, az esőnek és a földnek állított oltárok állnak. Csufu városa ősibb volt Lojangnál, és fél évezred máglyáinak faszénszagát árasztotta. Annak idején nem tudtam, hogy Lu kissé elmaradottnak számít a Kejhez hasonló feltörekvő államok szemében, Kej fővárosára ellenben olyasfajta félelemmel vegyes tisztelettel tekintenek a többiek, mint valamikor a perzsák Szardeiszre. Lu hercege azonban mégiscsak a legendás Tan örököse volt, Tanra pedig körülbelül úgy hivatkoznak a kathájiak, mint ahogy a görögök Odüsszeuszra. Csakhogy Odüsszeusz agyafúrtságáról volt nevezetes, Tan viszont lenyűgözően nemes és önfeláldozó személyiség volt, a tökéletes katháji uralkodó mintaképe, sőt a Konfuciusz-féle nemesember mintaképe is. A legtöbb nemesember lovag, de korántsem minden lovag nemesember. A nemesember, más szóval az illedelmes férfiú a konfuciuszi eszmény. Majd megpróbálom megmagyarázni, mit is jelent tulajdonképpen.
   Ha Konfuciusznak fontos mondanivalója volt, mindig Tanra hivatkozott. Igaz, más esetekben is azt hangoztatta: - Én csakis azt adom át, amit magam is tanultam. Semmit sem találtam ki. - Azt hiszem, így is gondolta, s bizonyos értelemben így is volt. Hiszen nincs új a nap alatt, s aki elég jól ismeri a múlt írásos emlékeit, könnyen talál közöttük olyant, amely alátámasztja tetteit és szellemes megállapításait.
   Két héttel azután, hogy a Csi-palotába költöztem, véget ért Lu és Kej háborúja. Zsan Csiu és Fan Cse elismerésre méltó - más szóval váratlan - győzelmet aratott. Még a Kejhez tartozó Lang városát is sikerült elfoglalniuk. Szemtanúk állítják, hogy Jang Huót és Pi erődparancsnokát Kej hadseregében látták harcolni önnön honfitársaik ellen. Ebben a tekintetben a kathájiak nem sokban különböznek a görögöktől. Hívebbek saját magukhoz, mint a szülőföldjükhöz.
   Démokritosz sarokba akart szorítani. Azok felől a perzsa kalandorok felől érdeklődik, akik hűséget esküdtek Nagy Királyunknak, majd megdöntötték uralmát. A hasonlat nem egészen állja meg a helyét. Igaz, történelmünk bővelkedik trónbitorlókban. De olyan kiebrudalt magas rangú perzsára nem emlékszem, aki idegen hadseregbe állt volna, és kezet emelt volna saját hazájára.
   A Csi család vendégéhez méltó elbánásban volt részem, tisztelt vendégnek szólítottak, sőt még a fejedelmi udvarban is fogadtak. Aj herceg kezében nem volt ugyan tényleges hatalom, Kang báró mégis szertartásos alázatot mutatott a jelenlétében, és még az államügyeket is megtárgyalta vele. Olyan esetről nincs ugyan tudomásom, hogy megfogadta volna a herceg tanácsát, de legalábbis a felszínen zavartalan volt a viszonyuk.
   Amikor a Csi család győzedelmes hadserege visszatért a fővárosba, ünnepi fogadást rendeztek a hercegi palota tőszomszédságában álló Hosszú Kincstár épületében. A kormányfő kíséretének tagja lévén - életemben először - felölthettem az udvari kötényt. Ez a félkör alakú, földet söprő selyemanyag széles bőrövön függ, s ezen az övön viselik az udvari méltóságok a rangjukat jelző különféle arany-, ezüst-, elefántcsont- és jáde jelvényeket. Mondanom sem kell, hogy az én övemen egyetlen szerény ezüstgomb ékeskedett, a díszvendégi rang jele.
   Vagy ötvenen léptünk be Kang báró nyomában a Hosszú Kincstár főtermébe. Valamikor nemcsak a kincstárat őrizték itt, hanem ez az épület volt a hercegek legfőbb bástyája is. Amikor Csao herceg megpróbálta visszaszerezni az őt megillető törvényes hatalmat, itt keresett menedéket. De a három család katonái legyűrték a testőrségét és felgyújtották az épületet. Csao megmenekült, az épület azonban leégett. Hosszan tartó vita következett, hogy vajon újjáépítsék-e a hercegi hatalomnak ezt a jelképét. Kang báró végül beleegyezett az újjáépítésbe, és egy évvel Luba érkezésem előtt a Hosszú Kincstár feltámadt hamvaiból.
   Aj herceg a terem északi végében állt. Karcsú, jó megjelenésű férfi volt, szorgalmas vadászra valló lábszára félkörívben engedelmesen meghajlott, hogy minél jobban odasimuljon a ló oldalához. A legendás Tantól örökölt káprázatos kék-arany köntösét viselte.
   A Meng és a Su család már odabenn várt, a hercegi család és környezete úgyszintén. Közöttük megpillantottam Sö hercegének csillogó alakját. A szeme enyhén szólva veszedelmesen csillogott, amikor meglátott. Kang báró meghajolt a herceg előtt; hosszú életet kívánt neki; és gratulált Kej fölött aratott győzelméhez. Ezután bemutatta Zsan Csiut, a herceg pedig olyan égi és ősi nyelven válaszolt szavára, hogy édeskeveset értettem a mondókájából.
   Aj herceg beszéde alatt gondosan szemügyre vettem a minden részletében híven újjáépített, hosszú, magas mennyezetű termet. Ajjal szemben Tan herceg magas, meglehetősen nyers mívű szobra állt; más dísze nem volt a teremnek, már az udvari népet kivéve. A sok pazar köntös azonban elragadó látvány volt, sokkal inkább emlékeztetett virágba borult tavaszi kertre, semmint hatalomra éhes mogorva akarnokok gyülekezetére.
   A beszéd végeztével felcsendült a zene. És megkezdődött a szertartásos tánc. Bőven folyt a kölesbor, mindenki mértéken felül ivott belőle. Azután elvesztett hatalmának szomorú jeléül a herceg kiosont a teremből: a világ minden részén az az előírás, hogy az uralkodó előtt senki sem távozhat. Luban persze Kang báró uralkodott, nem pedig Aj herceg.
   A herceg távozása után nagy sürgés-forgás kezdődött a teremben, szertartásos hajlongással, hétrét görnyedéssel és tipegéssel fűszerezve. Kezdettől fogva hátborzongatónak és idegesítőnek tartottam a katháji udvari protokollt. Igaz viszont, hogy Fan Cse sem volt éppen elragadtatva attól, amit Babülónban látott az udvarnál.
   Mint sejtettem, Sö hercege végül odalépett hozzám. Ittas volt. - Ha tízezer évig kellene is élnem...
   - Imádkozni fogok érte, hogy így legyen - vágtam közbe gyorsan, s mélyen meghajoltam, még hétrét is görnyedtem hozzá, mintha valódi herceggel volna dolgom.
   - ...akkor is remélem, hogy sohasem lesz többé dolgom ilyen hálátlan emberrel.
   - Mit tehettem volna, hercegem? Egyszerűen elfogtak.
   - Szép kis fogoly az ilyen - bökött a herceg az övemen ékeskedő ezüstgombra. - Díszvendég vagy! A biztos haláltól mentettelek meg. Tehát a rabszolgám vagy. Érted? Megfizettem az árát. Etettelek. Emberi bánásmódban részesítettelek. Te pedig elárultad jótevődet, megmentődet!
   - Sose merném! Örökké hálás leszek neked. De Kang báró...
   - ...rontás hatása alatt cselekedett. Fel tudom ismerni az ilyesmit. Mindegy, figyelmeztettem unokaöcsémet, a herceget. Rajtad tartja a szemét. Az első gyanús mozdulatra...
   Hogy mi történt volna velem az első gyanús mozdulatra, sosem fogom megtudni, mert Fan Cse egyszeriben közöttünk termett. - Kedves barátom! - üdvözölt. - Hercegem! - üdvözölte aztán korábbi gazdámat.
   - Áldott legyen ez a mai nap - motyogta a herceg, és eloldalgott. Soha többé nem találkoztunk. Pedig őszinte voltam, amikor azt mondtam, hogy örökké hálás leszek neki, amiért megmentett Csin farkasaitól.
   Fan Cse töviről hegyire kikérdezett viszontagságaim felől. Amennyire az emlékezetemből futotta, mindenről beszámoltam neki. Közben szüntelenül a fejét rázta, és azt dörmögte: - Hallatlan, hallatlan. - Amikor pedig kifogytam a szóból, így szólt: - Gondoskodtál róla, hogy hazatérhessek. Én is gondoskodni fogok róla, hogy hazatérhess Perzsiába. Ígérem.
   - A jóvoltodból Kang báró is megígérte, hogy segítségemre lesz.
   Fan Cse vidám arca elkomorodott. - Persze nem lesz könnyű. Időbe telik.
   - Arra gondoltam, talán felszállhatnék egy Csámpába tartó hajóra...
   - Ritkán indul hajó Csámpába. Amelyik pedig elindul, nemigen ér célba. Es amelyik mégis célba ér... nos, utas nélkül köt ki.
   - A kalózhajók miatt?
   Fan Cse bólintott. - A legeslegelső éjszaka kirabolnának és a tengerbe vetnének. Nem. Vagy a saját hajódon, vagy állami hajón kell utaznod. Ha egyszer árut küldünk valahova. Sajnos azonban üres a kincstár. - Fan Cse mindkét tenyerét felfelé fordította, aztán megfordította tenyerét: így fejezik ki a kathájiak, ha valami üres, nincs vagy szegény. - Jang Huo kifosztotta a kincstárat. Aztán újjá kellett építeni ezt itt - körbemutatott a hosszú termen; a távozóban lévő tarka udvari nép olyan volt, mint a szirmaikat hullató virágokkal teli mező. - Később mindenféle zavargások törtek ki, most pedig ez a háború. Sikerült nem elveszítenünk. - A kathájiak nagy kedvüket lelik a szerénykedésben, a titokzatos célzásokban.
   - De hiszen ragyogó győzelmet arattatok. Új területtel is gazdagítottátok Lut.
   - Nem ér az annyit, mint amennyit ráköltöttünk. Kang bárónak új adókat kell majd kivetnie. Szóval várnod kell, amíg összegyűjtjük a pénzt az útra. Talán jövőre sikerül.
   Megpróbáltam elégedettnek látszani. Valójában azonban el voltam keseredve. Csaknem öt éve voltam távol Perzsiából.
   - Önző dolog, de örülök, hogy itt vagy. - Fan Cse elmosolyodott, arca kikerekedett, mint az őszi hold. - Legalább viszonozhatom, amit Babülónban értem tettél.
   Biztosítottam róla, hogy hiszen nem tettem én semmit, és így tovább. Majd azt kérdeztem: - Van olyasféle bankházatok, mint az Egibi és fiai?
   - Nincs. De van mindenféle kalmárunk, hajósunk, egyik zsugoribb, mint a másik.
   Valahogyan Konfuciusz is szóba került. Nem emlékszem már, minek kapcsán. De arra igen, hogy Fan Cse szeme valósággal kigyúlt az örömtől. - Emlékszel még, mi mindent mondtam Kung mesterről?
   - De mennyire. Emlékszem hát. Hogy is feledhettem volna el? - Lelkesedésem őszinte volt, nem tettetés. A küldetésemre gondoltam.
   Fan Cse karon fogott és átvezetett az udvaroncok tömegén. Modoruk mit sem vesztett aprólékos kecsességéből, csak a hangjuk volt harsányabb a szokásosnál. Nagyon is emlékeztetett a hangulat a perzsa udvarra, csak egyetlenegy dolog volt más: a katháji uralkodó, illetőleg ebben az esetben az uralkodók, amint egy kissé fejükbe száll az ital, máris visszavonulnak, a Nagy Király azonban végigüli a fogadást. Ez az ősi perzsa szokás indíthatta Hérodotoszt az olyan állításokra, miszerint Nagy Királyunk csakis részegen hoz politikai döntéseket. Valójában éppen fordítva van. Az italozás közben elhangzott szavakat gondosan lejegyzi az írnok, de minden utasítást, ami ittasan hangzik el, újra alaposan megfontolnak a másnap semleges fényében. Ha kiderülne valamelyikről, hogy nem állja meg a helyét, a jótékony feledés homálya borul rá.
   Fan Cse nyomában átvágtam a zsúfolt termen. Észrevettem, hogy Kang báró egy mellékajtón át kioson a szabadba. A rá jellemző mérhetetlen közönnyel vette tudomásul csapatainak győzelmét. Sok szempontból eszményi uralkodónak volt nevezhető. Őt magát és országát egyaránt idegennek éreztem, de halálomig csodálni fogom.
   Zsan Csiu vagy tucatnyi gratuláló férfiú gyűrűjében állt Tan herceg meglehetősen baljós benyomást keltő szobra alatt. Egyetlen pillantással megállapíthattam, hogy mind a hadvezér, mind csodálói lovagok voltak. Fan Cse bemutatott a parancsnokának. A szokásos bókokkal köszöntöttük egymást. Aztán Fan Cse körülményes taglejtésekkel egy magas, ösztövér, sápadt arcú, nagy szemű, domború homlokú és ritkás szakállú öregemberhez vezetett. Az ismeretlen száj berendezése jobban illett volna egy fűevő nyúlhoz, mint egy húsevő emberhez. Két metszőfoga olyan hosszú volt, hogy ha becsukta a száját, a végük félénken kikandikált az alsó ajka fölött.
   - Kung mester, hadd mutassam be perzsa barátomat, két király vejét, udvarunk...
   - ...tisztelt vendégét - vágta rá nyomban Konfuciusz: az övemen díszelgő szerény kis ezüstgombból könnyű volt rájönnie fölöttébb kétes rangomra.
   - Első lovag - szólítottam meg, mert addigra magam is tudtam már az övdíszek nyelvén. Ezután szertartásosan üdvözöltük egymást. Konfuciusz aprólékosan tartotta magát a társalgási szabályokhoz, mégis olyan benyomást keltett, mintha mindent kimondana, ami eszébe jut. Hogy ez milyen nehéz, csak azok érthetik meg igazán, akik tudnak kathájiul.
   Bemutattak a mester féltucatnyi tanítványának is. Megosztották vele a száműzetést, s most ők is hazatértek. Szemlátomást mind fölöttébb elégedettek voltak magukkal, kivált egy hajlott hátú öregember, akiről kiderült, hogy Konfuciusz fia, pedig úgy festett, mintha az apja volna. Azt hiszem, nem hangzott el semmi különösebben fontos. A beszélgetés egyetlen tárgya Zsan Csiu győzelme volt; a hadvezér szerényen Konfuciusz tanításainak tulajdonította a sikert, és azt hiszem, így is gondolta.
   Néhány nappal később Fan Cse elvitt a mesterhez. Konfuciusz leírhatatlan állapotban lévő házban lakott az esőoltár közelében. Mivel felesége jó ideje meghalt már, egyik elözvegyült lánya viselte gondját.
   Délelőttönként Konfuciusz háza mindenki előtt nyitva állt. Következésképp a ház udvara pillanatok alatt olyannyira megtelt ifjakkal és kevésbé ifjakkal, hogy a mesternek nemegyszer az esőoltárt övező somligetbe kellett invitálnia a látogatók seregét.
   Délutánonként Konfuciusz a barátait és a tanítványait fogadta. A kettő mindig egybeesett, mert aki mesterének ismerte el, azt barátjának fogadta, olyannal pedig nem barátkozott, aki egyúttal a tanítványa is ne lett volna. Csak úgy záporoztak rá a politikával és vallással, a jóval és a rosszal, a halállal és az élettel, a zenével és a szertartással kapcsolatos kérdések. Rendszerint idézettel válaszolt, leggyakrabban Tan hercegtől vett idézettel. Ha nagyon megszorongatták, még arra is hajlandó volt, hogy a kérdéshez igazítsa az idézetet.
   Az első látogatásomra ma is élénken emlékszem. A belső udvar végében álltam. Köztem és a bölcs között vagy száz látogató guggolt a földön. Amint már említettem, Konfuciusz alig-alig fogadott el pénzt ezektől az ifjaktól. Ajándékokat már inkább, de csak szerény ajándékokat. A mester előszeretettel mondogatta: - Nincs az a szegény ember, akitől megtagadtam volna a kért útbaigazítást, még ha csak egy szelet szárított húst tudott is adni cserébe. - Egyetlen feltételt szabott csupán. Nem volt hajlandó ostobákra vesztegetni az idejét. - Csak az olyanokat fogadom tanítványaimnak, akiben pezseg a tudásvágy, a lelkesedés, s akik valóban el akarják sajátítani azt, amit én már tudok. - Mind alkalmi növendékeit, mind régi követőit „kicsinyemnek” nevezte, mintha gyerekek lettek volna.
   Nem sok fogalmam volt a szövegekről, amelyeket minduntalan idézett, távol álltam tehát a lelkes tanítvány eszményképétől. De a mester magas hangját, lassú beszédét hallgatva azon kaptam magam, hogy bizony lebilincsel az előadás, pedig az idézeteknek alig felét értettem. Hanem ha nagy néha rászánta magát, hogy magyarázatot adjon valamelyik ősi szövegre, olyan világos volt a beszéde, akár a Khoaszpész folyó kristálytiszta vize.
   Az egyik ifjú, akiben túlságosan is pezsgett a lelkesedés, azt kérdezte tőle: - Mit tenne, Kung mester, ha herceg urunk magas állást ajánlana neki?
   - Lehet, hogy így akarja kiugratni a nyulat a bokorból - súgta a fülembe Fan Cse.
   Konfuciusz előbb némán nézett az ifjúra, aztán egy ősi bölcsességgel válaszolt: - Ha hívnak, menj; ha félreállítanak, keress menedéket.
   Fan Cse elragadtatással nyugtázta, milyen ügyesen tér ki a mester a kérdés elől. Rám nem tett ilyen mély benyomást a válasz. Mindenki tudta, hogy Konfuciusz egész életében olyan uralkodóra szeretett volna találni, aki jó esetben rábízza az egész államot, de a legrosszabb esetben is megfogadja minden tanácsát. A mesterben hetvenéves korára sem apadt a hatalomvágy.
   - Kifejtenéd részletesebben is, mit jelent az idézet, mester? - faggatta tovább izgatottan az ifjú. Szerettem volna tudni, vajon nem Kang báró megbízásából kérdezősködik-e. - Sokak szerint azért hívtak haza, hogy kezedbe adják az államügyeket.
   Konfuciusz elmosolyodott; alig hiányzott néhány foga. - Tudom, kicsinyem, most azt hiszed, valamit titkolok előtted. Pedig hidd el, nincsen semmi titkom. Ha titkolóznék, nem volnék azonos önmagámmal.
   - Pazar válasz - súgta a fülembe Fan Cse.
   Ezen kívül egyetlenegy szóváltás emlékét őrzöm még arról a délelőttről. Egy nyílt tekintetű, butácska ifjú így szólt: - A falumban úgy hírlik, igen tanult férfiú vagy, s az emberek azt kérdik, vajon miért nem alkottál semmit, miért nem gondoskodtál róla, hogy a neved fennmaradjon.
   A többiek levegő után kapkodtak. Fan Cse teste megfeszült, mint az íj. Konfuciusz felnevetett. Csakugyan mulattatta a kérdés. - Barátaidnak tökéletesen igazuk van. Világéletemben nem tűntem ki semmiben. De hiszen sohasem késő, ugye? Ideje nekilátnom. Még ma. De mire adjam a fejem? Íjászatra? Fogathajtásra? Fogathajtásra! Ez az! És mihelyt jutottam valamire, elindulok a versenyen. - A jelenlévők megkönnyebbülten felnevettek.
   Aznap délután ismét Konfuciusznál jártam. Ezúttal csak hat közeli barátja volt jelen. Szemlátomást nem bánta, hogy ott vagyok. Az jutott eszembe, hogy talán igazat mondott délelőtt, és csakugyan nincsenek titkai. Ha pedig mégis vannak, az a dolgom, hogy rájöjjek, mik azok, és jelentsem Kang bárónak.
   Konfuciusz egy pamlagon foglalt helyet. Mellette legrégibb tanítványa, Ce-lu, valamint legkedvesebb követője, az ifjú, de beteges Jen Huj kuporgott. Koravén fia a háta mögött álldogált, annak fia pedig, Cö-sze, az előtérben guggolt. Konfuciusz úgy bánt az unokájával, mintha nem a nagyapja, hanem az apja volna, a fiával pedig, mintha csak felületesen ismernék egymást, a fia ugyanis bolond volt. Úgy látszik, egy család sem kivétel a szabály alól: nem tudni, mi lesz a fiúból, de az biztos, hogy nem az, ami az apja volt.
   A tanítványok nyíltan találgatták, milyen tervei lehetnek Kang bárónak Konfuciusszal. A mester sem rejtette véka alá a véleményét. - Azért tértem haza, mert biztosítottak róla, hogy szükség van rám. Akire pedig szükség van, arra valamilyen állami hivatalt bíznak.
   Jen Huj megrázta fejét. - Miért fecsérelné a mester hivatali ügyekre a drága idejét? - Jen Huj olyan halkan beszélt, hogy mindannyian előrehajoltunk, és a tenyerünket a fülünk mögé tettük, hogy halljuk a szavát. - Nem az lenne a legjobb, ha bennünket okítana, meg az idesereglő ifjú lovagokat, meg a véleményét kikérő állami hivatalnokokat? Minek is bajlódna a rendőr-minisztériummal, amikor ő az egyetlen, aki megvilágíthatja az embereknek az ősök útját, s így a jóság ösvényére vezetheti őket?
   Ce-lu felelt Jen Huj kérdésére. - Hiszen ezerszer is hallottad a mestertől, hogy „akinek nincs állami rangja, arra nem tartozik az állam politikája”. Nos, Kang báró Konfuciuszért küldetett. Más szóval szüksége van rá. Vagyis az a bizonyos összhang, amelyről annyit álmodtunk a Csou-dinasztiák kora óta, elérhető közelségbe került.
   Hosszas vita következett, s Konfuciusz úgy hallgatta mindkét álláspont képviselőit, mintha arra számítana, hogy megrázó bölcsességeket fog tőlük hallani. Azután szemlátomást mégsem lepte meg, hogy nem hangzott el semmi megrázó. Ce-lu vérmes természetű öregember volt, korántsem az a fajta, amilyennek az ember a nagy bölcs hű követőjét elképzeli. Nem úgy a szelíd, töprengő, visszahúzódó Jen Huj.
   Fan Cse elmondta, hogy milyen nagy becsben tartja Kang báró Konfuciuszt; oly nagy becsben, hogy épp nemrégiben vetette fel, ne Konfuciuszt nevezzék-e ki legfőbb bírává. A jelenlévők többsége elfogadhatónak tartotta e tisztséget. Mindenki eltekintett tőle, hogy egyszerű lovag lévén, Konfuciusz a legmagasabb állami hivatalok egyikét sem töltheti be.
   Végül Konfuciusz is megszólalt, de nem szólt közvetlenül a tárgyhoz. - Tizenöt éves koromban tanulásra adtam a fejem. Harmincéves koromra szilárdan álltam a lábamon. Negyvenéves koromra már nem gyötörtek... kételyek, ötvenéves koromra megtanultam, mit kíván tőlünk az ég. Hatvanéves koromban meg is tartottam az ég akaratát. Most pedig hetvenedik életévemben járok. - A mester letekintett a pamlag szélére, és kisimított rajta egy láthatatlan ráncot. Aztán ismét felnézett. - Hetvenedik életévemben járok. Most már nyugodtan követhetem szívem sugallatát, mert nem vágyom olyasmire, ami nem helyes.
   Senki sem tudta, hogyan értse szavait. De mint kiderült, nem is volt rá szükség, mert ebben a pillanatban Zsan Csiu azzal a hírrel lépett a terembe: - Urunk szeretné, ha a mester látogatást tenne palotájában.
   A Ce-lu-párt el volt ragadtatva. Tagjai biztosra vették, hogy Konfuciusz állami hivatalt kap. Jen Huj szomorúnak látszott. De aztán a többiek is savanyú arcot vágtak, mert Zsan Csiu hozzátette: - Aj herceg urunk tehát várja a mestert.
   Konfuciusz észrevette tanítványai arcán a csalódást, és rájuk mosolygott. - Kicsinyeim - mondta szelíden -, ha egész tanításomat a Dalok Könyvé-nek egyetlenegy mondatával kellene jellemeznem, ez a mondat volna az: „Ne támadjon bennetek gonosz gondolat.”
   Kang báróval ritkán találkoztam négyszemközt. A Kej fölött aratott győzelem kimerítette a kincstár tartalékait, ezért a kormányfő új, agyafúrt adókat eszelt ki, a semmivel sem kevésbé agyafúrt lakosság azonban mindig kibújt az új fizetési kötelezettségek alól. Dareiosz és Egyiptom példája jutott eszembe. A megsemmisítőén költséges görög háborúk után a Nagy Király akkora adót volt kénytelen kivetni, hogy Egyiptomban lázadás tört ki.
   Több hét is eltelt a Konfuciusszal való találkozásom óta, mire a Hosszú Kincstárban jelentést tettem Kang bárónak. Hosszú asztalán különféle számoszlopokkal teleírt bambuszcsíkok tornyosultak. A szomszéd asztalnál hivatalnokok ültek, további bambuszíveket rendezgettek, jegyzeteket készítettek, összeadtak és kivontak. A báró mögött Tan herceg szobra a mennyezetre függesztette tekintetét.
   - Bocsáss meg - mondta a báró, föl sem állva az asztaltól -, de ma készítünk leltárt az állam készleteiről. Bizony nem éppen örömünnep ez a mai.
   Katháj és India valamennyi államában az a szokás, hogy az állam gabonatartalékot halmoz fel. Amikor aztán kevés a piacon a gabona, alacsony haszonnal áruba bocsátja a készletét. Bő termés után az állam nem ad el gabonát. Ezenkívül az állami raktárakban fegyvert, földművelő szerszámokat, kelmét, szekereket, ökröket és lovakat is tartanak, éspedig nemcsak azért, hogy ellátási zavarok esetén áruba bocsássák őket, hanem mert az államnak is szüksége lehet rájuk, ha rossz vagy éppenséggel érdekes idők járnak. Nem volt titok, hogy ez idő tájt Lu-szerte mindenből hiány volt, még a nem éppen szabályos alakúra vágott pénzérmékből is.
   Lábujjhegyen, tettetett alázattal, lehajtott fővel, hitetlenkedőn tágra nyílt szemmel léptem az asztalhoz, ahogy már magas rangú hivatalnokokhoz közelíteni szokás, a báró pedig hellyel kínált maga mellett egy alacsony zsámolyon.
   - Szeretném remélni, tisztelt vendégünk, hogy nem túlságosan kellemetlenül telnek napjaid méltatlan városunkban. - A kathájiak órákon át képesek ezen a hangon társalogni. Szerencsére Kang bárónál nem sokáig tartott az udvariaskodás; rendszerint csakhamar a lényegre tért. Hasonlított Dareioszra. A kalmár Dareioszra, nem a Nagy Királyra. - Négy ízben is találkoztál Konfuciusszal.
   Bólintottam: egy cseppet sem lepett meg, hogy kémkednek utánam.
   - Aj herceg többször is fogadta. Nagyon helyesen. 
   - De te magad nem fogadtad, báró uram. - Állítás formájában tettem fel a kérdést: a középső birodalomban mindmáig nem ismerik ezt a hasznos perzsa szokást.
   - A háború... - a báró a másik hosszú asztalnál ülő hivatalnokokra mutatott. Így jelezte, hogy négyszemközt még nem beszélt Konfuciusszal.
   - Érzésem szerint úgy gondolja, hogy azért hívattad haza, mert szükséged van rá.
   - Az én érzésem szerint is. - Kang báró igen ünnepélyes képet vágott, más szóval jól mulatott magában. Az alatt a három év alatt, amit Luban töltöttem, olyannyira kiismertem, hogy könnyedén olvasni tudtam arcvonásaiból. Végül már alig szóltunk egymáshoz. Nem volt rá szükség. Anélkül is tökéletesen megértettük egymást: Mindjárt kezdetben értésemre adta, hogy alapos munkát kell végeznem, ha ki akarok szabadulni aranyketrecemből.
   Beszámoltam róla, hogy mit végeztem. Szóról szóra jelentettem, mit mondott Konfuciusz, és csaknem szóról szóra, mit mondott a mesterről Fan Cse. Amikor végeztem, így szólt: - Keltsd fel az érdeklődését.
   - Nem vagyok benne biztos, hogy felkelthető. - Tiltott mosolyra nyílt az ajkam. Feljebbvalója előtt az udvaroncnak mindig alázatosnak és gondterheltnek kell mutatkoznia, ez pedig korántsem nehéz feladat a veszélyekkel terhes katháji udvari életben.
   A lángeszű Csou-dinasztia előírások, szertartások, magatartási szabályok bonyolult láncolatával és fennkölt zenével tudta kordában tartani a romboló emberi természetet. Az udvar népének háromszáz főszabályt kell ismernie és megtartania. Egyenes pamlagon kell ülnie, az ágyneműnek pontosan másfélszer olyan hosszúnak kell lennie, mint az ágynak, a nemrégiben elhunytak nevét nem szabad kimondani, és így tovább. E háromszáz főszabályon kívül az igazi nemesembernek további háromezer kisebb előírást is ismernie kell és meg kell tartania. Az idegennek valóságos megpróbáltatás a szabályokat aprólékosan tiszteletben tartó katháji úrral való együttlét. Az ilyen katháji szüntelenül titokzatos kézmozdulatokat tesz, közben hol az égre szegezi a tekintetét, hol a földre, arról nem is szólva, hogy minduntalan a szemét forgatja, imákat mormol, a vendég segítségére siet, amikor az egyedül is elboldogulna, ellenben magára hagyja, amikor támogatásra szorulna. Még Kang báró is hirtelen elhallgatott időnként, sejtelmes kijelentéseket, megfejthetetlen taglejtéseket tett, vagy az arcizma rándult titokzatos alakzatokba, és csak csekély mértékben módosította a nemesekre vonatkozó magatartási szabályokat az idegen kedvéért. De ha a hatalmasok egymás között vannak, a föld minden táján hajlamosak sutba dobni a nyilvánosság előtt oly gondosan őrzött szokásaikat Dareiosz például köpködött, és olyan harsányan kacagott, akár egy katona.
   - Keltsd fel az érdeklődését - adott a báró immár nyíltan utasítást rá, hogy Konfuciuszra kémkedjek.
   - Mit hozzak szóba, hogy... felkeltsem? - fogadtam el a megbízást.
   - A nagyapád isteni bölcs volt. Az majd felkelti az érdeklődését. - A báró hosszú, unalmas fejtegetésbe kezdett arról, mi minden érdekelheti még Konfuciuszt, majd a lényegre tért. - Kej biztosan érdekli. És engem is. Azt hiszem, csakhamar szokatlan hírt hallunk Kejből. Fogalmam sincs róla, mit szól majd hozzá. Végül is közel áll Csien herceghez. Gyakran látták együtt Pi erődjének parancsnokával. ..
   - Az árulóval! - háborodtam fel előírásosan.
   - Azzal, ha a nevén akarjuk nevezni. Arról is tudomásom van, hogy az erőd parancsnoka megígérte Konfuciusznak: kormányfővé teszi, ha a bölcs segítségére lesz az árulásban.
   A báró ezzel végre kíváncsivá tett. 
   - És Konfuciusz beleegyezett?
   - Ezt kell kiderítened. Mindenesetre az erőd parancsnoka azzal igyekezett hatni rá, hogy vissza akarja helyezni ősi jogaiba Lu hercegét, pedig, mint tudjuk, a herceg ma is hiánytalanul gyakorolja égi őseitől örökölt hatalmát. - A háromezer-háromszáz szabály legfontosabbikának számít, hogy az uralkodó mindenhatónak tekintendő. Bármit tett is a diktátor, mindig Aj hercegre hivatkozott.
   - Ezért tört ki a háború? Hogy, amint álnokul hangoztatják, visszahelyezzék jogaiba a herceget?
   - Igen. Az erőd parancsnoka rávette Csien herceget, hogy cselekedjék. Kej persze szeretne területeket szerezni tőlünk, sőt legszívesebben be is kebelezné Lut. Hanem több mint egy évvel ezelőtt Konfuciusz egyszer csak átkelt a Sárga-folyón és Vejben telepedett le. Nem tudom, miért. De szeretném tudni. Kegyvesztett lett az erőd parancsnokánál, ahogy előbb-utóbb mindenkinél? Vagy inkább cselfogásról van szó, hogy azt képzeljük, nincs köze ellenségeinkhez, sem a háborúhoz?
   Ekkor hallottam először ilyen nyíltan beszélni a bárót. Én sem tettem kötőféket a nyelvemre. - Azt hiszed, hogy Konfuciusz az erőd parancsnokának titkos ügynöke?
   - Vagy Csien hercegé. De ha az is, nem volna semmi jelentősége, csak hát... - a báró egyenesen a szemembe nézett, márpedig az előírások szerint ez végképp tilos - kormányom minden minisztériuma tele van a híveivel. Legjobb hadvezérem is konfuciánus. Helyettese, jó barátod, Fan Cse életét adná a mesterért. Azt szeretném, ha senkinek nem kellene az életét adnia. Érted?
   - Értem, báró uram.
   Kang báró attól tartott, hogy Konfuciusz hívei összefognak Csien herceggel, s most, hogy nincs pénz még egy háborúra, legyőzik Lut. A báró nemcsak azért hívta haza Konfuciuszt, hogy rajta tarthassa a szemét, hanem azért is, hogy semlegesíthesse, ha újabb háború törne ki. Bizonyos értelemben nálam jobb ügynököt keresve se találhatott volna. Barbár voltam, tehát senkinek sem tartoztam hűséggel, csakis a bárónak, mert egyedül tőle függött, hogy hazatérhetek-e. Ő sem bízott meg bennem jobban, mint én őbenne, de egyikünknek sem volt más választása. Rá is álltam az alkura. Vállalkoztam rá, hogy felkeltem Konfuciusz érdeklődését. Nem volt könnyű feladat, hiszen a kathájiak szemében a négy tengeren túli világnak nincs jelentősége. Szerencsére azonban Konfuciusz kivétel volt. Elbűvölte a négy barbár világ, vagyis az északi, a déli, a keleti és a nyugati barbároké. Reményvesztett pillanataiban nem véletlenül mondogatta: - Azt hiszem, egyszerűen tutajra szállók és kihajózom a tengerekre. - Ezen a kathájiak azt értik, hogy az ember valamilyen ismeretlen, barbár vidékre költözik.
   - De hogyan maradhatok vele kettesben? - kérdeztem Kang bárótól.
   - Hívd el horgászni - felelte a báró, és azzal komoran ismét munkához látott, hogy megkísérelje kihúzni a csávából a pénzügyi összeomlás szélén álló országot.
   
   A bárónak, mint rendszerint, igaza volt. Konfuciuszról kiderült, hogy szenvedélyes horgász. Már nem emlékszem, hogyan is vettem rá, hogy eljöjjön velem az esőoltártól északra fekvő nyírfást átszelő folyó partjára, mindenesetre egy kora nyári reggelen ott ültünk egymás mellett, ki-ki a maga bambuszrúdjával, selyemfonalával, bronzhorgával és vesszőből font kosarával. Konfuciusz sohasem halászott hálóval. - Mi abban az öröm? - kérdezte. - Hacsak nem a megélhetése függ az embernek tőle, hogy minél több halat fogjon.
   Konfuciusz viseltes hímzett köntösében, keresztbe tett lábbal ült a nyirkos, zöld fövényen. Én mellette foglaltam helyet egy kövön. Ma is emlékszem, hogy a lassú folyású folyó ezüst felszíne visszaverte a nap sugarát. Arra is emlékszem, hogy a fehér tavaszi égen nemcsak a nap tündökölt, hanem a félhold is ott sápadozott még, mint egy kísértet koponyája.
   Senki sem zavart a horgászatban. Egyébként ekkor figyelhettem meg először, hogyan viselkedik a mester, ha nem veszik körül a tanítványai. Mondhatom, igen kellemes benyomást tett rám, nem volt a magatartásában semmi papszerű. Kellemetlennek különben csakis akkor láttam, ha valamelyik hatalmasság illetlenséget követett el a jelenlétében.
   Konfuciusz mesteri horgásznak bizonyult. Ha a hal ráharapott a horgára, felülmúlhatatlanul finom mozdulatokkal hajlítgatta jobbra-balra a horgászbotját; mintha nem is emberi kéz mozgatta volna a botot, hanem a folyó sodrása. Aztán amikor eljött a megfelelő pillanat, nagyot rántott a bambuszboton.
   Hosszú hallgatás után szólalt meg: - Bárcsak így telne az életünk, egészen az örökkévalóságig.
   - Horgászással, mester?
   Az öregember elmosolyodott. - Az sem volna rossz, tisztelt vendég. De most a folyóra gondoltam: egy pillanatra sem áll meg, mégis változatlan.
   - Li mester azt mondaná, hogy ugyanis minden a mindig ugyanolyannak része. - Ha az ember ki akar mozdítani valakit az óvatosságából, legjobb, ha vetélytársait hozza szóba. De Konfuciusz nem akart Li mesterről társalogni. Ehelyett a Bölcs Mindenhatóról kérdezett. Szokásomhoz híven terjengősen válaszoltam. Rezzenéstelen arccal hallgatott. Az volt az érzésem, hogy jobban érdekli, miként kell élnie Zoroaszter hű követőjének, semmint hogy miként vívja harcát az Igaz a Hazuggal. Arra is kíváncsi volt, hogy milyen kormányzati rendszereket ismertem meg utazásaim során. Amit tudtam, elmondtam.
   Igen figyelemreméltó egyéniséget ismertem meg Konfuciuszban, pedig Katháj-szerte híres műveltségét nem is tudtam értékelni. Semmit sem tudtam a szertartásokról, az ódákról, a történetekről, amelyeket emlékezetébe vésett, így hát nem tett rám különösebb hatást, hogy olyan nagy könnyedséggel tudott idézni ezekből az ősi művekből. Még azt sem tudtam mindig megállapítani, mikor idéz, és mikor tesz hozzá valamit az eredeti szöveghez. Általában igen egyszerűen fejezte ki magát, nem úgy, mint az a sok görög, aki körmondataival az érthetetlenségig bonyolítja a dolgokat, aztán pedig diadalittasan állapítja meg, hogy az ember nem érti, miről van szó, s még bonyolultabb körmondatokkal ad rá magyarázatot.
   Megrökönyödve tapasztaltam, mennyire elítéli e hagyománytisztelő bölcs a bevett szokásokat. Amikor például arról faggattam, milyen eredménnyel járt a teknőcjóslat, így válaszolt: - A páncél azt kérte, helyezzék vissza a teknőcre.
   - Ez afféle közmondás, mester?
   - Nem, tisztelt vendég, csupán tréfa. - Azzal hosszú mosolyra nyílt az ajka, s kivillant a két metszőfoga. Annyi más szabálytalan fogsorú emberhez hasonlóan őt is gyomorbántalmak kínozták, s nagy csodálatnak is örvendezett miatta. A kathájiak ugyanis az állandó, hangos gyomortáji zajok mögött szüntelen munkálkodó rendkívüli észt sejtenek.
   Konfuciusz az állam szorult pénzügyi helyzetét hozta szóba. - Aj herceg éppen tegnap kérte ki a véleményemet. Megkérdeztem, beszedte-e az állam az idei adót. Azt mondta, be, de sokba került a háború, ezért semmi sem maradt belőle.
   - Akkor hát fel kell emelni az adót - mondtam, s a Hosszú Kincstárban számoszlopaiba mélyedő báró komor alakja jutott eszembe.
   - Oktalan dolog volna - mondta Konfuciusz -, és igazságtalan is. Mert ha jó időkben az uralkodó hajlandó kivenni a részét a bőségből, rossz időkben törődjön bele, hogy kevesebbet költhet, mint amennyit szeretne.
   Ezt a megjegyzést jelentettem a bárónak, mert úgy gondoltam, arra utalhat, hogy Konfuciusz Kej újabb támadására számítva szeretné meggyengíteni az államot. A báró nem vetette el ezt az értelmezést, de nem tartotta valószínűnek. - Mindig is így vélekedett. Azt hirdeti, hogy a nép csakis jövedelmének meghatározott részével tartozik az államnak, nem többel; szerinte ez afféle szent egyezség, és mindig méregbe jön, ha a kormány módosítja.
   Konfuciusz egy bölcs férfiról kezdett beszélni, akit még ifjúkorában ismert meg. Ez az államférfi, az egyik legkisebb hercegség kormányfője, összegyűjtötte és egységes szövegbe foglalta a középső birodalom valamennyi törvényét, majd bronzlapokra vésette, valahogy úgy, ahogy Dareiosz, amikor kidolgozta törvénykönyvünket. A bölcs - név szerint Ce Csan - a hagyománytisztelők legnagyobb megbotránkozására mindenféle gazdasági szabályokat is kidolgozott. Reformjai azonban olyan hatékonynak bizonyultak, hogy az újabb idők legnagyobb tiszteletben álló katháji politikusainak sorába emelték szerzőjüket. Konfuciusz mindenesetre nem fukarkodott dicséretével. - Ce Csanban megvolt a tökéletes nemesember négy erénye. - A mester horgát pedzeni kezdte egy hal. Konfuciusz könnyed mozdulattal az ár irányába hajlította botját, azután hirtelen rántott rajta egyet. - Megvan! - közölte örvendezve.
   - Mi az a négy erény? - kérdeztem. Az Indus folyótól keletre mindent megszámoznak.
   Konfuciusz óvatosan fárasztani kezdte a halat, s közben felsorolta a szóban forgó négy értékes tulajdonságot: - A tökéletes úr udvarias a magánéletében. Megadja a hercegnek a köteles tiszteletet. Az egyszerű néptől nem tagadja meg a jussát. Sőt annál is többet ad neki. Végül pedig az állam és a maga szolgáival egyaránt méltányosan bánik.
   - Valóságos isteni bölcs lehet ez a Ce Csan - mondtam udvariasan. Amit hallottam felőle, valójában inkább közhelymesterre vallott, arra a fajtára, akit oly nagy előszeretettel idézgetnek az ostobák.
   Konfuciusz most már a folyópart közvetlen közelében fárasztotta a halat. - Nem hinném, hogy isteni bölcsre akadhatnánk itt a földön. De abban reménykedhetünk, hogy tökéletes nemesemberre akadunk.
   - Rólad is azt tartják, hogy isteni bölcs vagy, mester. Sőt még többet is. - Úgy beszéltem vele, ahogy uralkodókhoz szokás.
   Más jeles férfiakkal ellentétben azonban Konfuciusz szemlátomást nem volt eltelve magától. - Más, aminek tartanak, s megint más, ami vagyok. Akár ez a hal: más a vízben s megint más lesz a tálon. Tanító vagyok, de csak azért, mert senki sem akarja rám bízni az államügyeket. Olyan vagyok, mint a keserű tök: csak dísznek használnak. - Nem látszott rajta keserűség. Kiemelte a halat a vízből, jókora sügér volt. Gyors mozdulattal leakasztotta a horogról, behajította a kosárba, újabb csalit tett a horogra, behajította a vízbe, s mindössze annyi időre volt szükség mindehhez, mint egy unalomig ismert kérdés megválaszolásához.
   Elismeréssel nyilatkoztam ügyességéről, erre felnevetett, és így szólt: - Nincs magas hivatalom. Ezért értek annyi mindenhez.
   - Azt beszélik, hogy Kej hercege magas hivatalt ajánlott fel neked.
   - Még a mostani herceg apja. Sok-sok évvel ezelőtt. Nemrég elbeszélgettem a fiával. Csien herceg komoly férfi. De Kejben nincs semmi befolyásom.
   - Persze hogy nincs, mester. - Nekiláttam tehát, hogy teljesítsem Kang báró megbízását. Egyszersmind horogra kaptam egy halat.
   - Miért mondod, hogy persze, tisztelt vendég? - Konfuciusz egyike volt azon ritka bölcseknek, akik ha nem tudnak valamit, kérdeznek. A bölcsek általában nem azért tesznek fel kérdéseket, hogy megtudják azt, amit nem tudnak, hanem hogy a hallgató ráharapjon a gondosan felépített kérdésekre, s aztán olyan választ bökjön ki, amely a bölcs megváltoztathatatlan nézeteivel esik egybe. Hogy ez milyen könnyű, azt magad is megfigyelhetted a minap, Démokritosz, amikor rákényszerítettem Szókratészt, hogy válaszoljon a kérdéseimre. Az örök sötétségben, ami körülvesz, nem látom, csak hallom, hogy mosolyogsz. Nos, egy nap majd meglátod, hogy igazam van. A bölcsesség nem Athénból ered, ámbár lehet, hogy itt fog kipusztulni.
   - Azért, mester, mert bizonyos, hogy ellenezted volna a legutóbbi háborút.
   - Nem voltam Kejben, amikor kitört - meghajtó botomra szegezte tekintetét. - Könnyed mozdulattal ár iránt - tanácsolta. Megmozdítottam a botot, de nem elég könnyedén, és el is szalasztottam a halat. - Kár - jegyezte meg. - Könnyű kézzel kellett volna. Igaz, egy egész életen át horgásztam itt a parton. Ismerem a folyót. Meglepne, ha bárki is azt gondolná, hogy ösztönöztem a háborút. - Konfuciusz pontosan tudta, miféle halat akarok én a horgomra akasztani. Járatosabb volt nálam ebben a fajta horgászatban is, nem lehetett kifogni rajta. Meg sem próbáltam.
   Nem kerteltem tovább. - Egyesek szerint azt szeretted volna, ha Pi erődjének parancsnoka visszahelyezi jogaiba a herceget.
   Konfuciusz bólintott, és újra behajította a horgot. - Igaz, hogy találkoztam a parancsnokkal. Az is igaz, hogy hivatalt ajánlott nekem. Az is, hogy nemet mondtam. Komolytalan kalandor. - Az öregember hirtelen rám emelte szemét. Világosabb színű volt, mint a legtöbb kathájié. - Az is igaz továbbá, hogy az ég és a föld között nem lehet tökéletes összhang, amíg vissza nem állítjuk a régi szertartásokat, a régi zenét, a régi magatartási szabályokat és az ősi uralkodóházat. Azért élünk rossz időket, mert nem vagyunk jók. Ezt üzenem Kang bárónak. - Nem zavarta, hogy kémet küldtek a nyakára. Sőt arra használt, hogy rajtam át üzenetet válthasson a kormányfővel.
   - Mi a jóság, mester?
   - Aki aláveti magát az előírásoknak, az jó. - Muslincafelhő ereszkedett fölénk. Ne hessegesd el őket - mondta Konfuciusz. - Majd odább szállnak. - Mozdulatlanul ültünk. Nem szálltak odább. Azon vettem észre magam, hogy muslincákat lélegzek be. A mester nem zavartatta magát. - A nemesembernek és az uralkodónak - a mosolygó Konfuciusz ismét elővillantotta két metszőfogát -, a kettő egyébként egybeeshet, egyaránt kötelessége, hogy tartsa magát az előírásokhoz. Mindenkivel egyformán udvariasan kell bánnia. Senkivel sem szabad olyat tennie, amit saját magának nem kívánna.
   - De ha az uralkodó halálra ítél valakit, mert bűnt követett el, akkor olyat tesz vele, amit magának nem kíván.
   - Feltételezhetjük, hogy a halálraítélt megszegte az előírásokat. Vagyis megsértette az eget.
   - De tegyük fel, hogy azért ítélték halálra, mert háborúban álló hazáját szolgálta. - Addigra már mindketten hevesen hadakoztunk a muslincák ellen. Ő a legyezőjével, én pedig széles karimájú szalmakalapommal. Nagy nehezen rábírtuk a muslincákat, hogy seregestül odább szálljanak.
   - A háborúban másféle előírások vannak érvényben. Békeidőben érvényes, hogy a jó uralkodó óvakodjék a négy rossz cselekedettől.
   Ismét azok a számok! Tudtam, most azt várja, hogy kérdezzem meg, mi az a négy rossz cselekedet, megkérdeztem hát. Időközben az utolsó muslincák is odábbálltak.
   - Az első a vadság, vagyis ha valakit úgy ítélnek halálra, hogy előbb nem oktatták ki róla, mi helyes, mi helytelen. A második az elnyomás, vagyis ha valakitől elvárják, hogy bizonyos időre végezzen el valamit, de előbb nem figyelmeztetik rá. A harmadik a mások gyötrése, vagyis ha a feljebbvaló homályos utasítást ad, de a végrehajtásban hiánytalan pontosságot követel meg. A negyedik pedig a megvetendő kicsinyesség, vagyis ha valakinek csak fogcsikorgatva adják meg a jussát.
   Mivel mind a négy eljárás kétségkívül elítélendő, nem tettem megjegyzést. Konfuciusz nem is tartott rá igényt. - Tulajdonképpen mik azok az előírások, mester? - Kathájban szüntelenül az előírásokról beszélnek, és korántsem csak a vallásos szabályokat értik rajta.
   - A Csouk ősi előírásai megtisztítanak bennünket, az ősöknek bemutatott áldozatok pedig tökéletes összhangban egyesítik a földet az éggel, de csak akkor, ha az uralkodó jó és gondosan tartja magát az előírásokhoz.
   - Lojangban szemtanúja voltam az ősi szertartásoknak. Megvallom, nemigen igazodtam ki rajtuk.
   Konfuciusz horgára újabb hal akadt. A bambuszbot meghajolt. Súlyos volt a hal, de könnyű a horgász keze.
   - Végezhette volna olyan ember, aki tökéletesen ért valamennyi fajta áldozathoz, az éppoly könnyen megbirkózna a földi dolgokkal, mint amilyen könnyen én most kifogom... - Konfuciusz nagyot rántott a boton, s a következő pillanatban kövérre hízott dévér szállt el a fejünk felett. Mindketten örömteli kacajra fakadtunk. A jól végzett munka mindig örömöt szerez - ...ezt a halat. - Mire Konfuciusz befejezte a mondatot, a hal földet ért egy orgonabokorban. Odavittem a mesterhez, ő pedig így szólt: - Az ősi szertartások egy kicsit hasonlítanak a horgászáshoz. Ha nagyot rántasz, elszakítod a zsineget vagy eltörheted a botot. Ha nem elég nagyot, elszalaszthatod a halat, sőt még a bot is kicsúszhat a kezedből.
   - Tehát az nevezhető jónak, aki az ég akarata szerint cselekszik?
   - Úgy van - felelte az öregember, és a kosárba dobta az újabb fogást.
   - Hát maga az ég micsoda? - kérdeztem.
   Ezúttal a szokásosnál hosszabb ideig tartott, amíg Konfuciusz ráakasztotta a csalit a horogra. Csak akkor válaszolt, amikor ismét vízbe hajította a horgot. Észrevettem, hogy közben eltűnt az égről a hold. A nap rézsút állt a fehér égen.
   - Az ég osztogatja az életet és a halált, a jó és a balszerencsét. - Tisztában volt vele, hogy nem felelt meg a kérdésre. Hallgattam. Folytatta a választ. - Az égben lakik a legelső ősünk. Amikor az égnek mutatunk be áldozatot, neki áldozunk.
   Angolna akadt a horgomra. Arra gondoltam, hogy fickándozó angolnám jól szemlélteti Konfuciusznak az égre vonatkozó szavait. Általánosságokra szorítkozott ugyanis, annál a jó oknál fogva, hogy nem hitt sem az égben, sem pedig az úgynevezett első ősben.
   Konfuciusz istentagadó volt. Meg vagyok győződve róla. Hitt azonban a valahavolt Csou-dinasztia előírásainak és szertartásainak hatalmában, mert azt szerette volna, ha rendbe, egyensúlyba, összhangba jutnak az emberek dolgai. Az egyszerű emberek mindenféle csillagistenekben hisznek, az uralkodó osztályok abban, hogy különféle égi ősöktől származnak, s ezek az égből rajtuk tartják a szemüket, Konfuciusz pedig arra akarta felhasználni ezeket az ősi hiedelmeket, hogy összhangot teremtsen a társadalomban. Nemcsak azért hivatkozott minduntalan a Csou uralkodóházra, mert hatottak rá a herceg intelmei, hanem azért is, mert az ég utolsó fia Csou volt. Más szóval ennek a családnak volt a legjobb esélye rá, hogy valamelyik tagját az ég fiának nyilvánítsák, s ily módon újra egyesülhessen a középső birodalom. De Konfuciusz teljes joggal tartott tőle, hogy nem feltétlenül a megfelelő uralkodó szerzi meg az egyeduralmat, ezért egy percre se szűnt meg hirdetni az egykori uralkodóház állítólagos erényeit. Véleményem szerint tanításának számottevő részét maga dolgozta ki, ám Fan Cse megesküdött rá, hogy Konfuciusz nem talált ki semmit, csakis régi szövegeket értelmezett. Erre azt válaszoltam: - Akkor viszont értelmezés közben a mai világ dolgaihoz igazítja őket. - Fan Cse ebben semmi kivetnivalót nem talált.
   De amikor beszámoltam róla, hogyan tréfálkozott Konfuciusz a teknőcjóslaton, Fan Cse összeráncolta a homlokát. - Illetlenség volt.
   - Miért?
   - A jóslás művészete is az ősöktől származik. Ők hagyták ránk a Változások Könyvé-t. A mester nagy becsben is tartja.
   - Mégiscsak megmosolyogta a teknőcjóslatot.
   Fan Cse savanyú arcot vágott. - Nem titok, hogy a mester nem tanúsít kellő érdeklődést a jóslás művészete iránt. Egy ízben állítólag azt mondta, hogy az ember saját sorsának kovácsa: attól függ a jövője, hogy miként tartja magát az ég törvényeihez.
   - De hiszen nem is hisz az égben.
   Fan Cse megbotránkozva nézett rám. - Ha így látod, akkor nem értetted meg a mestert. De hiszen barbár vagy. - Elvigyorodott. - Azt a sajátos istent szolgálod, aki saját kezűleg hozta létre a Gonoszt, csak hogy erre hivatkozva szabadon gyötörhesse többi teremtményét.
   Nem méltattam válaszra ezt az istenkáromlást, tudtommal Konfuciusz volt az egyetlen katháji, aki semmi érdeklődést sem mutatott a kísértetek és daimónok, a különféle szellemek világa iránt. Már-már azt hinné az ember, hogy nem is hitt bennük. Többször is faggattam erről, de nem kaptam érdemleges választ.
   Emlékszem például, hogy miközben megpróbáltam leakasztani horgomról az angolnát, azt kérdeztem Konfuciusztól: - Hát a halottakkal mi lesz? Hová kerülnek? Elbíráltatik-e az életük? Feltámadnak-e? Vagy netán új életre születnek? - Az angolna olyannyira ficánkolt, hogy sehogyan sem tudtam kiakasztani a horgot a szájából. - Nem érdem-e, ha valaki jót cselekszik, s nem kap-e érte jutalmat az égtől? Ha pedig nem, akkor miért...
   - Add csak ide azt az angolnát, majd én leakasztom - szakított félbe a mester. Egyetlen ügyes mozdulattal sikerült is neki, s máris behajította a kosárba. Azután a fűbe törölte a kezét. - Mennyire ismered az életet?
   - Nem tudom, jól értem-e a kérdést. A magam életét ismerem. Külországokban is jártam, mindenféle emberekkel találkoztam...
   - De ugye nem találkoztál mindenfajta emberrel?
   - Persze hogy nem.
   - Ha egyszer az életet sem ismered még, tisztelt vendég, hogyan is érthetnéd meg a halált?
   - Te már ismered az életet, mester?
   - Természetesen nem. Egyet-mást tudok. Szeretek tanulni. Mindig is azon voltam, hogy megértsem ezt a világot. Mindenkit meghallgatok. A kétes nézeteket fenntartással fogadom, de a többit sem veszem készpénznek.
   - Nem hiszel az isteni jelenésekben? 
   - Például?
   Elmeséltem, hogyan hallottam a saját fülemmel a Bölcs Mindenható szavát. Elbeszéltem tovább Püthagorasz látomását, a Buddha megvilágosulását, a perzsa mágusok kétségkívül haoma hatása alatt átélt, mégis igaz túlvilági élményeit. Az öregember mosolyogva hallgatott, legalábbis két metszőfogának vége az alsó ajkára települt. Ez volt a kedvenc arckifejezése: Konfuciusz rendszerint úgy festett, mintha szelíden megmosolyogná a világ dolgait.
   Amikor elhallgattam, Konfuciusz feltekerte a horgász-zsineget és takarosan becsomagolta felszerelését. Én is az enyémet, ámbár nem olyan takarosan. Először azt hittem, elfelejtette már, miről beszéltünk. De amikor felsegítettem a földről - az ízületei már nem engedelmeskedtek az akaratának -, a mester látszólag szórakozottan megszólalt: - Sokszor hallottam már ehhez hasonló történeteket, s kezdetben igen nagy hatással voltak rám. Olyannyira, hogy végül úgy döntöttem: itt az ideje, hogy visszavonuljak a világtól és csak az elmélkedésnek szenteljem magam. Egy teljes napon át nem ettem és egy teljes éjszakán át nem aludtam. Minden erővel a gondolkozásra összpontosítottam. És tudod, mi történt? - Ezúttal szólított meg először közvetlen hangon, hivatalos címem említése nélkül. Vagyis befogadott.
   - Nem tudom, mester.
   - Semmi. Egyszerűen semmi. Semmi sem jutott az eszembe. Nem láttam semmit. Nem értettem semmit. Így aztán arra a megállapításra jutottam, hogy az ember foglalkozzon inkább a létező világ létező dolgaival.
   Lassan haladtunk az esőoltár mögötti ligetben. A járókelők felismerték és üdvözölték Konfuciuszt, ő jóindulatúan, udvariasan és szórakozottan viszonozta köszöntésüket
   Amikor az oltárhoz értünk, egy esetlen lovag termett előttünk. Mester! - üdvözölte Konfuciuszt kitörő örömmel.
   - Ce-kung - köszöntötte a mester, mint mindig, előírásosan, de az érzelem legcsekélyebb jele nélkül.
   - Nagy újság van!
   - Hadd halljam.
   - Emlékszel-e, mit kérdeztem: van-e olyan előírás, amelyhez éjjel-nappal tartanom kell magam?
   - Emlékszem, igen - bólintott Konfuciusz. - Azt mondtam: ne tégy olyat másokkal, amit magadnak nem kívánsz.
   - Több mint egy hónapja már annak, és mára, hála neked, mester, nem vágyom rá - hidd el! -, egyáltalán nem vágyom rá, hogy olyat tegyek másokkal, amit magamnak nem kívánok!
   - Kedvesem - veregette vállon Konfuciusz Ce-kungot -, még nem érted egészen, miről van szó.
   
             5/Beszámoltam Kang bárónak Konfuciusszal folytatott első beszélgetésemről, de nem tudnám megmondani, milyen hatást tett rá. Komoran végighallgatott, aztán arra kért, hogy próbáljam meg szóról szóra felidézni, mit mondott a mester Pi erődjének parancsnokáról. Úgy látszik, a parancsnok jobban érdekelte, mint Kej hercege.
   Megkockáztattam a megjegyzést, hogy az olyan ember, mint Konfuciusz, aligha emel kezet az államra, de Kang báró csak a fejét rázta. - Mi jobban ismerjük ezt a nagy embert tenálad. Nem ért egyet a dolgok mai állásával. Hallottad, mit mondott szeretett apámról, a kormányfőről: „Ha ezt az embert eltűrjük, akkor kit nem tűrünk el?” Mindenki füle hallatára mondta, még első száműzetése előtt.
   - Miért nem végeztette ki az apád?
   A báró jobb keze kört írt a levegőben. - Tiszteljük benne a bölcset, elnézzük hát indulatos természetét. Meg kell becsülnünk, mert ismeri az ég akaratát. De azért rajta kell tartanunk a szemünket.
   - Még hetvenéves korában is, báró uram?
   - De mennyire. A középső birodalom évkönyvei zsúfolásig tele vannak olyan gonosz vénemberek nevével, akik az államra fenték a fogukat. - A báró ezúttal feladatommá tette, hogy tanítsam meg az állami vasműveseket vasat önteni. Elrendelte továbbá, hogy minél gyakrabban találkozzam Konfuciusszal, és rendszeresen tegyek neki jelentést. A báró lehetővé tette, hogy bármelyik nap felkereshessem, vagyis hogy akkor mutatkozzam az udvarában, amikor csak akarok. Valamilyen rejtélyes okból a Meng és a Su család fogadásaira sohasem hívtak meg, a hercegi udvarnál viszont mindig szívesen láttak.
   Szerény fizetést is kaptam, továbbá kellemes, ámbár hűvös házat az öntöde közelében, valamint két szolgát és két ágyast. A katháji nőknél aligha van szebb a világon, és azt hiszem, ők tudják a legjobban a módját, hogyan járjanak a férfiak kedvében. Mindkét lányt szerfelett megkedveltem. Fan Cse be is számolt Konfuciusznak a bujaságomról, s a mester felnevetett: - Egész életemben hiába kerestem olyan embert, akinek erkölcsi ereje felvette volna a versenyt nemi ösztönével. Azt reméltem, a barbárunk személyében rátalálok. De úgy látszik, tovább kell keresnem.
   Konfuciusz egyébként ott-tartózkodásom alatt ritkán nevetett. Nem sokkal hazatérése után igen rosszra kezdtek fordulni a dolgok. Jelen voltam, amikor Aj herceg bejelentette az udvar népének: - Forrón szeretett unokafivéremet, Kej hercegét meggyilkolták.
   Az udvari etikett előírásaival nem törődve a jelenlévők felszisszentek. Az első lovag nem szisszent fel, sőt arcizma sem rezdült, csak éppen észrevehetően elsápadt.
   Kejben valamelyik bárói család állítólag ugyanúgy szerette volna magához ragadni a hatalmat, ahogyan annak idején a Csi család Luban. Konfuciusz barátját és pártfogóját családjának ősi temploma előtt gyilkolták meg. Amikor Aj herceg bejelentésének végére ért, Konfuciusz első lovagi rangjára hivatkozva szót kért.
   Megkapta az engedélyt, s azt mondta: - Bocsánatot kérek, amiért szólás előtt nem mostam meg fejem és végtagjaimat, ahogy kérvényezőhöz illik. De nem tudtam, hogy ilyen iszonyú napnak nézek elébe. - Az öregember hangja rekedtes volt az izgalomtól, de ékesszóló beszédet vágott ki arról, hogy micsoda kihívás az ég ellen egy törvényes uralkodó meggyilkolása, s miféle büntetést érdemel. - Ha ugyanis a gyilkos nem nyeri el méltó büntetését, elképzelhető, hogy valamennyi ország visszaél majd az ég bizalmával.
   A herceg méltóságteljesen válaszolt: - Osztom az első lovag érzelmeit, magam is elborzadtam a gyilkosságtól. Megteszem, ami tőlem telik, hogy bosszút álljak unokafivérem haláláért. - A herceg arcára vad eltökéltség ült ki, ahogy olyan emberhez illik, akinek nincs hatalma. - Azt javaslom, vesd fel a dolgot a hármak előtt.
   Konfuciusz nyomban Kang báróhoz lépett, az pedig kerek perec közölte vele, hogy a gyilkosság Kejben történt, s mint ilyen, nem Lu hatáskörébe tartozik. Konfuciusz dühöngött, de nem volt mit tennie.
   Aznap este Fan Cse felkeresett az öntöde közelében álló házamban. A két lány sült rizslepényt szolgált fel (a háború utáni időkben szegényes életet éltünk), Fan Cse pedig közölte: - A háború óta számítottunk rá.
   - Hogy meggyilkolják a herceget?
   Fan Cse bólintott. - Vissza akarta helyezni jogaiba Aj herceget. Elvesztette a háborút, s ezzel saját báróinak támogatását is. Azok pedig, némi külső segítséggel, megölték.
   - Külső segítséggel? - Hirtelen eszembe jutott, hogy hiszen megmondta Kang báró: bizonyos események várhatók Kejben.
   Fan Cse az ajkához emelte mutatóujját. Egy mozdulattal kiküldtem a lányokat. Amikor egyedül maradtunk, Fan Cse elmondta, hogy Kang báró szövetkezett a bárókkal Kej hercegének meggyilkolására. Ezért akarta hát mindenáron, hogy derítsem ki, mit tenne vagy szeretne tenni ebben az esetben Konfuciusz, s főleg, hogy Zsan Csiu és Fan Cse mennyire kerülne a befolyása alá. Mert nem volt vitás, hogy Konfuciuszt kihozza a sodrából, ha egy törvényes herceget, aki ráadásul személyes barátja is, meggyilkolnak. Kang báró állandóan árulástól tartott, s teljes joggal. Volt rá oka bőven. Sok mindent megélt már. így például azt, hogy a Csi család egyik szolgája Lu diktátorává nőtte ki magát, hogy egyik erődjének parancsnoka fellázadt, hogy Kej hercege megtámadta az országot. Ezután senki sem tehetett szemrehányást a bárónak, amiért természetévé vált a gyanakvás.
   - Megpróbáltam megnyugtatni - mondtam. - De nem hiszem, hogy különösebben komolyan venne a báró.
   - Ki tudja. Hiszen külhoni vagy.
   - Szerinted mikor juthatok vissza oda, ahol nem vagyok külhoni? - Általában véve kellemesen teltek napjaim Lu elragadó, ámbár veszedelmes földjén, de gyakran rám tört a magány. Ma is élénken emlékezetemben él, milyen fojtogatóan idegennek éreztem magam Luban egy őszi reggelen. Az első lány kérésére jókor reggel kimentem a piacra, hogy megtekintsek két drága fácánt. Emlékszem, milyen hűvös volt a hajnal. Emlékszem arra is, hogy nyirkos volt még a levegő az éjszakától. Emlékszem, hogy maga a piac gyönyörű látvány volt, mint mindig. Az áruval megrakott szekerek éjszaka érkeztek a városba. Reggelre az árusok remek ízléssel rendezik el a zöldségeket és a különféle ehető gyökereket, mégpedig nem áruk, hanem színük, nagyságuk, szépségük szerint. Kerek csöbrökben helyezik el az édesvízi és tengeri halakat, a polipokat és a sokféle rákot. Különleges és persze drága ínyencségek is kaphatók: medvetalp, kocsonyás madárfészek, cápauszony, bálnamáj és a Sárga-császár idejében elásott tojás.
   Amikor a nap a piactér fölé emelkedik, s kezdi elpárologtatni a hajnali harmatot, az adásvétel tetőfokára hág. Élvezetes látvány, és máskor önfeledt örömmel vettem benne részt. De azon a reggelen a bronzszínű fácánokkal teli fűzfa ketrecek előtt hirtelen vigasztalanul magányosnak éreztem magam. Mintha kiszakadtam volna a világból. Köröttem csupa idegen, a nyelvüket is alig értettem, s a kultúrájuk olyan távol áll tőlem, mint semmi a világon. Ha létezik az árja atyák hazája vagy a Hadész, valahogy úgy érezheti benne magát az ember, mint akkor én: könnyes szemmel meredtem a fácánokra. Homérosznak azok a sorai jutottak az eszembe, amelyekkel Akhilleusz gyászolja egykori életét s a napot, amely soha többé nem süt a szemébe. Úgy éreztem, inkább volnék pásztor a Szuza mögötti hegyekben, semmint az ég fia Kathájban. Ritkán tört rám ez a fajta gyöngeség, de annál kínzóbb fájdalommal. Néha ma is azt álmodom, hogy egy piacon állok, és sárgák vesznek körül. Menekülni szeretnék, de fácánokkal teli ketrecek állják az utamat.
   Fan Cse igyekezett megvigasztalni. - Együtt kelünk útra. Nemsokára. A báró támogatja a tervemet. Meg is van rá minden oka. Azt hiszem, rátaláltam az Indiába vezető ősi selyemútra. Akár holnap is útra kelhetnénk, ha...
   - Nincs rá pénz?
   Fan Cse bólintott. - Rosszabbul állnak a dolgok, semmint gondolnád. A Csi-ház kincstára csaknem üres. A hercegé mindig is üres volt.
   - Hát a Mengek és a Suk?
   - Ők is rosszul állnak. Rossz volt a tavalyi termés. A háború rengeteg pénzt emésztett fel, s nem nyertünk vele semmit, csak Langot, Kej legszegényebb városát.
   - Azt mondtad, barátaitok nincsenek. De gazdag kereskedők bizonyosan akadnak, s nyilván hajlandók volnának kölcsönözni az államnak.
   - Nem. Aki gazdag, szegénynek tetteti magát. Nem kölcsönöz senki, mert... mert hát az élet olyan bizonytalan minálunk.
   Nem bizonytalanabb, mint másutt, gondoltam. Igaz viszont, hogy Babülón, sőt Magadha is viszonylag hosszú békés, nyugodt időszakokat élt át, bonyolult bankrendszerek pedig csak ilyenkor alakulhatnak ki. A középső birodalom széttagoltsága nem kedvez a fejlett kölcsönzési rendszereknek.
   - Holnap Kang báró új adókat jelent be - mondta Fan Cse szomorúan, s még az előtte díszelgő zöldséges tál sem vidította fel. A lányok négy napon át készítették, s oly gyönyörű volt, hogy az embernek kedve lett volna további négy napon át gyönyörködni benne s csak aztán megízlelni. - Az új adó mindenkire vonatkozik. Senki sem kap alóla felmentést. Csakis így lehet megfejni a gazdagokat.
   - És tönkretenni a többieket - jegyeztem meg ijedten. Alig néhány hónappal korábban szedték be a hadiadót, s az állampolgárok már azt is egyöntetű felháborodással fogadták. Konfuciusz annak idején figyelmeztette a kormányt, hogy túlságosan sokat követel a néptől. - Sőt - mennydörögte a bölcs -, ha az emberek túl sokat adnak az államnak, nem marad nekik, hogy új javakat termeljenek. Még az erdei rabló is meghagyja a kereskedő javainak egyharmadát. Utóvégre neki is érdeke, hogy a kereskedő gazdag legyen, s így mindig legyen mit rabolni tőle, - Megkérdeztem Fan Cset, kikérték-e Konfuciusz véleményét.
   - Nem. Kang báró nem akarta, hogy ismét kioktassák. Zsan Csiu holnap függeszti ki a rendeletet a Hosszú Kincstár falára. Azután katonáival házról házra jár, és beszedi, ami beszedhető.
   - Remélem, a báró tudja, mit csinál.
   - Tudja, mit kell tennie. - Fan Cse korántsem volt felhőtlen hangulatban. A kormány nemcsak a várható nyugtalanság miatt aggódott, hanem Konfuciusz fellépésétől is tartott. Kezdettől fogva furcsállottam, hogy a hatalmasok félelemmel vegyes tisztelettel tekintenek erre a semmiféle hatalommal nem rendelkező öregemberre. Nem akadt olyan uralkodó, aki rábízta volna a tisztséget, amelyre a bölcs áhítozott, sem olyan, aki akár politikai, akár vallásos ügyekben megfogadta volna tanácsát, mégis minden vezető állami tisztségviselő igényt tartott az áldására. Ma sem értem, hogyan szerezhetett magának ekkora tekintélyt ez a sem állami tisztséggel, sem vagyonnal nem rendelkező egyszerű tudós. Az ég nyilván valamiféle különleges hatalommal ruházta fel, amikor senki sem figyelt oda.
   Másnap Konfuciusznál jártam. Féltucatnyi tanítvány félkörben ülte körül a mestert. Maga a bölcs a belső szoba mennyezetét tartó faoszlopnak támasztotta a hátát. Valami baj lehetett a gerincével, mert hol az egyik, hol a másik lapockájával támaszkodott neki a faoszlopnak. Senki sem hozta szóba az új adót. Hiszen mindenki tudta, mit tart róla Konfuciusz. Ehelyett zavarunkban arról beszélgettünk, hogy milyen a tisztes temetés, hogyan kell gyászolni a halottakat, és mivel tartozunk nekik. Ce-lu a mester balján ült, Jen Huj a jobbján. Valamelyik másik szobában Konfuciusz fia haldoklott. A levegőben volt a halál.
   - A gyász dolgában nem lehetünk eléggé szigorúak. Ennyivel tartozunk a holtak emlékének. Még azt a régi szabályt is hajlamos vagyok elfogadni, hogy aki reggel temetésen jajgatott, az este ne fakadjon dalra.
   Mindenki egyetértett vele, hogy a temetési szertartások szabályait a lehető legpontosabban meg kell tartani (a halottak tiszteletére bemutatott áldozat előtt például nem szabad fokhagymát enni, bort inni), de afelől eltértek a nézetek, hogy milyen hosszú ideig tartson a gyászidő az elhunyt gyermek, barát vagy feleség, s milyen hosszú ideig valamilyen más rokon halála után.
   Az egyik ifjú tanítvány így szólt: - Véleményem szerint elég egy éven át gyászolni az elhunyt atyát, a mester azonban ragaszkodik hozzá, hogy három éven át gyászoljuk.
   - Nem ragaszkodom én semmihez, kicsinyem. Egyszerűen csak tartom magam a szokáshoz. - Konfuciusz szelíd volt, mint máskor is, de feltűnt, hogy aggodalmaskodó pillantásokat vet a betegeskedő Jen Hujra.
   - Előírja-e a szokás, hogy az ember szüneteltesse szokásos tevékenységét, amikor atyját gyászolja?
   - Előírja - mondta Konfuciusz.
   - De ha a nemesember három éven át nem gyakorolja a vallásos szertartásokat, elszokik tőlük. Ha nem zenél, kijön a gyakorlatból. Ha nem műveli meg a földjét, nem lesz termés. Ha nem megy ki fűrészével az erdőbe, nem lesz tűz, ha a régi tűz kihunyt. Egy évig is éppen elég szüneteltetni ezeket a fontos dolgokat.
   Konfuciusz Jen Hujról az ifjú tanítványra emelte pillantását. - Ha csak egy éven át gyászolnád apádat - kérdezte -, zavartalanul tudnád-e fogyasztani a legjobb rizst, s felölteni a legfinomabb brokátot?
   - Igen, mester.
   - Akkor csak tessék. Ne zavartasd magad. De ne feledd - és a mester lágy hangja egy árnyalattal hidegebbre váltott -, hogy ha az igazi nemesember gyászidőben zenét hallgat, a zene sérti a fülét. A legjobb ételnek sem lesz íze a szájában. A legkényelmesebb ágy is úgy nyomja, akár a kavicsos folyópart. Ezért hát könnyűnek tartja - nemcsak illendőnek -, hogy lemondjon az effajta fényűzésről. De ha téged nem tölt el ilyen zavaró érzés, akkor nosza, rajta, nem tart vissza senki!
   - Tudtam, hogy meg fogsz érteni, mester - mondta a tanítvány nagy megkönnyebbüléssel, majd elnézést kért és elment.
   Konfuciusz megrázta a fejét. - Micsoda kíméletlenség! Alig egy éve, hogy elvesztette édesapját, s máris véget vetne a gyászidőnek. Pedig élete első három évét jórészt szüleinek karjában töltötte. Azt gondolná az ember, az a legkevesebb, hogy legalább ugyanennyi ideig gyászolja az apját.
   Konfuciusz hiába biztatott, hogy kérdezzek bátran, ritkán tettem fel kérdést mások jelenlétében. Inkább négyszemközt szerettem kifaggatni. Rájöttem továbbá, hogyha horgászbotot tart a kezében, közlékenyebb a szokásosnál. Olyankor még ő is kérdezősködött és figyelmesen hallgatta válaszaimat. Magam is meglepődtem tehát, amikor azon kaptam magam, hogy kérdést teszek fel Konfuciusznak a tanítványok jelenlétében. Alighanem a teremben uralkodó feszültség hatása alatt tettem. Konfuciusz fia haldoklott, Jen Huj beteg volt, s a mestert olyannyira elborzasztotta az új adó, hogy egyenesen szakadás fenyegetett a tanítványok soraiban. Hogy enyhítsem a légkört, s hogy új ismereteket szerezzek, megszólaltam: - Megfigyeltem, hogy a középső birodalom egyes országaiban férfiakat és nőket ölnek le, valahányszor valamelyik nagyúr meghal. Illendő-e ez az ég szemében, mester?
   Minden szem rám szegeződött. Kérdésem ugyanis határozottan illetlen volt, mert hiszen minden társadalom fenntart olyan ősi szokásokat, amelyek zavarba hozzák a kortársakat.
   Konfuciusz megrázta a fejét, mintha így akarná elítélni az emberáldozatot. Pedig, ha igazolni nem volt is hajlandó, magyarázatot kellett adnia rá. - A Sárga-császár idejéből származik az a szokás, hogy ha nagy férfiak meghalnak, magukkal viszik hű szolgáikat. Nyugaton, mint Csinben magad is láthattad, ma is él ez a hagyomány. Mi, keletiek, már kevésbé tartjuk magunkat hozzá. Mégpedig azért, mert Csou hercegének szavai egészen új színben tüntetik fel a dolgot.
   Valahányszor Konfuciusz Csou hercegére hivatkozott, biztos lehettem benne, hogy valamilyen ősi hagyományt készül gyökerestül kitépni. A Lu legendás alapítójától származó szállóigék ugyanis a jelek szerint mindig egybeestek Konfuciusz személyes nézeteivel. - Helyénvaló és a hagyománynak megfelelő dolog, hogy uralkodóink sírjukban is igényt tartanak szolgáikra. Ezért hát az jött szokásba, hogy férfiakat, asszonyokat, lovakat és kutyákat temetünk velük a sírba. Nagyon is helyes szokás ez, de mértékkel gyakorlandó: hogy pedig mi ez a mérték, azt a rá jellemző éleslátással Csou hercege világította meg. Megfigyelte, hogy az emberi test hamarosan elporlad, és egyesül a földdel. Még a leggyönyörűbb ágyas is egészen rövid idő alatt elveszti alakját, és közönséges agyaggá változik. Ezért hát Csou hercege így szólt: „Amikor a leölt asszonyok és férfiak agyaggá válnak, elvesztik eredeti alakjukat és szerepüket. Temessünk tehát a romlandó hús helyébe hű agyagszobrokat, s az agyagot égessük ki, hogy örök időkre megmaradjon. A nagyurat így is, úgy is agyag veszi körül. De ha az agyag megőrzi alakját, akkor az uralkodó szelleme örök időkig legeltetheti szemét hű szolgáin.”
   A tanítványok elégedetten bólogattak. Hogy az idézet valóban Csou hercegtől származott-e, annak nem volt jelentősége. Konfuciusz szerint igen, s ennyi éppen elég volt. Abban minden értelmes katháji egyetértett, hogy a tömeges emberáldozat értelmetlen, s mindenki örömmel fogadta, hogy Konfuciusz szerint a Csou-dinasztia is elvetendőnek tartotta. Persze Csin népe - jegyezte meg Ce-lu - nem sokra tartja az emberi életet.
   - Bizony nem sokra - vágtam rá. - Amikor például megkérdeztem Csin diktátorát, hogy miért kell annyi embert jelentéktelen vétségek miatt kivégezni, így válaszolt:  „Aki alaposan mos hajat, óhatatlanul elhullajt egy-két hajszálat. Aki viszont nem mos hajat, annak mind egy szálig kihullik a haja.”
   Meglepve tapasztaltam, hogy a jelenlévők többsége egyetértett Huannal. Igaz, a középső birodalomban mindenki helyesli, hogy halállal büntessék az olyan vétségeket, amelyekért minálunk a bűnös legfeljebb egyszerű megcsonkítással lakolna vagy csupán néhány korbácsütéssel.
   A kathájiakat még nálunk is inkább foglalkoztatja, hogy mi a helyes eljárás temetés esetén, hogyan kell meggyászolni a halottakat, és mivel tartozunk nekik. Erre csak akkor jöttem rá, amikor Ce-lu váratlanul azt kérdezte a mestertől: - Tudják-e a halottak, hogy imádkozunk értük?
   Tudtam - de hiszen mindenki tudta -, hogy Konfuciusz viszolyog a megválaszolhatatlan kérdésektől. - Nem gondolod - kérdezte -, hogy éppen elég, ha mi tudjuk, hogy imádkozunk értük?
   - Nem. - Konfuciusz legrégibb és legelszántabb tanítványa lévén, Ce-lu habozás nélkül ellent mert mondani a bölcsnek. - Ha a szellemek és a kísértetek nem léteznek, nem látom be, mi végre kellene igyekeznünk, hogy a kedvükben járjunk és szolgáljuk őket.
   - Na és ha mégis léteznek? - mosolyodott el Konfuciusz.
   - Akkor persze tisztelettel tartozunk nekik, de...
   - De ha egyszer nem tudjuk pontosan, léteznek-e vagy sem, nem az a legjobb, ha úgy teszünk, ahogy őseink előírták?
   - Talán. De a drága temetés nem egy családot tett már tönkre - kötötte Ce-lu az ebet a karóhoz. - Kell hogy legyen valamilyen más, értelmesebb megoldás, aminek mind a szellemek, mind az élők hasznát látják.
   - De hiszen azt sem tudjuk, kedves öreg barátom, hogyan szolgálhatjuk a legjobban az élőket. Miért képzeled, hogy haláluk után jobban tudjuk őket szolgálni, mint életükben? - Konfuciusz, azt hiszem, önkéntelenül Jen Hujra pillantott, az viszonozta tekintetét és elmosolyodott; a beteg fiatalember petyhüdt bőre alatt koponyájának minden részlete kivehető volt.
   - Különben - folytatta Konfuciusz - ez a világ a fontos, az élők világa. Mivel azonban szeretjük és tiszteljük az elődeinket, tartjuk magunkat a szertartásokhoz, melyek arra emlékeztetnek, hogy egyek vagyunk az ősökkel. De e szertartások valódi jelentőségét még a bölcsek sem foghatják fel egykönnyen. Az egyszerű ember szemében titokzatos dolgokról van szó. A köznép azt hiszi, hogy a szertartásokkal mindenféle félelmetes kísérteteknek jár a kedvében. Pedig nem így van. Az ég messze van. Az ember közel. Az élők kedvéért tisztelgünk a halottaknak.
   Mindig elragadtatással hallgattam, hogyan tér ki a kérdés elől Konfuciusz, ha az ég dolgairól faggatják. Szerettem volna megszorongatni egy kicsit, de ekkor Zsan Csiu és Fan Cse lépett a terembe. A terem végében guggoltak le, mint két iskolás fiú, aki elkésett az óráról.
   Konfuciusz hosszasan nézett Zsan Csiura. Aztán megszólalt: - Miért késtél el?
   - Az államügyek tartottak vissza, mester - felelte Zsan Csiu halkan.
   Konfuciusz megrázta a fejét. - Magam nem viselek ugyan hivatalt, de tudomásom volna róla, ha hivatalos rendezvényt hirdettek volna ma estére. - Zavart csend volt a teremben. Konfuciusz szólalt meg ismét: - Helyesled az új adókat?
   - Kang báró parancsára ma reggel magam függesztettem ki a Hosszú Kincstár falára a rendeletet.
   Ezt mindenki tudja. - Ezúttal a bölcs két metszőfoga nem kandikált ki ajka közül; Konfuciusz szigorú ráncokba szedte nyúlarcát, s olyan kérlelhetetlennek látszott, akár a villám ördögistene. - Nem azt kérdeztem, magad függesztetted-e ki a rendeletet, hanem hogy helyesled-e.
   Zsan Csiu arcán kétségbeesés tükröződött. - A Csi család főháznagya vagyok. Engedelmeskednem kell a kormányfőnek.
   Konfuciusz dühösnek látszott, és ha megengedhette volna magának, alighanem kiabált volna. - Mindenben? - kérdezte.
   - Tisztségem kötelezettségekkel jár, mester. És mindig azt hallottam tőled, hogy az ember engedelmeskedjék törvényes urának.
   - Még akkor is, ha szentségtörést követel tőle?
   Zsan Csiu értetlenül nézett rá. - Szentségtörést, mester?
   - Igen, szentségtörést. A múlt év tavaszán Kang báró felment a Taj-hegyre. Jádét ajánlott fel a hegy szellemének. Mivel pedig ez az uralkodó előjoga, a báró szentségtörést követett el. Részt vettél azon a szertartáson?
   - Igen, mester.
   - Akkor szentségtörést követtél el. - Konfuciusz összecsapta légycsapóját. - Hozzáláttál, hogy beszedd az új adót?
   Zsan Csiu lesütött szemmel bólintott.
   - Akkor igazságtalanságot cselekszel. Épp elég adót szedtetek eddig is. És szenvedést okoztatok vele a népnek. Le kellett volna fognod a báró kezét. Figyelmeztetned kellett volna tettének következményeire.
   - Figyelmeztettem is, hogy az adó... elégedetlenséget fog kiváltani.
   - Ha az uralkodó nem hajlik a jó szóra és igazságtalanul bánik a néppel, szolgájának le kell mondania. Ez lett volna a kötelességed. Ott kellett volna hagynod a Csi családot.
   A megdöbbenés szisszenete visszhangzott a teremben: mindenki egyszerre mély levegőt vett. Példátlan eseménynek voltam tanúja, Konfuciusz megtagadta egyik tanítványát, s ez a tanítvány ráadásul Lu egyik legnagyobb hatalmú államférfia volt. Zsan Csiu felállt. Mélyen meghajolt a mester előtt és kiment. Fan Cse a helyén maradt. Konfuciusz szelíd mosollyal másra terelte a szót.
   Napokig úgy látszott, hogy bármely pillanatban forradalom törhet ki Luban. Ismét az jutott eszembe, hogyan válaszolt Egyiptom Dareiosz új adójára. Tudni kell, meddig tart a nép béketűrése, mert azon túl az uralkodónak már csak két választása marad: vagy rabszolgasorba dönti a népet, vagy megtalálja a módját, hogy valamilyen ürüggyel bölcsen visszavonulót fújjon.
   A herceghez, a Sukhoz és a Mengekhez hű Csi-ellenes lovagok mind Konfuciusz körül csoportosultak. A bárók ellenezték az adókat, de nem mertek szembeszállni Kang-gal. Aj herceghez hasonlóan homályos célzásokra szorítkoztak. És akárcsak Aj herceg, ők sem cselekedtek. A Csi család hadserege erős volt és rendíthetetlenül hűséges a diktátorhoz. Azonkívül az új adó meghirdetése előtti napon Kang báró felemelte katonáinak zsoldját. Hiába, nehéz időkben drága a hűség.
   E vészterhes időkben el sem mozdultam az öntöde környékéről. Kang báró nem küldetett értem, magamtól pedig nem mutatkoztam a Csi-ház udvarában. Mondanom sem kell, hogy Konfuciuszt is kerültem. A hercegi udvart, az elégedetlenkedők állandó tanyáját úgyszintén. Nem is találkoztam mással, mint Fan Cseval. Ő néha meglátogatott. Rajta kívül semmi kapcsolatom sem maradt a veszedelmes udvari élettel.
   Fan Cse szívesen látogatott el az öntödébe, s figyelte a vasöntők munkáját. Elragadtatással nyilatkozott az eljárásról. Én pedig a munkásokról. Nincs még egy nép, amely oly gyorsan tudná elsajátítani az új dolgokat, mint a kathájiak. Hivatalosan én voltam az állami öntöttvas termelés főfelügyelője, de az első néhány hónap után nemigen akadt dolgom. Addigra a vasművesek mindent eltanultak, ami Perzsiától eltanulható, s nem volt már rám szükség.
   Fan Cse egy héttel az új adó kivetése után keresett fel. Helyettesemnek adtam át a munkát, majd a fortyogó fémtől vörös fényű, forró öntödéből kiléptem a lassan hulló nagy hópelyhekkel tarkított lila estébe. Útban hazafelé Fan Cse beszámolt a legfrissebb hírekről. Kang báró a helyzet ura. Folytatódik az adó begyűjtése, s az államnak nem kell nagyobb méretű elégedetlenségtől tartania. - Hanem a mester nem hajlandó találkozni Zsan Csiuval, sem Kang báróval.
   Közben a sang fazekasok utcájába értünk. A sangok a környék fekete hajú őslakosai. Mielőtt az északi törzsek élén a Csouk elfoglalták a középső birodalmat, a sangok papi, hivatalnoki, írástudói tisztségeket töltöttek be. Azóta minden hatalmuktól megfosztották őket. Manapság fazekassággal foglalkoznak. De újabban a Konfuciusz-féle nemesemberek egyre nagyobb része a sangok közül kerül ki. Így hát a feketehajúak lassan visszaszivárognak a hatalomba, mint a jelek szerint a világon mindenütt. Zoroaszter, a Buddha, Mahávira, sőt Püthagorasz is az árják előtti ősi vallások feltámasztásával foglalatoskodtak, és a lóisten a világ minden részén lassú halálra van ítélve.
   - Nem veszedelmes dolog - kérdeztem -, hogy Konfuciusz szembeszáll Kang báróval? - Egy fazekasbódé előtt álltunk. A Sangok üzleteit egyetlen lámpás világítja meg, s fényében a sárga, piros és kék színű zománcozott agyagedények megannyi izzó széndaraboknak látszanak. Ebben a megvilágításban Fan Cse is olyan volt, mint a testet öltött szivárvány.
   Elmosolyodott. - Ez itt a „keleti Csou”, legalábbis szeretnénk, ha az volna. Isteni bölcsünknek nincs mitől tartania, bármit mond is.
   - Azt mondja, hogy nem is isteni bölcs.
   - Szerénységből. Ha valamiről megismerszik az istenség, hát kétségkívül a szerénység az. De a mester nemcsak szerény, hanem kegyetlen is. Nem esik meg a szíve Zsan Csiu szenvedésén.
   - Ha lemondana a tisztségről, nem kellene többet szenvednie.
   - Nem fog lemondani. 
   - Inkább szenved?
   - Többre tartja a hatalmat a jóságnál. Igazán nem ritka eset. De nemcsak hatalmas akar lenni, hanem jó is, ez pedig annál ritkább. Szerinte a kettő egybeeshet. A mester szerint nem.
   Fan Cse sült gesztenyét vásárolt. A gesztenye hámozás közben megégette az ujjúnkat, evés közben pedig a szánkat. Közben a fénytelen, ezüst égből puha, tapadós hópelyhek hulltak szakadatlan a tompa ezüst földre. - Beszélned kell vele - mondta Fan Cse gesztenyével teli szájjal.
   - Zsan Csiuval?
   - Konfuciusszal. Semleges vagy, idegen. Hallgatni fog rád.
   - Kétlem. Különben is, mit mondhatnék neki?
   - Az igazat. Azért szakadt szerencsétlenség az államra, mert nincs összhang az uralkodó és az isteni bölcs között. De ha Konfuciusz fogadja Zsan Csiut...
   Megígértem, hogy megteszem, ami tőlem telik. Egyszersmind ismét érdeklődni kezdtem hazatérésem felől.
   Fan Cse nem sok jóval biztatott. - Az idén nem tehetünk semmit. Az államnak több a kiadása, mint a bevétele. De Kang báró csakugyan szívén viseli az Indiába vezető szárazföldi út ügyét.
   - A selyemútét?
   - Úgy van, a selyemútét. De az ilyen utazás nagy vállalkozás volna.
   - Öregszem, Fan Cse. - Képzeletemben a lassan hulló jeges hópihék és a forró gesztenye képéhez mindmáig a vigasztalan egyedüllét képzete társul.
   - Hozd össze Konfuciuszt Kang báróval. Ha megteszed, azt kérhetsz, amit akarsz. - Nem vettem ugyan komolyan az ígéretet, mégis megfogadtam, hogy megteszem, ami tőlem telik.
   Másnap volt az óév utolsó napja, így hát elmentem Konfuciusz ősi szentélyébe. Rosszabb időpontot nem is választhattam volna. Először is tetőpontján volt az ördögűző szertartás. Aligha van ennél zajosabb esemény a földön. Az emberek összevissza rohangálnak, trombitáinak, dobolnak, csörgőket ráznak. Úgy hiszik, hogy csak a lehető legnagyobb zajjal űzhető ki az óév rossz szelleme, hogy átadja helyét az újév jó szellemének. Konfuciusz a szelleműző szertartás alatt udvari köntösébe öltözve az ősi szentély keleti lépcsőjének tetején szokott helyet foglalni. Amikor a zaj tetőfokára hágott, a bölcs engesztelő szózatot intézett az ősök szelleméhez. Arra kérte, ne riadjanak meg az éktelen zsivajtól, s ne hagyják el helyüket. Ezúttal azonban Konfuciusz legnagyobb meglepetésemre nem foglalta el szokásos helyét a lépcső tetején. Csak nem beteg? - gondoltam, és sietve a háza felé indultam. Indulni könnyű volt, sietni azonban már nem: alig tettem néhány lépést, minduntalan az ugrándozó ördögűzőkbe és hivatásos őrültjeikbe ütköztem.
   Az ördögűző házról házra jár, és bizonyos összeg fejében mindenhonnan elkergeti a gonosz szellemeket. Négy, hatalmas szelet csapó férfi kíséri, őket hívják őrültnek. Hogy aztán valóban őrültek-e, annak nincs jelentősége. Elég az hozzá, hogy fonákabb fellépésű alakokat elképzelni sem lehet. Mindegyiknek medvebőr takarja a fejét és a vállát, s valamennyien dárdát és pajzsot tartanak a kezükben. Ha bejutnak valamelyik házba, a szolgálók az őrültek láttán ijedtükben fülrepesztő jajveszékelésbe kezdenek, az ördögűző pedig ide-oda ugrándozik a házban, és sértő jelzőket vág a pincékben, az eresz alatt, a hátsó szobákban tanyázó gonosz szellemek fejéhez.
   Konfuciusz házának fehérre meszelt homlokzatát sápadt sárga festékfoltok csúfították el. Azóta se jöttem rá, hogy mi volt a jelentésük. A kapu tárva-nyitva volt, beléptem hát. Arra számítottam, hogy valamilyen vallásos szertartás folyik odabenn. De a kriptahideg külső teremben nyoma sem volt papféléknek, sőt még növendékeknek sem.
   A belső termekből jajveszékelés hangja szűrődött ki. Azt képzeltem, ördögűző tevékenykedik odabenn, így hát megálltam, s megpróbáltam felidézni az ilyen esetekben követendő illemszabályt. Szabad-e belépni az olyan házba, ahol épp ördögűzés folyik.
   Egy mögöttem belopakodó tanítvány világosított fel: - Meghalt a fia - súgta. - Részvétünket kell nyilvánítanunk. - Azzal bevezetett a mester lakosztályába.
   Konfuciusz gyászruhában ült egy csupasz pamlagon. Hátát a faoszlopnak támasztotta. A tanítványok félig megtöltötték a termet. Mindegyiknek levertség, sőt döbbenet ült az arcán.
   Köszöntöttem a mestert, s ő a tőle megszokott udvariassággal viszonozta üdvözlésemet. Megtettük a legszomorúbb alkalomra előírt taglejtéseket. Ce-lu háta mögé térdeltem, s ő odasúgta: - Vigasztalhatatlan a mester.
   - Mi sem természetesebb, hiszen nincs annál nagyobb bánat, mintha valaki elveszti elsőszülött fiát - válaszoltam hagyományos stílusban.
   - Annál is többet veszített - mondta Ce-lu.
   Először nem értettem, mire gondol. Az ember azt hinné, nincs súlyosabb csapás, mintha valaki elveszíti elsőszülött fiát. A többiekkel együtt én is kántálni kezdtem, utánuk mondtam imáikat és utánoztam vigasztaló hangjukat. Konfuciusz nem pusztán az illem kedvéért zokogott, hanem valódi könnyeket sírt.
   Végül Ce-lu tisztelettudóan, de határozott hangon meg is kérdezte: - Mester, illik-e ilyen gátlástalanul zokogni?
   Konfuciusz abbahagyta a sírást; a könnyek csillogó csiganyomokat hagytak az arcán. - Hogy illő-e? - kérdezett vissza. Aztán, még mielőtt Ce-lu szóhoz jutott volna, ismét könnyekre fakadt. Közben meglepően tárgyilagos hangon kijelentette: - Ha van ember, akinek halálát indokolt számolatlan könnyel gyászolni, hát ő az.
   Ekkor jöttem rá, hogy Konfuciusz nem hisz a túlvilágban. Bármit beszélt is a szertartás kedvéért az égről, az ősök tartózkodási helyéről, egy percig sem hitte, hogy az ősök élnek. Mindenesetre meglepett, hogy ennyire lesújtja fiának halála, hiszen oly kevés örömét lelte ebben a gyermekében. Sőt inkább szégyenkeznie kellett miatta. A fiút gyakran érte a vád, hogy pénzt fogad el Konfuciusz tanítványaitól és magának tartja meg. S ami fő, ostoba volt szegény.
   Végül egy öregember, akit akkor láttam először, így szólt: - Mester, hadd vegyem kölcsön szekeredet, hogy méltón vihessem fiam koporsóját a sírig.
   Egyre kevesebbet értettem az egészből. Ki ez az öregember? Kinek a fia halt meg? Konfuciusznak hirtelen elapadt a könnye. Az öregemberhez fordult: - Nem adhatom oda, barátom. Nagy a te gyászod, így is van rendjén. Az enyém is nagy. Sőt kétszeres, mert elvesztettem a fiamat, akármilyen volt is, most pedig elvesztettem a te fiadat is, minden ifjak legjobbikát, legbölcsebbikét.
   Ekkor értettem meg, hogy Jen Huj is meghalt. A mesterre gyors egymásutánban kétszer is lesújtott az ég.
   Jen Huj apja kellemetlen, nyüszítő hangon folytatta: - Akkor hát nem úgy járja, hogy ez a ragyogó ifjú megkapja a neki járó tisztességet? Nem ő volt a legnagyobb bölcs legbölcsebb tanítványa?
   Konfuciusz lehunyta a szemét, arcára a bánat helyébe bosszúság költözött. Sokak véleményével ellentétben az öregemberek hangulata sokkal gyorsabban változik, mint a fiataloké. - Fiad olyan volt, mint egy fa: gondoztam is, s ő virágba szökött. Csakhogy meghalt, mielőtt gyümölcsöt hozhatott volna. - Konfuciusz elhallgatott, mély lélegzetet vett, s amikor újra megszólalt, semmi érzelem nem rezgett a hangjában. - Nem adhatom szekeremet a koporsója alá, mert amikor a fiamat eltemettük - nem mintha össze akarnám hasonlítani kettejüket -, gyalog vittük a sírhoz a koporsót. Elsősorban azért, mert illetlenség lett volna szekéren vinni, másodsorban pedig azért, mert én vagyok az első lovag, s mint ilyen nem mehetek ki gyalog a sírhoz. A szokás megköveteli, hogy szekéren utazzam. Minthogy pedig ez a törvény, nincs mit tennünk.
   Jen Huj apjának szemmel láthatólag rosszul esett az elutasítás, de nem merte tovább feszegetni a dolgot. Nem úgy Ce-lu. - Nem kétséges, mester, hogy meg kell adnunk a temetés módját. Fa van elég, ácsolhatunk szekeret a koporsónak, s akkor neked sem kell gyalog menned a sírhoz. Meg kell adnunk Jen Hujnak a köteles tiszteletet. Tartozunk vele az égnek. Az ősöknek. És neked, a mesterének.
   Hosszú csend következett. Aztán Konfuciusz lehajtotta a fejét, és suttogva, mintha magának szólna, azt mondta: - Megrabolt az ég.
   Még el sem hangzottak e szentségtörő szavak, az ég máris bosszút állt. Négy üvöltő őrült kíséretében ördögűző rontott a terembe. Táncra perdültek, csengettyűket ráztak, püfölték a dobokat, ordítva szidalmazták az óév gonosz szellemeit. Konfuciusz kiosont a teremből. Kimentem én is, és szapora léptekkel a Csi-palota felé vettem utamat.
   Fan Cset a palotának abban a részében találtam, amely a mi kamaránk második termének felel meg. Itt intézik az állam mindennapos ügyeit a világos bőrű csou lovagok és a sang származású, fekete hajú nemesemberek. Nem sikerült kiderítenem, hányan voltak közülük Konfuciusz követői. Alighanem a többség.
   Fan Cse már értesült a két halálesetről. - Bizony szomorú dolog. Jen Huj rendkívüli férfiú volt. Hiányozni fog nekünk.
   - Hát a mester fia?
   Fan Cse kitérő kézmozdulattal válaszolt. - De legalább lélegzetvételnyi időhöz jutunk, amíg a gyász tart.
   Zsan Csiu hozzánk lépett. Kimerültnek látszott, mégis a tiszteletbeli vendégnek kijáró szertartásos szavakkal üdvözölt. Ő is értesült már a kettős halálhírről. - Bárcsak elmehetnék hozzá. Tudom, mennyire szenved. Mit mondott?
   Beszámoltam róla, milyen megjegyzést tett Konfuciusz az égre.
   Zsan Csiu megrázta a fejét. - Illetlen dolog volt, ő maga is be fogja látni, ha majd elmúlik a bánata.
   - Régebben - mondta Fan Cse - soha nem mondott volna ilyesmit, bármekkora szenvedést zúdított volna rá az ég. - Zsan Csiut és Fan Cset egyaránt sokkal inkább felkavarta Konfuciusz szokatlan dühkitörése, mint a mintatanítvány, Jen Huj halála.
   - Ott leszel a temetésen? - kérdeztem Zsan Csiut.
   - Természetesen. Nagyszabású temetés lesz. Az apja gondoskodott róla.
   Ez meglepett. - Hiszen a mester azt mondta, hogy Jen Hujnak is éppolyan egyszerű temetést kell rendezni, mint az ő fiának.
   - A mester csalódni fog - jegyezte meg Zsan Csiu tömören. - Láttam a temetés tervét. Maga az apa mutatta meg ma reggel. Tisztelt vendégünk - mutatóujjával leheletkönnyedén megérintette alkaromat, ami a kathájiáknál a bizalom jele -, mint tudod, nem vagyok szívesen látott vendég a mester házában. Márpedig mielőbb beszélnem kell vele. Sürgős.
   - Legalább három hónapon át gyászolni fog - mondta Fan Cse. - És azalatt senki sem vitathat meg vele., másféle ügyeket.
   - Meg kell találnunk a módját. - A mutatóujj ismét megpihent a karomon, könnyedén, mint egy pillangó. - Te mégiscsak barbár vagy. És pap. Felkeltheted az érdeklődését. S ami fő, sohasem bosszantottad fel, mindig a kedvében jártál. Ha megpróbálnád rávenni, hogy találkozzék Kang báróval, nagy szívességet tennél nekünk, úgy értem, országunknak, s nemcsak a családnak, amelynek szolgálatában állunk.
   - De hiszen a báró bármikor érte küldhet. Első lovag lévén köteles lenne felkeresni.
   - Isteni bölcs lévén nem lehet érte küldeni.
   - De hiszen tagadja, hogy...
   - A középső birodalomban - mondta Zsan Csiu - isteni bölcsként tisztelik. Ha tagadja, azzal is csak azt bizonyítja, hogy isteni bölcs. Kang bárónak szüksége van Konfuciuszra. - Zsan Csiu a szemembe nézett. Az ilyesmi gyakran a hazugság jele. De a háznagynak nem volt oka rá, hogy hazudjon nekem. - Bajban vagyunk, nagy bajban.
   - Az adók miatt?
   Zsan Csiu bólintott. - Súlyos teher az adó mindenkinek. De nélküle nem tarthatnánk fenn a hadsereget. A hadsereg nélkül pedig... - Zsan Csiu Fan Csehoz fordult, s ő elmondta, milyen újabb veszély leselkedik az államra.
   - Pi erődjének közelében van egy Csuan-jü nevű szent hely. Még maga Tan herceg ruházta fel kormányzati önállósággal. Lu határain belül van, de mindig is független volt. És Csuan-jü erődje csaknem olyan félelmetes, mint Pi vára.
   Kezdtem érteni. - Szóval Pi erődjének volt parancsnoka...
   - ...Csuan-jü fellazításán mesterkedik. - Fan Cse akaratlanul is vidám arcához sehogyan sem illett a hangjában csengő feszültség. - Bármelyik pillanatban újabb lázadás törhet ki.
   - Kang báró le akarja rombolni az erődöt. - Zsan Csiu ujjaival az övén függő díszekkel játszadozott. - Azt mondta, ha nem tesszük meg ma, a fiának vagy az unokájának kell megtennie. Meg hogy nem adhatjuk ellenségünk kezére ezt az erős várat. Konfuciusz természetesen ellenezné, hogy megtámadjuk a szent helyet, bármelyik szent helyet.
   - Zsan Csiu ismét a szemembe nézett. Nem volt kellemes érzés. Már csak azért sem, mert annyi más csou lovaghoz hasonlóan neki is sárga volt a szeme, mint egy tigrisnek.
   - A báró miniszterei vagyunk, egyetértünk hát vele. De Konfuciusz tanítványai is vagyunk, ezért hát ellenezzük a tervét.
   - Csakugyan azt gondoljátok, hogy Konfuciusz bárki rábeszélésére is hajlandó volna áldását adni ekkora illetlenségre? - Átéreztem szorongatott helyzetüket, de nem láttam belőle kiutat.
   - Meg kell próbálnunk - mosolyodott el Fan Cse. - Pontosabban, meg kell próbálnod. Beszéld rá, hogy fogadja Kang bárót. Mondd meg, hogy magas tisztséget fognak felajánlani neki. Máskülönben...
   - Máskülönben a báró így is, úgy is lerombolja azt a várat - jegyeztem meg lényegretörően.
   - Le bizony - felelte Zsan Csiu. - De nem is a vár miatt aggódom, hanem Konfuciusz utolsó napjai miatt. Annyi éven át dolgoztunk a közös célért, hogy hatalomra juttassuk az isteni bölcset, s így lehetővé tegyük, hogy rendbe hozza az állam dolgait.
   - Most pedig azt akarod elhitetni vele, hogy csak úgy kerülhet hatalomra, ha hozzájárul, hogy a báró tönkretegyen valamit - szóltam közbe epésen.
   Zsan Csiu nyomban támadásba ment át. - Akár igaz, akár nem, Kang báró úgy gondolja, hogy Konfuciusz Pi erődjének áruló parancsnokával a Csi család megbuktatására szövetkezett. Akár igaz, akár nem, a báró úgy gondolja, hogy Konfuciusz bujtatta fel Kejt a háborúra. Akár igaz, akár nem, a báró úgy gondolja, hogy Konfuciusz egy napon tekintélyére támaszkodva az ég fiának akarja magát kikiáltani.
   - Ha e vádak közül csak egy is igaz, isteni bölcsetek hazaáruló - jegyeztem meg, s közben egy pillanatra sem feledkeztem meg az udvarnál kötelező mosolyról.
   - Úgy van - válaszolta Zsan Csiu, de ő nem mosolygott. - Szerencsére azonban megnyertük a háborút, régi ellenségünk, Kej hercege pedig halott.
   Akkor fogtam csak fel, mi is történt. - Kang báró... - csaknem azt mondtam: meggyilkoltatta a herceget. De végül tapintatosabban fejeztem ki magam: - ...megmentette tehát az államot.
   Fan Cse bólintott. - Most már csak annyi van hátra, hogy végezzünk a csuan-jüi lázadókkal. Utána nyugodtan alhatunk. A csuan-jüi lázadókban van a báró ellenségeinek utolsó reménye, más szóval a tökéletes békesség útjában egyedül ez a vár áll.
   - Csakhogy mielőtt lerombolnátok, meg kell szereznetek a mester beleegyezését.
   Zsan Csiu megrázta a fejét. - Akár beleegyezik, akár nem, Csuan-jünek befellegzett. De ha teljes szívéből beleegyezne, akkor tízezer nagy bölcs álma válhatna valóra. Konfuciuszra bíznák az állam vezetését. Mindig azt mondta: „Adjatok három évet, és rendbe teszem a dolgokat.” Azt szeretném, ha megkapná ezt a három évet, mielőtt még késő lenne. Mindannyian azt szeretnénk.
   Zsan Csiun sehogyan sem sikerült kiigazodnom. Azt hiszem, valóban hű követője volt a mesternek; végtére is jó néhány évvel korábban elkísérte a száműzetésbe. De éppoly hű volt Kang báróhoz is. Igyekezett hidat verni közöttük, vagy inkább az ég és a föld között, s azt ajánlotta, ha a segítségére leszek, hazaküld. Így állapodtunk meg a Csi-palotában annak a sötét napnak az estéjén, amikor Konfuciusz szemrehányást tett az égnek Jen Huj haláláért.
   Fan Cse kikísért a Csi-palota előcsarnokába, s útközben azt latolgattam, helyesen tette-e Konfuciusz, hogy oly hűvösen bánt Jen Huj apjával. - Miért ne rendeznének Jen Hujnak ragyogó temetést? És miért ne szakíthatna Konfuciusz a szokással, miért ne mehetne gyalog a sírhoz?
   - Azt hiszem, nem érted meg minden idők legnagyobb bölcsét - mondta Fan Cse.
   - Minthogy magam nem vagyok bölcs, hogyan is érthetném? - szerénykedtem katháji módra.
   - Konfuciusz szemében csakis az erkölcsös életnek van értelme. Más szóval, ha valamilyen személyes vágy vagy érdek ellentétes a helyes cselekvés szabályaival, akkor azt a vágyat vagy érdeket el kell fojtani. Mint ember nagyon is szeretné minél díszesebb körülmények között megadni Jen Hujnak a végtisztességet. De mint a helyes cselekedet szószólója, nem szakíthat a helyesnek tudott hagyománnyal.
   - Így aztán a szerény Jen Huj szerény temetésben részesül?
   - Igen. Az ember különféle dolgokkal tartozik az uralkodónak, rokonainak, barátainak, az emberiségnek. Ezek a kötelességek néha ellentétbe kerülnek egymással. Világos, hogy amivel az uralkodónak tartozik az ember, fontosabb annál, amivel a barátjának. Persze ez sem olyan egyszerű. Konfuciusz szerint törvényes uralkodónk Aj herceg. Szerintünk Kang báró. Bizonyos szempontból Konfuciusznak igaza van. Más szempontból nekünk van igazunk. De nem engedhet, és mi sem engedhetünk. Ebből fakad a... boldogtalanság.
   - Végső soron ki határozza meg, mi helyes? - Időközben a palota kapujához értünk.
   - Az ég, tisztelt vendég.
   - Mi az az ég, Fan Cse alháznagy?
   Barátom elmosolyodott. - Az ég az, ami helyes. - Mindketten felnevettünk.
   Véleményem szerint a konfuciánusok voltaképp istentagadók. Nem hisznek sem a halál utáni életben, sem az ítélet napjában. Nem is vizsgálják, hogyan jött létre ez a világ, s milyen célból. Úgy tesznek, mintha az evilági életen kívül semmi sem volna, s csak az volna a fontos, hogyan éljük le ezt az egy életet. Amikor az égről beszélnek, valójában csak a helyes viselkedés szabályaira gondolnak. Az egyszerű nép mindenféle ésszerűtlen érzéseket táplál az éggel kapcsolatban, de hiszen az ilyen hiedelmek egyidősek az emberi fajjal. Konfuciusz pedig ügyesen arra használta fel ezeket a hiedelmeket, hogy az égre hivatkozva megfellebbezhetetlen tekintélyt adjon az emberi kapcsolatokra vonatkozó intelmeinek. Minthogy azonban az iskolázott csoukra és sangokra ezzel nem hathatott volna, nem sajnálta a fáradságot, hogy kivívja a középső birodalom legnagyobb tudósának címét. De nincs is olyan ősi Csou-szöveg, amit nem tudna a maga előnyére értelmezni. Jómagam erős ellenszenvvel viseltettem az istentagadással szemben, s gyakran ingerülten vettem tudomásul a Konfuciusz-féle szigorú előírásokat, el kell azonban ismernem, hogy nem találkoztam senkivel, aki hozzá hasonlóan világos nézeteket hirdetett volna arról, mi a helyes eljárás közügyekben és magánügyekben. Még Démokritosz is meglepőnek találja, mennyi mondására emlékszem, pedig ugyancsak kihagy már az emlékezetem. Ha valaki mindenáron ki akarja iktatni elméletéből a világ teremtőjét, akkor nem is olyan rossz ötlet, hogy világképének középpontjába a teremtő helyett az emberi jóságot állítsa.
   
             6/Igyekeztem tehát tárgyalóasztalhoz ültetni a háborgó bölcset és a mindenre elszánt diktátort. Kezdetben nem sok sikerrel. Elsősorban is Konfuciusz még javában gyászolta fiát és Jen Hujt. Másodsorban pedig az ő egészségi állapota is rosszabbra fordult. Azért a tanítást nem hagyta abba. És foglalkoztatni kezdte a gondolat, hogy megírja Lu történetét. - Azt hiszem, hasznos volna bemutatni - mondta -, mennyire meg volt fosztva minden hatalomtól a hercegi ház tíz nemzedéken át, s leírni, hogy miért.
   Megkérdeztem, hogy véleménye szerint mi okozta a hercegek hanyatlását és az örökletes miniszteri tisztségek betöltőinek felemelkedését.
   - Akkor kezdődött, amikor első hercegeink az arisztokráciára bízták az adószedést. - Konfuciusz nem sokat köntörfalazott, ha véleményt kellett mondania valamiről. - Végül az arisztokraták kezdték megtartani maguknak az adót, azt pedig mindenki tudja, hogy akié a kincstár, azé az állam. Közismert továbbá, hogy egyetlen uralkodóház sem maradt fenn sokkal tovább tíznemzedéknyi időnél. De az sem titok, hogy jóllehet a bárók megkaparintották a hatalmat - az öregember ajka nyúlmosolyra húzódott -, nemigen képesek öt nemzedéknél tovább kezükben tartani a gyeplőt. Az az érzésem, hogy ma, öt nemzedékkel azután, hogy a három család átvette a hatalmat, a Csik, a Mengek és a Suk nem a régiek már.
   Nem mertem közvetlenül Konfuciuszhoz fordulni. Helyette Ce-lut igyekeztem megkörnyékezni, mert hiszen ő volt az egyetlen, aki mindig nyíltan megmondta véleményét a mesternek. - Hidd el - mondta egyszer Ce-lu -, ha le nem beszélem róla, összefogott volna Pi erődjének parancsnokával. Tényleg elhitte annak a csirkefogónak, hogy feltámasztja a „keleti Csou”-t. De én megmondtam a mesternek, hogy őrültség volna összeszűrnie a levet a parancsnokkal. Ha a Csou-államnak valóban fel kell támadnia keleten, magától, természetes úton fog feltámadni, mégpedig azért, mert a mester világosan bebizonyította, hogy e változás kívánatos s egyszersmind lehetséges is.
   Időközben Ce-lu belátta, hogy Konfuciusznak ki kell békülnie Kang báróval. - Sose fájjon a fejed - mondta Ce-lu -, bízd csak rám.
   Hosszas tárgyalások után Konfuciusz beleegyezett, hogy felkeresse a bárót úgynevezett erdei kunyhójában. Verőfényes nyári napon egyszázadnyi Csi-katonaság kíséretében hajtottunk ki négylovas hintón a városból.
   - Remélem - mondta a báró, amikor már csak a látogatás utolsó részleteit kellett tisztáznunk -, hogy nem bánja majd a mester, ha apám vadászházában fogadom. Imádkozom érte, hogy a vadászlak vidékies egyszerűsége elnyerje az arányérzékéről híres mester tetszését. Te pedig, Kűrosz Szpitama, tisztelt vendégünk, nagy szolgálatot tettél nekünk, s biztos lehetsz benne, hogy nem felejtjük el egyhamar - tette hozzá, s közben tojásszerű arcán, mint rendesen, nyoma sem volt semmiféle érzelemnek.
   Kellemes erdei utazás után értünk a vadászlakhoz. Köröttünk röpködtek a messzi délről épp csak hogy visszatért vándormadarak, friss levelek zöldelltek a fákon, a vadvirágok illata megtöltötte a levegőt, s engem lebírhatatlan tüsszentésre ingerelt.
   Az első este vadhúsból és frissen fogott halból fejedelmi vacsorát főztek a szolgák. Sátrakban aludtunk. Sárkányokkal, erdei törpékkel, banditákkal nem találkoztunk. Magányos remetével azonban igen. Másnap reggel bukkant fel, s a legtöbb magányos remetéhez hasonlóan be nem állt a szája. Senkinek sem forog olyan gyorsan a nyelve, mint azon remetéknek, akik életre szóló hallgatást fogadtak.
   A remete évek óta nem mosta meg és nem vágta le a haját. Az erdei ösvénytől nem messze vert tanyát egy fán. Ismerték is az arra járó utazók. Fel-alá ugrándozott, mint egy indiai majom, és minduntalan belekötött az idegenekbe. Élvezettel vetette össze egyszerűségében tökéletes életmódját a többiek világias életével. Kathájban semmivel sem kevésbé elviselhetetlenek a bölcs remeték, mint a Gangesz síkságán, szerencsére azonban egyelőre kevesebben vannak.
   - Nocsak, Kung mester! - üdvözölte Konfuciuszt, épp a legrosszabb pillanatban. A mester azért szállt le a hintóról, hogy az elhagyott somfabozótban keressen megkönnyebbülést.
   Konfuciusz udvariasan viszonozta az üdvözlést.
   - Mondd csak, Kung mester, van-e nagyobb bűn, mint ha valaki sok mindenre vágyik?
   - Az a bűn, ha valaki olyasmire vágyik, ami helytelen - felelte Konfuciusz szelíden. Hozzászokott már a bölcs remeték sértő megjegyzéseihez. A Buddhához hasonlóan ugyanis a remeték szerették volna megsemmisíteni a világot, a mester viszont csupán meg akarta javítani. A remeték kivonultak a világból, ő nem.
   - Van-e nagyobb sorscsapás, mint ha nincs állandóság az ember életében? - kérdezte a vadember.
   - Az nevezhető sorscsapásnak, ha az ember elégedetlen a szereppel, amit az élet juttat neki.
   A remetének korántsem esett jól, hogy a mester szó szerint vette szónoki kérdéseit. - Van-e nagyobb átok, mint ha valaki mohó?
   - Attól függ, mire vágyik olyan mohón. Ha valaki a jót szomjúhozza, az az ég szemében korántsem tekinthető átoknak.
   - Tudod-e, mi az az ég?
   - Neked, Li mester követőjének - Konfuciusz ismerte ellenfelét -, az ég nem más, mint az Út, az pedig nem írható le szavakkal. Li mester szellemében fogok tehát eljárni, s nem próbálom meg, hogy szavakkal leírjam.
   A remete ettől a választól sem volt éppen elragadtatva.
   - Ha jól tudom, Kung mester, azt hirdeted, nincs fontosabb, mint az áldozat, amelyet az ég fia mutat be az ősök tiszteletére.
   - Csakugyan ezt hirdetem.
   - De hiszen az ég fia nem létezik.
   - Létezett és létezni fog. Az ősöknek nyújtható áldozat azonban addig is fennmarad, ha nem lehet is olyan tökéletes, mintha az ég magányos fia mutatná be.
   - És mi az áldozat jelentése?
   Meglepve tapasztaltam, hogy Konfuciuszt meghökkentette a szemlátomást új kérdés. Hiába, nem volt hozzászokva; az ő életében az új kérdés volt a legritkább jószág.
   - Hogy mi az ősi áldozat értelme? - tette fel újra a kérdést.
   - Igen, ezt kérdeztem. Hogy honnan ered. Hogy mit jelent. Elmagyaráznád, Kung mester?
   - Nem tudom megmagyarázni. - Konfuciusz úgy nézett a vademberre, mintha az útját elálló fával volna dolga. - Ha volna olyan ember, aki töviről hegyire kiismeri magát az áldozatok dolgában, az egykettőre elboldogulna minden földi gonddal. Konfuciusz jobb kezének mutatóujját bal tenyerébe tette, így mutatta, milyen könnyen boldogulna el a földi dolgokkal az a bizonyos valaki.
   - De ha egyszer a legfontosabb áldozat dolgában sem ismered ki magad, hogyan tudhatod, mi az ég akarata?
   - Én csupán a bölcs ősök bölcsességét közvetítem az utókornak. Soha nem is tettem egyebet. - Konfuciusz megpróbálta kikerülni az útjában álló fát. De a remete nem akarta útjára engedni: a mester karjára tette kezét.
   - Ez aztán az illetlenség - szólt rá Fan Cse, és leütötte Konfuciusz karjáról a belé csimpaszkodó kezet. A vadember a hintóba szálló Konfuciusz után nézett, és arckifejezése közelebb állt a gyűlölethez, mint a hűvös semmittevéshez, amelyet a mindig ugyanaz hirdetőinek követniük kellene.
   Nem álltam meg, hogy a bolondját ne járassam vele. - Hogyan jött létre a mindenség? - kérdeztem. - Ki teremtette a világot?
   Először azt hittem, meg sem hallott a vadember. Nem is nézett rám, nem tudta levenni a szemét Konfuciusz hajlott hátáról. De amikor éppen elléptem volna mellette, így szólt (alighanem valamelyik nagy bölcs mondását idézve): - A bölcs szelleme halhatatlan. Ő a titokzatos asszony. A titokzatos asszony kapuja pedig az ég és a föld gyökere. Egész életünkben magunkban hordjuk. Akármennyit szívod a nedvét, sohasem szárad ki.
   - Más szóval valamiféle őseredeti anyaöl vizeiből származunk? - Erre a kérdésre nem kaptam választ. A válasz helyett a remete hirtelen újabb kérdést kiáltott oda Konfuciusznak: - Úgy gondolod-e, Kung mester, hogy a gonosz cselekedetre jótéttel kell válaszolnunk?
   Konfuciusz nem nézett a remetére, de nem késlekedett a felelettel: - Ha a gonosznak jóval válaszolunk, mivel jutalmazzuk a jót? Talán gonoszsággal?
   Közben magam is felszálltam a hintóra. Konfuciusz azt dörmögte: - Ostoba fajankó.
   - Akárcsak Li mester - vágta rá Ce-lu.
   - Nem. - Konfuciusz összeráncolta szemöldökét. – Li mester okos. És gonosz. Kijelentette, hogy mivel az ősi szertartások kihalóban vannak, a hűség és a jóhiszeműség is eltűnik a földről, s beköszönt a zűrzavar. Li mester a zűrzavar atyja.
   Kang báró apjának erdei lakjához fogható gyönyörű házat, azt hiszem, életemben nem láttam. Útitársaim furcsamód most jártak először a néhai diktátor birtokán. Vagy ötven mérföldnyire a fővárostól délre fekszik egy nagy erdőirtás közepén. Ahogy az ember a lépcsőzetesen egymás fölé emelkedő épületrészek legfelsőbbike felé halad, olyan érzés tölti el, mintha valamiféle nagy zöld tengeren lebegne, amelyből messze délen hófödte meredek szigetsziklacsúcsok emelkednek az égnek.
   A legalsó épületrész kapujában a kamarás üdvözölt, majd felkísért a legfelső szintre. Az úgynevezett erdei kunyhó csodálatos kertek közepén emelkedő négy mesterséges teraszra épített házacskák bonyolult együttese. Bentről és kintről egyaránt az égre, virágokra, fákra nyílik kilátás. Mind a kertet, mind a palotát Csuból jött építészek tervezték. Csu Lu déli szomszédja. Ez a Jangce folyó mentén fekvő állam ragyogó épületeiről, kertjeiről, asszonyairól ismert középső birodalom szerte, no meg sárkányairól, mint Sö hercege elborzadva maga is tapasztalhatta.
   A dísztavak tükre visszaverte a sápadt égre a hold remegő fényét. A víz színére világoszöld hálót vont a békalencse, finom szálai közt fennakadtak a fehér lótuszok. A parton szárnyalás közben megdermedt pillangók gyanánt virítottak a sárga orchideák. A kertészek leopárdbőrt viseltek. Nem tudom, miért. Különös, de gyönyörködtető és sejtelmes látványt nyújtottak. Mint megtudtam, Csu kertjeiben ez a viselet dívik.
   A legfelső szinten fényesre csiszolt vörös kőből épült kétemeletes ház emelkedik. A kamarás udvarias hajbókolás közepette a ház teljes szélességét betöltő csarnokba vezetett bennünket. Mindannyiunkat lenyűgözött a kivilágított terem pompája, az egy Konfuciuszt kivéve: a mester kifejezetten mogorva képet vágott.
   A terem szürkészöld kőburkolata élesen elütött a külső kőfal pirosától. A csarnok közepén hatalmas fekete márványoszlop állt, oldalát úgy faragták ki, hogy fára hasonlítson, ez a márványtörzs tartotta a mennyezetet, a mennyezet közepéből sugárszerűen kiinduló tikfa gerendák pedig ágakra hasonlítottak, és mindenféle aranyozott gyümölcs függött rajtuk.
   A főbejárattal szemben jégmadárkék falikárpit fedte el a tulajdonképpeni palota bejáratát. Szájtátva figyeltük, hogy láthatatlan kezek vagy zsinórok félrehúzzák a falikárpitot, és mögötte megjelenik Kang báró. Házigazdánk egyszerű, de gondosan megválasztott öltözéket viselt. Ugyancsak gondosan megválogatott, de annál kevésbé egyszerű szavakkal, fejbólintásokkal, karkörzésekkel, vállvonogatásokkal, sóhajokkal köszöntötte az első lovagot. Úgy látszott, örökké tart ez a némajáték. Mindenki megérthette belőle, hogy egyedülállóan ünnepélyes és jelentős találkozásnak lehet tanúja.
   Konfuciusz előírásosan viszonozta a taglejtéseket, majd a báró egy emelettel feljebb vezetett bennünket, egy hosszú terembe, ahonnan szép kilátás nyílt az egymás fölé magasodó teraszos kertekre. Tucatnyi, meghökkentően gyönyörű Csu-beli lány szolgálta fel az étket. Szervesen hozzátartoztak az épület berendezéséhez, s meg is tették ránk kábító hatásukat, már Konfuciuszt kivéve. A díszhelyen ült, és gondosan tartotta magát az ilyen alkalmakkor érvényes előírásokhoz. De a felszolgálókra rá sem nézett. Egyikünk sem tudta korábban, hogy ekkora fényűzés is létezhet Luban. A Csi család fővárosi palotája jókora épület ugyan, de meglehetősen szerény a berendezése, ahogy egy elszegényedett állam közigazgatási központjához illik. A diktátornak bizonyára megvolt rá az oka, hogy ezúttal életének olyan zugába avasson be, amelybe csak néhány kiváltságosnak lehetett bepillantása. Lenyűgözött a látvány, de hiszen a bárónak ez is volt a célja. Konfuciuszt elborzasztotta, de hiszen ki tudja, hogy vele meg nem ez volt-e a báró célja? Ma sem tudnám megmondani.
   Ínyencségekben sem volt hiány. Jóval többet ittunk a kelleténél a mézízű, sötét jádeszínű borból, és mohón fogyasztottuk a déli módra váltakozó fogásokat. Déli szokás szerint a keserű ételt sós követi, azt savanyú, amazt borsos, végül pedig az édesség következik. Emlékezetemben a következőképpen rögződött az étlap: forrázott teknőc; liba keserű mártásban; agyarban sült kacsa; gödölye jamgyökérmártásban; szárított rákhús savanyított gyökérrel; s végül Vu híres kesernyés-savanyú levese.
   Kang báró és Konfuciusz kivételével mindenki visszataszító mohósággal tömte magába az ételt. A bölcs és a diktátor csak csipegetett a tányérról, a bort pedig nem is itták, inkább csak bele-belekóstoltak.
   A fogások között citera-, síp-, csengettyű- és dobkíséretre csábos cseng táncokat jártak a báró ifjú táncosnői. Később egy elragadó Vu-beli szépség szerelmes dalokat adott elő: még Konfuciusz sem állhatta meg, hogy dicsérőleg ne szóljon az ízléses és ősi énekekről. Semmilyen dallam nem számíthatott a tetszésére, ha nem legalább a Csouk korából származott.
   Az asztal mellett folytatott beszélgetésre csak töredékesen emlékszem, de e töredékeket ma is megvilágítja és varázsos illatokkal tölti meg annak a csodás napnak, a remek ételeknek, a zenének, a lányoknak emléke. A báró azt kérdezte Konfuciusztól: - Mondd, mester, melyik tanítványod tanul a legnagyobb odaadással?
   - Amelyik meghalt, miniszterelnök. Jen Hujnak sajnos rövid élet adatott. És nincs senki - mondta Konfuciusz és szigorú pillantást vetett tanítványaira -, aki átvehetne a helyét.
   A báró elmosolyodott. - Te tudod, mester. Pedig Ce-luról habozás nélkül kijelenteném, hogy bölcsnek tartom.
   - Csakugyan? - Konfuciusz két metszőfoga kibújt az ajka között.
   - Továbbá azt is ki merném jelenteni, hogy alkalmas magas állami hivatal betöltésére. Nem így látod, mester? - Ilyen nem kifejezetten finom hangon látott hozzá a báró Konfuciusz megvesztegetéséhez.
   - Ce-lu ügyes - felelte Konfuciusz. - Nagyon is helyes volna tehát, ha hivatalt bíznának reá. - Ce-luban volt annyi jólneveltség, hogy úgy tegyen, mint aki zavarban van.
   - Hát Zsan Csiu?
   - Nagyon sokoldalú - vágta rá Konfuciusz szűkszavúan. - Magad is tudod, hiszen már eddig is hivatalt töltött be.
   - Hát Fan Cse?
   - Elvégzi, amit rábíznak. Mint magad is tudod. Most, hogy a báró az ő rovásukra mulatott, Zsan Csiu és Fan Cse már nem élvezte annyira a lakomát. Közben valamiféle rejtjeles beszélgetés is folyt a báró és Konfuciusz között. - A tanítványaid kiválóan szolgálnak nekem, mester.
   - Adná az ég, hogy a jóságot is ugyanolyan kiválóan szolgálják, miniszterelnök.
   A báró jobbnak látta, ha ezt az epés választ elereszti a füle mellett. - Mondd, mester, miként érhető el, hogy az egyszerű nép tisztelettudó és hűséges legyen?
   - Jó példával kell elöl járni. - Egyszeriben rájöttem, hogy Konfuciusz lelkét mérhetetlen düh marcangolja, s még az a kevés étel is, amit fogyasztott, az is háborogni kezd a gyomrában. A báró figyelmesen hallgatott, mintha Konfuciusz még nem felelt volna a kérdésére. - Tiszteld az emberi méltóságot - szólalt meg ismét Konfuciusz összevont szemöldökkel, és böffentett hozzá. - Akkor majd téged is tisztelnek az emberek. A jó hivatalnokokat léptesd elő, a rosszakat pedig okítsd.
   - Milyen igaz, milyen bölcs! - mímelte az elragadtatást a báró e közhely hallatán.
   - Örülök, hogy így látod - jegyezte meg Konfuciusz minden korábbinál keserűbben. - De semmiképpen se cselekedj fordítva.
   - Fordítva?
   - Nehogy azokat okítsd, akik máris jó hivatalnokok. És nehogy a rossz hivatalnokokat léptesd elő.
   A beszélgetést szerencsére gyászos hangvételű Caj ballada szakította félbe. Amikor azonban az ének véget ért, Kang báró tisztelettudó hangon ugyan, de folytatta a faggatózást. - Mint magad is tudod, mester, országszerte elharapózott a bűnözés, mióta nem te vagy már a rendőr-alminiszter. Én magam, a herceg alázatos szolgája is elmondhatom, hogy három ízben kirabolták a házamat. Mit tennél, hogy véget vess a járványszerűen terjedő bűnözésnek?
   - Ha nem volnának kapzsiak, miniszterelnök, rablók sem akadnának. Hiszen nem volna mit elrabolni.
   A báró szemet hunyt e gorombaság fölött. Mert Konfuciusz bizony gorombán viselkedett. Kétségkívül felháborította, hogy a báró oly leplezetlenül hivalkodik vagyonával, mikor pedig az állam koldusszegény. - A lopás mégiscsak bűn, mester. Minekünk, akik az országot kormányozzuk, az a feladatunk, hogy törvénytiszteletre késztessük a népet. De hogyan?
   - Ha ti egyenes úton jártok, ki lépne görbe útra?
   A társalgás mindannyiunkat fölöttébb feszélyezte, a bor pedig kissé már elkábított. De a báró arcán nyoma sem volt a bosszúságnak. - Úgy gondolom, mester, hogy mindegyikünk, legjobb hite szerint, az egyenes úton jár. De azokkal, akik mégis a görbe utat választják... Nos, mit tegyen azokkal az uralkodó? Kivégeztesse őket?
   - Állítólag a kormányzója vagy az országnak, miniszterelnök, nem a hóhéra. Ha tiszta szívedből jót akarsz, a nép is ugyanazt fogja akarni. A nemesember olyan, mint a szél, az egyszerű nép pedig mint a fű. A legelő füve mindig arra hajlik, amerre a szél fúj. - Konfuciuszból ismét a tőle megszokott derű áradt.
   A báró bólintott. Az volt az érzésem, hogy csakugyan odafigyelt Konfuciusz szavaira. De mit akart kihámozni belőlük? Árulást? Egy csöppet sem éreztem magam jól a bőrömben. A többiek sem, Konfuciusz kivételével. Az ő lelke, gyomrával szöges ellentétben, békében volt önmagával.
   - De megértheti-e az egyszerű nép a nemesembert? - Nem. De rávehető, hogy kövesse a jó példát.
   - Értem. - A báró csuklani kezdett, ami a kathájiak szemében a rejtett bölcsesség megnyilvánulása. Még Konfuciusz szigorúsága is enyhült, mikor rájött, hogy ellenfele figyelmesen hallgatja szavait. - Mondd csak, mester, hozhat-e békét és felvirágzást az olyan uralkodó, aki nem a helyes úton jár?
   - Nem, miniszterelnök. Nem hozhat.
   - Akkor hát hogy vélekedsz Vej elhunyt hercegéről? Kifejezetten rossz hírben állt és ágyasának bábjává süllyedt. Különben úgy tudom, egyszer magad is látogatást tettél ennél az asszonynál.
   Kellemetlen döfés volt, Konfuciusz össze is ráncolta a homlokát. - Imádkozom érte, hogy az ég megbocsássa, ha valaha hibáztam.
   - Biztos vagyok benne, hogy már meg is bocsátotta. Hanem megmagyaráznád, miért nem sújtott le az ég haragja az erkölcstelen uralkodóra? Tíz évvel ezelőtt öregen, dúsgazdagon, elégedetten halt meg.
   - Az elhunyt herceg a középső birodalom legodaadóbb főpapját és legjobb hadvezérét tette meg külügyminiszterének. Ez a sikereinek titka. Amikor valamilyen magas állást kellett betöltenie, az ég útját követte. Az pedig ritka dolog - tette hozzá Konfuciusz, és szúrós pillantást vetett a diktátorra.
   - Bizony kevés uralkodónak akadnak olyan jó és erényes szolgái, mint az elhunyt erkölcstelen hercegnek - jegyezte meg a diktátor nyájasan.
   - Bizony kevés uralkodó képes rá, hogy felismerje a jót és az erényt. - Konfuciusz mesterien és ellenállhatatlanul vívott, és szemlátomást élvezte a helyzetet.
   Mindannyian elszorult torokkal követtük a fejleményeket, a mestert és a diktátort kivéve. Őket élvezettel töltötte el a párbaj.
   - Hogyan kell jól kormányozni, mester?
   - Úgy, hogy aki közel van, helyeseljen, aki pedig távol van, közeledjék.
   - Akkor hát nagy megtiszteltetés, hogy te, aki távol voltál tőlünk, most közelebb kerültél. - Előkelő válasz volt a javából. - Imádkozunk érte, hogy jelenléted politikánk helyeslését fejezze ki.
   Konfuciusz meglehetősen goromba pillantást vetett a miniszterelnökre. Aztán nem különösebb találékonyságról téve tanúbizonyságot, unalomig ismételt kedvenc szólásával válaszolt: - Aki nem visel állami hivatalt, ne vitassa az állam politikáját.
   - A... kicsinyeid magas hivatalt viselnek - mondta a báró, Zsan Csiura és Fan Csera mutatva. - Segítségükkel jó törvények, ésszerű rendeletek születnek...
   Konfuciusz egyszerűen félbeszakította a diktátort: - Ha makacsul szabályokkal, előírásokkal, rendeletekkel és büntetésekkel akarod kormányozni a népet, az emberek megtalálják a módját, hogy kibújjanak a törvényeid alól és tovább éljék a maguk életét. Ha ellenben az erkölcsi erő, a személyes jó példa volna a kormányzat eszköze, akkor jószántukból közelednének hozzád. Jók volnának.
   - Mi a jóság, mester?
   - Nem más, mint az ég útja, amelyen az isteni bölcsek járnak.
   - Minthogy azonban magad is isteni bölcs vagy...
   - Nem! Nem vagyok isteni bölcs. Nem vagyok tökéletes. Legfeljebb szelíd. Legfeljebb fél lábbal állok a jó úton. A jóság, báró uram, abban áll, hogy az ember felismeri minden dolgok hasonlóságát, és akinek a szíve csak egy kicsit is jóra hajlik, a hasonlót látja a többiekben, nem lesz tehát képes gyűlölni embertársait.
   - A rosszakat sem?
   - Főként a rosszakat nem. Az igazat egy életen át kell követni. És a valódi szelídség fő szabálya, hogy az igazat kövessük. Vagyis hogy kitűzzük magunknak a célt, s az ősök útmutatását követve szerényen, hűségesen megvalósítsuk. Annyi biztos, hogy aki igaztalan eszközökkel jut gazdagsághoz és hatalomhoz, az oly messzire van a szelídség eszményképétől, mint a hangya az égen úszó felhőtől.
   A báró semmivel sem hasonlított jobban az igaz ember eszményképére, mint az uralkodók többsége, mégis félelemmel vegyes tiszteletet mímelt, s lehajtotta a fejét. - Mindazonáltal - mondta a selyempamlagnak, amelyen ült - milyen magatartást tanúsítson az állam szerény szolgája, hogy le ne térjen az erény útjáról?
   - Ha eddig nem jöttél rá, hiába is magyaráznám. - Konfuciusz kiegyenesítette derekát. - Minthogy azonban biztos vagyok benne, hogy a gyomrod mélyén pontosan tudod, mi az erényes magatartás, hadd emlékeztesselek rá, hogy két pillére van: a figyelmesség és a hűség.
   - Mit kell tennem, mester, hogy figyelmes legyek?
   - Nem szabad olyat tenned, amit magadnak nem kívánsz. Ez csak elég egyszerű szabály? A hűséggel pedig uralkodódnak tartozol, ha ő maga erényes. Ha nem, hűségednek másfelé kell fordulnia, még ha ez fájdalmat okoz is neked.
   - Mondd csak, mester, találkoztál-e olyasvalakivel, aki csakis a jóra vágyott, és igazán gyűlölte a gonoszságot?
   Konfuciusz a kezére nézett. Már korábban észrevettem, milyen szokatlanul hosszú a hüvelykujja. Halkan válaszolt: - Nem ismertem olyan embert, akinek akár csak egy napon át sikerült volna minden jót elkövetnie, ami erejéből telik.
   - Te magad mégiscsak bizonyára tökéletesen jó vagy. 
   Konfuciusz megrázta a fejét. - Ha tökéletesen jó volnék, miniszterelnök, most nem volnék itt nálad. Fényűző környezetben vacsorázunk, miközben a néped éhezik. Ez nem jó. Nem erényes. Nem való.
   A világ bármely más pontján Konfuciusz fejét ezek után haladéktalanul elválasztották volna testétől. Meg is rettentünk. Csakhogy, bármily furcsa, Konfuciusz a lehető legbölcsebben járt el. Nyíltan erkölcsi ítéletet mondott a diktátor felett, s ebből nyilvánvalóvá vált, hogy a Csi családnak politikai értelemben nem kell tőle tartania. Semmi esetre sem okozhatott egyebet némi kellemetlenségnél. De jó esetben még a rendszer dísze is válhatott belőle. A békétlen öregemberek, akik mindenki szemében találnak szálkát, gyakran mindenki másnál veszélytelenebbek, akárcsak az udvari bolond, és csak a legritkábban találnak követőkre. Kang báró attól tartott, hogy Konfuciusz és követői Kejjel fognak össze; hogy titokban a bárói családok ellen szövetkeznek, és vissza akarják állítani a hercegi ház hatalmát. Mint később megtudtam, a báró a vadászlakban meggyőződött róla, hogy nem kell tartania Konfuciusz követőitől.
   Kang báró hosszasan fejtegette Konfuciusznak, miért van szüksége az államnak új jövedelmi forrásokra. A vadászkastély pompáját azzal mentegette, hogy még az apja építette, nem ő. - És a berendezés legnagyobb részét Csu kormányától kapta ajándékba.
   Konfuciusz hallgatott. A vihar elvonult. A társalgás egyre semmitmondóbb dolgokra terelődött, a táncosok pedig egyre érzékibb taglejtésekre ragadtatták magukat. Nem emlékszem, hogy kerültem ágyba. Csak azt tudom, hogy másnap reggel fekete borostyánkő berakásokkal díszített karmazsin vörös faburkolata szobában ébredtem. Felültem az ágyban, s egy gyönyörű lány félrehúzta a hosszú kék selyemfüggönyt. Tálat tett elém, az alján lángokból feltámadó arany főnixmadár díszelgett, s öklendés közben arra gondoltam, előjelnek igazán nem rossz. Azóta sem voltam olyan rosszul, s azóta sem aludtam olyan gyönyörű környezetben.
   Idilli napokat töltöttünk a vadászkastélyban. Még Konfuciusz is mintha jól érezte volna magát. Már csak azért is, mert Kang báró nagy pompával államminiszterré nevezte ki, s úgy látszott, végre leakasztják a falról azt a bizonyos keserű tököt, és megszűnik haszontalan dísztárgy lenni.
   Legalábbis mindenki így gondolta, az egyetlen Ce-lut kivéve. - Ez már a vég - vallotta meg. - A hosszú utazás vége. A mester sohasem jut a kormányrúd közelébe.
   - De hiszen államminiszter lett.
   - Kang báró kedves. És okos. Konfuciusz megkapta a neki járó nyilvános tiszteletet. De munkát nem kap. Ez már a vég.
   Az erdei lakban töltött utolsó napon Kang báró a dolgozószobájába hívatott. Kifejezetten barátságosan fogadott: - Megtetted, amit elvártunk tőled. – Tojás-sima arcán egy pillanatra résnyi mosoly nyílt. - Részben a te erőfeszítéseidnek köszönhető, hogy isteni bölcsünk nem berzenkedik már ellenünk. Országunkra és határainkra Taj hegyének örök békéje köszöntött.
   Ott a helyszínen nem tudtam megfejteni ezt a szórejtvényt. Fan Csetól később megtudtam, hogy éppen aznap hozták a hírt: Csuan-jü szent városa elesett, s a Csi család katonái lerombolták az erődöt. És ami a diktátor szempontjából még fontosabb volt, a határon túl minden elcsöndesedett. A lázadó erődparancsnok öreg volt. A másik lázadó, Jang Huo állítólag meghalt már. Kej hercegének figyelmét belső gondok kötötték le. Lut és diktátorát pillanatnyilag nem fenyegette veszély. Kang báró tudtunkon kívül velünk ünnepeltette meg hosszú, küzdelmes kül- és belpolitikai erőfeszítéseinek sikerét. Konfuciusz kinevezése jelképes gesztus volt, csakhogy a jelkép mögött nem volt tartalom: a báró így akart örömet szerezni a mester csodálóinak, s egyúttal leszerelni az államügyeket intéző lovagok és köz-rendűek elégedetlenségét.
   - Adósaid vagyunk továbbá azért is, mert megmutattad, hogyan kell vasat önteni. Neved, barbár hangzása ellenére is, díszes betűkkel áll Lu évkönyveiben. - A báró ezután olyan pillantást vetett rám, mintha legalábbis súlyos arany ékszert akasztott volna a nyakamba.
   Könnybe lábadt szemmel köszöntem meg neki a páratlan megtiszteltetést. Türelmesen hallgatta, hogyan fűzöm az egyik cirkalmas katháji szólásmondást a másikba s hogyan színezem a bókokat, mint a fazekas a mázas agyagtálat. Amikor végre kifogytam a szuszból, így szólt: - Fel akarom újítani az Indiába vezető selyemutat.
   - Felújítani, báró uram?
   A báró bólintott. - Igen. Kevesen tudják, hogy a Csouk korában, amikor az ég fia Sensziben délnek fordította tekintetét, rendszeres kereskedelmet folytattunk a Gangesz síkságán élő barbárokkal. Aztán hosszú... közjáték következett. Mióta nem az ég fia uralkodik a középső birodalomban, sok minden megváltozott. A selyemúton sohasem szakadt meg teljesen a forgalom, a rendszeres kereskedelem azonban csaknem háromszáz éve megszűnt már. Feddhetetlen édesapám nyomdokát követve mindig is jó kapcsolatot tartottam fenn déli szomszédunkkal, Csu gyönyörű földjével. Talán a te tetszésedet is elnyerte a vadászlakunkat övező díszkert. Pedig Csu országában nem keltene semmi feltűnést. Déli szomszédunk ugyanis egyetlen hatalmas kert. Fáit, virágait a Jangce folyó öntözi. - A báró hosszasan ecsetelte Csu történetét. A szívem vergődött, mint a csapdába esett madár, de úgy tettem, mintha odafigyelnék.
   A diktátor nagy nehezen a lényegre tért. - Most pedig, hogy határainkon és határainkon belül egyaránt béke van, éspedig részben a te jóvoltodból, kedves barátunk, hercegünk egyezségre lép Csu hercegével, s ennek értelmében közös szárazföldi karavánt indítunk Indiába. Uralkodónk veled küld ajándékot Magadha királyának.
   Ekkor, mintegy varázsütésre, kereskedőkkel telt meg a terem. Két indiai is volt közöttük, az egyik Rádzsagrihából, a másik Varanasziból jött. Elmondták, hogy tengeren érkeztek Kathájba. Kujcsitől valamivel délre hajótörést szenvedtek. Vízbe is fúltak volna, ha két sellő a segítségükre nem siet. A déli tengeren csapatostul élnek a sellők. E különös lények a szárazföldön és a víz alatt egyaránt elboldogulnak, elhagyatott sziklákon telepednek le, és tengeri sásból csodás kelmét szőnek. A sellők közismerten kedvelik a férfiakat, és ha sírva fakadnak - rendszerint mert valamelyik pártfogoltjuk otthagyta őket -, könnyük igazgyönggyé válik.
   Tüzetesen megvitattuk az út minden részletét. Kang báró előzőleg úgy tett, mintha az utazás kizárólag afféle jutalom volna a Csi családnak tett szolgálataimért, de csakhamar rájöttem, hogy ez is afféle katháji túlzás. Valójában évente indult karaván Kejből Lun és Csun át Indiába. Rakománya mindegyik fővárosban új árukkal bővült. Keserűen állapítottam meg, hogy már évekkel korábban elhagyhattam volna Lut. De a diktátor azt akarta, hogy előbb megszolgáljam az útiköltséget. És el kell ismerni, hogy amikor megszolgáltam, hazaengedett. Mindent egybevetve csodálatra méltó uralkodó volt. Efelől semmi kétség.
   Ezen kívül nem sok emlékem maradt az erdei lakban töltött időről. Csak arra emlékszem, hogy az örömtől repeső Zsan Csiuval és Fan Cseval ellentétben Konfuciusz korántsem fogadta elragadtatással kinevezését. Ce-lu is savanyú arcával rítt ki a társaságból. Rosszkedvük okára csak akkor jöttem rá, amikor a város kapujához értünk. A hintóból hallottam, hogy az első kapu őre azt kérdi egyik fegyveres kísérőnktől: - Ki ez a tekintélyes öregember?
   - Államminiszter - felelte kísérőnk fontoskodón. - Konfuciusz első lovag.
   - Tudom már - nevetett fel az őr. - Ő az, aki azt hajtogatja, hogy ha nincs is semmi értelme, azért folyvást erőlködni kell.
   Konfuciusznak arcizma sem rezdült, de egész testében megvonaglott, mintha a hideg rázná. A süket Ce-lu nem hallotta az őr szavait, de a vonaglást észrevette. - Vigyáznod kell az egészségedre, mester. Veszedelmes ez az évszak.
   - Miért, melyik nem veszedelmes? - Mint kiderült, 'Konfuciusz csakugyan beteg volt. - Különben nem mindegy?
   Konfuciusz valójában nem a miniszterelnöknek adta meg magát, hanem az öregkornak. Az erdei kunyhóban beletörődött, hogy nem állhat az állam élére. Nem adta fel ugyan a reményt, hogy valamilyen hasznot azért még hajthat, de nagy álmáról, hogy szülőföldjének dolgait egyszer s mindenkorra rendbe teheti, le kellett mondania.
   
             7/A nyár hátralevő része az utazás előkészületeivel telt el. Az Indiával kereskedni akaró kalmárokat felszólították, hogy a központi raktárban jelentkezzenek portékájukkal. Valamennyi kalmárral elbeszélgettem, s amennyire csak tudtam, igyekeztem hasznossá tenni magam. Megígértem, hogy megpróbálok majd mindenféle előjogokat kieszközölni Lu kereskedőinek egyes nyersanyagok vagy késztermékek magadhai árusítására. India és Katháj között csakugyan nem volt még rendszeres kereskedelmi forgalom, de a katháji kalmároknak nagyon is pontos fogalmaik voltak róla, milyen termékeket tartanak az indiaiak különösen nagy becsben. Mindig is úgy éreztem, hogy a népek emlékezete más adatokat őriz, mint a hivatalos évkönyvek. Ezek az ismeretek apáról fiúra szállnak. Hiába telt el három évszázad azóta, hogy megszakadt a rendszeres kelet-nyugati kereskedelem, a katháji kereskedők szemlátomást születésüktől fogva tisztában vannak vele, hogy a nyugatiaknak selyemre, gyöngyökre, szőrmére, tollból font válaszfalakra, jádéra és sárkánycsontra van szükségük, és cserébe a Keleten nagy becsben tartott arannyal, rubinnal és fűszerekkel szolgálhatnak.
   A karaván vezetője Kejből érkezett. Gróf volt. Még a nyáron felkeresett, és gondom volt rá, hogy elkápráztassam Adzsatasatruhoz fűződő rokoni kapcsolataimmal. Apósom ugyanis a legfrissebb hírek szerint az egy Liccsavi köztársaság kivételével az egész Gangesz-síkságra kiterjesztette uralmát. A gróf felkérésére vállaltam, hogy közvetítek a karaván és a magadhai kormányzat között. Hogy időközben nem estem-e ki szilaj apósom kegyeiből, azt jobbnak láttam nem bolygatni. Ambalikáról és fiaimról azt sem tudtam, hogy élnek-e még. Adzsatasatru akár meg is őrülhetett időközben. Az biztos, hogy ha kedve tartaná, ki is végeztethetne: szökés vádjával, vagy csak úgy a maga mulatságára. A jól tájékozott kathájiak mind aggodalommal emlegették a nevét.
   - Hozzá hasonlóan véres kezű uralkodó még nem élt a földön - mondta például Fan Cse. - Az elmúlt tíz év alatt tucatnyi várost égetett fel, tízezrével mészároltatott le férfiakat, nőket, gyermekeket.
   Én magam tudtam, hogy Adzsatasatru még gonoszabb, mint amilyennek a kathájiak képzelik, ezért jobbnak festettem le, mint amilyennek hitték. Mindegy is volt, hiszen így is, úgy is szerencsét kellett próbálnom. Arra pedig számíthattunk, hogy ő is fel akarja újítani a rendszeres kereskedelmet a selyemúton. Következésképp nem volt valószínű, hogy kirabolja és meggyilkolja a tisztességes kereskedőket. Legalábbis ezzel nyugtatgattam magamat és az aggodalmaskodó grófot.
   Nem sokkal azután, hogy visszatértünk az erdei palotából, Konfuciusz ágynak esett. Egy héttel később pedig középső birodalom szerte elterjedt a hír, hogy az isteni bölcs a halálán van.
   A szóbeszéd hallatán Fan Cse társaságában nyomban felkerestem a mestert. A ház előtt szótlan, figyelmes, szomorú ifjak zsúfolódtak össze az utcán. Ce-lu elrendelte, hogy csak a bölcs legelső tanítványai járulhatnak Konfuciusz halálos ágyához. Engem is csak azért engedtek be, mert Fan Cse társaságában voltam.
   A külső teremben harminc tanítvány gyűlt össze. Valamennyien gyászruhát viseltek. A hálószobából kiszűrődött a füstölőben égő illatos levelek szaga. Nem kellemetlen illat, de a gonosz szellemek megbetegszenek tőle, legalábbis a kathájiak így tartják. A füsttel a gyászdal foszlányai is kiszűrődtek a hálószobából.
   Az ének hallatára Fan Cse sírva fakadt. - Tehát igaz. Ezt a dalt csak akkor éneklik, amikor a lélek elhagyja a testet.
   Kathájban, ha az ember nem fohászkodik az éghez és a földhöz a haldokló békéjéért, a halott szelleme kísérteni fogja, amiért nem volt hajlandó megbékíteni az őseredeti tojás két felét. A kathájiak hite szerint mindenkiben két szellem lakozik. Az egyik, az életé, a testtel együtt meghal. A másik, a személyiség szelleme, fennmarad, amíg a földiek emlékeznek az elhunytra, és áldozatokkal tisztelegnek emléke előtt. Ha nem adják meg neki a kellő tiszteletet, a szellem iszonyú bosszút állhat. Még e szomorú percekben is önkéntelenül arra gondoltam, milyen zavaros dolog a vallás. Maga Konfuciusz nem hitt sem a szellemekben, sem a kísértetekben. Követői valószínűleg szintén nem hittek. Halálakor Ce-lu mégis ragaszkodott hozzá, hogy megtartsák az összes divatjamúlt halotti szertartást. Olyasféleképp cselekedett, mintha nagyapám, halálának pillanatában, arra kérte volna Anahita ördögistennőt, hogy járjon közbe az érdekében az árja őshaza őreinél.
   Az előcsarnokban összegyűlt tanítványok szintén rázendítettek a gyászdalra. Feszengtem, úgy éreztem, nem illek közéjük. És igaz bánat töltött el, mert addigra már csodáltam a bölcs, hajthatatlan öregembert.
   Azután megszakadt az ének. Ce-lu lépett ki a hálószobából. Sápadt volt, akár a visszajáró lélek, mintha ő maga haldoklott volna. Zsan Csiu állt mögötte.
   - A mester eszméletét vesztette. Nemsokára vége. - Ce-lu hangja elakadt. - De ha magához térne, tisztelettel kell adóznunk neki. - Ce-lu az egyik tanítványra mutatott, aki nagy batyut tartott a karjában. - Öltsük fel a nagy miniszterek kísérőinek köntösét. Siessünk!
   Ce-lu, Zsan Csiu, Fan Cse és négy másik tanítvány magára öltötte az esetlen szabású köntösöket. Aztán a nagy államminiszter dicséretét zengve beléptek a hálószobába. Senki sem állt utamba, követtem hát őket.
   Konfuciusz egyszerű pamlagon hevert, fejjel északnak: ott tanyáznak a holtak. Falfehér volt, és ki-kihagyott a lélegzete. Mellette egy füstölőben illatos levelek égtek.
   Ce-lu és a többiek ide-oda hajlongva nyöszörögtek, s Konfuciusz felnyitotta a szemét. Döbbenten nézett rájuk, mintha csak álmából ébredt volna fel. - Ce-lu! - kiáltotta meglepően erőteljes hangon.
   A tanítványok abbahagyták a siratóéneket, s mindannyiuk nevében Ce-lu szólalt meg. - Azért vagyunk itt, miniszter, hogy halálodban is híven szolgáljunk, akárcsak életedben. Elvégeztük a vezeklési szertartást. Arra kértük az égi szellemeket odafenn és a földi szellemeket idelenn…
   - Vezeklésem időtlen idők óta tart. - A vénemberbe visszatért az erő, s arcának fehérsége élénkebb színre váltott. - Nincs szükségem a szertartásokra. Vagy jónak számít az ég szemében, amit életemben tettem, vagy sem. Ez az egész... fölösleges. - Az öregember hunyorított egyet, és észrevette, milyen öltözéket viselnek a tanítványai: - Hát ti milyen maskarába öltöztetek?
   - A nagy miniszterek kísérőinek ruháját viseljük - felelte Ce-lu könnybe lábadt szemmel.
   - De hiszen nem vagyok nagy miniszter.
   - Államminiszter vagy...
   - Mindannyian tudjuk, hogy az semmi. Ilyen ruhát csak a nagy miniszterek kísérete viselhet. - Konfuciusz lehunyta a szemét. - Maskara ez, Ce-lu. - A mester szeme ismét kinyílt, s most már éberen csillogott. A hangja is ércesebb lett. - Mit gondoltok, kivel járatjátok a bolondját, ha úgy tesztek, mintha az volnék, aki nem vagyok? Az udvarral? Azt nem fogjátok becsapni. Az éggel? Ugyan! Úgy akarok meghalni - ajkának szögletében mintha mosoly bujkált volna -, ahogy éltem.
   Ce-lu nem válaszolt. Zsan Csiu törte meg a zavart csendet. - Különleges orvosságot hoztam neked, mester.
   - Zsan Csiu azzal lezárt üvegecskét nyújtott át a haldoklónak. - Kang báró küldi, és azt üzeni, imádkozik a felépülésedért.
   - Köszönöm az imádságot és az orvosságot. - Konfuciusz némi erőfeszítéssel felemelte a kezét, mintha át akarná venni az üveget. De amikor Zsan Csiu a kezébe adta volna, Konfuciusz keze ökölbe szorult. - Nem tudom, mi van az üvegben, nem merem hát megkóstolni. Különben - a mester ajka körül végre ismét megjelent a híres nyúlmosoly, s közepéből kikandikál két metszőfoga - a kormányfőnek tudnia kell, hogy nemesember nem fogadhat el olyan orvostól orvosságot, akinek apja és nagyapja nem az ő családjánál szolgált.
   Konfuciusz nem halt meg. Még a nyár vége előtt igazi miniszteri tisztséget kért Kang bárótól. De azt válaszolták neki, hogy pillanatnyilag valamennyi miniszteri tisztség be van töltve, s így rá kellett jönnie, hogy a keserű tök immár örökké faldísz marad.
   Konfuciuszt a jelek szerint nem viselte meg a válasz, s ezek után idejének felét a Csou-szövegek tanulmányozásával, másik felét tanítványaival töltötte. Úgy tudni, az övé volt az első olyan iskola a középső birodalomban, amelyet nem arisztokrata család alapított Maga Konfuciusz is a Meng család iskolájában tanult. Élete végére azonban az egész lovagi osztály nevelője lett, sőt iskoláját számos nemes is látogatta. S ami fő, iskolájában nemesembereket nevelt. Konfuciusz előtt csak az tarthatott igényt úri rangra, aki legalább lovagnak született. Konfuciusz pedig azt hirdette, hogy mindenkiből lehet úr, aki odaadóan követi a helyes utat. A közrendű sang tudósok örömmel fogadták tanítását. Nem úgy a csou arisztokrácia.
   Konfuciusz Lu évkönyveinek rendezésére is rengeteg időt fordított. Fontosnak tartotta, hogy kiderítse, hogyan is vesztette el hatalmát a hercegi család. Aj herceg jóvoltából hozzáférhetett az évkönyvekhez, és sok boldog órát töltött a poros lapok között. Kathájban csak a nagy családok tartanak könyvtárat. Konfuciusz szerint a könyvekben hihetetlen zűrzavar uralkodik. A függőlegesen, nem pedig vízszintesen sorjázó katháji írásjeleket ugyanis bambuszcsíkokra jegyzik fel, a csíkokat felül átlyukasztják, és a lapokat a lyukakon átfűzött bőrszalag tartja össze. A szíjak idővel szétfoszlanak, és a lapok gyakran reménytelenül összekeverednek. Konfuciusz nagy álmai közé tartozott, hogy amennyire lehet, rendbe szedje a Csou-kor írásos emlékeit. Vagyis hogy elválassza az ősi himnuszokat az udvari daloktól, és így tovább. Nem akármilyen vállalkozás volt. Fogalmam sincs róla, megadatott-e neki, hogy befejezze ezt a munkát. De nem hinném.
   Az esőoltár mögött találkoztunk utoljára. Ifjú tanítványainak körében találtam. Amikor meglátott, elmosolyodott. A tanítványok közé álltam és hallgattam szavát. Semmi olyat nem mondott ugyan, amit korábban is ne hallottam volna tőle, de mint annyiszor, érdeklődéssel figyeltem, hogyan alkalmazza új emberekre és új helyzetekre a bölcsességét. Mélyen megvetette azokat, akik indiai madár módjára önelégülten szajkózzák, amit bebifláztak. - A tanulásnak semmi értelme, ha az ember nem gondolkodik el azon, amit megtanult. A gondolkodás pedig veszélyes, ha nem párosul tanulással. - Azért az angolnatáncoltatókat sem szerette. Egy ízben, emlékszem, egy ifjú a mester önnön szavait olvasta Konfuciusz fejére. A bölcs látszólag derűsen fogadta ezt az ügyeskedést. De elmenet azt dörmögte: - Ha tudnátok, hogy gyűlölöm a szócséplést! - Athénban bizony rosszul érezte volna magát.
   Azt hiszem, Démokritosz, még tanítód, Prótagorasz is egyetértene Konfuciusszal abban, hogy az ember alaposan rágja meg, amit tanul. Konfuciusz ezenkívül szükségesnek tartotta, hogy a tanítók képesek legyenek mindig újraértelmezni a régit az új fényében. Ez is magától értetődik. Sajnos ugyancsak magától értetődik, hogy a tanítók többnyire újraértelmezés nélkül szajkózzák a régi bölcsességeket. Konfuciusz szemében az igazi bölcs nemcsak azzal van tisztában, hogy mit tud, hanem azzal is, hogy mit nem. Tedd csak próbára ebből a szempontból Szókratész barátodat, illetve kedvenc daimónját, akivel szüntelen társalog. Démokritosz szerint igazságtalan vagyok Szókratészhoz. Ha az vagyok is, van rá magyarázat: olyasfajta nagy és bölcs férfiakkal volt alkalmam találkozni, amilyenek errefelé és manapság bizony nem akadnak.
   Amikor Konfuciusz és a tanítványok a folyópartra értek, megszólaltam: - Elmegyek, mester. Búcsúzni jöttem.
   Konfuciusz a tanítványaihoz fordult: - Menjetek haza, kicsinyeim. - Azzal belém karolt. E meghitt mozdulatra még Ce-lut is ritkán érdemesítette. Oda mentünk, ahol három évvel korábban először horgásztunk kettesben: - Szeretném remélni, hogy néha majd gondolsz miránk, ha már ott leszel. - Az udvarias Konfuciusz ügyelt rá, nehogy a barbárok földjének nevezze hazámat.
   - Úgy lesz. Gyakran gondolok majd rád. Sokat tanultam tőled, mester.
   - Csakugyan? Örülnék, ha így volna. De olyannyira különbözőek vagyunk.
   - Perzsiára és Kathájra egyazon ég borul. - Konfuciusz iránti vonzalmamban nem volt tettetés.
   - De a törvények mások. - A vénember kivillantotta nyúlfogát. - így aztán továbbra is a Bölcs Mindenhatódban hiszel, az ítélet napjában, és abban az izzó... világvégében, ugye?
   - Igen. De itt a földön mi is azt az utat tartjuk igaznak, ami a te utad.
   - Az ég útja - javított ki. Megérkeztünk. Most ő ült arra a kőre, amelyen három év előtt én foglaltam helyet. Mellé térdeltem a fűbe. - Nem horgászom már - mondta. - Nem áll már rá a kezem.
   - Hát ez is elmúlik?
   - Mi nem múlik el? Csak a jóság eszménye nem. És a szertartások. Tudom, titokban kineveted háromezer-háromszáz előírásunkat. Tudom, ne is tagadd. Megértelek. És azt szeretném, ha te is megértenél bennünket. A szertartásos előírások nélkül nyűggé fajul az udvariasság. Gyávasággá a körültekintés. Veszedelemmé a bátorság. Keménységgé a hajthatatlanság.
   - Sohasem nevettelek ki, mester. Csak néha nem igazodom ki rajtad. Mindenesetre te tanítottál meg rá, milyen az igazi nemesember, illetve milyennek kellene lennie. Te olyan is vagy.
   Az öregember megrázta a fejét. - Nem. - Szomorúan csengett a hangja. - Az igazi nemesember jó. Vagyis sohasem elégedetlen. Bölcs. Vagyis sohasem áll értetlenül a dolgok előtt. Bátor. Vagyis sohasem fél. Én pedig életem java részét félelemben, tanácstalanságban, elégedetlenségben töltöttem. Nem az vagyok, ami lenni szeretnék. Az az igazság, hogy kudarcot vallottam.
   - De hiszen híres tanító vagy, mester... 
   - Bármelyik középszerű fogathajtó híresebb nálam. Ugyan. Dehogy vagyok híres. De nem neheztelek az égre, s még az emberekre sem. - Boltozatos homlokából kisimított egy fehér hajtincset. - Szeretném hinni, hogy az ég aszerint ítéli meg az embert, hogyan élt és mire törekedett. Ha így van, elégedett vagyok.
   Elhallgattuk, hogyan csivitelnek az éhes madarak a közeli gyümölcsösökben, s hogyan kergetik el őket kiáltozva a haragos asszonyok. - Mondd, mester, hiszel te az égben?
   - A föld tapasztalati tény. - Az öregember megpaskolta tenyerével a moha födte követ.
   - Hát az ég, az is tapasztalati tény?
   - Így tanították a Csouk, a Csouk előtt pedig a Sangok.
   - Tudom, hogy hiszel a tanításukban, hiszel a szertartásaikban, de hiszel-e az égben is?
   - Évekkel ezelőtt, amikor először jártam Kejben, tanúja voltam, amint eljátszották, eltáncolták az utódlási táncot. A lélegzetem is elállt tőle. Soha azelőtt nem éreztem még, mi a tökéletes szépség, mi a tökéletes jóság. Három hónapon át kába voltam az élménytől. És megértettem, milyen lehet az ég, mert itt a földön oly közel kerültem a tökéletességhez, a jósághoz.
   - De honnan származik az a zene? Kitől?
   Konfuciusz összekulcsolta a kezét, két hosszú hüvelykujja keresztezte egymást. - Ha most azt válaszolom, hogy az égből, akkor majd megkérdezed, ki teremtette az eget. De nem válaszolok semmit, mert ami nem tudható, azt nem érdemes firtatni. Van épp elég dolgunk idelenn a földön. Az ég nevében fogadtattuk el az emberekkel a szertartásos előírásokat, amelyeknek segítségével túlléphetünk önmagunkon. Az ég nevében írták elő nekünk, hogy megtartsunk bizonyos szokásokat, viselkedési szabályokat, gondolkodásmódokat, amelyek az összhang, az erény, a jóság útját egyengetik. Lám, ismét olyan szavakat mondtam, amelyeket nem könnyű meghatározni. - Az öregember összeráncolta homlokát. - Utamon egyetlenegy igazán nagy akadály emelkedik, s így van ez minden emberrel: a nyelv. A fontos szavak homályosak, túl sok mindent jelentenek, s gyakran nem jelentenek semmit. Ha megvolna hozzá a hatalmam, újraértelmezném nyelvünk minden szavát. - Rövid szünetet tartott, majd pajkosán elmosolyodott. - Hogy mindegyik ismét azt jelentse, amit egykor, a Csouk idejében.
   - De az a temérdek szertartás, mester! Mit szóltál például ahhoz az előadáshoz, amit Ce-lu rendezett, amikor nagybeteg voltál?
   Konfuciusz elkomorodott. - Valóságos szentségtörés volt az a maskara.
   - Hát az éghez és a földhöz intézett fohászok, hogy a szellemed békességben élhessen, amikor magad nem is hiszel a szellemekben?
   - Ez aztán az éles elméjű megjegyzés. Híve vagyok a szertartásos előírásoknak, mert vigaszt nyújtanak az élőknek, és kifejezik, hogy tiszteljük a halottakat, mindazokat, akiknek a dolgát folytatjuk, s akik előttünk jártak az úton. Végtére is milliószor annyian vannak, mint mi. Éppen ezért nem hiszek a kísértetekben. Ha mindezek a szellemek itt járnának körülöttünk, nem is maradna hely az élőknek. Minduntalan kísértetekbe botlanánk.
   - Hát azokról hogy vélekedsz, akik azt állítják, hogy találkoztak a halottak szellemével?
   Konfuciusz a szeme sarkából villámgyorsan rám pillantott, mint aki nem tudja biztosan, milyen messzire mehet el a jelenlétemben. - Nos - mondta végül -, sok olyan emberrel találkoztam már, aki azt hitte, hogy halottak szellemével találkozott. Mindegyiknek ugyanazt a kérdést tettem fel, s mindegyik ugyanúgy eltátotta tőle a száját. Hogy meztelen volt-e a kísértet. Mind úgy válaszoltak, hogy a szellem ugyanazt a ruhát viselte, amelyben eltemették. Azt pedig tudjuk, hogy a selyem, a len és a birkagyapjú élettelen és lélektelen. Azt is tudjuk, hogy ha valaki meghal, testével együtt a ruhája is elrothad a földben. Akkor hát hogyan ölthetné ismét magára a szelleme?
   Nem tudtam pontosan, hogyan értsem szavait. - Talán csak úgy látszik, mintha a szellem ruhát viselne - mondtam bizonytalanul.
   - Talán az egész szellem csak úgy látszik. Talán nem is létezik, csak a rémült ember képzeletében. Születése előtt az ember az őseredeti erő része volt.
   - Ez közel áll ahhoz, amit Zoroaszter tanított.
   - Igen, emlékszem rá - mondta Konfuciusz gépiesen. Egy percre sem sikerült felkeltenem érdeklődését az Igaz iránt. - Amikor meghal, ismét beleolvad az őseredeti erőbe. Ha életében nincs semmi emléke az őseredeti erőről, hogyan maradhat emléke a rövidke emberi létről, ha egyszer meghal, s visszatér az őseredeti erőbe?
   - Indiában úgy hiszik, hogy az ember halála után másvalakinek vagy másvalaminek születik újjá a földön.
   - Az örökkévalóságig?
   - Nem. Addig ölt új és új alakot, amíg a teremtés jelenlegi ciklusa véget nem ér. Kivéve, ha valaki eljut a megvilágosodásig. Annak lángja már előbb kialszik.
   - És amikor... kialszik, hová tűnik?
   - Azt nehéz elmagyarázni.
   Konfuciusz elmosolyodott. - Rögtön gondoltam. Sohasem volt kétségem felőle, hogy az emberi lélek a halál pillanatában visszatér az őseredeti egységhez, amelyből származik.
   - Hogy újjászülessék? Vagy hogy elbíráltassék? 
   Konfuciusz vállat vont. ~ Mindegy. Csak egyvalami biztos. Hogy a kialudt tüzet nem lehet felszítani. Amíg él az emberben az élet tüze, magjából új emberi élet fakadhat, de ha az a tűz kialszik, senki sem keltheti ismét életre. Aki meghalt, kedves barátom, az hideg hamu. Nincs tudata, nincs lelke. De attól még megadhatjuk az illő tiszteletet az emlékezetének. Önmagunkat és utódainkat tiszteljük meg vele.
   Ezután a jóstudományra tereltük a szót. Konfuciusz nem volt hívő, de úgy gondolta, hogy a hagyományok és a szertartásos előírások hasznára válnak az embernek. Amikor az emberek megjavításáról, egymáshoz fűződő viszonyáról beszélt, Konfuciusz olyan kertészre emlékeztetett, aki naphosszat nyesegeti, öntözi fáit, hogy minél nemesebb gyümölcsöt hozzanak.
   Később az államról faggattam. - Beletörődtem a sorsomba - mondta. - Olyan vagyok, mint Tan herceg korsója az ősi templomban. Láttad? - Amikor megtudta, hogy nem láttam, elmondta, hogy a korsót maga a herceg helyezte el a templomban, az idő tájt, amikor Lut megalapította. - A váza üres, egyenesen áll és gyönyörű. De ha megdöntjük, eldől, és tartalma kiömlik a földre, az pedig már korántsem gyönyörű. Nos, én vagyok az az üres váza. Nem vagyok tele hatalommal és dicsőséggel, de egyenesen állok.
   Végül az ősi esőoltár árnyékában Konfuciusz szertartásosan - persze hogy szertartásosan - átölelt, mint az apa, aki végső búcsút vesz fiától. Elmenet elvakítottak a szemembe szökő könnyek. Nem tudom, miért sírtam. Hiszen nem hiszek abban, amiben Konfuciusz hitt. Mindent egybevetve azonban jó embert ismertem meg benne. Annyi biztos, hogy sehol a világon nem akadtam hozzá foghatóra.
   
   
   

 
 HETEDIK KÖNYV
 
 Mi festette
 
 vérvörösre
 
 a Gangesz
 
 vizét?
 
 

             1/Csaknem egy évig tartott, amíg Luból a selyemúton eljutottunk Magadhába. Útközben sokat betegeskedtem. De a többieket is meggyötörte a gyűlöletes déli dzsungelekben terjedő láz. A karaván személyzetének egyharmada ott pusztult, a gróf mégis aránylag csekélynek minősítette az emberveszteséget.
   A pontos útvonalra már nem emlékszem. De ha emlékezném is, egyetlen görögnek sem számolnék be róla. Annak idején, ahogy szokás, útijelentést írtam, s feljegyzéseimet minden bizonnyal Perszepoliszban őrzik, a könyvesházban.
   Az alatt az iszonyú év alatt több ízben is úgy éreztem, hogy nemigen látom viszont Szuzát. Olykor már nem is bántam. A láz teszi. Ilyenkor az ember legszívesebben meg is halna, csak ne üldözzék éjjel-nappal a láz daimónok. Konfuciusz szerint a szellemek világa nem létezik. Ha igaza van, kicsodák azok a lidércek, akik lázas állapotban kísértik az embert? Amíg a láz tart, igenis léteznek, más szóval létük bizonyítható tény. Démokritosz kétségbe vonja ennek az okfejtésnek a helyességét. Mert sosem voltál beteg, különösen pedig olyan betegségben nem volt részed, amely kísértetekkel jár együtt.
   Mindvégig kétes volt, mi is a szerepem a gróf kíséretében. Lu tiszteletbeli vendége és Magadha királyának veje voltam ugyan, de egyszersmind afféle rabszolga is. A gróf meglehetősen jól bánt velem, mégis úgy éreztem, pusztán használati tárgynak tekint, mégpedig olyannak, amitől szükség esetén minden lelkiismeret furdalás nélkül megszabadulhat.
   Amikor a Gangesz menti Csampa kikötővárosba értünk, arra kértem a grófot, engedje meg, hogy előremenjek a fővárosba. Először nemet mondott. De ezúttal szerencsém volt. Híre kelt, hogy Csampa alkirálya egy ízben személyesen fogadott udvarában, s ezek után a gróf nemigen tarthatott rabláncon második hazámban. Úgy beszéltük meg, hogy Rádzsagrihában találkozunk. Azután magadhai katonakísérettel elhagytam Csampát. Magától értetődik, hogy eszemben sem volt Rádzsagrihába menni. Már csak azért sem, mert semmi kedvem nem volt viszontlátni apósomat. Azonkívül találkozni akartam Srávasztiban hagyott feleségemmel és fiaimmal.
   Csampától húsz mérföldre keletre búcsút vettem katonai kíséretemtől. A katonák folytatták Rádzsagrihába vezető útjukat, én pedig egy másik magadhai csapattal tartottam. Ezek a katonák a köztársaságok határán állomásoztak, és parancsnokuk örömmel vállalkozott rá, hogy a király vejének kísérőjéül szegődjön. Valójában rettegett tőlem. Csakhamar rájöttem, hogy miért.
   Már Kathájban is riasztó történetek keringtek Adzsatasatru kegyetlenségéről, én azonban úgy gondoltam, nem kell őket szó szerint venni. Apósom kíméletlenségével természetesen tisztában voltam, hiszen, akár a rák, saját apját is felfalta. De az ilyesmi korántsem számított kivételnek a Gangesz síkságán, öncélú kegyetlenséget mindenesetre nem tettem fel róla. Tévedtem.
   Már utunk elején elhűlve tapasztaltam az esztelen dúlás nyomait az egykor büszke és virágzó köztársaságok földjén. Ahogy északnak tartva átszeltük e meghódított országokat, az volt a benyomásom, hogy az életnek írmagja sem maradt a környéken. Az egykori kölesföldeken, gyümölcsösökben, legelőkön fűszál sem nőtt.
   Egy napon aztán kormos téglákkal teleszórt földre értünk, s a parancsnok így szólt: - Ez volt Vaisáli városa.
   - Kő kövön nem maradt. A tíz évvel előbb még oly gazdag város romjain, ugyanott, ahol annak idején megtekintettem a tanácstermet és Mahávira szentélyét, most kutyák, macskák, ragadozó madarak, kígyók, skorpiók és gyíkok tanyáztak.
   - A király természetesen újjáépíti majd a várost - közölte a parancsnok, és belerúgott egy csontkupacba. - Akkor majd magával Rádzsagrihával is vetekedhet szépségben - mondta óvatosan.
   Gondosan ügyeltem rá, hogy kísérőim az indiaiak nevében a világtörténelem legnagyobb uralkodójának számító Adzsatasatru hűséges, megbízható vejét lássák bennem. De a kíváncsiság olykor felülkerekedett bennem az óvatosságon. - Olyan erős volt az ellenállás errefelé? Valóban elkerülhetetlen volt, hogy földig rombolják a várost?
   - Bizony hogy elkerülhetetlen volt, hercegem! Magam is itt voltam. Részt vettem a csatában: nyolc álló napon át tartott. Többnyire errefelé folyt a harc. - Azzal a parancsnok nyugatra mutatott, a kiszáradt folyómeder vonalát jelző pálmasorra. - Visszaszorítottuk őket a folyópartról. Bemenekültek volna a városba, de a falaknál útjukat álltuk. A király személyesen vezette az első rohamot a városkapunál. Személyesen gyújtotta fel az első épületet. Személyesen vágta el a köztársaságok hadvezérének torkát. Személyesen festette vérvörösre a Gangesz folyó vizét. - A századparancsnok ekkor már nem is beszélt, hanem énekelt. Adzsatasatru győzelmeit máris versbe szedték, hogy a jövendő nemzedékek is zenghessék véres dicsőségét.
   A Vaisálit Srávasztival összekötő országút két oldalán a köztársaságok tizenkétezer katonáját húzták karóba. A végső ütközetet a száraz évszakban vívták meg, és a holttestek múmiává szikkadtak a tűző napon. A halott katonák ottjártamkor is úgy festettek, mintha még élnének, és kitátott szájjal kapkodnának levegő után vagy kiáltanák világgá fájdalmukat; sokáig tarthatott, amíg a halál felkapaszkodott a fából faragott karókra. Némi meglepetéssel állapítottam meg, hogy a katonákat egytől egyig gondosan megfosztották férfiasságuktól: az indiaiak ugyanis általában görbe szemmel nézik az ilyesmit. Később Srávasztiban láttam, hogy tömegestül árusítják a művészien kikészített herezacskókat. Aki adott a divatra, legalábbis egy ideig ilyen erszényben tartotta a pénzét. A hölgyek pedig honleányi érzelmeik jeléül övükre függesztve hordták.
   A Liccsavi köztársaság még ellenálló területeinek határa mentén vezetett az utunk. Adzsatasatru hiába romboltatta le a fővárost, a köztársasági katonák folytatták a harcot. - Megátalkodott népek - jelentette ki kísérőm. - A király nagyon mérges rájuk, amiért nem adják meg magukat.
   - Megértem. Imádkozzunk érte, hogy mihamarabb megbüntessék őket!
   - Úgy van, hercegem. Ha tudnád, hogy gyűlöljük őket! - De az ifjú hangjában nyoma sem volt gyűlöletnek. Éppúgy Adzsatasatru véres kezű uralmának áldozata volt, mint a két oldalunkon sorakozó barna bőrű, kicsavarodott testű hullák.
   Észak felé tartva arra lettem figyelmes, hogy az egyik múmiává száradt katona vállára dögkeselyű telepszik. A ragadozó madár már-már emberi kíváncsisággal, sőt azt mondanám, szinte tapintatosan vette szemügyre a halott szeme helyén tátongó lyukat, és csőrével amúgy próbaképp belekapott; de nem talált semmit, s továbbszállt. Lemaradt a lakomáról.
   Hűvös, gyönyörű, felhőtlen őszi napon léptem be Srávaszti kapuján. Adzsatasatru szerencsére megkímélte Kosala fővárosát. Huszonhét-huszonnyolc éves lehettem, amikor legutóbb arra jártam. Most negyven is elmúltam már, arcomat olyannyira kicserzette a nap és a szél, hogy úgy festettem, mintha tikfa álarcot viselnék. Ennél is nagyobb baj volt, hogy az álarcot hófehér haj keretezte. S ami a legnagyobb baj, mindez nem puszta látszat volt: a maszk és az ősz üstök tulajdonosa felett csakugyan eljárt az idő.
   Dzseta herceg folyóparti házán semmi változás nem látszott. Bekopogtam. A kémlelőablakon át gyanakodva méregetett egy szolga. Bemutatkoztam, s erre harsány kacajra fakadt. De aztán Adzsatasatru nevében megfenyegettem, s ekkor nyomban eltűnt az ajtó mögött. Néhány pillanattal később az ajtó kitárult, és egy tisztelettudó háznagy fogadott. Nem ismerjük egymást, mondta, de tudomása van róla, hogy Ambalika két fiának apja nyugati idegen. Így értesültem róla, hogy feleségem és fiaim életben vannak. Ami Dzseta herceget illeti...
   Jó öreg barátom a belső kertben ült. Öregebb már nem is lehetett volna szegény. Ha nem tudom, hogy ő az, sohasem ismertem volna ebben a csonttá-bőrré töpörödött teremtésben az életerős férfira, akit egykor oly nagyon csodáltam.
   - Jer közelebb - mondta. Nem állt fel üdvözlésemre, ezért hát egészen a pamlagához léptem. Csak amikor átöleltem, akkor jöttem rá, hogy a fejét kivéve egész testében béna.
   - Tavaly történt - mondta mentegetőzve. - Jobb szerettem volna gyorsan eltávozni, de úgy rendeltetett, hogy apránként kell meghalnom. Úgy látszik, ez az életem rosszul sikerült. De nincs okom panaszra. Végtére is megértem, hogy viszontlássalak.
   Mielőtt válaszolhattam volna, két komoly tekintetű, kék szemű fiú kíséretében középkorú, vaskos termetű asszony lépett a kertbe. Csak akkor ismertem benne Ambalikára, amikor megszólalt. - Hogy nézel ki?! - lendült nyomban támadásra. - Hogy megöregedtél! Szegény férjem, szegény uram. - Összeölelkeztünk. Nem mondhatnám, hogy találkozásunk Odüsszeusz és Pénelopé egymásra találására hasonlított. Igaz viszont, hogy Ambalika körül nem is legyeskedtek leölendő kérők - legalábbis tudtommal nem.
   Idősebbik fiam kész férfi volt már, a kisebbik most kezdett azzá érni. A Gangesz síkságának forró napja gyorsan érleli meg az élőlényeket, mintha attól kellene tartani, hogy nem marad elég idejük a szaporodásra.
   A fiúk csodálkozva bámultak rám. Én is órájuk. Északi apjuktól örökölt kék szemük és déli anyjuktól örökölt sötét bőrük ellentéte megragadó volt: szemrevaló ifjak voltak mind a ketten.
   - Szerintem is nagyon szépek - mondta Ambalika, miután elküldte a fiúkat. - Itt persze mindenki daimónnak tartja őket a kék szemük miatt. Nehéz a soruk. De majd ha felnőnek... - Ambalika elhallgatott. Némán meredtünk egymásra Dzseta herceg törékeny teste fölött. Ambalika, mint mindig, ezúttal is nyomban levett a lábamról. Nem ismertem asszonyt, akivel oly élvezet lett volna az együttlét, mint vele. Mintha csak férfival társalgott volna az ember, de nem államférfival, mint amilyen Atossza királynő volt. Ami a külső megjelenését illeti... nos, az indiai nap megtette a magáét. Mi tagadás, túlérlelte. Teste alaktalan volt, tokája számos. Csak a szeme volt a régi; mint azon az éjszakán, amikor együtt fürkésztük az északi sarkcsillagot.
   - Kezdd a legelején - mondta Dzseta herceg.
   Elkezdtem. Beszámoltam mindenről, ami az érdeklődésükre számot tarthatott. Meglepett, hogy Perzsia egyiküket sem érdekli. Házasságunk után Ambalika bezzeg másról sem tudott beszélni. De persze akkor még azt hitte, hogy velem jön Szuzába. Most pedig már nem érdekelte a Nyugat - és én sem.
   Katháj annál inkább megbűvölte őket. Mint kiderült, Dzseta herceg tagja volt egy társulásnak, amely a selyemút megnyitásán fáradozott.
   - Most pedig - mondtam a sok beszédtől kiszáradt ajakkal - hadd halljam, mi történt errefelé.
   Ambalika előkelő kézmozdulattal jelezte, hogy kihallgatnak bennünket. Aztán szárnyaló hangon így szólt: - Atyám az egyetemes uralkodó. Elragadtatással üdvözöljük nagy győzelmeit. Bölcsességét. Jóságát. - És így tovább ebben a semmitmondó stílusban.
   Azután a Buddha felől érdeklődtem, és Dzseta herceg így fogalmazott: - Négy évvel ezelőtt elérte a nirvánát.
   - Miután degeszre tömte a hasát sertéshússal és babbal - talált vissza Ambalika szertelen énjéhez.
   - Puszta szóbeszéd - utasította vissza Dzseta herceg a léha megjegyzést. - Csak annyi biztos, hogy békésen távozott. Utolsó szavai ezek voltak: „Minden átmeneti. Odaadón fáradozzatok üdvözülésetekért.”
   - Ma is Száriputra áll a rend élén?
   Dzseta herceg megrázta a fejét. - Még a Buddha előtt meghalt. Ananda a rend vezetője. Különben épp a városban tartózkodik.
   - És naphosszat azon vitatkozik a többiekkel, hogy mit mondott Buddha és mit nem mondott. - Ambalika ugyanúgy nem szenvedhette a buddhistákat, mint azelőtt.
   - Ananda jó őre a tannak - mondta Dzseta herceg minden különösebb meggyőződés nélkül. - Ügyel rá, hogy a szerzetesek gondosan emlékezetükbe véssék a Buddha minden szavát, akárcsak a mester életében.
   - Csak az a különbség - mondtam személyes szomorú tapasztalatból -, hogy a Buddha már nem javíthatja ki őket.
   - Igaz. Mondanom sem kell, hogy máris heves viták folynak arról, hogy mit mondott Buddha és mit nem.
   - És ez még csak a kezdet. - Újra és újra megbotránkoztatnak, sőt feldühítenek az újdonatúj tanok, amelyeket a Zoroaszter-vallás vezetői szemrebbenés nélkül nagyapám szájába adnak. Alig valamivel azelőtt, hogy végleg elhagytam volna Szuzát, látogatást tettem a Zoroaszter-követők főnökénél. Amikor szemérmetlenül nagyapámnak tulajdonított valamilyen sületlen verset, éles hangon közöltem vele, hogy márpedig Zoroaszter soha effélét nem mondott. A sarlatán erre rezzenéstelen arccal így válaszolt: - Igazad van. Életében nem. Álmomban hallottam tőle nemrégiben; és azt parancsolta, hogy írjam le, mihelyt felébredek.
   Így mér vereséget a Hazug az Igazra, legalábbis a hosszú uralkodás ideje alatt. De meg is pörköli majd e hamis papokat a fortyogó fém. Efelől semmi kétség.
   A következő hetek kellemesen teltek. A kövérkés Ambalika testileg nem vonzott már, de annál szórakoztatóbb és okosabb volt. Első együtt töltött éjszakánkon felvezetett a folyó felé emelkedő tetőteraszra. Emlékszem, fogyó hold volt, s a folyóparton égő főzőtüzek füstje éppoly átható volt, mint régen. Indiában semmi sem változik.
   - Itt senki sem hallgat ki minket. - Egymás mellett ültünk egy heverőn, a hold fénye tükröződött a szemünkben. Messze keleten alig kivehetően sötétlett az égen a Himalája tömbje.
   - Hol az apád? - Gondoltam, jobb, ha tudom, nehogy még találkoznom kelljen vele.
   - A száraz évszakban mindig a sereggel van. Tehát valahol Liccsavi határán lehet. Nyakas az a népség. Nem értem őket. Ha megadnák magukat, egynéhányuknak talán megkegyelmezne. De így egytől egyig megöli őket.
   - Ugye valóban egyetemes uralkodó? - Nem tudhattam, milyen viszonyban van a feleségem az apjával, indokolt volt hát az óvatosság.
   - Lóáldozatot nem tartott, de... igen, történelmünkben sohasem volt hozzá fogható nagy király.
   Elnéztük a hullócsillagokat, és elhallgattuk, hogyan pengeti valaki odalenn hamisan a citeráját.
   - Ugye ismét megházasodtál? - kérdezte minden különösebb érdeklődés nélkül.
   - Igen, a Nagy Király húgának vagyok - illetve voltam - a férje. Meghalt már.
   - Gyermekeitek is vannak?
   - Nem. Ami gyermekem van, annak te vagy az anyja.
   - Micsoda megtiszteltetés - mondta Ambalika ünnepélyes hangon, de nem volt kétséges, hogy gúnyt űz belőlem.
   Nem vettem fel a kesztyűt. - Azt hiszem, én vagyok az első perzsa nemes, akinek idegen királylány szült gyermeket.
   - Te vagy az idegen - vágta rá Ambalika ellentmondást nem tűrő hangon. - Én indiai vagyok.
   - Azt hittem, velem akarsz jönni Perzsiába. 
   Felnevetett. - Tudod mit? Pontosan annyira szeretnék Perzsiába menni, mint amennyire te szeretnél velem élni!
   - De hiszen szeretném...
   - Hagyjuk ezt! - Egyszeriben nagyon emlékeztetett arra a kislányra, akit egykor feleségül vettem. - Azt sem tudnád, mit tégy velem, én pedig végképp nem tudnám, mihez kezdjek abban az idegen országban, ahol minden csupa hó és mindenki kék szemű. - A gondolatra is megborzongott.
   - De a fiaim...
   - ...itt maradnak.
   - Hogyhogy itt maradnak? - öntött el a méreg. Végtére is az én fiaim, gondoltam, és igenis haza akartam őket vinni Szuzába, akár velük tart az anyjuk, akár nem.
   - Itt maradnak, és kész. Nem tehetsz semmit. Különben én sem - tette hozzá. - Apám akarja így. Tetszik neki, hogy perzsa unokái vannak. Úgy gondolja, egyszer még hasznukat veszi.
   - Követként? De ha egyszer soha életükben nem jártak a hazájukban, mi hasznukat vehetné?
   - Bízd csak rá. Sose féltsd apámat. Egyébként már elküldetett a vén Karakáért, hogy tanítsa meg őket perzsául.
   Örömmel hallottam, hogy Karaka még él. Ambalika szerint a magadhai acéltermelés főfelügyelője volt.
   - Hát Kathájban? - kérdezte, s megigazította a meleg éjszakai szélben kibomló kendőjét. - Ott is megnősültél?
   - Két elragadó ágyasom volt, de feleségem egy sem.
   - Hát gyermeked?
   - Az sem. Kathájban az asszonyok tudják a módját, hogy ne szülessen gyermekük, ha nem akarják.
   Ambalika bólintott. - Hallottam róla. Nálunk is vannak mindenféle varázsigék. Nagyon hatásosak, már amikor beválnak.
   - Kathájban az asszonyok valamiféle italt vesznek magukhoz. De ha az ember megkérdi, mi az, csak kuncognak. Szeretnek titkolódzni. Mindenesetre az ágyasaim igazán elragadó teremtések voltak. Nagyon megszeretted volna őket.
   - Mindenkit megszerettem volna ebben a magányban. Láthatatlan férj egyetlen felesége vagyok, a nagyapám házában élek, őneki pedig a legfiatalabb ágyasa is elmúlt már hatvanéves. Hová tetted a lányokat, amikor elutaztál Kathájból?
   - Az egyiket hazaküldtem a falujába, mégpedig annyi pénzzel, amennyivel könnyen találhat magának férjet, a másikat egy barátom vette magához. - Fan Cse valósággal belebolondult második ágyasomba, örömmel ajándékoztam meg hát vele, és ő igaz örömmel fogadta a házába.
   - Akkor hát nem élvezhetem a társaságukat - mondta Ambalika már-már szomorúan. - Igaz, a tiedet sem élvezhetem már sokáig, ugye?
   - Jelentést kell tennem a Nagy Királynak - feleltem.
   - Azután pedig olyan vén leszel már, hogy soha többé nem térsz vissza. - Ambalika mindig is meghökkentett és levett a lábamról szókimondásával. A sötétben, tiszta hangját, gunyoros beszédét hallgatva, meg tudtam feledkezni a húsdomborulatokról, amelyek nyomtalanul maguk alá temették a karcsú kislányt, akit egykor - már akkor is úgy tetszett, előző életemben - feleségül vettem.
   - Szeretnéd, ha itt maradnék?
   - Azt hiszem, nem. Idegenek vagyunk egymásnak.
   - Hát a király? - Ambalika nem válaszolt. Átkaroltam. Nem kellett volna. Az érintéstől egy csapásra szertefoszlott az ifjúság látomása. Azért egy ideig átkarolva tartottam, ő pedig elbeszélte, milyen vérzivataros időket élt át a Gangesz síksága.
   - Akkor rémültünk meg igazán, amikor szétverték a kosalai hadsereget. Éppen menekülni készültünk, de akkor titkos üzenetet kaptunk a királytól, hogy maradjunk, s hogy Srávasztit megkímélik. Mert a Buddha a városban tartózkodik! - A nyakamon éreztem halk nevetésének melegét. - Apámat körülbelül ugyanannyira érdekli a Buddha, mint engem. De tudta, hogy népszerű. Meg hogy a buddhista rend gyűlölte Virudhaka királyt, amiért leverte a sákják köztársaságát. Persze senki sem sejtette, hogy ha majd Srávasztiban megkoronázzák, apám a többi köztársaságot is eltörli a föld színéről. Szóval a nép afféle felszabadítóként üdvözölte apámat. És eddig apám türtőztette is magát.
   - Szoktatok találkozni?
   - Persze. Nagyon barátságosak vagyunk egymáshoz, és persze imádja az unokáit. Felőled is minduntalan érdeklődik, azt mondja, szeretne viszontlátni, és zokog...
   - Még most is?
   - Még most is. De mostanában sokkal több oka van zokogásra, mint régen. - Ezen a megjegyzésen kívül Ambalika egyetlen elmarasztaló szót sem ejtett az apjáról. A nők mindig is vonzódtak a hatalomhoz. Lehet az uralkodó akármilyen véres kezű hódító, minden asszony örömest feküdne az ágyába, csak hogy fiút szülhessen neki, olyant, aki minden porcikájában éppoly kegyetlen lesz, mint az apja.
   
   
             2/Röviddel a szokásos évi karnevál előtt, amikor Srávasztiban napokon át minden a feje tetején áll, s mindenki csak az élvezeteket hajhássza, Dzseta herceg társaságában látogatást tettem Anandánál a buddhista kolostorban. Gyalog mentem Dzseta herceg hordszéke mellett.
   - Nemigen mozdulok ki otthonról - dünnyögte, miközben átfurakodtunk a vidám sokaságon. - De jelen akarok lenni, amikor találkozol Anandával. Meglátod, milyen nagy örömöt szerzel neki katháji történeteiddel. - Dzseta herceg úgy gondolta, hogy ha az ő érdeklődését felcsigáztam Konfuciuszról és Li mesterről szóló beszámolómmal, a buddhista rend új feje is hasonló izgalommal hallgatja majd szavaimat. Ez volt az egyetlen eset, hogy öreg barátom naivitásról tett tanúbizonyságot. A hivatásos papok semmitől sem irtóznak jobban, mint ha vetélytársaiknak, más vallások papjainak eszméiről vagy más világnézetekről oktatják ki őket.
   Ez idő tájt már az egész bambuszliget felett a buddhista rend rendelkezett. A Buddha egykori kunyhóját alacsony fallal kerítették körül, a közelben pedig új épületet emeltek. - Kolostor lesz belőle - tájékoztatott Dzseta herceg. - Ambapali építteti. És ő maga lesz az első szerzetesnő.
   Az a vaisáli örömlány?
   Igen. A Buddha halála után ideköltözött... egész vagyonával. Szerencséjére.
   - Bizony. Láttam Vaisáli romjait.
   - Élete hátralevő részét a rendnek szenteli. Csodálom Ambapalit. Szent asszony.
   Nem tudtam megállni, hogy hozzá ne tegyem: - És vén is. - Nagyon is gyakori, hogy a sikeres örömlányok vallásra vagy filozófiára adják a fejüket, ha szépségük elmúlik Kíváncsi vagyok, mi lesz majd Aszpasziából.
   Ananda némileg hasonlított a Buddhára, és eszében sem volt, hogy kisebbítse ezt a hasonlóságot. A szangha feje szüntelen hajlongás közepette kísérte Dzseta herceg hordszékét a kolostor díszcsarnokába. Követtem őket.
   Odabenn több száz ifjú szerzetes ismételgette fennhangon a Buddha szavait. Feltűnt, hogy számosan vadonatúj sárga ruhát viselnek. Ez már Ananda újítása. Régen a szerzetesek csak a maguk koldulta rongyokat ölthették fel.
   Ananda a kolostor harmadik udvarából nyíló alacsony mennyezetű szobába vezetett bennünket. - Itt szoktam elmélkedni - közölte.
   Amikor Dzseta herceg gyaloghintó-hordozói kimentek, Ananda hozzám fordult: - Kellemes emléket őrzök rólad. Száriputra nagy tisztelettel emlegetett.
   Dzseta herceg elbeszélte Anandának katháji kalandjaimat, s a szent ember úgy tett, mintha érdekelné a dolog. Végül is azonban nem ő, hanem Dzseta herceg kért meg, hogy vázoljam fel a katháji bölcsesség lényegét. Fel is vázoltam néhány szóban. Az udvarias Anandán alig látszott meg az unalom. Azután így szólt: - Konfuciusz mesterről meglepetéssel állapíthatom meg, hogy túlságosan is evilági, semhogy komolyan vehetnők.
   - Úgy gondolja, hogy nincs más világ, csak az embereké - feleltem. - Ezért is tartja olyan fontosnak, hogy megfelelően viselkedjünk a földön.
   - Ebben nem is volna vita köztünk, amit ugyanis az igazi nemesember jellemvonásairól tanít, nagyon közel áll a mi felfogásunkhoz. Annál különösebbnek találom, hogy nem jött rá a legmagátólértetődőbb dologra: a nirvánára. Már-már rálépne a négy nemes igazság útjára - Ananda felfújta a pofazacskóját s nyelvét nekifeszítve faragatlan cuppanó hangot hallatott -, de az út kezdetén megáll.
   - Nem hiszem, hogy ki akarna lépni a földi világból.
   - Az bizony szánalomra méltó.
   - Véleményem szerint Konfuciusz nem szorul rá a szánalmunkra - mondtam csípősebben, mint eredetileg szerettem volna, és Dzseta herceg hirtelen felém is fordította a fejét.
   Ananda elmosolyodott. - Szánalmunk mindenkire kiterjed, kedvesem. Minden élőlényre. Aki él, az élet és az újjászületés körforgásának foglya. Csak aki itt volt és elment, arról mondható el, hogy elérte, amire mindenkinek törekednie kellene.
   - Kung mester nem értene veled egyet. - Meglepve tapasztaltam, hogy úgy vitatkozom, mintha Konfuciusz tanítványa volnék. Pedig valójában elborzasztott, milyen szenvtelen közönyt tanúsított Kung mester a Bölcs Mindenható iránt. Nemcsak a teremtés elve volt idegen a gondolkodásától, a dolgok alapvető kettősségét sem volt hajlandó elfogadni. Konfuciusz tehát csak a látható világgal törődött, mégis védelmembe vettem Anandával szemben. Azt hiszem, az embert az ellentmondás képessége különbözteti meg az állattól. Akaratlanul is szembeszáll azokkal, akik úgy képzelik, hogy egyedüli letéteményesei az igazságnak, az útnak vagy a titkok nyitjának.
   - Hát a halálról hogyan vélekedik Konfuciusz? - mímelte tovább az érdeklődést Ananda Dzseta herceg kedvéért.
   Nem is tudom. Azt hiszem, nem tartja fontosnak. Az élet foglalkoztatja...
   Nem tud hát szabadulni az élet csapdájából! Szegény!
   - Van-e, aki tud? Konfuciusz talpig becsületes ember. Gyakran szomorúság keríti hatalmába. Belátja, hogy tökéletlen, márpedig tapasztalatból tudom, hogy az evilági szentek hajlamosak tökéletesnek hinni magukat. - Ananda mézesmázos mosollyal nyugtázta a sértést. - A közjó érdekében - folytattam - az állam élére szeretett volna kerülni. Nem adatott meg neki, emiatt szenvedett, s mindenkinek nyíltan megmondta, hogy ha csakugyan tökéletes bölcs volna, nem szenvedne.
   - Valóban nem volt tökéletes bölcs - jegyezte meg Ananda. Biztos vagy benne, hogy a lelke mélyén nem akart kitörni a születés, a halál és az újjászületés körforgásából?
   - Véleményem szerint nem hisz a körforgásban.
   - Az bizony tudatlanságra vall.
   - Nem tudatlanságra. Csupán másfajta tudásra. Szerinte mindannyian valamiféle őseredeti egységből származunk, s oda térünk vissza.
   - Okos megfigyelés, nagyon okos. - Ananda Dzseta herceghez fordult. - A Buddha mindent átfogó bölcsességét bizonyítja, hogy az okos tanító még a barbár Kathájban is bepillanthat az igazságba. Meg nem értheti, de megérezheti. - Ananda rám mosolygott. - Nagy örömmel halljuk e hírt. - Bosszantóan önelégült volt az apró termetű ember.
   - Konfuciusz - mondtam - kétségkívül örömmel hallaná, hogy felismeréseit e távoli földön is megértik, hacsak homályosan is.
   Ananda mintha meg sem hallotta volna szavaimat, nem vette fel a kesztyűt. Ismét Dzseta herceghez szólt: - Örömmel közölhetem, hogy végre sikerült egyedülálló csatornarendszert kiépítenünk - legalábbis Srávasztiban. Eltereltük egy föld alatti patak vizét, s most közvetlenül az illemhely alatt folyik el. Ezenkívül... - Ananda hosszas fejtegetésbe bocsátkozott az indiai városok fő gondjáról, a köztisztaságról.
   Végül udvariasan ismét megszólított: - Ha jól emlékszem, amikor első ízben jártál nálunk, egészen másként gondolkodtál, mint most. Akkoriban úgy hitted, hogy a világegyetemet egyetlen nagy isten hozta létre. Ma pedig annak a kathájinak a jóvoltából kizárólag az foglalkoztat, hogyan... viselkedjünk a mindennapi életben.
   Nem gondoltam volna, hogy emlékszik rá, mit mondtam annyi év előtt a Bölcs Mindenhatóról. Ostoba hiba volt. Emlékezőtehetség dolgában a hivatásos papok még a költőket is felülmúlják.
   - Ma is ugyanúgy gondolkodom - mondtam. - Ma is hiszek a Bölcs Mindenhatóban. Csak azért tettem említést Konfuciusz tanításairól, hogy lásd... - elhallgattam, mert sehogyan sem jutott eszembe, mi végre kezdtem az evilági Konfuciuszt idézni.
   - ...hogy lássam, milyen hasonló az ő útja a Buddháéhoz. Értem én - mosolygott rám ingerlően Ananda. - Nem vitás - folytatta -, hogy ez a katháji, jóllehet kezdetleges fokon, mégis valódi bölcsességről tett tanúbizonyságot, mivelhogy nem hisz az olyan világteremtő istenekben, mint amilyen Brahma vagy a Bölcs Mindenható.
   Remélem, sikerült ugyanolyan zavartalan derűvel fogadnom ezeket az istenkáromló szavakat, mint ahogy előzőleg ő hárította el kihívó megjegyzéseimet. - A valódi bölcsesség ott kezdődik - jegyeztem meg -, hogy semmiből nem lesz semmi. Következésképp a világ valamiből lett. Létre kellett hozni, meg kellett teremteni: ezt tette a Bölcs Mindenható.
   - Hát őt ki teremtette?
   - Ő maga.
   - Miből?
   - Semmiből.
   - De éppen az imént mondottad, hogy a semmiből nem lesz semmi.
   Bizony, Démokritosz, beleestem a lehető legósdibb csapdába. Gyorsan másra tereltem a szót. - Amikor azt mondtam, semmiből, rosszul fejeztem ki magam. Úgy is mondhatnám, hogy a mindig ugyanaz akkor is létezett, most is létezik és a jövőben is létezni fog. - önkéntelenül is kisajátítottam Li mester felfogását. - A Bölcs Mindenható a mindig ugyanabból hozta létre az eget, a földet, az embert. Az Igazat és a Hazugot.
   - Jaj nekem - sóhajtott fel Ananda. - Nagyon kezdetleges elmélet. Ne haragudj rám. Nem akarok az érzelmeidbe gázolni. Tisztellek, amiért oly szilárdan hiszel nagyapád tanításában. De gondold meg, hogy még katháji barátod is túllépett a Bölcs Mindenhatóhoz meg Brahmához hasonló égisten fogalmán, az ég fogalmán, vagy nevezd, aminek akarod. Volt egyszer egy brahman, aki nagyon haragudott a Buddhára. Egy ízben kijött a sodrából, és azt mondta: „Hogyan tagadhatod a teremtő Brahmát? Hát nem érted, hogy minden emberi érzés, a boldogság és a bánat egyaránt tőle, a legfőbb istenségtől származik?”
   - Mit válaszolt erre a Buddha? - Dzseta herceg szemlátomást most hallotta először ezt a történetet... csak nem azért, mert nemrégiben találták ki?
   - Idézem a Buddha szavait - mondta Ananda. Lehunyta szemét, és éneklő hangon folytatta: - „Ezek szerint a legfőbb istenségnek köszönhető, ha az emberek gyilkolnak, lopnak, paráználkodnak, hazudnak, rágalmazzák egymást, gyalázkodnak, összevissza fecsegnek, hatalomra törnek, gonosz terveket forralnak és hamis eszméket követnek, így aztán, aki a világot valamilyen főisten művének tekinti, nem vágyik, nem törekszik rá, és nem is tartja szükségesnek, hogy helyesen cselekedjék.”
   - Szellemes válasz - súgta Dzseta herceg.
   - Szamárság - mondtam mérgesen. - Miután a Bölcs Mindenható saját magát és árnyékát, a Gonoszt megteremtette, létrehozta az embert, s választás elé állította: vagy az Igazat követi, vagy a Hazugot. Akik a Hazugot szolgálják, azokra szenvedést hoz majd az utolsó ítélet, akik pedig...
   - Ejnye de nyakatekert okoskodás - szólt közbe Ananda. - Jellemző az úgynevezett legfőbb istenségekre. Lám, milyen rosszindulatúak. És milyen ostobák. Végtére is ha az az isten csakugyan mindenható, miért tűri meg a Gonoszt?
   - Hogy mindenki választhasson közte és a jó között.
   - Ha én volnék a legfőbb istenség, nem bajlódnék vele, hogy olyan lényeket teremtsek, legyenek azok emberek vagy sem, akik nem kedvemre valók. Tartok tőle, hogy a legfőbb istenséged létére csakis fordított okoskodással adható magyarázat. El kell ismerned, hogy a Gonosz létezik. Hogy miért, azt nem tudod megmagyarázni. így aztán kénytelen vagy olyasfajta kegyetlen versenyjátékosnak beállítani teremtődet, akinek kezében puszta játékszer az emberi élet. „Engedelmeskedtek-e vagy sem?” - kérdezi tőlük. „Meggyötörjelek-e vagy sem?” Milyen gyermeteg gondolkodás ez, barátom! Nem véletlen, hogy már régóta kiirtottuk gondolatainkból a legfőbb istenség fogalmát. Ha jól értem, Konfuciusz barátod is. Mert hozzánk hasonlóan ő is megértette, hogy aki ilyen szörnyetegben hisz, az a Gonosz pártjára áll, minthogy a Gonosz is a Mindenható Isten teremtménye. Szerencsére mi már régen túlléptünk Brahmán és a Bölcs Mindenhatón. A világegyetem természetét vizsgáljuk, s azt látjuk, hogy olyan körrel van dolgunk, amelynek nincs se eleje, se vége, aki pedig a középutat követi, az keresztülláthat a körön, megérti, hogy az egész csalóka látszat csupán, akárcsak az örökkévalóság. Végül már gyakorlati okokból is úgy hisszük, az emberek jobbak az olyan világban, amelyben nincs hely a rossz cselekedetet megteremtő és az egyszerű ember fejét megzavaró legfőbb istenségnek. Mint Konfuciusz barátod oly bölcsen mondta: „Az ég messze van. Az ember közel.”
   Nem erőltettem tovább a dolgot. Az istentagadóknak könnyebb a dolguk, mint azoknak, akik a Bölcs Mindenhatóban hisznek. Mi tudjuk, mi az igazság, ők nem. Konfuciuszt azért is találtam rokonszenvesnek, mert nem próbálta meg tagadni az eget. Beletörődött, hogy nem érthet meg mindent. A Buddha ellenben szenvtelenül szembeszállt az éggel. Önteltségben, azt hiszem, nem volt párja, mióta világ a világ. Nem véletlenül fejezte ki magát ekképpen: „Létezem. Ha majd létemnek bealkonyul, és nem fogok létezni, akkor minden létezés megszűnik. Amit a többiek annak hisznek, üres látomás.” Lélegzetelállító ez a felfuvalkodottság.
   Démokritosz azt mondja, hogy neki bizony nem áll el tőle a lélegzete. Szerinte a Buddha másvalamire gondolt. Arra, hogy a teremtés folytonosságában egyvalami rendellenes csupán: a tökéletlen megfigyelő, az emberi én. Ezt az ént kell eltávolítani belőle, s az anyag máris az lesz, ami mindig volt. A mindig ugyanaz? Egy szót sem értek az egészből. Az én szememben ami van, az van.
   
             3/A következő hetekben a Perzsiával kereskedni akaró Különféle kalmárokkal és ipartestületekkel tárgyaltam. Addigra magam is már-már kalmárnak számítottam. Mindenesetre tudtam, mi adható el Szuzában és mennyiért. Élvezettel alkudoztam órákon át a központi piactér sátraiban. Mondanom sem kell, hogy valahányszor tekintélyesebb kalmárral vagy ipartestületi kincstárnokkal akadt dolgom, nyomban szóba került az Egibiek neve. Bizonyos értelemben ez a bankház volt az egyetemes uralkodó. A világ bármely részén jár is az utazó, azt tapasztalja, hogy az Egibiek ügynökei már megfordultak ott előtte és üzletet is kötöttek.
   A fiaimmal nem volt könnyű szót értenem. Eleinte tartottak tőlem. Úgy éreztem, bántja őket, hogy külsőleg elütnek az indiaiaktól, és neheztelnek rám érte. Az idősebbikkel mindazonáltal sikerült bizalmas viszonyba kerülnöm. Végtelenül büszke volt nagyapjára, a királyra. - Ő lesz az egész teremtés első ura. - A középső piactéren jártunk, előzőleg fiam társaságában tetemes hiteleket vettem fel a kereskedők tanácsától. El kell ismernem, hogy nagy erőfeszítéssel igyekezett palástolni a megvetését, amellyel a harcosok osztályának tagja lévén üzletfeleim iránt viseltetett.
   - Mi az, hogy az egész teremtés ura?
   - A király nyugatra tekint. A király keletre tekint - idézett fiam szemlátomást valamilyen hivatalos szövegből.
   - Mit gondolsz, apád hazájával is vannak tervei? - kérdeztem.
   Bólintott. - Eljön az a nap, amikor az egész világ az övé lesz, mert hozzá fogható uralkodó még nem élt a földön. Ő az első, aki egész India urának mondhatja magát.
   - Egész India urának? Liccsavi talán nem tartozik Indiához? Meg Avanti királysága? Hát a mi indiai tartományunk? És a dél?
   A fiam vállat vont. - Mindez mellékes. Láttam Adzsatasatrut, amikor belovagolt ide, a térre. Gyerek voltam még, de emlékszem rá: olyan volt, mint a nap. És úgy is üdvözölték az emberek, mint az esős évszak után felragyogó napot.
   Nem vetettem el azt a lehetőséget, hogy talán inkább megrémült a nép az uralkodótól, mert annak a kíméletlen, forró nyári napnak a képmását látta benne, amelytől kiszikkad a föld, és sivataggá szárad a zöld liget.
   - Mit gondolsz, kedvel?
   - Nagyon is. A kegyébe fogadott. - Termetére nézve a fiú már kész harcos volt. A szemét tőlem örökölte ugyan, illetve anyámtól, a thrák boszorkánytól, mégis minden ízében idegen volt. De azt láttam rajta, hogy törekvő és tettre kész. Nem volt kétséges, hogy feljut a magadhai udvarba.
   - Szeretnéd látni Perzsiát? - kérdeztem.
   Hófehér volt a fogsora, a mosolya pedig elragadó. - De mennyire! Anyám sokat mesélt Szuzáról, Babülónról, a Nagy Királyról. Amikor Karaka meglátogat, ő is sokat beszél Perzsiáról.
   - Nem akarsz velem jönni? - Nem mertem ránézni. Van valami furcsa benne, amikor a feketék földjén két kék szempár egymásra néz, mintha tükörbe tekintene... Csak hát az egyik tükör kerete fekete volt.
   - Előbb be kell fejeznem a tanulmányaimat, apám. - Sejtettem, hogy ez lesz a válasz. - Azután a taxilai egyetemre kell mennem. Nem mennék, de nagyapám elrendelte, hogy nyelveket tanuljak. Engedelmeskednem kell.
   - Talán követ lesz belőled, ahogy énbelőlem is.
   - Kétszeres megtiszteltetés volna. - Kész udvaronc volt már a fiú.
   Kisebbik fiam álmodozó és félénk volt. Amikor nagy nehezen szóra bírtam, azt akarta, hogy a sárkányokról meg a sellőkről meséljek neki. Igyekeztem elszórakoztatni. A Buddha is érdekelte. Talán ükapjától örökölte azt a képességet, hogy a szeme egyenest a túlvilágra szegeződjék. Akárhogy is, egyik fiam sem akart elutazni Indiából. Döntésük nem lepett meg, mégis nagyon rosszul esett.
   Dzseta herceggel üldögéltem a folyóparti ház tetőteraszán, s közöltem vele, hogy másnap indulok a karavánnal Taxilába.
   - Nemsokára meghalok - mondta. Felém fordította a fejét. - Ezért is örülök oly nagyon, hogy viszontláthattalak.
   - Igen. Hiszen ha meghalsz, elfelejtesz. - Tudtam, hogy Dzseta herceg szeret a halálról tréfálkozni, igyekeztem hát minél szórakoztatóbban beszélni róla, ámbár mondhatom, nem volt könnyű feladat. Mindmáig nem szoktam hozzá a gondolathoz, hogy el kell hagynom kétségkívül rozoga testemet, és meg kell tennem a hosszú utat (legalábbis ezért imádkozom a Bölcs Mindenhatóhoz) a megváltó hídján át a túlpartra.
   - Igen ám, de most, hogy utolsó napjaimban elbeszélgettem veled, talán fordulat áll be a sorsomban. A jóvoltodból újjászületésemkor talán közelebb kerülök az utolsó állomáshoz.
   - De hiszen azt képzeltem volna, hogy egy lépésre vagy a nirvánától.
   - Attól tartok, sokkal messzebb vagyok tőle. Ezer szál köt a bánathoz. Nem lepne meg, ha még a mostaninál is rosszabb életre születnék. - Lehorgasztott fővel végigtekintett béna testén.
   - Az ember egyetlenegyszer születik - mondtam. - Legalábbis mi így hisszük - tettem hozzá udvariasan.
   Dzseta herceg elmosolyodott. - Bocsáss meg, de a ti hiteteknek semmi értelme. Mi nem tudunk olyan istenben hinni, aki létrehozza a halhatatlan lelket, egyetlenegy életet ad neki, eljátszadozik vele egy kicsit, majd törvényt ül felette, és örökké tartó szenvedésre vagy boldogságra ítéli.
   - A szenvedés nem örökre szól. Az örökkévalóságban végül minden lélek egyesül.
   - Attól tartok, nem értem egészen, hogy mi az az örökkévalóság.
   - Ki érti? - Másra tereltem a szót, a fiaimról kezdtem beszélni. - Azt reméltem, talán hazavihetem őket. Ambalikával együtt.
   Dzseta herceg megrázta a fejét. - Nem volna okos dolog. Ugyanolyan idegennek éreznék magukat Perzsiában, mint te itt minálunk. Különben...
   Dzseta herceg elhallgatott. Észrevett valamit a folyó túloldalán. Én is odanéztem. Mintha homokvihar kavargott volna a folyótól a hegyekig húzódó síkságon. Pedig szellő se rebbent.
   - Hát ez mi? - kérdeztem. - Délibáb?
   - Nem. - Dzseta herceg összeráncolta homlokát. - A király.
   A napmelegben is megborzongtam. - Azt hittem, Liccsavi határán van.
   - Ott is volt. Most pedig már itt van.
   - Azt hiszem, jobb volna útra kelnem, még mielőtt megérkezik.
   - Már késő - mondta Dzseta herceg. - Biztos, hogy látni akar.
   - Minthogy azonban nem tudja, hogy itt vagyok, talán...
   - Tudja ő. Mindent tud.
   Másnap hajnalban a király áthívatott a folyó túlpartjára. Úgy vettem búcsút Ambalikától, mintha utoljára látnánk egymást. Igyekezett megvigasztalni: - A veje vagy. Kedvenc unokáinak apja. Nincs mitől tartanod. - Az volt az érzésem, mintha ő is végső búcsút venne tőlem.
   Az indiai hadsereg a világon semmihez sem hasonlít. Nem is hadsereg, hanem valóságos város. Képzelj csak el egy háromszázezer lakosú sátorvárost, amint férfiaival, asszonyaival, gyermekeivel, elefántjaival, tevéivel, lovaival, ökreivel lassan, hatalmas port verve átszeli a tájat. Ilyen látvány, amikor egy indiai király háborúba vonul. A görögöket felháborítja, hogy a Nagy Király asszonyait és bútorait, no meg a Khoaszpész folyó vizével teli korsóit is magával viszi, ha hadra kel, s hogy még a halhatatlanok is magukkal vihetik a háborúba asszonyaikat és szolgáikat. De ha csakugyan harcra kerül a sor, Perzsiában a személyzet a csomagokkal együtt biztonságos távolból várja ki a csata végét. Nem úgy Indiában. A király városa egyszerűen felfalja az ellenséget. Elsőként az elefántok rontanak az ellenségre. Ha annak nincsenek elefántjai, a csatának máris vége. Ha viszont az ellenfél ellenállást tanúsít, a lándzsások és az íjászok lépnek a küzdőtérre. Közben a vásározók, az italárusok, a különféle mesteremberek és fegyverkovácsok elárasztják az ellenség területét, és puszta tömegükkel is legyűrik az ellenséget. A biztonság kedvéért ezenkívül mindenféle tárgyakat vágnak az ellenséges katonákhoz.
   Ha két egyenlő erejű hadsereg csap össze, az győz, amelyiknek sikerül a másik vezérét megölnie. Ha egyik vezér sem hal meg, végeláthatatlan kavarodás következik, mert a két város reménytelenül összegabalyodik. Hallottam olyan háborúról, amelynek végén a két király hadserege olyannyira összekeveredett, hogy mindkét félnek tűzszünetet kellett elrendelnie, mert másként nem tudta volna rendezni sorait.
   Egy óra is beletelt, mire szekerem a folyó túloldalán álló első őrszemtől eljutott a haditábor szívébe, Adzsatasatru aranysátrához. Az volt az érzésem, hatalmas vásártéren járok, nem is katonai táborban. Csigalassúsággal haladtunk át a piactereken, s értünk fegyvertárak és vágóhidak mellett a város központjába, a királynak és a királyi kíséret tagjainak sátrai közé.
   A királyi sátor bejáratánál fogathajtóm megállította a szekeret, és leszálltam. Egy kamarás az egyik közeli sátorba vezetett, s ott egy szolga rózsavízzel teli ezüstmedencét tett elém. Előírásosan kezet és arcot mostam a rózsavízben, azután pedig egy másik szolga lenvászon kendővel megtörölt. Tisztelettel bántak velem, de egy szót sem szóltak. Mosakodás után magamra hagytak. Lassan múlt az idő, de annál gyorsabban működött a képzeletem. Feltételeztem, hogy kivégeznek, így aztán sorra vettem, s minden elborzasztó részletében élénken magam elé képzeltem a kivégzés valamennyi lehetséges módját. Éppen a lassú fojtogatásnál tartottam, ez talán a legelborzasztóbb módszer, amikor Varsakara jelent meg a sátor bejáratában.
   Körülbelül úgy fogadtam, mint a fuldokló a farönköt, amelyről nyomban kiderül, hogy valójában krokodilus. De a főkamarás megnyugtató szavakat intézett hozzám:
   - Alig változtál - mondta, és megölelt.
   - Te magad semmit sem változtál. - Varsakara csakugyan szakasztott olyan volt, mint amikor sok év előtt első ízben láttam Varanasziban. Az álnokság nagymestere lévén a legcsekélyebb nehézség nélkül állt a meggyilkolt apa szolgálatából a gyilkos fiú szolgálatába. Pofaszakállát időközben élénkpirosra festette, hogy így pótolja elvesztett vörös fogsorát.
   Kathájt hozta szóba. Nagyon érdekelte minden apró felvilágosítás, márpedig szerencsére apróságoknál mindenesetre sokkal nagyobb falatok voltak a tarisznyámban, hogy csillapítsam e ragadozó étvágyát.
   - Feltétlenül készíts jelentést az útról - mondta végül.
   - Nagyon szeretnénk már megnyitni azt a selyemutat. Útitársaddal már közöltük is. Egyébként még mindig Csampában van.
   Nem lepett meg, hogy a főkamarás máris tárgyalásba bocsátkozott a gróffal. Szorongva tanakodtam rajta, vajon mit mondott rólam a katháji. Végül is cserbenhagytam. De Varsakarától nem tudtam meg többet.
   Egyszer csak iszonyú mennydörgés nyomta el a sátorváros zsivaját: az Adzsatasatru közeledtét jelző dobszó. Kimenekültünk a sátorból, és némi iszonyattal vettem szemügyre a világ alighanem legnagyobb elefántját... A fehér óriás csigalassúsággal haladó felékszerezett hegyként araszolt felénk. A hátán gyémántokkal kirakott ezüstház emelkedett. A szikrázó építményben pedig csillogó aranyóriás terpeszkedett.
   - Adzsatasatru! - üdvözölte ujjongva a tömeg. Üvöltve áldották mindenfelől. A zenészek fülhasogató zenebonát csaptak. Mindenféle kérelmezők omlottak előtte porba.
   Az elefánt aztán megállt, s hosszú létrát támasztottak az oldalához. Két hivatásos tornász villámgyorsan a létra tetején termett. Aztán talpra állították a királyt, és óvatosan lesegítették a létrán.
   Az akkori Adzsatasatrunál kövérebb embert soha életemben nem láttam. Olyan kövér volt, hogy felpüffedt testének súlyát el sem bírta a lába. Így aztán vagy két tornászra, vagy pedig két vastag elefántcsont mankóra támaszkodva kellett járnia. Nyakát, fejét, vállát egyetlen irdatlan tömegbe fonta a mindent körülölelő háj. A király úgy vonszolta magát előre, mint egy terhes aranypók.
   Közeledtére lesütöttem a szemem. Reméltem, hogy megáll egy pillanatra és figyelmére méltat, de egyetlen szó nélkül haladt el mellettem. Mereven a bíborvörös szőnyegre szegeztem tekintetemet. A Nagy Királyhoz hasonlóan Adzsatasatru sem lépett soha a meztelen földre.
   Jó néhány órával később Varsakara ismét eljött hozzám, és lekötelező mosolyra nyílt az ajka. Valamilyen okból hiányoltam, hogy immár nem fröcsög a szájából vérvörös nyál; s azon tűnődtem, vajon az orvos tanácsolta-e el az elmeállapotot oly károsan befolyásoló bétellevél rágásától; mellesleg nemrég hallottam valakitől, aki ilyen dolgokban járatos, hogy a levelet nem kell feltétlenül rágni, elég, ha az ember a szájában tartja, s akkor is bekövetkezik az elmezavar és az élvezet.
   Varsakara a király elé vezetett. Adzsatasatru egy hatalmas heverőn terült el, ezernyi ezüst huzattal bevont párna között. Tucatnyi, étellel és boroskupákkal bőven megrakott asztal volt a keze ügyében, továbbá ugyancsak tucatnyi serdületlen lány és fiú. A kor mit sem változtatott apósom nemi ízlésén. Igaz, rájöttem, hogy az ember öregkorára is az marad, ami ifjúkorában volt, kivált, ha haszontalan semmirekellő volt ifjúkorában.
   Egy nyolc-kilenc éves forma fiú szeretetteljesen törölgette a király arcát egy lenvászon kendővel. Adzsatasatru bőre csillogott az izzadságtól. Ha csak át kellett haladnia egy szobán, máris a végkimerülés kerülgette. Úgy láttam, nem sok ideje van hátra, ám az arca mit sem változott. Sőt, kövérségétől fiatalabbnak látszott nálam. Megfigyeltem, hogy azokban az országokban, ahol a nagy forróságtól korán érik és gyorsan öregszik az emberi test, az asszonyok és a férfiak egyaránt szeretnek elhízni, hogy ha serdülőkoruk szépségét nem is, legalábbis gyermekes pufókságukat megőrizzék. Adzsatasatru arca sugárzott az örömtől. - Kedvesem! - oly mohón fordította felém óriáscsecsemő-arcát, mintha azt várná, hogy valami finomságot dugok a szájába. Aztán kitárta karját: a csontjairól csüngő, selyembe burkolt hatalmas hájtömeg szardeiszi vánkosnak is beillett volna. - Keblemre!
   Odaléptem hozzá. Lehajoltam, hogy megcsókoljam a kezét, de közben megbotlottam, és a heverőre huppantam. A gyermekek kuncogtak. Elborzadtam. Szuzában - különben bármely más udvarnál is - a helyszínen kivégzik, aki így közelít az uralkodóhoz. De Adzsatasatru megbocsátott.
   Megragadott a hónom alatt, s úgy vonszolt-emelt magához a heverőn át, mint egy játék babát. Kövér karjából szemlátomást nem szállt el az erő. Tehetetlenül zuhantam száz illat átható szagát árasztó kerekded keblére, s közben kárminvörösre festett ajka cuppanós csókot nyomott az arcomra, valahogy úgy, ahogy a szertelen gyermek árasztja el szeretetével a babát, mielőtt összetiporná.
   - Kedvesem! Nélküled örömtelen teher volt az életünk! Ha tudnád, hány éjszaka ringattuk magunkat sírva álomba, azon tanakodva, hogy miért hagyott el bennünket legkedvesebb, legdrágább vőnk. Ó, te rosszaság! Rosszaság!
   Adzsatasatru azzal felkapott a levegőbe, majd elengedett. Szerencsére egy párnarakás tetejére hullottam vissza. Olyan érzés töltött el, mintha törékeny serleg volnék egy elefánt lába ügyében. Tudomásom szerint ilyen helyzettel egyetlen udvari etikett sem számol. Igyekeztem a lehető legtisztelettudóbb és legilledelmesebb ábrázatot vágni, mindenesetre eléggé tanácstalanul hevertem a világ - méreteit tekintve - alighanem legnagyobb királya mellett.
   - Kedves Dareiosz! - Úgy bizony, Adzsatasatru következetesen Dareiosznak szólított. Mondanom sem kell, hogy nem javítottam ki. Annyi más korlátlan hatalmú uralkodóhoz hasonlóan az ő névmemóriája sem volt tökéletes. Perzsiában a Nagy Király mindig valamelyik kamarás kíséretében jelenik meg a nyilvánosság előtt, s az súgja a fülébe az elébe járulók nevét.
   - Ha tudnád, mennyire éhezett szegény gyermekem a viszontlátásodra! Mily nagyon várta, hogy hírt adj magadról! Mennyire szomjúhozott rá, hogy megtudja, merre jársz! - Adzsatasatru szavai pontosan elárulták, mi is jár a fejében. A gyermekek haladéktalanul étellel-itallal kínálták. Számos ismerősöm között ő volt az egyetlen, aki tele szájjal is érthetően tudott beszélni. Igaz viszont, hogy mind az evést, mind az ivást csak a legvégső szükség esetén hagyta abba.
   Amikor nagy nehezen szóhoz jutottam, elbeszéltem, hogyan hiúsult meg többször is a tervem, hogy visszatérjek Magadhába. Közben csendesen bugyborékolva borral öblögette a torkát. Annál figyelmesebben hallgatott viszont, amikor katháji fogságomról számoltam be. Zsírpárnákba ágyazott sötét szeme úgy csillogott, mint tán még soha. Mondókámat rendszeres időközönként elragadtatott, csodálkozó, szeretetteljes felkiáltásokkal szakította félbe. Amikor a végére értem, kiitta borát, s így szólt: - Majd mondd el Varsakarának, merre vezet a selyemút.
   - Igenis, felség.
   - De aztán részletesen.
   - Igenis, felség.
   - Készíts róla térképet.
   - A legnagyobb örömmel.
   - Hiszen csakugyan kedves barátom vagy, ugye? - veregette meg a vállamat. - Ugye megmutatod, merre vezet az út Kathájba?
   - Tehát Kathájba készülsz, felség?
   - Miért ne készülnék? Jövőre riasztóan unalmas lesz itt az élet. Addigra legyőzzük azokat a gonosz liccsaviakat, Pardiota pedig... emlékszel rá? Avanti királyára? Megátalkodott alak. De nem hiszem, hogy egy-két hónap alatt le ne igáznánk Avantit. Itt maradsz mellettem, s meglátod, hogyan tanítom meg kesztyűbe dudálni. Az lesz ám a mulatság! Ígérem, hogy nem fogsz csalódni. Mert tanítónak kiváló vagyok.
   - Tudok róla, felség. Láttam Vaisáli romjait.
   - Na, ennek örülök! - ragyogott fel a szeme. - Láttad az új út menti karókat?
   - Láttam! Lenyűgözőek voltak, felség. Megvallom, soha életemben nem láttam egyszerre ennyi kivégzett hadifoglyot.
   - Én sem. Persze mindenki azt mondja, hogy afféle csúcsot állítottam fel, de tudod, hogy a hízelgők nem riadnak vissza a hazudozástól sem. Mindazonáltal magam is úgy hiszem, hogy nem volt még király, aki annyi rossz embert húzatott volna egyetlen napon karóba, mint akkor én. Elképesztő jelenet volt. Ha hallottad volna azt az óbégatást! Kivált akkor, amikor karóba húzatás után kiheréltük őket. Azt hittem, menten megsüketülök. Tudod, milyen érzékeny a hallásom. Hol is tartottunk?
   - Kathájnál, királyom.
   - Ja igen. Magam megyek a hadsereg derékhadával. Te leszel a vezetőm.
   Amikor aztán elmondtam, hogy szerencsés esetben is legalább három évet vesz igénybe, amíg hadseregével eléri a középső birodalom határát, kezdett alábbhagyni az érdeklődése. Borzongva hallgatta a gőzölgő őserdőről, a magas hegyi hágókról, a hosszú úttal járó viszontagságokról és lázról szóló beszámolómat.
   - Ha igazat beszélsz, mégsem magam megyek. Hogy is mehetnék? De azért a hadsereget elküldöm. Végtére is egyetemes uralkodó vagyok, vagy nem?
   - Az vagy, az vagy, felség.
   - Minthogy Katháj is a világegyetem része, a kathájiak nyomban fel fogják ismerni, hogy én vagyok a birtokosa a... hogy is hívják?
   - Az ég áldásának.
   - Úgy van. Elismerik majd, hogy már régóta enyém az ég áldása. Különben mindent egybevetve talán bölcsebb volna nyugatnak fordulni, nem gondolod? Ott mégis kisebbek a távolságok. És nincsenek őserdők. Aztán annyi az elragadó város. És persze Perzsia nagyon is része a világegyetemnek, ugye, kedvesem?
   - De mennyire, felség. - Egyre inkább elhatalmasodott rajtam a szorongás. Adzsatasatru hadserege nem veszélyeztethette ugyan baktriai satrapiánkat, még kevésbé a perzsa birodalmat, de nagyon is élénken láttam magam előtt, ahogy majomként pórázon vezetnek, miközben a király lassan araszol hadseregével Perzsia és a holtbiztos vereség felé.
   Hiába igyekeztem eltéríteni a perzsiai kaland tervétől, Adzsatasatru önfeledten ábrándozott a világegyetemről, ahogy ő mondta, „a világegyetememről”. Csak amiatt méltatlankodott, hogy a köztársaságiak miatt nem veheti útját nyomban „a felkelő nap felé, a lenyugvó nap felé, az északi csillag felé”. - Tudom én jól, milyen nagy az én világegyetemem. Nem érek rá, hogy valamennyi népemet meglátogassam, mindenesetre meg kell tennem, ami tőlem telik. Tartozom vele a... szóval az égnek.
   Meglehetősen gyorsan felfogta, hogyan működik a katháji vallási és politikai rendszer. Elragadtatva hallotta, hogy az ég áldásának alapvető feltétele az egyeduralom. Bízott benne, hogy azt már megszerezte, s úgy gondolta, csakhamar megszerzi az ég áldását is: - Csak éppen néhányszor el kell utaznom új sárga alattvalóimhoz. Meg persze kék szemű alattvalóimhoz is. Tudod, milyen nagyszerű érzés milliónyi olyan alattvaló urának lenni, akinek szeme szakasztott olyan, mint az unokáimé?! Különben elragadó fiúk. Már ezért is adósod vagyok, Dareiosz.
   A művészi és végeláthatatlannak tetsző ebéd közepén érkezett a rossz hír. Avanti serege betört Magadhába. Varsakara arca elborult. Adzsatasatruén bosszúság tükröződött. - Ó, az a gonosz, gonosz ember! Milyen rossz király! Kénytelenek leszünk megölni. Nem is sokára. Kedvesem! - fordult hozzám a király, majd megcsókolta az arcomat, valahogy úgy, mintha kedvenc tányérja volna. Azután iszonyú erővel vállon ragadott, én pedig leestem a pamlagról. - Térj vissza bájos feleségedhez. Várj meg Srávasztiban. Még az esős évszak előtt visszatérünk. Időközben sivataggá változtatjuk Avantit. Nekem elhiheted. Ezen a földön én vagyok az Isten. Olyan, mint Brahma az égben. Én vagyok az egyetemes uralkodó. Add át szeretetteljes üdvözletemet... a lányomnak. - Nem jutott eszébe Ambalika neve. - És csókold meg a nevemben két kék szemű fiadat. Olyan érző szívű nagyapa vagyok!
   Ambalikával való utolsó találkozásunk meglepően vidámra sikeredett. Egymás mellett ültünk a Dzseta herceg belső udvarában álló hintán: azon kevés helyek egyikén, ahol senki sem hallgathatott ki bennünket. Elmondtam, hogy a királytól jövök. - Éppen Avanti ellen vonul.
   - Nem lesz könnyű győzelem - mondta Ambalika.
   - Úgy gondolod, hogy egy évszaknál is tovább eltarthat a háború?
   - Lehet, hogy évekig eltart, mint ahogy azokkal a kiállhatatlan liccsaviakkal is évek óta hadakozik már értelmetlenül.
   - Akkor nem hiszem, hogy még az idén meg akarja támadni Perzsiát.
   - Azt mondta, hogy meg akarja támadni? 
   Bólintottam, de nem foglaltam állást.
   - Hát... - Ambalika gondolataiba merült. Előre-hátra lendítettük a hintát a virágzó cserjék fölött. - Ha fiatalabb volna, talán győzhetne. Mit gondolsz?
   - Perzsia a világ leghatalmasabb birodalma - ütöttem meg a lehető legsemlegesebb hangot.
   - Csakhogy az apám a világ legnagyobb hadvezére. Legalábbis az volt. Mindegy, sosem tudjuk meg, kinek van igaza. Az Avanti elleni háborúnak sehogyan sem lesz vége, apám belehal a gyomorbántalmaiba, te pedig... mit készülsz tenni?
   - Visszatérek Szuzába.
   - A karavánoddal?
   Bólintottam. Nem mondtam el neki, hogy még aznap este ki akarok surranni a városból, mielőtt a karaván útra kelne. De azt hiszem, gyanította, hogy ilyesmin töröm a fejem, mert egyszer csak így szólt: - Újra férjhez akarok menni.
   - Kihez?
   - A féltestvéremhez. Nagyon kedvel. Jól bánik a fiaimmal. Első feleségévé tesz, s el sem kell költöznünk Srávasztiból. Tudod, ő az alkirály. Azt hiszem, nem találkoztatok. Mindenesetre minél hamarább férjhez kell mennem hozzá, mert Dzseta herceg bármelyik percben meghalhat, akkor pedig a kígyótermészetű unokaöccse örökli a házat, és fedél nélkül maradunk.
   - De hiszen már férjnél vagy - emlékeztettem.
   - Tudok róla. De elözvegyülhetek, nem?
   - Öljem tán meg magam? Vagy majd a király megteszi a kedvedért?
   - Ugyan - mosolygott rám elbűvölően Ambalika. - Gyere be. Mutatni akarok valamit.
   A hálószobájába mentünk. Kinyitott egy elefántcsont ládikát, és papirusztekercset vett elő belőle. Nehezen igazodom ki az indiai írásjelek között, ő olvasta hát fel a tartalmát: - ...megrendülten tudatják, hogy Kűrosz Szpitama elhunyt. Kelt Szuzában, a nagy Xerxész király uralkodásának ennyiedik és ennyiedik évében, az időpontot neked kell majd beírnod, úgy fogalmazd meg, hogy mától hat hónapra történjen. Aztán a tetejére meg az aljára írjál oda valamit perzsául, olyasfélét, hogy a levelet a kamara küldi. Nagyon hivatalos külseje legyen.
   Addigra azonban volt már némi fogalmam az indiai vallásról: - Nem mehetsz újra férjhez. Így rendelkezik a törvény.
   Ambalika mindenre gondolt. - Már megbeszéltem a dolgot a főpappal. Tanúsítani fogja, hogy házasságunk nem volt szabályos. A brahmanok, ha akarják, mindig találnak valami kivetnivalót a szertartásban. És akarják. Aztán szép csöndben férjhez megyek a bátyámhoz.
   - És sohasem fogunk többé találkozni?
   - Szeretném remélni, hogy nem! - Ambalika kíméletlen jókedve hátborzongatóan emlékeztetett apja kegyetlenségére. - Különben sem akarsz visszatérni hozzám. Ha másért nem, hát mert öreg leszel.
   De a fiaim...
   - Ott vannak mondta vontatottan, hangsúlytalanul -, ahol lenniük kell.
   Így aztán saját kezűleg írtam meg a gyászjelentésemet, és aláhamisítottam a szuzai kamara legfőbb hivatalnokának aláírását. Egy órával napnyugta előtt elhagytam a házat. Sem a fiaimtól, sem Dzseta hercegtől nem vettem búcsút. Ami pénzem maradt, egy vászonövbe csavartam, s az övet a derekamra kötöttem. A főpiactéren viseltes köpenyt, sarut és botot vásároltam. Néhány perccel azelőtt, hogy éjszakára lezárták volna a nyugati kaput, kiléptem a városból.
   Sejtelmem sincs róla, mi lett a fiaimból. Karaka üzent volna Szuzába, ha úgy tudja, hogy élek. De alighanem elhitte Ambalikának, hogy meghaltam.
   Az Egibiektől időnként értesültem Adzsatasatru sorsáról. Az Avanti elleni háború éppoly hosszúra nyúlt és éppoly kevés eredménnyel járt, mint korábban a Liccsavi köztársasággal vívott harcok. Végül, Xerxész uralkodásának kilencedik évében, Adzsatasatru meghalt. Állítólag természetes halállal. Az utódlás körül nagy zűrzavar tört ki, s így a nagy birodalom, amit annyi áldozat árán tákolt össze a Gangesz síkságán, nyomban részeire hullott.
   Ha Indiára gondolok, vak szemem héja alatt arany szikrázik fel, ha Kathájra gondolok, sziporkázó ezüstszín hasít a feketébe, mintha látnám, hogy ezüsthó hull az ezüst fűzfákra.
   Egykor aranyra és ezüstre nyílt a szemem. Most csak a sötétre.
   
   
   
   

   
 NYOLCADIK KÖNYV
 
 A nagy
 
 Xerxész király
 
 aranykora
 
 
 

             1/Xerxész uralkodásának nyolcadik évében, egy tavaszi napon tértem vissza Szuzába hatéves napkeleti utamról. A lelkes ifjúból, aki egykor Baktriából elindult a hosszú útra, semmi nem maradt. Középkorú kísértet lovagolt be Szuza város kapuján. Már az is meglepett, hogy az emberek észrevesznek. Annál kevésbé lepett meg, hogy nem ismernek fel. Évek óta halottnak hittek, valóságos kísértet voltam hát az udvar szemében. Sőt a magam szemében is. De nem sokáig érezhettem magam másvilági lénynek, mert csakhamar felfedeztem, hogy az udvarban is egészen más világ van, mint amikor elutaztam. Minden megváltozott. Bocsánat, nem egészen. A kamara ugyanolyan volt, mint régen, s ezt magam is tapasztalhattam, amikor a második teremben egy alkamarás fogadott. Még abból az időből ismertem, amikor bort szolgált fel a háremben. Ez a szűriai fölöttébb kíváncsi herélt volt. Ugratták is a többiek, amiért folyton kérdez. És féltek tőle, mert minden választ alaposan az emlékezetébe vésett.
   - Igazán kínos, hogy ilyen hírrel kell fogadnom a király barátját - fogadott a herélt, utolsó fennmaradó címemet említve. Az első terem tisztviselői már korábban közölték velem, hogy megszűntem a király szeme lenni. - Természetesen örülünk, hogy újra látunk. De... - Nem fejezte be a mondatot.
   Befejeztem helyette én: - ...hivatalosan holttá nyilvánítottak, és birtokomat kisajátította a kincstár.
   - Nem a kincstár. Illetve a kincstár csak jelentéktelen részét kapta. A vagyonod nagy része mélyen tisztelt édesanyád kezére jutott.
   - Él tehát?
   - Nagyon is. Szardeiszben van az udvarral.
   - Szardeiszben? - kérdeztem meglepetten. - Mióta költözik a Nagy Király udvara Szardeiszbe?
   - Hát nem kaptál felőlünk semmi hírt? - A második terem ablakai egy kertre nyílnak. Kitekintve megállapíthattam, hogy késik a tavaszi jó idő.
   - Elvétve. Azt tudom, hogy folytattuk a görög háborúkat. És hogy a Nagy Király földig égette Athént. - Ezt a hírt Srávasztiban hallottam az Egibiek egyik ügynökétől. - Ezenkívül semmit sem tudok.
   - Pedig - mondta az alkamarás - sok minden történt. 
   Mint kiderült, az alkamarás határozottan tartózkodóan fejezte ki magát. Nem sokkal azután, hogy Kathájba indultam, Xerxész arra kérte Bél-Marduk papjait, hogy ajándékozzák neki kincstáruk bizonyos aranytárgyait. - Egyetlen szent természetű tárgy sem volt közöttük - mesélte. - Mégsem voltak rá hajlandók. Mindent egybevetve megbocsáthatatlanul elnéző voltam velük. Senkit sem végeztettem ki. Csak elkoboztam egy csomó aranyjószágot, beolvasztottam őket, és dareikoszokat öntöttem belőlük, hogy legyen miből fedeznem a görög háború költségeit. Azzal visszatértem Szuzába.
   Néhány héttel később Bél-Marduk papjai felbiztatták a számtalan trónkövetelő egyikét, hogy az ősi Bábel királyává kiáltsa ki magát. Meg is tette, és kivégeztette visszataszító külsejű öreg barátunkat, Zópüroszt. Ezek után őt is megölte egy vetélytársa, s az új önjelölt király több mint egy éven át ellenállt a perzsa hadseregnek. Végül Xerxész sógora és legjobb tábornoka, a meggyilkolt Zópürosz satrapa fia, Megabüzosz bevette Babülónt.
   - A Nagy Király szörnyű bosszút állt - közölte az alkamarás, és szörnyülködve megrázta a fejét. - Beolvasztotta Bél-Marduk szobrát, hogy többé soha senki ne szoríthassa meg a kezét. Aztán leromboltatta Bél-Marduk valamennyi templomát, azt a néhány papot pedig, akit nem öletett meg, elkergette. A város falait is leromboltatta. A zikkuratot a földdel tette egyenlővé. A földkereskedők földjét és vagyonát elkobozta...
   - Az Egibiekét is?
   - Nem - mosolyodott el a herélt. - Az Egibi és fiai bankház Szuzába költözött. A Nagy Király két satrapiára osztotta Babülóniát és eltörölte Bábel királyának címét. Egyszerűen Nagy Királynak nevezi magát. Babülón ma félreeső vidéki város, ezredéves történetének vége
   - Hol tölti akkor az udvar a telet?
   - Perszepoliszban.
   - De hiszen télen ott meg lehet fagyni!
   A herélt felsóhajtott. - A Nagy Király hű szolgái vagyunk - felelte gépiesen, s én illendőn visszhangoztam a szertartásos mondatot.
   Megkérdeztem, mi történt a sok-sok tonnányi babülóni arannyal, s azt a választ kaptam, hogy a Görögország elleni háborúra költötték. - Mégpedig sajnos maradéktalanul - mondta a herélt. - Tönkretett bennünket ez a háború!
   - De győztünk. Leromboltuk Athént.
   - Le bizony! Földig! - Nem volt kétséges, hogy a herélt csak tetteti a lelkesedést. Tovább faggattam, és sok olyan részletre derült fény, ami Athénban közismert, s csak azért ismétlem meg, Démokritosz, hogy halld, hogyan látta az eseményeket a másik fél.
   Maga Xerxész vezette a hadjáratot. Szárazföldön indult útnak Szardeiszből. A hat hadtestből három, vagyis hatvanezer ember tartott vele: tehát nem hatmillió vagy ilyesmi, ahogy Hérodotosz állítja, csak hogy az athéniak kedvében járjon. Bevetették továbbá a teljes hajóhadat.
   A görögökön páni félelem lett úrrá. Az athéni és a delphoi jósda egyaránt kijelentette, hogy a Nagy Király legyőzhetetlen, így vetődött fel, hogy az athéniak jobban teszik, ha odahagyják városukat és Itáliába hajóznak. Utóbb a delphoi jósnő úgy nyilatkozott, hogy a város hasznát vehetné fából épült falainak. A csúnya és hebehurgya Themisztoklész erre meglehetősen agyafúrtan úgy értelmezte a jóslatot, mintha a papnő szavai fából ácsolt hajókra vonatkoznának.
   Minderről azonban az alkamarás mit sem tudott, csak a háború történetének perzsa változatáról számolt be. - E hónapban lesz épp két éve, hogy a Nagy Király Trójába ért, s ott kétezer marhát áldozott a trójai istennőnek.
   Fájdalmas hír volt. Előzőleg örömmel hallottam, hogy Xerxész nem tartott igényt Egyiptom fáraójának és Bábel királyának címére, s ily módon megtagadta a helyi isteneket. Később azonban nem is annyira politikai okokból, mint inkább a hatás kedvéért nem a Bölcs Mindenhatónak, hanem az ismeretlen trójai istennőnek mutatott be áldozatot. A heréltnek nem is jutott az eszébe az istennő neve.
   - Az áldozat színhelyét nagyon is jól választotta ki a Nagy Király. Mint mindnyájunknál jobban tudod, betéve tudja a görög Homérosz művének számos részletét. Így aztán az áldozat után ott helyben, az ősi romok között azt mondta: „Bosszút állok a görögökön Trójáért. Bosszút állok elődömért, Priamosz királyért. Bosszút állok a görögökön Ázsiában elkövetett kegyetlenkedéseikért. A görögök azért támadtak rá Ázsiára, hogy hazavigyenek egy spártai ringyót, én pedig azért fogok rájuk támadni, hogy lemossam Ázsiáról az ősi szégyenfoltot. Athén ugyanúgy lángolni fog, ahogy Trója is lángolt. Ahogy Szardeisz lángolt. Athén lángolni fog, s magam gyújtom meg a perzselő fáklyát. Én vagyok a megtorlás. Az igazságszolgáltatás. Én vagyok Ázsia.” - Perzsia seregei másnap a ¦Hellészpontoszon át Európa földjére léptek.
   Xerxésznek kifejezetten nemes indítékai voltak rá, hogy Görögországot megtámadja. A föld minden görögje határtalan büszkeséggel emlegeti, hogy ősei milyen barbár módon törtek rá Trója városára, a Nagy Király pedig minden görögök bűnéül rótta fel a trójai háborút. Xerxész őszintén hitte, hogy bosszút kell állnia a valójában nem is létező isteneken esett sérelemért.
   A háború jól kezdődött. A hajóhad és a hadsereg pontosan az előzetes tervek szerint találkozott a thesszáliai tengerparton. Időközben Spárta királyát egész hadseregével együtt lemészárolták. Négy hónap sem telt el a trójai beszéd óta, és Xerxész Attikába ért. Themisztoklész, az athéniak vezére, elrendelte a város kiürítését. A lakosság nagy részét hajókra szállították, vagy ahogy ő mondta, a város fából ácsolt falai közé menekítették. Így hát Themisztoklész tartotta magát a delphoi jóslat betűihez, ha szelleméhez nem is, s az athéniak többsége vele tartott. Más választásuk nem volt. Ha a szárazföldön maradnak, a biztos halált választják, hiszen a perzsa sereg legyőzhetetlen.
   Athént a perzsák Xerxész személyes felügyelete alatt földig égették, Trója és Szardeisz égése tehát megbosszultatott. Közben Themisztoklész titkon kapcsolatban állt Xerxésszel. Annyi göröghöz hasonlóan az athéni parancsnok pénzt és földet kért a Nagy Királytól, és Xerxész örömmel mutatkozott elnézőnek az álnok ellenség iránt. Jóhiszeműségét bizonyítandó Themisztoklész közölte Xerxésszel, hogy ha teljes győzelemre vágyik, haladéktalanul támadnia kell, különben a görög hajóhad útra kel Szicília felé. Különös módon egyedül Artemiszia királynő gyanakodott rá, hogy csapdáról van szó. Mellesleg, teljesült régi vágya: személyesen vezethette a halikarnasszoszi erőket. A hadvezetéshez nem értett ugyan, de a görögök észjárásán átlátott. Mellesleg a csatában álszakállt viselt, Mardoniosz igazi szakállának másolatát. Mardoniosz sohasem panaszkodott emiatt, pedig korántsem volt ínyére az álarcos játék.
   Xerxész Artemiszia figyelmeztetésével dacolva elrendelte a támadást. Egyes föníciai parancsnokok hűtlensége vagy hozzá nem értése miatt a perzsa hajóhad egyharmada odaveszett. Xerxész méltó büntetést mért a parancsnokokra, ekkor azonban a maradék föníciai és egyiptomi hajóparancsnokok is cserbenhagyták, s a perzsa flottának csak a fele maradt meg. De a szárazföldön továbbra is erőfölényben voltak, s Attika a kezünkben volt. A kettős játékot űző Themisztoklészt mégis úgy ünneplik a görögök, mintha hatalmas tengeri csatát nyert volna. Árulóvá akart válni, de önhibáján kívül Görögország megmentője lett belőle.
   Xerxész nem Themisztoklészt hibáztatta a vereségért. Hogyan is hibáztathatta volna? Hiszen a görögök nem győztek. A perzsák vesztettek a föníciai parancsnokok miatt. Ezután Themisztoklész figyelmeztette Xerxészt, hogy az athéni flotta előőrse útnak indult a Hellészpontosz felé, azzal az utasítással, hogy rombolja le az Európát Ázsiával összekötő hidat. Xerxész a szárazföldön át sietve Büzantionba vonult, hogy megvédhesse a hidat. Útközben egyszer nagyapámnál töltötte az éjszakát Abdérában, s e, nagy megtiszteltetés egyszersmind politikailag kellemetlen helyzetbe hozta Laisz családját. Abdérai rokonaim a mai napig perzsabérenc hírben állnak.
   Görögországban Xerxész egyetlen hadtestet hagyott hátra, Mardoniosz parancsnoksága alatt. A második hadtest az Attikát a Hellészpontosszal összekötő szárazföldi utat őrizte. A harmadik pedig az ión városokban tartotta fenn a rendet.
   Mardoniosz továbbra is ellenőrzése alatt tartotta a görög szárazföldet, így mindazok a görög vezetők, akik szemben álltak az athéni kormányzattal, mindennapos vendégek voltak a thébai főhadiszálláson. A perzsaellenes görögöket megbénították az események. Mardoniosz mégis kénytelen volt másodízben is felégetni Athént, hogy móresre tanítsa a konzervatív pártot. A többi athénival ellentétben ugyanis a konzervatívok nem voltak hajlandóak uruknak elismerni a Nagy Királyt. A kétségbeesett konzervatívok szüntelen segítségért fohászkodtak Spártához, de mindhiába. A spártaiak világéletükben hűtlen szövetségesek voltak. Azonfelül, s ez talán fontosabb, Spárta vezetői rendszerint perzsa zsoldban állnak.
   Egy ideig úgy tetszett, hogy Mardoniosz küldetése sikerrel járt. De aztán Spárta kormányzója, Pauszaniasz mohó terveket kezdett forralni. A hold kedvező állásáról értesülve nagy hamar Attikába vonult seregével, s ott egy láda aranyat kért Mardoniosztól annak fejében, hogy visszatérjen Spártába. Mardoniosz azonban egyszer s mindenkorra le akarta győzni Spártát és görög szövetségeseit. Nem fizette meg a kért aranyat. Ő is mohó volt: dicsőségre szomjazott. Nagyravágyása legtöbb szenvedélyénél, a kapzsiságnál is erősebbnek bizonyult, s ez vesztét okozta. Hiába, a hadvezér ne az érzelmeire hallgasson.
   Mardoniosz tehát megtámadta és megfutamította a spártai sereget. De a menekülők nem jutottak messzire, mert csapataink elzárták a Peloponnészosz felé vezető utat, s elfoglalták a spártaiak élelmiszer-tartalékait.
   Mardoniosz álma teljesült. Övé volt Görögország. De még egy utolsó diadalra vágyott. Fehér ménje nyergében maga vezette a döntő rohamot a spártai sereg maradványai ellen. A mén halálos szúrást kapott a kavarodásban, és Mardoniosz a földre zuhant. Mielőtt még béna lábával feltápászkodhatott volna, az egyik görög egy kődarabbal bezúzta a koponyáját. Mardoniosz barátom így lelte halálát. Minden szigetek tengeri ura szeretett volna lenni, s minden görögök ura is. Ha van jó halál, Mardonioszé az volt. Nemcsak azért, mert egy szempillantás alatt következett be, hanem azért is, mert barátom abban a hitben búcsúzhatott el az élettől, hogy vágya teljesült, meghódította Görögországot. A holtteste titokzatos módon eltűnt. Később Mardoniosz fia egész vagyont költött rá, hogy felkutassa apja csontjait, de hiába.
   Az álnok Pauszaniaszt Plataiai mezején Görögország megmentőjének kiáltották ki. Közben Iónia fellázadt, s Mardoniosz hadtestét új parancsnok, Artabanész vezetése alatt vissza kellett rendelni Ázsiába. A mükaliai hegyfok partjainál előzőleg a perzsa hajóhad jelentős része ott veszett egy tengeri csatában. Még súlyosabb csapás volt, hogy a görögök két perzsa hadtestet is legyőztek. Kaján fintora a sorsnak, hogy a végső katonai győzelem, melyet a görögök a szülőföldjükön, Európában hiába hajszoltak, váratlanul éppen a Nagy Király szardeiszi udvarától alig száz mérfölddel nyugatra hullott az ölükbe.
   Elhűlve hallgattam az alkamarás beszámolóját a Perzsiát ért csapásokról. - Ezért aztán - magyarázta - a Nagy Király csak nyár elején tér vissza Szuzába, amikor fiát, Dareioszt kiházasítja.
   - Szóval a görög háborúnak vége - állapítottam meg. Mit is tehettem volna hozzá? Az járt a fejemben, hogy Mardoniosz halott, és vele halott az ifjúságom is.
   - Pauszaniasz állítólag Görögország királyává akarja magát kikiáltani - válaszolt az alkamarás. - Ha megpróbálja, akkor kezdődik csak igazán a görög háború.
   - Vagy az igazán hosszú béke. - Egy idős herélt lépett hozzánk. Még gyerekkoromból ismertem, a háremben szolgált. Melegen üdvözöltük egymást. Aztán így szólt: - Hajlandó fogadni.
   - Kicsoda? - néztem rá ostobán.
   - Az anyakirályné.
   - Ő? - El sem akartam hinni.
   Atossza sem. Egészen apróra zsugorodott, nem volt nagyobb egy játék babánál, és a feje, akárcsak a játék babáé, aránytalanul nagy volt a törékeny, összeaszott testhez képest.
   Anahita szobrának lábánál feküdt egy ezüstágyon. Leborultam előtte, ő pedig egy pillanatra felemelte a kezét, aztán ismét leejtette az ágytakaróra. így üdvözölt.
   - Kelj fel - szólalt meg érdes férfihangon.
   Úgy néztünk egymásra, mint két kísértet, aki az árja atyák őshazájának előcsarnokában találkozik.
   - Ez aztán a meglepetés, igaz?
   Bárgyún bólintottam. Atossza elmosolyodott; kimutatta egyetlen maradék fogát. Nem volt könnyű megfejtenem, mit beszél, de a hangja mit sem vesztett erejéből, sem öreg szeme a fényéből. - Megöregedtél.
   - Te viszont, Nagy Királyné...
   - ...olyan vagyok, akár a holttest, amit elfelejtettek eltemetni. Nevetséges, ha valaki ilyen sokáig él.
   - Vagy éppen áldás. - Meglepő könnyedséggel vettem fel ismét az udvaronc modorát. Pedig tartottam tőle, hogy kijöttem a gyakorlatból. A fejemben a katháji és az indiai nyelv olyannyira összekeveredett a perzsával és a göröggel, hogy néha a legegyszerűbb szavakat is hosszasan kellett keresnem. Néha még ma is bajban vagyok. Most például, hogy görögül beszélek hozzád, részben perzsául gondolkodom, részben pedig valamiféle korcs nyelven, amelybe mindenféle keleti nyelvek keverednek. Az álmaim aztán valóságos lidércnyomások. Mióta ébren nem látok, álmomban egyre ritkábban vannak látomásaim. De hangokat hallok, csakhogy egyszerűen nem értem, mit mondanak.
   Atossza megrázta a fejét, így szakította félbe udvaronci szóáradatomat. - Állj oda - mondta, és az ágy feje és Anahita szobra közé mutatott. - Fáj, ha el kell fordítanom a fejemet. Különben minden mozdulat fáj. - Lehunyta a szemét. Egy pillanatig azt hittem, elszenderült, talán meg is halt. Pedig csak erőt gyűjtött. - Ugye nem hitted volna, hogy életben találsz? Sem azt, hogy Mardoniosz nem lesz már az élők sorában, mire hazatérsz.
   - Az előbbi oly nagy öröm...
   - …hogy nincs is rá szó - gúnyolódott mindkettőnkön.
   - Annál nagyobb baj a másik.
   - Az volt az érzésem - igyekeztem óvatosan fogalmazni -, hogy Mardoniosz miatt... alakultak így az események Görögországban.
   - Igen. Meghódította Görögországot. - A vastag zománcpáncél hasadékaiba mintha árnyalatnyi pír költözött volna. - Aztán megölték.
   - A görögök?
   Atossza ajka nyílegyenes vonalba húzódott: nem csekély teljesítmény, ha az embernek egy szál foga sem maradt. - Reméljük - mondta aztán. - De nem lehetetlen, hogy egy bizonyos udvari párt ölette meg. Mindmáig nem találták meg a holttestét, ez pedig nem vall a görögökre. Sok hibájuk van, de azt az egyet el kell ismerni, hogy ami az ellenséges holttestek kiszolgáltatását illeti, nincs náluk megbízhatóbb nemzet.
   Atossza még halálos ágyán is tovább szövögette hálóit. A vén pók a régi szenvedéllyel vadászott a fényes tárgyakra. - Meglátod, mennyire más már az udvar, mint a mi időnkben. - Ezzel az odavetett megjegyzéssel hozta tudomásomra, hogy magával egykorúnak tekint. - A hárem a központja.
   - A... mi időnkben is az volt.
   Atossza megrázta a fejét; arca eltorzult a fájdalomtól.
   - Nem. Akkoriban Dareiosz uralkodott, a kamara útján. Bizonyos dolgokat olykor sikerült elérnem. De nem a háremben. Nekem is a kamarához kellett fordulnom. Manapság ötszáz asszony él a háremben. Perszepoliszban olyan zsúfolt mind a három háza, hogy hozzá kellett csatolni a téli palota egykori közigazgatási épületeit. A fiam... - Atossza elhallgatott.
   - Mindig is hajlott rá - fejeztem be a mondatot a lehető legtapintatosabb hangnemben.
   - Amésztrisz nagyon erős. Meg kell állapítanom, hogy jól választottam. Jól ért az asszonyok, a heréltek és a Nagy Király nyelvén. De a kormányzáshoz nincs tehetsége. Én uralkodói nevelésben részesültem. Ő nem. Gondold csak meg, én vagyok az utolsó ezen a világon, aki ismerte az apámat, Kűroszt! - Életének vége felé Atossza hajlamos volt rá, hogy elkalandozzon a beszélgetés tárgyától, s hogy fennhangon kimondja, amit korábban megtartott volna magának. - Bátyámra, Kambüszészre is alig emlékszik már valaki. De én emlékszem. Azt is tudom, ki ölte meg. - Cinkosan rám mosolygott. Nem tudta, beavatott-e Xerxész a család véres titkába. E kitérő után visszatért a jelenbe. - Segíts a fiamnak. Számítok rád. Kettőnkön kívül senki sem maradt meg a régi időkből. Én pedig már nem élek sokáig. Amésztrisznak csak a három fiára van gondja, s nem is neheztelek rá érte. De féltékeny is, ez viszont már veszedelmes hiba. Engem sohasem érdekelt, hogy kivel osztja meg Dareiosz az ágyát. Nem mintha különösebben lekötötték volna az asszonyok. És én persze nem olyan voltam, mint a többi. Nem pusztán a felesége voltam; a Nagy Király társa, a királynő. Amésztrisz más, mint én. Égészen más. A fiamnak legalább húsz kedvencét ölette meg titkon, sőt némelyiket nem is olyan nagyon titkon.
   - Hát mindent megenged neki?
   - Ne szakíts félbe! Elképesztő, hogy milyen modortalan vagy. Persze mindig is az voltál. Végtére is Laisz fia vagy. És hozzá görög. Bizonyára a legnagyobb örömmel tapasztalod majd, hogy Laisznak nagy hatalma van a háremben. Fontos szolgálatokat tesz Amésztrisznak.
   - Mint varázsló? - kérdeztem súgva.
   - Varázsló? Ugyan! Mint méregkeverő! - válaszolta Atossza, s hangjában több volt a jókedv, mint a vád. - Jaj annak a lánynak, akit a Nagy Király megszeret. Egy hét múltán falfehér lesz az arca. A második héten gyomorgörcsei támadnak. A harmadik héten elmegy az étvágya. A negyedik héten - látszólag természetes halállal - meghal. Anyád kétségkívül a legrátermettebb boszorkány, akivel valaha is találkoztam, márpedig khaldeusok között nőttem fel. Aztán az a sok részeg fővel tett ígéret. - Sehogyan sem tudtam megfejteni ezt a váratlan fordulatot. Atossza nem sok időt hagyott az embernek a gondolkodásra, s éreztem, hogy az az idő csakhamar lejár.
   - Részeg fővel tett ígéret? - próbáltam időt nyerni.
   - Igen, igen - válaszolta ingerülten. Atosszát mindig is bosszantotta, ha valaki nem értette, ami az ő szemében nyilvánvaló volt. - Xerxész gyakrabban részeg, mint józan. Ha egyszer berúg, Amésztrisz vagy valamelyik szövetségese megkéri valamire, ő pedig gondolkodás nélkül mindent megígér. Mire ráébred, hogy mit tett, persze már késő. A Nagy Király nem szegheti meg a szavát.
   Ez is azon dolgok közé tartozik, Démokritosz, amelyeket a görögök sohasem voltak képesek felfogni. A perzsáknak nemcsak hazudniuk tilos, hanem az adott szót sem szabad megszegniük. A Perzsiát ért sorscsapásokat jórészt épp e nemes hagyománynak tulajdonítom.
   Démokritosz emlékeztet rá, hogy korábban másként fogalmaztam. Azt mondtam, hogy ha a tanács részeg állapotban határoz valamiről, azt másnap a józanság fényében újra megvizsgálják, s vagy helybenhagyják, vagy elvetik. Így is van. De ez a szokás az udvari tanácsülésekre, a törvénytudók gyűléseire vonatkozik, nem pedig az olyan alkalmakra, hogy amikor egyedül a Nagy Király... nincs a helyzet magaslatán. Bizonyos szertartások alkalmával, továbbá a Nagy Király családtagjai bármit kérhetnek az uralkodótól, s ilyenkor eleget kell tennie kívánságaiknak. A talpraesett uralkodó, ha józan, természetesen úgy csűri-csavarja a dolgot, hogy semmi olyant ne engedélyezzen, amit nem áll szándékában megtenni. Meg aztán a Nagy Király rokonai is óvakodnak tőle, hogy kiváltságaikkal visszaélve magukra haragítsák urukat. De ha a Nagy Király részeg, nem tudja, mit cselekszik, és iszonyú dolgok következhetnek be. Xerxész elfordult a világtól, helyette a háremet választotta, az asszonyok és a heréltek pedig nem riadtak vissza tőle, hogy megpróbáljanak a zavarosban halászni.
   - Nem tudom, mennyire tudnál hatni rá. Azt hiszem, nemigen. De az asszony biztosan fogad.
   Ezt a hirtelen fordulatot sikerült felfognom. - Amésztrisz királyné férfiakat is fogad?
   Atossza bólintott. - Mindenki elismeri, hogy én vezettem be ezt a szokást. Magától értetődik, hogy négyszemközt, vagyis védtelenül nem fogad, mint most én. Nem teszi ki magát férfiak kénye-kedvének. - Atossza váratlanul felnevetett, és eszembe jutott, hogy az emberöltőnyi idő alatt, amióta ismertük egymást, egyetlenegyszer sem hallottam nevetni. Nevetése szakasztott olyan volt, mint Dareioszé... Vagy inkább, mint Kűroszé? Életének vége felé Atossza egészen olyan volt, akár egy férfi, pontosabban szólva akár egy Nagy Király.
   - Xerxész maga biztatja Amésztriszt, hogy fogadja az államtanácsosokat, a törvénytudókat, a legfőbb parancsnokokat, szóval mindazokat, akikkel neki magának kellene tárgyalnia, de ő inkább Amésztriszre bízza a dolgot. A birodalmakat nem így kormányozzák. Legalábbis nem sokáig. Tudod, hogy szerelmes is szokott lenni? Képzeld csak el! Sem az apám, sem a bátyám, sem Dareiosz nem vették soha komolyan a nőket. A nők arra valók, hogy gyönyört szerezzenek a férfinak. Nekem nem volt rá szükségem. A perzsa állam alapintézménye vagyok. Miért kell Xerxésznek folyton szerelmesnek lennie? Nem véletlenül használom ezt a görög szót - tette hozzá -, mert az effajta nemi hevület a perzsákra nem jellemző. Illetve nem volna szabad, hogy jellemző legyen.
   Atossza homlokára olyan mély ráncok húzódtak, hogy a fehér zománcmáz hirtelen megrepedezett, akár a kiszáradt folyó medre. Akadozva, zihálva beszélt. - Most éppen Maszisztész feleségére fájdult meg a foga. A féltestvére hitvesére. Amésztrisznél találkoztak. A háremben. Szardeiszben. Persze véletlenül. A hölgyek csacsognak, csevegnek. Xerxész egyszer csak belép. Meglátja a sógornőjét. Beleszeret. Üzeneteket küldözget neki. Ajándékokat. Mindenki tud róla. Micsoda szégyen.
   - Hát választ kapott-e?
   - Nem. Okosabb annál az asszony. És milyen jelentéktelen külsejű! Csak tudnám, mire kell Xerxésznek. Talán hogy bajt keverjen. Máris sikerült. Amésztrisz magánkívül van. Maszisztész retteg. Az asszony agyafúrt. Van egy gyönyörű tizenhárom éves lánya. Xerxész hozzáadja a trónörököshöz. Azt hiszi, az anya akkor majd hálából neki adja magát. A fiam el fogja veszíteni a trónját, Kűrosz Szpitama. - Atossza felkönyökölt. Hatalmas erőfeszítésébe került. De még hatalmasabb volt az akaratereje. - Mindnyájunkat tönkretesz. Maszisztész is Dareiosz fia. Baktria satrapája. Népszerű. Xerxész nem nyugszik, amíg maga ellen nem lazítja.
   - Mit tehetünk?
   - Nem tudom. - Atossza lehunyta a szemét. Úgy látszik, bántotta a mécses fénye. - Csak nagy ritkán látogat már meg. Tudja, hogy nem helyeslem az életmódját. Meg azt is, hogy csakhamar a szent Paszargadába kerülök, arra a bizonyos szürke kőpolcra. Nem számítok már semmit.
   Atossza kinyitotta a szemét és töprengve nézett rám. - Te talán beszélhetnél a fejével. Bárcsak meghallgatna. Imádkozni fogok érte az istennőhöz. Még a Bölcs Mindenhatóhoz is - tette hozzá. - De ne lepődj meg, ha nem ismersz rá Xerxészben egykori barátodra. Én sem ismerek rá benne a fiamra.
   
             2/Külsőleg Xerxész alig változott. Az ivástól kissé elhízott, szakállát pedig ugyanolyan vörösrókaszínűre festették a borbélyok, mint annak idején az apjáét. A régi barátsággal fogadott.
   Megjegyzendő, hogy amikor az udvar visszatért Szardeiszből, az ember azt hihette volna, az országot elözönlő hadsereggel van dolga. A hatalmasra duzzadt hárem bútoraitól, arannyal és ezüsttel teli ládáitól és persze asszonyaitól és heréltjeitől, no meg szolgáitól roskadozó hintók és szekerek száz mérföldnyi hosszú, tömött sorban kígyóztak az északnyugati úton, amikor a menet eleje a városkapuhoz ért. Minthogy Laisz ezúttal is örökké hű - ha senki máshoz, hát énhozzám csakugyan örökké hű - görögjeivel utazott, az utolsók között érkezett meg Szuzába.
   A Nagy Király első fogadása nem sokat váratott magára. Elhűlten meredt rám, amikor elébe vezettek a trónszolgák. Üdvözlésképp felemelte aranyjogarát és örömmel köszöntötte a sikeres küldetéséről hazatérő követet. Még aznap este a hálószobájába rendelt.
   Igazán hosszú időt töltöttem az udvarnál, mégis most láttam csak először a Nagy Király legendás hálószobabútorát. Ez egyszer a legenda megfelelt a valóságnak. A száz évvel ezelőtti szamoszi aranyműves, Theodórosz remekmívű színarany szőlőbokrának ágai körös-körül befutják az ágyat és a baldachint, de e csillogó fémlugas vesszei nem szőlőt, hanem drágaköveket teremnek. Az ággyal szemközt áll a nevezetes arany platánfa. Némi csalódással állapítottam meg, hogy alig magasabb egy jól megtermett férfinál. Márpedig az udvarban úgy hírlett, hogy az ember kényelmesen hűsölhet az árnyékában. Az ágy mellett elefántcsont asztalkán illatosított vízzel teli hatalmas aranykorsó állt.
   Xerxész az ágyán hevert. Mögötte egy asztalon helboni borral teli kancsók sorakoztak. Mellettük két aranyserleg. Hódolattal üdvözöltem, s ő így szólt: - Állj fel, gyere ide. Hadd nézzelek meg magamnak.
   Bal karjával szeretetteljesen átölelt, a jobb kezével pedig bort töltött a serlegekbe.
   - Nem hittem volna, hogy viszontlátlak. Ülj le. Ide az ágyra. Ne gondolj az etikettel. Senki sem lát minket - kivéve Amésztrisz kémjeit. A falba vájt lyukakon át lesnek. Havonta egyszer betapasztatom a lyukakat. Ő meg havonta egyszer újrafúratja őket. Tudni akarja, ki alszik velem. Most az egyszer biztos eltátja a száját! – vigyorogta el magát Xerxész. A szeme alatt és fölött duzzadó bőrtasak ellenére is fiatalabbnak látszott a koránál. Szemlátomást az egészségével sem volt baj, csak az egyik keze remegett enyhén. Nálam mindenesetre fiatalabbnak látszott.
   Hosszasan szemügyre vett, majd figyelmembe ajánlotta a fodrászát. - Feltétlenül festetned kell a hajadat. Mindenki tudja, hogy egykorúak vagyunk. Lejáratsz az udvar előtt, ha ősz fejjel mutatkozol.
   Nekiláttunk az italnak, és elbeszélgettünk a múltról, Mardonioszról. - Az volt ám a győzelem! Egész Görögország a miénk volt, a Peloponnészoszt kivéve. Ne mozdulj, mondtam neki, mielőtt otthagytam volna. A spártaiak vagy megadják magukat, vagy idejönnek hozzád Attikába. Akkor aztán megvásárolhatod őket. Vagy ha nem megy, szétverheted a seregüket. Meg is tette. Mi nyertük meg a plataiai csatát. De Mardoniosznak semmi sem volt elég. Nem. A hősök hőse akart lenni. Nem bírt magával. Meg is ölték. Mindegyiket megölik - tette hozzá sejtelmesen. - Mi pedig elszalasztottuk az utolsó esélyünket, hogy legyőzzük a spártai hadsereget. Aztán az a mükaliai eset... - Xerxész hangja elcsuklott. Azon tűnődtem, de nem mertem megkérdezni, vajon ki az, aki minden nagy hőst megöl.
   - Nem baj, csakhamar visszatérünk. - A gondolatra Xerxész arca valósággal kivirult, de ebben a bor is közbejátszott, mégpedig a szó szoros értelmében. Akkoriban, ha ivott, skarlátpiros színt öltött az orcája. Életének vége felé már nem ölthetett skarlátpiros színt, mert éjjel-nappal vérvörös volt. - Spártai helytartóm, Pauszaniasz, a plataiai győző jóvoltából. - Xerxész kiitta a második serleg bort is. - Egész Görögország királya akar lenni. Más szóval az én helyemre pályázik. Segítséget kért tőlem. Persze titokban. El akarja venni az egyik lányomat. Aztán a segítségemmel elfoglalja Athént. És így tovább.
   - Megbízhatsz benne?
   - Dehogy bízhatom! - Xerxésznek jobb kedve kerekedett. - De hasznunkra lehet. Jóhiszeműségének jeléül máris rengeteg perzsa hadifoglyot küldött haza. Hogy is szól a régi mondás? Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is. Nos, nem bízom meg benne, de azt hiszem, alaposan megtáncoltatja honfitársait. Hanem mondd csak - fordult hozzám Xerxész pajkosan -, mit gondoltál, amikor Atossza közölte, hogy elvesztettem a trónomat, mert a háremben pocsékolom el az időmet?
   Megrémültem; meg is látszott rajtam. - Miért? Hát elpocsékolt idő az? - böktem ki végül; ennél okosabb nem jutott az eszembe.
   - Hogy honnan tudom, mit mondott? - mosolyodott el Xerxész. - Mindig tudom, mit mond. Bár ne tudnám. De nincs más választásom. Atossza is olyan, mint a szuzai időjárás: vagy túl meleg, vagy túl hideg. - Xerxész új kancsóból töltött bort a serlegembe. Miközben kortyolgattam, azon tűnődtem, vajon nincs-e megmérgezve. - Igenis, szeretek egy hölgyet, s az véletlenül épp a bátyám felesége. Tehát nem parancsolhatom meg neki, hogy viszonozza szerelmemet. De azt hiszem, meg tudom hódítani. Dareiosz fiamhoz adom a lányát. Mellesleg nagyon szemrevaló fiú. Az aráját nem láttam. Mindenesetre szerencsés lány. Egy napon ő lesz Perzsia királynéja. S ami még fontosabb, akármit mond is Atossza, az anyja hálából kénytelen lesz ide feküdni ebbe az ágyba. Azt hiszem, már a jövő héten. A menyegző másnapján.
   Egy órát töltöttem gyermekkori barátommal. Első benyomásom az volt, hogy alig változott. De elmenet rádöbbentem, hogy különös dolog történt, pontosabban nem történt. Xerxész egyetlen kérdést sem tett fel sem Indiáról, sem Kathájról. És az életéből még hátralévő tizennégy év alatt szinte egyetlenegyszer sem célzott napkeleti küldetésemre. Nem érdekelte már a világ. Csak magába tekintett. Semmi mással nem törődött, csakis a háremmel és az ifjúkorában elkezdett építkezésekkel.
   Amikor később a gyanakvó spártaiak teljes joggal kivégeztették Pauszaniaszt, amiért a perzsák ügynökéül szegődött, Xerxész szinte észre se vette, hogy elvesztette legfőbb görög szövetségesét. Igaz, addigra elhitette magával, hogy csupán fiúi kötelességből harcolta végig a háborút, amit egykor atyja akart indítani a görögök ellen. Minthogy pedig nem volt olyan szerencséje, mint Dareiosznak, nem sikerült megtartania a görög szárazföldet. Megvolt azonban az a vigasza, hogy két ízben is földig égette Athént. Bosszút állt Trója és Szardeisz sorsáért, és mindent egybevetve meg volt elégedve a görög háború kimenetelével.
   Démokritosz felemlíti Aiszkhülosz darabját, a Perzsák-at. Még athéni tartózkodásom elején olvasta fel nekem valaki. Zagyvaság, mondhatom. Mindenekelőtt közölhetem, hogy Xerxésztől egyetlenegy jó szót sem hallottam az athéniakról, sem más görögökről. Sohasem jutott volna eszébe nagynak és ősinek nevezni őket. Hogy is szól az a nevetséges sor? „Látták a nagy, ősi gyűlölt Athént.” Olvasd csak fel azt a részt, amin annyit nevettem. Hogy is szól?... Igen. „Nyomorult, ím én, siralmas, íme én lettem a szülőföldem baja, nyomor a hazán!”
   Valójában azonban Xerxész nem döntötte nyomorba hazáját, ő maga pedig meg volt győződve róla, hogy jól sáfárkodott örökségével. A görögök körmére akart koppintani és rá is koppintott. Csak egyvalamire panaszkodott: hogy sokba került a háború. - Babülón minden aranya ott veszett Görögországban. Világos a tanulság: az ember ne viseljen szegény ország ellen hadat, mert ha megnyeri is a háborút, vesztesként kerül ki belőle.
   Ez a megállapítás persze nem volt Aiszkhülosz ínyére, mert a görögöknek nehéz felfogniuk, hogy országuk kicsiny és szegény, Perzsia ellenben nagy és gazdag. Az élet pedig rövid. Rövid.
   Dareiosz trónörökösnek és Maszisztész leányának esküvőjén magam is jelen voltam. A násznép kétharmadát nem ismertem. Minthogy azonban csaknem valamennyien a Hatok leszármazottai voltak, ha arcukat fel nem is ismertem, a nevüket igen. Az esküvő szolgáltatott alkalmat rá, hogy ismét elfoglaljam helyem a Nagy Király udvarában: ráadásul új, elöljárói minőségemben! Mindenki megadta ugyan nekem a tiszteletet, amely egy középkorú uralkodó gyermekkori barátjának kijár, személyem iránt azonban senki sem mutatott érdeklődést. Az udvar éppoly befelé forduló életet élt, akárcsak a Nagy Király. Ennél is többet nyomott a latba, hogy túlságosan hosszú ideig voltam távol. Aztán pénzem sem volt. Tíz év is beletelt, mire sikerült különféle ingó és ingatlan vagyontárgyaimat visszaszereznem a kincstártól, Laiszról nem is szólva. Anyám kevesebb örömöt mutatott egyetlen fiának viszontláttakor, semmint az ember elvárta volna. Igaz, megfigyeltem, hogy a szülőknek gyakran nagyobb az örömük, mint a bánatuk, ha túlélik felnőtt gyermekeiket.
   Az idáig anyám az én lakosztályomban lakott, és nem restellt hosszasan panaszkodni, amiért vissza kellett költöznie a női szállásra. Nem mondom, hogy úgy viselkedett, mint aki jobb szerette volna holt híremet venni, fogalmazzuk inkább úgy, hogy az illendőség határai között tartotta a viszontlátás fölötti anyai örömét. - Honnan tudhattuk volna - szabadkozott, és szomorúan figyelte, hogyan szállítják át a szolgák ládáit és heverőit a hálószobámból a kissé szűkös női lakosztályba. - Különben is az a törvény, hogy háromévi távollét után holttá nyilvánítják az embert.
   Laisz aztán nem változott. Egy kissé meghízott ugyan, de életének derekán kissé merevvé, elszánttá ráncosuk arca ettől csak lágyabb, fiatalosabb lett.
   - Ma estére vendégeket hívtam - mondta az utolsó esküvői szertartás másnapján.
   - Csak tessék - biztattam barátságosan. Inkább olyanok voltunk, mint két régi ismerős, semmint anya és fia. - Én is jelen legyek?
   - Nem fogsz kellemetlenkedni? - aggodalmaskodott.
   - Szóval görögök. - Hiába, senki sem bújhat ki a bőréből, gondoltam. - Csak nem szövögetsz még mindig összeesküvéseket?
   - Dehogynem. - Laisz felvetette a fejét, s közben kétségkívül Athéné istennőre gondolt. - Mindig is erre a pillanatra vártunk. Soha jobban nem állt az ügyünk.
   - Jobban? Nem hát! Csakugyan fényesen áll! - Nem tudtam uralkodni magamon. - Hat hadtestünkből kettő odaveszett. Odalett a flotta fele is, a kincstár meg üres. Miből gondolod hát, hogy az ügyünk soha jobban nem állt?
   Kaptam rá magyarázatot. Méghozzá bőbeszédűt. Előbb Laisztól. Később Démaratosztól is. Az egykori spártai király még mindig szemrevaló férfi volt, jóllehet kissé megviselte az idő. Ekkoriban már fesztelenül mozgott perzsa ruhájában, és feltételeztem, hogy perzsa cipőbe bújtatott lábát immár rendszeresen mossa. Az udvarban tartózkodó görög száműzöttek között volt egy Apollonidész nevű, Kosz szigetéről származó igen szép fiatal férfi. Xerxész tetszését is elnyerte. Nem, Démokritosz, nem a szépségével, hanem orvosi tudományával. Mondanom sem kell, hogy megjelenésére való tekintettel a háremnek a közelébe sem engedték. Rendszerint az orvos az egyetlen, aki szabadon járhat-kelhet a hölgyek lakosztályában, de a hagyomány úgy kívánja, hogy vagy nagyon öreg legyen, mint Démokédész, vagy nagyon csúnya, vagy mindkettő. Igaz, a heréltek szemmel tartják az orvosokat, Apollonidész esetében azonban mindenki úgy látta, hogy jobb nem megkísérteni a sorsot.
   - Unokafivérem, Pauszaniasz már jelét adta jóhiszeműségének. Hazaküldte a Nagy Király öt dicső rokonát. - Démaratosz időközben elsajátította az udvari szóvirágokat, de nyugati kiejtéssel beszélt perzsául. A modora voltaképpen inkább perzsára vallott, mintsem spártaira, és nemigen tudtam eldönteni, vajon nem előző nyers énjét találtam-e rokonszenvesebbnek. A spártaiak sem a fényűzéshez, sem a viszonylagos szabadsághoz nincsenek hozzászokva. Ahol e két dolog egybeesik, mint például a perzsa udvarban, ott a spártai óhatatlanul elzüllik.
   - A spártaiak bizonyosan nem fogják eltűrni, hogy Pauszaniasz szövetségre lépjen velünk. - Kezdettől fogva meggyőződésem volt, hogy Pauszaniasz sorsa megpecsételődött. Felfuvalkodott volt, mohó és ostoba. Éppen ezek a tulajdonságok oly vonzóak azon bizonyos istennők szemében, akiket a görögök rettegve kedvesnek becéznek. Az ádáz Erinnüszökről van szó.
   - Nem ismered Spártát - válaszolta a volt király derűs-leereszkedően. - Pauszaniasz a kormányzó. Amíg az öt ephorosz a zsebében van, azt teheti, amit jónak lát. Vagyis amíg elég aranya van hozzá, hogy teletömje az ephoroszok zsebét. Hidd el, egész Görögország ura lesz, persze a Nagy Király satrapájaként.
   Laisz - mint ilyen alkalmakkor mindig - el volt ragadtatva. Elég egy kis görög összeesküvés, s máris fiatalos fény költözik a szemébe. Ha a görög politika jön szóba, egész egyszerűen megtébolyodik.
   Vacsora után aztán csakugyan fontos vendég csatlakozott az összeesküvők társaságához. Megabüzoszt futólag még ifjúkoromból ismertem. Az apja, Zópürosz, Bábel megcsonkított satrapája volt, az a bizonyos, akit első babülóni tartózkodásunk idején sikerült elkerülnünk Xerxésszel. Amíg keleten jártam, Megabüzosz olyannyira kitüntette magát a harctereken, hogy Xerxész hozzáadta Amüsztisz nevű lányát. Egyébként Megabüzosznak korábbi házasságából volt már egy fia, aki nagyapjának, Zópürosznak a nevét viselte. Ugyanarról a Zópüroszról van szó, aki nemrégiben Athénban járt, és mindent megtett, hogy szülőhazájának ártalmára legyen. Igaz, az ifjú joggal neheztel királyi házunkra, ám mégsem való, hogy úgy viselkedjék, akár egy görög.
   Testalkatára nézve Megabüzosz valóságos óriás volt - illetve, azt hiszem, óriás ma is: az életben maradáshoz ugyanis nagyon ért. Nemrégiben egy királyi vadászat alkalmával megölt egy oroszlánt, és megmentette Artaxerxész király életét. Sajnos azonban a szokás úgy kívánja, hogy az első vadat a Nagy Király ölje meg. Artaxerxész hálás volt ugyan Megabüzosznak, amiért megmentette életét, de felbőszítette, hogy a hadvezér megszegte az ősi törvényt. Megabüzoszt halálra ítélték. De Amüsztisz Amésztrisz anyakirálynővel karöltve rávette a Nagy Királyt, hogy végül is érje be Megabüzosz száműzetésével. A király megmentője ma állítólag leprásként tengeti életét valahol. De ez még mind távoli jövő volt, amikor Laisz gyanakvó tekintetének tüzében felújítottuk ismeretségünket.
   A vendégek szokás szerint hosszadalmasán értekeztek a görögországi ügyekről. Megfigyeltem, hogy Megabüzosz nem foglal állást. Azt is megfigyeltem, hogy úgy néz rám, mintha valamiféle jeleket adna. Nem értettem, mit akarhat. Később aztán, amikor a görögökön kezdett kifogni a bor, intettem Megabüzosznak, hogy jöjjön utánam a dolgozószobámba. Kimenet észrevettem, hogy Laisz dühödt pillantást vet rám. A saját házamban!
   - Érdekelne, hogy mit láttál keleten - mondta Megabüzosz. Sejthető, hogy nincs az a lűdiai zene, ami kedvesebb lett volna a fülemnek, mint ez az egyetlen mondat.
   Egy órán át beszélgettünk Indiáról és Kathájról. Amit Xerxésszel élete végéig nem tudtam megbeszélni, megbeszéltem a hadvezérével. Megabüzosznak semmi kétsége nem volt afelől, merre kell keresni a birodalom jövőjét. - Persze most nincs pénzünk - mondta az óriás, de közben bólintott, ahelyett, hogy a fejét rázta volna. - Évekig is eltart, mire felkészülhetünk a hadjáratra.
   - Szeretnéd?
   - Akárcsak te. - Egymás szemébe néztünk. Aztán kezet ráztunk. Ettől a pillanattól fogva szövetségesek voltunk. A szomszéd szobában a görögök pajzán milétoszi dalokat énekeltek.
   - Mit tartasz Pauszaniaszról? - kérdeztem.
   - Mit tarthatnék arról a férfiról, aki tavaly még Görögország megmentője volt, most pedig el akarja adni nekünk a hazáját egy királyi hitvesért és egy selyemköntösért cserébe? Múló felhő, nem egyéb.
   - De ha egyszer az a felhő elvonul...
   - Akkor átkelünk az Indus folyón.
   - Dareiosz tehenekről álmodott.
   - Mi majd - mondta Megabüzosz -, te meg én, a fia karámjába hajtjuk azokat a teheneket.
   Perzsia balszerencséjére azonban Xerxész csak nőket akart a karámba hajtani. Ragadásul minél öregebb lett, annál elérhetetlenebb és tilosabb falatokra fájt a foga. Miközben mi ketten izgatottan taglaltuk a keleti politika kilátásait, Xerxész beleszeretett fiának újdonsült feleségébe. Ha már az anyát nem sikerült elcsábítania, megpróbálta legalább a lányát megszerezni.
   Minthogy Amésztrisz, vagyis jelenlegi anyakirálynénk oly hosszú ideje uralkodik a perzsa udvarban, azt hiszem, meg kell próbálnom kiigazítani azt a hamis képet, amelyet a görögök alkotnak róla manapság. Elődjéhez és példaképéhez, Atossza királynéhoz hasonlóan Amésztrisz is született politikus. Otanész lánya lévén önálló jövedelemmel is rendelkezik, vagyis pénzügyekben nem függ a Nagy Királytól. Sőt, azt hiszem, időnként inkább amaz függ tőle. Amésztrisz szabadon fogad ugyan férfiakat, mintha csak maga is férfi volna, de soha nem keveredett semmiféle botrányba - már a férfinéppel. A heréltek más lapra tartoznak. Mindenesetre az anyakirályné sokkal nagyobb szabású egyéniség, semhogy szerelmi ügyekre pazarolja erejét. Atosszához hasonlóan fiainak odaadó anyja volt. Atosszához hasonlóan sikerült rávennie a kelletlen uralkodót, hogy trónörökösnek tegye meg legidősebb fiát. Úgy látszik, afféle nemzetközi királyi szokás, hogy az uralkodó, számos tökéletesen nyilvánvaló, ha nem is ésszerű okból, vonakodik megnevezni örökösét.
   Amésztrisz a szuzai hárem úgynevezett harmadik házában lakik. Amikor Xerxész kibővítette a palotát, a királyné lakosztályához is új épületet csatoltak. Így aztán ma már saját kamarája van, továbbá számos lakosztály csatlakozik az övéhez: a komornái, a heréltjei és más egyéb szolgálói laknak bennük. A perzsa udvarban a hagyomány szerint az anyakirályné magasabb rangban áll, mint a király első felesége. Eszerint tehát, amikor Xerxész lett a Nagy Király, a harmadik házat anyjának kellett volna meghagynia. Atossza azonban úgy döntött, hogy a régi lakosztályában marad. - Mindegy nekem, hol vagyok - mondta halvány mosollyal -, fő, hogy vagyok. Amésztrisz nyugodtan beköltözhet a harmadik házba.
   A két királyné között meglepően jó volt a viszony. Amésztrisz egy pillanatra sem feledkezett meg róla, hogy Atossza tette királynévá, és az emberek többségével éles ellentétben Amésztrisz nem gyűlöli azokat, akik segítségére voltak. Azonfelül tudta, hogy az anyakirályné továbbra is a kezében tartja a kamarát. Úgy hírlik, egyetlen satrapát sem neveztek ki Atossza beleegyezése nélkül. Abba is beleszólása volt, melyik satrapiába melyik katonai parancsnokot nevezzék ki, hogy szemmel tartsa a helyi kormányzatot. Bonyolult művészet tudni, hogy az aránylag független satrapák mellé kit osszanak be a király közvetlen parancsnoksága alatt álló haderő élére. Elég a legkisebb hiba, s máris polgárháború törhet ki.
   Amésztrisz naponta legalább egyszer felkereste Atosszát a lakosztályában, ilyenkor egybevetették az államügyekről készített jegyzeteiket. Gyakran Aszpamitrész udvari kamarás is részt vett a megbeszéléseken. Elég agyafúrt volt hozzá, hogy mindkét királynő hű szolgája legyen.
   Elkedvetlenített ugyan, hogy a keleti törekvésekből ismét nem lett semmi, kárpótlásul azonban igen kellemesnek találtam az udvar mindennapi életét. Az évszakok váltakozásával Perszepoliszból Szuzába költöztünk, onnan Ekbatanába, onnan pedig vissza Perszepoliszba. Derűs, csillogó életet éltünk, és boldogat. Még most is volt bennem nagyravágyás. Dicsőségre áhítoztam. Magamnak és Xerxésznek. Csakhogy a Nagy Király nem a Gangesz síkságán bocsátkozott hódító háborúkba, nem a Sárgafolyó partján, hanem a hárem házaiban. Így aztán az egész világ fölötti egyeduralom mindmáig álom csupán.
   Amésztrisz királynéval egy hónappal Dareiosznak és Maszisztész lányának esküvője után találkoztam, annak az éjszakának a másnapján, amikor Xerxésznek sikerült elcsábítania újdonsült menyét. Négyszemközt voltam Atossza királynéval. Az idős anyakirályné már a látszat kedvéért sem tartotta szükségesnek, hogy erényőr is jelen legyen kettőnk találkozásánál. De az aránylag fiatal Amésztrisz is olyan fesztelenül viselkedett, mintha csak férfi lett volna. Azokban az aranyévekben az udvari hölgyek különben is olyan szabadok voltak, mint sem azelőtt, sem azóta. Ha valamelyik háremhölgyet kettesben találták volna egy férfival, őt természetesen megfojtották, a férfit pedig élve megégették volna, s mondhatom, ez összehasonlíthatatlanul súlyosabb büntetés, mint amit Athénban rónak ki a csábítóra. Tudniillik nagyméretű gyökeret erőszakolnak a végbelébe, márpedig az ilyesmi errefelé éppúgy lehet gyönyör forrása, mint gyötrelemé.
   Amésztrisz magas, karcsú, törékeny termetű asszony. A hangja dallamos, a szeme sötét, a bőre fehér: könnyen elpirul, modora kedves, csaknem félénk. Más szóval külsőleg nagyon is különbözik elődjétől, valójában azonban cseppet sem kevésbé félelmetes, mint egykor Atossza. Atossza - kettejük közül őt ismerem jobban -, azt hiszem, eszesebb volt nála. Amésztrisz viszont immár hosszabb ideje kormányozza Perzsiát, mint annak idején Atossza. Atosszának továbbá osztozkodnia kellett a hatalmon Dareiosszal, Amésztrisz ellenben soha nem kényszerült ilyesmire. Ugyanúgy ő irányítja a fiát, Artaxerxészt, ahogy előtte férjét, Xerxészt. És hozzá jól irányítja. Kétségtelenül oroszlánrésze van benne, hogy Perzsia oly hosszú ideje békében él. E hosszú békének vagyok roskatag, didergő jelképe e hideg, huzatos házban.
   Amésztrisz minden ceremónia nélkül lépett Atossza hálószobájába. - Megkezdődött - súgta. Ekkor pillantott csak meg. - Hát ez ki?
   - Kűrosz Szpitama, a sógorod - válaszolta Atossza nyájasan. - Illetve a volt sógorod. Parmüsz férje volt.
   Amésztrisz felszólított, hogy álljak fel a padlóról. Udvariasnak, sőt félénknek találtam. - Nagy érdeklődéssel értesültünk keleti kalandjaidról - mondta hivatalos hangon. - Egyszer feltétlenül fel kell keresned a hárem harmadik házában, hogy többet is megtudhassunk róluk.
   Nemcsak a kémhálózata volt elsőrangú, hanem az emlékezőtehetsége is. Mindenkiről pontosan tudta, mire alkalmas s mire lehet felhasználni. Amésztrisz szemében a keleti politikát képviseltem és Zoroasztert. Minthogy egyik iránt sem mutatott semmi érdeklődést, nem tartozom a környezetéhez. Véleményem szerint nem vált káromra.
   Atossza kiküldött a szobából. A hosszú előcsarnokban várakoztam, ahol titkárai a levelezését intézték. Egy óra elteltével ismét a hálószobába szólított. Amésztrisz addigra már elment, s Atossza fehér zománc álarca olyan volt, akár egy ízzé-porrá zúzott agyagkorsó. Beszámolt a történtekről. Aztán így szólt: - A fiam megőrült.
   - Mit tehetünk?
   Atossza megrázta a fejét. - Semmit. Nem fogja abbahagyni. De a tulajdon fia meggyűlölte, ez pedig veszélyes dolog. Amésztrisz meg a lányt gyűlölte meg, s az is veszélyes a lányra nézve. Meg az anyjára nézve. Amésztrisz őt tartja felelősnek érte. Én nem. Elmondtam neki, hogy ismerem Maszisztész feleségét; egészen más, mint a többi asszony. Nem ravaszságból mondott nemet Xerxésznek. De Xerxész csökönyös. Azt remélte, hogy a házasság útján megszerezheti magának. Nem sikerült. Erre beleszeretett a menyébe. Amésztrisz szerint abban a pillanatban megkívánta, amikor a fia házában üdvözölte. És most meg is szerezte.
   Atossza feje visszahanyatlott az ágyon emelkedő párnahegyre. Vörös szeme úgy izzott, akár a Bölcs Mindenható tüze. Halk, rekedt hangon mondta el saját sírbeszédét: - Anahitának, az igaz istennőnek jelenlétében nyitom szóra a szám. Nemsokára halottat gyászol e ház. - Atossza felemelte fejét, s az istennő arcára pillantott. Elmormolt egy khaldeus imát. Aztán ismét rám nézett. - Arra kértem az istennőt, teljesítse egy kívánságomat. Én legyek a következő halott, aki miatt apám háza gyászba öltözik.
   Anahita meghallgatta Atossza imáját. Az anyakirálynő két nappal később álmában meghalt. Az udvar éppen Perszepoliszba készülődött, s mindenki Atossza előrelátását dicsérte. Úgy időzítette halálát, hogy ne kelljen külön menetet indítani Paszargadába, a családi sírbolthoz. Az udvarral együtt utazott, mintha még élne.
   
             3/Xerxészt sokkal inkább lesújtotta Atossza halála, semmint gondolhattam volna. - Most már semmi sem köt össze a kezdettel. - Xerxész aranyozott hintájában ült. A király barátja lévén mellette lovagoltam. Bordó színben virított előttünk a szent Paszargada határátjelző szurdok. - Amíg élt, biztonságban voltunk.
   - Biztonságban, uram?
   - Anyám rendkívüli asszony volt - mondta Xerxész, és ördögűző mozdulatot tett a kezével. Úgy tettem, mintha nem venném észre. - Amíg élt, távol tartotta tőlünk az átkot. De most meghalt...
   - A Bölcs Mindenható mindannyiunk felett ítéletet mond, ha majd eljön az ideje. - De hiába hivatkoztam a Bölcs Mindenható irgalmára és bölcsességére, Xerxész rám sem hederített. Ahogy öregedett, egyre inkább az ördögimádat rabja lett. Atossza Anahita-szobrát a hálószobájába állította; el kell ismernem, hogy jól festett az arany platánfa mellett. Nem tudtam teljesíteni Hüsztaszpész kívánságát. Nem sikerült az Igaz útjára térítenem Xerxészt.
   Kiszámítottam, hogy Atossza legfeljebb hetvenéves volt, amikor meghalt. Meglepő eredmény, mert mindig úgy festett és úgy tett, mintha már a világ teremtésénél is jelen lett volna. Az évek múltával Atossza nem is öregedett meg igazán, inkább csak kiszáradt, mint a napsütötte sziklán felejtett papiruszlap. Azon a papírlapon volt megírva a perzsa birodalom egész története.
   Atossza királyné halála árnyékot vetett az újévi ünnepségekre. Xerxész borongós hangulatban volt. Amésztrisz királyné a lakosztályába vonult vissza. Maszisztész arcára kiült az aggodalom. A trónörökös szeme villámokat szórt. Laisz szerint egyedül a trónörökös újdonsült hitvese volt elégedett. Laisz gyakran megfordult a hárem első két házában, és némi csodálkozással mesélte, hogy a háremhölgyek egytől egyig irigyelték a lányt. Amilyen szemrevaló teremtés volt, olyan ostoba. És ostobaságában végzetes ballépésre ragadtatta magát. A következőképpen történt. Amésztrisz egy ízben saját kezűleg szőtt köntöst ajándékozott Xerxésznek. A lánynak megtetszett a köntös, és addig könyörgött a Nagy Királynak, amíg az bolondul oda nem adta neki. A trónörökösné egy ízben a hárem harmadik házába látogatott, s éppen ezt a ruhát viselte. Amésztrisz kedvesen, sőt gyengéden fogadta. Úgy tett, mintha nem ismerné fel a köntöst. Megjegyzendő, hogy az ember sohasem tudhatja, mit gondol, mit érez Amésztrisz. Együttérző mosolya gyakran a kivégzés előjele lehet, keserű fintora pedig néha azt jelzi, hogy az ember szíve vágya csakhamar teljesül. De hogy ekkora sértést Amésztrisz nem hagy bosszulatlanul, azt minden különösebb éleslátás nélkül is tudhatta mindenki.
   Abban az évben a szokásosnál is csillogóbb külsőségek közepette ünnepelték Perszepoliszban az újévet. A hosszú körmenetben magam hajtottam az üres szekeret, amelyben, ha kedve tartja, a Bölcs Mindenható foglal helyet. Xerxész a még mindig befejezetlen oszlopcsarnokban gyűjtötte maga köré az udvart, s a birodalom minden satrapája, nemese, főbb tisztségviselője, törzsi vezére egy-egy szál virággal fejezte ki neki hódolatát.
   Később, közeli barátainak és családjának körében, a Nagy Király olajjal kente be fejét, ahogy a szokás megkívánja. Ez az a bizonyos alkalom, amikor a jelenlévők bármit kérhetnek tőle: minden kívánságot teljesítenie kell. Mondanom sem kell, hogy ritka a szerénytelen kívánság. Elvégre az ember ilyenkor is a Nagy Király szolgája.
   A szertartás ebben a baljós évben is a szokások szerint zajlott le. Persze amikor a király barátai összegyűlnek, egy kis színjáték mindig akad. Ez alkalommal Démaratosz adott okot derültségre. Részeg volt, a szokásosnál is ékesszólóbb és még annál is részegebb. Arra kérte a Nagy Királyt, hadd lovagoljon be Szardeiszbe koronával a fején, királyi kísérettel, ahogy Spárta örökös királyához illik.
   Ez a fajta arcátlanság más alkalommal bizonyára főbenjáró bűnnek számított volna, egy pillanatra Xerxész meg is botránkozott rajta. Szerencsére Megabüzosz feltalálta magát: - De hiszen Démaratosznak olyan üres a feje, hogy beszakadna a korona súlya alatt. - Mindenki felnevetett, a vihar elmúlt.
   Xerxész semmi olyant nem ígért barátainak, ami ilyen alkalmakkor nem szokás, és mindenki meg is volt elégedve. Aztán visszavonult a hárembe. Mellesleg tökéletesen józan volt, amikor elment.
   Laisz a háremben tartózkodott, és a további eseményekről tőle értesültem. - Amésztrisz mézesmázosan fogadta a Nagy Királyt. Kezet csókolt neki, majd gyengéden a fülébe súgott valamit. A Nagy Király elszörnyedve visszahőkölt, és hangosan azt mondta: „Nem!” Amésztrisz pedig lágy, kislányos hangján így felelt rá: „De igen.” Azzal kimentek a szobából. Senki sem tudja, mi hangzott el, mi történt azután kettejük között. De amikor visszatértek, Xerxész falfehér volt, Amésztrisz pedig mosolygott. Maszisztész feleségét kérte Xerxésztől, s a Nagy Királynak teljesítenie kellett a kérést. - Amésztrisznak volt annyi esze, hogy ne a valódi bűnöst, a trónörökös hitvesét kérje. A lány királyi hercegnő volt, az anyja nem. Azonfelül Amésztrisz az anyát hibáztatta Xerxész és menye viszonyáért.
   Xerxész Maszisztészért küldetett, majd arra kérte, váljon el a feleségétől. Felajánlotta, válasszon helyette a királylányok közül hitvest magának. Maszisztésznek fogalma sem volt róla, mi történt, s azt felelte, őrültség volna elválnia feleségétől, felnőtt gyermekeinek anyjától.
   Xerxész dühbe gurult, s a két fivér hevesen összeszólalkozott. Maszisztész elmenet azt mondta: - Még nem öltél meg, uram.
   Maszisztész otthon találta a feleségét. Még élt. Mindkét mellét levágták, a nyelvét kiszakították, a két szemét kiszúrták. Maszisztész a fiaival Baktriába szökött, és fellázadt a király ellen. De Megabüzosz seregének nem sokáig tudott ellenállni. A baktriai lázadást néhány hónap alatt leverték. Maszisztészt és családját kivégezték.
   Kevesen tudják, hogy Xerxész attól fogva nem állt szóba Amésztrisszel, sőt be sem tette a lábát a hárem harmadik házába. A királyné befolyása ettől furcsamód nem csökkent. Továbbra is beleszólt a politikába. Továbbra is ő kormányozta - sőt kormányozza Perzsiát. Még különösebb, hogy csakhamar barátságot kötött a trónörökös hitvesével. Igaz viszont, hogy Amésztrisz bárkit le tudott venni a lábáról, kivált pedig a három fiát. A három fiú közül a másodiknak, jelenlegi Nagy Királyunknak, Artaxerxésznek járt leginkább a kedvében, őneki kedvezett leginkább. Mindent egybevetve Atossza jól választotta meg utódát.
   
             4/Életem legboldogabb tizenkét éve következett ezután. Igaz, középkorú férfi voltam már. Igaz továbbá, hogy Xerxész barátom visszavonult a világtól. Furcsamód mégis úgy emlékszem vissza arra az időre, mint a birodalom egyik legragyogóbb korszakára. Jelentős háborúk nem voltak, s az udvarnál soha olyan élvezetes élet nem folyt, mint akkoriban. A háremhölgyek sem előtte, sem azóta nem voltak olyan szabadok. Ha szeretőt akartak tartani, minden nagyobb nehézség nélkül megtehették. Azt hiszem, Xerxészt, bármily különös is, mulattatta a sok titkos praktika. Ha a hölgyek nem hivalkodtak vele túlságosan, szemet hunyt felette.
   Egyedül Amésztrisz királyné állt minden gyanú felett. Más szóval egyetlen férfival sem szűrte össze a levet. Eszében sem volt ürügyet adni Xerxésznek, hogy az ősi árja törvényhez folyamodjon. Hosszú és bensőséges viszonyt tartott fenn viszont Aszpamitrész herélttel.
   Amüsztisz királylánynak nem volt annyi esze, mint az anyjának. Nyíltan váltogatta szeretőit, s a férje, Megabüzosz ki is jött a béketűrésből. Panaszra ment Xerxészhez, de a Nagy Király állítólag azt válaszolta neki: - A leányunk azt tesz, amit jónak lát.
   Megabüzosz erre, szintén állítólag, így felelt: - Akkor is szabad kezet adsz neki, ha a legősibb törvényeinkkel szegül szembe?
   - Akhaimenida lévén nem szegheti meg törvényeinket - torkolta le Xerxész.
   Utólag világosan látom, hogy ez a szóváltás, ha nem pontosan idézem is, a vég kezdetét jelezte. Dareiosz trónörökös gyűlölte Xerxészt, amiért elcsábította a feleségét. Megabüzoszban forrt a méreg, amiért a házasságtörő Amüsztisz cinkosra lelt az apjában. Ráadásul néhány évvel később a királyi család egyik tagja elcsábította Megabüzosz szűz unokáját. Ekkor Xerxész végre határozott lépésre szánta el magát. Elrendelte, hogy húzzák karóba a csábítót. De a hárem a bűnös védelmére kelt. Hogy a hölgyek kedvére tegyen, Xerxész visszavonta a büntetést, és megparancsolta a csábítónak, Szataszpésznek, hogy hajózza körül Afrikát. Ez a körutazás eddig csak a föníciaiaknak sikerült, legalábbis saját állításuk szerint. Szataszpész egy-két éven át Észak-Afrika partjainál hányódott, aztán visszatért Szuzába, s közölte, hogy megjárta az Afrika körüli utat. Nem hittek neki, és kivégezték.
   Mindez azonban sovány vigasz volt Megabüzosznak. Ő akkor akart bosszút állni, nem két évvel később. Végül maga a királyné is elpártolt Xerxésztől, s tett is róla, hogy a fenséges királyi fényesség fiának fejére szálljon.
   Xerxész uralkodásának huszonegyedik évében meglátogattam Laiszt Trója környékén. Démaratosz ott kapott jókora birtokot Xerxésztől, s addigra inkább volt már perzsa lótenyésztő, mintsem görög összeesküvő: a változás kétségkívül javára vált. Férj és feleség módjára éltek együtt, de anyám nem volt hajlandó férjhez menni Démaratoszhoz. Többre tartotta annál a szabadságát. Meg aztán az Atossza barátsága révén összeharácsolt jelentékeny vagyonát sem kívánta megosztani senkivel. - Szabad vagyok, azt teszem, ami jólesik - mondogatta, és mondogatja nyilván ma is, ha még él Thaszosz szigetén.
   Démaratosz istállóiban egy újonnan vásárolt arab csődört vettem szemügyre. Szürke, borús délelőtt volt, homokszagot hozott a déli szél. Egy szolga rohant felénk a főépületből. - Meghalt! - kiáltotta. - A szép időknek bealkonyult.
   Tudomásom szerint a következőképpen történt. Az anyakirálynő beleegyezésével Aszpamitrész és Artabanész testőrparancsnok álmában gyilkolta meg Xerxészt. Nem volt nehéz feladat, mert Xerxész évek óta nem feküdt le anélkül, hogy előbb fel ne hajtson vagy fél tucat kancsónyi helboni bort. A gyilkosok a fogathajtóját, vagyis sógorát, Patiramphészt is megölték. Dareiosz trónörökös a Paszargadába vezető út mentén lévő vadászlakban töltötte a gyilkosság éjszakáját. Mihelyt értesült a hírről, Szuzába sietett, és kelepcébe esett. Mindenki tudta, hogy Dareiosz gyűlöli atyját és hogy természetesen Nagy Király akar lenni. Az összeesküvők elhíresztelték, hogy Patiramphész ölte meg a Nagy Királyt, mégpedig Dareiosz parancsára, s a hű Artabanész ezért volt kénytelen leszámolni Patiramphésszel.
   Felkeresték a tizennyolc éves Artaxerxészt, és azt mondták neki, hogy atyját Dareiosz gyilkoltatta meg. Ha beleegyezik bátyjának kivégzésébe, mondták, ő lesz a Nagy Király. Jó okom van azt hinni, hogy Artaxerxész már akkor is pontosan tudta, mi történt valójában. De a testőrség Artabanésznak engedelmeskedett, és Artaxerxésznek semmiféle hatalom nem volt a kezében. Azt tette, amit mondtak neki. Másnap, amikor Dareiosz Szuzába ért, Artabanész letartóztatta. A törvénytudók királygyilkosságért halálra ítélték, s az ítéletet csakhamar végre is hajtották.
   Hogy az anyakirályné milyen szerepet játszott legidősebb fiának meggyilkolásában, arról sejtelmem sincs. Xerxész meggyilkolására áldását adta ugyan, de azt már nem tudom elhinni, hogy Dareiosz kivégzéséhez is köze volt. Alighanem kicsúsztak a kezéből az események. Csak annyit tudok, hogy amikor kémjei útján tudomására jutott, hogy Artabanész Artaxerxész meggyilkolására készülődik, és saját magát akarja kikiáltani Nagy Királlyá, Amésztrisz magához rendelte Megabüzoszt, és szövetséget kötött vele. Megabüzosz a hadsereg főparancsnoka lévén, a testőrparancsnok Artabanésznál is erősebb volt. Igaz ugyan, hogy ő is beleegyezett Xerxész meggyilkolásába, de az uralkodóházhoz hűséges volt.
   Fél hadtestet vetett be a testőrség ellen, de ez is elég volt, s a csata után Artabanészt megölték, Aszpamitrészt pedig letartóztatták. A királynő szeretője lévén az udvari kamarás azt hitte, meghagyják az életét. Mivel azonban le akarta taszítani az Akhaimenidákat a trónjukról, Amésztrisz végtelen haragra gerjedt ellene. Maga a királyné rendelte el, hogy Aszpamitrészt az úgynevezett vályúba helyezzék, vagyis afféle fakoporsóba, amely azonban csak a törzsét fedi a halálraítéltnek, a végtagjait és a fejét ellenben szabadon hagyja, és így kiteszik a szél, a rovarok, és a madarak kényének-kedvének. Minden halálnemek közül állítólag ez a leggyötrelmesebb és a leglassúbb. Csak egy rosszabb van nála, az öregség.
   
   Én, Démokritosz, Athénokritosz fia, szükségesnek tartom, hogy megszakítsam nagyapai unokabátyám, Kűrosz Szpitama elbeszélését, s beszámoljak egy beszélgetésről, amelyet egy órával azután folytattam vele, hogy tollba mondta Xerxész halálának történetét. Zoroaszter hű követője lévén meg volt róla győződve, hogy prófétája a lét minden lényeges kérdésére választ adott. De végeredményben értelmesebb volt, semhogy szemet hunyhatott volna a meggyőződését cáfoló tények fölött. Szavait kétségkívül nem a nyilvánosságnak szánta, mégis leírom az elhangzottakat, mert úgy érzem, hogy emlékének és közös vállalkozásunknak egyaránt tartozom vele.
   Sétálni indultunk az Agorára. Forró nyári nap volt. Kéken izzó fém volt az ég, a csontfehér agyagváros pedig kihalt. Az athéniak otthonukban ebédeltek, vagy pedig a gümnaszionokban kerestek menedéket a hőség elől. Unokabátyám ilyenkor szeretett sétálni a városban. - Sehol egy athéni! - mondogatta. - Semmi lárma. Csönd van! - Perzsa ruhájában sohasem volt melege. Évekkel később, amikor magam is eljutottam Perzsiába és perzsa ruhát öltöttem, rájöttem, hogy a legnagyobb hőségben sincs az embernek melege, ha könnyű kelmét visel, amely szinte hozzá sem ér a bőréhez.
   Az Odeion oszlopcsarnokához érve Kűrosz azt mondta, pihenjünk meg az árnyékban. Mindig pontosan tudta, merre járunk, akár az Agorára kísértem, akár máshová, hacsaknem akkor járt arra először. Kényelembe helyeztük magunkat az Odeion egyik lépcsőjén. Szemben velünk minden korábbinál furcsább látványt nyújtott a csipkézett Lükabéttosz-hegy, mintha valamilyen ősi titán ejtette volna a síkságra. A máskülönben gyakorlatias észjárású athéniak kifejezetten ésszerűtlen ellenszenvvel tekintenek e hegyre. Azt mondják, azért, mert farkasok tanyáznak rajta, de szerintem az a bajuk vele, hogy kirí a tájból.
   - Attól a pillanattól fogva, hogy visszatértem Kathájból, pontosan tudtam, hogy vérfürdő lesz a vége. Ezért is határoltam el magam az udvartól. Xerxésztől nem. Mintha a testvérem lett volna. Talán még annál is több. Az ikertestvérem, a másik énem. Most, hogy már nem él, csak félig vagyok az, aki voltam.
   - Hát ő?
   - A Nagy Király a megváltó hídjánál van. - Kűrosz nem mondott egyebet, de nem is volt rá szükség, mert ha Zoroaszter igazat beszélt, akkor Xerxész már régen a fortyogó, izzó fémtenger martalékává vált.
   - De ha feltesszük - szólaltam meg ismét -, hogy a híd nem létezik, s nem létezik a Bölcs Mindenható sem...
   - Hogyan tehetnénk fel ilyesmit? - Csakhogy az öregember éppenséggel nagyon is gyakran élt ezzel a feltételezéssel, s ezért érdeklődéssel várta a folytatást.
   - Zoroaszter maga mondta, hogy volt olyan idő, amikor a Bölcs Mindenható nem létezett. Akkor hát nem lehetséges, hogy halálunk után odajutunk, ahonnan a Bölcs Mindenható jött?
   Kűrosz különös kis dallamot kezdett fütyülni. Alighanem valamilyen vallásos dalocska lehetett, mert valahányszor ellentmondásra bukkant Zoroaszter elméletében, mindig ezt fütyörészte a foga és a nyelve között. Mellesleg alig hiányzott néhány foga, s bármit meg tudott enni. - Erre a kérdésre - mondta végül - nincs válasz.
   - Akkor talán a keletieknek van igazuk, s a világ teremtése örök rejtély. - Ma már tudom, hogyan keletkezett a világ, de akkoriban tudatlan voltam még. Az első lépéseket tettem az életre szóló felfedező úton, amelynek Kűrosz akkor már szomorú végére ért. Szomorú végére, mert nem találta meg a választ az egyetlen igazán fontos kérdésre.
   Az öregember egy ideig lehunyt szemmel fütyörészett, szakállának egyik tincsét szorosan sápadt ujja köré tekerte, mint mindig, amikor mélyen gondolataiba merült. - Nem, nincs igazuk - szólalt meg aztán. - Mindennek, amit érzékelünk, van eleje és vége. Akár a homokba rajzolt vonalnak. Akár a cérnaszálnak. Akár az emberi életnek. A keletiek megpróbálják végtelenné tenni a vonalat. Kört akarnak csinálni belőle. Amelynek nincs eleje, s nincs vége. De kérdezd csak meg tőlük, ki rajzolta azt a kört. Nem tudnak rá válaszolni. Vállat vonnak. Azt mondják, elég az, hogy van. Azt hiszik, a végtelenségig körbe-körbejárhatnak. A végtelenségig. Reménytelenül! - Az utolsó szót már kiáltotta, és elborzadva össze-rázkódott a gondolatra, hogy a dolgok nem végződnek sehol. - Szerintünk van kezdet. És van vég is. Ugyanígy van jó és gonosz, s a két elv szakadatlan harcban áll egymással. A halál után az egyik elnyeri jutalmát, a másik a büntetését. A dolgok csak a világ végeztével egyesülnek egységes egészben.
   - De az a vég valami másnak a kezdete. Minek?
   - A tökéletességnek. Az istenségnek. Olyasvalaminek, ami előttünk ismeretlen.
   - Igen ám, de foghíjas ez az elmélet. Zoroaszter ugyanis nem tudja, mi végre teremtetett a Bölcs Mindenható.
   - Akár tudja, akár nem tudja, teremtetett. Van. Lesz. Valami azonban... - Az öregember tágra nyitotta vak szemét. - Valami azonban csakugyan hiányzik. Es ezt a valamit sehol sem találtam, bármerre jártam is hosszú életem során. - Kűrosz tehát maga is belátta, hogy vállalkozása kudarcot vallott. De éppen kudarcának részletes leírásával tette lehetővé, hogy megértsem, amit neki nem sikerült: a világegyetem természetét.
   Nem tudnám megmondani, milyen mélyen hitt Kűrosz Szpitama nagyapjának kezdetleges teológiájában. Mindenesetre az olyan istenség, amely csakis azért hozta létre az életet, hogy aztán meggyötörhesse, minden fenntartás nélkül gonosznak tekintendő. Más szóval nem igaz, hogy a Bölcs Mindenható teremtette Ahrimant. A Bölcs Mindenható azonos Ahrimannal, már ha az ember végigviszi Zoroaszter tanításának logikáját - amennyire e tanítással kapcsolatban egyáltalán beszélhetünk logikáról.
   Unokabátyám mellett szól, hogy felkavarta, amit napkeleten hallott. Hallani sem akart róla ugyan, hogy dualistának minősítsem, de - sötét pillanataiban - olyan kijelentésekre ragadtatta magát, mint aki végül is nem tartja lehetetlennek, hogy a kör hívebb jelképe az emberi sorsnak, mint a meghatározott pontban kezdődő és ugyancsak meghatározott pontban végződő mértani szakasz.
   Valójában sem a kör, sem a szakasz nem létezik. Aki meg akarja érteni a dolgok természetét, annak túl kell lépnie az emberi lét gyermekkorán. El kell vetnie az ördögöket és az isteneket, valamint a jó és a gonosz fogalmát, mert ha a mindennapi életben van is jelentőségük, tökéletesen közömbösek a minden dolgokat magában foglaló és egyneművé tévő anyagi egység szempontjából. Az anyag minden. Minden anyag.
   
             5/Ott voltam a szent Paszargadában, amikor Artaxerxészt megkoronázták. Az új király kegyesen megerősített a rangomban, vagyis a király barátja maradtam, de nem kívántam élni előjogaimmal. Az ifjú uralkodók rendszerint semmi örömüket nem lelik a régi idők ereklyéiben, így aztán úgy terveztem, Halikarnasszosztól délre fekvő birtokomra vonulok vissza. Közéleti szereplésem véget ért. Legalábbis azt hittem.
   Mielőtt azonban elhagyhattam volna Perszepoliszt, a Nagy Király értem küldetett. Természetesen megrémültem. Vajon ki áskálódhat ellenem? Mindenkinek ez a kérdés ötlik az eszébe, ha megjelenik előtte a trónszolga, felemeli botját, és így szól: - Urunk magához szólította szolgáját. Kövess.
   Artaxerxész a téli palotabeli szűk dolgozószobában ült. Már nem emlékszem, miért nem Xerxész új palotájába költözött. Azt hiszem, mint rendesen, építkezés folyt odaát.
   Tizennyolc éves korában Artaxerxész szemrevaló, ámbár törékeny ifjú volt. Kislányos volt az arca, mert még nem nőtte be egészen a szakáll. Egy gyermekkori betegségtől megbénult a bal keze és a bal lába. Következésképp a jobb keze sokkal nagyobb volt. Ezért nevezzük hosszúkarúnak, ha úgy akarjuk szóba hozni, hogy közben ne említsük a nevét.
   A Nagy Király székének jobb oldalán ült az új testőrparancsnok, Roxanész. Félelmetes jelenség volt, a görög háborúkban tüntette ki magát. A szék bal oldalán a szép orvos, Apollonidész állt. A király legfőbb kegyeltjei közé tartozott, mert nem sokkal korábban kigyógyította egy pusztító lázból.
   Artaxerxész, mint mindig, kedves volt hozzám, én pedig, mint mindig, zavartan tapasztaltam, hogy Xerxész szeme nem a megszokott arcból tekint rám. Mert az arc a fiúé volt, de a szem az apjáé: legjobb barátomé.
   - Szükségünk van rád, király barátja. - A fiús hang még gyönge volt a lázzal vívott hosszú küzdelemtől.
   Közöltem, hogy életemet is kész vagyok adni új uralkodómért.
   Artaxerxész nyomban a lényegre tért. - Artabanész özvegye görög. Közbenjárására Artabanész annak idején menedéket nyújtott egy görög száműzöttnek. Minthogy te magad atyámnak, a Nagy Királynak közeli barátja voltál, s magad is félig görög vagy, azt akarom, fordítsd le ennek az embernek a szavait, utána pedig hallani akarom, mi a véleményed róla.
   Azzal Artaxerxész apró bal tenyerével nagy jobb tenyerébe csapott. A cédrusfa ajtó kitárult, s két ajtónálló alacsony, köpcös férfit kísért az uralkodó elé. A férfi és a Nagy Király hosszasan nézett egymásra, fittyet hányva az udvari etikettnek. Aztán a jövevény lassan térdre ereszkedett, s ugyancsak vontatott, lassú mozdulattal fejet hajtott. - Ki vagy, te görög? - kérdezte Artaxerxész.
   - Themisztoklész vagyok, Neoklész fia - hangzott a válasz a padlóról. - Én vagyok az athéni hadvezér, aki a nagy Xerxész király hajóhadát szétverte.
   Artaxerxész rám pillantott. Kissé reszketve fordítottam le e lélegzetelállító szavakat. De Artaxerxész, legnagyobb meglepetésemre, elmosolyodott. - Mondd meg neki, hogy álljon fel. Nem mindennapos eset, hogy ilyen nevezetes ellenséget üdvözölhetünk palotánkban.
   Themisztoklész felállt. Sűrű ősz haja és a fekete, csillogó, fürkésző szemét beárnyékoló sötét, egyenes vonalú szemöldök között háromujjnyi homloknak maradt hely Szemlátomást egy csöppet sem tartott a Nagy Királytól, de senki mástól sem. Mindenesetre tapintatos volt, gyors észjárású, és minden szavának hatását gondosan kiszámította.
   - Miért nem mutatott be Artabanész az apámnak? 
   - Félt, uram.
   - Hát te nem félsz?
   Themisztoklész megrázta a fejét. - Mi okom volna rá? Két ízben is jó szolgálatot tettem atyádnak.
   - Atyám nem tekintette éppen jó szolgálatnak, hogy elveszítette hajóhadának egyharmadát - jegyezte meg Artaxerxész epésen.
   - Valóban nem, uram. De előzőleg üzenetet küldtem a Nagy Királynak. Közöltem vele, hogy a görög hajóhad szökni készül. És hogy most kell lecsapnia rá...
   - Le is csapott - felelte Artaxerxész. - Nem sok jó sült ki belőle.
   - Lecsapott, uram, és meg is nyerte volna az ütközetet, ha föníciai parancsnokai el nem árulják.
   Themisztoklész igazat is beszélt meg nem is. Magától értetődik, hogy minden megjegyzés nélkül, a tolmácsra nézve kötelező alázattal fordítottam le szavait. Artaxerxész figyelmesen végighallgatott, majd bólintott. - Aztán - kérdezte - még milyen szolgálatot tettél atyámnak?
   - Figyelmeztettem, hogy a görög hajóhad egy része útban van a Hellészpontosz felé, s le akarja rombolni az Ázsiát Európával összekötő hidat.
   - Ez igaz - jegyezte meg Artaxerxész. Valójában az agyafúrt görög jellemző módon ismét hazudott is meg nem is. Themisztoklész azt akarta, hogy a görögök eltökéltek legyenek s legyőzzék a perzsákat, és ezért biztatta Xerxészt támadásra. így a görögök kénytelenek voltak harcolni, hiszen az életük függött tőle. Ráadásul a föníciaiak cserbenhagyták a Nagy Királyt, s a görögök megnyerték az ütközetet, pontosabban a perzsák elvesztették. A csata kimenetele semmivel sem volt kisebb meglepetés a görögöknek, mint a perzsáknak. Hasonló nagy mesterhúzás volt, amikor Themisztoklész figyelmeztette Perzsiát, hogy a görögök a hellészpontoszi híd lerombolására készülnek. Themisztoklész azt akarta, hogy Xerxész hagyja el Európát. így szólt athéni cimboráihoz: „Le ne romboljátok azt a hidat. Ha rá nem bírjuk Xerxészt, hogy hazatérjen Perzsiába, vad oroszlánt szabadítunk el görög földön. Ha elvágjuk a Nagy Király visszavonulási útját, karddal a kezében s hozzá a világ leghatalmasabb seregének élén ront elő aranyhintajából.”
   Themisztoklésznak ily módon sikerült egyszerre szolgálnia Görögországot és Perzsiát. Minthogy azonban a görögök nem ismerik a hála fogalmát, száműzték. Később Pauszaniasz Themisztoklész segítségével szerette volna fellázítani a görögöket, de a hadvezér nem volt hajlandó részt venni az összeesküvésben. Enyhén szólva nem volt éppen görögös magatartás. De az is lehet, hogy nem bízott Pauszaniaszban. Sajnos azonban Pauszaniasz perében felolvastak néhány Themisztoklésztól származó kétértelmű levelet, ezért a hadvezért hazarendelték, hogy árulás címén kivégezhessék. Erre Perzsiába menekült, Artabanészhoz. Az utóbbi felesége Themisztoklész - egyébként halikarnasszoszi származású - anyjának rokona volt.
   Megjegyzendő, hogy Periklész vezér új és fölöttébb különös törvényének értelmében, miszerint csak az számít athéni polgárnak, akinek mindkét szülője a városban született, Athén történetének két legnagyobb hadvezére, Themisztoklész és Kimón ma nem nyerhetné el az athéni állampolgárságot. Mindkettő külhoni anya gyermeke volt.
   - Beszélj - mondta a Nagy Király - arról a kellemetlen görögről, aki a vizeinken kalózkodik.
   - Kalózkodik, uram? - Themisztoklész még nem szokott hozzá a Nagy Királyok burkolt beszédéhez. Uralkodóink mindig úgy tesznek, mintha nem emlékeznének a dolgok nevére, helyére, eredetére. Atossza királyné életének végéig csökönyösen azt hajtogatta, hogy Athén Afrikában van, lakói pedig szurokfekete törpék.
   - Az Eurümedónnál - mondta Artaxerxész mogorván. A Nagy Király nagyon is tisztában volt ezzel a földrajzi fogalommal. Mint minden perzsa. A görögök csodálatos győzelemnek állítják be a marathóni, a szalamiszi és a plataiai csatát, mert nem értik, hogy e három eseménynek Perzsia szempontjából semmilyen jelentősége nem volt. Aligha tekinthető dicső haditettnek, hogy a görögöknek sikerült megtartaniuk földig égetett attikai városaikat. Annál inkább megrázta Perzsiát, hogy Kimón az Eurümedón folyó torkolatában mért csapást a perzsa seregekre. Mindig is úgy tartottam, hogy e perzsa földön elszenvedett vitathatatlan vereség volt Xerxész végének kezdete. Ettől fogva találtak egymásra a hárempolitikusok a katonapolitikusokkal, s ezzel a Nagy Királynak befellegzett.
   - Kimón, Miltiadész fia... - szólalt meg Themisztoklész.
   - Vagyis áruló satrapánké. - A perzsák sohasem felejtik el, hogy Miltiadész oly sok éven át a Nagy Király hű szolgája volt, és hatalmas birtokot kapott tőle a Feketetenger partján.
   - Marathón győzteséé.
   - Az meg hol van? - Artaxerxész hunyorított egyet, és Xerxész szeme egy pillanatra eltűnt a szemhéja mögött.
   - Ó, jelentéktelen porfészek. - Themisztoklész szavait perzsára fordítva alkalmam volt működés közben megfigyelni csavaros eszét. Rövid puhatolózás után pontosan tudta, milyen hangot üssön meg a Nagy Királlyal. - Akárhogy is, uram, ez a kalóz nekem is ellenségem.
   - Ki ne ítélné el a kalózkodást? - Artaxerxész Roxanészre pillantott. A testőrparancsnok merev arcára kiült a jövevény iránti megvetés. Mindig is csak úgy emlegette: a görög kígyó.
   - Athénban két párt van, uram. Az egyik ég a vágytól, hogy békét kössön a királyok királyával. Jómagam ehhez a párthoz tartozom. Az egyszerű nép is bennünket támogat. Ellenünk vannak viszont a földbirtokosok, azok, akik megdöntötték a türannoszokat. Ma Kimón az, ami tegnap én voltam: Athén hadvezére. Kiűzetésemmel nagy csorbát szenvedett az egyszerű athéni nép ügye.
   - De ha egyszer kiűztek, akkor az egyszerű nép többsége ellened szavazott. - Artaxerxész királyi szerepének és ifjúi énjének két malomköve között őrlődött. Az előbbi azt kívánta volna, hogy továbbra is úgy tegyen, mint aki soha életében nem hallott erről a jelentéktelen afrikai városról, az utóbbi azonban arra sarkallta, hogy elmés megjegyzéseket tegyen és elismerést arasson. Xerxész soha nem esett ebbe a hibába. Pedig talán nem ártott volna.
   - Igen, uram. A perzsaellenes konzervatív párt uszította ellenem a népet. Azt híresztelték rólam, hogy Pauszaniasszal a görög államok megdöntésére szövetkezem. Különben, mint talán tudod, uram, a görögök hamar ráunnak vezetőikre. A nép vezetője voltam, de ebből nem következik, hogy a nép szeretett és nagyra becsült volna.
   - Most pedig száműzött vagy, és a kalóz birodalmunk szívében garázdálkodik. Mit tegyünk?
   - Volna egy tervem, uram.
   Themisztoklésznál agyafúrtabb göröggel soha életemben nem találkoztam. Ha egyszer a fejébe vett valamit, mindig el is érte, hogy megtegye, vagy legalábbis nekiláthasson. Valóságos Odüsszeusz volt. Mielőtt azonban feltárná tervét a Nagy Király előtt, mondta, egy évet kér rá, hogy megtanuljon perzsául: - Olyan a nyelvetek, mint remekmívű szőnyegeitek: kifinomult, bonyolult szövésű, gyönyörű szerkezet. Magamnak kell kifejeznem gondolataimat, tolmáccsal nem boldogulok, bármily rátermett is.
   A Nagy Király megadta a kért évet Themisztoklésznak. Ráadásul szép birtokot is adományozott hozzá Magnesziában. Aztán csókra nyújtotta hosszú kezét és elküldte
   Amikor Themisztoklész mögött becsukódott az ajtó, Artaxerxész összecsapta a kezét, vér szökött az arcába, és így kiáltott: - Megvan! Megszereztem a görögöt!
   Mint kiderült, Themisztoklésznak csak az volt a terve, hogy kivárja, amíg Kimónt is elűzik. Négy évvel később be is következett. Themisztoklész időközben nemcsak perzsául tanult meg tökéletesen, hanem Magneszia kormányzójának tisztét is megszerezte. Ezenkívül megbízták, hogy építsen új hajóhadat és görög kiképzésben részesítse tengerészeinket. Akkoriban a perzsa hajók afféle úszó erődök voltak, nehézkesen mozogtak a csatákban, és könnyű célpontul szolgáltak az ellenséges lövegeknek. Themisztoklész korszerűvé varázsolta a perzsa hajóhadat.
   Hogy képes lett volna-e hadat vezetni saját népe ellen? Az athéni konzervatívok szerint ez volt a szándéka. Elpiniké mindenesetre szentül meg van róla győződve, hogy Themisztoklész áruló volt. Nem véletlen, hiszen bátyja, a dicső emlékű Kimón annak nevezte. Nézetem szerint Themisztoklész semmi egyebet nem akart, mint békében és kényelemben élni és meghalni. így is történt. Öt évvel azután, hogy bemutatkozott az udvarnál, meghalt. Egyesek szerint önkezével vetett véget életének. Biztos vagyok benne, hogy nem. A nagy férfiak sohasem élnek sokáig, ha egyszer elszakadnak a néptől, amelyet naggyá tettek.
   Kimón száműzetésének tíz éve alatt Athén hatalma alaposan megfogyatkozott. Megabüzosz megszégyenítő vereséget mért az athéniakra, amikor megpróbálták megszállni Egyiptomot. Az úgynevezett néppártnak voltaképpen minden vállalkozása kudarcot vallott, mindössze a közeli Aigina szigetét sikerült elfoglalnia, és egy-két kisebb csetepatét sikerült megnyernie Athén közvetlen közelében. Themisztoklész és Kimón nélkül Athén nem volt képes beleszólni a világ sorának alakulásába. És mindmáig nem képes.
   Amikor Kimón visszatért száműzetéséből, rábízták a hajóhadat. De addigra eljárt felette az idő. És ami fő, az athéniak felett is. Amikor Kimón Cipruson meghalt, az athéni birodalomnak vége volt, és a perzsa birodalmat immár semmi sem fenyegeti. Ephialtész és Periklész a két egykori nagy hős halvány mása csupán.
   Bejártam a fél világot, Démokritosz. Mindenesetre többet láttam belőle, mint valaha képzeltem volna, s még többet, mint amennyit akartam volna. Tudom, sokan mégsem értenének egyet szavaimmal. Ne mutasd meg nekik e sorokat Démokritosz.
   
             6/Perzsiában töltött utolsó éveimről azt hittem, életemnek is utolsó évei. Jóleső visszavonultságban teltek. Szuzába be sem tettem többé a lábam. Hasznos időtöltést is találtam magamnak: jegyzeteket készítettem a kamara második termének a selyemútról, Kathájról, Adzsatasatruról. A kamarások udvariasan köszönetet mondtak fáradozásomért, jegyzeteimet pedig olvasatlanul a könyvesházba továbbították.
   Zoroaszter híveivel gyakran találkoztam, öregkoromra hódolatteljes tisztelettel bántak velem. De arról hiába beszéltem nekik, mi mindent hallottam napkeleten az istenség és a természet fogalmáról. Inkább lemondóan, semmint riadalommal tapasztaltam továbbá, hogy a Bölcs Mindenható nemes, egyszerű alakja részeire kezd töredezni. Az Egyetlen Isten kettő ugyan, de a hosszú uralkodás idejének végeztével ismét eggyé válik. Addig is, azután is számos alakban nyilvánul meg, s e megnyilvánulási formák leple alatt visszatérnek az ősi ördögistenek. Nem adják meg magukat egykönnyen. A Nagy Király nemrégiben oltárt emeltetett Artának avagy az Igazságosságnak, mintha a Bölcs Mindenhatónak ez a tulajdonsága valamiféle isten volna.
   Kimón száműzetése mégiscsak járt némi haszonnal, legalábbis Perzsiára nézve. Amíg ő uralkodott Athénban, nem lehetett béke a birodalom és a hellén városállamok szövetsége között. De amikor Kimón megbukott, a demokrata vezér, Ephialtész nyomban visszahelyezte jogaiba a népgyűlést. Később fáradozásának elismeréséül meggyilkolták, ekkor az ifjú Periklész foglalta el a helyét, neki pedig első dolga volt, hogy békét kössön Perzsiával. Kalliaszt követség élén Perszepoliszba menesztette.
   Így történt, hogy életem hatvanadik évében Perszepoliszba rendelt a Nagy Király. Derűsen keltem útra. Mert hiszen nincs az az uralkodó, aki aggodalmat vagy félelmet keltene bennem, ha magához hívat. Vonatkozik ez az itteni nagy hatalmú vezérre, Periklészre is. A halál közel van, a királyok messze, mondom, némileg kiforgatva Konfuciusz szavait.
   Artaxerxész megkoronázása óta nem jártam Perszepoliszban. Amikor jelentkeztem a téli palotában, megállapítottam, hogy a második terem néhány heréltjének kivételével senki sem ismer az udvarnál. Az a néhány sírva fakadt, amikor meglátott. Öregkorukban a heréltek könnyen elérzékenyülnek. Én nem. Éppen ellenkezőleg. De nem vitás, hogy mi, öregek, vagyunk Dareiosz uralkodásának és Perzsia fénykorának utolsó tanúi. Rengeteg pletykálkodnivalónk van - de sírnivalónk is.
   Rendkívül hűvös és kényelmetlen szobát kaptam Xerxész (nyilván mindmáig) befejezetlen palotájában, szolgáimat pedig a királyi negyed falain kívül épült viskóvárosban szállásolták el.
   Megvallom, szinte azt reméltem, hogy valamilyen légből kapott váddal halálra ítélnek. Elsősorban is egyre rosszabbul láttam, vagyis egyre inkább rászorultam, hogy figyelmesen hallgassam a többiek beszédét, ez pedig a gyötrelem netovábbja. Másodsorban meg... eleget éltem már. Sajnos azonban távolról sem lettem kegyvesztett.
   Nem a Nagy Király, hanem az anyakirálynő, Amésztrisz küldetett értem. Pompásan rendezte be a hárem harmadik házát. Termei szűkösek, mégis sikerült bőséget varázsolni beléjük. A szobában, ahol fogadott, lótuszleveleket utánzó aranylapok borították a falakat. Az anyakirálynő maga is mintha tetőtől talpig aranyba burkolózott volna. A trónszolgák kivonultak, s négyszemközt maradtunk. Előrehaladott koromnak tulajdonítottam ezt a megtiszteltetést.
   - Te vagy az utolsó - súgta Amésztrisz, és elpirult.
   A három nap után, amit az udvarnál töltöttem, már hozzászoktam, hogy a hódolatteljes utolsó jelzővel illetnek. Mindenféle öreges taglejtésekkel adtam a királyné tudtára, hogy nem sokáig leszek már utolsó, mert nem leszek már sokáig. Kíváncsi vagyok, ki az utolsó utáni. Talán Amésztrisz. Megállapítottam, hogy nagy pusztítást végzett rajta az öregség. A teste elvékonyodott, egykor oly csinos arcán mély barázdák húzódtak. Mégis alig festi magát. Azt hiszem, elrettentő hatással volt rá, milyen szánalmasan, nevetségesen festett életének utolsó éveiben Atossza királynő.
   - Ülj csak le - mondta, annak jeléül, hogy már-már halottnak tekint. Minthogy már akkor is nehézkesen mozogtam, hálásan roskadtam le az elefántcsont széke mellett álló zsámolyra. A királynő mirhaszagot árasztott. E rendkívül drága kenőccsel oly erősen dörzsölték be tagjait, hogy petyhüdt, ráncos bőre különösen, nedvesen csillogott tőle.
   - Szeretted a férjemet, a Nagy Királyt - Amésztrisz szemébe könnyek szöktek. Őszinte könnyek, azt hiszem. Végtére is az ember képes rá, hogy beletörődjön szeretteinek halálába. Én sosem voltam rá képes. De az Akhaimenidák igen, és bele is törődnek. - Mi vagyunk az utolsók... akik szerették.
   Végre megoszthattam valakivel ezt a baljós jelzőt. De jobbnak láttam, ha tapintatosan fogalmazok: - De hiszen itt van a Nagy Király is meg a testvérei...
   - A gyermekek másként éreznek, mint mi - szakított félbe. - Te a férfit és a jó barátot ismerted Xerxészben. Én a férjet. Ők csupán a Nagy Királyt. A gyermekek különben is szívtelenek. Vagy te másként tapasztaltad?
   - Nem ismerem a gyermekeimet.
   - Úgy érted, a két fiút, akit Indiában hagytál?
   - Igen, Nagy Királynő. - Mint az udvar népéről általában, rólam is össze van gyűjtve a könyvesházban mindaz, amit a titkos ügynökök jelentettek életemről. Eltöprengtem rajta, vajon miért vette Amésztrisz magának a fáradságot, hogy utánanézzen viselt dolgaimnak. Feszengeni kezdtem. Vágyom ugyan a halálra, ám a vele kapcsolatos ügyintézés nemegyszer bizonyos kellemetlenségekkel jár.
   - Tavaly még éltek. A kamara meglehetősen részletes jelentést kapott Srávasztiból kereskedelmi követeinktől. De Ambalika, a feleséged, meghalt. Az asszonyok nem élnek sokáig azon az éghajlaton.
   - Minden arra vall, hogy nem, úrnőm. - Nem éreztem semmit. Az én szememben Ambalika már akkor meghalt, amikor utószor találkoztunk, és amikor oly határozottan intézkedett holttá nyilvánításom felől.
   - Hazautazásod után Ambalika férjhez ment a bátyjához. Megvallom, fel nem foghatom az effajta szokásokat. Hiszen továbbra is a feleséged volt. Igaz, a lányok még a fiúknál is megátalkodottabbak. - Amésztrisz összeráncolta homlokát, s ismét a hálátlan gyermekekre terelte a szót. Csak úgy általában, de közben a saját gyermekeire gondolt. Köztudomású volt, hogy az anyakirálynő gyűlöli lányát, Amüsztiszt; már akkoriban is mindenki tudott Amüsztisz és a szép Apollonidész viszonyáról. A Xerxész fájó emlékének szentelt hosszú percek után Amésztrisz végre a lényegre tért. - A görögök békét akarnak. Legalábbis azt állítják.
   - Milyen görögök, Nagy Királyné?
   Amésztrisz biccentett. - Mindig is ez volt a kérdés, ugye? Most éppen két követség is van az udvarnál. Az egyik Argoszból. Xerxész nagyon szerette ezt a várost, már amennyire az olyan... szeszélyes valamit szeretni lehet, mint amilyen egy görög város. A másik Athénból.
   Arcomra alighanem kiült a meglepetés.
   Amésztrisz ismét bólintott. - Minket is meglepett. Azt hisszük, őszinte szándékkal jöttek. De ki tudja? Kalliasz vezeti az athéni követséget, Kimón sógora.
   - Egy nemes?
   - Igen. Más szóval a perzsaellenes párt tagja. De akármi is a származása, a jelenlegi, demokrata vezetés küldte hozzánk tárgyalni. - Amésztrisznak megadatott az a fajta szókimondás, amelyhez a Nagy Királyok nem folyamodhatnak, mert nekik afféle istenségnek kell látszaniuk, ez az istenség pedig mindent áthat, ami szóba kerül, s nem tesz semmiféle különbséget a dolgok között. Amésztrisz azonfelül amolyan főheréltféle volt, éjjel-nappal a kamara jelentéseit böngészte, ezer és egy dolog ezer és egy részletével volt tisztában, de Atosszával ellentétben gyakran épp a lényeget nem fogta fel.
   - Az argosziakkal Hippiasz unokája tárgyal. - Amésztrisz rám villantotta félénk mosolyát. - Úgy gondoltuk, tapintatlan volna, ha a türannosz unokája képviselné az udvart az athéni demokratákkal szemben. Örülnék tehát, ha te fogadnád Kalliaszt.
   Elfogadtam a megbízást.
   Kalliasszal kezdettől fogva remekül megértettük egymást. Előhozakodott Marathónról szóló történeteivel, s az első néhány alkalommal kifejezetten mulattatott velük. Később már untatott. Ma ismét mulattat. Oly kevés a változatlanság az életben, hogy csakis öröm forrása lehet, ha valaki évről évre makacsul ugyanazokat a történeteket hajtogatja, s egy szót sem változtat elbeszélésén. Kalliasz unalmas locsogása biztos, állandó pont ebben a változó világban.
   Kalliaszt és a követség többi tagját meghívtam egy kis perszepoliszi városnézésre. A lélegzetük is elállt a látványtól. Nemcsak Perzsia gazdagsága nyűgözte le őket, erre fel voltak készülve, hanem a xerxészi építészet megannyi csodája is. A követségnek két építész tagja is volt. Az egyik közeli munkatársa Pheidiasznak, és biztos vagyok benne, hogy ha majd elül a házunk mögött a nagy sürgés-forgás és kopácsolás, a perszepoliszi téli palota pontos mása fog állni a dombon, persze mint az athéni alkotóerő ékesszóló jelképe!
   A szerződés tartalmát nem részletezhetem. Titok volt, amikor tizennégy évvel ezelőtt elkezdődtek a tárgyalások, s titok ma is, három évvel az után, hogy Kimón nagyon is időszerű halála nyomán életbe lépett. Annyit elárulhatok, hogy elhatároltuk a két fél befolyási övezetét. Az athéniak kötelezték magukat, hogy távol maradnak Kisázsiától, Perzsia pedig ígéretet tett, hogy távol tartja magát az Égei-tengertől. A közismert híresztelésekkel ellentétben á szerződést nem írták alá s nem is pecsételték le, mert a Nagy Király csak a vele egyenrangúakkal köthet egyezményt. Mivel pedig a királyok királya, nincs senki vele egyenrangú. Következésképp csak jelét adta, hogy jóváhagyja a szerződést. Perzsiában még nem ült el az eurümedóni események keltette heves görögellenes hangulat, ezért a tárgyalásokat végig titokban folytattuk. Csak a Nagy Király, az anyakirálynő és jómagam tudtunk minden részletről.
   Amikor Ciprusról megérkezett a hír, hogy Kimón meghalt, Periklész vezér pedig megszilárdította a hatalmát, mindkét fél áldását adta a szerződésre, s engem Athénba küldtek, mintegy a nagy megállapodás élő jelképeként. Reméljük, hogy a béke hosszabb életű lesz, mint a jelkép. Az utóbbinak ugyanis semmi kedve sincs még egy telet eltölteni ebben az iszonyú városban, ebben a huzatos házban, ebben az eszeveszett államban.
   Te temetsz majd el, Démokritosz. Mihelyt lehet, meg akarok térni az őseredeti egységhez. Milyen furcsa nyelvbotlás! Li mester szavaival szóltam. Persze nem az őseredeti egységre gondoltam, hanem a Bölcs Mindenhatóra, mert tőle kaptuk lelkünket, s őhozzá tér meg a lelkünk, ha majd a hosszú uralkodás idejének lejártával megtisztul a Hazugtól.
   Szórakoztatásodra, Démokritosz, elbeszélem még, hogy amikor utoljára fogadott az anyakirálynő, nagy örömemet leltem egy Artoxarész nevű húszéves herélt látványában. Később nagy segítségünkre volt a szerződés megfogalmazásában. Ha igaz, hogy Amésztrisz kisajátította magának az ifjú hiányos báját, csakis elismerően nyilatkozhatom az ízléséről. Artoxarész esze és szépsége egyaránt figyelemre méltó. Állítólag Amüsztisz szeretőjével, Apollonidésszel is viszonya volt. Attól tartok, hogy a két nagy hatalmú királynő egyszer tengelyt akaszt egymással. Ha félelmem igazolódik, itt-tartózkodásom óta először és utoljára hálás leszek a sorsnak athéni száműzetésemért.
   
   
   

   
 KILENCEDIK KÖNYV
 
 A periklészi béke
 
 

   
             1/Tegnap este Periklész vezér lakomát rendezett Aszpaszia házában abból az alkalomból, hogy éppen három éve vagyok a Nagy Király követe Athénban. Fáradozásom nem sok elismerésben s még kevesebb ünneplésben részesült, és mint a követi tisztemmel kapcsolatos események általában, ez az estély is szinte teljes titokban zajlott le, ráadásul magam is csak az utolsó pillanatban értesültem róla. Alig valamivel napnyugta előtt történt. Éppen lefekvéshez készülődtem, amikor Démokritosz beállított a hírrel, hogy a vezér találkozni szeretne velem. Lóhalálában vágtunk át a városon, az arcunkat kendőbe burkoltuk, nehogy rájöjjenek a konzervatívok, hogy a Nagy Király gyalázatos képviselője és Periklész az athéniak megnyomorítására szövetkezik.
   Az Aszpaszia házához vezető ösvény (útnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetem) bejáratát két szkűtha őr állta el. Megkérdezték Démokritosztól, mi járatban vagyunk. Ő valamiféle titkos jelszóval válaszolt, erre utunkra engedtek.
   Nagyon kimelegedtem, mire odaértünk. Amilyen hideg errefelé a tél, olyan forró a nyár. Csaknem annyira elviselhetetlen az éghajlat, mint Szuzában, már ha ez egyáltalán lehetséges. Igaz viszont, hogy újabban feltűnően érzékeny vagyok a hidegre és a melegre. Szóval tegnap este verejtékben fürödve érkeztem Aszpaszia házához.
   Démokritosztól úgy hallom, hogy igen előkelő a berendezése. De honnan tudhatnád? Nagyapád gazdag volt ugyan, abdérai háza azonban, ahol nevelkedtél, enyhén szólva vidékies építmény. Errefelé egyedül Kalliasz házát találom kényelmesnek is, pompásnak is. Mindenesetre márványpadlóját szőnyegek borítják, füstölőiben pedig édes szagú fa parázslik.
   Aszpaszia házának kapujától hosszú, keskeny, alacsony mennyezetű folyosón át szűk udvarba vezet a látogató útja. Jobboldalt árkádos fogadóterem nyílik az udvarból, alig valamivel nagyobb, mint amelyben most meghúzódunk, hogy ne érjen a nap melege.
   Nem lehetett felőle kétségem, hogy milétoszi hölgy házában járok. Drága illatszerek szaga terjengett a levegőben, a zenészek pedig olyan halkan játszottak, hogy a vendégnek, ha nem akarta, oda se kellett figyelnie. Athénban ritka az ilyesmi, mert a lakosság olyan botfülű, hogy ha hangversenyre megy, megfeszített figyelemmel igyekszik megfejteni minden hangot, hátha sikerül kiderítenie, mitől illik szépnek tartani a zenét. A kisázsiai ión görögök mások. Náluk a zene a társalgásnak, az étkezésnek, sőt a szeretkezésnek is természetes kiegészítője. Olyan, mint a levegő, amit belélegeznek, nem pedig afféle püthagoraszi számtani feladvány.
   Vagy tucatnyian voltak már a teremben, amikor beléptünk. Démokritosz megjegyzi, hogy pontosan tíz vendéget számolt meg, továbbá számos szardeiszi rabszolgát. Az utóbbiak szolgáltatták a zenét és szolgálták fel az ételt. A bejáratnál Periklész szárnysegédje, Euangelosz köszöntött. Ez a neves személyiség rendszerint vidéken tartózkodik, hogy gondját viselje a vezér birtokainak és két törvényes fiának, de az elmúlt hetet a városban töltötte, s az athéniakkal együtt ünnepelte a frissen kitüntetett Periklészt. A népgyűlés ugyanis a minap győzelmi trófeát szavazott meg Periklésznek, hivatalosan Euboia visszaszerzéséért, valójában azonban azért, mert a télen Periklésznek sikerült nagy furfanggal távozásra bírnia a spártai sereget. A spártai király ugyanis hadainak élén elfoglalta egész Attikát, s az athéniakat a hosszú városfal mögé szorította.
   A spártaiak eleusziszi főhadiszállásukról megadásra szólították fel Athént, s a népgyűlés hajlott is a fegyverletételre. Végtére is minek ellenállni a spártai seregnek, ha egyszer nincs nála erősebb a görög világban? Athén tengeri hatalom, nem szárazföldi. Csakhogy Periklésznek esze ágában sem volt megadnia magát. Elérte, hogy titokban találkozhassak a spártai királlyal, evvel a csodálkozástól tágra nyílt szemű kamasszal, aki soha azelőtt ki sem tette a lábát a Peloponnészoszról. A király zsenge korára és tapasztalatlanságára való tekintettel a spártai elöljárók külön tanácsadót rendeltek a kamasz király mellé, nehogy valami oktalanságot cselekedjék. Mint később Periklész megjegyezte, azonban, ez a fajta elővigyázatosság Spártának nem használt, Athén költségeit viszont megkettőzte. Az ifjú uralkodó három aranytalentumot kapott, pontosabban ígéretet, hogy bármikor felveheti az összeget a delphoi jósdában, a tanácsadói minőségben mellé rendelt agyafúrt államférfi pedig hét aranytalentumot készpénzben. A királyt és tanácsadóját tehát lefizették, s a spártai sereg hazaindult. Az elöljárók hatalmas pénzbüntetést róttak ki a királyra, a különtanácsadó pedig Szicíliába menekült, s alighanem kényelmesen megél újonnan szerzett vagyonából. - Csak azt nem tudom - mondta Periklész tegnap este -, hogyan számolok el a pénzzel a népgyűlés előtt.
   - Amikor majd beterjeszted a költségvetést, egyszerűen írd hozzá: „Nélkülözhetetlen kiadásokra tíz talentum” - javasolta keresetlen szavakkal Aszpaszia.
   Az a gyanúm, hogy Periklész meg is fogadja majd a tanácsot. Amúgy is mindenki tudja, hogy a spártaiakat megvesztegették. Amikor gratuláltam Periklésznek, amiért ilyen olcsón juttatta békéhez Athént, gondterhelten így válaszolt: - Nem békéhez juttattam. Csak lélegzetvételnyi időhöz.
   De ne vágjunk a dolgok elébe. Periklész vezér még nem volt jelen, amikor megérkeztünk. Igaz, Aszpaszia bőségesen kárpótolt a távollétéért. Kellemes hangon társalog, finom ízléssel adja elő a buja milétoszi dalokat, nála jobb versmondót pedig soha életemben nem hallottam. Igaz, azt hiszem, nincs a földön szebb nyelv, mint az ión görög, ha szépen beszélik. Úgy van, Démokritosz, még a perzsa sem ér fel hozzá.
   - Megérkezésed napjától fogva vártam ezt a találkozást - üdvözölt Aszpaszia, és két keze közé fogta a kezem. Megvan az a ritka képessége, hogy minden szava őszintének hat.
   Elismeréssel jegyeztem meg, milyen bátor dolog volt tőle, hogy meghívott, s ekkor felkacagott. - Mindig is azzal vádoltak, hogy perzsabérenc vagyok. Nem törődöm vele. De néha... - elcsuklott a hangja. Ismét volt miért elátkoznom vakságomat. Mit nem adtam volna érte, hogy láthassam az arcát! Démokritosztól tudom, hogy Aszpaszia alacsony termetű, s a tél óta valamelyest lefogyott. Világosbarna haját Démokritosz szerint nem festi. De persze nem vagy még olyan jártas ezekben a dolgokban, mint én - voltam.
   Aszpaszia bemutatta a jelenlévő férfiakat. Köztük volt Phormión, Periklész jobbkeze a nemzetgyűlésben. Továbbá Szophoklész hadvezér. Évekkel ezelőtt, huszonvalahány éves korában írt egy tragédiát, s elnyerte vele a dionüszoszi játékok első díját. A vén Aiszkhülosz mérhetetlen dühbe gurult, amiért csak a második hely jutott neki, s ráadásul egy ilyen pelyhes állú előzte meg. Szicíliába költözött, s ott aztán egy éles szemű sasmadár jól célzott teknőcdobással véget vetett kettejük versengésének. Aiszkhülosz halálára mindig nagy élvezettel gondolok.
   Szophoklész afféle botránykő errefelé, mert nyíltan a magával egyenrangú férfiak szerelmét hajhássza. Athénban ez tilos. Ámbár nem tudom, miért. A polgárokat kifejezetten ösztönzik rá, hogy szabad ifjakkal viszonyt tartsanak fenn, de ha egyszer az ifjúnak kiserken a szakálla, nem látogathat többé szabad polgárokat. Meg kell házasodnia, családot kell alapítania. Ezek után már neki is szabad, sőt ildomos fiúszerető után néznie, s bekapcsolódnia a... mibe is?... azt hiszem, a polgárok és katonák új nemzedékének nevelésébe. Az efféle szokások másutt sem ismeretlenek, például északi rokonaink, az árja törzsek körében is dívnak. De azt már nem értem, miért tiltják Athénban oly szigorúan, hogy a felnőtt szabad polgárok szerelmi kapcsolatot tartsanak egymással. Akit vonz az effajta nemi élet, szabadon vadászhat rabszolgákra és külföldiekre, de ha felnőtt athéni polgárt szemel ki magának, nem viselhet közhivatalt.
   Szophoklésznak eddig sikerült magas hivatalát is, felnőtt szeretőit is megtartania. Periklészt azonban bosszantja a dolog. Nemrégiben rendre is utasította: - Jó példával kell elöl járnod. Meg ne halljam, hogy egy ujjal is hozzányúlsz a katonáidhoz. Ne nézz oda, amikor fürödnek. - De Szophoklész nem hagyott fel az athéniak megbotránkoztatásával. Úgy hírlik, hogy ha látogatást tesz valamelyik barátjánál, a házigazda elbújtatja a család fiatalabb férfi tagjait. Periklészt ellenben soha nem érdekelték a fiúk, s ezért szívtelennek tartják az athéniak. Ez aztán a különös társadalom.
   Aszpaszia egy alacsony heverőhöz vezetett. A szélére ültem, ő pedig a lábamhoz, mintha az unokám volna. Felszolgálták a bort. A háttérből lányok kacaját hallottam. Nem tudom, igaz-e, amit Periklész ellenségei állítanak, hogy tudniillik Aszpaszia a vezér kerítője, mindenesetre nem kétséges, hogy a város hivatásos örömlányainak legjavát gyűjtötte maga köré. Évek óta nem éreztem magam olyan jól, mint tegnap este. Az én koromban az ilyenfajta örömök nemcsak illetlenségszámba mennek, hanem veszélyesek is, mindazonáltal indiai tartózkodásom óta első ízben örömmel fedeztem fel újra, milyen élvezetes dolog a rangombeli férfinak az okos asszonyok társasága. Perzsiában az ilyesmi lehetetlen volt. El kell tehát ismerni, hogy az athéniak új, élvezetes társasági szokással ajándékozták meg a világot.
   Démokritosz szerint az elismerés elsősorban Aszpasziát illeti. Úgy hallom tőle, hogy a többi athéni társasági hölgy a nyomába sem érhet Aszpasziának, s az athéni estélyek rendszerint unalomba és italozásba fulladnak. Ő tudja. Atyjától fejedelmi javadalmazásban részesül, így annyit időzhet a hivatásos örömlányok társaságában, amennyit csak akar. Ráadásul nem került egyetlen felnőtt polgár karmai közé sem. Hálás lehetsz a sorsnak, kegyes volt hozzád... Mindmáig. Nem véletlen, hogy annyit nevetsz.
   Megkérdeztem Aszpasziától, mit tud Anaxagoraszról.
   - Korinthoszban van.
   - És mit gondolsz, visszatér Athénba?
   - Nem tudom. Szeretném remélni, hogy igen.
   - Meggyőződésem, hogy visszatér. Hallottam Periklész védőbeszédét. - Csakugyan ott voltam a népgyűlésen. Az arcomat persze gondosan kendőbe burkoltam. Thuküdidész tartotta a vádbeszédet Anaxagorasz és tanai ellen. Periklész védelmébe vette barátját, de tanairól nem tett említést. Nem mondhatnám, hogy a két szónok bármelyike is nagy hatást tett volna rám. Periklész gyakorlott és ékesszóló szónok, s ha jónak látja, szenvedélyes phrűgiai dallam cseng a hangjában. Szándékosan élek zenei hasonlattal, mert a vezér úgy játszik a hangjával, mintha valamiféle hangszer volna. De Anaxagorasz perén Periklész lírájának húrjai tompán csengtek. Mindkét szónok figyelmét más események kötötték le: a spártai támadás, Boiótia elvesztése, az euboiai lázadás. Periklészt tehát éppen akkor citálták bíróság elé, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Végül a népgyűlés fel is mentette Anaxagoraszt mind a perzsabérencség, mind az istentagadás vádja alól, s ezzel voltaképpen Periklésznek szavazott bizalmat. Thuküdidész nem nyugodott bele vereségébe. Azzal fenyegetőzik, hogy előbb-utóbb ismét bevádolja Anaxagoraszt. Biztos vagyok benne, hogy meg is teszi. Mindenesetre a per után Anaxagorasz tapintatosan elhagyta Athént. Megvallom, legalább annyira hiányzik nekem, mint Periklésznek.
   Elismeréssel nyilatkoztam Aszpasziának a borról, a zenéről, az illatos levegőről.
   Aszpaszia kellemes, csengő hangon felkacagott. - Ugyan, hiszen biztos vagyok benne, hogy koldusszegény ez az otthon a Nagy Király háreméhez képest.
   - Biztos vagy benne, hogy egyáltalán jártam a háremben?
   - Az egykori anyakirályné bizalmasa voltál, s a mostani anyakirályné kegyeltje vagy. Tudok én rólad mindent! - És csakugyan mindent tudott. A perzsa hárem görög hölgyeinek állítólag valahogyan sikerült kapcsolatban maradniuk a hasonszőrű görögföldi asszonyokkal. Meglepve tapasztaltam, mi mindent tud Aszpaszia az udvari életről. - De hiszen az apám a Nagy Királyt szolgálta. A konzervatívok nem állják meg, hogy minden áldott nap ne emlékeztessenek rá.
   - Milétosz városa közel áll a Nagy Király szívéhez - mondtam zengzetes hangon. Pedig valójában Milétosz több borsot tört Perzsia orra alá, mint az összes többi kisázsiai görög város együttvéve. Xerxésznek feltett szándéka volt, hogy a földdel teszi egyenlővé.
   Periklész halkan, észrevétlenül lépett a terembe. Csak akkor jöttem rá, hogy ott van, amikor egy kéz nehezedett a vállamra, s a jól ismert hang azt súgta a fülembe: - Üdvöz légy, Kűrosz Szpitama.
   - Periklész vezér - viszonoztam a köszöntést, s megpróbáltam volna felállni, de a vállamon pihenő kéz nem engedett.
   - Maradj csak, követ. Ide ülök melléd.
   Aszpaszia kiment, hogy bort hozzon a vezérnek. Megfigyeltem, hogy az estély zavartalanul folytatódott, mintha Athén első embere nem is lépett volna be a terembe. Pedig a mellettem ülő test még láthatatlanul is félelmes benyomást tett rám. Nem is tudtam, hogy Periklész ennyivel magasabb nálam. - Elhanyagoltalak, követ. De nem szántszándékkal.
   - Tudom, vezér.
   - Ugye azt is tudod, hogy én küldtem Kalliaszt Szuzába, hogy kössön békét?
   - Igen, már akkor is tudtuk.
   - Remélem, azzal is tisztában vagy, hogy körmöm szakadtáig hadakoztam az egyiptomi hadjárat ellen. Már csak azért is, mert megszegtük vele a békeszerződést. Mivel azonban nem terjeszthettem a megállapodást annak rendje és módja szerint a népgyűlés elé, nem is hivatkozhattam rá. De ha nem lépett is hivatalosan életbe, amíg én kormányzók Athénban, érvényben marad.
   - A Nagy Király is ugyanezt mondaná.
   - Hát ezt is megértük! - Periklész összecsapta a kezét... örömében? A hangból nem tudtam megállapítani. - Ismerted Themisztoklészt. - Megállapítás volt, nem kérdés.
   - Igen. Én voltam a tolmács, amikor először látogatott Szuzába.
   Periklész felállt. Karomat izmos katonakarjába öltötte, így segített feltápászkodnom. - Beszélni szeretnék veled - mondta. - Négyszemközt.
   Átvezetett a termen. Időnként meg-megállt, hogy szót váltson némelyik férfival, az asszonyok közül azonban egyedül Aszpasziával állt szóba. Egy avas olajszagot árasztó, dohos levegőjű szobába vezetett. - Itt szoktam dolgozni. - Leültetett egy zsámolyra. Olyan közel ültünk egymáshoz, hogy verejtékének szaga az orromba hatolt. Olyan hőt sugárzott, akár az izzó sárgaréz.
   - Huszonnyolc éves voltam, amikor Themisztoklészt száműzték. Minden idők legnagyobb athéni férfiát láttam benne.
   - Ma viszont... - válaszoltam volna az udvaronc stílusában, de a vezér félbeszakított; nem szereti a hízelgést, legalábbis nem a perzsa fajtát. Görög lévén az attikai árut kedveli.
   - Azóta másként látom. Kapzsi volt. Mindenkitől hagyta magát megvesztegetni, még Rhodosz türannoszától is; ez pedig megbocsáthatatlan. Ráadásul miután megkapta a türannosztól a pénzt, a kisujját sem mozdította érte.
   - Talán így akarta bizonyítani, milyen odaadó demokrata. - Nem tudtam megállni, hogy meg ne eresszem ezt a kis tréfát Periklész pártjának címére.
   Mintha meg se hallotta volna. - Kiderült, hogy Themisztoklész szava nem ér egy fabatkát sem. Mindenesetre a maga idejében ő volt a legnagyobb athéni hadvezér. S ami a fontosabb (illetve ami talán egyedül fontos), mindenki másnál jobban kiigazodott a világ dolgaiban.
   - Még Anaxagorasznál is?
   - Anaxagorasz fényt derített a teremtés számos titkára. Fontos és igen mély felfedezéseket tett. De most a politikáról beszélek. Themisztoklész mindenkiről tudta, hogy mire készül, méghozzá jóval azelőtt, hogy az illetők maguk is tudták volna. A jövőbe látott. Meg tudta mondani, mire számítsunk, s nem hiszem, hogy Apollóntól kapta volna ezt a tehetségét. Nem. Azért látta előre a jövőt, mert tökéletesen ismerte a jelent. Ezért is szeretném tudni... - Periklész elhallgatott. Az volt az érzésem, hogy rám szegezi a tekintetét.
   - Mit szeretnél tudni, Periklész vezér?
   - Hogy mit mondott nektek Themisztoklész Athénról, Spártáról, Perzsiáról... megérteném, ha nem akarnád elmondani.
   - Elmondom, amit tudok - mondtam, s így is gondoltam. - Vagyis amire vissza tudok emlékezni: a közelmúlt dolgaira nem emlékszem pontosan. Szóról szóra el tudnám mondani, mit hallottam a nagy Dareiosz királytól harminc évvel ezelőtt, de hogy Thuküdidész mit mondott az Odeionban a télen, azt máris elfelejtettem.
   - Irigyellek érte. Bárcsak én is elfelejthetném. De nem engedik. Ugye tudod, hogy birkózó? Méghozzá a legrosszabb fajta. Az, amelyik belekapaszkodik, belecsimpaszkodik az emberbe, aztán titokban beleharap. Athén nem elég tágas kettőnknek. Egyikünknek előbb-utóbb távoznia kell. Mert... - Periklész ismét elhallgatott. Hajlamos az önsajnálatra, s ez a gyöngesége nyilvánul meg abban, hogy úgy tesz, mintha nem fogná fel az ellenvéleményt. A népgyűlés legutóbbi tanácskozásán kifejezetten gyerekesen viselkedett. Megbírálták, amiért túl sokat költ építkezésre. Erre nem azt válaszolta, hogy ha nem költené, a lakosság fele munka nélkül maradna, hanem így szólt: - Rendben van. Majd a magam pénzéből fejezem be az építkezéseket. És akkor nem a város hírnevét, hanem az enyémet fogják öregbíteni. - Szavaira jól felkészített kórus válaszolt harsogó nemmel, így aztán a gyűlés megszavazta az építkezési költségeket, s Periklésznek nem kellett a vagyonához nyúlnia.
   Periklész túlságosan is a szívére veszi, személyes ügyének tekinti a politika dolgait. Igaz viszont, hogy Athén végül is aprócska városállam, vezetői mind közeli ismerősök, ezért nézeteltéréseik mindig személyes jellegűek, s ha megtámadják egymást, mindig meg akarják sebezni a másikat, sőt arról is gondoskodnak, hogy a seb elmérgesedjék.
   Egy szó, mint száz, Periklész kérésére igyekeztem felidézni Themisztoklésszal folytatott egyetlen négyszemközti beszélgetésemet. Magnesziában történt, egy-két évvel a száműzött halála előtt. Már nem emlékszem, mit kerestem arrafelé. De arra igen, hogy amikor tudomást szerzett a király barátjának közeledtéről, Themisztoklész üzenetvivőt küldött elém. S vele egy meghívást: legyen a vendége a kormányzói palotában. Perzsa lévén természetesen jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy a nagy férfiú emlékszik még rám. Görög lévén természetesen tudtam, hogy akar tőlem valamit.
   Estefelé találkoztunk, nyáridőben, azt hiszem. Palotájának pompás erkélyén ültünk, remek kilátás nyílt a kormányzó tekintélyes birtokára. Themisztoklész az évek során hatalmas vagyonra tett szert, s valamilyen úton-módon még bukása előtt sikerült kicsempésznie Athénból.
   - Nézeteltérésem van Szardeisz satrapájával. - Themisztoklész személyesen töltött bort a poharunkba. - Apróság, csak... - görög módra a padlóra is löttyintett egy keveset a borból. - Évekkel ezelőtt - folytatta - Athénban felállíttattam a vízhordó szobrát. Arra az időre kívántam emlékeztetni vele, amikor magam is vízhordó voltam. Nehéz munka volt, de azt hiszem, nem lehetett rám panasz. Persze régi stílusú bronzszobor, de azért mindenkinek elnyerte a tetszését. Akárhogy is, Athén eleste után a perzsák magukkal vitték a szobrot, és Héra szardeiszi templomában állították fel. - Igen, Démokritosz, így mondta: „Athén eleste után.”
   - Azt kértem a satrapától, hadd vásároljam meg a szobrot a templomtól, s hadd küldjem vissza Athénba, amúgy a perzsák és a görögök közti béke jelképeként. A satrapa magánkívül volt. Felségsértéssel vádolt, árulással... - Themisztoklész hosszasan ecsetelte, mi mindennel vádolta s fenyegette őt a satrapa. Látszott rajta, hogy valóban bántja a dolog. Igyekeztem megvigasztalni. Megígértem, hogy megpróbálom elsimítani az ügyet a kamarában és a hárem harmadik házában. Hiszen a békeszerződés fontosabb volt a Nagy Királynak, mint egy bronzszobor. Csakhogy sajnos az athéniak éppen ekkoriban szánták rá magukat, hogy megtámadják egyiptomi tartományunkat. A Nagy Király mérhetetlen haragra gerjedt, és megparancsolta Themisztoklésznak, hogy készítse fel a hajóhadat a hadjáratra. Themisztoklész egy héttel később meghalt. Mint mondták, egy ló harapta meg. A szobor pedig mind a mai napig Szardeiszben van.
   Biztosítottam tehát Themisztoklészt róla, hogy a Nagy Király jó hajlandósága nem múlik el Lűdia satrapájának egyetlen szavára, s ezután ezer és egy egyéb ügyet is megtárgyaltunk. Gyors és különös észjárású férfiú volt. Sokat kérdezett, és a válaszaimra is többnyire odafigyelt, ha nem is mindig.
   Én is feltettem néhány kérdést. Például Egyiptomról. Már akkoriban is köztudomású volt, hogy egyiptomi ellenséges elemek idegen földről várnak segítséget terveikhez. Azt kérdeztem, hogy az athéniak vajon segítséget nyújtanak-e az egyiptomi lázadóknak Perzsia ellen. Themisztoklész határozott nemmel válaszolt: - Hacsak egészen el nem ment a józan eszük (igaz, személyes tapasztalatból mondhatom, hogy ezt az eshetőséget sem zárhatjuk ki) - mosolyodott el -, távol tartják magukat az ázsiai és az afrikai szárazföldtől. Minek is támadnák meg? Hiszen nem győzhetnének. Kevesen vannak hozzá.
   - Igen, igen - dünnyögte Periklész, amikor beszámoltam neki Themisztoklész szavairól. - Igaza volt. Mármint abban, hogy kevesen vagyunk. Folytasd, kérlek.
   Folytattam tehát, amennyire az emlékezetemből futotta. Körülbelül így hangzott a párbeszéd:
   - Biztos vagyok benne, hogy Athénnak többé nincs mit tartania a Nagy Királytól. - Themisztoklész oldalvást rám sandított, hogy megállapíthassa, mennyire veszem készpénznek egy perzsa csatlós szavait.
   - Már nem vagyok a Nagy Király bizalmasa - mondtam semleges hangon. - De egyetértek veled. A Nagy Király egyetlen célja, hogy megtartsa birtokait. És ha imádságom meghallgatásra talál, egyszer majd keletnek fordul...
   - Ha pedig az én kívánságom is meghallgatásra talál, az athéniak nyugatra fordulnak.
   - Pontosabban is megmondta, merre? - Periklész olyan közel hajolt hozzám, hogy arcomon éreztem meleg leheletét.
   - Igen. Szicíliáról, Itáliáról beszélt. Azt mondta, a görögöknek meg kell hódítaniuk Európát. Nyugatra kell tekinteniük.
   - Ez az! Hát rólam mit mondott? - Mulattatott, hogy Periklész sem mentes a közéleti férfiak szokásos hiúságától. Szerencsére, vagy inkább sajnos, a közéleti férfiak végül mindig összetévesztik magukat a néppel, amelynek élén állnak. Amikor Periklész vezér azt mondja: Athén, valójában magára gondol. Ha az egyiknek hasznára akar lenni, a másiknak is használ vele. Minthogy pedig Periklész tehetséges és bölcs, arról nem is szólva, hogy milyen agyafúrt, Athénnak elvben minden oka megvolt rá, hogy bizakodva tekintsen a jövőbe.
   Nem emlékeztem már rá, vajon említést tett-e egyáltalán Themisztoklész az utódjáról, ezért hát a képzeletemre bíztam magam. Ha az embernek uralkodóval van dolga, az igazmondás nem kötelező. - Themisztoklész természetesnek tartotta, hogy utódját, Ephialtészt te követed Athén városának élén. Nem vette komolyan a szóbeszédet, hogy Alkmaionida származásod miatt átok alatt állsz... - Gondoltam, ha már füllentek, azt is megpróbálom kipuhatolni, mit szól Periklész ahhoz a közhiedelemhez, miszerint családjával együtt isteni átok alatt áll, amiért két évszázad előtt ősei nem átallották templomban törni ellenségeik életére.
   - Mindenki tudja, hogy az átkot visszavonták, amikor családom újjáépítette Apollón delphoi templomát. - Ebből az odavetett válaszból ugyan meg nem állapíthattam: érvényben van-e továbbra is Periklész véleménye szerint az átok vagy sem. Ha érvényben van, Athénra rossz napok várnak, mert Periklész és Athén egy, legalábbis a vezér így hiszi. Ahogy múlnak az évek, egyre inkább hajlamos vagyok hinni az átkok tartósságában. Xerxész például számított rá, hogy meggyilkolják, és biztos vagyok benne, hogy végül nem is lepődött meg gyilkosainak láttán, ha egyáltalán maradt rá egy percnyi ideje, hogy felmérje az eseményeket, mielőtt még a fenséges királyi fényesség vérzivataros viharban új főre szállt volna.
   Tovább játszottam az udvaronc szerepét. - Themisztoklész őszinte megbecsüléssel beszélt rólad. Nem úgy Kimónról. Őt gyűlölte. - Ez különben igaz is volt.
   - Kimón veszedelmes ellenség volt - mondta Periklész. - Nem lett volna szabad megengednem, hogy visszatérjen Athénba. De Elpiniké túljárt az eszemen. Túl bizony, a gonosz vénség. Ma sem tudom, hogy sikerülhetett neki. Azt mondják róla, hogy boszorkány. Talán az is. Hozzám mindenesetre menyasszonyi ruhában állított be. Meghökkentett vele. „Öreg vagy már - mondtam neki - ezekhez az illatszerekhez meg ehhez a ruhához.” Ő azonban úgy védte az igazát, akár egy férfi, s végül elérte, amit akart. Kimón hazatért. Azóta meghalt, Thuküdidész viszont... Akárhogy is, nem elég tágas kettőnknek ez a város. Egyikünknek távoznia kell. Mégpedig hamarosan.
   Periklész felállt. Erős karjával ismét felsegített. - Térjünk vissza vendégeinkhez, s ünnepeljük együtt a Spártával és a Perzsiával kötött békét.
   - Ünnepeljük együtt a periklészi békét - mondtam, s szavaimban immár nem volt tettetés.
   - Azt szeretném - mondta Periklész, s úgy éreztem, az ő szavaiban sem volt tettetés -, ha a jövendő nemzedékek elmondhatnák rólam, hogy egyetlen athéninak sem kellett miattam gyászt viselnie.
   
   Én, abdérai Démokritosz, Athénokritosz fia, kilenc könyvbe foglaltam Kűrosz Szpitama emlékiratait. Jó pénzért lemásoltattam és ily módon minden görög számára hozzáférhetővé tettem őket.
   Egy héttel az Aszpaszia házában rendezett lakoma után Kűrosz Szpitama hirtelen, minden szenvedés nélkül meghalt. Éppen Hérodotosz művéből olvastam fel neki. Csaknem negyven év telt el azóta.
   Időközben sokfelé megfordultam. Éveket töltöttem Babülónban és Baktrában. Jártam a Nílus forrásvidékén és messze keleten, az Indus folyó partjainál. Számos könyvet írtam. Mégsem ismerte senki a nevem, amikor az idén visszatértem Athénba. Még a szószátyár Szókratész sem.
   Kűrosz Szpitamának, úgy hiszem, igaza volt, amikor azt mondta, hogy az Alkmaionidák ma is átok alatt állnak. Periklész nagy férfiú volt, s nagy volt a végzete is. Halálakor, húsz évvel ezelőtt, Athénra kívülről a spártai hadsereg, belülről gyilkos járvány tört rá.
   Huszonnyolc évi állandó és kimerítő háborúskodás után Athén letette a fegyvert Spárta előtt. Az idei év tavaszán lerombolták a hosszú falat, s amikor e sorokat írom, spártai helyőrség állomásozik az Akropoliszon.
   Nagyrészt mesteremnek, Kűrosz Szpitamának köszönhetem, hogy hosszú évek munkájával sikerült fellebbentenem a fátylat az égi jelenségek, sőt az egész teremtés titkairól.
   A világegyetem atomokból és üres térből építkezik; minden egyéb puszta emberi hiedelem. A mi világunk távolról sem az egyetlen a maga nemében. A hozzá hasonló világok végtelen számban jönnek létre és pusztulnak el. De semmi sem jöhet létre semmiből és semmi sem válhat semmivé. A világ lényegét alkotó atomok továbbá korlátlan számban és méretben fordulnak elő, s világegyetemnyi örvénylésben egyesülnek. Ebből az örvénylésből születnek a lét alkotóelemei, a tűz, a víz, a levegő és a föld.
   Azt az örvénylő körforgást, amely a dolgokat létrehozza, szükségszerűségnek nevezem. Minden a szükségszerűség szerint alakul. A teremtés tehát szüntelen, minden pillanatban meg-megújuló folyamat.
   Mint Kűrosz Szpitama, ha hinni nem is, sejteni már kezdte, a teremtésnek nincs sem kezdete, sem vége. A teremtés nem más, mint szüntelen változás a végtelen időben. A Zoroaszter-féle Bölcs Mindenhatónak sehol sem akadtam nyomára, ezt az istenséget azonban olyan fogalomnak is felfoghatjuk, mint amilyen a világmindenség, az őseredeti egység, a teremtés, mindezek a fogalmak pedig voltaképpen a dolgok állandó körforgását jelölik.
   Másutt részletesebben is kifejtem e gondolatokat, s e helyütt csak azért teszek róluk említést, mert szükségesnek tartom leírni, milyen nagy hálával tartozom e halott öregembernek. Élettörténetét tisztelettel a nagy idők utolsó tanújának, Aszpasziának, Lüsziklész birkakereskedő hitvesének ajánlom.
   
   

   
 TARTALOM
 
   ELSŐ KÖNYV
   Hérodotosz felolvasást tart az athéni Odeionban
   MÁSODIK KÖNYV
   A nagy Dareiosz király idejében
   HARMADIK KÖNYV
   A görög háborúk kezdete
   NEGYEDIK KÖNYV
   India
   ÖTÖDIK KÖNYV
   A fenséges királyi fényesség új főre száll
   HATODIK KÖNYV
   Katháj
   HETEDIK KÖNYV
   Mi festette vérvörösre a Gangesz vizét?
   NYOLCADIK KÖNYV
   A nagy Xerxész király aranykora
   KILENCEDIK KÖNYV
   A periklészi béke
   
   

   Kiadta az Európa Könyvkiadó
   A kiadásért az Európa Könyvkiadó igazgatója felel
   Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (849746 / 08)
   Nyomta az Alföldi Nyomda
   A nyomdai rendelés törzsszáma: 5487.66-14-1
   Készült Debrecenben, 1985-ben
   A fordítást az eredetivel Endreffy Zoltán vetette egybe
   Felelős szerkesztő / Dezsényi Katalin
   A védőborító és a kötésterv Szabó Árpád munkája
   Tipográfia / Benkő Anna
   Műszaki vezető / Miklósi Imre
   Készült 18 000 példányban, 41,1 (A/5) ív terjedelemben
   ISBN 963 07 3708 6