

Gore Vidal

Washington, D. C 
















MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST


A mű eredeti címe:

WASHINGTON, D. C

William Heinemann Ltd, London


Fordította 

SZILÁGYI TIBOR


A szöveget az eredetivel egybevetette 

TAXNER ERNŐ




















(C) Gore Vidal, 1967
Hungarián translation: Szilágyi Tibor, 1973

Első könyv
 
A vihar a ház fölött tört ki. Az eső sötét átlókban zuhogott a nyári pázsitra. 
A hirtelen jött szél meghajlította a füzeket, megtépkedte a szömörcefát, 
megrázta a szilfákat. A vihar középpontja annyira közel volt, hogy a villámlás 
és a mennydörgés szinte egyszerre vetett véget a sötétségnek, és zúzta össze a 
csöndet. A villám kék tűzlándzsái, háromágú szigonyai és kígyónyelvei gyors 
egymásutánban világították meg a hajladozó fákat, a zuhogó esőt meg a folyó 
fekete áradatát a domb lábánál, amelyen a ház állott. 
Péter Sanford egy szilfa alatt keresett menedéket, és azon tűnődött, 
mekkora esélye van annak, hogy belevág a villám. Nagy, döntötte el magában 
a kérdést, amikor a pázsit túlsó végén csapott le a fák között három 
összefonódott tűzkígyó, és egy szívdobbanás múlva felharsant a mennydörgés. 
Fülére tapasztotta a kezét, de már későn: a hang fájdalmasan visszhangzott a 
fejében. 
Aztán megfordult a szél. Eső fröcskölt az arcába. Erősen nekivetette a hátát 
a fa törzsének, és összehúzott szemmel nézte, hogyan villan föl és tűnik el 
gyors változásokban a ház álgeorgiánus homlokzata, mint valami régi, ugráló, 
túlexponált filmkópia. Odabenn a házban tovább folyt a party, mit sem tudva a 
kinti gyönyörű káoszról. 
- Még! - kiáltott az égre. - Erősebben! - A vihar tovább dühöngött. Ez az 
engedelmesség izgalomba hozta Pétert, kilépett a fa menedékéből, szélesre 
tárta karját, hátravetette a fejét, hadd árassza el arcát az eső. Végül már ő 
maga volt a természet, valami, amitől félni kell az éjszakában. 
Hirtelen kék villám rázta meg az eget, a hangja olyan volt, mint a fába 
hasító baltáé, megvacogtatta a fogát, és hatalmas, kusza, bénító hálóval vette 
körül a testét. Utána kénszagot érzett. A villám becsapott egy közeli fába. 
- Gyere csak! - üvöltötte a következő dörgésben. - Én dacolok veled! Itt 
vagyok! Csapj le! - De ezúttal csak sötétség volt a válasz. A szél is 
alábbhagyott. 
Megszakadt az erő áramköre, Péter nem volt többé isten, s mint Lucifer a 
fény rettegett hadai elől, futásnak eredt, át a pázsiton. De vízzel telt cipője 
lelassította futását, mint abban az álmában, amikor tudta, hogy nem tud elfutni 
üldözői elől. Lassan, lihegve elügetett egy márvány Vénusz meg egy gipsz 
Pán mellett, aztán le az úszómedencéhez vezető, keskeny lépcsőn. A 
medencénél megállt, és levetette a cipőjét. 
Mezítláb vágott át a medence melletti öltözőépülethez. A férfiöltöző ajtaja 
nyitva volt, és a sötétben zene szólt; valaki nyitva hagyta a rádiót. Amikor 
elindult befelé, a villám fényében felvillant odabenn egy férfi meg egy nő, 
szeretkeztek egy gumimatracon. A férfin nem volt semmi más, csak cipő és 
zokni. Zoknitartói eloldozódva himbálództak, miközben elmélyülten végezte a 
dolgát a hosszú lábak közt, amelyek úgy fonták körül, mint egy birkózó lábai 
az utolsó menetben. Arcot nem lehetett látni, csak az aktushoz szükséges 
testeket. Aztán a villám kihunyt, és a jelenés eltűnt. 
Állt az esőben, nem bírt megmozdulni. Nem tudta, valódiak-e a 
szerelmesek, vagy pusztán a villám teremtményei, amelyek a villámmal együtt 
eltűnnek; hacsak persze nem álmodik, nem azoknak az álmoknak egyikét 
álmodja, amelyek álombéli szeretkezéseiből olyan kínlódva, s mégis olyan 
átható gyönyörrel szokott felébredni. De a hideg eső valódi volt, és valódi volt 
a hirtelen, halk nyöszörgés is az öltözőben. Péter elmenekült. 
A hátsó bejáraton ment be a nagy házba. A félhomályos, marhahússzagú 
folyosó túlsó végén látta a konyhát, a fénnyel, hőséggel és a svéd 
konyhalányra dühöngő francia szakács ordítozásával teli nagy, fehér, 
négyszögletes helyiséget. Senki nem vette észre, amint a hátsó lépcsőn 
felment az emeletre, óvatosan, mint egy tolvaj, kinyitotta a hangszigetelt ajtót, 
amely a személyzeti szobákat elválasztotta a ház többi részétől, aztán átrohant 
a lépcsőpihenőn, közvetlenül a lépcső mellett nyíló szobájához. Ott megállt, 
perverz módon azt remélte, hátha mégis meglátja valaki: Hát te hol voltál? 
Csuromvíz vagy! De senki sem volt látható, így kérdőrevonás nélkül ment be a 
hálószobájába. Becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot: végre biztonságban 
volt. 
Lecibálta magáról nedves ruháit, és a fürdőszoba tükrös ajtaja előtt 
végigdörzsölte magát egy törülközővel. Megkerülhetetlen tény, hogy még 
csak tizenhat éves, még nem elég nagy ahhoz, hogy elkezdjen felnőtt életet 
élni. Egy örökkévalóság óta gyerek, tűrhetetlen állapot, már nem tarthat 
sokáig. A bőrét dörzsölő, durva törülköző meg annak emléke, amit látott, 
felizgatta. Csinálja vagy ne csinálja? Úgy döntött, hogy nem, és 
fekvőtámaszokat végzett, amíg a pillanat el nem múlt. A teste nap mint nap 
megkínozta, tudta, hogy ha hamarosan nem szoríthat egy másik testet a 
karjaiba, szét fog robbanni, mint azok a fehér novacsillagok, amelyek végső 
csillagrobbanása világok ezreit pusztítja el, és magányában ő is ezt szerette 
volna tenni. Néha éjszaka gyilkos erővel ütötte-verte a párnáját, miközben 
egész idő alatt tudta, hogy egyelőre nincs számára a világon senki, akit 
szerethetne, vagy akit megölhetne. 
Rámeredt önmagára a tükörben, és hosszú, harsány Tarzan-üvöltésben tört 
ki, amelytől megfájdult a torka, de megkönnyebbült a lelke. Közben pedig egy 
idegen tárgyilagosságával figyelte, hogy dagadnak ki halántékán az erek, hogy 
pirul bíbor vörösre az arca meg a nyaka. Üvöltése egy pillanatra együtt 
hangzott a mennydörgéssel. Aztán ő abbahagyta, de a mennydörgés 
folytatódott. 
Megkönnyebbült. Ugyanolyan fehér öltönyt vett fel, amilyet előzőleg 
viselt, a vacsoránál. Senkinek se szabad tudnia, hogy odakinn járt, legkevésbé 
a szerelmeseknek, akik - erről meg volt győződve - vagy már a vacsoránál is 
ott voltak, vagy vacsora után jöttek. Akárhogy is, most könyörtelenül ki kell 
nyomoznia őket, akárcsak a felügyelőnek a Nyomorultak-ban. És amikor majd 
végül rájuk bukkan... Itt félbeszakította az álmodozást, eltűnődött, ugyan mit 
is csinálna. De hát persze csinálnia nem kell semmit. Elég az, hogy besorolhat 
két új képet fantom szeretőinek galériájába, annak pótlékául, aminek most már 
biztosan és hamarosan hús-vér alakot kell öltenie. 
Péter Sanford éppen akkor lépett be a szalonba, amikor az apja tósztot 
indítványozott. 
- Figyelem! Egy kis csendet kérek! Győzelmi tószt következik! - harsogta 
a füstös képű, lobbanékony Blaise Delacroix (ejtsd: "Della Crow") Sanford, 
azzal a kemény New England-i akcentussal, amely nemcsak a déli fülek 
számára hangzott disszonánsan, hanem saját Péter fia számára is, aki 
Washington, D. C. lágy dialektusában beszélt, lassú, hosszú magánhangzókkal 
és gyors, elmosódott mássalhangzókkal. De Blaise Sanford beszélhetett volna 
akár latinul is, akkor is tiszteletteljesen hallgatják, mérhetetlen gazdagsága 
miatt. Annak idején nagyapja öltöztette a Nyugat összes asszonyait tarka 
pamutszövetekbe, s ez lehetővé tette, hogy nagy vagyont hagyjon Blaise 
apjára, egy nemtörődöm és melankolikus emberre, aki megkétszerezte az 
örökségét, mert véletlenül éppen egy sikeres vasúttársaságba fektette be. A 
siker elvette a bátorságát: felcserélte Amerikát Franciaországgal, és St. 
Cloudban telepedett le, ahol tőle telhetőleg kiélvezte a Belle Epoque-ot; de 
nem sokáig, mert egy szép napon lovaglás közben levetette a ló, egyenesen a 
vasútisínekre, méghozzá éppen akkor, amikor arra robogott a Kék Expressz. 
Mint a szellemeskedők mondták, ezzel fokozott jelentőséget adott annak a 
stilizált mozdonynak, amelyet ő foglalt bele a Sanfordok családi címerébe. 
Amikor Blaise örökölte a vagyont, azonnal visszatért az Egyesült Államokba, 
azzal a föltett szándékkal, hogy átveszi az uralmat e könnyed, bár kissé 
félreeső köztársaság fölött (még nem tört ki az első világháború, s az 
amerikaiak külföldön mulatságos újdonságnak számítottak). De, mint 
családjuk egy barátja egyszer kifejtette Péternek, apja caesari ambíciói 
szerencsétlenségére coriolanusi politikai stílussal párosultak. Túl heves és túl 
büszke volt ahhoz, hogy a piactéren mutogassa a sebeit, ezért a hatalmat 
másutt kellett keresnie. 
Blaise megvásárolt egy haldokló újságot, a Washington Tribune-t, és 
felvirágoztatta, főleg azért, mert nem ismerte a félelmet azon a téren, ahol 
mások, akiknek kisebb a jövedelmük, hajlamosak a félénkségre. Hatalommá 
vált a politikában. Georgiánus stílusú kastélyt építtetett a Potomac virginiai 
oldalán, és elkeresztelte Laurel House-nak. Itt fogadta a szenátorokat, a 
kormány tagjait, a magas rangú bírókat és diplomatákat, a gazdagokat és a 
hatalmasokat, mindenkit, aki élt és számított, s ha módjában áll, a holtakat is 
megidézte volna. Még a faragatlanságukkal büszkélkedő helyi politikai 
kiskirályok is boldogan sutba dobták népi jelmezüket (vörös nadrágtartó, 
gallér nélküli ing, cowboycsizma: kinek-kinek megvolt a maga népiesch 
védjegye), hogy elmehessenek a Laurel House-ba, s ha rövid időre is, részévé 
válhassanak a bűvös körnek, az igazi középpontnak. Ha Párizs megért egy 
misét, a Laurel House is megért egy szmokingot. 
Péter csodálta az apját, de nem szerette, mint ahogy szerette az anyját 
anélkül, hogy csodálta volna. Június óta, amióta meg kezdődött a vakáció, 
egyfolytában az Atyaúristen szerepét játszotta: úgy tanulmányozta a körülötte 
levőket, mintha fordított távcsövön át nézné őket. De hiába zsugorodtak össze 
kellőképpen az alapos vizsgálat alatt, mégis rejtélyesnek találta a felnőttek 
világát, s főleg azok ejtették zavarba, akik apja szalonjában gyűltek össze. 
Mintha valamiféle társasjátékot játszanának, amelynek ő nem ismeri a 
szabályait; és bár időnként azt gondolta, tudja, mire megy ki a játék, mindig 
történt valami különös, amitől újra minden rejtélyes lett. De azért bízott benne, 
hogy egy szép napon megvilágosodik előtte az egész. Akkor majd odakiált a 
szoba másik végébe a játékosoknak: "Rendben. Ismerem a játékot! Nyertem! 
Hazamehettek!" De egyelőre visszacsúszott a starthoz, és nyilvánvalóan még 
sokáig fogják játszani a játékot, mielőtt rájönne a nyitjára. 
Blaise a szoba közepén állt, köpcösen és egyenesen, a csillár alatt, amelyet 
három kristálytoll ékesített - a régensherceg emblémája, amint ezt Mrs. 
Sanford sose mulasztotta el megjegyezni azoknak a látogatóknak, akik 
megcsodálták. 
Péter is csatlakozott a csoporthoz, amely úgy gyűlt apja köré, mint a 
bárányt körülvevő farkascsorda. Nem, gondolta meg magát, inkább, mint a 
farkast körülvevő bárányok, akik buzgón szolgálják a ragadozót. A játéknak 
ezt az egy szabályát Péter mindig értette. Blaise gazdag volt, a többiek meg 
nem. De a pénz mint olyan nem tett akkora hatást Péterre, mint az, amit az 
uszoda öltözőjében látott. A látomás önkéntelenül visszatért, be kellett nyúlnia 
a nadrágzsebébe. Közben körülnézett a szobában, és azon tűnődött, vajon 
visszatértek-e a szerelmesek. Ha meg nem, akkor ki hiányzik? 
A vacsorán húszan vettek részt, utána tucatnyi újabb pár érkezett. Ahogy az 
a Laurel House-ban lenni szokott, keveredtek a politikusok, a diplomaták meg 
a New York távoli világából érkezett látogatók. Emelkedett volt a hangulat, a 
legméltóságosabb férfiak és a legcsillogóbb nők közül jó néhányan túl 
hangosan beszélgettek és nevetgéltek; apja azonban csendet teremtett. 
- Mindenkinek van pohara? Neked is, Burden? Nincs? A fene! Adjon Day 
szenátornak egy poharat. Miatta ünnepelünk! - Az inas kitöltött Day 
szenátornak egy pohár pezsgőt. 
Valamennyi szenátor közül James Burden Day emlékeztetett leginkább 
Péter klasszikus római szenátor-ideáljára. A fehér hajú és impozáns Burden 
Day olyan öntudatos ménltósággal mozgott, hogy inkább vonzotta, mintsem 
meghökkentette az embert. A szenátor látványos mozdulattal emelte magasra 
a poharát. De, bár igazi politikusmosollyal mosolygott, a szeme olyan emberé 
volt, aki éppen az imént látta halála napját és óráját a falra írva. Komor 
arckifejezését Péter nagyon érdekesnek találta, hiszen ő maga is hajlott kissé a 
melodrámára, előző télen olvasta végig Poe-t. 
- Nem mondom, hogy minden érdem Burdené... - kezdte Blaise. 
- Természetesen - szólt közbe a felesége. Frederika Sanford szőke haja és 
szelíd arckifejezése annyira elandalította új ismerőseit, hogy teljesen 
megdöbbentek, amikor rájöttek: Frederikának nemcsak hogy éles a nyelve, de 
képtelen valaki másnak a beszédében betöltetlenül hagyni egy szünetet, akár 
csak egy pillanatot is. Mestere volt a hirtelen közbeszólásnak, úgy repítette ki 
apró, kemény szavait, mint parittya a követ. Ezért mindazok, akik körülötte 
éltek, félelmetes társalgókká váltak, soha nem tartottak szünetet egy-egy szót 
keresve, mert iszonyúan féltek, hogy Frederika a meg nem felelő szót adja a 
szájukba. 
Blaise is tovább beszélt felesége "természetesen"-e fölött.Az Amerika 
szívéből származó, kitűnő szenátort a Washington Tribitne is segítette! - 
Blaise itt önmagára mutatott, ezt ironikus taps és abcugolás követte. 
Péter körülnézett a szobában, kereste, hogy ki hiányzik. Az egyik díványon 
Diana Day ült, a szenátor leánya. Egy pillanatra azt hitte, hogy az ő lábát látta 
a villám fényében. De ez elképzelhetetlen. Diana túlságosan szemérmes 
ahhoz, hogy egy idegen házban, egy estély alatt odaadja magát egy férfinak, 
akinek lóg a zoknitartója. Amellett hétköznapi lány volt, nem festette magát, a 
haja olyan volt, mint egy barna tyúk tollazata. Korához képest túl öregesen is 
öltözött, de azért Péter tudta, hogy a sötét színű szövet alatt jó test rejtőzködik. 
- De Burdennek meg nekem, egypár elvhű emberrel... 
- Halljuk! Halljuk! - zsibongtak a szobában. 
-... sikerült megállítanunk kitűnő elnökünket, a távolról sem tiszteletre 
méltó Franklin Delano Rooseveltet! - A szoba pfujjolt és éljenzett. A 
jelenlevők többsége ellensége volt a kormánynak, bár, mint rendesen, 
megjelent a New Deal néhány híve is, akik buzgón próbálták bebizonyítani 
Blaise Sanfordnak, hogy bármikor le tudják csatolni a szarvaikat, ami meg a 
patájukat illeti, az csak szóbeszéd, és nekik is éppolyan kétségbeejtően 
szükségük van a nyilvános szereplésre, mint bárki másnak. 
- Nagy nap ez nekünk. Nagy nap az országnak. Az államformánknak. 
Valamennyiünknek emlékeznie kell rá. 1937. július huszonharmadikára. - 
Blaise eltévesztette a dátumot, kénytelen volt tehát versenyre kelni felesége 
félelmetes szám- és adatmemóriájával. 
- Július huszonkettedikére, drágám. - Frederika ezúttal keményen 
közbevágott, nem tartotta magát a szünet kivárásának szokásos politikájához. 
Blaise egy pillanatra komoran összeráncolta a szemöldökét, aztán elnevette 
magát. A többiek is nevettek, mint mindig.- Na tessék, képes lettem volna egy 
rossz dátumot bevésni a szívekbe. Helyes: 1937. július huszonkettedikén az 
Egyesült Államok Szenátusa örök időkre eltemette az elnök törvényjavaslatát, 
amivel zsebre akarta vágni a Legfelsőbb Bíróságot, és fel akarta forgatni az 
Alkotmányt. Ami azt jelenti, hogy legalábbis későbbre tolódott az a diktatúra, 
amiről Mr. Roosevelt álmodozik. És ezért a késleltetésért Burden Daynek és 
az ő Igazságügyi Albizottságának kell köszönetet mondanunk. Hölgyeim és 
uraim: Day szenátor egészségére! 
A tószt után mindnyájan komolyan hajtották le poharukat, mert a 
Laurel House-ban komolyan vették a politikát. Péter tudta, hogy apja hiszi 
is azt, amit mond, annál az egyszerű oknál fogva, mivel ő maga is 
ugyanezekben a dolgokban hitt. Soha nem jutott eszébe kételkedni az elnök 
gonoszságában vagy ellenségeinek erényében. Az ellenségek közül jelenleg 
James Burden Day állt az előtérben. 
Day szenátor a tósztra válaszolva szerénységet mímelt, ami Péter szemében 
nem látszott egészen helyénvalónak valakinél, aki aznap reggel alázta meg az 
elnököt ország-világ előtt.- Blaise, barátaim... Nem akarom azt mondani, 
hogy "kedves barátaim" - megdöbbentő hűséggel utánozta az elnököt, amin 
mindenki nevetett. - Jó munkát végeztünk ma. Az újságok szerint én azért 
akartam "elkapni" az elnököt, mert nem szeretem. Igaz, nem szeretem. De 
ennél sokkal több forgott kockán. És bár én jó demokrata vagyok... 
A szenátor szünetet tartott, és el is nyerte a jutalmát. - Olyan állat nincs - 
mondta Mrs. Sanford. A vendégek megint nevettek. A szenátor elnézően 
mosolygott. Azután váratlanul a közelmúltban meghalt barátjáról, Joe 
Robinsonról, a Szenátus többségi pártjának vezetőjéről kezdett beszélni. 
Elmondta, hogyan segítette ki Joe-t a Szenátus ülésterméből, amikor érezni 
kezdte azt a szívrohamot, ami még azon az éjszakán megölte. Előadta, hogy 
Joe mellett üldögélt az öltözőben, és miközben barátja lélegzet után kapkodva 
hánykolódott, a Legfelsőbb Bíróságról szóló törvényjavaslatról beszélgettek. 
Robinson meg esküdött az elnöknek, hogy keresztülviszi a javaslatot. Azt 
hitte, a többség mögötte áll. Burden Day biztosan tudta, hogy ez tévedés, de 
sejtette, hogy Joe a halálán van, ezért megnyugtatta: a javaslat megszavazása 
biztos. - Mert szerettem Joe Robinsont. Mindnyájan szerettük. 
Szerettem Joe Robinsont. Mindnyájan szerettük - ismételte magában Péter, 
a maga belső hangján. Voltak szavak, amelyek hangosan szólaltak meg a 
fejében, mások írássá változtak, gyakran képekké alakultak át. De 
valahányszor megpróbálta pontosan meghatározni, hogyan is működik az 
agya, mindig teljesen elveszítette az éntudatát, ugyanúgy, mint azokon a tiszta 
éjszakákon, amikor az égre bámulva, lenyűgözte a csillagok és a nememberi 
világok végtelenségének gondolata. Égbolt. Éjszaka. Csillagok. Mars. Társ, 
Tharki, Társ Tarkas, a zöld óriás, aki mellette gázol, amint átvágnak az ősi 
Mars vörös sivatagán, arrafelé, ahol a gyönyörű Thuvia hercegnő rejtőzködik. 
A horizonton vörös porfelleg száll. "Ott jönnek - mormolja komoran zöld 
fegyvertársának. - Elbánunk velük, ó, Péter" - mondja Társ Tarkas, és négy 
karjával négy kardot húz ki a hüvelyéből. 
- Múlt héten eltemettük Joe-t Little Rockban. Nem hiszem, hogy bármiféle 
titkot árulnék el, ha elmondom, hogy visszafelé Washingtonba, a vonaton az 
alelnök hozzám fordult, és azt mondta: "Na, ezzel Franklinnak vége. És, 
remélem, fiúk, találtok rá valami ügyes módot, hogy eltemessétek ezt a 
törvényjavaslatot." Találtunk. Ma. És az a gyanúm, az elnök olyan leckét 
kapott, amit nem fog egyhamar elfelejteni. Hogy még ő sem boríthatja fel az 
ellenőrzésnek és az egyensúlynak azt a rendszerét, amit ősapáink... - De 
Burden Day nyilván tudatára ébredt, hogy a szalonvendég hangjáról a 
politikus hangjára váltott át, ezért hirtelen be is fejezte a mondókáját néhány 
elmormolt szóval, miszerint a Washington Tribüne és Blaise Sanford nélkül 
már a jelen pillanatban is könnyen lehetne kilenc helyett tizenhárom bírája a 
Legfelsőbb Bíróságnak. Megtapsolták, aztán elkezdődött az általános 
beszélgetés. 
Péter egyedül ült a kandalló mellett, szasszaparillát iszogatott, 
burgonyaszirmot evett, s közben megölte a Mars utolsó fehér parókás papját 
is. Aztán Thuviához fordult, aki a Mars vörös homokdűnéi közt feküdt, és rá 
várt. Ajkai felnyíltak, ezüstös lábait szélesre tárta... Tudta, kinek a lábait látja. 
Egyszer csak megjelent a szobában nővére, Enid, nárciszsárga ruhájában. 
Sápadt arca kipirult, szeme tágra nyílt a gyönyörtől, s bár az előbb 
megfésülködött, haja még mindig teli volt esővel. Visszatérését senki nem 
vette észre, ami önmagában is szokatlanul hatott, hiszen Enid számára az volt 
a lényeg, hogy mindig észrevegyék anélkül hogy ezért erőlködnie kellene. 
Odasiklott a bárhoz, és whiskyt töltött magának; megint egy szokatlan dolog: 
Enid ritkán ivott. Péter a hall felé nézett, látni akarta, hogy kivel jött. De a 
zoknitartós férfi vagy hazament, vagy csak később fog előkerülni, hogy ne 
keltsen gyanút. Péter dühödten próbálta felidézni magában, kik vettek részt a 
vacsorán. Behunyta a szemét, hogy jobban tudjon koncentrálni. 
Enid beletúrt öccse hajába, visszafelé borzolta a középső fürtjét. Hirtelen 
fájdalmas húzást érzett. 
- Hagyod abba! - vágott rá a kezére. Mindkettőjük nagy jártasságot 
szerzett a másik kínzásában. Bár Enid, három évvel idősebb lévén, előnyben 
volt, Péter biológiai koránál fogva most már erősebb lett nála, de ez nem ért 
semmit, mert most már éppúgy képtelen lett volna a nővéréhez testileg 
hozzáérni, mint parazsat tartani a markában. Mind a ketten nagyon jól tudták, 
hogy ez túlságosan veszélyes. 
- Hát te hol voltál? 
- A medencénél, az öltözőben. - Péter megdöbbent az őszinteségén, utána 
meg azon a komolyságon, amellyel hazudott.- Vacsora után sétáltam egyet, és 
elkapott a vihar. Még mindig vizes a hajam. Hallgasd csak, hogy mennydörög. 
- De Péter nem hallott mást, csak saját érverésének gyors, tompa lüktetését. 
- Kivel? 
- Na kivel? A szeretőmmel. 
Akarata ellenére Péter váratlanul lenyűgözőnek érezte a nővérét. - Szeretőd 
van? Itt? 
Enid nevetett, és most szőr mentén csavargatta a hajfürtöt, ami nem volt 
kellemetlen érzés. De nem tudta elviselni Enid érintését. Felugrott a székéből. 
- Melyik az? 
Enid csak mosolygott, és bágyadtán elnyújtózott a kandalló előtt. Péter, 
nővére testével szembekerülve, dühbe gurult. - Ki az? - Alig tudta kinyögni a 
szavakat. 
Enid keményen nézett rá, már nem mosolygott, de inkább csodálkozott, 
mint gyanakodott. - Mit gondolsz, kivel voltam, te hülye? Egyedül. 
- Tényleg? - Annyira inkvizítori hangon beszélt, hogy Enid-nek nevetnie 
kellett rajta. 
- Na jó. Nem voltam egyedül. Harold Griffithsszel voltam. Az öltözőben 
szeretkeztünk egy gumimatracon, a férfiöltözőben, és közben hallgattuk a 
rádiót. Azt elfelejtettem, hogy melyik adót. Meg vagy elégedve? 
Péter Enid feje fölött ránézett Harold Griffithsre, egy tömzsi, hordómellű 
férfira, nagy oroszlánfejjel és sápadt agátszemmel. Költő volt, New Yorkból 
jött, és kritikusként dolgozott a Tribune-nál. Szinte soha be nem állt a szája, és 
Péter őt tartotta a legokosabb embernek Washingtonban. De biztos volt benne, 
hogy Harold nem hagyta el a házat. Annyi szent, hogy nem az ő kurta, görbe 
lábát látta az öltözőben. 
Péter a fejét rázta. - Nem Harold volt. 
- De igen. És férjhez is fogok menni hozzá. Azok után, ami történt, 
tisztességes asszonyt kell csinálnia belőlem.  
Péter elfordult. - Menj a fenébe - mormolta. Egyszerre semlegessé vált. 
Kiválasztotta magának a legnagyobb burgonyaszirmot, és bekapta. Végül is 
semmi köze hozzá. 
Éppen ki akart menni a szobából, amikor az anyja intett neki, hogy 
menjen oda hozzá. Frederika, Day szenátor és Diana úgy ültek 
hárman egymás mellett a díványon, mint a célbabák egy vásári 
céllövöldében. Péter hirtelen szerette volna, ha pisztoly van nála. 
Bumm, bumm, bumm, és már buknának is le. Egy, kettő, három, nyerne 
egy játékmackót. De aztán megint fölpattannának, és várnák a következő 
kuncsaftot. 
Leült velük szemben, és figyelmes képet vágott. Tudta, valahányszor az 
anyja a felnőttek közé hívja, annak mindig az az oka, hogy Fontos Dolgokról 
Van Szó. 
A szenátor az elnökről beszélt. Ritkán fordult elő, hogy Péter valami 
másról hallotta volna beszélni. Az elnök volt a szenátor fehér bálnája, haláláig, 
sőt, azon túl is üldöznie kellett. - Túl egyszerű lenne azt mondani, hogy 
diktátor akar lenni. Tulajdonképpen nem hiszem, hogy tudná, mit akar. Nincs 
semmiféle mesteri nagy terve, hála istennek. De az összes rögtönzése, 
gesztusa azé az emberé, aki minden hatalmat önmagában akar összpontosítani. 
- De miért? - Diana Day ritkán szokott megszólalni. El is pirult, nyilván 
megijedt attól, hogy megszólalt, nagy gyönyörűséget szerezve ezzel apjának, 
aki rámosolygott, miközben Mrs. Sanford azt mondta: 
- Mert ilyen ember, azért! 
- Arra gondoltam - Péter most vette észre, hogy Diana kissé dadog -, talán 
azt hiszi, hogy helyes, amit csinál, mint ahogy 1933-ban az volt, amikor 
munkaalkalmakat kellett teremtenie. 
- Mert önhitt! - kiáltotta Mrs. Sanford, úgy kapcsolva újabb közbeszólását 
az előzőhöz, mintha Diana meg sem szólalt volna. - Ahogy hátraveti a fejét, 
meg az a borzasztó vigyora! Az egész azért van, mert nyomorék - tette hozzá 
végső érvként. - Az agyára ment. Mindenki tudja. 
- Ez túlságosan leegyszerűsítené a dolgot. - Day szenátor megpörgette a 
poharát, először erre, aztán arra. Péternek fájt a megnyomorgatott hajfürtje. - 
Diana - mosolygott rá a szenátor kíváncsian a lányára -, nekem az a 
gyanúm, hogy te titokban a New Deal híve vagy. 
A lány még mélyebben elpirult, könnyek szöktek a szemébe. Bár Péter 
egész életében ismerte, ritkán hallott tőle többet egy-két konvencionális 
frázisnál. Mindig úgy gondolta, hogy nemcsak csúnyácska, ostoba is. De 
most, hogy Diana felnőtt, módosította á véleményét, tulajdonképpen nem 
csúnya, csak félszeg, és komoran öltözködik. A lány egyik karja alatt meglátta 
a cipzár húzóját, és gondolatban rögtön megrántotta. A szövet szétnyílt, 
kivillantva... Nagy erőfeszítéssel összeszedte magát. Világos, ebbe bele fog 
őrülni. Másra se tud gondolni, mint nők megerőszakolására. 
- Szerintem maga Roosevelt nem rossz... - mondta a szenátor. 
- Rossz! - Mrs. Sanford egyebek között azzal érte el a legnagyobb hatást, 
ahogy egy szót más hangsúllyal - és gyakran más értelemmel - meg tudott 
ismételni. 
De a szenátor ismerte vetélytársát. Folytatta. - A jó meg a rossz 
természetesen relatív. Én azonban tehetetlenebbnek látom őt, mint ahogy a 
legtöbb ember gondolja. Szerintem csak a forgószelet lovagolja meg. - 
Péternek eszébe jutott a villámlás: azt hitte, mennydörgést hall a nehéz 
függönyök meg a vörösrózsaszín téglafal mögül; eszébe jutott az öltöző... 
Kétségbeesetten koncentrált a szenátor szavaira. - Azóta a végrehajtó hatalom 
egyre erősödött, míg a törvényhozás és az igazságszolgáltatás egyre gyöngült. 
- Ez a saját hibájuk, nem, Papa? - Diana dadogva elakadt a "Papa" első 
szótagján. 
A szenátor bólintott. - Bizonyos mértékig. Nincsenek olyan vezéreink, 
mint akkoriban voltak, amikor bekerültem a Szenátusba. És bár bizonyos 
szempontból örülök, hogy nincsenek többé Aldrichok... 
- Én szeretem Borah szenátort. - Mrs. Sanford szórakozottan nézett körül a 
szobában, hogy lássa, elvegyülnek-e, nevetnek-e, csevegnek-e a vendégek, 
ahogy elvárja tőlük. 
- Vannak, akik azt hiszik, hogy a mi kormányzati formánk mellett ez a 
folyamat elkerülhetetlen. Én nem. 
Péter tudatában volt annak, hogy amióta anyja figyelme elkalandozott a 
szobában, a szenátor egyenesen hozzá intézi szavait, és zavarba hozta, hogy ez 
a sok bölcsesség, ez a nagy udvariasság mind egyedül őrá záporozik. 
- Tudod, szerintem a mi kormányformánk a legjobb, amit valaha is 
létrehoztak. Legalábbis eredeti alakjában. Ezért valahányszor egy 
elnök túl sok hatalmat ragad magához, a Kongresszusnak útját kell 
állnia, helyre kell állítania az egyensúlyt. Ha túl messzire nyújtja ki a 
kezét... - Hosszú, fehér kezét hirtelen Péter felé lökte, s Péter 
összerezzent, mintha a kéz valóban a zsarnoknak a hatalom után 
nyúló keze volna. - Akkor...- A szenátor úgy csapott le másik, 
késmerev kezével, mintha csuklóban le akarná metszeni a zsarnok 
kezét. Ez a hatalom, gondolta Péter elhűlve. Szerencsére, a szenátor 
túlságosan is gyakorlott előadó volt ahhoz, hogysem ilyen drámai hangon 
fejezze be a produkciót. Nevetésével megtörte a feszültséget. - Az is igaz 
viszont, és ez nem akar tréfa lenni, hogy F. D. R.nek még jó néhány kártyája 
van eldugva a kabátujjában. És csak remélem, hogy mindig olyan jól el 
tudunk bánni vele, mint ma. 
A szoba túlsó végében valaki leütött egy akkordot a nagy 
hangversenyzongorán. A szoba elcsöndesedett. Mint a legtöbb washingtoni 
szalonban, a zongorának itt is az volt a legfőbb funkciója, hogy oltárul 
szolgáljon, amelyen ezüst keretekben ki lehet állítani a család házi isteneit: az 
ismerős hírességek fényképeit. Sanfordék istenségei kellő hatást gyakoroltak, 
főleg királyi családok tagjaiból álltak, s névaláírásaik hányaveti betűi ferdén, a 
bal alsó sarokból jobbra emelkedve szelték át a képet, ellentétben az elnökök 
és egyéb demokratikus figurák aláírásaival, akik a közeli ismeretséget sugalló, 
hosszú képaláírásokat kedvelték. 
Most azonban egy londoni újság washingtoni tudósítója telepedett oda az 
oltárhoz, és a többiek is köréje gyűltek. A győzelmes nap tiszteletére 
eljátszotta A köztársaság csatadalá-t, bár rajta, az egy szál angolon kívül, 
senki sem tudta rendesen a szövegét. Ezt az Old Man River harsány előadása 
követte - ez volt az angol parádés száma, még a legmélyebb hangokat is 
pontosan kiénekelte. A társaság fele a zongora köré gyűlt, dalokat javasoltak, 
és énekeltek. A többiek követték Blaise-t a szomszédos kártyaszobába. 
Később az alaposan berúgott Harold Griffiths bitorolta az angol helyét mint 
előénekes, mindenki nagy gyönyörűségére, mert Harold rém jópofa volt - 
ahogy Mrs. Sanford gyakran mondta, annak ellenére, hogy valószínűleg 
kommunista. Harold rengeteg színházi embert ismert, eleven kritikákat írt, és 
valamikor költő volt, bár Péter ismerősei közül soha senki nem olvasta a 
verseit, igaz, hogy máséit sem, kivéve Ogden Nasht. 
Mrs. Sanford is csatlakozott az éneklőkhöz, Péterre hagyva a szenátort meg 
Dianát. A szenátor végül ránézett, nem szembenézett vele, csak ránézett. 
- Mik - kezdte a szenátor, és Péter már előre tudta a rituális kérdést - a 
terveid, mit fogsz csinálni, ha... - Egy pillanatig elhallgatott, azzal az elbűvölő 
habozással, amellyel már annyi embert megnyert magának, aztán a 
hagyományos "megnősz" helyett egy hízelgőbb fordulattal fejezte be a 
mondatot: - ... befejezed az iskolát? 
- Azt én is szeretném tudni. - Péter Dianára nézett, mintha tőle várna 
útmutatást. A lány bátorítóan bólintott. - A politika... 
- Csak azt ne! - vágott közbe élesen a szenátor. Összecsapta fehér kezét, és 
elborzadást mímelve dőlt hátra a díványon. 
- De én szeretem. 
- Szeresd, de ne végy részt benne. Az összes elképzelhető pályák közül a 
politika a leg... a leg... - Ezúttal nem hatáskeltésből habozott a szenátor, 
valóban a megfelelő szót kereste. - A legmegalázóbb. -  Mosolya eltűnt, és 
Péter hitt neki. - Rendelkezésére kell állnod minden bolondnak, aki beszélni 
akar veled, mert egyetlen ember van, aki soha nem menekülhet el egy unalmas 
fráter elől, az az ember, akinek szüksége van a szavazatára. Woodrow Wilson 
szokta mondogatni, hogy az elnökségben az a legrosszabb, hogy az embernek 
állandóan olyan dolgokat mondanak, amiket már réges-régen tud. Hát ez 
valamennyiünkkel ugyanígy van. És aztán, a végén, valaki más veszi át a 
helyedet, téged elfelejtenek, és mindaz, amit valamikor az elején el akartál 
végezni, még mindig messze van a beteljesedéstől. Az a szerencsés ember, aki 
a győzelem idején meghal, mint Lincoln, bár még neki is volt az az álma... mi 
is? Valami hajóról, amely eltévedt a sötét tengeren, távol a parttól, és 
elveszetten imbolyog. 
- De a hajó haladt - mondta Diana. 
- Igen, haladt. - A szenátor összeszedte magát, és fölnevetett. - Hát 
láttatok már valaha ilyen mogorva, vén politikust, mint én? Ne törődjetek vele. 
Csak nyugtalan tapogatózás ez a jövő biztosítására. Tudjátok, ez a mai nap 
rendkívüli nap nekem. Sikerült végbevinnem valamit, amit fontosnak 
tartottam. Bebizonyítottam valamit. - Megállt, mert eszébe jutott, hogyan 
indult a beszélgetés. - Ha szereted a politikát, a Washington Tribüne kiadása 
jó módja annak, hogy az ember fájdalommentesen politizáljon. 
Péter elvigyorodott. - Nem hiszem, hogy apám azt akarná, hogy én 
vezessem az újságot, legalábbis egyelőre nem. 
- Újságírást kellene tanulnod. - Diana másként vette komolyan a 
beszélgetést, mint akár Péter, akár a szenátor. 
- Ha valaha elvégzem az egyetemet, fogok is. - Bár Pétert téges-rég 
előjegyezték a Harvardra, nem tudta elviselni New England, a hideg idő és a 
kemény munka gondolatát. Déli volt és lusta, ezért inkább egy közelebb eső 
kollégiumba kívánkozott. Meglepő módon anyja is egyetértett vele. Frederika 
csak annyit kívánt a gyerekeitől, hogy könnyedén beilleszkedjenek abba a 
társadalomba, amelyet ő pontosan úgy tartott jónak, amilyen: a Washington 
városát szegélyező nagybirtokok, a Massachussetts Avenue-n álló paloták 
vagy a georgetowni külvárosban az utóbbi időben divatba jött kis, restaurált 
házak világába. Mert Frederikának minden látszólagos határozatlansága 
ellenére pontos fogalmai voltak róla, hogy milyen a világ, és világosan 
értésére adta Péternek és Enidnek: viselkedhetnek akárhogy, ő hajlandó 
mindaddig eltűrni, amíg nem különcködnek nyilvánosan, vagy nem szállnak 
szembe azzal, amit az újságok Társaságnak neveznek (azzal a szóval, amit a 
vele megjelöltek maguk soha nem használnak). A maga módján Frederika 
pompásan értett a társasági taktikához. Nem véletlenül ment férjhez pénzért. 
Régi washingtoni tréfa volt, hogy Blaise Sanford eggyel többször tartott 
szünetet a kelleténél, és Frederika betöltötte a szünetet egy gyors "akarok"-
kal. Péter elmosolyodott, amikor eszébe jutott ez a történet. Megszokta a 
családjáról szóló pletykákat, és tudta, hogy a legrosszabbakat úgysem 
mondják el a jelenlétében. 
- De jókedvűnek látszol, Pete! - Ezt Clay Overbury mondta, Burden Day 
titkára. - Valami jó történetet mesélt neked a szenátor? 
- Semmiféle jót - mondta a szenátor. - Azzal az újsággal untattam, hogy a 
hatalom keserű, és az uralkodás rettenetes. 
- Hát az elnöknek ma éjjel biztosan az - ült le Clay Diana mellé a 
díványra. Bár csak szenátori titkár volt, Clayt mégis gyakran meghívták 
előkelő házakba, főleg a külseje miatt: sűrű, szőke fürtjei voltak, ibolyaszín 
szeme és kurta orra. Ez ugyan kissé megvastagodott, amióta nemrégiben 
nagyot bukott egy warrentoni vadászaton. Kitűnő atléta volt és figyelmes 
hallgató, mindenki úgy vélte, hogy sokra fogja vinni, ha másképp nem, hát 
mint Diana Day jövendőbeli férje. Soha senki nem tudott rá semmi rosszat 
mondani, kivéve Frederikát, aki egyszer megjegyezte, hogy Clay túlságosan 
jóképű, mintha ez valahogy olyasféle hiba lenne egy férfinál, mint kék 
öltönyhöz barna cipőt viselni, vagy az elnökhöz hasonlóan, szipkából szívni a 
cigarettát. De Péter jóindulattal viseltetett Clay iránt, mert Clay felnőttként 
bánt vele. 
- Úgy hallottam, az elnök elhajózott a jachtján. - Clay rámosolygott 
Dianára, aki visszamosolygott rá. 
- Kíváncsi vagyok, elsüllyed-e? - mondta a szenátor felsóhajtva. 
- Remélni mindig remélhetünk. - Clay megtörölte a homlokát, bár a 
szobában már nem volt meleg. Valaki kinyitotta a nagy francia ablakokat, és 
kezdett beömleni a hűvös, esőszagú levegő. Péter fülelt, hall-e mennydörgést, 
de nyoma sem volt. A vihar elmúlt, egy éjszakai madár dalolt, nyers hangját 
tisztán lehetett hallani, akármilyen hangosan adta elő Harold Griffiths a Volt 
egyszer négy Mari kezdetű dalt. Harold ezer dalt tudott kívülről, és drámai, 
bár kissé orrhangú tenorján képes lett volna sorra elénekelni mindet. 
- De közvetlenül mielőtt elment, még megnyitott Washingtonban egy 
televízióstúdiót. Televízió! Csodálatos ember. Azt mondja, egy-két éven belül 
nemcsak hallani, de látni is fogjuk a híreket. 
- Már alig várja, az szent - rázta a fejét szomorúan a szenátor. - Csak 
képzeljétek el: nap mint nap nézni őt! Éppen elég hallani azt a rémes, 
atyáskodó hangját. Vajon miért érzem olyan elviselhetetlennek? 
- Mert ő az elnök. - Diana váratlanul szókimondó volt. 
A szenátor elismerően nézett rá. - Remélem, tévedsz, de lehet, hogy igazad 
van. Sose szerettem az elnököt, akárki volt is az. Gondolom azért, mert 
túlságosan ismertem. Aztán meg természetes ellenfelek is vagyunk: a Szenátus 
meg a Fehér Ház. 
Clay élénken bólogatott, pedig a gondolatmenetet nyilvánvalóan ismerte. - 
Még valami. Éppen most hallottam a rádióban... 
- Hol hallottad? - Péter hirtelen csupa fül lett. 
- A rádióban. Az elnök azt tervezi, hogy kinevez... 
- Miféle rádión? 
Clay ibolyaszín szeme kitágult a bosszúságtól. - Azon a rádión, amelyik 
apád könyvtárában van. - Aztán elmondta a szenátornak, amit hallott. Pétert 
lenyűgözte ez a szemtelen hazugság. A könyvtárban nincs semmiféle rádió. A 
földszinten sehol sincs rádió. Az öltözőben az úszómedencénél viszont van. 
Miközben Péter Clayt bámulta, egy magányos esőcsepp vált le a szőke 
fürtökről, és lecsurgott Clay álla felé, de olyan közel a füléhez, mintha tényleg 
izzadtság volna. Még a vak véletlen is oltalmába vette Clayt, aki most hirtelen 
keresztbe vetette a lábát. Péter kíváncsi volt, vajon most rendesen be van-e 
csatolva a zoknitartója. 
Később Clay meg a szenátor a másnapi teendőkről beszéltek, és Péter 
diadalmasan odament a zongorához, Enidhez. Harold Griffiths hatalmas 
repertoárja végül teljesen elcsüggesztette a társaságot. Énekelni gyűltek oda a 
zongorához, s amikor rájöttek, hogy pusztán a közönség szerepére vannak 
kárhoztatva, mind elszivárogtak, kivéve Enidet, aki látszólag őszintén élvezte 
Harold énekét. A zongorának dőlt, sárga ruháját pompásan kiemelte a 
hangszer sötét fája. - Jól mulatsz? - csúfolódott szelíden Péterrel. - 
Megkeresztelted egy kicsit a Coládat? 
- Persze, részeg vagyok, mint a csacsi - mondta lágy, barátságos hangon. - 
De tudod, mit nem értek? 
- Hogyne, nagyjából semmit. Most maradj csendben. Harold, énekeld el 
franciául azt a dalt, a halászok dalát. Mi is a címe? 
Harold megmondta neki, aztán elkezdett énekelni egy moll hangnemű, 
középkori dalt. A refrénje így szólt: Mais sont-ils morts? 
- Azt nem értem, hogy... - De Péter szándékosan halk és barátságos hangja 
nem versenyezhetett Harold énekével. Szavai elvesztek a ricsajban. 
- Péter, fogd be a szád és hallgasd! -  Enid homlokráncolása majdnem 
olyan félelmetes volt, mint apjuk mogorva tekintete. Egy szép napon ez a lány 
még hasonlítani fog az öregre. 
- Azt mondtam - jelentette ki Péter kemény és jól hallható hangon -, nem 
értem, hogy amikor Clay megkefélt, miért nem vetette le a cipőjét. - Enid 
megfordult, és addig bámult rá teljesen kifejezéstelenül, amíg nem bírta 
tovább elviselni a tekintetét. Kirohant a szalonból. Fülében ott csengett a Mais 
sont-ils morts? 
Szobája biztonságába érve, magára zárta az ajtót, és egy pillanatig némán 
álldogált. Mindkét kezével a fejét fogta, mintha meg akarta volna akadályozni, 
hogy kitágult ereiből kitörjön a vér. De még kínlódásában is elég öntudatos 
volt ahhoz, hogy megkérdezze magát, miért érzi úgy, hogy megcsalták? 

2.

Fürdőszobája ablakából James Burden Day a Rock Creek Park zöldjét 
nézte, amelyre a reggeli hőségtől máris köd telepedett. Szerencsére a ház 
hűvös volt. Tömör, szürke kőház, pontosan olyan, amilyenre mindig vágyott. 
Ezek a falak évszázadokig állni fognak, a szobák magasak, hosszú 
ablakaik kertre néznek. Burden távolról sem volt gazdag ember, de 
sohasem bánta meg, hogy felépítette ezt a házat, amely különben is 
megmentette attól, hogy mindenét elveszítse a nagy gazdasági válság 
idején. Amikor kivette a pénzét a részvényekből, nem volt rá semmi más oka, 
csak az, hogy szeretett volna egy nagy házat építeni. A pénzt kőbe, cementbe, 
fába, palába és üvegbe fektette, és létrehozott valami szépet, ami - a 
nemrégiben megnövekedett jelzálogkölcsön ellenére - örökké fog tartani. A 
pénz gondolatára összeráncolta a homlokát. Keze megremegett, a borotva 
belemart az állába, s a szappanhab fehérségét vér mocskolta be. - A fenébe is! 
- mondta, ahogy a bíborszín eperfagylaltszerűen belekeveredett a fehérbe. 
Fürgén lemosta az arcát, és vécépapírt ragasztott a vágásra. Aztán levetette 
a hálóingét, s egy pillanatig csak állt, lustán meglóbálta karját a levegőben, 
csukott szemmel, hogy ne lássa öreg testét, amely mindig úgy élt az 
emlékezetében, amilyen szép és erőteljes ifjúságában volt, amikor izmos karja 
még nem petyhüdt el, lába nem emlékeztetett visszeres pipaszárra, és hasa 
lapos volt, még nem lógott előreugró, súlyos húsellipszisként az 
összezsugorodott nemi szerv fölé. De persze mindez nem végleges, mondta 
magának, amikor öltözködni kezdett. Akkor fordítja vissza az időt, amikor 
csak akarja. Diéta, mozgás, mirigyátültetés, és a löttyedt bőr megint feszes 
lesz, az izmok kemények, az ágyék készséges. Csak azt kell eldöntenie, mikor 
vegyen ki egy-két hónap szabadságot a metamorfózishoz. 
Elképzelhetetlen, hogy soha többé ne legyen fiatal. 
Egyelőre azonban, mint Burden ezt jól tudta, éppen elég lesz a hirtelen 
ragyogóvá változott jelenben élni. Nagy választási győzelem után soha még 
ilyen gyorsan és ilyen alaposan nem tagadott meg elnököt a Kongresszusban a 
saját pártja. - Meg fogam buktatni - mondta a tükörbe, személyes 
ismertetőjelét, pettyes csokornyakkendőjét kötözgetve, melyet úgy szerettek a 
karikaturisták. Jókedvűen ment le reggelizni. 
Az ebédlő hatalmas ablakai elhanyagolt, zöld kertre néztek. Forró szellő 
lebegtette meg a súlyos függönyöket. Az ablakpárkányon vörös mellényes 
pintyőke ült: Burden feleségét várta, meg az eleséget. A vadmadarak odajöttek 
az asszonyhoz. Az emberek, sajnos, nem. 
Burden leült a hosszú, üres asztalhoz, és Henry, a fekete, mogorva és 
elbizakodott inas felszolgálta neki a reggelit. Henry imádta az Egyesült 
Államok Szenátusát. Mindent elolvasott, ami csak a Szenátusra vonatkozott (a 
"vonatkozott" Henry tipikus szóhasználata volt), és még Burdennél is 
erősebben gyanakodott a Fehér Házra, mivel a végrehajtó hatalmat állandó 
fenyegetésnek tekintette a Felsőház méltósága (és természetes elsőbbsége) 
ellen. 
Nem vágott volna Henry természetébe, ha mosolyog, vagy elárulja az 
izgatottságát, de Burden némi reszketést vélt fölfedezni az inas kezén, amikor 
a tányérja mellé tette a reggeli újságokat. A legfelső lap címoldaláról saját 
arca nézett vele szembe. 
- No, Henry, azt hiszem, megmutattuk Mr. Rooseveltnek. 
- Igen, szenátor, én is azt hiszem. Mi lesz most a Legfelsőbb Bírósági 
törvényjavaslattal? 
- Eltűnik a Bizottság süllyesztőjében. Sose kerül elő többé. 
Komor örömének jelzésére Henry összeráncolta a homlokát, aztán 
visszavonult, hadd olvassa el a szenátor, mit írtak róla. 
Henry tapintatosan a Washington Tribune-t tette a paksaméta tetejére. 
- No, milyen érzés? - lepte meg Burdent Diana. - Ha az embert így 
dicsérik! Ennyit írnak róla! 
- Nem többet, mint amennyit megérdemlek - mondta Burden vidáman. - 
Körülbelül egyszer egy évtizedben kapok tisztességes elismerést. - Rövidlátó 
szemével az asztal másik oldalán ülő Dianát nagy, piros rózsának látta az 
aranyos reggeli fényben. 
- Mi mindennap és mindenféle módon megbecsülünk. Bemégy a 
kapitóliumra? 
- El tudnád képzelni, hogy nem megyek be? Ki akarom élvezni. 
Henry behozta Diana reggelijét, és felszolgálás közben diszkréten figyelt. - 
Tett az elnök valami nyilatkozatot? 
- Eddig nem. Nem is hiszem, hogy fog. Elmenekült, föl a folyón, a 
jachtján. 
A konyhában csörgött a telefon, és Henry lassan kivonult, hogy fölvegye. 
- Jól érezted magad tegnap este? - nézett Burden a rózsaszín foltra, mely 
mintha összezsugorodott, aztán megint megnőtt volna. 
- Igen, szeretem Sanfordékat. Különösen Enidet. Bárcsak olyan lennék, 
mint ő. Ö olyan... olyan, mint a Végzet. 
- És milyen a Végzet? 
- Mint Enid. Sötét, könyörtelen, érzéki, minden egyszerre. A férfiak 
odavannak Enidért. 
- A Végzetért? 
- Nem, csak Enidért. Bár értem is odalennének. 
Burden a homlokát ráncolta. Tudta: Diana azt hiszi, hogy nincs benne 
vonzóerő, és mivel így érzi, tényleg nem vonzza a férfiakat. Azon töprengett, 
hogy mondhatná meg neki, hogy a vonzóerő egy egyszerű trükk, amit meg 
lehet tanulni, csak akarni kell. Ö maga először tanulmányozta azokat, akik 
tetszettek a tömegnek, aztán szándékosan leutánozta, ahogyan beszéltek, 
mosolyogtak, mozogtak, míg végül őt is sokan szerették. Színészkedésének 
ravasz mesterfogásai ellenére mégis mindig önmaga maradt. 
Megjelent Henry, hosszú zsinóron hozta magával a telefont. - Az irodája, 
szenátor. Mr. Overbury. 
Claynek izgatott volt a hangja. - Látta a reggeli lapokat? A New York-iak 
még jobbak! És felhívtak hazulról telefonon, a kormányzó irodájából. 
Elnöknek akarja jelöltetni önt! - Burdennek gyorsabban kezdett verni a szíve. 
Aztán: - Az előbb telefonált valaki, valami Nillson. Beszélni akar önnel... 
- Tudom, hogy mit akar. Mondd meg neki, hogy nem vagyok hajlandó 
fogadni. Mondd meg neki, hogy csirkefogó. Na nem, ezt azért ne mondd meg 
neki. 
- Tolmácsolni fogom. 
- Mondd neki, hogy nagyon el vagyok foglalva. Beszéld le. Fél óra múlva 
az irodában leszek. - Burden letette a hallgatót. 
- Ki ez a Nillson? Miért csirkefogó? 
Burden ránézett a rózsára, amely most szinte felizzott a szobát elárasztó 
napfényben. - Megdöbbentő ember. Múlt héten besétált az irodámba, és 
elmondta, hogy meg akar venni százezer acre indián földet. 
- Olaj? 
- Mi lenne más? És biztosított róla, hogy a Belügyminisztérium nem 
akadékoskodna... 
- De tudta, hogy te igen. 
- Pontosan. Azt akarja, hogy az albizottságom ne emeljen kifogást, ha 
megveszi azt a földet, egy töredékéért annak, amit ér. 
- Az indiánok el akarják adni? 
- Hát persze! Az indiánok hülyék. 
- Akkor neked kell megvédened őket. 
- Meg is fogom. És megszerzem vele a sírig tartó gyűlöletüket. Nincs 
olyan jótett, amely el ne nyerné a büntetését. 
- Viszont az ember mindig elégedett, ha helyesen cselekszik. 
- Én nem vagyok ebben olyan biztos. Ne légy merev - tanácsolta lányának 
hirtelen. - Ne legyél olyan, mint én. Gondolj arra, amit Cicero mondott... 
- Cicero mindenről mondott valamit, te meg mindent tudsz, amit mondott. 
- Diana csúfolódott rajta, és ez nem szórakoztatta különösebben, mert 
önmagával szemben nemigen volt humorérzéke. Az a tény, hogy ez a 
legamerikaibb erény hiányzott belőle, nem tette könnyebbé az életét. 
Közszereplő létére túlságosan érzékeny és sebezhető volt. 
- Cicero azt mondta: "Az ember egy darabig lehet köpönyegforgató, de ha 
az órája eljön, nem szabad elszalasztania!" 
- Igen, de honnan tudjuk, hogy mikor jött el az az óra? 
- Számára félreismerhetetlen volt. Kardokkal mentek érte, és levágták a 
fejét. 
- Azt hittem, legjobb, ha az ember sohasem "forgat köpönyeget". Akkor 
mindig készen állhat a végre. 
- Az embernek muszáj köpönyeget forgatni, hogy életben maradjon. Azt 
tudni, hogy mikor ne - ez a nagyság titka. 
- Te nagy ember vagy. 
Burden meghatódott. - Minden lány ezt gondolja az apjáról. 
- De te igazán az vagy. Mert nem félsz attól, hogy... - A lány elakadt, 
törte a fejét, melyik jelzőt válassza: erős, bölcs, becsületes? Legyen 
"becsületes", döntött Burden, megpróbálva lányát telepatikusán befolyásolni. 
De Diana azt mondta: - hogy népszerűtlen legyél - ami gyönge kis erény, és 
könnyen bűnné változik. A Szenátus teli volt olyan emberekkel, akik 
dőzsöltek a népszerűtlenségben (persze csak a saját államukon kívül); ezek a 
feltűnési viszketegségben szenvedő szenátorok akkor voltak a 
legboldogabbak, amikor sikerült a lehető legjobban sarokba szorítaniuk 
magukat. Burden nagyon remélte, hogy ő nem tartozik ebbe a társaságba. 
De mielőtt még ezt megmagyarázhatta volna, csatlakozott hozzájuk a 
felesége, Diana anyja, Kitty Day. Az apró, barna asszonyka ragyogó szemmel, 
de fésületlen hajjal foglalta el helyét az asztalnál. Ócska pongyolája 
megbotránkoztatta Dianát. - Anya, miért kell neked reggel mindig így 
kinézned? - szólt rá. 
- Hogy, kedves? - Kitty teljes érzéketlenséget tanúsított mindenféle 
kritikával szemben. Burden legelső politikai kampánya alatt ismerkedett meg 
vele, és fél év múlva feleségül vette. Szerető felesége volt, s ő is szerette, 
amennyire csak tőle telt, ami nem jelentett sokat, hiszen a napjai zsúfoltak 
voltak, és gyakran egyfolytában hetekig nem tartózkodott otthon. Mégis, 
amikor hazatért, az asszony mindig kedves volt és gyöngéd, és halálosan 
idegesítő, mert társaságban valósággal együgyűen viselkedett, semmi érzéke 
nem volt ahhoz, hogy milyen hatást tesz másokra. Ami még rosszabb, az 
utóbbi években kialakult egy egészen ijesztő tulajdonsága: rászokott, hogy szó 
szerint kimondja, amit gondol, pontosabban, amit abban a pillanatban gondol. 
- Különben is - szakította félbe a lányát Kitty - meg kell etetnem a 
pintyőkét. - Pirítóst morzsolt, és odament az ablakpárkányhoz. - Jó reggelt! 
Milyen szép vagy máma! - Egyfolytában beszélt a madárnak, miközben az 
mohón, félelem nélkül csipegette a morzsákat a tenyeréből. 
Apa és lánya lenyűgözve figyelték a látványt. Kitty olyan elmerülten 
csinálta azt, amit csinált, hogy minden más tevékenység céltalan 
időpocsékolásnak tetszett. A madár jóllakott és elrepült. - Viszontlátásra 
holnap - szólt utána Kitty, amikor eltűnt a fák között. - És vigyázz. Ne menj 
közel a nagy feszültségű drótokhoz. - Nem gügyögött, és nem használt 
semmiféle. különleges hangot, amikor állatokhoz beszélt. - Gyűlölöm azokat 
a drótokat - mondta a férjének, ugyanazon a hangon, amelyen a madárhoz 
beszélt. - Nem tudnál valamit csinálni velük? 
- A Szenátus drótügyben tehetetlen - kezdte Burden, remélve, hogy ebből 
esetleg még kikerekíthet egy szójátékot -, de talán kitehetnénk táblákat: 
"Nagy feszültség. Ne ülj rá!" Valami ilyesmit. 
- Nem tudnak olvasni - mondta Kitty nyugodtan. Aztán föltette a szokásos 
reggeli kérdést: - Mi van az újságban? 
De mielőtt még apja összefoglalhatta volna a híreket, Diana megszólalt: - 
Anya, ha máskor nem is, de ma igazán elolvashatnál legalább egy újságot. 
Apa elnök lesz, minden újság azt mondja. 
- Hát ez igazán szép - mondta Kitty halkan, Burden felé fordulva. - Igen, 
ez tényleg szép, hogy az emberek azt akarják, te legyél az elnök. Talán egy 
újságot mégiscsak elolvasok. - Elvette a legközelebbi lapot, s egy pillanatig 
úgy tartotta, mintha nem tudná, most mit is csináljon vele. Aztán letette, bele a 
vajba. A férjéhez fordult. - Ki hívott fel az előbb? 
- Clay, az irodából. És legjobb lesz, ha indulok is. - Burden felállt, és 
elkiáltotta magát: - Henry! - Válasz nem jött, mert amikor Henry ezt a kiáltást 
hallotta, levetette fehér kabátját, kék kabátba bújt, és előhozta a kocsit. 
- Valamelyik nap meg kell hívnunk Clayt vacsorára - közölte Kitty teli 
szájjal. 
- Ahhoz nagyon elfoglalt - mondta Diana, és kiemelte a vajból az újságot. 
- Ezen a nyáron nagy társadalmi életet él. Folyton Sanfordéknál van. 
- Olyan kedves fiú. Biztos Blaise és Frederika is úgy szeretik, mint mi. - 
Kitty lassan majszolta a rántottát. Burden soha életében nem ismert senkit, aki 
olyan lassan evett volna, mint a felesége. A villa ritkán ért el a szájáig, közben 
rendszerint eszébe jutott valami, ami miatt érintetlenül újra letette. - És azt is 
meg tudom érteni, hogy miért szeret jobban náluk lenni, mint nálunk. Végül is 
Enid szörnyen csinos és gazdag. 
Burden tőle telhetőleg igyekezett megállítani azt, ami ezután 
következhetett. - Mesélj nekünk, Kitty, az új madárházról. Mikor lesz kész? 
- Legalább még egy hétig nem. Tudod, milyen lassú Henry. Persze, nagy 
ravaszdi, iszonyú törtető, és Diana nagy szamár, ha hozzá akar menni, mert 
csak szenvedne mellette. 
- Anya! - Diana felzokogott, ledobta az asztalkendőjét, és elmenekült. 
- Hát Dianát mi lelte? - Kitty aggodalma teljesen őszinte volt. 
Burden felsóhajtott, odament a feleségéhez, és arcon csókolta. Beszívta az 
alvás és az éjszakai krém ismerős szagát. - Semmi, drágám. - De nem tudott 
ellenállni a kísértésnek, és hozzátette: - Talán valami, amit mondtál... 
- Én csak Henryről meg a madárházról beszéltem. 
- Meg Clayről. 
- Egy szót sem szóltam Clayről, de köztünk szólva, ez a lány bele van 
bolondulva. 
- Köztünk szólva? 
Kitty bólintott. - Sose mutattam neki, hogy észrevettem. Azt hiszem, 
szülőknek ezt nem szabad. Hadd keressék meg a gyerekek a maguk útját... egy 
bizonyos pontig, persze. 
- Te szereted Clayt? 
- Jaj, nagyon. Olyan nagy segítség neked. És olyan jóképű. Szeretem a 
csinos férfiakat, ezt tudod! 
- Természetesen. Csinos férfihoz mentél férjhez. - Mind a ketten nevettek 
ezen a régi tréfájukon. 
 
A bronzpajzshoz hasonló nap fényében a Szenátus új irodaépülete fehéren 
csillogott a Kapitólium-domb zöldjében. Amikor Burden a főkapu felé ment, a 
köztársaság számos polgára (kritikus pillanatokban Burden Shakespeare-
drámának látta az életet) állította meg, és rázott kezet vele, mire ő alig hallható 
hangon, de méltóságot és kölcsönös megértést sugárzó arckifejezéssel 
mormolt köszönetet. 
Odabenn az épületben, nagy meglepetésére, felállt az őr, amikor belépett. - 
Szép napunk van, szenátor. - Egyre jobb és jobb, gondolta a mahagóni ajtó 
felé haladva, melyen az az egyszerű felirat állt, hogy "Mr. Day". 
Irodájának külső helyiségében bőrszékek, két íróasztal és két titkárnő 
foglaltak helyet. Miss Perrine ifjú volt és kövérkés, a haja örökké rendetlen, és 
a vőlegénye, aki néha érte jött a munkaidő végén, hallókészüléket használt. 
Mrs. Blaine öreg volt, és minden tekintetben csodálatos, kivéve a hangját. 
Szájpadlásának torz képződése miatt néha olyan hangot hallatott, mint egy 
autóduda. - Az országos sajtó szédületes! - paskolt rá az újsághalomra az 
íróasztala melletti széken. - Csak olvassa el a vezércikkeket! 
- El fogom. El fogom. - Az oltalmazó korlát csapóajtaján áttörve, 
Burden szórakozottan pillantott le Miss Perrine hajának vad dzsungelére, 
szinte azt várta, hogy kidugja belőle a fejét egy fészekalja madár, Kitty után 
csivogva, hogy adjon nekik enni. Aztán bement a magánirodájába, az épület 
egyik legszebb helyiségébe, mely nemcsak szenioritása, hanem a 
klubban való hosszú tagsága jogán is kijárt neki. Soha senki nem tudta 
biztosan, ki tartozik a klubba, mivel a tagok a létezését is tagadták, de 
azt mindenki tudta, hogy ki nem tagja. A klub örökké zárva maradt a 
túlméretezett egyéniségek, a lázító néptribunok és az elnökségre túl 
durván pályázó szenátorok előtt. A klub tagjai jobban szerették csöndben 
végezni a munkájukat, és trombitaharsogás nélkül újraválasztatni magukat. Az 
elnököt elvből megvetették, és annak ellenére, hogy az oldás és kötés joga a 
nagyúré volt, a Szenátuson a klub uralkodott, a maga módján, és a maga 
céljainak megfelelően, rendszerint szöges ellentétben az elnök céljaival és 
módszereivel. 
Burden a klubhoz tartozott, mióta csak Washingtonba jött. Azonnal 
felismerték, hogy közébük való: finom, könnyed, és kecsesen tud engedni, 
amikor engedni kell. Bár még negyvenéves sem volt, amikor először 
szenátorrá választották, a klub befogadta, megmutatta neki a hatalom 
gépezetét, sőt, időnként még azt is megengedte, hogy ő mozgassa az 
emeltyűket. A klub arról is gondoskodott, hogy előnyben legyen az izgága 
ellenfelekkel szemben, és megkapja a részét a hasznos bizottsági tagságokból. 
Ha otthon vetélytársak tűntek fel a színen, a klub megtett minden tőle telhetőt, 
hogy teljes egészében ő arathassa le az elismerést egy gátért, egy új útért vagy 
egy új postahivatalért, azokért a kötelező ajándékokért, amelyeket egy 
szenátornak haza kell vinnie a választópolgároknak, hogy biztosítsa a 
támogatásukat. Íróasztala magas ablakok között állt, háttal a kilátásnak. Az 
íróasztallal szemben a falon Jefferson arcképe függött. A szobát egyebütt 
elnöki kalapácsok, plakettek, aláírásos fényképek díszítették - a közéleti 
ember életének szokásos emlékei. Az egyetlen szokatlan dísztárgy Cicero 
életnagyságú, fatalapzaton álló mellszobra volt. 
Burden üdvözölte Cicerót, mint mindig, ha egyedül volt. A két öreg 
republikánus sok közös titkot őrzött, az egyik legszebb az volt, hogy a 
Szenátus irodaépületében majdnem mindenki úgy vélte, a mellszobor William 
Jennings Brian portréja. 
Burden Clayt hívatta. Amíg várt rá, átfutotta a postát. A Legfelsőbb 
Bírósági csata utolsó néhány napján a postája megháromszorozódott, és 
legnagyobb része kedvezett neki. Elgyönyörködött a dicséretekben, bár szinte 
kivétel nélkül mindig valami segélykérelem követte őket: én táplálom a maga 
önbecsülését, szenátor, maga viszont tápláljon engem. 
Clay újságokat cipelve jött be, a szeme csillogott az örömtől. - Most már 
arra vesszük az irányt - mutatott az összemosódott zöld felé, amely elrejtette a 
megfigyelők szeme elől a Fehér Házat a Kapitólium-dombon. 
Burden csak a fejét rázta, nem akarta kísérteni a sorsot. - Három év alatt 
sok minden történhet - mondta egy lélegzetre. 
- Csak tartanunk kell a lendületet, és benn is vagyunk. Semmi mást nem 
kell tennünk, mint elevenen tartani ezt a dolgot. 
- Tartsd elevenen - mormolta Burden helyeslőleg, és ujjaival 
megtapogatta kedvenc talizmánját, azt az ellapult golyót, amelyet a shilohi 
csata után vettek ki apja vállából, s amelyet apja, az a gúnyos és lobbanékony 
ember, megőrzött a hősi idők emlékére... Csakhogy míg apja semmi mást nem 
látott abban a küzdelemben, mint kényelmetlenséget és ostobaságot, addig fia 
szemében a polgárháború az erény utolsó igazi pillanata volt egy hanyatló 
világban. Apja meg is vetette azért, hogy olyan szentimentálisán gondolt ama 
nevezetes napokra. De hát mindig is gyűlölték egymást. A konföderáció 
egykori káplárja most már halott, és semmi más nem maradt belőle, csak ez a 
fémdarabka, amely akkor lapult össze, amikor beléütődött az immár nem élő 
csontba. 
- Tartsd a dolgot elevenen - ismételte Burden, mutatóujjavai gyengéden 
megsimogatva a fémdarabka repedéseit. Vajon ezen a helyen érintette először 
a húst a beléhatoló fém? Vagy itt? Jefferson és az íróasztal között egyszerre 
hívatlanul megjelent apja dühödt arca. Egy pillanatig tisztán látta a 
dohányfoltos fogakat, a szürke, őrült szempárt, a máj foltos, vörös bőrt, és 
ebben a testetlen arcban elevenen benne élt apjának minden iránta érzett 
megvetése. "Beálltál a gazemberek közé, akik le mészároltak minket. Közéjük 
való vagy, szenátor!" Micsoda megvetéssel vágta az arcába ezt a megszólítást, 
amikor utoljára találkoztak, nem sokkal azután, hogy Burdent 
megválasztották, és nem sokkal azelőtt, hogy az öreget elvitte a rák. Burden 
gyorsan lehunyta a szemét: az arc eltűnt. 
Hirtelen kiegyenesedett a széken, megtelt energiával. Sebesen adta az 
utasításokat Claynek. Újságírókat kiválasztani. Lapkiadóknak írni. 
Kongresszusi tagokat meglátogatni. Pénzt szerezni. Egy pillanatra megállt, 
amikor a pénz eszébe jutott. 
- Ez a legrosszabb része. Ez az egyetlen, ami az utunkban állhat. 
Clay a fejét rázta. - A pénzeszsákok szeretik önt. 
- Ma. De lehet, hogy holnap nem. Végül is nekik senki se elég konzervatív, 
akit... 
-... akit egyáltalán elnökké lehet választani - fejezte be Clay majdnem 
túlságosan gyorsan a mondatot. De igaza volt. 
- Akit egyáltalán elnökké lehet választani. De senki nem lehet elnök... én 
nem lehetek elnök... az ő segítségük nélkül. Ez a probléma. Na, mindegy, 
legalább van három évünk, hogy összeszedjük a pénzt... 
- És addig még minden államban beszélni fog. - Terveket szőttek, 
találgattak, reménykedtek. De Burden tudta, hogy a politikai tervezés gyakran, 
nagyon gyakran nem más, mint a kölcsönös bátorítás egy formája. A jövő 
teljességgel kiszámíthatatlan. Clay táviratokat mutatott neki: gratulációkat és 
meghívásokat, hogy tartson beszédet. Mrs. Blaine többször is félbeszakította 
őket újabb hírekkel. A Legfelsőbb Bíróság (persze csak nem-hivatalosan) el 
van ragadtatva, és az alelnök szeretne néhány szót beszélni vele, ha tud rá időt 
szakítani. 
Burden Clay kíséretével szállt be a liftbe, és ment le az alagsorba, ahol 
felszálltak arra a nevetséges, de hasznos, föld alatti kocsira, amely a Szenátus 
irodaépületét összeköti a Kapitóliummal. Együtt utaztak egy új szenátorral 
meg három választójával, akik föllelkesedtek attól, hogy megismerkedhetnek 
Burden Dayjel. Mindenki el van ragadtatva, ha megismerkedhet Burden 
Dayjel, gondolta Burden Day. Melegen üdvözölte a választópolgárokat, s 
közben tudatában volt annak, hogy a másik szenátor láthatólag nagyot 
emelkedett saját emberei szemében, amiért ismerte az Alkotmány 
Védelmezőjét. Burden gondolatban megjegyezte magának, hogy foglalkoznia 
kell az új emberrel. 
A Kapitóliumba a hátsó lépcsőn mentek fel. Burden, mint mindig, most is 
élvezte a kő és durva szappan szagát árasztó, föld alatti folyosókat. 
Határozottan érezte rajtuk az angolok által 1814-ben felgyújtott gerendázat 
szagát is. Odakinn egyre fokozódott a hőség, de a Kapitólium belseje egész 
nyáron hűvös maradt. 
A Szenátus üléstermének szintjére érve, Burden a turisták elől beosont a 
Szenátus vécéjébe. A nemes kiképzésű helyiségben óriási vizeldecsészék 
álltak. Amíg Clay megmosta az arcát meg a kezét, Burden könnyedén 
megkérdezte: - El tudnál jönni hozzánk ma este vacsorára? 
Clay a fejét rázta, az arca csupa szappan volt. - Elígérkeztem. 
Burden bólintott. Rettegett az összecsapásoktól, és félt a visszautasítástól. 
Mégis apai kötelességének érezte, hogy azt fogja meg lányának férjül, akire a 
gyerek vágyik. Bár Diana ezt sohasem mondta ki, de nyilvánvaló volt, hogy 
szerelmes és tehetetlen. 
Clay addig dörzsölte az arcát a törülközővel, amíg rózsaszín bőre úgy 
felizzott, mint azé a gyereké, aki éjjel zseblámpát dug a szájába, hogy vérének 
fényességével elképessze a körülötte állókat. Igen, Clay jóképű. Ez egy 
pillanatra fájdalmasan beleszúrt Burdenbe. Ö maga már nem fiatal, mint Clay, 
nem kívánatos, mint Clay. Pedig benne is ég a vágy, őrülten vágyik valamire, 
ami több mint udvariasság, több mint a jómódnak vagy a hírnévnek kijáró 
hódolat. Egy nőt tűzként égethet éjjel Clay hiánya. Dianává változott, úgy látta 
Clayt, ahogyan a lánya, és felismerte, hogy Dianának nincs semmi esélye. 
Diana nem szép, félszeg, de éles eszű, intelligens és jó. Hogy versenyezhetne 
olyan puhább szépségekkel, mint... 
-... Enid Sanford hívott meg, a Chevy Chase-be. Valami táncmulatságféle, 
egy New York-i barátnője tiszteletére. Azt mondtam, elmegyek - 
engesztelgette Clay. - Enid kedves lány. 
Claynek nyilvánvalóan jobban tetszik Enid, mint Diana, gondolta Burden, 
és ezen ő semmit nem változtathat. Megigazította a haját, hogy egy fürt 
kecsesen a homlokába hulljon. Egy pillanat alatt bemehet a Szenátus 
üléstermébe, a karzatról majd fölismerik, és talán meg is tapsolják. Ez 
legalább kellemes lesz. Miközben felöltötte szenátori maszkját, megjavult a 
hangulata. 
-... elbűvölő lány. De nem könnyű vele lépést tartani, így szereztem ezt - 
tapogatta meg Clay sajnálkozva megvastagodott orrát. - Lépést próbáltam 
tartani vele Warrentonban, lovagoltunk az esőben abban a rohadt erdőben, és 
ledobott a ló. És hogy kinevetett! Véreztem, mint egy leszúrt disznó, ő meg 
csak nevetett. Meg tudtam volna ölni. 
Igen, gondolta Burden, horogra akadt a fiú. - Gazdag lány - jegyezte meg. 
- Az a sok Sanford-pénz roppant hasznos lesz egy fiatalembernek, aki az 
állam legmagasabb tanácsaiban akarja szolgálni a hazáját - parodizálta saját, 
kissé cikornyás szónoki stílusát. 
Clay elpirult, és az ajtó felé indult. - Ez a lány csak szórakozni akar. Ennyi 
az egész. 
Kimentek a folyosóra. - Hát azért látogass meg minket valamelyik nap. 
Diana alig látott, mióta visszajött. 
- El is fogok menni. Tudja, hogy el fogok menni. 
A kötelesség leróva, gondolta Burden, amint keresztülvágott a folyosón az 
előtérbe vezető ajtóhoz. Clay a karzaton fogja várni, és egy bizonyos 
megbeszélt mozdulatra (ha az arcára teszi a bal kezét), majd érte jön. 
Kihúzta a vállát, mélyeket lélegzett (közben azon töprengett, miért ver 
olyan összevissza a szíve), odabólintott az ajtót őrző, termetes kapitóliumi 
rendőrnek, és belépett a Szenátus világába. 
Az előtér keskeny, mint egy folyosó, és a Szenátus üléstermének egész 
hosszában végigvonul. Pártjának szenátorai ott fecsegtek és politizálgattak a 
szekrények, a fekete bőrdíványok és az íróasztalok között. Amikor Burden 
belépett, játékos ovációban részesítették. Egy zsakettes déli szenátor a 
Lázadók csatakiáltását hallatta, és apró, konfederációs zászlócskát lobogtatott. 
Két New Deal-hivő szenátor visszavonult az öltöző távoli végébe, és úgy tett, 
mintha az aznapi törvényhozási napirendet tanulmányozná. Burden megivott 
egy pohár szódavizet, és boldogan hallgatta a dicséreteket. 
- Húsz év óta ennél jobbat nem csináltunk, és az egész a te műved... 
- Az elnök megesküdött, hogy kitekeri a nyakadat, ha az lesz is az utolsó 
dolog, amit csinál... 
-... az utolsó lesz. Az öreg Burden akármikor kikészíti... 
- Burden 194O-ben elsöpörheti az elnököt. Az a mi évünk... 
- Miért kell tönkretenni egy jó szenátort, és elnököt csinálni belőle? 
Aztán odalépett hozzájuk Burden államának rangidős szenátora. Jesse 
Momberger sovány férfi volt, aki olyan kalapokat viselt, amelyek 
sombrerónak hatottak, és olyan magas szárú cipőket, amelyek csizmára 
emlékeztettek. Szeretett rejtélyes célzásokat tenni híres vadnyugati 
zsiványokra, mintha többet tudna, mint amennyit hajlandó elmondani. - No, 
komám - markolta meg Burden kezét. A keze meglepően puha volt: a Vad 
nyugatot már régen meghódították. - Te leszel az elnök. Ez világos, mint az 
öszvér segge délben. No, lenne neked egypár tanácsom... 
Burden mosolygott, és mindaddig türelmesen hallgatta, amíg oda nem 
lépett hozzá, egy sápadt arcú, térdnadrágos inas. Az inas jelentette: - Az 
alelnök az ülésteremben van. Szeretne néhány szót váltani önnel, szenátor. 
Burden meglépett csodálói elől. A szenátusi ülésterem homályos üvegajtaja 
előtt megállt, kiegyenesítette a nyakkendőjét, és megigazította a haját. Aztán, 
a szükségesnél valamivel erősebben megtaszítva a csapóajtót, belépett a 
Szenátus üléstermébe. Otthon volt. 
Miközben a széksorok közt a helyére ment, vigyázott, hogy fel ne nézzen a 
karzatra, de magasra emelte az állat, hogy felismerjék. Felismerték. Taps 
csattant fel, az elnök kalapácsa azonban gyorsan elcsendesítette. Burden leült 
a helyére, és úgy tett, mintha az előtte tornyosuló papírokat tanulmányozná. 
De izgalmában egy szót sem tudott elolvasni. Végül lopva felpillantott a 
karzatra. Több férfi ült a sajtópáholyban, maga a karzat pedig vagy 
harmadrészt megtelt, figyelemre méltó dolog egy olyan napon, amikor se vita 
nincs, se szavazás. Az emberek nyilvánvalóan azért jöttek, hogy lássák őt meg 
a Szenátust, amely megszégyenítette az elnököt. 
Több szenátor is megállt, hogy gratuláljon neki. Mozdulataik kissé 
nagyobbak voltak az életnagyságúnál: mindnyájan érzékelték a figyelő 
szemek százait. 
Aztán Burden meglátta az alelnököt. Nem ő elnökölt, az elnöki szék mellett 
állt, és a szenátorok egy csoportjával beszélgetett. Burden odaintett neki, aztán 
ünnepélyesen lesétált az ülésterem mélyébe. A karzatokon megerősödött a 
sustorgás: a beavatottak töprengeni kezdtek, vajon mit fognak mondani 
egymásnak. A válasz, természetesen, az volt, hogy semmit. Az alelnök stílusa 
a legjobb esetben is epigrammatikus. Egyébként is, Burden tudta, hogy a 
politikában kivétel nélkül mindig a kimondatlan dolgok a legfontosabbak. 
Aznap barátságos és látszólag egyenes szavakat váltottak. A Legfelsőbb 
Bíróság-i törvényjavaslat bizottsági előrehaladásának részleteiről, semmi 
másról. De hogy ezek a szavak mit jelentenek, azt mindenki felfogta, aki 
megértette a klub működését. Az apró, vörös arcú emberke, akinek a fogsora 
egy fekete gyöngysorra emlékeztetett, szövetségre lépett Burden Dayjel. A 
hatalom energiájának tüzében összeforrtak, mint az egymás melletti 
fémrészecskék, üggyé váltak, legalábbis pillanatnyilag. 
Burden elragadtatva tért vissza az öltözőbe, el is felejtett Claynek jelt adni. 
Jobban alakul, mint remélte. Az alelnök támogatásával 1940-ben az övé az 
elnökség. 
Fürgén utat tört magának a turisták tömegében, akik állandóan 
megállították lelkes dicséretükkel. Félúton volt a főkapu felé, amikor Clay 
csatlakozott hozzá. - Mit mondott az alelnök? 
- Velünk van. Teljesen. - Aztán a délután tartandó bizottsági ülésről 
beszéltek. Burden nem lesz ott, Clay mondja meg az illetékes szenátornak, 
hogy vegye át a vezetést. - Hol lesz? 
Burden a fejét rázta. - Eltűnök. Gondolkozni akarok. Hívj fel este otthon. 
Burden a Kapitólium kapujának kőboltozata alatt várta Henryt. Szemét 
lehunyta a vakító fényben. A hőség a szó szoros értelmében lélegzetelállító 
volt. Ott kellett volna maradnia a hűs Kapitóliumban, de perverz módon 
egyedül akarta élvezni a diadalát. 
- Jó munka volt, szenátor. - A hang kellemesen érintette, de a vele járó 
asszociációk nem. 
Amikor a barna tropikálöltönyös férfi karcsún és hűvösen odalépett hozzá, 
Burden megfordult. Jobb karja reflexszerűen felemelkedett az oldala mellett. 
Még éppen idejében húzta vissza, félszeg, körkörös mozdulattal, mintha csak 
a vállát lazítaná ki. - A kocsimat várom - mondta kitérőén. 
- És még mit? - Mr. Nillson mulatott rajta, tökéletesen tudatában volt 
annak, hogy milyen hatást tett. - Épp az előbb láttam az alelnökkel. Ö is 
biztosan nagyon elégedett azzal, ami történt. 
Burden megfordult, és végignézett a kocsifelhajtón, Henry meg a fekete 
Packard után kutatva. De egyik sem tűnt fel a láthatáron. A barátságos hang 
folytatta. - Tulajdonképpen mindenki meg van elégedve magával. Tudja, hogy 
a Hearst-lapok magát fogják javasolni elnöknek? 
Ravasz ember, az nem kétséges. Burden nem tudta eltitkolni érdeklődését. 
- Honnan tudja? 
- Soha nem leplezem le a forrásaimat, szenátor. - Mr. Nillson vigyorgott. - 
Rá fog jönni, hogy ez a legjobb tulajdonságom. 
Burden megfordult, és újra hátat akart fordítani, de Mr. Nillson hangja (déli 
hang? nyugati?) megállította. - De azt megmondhatom magának, hogy a 
"Dayt elnöknek" kampány a holnapi vezércikkel fog kezdődni, és azt az öreg 
maga írja. 
- Ez nagyon érdekes, Mr. Nillson. 
- Szerintem magából figyelemre méltó elnök lesz. Én biztosan magára 
fogok szavazni. 
- Mr. Nillson... 
- Nos, uram? 
- Ki a fene maga? 
- Egy barátja. 
- Nem, maga nem a barátom. 
- Akkor szeretnék az lenni. Végül is a barátainkat éppen azért választjuk, 
mert nem olyanok, mint mi. Belőlem soha nem lesz olyan nagy államférfi, 
mint maga. - Irónia, furfang és igazság kényes egyensúlya. - Talán szerettem 
volna olyan életet élni, mint maga, de mivel arra nincs idő, hogy egy ember 
minden lehessen, úgy válogatom meg a barátaimat, hogy általuk lehessek 
politikus, újságíró, művész... 
- Bűnöző? 
- Igen, még bűnöző is. 
- De mit csinál maga? 
- Üzletember vagyok. Most nagyon egyenesen beszéltem magával, 
szenátor. Teljesen nyílt voltam. 
- Igen, az volt. És mondja, tudja, mi a büntetése a vesztegetésnek... annak, 
ha valaki megpróbálja megvesztegetni a Kongresszus egyik tagját? 
- Számos barátaim közt jogászok is akadnak. - Mr. Nillsont őszintén 
mulattatta a dolog. Burden érezte, hogy megint elveszti az önuralmát, megint 
ágaskodni kezd benne a düh, de a megrökönyödés is. - Ismerem a törvény 
szabta büntetést. Ám a világ adta elismerést is. Szeretném, ha komolyan 
gondolkodna azon, amit a minap mondtam magának. 
- Nincs rajta semmi gondolkodni való. Engem nem lehet... - Burden azon 
kapta magát, hogy automatikusan lehalkította a hangját, bár senki nem volt 
hallótávolban - megvesztegetni. 
- Mások... 
- Nem érdekel, hogy mások mit csinálnak. 
- Egy kis befektetés a karrierjébe, az megvesztegetés? Ha valaki hozzájárul 
ahhoz, hogy magát megválasszák elnöknek, az megvesztegetés? Mit gondol, 
hogyan szerzik a pénzt az országos kampányokhoz? Mindenesetre, ha én 
fektetnék be a maga jövőjébe, sokkal kevesebbet követelnék magától, mint 
mondjuk a C. I. O. vagy a Gyáriparosok Országos Szövetsége. 
- Nem vagyok eladó, Mr. Nillson. - Megdöbbentette saját szavainak 
nagyképűsége és üressége, s kétségbeesetten töprengett, hová lett a rövid, 
megsemmisítő kijelentésekben fogalmazó híres tehetsége. Szótlanul felállt, 
fejében iskolás bölcsességek hemzsegtek, agyának egyik része egyszerűen 
megbénult. 
- Én nem akarom magát megvásárolni, szenátor. - A könynyed hang most 
éppoly hidegen csengett, mint az övé. - Én odaadom magának azt a pénzt, 
amire szüksége van, ha lehetővé teszi, hogy megvegyem azt, amit akarok. Ez 
törvényes árucsere. A szó, amit mondanék rá, talán idegen a maga fülének. 
Ezért lassan és gondosan fogom kimondani. A szó: "üzlet." 
Aztán megérkezett Henry meg a Packard, és Burden szó nélkül beszállt. A 
kocsi elhúzott a Kapitólium seregély mocskolta, a tüzes déli napfényben 
hamuszürke bejárata elől. 
- Hová, szenátor? 
- Hová? - tért magához Burden. - Át a virginiai oldalra, aztán majd 
meglátjuk. 
Henry pontosan tudta, hová akar menni Burden. Bull Run közelében volt 
egy mező, ahol a polgárháború földerődítményei úgy tekeregtek a magas 
fűben, mint egy hatalmas kígyó. Burden szeretett ott elüldögélni, és a 
születése előtti időkről ábrándozni. Néha azt kívánta, bár idejében született 
volna, hogy részt vehessen ebben a jó háborúban, amelyben talán ott is 
hagyhatta volna a fogát, mint a nagybátyja, Aaron Hawkins, aki tizenkilenc 
éves korában megsebesült Atlanta alatt, a jobb lábát szétzúzta egy ágyúgolyó, 
és két nap múlva meghalt vérmérgezésben. Annak a fiúnak így zárta le a sors 
az élete mérlegét. 
Burden kinézett a kocsi ablakán. Azt a pár embert figyelte, aki a hőségbe 
kimerészkedve, igyekezett lassan mozogni, és nem kiizzadni. Már attól 
kimelegedett, hogy a kocsi viszonylagos hűvöséből nézte őket. Zsebébe nyúlt 
a zsebkendőjéért, és súlyos fémet tapintott: a golyót, amely eltalálta az apját. 
Nem emlékezett rá, hogy elhozta volna az irodából. Finoman megérintette a 
fémet, s mint mindig, azon törte a fejét, a golyó melyik része vágott a húsba. 
A Chain Bridge-en keltek át az aszály miatt összeszűkült Potomacon. A 
virginiai oldalon sűrű és szinte hűvös volt az erdő. 
Leeresztette a kocsi ablakát, mélyeket lélegzett, lecsukta a szemét, és 
elszundított. 
- Itt vagyunk, szenátor. - Burden felébredt. Egy földúton álltak. A fák ágai 
összeértek a fejük fölött, zölden szűrve át a tüzes napfényt. Az út végén volt 
az a mező, ahol a konfederáltak a földműveket építették. 
- Maradjon a kocsiban, Henry. Nemsokára jövök. 
A mező aranyvesszőtől és "Anna királynő csipkéjétől" tarkállott. Szúrós fű 
döfködte a nadrágját, miközben lassan arra a helyre sétált, ahol a két 
földhányás derékszögben találkozott. Minden lépésnél tudatában volt 
mindannak, ami a föld alatt feküdt: csontok, gombok, derékszíj csatok és 
szerencsétlen golyók. 
Amikor végül odaért szokott helyére a földművek tetején, erősen lihegett. 
A zöldellő facsemeték alatt leült egy mohával csíkozott kőre. Erről a 
magaslatról áttekinthette a terepet, ahol az első Bull Run-i csatát vívták. A 
csata hetvenhatodik évfordulója előző nap volt, amikor ő is learatta a maga 
győzelmét. Jó ómen, csak persze a konföderáció aztán a továbbiakban 
elvesztette a háborút. 
A mező túlsó oldalán fenyőfák emelkedtek a horizontra, ugyanúgy, mint 
majd egy évszázaddal azelőtt. Közvetlenül a csata után készült itt egy 
fénykép: összeégve és gyufaszálként összevissza törve álltak rajta ugyanezek 
a fák, a kép előterében feküdt valami, ami ócska rongycsomónak látszott, míg 
az ember meg nem pillantott benne egy megdöbbentő, ég felé meredő kezet, 
melynek inas, barna ujjai úgy görbültek össze, mintha az elejtett puska után 
kapnának. Burdennek eszébe jutott ez a kéz, és miközben a halott katonát 
utánozva maga is begörbítette az ujjait, rájött: azok az ujjak nem a puska, 
hanem az élet után markolásztak, mintha az élet valami kézzel fogható, 
megmarkolható dolog lenne. Megborzongott, és az ölébe ejtette a kezét, nem 
akarta tudni, mit érzett az az ember, amikor elszállt belőle az élet. 
A fű gőzölgött a napon. A nedves földből köd szállt föl. Gyomok libbentek 
a forró szellőben, levelek suhogtak, szúnyogfelhők mozogtak céltalanul ide-
oda. Burden békességesen, álmosan egyensúlyozgatta a tenyerén a golyót, 
mint már sok ezerszer. Most, mondta magának, gondolkodnia kell, terveket 
kell készíteni a jövőre, ki kell dolgoznia egy menetrendet, ettől a pillanattól 
kezdve 1940 ama novemberi napjáig, amikor elnökké fogják választani. 
Először is beszélni fog Blaise-zel a pénzről. Aztán elmegy William Randolph 
Hearsthöz, és világosan megmondja, hogy... Agya makacsul más témára 
váltott: Mr. Nillson ajánlatának szemtelensége (és a mögötte rejlő feltételezés) 
ellenére, soha életében nem fogadott el megvesztegetést. A legrosszabb 
esetben is legfeljebb választási pénzeket fogadott el, azzal a határozatlan 
megegyezéssel, hogy egyszer valamikor majd segítségére lehet az 
adakozónak. Ez is kellemetlen eljárás, de hát ebben a köztársaságban így 
mennek a dolgok. Mr. Nillson azonban nyílt vesztegetést ajánlott, amit 
becsületes ember nem fogadhat el. Közelebbről: az indiánokat a földjüktől 
megfosztani kegyetlenség és becstelenség. 
De mi a becsület? A golyót markolászó kéz keményen ökölbe 
szorult. A szokásos válasz: megtenni, amit az embernek meg kell 
tennie, tekintet nélkül a következményekre. De a gyakorlatban ez a 
fajta jámborság nem sokat ér. Az ember nem mindig tudhatja, hogy mit 
kellene tennie. Ha az országot az szolgálja legjobban, ha James 
Burden Day lesz az elnöke, és ha ebből az elnökségből csak akkor lehet 
valami, ha elfogadja Mr. Nillson pénzét, akkor nem kell-e elfogadnia a pénzt? 
Végül is az Alkotmány védelmezője, aki vesztegetést fogadott el, erkölcsileg 
még mindig jobb, mint egy megvesztegethetetlen elnök, akinek az a célja, 
hogy aláaknázza a köztársaságot. Aztán végül az ismerős, sötét kérdés: Mit 
számít az egész? Nemrégiben mutatták meg neki saját államának fővárosában 
a síremléke tervét. - Bőven lesz hely négy embernek a kriptában - mondta az 
építész megnyugtatóan. - Mrs. Day természetesen ön mellett kíván majd 
nyugodni, és talán a leánya is. - Ki fogja tudni egy idő múlva, vagy ki fog 
törődni vele, hogy melyik volt Bill pora, és melyik Joe-é. 
Burden a napfényben, félálomban, még egyszer végiggondolta a 
Kapitólium előtti szóváltást, és újra csodálkozott, hogyan lehet Mr. Nillson 
olyan biztos benne, hogy áldozata nem fog vádat emelni ellene. Az egyetlen 
lehetséges magyarázat, hogy ez az ember, ez a Nillson született kísértő, 
merész provokátor, akinek megsúgta az ösztöne, mégpedig helyesen, hogy 
Burdennek nem olyan a természete, Burden nem csinál hűhót. 
Vajon más szenátorokat is megkörnyékeznek? Ennek átgondolásához már 
érdemes volt kinyitnia a szemét. De a napfény vakította, ezért gyorsan újra 
becsukta, visszatért vérének sötétrózsaszín éjszakájába. A szenátorok ritkán 
beszéltek ilyesmiről. Eszébe jutott, milyen zavarba estek mindnyájan, amikor 
a klubnak meghalt egy híres, de szegény tagja, és az özvegye felfedezte, hogy 
nyolcszázezer dollár készpénz van a széfjében. 
- Hát - mondta Burden egy kollégájának, amikor valaki a bableves fölött 
szóba hozta a dolgot a Szenátus ebédlőjében. 
- Hát - felelte a kolléga. Van aki megteszi, van aki nem. Ö nem tette. És 
nem is fogja. 
Amikor Burden kinyitotta a szemét, éppen előbukkant az erdőből egy férfi, 
kezében egy hosszú puskával. Nyilván vadász: a távolból bármely pillanatban 
mosómedvének, rókának vagy mi a csudának nézheti, amire mostanság 
Virginiában lövöldöznek. Hogy elkerülje a balesetet, Burden integetni kezdett. 
A férfi erre hátraszökkent, és egy fatönk mögött keresett fedezéket. Burden 
megrémült. Szökött fegyenc, bukkant fel a fejében a nagy, fekete újságcím. 
De hiszen Henry itt van a közelben, és a fickó biztos jobban fél, mint ő. 
Burden újra integetni kezdett, mosolygott és bólogatott, hogy megmutassa: 
nem akar semmi rosszat. 
A férfi óvatosan közelebb jött. A földművek lábánál megállt. - Honnan 
jött? - kérdezte. Carolinai kiejtése megnyugtatóan hangzott Burden fülének. 
Fiatal volt, piszkos és szakállas, hosszú, szőke haja vad bozontban hullott a 
homlokába. 
Burden elmondta, hogy Washingtonban lakik; a fiú a homlokát ráncolta. - 
Akkor nem kellene idejönnie, uram. - Furcsán komor volt a modora. 
- Miért nem? 
A fiatalember most már annyira a közelébe lépett, hogy Burden érezte 
testének izzadságszagát, és közelebbről is megvizsgálta fura, toprongyos 
öltözékét: formátlan zubbonyát, szakadozott nadrágját, szétnyílt cipőjét, 
amelyből a talp és a felsőrész között kilátszottak fekete lábujjai. Azon 
töprengett, lenne-e ereje Henryért kiáltani. 
A fiú melléhez szorította a puskát, mintha fegyverrel tisztelegne. 
Vigyorogva nézett le Burdenre. - Ugyan, tudja jól, hogy miért, uram. Ne 
tegyen úgy, mintha nem tudná. - Fejével a fenyőerdő felé intett, amelyből 
előbukkant, és Burden látta, hogy az erdő egyszerre csak lángba borul. Fehér 
füst rejtette el a Napot, az ég baljós színt öltött. Megpróbált fölkelni, de a férfi 
teste útjában állt. Nem merte sem megérinteni, sem megkérni, hogy lépjen 
arrébb, mert félt a hosszú puskájától. 
Felült, hátát a kőnek vetette. - De hiszen tűz van - mondta balkan. - 
Kigyulladt az erdő. 
- Hát persze hogy tűz van. 
Visszahanyatlott, megpróbálta visszatartani a lélegzetét, hogy ne érezze a 
másik izzadságszagát, megpróbálta elkerülni a csillógó, véraláfutásos szem 
furcsán bizalmas tekintetét. - Hadd keljek föl - suttogta. - Engedjen. 
De a fiú meg se moccant. Szakállas ajka rávigyorgott Burdenre, aki 
tehetetlenül feküdt a földön, mozdulni sem tudott. Aztán a fiatalember hirtelen 
kinyújtotta inas, barna kezét, és a kéz ismerős ívében Burden megpillantotta a 
halál emlékét és az eljövendő halált. Felsikoltott és felébredt, éppen idejében, 
mert már majdnem legurult a földtöltésről a köves mezőre. Egy pillanatra 
elterült a földön, szíve vadul dobogott, majd óvatosan megtapogatta a füvet, a 
földet, a köveket, meggyőződött róla, hogy még él. 
- Nincs semmi baja, szenátor? - Henry úgy állt a mező szélén, mint egy 
fekete madárijesztő. 
- Nincs, Henry! - Hangja elevenségén maga is meglepődött. Aztán fölkelt, 
olyan gyorsan, ahogy csak öregedő izmaitól telt. - Azonnal jövök. Menjen 
vissza a kocsihoz. 
Amikor Henry eltűnt a szeme elől, leült a kőre, és várt, amíg szívverése 
visszakapta szokásos, lassú ütemét. Félénken nézett végig a mezőn, félig-
meddig azt várta, hogy a híres, lángoló nap füstjét és lángját fogja látni. De a 
fák zöldelltek. Tűznek nyoma sem látszott. Agyának színpadán zajlott le az 
egész, nem volt semmi jelentősége. A konföderáció katonájának arca 
ismerősnek tetszett: de hát a halál arca aligha lesz egy teljesen ismeretlen 
idegen arca, és ezt a puskát a saját halála emelte rá. Megborzongott: hajszálon 
múlt, hogy megmenekült. Felállt és elindult. Közben észrevette a fűben a 
tompán csillogó golyót, amely annak idején eltalálta az apját. Lehajolt, 
ujjaival lyukat ásott a földbe, beletette a golyót a lyukba, és betemette. Meg 
volt elégedve azzal, amit csinált. Lemászott a földsáncról, és átvágott a 
mezőn. 



































3.


- Igenis, uram, holnap reggel első dolgom lesz, hogy utánanézek. - Clay 
Overbury a szenátor íróasztalánál ült. - Miért érdekli? Úgy értem, van valami 
sajátos dolog, aminek utána kell néznem? - Day szenátor hangja erre kissé 
motyogóvá vált. 
Clay válla és arca közé szorította a hallgatót, és cigarettára gyújtott. - 
Értem - mondta, de közben rájött, hogy vagy elengedett a füle mellett valamit, 
vagy a szenátor nem is mondott semmit. Ezután Burden utasításokat adott 
neki, szokásos érthető módján, és Clay, mint mindig, csodálkozott, hogy tud 
az öreg annyi mindent fejben tartani. Soha nem felejtett el semmit, ellentétben 
Clayjel, aki kénytelen volt jegyzeteket készíteni. 
- Hiszel te az álmokban? - A szenátor a kérdést pontosan ugyanazon a 
hangon tette fel, amilyennel a másnapi sajtókonferenciára szokott utasításokat 
adni. 
Clay teljesen paffá vált. - Az álmokban? - ismételte. 
A szenátor kuncogott, a hallgatóban ebből vékony, gúnyos hang lett. - Én 
nem - mondta. - Reggel találkozunk. 
- Igen, uram. Ööö... és legyen szíves, uram, mondja meg Dianának, hogy 
holnap majd felhívom. - A szenátor azt felelte, hogy majd megmondja, és 
letette a kagylót. 
Clay kicsengetett a külső irodába Miss Perrine-ért, és megkérte, hogy 
hozza, be neki a Who's Who in Americá-t. Aztán hátradőlt a székében. 
Mindjárt vége a napnak. Sóhajtott, begombolta az ingét, remélte, hogy este 
hűvös lesz. Vele szemben egy utolsó napsugár megvilágította Cicero tragikus 
száját. Egyszer el kell már olvasnia Cicerót, ez tetszeni fog a szenátornak. 
Miss Perrine bejött, hátralökte hajzuhatagát, hogy szimmetrikus 
keretbe foglalja az arcát, de sikertelenül. Odaadta Claynek a nagy, 
vörös kötetet, és várt. Clay kikereste a nevet: Nillson, Edgar Carl, sz. 
1881., Havre de Grace, Md.; fel. Lucy Wavell 1921. (elv.: 1932.). 
Egyetemi fokozat nincs feltüntetve. Igazgatósági tagja számos 
nagyvállalatnak: földhasznosítás, gáz, olaj. Tagja az egyik legjobb New 
York-i klubnak. Ez érdekes. Lakás: 1106 Fifth Av., New York City. Odaadta a 
könyvet Miss Perrine-nek. - Legyen szíves, nézzen utána ezeknek a 
vállalatoknak, mindnek. Ha segítségre van szüksége, kérdezze meg a 
Kereskedelmit. Ellenőriztesse Dun & Bradstreettel is. A szenátornak 
holnapra kell. 
- Igenis, uram. - Oldalvást rápillantott Clayre, de a férfi erről nem vett 
tudomást. Veszélyesen magas sarkú cipőjében kiimbolygott a szobából. 
Clay a sápadó fényben végigsétált a Kapitólium kertjén, a latin nevüket 
szabályos kis névkártyákon mutogató fák között. Csendes volt a levegő. A 
washingtoni nap kazánja kialvóban volt. Amikor elment egy idősebb szenátor 
mellett, jó estét kívánt neki, s tapintatosan a saját nevét is megmondta. Az 
öregember rámosolygott, hálásan a bemutatkozásért. 
A Kapitólium-domb lábánál intett egy taxinak. A sofőrnek be nem állt a 
szája, egyáltalán nem törődött vele, hogy Clay nem figyel oda, különösen 
amikor az egyik washingtoni rögeszméről, a "niggerekről" beszélt. Úgy 
látszik, ezek csak úgy áradnak befelé a városba Délről, és mi az eredménye? 
Nem biztonságos többé az utcán járni. 
A taxi a Connecticut Avenue-n állt meg, egy vendéglő előtt. A vendéglő 
fölött négy lakás volt, ott lakott Clay meg három másik nőtlen fiatalember. A 
bér alacsony, a hely pedig nagyon előnyös: gyalog egypercnyire a Mayflower 
Hoteltól, ahol a fontos emberek összejöttek. 
Clay ritkán találkozott a szomszédaival, de kellemes viszony alakult ki 
köztük. Valamennyien feltörekvő emberek voltak, és Clay tőle telhetőleg 
mindent megtett, hogy jól kijöjjön velük. 
Korán megfigyelte, hogy a legtöbb becsvágyó fiatalember igyekszik a 
hatalom birtokosainak a közelébe kerülni; és bár ez természetes és 
szükségszerű, emiatt túlságosan is gyakran elhanyagolja azokat, akiknek - 
mint neki magának is - még nincs hatalmuk, de egyszer majd lesz. Clay 
szerette azt képzelni magáról, hogy ő messze, előre tervez. Ténylegesen 
azonban csupán napról napra vegetált, várt, hogy valahol megnyíljon előtte 
egy ajtó. Közben mindenesetre széles hálót szőtt maga köré különféle 
kapcsolatokból. 
Lakása egyetlen bútorozott szobából állott, melynek dupla ablaka a 
Connecticut Avenue-ra nézett. A széles, forgalmas út a fák meg az alacsony 
épületek miatt inkább holmi kisvárosi főutcának tűnt, mintsem az országos 
főváros egyik főútvonalának. Clay ezen újra és újra mindig ugyanúgy 
meglepődött, mint amikor először jött rá, hogy Washington nem nagyváros, 
hanem kisváros. A nagy, hencegős kormányépületektől eltekintve az utcák 
még a vidéki szemnek is kellemesen ismerősek voltak. Sőt, saját államának 
fővárosát sok tekintetben inkább érezte nagyvárosnak, mint Washingtont a 
lassú, déli tempóival. 
A szoba kellős közepén ledobta a nadrágját, atlétatrikóját odaröpítette a 
törött állólámpára, amelyen már ott lógott egy pizsamakabát, a cipőjét berúgta 
egy sötét sarokba, zoknijának az orrára lépett, és úgy húzta le, hogy le se 
hajolt, majd nagy ívben lerúgta az alsónadrágját, amely pontosan a 
fürdőszobaajtó kilincsén kötött ki, lobogva, mint egy zöld-fehér csíkos zászló. 
Aztán eleresztette magát, és egyenesen, akár egy kidöntött fa, ledőlt a vetetlen 
rekamiéra. A könnyű szellő addig szárogatta nedves húsát, amíg úgy érezte, 
mintha a bőre forró, száraz pergamen lenne, s ha megmozdulna, szétszakadna. 
Nem mozdult. Szemét a párnába nyomta, ettől kissé úgy látott mindent, mint 
egy kétszer exponált fényképen. Egy pillanatra el is aludt, nyitott szemmel. 
Arra ébredt, hogy az ajtón halkan kopognak. Nem öltözött fel, odament az 
ajtóhoz, és résnyire nyitotta, azt hitte, valamelyik szomszéd fiatalember. 
Ehelyett azonban Miss Perrine állt előtte, nagyon idegesen, csillogó szemmel. 
- Ó - mondta Clay minden lelkesedés nélkül -, Dolly. 
- Itt voltam a szomszédban. Munsonnal találkozom majd a Continentalban, 
itt a szomszéd háztömbben, nyolckor, és gondoltam... 
Clay szélesre tárta az ajtót, és véget vetett a lány karattyolásának. - Gyere 
be - mondta. - Éppen rád gondoltam. - A lánynak elakadt a lélegzete, amikor 
meglátta, hogy Clay meztelen. 
- Halálra fázol - szólt pirulva, de nem visszakozott. Clay becsukta mögötte 
az ajtót, és bezárta. 
- Ebben a hőségben? Gyere, bújj ki abból a meleg ruhából. - Megcsókolta, 
mire a lány válaszul apró, éles fogaival beleharapott az alsó ajkába. Clay 
felnyögött a fájdalomtól. Dolly Perrine valahol azt olvasta, hogy a harapás 
Szenvedélyt jelent. Clay sikertelenül próbálta lebeszélni erről az elképzelésről 
ama néhány alkalommal, amikor a lány meglátogatta, rendszerint mielőtt a 
vőlegényével, Munsonnal találkozott, akinek fel volt szúrva a dobhártyája, és 
a Pénzverdében dolgozott. Feleségül akart menni Munsonhoz, mert kedves 
volt, figyelmes és megbízható; viszont nem tudott betelni Clayjel, aki csak 
úgy mellékesen, mindjárt az első héten lefektette, amint a lány a szenátorhoz 
jött dolgozni. Először megpróbált érzelmes húrokat pengetni, de Clay abból 
nem kért. Nyíltan megmondta neki, hogy felnőtt lány, azért csinálta, amit 
csinált, mert akarta, és nem azért, mert furfanggal és ígéretekkel elcsábították 
az erény útjáról. - Ebben nincsen semmi. Semmi más, csak jó mulatság. 
- Semmi szerelem? - suttogta Dolly az arcát elfedő hajdzsungelbői. Erre 
kemény káromkodással válaszolt, és a lány sírdogált egy kicsit; de mivel Clay 
vérbeli jogász volt, nem volt hajlandó semmit hamis színben beállítani. Hite 
szerint egy egyezségben mindkét félnek tökéletesen tisztában kell lennie a 
kötelességeivel. Nem szeretett hazudozni, nem bírta elviselni a jeleneteket, és 
megvetette az érzelmi túlzásokat. A semlegességet és a gyönyört szerette. 
Dolly Perrine-től megkapta a gyönyört. Ami pedig a semlegességet illeti, 
gondoskodott róla, hogy a lány gondolatai sohase kalandozzanak túl messzire 
néhány központi gondolattól: Munsontól, a Pénzverdétől meg a kis házikótól, 
amit a Vermont Avenue-n majd venni fognak. 
- Micsoda rendetlenség - mondta a lány, annak a jövendő háziasszonynak 
a szemével nézve körül a szobában, aki majd egyszer lesz belőle, ha véget ér a 
hosszú jegyesség, és az ötéves udvarlás bábállapotából Munsonnal együtt 
egyetlen hatalmas, házias molyként kibújnak majd a napvilágra. 
- Akárcsak a gazdája - felelte Clay, jókora adag bourbont töltve a poros 
pohárba, ö maga ritkán ivott, de tudta, hogy Dolly meg a whisky jól 
összeillenek. A lány minden pohár italnál egyre boldogabb lett és egyre 
használhatóbb a szerelmi aktusban. És ez szerelem volt, természetesen, ha 
nem is abban a formában, ahogyan a lány a nagy szenvedélyt elképzelte: mint 
két pompás, harmincszoros életnagyságban a mozivászonra vetített arcot, 
amelyek meg kívánnak osztani egymással minden gondolatot, minden álmot, 
amit csak harmincszoros életnagyságú agyuk elő tud varázsolni. Clay csak a 
testet szerette, semmi mást. A hódítás tehát fontos volt. Nem tudott elégszer 
győzelmet aratni a nők, illetve, közvetve, az őket szerető férfiak felett. 
Valahányszor magáévá tette Dollyt, leigázta Munsont is. 
Clay figyelte, amint a lány vetkőzött. Lassú folyamat volt, számos gomb, 
kapocs és cipzár vett benne részt. Élvezte a felöltözött nő meztelen nővé 
válásának metamorfózisát. Felöltözve a lány páncélt viselt, álruhát: lábszárát 
meghosszabbította a magas sarok, csípőjét és mellét összezsugorította a 
rugalmas gumi. Ami előzőleg magasnak és karcsúnak hatott, az meztelenül 
hirtelen kurta lett és tömör; az ember nemcsak arra jött rá, hogy milyen kicsi, 
hanem arra is, hogy milyen nagy erő tartja össze, törhetetlen, mint az 
anyaföld. A nőhöz hasonlítva a férfi törékeny, ideges jószág, csupa tűz és 
levegő, nem mérkőzhet a földdel meg a vízzel. Dolly Perrine felpanaszolta, 
hogy milyen világos a szoba, és miért nem húzza be soha a függönyt, aztán 
odabújt hozzá az ágyba, és egy fél órára összevegyítették a négy elemet. 
Amikor Clay kijött a zuhany alól, Dolly már félig bekapcsolta és 
begombolta magát a páncéljába. Clayből elszállt minden feszültség, boldogan 
vigyorogva félrelökte a lány félelmetes hajzuhatagát, és megcsókolta kerek 
száját. 
- Min mosolyogsz? - hátrált Dolly gyanakodva. - Mi olyan mulatságos? 
Clay legtöbb nőismerőséhez hasonlóan Dolly is gyanakodott a humorra, 
azon a kétségkívül jogos alapon, hogy a tréfa előbb-utóbb rajta fog csattanni. 
A zavart és gyanakvó arc láttán Clay egy pillanatra gyöngédséget érzett, amit 
pedig a szexuális aktus során ritkán tapasztalt. Belecsókolt az összekuszált 
hajba, amely most visszatarthatatlanul hullott rá a lány arcára, s felbolygatott 
mélységeiből úgy repültek szanaszét a hajtűk, mint rémült erdei ősemberek 
nyilai. 
- Semmi se mulatságos. Minden komoly. Fel kell öltöznöm. Neked meg a 
megfelelő hangulatba kell kerülnöd Munsonhoz. - Fölvette az estélyi ingét. 
Dolly belépett magas, tűsarkú cipőjébe, és közben azt mondta: - Én nem 
értelek téged, Clay. 
- Pedig egyszerű vagyok. - Megkötötte a nyakkendőjét a portól csíkos 
tükörben. 
Dolly dühödten, reménytelenül ostromolta a haját fésűjével. 
- Nem igaz. Az irodában olyan szabad és könnyed vagy, lesed a prédát, de 
mikor itt vagyok... 
- Lesem a prédát, a lányoknál? - kérdezte Clay élesen. Szerette 
pontosan tudni, hogyan látják őt mások. 
- Nem. A szenátoroknál. - Dolly középső hajfürtje visszacsúszott a 
félszemére, s ettől élveteg lett a tekintete. 
Clay nem engedte, hogy elboruljon az arca. - Azért fizetnek. Betesznek 
egy hirdetést az újságba: keresünk energikus, szemfüles, fiatal jogászt, aki 
Washingtonba akar jönni, elbűvölni a szenátorokat. Kis fizetés, nagy 
lehetőségek. - Megigazította kétsoros fehér szmokingkabátját, remélve, hogy 
kopott kézelőjét senki nem fogja észrevenni. 
- Én mégis azt hiszem, jobb lenne neked otthon, mindenkinek jobb lenne. - 
Ez volt Dolly kedvenc témája. Számára Washington volt Versailles, csillogó 
és romlott, ficsúrokat és még rosszabbakat csinált az egyszerű nemesekből. 
Reményvesztve tette el a tükröt: a haja győzött. 
- Akkor te miért nem mész haza? 
- Én otthon vagyok. Nem emlékszel rá, én idevalósi vagyok. Munson is 
meg én is, mindketten bennszülött washingtoniak vagyunk. - Úgy állt fel, 
mint aki büszke erre. 
Clay feléje fordult, és nevetni kezdett. A lány ettől mintha megrémült 
volna. - Most min nevetsz? 
- Eszembe jutott valami. Semmi. - Tényleg eszébe jutott egy történet, amit 
az egyik szomszédja mesélt neki. 
- Te rajtam nevetsz! - Ügy kapta kezét a hajához, mint akit elárultak. 
- Dehogyis! A lakók közül mesélte valaki, egy vicces történet. Égy angol 
fiú. 
- Miféle történet? 
- Mikor huszonegy éves lett, az apja csak három tanácsot adott neki. 
Először is, hogy sose igyon whiskyt osztrigával. Másodszor, sose menjen a 
Temzétől délre vadászni. Harmadszor, sose feküdjön le naplemente előtt egy 
nővel, hátha később akad egy jobb. 
- Strici vagy - mondta Dolly mély érzéssel. 
- Szerintem nagyon vicces. Különösen a vadászat a Temzétől délre. Nem 
tudom, mi nem stimmelhet a Temzétől délre? - De a lány már kint volt az 
ajtón. 
Amikor átment az utcán, utánakiáltott. - Viszlát holnap. - Dolly nem 
nézett vissza. - Jó éjszakát. - Csak ment tovább a Connecticut Avenue-n. - 
Add át Munsonnak üdvözletemet.Ennek nem tudott ellenállni. A lány futásnak 
eredt, magas sarkain úgy himbálódzott ide-oda, mint egy vaskos, evezős 
csónak, amikor az áramlatba ütközik. 




Amikor Clayt először hívták meg a Chevy Chase klubba, csalódást keltett 
benne a messze, külvárosban meghúzódó, egyszerű fahomlokzat. De amikor 
bement, úgy érezte, mintha egy másik évszázadba tévedt volna, ahol a szobák 
hatalmasok, és lassú gyönyöröket idéznek, ahol az órák mintha sohasem 
ütnének, és ahol szertartásos a modor. 
Mivel most korán érkezett, kiment a teraszra, ahol teniszezők és golfozók 
üldögéltek, az utolsó játszma után iszogatva és beszélgetve a csíkos napernyők 
alatt. Már semmi keresnivalójuk itt, gondolta Clay szigorúan, de egyébként 
tetszett neki a látvány. Jobbra, a fák mögött, teniszpályák voltak meg az 
úszómedence. Balra, zölden és édesen, mint egy tizennyolcadik századi angol 
parkról készült metszet, lágy dombok és völgyek közt kanyargott a golfpálya, 
a kék, esti ég alatt indigószínűnek tűnő facsoportjaival. A legsötétebb 
ligetekben szentjánosbogarak villogtak. 
- Minden a gazdagoké, igaz? - Clay megfordult, és megpillantotta azt az 
alacsony, kövérkés férfit, aki előző este énekelt a társaságnak az estélyen. 
Kezet rázott a köpcössel, és elárasztotta meleg üdvözlésekkel, miközben 
eszébe jutott, hogy a pasas a Washington Tribune-ba. ír, és Enid kedveli. De 
hogy hívják? 
- Hogy miért vagyok itt? Ezt én is szeretném tudni. Lennél szíves 
megmondani nekem? Mit keresek én itt? Ezen a helyen, ezek közt az emberek 
közt? - A hirtelen szóáradatot Claynek az a semleges megjegyzése 
szabadította el, hogy a Chevy Chase Country Club "klassz hely". - Utálom a 
gazdagokat. Gyűlölöm a politikusokat. Megvetem a terveiket kovácsolgató 
fiatalembereket. - Clay érezte, hogy a gallérja mögött forró pirulás indul el. 
Remélte, hogy a napernyők alatt üldögélő vendégek nem hozzák őt 
kapcsolatba ezzel a rendkívül kellemetlen fráterral, aki kétségkívül 
kommunista. - Mindenekfelett gyűlölöm a politikát. Gyűlölöm az elnököt. 
Gyűlölöm a Kongresszust. A Legfelsőbb Bíróság rémes. Megvetem a 
katonákat. A diplomáciai testületet ki kellene irtani, lehetőleg mérgezett 
szendvicsekkel. Utálom Washington D. C.-t, ezt a columbiai enklávét, a 
mocsarak gyöngyét, a mérges borostyán meg a kullancsok hazáját. Teli van 
disznózsírban főzött káposztával meg emészthetetlen virginiai sonkával, 
aminek olyan az íze, mintha elsüllyedt hajók gerincéről kaparták volna le. Ó, 
gyűlölet, adj nekem ékesszólást! Igyunk valamit. 
Ezt az utolsó mondatot olyan normális hangon mondta, hogy Clay 
majdnem elengedte a füle mellett. 
- Hát igen - mondta Clay -, én... 
- Rád férne egy pohár ital, tudom. De miért? Azt akartad mondani, hogy 
"énrám is rám férne egy pohár ital", nem? 
- Nem - hazudta Clay, dühbe gurulva. - Azt akartam mondani, hogy én is 
innék egyet. 
- Még ilyet! Hogy én milyen elhamarkodottan tudok következtetni! - 
vigyorgott a másik. Clay gyűlölte. 
Beléptek a haloványan megvilágított bárba. Mind a ketten rendeltek egy-
egy pohár italt. Clay elhatározta, történjék bármi, udvarias lesz. Enid 
különösen kedveli ezt a fickót... bosszantó, hogy elfelejtette a nevét, ez 
hátrányos helyzetbe hozza. Az ő neve ismert, a másiké nem, így hátrányba 
kerül, mert a névnek hatalma van. 
- Akkor... - kezdte Clay óvatosan, mivel nem akart újabb szónoklatot 
elindítani - ... akkor miért vagy itt, ha nem szereted Washingtont? 
- Mert gyenge vagyok. Romlott. Céltalan. Kísértésbe hoz a potya ital... a 
potya étel... vonz a társaság, vonzanak ezek a vademberek, akiknek időnként 
bemutatok egy-két trükköt, elénekelek egy dalt, és jövendőt mondok. És 
emlékeztetem rá őket, hogy az állam hajója részeg. 
- Igazán emlékezteted? 
- Nem. De Rimbaud emlékeztette. Neked nyílt arcod van, Clay. Ne 
engedd, hogy az élet bezárja. Politikai ambícióid vannak? 
- Igen. Vannak. - Clay rövid, kemény szavakat választott. 
- Sose értettem, miért akarnak az emberek hivatalt viselni. Vegyük csak azt 
a szélhámos James Burden Dayt. 
- Én Day szenátor titkára vagyok. 
A köpcös férfi nevetett. - Igen, tudom, hogy az vagy. És persze lojális 
vagy. 
- Igen, az vagyok. 
- A "szélhámos" szóval nem a te szenátorodat akartam kipécézni. 
Nem pejoratív értelemben mondtam. Hogy is mondhattam volna? Itt, 
Washingtonban? Csakis úgy értettem, hogy olyan, mint a többi, csak 
jobban sikerült neki. Azt nem szeretnéd, ha valami falu bikája lenne a 
munkaadód, ugye? 
A tömzsi ember nagyot húzott az italából. Clay évek óta nem utált senkit 
ennyire. - Elismerem, hogy elbűvölő hangja van a te szenátorodnak. És 
modora! Tanulmányoztam tegnap éjjel az estélyen. Űjság volt számomra, 
mármint hús-vér alakban. De nagyon gyorsan kiismertem a műsorát. Színész! 
Micsoda színész! Ahogy a hangjával bánik. Ahogy a hangsúlyait váltogatja. 
Az az ügyes arcjáték. Az a mesteri haláltusa. Pillanatnyilag Brutust játssza, de 
éppolyan könnyen át tudna kapcsolni Macbetre vagy Learre, vagy különleges 
balszerencse esetén Timonra. Mindent el tud játszani, kivéve önmagát, hiszen 
nincs egyénisége. Untatnak a Shakespeare-utalások? Általában a könyvek? 
Gyakran tapasztalom, hogy az emberek errefelé minden olyan utalástól, ami 
nem azonnal ismerős, szóval, nincs benne a reggeli lapokban, nyomban 
idegesek lesznek, és elkezdik keresni a legközelebbi kijáratot. 
- Meg tudom őket érteni. - Clay ezt nagyon tisztán bökte ki, és nagyon 
büszke volt rá. A tömzsi ember elégedetten nevetett. 
- Nyertél! Unalmas vagyok. És önmagamat untatom a legjobban, 
különösen ebben az istenverte városban. 
- Miért nem hagyod itt? 
- Nincs pénzem. Szegény vagyok. Dolgoznom kell. A munkám itt van. 
Képzeld el, moziba kell járnom, nappal, ami szörnyűbb szokás, mint heroint 
szippantgatni, de ugyanúgy szenvedéllyé válik, mert szeretem, amit látok. 
Sírni tudok Joan Crawfordért. Istenem, hogy bánnak vele! A disznók! És a kis 
Jean Arthur, ahogy az a lány fel tudja húzni az orrát... annyira valódi. Ez tény: 
minden, amit azokban a lábszagú és pattogatott kukorica szagú mozikban 
látok, sokkal valódibbnak tetszik számomra, mint ez az egész! - Az üres 
helyiséget átfogó barokkos karlendítése mintegy varázsütésre az ajtónyílásba 
bűvölte Enidet. 
- Hát maguk mit csinálnak itt? - Enid erre az estére ezüstbe öltözött, 
egyenes volt és karcsú, még inkább indián hercegnőnek tűnt, mint máskor. - 
Gyerünk befelé, az estély elkezdődött. 
- Éppen azt meséltem Mr. Overboardnak, mennyire szeretem Washingtont. 
- Overbury. 
- Harold pontosan tudja, hogy maga kicsoda. Azt hiszem, ma este rendre 
kell utasítanunk magát, Harold. 
- Már annyiszor utasítottak rendre, urak... és úrnők. 
Clay szigorúan meredt rá Enidre, de a lány csak húzta magával, be a 
szomszéd szobába, magára hagyva Haroldot, aki magasra emelt poharával 
éppen pohárköszöntőt mondott Spanyolország törvényes, jelenleg 
Valenciában ostrom alatt tartott kormánya tiszteletére. 
- Micsoda komplett strici. 
-  Harold? Ne vedd komolyan. Csak csipkedni akarja az embereket. 
Hogy nevethessen. Ide figyelj... 
De Clay nem figyelhetett oda, és Enid nem mondhatott semmit, mert 
hirtelen megállította őket egy gyöngyökben csillogó, sápadt, fiatal, rövidlátó 
nő. 
- Enid Sanford! Gyönyörű, gyönyörű ebben az ezüstben. Olyan jól áll 
magának ez a szín. 
- Köszönöm, Mrs. Bloch. 
- Adok egy kis estélyt, vasárnap, nagyon intime lesz. - A nő, Enid 
szemmel látható gyönyörűségére, rosszul ejtette ki a francia szót. - Jöjjön el, 
hatra. Tudja, kinek a tiszteletére lesz? - Megnevezte a Legfelsőbb Bíróság 
egyik öreg bíróját. - Olyan szórakoztató ember. - Ezen még Clay is 
mosolygott. Enid egyszer azt mondta róla, közismert, hogy még a 
nyomorékok is elhajítják a mankójukat, és menekülnek, ha az öregúr közeleg. 
- Szeret kikapcsolódni néhány konzseniális lélek társaságában. - A bírónak 
az általános vélemény szerint viszonya volt Mrs. Blochhal, afféle utolsó, 
szenilis fellángolás a végső kihunyás előtt. - És nagy csodálója magának, 
Enid. Imádja a fiatalokat. 
- Hát meg fogom próbálni, Mrs. Bloch. 
- Hat után, akármikor. 
- Engedje meg, hogy bemutassam... - kezdte Enid bemutatni Clayt, de 
Mrs. Bloch erre egyáltalán nem vágyott. Megpillantott egy nagykövetet, és 
már ott se volt. 
- Kíváncsi vagyok, hogy kerül ide ez a rémes zsidóasszony? - töprengett 
Enid. 
- A pletykarovatok szerint mindenütt ott van. 
- Ez azért van, mert ismeri az összes pletykarovat-vezetőket. Azt hiszem, 
fizet nekik, hogy írjanak róla. Hát a mi házunkba sose fogja betenni a lábát, és 
mi se az övébe. Szegény feje! Ott kellett volna maradnia New Jerseyben vagy 
hol, ahonnan jött. Washington nem neki való. No, Clay, ide figyelj, a 
tegnapiról... 
- Megbántad? 
- Természetesen nem! 
Enid sötét szemében visszatükröződtek a karos gyertyatartó lángjai. 
Gyönyörű, gondolta Clay, és úgy érezte, nem méltó hozzá. 
- Peter tudja. 
- Ki az a Peter, és mit tud? 
- Az öcsém. Tegnap éjjel nem tudtam neked megmondani. Látott minket. 
Az öltözőben. 
- Jesszus! Miért is nem csuktam be azt a rohadt ajtót! 
- Hát most már megtörtént. Nem tudom, mit csináljak. 
- Meg fogja mondani az apádnak? 
- Nem hinném. Nem tudom. Olyan hazudós, hogy talán nem hinnék el 
neki. 
- Hazudós? - Ez újság volt Claynek. 
- Mindig hazudik. Amióta csak beszélni tud, egyfolytában rémes dolgokat 
mond. 
- De hazugságokat? 
- Persze. - Az ajtóból egy csomó fiatal integetett Enidnek, aztán el is 
indultak feléje. - El kell határoznunk, hogy mit csináljunk - mondta nagy 
sietve. - Jönnek a New York-i barátaim. 
- És az apád? 
- Itt van. Odaát. 
A barátok körülfogták őket. A lányok arcon csókolták Enidet, a fiúk a 
kezét rázogatták. - Beszélj vele! - kiáltott ki Enid a demonstráció 
középpontjából. 
Blaise Sanford két ősz férfival üldögélt egy sarokban, és mi másról 
beszéltek volna, mint politikáról. A szomszéd teremben elkezdődött a tánc. 
Bár az estélyt a fiataloknak rendezték, az öregek is ott voltak. Úgy ültek mély 
karosszékeikben, mint a kórus a tragédiákban, nézték az utánuk következő 
nemzedék bonyolult tánclépéseit, és közben tudták, hogy végül még a mély 
karosszékeket is át kell majd adniuk a fiatal táncosoknak, akik viszont a 
táncparkettet engedik majd át másoknak, a még ifjabbaknak. Hogyan ne 
merüljön az ember feledésbe? töprengett Clay. Hogyan őrizze meg egész 
életére a parkettet? A kérdést az ambíció vetette fel, de választ nem adott rá. 
- Mr. Overbury? - Öszesszőke, karcsú férfi állt közé és a táncparkett közé. 
- Edgár Nillson vagyok, Day szenátor barátja... vagy leendő barátja. 
- Tudom. - Clay politikus mosolyra igazította a száját, és melegen 
megrázta a férfi kezét. - New Yorkból. De eredetileg Marylandből. - Tudta, 
hogy ezzel valószínűleg túl sokat árul el, de akkor a szenátor megérdemli. 
Miért nem vonta be a bizalmába. 
- Látom, nyomoznak utánam. De szerencsére nincs semmi rejtegetnivalóm. 
Megsemmisítettem az összes bizonyítékokat. 
Clay nevetett: hidegvérű ember ez a Mr. Nillson, nagyon hidegvérű. 
- Meg akarok venni egy kis indián földet, de attól tartok, a szenátor ebben 
nem nagyon lesz a segítségemre. 
- Hogyan lehetne? 
- Nem ártok én az indiánoknak. Mellesleg, egész jó árat adok. 
- Üveggyöngy, kagylópénz, tüzes víz? 
Nillson nevetett. - Gyorsan jár az esze, Mr. Overbury..Nem, ennél 
különbet. Valódi pénzt. 
- De kevesebbet, mint amennyit a föld ér? 
- Ki tudná azt megmondani? 
- Maga tudja, különben nem akarná megvenni. 
- Én kész vagyok a szenátornak segíteni az 1940-es elnökjelölésnél. 
- És ő mit szól hozzá? 
- Semmit. 
- Hogyan tudná őt segíteni? 
- Pénzzel. Összeköttetésekkel. És aztán itt van Blaise Sanford barátunk. - 
Nillson elhúzta Clayt a táncolóktól a székekhez, magához Blaise-hez. Blaise 
felnézett. 
- Edgár! Hát te mit keresel itt a városban? Ülj le. Hello, Clay. - Ez utóbbit 
hidegen mondta. 
- Jó estét, uram - és - egy kis üzleti ügy, Blaise - hangzott egyszerre, 
amint a két férfi leült a sajtómágnás két oldalán, az előző kliensek még meleg 
székére. 
- Bár tudtam volna, hogy itt vagy. Tegnap estélyt adtunk, jó lett volna, ha 
eljössz. Megünnepeltük Mr. Roosevelt vereségét. 
- És Day szenátor diadalát - mosolygott rá Nillson Clayre. 
Blaise ravaszul nézett egyikről a másikra. - Üzleti ügy? Nillson komoly 
maradt. - Szeretném, ha Day szenátort 1940-ben elnökké választanák. 
- Nem rossz ötlet. Mit szólsz hozzá, Clay? - Aztán félre, Nillsonhoz: - 
Clay elfogult tanú. 
- Természetesen borzasztóan szeretném - mondta Clay.- És a mai nap után 
nem lehetetlen. Beszéltünk az alelnökkel. 
Mint a legtöbb kongresszusi tisztviselő, Clay is hajlamos volt többes 
számban beszélni, ,,mi"-t mondott, amikor a megfelelő névmás az ,,ő" lett 
volna. Másoknál ezt nem szerette, de önmagának megbocsátotta. 
Blaise a hírt érdeklődő pillantással jutalmazta. - És? Zöldágra vergődtetek 
vele? 
- Igen. 
- Akkor jó. 
Nillson felállt. - Holnap majd felhívlak, Blaise. 
- Föltétlenül. Gyere ki hozzánk löncsre. Úszni. Megint kánikula lesz. 
Nillson eltűnt a teremben a táncolok közt, és Clay egyszerre tudatára 
ébredt, hogy a közelben izgatott férfiak lődörögnek, várva, hogy alkalmuk 
legyen kezet csókolni, és részesülni a sajtónyilvánosság megtiszteltetésében. 
Mennie kellett volna, de úgy döntött, hogy marad. 
- Kicsoda Mr. Nillson? - kérdezte Clay szemtelenül. Végül is nem volt 
semmi vesztenivalója, kivéve Enidet, egymillió dollárt meg egy hatalmas 
sajtómágnás támogatását. 
- Hogy kicsoda Mr. Nillson? - ismételte meg Blaise a kérdést. Hangja 
nyilvánvalóvá tette, hogy úgy érti: "Kicsoda Clay Overbury?" - Hát, egy 
barátom. Az olajbizniszben. Nem tudom, még miben. Burdennek meg neki 
össze kéne barátkozniuk. Mind a kettőjüknek jót tenne. - Blaise úgy nézett 
körül, mintha segítséget keresne. Clay megmakacsolta magát. 
- Uram, Enidről.., 
- Mi van vele? - A sötét szempár hirtelen teljes erejével fordult feléje. 
Clay Enidet látta a mogorva, vörös arcban.Mi van vele? 
- Elég sokat voltunk együtt a nyáron. 
- Nem - vágta rá kerek perec Blaise. 
- Nem? 
- Nem, nem fogod feleségül venni. 
- Én nem mondtam, hogy fogom. 
- Én meg azt mondom, hogy eszedbe se jusson. 
Clay egyenlő arányban érzett rémületet és dühöt. A düh győzött. - És miért 
nem? - A hangja megbicsaklott. De a feszültségtől, mondta magának, nem a 
félelemtől. 
- Nem vagyok köteles neked válaszolni. 
- Én meg nem vagyok köteles eltűrni, hogy sértegessen. 
- Ami véget is vet a vitának, igaz? 
- Igen - kelt föl Clay szédelgő fejjel. - Pillanatnyilag - mondta - véget vet. 
- De Blaise már integetett másoknak, hogy jöjjenek oda hozzá. Clay fejében 
gyilkos gondolatokkal ment át a másik terembe, a táncolókhoz. Egy pincértől 
elvett egy pohár whiskyt, és egy hajtásra megitta. Gyorsan átmelegedett tőle. 
Életében most jött rá először: az emberek azért isznak, hogy elviselhetővé 
tegyék az elviselhetetlent. Aztán fejest vetette magát az estélybe, lubickolt a 
táncolok közt, és csak éjfélkor ért partot, amikor már mindenki keményen 
ivott, szembetűnően flörtölt, és a mély karosszékek kiürültek. 
- Mit csináljunk? - állt elébe Enid az elfüggönyözött verandán. Odakinn 
párok sétálgattak a sötétben. Az éjszakában világosan jelezték útjukat az égő 
cigaretták, amelyek sokkal állandóbban világítottak, mint a szentjánosbogarak 
fel-felvillanó, lüktető fénye. 
- Te mit akarsz? - kerülte ki Clay a felelősséget. Egy szép napon perre 
kerülhet a dolog, mondta neki jogászi elméje, és azt akarta, hogy annak idején 
be tudja majd bizonyítani, hogy nem fejtett ki semmiféle illetéktelen befolyást. 
A lánynak kell döntenie, nem neki. És Enid már el is kezdte. 
- Menjünk el valahova éjszakára. 
- A medencéhez, az öltözőbe? - mosolygott Clay. 
- Nem, azt soha többé. Azután, hogy Peter... Hajtsunk át... át Marylandbe. 
- Elktonba? - Ez rávezető kérdés volt: Elktonba jártak a washingtoni párok 
gyorsan, formalitások nélkül házasságot kötni. 
- Beszéltél apával? 
- Hát lehet vele? 
- Kellemetlen tud lenni. 
- Az volt. 
- Nem szereti a fiatalembereket. Nem elég fontosak a számára. 
- És a te számodra? 
- Én nem a fontosságot keresem. Tudod, hogy most először... - Ezt mondta 
előző éjjel is, a viharban, és ha kételkedett is benne, mégis nagy hatást tett rá. 
Lehet, hogy mégis igazat mondott. Az biztos, hogy semmi bizonyítéka nincs 
az ellenkezőjére. Tél óta találkozgattak felszínesen, mindenféle estélyeken, 
aztán már kevésbé felszínesen, hétvégeken. Aznap éjjel szerelmeskedtek 
először, amikor Warringtonban betörte az orrát. Enid gonoszul mulatott a 
fájdalmain, és ragaszkodott hozzá, hogy a hatalmas kötés ellenére ismételten 
megcsókolja. De egészen az elmúlt éjszakáig nem mentek el "a végsőkig", 
ahogy ezt a lány megfogalmazta. 
- És mi van Dianával? - Enid hirtelen az apja arcával nézett rá. 
- Dianával? - ismételte meg Clay, ártatlanságot színlelve. 
- Állítólag szerelmes beléd. 
- Az apjánál dolgozom. Kedves lány. 
- Lefeküdtél vele? 
Clay a fejét rázta. - Nem. Még egy gumimatracon se, a földön. 
Enid nevetett. - Ezt, amíg élek, hallani fogom, ugye? - Clay, aki szerelmes 
volt belé, most rájött, hogy emberileg is mennyire kedveli. Voltak pillanatai, 
amikor olyan kemény, szókimondó humorral tudott beszélni önmagáról, mint 
egyetlen lány sem, akit Clay ismert. 
- Még meggondoljuk - mondta végül Enid. - Most menjünk táncolni. Én 
még iszonyú fiatal vagyok, tudod. Még a koromhoz képest is. Mindenki ezt 
mondja. - Együtt mentek be a terembe, ahol a kipirult párok valami energikus 
és zajos táncot jártak. Így is jól van, gondolta Clay. Időre van szüksége, hogy 
megnyerje Blaise-t. Továbbá valahogyan meg kell mondania Dianának, hogy 
nem fogja feleségül venni. Ennyivel tartozik neki, a szenátornak még többel 
is. 






4.



Mind a két hold a síkság fölé emelkedett, beezüstözve a tornyot. Ez volt a 
jel. Kikapcsolta a siklószárnyat. Aztán beburkolódzott abba a különleges 
csuklyába, amit a Nagy Murgtól kapott, és visszasétált a városba, ahol a 
hadsereg várakozott. 
- Fütyülök rá, hogy a lány mit akar. Az számít, amit én akarok. 
- De Blaise, légy józan. Végül is megtörtént. 
Az ősi, minden feljegyzett történelemnél régibb város főutcáján 
felsorakozott a Thark-hadsereg. Amikor meglátták és felismerték a Nagy 
Murg csuklyáját, üdvrivalgásban törtek ki. 
- Érvényteleníttetni fogjuk. 
- De hát hogy lehetne, ha egyszer... ha... 
Egy hosszú pillanatig végigtekintett az ujjongó Tharkok tengerén. Érezte, 
amint emelkedik benne az erő. Felpillantott az erkélyre, ahol ott állt Thuvia, 
fején a régi birodalom héliumkoronájával. A lány integetett neki. Ö meg 
tisztelgett a Winchester-puskával, amit az apjától kapott karácsonyra. 
- Tudtam, hogy el kellett volna mennünk júniusban Watch Hillbe. Az 
egész a te hibád, Blaise, itt tartottál minket az unalmas politikai ügyeid miatt. 
Most aztán fogta magát és megcsinálta. Férjhez ment. Egy politikushoz. 
Ennek igazán örülnöd kellene. 
Üvegcsörömpölés hallatszott. Péter megpróbálta ezt is beleolvasztani 
fantáziálásába, de nem sikerült. Szomorúan engedte, hadd törjön szilánkokra 
Thuvia és a Tharkok látomása a koktélospohárral együtt, amelyet apja a jelek 
szerint vagy az anyjához, vagy a földhöz vágott. Benézett a nyitott francia 
ablakon. A törött pohár cserepei apja és anyja között feküdtek, tartalma 
kiömlött a szőnyegre. 
- Nézd meg, mit csináltál a szőnyeggel. 
- Ott egye meg a fene a szőnyeget. 
- Ott egyen meg a fene mindent. Tulajdonképpen azt szeretnéd. - Ez 
meglepően hatott. Frederika rendszerint a nagy jelenetek perifériáján maradt. 
Az egyenes állásfoglalás nem az ő stílusa volt. 
- Te mit javasolsz? Mit csináljak? - Blaise közvetlen támadásba lendült. 
- Önts egy kis vizet a szőnyegre. Akkor nem marad nyoma a foltnak. 
- És aztán, ha ezt már megcsináltam? 
- Ó, tégy amit akarsz. - Az asszony pozitív pillanata elmúlt. - De próbálj 
meg kellemesen viselkedni, amíg itt vannak. 
- Le kellett volna tartóztattatnom, amiért elcsábított egy kiskorút. 
- Marylandben Enid nem kiskorú, és nem csábította el, hanem feleségül 
vette. 
Péter hátradőlt a nyugágyban, megfeszítette az akaraterejét, és kicsukta 
füléből a hangokat. Forró nap volt. Teniszhez volt öltözve, de az utolsó 
pillanatban felhívta Scottyt, a barátját, és azt mondta neki, hogy a napszúrás 
veszélye fenyegetné őket, ha nekifognának játszani. Mindenki ezt mondta. 
Emellett halálosan fáradtnak érezte magát, még ahhoz is, hogy átmenjen az 
izzó teraszról az úszómedencéhez, az árnyékba. 
Enid aznap korán reggel Marylandben férjhez ment Clayhez. Akkor 
telefonálta meg az újságot, amikor a család a reggelinél ült. Mindenki a maga 
jellegzetes módján reagált a dologra. Frederika azt szerette volna tudni, hol 
töltötték az éjszakát. (A kocsiban.) Blaise azt mondta, hogy soha többé nem 
akarja egyiküket sem látni, mire Enid azt válaszolta: - Ne csacsiskodj, ebédre 
otthon leszünk. - Péter úgy vélte, hogy figyelembe véve az öltözőben 
történteket, a házasság egy pompás esemény unalmas lezárása. Mostanáig a 
látottak filmjét már annyiszor lejátszotta magában újra meg újra, hogy szinte 
maga is szereplővé vált benne. De akár fantáziátlan a nővére házassága, akár 
nem, legalább megtörte a családi élet megszokott körforgását, s Péter hálás 
volt ezért. 
- Különben is, a te hibád az egész - ismételgette Frederika egyetlen érvét. 
- Ha elmentünk volna Watch Hillbe ahelyett, hogy... 
-... itt maradunk, Clay meg én sose házasodtunk volna össze. Ez az 
abszolút igazság - nyitott be Enid a szobába. Még mindig gyűrött ezüst estélyi 
ruháját és ezüst cipőjét viselte. Odabicegett hozzájuk. - Elvesztettem 
Elktonban a cipőm sarkát. Letörött, pont a békebíró házának lépcsőjén. Clay 
kinn van a kocsiban. Azt mondtam, előbb bejövök, és megnézem, hogy állnak 
a dolgok. - Grimaszt vágott. - Apa, miért muszáj neked jelenetet rendezned? 
- Egy szót sem szóltam, amióta megjöttél. - Blaise-nek meglepően 
barátságosan csengett a hangja. 
- De iszonyú hangos voltál a telefonban. És most, az arcod! Anya, mit 
fogunk csinálni vele? 
- A kocsiban aludtatok? - Frederikát mindig izgatták a technikai részletek. 
- Üldögéltünk a kocsiban. Egy szemhunyást se aludtunk. Jobb lesz, ha 
ledobom ezt a ruhát, és cipőt váltok. 
- Nem! - mondta Blaise. Aztán észrevette Pétert az ablaknál. - Nem mész 
innen? - Üvöltött, mint egy farmer, ha hirtelen madár száll a frissen bevetett 
szántóföldjére. Péter eloldalgott. A sűrű bukszusbokrok közt görnyedezve 
megkerülte a házat, és kiment a fő kocsifeljáróhoz, ahol Clay a csukott 
Plymouthában üldögélt, és a Tribune-t olvasta. 
- Azt hiszem, gratulálnom kell - rázta meg Clay kezét, miközben 
észrevette, hogy ez a kéz izzadt, és az egynapos szakáll kissé elmossa a 
klasszikus áll vonalait. De álmatlanságtól vörös karikás szeme ellenére Clay 
éppoly jóképű volt, mint mindig. 
- Hirtelen történt - mondta Clay. - Mi van odabenn? 
- Itt is hirtelennek hatott. 
- Apád hogy fogadta? 
- Bosszúsan. Miért? 
- Nem tudom. Te tudod? 
Péter megrázta a fejét. - Lehet, hogy azt akarta, hogy... nem tudom, hogy 
valaki máshoz menjen. 
- Egy gazdag emberhez? 
- Azt nem hiszem. Nem tudom. Néha fura tud lenni. 
- Hát, ami megtörtént, az megtörtént. 
Enid sántítva jött ki a főbejáraton. - Clay, gyere be. Ó, te itt vagy? - 
kérdezte mellesleg Pétertől. - Élvezed a nagy hűhót? 
- Nem annyira, mint te. 
Enid ezt nem méltatta válaszra. Clayhez fordult. - Beszélni akar veled. - 
Clay kiszállt a kocsiból. 
Enid befelé indult a házba, de megbotlott, és majdnem elesett. Dühödten 
levette a cipőjét, és bevágta a bukszusbokrok közé. - Gyere - mondta Claynek 
-, lássuk, zöldágra tudsz-e vergődni vele. 


















5.



Blaise-zel zöldágra vergődni nem volt könnyű feladat, már csak azért sem, 
mert nem lehetett pontosan tudni, hogy miben kellene zöldágra vergődni. 
Blaise udvarisan üdvözölte Clayt, és itallal kínálta. Aztán, mivel az első 
ebédvendégeket csak egy órával későbbre várták, azt indítványozta, hogy 
menjenek le a medencéhez, és ússzanak egyet. Frederika és Enid éppúgy 
elképedtek ezen a különös taktikán, mint Clay. 
A medencénél, az öltöző ajtajában Clay egy pillanatra bűntudatot érzett. De 
Blaise vidáman karolt belé. - Azt hiszem, jó néhányszor jártál már itt a 
nyáron. 
Clayrben felvillant a gondolat, hátha Péter tényleg elmondta az apjának. De 
ha Blaise tudott is valamit, annyira iparkodott barátságos lenni, hogy 
pillanatnyilag nem hozta szóba. 
- Bizonyára tudod, melyik fürdőruha jó neked. - A fogason vagy egy tucat 
férfifürdőruha lógott. Clay levett egyet, Blaise egy másikat. Aztán, további 
könnyed csevegés közben, mindketten levetkőztek. 
- Jól ismered Barkley szenátort? 
- Elég jól, uram. 
- Én a magam részéről Pat Harrison mellett voltam, szerettem volna, ha ő a 
többségi frakció vezetője. De időnként muszáj engednünk, hogy Franklin is 
megnyerjen egy-egy csatát. 
- Day szenátor szereti Mr. Barkleyt, de szerinte gyenge ember. 
- Rányomja a stemplit mindenre, amit az elnök akar? 
- Igen, uram. 
Amikor Clay levette az alsónadrágját, érezte, hogy a másik éles szemmel 
figyeli. Hirtelen kitüzesedett az arca, mintha elpirult volna, talán el is pirult. 
Elfordult, amikor felvette a fürdőruhát, eszébe jutott, mennyire igaza van a 
Bibliának, amikor megtiltja az apa meztelenségének a feltárását. Csüggesztő 
dolog látni, honnan jött az ember, és nyomasztó látvány minden fénykorán túl 
levő férfitest: az ember a saját jövőjét láthatja romokban. 
Clay a fürdőnadrág zsinórját kötözgetve belenézett a tükörbe, és meglátta 
Blaise arcát. Blaise olyan mérhetetlen gyűlölettel meredt rá, hogy a szó szoros 
értelmében úgy érezte, mintha hirtelen tüzes bélyegzővasat nyomtak volna a 
lapockái közé. De amikor Blaise megszólalt, kellemes volt a hangja. - Hozd ki 
az italodat. Leülünk az árnyékba. Nem mintha az ilyenkor sokat érne. Az 
egész a te bűnöd, tudod. 
- Az én bűnöm? - Na, most elkezdődik. Clay megmerevedett, felkészült a 
rohamra. 
Blaise elmosolyodott. - A Kongresszus bűne, amiért júliusban is ülésezik. 
- Az elnök bűne, amiért megpróbálta lenyomni a torkunkon a Legfelsőbb 
Bírósági törvényt. 
Blaise bólintott, és a medence melletti nyugágyakhoz vezette Clayt. 
- És közben megölte szegény Joe Robinsont. Kíváncsi vagyok, igaz-e, amit 
mesélnek, hogy kinevezte volna az öreg Joe-t  a Legfelsőbb Bíróság tagjának, 
ha Joe keresztül tudta volna hajtani a törvényjavaslatot a Szenátusban. 
Clay örült, hogy ismerős területen mozoghat. - Nem tudom, uram. Van egy 
olyan elmélet is, miszerint őt az elnök csak eszköznek használta, és amint a 
javaslat keresztülmegy, négy új bírót nevezett volna ki, olyanokat, mint 
mondjuk a chicagói Hutchins, tudja: baloldaliakat, bombahajigálókat. 
- Te is az vagy? - kérdezte Blaise, Clay felé fordulva. Clay nyomban 
bűnösnek érezte magát, bár ebben ártatlan volt. 
- Én Day szenátornak dolgozom. 
- Ez nem válasz. 
- Nos, én is konzervatív vagyok koromhoz képest. Először is nem fogadom 
el Keynes gazdaságtanát. 
- Felháborító alak. Találkoztam vele. Affektál. Valószínűleg buzi. De az 
egész kormányt a markában tartja. Kivéve Harry Hopkinst. Aki most renegát 
lett. Elnök akar lenni az ostoba szamár. De aki elnök akar lenni, az nem 
dörgölődzhet szalonbolsikhoz meg szocialistákhoz. Szegény Harry azt hiszi, 
hogy 1940 az ő éve. Akárcsak Burden. 
- Én hiszek benne, hogy a szenátornak sikerülni fog. 
- Lehet. - Blaise kinyújtotta kurta, tömzsi lábát, amelyen kék visszerek 
tekergőztek. - Honnan szereztek pénzt? 
- Nyugaton van egy csomó támogatónk. Néhányan az olajbizniszből... 
- Úgy értem, ti: te meg Enid. 
Clay ostobának érezte magát: félreértette a dolgot. - A fizetésem kettőnek 
is elég. 
- Enidnek? 
- Miért ne? 
- Te azt várod, hogy én pénzeljelek benneteket. Miért tenném? 
- Miért ne? 
Blaise élesen rávillantotta a tekintetét. - No, ez egy fair kérdés. Én 
helytelenítem ezt a házasságot, mert Enid túl fiatal. Többet is kellene látnia a 
világból, nemcsak Washingtont. Több embert kellene megismernie. 
- Mi baj van velem? 
- Nincs pénzed. 
- De majd lesz. És egyelőre elég, ami van. 
- Milyen jövőt látsz magad előtt? 
- Kitűnőt. 
- És miben? 
- A politikában. 
- A politikában nem lehet pénzt keresni, csak költeni. 
- Én nem aggódom. 
- Én se. Ide figyelj, ha fizetnék neked... ööö, mondjuk százezer dollárt... 
belemennél, hogy annulláljuk a házasságot? 
Clay akarata ellenére elnevette magát. - Soha nem jutott eszembe, hogy 
ilyesmit tényleg ki lehet mondani. Nem. 
- Szereted Enidet, és nem tudsz nélküle élni? - gúnyolódott Blaise. 
Clay akkora megvetéssel nézett rá, aminek erősen szembetűnőnek kellett 
lennie, mert Blaise hirtelen felült a nyugágyban, és fordítva rakta keresztbe 
tömzsi lábát. - Én egy szót sem szóltam szerelemről, Mr. Sanford. De mivel 
ön is szereti nyíltan kimondani a dolgokat, közölnöm kell önnel, hogy nem 
szándékozom egy megsemmisített házasságot hagyni a múltamban, amelyet 
politikai ellenségeim kihasználhatnának. - Clay azzal a vigyorral mosolygott 
az idősebb férfira, amelyről tudta, hogy megnyerő, legalábbis a megfelelő 
körülmények közt. - Valami mást kell kitalálnia... uram. 
Blaise hallgatott, az italát szürcsölgette. Egy korhadt fatönköt 
tanulmányozott, amelyet a hangyák hatalmas, bonyolult várossá alakítottak át. 
- Utálom, ha kibasznak velem. - A kiszólás furcsán hatott Blaise szájából. - 
Tudom, hogy mi vagy te. Szegény vidéki fiú, aki feljön a fővárosba, hogy 
megcsinálja a szerencséjét. Aztán elvesz egy gazdag lányt, és boldogan él, 
amíg meg nem hal, a lány pénzén. Csak a lány nem boldog. Hát esküszöm, ez 
az, ami Eniddel soha nem fog megtörténni. 
- Milyen férjet akart neki? 
- Olyasfélét, mint én. 
- Pénzeset? 
- Jó családból valót. 
- Ön sznob, uram. 
- Sose tagadtam. És hadd mondjam meg neked, ez a város kálvária a 
sznoboknak, kálvária minden értékes embernek, mert itt el kell viselni minden 
bohócot és kuruzslót, aki csak be tudta ugratni az embereket, hogy rá 
szavazzanak... 
- Nem mindnyájan bohócok. 
- Akik nem azok, azok még rosszabbak. Azok önmagáért akarják a 
hatalmat. Mint Franklin. 
- Mint ön. 
- Én azért vagyok itt, mert szórakoztat, ha föl tudom kavarni a dolgokat. - 
A fatönkre bámult. - Gondolom, már lefeküdtél vele. Terhes? 
- Tudtommal nem. 
Blaise talpra ugrott, egyetlen gyors mozdulattal átvágott a kitéglázott 
teraszon, és fejest ugrott a medencébe. Clay követte, de lassabban. Érezte, 
hogy az idegességtől csíkokban folyik le az oldalán az izzadság. A 
trambulinról ugrott fejest, mielőtt vizet ért volna, élesen homorított, s nyitott 
szemmel vetette bele magát a hűvös, zöld homályba, amelyről tudta, hogy 
automatikusan lelassítja a szívverést. Víz alatt úszta végig a medencét, és nem 
szívesen jött fel újra a felszínre. Blaise már a medence szélén ült, és figyelte. 
- Tagja voltam a Yale úszócsapatának - fizetett neki vissza Blaise a 
trambulinon való hencegős parádézásért. 
- Én sose voltam semmiféle csapatban. Nekem végig dolgoznom kellett, 
hogy tanulhassak. Kazánt fűtöttem. 
- Nahát, milyen csodálatos vagy. 
- Nem hencegni akartam. 
- Én igen. Enid... Enid nagylelkű lány. Nem tudom, miért ment hozzád, de 
valószínűleg azért, mert adni akart neked valamit, amire szükséged van. 
Például pénzt. 
- Szükségem van rá, de nem ennyire. 
- Nem is kapsz. 
Clay azon tűnődött, mi lenne, ha behúzna egyet az apósának. Jólesett volna 
neki. A továbbiakban ugyan hűvös, de legalább becsületes lenne a 
kapcsolatuk. Mégis uralkodott magán. Inkább kinyújtotta a karját, s 
megfeszítette az izmait. - Még mindig nem mondott rá semmi komoly okot, 
miért ellenzi annyira, hogy feleségül vettem Enidet. 
- Azért ellenzem, a fene egye meg, mert nem akarom neked könnyűvé 
tenni. 
- Mit könnyűvé tenni? 
- Mindent. A játszmát, amibe bele akarsz vágni. Te sokra akarod vinni, én 
meg nem akarom, hogy sokra vidd. 
- Miért nem? 
Blaise nem válaszolt. Felállt, és visszament az öltözőbe. Clay utánakiabált: 
- Mert maga nem vihette sokra? Mert nem tudta? - Clay pimasz volt. - Mert 
túl gazdag volt hozzá, hogy megküzdjön érte, mint a szegény fiúk? - Blaise 
azonban már eltűnt az öltözőben. 
Clay várt. Csak akkor ment vissza az öltözőbe, amikor biztos volt benne, 
hogy Blaise már felöltözött. Blaise fésülködött, nem vett tudomást Clayről. 
Gyorsan ő is felöltözött. Apósa csak akkor fordult oda hozzá, amikor már 
indulóban voltak. - Én a magam erejéből szereztem a hatalmat. 
- Volt pénze az induláshoz. 
- Érdektelen, hogy hogyan szereztem a hatalmat. Ami számít, az az, hogy 
az enyém, te meg el akarod venni. 
- Nem azt a fajta hatalmat akarom, ami az öné. 
- Mindenféle hatalom egy és ugyanaz, majd rá fogsz jönni. Hát nem fog 
könnyen menni, igaz? - Kifejezetten jókedvű volt. - No, gyerünk löncsölni. 
Tegyük közhírré a nagy újságot.Mosolygott. - Day szenátor is eljön. És 
mondtam neki, hozza el Dianát is. Gondoltam, örülni fogsz neki. - Amint 
Blaise átvezette Clayt a bukszussövények közt, olyan fitogtatott szeretettel 
karolt belé, ami nagy hatást tett volna minden kívülállóra. 






























6.



- Mondtam magának, hogy sokféle barátom van. - Mr. Nillson 
szélesen rávigyorgott Burdenre. 
- Én is úgy látom. - Egy pillanatra csapdába esett. Négyszemközt maradt a 
kísértővel a teraszon. A pázsit szélén egy szilfa alatt Clay és Diana álltak, 
szemben egymással. Diana sápadtan hallgatott, Clay hevesen magyarázott 
neki valamit. 
Az ebéd katasztrofális volt. Clay egyszer-kétszer megpróbálta beavatni a 
társaságot a történtekbe, de Blaise gondoskodott róla, hogy ne legyen rá 
alkalma, így aztán mindenkit megdöbbentett a bejelentés, amikor a 
csemegénél végül elhangzott. Burden önkéntelenül fölállt, oda akart menni 
Dianához, aki vele szemben, az asztal másik oldalán ült. De ha a lány rászorult 
is a vigasztalásra, nem mutatta. Ha már felállt, Burdennek nem maradt más 
választása, oda kellett mennie Clayhez, és gratulálni neki. Addigra már 
mindenki felállt az asztaltól. 
Blaise a szalonban eljátszotta kedvenc szerepét, tósztot mondott. Beszéde 
így hangzott: - Nem akarom azt mondani, hogy nem lepődtem meg. 
Meglepődtem. Mindnyájan meg voltunk lepve. De hát mostanában ezt így 
szokták csinálni. Tulajdonképpen hálásak lehetünk nekik. Mert így nem kell 
nekik semmit venni. Se ezüstöt, se nászajándékot, se semmit. - Ezen mindenki 
nevetett. Burden megfigyelte, hogy Enid fáradtnak és komornak látszik. Clay 
ideges volt. A jelek szerint csak Blaise nem vett észre semmit, nem törődött 
semmivel, élvezte a helyzetet. Hosszú és boldog házaséletet kívánt az ifjú 
párnak. Ünnepélyesen ittak a tósztra. Aztán a társaság kivonult a szabadba, a 
teraszra. 
- Ami azt illeti, egyebek közt azért vagyok itt, mert magáról akarok 
beszélni Blaise-zel. 
- Ez nagyon kedves magától. - Burden löncs után azonnal el akart menni, 
de engednie kellett, hogy Diana beszélhessen Clayjel, így kényre-kegyre ki 
volt szolgáltatva Mr. Nillsonnak. 
- Meg akarjuk indítani a "Dayt elnöknek" kampányt. 
Burden azzal a derűsen hitetlenkedő tekintettel meredt Mr. Nillsonra, 
amelyet a Szenátus bizottságai elé idézett tanúk kivétel nélkül mindig 
ijesztőnek találtak. De Mr. Nillson látszólag semmitől sem ijedt meg. 
- Első szervezetünket valószínűleg Washingtonban állítjuk föl. Néhány 
híres névvel a levélpapíron, olyanokkal, mint Blaise. Az enyém nem lesz rajta, 
ne aggódjon. Én teljesen a háttérben maradok, mint mindig... mint nem-
hivatalos pénztárnok. - Az utolsó szónak apró vigyorral adott hangsúlyt. - 
Kétszázötvenezerrel a kasszában szépen el lehet indítani a kampányt. Persze, 
ez csak a kezdet. 
Diana hátat fordított Claynek. Clay a jelek szerint nem fejezte be, amit el 
akart mondani neki. Kinyújtotta a lány után a kezét, mintha vissza akarná 
tartani, de Diana gyors léptekkel átvágott a pázsiton, és feljött a teraszra. 
Blaise fia megállította a lépcsőn, és mondott neki valamit. Diana mosolyogni 
próbált. Burden látta rajta, hogy kínlódik, és elnézést kért. Odalépett Dianához 
meg a fiúhoz. - Menjünk? - kérdezte. 
- Igen, azt hiszem, menjünk. Enid hol van? 
Péter vállat vont. - Gondolom, lefeküdt. Egész éjjel fönn voltak. 
- Mondd meg neki, hogy... hogy mennyire örülök. 
- Megmondom. 
Burden oltalmazóan belekarolt Dianába. Meglepve kapta rajta magát, hogy 
élvezi a helyzetet. "Az atya vigasztalja elhagyott leányát." Az élet gyakran 
olyannak tetszett a szemében, mint egy régi metszetsorozat: ,,A sarokba 
szorított államférfi", "Családi gyász", "A megcsalt becsület." Enyhén szólva, 
nehéz dolog mások iránt bármit is érezni. De Burden megpróbálta, mert 
őszintén hitt benne, hogy az embernek jónak kell lennie. Akárhogy is, azt 
senki nem vetheti a szemére, hogy nem erőltette meg magát az ügyben. Bár 
szerette a lányát, sajnálatos módon Clayt is szerette, s ez jócskán 
megnehezítette a dolgokat, különösen most, amikor Clay, eltorlaszolva a 
szalon ajtaját, lihegve elébük állt. Végigrohant az egész teraszon. 
- Ne haragudjon, szenátor, hogy nem szóltam róla előbb. De olyan hirtelen 
jött. Nem terveztük előre. 
- Nyilván. - Ez így túlságosan hideg, állapította meg Burden. - Tudom, 
hogy vannak ezek a dolgok. Nagyon csinos lány. Gratulálok. 
Clay idegesen viselkedett, s ez felvidította Burdent. Bonyolult kapcsolatuk 
során mindig Clay volt az, aki hűvös maradt, Burdent pedig hol erre, hol arra 
fordították hullámzó érzelmei. De Clayt most aligha lehetett volna hűvösnek 
mondani. Burden rájött: Clay attól fél, hogy ő esetleg kirúgja. Egy pillanatra 
eljátszadozott a gondolattal. Dianának nagy elégtétel lenne. Dianában volt 
hajlam a bosszúállásra, de ezt csak Burden tudta, aki önmagát látta a lányában. 
De Clay állását nem fenyegette veszély: Burden nem tudott volna meglenni 
nélküle. 
- Na, viszlát holnap - mosolygott rá semmitmondóan a fiatalemberre. 
Aztán Dianával együtt bement a házba, elbúcsúzni a háziasszonytól. 
Frederikát azonban nem lehetett megtalálni. Odafönn van az emeleten, Enid 
kisasszonnyal, mondta az inas. 
- Fogadok, hogy az élet tényeit magyarázza neki! - dühöngött Blaise 
mindkettőjükre. - Mi a csudáról tud ilyenkor egy anya meg a lánya beszélni? 
- Nem tudom - mondta Burden -, sose voltam se lány, se anya. 
- Diana, miről beszélhetnek egymással? Maga lány: meséljen nekünk a női 
titkokról. 
- Igazán nem tudom. Én sose voltam férjnél, így hát nem is beszéltek 
velem. Gondolom, a nők jó tanácsokat osztogatnak egymásnak. 
- Jó tanácsokat? Miről? - Blaise mintha tényleg kíváncsi lett volna. 
- A férfiakról. Hát mi másról? A közös ellenségről. - Dianának majdnem 
elcsuklott a hangja. 
- Nocsak, nocsak, hát kivel állunk szemben, Burden? A férfiak 
ellenségével? 
- Túloz a kislány. - Burden megpróbálta Dianát az ajtóhoz kormányozni, 
de Blaise nem hagyta békében a leányát. 
- Abban biztos vagyok, hogy maga nem fog olyan meglepetést szerezni az 
apjának, mint amilyet Enid szerzett nekem. 
- Nekem nem valami erős oldalam a meglepetés. Különben sem vagyok 
abban a helyzetben. Szó sincs róla, hogy valaki érdeklődne irántam. 
- Ugyan már - mondta Burden egyre rémültebben. - Vannak neked 
gavallérjaid. - Blaise-hez fordult. - És hogy gyűlölöm őket! Te nem? Vajon 
miért látszik olyan fenyegetőnek egy fiatalember, akinek tetszik az ember 
lánya? 
- Hát a fenyegetés ebben a házban valósággá vált. - Blaise hirtelen 
megkeményedett. - Remélem, neked több szerencséd lesz. Ó, Ed Nillson 
megkért, hogy adjam neked oda ezt. Nem tudom, mi van benne. Valószínűleg 
holmi rajongó levélke. Borzasztóan csodál téged. - Átnyújtott Burdennek egy 
borítékot. 
- Köszönöm az ebédet - búcsúzkodott Burden. - És a meglepetést. - Nem 
tudta megállni, hogy ezt hozzá ne tegye. 
- A meglepetés nem éppen tőlem származott. - Henry előállt a kocsival, és 
Blaise besegítette őket. - De hát az embernek tudomásul kell venni a tényeket. 
- Amikor Burden és Diana elhajtottak, Blaise ott maradt a kocsifelhajtón, és 
úgy integetett utánuk, mintha soha nem látná többé őket. 
- Szerintem meglepően kegyetlen volt - mondta végül Burden, érezve, 
hogy hamarosan a tárgyra kell térniök. 
- Szerelmes belé. Miért ne vegye feleségül? 
- Nem Clayre gondoltam, hanem Blaise-re. 
- Attól tartok, én nem vettem észre. - Diana egész idő alatt elfordította az 
arcát, miközben végighajtottak a zöld virginiai dzsungelén. 
- Te akartál férjhez menni Clayhez. - Burden gyorsan ejtette meg az első 
vágást, mint egy sebész, akinek érzéstelenítés nélkül kell operálnia. A bőr 
felhasadt. A páciens fölszisszent, de életben maradt. 
- Igen. Azt mondhatjuk, hogy akartam. 
Furcsa megfogalmazás, gondolta Burden; mondani mondhat az ember 
akármit. - Mit mondott neked az előbb, a pázsiton? 
- Nem emlékszem. 
- Ne haragudj. Tudom, hogy semmi közöm hozzá. 
Diana ránézett, a szeme száraz volt és fénylett. A páciensnek emelkedik a 
láza. - Nem, komolyan nem emlékszem. Nem tudtam odafigyelni. Ö csak 
beszélt, beszélt, én meg csak azt gondoltam: feleségül vette Enidet, és én most 
mit csináljak? Úgy rémlik, azt mondta, hogy ne haragudjak. Nem tudom. 
Ideges volt, pedig Clay sose ideges. 
- Nem tudott ellenállni a pénznek. 
- Nem! - heveskedett Diana. - Abban biztos vagyok, hogy nem a pénzért 
csinálta, vagy legalábbis csak kis részben azért. Attól tartok, Enid miatt 
csinálta. Csak nézd meg azt a lányt! Ki tud azzal versenyezni? - A páciens 
állapota hirtelen rosszabb lett. Aprókat zokogott, mintha csuklási roham jött 
volna rá, gondolta Burden, és nem volt többé virtuóz szívsebész, csak jószívű 
körzeti orvos, aki odakínálja a vállát a lánynak, hadd sírja ki magát rajta, de 
visszautasítják. 
Diana elhúzódott tőle, és kezével eltakarta az arcát. Amíg át nem keltek a 
Chain Bridge-en, le se vette a kezét az arcáról. Hallgatva hajtottak el a bűzös 
csatorna mellett, ahol lóvontatta bárkák úsztak lassan a nyári párában. Amikor 
elérték Georgetown első, düledező, néger viskóit, Diana megszólalt: - Ugye, 
nem fogsz vele semmit csinálni? Clayjel? 
- Kirúgni? Nem. Szükségem van rá. 
- Szeretném. 
- Ha kirúgnám? 
- Igen! - Álla előrefeszült. Mennyire hasonlít az apjára! A vér nem válik 
vízzé. Soha nem semmisül meg semmi. A gondolat megrészegítette Burdent. 
Ö is folytatódik. 
- Ezt nem gondolod komolyan! Nem vagy te ilyen kicsinyes. 
- Igenis, komolyan gondolom, és annyira... fel vagyok dühödve. Szeretném 
holtan látni. 
- Diana... - Burden megpróbált visszaemlékezni Medea apjának nevére. 
- Túl fogok jutni rajta. Sajnálom, hogy ekkora hűhót csináltam. 
- Mondd csak... mondta valaha, hogy feleségül akar venni? 
Diana az ablakon át Georgetown sötétrózsaszín tégláit bámulta. - Igen - 
felelte az ablaknak. - Mondta. Tavaly karácsonykor. A Sulgrave Klubban. Az 
egyik tánc előtt. Életem első fekete ruhája volt rajtam. Amit mama úgy utált. 
Azt mondta: "Harmincéves gyászoló özvegynek látszol." Pedig szerintem jól 
állt. A jelek szerint Clay is így vélekedett. Úgy volt, hogy tavasszal 
összeházasodunk, amint a Kongresszus befejezi az ülésszakot. De a 
Kongresszus csak ülésezett, ülésezett, és Enid megkaparintotta, júliusban. 
- Azt hiszem, a jövő héten szétszéledünk. - Burden szándékosan 
érdektelen dolgokról fecsegett. - Menjünk valahová északra? Maine-ba? 
Volna kedved hozzá? Bar Harborba? 
De Diana már nem figyelt oda. Visszahúzódott önmagába. A páciens 
kómába esett, a többi a természet dolga. Mint minden gyakorló orvos, végső 
soron Burden is a test regeneráló erejére hagyatkozott. 
Aztán egyszer csak rájött, hogy még mindig a markában szorongatja a 
borítékot, amit Blaise-től kapott. Kinyitotta, fel volt készülve rá, hogy a 
tartalma megdöbbentő lesz. Az volt. A levél egy New York-i bankban 
elhelyezett kétszázötvenezer dolláros csekket tartalmazott, kifizetendő a 
"James Burden Dayt Elnöknek Bizottság" rendelkezésére, aláírás: Edgar Carl 
Nillson pénztárnok. Gyorsan a lányára pillantott, vajon Diana észrevette-e, mi 
van a borítékban. Nem vette észre. Sietősen apró darabokra tépte a csekket, és 
kiszórta az utcára, mintha konfetti volna. 
Elnök lesz, de Nillson segítsége nélkül. Ha nem marad hű önmagához, 
akkor senki és semmi. Régi aranymondások jutottak eszébe. Felidézte 
magában McGuffey olvasókönyvét, amiből gyerekkorában tanult, s minden 
lapján volt egy-egy erkölcsi tanulság. Hiába mindaz, amit később megtanult, 
még mindig hitt valamennyiben. A becsületesség a legjobb politika. Idejében 
költesz egyet, megtakarítasz kilencet. Minden embernek megvan az ára. Nem. 
EZ nem igaz! Összegyűrte a borítékot, és egyenesen egy admirális 
bronzszobrára pöckölte. Teljes gőzzel előre! Ez már jobb. És aztán, 1941. 
január 20-án: Én, James Burden Day, ünnepélyesen fogadom... Jó elnök 
leszek. 











Második könyv


1.


- Ó, ez nagyon jó! Nagyon, nagyon jó! - Mrs. Foskettnek ragyogott az 
arca. Kurta ujjai megtapogatták a felfordított kártyákat, mintha kódolt üzenetet 
küldenének nekik. 
- Mi a nagyon jó? - Burden a kiterített kártyákra nézett. A káró 
dáma volt köztük az egyetlen figura. Eszébe jutott, hogy a káró 
gazdagságot jelent. 
- Nagyon izgatja a pénz. 
- Mindenkit, nem? 
- Nem, dehogyis mindenkit. Szó sincs róla. Vannak nagyon szegény 
emberek, akiket sose izgat a pénz, és vannak gazdagok, akiket semmi más 
nem izgat. Ó, erről könyvet tudnék írni! 
- Ne tegye, Mrs. Foskett! Soha! - Csak megjátszotta a rémületet, de 
mindig benne bujkált az őszinte félelem, hogy egy szép napon Mrs. Foskett 
köpni kezd, és ez jó néhány köztiszteletben álló embert érintene. Legalább egy 
tucat szenátorról tudta, hogy eljárnak Mrs. Fosketthez ebbe a California 
Street-i öreg téglaházba, és jósoltatnak vele maguknak. A kormány egyik tagja 
soha egy lépést nem tett anélkül, hogy előzőleg telefonon meg ne kérdezze 
Mrs. Foskettet, kedvező-e a csillagok állása. Figyelemre méltó, hogy hány 
nagy műveltségű, kifinomult ember babonás. Ö maga nem hitte igazán, hogy a 
jövőt fel lehetne térképezni, hiszen a holnap csak absztrakció, ami a szó szoros 
értelmében nem létezik. De az embernek néha mégis szüksége van 
némi útmutatásra, hogy miképpen kezdjen akcióba, és Burden rájött, 
hogy Mrs. Foskett sejtelmei gyakran igen hasznosak. Ezzel a 
felismeréssel nem állt egyedül. Az asszony messze a legnagyobb 
sikereket aratta a jövendőmondók, grafológusok és asztrológusok népes 
hadában, akik mind jövedelmező lakóhelyet találtak az ország fővárosában, 
amelyet egyelőre nem ihletett meg semmiféle új vallás. 
- Pénzügyi helyzete hamarosan meg fog javulni. - Egy pillanatra a 
kártyákat tanulmányozta. - Azt hiszem, még ez év vége előtt. - Burden arca 
merev volt, mint egy álarc. Lehetőleg soha nem adott támpontokat a jósnőnek. 
- Továbbá... aha, ez jó! Három héten belül olyan hírt kap, ami nagyon-
nagyon fog tetszeni magának. Kapcsolatos a... - Az asszony összeráncolta a 
homlokát, mintha zavarban volna. Lopva Burdenre pillantott, de ő nem árult el 
semmit. A jósnő gyakorlottan megkeverte a kártyát, aztán barna ujjaival 
felfordított néhány lapot. - A karrierjével kapcsolatos, így hát, azt hiszem, a 
jövő évi elnökjelölési kampányt kell jelentenie. Látja, itt van ez a kombináció, 
az ász meg a... 
- Jelölni fognak? - Eddig még soha nem tett föl ilyen határozott kérdést. 
- Atyaisten! Maga mindent tudni akar. De hisz nem én mondom, hanem a 
kártya mondja. És maga is tudja, hogy van ez. Néha kiszúrja az ember szemét, 
máskor meg mintha semmi értelme nem lenne. - Szünetet tartott, 
megszemlélte, amit kiosztott. - Valaki, aki közel áll magához, nagy 
szomorúságot fog okozni magának. 
Ez majdnem megfelelt az igazságnak. Diana elköltözött, kivett egy lakást a 
Library of Congress mellett, ahol mostanában dolgozott. Amikor ellátogatott 
Rock Creek Parkba, kötelességtudó gyermekként viselkedett, de semmit nem 
árult el magáról. Burdennek fogalma sem volt arról, kikkel találkozik, vagy 
mit csinál. Mivel el akarta kerülni Clayt és Enidet, elszakadt összes régi 
ismerősétől, és különféle hírügynökségeknél dolgozó, obskurus, New Deal-
barát újságírókkal kezdett mászkálni. 
- A lányának nagyon kell vigyáznia az egészségére. Különösen a veséjére. 
Mondja meg neki, hogy azonnal vizsgáltassa ki magát alaposan. Ezek a 
kártyák egyáltalán nem tetszenek nekem. Egyáltalán nem. - Mrs. Foskett 
összesöpörte a kártyapaklit. - Így van ez, szenátor. Tudom, mennyire 
bosszantó, ha az ember nem tudja meg azonnal, amit tudni akar. De 
türelmesnek kell lennünk. Addig is dolgozom a horoszkópján, amiben kezd 
előbukkanni egypár nagyon érdekes, igazán nagyon érdekes dolog! Különösen 
az tetszik nekem, ahogyan a Napja áll. Igazán jó Nap! Ha többet tudok, majd 
érintkezésbe lépek magával. 
Mrs. Foskett az utcai ajtóhoz kísérte. Burden kifizette, s közben, mint 
mindig, úgy érezte, mintha bordélyházból jönne ki. - Ugye, elmegy a király és 
a királyné gardenpartijára? 
- Ezt nem mondta meg magának a kártya? - Burden nem állhatta meg, 
hogy meg ne kérdezze. 
- Erről a kártya egy szót se szólt, de olvastam a nevét ma reggel az 
újságban, az angol nagykövet listáján. 
- Igen, elmegyek. A vacsorára is elmegyünk este, a Fehér Házba. - Maga 
is csodálkozott, miért fűzte ezt hozzá. Úgy hangzott, mintha hencegne. 
Különben is, nem azért hívták meg, mert az elnök vágyott utána, 
hanem mert a protokoll megkövetelte, hogy jelen legyen. 
- Milyen izgalmas! Mondhatom, én még nem láttam Washingtont semmi 
miatt ekkora izgalomba jönni a walesi herceg látogatása óta, emlékszik? Ott 
voltam aznap, amikor a katedrálisnál elültette a fát. Milyen csinos fiú volt, és 
milyen rosszul végezte. Rák. Mindig ez a vége, ha a Holdjuk nem jó. 
Magának jó Holdja van, szenátor, tartósan romantikus az élete. 
- Elpirulok, olyanokat mond, Mrs. Foskett! 
- Ó, szenátor, hiszen ha olyanokat tudnék mondani! Hát, adja át 
üdvözletemet a királynénak. Szeretem, ahogy fésüli a haját, olyan 
bátor! 
A Pennsylvania Avenue-t már kötélkordonnal kerítették el az Union 
vasútállomástól a Fehér Házig vezető díszfelvonuláshoz. Burdent nem kérték 
fel, hogy jelenjen meg az állomáson, amikor az elnök és a kormány fogadják a 
királyi párt. De ezt egyáltalán nem bánta. Nagyon jól megvolt enélkül. Ma 
este megy először hivatalos vacsorára a Fehér Házba a két év előtti Legfelsőbb 
Bírósági csata után. Mulatságos lesz egy helyre összegyűjtve ott látni az 
összes trónkövetelőket, mert az elnök, kétségkívül szándékosan, gondoskodott 
róla, hogy mindenki ott legyen a Fehér Házban, aki 1941-ben a helyére akar 
kerülni,  kivéve az ifjú Mr. Deweyt. 
Burden alig lépett be az irodájába, máris közölték vele, hogy "Dewey négy 
százalékkal vezet Roosevelt előtt a Gallup Intézet közvéleménykutatása 
szerint"! Clay ujjongott. - Az elnök akkor se indulhatna harmadszor, ha 
akarná. A republikánusok elsöpörnék. 
- Az ország a konzervatívok felé fordul. Nem kétséges. - Burden úgy 
nézett Ciceróra, mintha helyeslést várna tőle. Megszólalt a telefon. Clay 
felvette. - Igen, a szenátor itt van. Nem, nem ér rá. Megy a gardenpartira. 
Igen. Megmondom neki. Köszönöm. - Letette a hallgatót. - Hearstéktól 
valaki. Beszélni szeretnének önnel a Gallup-eredményről. Holnap majd újra 
telefonálnak, interjút kérnek. 
- Amelyben nem mondunk semmit, de mindenfélét sugallunk. - Burden 
évek óta nem érezte magát ilyen elégedettnek,. maga se értette, miért. A kerti 
ünnepély? Mrs. Foskett? A Gallup-eredmény? Pillanatnyilag minden 
összefogott, hogy boldoggá tegye, és ő nem az az ember volt, aki civódik a 
gondviseléssel. 
Odament a szekrényhez, és előszedte a zsakettjét. - Elviselhetetlen, hogy 
még mindig ezt a maskarát kell viselni. 
- Örülök, hogy nekem nem kell elmennem. 
- És Enid? 
- Nem hinném. - Clay azonnal témát változtatott, sose beszélt Burdennek a 
házaséletéről. Ezért a szenátor őszintén hálás volt. Nem szerette a bizalmas 
megnyilatkozásokat. - Átmegyek a Képviselőház irodaépületébe. Az egyik 
texasi "áll egy rundot" mindenkinek, akit nem hívtak meg a követségre. 
- Tapogasd ki, mi a véleményük Garnerről. - A gallér túl szoros volt. 
Mogorván bámult a tükörben a képmására. 
- Azt tervezem. 
- Meg rólam. - Burden a tükörben rámosolygott önmagára. 
- Ezért megyek oda. Azt hiszem, az összes konzervatívok közül nekünk 
vannak a legjobb esélyeink. 
- Engem radikálisnak neveztek, amikor először jöttem ebbe a városba. - 
Burden megigazította magán a zsakettet. Túlságosan laza volt a csípőjén. - 
Államosítani akartam a vasutakat, szét akartam zúzni a trösztöket. Hát... - 
Sóhajtott, eltűnődött, mi változott nagyobbat 1914 óta, ő vagy a világ. 
Miss Perrine jelent meg az ajtóban. - Mr. Overbury, a felesége keresi 
telefonon. 
- Kapcsolja be ide. 
- Remekül fest, szenátor - mosolygott Miss Perrine a munkaadójára. 
- Köszönöm, drágám. Én is azt hiszem, hogy szenátori mércével mérve 
remekül festek. - A lány felvihogott, és becsukta maga mögött az ajtót. 
- Sajnos, a szenátusi mércék korántsem magasak - tette hozzá Burden Clay 
okulására, de Clay már a feleségével beszélt. 
- Rendben van. Nem, értem. Utána majd találkozunk.-Clay letette a 
kagylót, és azt mondta: - Elmegy a gardenpartira. Hát, azt hiszem, ez 
történelmi esemény. 
Burden gyakran elgondolkodott Clay házasságán. A felszínen minden 
annak rendje és módja szerint alakult. Egy kis bérelt házikóban laktak az N 
Streeten, és volt egy kislányuk, Alice Frederika. Mindenük megvolt, csak 
pénzük nem, mert Blaise nem enyhült meg. 
Burden óvatosan már éppen érdeklődni akart, hogy állnak a dolgok a 
Laurel House-ban, amikor Clay megszólalt: - Elfelejtettem odaadni önnek az 
új országjárási menetrendjét.Ezzel ki is ment a szobából. Így is jól van, 
gondolta Burden, kedvenc Platón-idézetére bámulva, amely bekeretezve lógott 
a falon. Az egyik levélből való idézet volt: "Egyikünk sem születik csupán 
önmagának. Részben hazánknak, részben barátainknak születünk. Különféle 
események, amelyek rányomják bélyegüket életünkre, szintén sokat 
követelhetnek tőlünk. Amikor maga a haza szólít minket a közéletbe, különös 
volna, ha nem engedelmeskednénk, hiszen különben semmirekellőknek 
kellene helyet adnunk, akiket nem a legjobb szándékok visznek a közéletbe." 
Ez persze arisztokratikus érzelmekről tanúskodott. Platón annyit szenvedett a 
demokráciától, hogy a nép hangja semmivel sem lelkesítette jobban, mint egy 
vadállat üvöltése. Burden már ezért is konzseniálisnak érezte. Kedvelték volna 
egymást. Úgy képzelte, talán segíthetett volna Platónnak megérteni Siracusa 
zsarnokát, és Platón persze megtanította volna - mint ahogy valóban 
megtanította - őt arra, hogy csak úgy vaktában nem érdemes élni. És bár egy-
egy helyzet elemzésének határai vannak, Platón rászoktatta arra, hogy 
aprólékosan megvizsgálja saját indítékait. Természetesen tudja, hajlamos arra, 
hogy kétes esetekben túlságosan jószándékúan ítélje meg magát, s ilyenkor 
olyasféle vagy alig rosszabb érveket alkalmaz, mint amilyenekkel annak 
idején Szókratész szokott előhozakodni, meghökkentve az együgyű 
kérdezősködőket, akik a jelek szerint képtelenek voltak egy dialektikus 
gondolatmenetet végigkövetni; de ennek ellenére a lelkiismeret átka sújtotta, 
és tudta, hogy ez rendkívüli hátrány annak, aki elnök akar lenni. 
Clay visszatért, kezében néhány összefűzött papírral. - Gyönyörűen alakul. 
Egész szeptemberben az elnök nyomában fog járni. Akárhol mond beszédet, 
ön pár nap múlva ugyanott fog beszélni. Ellátogat a nyugati partra? Ön utána. 
Megbámulja a Nagy Kanyont, és a természetvédelemről beszél? Ön is ezt 
teszi. 
Burden áttanulmányozta a jegyzéket. A sok-sok beszédterminus fölött 
érzett öröme némileg csökkent, amikor eszébe jutottak a zsúfolt, füstös 
csarnokok, a kézszorongatások, a véget nem érő bemutatkozások. 
- Franklin biztosan bosszankodni fog. Az nem kétséges. 
- Gondolja, hogy ma este beszélni fog önnel? 
- "Hogy van, Day testvér?" - utánozta Burden a közismert hang mesterkélt 
zengését. - Ez lesz minden, meg alkalmilag egy-egy lesújtó pillantás azzal a 
hideg szemével. Gyűlöl, hiszen tudod. 
- Öt is gyűlölik. 
- Én nem. 
Clay őszinte csodálkozással nézett rá. - Igazán nem gyűlöli, azok után, 
amikkel nálunk otthon próbálkozott? 
- Csak nézd meg, én mit csinálok vele a Szenátusban. Egyébként ez nem 
személyes ügy. Legalábbis az én részemről nem. Két elgondolás ütközik össze 
egymással, ennyi az egész. Szerinte mindent a Kormánynak kell csinálnia, én 
meg nem tudom elképzelni, hogyan csinálhatna többet, mint amennyit csinál, 
ha meg akarunk őrizni valamiféle személyes szabadságot. Egyikünknek sincs 
valójában igazunk, de szerintem amiben én hiszek, az közelebb áll az 
egészséges élethez, ennek az országnak az eredeti eszméjéhez, mint amiben ő 
hisz, vagy ami most van. 
- De talán ő közelebb áll az emberek mostani gondolkodásához. 
Burden tűnődve bámult Clayre. Aztán bólintott. - Úgy van. Ez a 
lidércnyomás a számomra. A kocka egyik napról a másikra megfordulhat 
anélkül, hogy az ember tudná. 
- Nem ártana néhány liberálisan hangzó beszédet is mondani. Persze nem 
túl liberálisat... - Clay mindig a gyakorlati oldaláról fogta meg a dolgokat. 
Burden tapasztalatai szerint a legendákkal ellentétben a fiatalok ritkán 
idealisták. El akarják nyerni a díjakat, s hogy feljebb juthassanak, megteszik, 
amit meg kell tenniük, bármi legyen az, s közben hűségesen visszhangozzák a 
pillanatnyi szólamokat. Az idealizmus későn érkezik el az ember életében, ha 
egyáltalán elérkezik. Végül is a politika nagyrészt merő rugdalódzás a puszta 
életben maradásért, s közben még a legegyszerűbb célt is szem elől téveszti az 
ember. Amikor az örökkévalóság gúnyt űz az emberből, óhatatlanul megutálja 
a maga fajtáját. Ha egyszer az elnök, a szenátorok, az angol királyi felségek 
csak nyersanyagok a kukacoknak, akkor mit számít az egész? Tudta, hogy ez 
az a kérdés, amelyből minden valódi rossz ered, mert nincs rá válasz. 
Legfeljebb annyit lehet mondani rá, hogy bölcs ember nem kérdez ilyet. 
Burden néhány végső utasítást adott a munkatársainak, aztán föltette a 
cilinderét, és elhagyta az irodát. 
Henry elindította a kocsit. - Az angol nagykövetségre, szenátor? - 
kérdezte, pusztán a kérdezés öröméért. 
- Igen, Henry. Nagyon csinos vagy, Kitty. - Megcsókolta a feleségét. Az 
asszony mindenesetre elfogadhatóan nézett ki. Néhány napig heves vitákat 
folytatott bridzspartnernőivel, hogy mit vegyen fel a garden partyra, milyen 
frizurát csináltasson, és befestesse vagy ne festesse be a haját. Ezt a kérdést 
éppen erősen vitatták washingtoni hölgykörökben. A New York-i nők, amint 
ezt várni lehetett, már festették a hajukat. Most a tisztességes asszonyoknak is 
szembe kellett nézniük ezzel a kihívással. Eddig még csak néhányan engedtek 
a kísértésnek; és általában azok sem a hervadó szépségek, hanem a 
különcködők közül kerültek ki, akiknek nem volt vesztenivalójuk. Jobb, ha az 
embernek zöld haj van a fején, mintha a kártya fölött bóbiskoló, kedves 
nagymamának tartják. 
- Én nem, soha - mondta Kitty rendíthetetlenül. Burden azt hitte, a halálra 
gondol. Kitty előbb-utóbb mindent kimondott, ami csak az eszébe jutott. 
- Remélem, soha! - Megfogta az asszony kezét. 
- Persze, az új fodrász azt akarja, engedjem meg neki, hogy aranybarnára 
fessen, azt hiszem, ezt mondta, pedig eredetileg gesztenyebarna voltam. De én 
nagyon határozottan nemet mondtam. Véletlenül megtudtam, hogy Gladys 
Mergendahl húga Oklahomában a hajfestés miatt őrült meg. Tudod, a festék 
átszivárog a koponyán, és rámegy az agyra. 
- Nekem így tetszel, amilyen vagy. - Ez igaz volt. Nem tudta volna Kitty 
nélkül elképzelni az életet. 
- Bárcsak Dianát is meghívták volna! Atyaisten, a király meg a királynő! 
Sose gondoltam, hogy ilyen emberekkel fogok találkozni és beszélni. Te hitted 
volna? 
- Hát persze - mondta Burden, akinek sohase jutott eszébe, hogy nem fog. 
Aztán azon töprengett, hogy mit fog Kitty mondani a királynak, vagy ami még 
rosszabb, az elnöknek. Majd szemmel fogja tartani. 
A Massachussetts Avenue-ra fordulva már tömegbe értek. Több mint egy 
mérföldnyi távon emberek szegélyezték az utat, meredten bámulták a sofőr 
hajtotta kocsikat, amelyekben uraik ültek. 
- Diana megint New Yorkról beszélt. Oda akar költözni. Nem gondolhatja 
komolyan, de tudod, milyen, ha egyszer valamit a fejébe vesz. Még Ed 
Nillsonnal is beszélt, hogy szerezzen neki valami állást New Yorkban. Ed 
nagyon aggódott. 
- Miféle állást? - fordult el Burden a tömegtől, egyszerre 
riadókészültségben. 
- Akármilyet. Ed szerette volna tudni, megtegye-e. Olyan helyes, kedves 
ember. Ritkaság az ilyen. Mondtam neki, addig ne csináljon semmit, amíg mi 
nem beszéltünk Dianával. 
- Beszélni fogunk vele. - Hogy mit, az más kérdés. 
Egy verejtékező rendőr bedugta a fejét a kocsi ablakán. - A meghívója, 
szenátor? 
Burden meglobogtatta Ö Angol Királyi Felségeik meghívóját. 
- Boldog-boldogtalan megpróbál bejutni. Nézze csak, szenátor! - A rendőr 
a nagykövetség kocsifeljáróján lassan fölfelé kúszó hosszú kocsisorra 
mutatott. A Massachussetts Avenue-ra nyíló vaskapuk rácsozatán emberek 
csimpaszkodtak - mint a majmok, gondolta Burden, akik megpróbálnak 
erőszakkal betörni egy aranyozott ketrecbe. A rendőr intett Henrynek, hogy 
tovább. 
- Sokan vannak a hivatalosak - mondta Burden, kézen fogva Kittyt. - De 
mi vagyunk a választottak. 
















2.



Harold Griffiths szélesre tárta irodája ajtaját. - Tessék, tessék. Itt ül ő. - 
Megjátszottá az öreg gondnokot, aki megmutatja a géniusz dolgozószobáját. - 
Igen, ennél az egyszerű íróasztalnál, ezen az öreg írógépen írta azokat a dühös 
kritikákat, amelyek lázba hoztak egy egész nemzedéket, és művészetté tették a 
mozit. Figyeljék meg a kilátást: a Ninth Street burleszk házait, pornográf 
irodalmat és elferdült agyak gyönyörűségére kitalált, fura eszközöket áruló 
üzleteit. - Harold itt ijesztően felnyerített. Aztán megkérdezte: - Miért nem 
vagy a garden partyn? 
- Nem hívtak meg. - Peter leült az íróasztal szélére, és a filmstúdiók 
propagandafotóit tanulmányozta. Haroldnak valóban klassz munkája van. 
- Hazugság, csupa hazugság - mondta Harold nyugtatgatóan. Aztán a 
fejébe csapott egy kalapot. - Ezt csak az irodában hordom. Hogy 
emlékeztessem rá magamat: újságíró vagyok. 
- Egy kicsit magad is mozihős vagy, nem? - Peter élvezte Haroldot. 
- Képtelenség heti húsz filmet megnézni anélkül, hogy az ember ne 
kerüljön a hatásuk alá. Úgy csukom be az ajtót, mint Kay Francis. - Az 
ajtóhoz szökkent, ajkát félmosolyra vonta, kezét a kilincsre tette, háttal az 
ajtónak dőlt, és lassan becsukta. - A szkepticizmus érzékeltetésére beszívom 
az arcomat... így! - Beszívta az arcát. Bohóckodása kellően hatásos volt, Péter 
nevetett. Harold ettől felbátorodott, és Dreyfus kapitánnyá változott az 
Ördögszigeten. Amikor a szokatlan napfénytől hunyorgó szemmel börtönének 
ajtaja felé támolygott, az ajtó hirtelen kitárult, és előbukkant mögötte egy nagy 
kalapos, fehér kesztyűs nő, aki így szólt: 
- Harold, nincs semmi bajod? 
Haroldnak megtört a hangja: húsz éve nem beszélt egy lélekkel sem. - 
Szabad vagyok... szabad! - Valódi könnyek folytak végig az arcán. 
- Fogd be a szádat, bogaram, jó? - A kesztyű és a kalap korántsem volt 
elbűvölve. - Nem találom a városi szerkesztőt, pedig állítólag nála van a 
meghívóm a garden partyra, ha ugyan jött, nem tudom... 
- Ö Helen Ashley Barbour. - Harold tiszteletteljesen ejtette ki a nevet, és 
Péter felismerte a Tribüné társasági rovatát vezető, félelmetes lélekjelenlétű, 
bizonytalan helyesírása, mindenütt jelenlevő hölgyet. Egy obskurus déli 
képviselő özvegyeként előbb-utóbb sikerült szinte minden washingtoni 
nagysághoz meghívatnia magát, kivéve a munkaadóját. Frederika 
közönségesnek tartotta. 
- Hogy van, Mrs. Barbour? 
- Nem valami jól, ahogy látja, írnom kell arról a garden partyról vagy 
nem? Ez itt a kérdés. Biztosan a társasági rovatra tartozik, de jönni fog a hírek 
közt is, és isten látja a lelkemet, ott lesz az egész sajtó. Lehet, hogy Blaise fog 
róla tudósítást írni. Mindig azzal fenyegetőzik, hogy írni fog a lapba. Ez éppen 
jól jönne neki kezdetnek. 
Péter élvezte ezt a savcsöppet a mézes szózuhatagban. Harold nem. - Ö 
Péter, Blaise fia - mondta. 
Mrs. Barbournak a szeme sem rebbent. - Tudhattam volna. Az édesanyja 
vonásait örökölte, maga szerencse fia, neki olyan csodálatos arca van! De csak 
most veszem észre, hiszen maga felnőtt lett. Nézd csak meg, Harold! 
Magasabb, mint te. 
- Nálam mindenki magasabb, még te is! 
- Maga most... nézzük csak, másodéves a virginiai egyetemen. Ó, mindent 
tudok magáról. Ez a dolgom. Imádom Charlottesville-t. Sőt, volt ott egyszer 
egy lovagom, lánykoromban, amikor Atlantában laktam. Persze, még az 
ostrom alatt. No, látom, te nem tudsz nekem segíteni, Harold. 
- Mikor tudok? 
- Örülök, hogy újra láttam, Péter. Nagyon, nagyon örülök. Egyszer 
mostanában le kell ülnünk egy kicsit beszélgetni. - Mrs. Barbour kiment a 
szobából, mire Harold megjegyezte: 
- Ha a semmiből washingtoni társasági rovatvezetővé akarnál kinőni, ennél 
jobban nem is kezdhetnéd. 
- Tetszett nekem a kesztyűje. 
- Nekem minden tetszik rajta. Mit gondolsz, mit kell majd csinálnod? 
- Ki tudja? Apa csak annyit mondott, hogy az újságnál kell dolgoznom. Ez 
volt minden. Gondolom, én leszek a kifutófiú. 
- Kezdd alulról, örökölj felülről. Ez Amerika. 
- Azt reméltem, hagyják, hogy melletted dolgozzam. 
- A délelőtti mozi az öregeknek meg a letörteknek való. Na, tényleg, mit 
akarsz csinálni? 
- Öreg akarok lenni és letört. 
- Az természetes. De addig? 
- Nem tudom. Talán a politika. Nem tudok dönteni. 
- Nem hinném, hogy ebben a Blue Ridge Akadémia sokat segít. 
- Nem olyan rossz az. - Folyton azzal vádolták az egyetemét, hogy nem 
más, mint egy vidéki üdülőklub, s már hozzászokott, hogy meg kell 
védelmeznie. Persze hogy az, de egy jó klub, és a társadalmi összejövetelek 
között bőven marad rá idő, hogy az ember falja a könyveket. Peter most éppen 
D. H. Lawrence-t olvasta. Tévedésből vette ki ezt a Lawrence-t, akinek semmi 
köze nem volt a sivatagi forrongásokhoz, de miután túlesett efölötti első 
meglepetésén, nagyon élvezte, hogy szerelmes nőkről olvashat. 
- Micsoda teher gazdag ember fiának lenni. 
- Ez valami filmből van? Vagy komolyan gondolod? 
- Is-is. A film végül is maga az élet, a leegyszerűsített lényeg. Nem. Te 
abban a pozícióban vagy, ahol minden lehetséges, és ez természetesen azt 
jelenti, hogy semmi sem különösen csábító. 
- Ezt én nem mondanám - mondta Péter, pedig gyakran pontosan ugyanezt 
szokta mondani hosszú beszélgetéseik során szobatársának, annak a komoly 
ifjúnak, aki szerint az Úr hamarosan eljön egy nagy karddal, haragos ítéletet 
tart az emberek fölött, a pokol tüzes fenekére taszítja a bűnösöket, és ő is 
feltétlenül odakerül majd az onanizálás miatt, meg mert egyszer részegen 
lefeküdt egy richmondi lánnyal, aki, mint megesküdött rá, elrabolta drágalátos 
szüzességét. De ez a fiatalember, amikor éppen nem kapta el a vallási mánia, 
okos és ambiciózus volt. Azt tervezte, hogy harmincéves korára vagyont fog 
szerezni. Peter ebben nem is kételkedett, és irigyelte a céltudatosságát. Beléje 
szikrányi céltudatosság sem szorult, kivéve amikor Scotty barátjával lányokat 
hajkurászott Washingtonban, méghozzá kétszer is sikeresen. Élvezte a 
nemiséget, de nem élvezte a hoszszú beszélgetéseket. Ezek előbb-utóbb 
elvezettek a házasság témájához, ami aztán menekülésre késztette. Ellentétben 
Scottyval, aki állandóan azt hitte magáróí, hogy szerelmes, Péter óvatos volt a 
lányokkal. Csak egyetlenegyszer tudta elhitetni magával, hogy beleszeretett 
valakibe. De - valahányszor a lány nevetett, fura, horkanó hang tört föl az 
orrából, és vagy tucatnyi találkozás után már félni kezdett a nevetésétől, mert 
tudta, hogy halálbiztosan horkantani is fog. Így hát szakított vele, és többé 
nem lett szerelmes. 
- Enid hogy van? Soha nem látom. 
- Én se. - Ez volt az igazság. Amióta átlépte a gyerekeket a felnőttektől 
elválasztó határvonalat, Enid teljesen eltávolodott tőle. - Azt hiszem, most a 
hét végén találkozni fogok vele otthon. 
- Clayjel jön? 
- A gyerekkel. 
- Sose értettem, miért nem tetszik apádnak Clay mint vő. 
- Én sem tudom soha előre, hogyan fog reagálni valamire. De hát nem is 
ismerem valami jól. - Peter élvezte, hogy hűvösen beszélhet az apjáról. 
Ártatlanabb kortársainak megbotránkozása megért egy pár apró 
őszintétlenséget. 
De Harold ezt nem vette be. - Ó, dehogyis nem. Na, most elemeznem kell 
George Brent művészetét. - Az írógép felé indult, de nem George Brentté 
változott, hanem George Arlisszá, s a magas hivatal terhei meggörnyesztették 
agg vállait. Peter elismeréssel figyelte, amint Richelieu bíboros szerepében 
leült az államférfiúi székbe, felvette a láthatatlan tollat, és intrikálni kezdett. 
A Kincstár épülete előtt olyan sűrű volt a tömeg, hogy Peter nem tudott 
átmenni az utca másik oldalára, sőt, meg se tudott mozdulni, úgy tolongtak 
körülötte az emberek, égve a vágytól, hogy megpillanthassák a királyt és a 
királynét, akiknek már hamarosan jönniük kellett a vasútállomásról a Fehér 
Ház felé. Keménypapírból készült periszkópok emelkedtek a magasba. 
Készenlétbe helyezték a fényképezőgépeket. Hogy kiszabaduljon a tömegből, 
Peter felmászott a Kincstár kerítésére, és azonnal el is nyerte a jutalmát: 
megpillanthatta a felségeket. A király és az elnök egymás mellett ültek a 
nyitott kocsi hátsó ülésén. A tömeg udvariasan éljenzett. Az elnök integetett, 
hatalmas, rózsaszín arca mellett a király arca, melyet különben is elrejtett a 
háromszögletű admiráliskalap, teljesen eltörpült. 
Ennyi volt az egész. A tömeg oszlani kezdett, és Peter szerette volna tudni, 
vajon az emberek most elégedettek-e. Képtelenségnek látszott, de az ember 
sose tudhatja. Peter szemében az emberek, mint olyanok, sohasem tetszettek 
egészen valódinak. Annyira kívül állnak a dolgokon; és mégis, mintha teljesen 
meg lennének elégedve a jelentéktelenségükkel. Áttört ezen a túlfűtött 
jelentéktelenségen, és bement a Willard Hotelba. 
Diana a hallban várt rá. 
- Buta voltam, hogy idehívtalak. Teljesen megfeledkeztem erről a 
nyavalyás parádéról. 
- Én megnéztem, láttam a királyt. 
- Milyen volt? 
- Kicsi. Na, mi olyan sürgős? Miért nem tudtad telefonon megmondani? 
- Mert nem tudtam. Valaki esetleg kihallgathatta volna. Van pénzed? 
- Vagy húsz dollárom. 
- Nem. Pénz, komoly pénz. 
- Nincs. Ö, talán kétszáz dollár. Miért? 
- Azt hittem, gazdag vagy. 
- Az apám gazdag. Én nem. 
- Amíg meg nem hal, neked nincs semmid? 
- Micsoda kényes kérdéseket teszel föl. - Peter zavarban volt: a szexuális 
szókimondás már meglehetősen általános volt az ő köreiben, de a pénzt soha 
nem hozták szóba. 
- Mert tudnom kell. 
- Van egy alapítvány, ha majd huszonegy éves leszek. De nem tudom, mit 
jövedelmez. - Peter pontosan tudta. Évi harmincezer dollárja lesz. Az 
alapítványt Delacroix nagymama létesítette, amikor ő született. Hasonló 
alapítványt biztosított Enid számára is, de úgy rendelkezett, hogy Enid 
huszonöt éves koráig nem részesülhet a jövedelméből. Nagyanyjuk úgy vélte, 
ha egy lányt a pénzéért vesznek el, az a néhány év, amíg várni kell erre a 
pénzre, abszolút világossá teszi majd a lány előtt a helyzetét. De nagyanyja 
szándékos rosszindulatának nem sikerült tönkretennie Enid házasságát. Kedve 
szerint költekezett, aztán kényszerítette Blaise-t, hogy fizesse ki az adósságait. 
Szikrányit sem keserítette el, hogy szegény. 
- És én még azt hittem, hogy te máris gazdag vagy. Na mindegy, akkor is 
tetszeni fog neked. Ott ül a bárban. 
- Ki ül a bárban? És miről beszélsz? - Peter nem volt hozzászokva ehhez 
az új Dianához. Előnyösen változott, amióta egyedül élt. Öt perc alatt csak 
egyszer pirult el, sőt, ő hozta őt olyan zavarba, hogy elpirult. 
- Billy Thorne. - Diana drámai szünetet tartott. 
- És? 
- Ó, hát te is tudod, hogy ő kicsoda! Spanyol polgárháború. Elvesztette a 
féllábát, írt egy könyvet a Lincoln-brigádról, az amerikaiakról, akik Franco 
ellen harcoltak. Egy hős, és most lapot akar indítani, egy politikai magazint. 
- Csak éppen nincs pénze. 
- De gyorsan vág az eszed! - kuncogott Diana. Peternek tetszett Diana, de 
Billy Thorne-nal szemben, akinek mozgás közben hangosan csikorgott a 
falába, már bizonytalanabb érzéseket táplált. Vézna volt, kicsi, és mennydörgő 
basszushangján kívül nem volt rajta semmi hősies. 
- Hát ez nagy baj ezzel a pénzzel - mondta Dianának, amikor a lány 
közölte vele a rossz hírt. - De valahogy majdcsak megoldjuk. - Éles, 
gyanakvó pillantást vetett Peterre, mintha Peternek fenntartásai lennének 
velük szemben. 
- Egy fityingem sincs - közölte Peter. Aztán, mivel úgy érezte, ez 
túlságosan bocsánatkérően hangzott, hozzátette: - És ha lenne, akkor se 
vagyok biztos benne, hogy egy politikai folyóiratra költeném. Mellesleg 
miféle politikáról van szó? 
- Liberálisról - mondta Diana. 
- Szocialistáról - dörögte Billy Thorne, amitől a szomszéd asztalnál 
néhány üzletember feléjük fordult. 
- De én távolról sem vagyok szocialista - mondta Peter, aki pillanatnyilag 
egyedül a királyok isteni jogaiban hitt, persze azzal a fenntartással, hogy ő az 
arannyal kihímzett, kék egyenruhás, háromszögletű kalapos király, és nem 
tornyosul fölébe semmiféle rózsaszín képű elnök, miközben diadalmasan 
végigvonul Washington utcáin. A tényleges hatalmat készséggel hajlandó lett 
volna átengedni bárkinek, aki megengedte volna, hogy ő legyen a névleges 
uralkodó. 
- Peter reakciós - jegyezte meg Diana. 
- Hát az apja biztosan az. Rosszabb, mint Hearst. 
Peter ingerült lett. Dianához fordult. - Hát a te apád se igen szabadítaná fel 
a rabszolgákat, 
Billy Thorne harsogva helyeselt, rémületbe ejtve egy pincérnőt. - No, most 
megfogott!
Diana elpirult. Igen, még mindig Diana volt. Dadogni kezdett. - Az én 
apám konzervatív, természetesen, de egy csomó dologban iszonyú liberális. 
- Mondjál egyet! - kacsintott Billy Peterre, aki azon tűnődött, milyen lehet 
a levágott láb csonkja. Lehet, hogy a csont kiáll a bőrből? Nem, persze hogy 
nem. Biztosan olyan, mint egy begyógyult, mély seb, ami még mindig piros és 
fénylik. Megpróbálta elképzelni, hogy nézhetett ki az a láb, amikor levágták. 
Látta a vért, hallotta Billy sikoltozását. Kellemes dolog lehetett! 
Diana tovább védelmezte az apját. Elmagyarázta: ahhoz, hogy valaki 
elnökjelölt legyen, mindenféle emberek támogatására szüksége van; az 
Egyesült Államok egyébként is erősen konzervatív ország, ezért van olyan 
nagy szükség egy képes folyóiratra, amely bemutatná a felvilágosult baloldal 
nézeteit (nem nagyon szerette a "szocialista" szót, túl szűk értelműnek 
tartotta). Mire befejezte, többé-kevésbé helyreállította a pozícióját. Billy némi 
alapfokú óvatosságról tett tanúságot, nem ugratta tovább pártfogóját 
(szeretőjét? töprengett Peter). 
- Mindenképpen szükség van rá - morogta Billy. - Szükség van valamire, 
ami merészebb, mint a The Nation, elevenebb, a fiatalokhoz szól! 
- Mindig azt hittem, a képes folyóiratokat New Yorkban adják ki. Miért 
nem ott akarjátok elindítani? 
- Mert Billy a Kereskedelmi Minisztériumban dolgozik. A 
statisztikánál. Addig nem adhatja fel az állását, amíg a lappal be nem 
indultunk. - Peter most világosan látta Billy Thorne-t. Hivatalnok, egy 
íróasztalokkal telizsúfolt, nagy szobában dolgozik, ahol a többi 
hivatalnok segítségével végtelen hosszú számoszlopokat adogat össze. Az 
iroda egyik sarkában van egy ivókút, ahol a hivatalnokok rendszeresen 
összegyűlnek, és a baseballról csevegnek. Peter a szájában érezte a fehér, 
csonkakúp alakú papírpoharak ízét. Olyan fura, meszes-citromos íz, a 
ragasztótól, vagy magának a papírnak van ilyen íze? Billy Thorne hirtelen 
megszűnt Peter számára létezni, nem maradt belőle más, csak egy 
összeadandó számoszlop. 
- Ott akarom hagyni. Ott is fogom, amint egyenesbe jutunk. A New Deal 
miatt jöttem ide. De annak már vége. 
- Vége? - Peter apjának ez újság lett volna. 
- Hát persze. Jövőre vagy egy konzervatív demokratát, vagy egy 
republikánust fognak megválasztani, és azzal vége lesz. 
- És ha, tegyük fel, Roosevelt harmadszor is elindul? 
- Nem fog - mondta gyorsan Diana, apja reményeit visszhangozva. 
- Na és ha igen - mondta Billy -, ő mint liberális már leszerepelt. 
Különben sem volt soha túlságosan liberális. 
- Mi az, hogy liberális? - kérdezte Peter. 
Billy elmagyarázta neki. Hosszan. Hangja dörgött. Barikádok emelkedtek 
az utcákon. A proletariátus fegyverrel szerzett magának kenyeret. Az orvosi 
ellátást társadalmasították. Az örökösödési adó véget vetett a nagy 
vagyonoknak. A természeti erőforrásokat államosították. A gazdagok dolgozni 
mentek, az erényes szegények hosszú üdülésre. És mindennek a heves 
egyenlősítésnek és felemelésnek a középpontjában Billy Thorne állott: 
irányította a hadműveleteket, falába csikorgóit, hangja dörgött. A szomszéd 
asztaltól időközben elmenekültek az üzletemberek, kétségkívül azért, hogy 
jelentsék a képviselőház Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló 
Bizottságának: az ellenség elfoglalta a Willard Hotel éttermét. 
Amikor Billy befejezte a szónoklatát, Péter látta, hogy Diana eksztázisban 
van, amiből arra következtetett, hogy a lány vagy szerelmes, vagy megőrült, 
ha ugyan a kettő nem ugyanaz. 
- És ezért van szükségünk egy magazinra - tette hozzá Billy. - Egy 
orgánumra, ahol gondoskodhatunk róla, hogy a helyes dolgok kimondásra és 
végrehajtásra kerüljenek. 
- De mitől vagy olyan biztos benne, hogy ez a helyes? - kérdezte Peter 
szelíden. - Szerinted helyes, ha az apámtól elveszik a pénzét. Szerinte 
helytelen, és szerintem is... önző okokból, persze. 
- Ha a nép javát szolgálja, hogy elkobozzák az apád pénzét, akkor el kell 
kobozni. 
- És ez tényleg a javukat fogja szolgálni? 
- Reménytelen alak vagy! - mennydörgőit Billy. - Olvasd el Keynest, 
olvasd el Lenint, olvasd el Marxot! 
Ebben a pillanatban bejött a bárba a Kereskedelmi Minisztérium egyik 
tisztviselője. Billy Thorne odaszólt neki, Peter pedig, a bemutatkozást 
felhasználva, mindjárt el is köszönt. Diana kikísérte az ajtóhoz. 
- Ne haragudj, amiért belevittelek ebbe. 
- Nincs semmi baj. ööö... érdekes fickó. - Ennél több nem telt Petertől. 
Diana hirtelen pajkosán elmosolyodott. - Szegény Billy, mindig 
felbosszantja az embereket, de iszonyú okos. Majd elküldöm neked a könyvét 
Spanyolországról. Csodálatos kritikai visszhangja volt, legalábbis azok a 
kritikák csodálatosak voltak, amiket nem fasiszták írtak. 
- Remélem, meg tudjátok szerezni a pénzt. 
- Én is. Esetleg Mr. Nillson segíteni fog. Úgy volt, hogy állást ad nekem 
New Yorkban, de aztán megismerkedtem Billyvel. Most már itt akarok 
maradni. 
- Csak nem akarsz hozzámenni? 
- Nem hiszem, hogy az olyan emberek, mint Billy, megnősülnének. 
- Nem hisz a házasságban? 
- Valami ilyesmi. A leginspirálóbb ember, akit életemben ismertem. Jól 
van, na. Tudom, hogy lenézed. - Nevetett. - Ha akarod, összejöhetünk újra. Itt 
leszel a nyáron, ugye? 
Peter bólintott. - Majd összejövünk. Föl foglak hívni. - Diana visszament a 
forradalmárjához, Peter pedig kiment a Pennsylvania Avenue-ra. 
A tömeg eltűnt, a forgalom újra normálissá vált. Fogott egy taxit, és 
bemondta a sofőrnek Enid címét. A húsvéti vakáció óta nem találkoztak. 
Mióta Enid férjhez ment, és ő maga a serdülőkorból a férfikorba lépett, ritkán 
látták egymást. De akármilyen nehéz eset volt is Enid, Peternek ő jelentette a 
legtöbbet mindazok közül, akik az életében szerepet játszottak; s gyakran 
töprengett rajta, vajon Enid is érzi-e iránta azt a vonzódást, amit ő képtelen 
elfojtani magában Enid iránt, hiába folyik köztük a közös vér soha át nem 
hidalható folyója. 





















3.



A texasiak már igencsak zajongtak, amikor Clay megérkezett. Bár a 
házigazda, közismerten elkötelezettje volt a New Dealnek, kiadós ölelgetéssel 
üdvözölte Clayt, és bemutatta annak a néhány embernek, akit még nem ismert. 
- Már jó ideje piálgatunk. - A képviselő odakormányozta Clayt az 
íróasztalhoz, amelyen a palackok meg a poharak álltak. Mindenki ingujjban 
volt, még a kormány egyik minisztere is, aki nyomban elfordult, amikor 
közölték vele, hogy Clay Burden Day titkára. Clay itt az ellenség földjén 
állt, de mint Blaise Sanford veje mégis némi tiszteletben részesült. 
Nem volt köztudott, hogy az esküvő óta összesen ötször ha látta Blaise-t. 
A texasiak kitűnő hangulatban voltak, mindenféléről vitatkoztak. Az 
alelnök különösen izgatta őket. Bár ő is Texasból jött, kevesen gondolták, 
hogy neki kellene az elnök helyébe lépni. 
- Különben is - mondta az egyik képviselő - egy olyan embert, mint ő, 
soha nem lehetne eladni ennek az országnak. 
- Mert texasi, azért. - Harsányan nevettek a rájuk sütött közös bélyegen. 
A képviselő a fejét rázta. - Azért nem lehet eladni, mert a bankjában 
tizenkét percentre adja a kölcsönt. Hát kérdezlek benneteket, ki fog olyan 
emberre szavazni, aki tizenkét százalék kamatot számít a 
marhatenyésztőknek? 
- Minden republikánus - mondta Clay. Megjegyzését nevetés jutalmazta. 
Burdennel való kapcsolata ellenére Clay jól kijött a texasiakkal, már csak azért 
is, mert a gyakorló politikusok általában türelmesek egymáshoz, tudják, hogy 
ami az egyik embernek szent meggyőződése, az a másiknak eretnekség, ezért 
olyan hasznos, ha az embernek nincs túl sok meggyőződése. Akárhogy is, 
tüzes doktrinereket ritkán választanak be a Kongresszusba. De kinevezik őket 
a különféle kormányszervekhez. Clay megvetette a New Deal híveit, 
különösen a kormánynak azt a tagját, aki az előbb gorombán hátat fordított 
neki. 
- Szabályos csirkefogó, mi? - mutatott egy idősebb képviselő a kormány 
jelenlevő tagjára. 
Clay megrémült, hogy ennyire nyilvánvalóan kimutatta az ellenszenvét. 
Burden egyik kedvenc mondását alkalmazta: - Azt lehet mondani, megvan 
benne egy kutya minden jellemvonása, kivéve a hűséget. 
Az öregúr kuncogott. - Egy biztos, az elnökhöz hűséges, ebből is látszik, 
milyen gyáva kutya. No, hála az égnek, nem lesz már itt sokáig, sem ő, sem ez 
a banda. A következő választáskor mehetnek mind vissza New Yorkba, ahová 
valók! 
- Ha az elnök nem indul újra. 
- Nem fog. Jöjjön csak velem - vonta Clayt a szoba egyik sarkába. Clay az 
öregúr széles mosolyáról rájött, hogy eljött a politikacsinálás ideje. 
- Na, szóval - mondta a képviselő, lehalkítva a hangját, hogy Clayen kívül 
senki ne hallja. - Én Burden mellett vagyok. - Ha ez igaz lett volna, Clay meg 
lett volna döbbenve. A képviselőről közismert volt, hogy Cordell Hullt, a 
külügyminisztert pártolja. Abból kiindulva, hogy a kijelentés nem igaz, 
pusztán valami másnak az udvarias előjátéka, Clay csak bólintott és várt. 
- Sokan vannak ebben a szobában, akik alighanem támogatnák, ha csak 
egy kicsit is megerőltetné magát, és hízelegne nekik. - Clay törte a fejét, mit is 
akarhat az öregúr, mit nevez hízelgésnek. Egy politikus soha nem beszél más 
politikusok nevében. Ha azt mondja, hogy "ők", az rendszerint azt jelenti, 
hogy "én". A képviselő megtörölte a homlokát hatalmas, vörös 
zsebkendőjével, amely kétségkívül hasznos kellék a szónoki hordón. Clay 
megpróbálta maga elé képzelni azt a kerületet, amelyet beszélgető társa 
képviselt: olaj, szarvasmarha, nyárfaerdők, indiánok. 
- Például némi nyugtalanságot keltettek Burden kapcsolatai egy bizonyos 
Ed Nillsonnal. 
- Miért, mi van velük? - villogtatta meg Clay az ártatlanságát. 
- Na, mi van velük? - A ravasz, vörös arc hirtelen Clay arcához nyomult. 
Clay óvatlanul hátralépett, neki egy asztalkának. 
- Nem sokat lehet róluk mondani. - Az asztal fémlapja keményen 
belenyomódott Clay lábába. - Ed eljött a szenátorhoz, ó, annak már egypár 
éve. Segíteni akart. És segített is. Fölbecsülhetetlenül sokat segített nekünk. - 
Mindaz, amit Clay eddig mondott, tökéletesen igaz volt. 
- Tudja, a kerületemben vannak indiánjaim. - A képviselő hangja 
álmodozóvá vált. - Ők a föld sója, ezek az emberek... tudja, bennem is van 
egy nyolcadrész indián vér. - Amióta Will Rogers, a humorista, karriert 
csinált, a nyugatiak közt divatba jött az indián vér, melynek révén azzal 
büszkélkedhettek, hogy ,,őseredeti amerikaiak". 
- Nomármost ezek a derék emberek, akiket szerencsém van képviselni... - 
a kegyes szavak élét, amelyeket rendszerint szívére tett kézzel szokott 
elszavalni, ezúttal enyhén szardonikus mosollyal vette el - ... eladtak egy nagy 
darab földet egy vállalatnak, amelynek Ed Nillson a tulajdonosa. 
Clay bólintott. - Hallottam erről az ügyletről. A Belügyben volt egy kis 
felzúdulás miatta, de végül azt mondták, hogy oké. 
- Nagy felzúdulás volt és nagy ordítozás, abba se maradt, amíg egy 
bizonyos szenátusi albizottság jóvá nem hagyta ezt az elkeserítő szerződést 
anélkül, hogy belekukkantott volna, és megengedte, hogy az a gazdag föld egy 
tál lencséért Edgar Nillsoné legyen, aki aztán mintegy varázsütésre a James 
Burden Dayt Elnöknek Bizottság kincstárnoka lett. 
Clay érezte, hogy gyöngyözik a homlokán az izzadság. - Nem tudom, hogy 
jól értettem-e? 
- Abban a szenátusi albizottságban Burden barátunk elnökölt. 
- De külföldön volt, amikor a bizottság az ügyet tárgyalta. Emlékszem, 
Kanadában volt, és... 
- Ez igaz. De mielőtt Burden Kanadába ment, felhívta az egyik szenátort az 
albizottságból, és elmondta neki, mennyire fontos, hogy Mr. Nillson 
megvásárolhassa azt az indián földet. Namármost, az a szenátor, akivel 
Burden bizalmasan közölte no az utasításait, azóta elnyerte ugyan a jutalmát, 
de a titkára, aki igazi gyöngyszem, és nemrég lépett be az én stábomba, éppen 
most mesélte el nekem, hogy a régi irodájában a szenátor személyes 
telefonjához valami hangfelvevő szerkentyűt kapcsoltak. Pokoli egy masina, 
valamennyiünket romlásba dönthet. 
Claynek jéghideg lett a keze. A gyomra összerándult. Politikai karrierje 
véget ért, mielőtt még elkezdődött volna. 
- Namármost, nekem módomban áll megszerezni ezt a... hogy is 
nevezzem?... ezt a beszélgetést, amelynek, szilárd meggyőződésem szerint, 
nem szabad a háttérben lebegnie. Nagy zavarba hozhatná az én derék 
barátomat és esetleges következő elnökünket. Nem, uram. Nem akarjuk, hogy 
nem megfelelő emberek kezébe kerüljön. 
- Félre lehetne magyarázni - Clay belement a játékba. Nem volt más 
választása. 
- De még mennyire. - A képviselő szélesen vigyorgott, elővillantak 
töredezett, bagórágástól megbámult fogai. - Nohát, nekem történetesen van 
egy barátom, akinek van egypár nyavalyás acre földje Mr. Nillson 
bányaterületének a szegélyén; és azt hiszem, becsületes vásár lenne, ha Mr. 
Nillson megvenné ezt a földet - persze normális áron -, akkor e mellé a pár 
acre mellé, ami ki tudja, micsoda ásványi kincseket tartalmaz, megkapná azt a 
hangfelvételt is, Burden beszélgetéséről. 
Ez nem volt annyira rossz, mint amitől Clay félt. - Oké. - Clay szintén a 
tárgyhoz tartotta magát. - Ma délután beszélek Eddel. 
- Mondja meg neki, hogy hívjon fel engem otthon. Az Albán Towersben 
lakom, mióta a feleségem meghalt. Eladtam azt a nagy házat. Szörnyen 
egyedül éreztem magam az én Kiskutyám nélkül, így hívtam őt, Kiskutyám, 
aprócska kis jószág volt, azzal a nagy szemével. Ó, hogy hiányzik! - A 
képviselő bourbont töltött magának. - Várni fogom Ed hívását. 
- Hívni fogja. És ha maguk ketten megegyeztek... 
- Biztosan meg fogunk. Ed rendes öreg fiú, és a barátom se túlságosan 
kapzsi. 
- Biztos vagyok benne, hogy nem. Mindenesetre tudassa velem, ha 
megegyeztek az árban. És akkor majd elmegyek... a felvételért. 
- Nem akarja, hogy Ed kapja meg? 
- Nem, nem akarom. 
A képviselő nevetett. - Nem mondhatnám, hogy ezt rossz néven veszem. 
Hát, amíg nem követeli - végül is ő az, aki fizet - addig a magáé. Minden este 
megtalál az Albán Towersben. Már nem járok el sehova. Az én koromban 
mire lenne jó? Én már csak úgy lézengek, amíg elmehetek az én 
Kiskutyámhoz, amikor majd az Úr úgy akarja. Kellemes volt magával üzletet 
kötni, fiam. 
Clay ezután üdvözölt egy oklahomai képviselőt, és nagy komolyan 
megvitatta vele, lehet-e Cordell Hull, déli létére, elnökjelölt. Beszélgetés 
közben jutott eszébe, hogy közvetlenül kanadai utazása előtt Burden milyen 
könnyedén ejtette Nillsont. "Nem akarom, hogy bármiféle közöm legyen 
ehhez az emberhez." Aztán egypár hónap múlva Nillson megalakította a 
Burden Dayt Elnöknek Bizottságot. De ő még akkor sem sejtett semmit, ez 
ijesztette meg a legjobban. Burden bolonddá tette. Ez elviselhetetlen. Hiszen, 
ha azt az embert nem tudja kiismerni, akinek hat éve dolgozik, kiismerhet-e 
valaha is valakit? 
- Maga tehetséges fiatalember - mondta a házigazda, a legjobb pillanatban 
karolva bele Claybe. - Éppen most kötöttem rá fogadást, hogy tíz éven belül 
köztünk lesz, itt a Kapitóliumon, mint vá-lasz-tott hon-a-tya. 
- Vagy a Fehér Házban leszek, mint Day elnök munkatársa. 
- Hohó, arra nem terjed ki a fogadásom. Én csak biztos dolgokra szoktam 
fogadni. 
- Úgy gondolja, a szenátor nem lehet elnökjelölt? 
- Nem akarom, hogy jelöljék. 
- Az nem ugyanaz. 
- Nem hát. Azt mondanám, hogy még mindig inkább ő, mint Garner vagy 
Farley, vagy Hull, vagy McNutt. 
- De inkább Douglas vagy Hopkins, vagy Jackson, mint ő. 
- Körülbelül. 
- A szenátor pontosan középen áll a két csoport között. Lehet, hogy ön is 
elfogadná őt, ha a sajátjai közül egyiket se tudná jelöltetni, és nem akarná, 
hogy az öveik közül fusson be valaki. 
- Kompromisszumnak Burden egész jó lenne. De hát ki a fene akar 
kompromisszumot? 
Szóval, így állunk. De a beszélgetés azért hasznos volt: Burden jelölése 
nem lehetetlen. 
Hazaérve Clay felhívta Nillsont, aki a hangja után ítélve egyáltalán nem 
lepődött meg. De hát Nillson soha nem árult el nyájas érdeklődésnél erősebb 
érzelmeket. 
- Időnként előfordul ilyesmi - mondta higgadtan. - Fel fogom hívni. 
- És mondja... ööö, megveszi tőle azt a földet? 
- Mi mást tehetnék? 
- Nem gondolja, hogy másolatot fog csináltatni arról a telefonfelvételről? 
- Miért csináltatna? Amint megveszem a földet, ő lesz az én zsebemben. 
Semmit nem használhat fel ellenem, amit én is ne használhatnék fel őellene. 
Micsoda világban élünk! - Nillson mintha kifejezetten mulatott volna azon, 
ami történt. Jobban imponált Claynek, mint valaha. 
- Mellesleg - jegyezte meg Nillson -, azt hiszem, erről nem kellene szólnia 
Burdennek, csak felizgatná őt, nem lenne semmi értelme. De ezt ítélje meg 
maga. Maga jobban ismeri, mint én. 
Abban állapodtak meg, hogy Clay megy majd el a hangfelvételekért, ha 
Nillson kifizette. Pár további megnyugtató szó után Nillson letette a kagylót. 
Clay elgondolkozva ment föl az emeletre. Benézett a gyerekszobába, 
megnézte a bölcsőben alvó kislányát. A néger dajka is elaludt, a széken ülve, 
ölében a moziképeslappal. Egy darabig bámulta a két alvót. A dajkának nyitva 
volt a szája, nyála csillogó, ragacsos nyomot hagyott karamellszínű bőrén. A 
gyerek se nézett ki sokkal jobban. Kövéren és szőkén, a rekkenő hőségtől 
foltos bőrrel, úgy feküdt összekuporodva a játékai közt, mint egy kiskutya, és 
tátott szájjal szuszogott. Kissé lehangoltan ment be a saját hálószobájába. 
Enid szanaszét szórt holmija mindent elborított. Halkan káromkodott 
magában. Amikor szembekerült az asszony rendetlenségével, Clay rendessé 
vált, új fegyvert kovácsolt ebből a kettőjük közötti háborúban. És a 
házasságuk háború volt, ehhez nem fért kétség. Mind a ketten úgy 
vizsgálgatták a másik gyengeségének a jeleit, mint a csatateret megszemlélő 
ellenséges hadvezérek. Az első lövés Elktonban dördült el - ez volt kettőjük 
Fort Sumter-e -, amikor Enid őt okolta azért, amiért letörött a cipősarka, mire 
ő logikusan azzal riposztozott, hogy hiszen ha Enid a lába elé nézne... így 
kezdődött, egy letört cipősarokkal. Azóta egyikük sem hagyta abba, legfeljebb 
rövid fegyverszüneteket tartottak a csapatok átcsoportosítására, az utánpótlási 
vonalak kiszélesítésére, a nagyágyúk felvonultatására. Házasságuk mégis 
boldog volt. Bár, akárcsak a többi nő, akit ismert, Enid sem elégítette ki 
szexuálisan; viszont, ellentétben a többi nővel, Enid iránt egy pillanatra sem 
lanyhult az érdeklődése, s bár továbbra is el-elkalandozott, mindig boldogan 
tért vissza hozzá, mert tudta, hogy akármilyen zabolátlan is, teljesen az övé. 
Clay tisztában volt vele, mennyire irracionális dolog, hogy a feleségének nem 
engedélyezi ugyanazt a szabadságot, amit önmagának, de abban a hitben nőtt 
fel, hogy a nők nem olyanok, mint a férfiak, a nők igenis tudnak hűségesek 
lenni, ha szerelmesek, így hát, bármennyi bizonyíték szólt is az ellenkezője 
mellett, arra alapozta a házasságukat, hogy Enid, mivel szerelmes, sose fog 
félrelépni; ő pedig, aki ugyanolyan szerelmes, de férfi, alkalmilag más 
gyönyöröket is kereshet, amíg fenntartja Enidnek személyisége lényegét. 
Egyszerre kimerültnek érezte magát a hőségtől meg az egész naptól. Úgy 
vetette magát az ágyra, mintha Enid lenne, átkarolta a párnát, amely Enid 
illatát árasztotta, és elaludt. 
A Szenátus üléstermében Nillson meg az öreg texasi képviselő Dolly 
Perrine-nel ebédeltek. A lány meztelen volt, és miközben Nillson apró 
darabokra vagdosta a bifsztekjét, megpróbálta elcsábítani, de a férfi nem vett 
róla tudomást. Hasonlóképpen a képviselő sem, aki ezüstdollárokat 
rakosgatott egy cipőskatulyába, miközben egyre azt hajtogatta: "Milyen 
büszke lenne az én Kiskutyám!" Erre Dolly színtelen hangon mindig azt 
válaszolta: "Interurbán, szenátor. A kormányzó hivatala." Aztán Clay is 
csatlakozott a társasághoz, méghozzá hanyatt feküdt az asztalon. Dolly 
látványa fölgerjesztette, de a lány nyomban hátat fordított neki, és 
belecsimpaszkodott a közönyös Nillsonba, aki azonban rendületlenül evett. 
Aztán a képviselő egyszerre észrevette Clayt. Felkiáltott örömében, és 
elkezdte kigombolni Clay nadrágját, mintha csak rejtekhelyet keresne az 
ezüstdollároknak. "Ó, milyen büszke lenne az én Kiskutyám!" 
Clay felkiáltott és felébredt. Enid gonosz mosollyal cibálgatta a 
nadrágját. - Az Isten szerelmére! - lihegte, elhúzódva az asszonytól. - 
Ne! 
- Kiről álmodtál? 
- Semmi közöd hozzá. Hány óra? 
- Késő van. Lefogadom, hogy nem rólam. 
Clay felült. - Ami azt illeti, egy texasi képviselőről. Volt vele egy kis 
ügyem. 
- Pokoli egy helyzet lehet odafönn a Kapitóliumon! - Enid egyszerre ott 
volt mellette az ágyban. Bár még rajta volt a hoszszú estélyi ruha, amit a 
garden partyn viselt, összegubancolódva, viaskodva, hevesen szeretkezni 
kezdtek, egyikében a spontán fegyverszünet azon pillanatainak, amelyek aztán 
még jelentőségteljesebbé tették a háborút, amikor folytatódott. 
Később Enid teljes hosszában elnyúlt a fürdőkádban, az utolsó 
napsugaraktól szivárványszínt játszó buborékok közt. - Hát ez rémes volt, ez a 
garden party. A király elég kedves, de kicsi. Mind a ketten olyan picikék. 
Valósággal föléjük tornyosultam. - Leöblítette elegáns melleit, teste úgy 
fénylett, mint a bronz. - Ismered azokat a MacDonald lányokat Berryville-ből, 
akikkel együtt jártam iskolába? Hát egypár évvel ezelőtt Londonban töltötték 
a szezont, és bemutatták őket az Udvarnál. Srucctoll volt a hajukban, és úgy 
néztek ki, mint a beteg macskák. Mindenkinek fényképeket küldtek a nagy 
diadalukról, és mi mind olyan féltékenyek voltunk. No, hát most már nem 
vagyunk. Mindenkit bemutattak. Semmi hűhó, semmi strucctoll. 
- És apád? 
- Panaszkodott a hőségre, mint mindenki. Szegény király meg a királynő 
nagyrészt a verandán voltak. De még ott is hőség volt. Mi többiek meg csak 
toporogtunk a kertben. Azt hiszem, festi magát. A király. Iszonyú barnának 
látszott és valahogy olyan simának. 
- Akárcsak te. - Clay megsimogatta az egyik sima, barna mellet. Enid 
eltaszította a kezét. - Ide figyelj, azt mondtam, elmegyek ma este vacsorázni 
Davisékkel a McLeanbe. Ők is ott voltak a követségen. Nem bánod? 
- Nélkülem? 
- Apa is jön. 
- Akkor jobb, ha én nem megyek. 
- Nem vagy dühös? - nézett rá az asszony súlyos szempillái alól, váratlan 
támadást sejtve. 
- Ezen a héten harmadszor mész valahová nélkülem. 
- De hát olyan kényelmetlen, ha apa is ott van. 
- Apa nem volt ott azon a micsodán Georgetownban kedden. Úgyszintén... 
- Clay könnyedén haladt vádpontról vádpontra, miközben Enid szokásos 
ügyességével készítette elő a védelmét, mint mindig, most is a váratlan 
ellentámadásra hagyatkozva, amelyre a férje ezernapi házasság után még 
mindig ritkán volt felkészülve. Clay időnként egyszerűen még most sem tudta 
elhinni, hogy nős. Néha felébredt éjszaka, és amikor meglátta maga mellett az 
ágyban az alvó Enid szétterült haját, mely olyan volt, mint egy sötét folt a 
párnán, hirtelen pánik fogta el: Hogy kerülök én ide? Hogy csapódott rám ez a 
csapda? Életfogytiglan erre vagyok ítélve? De aztán, amikor cigarettára 
gyújtott, a gyufa lángjának kurta fellobbanása emlékeztette rá, hogy mindazok 
közül a lányok közül, akiket ismert, egyedül Enid volt az, aki soha nem 
untatta. 
- Peter is ezt mondta. 
Clay időközben elengedett a füle mellett valamit, alighanem valami 
különösen megsemmisítő bizonyítékot. - Peter? - kérdezte, mintha a 
fiatalember tanúként való megbízhatóságát mérlegelné. 
- Igen, itt volt ma. 
Ezzel Enid ennyiben is hagyta az ügyet, kimászott a fürdőkádból, mint 
valami fényes-csúszós vízi állat, fölszedte a gyűrött törülközőt a földről, ahová 
a reggeli fürdő után ledobta, és becsavarta magát a törülköző nyirkos redői 
közé. 
- Inni akarok egyet - jelentette be Enid, és kiment a szobából. Clay 
akaratlanul is követte. Amint utánament le a keskeny lépcsőkön, bérelt házuk 
nappali szobájába, azt érezte Enid iránt, amit a nyúl érez a kígyó, a tömeg a 
demagóg iránt. Enid mindig ordítva közölte a látogatókkal, hogy a ház 
"bérelt", semmi közösséget nem akart vállalni ezzel a környezettel, mely 
olyannyira elütött a Laurel House-tól. Beüvegezett, Nápolyt ábrázoló csúf 
festmények, sötét mahagóni, régi csinsz, egy fehér nyárfa dohányzóasztal, 
sok-sok különböző méretű, kör alakú folttal, hála a bérelt étkészlet vegyes 
poharainak. 
Enid martinit kevert magának. Nemrégiben fedezte fel a martinit, és 
kijelentette: bármennyit meg tud inni belőle anélkül, hogy berúgna. Ez a jelek 
szerint igaz is volt. Az italtól csak eleven lett, boldog és szeretetre méltó. Clay 
ilyenkor szerette őt a legjobban, az estélyeken, amikor minden férfit magához 
vonzott, és közben teljesen az övé volt. 
- Peter csak úgy beállított. Azt sem tudtam, hogy a városban van. 
Ez a város igazából egy nagy falu. - Clay a megszokott székében ült a 
dohányzóasztalnál, miközben Enid csillogó szemmel szopogatta a martinit. 
- Ó, ez kellett! Az a hőség! Azok az emberek! Nem lennék angol királyné a 
világ minden kincséért sem. 
- Mit akart Peter? 
- Semmit. Barátilag meglátogatott. Próbálom lekoptatni, de nem veszi 
észre a célzásaimat. De azért jóképű fickó. - Enid fölemelte az ezüst 
cigarettásdobozt (Day szenátor alkalmazottainak nászajándékát), és elkezdte a 
tükörképét tanulmányozni. Clay ezt furcsállotta, mert Enid ritkán nézegette 
magát. Legmegdöbbentőbb tulajdonsága volt a személyes hiúság hiánya. 
- Az újságnál fog dolgozni ezen a nyáron. - Enid letette a dobozt, és Clay 
rájött, hogy az asszony Peter tükörképét szerette volna megtalálni a homályos 
ezüstlapon. Clay azonnal résen volt. Sose értette az Enid és az öccse közötti 
szövetséget. 
Enid felrakta hosszú lábát a világos dohányzóasztalra. Lába sötét, drága, 
fényezett fára emlékeztetett, mellette az asztal tűnt közönséges húsnak. - 
Remélem, tudod, hogy ha akkor először nem lát meg minket az öltözőben, 
sose mentem volna hozzád. 
- Kösz - nézett rá Clay, hirtelen támadt undorral. 
- Nem úgy gondoltam! - mondta Enid bűnbánóan. Mint mindig, akkor 
tudta a legfájóbb sebeket ejteni, amikor nem akarta. Összefonta a bokáját 
Clayéval, egyik lábát bedugta a nadrágszárába, és a nagylábujjával 
megcsiklandozta a lábán a szőröket. - Örülök, hogy végül így történt. De, 
atyaisten, micsoda kis leskelődő! 
- Véletlen volt. 
- Véletlen? A kutya fülét! Ki a csuda mászkálna az éjszaka kellős közepén 
a viharban, ha nem utánunk leskelődne? - Enid leszólta az öccsét, Clay meg 
védte a fiút. Először is szerette Petert; másodszor meg a fiú fontos stratégiai 
pozíciót képviselt a háborúban, aki lefoglalta magának, jelentős terület fölött 
biztosította az uralmát. 
- No, mindegy, Peter azt mondja, apa tegnap este vacsoránál kijelentette, 
hogy én már rég elválok, mire huszonöt éves leszek. 
- A jó öreg Blaise! - dörmögte Clay. - Micsoda család! 
- Azt hiszem, iszonyú hevesek vagyunk. - Enid megkavarta a martinit a 
mutatóujjával. - De apa meg fog enyhülni. 
- Kit érdekel? - kérdezte Clay, akit a legjobban érdekelt. Minél többet 
látott a világból, annál inkább meg volt róla győződve, hogy pénz nélkül, 
mégpedig sok-sok pénz nélkül soha nem fogja tudni elnyerni azokat a csillogó 
díjakat, amelyeket a köztársaság oly bőkezűen osztogat a gazdagoknak, s oly 
ötletszerűen a szegényeknek. Amíg Blaise engesztelhetetlen, addig a karrierje 
holtponton marad. 
- Ó, Péter mondott valamit a régi barátnődről is. - Ez a rég ismert 
ágyúgolyó ártalmatlanul röpült el Clay feje fölött. - Úgy látszik, Diana 
belegabalyodott valami kommunistába, aki magazint akar indítani. 
- Egy kommunistába? Biztos vagy benne? - Clay egyszerre éber lett. 
- Persze hogy biztos vagyok benne - mondta Enid, és közben láthatólag 
próbálta felidézni magában, mit is mondott Peter. - Azt akarták, hogy Peter 
fektesse bele a pénzét, mintha lenne neki, bár előbb fogja megkapni, mint én. 
És... 
Clay közbevágott. - Ebből komoly ügy lehet. A szenátornak. 
Enid üres tekintettel nézett rá. Mások problémái - és férjének munkaadója 
is a mások közé tartozott - sohasem tűntek egészen valóságosnak Enid 
szemében. 
- Abszolút biztos vagy benne, hogy Peter azt mondta, hogy a pofa 
kommunista? 
- Igen, pontosan ezt mondta, de hát Peter olyan hazudós, hogy az ember 
sohase tudhatja. 
- Jobb lesz, ha felhívom a szenátort - állt föl Clay. 
- Ó, ne menj el! - Enid olyan lett, mint egy gyerek, aki nem akar egyedül 
maradni. - Sose látlak, mikor ez a rémes Szenátus ülésezik. 
- Ma este láthattál volna. 
Felismerve, hogy egy teljes hadosztályt tett ki a biztos vereségnek, Enid 
gyorsan föladta összes hadállásait. Szélesen kitárta a karját, amitől a törülköző 
lehullott a válláról; aztán, beismerve a teljes vereséget, szerelmesen gügyögő 
tolvajnyelvükhöz folyamodott. - Csókold meg az édes kicsi kutyakölyköt, és 
mondd neki, nem bánod, hogy rossz, rossz, rossz. 
Clay megcsókolta, azt mondta, nem bánja, hogy rossz, rossz, rossz, aztán, 
amikor megkóstolta a ginízű szájat, felizgult, és talán el is felejtett volna a 
szenátornak telefonálni, ha karján a babával nem lép be éppen abban a 
pillanatban a dajka. 
- Az Isten szerelmére! - kiáltott Enid. - Miért nem kopogsz? Miért 
lopakodsz így? 
- Nincs semmi baj, Annie - mondta Clay, visszanyerve az önuralmát. De 
Annie, Enid utána kiabált átkai közepette, már elmenekült. - Hagyd abba! - 
Clay hangja éles volt: a varázs megtört. Újra önmaga lett. - Azt akarod, hogy 
ő is itthagyjon, mint a többiek? Nem lehet az emberekkel így ordítozni. 
- Azt csinálok, amit akarok, a fene egye meg! - Enid kiitta a martini 
maradványát az ezüst shaker-ből, aztán beburkolta magát a törülközőbe, és 
fölment az emeletre. Clay tudta, hogy másnap megint együtt fog viháncolni a 
dajkával. Akármilyen rémesen viselkedett is Enid, sohasem tartott haragot. 
Továbbá a világon mindenkivel pontosan ugyanolyan bizalmasan és 
tartózkodás nélkül beszélt, és bár ez az őszinteség is hozzátartozott a bájához, 
Clay már megtanulta, hogy soha ne mondjon el neki semmit, amiről nem 
szeretné, ha az ellenségei megtudnák. Ami meg a dajkát illeti: ő még teljesen 
el van bűvölve és le van nyűgözve, amiért Enid egyenlőként bánik vele. De 
arra még nincs felkészülve, hogy megfizesse Enid bizalmasságának az árát: a 
hirtelen dührohamokat, a rafinált sértéseket, a riasztó kegyetlenséget. Enid 
mindig őszintén megsértődött, valahányszor áldozatai később szemrehányást 
tettek neki azért, amit mondott nekik. "De hát nem érted, hogy én borzasztóan 
szeretlek?" Talán tényleg nem értették, és talán tényleg szerette őket. 
Clay megpróbálta felhívni a szenátort. A telefont Mrs. Day vette fel. - 
Burden elszundított. Kifárasztotta a garden party. Olyan hőség volt! És este 
meg a Fehér Házba megyünk. Nagyon sürgős? Felébresszem? - Clay azt 
mondta, hogy ráér a dolog, aztán kellemes estét kívánt nekik az ellenség 
házában, és letette a kagylót. Rosszkedvűen nyitotta ki az aktatáskáját, és 
kezdett el dolgozni, de aztán beletemetkezett a munkába, és megfeledkezett 
Enidről mindaddig, amíg az asszony akkora lármát nem csapott, hogy 
fölriadva leejtett egypár iratot. 
- Ne csináld ezt! 
- Imádom, amikor riadozol, mint egy vénlány. Jól nézek ki? - Enid jól 
nézett ki, és ezt Clay meg is mondta neki. De Enid nem figyelt oda. Egyaránt 
érzéketlen volt az igazsággal és a hízelgéssel szemben. - Ide figyelj - mondta 
-, szörnyű rossz érzésem van, amiért megígértem, hogy elmegyek erre az 
estélyre, és itt hagylak. 
- Nincs semmi baj. 
- De igenis van. Egyszerűen elkap a gépszíj, és igent mondok, amikor 
nemet kellene mondanom. Legtöbbször különben sincs semmi értelme. Ha 
akarod, hogy itthon maradjak, maradok. 
Clay teljesen meg volt hódítva. Azt mondta, csak menjen el Enid az 
estélyre. Ö otthon marad, és dolgozik. Enid előadta, hogy a kicsi kutyakölyök 
rossz, rossz, rossz. Clay ezzel egyetértett, de azt állította, hogy másként nem is 
kellene neki. Enid azzal ment el, hogy mennyire sajnálja a dolgot, Clay pedig 
- helyesen - megjegyezte magának, hogy Enid kizárólag csak akkor tud erőt 
venni magán, és azt mondani, hogy sajnálja, amikor erről szó sincs. Ezt a 
hasznos új fegyvert elraktározta a fegyvertárába. A háborújuk a szerelem volt. 
Vagy a szerelmük volt háború. Akár így volt, akár úgy, igazából csak a 
csatában találkoztak össze. Nem tudta Enid nélkül elképzelni az életet. 
























4.



Az elnök felesége jelt adott, a hölgyek felkeltek az asztaltól, és Mrs. 
Roosevelt meg a királyné vezetésével kivonultak, átengedve a férfiaknak a 
Fehér Ház díszes ebédlőjét. Amikor az ajtónálló becsukta az ebédlő ajtaját, 
Burden fölkelt a patkó alakú, nagy asztal bal oldali kanyarulata mögötti 
helyéről, és följebb költözött, a központ felé, ahol az elnök meg a király ültek. 
A király balján álló üres székbe gyorsan beleült az alelnök, aki túláradó 
szívélyességgel veregette hátba és böködte oldalba az aprócska királyt. Az 
elnök ezen nyilvánvalóan bosszankodott, Burden pedig remekül szórakozott. 
Az elnök és alkotmányos, ha nem is politikai utóda már kardot rántottak 
egymás ellen. 
Konyakot szolgáltak föl, előkerültek a szivarok. Burden Blaise Sanford 
meg egy angol közé ült le, utóbbinak mintha Lord Trágya lett volna a neve. 
Szidták a hőséget. 
- Az elnök nem hajlandó bevezetni a légkondicionálást - rágcsálta a 
szivarját Blaise. - Azt mondja, nem tesz jót a nyálkahártyáinak. 
Nyálkahártyák, a fenét! És mi van azokkal, akik itt dolgoznak? Mi lesz 
velünk? Szívbajt kapunk, az lesz. 
- Lehet, hogy nem törődik vele. - Mint a többieknek, Burdennek is külön 
erőfeszítésébe került, hogy ne bámuljon folyton az elnökre, aki kövérsége 
ellenére a jelek szerint jó erőben volt, s úgy villantotta föl újra meg újra híres 
mosolyát, mintha egy automata kapcsoló működtetné. Előzőleg, amikor 
Burdent és Kittyt bemutatták a felségeknek, az elnök a legszélesebb 
mosolyával mosolygott rá, aztán a királyhoz fordulva, színpadiasán odasúgta 
neki: "Ö is itt akar lakni." A király kissé zavartnak látszott. 
Később Burden rájött, hogy az elnök ezt a kis tréfát elsütötte az összes 
riválisaival kapcsolatban, akik nagyrészt jelen is voltak - Hull, Vandenberg, 
Farley, valamint a törékeny Harry Hopkins, aki máris az asztal bűvös 
középpontjának közelébe manőverezte magát. Nagy bunyó lesz, gondolta 
Burden, de egyre bizakodóbb lett. A Gallup Intézet közvéleménykutatása 
szerint a párt elsősorban Hullt választaná, és csak másodsorban őt, de mivel 
Hull déli, és ezért nem lehet jelölni... Burden elképzelte önmagát az asztalfőn; 
aztán eszébe jutott a fogadalma: csak semmi álmodozás. Ráhangolta magát 
Blaise hullámhosszára. 
- Persze lehet, hogy azt akarja, hogy szívrohamot kapjunk. Legalábbis 
némelyikünk - kuncogott Blaise. 
Lord Trágya mosolygott, és Burdenhez fordult. - Ön biztosan sokszor 
megfordul itt, szenátor. 
- Soha! - válaszolta Blaise Burden helyett. - Gyűlölik egymást - tette 
hozzá, elég hangosan ahhoz, hogy az elnök is meghallja, de ő nem hallotta, 
mert teljes figyelmét lekötötte az alelnök, aki most úgy dagasztotta a király 
vállát, mintha kenyértészta volna. Az elnöknek ajkára fagyott a mosoly, 
szürke szeme izzott. Az alelnök azonban, teli lévén bourbonnal és vidám 
rosszindulattal, nem vett tudomást a hervasztó pillantásról. 
Megmagyarázták Lord Trágyának (aki alighanem a Foreign Office-ban 
csinált valamit), hogy bár Burden az elnök pártjához tartozik, politikai 
ellenfelei egymásnak. - Képtelen vagyok felfogni a maguk politikai életét - 
mondta az angol. 
- Egyszer meg kéne próbálnia - mondta Blaise hűvösen, hangot adva 
Burden ingerültségének is azokkal az angolokkal szemben, akik azzal 
büszkélkednek, hogy nem tudják, vagy ami még rosszabb, úgy tesznek, 
mintha nem tudnák, hogyan működik az amerikai politikai rendszer. 
Lord Trágya mentegetődzött. - Az embernek persze értenie kellene. Csak 
mi annyira hozzá vagyunk szokva a pártfegyelemhez. Úgy értem, a 
Parlamentben az embernek követnie kell a pártvezért, vagy le kell mondania. 
- Mi nem követjük - mondta Burden -, és sohasem mondunk le. 
Legalábbis önként nem. 
- De néha ejtjük a pártvezért - mondta Blaise baljósán, kék füstöt 
pöfékelve Lord Trágya arcába. 
- Pfü, de meleg van - mondta az angol. Burden mindenfelé hőségtől és 
bortól kipirult arcokat látott. Hirtelen elfogta az az érzés, hogy mindez irreális; 
eszébe jutottak a többi elnökök, akik itt ültek ugyanebben a teremben, és 
etették-itatták a maguk korának nagyságait, s akiket ma már mindenki 
elfelejtett. Jönnek és mennek, gondolta, önmagát vigasztalva. Semmi nem 
számít, csak a pillanat. Aztán észrevette a kandalló fő homlokzatába, 
közvetlenül a párkány alá nemrég bevésett feliratot, John Adams kegyes 
óhaját, miszerint: "E fedél alatt mindig csak bölcs és becsületes emberek 
kormányozzanak." Természetesen nem mindegy, hogy ki kormányoz. 
Összeszedte magát. A dolognak megvan a trükkje, nem szabad engedni, hogy 
az embert hatalmába kerítse a gyorsan szaladó pillanat; úgy kell eljárni, 
mintha a jövő tényleg létezne, mintha az ember jó cselekedeteivel valóban 
befolyásolhatná azok életét, akik még meg sem születtek. De az asztalfőn ülő 
elnököt figyelve, Burden csak hiúságot látott öntelt arcán: semmi mást, 
kétségkívül semmi jelét annak, amit Cicero virtusnak nevezett, annak az 
erkölcsi jóságnak, amelyet nem lehet egyszerűen "erénynek" fordítani. 
Blaise és Lord Trágya angliai barátokról beszélgettek. Lord Trágya 
(képtelenség, hogy ez legyen a neve) biztosította Blaise-t, szó sincs róla, hogy 
egy öreg barátjuk valóban megbolondult volna. - Egyszerűen csak nem szereti 
az embereket, ami tökéletesen normális dolog. Egyedül él, vidéken. És 
Carlyle-t olvas fel a disznójának. 
Burdennek ez felkeltette a figyelmét. - A disznójának? 
- Igen. Azelőtt Gibbont olvasott, de nem szerette a stílusát. 
- A barátja? 
- Nem, a disznó. A barátunk tulajdonképpen meglehetősen kedveli 
Gibbont, és szerintem nem nagy rajongója Carlyle-nak, de rájött, hogy a 
disznót megnyugtatja Carlyle. Így hát mit csinálhat? 
Blaise elragadtatva nevetett. - Burden, meg kell ismerned az angolokat. 
Nem olyanok, mint mi. 
- Ez a maguk szerencséje - mondta Lord Trágya, akiről nem lehetett tudni, 
tréfát űz-e belőlük vagy sem. De Burden szíve mélyén nem utálta az 
angolokat, szemben számos szenátorkollégájával, akik gyűlölték Anglia 
nagyságát. A déliek még mindig keserűen emlegették, hogy Anglia elárulta a 
konföderációt, az északi városokban pedig ha egy politikusnak nem volt 
semmiféle mondanivalója, még mindig biztosan számíthatott az írek tapsaira, 
ha azzal fenyegetődzött, hogy orrba veri György királyt. Burden ránézett 
György király hosszú, előkelő orrára, és úgy érezte, meg kell védelmeznie. A 
király oly törékenynek, oly előkelőnek tetszett, annyira nem érdemelt mást, 
mint tökéletes udvariasságot. Burden eldöntötte magában, hogy az idén már 
feltétlenül el kell mennie Európába, és utazásai közben be kell jelentkeznie 
Hitlerhez egy megbeszélésre. Hitler Berchtesgadenben fogadja majd, és ő 
azzal kezdi, hogy kijelenti, nem a Szenátus, hanem a saját és a világbéke 
nevében beszél. A kancellár figyelmesen hallgatja, amikor kifejti egy olyan 
akcióprogram körvonalait, amely számításba veszi Németország jogos 
érdekeit, de megőrzi a nyugati hatalmak jóindulatát. Miközben beszél, Hitler 
jegyzeteket készít, és időnként azt motyogja, hogy "ja, ja". 
- Azt hiszem, a nyáron kitör a háború. - Burden felriadt álmodozásából, és 
az angol felé fordult, akinek semmit nem változott a hangja, mintha csak a 
disznó olvasmányairól szóló beszámolóját folytatta volna. Blaise 
összeráncolta a homlokát. - Én nem hiszem. 
Lord Trágya nagy, ívelt orrlyukain át kifújta a füstöt. - Mi július közepére 
tippeljük. A kis ember azt akarja csinálni Lengyelországgal, amit 
Csehszlovákiával csinált. 
- És maguk mit fognak csinálni? - kérdezte Burden. 
- Azt hiszem, ezúttal alighanem harcolni fogunk. 
- Hogyan? - kérdezte Blaise gúnyosan. - A németeknek kilencezerötszáz 
repülőgépük van, harckész állapotban. Angliának mennyi van? 
- Szerintem semennyi. A demokrácia bájához hozzátartozik, hogy soha 
nincs fölkészülve. - Mosolygott. - Miért, maguknak, jenkiknek hány 
repülőgépük van? 
- Nekünk nincs rá szükségünk, mert mi nem akarunk senkivel háborúzni - 
mondta Blaise rendületlenül. 
- Igen, olvastam az újságjában. De Hitler már megmondta: először 
Franciaország, aztán Anglia, aztán Amerika. 
- Csak blöfföl, és ki nem blöffölne a helyében? Azok után, ahogy maguk 
engedtek neki, bolond volna, ha nem próbálkozna még többel. 
Sorra jöttek a jól ismert érvek, de Burden már nem figyelt oda. Ismerte 
valamennyit. Ö lényegében izolacionista volt. Nem látott rá semmi okot, miért 
keveredjen bele az Újvilág megint az Óvilág rondaságaiba. De azt is tudta, 
hogy nehéz lesz kimaradni belőle, különösen olyan elnökkel, akinek 
világszínpadi szereplési viszketegsége van. Mint Wilsonnak, gondolta Burden, 
az elnök felé nézve, aki éppen a király fülébe sugdosott valamit. Igen, ez az, 
ahogyan Roosevelt látni szereti önmagát: uralkodókkal sugdolózva, a hazai 
kudarcokat külföldi parádékkal elhomályosítva. Olyan világos az egész. 
Nem szabad kitörni a háborúnak. Már csak azért sem, mert akkor az elnök 
újra elindul a választáson, és a pártból ugyan ki tudná megállítani? Burden 
körülnézett a teremben a magafajták között: a konvención senki nem tudná 
közülük legyőzni az elnököt. Nem tehetnek mást, csak imádkozhatnak, hogy 
az európaiak maradjanak békén a következő konvencióig, még (kiszámolta az 
ujjain) tizennégy hónapig. 
- Nem - mondta, hogy megnyugtassa önmagát. - Egyetértek Blaise-zel. 
Hitler túl okos ahhoz, hogy háborút kezdjen... Ezen a nyáron - tette hozzá, 
mivel vele született óvatossága soha nem engedte, hogy gondolkodását 
teljesen vágyai irányítsák. 
- Remélem, igazuk lesz - mondta Lord Trágya udvariasan. 
A mágneses középpontban mozgolódás támadt. Az elnök fia kigördítette 
apja kerekes székét az asztaltól, és mint mindig, Burden most is 
megdöbbenten vette tudomásul, hogy az ellenség nyomorék, elsorvadt lába 
nehéz fém járógépbe van zárva. Nyomasztó volt nézni, amikor az elnök felállt 
vagy leült. De ő maga mintha észre se vette volna rokkantságát. Burden csak 
egyetlenegyszer látta zavarba jönni miatta. Amikor nagy keservesen a szónoki 
emelvény felé indult, hogy elfogadja a másodszori elnökjelöltséget, valaki 
véletlenül meglökte, elvesztette egyensúlyát, és eldőlt, mint valami torony. 
Mire kísérői elkapták, már majdnem leesett a földre, beszédének lapjai 
szanaszét röpültek a levegőben. Bármennyire megvetette is őt Burden mint 
embert, mégis némi szánalmat érzett iránta: egy hatalmas nemzetet 
kormányoz, de segítség nélkül nem tud járni. 
Blaise karon fogta Burdent, és beálltak az ebédlőből a fehér márvány 
előcsarnok felé induló menetbe. A hölgyek a ház másik végén, a keleti 
szobában gyülekezve várták őket. Hangverseny következett. 
Blaise nézetei nagyrészt egyeztek Burden nézeteivel. - Nem lehet háború. 
Hitler nem olyan buta. De még ha az is, az angolok nem fognak harcolni. Túl 
dekadensek. Carlyle-t olvasni egy disznónak! 
- Ne felejtsd el, hogy ha háború lesz, akkor a házigazdánk még négy évig 
itt fog ülni. 
Blaise megborzongott. - Ne is emlegess ilyeneket. De ha újra 
elindul, én... téged foglak támogatni, szenátor - ütött Blaise 
Vandenberg szenátor vállára. A szenátor először meglepődött, aztán 
megörült. - Arthur, imádkozom érte, hogy te kapd a republikánus jelöltséget. 
- Vandenberg célzott rá, hogy az ő imái is hasonló irányba szállnak, aztán 
rákacsintott Burdenre, klubbeli tagtársára. Blaise és Burden egy pillanatra 
megálltak a vörös szoba ajtaja előtt. 
- Ed jól csinálja a dolgaidat? 
- Azt hiszem, igen. Te nem? 
- Szerintem elsőrendűen. De... - Blaise összeráncolta a homlokát. 
Burdennek kihagyott a szívverése. Itt fog meghalni, a Fehér Ház fogadásán? 
- De? - ismételte Burden. Meg volt lepve, hogy egyáltalán tud beszélni. 
- Egy újságíró, sejtheted, hogy kicsoda, a skalpodra pályázik. Szerinte volt 
valami techtli-mechtli közted meg Ed között egy olajügyletből kifolyólag. 
Volt? 
- Soha. - Burden tudta, hogy azokban a ritka esetekben, amikor kénytelen 
vastagon és szándékosan hazudni, mindig teljesen meggyőzően csinálja. 
- Én nem is hittem. Azt mondtam, ez annyira nem illene hozzád. De azt is 
mondtam, hogy ha volna valami a füled mögött, akkor is eltüntetnéd a 
nyomokat! - Blaise hosszan, ravaszul nézett rá, aztán mindketten elnevették 
magukat, és bementek a keleti szobába. 
Burden felesége már ott ült a nagy, központi csillár alatt. Szokatlanul 
elevennek, szinte fiatalnak látszott. Burden leült mellé, és megfogta a kezét. - 
Hát nem ez a csúcs? - kiáltott fel az asszony. 
- Az igazi csúcs - visszhangozta Burden. 
- Beszélgettem a királynéval. 
Mit mondhatott Kitty? Burdennek megint kihagyott a szívverése. Most fog 
leroskadni a földre, s az utolsó dolog, amit a szeme látni fog, ez a 
kristálycsillár lesz a feje fölött? - Miről? 
- Ó, a gyerekeiről meg Dianáról. Tudod, csak úgy beszélgettünk. Meg 
hogy micsoda hőség van. A végén kibökte, hogy iszonyú melege van. 
- Nekem is. - Burden szorosan a nyaka köré feszített acélszalagnak érezte 
a gallérját. 
- Tudod, iszonyú ideges teremtés. 
- Nem látszik rajta - nézett Burden a királynéra, aki most az elnök és az 
alelnök közt ült. 
- Pedig az! - Frederika Sanford nem tudta megállni, hogy közbe ne 
szóljon, miközben leült velük szemben. - Figyeltem a bemutatásnál. Egy 
csipkezsebkendőt szorongatott a kezében. Mire bementünk vacsorázni, 
ronggyá tépte! 
- Nagyon idegesítő lehet - ismerte el Kitty. - Mindig így kirakatban lenni. 
Csúnya, erkölcstelen dolog. Mi aztán tudjuk, milyen királynak lenni. 
- Micsoda? - Frederika nem tudta elhinni, hogy jól hallotta. 
Kitty ragyogott, fogalma sem volt róla, hogy a tudatalattija megint 
csatlakozott a társasághoz. Burden gyorsan közbeszólt. - Hogy van Enid meg 
Clay? 
- Maga többet látja Clayt, mint én. Valószínűleg Enidet is. Nem tudom. 
Azt hiszem, jól kijönnek. Enid néha kihozza hozzánk a kicsit, édes kölyök. 
Blaise imádja. 
- Szerintem rémes, ahogy Blaise Clayjel bánik. - Ezt Kitty tudatos és tudat 
alatti énje kórusban mondta. 
- No de Kitty... - Burden annak szentelte az életét, egészében sikeresen, 
hogy elkerülje az ilyesféle személyes konfrontációkat. 
-... Igaza van - vágott közbe Frederika, a szokásosnál is 
erélyesebben. - Ha az ember meggondolja, kit hurcolhatott volna Enid 
haza! Egy kommunistát vagy egy selyemfiút, vagy  egy zsidót. - 
Frederika önmagát is félbeszakította. - Ők is zsidók, azt tudjátok - 
mutatott a királyra. 
- Ugyan, dehogy! - Kittynek ez őszintén fájt. 
- Hát a király mindenesetre az - mondta Frederika boldogan, amiért 
elsőnek zúzhatja össze Kittynek az angol királyi házról táplált illúzióit. - 
Albert hercegnek zsidó volt az apja. Azt hiszem, ezért jön ki olyan jól a király 
a mi Franklin Rosenfeldünkkel. 
Burden feszengve nézett körül, nem hallotta-e valaki, amit Frederika 
mondott. De az elhelyezkedés általános zsivajában elveszett a hangja. 
Észrevette, hogy Harry Hopkins ott lebeg az elnök közelében. Azt suttogták, 
hogy Hopkins haldoklik. De akár haldoklott, akár nem, ambíciói távolról sem 
csökkentek. Ö is versenyben volt az elnökségért. Előzőleg, az este folyamán 
Burden már meg is csipkedte, amiért vett magának egy farmot Iowában: "egy 
kedves tanyát, ahol fölnevelhetem a lányomat" - amint azt a sajtónak mondta. 
Merész húzása, hogy egyszerű közép-nyugati farmernek tüntesse fel magát, 
sok mulatságot okozott Washingtonban, ahol Hopkinst hontalannak 
tekintették, akinek az elnök a választókerülete. 
- Mindenkiről ujjlenyomatot fognak venni. Hajmeresztő. - Burden 
megfordult. A kormány egyik whiskyvel teli tagja beszélgetett a Fehér Ház 
egyik tisztviselőjével, és fogalma sem volt róla, mennyire érdekli Burdent, 
amit mond. - Az Igazságügyben jutott eszébe valakinek, valószínűleg 
Hoovernek, az a bomba ötlet, hogy minden állami alkalmazottról 
ujjlenyomatot kellene venni, és az elnök bevette. 
- Hááát - mondta a tisztviselő óvatosan -, én nem tudom, hogy teljesen 
bevette-e... 
- De be ám! Már le is szólt a tárcámhoz, hogy kezdjük el az ujjlenyomatok 
levételét, pedig én megmondtam, hogy ez rohadt támadás az emberi méltóság 
ellen. Hitlerista dolog. 
Burden azon gondolkodott, nem lehetne-e ebből ügyet csinálni. A 
konzervatívok a kommunizmustól való félelmükben persze mindenütt 
kémeket látnak, és valószínűleg helyeselnék, hogy őket kivéve, mindenkiről 
vegyenek ujjlenyomatot. De Burdent meglepte, hogy az elnök pártolta ezt a 
gondolatot. Ö maga utálta. Minden embernek meg kell adni azt a jogot, hogy 
elbújhasson. 
- Blaise szerint rendbe kellene hozatnia az orrát. Hónapok óta ez az 
egyetlen dolog, amit mondott róla. 
- Kinek az orrát? - kérdezte Burden. 
- Clayét. Lovaglás közben betörte. Blaise szerint előzőleg jobban nézett ki. 
- Nekem tetszik úgy, ahogy van - mondta Kitty lojálisan. - Én nagyon 
szeretem Clayt. 
Ekkor egy kövér nő énekelni kezdett. A hangja nem volt kellemes, és 
Burden figyelme az elnök nagy, léggömbszerű feje felé fordult. Hátulról látta 
ritka, őszülő haját, rózsaszín fejbőrét. Rendkívül durvának hatott az illedelmes 
kis király mellett, aki olyan volt, mintha Madame Tussaud panoptikumából 
sétált volna ki. Fogadalma ellenére Burden azon kezdett tűnődni, fog-e ő 
valaha is abban a székben ülni. Nillson még tegnap is azt mondta, hogy igen. - 
Neked nagy vonzóerőd van. Délen és a Közép-Nyugaton te vagy a hős. De 
nem vagy túl konzervatív a nagyvárosiaknak sem. Deweyt biztosan kenterben 
vered. 
- De ha ő újra elindul? 
- Akkor minden fogadás érvénytelen. De ez nem valószínű. Hacsak ki nem 
tör a háború. - Akkor legyen béke, imádkozott Burden, miközben a kövér 
szoprán leült, hogy megtapsolják, pedig az utolsó sivító hang még ott lebegett 
a nehéz levegőben. 
- Kedves hangja van - mondta Kitty. - Ahhoz képest, hogy milyen kövér. 
- Közönséges, mint egy ír disznó - mondta Frederika, pedig számára a 
legrosszabb még csak ezután következett. Marian Anderson lépett elő. - Egy 
színes nő! - kiáltott fel Frederika. - Tudhattuk volna! - suttogta dühösen. - 
Nincs elég fehér énekesnő az országban? - Burden úgy tett, mintha nem 
hallott volna. Lehunyta a szemét, miközben Marian Anderson énekelt. 
Egyszer, nagyon fiatal korában lefeküdt egy színes kurvával, és szomorúan 
jött rá, hogy semmiben sem különbözik egy fehér nőtől. Pedig vannak, akik 
többre becsülik a feketét a fehérnél, és különbséget találnak köztük. Amikor 
először látogatta meg Nillsont a szállodai lakosztályában, a heverőn egy 
karcsú, világos tejcsokoládészínű lány feküdt. Pléhpofával kelt föl, és vette föl 
a cipőjét. - Mondtam, hogy nem a pincér. 
Nillson egyáltalán nem jött zavarba. - Jöjjön be - mondta Burdennek. 
- Ne haragudjon. Fel kellett volna csöngetnem. 
- Nem történt semmi baj. Miss Morgan éppen indulóban volt. Régi barátok 
vagyunk. Jól ismertem az édesanyját. Mondd meg, drágám, Bessnek, ha látod, 
hogy üdvözlöm. 
- Meg fogom mondani. Viszlát. - Olyan felületesen csókolta meg Nillson 
arcát, mint egy iskolás lány, aki a mamája barátját üdvözli; aztán kurtán 
biccentett Burdennek, és bement a hálószobába. Éppen ekkor lépett be a 
pincér. Olyan hidegvérű gyorsasággal intézték el a dolgot, hogy Burden már-
már azon töprengett, nem álmodta-e az egészet. De hát fontosabb dolga is 
volt, mint hogy ezzel törődjék. 
- Blaise azt akarja, hogy legyünk barátok, mert szeretné, ha magából I940-
ben elnökjelölt lenne. Úgy gondolja, én ebben tudnék segíteni - kezdte 
Nillson. 
- Én is úgy gondolom - mondta Burden. Túlságosan is könnyen ment az 
egész. Nem volt semmiféle dráma, semmiféle kénkő vagy vérrel aláírandó 
szerződés, semmiféle angyal nem integetett kétségbeesetten a redőnyökön át: 
Ne tedd! 
Burden elvállal egy régen esedékes beszédet Ottawában. Amíg távol lesz, 
egy készséges szenátor gondoskodik róla, hogy a föld eladása vita nélkül 
megkapja a jóváhagyást. Ha valaha is szóvá tennék az ügyet, Burden egészen 
őszintén megmondhatja, hogy neki semmi része nem volt az albizottság 
döntésében. Közben Washingtonban felállítják a James Burden Dayt 
Elnöknek Bizottságot, kétszázötvenezer dolláros pénzalappal, amelyet Nillson 
fog összeszedni "számos, de csakis törvényes forrásból". 
A pénz annak rendje és módja szerint összejött, és okosan is költötték el. 
Az eredmények örvendetesnek bizonyultak. A konzervatív sajtó számára ő 
volt az egyetlen államférfi, aki képes megvédeni az Alkotmányt, és megőrizni 
a békét; és Blaise a maga részéről meg volt róla győződve, hogy Burdennek 
már a "zsebében van" a jelölés. De Nillson rendkívüli tapintata ellenére 
("Mindig téged akartalak elnöknek, már akkor, mikor még nem is 
ismertelek"), Burdent kínozta a bűntudat azért, amit csinált, holott pontosan 
tudta, hogy az ember vagy a szabályok szerint játssza a játékot, vagy 
egyáltalán nem rúg labdába. Legelső politikai kampánya idején 
megbotránkozva tapasztalta, hogy szavazatokat vásárolnak számára. Amikor 
megpróbálta erről kampányának vezetőjét lebeszélni, közölték vele: - De hát 
ezzel nyeri meg az ember a választást. 
- Akkor inkább veszítsek. - Még mindig hallotta saját vékony és 
felháborodott hangját. 
- Ki a nyavalyát érdekel, hogy maga mit akar. Maga csak egy jelölt, 
méghozzá elég gyenge. Több mint kétezer ember várja ebben a kerületben, 
hogy ha eljön a választás ideje, megkapja a két dollárját, és nekünk eszünk 
ágában sincs csalódást okozni nekik. - Burden engedett. Azóta általában, ha 
nem is szívesen, belenyugodott abba, hogy a dolgok olyanok, amilyenek. 
Többé-kevésbé úgy, mint Mrs. Roosevelt, aki egyszer elmesélte neki, hogy 
valamikor, ártatlan ifjúságában odament a férjéhez, és azt mondta neki: - 
Franklin, ezek vásárolják a szavazatokat itt Dutchess megyében! - Az elnök 
meg csak nevetett, és azt válaszolta: - Ne aggódj, drágám, a republikánusok is 
vásárolják. 
A kérdés végül is az, hogy hol húzza meg az ember a határt. Sem az elnök, 
sem ő nem tehet róla, ha a választók korruptak. Akkor is, vajon helyes-e 
továbbfolytatni a korrupciót? Buta kérdés. Az ember azt csinálja, amit 
csinálnia kell, hogy győzzön, és ebben a szavazatok árusítása és vásárlása 
egyaránt benne van. Amikor elfogadta Nillson pénzét, eladta a szavazatát, ami 
erkölcsileg semmivel sem rosszabb, mint a szavazatvásárlás elfogadott 
gyakorlata. Azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy pontosan azt csinálta, 
amit minden más politikus csinált volna. 
De én nem vagyok akármilyen politikus - mondta magának, amikor 
Marian Anderson éneke után felcsattant a taps. Burden hitt a becsületben. Ha 
idejében született volna, boldogan odaadta volna az életét a konföderációért. 
Az a tény, hogy a Dél ügye nem volt sem okos, sem igazságos, csak arra 
ösztönözte volna, hogy még keményebben harcoljon; és ha őt találja el 
Shilohnál az a golyó, ujjongott volna fájdalmában, ellentétben az apjával, aki 
nem látott semmiféle erényt semmiben, ami emberi, aki vadállatinak, 
kegyetlennek és kárhozottnak látta az emberiséget, ezért ő maga lett állatias, 
kegyetlen és őrültségre kárhoztatott. Apján mégis jelet hagyott a 
kulcscsontjától a bal válláig húzódó, csipkés szélű forradás, és Burden az 
életét adta volna ezért a tiszteletre méltó jelvényért. 
Mi szállhatta meg, töprengett Burden, hogy eltemette azt a golyót? Miféle 
istent akart kiengesztelni? Pillanatnyi elmezavar volt, döntötte el magában. Az 
első adandó alkalommal kihajtat Manassasba, és kiássa. Az elkövetkező 
időkben szüksége lesz a talizmánjára. Addig is véget kell vetni a gonosz elnök 
uralmának, és ebben a háborúban, amely semmivel sem jelentéktelenebb, mint 
az, amelyben az apja megsebesült, önbecsülésének ezer sebe is csekély ár 
volna a győzelemért. 
Hirtelen, az énekhangon át, mennydörgést hallott. Vége a hőhullámnak, 
holnapra jó idő lesz. 































Harmadik könyv




- Boldog újévet! - Clay megcsókolta Kitty Day felfelé fordított arcát. 
- Boldog újévet magának is. Enid hol van? 
- Valami estélyen. Hol lenne? 
- Ó, szégyen-gyalázat! Reméltem, hogy eljön ma este. Sose látjuk. - 
Bevezette Clayt a nappaliba, ahol Burden, Ed Nillson és Hooey bíró, az állam 
Demokrata Pártjának elnöke üldögéltek a halódó tűz mellett. 
- Clay egyedül jött - mondta Kitty. - Enid strabancol valahol. 
- Így is jó. Ez egy komoly megbeszélés. - Végül Nillson kínálta hellyel 
Clayt a tűznél, mivel Kitty visszavonult. 
- Sajnálom, hogy ilyen későre kellett tennünk... - kezdte Clay, Burdenhez 
fordulva. 
- Nem érdekes - mondta Burden. - A bírónál különben is vacsoravendégek 
voltak. 
- Múlt héten találkoztam az édesanyjával - mondta a bíró, és úgy nézett 
Clayre, mintha remélné, hogy nem fogja tagadni a vádat. Clay anyja egy 
bankban dolgozott az állam fővárosában, özvegységét egy kis nyugdíj meg 
Clay nővérének közelsége tette elviselhetővé, akinek négy gyereke sok 
panaszkodnivalót szerzett neki, a panaszkodás pedig sok örömet: - Semmi 
fegyelem! De hát mit is várjon az ember, ha nem fejlesztik ki bennük az 
értékek iránti érzéket... - ö maga nagyon szigorúan vette az értékek iránti 
érzéket, melyet állítása szerint Henry Claynek, távoli unokatestvérének 
elméleteiből merített. Egyetlen fiát is róla nevezte el. Kötelességtudóan 
minden héten sok sok oldalnyi rózsaszín papírt írt tele apró, hegyes 
kézírásával, hogy sikerre ösztökélje a fiát. 
- Gyakrabban kellene írnia neki - mondta a bíró, védekezésbe szorítva 
Clayt. Nem lesz könnyű az ügy. 
- Tudom, hogy kellene. Mama olyan jó levélíró. - A szenátorhoz fordult.- 
Igaz, amit hallottunk. A Fehér Ház most fogalmazza a törvényt. 
Burden a fejét csóválta. - Nem vagyok meglepve. Attól a beszédtől gyanút 
kellett volna fognunk. "Ha a szomszédod.háza ég..." - Szokásos 
pontosságával utánozta az elnököt. 
- Miféle törvényt? - kérdezte Nillson. 
Glay elmondta neki, hogy a Fehér Ház egy Segítség a Demokráciáknak 
című törvényt készít elő, melyet egyszerre kíván benyújtani a 
Képviselőházban és a Szenátusban; s amelynek révén pénzt és fegyvert adhat 
az angoloknak. Beszéd közben Clay a szeme sarkából Hooey bírót figyelte, és 
azon töprengett, nem fog-e akadékoskodni. Ezt nehéz lett volna megmondani. 
Az aprócska bíró tartózkodóan üldögélt a tűz mellett, a nagy karosszékben. 
Mintha egyáltalán nem érdekelte volna, amit Clay mondott. A bíró számára 
Európa piti ügy volt a negyedik kongresszusi választókerülethez képest, ahol 
megerősödtek a republikánusok, vagy a harmadikhoz, ahol erősödniük 
kellene, vagy az elsőhöz, ahol hirtelen felbukkant egy váratlan jelölt, 
szétzilálva azt a gépezetet, amelyet a bíró az évek során oly türelmes gonddal 
szerkesztett össze annak érdekében, hogy minimális szinten; tarthassa a 
véletlenszerű jelenségeket a választási eljárásban. A bíró szívből gyűlölte a 
választási meglepetéseket. 
Burden ellenezte, hogy bármiféle segélyt nyújtsanak az angoloknak. - 
Először is csődben vannak. Ezt még Lord Lothian is beismeri. És ha ez igaz, 
akkor egyszerűen a rossz pénz után hajigáljuk a jót, mert még ha győznének 
is, akkor se tudnák soha visszafizetni nekünk.  
Ezúttal Nillson válaszolt. - Nem engedhetjük meg, hogy Hitler győzzön. -  
Clay kíváncsi lett: Nillson sose ellenkezett a szenátorral. 
- Hogy tudnánk megakadályozni? - mondta komoran Burden. - Joe 
Kennedy azt mondja, az angoloknak befellegzett. Szerintem igaza van. 
- Én amellett vagyok, hogy mindenesetre segítsük őket. - Nillson 
váratlanul állhatatos volt. Általában, ha véleménykülönbség merült fel, 
hirtelen fel szokta villantani rejtelmes mosolyát, és annak sugárzó 
fedezékében villámgyorsan témát változtatott. De ezen az estén egy lépést sem 
tett biztonságosabb témák felé. 
A szenátor volt az, aki kénytelen volt engedni. - Lehet, hogy igazad van, 
Ed. Ki tudja? 
Clay észrevette, hogy Burden egyre inkább alárendelt helyzetbe kerül 
Nillsonnal szemben. Az egész az elnöknek azzal a bejelentésével kezdődött, 
miszerint az európai helyzet miatt (Franciaország vereséget szenvedett, Anglia 
ostrom alatt áll) harmadszor is jelölteti magát. Ez azt jelentette, hogy bár a 
James Burden Dayt Elnöknek Bizottság továbbra is működött, már nem az 
elnökség, hanem az alelnökség volt a célja. Egy héttel a konvenció előtt a 
szenátor, előzetes megbeszélés nélkül, egy telefonhívásra elment a Fehér 
Házba. Clay sose tudta meg, miről volt szó, de a szenátor jókedvűen jött haza, 
és azt mondta támogatóinak, hogy a konvención ne erősködjenek túlságosan. 
Ezzel arra utalt, hogy az elnök őt választotta ki alelnöknek, holott - ha a 
szenátornak nem is - Claynek nyilvánvaló volt, hogy az elnök sohasem 
fogadná el sem Burden Dayt, sem bárki más konzervatívot jelölttársnak. 
Ebben csak akkor reménykedhettek volna, ha az elnökjelöltség fölötti első 
szavazásnál annyi szavazatot tudtak volna szerezni Burdennek, hogy 
Roosevelt kénytelen legyen őt választani alelnöknek. De Burden leállította ezt 
az akciót, és az elnök, miután érdemleges ellenállás nélkül újra elnyerte a 
jelölést, az álmatag Henry Wallace-t választotta alelnökjelöltnek. Amikor a 
konvenciónak bejelentették Wallace nevét, óriási felzúdulás tört ki, még 
Roosevelt leghűségesebb csodálói is dühösek voltak. A Blackstone Hotelban, 
"Day új időket hoz" feliratú plakátokkal kitapétázott szobájában, a szenátor 
hatalmasat csapott a rádióra. - A rohadt strici - mondta James Burden Day, de 
Clay sohasem tudta meg, hogy ezt az elnökre vagy Henry Wallace-ra értette-e. 
A szenátor nemigen vett részt a választásban. Saját államában megjelent 
néhány gyűlésen, de az országos listát nem propagálta. Clay biztos volt benne, 
hogy Burden a fura, de szeretetre méltó Wendell Wilkie-re szavazott, aki 
rohammal szerezte meg a republikánus párt jelölését, és aztán a New Deal 
elveivel vágott bele a választási hadjáratba. 
Mindezek során Nillson végig lojális, illetve legalábbis figyelmes volt. 
Szakértő módon oszlatta fel a bizottságot. A kifizetetlen számlákat kifizette, a 
munkatársakat szélnek eresztette. Vége lett a reményeknek, legalábbis 
halasztást szenvedtek. De bármennyire csalódott volt is a szenátor, Clay tudta, 
hogy máris J944-re gondol. Ugyanígy volt Nillson is: Clay nagy 
meglepetésére Nillson továbbra is úgy tett, mintha a díjat még mindig el 
lehetne nyerni. Továbbra is része maradt az életüknek, és mindig előzékeny 
volt, a mostani kivétellel. De a szenátornak esze ágában sem volt veszekedni. 
Felöltötte tragikus félmosolyát. 
- Az államügyek várhatnak. Még nem ég a ház. Még öntözhetjük a saját 
kertünket. - Egy mozdulattal kisöpörte híres hajfürtjét a homlokából. - Uraim, 
azért jöttünk össze, hogy megbeszéljük a második kongresszusi 
választókerület időszaki választását. És Clay ügyét. 
Clay ujjongott, így vagy úgy, de meg fog változni az élete. 
- Mint tudod, bíró, Clay már egy idő óta rajta tartotta a szemét ezen a 
kerületen. Ismerik a körzetben, sőt, ott is született. És most már néhány éve, 
anélkül hogy én tudtam volna róla, melegen tartja magának ezt a helyet. - A 
félmosoly teljes mosollyá változott. - Most, hogy öreg barátunkat, McClure-t 
kinevezték szövetségi bírónak, a mandátum megürült, és Clay szeretné 
betölteni. De... - Burden Hooey bíróhoz fordult, és szélesre tárta a karját, 
mintha meg akarná ölelni. - De a mi államunkban nem fog, nem tud és nem 
szabad neki egyetlen lépést sem tenni nélküled. 
Hosszú csönd következett. A kandallóban pattogtak a tüskök. Szél suhogott 
odakinn a fákon. Clay hirtelen huzatot érzett, mintha valahol kinyílt volna egy 
ajtó. Az időjárás jelentés havat jósolt. 
A bíró keményen leszorította az állat a gallérjába; a celluloidgallér eltűnt 
húsa laza redői közt. Ennek az egyetlen embernek az akaratán múlt Clay 
jövője. Amikor a bíró végül megszólalt, csak egyetlen szót mondott: - Jesse? 
Clay először azt hitte, a bíró csak a torkát köszörülte. De a szenátornak 
gyorsabban vágott az esze, mint neki. A "Jesse" Jesse Mombergert jelentette, 
államuk rangidős szenátorát, a politikai csodalényt, aki éppolyan gyakran 
támogatta az elnököt, mint amilyen gyakran Burden az útjában állt, és 
valahogy mégis sikerült neki megőriznie az állam konzervatív többségének a 
kegyeit. 
- Jesse áldását fogja rá adni, ha eljön az ideje. 
- Jesse-t szeretik abban a kerületben. - Ezt a bíró úgy mondta, mintha azt 
szeretné, ha nem így lenne. Most fordult első ízben Clayhez. - Azt tudja, hogy 
meg kell küzdenie egy derék emberrel, aki nagyon akarja azt a helyet, és 
akinek jog szerint meg kéne kapnia. 
- Igen, uram, tudom, tudom. De kész vagyok harcolni érte. 
- Ezek a nyavalyás jöttmentek - mormogta a bíró a tűzbe. Claynek 
összeszorult a szíve. - Én nem tudok segíteni magának - mondta végül a bíró. 
A szenátor volt az, aki újra kézbe vette a dolgokat, amikor Clay már éppen 
öngyilkosságon töprengett. 
- De a másikat se fogod segíteni? 
A bíró hirtelen elvigyorodott. Nagy és valószínűtlen műfogsora kísérteties 
látványt nyújtott. - Rendben van. Senkinek se fogok segíteni. 
A szenátor felkuncogott. - Okos, vén róka vagy te, mindig átejtesz minden 
vadászkutyát. - Mint mindig, Clay most is csak bámult, milyen könnyedén tud 
a szenátor ezekkel az isten háta mögötti emberekkel bánni. Soha nem 
atyáskodott, soha nem tűnt hízelgőnek, soha nem értett félre semmiféle 
jeladást. Mivel olyan szorosan együtt dolgozott Burdennel Washingtonban, 
ahol a szenátor nem mindig járt el bölcsen, Clay hajlamos volt elfelejteni, 
hogy a munkaadója saját államának a legravaszabb politikusa. 
A bíró Clayhez fordult. - Minden magán múlik. 
- Köszönöm, bíró - fogta meg és rázta meg melegen Clay a bíró petyhüdt 
kezét. 
- Magának kell győzni - mondta ki a bíró kereken. - Na, most megyek 
hajcsizni. Ilyenkor már rég ágyban szoktam lenni. Ó... - állt meg félútban az 
ajtóhoz. - Magának gazdag felesége van, igaz? 
Clay még a választ fogalmazta, amikor Nillson a segítségére sietett. - Igen. 
- Húsz-harmincezer dollárjába fog kerülni. Sokkal több, mint a régi szép 
időkben, amikor Jim meg én kezdtük. - A bíró azon kevesek közé tartozott, 
akik becenevén szólították a szenátort. 
- Azt hiszem, Clay meg tudja oldani. - Nillsont szemmel láthatólag 
mulattatta a dolog. 
- Az jó is lesz - morogta a bíró. - Aztán az a szokás, hogy az ember a 
pártnak adja az első évi fizetését, ez, hogy úgy mondjam, afféle beruházás a 
jövőre. 
- Természetesen - mondta Clay, túlságosan is gyorsan. 
- Na hát akkor meg is volnánk - mondta a szenátor, karját a bíró karjába 
fűzve, és a vendéget az előszoba felé kormányozva. - Magam se tudom, hogy 
miért csinálom. Nem akarom, hogy Clay otthagyjon. Ha egy csöpp eszem 
volna, megfúrnám. - Clay nem hallotta, mit mondott erre a bíró, mert már 
hallótávolon kívül voltak. Beletörölte izzadó tenyerét a nadrágjába. 
- Ideges? - Nillson mindent észrevett. 
- Kemény öreg mókus. 
- Annak néz ki. Nekem nincs sok tapasztalatom az ilyen tősgyökeres 
típusokkal. Hogy fogja megoldani a pénzt? 
- Valahogy majd csak megoldom. - Clay egyelőre nem volt hajlandó 
elárulni, hogy mivel Blaise még mindig ellenségesen viselkedik, egyetlen 
reménye Nillsonban van. 
- A bíró velünk van! - A szenátor hideg légáramlatot hozott magával, 
amikor belépett a szobába. Diadalmas volt, mintha valamiképpen az övé lett 
volna a győzelem. 
- Hála Istennek! - heveskedett Clay. 
- Tudod, mit mondott az ajtóban? Azt mondta: "Én egy szikrányit se fogok 
neki ártani." Ez az a jóváhagyás, amit akartunk. 
- Hogy engedheted el Clayt? - kérdezte váratlanul Nillson. Clay veszélyt 
szimatolva fordult feléje. - Hiszen ő a jobbkezed. 
A szenátor gesztusai rendszerint esztétikai gyönyörűséget szereztek 
Claynek. A legtöbb férfinál a gesztus legtöbbször pusztán csak hirtelen 
testmozdulat, öntudatlan fintor vagy arcrándulás, de a szenátor gesztusai a 
maguk betanult művésziességében pompásak és kifejezők voltak. Most 
bemutatta a tehetségét. Feje féloldalt billent: belső csüggedés; karjai 
egyenesen, kifordított tenyérrel lehulltak az oldala mellé: belenyugvás; aztán 
egész teste leroskadt a tűz melletti karosszékbe: rezignáció, amiért a hosszú 
évek aranyos végükhöz közelednek, de sajnálkozás nélkül. 
- Előbb vagy utóbb el kell menniük. - A szavak feleslegesek voltak. Clay 
szerette az öregembert, pontosan úgy, ahogy az akarta, hogy szeresse. 
- De meg tudtad volna nehezíteni neki. - Nillson rákacsintott Clayre, úgy 
tett, mintha nem beszélne komolyan, amiből kiderült, hogy nagyon is 
komolyan beszél. 
- Soha! 
Az éles szóval együtt jeges levegő áradt be a szobába. 
- Hello, Clay. Nem tudtam, hogy itt vagy. - Diana menekülésre készen 
lépett hátra. Pedig Clay volt az, aki legjobban szerette volna elkerülni ezt a 
találkozást. 
- Éppen indulóban voltam. 
- Ne, maradj! - bömbölte Billy Thorne. Részeg volt. 
- Billy, azt hiszem, jobb, ha felmegyünk lefeküdni. Megbeszélést tartanak. 
- Összeesküvés a nép ellen, szenátor? - Clay nem győzött rajta 
csodálkozni, mekkora tehetsége van Billynek ahhoz, hogy rossz hangot üssön 
meg. Nehéz volt nem utálni. A szenátornak megrándult az arca, ezt Billyn 
kívül mindenki látta. 
- Nem valószínű, kedves Thorne, hiszen a nép választott meg engem. - A 
szenátor mindig kizárólag Thorne-nak szólította a vejét. Clay figyelemre 
méltónak találta, hogy egyáltalán szóba állt vele. Diana a karácsony előtti 
napon otthagyta az állását, és megesküdött Billyvel. A karácsony utáni napon 
Billy bejelentette, hogy kirúgták a Kereskedelmi Minisztériumból. Senki nem 
tudta, hogy miért. A szűkölködő fiatal pár most a. padláson lakott. 
- Washington teli van választott tisztségviselőkkel, akik a nép elszánt 
ellenségei. Csak gondolja meg, hány olyan tagja van a Kongresszusnak, aki 
nem a népet, hanem az olajat képviseli! A hatalmas gejzírekben 
előbugyborékoló, történelem előtti olajat, kemény arcú, profitimádó emberek 
tulajdonát! Hát maga hogy van, Mr. Nillson? - Clayben szinte tiszteletet 
ébresztett Billy halálvágya. 
- Megpróbálok szelíd álarcot ölteni kemény arcomra - mondta Nillson. - 
Diana, gyere, adj egy öregembernek egy újévi puszit! 
- Maga jó ember! - ölelte meg Diana melegen Nillsont. - Szilveszteri 
mulatságokon voltunk. Nem is tudtam, hogy ilyen késő van. Jobb lesz, ha 
fölmegyünk, Billy. 
De Billynek ennyi rossz nem volt elég, semmi pénzért nem hagyta volna 
abba. - Szenátor, fogadást kötöttem a Fehér Házban, hogy amikor lecsepüli 
majd a kölcsönbérleti törvényt, azt fogja mondani: "Hagyjuk csak az 
angolokat, hadd kaparják ki a tűzből a saját gesztenyéjüket." 
- Ennyire kiszámítható a stílusom? - A szenátor hangja nyugodt volt. 
Hosszú gyakorlata volt a kellemetlenkedő közbeszólók kezelésében. 
- Egy szóval: igen. - Billy töltött magának egy pohár italt. A többiek azzal 
a feszült figyelemmel figyelték, amelyet a közönség rendszerint a háló nélkül 
dolgozó akrobatának tart fenn. 
- Természetesen ellenezni fogja a törvényt, ugye? 
- Nincs róla tudomásom, hogy ilyen törvényjavaslat létezne - nézett rá a 
szenátor tágra nyílt szemmel. 
- Pedig létezik; éppen most dolgozunk... ööö... dolgoznak rajta a Fehér 
Házban. 
Clay, ha vonakodva is, kénytelen volt megcsodálni az igealakok szándékos 
összekeverését. Billynek sokféle ügye volt a New Deal embereivel, de azt 
senki nem tudta, hogy pontosan milyen kapcsolatban áll velük, és pontosan ez 
a bizonytalanság adott neki tekintélyt a politikai szalonokban. Túlságosan 
könnyű dolog volt legyintve hazudozónak tartani, de veszélyes is, mert 
valahányszor ez előfordult, holtbiztos, hogy egy estélyen Harry Hopkins karon 
fogta, és elvonult vele egy sarokba egy kis magánbeszélgetésre. Sokan úgy 
gondolták, hogy Billy is besegít az elnök beszédeinek megírásába. 
Pillanatnyilag főleg mint a The American Idea szerkesztője követelt magának 
figyelmet. Két éve járt körbe a magazin csinos, kéziratos próbaszáma, de pénz 
hiányában az első szám még mindig nem jelent meg. Billy időnként mintha 
elveszítette volna a reményét. Diana soha. A The American Idea kiadása volt 
Diana nagy álma, semmi szín alatt nem mondott le róla. Sajnos, a potenciális 
pénzforrások Billy negatív bájának forró sugárzásától mindig gyorsan 
kiszáradtak. Nemrégiben utolsó reményük, Nillson is elutasította őket. 
A szenátor utasítására Clay megpróbálta kinyomozni, mi történt a 
Kereskedelmi Minisztériumban. De ezt senki nem volt hajlandó megmondani 
neki. Az egyenes kérdésre, hogy kommunista-e, a Minisztérium megtagadta a 
választ. 
Billy itallal a kezében himbálódzott a falábán, miközben a szenátor 
előadást tartott neki az Alkotmányról. - Törvényhozás csak a Kongresszustól 
indulhat ki. Azoknak a törvényjavaslatoknak, amelyeknek pénzügyi kihatásaik 
vannak - és a kölcsönbérleti javaslat idetartozik -, a Képviselőházból kell 
kiindulniok. Az Alkotmánynak nincs olyan pontja, amely megengedné, hogy a 
végrehajtó hatalom törvényhozást kezdeményezzen. 
- De, szerencsére, mégis megteszi. Ha nem tenné, nem tudom, hol lenne ez 
az ország. És hol lenne maga? A Doy-Mortimer törvény minden sorát a 
Földművelésügyi Minisztérium fogalmazta. A maga egyetlen hozzájárulása az 
volt, hogy bedobta a cséplőgépbe. Nyilván el se olvasta. 
Na, ez betesz neki, gondolta Clay. A szenátor elfehéredett. 
Clay közbelépett. - Ez történetesen nem igaz, Billy. - Clay erősen 
kihangsúlyozta a becenév utolsó szótagját. - Én tudom, mert én segítettem a 
szenátornak megírni a törvényjavaslatot. A Minisztérium egyetlen 
hozzájárulása az volt, hogy átengedte nekünk használatra a statisztikáit. 
- Én nem így hallottam - mondta Billy. 
- Időnként mindnyájunkkal előfordul, hogy rosszul vagyunk tájékozva. - A 
szenátor már visszanyerte az önuralmát, nyugodt volt. - Tény az, hogy én 
soha nem nyújtottam be olyan törvényjavaslatot, amit a kormány készített 
volna számomra. Végül is, ha nem mi hozzuk a törvényeket, nincs semmi 
funkciónk. 
- Hát az könnyen lehet, hogy egy olyan szenátusnak, mint amibe magát is 
beválasztották, nincs semmiféle funkciója. 
Nillson felállt. - Burden, nekem mennem kell. Clay, úgy sejtem, azért 
hívtak meg ide, hogy valamiféle áldásomat adjam. Hát íme. - Melegen kezet 
ráztak. - Diana, föl a fejjel - csókolta meg a lány arcát Nillson. Aztán 
Billyhez fordult. - Remélem, hamarosan talál majd valami állást, Mr. Thorne. 
- A sértés pontosan ugyanazon a módon hangzott el, amin a többieknek jó 
éjszakát kívánt. Egy pillanatig senki se hitt egészen a fülének. Nillson már az 
ajtónál volt, amikor Billy üvöltve elkapta a karját. 
- Azért, mert én történetesen becsületes vagyok... 
Nillson egy hirtelen rántással kiszabadította a karját, éppen abban a 
pillanatban, amikor Billy feléje lépett. Billy elvesztette az egyensúlyát, műlába 
kicsúszott alóla, és hanyatt esett a padlón. Egy pillanatig senki sem mozdult. 
Aztán Diana odarohant, hogy felsegítse. Eközben a láb - mint valami 
bűvésztrükkben - egyre hosszabb és hosszabb lett, míg Billy helyére nem 
igazította. 
- Maga strici - mondta Nillsonnak, aki jó éjszakát mondott, és távozott. 
Clay segített Dianának egy székre leültetni Billyt. A szenátor meg se 
mozdult, hogy segítsen. Amint a lába megint biztosan tartotta, Billy újra 
önmaga lett. - Ennek az embernek börtönben lenne a helye. Annyi anyagunk 
van róla... 
- Azt hiszem, jobb lesz, ha fölmegyünk, drágám. - Diana Clayhez fordult. 
- Nagyon örülök, hogy újra láttalak. - Formális udvariassága váratlanul érte 
Clayt. Azon töprengett, vajon nem dacból ment-e Billyhez. Ha igen, akkor ő 
kétszeresen bűnös. 
- El kell jönnötök egyszer vacsorára - mondta Clay. - Enidhez meg 
hozzám. 
- Nagyon örülnénk. - Mr. és Mrs. Thorne méltóságteljesen elvonultak 
lefeküdni, magára hagyva Clayt a szenátorral, aki az égre emelte a kezét, 
minden magasrendű színészi művészetét beleöntve ebbe a gesztusba. 
- Mit csináljak vele? - Most először árulta el Claynek, hogy mennyire 
iszonyatos számára Diana házassága. 
- Gondolom, keresni kell neki egy állást. Akármit, csak kinn legyen a 
házból. 
- Megpróbáltam. De nem fogad el akármilyen állást. Kormányhivatalnok 
akar maradni, de az... 
- Lehetetlen. Szeretném tudni, miért. 
A szenátor elmosolyodott, azzal a bizonyos tragédián túli mosolyával. - 
Erre majd akkor fogunk rájönni, amikor újra választás elé nézek, és az 
ellenfelem majd bejelenti, hogy a vejem szovjet ügynök.. 
- Szerintem még az oroszoknak se kéne. Miért ment hozzá Diana? - Buta 
kérdés volt, a szenátor szemrehányó pillantása felért egy pofonnal. - Clay 
gyorsan hozzátette: - Úgy értem, politikailag. Mindig konzervatív volt, nem? 
Mint mi. Aztán hirtelen elkezd ezekkel a New Dealesekkel járni, és 
hozzámegy Billyhez. 
- Normális ellenkezés az apjával szemben? Nem tudom. Azt hiszem, azzal 
nyűgözte le, hogy elvesztette a féllábát... - Elhallgatott. Mindketten a műlábra 
gondoltak. A szenátor a bejárati ajtóhoz kísérte Clayt. - Nagyon örülök a bíró 
miatt - mondta. 
- Én is - fordult Clay a szenátor felé, hirtelen jött szeretettel. - A maga 
műve az egész. 
- Ugyan. És ne felejtsd el Ed Nillsont. Segíteni fog. 
- De cserébe?... 
A szenátor üres tekintettel nézett rá. Micsoda nagyszerű színész, gondolta 
Clay. - Cserébe? - A szenátor úgy ejtette ki a szót, mintha még soha nem 
hallotta volna. 
- Nem kell majd... majd valamit csinálnom érte? 
- Ó, nem hiszem - jött a sima válasz. - Természetesen érdekében áll, hogy 
elkönyvelhesse az olajforrás-kimerülési adókedvezményt, de hát ezzel te is így 
vagy. Nem lesz semmiféle... - Mosolygott, amíg a kézenfekvő frázist kereste: 
- ... összeférhetetlenség. - A két férfi melegen kezet fogott, aztán Clay beült 
négyéves Plymouthjába, és a hidegen szitáló újévi esőben hazahajtott. 
Hajnali két óra volt, és Enid még nem volt otthon. Akkor jött, és akkor 
ment, amikor akart, Clay rendszerint nem is panaszkodott miatta. Enid 
szeretett estélyekre járni, ő maga nem. Így hát ki-ki ment a maga útján. A 
megállapodás kielégítően működött, kivéve azokat az alkalmakat, amikor 
kívánta, mint ezen az éjszakán is, és Enid nem volt otthon. Lehangoltan 
vetkőzött le, lefeküdt, és azonnal el is aludt, egyik kezével a nemi szervét 
fogva, mint egy kisgyerek. 
Vízről álmodott, felébredt, és látta, hogy háromnegyed öt van. A 
fürdőszobában égett a villany, és folyt a víz. Félig dühösen, félig vágyakozva 
a fürdőszobaajtóhoz ment, és kinyitotta. Enid irrigált. 
- Azt hittem, alszol. - Enid szólalt meg először. 
- Nem. - A házasságnak vége volt. - Ki volt az? 
- Hát ez elég rémes, nem? - Teljesen hétköznapi volt a hangja. - Sajnálom. 
- Ismerem? 
- Nem hiszem. - Enid hirtelen dühbe gurult. - Mit állsz itt, ne bámulj. 
- Mit csináljak, verjelek agyon? 
- Ha akarnál, se tudnál. 
Clay megütötte, de ezzel csak az asszonynak szerzett örömet, magának 
nem. Aztán fogott egy takarót, és a sötétben lement a lépcsőn a nappaliba. 
Nem gyújtott villanyt, becsavarta magát a takaróba, és lefeküdt a díványra. 
Elhatározta, hogy úgy tesz, mintha még mindig aludna, és álmodta volna az 
egészet, de a zuhogó vécé, az ajtócsapódás, a feje fölötti léptek a 
hálószobában ezt lehetetlenné tették. Éber volt, és rendbe kellett szednie az 
életét. 































2.




A mesterséges fényben a színek rikítottak, nem voltak meggyőzőek, a 
virágok, mintha színes papírból és csillogó viaszból készültek volna. Peter 
élvezte ennek a szűk üvegvilágnak a melegét (odakinn havazott), amikor 
elindult a két párhuzamos fa asztalsor közt, amelyek a melegház távoli végén 
úgy hajoltak össze, mint valami perspektívafeladat. Az asztalokon ezernyi 
cserepes növény állt. Péter megállt a gardéniáknál, kedvenc virága volt 
gyerekkora óta, amióta Frederika felépítette a melegházat, mondván: - Igazán 
rengeteget fogunk spórolni, ha magunk termesztjük a virágainkat. - Persze 
aztán, ahogy Frederika eleve is tervezte, haszontalan fényűzés lett belőle, de 
Peternek majdnem ugyanannyi gyönyörűséget szerzett, mint az öreg, 
arisztokratikus, virginiai kertész, aki mindig szalmakalapot viselt az 
üvegházban, és szépen, rendesen felgyűrte, majd gumiszalaggal leszorította az 
inge ujját. Ő tanította meg Petert a növények latin nevére, mint ahogy a pontos 
angol nevére is. A gardénia helytelen szó, de Peter azért ezt használta. 
Finoman, hogy meg ne sértse a vastag, fehér szirmokat, megérintette a 
legnagyobb virág legteltebb bimbóját, amely a levelek sötét zöldjéből úgy 
ragyogott ki, mint egy fehér csillag. 
- Na, itt vagy! De gyere el onnan azoktól a gardéniáktól, nem bírom a 
szagukat. Megfájdul tőlük a fejem. Nem tudom, anya mért imádja úgy őket. 
Engem a tánciskolára emlékeztetnek! Emlékszel Mrs. Shippen tánciskolájára? 
Amikor minden fiúnak kellett hozni a párjának egy csokrot: két szál hervadt 
gardéniát. Atyaisten, de meleg van itt. 
Enid legyezni kezdte magát apró estélyi táskájával. Feketében volt, ami 
szokatlan dolog volt nála, de baljósan pompás összhatást keltett: kiemelte a 
virágokat, mint az ékszerek fekete bársonytokja. Egyáltalán nem látszott 
idegesnek, pedig iszonyúan erősködött, hogy Peter találkozzon itt vele abban a 
pillanatban, amint vége a vacsorának. De most, amikor végre együtt voltak a 
begóniák között, csak szopogatta a szódás whiskyjét, szórakozottan ráncolta a 
homlokát, és azt mondta: - Az a lány, az a New York-i? Csak nem akarod 
tényleg elvenni? 
- Nem. Honnan veszed? 
- Anyától. Kitől mástól? 
- Nem akarok megnősülni egyelőre. - Pontosan ez volt a helyzet. Peter 
észrevette, hogy valahányszor Enid ajkához emeli a poharat, kissé reszket a 
keze, és minden kortynál lehunyja a szemét, mintha a külvilágot próbálná egy 
könnyebben kezelhető belső világgal felcserélni. Clayjel van zűrje, állapította 
meg máris, és örült, hogy Enid őt választotta bizalmasául, mert néhány év óta 
némi tartózkodást észlelt benne, melynek nem tudott rájönni az okára. Persze, 
az életük most nagyon különbözik. Ő még mindig egyetemista, egy névtelen 
horda tagja, akinek a lányos mamákon kívül a világon senki nem keresi a 
társaságát, míg Enid - Helen Ashley Barbour kifejezése szerint - "ifjú 
társaságbeli hölgy", akit lefoglal az estélyekre járás meg a gyerek nevelése. 
- Sose nősülj meg! - nyitotta fel Enid a szemét. 
- Soha? 
- Clay - tette hozzá Enid összefüggéstelenül, és letette a poharát egy 
vörös-zöld levelű növény gyökerei közé. 
- Mi baj van? - Petert ködös izgalomba hozta a gondolat, hogy Enid 
házassága elromlik. Úgy ajánlotta fel együttérzését, mint egy régi 
hódoló, aki esélyt lát rá, hogy visszakaphatja imádottját. 
- Megtörtént. A fürdőszobában. - Enid szórakozottan bámult. 
- Mi történt a fürdőszobában? 
- Rajtakaptam őket. Clayt meg azt a lányt. Szeretkeztek. 
- A földön vagy a kádban? - A technikai részletek pillanatnyilag elterelték 
Peter figyelmét a lényegről. 
- Az ágyban! - Enid ingerült lett. - Bementek a fürdőszobába. Tudod... 
utána... és rajtakaptam a lányt, amint az én irrigátoromat használta. - Enid 
most nyugodtan beszélt, visszanyerte az önuralmát. - Azt mondtam: "Hát 
most aztán áll a balhé, mi?" -, és a lány csak bámult rám, tátott szájjal, Clay 
meg azt mondta: "Hát igen, azt hiszem" - mire azt mondtam: "Gondolom, 
legjobb lesz, ha elválunk". Clay meg azt felelte, hogy: "Erről majd később 
beszélünk", - és akkor azt mondtam neki: "Legalább máshova mentetek 
volna, ne használtátok volna az én ágyamat!" 
- És a lány mit mondott? 
- Kicsoda? Hogy érted azt, hogy mit mondott? Nem szólt egy rohadt szót 
se, csak bámult rám, a kezében a saját irrigátorommal. Remélem, teherbe 
esett. - Benyúlt a dzsungelbe, és előhúzta a szódás whiskyt. Csukott szemmel 
ivott. 
- Ki volt... kicsoda a nő? 
A gyönyörű szempár kinyílt, alkalmazkodott a zűrzavaros külvilághoz. - 
Egy lány. Dél-amerikai. Nem ismerem. Valakinek a felesége. Egy diplomata 
felesége. Clay azt hitte, egész nap itt leszek. Újévkor. Emlékszel? De 
másnapos voltam, és korán hazamentem, és ott találtam őket, és most... 
- De hát ha egyszerűen csak egy lány, akkor mért vagy úgy oda? - Peter is 
elfogadta azt az engedékeny washingtoni nézetet, miszerint a férfiak 
poligámok, a nők pedig monogámok, és mindenki kivétel nélkül mindig ennek 
megfelelően viselkedik. A hétköznapitól csak abban tért el, hogy készséggel 
elfogadta a tényt: egyszerűen így áll a dolog, és nincs benne semmi 
megbotránkoztató vagy helytelen. 
- Ide figyelj, az én ágyamban szeretkeztek! Tudod te, mit jelent ez egy 
asszonynak? Ha valahol másutt csinálták volna, egy szállodai szobában vagy a 
kocsi hátsó ülésén, és nekem sose kellett volna megtudnom, vagy ha meg is 
tudtam volna, de nem kellett volna... nem kellett volna... valahogy reagálnom 
rá, azt mondhattam volna, hogy ott egye a fene... de a saját ágyamban, és a 
kicsi a másik szobában! Ez már sok. 
- És Clay el akar válni? 
- Természetesen nem. De én igen. Nem tudok tovább vele élni. Ezek után 
nem. Ez olyan átkozottul tisztességtelen! - Előtörtek a könnyei. Peter a 
karjába vette, Enid átölelte a derekát, és rekedten zokogva temette bele az 
arcát a szmokingjába. Peter boldog volt. 
De a vihar elmúlt. Enid elhúzódott. - Ne haragudj - mondta. Vörös volt a 
szeme. Megigazította a haját a pudriéja tükrében, rendbe szedte az arcát. - 
Kezdesz elhízni - mondta, amivel lehűtötte Petert. 
- Szó sincs róla - mondta Péter automatikusan. Újra testvérekké váltak: de 
igen, de nem. De Enidnek igaza volt. Az őszi szemeszter kezdete óta öt kilót 
hízott. Testmozgásra van szüksége. Amint fölmelegszik az idő, teniszezni fog. 
Tavasszal újra formában lesz. Labdái súrolni fogják a hálót. Majd megmutatja 
Enidnek. 
- Nem tudom, mit csináljak! 
- Megmondtad apának? 
Enid a fejét rázta. - Ő csak örülne neki. Amellett töri a fejét valamin. Most 
is együtt ül Clayjel. 
Peter már azon megdöbbent, hogy Clay ott volt a vacsorán, ezt meg is 
mondta. Senki sem tudott rá magyarázatot adni. Enid szerint: - Úgy jött, mint 
derült égből a villám. Clay meg én egész héten nem beszéltünk. Lenn alszik a 
földszinten, a díványon. Ragaszkodtam ehhez. Aztán ma reggel azt mondta: 
"Az apád meghívott minket a Laurel House-ba vacsorára." "Mind a 
kettőnket?" - kérdeztem. "Igen, mind a kettőnket" - mondta. Olyan jeges volt 
a tekintete, amilyen akkor szokott lenni, mikor tényleg gyűlöli az embert, és 
mindenkit gyűlöl... 
- Ugyan már. 
- De igen. Különösen téged. Szerinte te is csak egy gazdag, dilettáns 
fiúcska vagy. Legalább ezerszer mondta. 
Ez fájt Peternek. Azt hitte, Clay szereti. Azt különben sem tudta elviselni, 
ha valaki dilettánsnak nevezte, hiszen valószínűleg ez a sors várt rá. De hát az 
egyetemen csak júniusban fogja megkapni a diplomáját. Utána még bőven 
lesz ideje eldönteni, hogy kicsoda ő tulajdonképpen, és mit csinálhat. Az 
természetes, hogy nagy ember lesz, nincs más választása. 
De Enidnek, saját keservein rágódva, eszébe sem jutott, hogy Petert 
mennyire letörte. - Azt hiszem, fölhívta apát. És mondott neki valamit. Hogy 
ellenem fordítsa. 
- De mit? 
- Nem tudom. Hogy nekem van viszonyom valakivel, valami ilyesmit. 
Clay mindenre képes. 
- Akkor menj oda apához, és mondd el neki az igazat... 
- Miről? - Frederika még a szokásosnál is jobban időzítette a kérdését. 
Megállt az üvegház ajtajában. - Hát ti ketten mit csináltok itt? Láttam, hogy 
ég a villany. 
- Beszélgetünk, anya. - Enid a poharáért nyúlt, és kiitta. 
- Menjünk - mondta Peternek. - Nézzünk szembe a dolgokkal. 
Elrohant Frederika mellett, aki megrökönyödve nézett utána. 
- Miféle dolgokkal? Mi baj van? 
- Enid dramatizálja önmagát, ennyi az egész. - Peter úgy döntött, hogy 
nem mondja el az anyjának, amit Enidtől hallott. 
- Azt hiszem, Clayjel van valami zűr. - Ennyit azért mondott, biztos lévén 
benne, hogy ez nem fogja érdekelni az anyját, de tévedett, mert érdekelte. 
- Én is erre gondoltam. - Frederika gépiesen leszedett egy elszáradt levelet 
a legközelebbi virágról. Ahogy öregedett, egyre több időt töltött az 
üvegházban vagy a szabadban, teraszokat és virágágyásokat, sziklakerteket és 
fasorokat tervezett. 
- Miből gondoltad? 
- Világos, mint a nap, csak rájuk kellett nézni ma este. Aztán, hogy Clay 
tegnap felhívta Blaise-t, mindjárt tudtam, hogy történt valami. 
- Clay felhívta apát? - Enidnek igaza volt. Ez tényleg öszszeesküvés. 
- Igen, és aztán csak annyit tudok, hogy Blaise meghívta ide Clayt ma 
estére vacsorára. - Frederika eloltotta a melegház lámpáit. A szürke üveg 
mögött örvénylett a hó. Peter kitapogatta a legnagyobb gardéniabimbó szárát, 
és letépte. A virágot hüvelyk- és mutatóujja között tartva ment vissza anyja 
után a szalonba. 
- Hát ez mire jó? - mutatott Harold Griffith a virágra. 
- Szerencsét hoz - rejtélyeskedett Peter. Letette a virágot egy kis 
asztalkára. Az egyik szirom máris kezdett sárgulni.Nem tartós - tette hozzá. 
- Ja, a melegház. El is felejtettem. Micsoda fitogtatása a gazdagságnak.. 
- Irigyled? 
- Igen. 
- Akkor jó. - Harolddal vívott szópárbajai mostanában nem voltak mindig 
ilyen egyenesek. Évről évre kiszámíthatóbbnak találta Harold 
szellemeskedését. Egymás mellett ülve figyelték, hogyan manővereznek a 
társaság többi tagjai a szobában. Enid a kandallónál foglalt hadállást, ahol 
anyja udvart tartott saját, Boldini festette, csipkeruhás portréja alatt. Blaise 
egy sarokban ült Clayjel. 
- Mikor ért véget a száműzetés? 
- Nem tudom. Iszonyúan meg voltam lepve, amikor megláttam Clayt a 
vacsoránál. 
- Bizonyos szempontból kár. Volt valami bámulatra méltó abban, hogy 
apád megtiltotta a vejének, hogy betegye a lábát a házába. Olyan pompás volt 
ez a... harag. - Harold nyilván önmagát is meglepte ezzel a szóval, de nem 
vonta vissza, s ez tetszett Peternek. - Most mindent elrontott. Mint Lionel 
Barrymore az utolsó filmtekercsen, amikor kibékül Garbóval. 
- De ez aligha az utolsó filmtekercs. 
- Fiam, én félreismertelek téged... - Miközben Harold Lionel 
Barrymore-t utánozta, Peter észrevette, hogy a desszertes tányéron 
még maradt sósmandula. Azt hitte, hogy már az utolsót is megette 
vacsora előtt, de a kasu alatt még ott volt vagy fél tucat sótól csillogó, ép 
mandula. Párosával tömte a szájába, kiélvezte az első kemény, száraz 
roppanást, ami után nyomban eláradt szájpadlásán az olajos íz. Annyira 
elfoglalta a sósmandula, hogy nem hallotta annak a mondatnak az elejét, ami 
úgy végződött, hogy: - ... vagy túlságosan félne tőle? 
Peter nagyot nyelt. - Te mit gondolsz? - Ez mindig biztos válasz volt: 
Hatold szerette megmagyarázni a dolgokat. 
- Szerintem a politika hozta őket össze. - Harold még mindig Clayről és 
Blaise-ről beszélt. - Enid furcsa egy kicsit ma este, nem? 
- Furcsa? Nem. Ő mindig egyforma. - Sós péppé rágta, és lenyelte az 
utolsó pár sósmandulát is. Száraz szájjal kérdezte meg Haroldot, mi van az 
újságnál. 
- Unom. Unom az egészet. 
- A filmeket? 
- Hogy unom-e az életet? Nem, azt még nem. Azok az átkozott politikusok 
nyomasztanak. Úgy buzgólkodnak, mintha számítana, hogy mit csinálnak. 
Bármikor föl lehetne őket cserélni egymással, mindet. - Peter csak akkor vette 
észre, amikor Harold belekezdett jól ismert szónoklatába, hogy szó szerint 
véve egyetlen politikus sincs a szobában - ez valószínűleg a nemzetközi 
krízisnek volt betudható -, csak a francia nagykövet, egy angol közgazdász 
meg különféle újságírók, akik külföldről hazatérve különféle komor 
figyelmeztetéseket és sötét célzásokat hangoztattak "bizonyos hazai 
elemekkel" kapcsolatban, akik az újságíró politikai nézeteitől függően háborút 
akartak, illetve engesztelni akarták Hitlert. Blaise mindnyájukat meghallgatta, 
de ő maga nemigen beszélt. A Tribüné a választásokig izolacionista volt, de 
Peter már sejtette, hogy csak idő kérdése, és apja is támogatni fogja Anglia 
megsegítését. 
Peter figyelte az apját, ahogy Clayt hallgatta. Ez megint csak szokatlan 
dolog volt: Blaise figyelt, Clay pedig sebesen beszélt. Töprengett, vajon Clay 
meg tudja-e nyerni Blaise-t. Nem lehetetlen. Peter mindig úgy vélte, hogy apja 
egyszerűen azért tiltakozott olyan hevesen Clay ellen, mert lánya házassága 
brutálisan emlékeztette rá, hogy öregszik, hanyatlik, halódik, hiába minden 
heves életvágya, mely úgy dobog benne, mint egy második szív. 
- Szóval, mit fogsz csinálni? - kérdezte Harold váratlanul. Lenyűgöző 
előadó lévén, ösztönösen tudta, mikor hanyatlik hallgatóságának a figyelme. - 
Az újságnál fogsz dolgozni? 
Peter hirtelen pánikba esett, mint mindig, ha a jövőre és a még 
meghozandó súlyos döntésekre gondolt. - Nem hiszem. Apa újságjánál semmi 
esetre sem. Mit tudnék ott csinálni? - A városi szerkesztőség íróasztalánál két 
nyáron át végzett felületes munka kiábrándította az újságírásból. Ami pedig a 
dolog üzleti részét illette, abban teljesen reménytelen volt, azaz nem érdekelte. 
Blaise viszont egészen természetesnek vette fia középszerű teljesítményeit, 
sőt, Peter arra gyanakodott, hogy tulajdonképpen örülne neki, ha ő teljes 
kudarcot vallana, mert ez eggyel kevesebb ifjú vetélytársat jelentene. 
Feltétlenül csalódást kell szereznie az apjának. 
- Talán New Yorkba megyek - mondta Peter ködösen. New York mindig a 
szabadságot, a veszélyt, a való világot képviselte, szemben Washington 
biztonságos megszokottságával. 
- Te persze megteheted - mondta Harold keserűen. - Van pénzed. 
- Lesz, ha huszonegy éves leszek. Szeptemberben. - Peter eddigi 
életének felében folyton a huszonegyedik születésnapját várta, mint azt a 
pillanatot, amelytől kezdve majd úgy élhet, ahogy akar. De most, amikor már 
majdnem elérte a nagykorúságot, kezdett megijedni. Szabad lesz, de mit kezd 
majd vele? Fogalma sem volt róla. Az egyetemen az utóbbi időben elkezdett 
érdeklődni az amerikai történelem iránt. Instruktora, aki az érdeklődés 
legcsekélyebb jeléért is hálás volt dúsgazdag tanítványainak, azt javasolta, 
hogy tanuljon tovább, és szerezze meg a magiszteri fokozatot, s közben 
folytassa Aaron Burr pályájának kutatását, akinek a portréja ott függött a 
Laurel House könyvtárában a falon. De Peter nem tudta elviselni azt a 
gondolatot, hogy akár csak még egy percet is az egyetemen töltsön. Aaron 
Burrt a Kongresszusi Könyvtárban is kutathatja. Mostanában sok időt töltött 
ott, jegyzeteket készítgetve és Dianával beszélgetve, akinek nemrég 
kötött házassága még mindig megdöbbentette. 
- Megyek, kerítek valami italt - mondta, és otthagyta Haroldot. Az üvegek 
közvetlenül apja háta mögött, a komódon sorakoztak. Szódavizet töltött 
magának, és közben hallotta, hogy Clay "időközi választásokról" beszél. 
Rájött, hogy sógora végre meg fogja tenni a nagy ugrást a politikai porondon. 
- Peter - nézett föl rá Blaise -, ülj le. Vegyél te is részt a családi tanácsban. 
Peter leült. "Családi tanács" - Clay ezt aztán tényleg nagyon jól 
csinálhatta. De nem látszik boldognak. Se fiatalnak. No de hát Clay legalább 
harmincéves volt (azaz, Peter szemében középkorú), és arca már életre 
szólóan kialakult, szemben Peterével, amely még nem formálódott ki. 
- Clay nagy szolgálatot tett nekem ma este. - Blaise mosolygott, ami ritka 
látvány volt. 
- És mi volt az? - Peter kíváncsi lett. Rendkívüli szolgálatnak kellett 
lennie, hogy Blaise ilyen hirtelen feloldja a számkivetést. 
- Információ. 
Clay kimerültnek látszott. Peter azon tűnődött, vajon tényleg olyan 
kimerítő-e a házasságtörés. - Államtitok? - kérdezte. Ebben a pillanatban 
rekedten felharsant a szobában Enid kacagása. 
- Holnapra nem lesz titok. - Blaise nem vett tudomást a lányáról. 
Rendkívül elégedettnek tűnt, de Peter nem tudta volna megmondani, hogy 
önmagával-e vagy Clayjel. - Végül is hírlapi ember vagyok - mondta erős 
túlzással. - Clay most mesélte el, milyen érdekes megbeszélése volt ma az 
elnöknek egyes szenátusi vezetőkkel, melynek során megpróbálta eladni 
nekik, amit olvasóink kölcsönbérleti törvény néven ismernek, avagy 
osztogassuk el Amerikát részletekben. 
- Úgy gondoltam, a sajtónak tudnia kell, miben töri á fejét. 
Ha Clayt tényleg izgatta, hogy etikus volt-e, amit csinált, akkor ez nem 
látszott rajta. Sőt, tökéletesen közömbösnek látszott. Peter tudta, hogy ez jó 
benyomást gyakorol Blaise-re, aki egyaránt érzéketlen volt mind az erkölcsi 
finomságok, mind a báj iránt. Mivel egyikkel sem rendelkezett, gyanúsnak 
találta ezeket a tulajdonságokat. Az a gondolat, hogy Clay meg az apja esetleg 
mégis szövetségesekké válnak, csalódást okozott Peternek, jobb szerette a 
nyers szenvedélyeket. A jelek szerint még a gyűlölet se szent. 
A volt washingtoni lengyel követség egyik tagja odalépett Blaise-hez jó 
éjszakát kívánni. A lengyel magas volt, és monoklit viselt, a felesége 
ugyanolyan magas volt, és szintén monoklis. Egy kicsi, sápadt nő kísérte őket, 
Peter ismerte, de nem tudta hova tenni. Miközben a lengyelek áradozva 
mondtak köszönetet vendéglátójuknak, sápadt kísérőjük a szobát csodálta. - 
Most vagyok itt először. - Ezt úgy mondta, mintha a ház nem pusztán egy ház 
volna, hanem valamiféle látnivaló, amit ki kell pipálni a bedekkerben. 
- Igazán? - nézett rá Blaise üres tekintettel. - De washingtoni, nem? 
- Ó, igen. Iréne Bloch vagyok. 
Úgy ejtette ki a keresztnevét, mintha francia volna, és Peter most már 
pontosan tudta, hogy kicsoda. Azt is tudta, milyen nagy jelentősége van 
megjelenésének a Laurel House-ban, hiszen anyja szigorú volt a törtetőkkel és 
könyörtelen a zsidókkal szemben, kivéve egy maroknyi Rotschildot 
meg Warburgot, akik mint Frederika néha meglepetten megjegyezte - 
"pont olyanok, mint bárki más". Peter antiszemitizmusát ugyan 
megkoptatta az egyetemen barátja, a történelem instruktora, de friss 
liberalizmusa ellenére azon kapta magát, hogy helyteleníti Iréne Bloch 
jelenlétét a Laurel House szalonjában. Mégiscsak kell lennie valamiféle 
társadalmi mércének. A zsidók intellektuálisan stimulálok tudnak lenni, 
de nem olyanok, amilyennek az embernek lennie kell. Hajlamosak arra, 
hogy rossz színben tűnjenek fel, és rosszul viselkedjenek, mint Mrs. Bloch, 
aki rávette ezeket a lengyeleket, hogy hozzák magukkal valahova, ahol tudta, 
hogy nem látják szívesen. 
Blaise-nek fürgén járt az esze. - Jó éjszakát, Mrs. Black - mondta, 
gondosan eltévesztve a nevet. Ezután a lengyelek eltávoztak. Fogalmuk sem 
volt róla, mekkora hibát követtek el. A Laurel House örökre becsukódott 
előttük. 
Egyszerre csak előkerült Enid. Peter rémületet látott Clay szemében, ami 
bebizonyította, hogy bűnös. 
Enid pohárral a kezében, kissé imbolyogva állt meg előttük. Sok volt neki a 
whisky, ami nem vallott rá. Rendes körülmények között jól bírta az italt. 
- No, papa, most hogy tetszik neked Clay? 
- Beszélgetünk - mondta Blaise semlegesen. 
- Elmondott neked mindent? Hogy indul a képviselőválasztáson, és hogy 
mennyire kell neki a pénzed? 
- Pénzről még nem volt szó. - Blaise elkomolyodott. 
- Majd lesz. Ne aggódj. 
Clay felállt. - Gyere, Enid. Menjünk. 
- Menjünk? Én nem megyek veled sehova. Én itt maradok. Itt maradhatok, 
papa? 
- Ha akarsz - mondta Blaise hidegen. - De mivel Clay a férjed... 
- Nem tartozom neked köszönettel. Mindent megtettél, ami tőled telt, hogy 
szerencsétlenné tegyél minket. 
Ez az új kezdeményezés bőséges drámai anyagot ígért. Clay hirtelen 
védelmezőén belekarolt, de Enid félretaszította. 
- Ne nyúlj hozzám, te strici - szólt rá a férjére. Ettől Blaise talpra ugrott. 
- Te részeg vagy! Mars ki innét! - üvöltötte. A szobában csend lett. A 
vendégek is hallották. Enid hosszan ránézett az apjára. Aztán Clayhez fordult, 
és azt mondta: 
- Vigyél haza. 
Clay és Enid Frederika kíséretében hagyták el a szobát. Ideges általános 
beszélgetés tört ki. Bár apa és fia szemben ültek egymással, Blaise a lánya 
hátára szögezte a szemét. 
- Mit gondolsz - mondta végül, mintha Peter nem a fia volna, hanem egy 
vendég, akit szórakoztatnia kell -, keresztülmegy a Képviselőházban a 
kölcsönbérleti törvény? 
Peter megjátszottá a vendég szerepét. - Szerintem igen. Tisztes többséggel. 
- Azt hiszem, támogatni fogom, persze, a megfelelő módosításokkal - 
mondta Blaise, még mindig az ajtóra bámulva, amelyen át a lánya távozott. 
Peter az apját figyelve rájött, mennyire megsértette benne Enid a férfiúi 
jóindulatot. Blaise, ha feldühítették, könyörtelen volt; és ha úgy dönt, hogy 
bosszút áll, akkor senki nem segíthet Eniden, kivéve Clayt, aki nem akar, és 
Frederikát, aki nem tud. Rajtam kívül senki nem fog a segítségére sietni, 
gondolta Peter, és levett egy méntás bonbont a legközelebbi ezüsttálról. A 
menta a keserű csokoládén át is csípett. Blaise azt mondta, hogy ő maga fogja 
a vezércikket írni, támogatva a H. R. 1776-ot, de megfelelő módosításokkal, 
mert: - Azt nem akarjuk, hogy Franklin elosztogassa az egész országot, ugye? 
- Nem - mondta a fia. - Azt nem. 


















3.




Burden az asztalánál ült, a Szenátus üléstermében, kezében a H. R. 1770-
tal. Éppen névsort olvastak. A törvényjavaslat felett korán elkezdődött a 
szavazás. A karzatok tömve voltak. Pontosan a feje fölött ott látta Kittyt és 
Clayt, míg Blaise Sanford császári módon trónolt a sajtópáholyban. Még a 
legfrivolabb szenátorok is tudatában voltak a pillanat jelentőségének. Az arcok 
komolyak, a hangok ünnepélyesek voltak, amikor a zöld világítása 
ülésteremben felcsendültek az "igenek" és a "nemek". 
Csüggesztő pillanat volt ez az izolacionisták számára. Ügyükön nem 
segített az a szókimondó szenátor sem, aki azzal vádolta az elnököt, hogy 
"minden negyedik amerikai fiút a föld alá akar juttatni". Viszont a 
beavatkozás ügyének sem használt sokat Wendell Willkie hányaveti 
felszólalása, aki - hogy megmagyarázza, miért állt hirtelen Anglia 
megsegítése mellé - "választási szónoklatoknak" nevezte nem is olyan régi, a 
New Deales háborús uszítókat leleplező beszédeit. 
Ennek ellenére bizonyos volt, hogy a Kincstár által megfogalmazott 
törvényjavaslat, amelyet mindkét Ház többségi párti vezetőjének odaadtak, 
hogy ők nyújtsák be, keresztül fog menni. Az Amerikai Első Bizottság 
tehetetlenül dühöngött. Fontos politikai szalonok háziasszonyai keserűen 
emlegették a Roosevelt és az angolok közötti titkos szövetségeket. A katolikus 
papok kijelentették, hogy végül is Hitler az utolsó erős védőpajzs Sztálin, az 
Antikrisztus ellen. De mindhiába. A törvényjavaslat mégis keresztül fog 
menni. 
- Mr. Clapper. - Közeledtek a D betűhöz. Burdennek egy pillanatra eszébe 
villant, mekkora konsternációt keltene a Házban, ha igennel szavazna. Az 
újságok főcímébe kerülne, de megbukna a soron következő választáson, annak 
ellenére, hogy - mint szíve mélyén gyanította - államának polgárai 
alkalmasint korántsem annyira izolacionisták, mint kongresszusi képviseletük. 
Az emberek általában megbízhatatlanok az olyan kérdésekben, amelyekről 
rendes körülmények közt nem sokat gondolkodnak. Bár elvből utálják 
Európát, elég egypár színes újságcikk holmi belga apácák megerőszakolásáról, 
és máris szembe akarnak szállni az erőszakoskodóval. 
- Mr. Chavez. 
Nem, Burden nem szavazhatott igennel. Ahhoz túlságosan izolacionistának 
tartotta mindenki. De valahogy mégis azt szerette volna, ha az angolok 
győznek, és Hitler kudarcot vall - szemben egyes kollégáival, akik gyűlölték 
Angliát, és titokban Hitlert támogatták, mégpedig olyan okokból, amelyek 
nem bírták volna el a közelebbi vizsgálatot. Burden legfeljebb módosíttatni 
szerette volna a törvényjavaslatot, korlátozni az elnök hatáskörét a fegyverek 
és hadianyagok osztogatásában. De módosítási indítványa kudarcot vallott, és 
tisztában volt vele, hogy nem játszott jelentékeny szerepet a nagy vitában. Egy 
évvel ezelőtt ő volt az elnök esélyes konzervatív utóda, akit mindenki 
körüludvarolt. Most csak egy volt a kilencvenhat szenátor közül. Hirtelen 
vigasztalásra vágyott, és felnézett Kittyre, aki odaintett neki. 
De azt a tényt nem lehetett álcázni, hogy most vezetnie kellett volna a 
Szenátust, és erről szó sem volt. Persze, más sem vezette. A 
törvényjavaslatnak a Kongresszusba való benyújtása előtti napon ő is elment a 
Fehér Házba, egy csomó más kongresszusi vezetővel. A tanácskozás során 
egyetlenegyszer sem kérték ki a véleményét. Barkley szenátort kivéve, aki a 
politikai stratégiáról beszélt, a többiek éppúgy hallgattak, és éppúgy 
belenyugodtak a dologba, mint ő. 
A tanácskozás végén Burden megrázta az elnök nagy kezét, és azt mondta: 
- Pompásan éreztem magam Chicagóban. - Az elnök üres tekintettel nézett rá. 
Burden nem tudta megállni, hogy ne csavarjon még egyet a csavaron. - Mr. 
Wallace-szel kitűnő embert választott. Lehet, hogy nem népszerű, de biztos 
vagyok benne, hogy pontosan olyan, amilyenre kezdettől fogva gondolt. 
Az elnököt egy texasi szenátor mentette meg, aki ünnepélyesen 
megfogadtatta vele, hogy a Texas nevű csatahajót soha nem fogja odaadni az 
angoloknak. Roosevelt erre meg is esküdött. 
Chicagóban az elnök természetesen túljárt Burden eszén. Az első 
megrázkódtatáson túlesve, Burden tulajdonképpen csodálta érte, ahogyan 
csinálta. Négyszemközti megbeszélésükön a Fehér Házban az elnök 
barátságos volt, minden jel szerint őszinte és teljesen meggyőző. Kerek perec 
kimondta, hogy figyelembe véve a párt konzervatív szárnyának jelentőségét és 
nyugtalanságát, jelölttársa majdnem bizonyosan konzervatív lesz. Az elnök 
több lehetséges nevet említett, közülük elsőként Burdent, aki hanyatt-homlok 
beleesett a csapdába, ugyanabba a csapdába, amelyet ő szokott mások számára 
szakértő módon felállítani: látszólag felajánlani valamit, amit esze ágában 
sincs valóra váltani, hogy szívélyes és optimista magatartásra hangolja azt, aki 
azt a valamit várja. Amikor távozott a megbeszélésről, meg volt róla 
győződve, hogy ő a kiválasztott alelnökjelölt, s ezért nem erőltette saját 
elnökjelöltségi kampányát. Ha megtette volna, súlyos nehézséget okozott 
volna az elnöknek a konvención, és dramatizálta volna a párt jobb- és 
baloldala közötti szakadást. De nem csinált semmit, és az elnök pontosan ezt 
akarta. Amikor arra a napra gondolt, amikor a Blackstone Hotelban a rádión 
meghallotta a hírt, úgy fölment a vérnyomása, hogy alig tudott lélegzetet 
venni. Szerencsére a jegyző éppen ebben a pillanatban szólította szavazásra. 
Kiáltva mondotta ki a nemet, ami enyhítette torkában a szorítást, és hevessége 
jutalmául tapsvihart váltott ki az erkélyen. A kis elismerések is jobbak a 
semminél. 
A szavazás végén hatvan szavazat szólt a kölcsönbérlet mellett, 
harmincegy ellene. Az elnök újra győzött. 
Az idő napos volt, de hűvös: késett a tavasz. Máskor márciusban már 
virágzik a nárcisz meg a forszitia, de az idén tovább tartott a tél, mint 
általában. A főváros pázsitjai és kertjei sivárak voltak és barnák. Burden 
Clayjel az oldalán indult el a Szenátus irodaépülete felé. A náciellenes, 
angolpárti táblákkal felvonuló tüntetők már mind hazamentek, csak az 
Amerika AZ Első transzparenseket lobogtatták még dühös fiatalemberek és 
télikabátos, jól öltözött, idősebb asszonyok reménytelenül. 
- Nagyjából az lett, amit megjósoltam - mondta Burden. 
- Nem volt semmi esélyünk - mondta Clay hanyagul. Burden arra 
gyanakodott, hogy Clay szeretné, ha Amerika belépne a háborúba. Ezek közül 
a fiatalemberek közül egyik se tudja, milyen a modern háború. Ö tudta. Mint 
újdonsült szenátor bejárta Franciaország csatamezőit, látta a sárban rothadó 
meg a szögesdrótokról lecsüngő hullákat; hallotta a gránátok fütyülését és 
robbanását, érezte a mérges gáz szagát. Ez nem olyan, mint Shilohnál, ahol az 
ember egy szál puskával harcolhatott a becsületéért, egyenlő feltételek mellett, 
egy ugyanúgy felfegyverzett, ugyanolyan lelkes ember ellen. Ez most nem 
ugyanaz. Egyáltalán nem. 
Valaki egy Amerika AZ Első táblát lóbált Burden képébe.Day szenátor 
vagyok - mosolygott rá kedvesen Burden, remélve, hogy a fiatalember rájön, 
hogy szövetségesek. 
- Csak ti zsidófattyúk akartok háborút! - ordította az ifjú fanatikus. 
- Uramisten! - sietett tovább Burden, nyomában a mulató Clayjel. - Az 
ég óvjon meg minket a csodálóinktól. 
Burden csak akkor szedte össze végre a bátorságát, hogy kimondja, amit 
egész héten ki akart mondani, amikor már odabenn voltak a belső irodában. 
Mrs. Blaine ütközőként útját állta a nyilatkozatot kérő riporterek meg a 
vigasztalást kereső párthívek hadának. Burden Cicero mellszobra előtt állt, s 
úgy tartotta a kezében a New York Times-t, mintha beszédének jegyzeteit 
szorongatná. - Igaz, hogy Enid otthagyott? 
Clay azonnal válaszolt. - Nem. Elment New Yorkba egypár hétre 
látogatóba, barátokhoz. Ennyi az egész. 
Burden megkönnyebbült, bár tudta magáról, nem áll fölötte annak, hogy 
örvendezzen szerettei balszerencséjén. Letette az újságot, és Cicerótól Clayhez 
fordult. Clay az íróasztal szélén ült, és úgy egyensúlyozott a kezében egy 
papírvágókést, mintha tőr volna. - Örülök neki. De csinálnod kéne valamit, 
hogy leállítsd a híreszteléseket. 
- Mit híresztelnek? 
- Hogy neked... - Burden zavarba jött. Nem az az ember volt, aki szexuális 
ügyekről beszélni szokott, különösen egy másik férfival nem - ... viszonyod 
van egy lánnyal, és hogy Enid állítólag flagrante delicto rajtakapott. 
Claynek kővé meredt az arca. - És ki lenne az az állítólagos lány? 
- Valami brazíliai, azt hiszem. Egy diplomata felesége. Nézd, én csak azt 
ismétlem, amit hallottam, és ha én hallottam, akkor már mindenki hallotta, 
mert én nem vagyok kifejezetten járatos... a fiatalok között vagy a követségi 
berkekben. - A "berkekben" kifejezés nagyon tetszett neki, udvarias, régimódi 
államférfira utalt, akinek olyan az arca, mint Emersonnak, és úgy él, mint egy 
szent. 
- Nahát ez nem igaz. - Clay elhallgatott, mintha azon törné a fejét, mit is 
mondjon. Burden biztosra vette, hogy hazudik. - De ezzel nem sokat érek, 
ugye? Az igazságnak semmi köze sincs a jó hírnévhez, márpedig arról 
beszélünk, nem? 
Burden bólintott. - Kemény választási küzdelem lesz. Ha Enid 
kellemetlenkedni akar, elveszíttetheti veled a választást. 
- Ne gondolja, hogy én ezt nem tudom. - Clay hirtelen nagyon fiatalnak és 
szerencsétlennek tűnt. 
Burden, hogy kimutassa együttérzését, szókimondó lett. 
- A hordó tetején szentség a család, különösen a te kerületedben, azzal a 
sok bigott baptistával, akik állandóan a bűn gondolatán kérődznek. Neked 
mint derék, tiszta családapának kell indulnod a választáson. 
- Megéri? - Szívből jövő kiáltás, de a szív is hazudik, gondolta Burden. 
- Persze hogy megéri - mondta. - Mi van Blaise-zel? 
- Látszólag jóban vagyunk. Még meg is hívott vacsorára a Laurel House-
ba. 
- Beszéltél vele a választásról? 
Clay bólintott. - Érdekli az ügy. Legalábbis azt mondja... 
- De ha Enid elmondaná neki a félrelépésedet... 
- Azt hiszem, elmondta. 
- És Blaise nem mondott semmit? 
- Nekem nem. Valami okból mintha Enidre haragudna. 
- Furcsa ember. Én a te helyedben... - Burden habozott. Nem szívesen 
adott tanácsot, különösen jó tanácsot, mert viszolygott az ilyesmitől. - ... 
kultiválnám az apósomat. És bocsánatot kérnék Enidtől. 
- Bocsánatot? - nézett rá hűvösen Clay. 
- El akarsz válni tőle? 
Clay nem válaszolt. 
- Természetesen nem akarsz. Biztosan nem, hiszen éppen most kezdesz 
elindulni. 
- Úgy látszik, csapdába estem. 
Burdennek sikerült némán magába fojtania, hogy a csapdát Clay maga 
állította magának. Bolond minden házasember, aki hazavisz egy lányt a 
lakására. Azon tűnődött, nem becsülte-e túl Clayt. De aztán, tudva, mennyire 
szerencsétlen Clay, szelíd maradt. - Kétség esetén ne csinálj semmit. Biztos 
vagyok benne, hogy ha Blaise melletted van, akkor Enid is meg fog békélni. 
Végül is ott van a gyerek. - Mindig ezt mondja az ember, gondolta Burden, 
aki mint ügyvéd jól tudta, hogy a gyerekek jóléte a legelső fegyver és a 
legutolsó szempont a szülők közötti mindenféle hatalmi harcban. 
Ezután utasításokat adott Claynek: menjen ki az Union Station 
vasútállomásra néhány választó elé, és kísérje őket a Rock Creek Park-i házba, 
ahol majd Kitty átveszi őket. Legkésőbb hat órára ő is ott lesz. - Most megyek 
az orvoshoz. 
- Valami baj van? 
Burden, bár soha nem érezte magát jobban, nem tudta megállni, hogy ne 
vonja rejtélyes mosolyra az ajkát. - Vérnyomás, túl sok cukor, 
érelmeszesedés, semmi, csak a hatvanéves kor szokásos örömei. - Búcsút 
intett Claynek. Amikor kiment az irodából, arról sem feledkezett meg, hogy 
egy picit csoszogjon. 
De amint kiért az utcára, már fürgén sétált el a legközelebbi 
taxiállomáshoz. A sofőrnek egy georgetowni címet mondott be. Emelkedett 
hangulatban volt, hála a hűvös márciusi időnek, annak, hogy politikai 
reményei, ha elhalasztódtak is, elevenek maradtak, meg annak az érzésnek, 
hogy a teste még mindig képes gyönyört adni és kapni, ha magas is a 
vérnyomása, és valószínűleg tényleg meszesednek is az erei. 
Amikor kifizette a sofőrt, dallamtalanul fütyörészett (botfüle volt), és szép 
borravalót adott. - Köszönöm, szenátor. - Rendszerint örült, ha felismerték, 
de most nem. Ennek ellenére kedvesen megveregette a sofőr karját, miközben 
megfogadta magában, hogy legközelebb más címet mond, és gyalog jön a 
házig, amely előtt most állt. Tizennyolcadik századi, rózsaszín téglaépület 
volt, redőnyeit és klasszikus kapuját frissen festették feketére. Először jobbra 
is, balra is körülnézett, csak aztán ment fel a lépcsőn, és nyomta meg a 
csengőt. Fehér kabátos néger komornyik engedte be, aki szélesen mosolygott, 
örült, hogy láthatja a szenátort. 
Követte a komornyikot föl a lépcsőn az emeletre, ahol bevezették egy 
faburkolatos dolgozószobába, melynek polcait bőrkötésű könyvek töltötték 
meg. Kissé talán túl sok is volt belőlük. Az Adam-kandallóban égett a tűz, 
előtte teához volt megterítve az asztal. Mindez gazdag és gondosan 
kiszámított hatást keltett, kissé túlságosan is kiszámítottat Burden ízlésének, 
aki hozzá volt szokva Kitty ötletszerű megoldásaihoz. 
Az asszony enyhén lihegve, kitárt karral jött be a szobába. - Drágám! - 
kiáltotta, gondosan csiszolt hangon, melyből eredetének forrásait szinte 
teljesen sikerült eltüntetnie. - Korán jöttél. Nem, pontosan. Hajszálra. Én 
késtem el. - Arcon csókolta Burdent, aki azonnal reagált az asszony illatára. 
Igen, ma jól fog menni minden, ebben biztos volt. Mint mindig, most is 
felizgatta a nő modora (figyelmes, bár kiszámított) és alakja (jó és gondosan 
ápolt). A legjobban a sápadtságát szerette. Vagy egyáltalán nem festi magát, 
vagy olyan diszkréten, hogy olyan, mint... mint egy kamélia. A szó váratlanul 
egy élénkrózsaszín virágot bűvölt elő a képzeletéből. De hát persze van fehér 
kamélia is. 
- Ülj le. Igyuk meg a teánkat. - Burden a megszokott helyére ült, a 
kandalló melletti szófára. Az asszony leült mellé, és kitöltötte a teát. Kérdezés 
nélkül tudta, hogy egy kockával vagy kettővel, tejjel vagy citrommal. Már egy 
éve, hogy megismerték ezt a bár ritka, de tökéletes bensőséget. Ritka azért 
volt, mert úgy vélték, legjobb, ha csak akkor találkoznak, amikor az asszony 
férje nincs a városban. Bár a férj semmivel nem törődött, Burden jobb szerette 
abban a biztos tudatban inni a teáját, hogy nem fogják őket megzavarni. 
Szeretettel beszéltek a távollevőről. - Ma Jersey Citybe ment. A másik 
áruházkonszernhez. - Az "áruházkonszern" szónak minden egyes szótagját 
külön-külön hangsúlyozta, egyszerre kigúnyolva és kiemelve jelentős 
vagyonának forrását. A férj tényleg igazi kereskedőherceg volt, és mély 
benyomást tett Burdenre. Szerencsére a herceg imádta a hercegnőt, és teljes 
szabadságot engedett neki. Tudta, hogy az asszony sohasem fogja sem hírbe 
hozni, sem zavarba ejteni, és igaza volt. Hihetetlenül agyafúrt nő volt. Ezeket 
a ritka délutáni georgetowni látogatásokat csak a legrosszindulatúbb 
washingtoni hölgyek értelmezték volna bármi egyébnek, mint egy leendő 
divatdáma és egy közismerten diszkrét, híres szenátor nyílt barátságának. 
Legrosszabb esetben azt gondolhatták, hogy találkozásaik politikai 
természetűek. Hasznos dolog egy boltos számára, ha felesége révén befolyást 
gyakorolhat arra a szenátorra, aki meglehetősen nemtörődöm módon 
kormányozza a District of Columbiát azon a jelentéktelen szenátusi 
bizottságon keresztül, amelynek - mint minden büszkeség nélkül maga is 
elismerte - ő a meglehetősen hanyag elnöke, akit a polgárok szervezetei sokat 
is bírálnak emiatt. Szerencsére, ha így teánál találkoztak, soha nem esett szó 
olyan rázós kérdésekről, mint a District önkormányzata vagy a forgalmi adó. 
A gondosan begöngyölt tormás roládok és a Huberttől hozott csokoládés 
sütemények között csak nagy világkérdéseket vitattak meg. 
- Mekkora csapás lehetett neked ez a szavazás! - nézett rá az asszony 
gyöngéden. Keskenyre összehúzott szeme úgy csillogott, mint valami régi 
ikon szeme. 
- Fel voltam rá készülve. Tulajdonképpen nem is volt semmi esélyünk. 
Arra számítottam, hogy módosítani tudom a javaslatot, hogy Franklinnak ne 
legyen annyira szabad a keze a Mikulást játszani. De... - Vállat vont. 
- Ugyanakkor, tudod, valahogy boldog is vagyok, amiért segítjük Angliát. 
- Burden imádta ebben a pillanatban. Az asszony szerénysége annyira 
ellentétben állt azzal, amit a washingtoni hölgyektől megszokott, akik 
szónoklatokat vágtak ki, ami kor nem értettek egyet egy szenátor politikájával. 
De az ő szeretője nem. Ő szinte bocsánatot kért. Nagy hirtelen meg is csókolta 
az arcát, de közben majdnem elvesztette az egyensúlyát, mert amikor feléje 
hajolt, belecsúszott a vastag párnák közötti mélyedésbe. Szerencsére a tea nem 
ömlött ki a csészéjéből. 
- Olyan... - Bókolni akart az asszonynak, de a szíve olyan sebesen vert az 
előző ijedtségtől, hogy semmi kellően rafinált bók nem jutott eszébe. Ezért 
csak azt mondta: - ... olyan jól nézel ki ma. - Aztán kárpótlásul megfogta az 
asszony kezét, és az elkövetkezendőkre való tekintettel nagy komolyan kezet 
csókolt neki. Még mindig csak ámult rajta, hogy életének ebben a késői 
szakaszában ilyen mélységesen kielégítő viszonyra talált. Pontosabban, hogy 
amikor már-már azt hitte magáról, hogy teljesen megszabadult a hús 
kívánságaitól, akkor lett megint olyan vagy majdnem olyan, mint egy fiatal 
fiú. 
Az asszony, mintegy végszóra, szeretettel idézte fel első találkozásukat. 
Milyen nagy benyomást tett rá Burden! Burden a maga részéről nem tudott rá 
visszaemlékezni, mikor is találkoztak először. Az asszony mintha mindig 
mindenütt ott lett volna a városban. Aztán egyszer, nem sokkal a chicagói 
konvenció előtt, meghívta őt teára. Fáradtan és az alelnökségért való 
zűrzavaros manőverek miatt nyugtalankodva ment ki az asszonnyal a ház 
mögötti rózsakertbe, és miután megitták a jeges mentás teát, majdnem a 
szeretője lett. 
Kissé összeráncolta a homlokát, és erősen beleharapott az uborkás 
szendvicsbe. Első alkalommal szégyenbe került, de az asszony tapintata 
megmentette a helyzetet. Minden tekintetben csodálatosan viselkedett. 
Találkozásaik azóta is kissé olyanok voltak, mint az orosz rulett. Soha nem 
tudta egyikük sem, hogy Burden képes lesz-e az aktusra, de ez a 
bizonytalanság nemhogy nem csüggesztette el őket, de fokozta szeretkezésük 
pikantériáját. Akárhogy is, az asszony minden tekintetben nagyon jó volt. 
Olyan érzékeny, annyira megbecsüli őt. 
A szeretkezésre gondolva, Burden heves vágyat érzett, hirtelen összes 
érzékei fellángoltak. Ez emlékezetes találkozás lesz, mondta magában. Nem 
kétséges. Alig tudta kivárni, hogy az asszony átvezesse a hálószobába, a 
mennyezetes ágyba, ahonnan az ablakon át egy vérbükkre lehetett látni, 
melynek egyik ága időnként megkocogtatta az ablakpárkányt, amiről az 
asszonynak az jutott eszébe, hogy meg kellene már metszeni, míg Burdent a 
kocogtatás az alaposan elfelejtett külvilágra emlékeztette. 
- És hogy van Clay? - Az asszony először könyörtelenül végigment a 
szokásos katekizmuson: hogy van ez, találkoztál-e azzal. Nem lehetett őt 
siettetni. Azt mondta neki, hogy Clay jókedvű, de az asszony csak ráncolta a 
homlokát. - Nem vagyok benne biztos. Láttam őket múltkor este a Laurel 
Houseban. 
Burden ezen nagyon meglepődött. Eddig az volt az impressziója, hogy 
Sanfordék nem ismerik az asszonyt. - Ott voltál? - kérdezte, ez egyszer szinte 
tapintatlanul. 
- Igen, vacsora után. Csak egy percre. Barátokkal. Tetszik nekem Blaise, 
na és persze a ház! Ma foi! - Az asszony időnkénti francia frázisai mindig 
hatottak Burdenre, és csak enyhén bosszantották. Ezeket, mint egyszer 
mondta, egy párizsi nyaralás során szedte fel, mint jeune fille, egy iskolában. 
Bár Burden nem tudott franciául, jó füle volt, és bizonyos laposságokból és 
orrhangokból tudta, hogy az asszonynak nem tökéletes a kiejtése. De szerette 
benne, hogy igyekszik. Olyan ritka az a washingtoni asszony, aki veszi 
magának a fáradságot, hogy bármit is tanuljon. Csak isznak, mint a kefekötő, 
hangosan beszélnek, tudják az összes illetlen pletykákat a nagy emberekről, és 
ezzel kész: falusi nők, akik nem városban laknak, hanem egy szuperfaluban. 
- Az volt a benyomásom, hogy... hogy Enid kissé a pohár fenekére nézett. 
- Én még emlékszem arra az időre, amikor a nők soha nem ittak 
nyilvánosan. - Burden mellékvágányra tért; pedig tudta, hogy ez rossz szokás, 
az öregség biztos jele. 
- Én soha nem iszom. - A megjegyzés önelégültségét gyors, gondosan 
kiszámított mosoly csökkentette. 
Burden folytatta reminiszcenciáit a régi washingtoni időkről. - A háború 
előtt nem létezett olyasmi, hogy koktélparti. Teaestélyek voltak, és kész. 
Egyes nagy házakban természetesen bort is szolgáltak fel, és vacsora után a 
férfiak ihattak, de a nők nem. Azt mondod, Enid részeg volt? 
- Nem ismerem őt eléggé ahhoz, hogy ezt igazán meg tudnám mondani, de 
szerintem az volt. És nyilvánvalóan valami zűr volt közte meg Clay közt - 
nézett ravaszul Burdenre, tudva, hogy ezt Burden is tudja. 
- Zűr? - A vele született óvatosság még az asszonnyal szemben is azonnal 
előbújt. 
- Hallottam, ahogy mesélték - tudod, hogy az emberek mi mindenről 
beszélnek -, hogy Clay félrelépett egy férjes aszszonnyal, valami dél-
amerikaival. 
- Ó, én nem hiszem. - Burden azon tűnődött, nem bizonyul-e Clay 
váratlanul mégis ostobának. Nincs az a nő, aki megérné egyetlen szavazat 
elvesztését, a karrierről nem is beszélve. 
- Mesélték, hogy miután én elmentem a Laurel House-ból, rémes jelenet 
volt, és Blaise mindenki szeme láttára megpofozta Enidet. 
- Megpofozta? Ó, azt nem hiszem! - Blaise forrófejű, de ugyanakkor 
imádja a lányát, akárcsak ő. Burden megpróbált nem gondolni Billy Thorne-
ra, úgyis túl magas volt a vérnyomása. 
- Pedig igaz. Olyanok mondták, akik látták. 
- Az emberek gyakran túloznak. És Enid mit csinált? 
- Elment - Clayjel. Eléggé megdöbbentő. 
- Aha, szerintem is. - Burdenben hirtelen túláradt a vágy, átölelte, a száját, 
a nyakát csókolgatta. Az asszony olyan tüzesen viszonozta az ölelést, hogy a 
jobb fülét takaró hajfürtben meglazult egy hajtű. De rejtélyes módon nemcsak 
tudta, hogy meglazult, hanem félkézzel meg is igazította, miközben a másik 
kezével odébb lökte a teázóasztalt. 
Burden talpra ugrott, váratlanul ruganyos izmokkal. Bernard 
MacFaddennek igaza van: a sex tényleg megfiatalítja az embert. A vágytól 
szinte elvesztette a fejét. - Nem bírok várni - mondta. 
Az asszonynak hirtelen elsápadt az arca. Amikor feléje nyúlt, hogy 
átkarolja, szeme kikerekedett a rémülettől. Úgy lépett hátra, mintha a hóhér 
érintette volna meg. 
- Mi a baj, Iréné? - Burden halknak és távolinak hallotta a saját hangját. 
Mi volt a baj? kérdezte önmagától, miközben jéggé vált arccal, lassan, 
kényelmesen a padlóra zuhant, és belekapva a teázóasztal térítőjébe, maga 
után rántotta a tányérokat meg a csészealjakat. Egy hosszú-hosszú pillanatig 
egy kút fenekén feküdt, s az a nem is kényelmetlen érzése volt, hogy a szó 
szoros értelmében sodródik, egy hatalmas áramlat sodorja magával. Messze 
fölötte egy fehér arc ragyogott, és a vér hullámverésén át hallotta, amint egy 
hang azt kiáltja: - Gyorsan! A szenátor! Hívjon orvost! Elájult! - Burden jól 
érezte magát, és egyáltalán nem volt megrémülve, csak sodródott. Ha ez a 
halál, gondolta bágyadtán, akkor ez könnyű dolog. 





Negyedik könyv

1.



Fehér napfény sütött át a fák kopasz, téli ágain. A lovaglóösvényt vastagon 
borították a korhadó levelek, simán és veszélyesen, elrejtve a sziklákat. Peter 
lova hirtelen megbotlott, kőbe ütötte a patáját. 
- Vigyázz! - mondta Diana, fölingerelve Petert. 
- Hogy érted azt, hogy vigyázzak? 
- Hát a sziklákra - mondta Diana félénken. 
- Nincs velük mit csinálni. Vagy kitörjük a nyakunkat, vagy sem. 
Egy vízfolyáshoz értek, a Rock Creek egyik mellékfolyócskájához. A 
lovak óvatosan gázoltak bele a sekély vízbe. Peter lihegve, combjait 
összeszorítva várta, mikor csúszik meg és terül el a ló, mikor töri ki a nyakát. 
De lova nyugodt, herélt állat volt, semmi hajlama nem volt veszélyes 
kalandokra. Biztonságban értek át a patak túlsó partjára, ahol ezen a 
decemberi napon szomorú látványt nyújtottak a ligetecskében felszerelt 
piknikasztalok. 
A sikeres átkelésen megkönnyebbülve, Peter egyszerre felvidult. - Milyen 
remek ötlet volt, hogy lovagolni menjünk. 
- Én nagyon szeretek. Különösen itt a parkban, ebben az évszakban. 
Nincsenek emberek. - Diana újabban irtózott a tömegtől, ahogy mondani 
szokta, nem fertőző agorafóbiát kapott, menekült az idegenek elől. 
- És még a nap is süt. Egész közel lehetünk apád házához. 
Diana egy barna fákkal sűrűn benőtt, vasszínű dombra mutatott. - Nézd, ott 
van a tetőn! Mennyire imádja apa ezt a házat! Tudod, ő maga építette. A nagy 
tőzsdekrach előtt. 
- Hogy érzi magát? - Peter a Laurel House-on kívül nem vett tudomást 
más ház létezéséről. 
- Fizikailag nincs semmi baja. Akármilyen hatása is volt az agyvérzésének, 
teljesen elmúlt. 
- És különben mi baja? 
Diana összeráncolta a homlokát. - Azt hiszem, a világ. Nem nagyon 
szereti. 
- És te? 
- Nemigen. De én benne élek. Ő meg szerintem azt hiszi, hogy már nem él 
benne. 
- Azt hiszem, apám elnökjelöltnek akarja futtatni 1944-re. 
- Annak már vége - mondta nyomatékosan Diana. 
- Mitől vagy ebben ilyen biztos? 
- Változnak az idők. - Diana könyörtelen volt. - Ő már nem számít az 
emberek szemében. - De teli volt szeretettel is.Nagyon jó ember, tudod. És 
bármennyire nem értek egyet a politikájával, az ösztönei helyesek. 
- Ezt ne mondd Billynek. 
- Billy. - Diana teljesen semlegesen ejtette ki férje nevét. Arca izzott a 
hűvös levegőben, lóháton, lovaglónadrágban szokatlanul egészségesnek nézett 
ki, és Peter Énid kivételével mindenki másnál jobban élvezte a társaságát. 
Először is tökéletesen hozzá voltak szokva egymáshoz, másodszor pedig az a 
tény, hogy soha nem volt viszonyuk, kellemes lehetőségekkel színezte az 
együttlétet. 
- Szereti Billy a munkáját? - kérdezte Peter, nemleges választ remélve. 
- Ó, igen - vágta rá Diana, kissé túl gyorsan. - Olyan hálásak vagyunk az 
apádnak. - Egyéves munkanélküliség után Billy a Tribune-hoz ment stiláris 
szerkesztőnek. Majdnem ugyanakkor állt be Peter mint a művészetek 
bakkalauretusa, a hirdetési osztályra, ahol azt a feladatot kapta, hogy 
hirdetéseket szerezzen. Ezt a tevékenységet pontosan olyan üresnek találta, 
amilyennek hangzott. De mivel nem látott maga előtt más alternatívát, azt meg 
nem tekintették volna helyesnek, hogy semmit ne csináljon, akvirálta a 
hirdetéseket, és közben élt a jövedelméből. Normális körülmények között 
átment volna Európába. De most nem volt többé Európa, ahová el lehetett 
volna menni: Hitler már a legnagyobb részét elnyelte. Csak az Ibériai-
félszigetet nem szállta meg, de majd lerohanja azt is, mihelyt Oroszország 
megadja magát. Amikor a német hadsereg mindössze harminc mérföldnyire 
van Moszkvától, nem sok hiányzik ahhoz, hogy teljesen vége legyen 
Európának. Mint annyi más amerikai mágnás, Peter apja is állandóan 
ingadozott a Hitler szüntelen sikerei miatti kétségbeesés meg a Hitler esetleges 
oroszországi kudarca miatti rémület közt. 
- Hogy néz ki, szereti Billy, amit az újságnál csinál? 
Peter a valóságnak megfelelően azt mondta, hogy ő ritkán látja Billyt, "de 
mindenki szerint jól végzi a dolgát". 
- Ó, az biztos. 
- És elviselhetetlen. 
- Ó, hát az természetes. - Diana inkább fáradtnak tűnt, mint sértettnek. 
Peter megfigyelte, hogy vannak nők, akik boldogok, ha senki nem szereti a 
férjüket. De Diana nem. Ő a The American Idea szerkesztőjének akart a 
felesége lenni, s az, hogy ennél jóval kevesebbel kellett beérnie, nem növelte 
nehezen kezelhető férje iránti szeretetét. 
Amikor keresztüllovagoltak a főúton, két álló autót láttak. Az egyikben 
üvöltött a rádió, a másik kocsi utasai pedig körülállták és hallgatták. Peter lova 
megijedt a zajtól, s Peter dühösen sarkantyúzta előre. 
Csak akkor tudták meg, amikor három órakor visszatértek a béristállóba, és 
átadták lovaikat a lovásznak, hogy a japánok lebombázták a Pearl Harbor-i 
amerikai haditengerészeti támaszpontot a Hawaii szigeteken. 
- Benne vagyunk a háborúban! - volt Diana első, ujjongó reakciója. 
Billyhez és az összes New Dealesekhez hasonlóan, ő is alig várta már, hogy az 
Egyesült Allamok belépjen a háborúba. 
- Igen, most már benne vagyunk - ismételte Peter, megpróbálva tőle 
telhetőleg lemérni saját érzelmeit. Első reakciója a megdöbbenés volt. 
Elképzelhetetlen, hogy egy olyan kis ország, mint Japán, amely csak azonnal 
darabokra széteső ügyes kis játékairól nevezetes, meg merje támadni Isten 
országát, ahol megszületett az autó, a felhőkarcoló, a Boulder-gát, Jefferson 
charlottesville-i fala, a celofán meg a hamburger (amit éppen most vettek 
Dianával ebédre, és amelyet úgy reklámoztak, hogy "Nem a legjobb, de jobb, 
mint a többi"). Mindez nem vallhat kudarcot! Hirtelen mégis japán katonákat 
látott Kalifornia narancsligetei közt, és német csapatokat a Potomac mentén. 
Hihetetlenül izgalmas kilátás volt, hogy az ország vereséget szenvedhet. 
Gerillahadsereget fog szervezni a Shenandoah Valley dombjai közt, és rajta 
fog ütni a gépesített náci csapatoszlopokon, amikor Washingtonból Norfolk és 
az új Német-tenger felé haladnak. De aztán látta magát holtan a Blue Ridge 
hegyei közt, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Reménykedve képzelte hozzá 
a jelenethez a zenekari kíséretet és a narrátor komoly hangját: "A hősiesség 
szó új jelentést kapott, amikor Peter Sanford egyedül, segítség nélkül 
megrohant egy ellenséges állást..." Egy gyors snitt, és már látta is önmagát 
puskával, kézigránáttal, gázmaszkkal... nem, a gázmaszk az arcán van. 
Gyorsan letépte. 
- Menjünk, beszéljünk apával - mondta Diana gyakorlatiasan. Peter úgy 
érezte, ha valaki új jelentést adhat a hősiesség szónak, az Diana lesz. 
A szenátor és Kitty dühösen bámulták a rádiót az emeleti dolgozószobában. 
- Ez nem lehet igaz! - mondta Diana. 
- Pedig attól tartok, az. - A szenátor sápadtan nézett fel rájuk. - Hello, 
Peter. 
- Akartok egy kis kávét? - kérdezte Kitty. - Egyáltalán, ettetek rendesen? 
Lefogadom, hogy nem. Fogadok, hogy valami zsíros vacakot ettetek egy 
büfében. 
- Ó, anya, hallgass már, légy szíves! - Peter és Diana leültek a rádió elé. 
Kitty azonban még nem fejezte be. - Manapság olyan szamárságokat 
esznek a gyerekek. És csak meg kell nézni őket! Peter kövér, mint egy disznó! 
Peterben hirtelen a világválság kellős közepén is felforrt a düh. Mint 
mindenki, ő is tudott Kitty furcsa szokásáról, de ettől az asszony kijelentése 
még éppoly fájdalmas maradt. Tényleg kövérebb volt a kelleténél, és ezt utálta 
is, de hát enni olyan jó. És mivel a lányok a jelek szerint így is vonzónak 
találták, továbbra is annyit evett, amennyi csak jólesett neki, és csak azon ritka 
alkalmakkor keseredett el, amikor a tükörbe nézve meglátta kikerekedett hasát 
és kemény, de félreismerhetetlenül túlfejlett mellét. De ezen a télen majd 
minden vasárnap elment lovagolni, tavasszal pedig rendszeresen fog 
teniszezni. Senki nem mondhatja, hogy nem tesz meg mindent, ami tőle telik, 
hogy karcsú maradjon. 
-... az elnök estére összehívta a kormányt valamint a Kongresszus mindkét 
pártjának vezetőit. 
- Jobb lesz, ha fölmegyek a Kapitóliumra - állt fel Burden. - Szükségük 
lesz rám a megbeszélésen. 
-... beszédet intéz a Kongresszus együttes üléséhez valamikor a holnapi 
nap folyamán. Az elnök előreláthatólag be fogja jelenteni a hadüzenetet. 
- És keresztül is fogja vinni. Azt, amit mindig is akart. - A szenátor 
kifejezetten vicsorgott, amikor arra a bűnöző elnökre gondolt, aki ilyen 
ravaszul belevitte az országot egy háborúba, amelynek a kimenetelét 
egyszerűen nem lehet kiszámítani. 
- Ki gondolta volna! - A hír végre eljutott Kitty tudatába, és most az 
egyszer, rövid időre, olyasmi miatt izgatta magát, ami kívül esett a családi 
ügyeken. 
A szenátor kikapcsolta a rádiót, és indulni készült. - A Szenátus irodájában 
leszek - csókolta meg Kittyt. 
- Menjek veled? 
Ez nyilván váratlanul jött. A szenátor meglepődött és meghatódott. - Nem, 
drágám. Köszönöm szépen. 
- De tegyük fel, hogy bombázzák Washingtont? - Kitty mintha kissé 
ideges lett volna. - Megtehetik, nem? 
- Hát persze hogy nem - válaszolt Peter gondolkodás nélkül. A 
szenátorhoz fordult. - Úgy értem, ez egyszerűen lehetetlen, nem? 
- Attól függ, hol vannak a repülőgép-anyahajóik, és mekkora kockázatot 
hajlandók vállalni. De szerintem, ha az egyik legnagyobb haditengerészeti 
támaszpontunkkal megcsinálhatták azt, amit csináltak, akkor a védtelen 
városainkkal valószínűleg többé-kevésbé azt csinálhatnak, amit akarnak. 
Tudod - mosolygott alig észrevehetően -, nem vagyunk felkészülve. 
Akármennyit beszéltek róla... akármennyire remélték... hogy kitör a háború, 
nincs mivel harcolnunk. Ahogy a Chautauqua kerületben szoktuk mondani, az 
elnök forgószelet aratott. 
Kivágván a magas cet, a szenátor távozott. Peter, képtelen lévén versenyre 
kelni ezzel az előadóművészettel, felajánlotta Dianának, hogy hazaviszi. 
Ünnepélyessé tette őket a gondolat, hogy szemük előtt játszódik a történelem, 
ezért visszautasították a Kitty által felajánlott kávét és süteményt, és 
eltávoztak. Peter számára az édesség visszautasítása egy új, szigorú korszak  
kezdetét jelentette. A lustaság és a falánkság helyébe erély és 
önmegtartóztatás fog lépni. Ezzel fog új fejezetet nyitni a hősiesség 
történetében. 
































2.




A Szenátus irodaépületében nyüzsögtek a szenátorok és titkáraik. Senki 
sem tudta pontosan, miért is van ott. Végül is háború ide, háború oda, 
vasárnap volt, és mindenki csak annyit tehetett, hogy ült a rádiónál, és várta a 
híreket. De mint a katonák, akiket egy olyan erősséghez vezényeltek, 
amelynek nem szabad elesnie, a szenátorok a Kapitólium dombján 
összegyűlve, elfoglalták hadállásaikat, sötét töprengésekbe merülve az ország 
sorsán, amelyet oly durva és a jelek szerint oly sikeres kihívás ért. 
A földszinti folyosón, egy újságírónak válaszolva, Burden azt mondta: - 
Természetesen valamennyien az elnök mögött állunk. Ezen a vasárnapon 
nincsenek többé se izolacionisták, se internacionalisták. Csak... amerikaiak. - 
Tarkóján égnek állt a rövid haj. Izgalomba hozta magát. Valamennyiük 
számára pompás, bár veszélyes pillanat volt ez. 
Irodája ajtajával szemben ismerős figura állította meg. - Hello, szenátor. 
- Ó, hello! - Az öregember nevét elfelejtette, de arra emlékezett, hogy 
harminc évvel ezelőtt hatalom volt a Szenátusban, és egyike volt a 
legfélelmetesebb benyomást keltő embereknek, akiket csak ismert. Most az 
öregember szerény és törékeny kísértetként járkált a Kapitóliumon, mintha 
régi önmagát keresné. Mint valamennyi volt szenátornak, udvariasságból neki 
is megengedték, hogy beüljön az ülésterembe. Gyakran üldögélt ott, mereven 
kihúzva magát, amikor a terem majdnem üres volt, s ünnepélyesen hallgatta az 
unalmas beszédeket. Burdennek nagy bosszúságára még mindig nem jutott 
eszébe a neve, ezért kompromisszumként szenátornak szólította, mely 
hangzatos címet mindenki a sírig magával viszi, akár hivatalban van, akár 
nem. 
- Éppen itt voltam a szomszédban - kezdte az öreg. 
- Jöjjön be, szenátor. Örülök, hogy látom. - Burden társaságra vágyott, 
mindegy, milyenre. Bevezette a hálás kísértetet a belső irodába. 
- Kinek is volt ez az irodája? - töprengett az öregember, összehúzva fehér 
szemöldökét, mély barázdákba vonva sápadt homlokát. 
Burden a telefonnál állt, Clayt hívta. 
- Lehet, hogy Mr. Vardamané, Mississippiből? Igen, azt hiszem. Igen, 
biztosan az ő irodája volt. - Kuncogott. - Hosszú hajat viselt, egészen a 
válláig ért. Jó kiállású férfi volt, ha az embert nem zavarta a hosszú haja. - Az 
öreg lassan belesüllyedt az egyik bőr karosszékbe. Egy elmúlt korszak frakkját 
és csíkos nadrágját viselte; a jobb kabáthajtokájára száradt lecsöppent lágy 
tojás holmi külföldi érdemrend szalagjára emlékeztetett. 
Clay nem volt a Wardman Park Hotelban, a szobájában. Burden 
ingadozott, felhívja-e Enidet. Végül úgy döntött, hogy nem, és Blaise-nek 
telefonált. 
- Hát megcsinálta a csibész! Belevitt minket a háborúba. - Blaise-nek 
vastag volt a hangja, mintha ivott volna. - Most nézem át a táviratokat. 
Elvesztettük a teljes csendes-óceáni flottánkat. Semmink nincs Japán és Los 
Angeles között. Semmink! Se egy hajó, se egy ágyú, semmi. Ó, hát ő igazi 
katonai zseni! - Burden egyre rémültebben érdeklődött további hírek után. A 
jelek szerint a japánok megtámadták a Fülöp-szigeteket, Malájföldet, Guamot, 
Wake Islandot és Hongkongot, és mintha se az angolok, se az amerikaiak nem 
tudtak volna nekik ellenállni.Elvesztettük a Csendes-óceánt. Szerencsénk van, 
ha a Sziklás-hegység vonalát tartani tudjuk. Később majd beszélünk - mondta 
Blaise, és letette a kagylót. Burdennek szédült a feje. Ez nem lehet igaz. Aztán 
telefonált Clay, hogy azonnal jön. 
- Egész más, mint 1917-ben - mondta csöndesen az öregember. - Persze, 
titokban Mr. Wilson is háborúra ácsingózott, akárcsak Mr. Roosevelt. 
Emlékszik a Napkelte Konferenciára, vagy az még azelőtt volt, mielőtt maga 
idekerült? Nem, már itt volt akkor. Igen, határozottan emlékszem. Ez a fickó 
sokra fogja vinni, mondtam Lodge szenátornak, és örömmel mondhatom, 
hogy igazam volt. Maga aztán nem tért le az útjáról. Megőrizte a régi hitet. 
Miközben Burden megpróbálta felhívni a párt szenátusi vezetőjét, az öreg 
úgy beszélt az első világháborúról és Mr. Wilson álnokságáról, mintha mindez 
tegnap lett volna; aztán áttért a jelenre meg arra, hogy hogy megváltoztak az 
idők. - Nézze csak meg ezt a mostani Szenátust, és gondolja meg, milyen volt 
akkor! Aldrich, Jim Reed, az első LaFollette. Akkor még voltak szónokok. 
Meg igazi viták. - Az öreg hang egyszerre felerősödött, olyan lett, amilyen 
azokban a hangszóró előtti régi szép napokban lehetett, amikor egy politikus 
hangjának minden segítség nélkül úgy be kellett töltenie a legnagyobb 
csarnokot is, mint egy harsogó fúvószenekarnak. A pártvezér vonala foglaltat 
jelzett. 
Kinyílt a belső iroda ajtaja, Jesse Momberger nézett be rajta. - Gondoltam, 
hogy itt vagy. Nem zavarok, ugye? 
- Nem - mondta az öregember, tudva, hogy elérkezett a kísértet 
exorcizálásának az ideje. Felállt, papírszerű kezével megrázta Burden kezét. - 
Meg kell látogatnia minket, szenátor, hamarosan. A Congressional Armsban 
vagyunk, a feleségem meg én. Olyan lesz, mint a régi szép időkben, amikor 
elvitatkoztunk a pénzreformról. Emlékszik? Csakhogy mostanra tényleg 
elintéztem a problémát. Volt rá időm, tudja, hogy átgondoljam. Nem kell 
többé álpénz, papír. Csak réz- meg platinaérmék. Ez az egészséges pénzügyek 
kulcsa. - Kecsesen magukra hagyta az élőket izgalmaikkal. 
- Csak az Isten irgalmán múlik, hogy nem én vagyok az ő helyében - 
mondta Momberger. - Vagy te. 
Burden a fejét rázta. - Ha én egyszer elmegyek innen, sose jövök vissza. 
Túlságosan fájdalmas. 
- Mindenki ezt mondja, és mindenki visszajön. Nincs haszontalanabb 
valami, mint egy bukott USA szenátor, legalábbis én még nem láttam. Hívtak 
már? 
Burden a fejét rázta. - Próbáltam elérni a szenátusi pártfőnököt. De minden 
vonal foglalt. 
- A Fehér Házból semmi? 
- Semmi. De kéznél akarok lenni. A kongresszusi vezetők este kilenckor 
ülést tartanak. Készenlétben állok. 
- Vicces, sose gondoltam, hogy ez megtörténhet. - Momberger rátette a 
kezét a szobor fejére, amelyről úgy vélte, alig hasonlít régi barátjára, William 
Jennings Brianra. 
- Szeretném tudni, az ő műve-e, az elnöké. 
- Aljas egy fráter, de azért nem hiszem, hogy szándékosan föláldozta volna 
az egész flottát. - Momberger szívében titokban New Deales volt. 
Következésképpen gyakran feszült volt a viszony a két szenátor közt, mivel az 
elnök gondoskodott róla, hogy minden szövetségi juttatás a szenior szenátoron 
folyjon keresztül. Ez a helyzet nem könnyítette meg Burdennek az 1944-es 
újraválasztásáért folytatott küzdelmet. 
- Néha még Franklin is elszámítja magát. - Burden semleges maradt. 
Megengedhette magának. Az elnököt közvetlen felelősség terhelte a 
legnagyobb vereségért, amelyet az Egyesült Allamok az 1812-es háború óta 
elszenvedett. Még az sincs kizárva, hogy felelősségre vonják és leváltják. - 
Most aztán össze kell szednünk magunkat - mondta. 
Csöndben üldögéltek. Szinte megállt az idő, amint a téli délután lassan a 
végéhez közeledett, és senki nem tehetett semmit, mindenkinek várnia kellett, 
amíg az elnök a csatába vezeti. 
- Különben hogy vagy? - kérdezte Momberger, mint egy aggódó barát. 
Burden azonban tudta, hogy pusztán egy érdekelt politikus. 
- Sose voltam jobban. - Ez majdnem igaz volt. - Nem volt ez valódi 
agyvérzés. - Ez nem volt igaz. - Csak egy úgynevezett időleges elzáródás az 
agyban, afféle görcs. - Ez szépen hangzó mellébeszélés volt. - Egy-két hétig 
nehezen tudtam beszélni, és ezzel vége is. - Még hogy vége! Még mindig 
rémülten riadt fel az éjszaka kellős közepén: hátha megpattan egy ütőér 
agyának valamelyik lebenyében, és megfosztja a beszédkészségétől, a 
látásától, a mozgásképességétől. Vagy, ami a legrosszabb, poklot teremt a 
koponyájában; mivel most már tudta, hogy egyetlen, az agyban rossz útra 
tévedt vércsepp kiválthatja mindazt a kínlódást és rémületet, amit csak ember 
megélhet. 
Amikor Clay belépett, a folyosóról hirtelen beáradt a hangzavar. - Hello, 
szenátor. 
Melegen kezet rázott Mombergerrel, aki azzal üdvözölte: - Hogy van, 
képviselő!? - Momberger mintha kedvelte volna Clayt, hallgatólagosan máris 
támogatta az időközi választásnál. 
- Nem képviselő, Overbury kapitány, az Egyesült Államok hadseregének 
kapitánya. - Mintegy bocsánatkérően fordult Burdenhez. - Már minden el van 
intézve. 
- Ilyen gyorsan? - Burden erre nem tudott mást mondani. 
- Már vagy egy fél éve tartom a kapcsolatot a Hadügyminisztériummal, 
arra az esetre, ha. Hát most itt van az az eset. 
- Akkor nem indulsz? - Momberger hirtelen nagyon éber lett. 
Clay a fejét rázta. - Hogy indulhatnék, amikor háború van. 
- Derék fiú vagy. - Momberger Burdenhez fordult. - Jó lesz, ha értesítjük 
a bírót. 
Burden bólintott. - Még ma éjjel fel fogom hívni. 
Momberger az ajtóhoz ment. - Meséld majd el, mit mond az elnök. - Már 
ott se volt, és Burden tudta, hogy nemzeti katasztrófa ide, nemzeti katasztrófa 
oda, kollégája tüstént fel fogja hívni a bírót, hogy saját jelöltjét javasolja a 
második választókerületbe. 
- Elmegy az elnökhöz? 
- Gondolom, igen. A rádió szerint ma éjjel az összes kongresszusi 
vezetőket tájékoztatni fogják a helyzetről a Fehér Házban. Jó volna, ha 
előszednéd nekem a távol-keleti dossziét. 
Clay Burden asztalára tette a dossziét. - Meg azt a memorandumot, amit 
akkor csináltam, amikor beszéltem Kurusu nagykövettel. - Burden 
csodálkozva rázta meg a fejét. - Csak képzeld el! Itt van, és Hullal tárgyal, 
miközben lebombázzák Pearl Harbort. Fantasztikus emberek! 
Miközben Clay kiterítette a papírokat az asztalán, Burden megkérdezte: - 
Mit mondanak a Laurel House-ban? 
- Hogy kitervelt dolog az egész. Mit mondanának? Blaise szerint az elnök 
maga robbantotta fel a hajókat. 
- Hát nem lehetetlen! Enid ott volt? 
Clay összeráncolta a homlokát. - Nem. Otthon van, amennyire én tudom. 
A belső iroda nyitott ajtajában megjelent egy szenátusi küldönc. - 
Szenátor, a többségi párt vezetője azt üzeni, hogy holnap fél egykor a 
Kongresszus együttes ülést fog tartani. Az elnök fog beszélni - hadarta el 
gyorsan, szinte énekelve. 
Már félig kinn volt az irodából, amikor Burden utánaszólt: - Jöjjön csak 
vissza, fiam. - A fiú megállt. - Mást nem mondott a többségi párt vezetője? 
- Nem, uram. Ugyanezt üzente minden szenátornak. Az elnök holnap 
beszédet mond, együttes ülés fél egykor. - Ezzel a fiú eltűnt. 
Burden a homlokát ráncolta. - Clay, legjobb lenne ha utánanéznél Barkley 
szenátor irodájában, hogy mikor és hol kellene ma este összejönnünk. 
Megnyugtatásra vágyva, Burden felhívta New Yorkban Ed Nillsont. De 
Nillsontól egy szikrányit sem kapott: ő örült, hogy az Egyesült Államok végre 
elkötelezte magát. Erre Burden hirtelen felcsattant. - Nem akarok háborút, 
semmifélét, soha. Semmi sem ér meg annyi emberi életet. 
Nillson száraz, recsegő hangja tört fel a hallgatóban. - Idézhetem, amit 
mondtál, szenátor? 
Burden is nevetett. - Nem, szó sem lehet róla. De komolyan gondolom. 
- De hát Hitlernek tényleg le kell törni a szarvát. És hogy lehet ezt háború 
nélkül? 
- Erre nem tudok válaszolni. Soha senki nem tudott. - Saját váratlanul jött 
kétségbeesésének visszhangján elkeseredve, témát változtatott, és elmondta, 
hogy Clay bevonult a hadseregbe. 
- Jó ötlet - mondta Nillson. - Jobb jelölt lesz belőle, ha túl lesz a 
katonaságon, és kitünteti magát. 
- De mi van, ha elesik? 
Clay visszajött, fogalma sem volt róla, hogy éppen az ő haláláról folyik a 
szó. - Ezt bízzuk a jövőre - mondta Nillson hűvösen. - Különben hogy vagy? 
Burden erre a szokásos választ adta, és elbúcsúzott. Várakozóan nézett 
Clayre. - Attól tartok, nincs a Fehér Ház listáján - mondta Clay. 
- Nem vagyok rajta? -  Burden meg volt döbbenve. - De hiszen Austin 
szenátor megy, márpedig én rangban biztosan... Hirtelen abbahagyta, nem volt 
hajlandó elárulni, mennyire fájdalmasan érinti a dolog. - Hát, gondolom, ez 
Franklin bosszúja. 
Clay bólintott. - Barkley szenátor majdnem hogy bocsánatot kért. Azt 
mondta, biztos meg fogja érteni, hogy ez nem az ő műve volt. 
Burden jó éjszakát mondott Claynek, és eltávozott a Szenátus 
irodaépületéből. A hideg félhomályban látta, amint az öreg szenátor lassan 
baktat az Union Station felé, hazafelé a szállodájába. Biztosan valami 
aprócska szobácskában lakik, amely teli van sárguló Kongresszust Naplókkal, 
régi, csiriztől bűzlő jegyzetfüzetekkel és rég elfelejtett hírességek autogramos 
fényképeivel. Burden rosszkedvűen intett Henrynek, aki cikornyás 
mozdulattal nyitotta ki előtte a kocsi ajtaját. 
- A Fehér Házba, szenátor? 
- Nem. Haza. - Amikor hátradőlt az ülésen, akkor jött rá, hogy nem is 
annyira az elnök sértése kavarta fel, hanem az a tény, hogy egyáltalán nem 
számított rá. Az ember nem sokáig marad fönn a politikában, ha ennyire 
megromlanak az érzékszervei. Kezdenék hanyatlani? kérdezte magától, és 
agyának nem volt egyetlen része sem, amely őszinte meggyőződéssel negatív 
választ tudott volna adni erre a kérdésre. 

































3.




Ha Enid meg volt lepve, akkor nem mutatta. Egyedül üldögélt a 
nappaliban, régi selyemkimonójában, és a körmeit festette valami oldattal, 
amelynek olyan szaga volt, mint a repülőgépmodell-ragasztónak, és olyan 
színe, mint a vér. - Üdvözöllek itthon. - Nem Clayre, hanem a körmeire 
ráncolta a homlokát. 
- Gondolom, hallottad az újságot? 
- Újságot? - nézett rá az asszony üres tekintettel. 
- Pearl Harborról. 
- Ja, azt. Igen. Rémes. Ha a kicsit jöttél megnézni, azt nem lehet. Vacsora 
nélkül ment lefeküdni. A gyereket fegyelemre kell szoktatni - mondta 
dacosan, mintha arra számított volna, hogy Clay vitába fog szállni vele. 
- Hozzád jöttem. 
- Hát ez kedves tőled. Papa hogy van? - A malícia váratlanul életre keltette 
az arcát. 
- Egész jól. Bevonulok a hadseregbe. 
- Édes leszel abban a fehér ruhában, azzal a micsodával a nyakad körül, 
ami olyan, mint a lányok tornaruhája. 
- Az a haditengerészet. - Claynek fogalma sem volt róla, miféle reakciót is 
várt tulajdonképpen Enidtől. Nyilván szerelmének bizonygatását, amit aztán 
hidegen elutasíthatott vagy melegen elfogadhatott volna. Pillanatnyilag erre is, 
arra is képesnek érezte magát. 
- Mindegy, jól fogod érezni magad. A férfiak mindig élvezik a 
katonáskodást. Hogy tetszik neked ez a piros? - mutatta be a körmeit. 
- Mintha véres lenne. 
- Pontosan illik a hangulatomhoz. Harold Griffithshez megyek este. Te 
nem jössz? Nem, gondolom nem, hiszen sose hív meg bennünket együtt. 
Éppen most telefonált, azt mondja, elmegy haditudósítónak, ha papa elengedi. 
Képzeld el Haroldot a háborúban! Micsoda hülyeség! - Belekortyintott a félig 
telt whiskyspohárba, és Clay most jött rá, hogy részeg. 
- Egyedül iszol? - raktározta el magában automatikusan a tényt. 
- Te is itt vagy, tehát nem vagyok egyedül, legalábbis technikai értelemben 
véve nem. - Kiita a poharat. - Keverj nekem még egyet - rendelkezett, a 
dohányzóasztalon álló üvegre mutatva. - Ez a micsoda még nem száradt meg. 
- Amíg Clay az italt keverte neki, lóbálta kezét a levegőben, hogy megszárítsa 
a lakkot. 
- Ide figyelj - mondta, átvéve a poharat. - Én nem akarok elválni. Te 
akarsz? 
- Nem. Soha nem is akartam. - Ezt kellett mondania, de valahogy így is 
gondolta. 
- Akkor miért költöztél el? 
- Hogy maradhattam volna itt? És te is ezt akartad. 
- Én nem! Miért mondasz ilyeneket? - bámult rá Enid szemrehányóan. - 
Azért költöztél el, hogy truccolj velem. És apa vett rá, ne mondd azt, hogy 
nem. Most bosszulja meg rajtam, hogy hozzád mentem. Ravasz ő, mint hat 
más, ezt sose felejtsd el, sose kezdd el azt hinni, hogy te rá tudod venni 
valamire, mint a szenátorodat, mert erről szó sincs. Papát aztán nem. Ő vesz rá 
téged dolgokra, hogy engem bántson. Nem jössz el velem este Haroldhoz? Jó 
hecc lenne. 
Clay soha nem tudott hozzászokni Enid hirtelen hangulatváltozásaihoz, 
szédítő dialektikájáról nem is beszélve. Egy hamis premisszából kiindulva 
olyan logikus vádakat tudott felépíteni, hogy a végén már szinte maga a 
premissza is igaznak látszott. Még virtuózabbak voltak hirtelen önleleplezései, 
amelyek mindig egocentrikusak voltak és rendszerint hamisak is, gyakran 
mégis sok mindent megvilágítottak. Felszínesen nézve, mi sem lehet 
képtelenebb annál, mint hogy az apósa azért békült ki ővele, hogy visszaadja a 
kölcsönt a lányának. De Blaise rejtélyes és szenvedélyes ember. Enid mélyen 
megsértette, amikor hozzáment Clayhez (legalábbis úgy látszott), és ha most 
Clay pártjára áll Eniddel szemben, akkor végre bosszút tud állni. Jobb elmélet 
híján Clay elfogadta Enidét; különben nem tudta volna megérteni Blaise-t, aki 
őmellé állt, pedig azt hitte, hogy Enid a sértett fél... Clay a világon senkinek 
nem mondta el az igazságot a házasságtörés ügyében, annál az egyszerű oknál 
fogva, hogy nem az agresszor, hanem az áldozat az, akit a világ megvet, és 
akitől fél. Minél többször mesélte el Enid a kis történetét Clay 
házasságtöréséről, "a saját ágyamban, a baba a szomszéd szobában", annál 
kevesebb rokonszenvet tudott kicsiholni még azokból az idegenekből is, 
akiket - három martini után - bevont a bizalmába. 
- Nem. Nem tudok elmenni Haroldhoz. Dolgom van. Meg kell csinálnom 
valamit a szenátornak. 
- Ma voltam a Blochnál. Csodás gyerekruháik vannak, sokkal olcsóbban, 
mint Woodward és Lothropnál. A szenátor látogatja még Irénet? - Enid, mint 
mindig, most is gúnyosan kihangsúlyozta a név utolsó "e" betűjét. 
Társaságában mindenki ezt csinálta, számukra Iréne Bloch állandó mulatság 
tárgya volt. 
- Én nem hiszem, hogy valaha is sokat látogatta volna. - Clay nem hitte el 
a népszerű pletykát, miszerint a szenátornak és Irene-nek viszonya volt, és 
Burdent az aktus közben ütötte meg a guta. A szenátor saját verziója 
valószínűbbnek látszott: elment teára Mrs. Blochhoz, akit nemrégiben ismert 
meg, és nyomban elájult. 
- Hiába védelmezed! Mindenki tudja. A vén bakkecske! Megérdemli. Mi a 
csudát láthat abban a nőben a pénzén kívül. Ó, azt tudtad, hogy a férjét 
egyáltalán nem érdekli, hogy kivel fekszik le, csak fontos ember legyen? Hát 
nem gusztustalan? De hát az egész város tele van mostanában ilyesmivel. 
Ennek az apropónak Clay nem bírt ellenállni. - Úgy érted, hogy kevésbé 
volna gusztustalan, ha nem fontos emberek lennének, csak szexuálisan 
vonzóak? 
- Ez nem volt szép tőled - mondta Enid szelíden, a fény felé tartva a sötét 
aranyszínű italt. - Miért lovagolsz örökké szegény Ernestón? Mondtam, hogy 
bocsánatot kérek. 
- Hát ez volt az egyetlen, amit soha nem mondtál. 
- Dehogynem mondtam. Ne mondd azt, hogy nem mondtam. Én 
megpróbáltam kibékülni. De te mindent úgy kifacsarsz. Szóval: nézzünk 
szembe vele - sérelem érte a büszkeségedet. 
- Annak idején azt a benyomást keltetted, hogy nemcsak hogy nem bántad 
meg, hanem valahogy tisztára az én hibám, hogy az a jampec megkefélt. 
- Kedves. Hát én soha nem mondtam, hogy a te hibád volt, bár az biztos, 
hogy te is éppen olyan felelős vagy érte, mint én. Szóval: nézzünk szembe 
vele, ahhoz kettő kell, hogy férj és feleség között házasságtörés legyen. - 
Enid most már az italnak abba a stádiumába élt, amikor az érvelés homályossá 
válik, és a nyelvtan nehézzé. - Különben is pontosan tudod, hogy mire 
gondolok. Evidens, hogy ha sose jössz el velem este sehova, akkor előbb-
utóbb föltétlenül találkozom valakivel, aki szeret mászkálni, és szereti jól 
érezni magát, ellentétben veled, aki folyton csak spekulálsz, méghozzá 
sikertelenül... na, hát egészen a legutóbbi időkig sikertelenül, hiszen Isten látja 
a lelkemet, te meg papa nem jóban jártok, egyformák vagytok, igazán, csak 
neked nincs annyi vér a pucádban, mint neki. Az az igazság, hogy egyáltalán 
nincs, én ezt nagyon hamar észrevettem. - Nagyot húzott a pohárból. 
Clay emlékeztette magát, hogy türelmesnek kell lennie. - Részeg vagy. - 
Ez az igazságnak megfelelő kijelentés legalább jogos ellentámadás volt a 
háborújukban, döntő csapást sosem jelentett, de elterelő hadműveletnek 
mindig bevált. 
- Ez nem kifogás - mondta Enid határozottan, de kásásabb hangon, mint 
rendszerint. - Ilyen könnyen nem mászol ki ebből. Nézzünk szembe vele: én 
egy férfit akartam, és mit kaptam? Egy titkárt. Valakinek a titkárát! És miért 
kaptam valakinek a titkárát? - A hatás kedvéért szünetet tartott, és nyomban el 
is veszítette a gondolat fonalát. Clay válaszolt helyette. 
- Mert ez volt az első eset, hogy lefeküdtél valakivel, mert úgy neveltek, és 
mert Peter meglátott minket az öltözőben, azért mentél férjhez valakinek a 
titkárához... Nézzünk szembe vele - tette hozzá boldogan, amiért sikerült 
átvennie a stílust. 
- Nagyon mulatságos - dobta fel Enid a lábát a dohányzóasztalra. A 
pongyola szétnyílt, és nem volt alatta semmi. De Enid nem csábítani akart. A 
jelleméhez tartozott, hogy testileg nem érzékelte önmagát. - És különben is - 
szedte össze nagy erőfeszítéssel a gondolatait. - Különben is, ami megtörtént, 
megtörtént, és hol van már a tavalyi hó, ami köztem meg Ernesto közt történt. 
Amellett vissza is megy Argentínába, a feleségével, aki helyes lány, nem tehet 
róla, hogy milyen a külseje, bár azt mondják, van egy új operáció most, 
valami ezüst micsodát raknak az ember állába vagy oda, ahol az állának 
kellene lenni, és akkor ráhúzzák a bőrt, és olyan lesz, mintha az ember 
normális állal született volna, de én halálosan félnék az operációtól... Úgy 
értem, csak képzeld el, hogy valami zűr van... 
Clay felállt. - Aktív szolgálatra kértem magam. Nem hiszem, hogy sokáig 
maradnék Washingtonban. 
Az asszony elgondolkodva nézett rá. - Ernesto szerint több mint 
ötvenszázalékos esély van rá, hogy az operáció sikerül, így Flórának új álla 
lesz, még mielőtt visszamennek. 
- Jesszusom! - Megérdemelte, amiért együttérzést keresett: a háborúba 
induló katona tényleg nem az ő stílusa. 
- Miért, mit akarsz tőlem? Kössek neked egy pulóvert? - Hangja kemény 
volt, és bár az előbb már kásásán kezdett motyogni, most hirtelen megint 
tisztán ejtette ki a szavakat. Ha akart, látszólag bámulatos gyorsan ki tudott 
józanodni. Clay kissé meglepve jött rá, hogy Enid azért gyűlöli, amiért hagyta, 
hogy megcsalja. 
- Nem. Csak gondoltam, hogy érdekelni fog. Ennyi az egész. 
- No hát mielőtt elmasírozol, szeretném, ha beleegyeznél, hogy eladjam ezt 
a házat. Ne aggódj, a pénzt megfelezzük. 
- Hol akarsz lakni? 
- Kinéztem valamit Georgetownban. 
- Oké. Majd megírom levélben. 
Hirtelen Enid is felállt, és a nyakába ugrott. - Ó, a fene egye meg! Miért 
csináljuk ezt? - Sírni kezdett. - Nem tudom, mért mondom, amiket mondok. 
Azt akarom, hogy visszagyere. Ha te is akarod. Ha te akarod, akkor én is 
akarom. - Görcsösen szakadtak ki belőle a szavak. Clay szerette volna 
megmondani neki, hogy még mindig szereti, de elnémította valami fagyos 
büszkeség, amellyel nem az asszonyt, hanem önmagát büntette. És így okozta 
mindkettőjüknek a legnagyobb fájdalmat, hogy nem szólt semmit. 
Enid hátralépett. - Hát - mondta könnyein át - ez van. Úgy látszik, 
rákentem a körömlakkot a kabátod ujjara. 
- Nem baj - mondta Clay rekedten. - Jobb lesz, ha visszamegyek a 
szállodába. 
- Természetesen. Azt tudod, hogy én soha nem mondtam apának semmit 
arról, arni történt. 
Clay kíváncsi lett volna, vajon ez igaz-e. 
- Te mondtál valamit? - nézett rá Enid gyanakodva. Clay a fejét rázta. - 
Egy szót se. 
- Bárcsak hinni tudnék neked. - Megtörölgette a szemét egy 
papírzsebkendővel. 
Clay elvesztette a türelmét. - Ha soha nem mondtál senkinek semmit, 
akkor miért gondolja mindenki, hogy én voltam az, aki félrelépett valami dél-
amerikainak a feleségével? 
- Tudod, milyenek az emberek - legyintett Enid. - A körömlakkot tiszta 
alkohollal vagy benzinnel vedd ki. 
Úgy váltak el, hogy meg se érintették egymást. Miközben Clay a hideg 
sötétségben szállodájába hajtatott, azon tűnődött, vajon igazat mondott-e Enid. 
Tudta, hogy az in vino veritas bizonyíthatóan hazugság, hiszen az igazi, 
szenvedélyes hazudozó soha nem olyan gátlástalanul találékony, mint amikor 
részeg. Egyszer majd megkérdezi Blaise-től, új, váratlanul jött barátjától. 
A háború előtti Washington kényelmes tempójának helyébe most jövő-
menő emberek, főleg férfimunkákba siető nők kifejezetten New York-i 
nyüzsgése lépett. Kurta szoknyájukból kilátszott a térdük, kitömött vállaikra 
hatalmas haj tömegek zúdultak, hiába volt minden komoly figyelmeztetés, 
hogy a hosszú haj, ha beleakad a gépekbe, nemcsak hogy lelassítja a termelést, 
tehát késlelteti Amerika elkerülhetetlen győzelmét a zsarnokság felett, de meg 
is skalpolja a tulajdonosát. A hosszú hajra azonban szükség volt annak a 
nőiességnek a fenntartására, amelyre a sok százezer nő szégyent hozott, 
amikor túlságosan is könnyen beilleszkedett a távollevő férjek és szeretők 
munkakörébe. Petert az utcákon nyüzsgő nők serege döbbentette meg a 
legjobban (az egyenruhás férfiakat adottnak vette), amikor a floridai mocsarak 
között lezajlott intenzív gyalogsági kiképzés után, egy meleg júniusi napon, 
visszatért a városba. A protekció megmentette attól, hogy ennél 
aktívabb részt kelljen vállalnia a háborúban. Most, hogy beosztották a 
Pentagonba, feltett szándéka volt, hogy túléli ezt a háborút, amely 
egyáltalán nem érdekelte. A taxi a Connecticut Avenue-n állt meg, egy 
nagy ház előtt. Vállára akasztotta az oldalzsákját, és bement. Az épület egy 
hölgy tulajdona volt, aki nemrégiben veszítette el a férjét, aki viszont - 
anélkül, hogy a hölgy tudta volna - elveszítette a hölgy vagyonát. De a hölgy 
nemcsak a férjében hitt, hanem abban is, hogy élni kell: Frederika segítségével 
átépítette a házát, és megalapította a District Klubot. A vállalkozás sikert 
aratott, hála a kitűnő szakácsnak, az igazgatótanács határozott, exkluzív 
tagfelvételi elveinek meg annak, hogy tényleg szükség volt egy pontosan ilyen 
helyre, ahol a washingtoni uraságok diszkrét estélyeket adhattak vagy 
egyszerűen csöndesen megebédelhettek, miközben utat szabtak egy-egy 
szerelmi viszony alakulásának vagy - ami még valószínűbb - kincsekre 
vadásztak a kormányhivatalok labirintusában. 
Peter réges-rég ismerte Johnt, az inast, aki elvette az oldalzsákját. - 
Nagyon jól néz ki egyenruhában, Mr. Peter - mondta John, aki felületesen 
még mindig a családhoz tartozó cseléd szerepét játszotta. Mintha 
nemzedékének valamennyi inasa ugyanabba az iskolába járt volna, ahol úgy 
kenték rájuk a háború előtti kedvességet, mint árbocra a lakkot. De amikor 
Peter megkérdezte, hogy hogy megy az üzlet, John váratlanul egy üzleties 
oldalát is bemutatta. 
- Ebédnél sokat el kell küldenünk - mondta elégedetten, miközben bedugta 
Peter oldalzsákját egy szekrénybe. - Aztán majd minden este van vagy egy 
tucat estély. Persze jár hozzánk egy csomó új ember is. - Az éles hangsúly, 
amellyel az "új embereket" illette, elárulta, hogy a régi iskolához tartozik. Bár 
a város vezetői kivétel nélkül a választók kreatúrái voltak - legalábbis 
kezdetben -, mindig választóvonal volt "mi" meg "ők", az új emberek közt, 
akik persze lehettek nagyon rendesek is, de azt csak az idő dönthette el, hogy 
az "ők"-ből lesz-e valaha "mi" vagy sem. Az idő persze nem az új emberek 
oldalán áll. A szavazók állhatatlanok. Sok új ember kénytelen visszatérni 
vidékre, mások New Yorkba költöznek, ahol a nagy pénz van. Mégis 
meglepően sokan maradnak Washingtonban azok közül, akiket a választók 
kibuktatnak. Jogászok lesznek belőlük vagy felhajtok, élik az itteni jó életet, 
és idővel "mi", azaz "őslakó" lesz belőlük, ahogy az a virágzó osztály 
emlegeti őket, amely az ő szolgálatukból él mint ingatlan- vagy biztosítási 
ügynök, orvos és temetkezési vállalkozó. 
- Mrs. Sanford még nincs itt. - John bevezette Petert a nappaliba, amely a 
napnak ebben a szakában még üres volt. A kandalló fölött ott lógott a halott 
férj portréja (azé, aki eltékozolta a vagyont). Úgy hatott, mint aki élvezi, hogy 
oda a pénz. 
Bedugta a fejét az ajtón az özvegy szobalánya, egy öreg német asszony, és 
közölte, mennyire örül, hogy Mr. Peter hazakerült a háborúból, és még él. 
Peter, aki a floridai Talahasseénál nem került közelebb az ellenséghez, tőle 
telhetőleg halálra szánt arcot vágott, de a korai halál megrendítősége 
tulajdonképpen nem érdekelt senkit ebben a városban, amelyet szinte 
kizárólag az áruhiány foglalkoztatott. - A nagysága azt mondja, nem tudja 
télen nyitva tartani az üzletet, ha az a liebe generális, aki az este itt volt, nem 
segít, hogy több olajat kapjunk! - Ezzel el is tűnt. 
Az angol vadászasztalon a képeslapok teli voltak a midwayi csata 
fényképeivel, amelyben a japán flotta "háromszázötven év óta az első 
vereségét" szenvedte el. Mi a csuda történhetett 1592-ben, töprengett lustán 
Péter. Voltak továbbá légifényképek Köln égéséről az angol Királyi 
Légihaderő támadása után, melynek során ezer bombázó csinálta azt Kölnnel, 
amit a Luftwaffe ismételten Londonnal. A szövetségesek nyilvánvalóan 
megnyerik a háborút, de mikor? Látta magát, amint az örökkévalóságig 
gombostűket tűzkőd egy térképre, élete vagy legalábbis ifjúsága végéig mint 
gépírni nem tudó írnok-őrmester. 
Szerencsére élete legnehezebb időszakán már túl volt, félig már el is 
felejtette. Az alapkiképzés Georgiában, az anti-nyelven parancsokat üvöltöző, 
kretén déli altisztek. Missed the Saturday dance, heard they crowded the floor. 
A vurlitzerek üvöltése a millió újonc szórakoztatására tánchelyiséggé 
átalakított falusi boltokban. A fényes szemű, hosszú hajú lányok, akik 
egymással táncoltak, amíg valaki föl nem kérte őket. Gonna buy a paper doll 
that I can call my own. Aztán a titkos huzakodás és fogdosás a meleg 
éjszakában. Only a paper moon. A nemi betegségekről szóló filmek, a bajba 
jutott fiatalember himbálódzó, beteg pénisze; a kedves, de szigorú orvosok, 
amint elmagyarázzák az előbőr titokzatos működését meg azt, hogy mennyire 
fontos post coitum azonnal fertőtleníteni a mirigyeket meg a húgycsövet - 
mindez technicoloron. Dont sít under the apple tree with anyone but me. A 
lehúzott redőnyök a döcögő vonaton. A fogadások: négyet egy ellen, hogy 
New Yorkba megyünk. Nem, Los Angelesbe. Biztosan a Nyugati Partra. 
Miért? Ide figyelj, mi már lesültünk, igaz? Hát akkor nem küldhetnek valami 
hideg helyre. Miért nem? Röhögés. A nyári egyenruhás csapatokat tényleg 
sokszor a télbe küldték, akiket meg anorákkal és meleg gyapjúruhával 
szereltek fel, azok a nyárba mentek. A normális helyzet: minden összevissza. 
Peter jelentkezett a tisztiiskolára, nem vették fel: nem elég jó a látása, bár arra 
megfelel, hogy elsüsse az M-1-es puskát, és a gyalogságnál maradjon. A 
hadsereg királynője. De rájöttek, hogy a hírszerzésnél hasznát vehetik. 
Előléptették őrmesternek, és tűket tűzködött Európa térképébe, miután 
elolvasta a New York Times tudósításai alapján készült helyzetjelentéseket. A 
németek Szevasztopolt ostromolják. Ébresztő, föl! Gyenge kávé az étkezőben. 
Pocsék kaja, kivéve a rántott karajt. Egyszer tizenkettőt megevett egy 
huszonnégy órás konyhaszolgálat alatt, ami a zsír és a zaj ellenére még mindig 
sokkal jobb volt, mint éjszakai fűtőnek lenni, és a cementpadlón aludni a 
kazánok mellett, amelyeket állandóan rakni kellett. Újra a kisvárosok. A 
bárok. A túl hosszú hajú, merész, fényes szemű lányok. Vagy túl fiatalok, vagy 
túl öregek. És Peter Sanford is megkapta a kankót, ahogy minden amerikai 
katonának meg kellett kapnia, és a kúra távolról sem volt olyan kellemetlen, 
mint ahogy azt a kedves, de szigorú doktor a filmen mondta. 
- Milyen sovány vagy! - Anyja ezekkel az üdvözlő szavakkal ölelte meg. - 
Csak nem vagy beteg? Sápadt vagy, mint a fal! 
- Soha nem voltam jobban. - Ez volt a szokásos válasza, ami meg is felelt 
a valóságnak. Melleinek és combjainak régi teltsége elmúlt, kemény lett a 
húsa. Derék: hetvenöt centiméter, magasság: száznyolcvanhárom. Testsúly: 
hetvenhét kiló. Soha többé nem lesz kövér. 
- Egy jó ebéd, az az, amire szükséged van. Nekem is! Vásároltam. Pokoli 
ez a jegyrendszer. És úgy látszik, elvesztettük Ázsiában az összes gumitermő 
helyeket. Blaise dühöng. 
Kimentek a kertbe. A fák alatt ebédelők üldögéltek, a levelek zöld fénnyel 
pettyezték a fehér abroszokat. Peter vagy tucatnyit felismert a "mieink" közül, 
a többiek "ők" voltak, többnyire egyenruhában. 
Miközben Peter vajas kifliket eszegetett, Frederika integetett a barátoknak, 
és fogadta különféle tábornokok és admirálisok hódolatát. Mindenkinek 
bemutatta Petert. - Az én óriás fiam - mondta, és Peter némi büszkeséget 
érzett, amiért, ha csak családja révén is, egy fokkal fölötte áll a katonai rang 
világának, amelyben olyan nyilvánvalóan alacsony helyet foglalt el. 
- Apád a héten már Watch Hillben van. Megmondtam neki, csak szedesse 
rendbe a házat egyedül, én nem megyek el a városból, amikor te jössz. - 
Sugárzó mosolyt vetett a fiára, és Peter visszamosolygott rá. Szerették 
egymást. Viszont, sajnos, nem sok mondanivalójuk volt egymásnak. Mivel 
egyikük sem adott soha komolyabb okot a másiknak az aggodalomra, nem 
volt köztük igazi bizalmasság, mint ahogy nem is igen lehet egy olyan 
családban, ahol a gyermekkor normális szenvedéseit nem a szülőkön, hanem a 
személyzeten bosszulják meg. Peternek az volt az elmélete, hogy Blaise csak 
akkor kezdett el érdeklődni Enid iránt, amikor férjhez ment Clayhez. Azóta az 
apa nagyon is tudatában volt a lányának, és viaskodásuk közben mindketten 
reményteljesen várták azt a hirtelen felbukkanó, védetlenül hagyott nyílást, 
amelyen át a családi szeretet megtalálhatja végső kifejezését, a knockoutot. 
Megérkezett az első fogás: rákhússal töltött avocado. A rák jó volt, de túl 
sok volt benne az apró hártya, ami beleakadt Peter fogába. Az orosz mártás 
nem volt sem túl ízetlen, sem túl borsos. 
- Fogalmad sincs róla, mit meg nem mozgatott az apád, hogy bejuttasson a 
Hadügybe. - Frederika magától értetődőnek tartotta, hogy a befolyást teljesen 
nyíltan fel lehet használni. 
- El tudom képzelni - mondta Peter, de inkább nem képzelte el, hogyan 
próbálja Blaise az ő életét kényelmesebbé tenni. 
- Azt hiszem, megpróbálta a tiszti rangot is elintézni. 
- Az már túlzás. 
- Szerintem is. - Frederika nem köntörfalazott. - De azt hiszem, 
bosszantja, hogy csak közkatona vagy, egyszerű őrmester. 
- De nekem ez tetszik. - Peter örült neki, hogy csak őrmester, különösen 
most, hogy nem kellett többé a kaszárnyában élnie. A nagyobb rang azt 
jelentette volna, hogy nagyobb részt kell vállalnia abból a háborúból, amelyről 
nem volt hajlandó tudomást venni. Kirekesztette életéből a háborút. És bár 
untatta az irodai munka, egyáltalán nem kívánkozott a harctérre. Először is 
biztos volt benne, hogy megölnék. Ez teljesen elszigetelte kortársai túlnyomó 
részétől, akik mintha képtelenek lettek volna elképzelni saját halálukat. Ő 
bezzeg nagyon is élénken el tudta képzelni a magáét, ezért az életet 
választotta. A kötelességüket csak tegyék meg mások. 
- Clay hazajön szabadságra. Éppen most léptették elő... - Frederika 
önmagát is félbeszakította. - Mit... mit csinálunk Eniddel? 
Peternek hízelgett, hogy végre bevették a felnőttek közé, akiknek mindig 
csinálniuk kell valakivel valamit. 
- Beszélned kell vele! - Frederika úgy tett, mintha valami csodálatos 
megoldást talált volna ki. - Igen! Rád hallgat. Rám soha oda se figyel, ami 
meg Blaise-t illeti, szinte már nem is beszélnek. - Elakadt a lélegzete. - 
Jesszusom, Mrs. Bloch! 
Peter mulatva figyelte Irene Blochot, amint emelt fejjel végigment a kerten: 
ellenséges területen volt, és ezt tudta is. 
- Ez a nő mindenütt ott van! - Frederika őszintén szenvedett. - Egyebek 
közt azért alapítottuk ezt a klubot, hogy őt távol tartsuk.. 
Irene Bloch tábornokok és hölgyeik közé ült le egy asztalhoz. 
- Hát ez elég frivol oknak látszik egy klubalakításhoz. - Peter 
megindítónak találta anyja szenvedélyességét. 
- Amellett - tette hozzá Frederika minden ok nélkül - viszonya van 
Burden Dayjel. 
- Nem hiszem. Day öreg. 
- Aki hatvanéves, még nem olyan öreg. - Frederika hirtelen a torkához 
emelte a kezét, hogy elrejtse az éveket. - Erre még te is rá fogsz egyszer jönni. 
- Aztán megint Enidről beszélt, Peter közben az avocadót eszegette, és úgy 
találta, hogy fás. De a fő fogás, a kievi csirkemell pompás volt. Amikor 
beleszúrta a villáját a barnára pirult szeletbe, a belsejéből forró vaj szökött elő. 
A jelek szerint Enid túl sokat találkozik egy tengerésztiszttel. Clay leveleire 
nem válaszolt. Clay most már hajlandó elválni, de Enid senkivel sem hajlandó 
beszélni a dologról. 
- Iszik? 
Frederika erre váratlanul defenzívába ment át: hamis tanúzásra is kész anya 
lett belőle. - Hogy érted azt, hogy iszik? Persze hogy iszik, mint mindenki. 
- Hát, télen úgy látszott, mintha többet inna a kelleténél. 
- Ó, időnként ez mindenkivel előfordul. A... a feszültség - mondta 
homályosan, amikor Lucy Shattuck megcsókolta az arcát. Peter felállt, még 
teli szájjal. Lucy azt mondta: 
- Frederika, nem túl fiatal ez az úriember hozzád? Hacsak nem Peter az. 
Uramisten, ő az! Én meg már azt hittem, hogy az anyád beállt a Győzelem 
leányai közé, és megteszi a magáét a fiainkért! 
Washington félelmetes hölgyei közül a szardonikus Lucy volt az, aki Petert 
a legjobban elszórakoztatta. Férje egyike volt a republikánus párt vezetőinek, 
nagy pénzalapgyűjtő volt és nagy optimista, szemben a pesszimista Lucyval. - 
Az idén is kudarcra vagyunk ítélve, mint rendesen. 
- Ez a rémes Roosevelt - válaszolta automatikusan Frederika. 
- Szerintem ez az ember halhatatlan. Különben is, mindig az mondom 
Lawrence-nak: jobb, ha szembenézel a ténnyel, arra vagyunk kárhoztatva, 
hogy az unalmas társadalomjavítók századában éljünk, olyanokéban, mint 
Harry Hopkins. És ha már a drága jó, unalmas Harryról van szó, hallottátok, 
mi történt a hét végén Middleburgban? - Csillogó szemmel mesélte el nekik. 
A történelem pletyka, gondolta Peter bölcsen. A vicc csak az, hogy el kell 
dönteni, melyik pletyka történelem. 
Abban a pillanatban, amikor Lucy lélegzetvételnyi szünetet tartott, 
Frederika Mrs. Bloch felé intett. - Itt van az a nő. 
- Hát itt van. Virul, mint az élet, és gazdag, mint a Krőzus. 
Megparancsoltam Lawrence-nak, hogy legyen hozzá kedves. Muszáj pénzt 
kifacsarnunk belőle a párt számára. 
- Az ő pénzéből csak Burden Day kap meg a demokraták.. 
- A vén kecske - mondta Lucy Shattuck. - Mellesleg végig kell verekednie 
az előválasztást. Azt mondják, Roosevelt támogat valakit ellene és... 
- Olyan bosszúálló! - lépett közbe Frederika. 
- Abszolút vadember, ha ellentmondanak neki. Mindig nyitva a bicskája, 
nem? - nézett Lucy hozzászólást várva Peterre. Peter nem szívesen tette le a 
kanalát, mely teli volt sűrű, csokoládéöntetes, házi készítésű vaníliafagylalttal, 
de azért kijelentette: 
- Úgy bánik másokkal, ahogy szerinte azok bánnának ővele, ha alkalmuk 
lenne rá. - Ezután nyomban biztos révbe vitte a kanalát. 
- Szégyen-gyalázat - mondta Lucy Shattuck szigorúan -, hogy az én 
Elisabethem még olyan kicsi. - Frederikához fordult. 
- Azt akarom, hogy olyasvalakihez menjen férjhez, akinek nagyon sok 
pénze van. - Melegen megpaskolta Peter kezét. - Te pont olyan vagy, 
amilyenre gondoltunk. 
Frederika összeráncolta a homlokát, mint mindig, ha pénzt emlegettek 
előtte. - Peter még túl fiatal... 
- Elisabeth még fiatalabb, még csak tizenöt. - Lucy felállt. 
- Ott lesztek holnap este Enid estélyén, ugye? Csak az apja nem áll vele 
szóba, nem? 
Peter letette a kanalat Lucy Shattuck iránti hódolatában. Vág az esze ennek 
a nőnek, az nem vitás. 
- Igen, hát persze - mondta Frederika vidáman, és Lucy Shattuck előtt 
éppoly nyilvánvaló volt, mint Peter előtt, hogy most hallott először lánya 
estélyéről. - Harold Griffiths búcsúztatása lesz - mondta Lucy. - Elmegy a 
Csendes-óceánra... haditudósítónak. 
- Tudom. - Ez egyszer Frederika túl későn vágott közbe, a hírek 
megbénították az időzítőkészségét. Lucy Shattuck már mindenesetre otthagyta 
őket. 
Frederika Peterhez fordult. - Ez a te dolgod - mondta, páncélosan és teljes 
fegyverzetben csatába küldve a fiát. - Észre kell térítened Enidet. 



De Eniden nem volt mit észre téríteni. Először is nem ivott, másodszor 
pedig boldog volt. Melegen megölelte Petert. - Lefogytál! Legfőbb ideje volt! 
- Aztán megmutogatta neki kicsiny, de kényelmesen berendezett új házát. 
Tehetsége volt a berendezéshez, gyakran beszélt is róla, hogy hasznosítani 
fogja. Világéletében arról álmodozott, hogy lesz majd egy kis üzlete, néhány 
lelkes alkalmazottja meg egy nagy mappája, amiben a számlákat meg az 
ellenszámlákat tartja, meg amit még egy ilyen mappában tartani szoktak. 
Harold Griffiths szerint: Mindenki más megpróbálja elfelejteni, hogy az üzlet 
világából származik, de Enid teli van atavizmussal. Vissza akar térni a család 
eredetéhez, és boltot akar nyitni, hogy tudja: amikor cseng a regiszterkassza, 
nem akárkinek cseng, hanem neki. 
- Kellemes ház - mondta Enid, és leült a körülfalazott kertre néző 
panorámaablak alatt a díványra. - Kijönnek a héten a House and Garden-től 
fényképezni, az jót fog tenni az üzletnek. Komolyan dolgozni akarok. Még 
névjegyem is van. - A névjegy a dohányzóasztalon feküdt, amely valamikor a 
tizenkilencedik században eredetileg szánkó volt. "Enid Sanford 
lakberendező." 
- Mi lett az asszonyneveddel? 
Enid összeráncolta a homlokát. - Nem használom. Annak már vége. Újra 
elkezdtem festeni is. 
- Clay hazajön szabadságra. Irt anyának. 
Enid a Coca-Colát szürcsölgette. - El fogok válni tőle. 
- Csak azért, amit azzal a dél-amerikai lánnyal csinált? 
- Az még semmi! Azóta miket hallottam! Tudod, az emberek soha nem 
mondanak semmit, amíg valami nem történik, utána meg abba se bírják 
hagyni. Különben is, nem voltunk egymáshoz valók, tényleg nem. Megpróbált 
kibékülni, mielőtt bevonult a hadseregbe, és én megmondtam neki, csak akkor 
vagyok rá hajlandó, ha ünnepélyesen megígéri, hogy soha többé nem hoz 
engem ilyen helyzetbe. Erre meg nem volt hajlandó. 
- Nem volt hajlandó megígérni? - Peter szkeptikus volt. A férfiak mindig 
megígérik az ilyesmit. 
- Ó, ne is beszéljünk róla. Maradj itt vacsorára. Csak egy pár barátom jön. 
Nem ismered őket. Washington tényleg megváltozott. Teli van mulatságos, új 
emberekkel. 
Az emberek valóban újak voltak Peternek, ha nem is találta őket 
mulatságosnak. A hadsereg egy repülőtábornoka a feleségével, egy 
tengerészkapitány (nős, de a barátnőjével) meg Joe Bailey, egy elvált 
tengerészkapitány, Enid szeretője. Mindnyájan túl sokat ittak, kivéve Petert, 
aki sört ivott, és Enidet, aki Coca-Colát. A társalgás pontosan olyan banális 
volt, amilyenre Peter fel volt készülve, éjfél felé azonban hirtelen fantasztikus 
fordulatot vett. 
- A legkönnyebb dolog a világon. - A repülőtábornok természettől 
nehézkes modora az italtól még nehézkesebb lett. A felesége soha nem szólalt 
meg, de időnként éles sikolyokkal központozta férje lassú előadását. Hogy 
helyeslően-e vagy elkeseredve, azt Peter nem tudta megállapítani. - És nem 
kellene hozzá más, mint vagy egy ezrednyi tábori csendőr. 
- Ha nincs ellene kifogása, én tengerészgyalogosokat választanék - mondta 
Joe Bailey. - Kemény fiúk, és nem kérdezősködnek. 
- Hát lehet, hogy igaza van. Ezért a fázisért akkor majd maga lesz a felelős. 
Küldje a bőrnyakúakat! - A tábornok felesége élesen belevisított a 
whiskyjébe. A jelek szerint a másik párnak is tetszett a dolog. 
- De hát ez csak a Fehér Ház - mondta Enid. - Mi lesz az ország többi 
részével? 
- Az a legegyszerűbb része a dolognak. Tudod, nekünk megvan a 
parancskiadási láncolatunk - mondta a szeretője. - Mindenki megtanulta, 
hogy kérdezősködés nélkül végrehajtsa a magasabb szintű parancsnokság 
utasításait, így hát mihelyt megbénítottuk a Fehér Házat és a Pentagont... 
- Ez az, ahol szükségünk lesz a maga második ezredére - mondta a 
repülőtábornok. - A dolgot egy vasárnap csináljuk meg. És amíg mi házi 
őrizetbe vesszük a vezérkari főnököket, maguk bekasznizzák az elnököt. 
Aztán hétfőn korán reggel megtartjuk a sajtókonferenciánkat a Fehér Házban, 
megmagyarázzuk, amit csináltunk, és megnyerjük a háborút. 
- Mit csinálnak? - Peter azon tűnődött, nem őrült-e meg ő is. 
- Megmentjük az országot - mondta a tábornok csöndesen. - A maguk 
New Deales komcsijaitól. 
- Ez rajtunk múlik! - Enid ragyogott. - Senki máson. 
Joe Bailey bólintott. - Tudod, Peter, a lényeg az - széles mozdulattal 
meglötykölte whiskyjében a jeget -, hogy a japánok az igazi ellenségeink, 
nem a németek. Sőt, azt mondhatnánk, mi ugyanazon az oldalon állunk, mint a 
németek, mert ők a komcsik ellen vannak, ahogy mi is, kivéve talán egy 
maroknyi New Dealest. 
- Akiknek pusztulniuk kell - mondta szigorú tekintettel a másik tengerész. 
- Mondd el neki azt az üzenetet, amit a hírszerző barátod kapott Svájcból! 
- Peter még soha nem látta Enidet ilyen lángolónak. Nem tudta eldönteni, ez a 
szerelemtől van-e, vagy egyszerűen az árulásra való kilátás teszi. 
- Ha segítünk Hitlernek Oroszországban, ő is segíteni fog nekünk a 
japánokkal szemben. És a világ helyes geopolitikai felosztása során mi kapjuk 
Ázsiát, ő megtartja Európát, és mindenki elégedett lesz. 
- Látja - mondta a tábornok kásás hangon, mivel a nyelve hirtelen túl nagy 
lett a szájában -, ha egyszer megszabadultunk a maga Fehér Ház-i bandájától, 
az ország megint olyan lesz, amilyen volt, igazi ország, igazi értékekkel. - A 
felesége egyetértőén sikoltozott. 
Aztán Joe Bailey a zongorára vetette magát, és romantikus balladákat 
játszott, Enid pedig vele énekelt erős kontraaltján. 
Amikor Peter elment, a többiek még javában ittak. Az ajtónál Enidhez 
fordult. - Komolyan gondolják ezek a bohócok? 
- Mit? 
- Hogy elfoglalják a Pentagont, és letartóztatják az elnököt? 
- Hát, valamit muszáj csinálni! - mondta Enid hevesen. - Ezt mindenki 
tudja. Úgy értem, a dolgok nem mehetnek úgy tovább, ahogy most. Nem jöttél 
rá, hogy elveszítjük a háborút? Nem, persze, honnan is tudnád, hiszen 
eltitkolják az emberek elől a cenzúrával meg mindennel. De vesztünk, és 
egyetlen ember van, aki megmenthet minket. 
- Bailey kapitány, a barátod? 
- Csak ne becsüld le őt. Nézzünk szembe vele: egy igazi férfi a puhányok 
országában. De nem Joe az. Hanem MacArthur. 
- Ő is benne van ebben? 
- Ha megmondanám, mindenkinek kilocsognád. Soha nem tudtál titkot 
tartani. Különben is, holnap majd találkozunk. Estélyt adok Harold 
tiszteletére. Megy a háborúba. - Arcon csókolta Petert. 
- Oké. - Peter már kezdte volna tovább faggatni Enidet az összeesküvésről, 
de a tábornok feleségének egy újabb éles sikolya elvette a kedvét. - Jó 
éjszakát. - mondta. Megállt a nyitott ajtóban. - Apának mi a véleménye az 
"igazi férfiról"? 
- Nem vagyunk beszélő viszonyban - mondta Enid. - Kérdezd meg tőle. A 
te apád. 
- A tied is. 
Enid nevetésében nyoma sem volt vidámságnak. - Ebben nem vagyok 
olyan biztos. 
- Hülye! 
- Úgy értem, honnan lehessen tudni, hacsak az ember nem volt ott a 
szobában? 

























5.




A zöld háttér előtt bíborszínű ívet írt le egy pintyőke. A kertben méhek 
röpködtek. A park mély erdejéből hűs szellő jött. 
- Nem könnyű idők, egyáltalán nem könnyűek. - Burden nagyon is 
könnyed hangulatban üldögélt egy nyugágyban, felrakott lábbal, fejét 
golfsapka védte a fénylő júniusi napsugaraktól. Mellette egy egyenes hátú 
széken Sam Biermann ült, az állam vezető republikánus újságjának 
washingtoni tudósítója. Hosszú kapcsolatuk során már sok nehéz pillanatot 
megéltek. Párthű szerkesztők gyakran úgy húzták meg Sam cikkeit, hogy a 
lényeges - dicsérő - bekezdés kimaradt belőlük; az is előfordult, hogy 
megváltoztatták a szöveget, hogy befeketítsék a fiatalabb szenátort. Burden 
mindig elfogadta Sam mentségeit, nem is volt más választása, mivel szüksége 
volt Samre. De gyakran töprengett rajta, valójában mennyire is csodálja őt 
Sam. Ha Sam kevesebbet hízeleg, talán jobban bízott volna benne. 
Sam madzagnyakkendőt viselt, és foga, amellyel szivarját rágcsálta, 
éppolyan sárga volt, mint az óraláncán csüngő, kissé undorító jávorszarvasfog. 
- Arra számít, hogy valami zűr lesz az 1944-es előválasztáson, szenátor? 
A tulajdonképpeni interjú során Sam mindig formális megszólítást 
használt, figyelmeztetve rá Burdent, hogy mindaz, amit mond, cikkanyag. 
Később aztán bizalmasan elcsevegtek, tegeződve, egymást keresztnéven 
szólítva. 
- Jegyzőkönyvön kívül - mondta Burden, gonoszkodóan kissé 
megnehezítve az interjút -, pokoli sok zűr. Franklin egy bizonyos fickót 
nyom, akinek mind a ketten tudjuk a nevét. És a régi közmunkahivatali banda 
máris mellette dolgozik. 
- Ezek szerint azt várja, hogy ez az ember föl fog lépni ön ellen az 
előválasztáson? 
Burden bólintott. A csata gondolata nem volt kedve ellenvaló. Győzni fog. 
Ezt ki is mondta, publikációs céllal és azzal a szokásos szerény 
megszorítással, hogy természetesen minden az állam derék népén múlik. 
Amikor ezeket a kegyes szavakat hangoztatta, Sam komolyan bólintott, és bár 
nem készített jegyzeteket, Burden tudta, hogy szavait pontosan fogja idézni. 
- Az egészsége?... - Az az udvarias, zavart kérdés, amelyhez most már 
hozzászokott. 
- Soha nem volt jobb! - Burden hirtelen megzengette egyébként lágy 
összeesküvőhangját. - Vicces dolog egy ilyen viszonylag fiatal korban 
jelentkező agyvérzés. - Gratulált magának ezért a merész húzásért. - 
Rákényszeríti az embert, hogy vigyázzon magára. És most ezt csinálom. 
Rendszeres élet, értelmes diéta. Meg elgondolkoztatja az embert, hogy mi is 
az, ami tényleg fontos. - Ebben a tónusban folytatta, és lassan meg is győzte 
magát, hogy gyökeres változáson ment át. Erről természetesen szó sem volt. A 
test rejtélyesebb volt számára, mint valaha, és soha nem szűnt meg töprengeni 
rajta, mi célra teremtették ezt a bonyolult gépezetet, amelynek a vége annyira 
nyilvánvalóan benne van a kezdeteiben. Addig nem akart elmenni, amíg ezt a 
rejtélyt meg nem fejtette. De az elmúlástól való régi rettegése lényegesen 
enyhült, amióta rájött, milyen könnyű a halál: olyan, mint amikor a fürdővíz 
lefolyik a kádból. Ez a nem túl elegáns metafora akkor jutott az eszébe, 
amikor a kórházban, Kitty jelenlétében, visszanyerte az öntudatát. Kissé 
formálisan üdvözölte a feleségét, aztán könnyedén visszahullott a sötétségbe. 
Később éppily könnyen tért vissza, mintegy álomból ébredve, pusztán egy 
könnyű fejfájással meg azzal a zűrzavaros érzéssel, hogy a sötét angyal rövid 
látogatását megörökítő, különlegesen zavarba ejtő álom csapdájába esett. 
Amikor elengedték a kórházból, úgy érezte, hogy a napfény mindennél 
többet jelent számára. Elkezdett a nappal együtt kelni, és mezítláb sétálgatni a 
nedves fűben, mintha újra fiatal fiú volna, és megint inkább a növekedés, mint 
a hanyatlás ciklusában élne. 
- Politikai tervei? 
- Természetesen megnyerni a háborút. Továbbá eltakarítani a New Deal 
bizonyos romjait. Semmi szükség nincs rá, hogy gyakorlatoztassuk a tűzi 
fecskendőket, amikor egy igazi tűzhöz van rájuk szükség. - Remélte, hogy 
Sam ezt szó szerint fogja lehozni. Állandó veszélyt jelentett, hogy Sam imádta 
a minősítéseket, a tájékoztató közbeszúrásokat, amelyek elrontották a poént. 
Aztán Burden belevágott abba az egyetlen dologba, amely tényleg izgatta, 
pedig a közeledő választások miatt nem lett volna szabad, hogy izgassa. - 
Ahogyan a kormány a Nyugati Parton a japánokat letartóztatta, az az emberi 
jogok legszégyenletesebb, legkirívóbb megsértése az ország történelmében. - 
Mivel erről a témáról soha nem mondott beszédet, szinte kirobbant belőle a 
kipróbálatlan retorika. - Sokan közülük negyedik, ötödik generációs 
amerikaiak, semmivel se jelentenek nagyobb állambiztonsági kockázatot, mint 
te vagy én. De még ha azt jelentenének is, akkor is állhassanak annak rendje 
és módja szerint törvényszék elé. Ne küldjük őket koncentrációs táborba, 
megfelelő jogi eljárás nélkül. 
- Koncentrációs táborba? - hüledezett Sam. 
- Igenis, koncentrációs táborba. Nem lehet rá más kifejezést használni. 
- Azt akarja, hogy pontosan ezt a kifejezést használjam, "koncentrációs 
tábor"? - Sam olyan gyászos arcot vágott, mint egy krupié, aki az utolsó fillért 
is kénytelen elvenni barátjának egy életen át megtakarított pénzéből. 
Burdenben az életösztön egy pillanatra nagy harcot vívott az 
igazságérzettel. Megrémítette, de titokban büszke volt rá, hogy az igazság 
győzött. - Igen - mondta -, ezek koncentrációs táborok, tehát annak is kell 
nevezni őket. 
- Tervez ebben az ügyben valami szenátusi vizsgálatot? 
Burden bólintott. - Igen, az Igazságügyi Bizottságban, a lehető 
leghamarabb. 
- Hát ez nem tartozik a népszerű ügyek közé. - Sam nagyon 
szerencsétlennek látszott. Negyed századon át kultiválta ezt a szenátort. 
Nyilvánvalóan nem tudta elviselni a gondolatot, hogy az ő korában újra 
kelljen kezdenie, egy másik szenátorral. 
- Amerikai polgárokat fosztanak meg alkotmányos jogaiktól. Úgy bánnak 
velük, ahogy a kommunisták bánnak a népszerűtlen kisebbségeikkel. Inkább 
veszítsük el a háborút, mintsem hogy ilyen országgá váljunk. 
Sam már majdnem sírva fakadt. - Komolyan gondolja, hogy inkább 
veszítsük el a háborút, mint... 
Burden elnevette magát, és kimondta a varázsszót: - Jegyzőkönyvön kívül. 
- Sam megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az öngyilkosjelölt lemászott az 
ablakpárkányról. - De azt meg kell írnod, milyen mélységesen felháborít az 
igazságnak ez a sárba tiprása, és mennyire ironikusnak érzem, hogy éppen az a 
kormány követi el történelmünk legkevésbé liberális cselekedetét, amelyik 
állandóan a liberalizmusával büszkélkedik. - Sam már szinte boldogan 
bólintott. Ez már jobb. Az ember akár a japánok jogait is megvédelmezheti, ha 
tisztán pártvitáról van szó. Talán mégis meg lehet menteni a szenátort. 
Aztán az oldalsó veranda befüggönyözött ajtaján keresztül megjelent Diana 
egy katonatiszt kíséretében. Burden csak néhány pillanat múlva ismerte föl 
Clayt. Melegen üdvözölték egymást. Clay karcsú volt és kemény, és kissé 
zavart, mintha akármelyik pillanatban összetörhetne valamit véletlenül: a 
túláradó fizikai erő esetlenné tette. Diana ugyanolyan kényelmetlenül 
feszengett: nyilván arra volt kárhoztatva, hogy élete végéig reménytelenül 
szeresse Clayt, mint valami viktoriánus hősnő. 
Burden azért büszke volt leánya őrültségére, mely ha nem is erős jellemről, 
de legalább erős szenvedélyről tanúskodott. 
- Látom, Diana lépett a helyembe - mondta Clay. 
- Ó, nem, egyáltalán nem - vágta rá túl gyorsan Diana. - Éppen csak 
segítek az irodában. 
- Mert szerinte túl fukar vagyok ahhoz, hogy egy új titkárt fizessek - 
kacsintott Burden Clayre. 
- Úgy érted, hogy csak fizesse a kormány? - kérdezte Sam reménykedve. 
Burden erre kissé alájátszott neki. - Diana nem kap állami fizetést. 
- Fantasztikus! - Sam csak ámult-bámult. Volt idő, amikor Jesse 
Mombergernek négy rokona dolgozott az irodájában, valamennyi a kormány 
pénzén. Amikor Sam kérdőre vonta emiatt, azt mondta: A fenébe is, én 
törődöm a családommal. - A szavazók ezt helyeselték: a nepotizmus nem 
ártott neki. 
- Mikor állítasz valakit Clay helyébe? 
- A választás után. Hiszen ha tudnék valakit, aki pótolná - mondta Burden 
szeretettel. - Lehet, hogy vége lesz a háborúnak. Lehet, hogy visszajön. 
- Bárcsak vége lenne. Bár visszajöhetnék. - Clay ugyanolyan tónusban 
válaszolt. Aztán elmondta nekik, hogy most van utoljára szabadságon, mielőtt 
a tengerentúlra küldik. Egy Hawaiiban állomásozó hadosztályhoz kapott 
beosztást mint gyalogsági százados. Feltehetőleg részt fog venni a csendes-
óceáni hadjáratban. - De hát nekünk nem mondanak meg semmit. 
- Még mindig rajta tartja a szemét a második képviselőházi 
választókerületen? - tért Sam a tárgyra. 
Clay habozott. Burden simán válaszolt helyette: - Mondjuk, hogy szárazon 
tartjuk a puskaporunkat. - Az interjú véget ért, Sam távozott, és Diana 
kikísérte. 
- Hogy állnak a dolgok? - A szokás hatalmánál fogva a két férfi visszaesett 
a konspiráló politikus meg a rajongó segítőtárs régi szerepébe. 
Burden a homlokát ráncolta. - Nem jól. Előválasztási harc. 
- A republikánusok? 
- Még nem tudom. Nem lesz könnyebb ez a szakma. - De aztán eszébe 
jutott, hogy ő egy öregember, aki a csata előestéjén búcsúzik egy 
fiatalembertől. Voltak lehetőségek ebben a szerepben. - Mondd csak... nehéz 
volt a katonaélet? 
- Nem. Inkább lusta. De most már egy hadosztályparancsnokságon leszek, 
az biztos más lesz. 
- A Hadügy segített? 
Clay mosolygott. - Nem tapasztalom, hogy protekcióm lenne.  - Burden a 
jó modor kedvéért nevetett. - Azt hiszem, én tulajdonképpen hátrányt jelentek 
neked. 
- Blaise szerencsére nem. 
Burden hirtelen féltékeny lett. - Blaise biztosan bármit el tud intézni. - 
Dicsérte a vetélytársát. - A kormány iszonyúan tart tőle. De - vonta kérdőre 
vetélytársa őszinteségét - fog-e valamit csinálni? 
- Ki tudja? A kérdés különben is akadémikus. Én nem akarok semmit. 
Most majd meglátjuk, mi lesz odakinn. 
A zöld kertben hirtelen szürke testek hulltak egymásra. A fegyverropogás 
elnémította a madarak csicsergését. A golyó eltalálta az apját, belehasított a 
szürke posztóba, a fehér bőrbe, a vörös húsba, szétzúzta a csontot. Burden a 
bal vállához kapott, érezte a lövés égető fájdalmát. 
- Mi baj van, szenátor? 
Burden leeresztette a karját. - Neuralgia - mondta könnyedén, és 
megkérdezte, mi van Eniddel. 
- Azt hiszem, el fogok válni tőle. 
- Te őtőle? Vagy fordítva? 
- Én őtőle. Együtt él... gyakorlatilag együtt él egy tengerészkapitánnyal. 
Burden feszengett a székén. Ez a beszélgetés egyáltalán nem olyan volt, 
amilyet egy csatába induló ifjú harcossal folytatnia kellene az embernek. - 
Értem - mondta, remélve, hogy Diana visszajön. Mások életének voltak olyan 
részletei, amelyek megismerésében semmi örömét nem lelte. 
De Clay nyilvánvalóan fájdalmat akart neki okozni. - Döntenem kell, 
mielőtt elmegyek. Mielőtt ma éjjel elindulok. Délután meg fogom látogatni. 
- Ő mit akar? Válni? - fogott bele Burden a kérdezősködésbe, amit Clay 
elvárt tőle. 
- Ha én nem akarok, akkor igen. Ha én akarok, akkor nem. 
- Legalább tudod, hogy állsz. - Aztán feltette a következő kérdést. - Te 
válni akarsz? 
- Azt hiszem, igen. Nem sok értelme van úgy élni, ahogy most élünk, én 
szállodában, ő meg otthon a gyerekkel meg azzal a strici tengerésszel. 
- De hiszen akkor te tulajdonképpen vissza akarod kapni. - Burden nem 
kertelt. - Akkor meg békülj ki vele. 
- Az nem olyan könnyű. Vele nem könnyű kibékülni. 
- Clay! - Burden megvetette ugyan azokat, akik a nyomaték kedvéért 
néven szólítanak másokat, de most a lehető legnyomatékosabbnak kellett 
lennie, már csak azért is, hogy véget vessen ennek a beszélgetésnek, és 
visszatérhessen a kertbe a sebesült katonák víziója, mint az imént az apjáé, 
most Clayé, amint aranyos fürtjeit vér lepi el, és kék szeme haldokolva 
megüvegesedik. Dulce ét decorum est...  Ó, mily édes! és mekkora tisztesség. 
- Clay, az nem lehet, hogy a te hibádból mondják ki a válást, ha a 
Kongresszusban te akarod képviselni a második választókerületet. Az 
elképzelhető, hogy az ő hibájából elválsz tőle, és mégis megválasztanak, de 
miért kell egy nehéz választási küzdelmet még nehezebbé tenni? 
- A másik alternatíva az, hogy szállodában élek, ő meg a házunkban, és 
szeretőket tart? Gondolja, hogy a választók ezt nem fogják megtudni? 
- De most nem szállodában vagy, hanem a hadseregben. A tengerentúlra 
mész. Törvényesen fogsz tőle külön élni. És ki tudja, milyen lesz Enid, vagy 
milyen leszel te egy-két év múlva? - Burden lelkes híve volt a passzivitásnak, 
magánügyekben mindig a legjobb taktikának tartotta. Irene-nel sem szakított 
még: egyszerűen nem ment el hozzá többé, következésképpen nem voltak 
szemrehányások, nem volt végső nagyjelenet, csak különös szimpátia azokban 
a ritka esetekben, amikor semleges terepen, valakinél összetalálkoztak. 
Burden kételkedett benne, hogy valaha is visszatér még abba a 
szobába, ahol oly váratlanul hullott bele a mély kútba, a csészék, 
kistányérok meg a kiömlött tea közé, tisztán látva saját halálát. 
- Aztán - tette hozzá végérvényesen - ott van Blaise. Szükséged lesz rá. 
De fog-e segíteni, ha már nem leszel a veje? 
Kitty meg Diana visszatértek. Mindketten nagy hűhót csaptak a búcsúzó 
katona körül, aki végül is elbúcsúzott, és Diana nyomában elindult a 
rózsakerten át a kocsifeljáró felé. Kitty egy pillanatra utánanézett. - Bárcsak 
hozzá ment volna. 
- Ó - mondta Burden sóvárgó egyetértéssel. 
- És nem Billyhez. 
- Ó! - ütött meg Burden egy még zengőbb húrt. A könnyű szél rózsák 
illatát hozta. 
- Szeretném tudni, Clay sajnálja-e, hogy Enidet vette el. Sajnálnia kellene. 
Dianával sokkal több közös van benne. Mintha egymásnak teremtették volna 
őket. És most Diana nem más, mint kommunista, és egy nyomorékhoz ment 
férjhez. Ó, de szomorú! Olyan szomorú, hogy ilyen az élet. 
















6.




- Hogy érzi magát Billy az újságnál? 
- Nagyon jól. Enid hogy van? 
- Ó, remekül. Most Georgetownban lakik. 
- Hisz ez pompás! Mi most a Wisconsin Avenue-n lakunk. 
- Szeretsz az irodában dolgozni? 
- Igen, nagyon érdekes. Kivéve a választópolgárokat. 
- Pokoliak tudnak lenni. Hogy van Mrs. Blaise? És Miss Perrine? 
- Miss Perrine férjhez ment. Hiányolnak. 
Clay beszállt a kocsijába. Dianával soha nem volt könnyű beszélgetni. 
Most lehetetlenné vált. Nem javított a dolgon, hogy egyikük sem tudott 
teljesen a másik arcába nézni. - Vigyázz magadra - mondta Diana. - Már úgy 
értem, a háborúban. 
- Vigyázok. Te meg vigyázz... apádra. - Kezet fogtak. Clay elindította a 
kocsit. Diana megfordult, elindult a ház felé, aztán visszafordult, és búcsút 
intett, miközben Clay a kocsifeljáró közepén levő kis halastavat kerülgette. 
Még visszaintett neki, de aztán, amikor végighajtott a főútra vezető, fasorral 
szegélyezett kocsifelhajtón, már elválasztották őket egymástól a fák. Legalább 
nem Dianát vette el, akkor egész életét azzal tölthetné, hogy társalogni próbál 
vele. Ennél még Enid is jobb vagy legalábbis más, kiszámíthatatlan. 
- Meg fognak ölni! - mondta Enid hevesen. 
- Az mindent megoldana. 
- Sose bocsátanám meg magamnak, ha megölnének, soha! Úgy erezném, 
hogy valahogy az én művem. Joe is szeret téged, azt tudod. 
- Miért? 
- Mert elmondtam neki valamit, amit mondtál, és az nagy hatással volt rá. 
Joe csodálatosan ismeri az embereket, és úgy zongorázik, hogy olyat te még 
nem hallottál. - Nagyot húzott a Coca-Colás üvegből. Mint kijelentette, már 
hetek óta nem iszik egy kortyot sem. - Amíg vége nem lesz a háborúnak. Ez 
az én háborús erőfeszítésem. 
- Gondolom, továbbra is találkozni fogsz vele, amíg én odaleszek? 
- Ha akarod, akkor nem. Ha igazán akarod. - Nagyon egyenesen nézett 
Clayre. Ellentétben Dianával, Enid mindig a szemébe nézett. Akkor volt a 
legrezzenéstelenebb és a legőszintébb a tekintete, amikor hazudott: Clay 
szerette volna tudni, vajon most is hazudik-e. 
- Igazán akarom - zökkent bele az ismerős ritmusba. 
Enid sóhajtott. - Te vagy a legönzőbb ember, akit életemben ismertem. 
Semmi másra nem tudsz gondolni, csak a saját kényelmedre. Ha valaha is, 
csak egy pillanatra is gondoltál volna rám is, sose történt volna ez. - A szalon 
felé intett: az "ez" nyilvánvalóan a georgetowni házat jelentette. 
Clay rohanvást ment végig a következő néhány lépésen. - Ha minden este 
estélyekre vittelek volna, sose feküdtél volna le Ernestóval. De mert nekem 
fontosabb volt a karrierem, ami még csak nem is sikerült, mint hogy a nap 
huszonnégy órájában veled legyek, lefeküdtél tengerész Joe-val. Igen, igen, 
igen. 
Enid szemrehányóan nézett rá. A játék szent dolog. Senkinek sem szabad 
lépéseket átugornia. - Ha ezt a hangot akarod használni - mondta, de közben 
ő tért át erre a hangra -, akkor miért jöttél ide egyáltalán? 
- Hogy itt hagyjam neked a kocsit, és elbúcsúzzak a gyerektől. 
- A gyerek elment a dajkával. Az állatkertbe. Öt előtt nem jönnek haza. 
Persze, bármikor visszajöhetsz. A kocsira nincs szükségem. Szerintem neked 
csak ingyen garázs kell. 
Mindkettőjüknek bőségesen volt mondanivalójuk arról, hogy miért is 
akarja Clay Enidnél hagyni a kocsit, amíg a tengerentúlon lesz. Még távolról 
sem merítették ki a témát, amikor megérkezett Blaise. 
- Már megint veszekedtek? - Blaise hűvösnek és összefogottnak tűnt nyári 
öltönyében. Vörös arca nem fénylett a hőségtől, egyszerűen csak vörös volt, 
mint rendesen. 
- Papa! Hiszen neked Watch Hillben kéne lenned! 
- Hát nem vagyok. - Barátságosan megcsókolta Enid arcát, de közben 
Clayen volt a szeme. - Indulsz a háborúba? 
- Igen, uram. Ma este. 
- Hawaiiba? 
Clay bólintott. Úgy tervezte, este fogja majd fölhívni Biaise-t Watch 
Hillben, hogy jó éjszakát kívánjon, és kikérje apósa áldását, de most Blaise 
megjelent személyesen. 
- Haza kellett repülnöm. Lord Beaverbrook jön. 
- No, legalább hozzánk nem jön ide látogatóba - húzódott Enid Clay 
mellé. - Hiszen ez valóságos családi találkozó. Peter is visszajött 
Washingtonba, mindnyájan együtt vagyunk. 
- Amíg én el nem megyek - mondta Clay tompán. 
- Amíg te el nem mész. Igen. Ez rémes, papa. Gondoltál már rá, hogy meg 
is ölhetik? Nem tudnád őt is itthon tartani, mint Petert? 
- Nem akar itthon maradni. Én felajánlottam neki, de ő makacs. - Blaise 
rávigyorgott Clayre: a férfiak világa összezárta sorait. 
Enid nyomban megtorolta, hogy kizárták maguk közül. - Ide figyelj, apám. 
- Amikor a papából apám lett, akkor Enid komolyan gondolta a dolgokat. - 
Clay el akar válni. 
- Hát én nem egészen ezt mondtam... - De Clay már elveszítette a 
kezdeményezést. 
- De igenis, ezt mondtad. És szerintem ez hülyeség. Szerinted nem, apám? 
Pont most? Amikor itt a gyerek, és Clay különben is elmegy, hogy élje világát 
Hawaiiban. 
- Igen, szerintem is hülyeség, - Blaise nyugodt maradt. Clayhez fordult: - 
Nem akarunk téged elveszíteni. 
Clay hálás volt az érdeklődésnek ezért a jeléért. Talán mégis megnyerheti 
Enid ellen a játszmát. A győzelem gondolata megihlette. - Hiszen csak lenne 
Enid egy kicsit diszkrétebb, akkor nem bántanának annyira ezek a dolgok. - 
Bátorsága azonnal elnyerte jutalmát. 
Enid tigrisugrással szökkent talpra, még az öreg tigrist, nemzőjét és 
ragadozótársát is meghökkentve. - Diszkrét! Ő kezdte! Nem én! - Egyre 
magasabbra emelte a hangját, de nem veszítette el az önuralmát. Clay 
lenyűgözve figyelte, hogyan adja elő ügyét a fellebbviteli bíróságnak, 
egyetlenegyszer sem bizonytalankodva, semmiféle egérutat nem hagyva, 
amelyen az igazság átszivároghatna. Amikor leírta a kitalált argentin lánnyal 
való házasságtörését, Clay megdöbbenve jött rá: Enid hiszi is, amit mond. 
Idegesen figyelte Blaise-t: vajon hisz neki? Enid le-föl járkált a kandalló előtt, 
fegyverként szorongatva markában a Coca-Colás üveget. De a szerencse Clay 
mellett volt: "Hello, Bébi"-vel és a hóna alatt nagy halom gramofonlemezzel 
betoppant a szobába Joe Bailey, az Egyesült Államok Haditengerészetének 
kapitánya. 
Enid megtorpant. Blaise hitetlenkedve meredt az újonnan érkezett 
vendégre. - Én vagyok a férj - mondta Clay, megnyerve egy szettet, ha nem is 
az egész mérkőzést. 
- Pár lemezt hoztam Enidnek - tette le Joe a lemezeket a Capehart 
gramofon tetejére. Enid is letette a Coca-Colás üveget: a királynő kiadta 
kezéből a jogarát. 
- Papa, ez Joe Bailey kapitány, egy barátom. 
A két férfi kezet fogott, és Clay némi izgalommal fedezte fel Blaise 
szemében azt a dühöt, ezúttal Joe-ra irányítva, amely valamikor kizárólag az ő 
számára volt fenntartva. - Éppen erre jártam. Útőn a hivatalomba. - Blaise 
hallgatása úgy terjedt el a szobában, mint a pestis híre. De Joe nem látta át 
azonnal a helyzetet. - Enid sokat mesélt nekem rólad - mondta Claynek, 
tettetett könnyedséggel. Még mindig nem vette észre, hogy már szól a 
lélekharang. Enid lenyűgözve figyelte az apját, mint egy gyerek, aki tudja, 
hogy hamarosan büntetést kap. 
- Remélem, nem túl rosszakat. - Clay kezdte élvezni a helyzetet. 
- Szó sincs róla. Egyáltalán nem. - A kapitány Blaise-hez fordult, és 
megnyitotta a második frontot. - Valamennyien el voltunk ragadtatva a múlt 
héten attól a vezércikktől, uram. Hogy a háború után vissza kell szorítani a 
kommunizmust. Elsőrendű volt. 
Clay nem volt biztos benne, mitől robbant ki Blaise, de arra gyanakodott, 
hogy alighanem az "elsőrendű" lehetett a gyutacs. Blaise-ből kitört a nevetés. 
Nem az a mesterkélt, dörgő kacaj, amelyet néha azért mímelt, hogy zavarba 
hozzon vele másokat. Őszinte, vidám nevetés volt, spontán és elbűvölő. Enidet 
teljesen tönkrezúzta. Úgy markolt a levegőbe, mintha láthatatlan Coca-Colás 
üvegek után kapkodna. A kapitány teljes zavarba jött. - Bevallom, nem értem, 
mi volt ebben vicces, uram. 
- Semmi. Semmi. - Blaise tömzsi ujjával a szemébe nyúlt, és kitörölt 
belőle egy apró, gyémántosan csillogó könnycseppet. - Kirúgtam, annyi az 
egész. Azt a pasast, aki ezt a vezércikket írta. 
- Miért, uram? 
- Miért? - A régi, veszélyt jelző ránc kezdett meghosszabbodni és 
elmélyülni a szemöldökei közt. Szemöldökének most fel kellett volna 
borzolódnia, de csak olyan lett, mint Enidé, mintha merész kézzel, feketével 
festették volna oda. - A Szovjet a szövetségesünk. Szükségünk van rá a Japán 
elleni háborúban. Nem szabad aláásni a bizalmát. Korán van még ahhoz, hogy 
a kommunizmus visszaszorításáról beszéljünk. 
- Sosincs elég korán. - A kapitánynak kissé elsötétült az arca. Hangja 
remegett az ideológiai szenvedélytől meg a zavartól. 
- Úgy látszik, ott, maguknál... Haditengerészet vagy mi? - Blaise úgy 
mutatott rá az egyenruhára, mintha az akár egy mozi jegyszedői egyenruhája 
is lehetne.. 
- Vagyunk néhányan, akik tovább látunk az orrunknál. Mindig azt hittük, 
hogy ön közülünk való. 
- Maguk közül? - Megvetése tökéletes volt. - Szerintem maguknak, 
fiatalember, egy kis hadiszolgálatra lenne szükségük, ahogy Clay csinálja. 
Washington demoralizáló hely, ha valakinek nincs fontos tennivalója. - 
Miután lelőtte a kapitányt, Blaise még szárnyakat is adott Claynek. - Akarod, 
hogy elvigyelek? Kinn áll a kocsim. 
Enidbe visszatért az élet. - Egy pillanatra szeretnék veled beszélni, Clay. - 
A megtépázott kapitányhoz fordult. - Este majd találkozunk. 
- Természetesen. - Joe megpróbálkozott eredeti diadalmas 
hanghordozásával, de nem sikerült neki. Kézfogások nélkül távozott, csak úgy 
félig-meddig körbeintett a szobában, mindössze ezzel jelezve, hogy mesterére 
akadt. 
- Apa, megvárnád odakinn Clayt? 
- A kedvedért mindent, drágám. - Megcsókolta Enid elfordított arcát, és 
kiment. 
- Kedves embernek látszik ez a te tengerészkapitányod. 
- Ó, fogd már be a szád. Ide figyelj, el akarsz válni vagy nem? 
- Rajtad múlik. - Ez volt a szokásos válasz. Enidnek reszketett a keze, 
miközben töltött magának. 
- Hát én nem akarok. Itt van a gyerek, bár Isten tudja, te ugyan nem sokat 
törődsz vele. Joe mindenfelé elviszi. 
- Azt hittem, túlságosan elfoglalja a kommunizmus visszaszorítása. 
- Te meg papa nevethettek, amennyit akartok, mégis át fogják venni az 
uralmat az országban. - Enid heves és összefüggéstelen támadást intézett azok 
ellen az elemek ellen, akik aláássák az amerikai erényeket, de aztán, jellemző 
módon, abból, amit mondott, valahogy eszébe jutott saját maga, és hirtelen 
már nem bánta, ha a köztársaság a vörösök kezére kerül, csak ő megmenthesse 
a házasságát. - Ha igazán akarod, nem fogok vele többet találkozni, pedig ő 
igazi férfi, amilyet nehéz találni, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy a 
szeretőm vagy ilyesmi. 
- Miért, nem az? 
- Azt se mondtam, hogy nem az - mondta Enid, logikátlanságában is 
óvatosan. - A lényeg az, hogy szükségem van magam körül egy férfira, aki 
elvisz ide-oda, elintézi a dolgokat, és a gyereknek is szüksége van rá, szüksége 
van egy férfira, akire fölnézhet, és aki mindenfélét csinál vele. Nagyon 
megviseli, hogy nincs apja, és én hiába próbálok meg egyszerre apja és anyja 
lenni, amikor, nézzünk szembe vele, még anyának se vagyok túl jó. 
Clay úgy érezte, akarata ellenére is szereti a feleségét; szeretetre méltó volt, 
amikor hirtelen ilyen nyílt őszinteséggel beszélt önmagáról. - Rendben van - 
mondta. - Elhalasztjuk a döntést, amíg visszajövök, ha ugyan visszajövök. 
- Nem szabad elmenned! Úgy értem, menj, igen, Hawaiiba vagy valami 
ilyen helyre. De ne oda, ahol harcolnak. Mi a csodát fogok csinálni, ha téged 
megölnek? 
Erre a nyilvánvalóan szónokias fordulatra túlságosan is sokféle válasz 
kínálkozott. Clay nyugtatgatta, megcsókolta. Karon fogva mentek le a ház 
téglalépcsőin a hosszú Cadillachez. Blaise nyugodtan üldögélt, és újságot 
olvasott. A sofőr kinyitotta a hátsó ajtót. Blaise fölnézett az újságból. - 
Készen vagytok? 
Enid úgy ölelte meg Clayt, mintha a biztos halálba indulna. Talán abba is 
indulok, gondolta Clay, miközben gyengéden lefejtette magáról az asszony 
karját, és bemászott a hátsó ülésre. A sofőr becsukta az ajtót. Most már fém és 
üveg választotta el Enidtől, akinek egyre tovább mozogtak az ajkai, bár a 
csukott ablakon át, az induló motor zajában Clay nem hallhatta, amit mondott. 
Amikor a kocsi elhúzott a járdaszegélytől, Enid nagyot húzott a markában 
szorongatott üvegből, és beszaladt a házba. Clay azon töprengett, fogja-e még 
látni valaha. 
- Megint elkezdett inni, nem? 
- Inni? Nem hiszem. Coca-Colát ivott, nem? 
- Amikor kijött, whisky volt az üvegben. - Blaise a személytelen 
megfigyelő modorában beszélt. - Nem váltok? 
- Nem. Legalábbis most nem. 
- Jól van. - Aztán mindketten elhallgattak, miközben a kocsi kihajtott 
Georgetownból, és kikanyarodott egy alacsony épületekkel szegélyezett 
sugárútra. A házaknak mind hamis fa vagy téglahomlokzatuk volt, mint egy 
vadnyugati kisváros főutcáján. Elhaladtak egy People's Drug Store mellett 
(fekete alapon sárga felirat), melynek fiókjaival éppúgy teli volt a város, mint 
a Palace Mosodák bíbor és arany színezésű tábláival vagy a kiskocsmáknak 
nevezett, földszintes, zöld-fehér téglaviskókkal. Ezek a vizuális tájékozódási 
pontok otthonos érzést keltettek Clayben. Már teljesen megszokta ezt a lassú 
mozgású, lankadt várost, oszlopos középületekre néző, nagy, üres tereivel és 
váratlan nyomornegyedeivel, ahol a négerek éltek komor téglaházikóikban, 
amelyeket még azokban a verőfényes időkben építettek, amikor McKinley 
uralkodott, és Mark Hanna kormányozott. Másutt meg elegáns, fasorral 
szegélyezett sugárutak voltak, amelyeket köröndökkel törtek meg, hogy 
ágyúval tarthassák kordában a rettegett csőcseléket - olyan emberek műve, 
akik nem láthatták előre, milyen mértékben fog uralomra jutni a csőcselék, 
nem puskával, az utcákon, hanem magán a Kapitóliumon, formálisan, néha 
ténylegesen is gyakorolva az önkormányzatot, s a köröndöket a náluk 
különbekre hagyva, akik palotákat emeltek, és nem féltek senkitől, még attól 
az elnöktől sem, akit azzal vádoltak, hogy romlásba akarja dönteni őket. 
- Sajnálod, hogy el kell menned? - kérdezte Blaise halkan. 
Clay bólintott. - De ez olyasmi, amit meg kell tennem. - Nem szándékosan 
ütötte meg a heroikus hangot. 
Szerencsére Blaise nem hallotta meg, az ő füle kizárólag gyakorlati 
dolgokra volt hangolva. - Menned kell, ha azt akarjuk, hogy bejussál a 
Kongresszusba. 
Clay megfordult, és Blaise-re nézett. - Tudnia kell, mennyire hálás vagyok, 
amiért így segít engem, ez után az egész Eniddel való ügy után. 
Blaise zavartan elfordította a tekintetét. - Enid nehéz eset. Nem tetszik 
nekem, amit csinál magából. Ez az ivás. Ez a hülye tengerész. 
- Azt hiszem, ebben nagyrészt én vagyok a hibás. - Clay óvatos 
kezdeményezése azonnal visszhangra talált. 
- Igen, te vagy. És nem mondhatnám, hogy valami jól intézted az ügyeket. 
De hát megtörtént, és kész, mondhatom, mély benyomást tett rám, amikor 
felhívtál, és beszélni akartál velem, de aztán egy szót se mondtál Enid ellen. 
Csodáltalak. - Azt is akartam, gondolta Clay. Mogorva elégedettséget érzett, 
amiért kétségbeesett stratégiája így bevált. - De ami nem tetszik nekem, az az, 
hogy Enid ilyen aránytalanul felfújta a dolgot. No, mindegy, reméljük, az 
egész elfelejtődik, amikor majd hősként térsz haza. 
Clay nevetett. - Azt nem olyan könnyű biztosítani, hogy hős lesz az 
emberből. 
- Megmondtam Harold Griffithsnek, tartsa rajtad a szemét. Nagyjából ott 
lesz a közelben. 
- Nem vagyunk éppen puszipajtások. 
- És az mit változtat a dolgon? - A hűvös hangból Clay kihallotta a 
hatalmat. - Ha valami figyelemre méltót csinálsz, Harold írni fog róla, én meg 
le fogom hozni. Tudod, azt akarom, hogy sokra vidd. 
- Miért? - Az egyszerű kijelentés egyszerű kérdésre csábított. 
- Egyszer már beszéltünk erről, évekkel ezelőtt, a Laurel House-ban. - 
Blaise pontosan válaszolt. - Én akkor azt mondtam neked, nem akarom 
számodra megkönnyíteni a dolgokat, a karriert. Akkor is megvoltak az okaim, 
most is megvannak. Személyes okok, és talán nem is túlságosan gusztusosak. 
- Blaise elfordította a szemét. - Akkor megmondtam neked, hogy bár én 
gazdag fiú voltam - rekedt hangja ügyesen kiemelte a pejoratív szót -, én is 
nagyrészt ugyanazokra a dolgokra vágytam, mint te, és meg is szereztem őket. 
A magam módján, ami fele akkora elégtételt sem jelent, mint a tiéd. - 
Összeráncolta a homlokát. - Ha most utoljára a republikánusok győztek volna 
- nem volt rá semmi esélyük, de ha lett volna -, úgy volt, hogy olasz követ 
leszek. Érdekes poszt, kellemes élet, és Mussolinival kellett volna 
foglalkoznom, ami nem lett volna érdektelen. - Blaise egy darabig most úgy 
beszélt Mussoliniról, mintha sajnálná, hogy nem vezethette Willkie elnök 
nagykövetségét. Aztán visszafordult Clayhez. - Tudod, ez azért másodrendű 
dolog lett volna. 
- Nagykövetnek lenni Olaszországban? 
Blaise bólintott. - Számomra másodrendű. - Ezt tényként szögezte le. - De 
ez minden, amit valaha is elérhetek, mert nincs jövőm. Legfeljebb az, hogy 
továbbra is az legyek, ami vagyok, ami azért nem rossz. - Hirtelen 
elmosolyodott. - De neked van jövőd. És nagyon fényes is lehet. Tudod te 
azt? 
- Igen. - Clay pontosan viszonozni tudta Blaise büszke őszinteségét. - 
Mindig is tudtam. 
Blaise nevetett. - Remek! Olyan vagy, mint én, csak mivel nem vagy 
gazdag fiú, jobbak az esélyeid. 
- Mivel nincs pénzem, semmiféle esélyem nincs valami igazán nagyra - 
tért rá Clay a lényegre. 
- Amire szükséged lesz, az meglesz, ne aggódj. 
Claynek óhatatlanul el kellett gondolkodnia rajta, miért segíti őt Blaise. 
Biztosan nem Enid kedvéért, hiszen most már nyilvánvaló, hogy Blaise-nél 
leánya helyébe a veje lépett, mintha képtelen volna egyszerre mind a kettőt 
szeretni, vagy talán jobban mondva, kettő iránt érdeklődni, hiszen Blaise a 
jelek szerint senkivel nem törődik. Hangulatától függően egyformán 
udvariasan vagy megvetően beszél a feleségéről, a fiáról, a lányáról. 
Ami a jelent illeti, Clay tudta, hogy elnyerte Blaise érdeklődését - most 
már a lehető legtöbbet kell ebből kihoznia. Mintegy mellékesen arról kezdett 
beszélni, milyen nagy szerepe van a pénznek a politikában, és milyen nehéz 
elnökjelöltté válni olyan embereknek, mint Day szenátor. Burden említésére 
Blaise hirtelen kiegyenesedett, és visszarúgta helyére a lecsapható pótülést. - 
Nillson! 
- Mi van vele? 
- Te! Volt neked vele valami dolgod? 
Clay hidegvért kényszerített magára, hangja nyugodt maradt. - Rengeteg 
dolgom volt vele. Végül is ő kezelte a szenátor pénzügyeit 194O-ben. 
- Észrevettél valami gyanúsat? 
Clay a fejét rázta. - Semmit. Úgy értem, hogy természetesen  kijátszottak a 
választási kampánykiadásokat szabályozó törvényt, de... 
- Nem, nem. Közte és a szenátor között valami homályos ügyet? 
- Ha volt ilyen, én nem tudtam róla. - Az ilyesféle ügyekben majdnem 
mindig hiba az igazmondás. - Mit hallott? 
- Vád alá fogják helyezni Nillsont. A kormány. Valamiféle csalás. Nem 
ismerem a részleteket. A New York-i pénzügyi emberünktől tudom. 
- A szenátor nincs közvetlenül belekeverve, ugye? 
- Nincs. De azért annyiban, hogy Ed pénzt gyűjtött neki, őt is érinti. 
Clay megkönnyebbült. A jelek szerint nem az indián földügyről van szó. - 
Bűnös, mert kapcsolatban állt vele? 
- Szegény Burden. Nehéz előválasztása lesz. 
- Támogatni fogja? 
Blaise bólintott. - De örülök, hogy te most már a saját lábodon állsz. 
Burden bajba kerülhet. - Szivarral kínálta Clayt. Mindketten komótosan 
gyújtottak rá. Amikor a füst betöltötte a kocsit, Blaise kinyitotta az ablakot, és 
szelíden csak annyit mondott: - Szerettem Edét. - Clay figyelmét nem kerülte 
el a múlt idő. - Ugyanahhoz a klubhoz tartozott. Rossz idők járnak ránk. - 
Felkuncogott. - Whitney is tagja volt a klubnak. És börtönbe került. Nem is 
olyan vonzó dolog kapitalistának lenni, mi? 
- Lehet, hogy nem tudják Edre ráhúzni a vizes lepedőt. 
De Blaise már unta a témát. Clayhez fordult, szeme fehérje sötéten 
aranylott, a szivárványhártyája pedig éppolyan fekete volt, mint a pupillája. - 
Meg fogjuk csinálni! Hallod? 
Clayt megriasztotta ez a váratlan hevesség. Szerencsére, mielőtt még 
hasonlóképpen kellett volna válaszolnia, megállt a kocsi. Miközben a sofőr 
meg a szálloda portása azért a tisztességért versengtek egymással, hogy 
melyikük nyithatja ki a kocsi ajtaját, Blaise rátette a kezét Clay combjára, és 
keményen, fájdalmasan belemarkolt. Claynek könny szökött a szemébe, de 
nem húzódott el. Valami homályos, érthetetlen próba elé került. Szadista 
strici, gondolta magában, mivel az erős ujjak tovább szorították a combizmát. 
Aztán a sofőr kinyitotta az ajtót, és Blaise elhúzta a kezét. De a fájdalom nem 
szűnt meg. Blaise futólag kezet rázott vele. - Aztán hallass magadról. 
- Fogok. - Clay sajgó lábbal szállt ki a kocsiból. 
- Ó, te... - hívta vissza Blaise. 
- Tessék, uram? 
- Meg ne ölesd magad. 
- Majd megpróbálok vigyázni. - Mind a ketten nevettek. Aztán Blaise 
elhajtott, s Clay ott maradt azzal a nyomasztó gondolattal, hogy esetleg nem 
fogja megélni azoknak a nagy terveknek a végbevitelét, amelyeket Blaise 
olyan csábítóan felvillantott előtte. De összes kételyeit eloszlatta egy ismerős 
alak megjelenése. Miss Perrine volt a szerencsét hozó ómen. - Csak most már 
Mrs. Pallonnak hívnak. De még mindig a szenátornál dolgozom, mert kell a 
pénz. Munson még mindig a Pénzverdében van. - Miss Perrine sugárzott, és 
mosolyogva fogadta el Clay meghívását a szobájába, egy korty italra. Igaz, 
előbb még el kellett vinnie egypár iratot a szenátor egyik választójának. 










Ötödik könyv


1.




- Még ez hasonlít Washingtonban leginkább egy szalonhoz - mondta 
Aeneas Duncan őrmester Peter Sanford alhadnagynak, amikor elvezette a 
Dupont köröndre. 
Peter perverz módon válaszolt. - De mi az, hogy szalon? És van nekünk 
szükségünk Washingtonban szalonra? És miért menjünk abba, amelyik még a 
leginkább hasonlít rá"? 
Aeneas türelmesen megmagyarázta neki, hogy itt legalább csevegés van, 
méghozzá majdnem ugyanolyan színvonalú, mint New Yorkban, abban a 
városban, ahol Aeneas azért állt be a hadseregbe, hogy öldöshesse a nácikat. 
Ehelyett azonban Washingtonba küldték, hogy törje a fejét olyan 
módszereken, amelyekkel lelket lehetne önteni a háromévi háborúba beleunt 
és belefáradt csapatokba. Bevonulása előtt Aeneas filozófiát tanított, meg 
zavaros irodalmi és politikai kritikákat írt. Bár negyvenöt éves volt, és rossz 
volt az egészsége - lihegett az asztmától, túl sokat dohányzott, és minden 
elképzelhető katonai célra vaknak számított -, elfogadták a jelentkezését, és a 
Peter melletti irodába osztották be, ahol hihetetlen mennyiségű papírt irkált 
teli, amelynek nagy részét sokszorosították is. Nem érezte jól magát 
Washingtonban, de megtett minden tőle telhetőt, hogy kibírja ebben az általa 
vidékinek tekintett városban, miközben úgy sóvárgott száműzetésében az igazi 
főváros után, mint valami Csehov-regényalak. Számára Washington 
egyáltalán nem létezett. A politikai elmélet iránti szenvedélye ellenére a 
gyakorlati politika egyáltalán nem érdekelte. Amíg a rendszert teljesen meg 
nem változtatják, jelentette ki, addig tudomást sem érdemes venni a jelenlegi 
hatalmi struktúráról. Fogalma sem volt róla, mi a neve a Képviselőház Eljárási 
és Költségvetési Bizottsága elnökének és mi a funkciója, de olvasta Locke-ot, 
idézte Hume-ot, és magyarázta Marxot. - Hamarosan nyomuk se marad - 
szokta mondani baljósán, valahányszor Peter túlságosan is részletekbe menően 
faggatta. De azt már nem volt hajlandó elárulni, hogy a forradalom söpri-e el, 
vagy egyszerűen a történelem árja sodorja el őket. 
Aeneas szónoklatai közben Peter gyakran kíváncsi lett volna, milyen 
is lehet az, amikor valakit kizárólag csak az erkölcsi finomságok 
érdekelnek. Aeneasban ez a tulajdonság vonzotta a legjobban. Aeneas 
semmit nem vett könnyedén. Mindent mérlegelnie kellett soha el nem 
szunnyadó erkölcsi érzékének finom mérlegén. Peter ezt a komolyságot 
eleinte annyira üdítőnek találta, hogy még utánozni is megpróbálta; rászokott, 
hogy ne csak a tetteket, hanem a szándékot, ne csak a cselekvés látható 
hatásait, hanem kiszámíthatatlan utóhatásait is elemezgesse. Eljutott odáig, 
hogy már játszani tudta a játékot, de játék közben hamarosan rájött, hogy az ő 
számára ez csak sport, nem pedig az élet igazi célja, mint Aeneasnak és a 
barátainak. Petert először aggasztotta saját vélt felületessége. Míg Aeneas 
bírósága örökösen ülésezett, az övé állandóan nyári szünetet tartott. 
Egyszerűen nem tudta meghozni a végső ítéletet. Mások ostobasága és 
rosszindulata inkább szórakoztatta, mintsem aggasztotta, kivéve persze, ha ő 
esett neki áldozatul, mert tuda, hogy ilyenkor ő is képes éppoly ostobán és 
rosszindulatúan viselkedni, mint bárki más. De ha békén hagyták, mindig 
abból indult ki, hogy mindenkit kizárólag az önérdek irányít. Ez őt nem 
keserítette el, ellentétben Aeneasszal, aki ingerlékeny tisztánlátással szemlélte 
mások gonosz cselekedeteit, s ami még rosszabb, ha nem is minden 
gyengédség nélkül, de mégis gyanakodva figyelte önmagát, s ez a gyanakvás 
nem hagyta nyugodni. 
Peter zavarba ejtette Aeneast. - Buta vagy - ez volt Aeneas állandó 
refrénje. De azán, mint igazi pedagógus, tovább folytatta Peter okítását, aki 
viszont élvezte, ha tanulhat. Peter csak időnként állította helyre az egyensúlyt, 
ilyenkor jogainak fenntartására kicsúfolta Aeneast, amiért annyira tudatlan a 
napi politikában és a nem-marxista történelemben. De Aeneas egyáltalán nem 
lelkesedett, ha olyanokat mondtak neki, amiket még nem tudott, és ilyenkor 
csak Hegelt idézte: Tudom, amit tudok. 
Mivel Aeneas nemrégiben vált el, és magányosan élt a városban, 
szolgálaton kívüli óráit gyakran töltötte Peterrel. A bennszülött és a látogató 
szokásos szerepe visszájára fordult: Peter kizárólag Aeneas New York-i 
barátaival találkozott. Legtöbbjük a Pentagonba vezényelt író volt, néhányuk 
állítólag híres, bár Peter soha nem hallott egyikükről sem. Mindenesetre 
élvezte tüzes megvetésüket minden iránt, amiről neki azt tanították, hogy 
értékes. A Hitler-Sztálin-paktumig legtöbbjük kommunista volt, és 
valamennyien szocialisták voltak, ami elbűvölte Petert, hiszen ilyen 
emberekről eddig csak másodkézből hallott. Mivel letagadta, hogy bármiféle 
kapcsolatban állna a hírhedt újságmágnással, senki se gyanította róla, hogy 
kicsoda. Következésképpen iszonyatos dolgokat tudott meg az apjáról. 
Aeneas már egy éve volt Washingtonban, amikor hirtelen felfedezte a 
bennszülötteket. - Tudod, van itt azért egypár érdekes ember, persze csak 
kirakati darabok. Azok a fajta emberek, akikről a háromnevű írónők 
regényeiben olvashatsz vagy Henry Jamesnél, aki egy kicsit maga is írónő 
volt. Van egy, akit különösen szeretek. Egy nő, a legjobb fajta Régi Amerikai, 
ha ugyan ez nem fogalmi ellentmondás önmagában. Csak olyan embereket hív 
meg a házába, akik anélkül is tudnak olvasni, hogy közben mozgatnák a 
szájukat. Ez azt jelenti, hogy a te szeretett politikusaid közül senkit. 
De Aeneas nem volt hajlandó elárulni, hogy ki az. - Igen, közismert. Nem, 
tulajdonképpen nem tartozik a politikai körökhoz. Igen, gazdag. És férjnél 
van. És öreg. - Mindenesetre szórakoztatta, hogy meglepheti Petert, aki 
viszont csak azon lepődött meg, hogy Aeneas is társadalmi törtető, mint 
mindenki más. De aztán emlékeztette rá magát, hogy az élet mozgás. 
Mindenkinek kapaszkodnia kell, különösen azoknak, akik a csúcson születtek, 
s lefelé kell végigjárniok ezt az izgalmas, de veszélyes utat, ami átkozottul 
nehéz dolog, mert egyetlen rossz lépés a végleges bukást jelentheti. 
Peter kissé vonakodva egyezett bele, hogy elmenjen ehhez a csodalényhez, 
mert tudta, hogy ha a nő ismeri őt, akkor vége a játszmának, és új barátai 
megtudják róla, hogy kicsoda: egy fasiszta fenevad fia. 
A Dupont köröndön Aeneasnak is kétségei támadtak: egyáltalán nem volt 
biztos benne, hogy Peter beleillik-e ebbe a társaságba. - A gazdagok elég 
rémesek, tudod - kezdte kényszeredetten. - Ha biztos vagy benne, hogy 
kibírod... 
- Megteszem, ami tőlem telik - mondta Peter alázatosan, Aeneas és New 
York-i barátai azt hitték, hogy az apja jelentéktelen kormányhivatalnok. 
Ennek a szükségszerű hazugságnak a következményeképpen érezte magát 
életében először tökéletesen önmagának, mert nem kellett híres apját se 
védelmeznie, se leszólnia. Szívderítő érzés volt. Egészen mostanáig nem jött 
rá, életének mekkora részét tölti el azzal, hogy Blaise-ről, a Washington 
Tribune-ról meg családi kapcsolatainak labirintusáról beszél, vagy ami még 
rosszabb, előre megfontolt szándékkal nem beszél. 
Aeneas megállt egy nagy, halványsárga palota bonyolult díszítésű, 
kovácsoltvas kapuja előtt. - Ez az - mondta. 
- Millicent Smith Carhart! - Péter nem tudta magába fojtani a nevet. A 
jelmezbál a vége felé közeledett. 
Aeneas meg volt döbbenve. - Ismered? De hát természetes, hogy ismered - 
adta meg a választ önmagának. - Nem létezik, hogy ha valaki Washingtonban 
él, ne vegye észre ezt a házat. Annak idején a gazdagok úgy érezték, hogy 
kötelességük feltűnőnek lenni - vonta le az általános következtetést, és 
megnyomta a csengőt. 
Szobalány engedte be őket. Egy pillanatra mintha megismerte volna Petert, 
ő azonban gyorsan levette a sapkáját, közben eltakarta vele az arcát. 
- Az úrnő a könyvtárszobában van - mondta a szobalány, akinek 
nyilvánvalóan egyikük külseje sem tetszett túlságosan. Peter elindult a 
könyvtár felé. 
- Igen, erre van - mondta Aeneas. - Reméljük, nem fogja kijelölni a témát. 
Néha megteszi. 
- Azt hittem, azt mondtad, hogy itt csevegés lesz, nem szeminárium. 
- Mi a különbség? - De Peternek esze ágában sem volt, hogy eljátssza 
Glaukont Aeneas attikai bölcse mellett. Túlságosan el volt foglalva azzal, 
hogy felkészüljön Millicent Smith Carhartra, akit csecsemőkora óta ismert. 
Millicentet mindenki ismerte. Egy félig-meddig feledésbe merült elnöknek 
volt az unokahúga. Fiatal lány korában a Fehér Házban lakott, és 
házikisasszonyként tevékenykedett özvegy nagybátyjánál. Mivel a 
konvencionális szépségnek nyomát sem lehetett felfedezni benne, elszántan 
igyekezett érdekessé tenni magát, egyebek közt azzal, hogy férjhez ment egy 
angol arisztokratához. Szerencsétlen módon a "nagy hatalmú főúr", ahogyan 
férjét emlegetni szokta, a la vice anglais rabja volt, és noha ez esetleg 
érdekelte Millicentet, semmiképpen sem örült neki. Végül aztán, az Amerikai 
Nagykövetség egyik, egyébként érdektelen vacsorája után, Millicent saját 
szavai szerint nadrágszíjjal verte el a háztól az Earlt. Ezután visszatért 
Washingtonba, és palotát épített a Dupont köröndön, abból a vagyonból, amit 
a váratlanul dúsgazdagon elhalálozott elnök hagyott rá. Millicent egyedül élt 
az Earl haláláig, amikor is mindenki nagy meglepetésére férjhez ment Dániel 
Truscott Carharthoz, egy szürke New England-ihez, aki Millicenten kívül a 
világon senkit nem érdekelt. Sok-sok éven át folyt a találgatás, hogy vajon 
milyen szempontból érdekelheti Millicentet, de most, amikor már mindketten 
hetvenévesek voltak, egyszerűen feltételezték, hogy a férj valamikor 
szórakoztató ember lehetett, és Millicent nagylelkűen megtartotta plusz 
férfinak a vacsorákhoz. Egyetlen washingtoni funkciója holmi homályos 
kapcsolat volt a Smithsonian Institutetal, amelyre - a rossz nyelvek szerint - 
Millicent nemzeti műemlékként végrendeletileg ráhagyta magát. 
A szalonnak imponáló hatást kellett volna keltenie, bonyolult boiserie-jével 
és kínai paravánjaival, de ehelyett a nem egészen elért nagyság kopottas 
benyomását keltette, akárcsak maga Millicent. A függönyök kifakultak és 
szakadoztak, a székek inogtak, javítani kellett volna őket, a királyi 
személyiségek elmaradhatatlan, ezüstkeretes fényképei megsárgultak. 
A személyzet együtt öregedett Millicenttel: még abban is 
hasonlatosak lettek hozzá, hogy nem lakásnak tekintették a házat, 
amelyet rendben kell tartani, hanem ligetnek, amelyet ápolni kell. A 
kandalló fölött függött a házi istenség portréja. A néhai elnök zömök, 
vaskos állú ember volt, aggodalmaskodó szemmel és göndör 
pofaszakállal. Kormányzása azóta már régesrég feledésbe merült, 
mégis ebben a szobában Peter annyira benne érezte a tizenkilencedik 
századot, mint sehol másutt Washingtonban, s azon töprengett, milyen lehetett 
a város annak idején, a lassú utazások, a tizenkét fogásos vacsorák és szűnni 
nem akaró szónoklatok korában. De Millicent semmiféle kulcsot nem adott 
ifjúságának aranyos korához: teljesen modern volt a modora. De hát 
mindig is lépést tartott a korral, s ha háza és férje nem kopott volna 
meg oly nyilvánvalóan, ragyogó, tartós középkorúságát örökkévalónak 
gondolhatta volna az ember. 
- Mr. Duncan, milyen kedves, hogy eljött! - Úgy ragadta meg Aeneas 
kezét, mint egy szerencsét hozó talizmánt. Millicent magas volt, és örökölte az 
elnök súlyos állat. Kavicsszeme viszont teljesen a sajátja volt. 
Aeneas idegeskedett. - Mrs. Carhart, remélem, nem baj, hogy magammal 
hoztam egy barátomat. 
- Hát persze, persze. - Millicent két kézzel ragadta meg Peter kezét. De 
amikor meghallotta a nevét, Aeneas nagy megdöbbenésére tüstént megölelte. 
- Az Isten szerelmére, mit keres a hadseregben egy ilyen gyerek, mint te? 
- Felnőttem, Mrs. Carhart. Már nem vagyok gyerek. 
- Az idő! - kiáltotta ki Mrs. Carhart az ellenség nevét. - Hol van Blaise 
meg Frederika? 
- Hobe Soundban - közölte Peter -, de pár nap múlva vissza jönnek a 
Laurel House-ba, karácsonyra. 
- Fogtok az idén is szilveszteri estélyi adni? 
- Ó, igen. 
- Na, akkor én is ott leszek. Tulajdonképpen soha máskor nem hívnak meg 
engem a Laurel House-ba. Nem vagyok elég nagy nekik. Nahát, a 
hadseregben! Daniel! - hívta oda a férjét, a nagydarab, csöndes embert, 
akinek teli volt az arca májfoltokkal. - Itt van Peter Sanford! Meg Mr. 
Duncan, a kritikus, akiről beszéltem neked. Vagy kapitánynak kellene 
szólítanom? - Aeneas csak a fejét csóválta. Teljesen elkábította Peter 
rangváltása. De mielőtt még kérdőre vonhatta és vád alá helyezhette volna, 
Mr. Carhart már körülhordozta Petert a szobában, miközben Millicent "híres 
kritikusként" mutatta be Aeneast egy csomó embernek, akik soha nem 
hallottak róla. Pedig Millicent mindent megtett, hogy szalont teremtsen. Nem 
mintha Peternek világos elképzelései lettek volna róla, milyen is egy igazi 
szalon, azonkívül, hogy néhány briliáns csevegőn kívül, nagy számú pompás 
hallgató is kell hozzá, akik gondosan megtanulták értékelni a beszélgetés 
minden célzását és árnyalatát. De ilyen helyen még soha nem fordult meg. Az 
általa ismert házakban kizárólag a napi politikáról beszélgettek, egyéb témák 
általában csak zavart vagy unalmat keltettek. 
- Azt hiszem, Enid nővéred is eljön teára - mondta lassan Mr. Carhart, 
miközben egy csipketerítős asztal felé vezette Petert, ahol két öregecske, 
szürke egyenruhás szobalány teát és kávét szolgált fel. Töltés közben 
remegett a kezük, de egy csöppet sem öntöttek mellé. Ha Millicent teát 
mondott, teára is gondolt. Alkoholt nem szolgáltak föl, de ez egyáltalán 
nem keserítette el Petert, mert föllelkesítette az ennivalók látványa: 
vékony kenyérszeletek és vaj, továbbá uborkás, vízitormás és csirkés 
szendvicsek, valamint időtől megsötétült ezüsttálcákon csokoládéval bevont 
keksz és sápadt, mandulás aprósütemény piramisai. 
Szép az élet. Teát kért, befalt egy csirkés szendvicset, és elmondta, hogy az 
utóbbi időben nem sokat látta Enidet. - Elég sok munkát adnak nekem a 
Pentagonban - találta ki ürügyül. A csirkés szendvicset meg kellett sózni, ami 
azt jelentette, hogy friss vaj van alatta. Kipróbált egy meleg, göngyölt, sajtos 
szendvicset: pompás volt. A pirítóst vajjal fényezték, belül cayennebors adott 
neki határozott ízt. 
- Vége lesz valaha ennek a háborúnak? - kérdezte Mr. Carhart udvariasan. 
Mivel nem várt választ, el is tűnt. Erre a kérdésre ezen a héten senkinek nem 
akadt válasza. Egészen a legutóbbi időkig úgy tűnt, hogy ez a fárasztó ügy 
most már a vége felé közeledik, aztán a németek is, a japánok is új erőre 
kaptak. A japánoknál feltámadt a "mennyei szél": a kamikáze pilóták 
egyenesen rávezették gépeiket az ellenségre, saját magukat is elpusztítva a 
robbanásban. Európában a németek váratlanul megállították a szövetségesek 
előnyomulását egy heves ellentámadással, amelyet az újságok "katlancsata" 
néven emlegettek. Nagyok voltak a veszteségek. Peter több levelet kapott az 
Első Hadseregnél szolgáló barátaitól, azt írták, rázós a dolog, és dicsérték az 
előrelátását, amiért a Pentagonban maradt. De Peter nem volt hajlandó 
bűnösnek érezni magát. Elhatározta, hogy túl fogja élni a háborút, és ez eddig 
sikerült is. 
Diana jött felé. Peter nagyot nyelt, teát hörpölt rá, kezet fogott vele. 
- Nem tudtam, hogy te is Millicent körébe tartozol - mulatott rajta Diana. 
- Idecipeltek. - Úgy vélte, Diana szokatlanul csinos. - Billy hol van? 
- Ki tudja? - mondta kurtán Diana. - Összevesztünk. 
- Komolyabban, mint máskor? 
- Sokkal komolyabban. Úgy látszik, hogy tanúskodott Ed Nillson ellen. 
Apa dühöng. Én is dühöngök. 
- Ki az az Ed Nillson? 
- Pénzt gyűjtött apának I940-ben. Üzletember. Olaj... 
Péter homályosan emlékezett egy újsághírre, hogy egy olajszakmabeli 
üzletembert holmi sötét ügyletekkel vádolnak. 
-... New Yorkban lesz a tárgyalás. És Billy tanúskodott ellene. Még a 
Fehér Házat is belevonta. Iszonyú büszke volt rá. Azok után, amit Mr. Nillson 
apáért meg értem tett. Túlságosan... ócska volt. Gondolom, itt nem adnak 
semmit se inni. Nem, ez egy igazi tea. - Elvett egy csészét az egyik 
szobalánytól, közben a tea felét a csészealjba loccsantotta. Aztán megitta, ami 
a csészében maradt, és mintha kissé magához tért volna. 
Peter ezalatt megevett egy kis, csillag alakú szendvicset: mustáros nyelv 
volt. Megevett még egyet, aztán megkérdezte: - Te mit keresel itt? 
- Mr. Carhartot akarom elkapni. A magazin ügyében. 
- Még mindig pénzembert keresel? 
Diana bólintott, arca hirtelen elkomorodott. - Vagy sikerül kiadatnom ezt a 
magazint, vagy belehalok... a teatengerbe. Nincs olyan gazdag vénasszony 
Washingtonban, akivel még ne teáztam volna. 
- Gazdag vénasszonyok nem nagyon szoktak szocialista magazinokat 
támogatni. Égnek áll tőle a hajuk. 
- Ebben a stádiumban még nem árulom el nekik. Azt mondom nekik, hogy 
a The American Idea legszentebb célja a művészet, a szépség, az igazság... 
- Csupa olyan dolog, amit titokban megvetnek... 
- De kénytelenek csodálni. És természetesen antikommunista. Mi is azok 
vagyunk. Eddig megy is minden. Csak... 
- Nem fektetnek bele pénzt? 
- Nem fektetnek bele pénzt. Mr. Carhart szinte az utolsó reményünk. 
- Gondolom, Billy nem valami nagy segítség a pénz felhajtásánál. 
- Egyáltalán nem. De csodálatos szerkesztő. Komolyan. Csuda jó szerzőket 
szedett össze. 
- Itt is van egy jelölt - mutatott Peter Aeneasra. Aeneas nagy hatást tett 
Dianára. Bal kezében egy csokoládés kekszet szorongatva, útravalóul a 
szobában való hosszú körutazáshoz, Peter odavezette Dianát Aeneashoz, aki 
hírből ismerte Billyt, és elismerte, hogy a The American Idea-nak valóban 
helye lenne az irodalmi életben. 
- Természetesen írok majd bele. Bárhova írok, ahol fizetnek. Maguk 
mennyit fizetnek? 
- Ó, pénzünk egyelőre még nincs. - Diana vidámnak akart látszani, de csak 
kedveszegettnek tűnt. - De természetesen fogunk fizetni - tette hozzá gyorsan. 
- Amint legalább hat számra összeszedjük a pénzt. De az nem olyan könnyű. 
- Nem olyan könnyű! És ez az ifjú barátja? Az aranygyapjas kapitalista 
farkas, aki ártatlan báránynak játssza meg magát. - Aeneas úgy tett, mintha 
kedélyeskedne, de Peter látta rajta, hogy dühös. Ki kell majd engesztelnie. 
Dianához fordult. - Ha akarod, én megszondázom Mr. Carhartot. - Nagyon 
szeretett volna valamit tenni Dianáért, mert Diana dühös Billyre, és ha most 
segíteni tudna neki, akkor... A körtánc továbbfolyik. Előbb vagy utóbb 
mindenki kezet fog mindenkivel. Diana el volt ragadtatva, s ettől Peter volt 
elragadtatva. 
Félúton volt Mr. Carharthoz, amikor Lucy Shattuck megállította. Mint 
Frederika minden barátnője, ő is úgy tett, mintha éppolyan jóba lenne vele, 
mint az anyjával. - Peter! Nicsak, hogy kigömbölyödtél! - Peter behúzta a 
hasát, kezében olvadozni kezdett a csokoládé. Lucy bemutatta egy 
tengerésztisztnek, akiről kiderült, hogy filmsztár, és a Pentagonba van 
beosztva. A színész kisebbnek tűnt filmbéli önmagánál, és meglepően prűd 
volt. A washingtoni hölgyek nem tudtak vele betelni. Nagy megdöbbenésükre 
"gentlemannek" bizonyult. 
- Még egy ciklust nem fog megérni - mondta Lucy nyomatékosan. 
Természetesen az elnökről beszélt, aki valamennyiüknek rögeszméjévé vált. 
Valamilyen oknál fogva az emberek mégis könnyebben elfogadták a 
negyedszeri elnökséget, mint a harmadszorit - kétségkívül rájöttek, hogy 
amikor véres idők járnak, akkor az a legmegfelelőbb, ha a világosság fia 
uralkodik felettük. Peter a maga részéről unalmasnak és feleslegesnek tartotta 
az öregedő Lucifert; valahányszor rábukkant egy újságban a fényképére, 
gyorsan átfordított egy másik oldalra, hogy ne is lássa a híres, nyúzott arcot, 
bal szemöldöke felett azzal a fura, sötét folttal, amely mindig úgy hatott, 
mintha valami hiba történt volna az újság nyomdájában, mintha évről évre, 
számról számra mindig ugyanaz a nyomdafestékcsöpp hullott volna rá. 
A színésznek ellenvetései voltak. - Nem mintha én New Deales lennék - 
mondta lágyan, azon a hangon, amely millióknak szerzett sok-sok 
gyönyörűséget, köztük Peternek is, aki hirtelen azt kívánta, bárcsak egy film 
lenne az egész, és mindegyiküknek meglenne benne az előre megtanult, 
izgalmas szerepe. - De a múlt héten ott vacsoráztam a Fehér Házban. És 
szerintem nagy formában volt. És rém vicces dolgokat mondott Deweyról. 
Meg kell mondanom, hogy én is nevettem, pedig Deweyra szavaztam. - A 
gondolat, hogy egy filmsztár is szavaz, valahogy viszolygást keltett Peterben. 
Azt szerette volna, ha a hős így szól azon a híres, acélos hangján: "Oké. Ne 
mozdulj. Ide a gyémántokkal." Aztán Peterhez fordulna azzal a muris 
félmosolyával, és azt mondaná: "Oké, Pete, te tartsd sakkban a hátsó szobát." 
De a hang mindennapi volt, nem acélos, a modor puszta visszhangja a 
filmvásznon láthatónak, s a félmosoly sem volt hiteles. Lucyt azonban teljesen 
felvillanyozta. A legtöbb washingtoni dámához hasonlóan, ő se járt soha 
moziba, de sok mindent tudott a filmsztárokról. Bár általános vélemény szerint 
a jó modorhoz tartozott viccelődni rajtuk, igen kapósak voltak az estélyeken: 
emelték a terem fényét. 
Lucy nagy megtiszteltetésben részesítette a filmsztárt: fontos pletykákat 
mesélt neki. A jelek szerint az elnök, bár haldoklik, operálhatatlan rákja van, 
viszonyt folytat a norvég trónörökösnővel, aki túlságosan hosszú ideig 
tartózkodott a Fehér Házban. - Mrs. Roosevelt persze fütyül rá, de Missy 
LeHand kis híján belebolondul a bánatba, mert Franklin majd megőrül a nőért. 
- Péter kissé mulatva vette magában tudomásul, hogy még a cinikus Lucy is 
elfogadja azt a női elképzelést, hogy a férfiak mindig "megőrülnek" a nőkért, 
holott saját megfigyeléseik szerint a férfiak nagyon ritkán őrülnek meg 
valakiért. 
- Aztán mindennek tetejébe ajándékozott a nő országának egy 
torpedórombolót! - Amikor Lucy harsányan nevetett, le-föl mozgott az orra 
hegye. - Hát nem rá vall? Más férfiak egy gyémánt karperecet adnak a 
szeretőjüknek, ő egy torpedórombolót ad neki! 
Peter látta, hogy a szoba másik végében Millicent melegen üdvözli Irene 
Blochot. Kíváncsi volt, vajon ez nem valami új szövetség-e. - Mrs. 
Carhartnak rendkívül érdekes vendégei vannak - jegyezte meg a színész 
óvatosan. 
- Szerintem igazi rongyoszsák - mondta Lucy, egy kissé túl élesen, hiszen 
a zsák tartalmából ketten ott álltak előtte. - Úgy értem - enyhítette a dolgot -, 
nem olyan már, mint a régi, szép önhitt időkben, amikor engem nem 
eresztettek be ebbe a házba, és Henry Adams szokott itt előadásokat tartani. 
Ez persze még azelőtt volt, mielőtt meghalt a felesége. Szegény asszony, nem 
volt könnyű ember. Most Millicent közönséges emberekkel barátkozik, 
olyanokkal, mint mi. - Pedig a jelenlevők semmiképpen nem voltak 
közönséges emberek, mint ahogy nem is voltak egymással semmiféle 
kapcsolatban azonkívül, hogy mindnyájan tudták, hogy ebben a szobában, ha 
csak rövid időre is, de az utolsó hídon állnak, amely még összeköti a 
tizenkilencedik századi Washingtont annak az új birodalomnak a fővárosával, 
melynek flottái és hadseregei ellepik az egész világot Borneótól a Rajnáig. 
Peter rápillantott a kandalló fölött lógó, kövér elnökre, s kíváncsi lett volna, 
mit szólna az öreg ehhez az új amerikai birodalomhoz, mely annyira más, mint 
az a régi köztársaság, amelynek ő annak idején joviális szolgája volt. Az 
országnak ez a megváltozása, amit a főváros is tükrözött, olyan hirtelen jött, 
hogy Peter nem volt meglepve, amiért látszólag oly kevesen vették észre. 
Egyik napról a másikra mindenki magától értetődőnek tartotta, hogy minden 
előzetes terv nélkül, Isten akaratából létrejött az Amerikai Birodalom, hogy 
uralkodjék a világ fölött. Nem mintha kellett volna nekünk a világ, morogtak a 
fejesek, miközben kezükbe kerítették a támaszpontokat és a kereskedelmi 
utakat, de ki más állíthatná meg a nácikat meg a japánokat? Ki más lenne 
képes a háború révén fenntartani a békét? 
- Meg kell mondanom, iszonyatos ez a háború! - Lucy ezt úgy 
mondta, mintha a szokásosnál is több gondolkodást szentelt volna a 
kérdésnek. - A hét végén Millicentnél voltam, Marylandben. Gyönyörű háza 
van ott - magyarázta Lucy a színésznek, aki azt mondta, hogy igen, tudja. - És 
délután átjött az a Mrs. Osborne, tudják, az, aki folyton megpróbálja 
megmenteni a régi Georgetownt? - Erre Peter mondta, hogy igen, 
tudja.Azt akarta, hogy Millicent lépjen be valami bizottságba, szóval, 
ahogyan ott tövirül hegyire megbeszéltük a dolgot... ez azon a nagyon 
meleg napon volt... vasárnap, olyan volt, mintha tavasz lenne... és kinn 
ültünk a szabadban, Millicentnek annál a rémes tavánál, ami úgy teli van 
gizgazzal, hogy én csak kulimásznak hívom. Na mindegy, csöngött a külső 
telefon, és Millicent fölvette, és Mrs. Osborne-t keresték, és átvette a kagylót. 
Hát még két percig sem beszélt, amikor egyszer csak hátralépett a telefontól, a 
lába beleakadt a zsinórba, és hanyatt esett, a tóba. Szerencsére Millicent erős, 
mint egy bivaly, és kihúzta. Ott volt ez a szerencsétlen csuromvizesen, a foga 
vacogott az idegességtől, tetőtől talpig teli gazzal meg levéllel, és akkor 
elmondta nekünk, hogy a fia, az a kedves, magas fiú, Scotty... 
A csokoládés kekszet tartó kéz jeges ökölbe szorult. "Meghalt" - hangzott 
fel Peter fejében, egy pillanattal azelőtt, hogy Lucy Shattuck kimondta: - ... 
elesett, fejlövést kapott Saipannál. Tengerészgyalogos volt. 
Lucy tovább beszélt, de Peter már nem figyelt oda. Behunyta a szemét, 
megpróbálta maga elé idézni Scottyt, de csak egy fekete-fehér negatív bukkant 
elő, újra próbálkozott, most homályos képet látott, hasonlított Scottyra, 
tizennégy éves korában, kordbársony rövidnadrágban görkorcsolyázva, aztán 
még egyszer megpróbálta, és előbukkant egy éles, színes kép. Tizenhárom 
évesek voltak. Bezárkóztak a Laurel House egyik fürdőszobájába. Peternek 
nem volt semmiféle gyakorlati szexuális ismerete. Scotty oktatóul ajánlkozott. 
Mindketten lefeküdtek a hideg kőpadlóra. Peter még kétszer annyi idős 
korában is érezte Scotty bütykös atlétakezének markolását. 
Miközben Scotty munkálkodott, elmesélte, hogy előző nyáron hogyan 
csábított el egy tizenhét éves lányt. Ez nagy diadal volt, Peter akkor nem is 
hitte el neki (később rájött, hogy Scotty soha nem hazudott). De akár igaz volt, 
akár nem, a történet irigységet keltett benne, mert azon a napon, a fürdőszoba 
padlóján meg volt róla győződve, hogy soha nem fog tudni egy lányt magáévá 
tenni, de még önmagát sem fogja tudni kielégíteni. Csak álmában nem volt 
impotens. 
- Nem fog menni - mondta végül, de Scotty csak vigyorgott, és fekete haja 
a homlokába hullott, miközben módszeresen folytatta. Peter hirtelen furcsán 
érezte magát, és megpróbált elhúzódni. - Elég - mondta. De Scotty nem 
engedte el. Aztán hirtelen úgy érezte magát, mintha darabokra szakadna, 
mintha kiszállna belőle az élet. - Jézus! - Letépte magáról Scotty kezét. 
Scotty harsányan röhögött. Peter úgy hullott rá Scottyra, mint egy bolygó 
pályájába került meteor, lihegve ütődött neki a hoszszú, puha testnek, és 
meghalt. Csak percek múlva éledt új életre, amikor Scotty, a gyönyörtől 
csillogó szemmel, eltaszította magától. - Na, hát így kell ezt csinálni. 
Semmi másra nem tudott visszaemlékezni, csak Scotty szemének 
kifejezésére abban a pillanatban. Közben tovább szólt Lucy Shattuck hangja, 
távolról, mint egy rosszul működő telefonból. 
- Gyere - karolt belé Diana. - Bocsásson meg, Mrs. Shattuck - és már el is 
húzta a végzetes hírnöktől. 
- Hova? - kérdezte, és csodálkozott, hogy még mindig tud beszélni. 
Megpillantotta magát egy tükörben, és undorodva látta, hogy ugyanolyan, 
mint azelőtt: semmi nem árulja el belső fájdalmát, kivéve a kezében olvadozó 
süteményt. Pedig a fájdalom eléggé valóságos volt; egyszerűen az ő érzelmi 
reakciója nem volt kielégítő. Képtelen volt felemelkedni a tragédiához, vagy 
gyászba merülni. Ehelyett filmhíradók játszódtak le az agyában. 
Tengerészgyalogosok partraszállása. Filmdialógusok harsogtak a fülében. - 
De hiszen még gyerek, százados! Nem küldheti el erre az őrjáratra! - Amikor 
megpróbálta maga elé képzelni Scotty halálának pillanatát, jutalmul csak egy 
állókép ugrott elő: Scotty pálmafák alatt, egy baseball-labdával, miközben egy 
közeli vurlitzerből az Ali The Tbings You Are bőmből, méghozzá Scotty soha 
többé nem hallható, jellegtelen basszushangján. 
- Mr. Carhart vár. A dolgozószobában van. 
- Mire vár? - Peter nem akart továbbmenni, ott akart maradni, ahol 
állt. Untig elég volt, köszönöm szépen. Aztán elterülni a padlón, 
golyóval a két szeme között. 
- Itt van a mutatványszám - adta oda neki Diana a The American Idea 
kéziratos számát. - Na, menjél. Erre. - Betaszította az ajtón. 
Mr. Carhart ott állt az íróasztalnál, amelyen néhány nagy táblázat volt 
kiterítve. A táblázatokban ezer meg ezer kis rovat, egyesek üresen, mások 
kitöltve. - Genealógia - mondta Mr. Carhart barátságosan. - Két ágon is 
visszavezettem a Carhartokat, egészen I. Róbert skót királyig. 
- Ez biztos nagyon érdekes lehet, uram. - Peter félkézzel mereven 
markolta a The American Ideá-t, másik kezéből a csokoládé már-már 
lecsöppent a vörös perzsaszőnyegre. Undorral kapta magát rajta, hogy már 
nem Scotty halálát, hanem saját gyászát dramatizálja. 
Szerencsére a Mr. Carhart unalmasságáról szóló hírek csöppet sem 
bizonyultak túlzottnak. Nemcsak hogy megvolt a maga rögzített, nem annyira 
anekdotákból, mint inkább krónikákból álló műsora - mint minden igazán 
dögunalmas embernek -, de műsorán kívül is tökéletes unalmat árasztott. 
Pontosan az az ember, akire Peternek szüksége volt. 
- Ahogy láthatod, a tizenkilencedik századdal meg a tizennyolcadik század 
legnagyobb részével teljesen rendben vagyok. Itt-ott persze akad egy-két lyuk, 
de a Carhart-vonal világos. Aztán a tizenhetedik században van egy-két kis 
probléma.Összeráncolta a homlokát: nyilván nagy problémákról volt szó. 
- Itt van ez a kapcsolat Sir Thomas Browne-nal, ami nagyon izgalmas, de 
teljes egészében ezen a hölgyön múlik. - Rábökött az egyik apró rovatra. - Ki 
volt az első férje? És az ő révén vagy a második férj révén állunk-e 
rokonságban a gyerekeivel? 
Amíg ezt a kérdést töviről hegyire átrágta, Peter valami helyet keresett, 
ahová lerakhatná a csokoládét. Kockázatos ügylet volt, mert Mr. Carhart 
nagyon nem szerette, ha áldozatainak figyelme elkalandozott, megforgatta, és 
hideg tekintetével földhöz szögezte nyugtalankodó vagy akár csak csukott 
szájjal is ásító hallgatóját. 
De végül az állandó műsor véget ért. Peter odaadta a The American Ideá-t 
Mr. Carhartnak, és nagy beszédet vágott ki. 
A jelek szerint mély benyomást tett Mr. Carhartra. - Hát tényleg jó lenne 
valami ilyesmi. Mint Henry Adams barátom szokta mondani: "Washington 
egy kulturális sivatag." Sokat töprengtem rajta, miért maradt itt. Kínszenvedés 
lehetett számára., itt élni, szemben a Fehér Házzal, és tudni, hogy ő sohasem 
fog ott lakni, ellentétben az apjával meg a nagyapjával, akik természetesen 
laktak ott. - Mr. Carhartban meg lehetett bízni: ezt is megmagyarázta. Peter 
kezdett ideges lenni, biztos jeleként annak, hogy már hatott rá a Carhart-féle 
kezelés. Mr. Carhart újra életre untatta. - "Legyünk közönségesek, és 
kérdezzük meg az elnököt", - szokta mondani Henry Adams. Ettől Millicent 
mindig dühös lett, hiszen természetesen az ő nagybátyja volt az elnök.Aeneas 
Duncan mutatott rá Peternek arra, hogy a középkori római nemességhez 
hasonlóan, a washingtoni nagy családok is, kivétel nélkül, egyetlen nagy 
emberen alapulnak. Rómában ez a nagy ember pápa volt, Washingtonban 
elnök vagy híres törvényhozó. És amikor hírneve már régen feledésbe merült, 
a családi oltárnál még mindig imádták, hiszen ő volt a családi büszkeség 
egyedüli forrása, a családi önhittség egyetlen gyökere. Millicent mindig per 
"Az Elnök" emlegette a nagybátyját, mintha nem lett volna harminc más elnök 
is. 
- Én nem fektetek pénzt ilyesmibe - mondta végül Mr. Carhart, miután 
hosszasan megemlékezett egy Henry Adamsszel töltött délutánról, amelyen, 
mint kiderült, a világon semmiről nem esett szó, ami valamiképpen ne állt 
volna összefüggésben a Carhart-genealógiával. - De - apró, buta szemével 
szinte kacsintott az aranykeretes csíptető alatt - én leszek az első, aki előfizet 
rá. 
Dögölj meg, gondolta Peter, és bal kezét a szék aljához dörgölte, bosszúból 
odakenve a csokoládét, s azzal se törődve, hogy Mr. Carhart észreveszi-e. De 
bűntette észrevétlen maradt, mert Millicent éppen abban a pillanatban dugta 
be a fejét az ajtón. 
- Gyertek már ti ketten, tegyétek a dolgotokat. Peter, itt van a nővéred. 
Joe Bailey szívélyesen hátba veregette Petert. - Hogy vagy, fiú? - 
kiabálta zengzetes hangján. Enid ugyanakkor azt mondta: - Már megint kövér 
vagy! És mi ez a kezeden? - Mindent észrevett. - Csokoládé! Nahát, ahogy te 
eszel! - Papírzsebkendőt szedett elő, amit Peter hálásan elfogadott, és 
megtisztogatta magát. 
- Hát te mit csinálsz itt? - kérdezték teljesen egyszerre egymástól. Mind a 
ketten nevettek, tudomásul véve, hogy ha másban nem is, reakcióikban 
hasonlítanak egymáshoz. Peter elmesélte, hogy Mr. Carharttal volt dolga, Enid 
pedig azt mondta, hogy Joe meg akarja ismerni a washingtoni társaságot. - 
Bár azt csak az Isten tudja, hogy miért! Nézzünk szembe vele: Millicentnél 
butább nő nincs a föld kerekén, és teán kívül mást nem kapunk! 
Az emberek, mint mindig, körülvették Enidet, és Peter hagyta, hadd 
menjen. Jócskán ihatott, de szilárdan állt a lábán, és tisztán beszélt. Joe Bailey 
ennek ellenére úgy karolt belé, mintha attól félne, hogy el talál esni. 
- Ki ez a lány? - került Aeneas Peter mellé. 
- A nővérem. 
- Ócska dolog volt így átejteni engem. 
- Azt akartam, hogy önmagamért szeress. 
Hogy mentse a zászló becsületét, Aeneas negatív irányba kapcsolt. - 
Ezeknél semmirekellőbb embereket ritkán láttam. Sztálinnak igaza volt: az 
élősdi osztályok nem számolják fel önmagukat. 
- Na és a csevegés? Végül is ez egy szalon, nem? - Miközben Aeneast 
ugratta, Peter valami homályos elkeseredést érzett, amely valahogy Scottyhoz 
kapcsolódott, de nem a halála tényéhez. 
Aeneas keserűen leszólta azt az aranyos világot, amelyet előzőleg oly 
mohón akart számára feltárni. Peter meg akarta őrizni a barátságot, ezért 
mindenben egyetértett vele, amíg oda nem lépett hozzájuk Diana, izgatottan 
várva az újságot. Peter nem kertelt. - Nem megy. Nem ad egy fillért se. 
- Jaj, nem! 
- Te miért nem hasznosítod a pénzedet, a Sanford-milliókat? - Aeneas 
súlyos bosszút állt. 
- A milliók nem az enyémek. Az apáméi, és nem hiszem, hogy ez egészen 
neki való dolog lenne. - Szembefordult Dianaval. - De gondoskodni fogok 
róla, hogy megjelenjen. Megígérem. 
Diana enyhe kíváncsisággal nézett rá. - Komolyan gondolod? 
Peter komolyan gondolta. A lődörgés ideje véget ért. Az iskolában meg a 
hadseregben eltöltött évek: csupa örökre elvesztegetett idő. Most véget kell 
vetni a lődörgésnek, méghozzá olyasmit fog csinálni, amit már önmagáért is 
érdemes csinálni, de Dianának is örömöt szerez vele, különösen most, amikor 
kiábrándult Billyből. De ezt a nemtelen második okot kiverte a fejéből. 
Önmagáért fogja csinálni a dolgot, akárcsak Scotty, aki úgy halt meg, hogy 
csinált valamit, aminek - legalábbis abban a pillanatban - értelme volt. De 
hisz ez érzelgősség, mondta magának szigorúan, és nem is igaz. Valamiért 
meghalni éppoly rossz, mint semmiért meghalni. Túl akarta élni a háborút, és 
túl is élte. Most meg kell fizetnie az árát ennek az értelmes óvatosságnak, és 
helyesen kell felhasználnia az életét. Már-már gratulált volna önmagának, 
amikor emlékeztette magát, hogy mindebben nincs semmi nemes. Csak azt 
csinálja, amit csinálni akar, és semmivel sem többet. Dianához fordult. - 
Gyere, menjünk. - Ezzel jobban meglepte önmagát, mint Dianát. 
- Jó - mondta Diana. - Előkerítem a kabátomat. A hallban találkozunk. 
- Ismerem a férjét. Nem az az ember, akivel könnyű elbánni - nézett rá 
ravaszul Aeneas. 
- Szerencsére nekem nem kell vele elbánnom. - Elköszönt Aeneastól, kissé 
gubancosan, de épen megőrizve barátságuk szálait. 
Amikor keresztülvágott a szobán, hogy elbúcsúzzon a háziasszonytól, 
hallotta, amint Enid azt mondja Irene Blochnak: - Tényleg borzasztóan 
szeretnék elmenni, megnézni az új házát. Hallom, mostanában mindenki 
odajár. Sose értettem, miért nézték le mind olyan sokáig magát. - Irene Bloch 
ettől, ha lehetsé.ges, még a szokottnál is fehérebb lett: Enid kegyetlen 
napsugarassága alatt hófúvás tombolt. 
- Ó, igen - mondta vidáman. - Ó, igen - ismételte kissé elkeseredetten, 
remélve, hogy az időjárás megváltozik. Erről Peter gondoskodott. 
- Hello, Mrs. Bloch. 
- Á, Pierre! - Peter felé fordult, megfogta mind a két kezét, és egyszerűen 
nem eresztette el. - Magának is el kell jönnie. Egy kis estély lesz. Un petit 
cocktail. -  Bármennyire szerette volna is az asszonyt győzelemre segíteni, 
Peternek óhatatlanul mégis megrándult az arca, amikor Pierre-nek szólították. 
Enid rákacsintott, nagyon meg volt elégedve önmagával. A kis koktélpartit 
Mrs. Bloch egy közép-európai külügyminiszter számára rendezte, akit a 
németek száműztek. Enid miatti engesztelésül Peter azt mondta, hogy 
boldogan elmegy. Megpróbálta lefejteni magáról Mrs. Bloch kezét, de az 
asszony félt Enidtől, és nem eresztette el. Gyorsan beszélt, minden szünetet 
kitöltött, hogy Enid ne juthasson szóhoz. 
- Nem látjuk eleget magát - mondta vidáman. Peter szerette volna tudni, 
kiket értsen ezen a többes számon. Éppen csak hogy ismerte ezt az asszonyt, 
és csak Enid viselkedésén elszörnyedve vált szövetségesévé. - De tudom, 
mennyire elfoglalja magukat fiatalembereket ez a szörnyű háború! Biztos 
vagyok benne, hogy méghozzá az egész munkát maguk végzik, mert maga 
sose jár sehova, a tábornokok pedig minden este vacsoráznak valahol. 
- Ez a szerencse, mert... - Enid már-már kinyújtotta a karmait. 
De Peter közbelépett. - Én a világon semmit nem csinálok, Mrs. Bloch. 
Bárcsak csinálnék. - Felvillant benne az ötlet.Szeretnék egy magazint kiadni. 
Miért nem száll be? 
- De hiszen nagyon szívesen! - Amint eszébe juttatták a kereskedőherceg 
vagyonát, újra a régi önmaga lett. Elengedte Peter kezét. Még azt is 
megengedte magának, hogy meggondolja magát. - Úgy értem, természetesen 
csak ha helyeslem! - Apró kacajjal kibújt a kötelezettség alól. 
- Ó, biztos helyeselni fogja! 
- Én is biztos vagyok benne - mondta Enid. - Végül is társadalmi magazin, 
nem? Olyasmi, mint a Town and Country? 
De áldozata már szárnyat bontott. A válla fölött szólt vissza Peternek. - 
Jöjjön, látogasson meg. Majdnem minden délután otthon vagyok. - Ezzel már 
ott se volt. 
Peter Enidhez fordult. - Rémes vagy - mondta, amin Enid addig nevetett, 
amíg ki nem csordult a könnye. 
Előkerült Joe Bailey. - Hogy van az én kislányom? - Hangjának dús 
orgonáján ezúttal a mély regisztert szólaltatta meg. 
- Ó, a te kislányod remekül van, de ráférne egy ital. Már nem sokáig bírom 
ennek a vénlánynak a teaestélyét. Peter talált egy új barátot, méghozzá a 
választott népből: Irene Blochot! - Enid hangja betöltötte a szobát. Lucy 
Shattuck beavatottan mosolygott rájuk a kandallótól. 
Peter hirtelen rájött, hogy fáj a feje, és ha nem ad ki valamit gyászából és 
dühéből, akkor szétrobban. Joe-hoz fordult. - Hogy áll a forradalom? 
- Forradalom? - nézett rá értetlenül Joe Bailey. 
- A Fehér Ház elfoglalása, a komcsik likvidálása, a visszatérés egy 
tisztább, egyszerűbb, istenesebb, a kisbirtokért, a baseballért meg a 
rabszolgaságért lelkesedő Amerikához? 
- Ne játssza meg az okos janit, miszter! 
Enid már-már elkezdett mondani valamit, de ez egyszer meggondolta 
magát. Peter, miután sikerült némileg csökkenteni belső feszültségét, jó 
éjszakát mondott Millicentnek, és megkereste Dianát a hallban. A taxiban 
anélkül, hogy Dianát megkérdezte volna, a saját címét mondta be. 
Hogy mi is nyugtalanította egész este, arra csak aztán jött rá, amikor Diana 
éjfélkor elment. Előző évben, amikor Scotty otthon volt szabadságon, céltalan 
veszekedésbe keveredtek egy közös lányismerősük miatt. Emiatt hűvösen 
váltak el egymástól az autós bisztróban, ahol Peter bevágott két hamburgert 
meg két adag rósejbnit. A büszkeség aztán távol tartotta őket egymástól Scotty 
egész szabadsága alatt. Scotty most már meghalt, és Peternek eszébe jutott, 
hogy annyi év alatt, amíg ismerték egymást, soha nem mondta meg neki, hogy 
mennyire szereti. Feküdt a Diana illatát őrző, gyűrött ágynemű közt, komoran 
bámult, a fogát csikorgatta, és megfogadta, hogy ezt a hibát soha többé 
nem követi el. 



































2.




Burden nagy messzeségből hallotta, amint hangja az erősítőkből betölti a 
termet. Olyan közönség előtt mondott beszédet, amely minden tréfán nevetett. 
Pontosan nekivaló emberek voltak, jómódú farmerek, akik minden évben 
fölruccantak Washingtonba egy közös ebédre, melyet ebben az évben a Statler 
Hotelban tartottak, és ő volt a meghívott szónok. Elmondott egy régi viccet: 
harsányan nevettek. Lesütötte a szemét, szerénységet mímelt, s közben 
megpróbálta elolvasni a menükártyára firkáit jegyzeteit. Mivel a nevetés csak 
nem szűnt, gyorsan belekortyolt a kávéjába, s közben észrevette, hogy nem 
vitték el a maradék parféját. Teljesen szétfolyt. Undorító. 
Hirtelen abbamaradt a nevetés. Burden megpróbálta folytatni, de semmi 
másra nem tudott gondolni, csak a szétfolyt parféra. Teljesen elsötétedett az 
agya. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van, mit csinál ennyi idegen előtt. A 
szó szoros értelmében elvesztette önmagát. Ez az évek során időről időre már 
előfordult vele a nyilvánosság előtt. Szerencsére emlékezetkiesései mindig 
rövidek voltak, ritkán tűntek föl a hallgatóságnak. 
Kétségbeesetten nyúlt a menükártyáért. "Boeuf á la Washington", olvasta. 
Ez nem segített. Erősödött benne a pánik, a hallgatóság pedig kíváncsian 
nézte, nem értették, miért nem folytatja. Megnézte a menükártya hátoldalát, 
meglátott néhány odafirkált szót. Az egyik az volt, hogy "Luzon". Meg volt 
mentve. MacArthur nemrégiben partra szállt Luzonon, megkezdődött a Fülöp-
szigetek visszafoglalása. Még idejében megmenekült, s ha nem is vijjogtatta 
meg az amerikai sast, de legalább diszkréten meglebegtette a szárnyait. A 
zászlólobogtatás kiment a divatból, ami jól megfelelt Burden 
vérmérsékletének, jobban, mint a nemrégiben lezajlott előválasztáson az 
ellenfelének, aki szenvedélyes New Deales volt, és programbeszédei teli 
voltak "Emlékezzetek Pearl Harborra!"-féle szövegekkel. 
Burden egészen más utat választott. Szerényen és kedves logikával 
emlékeztette a választókat arra, hogy az alatt a harminc év alatt, amióta ő a 
szenátoruk, államuk meggazdagodott. De míg más szenátorok esetleg 
hosszasan elidőztek volna ennél a lényeges pontnál, Burden egyszerűen 
leszögezte, és máris továbbment. Leírta, hogyan lett az ő élete folyamán az 
Egyesült Államok világhatalom, aztán (Periklészt visszhangozva) elmondta 
nekik, milyen csodálatos, mégis milyen veszélyes dolog nagynak lenni. 
Meglepetésére beszédének ez a része kivétel nélkül mindig rátapintott a 
közösség érzékeny pontjára. Amikor ideért, látta, hogy az embereknek hirtelen 
kitágul a szeme, és előrehajolnak, minden szót hallani akarnak. Ezeknek a 
pillanatoknak a gyönyörűsége tette egyáltalán elviselhetővé a választási 
hadjárat kínzó folyamatát. 
Eredetileg nem akarta a farmereknek szóba hozni a világhatalommal járó 
veszélyeket, mivel azonban olyan jól reagáltak MacArthurnak hódoló 
mondataira, úgy döntött, folytatja. De alig mondott két mondatot a hatalomról, 
amikor rájött, hogy máris túl hosszan beszélt. Luzonnál abba kellett volna 
hagynia. Drasztikusan megrövidítette a hatalomtémát, szomorúan ugyan, mert 
hálás volt neki. Ez a hatalomtéma különösen hasznos volt republikánus 
ellenfele, egy durván imperialista hajlamú üzletember ellen, akinek kétszer 
annyi pénzügyi támogatás állt a háta mögött, mint neki. Bár a verseny nagyon 
szoros volt, a hatalom végül legyőzte a pénzt. Burden olyan gyatra pénzügyi 
támogatást kapott, hogy a kampány utolsó heteiben már se plakátokra, se 
rádióhirdetésekre nem tellett. Alig tudta kifizetni a haszontalan, de szükséges 
hetilaphirdetéseket, amelyek haszontalanok abban az értelemben, hogy 
egyetlen szavazatot sem változtatnak meg, de szükségesek, mert a szerkesztő 
kivétel nélkül mindig azt a jelöltet támogatja, aki a legtöbb hirdetési helyet 
vásárolta a lapjában. 
Nagy megkönnyebbülésére Nillsonnal való kapcsolatából nem lett nagy 
ügy. Először is Nillsonnak a kormánnyal szembeni nehézségei közt az indián 
földvásárlás ügye egyelőre nem szerepelt. Másodszor, bár Nillsont több 
ügyben vád alá helyezték, egyelőre még egyikben sem ítélték el. 
Következésképpen mind előválasztási, mind választási ellenfele csak annyit 
tehetett, hogy sajnálatosnak minősítette a szenátor bizonyos kapcsolatait. 
Ironikus módon Burden éppen igazságérzete miatt veszített szavazatokat. 
Vadul támadták, amiért védi a japánokat. Gyakran ráfirkálták a plakátjaira: 
japánbarát. Közvetlenül a választás előtt republikánus ellenfele 
kétségbeesésében előhozakodott azzal a váddal, hogy Day szenátor a japán 
kormány titkos ügynöke (miért látogatta meg a szenátor Kurusu nagykövetet 
tíz nappal Pearl Harbor előtt?) A republikánus jelölt e miatt a túlzás miatt 
maradt alul. Burdent ez titokban meglepte, mert meg, volt róla győződve, 
hogy ezúttal veszíteni fog, és fogalma sem volt róla, hogy mi lesz vele, ha 
veszít, hiszen a Szenátuson kívül nem volt élete. De az erény diadalmaskodott: 
újabb hat évre biztonságban volt. 
Jó hangulatban, tréfás megjegyzéssel fejezte be a beszédet. A hallgatóság 
nevetése közben beledobta menükártyáját a szétolvadt parfé tócsájába. Az 
elnök köszönetet mondott nekimegint letudott egy beszédet. 
Fáradtan, de elégedetten ment végig a zsúfolt termen, kezeket rázott, 
autogrammokat adott, engedte, hogy a fényképész (egyetlen fényképész, ez 
rossz jel), különböző érdemes egyénekkel együtt, fényképeket készítsen róla. 
Aztán még utoljára búcsút intett a teremnek, és átvágott az előcsarnokon, az 
újságos pavilonhoz. 
Miközben a délutáni lapban a saját nevét kereste, megszólalt egy ismerős 
hang: - Micsoda illojalitás! Az ellenség lapját olvasni! - Blaise volt. 
Burden harsányan üdvözölte, hangja még a nyilvános szónoklat hangja 
volt. A választás óta nem találkoztak. - Na, mi hír a fiunkról? 
Burden nem értette. Miféle fiú? Kinek a fia? 
- Clay két héttel ezelőtt azt írta nekem, hogy megint máshová kerül, de azt 
persze nem írhatta meg, hogy hova. Pillanatnyilag Guamon van, legalábbis 
kémeim ezt jelentették. 
- Mostanában nem hallottam róla. - A választások óta tényleg nem kapott 
hírt Clay-től, kivéve novemberben egy gratuláló lapot. Ez azért volt furcsa, 
mert Clay rendszerint kínos gonddal "tartotta a kapcsolatokat". Burden azon 
tűnődött, vajon; nem a Nillson-affér miatt vonakodik-e Clay írni neki. Az 
emelkedő ember nem akarja, hogy köze legyen a bukófélben levőhöz. De nem 
buktam meg, gondolta mogorván, miközben megvett egy magazint, amelynek 
címlapján a következő felirat ékeskedett: "Harold Griffiths: A komisz bakák 
háborúja a Csendes-óceánon". 
Blaise rábökött tompa mutatóujjavai a címlapra. - Harold fenomenális. 
Félelmetes: több példányban kel el, mint Ernie Pyle. Sose hittem volna, hogy 
erre képes. Persze buzi. Ettől tud olyan jól írni a katonákról. 
- Meg vagyok lepve, hogy engeded, hogy a te lapodon kívül máshova is 
írjon. 
- Hát ki tudhatta ezt? Különben is, a hírlapokkal más a helyzet, ott le van 
kötve hozzám - hadarta Blaise. Ö is megvette ugyanazt a magazint. - Tudod, 
hogy az elnök vendége leszek jövő héten, a beiktatáson? 
- Áruló - mosolygott Burden. 
- Hát, lehet. - Blaise szivarra gyújtott. Eközben kicsődült néhány 
farmerfeleség, hogy kezet rázzon Burdennel, és minden jót kívánjon neki, 
"mert úgy gondolkodik, ahogy kell"; mire Burden a szokásos választ adta: - 
Sokasítsa meg az Úr a fajtátokat! - Amikor megfordult, látta, hogy Blaise, 
szájában az égő szivarral, őt figyeli. 
- Látod - mondta Burden -, még mindig szeretnek. 
- Miért ne? - Blaise nem volt meghatva. - Nem azért megyek a Fehér 
Házba, mert szeretem a vén szélhámost... 
- Utoljára őt támogattad. 
- Csak azért, mert Deweyt nem tudtam bevenni. Nem, e miatt az Egyesült 
Nemzetek-ügy miatt megyek. Én testestül-lelkestül mellette vagyok, Burden - 
mondta Blaise, mintegy figyelmeztetőleg. 
- Tudom - mondta illedelmesen Burden. 
- Ti, fiúk, ott a Szenátusban nem fogtok semmi zűrt csinálni, ugye? 
Burden rájött, hogy élvezi a helyzetet. - Hát, nem 
lehetetlen.Tulajdonképpen nem tudom. Sok múlik azon, hogy Franklin hogy 
bánik velünk. Wilson úgy bánt velünk, mintha iskolás fiúk lettünk volna. Ami 
nagy hiba volt. 
- Úgy is viselkedtetek, mint az iskolás fiúk - morgott Blaise. - No 
mindegy, az elnök tisztességesen együtt akar működni veletek. Pontosan azért 
választotta Trumant alelnöknek, hogy segítsen neki a Szenátussal kijönni. 
- Lehet, hogy ez hiba volt. 
- Te nem fogsz semmi zűrt csinálni, ugye? 
- Zűrt? Hogyan? Már két évvel ezelőtt jóváhagytuk a háború utáni 
nemzetközi szervezetet. 
- De te nem szavaztál. 
- Nem. De pártoltam a határozatot, mert kötelezően előírta, hogy 
mindenféle nemzetközi szerződést a Szenátusnak kell jóváhagynia. 
- Ami azt jelenti, hogy mindenben a tietek lesz a végső szó. 
- Különben is a miénk. Alkotmány, második cikkely, második bekezdés. - 
Burden témát változtatott. - Azt tudod, hogy még mindig melegen tartjuk azt a 
második választókerületet Clay számára. Jó néhányszor szóba hoztam, amikor 
lenn jártam a kerületben. Szeretik az emberek. 
Clayre gondolva Blaise fölvidult. - Hát ez óriási! Persze, még ki kell 
találnunk, hogy hogy szabaduljunk meg az eddigi képviselőtől, de hát az nem 
lesz túl nehéz. Végül is a hazatérő katona, egyenruhában... 
- Egyáltalában nem lesz nehéz. - Burden minden ajtón az ifjúság 
kopogtatását hallotta. - Mindent megteszünk Clayért, amit tudunk. Ne aggódj. 
Enid hogy van? 
- Jól. - Blaise a szürke szivarhamuval együtt lányát is ejtette. - Ed Nillson 
megtalált? 
Burden megdöbbent. - Nem. Itt van a városban? 
- Belefutottam ma reggel a sajtóklubban. Éppen indult a Kapitóliumra, 
téged meglátogatni. Szegény Ed. - Blaise nagy, kék füstfelhőt fújt Burden 
szemébe. - Sokat ártott neked a választáson? 
- Igen. - Burden jobbnak látta nem magyarázkodni. 
- Gondoltam. No de legalább nem került börtönbe. Ez is valami. Örülök, 
hogy láttalak, Burden. 





Miss Perrine szerint, aki meglehetősen rémültnek látszott, Ed Nillson a 
belső irodában volt. Ed a díványon ült, fejét a kezei közé temetve. De amikor 
meglátta Burdent, vidáman üdvözölte. - Remélem nem haragszol, amiért így 
betörtem ide. De a te irodád az egyetlen csöndes hely errefelé. 
Burdenbe belészúrt ennek a megfigyelésnek az igazsága. Az elnökségnél 
már nem jött számba, pusztán egy volt a szenátorok közül. De nem sokáig. Pár 
nap múlva róla fognak a legtöbbet beszélni az egész Szenátusból. Amikor arra 
az ütőkártyára gondolt, amit hamarosan ki fog játszani, egyszerre megjavult a 
hangulata, és szinte túláradóan szívélyes lett azzal az emberrel, aki miatt 
majdnem kiesett a politikai életből. 
- Jó színben vagy, Ed. Hiányoztál. Mindnyájunknak. 
- Ez kedves tőled. - Nillson éppoly nyájas volt, mint akkor, amikor először 
találkoztak a Kapitólium előtt. Sohasem mutatta, ha el volt keseredve; most 
sem, amikor egy szövetségi nagyesküdtszék vád alá helyezte. - Főleg a vőd 
miatt. 
- Tudom. Nagyon sajnálom. Boldogan kitekerném a nyakát. 
- Az a szomorú, hogy a Jövedelmi Adóhivatal embereivel nem volt semmi 
bajom. Még az Igazságügy-minisztériummal is egész jól megvoltunk, de a 
jelek szerint valaki telefonált a Fehér Házból Billy barátai közül. Ez aztán 
csodát művelt. Ez tette lehetővé végül, hogy vád alá helyezzenek. Bosszúálló 
természet. 
Burden felsóhajtott. - Nem ellened irányul. 
- Hát ha nem ellenem, akkor legalábbis én vagyok a legfőbb áldozata. 
- De igazából engem akart kinyírni. Ha emlékszel rá, Billy az előválasztás 
előtt lépett föl a leleplezésével. Engem akart megbuktatni. Akárcsak az elnök. 
Ezért segített neki a Fehér Ház. 
- Nem valami lojális fiatalember. 
- Egyáltalán nem lojális. De én túléltem. És te is túl fogod élni. 
- Ó, igen - mondta Nillson könnyedén. - Pillanatnyilag nem hiszem, hogy 
bármivel is el tudnának kapni. Hiszen még abban a földvásárlási ügyben is 
tiszta a kezünk. 
Burden ezúttal megborzongott a többes számtól. Az asztalán fekvő 
Congressional Record-ot kezdte nézegetni. - Ezt örömmel hallom - suttogta. 
- Az a tény, hogy mind a mai napig egyetlen csepp istenverte olajat se 
találtunk azon a földön, szintén nem ártott az ügynek. No, Burden, tudod, 
hogy mit szeretnék én tőled... 
Burden megmerevedett. Nillson fölnevetett. - Nem olyan borzasztó. Csak 
annyi, hogy mondd meg a vejednek, ha nem marad veszteg, gondoskodni 
fogok róla, hogy mindenki megtudja, jelenleg is vezető szerepet játszó tagja a 
Kommunista Pártnak. 
- Van rá bizonyítékod? - Burden nem lepődött meg. 
- Hat hónapja megvan rá a bizonyítékom. 
- Akkor miért nem használtad föl? 
- Mert választások előtt álltál. Az is elég baj volt, hogy engem ismersz. 
Egy kommunista vővel véged lett volna. 
Burden szinte elkábult. Ha valaki gyakorlati ember, akkor Nillson az. 
Mégis engedte, hogy neki ártsanak, hogy megmentse egy barátja karrierjét. 
Érezte, hogy kicsordul a könnye. Dadogott. - Nem csináltál semmit, pusztán 
énmiattam? 
Nillson mosolygott. - Betyárbecsület is van a világon. 
Ez javított a helyzeten. Nillson fel akarta rázni Burdent, s a "betyár" szóval 
ez sikerült is neki. - Nem is tudom, hogy köszönjem meg neked. 
- Úgy, hogy figyelmezteted Billyt. 
- Megcsinálom. Emiatt ne aggódj. - Burden érezte, amint vérében szétárad 
az adrenalin. Élvezte a feladatot. Alighanem Diana is élvezni fogja, gondolta. 
- Mondd meg neki, hogy most, amikor te egy időre biztonságban vagy a 
választóktól, örömmel fogom belenyomni a pácba. 
- Segíteni fogok neked - mondta Burden. Nillson felállt. - Remélem, 
támogatni fogod ezt az Egyesült Nemzetek-ügyet. 
- Nem adod tovább, ha mondok neked valamit? - Amióta csak Blaise-zel 
beszélt, nagyon szerette volna valakivel megosztani a titkát. 
- Megteszem, ami tőlem telik. - Nillson szeretettel nézett Burdenre, de 
kissé mulatott is rajta. 
- Hát, azt tervezem, hogy a jövő héten beszédet mondok, megtagadom az 
izolacionizmust, és támogatom az Egyesült Nemzeteket. 
- Nagyszerű! - Nillson őszintén örült. Aztán elmosolyodott. - És így azzal 
kerülsz vissza a csúcsra, hogy helyesen cselekszel. Ez egészen rendkívüli 
dolog. 
- Igen, ez az - mondta Burden. Nevetgéltek, mint két iskolás fiú, úgy 
ráztak kezet, mint holmi összeesküvők, és a legjobb barátságban váltak el. 
Amikor Burden hazaért, már majdnem besötétedett. Henry ajtót nyitott, az 
emeletről leszólt a felesége: - Te vagy az, Burden? - ő meg felkiabált, mint 
harminc év óta mindig: - Megjöttem! - Aztán bement a nappaliba. 
Billy Thorne a kandalló mellett, egy egyenes hátú széken ült, 
mereven. Vele szemben a díványon Diana meg egy köpcös, 
egyenruhás fiatalember, aki ismerősnek tűnt. Közöttük a dohányzóasztalon 
szétszórt papírok meg valami, ami úgy hatott, mint egy kibelezett magazin. - 
Bejöhetek? - kérdezte Burden. Diana odarohant hozzá, és megcsókolta. - 
Nagyszerű hírünk van! - A fiatalember kezet fogott vele, s akkor látta, hogy 
hiszen nem más, mint Peter Sanford. Szeretetre méltó, bár kissé 
jellegtelen ifjú. Szeme sarkából azt is látta, hogy Billy mogorván 
feltápászkodik. 
- Jó estét, Thorne. - Szokatlanul erős italt kevert magának. 
- Na, mi az a jó hír? 
- A magazin, megszereztük hozzá a pénzt! Az első számot azonnal kiadjuk 
- ujjongott Diana. 
- Tavasszal fog megjelenni, nem most - ült vissza a székbe csörömpölve 
Billy. 
- Szóval, hamarosan - mondta Diana. 
Burden elfoglalta szokásos helyét a kandalló mellett. - Honnan szereztétek 
a pénzt? - Peterre mutatott. - Ettől a fiatalembertől? 
- A fiatalembernek nincs pénze - mondta Peter. - Én szereztem a pénzt 
egy hölgytől, egy bizonyos Mrs. Samuel I. Blochtól. Nem hiszem, hogy 
ismerné, uram. 
Burden kihúzta magát a széken. Irene. A tea. Amikor összeesett. - De 
ismerem. 
- Hát persze hogy ismeri! Ő találta meg apát, amikor agyvérzést kapott, az 
utcán. - Diana ártatlan volt. - Meséltem ezt neked, Peter. 
- Kedves hölgy. - Burden tudta: ez úgy hangzott, mintha szavazatokat 
vadászna - derék fickó, jó barátom, igazi amerikai. Gyakran sajnálta, hogy 
véget kellett vetnie a viszonyának, Irene-nel. De nem volt más választása. Fél 
életén át rettegett attól a pillanattól, amikor az orvos azt mondja majd neki, 
hogy most már nem szabad, soha többé. Mégis, amikor az agyvérzés után ezt 
megmondták neki, az elkeseredés mellett megkönnyebbülést is érzett, nyilván 
azért, mert nála a lélek mindig gyengébb volt, mint a test. De az a hideg tudat, 
hogy a szerelem örökre elmúlt, mintha közelebb hozta volna a halált. A 
bourbon-whiskyt szopogatva, elhatározta magát: a nyári szünetben most már 
igazán befekszik egy kórházba, azzal az egyetlen kéréssel, hogy hozzák 
rendbe - és rendbe is fogják hozni, hiszen az orvostudomány manapság 
csodákra képes. Az mindenesetre elképzelhetetlen, hogy az ifjúságot ne 
lehessen valahogy visszanyerni. Jobb szemhéja hirtelen rángatódzni kezdett: 
ez a fáradtság jele. Kiitta a poharát. - Kedvelem Mrs. Blochot - mondta. 
Aztán hozzátette: 
- Nagyon kedvelem. 
- Mi is - mondta Peter. - Méghozzá szabad kezet is adott nekünk. 
- Szabad kezet? Mihez? - Burden jóságosan érdektelen volt. Meg kell 
tudnia, hogy is hívják azt a svájci doktort, aki annyi öregedő férfit fiatalított 
meg sikeresen. 
- Hogy egy tisztességes szocialista magazint adjunk ki - bömbölte Billy 
Thorne, aki nem tudott sokáig csöndben maradni. Veje hangjára Burdennek 
megrándult az arca. Soha nem tudta megszokni ezt a hangot. Iszonyatosan 
megviselte az az időszak, amikor együtt éltek. Akárhol volt a házban, folyton 
Billy hangját hallotta. Odáig jutott, hogy már akkor is türelmetlen lett, ha ez a 
reszelős hang túl sokáig hallgatott. Aztán az, hogy állandóan szanaszét hagyta 
a könyveket. Minden szobában könyvek hevertek, kinyitva, telefirkálva 
bonyolult széljegyzetekkel. Mivel a könyvek nagy része Burdené volt, ebből 
óhatatlanul jelenetek lettek. Végül Billy összefirkáit egy Ciceró-életrajzot. 
Burden szemrehányást tett miatta. - Rémes vén svindler - felelte Billy, 
egyszerre rántva le Cicerót és csodálóját. 
- Tisztességeset, persze - visszhangozta halkan Burden. 
- Elegünk volt az elidegenedésből. Most már cselekedni akarunk. 
- Elidegenedésből? - Burden úgy vélte, tudja, mit jelent ez a szó, de Billy 
szájából úgy hangzott, mintha valami politikai párt volna. 
- Az értelmiség elidegenedéséből. - Billy szeretett mindig mindent 
megmagyarázni. - Túlságosan sokáig el voltunk idegenedve az amerikai 
élettől, nem volt befolyásunk. De amikor vége lesz a háborúnak, akkor igazi 
alkalmunk lesz rá, hogy kapcsolatot teremtsünk a néppel, a hazatérő 
katonákkal, hogy nagylelkűvé változtassunk egy kapzsi társadalmat. 
Burden elkerülte ezt a csillogó csalétket, inkább a "nem volt befolyásunk" 
frázisba kötött bele. - Hát a New Deal alatt igazán bőven volt befolyásotok. 
- A New Dealnek vége! 
- Ez igaz, apa. - Diana a férje mellé állt az apja elleni csatározásban, de 
előzőleg rámosolygott apjára, hogy megmutassa: a kényszerű kisiklások 
ellenére is vele van. 
Burden átkaroló hadművelettel próbálkozott. A szocializmus láncában 
Peter látszott a gyönge láncszemnek. - Te is szocialista vagy? - kérdezte. 
Nagy meglepetésére a fiatalember csak nevetett. - Szó sincs róla. Én nem 
vagyok semmi. Ez a feladatom. Hogy semmi legyek. Ezt a szempontot fogom 
csendesen képviselni. 
Burden rájött, hogy félreismerte a fiút. A kérdezősködés terén szerzett 
hosszú tapasztalata azonban megtanította rá, mikor nem szabad folytatni. 
Változtatott a kérdezősködés tárgyán. - Van valami kiadói tapasztalatod? 
- Abszolúte semmi! - A fiú ezt mintha erénynek tekintette volna. - De 
megfigyeltem az újságkiadókat... 
- Mégpedig közelről. Tudja, milyen ne legyen -  sértegette Billy Blaise-t. 
- Olyan sok minden van, amilyennek nem szabad lennie az 
embernek. - Peter gyors, hideg pillantást vetett Billyre. Ez nagyon 
tetszett Burdennek. Nyilvánvaló, hogy kölcsönösen lenézik egymást. 
Lehet, hogy Dianát még meg lehet menteni. - Nekem az a funkcióm, 
uram - fordult Peter Burdenhez, aki csak most látta, hogy Peter 
igazából mennyire fiatal -, hogy pénzt szerezzek, és meg is 
szereztem. Mrs. Bloch finanszírozni fog minket, cserébe egy 
vacsorameghívásért a Laurel House-ba. 
A megjegyzés durvaságától Burden hátrahanyatlott a székben. A többiek 
nevetése sem segített sokat. Pedig ez volt az igazság. Pontosan ez volt az, 
amiért Irene hajlandó volt pénzt adni. Számára Laurel House volt Versailles, 
addig nem tarthatta magát beérkezettnek, amíg ebben a szent körben nem 
foglalta el a helyét. Bár Burdennek ellenszenves volt Peter kegyetlensége, 
mégis üdítőnek, sőt, rendkívülinek találta ezt a kemény valóságérzéket egy 
gazdag fiúban. Miután harminc évet eltöltött köztük, úgy vélte, ismeri a 
gazdagokat. Legjobban az önerejükből boldogulókkal érezte magát, végül is ő 
is önerejéből boldogult. De az örököseikkel már egészen más a helyzet. 
Félénkek, félszegek, nem könnyű kiismerni őket (feltéve, hogy egyáltalán van 
valami az aranyos felszín alatt), és gyakran bűntudatuk van a gazdagságuk 
miatt. Burden arra törekedett, hogy lehetőleg meg is maradjanak ilyennek. De 
Peter Sanford nem mutatott semmiféle bűntudatot. - Persze, Billy a szerkesztő 
- mondta. - Ö ért az ilyesmihez. Diana meg... mit is? 
- Válaszolok a levelekre. Jól gépelek. Nem, apa, most már igazán jól 
gépelek. 
Bár Diana távolról sem volt gazdag örökösnő, Burden tudta, hogy benne is 
megvan azok sok tulajdonsága; hiszen a sikeres politikusok gyerekeit 
hercegként tisztelik, amíg előkelőségük forrása meg nem hal, vagy meg nem 
bukik, de utána, ha nincs pénzük, sivár ismeretlenségbe süllyednek, néha-néha 
megjelennek egy-egy washingtoni estélyen, és hangosan idézgetik, mit szokott 
mondani az apjuk. Ettől a sorstól meg kell kímélni Dianát. 
Burden Peterhez fordult. - De hát biztosan akarsz azért valami mást is 
csinálni, nemcsak pénzt szerezni. - Burden őszintén kíváncsi volt. Úgy 
emlékezett Peterre, mint komoly, figyelmes és intelligens gyerekre. Most 
határozottan vidám volt, tiszteletlen és minden valószínűség szerint 
intelligens. 
- Igen, uram. De ahhoz idő kell. Először - nézett Billyre - el kell olvasnom 
Marxot. 
- A világért se. Elrontaná a tudatlanságodat. - Billy kellemetlenkedni 
akart, de Péeer nem vett róla tudomást. 
Aztán bejött Kitty, és sorba csókolt mindenkit. Szerette megcsókolni, 
megérinteni, megfogni az embereket. Burden nagy meglepetésére az emberek 
ezt egyáltalán nem bánták, elfogadták annak, ami ténylegesen volt: a világgal 
való kapcsolatnak, méghozzá szerető kapcsolatnak. Amíg Kitty körbejárt a 
szobában, Burden Billyhez fordult, és halkan odaszólt neki. - Szeretnék veled 
egy percre beszélni. A dolgozószobában. 
Burden elnézést kért, és fölment az emeletre, azzal a boldog tudattal, hogy 
Billynek keserves a lépcsőjárás. Gyönyörűségét azonban némileg csökkentette 
az a tény, hogy mostanában már neki sem volt túl könnyű a lépcső, úgy érezte, 
mintha állandóan ingadozna alatta. 
A dolgozószoba egy fölösleges hálószobában volt. Kitty valahogy sose 
tudta elszánni magát arra, hogy tisztességesen berendezze. A szoba közepén 
úgy hevert az összegöngyölt szőnyeg, mint egy kimerült óriáskígyó: húsz 
évvel ezelőtt derült ki, hogy túl nagy a szobába, de soha senkinek nem jutott 
eszébe, hogy kivigye onnan. Burden teljesen elveszettnek érezte volna magát a 
szőnyeg baráti társasága nélkül. Leült a szoba egyetlen bútordarabjához, az 
íróasztalhoz, és a tárgyra tért. Gyorsan és jól végezte a feladatát. 
Billy mellébeszélt. - Az oroszok szövetségeseink. 
- Hitlerrel is paktáltak. - Burden értett a vitatkozáshoz. Minden vádra adva 
van az ellenvád: a kapitalista sajtó korrupciója, a moszkvai perek, lincselések 
Alabamában, a kulákok likvidálása. Egy darabig hagyta Billyt beszélni, aztán 
lesújtott végső csapással. - Bizonyíték van rá, hogy kommunista vagy, 
méghozzá Nillson kezében. 
Billy vállat vont. - Na és? 
Ez egyszerűsítette a dolgot. - Fel fogja használni, ha tovább folytatod az... 
üldözést. - Túl nagy szó volt, de többé-kevésbé erről volt szó. 
- Az az ember egy csirkefogó - mondta Billy, nála normálisnak számító 
hangon. - Nem én vagyok az Államkincstár. Ők vannak a sarkában. 
- A barátaid a Fehér Házban... 
- Én aztán nem törődöm vele... 
-... miattad szóltak bele. Azt ajánlom, beszéld le őket róla. 
- Na és ha nem? 
Burden most vette először észre, hogy Billynek az egyik szeme szürke, a 
másik meg barna. Még soha nem tűnt föl neki az a rendellenesség, és most is 
szívesebben nem vette volna észre, mert szerette volna Billyt lassan, 
gondosan, vonásról vonásra kiradírozni, ha nem is a világból, de legalább saját 
emlékezetéből. - Ha nem, akkor kirúgnak a Tribune-tól. 
- Úgyis otthagyom, a magazint fogom csinálni. - Burden résen állott. - De 
ez egy szocialista magazin lesz, ugye? 
- A Szovjetunió, mint már biztosan hallotta, szocialista állam. 
Burden folytatta. - Én biztos vagyok benne, hogy ha kiderül, hogy a The 
American Idea szerkesztője aktív tagja a Kommunista Pártnak, akkor nem lesz 
Mrs. Bloch, nem lesz Peter Sanford, nem lesz egy fillér se a magazin 
kiadásához, és valószínűleg nem lesz olvasóközönség sem, azon a pár 
emberen kívül, akik a Daily Worker-t olvassák. - Ez talált. Billy ugyan nem 
adta meg magát önigazolás nélkül, de azért csak megadta magát, éppen akkor, 
amikor Kitty vacsorázni hívta őket. Abbahagyja, és csendben marad. Burden 
meg volt elégedve. 
Amikor nagy dobogva ledöcögtek a lépcsőn, Billy megszólalt. - Meg 
vagyok lepve, hogy valaki, aki olyan tapasztalt ember, mint maga, valaha is 
szóba állhatott Ed Nillsonnal. 
- Ed igaz barát. Én az üzleti ügyeit nem ismerem, de azt hiszem, hogy 
becsületes. - Burdennek nem volt más választása: hazudnia kellett. 
- Hogy lehet ennyire ostoba? 
Burden két lépcsőfokkal Billy előtt járt a meredek lépcsőn, csak ez tartotta 
vissza attól, hogy ne válaszoljon hasonló gyerekes modorban, így inkább nem 
vett tudomást a sértésről. - Ed vád alá helyezése nekem majdnem a 
megválasztásomba került. 
- Sokan reméltük, hogy úgy lesz. 
A földszintre érve, Burden dühödten fordult Billy felé, aki egyszerre vette a 
két utolsó lépcsőfokot, miközben falába hangosan nekiütődött a korlát 
oszlopának. - Te mocskos disznó! - mondta. Nem tudott mást csinálni. 
- Na de apa! - kiáltott föl Billy, és kirobbant belőle a nevetés. 
- Mi olyan mulatságos? - jött ki Diana a szalonból. 
- Az apád - nevetett tovább Billy. Burden is mosolyra kényszerítette 
magát. Tudta, hogy végül mégis ő nyerte meg a háborút. 
Aztán Peter és Kitty is előjöttek, és valamennyien bementek az ebédlőbe. 
Közben Peter az Egyesült Nemzetekről érdeklődött, s ezzel helyreállította 
Burden jókedvét. Nem adott a fiúnak egyenes választ. Általánosságokat 
mondott, nem akarta feltárni a kártyáit. 
Amikor helyet foglaltak az asztalnál, Kitty megszólalt: - Marhasült van. - 
Aztán, tisztán saját magának, hozzátette: - Ha ugyan nem ló. Az ember 
manapság sose tudhatja. 













3.




- Szegény apa! - Diana az ágy szélén ült, kezében az újsággal, 
félmeztelenül, miközben Peter kávét főzött abban a szekrényben, amelyet a 
főzőlap meg a miniatűr hűtőszekrény miatt főzőfülkének minősítettek a 
háborús Washingtonban. 
- Miért "szegény"? - Már-már kezdte kinyitni a hűtőszekrényt, aztán 
mégse. Scotty halála óta rákényszerítette magát az evés iránti szenvedélyének 
teljes leküzdésére. 
- Hát nézd meg. - Diana fölemelte az újságot, megmutatta a vastag betűs 
fejcímet: 
VANDENBERG MEGTAGADJA
AZ IZOLACIONIZMUST
Peter nem értette. - Mi köze van ennek az apádhoz? 
- De hiszen ennek az Ő napjának kellett volna lennie! - Aggódva nézte át 
az újságot, míg a politikai rész vége felé megtalálta, amit keresett. - Itt van, 
eltemetve, élve eltemetve! 
Peter kitöltötte a két kávét, és odavitte az ágyhoz a csészéket. 
- Miről beszélsz? 
Diana megmutatta neki az újságot. Egy apró címecske: Szenátor az ENSZ 
mellett. Péter átfutotta a tudósítást: Burden elutasította az izolacionizmust. - 
De hát mi ebben a rossz? Büszkének kellene lenned rá. 
- Az is vagyok. De hát nem érted? Neki kellett volna a főcímbe kerülnie. 
Hónapok óta dolgozott ezen a beszéden. 
- Hát elég rosszul időzítette. 
- Nem tudott Vandenberg beszédéről. Hogyan tudhatott volna? Ó, milyen 
szörnyű pechje van! - Átnyúlt Peteren, hogy fölvegye a telefonkagylót, 
közben kilocsantotta a kávét az ágyneműre. Peter átölelte. A szenátor vonala 
foglaltat jelzett, Diana letette a kagylót. - Ebbe bele fog halni. 
- Azt nem hiszem. Kemény legény az öreg. - Peter maga mellé húzta 
Dianát az ágyra, és szórakozottan szeretkezni kezdtek, miközben Diana az 
apjáról beszélt, és a sors igazságtalanságán töprengett. Odakinn az ablak 
mögött Dumbarton Oaks mögé hanyatlott a narancsszín téli Nap. 
- Készülődnünk kell. - Diana megpróbált felülni, de Peter szorosan fogta. 
- Van még idő. Csak az a fontos, hogy előbb érjünk oda, mint Irene. - 
Egyhetes tárgyalásokra volt szükség, amíg Frederika nagy kelletlenül hajlandó 
volt meghívni Irene Blochot vacsorára: - De ne felejtsd el, csak azért teszem 
meg, mert segít rajtad. 
- Ha te segítenél, akkor nem kellene eltűrnöd a házadban. 
- Nekem nincs egy fillérem se - jelentette ki Frederika, szinte büszkén. - 
És az apádnak sincs - tette hozzá eszelősen. Péter felkuncogott, amikor ez 
eszébe jutott. 
- Min somolyogsz? - féltékenykedett Diana kedvesen erre a kis belső 
színjátékra. Diana mindig mindenben részt akart venni. Peter elmondta neki, 
erre ő is elmosolyodott. - Kedves lenne apádtól, ha segítene. 
- Nem fog. Különben se szeretném. 
- Miért nem? 
Peter ötágú csillagot rajzolt a mutatóujjavai Diana hasára.Azért, mert az 
apám. 
- De hát jó viszonyban vagytok, nem? 
Peter elismerte, hogy jó kapcsolatban van az apjával, de csak azért, mert 
egyiküknek sincs sok köze a másikhoz. - De sokszor szeretném tudni, milyen 
is igazában, a nagy üzletember máza alatt. 
- Fura egy család vagytok. - Diana ezt már máskor is megjegyezte. - Mind 
olyan magatoknak valók. 
- Nem mind. Ott van Enid. - A narancsszín nap eltűnt, az ég elfeketedett. 
Egyiküknek sem volt sok kedve erről a féktelen lányról beszélni, akit az előző 
héten letartóztattak, amikor részegen vezette a kocsiját egy virginiai 
mellékúton (senki nem tudta, hogy mit keresett ott). Letartóztatásáról az 
összes újságok részletesen beszámoltak, kivéve a Tribune-t, amely egy szót 
sem írt róla. 
Úgy szeretkeztek, mintha réges-rég házasok lennének, de még mindig 
kívánnák egymást. De hát egész életükben ismerték egymást: szeretkezésüket 
egyszerűen egy baráti viszony továbbfejlődésének is lehetett tekinteni. Az 
utóbbi időben Peter undorral kapta rajta magát, hogy olyan zsargonszavakat 
használ, mint a "viszonyulás" - ezeket Aeneastól meg a barátaitól szedte föl, 
akik egytől egyig rabjai voltak a pszichológia terjedelmes szókincsének. Ez az 
áltudomány most szörnyen divatos lett, még divatosabb, mint a frenológia volt 
a múlt században. Peter ugyan megindítónak találta, mennyire hisznek az 
együgyűek ezekben az új misztériumokban, de akkor megrémült, amikor 
intellektuelek próbálták meg az életet és a művészetet azoktól a 
pszichiáterektől kölcsönzött fogalmakkal újradefiniálni, akik a régi 
egyházatyákhoz hasonló háborúkat vívtak egymással, mind azt állítva 
magukról, hogy ők az igazság egyedüli birtokosai, a többiek meg eretnekek. 
Ezeknek a viharos marakodásoknak az angol nyelv volt az első áldozata. 
Abban a buzgó igyekezetükben, hogy fényt vessenek az interperszonális 
tevékenységekre, úgy gyártották a szavakat, mintha ez a bonyolult játék 
tudomány volna, amelynek mindeddig ismeretlen dolgokat kellene 
megneveznie. E nagy felfedezések egyike, a merész utazók Vinlandja volt a 
"viszonyulás", melyet Péter különösen kellemetlennek érzett. 
- Most min mosolyogsz? - támaszkodott fel Diana a felkarjára. 
- Erotikus élvezetből. Ez a felizgatott férfi normális reakciója. 
- Nem, nem az. A férfiak mogorván néznek. 
- Te mindig nyitva tartod a szemedet? És kik azok a "férfiak"? 
- Megfigyeltem. Alighanem Billyre gondolok. 
Peter el volt ragadtatva. Megegyeztek, hogy a férj nevét soha nem hozzák 
szóba. Most Diana volt az - és nem ő -, aki megszegte a tabut. - Mit 
gondolsz, tud ő erről? - Azon kapta magát, hogy valamiféle okból éppen a 
hűtőszekrényre mutat. 
- Ó, dehogy! Ha tudná, alighanem mondana egyet-mást. Nem, ő 
nagyon meg van elégedve mindennel. Azt hiszi, remekül tud téged 
manipulálni, ezért aztán barátságos hangulatban van. 
Peter nem vett tudomást erről a szándékos szúrásról. Ha eljön az ideje, el 
fogja tudni intézni Billyt. De Dianával zöldágra vergődni egészen más dolog. 
- El kéne válnod tőle. 
- Lehet. Majd egyszer. 
- Nem mintha én hinnék a házasságban. - Ezt is mondta már. 
- Én se hiszek! - mondta Diana a szokásosnál hevesebben. Aztán talpra 
ugrott, és megigazította a harisnyatartóját. - Mennünk kell. 
Peter örömmel látta, hogy az egyenruhája, mely előzőleg túl szűk volt, 
most kétheti nem-evés eredményeképpen lazán lóg rajta. Karcsú lesz megint, 
egyszer s mindenkorra. A Scotty halála okozta megrázkódtatás és a magazin 
megalakulása közti időben Peter szakított azzal a régi passzív énjével, aki csak 
azért olvasta a könyveket, hogy rájöjjön, ki is ő maga, meg óraszám hallgatta 
Aeneast és a barátait, abban a reményben, hogy a beszélgetés egyszer csak 
hirtelen őrá fog terelődni, és valaki végre-valahára megmondja neki, hogy ő 
kicsoda és micsoda, és megtudja, hogyan töltse be az elkövetkezendő éveket. 
Most már természetesen tudta. Lapkiadó volt, mint az apja. Tetszett neki a 
dolog iróniája. 
- Mit olvasol? - Diana fésülködött, s közben a nyitott könyvet nézegette 
Peter íróasztalán. 
- Egyszerre tízfélét, mint mindig. 
- Nem... ez mi? - A félhomályban hunyorogva megnézre a címlapot. - 
Walter Map. Ki az? 
- Tizenkettedik század. Történész. Költő. A - mint láthatod - De Nugis 
Curialium szerzője. Úgy kéne csinálnom, mintha latinul olvasnám. De erről 
szó sincs. 
Diana belelapozott a könyvbe. Peter egyik aláhúzása megállította. 
Hangosan kezdte olvasni: - "Amikor én már majd a földben rothadok, akkor 
kezd majd ez a könyv ízleni... a majmok kora lesz az (akárcsak a mostani), 
nem a férfiaké; csúfolkodni fognak a jelenünkön, és nem lesz türelmük az 
érdemes férfiakhoz. Minden század gyűlölte a saját modernségét; minden 
korszak, a legelsőtől kezdve, mindig többre becsülte az előzőt önmagánál." - 
Abbahagyta, és letette a könyvet, akarata ellenére is a hatása alá került. - Te 
mindent elolvasol. 
- Mindent ismerni akarok. 
- Kivéve, amit mindenki ismer, például Marxot és Freudot. 
- Mivel ezeket mindenki ismeri, én miért ismerjem? Különben is, bármikor 
meg tudják őket magyarázni nekem. Imádnak magyarázni. 
- Nem tudtam, hogy már akkor használták a "modernség" szót. 
- Nem hiszem, hogy létezne a modernségnél régibb gondolat. Én 
különösen a majmok koráról szóló részt szeretem. Ezt a címet kellett volna 
adnunk a magazinnak. 
- Kicsit erős lenne, nem gondolod? A majmok különben se olvasnak. 
- Ettől félek én is. Reméljük, Irene hajlandó lesz jó sok pénzt rákölteni. 
Félig-meddig sötétben fejezték be az öltözködést. Aztán összetalálkoztak, 
mint két árnyék, és Diana váratlanul megkérdezte: - Te hogy vagy az 
öregedéssel? 
- Alig várom. 
- Ezt komolyan gondolod? 
- Persze. Középkorú akarok lenni. Hogy egészen önmagam legyek, akár jó, 
akár rossz, de teljesen. És soványan - tette hozzá, mire Diana elnevette magát. 
- Azt hiszem, én se fogom sajnálni, ha megöregszem. Mégis, miért akarnak 
a középkorúak annyira fiatalnak látszani, amikor itt vagyunk mi - itt vagyok 
én -, és képtelenek vagyunk bármit is kezdeni vele? - mondta komoran. 
- Kösz - nyugtázta Peter. Mulatott is rajta, meg is volt sértve. 
- Ó, te! - Diana nevetett, Peter pedig hirtelen fájdalmasan ráébredt, hogy 
neki fontosabb Diana, mint Dianának ő. Szerencséjére nem volt kesergő 
természet. Amikor elindultak a lakásból, tudta, hogy előbb-utóbb fájdalmat 
fog okozni Dianának, s azzal majd eltünteti ezt a különbséget. 




Frederika melegen üdvözölte őket. - Diana! Milyen csinos vagy! Billy 
hogy van? Miért nem tudott eljönni? - Miközben Diana magyarázkodott, 
Frederika halkan odaszólt Peternek: - Még nincs itt! 
- Ó, jönni fog, ne aggódj. - Peter nemcsak mulatott anyja iszonyodásán, 
hanem imponálónak is találta, hiszen annyira személytelen volt. Frederikának 
nem volt semmi kifogása Irene Bloch ellen. De a kétezer éves keresztyén 
tanítás megtette a magáét. Mivel Irene Bloch szétmarcangolta a szent testet, és 
eksztatikusán bemázolta magát a Bárány vérével, tisztátalanná vált, és nem lett 
volna szabad a Laurel House-ban vacsoráznia. 
- Hála az égnek, mind beszélnek angolul - mondta Frederika, 
megnevezve Peternek néhány vendéget, köztük egy acél műfogsorú 
oroszt. - Nem olyan, mint régen volt - tette hozzá, de Peter nem tudta volna 
megmondani, hogy anyja ezt sajnálja-e vagy örül neki. A háború kezdete óta a 
Kongresszus sokat hanyatlott társadalmilag. A Laurel House-ban most már 
ritkán láttak vendégül szenátorokat. Most más emberek számítottak: azoknak a 
hivataloknak a főnökei, amelyek szabályozták az árakat, és növelték a 
termelést. Ezeket a cárokat, ahogy a sajtó nevezte őket, mindenki 
körüludvarolta. Néhányan most is jelen voltak közülük Blaise szalonjában, a 
többi vendég - nagyrészt külföldi küldöttségek tagjai - nagy gyönyörűségére. 
A régi Washingtont csak Shattuckék képviselték, azok a született társasági 
emberek, akik mindenkivel ki tudnak jönni. 
- Íme, az ifjú kiadó! - kiáltott fel az apja, kedélyes hangjában egyenlő 
mennyiségű megvetéssel és szeretettel. 
- És íme az... idősb kiadó - mondta a fia, aki nem volt hajlandó eltűrni, 
hogy megtapossák, még egy ilyen tiszteletre méltó, magányos elefánttól sem. 
De Blaise úgy tett, mintha nem hallotta volna. Odafordult a férfiakhoz, 
akikkel előzőleg beszélgetett. Mind külföldiek voltak, kivéve a kormány egyik 
tagját, akit az elnök nemrégiben nevezett ki, és új ember volt Washingtonban. 
- A fiam az egyenruha ellenére tulajdonképpen nem katona. Egy 
magazin kiadója. Mondd csak el nekik, milyen ez a magazin. - 
Farkasvigyorral nézett Peterre, aki azonban tudta, hogy Blaise 
egyáltalán nem rosszindulatúan gondolja, amit mond. 
- A magazin - mondta Peter tiszta, iskolás fiús hangon - valamivel 
hosszabb, mint amilyen széles, és kéthasábosan nyomják, durva 
csomagolópapírra. - Elhallgatott, és az apjára nézett. - Azt hiszem, ezzel 
nagyjából le is írtam. 
A többiek feszengve kuncogtak, nem lévén biztosak benne, hogyan fog 
erre házigazdájuk reagálni. De Blaise csak nevetett, minden rosszindulat 
nélkül. - Nagyjából erről van szó, uraim. Csakhogy rózsaszínűben! 
- Igen, szocialista - mondta Peter, mintha egy arctípust jellemezne. - De 
nem doktriner. 
- Most mondják, milyenek ezek a kölykök? Nem tudják, hogy mikor van 
jó dolguk. Itt van, fogja magát, és kapitalista pénzen kiad egy magazint, 
amelyik el akarja intézni a kapitalizmust. 
- No de legalább nem a te kapitalista pénzed van benne. - Peter azt akarta, 
hogy ez világosan kiderüljön. 
Blaise-n most először látszott meg a bosszankodás. - Nem, nem az én 
pénzem, és soha nem is lesz. Hanem... 
De akkor belépett a szobába Peter kapitalista támogatója. Irene estélyi 
ruhája túlságosan élénk, túlságosan egyéni és túlságosan divatos volt a Laurel 
House-beli vacsora finoman kiszámított lomposságához. Mindenki 
megbámulta. Irene egy pillanatra megállt az ajtóban, aztán meglátta Petert, és 
elindult feléje, ahogy Peter is megindult ugyanabban a pillanatban őfelé. 
De Frederika a csillár alatt egyszerre állta útját mindkettőjüknek. Peter 
nagy meglepetésére Frederika túláradóan szívélyes volt, Irene pedig 
tartózkodó. Eddig még jó, gondolta dobogó szívvel, s remélte, hogy Diana 
gyorsan csatlakozik hozzájuk, és eltereli róluk a figyelmet. Mert a szobára 
rátelepedett a csend. 
Peter sose tudta egész biztosan, hogyan csinálta Irene, de perceken belül 
sikerült Blaise elé manővereznie magát, és elkövetnie az első hibát. 
Félbeszakította Blaise mondókáját. Kezet nyújtott, és azt mondta: - Jó estét, 
Mr. Sanford. - Frederika hiába sietett, már elkésett: - Blaise, emlékszel... 
Blaise lassan nyúlt Irene keze után, és azt mondta: - Jó estét, Mrs. Black. 
Örülök, hogy eljött. 
- Bloch! - kiáltotta Irene vidáman, elkövetve a második hibát. Peter most 
már izzadt. 
- Hát persze - mondta Frederika. - Az áruház, amit annyira szeretek. 
Tudod, a Bloch. 
- Elnézést. Hát persze - ejtette le Blaise Irene kezét. 
Irene - teljes gőzzel a katasztrófa felé - elkövette a harmadik hibát. 
Körülnézett a szobában. - Nahát - mondta jó hangosan -, nem voltam már 
itt... ó, pas depuis longtemps - .Minden szem újra Irene felé fordult. Peter 
Dianára nézett, aki lehunyta a szemét. 
- Mi? - horkant fel Blaise, ugyanolyan hangosan, mint a vendége. És, mint 
azt Peter előre tudta, Irene megismételte a francia frázist. Az európaiak 
összemosolyogtak maguk között. Irene, akinek fogalma sem volt arról a 
hatásról, amit keltett, még le is fordította angolra Blaise-nek. Erre Frederika 
belékarolt, és elvezette, mielőtt még több kárt okozhatott volna magának. A 
szoba másik oldalán Lucy Shattuck összecsukta a lorgnette-jét, és mondott 
valamit a férjének, aki elmosolyodott: új washingtoni legenda született. 
Diana elkésve csatlakozott Peterhez. - Miért nem csináltál valamit? - 
kérdezte minden logika nélkül. 
- Mit? - Irene inspirációjára latinul idézte Diana számára: - "Akit az 
istenek el akarnak veszejteni, előbb elveszik az eszét." - Aztán lefordította. 
- Kösz, haverom. - Diana rossz hangulatban volt. - Most, hogy az apád 
királyilag lekezelte, oda a pénz. 
- Szerencsére én nem hiszem, hogy ő úgy érzi, lekezelték. 
- Lehet, hogy rémes nő, de azért nem buta. 
- De hát ez a vicc benne. Nem érted? Apa pontosan úgy viselkedett, ahogy 
a nő akarta, hogy viselkedjen. Ha barátságos lett volna, nem tesz rá semmiféle 
hatást, és ha nem hatódik meg, akkor el se jön, és akkor aztán tényleg nem 
lenne semmi a magazinból. 
Dianának kételyei voltak. De Peter biztos volt benne, hogy igaza van. 
Csatlakozott Irene-hez, aki ösztönösen a francia beszédét megmosolygó 
európaiak között kötött ki. - Sokat találkoztam annak idején a 
nagykövetükkel, Claudellel - mondta egy franciának. - Ismeri? - A jelek 
szerint az illető csak hírből ismerte Claudelt. - Nem volt népszerű 
Washingtonban, hélas. Vacsora után verseket szokott felolvasni, és ha van 
valami, amit mi washingtoniak jobban utálunk a költészetnél, az a francia 
költészet. Barbárok vagyunk. 
Ez egészen jól ment. Irene talán mégis megússza. Peter a segítségére 
sietett. - Amellett a konyhája is rossz volt, ami tragikus, mert ebben a 
városban a maguk követsége az egyetlen jó francia vendéglő. - Peter 
szellemeskedésének nem volt hatása. Irene gyors, együttérző pillantást vetett 
rá, mintha azt akarná mondani, hogy jobb lenne, ha az idősebbre hagyná az 
efféle nagyvilági elménckedést. 
- Maga is úgy csodálja St. John Perse-t? - kérdezte a franciától, aki ezúttal 
is csak hallomásból ismerte a költőt. - De természetesen olvasta. - A francia 
kényelmetlenül feszengett. Irene, immár elemében, hosszasan idézte St. John 
Perse-t franciául, és különleges kiejtése ellenére nyilvánvaló volt, hogy érti a 
dolgát. Peter lelépett. 
A vacsoránál Peter balján egy fekete hajú, sápadt bőrű, fekete szemű, 
hosszú pillájú lány ült, aki olyan halkan beszélt, hogy hegyeznie kellett a fülét, 
hogy hallja. - Nem emlékszik rám, ugye? 
Péter közölte, hogy nem, s közben észrevett az asztal túlsó oldalán egy üres 
helyet: Enid még nem érkezett meg. 
- Elisabeth Watress vagyok. - A név semmit nem jelentett Péternek. - Mrs. 
Shattuck leánya. - Ekkor jutott eszébe, hogy Lucy Shattuck először egy 
Watress nevű New York-ihoz ment férjhez, aki lovaspólózott és ivott, mint a 
kefekötő, aztán egy szép napon, szeszélyes hangulatában kirúgta Lucyt. Lucy 
pár héten belül férjhez ment Laurence Shattuckhöz, és Washingtonba 
költözött. Mivel Elisabeth fiatalabb volt Peternél, soha nem jöttek össze. - 
Kivéve egyszer, egy hétvégén, amikor a mama elhozott ide, még a háború 
előtt, és találkoztam magával, de maga úgyse emlékszik rám. Elég rémes 
kislány voltam. De felhívtam magamra a figyelmet. Elmentem magukkal 
lovagolni, és a ló, Antic volt a neve, megvadult. - Erre az epizódra Peter is 
emlékezett. - A maga Enid nővére kapta el a kantárt, és fékezte meg a lovat. 
Különben alighanem meghaltam volna. Ö is eljön a vacsorára, nem? 
- Valami feltartotta a városban, később fog jönni. - Peter felületesen 
vetette oda a kibúvóit. Valójában nagy kő esett le a szívéről, amikor Enid nem 
jött el a vacsorára. Éppúgy nem tudott volna ellenállni a kísértésnek, hogy 
sértegesse Irene-t, ahogy egy macska képtelen nem elkapni egy madarat. 
Annyira vonzónak találta Elisabetht, hogy ahelyett, hogy az első fogás után 
a jobbján ülő hölgyhöz fordult volna, továbbra is csak Elisabethszel 
beszélgetett, az apró, májízű pöttyökkei borított consommé-t szürcsölgetve, 
amelyet csavart, leveles sült tésztával tálaltak. Kitartott az erény útján: csak 
egy tésztát evett, és nem ivott sherryt. 
Elisabeth nem szerette a kollégiumot. - Nem nekem való, attól tartok. Most 
rögtön szeretnék belevágni az életbe. Ebben a percben. Az iskola csupán 
késedelmet jelent egy lánynak, hacsak nem nagyon okos, én meg nem vagyok 
az. 
Beszélgetés közben Peter időnként Irene-t nézte, vajon boldogul-e. 
Határozottan érvényesült. Washingtonról magyarázott a kormány új tagjának, 
akire láthatólag nagy hatást tett. Elisabeth hirtelen a magazinról kezdett 
kérdezősködni. Peter meg volt lepve. - Hallott róla? 
- Ó, mama meg a barátai másról se beszélnek, csak arról meg magáról. - 
Peternek hízelgett, hogy a felnőttek érdeklődnek iránta. Még nem szokta meg, 
hogy ne úgy gondoljon önmagára, mint gyerekre, akivel szemben a felnőttek 
közömbösek. - De hát imádnak a családjáról meg a Laurel House-ról beszélni. 
- Ez némileg csökkentette Peter örömét. Hiszen igazából csak a Laurel House 
részeként keltett bármiféle érdeklődést. Ezen változtatni kell. 
- Hát az egy szocialista lap lesz. - Szinte automatikusan játszotta meg ezt a 
kis játékát, közben a lány arcát figyelve. De Elisabeth elragadtatottan 
hallgatta, csöppet sem rémült meg. 
- Már alig várom az első számot - mondta végül. 
- Én is - mondta Peter. Az estének még nem volt vége. Irene még mindig 
elsüllyedhet, magával vive a kincsét is. 
- Én nagyon buta vagyok - mondta Elisabeth váratlanul. Lazacot 
szedett magának, de hozzá se nyúlt a zöld mártáshoz, Peter kedvencéhez. - 
Magának ki kell gyógyítania ebből. 
- Én nem hiszem. De azért kigyógyítom. - A lány nevetése különösen 
csábító volt, halk és őszinte. 
Aztán a jobb oldalán ülő hölgy szigorúan közbeszólt. - Nem láttalak 
pólyáskorod óta. - Peter kötelességtudóan fordult oda anyja barátnőjéhez. 
Közben azért kivette a részét a lazacból, bár Scotty kedvéért a mártásból nem 
vett. 
Vacsora után Blaise azt indítványozta, hogy a férfiak azonnal vonuljanak át 
a hölgyekhez; mint mondta, el akar mondani valamit úgy, hogy mindenki 
hallja. Peter ritkán látta az apját ilyen kitűnő, kifejezetten pajkos hangulatban. 
- Ma foi -  mondta Irene az ajtóban -, mi lehet az? A feltétel nélküli 
fegyverletétel? 
- A miénk vagy az övék? - karolt bele Diana idegesen, mintha egy 
különösen viharos tengeren akarná átkormányozni. De a kalandornő már mély 
vizet érzett, nem volt további szüksége azokra a kis vontatóhajókra, amelyek 
eddig a veszélyes zátonyokon át kivezették a nyílt tengerre. Kisiklott Diana 
markából, és belekarolt az új miniszterbe. - Magának nagy sikere lesz 
Washingtonban. Az ilyesmit én mindig tudom. - Diana és Peter immár 
megszokottá vált összeesküvő-tekintetükkel néztek össze: győztünk? 
- Ez holnap fog megjelenni az újságban. - Blaise hangossága 
elcsöndesítette a szobát. Peter egy székbe süppedt. Széke mellett egy alacsony 
asztalon ezüsttál állt, teli csokoládés tallérral. Ezt intő jelnek tekintette. Nem 
akart ugyan többet enni, de az érmék félreérthetetlenül ott voltak. A pokol ott 
tátongott a lába előtt. 
-... Harold Griffiths. - Mi a csudát csinált Harold Griffiths? - Megkérdezte 
Elisabeth-t, aki valami bűvös módon egyszer csak előbukkant, és ott ült 
mellette, egy egyenes hátú széken. 
- Egy haditudósítást - suttogta a lány. - A Fülöp-szigetekről. Szeretem az 
írásait, maga nem? - Peter a fejét rázta. Jobban szerette a régi Haroldot, s azon 
tűnődött, mi baj lehet. 
- "Kelt a Csendes-óceánon." - Blaise hangja drámaivá vált, ahogy Harold 
szaggatott mondatait olvasta. - "Hajnalodik. Partra szálltunk. Az ellenség 
készenlétben várt. Tőlünk balra egy géppuskafészek. Úgy zümmögnek a 
golyók, mint a moszkitók. Csak éppen halálos a csípésük!" 
Peter teljes hosszában hasra vágta magát a parton, beletemette 
arcát a nedves, durva homokba, fölötte és körülötte röpködtek a 
moszkitók - nem, ez Harold prózája, a golyók. Úgy döntött, hogy meg 
se mozdul soha többé. 
- "Célpontunk a Lingayen repülőtér. Az őrnagyhoz fordulok. Az arca 
fiatal, de ha az ember a szemébe néz, látja, hogy megjárta a poklok nehéz 
útját." - Peter inkább a könnyű úton akart a pokolba jutni. Megevett egy 
csokoládés tallért. 
- " Be kell vennünk a repteret. - így beszél, ilyen röviden. Semmi szóvirág. 
Csak egyszerű kijelentések. De amikor megkérdezem: - Az ellenség túlerőben 
van, miért nem várja meg az erősítést? - csak a fejét rázza. - Ez a parancs. - 
És ennyi volt az egész. Féltem. De hát én nem vagyok hős. Én csak tanú 
vagyok, a bátorság tanúja." 
Péternek vörösen izzott az arca zavarában régi barátja miatt, aki valamikor 
oly szardonikusan tett tanúságot Washington őrültségei ellen. Ez nem lehet 
más Harold részéről, csak valami óriási, bonyolult beugratás.  - "A bátor 
emberek nem sokat beszélnek. Egyszerűen csak megteszik, amit kell. Mint ez 
az őrnagy. Bátor ember. Az egyik legbátrabb, akit életemben láttam. Kiadta a 
parancsot a rohamra. Amikor a japánok tüzet nyitottak ránk, olyan volt, mint 
július negyedikén." 
Péter egyszerre megértette apja stratégiáját. 
- - "... a hangár felrobbant. A japcsik sikoltozva, égő hajjal, égő ruhával 
rohantak a kifutópályák felé..." 
Tűz. Ő a Nessus-ingbe burkolva... Nem! Semmi irodalmi idézgetés soha 
többé, hiszen Scotty halott. 
- "Bement az égő hangárba. Amikor kijött, kihozta a fiatal közlegényt. 
Még élt." 
Miféle fiatal közlegényt? A haláltusáját vívó Herkulesre - saját 
haláltusájára - gondolt, s közben nem hallotta a történet legfontosabb részét. 
De akármi volt az, amit nem hallott, az nyilvánvaló volt, hogy ez a fiatal 
őrnagy könnyedén meg tudná nyerni a csendes-óceáni háborút, hiszen: - 
"Ezekben a pillanatokban, amikor ez a maréknyi bátor ember szembeszállt a 
japán hadsereg elitjével, ekkor tudtam meg, mi is tulajdonképpen az igazi 
bátorság. De amikor az őrnagy berohant az égő hangárba csak azért, hogy 
megmentse egy egyszerű, közönséges közkatona életét, akkor valami mást is 
láttam. Láttam, milyen egy hős. Most, amikor a parton ülve, ezeket a sorokat 
írom, Krueger tábornok éppen felterjeszti az Egyesült Államok elnökének a 
Szolgálati Érdemkereszttel való kitüntetésre Clay Overbury őrnagyot." - 
Amikor a nevet kimondta, Blaise-nek elcsuklott a hangja. 
A taps betöltötte a szobát. Peter Dianára nézett. Diana szorosan 
lehunyta a szemét: vajon a lángokat látta vagy az elnök 
érdemkeresztjét? Peter csak egy hosszú-hosszú pillanat múlva jött rá, 
hogy nem saját belső hangját hallja, hanem Elisabeth suttog a fülébe: - Nahát, 
erre büszke lehet! A sógora! Hát nem szerencsés nő Enid? - Peter megette az 
utolsó csokoládés tallért is. 
Hatodik könyv

1.




Burden és Diana hallgatagon ültek a kocsiban, amíg Henry végighajtott a 
nyomornegyed vörös téglás házai közt, ahol a négerek - Burden hite szerint, 
és minden ellenkező bizonyíték ellenére - még mindig boldog, nemtörődöm 
önfeledtségben éltek. De ezen a lucskos áprilisi délelőttön a négerek is 
olyanok voltak, mint mindenki más: komolyak, gondterheltek és 
fegyelmezettek. Üldögéltek házaik verandáján, és mosolytalanul beszélgettek, 
miközben gyerekeik a poros udvarokon a szemetesvödrök között játszottak. A 
történelem mindenkit lenyűgözött, fehéret és feketét egyaránt: a köztársaság 
zászlait félárbocra eresztették. 
Burden először el se hitte, amikor egy inas berohant a Szenátus 
borbélyüzletébe, és elkiáltotta magát: - Meghalt! Meghalt az elnök! - De igaz 
volt. A dicső ellenség csütörtök reggel halt meg, a georgiai Warm Springsben, 
miközben éppen a portréját festették. "Iszonyú fejfájásom van" (vagy 
"Állatian fáj a fejem" aszerint, hogy melyik újságot olvasta az ember), ezek 
voltak az utolsó szavai, s a hatalmas fejben megpattant ér hirtelen véget vetett 
az egész tündökletes nagyszerűségnek. 
Amikor Burden meghallotta a hírt, felugrott a borbélyszékből, és nyaka 
körül a, hosszú, fehér borbélykendővel, az ülésterem felé sietett, holott a 
Szenátus ülésszakát már elnapolták. Csak amikor az öltözőbe ért, akkor jött rá, 
hogy alighanem olyan benyomást kelt, mint egy tógás római szenátor, aki 
későn érkezett a pompeji színházba. Letépte nyakából a kendőt, és egy 
teremszolga markába nyomta. Azok a szenátorok, akik még az épületben 
voltak, éppúgy meg voltak döbbenve, mint ő. Némelyek gyűlölték az elnököt, 
mások a helyére pályáztak, és valamennyien irigyelték. Az elnök most már 
nem számított többé. De halálában éppúgy diadalt aratott, mint életében, mert 
az ő helyébe most már soha nem léphet egyikük sem. Erről gondoskodott. És 
most itt van egy új elnök, ő, Burden pedig már öreg. 
A következő két napon a pletykák duruzsolasa kissé elterelte a komor 
gondolatokat. Az elnöknek már előzőleg több agyvérzése volt. Jaltában 
teljesen megbénult, és Sztálin orvosa megmondta, hogy hamarosan meg fog 
halni. Botrány is volt. Halála pillanatában nem a feleségével volt, hanem egy 
régi szeretőjével. Szóval, pletyka akadt bőven. És gyász is. 
Mindenki Lincolnról beszélt; Roosevelt is a háborús győzelem idején halt 
meg, mint ő, a csúcsponton kaszálta le a halál, amikor virágoztak az orgonák. 
Ünnepélyesen idézgették Whitmant, s a főváros újra magára öltötte annak a 
réges-régi áprilisi napnak a hangulatát, amikor a fekete gyászkocsi 
végigvonult a zsúfolt utcákon, a síró emberek közt. Még Burdent is izgalomba 
hozta ez a tavaszi gyász a Rock Creek Parkban: addig szorított az arcához egy 
kis orgonafürtöt, amíg ki nem csordult a könnye, lévén allergiás a friss 
virágporra. Később, s most már komolyan, majdnem megsiratta a saját 
múltját, amikor szombaton örök nyugalomra helyezték a halottat a Hyde Park 
rózsakertjében. Ó, kapitány, én kapitányom, hogy gyűlöltelek, és most is 
gyűlöllek, mert nélküled csak fél ember vagyok. Mennyi maradt még belőlem, 
töprengett Burden, amikor a kocsi megállt az Union vasútállomás előtt. 
Diana védelmezőén karolt belé, mintha apja hirtelen törékennyé és számára 
mérhetetlenül értékessé vált volna. Burden hálás volt minden törődésért. - 
Kedves tőled, hogy eljöttél - mondta. 
- Örülök, hogy újra láthatom - mondta Diana, mintha komolyan gondolná. 
Keresztültörtek a zsúfolt várótermen, teli oldalzsákokat és katonaládákat 
cipelő katonákkal, akiket mozgásba lendítettek a parancsokat kilométerszámra 
kiadó, tébolyult sokszorosítógépek. Szerencsére Európában már majdnem 
véget ért a háború; a hadseregek hamarosan fel fognak oszlani, a 
fiatalemberek otthon maradnak, ahogy illik, és megint az öreg trotli 
szenátorokra hagyják az utazgatást. 
Benn az állomáson az egyik vasrácsos kapunál a rendőrség elkerített egy 
kis területet. Blaise, Enid meg Peter ott álldogáltak a fényképészek 
gyűrűjében. A híradó kameráját a kapuval szemben állították fel. Blaise 
mindenről gondoskodott, mint mindig, gondolta Burden, megigazítva a 
homlokába hulló hajfürtöt. Aztán, amikor már készen állt a felvételekhez, 
készen a kezdődő történelmi eseményre, üdvözölte Blaise-t. 
Diana Peterhez lépett, a kapu mellé, Burden bókokat váltott az izgatott 
Blaise-zel, közben az ifjú párt figyelte, s azon tűnődött, mint mindig, hogy 
vajon egymás iránti érdeklődésük pusztán annak a magazinnak a kiadásából 
ered-e, amelyből neki már torkig elege volt, vagy, mint remélte, ennél 
komolyabb oka van. Petert magát ugyan csüggesztően simának találta, nem 
volt rajta semmiféle szöglet, amibe bele lehetett volna kapaszkodni; de 
megfoghatatlansága ellenére kétségkívül még mindig sokkal jobb volt, mint 
Billy. És bár Burdent arra tanították, hogy a válás helytelen dolog, 
szívesebben vállalta volna, hogy a lányából bukott nő legyen, belőle meg 
kerítő, mintsem hogy Billy Thorne legyen a férje. 
- Ki hitte volna, hogy Clay erre képes? - Enidnek tiszta volt a hangja, a 
szavak nem mosódtak össze. Csak lassú beszéde meg lélegzetének ginszaga 
árulta el, hogy részeg. 
- Hogy hős legyen? 
Enid bólintott, túlságosan is határozottan. 
Burden merev volt és konvencionális. - Én természetesen mindig hittem 
benne. Bátor fiatalember. 
Aztán kigyúltak a jupiterlámpák a híradóhoz, a fényképészek becélozták a 
kameráikat, mint valami puskát. Föllobbant egy magányos vaku. A közvetlen 
közelben levő katonák abbahagyták a lökdösődést meg a tolongást, hogy egy 
pillantást vethessenek a hírességre, akárki legyen is az, akár férfi, akár - jobb 
esetben - nő. 
Aztán felnyílt a vaskapu, és bőrönddel a kezében megjelent Clay. A vakuk 
villogtak és sisteregtek. Burden szinte megvakult. Kinyújtotta a kezét, 
ahogyan mondták neki, és érezte, hogy Clay száraz, kemény keze megragadja. 
- Üdvözöllek itthon - mondta, de hangja elveszett Blaise üvöltésében. 
- Ez az! Ez jó kép lesz a szenátorral. Most lépj hátra. Ne lökdösődjetek. 
Most hadd kapják le a híradósok. Jól van. Most menjetek oda. 
Burden engedelmesen elindult, de félrelökték. - Nem maga, szenátor, csak 
az ezredes meg a felesége. - Burden megfeledkezett a kamerákról, és 
összeráncolta a homlokát: ezért a durvaságért bosszút kell állni. De aztán 
rájött, hogy ez Clay pillanata, nem az övé; újra elmosolyodott, és - mintegy 
jutalmulvisszanyerte a látását. 
Clay néhány méterre állott tőle, szemben a kamerákkal. Burdent 
megdöbbentette, mennyire megváltozott: eltűnt az áll lágy vonala, el a sima 
arc, a piros ajkak. Egy férfi arca nézett most a világra, amelyen a hús az 
érettség szintjéig süppedt, s amelyen elmélyültek a ráncok. S ami a 
legmegdöbbentőbb volt: a halvány szemöldök alatt, ami vastagabb volt, mint 
amilyenre emlékezett, egy idegen szeme verte vissza a természetellenes fényt. 
A szem ragyogásában Burden meglátta az eljövendő dicsőséget. 
Megborzongott: ebben a dicsőségben neki már nem rolt semmi része. 
- Gyere ide, Enid - mondta Clay. A hangja legalább nem változott. 
Kinyújtotta a kezét. De Enid mintha képtelen lett volna megmozdulni. 
Bambán, nyitott szájjal, elveszetten bámult a lámpákba. 
Blaise közbelépett. Durván karon ragadta, és gyökerestül kitépte a 
helyéből. - Na. itt van! - Kiosztotta a lányát, mint egy játékkártyát. 
Clay fölvette a kártyát, de nem játszotta ki, mert Enid a jupiterlámpák 
fényében szédelegve beleütközött a mikrofon tartórúdjába, amely kacérul 
félszemére lökte a kalapját. A hatás komikus volt, az egyik bámészkodó 
kuncogni kezdett, a kuncogás hamarosan nevetéssé fokozódott. Blaise Enid 
mellé sietett, és megigazította a kalapot. 
Mindenki segítőkész mozdulatokat tett, kivéve Clayt, aki meg se mozdult, 
csak állt egy helyben, mintha egy érkező vonatra várna. Burden elkapta a 
pillantását, és egy bátorító mosolyt küldött feléje. De Clay vagy nem látta őt a 
lámpák miatt, vagy valami más okból nem reagált. Kifejezéstelenül meredt 
Burdenre mindaddig, amíg Enid mellé nem lépett, és gondosan, minden 
szótagot pontosan hangsúlyozva azt nem mondta: - Úgy örülök, hogy végre 
itthon vagy, épen és egészségesen. 
- Most csókold meg - sziszegte Blaise, a dühtől gránitkemény tekintettel. 
Enid megcsókolta a férjét, a kamerák forogtak - a legenda folytatódott. 





























2.




- Ez gyalázat! - Peter már reggel e mellett a szó mellett döntött. Egész nap 
készenlétben tartotta, összerímelte más, kimondott szavakkal, de ezt a szót 
mindaddig nem mondta ki, amíg nem maradt kettesben Dianával az Union 
Trust Building ötödik emeletén, a The American Idea két szobából álló 
szerkesztőségében. Akkor odahajította az újságcsomót Diana lábához; és 
kijelentette: - Gyalázat! 
- Minden újság? - Diana valahogy homályosan boldogtalannak látszott, 
mint akit szorít a cipő. 
- Egytől egyig - rúgott bele Peter az újságcsomóba. A padlón végtelen 
sorban terültek szét az összeölelkezett Enid és Clay fényképei. A félrecsúszott 
kalapról a jelek szerint nem készük kép. 
- Ez apa műve - huppant bele Péter súlyosan a Morris-székbe, amelyben 
ülve a The American Idea szerkesztőségi ülésein elnökölni szokott. 
Ugyanebben a székben szokta összezavarni a nyomdai rendeléseket, rosszul 
összeadni a hirdetési bevételeket, elveszíteni az előfizetők listáját, illetve, mint 
ő maga vidáman megfogalmazta, "minden lehetséges módon a lehető 
legrosszabb munkát végezni". 
Ezúttal Diana kérdezte meg, hogy miért, és Peter mondta azt, hogy apja 
viselkedésére nincs semmiféle magyarázat. - Kivéve azt, hogy megőrült, ami 
nem lehetetlen. 
- Az apád nem őrült. Be akarja juttatni Clayt a Kongresszusba. És azt is 
tudom, miért. 
- Akkor mondd meg nekem is. 
- Rosszindulatból. Tiszta rosszindulatból. Mivel tudná Enidet jobban 
felbosszantani? Vagy téged? 
- Túlbecsülöd az irántam való érdeklődését. 
- Te meg alábecsülöd. Az, hogy nem szeret téged, még nem jelenti azt, 
hogy nem érdeklődik irántad. Épp ellenkezőleg. 
Ez fájt. Más dolog, hogy ő nem szereti az apját - ez teljesen normális -, és 
más az, hogy az apja ezt viszonozza. De hát Diana csak elméleteket gyárt, 
méghozzá Aeneas Duncan modorában. 
- Amellett szerelmes Enidbe. Ezt mindenki láthatja. 
- Clay? 
- Az apád. Nyilvánvaló. 
- Csak Freudnak. - Peter gyorsan beleunt az ilyesféle analízisbe, Diana 
viszont sohasem fáradt bele. Peter pontosan azt mondta, amit igaznak vélt. - 
Szerintem torkig van Eniddel. Rémesen zavarja, hogy iszik, és igaza van. Enid 
iszonyú zűrös. 
- De te szereted, nem? - szögezte neki egyenesen Diana. 
Peter nem kapta be a csalétket. - Valakinek szeretnie kell - mondta 
semlegesen. Ebben a pillanatban belépett a szobába Aeneas, Billyt keresve. 
- Billy a nyomdában van - felelte Diana, a névleges feleség, Peter, a 
tényleges kiadó helyett. Férj, feleség és szerető között meglepően jó volt a 
viszony ez alatt a hat hét alatt, amelynek során együtt dolgoztak annak a 
kiadványnak az első és második számán, amely az egyik kritikus 
megfogalmazása szerint "határozott igényt elégített ki". Peter azonban soha 
nem merte megkérdezni önmagától, mi is pontosan ez az igény, attól félve, 
hogy a válasz egyszerűen az lenne: ürügyet keres rá, hogy mindennap együtt 
legyen Dianával. Valóban mindennap együtt volt vele, és nagy meglepetésére 
Billy semmi jelét nem adta a féltékenységnek, bár Peter biztos volt benne, 
hogy Billy pontosan tudja, mi folyik, míg Diana éppoly biztos volt benne, 
hogy nem. 
Aeneas egyik legutóbbi felismerése valamennyiüket aggasztotta. Aeneas 
szerint a kormány helyesen ragaszkodott a tengelyhatalmak feltétel nélküli 
megadásához, mert ez okvetlenül szükséges volt a háború megnyeréséhez. 
Peter, Diana és Billy - ki-ki a maga szempontjából - ezzel nem értett egyet. 
Ennek következtében napokig vitatták, leközölje-e a magazin Aeneas érvekkel 
alaposan megtámogatott álláspontját. Valamennyien boldogan ismételgették 
önmagukat, amikor egyszer csak kopogtak. Aeneas kinyitotta az ajtót, s 
mögötte Clay bukkant fel. - Bejöhetek? 
Diana elpirult, Peter talpra szökkent, Aeneas hirtelen hátraugrott, mintha 
támadástól tartana. De Clay nyájas volt. - Ezeket jöttem közjegyzőileg 
hitelesíttetni. - Úgy tartotta fel a doszsziét, mint aki előre látja, hogy úgyse 
hisznek neki. - Van itt a hall másik oldalán egy közjegyző. Aztán megláttam 
az ajtótokat, és bejöttem. Remélem, nem zavarok. 
- Dehogyis, nagyszerű. - Peter maga is elcsodálkozott a saját 
szívélyességén. - Ülj le. Nézd, itt az első szám... 
-... láttam... 
-... és a második. Ő meg Aeneas Duncan. 
-... olvastam a cikkét. Sose tudtam, hogy Trockij... szóval, hogy még 
mindig olyan nagy erőt jelent. 
- Hát, ami azt illeti... 
- Ki gyűjtötte össze a hírverésemet? - mutatott Clay a szőnyegen 
legyezőszerűen szétteregetett újságokra. - Diana? 
Diana, immár sápadtan, megrázta a fejét. - Péter. De mindnyájunkra nagy 
hatást tett. Igazi hős vagy. 
- Isteni újra itthon lenni - jegyezte meg Clay konvencionálisán. Az egész 
eddigi disszonáns prelűdben ez volt az első őszinte hang. 
Politikailag Clay ellenség volt. Ez nyilvánvaló. De Peter nem volt egészen 
biztos benne, hogy miért. Végül is, az még önmagában nem bűn, ha valaki 
ambiciózus. 
Aeneas természetesen más véleményen volt. - Nehéz lehet elviselni. - 
Bepárásodott szemüvegén át gyanakodva nézett Clayre. - Ezt a sok émelyítő 
sódert. 
- Miféle sódert? - Clay mintha őszintén nem értette volna a dolgot. 
- Hát amit ez a gennyes alak ír, hogy is hívják? 
- Szegény Harold - közölte vele Peter a nevet, a homéroszi jelzővel együtt. 
Aeneas bólintott. - Hogy bírja ki, hogy úgy írnak magáról, mintha 
valamiféle reklámopera hőse volna... sőt, még annál is rosszabb, mintha maga 
lenne a szappan, amit nagy mennyiségben akarnak eladni, mégpedig nem 
annak, ami, hanem valami másnak. 
- Ó - Clay szándékosan kifejezéstelen arcot öltött. Peter érdeklődéssel 
figyelte, hogyan birkózik meg sógorának gyorsan vágó, de elég közönséges 
agya ezzel a számára alighanem új gondolattal. Nyilvánvalóan a válaszok 
széles skálájára volt lehetősége. Clay kitérő választ adott. - Harold egy kicsit 
túlírja a dolgokat, azt hiszem, de azért... - Megpróbálta elejteni a témát, de 
Aeneas könyörtelen volt. 
- Igen, igen. Ezt tudjuk. Harold Griffiths műformát kreált az 
írástudatlanságból. De még akkor is... 
Peter már régen letett róla, hogy új barátaival szemben megvédelmezze 
régi barátját, Haroldot. Igazuk volt. Harold haditudósításai egészen 
különlegesen iszonyatosak. De hamarosan ő is haza fog jönni (az utolsó "Kelt 
a Csendes-óceánon" már Manilából jött: "A Kelet Gyöngye romokban hever. 
A japcsik a rombolás orgiáit ülték... "),- és Peter már alig várta, hogy végre 
tisztázhassa: Harold nem űzött-e szándékosan gúnyt valamennyiükből. 
Aeneas azt mondta, hogy helytelen dolog kijelenteni valamiről, hogy az ez 
és ez, amikor nem az. - Ez természetes, de... - felelte erre kissé zavartan Clay. 
- De még ennél is rosszabb, ha valaki nem tudja, mi a valóság, és mi az 
illúzió. Amikor valaki szántszándékkal megtéveszti az embereket valami 
hamis... 
- De kit tévesztenek meg? - éleződött ki hirtelen Clay hangja. 
- A közvéleményt - mondta Aeneas ugyanolyan élesen. 
- Miért? Maga nem hiszi el, amit Harold rólam írt? 
- Biztos vagyok benne, hogy igaz és megtörtént... 
- Hát akkor mi a megtévesztő? 
- A stílus, az a modor, ahogyan magát bemutatja, mint valami olcsó 
regényhőst... 
- Erről én nem tehetek. 
- Én nem magát bírálom. 
- Akkor kit? Haroldot? 
- Valamennyiüket! - mutatott Aeneas megvető gesztussal a padlón heverő 
újságokra. - Amihez csak hozzányúlnak, minden elhervad, giccsé válik. 
- Biztos vagyok benne, hogy a The American Idea mindent a helyére fog 
tenni. - Clay kedvesen rámosolygott a sógorára. Peter visszamosolygott rá. 
Mint mindig, most is vonzotta ez a férfi, aki az öltözőben elcsábította a 
nővérét, miután előzőleg magába bolondította Dianát. 
- Mr. Sanford igazán pompás munkát végzett - mondta Diana, maga is 
kést rántva. - A sajtóval. Meg mindennel. - A késnek ettől az utolsó 
csavarintásától Clay felegyenesedett a székében, szeme fájdalmasan csillogott. 
- Blaise nagyon sokat segített. - Blaise fiához fordult: - Egy csomó 
kellemetlen embert elhessegetett. 
- Gondolom, jövőre indulni fogsz a kongresszusi választáson, ez után a 
nagy sajtókampány után? - Peter sem állta tovább, ő is beállt a többiek közé. 
De Clay hirtelen könnyeddé vált. Bemérte ellenfelei lőtávolságát. - Ki 
tudja? Sokáig voltam távol, a tengerentúlon. - Egyetlen szóval emlékeztetni 
tudta őket harcosi mivoltára. - Egy kicsit elveszítettem a kapcsolatot a 
dolgokkal. Ezért azt hiszem, hogy jogi gyakorlatot kellene folytatnom. Egy kis 
pénzt csinálnom. Végül is Blaise nem az én apám. 
Clay felállt, indult, a dossziét úgy tartotta maga előtt, mint a harcos az 
ágyékát védelmező pajzsot. 
- Szerencsés fickó vagy - mondta Peter hidegen. 
- Mind azok vagyunk, nem? - Clay mindvégig barátságos maradt. - 
Életben maradtunk - tette hozzá, elrontva saját drámai pillanatát. Aeneas 
felhorkant, és már-már mondott valamit, kétségkívül a tragikum iránti érzéke 
kívánt megszólalni, de aztán meggondolta magát, és hagyta, hogy Clay egy 
Peternek odavetett homályos megjegyzéssel távozzék: - Enid, mindent 
egybevetve, oké. 
Miután Clay elment, a status quo három ellensége kerülte egymás 
tekintetét. - Kissé mindhárman zavarban vagyunk - állapította meg Peter, 
mint amikor az emberek rajtakapják egymást, hogy sírnak egy rossz filmen. 
- Mi ez? - A társaságból csak Dianának volt igazi oka neheztelésre, mégis 
ő volt az, aki a legőszintébben gondolkodóba esett. 
- Dörzsöltség, üresség, vákuum... - kezdte Aeneas. De Peter foglalta össze 
a kérdést. - Rém egyszerű. Mindenben szerencséje van. És ez elviselhetetlen 
számunkra. 





































3.




A néger cselédlány vigyázva nyitott ajtót, hogy ne üssön zajt. A szoba sötét 
volt, barlangszerű, teli cigaretták, áporodott parfőm és Enid szagával. 
- Enid? - Amikor Clay megszólalt, a cselédlány gyorsan eltűnt. Nem akart 
jelen lenni úrnője idő előtti felébredésénél. De délután két óra volt, és Clay 
löncsre jött a feleségéhez. Enid roppant barátságosan beszélt a telefonban: - 
Semmi okunk nincs rá, amiért ne lehessünk barátok, ennyi idő után. - De az 
állítólagos barát még horkolt, amikor Clay félrehúzta a függönyöket, és 
beengedte a szobába a napfényt. 
Enid úgy feküdt az ágy közepén, összekuporodva a zilált ágynemű közt, 
mint egy bronzszínű méhmagzat. Ruhái szép rendesen összehajtva egy széken, 
ami mindig azt jelezte, hogy ivott. Józanon a földre szórta a ruháit, részegen 
rögeszmésen rendes volt. Az éjjeliszekrényen félig telt whiskyspohár állt, 
pontosan a hamutartó kellős közepén. A whisky mellett egy altatós fiola. 
Enid mocorgott, halkan nyöszörgött, aztán hátralökte az arcából sötét haját. 
Véraláfutásos szemmel nézett föl Clayre: - Hát te mi a fenét csinálsz itt? 
- Löncsre jöttem. Nem emlékszel? 
- Ide figyelj. Menj be a fürdőszobába, és hozzál nekem egy Alka-Seltzert 
meg két aszpirint. Istentelen fejfájásom van. Túl sovány vagy. De ez szexi - 
mondta Clay hátának, amikor a férfi bement a fürdőszobába, ahol aztán némi 
fájdalommal látta viszont a történelmi jelentőségű irrigátort, amely 
megváltoztatta az életüket. 
Enid megitta a keveréket, halkan böfögött, grimaszolt, sóhajtott, 
nyújtózkodott egyet, aztán elmosolyodott. - Ülj le - veregette meg az ágy 
szélét. Clay inkább odahúzott egy széket. Enid ezt látszólag észre se vette. A 
véreres szem kivételével arca olyan tiszta volt, akár egy gyermeké. Még a 
festéket sem felejtette el leszedni magáról előző éjjel, s arcán még ott voltak 
az éjszakai krém maradványai. 
- Beseggeltem az éjjel - mondta. Clay ráismert a kifejezésre, azok között 
volt népszerű, akiket Enid jópofáknak tartott: az örökös hejehujában élő 
hivatásos katona- és tengerésztisztek közt. - Megünnepeltem a 
visszatérésedet. 
- Ebben biztos vagyok. 
- Miért nem költözöl ide? Lakhatnál a vendégszobában? 
- És Joe mit szólna hozzá? 
- Joe szeret téged. Na, figyelj ide. Beszélni akarok veled Joe-ról. Ellen! - 
Olyan hirtelen üvöltött a cselédlány után, hogy Clay majd megsüketült. - Ez a 
nyavalyás nigger lassabb, mint télen a melasz, de én ragaszkodom hozzá, 
akármilyen lajhár. 
A melasz idegesen bukkant fel az ajtóban. Megkapta a parancsot, hozzon 
kávét, két kávét (- ez lesz a löncsöd - ) meg narancslét vodkával. - A 
kutyaharapás után nagy szükségem van egy kis kutyaszőrre. Sőt, alighanem az 
egész bundája rám férne. 
Enid lassan, pajzánul rámosolygott, és Clay, minden józan ész 
ellenére, felizgult. Keresztbe rakta a lábát. - Nocsak, nocsak. - mondta 
Enid. Ha akarta, mindent észrevett. Újra nyújtózott egyet, aztán 
közömbös hangon kijelentette: - Férjhez akarok menni Joe-hoz. 
- Rendben van. 
- Ez minden mondanivalód? - Hirtelen ingerült lett, összeráncolta a 
homlokát. 
- Mi mást mondhatnék? Hozzá akarsz menni? Tessék. Válj el. 
- Azt akarom, hogy Alice az enyém maradjon. Teljesen az enyém. Légy 
szíves, gyújts meg nekem egy cigarettát. - Feltartotta a jobb kezét, és 
megmutatta, hogy mennyire remeg, szinte büszkén, mint egy gyerek, aki az 
akut ficamával dicsekszik. Clay meggyújtotta a cigarettát, és odaadta neki. Az 
asszony buzgón pöfékelni kezdett, s a hamu a párnára hullott, amikor folytatta. 
- Én nem hiszem, hogy egy gyereket ketté szabad szakítani, csak azért, mert a 
szülei nem tudnak kijönni egymással. Amellett nem is szeret téged. 
Mint mindig, Clay most is csak bámult, hogy Enid mennyire képtelen 
megállni, hogy túl ne lőjön a célon. Természetes ravaszságán, bármekkora lett 
légyen is az, örökösen felülkerekedett az a vágya, hogy minél nagyobb 
fájdalmat okozzon. Ezzel mindig elrontotta a nyerési esélyeit. 
- Ha a gyerek nem szeret engem - mondta Clay nyugodtan -, annak te 
vagy az oka. 
- Te hagytál itt mindent, nem én. Így hát természetesen én vagyok az, 
akinek otthont kellett teremtenie, nekem kellett apjának is, anyjának is lenni... 
A cselédlány bejött a tálcával. - Ide tedd le, szívem. - Sok-sok más 
washingtonihoz hasonlóan, Enid is azonnal mély déli akcentusra váltott, 
amikor négerekkel beszélt. - A baba nincs itthon, Claypoolékkal ebédel, aztán 
meg az állatkertbe megy, nem? Huhu, micsoda kis társasági nő, ugye? - Enid 
kifejezetten viháncolt, akárcsak Jemima néni. A cselédlány elismerte, hogy 
mindez így van, és kiment. Enid még mindig halkan kuncogott, de reszkető 
kezével közben már megmarkolta a vodkával kevert narancslét, és kiitta. Mire 
végzett az itallal, keze szemmel láthatólag kevésbé remegett, mint előtte. - Ez 
jólesett. Idd meg a kávédat. Szóval, mit csináljunk? 
- Menj el Nevadába, és válj el. Lelki kegyetlenség címén. 
- Nem lesz ez neked nagyon hátrányos? Nem fogja megbotránkoztatni 
azokat a rémes vörösnyakúakat, akiktől azt reméled, hogy meg fognak 
választani? 
- De, valószínűleg. Sok választásom nincs. 
- Nincs. - Enid nagyot szívott a cigarettából, köhögni kezdett, aztán 
lázasan integetett. - Papírzsebkendőt! A felső fiókban! - A felső fiókban a 
papírzsebkendő mellett egy kis revolver is hevert. Enid kiköhögte és kilihegte 
magát, aztán kijelentette: - A városnak ebben a részében egy magányos nőnek 
védekeznie kell. Minden teli van niggerrel, és kezd nagy mellényük lenni. 
- Ideges vagy, te? -  Clay meg volt döbbenve. Enid soha nem zárt be 
egyetlen ajtót sem, és nem félt se a sötétségtől, se semmitől. 
- Igen. Most tedd vissza szépen oda, ahol találtad. A gyerek az enyém. 
Igen vagy nem? 
Clay maga elé képzelte a kislányát, akit alig ismert. Szőke haj, mint az övé, 
sötét szem, mint Enidé; és féktelen temperamentum, legalábbis Blaise szerint, 
aki imádta a gyereket.Csakis unokáid legyenek - jelentette ki. - A gyerekeket 
hagyd ki, ha tudod. - Clay sajnálkozás nélkül túladott a gyereken. - Tiéd 
lehet a gyerek - mondta. 
- Hogy lehetsz ilyen? - méltatlankodott Enid. - Miféle apa vagy te? Nem 
csoda, hogy a gyerek gyűlöl. Szörnyeteg vagy. Nincs benned semmiféle érzés. 
- Még egy darabig szidalmazta, de a házasságnak vége volt, és Clay nem 
játszotta tovább, még reflexszerűen sem, a vád és ellenvád régi játékát. 
Nemcsak a feleségével végzett, hanem a gyerekkel is, akit nem is ismert. 
Átengedte a kislányt. Enid pedig elfogadta, egy hosszú tiráda után, amely úgy 
végződött, hogy: - Meddig fogsz még a Laurel House-ban lakni? 
- Amíg el nem döntöm, hogy mit fogok csinálni. 
- Vicces. Te végül az én régi szobámban kötsz ki, én meg itt, hidegre téve. 
- Nem is látszik olyan hidegnek. Itt van neked Joe. 
- Gondolom, apának nagy tervei vannak veled. Életemben nem láttam még 
ekkora propagandakampányt. Tudod, ha csak egy kicsit több esélyt adtál volna 
nekem, soha nem mennék hozzá Joe-hoz. Együtt maradhatnánk. 
Clay felállt. Jól ismerte ezt a taktikát, nem vett róla tudomást. - Mennem 
kell. Kösz a löncsöt. 
- Strici vagy - mondta Enid minden rosszindulat nélkül. 
- Meg kell mondanom, hogy te meg apa tökéletes pár vagytok. Remélem, 
nagyon-nagyon boldogok lesztek együtt. 
- Köszönöm, Enid. - Clay az ajtóhoz ment. Ebben a pillanatban lépett be 
Joe. 
Mind a ketten visszahőköltek. Clay tért magához elsőnek. 
- Enid egészen a tiéd. Beleegyeztem a válásba. Övé a gyerek is. Minden. 
Enid hangja hangos volt és tiszta. - Joe, miért nem töröd össze minden 
csontját? 
- No de drágám - motyogta Joe, és rámosolygott Clayre, szimpátiát 
keresve. - Tudod, hogy az utolsó pár napban mindent elolvastam rólad? 
Igazán klassz, amit csináltál. 
- Joe, ne! - Enid kiáltása ezúttal szívből jött. 
- Kösz, Joe. Viszlát - surrant ki Clay az ajtón utódja mellett, maga mögött 
hagyva a házasságát. 
Aznap este korán lefeküdt. Enid régi szobájából a fák közt látni lehetett az 
úszómedence mellett a legendás öltözőt. Egy halovány lámpácska fényénél, 
amelyet még halványabbá tettek a körte fényébe vonzott, veszélyes napjuk 
körül bolygókként köröző bogarak, azt az újságkivágás-csomót 
tanulmányozta, amelyet Burden küldött neki az államukból. A lapok magától 
értetődőnek tartották, hogy fel fog lépni a következő évi előválasztáson, és 
győzni fog, "díszére válva az államnak". 
Kopogtak az ajtón. Blaise lépett be rajta, fehér kínai selyemköntösben, 
amelynek hátára bonyolult sárkány volt hímezve. Clay olyan mozdulatot tett, 
mintha föl akarna kelni, vigyázzba akarná vágni magát, de Blaise leintette. - 
Atyaisten, de meleg van itt fönn. No, mindegy, hamarosan Watch Hillben 
leszünk. 
Arra a székre ült le, amelynek hátán Clay zubbonya lógott. A kitüntetések 
szalagjai még a félhomályban is élénken villogtak. Úgy kérdezgette Claytől a 
szimptómákat, mint az az orvos, aki biztos benne, hogy páciense túl fogja élni 
a kezelést. - Mit mondott Enid? 
- Válás. El fogják választani. Nekiadtam a gyereket is. 
- Ez rossz fényt fog rád vetni - ráncolta Blaise a homlokát. 
- Az egész ügy rossz fényt fog rám vetni, de hát mit tehetek? - Clay már 
beletörődött, hogy politikai karrierjének határai lesznek. Ha a felesége elválik 
tőle, saját körzetében még mindig beválaszthatják a Képviselőházba, 
legalábbis jövőre, amikor még a katonai dicsőség fénye övezi. De a 
Képviselőházon túl már minden további nagyon nehéz lesz. Elvált emberből 
soha nem lehet elnökjelölt, s bár emiatt egyelőre aligha kellett aggódnia, a 
gondolat, mindenféle cselekvés elengedhetetlen motorja, azért ott volt az 
agyában. Nincs értelme politikai karriert hajszolni, ha a végső cél nem érhető 
el, legalább elméletileg. 
Blaise-t is pontosan ugyanez aggasztotta. - Kell lennie valami más módnak 
- morogta, elvéve Clay öléből az újságkivágásokat. - Szégyen-gyalázat, hogy 
nem indulhatsz az egész államban, csak abban az egy tetves 
választókerületben. 
- Az én kerületem - mondta Clay, tettetett büszkeséggel. - Ahol születtem. 
Közülük való vagyok. 
- Nem olyan vörös a te nyakad. 
- Az övék se. Végül is civilizált emberek voltunk. Egy kertvárosban 
laktunk. - De Clay azt már nem mondta el, hogy gyerekkorában annak a 
kertvárosnak az utcái még nem voltak kikövezve, és hogy a házukban nem 
volt vízvezeték. A család egy zümmögő legyekkel teli budira járt ki. Anyja 
szerint férje, Clay apja, jóképű férfi volt, de: "semmirekellő, nem 
gondoskodott rólunk tisztességesen. Tudod, a háború hozott össze minket. 
Fiatal voltam és befolyásolható, bár már tudtam gépelni meg gyorsírni, ő meg 
olyan romantikusán festett az egyenruhájában, amikor hazajött Plattsburgh-
ból. Sose járt a tengerentúlon, bár természetesen mindig azzal hencegett, 
amikor ivott." 
Claynek semmiféle emléke nem volt róla, kivéve egyetlen félhomályos 
estét, amikor az apja elkezdte festeni a házukat. Azt még mindig fel tudta 
idézni magában, amikor a vastag, erős szagú ecset széles vonásai fehérré 
varázsolták a szürke gerendákat. Apja külsejéből pusztán annyi maradt meg 
benne, hogy tetoválva volt az alsó karja. Csak felnőtt korában tudta meg, hogy 
a tetoválás egy "Ágnesnek" hódolt - de anyját nem Ágnesnek hívták. Clay 
négyéves volt, amikor apja egy szép napon beszállt abba az autóba, amit 
roncsokból bütykölt össze magának, és elhajtott; a városba, mint mondta, 
csakhogy nem arra a városra gondolt, ahol vaskereskedő-ügynökként 
dolgozott. Soha nem jött vissza, felesége nagy gyönyörűségére, és átmeneti 
bánatára a fiának, akinek most kellett eldöntenie, eltűnjön-e saját 
gyermekének az életéből. Előző nap, amikor a kislány látogatóban volt a 
Laurel House-ban, megpróbálta ölbe venni, de a gyerek elszaladt. Frederika 
azt mondta: - Idő kell hozzá. Hiszen folyton távol voltál, amióta csak él. 
De Clayt lehűtötte a gyerek magatartása. Bár a kislány a maga hús-vér 
valójában egyáltalán nem érdekelte. Teljesen logikátlanul mégse bírta 
elviselni a gyerek elvesztésének gondolatát. Hiába tudta, hogy csak a gyerek 
számít, és nem az, hogy ő az apja, mégsem tudott semmit tenni a kínzó 
gondolat ellen. 
Blaise úgy vélte, a háború legalább még egy évig el fog tartani. Clay azt 
mondta, hogy szerinte még nincsenek túl a legrosszabbon. - A németek 
veresége után a japánok csak annál keményebben fognak harcolni. 
A kamikáze repülőgép a hajó körül körözött. Aztán, mint valami lidérces 
álomban, rájuk csapott. Clay egy pillanatra látta a fiatal pilótát, aki eltátotta a 
száját, de nem lehetett tudni, üvölt vagy énekel, imádkozik vagy káromkodik. 
A robbanás megdobta a hajót, és nekivágta Clayt egy válaszfalnak. De túlélte: 
a hajó nem süllyedt el, a kamikáze pilóta hiába halt meg, és Luzon inváziója a 
tervek szerint folytatódott. 
- Mi olyan iszonyú buták vagyunk. - Blaise a néhai elnöknek a "feltétel 
nélküli megadásra" vonatkozó politikáját szidta, amely hatékonyan 
visszatartotta a német hadsereget a kapitulációtól, s közben megerősítette 
Japánban a fanatikus elemeket. - Mégis azt hitte magáról, hogy olyan 
nagyszerű világpolitikus, mint Wilson. Ebben különben igaza volt. Minden 
ízében ugyanolyan katasztrofális volt, mint Wilson. 
- De ő is megszervezte magának a maga Népszövetségét. - Clay a háború 
kezdete óta lassan csodálójává vált a romjaiban is elegáns, öreg elnöknek, aki 
még haldokolva is tovább folytatta a nagypolitikát, a szétzúzott birodalmak 
darabkáinak új mintákba rendezését, a középpontban önmagával, az új 
birodalom büszke teremtőjével. És bár az elnök már nem él, a mű fennmaradt. 
Az Egyesült Államok a világ ura lett. Nem lesz sem Anglia, sem 
Franciaország, sem Németország, sem Japán (mihelyt haldoklása befejeződik), 
amely szembeszállhatna a köztársaság akaratával - a hatalmi egyensúly 
mérlegének másik karjaként csak a rejtélyes Szovjetunió fog fönnmaradni. 
Clay úgy vélte, nagy vonásokban megérti ezt az új világot. A régi Amerika 
elmúlását semmi esetre sem sajnálta, ellentétben Burdennel, aki őszintén hitt 
saját retorikájában, és akit megindított saját szentimentalizmusa. Burden 
mindazoknak, akik törvény nélkül éltek, át akarta adni a közös méltóságnak 
azt az érzését, amely hite szerint Amerika sajátos ajándéka a világnak. De 
Clay szemében az emberi fajban nem volt semmiféle méltóság, s az Egyesült 
Államok nem volt más, mint egy új nagyhatalom, akire rászállt a 
világbirodalom, s ebben a birodalomban Clay a hatalmat kizárólag a hatalom 
kedvéért akarta felhasználni. Ebben nem Burdenre, a megtévedt idealistára, 
hanem az öreg elnökre hasonlított, aki azáltal vált uralkodóvá, hogy az álszent 
frázisokat ravaszsággal vegyítve, föllelkesítette híveit, és összezavarta 
ellenségeit, akik közül senki sem jött rá egészen, hogy miben is töri a fejét, 
amíg meg nem halt, s a teljesen rögeszméseken kívül mindenki számára 
hirtelen világossá vált, hogy a Négy Szabadságjog szerzőjének a fegyverek 
erejével és ravasz manőverezéssel sikerült átalakítania ezt az izolacionista 
köztársaságot valami egészen mássá, valamivé, ami kétségkívül az utolsó 
világbirodalom lesz a Földön. Clay nagy embernek tartotta. 
- Attól tartok, Burden nem jól játssza meg a kártyáit - jegyezte meg Blaise. 
Burden közismerten azt várta, hogy az Egyesült Nemzetek első, San 
Franciscó-i ülésén tagja lesz az amerikai delegációnak. De a régi elnök, 
közvetlenül halála előtt, elutasította a kinevezését, arra pedig semmi remény 
nem volt, hogy az új elnök kinevezze. - A miatt az átkozott dolog miatt, amit 
Burden az elnök halála napján mondott, hallottad, ugye? Azt mondta 
Trumanról, hogy másodrendű embernek elsőrendű. - Blaise kuncogott. - 
Mindenkinek elmondta a Szenátus öltözőjében. Mondanom sem kell, hogy a 
kis Harrynak is a fülébe jutott még aznap délután, és ezzel vége is lett 
Burdennek. 
Blaise pöfékelt egyet a szivarjával. A füst beborította a lámpát, meglassítva 
a bogarak haláltáncát. Clay Blaise-t tanulmányozta, megpróbálta kitalálni, 
milyen hangulatban van. Óvatosan kell nála előrehaladni, semmit sem szabad 
föltételezni, meg kell várni, amíg a tények megerősítik az időjárási 
előrejelzést: felhőtlen napokon is előfordult már jégeső. 
Blaise a szivarfüstön át úgy nézett rá, mintha valamiféle leltárral 
összevetve számolgatná a bordáit. Clay védekezően magasra húzta a mellén a 
takarót. Blaise hirtelen előhúzott az éjjeliszekrényen fekvő csomóból egy 
magazint. A The American Idea volt. Clayhez fordult. - Mi a véleményed 
róla? 
- Eleven lap. - Clay semleges maradt, várt. 
- Kommunista! Az egész banda az. Mint az az Aeneas Duncan. 
Utánanézettem. De... - Blaise a földre pottyantotta a magazint. - Én nagyon 
örülök neki. 
Az irányelvek immár kialakultak. Clay most már válaszolhatott. Meg is 
tette. - Csodálatos dolog olyasvalaki számára, mint Peter... hogy van valami, 
amit csinálhat... ami más. - A tőle elvárt zajokat produkálta. 
- Okos fiú. Legyél óvatos vele. - Clay teljesen paff volt. - Miért? 
- Semmi. Csak valami előérzet. 
- Enid miatt? 
- Igen. Mindig mellé fog állni, mindegy, hogy miről lesz szó. 
- De hát mi van itt mellé állni való? Én félreállok. Ő meg csinálja, amit 
csinál. 
Blaise mellébeszélt. - Találkoztam egy New York-i fickóval, igen okos. 
Azt mondta, el van ragadtatva Peter magazinjától, jobb, mint a The New 
Republic. És ezt bóknak gondolta. 
- Peter okos fiú - ismételte Clay. Immár végérvényesen megegyeztek 
benne, hogy okosnak jellemzik sógorát, akiből hamarosan exsógor lesz. 
- Vicces. Azt hittem, közönséges playboy lesz belőle, fel is készültem rá. 
Nem is bántam volna, ha stílusosan csinálja. Néha magam is azt kívánom, 
bárcsak tartottam volna ki a lovak meg a nők mellett, és éltem volna a 
világomat. Természetesen ezt soha nem mondtam meg neki. Neked se szabad. 
No mindegy, az a lány véget vetett ennek. Feldobta Petert. 
- Diana? 
Blaise bólintott. - A régi szerelmed. - Vaskos mancsával elhessegette a 
füstöt, hogy jobban láthassa Clayt. Clay most jött rá, milyen sebezhetőnek 
látszhat, kiterítve, mint a feláldozására váró áldozat, pucér, aranyos melle 
készen a kőkés metszésére, az élő szív feltárására, melyet ki fognak tépni a 
testéből, hogy felajánlják a Napnak. - Okos lány - mondta Clay, kínosan 
érezve az ismétlés ürességét. 
- Okos vagy nem okos, ráhajtott a fiamra, és azt hiszem, ennél 
rosszabbakat is csinálhatna. Csinált is. Az a féllábú csibész. Te miért nem 
vetted el? - A kőkés kitapogatott egy bordát. 
- Elmondtam magának aznap, az úszómedencénél. Enid miatt. 
- Tényleg Enidet szeretted? Vagy engem? 
- A pénzére gondol? 
- A pénzem azonos velem? 
Clay felült (az áldozat kapálódzott), a takaró a derekára hullott (az áldozat 
visszaütött a hóhérnak): - Ez az, amit maga mondott nekem akkor, nem az, 
amit én mondtam, amikor pénzt ajánlott fel, hogy tűnjek el. 
- Csak próbára akartalak tenni. 
Claynek nem volt más választása, úgy kellett tennie, mintha hinne Blaise-
nek. Hízelegnie kellett, s idegesen izzadva, úgy érezte, egyre nehezebben 
lélegzik a szivarfüsttől kéklő, az éjszaka virágzó jázminok illatával teli, szűk 
szobában. 
- Igazad van. - Blaise rábólintott arra, amit Clay mondott, tekintete 
elgondolkozva siklott az áldozat fanszőrzetére, mely a küzdelem hevében 
láthatóvá vált. Clay magára húzta a nedves takarót. Blaise a tárgyra tért. - A te 
államodban a válás politikai öngyilkosság. Nem is beszélve a későbbiekről. 
- Nincs más választásom. 
- Ha beleegyezel, akkor beszámíthatatlannak nyilváníttatom, és élete 
végéig elmegyógyintézetben lesz. 
Gyors képsor futott végig Clay agyán. Enid, garden partyra öltözve, az 
egyik harisnyáján fut a szem. Enid, amint kitárja meztelen, citromszagú 
karjait. Enid, amint bukdácsol a magas sarkú cipőjében, melynek az egyik 
sarka letörött. Enid a szerelemtől és cigarettahamutól illatozó, feldúlt ágynemű 
közt. Enid részegen, amint azt üvölti: "Nézzünk szembe vele!" Hát most 
szembe kell vele nézni valamennyiüknek. Blaise várta, hogy Clay válaszoljon, 
de Clay szándékosan nem felelt. Minden felelősséget Blaise-nek kell magára 
vállalnia. 
Blaise-nek zavart volt a hangja, amikor végül megtörte a csendet. - 
Tudom, hogy ez drasztikus megoldás. De Enid reménytelen. Tényleg az. 
Tavasszal elküldtem egy pszichiáterhez. Mondta neked? Hát elment vagy fél 
tucatszor, aztán abbahagyta. Az orvos adott rá valami nevet, hogy mi a baja. 
És hajlandó gondoskodni róla, hogy... hogy bedugjuk valahova. Van egy hely, 
nem messze innen, Marylandben, ahol az orvos szerint szerencsés 
gyógyulásokat értek el olyan esetekkel, mint Enid. - Legalább félmillió dollár, 
gondolta Clay, új kórházi szárnyépület formájában, gondosan álcázva; bár 
nem lehet kizárni a nyílt készpénzfizetést sem. Blaise az ilyen ügyekben nem 
szívbajos. 
Clay addig húzta a következő szünetet, amíg megkapta azt az elégtételt, 
hogy láthatta, Blaise-nek remeg a keze, amikor elnyomja a kialudt szivar 
csutkáját. Aztán megkérdezte: - Egész életére? 
Blaise bólintott. 
- És nincsenek felülvizsgáló bizottságok? Nem lehet, hogy esetleg 
kiengednék? Végül is, amikor nem iszik, akkor teljesen normális. 
- Éppen erről van szó. Hogy nem. Az orvos azt mondja, hogy nem. 
- Egy orvos véleménye? 
Blaise kényelmetlenül feszengett. - Másokat is be fogunk vonni. 
- És azonos lesz a véleményük? 
- Igen. 
- Ez már elintézett dolog? 
- Igen. Enid érdekében. 
- Meg a mienkben? 
- Clay, Enid beteg. Ezt te se tagadhatod. És ha nem rakjuk be valahova, 
csak szenvedni fog, öngyilkos lesz... tudod, hogy milyen. 
- És így, egy őrültnek nyilvánított feleséggel... 
- Nem fogjuk azt mondani, hogy őrült. Csak azt, hogy segítségre van 
szüksége. 
- Sose fogok tudni újra megnősülni, igaz? 
Blaise gyorsan visszavágott. - Meg akarsz? Van valakid? 
- Nem. Csak elméletileg. 
- Nem, nem nősülhetsz. Ideális állapot, nem? Nős leszel, és ugyanakkor 
agglegény. Szabadság és biztonság. Nos? 
Most Clay lett az úr, és Blaise-nek meg kellett tanulnia elviselni a 
rabszolgaság szokatlan láncait. Clay ránézett Blaise-re, és látta, hogy fekete 
szeme tágra nyílik a félelemtől. Hatalom, végre, gondolta Clay; és tovább 
bámult az idősebb férfira, míg annak szeme el nem homályosult, és el nem 
fordította a tekintetét. 
- Rendben van - mondta Clay. 
Megegyeztek, hogy azonnal cselekedni fognak. Megíratják a szükséges 
okmányokat, kikérik az orvosi véleményeket. - Egy-két hét alatt túlleszünk 
az egészen. Szegény gyerek - tette hozzá Blaise. Nem minden érzés nélkül, 
gondolta Clay, de ugyanakkor öntudatosan is, annak az embernek az 
öntudatával, aki olyan érzéseit vallja be, amelyekről tudja, hogy mások 
teljesen természetesnek fogják őket tartani. 
- Igen. Szegény gyerek. - Clay hidegen kigúnyolta Blaise-t. Aztán az úr 
elbocsátotta a szolgát: - Fáradt vagyok... álmos... nehéz napom volt. - Melyre 
a válasz: - Igen, hát persze... nagyon sajnálom... nehéz napod volt. 
Blaise kiment, és Clay eloltotta a lámpát. Hosszú ideig ébren feküdt a 
szoba forró sötétjében, abban a tudatban, hogy most végre minden 
lehetségessé vált. Enid veszített. De őt mégsem érheti semmiféle vád, mert 
nem ő, hanem Blaise mérte Enidre a végső csapást. 

































4.




Amikor Németország május nyolcadikán megadta magát, Blaise úgy 
ünnepelt, mintha ő lett volna az ország győzedelmes vezére, nem pedig az 
aprócska, színtelen elnök, aki soha életében be nem tehette a lábát a Laurel 
House-ba, annak ellenére, hogy a végzet ilyen nevetségesen magas polcra 
helyezte. 
- A kutya se lesz ma a Fehér Házban - kiáltott fel Elisabeth Watress, a 
pázsiton át végigtekintve a Blaise "nyílt háza" alkalmából felállított 
pavilonon. - Mindenki itt van, még az a rémes Mrs. Bloch is. 
Tényleg mindenki ott volt a sátor körül, amely a báron, Blaise-n és 
Frederikán kívül magában foglalta a katonai fejeseket is, hiszen ez az ő napjuk 
volt, mivel közvetve (nagy-nagyon közvetve, gondolta Peter savanyúan) az ő 
érdemük volt a győzelem. 
- Ó, nézd csak! Ott van! Muszáj megismerkednem vele! Kérlek! - 
Elisabeth könyörgően kitárt karral fordult Peterhez. Valahányszor együtt 
mentek valahova, kivétel nélkül mindig volt ott valami híresség, akit a 
lánynak""muszáj" volt megismerni. 
- Mit fogsz vele kezdeni, ha egyszer már bemutatkoztál neki? - ugratta 
Péter. - Autogrammot kérsz tőle? 
- A szemébe fogok nézni, és azt fogom gondolni: ez az ember hős, egy 
valódi hős. 
- És aztán mit fogsz csinálni? 
- Cinikus vagy! - villantotta rá a lány lassú, vonzó mosolyát. Aztán 
lehalkította a hangját. - Hát neked senki nem imponál? 
Peter a fejét rázta. 
- Ez azért van, mert itt éltél, és ez vett körül - nézett végig Elisabeth 
nyilvánvaló vágyakozással a Sanford-pázsiton. 
- Már nagyon korán... - kezdte Peter. Túl későn ébredt tudatára a 
hangjában levő pedantériának: már nem tudta megváltoztatni a kialakuló 
mondatot. - ... észrevettem a különbséget aközött, aminek ezek az emberek 
látszanak, és amik valójában, és ez a különbség... 
-... gyakran mesébe illik - vágott közbe pompás tirádájába türelmetlenül 
Elisabeth. 
- Mi a mesébe illő? - vette át megkönnyebbülve Peter a szókratészi 
kérdező szerepét. 
De Elisabeth jobban szerette az egyenes kijelentéseket. - Amit te mondasz, 
az az, hogy egytől egyig mind szélhámosok, ami nem igaz. 
- Nem nagyobb szélhámosok, mint mi többiek, ezt elismerem. De annyival 
nagyobb a skálájuk. 
- De hát ez teszi őket csodálatossá. Különben is, én beismerem, ha imponál 
nekem valaki, míg az olyanok, mint te... 
-... az igazi szélhámos letagadja, hogy remeg az izgatottságtól, amikor 
megszoríthatja egy olyan férfi kérges kezét, aki pár héttel ezelőtt még 
japánokat öldösött. 
- Én nem hiszem el, hogy ennyire cinikus vagy. Nem tudom elhinni. 
- Pedig az vagyok. Azért, mert valaki dicsekszik az erényeivel, még nem 
föltétlenül hiányoznak belőle ezek az erények. 
- Ezt aligha nevezheted erénynek... Ott van! - Elállt a lélegzete, amikor 
Clay megjelent a teraszon. - Kapd el! 
Peter megszólította Clayt, és Clay odament hozzájuk. Kitüntetéseinek sora 
eltörpítette Petert, aki, nem lévén más ruhája, még mindig az egyenruháját 
hordta, bár hamarosan meg kellett válnia a katonai szolgálattól, mégpedig 
abból a nyomós okból, hogy mivel a két háború közül az egyik véget ért, a 
Pentagonban nem volt többé semmi szükség sem rá, sem a többi politikai 
elhajlóra. A kémelhárítás tisztjei rendszeresen áttanulmányozták a 
szemétkosaraikat, és nagyon szerették volna megfejteni azt a titkos kódot, 
amelyben Aeneas a költeményeit írta. 
Elisabeth hűvös volt, Clay pedig lelkes. Mind a ketten saját ellentétüknek 
mutatták magukat, már ahogy ezt csinálni kell. Elisabeth egy szót sem szólt a 
hősiességről. Ehelyett suttogóra halkított hangon arról beszélt, hogy mennyire 
szereti Enidet, és megkérdezte, hogy hol van. Peter kíváncsi volt, hogyan 
fogja ezt kimagyarázni Clay. Szókimondóan: - Egy kicsit ideges volt 
mostanában. Egy klinikán van, vizsgálgatják. 
- Szegény Enid. Hogy szeretném látni! 
- Ezt könnyű megoldani. Biztos vagyok benne, hogy ő is nagyon örülne 
magának. - Clay most Peterhez fordult, és kölcsönösen megérdeklődték 
egymástól, hogy ki hogy áll a katonasággal. Clay tüstént ott akarta hagyni a 
hadsereget, amint befejezett egy országos hadikölcsön-eladási körutat. 
- A körútban benne lesz a saját államod is? 
Clay szikrányit sem jött zavarba. - Igen. Sőt, az a helyzet, hogy az állam 
fővárosában fogom befejezni a körutat, és a kormányzó beszéddel fog 
üdvözölni a Rotundában. 
- Szégyentelen vagy - kockáztatott meg Peter egy kis humort. 
- Nem teljesen. - Clay megőrizte egyenletes mosolyát. 
- Milyen csodálatos! - sóhajtott Elisabeth. 
- Hogy? - Clay még nem jött rá, hogyan kell Elisabethre figyelni. Ez a 
lány általában csak elsuttogta azokat a frázisokat, amelyeket mások hangosan 
kimondták. És sohasem ismételt meg semmit, egyszerűen csak folytatta: 
- Olvastam, hogy könyv fog megjelenni magáról... 
- Nem, igazán nem könyv, csak egy hosszú cikk egy magazinban. Elég 
unalmas. De hasznos. - Peter csodálta Clay egyenességét. A jelek szerint 
egyáltalán nem imponált saját magának, és tudta, hogy az a fajta reklám, 
amelyet kap - bár szükséges a politikai karrierhez -, önmagában ostobaság. 
Mintha soha nem jutott volna eszébe, hogy valóban hős, és megérdemli a 
dicséreteket. 
- Könyv... propaganda... akármi... olyan ritkán találkozik az ember 
valakivel, aki megfogható, aki tényleg létezik. - Peter némi bámulattal 
hallgatta ezt az új Elisabethet, akit eddig nem ismert. - Aki pontosan tudja, 
hogy mit akar. - A lány hirtelen ékesszóló lett. Ez Clay pillanata, ehhez nem 
fér kétség, és Peter el sem tudta képzelni, hogyan tudná elrontani, azt az egyet 
kivéve, ha hangosan közölné mindenkivel: Az apám meg a sógorom diliházba 
akarják csukni a nővéremet, aki nem őrült, csak zűrös. Túl sokat iszik, és 
jeleneteket csinál, de azért még nem lenne szabad eltenni az útból. 
De hát Peter ezt a szónoklatot már előadta az apjának, nem sokkal azután, 
amikor Enid - hisztérikusan, de józanul - elmondta neki, hogy mit akarnak 
vele csinálni. Blaise meg is hallgatta, és meglepően ésszerűen válaszolt. Hogy 
mi legyen Eniddel, azt az orvosoknak kell eldönteniük. Ő reméli, hogy nem 
kell zárt intézetbe dugni. De Enidnek segítségre van szüksége, ugye? És ezzel 
Peter kénytelen volt egyetérteni. Közben Enid bement egy klinikára, 
kivizsgálásra. 
A vizsgálatok csak aznap reggel zárultak le, és Blaise máris felhívta Petert 
(ami megdöbbentő dolog volt, mert soha nem szokták felhívni egymást). - A 
jelek szerint nincs semmi baj Eniddel. Lehet, hogy szüksége lesz egypár 
hónapos elvonókúrára, de ennyi az egész. - Amikor Peter a válás felől 
érdeklődött, apja csak hosszas habozás után válaszolt. - Nem hiszem, hogy 
Claynek szabad volna éppen most otthagynia a pácban. Talán később, ha már 
jól van. De ez az ő dolguk. Különben is, Enid ma hazajön, és akkor meglátjuk, 
hogy hogy van. 
Ez elaltatta Peter gyanúit. Végül is Enidnek mindig volt némi paranoid 
hajlama, az üldöztetési mánia állandó tartozéka az őrültségeinek, és abban 
Peter soha nem kételkedett, hogy Enid egy kissé őrült. Ki nem az? Ő maga 
előző éjjel, teljesen egyedül, befalt egy legalább félkilós, óriási tábla Hershey-
csokoládét, aminek következtében rémesen aludt, és hányingerrel ébredt. 
Ezután erényesen lemondott a reggeliről, most pedig be se volt hajlandó lépni 
a büfésátorba. Enidnek szeszre volt szüksége, neki az evésre, és 
mindkettőjüknek többre volt szüksége a normális mennyiségnél ahhoz, hogy 
biztosak legyenek benne, minden rendben van. Természetesen ezért 
okolhatják Blaise-t, Frederikát, Washingtont, az életet. Peter időnként már 
mindegyiket okolta érte, de nem teljes szívvel-lélekkel, mert már nagyon 
korán beletörődött abba, hogy az életben nincsenek rajtakapható bűnösök. Az 
ember olyan, amilyen, és az örökkévalóságban nincsen rosszindulat. 
- Igen, szeretnék inni valamit - suttogta Elisabeth Claynek. Aztán Peter 
felé fordult, és egy pompás mosollyal csúfolta ki. 
- Nyertél - mondta Peter jóindulatúan. Mindkettőjüknek. 



A napfény át- meg átjárta a vászontetőt. A pavilonban a nagy ventillátorok 
ellenére is hőség volt. Burden egy jégből kifaragott hattyú előtt keresett 
menedéket. A pincérek körbejárkáltak az italos tálcákkal, jó néhányan máris 
részegek voltak. Mussolini meg Hitler már letűntek, hamarosan Japán is el fog 
bukni, és akkor majd újra elkezdődik az élet. 
- Day szenátor! - Burden nem ismerte fel a csillogó szemű, nagy, az 
alkalomhoz egyáltalán nem illő kalapot viselő, egyáltalán nem szép asszonyt. 
- Helen Ashley Barbour - mondta a nő segítőkészen hozzá, lévén szokva, 
hogy nem ismerik meg. Burden közölte vele, hogy mennyire élvezi a rovatát. 
- Nahát, maga milyen kedves ember! - lelkendezett Mrs. Barbour. - El se 
tudom mondani, mennyire bálványozom magát! Én is jeffersoni demokrata 
vagyok! Ellentétben a munkaadómmal, aki egy tökéletes angyal, de az utóbbi 
időben rémes Róbert bácsi lett belőle. - Blaise felé intett, aki a sátor végében 
állt, az egymást keresztezve fölrakott amerikai zászlók alatt. 
- De mi régi washingtoniak vagyunk, ugye? A férjem a Képviselőház tagja 
volt... 
Burden egy kellemes frázissal emlékezett meg Mr. Barbourról, miközben 
folytatódott a szóáradat. 
- Nem tudom túltenni rajta magam, ahogy ez a város megváltozott. Maga 
hogy van vele? Mióta kitört a háború, és idejött ez a sok új ember... az ember 
nem tud többé egy szállodai szobát kapni se pénzért, se szerelemből, se egy 
színházjegyet, se egy asztalt a vendéglőben. Hiszen még Harvey is zsúfig tele 
van mindig. Az a kedvenc helyem. A férjemé az Occidental volt. Még mindig 
ott lóg náluk a fényképe a falon. Nem, attól tartok, a mi kedves, kecses déli 
városunkat elárasztották ezek a... - Szélesre tárta a karját, felölelve az összes 
vendégeket, mintha össze akarná roppantani őket, de átkozódás helyett 
bölcsen egy taktikai áldás mellett döntött: - ... ezek a bűbájos emberek, akik 
annyi mindenre nyitották föl a szemünket, amiről bölcselmünk nem is 
álmodott. 
- Mint például? - szólt közbe végre Burden, miközben körülnézett a 
pavilonban. Blaise-zel éppen a New Deal egyik legfanatikusabb híve 
beszélgetett. Modora jelentősen megszelídült, amióta nagyságának forrását 
megszüntette az a rendkívüli baleset (nem volt rá más szó), amely most 
elfoglalta a Fehér Házat. Burden tudta, hogy igazságtalan az új elnökkel 
szemben, akit a Szenátusban meglehetősen kedvelt. De sehogy sem lehetett 
megkerülni a dolgot: Roosevelt a maga jellegzetes módján állt bosszút 
valamennyiükön. Mivel tudta, hogy esetleg nem fogja megérni hivatali 
idejének végét, halálában éppúgy szétzúzta a jobbak reményeit, mint ahogyan 
életében tette. Valamennyiüket félreállította, a barátait éppúgy, mint az 
ellenségeit, amikor ezt a középszert emelte maga mellé, aki most 
gyönyörködve figyelheti, hogyan tűnnek le a nála különb, pompás emberek, 
egyik a másik után, s hogyan bukkannak fel az új nevek. Halálod után csak 
még jobban gyűlöllek, Franklin. 
- A zene... Churchill... a külföldiek... Vilma királyné... a diplomaták... a 
színház... minden! 
- Igen, azt hiszem, megváltozott a város - szállt szembe Burden az árral. - 
Isten tudja, valahogy zsúfolt lett. 
- Mrs. Day hol van? 
- Otthon. Nem szereti a partykat. 
- Imádom! Számomra ő az igazi, ideális nagyasszony, a mi régi déli 
hagyományaink megtestesítője, egész más, mint azok a beképzelt jenki 
dámák, akiket nem lehet megkülönböztetni az angoloktól. És Diana, hogy van 
az a gyönyörű kislány? 
Tudva, hogy amit mond, mind bekerül az archívumba, Burden azt sejtette, 
hogy Diana házassága kimondhatatlanul boldog, és pillanatnyilag éppen 
dolgozik... 
- A magazinján, tudom! Majd elájultam, amikor megláttam az első számot, 
politikailag annyira szélsőséges... 
Frederika hirtelen előkerült a semmiből. - Mrs. Barbour, micsoda 
meglepetés! - Meg se próbálta eltüntetni hangjából a csodálkozást. 
- Ó, Mrs. Sanford, még soha nem láttam ilyen fényes társaságot! És ez a 
sátor, és ez a kedves berendezés! 
- Blaise beszélni szeretne magával, drágám - fordult Frederika Burdenhez. 
- Bocsásson meg, Mrs. Barbour. - Ezzel Frederika már el is vonszolta 
Burdent, otthagyva Mrs. Barbourt a mondat kellős közepén. - Ezt a nőt meg 
se hívtuk. 
- De hiszen Blaise-nél dolgozik. 
- Utálom a pletyka-újságírókat, még a sajátjainkat is. - Irene Bloch éppen 
ebben a kedvezőtlen pillanatban rontott elő néhány admirális háta mögül. - 
Drága Mrs. Sanford, micsoda csodálatos féte! Cheyney tengernagy hozott el - 
tette hozzá óvatosan. 
- Örülök, hogy látom. - Frederika mosolyogni akart, de csak grimaszt 
vágott. - Peter itt van - mondta Frederika, és arca tragikus maszkká változott. 
- Tudom. Láttam. Micsoda sikere van a mi magazinunkkal! Látta már, 
szenátor? De hát mit is beszélek, hát persze, hogy látta, biztos megmutatta 
Diana, une jeune fille trés raffinée. No de nem akarom tovább tartóztatni, 
várják a vendégei. - Ezzel Irene kecsesen visszafordult az admirálisokhoz, 
mintha csak teljesen az ő napja lett volna ez a nap, beleértve a nyugati fronton 
aratott diadalt is. 
- Ez egyszerűen rémes - motyogta Frederika. Szorosan belekapaszkodott 
Burden karjába, miközben Blaise felé törtettek. 
- Manapság már senkit nem lehet távol tartani. 
- Hát, ha nyílt házat visz, akkor nem. A maga hibája. 
- Peter hibája. Csak az ő kedvéért fogadtam be ezt a nőt. 
- Amiért igazán hálásak vagyunk. Diana is élvezi Irene gazdagságának... és 
társadalmi ambícióinak az előnyeit. 
Frederika egy pillanatra megállt; és Burden arcába bámult. 
- Diana el fog válni? 
- Én nem tudok róla. - Az igazságnak megfelelő válasz hamisan csengett. 
- Úgy hallottam, hogy elválik. És azt is hallottam... 
-... hogy Peter és Diana?... 
- Igen. De Peter még túl fiatal. Itt van Blaise. 
Burden váratlanul sértve érezte magát. Frederika azt gondolja, hogy Diana 
nem elég jó feleség Peternek? De kiverte a fejéből a gondolatot. 
Természetesen Frederika pontosan azt gondolta, amit mondott. Tudta magáról, 
hogy az utóbbi időben rendkívül érzékeny lett, túlságosan ragaszkodott az 
előjogaihoz, és ott is lekicsinylést gyanított, ahol erről szó sem volt. 
Szerencsére Blaise nem bánt vele úgy, mint holmi hullócsillaggal; a jelek 
szerint a legrosszabb esetben is csak olyan napnak tekintette Burdent, amelyen 
pillanatnyilag napfogyatkozás van, s amit ki kell engesztelni, abban a 
tudatban, hogy amint a hold árnyéka elvonul, ismét régi fényében fog 
ragyogni. Blaise egyetlen kézmozdulattal elbocsátotta a neki éppen hódoló 
urakat, és maga mellé vonta Burdent. Az egyik ventillátor lassan kavarta a 
levegőt, közvetlenül a hátuk mögött. 
-... a hadikölcsön-körút... a kormányzó... minden ki van tűzve... és te? 
Burden azt mondta, amit vártak tőle. - Természetesen én is ott leszek. - De 
még mennyire! Hiszen még mindig ő az egyik legfontosabb ember az állam 
politikai gépezetében. Az ő valódi vagy színlelt áldása nélkül semmiféle új 
csillag nem emelkedhet annak az ingatag vidéknek a lapos horizontja fölé. Azt 
semmi esetre se engedheti meg magának, hogy kihagyják a dologból, bár a 
jelöltek kiválasztása már nem volt teljes egészében az ő kezében, mint a 
háború előtti években, amikor csak egyetlen szót kellett szólnia az állam fél 
tucat politikai vezetőjének, s ez máris biztos helyet jelentett a Kongresszusban 
egy buzgó (de nem túl buzgó) politikusnak, akinek a feltétlen lojalitására aztán 
egy teljes kongresszusi időszakon át számíthatott. 
- Megpróbáljuk úgy intézni, hogy az előválasztáson ne legyen ellenfele. - 
A többes szám olyan volt Burdennek, mint egy tőrdöfés a hátába. Hogy jön 
ahhoz Blaise, a washingtoni újságtulajdonos, hogy Burden államát érintő 
politikai megegyezésekről többes számban beszéljen? 
- De hogy lehet ezt... megcsinálni? - Burden szelíd maradt. - Az a 
képviselő, akinek most jár le a mandátuma, maradni akar. Nagyon ambiciózus 
ember, és nem is öreg. 
Az "öreg" szó kezdett Burdennél rögeszmévé válni. Az utolsó választáskor 
öregnek nevezték, pedig a saját szemében most is pontosan ugyanolyan volt, 
mint azon a napon, amikor először érkezett Washingtonba, két vesszőfonatú 
kofferjével, és elfoglalta előre biztosított szobáját egy szállodában, félúton a 
vasútállomás és a Kapitólium között; mint azon a napfényes délutánon, 
amikor egy azóta réges-rég meghalt szenátor levezette a Szenátus üléstermébe, 
és ő az izgatottságtól remegve letette a hivatali esküt, miközben Kitty büszkén 
nézte a karzatról, nagy, madárdíszes kalapjában, csíkos, puffos ujjú 
selyemruhájában. Ó! 
- Az hiszem, tisztességesen gondoskodtunk róla. - Burden újra 
megvonaglott a többes számtól, de tovább mosolygott. - Van az az üres 
szövetségi bírói állás, azt szeretné megkapni. Mármost a kémeim szerint az 
elnök kinevezi, ha te meg Momberger... 
- Természetesen ajánlani fogom - mondta Burden, aki a szóbanforgó bírói 
állást már régen másnak ígérte. 
- Pompás! Pompás! Tudtam, hogy számíthatunk rád! - veregette meg 
Blaise a vállát. - Momberger nem probléma. Hát akkor meg is vagyunk! 
Bejutott a fiunk! - Burden végül csak abban a tudatban talált vigasztalást, 
hogy az életben soha senki nem a "miénk". Az idő majd megtöri Blaise-t... 






A terasz alatt sziklák jelezték a mélybe, a folyóhoz meredeken lezuhanó 
szirt kezdetét. Itt üldögélt Harold Griffiths, a haditudósító, súlyos arcát két 
apró öklére támasztva. Peter vigyázva közeledett, hogy ne csapjon zajt: meg 
akarta ijeszteni. Ez sikerült is. Harold talpra szökkent, szeme kitágult a 
rémülettől. 
- Peter! Atyaisten, sose csinálj ilyet! - Félkezét a szívére szorította, míg a 
másikkal megrázta Peter kezét. - A dzsungelben... ha valaki ezt csinálta... az 
igazi volt. 
- A mi dzsungelunk is igazi - mondta Peter, pontosan leutánozva Harold 
színpadias komorságát. 
- Ott az életünkről volt szó. - Harold világéletében érzéketlen volt a 
sajátján kívül minden más irónia iránt. 
- A miénkről is. Valamint nemzetünk szent becsületéről és hazánk 
sorsáról. De rég nem láttalak! - Szeretettel nézett Haroldra, bízott benne, hogy 
a közlegények Homéroszának tiszteletre méltó homlokzata alatt hamarosan 
újra meg fogja találni régi barátját, aki annak idején a kövér Falstaffot 
játszotta mellette, mint morcos Hal herceg mellett. 
- Maláriát kaptam - mondta Harold büszkén, de ingerülten, és betegnek is 
látszott, bronzszínű volt a szeme fehérje, és hamuszínű az arca. 
- Te akartál a háborúba menni. 
- Nem panaszképpen mondom - panaszolta. - Örülök, hogy elmentem. A 
legjobb dolog volt, ami valaha történt velem. 
- A Tribune-nak is ez volt a legjobb. Híres ember lettél. 
- Tudom - bólintott Harold komoran. Peter azon töprengett, nem 
gyilkolták-e meg a régi Haroldot, s most nem valami csirkefogó folytatja-e 
újságírói üzelmek a helyében. De vigyázott, hogy türelmes legyen. Rossz 
próza ide, rossz próza oda, Harold két évig a halál kellős közepén járt, és nála 
erősebb emberek is jöttek úgy vissza, hogy nem voltak többé egészen 
önmaguk, régi személyiségüket eltemette az, aminek a dzsungel nedves 
forróságában tanúi voltak. 
- Valakinek el kellett mondania, hogy milyen az. És történetesen én 
mondtam el. Ennyi az egész. - Az új Harold hajlott a Hemingwayre 
emlékeztető, rövid mondatokban való beszédre. 
- Ott voltál, mint Ismaél. - Az új Harold tömörsége miatt Peter szeretett 
volna bonyolultan ékesszóló lenni, szembeállítani a hamis dórral a valódi 
korintoszit. - De most, amikor véget érnek a háborúk, most mit fogsz 
csinálni? Nem állhatsz vissza annak, ami voltál. 
- A háborúnak még nincs vége. - Harold úgy nézett a Potomacra, mintha 
Maryland zöld és kullanccsal teli dombjai holmi térképész tévedése folytán 
Japánná változtak volna. - Visszamegyek oda, ahol harcolnak. Nekem ott a 
helyem, ahol ők vannak. Mindvégig. 
- Követed a csapatokat, mint Ruth, az idegenek földjén. 
Ez végre hatott. Harold megfordult, Peterre nézett, most először úgy, 
mintha tényleg látná is. - Te... te meghíztál - mondta, Peter vaskos torzójára 
mutatva, amely a szigorú diéta ellenére önhatalmúlag egyre gyarapodott. 
- Igen, kezdek hájas lenni, mint te - vágott vissza Peter. De valójában 
Harold pocakját eltüntette a láz, vékony volt, törékeny külsejű, csak nagy 
oroszlánfeje maradt változatlan. 
Igen, Harold olvasta a The American Idea első számát. Nem, nem tetszett 
neki. Támadta az összes szerzőit, megbélyegezte az összes kommunistákat 
(annak ellenére, hogy valamikor védte őket). Aztán rögeszmésen újra róluk 
meg az önfeláldozásukról beszélt. Peter épülésére villámgyorsan lediktált 
vagy fél tucat hasábnyi vezércikkszöveget, míg Peter félbe nem szakította. - 
Te aztán megtaláltad a vallásodat - mondta, önkényesen véget vetve a 
szövegnek, pedig Harold még korántsem ért az utolsó hasáb végére. - De 
akkor mit fogsz csinálni, ha vége lesz a háborúnak? 
- Amikor az ember odakinn van, balszerencsét hoz rá a tervezgetés. 
- De pillanatnyilag nem odakinn vagy, hanem itt. Én biztos vagyok benne, 
hogy apa megpróbál téged életfogytiglan leszerződtetni, de mire? 
- Vezércikkírásra. Politikaira. "Kelt Washingtonban." - A válasz gyorsan 
jött. Bármennyire elkötelezte magát Harold a háborúnak, készen állt arra, 
hogy átalakuljon a békés használatra. 
- Politika! De hát te... - Nem akarván azt mondani, hogy "semmit nem 
értesz hozzá", Péter gyorsan átváltott: - ... azelőtt fütyültél a politikára. "Van 
közönségesebb lény az Egyesült Államok szenátorainál?" kérdezted egyszer 
James Burden Daytől, és meg se vártad a választ. 
- Azóta sok mindent történt velem. - Harold átnézett a Potomac másik 
partjára, állat magasra emelte, mint Douglas MacArthur. - Rájöttem, hogy mi 
a valódi az életben. 
- És a szenátorok valódiak? 
- Valódiak, mert ők valódiak, a kisemberek, akiket ide-oda taszigálnak. És 
valahogy felelősnek érzem magamat értük. - Harold a túlsó partra mutatott, 
büszkén vállalva a felelősséget Rock Springs lakosaiért. Peter álmélkodva jött 
rá, hogy az idő mennyire megváltoztatta a szerepeiket. Hal hercegből kezd 
King Colé lenni, Falstaffból pedig Polonius lett. Mulatva és ugyanakkor 
viszolyogva hallgatta, amikor a megkomolyodott udvari bolond kifejtette, mit 
érez a közlegények iránt, s hogy könyvet fog róluk írni. Clay is szerepelni fog 
benne? Igen, fog. 
- Remélem, rájöttél, hogy mit csínáltál, amikor úgy írtál róla, ahogy írtál? 
- Én nem csináltam semmit. Mindent ő csinált. Én csak elmondtam a 
történetet. - Nyomtatásban még csak el lehetett viselni Harold stílusát, mert az 
ember legalább hangosan röhöghetett rajta, de szemtől szembe elviselhetetlen 
volt ez a kifejezéstelen monotónia. Peter szerette volna jól megrázni és észre 
téríteni a kis emberkét, feltéve persze, hogy tényleg a háború előtti 
rokonszenves társa volt az igazi Harold, ami korántsem tisztázott kérdés, 
hiszen könnyen lehetséges, hogy ez az ünnepélyes melodrámaíró is valóságos 
volt, s türelmetlenül várta, hogy a nagy események napfényre hozzák. 
- Olyan volt, mintha egy legendából lépett volna ki, mint egy lovag a 
dzsungel zöld szőnyegén - mondta Harold, felvillantva valamit abból, ami 
később esetleg egy virágosabb, háború utáni stílussá válhatott. - 
Valamennyien éreztük. Aki csak ott volt vele odakinn, mindenki tudta, hogy 
rendkívüli ember. 
- Clay? Rendkívüli? - Peter nem tudta elrejteni a megdöbbenését. Más 
dolog hidegvérrel, előre megfontolt szándékkal legendát csinálni valakiből, és 
megint más dolog, ha valaki saját hamisítványát összetéveszti a valódival. 
- Te sose szeretted, ugye? - Harold türelmes volt. 
- Persze hogy szerettem. Te voltál az, aki kicsúfoltad.. Butának tartottad. 
Meg is mondtad. 
Harold lehunyta a szemét, és finom mosollyal megrázta a fejét. - Nem. 
Nem. Nem. Most a saját érzéseidet vetíted át rám. - Kinyitotta a szemét. - Én 
mindig érdekes embernek tartottam. De azt bevallom, soha nem gondoltam, 
hogy bármiféle nagyság volna benne, amíg nem találkoztunk újra a Csendes-
óceánon, és nem láttam, hogy mennyire megváltozott. 
- És ő is látta, hogy te mennyire megváltoztál. 
Nem volt az az éles megjegyzés, amely át tudott volna hatolni Harold új 
önimádatának páncélján. - A férfiak megváltoznak a háborúban - mondta 
csöndesen, és Peternek eszébe jutott, mi lenne, ha letaszítaná egykori barátját 
a szirtről, bele a mélységbe, a sebes folyóba. A világ mindenesetre 
megmenekülne a "Kelt Washingtonban"-tól. De a dühroham elmúlt, és Peter 
udvariasan hallgatta, amikor Harold még egyszer elkezdte felidézni azt a 
napot, amelyen Clay véghezvitte hősi tettét. De amikor Claynek éppen ki 
kellett volna rohannia a lángoló hangárból, karjában a haldokló közlegénnyel, 
kijelentette: - Mennem kell. Dolgom van. 
- Az a magazin? 
- Igen. Sajnálom, hogy nem tetszik. Azt hittem, tetszeni fog neked. 
- Lehet, hogy majd idővel. De a világ nem olyan egyszerű, mint ahogy azt 
Aeneas Duncan elképzeli. 
- Lehet, hogy majd idővel nem lesz olyan egyszerű. - Peter képtelen volt 
féken tartani a nevetségesség iránti érzékét. - De most a világ határozottan 
egészen egyszerű. A zsarnokok halottak. Nyugaton az erény uralkodik. És 
akik túlélték, azoknak mind jóknak kell lenniük. Mi megpróbálunk jók lenni. 
És te? 
- Én hiszek a történelem végső céljában - mondta Harold, magasra emelve 
a hegeli zászlót. 
Peter nevetett. - Még mindig marxista vagy? Azok után, amiket az apám 
számára írtál? 
- Függetlenül attól, hogy te meg a barátaid mit gondoltok az én politikai 
nézeteimről, én mindig szembeszálltam az ember ember által való 
kizsákmányolásával. 
- Igen, emlékszem rá. - A háború előtt még mindenki így beszélt. De most 
a régi érzelmeknek új frázisok adtak új kifejezést. Harold nem tartott lépést a 
korral. - Napjainkban már más szükségszerűségek is vannak - csillogtatta 
meg az új zsargont Peter. 
- Mondd csak, te beléptél a pártba? - Akár lépést tartott a korral, akár nem, 
azért Harold ráismert a sztálinista "szükségszerűségekre". 
- Nem - mondta Péter. - Még mindig republikánus vagyok. 
- Dilettáns! - Haroldban megvolt a népszerű újságírónak az a tévedhetetlen 
képessége, hogy kiválassza azt az egyetlen szót, amely akkor is vulgarizál, 
amikor jellemez, mert feláldozza a pontosságot a puszta elevenség kedvéért. 
Peter nem teljesen átérzett komolysággal válaszolt. - De hol lennének a 
művészek dilettánsok nélkül? Szükségetek van ránk, hogy értékeljünk 
benneteket, hogy meghatározzunk benneteket, hogy gyönyörködjünk 
bennetek. A szó latin eredetű, tudod. - Peter komoran elmosolyodott - 
Delectare, gyönyörködtetni. Vagy olaszul: dilettare. Te gyönyörködtetsz 
minket, Harold. 
- Megváltoztál. 
- Nem eléggé. - A babérbokrok mögött, amelyek sziklás találkozóhelyüket 
a terasztól elválasztották, megszólalt egy ismerős hang. 
- Peter, kivel beszélget? - A babérágak közt megjelent a hírességekre 
vadászó Irene Bloch fehér arca. 
- Harold Griffithsszel. Meg kell vele ismerkednie - mondta Peter. - 
Történelmi szükségszerűség, hogy maguk ketten összebarátkozzanak. 







5.




A ház homlokzata előtti két különleges éjszakai lámpa arra szolgált, hogy 
magához vonzza a rovarokat, s aztán sárgán izzva elégesse őket. A lámpák 
alatt a teraszon Blaise és Clay az egyenes hátú vasszékekben ülve hallgatták 
dr. Paulus lágy, déli hangját. 
- Súlyos zavarok állnak fönn nála, amint azt minden laikus is világosan 
láthatja, és a viselkedése is sok tekintetben erősen abnormális. De kollégáim 
közt bizonyos nézeteltérés áll fönn a tekintetben, hogy problémáinak pontosan 
milyen is a természete. 
- Azt hittem volna, hogy ez a probléma még a kollégái számára is teljesen 
nyilvánvaló. - Blaise átvette a kezdeményezést, ahogyan azt Clay kívánta. 
Clay teljes lelkinyugalommal szívta Blaise szivarját, s pontosan arra a helyre 
bámult, ahol Burden néhány órával ezelőtt elmondta neki, hogy biztosan 
győzni fog az előválasztáson, mert a vetélytársa hamarosan bírói kinevezést 
fog kapni. - Ezt nem volt könnyű elintézni - mondta az öregúr azzal a furcsa, 
haldokló hanghordozással, amelyet Clay gyakran próbált utánozni, s néha 
váratlanul sikerült is neki, amikor is megszűnt önmaga lenni, bölcsebb lett és 
finomabb modorú, ami azt jelentette, hogy sokkal-sokkal veszélyesebb. 
- Az elnök... de furcsa erről az emberről úgy beszélni, hogy az elnök... 
meg aztán mi, enyhén szólva, nem vagyunk jó viszonyban. De... - Burden 
keze pihekönnyedén nyugodott Clay karján. A sötétben üldögélve Clay most 
látta önmagát, délután, amikor izgatottan hallgatta annak a bonyolult tervnek a 
részleteit, amellyel Burden csapdába akarta ejteni a helyet eddig betöltő 
képviselőt meg az elnököt. A jelek szerint ez sikerült is neki. - A bejelentés az 
államunk Kapitóliumán a tiszteletedre rendezett ünnepséggel egyidejűleg fog 
elhangzani. 
- Nem is tudom eléggé megköszönni. 
- Valószínűleg nem. - Burden pajkosán mosolygott, figyelte meg Clay, de 
azt is észrevette, mennyire megöregedett a szenátor, amíg ő távol volt. Szája 
maradandóan tragikus vonást öltött, a szeme pedig valahogy eltompult. 
- Élvezni fogod a Kongresszust. Én élveztem, amikor a te korodban 
voltam. 
- Úgy érti, hogy most már nem? 
- Élvezni már nem élvezek én semmit. De azt mondhatom, hogy a 
Szenátus nélkül elveszett ember lennék. Egy idő után már semmi sem tűnik 
valóságosnak az ember saját munkáján kívül, no meg persze annak az 
embernek a morbid tanulmányozásán kívül, aki történetesen éppen az Avenue 
másik végén lakik. Az elnök... minden elnök... a mi természetes ellenségünk, 
és ennek így is kell lennie. Ne állj be azok közé, akik az elnök kegyeit 
hajszolják. Hosszú távon ez hiba. Persze, hosszú távon az se bölcs dolog, ha 
valaki mindig ellenzékben van, mint én. De hát én már ilyen voltam... ilyen 
vagyok. 
Clay figyelmét nem kerülte el az igeidő megváltoztatása. Azon 
gondolkodott, nem beteg-e az öreg; ez az áldást osztogató hang egyáltalán 
nem illett hozzá. 
- Nem hinném - mondta Clay -, hogy a Képviselőháznak egy új tagját 
egykönnyen észrevegyék, akármit is csinál. 
- Van rá mód, hogy az ember észrevétesse magát. - A hosszú, kékeres kéz 
hátralökött egy haj fürtöt a fáradt szemek elől.De csak benn, a Házban. A 
vezérekkel. Odakinn sose hajszolj semmiféle dicsőséget. Ha megpróbálod, 
meg fogod látni, hogy képtelenség bármit is elérni. És végül is csak ez számít: 
megcsinálni azt, amit meg kell csinálni. - Burden elmosolyodott, 
nyilvánvalóan rájött, hogy kissé túl messzire ment az erény dicséretében. - 
Nincs jólesőbb dolog, igaz, ritkaság is, mint amikor az ember magának csinál 
meg valamit, amiből történetesen másoknak is haszna van, ha csak véletlenül 
is. 
Clay nevetett, mivel azt hitte, hogy Burden meg akarta nevettetni. De az 
öregúr hirtelen egy nehezen értelmezhető oldalpillantást vetett feléje. Amikor 
újra megszólalt, már nem volt ironikus a hangja. - Meg kell mondanom, hogy 
engem a nép mint olyan soha nem töltött el különösebb lelkesedéssel. De néha 
fölébred az emberben az együttérzés irántuk. Különösen odahaza, ha 
végighajtok azon a végtelen síkságon, egyik kisvárosból a másikba... - Clay 
izgatottan gondolt a saját jövőjére, ugyanezen a vidéken. 
- És akkor körülnézek, és látom azokat a dolgokat, amiket én csináltam, és 
arra gondolok, nohát, ez az autópálya az én művem akkor is, ha erre már senki 
sem emlékszik, vagy már senkit nem érdekel. 
- De emlékeznek rá! - Clay azt mondta, amit az öreg hallani akart. - Ott 
van Day város, 1868 lakosa van, és egyre növekszik. Ott van a 720 méter 
magas Day-csúcs. A James Burden Day Nemzeti Park. És az állam minden 
villanyvilágítású városában van egy Day utca. 
- De meg fogják kérdezni, hogy ki is volt az a Day? 
- Az elnököket is elfelejtik. Az utak mindenesetre ott vannak, és maga tette 
oda őket. 
A félhomályban üldögélve, s arra a pontra meredve, ahol korábban Burden 
állt, Clay olyan tisztán látta az öreget, mintha még mindig délután volna, s 
még mindig ott állnának egymás mellett, végignézve a pázsiton, Blaise 
vendégein. 
Megint dr. Paulus beszélt. - Mr. Sanford, a lányának természetesen vannak 
problémái, és mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segítsünk rajta. 
- Tudom, hogy problémái vannak, és tudom, hogy maguk segíteni akarnak 
rajta, de hogyan tudnak segíteni, ha nem hajlandó benn maradni az 
intézetükben? 
- Reméltük, hogy saját jószántából fog maradni, úgyhogy a problémáin... 
- De a saját jószántából nem fog maradni! Alkoholista. Nem beszámítható. 
- De, Mr. Sanford, a mi problémánk éppen az, hogy nem lehet 
beszámíthatatlannak nyilvánítani. A rendelkezésre álló legjobb 
szakvélemények szerint, a szokásos jogi értelemben, igenis beszámítható. 
Itt végül Clay is beavatkozott. - Úgy érzem, az igazi probléma... - 
elfintorodott, amiért újra kimondta a "probléma" szót - ... az, hogy valami 
törvényes módot találjunk rá, amivel rákényszerítsük, hogy alávesse magát a 
kezelésnek. 
- Bárcsak lenne rá mód, Mr. Overbury, becsületszavamra, állandóan azon 
töröm és azon törtem a fejemet, hogyan találhatnánk rá módot, hogy segítsünk 
a feleségén, akinek súlyos lelki zavarai vannak. 
De a "súlyos lelki zavaroknak" nyomát se lehetett látni, amikor Enid este 
megjelent a Laurel House-ban. Akkor érkezett, amikor már az utolsó 
vendégek is távozóban voltak. Pompásan nézett ki, és józan volt. Csak egy 
neszesszer volt vele. - Hosszú beszédem lesz veled, apa. Veled is, Clay. - 
Kemény volt a hangja. - De először ki kell aludnom magamat. Egy hete nem 
alszom, mert nem engedték, hogy altatót vegyek be azon a bűbájos helyen, 
ahová elküldtetek. Szóval, majd reggel beszélünk, amikor friss leszek és üde. 
- Ezzel a baljós kijelentéssel felment Frederikával az emeletre. 
A vacsoránál, amikor Blaise megkérdezte Frederikát, mit mondott Enid, az 
anya nem engedte, hogy a feleség bármit is mondjon azonkívül, hogy: - Én 
teljesen normálisnak látom. És hetek óta nem ivott egy kortyot se, és soha 
többé nem is akarja újrakezdeni. 
- De mit akar? - makacskodott Blaise. 
- Hogy hagyják békén - mondta Frederika élesen. - Hogy hagyjuk elválni 
Claytől, és hagyjuk békében élni. Ezért aligha lehet neki szemrehányást tenni. 
- Nem, hát azt nem. - Clay örült, hogy a hosszú hallgatástól rekedt hangja 
őszintének és érzelmekkel telítettnek hangzott. 
Közben Blaise magához rendelte a boldogtalan dr. Paulust. Az orvos most 
már állt, s puha, kerek arca betegesnek tűnt a rovarégetők sárga fényében. - 
Feltétlenül kérni fogom, hogy ezt a problémát vizsgálják felül újra, ez 
természetes, uram. Erre számíthat. 
- Számítok is rá. - Blaise úgy fogta karon a doktort, mintha letartóztatná, 
és átkalauzolta a terasz ajtaján. A szúnyoghálós ajtó csattanva csapódott be 
utánuk. 
Egy pillanat múlva Clay is bement. A nagy hallban megállt. Blaise még 
mindig a bejárati ajtónál állt, a doktort gyötörte. Clay hirtelen szomjúságot 
érzett, bement a könyvtárba, és meggyújtotta a villanyt. 
Enid apja bőrkarosszékében ült, meztelen lábát a kandalló rézellenzőjére 
rakta. Pongyola volt rajta, de hálóing nélkül. Hunyorgott a hirtelen 
világosságtól. 
- Hogy tetszik neked dr. Paulus? Jó alak, mi? - Az orvos vastag, panaszos 
hanglejtését utánozta. - Ő aztán érti az én problémámat. Vagyis - visszaváltott 
a rendes hangjára -, mint kiderült, inkább a te problémádat. 
Clay a diagnosztizáló orvos hideg szemével kereste a gyanús tüneteket, és 
meg is találta őket: a szék mellett a földön ott állt a pohár, amelyben éppen víz 
is lehetett volna, ha a szemek ragyogó révülete nem bizonyította volna, hogy 
ez bizony vodka. A feltételezett diagnózis megerősítést nyert. - Ittál - 
jegyezte meg Clay semleges hangon. 
- Te nem ittál volna - felelte Enid, szokásos módján szenvedélyesen 
mellébeszélve - azok után, amiket apa meg te végigcsináltattatok velem? 
- Ő csak segíteni akart rajtad, ennyi az egész. - Clay óvatosan elhatárolta 
magát bűntársától. 
- Persze. Biztosan. Hát tudjátok, mik vagytok ti? Tudjátok? Mind a ketten? 
- Kihúzta magát székében, szorosra vonta maga körül a pongyoláját. 
- Nem gondolod, hogy jobb volna, ha lefeküdnél? - A kocsifelhajtón 
megcsikordult a salak, amint dr. Paulus autója végigment rajta. 
- Hát ezt nem fogjátok szárazon elvinni. Nem. Nem. Ezt nem fogjátok 
szárazon elvinni. - Megrázta a fejét többször is, míg teljesen bele nem szédült. 
Clay olyan elmélyülten figyelte, hogy mindaddig észre sem vette, hogy Blaise 
bejött a szobába, amíg felesége elkomorult arca hirtelen el nem árulta, hogy 
létének és kínjainak fő okozója is köztük van. 
- Részeg vagy! - Blaise arckifejezése semmivel sem volt kevésbé komor, 
mint a lányáé. 
- Na és ha az vagyok? Még mindig jobb, mint olyannak lenni, amilyen te 
vagy. 
- Dr. Paulus azt mondja, hogy elmezavarod van. Segítségre van szükséged. 
- Dr. Paulus túl sokat jártatja a pofáját! - Clay gyakran kíváncsi lett volna 
rá, hogy Enid részeg pillanataiban miféle szubkultúrából meríti szókincsét. 
Józanon tisztességes angolt beszélt, de amikor berúgott, akkor egyszerre 
belevaló csaj lett belőle, aki nem sumákol, aki, nézzünk szembe vele, nem 
majrézik, ha egy havert ki kell húzni a szarból. Talán vadnyugati pifpuff 
regényeket olvas titokban. 
- Az hétszentség, hogy segítségre van szükségem, de már van is, egy 
dörzsölt ügyvéd, a legjobb a városban. Ma reggel beszéltem vele, és nem 
tettem lakatot a pofámra. 
- Mire kell neked ügyvéd? - Blaise halkan és józanul beszélt, de a kezét 
keményen ökölbe szorította. 
- Először is, hogy ne kerüljek a gyagyatelepre... 
- Hova? - Clay nem akart közbeszólni, de a szokatlan kifejezés furcsán 
érintette. 
- A diliházba, ahová ti ketten annyira szeretnétek becsukni, 
- Mi segíteni akartunk. Ennyi az egész - mondta Blaise, és teljesen 
őszintének hatott. 
- Kin segíteni? Rajtad meg Clayen vagy rajtam? - Enid nem várta meg a 
választ. - Utána meg az új ügyvédem majd elválaszt engem, annak rendje és 
módja szerint. 
- Hogyhogy? - Clay érezte, hogy jeges lesz a keze. - Tiéd a gyerek. 
Minden a tiéd. 
- Na és a pénz? 
- Claynek nincs pénze. Neked van. - Blaise ingerült volt. Aztán 
gyöngeségnek értelmezve Enid homályos kijelentését, elkezdte 
megfélemlíteni. 
De Enid összeszedte magát, tekintete kitisztult. - Nem Clay pénzét akarom, 
hanem a tiédet. 
- Megkapsz mindent, amit csak akarsz. Mindig is megkaptál. 
Clay megrémült. Itt valami furcsa dolog fog történni. Enid soha nem 
mutatta a legcsekélyebb érdeklődést sem a pénzt iránt; annak idején a 
legrosszabb esetben is legfeljebb bosszankodott, amiért nincs, de most, amióta 
megkapta az alapítvány jövedelmét, teljesen közömbössé vált a vagyonnal 
kapcsolatban. 
- Ezt te csak úgy mondod most - mondta Enid kissé kényszeredetten, 
mintha nem tudná, miért is hozta szóba a pénzt, s most próbálna rá 
visszaemlékezni. Nagyot húzott a pohárból, a vodka felfrissítette az 
emlékezetét. - Ő azt mondja... Hartshorne, az ügyvéd, azt mondja... ez a 
legkevesebb, amivel tartozol nekem azok után, amit csinálni próbáltál, és 
figyelembe véve, amit tudok. 
- Mit tudsz? - kérdezte Blaise lágyan. 
- Hogy el akartál engem tenni az útból, mert a válás ártana Clay 
karrierjének. 
- Én mindig is hajlandó voltam beleegyezni, hogy elválj. Most is hajlandó 
vagyok - mondta Clay óvatosan. 
- Ezt te csak úgy mondod, de én tudom, hogy nem így van. - Kezdett éles 
lenni a hangja. - Tudom, amit tudok, és az ügyvéd is tudja, és ne gondoljátok, 
hogy nem kapunk el benneteket, amikor csak akarjuk. Nézzünk szembe vele: 
minden ütőkártya nálam van. 
- Mit képzelsz, miféle ütőkártyáid vannak? - Bár Blaise szavai fenyegetők 
voltak, mégis hátrált egy lépésnyit a lánya elől, mintha védekezne. 
Enid imbolyogva felállt, mindkét kezét a pongyolája zsebébe dugta. - És 
ne gondoljátok, hogy mire végigcsinálom, nem fogja mindenki megtudni, mert 
meg fogja. - Blaise felé lépett, visszaállítva kettőjük közt az előző távolságot. 
- Te szerelmes vagy Claybe! 
Szavai Clay számára semmit nem jelentettek, akár az időjárásról is 
beszélhetett volna. Visszapörgette magában a mondatot, de semmiféle 
értelmet nem talált benne. De, bár maguk a szavak nem árulták el jelentésüket, 
öntudatának egy másik szintje felfogta Enid rosszindulatának teljes súlyát, és 
minden idegszálát riadóztatta. 
Blaise nem szólt semmit. Ökölbe szorított kézzel, tátott szájjal, lihegve állt 
Clay előtt. Enid könnyedén, mulatva nézett egyikükről a másikra, részeg 
modorát teljesen levetkőzte, mintha az valamiféle álarc lenne, amit tetszés 
szerint tud felölteni vagy levetni. 
- Nem gondoltátok, hogy tudom, ugye? - Az apjához fordult. - Gyűlölted, 
amikor hozzámentem, mert igazában magadnak akartad, aztán meggyűlöltél 
engem, mert én kaptam meg. bár Isten látja a lelkemet, én hajlandó lettem 
volna megosztozni rajta. Van belőle elég, igaz, Clay? - Clayre nézett, aki meg 
se moccant, és nem szólt egy szót sem. 
Férje hallgatása csalódást okozott Enidnek. Újra Blaise felé fordult. - 
Végül is Clay bármit megtesz, hogy előmozdítsa a karrierjét. Ezért hagyta, 
hogy beleszeress, pedig igazából azt gondolja rólad, hogy egy undorító, 
mocskos, vén... 
Blaise éles kiáltással lendült támadásba: úgy tartotta maga előtt a két öklét, 
mint valami faltörő kost. De Enidet nem érte készületlenül, úgy tért ki az 
útjából, mint egy bikaviador, karját szélesre tárva, hogy megőrizze az 
egyensúlyát. Pongyolája szétnyílt rajta, de ebben a pillanatban Clay nem a 
testére figyelt, hanem a jobb kezében szorongatott pisztolyra. 
Figyelmeztetőleg kiáltani akart, de aztán mégse tette. Ebben a színjátékban 
már nem volt számára szerep. 
Blaise újra nekitámadt Enidnek, s magasra emelte a karját, hogy megüsse. 
Nem vette észre a pisztolyt, amelyet Enid egyenesen rásütött. Olyan hang 
hallatszott, mint amikor elpukkan egy luftballon. Apró, fehér füstpamacs 
bomlott ki kettőjük között. 
A három ember egy hosszú pillanatig csak állt körben: Blaise, karját még 
mindig maga elé emelve; Enid, az oldalától messze eltartott pisztollyal; Clay 
pedig félkarját kinyújtva, mintha meg akarta volna állítani a golyó röptét a 
levegőben. Ebben a rájuk fagyott pózban maradtak, míg ki nem csapódott a 
könyvtár ajtaja. Az ajtónyílásban Frederika állt, s öreg és dísztelen éjszakai 
arcával úgy nézett végig rajtuk, mintha élőképet látna. Amikor végre 
megszólalt, hangja meglepően nyugodt volt és szomorú. - Mit csináltál, Enid? 
Enid az anyja felé fordult, s közben leejtette a. pisztolyt a kandalló előtti 
szőnyegre. - Semmit, anya - mondta. - A világon semmit. 





























Hetedik könyv

1.




- De nem boldog? 
- A boldogság viszonylagos fogalom, Mr. Sanford. Mindnyájunknak 
vannak sötét napjai. És nézzen csak ki, legyen szíves! - Puha keze az ablakra 
mutatott, melynek tábláit vízostorként püfölte a szélverte eső. 
- Természetesen senki sem abszolút boldog - felelte Peter, szemét a 
szürkésfekete novemberi égre emelve. Egyebet nem is látott a marylandi 
tájból, mert az ablak nagyon magasan volt, kétségkívül azért, hogy 
megnehezítse a szökést. - De mit gondol, a jelek szerint... - olyan szót 
választott, amelyről tudta, hogy tetszeni fog dr. Paulusnak - ... alkalmazkodott 
a helyzetéhez? 
- Ó, azt hiszem, igen. Igen, határozottan. - Az orvos cinkosán nézett 
Peterre, mintha azt mondaná: "Ebben valamennyien benne vagyunk." - Nem 
jött rá, hogy Peter az ellenség. - Megvan számára a terápiánk. Festeni kezdett, 
és nagyon tehetségesen. Mrs. Paulus valamelyik nap el is kérte tőle az egyik 
festményét... - Egy enyhe homlokráncolás elárulta, hogy azért rossz 
reagálásra is számítani lehet. - Azt mondta, hogy odaadja, mihelyt elvégezte 
rajta a végső simításokat! - fejezte be mézesmázosán a mondókáját. 
Peter mosolygott: elképzelte magában a párbeszédet. - De hát ha ennyit 
javult, akkor már hamarosan kijöhet. 
A doktor rendkívül mély, függőleges és ferde ráncokba húzta sima, fehér 
homlokát. - Hát, kérem... - kezdte. Aztán megismételte. - Hát, kérem. Azért 
ne siessünk annyira. Az állapota, mindent figyelembe véve, jó, de ezzel még 
nem mondtunk sokat. Nézze, egy skizoid személyiség... 
- Mindnyájan skizoidok vagyunk, doktor. De skizofréniás-e Enid? - Peter 
rájött, hogy túl éles a hangja, és túl sok szakismeretet árult el. Hasonlóan 
minden más paphoz, az elmegyógyászok sem örülnek, ha híveikről kiderül, 
hogy túlságosan is alaposan ismerik a szent tanokat. 
- Igen, Mr. Sanford, skizofréniás. A konzílium megerősítette az én két 
évvel ezelőtti diagnózisomat. 
- És nem kerülhet sor revízióra? 
A ráncok eltűntek, a puha, lekerekített mosoly két gödröcskét varázsolt a 
doktor arcára. - Azt hiszem, ön nem érti teljesen az eljárásunkat - mondta dr. 
Paulus gyöngéden. - Ha valakinek skizofréniája van, az olyan, mintha 
leukémiája lenne. A betegség gyógyíthatatlan és progresszív. 
- Előfordult már, hogy egyesek kigyógyultak a leukémiából. 
- Skizofréniánál ez még nem fordult elő. 
Az orvos kezdett ingerült lenni, de Peter tovább erősködött. - És az új 
gyógyszerek? És Freud elmélete, hogy egy szép napon rá fognak jönni, hogy a 
skizofrénia egy kémiai egyensúlyzavar következménye, amit injekciókkal 
korrigálni lehet? 
- Az a nap még nem érkezett el, és amíg elérkezik, addig jobb, ha 
elkülönítve tartjuk a skizofréniásainkat, a társadalom érdekében és a saját 
érdekünkben. Végül is akadnak köztük gyilkos hajlamúak is. - Ezzel a 
jelentőségteljesen kiejtett végszóval dr. Paulus átadta Petert egy ápolónak, aki 
a McKinleyféle gótikus stílusban épült kastély egyik folyosóján át egy nagy 
sarokszobába kísérte. Enid a festőállvány előtt ült. Az állványon kifeszített 
vászon teljesen üres volt, csak valamivel a közepe alatt vöröslött egyetlen 
festékpacni. 
Az ápoló szó nélkül felgyújtotta a lámpát, aztán kiment. Ettől az ablakon át 
a nappal éjfekete lett. 
A testvérek jól megnézték egymást. Enid nem változott. Ha 
egyáltalán változott valamit, akkor a háromévi kényszerű józanság csak 
még fiatalabbá tette. - Üdvözöllek Belsenben - mondta végül. 
- Egyelőre legalább még nem csináltak lámpaernyőt a bőrödből - felelte 
Peter, és megcsókolta az arcát. 
- Bár csináltak volna! Oltsd el azt a rohadt lámpát, légy szíves! 
Peter eloltotta a lámpát. A fekete ablak szürkévé változott. A halovány 
fényben Enid vonásai olyan absztrakttá váltak, mint egy most vízbe fúlt arc a 
víz alatt. 
- Hallom, festő lett belőled. 
- Ez az ember dühös bolond, ez a dr. Paulus. És Isten látja a lelkemet, most 
már ismerem az összes tüneteket! Naponta hússzor megmossa a kezét, és 
folyton a tükörbe néz, hogy lássa, megvan-e még. És aztán ez a Mrs. Paulus, 
ha láttál már éjszaka virágzó lápvirágot, hát ő az. Neki az a neurózisa, hogy 
úrinőnek képzeli magát a ragadós kurvája. Adj egy cigarettát, már elszívtam 
az adagomat. - Kivett egy cigarettát. A gyufa fénye körívet írt le a 
félhomályban. Kifújta a füstöt, aztán azt mondta: - Ó, mit nem adnék egy 
száraz martiniért! 
- Vallásos még nem lettél? 
- Soha! Tudod, lehet hogy igazuk van. Nem hiszem, hogy a magam 
erejéből valaha is abba tudnám hagyni. 
- És milyen, amikor nem iszol? - Peter ezt valóban nagyon szerette volna 
tudni. Amikor diétázott, rendkívül erényesnek érezte magát, és úgy képzelte, 
hogy Enid is ugyanígy reagál. 
De erről szó sem volt. - Abszolúte pokoli lenne, ha nem kapnám a 
phenobarbitalt. Az segít, de nem eleget. Ki tudnék ugrani a bőrömből. 
Különben is, mi a rossz abban, ha részeges vagyok? Az én hullám, az én 
temetésem. 
- A többiek... 
- Igen, mindent tudok a többiekről. - Kemény volt a hangja. - És hogy 
vannak? 
- Hát, Clayt újra megválasztották... 
- Tudom. Olvasom az újságokat. 
- Akkor körülbelül annyit tudsz róla, mint én. Alig láttam, mióta... szóval, 
amióta... 
- A gyilkossági kísérletem óta? - Enid hirtelen nevetni kezdett, régi énje 
egy pillanatra visszatért, el volt ragadtatva saját csacsiságától. - Ó, az nagyon 
megérte, hogy láttam az arcukat! Amennyire vissza tudok rá emlékezni - tette 
hozzá elgondolkozva -, alaposan be voltam állítva. Különben szétlőttem volna 
papa fejét, és nem Aaron Burr bal szemébe lövök bele. 
- Gondolod, az sokat segített volna, ha megölöd apát? - mosolygott rá 
Peter a szürke félhomályban, holott tudta, hogy Enid éppúgy nem láthatja az ő 
arcát, mint ahogy ő sem tudta kivenni Enid arcvonásait a szürkeség tengere 
alatt. 
- Nagyon boldoggá tett volna, legalábbis egy időre. - Felsóhajtott. - Olyan 
szörnyeteg! Próbáltam ezt megmagyarázni dr. Paulusnak, de attól tartok, hogy 
apa iránti kötelezettségei miatt nem lehet túlságosan megértő. Végül is azért 
fizetik, hogy úgy tegyen, mintha én tényleg dilis lennék. Az vagyok? 
- Nem. 
- Néha azt gondolom, biztosan az vagyok. Úgy értem, az ember végül azzá 
válik, aminek az emberek mondják. 
- Hát én nem mondom, hogy bolond vagy. 
- Te a barátom vagy! És én soha nem bíztam benned. Csak tudnám, hogy 
miért? 
Ez fájdalmasan érintette Petert. Miután élete legnagyobb részében pontosan 
tudta, mit érez Enid iránt, s miután az élet pontosan azt az egyetlen dolgot 
tagadta meg tőle, amit a legjobban kívánt, kiegyezett a barátságban, amelyről 
most Enid egyetlen szóval bebizonyította, hogy soha nem létezett. 
- Alighanem azt hittem rólad, hogy leskelődsz utánam. Aztán persze téged 
apa jobban szeretett, mint engem, és féltékeny voltam. - Ez olyan 
mérhetetlenül hamis volt, hogy Peter inkább nem is mondott ellent, s mint az 
néha előfordult, most is eszébe jutott, hogy hátha mégis őrült a nővére. - 
Különben is, mindez teljesen akadémikus kérdés. Én itt vagyok, ők meg 
együtt vannak. Számít valami ezenkívül? 
- Clay már nem lakik a házban. Saját lakása van a Woodland Drive-on. 
- Alice-szal? - A gyerek nevét mesterkélt közönnyel ejtette ki. 
- Nem. Alice anyánál van. Azt mondják, sikerült gyerek lett belőle. 
Enid elnyomta a cigarettáját: fénylő szikrák fröcsköltek szét a sötétségben.      
	- Olvastam, hogy Clay a múlt vasárnap Mrs. Laurence Shattuck és az 
Oyster Bay-i Schuyler Watress társaságbeli ifjú leányával, Elisabeth 
Watressszel ment a lóversenyre. 
- Időnként szoktak találkozni. - Peter semleges maradt. - De én már szinte 
nem is látom egyiket se. - Amióta Elisabeth lehorgonyzott Clay mellett, 
tudtára adta Peternek, hogy új körülmények közt új barátokra van szükség. 
Peter nem sértődött meg. A lány legfeljebb kellemes társaság volt számára, 
időnkénti változatosság Diana mellett, akinek még mindig kevésbé volt fontos 
Peter, mint neki Diana. Pontosan azonos eset: Clay szereti Elisabethet, de nem 
annyira, mint a lány őt. 
- Ki fogja használni azt a lányt így vagy úgy. Ahogy apát kihasználja. Te 
mit gondolsz: van viszonya apának meg Claynek vagy nincs? 
Peter nevetett: - Ezt te gondolod, nem én. 
- Clay belemenne, hogy megkapja, amit akar. 
- De apa nem. - Peter ebben biztos volt, már csak azért is, mert - szexuális 
ízlésüktől teljesen függetlenül - egyik férfi sem engedte volna meg magának, 
hogy képtelennek vagy sebezhetőnek tűnjék a másik szemében. 
- Én ebben nem vagyok olyan biztos - makacskodott Enid. - Az biztos, 
hogy valamit forralnak. Az Isten szerelmére - tört meg hirtelen a hangja -, 
szabadíts ki innen! 
- Azt próbálom. - Gyorsan elmesélte Enidnek legutóbbi jogi manővereit, 
de ezek még a saját fülében sem hangzottak meggyőzően. 
- Nem hiszem, hogy ezt még sokáig el bírom viselni. - Enid most ülő 
nőszoborra emlékeztette a sötétben. - Gondolkoztam a szökésen. Meg lehetne 
csinálni. De segítened kell. - Halkan elmondta Peternek a tervét. El fogja 
lopni dr. Paulus kocsiját (mindig a kocsiban hagyja a slusszkulcsot), Peter 
aztán Silver Springsben várná őt egy másik kocsival meg egy hamis útlevéllel, 
s akkor egyenesen a mexikói határra hajtana. Ha már átjutott a határon, 
Mexico Cityben lesz egy barátja, aki segíteni fog. Mindezt olyan izgatottan és 
vágyakozva mondta el, mint egy vakációról mesélő gyerek. Peter egyetértett 
vele abban, hogy a tervnek - elméletben - vannak előnyei, de szerinte először 
meg kell várni, felülvizsgálja-e a bizottság az ügyet, s addig Enidnek 
türelmesnek kell lennie. 
- És töltsék itt még egy karácsonyt? Nem, köszönöm - mondta Enid 
komoran. - Felszolgálják a pulykát, száraz, mint az itatós, aztán ülünk 
mindnyájan a karácsonyfa körül, ami teli van aggatva vattacsomókkal meg 
színes papírokkal, egypár vén süsü csinálja, akik harminc éve itt vannak, és 
már csak annak élnek, hogy egyszer egy évben feldíszíthetik a fát; és Mrs. 
Paulus egész idő alatt a zongorát nyaggatja, és a gyagyások mind kórusban 
énekelnek, és én mondom neked... én nem... bírom tovább... egy percig sem! - 
Majdnem sírva fakadt, de aztán mégsem. Talpra ugrott, felgyújtotta a lámpát, 
és előhúzott egy képet a falnak támasztott vásznak közül. 
- No, hadd mutassak meg neked egypár képet - mondta energikusan. - Ez 
a legújabb. Apa, amint ég a pokolban. Egész jól eltaláltam, nem? Ez meg én 
vagyok itt, a háromágú villával. 




























2.




Az eső ferde vonalakban zuhogott a sártengerré változott, halott pázsitra. 
Burden felnyögött erre a látványra, aztán azt mondta: - Természetesen újra 
elindulok. Kitűnő egészségben vagyok. - Szíve megrebbent: sötét foltok 
kezdtek záporozni közte meg Sam Biermann között. Hisztéria, mondta 
magában nyugodtan, és a zápor elállt. Már megtanulta, hogyan védje ki azokat 
a trükköket, amelyeket agya játszott öregedő testének sebezhető húsával. 
Teste egyre inkább időzített bombára emlékeztette, amely be van állítva, hogy 
egy adott pillanatban felrobbanjon, és nem lehet belőle kiszerelni a 
gyújtószerkezetet. Minden másodperc közelebb vitte a véghez, amely - félt is 
tőle, remélte is - a semmi lesz. Remélte, mert a semmi, az semmi, nem rossz. 
Félt is tőle, mert a semmi nem jó. És minthogy szeretett volna valami 
alternatívát, mert szíve mélyén vágyott valamire, ami emberi és végérvényes, 
egykori kapkodó biztonságkeresése mostanra rögeszméssé vált. De a kultúra 
jól ismert balzsamai közül egyik sem használt. A kereszténységet tönkretették 
számára a baptista prédikátorok és a jezsuita politikusok. Megpróbált az 
"OM" felett elmélkedni, nem sikerült, nem volt bráhmin. Tanulmányozta 
szeretett Platónját, de nem sok vigaszt talált benne. Rendkívül bádogízűnek 
találta Szókratész érvelését a lélek természetéről és továbbéléséről. Némi 
tiszteletdíjért ennél még ő is jobb érveket talált volna. Sokkal többre tartotta 
Aiszkhülosz komorságát. "Légy erős: a szenvedés, amikor csúcsára hág, nem 
tart soká." Ezt el lehetett fogadni. Mivel a boldogság közismerten oly rövid 
ideig tart, árnyékának, a fájdalomnak is éppoly rövidnek kell lennie. De ha 
már túl vagyunk a szenvedésen, akkor mi van? "Az emberek nekiindulnak, 
keresik az Istent, és keresés közben megtalálják." Itt Aiszkhülosz hideg 
látomása elbizonytalanodott. A költő, miután megpillantotta a feneketlen 
mélységet, visszahúzódott, s azzal érvelt, hogy maga az utazás a válasz. Ha ez 
így van, akkor én már majdnem az út végére értem, és megtaláltam a választ 
anélkül, hogy tudnám, ez pedig nem ér semmit. Az eső és a semmi fölötti 
elmélkedéstől visszafordult az élethez, a politikához és Sam Biermannhoz, 
régi szócsövéhez. 
- Nincs versenytársad, azt látom. És országosan ennek jó évnek kell lennie 
nektek demokratáknak, különösen most, hogy az elnököt újra 
megválasztották. Persze, előválasztási küzdelem nélkül valószínűleg nem 
úszod meg. 
- Mostanában már sohasem. - Valójában egészen az előző választásig 
pártjának egyetlen tagja sem mert soha Burden ellen fellépni, hiszen ő volt 
államának leghíresebb fia. De most már ezer fiatal ember áll rá készen, hogy 
elvegye tőle a mandátumát. A végén az egyiknek sikerülni fog. De egyelőre 
megtartotta, ami az övé, tisztességes eszközökkel győzött a csatában. 
- Mit gondolsz, Clay fel fog lépni az előválasztáson ellened?  - Burden 
ezen csak mulatott. - Soha! 
- Honnan vagy ebben olyan biztos? - Sam most alaposan megvizsgálta 
gyászos szemével. 
- Biztos semmiben nem vagyok a politikában. - Burden érezte, hogy kezd 
ingerült lenni. Hogy enyhítsen a jól ismert feszültségen, mély lélegzetet vett, 
és lassan engedte ki a levegőt. - De (ezt jegyzőkönyvön kívül): Clay 
Momberger helyére pályázik, nem az enyémre. Logikusabb is, nem? Jesse-nek 
52-ben kell újra a választók elé állni. Addigra Clay már hat évet fog eltölteni a 
Képviselőházban. Akkorra már lesz politikai profilja, ami most még nincs, és 
amire szüksége van. Nem jöhet elő valaki egyszerűen a semmiből, hogy 
beüljön a Szenátusba. Kell, hogy valami profilja legyen. - De már miközben 
ezeket mondta, azon töprengett minden idegszálával, hogy ugyan neki miféle 
profilja volt, amikor először felajánlkozott a választóknak mint obskurus fiatal 
ügyvéd, aki elnök akart lenni. Nem sok, adott választ magának; de ahogy 
múltak az évek, úgy megcsinálta önmagát, hogy végül (egyetlen ballépése 
ellenére) azzá vált, aminek látszott, és ennél többet senki sem remélhet elérni 
egy olyan politikai rendszerben, amelyben egyetlen megbocsáthatatlan bűn 
van: ha valaki kimondja a veszélyes igazságot. "A képmutatás a pajzsunk, a 
cselekvés kerülése a kardunk" - jegyezte meg egyszer a Szenátus öltözőjében, 
és szenátortársai, akik pontosan tudták, hogy mire gondol, jót nevettek rajta. 
Nagyon korán megtanulta, hogy ha az ember a Szenátusban valami jót akar 
csinálni, akkor ezt először úgy kell beállítania, mintha önérdekből tenné, mert 
az öncélú jócselekedetek gyanút keltenek. Mrs. Rooseveltet őszintén gyűlölték 
azért, ami sokak szemében őszinte önzetlenségnek tűnt. Végső soron csak 
azért tudott valamit elérni, mert némelyik szenátor, aki utálta, oda lyukadt ki, 
hogy ez az asszony szíve mélyén egy nagyszerű Machiavelli, aki arra 
használja fel a közpénzeket, hogy Roosevelt zászlaja mellé állítsa a 
mosdatlanokat. Miután ezt az önző érdeket felfedezték, időnként még Mrs. 
Roosevelt is csodákat tudott művelni a Kongresszusban. 
- Különben is, most senkit se bőszítettél fel magad ellen, mint legutóbb. 
Azokkal a kaliforniai japcsikkal. - Amikor ez eszébe jutott, Sam szomorúan 
megcsóválta a fejét. - Az nagy hiba volt. 
- De igazam volt. - Burden megszegte saját aranyszabályát: erényesnek 
mutatkozott egy magánbeszélgetésben. 
- Az még soha senkinek nem hozott egyetlen szavazatot se, hogy igaza 
volt. 
- Nagy igazság. Mit gondolsz, nem kéne egy kicsit körüljárnom az 
államban, meglobogtatni a zászlót? 
- De igen. Olyan régóta vagy szenátor, hogy egy csomó új választó azt se 
tudja, hogy ki vagy. A régiek közül meg sokan azt hiszik, hogy már meghaltál. 
Burden nem mutatta ki elkeseredését. - Nem vagyok meglepve. Az utóbbi 
időben nem voltam túl aktív. Jobb... - Mély lélegzetet vett, mert gyűlölte az új 
keletű frázist. - Jobb publíc relations-re lenne szükségem. 
Sam bólintott. - Ez az igazság. Nem olyanok már a dolgok, amilyenek 
voltak. A rádió meg a híradó mellett itt van ez a televízió, és már az isten háta 
mögött is magazinokat olvasnak! Ez nem olyan már, mint amikor csak 
egyetlen újságot olvastak, a mienket. Ó, ez fájdalmas dolog! Nem kétséges. 
Hiszen ebben a pillanatban Clay a legnépszerűbb ember az egész államban, 
kizárólag a magazinok meg a híradók miatt, és most azt mondják, hogy filmet 
fognak csinálni róla Hollywoodban! Mintha ő lenne a York őrmester! 
Döbbenetes! 
- Egy halom pénzt költenek rá - jegyezte meg Burden semlegesen. Boldog 
volt, amiért neki soha nem kell szembenéznie Clayjel egy előválasztáson. Clay 
ezt világosan értésére adta az 1946-os választások alatt. Burden körbevitte, és 
bemutatta a a választókerületben, elsősorban a mezőgazdasági városkákban, 
ahol az ő pozíciója erős volt, s ahol Clayre gyanakvó szemekkel néztek. Jár-e 
templomba? Nem iszákos? Tényleg bolond a felesége? Burden diszkréten 
eloszlatta összes félelmeiket. Sőt, a különféle egyházi körökkel Enid 
megőrülésének tragédiájáról folytatott bizalmas beszélgetésekkel jelentős 
rokonszenvet keltett az ifjú hős iránt, akinek látszólag mindene megvolt, 
valójában pedig arra volt kárhoztatva, hogy házasember létére nőtlen legyen, 
amíg csak az őrült felesége él. 
Azon az éjszakán, amikor az első eredményeket várták a megyeszékhelyen, 
a Sunflower Hotelban, Burden azt mondta: - Nagy győzelmet fogsz aratni. 
Clay ezzel egyetértett. - De egyet soha nem fogok elfelejteni. Ezt neked 
köszönhetem. - És komolyan, fiúi tekintettel nézett Burdenre. 
Burden zavarban volt, az őszinteség legtöbbször demoralizálta. - Blaise-
nek többet köszönhetsz. Meg önmagadnak. Annak, amit a háborúban csináltál. 
- De Clay csak a fejét rázta. - Csak azok az évek tették ezt lehetővé, amikor 
melletted dolgoztam. Figyeltelek, kitanultam a szálakat. Ezen múlott. - Aztán 
célzott rá, hogy ha minden jól megy, akkor 19 5 2-ben már magasabb szinten 
fog sorompóba lépni. Egy dologban azonban Clay teljesen nyílt volt: - Mindig 
mindenben támogatni foglak ugyanúgy, ahogy te támogattál engem. - Clay 
ezen az éjszakán a választókerület történetének legnagyobb többségével 
győzte le republikánus ellenfelét. 
Ezzel megkötötték a szövetséget. Az ifjú képviselő már négy évet töltött a 
Képviselőházban, de továbbra is fenntartotta baráti szövetségét az öreg 
szenátorral. Bár ez már nem volt többé az apa és a fiú közötti kapcsolat, az új 
forma, a hálás tanítvány és a tisztelt tanító kapcsolata is roppant kellemes volt. 
Burden még arra is vállalkozott, hogy megmutasson tanítványának néhány, a 
hatalomhoz vezető útrövidítést a Képviselőház szigorúan szabályozott 
hierarchiájában, ami semmiben nem hasonlít a kedélyes, sőt, anarchikus 
Szenátusra, ahol Burden kollégája, Jesse Momberger hideg szemmel figyelte, 
és többféle módon is megpróbálta korlátok közé szorítani az államukban 
kialakuló új hatalmat. De ez nem ment, mert ennek a hatalomnak a Laurel 
House volt a forrása, ahonnan korlátlanul áradt a pénz és a propaganda. 
Időnként még Burden is beleunt, hogy folyton azt kérdezték tőle: "És mi volt a 
benyomása Clay Overburyről, amikor először találkozott vele?" Hiszen még 
Sam (az ő Samje) is Clayről beszélt az együtt töltött délután legnagyobb 
részében. De ez óhatatlan volt, hiszen: - Ezt a kis fattyút jobban ismerik New 
Yorkban, mint odahaza - mint azt a szenior szenátor megjegyezte az ifjabb 
szenátornak, aki azt válaszolta: - Nem árt az államnak, ha van egy híressége a 
Kongresszusban. - Mire a szenior szenátor csak vicsorgott: - Nem is a miatt 
az istenverte állam miatt aggódom én. 
Az interjúnak Kitty hangja vetett véget. - Itt van! Itt van! - Diana tényleg 
ott volt, éppen kijött a verandára, anyja és Peter Sanford kíséretében, aki az 
állomáson várta. Boldogan csókolta meg az apját, majd kezet fogott Sammel, 
aki azonnal lekezelt mindenkivel, és távozott, magára hagyva a családot és 
Petert. 
- Ugye milyen jó színben van? - ölelgette meg Kitty ártatlan örömmel a 
lányát. Ezzel Burden is egyetértett: Diana még a tompa novemberi fényben is 
csak úgy ragyogott, arca lebarnult a sivatagi naptól. - Éppen olyan, mint egy 
indián. Ezt Burdentől örökölte. Benne van indián vér, csak szégyelli bevallani. 
Erről az álhírről senki nem vett tudomást. Burdennek volt ugyan egy 
nagybátyja, aki egy Osage-indián nőt vett feleségül, de ezenkívül semmi köze 
nem volt az indiánokhoz. De az utóbbi években Kitty belső hangja olyan 
szellemet kezdett tükrözni, amely nemcsak fegyelmezetlen volt, de 
melodramatikus is. Időnként megrémítette Burdent hirtelen 
kinyilatkoztatásaival, melyek szerint a gyilkosság mindennapos, általános a 
vérfertőzés, és senki se törvényes ágyból született. 
A huzatos nappali szobában körülülték a friss tüzet, s ez sokat javított 
Burden hangulatán. Diana Nevadáról mesélt nekik. - Kalyibákban laktunk, 
nem ettünk mást, csak rágós, friss marhahúst, és megpróbáltuk kikerülni a 
csörgőkígyókat meg a nőre vadászó cowboyokat. 
- De Diana! - Kitty szeme kéjesen csillogott. 
- Ne izgulj, mama, én mind a kettőt elkerültem. De a hölgyek közül sokan 
áldozatul estek a cowboyoknak. Szegénykék. Amikor nem a múlton 
siránkoztak, akkor a jövőt siratták. A cowboyok némi elfoglaltságot adtak 
nekik a jelenben. Mellesleg megtanultam bridzselni, és elolvastam az egész 
L'Education Sentimentale-t, ha lassan is, de franciául. 
- És most szabad vagy. - Bár Burden mindig üdítőnek találta Diana 
hűvösségét, néha eszébe jutott, nem egyszerűen hidegség-e ez a hűvösség. 
Azóta, amióta olyan bánatos volt, amiért Clay otthagyta, nemigen indította 
meg semmi, legalábbis Burden nem tudott róla. Persze általában nem sokat 
tudott róla, mert már néhány éve soha nem beszélgettek bizalmasan. Azt tudta, 
hogy Diana végül meggyűlölte Billy Thorne-t, de mivel ezt soha nem vallotta 
be az apjának, megfosztotta őt attól a teljesen érhető gyönyörűségtől, hogy 
emlékeztethette volna rá a lányát (bár nem tette volna meg), hogy kezdettől 
fogva neki volt igaza. De akár igaza volt, akár nem, a házasság véget ért. - 
Hol van Billy? - kérdezte Kitty. - Időtlen idők óta nem láttam. 
- Nem tudom. - Diana Peterhez fordult. - Hol van az exférjem? 
- Senki nem tudja. Múlt hónapban itthagyott minket, miután azzal vádolta 
Aeneas Duncant, hogy a burzsoázia eszköze. A burzsoázián, azt hiszem, 
engem értett. Kabát és kalap nélkül rohant ki az irodából. Még mindig ott 
vannak, ha esetleg szeretnéd őket emlékbe. 
- Nem, köszönöm. - Diana nyújtózkodott, mint egy macska. - Szép dolog 
a szabadság, nem? 
Burden elmondta neki, mennyire örül, hogy boldognak látja. De beszéd 
közben azon kapta magát, hogy Petert nézi, aki a tűzbe mosolyogva úgy ült 
ott, mint valami ifjú Buddha. Ha Peternek viszonya lett volna Dianával, 
tovább dolgozott volna-e nála Billy Thorne? Burden feltételezte, hogy nem, de 
hát a fiatalság erkölcsei számára teljesen érthetetlenek voltak. A jelek szerint a 
házasságtörés teljesen elfogadható számukra, ha az érintettek eléggé 
"felnőttek". Burden öntudatának peremén erkölcsi forradalom ment végbe, és 
bár első reakciója mindig az ösztönös helytelenítés volt, valójában 
mélységesen közömbös lett az iránt, hogy mások mit csinálnak, kivéve Dianát. 
Ha férjhez menne Peterhez, gazdag lenne, és egy nagy nevet venne föl. 
Kevésbé lényeges, hogy Peter jó veje lenne egy fecsegő politikusnak. Burden 
már nem is egyszer jött rá, hogy olyan dolgokat mond el Peternek, amiket egy 
kortársának soha nem vallott volna be. Volt valami ennek a fiatalembernek a 
modorában, ami kiváltotta belőle, hogy azt mondja, amit igazán érzett. Nem 
mintha egy pillanatra is összetévesztette volna Peter udvariasságát a valódi 
érdeklődéssel. De Peter Sanford mégis olyan ember volt, akit ösztönösen meg 
akart győzni, s ezért - a fiú mosolygó semlegességétől sarkallva - bizalmas 
dolgokat árult el neki. Ezeket Peter aztán kétségkívül vagy továbbadta, vagy, 
ami még rosszabb, elfelejtette. Egyébként teljesen mindegy. 
- Érdeklődéssel olvastam a Hirosimáról írt cikkedet. Rendkívül 
ékesszólónak találtam. 
- Tényleg olvasta? - Peter őszintének tűnő meglepetéssel nézett rá. 
- Mindig elolvasom a magazinodat. 
- És közben ütöget a guta - mondta Diana, amivel közbeszólásra inspirálta 
az anyját. - Nekem egyáltalán nem tetszik Burden arcszíne - mondta Kitty. - 
Túlságosan piros az arca. És nem egészségesen piros, ami azt jelenti, hogy 
megint meg fogja ütni a guta, és akkor én éhen fogok halni, mert a bankban 
nincs egy fillér se, az életbiztosítás meg kutyagumi. 
Burden erre már a végső gutaütés kezdetét érezte. Fölemelte a hangját, 
hogy ha gátat emelni nem is tud Kitty tudatárama elé, legalább áthidalja. - Hát 
ha Aeneas Duncant olvasom, akkor mindig fölmegy a vérnyomásom, ez igaz. 
Kitty elhallgatott, és boldogan mosolygott újra együtt levő családjára, 
Diana akkora gyűlölettel nézett anyjára, hogy ezt Kitty tévesen szeretetnek 
értelmezte. Megfogta és megszorongatta lánya kezét. 
Peter megtette, ami tőle telt, hogy segítsen. - Aeneas most New Yorkban 
él, és nem hiszem, hogy a jövőben sokat írna politikáról. Pillanatnyilag inkább 
a költőket mészárolja. 
- Hiányozni fog - mondta Burden könnyedén. - De most te kezdtél el írni. 
Ez volt az első cikked, nem? 
Peter a jelek szerint zavarban volt. Szégyenlős, gondolta Burden, és tovább 
üldözte zsákmányát. - Fogsz még írni továbbiakat is? 
- Ha lesz rá kereslet. - Peter úgy nézett Dianára, mintha tagadó választ 
várna. 
- Ó, kereslet, az lesz. Nagyon jól csinálja, nem gondolod, apa? 
- Figyelemre méltó, igen, és nem harsány, ellentétben Mr. Duncannel, 
akinek az erkölcsi felháborodás a szokásos hangja. 
- Felháborító korban élünk - mondta Peter szelíden. 
- Minden kor felháborító - jelentette ki Burden kereken. - De tényleg úgy 
érzed, hiba volt, hogy bevetettük Japán ellen az atombombát? 
- Abban nem vagyok biztos, hogy "érzem". De úgy gondolom, hogy igen. 
Egyszerűen csak be kellett volna mutatnunk a bombát. Lerobbanthattuk volna 
a Fudzsijárna tetejét vagy valami más ilyen színpadias dolgot, és megadták 
volna magukat. Arra nem volt semmi okunk, hogy elpusztítsunk két várost. 
- Hát nem tudom. - Burden tényleg nem tudta. Mint mindenkit, őt is 
megrészegítette az atomrombolás. Az nyilvánvaló, hogy a világ soha többé 
nem lesz ugyanolyan, mint előtte volt, de hogy ez jó-e vagy rossz, annak 
megítélése az ember temperamentumán múlik. Mivel Burden pesszimista volt, 
túlságosan is könnyen el tudta képzelni a gombafelhőket, a lángvihart, a 
radioaktív hamut, majd a legvégén a napfényben megvakult szemként 
csillogó, üres bolygót. Mégis azt kérdezte: - Ha egyetlen bomba végzi el ezer 
bomba munkáját, amiket mindenképpen ledobtak volna, mi az erkölcsi 
különbség? 
- A különbség az, hogy ennek az egyetlen bombának a feltalálásával és 
demonstrálásával megvolt rá a módunk, hogy véget vessünk a háborúnak, de 
mi kiirtottunk kétszázezer polgári személyt, csakhogy örömet szerezzünk az 
egyenruhásoknak, és ez bűn volt. - Burden az összes érveket ismerte. Ami 
érdekelte, az Peter váratlan szenvedélyessége volt. Nyomát sem látta annak a 
hűvösen elkötelezetlen modornak, amely elbűvölte s egyszersmind zavarba 
ejtette. Azt jólesett tudni, hogy van olyasmi, amivel kapcsolatban a 
fiatalember komoly is tud lenni, de más részről elkeserítő volt arra gondolni, 
hogy második veje éppoly hajlamos lehet a dühödt elfogultságra, mint az első. 
- Nyilván rengeteg mondanivalód van erről - mormolta. 
Nagy megkönnyebbülésére Peter nevetni kezdett. - Attól tartok, a 
mondanivalóm kevés, csak a hozzátennivalóm sok. 
- Hozzá is tetted - mondta Diana. - Ó, Peter félelmetes lesz, ha egyszer 
megtalálja a neki való területet. Minden számban kell politikai cikket írnia. 
- Ezt senki nem tudja megakadályozni - jegyezte meg az ifjú Voltaire. - 
Lévén, hogy én vagyok a tulajdonos. 
- És sikerünk van. Fenntartjuk magunkat. Nincs deficit. Irene annyira örül. 
Diana kedvéért Peter aztán leírta Sámuel I. Bloch nemrégiben lezajlott 
temetését. Váratlanul halt meg Jersey Cityben, egy igazgatósági ülésen. - 
Emlékművet kellene emelnünk neki - mondta Peter. - Az Ismeretlen Férjnek. 
Burden elmesélte nekik, hogy viselkedett Irene a temetésen. 
Irene szerint Mr. Bloch világéletében episzkopáliánus volt; a család ezen 
annyira elszörnyedt, hogy nem voltak hajlandók részt venni a temetésen, és 
Irene pontosan ezt akarta. Egyedül állt a National Cathedral egyik gótikus 
kápolnájában, talpig feketében, és úgy fogadta a részvétnyilvánításokat, mint 
egy királynő. De amikor Burdent meglátta, megölelte, és az arcához nyomta 
az arcát. - Mi lesz velem? - zokogta a fülébe. Burden, aki tudta, hogy minden 
szem rajtuk van, tőle telhetőleg kifejtette magát az ölelésből, és megígérte, 
hogy hamarosan meg fogja látogatni. 
- Gondolom, most hamarosan hozzámész Peterhez - mondta Kitty, hirtelen 
eleresztve Diana kezét. - Rémesen elhízott ugyan, de hát gazdag, és 
biztonságban leszel mellette. 
Diana erre kimenekült a szobából, Peter pedig behúzta a hasát. Kitty 
most hozzá fordult. - Délelőtt csináltam egy tortát, mert tudtam, hogy jössz. 
Csokoládés mogyoró, amit annyira szeretsz. Kérsz egy kicsit? 
- Nem vagyok éhes - mondta Peter az ingerültségtől remegő hangon. 
- De hiszen ez mindig éhes - mondta Kitty, saját belső használatára. - 
Biztos rosszul érzi magát, alighanem túl sokat zabált ebédre. Diana helyében 
én diétára fognám. Mármint az esküvő után. 
- Nem tervezünk semmiféle esküvőt, Mrs. Day. - Peter áthágta a házi 
szabályt, miszerint Kitty kijelentéseire soha nem szabad megjegyzést tenni. 
- Esküvő? - nézett rá Kitty meglepetten. - Miféle esküvő? 
Burden tőle telhetőleg igyekezett megnyugtatni Petert és elhallgattatni 
Kittyt. E diplomáciai feladat lebonyolítása közben jött rá, hogy Peter pontosan 
a megfelelő férj Dianának, akinek tényleg nem lesz egy fillérje se, ha ő 
egyszer lehunyja a szemét. 
Nem mintha esze ágában is lett volna egyhamar itthagyni a világot. Addig 
biztosan nem, amíg nem gondoskodott Dianáról, és újra meg nem választatta 
magát. 























3.




Harold nyitott ajtót. - Gyere be! - Hangja hangos volt és parancsoló, 
mintha meg akarta volna félemlíteni Clayt, vagy mintha imponálni akart volna 
valakinek, akit nem lehetett látni. Amint Clay benn volt a kis előszobában, 
Harold becsukta, és bereteszelte az ajtót. Sebesen suttogni kezdett. - Benn 
vannak. Mind a ketten. Ne haragudj, hogy belerángattalak ebbe. Nem jutott 
eszembe senki más, akit hívhatnék. 
- Nincs semmi baj - nyugtatgatta Clay. - Majd én leszerelem őket. - Clay 
vigyázott, hogy ne áruljon el semmiféle idegességet, amikor Harold nyomában 
belépett a Rock Creek Parkra néző, csupa acél és üveg nappali szobába. Az 
épület vadonatúj volt, egyike a legelső építkezéseknek a háború után, amikor a 
régi, vörös téglából és New England-i márványból épült várost lassan kezdte 
elárasztani az üveg meg a vasbeton, amíg aztán az öntött homok győzelmet 
aratott a faragott szikla felett. Még Clay is némi nosztalgiát érzett a régi után, 
pedig ő általában szerette az újat. 
Amikor belépett, a két férfi felállt. Az egyik alacsony volt és köpcös, kerek 
arcú és cipőgomb orrú. A másik magas és vékony, kivéve hatalmas pocakját, 
amelyet nyilvánvalóan egy kövér ember számára terveztek, s csak tévedésből 
osztottak ki ennek a sovány férfinak. 
- Overbury képviselő - mondta Harold. Amikor Clay a politikus 
megszokott reflexével feléjük nyújtotta a kezét, a két férfi egymásra nézett, a 
jelek szerint nem tudták, mit csináljanak. Clay gyorsan visszahúzta a 
kinyújtott kezet. 
- Úgy hallom, valami baj van. - Clay a szoba közepén állt meg, készen 
arra, hogy szükség esetén azonnal támadásba lendüljön. 
- Ez a helyzet, uram. - A köpcös volt az, aki válaszolt, és csalókán szelíd 
volt a modora. Clay ismerte ezt a típust, és felkészült a legrosszabbra. - A 
barátja, Mr. Griffiths súlyos vétséget követett el, amely a District büntető 
törvénykönyvének 22-IH2-A paragrafusába ütközik. 
- Igazolványt - mondta Clay kurtán. Defenzívában kell tartania őket. 
- Igazolványt? - a sovány pocakos úgy ismételte meg a szót, mintha az 
valahogy sértés lett volna. 
- Igenis, uram. - A köpcös udvarias volt, és a legcsekélyebb mértékben 
sem jött ki a sodrából. Elővette a tárcáját, és megmutatta Claynek az 
igazolványát. Erre a másik is ugyanezt tette. Clay elővette a zsebéből a 
noteszát, és szép lassan felírta a District két erkölcsrendészeti nyomozójának a 
nevét és az azonossági számát. 
- Gondolom, maguk is látni szeretnék az én igazolványomat - kezdte, de 
a köpcös közbevágott: 
- Nem, én megismerem önt, képviselő, a fényképeiről. 
- Eegen - mondta Clay kurtán. Haroldra nézett, aki idegesen lődörgött a 
dívány mögött, mint aki készen áll arra, hogy egy pillanat alatt fedezékbe 
vonuljon, ha az ellenség tüzet talál nyitni. Arcának egyik felén bíborszínűre 
színeződött a bőr, s most kezdett kékülni. - Feltétlenül össze kellett verni? - 
kérdezte Clay. 
- Megpróbált ellenszegülni a letartóztatásnak, uram - mondta a magas férfi 
színtelen hangon, mintha jegyzőkönyvbe diktálna. 
- Verekedni kezdett, mi? Nos, Harold nem valami ijedős fiú. Pontosan az a 
fajta, aki nekimegy két rendőrnek, akik kétszer akkorák, mint ő, méghozzá... 
egy nyilvános helyen történt, ugye? 
- Igen, uram, a Capitol-mozi férfivécéjében. Délután, 1 óra 47 perckor. 
- Tanúk? 
- Csak mi ketten, képviselő. - A köpcös egy enyhe kis mosolyt is 
megengedett magának. 
- Szóval, miután elkövette a vétséget... 
- A 22-1112-A ellen. 
- Pontosan. Maguk megverték. 
- Amikor megpróbált ellenszegülni a letartóztatásnak, mi... mi kénytelenek 
voltunk megfékezni. - A sovány pocakos hivatalos történésze s egyben 
koronatanúja volt a társa erénye ellen elkövetett merényletnek. 
- Aztán ahelyett, hogy előállították volna, idejöttek. Igaz? 
- Úgy éreztük - mondta a köpcös szelíd, kissé nőies hangján -, hogy mivel 
Mr. Griffiths olyan közismert újságíró, talán módot kellene keresnünk rá, 
hogy így vagy úgy elsimítsuk az ügyet. Ezért engedtük meg neki, hogy 
felhívja önt. 
- Harold, te kezdtél ki ezzel a férfival, vagy ő kezdett veled? 
- Ő szólított le. Aztán utánam jött a... arra a helyre, ahol történt. 
- Azt akarod mondani, hogy ő kezdeményezett? 
- Igen. - Harold újra meg újra a torkát köszörülte. - Igen, ő. 
- Nem így volt, uram, ahogy a kollégám is tanúsítani fogja. Mr. Griffiths 
kezdett ki énvelem. Először megkérdezte, adnék-e neki egy kis tüzet. 
Természetesen adtam, és aztán, amikor bementem a szóban forgó illemhelyre, 
akkor utánam jött, és elkövette a 22-1112-A-t, amint azt, annak rendje és 
módja szerint, tanú bizonyítja. 
- Maguk miért lődörögtek a Capitol-moziban? 
- Mi nem lődörögtünk, uram. Mi szolgálatban voltunk. A mozi 
igazgatósága kért meg minket, hogy nézzünk be, mert aggasztották őket 
bizonyos elemek. Tudja, oda gyerekek, iskolások is járnak, különösen a hét 
végén. 
- Mr. Griffiths éppen az előbb mondta, hogy maga kezdett ki vele. Ha így 
van, akkor ez provokáció, ami törvénytelen. 
- Ezt ő mondja, azzal szemben, amit mi mondunk. - A köpcös csöndesen 
élvezte a helyzetet: ők biztonságban voltak. 
- Az elmúlt év során hányszor tettek magának ajánlatot? 
- Körülbelül hetvenszer, uram. 
- Vadidegen férfiak hetvenszer akartak magával szexuális kapcsolatba 
lépni. Mondja, ezt a vonzó külsejének köszönheti? 
A köpcös megfeledkezett magáról, és mogorva képet vágott. - Ez annak a 
ténynek köszönhető, hogy parancsom van rá, hogy tartsam szemmel az olyan 
helyeket, ahol ilyesmi előfordulhat, ennyi az egész. 
- És mindig elő is fordul, speciel magával? 
- Nekem megvan a magam dolga, uram. 
- Nézze csak, Mr. Onslow. - Clay gondosan megjegyezte a nevét, hogy 
később felhasználhassa. - Az a tény, hogy maguk nem állították elő Mr. 
Griffithst, hanem inkább hazahozták, és megengedték neki, hogy telefonáljon 
egy barátjának, nekem azt sugallja, hogy egyikük sem akarja, hogy valami zűr 
legyen az újságokkal vagy Mr. Sanforddal, és ezért úgy döntöttek, hogy 
bizonyos körülmények közt hajlandók elfelejteni ezt az egész ügyet. 
A két férfi összenézett. Aztán a sovány pocakos válaszolt. 
- Természetesen szó se lehet róla, hogy elfelejtsük, ami miközöttünk... ami 
közte meg miköztünk történt... és ami törvénybe ütközik. Valamennyiünknek 
őriznünk kell a törvényt, és engedelmeskednünk kell neki, ezzel önnek is 
egyet kell értenie, képviselő. De úgy láttuk, hogy ha valaki olyan közismert 
ember, mint Mr. Griffiths... akinek összeköttetései vannak... - itt Clay felé 
intett - ... akkor nem lenne helyes, ha kitudódna az ilyesmi, úgyszólván 
örökös fekete folt lenne a múltjában, ami nagyon kínos lenne a főnökének... 
meg a barátainak, különösen azoknak... az olyanoknak, akik a nyilvánosság 
szeme előtt vannak. 
- Mennyi? - kérdezett rá egyenesen Clay. Harold, aki eddig csak az arcát 
masszírozta, most leeresztette mindkét kezét, és szabályos katonai vigyázzba 
állt. 
- Kétezer dollár - mondta a köpcös. 
Clay felvette a telefont, és a házi központot tárcsázta. Amikor a központ 
jelentkezett, azt mondta: - A rendőrséget. 
A sovány pocakos támadásra készen indult feléje. - Mit képzel maga? Mit 
csinál? 
- Feljelentést teszek zsarolásért és hivatali hatalommal való visszaélésért. 
- Clay, nee! -  sikoltott fel Harold. 
- A maga szava áll a miénk ellen - mondta a köpcös, de a fenyegető 
szándékot lerontotta, hogy a "miénk" szónál lehalkította a hangját. 
- Rá fog jönni, hogy a maga szava meg az én szavam közül nem magának 
fognak hinni, Mr. Onslow. Se magának, Mr. Gover. - A hallgatóban 
megszólalt egy hang. 
- Rendőrség. 
- Az erkölcsrendészetet kérem - mondta Clay. 
- Lehet hogy maga nagyfiúnak képzeli magát, képviselő - kezdte a sovány 
pocakos. 
- Én nagyfiú vagyok, Mr. Gover, és maga erre nagyon hamar rá fog jönni. 
- Megszólalt egy hang: - Erkölcsrendészet - mire Clay azt mondta: - 
Képviselő vagyok, a nevem...Gover egy gyors mozdulattal megszakította az 
összeköttetést. Olyan közel állt Clayhez, hogy Clay érezte az arcán az 
áporodott púder, a leheletén meg a sör szagát. 
Clay figyelembe vette a fizikai közelséget, és nyugodt, halk hangon szólalt 
meg. - Ki akarja törni a nyakát? 
- Maga van kínos helyzetben, hapsikám, nem én. 
Clay hirtelen vállon ragadta a férfit, és egyetlen gyors mozdulattal 
elfordította jobbról balra, mint egy ajtót. Aztán odament mögötte a szoba 
közepére, ahol a köpcös állt, felemelt karral, készen a verekedésre. 
A sovány pocakos megszólalt Clay háta mögött. - Minden további nélkül 
mondhatjuk, hogy magát is elkaptuk, nagyfiú. Aztán durva hangon tovább 
fenyegetődzött, mire Clay a kettő közül a gyöngébbikhez fordult. 
- Mr. Onslow, maga intelligens ember. Maga lehetőséget látott rá, hogy 
egy kis pénzt csináljon Mr. Griffiths ballépéséből, és ezért én nem teszek 
szemrehányást magának. A pénzért se haragszom magára. Biztos vagyok 
benne, hogy Mr. Griffiths se, csak, sajnos, nincs rá semmiféle biztosíték, hogy 
ha egyszer elkezd fizetni, akkor maga nem fog a továbbiakban újra és újra 
kérni. Ó, én tudom, maga most talán nem is gondol rá, hogy valaha is megint 
megszorongassa, de mikor jön a karácsony, és maga egy kicsit szűkében lesz a 
pénznek, azt fogja mondani magában: nohát, miért ne látogatnám meg Mr. 
Griffithst? - Clay gyorsan, de világosan beszélt, tudta, hogy a csillogó szemű 
detektívet teljesen leköti, amit mond. - Nomármost, ezt én nem engedhetem 
meg, Harold érdekében. A magáéban sem. Végül is a zsarolás veszélyes 
dolog, különösen, ha az érdekelteken kívül valaki más is tud róla. És valaki 
tud róla. Én. És ez azt jelenti, hogy maga éppen akkora slamasztikában van, 
mint Harold, mert csak egy szót kell szólnom a rendőrségen, és maguk ketten, 
uraim, soha az életben nem fognak többé állást kapni ebben a városban. És ne 
gondolják, hogy én nem fogom kimondani azt a szót csak azért, mert 
Haroldnak egy kis rossz sajtója lenne miatta, Ő túl tudja élni. De maguk nem. 
Szóval, Mr. Onslow... Mr. Gover, én azt javaslom, felejtsük el ezt az egész 
történetet. 
- Na és ha nem? Tegyük fel... 
Clay egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta a sovány pocakost. - Ha nem 
tűnnek el innen, de azonnal, akkor felhívom... - Clay ezt végső fegyvernek 
tartogatta. Mielőtt Haroldhoz ment volna, nemcsak a nevét nyomozta ki az 
erkölcsrendészet vezetőjének, hanem a becenevét is megtudta meg jó néhány 
más fontos részletet. Most aztán, bizalmas ismeretséget színlelve, felhasználta 
őket. Közben visszament a telefonhoz, szemét a köpcösre szegezve. A lánc 
gyönge szeme erre elpattant. - Hát... - mondta a köpcös elbizonytalanodott 
hangon - hát... - Elhallgatott. 
Clay udvariasan várt, keze a telefonkagylón. Élvezte a csatát. De a háború 
véget ért. A sovány pocakos fogta a kabátját meg a kalapját, és szó nélkül 
kiment a szobából, nyomában az cigent provocateur-rel, aki arcán üres 
mosollyal rohant a kollégája után. 
Amikor odakinn becsapódott a bejárati ajtó, Harold leroskadt a 
díványra, és majdnem elsírta magát. 
- Te hülye barom! - robbant ki Clayből az egész história iránti undora. 
Mindennek elmondta Haroldot, aki lehajtott fejjel hallgatta végig a szidást. 
Amikor Clay végre befejezte, Harold kijelentette: - Nem lett volna szabad 
téged belekevernem ebbe. Ne haragudj. De amikor Blaise-t nem tudtam 
megtalálni, senki másra nem tudtam gondolni, csak rád. Te vagy az egyetlen 
ember, aki elég kemény ahhoz, hogy... 
- Fölhívhattál volna egy ügyvédet. 
- Hogy mondhattam volna el ilyesmit egy ügyvédnek, akit alig ismerek? 
- De nekem elmondhattad? - kezdett újra dühöngeni Clay. 
- Nem gondoltam, hogy... szóval, persze hogy tudtam, hogy neked sem fog 
tetszeni, de... 
- De úgy érezted, hogy én ezt mindig is sejtettem? 
- Valami ilyesmi. És különben is, én is segítettelek kinn a fronton. Úgy 
értem, amikor azt megírtam rólad. 
- Nincs rá szükségem, hogy kioktass. Én tudom, hogy mivel tartozom - 
mondta Clay élesen. A politika főleg abból áll, hogy az ember számon tartja a 
tartozásait, és Clay kitűnő könyvelő volt. Mától kezdve mindörökre Harold az 
ő adósa. Amikor erre gondolt, erkölcsi felháborodása elpárolgott, és jókedvű 
lett. 
- No, mindegy, a továbbiakban én semmit nem akarok tudni a 
magánéletedről. Szóval, felejtsük el az ügyet, de... - Clay nem tudta megállni, 
hogy ezt hozzá ne tegye - ... de ne felejtsd el, hogy az ország egyik 
legrohadtabb városában élsz, ahol mindenki mindenkit figyel, hivatalosan és 
privátim, és gyűjti a bizonyítékokat, jövőbeni felhasználás céljából. 
- Ostoba voltam - mondta Harold. 
- De még mennyire. - Ezt Clay nem gorombán mondta. Harold hirtelen 
visszaesett szokásos modorába. - Téged bezzeg sose kapnak el azokkal a 
nyavalyás lánykáiddal. 
- Azok mind elmúltak huszonegy évesek, és én leeresztem a redőnyt, 
bezárom az ajtót, és ügyelek a születésszabályozásra. 
- Miközben a férjük... 
- Csak özvegyasszony-ismerőseim vannak. 
- No meg Elisabeth Watress. 



A lány a Soreham Hotel halljában, az Egyesült Államok harmincharmadik 
elnökének megválasztását ünneplő plakátok és zászlók között várta. Amikor 
Clay keresztülment a hallon, Elisabeth gyorsan felállt, és Clay - mint mindig, 
amikor egy darabig nem látta - megint megfigyelte, hogy milyen tündöklőén 
összeszedett a lány mosolygó arca, de a szeme, furcsa módon, sötét ragyogása 
ellenére, nem tükröz semmit. Gyorsan és szűziesen csókolta meg az arcát: 
végül is nős ember, és a hall teli van ismerősökkel. 
- Itt van! - ujjongott Elisabeth, szinte magán kívül. - Most jött meg az 
elnök! Olyan izgalmas volt, ahogy mindenki ujjongott. Nem tudtam, 
pukedlizzek-e vagy ne. Nagy kedvem lett volna hozzá. Most a bálteremben 
van. Miért jöttél ilyen későn? 
- Dolgom volt. Mi más okom lett volna? - Karon fogta Elisabetht, és 
elindultak egy bálterem felé, ahol egy középnyugati kormányzó demokrata 
szívélyességgel, de republikánus fényűzéssel látta vendégül a hamarosan 
beiktatandó elnököt. 
Clay megállt a bálterem bejáratánál, és megvárta, amíg a lődörgő 
fényképészek felismerték. Ez rendszerint gyorsan ment, de most, amikor az 
elnök ott volt a bálteremben, a sajtó óhatatlanul alig-alig érdeklődött a félezer 
tagot számláló Kongresszus valamelyik tagja iránt, bármilyen feltűnő volt is a 
képviselő megjelenése, dicsőségesek a haditettei és csodálatos a társaságában 
levő hölgy. De végül azért csak körülsereglették. 
Clay a hírügynökségi embereket név szerint ismerte, a többiekkel úgy tett, 
mintha ismerné őket. Elisabeth egyenlő mértékű félelmet és elragadtatást 
színlelve csimpaszkodott a karjába. Egyszer bevallotta Claynek, hogy 
mindennél jobban szeretne filmsztár lenni, mégpedig gyakorlati okból. Ha az 
ember szeretné, hogy a világ fölfigyeljen rá (és őszintén bevallotta, mennyire 
szeretné, hogy gyönyörű nőnek tartsák és körülrajongják a férfiak), akkor 
filmsztárnak kell lennie, mert egyedül a filmsztár az, aki mindenkit érdekel. 
Még maga az elnök sem versenyezhet egy ügyesen propagált filmsztár 
hírnevével és szexuális vonzásával. 
Clay ezzel nem értett egyet. Nem látta be, miért ne lehetne egy politikust, 
akár egy olyan hagyományosan érdektelen alakot is, mint az elnök, ugyanúgy 
tálalni a közönségnek, mint egy filmsztárt. - De ugyan hány olyan politikus 
van, mint te! - jegyezte meg Elisabeth - aki ilyen jóképű és fiatal és hős! - 
Clay nevetett. - Mindenesetre a megfelelő sorrendbe raktad a dolgokat. - Azt 
már nem mondta el a lánynak, hogy ez a sorrend pontosan azonos azzal a 
sorrenddel, amelyet Blaise meg az általa szerződtetett reklámügynökség is 
felhasználnak, hogy a Képviselőház homályában is fenntartsák Clay hírnevét. 
Kihasználják a fiatalságát (a jövendő nagyság ígéretét), a háborús hőstetteit 
(most készül a film háborús kalandjairól) és a külső megjelenését 
(valahányszor nyilvánosan megjelent valahol, a fényképészek intésére csak 
úgy csődültek köréje a lányok). De, mint Clay ezt pontosan tudta, az állandó 
ismétlés révén az is igazzá válik, ami hazugnak indult. A lányok most már 
biztatás nélkül is megrohanták: mivel hallották, hogy mások is ezt csinálják, 
tudták, hogy nekik is ezt kell csinálniuk. Mindennek eredményeképpen meg is 
kapta a legfőbb elismerést, egy száraz sértést a Képviselőház elnökétől: - 
Mindig nagyon élvezem, ha ezt a fiatalembert szónokolni látom. 
Blaise elhatározta, hogy a következő néhány év során Clayt nemcsak ifjú 
idealistaként kell beállítani, hanem olyan emberként is, aki alternatívát 
jelenthet a megszokott átlagpolitikusokkal szemben. Clay ezzel teljesen 
egyetértett, mert biztos volt benne, hogy ő valóban nem átlagos politikus, bár 
pontosan tudta, hogy tényleges teljesítménye nem volt túlságosan imponáló. 
Túlnyomórészt abban merült ki, hogy támogatta a katonai kiadások növelését 
és szertartásos elszörnyedéssel szemlélte a zsákmányra éhes Szovjet 
birodalmat, mely Európa leigázásával és a közszájon forgó "hidegháború" 
"meleg" háborúvá változtatásával fenyeget. Magában a Képviselőházban 
annyi barátot szerzett, amennyit - irigylésre méltó helyzetét figyelembe véve 
- csak tudott. Mindenki természetesnek tartotta, hogy hamarosan feljebb fog 
lépni, csak abban nem volt biztos senki - maga Clay sem -, hogy mikor és 
hová. Ha akart volna, lehetett volna államának kormányzója, de esze ágában 
sem volt elvállalni ezt a hálátlan tisztséget, amely túlnyomórészt abból áll, 
hogy az embernek állandóan építési szerződéseken kell marakodnia államának 
rendszerint lepénzelt törvényhozóival. 
Természetesen a Szenátusba kell bejutnia. Viszont megígérte, hogy I950-
ben nem fog Burden ellen elindulni. Ugyanakkor 1952 mintha még egy 
évszázadnyira lett volna. Csüggesztette a kilátás, hogy még négy évet kelljen a 
Képviselőházban eltöltenie. Legendás ifjúsága ellenére ő maga nem tekintette 
magát fiatalnak. Egész pontosan: négy év múlva negyvenkét éves lesz, és ha 
azt akarja, hogy a szó szoros értelmében mesés karriert fusson be, akkor 
addigra már jelentős politikai súlyra kell szert tennie, ami teljesen lehetetlen a 
Képviselőház minden olyan tagja számára, aki nem rangidős, tehát nem lehet 
az elnöke valamelyik bizottságnak. Egyelőre tehát csak nyüzsgött és várt, és 
megpróbálta megnyerni az elnök bizalmát. 
- Örülök, hogy látom, Clay! - Az elnök rózsaszínűre pirult az izgalomtól, 
ritkás, ősz haja fémesen csillogott a híradós kamerák reflektorainak fényében, 
apró, ravasz szemét óriásira nagyította a vastag szemüveg. 
- Én örülök, hogy önt láthatom, elnök úr! - szorongatta meg Clay forrón a 
pártvezér kezét. - Megkapta, uram, a levelet, amit írtam önnek... 
De a vigyorgó elnököt máris elcipelte a házigazda, a kormányzó. Pontosan 
ennyi jár ki egy másodszor megválasztott képviselőnek, gondolta Clay 
ingerülten: egy perc az uralkodóval meg egy fénykép, amit a lehető 
leggyorsabban hazaküldhet az államába. 
- Olyan... olyan szexi ember! - kiáltotta Elisabeth, afölötti 
elragadtatásában, hogy megszoríthatta az elnöki kezet. 
- Szexi? Jóságos Isten, te nem vagy normális. Hiszen ő az elnök! 
- Pontosan erre gondoltam - mondta Elisabeth higgadtan. Clay nevetett. 
Ritka az ilyen őszinte lány. Legtöbbször nagyon élvezte Elisabetht. Viszonyuk 
mulatságosán kezdődött: egy új bérház elakadt liftjében. Azóta is gyakran 
találkoztak, és ha Elisabetht el is keserítette Clay nőhajhászása (Clay az 
ésszerű mértékig őszinte volt hozzá), vigyázott, hogy soha ne árulja el a 
féltékenységét. És közben hasznossá is tette magát Clay számára, mert a 
megszámlálhatatlan sok Shattuck és Watress révén szinte mindenkit ismert a 
világban, azaz New York Cityben. 
Egyszer a Munka Ünnepén kocsiba ültek, és elmentek egy hosszú víkendre 
Southhamptonba, ahol a lány nagybátyjának, Ogden Watressnek a házában 
Clay három napig gint és tonikot ivott (nem bourbont vízzel), füves pályán 
teniszezett (nem salakon), és mindennap a nagy, ovális medencére néző 
tengerparti klubban löncsölt, ahol az egymáshoz a megtévesztésig hasonlító 
szőke gyerekek zsivaja teljesen elnyomta a tőzsdéről (és nem a politikáról) 
folytatott beszélgetéseket. Elisabeth kitűnő kalauz volt mind pénzügyileg (- Ó, 
kell, hogy legyen pénze neki, mert a feleségének van, és az asszony 
demokrata), mind társadalmilag (- Gladys volt a második felesége, ami azt 
jelenti, hogy Tony a féltestvére Gene-nek, a kis Gladys meg a 
mostohalányuk). 
Clay úgy tanulmányozta a New York-iakat, mint egy antropológus, aki 
kapcsolatot akar teremteni egy idegen néppel, és megpróbálta elemezni, miben 
különböznek a washingtoniaktól. Először is nem csaptak akkora zajt. 
Halkabbak voltak a reakcióik; akár színből, akár szívből, ritkán játszották meg 
zajosan a jó havert. S ami a legmegdöbbentőbb volt: nemcsak hogy nem 
hittek, de még csak nem is tettek úgy, mintha hinnének az egyszerű emberek 
szíve mélyén rejlő bölcsességben. Washingtonban eretnekség volt nem hinni a 
népben. Végül is nem a nép küldte az apákat, a nagyapákat vagy a 
nagybátyákat a fővárosba? Millicent Smith Carhart minden arisztokratikus 
nyersesége ellenére imádta elmesélni, hogyan fogalmazott meg valamely 
közönséges ember a maga "spéci" módján egy-egy olyan igazságot, amelyről 
azoknak, akik költséges neveltetésben részesültek, és hercegi módon élnek, 
fogalmuk sincs. De a Racquet klubban nem csodálták az egyszerű embereket, 
a Knickerbocker klubban ritkán kerültek szóba, a Brookban pedig azt se 
tudták, hogy léteznek. Bár Clayt kissé megrémítette, hogy a New York-iak 
mennyire lenézik a népet (végül is az ő karrierje teljes egészében az egyszerű 
emberek választójogától függött), mégis élvezettel hallgatta, amikor Ogden 
bácsi (Elisabeth szerint zseniális bankár) mély megvetésével sújtotta a 
választópolgárságot, amely először azt az ördögi Rooseveltet, most meg ezt a 
középszerű Trumant ültette a nyakába a köztársaságnak, amely - Hát nem 
érted? soha nem is volt demokráciának szánva. - Claynek kényelmetlen 
érzéssel kellett rájönnie, hogy akármennyit panaszkodnak is a New York-iak, 
szívük mélyén nem veszik komolyan a politikusokat. Két választás között még 
Deweyt, a saját emberüket is lenézték, s az, hogy négyévenként mindig őt 
támogatták, sokkal inkább a néptől való irtózásuknak volt betudható, mint 
lelkesedésüknek a jelöltjük iránt, akinek előbb-utóbb óhatatlanul el kell majd 
árulnia a kevesek szent pénzét a sokak profán szavazatáért. Már korábban is 
megégették néhányszor a kezüket. Szerencséjére Clayt a nagy reklám azok 
számára is vonzóvá tette, akik különben, normális körülmények között 
menekültek volna egy vadnyugati képviselő közeledtére. Emellett 
természetesen őszinte segítőkészséget mutatott mindenki iránt, aki, az aranyat 
hajszolva, el kívánt igazodni a Kongresszus labirintusában. És végül mindenki 
vonzódik ahhoz, akinek emelkedőben van a csillaga. Az övé pedig 
emelkedőben volt. Hát nem állt meg az elnök mellette, szándékosan úgy, hogy 
a fényképészek is megörökíthessék, milyen nagyra tartja Overbury képviselőt? 
- No, az öreg Harry aztán nem sokat szentelt rád az idejéből, mi? - 
harsogta egy ismerős, reszelős hang Clay fülébe. Billy Thorne volt, aki miután 
jól teleszívta magát édes Manhattan-koktéllal, most egy cseresznyeszárat 
rágcsált. 
- Hello, Billy - próbált elhúzni mellette Clay. 
- Miss Watress, gondolom, maga nem emlékszik rám, de találkoztunk... 
- Nem hinném - fuvolázta Elisabeth Billy rezes hangja alatt. 
Belekapaszkodott Clay karjába, és segítőkészen taszított rajta egyet, de 
szerencsétlenségükre egyenesen nekisodorta egy asztalnak. 
Csapdába kerültek, de Clay nem mutatott semmiféle türelmetlenséget. Az 
embernek, ha politikus, mindenkinek kedvében kell járnia. - Mit csinálsz 
most? - kérdezte, mégpedig úgy, mintha borzasztóan érdekelné a válasz. 
Elisabeth látszólag erkölcsi támogatást keresve kapaszkodott a karjába, de 
amikor Clay a szeme sarkából ránézett, látta, hogy majd elnyeli a szemével az 
elnök fénykörrel övezett, kézfogásokat osztogató, tömzsi alakját. 
- Alighanem neki fogok dolgozni - intett Billy az elnök felé. 
- Hogy a csudába? - A kérdés nem volt udvarias, de eléggé 
természetes. 
- Miért ne? 
- Hát... hát a te radikális múltad esetleg nehézséget okozhat. 
- Azok az idők elmúltak. - Billyt jókedvre hangolta a hatalom előérzete. 
Testsúlyát műlábára helyezve, úgy imbolygott ide-oda, mint egy megőrült 
metronóm. - Január elsejétől már alighanem a Fehér Házban leszek. 
- Hát, reméljük, hogy az állásodhoz nem kell szenátusi jóváhagyás. - A 
szándékolatlan malícia ejti a legmélyebb sebeket. Clay azonnal megbánta, 
hogy ilyen nyers volt. 
A metronóm csörrent egyet és leállt. - Szerencsére nekem nem kell az 
exapósomra támaszkodnom. Te hogy vagy a tiéddel? 
- Blaise rendkívül hasznos ember. - Clay nem felejtett el mosolyogni. - 
Nagyon barátságos a kapcsolatunk. 
- Igen, ezt mindenki tudja. 
Billy eltúlzott hangsúlyának megvolt a hatása. Mint már gyakran, Clay 
most is eltűnődött rajta, mit is mondanak az emberek tulajdonképpen Blaise-
ről meg róla. A háború előtt a washingtoni pletykákat majdnem kivétel nélkül 
a házasságtörés foglalkoztatta. Ez a téma a végtelenségig szórakoztató volt, és 
amíg az érintettek fenntartották a látszatot, addig nyilvánosan senkit se vontak 
felelősségre. De - bár a látszatra még mindig a háború előtti gonddal ügyeltek, 
különösen azok, akiknek a nyilvánosság előtt zajlott az élete -, a 
magántársaságbeli pletyka rendkívül eldurvult. A háború, a freudi 
lélekelemzés meg a népszerű regények a legkülönfélébb, rejtélyes és soha nem 
álmodott bűnöket hozták napvilágra. A pletykák senkit nem kíméltek, még 
Millicent Smith Carhartot sem. Rendkívül gyanússá vált hosszú barátsága 
Lucy Shattuckkal, és rengeteget vitatkoztak róla, hogy csinálják-e vagy nem, 
és ha igen, akkor mit. Azt mindenesetre mindenki természetesnek tartotta, 
hogy amit valaki látszólag csinál, annak valójában az ellenkezője az igaz. 
- Ó, Clay, Clay! 
Irene Bloch ragadta meg hosszú ujjaival. - Ez egyszerűen szörnyű! 
Irene Elisabethhez fordult, aki rémülten hátralépett: talán ő a szörnyű? 
Irene pillantása csak ekkor fogta át a helyzetet. Billy Thorne képére ügyet 
sem vetett. Félkezével még mindig Claybe kapaszkodott, másik kezével 
magához húzta Elisabeth-t. - A rádióban hallottam, a kocsimban. Épp az 
előbb, amikor idejöttem. De hát mi történt tulajdonképpen? Tudják, milyen a 
rádió, csak egy hír, részletek nélkül. Mais quelle désastre! 
- Mit hallott a rádióban? - kérdezte Clay óvatosan. A kérdés hallatára 
Irene-nek tágra nyílt a szeme, aztán még közelebb vonta magához Elisabet-t. 
Nagy bajok idején így csinálnak a törzs asszonyai, így osztoznak a közös 
gyászban. 
- Nem tudják? - Csodálkozva és elragadtatva ejtett ki minden szót. - 
Tényleg nem hallották? - Először az egyikre nézett, aztán a másikra, boldog 
volt, hogy a sors hírnöke lehet. - Hát ez a magyarázat, ezért vannak itt az 
estélyen. Csodálkoztam rajta, az természetes. 
Claynek átforrósodott az arca. Hirtelen szédelegni kezdett. Most megtudja. 
- Meghalt - mondta Irene Bloch. Hamuszürke arcát hirtelen elöntötték a 
könnyek. - Enid meghalt! 



















4.



- Tudom, hogy az én hibám volt, és nem fogok kitérni a felelősség elől. - 
Dr. Paulus egy órán belül már harmadszor mondta el ezt a frázist, és a 
"felelősség" szóból Peter nagy bosszúságára minden alkalommal "flösség" 
lett. Mivel lekötötte a figyelmét az ilyen részletekkel, képes volt nem felfogni 
"ezt a rendkívül tragikus esetet", megint csak dr. Paulus frázisát használva. 
A könyvtárban gyűltek össze. Bár hideg nap volt, a kandallóban nem égett 
a tűz. Enidet a megbeszélésen Aaron Burmák a sötét falburkolatról lenéző 
portréja képviselte, melynek bal szemét csak nemrégiben restaurálták. 
Mivel a hírt dr. Paulus hozta, ő ült Blaise székében. Frederika rejtélyesen 
viselkedett, vidám tvidkosztümje szöges ellentéte volt a gyászruhának. Blaise 
a kandalló előtti pamlagon helyezkedett el, állát összekulcsolt kezeire 
támasztva. Clay kibámult az ablakon a fasorra, ahol a fenyőfák úgy álltak, 
mint a parasztok a sakktáblán a játszma megkezdése előtt. Peter az ajtó mellett 
ült egy bőr karosszékben, onnan figyelte valamennyiüket. 
Dr. Paulus elmondta a történetét. Időnként meg-megérintette az ajkát 
zsebkendőjével, ami perverz dolog volt, mert ajkai cserepesek voltak, míg 
arca csillogott az izzadságtól. - Nem tudom, hogy felejthettem el. Soha nem 
felejtem el. Legalábbis eddig még soha, egyetlenegyszer sem, amióta az 
intézetben vagyok. De ez egyszer elfelejtettem. Benne hagytam a kulcsot a 
kocsiban. Nem hiszem, hogy mentség lenne, ha azt mondanám, hogy én 
magam is meglehetősen feszült idegállapotban voltam. Persze, adminisztratív 
okból, meg kell mondanom, nem pszichológiaiból - tette hozzá, s egy 
pillanatra visszanyerte kenetes tekintélyességét, mintegy emlékeztetőül arra az 
énjére, aki még aznap reggel is volt, s aki hamarosan megint lesz, mihelyt 
megmenekült a Laurel House-tól és annak vad urától. 
- Ez délben volt, mindössze harminc perccel... csupán félórával azelőtt, 
hogy nálunk felszolgálják az ebédet. - Peter megrázkódott a szótól meg a 
gondolattól, hogy milyen is lehetett az az "ebéd". 
- Mrs. Overbury a feleségemmel beszélgetett, röviddel tizenegy óra előttig, 
művészetről vitatkoztak, az... az volt a kedvenc témájuk, amikor együtt voltak; 
a feleségemnek művészettörténeti diplomája van a Louisiana State 
Universityről, és annyira élvezte a képeket, amelyeket Mrs. Overbury festett. 
Nagyon közel állt egymáshoz ez a két asszony. No, szóval együtt voltak az 
atelier-ben...  (valamennyiüknek szüksége volt egykét másodpercre, amíg 
rájöttek, mit is jelenthet az "á-től-jé")... körülbelül tizenegy óráig, amikor Mrs. 
Overbury azt mondta, hogy szeretne ebéd előtt egy kicsit lefeküdni, amire 
Mrs. Paulus azt felelte, hogy "Természetesen, drágám", és magára hagyta az 
á-től-jé-ben. Nos, ahogyan össze tudjuk rakni a történteket, Mrs. Overbury 
ekkor fölment a szobájába, összeszedett egypár holmit, és becsomagolta egy 
darab vászonba, olyanba, amire festeni szokott. Bőröndöket nem engedünk a 
szobákban tartani, nyilvánvaló okokból. Aztán délben kijött, odament a 
kocsimhoz... 
- Nincs maguknál őrség? Akarom mondani, nincs senki, aki szemmel 
tartaná, hogy ki hova megy? - Blaise-nek panaszos volt a hangja, de Peter az 
arckifejezéséből rájött, hogy fenyegetőzni akar. 
- Mint ön is nagyon jól tudja, Mr. Sanford, nálunk nincs őrség, mi nem 
vagyunk börtön, és a pácienseink nem veszedelmesek, és nem akarnak 
megszökni... mert nem azok, és nem akarnak, éppen ezért szűrjük meg őket 
eleve. Elmebetegek, természetesen, és kisebb... kitörésekre is képesek, de nem 
veszedelmesek. A mi intézetünk tehát nem börtön, még ha némelyek talán 
szeretnék is, ha az lenne. 
Egy-null Paulus javára. Peter megfordult, és az apjára nézett, aki 
megmerevedett, már-már válaszolni kezdett, aztán hirtelen elfedte az állát meg 
a száját a két öklével. Ami Clayt illeti, ő rá se nézett az orvosra, és kellemes 
volt az arckifejezése. Peter el nem tudta képzelni, mit érezhet Clay. Utolsónak 
érkezett, azt mondta, hogy gyűlésről jön, ott hallotta a hírt. Az első néhány 
percben ideges volt, de aztán átragadt rá a többiek hangulata, passzív lett és 
látszólag nyugodt. A gyász még nem kezdődött el, a megrázkódtatás még nem 
múlt el: valamennyien olyanok voltak, mint az istenek, akik az égből, valami 
szeles csúcsról nézik végig egy hős halálát. 
- De vannak ápolóink és egyéb személyzetünk, akik folyamatos 
szolgálatban vannak, és a pácienseink bizonyos szempontból felügyelet alatt 
állnak. De pontosan ma délben... - összeráncolta a homlokát, és megtörölte a 
száját. Peter szinte hallani vélte a reszelős hangot, amikor a két érdes felület 
összeért. - ... Mrs. Paulus történetesen éppen az új épület másik szárnyában 
volt, engem pedig elfoglalt egy meglehetősen bonyolult adminisztratív ügy, 
így történt, hogy Mrs. Overbury beült a kocsimba, és elhajtott. 
Clay hirtelen éber lett. - Ha azelőtt soha nem hagyta a kulcsait a kocsiban, 
honnan tudta Enid, hogy most ott fogja hagyni, hiszen előre összepakolta a 
holmiját? 
- Hát nézze csak, képviselő... - folytatta dr. Paulus, zengzetesen intonálva 
a megszólítást, hangjának déli lejtése régi-régi Kongresszusok vízióját, 
népének az ellenséges Észak elleni hagyományos pajzsát idézte. - Alaposan 
átgondoltam a dolgot, hosszasan megvitattam a feleségemmel meg másokkal 
is, és megtudtam, hogy Mrs. Overbury az utóbbi időben rendszeresen, minden 
délelőtt a főépület előtt sétálgatott, ahol a kocsimat parkolom, tehát így 
visszagondolva rá, világos, hogy tényleg csak az alkalmat leste, mikor 
felejtem véletlenül a kocsiban a kulcsokat. 
- De mi történt ma? - Clay hangja hirtelen megkeményedett, minden 
nyomát kitörölve a régi Kongresszusoknak. Maga volt az új rend: türelmetlen 
és pontos. Hanglejtése, mint Peter gyakran megfigyelte, akkor vált kifejezetten 
vadnyugativá, amikor az államáról beszélt, vagy képviselőházi ügyeket 
magyarázott, mintha a kiejtés megváltoztatásával akarná önmagát és a 
többieket emlékeztetni arra, hogy ténylegesen is az, ami a címében: képviselő. 
Clay alaposan meggyötörte dr. Paulust. Egyszerre volt könyörtelen 
inkvizítor és gyászoló férj. De persze szikrányi gyász sincs benne, gondolta 
Peter keserűen. A tompa őszi fényben Clay haja nem szőkének, hanem 
őszesnek tűnt, és Peter egyszerre olyannak látta, amilyen húsz év múlva lesz: 
erélyes arcúnak és vonzónak. Nem lehetetlen, hogy ő lesz az elnök. Egyelőre 
azonban: nem lehetséges, hogy Enid meglátta a kulcsokat, mielőtt a szobájába 
ment, és összecsomagolta a holmiját? Hát, igen, uram. Lehetséges, uram. 
Ennél többet a bizottság elnöke nem tudott kicsikarni a kitérő válaszokat adó 
tanúból, de ez is elég volt ahhoz, hogy igazolja az inkvizítori fegyverek 
felvonultatását. A tanúvallomás további része már meglehetősen egyszerű 
volt. 
- Röviddel egy óra előtt ért ki az országos főútra. Nagyon rövid idő alatt 
kellett megtennie az utat, mert már jó messzire volt Richmondtól délre, 
amikor történt. 
Amikor történt. Peter maga előtt látta az országutat, látta a magas fenyőfák 
közt az éles kanyart. A nap fényesen és hidegen sütött, szinte érezte a fenyők 
szagát. Közvetlenül a kanyar után kereszteződés, amit az északról jövők nem 
láthatnak, és ami egyáltalán nem érdekelte ezt az északról jövő utast, aki 
semmi mást nem akart, csak minél előbb elérni a mexikói határt. Peter 
tehetetlenül figyelte, hogyan húz ki lassan az országútra a kerékvágásokkal 
felszántott mellékútról egy öreg teherautó, benne két tehén. Amikor a farmer 
megkezdi a kanyarodást, a jobb oldali sávban senkit nem lehet látni. Aztán 
Enid befordul a kanyarba, óránként nyolcvanmérföldes sebességgel. 
Most hagyd abba, mondta Peter önmagának. Kezdd újra. Enid élesen áthúz 
a bal oldali sávba, és megmenekül, nem rohan bele iszonyatos, üres 
csattanással a teherautó farába, rapitytyára törve a teherautót és önmagát. 
- A vezető... egy farmer... agyrázkódást kapott, de most már eszméletén 
van, és nem lesz semmi baja. A két tehén megdöglött, és a sértettnek 
kártérítést kell fizetni, hiszen elvesztette az egész forgótőkéjét. Természetesen 
utasítottam az ügyvédeket, hogy nagyítóval vizsgálják végig a felelősségre 
vonatkozó paragrafusokat, amelyek... 
Frederika most első ízben vágott közbe. - Részeg volt? 
Dr. Paulus erre csak egy másodperc múlva tudott válaszolni. Állán úgy 
csüngött egy izzadságcsepp, mintha könnyezne. Aztán bólintott. - Tizennyolc 
százalék volt az alkoholszint a vizeletében. Valahol biztosan megállt 
útközben, és... 
Most már semmi nem számít, gondolta Peter. Lehunyta a szemét, 
szemhéjai éppoly szárazak voltak, mint dr. Paulus ajka. Egyre azt a frázist 
ismételgette magában: "talán jobb is így." Tudta, hogy az elkövetkező 
hetekben mindenki állandóan ezt fogja mondogatni. De nem jobb, gondolta 
dühödten, és kinyitotta a szemét. Meggyilkolták Enidet, pontosan úgy, 
ahogyan akarták. Clay felé fordult. Clay őt figyelte tágra nyílt, kék, tisztán látó 
szemmel. Mindketten tudták, hogy mit gondol a másik. Talán ez is jobb így. 




A Sanford család és Clay az első sorban ültek a zsúfolt templomban. 
Odakinn az utcán összecsődültek az emberek, idegenek, akiket vonzott a 
tragédia vagy legalábbis az esetleges botrány. Odabenn a templomban, bár az 
összes iparmágnások ott voltak Blaise-t vigasztalni, nem sokat lehetett látni 
Enid régi barátai, a háború előtti pompás fiúk és lányok közül, akik a Chevy 
Chaseben táncoltak, Warrenton mellett vadásztak, a Rehobeth Beach-nél 
úszkáltak, és Middleburgban itták le magukat, abból az aranyos társaságból, 
amelynek - legalábbis Peter emlékezetébenminden mozdulatát átitatták a 
népszerű slágerek. Fehér porcelánnadrágos, ragyogó ifjak szeretkeztek virágos 
ruhás, pompás lányokkal, és mintha örökké tartó nyár lett volna; aztán minden 
mély bíborba hullt. Egyeseket megölt a háború, azok pedig, akik túlélték, 
megváltoztak, megnősültek, férjhez mentek, öregebbek lettek, és a zene, 
amely akkor soha nem szűnt meg, most megállt, Enid számára pedig 
ideköltözött. 
Felálltak és énekeltek. "Erős várunk nekünk Isten!" Peter együtt énekelt a 
többiekkel, akármit megcsinált volna, csak elterelje a figyelmét, ne kelljen a 
koporsóra néznie, és elképzelnie, ami benne van. Jobb az élőkön elmélkedni, 
amint komoran töprengenek a halott fölött. Elisabeth Watress az anyja és 
Millicent Smith Carhart között ült. A három feketébe öltözött nő a Nornákra 
emlékeztetett, ahogy ott ültek a Sanfordékkal átellenes első sorban. Elisabeth 
egyszer Clayre pillantott, de Clay nem reagált, csak ült lesütött szemmel, mint 
egy jó kisfiú, akinek lelkére kötötték, hogy ne fészkelődjön a nyilvánosság 
előtt. Mellette ült a kislánya, akit elbűvöltek a látnivalók. Időnként kíváncsian 
nézett fel a nagyanyjára, aki hangtalanul zokogott a fekete fátyla mögött. 
Blaise szórakozott volt, és senkivel nem vállalt közösséget. Kétszer is leejtette 
a zsoltároskönyvét, mind a kétszer Clay vette fel neki. 
Aztán a pap Enid nevét mondta, és Peter egyszer csak rajtakapta magát, 
hogy a koporsót bámulja. De hisz a koporsófedél igazából ajtó, mondta 
magának; aztán lassan, mint egy gyengeelméjű, újra és újra elismételgette 
magában a gondolatot. Ajtó. Ajtó. Nyisd már ki az ajtót, azt a súlyos fémajtót. 
Megvagy, Enid, gyere ki. Miért? Itt sose fognak ránk találni. De mi lesz a 
játékkal? Ott egye a fene a játékot. Nincs levegő. Meg fogunk fulladni. Gyáva 
vagy, ugye? Különben is, hál'istennek, üres. Emlékszel arra a sok 
vadpulykára, amit Aikenből hoztak haza? És ahányszor beleharapott az 
ember, teli lett a szája söréttel. Gyere már, te is akarod, nem? Az ajtó az 
összenyomott és kiszorított levegő nehéz zajával csapódott be. A kocsi 
belerohant a teherautóba. 
- "Uram, hadd tudjam, mikor jön el a vég, hadd ismerjem napjaim számát, 
hogy megbizonyosodhassak róla, meddig kell élnem, íme, napjaimat arasznyi 
hosszúvá tetted, és az én időm annyi, mint a semmi a Tiédhez képest; és 
valóban minden élő ember csupán csak hiúság." 
Odakinn a templom előtt fekete limuzinok szegélyezték a Lafayette 
Square-t. A koporsó már a halottaskocsiban volt, amikor Peter kiért a 
napfényre, és meglátta Dianát. - Szörnyű, nem? - mondta Diana. Erre nem 
volt más válasz, csak az, hogy: - Igen, szörnyű. 
Az égen nincs nap, a fű barna, a fák kopaszok, se levél, se madár nincs 
rajtuk. A gyászolók közt hideg szél fújdogál. De Peter már képtelen volt 
figyelni az időt vagy a társaságot, mert fájdalmat kezdett érezni a szeme 
mélyén, és a melléből valami kemény és harsány akart feltörni. Aztán, amikor 
a koporsót leeresztették a frissen ásott sírba, fátyol borult a világra, szeme 
sósán égett. Szerencsére a pap szándékosan olyan gyönyörűen mondta a 
halotti imát, hogy Peter könyedén el tudta fojtani a belülről feltörő, állati 
üvöltést. 
- "Mint a világ, kinyílik és elhervad; elfut, mint az árnyék, és sohasem 
marad meg egyetlen mederben." 
Amikor mindennek vége lett, Peter nem akart beszélni senkivel, és nem 
akarta, hogy bámulják, ezért otthagyta a gyászolókat, és visszasietett a 
kocsihoz, ahol egy soha nem látott férfi várta. 
- Ál Hartshorne vagyok. - Peter hagyta, hadd rázza meg a kezét. Kicsi 
ember volt, könnyű volt átnézni a feje fölött. Ügyvéd, mondta Péternek, Enid 
barátja. - Sőt, úgy volt, hogy a válóperét én fogom bonyolítani. 
- Igen, emlékszem, mondott is valamit erről... magáról. - Bárcsak 
sietnének már a többiek, gondolta Peter, megszabadítanák ettől a 
beszélgetéstől, amire semmi része nem vágyott. De a temetési vendégek 
szétszórt, sötét ruhába öltözött tömege még távol volt, lassan baktattak a 
kőkeresztek és márványangyalok között. 
- Szegény gyerek. Állati pechje volt. Amikor így bezárták, azt mondta 
nekem, maga volt az egyetlen, aki kiállt érte, az egyetlen. 
- Hát, most már nincs mit csinálni. - Peter szeretett volna durvának 
mutatkozni, és ez sikerült is neki. 
Az ügyvéd kissé meglepve nézett rá. - Én ezt nem hiszem. Az a csibész 
férje még él. 
Peter öntudatát fölrázta ennek az embernek a váratlan vadsága, akiről azt 
hitte, semmi mást nem fog mondani, csak amit elvárnak tőle, aztán szépen 
elmegy. - Hát persze hogy él. - A tömeg közepén Clay mintha Frederikát 
támogatta volna, akinek semmi szüksége nem volt támogatásra, de megható 
képet tudtak róluk csinálni a fényképészek, akik, mint rendesen, most is ott 
voltak, hogy megörökítsék Clay emelkedésének minden egyes állomását. - 
Mit akar? Öljük meg, Enid kedvéért? - esett neki Peter az ügyvédnek, mintha 
az volna az ellenség. 
- Szóval elismeri, hogy ő ölte meg Enidet azzal, hogy bezáratta. 
- Nem ő volt az egyetlen - nézett Peter Blaise-re, aki mintha részletes 
utasításokat adott volna a papnak, kétségkívül arra vonatkozólag, hogy Enid 
megfelelő helyet kapjon az episzkopális Paradicsomban. 
- Enid szerint Clay ötlete volt, és Mr. Sanford csak beleegyezett. 
- Sok mindent mondhatott magának Enid rólunk. - Ez a kijelentés ironikus 
kicsinyítése volt a dolgoknak: nem volt ember, akivel Enid meg ne tárgyalta 
volna a legintimebb ügyeit. Ügyvédjével és esetleges megváltójával szemben 
teljesen őszintének kellett lennie. A halál puszta ténye még nyilvánvalóan nem 
vetett véget Enid gonoszkodásainak. 
- Hát egy kissé úgy érzem, mintha magam is a családhoz tartoznék. - Mit 
mondhatott neki? Jól van. Becsukom az ajtót. Van itt levegő bőven. 
- Mindenesetre egy szép vastag dossziényi anyagot állítottam össze a 
képviselő úrról. 
Clay a kislánya szemét törölgette egy hatalmas emlékmű alatt. A riporterek 
eksztázisba estek, félrelökték a papot, Blaise-t, Frederikát. Ez volt az, amiért 
idejöttek. Peter elfordította a szemét, képtelen volt elviselni a látványt. 
Amellett innen, ahol állt, a gyerek váratlanul egyszerre csak olyan volt, mint 
Enid, egy miniatűr Enid, aki az orrát fújja William Kay Rollins emlékműve 
alatt... akinek kétségkívül szintén él valahol egy másolata, aki él és virul, és 
ebben a pillanatban szintén az orrát fújja. A fajta tovább él. És mi? Igen vagy 
nem? Ha igen, micsoda unalmas egyformaság. Ha nem, hát nem. 
- Összegyűjtöttünk egy csomó anyagot, amelyek bizonyítják a 
házasságtörést. Más és más lányok, a szokásos dolgok, de csőstül. Szeret 
egyszerre két lánnyal lefeküdni. Az egyik az egyik ágyban vár, és figyeli a 
dolgokat, ő meg a másikkal a másikban. Aztán, amikor végzett... 
- Paráznaság miatt soha senki nem veszített el egyetlen szavazatot sem. 
- Én biztos vagyok benne, hogy igen - mondta az ügyvéd szelíden. - De 
rájöttem valamire, ami tényleg érdekes. 
- Csak nem az apám meg Clay históriája? - Peter ingerült lett ettől a 
gondolattól. 
- Nem, semmi ilyesmi. Én mindig mondtam Enidnek, hogy ebben egy 
kicsit elgaloppírozza magát. 
- Enid futóbolond volt. - Peter maga is meglepődött azon, amit mondott. 
- Bizonyos dolgokban igen. - Az ügyvéd hangja még mindig kellemes 
volt. - De azért szerettük, ugye? - Erre a kérdésre válaszolni kellett. 
Peter nem nézett az ügyvéd apró, fényes szemébe. Túlságosan hasonlított 
annak a játékmackónak a szeméhez, amellyel gyerekkorában aludt, amíg Enid 
a folyóba nem dobta, hogy őt felbosszantsa. - Igen, szerettük. Mi van Clayjel? 
- Érintkezésbe léptem valakivel, aki együtt volt vele a Fülöp-szigeteken. 
Sőt, ott volt, amikor az a hőstetthistória történt.  - Peter már sejtette, hogy mi 
következik. - És a barátja azt mondja, Clay nem volt hős? 
Az ügyvéd bólintott. 
- Ezt nem hiszem. Legalább száz tanúnak kellett látnia, amikor kihozta azt 
az embert az égő hangárból. 
- Az az ember halott volt, mire az orvosok kezébe került. 
- Attól még Clay megcsinálhatta, amit csinált. Különben se tudja 
bizonyítani, hogy nem csinálta meg. 
- De igen. Ide figyeljen: Clay nem is volt ott a repülőtéren, amikor az 
egész történt. 
Clay a kislányát kézen fogva közeledett a kocsihoz. Ellenségére nézve, 
Peter nem volt hajlandó elhinni, hogy Clay nem hős. Hogy a küzdelemnek 
egyáltalán értelme legyen, ahhoz Claynek nagy embernek kell lennie, aki azért 
veszélyes a köztársaságra. 
Peter bizonyítékot követelt. Az összes haditudósítások szerint Clay 
irányította a repülőtér elleni támadást. 
- Csak abban az értelemben vezette a támadást, hogy ő volt a parancsnok, 
de ténylegesen nem vett részt semmiféle harcban, mert aznap reggel megvágta 
a lábát... 
- Megvágta a lábát? Az Isten szerelmére, találjon ki ennél valami jobbat! 
- Én csak azt mondom, amit egy barátom mondott, aki ismeri azt az orvost, 
aki bekötözte a lábát, miközben folyt a támadás. 
- Akkor hogy kaphatott kitüntetést, ha nem is volt ott? 
- Ott volt, de csak a legvégén. És persze az ő alakulata foglalta el a 
repülőteret. 
- Ha ott volt, akkor ki is hozhatta azt az embert az égő hangárból. - Peter 
most már türelmetlen lett. - Végül is, ha kitüntették, akkor legalább egyetlen 
embernek tanúskodnia kellett. 
- Igen, volt egy tanúja. De csak egyetlenegy. - Az ügyvéd mosolygott. - 
Harold Griffiths. 
A rejtély megoldódott. Kezdettől fogva sejtenie kellett volna az igazságot. 
De hogy tudták ezt beadni? Mindenkinek tudnia kellett, hogy kitalálták az 
egészet. 
- Senki nem tudta biztosan, kivéve az orvost. A nagy zűrzavarban Clay 
megtehette volna, amit Mr. Griffiths állítása szerint csinált. Amellett Clay 
népszerű tiszt volt. Senki se irigyelte tőle a kitüntetést. 
- Kivéve a szóban forgó doktort. 
- A doktor nem irigyel senkitől semmit. Sőt, el is felejtette az egész ügyet, 
amíg egyszer el nem vitte a két fiát egy autós moziba, megnézni azt a filmet, 
amit Clayről csináltak. Akkor persze eszébe jutott az egész, jót röhögött rajta 
és elmondta egy barátjának, aki elmesélte nekem. 
Clay most már hallótávolságban volt. Hangját hozzájuk hozta a hideg szél. 
- Megyünk egyenesen haza, drágám. Ne sírjál. Na, legyél jó kislány. - Aztán 
már mellettük állt. 
Az ügyvéd könnyedén fogadta. - Al Hartshorne vagyok, képviselő. 
Eljöttem leróni az utolsó tiszteletadást. - Köszönöm. - Clay besegítette a 
gyereket a kocsiba. - Nagyon jól emlékszem magára - mondta, kissé 
túlságosan is semleges hangon. Peterhez fordult. - Jobb lesz, ha segítesz 
anyádnak. 
Peter engedelmeskedett. Úgy látszott, ezt kell csinálnia. 













Nyolcadik könyv

1.



- Egy bejelentést szeretnék tenni! 
- Lenne szíves még egyszer elkezdeni, képviselő? És lépjen egy kicsit 
hátrább... ez az, így jó. Árnyék esett az arcára. Egy kicsit balra. Ez kitűnő. 
A Szenátus régi irodaépületének tanácsterme zsúfolásig teli volt: ott volt 
szinte az egész washingtoni sajtó. A tudósítók barátságos hangulatban voltak. 
Még tapsoltak is egy kicsit, amikor Clay belépett a terembe, ami szokatlan 
tiszteletadás az újságíróknál, akik nagyrészt teljesen közömbösek a 
jelentéktelen, de felfelé törő politikusok iránt. Clay azonban kedvencük volt. 
Először is az összes pénzszűkében levő újságíró többé-kevésbé biztos lehetett 
benne, hogy Blaise kiadói csoportjánál szinte minden olyan cikke piacra talál, 
amely a fiatal képviselővel foglalkozik. És, ami a legjobb volt az egészben, 
maga az interjú a Laurel House-ban folyt le, csinos lányok társaságában, nem 
is szólva a híres emberekről, akik szolgálaton kívül, önelégülten lebzseltek a 
házban, mint medvék egy nemzeti parkban. A washingtoni újságírókat 
rendkívüli módon vonzotta a Laurel House aranyos pompája, hiszen az átlagos 
törvényhozók többé-kevésbé nyomasztó életkörülményeihez voltak szokva. A 
Kongresszusnak még a gazdag tagjai sem éltek Sanfordék szintjén, a jachtok, 
a magánrepülőgépek, a nagy pénz kényelmének szintjén. Az újságírók el 
voltak ragadtatva - és ez volt a cél. 
Blaise egyszer bizalmasan elmondta Claynek, hogy Washingtonban vannak 
ugyan emberek, akiket egymillió dollár készpénzzel sem lehetne 
megvásárolni, de olyan egy sincs, aki ellen tudna állni egy egyhetes 
jachtkirándulásnak, ahol filmsztárok társaságában lehet. Tartósan ritkán 
lehetett megnyerni valakit, hiszen az árulás még a legfrivolabb tollnokoknak is 
a legfontosabb üzletága, de bizonyos előre megjósolható kivételekkel a sajtó 
már csak azért is támogatta Clayt, mert vonzó figura volt egy olyan 
foglalkozási ágban, amelyet az utóbbi időkben éppen nem jellemzett 
gyakorlóinak bája; tanú erre az állam Első Tisztviselője, akinek népieskedése 
még arra a misztikus népre sem gyakorolt semmiféle vonzerőt, mely főleg 
azért választotta meg, mert bájtalan bajuszos ellenfelét még kevésbé szerette, 
mint őt. Clay azonban fiatal volt, híres, és az a fajta nagy vagyon állt mögötte, 
amely nélkül semmiféle politikus nem nyerheti el az első díjat - legalábbis 
egyes mogorva kommentátorok véleménye szerint, akik Trumant véletlen 
kivételnek tekintették egy olyan társadalomban, ahol hamarosan már csak a 
nagyon gazdagok vagy a gazdagok szolgái engedhetik meg maguknak, hogy 
résztvegyenek az izgalmas ",ki-lesz-a-király?" játékban. 
Clay tudta, hogy különleges helyzete automatikusan az elnökség 
várományosává teszi, s örömmel, bár némi meglepetéssel vette tudomásul, 
hogy későbbi esetleges sikerének gondolata nem kelt semmiféle ellenérzést; 
kétségkívül azért, mert még a túlságosan távoli jövőben van. Előbb még 
mások jönnek sorra. A sajtó addig is támogatta, tapintatosan figyelmen kívül 
hagyva azt a tényt, hogy Clay eddigi politikai tevékenysége nem volt 
túlságosan lelkesítő. Dehát az öreg rókák mind tudták, hogy az ambiciózus 
politikusnak, aki sokra akarja vinni, vigyáznia kell, hogy semmi olyat ne 
csináljon, ami bármiféle elkeseredést vagy félelmet okozhat. Mindeddig senki 
sem vette észre, hogy Clay halovány teljesítménye nem annyira szenvtelen 
temperamentumából ered, mint abból a meggyőződésből, hogy a köztársaság 
történelmének adott pillanatában az emberek semmi mást nem akarnak, csak 
békésen nézni a televíziót, és elfelejteni  a háború kimerítő megpróbáltatásait. 
Ebben a jelenlegi hangulatban katasztrofális lenne kalandokat felkínálni nekik. 
Később, ha kell, majd jöhet a villám meg a mennydörgés; és Clay teljesen 
magabiztos volt afelől, hogy amikor eljön az ideje, olyan időjárást csinál majd, 
amilyet uralkodásának fényes napjai megkövetelnek. 
Clay úgy bámult a televízió vakító lámpáiba, mint egy napimádó, aki biztos 
istenének végtelen jóindulatában. Örömmel vette észre, hogy politikai 
életének eddigi legfontosabb napján szikrányit sem ideges. Még élvezte is a 
vakító fényt, amely teljesen eltüntette a termet, s azt az érzést keltette benne, 
hogy egészen egyedül van, a kamerákat, meg a személytelen milliókat kivéve. 
- Most jó, képviselő. Indulhatunk. 
Clay a kamera lencséje felé fordult, és beszélni kezdett. Kívülről tudta a 
beszédét. A szöveg óvatos volt és őszinte, semmi nem volt benne, ami 
félelmet vagy lelkesedést kelthetett volna. Őt mégis mozgásba fogja lendíteni. 
- Hosszas töprengés után... barátaim biztatása... tovább szeretném szolgálni 
hazámat... a problémák, amelyeket friss utakon kell megközelíteni... 
cselekedni kell... a jövő... bejelentem, hogy jelöltetem magam az Egyesült 
Államok Szenátusába. 
Erről volt szó. Senki nem volt meglepve. Mindenki tudta, hogy Clay előbb 
vagy utóbb indulni fog a szenátusi választásokon. Télen körutat tett az egész 
államban, de be se tette a lábát a saját választókerületébe. A sajtónak ennél 
többre nem is volt szüksége. Megjósolták, hogy ez lesz az az év, amikor Clay 
feljebb fog lépni, és Clay nem okozott nekik csalódást. 
A fények elsötétedtek. Clay sűrűn pislogott, aztán látta, hogy kezek 
emelkednek a magasba, magukra próbálva hívni a figyelmet. 
- Képviselő... Clay... Mr. Overbury... Lenne egy kérdésem... Uram... 
A hangok összekeveredtek, egymásbaolvadtak. Clay rámutatott egy karra a 
terem végében. Jutalmul egy ismeretlen hang szólította meg: - Uram, feltéve, 
hogy beválasztják a Szenátusba... 
- Én nem tételezek fel semmit. - Barátságos nevetés. Lassan tisztán kezdett 
látni a teremben. Egy vadidegen karjára mutatott. Peches dolog: egy előre 
megbeszélt kérdéssel akarta kezdeni. 
- Természetesen, uram. No de ha bekerülne a Szenátusba, szeretném tudni, 
milyen magatartást tanúsítana azokkal a kihallgatásokkal kapcsolatban, 
amelyek jelenleg McCarthy szenátor vádjainak kivizsgálására folynak, annak 
felderítésére, hogy pontosan hány kommunista áll jelenleg a 
Külügyminisztérium alkalmazásában. 
Claynek erre több válasza is állott készenlétben, attól függően, hogyan 
teszik fel a kérdést. Óvatosan kezdte: - Hát, először is, novemberre ezek a 
kihallgatások már le fognak zárulni... 
- Ha úgy lenne is, uram, mi az ön jelenlegi álláspontja? 
Clay baritonja túlharsogta a másik tenorját. Ismert minden trükköt, amivel 
a mások hangját el lehet fojtani, látszólag anélkül, hogy az ember fölemelné a 
hangját. - ... le fognak zárulni, és amint ez megtörténik, biztos vagyok benne, 
hogy a Tydings-bizottság - azzal a rengeteg segítséggel, amit az F. B. I.-tól 
kap - pontosan meg fogja tudni állapítani, ki kommunista és ki nem, a 
kormány pedig ennek megfelelően fog eljárni. - Clay már-már kezdett 
megismerni egy nagy kalapos nőt, de a könyörtelen tenor újra megszólalt. 
- Ez mind rendben van, képviselő, de szerintem önnek mint 
szenátorjelöltnek kristálytiszta állást kellene foglalnia, hogy mi a véleménye 
McCarthy szenátor kereszteshadjáratáról, amellyel meg akarja szabadítani a 
kormányszerveket attól a rengeteg kommunistától, akik az utolsó húsz évben 
megvetették ott a lábukat... - A liberális újságírók goromba megjegyzéseket 
mormoltak, de Clay nem volt hajlandó a kezükre játszani. Egyetlen 
nyelvbotlás, és állama egyik végétől a másikig telifröcskölnék olyan vagy még 
rosszabb vádakkal, hogy elnéző a kommunistákkal. Ez egy rázós kérdés. 
- Attól tartok, én személy szerint nem tudom, hány kommunista van a 
kormányzat végrehajtó szerveiben. De ha egyáltalán vannak, teljes mértékben 
bízom benne, hogy ki fogják gyomlálni őket... 
- De hogy tudhat valaki a nyomukra akadni, ha az olyan demokrata 
szenátorok, mint ön, nem állnak oda az elnök meg a többi társutasok elé, és 
nem követelik, hogy a Fehér Ház adja át a sok ezer kommunista nevét 
tartalmazó listákat McCarthy szenátornak... - A tenor hirtelen falzettbe csapott 
át. A terem végéből gúnyos nevetés hallatszott. 
Clay mosolygott, már megmenekült. Szelíden válaszolt: - Őszintén szólva, 
én nem tudom az elnököt kommunista társutasnak látni. - Ideges nevetgélés 
hallatszott. - De ha az öreg Harry arrafelé utazik, amerre én, hát akkor, mint 
demokrata, készséggel felveszem a kocsimba. - Erre a nélkülözhetetlen, 
kegyes gesztusra kitört a taps. 
Clay gyorsan odaintett a legközelebbi karnak. Későn jött rá, hogy a kar 
Sam Biermanné, Burden barátjáé és szövetségeséé. 
- Nos, képviselő. - A hang lassú volt és népies. Clay felkészült a csatára. - 
Mint az újságok megírták, ön azt mondta, hogy legalábbis 1952-ig nem 
szándékozik indulni a szenátusi választásokon, mert, mint mondta... itt van 
nálam a pontos idézet... "előbb maximális tapasztalatot akar szerezni a 
Képviselőházban..." 
- Ez így van, Sam, ezt mondtam. De honnan tudhattam volna, hogy két 
évvel a tervezett idő előtt megszerzem a maximális tapasztalatot? - Mindenki 
nevetett, csak Clay őrizte meg a vadnyugati tréfamesterek mozdulatlan 
pókerjátékos-arcát. 
Sam azonban nem vett tudomást a tréfáról. - A továbbiakban azt is 
mondta, ugyanebben az interjúban... hogy (és most idézem)... "soha, 
semmilyen körülmények közt eszembe nem fog jutni, hogy Day szenátor ellen 
előválasztáson induljak, mert nem csak hogy legbensőbb politikai barátomnak 
tekintem, de szinte apámnak is nevezhetném, hiszen ő volt az az ember, aki 
engem Washingtonba hozott". - Valaki hirtelen nagyot, komikusát 
tüsszentett, de senki nem vette észre a feszült csendben. Mindenkit izgatott, mi 
lesz erre a válasz. 
Clay nem siette el a választ. Amikor végre megszólalt, ügyelt rá, hogy 
olyan ember benyomását keltse, aki zavarban van ugyan, de igaza van. - 
Bármit mondtam akkor, most is ugyanazt mondom. Day szenátort az egyik 
legnagyszerűbb embernek tartom, akivel valaha találkoztam. Ha ő nem lett 
volna, lehet, hogy soha nem kerültem volna ide. Ez mind igaz. Az is igaz, 
hogy én soha semmiben nem fogok az útjába állni. 
Clay szünetet tartott, aztán fejest ugrott a dologba. - Nos, én nem akarok az 
ő nevében beszélni. Ehhez nincs jogom. De annyit mondhatok, hogy bár a 
szenátor engem személyesen nem tájékoztatott a terveiről, mások biztosítottak 
róla, hogy az Egyesült Államok Szenátusában töltött harminchat nagyszerű év 
után Burden Day az idén nem indul többé. 
Izgatott beszélgetés robbant ki, Clay kénytelen volt fölemelni a hangját, 
hogy meghallják. - Szeretném megismételni. Abban a szilárd 
meggyőződésben neveztem be ebbe a versengésbe, hogy James Burden Day 
nem jelölteti magát újra a választáson! 
Karok erdeje hullámzott. Clay nevét kiáltották, ő Harold Griffithsre 
mutatott. 
- Képviselő! - szólította meg Harold Griffiths tiszta és büszke hangon. A 
terem elcsendesedett. Bár Harold számos washingtoni tréfa szenvedő alanya 
volt, senki nem tagadhatta rovatának népszerűségét, amelyben naponta 
meghirdette és annak rendje és módja szerint meggyászolta a Nyugat 
hanyatlását. Szinte nem múlt el nap anélkül, hogy a szabadság ne esett volna 
hajszál híján áldozatul az Antikrisztusnak. Harold számára Armageddon 
mindig a küszöbön állt, és az Egyesült Államok soha nem volt rá felkészülve, 
hogy megvívja az Úrért a csatát: az egykori győzhetetlen amerikai seregeket 
régen feloszlatták a politikusok, akiket bolonddá tettek az álszent liberálisok, 
megszédített Eleanor Roosevelt, és félrevezettek a vezérkari főnökök, akik 
módszeresen elárulták az amerikai harcosokat, amikor ezeket a csodálatos 
hús-vér férfiakat bonyolult, modern fegyverekkel váltották fel, mintha egy 
izmos kart valaha is helyettesíthetne holmi gépezet. Harold a szakadék szélén 
volt a legboldogabb; a haláltusáját vívó, szétrombolt Föld látomása olyan 
magabiztos nyelvtani zűrzavart váltott ki belőle, hogy rögös prózájára Peter 
Sanford új szót alkotott: "barokokó". 
- Azt hiszem, a legtöbben egyetértünk abban, hogy ön értékes gyarapodást 
jelentene a Felsőháznak. A hatalmi pozíciókban vérfelfrissítésre van szükség. 
De, uram, feltéve, hogy jövő hónapban megkapja a jelölést és ősszel 
megválasztják, katonai tapasztalatainak fényében, mint a Katonai 
Érdemkereszt birtokosának, mi lesz az álláspontja a katonai költségvetéssel 
kapcsolatban, figyelembe véve a jelenlegi szovjet fenyegetést Európában, 
különösen Berlinben... - Harold addig húzta-nyúzta a beszédet, amíg némileg 
el nem ült a Clay bejelentése fölötti első megdöbbenés. 
Clay válasza majdnem ugyanolyan hosszú és szertartásos volt, mint Harold 
kérdése. További kérdések következtek. A jelek szerint már túl volt a 
legrosszabbon, amikor egy éles hang megkérdezte: - Mondja csak, képviselő, 
miért olyan biztos benne, hogy Day szenátor nem jelölteti magát a következő 
választáson? 
A terem végében Peter Sanford állt, terebélyesen, pocakosan, de 
keményhúsúan. Jelenléte Clay számára teljesen rejtélyes volt. Természetesen 
ellenségek voltak, ezt Enid halála végérvényessé tette. De eddig valahányszor 
társaságban találkoztak, Peter mindig kellemes volt, s Clay még sohasem esett 
áldozatául azoknak a csípős mondatoknak, amelyekről sógora kezdett híressé 
válni, s amelyekben tömören és vadul kimondta a kimondhatatlant. Eddig még 
a The American Idea is kesztyűs kézzel bánt Clayjel, amennyiben tudomást 
sem vett róla. Az azonban a jóindulat minden külső jele ellenére nyilvánvaló 
volt, hogy Peter gyűlöli; s ez némi vigasszal szolgált Claynek, hiszen aki 
gyűlöl, az mindig hátrányban van a politikában, s talán az életben is. Az évek 
során Clay megtanította rá magát, hogy ne gyűlöljön senkit, nem is minden 
siker nélkül. 
- Hello, Peter - mondta Clay könnyedén. - A sógorom. - Erre azok, akik 
tudták, hogy ők ketten nem barátok, kényszeredetten nevettek. Harold 
Griffiths megrezzent és a falhoz hátrált, mintha egy netán visszapattanó golyó 
ellen keresne védelmet. 
- Azt kérdeztem - mondta Peter -, miért vagy olyan biztos benne, hogy a 
szenátor... 
- Ugyan, Peter, te is tudod, hogy én éppúgy nem leplezhetem le a 
forrásaimat, mint te, vagy akármelyik másik újságíró. Hát nem megmondtam, 
hogy én nem beszélhetek Burden Day nevében? Az a tény, hogy én elindulok, 
nem bizonyítja eléggé, hogy nem jelölteti magát? - Ez hiba volt. Az embernek 
soha nem szabad kérdés formájában megfogalmaznia a leggyöngébb érvét. 
Clay megpróbálta folytatni, de Peter gyorsabb volt nála. - De nem ám. 
Semmi mást nem bizonyít, csak azt, hogy te indulsz. 
- De én soha nem lépnék föl ellene. 
- De tegyük fel - emelte fel Peter a hangját, s Clay engedte, hogy hangja 
elfojtsa az övét. Nem maradt számára más hátra, mint megjátszani az 
áldozatot és rokonszenvet kelteni. - Tegyük fel, hogy téves volt az 
információd. Tegyük fel, hogy Day szenátor jelölteti magát. Akkor mit fogsz 
csinálni? 
Csönd lett a teremben. Nagy volt a kockázat. Clay vállalta. - Day szenátor 
nem fogja jelöltetni magát a választáson. De - Clay itt szünetet tartott, aztán 
elvetette a kockát: - De ha jelölteti magát, akkor én természetesen 
visszalépek. Hölgyeim és uraim, köszönöm a figyelmüket. 
Clay sebesen távozott. Akár nyer, akár veszít, minden újságnak az első 
oldalára fog kerülni. A sajtótudósítók éppoly gyorsan otthagyták a termet, 
mint ő. 
- De hát hogy fogunk ebből kimászni? - Blaise teljesen meg volt 
zavarodva. - Burden újra elindul. Ezt te is tudod. Mindenki tudja. 
Clay nem vett róla tudomást, telefonált. - Ide hallgasson, ez nagyon 
fontos. Meg kell találnia a szenátort. Igen, tudom, hogy utasításai 
vannak. Rendben van. Hívjon vissza. Mr. Sanford irodájában vagyok. 
Clay letette a kagylót, s most már válaszolt Blaise-nek. - El fogom vele 
intézni. Ne izgulj. 
- Hogy tudod ezt elintézni? 
De Clay egyszerűen hátat fordított Blaise dühöngésének, és kibámult az 
ablakon a nappali fényben oly mocskos Ninth Avenue-ra. 
Blaise hangja tovább duruzsolt. - Jó stratégia volt azt mondani, hogy 
valószínűleg nem fog indulni, célozva arra, hogy öreg és beteg, de aztán azt 
mondani, hogy ha elindul, akkor te hajlandó vagy félreállni, amikor pontosan 
tudod, hogy... 
- Ott volt Peter. - Amikor Clay megszólalt, az Old Dominion bár és grill 
előtt egy feltűnően kifestett lány leszólított két matrózt. - ő szúrta belém a 
kést. Ö tette föl azt a kérdést, amelyre válaszolnom kellett. Megpróbálja 
megnehezíteni számunkra a dolgot, nem? - Figyelte az ablakban Blaise 
tükörképét. Blaise úgy markolta meg a szék karfáját, mintha a fogorvos 
fúrójára, vagy egy kényszerleszállásra készülne fel. - Azt hiszem, ez ügyben 
semmit nem tudsz tenni. - Ez kijelentés volt, nem kérdés. 
- Nem - mondta Blaise kurtán. - Azt csinál, amit akar. 
- Értem. - Clay nem erőszakolta a kérdést. Elég volt, hogy fölvetette. 
Közben a lány elment az egyik matrózzal, a másik matróz meg bement a 
bárba, ahol egyszer Clay is felcsípett egy Ralleigh-ból való lányt. Az 
irodájában szeretkeztek, a díványon. A lányon nem volt harisnya, és nem 
fogadott el pénzt. Amikor ez a lány az eszébe jutott, Clay azt szerette volna, 
bár ő lenne az a matróz, odaát a bárban, bár fölcsíphetne egy lányt, és 
szeretkezhetne vele, és ne kellene Karira, a titkárára figyelnie, aki most rohant 
be rémülten a szobába. 
- Itt az utolsó közvélemény kutatás. 
Clay kivette a kezéből a papírt. Nem osztotta a régi vágású politikusoknak 
a közvéleménykutatás új tudományával szembeni ellenszenvét. Azok féltek 
tőle, hiszen ha a politikus nem az a finom emberi műszer, amely egyedül 
képes arra, hogy megjósolja választókerületének időjárását, akkor senki és 
semmi, akkor különleges művészetét értelmetlenné teszik logarléceikkel a 
statisztikusok. De Clay csak azt akarta tudni, lehetőleg mindenki másnál 
előbb, hogy melyek a rázós és melyek a sima kérdések, így hát Blaise 
szaktanácsadó cégétől rendszeres időközökben jelentést kapott választóinak 
hangulatáról, s ennek megfelelően tudott reagálni. Ennek eredményeképpen 
egészen mostanáig ő volt állama kongresszusi delegációjának legnépszerűbb 
tagja. 
- Mi a baj? - fordult Blaise a titkárhoz. - Lejjebb csúszott? 
- Három ponttal - mondta Kari. - De nem ez a probléma. 
- Burden öt ponttal előrejött - csapta le a papírt Clay Blaise asztalára. - Mi 
történt? - Úgy fordult Karihoz, mintha az lenne ezért a felelős. - Mit mond az 
elemzés? 
- Még nem tudjuk. Lehet, hogy az a beszéd, amit hétfőn az Állami 
Történeti Társaságban tartott. A rádió is közvetítette. Nagy hatása volt. Van 
róla felvételem, ha meg akarja... 
- Egyetlen tetves beszéd nem magyaráz meg egy ekkora ugrást. Mit csinál 
a vén csirkefogó? Hol volt? Kivel beszélt? 
- Nem tudom pontosan... 
- Ezt pontosan kellene tudnod. Úgy értem, pontosan kellene tudnunk. - 
Clay ritkán jött ki a sodrából azokkal szemben, akik neki dolgoztak. 
Legfeljebb hajlott arra, hogy adottnak vegye őket; tudta, hogy ez a bánásmód 
a hűséges híveket nem ejti kétségbe. 
- Azt hiszem, tiszta szentimentalizmus, ami történik - vette fel Kari az 
összegyűrt közvéleménykutató ívet. - A legtöbben még meg se születtünk, 
amikor az öreg már szenátor volt, és most körbejárja az államot, és mindenkit 
a régi szép időkre emlékeztet. 
- Ennek se füle, se farka - motyogta Clay. A választópolgároknak több 
mint a fele azt se tudta, hogy valaha a harmincas években gazdasági válság 
volt, egyharmada pedig a kettő közül egyik szenátornak sem tudta a nevét. 
Clayről azonban a legtöbben hallottak. Bár vidéken megbukott a filmje, Blaise 
gondoskodott róla, hogy Clay államában nagy propagandát kapjon. 
- Hooey bíró az előbb telefonált. Azt mondta, Burden a hét végén 
végérvényesen bejelenti, hogy jelölteti magát. Ha ezt megcsinálja... 
- Visszalépek. Van valami állásod a számomra, Blaise? 
- Nem vagyok benne biztos, hogy ezek után kellesz-e nekünk. - Blaise 
teljesen meg volt zavarodva, és dühöngött, mert Clay nem vonta be a 
bizalmába. De Claynek esze ágában sem volt, hogy bárkinek is feltárja a 
kártyáit. Válságos pillanatokban jobb szeretett egyedül cselekedni. 
Aztán jelentkezett telefonon Day szenátor irodája. Amikor Clay 
megkérdezte: - Hol van? - egy ellenséges hang (Dolly Perrine-é?) azt mondta: 
- A szenátor nem jön vissza az irodájába. De vacsorára otthon lesz... 
- De hol van most? Ebben a pillanatban? 
- Mrs. Carhartnál van, de... 














2.




Hát senki másról nem tudnak beszélni? Burden nekiigazította sajgó vállát a 
karosszék hátának. Nagyon szép, tiszta törés, mondta az orvos, amikor 
lepillantott a röntgenszobában hanyatt fekvő Burdenre, a kórházban, ahová 
mentőautón szállították be a baleset színhelyéről, a Kapitólium szenátusi 
szárnyának lépcsőiről. A legfelső lépcsőfokról esett le a lépcső aljára, s 
közben akkora reccsenéssel tört el a vállában egy csont, hogy a húson át is 
hallotta. Fájdalmában hirtelen látomása támadt, növénynek látta az embert: hát 
nem csontok-e az ágak? nedv a vér?, és mi hasonlít a természetben jobban a 
kézre egy levélnél? Nagyon elégedett volt ezzel a gyönyörű képpel, így ájult 
el a lépcső tövében. 



Most, öt hónappal a nagyon szép, tiszta törés után, még mindig fájdalmai 
voltak. De ez ellen nem volt mit tenni. Ha egyszer az ember abba a korba lép, 
amikor a csontjai elkezdenek törékennyé válni, akkor annak nincs többé vége, 
amíg egy újabb esés ágyhoz nem köti, és el nem viszi az a gyors 
tüdőgyulladás, amely a tüdőket vízzel tölti meg, s fulladással fejezi be azt a 
híres körforgást, amely azon a napon kezdődött, amikor a méhből elfolyt a 
magzatvíz. Bár a tűz és a víz közül jobban kedvelte a hűvösebb elemet, úgy 
döntött, hogy jobb, ha az ember pisztolyt nyom a fejének és lángok közt 
távozik. 
Millicent Smith Carhart határozatlan volt Joseph McCarthy szenátort 
illetőleg. Egyfelől meg volt róla győződve, hogy az amerikai élet minden 
szintjén kripto-kommunisták tevékenykednek (csak nézze meg, hogy 
viselkednek a négerek a háború óta), másfelől viszont: - Olyan gusztustalan 
ember. Az a szörnyű arc, az az áll, az a hang! 
- Ne aggódjon. Nem fog sokáig tartani - nyugtatgatta Burden. 
- De nyugtalanítja az embert. És rengeteg kárt csinálhat, mielőtt kitöri a 
nyakát. - Millicent kitöltötte a teát. A kannából felszálló gőz egy kis időre 
eltakarta az arcát. Burdennek eszébe jutottak az orákulumok. Mit is mondott 
Cicero? De képtelen volt felidézni magában. Az utóbbi időben, ha elkezdett 
emlékezetből idézni, a szavak gyakran nem voltak hajlandók a megfelelő 
sorrendben előbukkanni, s azt a szorongó érzést hagyták maguk után, hogy az 
agyában félig-meddig bezárult egy ajtó. 
- Tydings szenátor el fogja intézni. Emlékszik, amikor Joe azt mondta, 
hogy az egész ügye azon áll vagy bukik, kommunista-e Owen Lattimore? 
Nohát, az ügye elbukott, hála Tydings szenátornak. 
- Ó, szerintem Lattimore biztosan kommunista. Maga szerint nem? 
- Nincs rá bizonyíték, hogy az. 
- Igen, de arra sincs, hogy nem az. 
- Most maga beszél úgy, mint Joe McCarthy. 
Millicent összeráncolta a homlokát. - Tudom persze, hogy valószínűleg 
kellemetlenséget okozott egy csomó ártatlan embernek, ami borzasztó, dehát 
végül is tényleg vannak kommunisták a kormányban, akik lassan 
megváltoztatják az országot, és ha ő meg tudja nekünk mondani, hogy kik 
azok, hát az talán mégis megér egy kis zűrzavart. 
- Az elnök - intett Burden Millicent nagybátyjának a portréja felé - nem 
értett volna egyet magával. 
- Én nem vagyok ebben olyan biztos. És különben is, azok más idők 
voltak. De mondja csak, milyen is ez az ember valójában? Én nem merem 
meghívni. 
- Én alig ismerem. Hála Istennek. - Burden nemcsak politikai, de fizikai 
ellenszenvet is érzett a demagóg iránt. Látni se bírta. Személyesen 
egyetlenegyszer beszélt vele. Amikor egy újságíró azt írta, hogy esetleg 
Burden lehetne annak az albizottságnak az elnöke, amely ki fogja vizsgálni a 
szenátor vádjait, miszerint a Külügyminisztérium teli van kommunistákkal, 
McCarthy bejött az irodájába, Cicero mellszobra előtt a vállára rakta súlyos 
karját, és tigrisvigyorral jelentette ki, hogy bár politikailag ők ketten az 
ellenkező oldalon állnak, azért mindketten antikommunisták. - Legalábbis 
feltételezem, hogy az vagy - tette hozzá Joe, tréfás fenyegetésként. 
Egyébként, mondta, biztos benne, hogy a tények önmagukért fognak beszélni, 
és különben: - Találkoztál mostanában az exvejeddel? 
Burden teljesen távol tartotta magát az albizottságtól. Ami azt illeti, lesz 
neki elég baja az elkövetkező választáson anélkül is, hogy kommunistának 
bélyegezzék. Normális időkben mindenki csak röhögött volna az ilyen 
vádakon. De az idők nem normálisak többé, mióta a Szovjet megcsinálta az 
atombombát. Az a tény, hogy egy ilyen primitív társadalom ilyen 
magátólértetődő könnyedséggel el tudta érni a katonai egyensúlyt Isten 
Országával, csak egy dolgot jelenthetett: magasrangú árulók ellopták a bomba 
receptjét Los Alamosból, és átadták az ellenségnek. Ekkor történt, teljesen 
véletlenül, hogy egy obskurus szenátor, aki nagyon szerette volna, ha újra 
megválasztják, rájött, hogy másokat árulással vádolni a legkönnyebb útja 
annak, hogy az ember sokak szemében hős, némelyek szemében gazember, de 
mindenki számára érdekes legyen. 
Burden az év első napja óta ijesztő mennyiségű olyan levelet kapott 
választóitól, amelyben amellett kardoskodtak, hogy álljon nyíltan McCarthy 
mellé a Külügyminisztérium elleni támadásában. Burden ezekre hazafias, de 
kitérő válaszokat adott. Végül is csak idő kérdése és McCarthy kitöri a nyakát; 
bizonyíték erre eszelős viselkedése a Tydings-bizottság előtt. A szenátor 
először azt mondta, hogy 205 kommunista van a Külügyminisztériumban ; 
aztán azt mondta, hogy 57; most pénteken pedig, hogy 81. És csak locsogott 
összevissza, és olyan vad vádakkal hozakodott elő, hogy megérteni is alig 
lehetett őket, hát még megcáfolni. Ha nem kellett volna tekintettel lennie a 
közelgő előválasztásokra, egy adott pillanatban biztosan felszólalt volna a 
demagóg ellen. De pillanatnyilag ez nem volt lehetséges. Ha majd újra 
megválasztották, bőven lesz rá ideje, hogy elintézze ezt a sárhajigálót (ezt a 
századforduló idejéből való szót Burden nagyon kedvelte). 
- De ha az mind nem igaz, amit mond, akkor maguk, szenátorok, miért 
nem próbálják leállítani? 
Burden agyában hirtelen feltárult az ajtó. Idézte: - "Meg fogja tanulni, 
hogy vádolni és bizonyítani két nagyon különböző dolog; és hogy azok a 
vádak, amelyeket nem támaszt alá bizonyíték, csak annak a jellemére vetnek 
rossz fényt, aki felveti őket." 
- Ki mondta ezt? - De amikor Millicent megszólalt, újra rácsukódott az 
ajtó az egész életén át gyűjtögetett kincsekre. Az egyik ősz szobalány mentette 
meg, aki jelentette, hogy Overbury képviselő úton van a Dupont Körönd felé, 
beszélni akar a szenátorral, és hogy Mrs. Carhartnak nincs-e ez ellen valami 
kifogása. Kifogás nem lévén, a szobalány távozott. 
- Mi történik? - kérdezte Millicent. 
Burden vállat vont. Vállába belé-belényilallott a fájdalom. - Clay az előbb 
jelentette be, hogy jövő hónapban elindul az előválasztáson, ha én nem 
indulok újra. 
- De elindul, nem? - Millicent meg volt rémülve. Szomorú dolog annak, 
aki "állandó" washingtoni, amikor a szavazók által cserbenhagyott régi 
barátok hirtelen eltűnnek. Millicent egyszer elmesélte Burdennek, mennyire 
élvezte fiatal korában az állandó jövés-menést, különösen, amikor ezt a Fehér 
Házból nézte végig. De most, hogy megöregedett, már nem akar semmiféle 
változást, halálozást sem. Millicent a halált tekintette a legfőbb választónak, 
amely egyenként és szeszélyes sorrendben hívja vissza kedvenc fiait. 
- Persze hogy elindulok. És győzök. - De Burden távolról sem volt biztos 
benne, hogy le tudja győzni Clay-t, akármilyen kitűnő visszhangja volt is a 
Történeti Társaságban tartott beszédének. Furcsa módon, ahogyan 
Washingtonban csökkent a hatalma, úgy növekedett iránta választóinak a 
szeretete. Mintha kezdtek volna rájönni, hogy ő az egyetlen élő összekötő 
kapocs köztük, és durva, de reményteljes őseik közt. Burden, ha nem is őket, 
de a múltjukat képviselte, s ha nem lett volna többé, teljesen számkivetettek 
lettek volna abban a jelenben, amely úgy ejtette őket zavarba, ahogyan a 
szentimentálisán nézett múlt sohasem. Ó, az öreg harcosnak van még egy-két 
friss idege az íjához, gondolta Burden fennkölten, de az íjat felajzani nagyon 
megerőltető, és a szeme se olyan jó már, amilyen volt. 
- De miért mond Clay ilyesmiket? 
- Hamarosan meglátjuk. - Burden először nem hitt Mrs. Blaine-nek, 
amikor elmondta, amit Clay mondott. Megkérte, hogy ismételje el a pontos 
szöveget. Aztán azt mondta neki, hogy azonnal hívja haza a titkárát, aki 
vidékre ment, egy csöndesnek ígérkező hétvégére. 
- Lucy utálja őt, azt tudja - bámult Millicent elgondolkozva a csészéjébe. 
Burdent most arra a nőre emlékeztette... hogy is hívták, aki kártyából meg 
tealevelekből jósolt? - Mindenki éljenez Burden Daynek, a leendő királynak! 
- Végül aztán nem járt el többé hozzá, amikor a kártya kivételével már 
mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy nem lesz belőle elnök. Mrs. Foskett. 
A káposztaszag a hallban. A király és a királyné tiszteletére adott garden 
party. A hőség. - Elisabeth miatt. Ismeri Lucy lányát, ugye, a Schuyler 
Watresstől? 
Burden bólintott, felidézte magában a lány fehér bőrét, hosszúkás sötét 
szemét: fiatalnak lenni, mint Clay, nőket megkapni - semmi más nem számít. 
- Hát, amíg Enid élt, de a diliházban volt, állandóan együtt volt 
Elisabethszel, de abban a pillanatban, hogy Enid meghalt, ejtette. 
- Talán a rossz lelkiismeret. - Az emberek ezt szokták mondani, az csak 
természetes. Mostanában persze már alig akad valaki, aki akár csak úgy is 
tenne, mintha izgatná magát a jón meg a rosszon. A ma emberének nincs más 
hajtóereje, csak az érdek, nem ismer el más kritériumot, csak a sikert, nem 
imád más istent, csak az ambíciót. Clay nagyon beleillik ebbe a korba. 
- Azt nem tudom, hogy Clay mit érzett, de Elisabethnek majd 
megszakadt a szíve. Most már eljegyezte magát, tudja, egy New York-i 
fiúval, így hát minden rendben van, bár Lucy azt mondja... 
Kellemesen elbeszélgettek Clayről és Elisabethről, házasságról és válásról, 
a régi Washingtonról meg az újról. Még Diana és Peter is szóba került. 
Millicent tapintatosan nem említette a házasságot. Burden azt mondta, hogy 
nagyon szereti Petert. Millicent szerint Peter éles nyelvű és szemtelen. Burden 
azt mondta, hogy ez csak divat. Az újságírók mostanában csodabogaraknak, 
bohócoknak, bolondoknak tartják azokat, akik éppen kormányoznak. Vidáman 
folytatják, amit Mencken elkezdett. Nincs senki, akit vállon ne veregetnének. 
Hiszen alig egy hete Harold Griffiths azzal intézte el az elnököt, hogy nincs 
benne intelligencia, és teljesen külügyminiszterének az uralma alatt áll, aki 
viszont dilettáns ügyvéd és rossz szabója van. Az efféle támadás mérhetetlenül 
kártékonyabb, mint a régebbi mennydörgő, pártos sértegetések. Szerencsére 
ritka vezércikkíró annyira nagyképű, mint Harold Griffiths, vagy annyira vad 
politikailag, mint Peter magazinja, amelyet paradox módon szinte kizárólag 
nagyszámú áldozatai olvasnak. Burden mégis inkább örült, mint nem a The 
American Idea sikerének, mert elfoglalta Dianát. Lányának Peterrel való 
kapcsolata rejtélyes volt számára. Nemrégiben, amikor egyszer felvetette, 
hogy Diana egy szép napon talán mégiscsak szeretne majd megállapodni, és 
szeretné, ha gyerekei lennének, lánya azt mondta: - De apa, én nem szeretem 
a gyerekeket. - Ez az őszinteség úgy meglepte, hogy majdnem bevallotta, ő se 
szereti a gyerekeket. Pedig hát természetesen ő szerette Dianát, legfeljebb 
nagyritkán nem. 
Aztán kart karba öltve bejött a poros szalonba Mr. Carhart meg Clay. - 
Nézzétek csak - mondta Mr. Carhart -, ez a fiatalember a hallban ólálkodott. 
- Nem akármiféle fiatalember. Ne felejtse el, hogy az unokatestvére 
vagyok! - Clay nem minden báj nélkül idézte föl ezt a genealógiai 
kapcsolatot, s ezzel annyira elbűvölte Mr. Carhartot, hogy mindenáron be 
akarta cipelni Clayt a dolgozószobájába, megnézni "A Fát". Azt, amit ő "A 
Fának" emlegetett, Millicent "A Katasztrofális Kapcsolatok Erdejének" 
nevezte. Mert a millió ág között felfedezett minden uralkodóra vagy 
hírességre ezer tolvaj és gyilkos jutott, távoli zugaiban dúsan virultak a zsidók 
és mohamedánok, s a dinasztia, ha sikerült volna elég messzire visszavezetni, 
szükségképpen az egész emberiséget magában foglalta volna, megőrjítve Mr. 
Carhartot, a leszármazásnak ezt a kelletlen szentjét, akinek a szemében az 
emberek bizonyíthatóan mind unokatestvérek voltak. 
- Most ne untasd Mr. Overburyt, drágám. Burdennel akar beszélni, nem 
velünk. 
Clay szerénykedett. - Borzasztó udvariatlanság, hogy csak úgy 
iderontottam, hívatlanul... 
- Clay unokatestvérünket... azaz inkább az én Clay unokatestvéremet... 
mindig szívesen látjuk. - Mr. Carhart olyan szeretettel nézett Clayre, mintha 
máris a családfa egyik ágán, a megfelelő kockába berajzolva lógna, mint egy 
mandragóra. Millicent az ajtóhoz manőverezte a férjét. - Majd szóljanak, ha 
visszajöhetünk. 
Burdennek fájt a válla. Addig csavargatta a karosszék párnázott hátán, 
amíg meg nem enyhült a fájdalom. Clay állva maradt Az Elnök portréja alatt. 
Rendkívül életerősnek és magabiztosnak látszik, gondolta Burden. Eszébe 
jutott fiatalkori önmaga, kíváncsi lett volna, mi történik, ha fiatalemberként 
találkoznak. Melyikük győzött volna? 
- Gondolom, hallottad, mit mondtam a sajtókonferencián? - Burden 
bólintott. Úgy döntött, egyelőre engedi Clayt beszélni. 
- A kérdést mellesleg Peter Sanford tette fel. 
Burden erre is csak bólintott, mulattatta a gondolat, hogy fiú és vő hevesen 
csatáznak, és Blaise a csataterük. Nehéz megmondani, melyik fog győzni a 
kettő közül. Persze Clay már meghódította Blaise-t, de hát Peter ezt 
valószínűleg nem tekinti veszteségnek. Clay elgondolkodva ráncolta a 
homlokát, leült egy szófára, és elkezdett a teáskanna teakfa fogójával játszani. 
Hosszasan magyarázkodott, de közben nem mondott a világon semmit. Végül 
azzal fejezte be, hogy: - Szóval, látod, én tényleg azt gondoltam, hogy a te 
egészségi állapotoddal nem akarsz elindulni. 
Burden kihúzta magát ültében. Vállába belehasított a fájdalom, de sztoikus 
nyugalommal tűrte. Ő nem beteg és nem öreg. - Az egészségem? - kiáltott fel, 
mintha furcsállná a frázist. - De hiszen az egészségi állapotom kitűnő! 
- Hát, ugye, ott van az agyvérzés, amit Mrs. Blochnál kaptál. 
Jól csinálja, gondolta Burden hidegen: Mrs. Blochnál. Ő aztán nem felejti 
el. - Elájultam. Meggyógyultam. Jól vagyok. 
- Persze hogy jól vagy. Korodhoz képest nagyon is... 
- Még nem vagyok százéves! - mordult fel Burden. Clay úgy eresztette el 
a teáskanna fogóját, mintha megégette volna a kezét. - Teljes mértékben 
képes vagyok rá, hogy még egy ciklust leszolgáljak az Egyesült Államok 
Szenátusában, és mint tudod, ezt is szándékozom tenni. 
- Becsületszavamra nem tudtam - nézett rá Clay tágranyílt szemmel. - No 
mindegy, mondjuk, hogy rosszul voltam informálva. 
- Rosszul voltál informálva. Azt terveztem, hogy jövő csütörtökön nyújtom 
be hivatalosan, de a te... a te megdöbbentő bejelentésed miatt már holnap 
nyilvánosságra fogom hozni, hogy jelöltetem magam. Lekésem a hétvégi 
kiadásokat, de... - Elmosolyodott, mintha azt mondaná, hogy a birtokon belül 
levőnek nincs szüksége a vasárnapi újságokra. - Ezek után, azt hiszem, az 
egész dolog akadémikus. Vissza kell lépned, nem? 
Amikor a csapás lesújtott, Burdennek eszébe jutott: tudni akarom a 
teljes igazságot, tudni akarom a legrosszabbat, és annak megfelelően 
akarok cselekedni. Az isten szerelmére, ki mondta ezt? Egy pillanatig 
birkózott az emlékezetéhez vezető ajtóval, rést nyitott rajta és megpillantott 
még egy tűzbetűkkel felírt bekezdést: "Azzal vádolták, hogy megvesztegetést 
fogadott el, mely vádra bűnösnek vallotta magát. Ezután kegyvesztett lett, és 
élete utolsó éveit visszavonultságban töltötte. Ez történt a nagyszerű Sir 
Francis Baconnel." 
Most Burden bűne került tárgyalásra. Ránézett vádlójára, és meghatódott. 
Clay ebben a pillanatban nagyon fiatalnak és sebezhetőnek látszott, kisfiús 
türelmetlenségéről nem is beszélve, hiszen ha Burden a megfelelő szót mondja 
ki, akkor Clay erőlködés nélkül emelkedhet tovább; de ha nem, akkor 
mindkettőjüket sárzuhatag önti el, és Clay esetleg örökre elveszti azt a 
szeretetre méltó lendületet, amely eljuttatta arra a pontra, ahol már 
boszorkányos túlzás nélkül ki lehetett mondani róla, hogy tényleg ő a leendő 
király. 
Burden mosolygott, le akarta fegyverezni ellenfelét. - Nagyon akarod, 
ugye? 
- Te nem akartad? - jött vissza gyorsan a kihívó válasz. 
Burden bólintott. - De nem mindenáron. 
Clay látszólag őszinte meglepetéssel nézett rá. - Ez olyan nagy ár? 
Burdennek önkéntelenül összerándult az arca. Az igazság elviselhetetlen 
volt, de megmásíthatatlan. Vesztegetést fogadott el. Rájöttek. Megérdemelte a 
büntetést. De nem Claytől, hacsak a pokol nem valóságos tény. - Ezzel 
nagyon rosszul kezdenéd. 
- Te meg rosszul végeznéd. Ezért kellene elkerülni. - A szünet színpadias 
volt, de a szándék kétségkívül őszinte. 
- Milyen hosszú ideig vártál vele. - Burden csodálta Clay előrelátását. 
Egyszerűen csodálatos, amikor valaki úgy tud titokban fölfegyverkezni, hogy 
amikor kitör a háború, villámgyorsan lerohanja és elintézi gyanútlan áldozatát, 
ebben az esetben még hozzá a saját gyártmányú fegyverével. 
- Soha nem szándékoztam semmiféle formában fölhasználni... - 
Megint egy - kétségkívül, csupa tapintatból - befejezetlenül hagyott 
mondat. A brutális csapás után hadd nyugodjék a hulla csendesen 
a sírjában. 
- De felhasználtad. Vagy legalábbis fel akarod. 
- Kénytelen vagyok. Ezt meg kell értened. 
- Igazán lehetséges, hogy tíz évig készenlétben tartottad, minden 
eshetőségre készen? - Ez a hosszú, mosolygós képmutatás volt a 
legmegdöbbentőbb. 
Clay nem hazudott. Rossz jel. - Igen, minden eshetőségre készen. 
- Lassú víz... 
- Nem mos semmit - nevetett Clay. Ez régi közös tréfájuk volt. Burden 
rámosolygott gyilkosára. Úgy bánt Clayjel, mint a fiával, aki a legendának 
megfelelően le fogja őt taszítani, és a helyére fog állni. 
- Annak idején beszéltél erről Ed Nillsonnal? - Burden maga is meg volt 
lepve, hogy ennyire érdeklik a részletek. 
- Igen. Ő fizette ki a képviselőt, akitől a hangfelvételt kaptam, és azt 
mondta, hogy téged ne terheljelek vele. 
- Bárcsak terheltél volna - mondta Burden savanyúan. 
- Tudod, akkoriban én még nagyon ártatlan fiú voltam - vallotta be 
hirtelen Clay. Egymással szembeni régi modorukat még in extremis is 
megőrizték. - Képtelen voltam elhinni, hogy te ilyet csinálhattál. 
Burden lehunyta a szemét, a halált kereste a pillái alatt, de helyette apja 
arcát látta. Végre: diadal! Az irigyelt fiú megtört és megszégyenült. A 
konföderáció káplárja diadalmaskodott, amint azt mind a ketten előre tudták, 
attól a naptól fogva, amikor a fiú azt mondta az apjának: - Sikert fogok aratni! 
- a férfi pedig azt válaszolta: - Elég romlott vagy hozzá, az igaz, a sima 
szavaiddal, meg a sunyi modoroddal. Miért ne lenne elnök belőled? 
Megérdemelné ez az ország. Csupa tolvaj, csupa hazug, egytől egyig! Ó, te 
sokra fogod vinni. - Amire a fiú: 
- Azért fogom sokra vinni, mert nem vagyok gyenge, mint te. Én nem 
panaszkodom. Én győzni fogok, a magam módján.Gúnyos kacaj: - A kurvák 
módján. Hát csak csináld. Miért ne? Én jobb szeretek a magam embere lenni, 
a magam sebeivel... - Ott egye a fene a sebeidet! - Ott is eszi, elnök úr! Most 
pedig eridj a pokolba! 
A pokolba is ment: az ördög ott ült vele szemben, és rákényszerítette, hogy 
végiggondolja, hogyan csinálta azt, amiről azt mondta, hogy soha nem fogja 
csinálni. És a legszörnyűbb, hogy hiábavaló volt a kurvaság. 
Clay folytatta a bizalmas vallomást. - Azt hittem, hogy ez teljesen 
lehetetlen. Te, a legmegvesztegethetetlenebb ember az egész Szenátusban! 
Legalábbis én annak tartottalak. Ezért volt, hogy először egyszerűen képtelen 
voltam elhinni. De aztán rájöttem a nyitjára. Az az év volt a te éved, hogy a 
csúcsra kerülj. És pénzre volt szükségünk. És másképpen honnan tudtál volna 
olyan gyorsan, olyan sokat szerezni? 
Burden szántszándékkal nekiszorította fájós vállát a szék karfájának. A 
fájdalom gyors, finom hullámokban döfött belé, de az igazi gyötrelem ettől 
nem változott és nem csökkent, folytatódott tovább. 
- Ezek után, meg kell mondanom, őszintén csodáltalak. Ahogy mindig 
fenn tudtad tartani a rólad alkotott képet, hogy te valamiféle politikai szent 
vagy, aki túl jó ahhoz, hogy igaz lehessen, miközben... 
Ez nem mehet tovább. - Örülök, hogy őszintén csodáltál. - Burden 
ironikus akart lenni, de patetikus volt. Újra kezdte: - Hát, ez már csak múlt 
idő, igaz? 
- Pillanatnyilag múlt idő. - Clay, most először, fenyegetődzött. 
- Millicent! - Burden nyersnek érezte a saját hangját, prométeuszi 
kiáltásnak, a keselyű csőre a szívét marcangolta. 
Millicent bejött. - Bejöhetünk? 
- Igen - mondta Burden. Kínosan, nagy nehezen kezdett talpra állni. Clay 
odarohant, hogy fölsegítse, karon fogja. Akárcsak a régi szép időkben. 
3.




- Szeretnék most néhány szót szólni ehhez a bizottsághoz, amely nagy 
mértékben... sőt, talán ijesztően... reprezentatív amerikaiakból áll. 
Megfigyeléseim szerint az önök buzgalma, amellyel fönn kívánják tartani a 
politikai konformitást, bár kétségkívül őszinte, mégis alá van rendelve az önök 
kollektív... ha megbocsátják nekem a szót... nyilvánosság iránti 
szenvedélyének. Végül is a politikán kívül nincs még egy szakma, ahol a 
középszerűség is felkeltheti a világ figyelmét - rágalmazással. 
A bizottság elnöke intett az ügyeletes őrmesternek. - Vezessék ki innen. - 
A bizottság egyik tagja felüvöltött: - Megsértette a Kongresszust. 
De Peter nem engedett. Hűvösen folytatta: - Uraim, önök azért hívtak 
engem ide, hogy a kommunizmusról beszéljek, és pontosan ezt szándékozom 
tenni. Mint mindnyájan tudjuk, a kommunisták beszivárogtak a Fehér Házba, 
a Pentagonba, az iskolákba, a sajtóba, az egyházakba, a filmbe. Mindenütt ott 
vannak, hogy titokban felbomlasszák a köztársaságot. Mármost mit lehet itt 
tenni? Hogyan irthatjuk ki ezt a társadalmunk szívét fenyegető, iszonyatos 
fekélyt? Rájöttem a megoldásra. Minden állampolgárnak mindennap 
hűségesküt kell tennie a lobogóra. Ily módon hamarosan rájövünk, ki a jó 
amerikai és ki nem, hiszen, mint mindnyájan tudjuk, a szovjet ügynökök 
inkább meghalnak, semhogy hűséget esküdjenek a mi kissé túl sokat 
foglalkoztatott lobogónknak. Amint felismertük az ellenséget, tüstént  
deportálhatjuk Oroszországba, az F. B. I. pedig visszatérhet igazi feladatához, 
és móresre taníthatja a niggereket. 
Gondolkodjunk el mármost a szabadság országán kívül élő emberek 
lelkéért folytatott küzdelmen. A kommunisták egy utópisztikus látomást 
kínálnak, amely különösen kétféle típust vonz: a tudatlanokat és a 
degeneráltakat. Ennek alapján, mivel statisztikai szempontból minden tudatlan 
balek és szexuális degenerált ipso facto kommunista, feltételezhetjük, hogy 
minden szexuális degenerált a definícióból következőleg nemcsak hogy 
tudatlan balek, de kommunista is, vagy legalábbis társutas. Mivel a szenátor 
megállapította, hogy a Külügyminisztérium teljes személyzete homoszexuális, 
aligha lephet meg minket, hogy ugyanakkor tudatlan balekok és egyszersmind 
kommunisták is, akiket ki kell gyomlálni. Az a tény, hogy maga a szenátor is 
erősen tendál a fiatal férfiak felé... a "tendál" szó latin eredetű, és azt jelenti, 
hogy... 
- Itt a tanúvallomása. Hát te mi a fenét csinálsz? - Aeneas éppen akkor 
lépett be a szobába, amikor Peter játékosan megcsóválta az ujját a bizottság 
elnökének orra alatt. 
- Magamban beszélgetek - mondta Peter. 
- Miről? 
- A téma változó. Az előbb éppen beszédet tartottam a Képviselőház 
Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságában. 
- Ennél közelebb nem is fogsz jutni hozzá. Te is az Alkotmány Ötödik 
Kiegészítésére fogsz hivatkozni, mint mindenki, kivéve Billy Thorne 
barátunkat. - Dalolt, mint egy kis madárka. Nesze. - Aeneas odalökte a 
tanúvallomást az ágyba, ahol Peter párnákkal föltámasztva feküdt, körülötte 
vagy tucatnyi cikk kefelevonatával. A nap felét ágyban töltötte, ott dolgozott, 
onnan telefonált, ott fogadta a The American Idea szerkesztőit. A lap irodái 
annak a nagy háznak a földszintjén voltak, amelyet Peter egy néger 
nyomornegyedben vásárolt magának meg a magazinnak. 
Mindeddig Peter szomszédai a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatták a 
magazin iránt, amely megpróbálta felhívni a figyelmet szomorú sorsukra. Ha 
egyáltalán gondoltak róluk valamit, akkor azzal gyanúsították Petert meg a 
barátait, hogy orgiákat tartanak. Különben miért akarnának ezek a fehér 
alakok egy tisztességes néger közösségben bujkálni? A fehér kortársak 
túlnyomó része is hajlamos volt egyetérteni fekete testvéreivel. Legjobb 
esetben excentrikusnak tartották Petert, amiért - az ő szemükben - 
deklasszálta magát. Peter azonban ambivalens társadalmi helyzete ellenére 
szórakoztatóbbnak találta szülővárosát, mint valaha. A politika dühbe gurította 
és gyönyörűséggel töltötte el. Azt is nagyon élvezte, amikor megfigyelhette, 
hogyan formálja az idő az ismerőseit. Valamennyien egy készülő, hatalmas 
regényre emlékeztették, amelyben az embernek sok fejezetet át kell futnia, 
vagy ki kell találnia, mivel egyszerre mindig csak egy pár lapot 
tanulmányozhat gondosan belőle, mégis ilyen csekély anyag alapján az 
egészet meg kell ítélnie (ami rendkívül veszélyes a kritikusra!). 
Aeneas szerencsére olyan könyv volt, amelyet kényelmesen olvashatott. 
Amióta McCarthy újra felélesztette politikai érdeklődését, megosztotta idejét 
Washington - ahol a magazint segített szerkeszteni - és New York között, 
ahol egy selypítő gyermekpszichológussal élt együtt. Állandóan írt. 
Nemrégiben nagy felzúdulást keltett, amikor kinyilvánította, hogy mivel a 
liberális közösség definíciójából következőleg mazochista, mindenkor kell 
lennie egy szadistának, aki az ostorcsapásokat osztogatja. Ami azt jelentette, 
hogy McCarthy nemcsak hogy nagyon is szükséges, de csodálatraméltó is, 
hiszen a liberálisok és a maccarthysták interakciója újjá tudná teremteni a 
társadalmat, ami igencsak kívánatos lenne. Bár Peter mélységesen utálta az 
efféle érzelmes írásokat, felismerte, milyen nagy hatásuk van egy olyan 
korszakban, amely isteníti a szenvedélyt; és erős gyanúja volt, hogy az idők 
során egyre szélesedni fog a szakadék az érző sokak és a gondolkodó kevesek 
között - vagy, mint néha töprengett rajta, egyszerűen csak arról van szó, hogy 
vannak akik úgy gondolják, hogy éreznek, és vannak, akik úgy érzik, hogy 
gondolkodnak? A dolgok gyökerén töprengve vizsgálgatta Billy Thorne 
tanúvallomását. 
A bizottság meghívására Mr. Thorne hajlandó volt tanúvallomást tenni. 
Abba is beleegyezett, hogy lemond az Ötödik Kiegészítés felhasználásáról, a 
bizottság jogi tanácsadójának szavai szerint "mindent be kíván vallani". Ezt is 
csinálta. Húszoldalas tanúvallomásában minden olyan kormányhivatalnok 
ismerősét megnevezte, aki kommunista volt, vagy esetleg az lehetett. 
Péter a pocakja felett domborodó ágyneműre ejtette a tanúvallomást. 
- Miért? - fordult Aeneashoz, aki ügyesen beletornászta magát az ágy 
melletti székbe, és elkezdte olvasni az első keze ügyébe eső kefelevonatot. Az 
igazi irodalmár inkább bármit elolvas, mintsem hogy ne olvasson. 
- Állásra van szüksége. 
- Ki fogja alkalmazni? A kormány nem. Ezek után biztosan nem. 
- Nincs kizárva. Különben is, akkor alkalmazzák mások. Az embernek 
manapság egyebet se kell tennie, csak bocsánatot kérni, és másokat vádolni. 
Vallj és virulj. Láttad, mit mond rólunk? 
Péter bólintott. Szeme először a saját nevét találta meg. - Én balek vagyok. 
Te meg társutas. De amennyire ő tudja, nem vagyunk komcsik. Ezt sose 
gondoltam volna róla. - Péter szórakozottan simogatta terebélyes pocakját, 
mintha egy derék kutya volna. - Ha valaha valaki mártír volt, akkor Billy 
Thorne az volt. 
Ez persze pontosan az a fajta kijelentés volt, amit Aeneas előnyösen ki 
tudott használni. - Hát nem érted? Ezután lesz még csak igazán mártír. Akit a 
saját fajtája gyűlöl. Áruló, Iskarioti Judás, bűnbak. Ha az ember szenvedni 
akar, márpedig ő akar... 
-... mint valódi liberális - segített neki Peter készségesen. 
-... akkor nincs jobb módja a totális szenvedésnek, mint... 
Az utcáról lövés zaja hallatszott. - Na, most már lőnek is ránk! - húzta föl 
Péter az álláig a takarót. 
Aeneas az ablakhoz ment és kinézett rajta. - Nem látok semmiféle puskát. 
Biztos egy autó puffogott. 
- Az az ember ott van még?  - Aeneas bólintott. 
- Ma mibe van öltözve? 
- Cilinderbe és piros-fehér-kék mellénybe, mint Uncle Sam. 
- Kedves. És mi van a tábláján? 
- "Itt komcsik laknak." Ez az első sor. Aztán alatta: "Menjetek haza 
Oroszországba, ha nem tetszik az Egyesült Államokban." 
- Nem hiszem, hogy olyan kedves volna, mint amilyennek látszik - 
mondta Peter elgondolkodva. - Az ember azt hinné, jobb dolga is lehetne, 
mint hogy itt tüntessen ellenünk. 
- Néha úgy érzem, az őrültek fognak győzni - fordult vissza Aeneas a 
szoba felé. - Látnod kellett volna a ma reggeli postát. Az egyik levelet 
használt klozettpapírra írták. 
- Ékesszóló. 
- Az anál-erotikusok nagyjában és egészében hajlamosak a 
kriptofasizmusra, esetleges kivételek a... 
Diana jött be a szobába. - Peter, beszélnem kell veled. Ne haragudj, 
Aeneas. 
Amikor Aeneas kiment, Diana leült Peter ágyának a szélére. Olyan volt, 
mintha húszéves házasok lennének. 
- Mi a baj? 
- Minden! - Kezébe vette Billy tanúvallomását. 
- Billy? 
- Atyaisten, dehogy! Apa. Én nem tudtam Clay sajtókonferenciájáról, csak 
ma reggel olvastam az újságban. Természetesen egyenesen hazamentem, és 
ott találtam anyát, a sajtóval fecsegve, mert apa nem volt hajlandó fogadni 
őket. 
Diana félbehajtotta Billy Thorne tanúvallomását, aztán négyrét, aztán 
megpróbálta nyolcrét hajtani, de az már nem sikerült. - Egy padon ült a 
kertben. Amikor megszólítottam, nem is hallotta, meg se látott. 
- Hirtelen nagyon öregnek látszott - mondta Peter önmagának, úgy érezve, 
hogy ezzel beilleszkedett a helyzetbe. De a jelek szerint a szenátor egyszerűen 
csak szórakozott volt. - Sőt, egész vidámnak tűnt. Aztán, amikor 
megkérdeztem, igaz-e, amit Clay mondott, azt mondta, hogy... hogy... 
- Azt mondta, hogy igaz? 
Diana bólintott és Peter rájött, hogy amit bánatnak vélt, az nem más, mint 
egészséges harag. - Azt mondta, végiggondolta a dolgot, és úgy döntött, hogy 
igazán nincs semmi értelme végigcsinálni még egy ciklust, ami már nem 
vezethet sehova, hiszen kiesett az elnökjelöltségi versenyből. Azt mondta, 
unja a Szenátust, és szeretne egy kis pénzt keresni, amíg nem késő, mivel én... 
- Nyilvánvalóan sose fogsz újra férjhez menni. 
- Kösz - bökött bele Diana a mutatóujjával Peter pocakjába. - De azt nem 
volt hajlandó megmondani, hogy miért adja fel. 
- Talán mégis. Bele lehet unni a Szenátusba. Én beleuntam. 
- A világon az az egyetlen dolog, ami érdekli. - A homlokát ráncolta. - 
Clay csinált vele valamit. 
- Mit csinálhatott? 
- Nem tudom. Megfenyegethette... valamivel. Egy pillanatra arra 
gondoltam, hogy... talán az Ed Nillson-ügyről van szó. 
- De hát az teljesen ártatlan dolog volt, nem? Nillsont még csak le se 
csukták. 
- De az ártatlanság semmit nem jelent, ha az ember bűnösnek látszik. 
- A látszat minden, a lényeg semmi. - Ez volt Peter kedvenc témája: 
mechanikusan végig is hadarta. Aztán megkérdezte: - Nem fogja 
meggondolni magát? 
- Nem. Hétfőn be fogja jelenteni, hogy visszavonul. És ezzel vége. - Aztán 
sírni kezdett, és Peter, miközben vigasztalta, erősen törte a fejét. 
Végre Diana megtörölgette a szemét az ágyneműben. - Igazán felkelhetnél. 
Demoralizáló, ahogyan napszámra ágyban fekszel. 
- Beleunok, ha csak álldogálok. Az ágyban gondolkodni tudok, agyalok, 
terveket csinálok, mint ahogy most is azt teszem, miközben 
papírzsebkendővel szárítom fel a könnyeidet. 
- Mennyire gyűlölöm Clayt! - Ez a szenvedélyesség váratlanul érte Petert. 
Elgondolkodva vizsgálgatta Dianát, szerette volna tudni, mit is érez valójában. 
Aztán próbára tette. - Meg tudom akadályozni, hogy megválasszák. 
Diana vörös szemmel nézett rá. 
- Mit gondolsz, meg kellene tennem? 
- Igen. - A válasz rövidsége megnyugtató volt. 
- Szerintem is. - Peter elgondolkodott. - Össze fogja törni az apámat. 
Diana ezen még fájdalmai közt is elmosolyodott. - Hát nem azt akarod? 
Peter nevetett. - De igen, azt hiszem, azt akarom. Miután az apai szeretet 
megtagadtatott tőlem, megtagadtatott az apai gyűlölet is. Most aztán 
megszerezhetem. Szegény ember. 
- Meg fogod szerezni. Imádja Clayt. - Diana felállt, és a tükörhöz ment. 
- Hogy érted ezt? - vizsgálgatta Peter gyanakodva. 
- Nyilvánvaló, hogy imádja. - Gyors mozdulatokkal rendbeszedte a haját. 
- Enid is így gondolta. 
- Én nem fizikailag értem, legalábbis nem hinném, hogy úgy értem. 
Ezekről a dolgokról nem tudok semmit. De az nem természetes, ha valaki 
olyan korlátlanul egy másik ember karrierjének szenteli magát, hogy 
feláldozza érte a saját lányát, nem is beszélve... - Diana kész lett volna 
hosszasan kifejteni Blaise ügyét, de Peter nem. Ledobta magáról a takarót, és 
lassan felült. Kellemesen érzékelte hatalmas testét, mely rendkívüli fizikai erő 
benyomását keltette. A látszat csalt, de Peter örült neki, mert fizikailag gyáva 
volt: bármit hajlandó volt megtenni, hogy elkerülje a fájdalmat, hogy túljárjon 
a halál eszén. Természetes gyávaságából következően állította úgy helyre 
temperamentumának egyensúlyát, hogy állandóan azt az erkölcsi bátorságot 
gyakorolta, amely túlságosan is könnyűvé tette számára, hogy a jó ügy 
érdekében népszerűtlen legyen. 
- Viselkedjünk etikusan, s ugyanakkor történelmien. - Levetette a 
pizsamakabátját. 
- Hát ez mit jelent? - tette le a fésűt Diana. 
Peter az orra alá nyomott egy könyvet, amely azon az oldalon volt kinyitva, 
ahol aláhúzott egy mondatot. "A történelmet csak az eredmények érdeklik; az 
indítóokok és a szándékok az etikára tartoznak." - Kierkegaard. Az mindig 
kellemes, ha egy divatos írónak valami hasznos mondanivalója is van. 
Felvette a telefont, lecsöngetett a titkárnőjének a földszinti irodába, és 
megkérte, hogy hívja fel Al Hartshorne-t. 
- Ki az az Al Hartshorne, és mit csinálsz? 
- Egy ügyvéd, és történelmien viselkedem. 
- Biztos vagy benne, hogy amit csinálsz, az elintézi Clayt? - Peter 
bólintott, és a földre pottyantotta a pizsamanadrágját. 
- Úgy nézel ki - mondta Diana -, mint egy japán birkózó. 
- Mondd meg Aeneasnak, hogy az azonosulás keresése véget ért. 
A keményen paskoló hideg zuhany alatt mondatokat kezdett fogalmazni a 
fejében. 


















4.




Blaise megigazította a televízió gombját. Üres hang töltötte be a szobát: -
... a Han folyó mögé. Időközben kommunista egységek már átlépték a 
harmincnyolcadik szélességi fokot, és a jelentések szerint a Koreai 
Köztársaság csapatai mindenütt visszavonulóban vannak. Truman elnök ma 
délutánra összehívta a Nemzetbiztonsági Tanácsot, és előreláthatólag... 
- Meghátrál. Az amerikai nép nem akar harcolni! - szólt rá Harold 
Griffiths keserűen a televízió kommentátorára, mintha valamiképpen az lenne 
felelős az ország dekadenciájáért. 
- Mint ismeretes, MacArthur tábornok közvetlen amerikai beavatkozást 
sürget Koreában... 
- Istennek hála, hogy van Macünk - vidította magát Harold a bemondó 
témájának ezzel a derűs ellenpontjával. 
- A Biztonsági Tanács keddi határozatával a szabad világ már elkötelezte 
magát, hogy minden segítséget megad a Koreai Köztársaságnak, ami 
szükséges a fegyveres támadás visszaverésére. Azt azonban csak az elnök ma 
esti sajtókonferenciája után tudjuk meg, hogy milyen mértékben fognak 
amerikai erőket bevetni... 
- Zárd el, Blaise - mondta Clay ellentmondást nem tűrően. Vannak 
előbbrevaló dolgok, mint egy vacak ázsiai háború. - Blaise engedelmesen 
lecsavarta a hangot. Éppen ekkor jelent meg MacArthur tábornok a 
képernyőn: fejének magas, kopasz ívére gondosan ráragasztottak egy festett 
hajfürtöt, amitől a tábornok úgy hatott, mint egy öregedő roué, aki 
kozmetikával próbálja visszaállítani a szerelmes ifjúság látszatát. 
Clay intett a Blaise mellett álló Karinak. - Mutasd meg nekik az otthoni 
sajtóvisszhangokat. 
Kari odanyújtott Blaise-nek egy vastag maniladossziét. Blaise bele se 
nézett, továbbadta Haroldnak, aki tanulmányozni kezdte az újságkivágásokat, 
elmerülten kutatva a saját neve után. 
- Azt hiszem, rosszabb is lehetett volna - mondta Clay. Harold megvert 
tekintettel nézett föl. - Hazugnak neveztek engem, tudod azt? Ez itt egyenesen 
azt mondja... 
- Igen, Harold - mondta Clay türelmesen. - Engem szintén hazugnak 
tartanak, amellett még csalónak is. 
- Pert indíthatnék rágalmazásért. Be kell perelnem őket rágalmazásért. - 
Harold hirtelen abbahagyta, kétségkívül rájött, hogy perének tárgya 
munkaadójának fia lenne. Clay egy pillanatra azon kapta magát, hogy élvezi a 
helyzetet. De Harold nem volt híján a találékonyságnak. - Tudod, ki áll 
igazában emögött? Burden Day. 
Blaise üres tekintettel nézett rá. Harold folytatta. - Ő meg a lánya beszélték 
rá Petert, hogy ezt az egészet megírja. Ez pontosan olyasmi, amit csak az a 
vén csirkefogó... 
Clay egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta Haroldot. - Nyugi - mormolta. 
Gyanította, hogy Harold nem csak Nillson és Burden ügyéről tud, hanem saját 
Burdennel szembeni eljárásáról is. Szerencsére Harold, akár tetszik neki, akár 
nem, örökös szövetségese. - Valójában az otthoni sajtó - mondta józanul - 
nem olyan rossz, mint amilyennek gondoltam. Azok az újságok, amelyek a 
demokratákat támogatják, azt mondják, rágalom az egész... 
- Az is! - hangoskodott Harold. - Sajnos, a te istenverte államodban az 
újságok többsége republikánus, és ők... 
- Soha nem fogják hagyni, hogy a szavazók elfeledjék, hogy én csaló 
vagyok. Ez teljesen igaz. - Clay élvezte, hogy kétségbeesés és szégyenkezés 
nélkül tudja kimondani önmagáról a legrosszabbat. 
- Holott nem vagy az! - csapott le Harold tenyerével az újságkivágásokra; 
túlságosan is hevesen, gondolta Clay, és szelíden csak annyit jegyzett meg: - 
Mindenesetre, ezt mondjuk. 
Clay látta, hogy Kari mosolyog, és azon tűnődött, mit is gondolhat 
igazában Kari. Amikor Peter cikke megjelent, emberei megdöbbenten és 
felháborodva reagáltak rá. De aztán, ahogy múltak a napok, Clay változást 
észlelt. Nyilvánvalóan kérdéseket tettek fel maguknak, és ez a tény 
önmagában is azt jelentette, hogy komoly bajban van. 
Peter ravaszul támadott. Látszólag nem is Clayről írt, hanem a pénznek és a 
reklámnak a politikában játszott szerepéről. Felsorolt néhány nemzeti 
legendát, amelyek - állítása szerint olyan emberek hidegvérrel kitalált 
elmeszüleményei, akik általában különféle árukat szoktak reklámozni a 
televízióban. Aztán, mintegy mellékesen, leírta, hogyan futtatták fel Clayt. 
Elismeréssel adózott Clay természetes bájának és politikai ügyességének. 
Rámutatott arra, hogy Clay a világon semmit nem csinált a Képviselőházban, 
de becsületesen hozzátette azt is, hogy ez talán inkább a rendszer hibája, mint 
Clayé. Mindamellett, bár Clay semmi olyat nem tesz, amiért csodálni kellene, 
általánosan mégis az Egyesült Államok egyik legfontosabb fiatal 
politikusának tekintik. Peter felvetette a kérdést, hogy miért, és mindjárt meg 
is adta rá a választ: nagy pénzeket költöttek rá, hogy eladjanak egy terméket, 
és a reklámkampány mindeddig sikeresen működött. A sajtó révén, amelyet 
kifinomult módszerekkel mindig meg lehet vásárolni, meg a televízió 
segítségével, ahol az idő a szó szoros értelmében eladó, egy olyan kellemes 
megjelenésű férfit, mint Clay, teljesen újjá lehet teremteni, aszerint, hogy a 
választóközönség az adott pillanatban milyen vezér-ideált kíván magának. 
Peter ezután bemutatta, milyen a kutatók szerint az 1950. évi politikusideál, és 
demonstrálta, milyen színben tüntették fel Clayt: mint aki fiatal, de nem 
éretlen, konzervatív, de nem reakciós, vallásos, de nem vakbuzgó; aki bár 
özvegy (egy kis tragédia mindig jót tesz a legendának), de szerető apa, mint 
ezt számtalan fénykép tanúsítja: Clay meg a kislánya a Laurel House-ban, 
játék közben, lóháton, kéz a kézben sétálva a Potomac Heights 
szömörcebokrai között. Majd, szinte utógondolatként, leleplezte, mi is történt 
valójában Lingayen repülőterén. 
-... hazugnak nevezett. Ez tiszta becsületsértés. 
Clay leintette Haroldot. - Túl fogod élni. Ne aggódj. A sajtótól senki nem 
vár igazat. A probléma az, hogy én hogy mászom ki ebből a csávából. 
- Mert a politikusoktól azt várják, hogy becsületesek legyenek? - állt 
bosszút Harold. 
Blaise dühösen meredt rá. - Ebben mindnyájan benne vagyunk. Maga 
megírta a történetet, én kiadtam, Clay pedig... nos, hát ő az, akinek meg kell 
vívnia egy kemény választási küzdelmet. 
- Jót tenne - mondta Clay a képernyőnek, amely most a külügyminisztert 
mutatta, amint éppen kiszáll egy hosszú ftmuzinból -, ha beperelnénk a The 
American Idea-t. -  Erre egy hosszú pillanatig senki nem válaszolt. Harold és 
Kari zavarban voltak. Blaise szerencsétlenül bámulta a padlót. Clay 
türelmesen várt. Amikor látta, hogy Blaise-nek nincs semmi mondanivalója, 
folytatta. - Tudom, hogy keserves dolog volna beperelni a saját fiadat. De ha 
beleegyezel, akkor én indítanám meg a pert. 
- És meg is tudnád nyerni? - Blaise úgy nézett rá, mintha valami egészen 
mást kérdezett volna. 
- Hát, kétségtelenül be tudom bizonyítani, hogy károsodás ért, ha 
elveszítem a választást. De hát persze akkor az egész ügy akadémikussá válna. 
Sose mennénk el ténylegesen a bíróságig. 
Kari volt az, aki a lényegre tért. - Minden azon az orvoson múlik, aki azt 
mondja, hogy ön nem volt ott a harcok alatt a reptéren... 
- Clay ott volt. - Harold úgy megfeszítette az állát, hogy kezdett 
MacArthur tábornokra hasonlítani, aki újra felvillant a televízió képernyőjén: 
sólyomszerű profil a viharos ég előtt. 
Most, hogy már nem Peter forgott szőnyegen, Blaise újra önmaga lett. - 
Nem hinném, hogy túl nehéz lenne egy kicsit ráijeszteni a doktorra. 
- Vissza tudnánk vonatni vele? - kérdezte Kari. 
- Miért ne? - mondta Blaise élénken. - Ismerem az igazgatóság egyik 
tagját azon a klinikán, ahol a doktor dolgozik. Megígérte, hogy megnyomja a 
dolgot. Ne aggódjatok. 
- De a baj már megesett - jegyezte meg Harold mogorván. - így vagy 
úgy, mindnyájan pokoli olcsójánosoknak fogunk látszani. 
Szerencsétlen frázis, gondolta Clay, miközben egy titkárnő behozta neki a 
legutóbbi közvéleménykutatás eredményét. Az aznapi helyzet szerint Clay 
nyolc százalékkal maradna alul a republikánus jelölttel szemben. 
- No, mi a rossz hír? - kérdezte Blaise. Clay nem akart válaszolni, ezért 
fölcsavarta a televízión a hangot. Egy pillanatig hallgatta a bemondó hangját: 
- ... a Szenátus egyhangúlag jóváhagyta a Képviselőház tegnapi javaslatát a 
kötelező katonai szolgálat további egy évvel való meghosszabbításáról. Taft 
szenátor azonban panaszt emelt, hogy az elnök bitorolja a Kongresszus 
hatalmát, amikor elkötelezi az Egyesült Államokat valami mellett, ami 
gyakorlatilag háborút jelent... 
Clay döntött, aztán Blaise felé fordult, és - aznap először - elmosolyodott. 
























5.




A zavarban levő emberek hamisan szívélyes hangja és túlságosan 
szeretetteljes gesztusai kínossá tették Burdennek a Szenátus öltözőjében tett, 
most már meglehetősen ritka látogatásait. Mind önmaga, mind kollegái 
számára máris kívülálló volt, egy fiatalabb ember bitorolta helyét a nap alatt. 
Burden harminchat éven át figyelte a Szenátusban, hogyan jönnek és 
mennek az emberek, és ha kénytelenségből kellett elmenniök, akkor 
távozásukat mindig elviselhetetlenül szomorúnak érezte. Amilyen ő volt 
annak idején másokhoz, olyanok voltak most mások őhozzá: érzelgősek, de 
otrombák, s teljesen tehetetlenek mindnyájuk közös lidércnyomásával, a 
karrier lezárulásával szemben. Amióta minden reményét feladta az elnökségre, 
mindig magától értetődőnek tartotta, hogy a Szenátusban marad, egészen 
haláláig, amelyet megindító élőképnek képzelt el, az öltöző egyik 
bőrdíványán, barátai körében, akikhez néhány végső szót fog intézni, az 
Utókor számára. De ha januárig nem hal meg, akkor ennek az álomnak is 
vége. Kész, vége; soha nem fog visszatérni, és ezt mindenki tudja. Azt is 
tudják, hogy Clay kényszerítette valamivel, hogy föladja a versenyt. 
Szerencsére az igazságot senki sem sejti, és legalább makulátlan becsülettel 
távozhat. 
A zsúfolt öltözőben hetek óta először nem Burden volt a szánakozás 
egyedüli célpontja. Előző nap volt a november első keddje, s november első 
hétfőjén szavazott a fenséges nép. 
- Hajmeresztő - mondta az egyik szenátor. - Én még ilyet életemben nem 
láttam. - Bevonta Burdent a csoportba. - Szerencsés vagy, veretlen 
bajnokként szállsz ki. 
McCarthy szenátorról beszéltek, tiszteletteljes rettegéssel. A klub 
mindeddig nem vette komolyan, színháznak tekintette a körülötte folyó nagy 
hírverést. Most jöttek rá, hogy mennyire alábecsülték. Kampányt folytatott 
szenátusi ellenfelei ellen, és teljes diadalt aratott. Még a Szenátus többségi 
pártjának vezetője is vereséget szenvedett és kibukott. 
- A legmocskosabb kampány a politika történetében - jelentette ki egy 
idősebb szenátor, aki híres volt éles nyelvéről. 
- Az emberek meg vannak őrülve ettől a kommunista históriától. Tydingsot 
kommunistának nevezni! - Mindenki a fejét csóválta erre a gondolatra. 
- Talán eljött a kiállás ideje - mondta Burden. De az idő még 
nyilvánvalóan nem jött el. Ha Tydingsot meg lehetett buktatni, akkor nincs 
szenátor, aki biztonságban volna. A nép felelőtlen hangulatban van, és a bölcs 
embernek mindent meg kell tennie, hogy megnyugtassa és megszelídítse, tehát 
látszólag egyet kell értenie azzal, hogy a koreai kudarcokat a hazaárulók 
okozták. Komor időszak ez az ország történelmében. Burden el volt 
ragadtatva. Ha buknia kell, miért ne bukjon vele a köztársaság is? Tört 
márvány, ahol egykor a Kapitólium állt, megszenesedett koponyák a nyíratlan 
pázsit kusza fűcsomói közt. Nagyszerű látomás! 
Momberger jött be az ülésteremből az öltözőbe. Intett Burdennek. 
- Micsoda rohadt hírek! - Ebben nyilvánvalóan mindenki egyetértett. A két 
szenátor nem minden szenvedély nélkül szidta a választókat. Egyikük sem 
kárhoztatta igazán McCarthyt. 
Amikor a nép megőrül, mindig akad valaki, aki még nagyobb őrültségekbe 
lovalja. McCarthyt ezért nem lehet felelőssé tenni; a vadállat egyszerűen hű 
maradt önmagához, és ez nem is lehet másképp. 
- De Claynek hajszálon múlt - nyomott Momberger Burden kezébe egy 
számokkal teleírt ívet. - A végleges adatok, megyénként. 
Burden áttanulmányozta a megyei eredményeket, az ő megyéiét. Úgy 
ismerte mindegyiket, mintha a saját gyermekei lettek volna; tudta, hogyan 
szavaztak az utolsó negyven évben, és tudta, hogy miért, és meglehetősen 
pontosan meg tudta ítélni, hogyan fognak szavazni. Az ív számadatai nem egy 
elvont választóközönséget reprezentáltak, hanem barátokat és szövetségeseket, 
ellenségeket és becsmérlőket. Némi elégtétellel töltötte el, hogy Clay csak 
ilyen szorosan tudott győzni: több mint egymillió leadott szavazatból 
mindössze kétezerkétszáznégy szavazattöbbséggel. 
- Átkozottul közel voltunk hozzá, hogy elveszítsük az államot. - 
Momberger mogorvának tűnt: két év múlva neki is oda kell állnia a választók 
elé. 
Burden nyugtatgatta. - Neked nem kell aggódnod. Két év múlva McCarthy 
már sehol sem lesz. 
- Én nem vagyok ebben olyan biztos. És nézd csak meg, mit csinált 
Tydingsszal, Bentonnal meg Lucasszal. Hiszen szőröstül-bőröstül lenyelte 
őket. - Burden tudta, hogy Momberger nem a vadnyugaton szedte fel 
vadnyugati kiszólásait, hanem abból az ezer meg ezer western regényből, 
amelyet a Rhode Island-i Pawtucketben töltött gyermekkorában olvasott. Jesse 
persze annyira tiszteletreméltó most már, hogy az emberek elhiszik, valóban 
együtt utazgatott Davy Crockettel, ismerte Pat Garrettet, és egyenlő félként 
bánt a James-fivérekkel. A szenátorok közül csak Burden ismerte Momberger 
titkát. 
- Te sokkal jobb eredménnyel végeztél volna, te vén bolond! Mi a fenének 
nem indultál? - nézett rá Momberger szigorúan, fejét enyhén féloldalra 
billentve, szemét, a vakító sivatagi fény ellen, félig lehunyva. 
- Ó, Jesse... - sóhajtott fel Burden. Erről már annyiféle történetet mondott 
el, hogy mostanára elfelejtette, mit mesélt bizalmasan Mombergernek. 
Hivatalosan természetesen azért hagyta ott a Szenátust, mert úgy érezte, 
elérkezett az ideje, hogy a színpadról lelépjen, a nézőközönség soraiba. 
Sajnálatos módon a többiek gyanakvó kérdésein felbuzdulva, hosszasan 
magyarázkodott. Célzott megírandó könyvekre, egyetemi tanításra, egy 
betöltendő szövetségi bírói állásra, és természetesen arra, hogy életében 
először pénzt is kell keresnie. Az elmúlt hónapokban már a világon mindenre 
hivatkozott, a halálos betegségtől kezdve egészen addig, hogy világéletében 
legfőbb vágya volt, hogy nagykövet legyen Írországban (ezt az őrültséget a 
külügyminiszter egyik bizalmasának vallotta be, és összeborzadt a gondolatra, 
mit gondolhat ez az érdemes férfiú az ő önteltségéről, hiszen soha nem állott a 
kormányzat kegyeiben). 
- Harminchat év ezen a helyen éppen elég - mondta Mombergernek. - 
Fenemód elég - válaszolta Momberger. 
Egy küldönc jött Burden felé. - Az irodájából az előbb telefonáltak, 
szenátor. Azt mondják, Mr. Sanford megérkezett. 
Momberger kissé zavartan nézett Burdenre. - Hát te miben sántikálsz 
Blaise Sanforddal? Csak nem akarsz beállni azok közé a tetves vezércikkírók 
közé? 
- Nem Blaise az, a fia. 
- Az a kis gazdag komcsi... 
- Diana jó barátja, nem emlékszel? 
- Nincs sok szerencséd a vőiddel, mi? 
Odakinn, a Szenátus ülésterme előtti folyosón, Irene Bloch ölelte át. - Cher 
ami! -  Csak úgy csengett a hangja. A turisták megálltak, és bámészkodni 
kezdtek. 
- Micsoda választás! - A csuklójánál fogva tartotta Burdent, mintha az 
öregúr bármely pillanatban lebegni kezdhetne, mint Szent Teréz. 
- Cicero azt mondja, az élet olyan, mint egy színházi páholy... - De Irene 
nem engedte, hogy befejezze. 
- Annyi kedves barát bukott meg! Szegény Lucas szenátor, egy igazi szent, 
és vége. 
- Egyszer mindnyájunknak el kell mennünk, Irene. Máris elkéstem egy 
megbeszélésről. 
- De maga nem fog elmenni, ugye? Úgy értem, Washingtonban marad? 
- Mit csinálhatnék? Hol tudnám másutt megkeresni a kenyeremet? - De 
ezzel a patetikus kísérlettel is kudarcot vallott. Irene nem figyelt oda. 
- Jólesik tudni, hogy maga azért itt marad. Hol lehet Taft szenátor? 
Burden közölte, hogy fogalma sincs róla. 
- Az irodája szerint az ülésteremben van. Maga persze részt vett a 
szavazáson, nem? - Átnézett rajta, Taftot kereste. Burden a fejét rázta. Lopva 
kiszabadította az egyik csuklóját. 
- A republikánus vezérek választása gyakorlatilag egyhangúlag Taftra 
esett, ami azt jelenti, hogy abszlút biztos a jelölése. 
Összeráncolta a homlokát, amikor a zömök és mosolygó McCarthy 
szenátor átvágott az előcsarnokon, ír kísérőivel. 
- És Eisenhower tábornok? 
- Semmi esélye nincs - mondta ki Irene kereken. - Nem szeretik, és én se 
szeretem. Látta, mit írt róla tegnap Harold Griffiths? Még ő is lemondott 
Eisenhowerről, pedig tudja, mennyire imádja a katonákat. 
- Peter Sanford vár - szabadította ki Burden a másik csuklóját. 
- Comme il est méchantl -  De ezt vidáman mondta. - Hamarosan el kell 
jönnie hozzám teára, á deux. -  Jelentőségteljesen mosolygott, és elegáns 
kezével megveregette Burden arcát. - De csak februárban, addig teljesen be 
vagyok táblázva. 




Peter egyedül ült a külső irodában, s egy papírkötésű könyvet olvasott. 
Bűntudatosan vágta zsebre, de addigra már Burden meglátta, hogy A 
Federáció iratai-t olvassa. Burden megfigyelte, hogy a háború óta, a 
tudományos világtól eltekintve, mennyire visszaesett az amerikai múlt iránti 
érdeklődés. A többség számára a történelem a New Deallel kezdődött, és a 
régi köztársasággal kapcsolatos eszmefuttatások határozottan ellenszenvesek 
voltak azok számára, akik a jelenben reformot, a jövőben tökéletességet 
akartak, Peter pedig köztudomásúlag ebbe a kategóriába tartozott. 
- Hol van Mrs. Blaine? 
- Azt mondta, kimegy löncsölni. 
- Mindenki elhagyott. Karthágó romjai közt látsz engem. Töprengek 
sorsomon, és nem számolok több boldog napot, kivéve a legutolsót. 
- Melankolikus hangulatban van! - értékelte Peter nevetve a produkciót, és 
követte Burdent a belső irodába. A szoba közepén hatalmas láda állt, félig teli 
könyvekkel. 
- De hiszen még három hónapig itt lesz... 
- Akkor is... - nyúlt el Burden a bőrdíványon. - Lopva szeretnék távozni, 
apránként, észrevétlenül, így aztán mire a mandátumom lejár, már el is 
tűntem, anélkül, hogy bárki észrevenné. 
- Fél a szánakozástól? 
- Ki nem? 
- A nők nem. Némelyik férfi sem. - Peter egy belső oldalára hajtogatott 
újságot mutatott Burdennek. - Itt van ő, amikor meghallja a választás 
eredményét. 
Burden minden érzelem nélkül pillantott a fényképre, amelyen Clay 
ezredesi egyenruhában éppen kezet rázott MacArthur tábornokkal, aki nagy 
komolyan "gratulált az újonnan megválasztott szenátornak. Overbury ezredes 
júliusi jelöltetése óta aktív szolgálatot teljesít Koreában. Mint az Első 
Lovashadosztály frontvonalbeli tisztje, Overbury ezredes nem volt hajlandó 
választási kampányt folytatni, mondván: ®Államom népe most már tudja, 
hogy mit képviselek. Mint harcoló katonának nem áll módomban többet 
mondani, mint annyit, hogy ezt a piszkos munkát el kell végezni, s hogy én, a 
magam szerény módján, megteszem, ami tőlem telikŻ." 
Burden eleresztette az újságlapot. - Győzött! - Ez volt a legkevesebb, 
egyszersmind a legtöbb, amit mondani lehetett. 
Peter bólintott. Terebélyes teste alig fért el a hintaszékben. - Zseniális 
húzás volt, visszamenni a Hadseregbe. 
- A sors iróniája volna, ha most igazi hős lenne belőle, csak azért, hogy 
megcáfolja a cikkedet. - Burden rájött, hogy perverz módon Petert.akarja 
támadni, és Clayt akarja megvédeni. 
- Szerencsére ilyen messzire azért nem ment el. Túlnyomórészt a 
főhadiszálláson volt, dehát ki fogja ezt valaha is tudni? Különösen az után a 
sok fénykép után, amelyek harc közben mutatták. Úgy látszik, januárig 
Koreában akar maradni. Akkor aztán majd dicsőségben úszva jön vissza, hogy 
elfoglalja helyét a Szenátusban. 
- Jó szenátor lesz belőle. - Burden majdnem komolyan gondolta, amit 
mondott. 
- Jó? - Peter hitetlenkedő arckifejezése bosszantotta Burdent. 
- Igen, jó. Ambiciózus, tehát jónak kell lennie. 
- Vagy legalábbis nem hírhedten rossznak. 
- Az biztos, hogy szorgalmas lesz... 
- Vagy azt a benyomást fogja kelteni. 
- Ahhoz szorgalmasnak kell lenni. - Burden bánata ellenére, felkuncogott. 
- Át kell ezt érezned. A modern politikus számára, aki a Fehér Ház felé 
kacsingat, nincs nehezebb dolog, mint ügybuzgónak látszani, anélkül, hogy 
valójában csinálna valamit, amit később esetleg a fejére olvashatnak. 
Keményen fog dolgozni, ne aggódj. 
- Saját magáért. 
- Természetellenes volna, ha nem azt tenné. 
- Akkor én azt szeretném, ha természetellenes emberek kormányoznának 
minket. 
- Kormányoznának? Ebben a Házban senki nem kormányoz! - robbant ki 
Burdenből végre az igazság. - Túl nagy ahhoz. Amikor én idejöttem, egy 
szenátor, ha csinálni akart valamit, gyakran keresztül is tudta vinni, ha 
megfelelően törődött vele. De most? Csak igent vagy nemet mondunk, és az 
igenjeink meg a nemjeink rendszerint pontosan kiszámíthatók előre. Pedig 
akár hiszed, akár nem, tényleg volt idő, amikor a törvényhozás a 
Kongresszusból indult ki. Fiatalkoromban én magam is írtam egyszer egy 
törvényjavaslatot, amiből törvény lett. Most persze száz hivatalban ezer jogász 
dolgozik a törvényelőkészítésen, mi készen kapjuk, és senki nem veszi 
magának a fáradságot, hogy akárcsak egy töredékét is elolvassa azoknak a 
törvényeknek, amelyeket elfogadunk vagy ellenzünk. 
- Túl nagy. 
- Túl nagy. 
De Peter nem volt hajlandó elfogadni Burden sötét szemléletét. - Azért 
vannak szenátorok, akiknek némely dologban még van hatalmuk. Claynek is 
lesz. 
Burden a fejét rázta. - Nem, a Szenátusban, nem. Ő is csak egy igen vagy 
egy nem lesz, és a frakcióvezérek előre fogják tudni, hogyan szavaz. 
- Nem kellene felszámolnunk az egész rendszert? 
- Már felszámoltuk - mondta Burden. - Elnöki diktatúrában élünk, 
időszakos népszavazásokkal, amelyek lehetővé teszik, hogy leváltsuk a 
diktátort, de nem változtatnak magán a diktatúrán. 
- Talán ez az egyetlen módja annak, ahogyan egy ilyesféle társadalmat 
kormányozni lehet. 
- Szégyenletes volna, ha így gondolnám. De hát én reakciós vagyok, ami 
az én koromban természetes állapot. 
- Mindnyájan reakciót érzünk a gyűlöletes jelennel szemben, pedig a múlt 
sem volt jobb - mondta Peter komoran. - Ebben biztos vagyok. 
- Már hogyne lettek volna jobb korszakok - fogadta el Burden a kihívást. 
Shilohra gondolt, megpróbált Leeről és Lincolnról beszélni, de Peter ebből 
nem kért. 
Belefojtotta a szót Burdenbe. - Mindig gorillák kormányoztak minket, és a 
panaszkodásunk csak majommakogás... 
- Nem! - Burdent magát is meglepte saját szenvedélyessége. - Megvolt az 
aranykorunk. - Rámutatott Jeffersonnak a kandalló fölött lógó portréjára. - 
Elismerem, hogy rövid volt, és elromlott, mint minden emberi dolog, de erről 
senki sem tehetett. A dolgok fölibénk kerekednek, és ezért se a te gorilláidat, 
se a te majmaidat nem lehet felelőssé tenni. A jó ritka dolog, ennyi az egész, 
és legtöbbünk számára nem könnyű élni vele. 
Peter makacs maradt. - Soha nem volt aranykor. Soha nem lesz aranykor, 
és romantikus ábrándozás azt gondolni, hogy valaha is mások lehetünk, mint 
amik most vagyunk. - Sugárzott belőle az elkeseredés. 
Burden sóhajtott, túlságosan is jól ismerte ezt a hangulatot. 
- Ha így van, akkor mondjuk azt, hogy volt a történelmünkben egy olyan 
idő, amikor néhány befolyásos ember azt akarta, hogy a dolgok jobbak 
legyenek, mint amilyenek; ellentétben a mával, amikor semmi más nem 
számít, csak a pénz... - Szünetet tartott, és elmosolyodott. - De teljesen 
mindegy, hogy milyen a helyzet, vagy milyen lesz, te azért csak megpróbálsz 
javítani rajta, mint ahogy én is próbálok, azaz próbáltam. Végül is, ha tényleg 
annyira pesszimista lennél, akkor nem adnád ki a The American Ideá-t, és nem 
érdekelne semmi, csak a pillanatnyi gyönyörök. 
- A pillanatnyi gyönyör mindenki számára más és más - mondta Peter 
rejtélyesen. Egy hosszú pillanatig mind a ketten hallgattak, miközben Peter 
előre-hátra hintáztatta a székét, Burden pedig Jefferson portréján elmélkedett. 
Végül Peter szólalt meg: - Mit gondol, miért volt olyan csekély hatása annak, 
amit Clayről írtam. Színigaz volt és megsemmisítő. 
- Úgy látszik, nem. Különben is, a közönségnek csak a győztesek 
imponálnak. 
- De előfordult már, hogy a győztesekből vesztesek lettek. Még az is 
előfordult, hogy börtönbe kerültek. 
- De azt mondani, hogy Clay nem hős, hanem csaló... 
- Én be is bizonyítottam, hogy az... 
-... csak megzavarja az embereket, akik egyszer már elfogadták annak, 
aminek tartják, igazi hősnek. Rendkívüli menynyiségű propagandát kapott. És 
csak ez számít, az első, átütő benyomás. Ezt semmivel nem tudod 
megváltoztatni, legfeljebb egy nyilvános bűnperrel. 
Peter sóhajából nyögés lett. A hintaszék megnyikordult a súlya alatt. - Azt 
hiszem, naiv vagyok. 
- Jobb szó rá az optimista. Te azt hiszed, hogy elég, ha az embernek igaza 
van. Bár meg kell mondanom, ha nincs ez a koreai háború, azt hiszem, 
elintézted voina Clayt. Miért gyűlölöd? - Burden kíváncsian várta a választ. 
- Maga miért gyűlöli? 
- Én nem gyűlölöm - mondta ki Burden az igazat. 
- De hiszen erőszakkal félreállította magát. Gyűlölnie kéne. 
Burden hátradőlt a székben, észrevette a veszélyt, és hirtelen éber lett. - 
Hát ezt honnan veszed? 
Peter mintha nem is hallotta volna. - Diana szerint azért, mert apám jobban 
szereti Clayt, mint engem. De ez túl egyszerű. Sose szerettem túlságosan az 
apámat, ami azt jelenti, hogy örülnöm kellene, hogy összeszűrte Clayjel a 
levet, mert ennek rossz vége lesz... 
- Mindennek rossz vége van. Azt mondod, erőszakkal állított félre?... 
- Igazából Enid miatt. - Peter abbahagyta a hintázást. Átkulcsolta karjával 
hatalmas térdeit, olyan lett, mintha kőből faragták volna ki. - Clay ölte meg, 
azt tudja. 
- Ó... - Burden csak egy gesztussal fejezte ki, mennyire képtelen egy 
idegen család magánügyeihez hozzászólni. 
- Ó, én tudom, hogy valószínűleg semmiképpen nem élt volna sokáig, de 
ők ketten félreállították, kiszorították. 
- Te meg most Clayt szeretnéd kiszorítani. 
- Elégtétel lenne. 
- Ugyanúgy, ahogy ő, szerinted, kiszorított engem? - tette fel Burden 
egyenesen a kérdést. 
- Igen - nézett Peter Burden arcába. - Azzal a régi üggyel, az indián 
földvásárlással. Nehogy Clay leleplezze, föladta a versenyt. 
Burden íróasztalán, a Congressional Record egyik példányán, átlósan 
keresztben feküdt a rézvonalzó. Burdennek nem tetszett ez a ferdeség, 
megigazította a vonalzót, hogy szépen, rendesen, a közepén metssze át a lapot. 
- Te honnan tudsz erről? - kérdezte. 
- Van egy barátom a Tribune-nal, aki időnként megengedi, hogy előre 
megnézzek néhány cikket. Harold Griffiths írt egyet, amelyben leírja az egész 
ügyet. Már ki is szedték. 
- Miért írja ezt meg Harold Griffiths most, amikor én már kiestem a 
politikából? 
- Mert azt hiszi, hogy maga állt amögött, amit én írtam. Mivel engem apa 
miatt nem támadhat... 
Burden képtelen volt uralkodni magán, és feltette azt az egyetlen kérdést, 
amelyet nem lett volna szabad feltennie. - Te elbiszed, hogy én vesztegetést 
fogadtam el? 
- Miért ne? - Peter felállt, hangja hirtelen harsány lett. - Csak meg kell 
nézni a többieket, miért volna maga más? 
- Az embernek másnak kell lennie. - De Burden hangját nem lehetett 
hallani, mert Peter túlharsogta. 
- Senkiben nincs egy szikrányi erény sem, szenátor, egyikünkben sem. 
Vademberek vagyunk, és nekem ne mesélje azt, hogy akkor jobb volt, amikor 
ő még élt. - Peter Jefferson festett arcára bökött. - Hazudott és csalt, kellemes 
prózát írt, és recepteket gyűjtött, és uralkodni akart efölött az ostoba ország 
fölött, és uralkodott is, aztán meghalt, és vége. És azt se mondja, nem 
mindegy, milyen véleménye lesz az emberről a jövőnek, mert az emberi 
fajnak egy szép napon vége lesz, egy nappal sem korábban a kelleténél, és 
akkor már frászt se fog számítani, hogy ki volt a gorilla és ki volt a majom 
ebben a mocskos ketrecben. 
Peter az ajtónál állt, és szónoklatát félbeszakítva, egy pillanatra a 
bekeretezett Platón-idézetre meredt. Aztán visszafordult Burdenhez, és hangja 
újra normálissá vált. - Ha én a maga helyében lennék, Blaise-hez fordulnék. 
Blaise szereti magát, már amennyire bárkit is szeretni tud, Clayen kívül, az 
meg tulajdonképpen nem szeretet, hanem az, amit a görögök "szerencsétlen 
szenvedélynek" neveztek. És ha már a görögöknél tartunk, a maga Platónja 
nem igaz. - Rámutatott a falra akasztott szövegre. - "Egyikünk se született 
pusztán önmagának." Ez hamisítvány. Platón soha nem írt ilyen levelet. Talán 
meg kellett volna írnia, de nem tette. Mivel lehetek a segítségére? 




Átkeltek a Chain Bridge-en, és balra fordultak a Great Fallshoz vezető útra. 
Burden évek óta nem járt erre, és úgy találta, hogy a vidék szomorúan 
megváltozott. Mindenütt új házak gerendavázai álltak, halovány fájuk nyersen 
világított a sötét fák között; hatalmas hirdetőtáblák reklámozták az új 
kertvárosokat, ahol kellemesen, minden modern komforttal felszerelve lehet 
élni, mindössze húsz percnyire Washington belvárosától. Burdennek semmi 
sem tetszett abból, amit látott. De ezen a napon nem engedte, hogy bármi is 
lehangolja. Semmi másra nem akart gondolni, csak a gombák és a pusztulás 
szagát árasztó, hűvös erdőre. 
- Itt kell befordulni, a benzinkútnál. 
- Oké - mondta a sofőr, egy fiatal néger, akit Henry szerzett neki, amikor 
Burden kelletlen áldásával állami alkalmazásba ment. Amikor a komor Henryt 
elveszítette, mintha a testvérét veszítette volna el, de nem tagadhatta meg tőle 
a lehetőséget, hogy állami nyugdíjat szerezzen magának. Henry ünnepélyesen 
távozott, még nyáron, megígérve, hogy minden vasárnap eljön majd ápolni a 
rózsákat. Időnként tényleg meg is jelent a házban, elbeszélgetett a szenátorral 
a politikáról, és megpermetezett egy-két tő rózsát. Hosszas 
magánbeszélgetéseket folytatott továbbá az utódjával, de mindeddig mégsem 
sikerült meggyőznie a fiatalembert, hogy munkaadóját "uramnak" kellene 
szólítania. Burden passzívan utálta az új sofőrt, de az már meghaladta az 
erejét, hogy másikat keressen. 
Kitty sem jelentett semmiféle segítséget. Most már semmi nem érdekelte, 
csak a madarak, amelyeknek éppen mostanában épített egy bonyolult 
menedékhelyet. Napjait az ő csicsergő társaságukban töltötte. Naphosszat 
fésületlenül, fürdőköpenyben és papucsban járt, és nemigen állt szóba 
senkivel, ami nem is volt baj, mert agyát a korral fantazmagóriák töltötték 
meg, és most már nem zavarbaejtő igazságokat fecsegett ki, hanem olyan 
excentrikus álmokról számolt be, melyek még azokat is megdöbbentették és 
visszataszították, akik a legjobban ismerték. De Kitty boldog volt a madarai 
között, és Burden csak irigyelte azért, hogy olyan tökéletesen meg tudott 
szabadulni minden emberi dologtól. Kittynek soha többé nem fog fájni semmi, 
legfeljebb röpke szomorúságot érez majd egy-egy kismadár halálán, de azt is 
azonnal kellemes élménnyé fogja változtatni a temetési szertartás, amelynek 
egyedüli tanúi a fák lesznek. Most, amikor szüksége lett volna az asszonyra, 
nem létezett többé a számára, így volt ez igazságos, mert annak idején, amikor 
Kittynek volt szüksége rá, ő rá se hederített, s magára hagyta, miközben az 
elnökséget hajszolta évről évre, keresztül-kasul a kontinensen. Ezentúl nem 
lesz többé utazgatás, újra otthon lesz, de a lány, akit fél évszázaddal ezelőtt 
feleségül vett, már nincs sehol, egy ritkuló hajú öregasszony lépett a helyébe, 
aki száraz kenyeret morzsol a madaraknak. 
- Most merre menjek? - A fiatalember hangjában ellenségesség és 
ingerültség keveredett. Burden kinézett az ablakon. Ismeretlen úton jártak, 
jobbra-balra új házak, mindegyiken magas televízióantennák, amelyek 
primitív képeket és hazug szavakat szállítanak az éterből. Ó, micsoda undorító 
kor! gondolta Burden, és gyűlölte az egészet. 
- Egyenesen előre. Csak így tovább. - Megismerte azt a kis erdőcskét, ahol 
Henry parkolni szokott. Legalább a fenyők nem változtak, nem tették tönkre 
őket. 
- De mit akar, hogy mit csináljak? - nézett rá az ostobán önmagába merült 
fekete arc. 
- Azt akarom, hogy várjon - mondta Burden hidegen, aztán hátat fordított 
neki, és lassan elindult az erdőcske felé, ahol halálos csatában csapott össze 
Észak és Dél, s ahol, legalábbis azon a napon, a Dél, a Dél győzött. 
Bogáncs ragadt a nadrágjába, amint lassan baktatott a magas fűben, de nem 
állt meg, hogy kiszedje. Meg akarta találni a dombját. Most minden ezen 
múlott. Ha oda elér, akkor minden rendben lesz. Biztonságban lesz minden 
támadástól, megvédi az a déli győzelem, amely csak az erényre, a bátorságra, 
a becsületre emlékeztet. A szavak úgy ragadtak az agyába, mint a bogáncs. És 
hiába emlékeztette rá magát, hogy a szavak semmi mást nem jelentenek, csak 
azt, amit az ember akar, hogy jelentsenek, azt is tudta, ha egyszer jelentéssel 
ruházzák fel őket, a szavak varázslattá válnak, pusztíthatnak és életben 
tarthatnak. 
A mező még a régi volt. De a dombon, ahol üldögélni szokott, kiirtották a 
fákat, mély pincét ástak, és betonblokkokat halmoztak fel szimmetrikus 
kupacokban. A golyót réges-rég kiásta az a bulldózer, amely kivájta a leendő 
ház pincéjét. 
- Maga mit keres itt? - szólt rá egy szomorú képű, farmernadrágos. 
viharkabátos férfi. 
- Elnézést kérek - udvariaskodott Burden. - Day szenátor vagyok. 
- Nem azt kérdeztem, hogy kicsoda. Azt kérdeztem, hogy mit keres itt. Ez 
magánterület. 
Burden sértetten lépett hátra, el a megszentségtelenített dombtól. - Nem 
tudtam, hogy lakik itt valaki. El szoktam látogatni ide... 
- Táblák vannak kitéve. Biztosan tud olvasni. 
- Igen. Nagyon jól. Köszönöm. - Dühödten hátat fordított a férfinak. 
Megmondta, hogy kicsoda, és ez az ember mégis tovább gorombáskodott. Így 
ér véget a tisztesség világa. 
Burden az erdőn át ment vissza a kocsihoz, s közben végig érezte, hogy az 
az ember a mezőn továbbra is figyeli, nehogy felgyújtsa az erdőt, vagy valami 
más módon csökkentse az ingatlan értékét. 
A sofőr teljes hangerőre állította a rádiót. Vastag száját eltátva, elragadtatva 
hallgatta a mennydörgő, szerelmes siránkozást. 
- Zárja el azt az átkozott vacakot! - A fiatalember egy hosszú, lassú 
pillantással nyugtázta a parancsot. Azán elzárta a rádiót, és lassan kinyitotta 
Burden előtt a kocsi ajtaját. 
- Menjen a folyó menti úton. Majd szólok, hogy mikor álljon meg. - 
Amikor a kocsi elindult, Burden rájött, hogy reszket. Teljes erejéből 
összeszorította a kezeit, s kényszerítette őket, hogy állítsák meg egymás 
reszketését. De a remegés mégis végigfutkosott a testén. Ez nyilvánvalóan 
annak az elkésett reakciója, amit Peter mondott neki. Mivel szándékosan nem 
volt hajlandó tudatába engedni azt, ami saját pusztulását jelentette, teste volt 
kénytelen felfogni a megrázkódtatást, amelyet agya elutasított. 
Megpróbálta elképzelni, milyen lesz a következő néhány nap. A história 
csütörtökön fog napvilágra kerülni. Előre látta a gúnyos hangot. Az utóbbi 
időben Harold leleplező cikkeket kezdett írni az apróbb (sohasem a nagy) 
kongresszusi korrupciókról. Rendszerint jogtalanul felvett fizetések és illegális 
választási hozzájárulások voltak a kipécézett bűnök, amelyek pillanatnyilag 
kínosan érintették az illető törvényhozót, de nagyobb kárt ritkán okoztak. Az 
amerikaiak mindig is korruptnak tartották képviselőiket, hiszen ha nekik 
alkalmuk lett volna rá, ők is azok lettek volna, így aztán a köznép naponta 
becsapja egymást, másnak tünteti fel az árut, amit elad, mint ami, és 
egyébként is úgy viselkedik, mint azok, akik kormányozzák. Clay Overbury 
háborús hősnek tudta feltüntetni, és meg tudta választatni magát? Hiszen 
akkor csak még több hatalmat kell adni neki, okoskodik a nép. Elvégre 
semmiben nem különbözik a használt-autó kereskedőtől, aki haszonnal ad el 
egy olyan kocsit, amelyről tudja, hogy soha nem fog rendesen működni. 
Természetesen közmondásos nemzeti bölcsesség, hogy "ha jó nem tudsz 
lenni, légy óvatos", és nem valami okos dolog, ha valaki hagyja magát 
rajtakapni. De Burden távolról sem volt meggyőződve róla, hogy Clay akkor 
vereséget szenvedett volna, ha nincs a háború, amelyben elbújhat. A jelek 
szerint az emberek őszintén közömbösek az erkölcsi kérdések iránt. Csak a 
győzelem számít, márpedig Clay győzött. Ami azt illeti, ha ő annak idején, 
I940-ben elnök lett volna, visszamenőleg csattanós szükségszerűségnek 
tartanák, hogy elfogadta Nillson pénzét, mint ahogy bizonyos értelemben az is 
volt. Hiszen még most sem azt sajnálja igazán, hogy eladta a szavazatát, 
hanem azt, hogy elhanyagolta az indiánokkal szembeni kötelességét. 
Izzadtság felhőzte be az arcát, keze-lába hideg volt, és úgy rángatódzott, 
mintha valaki zsinóron rángatná. Vissza kell nyernie az önuralmát. Felidézte 
magában azt az esetet, amikor nemrégiben meglátogatta egy indián azok 
közül, akiknek a földjét Nillson megvette. - Ennél jobb dolog soha nem 
történt velünk, mint hogy eladták azt a földet. Különben nincs rajta egy 
nyavalyás csöpp olaj se, és ha ott rekedünk, olyan pokoli tudatlanok 
maradunk, amilyenek voltunk. Most saját cégem van, és... - Tipikus 
karriertörténet: a rossz cselekedet jó eredménye. 
De Burden megtagadta magától ezt a könnyű vigaszt. Világéletében hitt 
benne, hogy az embernek a mások példája ellenére is egy bizonyos módon 
kell viselkednie, és élete túlnyomó részében tisztességes volt. Még akkor is 
ritkán alkudott meg a saját erény iránti érzékével, amikor a legkirályibb 
módon szónokolt a becsület mélységeiről és zátonyairól. Hogy mások nem 
osztoztak az ő skrupulózus finomkodásában, az csak még elégedettebbé tette 
önmagával. Most mindennek vége, le fogják leplezni, megmutatják olyannak, 
amilyen: rosszabb, mint a többiek, mert azok legalább egy pillanatig 
sem hitték, hogy jobb becsületesnek, nemesnek és jónak lenni, mint 
becstelennek, nemtelennek és rossznak; és szofisztika azt kérdeni, 
hogy mi az igazán jó, ez nem mentheti meg önmagától, nem is beszélve 
a világ megvetéséről, ha Harold cikkét kinyomtatják. És az igazat megvallva, 
az a gondolat volt számára a legfájdalmasabb, hogy mit fognak mondani az 
emberek. Tudni, hogy ki fogják nevetni, amiért rajtakapták, élvezni fogják, 
hogy vége a pályafutásának, aztán pedig könnyedén elfelejtik, hogy valaha is 
létezett, hiszen végül is mi volt ő? Egy a sok korrupt politikus közül, akinek 
megvolt a maga fénykora. 
- Itt álljon meg. 
A sofőr túl hirtelen lépett rá a fékre. Burden fájós válla nekivágódott a 
kocsi oldalának. Halkan káromkodott. Aztán, még mielőtt az a bolond 
megkérdezhette volna, hogy most mit csináljon, közölte vele, hogy várjon. - 
Sétálni megyek. Ha akarja, hallgathatja a rádiót. 
A meredek lejtőn kopasz fák ereszkedtek le a Potomachoz. A folyó barna 
vize örvénylett a sodrását megtörő éles sziklák körül, amelyek olyanok voltak, 
mint holmi óriások számára készült gázlókövek. 
A fák közt keskeny ösvény kanyargott. A fákba kapaszkodva sietett le a 
folyóhoz, mint egy kisfiú. Nem gondolt semmire, csak arra vágyott, hogy 
elmeneküljön a jelen és az emberi dolgok elől. 
Az ösvény hirtelen elkanyarodott, és felbukkant egy romos kalyiba. Fél 
teteje hiányzott, fel volt feszítve az ajtaja, be voltak törve az ablakai. Padlóján 
szétszórva elsárgult újságok és régi tüzek hamuja. A lélek sötét kunyhójára 
gondolt, amely, bármily ütött-kopott és elhanyagolt, mégis beengedi az új 
világosságot. De közelebbről megnézve csak üres sörösüvegeket, használt 
óvszereket, meg egy férficipőt pillantott meg benne az ember. Tovább 
ereszkedett lefelé a hűvös fák között, minden lépésnél erősebben hallotta a 
sziklának csapódó folyó zaját. 
Az ösvény egy keskeny, sziklás partszegélyen ért véget. A hatalmas 
vándorkövek közt, amelyeket az egykori gleccser simára koptatott, ott állt az 
apja, a Konföderáció szakadt egyenruhájában, kezében puskával, ugyanúgy, 
mint azon a napon, Manassasban, a mezőn, amikor a fia nem ismerte meg. De 
most nem lehetett nem megismerni. Ezt a dühöngő fiút soha nem látta, de 
arcában ugyanazok a szemek izzottak, mint a férfiéban, aki egész életén át 
kínozta. 
Burden szólalt meg először. - Igazad volt - mondta. - Minden rosszra 
fordult. Meg lehetsz elégedve. - Óvatosan lépett egyet a Konföderáció 
káplárja felé, aki hátralépett, s közben szakadt zubbonyának szövetén 
felvillant a friss seb piros vére. 
- Hiszen még vérzel! - Erre a diadalmas kiáltásra a fiú úgy tartotta maga 
elé a puskáját, hogy Burden ne közelíthessen. De Burdent a puszta halál nem 
állíthatta meg szenvedélyében. Egész élete ebben a tátongó sebben 
összpontosult, nem volt más dolga a világon, mint hogy elállítsa a vérzést. 
Merev ujjakkal vette elő zsebéből a zsebkendőjét. Aztán elindult a sebesült 
katona felé, félig-meddig arra számítva, hogy el fog szaladni. De ez nem volt 
holmi közönséges ifjonc: az apja volt, aki becsülettel sebesült meg, ellenséges 
golyótól a csatamezőn. A Konföderáció káplárjának a szeme sem rebbent, 
amikor végül szemtől szembe álltak. 
Burden egy hosszú pillanatig belenézett a kék szembe, amely semmi mást 
nem tükrözött, csak az üres eget. Aztán lassan ki nyújtotta zsebkendőt tartó 
kezét. Most már csak a puska állt útjában. Türelmesen várt, amíg végül a 
puska csodálatos módon eltűnt. Zokogva vetette rá magát az ifjúra, aki az apja 
volt, rányomta a zsebkendőt a sebre, elvesztette az egyensúlyát, rádőlt a 
szeretett apára, a réges-rég halott karok átölelték, összefonódtak, és együtt 
zuhantak el, mint a türelmetlen szeretők. 































Kilencedik könyv

1.




Peter úgy lépett be a zsúfolt szalonba, mint egy idegen, aki nem tudja, 
hogyan fogadják. A régensherceg csillárja helyébe egy színes velencei 
üvegből készült, fantasztikus holmi került. Dehát minden más is megváltozott 
a házban, kivéve az embereket: a Regence korabeli kristályt felválthatta a 
velencei üveg, de Lucy Shattuck megmaradt, csak arcának enyhe bőrszerűsége 
árulta el, hogy idővel esetleg ő is el fog tűnni. 
- Peter, drágám! - Miközben szertartásosan megölelte, a fülébe súgta: - Én 
még ilyet nem láttam, amit ez a nő ezzel a házzal művelt! 
- Hát nem kifejezetten mértéktartó. - Az élénk színek, az exotikus 
üvegtárgyak és az extravagáns vonalú modern bútorok kombinációja a 
bátran fitogtatott gazdagság benyomását keltette, ami nem is volt teljesen 
ellenszenves Peternek, mihelyt megszokta a gondolatot, hogy a Laurel House 
semmiben sem különbözik más épületektől, egyszerűen egy ingatlan, 
amelynek - miután gazdát változtatott - szükségképpen a jellegét is meg 
kellett változtatnia, ifjúsága színterét tehát vidáman söpörte félre egy 
megbízója álmait megvalósító belső berendező. 
- Ha ezt Frederika látná, azt hiszem, belehalna! - Lucyt mintha 
elragadtatással töltötte volna el a gondolat, hogy régi barátnőjét megütné a 
guta. 
- De hát soha nem fogja látni. Megesküdött, hogy soha többé nem teszi be 
a lábát ebbe a házba. - Bár Frederika volt az, aki a legjobban kardoskodott a 
ház eladása mellett (túl sok emlék fűz hozzá), mégis keservesen panaszkodott, 
amikor végül Mrs. Ogden Watress vette meg. Szerencsére nem sok ideje 
maradt a búslakodásra, elterelte figyelmét az a nagy gazdasági válság előtt 
épült reneszánsz palota a Massachussetts Avenue-n, amelyben újjáteremtette a 
Laurel House-t. Blaise viszont el volt ragadtatva, hogy benn élhet a városban, 
közelebb a Kilencedik utcában levő főhadiszállásához. 
- Akár hiszed, akár nem, az apád is itt van. 
- Én elhiszem. Miért ne? 
Mrs. Watress most meglátta Petert a szoba másik oldalán, felkiáltott 
örömében, és otthagyta két beszélgető társát (a kormány két tagját, akik 
teljesen egyforma, keret nélküli szemüveget viseltek), hogy üdvözölhesse 
Petert régi otthonában. 
- Na, mit szól hozzá? Ugye, csodákat műveltem? - mutatott Irene a 
primitív szobrokra, a velencei üvegre, meg a kandalló fölött lógó Monet-ra. 
- Rá se ismerek a házra - fogalmazta meg Peter pontosan a véleményét. - 
Csak kívülről maradt ugyanolyan. 
- Már nem sokáig. Hozzá fogok toldani egy Palladio-stílusú szárnyat 
Ogdennek, meg annak a sok állatnak, amit lőtt. Lesz egy csarnokunk, ahol 
semmi más nem lesz, csak kitömött állatfejek. 
- Belépődíjat kellene szedned - mondta Lucy Shattuck. - Én örömmel 
fizetnék. 
Peter nem mert Lucy szemébe nézni. - Hogy tetszik Mr. Watressnek a 
washingtoni élet? 
- Hozzá fog szokni. - Irene önbizalma nagyobb volt, mint valaha. - És 
persze annyi ismerőse van Eisenhower emberei közt, olyanok mint Foster 
Dulles. Sőt, a cber Foster volt a Watress-vagyon kezelője. 
- Igen, tudom - mondta Lucy szárazon. - Én is voltam Watress-feleség. De 
még a cber Foster se tudta megóvni Ogdent és Schuylert a tönkremenéstől. - 
Lucy túláradó malíciája teljesen pártatlan volt. Mindig mindenkinek ismerte a 
legbizalmasabb titkait is, a Watressek esetében azonban még ő sem tudott sok 
újat mondani, hiszen a szorongatott família titkai köztulajdonná váltak, amikor 
Clay Overbury szenátor feleségül vette Elisabeth Watresst. A pompás esküvői 
szertartást csak Schuyler Watress váratlan megjelenése rontotta el, aki 
ragaszkodott hozzá, hogy személyesen adja férjhez a lányát, Elisabeth nagy 
rémületére, lévén Schuyler közismert alkoholista. A templomban azért elég 
tisztességesen viselkedett, és volt benne annyi jó érzés, hogy amint a szertartás 
véget ért, eltűnt. Őszig nem is hallottak felőle, akkor mindenféle kísérőlevél 
nélkül egy újságkivágást küldött az ifjú párnak egy Santa Barbara-i 
pólómérkőzésről, amelyen három gólt lőtt. Szerencsére az esküvői fogadáson 
teljesen betöltötte helyét volt felesége, Lucy, meg nemrégiben csődbement 
bátyja, Ogden, nem is szólva Blaise-ről, a násznagyról, aki - mint azt Peter 
megfigyelte - úgy viselkedett, mintha ő lenne a vőlegény apja. 
Az esküvői fogadást a Laurel House-ban tartották, s bár senki sem tudta 
egész biztosan, hogy Irene Bloch kapott-e meghívót vagy sem, ott volt és 
történelmet csinált. Megismerkedett Ogden Watress-szel, és perceken belül 
eldöntötte, elérkezett az ideje, hogy letegye az özvegyi fátyoit. Bár - mint 
később Peternek bizalmasan bevallotta - először nem akarta eldobni a nevét, 
végül még ezt az áldozatot is meghozta a szerelemért. Útban Le Havre felé, a 
Cunard Line egyik hajóján ment végbe a szertartás, amelynek során Mrs. 
Ogden Watress lett belőle. Ami az érdeklődést és az elragadtatott pletykákat 
illeti, Irene házassága majdnem ugyanakkora izgalmat keltett a városban, mint 
Clay és Elisabeth sokkal nagyszerűbb esküvője, és az összes hölgyek 
egyetértettek abban, hogy Irene előtt kalapot kell emelni. Diadalt aratott! 
Senki se nézhet el többé a feje fölött, és senki se veregetheti leereszkedően 
vállon. Győzelme teljessé vált, amikor megvásárolta a Laurel House-t. 
Mindenki eljött Irenehez, kivéve Peter anyját, aki viszont senkinek sem 
hiányzott. 
- Ogdennek egészen rendkívüli üzleti érzéke van! - nézett Irene 
jóindulatúan magas, esetlen, vörös arcú férjére, aki éppen egy modern szobrot 
mutogatott az értetlenül álmélkodó vendégeknek. A szobor olyan nagy volt, 
hogy szinte teljesen elzárta az utat ahhoz a szobához, amely Peter idejében 
kártyaszoba volt, de most - ahogyan arról a helyről, ahol állt, ki tudta venni - 
ötletesen megvilágított kiállítóteremmé alakították át. 
- Akkor nagyon meg kellett változnia azóta, hogy én Schuyler felesége 
voltam. Az én időmben a két fiú állandó versenyben állt, hogy ki tud több 
pénzt veszíteni. 
- Peter meg én megvetjük az üzletet, igaz? - mosolygott Irene Peterre, aki 
elismerte, hogy az üzlet nem erős oldala.Mi au fond spirituel vagyunk, ezért 
olyan mulatságos, hogy ketten együtt pénzt keresünk. 
Lucy kíváncsi lett. - Tényleg olyan jól jövedelmez nektek az a kommunista 
kiáltványtok? 
- Ó, igen - mondta Peter szelíden. Soha nem vette a szívére, ha a The 
American Ideá-t bírálták. - Ami azt illeti, most már szinte nagy példányszámú 
lap lettünk, hála McCarthy szenátornak. - A kongresszusi vizsgálat idején, 
amikor a demagóg jelentőségteljes és baljós dolognak tartotta egy gyanús 
katonafogorvos előléptetését, aki állítólag rokonszenvezett a baloldallal, a The 
American Idea sorozatos támadásokat indított a szenátor ellen, akinek ezt 
követően kezdett leáldozni a csillaga, és Peter szerette azt hinni, hogy letűnése 
legalább részben Aeneas és az ő munkájának köszönhető. Akárhogy is volt, 
pillanatnyilag magának az inkvizítornak a tevékenységét vizsgálta egy 
szenátusi albizottság, és a négyéves nemzeti csapás után az Egyesük Allamok 
Szenátusa a maga nehézkes módján már a legjobb úton volt afelé, hogy 
megrovásban részesítse McCarthyt a Szenátusban tanúsított tiszteletlen 
viselkedéséért. 
- Elisabeth! - üdvözölte Irene Lucy lányát, aki - mint Peter megállapította 
- még szebb lett, mint a házassága előtt volt. 
Irene-nek is ez volt a véleménye. - Az anyaság tette! Nézd csak meg, 
Lucy! Nézd, milyen bájos a mi kislányunk! 
- Hát az biztos, hogy csinosabb, mint amikor terhes volt, és teli volt 
csalánkiütéssel. Hello, drágám. - Felületesen megcsókolta a lányát. Aztán, 
némi izgalomra vágyva, Peterhez fordult. - Az idén barátságosak vagytok 
egymáshoz, vagy nem? 
- Én mindig barátságos vagyok - mondta Peter, de nem nyújtott kezet 
Elisabethnek, akinek arcán egy pillanatra sem fakult el a széles mosoly. 
- Én is! - jelentette ki Elisabeth villogó szemmel. - Legalábbis 
megpróbálok az lenni, mert Clay azt mondja, hogy a politikának soha nem 
szabad személyes üggyé válnia. De nem mindig tudom megállni. Időnként 
abszolúte begurulok, mikor valami kis hülye megtámadja Clayt, és akkor 
persze mondok valami borzasztót, és aztán Clay énrám haragszik! 
- Ezzel azt akarod mondani, hogy csak holmi kis hülye támadhatja meg 
Clayt? - Ha Lucy nem volt a maga elemében, mindig számítani lehetett rá, 
hogy hamarosan megteremti magának. 
Irene gyorsan megpróbálta menteni a maradék békességet. - Nekünk mind 
jó barátoknak kell lennünk! Amellett rokonok vagyunk, nemde? Én Elisabeth 
tante-ja vagyok, Clay és Peter pedig... 
- Te a nagynéném vagy? Mennyire örülök! - Peter imponálónak találta 
Elisabethet. Azelőtt mélységesen lenézte "azt a szörnyű" Irene-t, de most 
csupa őszinte szeretet volt iránta, ellentétben az anyjával, aki továbbra is úgy 
kínozta, mintha még mindig az a Mrs. Samuel I. Bloch volna, aki minden 
estélyt tönkretett, nempedig a Watress fivérek megmentője, és Overbury 
szenátor karrierjének egyik fő támogatója. 
-... Clay és Peter pedig sógorok... 
- Csak volt a sógorom - mondta Peter, élesebben, mint ahogy akarta. 
Elisabeth széles pofacsontjai megfeszültek, bár mosolya nem halványult el. 
- De a családi lojalitás megmarad, akármi történik is. 
- Ó, az enyém igen. - Peter azon tűnődött, vajon tényleg szerette-e valaha 
ezt a lányt. - De a saját családomhoz, nem hozzá. Pontosabban Enidhez. 
- De hiszen ez Watkins szenátor! - hagyta ott Irene a rokonait. 
- Enid csodálatos nő volt. - Elisabeth ezt úgy mondta, mintha védelmébe 
venné a halottat. - És félelmetesen lojális, és szerintem ez a legfontosabb 
dolog a világon. 
- Igazán így gondolod? - mulatott rajta az anyja. 
- Lehet, hogy a lojalitás a legfontosabb dolog a világon - mondta Peter -, 
de ez volt az az egyetlen tulajdonság, ami Enidből hiányzott. 
- Hogy mondhatsz ilyet róla? - A düh, amely sohasem volt túl mélyen a 
felszín alatt, anyja nyilvánvaló gyönyörűségére, most végre kitört 
Elisabethből. - Miért kell neked mindig mindenkit támadni? Különösen 
szegény Enidet, aki már nem él. 
- Én nem támadtam, én egyszerűen csak azt mondtam, hogy a lojalitás nem 
volt Enid erős oldala. 
- Elisabeth teljesen megőrül, ha a lojalitásról van szó - mondta az anyja. - 
Azt hiszem, ez Clayről ragad rá. Régebben ki se ejtettük ezt a szót, ugye, 
drágám? 
- De igen, legalábbis én igen. - Elisabeth ismerős terepre került az anyja 
révén, és visszanyerte higgadtságát. - Én mindig úgy éreztem, az embernek 
tudnia kell, kik a barátai, és mit várhat tőlük. - Peterhez fordult. - Van egy kis 
fekete könyvem. 
- A barátaidról vagy az ellenségeidről? - kérdezte Peter. 
- Ó, az ellenségeimről. Végül is a bosszú éppen olyan édes tud lenni, mint 
a szerelem. 
- Te jó ég, micsoda gyereket hoztam a világra! - Lucynak szinte tisztelet 
áradt a hangjából. Úgy változtatott témát, mint aki gyanítja, hogy alighanem a 
saját neve áll a lista élén. - Clay veled van? Eljött ő is? 
- Igen. A könyvtárban van, Mr. Sanforddal. Megnézik Clayt a televízióban, 
egy interjút vettek föl vele. 
- Be kéne menned hozzájuk - mondta Lucy Peternek. Peter azt válaszolta, 
hogy inkább nem. - Különben is, meg kell nézned, hogy mit csinált Irene 
azzal a szobával. Zsákvászonnal huzattá be a falakat. Kíváncsi volnék, milyen 
érzés Blaise-nek viszszajönni a Laurel House-ba, és látni, hogy mennyire 
megváltozott. 
Bár Lucy Peterhez intézte a kihívást, Elisabeth válaszolt rá. - Mr. Sanford 
imádja Irene-t, és szerinte csodákat művelt a házzal. -  Peterre nézett, hogy 
ellentmondásra ingerelje. 
- Hát persze - mondta Peter nyugodtan. - Irene mindig apa kedvencei közé 
tartozott. Te is itt voltál, amikor először jött el vacsorára. 
De Elisabeth nem tudott visszaemlékezni erre az esetre. Mosolyogva azt 
suttogta, hogy szeretne egy kis pezsgőt. Peter és Lucy együtt figyelték, ahogy 
keresztülvág a szobán. Mindenkinek rajta volt a szeme. 
- Pompás jelenség - mondta Peter. 
- De nem az a klasszis, ami Enid volt. - Ez váratlanul hangzott egy anya 
szájából. 
- Nem - ismerte el Peter. - De reméljük, hogy neki több örömet okoz. 
- Lehet, ha nem szokik rá az italra, mint az apja. Mindenesetre, pompás 
pár. 
Peter bólintott. - Mindig odavolt Clayért. 
- Azt nem tudom, hogy Clayjel hogyan volt, de az biztos, hogy odavan a 
dicsőségért. Bármit képes megtenni, csakhogy észrevétesse magát. - Lucy 
szokásos ironikus tónusa hirtelen eltűnt. 
Peter kissé meglepetten nézett rá. Aztán kitérőleg csak annyit mondott: - 
Mint a legtöbb ember. 
- A legtöbb ember tesz valamit, de nem akármit. 
- Ha nem volnának olyan emberek, mint Elisabeth és Clay, nem lenne 
történelem. A nagy dolgok a mohó embereknek jutnak osztályrészül. 
- Föltétlen szükségünk van történelemre? - vigyorodott el hirtelen 
Lucy, Irene szalonjának meleg fényében kiszáradt gyíkra 
emlékeztetve. 
- Telik vele az idő. 
- Ó, az idő mindenképpen eltelik. Én tulajdonképpen csak csodálni tudom 
a gyerekemet. Pontosan azt szerezte meg magának, amit akart, és én soha nem 
ismertem nőt, akinek ez sikerült, kivéve... 
- Irene-t! - mondták ki egyszerre a nevet. 
- Tante Irene-t - ismételte meg Lucy boldogan. - Szegény Ogden! 
Micsoda sznob volt mindig, és most csak rá kell nézni! De hát a Watressek 
arra születtek, hogy a nők megalázzák őket. Én aztán részesítettem benne. 
Bizalmas beszélgetésüknek Millicent Smith Carhart megjelenése vetett 
véget. Lucy odament öreg barátnőjéhez, s miközben a két hölgy lassan 
keresztülvágott a zsúfolt szobán, Peter annak a játéknak a természetén 
elmélkedett, amelyben mindnyájan részt vettek, s ami nem volt más, mint 
egyszerű háború. A legyőzi B-t, aki legyőzi C-t, aki legyőzi A-t. Ki-ki a maga 
módján harcol az elsőbbségért. Ezt a lényegi ragadozó jelleget tagadni 
szentimentalizmus, alkalmazkodni hozzá bűn, megváltoztatni lehetetlenség. 
De Peter még mindig nem volt hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy alighanem 
az ő számára sincs más alternatíva, mint vad ragadozóvá válni ebben a 
dzsungelháborúban, amely - akár vele, akár nélküle - nyilvánvalóan 
folytatódni fog, amíg csak az emberiség fönnmarad. 
Boldogtalanságában bement az ebédlőbe, ahol, mint remélte, büfé volt 
felállítva, mégpedig egy bonyolultan csúf, mozgó bronzszobor alatt, amely 
látszólag magától forgott, mint valami perpetuum mobile. Bár az asztalon az 
elmaradhatatlan füstölt sonka meg a füstölt pulyka uralkodott, a 
felsorakoztatott ezüst melegítőtálak ígéretesnek tűntek. Peter hangulata 
némileg megjavuk, amikor az egyik tál fedelét felemelve, előtűnt valami, ami 
csirkemáj és gesztenye kombinációjának látszott. Bekapott egyet, meg is 
égette vele a szájpadlását. Fájdalma ellenére rögtön megevett még egyet, 
csodálva azt a géniuszt, akinek e két egymást ilyen pompásan kiegészítő elem 
kombinálása eszébe jutott. 
Már a második tányérnyit szedte ki magának, amikor Harold Griffiths 
megszólította: - Irene-nek örmény szakácsa van. De elég jól utánozza a 
kantoni ételeket is. 
- Nem utánzat ez - mondta Peter, gyönge borsóval és szarvasgombával teli 
szájjal. 
- Addig ne szólj egy szót se, amíg meg nem kóstoltad Formózán az igazit. 
Csang Kaj-sek konyhafőnöke alighanem a világ legjobb kantoni szakácsa. 
- Aki kétségkívül epedve várja a harci riadót. 
De Harold most már túlságosan komoly figura volt ahhoz, hogysem 
tudomást vegyen az efféle heccelődésről. Ö volt a legharciasabb az összes 
vezércikkírók közül, s a kínai szárazföld azonnali inváziója mellett 
kardoskodott, mint a trónfosztott formózai hadúrnál tett évi zarándokútjai után 
mindig. Aznap reggeli vezércikkében is dicshimnuszokat zengett a 
generalisszimusz bölcsességéről és életerejéről, feleségének szépségéről és 
kifinomultságáról, valamint csapatainak nagyszerű férfiasságáról, akik 
folytonos készenlétben várják, mikor hódíthatják vissza sötét erők kezébe 
került országukat. 
Harold udvariasan megkérdezte, hogy Diana eljön-e, mire Peter éppoly 
udvariasan azt felelte, hogy igen. De látszólagos könnyedségük ellenére sem 
Harold nem bocsátotta meg Peternek, hogy nyilvánosságra hozta, ami a Fülöp-
szigeteken történt, sem Peter Haroldnak, hogy nem rajta állt bosszút, hanem 
Burdenen, akinek egyazon számban jelent meg a halálhíre, és Haroldnak a 
szenátor korrupcióját leleplező cikke. A rokonszenv azonnal Burden felé 
fordult, akiről azt hitték, hogy kétségbeesésében öngyilkos lett, bár Diana 
váltig állította, hogy véletlenül fulladt a folyóba, mert különben halálbiztosan 
beperelte volna Harold Griffithst rágalmazásért. Diana nagy gyászában maga 
is ezt akarta tenni, amíg meg nem magyarázták neki, hogy halottakat nem 
lehet rágalmazni. 
Bár Harold Griffiths mindig érdeklődött Diana felől (Peter tudta, hogy 
Washingtonban olyan régi házasoknak tekintik őt meg Dianát, akik kissé 
extravagáns módon mellőzték a konvencionális szertartást), Diana még 
mindig nem állt szóba Harolddal, ami elszomorította a férfit, hiszen szerinte ő 
nem csinált mást, csak a dolgát végezte, melynek során bizony hullik a 
forgács, már ahogy a forgács szokott, mint szerette megjegyezni. Maga Peter 
soha nem beszélt az ügyről sem Harolddal, sem Blaise-zel, már csak azért 
sem, mert éppoly bűnösnek tartotta magát, mint őket. Ha ő nem írja meg azt a 
cikket, Harold nem sújtott volna le a szenátorra. 
Miközben Peter lepkerákokat falt, Harold pedig pulykát evett, McCarthyról 
beszélgettek, az egyetlen olyan témáról, amelyben egyetértettek. Mindketten 
remélték, hogy a Szenátus meg fogja szavazni a megrovását. - Sőt - mondta 
Harold - Clay éppen most beszél erről a televízióban. 
- Ő is a megrovás mellett van? - Aztán Peter nem tudta megállni, hogy 
hozzá ne tegye: - Most? A végén? 
Harold válaszát előre lehetett tudni. - Te azt nem érted, hogy micsoda 
nyomás alatt volt Clay. 
- De hiszen ez az egyetlen, amit értek. Ha azt akarja, hogy alelnöknek 
jelöljék, támogatókat kell szereznie az északi nagyvárosokban, különösen az 
írek közt, akik Isten választott emberét látják McCarthyban, mert megvédi 
őket a civilizációtól. 
- Clay holnap McCarthy ellen fog szavazni - mondta Harold egykedvűen. 
- Akkor ez azt jelenti, hogy a dolog kockázatmentes, amit viszont jó tudni. 
- Megevett egy rákkal töltött hasét. A leve ízetlen volt, mustár kellett volna 
hozzá. - Mondd csak, gondolod, hogy Adlai Stevenson Clayjel akar majd 
együtt indulni 56-ban? 
- Miért ne? Az biztos, hogy olyasvalakit kell választania, mint Clay, 
kiegyensúlyozásul, valakit, aki, szóval.... 
- Reakciós? 
- Clay nem reakciós, ezt te is tudod. 
- Akkor hogy jellemeznéd Clay politikáját? Komolyan beszélek. 
Szeretném tudni. - Bár a rákhoz kissé túl nehéznek találta a hasé tésztáját, 
megevett még egyet, s ezúttal fölfedezte a levében a curry finom árnyalatát. 
- Clay pragmatikus. Ezt a dolgot össze kell egyeztetnie azzal, ami előtte áll 
- hangzott az azonnali válasz. 
Peter az ezüst fogpiszkálóval átdöfött egy csirkemájat. - A pragmatikus 
valójában opportunistát jelent, nem? 
- Ha valaki nem opportuaista, hogy a csudába lehet belőle elnök? - mondta 
Harold élénk és kemény hangon. Peter magazin-kiadói évei során megfigyelte, 
hogy a Haroldhoz hasonló politikai írók közül milyen sokan hajlanak a 
könyörtelenségre, a brutalitásra és az autokráciára. Mivel az írástudók mindig 
tintával dolgoznak, vérre szomjaznak, írta róluk egyszer, kissé cikornyásan. 
- Talán nem lehet. - Peter csalódottan fedezett fel a csirkemájban egy 
kavicsot. - Engem tulajdonképpen Clay képmutatása bőszít a legjobban. Azok 
a kegyes kis prédikációk, amiket lead, miközben örökké lavíroz és paktál... 
- Ugyan már! - vágta el Harold élesen. - Ezt így kell csinálni. 
- De én nem szeretem, ahogy csinálják. 
- Ez persze nagy baj. - Harold kézzel szedte le a kövérjét egy szelet füstölt 
sonkáról. - Mert a világ nemigen fog megváltozni. 
- Ezt is jó tudni. - Bár Harold az utóbbi években majdnem ugyanolyan 
haspók lett, mint ő maga, Peter ezt a hasonlóságot egyáltalán nem érezte 
kellemesnek, sőt, Harold emiatt csak veszített a rokonszenvéből. - Azt 
hiszem, mindent egybevetve, te olyannak szereted a világot, amilyen. Clay 
emelkedőben van. A Nyugat hanyatlóban. Ennél több neked nem is kell, igaz? 
- De Harold nem válaszolt, inkább kivett magának egy adag pulykát, míg 
Peter a sonkát falta. Aztán odalépett hozzájuk két csinos és éhes lány. Harold 
- udvariasan és flörtölő tónusban - hosszas előadásba fogott a kínai 
konyháról. Fejtegetéseit hangos, ugató nevetéssel központozta, s emiatt a 
lányok, amint jóllaktak, nyomban elmenekültek. 
Harold úgy tett, mintha érdekelnék a lányok. - Ogden Wattess unokahúgai. 
Átkozottul jóképű lányok, nem gondolod? 
- Ó, igen - mondta Peter. Mint mindig, most is mulattatta, hogy Harold 
fáradhatatlanul fitogtatja a heteroszexualitását. - De tudod, én többre 
becsülöm a kaját. Meg kell mondanom,egy kicsit mind a ketten olyanok 
vagyunk, mint Eugene Paliette. Emlékszel? Abban a filmben, ahol halálra ette 
magát... 
- Az Guy Kibbee volt. - Egy pillanatra felbukkant a régi Harold, de az új 
nyomban visszaparancsolta. - Fura dolog történt az éjjel - mondta, rákkal teli 
szájjal. - Clayjel voltam a Sulgrave-ben, Clay nézegette a lányokat a 
táncparketten és hirtelen azt mondta: "Hánnyal feküdtél már le?", mire én azt 
feleltem, hogy "Hát egy-kettővel." Erre azt mondta: "Én már lefeküdtem az 
egész nyavalyás bandával!" 
- És Elisabeth hol volt, amikor ezt mondta?  - Harold gyanakodva bámult 
egy tál sáfrányos rizsre. - Clay a múltról beszélt. 
- A jelenről, ahogy hallom. Elisabeth hogy tűri ezt? - De ez tisztán szónoki 
kérdés volt, hiszen máris a washingtoni folklórhoz tartozott, hogy Elisabeth 
teljesen elfogadja Clay promiszkuitását. Még azt is tudták róla, hogy időnként 
csinos lányokat ültet a férje mellé a vacsoránál, mintha azzal, hogy 
szándékosan az útjába vet egy lányt, közvetve maga is részt vehetne Clay 
szexuális életében, amelyből közismerten ki volt rekesztve. Nagyjából egyenlő 
számban voltak Washingtonban azok, akik Elisabetht jegesen hideg nőnek 
tartották, és azok, akiknek a szemében kivételesen okos, és a legjobb 
értelemben nem amerikai jellegű nő volt. Peter szinte csodálta, ahogyan ezzel 
a nehéz helyzettel megbirkózott. De hát ő meg Clay inkább szövetségesek, 
mint szerelmesek, Elisabeth ambíciója szikrányival sem kisebb, mint a férjéé. 
Az ebédlőt kezdték megtölteni az emberek, akik, ellentétben a két lánnyal, 
alig várták, hogy hallgathassák Haroldot. Harold engedett a közkívánatnak. 
Miközben a napi híreket elemezte, Peter hirtelen rájött, hogy Harold egyetlen 
formában létezik: mint az alkalomnak megfelelő számokat bemutató 
előadóművész. Egyforma könnyedséggel tudja alakítani a sikertelen költőt, az 
újságmágnás fiának barátját, a bakák krónikását vagy annak az országnak a 
bölcs tanácsadóját, amelynek hamarosan fel kell készülnie a világosság és a 
sötétség atombombái közötti végső háborúra. Felismerve Harold természetét, 
Peter megkönnyebbült: amit némi keserűséggel elveszett barátságnak vélt, az 
pusztán csak egy régi szám volt, amelyet Harold törölt a repertoárjából. 
Otthagyta Haroldot a hallgatóságával, és kiment a haliba. Éppen egy csomó 
vendég érkezett, de amikor látta, hogy Diana nincs köztük, elindult vissza a 
szalonba. Ebben a pillanatban jött ki Blaise a könyvtárszobából. Apa és fia 
egyazon pillanatban határozták el, hogy kerülik a testi érintést: még kezet sem 
fogtak. Ehelyett Peter rámutatott az átellenes falon egy nagy, élénk pacnikból 
álló festményre. - Nem olyanok a dolgok, amilyenek voltak. 
- Rémes! - Bár Blaise most már Mrs. Ogden Watress politikai 
szövetségese volt, azért nem volt hajlandó mindent lelkesen helyeselni, amit 
az asszony csinált. - Hál' Istennek, Frederika nincs itt, és nem látja. 
- Clay hogy van? Ő itt van, nem? - mutatott Peter a könyvtárszoba ajtajára. 
- Igen. - Blaise kissé félszegnek látszott. - Megnéztük a televízión. Láttad, 
mit csinált Irene a kártya szobával? Olyan, mint egy horrormúzeum. 
Peter érezte, az apja nem akarja, hogy bemenjen a könyvtárszobába, ezért 
azt mondta: - Hónapok óta nem láttam Clayt. Azt hiszem, illene üdvözölnöm. 
- Ezzel otthagyta Blaise-t szokásos kliensei közt, akik már kezdtek köré 
gyülekezni. 
Clay Aeneas Duncannel ült a televízió előtt. - Csak ma reggel jöttem be a 
városba - mondta Aeneas. - Később akartalak felhívni. 
- Nem baj - mondta Peter, s közben azon töprengett, mit kereshet Aeneas 
az ellenség táborában. 
Üdvözölte Clayt, aki kisfiúsán mosolygott rá, éles ellentétben Overbury 
szenátornak a képernyőről rájuk néző komor arcával. A program véget ért 
már, a szereplőket ismertették. A katódsugárcső szürke, vibráló fényében Clay 
érettnek és felelősségteljesnek látszott, egyáltalán nem hasonlított jelenlevő 
énjére, amely váratlanul fiatalos volt, mintha a világon semmi gondja nem 
lenne. - Megszorongattak egypárszor - mutatott a képernyőre. - Ezek tényleg 
el akartak kapni. Élvezted volna. - Hozzátartozott Clay újonnan szerzett 
bájához, hogy ugyanolyan magabiztos könnyedséggel bánt közismert 
ellenségeivel, mint a szövetségeseivel. 
- Kipiszkáltak a csigaházadból McCarthy ügyében? - kérdezte Peter 
ugyanolyan könnyedén. - Meg fogod szavazni a megrovását? 
- Nem volt mit kipiszkálni. Azt mondtam, amellett vagyok, hogy feddjük 
meg a viselkedéséért. Nem, ahol megpróbáltak elgáncsolni, az az volt, hogy... 
Peter fülét nem kerülte el a szóhasználat megváltoztatása. - Szóval, 
amellett vagy, hogy feddjék meg, de ne rójják meg? 
- Az ugyanaz. - A disztinkció láthatólag nem érdekelte Clayt. 
- De hát a kettő nem ugyanaz. Igaz, Aeneas? - fordult Peter 
szerkesztőjéhez és barátjához. 
- Hát, nem, nem ugyanaz. - Aeneasnak időnként tekervényes volt az 
érvelése és perverz módon reagált némely dologra, de ha tényekről esett szó, 
akkor képtelen volt a pontatlanságra. - A Szenátusban a megrovás sokkal 
enyhébb, mint a feddés. Ebben az esetben olyan eszköz, amivel mindenki 
kimászik a csávából. 
- És Clay ki akar mászni a csávából. 
De Clay mintha nem is hallotta volna. Elgondolkodva bámulta önmagát a 
televízión. - Gyilkosak ezek a lámpák - mondta végül. - És nézzétek csak 
meg, folyton alulról fényképeztek. Úgy nézek ki, mintha tokám lenne. 
- Nyilván liberális volt az operatőr. - Peter észrevette, hogy ott, ahol 
azelőtt Aaron Burr portréja függött, most egy régi újságokból készült 
bonyolult kollázs volt kirakva. 
- Nem - mondta Clay hirtelen, elzárva a készüléket. - Én nem vagyok 
semmiféle csávában. McCarthynak kampec. - Megveregette a 
televíziókészüléket. - És ez tett be neki. Rossz a televíziós megjelenése a 
szegény pasasnak. Sajnálom érte. 
- De azért megfedded, legalábbis a Szenátusban. 
- Hát persze. Igen. Én is táncolni fogok a sírján, mint mindenki. - Clayt 
már nem érdekelte a téma. Nem vágott a jelleméhez, hogy elméletekre 
fecsérelje az idejét, vagy olyasmire, ami már elvesztette a jelentőségét. - 
Könyvet írok - jelentette ki, abban a pillanatban, amikor Peter leült valamire, 
ami ülőpadnak látszott, de valójában egy kínai lakk teázóasztalka volt, s 
azonnal összeroppant a súlya alatt. 
Clay nevetett. Aeneas aggódva mosolygott. Peter ott maradt a földön, 
körülötte az asztal szanaszét szóródott törmelékeivel. Méltóságteljesen 
keresztbetette a lábait, és megkérdezte, miről fog szólni a könyv. 
- Az amerikai ideálról, mi másról? De kis i-vel. Miért nem dobod a tűzbe a 
roncsokat? Senki nem fogja észrevenni - mulatott Clay a baleseten, amelyről 
Peter nem volt hajlandó tudomást venni. 
- És neked mi az ideálod az amerikai ideálról? - kérdezte Peter 
mértéktartóan, a földön ülve. 
- Remélem, a könyv ezt világossá fogja tenni. 
- De mit fog világossá tenni? 
- Azt, hogy szerintem milyenek vagyunk, és milyennek kellene lennünk. 
- Milyenek vagyunk? 
- Hát először is a legjobb alternatívát jelentjük a kommunizmussal 
szemben - mondta Clay élénken. 
- No, ezügyben Aeneas kitűnően eligazíthat. És milyennek kellene 
lennünk? 
- Jónak - mondta Clay. 
- Ugyan már! - horkant fel Peter. - Az könnyű, nem? Legalábbis mondani. 
- Egyáltalán nem olyan könnyű - mondta Aeneas aggodalmasan. - Sőt, 
egyike a legnehezebben definiálható dolgoknak. Még Wittgenstein is... 
- Nekünk nehéz, de Clay számára jónak lenni annyi, mint kordában tartani 
a kommunizmust, egyensúlyba hozni a költségvetést... 
- Szerintem ennél több ambíció van benne. 
Peter meg sem próbálta leplezni a megdöbbenését, amikor végre rájött, 
hogy mi történik. - Aeneas! Te fogod megírni neki a könyvet? 
- Megígértem, hogy segítek. Tudod, itt egy ötlet, ott egy gondolat - 
Aeneas feszélyezett volt, de nem mentegetődzött. 
- De miféle ötletek? A kétpártrendszer felszámolásának szükségessége, az 
orgazmus meg az atombomba hasonlósága vagy az, hogy a rákot főleg a 
televíziós hirdetések okozzák? - Petert nemcsak megdöbbentette Aeneas 
pálfordulása, de furamód, fel is vidította. Clayhez fordult. - Aeneas teli van 
ám ötletekkel. Óvatosan kell köztük válogatnod. 
- Azt is fogom tenni. - Clay nagyon elemében volt. - Nem akarok túl 
messzire merészkedni... 
- Az természetes - mondta Peter. Ránézett az ideges Aeneasra, és nagyon 
szelíden megkérdezte: - De te, Aeneas, te miért akarsz annyira belemászni? 
- Én nem így nézem a dolgot. Végül is én csak segítek. - De Peter látta, 
hogy Aeneas szenved, s vad belső vitát folytat önmagával. 
- És Aeneas amellett elsőrendű - mondta Clay. - És filozófiailag nem 
állunk olyan messze egymástól, mint te gondolod. 
- A filozófus király! - Peter lassan feltápászkodott. - Nohát, döbbenetesek 
vagytok. Mind a ketten. 
- Kösz. - Clay is felállt. Mosolygott: rendkívül megnyerően. - Ne vágj 
olyan aggódó arcot, Peter. Meglátod, a végén minden jóra fordul. 
- Neked vagy az országnak? 
- Ó, az egy és ugyanaz. Nem mondtam még neked? - Clay ezt csipkelődve 
mondta, de Peter tudta, hogy pontosan így is gondolja. 
- Nem, az nem ugyanaz - tartott ki Peter, mint valami ormótlan akadály, 
amely véletlenül hullott a másik útjába. 
- Ugyan, ki mondja ezt? - Clay megpróbálta megkerülni Petert, de Peter 
szándékosan elzárta az ajtó felé vezető utat, mivel egyelőre még nem volt 
hajlandó elengedni zsákmányát. 
- Egyebek közt én. 
- Akkor mondjad! Magyarázd meg a világnak, hogy mi is a baj énvelem. 
Mellesleg, tényleg, mi? - Clay továbbra is vonzóan mosolygott. 
- Egyszer már megírtam - mondta Peter. - Elmondtam mindent, amit 
gondolok. 
- De senki sem hitt neked. 
- De attól még nem lett kevésbé igaz. Hogy rövid legyek, nem az vagy, 
aminek látszol. Persze ez a legtöbb emberrel így van, de aközött, ami te vagy, 
és aminek mutatkozol, egy millió dollárnyi propaganda van, amivel 
megpróbálják elhitetni velünk, hogy háborús hős vagy, holott nem vagy, hogy 
komoly és felelős szenátor vagy, holott nem vagy, hogy olyan ember vagy, 
akit a legjobb szándékok vezérelnek, holott... 
- Honnan a csudából tudhatnád, hogy én ki és mi vagyok? - Clay hangja 
megkeményedett, arca pedig olyan szürke lett, mint az az arc, amely egy 
perccel előbb a televízió képernyőjéről nézett rájuk. 
- Tudom, hogy mit csináltál és mit nem csináltál. A politikában 
sakkjátékos vagy. Ha a közvéleménykutatás balra tolódást mutat, akkor lépsz 
egyet balra. Egy komputerrel pontosan előre ki lehetne számítani az 
álláspontodat bármely témáról. - Peter most Aeneashoz fordult. - Mindenben 
igazad volt vele kapcsolatban. Vákuumban politizál. Semmi más nincs benne, 
csak az a vágy, hogy első legyen. 
Clay Petertől Aeneas felé lépett, mintha szövetségest keresne. De aztán 
hirtelen megállt, rájött, hogy ez visszavonulásnak tűnhet. Peterhez fordult, és 
azt mondta: - Irigyelsz engem, amiért az apádat az én karrierem érdekli, és 
nem a tied... 
A támadás váratlansága megnevettette Petert. - Nem! Próbálkozz valami 
mással. Mivel neked sose volt apád, eltúlzod az apa jelentőségét azok 
számára, akiknek van. Nem vagyok én rád semmiért féltékeny, kivéve talán a 
rendkívüli szerencsédet, ami félelmetes, de hát az nem a te érdemed... 
- Féltékeny vagy rám - makacskodott Clay. - Enid miatt. 
Peter erre törni kezdte a fejét, nem becsülte-e le Clayt. Azt tudta, hogy 
merész ellenfél, de alkatilag képtelennek tartotta az igazmondásra. - Nem 
vagyok benne biztos - mondta -, hogy a féltékenység jó szó-e erre, de annyit 
mondhatok, hogy soha nem fogom megbocsájtani se neked, se apának, hogy 
meggyilkoltátok. - A klinikus szemével figyelte, hogyan válik Clay arca olyan 
üressé, mintha ércből öntötték volna. 
Amikor Clay megszólalt, hangjában nem volt semmiféle ki fejezés. - Azt 
csináltam, amiről úgy gondoltam, hogy a legjobb neki. Alkoholista volt, és azt 
mondták, hogy gyógyíthatatlan. Talán hibáztunk, amikor becsukattuk az 
intézetbe. Nem tudom. De én igenis törődtem vele, ha talán nem is annyira, 
mint te. 
Peter felkészült a csapásra, amelyről tudta, hogy hamarosan le fog sújtani. 
Clay most már kész volt elmenni a végsőkig. - Enid elmondta, hogy mi 
történt. Mindent elmondott nekem. Ezért félt mindig tőled. Amiatt, amit 
egyszer ebben a házban csináltatok, az alagsori raktárban. 
A szoba csöndjében felet ütött egy óra. Clay összeszedte a lakkasztalka 
maradványait, és az íróasztalra tette őket. - Megmondom Irene-nek, hogy 
valaki összetörte az asztalt. Azt hiszem, meg lehet csináltatni. - Az ajtóhoz 
ment. Megállt. - Enidnek nem voltak titkai. Persze hazudós is volt, így talán... 
- De nem fejezte be a mondatot, hanem elhagyta a szobát. 
- Szóval, a hős megtalálta a krónikását - mondta Peter Aeneasnak, hosszú 
hallgatás után. 
- Egyáltalán nem erről van szó. - Amit hallott, az Aeneast még jobban 
megrázta, mint Petert. Ö maga a középosztályhoz tartozott, a felsőbb 
osztálynak gyakran a létezését is tagadta, s most nyilvánvalóvá vált, hogy a 
kettő között sokkal jelentősebb a szakadék, mint azt valaha is sejtette volna: 
kiderült, hogy ami az egyiknek bűnös álom, az a másiknak alapvető cselekvés. 
- Sok szerencsét - mondta Peter, és elindult, de Aeneas karon fogta, 
mintha támaszt keresne. 
- Igazán nem arról van szó, amire te gondolsz, hogy miért segítek neki. 
- Én egy szóval se mondtam, hogy mit gondolok - mondta Peter nyájasan. 
- De áruld el nekem: miért segítesz neki? 
- Először is, azt hiszem, elnök lesz belőle. - Aeneas ezúttal rá nem 
jellemző módon egyenes volt. 
- Ez kétségtelenül lehetséges, ezért kell gondoskodnunk... gondoskodnom 
róla, hogy ez ne sikerüljön neki. 
- Te nem hiszel abban, hogy az emberek megváltoznak, felnőnek? - 
Aeneas a legfrissebb propagandát visszhangozta. A magazinok írói szerint 
Clay az utóbbi években "felnőtt" és "elmélyült", úgy, hogy most már a 
reménytelenül elfogult ellenfelek kivételével, mindenki elismerte, hogy "érett 
és mégis friss". 
- Persze hogy megváltoznak: taktikát változtatnak. Clay a konzervatívokat 
már megszerezte magának. Most rád van szüksége. Egyszerű, mint egy pofon. 
- Tegyük fel, hogy igazad van, akkor nézzük a gyakorlati oldaláról a 
dolgot. Hát nem jó ötlet szövetkezni vele, megpróbálni befolyásolni? 
A magyarázat, amit Aeneas megpróbált összetákolni, túlságosan is 
előrelátható volt. Peter belefojtotta a szót. - Ne légy már olyan naiv. - Maga 
mögött hagyta régi tanítóját. - Ki fog téged használni. Te soha nem fogod őt 
kihasználni. 
- Nem vagy fair -  makacskodott Aeneas. - Szerintem ennél több van 
benne. 
- Hát csak írd meg neki azt a könyvet, aztán majd meglátjuk. - Peter az 
ajtóhoz ment, még azt a fáradságot se vette magának, hogy megkérdezze, 
mikor, hogyan és kinek a kezdeményezésére jött létre ez a figyelemreméltó 
szövetség. 
De Aeneas nem engedte elmenni. Vigasztalásra volt szüksége. - Ha Clay 
mindazokat a dolgokat keresztül tudná vinni, amiket szerinted meg kellene 
csinálni, akkor is szemben állnál vele? 
- De nem fogja. Ugyanúgy folytatja, ahogy eddig csinálta, mindig a 
nyilvánvaló lépéseket fogja megtenni. De még ha valami hirtelen csoda 
folytán használhatóvá válna, én akkor is szemben állnék vele. 
- Miért? Azért, mert... mert... - De a tízévi freudista analízis csak a 
szimbolikus viselkedésformákra készítette föl Aeneast. 
- Ismered az okokat. Végül is vagy a felükre te tanítottál meg. Clayt semmi 
sem érdekli, csak a saját énje, és ez az én nem elég értékes, különösen ha a 
dolgok rosszul találnának menni ránk nézve. 
- Van valaki más, aki jobb volna? Hát nem egyformák mind? 
Aeneas hirtelen elkomorodása megnevettette Petert. - Úgy beszélsz, ahogy 
valamikor én. Pedig én vagyok az, akit abban a hitben neveltek, hogy ez az 
egész csak játék, és nem számít, hogy ki viszi el az első díjat, az élet megy 
tovább - neked viszont volt erkölcsi érzéked, úgy láttad, hogy a történelemnek 
célja van, radikális változásokat akartál... 
- De hiszen ez még mindig így van. Én nem változtam meg. Én csak... 
- Pedig megváltoztál, ha azt hiszed, hogy Clay azt képviseli, amit te 
szeretnél. 
- Szerintem Clay nevelhető - makacskodott Aeneas. - Az a tény, hogy 
hozzám fordult, azt bizonyítja... 
- Azt bizonyítja, hogy nem hülye. - Peter most már tisztán látta, hogy 
Aeneasban - szemmel látható rossz érzései ellenére - már megindult az a 
racionalizálódási folyamat, amely hamarosan Clay javára fog lezárulni. A 
hatalomnak még ez az egykor megvesztegethetetlen írástudó sem tudott 
ellenállni. A régi barátság végső aktusaként Peter megvallott valamit. - 
Tudod, valami szörnyű módon az én jellemem sokkal közelebb áll Clayéhez, 
mint a tiédhez. Engem arra neveltek, hogy a tetteket tiszteljem, ne az 
elméleteket, a győzelmet, ne az erényt. Én improvizációnak látom a politikát, 
te egy sor, hatalmas történelmi folyamatokat tükröző, méltóságteljes 
emlékiratnak. Lehet, hogy hosszú távon neked van igazad. De a pillanatnyi 
díjakat az olyan ügyeskezű, üres emberek viszik el, mint Clay, és bár lehet, 
hogy igazságtalan vagyok a fajtámhoz, de én ugyanaz a klasszis vagyok, mint 
ő, ahová te soha nem fogsz elérni. 
- De Clay nem ennyire üres. És az biztos, hogy sokkal liberálisabb, mint 
ahogy azt te feltételezed róla, és olyan emberek segítségével, mint mi... 
- Jesszusom, Aeneas, te hülye vagy! - Peter nem akart ordítani, de nagyon 
is az apja fia volt, teli azzal a mágnásszenvedéllyel, amely rá akarja 
erőszakolni másokra az akaratát. De míg apja az ismerős csúcsokra vezető 
megszokott ösvényeket választotta, Peter megpróbált leásni a gyökerekig, 
mert remélte, hogy rá fog jönni, miért elégedetlen azzal a világgal, amely 
buzgón befogadná és bármit megadna neki, amit csak a szokásos módon 
kívánhatna. Ugyanakkor tudta, hogy igazában nem akar semmi mást, 
egyszerűen csak tudni, hogy mi a jó; és képtelen lévén abszolútumokat 
elfogadni, nem tehet sokkal többet, mint hogy ellenáll annak, amit teljesen 
rossznak lát; hiszen tisztában volt vele, hogy abban a pillanatban, amikor nem 
mond többé nemet, Aeneashoz hasonlóan lesüllyed Clay szintjére, ahol csak 
az számít: beválik-e vagy nem, emelkedik-e az ember vagy hanyatlik. Hogy 
Aeneas, a tényleges hatalom kilátásától elkábulva, felszívódott Clayben, az 
elszomorította Petert, de nem lepte meg, hiszen annyira emberi dolog volt, 
tehát előrelátható. Nem maradt más hátra, mint bocsánatot kérni. - Ne 
haragudj - mondta. - Nem akartam ordítozni veled. 
- Megértelek - mondta Aeneas, de reszketett. - Természetes, hogy feszült 
idegállapotban vagy, azok után, amit mondott... 
- Én mindig feszült idegállapotban vagyok - mosolygott Peter. - Na, sok 
szerencsét. 
- Washingtonba fogok költözni. - Gyönyörű kilátásaihoz képest Aeneas 
rendkívül szerencsétlennek látszott. - Azt akarja, hogy állandóan itt legyek. 
- Akkor többet fogunk látni - mondta Peter, barátságuk végére érve. 
Kinyitotta a hallba vezető ajtót. - Mindenesetre élvezni fogod az igazi életet - 
mondta -, akárhogy is végződik. 





















2.




Clay nem akart mindent kimondani, de egy pillanatra elvesztette az 
önuralmát. Prter addig ingerelte, amíg felhasználta végső fegyverét; ez 
elhamarkodott dolog volt, tudta, hogy kétségkívül meg kell majd fizetnie érte. 
De annak nem lehet ellenállni, hogy az ember Petert bármilyen formában 
legyőzze, mondta magában mentségül, amikor belépett a szalonba, ahol 
azonnal az érdeklődés középpontjába került. Az utolsó néhány hónapban Clay 
olyan intenzív propagandát kapott, hogy az emberek, akik azelőtt érdeklődve 
néztek rá, mert egy volt a nagyra hivatott fiatalember közül, most a nagyra 
hivatott fiatalemberként csodálták. Nem volt az országban hozzá hasonló, ezt 
a tényt az emberek lassan magától értetődőnek tartották. Minden úgy alakult, 
ahogyan Blaise megjósolta. 
A szoba másik végében, a modern faliszőnyeg alatt állt egy lány, akit még 
nem látott. Magas volt, karcsú, csillogó, szőke hajú, és szeplős. Pontosan 
olyan, amilyenre ebben a pillanatban szüksége volt. Kétségbeejtette a 
gondolat, hogy hogyan juthat valaha is oda hozzá, hiszen köztük van az egész 
szoba, teli emberekkel, akik mind alig várják, hogy beszélhessenek vele, hogy 
lássák, hogy megérintsék; olyan volt ez a közte meg a lány közötti tér, mint 
valami reménytelen akadálypálya, ötletesen teliszórva földbe ásott 
taposóaknákkal és összegubancolt szögesdróttal. Azért mégis meg fogja 
próbálni a veszélyes utat, mert a lány határozottan megéri: egyetlenegyszer 
sem nézett feléje. 
- Blaise azt mondja, nagyszerű volt a televízión! - Clay tudta, hogy Irene 
lelkesedése teljesen pártatlan. Az asszony egyaránt el volt bűvölve Taft 
szenátortól, Stevenson kormányzótól, MacArthur tábornoktól, és 
természetesen az elnöktől, akit nemrégiben sarokba szorított egy fogadáson, és 
mindenáron rá akarta venni, hogy beszéljen franciául, hiszen nem ő 
szabadította-e fel egyesegyedül Franciaországot, azt a doux vert pays-t. De 
most, amióta Irene-ből Mrs. Watress lett, hírességek iránti korlátlan 
lelkesedését némileg korlátozták új rokoni kapcsolatai. Máris jelentősen 
hozzájárult Clay központi pénzalapjához, s legszebb túlzásait általában 
unokahúga - a leendő First Lady férjének tartogatta. 
Clay azt mondta, hogy neki is az a véleménye, nem csinálta túl rosszul a 
televízióban. 
- Hát persze hogy jól csinálta! Maga mindent jól csinál, mert maga teljes 
ember. Tudja, tulajdonképpen mindennek ez a titka! - Irene körülnézett a 
szobában, amelyet ő alkotott, s végignézett az embereken, akiket ő hívott 
össze, hogy betöltsék a szobát. - Az embernek merésznek kell lennie. De 
ugyanakkor dans le vrai-nek is. 
Odalépett hozzájuk Millicent Smith Carhart, nyomában Lucy Shattuckkal. 
Az összes öreg washingtoni hölgyek közül Millicent untatta a legjobban Clayt, 
de Elísabeth miatt mindent megtett, hogy elbűvölje, s ez nem volt könnyű 
feladat, hiszen tudta, hogy Millicent őt tartja felelősnek Burden 
öngyilkosságáért. 
- Azt mondják, maga is meg fogja szavazni, hogy megrovásban részesítsék 
azt a szörnyű embert! - kapaszkodott Millicent, támaszt keresve Lucyba. 
- Feltett szándékom. - Clay összes mosolyai közül a legmegnyerőbbet 
vette elő, de Millicent hályoggal felhozott kavicsszeme ezt meg se látta. 
- Úgy örülök! Túlságosan messzire ment, és ezt nem szabad 
megengednünk - nézett komoran maga elé Millicent. - Mostanában úgy is 
elég törékenyek a dolgok - mondta sötéten. 
- Na igazán -  mondta Lucy Shattuck -, úgy beszélsz, mintha olyanok 
lennénk, mint a te meisseni teáskannáid, teli repedésekkel. 
- Bár olyan finomak lennénk - mondta Millicent. - Tudod, amikor utoljára 
beszéltem a drága Burden Dayjel, ő megrovásban akarta részesíteni McCarthy 
szenátort, és én voltam az, aki nemet mondott. Soha életemben nem tévedtem 
ekkorát. 
- Lehet, hogy akkor még korai lett volna - mondta Clay, a lányt figyelve, 
aki éppen egy számára ismeretlen fiatalemberrel beszélgetett. Valahogy oda 
kell jutnia hozzá, mielőtt még elragadja ez az idegen. Bár Millicent továbbra is 
Burden Dayről beszélt, Clay nem engedte elrontani a hangulatát. Ami elmúlt, 
az elmúlt; és Clay sose nézett vissza. Annak idején pedig nemcsak hogy 
megrendítette Burden halála, de dühös is volt Haroldra, aki okozta. Hiszen 
Harold tudott az ő Burdennel kötött megállapodásáról, és már csak egyszerű 
lojalitásból is hallgatnia kellett volna - a jóérzésről nem is beszélve. De Blaise 
kifejtette, hogy Harold gonosz, és az embernek vagy el kell fogadnia 
olyannak, amilyen, vagy egyáltalán nem szabad elfogadnia. Burden halála 
mindenesetre megrázkódtatásként érte Clayt, mert igazán szerette azt az 
embert, aki mellett ifjúsága nagy részét töltötte. Clay még a végén is szerette 
és csodálta a szenátort, és bízott benne, hogy az öregúr ugyanígy érez iránta; 
végül is Burden Day túlélt már jó néhány politikai háborút, és tudta, hogy ha a 
végső csata elvész, és eljön az az idő, amikor az embernek mennie kell, akkor 
nem lehet mást tenni, mint a lehető legkecsesebben félreállni. Hát nem 
bizonyította-e be Burden azzal, hogy elfogadta Nillson pénzét, hogy mennyire 
gyakorlati ember, és menynyire megérti a világot, amiben él? 
Clay megpróbált megszökni a hölgyektől. Azt mondta, beszélnie kell 
Harold Griffithsszel. De Millicent nem engedte el. - Előbb beszéljen nekünk 
az elnökről. Neki mi a véleménye McCarthyról? 
- Az elnök republikánus - mondta Clay. - Nem szokott velem bizalmasan 
beszélni. Sőt, tulajdonképpen alig ismerem. 
- De hát az lehetetlen! - mondta Millicent megbotránkozva. - Különben az 
elnök biztosan örül annak, ami történik. Annyira hasonlít a nagybátyámra: 
barátságos és jó ember! 
- Biztos vagyok benne, hogy az - mondta Clay, aki teljesen biztos volt 
benne, hogy Eisenhower se nem barátságos, se nem jó. Utolsó találkozásukkor 
az elnök egyszerűen Overburynek szólította, mintha holmi alacsony rangú 
beosztott tisztecske lenne, nem pedig annak a fenséges Szenátusnak a tagja, 
amelynek alkotmányos súlya pontosan ugyanakkora, mint az állam első 
tisztviselőjének. 
Amikor végre sikerült a hölgyektől megszabadulnia, elindult Harold 
irányába, a szoba közepe felé. Útközben udvarias megjegyzéseket váltott vagy 
féltucat idegennel, akik a televízióból ismerték, s ezért feltételezték, hogy ő is 
ismeri őket. Abban a pillanatban, amikor eljutott Haroldhoz, a lány meg a 
fiatalember karonfogva bementek a kártyaszobába. 
- Ki ez a lány? - kérdezte Clay halkan, az ajtóra mutatva, amelyen a lány 
éppen kiment. - Az a magas, szeplős. 
- Ogden Watress unokahúga... Meg a feleségedé - tette hozzá Harold 
gonoszkodva. - Hétvégi látogatásra jött. Valami New York-inak a 
menyasszonya. Hogy hajlandó-e bedobni magát, ahogy a hollywoodi barátaid 
mondani szokták, azt nem tudom. 
- Kösz az összefoglalót - mondta Clay szárazon. Az a tény, hogy a lány 
Elisabeth unokahúga, bonyolítja a dolgokat - bár inkább a lány, mint az ő 
számára, mivel ő a nemiséget egy étvágy kielégítésének tekintette, semmi 
többnek, bár tudta, hogy ez nem egészen így van. Rájött ugyanis, hogy ahogy 
öregszik, egyre több és több nőre van szüksége, mégpedig nem pusztán az 
érzéki gyönyör miatt. Az igazi gyönyörűséget a győzelem szerezte, mégpedig 
nemcsak a nő felett, aki hajlandó volt, hanem - közvetve - az összes férfiak 
felett is, akik valaha megkívánták. Máris izgalomba hozta az a gondolat, hogy 
a lány "valami New York-inak" a menyasszonya, hiszen rajta keresztül le 
tudná igázni azt a rejtélyes "New York-i valakit" is, nem is beszélve arról a 
fiatalemberről, aki az előbb a kártyaszobába kísérte. 
Clay egyszerűen le akarta rohanni a lányt. És bár mindig fönnállt a botrány 
veszélye, esze ágában sem volt megváltozni, Blaise burkolt 
figyelmeztetéseinek ellenére sem. A figyelmeztetések azért voltak burkoltak, 
mert Enid vádja miatt kölcsönösen rendkívül óvatosak voltak egymással. A 
politikán kívül egyikük sem nyilatkozott meg bizalmasan a másiknak. De Clay 
meglehetősen biztos volt benne, hogy Blaise iránta való érdeklődése nem 
szexuális jellegű. Inkább régi ambíciók kiéléséről volt szó. Ahogyan Clay 
hatalmat szerzett a férfiak fölött azzal, hogy meghódította az asszonyaikat, 
úgy szerezte meg magának Blaise a világ feletti hatalom érzését Clay 
karrierjének manipulálásával. 
Nem volt tehát természetellenes, ha Blaise kissé féltette. Nemrégiben 
egyszer célzott rá, hogy Claynek talán nem kellene - mint eufémisztikusan 
megfogalmazta - annyira "barátkozónak" lennie. De Clay fatalista volt. Lesz, 
ami lesz; különben is, mint azt Elisabeth is fölfedezte, már késő volna 
megpróbálni változtatni a természetén. 
Clay kezdettől fogva házasságuk feltételéül kötötte ki, hogy továbbra is 
úgy élhessen, mint azelőtt. Elisabeth ebbe beleegyezett, azzal ámítva önmagát 
és Clayt, hogy mivel az ő feleségi pozíciója soha nem kerülhet veszélybe, 
nincs rá semmiféle racionális oka, hogy tiltakozzon Clay röpke kalandjai 
ellen. De azért természetesen tiltakozott, bár soha nem közvetlenül. Clay 
sajnálta, hogy fájdalmat okoz neki, de nem volt hajlandó más lenni, mint 
amilyen volt. Amellett Elisabeth pontosan tudta, hogy kihez és mihez megy 
férjhez; és bár Clay szerette, és büszke volt az asszony nagyvilági sikereire, 
korántsem érdekelte annyira, mint annak idején Enid. Sőt, öntudatlanul még 
dramatizálta is a két asszony közötti különbséget: nyilvánvalóvá tette 
Elisabeth számára (anélkül, hogy ezt valaha is egyenesen kimondta volna), 
hogy ha akar, diszkréten szeretőt tarthat; és többé-kevésbé gyanította, hogy 
tart is, mert az utóbbi időben szokatlanul oldott és könnyed volt vele, még 
bizalmas együttléteik során is - bizonyságot téve róla, hogy házasságuk 
boldogsága tulajdonképpen mások szolgálatain múlik. 
- Hogyan zajlott le a találkozásod Aeneas Duncannel? - kérdezte Harold. 
- Velünk van. - A fiatalember, aki a Watress-unokahúgot a kártyaszobába 
kísérte, egyedül tért vissza - biztató jel. 
- Hihetetlen! - Harold hangjában őszinte álmélkodás csengett, s Clay 
kíváncsi lett volna rá, nem féltékeny-e Aeneasra, mint esetleges versenytársra. 
- Hát ha Aeneast be tudtad fűzni, akkor mindent meg tudsz csinálni! 
- Befűzni? Nem tudom, az mit jelent. - Clay el volt ragadtatva, hogy a lány 
egyedül maradt. 
- Peter tombolni fog. 
Clay összeráncolta a homlokát, vége lett a lány miatti örömének. - Bejött a 
könyvtárba, amikor Aeneasszal beszéltem. Mindent tud, kivéve azt, hogy 
Aeneas jött hozzánk. 
- No, szép lassan, lépésről lépésre, elszigetelődik. - Harold komoran 
megjósolta a The American Idea végét, de miközben beszélt, Clay semmi 
másra nem tudott gondolni, csak Peterre és Enidre, amint szeretkeznek. Annak 
idején nem hitte el Enidnek, amikor egy éjszaka részegen kikottyantotta az 
egész történetet. Pontosan annak a fajta extravagáns hazugságnak tűnt, 
amelyhez Enid annyira vonzódott; mint amikor azzal vádolta őt meg Blaise-t, 
hogy viszonyuk van. El is felejtette a történetet, Peter ellenségessége idézte fel 
az emlékezetében, s csak amikor pillanatnyi felindulásában visszavágott vele, 
akkor jött rá Peter arckifejezéséből, hogy Enid ezegyszer - iszonyat!igazat 
mondott. De nem volt hajlandó elgondolkodni a dolog implikációin; nem volt 
hajlandó tudomásul venni, hogy Peter lényegében diadalt aratott. Túlságosan 
fájdalmas lett volna erre a diadalra gondolni, hiszen ha ő a második volt 
Enidnél, akkor semmi nem volt. Elhessegette a múltat, és fejest ugrott a 
pillanatnyi jelenbe. 
Harold elmesélte, hogy találkozott Adlai Stevensonnal, aki mintha hajlott 
volna a gondolatra, hogy Clay legyen az alelnökjelöltje a következő 
választáson; a kormányzó azonban nem tett semmiféle ígéretet, mert, mint 
rámutatott, arra sincs semmiféle biztosítéka, hogy őt magát másodszor jelölni 
fogják. Ezután megbírálták pártjuk névleges vezérét. Harold vonzónak találta 
Stevenson stílusát, de Clay nem. Túlságosan szenvedélyes volt. Clay 
különösen állandó moralizálását utálta, mert úgy hangzott, mintha politikus 
létére komolyan gondolná, amit mond, az pedig lehetetlen. De - akár 
képmutató, akár nem - nem lehetett tagadni, hogy Stevenson vonzza a 
fiatalságot. Csak úgy özönlöttek hozzá. Míg Eisenhower közhelyessége 
megnyugtatta a középkorú többséget, Stevenson retorikája azokat hozta 
izgalomba, akiknek igazság szerint Clay csodálóinak kellett volna lenniök. De 
az idő Clay oldalán volt. Mindenben megengedhette magának, hogy várjon - 
kivéve azt a lányt a kártyaszobában. 
Otthagyta Haroldot, és gyorsan odament a kártyaszoba ajtajához. Ott 
azonban döbbenten megállt: a szoba annyira teli volt képekkel és szobrokkal, 
hogy holmi műkereskedésre emlékeztetett, s a vendégek olyan zavartan léptek 
egyik kiállítási tárgytól a másikhoz, mintha nem tudnák biztosan, eladók-e a 
műtárgyak vagy sem. 
A lány egyedül állt egy tömzsi, hosszan lelógó fülcimpájú kőszobor előtt, s 
látszólag teljesen lefoglalta a szobor. Miután meggyőződött róla, hogy 
egyiküket sem figyeli senki, odalépett hozzá (van-e eleven férfi, aki nem 
kívánná?), és azt mondta: - Hello! 





3.




Blaise egyedül álldogált a hall végében, s a fagyhomályosította ablakon át 
nézegette egykori birodalmát. 
- Azt hiszem, ez a nő legközelebb egy kínai pagodát vagy talán egy japán 
teaházat fog építeni - mondta Peter, amikor odalépett az ablak mellett álló 
apjához. Egy pillanatra összhang alakult ki köztük. Blaise leszólta Irene 
működését, de aztán emlékeztette rá magát, hogy: - Ha az ember eladott 
valamit, felejtse el. 
- Nagyon okos elv - mondta Peter, és keresztet rajzolt a jeges ablaküvegre. 
- Az előbb beszéltem Aeneasszal. 
- Igen, vállalta, hogy segít. Nekem jutott eszembe, hogy jó ötlet volna. - 
Blaise nem köntörfalazott. 
- Biztosan az: neked meg Claynek. - Peter derűs maradt. - Nekem persze 
szomorú. 
- Igen - vetett véget Blaise a témának. - Egy kicsit Irene is csávában van. 
- Amiért nálam is érdekelve van, meg Claynél is? 
Blaise bólintott. 
- Nem fogod neki esetleg azt javasolni, hogy másszon ki a csávából? - 
Peter kíváncsi volt rá, milyen messzire hajlandó apja elmenni Clay érdekében. 
- Nem. Kérés nélkül én soha nem adok tanácsot. Ő meg nem kért. 
- De ha kérne? 
- Claynek elnöknek kell lennie. - Blaise meglepően, nála rendkívüli 
módon csöndes volt. 
- Teljesen meghódított, ugye? - Peter ugyanolyan nyugodtan viselkedett, 
mint az apja. - Enidnek igaza volt. 
Blaise úgy törölte félkézzel le a keresztet az ablaküvegről, mintha fia utolsó 
szavait akarná kiradírozni. - Enid... kezdte. 
- Nem tudom, hogy mennyire volt igaza, és nem is akarom tudni. De túl 
messzire mentél Clayjel. 
Peter némi gyönyörűséggel figyelte a jól ismert dühroham kezdetét, de még 
mielőtt Blaise megszólalhatott volna, belefojtotta a szót. - Én csak azt 
mondom, amit mindenki gondol, csak fél kimondani. 
Blaise-nek az arcába szökött a vér. - Akkor azt javaslom, hogy te is tanulj 
meg félni. 
- Ahhoz már késő - mondta Peter hidegen. 
- Olyan... olyan hiú vagy! - Blaise hangjának teljes erejét beleadta a szóba. 
A hallban az újonnan érkezettek azonnal öszszesúgtak egymás közt. 
- Az életben maradásnak mindig meg kell fizetni az árát. - Péter el volt 
ragadtatva apja felindulásától. - Különben is: a hiúság mindkettőnkkel velünk 
született. 
De Blaise még mindig tudott neki meglepetést szerezni. A saját 
gondolatmenetét folytatta. - Te azt hiszed, hogy mindent értesz, és ezért Enid 
oldalára álltál, anélkül, hogy tudtad volna, hogy ő mit csinált. - Peter meg volt 
döbbenve. Blaise hozzászokott, hogy törvényként fogadják el tetszést vagy 
nemtetszést kifejező egyszerű kijelentéseit, és nem szokott magyarázkodni. 
- Mit csinált Enid, amit nekem számításba kellene vennem? - nézett 
kíváncsian az apjára. 
- Ő volt az, aki felborította a házasságot. Neki volt viszonya, nem Claynek. 
Clay kapta rajta őt, nem fordítva, és aztán Enid kedvéért, meg a család 
kedvéért magára vállalta a bűnösséget. 
- Ezt nem hiszem! - Peter nem azon volt meglepve, amit Enid csinált, 
hiszen ő tudta legjobban, hogy Enid mindenre képes volt, hanem azon, hogy 
Clay magára vállalta a dolgot. Ez egyáltalán nem vágott a jellemébe, hacsak 
nem ismerte teljesen félre ellenfelét, ami elképzelhetetlen. Egy pillanatra még 
így is pánik fogta el. 
- Kérdezd meg az anyádat. Enid mindent elmondott neki, közvetlenül 
azelőtt, hogy... mielőtt vége lett. Szóval, láthatod, hogy egyáltalán nem Clay 
hibája volt. 
Peter előtt fölvillant valami abból, amit ő az igazságnak tartott. - Talán 
nem. Talán megvédte Enidet... ami nem volt buta dolog, hiszen ez volt a 
legjobb módja annak, hogy megnyerjen téged, az ilyen gesztusokat helyeselni 
szoktad, és helyeselted is. De még ha így történt is, még mindig ő volt az, aki 
intézetbe csukatta és emiatt halt meg. 
- Én csukattam be. Enyém a felelősség. - Blaise teljes súlyát beleadta a 
büszke névmásba. 
Peter tisztelte az apjában, hogy képtelen hamis színben beállítani magát, 
így aztán megadta Blaise-nek, amit megérdemelt, mert megmondta az igazat. 
- Akkor Enidnek igaza volt. Szerelmes vagy Claybe. És őrült vagy. - Mielőtt 
még Blaise válaszolhatott volna, fölrántotta a teraszra vezető ajtót. A hideg 
széltől mind a ketten megborzongtak. - Nem mintha ebben bármi szégyenletes 
lenne. Ellenkezőleg. Irigylésreméltó vagy. Én nem szeretek senkit Dianán 
kívül, és az tulajdonképpen nem olyan nagystílű dolog, mint a te 
szenvedélyed. Csak azt szeretném, ha nem Clay lenne. Nem méltó rá. De hát 
ehhez semmi közöm. Különben is - elmosolyodott, mert eszébe jutott valami, 
amit Aeneas mondott egyszer - a szenvedély minősége számít, nem a 
szenvedély tárgya. - Ezzel kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. 
A teraszon állt, és mélyeket lélegzett, mintha ki akarna tisztítani a tüdejéből 
minden levegőt, amit a Laurel House-ban valaha belélegzett. Feje könnyű lett 
a sok oxigéntől, és egyáltalán nem érezte a hideget. Átvágott a pázsiton, 
súlyos léptei alatt csikorgóit a fagyos fű, amint elhaladt Frederika korszakának 
utolsó emlékei, a márvány Vénusz meg a gipsz Pán mellett. 
Nagy meglepetésére egyszerre azon kapta magát, hogy Billy Thorne-ra 
gondol. Pár héttel előbb véletlenül találkozott vele egy konzervatív bankár 
házánál, akit időnként meg szokott látogatni, részben azért, mert világéletében 
ismerte, de főleg azért, mert a házigazda, csevegéséből percek alatt meg tudta 
állapítani, milyen szellemi szelek fújnak a konzervatív establisbment-ben, 
valamint az elnöknél, ennél a zavaros és zavarbaejtő figuránál, aki belement 
az észak-koreaiakkal kötött fegyverszünetbe (míg közben látszólag erélyesen 
folytatta a kommunizmus elleni szent háborút), és óriási gyönyörűségeket 
szerzett Peternek, mind tettével, amelyet csodálatosnak tartott, mind szavaival, 
amelyeket az öntudatlan amerikai képmutatás csúcsának talált. Nem volt 
meglepve, hogy Billyvel a bankár házában találkozott, mert bár Billy még 
nem tért meg a katolikus egyház kebelébe (az abszolútumok kiábrándult 
baloldali hajszolóinak szokásos végső menedékébe), de már sokat beszélt a 
televízióban a kommunista összeesküvésről. Mindeme tevékenységei ellenére 
Billy mégis szokatlanul letörtnek látszott, amikor Peter üdvözölte. 
McCarthyról beszélgettek, és Billy azt mondta, bármennyire durva ember volt 
is, mégis jó munkát végzett, amikor napvilágra hozta, mekkora méretű a 
kommunista összeesküvés. Amire Peter azt válaszolta, hogy őt személy szerint 
megdöbbenti, hogy milyen kicsi és milyen rosszul szervezett volt az a 
kommunista összeesküvés, feltéve, hogy McCarthy egyáltalán földerített 
belőle valamit. Aztán megkérdezte Billyt, mi volt az, ami végül meggyőzte 
róla, hogy Marx tévedett, és Eisenhowernek van igaza. Billy következetesnek 
akart látszani, és addig csűrte-csavarta az érveit, amíg Marx és Eisenhower 
rövid időre egy új társadalmi rend Castorává és Polluxává váltak. De aztán 
őszinte lett. - Rájöttem, hogy senkit nem lehet megváltoztatni, legfeljebb ha 
nekiszegezik a pisztolyt, és én nem akartam azt a pisztolyt a kezembe venni. - 
De amikor Peter fölvetette, hogy a változást talán kevésbé drámai módon is 
létre lehetne hozni, az nem volt elfogadható Billy szélsőséges 
temperamentumának. Neki, ha egyik istene kudarcot vallott, másikat kellett 
választania; s Peter, istentelen lévén, tapintatlan és kegyetlen dolognak tartotta 
volna megróni, amiért annyjra más a természete, mint az övé. 
Megállt az úszómedence szélén, amelybe beleraktak egy gerendát, hogy a 
táguló jég szét ne morzsolja a betont. Egy pillanatra kisütött a nap, sápadt 
sugarai fölmelegítették Petert, aztán a felhők elrejtették a napot és az eget, 
hamarosan hó ígérkezett. Odament a medence melletti épülethez és 
megrángatta a férfiöltöző ajtaját, de zárva volt. A terasz távoli végén megállt, 
lenézett a félig befagyott folyóra és James Burden Dayre gondolt. 
Valamennyiük számára kétségbeejtő időszak volt, különösen amikor Diana 
megpróbálta rábeszélni Ed Nillsont, hogy perelje be Harold Griffithst, és 
Nillson kereken megmondta neki, hogy a földvásárlásról szóló történet igaz. 
Diana soha többé nem hozta szóba Peter előtt az apját, egyetlen alkalmat 
kivéve, amikor megpróbálták megállapítani, pontosan mennyi pénzt is költött 
Blaise arra, hogy Clayt beválasszák a Szenátusba. Közel kétmillió dolláros 
összegre lyukadtak ki. Peter ekkor nem csak apja tékozlása miatt siránkozott, 
hanem a rendszer miatt is, amely ezt szükségessé teszi, s mind a kettőt élesen 
elítélte, míg Diana rá nem szólt: - Mindenki ezt csinálja. Akkor Clay meg az 
apád miért ne csinálná? 
- Mert először is - nem mintha azt hinném, hogy ezzel bárki törődik - 
törvénybe ütközik. 
- Hát az meg mi a fészkes fenét jelent? - kérdezte Diana megvetően. - A 
törvény rájuk nem vonatkozik. És senki sincs egy fikarcnyit se elkeseredve 
miatta, kivéve téged meg engem, meg szegény apát, aki úgy érezte, hogy neki 
is úgy kell játszania a játékot, ahogyan ők játsszák, és amikor megtette, akkor 
azonnal rajtakapták. Ez ölte meg. 
- Hogy rajtakapták? 
- Nem, hanem hogy megpróbált olyan lenni, mint ők. Ő tényleg hitt benne, 
hogy vannak dolgok, amiket az embernek nem szabad elkövetnie, míg Clay 
tudja, hogy egyetlen dolog van, amit soha nem szabad csinálni: elveszíteni a 
játszmát. Ezért fog győzni. Pontosan az az ember, akire ennek a kornak 
szüksége van. 
Mire Peternek óhatatlanul azt kellett válaszolnia: - Akkor gondoskodnunk 
kell róla, hogy ne győzzön könnyen. 
Ezzel Diana is egyetértett. Minél régebben ismerték egymást, annál 
közelebb kerültek egymáshoz, és Peter most már biztos volt benne, hogy 
hajszál híján elérkezett a pillanat, amikor végre megteheti azt a gesztust, 
amelyre Dianának szüksége van, s amit mindig is meg akart tenni, de addig 
nem tudta rávenni magát, amíg nem volt bizonyos benne, hogy Diana Clay 
iránti utálata nem egyszerűen a szerelem egyik szokásos maszkja. Most már 
olyan biztos volt a lányban, amilyen biztos az ember egyáltalán lehet 
valamiben, és bár kezdetben fontosabb volt neki Diana, mint ő Dianának, 
azzal, hogy énjének egy részét megtagadta tőle, a házasságról nem is beszélve, 
Diana érzelmei egyensúlyba kerültek az övéivel. Végül nemcsak hogy vágyott 
Dianára, de szüksége is volt rá, mert egyedül ő értette meg azokat a saját 
fajtája elleni undorrohamokat, amelyek rendszeres időközökben 
kétségbeejtették, és bár osztozott vele az undorában, soha egy pillanatra sem 
felejtette el, hogy igenis megéri a fáradságot azt mondani és azt tenni, amit az 
embernek mondania és tennie kell. Mivel éppen ezért az állhatatosságáért 
szerette, mellette gyakran hosszú pillanatokra meg tudott feledkezni az 
emberiség sorsáról, amelyről pedig tudta, hogy az emberi nemzedékek jönnek 
és mennek, és az örökkévalóságban nem többek, mint baktériumok a 
mikroszkóp megvilágított tárgylemezén, s hogy egy köztársaság bukása vagy 
egy birodalom felívelése - ami olyan fontos azoknak, akik részt vesznek 
benne - akkor sem volna észrevehető ezen a tárgylemezen, ha egyáltalán 
létezne egy érdeklődő szem, amely megpillanthatná ezt az állandóan 
szaporodó fajtát, amely vagy ki fog halni idejében, vagy, ha szerencséje lesz, 
valami mássá fog változni, hiszen a változás az élet természete és reménye. 

Jegyzetek

Washington, D. C. = Az USA fővárosa, Columbia kerület 
(District of Columbia) közigazgatási székhelye az Atlanti-
óceán partján. 
New Deal = Űj irányvonal. Az F. D. Roosevelt első elnöksége 
alatt (1933-36) bevezetett gazdasági reformpolitika elne-
vezése. E politika a gazdasági válság és a forradalmi tö-
meghangulat leküzdésére irányult az amerikai kapitalista
rend stabilizálása érdekében. 
Establishment = a nyugati politikai nyelvhasználatban az ural-
kodó rendszernek és intézményeinek megjelölése. 


 