Michelle Reid 
Egy szál virág 
Már két éve külön él férjétől Joanna, mert nem képes elviselni a férfi 
érintését. Ám amikor főnöke zaklatni kezdi, mégis hozzá fordul segítségért. Alessandro nyomban megjelenik, és gondjaiba veszi a szeretett 
asszonyt. Különös gyengédséggel 
bánik vele, hiszen szakításuk óta 
megtudta, hogy Joannát nem sokkal 
az esküvőjük előtt durva támadás 
érte... 
Egy szál virág 
1. FEJEZET 
- Beszélhetnék, kérem, Alessandro Bonettivel? 
A telefonfülke padlóját cigarettacsikkek borították, áporodott füstszag terjengett odabenn. Joanna azonban tudomást sem vett minderről krétafehéren szorította füléhez a kagylót a válaszra várva. 
- Ki keresi? - kérdezte egy hűvös női hang. 
- A ne... 
Joanna elhallgatott. Képtelen volt kimondani. Alessandrón kívül senki előtt 
sem kívánta felfedni kilétét. A férfi valószínűleg amúgy sem lesz hajlandó beszélni vele, és jelenlegi helyzetében nem akarta, hogy egy telefonkezelő tanúja 
legyen megaláztatásának. 
- Magánügyről van szó - válaszolta hát kitérően, szívből remélve, hogy ennyi 
elég lesz, és végre beszélhet a nagy hatalmú főnökkel. 
Nem volt elég. 
-  Attól tartok, közölnie kell a nevét, máskülönben nem kérdezhetem meg 
Mr. Bonettit, van-e ideje az ön számára - ragaszkodott álláspontjához a nő. 
Annyi legalább kiderült, hogy Sandro az országban van. Joanna lelke mélyén 
arra számított, hogy a férfi már végleg visszaköltözött Rómába. 
- Akkor adja, kérem, a titkárnőjét! - kérlelte a telefonost. - A továbbiakat 
majd vele beszélem meg. 
Rövid szünet után a telefonos kisasszony megadta magát. 
- Kapcsolom. Kérem, tartsa addig a vonalat! 
Múltak a másodpercek, és velük együtt enyhült a kétségbeesés, amely Joannát ide juttatta. A kétségbeesés, amely egész éjjel ébren tartotta, amíg a kiutat kereste szorult helyzetéből. Szeretett volna Sandro segítsége nélkül kimászni a pácból, de bármennyire törte is a fejét, más megoldást nem talált: Arthur Bates vagy 
Sandro. 
Már Arthur Bates puszta gondolatára is kiverte a víz. Ez volt az egyetlen ok, 
amiért nem akasztotta vissza a helyére a telefonkagylót, holott ha az ösztöneire 
hallgat, becsapja maga mögött a telefonfülke ajtaját, és elbújik valahol, ahol senki sem talál rá. 
Ehelyett azonban összeszedte minden bátorságát, hogy segítséget kérjen az 
egyetlen embertől, akihez fordulhatott. Ha Sandro azt mondja, tűnj el, látni sem 
akarlak, akkor ö persze ezt teszi. Egy utolsó lehetőség azonban mindenkinek 
jár... egy utolsó lehetőség, hogy rendbe hozhassa az életét. Végül is, győzködte 
magát, nem akarok a terhére lenni. 
Nem, csak ajánlatot tesz Sandronak, megvárja a válaszát, és utána ismét kilép 
az életéből. Örökre. Az ajánlat lényege ennyi: Csak most az egyszer segíts rajtam, és soha többé nem leszek a terhedre! 
Voltaképpen nem olyan nagy dolog. Sandro nem szörnyeteg. Sőt nagyon tisztességes ember. És annyi idő elteltével már biztosan nem haragszik rá... vagy 
mégis? 
A készülék jelzett, hogy ideje pénzt bedobni. A sípoló hangra Joannában ismét felerősödött a félsz. Mit keresek én itt egyáltalán, kérdezte magától, miért teszem ezt? 
Mert nincs más választásod, az ördögbe is! 
Józan esze türelemre intette. Egy érme után kapott, az ideges mozdulattól 
azonban ledőlt a kis oszlop, amelyet a telefonhívás előtt maga elé rakott. Az érmék szétgurultak a fülke padlóján. 
- A pokolba! - mormolta, és lehajolt, hogy összeszedje a pénzérméket, amikor egy hang szólalt meg a vonal túlsó végén. 
- Jó reggelt kívánok, itt Mr. Bonetti titkárnője beszél. Mit tehetek önért? 
Joanna azonnal felegyenesedett. 
- Egy pillanat - mondta gyorsan, és remegő ujjakkal bedugta a nyílásba a kezében maradt egyetlen érmét. Azután nagy levegőt vett. - Szeretnék beszélni 
Mr... Alessandróval - szólt abban a reményben, hátha sikerül vennie az utolsó 
akadályt, ha a férfit a keresztnevén említi. 
Ez a módszer sem vált be. 
- Attól tartok, el kell árulnia a nevét - erősködött a titkárnő is. 
A nevét. Joanna tétovázott. Mi tegyen most? Árulja el az igazságot, és akkor 
a titkárnő lesz a kínos elutasítás fültanúja? 
- Mrs... Bonetti... szeretne beszélni vele - válaszolta végül akadozva. 
- Mrs. Bonetti? - ismételte a titkárnő hallható döbbenettel. - Mrs. Alessandro 
Bonetti? 
- Igen. - Joanna nem vehette rossz néven a titkárnőtől, hogy ennyire elképedt, 
hiszen még ő maga sem tudott igazán megbékélni a ténnyel. - Megkérdezné 
Alessandrótól, lenne-e néhány perce a számomra? 
- Magától értetődik - felelte azonnal a titkárnő. 
Joanna feszülten várakozott tovább azon töprengve, vajon mekkora felfordulást okozhatott váratlan felbukkanásával. Idegesen dobolt ujjával a fülke üvegfalán. Odakinn egy férfi ácsorgott, aki türelmetlenül nézegetett befelé. Joanna tenyere izzadni kezdett. Gyorsan beletörölte a nadrágja szárába. 
- Mrs. Bonetti? 
Joanna nagyot nyelt. 
- Igen? 
- Mr. Bonetti éppen tárgyal. - A titkárnő modora meglehetősen visszafogott 
volt. - Megkért, hogy írjam fel a telefonszámát. Később visszahívja önt, amint 
az ideje engedi. 
-  Az lehetetlen. - Joanna a megkönnyebbülés és a végső kétségbeesés között 
ingadozott. - Egy telefonfülkéből beszélek, és... - Idegesen simította hátra hoszszú, selyemfényű, vörösesszőke haját, miközben megpróbálta rendezni gondolatait. Sandronak most nincs ideje a számára, ő pedig nem biztos benne, képes 
lesz-e még egyszer összeszedni a bátorságát, hogy felhívja. - Majd... én hívom 
újra - mondta. - Kérem, közölje vele... hogy majd valamikor megint... jelentkezem, ha... - Elhallgatott. - Viszonthallásra! - tette hozzá sietve, és már le 
akarta tenni a kagylót. 
- Kérem, Mrs. Bonetti, várjon! - kiáltott fel a titkárnő. - Ne tegye le a hallgatót! Mr. Bonetti utasított, hogy adjam át neki az ön válaszát, mielőtt... Maradjon még egy pillanatig, legyen kedves! 
A kitartó kérlelésre Joanna megemberelte magát, és nem csapta le a kagylót. 
Ráadásul lelki szemei előtt megjelent Arthur Bates visszataszító, önelégült vigyora. Megborzongott, és lehunyta a szemét. Arthur Bates vagy Sandro. Sandro 
vagy Arthur Bates. Van-e választása? 
Sandro. A férfi, akivel két hosszú, boldogtalan éve semmilyen kapcsolatot 
sem tart fenn. Csak egyszer próbált érintkezésbe lépni vele, amikor meghalt 
Molly. Molly kedves arcának képére elszorult a szíve. Igen, egyetlenegyszer kereste Sandrót... Molly miatt. A férfi azonban nem válaszolt a segélykérésére. Valószínűleg most sem várhat mást. 
Nem is vehetné tőle rossz néven. Hiszen már régóta nincs közöttük semmi. 
A telefon ismét sípolni kezdett. Joanna gépiesen lehajolt, hogy felemeljen néhány érmét, ám gondolatban egészen máshol járt. 
- Mrs. Bonetti? 
- Tessék! - szólt bele a kagylóba rekedten. 
- Kapcsolom Mr. Bonettit. 
Egy kattanás. Joanna összerezzent. Ujjai végre rábukkantak egy érmére a 
csikkek alatt. Amennyire csak remegő keze engedte, behelyezte a pénzt a nyílásba. A gondolatra, hogy egy pillanat múlva meghallja Sandro hangját, elfogta a 
pánik. 
A fülke előtt várakozó férfi közben egyre idegesebb lett, és dörömbölni kezdett az ajtón. Joanna dühösen hátrafordult. Kék szeme fenyegetően villogott. 
- Joanna? 
Ez az egy szó Sandro szájából elég volt, hogy az asszonyt a kétségbeesés szélére taszítsa. Sandro hangja feszült és bosszús, mégis meghitten ismerős volt. 
Az odakinn várakozó férfi megint dörömbölni kezdett. Joanna lehunyta a szemét. Szinte a telefonon át is érezte Sandro türelmetlenségét és kelletlenségét. 
- Joanna? - ismételte élesen a férje. - Az ég szerelmére, ott vagy még? 
- Igen - rebegte alig hallhatóan a nő abban a tudatban, hogy ezzel a rövidke 
szóval élete legmerészebb lépésére vállalkozott. -Ne... ne haragudj, elejtettem 
a pénzt, és... össze kellett szednem az érméket - dadogta. - És a fülke előtt már 
régóta vár egy férfi, folyton veri az ajtót, én meg... - Joanna elnémult. Miről fecseg itt összefüggéstelenül? 
Sandro ugyanezt gondolhatta. 
- Mi az ördögöt zagyválsz itt össze? 
-  Ne haragudj! - hebegte Joanna, és ezzel csak még jobban felpaprikázta 
férjét. 
- Éppen egy fontos megbeszélés közepén tartok - mondta a férfi ingerülten. 
Kiböknéd végre, minek köszönhetem ezt a ... váratlan megtiszteltetést? 
Gúny, kegyetlen, maró gúny Sandro minden szava késként hasított Joanna 
lelkébe. Mélyet sóhajtott. 
- Arra szeretnélek kérni... - Mire is? A rátörő pánikban szinte már meg is feledkezett arról, mit akart Sandrótól. - Arra szeretnélek kérni... adj tanácsot egy 
ügyben! - köntörfalazott. Képtelen volt kertelés nélkül kimondani: azért hívta fel 
annyi idő után először Sandrót, hogy pénzt kérjen tőle. - Találkozhatnánk valahol, ahol nyugodtan beszélhetünk? 
Semmi válasz. Joanna lélegzet-visszafojtva várt. Már a sírás környékezte. Ha 
Sandro ezt látná, leesne a székről, gondolta. 
- Még ma este Rómába kell repülnöm - közölte a férfi..- A határidőnaplóm 
pedig tele van megbeszélésekkel. Várnod kell a jövő hétig, akkor jövök csak 
vissza. 
- Nem! Olyan sokáig nem tudok várni! Nagyon... - A kétségbeesés belefojtotta Joannába a szót. Azután lemondóan folyatta: - Jól van. Annyira nem fontos. Ne haragudj, hogy... 
- Le ne tedd! - Az ingerült hang elárulta Joannának, hogy Sandro annyi idő 
elteltével is olvas a gondolataiban. 
Hallotta, amint a férfi valamit mormol maga elé olaszul. Bizonyára káromkodott, ugyanis Sandro mindig az anyanyelvét használta, amikor elragadta az indulat. Joanna szinte látta maga előtt magas, karcsú alakját, bársonyos pillantású 
barna szemét, érzéki vonalú száját, amellyel úgy tudott csókolni, mint senki más. 
Sandro indulatkitörése közben megint sípolni kezdett a készülék. 
- Elfogyott az apróm - mondta Joanna, miközben szemével érméket keresett 
a piszkos padlón. - Le kell... 
- Add meg a fülke számát!  kérte Sandro. 
- De kinn vár egy ember, aki szintén telefonálni akar. Le kell... 
- Maledizione! - dörmögte a férfi. - A számot, Joanna! 
Az asszony bediktálta a számot. A következő pillanatban megszakadt a vonal. Joanna gépiesen a helyére akasztotta a kagylót. Vajon Sandro le tudta írni 
a teljes telefonszámot? Nem tudta, érdemes-e várakoznia. Idegesen lépett ki a 
fülkéből. 
A kinn várakozó férfi sietve benyomakodott mellette az ajtón. Eközben úgy 
nézett rá, mintha nem találná egészen épeszűnek. Joanna nem vehette tőle rossz 
néven. Ha az idegen végignézte az egész fülkebeli előadását, joggal tarthatta 
őrültnek. 
Ebben is Sandro a hibás! Mindig ő volt az oka, amikor így elvesztette az önuralmát. Az első pillanattól fogva így volt ez. Ha csak ránézett vagy szólt hozzá, 
Joanna teljesen elgyengült. 
A szex az oka, gondolta a nő akarata ellenére. A különbség Sandro és a többi 
férfi között, aki meg akarta kapni Joannát, abban állt, hogy egyedül Sandro tudta felébreszteni benne az érzékiséget. Éppen emiatt reszketett egész testében 
most is a fülke előtt állva - azzal, hogy Sandro izgalomba hozta, egyben felélesztette benne az undort és összes félelmét is, s ez mindig pánikrohamba torkollt. 
Mindent elnyomó, bénító félelem fojtogatta, mert ha átadná magát testi vágyainak, mindennek egyszerre vége szakadna. Akkor Sandro mindenre rájönne. 
Megtudná, ki és mi ő valójában, és megvetné érte. 
Az idegen pár perc alatt végzett, és távozott. Ekkor megcsördült a telefon. 
Joanna beugrott a fülkébe, és a kagyló után kapott. 
- Mi az ördög folyik ott? - mérgelődött Sandro. - Már öt perce hívom ezt a 
számot, és mindig foglalt. Félretetted a kagylót? 
- Előreengedtem a férfit, aki már régóta várt itt - magyarázta Joanna bátortalanul. 
Az olasz szitokszavak újabb áradata után Sandro nagy levegőt vett. 
- Mit kívánsz tőlem, Joanna? Még soha nem akartál tőlem semmit. 
Ezek szerint a férfi még mindig őrzi a régi haragot? Joanna is begurult. 
- Nem telefontéma. De ha úgy állsz hozzá a találkozónkhoz, ahogy a hangodból sejtem, akkor úgysincs értelme! 
- Jól van, jól van - mondta békítő szándékkal Sandro. - Egy kicsit ideges lettem. De nyakig ülök a munkában, és a legkevésbé sem számítottam rá, hogy a 
tetejébe még az elveszettnek hitt feleségem is felbukkan! 
- Térj inkább vissza az iménti modorodhoz! - vágta oda az asszony. - Ez a 
mentegetőzés nem áll jól neked. 
Egyszerre sóhajtottak fel, és döbbentek rá, hogy kutya-macska barátságukat 
illetően semmi sem változott. 
- Rendben van. Miben segíthetek? - kérdezte Sandro most már kedvesebben. 
Joanna is lehiggadt. 
- Attól tartok, ha ma nem érsz rá, akkor valóban csak az értékes idődet pazaroltam. 
- Ötkor. Otthon - mondta a férfi rövid gondolkodás után. 
-Nem! Csak ott ne! - Joanna összeszorította a fogát, mert rádöbbent, hogyan 
fogadhatta férje a kitörését. 
- Jól van, akkor itt  válaszolta Sandro hűvösen. - Egy óra múlva. És légy 
pontos! A határidőnaplóm dugig van, téged is csak két fontos tárgyalás közé tudlak beiktatni. 
- Rendben. Mit csináljak, ha megérkeztem? - kérdezte a nő bizonytalanul. 
Úgy értem... be kell jelentkeznem valahol? Nem szívesen... 
-  .. .adnád fel a bújócskát? - vágott a szavába gúnyosan Sandro. - Vagy szégyelled, hogy a feleségem vagy? 
-  Sandro - kezdte Joanna halkan -, nem érted, milyen nehezemre esik ez az 
egész? 
- És mit gondolsz, nekem olyan könnyű? - vágott vissza keményen a férfi. 
Két évvel ezelőtt eltűntél az életemből, és azóta még a csinos arcocskádat sem 
láthattam. 
- Te akartad így - emlékeztette Joanna. - Amikor elhagytalak, azt mondtad... 
- Tudom, mit mondtam! - szakította félbe Sandro, és mélyet sóhajtott. - Gyere csak egyszerűen ide, Joanna, de nehogy meggondold magad az utolsó pillanatban, mert ha felültetsz, én nem is tudom, mit... áh, az ördögbe! 
Egy kattanás elárulta Joannának, hogy Sandro letette a kagylót. Az asszony 
hirtelen üresnek és kimerültnek érezte magát, mintha kiszívták volna minden 
erejét. Ugyanígy érezte magát annak idején is minden összecsapás után. Bágyadtan dőlt a fülke falának, és azon rágódott, hogyan volt képes elszánni magát erre a lépésre. 
Válaszként felmerült előtte Arthur Bates képe, ahogyan íróasztala mögött ülve az utolsó ultimátumot intézte hozzá. 
- Fizetni pénzzel vagy ellenszolgáltatással szokás, Joanna - oktatta ki a nőt 
kenetteljes hangon. - Ismeri az itteni szabályokat. 
Pénz vagy ellenszolgáltatás. Joanna gyomra azonnal felkavarodott. 
- Mi az utolsó határidő? - kérdezte. A második lehetőséget eleve számításon 
kívül hagyta. 
Bates azonban távolról sem. Elég sokáig tartott, amíg eljuttatta Joannát erre a 
pontra, és ki akarta élvezni a helyzetet az utolsó cseppig. Kényelmesen hátradőlt 
a székében, egyik húsos ujját bedugta feszülő ingének két gombja közé, és szemét kéjsóváran végigjártatta a nő törékeny alakján, amelyet fehér pincérmellénye és a szűk, fekete szaténszoknya, amelyet munkahelyén kellett viselnie, izgatóan kiemelt. 
- Nagy kedvem volna most... Nagyon is nagy kedvem... 
Joanna kővé dermedt 
- Én a pénzről beszélek. Mikor kell fizetnem? 
- Az adósság az adósság, kedvesem. És maga már két hete nem törlesztett. 
- Mert az influenzám miatt nem tudtam dolgozni. Most viszont megint itt vagyok, és tudok fizetni, amint... 
- Ismeri a szabályokat - vágott a szavába Bates. - Pontosan kell fizetni, vagy 
megteszem a szükséges intézkedéseket. Ebben nem ismerek tréfát. Nem tudtok 
a pénzzel bánni, és eljöttök a jó öreg Arthurhoz, hogy segítsen rajtatok. Jól van, 
mondom, megkapjátok a kölcsönt, csak tudnotok kell, hogy nagyon nincs ínyemre, ha nem fizettek pontosan. Ez különben is a ti érdeketek. Ha hagynám, hogy 
hátralékba kerüljetek, egyre lejjebb csúsznátok a lejtőn. 
Ami azt jelentette, hogy az adósok további összegeket voltak kénytelenek kölcsönvenni, hogy a magas uzsorakamatot fizetni tudják, és egyre inkább függőségbe kerültek hitelezőjüktől. 
Joannánál másképp állt a helyzet, és ezt az asszony kezdettől fogva tudta is. 
Bates nem a pénzét, hanem a testét akarta, és azzal, hogy Joanna elmaradt a törlesztéssel, a főnöke kezére játszott. Minthogy ráadásul még az alkalmazottja is 
volt, Bates ellenőrzés alatt tarthatta az életét, és pontosan tudta róla, mennyit keres. Joanna felszolgálóként dolgozott a kétes hírű éjszakai klubban, ahol adósságba verte magát, amikor ostoba módon a játékasztalhoz ült. 
Más szóval, Arthur Bates meg volt róla győződve, hogy Joanna életét mindenestül a kezében tartja. A házasságáról, a gazdag és befolyásos Bonetti családhoz 
fűződő kapcsolatáról azonban nem tudott. Nem is sejtette, hogy a nő számára van 
még kiút - feltéve, ha veszi a bátorságot, hogy elinduljon abba az irányba. 
Márpedig Joannának nem is esett olyan nehezére összeszednie a bátorságát, 
amikor magán érezte a kéjenc tekintetét. Csak időre volt még szüksége. Ezért 
úgy tett, mintha legyőzték volna, lesütötte a szemét, és megkérdezte: 
- Jól van. Mikor? 
- Ma estére végzett. Negyedóra múlva a lakásomon lehetünk. 
- Nem, ma nem megy -játszotta a zavartat Joanna. - Női baj, ugye, érti... 
tette hozzá abban a reményben, hogy további magyarázattal nem kell szolgálnia. 
Bates bosszús pillantása elárulta, hogy értette, miről van szó. 
,- Ti nők!  Azután gyanakodva méregetni kezdte Joannát. - Nem valami ravaszság ez, nem az időt akarod ezzel húzni, he? 
Joanna felnézett, és dacosan odavetette: 
- Nem szoktam hazudni! 
- Jól van. Meddig még? 
- Három nap. - Ennyi idő elég lesz, hogy intézkedjen, és Bates bizalmatlansága sem ébred fel. 
- Akkor pénteken - zárta le a beszélgetést a férfi. 
Joanna felszegett fejjel hagyta el az irodát, de kinn hirtelen elhagyta minden 
ereje, úgyhogy a falnak kellett támaszkodnia, nehogy elveszítse az eszméletét. 
A Sandróval folytatott telefonbeszélgetés után Joanna hasonlóan érezte magát, egy lényeges különbséggel: amit Arthur Bates szándékozott tenni vele, 
mélységes undorral töltötte el, amit viszont Sandro tehetne vele, az kétségbe ejtette. 
Sóhajtva hagyta el a fülkét, felhajtotta vastag bőrkabátja gallérját, és lesétált a 
száz méterrel távolabb levő otthonáig. Sötét esőfelhők gyülekeztek az égen, dermesztő márciusi szél fújt. 
Kis lakásában Joannát üresség és csend fogadta, amihez még mindig nem 
tudott hozzászokni. Egy pillanatig mozdulatlanul állt az ajtóban, azután.lassan 
levette a kabátját. Sandro csak egy órát hagyott neki. Ahelyett azonban, hogy 
sietve készülődni kezdett volna, régimódi fiókos szekrényéhez lépett, és kihúzta az egyik fiókot. Mintha Pandora szelencéjét nyitotta volna fel, hirtelen elszabadultak a gyötrő emlékek. 
Remegő ujjakkal kiemelt egy kis ékszerdobozkát, amelyen finom betűkkel a 
világ egyik leghíresebb ékszerészének neve állt,jelezve, hogy a tartalma különösen értékes lehet. 
Joanna számára azonban a dobozka tartalma sokkal többet ért, mint annak 
pénzben kifejezhető értéke. Bíborvörös szaténba ágyazva egyszerű, keskeny 
arany karikagyűrű és egy különleges, gyémánttal díszített platina kísérőgyűrű feküdt benne. Mindkettő kifinomult ízlésről árulkodott. 
- Szeretlek - mondta Sandro, amikor Joanna ujjára húzta a gyűrűket. Szerelemből adta őket Joannának, aki szerelemből fogadta el az ajándékot. A nő arcán 
könnyek peregtek végig, és hirtelen vigasztalanul üresnek érezte magát. Mert a 
szerelem elszállt, neki pedig a gyűrűket már régen vissza kellett volna adnia, 
csak nem vitte rá a lélek. 
Persze mi sem lett volna egyszerűbb, mint eladni a két darabot, és az árából 
kifizetni az adósságát - álmatlanul töltött éjszakája során még ez is megfordult 
a fejében, de valójában nem gondolta komolyan. A gyűrűk eladásával megrabolta volna azt a férfit, akitől már így is sokat vett el. Megfosztotta Sandrót a büszkeségétől, az önbecsülésétől, az önmagába vetett hitétől. 
- Összetöröd a szívemet, nem veszed észre? Meg kell találnunk a megoldást, 
Joanna, mert így nem bírom tovább! 
Még két év elteltével is ott visszhangzottak fülében a férfi keserű, szemrehányó szavai, és ugyanúgy átérezte Sandro fájdalmát, mint a magáét. Ez a fájdalom volt az oka, amiért végül elhagyta Sandrót. A húgához, Mollyhoz költözött, 
és megszakított minden kapcsolatot Sandróval abban a reményben, hogy így a 
férfi képes lesz elfelejteni zátonyra futott házasságuk emlékét, és valaki mással 
megtalálja végre a boldogságot. 
Talán így is történt, mert az első időszakban ugyan Sandro mindent elkövetett, 
hogy jobb belátásra bírja Joannát, egy idő után azonban felhagyott ezzel, és akkor sem jelentkezett, amikor a felesége Molly miatt kereste. 
Molly. Joanna tekintete akaratlanul húga fényképére esett, amely az éjjeliszekrényen állt. Lassan átsétált a szobán, leült az ágy szélére, óvatosan letette az 
ékszerdobozt, és kezébe vette testvére képét. 
-  Jaj, Molly - mondta halkan -, jól teszem, hogy Sandrótól kérek segítséget? - Választ azonban nem kaphatott, mert Molly már nem volt többé. 
Sandro viszont nagyon is élt. Sandro, a férfi, akit annyira szeretett, hogy mindenre kész lett volna érte. 
Mint bármely más nő a helyében. Alessandro Bonetti a legvonzóbb és legizgalmasabb férfi, akivel Joanna valaha is találkozott. Azon az estén, amikor a férfi belépett a kis olasz vendéglőbe, ahol Joanna pincérkedett, a nő egész élete egy 
csapásra megváltozott. 
- Alessandro! - kiáltott fel Vito, a főnöke meglepetten és nagy örömmel. 
Joanna abba az irányba nézett, és elmosolyodott, ahogyan a kis köpcös Vito 
olasz módra, vállveregetve átölelt egy férfit, aki több fejjel magasabb volt nála. 
Sandro észrevette Vito kopasz feje fölött a lány mosolyát, és bizalmasan viszonozta. 
Egymás szemébe néztek, és többre szükségük sem volt. Sandro barna szeme 
felvillant, arcáról eltűnt a mosoly, úgy állt ott, mint akibe villám csapott. Joannával sem történt másként. Földbe gyökerezett a lába, és nem tudta levenni a szemét az elegánsan öltözött idegenről. 
- Ki ez a lány? - kérdezte Sandro a vendéglő tulajdonosát. 
Vito, aki mindent értett, mosolyogva fordult a fiatal alkalmazotthoz. 
-  Látom, már fel is fedezted a ház különlegességét! Ő Joanna - mutatta be 
Sandrónak -, akitől nemcsak a konyhában nagy a forróság. - A két férfi teljes 
egyetértésben csodálta a lány csillogó, vörösesszőke haját, ragyogó kék szemét 
és kipirult arcát. - Joanna, ez Alessandro Bonetti, az unokafivérem fia. Olyan 
férfi, akitől jobb, ha óvakodik, mert még ő lehet a gyufa, amely lángra lobbantja magában a tüzet! 
Mindhárman jót nevettek Vito tréfáján, ám ezek a szavak végül beteljesültek. 
Sandro olyan szenvedélyt ébresztett Joannában, mint még soha senki, és az volt 
a legcsodálatosabb, hogy Sandrót ugyanígy elragadták az érzelmek. Joanna legszebb álmai váltak valóra. 
Lám, mi lett az álmokból? Az élet, a kíméletlen valóság hirtelen szétszaggatta azokat. Egyik napról a másikra az életvidám, szeretetre méltó teremtésből, aki 
az imádott férfit egészen elbűvölte, üres, mindentől rettegő roncs lett. 
És most arra készül, hogy ismét találkozzon Sandróval. Van-e hozzá joga, 
hogy megint belépjen a férfi életébe? Ezen tépelődött Joanna második napja. 
Pénz vagy ellenszolgáltatás. Az asszony egész testét rázni kezdte a hideg, 
mint ahogyan ez már többször megesett vele, amióta felgyógyult súlyos influenzájából. Most azonban más volt az oka. A kör ismét bezárult körülötte. Voltaképpen nincs választása... 
Elgyötörten állt fel, a helyére tette Molly fényképét, majd a gyűrűket, és sietősen készülődni kezdett a találkozóra. 
2. FEJEZET 
Joannának minden bátorságára szüksége volt, hogy idejében érkezzen Sandro 
irodájába. Csak az vigasztalta, hogy csinosan festett. Nagy gondot is fordított a 
külsejére - nem annyira a saját, mint inkább a férfi kedvéért. 
Mint az olaszok általában, Sandro is remek ízléssel és stílusérzékkel bírt. 
Amikor egyszerű rövidnadrágban és pólóban járkált otthon, akkor is lélegzetelállítóan elegánsnak hatott. 
Igen, Sandro nagyon vonzó volt. Rövid, sima, fekete haja kicsit borzasnak, 
barna szeme még álomittasnak tűnt a délutáni szunyókálás után, s az összképen 
az állán kiütköző borosta sem rontott - éppen ellenkezőleg! 
Joanna azonban elzárkózott előle, nehogy végképp megbolonduljon. Sandro 
pedig nem értette, miért válaszol így minden közeledésére. Az asszony ellenben 
nem is akarta megértetni vele az okot. 
Pedig annak idején első pillantásra beleszeretett a férfiba, és annyira kívánta, 
hogy néha már azt hitte, nem éli túl, ha nem bújhat vele azonnal az ágyba. Ám 
kapcsolatuk kezdetén mindketten nagyon elfoglaltak voltak, és Joannának még 
Mollyval is törődnie kellett. Ezért elhatározták, hogy várnak az esküvőig, amikor összeköltöznek, és lesz végre helyük és idejük kiélni az emésztő szenvedélyt, 
amelyet egymás iránt táplálnak. 
Akkor megtörtént a kimondhatatlan, és az egész életük összeomlott. 
Az ő hibája volt! Egyedül az övé. Joanna még mindig csodálkozott rajta, hogyan bírta ki mellette egyáltalán Sandro olyan sokáig. Pedig csak fájdalmat és 
csalódást okozott neki. A férfi végül annyira elveszítette lelki egyensúlyát, hogy 
azt már a munkája is megszenvedte. 
Sandro fiatal és sikeres bankár volt, eredetileg határtalan önbizalommal megáldva, ami elengedhetetlennek bizonyult számára, hiszen szakterületén a gyors 
ítélőképesség a siker záloga. Csődbejutott házassága azonban éppen ezt a képességét ásta alá, és ezzel megrendült saját magába vetett hite is. Két hónap alatt két 
elhibázott befektetés - ez már túl sok volt. 
- Ez így nem mehet tovább -- mondta Joannának. - Megfosztasz mindentől, 
ami az életemet jelenti. 
- Tudom - felelte a nő letörten. - Ne haragudj rám! Annyira sajnálom... 
Amikor úgynevezett házasságuk ebbe a szakaszba jutott, Joannának már nem 
esett olyan nehezére elhagynia Sandrót. A férfiért tette - és saját magáért is. Miután végre megszabadult az örökös feszültségtől, amely folyton fennállt közöttük, 
bizonyos értelemben megtalálta a lelki békéjét, és ugyanezt kívánta Sandrónak is. 
A jelek arra mutattak, hogy a férfi szintén kigyógyult a házasságuk okozta lelki 
betegségből, mert a gazdasági lapok rendszeresen dicshimnuszokat zengtek róla. 
Az ő váratlan felbukkanása most nyilván megzavarja ezt a békét. A fiatalaszszony érezte, hogy már a telefonhívása is bombaként hatott Sandróra. Vagy mint 
egy pusztító vírus, amely szétroncsolja az önbizalmát. 
Ezért amikor Joanna belépett az irodaház bejáratán, szentül megfogadta, 
hogy az ügyet olyan gyorsan és fájdalommentesen fogja intézni, amennyire 
csak lehetséges. Előadja neki a kérését, meghallgatja a válaszát, és ismét eltűnik az életéből. 
Természetesen nem hozhatta zavarba a férfit azzal, hogy kopott farmerban és 
agyonhordott bőrkabátban jelenik meg az irodájában. Ezért elővette ruhatárának 
egyetlen még megmaradt finomabb darabját, mivel egy évvel ezelőtt, búskomorsági rohamában kihajított a szemétre mindent, ami Sandróra emlékeztette. Egyedül egy fekete Dior kosztümnek kegyelmezett meg. Időközben ugyan már ez is 
egy kicsit bő lett rá, mert az elmúlt hónapokban meglehetősen sokat fogyott. 
Szerencse, hogy az eleredő eső miatt amúgy is fel kellett vennie az esőkabátját. 
így legalább nem érezte magát teljesen oda nem illőnek, amikor belépett az 
irodaház elegáns előcsarnokába. Itt a vártnál többen sürgölődtek, és Joanna bizonytalanul megállt. Most be kell valahol jelentkeznie? Merre induljon? 
Miközben tétován ácsorgott, észre sem vette, hogy magára vonta a férfiak csodáló tekintetét. Magas és nádszálkarcsú alakjával, makulátlan, alabástromfehér 
bőrével, csillogó kék szemével és derékig érő, vörösesszőke hajával mindig feltűnést keltett, bárhol jelent is meg. 
Joanna igazi szépség volt. Olyan férfi, mint Alessandro Bonetti, pillantásra 
sem méltatta volna másként. Joanna azonban ennek nem volt tudatában. Miközben Alessandro a csarnok túlsó végéből, a lift mellől figyelte, ahogy férfi alkalmazottai mint egy égi jelenést bámulják Joannát, a nőnek fel sem tűnt, milyen 
hatást keltett. Valószínűtlenül kék szemével idegesen nézelődött körbe, fontolgatva a következő lépést. 
Szóval Joanna ideges... Sandro elégedetlenül szorította össze a fogát. Amikor 
megismerte a lányt, sugárzott belőle az önbizalom és az életkedv. Most úgy festett, mint egy különös, félénk madár, amely kész a veszély legkisebb jelére elszállni. Márpedig a legnagyobb veszélyt itt számára Sandro jelentette. 
Ebben a pillanatban Joanna felfedezte a férfit. Ahogy összevillant a tekintetük, mintha mindkettőjüket áramütés érte volna, akárcsak az első találkozásukkor. Joanna alig kapott levegőt, szíve majd kiugrott a helyéből. 
Ugyan miért? Mert szerette Sandrót, még mindig. És ez a felismerés végtelenül fájdalmasan érintette. 
Tekintetét vágyakozva jártatta végig a férfi alakján. Sandro magas volt és vállas, barna bőrű, a fellépése határozott. Galambszürke, méretre szabott öltönyt viselt, amelyet világoskék ing és sötét nyakkendő egészített ki. Fekete haja a tarkóján fel volt nyírva, elöl viszont egy tincs a divatnak megfelelően a homlokába 
hullott. 
Joanna ismerős bizsergést érzett, ahogyan tekintete megpihent először a bársonyos fényű, fekete szempillák árnyékolta szempáron, majd a római hősökre 
emlékeztető orron és állon. Ezután pillantása hosszabban időzött a férfi szépen 
ívelt ajkán, amely gyönyört várt és ígért. Egy hódító, egy szerető ajka... 
Amikor eszébe jutottak a csókjaik, Joannát elfogta a borzongás. Hirtelen égő 
vágy rohanta meg, hogy ismét megcsókolja Sandrót, olyan erős vágy, hogy a 
legszívesebben... 
Nem tehetem! Az asszonyt elfogta a pánik. Képtelen leszek eléje állni, és közben úgy tenni, mintha nem érdekelne, mintha nem hatna rám a vonzereje. El innen minél előbb! 
Nem sok választotta el attól, hogy megfutamodjék. Sandro megdermedt, mintha tudta volna, mi zajlik benne. Joanna egész testtartása arra utalt, hogy a menekülés gondolatával foglalkozik. 
Sandro határozottan elindult felé, s közben tekintetével fogva tartotta, mint 
egy ragadozó, amely megbűvöli áldozatát, mielőtt rávetné magát. A lenn tartózkodó alkalmazottak egy pillanatra mindent félretettek, és figyelték főnöküket, 
aki a csarnokon keresztülvágva egyenesen az imént érkezett szép idegen felé 
tartott. 
Alessandro biztonságos távolságra állt meg a nő előtt. 
- Joanna! 
- Szervusz, Sandro! - válaszolta a felesége elfúló hangon. 
Nem értek egymáshoz. Másodpercekig csak álltak, és nézték egymást emlékeikbe merülve, amelyek között akadt sok szép is. Olyan szépek, hogy Joanna 
torka elszorult, és mély levegőt kellett vennie, hogy legyűrje feltörő érzelmeit. 
Sandro számára a finom vonású arc nyitott könyv volt. Szerelmet, fájdalmat, 
vágyat olvasott ki belőle - ugyanakkor elutasítást is, mint egykor. Az ő szeméből ugyanúgy fájdalom, kínzó vágy és - ami a leggyötrőbb - szerelem sütött. 
Szerelem, amely már emlék volt csupán. Mert hogyan is szerethetné Joannát 
azok után, amit vele tett? 
Sandro egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha el akarta volna hessegetni a 
kéretlenül előtörő emlékeket. Arcán hűvös, személytelen kifejezés jelent meg. 
Lassan Joanna felé nyúlt, hogy karon fogja. 
Joanna érezte a férfi nyugtalanságát. Sandro nyilván arra számított, hogy mindenki szeme láttára összerándul az érintésére. De nem így történt. Még ha a férfi nem is sejtette, Joanna inkább meghalt volna, semhogy megszégyenítse őt itt, 
a saját birodalmában, az alkalmazottai előtt. 
Ezért nyugodtan állta a férfi tekintetét és érintését. Sandro arcizmai ellazultak, 
ám a szája sarkában megjelenő ránc elárulta, hogy átlátott Joannán, sőt bosszantotta, hogy a nő szerint ő mások előtt a védelmére szorul. 
- Gyere! - szólt oda nejének, és a lift felé terelte, ügyet sem vetve az őket kísérő, kíváncsi pillantásokra. 
- Ez szörnyű - súgta oda Sandrónak Joanna. - Nem találhattál volna tapintatosabb módot arra, hogy találkozzunk? 
- Úgy érted, lopva? - kérdezte gúnyosan a férfi. - A feleségem vagy, nem a 
szeretőm. A feleségemmel pedig nyugodtan találkozhatom nyilvánosan is. Amikor a szeretőimről van szó, mindig nagyon tapintatosan járok el. 
A gondolatra, hogy Sandro más nőkkel is érintkezhet, Joannát olyan heves 
féltékenység fogta el, hogy vakon követte a férfit, és így csak későn vette észre, 
hol vannak. 
Rémületében gyökeret vert a lába. 
- Ne! Sandro, képtelen vagyok... 
- Olyan helyre van szükségünk, ahol senki sem zavar minket, cara - fojtotta 
belé a szót a másik -, hogy nyugodtan beszélhessünk. 
Tiltakozásával mit sem törődve Sandro betuszkolta feleségét a felvonóba, 
majd megnyomta a gombot. 
Az ajtó bezárult. Joanna egyedül maradt Sandróval, egyedül a kis fülkében, 
ahonnan nem volt menekvés. 
Nem! A szíve hevesen vert. A gyomra összeszorult, amikor a lift megindult 
felfelé. Leírhatatlan félelmében lehunyta a szemét, összeharapta a fogát, és kezét 
ökölbe szorította. 
Sandro figyelmét nem kerülhette el, hogy egész testében reszket. 
- Hagyd abba! - szólt rá érdesen. - Ne aggódj, nem érek hozzád! 
- Ne haragudj! - suttogta a nő kétségbeesetten. - Nem veled van bajom, hanem a lifttel. 
- A lifttel? - ismételte hitetlenkedve a férfi. - Mi az, már a liftektől is undorodsz? Mióta? 
Joanna tisztában volt vele, hogy rászolgált a gúnyra. 
-Ne faggass! 
- Értem. Ez is tiltott terület. 
- Eredj a pokolba! - sziszegte a nő, miközben lehunyt szemmel igyekezett úrrá lenni a mindinkább elhatalmasodó pánikon. 
- Hogy még ott is veled találkozzam? - felelte megvetően Sandro. - Hogyisne! 
Kutya és macska. Amikor együtt vannak, örökösen csak marják egymást... 
- Most már lazíthatsz! Megérkeztünk. 
Joanna habozva kinyitotta a szemét. Észre sem vette, hogy közben megállt a 
lift, és az ajtó kinyílt. Sandro hátra sem nézve kilépett a puha szőnyeggel borított folyosóra. Joanna remegő térddel követte. 
A férfi szemmel láthatóan bosszúsan várt rá egy zárt ajtó előtt, keze a kilincsen nyugodott. Joanna lehangoltan lépett oda hozzá. Az ügy nehezebbnek bizonyult, mint gondolta, pedig a jövetele okáról még egy szót sem ejtettek! 
Sandro belökte az ajtót, és előreengedte feleségét egy tágas, világos irodába, 
ahol egy csinos, szőke teremtés ült az íróasztal mögött. A fiatal nő várakozásteljesen mosolygott rájuk, Sandro azonban nem törődött vele. Nyilván esze ágában 
sem volt bemutatni egymásnak a két nőt. 
Aztán beterelte Joannát a dolgozószobájába. Az asszony meglepetten állt meg 
a küszöbön. A szürke különböző árnyalataiban játszó, modem berendezési tárgyak nem vallottak Sandro stílusára. Az a Sandro, akit ismert, a meleg színeket 
és a régiségeket kedvelte. 
Joanna hallotta, ahogy az ajtó bezárul mögötte, és igyekezett palástolni idegességét. 
- Vedd le a kabátodat! - szólt rá a férje. 
A nő nyugtalanul fordult oda hozzá. Nem akart olyan sokáig maradni, hogy 
erre szükség legyen. 
-Én inkább... 
- A kabátodat, Joanna! - vágott közbe a férfi, és mivel az még mindig nem 
mozdult, elindult feléje. Joanna erre rögtön a legfelső gombhoz kapott. Sandro 
gúnyos mosollyal nyugtázta az asszony riadt mozdulatait. 
Joanna bosszúsan, hogy Sandro átlát rajta, levette és egy szék támlájára tette 
a kabátját. A férfi közben odasétált tekintélyes méretű íróasztalához, amely egy 
hatalmas panorámaablak előtt állt. Fesztelenül az asztal szélének dőlt, karját öszszefonta a mellén, és lassan, tetőtől talpig végigmérte Joannát. 
- Lefogytál -jegyezte meg. - Ez a kosztüm úgy lóg rajtad, mint egy vállfán. 
Ha így folytatod, semmi sem marad belőled. Mi a baj? 
- Ne haragudj! - válaszolta Joanna bosszúsan. Igazán sejthetné Sandro, hogy 
a tragédia az oka! 
- Már megint a régi lemez, Joanna? Azelőtt is sokat hallottam ezt a szádból. 
Már akkor is kihoztál vele a sodromból, mint most. 
A nő kék szeme figyelmeztetőn megvillant. 
- Nem azt mondtad, hogy kevés az időd? 
Sandro bólintott. Soha nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a könnyen indulatba jövő Joannát felpaprikázza. Ez legalább nem változott benne, mondogatta mindig, és talán igaza volt. Valószínűleg ez az egyetlen, ami a régi Joannát 
összekötötte azzal a nővel, aki a felesége lett. 
Kopogtak. Az asszony összerezzent, amivel ismét kiérdemelte Sandro gúnyos 
pillantását. A titkárnő lépett be tálcával a kezében, rajta kávéscsészék. Nyilván 
érzékelte a feszült légkört, mert tekintete óvatosan hol főnökére, hol a vendégre 
siklott, miközben halk mentegetőzés közepette a tálcát a dohányzóasztalra tette. 
Egyikük sem mozdult, egyikük sem szólt egy szót sem. A csend nyomasztó 
volt. A titkárnő egy röpke mosollyal az ajtóhoz indult. Joanna figyelte, ahogyan 
Sandro elismerően végigjártatja tekintetét a fiatal nő alakján csillogó, szőke hajától cipője tűsarkáig. Megrögzött szokása volt, hogy szakértő szemmel méregette a nőket. Joanna úgy vélte, nincs is tudatában, amikor ezt teszi. Ennek ellenére utálta, hogy ilyen. 
- Grazié, Sonia! - mondta a férfi megkésve, amikor a titkárnő már az ajtónál járt. 
A szőkeség sokatmondó pillantást vetett rá. Kétségtelenül bántotta, hogy a főnöke nem mutatta be a feleségének. Joanna viszont örült ennek. Annyira kínozta a féltékenység, hogy csepp kedve sem volt udvarias közhelyeket váltani 
Soniával. 
Vajon a csinos teremtés csak titkárnő? Vagy ő lenne a tapintatosan kezelt 
szeretők egyike? 
Az ajtó becsukódott, és Sandro ismét teljes figyelmét Joannának szentelte. 
Egy pillanatig nézte a mereven és elutasítóan előtte álló nőt. Azután ingerülten 
fújt egyet, és a kanapé felé intett. 
Ülj már le, az ég szerelmére, mielőtt a remegő lábad felmondja a szolgálatot! 
- Egyáltalán nem remeg - tiltakozott Joanna, ennek ellenére eleget tett a felszólításnak, és helyet foglalt az egyik kanapén. 
Idegesen figyelte, ahogyan Sandro kitölti a kávét. A magáéba tett egy kanál 
cukrot, Joannáéba viszont nem. Odanyújtotta a nőnek a csészét, majd maga is leült. Sandrónak kiváló volt az emlékezőtehetsége. Hosszú idő elteltével is hibátlanul emlékezett nevekre, helyekre, tényekre, számadatokra - és olyan mellékes 
dolgokra is, mint hogy valaki cukorral vagy anélkül issza-e a kávét. Ez az adottsága az üzleti életben felbecsülhetetlen értéknek számított. 
Emellett jól vágott az esze. Nemigen tudta senki felültetni. Egyedül Joanna 
csalta meg az ítélőképességét. Valószínűleg éppen ezért nem tudott neki megbocsátani. 
-  Nos - szólalt meg a férfi -, térjünk végre a tárgyra! 
Joanna keze annyira remegett, hogy le kellett tennie az asztalra a csészét, nehogy leöntse magát kávéval. 
-  Pénzre van szükségem - mondta halkan. Semmi sem lehetne ennél roszszabb, mint hogy éppen Sandrótól kell ezt kérnie! 
- Mennyire? 
Csak ilyen egyszerűen. Semmi meglepetés, semmi felháborodás. Joanna még 
soha nem kért tőle semmit, és Sandro ezzel tisztában volt. Olyan emlékezőtehetseggel, mint az övé, nem feledkezhetett meg erről a tényről. Eszerint tehát tökéletesen értette, hogy Joanna végszükségben fordult hozzá. 
- Öt... - Az asszony elhallgatott, majd mély levegőt véve kimondta, mennyire van szüksége. - Ötezer fontra. 
Még mindig semmi válasz. Joanna óvatosan felpillantott, és Sandro rezzenéstelen arcáról megpróbálta leolvasni, mi járhat a férfi fejében. Hasztalan. 
- Nagy összeg ez, Joanna! - mondta végül Sandro. 
- Tudom - ismerte el a nő. - Ne hara... - De még idejében elnyelte a befejezést. Ehelyett felállt, mert képtelen volt tovább elviselni Sandro hűvös, rezzenéstelen tekintetét. Nyugtalanul átvágott a szobán, miközben tudta, hogy a férfi követi a szemével. 
Sandro nyilván magyarázatot várt, de minden jel szerint elhatározta, hogy 
nem fog faggatózni. 
Joanna az íróasztalhoz ért, és nekitámaszkodott. A csend lassan elviselhetetlenné vált. A nő úgy érezte, tennie kell valamit. Ezért váratlanul Alessandróhoz 
fordult, és kihívóan nézett rá. 
-  Van egy ajánlatom a számodra - mondta ki mindenre elszántan. - Ötezer 
fontra van szükségem, és mivel nem ismerek mást, akinek volna ennyi, arra gondoltam, te adhatnál nekem... egy megállapodás keretében. 
-- Miről kellene megállapodnunk? 
Joanna szíve egyre erősebben vert. 
- A válásunkról. 
Még mindig semmi. Sandrónak a szeme sem rebbent. 
- Nem ragaszkodhatsz tovább ehhez az értelmetlen, csupán papíron létező házassághoz - folytatta Joanna. - Ezért úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha pontot teszünk az ügy végére. 
- Ötezer fontért? 
A nő bűntudatosan elvörösödött. 
- Igen. 
- Hadd foglaljam össze a helyzetet! Te ezért az ötezer fontért hajlandó vagy 
egy sokszoros milliomostól elválni. Igazán, Joanna, sértve érzem magam! Miért 
9 
jfUia 
nem teszel fel mindent egy lapra, és követeled a felét mindannak, amim van? Jogod van hozzá. 
Nem, nincsen jogom semmihez, ami Sandróé, még ehhez az ötezer fonthoz 
sem, gondolta az asszony. 
- Nekem csak ötezer kell - ismételte meg, miközben kerülte a férfi tekintetét, 
mert amit még mondani akart, az volt a legkínosabb. - És még ma. 
- Készpénzben? 
Joanna bólintott. 
-  Kérlek... 
Semmi válasz. Joanna a férjére nézett, de semmit sem tudott leolvasni az arcáról azonkívül, hogy megfeszítetten gondolkodik. Az asszony pirulva hajtotta 
le a fejét, és tenyerét idegességében a kosztümkabátja ujjába törölte. 
- Elárulhatnád, mire kell a pénz - javasolta nyugodtan Sandro. 
- Adósságaim vannak - vallotta be a nö olyan halkan, hogy a másiknak hegyeznie kellett a fülét. - És azok, akiktől... kölcsönkértem, sürgősen vissza akarják kapni a pénzüket. 
- Kicsoda? Kiknek tartozol? 
Joanna nem válaszolt, csak szégyenkezve sütötte le a szemét. Hogyan is vallhatná be Sandrónak a teljes igazságot? Akkor aztán végképp kiábrándulna belőle! 
Soha nem tett le semmi olyasmit az asztalra, amivel kivívhatta volna egy 
olyan férfi elismerését, mint Sandro. A férfit azelőtt is inkább bosszantotta, hogy 
Joanna a hét hat napján reggeltől késő estig két étteremben dolgozik felszolgálóként. Soha nem tudta felfogni, miért nincs a lányban több becsvágy, és miért nem 
kezd valamit az életével. Még az aprócska lakás is, ahol Mollyval ketten éltek, 
csak szálka volt a szemében, és még azt is felajánlotta, hogy fizeti a lakbért, csak 
költözzenek méltóbb helyre. 
Kihez és mihez méltó? Talán Sandróhoz? Joanna mindig is sejtette, hogy a 
férfi a lelke mélyén szégyenkezik kis barátnője miatt, aki csak pincérnő, még ha 
annál jobban szerette is, semhogy elhagyja. 
Azonkívül Alessandro gyűlölte a szerencsejátékosokat, akiket gyenge akaratú csődtömegnek tartott. Hogyan értethetné meg egy ilyen emberrel, hogy immár 
egy éve éhbérért egy kaszinóban dolgozik, és még ezt az éhbért is eljátszotta a 
rulettasztalnál? 
Képtelen volt elmondani. Éppen azon törte a fejét, milyen hazugsággal húzhatná ki fejét a hurokból, amikor Sandro ismét meglepte, mégpedig azzal, hogy 
másról kezdett beszélni. 
- Hol éltél az utóbbi időben? 
- Természetesen itt, Londonban. 
- És még mindig másokat szolgálsz, ki? 
-  Igen. 
Sandro nagyot sóhajtott, szemmel láthatóan csalódott volt. 
- Nem lettél volna rászorulva - közölte élesen. - Még ha külön élünk is, nem 
állt szándékomban téged anyagilag magadra hagyni, hogy megint ilyen munkát 
kelljen végezned. 
- Nem tartozol nekem semmivel. 
-  A feleségem vagy! - tiltakozott hevesen a férfi. - Felelős vagyok érted 
anyagilag is. 
Ezzel megint a pénznél tartunk, gondolta Joanna. 
-  Nehezen hiszem, hogy te egyedül csináltál ekkora adósságot - folytatta 
Sandro. - Azt a kevés pénzedet, amid volt, mindig rendesen kézben tartottad, 
takarékosan bántál vele. Szóval, ki vele, valójában kinek kell az a pénz? Kin 
akarsz segíteni a tőlem kapott összeggel? 
A nő értetlenül nézett rá. 
- Nekem kell az ötezer font. És teljesen egyedül másztam bele a csávába. 
Sandro szomorúan csóválta a fejét. 
- Mollynak kell a pénz, ugye? Igen, ez lehet az igazság. A húgod került nehéz helyzetbe? Erről van szó, Joanna? 
Az asszony holtsápadt lett. 
- Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? - sziszegte végül, és könnyes szemmel nézett 
a férfira. - Hogyan került volna Molly nehéz helyzetbe, amikor nagyon jól tudod, hogy már nem él? 
3. FEJEZET 
Sandro felpattant. 
- Mit mondasz? Mondd még egyszer, mert azt hiszem, rosszul értettelek! 
- Ugyan már, hiszen tudtál róla! - kiáltott fel Joanna. - Molly egy évvel ezelőtt balesetben meghalt. 
- Nem igaz! Egy szavadat sem hiszem! 
- Még fel is hívtalak... itt, az irodádban. De te nem akartál velem beszélni, 
ezért a titkárnődnél hagytam üzenetet. 
Csak nem ennél a titkárnőnél? - merült fel az asszonyban. Lehet, hogy azon 
a napon, amikor egy világ dőlt össze benne, a szép Soniával beszélt? 
- Idetelefonáltál?- Sandro most kezdte felfogni, miről van szó. - Molly meghalt? 
- Csak nem gondolod, hogy a számra vennék ilyesmit, ha nem volna igaz? 
Joanna nyilvánvalóan nem tenne ilyet, és ez a felismerés fejbe vágta Sandrót. 
Napbarnított arca hamuszürke lett. Egy pillanatig döbbenten nézett Joannára, 
azután elragadta igazi olasz vérmérséklete elfordult a nőtől, és ököllel az üvegasztalra vágott. 
Joanna lélegzet-visszafojtva meredt rá. Értetlenül nézte, ahogyan a finom porcelán törött darabjai összekeveredtek az asztal cserepeivel. 
Nyomasztó csend támadt. A szőnyeg és a két kanapé teli volt porcelán- és 
üvegcserepekkel, kiömlött kávéval, tejszínnel és cukorral. Sandro lassan kiegyenesedett, és merev tekintettel bámulta pusztítása nyomait. Még mindig ökölbe 
szorított kézfején vércseppek ütköztek ki. 
- Jaj nem! - suttogta Joanna, amikor magához tért bénultságából. - Valóban 
nem tudtál róla... 
- Ez aztán az éles elmére valló következtetés! - jegyezte meg érdesen Sandro, 
miközben ép kezével zsebkendő után kutatott a nadrágja zsebében. 
Joanna megindultan figyelte, ahogyan a férfi bebugyolálja sebesült kezét. Nagyot sóhajtva megpróbált rendet tenni a gondolataiban. 
Ebben a pillanatban felpattant az ajtó, és Sonia viharzott be. 
- Te jó ég! - kiáltott fel rémülten, amikor megpillantotta az asztal maradványait. 
- Ki innen! - szólt rá indulatosan Sandro, mire a titkárnő jobbnak látta kimenekülni a szobából. 
- Nem kellene a titkárnőn kitölteni a dühödet - rótta meg a férjét Joanna. 
Sandro ügyet sem vetett a kioktatásra. 
- Nem kaptam meg az üzenetet. Csak nem gondoltad, hogy tudtam Molly haláláról, és a hírre a fülem botját sem mozdítom? Ezek szerint azt gondoltad! - válaszolta meg a saját kérdését, miután egy pillantást vetett a felesége arcára. 
Joanna mélységesen megbántotta őt. A feltételezés, hogy Molly halála közömbösen érintette, talán a legnagyobb sértés volt, amely valaha is érte Joanna 
részéről. Pedig el kellett viselnie tőle már néhányat. 
-Ne ha... 
- Ki ne mondd! - fojtotta bele a szót Sandro. 
A felesége elhallgatott, és nagyot sóhajtott. 
- Először számomra is hihetetlen volt, hogy Molly halála hidegen hagy téged - mondta 
halkan. - Amikor azonban egyik nap múlt a másik után, és te nem jelentkeztél, arra a következtetésrejutottam. .. - Vállat vont. - A megrázkódtatás hatása alatt képtelen voltam világosan gondolkodni. Csak a... temetés után, amikor másik lakást kerestem, mert a régiben nem tudtam volna elviselni... csak akkor döbbentem rá igazán, hogy te 
nem... 
Elnémult. Sandro sem szólt egy szót sem, csak ép kezével idegesen beletúrt a 
hajába. Közben elfordult Joannától, mintha nem bírná elviselni a látványát. 
Ne haragudj... - volt már Joanna nyelve hegyén, de még idejében észhez tért, 
és csak bűntudatosan nézett Sandróra. 
- Mikor történt? - kérdezte végül a férfi. 
Joanna alig hallhatóan adta meg az időpontot. 
-  Madre di Dio! - suttogta Alessandro. Molly éppen egy évvel azelőtt halt 
meg! 
A férfi az íróasztalhoz lépett, és a telefon után nyúlt. 
- Nyomtassa ki az összes telefonhívást, amely éppen egy évvel ezelőtt az irodába érkezett! - utasította a titkárnőt ridegen. - És ha ezzel megvan, hozza be a 
tavalyi határidőnaplómat. - Ezután lecsapta a kagylót, 
Joanna még mindig Sandro előző indulatkitörésének hatása alatt állt. Zavarta, 
hogy egy máskülönben a végsőkig fegyelmezett ember őmiatta veszítette el enynyire az önuralmát. Még rosszabb volt látni, ahogyan Sandro hirtelen levetette 
magát az íróasztál mögötti forgószékbe, az asztalra könyökölt, és.arcát a tenyerébe rejtette. 
Joanna ismét mentegetőzni készült. Valóban azt hitte, hogy a férfi tudni sem 
akar többé róla, sem azokról, akik vele állnak kapcsolatban. Akkor ez nagyon 
fájt neki... nemcsak azért, mert elhagyatottnak érezte magát, hanem Molly miatt is. Molly miatt, aki nagyra becsülte Sandrót. 
Keserűségében mélyen megbántotta a férfit. Most legszívesebben odament 
volna hozzá, hogy vigasztalón magához ölelje, ha nem irtózik annyira a testi közelségtől. Ezért inkább elfordult, és arrébb ment, hogy könnyebb legyen leküzdenie a kísértést. 
Tétova kopogás után az ajtó kinyílt. Sandro felemelte a fejét az arca még 
mindig holtsápadt volt, szemében fájdalom ült. 
- A lista, amelyet kért - mondta Sonia halkan, és a papírokat letette az asztalra. - És itt van a tavalyi határidőnaplója is. 
Sandro átfutotta a telefonhívások listáját, miközben Sonia várakozott, és időnként egy-egy kíváncsi pillantást vetett Joannára. 
- A múlt év márciusában végig Rómában voltam - mondta végül a férfi. 
A titkárnő bólintott. 
- Emlékszem - erősítette meg főnöke szavait elpirulva. 
A rossz lelkiismeret jele volt ez, vagy a cinkosságé, mert ő is elkísérte Sandrót 
Rómába a szeretőjeként? A heves féltékenység tőrként döfte át Joanna szívét. 
- Jól van. Ki vitte addig az ügyeket? 
- Mario magával hozta a saját titkárnőjét - magyarázta Sonia. Majd vette a 
bátorságot, hogy megkérdezze: - Miért? Mulasztás történt? 
- Mulasztás? - kérdezett vissza éles hangon Sandro. - Úgy is mondhatjuk. 
Felsóhajtott. - Jól van, Sonia, a többit bízza rám! 
Ezzel félreérthetetlenül jelezte a titkárnőnek, hogy további jelenlétére nincs 
szükség. Ha volt is köztük valami, Sandro tökéletesen el tudta választani egymástól a magán- és az üzleti életet. Sonia láthatóan megbántva hagyta el az irodát. 
- Gyere ide, Joanna! 
A nőt azonban annyira eltöltötte a féltékenység, hogy rá sem mert nézni 
Alessandróra attól tartva, hogy mindjárt rákiabál: Lefekszel ezzel a nővel, pedig még mindig házasok vagyunk, te gazember! 
Joanna! 
Végre nagy nehezen rászánta magát az asszony, hogy odamenjen az asztalhoz. 
- Olvasd! - Sandro rámutatott egy sorra. 
Joanna lehajolt, és megpróbálta figyelmét arra összpontosítani, amire a férfi 
mutatott: A hívó Mr. Bonettivel akart beszélni. Nem adta meg a nevét. Nem hagyott üzenetet. 
.- Ez az irodába érkező telefonhívások számítógépes nyilvántartása - fűzte 
hozzá Sandro. - Nézd meg a dátumot és az időt! Ez a te hívásod, nemde? Azon 
a napon, amikor Molly meghalt, idetelefonáltál, és amikor engem nem tudtál elérni személyesen, a megrázkódtatás hatása alatt elfelejtetted megadni a neved, és 
arra sem utaltál, hogy a hívás sürgős, ugye? 
így történt volna? Joanna igyekezett megerőltetni az emlékezetét, de annak a 
napnak az eseményeit sürü homály fedte. 
- És nézd meg ezt is! - folytatta Sandro nyugodtan, miközben a nő orra alá 
dugta a régi határidőnaplót. Az egész március ki volt benne húzva, és a vonal fölött nagy betűkkel az állt: Róma. - Egész hónapban Rómában tartózkodtam. 
- Nem szükséges tovább győzködnöd, hogy félreértés történt - védekezett 
Joanna. - Anélkül is elhiszem. 
- Nagyon kedves. 
-  Soha nem kérdőjeleztem meg az őszinteségedet és a jóindulatodat - tette 
hozzá az asszony bűntudatosan. 
- Ezt is köszönöm. - Sandro egyszer csak Joannához lépett, és kézen fogta. 
Gyere! 
A nő azonnal megdermedt, mint mindig, amikor Sandro hozzáért. A férfi 
azonban már megszokta, ügyet sem vetett rá, csak húzta maga után Joannát. 
- Hová megyünk? - kérdezte bizalmatlanul az asszony. 
- Be kell kötni a kezemet - felelte Sandro egyszerűen. 
Egy szó nélkül kinyitotta az ajtót, és a csinos titkárnő szeme láttára maga után 
húzta Joannát előbb ki az előtérbe, majd a folyosóra, egyenesen a lifthez. 
Már megint egy lift! Éppen most, amikor Joanna titokban azt kívánta, bárcsak 
Sandro továbbra is fogná a kezét, a férfi elengedte, és előhúzott a zsebéből egy 
mágneskártyát, amelyet beillesztette az ellenőrzőberendezés résébe. Azután 
megnyomott egy gombot, és kihúzta a kártyát. 
Joanna nem figyelte, hányadik emeletre mennek. Túlságosan lefoglalta, hogy 
felkészüljön arra a pillanatra, amikor az ajtó bezárni, és foglyul ejti a szűk kabin. 
-  Siralmas látványt nyújtasz, remélem, tudod - kellemetlenkedett ráadásul 
Sandro. 
Igen, tudta, de ettől még nem volt könnyebb távol tartania magától azokat a 
szörnyű emlékképeket, amelyeket minden erejével el akart fojtani. A lift felfelé 
indult. Joanna lehunyt szemmel lapult a fülke falához. Egy másodperc múlva 
azonban már meg is érkeztek. 
A nő meglepetten nyitotta ki a szemét. Tekintete találkozott Sandro megvető, 
ugyanakkor elgondolkodó pillantásával. 
Az ajtó kinyílt. Alessandro elfordult tőle, és kilépett a liftből. Nyilvánvalóan 
azt várta, hogy Joanna követi. A nő tétován tett egy lépést, majd a felvonó előtt 
megint megállt. 
- Hol vagyunk? 
- Egy emelettel feljebb - válaszolta Sandro nyugodtan. - Pontosabban a magánlakosztályomban. 
Joanna úgy érezte, csapdába ejtették, és idegesen pislogott körbe, mint aki 
menekülni készül. 
- Van itt egy lakásod? 
- Igen, Nagyon praktikus, nem gondolod? 
A férfi pontosan tudta, mi játszódik le eközben Joannában. Egy magánlakosztály összezártságot, közelséget jelent, s ez a fajta közelség Joannából örökösen 
pánikot váltott ki. 
Most is gyanakodva nézett a férfira. Sandro pillantása arra indította, hogy rémületében inkább a lift kétes biztonságát válassza. Most is két rossz közül választhatott csak. Ráadásul egy pillanat múlva még a választás lehetőségétől is 
megfosztották, mivel az ajtó bezárult mögötte. 
- Nocsak - mondta Sandro halkan -, úgy reszketsz, mint egy csapdába ejtett 
kisegér! Szegény Joanna! De kérlek, helyezd magad kényelembe, ha szabad ezt 
mondanom... Addig keresek kötszert. 
Eltűnt egy ajtó mögött. Az asszony szorongva nézett körül. Kellemes, állapította meg önkéntelenül is. A lift egyenesen egy tágas, világos nappaliba hozta 
őket, amely sokkal inkább megfelelt Sandro klasszikus olasz ízlésének, mint a 
lenti iroda. A pasztellszínű tapéta tökéletes hátteret nyújtott az antik bútordarabokhoz, amelyekhez modern, krémszínű, kényelmesnek látszó ülőgarnitúra társult. 
Itt nincs üvegasztal, amelyet Sandro széttörhetne, állapította meg Joanna. Ismét lejátszódott lelki szemei előtt az iménti jelenet. Nem vallott Sandróra, hogy 
ennyire elveszítse a fejét. A legtürelmesebb és legfegyehnezettebb ember volt, 
akit csak ismert. 
Ha nem ilyen lenne, nem is viselt volna el téged olyan sokáig, mondta egy belső hang. Joanna lehangoltan sóhajtott. 
Sandro hamar visszatért, és Joanna lelkiismeret-furdalását más érzelmek 
nyomták el. Ezúttal is lenyűgözte a férfi érzéki kisugárzása. 
Alessandro közben megszabadult zakójától és nyakkendőjétől, inge legfelső 
gombja nyitva volt, inge ujját felgyűrte. 
- Segíts, kérlek! - szólt oda Joannának. - Csináld te! 
Joanna nehezen tudta kivonni magát a férfi varázsa alól. Ertetlenül bámult a 
nagy, fehér törülközőre, amelyet Sandro a sérült kezére csavart. 
- A sebet le keli fedni, amíg eláll a vérzés - magyarázta a férfi, és felesége orra elé tartotta a ragtapaszt. 
A közelsége azonban megzavarta Joannát. Erezte testének melegét, arcvizének illatát. Az asszony nehezen kapott levegőt, miközben a rátörő emlékekkel 
hadakozott. Eszébe ötlött, milyen is volt, amikor Sandro a karjában tartotta. Ö 
pedig kívánta a férfit. Kétségbeesetten lehunyta a szemét. Akkoriban semmire 
sem vágyott jobban, mint hogy Sandrót magába fogadhassa... 
- Joanna! - szólt rá ingerülten Alessandro, aki a nő tétovázását félreértette. 
Csak annyit kértem, hogy tegyél ragtapaszt a kezemre, nem azt, hogy vetkőzz le 
előttem! Jól van, majd elintézem én - mondta végül lemondón. 
- Nem! - tiltakozott az asszony önkéntelenül. - Bízd csak rám! 
Gyorsan kikapta a tapaszt Sandro kezéből, és lehúzta róla a védőfóliát. A férfi szótlanul hagyta, hogy Joanna levegye a törülközőt, és alaposan megvizsgálja 
a sebet. Joanna keze remegett, mert magán érezte Sandro hidegnek és ellenségesnek hitt tekintetét. 
- Mit érzel? Nincs benne szilánk? - kérdezte a nő, miközben óvatosan összenyomta a vágást. 
- Nem érzek semmit. 
- Szerencse - mondta Joanna. - Nagy ostobaság volt ez tőled, Sandro! 
- Nem nagyobb, mint az, hogy feltételezted rólam, hidegen hagyna a húgod 
halála! 
Joanna nagyot nyelt. Sandrónak igaza van... 
- Mondd el, hogyan történt! - kérte hirtelen a férfi. - Még mindig képtelen 
vagyok felfogni. 
Az asszony leragasztotta a sebet, és lenyomkodta a tapasz széleit. Közben öntudatlanul végighúzta az ujjait Sandro keskeny, ám erős kézfején. A férfi bőre 
selymes és meleg volt. 
- Éppen a főiskolára tartott - kezdte suttogva, színtelen hangon. - A buszmegállóban állt, amikor egy kocsi elütötte. A kocsi fékje nem működött, a vezető elvesztette a jármű fölött az uralmát... Molly azonnal meghalt. Még hárman haltak meg, másik három ember megsebesült. Minden újság tele volt az esettel, az 
áldozatok nevével és címével együtt... - Ezért is volt biztos benne, hogy Sandro 
tudott a történtekről. Még ha az üzenetét nem adták is át, a lapok beszámolóit nehéz lett volna nem észrevenni. 
Joanna hirtelen egész testében remegni kezdett. Sandro valamit mormolt olaszul, és mielőtt a nő feleszmélt volna, férje magához ölelte. 
- Sírd csak ki magad a vállamon! - súgta rekedten. - Ki tudja? Talán még az 
én könnyem is elered. 
Joanna azonban nem sírt. Már évek óta nem sírt, nem tudott sírni... vagy inkább nem akart. Miért? Mert sejtette, hogy ezzel kinyitna egy zsilipet, és minden 
kiömlene, ami mögötte rejlik. Minden. 
Ezért csak a fejét hajtotta Sandro vállára, és lehunyta a szemét. Tisztában volt 
vele, hogy jobb lenne, ha ki tudná sírni magát, és előbb-utóbb a teljes összeomlás vár rá, ha nem engedi szabadon a szörnyeket, amelyek a tudatalattija mélyén 
rejtőznek. 
- Nagyon bánt, hogy akkor nem voltam melletted, cara - mormolta Sandro. 
- Most már nem érdekes - válaszolta Joanna rekedt hangon. 
Azonnal érezte, hogy valami rosszat mondott, mert Sandrót ismét elfutotta a 
méreg. 
- A fenébe, hogyne volna érdekes! - Eltolta magától a nőt, és hátat fordított 
neki. - Először fordultál hozzám segítségért, és én nem is válaszoltam. Hogyne 
volna érdekes, az ég szerelmére! 
És most itt állok, egy év elteltével, és megint segítségért fordulok hozzá, gondolta Joanna. Csak most nem részvétre, hanem pénzre van szükségem. Nagy 
különbség... 
A gondolat visszatérítette jövetelének voltaképpeni indítékához. A pénz. Az 
egyetlen, amiben Sandro bővelkedett, és amely iránt Joanna eddig cseppet sem 
érdeklődött. 
Alapjában véve mindig is rejtély volt a számára, hogyan juthatott eszükbe a 
házasság gondolata. Joanna egy olcsó kis lakásban lakott, és abból élt, hogy idegeneket szolgált ki. Sandrónak ezzel szemben volt egy háza Belgraviában és egy 
városi lakása Rómában, egy kőhajításnyira a Colosseumtól. Még ez a viszonylag kis méretű tetőlakás is kész palota egy olyan egyszerű lánynak, mint ő. Egy 
praktikus lakosztály közvetlenül az iroda fölött tökéletesen a férfi fényűző életvitelére vallott. 
Egyszóval Sandro az olasz társadalom felső rétegéhez tartozott, és egész biztosan soha nem kellett hajlongania mások előtt. Fényűzően élt, a gazdagság úgy 
vette körül, mint egy meleg kabát. 
Es éppen ez az ember vetett szemet a kis olasz vendéglő jelentéktelen pincérnőjére, sőt szeretett bele fülig. Joanna nem értette, hogyan eshetett ez meg, de 
amilyen fiatal, ártatlan és naiv volt, soha nem kérdőjelezte meg a férfi érzelmeit. Túlságosan szerelmes volt, és túlságosan boldog, hogy viszontszeretik. 
Milyen kedvesen, milyen figyelmesen udvarolt neki Sandro! Meghatóan régimódinak bizonyult, amikor virágot, apró ajándékokat hozott neki, és gyöngéd 
csókokkal halmozta el, ennél tovább azonban soha nem ment, jóllehet mindketten égtek már a türelmetlenségtől. Tiszteletben-becsületben akarlak feleségül 
venni. Azt akarom, hogy szűzi fehérben gyere hozzám, és én abban a tudatban 
fogadhatom el az ajándékodat, hogy rászolgáltam. 
Szép, romantikus szavaik, gondolta most Joanna elkeseredetten. Varázslatos 
szavak, amelyek miatt még jobban imádta Sandrót. Ám éppen ezek a szavak 
okozták a végzetét. 
Alessandro most visszafordult hozzá. 
- Sokat szenvedett, mielőtt... 
Mollyról beszélt. Természetesen a húgára, nem őrá, Joannára gondolt. A nő 
megrázta a fejét. 
- Azt mondták, ott a helyszínen meghalt, semmit nem érzett. 
- Jó. - Hirtelen megszólalt a telefon. Sandro halkan szitkozódva ment oda, és 
vette fel a kagylót. - Sí? - Anyanyelvén szólt bele, ami annak jele volt, hogy 
nem teljesen ura érzelmeinek. - No... no, mondja le! Nem mozdulhatok innen. 
Mondja le? Joannának némi időre volt szüksége, mire megértette, miről van 
szó. 
- Ne, Sandro! - tiltakozott. - Kérlek, nehogy lemondd a megbeszéléseidet miattam! 
Már késő volt. Férje letette a kagylót, és olyan kifejezéssel nézett Joannára, 
hogy azt megint elfogta a rémület. Sandro olyan képet vágott, mint aki döntésre 
jutott, és ez a döntés őt is közvetlenül érinti. 
-  Ülj le! - mondta a férfi. - Töltök valami italt. 
- De hiszen reggel még azt mondtad, nagyon elfoglalt vagy emlékeztette őt 
Joanna aggódva. - És... és nekem is mennem kell! - Kétségbeesetten nézett a 
zárt liftajtóra, mintha mögötte nem is legszörnyűbb rémálmai, hanem a menekülés egyetlen útja rejlene. 
- El akarnál menni az ötezer fontod nélkül, cara? kérdezte gúnyosan Sandro. - Akkor hiába álltál ki annyi félelmet. 
Sandro most a hidegen számító üzletember volt, és Joanna számára bezárult a 
kör. Felmerült előtte Arthur Bates kéjsóvár arca, és ettől egyértelművé vált számára, hogy nincs más választása. Csapdában ült, amelybe maga sétált be, mert 
olyan helyzetbe került, amelyből egyedül nem tudott kikecmeregni. 
Férje megérezte, mi zajlik benne. Némán magára hagyta őt, és kinyitott egy 
szekrényajtót, amely mögött italokkal és poharakkal teli bárpult rejlett. 
Nincs választásom - ez a két szó forgott Joanna fejében, amíg bele nem szédült. Bágyadtan ereszkedett le egy fotelba. Úgy érezte, fogytán az ereje. 
Hűvös pohár ért a kezéhez. Joanna összerezzent, és felpillantott. 
- Tessék! - Sandro állt előtte, és egy pohár italt nyújtott felé. - Gin tonikkal. 
Talán ez majd segít, hogy visszanyerd a bátorságodat. Ahogy elnézem, szükséged lesz rá. 
Csak gúny és gúny. Joanna fogta a poharat, és dacból szinte egy hajtásra kiürítette a felét. Sandro viszont a legnagyobb nyugalommal telepedett le vele 
szemben, kényelmesen hátradőlt, és kis kortyokban élvezte az italt. Arcáról nem 
lehetett semmit leolvasni, miközben Joanna nem tudta palástolni idegességét. 
- Mióta van itt fenn lakásod? - kérdezte, hogy elodázza a pillanatot, amikor 
arról kellene beszélnie, amiért jött: a pénzről. 
- Mindig is megvolt - felelte a férfi nyugodtan. 
- Nem is tudtam róla! 
- Csak azért, mert van egy mutatósabb házam Belgraviában, amely méltóbbnak tűnt arra, hogy együtt éljek benne a feleségemmel - válaszolta Sandro keserűen. - Ezt a lakást csak akkor használom, amikor sokáig bent kell maradnom az 
irodában. 
Joanna azon töprengett, vajon itt töltötte-e Sandro az éjszakákat, amikor 
együttélésük alatt néha nem ment haza. Eszményi rejtekhely, ha valaki az elviselhetetlen házasságát akarja kipihenni. 
- Hol laksz most tulajdonképpen? 
Ez a mellékesen odavetett kérdés visszazökkentette Joannát a valóságba. 
Amikor megadta a címet, kerülte Sandro tekintetét, mert tudta, milyen válaszra 
számíthat. 
- A cím alapján arra következtetek, hogy védelmi pénzről van szó. 
Joanna időnként gyűlölte férjét a fölényes modora miatt. 
- Meg tudom védeni magam! 
Sandro hallgatása világos válasz volt. Joanna ismét belekortyolt az italába, és 
érezte, ahogyan az alkohol eltompítja az érzékeit. Már az idejét sem tudta, mikor 
evett utoljára. 
- Csak egyet kívánok tőled, Joanna, hogy áruld el végre! - noszogatta tovább 
Sandro. 
- Mit áruljak el? - A nő bizalmatlanul nézett rá. 
- Áruld el, mire kell a pénz, és megkapod! 
Ilyen egyszerűen? Minden feltétel nélkül? Joanna alig tudta felfogni, hogy ekkora szerencse érheti. Csak az volt a bökkenő, hogy be kell vallania, miért van 
szüksége a pénzre! Nagy levegőt vett. 
- Az utóbbi tizenkét hónapban egy kaszinó bárjában dolgoztam - kezdte elfúló hangon. - Molly halála óta - fűzte hozzá, mert ennek a tragédiának nagy szerepe volt abban, amiért most felkereste Sandrót. 
- Remek - vette át a szót a férfi, amikor neje elhallgatott. - Molly meghalt, és 
te egy kaszinóban vállaltál munkát. Hogyan történhetett, hogy a takarékos Joanna adósságokba verte magát? 
Hogyhogy még nem találta ki? Az asszony lopva Sandróra nézett. Sandro nagyon jól ismerte őt, sokszor még a gondolatait is kitalálta. Ám az meg sem fordulhatott a fejében, hogy éppen ő fog játékasztalhoz ülni! 
Játék. Már a szóra is felkavarodott Joanna gyomra. Vagy az ital volt az oka? 
Vagy hogy keveset evett? Vagy a félelem, hogy be kell vallania Sandrónak az 
igazságot? 
- Mi történt? - sürgette a férje. 
- Amikor,.. Molly meghalt, teljesen... - Kicsúszott a lába alól a talaj, ez volt 
a szomorú igazság. Az élete céltalanná vált. - Ugyanaz az ember... ajánlotta fel 
az állást, akitől a pénzt kértem kölcsön Molly temetésére. Azt mondta, könnyebben vissza tudom majd fizetni, ha nála dolgozom. Többet fizetett, mint a szokásos bér, és még lakást is szerzett nekem a környéken... hogy megtakaríthassam 
az utazási költséget. 
- Az ügy azonban nem volt ilyen tiszta, ugye? - vágott közbe Sandro. 
Joanna bólintott. 
- A heti törlesztési részletet egyre feljebb és feljebb srófolta, és én... pánikba 
estem, hogy hátralékba kerülök. Akkor még több pénzt kellett volna kölcsönkérnem tőle. Több lány már belekerült az ördögi körbe. Féltem. 
- Akkor mit csináltál? 
Joanna elpirult szégyenében. 
.- Játszani kezdtem... megpróbáltam visszanyerni, amivel tartoztam. Az ötlet 
nem vált be. - Hogyan is vált volna be? - Az egyik lépés követte a másikat, és 
mostanra olyannyira eladósodtam, hogy... Ha nem segítesz, akkor... - Elhallgatott, mert sejtette, hogy már így is túl sokat mondott. 
Sandro azonban nem érte be ennyivel. 
- Mi lesz akkor? 
Az asszony csak vállat vont. 
- Segítesz? 
- Tudni akarom, mi lesz, ha nem fizeted vissza idejében a tartozásodat! - követelte szigorúan Sandro. 
És ekkor Joanna agyát is elöntötte a vér. Kék szeme dacosan villogott. 
- A választ kitalálhatod magad is, hiszen egykor te is hasonló taktikát választottál, amikor el akartál érni valamit nálam! 
- Mi az ördögről beszélsz? - kérdezte élesen a férfi. 
- Zsarolásról! - Joanna gúnyosan mosolygott. - És ezzel még finoman írtam 
körül, hogyan gyakoroltál rám nyomást, hogy... Miként is fogalmaztál? Igen, 
emlékszem már! Hogy leküzdjem végre a szextől való esztelen irtózásomat! 
Csak te annak idején saját magadat, míg ez a férfi az adósságaimat használja fel, 
hogy megkaphasson! 
4. FEJEZET 
Egy pillanatig feszült csend uralkodott. Azután Sandro kifakadt: 
- Én soha nem alkalmaztam erőszakot veled szemben! 
Ugyan, az engedj magadhoz, vagy tűnj el az életemből is éppen elég erőszak 
volt a számomra, ellenkezett Joanna némán. Amikor pedig változatlanul képtelen volt elviselni, hogy Sandro hozzáérjen, megtakarította a férfinak a kínos lépést, hogy ki kelljen dobnia őt: inkább maga távozott. 
-  Nagyszerű, akkor hadd pontosítsák! - folytatta háborogva Sandro. - Arra 
célzói, hogy valaki arra akar kényszeríteni, feküdj le vele a tartozásod fejében. 
Jól értem? 
- Igen! - Joanna lecsapta a poharat az asztalra, felugrott, elfordult férjétől, és 
tenyerét a szájára szorította. 
Sandro is felállt. Nagyon is jól értette, mi zajlik a feleségében, hiszen elégszer 
volt már része hasonló jelenetekben. Egy ideig töprengve nézte, azután nagyot 
sóhajtott. 
- Nyugodj meg, kedvesem, ne izgasd fel magad ennyire! Senki sem fog bántani. 
Joanna megkönnyebbülten bólintott. 
- Ne... haragudj - rebegte alig hallhatóan, és Sandro ezúttal nem pirított rá. 
Ehelyett az ablakhoz ment, és kinézett, hogy Joannának legyen alkalma öszszeszedni magát. Ám részvétének ez az apró jele valamilyen érthetetlen okból 
annyira megindította a nőt, hogy eleredt a könnye. Maga sem talált rá magyarázatot, miért érezte annyira meghatónak Sandro látványát, ahogyan a magas, 
arányos testalkatú férfi ott állt az ablaknál, leeresztett vállal, dacosan felszegett 
állal - nagyon magányosan. 
Talán éppen ez volt az, ami annyira fájt: a tér, amely elválasztotta őket egymástól, a hatalmas szakadék, amely közöttük tátongott testileg-lelkileg egyaránt. 
A határokat Joanna szabta meg, de Sandro nem lépte át őket, mert a keserű tapasztalatok megtanították rá, hogy jobb, ha tiszteletben tartja azokat. 
És mit vetett most ő a férfi szemére? Éppen azt, hogy néhány alkalommal megpróbálta áthágni ezeket a határokat! Az asszony belátta, hogy ez nem volt tisztességes a részéről. Egykor igazi, nagy szerelem fűzte őket egymáshoz, és mi maradt 
belőle? Mindketten boldogtalanok lettek. Könnyebb az életük egymás nélkül. 
Sandro lassan megfordult. 
- Mi lesz, ha megkapod tőlem a pénzt? 
- Akkor kifizetem az adósságomat. - Nem ígérhette meg az asszony Sandrónak, hogy visszafizeti neki a pénzt, mert pincéri fizetéséből egy örökkévalóságig 
kellett volna gyűjtenie. Ezért ajánlotta fel a válást ellentételezésként. 
- És nem dolgozol tovább annál az alaknál? 
- Persze hogy nem! Annak a klubnak a környékére sem megyek többé! 
Sandro nem tágított. 
- És a szerencsejáték? Azzal is felhagysz? 
- Hogy kérdezhetsz ilyet? - méltatlankodott Joanna. Nem fog még egyszer 
Bele esni ugyanabba a csapdába. Ennyire ostobának tartaná őt Sandro? 
A férfi felsóhajtott. 
- Ez nem is olyan természetes. A játékszenvedély betegség, mint tudod. Ha 
egyszer már játszani kezdtél azzal az ürüggyel, hogy anyagi nehézségeid vannak, 
akkor fennáll a veszély, hogy hasonló helyzetben megint engedni fogsz a kísértésnek. És akkor mi lesz? - Egyenesen és határozottan felesége szemébe nézett. - Akkor megint erőszakot kell tenned magadon, és hozzám kell fordulnod 
segítségért, újra és újra, mindig tőlem fogod várni, hogy kifizessem az adósságaidat. Egészen addig, amíg meg nem teszed azt, amivel valójában kacérkodsz, 
Joanna, hogy belevesd magad a sötét, feneketlen szakadékba, amelynek a szélén 
már most is tántorogsz. 
Joanna magába zuhant. Sandro még erről is tud! Tud a nagy, fekete lyukról, 
amelynek a mélyére nap mint nap lenéz, és amely napról napra egyre tágul! 
- Megtagadod a segítséget? - kérdezte olyan panaszos hangon, hogy Alessandro ismét méregbe gurult. 
- Az ég szerelmére, dehogyis tagadom meg! - fortyant fel. - Csak bolond volnék, ha nem követelnék rá biztosítékot, hogy nem lesz megint szükséged a segítségemre. 
- Nem fog még egyszer előfordulni - ígérte meg gyorsan a nő. 
Ez persze kevés volt. Sandro zárkózott arckifejezése elárulta, hogy puszta fogadkozással nem fogja beérni. Joanna szívét ismét hideg rémület szorította össze, miközben férjét nézte, aki szótlanul állt előtte, és a padlót bámulta. 
A férfi végül nagyot sóhajtott, mint aki nehéz küzdelem után döntésre jutott. 
- Elárulod nekem a klub és az illető nevét? 
- Miért? - kérdezte óvatosan Joanna. - Mire... készülsz? 
A férfi egy szót sem szólt, de pillantásától Joanna hátán végigfutott a hideg. 
Sandro nem bízik benne, hogy ő el tudja rendezni az ügyet, ezért elhatározta, 
hogy maga veszi kézbe! Elmegy abba a klubba, látni fogja, hogy ő milyen helyen dolgozott, és micsoda kétes alakokkal állt kapcsolatban. És ezzel a róla alkotott véleménye végképp lesújtó lesz... 
- Ugyan már, Joanna - sürgette türelmetlenül Sandro -, magad mondtad, hogy 
többé be sem teszed oda a lábad! Akkor mitől tartasz? Közöld velem mindazt, 
amit tudnom kell, és én mindent elintézek helyetted. - Amikor a felesége továbbra is szótlanul állt előtte, halkan hozzátette: - Vagy egy vasat sem kapsz tőlem. 
Ez volt a végső csapás. Joanna világosan tudta, hogy Sandrón kívül senkire sem 
számíthat. Ezért megadta neki mindazokat az adatokat, amelyeket kért. Sandro megvető arckifejezése elárulta, hogy nem először hallotta a hely és a tulajdonos nevét. 
Joanna lerogyott egy fotelba, mielőtt a lába felmondta volna a szolgálatot. Sandro némán a telefonhoz lépett. Egész testtartása megvetést és undort sugárzott. 
Miért is ne? Joanna tökéletesen megértette, hiszen ő is éppen eléggé megvetette saját magát. 
- Mario? - szólt Sandro éles hangon a telefonba. - Vegyél ki a páncélszekrényből ötezer fontot, és várj rám az előcsarnokban! És két biztonsági emberünk 
is legyen ott! A limuzin álljon a bejárat előtt!... Tessék? - Az arca elsötétült. 
Nem, nem azért, hogy megvédjenek. Megfélemlítésül, az ördögbe is! 
Sandro befejezte a beszélgetést, és anélkül hogy Joannát egy pillantásra méltatta volna, eltűnt egy ajtó mögött a lakosztály hátsó részében. 
Amikor Sandro öt perc múlva visszatért, olyannyira átalakult, hogy Joanna 
felugrott meglepetésében. Azután csak állt, és hitetlenül bámult a férfira. 
Férje átöltözött, most háromrészes, sötétkék, csíkos öltönyt viselt, hozzá fehér 
inget és bordó selyem nyakkendőt. Széles vállára hosszú, fekete kasmírkabátot 
vetett finom, fekete sál és fekete bőrkesztyű egészítette ki az összképet. A férfi 
egyértelműen már a külsejével is hatást akart gyakorolni azokra, akikhez készült. 
Simán hátrafésült, szurokfekete hajától csillogó fekete cipőjéig az olasz alvilág 
egyik kiemelkedő képviselőjére emlékeztette az asszonyt. 
Maga volt az erő és a hatalom. 
- Mit... forgatsz a fejedben? - kérdezte Joanna elfúló hangon. 
A férfi tekintete elszántságot sugárzott. 
- Kifizetem az adósságodat. 
Kifizeti az adósságomat, vagy a másvilágra küldi azt a hiénát? Joanna ezen 
töprengett, miközben hisztérikus nevetés rázta. Az egész helyzet lassan meghaladta a tűrőképességét. 
- Nem lehet bajod belőle? - kérdezte óvatosan. - A kidobóemberei mindig a 
közelében vannak. Nagydarab fickók, akik előbb ütnek, csak azután kérdeznek. 
- Csak nem féltesz? Ne aggódj, tudok magamra vigyázni! 
Joanna megnyalta a szája szélét, miközben még egyszer szemügyre vette 
Sandrót. 
- Biztos lehetsz benne, cara, hogy egy ujjal sem fognak hozzám nyúlni! 
Csak mert magával viszi Mariót és két biztonsági emberüket? Ez az ember 
vagy őrült, vagy reménytelenül elbizakodott! 
- Veled megyek. - Ö, Joanna legalább ismeri őket, néhányukkal egészen jó viszonyban van. Rá talán hallgatnak, mielőtt odavágnak. Sandro viszont a kihívó fellépésével... Az asszony borzongva kereste a kabátját és a táskáját, amikor eszébe 
jutott, hogy mindkettőt az irodában hagyta. - A táskámat és az esőkabátomat lenn... 
- Te itt maradsz, és nem mozdulsz! - parancsolt rá a férfi jeges hangon. 
Sandro sötét, elszánt arckifejezése aggodalommal töltötte el Joannát. 
- Sandro, ne tedd, kérlek! - könyörögött. - Ismerem őket, tudom, hogyan kell 
velük bánni. Nem akarom, hogy bajod essen! 
A férfi mintha meg sem hallotta volna. A lifthez ment, és megnyomta a hívógombot. Az ajtó kinyílt, és Sandro belépett a liftbe. A következő pillanatban az 
ajtó bezárult. 
Joanna egyedül maradt a lakásban. Dühös, csalódott és boldogtalan volt. Anynyira boldogtalan, hogy szemét elöntötte a könny. 
Sandro több mint két órán át volt távol. Közben Joanna már majdnem beleőrült az aggodalomba. Nyugtalanul járkált fel és alá. Már lassan ott tartott, hogy 
még egy liftezést is képes lett volna megkockáztatni, hogy Sandro után menjen. 
Amikor azonban megnyomta a hívógombot, nem történt semmi. Sandro, ez a 
gazember, lezárta a felvonót, nehogy elhagyhassa a lakást! 
Mire a férfi visszatért, Joanna már kész idegroncs volt. Egy fotelban gubbasztott felhúzott lábát átkulcsolva, állát a térdére támasztva. 
Amikor azonban megjelent Sandro, azonnal kihúzta magát, és tüzetesen, tetőtől talpig szemügyre vette a férfit. Alessandro kabát és sál nélkül érkezett, és sérülésnek, Joanna legnagyobb megkönnyebbülésére, nyoma sem látszott rajta. 
- Itt a nyugtád! - mondta a férfi csendesen, és Joanna ölébe dobott egy kis cédulát, azután a bárhoz ment, hogy whiskyt töltsön magának. 
Az asszony megnézte, mi áll a papíron. Joanna Preston. Ötezer font, a mai 
napon kifizetve - olvasta, alatta pedig Arthur Bates aláírása díszelgett. 
- Nem használod a nevemet - állapította meg szemrehányóan Sandro, még 
mindig Joannának háttal. 
A nő nem érezte magát jogosultnak, hogy használja férje nevét. Ezt azonban 
inkább nem mondta ki hangosan, hogy elejét vegye egy hosszabb vitának. Inkább lesütötte a szemét, és hallgatott. 
Sandro, kezében egy pohárral, végre feléje fordult, és hosszan nézett rá. Joanna egy idő után nem bírta tovább elviselni a tekintetét, ezért megmozdult. 
- Hálás vagyok érte - szólt halkan, és a nyugtára mutatott. 
A férfi nem válaszolt, csak nézett rá továbbra is. Joannának az volt az érzése, 
hogy férjét majd szétveti a düh, és szívesen kitöltené valakin a mérgét... valószínűleg a legszívesebben őrajta. Valamiért azonban visszatartotta magát. 
- Micsoda aljanép gyűlt össze a klubodban! - tört ki végül a megvetés Sandróból. Joanna elpirult, és kerülte férje tekintetét. - Az éttermi munkádban még 
legalább volt valami méltóság. Ez a lebuj azonban minden kritikán aluli! Hogyan 
kerültél oda? 
A nő vállat vont. Sandro úgysem értené. Honnan tudhatná egy olyan ember, 
mint Alessandro Bonetti, milyen is az, amikor nincsen semmid, és nem vagy 
senki - nemcsak a mások, hanem a saját szemedben sem? 
- Nos, életednek ez a fejezete lezárult -jelentette be váratlanul Sandro. - Ne 
is vesztegessünk rá több szót! 
Joanna ijedten nézett rá. Nem akarta elhinni, amit a szavak mögött értett. Elszántan felállt. 
- Nem akarok megint veled élni, Sandro! 
-  Tényleg nem? - horkant fel a férfi olyan élesen, hogy Joanna rosszat sejtett. - És akkor hol akarsz élni? 
- Van... még saját lakásom! És nem nehéz új állást találni. 
Alessandro most odalépett hozzá. Noha nem szólt egy szót sem, Joannának 
hirtelen az a megsemmisítő érzése támadt, hogy teljesen kiszolgáltatott. A férfi 
lassan benyúlt a zakója zsebébe, és előhúzott belőle valamit. Amikor Joanna felfogta, mi is az, döbbenten ült vissza a fotelba. 
- Ho... honnan vetted ezt? 
- Mit gondolsz? - kérdezte gúnyosan Sandro, és a bekeretezett fényképet az 
asztalra tette. 
Joanna értetlenül meredt Molly mosolygó arcára. Szüksége volt még egy pillanatra, mire felfogta, mit jelent, hogy Sandróhoz került a fénykép. 
- A holmid nagyobb részét a belgraviai házba vitettem - folytatta a férfi olyan 
hangon, mintha szavainak nem volna különösebb jelentősége. - Néhány fontos 
dolgot azonban idehoztam. 
Joanna elkeseredetten nézett rá. Sandro megint eltűnt a liftben, majd egy bőrönddel tért vissza - az ő bőröndjeinek egyikével, mint Joanna megállapította. 
- Jártál... a lakásomban? - suttogta. 
A férfi bólintott, és letette a bőröndöt a földre. 
- Ott voltam, és nem hittem a szememnek. Felháborított, hogy milyen körülmények között élt a feleségem -- az én feleségem! Tessék... - Közelebb lépett 
hozzá, és az ölébe tette a táskáját. 
Minden darab magáért beszélt. A nyugta, amely Joannának annyit jelentett, 
ezentúl Sandro adósa. Molly fotója, amely arról árulkodott, hogy a férfi a lakásábanjárt. És most a táskája, amely magyarázatul szolgált, hogyanjutott hozzá 
Sandro a lakáskulcshoz. 
És ne feledkezzünk meg a bőröndről sem, gondolta dühösen. A bőröndjéről, 
amelyet Sandro csomagolt össze... és amely arra utalt, hogy a férfi, mint egy tolvaj, a legszemélyesebb holmijai között turkált! 
- Képtelen vagyok felfogni, hogy lehettél képes erre... - szűrte a szót a fogai 
között. 
- Megtettem és kész! Ahogy elnézem, semmi sem maradt függőben. A lakásod üres, a bérleti szerződést felmondtam, az állásodat nemkülönben, a tartozásodat kifizettem. Nem felejtettem el semmit? -játszotta a feledékenyt Sandro. 
Ó, dehogynem! 
Lassan Joannához sétált, föléje hajolt, és kétoldalt rátámaszkodott a fotel karfájára, úgyhogy a nő fogságba esett. 
- Rólad elfeledkeztem. - Szigorúan a felesége szemébe nézett. - Signora Bonetti - suttogta már-már fenyegetően -, ön egy új élet küszöbén áll! 
-Nem... értelek... - hebegte Joanna, és idegesen hátradőlt a fotelban, mintha ettől távolabb kerülhetne Sandrótól. 
- Nem? Akkor most elmagyarázom. Az üzlet lényege a következő, cara: ötezer fontom bánja, hogy kiegyenlítettem a tartozásodat, és egyenesbe tettem az 
életedet. Ellenszolgáltatásként pedig, kedves feleségem, ismét elfoglalod helyedet az oldalamon! 
-Képtelen vagyok felfogni, amit mondasz! - támadt Sandróra a nő. - Ettől te 
sem vagy jobb, mint Arthur Bates... Nem érted? 
Sandro megvető mosolya elárulta, hogy ezt inkább nem kellett volna mondania. 
- Ugyan, cara, szerintem még mindig velem jártál jobban - szólt lágyan. - Ezt 
még a férfiakról alkotott torz fogalmaid ellenére is be kell látnod. 
Hogyne látta volna be! Senki - legkevésbé a visszataszító Arthur Bates - sem 
vehette fel a versenyt Sandróval. Azt azonban mégsem hagyhatta, hogy Sandro 
ezt tegye vele... hogy ezt tegye saját magával. Nem szabad elölről kezdeniük. 
Soha többé! 
- Gyűlöllek! - suttogta az asszony. Ez persze színtiszta hazugság volt. - Nem 
akarhatsz együtt élni egy nővel, aki képtelen elviselni, ha hozzáérsz! 
Joanna szándékosan bántani akarta Sandrót, hogy eltántorítsa szándékától. A 
férfi azonban csak a saját céljait tartotta szem előtt. 
-  Azt mondod, gyűlölsz? Képtelen vagy elviselni, ha hozzád érek? Hiszen 
amióta betetted a lábad az épületbe, majd felfalsz a tekinteteddel! 
- Szemenszedett hazugság! - ellenkezett vele Joanna hevesen. 
- Hazugság? Majd meglátjuk! 
Sandro minden figyelmeztetés nélkül megragadta a nőt a karjánál fogva, és 
felhúzta magához. Az asszony rémülten igyekezett szabadulni, és öklével a férfi széles mellkasán dobolt. 
- Milyen vadul védelmezed az erényedet - suttogta Alessandro, majd elkapta 
Joanna csuklóját, és kezét a melléhez szorította -, milyen makacsul ragaszkodsz 
hozzá! 
Joanna teljesen magánkívül volt. 
- Engedj elmennem! - sikította, miközben a félelemtől vakon ütötte a férfit, 
ahol érte. 
- Soha! -jelentette ki Sandro határozottan. - Megint itt vagy velem, és gondoskodni fogok róla, hogy velem is maradj! 
Lehajolt, száját Joannáéra szorította, és azzal tartotta fogva, amitől a nő a legjobban félt: a csókjával. 
Egy másodpercig Joanna úgy érezte magát, mint akkor, amikor még az ilyen 
pillanatokért élt. Sandro! Minden gondolata, minden érzése, minden vágya csak 
az övé volt. Vágyának ereje áttörte a falat, amelyet ő maga épített kettőjük közé. 
Csodálatos volt, mintha visszatért volna a mennyországba az önként vállalt pokolbéli száműzetés után. Úgy érezte, végre otthon van. 
Halkan felnyögött Sandro csókja mintha új életre keltette volna. Érzelmei 
szétszakították a béklyókat, amelyeket kettőjükre kényszerített. Nemcsak hogy 
nem védekezett Sandro csókja ellen, hanem odaadóan viszonozta is. Szíve hevesen vert, mellbimbója megkeményedett, és a férfi simogató kezére várt. 
Újra fellobbant benne a szenvedély tüze, ahogyan csak Sandro volt képes fellobbantani benne. 
A férfi érezte az általa kiváltott hatást. Levegő után kapkodva emelte föl a fejét, és nézett Joannára. 
- Cara mia... Tudtam! 
- Nem! - Joanna kétségbeesetten próbált tagadni. 
Már elkésett vele. Meglátta a Sandro szemében égő tüzet, érezte, ahogyan a 
férfiban életre kel a vágy. Sandro magához ölelte, és olyan forró szenvedéllyel 
csókolta, hogy módja sem volt palástolni az érzéseit. 
Sandro sokszor csókolta már az asszonyt - gyöngéden, csábítóan, izgatóan, 
különösen kapcsolatuk kezdetén. Csókjai később mind szenvedélyesebbek lettek, akkoriban már egyre nehezebben tudtak uralkodni magukon. Házasságkötésük után a férfi csókjait hol a vad vágy és a düh hevítette, hol a csalódás tette 
keserűvé, sokszor azonban szívszaggatóan könyörgő volt. 
A mostani csók azonban más. Sem több, sem kevesebb, mint a mindkettőjüket átható vágyakozás kifejezése. 
- Nem! - Joanna ellökte magától a férfit. - Nem tudom megtenni! 
- Miért nem? - kérdezte halkan Sandro. 
Joanna szemét elöntötte a könny. Vadul pislogni kezdett, nehogy sírva fakadjon. 
- Nem... megy... - ismételte remegő hangon. - Egyszerűen képtelen vagyok rá! 
Sandro felsóhajtott. Fájdalmas kifejezés jelent meg a szemében. A következő 
pillanatban azonban ismét maga volt a megtestesült önuralom. 
- Nem baj, azért ez mégiscsak a kezdet számunkra, nem pedig a vég, cara 
jelentette ki meggyőződéssel. - És most gyere! 
Nem hagyott időt Joannának a töprengésre, kézen fogta, és a lifthez húzta. 
- Már így is késésben vagyunk, sietnünk kell. 
- De... hová megyünk egyáltalán? - A nőt megint elfogta a félelem, ennek azonban ezúttal nem Sandro volt az oka, hanem a tény, hogy be kell szállnia a liftbe. 
-  Idejében megtudod - válaszolta a férfi, és csak akkor engedte el a kezét, 
amikor bezárult mögöttük a felvonó ajtaja. 
Azután átfogta Joanna karcsú derekát, és a fülke falának nyomta a nőt. A lift 
elindult. Joanna lehunyt szemmel küzdött a rátörő félelem ellen, amelynek sokféle oka volt: Sandro közelsége, szenvedélyes csókjának utóhatása, az új életükre vonatkozó bejelentése - és nem utolsó sorban az az átkozott lift! 
- Áruld el végre, miért rettegsz annyira a lifttől! - unszolta kedvesen Sandro. 
Joanna csak a fejét rázta, és összeszorította a szemét. 
- Érzem a szívverésedet... 
Mert túlságosan közel vagy hozzám! Nem kapok tőled levegőt, és mindjárt 
összeesem a súlyod alatt, gondolta Joanna idegesen. 
A férfi egy csókot lehelt Joanna homlokára, azután ajkával finoman megérintette lecsukott szemhéját, majd remegő ajkát. 
- Ne! - tiltakozott az asszony, és elfordította a fejét. Ugyanakkor mindkét kézzel belekapaszkodott a férfi zakójának hajtókájába. Ellentmondásos érzelmek 
között hánykódott, és már nem tudta eldönteni, mitől fél jobban, a liftezéstől 
vagy Sandro felkavaró közelségétől. 
- Gyönyörű vagy, ugye tudod? - suttogta gyöngéden a férje. - Még most is 
elveszed az eszemet. 
- Én csak megmérgezem az életedet - mormolta a nő, miközben nem tudta eldönteni, a szerelem vagy a gyűlölet erősebb-e benne. 
-  Édes méreg vagy - válaszolta a férfi, miközben nyelve hegyét végighúzta 
Joanna kerek állán. - Mmm... 
- Sandro! - rimánkodott a nő. - Nem tudom elviselni! 
- Engem vagy a liftezést? 
- Egyiket sem! - kiabálta. - A pokolba is, egyiket sem! 
- Nos, a felvonó már megállt - közölte gúnyosan a férfi. - Már éppen azon töprengtem, miért kapaszkodsz még mindig úgy belém, mintha az életed múlna rajta. 
Belé kapaszkodik? Joanna meglepetten nyitotta ki a szemét, és pillantása Sandro kihívóan nevető tekintetével találkozott. Összerándult, amikor a sötét szempárban meglátta a sokatmondó villanást. 
- Nem kapaszkodom! 
- De igen - erősítette meg Sandro, mielőtt megint megcsókolta volna, hosszan 
és szenvedélyesen. - Ez az, Joanna - bátorította a nőt -, nézz csak így rám továbbra is! Nézz meg magadnak jól: nem foglak tovább kerülgetni, mint macska 
a forró kását, hanem férfi módra elszántam magam, hogy minden kínálkozó alkalmat kihasználva át fogok hatolni a védőfalon, amelyet magad köré emeltél. És 
tudod, miért? Mert minden alkalommal, ahányszor csak megpróbálom, egyre kevésbé reszketsz, inkább izgalomba jössz tőle. Érdekes fordulat, nem gondolod? 
Nem, éppen ellenkezőleg, Joanna ezt inkább meglehetősen riasztónak találta. 
Mi történt velem? - tépelődött. A két év alatt, amelyet Sandrótól távolt töltöttem, 
annyira kiéheztem volna, hogy védtelenné váltam a vágyaimmal szemben? 
- Soha nem lehetek igazán a feleséged - felelte ezért határozottan. Ezen a tényen a leggyötrőbb vágy, a legégetőbb szenvedély sem változtathatott. 
- Úgy gondolod? Nos, majd meglátjuk. 
Ezután Alessandro hátrébb lépett, hogy módot adjon feleségének a feleszmélésre. Joanna körülnézett, hol kötöttek ki. 
A lift minden jel szerint egy mélygarázsban állt meg. Közvetlenül az ajtó előtt 
nagy, fekete limuzin várakozott a gazdagság, hatalom és fényűzés jelképeként. 
Sandro megragadta Joanna karját, és az autóhoz vezette. Fekete sofőregyenruhás férfi nyitotta ki előttük udvariasan a hátsó ajtót. Sandro besegítette Joannát az ülésre, majd ő is helyet foglalt mellette. Amikor Joanna olyan távol húzódott a férfitól, amennyire csak lehetséges volt, valami puhához ért az ülésen. 
Sandro fekete kabátja, sálja és kesztyűje volt az - további jelképek. 
Kellékei egy férfinak, aki határozott célt tűzött ki maga elé. Joanna összerándult. Egyre világosabbá vált számára, hogy Sandro változatlanul ugyanazt a célt 
tartja a szeme előtt. Arthur Bates csak köztes állomás volt az oda vezető úton. A 
voltaképpeni cél ő maga, Joanna. 
- Hová megyünk? - kérdezte idegesen, amikor a limuzin kigördült az utcára. 
Amikor Sandro késlekedett, a nő lelkiekben felkészült a várt válaszra: a belgraviai házba. 
Alessandro azonban benyúlt a zakója egyik zsebébe, előhalászott belőle valamit, amit odadobott felesége ölébe. 
- Ezt elfelejtetted felvenni ma reggel. Kérlek, tedd meg most! 
A gyűrűs dobozka volt. Joanna remegő kézzel emelte föl. Biztos volt benne, 
hogy aznap reggel, mielőtt távozott, abba a fiókba dugta be, amelyben az emléktárgyait őrizte. 
Abba a fiókba, amelyben a legszemélyesebb tárgyait tartotta. Sandro pedig 
nyilván átkutatta az egészet. Látta, mi minden van benne. Az esküvői fényképük, 
amelyen ő hosszú, fehér ruhában, Sandro pedig sötét öltönyben áll. Ezt a fényképet nem keretezte be, mint Mollyét, mert túlságosan fájt volna, ha mindennap 
beleütközik a tekintete, inkább elsüllyesztette a fiókja mélyére, a többi, hasonlóan fájdalmas emléktárggyal egyetemben. 
Joanna pirulva nézte a kezében tartott dobozkát, miközben érezte, hogy Sandro figyeli, és pontosan tisztában van vele, mi megy végbe benne. Borzasztóan 
bántotta, hogy Sandro látta, mindent megőrzött, amit valaha tőle kapott, még az 
olyan jelentéktelen apróságokat is, mint az egyszerű arany fülbevalót és a két 
szívvel díszített karkötőt a finom csipke zsebkendőt, amelybe bele volt hímezve a neve, és amelyet Sandro egy külföldi útjáról hozott a kötegnyi képeslapot, 
amelyet a férfi még esküvőjük előtt az üzleti útjairól küldött neki. Hiányzol! 
mindössze ennyi állt a lapokon... Ám Joannának ez végtelenül sokat jelentett. 
A leginkább azonban az bántotta, hogy Sandro azt is látta, amit a legnagyobb 
gonddal őrizgetett: egy bőrkötéses könyvet, amelyben gondosan és nagy-nagy 
szeretettel lepréselt egy-egy virágot azokból a csokrokból, amelyeket a férfitól 
valaha kapott. 
Joanna alig látott a könnyein át. Egy szó sem jött ki a torkán, de nem is erőltette. Sandro finoman az álla alá nyúlt, és maga felé fordította az arcát. 
- Jó helyen vannak nálam - mondta megnyugtatóan. - Ne aggódj! 
Az asszony ismét nagyokat pislogott, nehogy sírva fakadjon, de Sandro pillantása elárulta, hogy mindent látott. 
-Sandro... 
A férfi belefojtotta a szót, nem hagyta, hogy Joanna kimondja, amit rosszulesett volna hallania. 
- A Heathrow repülőtérre megyünk - hangzott szájából a megkésett válasz ellentmondást nem tűrő hangon. - A késő délutáni géppel Rómába utazunk, ahol 
mindent elölről kezdhetünk. 
Egészen elölről. 
Joanna úgy érezte magát, mint akit villám sújtott. Rómába mennek, ahol házasságot kötöttek. Rómába, ahol Sandrónak gyönyörű lakása van a Colosseum 
közelében. Rómába, ahol mindketten a poklok poklát élték át. 
Azért utaznak Rómába, hogy elölről kezdjék. Csakhogy most már Sandro 
nyilvánvalóan elszánta magát, hogy kapcsolatukat más mederbe tereli. Amióta 
visszatért a Batesnél tett látogatásáról, nem hagyott kétséget efelől. 
- Nem tudom megtenni! - rebegte Joanna. 
- Ne szólj egy szót sem, inkább húzd fel a gyűrűidet! - szólt rá Sandro keményen. 
5. FEJEZET 
Elhagyták a hűvös, esős Londont, és megérkeztek a meleg, napos mediterrán 
világba. Joanna úgy érezte, csapdába ejtették, menekülésre semmi remény. Sandro folytonosan szemmel tartja. 
Elég volt az a pár óra, amíg feleségét az iroda feletti lakásában tartotta fogva, 
hogy Alessandro mindent elrendezzen. Tiszteletre méltó teljesítmény, ismerte el 
Joanna kelletlenül. 
Nagyon ügyes. Az asszony mindig tudta Sandróról, hogy ügyes ember. És 
hogy önfejű? Másként nem jutott volna oda, ahol most tart. Céltudatos? Nem is 
kérdés, azért aratta egyik sikert a másik után, mert mindig tisztában volt vele, mit 
akar elérni. De hogy önpusztító hajlamai lennének? Joanna nem hitte a férfiról, 
hogy elég őrült legyen újból egy fedél alatt élni a feleségével. 
Ahányszor azonban erről szeretett volna szót váltani Sandróval, az mintha 
megérezte volna megfogta a kezét, és a szájához emelte, miközben továbbra is 
az üzleti iratai között böngészett. Csak akkor engedte el a kezét, amikor Joannában kissé alábbhagyott a feszültség, vagy inkább csak belefáradt a hiábavaló 
próbálkozásba. 
Ha Sandro egyszer valamit a fejébe vett, nemigen lehetett azt kiverni belőle. 
Joanna már ezerszer megbánta, hogy hozzá fordult segítségért, és ezzel a kezére 
adta magát. Jobban bánta, mint bármely más döntését addigi életében - kivéve 
azt az egyet, amikor Alessandro feleségül kérte, és ő igent mondott. 
- Sandro... - Végre összeszedte magát annyira, hogy megszólítsa. 
- Ne most - mondta a férfi, fel sem nézve a papírjaiból. - Szívesebben vitatkozom veled nyugodtabb környezetben. Légy szíves, fogd vissza magad, amíg 
haza nem érünk! 
Haza... Joanna felsóhajtott. Nem maradt más hátra, mint hogy engedelmeskedjen, és megpróbáljon úrrá lenni félelmein. Sandro gyűlölte a nyilvános jeleneteket, ő pedig nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a férjét. 
A római lakáshoz a legrosszabb emlékei fűződtek. Minél közelebb értek a városhoz, annál nyomorultabbul érezte magát. 
A gép leszállt. Miközben elhagyták a repülőtér épületét, és a parkolóban várakozó fekete Ferrarihoz indultak, Joanna egyre sápadtabb lett, és nagy, kék szemében aggodalom ült. Sandro egyszerűen nem törődött vele. Persze, gondolta 
dühösen Joanna, miközben a csupa erő és lendület sportkocsi egyre közelebb vitte fájdalmas emlékeinek színhelyéhez, Sandro mindent elkövet, hogy elérje célját - mit érdekli, mit élnek át eközben mások! 
-  Gyűlöllek... - mormolta, amikor a híres-hírhedt római csúcsforgalomban 
elakadtak egy dugóban. 
Sandro ezt is elengedte a füle mellett, inkább bekapcsolta az autórádiót. Verdi Requiemjének drámai hangjai töltötték meg a kocsi belsejét. Joanna ezt a zenét a helyzethez tökéletesen illőnek érezte. Ám Sandro azonnal átkapcsolt a CDlejátszóra, és egy könnyed hangulatú Mozart-darabot választott. 
Egy mellékutcában parkoltak le. Joanna már az ideg-összeroppanás határán 
volt, amikor Sandro az autót megkerülve kinyitotta az ajtót, és segített neki a kiszállásnál. Joanna kerülte a férfi tekintetét, de érezte benne a sötét elszántságot, 
amellyel kézen fogva a házhoz vezette. 
Nem sokkal ezután már ott álltak a tizenhetedik századi palota előtt, amelyet 
évekkel azelőtt három luxuslakássá alakítottak át. Minden szinten volt egy. Az 
egész épület Sandro bankjáé volt, és a bankigazgató természetesen a legfelső emeleten lévő lakást választotta magának. Ez azt jelentette, hogy Joannának megint 
liftbe kellett szállnia. 
Sandro elengedte felesége kezét, ehelyett a derekát fogta át. Éreznie kellett, 
ahogyan Joanna egész testében megborzong, de nem zavartatta magát. Amint 
mondta, nem mulaszt el többé egyetlen alkalmat sem, hogy hozzáérhessen. 
- Hol van a poggyászunk? - kérdezte Joanna idegesen. Csak most döbbent rá, 
hogy a repülőtéren nem vettek át egyetlen bőröndöt sem. 
- Nem lesz rá szükségünk - válaszolta tömören Sandro, miközben a bejárathoz irányította feleségét. 
Beléptek a szépen restaurált freskókkal díszített előcsarnokba. A felvonót 
ügyesen elrejtették két, faragásokkal borított tölgyajtó mögé. 
Joanna a szája elé kapta a kezét. 
- Rosszul vagyok! - suttogta. 
Sandro, mit sem törődve vele, hívta a liftet, és betolta Joannát, amikor a súlyos ajtók szétnyíltak előttük. A felvonó belseje tökéletesen illett a környezethez: 
két oldalát fafaragások, hátsó falát aranykeretbe foglalt kristálytükör borította. 
Joanna gyorsan elfordult holtsápadt tükörképétől. Arca Sandro széles mellkasába ütközött. Egész testében remegve dőlt neki a férfinak, aki megnyomta a 
gombot, majd magához ölelte a feleségét. 
- Nem tudom megtenni! - zokogta Joanna. 
- Cssss! - nyugtatta feleségét halkan Sandro. -Dehogynem tudod! Meg is fogod tenni. 
Hangján érződött, hogy ezúttal sem tűr ellentmondást. Joanna nem emlékezett 
rá, hogy a férfi valaha is ilyen keményen, ilyen határozottan bánt volna vele. 
A lift megállt. Sandro végigvezette Joannát a vörös szőnyeggel borított folyosón egy súlyos, kétszárnyú ajtóhoz, amely a lidércnyomás kezdetét jelezte. 
Aztán egyik kezével kinyitotta az ajtót. Tett egy lépést előre, és magával akarta húzni Joannát, aki azonban képtelen volt átlépni a küszöböt. Hirtelen számtalan keserves emlék tört rá. 
Ebbe a csodálatos lakásba, amelynek tágas, magas helyiségeit ízlésesen, a kor 
stílusának megfelelően újították fel és rendezték be, hozta őt Sandro három évvel azelőtt, a közös jövőjükre vonatkozó legszebb várakozásokkal eltelve. És az 
okokról mit sem sejtve kellett átélnie a férfinak, hogy boldog reményei szertefoszlanak. 
- Nem bírom elviselni - motyogta Joanna, miközben rettegve kapaszkodott 
Sandróba. 
- Csitt, cara! - nyugtatgatta megint a férfi, és magához szorította. - Meg kell 
tanulnod, hogy bízz bennem. 
Joanna számára azonban mindez nem bizalmi, hanem létkérdés volt. 
- Hadd menjek egy szállodába! - könyörgött. - Csak ma éjszakára! Kérlek, 
Sandro! Képtelen vagyok betenni ide a lábam... 
- Csak előre mehetsz, ha szembe akarsz nézni a múlt kísérteteivel, Joanna 
mondta határozottan Sandro. - Együtt vesszük fel ellenük a harcot. Gyere 
csak.... - Megkísérelte átrángatni Joannát a küszöbön, a nő azonban megfeszítette magát. - Hagyd már abba, Joanna! - Alessandro bosszúsan fújt egyet. - Itt 
nincs mitől félned! 
Dehogyis nincs! De még mennyire hogy van mitől félnem, gondolta az aszszony. 
- Engedj el, vagy sikítok! - figyelmeztette a férjét. 
- Ne viselkedj már ilyen gyerekesen! - Sandro kezdte elveszíteni a türelmét. 
Ez már kész hisztéria! 
Igen, Joannán kitört a hisztéria. Nem akart bemenni. Nem akart szembenézni 
a múlt kísérteteivel. Nem akart mást, mint... 
- Tudok mindent, cara! - közölte ekkor minden átmenet nélkül Sandro. - Ezzel az esztelen makacskodással nem térhetsz ki többé előlem. Nagyon jól tudom 
ugyanis, miért viselkedtél velem úgy, amikor itt éltünk. 
Honnan tudhatná? Joanna hitetlenkedve nézett a férfira. Ez lehetetlen! Sandro 
nem tudhat semmit. Senki sem tudott semmit Mollyn kívül - és még őt sem avatta be a teljes igazságba. 
- Nem... értem, miről beszélsz - dadogta. 
- 0, dehogynem! - vágott vissza Sandro keményen. - Arról beszélek, ami az 
esküvőnk előtt egy héttel történt veled. Arról az éjszakáról, amikor rád támadtak. - Kíméletlenül folytatta: - Amikor hazafelé tartottál munka után. Tudok róla, cara - bizonygatta a férfi. - Tudom, mit... 
Joanna elkeseredetten lépett hátra. 
- Nem! - A fejében minden kavarogni kezdett. - Nem tudhatsz semmit! Nem! 
- Joanna, hallgass meg... 
- Nem! - A nő halálra váltan egyre hátrált. Sandro fájdalmas tekintete a szívébe hasított. - Nem! - Védekezésül maga elé emelte a kezét, amikor a férfi közeledni próbált. - Nem tudhatsz semmit. Nem akarom, hogy bármiről is tudj! 
-De Joanna... 
- Nem, Sandro, te ne tudj semmiről! - Egyre hátrált, amíg háta a falhoz nem 
ütközött. Akkor tapogatózva megindult oldalazva abban a reményben, hogy 
végre lerázhatja magáról Sandro szánakozó pillantását, amelyet nem tudott elviselni. Egyetlen kívánsága volt csak: bárcsak nyílna meg a lába alatt a föld, és 
nyelné el örökre! - Ne nézz így rám! - suttogta. Úgy érezte, teljesen tehetetlen, 
végképp kiszolgáltatottá vált. Sötét, fenyegető árnyak bukkantak fel előtte, és 
egyre közeledtek... 
Sandro lassan és óvatosan lépkedett Joanna felé, nehogy megriassza. 
- Ki kellett végre mondanom! Nem titkolhattam tovább! Madre di Dio, hát 
nem látod, mi lesz így veled? 
- Nem! - Joanna befogta a fülét. - Nem tudsz semmit. Nem akarom, hogy tudd! 
- De miért? Miért nem bízol meg bennem? Miért zársz ki az életedből? 
Az asszony képtelen volt megszólalni. Kezével kitapogatta a nyitott liftajtót. 
Arra fordította a fejét, benézett a várakozó tülkébe, és hirtelen elhagyta a józan 
esze. Sandro hangja a végtelen távolból szűrődött el hozzá. Mintha azt mondta 
volna, hogy menjenek be a lakásba, és beszéljenek meg mindent. Ő azonban nem 
akart beszélni semmiről. Egyáltalában nem akart itt lenni! 
El innen! El kellett menekülnie, mielőtt végképp összeomlik. 
-- Joanna... 
Beugrott a liftbe. És hirtelen ott volt előtte a fekete mélység, amelyet már régóta óvatosan kerülgetett. Ezúttal azonban nem vezetett másfelé út. Fejest ugrott 
bele, és csak zuhant, zuhant, amíg nem érzett mást a teljes súlytalanságon kívül, 
és magába nem fogadta a sötétség, a mindent elnyelő feketeség. 
A valóságba való visszatérés nehéznek és fáradságosnak bizonyult. Ahányszor csak Joanna azt hitte, sikerül kikeverednie a szakadékból, fogást kereső ujjai alól kigördültek a kövek, és ő visszacsúszott zihálva, elkeseredetten, megfélemlítve. Kétségbeesetten igyekezett megkapaszkodni, hogy ne zuhanjon tovább, és egy biztonságos pontról újrakezdhesse a gyötrelmes mászást. 
Néha már attól tartott, hogy sziszifuszi küzdelmének sohasem szakad vége, és 
élete hátralevő részét már csak azzal fogja tölteni, hogy mászik felfelé a szakadék 
meredek falán, hogy azután újra és újra visszaessen. Néha a szakadék szélén rémítő arcok bukkantak fel, amelyeken kárörvendő vigyor ült... egy fiatal bőrfejűé, 
azután Arthur Bates tenyérbe mászó képe... Mindkettőjük kéjsóvár tekintete arra 
emlékeztette Joannát, mi várna rá, ha sikerülne elmenekülnie sötét börtönéből. 
Azután megjelent Molly, félretolta a visszataszító figurákat, bátorítóan rámosolygott, és felé nyújtotta a kezét. A kéz azonban mindig néhány centiméterrel 
messzebb volt annál, semhogy elérhette volna. 
-  Ez nem igazság! - panaszolta Joanna. - Ez egyszerűen nem igazság! így 
nem érlek el... 
- Csitt! - szólalt meg egy vigasztaló hang. - Itt vagyok, tartalak. 
Nem Molly, hanem Sandro hangja volt. Joanna felnézett, és látta, ahogyan a 
férfi a szakadékba behajolva felé nyújtja a kezét. A karja hosszabb volt Mollyénál. Sikerült elkapnia Joanna csuklóját, és kezdte húzni őt felfelé. Azután a 
szó szoros értelmében kirántotta a szakadék peremére, és a földre lökte, elég 
messze, nehogy ismét visszazuhanhasson. 
Joanna annyira megkönnyebbült, hogy rámosolygott Sandróra, és megköszönte a segítséget. A férfi gyöngéden betakarta. 
- Most aludj! - tanácsolta. - Itt biztonságban vagy. 
És Joanna végre valóban biztonságban érezte magát, nem félt már semmitől a 
férfi erős karjában, s egy pillanat alatt elnyomta a pihentető álom. 
Amikor Joanna szeme felpattant, a magas ablakok elhúzott függönyei között 
ragyogó napfény szűrődött be. Körülnézett. Lakályos kis szoba volt, világos és 
szellős. Vajon kié lehet? 
Hirtelen nem tudta, hol van. Halványan rémlett, hogy valami szörnyű történt 
vele, de hogy mi, nem jutott az eszébe, hiába erőltette az emlékezetét. 
- Hogy érzed magad? 
A kérdésre összerezzent. Oldalra fordította a fejét, és megpillantotta Sandrót, 
aki az ágy mellett, egy fotelban ült, és őt nézte kifürkészhetetlen pillantással. A 
sötét öltöny helyett, amelyben Joanna utoljára látta, most vékony vászonnadrág 
és egyszerű, fekete póló volt rajta. 
A sötét öltöny... Joanna emlékezete egy csapásra helyreállt - már tudta, hol 
van, miért fekszik az ágyban, miért ül mellette Sandro, mintha már órák óta ott 
várna, és figyeli őt, abban a tudatban... 
- Mi... történt? - Kétségbeesetten játszotta a tudatlant. Időre volt szüksége, 
hogy feldolgozza a történteket. 
- Nem emlékszel? 
Joanna valójában mindenre emlékezett, de ha ezt elismeri, akkor szembe is 
kell néznie vele, ez pedig pillanatnyilag meghaladta az erejét. 
-  Alig valamire - füllentette. - Csak annyi rémlik, mintha... veszekedtünk 
volna. 
- Úgy is mondhatjuk. - Különös mosoly futott át a férfi arcán. - Azután... 
rosszul lettél. 
De még milyen rosszul, gondolta Joanna gyászosan. Inkább leugrott a pokol 
mélyére ahelyett, hogy szembenézett volna mindazzal, amiről Sandro azt állította, tud róla. 
- Hol vagyok? 
- Rómában. A lakásomon. - Sandro kutató pillantást vetett rá. - Egyszer csak 
összeestél. Amikor nem akartál magadhoz térni, orvost hívtam. 
Orvost! Te jó ég! Meddig fekhettem itt? Joanna megrémült. 
- És... mit mondott? - kérdezte óvatosan. 
Sandro végigjártatta tekintetét felesége túlságosan is lesoványodott testén, 
amelyet vékony takaró borított. Joanna ekkor döbbent rá, hogy csak egy póló van 
rajta. Elpirulva sütötte le a szemét. Valaki levetkőztette, és ágyba fektette. És ez 
a valaki csak Sandro lehetett! 
- Azt mondta, ez a túl nagy stressz és a rendszertelen étkezés következménye. 
Sandro... vetkőztette le? 
- Nemrég influenzám volt. - Joanna tenyerét a homlokához emelte, hogy elrejtőzzön mögötte. - Csakis ez lehet a magyarázat. 
Alessandro hallgatott, a nő pedig nem mert ránézni attól félve, hogy férje olvasna a gondolataiban. 
- Szomjas vagyok - mondta rekedten. 
A férfi azonnal felállt, és az éjjeliszekrényhez ment, amelyen egy kristálykancsóban jeges víz volt, mellette pedig egy pohár csillogott a napfényben. Miközben Sandro vizet töltött neki, Joanna megpróbált felülni, de azonnal szédülni 
kezdett. 
Sandro észrevette, letette a kancsót, és felesége felé nyúlt, hogy segítsen. 
Joanna azonnal megdermedt arra várva, hogy Sandro hozzáér. A férfi egy pillanatra megállt, de nem szólt. Azután megfogta Joanna párnáját, és úgy helyezte 
el a háta mögött, hogy nekitámaszkodhasson. A nő sápadtan, teljesen legyengülve dőlt neki a párnának, szemét lehunyta. 
A csend egyre gyötrőbb lett. Joanna felnézett, és tekintete a pohár vízre esett, 
amelyet Sandro eléje tartott. Hogyan fogja elvenni tőle úgy, hogy ujjaik ne érjenek össze? 
--------Nem vagyok szörnyeteg - mondta érdesen a férfi. Úgy látszik, kitalálta, mi 
forog Joanna fejében. 
-  Köszönöm - szólalt meg bűntudatosan az asszony, és elvette a poharat. 
Szeretett volna bocsánatot kérni, de ezzel csak felingerelte volna Sandrót. Ezért 
inkább szótlanul belekortyolt a hűsítő vízbe, és azt kívánta magában, bárcsak 
magára hagyná a férfi. Időre volt szüksége, hogy megbirkózzon az előző nap 
eseményeivel. 
Valóban csak tegnap történt volna, hogy teljesen kiszolgáltatta magát Sandrónak? Voltaképpen fogalma sem volt róla, milyen nap vagy hány óra van. Talán 
több napig is tartott, amíg kikecmergett a feneketlen, sötét szakadékból? 
- Mióta fekszem itt? 
Sandro visszaült az ágy mellé. 
- Ez új életed második napja, cara - közölte sokatmondó hangsúllyal. - Az első nagy részét félig-meddig önkívületben töltötted, és hajól tudom, nem emlékszel semmire... 
Ó persze, Sandro most is átlátott rajta! A pohár már-már kicsúszott Joanna remegő ujjai közül. 
Alessandrót nem lehetett becsapni. Tudta, hogy Joanna mindenre emlékszik, 
és nem hagyta, hogy hazugságok mögé bújjon. 
- Azt hiszem, gyűlöllek - suttogta a nő boldogtalanul. 
- Sí. - Sandro felsóhajtott. - Ezt már nem először hallom tőled. 
Felállt, kivette Joanna kezéből, és az éjjeliszekrényre tette a poharat. Azután 
felesége fölé hajolt, és megfogta az állát, hogy Joanna nem térhetett ki átható pillantása elől. 
- Ne képzeld, hogy akár a rólam alkotott rossz véleményed, akár a lelkiismeret-furdalásom, mert hozzájárultam az összeomlásodhoz, változtat bármin is, 
ami tegnap történt! Ne is álmodj róla! Most, hogy sikerült előcsalnom téged a 
búvóhelyedről, nem engedlek vissza többé! 
Azzal felegyenesedett, sarkon fordult, és elhagyta a szobát. 
- Az ördögbe is! - Joanna sóhajtva dőlt vissza a párnára. Mi vehette rá, hogy 
visszatérjen ide? Egy porcikája sem kívánta! És biztos volt benne, hogy Sandro 
sem akarja visszakényszeríteni magukat az egykori pokolba. 
Már először is épp elég borzasztó volt. Bármennyire szerette, bármennyire kívánta is a férfit, nem bírta elviselni az érintését. Sandro pedig megbántódott, zavart és csalódott lett, nem értette, mi okozta feleségében ezt a fordulatot. 
Hogyan is érthette volna? Az esküvőjük előtt egy héttel Joanna még annyira 
bolondult érte, hogy örökösen hozzábújt, amikor együtt voltak. Azután Sandro 
elutazott Rómába, hogy intézkedjen az igazgatóság Londonba való áttelepítését 
illetően, mert Joanna addig nem költözhetett más városba, amíg Molly nem boldogul egyedül. 
Molly. A határozott és teljesen önálló Joanna mindig is saját ellentétét látta 
húgában. Joanna már tizennyolc évesen kénytelen volt kezébe venni négy évvel 
fiatalabb testvére sorsát, amikor anyjuk hosszú betegeskedés után meghalt. Néhány évvel azelőtt hunyt el a nagyapjuk, és vele együtt Joannának búcsút kellett 
mondania élete azon korszakának, amikor még úgy érezhette, többé-kevésbé 
gondoskodnak róla. Nagyon hiányzott neki a nagyapja és a kis farm Kentben, 
ahogyan Molly is. 
Voltaképpen csak féltestvérek voltak két külön apától és közös anyától, aki 
nem csinált titkot abból, hogy sok férfit szeretett - ahhoz azonban nem eleget, 
hogy megtalálja azt, akihez tartósan is kötődhetett volna. Talán éppen ezért vágyott annyira mindkét lánya a lelke mélyén hagyományos, régimódi családra, 
ahol apa és anya együtt neveli a gyermekeket. 
Ebben azonban nem lehetett részük. Volt egy otthonuk, egy kis bérlakás 
London East End kerületében, ahová még anyjukkal együtt költöztek nagyapjuk halála után. Anyjuk éjjel-nappal dolgozott, hogy úgy-ahogy a felszínen 
maradjanak, közben pedig Joanna gondoskodott Mollyról - majd pedig anyjáról is, miután az megbetegedett. 
Ezért nem esett nehezére Joannának, hogy miután magukra maradtak, teljesen 
átvegye az anya szerepét. Ott maradtak a kis lakásban, és Joanna továbbra is keményen dolgozott azért, hogy megéljenek valamiből, amíg Molly iskolába járt. 
Molly okos kislány volt. Csendes, félénk és tudásvágyó, amellett pedig nagyon szemrevaló is: finom vonású arcát szőke fürtök keretezték, kék szeme értelmesen csillogott. Joanna titokban arról álmodozott, hogy húga elvégzi az 
egyetemet, sikereket ér el a pályáján, és később megismerkedik egy nagyszerű 
emberrel, aki a tenyerén fogja hordozni. 
Ehelyett azonban ő találkozott álmai hercegével. Minden úgy történt, akárcsak a mesében. Joannában hirtelen feltámadtak az emlékek. Lelki szemeivel látta magát a kis olasz vendéglőben, ahol esténként dolgozott. Milyen elegáns volt 
Sandro, milyen lenyűgözően vonzó! 
A férfi Vitóhoz jött látogatóba, közben pedig egész este Joannának udvarolt, 
a csinos, vörösesszőke pincérnőnek, aki minden élénksége és vidámsága ellenére olyan elragadóan szerényen fogadta a bókokat, amikor a férfi bevetette olaszos báját. Sandro aznap este megvárta munka után, és hazakísérte. Egy hónap 
sem telt bele, s ez rendszerré vált. Gyakori vendég lett a kis lakásban is, amelyet 
Joanna Mollyval osztott meg. 
Joanna olyan szerelmes volt a férfiba, hogy nem töprengett rajta, ki és mi ő. 
Persze Sandro drága autóval járt, márkás öltönyöket viselt, és üzleti útjai alkalmával bejárta a fél világot, de soha nem fölényeskedett Joannával, és egyedül azt 
kifogásolta, hogy a lánynak két állása is volt - napközben egy borozóban, esténként pedig Vitónál dolgozott -, s ezt is csak azért, mert kevés időt tölthettek 
együtt. 
Az első gond akkor merült fel, amikör Sandro megkérte a kezét. A házasság 
azt jelentette volna, hogy Joannának is Rómába kell költöznie. Molly azonban 
éppen akkor töltötte be a tizenhetedik évét, egy éve volt hátra a gimnáziumból. 
Sandro meglepően készségesen válaszolt a kifogásra. 
-  Semmi baj - mondta -, akkor nekem kell valamilyen megoldást találnom. 
Ha kell, minden követ megmozgatok, csak hogy együtt élhessek veled! 
Ekkor döntött úgy, hogy a bank székhelyét áthelyezi Londonba. 
Azután eljött az este, amikor hetek óta először kettesben maradtak a kis lakásban, mert Molly egy barátnőjénél aludt. Sandro és Joanna vad szenvedéllyel ölelte egymást, és nem sokon múlt, hogy igazából egymáséi nem lettek. Ekkor azonban Joanna jónak látta figyelmeztetni a férfit, hogy még érintetlen. Később már 
azt kívánta, bárcsak tartotta volna akkor a száját. 
Sandrónak először leesett az álla, de aztán nagyon megörült a hírnek. 
- Nem hiszem el! Egy igazi angyalt tartok a karomban, aki senkié sem volt 
előttem! 
- Dehogy vagyok angyal - szabadkozott Joanna. - Csak nagyon elfoglalt lány, 
akinek nem volt ideje komolyabb kapcsolatokra. 
Fel kellett volna ismernie a jeleket, amikor Sandro viselkedése megváltozott 
vele szemben. Visszafogta a szenvedélyét, többé nem próbálkozott azzal, hogy 
minden lehetséges alkalommal elcsábítsa, és kezdett úgy bánni vele, mint egy 
ritka kinccsel, amelyhez csak kesztyűs kézzel szabad hozzáérni, és amelyet meg 
kell védenie minden rá leselkedő veszélytől. 
- Különleges teremtés vagy - áradozott a férfi. - És azt szeretném, ha az esküvőnk is különleges lenne. Amikor majd szűzi fehérben állsz mellettem az oltárnál, szeretném azt gondolni: ez a nő tisztán és ártatlanul jön hozzám! Mi többet 
várhat egy férfi attól a nőtől, akit szeret? 
Ettől kezdve Joannában felébredt a kétely. Sandrónak talán fontosabb a szüzessége, mint ő maga? Túl sok ideje azonban nem maradt ezen rágódni, mert továbbra is mindkét helyen dolgozott, hogy maga vehesse meg a kelengyéjét. Közben 
pedig fontos események zajlottak: megismerkedett Sandro népes és befolyásos 
családjának tagjaival, átköltözött Sandro belgraviai otthonába, és meg kellett küzdenie Mollyval, akinek egyszerre elment a kedve az egyetemre járástól, inkább el 
akart menni dolgozni, és egy barátnőjével akart együtt lakni. Joanna attól tartott, 
húga csak azért vette ezt a fejébe, mert azt hitte, terhére lesz a fiatal párnak. 
Ezek a gondok foglalkoztatták akkor is, amikor azon a bizonyos estén, az esküvő előtt egy héttel, földalattin utazott haza munka után. Ezért nem is vette észre, hogy már a járművön készült körülötte valami. Valami, ami tönkretette az 
és nem kevésbé Sandro életét. 
Igazán komolyan gondolta a férfi, hogy ismét megjáratja mindkettőjükkel a 
poklot? Talán azt várta, hogy ezúttal minden másképp alakul, csak mert most 
tudni véli, miért viselkedik vele így a felesége? 
Nem, Sandro csak hitegeti magát ezzel, mert arról az éjszakáról a teljes igazságot senki sem tudta, hiszen Joanna nem mesélte el senkinek, még Mollynak 
sem. Ezen pedig semmi és senki sem változtathat. 
A hálószoba ajtaja kinyílt, és Sandro állított be kezében egy tálcával, amelyen 
kávé és pirítós volt. Közben átöltözött, ezúttal szürke öltönyt, fehér inget és sötét selyem nyakkendőt viselt. 
- Egy időre el kell mennem - mondta, és a tálcát letette Joanna ölébe. - Ha 
szükséged volna rám, a telefon melletti jegyzettömbön megtalálod a mobilom 
számát. 
- A fogolynak tehát szabad telefonálnia? - kérdezte gúnyosan Joanna. 
Sandro úgy tett, mintha nem hallotta volna. 
- Körülbelül egy óra múlva itthon leszek. Egyél egy falatot, és pihend ki magad! Később majd beszélünk. - Aztán elment. 
Beszélünk? Miről? Joannában kellemetlen előérzet támadt. A múltról? A jelenről? A jövőről? 
Nos, egy csepp kedve sem volt bármiről is beszélni. Nem akart enni. Nem 
akart pihenni. Nem akart mást, csak elhagyni a lakást, amelynek minden sarkából gonosz szellemek leselkedtek rá. Addig kell elmenekülnie, amíg Sandro távol van! 
6. FEJEZET 
Joanna félretette a tálcát, és felkelt. Nyomorúságosan érezte magát, teljesen le 
volt gyengülve. Talán egy zuhany jót tenne... Remegő térddel ment át a szomszédos fürdőszobába. 
Amikor tíz perccel később visszatért a hálóba, már sokkal jobban érezte magát, felfrissült, és érzékei éberek voltak. Egy fehér fürdőlepedőt csavart maga 
köré, amelyet a fürdőszobában talált. Sandro illatát érezte rajta - mint ahogyan 
saját magán is, mivel a férfi tusfürdőjét használta. 
Sandro tusfürdője, Sandro fürdőszobája, Sandro ágya! Mellesleg ha ez Sandro 
ágya, akkor a férfi nem azt a hálószobát használja, amelyet azelőtt. A helyiség 
magasabb, tágasabb és sokkal ijesztőbb volt. Joanna beleborzongott, ahogy arra 
gondolt, miért fogja el a rettegés egy hálóhelyiségtől. Határozottan elhessegette 
magától az emlékeket, és ehelyett inkább egy gyakorlati kérdéssel kezdett foglalkozni: mit vegyen fel? 
Poggyásza nem volt. Sandro azt mondta, nem lesz rá szüksége. Azt jelentette 
volna ez, hogy addig akarja itt fogva tartani, amíg a házasságuk be nem teljesedik? 
A nő idegesen tépte fel a szekrény ajtaját, és elképedve bámult a tartalmára. 
Azt várta, hogy Sandro holmijait találja benne, ehelyett teli volt a legdivatosabb 
és legelegánsabb női darabokkal. Joannának még a házasságuk egy éve alatt sem 
volt ilyen ruhatára. Mindig ragaszkodott hozzá, hogy maga vásárolja meg a ruháit, és tiltakozott ellene, hogy Sandro sok pénzt költsön az ő öltöztetésére 
mert úgy érezte, nem érdemli meg. Néhanapján elfogadott egy-egy különleges 
darabot Sandrótól - mint például a Dior kosztümöt, amelyet az előző nap viselt -, de általában áruházból öltözködött. 
A szekrényben lévő holmik viszont biztosan nem onnan származtak. Vajon kié 
lehetnek? Csak nem valamelyik, kellő tapintattal kezelt szeretőé? Már a gondolatra is felkavarodott Joanna gyomra. Reszkető kézzel emelt ki a szekrényből egy 
farmernadrágot és egy fehér pólót. Nagy kő esett le a szívéről, amikor észrevette, 
hogy mindkettőn rajta van még az árcédula - eszerint tehát a ruhák vadonatújak! 
Ráadásul valamennyi megfelelt a méretének, mintha neki vásárolták volna 
őket. A gondolat megint szorongással töltötte el: ha a ruhadarabok nem Sandro 
szeretőjéé, akkor nyilvánvalóan neki szánták azokat. Új élet, új ruhák... 
Egyre jobban erőt vett rajta a riadalom. Valami lábbelit keresett a szekrényben, 
és belebújt az ott talált könnyű szandálba. Frissen mosott haja selymesen simogatta az arcát. Megszárítania nem kellett, mert a római hőségben magától is megszáradt. 
Készen állt arra, hogy elmenjen. Amikor megállt kinn a lift előtt, minden elszántsága ellenére győzködnie kellett magát, hogy igénybe is vegye. Holtsápadtan, fogait összeszorítva toporgott a felvonónál. Elég legyen, ne légy már ilyen 
nyámnyila! - szidta magát. Ha egyszer bajba keveredtél egy liftben, ettől még 
nem kell az összestől rettegned! 
Ennek ellenére már-már azt remélte, hiába nyomja majd meg a hívógombot,, 
a lift nem jön. Akkor azonban halk zúgás után a fülke egy kattanással megállt a 
harmadik emeleten. Az ajtó kinyílt, s Joanna óvatosan bekémlelt a fülkébe. Túlságosan is jól emlékezett arra, mi történt vele azután, hogy a liftajtó ugyanígy 
feltárult előtte. 
Mély levegőt vett, belépett a felvonóba, és megnyomta a földszint gombját. 
Az ajtó bezárult. Joanna lehunyta a szemét. Szíve majd kiugrott a helyéből, amikor a fülke elindult. Miért? - töprengett szomorúan. 
Most már együtt kell élnie ezzel a félelemmel? Miért kell örökösen menekülnie egy férfi elől, aki soha nem emelte rá a kezét, még haragjában sem? Egy férfi elől, aki szereti, aki sokat jelent a számára, és aki egykor minden áldozatot 
meghozott, hogy vele együtt élhessen?! Ez nem igazságos! 
A felvonó leért a földszintre. Joanna kinyitotta a szemét, de nem moccant. 
Hirtelen rádöbbent, hogy nem teheti meg, amire készült. Nem hagyhatja csak 
úgy faképnél Sandrót! 
Az ajtó szétnyílt. Joanna már kinyújtotta a kezét, hogy megnyomja a harmadik emelet gombját... 
- Micsoda meglepetés! - hallott egy gúnyos férfihangot. Sandro támaszkodott 
a falnak a lift előtt. Sötét szeme dühösen villogott. 
-Honnan... 
- Honnan tudtam, hogy lefelé tartasz? Ahányszor valaki használja a liftet, a 
gondnok irodájában megszólal egy jelző, én pedig éppen nála kávéztam. 
- Én csak... 
- Engem kerestél? - vágott közbe Sandro. - Igazán kedves tőled. 
- Nem. - Joanna elvörösödött. - Én csak... 
-  Annyira hiányoztam, hogy egy másodpercig sem bírtad ki nélkülem? - A 
férfi kajánul bólogatott. - Nagyon hízelgő. 
- Nem hagynál végre szóhoz jutni? - fortyant fel Joanna. - Egyáltalán nem 
ezt akartam mondani! 
- Amint látom, sokkal jobban vagy - állapította meg zavartalanul Sandro. 
Az én kis tüskés sündisznóm! 
- Nem akartam elmenekülni - bizonygatta Joanna, jóllehet maga sem értette, 
miért gondolta meg magát az utolsó pillanatban. Hiszen Sandróval két percig 
sem bírják ki egymás társaságában anélkül, hogy össze ne kapjanak! 
-  Csak edzeni akartál, hogy megszabadulj a liftpániktól, ugye? - Látszott a 
férfin, hogy egy szavát sem hiszi Joannának. - Bátor dolog, kedvesem! 
Az asszony sóhajtva dőlt a lift falának. 
- Csak egy kis friss levegőre vágytam - mondta megadóan. 
- Hát persze! Hogy is nem jutott ez eddig az eszembe? - Mielőtt a nő észbe 
kapott volna, Sandro megfogta a kezét, és kihúzta a liftből. 
- Ho... hová megyünk? - kérdezte Joanna, amikor a férfi az épület hátsó része felé irányította. 
- Friss levegőt szívunk, ahogyan kívántad. 
Sandro kinyitott egy ajtót, amely egy kavicsos, magas falakkal körülvett udvarra vezetett. Közepén klasszikus olasz szökőkút lövellte a vizet az ég felé. A 
falakon kúszónövények zöldelltek, és egy nagy fügefa hívogató ágai alatt, az árnyékban kőpad és asztal várta a pihenésre vágyókat. 
- Nos, elég friss a levegő? - Sandro a padhoz terelte Joannát. A nő leült, Sandro pedig az asztalnak támaszkodva csúfondárosan nézett rá. 
- Nem állt szándékomban elfutni - kezdte újból Joanna. - Jó, először azt akartam, de... azután meggondoltam magam. 
- Miért? 
Az asszony vállat vont. 
- Hová mehettem volna? 
A férfi bólintott. Azután váratlanul elmosolyodott - és Joanna szíve megdobbant. 
- Csodálatos nő vagy - mondta halkan Sandro, majd benyúlt zakója zsebébe, 
és egy szép kiállítású prospektust vett elő. - Én pedig szeretlek. Mondd csak, mit 
szólsz ehhez? - Odatartotta a füzetet a felesége orra elé. 
Joanna a férfi hirtelen hangulatváltozásától zavartan vette át a brosúrát, miközben gyanakodva fürkészte Sandro markáns vonásait, ám semmit nem tudott 
leolvasni róluk. Feladta a próbálkozást, hogy kitalálja férje gondolatait, inkább 
megnézte, mit tart a kezében. A prospektus tetején csodálatos, vörös cseréptetős 
vidéki villa fényképét látta. 
A képről Joannának a nagyapja jutott az eszébe. Talán meri Mm sokkal azelőtt is gondolt már rá. A kis farm voltaképpen távolról sem emlékeztetett erre a 
hatalmas birtokra, amelyet egy légi felvétel is megörökíteti. A villa kiterjedt, sárga homlokzatú, földszintes épület volt, az ablakkereteket és az ajtókat zöldre mázolták. A képen látható volt még több melléképület, egy úszómedence, bekerített legelők, nem is beszélve a gyümölcsösökről és a festői dombvidék lankáin 
termő szőlőről. 
Varázslatos ház egy varázslatos vidéken. Vajon mi a szándéka vele Sandrónak? A prospektus belső oldalain a nő további fotókat látott, egyebek mellett egy 
minden szakmai igényt kielégítő borpincét, amelyben hosszú sorban hordók álltak, valamint kiválóan karbantartott istállókat. 
- Be akarsz fektetni egy szőlészetbe? - kérdezte Joanna. 
- A bortermelés nem tartozik a családom érdekeltségei közé - felelte nyugodtan Sandro. - Mint tudod, már a felmenőim is a bankszakmában dolgoztak. Ám 
nemrégiben ennek a birtoknak a környékén jártam, és nagyon megtetszett. Mi a 
véleményed? 
- Gyönyörű - mondta Joanna halkan. - Kék ég, távoli látóhatár, falusi nyugalom. 
- A környéken nem jár sem busz, sem vasút - folyatta Sandro szárazon. - És 
sehol egy üzlet több mérföldnyi távolságra. 
- Emberek? 
- Csak a helyi lakosok, akik nemzedékek óta a családjukkal együtt a földet 
művelik. Nem, nincsenek emberek abban az értelemben, ahogyan gondolod. 
- Akkor valóban tökéletes - szólt ábrándosan Joanna. 
- így is mondhatjuk. 
Sandro kezében megszólalt a mobiltelefon. Joanna felállt, és néhány lépéssel 
távolabb ment, hogy a prospektust még egyszer, nyugodtan átnézze. 
- Ah, Guido! - hallotta telefonálni Sandrót. - Ciao! Ciao... 
Joanna nem értett olaszul, de Guidót ismerte. Ő volt Sandro számtalan unokatestvérének egyike és a Bonetti Bankház ügyvédje. És mellesleg Sandro esküvői 
tanúja. Feleannyira jóképű sem volt, mint Sandro, nem rendelkezett olyan hatalommal, sem kisugárzással, de nagyon kedves embernek tűnt, és igyekezett kiérdemelni Joanna barátságát, ha már Sandro feleségül vette. Tulajdonképpen az 
egész család borzasztóan kedvesen bánt a lánnyal, akit a nagyfőnök hitveséül 
választott. 
Még Sandro anyja is. Joanna lelki szemei előtt megjelent a karcsú, sötét hajú 
asszony, aki szívélyesén üdvözölte a család új tagjaként. Férje már több évvel azelőtt meghalt, s emiatt minden szeretetét egyetlen fiára pazarolta. Mindazt, amit 
Sandro jónak látott, jónak látta az anyja is. 
- Mostantól fogva a lányomnak tekintelek - mondta Joannának. - Tedd boldoggá a fiamat, és megnyersz engem a barátnődnek! 
Csakhogy ő nem tette boldoggá Sandrót. 
Joanna tekintete férjére siklott, aki még mindig telefonált. Alessandro éppen 
derűsen mosolygott, majd tovább beszélt. Ebben a két napban, amióta ismét 
együtt vannak, Joanna még nem látta ilyen jókedvűnek... Milyen megnyerő a 
mosolya, milyen vidám a hangja! 
Hirtelen elfogta a vágy, bárcsak értené, miről beszél Sandro. Kár, hogy nem 
vette magának a fáradságot, hogy megtanuljon olaszul. Akkor talán legalább 
néha-néha ilyen mosolyra tudta volna fakasztani a férjét. 
Lelke mélyén azonban tudta, nem kell ahhoz megtanulnia olaszul, hogy 
Sandrót felderítse. Régen, amikor még tetszeni akart neki, el tudta ezt érni. 
Most viszont hiányzott belőle ez a kívánság. Elgondolkodva nézegette tovább 
a prospektust. A birtok megnyerte a férje tetszését, látta az arcán, ahogyan a 
képeket szemlélte. 
- Nos? Megvegyem vagy ne? 
Joanna felnézett. Sandro befejezte a beszélgetést, és most válaszra várt. 
- Te értesz a befektetésekhez - mondta Joanna, és visszaadta a prospektust. 
A férfi arca elsötétült. 
- Szóval mégsem tetszik? 
- Nagyon szép, már mondtam - felelte élesen Joanna, mert bosszantotta, hogy 
szemmel láthatóan elrontotta a férfi örömét. 
-  Jól van. - Sandro zsebre dugta a füzetet. - Mert éppen most utasítottam 
Guidót, hogy vegye meg a nevemben. - Megint felderült az arca. - Ha elég erősnek érzed magad, cara, holnap reggel felkerekedünk, és megtekintjük az új otthonunkat! 
Joanna megütközve nézett rá. 
- Nem egészen értelek... 
- Ugyan, dehogynem! - ellenkezett vele szelíden Sandro. - Holnap köszönt rád 
új életed harmadik napja. Reggel elhagyjuk Rómát, és ellátogatunk Orvieto környékére, a birtokunkra, ahol majd zavartalanul foltozgathatjuk tovább a házasságunkat. 
- Nem! - Joannából ösztönösen kitört az ellenkezés, de Sandro a karjára tette a kezét. 
- Többet nem futhatsz el a kísérteteid elől, amelyekkel eddig nem voltál hajlandó szembenézni. A lelked mostanáig lakatra zárt ajtaját felnyitottuk, és én 
gondoskodom róla, hogy nyitva is maradjon. 
- És nekem egy szavam sem lehet? - berzenkedett az asszony remegő hangon. 
- Nem, amíg örökösen csak ellenkezel velem - hangzott a határozott válasz. 
Most, hogy tudom, mi rejlik a háttérben, kész vagyok segíteni neked. 
Most, hogy tudja. Ó, hogyne! Sandrónak sejtelme sincs az igazi okról, Amit 
tud, az csak féligazság lehet. 
- El kell mennem, hogy... 
- Nem! - Sandro magához húzta Joannát, átölelte a derekai, és keményen a 
szemébe nézett. 
- Ne érj hozzám! - kiáltott rá Joanna az arcát elfordítva. 
Sandro egy szót sem szólt, csak finoman eltolta magától a feleségét, és végigjártatta tekintetét karcsú testén, csillogó, selymes hajától szandálba bújtatott keskeny, meztelen lábfejéig. 
- Tudod-e, hogy neked van a legszebb lábad a világon? Ebben a szűk nadrágban kifejezetten izgató! 
Sandro hangjának érzékien csábító zengésére az asszonyban felébredtek a régi emlékek, amikor a férfi még elárasztotta efféle bókokkal. 
- Kérlek, ne! - suttogta kétségbeesetten, mert érezte, hogy megint elhagyja a 
lélekjelenléte. 
Alessandro azonban csak a fejét rázta, és még szorosabban ölelte magához a 
feleségét. Joannának elakadt a lélegzete mellbimbói megmerevedtek. Megbabonázva nézett Sandro arcába. 
- Olyan az illatod, mint az enyém! - folytatta a férfi. - Kifejezetten vadító... 
- De hát ez... kész őrület! - szűrte a szót a fogai között Joanna. - Miért gondolod, hogy most más lesz, mint azelőtt? 
- Elárulod végre, miért játszottál el annyi pénzt? - kérdezte Sandro váratlanul. 
Pénzt? Hogy jön ez most ide? 
- Már mondtam, miért - felelte ingerülten Joanna, miközben megpróbált kiszabadulni az ölelésből. - Sandro, kérlek! 
A férfi nem törődött a tiltakozásával. 
- A te Mr. Batesed meg volt róla győződve, hogy szándékosan veszítettél, a 
következmények teljes tudatában. 
-  És te hittél neki? - Az asszonynak már Bates említésére is felfordult a 
gyomra. - Te tudhatod a legjobban, hogy ez hazugság! 
- Tegyük fel, hogy így van. Másfelől azonban... ez a Bates tipikusan az az 
alak, akinek már a láttára is minden nő azonnal felhúzná a nyúlcipőt. 
-  Szóval azt hiszed, szándékosan veszítettem, és ezzel olyan helyzetbe hoztam magam, hogy hozzád kelljen fordulnom segítségért? - kérdezte az asszony 
megütközve. 
-  Nem így volt? - Sandro kihívóan nézett rá. - Vagy ennél bonyolultabb a 
helyzet? - faggatózott tovább. - Talán Bates hasonlított a férfira, aki megtámadott, cara? Vagy esetleg én hasonlítok rá? 
Joanna arcából kifutott a vér. Először egy hang sem jött ki a torkán, de azután 
előtört belőle a vallomás. 
- Rájuk! Mert ketten voltak, ketten erőszakoltak meg! Egy liftben, ha annyira tudni akarod az igazságot! 
Sandrót mintha villám sújtotta volna. Joanna kihasználta döbbenetét, kitépte 
magát a karjából, és a ház irányába sietett. Hányinger kerülgette, és egész testében remegett, de a vágy, hogy minél messzebb kerüljön a férfitól, megsokszorozta az erejét. 
Júlia 
Már a főbejáratnál járt, amikor Sandro utolérte, és elkapta a karját. 
- Ne érj hozzám! - kiáltotta Joanna, és ellökte a férfi kezét. 
Sandro értetlenül nézett rá. De ezúttal sem törődött Joanna szavaival, hanem 
karon fogta, és a lifthez vezette. Az ajtó nyitva volt. Sandro behúzta a feleségét 
a fülkébe. Joanna hátrább lépett, miközben a férfi megnyomta a gombot. 
Amíg a felvonó mozgott, a fülkében feszült csend uralkodott. Joanna lehunyta a szemét, és visszatartotta a lélegzetét, de ennek ezúttal semmi köze sem volt 
a pánikhoz. Amint kiszállhatott, eltűnt a lakásban. 
- Bocsáss meg! - hallotta a háta mögül. 
- Eredj a pokolba! - vágta oda hevesen. A nappaliba ment, emlékei alapján 
megkereste a bárszekrényt, és töltött magának egy nagy pohár gint. 
- Én csak annyit tudtam, hogy a hazafelé vezető úton rád támadt valaki - magyarázta Sandro. - A részletekről fogalmam sem volt. Molly nem akart róla beszélni. Most aztán alaposan beletrafáltam, és bocsánatot kérek érte! Kegyetlen és 
ostoba voltam. 
Molly. Ki más lett volna? Húga visszaélt a bizalmával, és kitálalt Sandrónak! 
Nem tudott erről senki más. És arról még Molly sem tudott, amit most dühében 
odavágott a férfinak. 
- Aggódott miattad, Joanna! - Úgy tűnt, Sandro szükségesnek látja, hogy magyarázatot adjon Molly hitszegésére. - Félt, hogy belebetegszel, ha nem beszélsz 
róla valakivel. 
-  És mivel én nem akartam veled beszélni, ezért ő tette meg helyettem. 
Joanna az ajkához emelte a poharat, ám a keze annyira remegett, hogy kénytelen 
volt letenni. 
- Mit vártál tőle? - Sandro sóhajtott. - Távol tartottad őt magadtól, ahogyan 
engem is - azt a két embert, aki mindenkinél jobban szeretett téged! 
- Érthető, hogy magamba zárkóztam. - Joanna dühösen fordult Sandróhoz. - Az 
én bajom volt... és az én dolgom, hogy eldöntsem, hogyan akarom megoldani. 
-  A mi bajunk volt! - ellenkezett élesen Sandro. - Jogom lett volna tudni, 
hogy a nő, akiről azt hittem, szeret, miért fordul el egyszer csak undorral tőlem. 
- És mit kellett volna mondanom, Sandro? - Joanna kihívón nézett a szemébe. - Ja, és mellesleg a múlt héten, ahogy mentem hazafelé, megerőszakoltak, 
szóval ne vedd a szívedre, ha nem viselem el az érintésedet? 
- Bíznod kellett volna bennem annyira, hogy tudd, nálam megértésre és támogatásra találsz. Legalább ennyit tehettem volna érted! 
- Most viccelsz? - Az asszony dühösen a hajába túrt. - Miközben előtte örökösen arról áradoztál, milyen csodálatos, hogy még szűz vagyok? Fehér esküvő, 
ártatlan menyasszony, tökéletes nászéjszaka...! 
Az indulat belefojtotta a szót. Sandro most hátat fordított neki, ami megkönnyítette a nő dolgát. így legalább nem kellett az arcába vágnia azt a sok csúfságot, amely eddig a lelkét nyomta. 
- A tökéletes esküvő előtt egy héttel megerőszakoltak! - folytatta emelt hangon. - Te itt voltál Rómában. Én alig tértem magamhoz a megrázkódtatástól. 
Borzasztó volt... - Végigfutott a hátán a hideg. - Gondolni sem akartam rá, nem 
hogy veled beszéljek róla. Úgy akartam tenni, mintha mi sem történt volna, és 
végig akartam játszani az álomesküvőt, ahogyan eltervezted. 
- Úgy gondoltad, feleségül jössz hozzám, ágyba bújsz velem, és úgy teszel, 
mintha minden a legnagyobb rendben volna? Eleget akartál tenni az elvárásaimnak? - Sandro visszafordult Joannához, és hitetlenkedve nézett rá. 
Az asszony kerülte a pillantását. 
- Igen. Úgy valahogy. 
- Amikor azonban arra került a sor, már azt sem tudtad elviselni, hogy hozzád érjek, nemhogy még le is feküdj velem. Legkésőbb ekkor be kellett volna 
avatnod, úgy legalább nem gyötört volna a bűntudat! Ehelyett hagytad, hogy 
szenvedjek. Sejtelmem sem volt róla, miért találsz olyan visszataszítónak. Engem büntettél azok helyett a gazemberek helyett, akik elbántak veled, Joanna! 
Ebben természetesen igaza volt. Annyira, hogy a nő nem bírta tovább hallgatni. 
- Nem akarok többet beszélni! - mondta, és az ajtóhoz indult. 
-  Állj meg! - Sandro kemény hangjára szinte földbe gyökerezett a lába. 
Most egyszer és mindenkorra tisztázzuk a dolgokat, ha belepusztulunk is! Itt és 
most, Joanna! 
- Mit akarsz még tőlem? - támadt neki az asszony felindultan a férfinak. 
Felmentést a bűneid alól? Jól van, azt megkapod! Egyedül én voltam a hibás. 
Nem bíztam meg benned eléggé ahhoz, hogy megosszam veled a titkomat. Mások bűnei miatt téged büntettelek. Pokollá tettem az életedet! 
- Összetörted a szívemet, és észre sem vetted - fűzte hozzá keserűen Sandro. 
Ezek a szavak a velejéig megrázták Joannát. Milyen váratlan vallomás ez egy 
olyan büszke ember szájából, mint Sandro! 
A férfi arcáról mintha letörölték volna a haragot. Hiszen nem akart mást, mint 
feltárni az igazságot, a teljes igazságot, még ha mindketten belepusztulnak is... 
- De ez még nem minden - folytatta Alessandro rendületlenül. - Megraboltál, 
cara. Ahogyan az a két alak lelkiismeretlenül megrabolt téged, úgy fosztottál meg 
engem férfi mivoltomtól az elutasításoddal. Megfosztottál a büszkeségemtől, a 
férfiasságomba vetett hitemtől. Eltaszítottál engem szeretőként, és minden érintésemre borzadva rándultál össze. Volt fogalmad arról, mit éltem én át? 
- Jaj, elég már! - suttogta kétségbeesetten Joanna. 
- Most pedig vizsgáljuk meg az okokat és a következményeket, ha nincs ellene kifogásod! Úgy gondolom, jogom van megtudni, mi történt pontosan, ami miatt azután így bántál velem! 
7. FEJEZET 
Joannának időre volt szüksége, amíg visszanyerte a hangját. Döbbenetes, miként képes Sandro mindent a feje tetejére állítani! Mi akar ez lenni? Versengés, 
ki szenvedett többet? Talán Sandro azt hiszi, neki élvezetet okozott, hogy úgy viselkedett vele? 
- Na szép! - Joanna harciasan fordult oda a férfihoz. - Mindent hallani akarsz 
a legutolsó undorító részletig? Igen, Sandro? Jól van, akkor csak hallgasd! 
Joanna előredőlt, és az egyik elegáns, sárga kanapé háttámlájára támaszkodott. 
Akadozva, színtelen hangon számolt be a történtekről attól a pillanattól kezdve, 
amikor szemben állt támadóival, egészen addig, amíg magára nem hagyták. 
Hamuszürke volt az arca, amikor befejezte. Sandro közben egy fotelba ereszkedett, és tenyerébe temette az arcát. 
- Nagyon sajnálom - mondta azután a síri csöndet megtörve. - Nem lett volna szabad ezt kierőszakolnom. De egyszerűen... 
-  Tudnod kellett - fejezte be a mondatot Joanna. - Mit? Hogy engem is 
ugyanolyan kegyetlenül megraboltak-e, mint ahogyan én fosztottalak meg téged a férfiasságodtól?! Nos, ha pontosak akarunk lenni, akkor nem. Kívülről 
nem bántalmaztak. Nem maradtak sebhelyek, horzsolások. Semmi, ami arra utalt 
volna, hogy valami szörnyű történt velem. Úgyhogy hazamentem Mollyhoz, és 
nem szóltam egy szót sem. Másnap elmentem dolgozni, mint máskor... 
- Hagyd abba, Joanna, könyörgöm! 
Az asszony viszont már nem tudta, nem akarta abbahagyni. Sandro megnyitotta a zsilipeket, és most minden ki akart törni belőle, akár akarta Sandro hallani, akár nem. 
- Elővettem a szép fehér ruhát, és tiszta, ártatlan menyasszonyként léptem veled az oltár elé. Mosolyogtam a kamerák előtt, a te kedvedért, Molly kedvéért 
meg a családod kedvéért. A kábulatból csak akkor tértem magamhoz, amikor 
kettesben maradtunk ebben a lakásban, rád néztem, és az jutott az eszembe: Te 
jó ég, ez az ember azt hiszi, hogy a felesége még ártatlan! - Megrándította a vállát. - A többit már tudod. 
Hogyne, Sandro tudta a többit! Hiszen már kíméletlen őszinteséggel oda is 
dörgölte a felesége orra alá. Együtt élt egy nővel, aki képtelen volt valóban a felesége lenni. Joanna aznap, amikor elhagyta őt, maga elé képzelte, amint a férfi 
hálát ad az égnek, hogy megszabadult ennek a házasságnak a béklyójából. Joanna maga is azt várta, hogy ez az érzés fogja eltölteni. 
Az élet Sandro nélkül azonban még rosszabb volt, mint vele. Szerette Sandrót, 
és hiányzott neki, jóllehet már a puszta gondolatra is, hogy a férfi túl közel kerülhet hozzá, kiverte a víz. 
Most mi lesz? - gondolta kétségbeesetten. Mi volt a haszna annak, hogy 
mindketten kitálaltak? Vajon megbánta Sandro, hogy újra akarta kezdeni vele 
most, amikor már pontosan tudta, mire számíthat? Joanna nézte őt, ahogyan előredőlve, a levegőbe bámulva ül a fotelban, és megint rátört a rettegés. Ezúttal 
azonban attól félt a legjobban, hogy Sandrónak nem kell majd többé. Ezt már 
képtelen lett volna elviselni. 
- Bocsáss meg! - suttogta rekedt hangon, megfordult, és kirohant a szobából. 
Végigfutott a folyosón, majd bevette magát a hálószobába, ahol korábban feküdt, és magára zárta az ajtót. 
Megpróbálta legyőzni a félelmet, amely ismét elhatalmasodni készült rajta. 
Attól rettegett, hogy elveszíti Sandrót... most másodszor is. 
Először azért veszítette el, mert képtelen volt elárulni neki az igazságot. Most 
pedig azért fogja, mert megvallotta neki az igazat. 
Tekintete az ágyra siklott, amelyet ma olyan sietve hagyott el. A reggelizőtálca még mindig ott volt mellette érintetlenül. És hirtelen, ahogyan ránézett a tálcára, fájdalma az egekbe csapott. 
Gépiesen az ágyhoz ment, és megállt mellette. Könnyei fátyolán át nézte, amit 
reggel észre sem vett: egy szál rövid szárú, tövis nélküli, vörös rózsát. 
Ez jellemző Sandróra... A javíthatatlanul romantikus olasz mindig vörös rózsával ajándékozta meg, és mindig tövis nélkül, nehogy megszúrja magát. Régi 
játékuk volt ez már. Sandro egy szál rózsát tett az asztalra Vito vendéglőjében, 
és türelmesen várt, amíg Joanna nem méltóztatott észrevenni a virágot. Közben 
sokatmondó pillantásokat váltottak. A szerelmes férfi várta, hogy kedvese fogadja udvarlását. A kedves pedig váratta őt, hogy ezzel is fokozza kettőjük között a 
feszültséget, miközben kiszolgált a többi asztalnál, Sandro pedig őt figyelte. 
Szerelem érintés nélkül. Bizonyosság szavak nélkül. Egyetlen szál rózsa, 
amely önmagáért beszélt - kapocs volt a fiatal, vörösesszőke pincérnő és az elegáns olasz vendég között. 
Joanna az ajkához emelte a rózsát, és mélyen beszívta finom illatát. Szomorúan lehunyta a szemét, és belemerült az emlékeibe. Sandro az esküvő után sem 
hagyott fel a régi szokással. Bármennyit gyötrődtek is, a rózsa fel-felbukkant 
reggelinél, Joanna tányérja mellett a párnáján, amikor magányosan lefeküdni 
készült a szobájában. Sandróra vallott a mód, ahogyan szavak nélkül Joanna tudtára adta, hogy szereti - még mindig szereti -, akármit tett is vele. 
Most pedig itt hevert egy újabb szál rózsa, amelynek üzenete már nem lehetett a régi, mert a férfi akkor tette a tálcára, amikor még nem tudta a teljes igazságot. 
Egyszerre csak megnyíltak a zsilipek, és a könnyek, amelyeket Joanna az elmúlt években magába fojtott, utat törtek maguknak. Ledőlt az ágyra, és kezében 
a rózsával keservesen sírni kezdett. 
A nappaliban Sandro az ablaknál állt, és ökölbe szorított kézzel, mozdulatlanul hallgatta Joanna zokogását. Amikor a bánatáradat valamelyest alábbhagyott, 
Sandro felemelte sérült kezét, amelyen egy tapasz emlékeztette előző napi indulatkitörésére, majd a másikat is a magasba emelte. Azután megadóan sóhajtott, 
mint aki belátta, hogy bolondság volna a másik kezét is megsebeznie azzal, hogy 
megint összetör valamit. 
Ehelyett összeszedte magát, és a konyhába ment. Egy negyedóra múlva bekopogott Joanna ajtaján, és belépett a szobába. A folyosóról olasz paradicsommártás fűszeres illata áradt be. 
- Ebéd! -jelentette Sandro. - Gyere öt perc múlva a konyhába! 
Ebéd, ismételte el magában hitetlenül Joanna. A vihar elvonult, az élet visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Úgy látszik, Sandrónak kötélből vannak az 
idegei! 
Ekkor azonban megint a kezében tartott rózsára nézett, és keserűsége átadta 
helyét a gyöngédségnek, amely ismét könnyeket csalt a szemébe. 
Végül elszánta magát, hogy csatlakozzon Sandróhoz az ebédlőasztalnál, mivel tapasztalatból tudta, hogy nem érdemes ellenkeznie vele. 
-  Gyere, láss hozzá! - hívta a férfi, majd maga is helyet foglalt feleségével 
szemben. 
Joanna szótlanul tett egy kis adagot a tányérjára a gőzölgő tésztából, hozzá valamicskét az ínycsiklandóan illatozó mártásból, és tört egy darabot a meleg, ropogós héjú kenyérből. Sandro némán figyelte. 
Várt, amíg Joanna a szájához emeli a villáját, és lenyeli az első falatot, azután 
tálalt magának is. Az étkezés alatt végig mereven és némán ültek egymással 
szemben az asztalnál. Joanna evett, hogy ne ingerelje férjét újabb gúnyos megjegyzésekre, és el kellett ismernie, az ebéd kitűnően sikerült. Sandro remek szakács volt. Örömét leli a főzésben, vallotta be régen egy alkalommal, amikor még 
belgraviai házukban egy szabad estén közösen készítették el a vacsorát. 
Az ilyen harmonikus pillanatok azonban ritkaságnak számítottak házaséletükben. Az idő nagyobb részében ugyanolyan feszült volt a viszonyuk, mint most 
az ebédnél. 
- És most? - kérdezte halkan Joanna, amikor végzett az evéssel. 
Sandro meglepetten pillantott fel, mint aki már meg is feledkezett asztaltársa 
jelenlétéről. Mereven nézték egymást. A férfi arckifejezése azonnal zárkózottabbá vált, de ez nem lepte meg Joannát. Vallomása óta a férje kerülte a tekintetét. 
- Most egy rövid időre el kell mennem az irodába - közölte Sandro az órájára nézve. - Azt javaslom, pihenj le egy kicsit! Kimerültnek látszol. 
- Úgy értem... mi lesz a továbbiakban? - Joanna megköszörülte a torkát. 
Tudnom kell, mik a szándékaid. 
Sandro hátradőlt a széken. Joanna tekintete akaratlanul is végigsiklott erőtől 
duzzadó testén. Ebből a férfiból semmi sem hiányzott: művelt, jóképű és kisportolt volt, jó családból származott, s rendelkezett egyfajta stílussal. És a vonzerejének sem lehetett ellenállni. 
- A szándékaim? - ismételte meg Sandro. - Hiszen éppen az előbb mondtam. 
A nap hátralévő részét azzal fogom tölteni, hogy lehetőleg minden fontos dolgot 
elintézzek, mielőtt holnap felkerekedünk, és elmegyünk Orvietóba. 
Holnap utaznak - abba a csodaszép vidéki villába, amelyet a prospektusban 
látott! Joanna teljesen megfeledkezett róla. 
- Pedig azt gondoltam... - Elnémult, szemmel láthatóan annyira zavarodottan, hogy Sandro felsóhajtott. 
- Semmi sem változott, cara! - mondta a férfi. - Te még mindig a feleségem 
vagy, én pedig az a férfi, akihez hozzámentél. Ez új, közös életünk második napja, és bármi történjék is, te a hitvesem leszel,,én pedig a férjed maradok. Megértetted? 
Nagyon is jól értette az asszony. Egyik pillanatban megkönnyebbülést, a másikban félelmet érzett. Azt is felfogta azonban, hogy Sandro emlékeztetni akarja 
egy fontos mozzanatra: mivel római katolikus hitben esküdtek meg, házasságukat Isten színe előtt kötötték. Az egyházi jog szerint nincs visszaút, akkor sem, 
ha a kapcsolat vakvágányra futott. Sandro felelős marad érte a haláláig, akármit 
hozzon a sors. 
- Kérheted, hogy nyilvánítsák semmissé a házasságunkat - javasolta Joanna 
tétován. - Támogatni fogom a kérvényedet, ha az egyházhoz fordulsz, hogy 
mentsenek fel a házassági esküd alól. 
- Nagyon köszönöm! - Sandro szemmel láthatóan bosszúsan állt fel. - Milyen 
nagylelkű vagy, cara! Hajlandó vagy hozzájárulni, hogy köznevetség tárgyává 
tegyem magam, amikor elismerem, nem voltam eléggé férfi ahhoz, hogy a házasságunkat beteljesítsem! 
Joanna elpirult a maró gúnyra. 
- Csak megpróbáltam tárgyilagosan nézni a dolgokat. 
- Inkább hallgass, ha nem jut jobb az eszedbe! - Sandro előrehajolt, egyik kezével az asztalra, a másikkal Joanna székére támaszkodott. - Ne feledd, hogy tartozol nekem! Adósom vagy a büszkeségemért, az önbecsülésemért, az önmagamba vetett hitemért. Ezen nem változtat még az sem, ha tudom, miért bántál 
velem így. 
- Bosszúra vágysz - suttogta a nő rémülten. 
- Nem... jóvátételre. 
- Ó, igazi olasz vérmérséklet! - fakadt ki keserűen Joanna, és elfordította a fejét, mert fájt a férfi szemébe néznie. 
- Nem. - Sandro megfogta a nő állát, és maga felé fordította az arcát. - Ez az 
igazi olasz vérmérséklet! - Vadul, minden haragját beleadva megcsókolta a feleségét. 
Joanna először tiltakozni akart. Lehunyta a szemét, és várta, hogy rátörjön a 
szokásos pánik, ám az elmaradt. Ehelyett forró vágy árasztotta el bensőjét, meleg, jóleső érzés, amelyet már rég elfojtott magában, most azonban nagy erővel 
tört fel belőle, és viszonozta Sandro csókját. 
Mit történik velem? - kérdezte magában kábultan. Miért hagyom magam? 
Védekeznem kellene! 
De nem tette. Éppen ellenkezőleg, karját a férfi nyakára fonta, vágyakozva 
szántott végig kezével sűrű haján, és teljesen feloldódott az érzéki csókban. 
Anélkül hogy tudatában lett volna, felemelkedett a székről, és hozzásimult 
Sandróhoz. A férfi izgatóan simogatta a kebleit, Joanna legnagyobb élvezetére. 
Igen, egy pillanat alatt fellobbant benne a szenvedély, és érezte, ahogyan Sandróban is felébredt ugyanaz a vágy. 
Alessandro magához szorította Joannát, aki megérezte, hogy férje kész a szerelemre. Sandro pedig sürgető csókjaival felesége tudtára adta, hogy tisztában 
van vele, mi játszódik le benne. 
De aztán hirtelen eltolta magától. 
- Micsoda felfedezés! 
Joanna túlságosan kábult volt, semhogy megsértődött volna a gúnyos megjegyzésre. 
-  Csak maradj is meg ilyennek, mi amore - folytatta Sandro ugyanabban a 
modorban -, és a jóvátétel elfeledteti velem azokat az éveket, amíg várnom kellett rá! 
Az asszony összerezzent. 
- Nem... nem tudom elviselni - suttogta lehangoltan. 
- Éppen ellenkezőleg - válaszolta Sandro. - Ha az érzékeim nem csalnak, nagyon is jól viselted. - És hogy az utóbbiaknak nyomatékot adjon, újra megcsókolta Joannát, amíg az ismét hozzá nem simult. Akkor megint elengedte. - Látod, 
mire gondolok, cara? Annyira kívánsz, hogy nem is tudod leplezni. - Pillantása 
megpihent felesége kipirult arcán és réveteg tekintetén. - A ma éjszaka izgalmasnak ígérkezik... 
Az ajtóhoz ment, de még egyszer visszafordult. 
- És hogy el ne felejtsem: a biztonság kedvéért a lift nem áll meg ezen a szinten, amíg haza nem jövök. - Azzal távozott. 
Ma éjszaka... A célzás csak egyet jelenthetett. Sandrót nem érdekli, hogy felesége éppen most csupaszította le előtte a lelkét. Jóvátételt követel, és ez csak 
egy módon történhet még. Sandrónak feltett szándéka, hogy beteljesítse házasságukat! 
Ennek megfelelően Joanna idegei már pattanásig feszültek, mire Sandro este 
hazaért. Kétségbeesésében az egész délutánt lázas munkában töltötte. Miután kitakarította a konyhát, ég beágyazott, azon törte a fejét, mit készítsen vacsorára. 
Elég munkaigényesnek kellett lennie az ételnek, hogy főzése elterelje a gondolatait, különben erőt vett volna rajta a szorongás, és talán még hisztériás rohamot 
is kap. 
Egy olasz konyhában természetesen az olasz ételek hozzávalóit lehet fellelni. 
Joanna ezért úgy döntött, gnocchit, vagyis olasz galuskát készít bőséges vajmártásban, utána pedig tésztafelfújtat hagymával, paprikával és mozzarella sajttal. 
Vito vendéglőjében Joanna megtanult tésztát gyúrni, és azt olasz módra elkészíteni. 
- Mmm - hallotta egyszer csak a háta mögül. - Olyan illat van, mint egy jó 
feleség konyhájában. 
Joanna, aki éppen a mártást kavargatta, ijedten fordult meg. 
- Nem fekszem le véled ma éjjel, Sandro! 
Haját kontyba tűzte, hogy minél kevésbé legyen vonzó, és hosszas keresés 
után előásott az egyik szekrényből egy bő nadrágot és egy hosszú, fekete pulóvert, amelyben majdnem megfőtt a konyha melegében. 
Sandro ezzel szemben hűvösen elegáns volt, mint mindig, noha már megszabadult a zakójától és nyakkendőjétől, s az ingét is kigombolta. 
- Mi jót főzöl? - Joanna iménti megjegyzését a férfi mintha meg se hallotta 
volna. Odalépett hozzá, és a válla fölött belekukkantott a lábasba. - Gnocchi? 
Egy angol nőt vettem feleségül, akinek olasz szíve van! 
- Nem fekszem le veled - ismételte Joanna, miközben figyelmét a mártásnak 
szentelte. 
- Keressek a vacsorához illő bort, vagy már megtetted? 
- Nem kell bor! Figyelj már végre rám! 
- Még megsérted az edény bevonatát, ha ilyen vadul kevered az ételt, cara. 
Azért hozok egy üveg bort, ha meggondolnád magad. 
- Sandro! - kiabált utána Joanna kétségbeesetten. 
A férfi megállt, de nem fordult vissza. 
-  Nem hallgatlak meg, cara. Legfőbb ideje, hogy lezárjuk a múltat! Három 
évet áldoztál az életedből arra a szörnyűségre, ami veled történt, ennyi éppen 
elég. Mamma mia! - tette hozzá, és ment tovább. - Több, mint elég! 
- Milyen érzéketlen vagy! - zokogta Joanna. - Gyűlöllek! Ha csak hozzám 
érsz, sikítok! 
Sandro válaszra sem méltatta felesége kitörését, hanem eltűnt a kamrában, a 
nő pedig magára maradt a félelmeivel és kétségbeesésével. Ez nem igazság! 
gondolta elkeseredetten. Nem kellett már eddig is eleget elviselnie az elmúlt két 
napban? De Sandro képtelen észre térni... 
Dühösen törölte le a könnyeit, és megint a mártással kezdett foglalkozni. Sandro egy üveg borral tért vissza. 
- Mennyi időre van még szükség? - kérdezte a férfi nyugodtan. 
- Húsz perc. 
- Akkor még gyorsan lezuhanyozhatsz és átöltözhetsz. A többit már rám bízhatod. 
- De nem akarok... 
- Ne ellenkezz, Joanna! - Alessandro odament a nőhöz, és kivette kezéből a 
fakanalat.  Izzadt és ideges vagy, én meg nem hagyom, hogy még egyszer becsapd az ajtót az orrom előtt. Úgyhogy viselkedj okosan, és szedd rendbe magad, 
mielőtt asztalhoz ülünk! Tudod, hogy soha nem okoznék neked fájdalmat - tette hozzá gyengéden. - A józan eszed ezt már biztosan megsúgta. 
Joanna lehajtotta a fejét. Képtelen volt az eszére hallgatni, ha Sandro a közelében volt. Tekintete a kigombolt kézelőre esett. Az ilyesmi veszélyes lehet a 
konyhai munka közben. Önkéntelenül odanyúlt, hogy felhajtsa a férfi ingujját. 
Sandro szótlanul tűrte, sőt készségesen odanyújtotta a másik karját is. 
- Sejtelmed sincs róla, hogy érzem most magam - panaszolta Joanna. 
- Akkor mondd el! 
Az asszony csak megrázta a fejét, és pillantását az arany Rolex órára szegezte, amely Sandro napbarnított karján csillogott. Hirtelen felmerült benne egy 
kép: Sandro, amint meztelenül közeledik hozzá, szemében lobogó vággyal. 
Annyira ijesztőnek találta, hogy riadtan kimenekült a konyhából. Ez a kép 
hosszú idő óta először jelent meg lelki szemei előtt, de most is ugyanolyan félelmetes volt a számára, mint akkor, amikor mindez meg is történt - ugyanebben a 
lakásban, a hálószobában, a nászéjszakájukon. 
Miután lezuhanyozott és átöltözött, valamivel jobban érezte magát, de a nyugtalansága nem csökkent. Sandro közben megterített a konyha melletti kis étkezőben. Akárcsak a belgraviai ház, ez a lakás is két részből állt: az egyik a társasági, 
a másik a magánélet színtere volt. Joanna azonban kivonta magát a Sandro körül 
zajló társadalmi életből, hogy a férfinak ne kelljen bemutatnia a nyilvánosságnak 
ideg gyenge feleségét. Az együtt töltött év nagy részében ezért főként kettesben 
maradtak, leszámítva Mollyt, aki az első hat hónapban náluk lakott. 
- Tessék, vidd ezt az asztalhoz! - kérte Sandro Joannát, amikor az visszatért a 
konyhába, és a kezébe adott két tányérmelegítőt. - Én még kinyitom az üveget. 
Milyen fesztelenül viselkedik Sandro, mintha minden a legnagyobb rendben 
lenne! Joanna némán vette át a két lapot, és átvitte az étkezőbe. Amikor meglátta, hogy Sandro még gyertyát is gyújtott, legszívesebben a fejéhez vágta volna a 
tányérokat. 
Feszült hangulatban ültek asztalhoz. 
- Csinos ez a ruha - állapította meg Sandro, miközben végigjártatta tekintetét 
az egyszerű, klasszikus szabású, királykék selyemruhán, amelyet Joanna a vacsorához választott. 
- Gondolom, azért vetted - felelte csípősen a nő. 
- Mostantól fogva úgy öltözködsz, ahogyan nekem tetszik - közölte a férfi határozottan. - A gyógykezelésed része, hogy a szépségedhez méltón öltözz, nem 
annak a rossz véleménynek megfelelően, amelyet magadról kialakítottál. 
Mit válaszolhatott volna erre az asszony? Sandrónak igaza volt, öltözködésével mindig kerülte a feltűnést, de ez már azelőtt is jellemző volt rá. A hiúság minden megnyilvánulását valószínűleg azóta ítélte el, hogy az anyja egészen a betegségéig meglehetősen sok gondot fordított a külsejére, néha talán túlságosan is 
sokat. 
Persze nem állt fenn a veszély, hogy Sandro túlzásokba essen a ruhák kiválasztásában. Ahhoz túl jó ízlése volt. 
- Egyébként hol van a házvezetőnő? - érdeklődött Joanna, hogy másra terelje a szót. 
- Szabadságot adtam neki a következő hat hétre - válaszolta a férfi, miközben 
mindkettőjüknek töltött a száraz chiantiból. - Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha 
zavartalanul kettesben maradunk, amíg újra egymáshoz nem szokunk. 
Zavartalanul, hogy megint zsarolhasson, gondolta Joanna. Lehet, hogy az idegeim nincsenek rendben, de nem vagyok ostoba, és tudom, hogy Sandro nem téveszti szem elől a célját! 
Ez a gondolat azonban végképp lehetetlenné tette, hogy a vacsorát a továbbiakban fesztelen légkörben költsék el. Mire minden elfogyott, Joanna idegei már 
pattanásig feszültek. Ezért láthatóan összerezzent, amikor Sandro felállt. 
- Most lezuhanyozom és átöltözöm, ha nincs ellenedre - jelentette be a férfi 
hűvösen. 
- Jó. -Joanna is felállt. - Én még leszedem az asztalt, azután lefekszem aludni. Nagyon fáradt vagyok. 
Félreérthetetlen célzásnak szánta. Azt várta, hogy Sandro ellenvetést tesz, 
vagy ráparancsol, hogy várja meg ébren, a férfi azonban csak annyit mondott: 
- Ahogy óhajtod. Én akkor majd egy másik szobát használok, hogy ne zavarjalak. 
Másik szobát? Joanna már-már megkönnyebbülten fellélegzett, amikor felébredt benne a gyanú. Mi lehet Sandro szándéka? Ezen törte a fejét, mialatt rendet 
tett az étkezőben. Miért visszakozna most, miután egész nap nem hagyta békén? 
Nos, nem fog addig vámi, amíg ez kiderül! 
Az asszony tehát már biztonságban feküdt az ágyában, amikor meghallotta 
Sandro lépteit közeledni a folyosó végén. A férfi meg sem állt a bezárt hálószobaajtó előtt. Joanna egyszerűen nem értette. És nem éltette magát sem, mert különös módon csalódott volt. 
Lassan elaludt, még mindig görcsösen és félve, egy párnát magához szorítva, 
mintha ezzel megvédhetné magát a kéretlen kísértetektől. 
A kísértetek azonban álmában is felkeresték, ami nem volt meglepő mindazok 
után, amit az utóbbi napokban átélt. Izzadságban fürödve riadt fel rémálmából, 
és sokáig nézett maga elé, amíg rájött, hol van. Aztán csendben visszafeküdt, és 
remélte, hogy a szörnyű emlékek végre magára hagyják. 
De azok nem tűntek el. Joanna úgy érezte, föl kell kelnie, és ki kell menekülnie a hálószobából. 
Ahogy ledobta magáról a takarót, keze egy meleg, nagyon is valóságos testhezért. Ebben a pillanatban Joannán kitört a rémület. Felült az ágyban, és velőt 
rázóan sikított. 
Sandro erre riadt fel mellette. 
- Mi az ördög... 
8. FEJEZET 
- Ó, te vagy az! - Joanna megkönnyebbülten sóhajtott. 
- Ki más fekhetne még melletted? - kérdezte Sandro, nyilvánvalóan bosszankodva felesége rémületén. 
- Én csak... rosszat álmodtam - mondta Joanna halkan. 
- Vagy úgy! - A férfi hangja barátságosabbra váltott. - Minden rendben van? 
Az asszony a fejét rázta. A rémálom annyira valóságosnak tűnt, szinte még az 
izzadság- és alkoholszagot is érezni vélte. 
- Nem bírom itt tovább! - Kiugrott az ágyból, magára kapta a hálóköntösét, 
és kiszaladt a szobából. Felzaklatott állapotában meg sem kérdezte Sandrótól, 
mit keres az ágyában. 
A lakásban uralkodó csend és sötétség csak növelte szorongását. Még mindig 
remegve rohant végig a folyosón a nappaliig, és belökte az ajtót. 
Itt sem volt világosabb. Joanna kitapogatta a villanykapcsolót az ajtó mellett. 
Több, célszerűen elhelyezett asztali lámpa gyulladt fel, és meleg fénnyel árasztotta el a helyiséget. Joanna összekuporodott az egyik kanapé sarkában, és várta, 
hogy csillapodjon a szívverése. 
Ennél rosszabb rémálmai is voltak már. Ezek a gyötrelmes álmok akkor kezdődtek, amikor elhagyta Sandrót, és Mollyhoz költözött. Az első időben olyan 
velőtrázó sikolyokkal ébredt fel, hogy szegény húgát halálra rémítette vele. 
Akárcsak most Sandrót, gondolta, és csak e pillanatban döbbent rá, hogy a férfi mellette aludt. Addigra Sandro, fekete köntösében, már utána is jött a nappaliba. 
- Mi történt? - kérdezte, miközben nagyot ásítva nyújtózkodott. 
- Már mondtam az előbb. Rosszat álmodtam. De te mit kerestél az ágyamban? 
Sandro leült a szemközti kanapéra. 
- Ahol te alszol, ott alszom én is - felelte egyszerűen. - Házaspároknál ez már 
csak így szokás. 
De nem nálunk! - ellenkezett gondolatban Joanna. 
- Azt mondtad, másik szobát fogsz használni. 
- Csak hogy lezuhanyozzam és átöltözzem - magyarázta a férfi. Megint ásított, és úgy látszott, mindjárt elszunnyad ültő helyében. 
 
Júlia 
- Menj csak, Sandro! - mondta élesen Joanna, valószínűleg élesebben a kelleténél, hogy felébressze férjét. - Egyedül is elboldogulok. - Ekkor döbbent rá, 
hogy mindig ezt mondta Mollynak is. Akkor sem mondott igazat. Továbbra is ott 
ült a fotelban, ahogyan most, egész testében reszketett, Molly pedig mellette virrasztott tehetetlenül, mert nem tudta, hogyan segíthetne. 
0, Molly! Joanna sóhajtva hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Miért 
kellett így történnie? Miért kellett meghalnod, és énbelőlem miért lett az, ami? 
- Joanna... 
- Csitt... - súgta az asszony. - Éppen Mollyra gondoltam. Nagyon hiányzik. 
Sandro megértette. Felállt, és hátrasimította kócos haját. 
- Nem innál valami meleget? 
- Nem volna rossz - válaszolta Joanna, mert ez valahogy egyszerűbben hangzott, mint a visszautasítás. 
Sandro eltűnt a konyhában, és a nő ismét belemerült az emlékeibe. Szegény 
Molly nagyon aggódott miatta. Nővére hirtelen elvesztette az érdeklődését minden iránt, ingerülten válaszolt a kérdéseire, és a gyötrő álmok mindkettőjüket rémületbe ejtették. Joanna végül úgy érezte, magyarázattal tartozik Mollynak, mert 
az Sandrót hibáztatta. 
Akkoriban Mollynak már volt egy saját kis lakása a londoni főiskola közelében, ahol tanult. Ez annak az egyezségnek az eredménye volt, amelyet a két nővér kötött egymással: Molly hajlandónak mutatkozott a tanulásra, ha Joanna 
természetesen Sandro anyagi segítségével - megengedi, hogy az egyetemi város 
közelében lakjon. Joanna pedig a lelke mélyén örült, hogy húga elköltözött tőlük, mert akkor nem kellett tovább színlelniük előtte. 
Molly minden bizonnyal így is érzékelte a köztünk lévő feszültséget, és örült, 
hogy megszabadult tőlünk, gondolta Joanna. Nem is neheztelhetett rá emiatt. 
Házasságuk első hónapjai borzasztóak voltak. Sandro ragaszkodott hozzá, hogy 
mindennek ellenére egy ágyban aludjanak. Csak Molly távozása után költözött 
el Joanna is... először egy másik szobába, majd egy másik lakásba. 
Most pedig mintha minden elölről kezdődne: megint együtt él Sandróval, aki 
ragaszkodik hozzá, hogy megosszák egymással az ágyat! 
Sandro két csésze gőzölgő tejeskávéval tért vissza. Letette a dohányzóasztalra, és leült Joanna mellé olyan közel, hogy a nő érezni vélte teste melegét. Azután Sandro a felesége fölé hajolt, kisimította haját az arcából, és megcsókolta. 
Joanna most nem hőkölt vissza. A csókot olyan őszinte barátság és gyöngédség melegítette, hogy eszébe sem jutott tiltakozni. 
- Jobban érzed magad? - kérdezte Sandro. 
Az asszony bólogatott. 
- Bocsáss meg, hogy felriasztottalak! 
- Szóra sem érdemes. Akarsz róla beszélni? 
- Kínpadra feszítesz, ha nemet mondok? - kérdezett vissza Joanna kihívóan. 
- Nem. - A válasz olyan őszintén hangzott, hogy a nő meghatódott. - Annyira nem vagyok tolakodó - tette hozzá a férfi élesen. 
- Annyira viszont igen, hogy hívatlanul az ágyamban aludj! 
- Az más. Különben is észre sem vetted, amikor lefeküdtem melléd. Akkor 
meg miért panaszkodsz? 
- Nem panaszkodom, csak tiltakozni akartam. 
- Nem is akartál olyan igazán. - Sandro mosolyogva megsimogatta a nő arcát. - Éppen csak ürügyet kerestél, hogyan törődhetnél bele, hogy melletted alszom. 
- Micsoda rágalom! 
- Valóban? És ha megígérem, hogy távol tartom tőled a rossz álmokat, ha melletted álhatók? Ez hogy hangzik? 
Ez a kedves butaság könnyeket csalt Joanna szemébe: 
- Nem sírj, cara! - vigasztalta rekedten Sandro. - Már attól is megszakadt a 
szívem, amikor ma reggel sírni hallottalak. 
- Azt hittem... észre sem vetted - mondta akadozva Joanna. 
- Látod ezt az öklöt? - Sandro a nő orra elé tartotta sebesült kezét. - A párja 
is majdnem így járt. 
Joanna önkéntelenül megfogta a férfi ép kezét, és védelmezőn az arcához szorította. Ez az egyszerű mozdulat láthatóan meghatotta Sandrót, és Joanna érezte, 
hogy ismét könnyek gyűlnek a szemébe. Miért? Mert most döbbent rá, hogy 
évek óta először nyújtotta ki a kezét magától a férfi után, először ért hozzá szeretettel. Szomorú gondolat. 
- Gyere - mondta érdesen Sandro -, visszaviszlek az ágyba! - Felállt, és a 
karjába kapta a Joannát. - Egész éjjel a karomban foglak tartani. Ha pedig ellenkezni próbálsz, addig csókollak, amíg el nem kábulsz. Válassz: alvás vagy csók! 
- Egy picit sem lehet csalni? - ingerkedett vele Joanna. 
A férfi mosolygott. 
- Csalni akarsz? Figyelmeztetlek, hogy bankár vagyok, átlátok a szitán. 
Joanna túl fáradt volt ahhoz, hogy tovább vitatkozzon. A folytonos menekülésből is elege lett. Talán Sandrónak van igaza, gondolta álmosan, amikor a férfi lefektette az ágyra, kifejtette a köntöséből, majd gondosan betakarta. 
Azután ő is lefeküdt mellé, egyetlen fehér alsóban. Joanna mégsem érezte magát fenyegetve, és nem húzódott el, amikor férje magához ölelte. Igen, lehet, 
hogy Sandrónak van igaza..:, Minél gyakrabban ér hozzá a férje, annál előbb 
hozzászokik. Talán az, hogy a legsötétebb titkait megosztotta valakivel, önmagában is elég a kíséretetek elűzésére. Talán mégis újra kezdhetik... 
Joannát hajnalban madárcsicsergés ébresztette. Egy ideig mozdulatlanul feküdt, és hallgatta a vidám éneket, majd a másik oldalára fordult, hogy tovább 
aludjon. 
Amikor Sandro arcára pillantott, hirtelen minden az eszébe jutott. A szokásos 
riadalom azonban nem tört ki rajta, mivel a férfi még mélyen aludt. Joanna megengedte magának a fényűzést, hogy gátlástalanul nézze alvó férjét. 
Sandro álmában ugyanolyan szép, eleven és vonzó volt, mint ébren. Joanna 
élvezettel nyugtatta pillantását a férfi markáns vonásain, majd izmos felsőtestén. 
Ez a nagyszerű férfi valamilyen rejtélyes okból éppen egy jelentéktelen kis pincérnőbe szeretett bele, pedig bármelyik nőt megkaphatta volna. 
Legnagyobb szerencsétlenségére, gondolta Joanna. Lám, milyen remek férfi, 
magas, vonzó, erős és határozott, és bár karjában hozta be a hálószobába feleségét, testük azóta sem ért egymáshoz. És miért nem? Joannát elöntötte a bűntudat. Mert, Sandro együttélésük alatt megtanulta, hogy jobb nem közeledni hozzá. 
Még álmában is megtartja a távolságot. 
Joanna felsóhajtott. Legjobb lesz, ha gyorsan felkel, mielőtt Sandro felébred, 
és újabb kérdésekkel árasztja el. Még ő maga sem tudott eligazodni érzelmei zűrzavaros kavalkádjában. 
Szeretlek, Alessandro, gondolta gyöngéden. Nagyon bánom, amit elkövettem 
ellened... 
Ebben a pillanatban felpattan Sandro szeme, és ránézett a feleségére. Joanna 
úgy érezte, leleplezték, nem volt hová rejtőznie a férfi tekintete elől. Egyikük 
sem szólt egy szót sem. Ez a hosszú jelentőségteljes pillantás azonban fájdalmas 
emlékeket ébresztett az asszonyban. 
- Hány óra van? - kérdezte, hogy megtörje a varázst. 
Sandro tekintete az ablak felé vándorolt. A behúzott függönyök között átderengett a hajnali fény. 
- Öt óra felé járhat, gondolom - mondta. - Az éjjel rosszat álmodtál. 
Joanna bólintott. 
- Emlékszem. 
Megint hallgattak. Egyikük sem mozdult. Joanna félt, túlságosan is félt felriasztani, ami e mögött a természetellenes mozdulatlanság mögött rejtőzött. 
- Nagyon korán van még - folytatta Sandro. - Aludj csak! Maradt még néhány óránk az indulásig. 
Még hogy aludjon? Joanna figyelte a férfit, aki ismét lehunyta a szemét. Hogyan 
alhatna, amikor arra vágyik, hogy megérintse Sandrót, ajkát meleg, napbarnított 
bőrére tapassza? Minek aludjon, amikor csak róla álmodna? Nem, ébren akart maradni, hogy élvezze a pillanatot, amelyet meg akart őrizni az emlékezetében. 
Ekkor Sandro megmozdította a karját, amely feje fölött a párnán pihent, és 
Joanna önkéntelenül összerezzent. A férfi azonnal felnézett, mintha megérezte 
volna, hogy a nőben újraélednek a régi félelmek. Sötét szeme dühösen megvillant. Joanna nem vehette tőle rossz néven, hiszen Sandro még csak hozzá sem ért! 
- Bocsáss meg! - suttogta bűntudatosan. 
- Már késő! - válaszolta Sandro hevesen, majd a nő fölé magasodott, és tenyerébe fogta sápadt arcát. - Egy szép napon lefosztom rólad az összes gátlásodat, úgyhogy meztelenül fekszel majd előttem! És akkor szőröstül-bőröstül felfallak, cara mia! 
- Már bocsánatot kértem! - kiáltott fel Joanna. - Nem akartam. Egyszerűen 
csak... - Nem volt ereje bevallani, hogy teljesen elragadta a pillanat varázsa. 
Sandro levonta a maga következtetéseit. 
- Ugyan, várható volt a viselkedésed. 
- Nem! - ellenkezett a nő. - Csak meglepődtem. 
Sandro nem hitt neki. 
- Bizonyítsd be! - Szorosabban simult az asszonyhoz. - Győzz meg, hogy 
eszed ágában sem volt sikoltozva elmenekülni! 
Joanna szíve szinte már dübörgött a mellkasában. A helyzet könnyen kicsúszhatott az ellenőrzése alól. Már arra gondolt, hátha mégis jobb volna sikoltozva 
elmenekülni, amíg még megteheti! 
- Nem tudom, mit vársz tőlem. Hogyan bizonyíthatnám be, hogy csak önkéntelen mozdulat volt? - kérdezte ingerülten. 
- Nos... - A férfi szeme felvillant, jelezve a hangulatváltást, amely nagyobb 
veszélyt rejtett magában, mint előző dühkitörése. - Megpróbálkozhatnál másfajta válasszal, például átöleled a nyakamat, és megcsókolsz. 
- Nem akarlak megcsókolni! 
- Miért nem? Néhány perccel ezelőtt még kimondottan vágytál rá - ugratta 
Sandro. 
Joanna elpirult. 
- Szóval észrevetted, hogy nézlek! 
-  Bizony. - A férfi önelégülten mosolygott. - Nagyon izgatónak találtam, 
ahogyan a tekinteteddel majd felfaltál. 
Joanna kétségbeesetten hunyta be a szemét, és azt kívánta, bárcsak otthon volna Londonban. 
- No, mi lesz, cara? Megcsókolsz? 
Az asszony megrázta a fejét, és továbbra sem volt hajlandó felnézni. 
Sandro következő kérdése elárulta, hogy pontosan tudja, mi zajlik le felesége 
lelkében. 
- Akarod, hogy több teret hagyjak neked? Akkor könnyebben kapsz levegőt. 
Joanna ekkor gondolkodás nélkül Sandro nyakára fonta a karját. A férfi elégedetten felnevetett. Teljesen tudatában volt hatalmának. 
- Majd rájössz, mi amore, csak azért ragaszkodom hozzá, hogy te csókolj meg engem, nehogy később a szememre vesd, kényszerítettelek valamire. 
Miért, ez nem kényszer? Hogy férfiasan vonzó testével fölébe magasodik? Amikor pedig Sandro egyik kezével simogatni kezdte a nő mellét, átszakadt a gát. Joanna egész testével a férfihoz simult, magához húzta a fejét, és megcsókolta. 
Egy pillanat alatt elveszítette uralmát az érzelmei felett. Vágyakozva becézgette Sandro kemény, izmos testét, és ajkát izgatóan szorította a bőrére. 
-  Joanna, ne ilyen hevesen! - mondta Sandro rekedten, amikor Joanna szó szerint feloldódott a szenvedélyben, és magával sodorta Sandrót is. Már nem volt az a magabiztos férfi, aki percekkel azelőtt még azzal fenyegette Joannát, hogy szőröstül-bőröstül felfalja. Ehelyett minden erejével igyekezett csillapítani a vihart, amelyet ő keltett. - Joanna... 
A nő pedig csak csókolta, csókolta őt vadul, miközben egyik keze izgatóan bejárta Sandro hátát. A férfi felnyögött, és átvette a kezdeményezést. Átváltozott azzá a forróvérű, szenvedélyes szeretővé, amilyennek Joanna mindig is képzelte a higgadt, hűvös külső alatt. Gyöngéd keze egyre izgalmasabb helyekre tévedt. 
Menni fog, gondolta boldogan Joanna. El tudom viselni! 
Ám a következő pillanatban érzelmei az ellenkezőjükre váltottak. A régi rettegés lett rajta úrrá ismét, és a félelem a szó szoros értelmében összeszorította a torkát. Zihálva lökte el magától Sandrót, s ugrott ki az ágyból. Imbolyogva, bizonytalanul állt a lábán, miközben férje az ágyban maradt, és nézte őt. Reményvesztett pillantása fájdalmasabban érintette Joannát, mint saját kudarca. Könnyebben elviselte volna, ha a férfi megint haraggal támad rá, de az csak figyelte egy darabig a feleségében dúló belső háborút, és annyit mondott: 
- Nos, többet értünk el, mint eddig bármikor! A legjobb úton haladunk, cara. Joanna zokogva rohant ki a szobából. 
Az egyórás utazás Rómából Orvietóba próbára tette Joanna idegeit. Sandro ellenben teljesen nyugodtnak látszott, noha a reggel történtek után inkább csalódottnak kellett volna lennie. 
Az asszony felkavartan várta, hogy Sandro elhagyja a hálószobát. Azután lezuhanyozott, felöltözött, és lelkiekben felvértezte magát Sandro további ostroma ellen. Amikor azonban kilépett az ebédlő előtti kis teraszra, Sandro már a reggeliző asztalnál ült egy csésze kávé mellett, és a legbékésebb hangulatban olvasgatta a reggeli lapokat. Frissen zuhanyozott és borotválkozott, nap sárga nadrágot és fehér pólóinget viselt, de még ebben a fesztelen öltözékben is ápoltan és elegánsan festett. Ez Sandróra vallott: választékos ízlése vele született. Nem kellett feltűnően ruházkodnia, hogy kiemelkedjen a tömegből. 
- Láss hozzá! - A kávéskannára és a kosárnyi friss, ropogós zsömlére mutatott. - Egy óra múlva indulnunk kell, de addig még van időnk nyugodtan megreggelizni. 
Joanna nem válaszolt. Mit is mondhatott volna azonkívül, hogy: Miért nem akarsz megváltani minket a szenvedésünktől, miért nem hagysz elmenni? Akkor megpillantotta a tányérja mellett a rózsát, és szemét elfutotta a könny. 
- Sandro... 
- Csss... - A férfi felállt, lehajolt Joannához, és szeretettel megcsókolta az arcát. - Most élvezd inkább a reggelit! El kell még intéznem néhány telefont, mielőtt útra kelünk. 
Joanna magára maradt. A boldogtalanság, a reménytelenség, a haszontalanság érzése gyötörte. Ujjait finoman végighúzta a rózsa szárán. Nem érdemlem meg, gondolta. Mindig ez jutott az eszébe a virágról. 
Amikor Sandro visszatért hozzá, éppen egy szalvétába csavarta a rózsát, és gondosan elrejtette a táskájában, hogy később betegye a többi mellé az emlékkönyvébe. Ha egyáltalán még viszontlátja a könyvet, mert képtelen volt rászánni magát, hogy megkérdezze Sandrót. Ezzel csak újabb sebeket tépne fel. 
Indulás közben magán érezte férje fürkésző pillantását, és már bánta, hogy a meleg ellenére nem tett fel egy kis alapozót, hogy elleplezze sápadtságát. Máskülönben a férfi elégedett lehetett a választásával: elegánsan festett krémszínű vászonnadrágjában és hozzáillő blúzában. Vöröses haját vastag, szoros copfba fonta. 
A folyosón Sandro egy pillanatra megállt. 
- Ha jobban szeretnéd, használhatjuk a tűzlépcsőt is... 
Joanna azonban nem volt hálás ezért az engedményért, hiszen a férfi ezzel csak arra emlékeztette, milyen terhes is a vele való együttélés. 
- Megfelel a lift - mondta hűvösen, és maga nyomta meg a hívógombot. Sikerült is nyugodtan megállnia Sandro mellett, amíg leértek a földszintre. 
Sandro szótlanul az ajkához emelte és megcsókolta felesége kezét - a néma elismerés csak még jobban nyomasztotta Joannát. Hiszen nem valami kiemelkedő teljesítményről volt szó, csak éppen végre le tudta küzdeni egyik megrögzött félelmét. Ha most ilyen könnyen ment, akkor már évekkel ezelőtt is megtehette volna! 
Ezért az egész út alatt magába zárkózva ült, és csak egyszavas válaszokat adott Sandro kérdéseire. Nem hízeleghetett magának: vele az élet legalább olyan veszélyes, mint egy tűzhányó szélén táncolni. Sohasem lehet tudni, mikor tör ki rajta ismét a pánik. Márpedig nem kényszerítheti Sandrót arra, hogy ezt ismét eltűrje. Meg kell értetnie a férfival, hogy házasságuk fenntartása nem éri meg a fáradságot, és ehhez azt az eszközt választja, hogy inkább teljesen bezárkózik előtte. Egyszer már bevált ez a módszer! 
9. FEJEZET 
Orvieto nagyjából félúton található Róma és Siena között, Umbria és Toscana határán. A táj szépsége megragadta Joannát - a lankás domboldalakat szőlőültetvények borították sürü erdőkkel váltakozva. A dombok csúcsát hangulatos, 
régi városok koronázták. Joanna a vidék festőisége ellenére is azon töprengett, 
mi vonzza ide Sandrót, a született nagyvárosi embert. 
-  A birtok a dombokon túl fekszik - szólalt meg hirtelen a férfi. - Figyelj 
csak, most! 
Joanna kinézett az ablakon, és lenyűgözve bámulta a békés völgyet, amely a 
szeme elé tárult. Minden szándéka ellenére sem volt képes megőrizni némaságát. 
- Ó, Sandro! - kiáltott fel lelkesen. - Milyen gyönyörű! Mekkora terület a tiéd? 
- A miénk - helyesbített a férfi azonnal. És mielőtt Joanna válaszolhatott volna, folytatta: - Ameddig a szem ellát. 
Joannának elállt a lélegzete. 
A kocsi ráfordult a villához vezető bekötőútra, amelyet kétoldalt ciprusok szegélyeztek. Ahogy a házhoz közeledtek, a szőlőket gyümölcsösök követték, ezeket pedig kiterjedt kertek váltották fel, amelyeket olasz szokás szerint teraszosan 
képeztek ki. A virágok teljes pompájukban virítottak. 
Ez volt a legelbűvölőbb hely, amelyet Joanna valaha is látott. A sárga homlokzatú, vörös cseréptetős ház tökéletesen belesimult a környezetébe. Sandro egy 
kis kavicsos téren állította le az autót. Az egyik oldalon egy sor istálló volt látható, a másik oldalon egy sor ciprus, amely a gazdasági részt választotta el a lakóterülettől. 
Joanna kiszállt, és elragadtatással nézett körül. Annyira tetszett neki minden, 
hogy képtelen volt közönyt színlelni. 
- Nos? Milyennek találod? - kérdezte Sandro. 
- Ki a csuda akarhat eladni egy ilyen birtokot? 
- A tulajdonos lánya egy kaliforniai bortermelőhöz ment feleségül - magyarázta Sandro, és a feleségéhez lépett. - A szülők.a lány közelében akartak maradni, ezért eladták a birtokot, és Kaliforniába költöztek. Gazdasági szempontból okos döntést hoztak, mert bármilyen festői is ez a hely, ahhoz, hogy versenyképes és jövedelmező legyen rajta a termelés, komoly befektetés szükséges. 
- És ez a kihívás vonzott? - Joanna azt hitte, kezdi érteni a férfi indítékait. 
Sandro azonban a nő meglepetésére egészen másként válaszolt. 
- Nem a kihívás miatt vettem meg ezt a birtokot, Joanna, hanem a te kedvedért. 
- Az én kedvemért? - Az asszony értetlenül nézett rá. - Hogyhogy? 
Alessandro rejtélyesen mosolygott. 
- Gyere, nézzük meg először a házat! 
A feleletet meg sem várva előreindult, úgyhogy Joannának nem maradt más 
választása, követnie kellett. Már nem értett semmit. Sandro korábban sohasem 
említette, hogy ilyen helyen szeretne élni. Mit forgathat a fejében? 
- Néhány helyiséget fel kell majd újítani - mondta a férfi, amikor beléptek a 
nagy fogadócsarnokba, ahol a bezárt zsalugáterek miatt félhomály uralkodott. 
De semmi komolyabb. 
Sandro kinyitotta az ablakokat, és ragyogó napfény árasztotta el a helyiséget. 
Joanna körbenézett: kőborítású padló, fehérre festett falak, falusi ízlésű, nyitott 
kandalló... A homlokzati oldal közepén csigalépcső vezetett föl az emeletre, 
ahol mindkét oldalon egy sor zárt ajtó volt látható. 
-Minden üres! 
Sandro bólintott. 
- Igen, így aztán sok dolgod lesz majd a ház berendezésével. 
Joanna nem válaszolt. Bizalmatlan volt, mert nem értette, hová akar Sandro 
kilyukadni. Tegnap még arra célzott, azért jönnek ide, hogy rendbe hozzák a házasságukat, ezen pedig természetesen a testi szerelmet értette. Ahhoz mindenekelőtt ágyra van szükség, márpedig a házban nem volt egyetlen bútordarab sem. 
Joanna zavartan nyitotta ki az egyik ajtót, és belépett egy újabb üres, sötét szobába. 
- Mi volt ez? - kérdezte a sarkában lévő Sandrót. 
A férfi átfogta hátulról a derekát. Joanna összerezzent, és minden akaraterejét 
meg kellett feszítenie, hogy ne húzódjon el. 
- Nappali - felelte Sandro. - Az előcsarnok mindkét oldalán van egy-egy. 
Joanna bólintott. Alig mert levegőt venni, hát még mondani valamit, attól tartva, hogy Sandro észreveszi, milyen érzéseket kelt benne a közelsége. 
- Kinyissam a zsalugátereket? 
- Igen, légy szíves! - Az asszony fellélegzett, amikor Sandro végre elengedte, és az ablakokhoz lépett. 
Attól fogva Joanna gondosan tartotta a távolságot. Miközben végigjárták a helyiségeket, férje kitárta az ablakokat, és elmondta, milyen célt szolgáltak korábban az egyes helyiségek. A ház nagyon nagy volt, még annál is nagyobb, amilyennek kívülről látszott. 
A földszinten négy szoba, két iroda és egy tágas, hangulatos konyha kapott 
helyet, amelynek falusi ízlésű berendezése azonnal megnyerte Joanna tetszését. 
Az emeleten hat nagy hálószoba, viszont csak két fürdőszoba volt. Sandro szerint ezen az állapoton azonnal változtatni kell majd. 
Joanna egyre azon törte a fejét, mi lehet a háttérben. Milyen szándékkal vehette meg a birtokot Sandro? Hiszen már így is elég eszköz volt a kezében, hogy 
megtörje az ellenállását. Joanna szótlanul követte a férfit szobáról szobára, és 
várta, mikor tér már rá Sandro a lényegre. 
Amikor a szemlét befejezték, és ismét az előcsarnokban álltak, a férfi feltette 
az első kérdést. 
- Nos? Hogy tetszik? 
- Csodálatos - felelte őszintén a nő. - Azt viszont nem értem, honnan vetted, 
hogy én éppen ilyen helyen szeretnék élni. 
Sandro az ablakhoz ment, és egy darabig komoly arccal, némán nézett ki az 
udvarra. Úgy látszott, nincsen kész válasza a kérdésre. Joanna feszülten várt. 
- Molly elmondta, hogy régebben egy ideig egy farmon éltetek - kezdte Sandro. - Amíg nagyapád meg nem halt, és anyád úgy nem döntött, hogy megszünteti a bérletet, és Londonba költözik veletek. 
Tehát Molly mesélt erről Sandrónak? Joanna nem hitt a fülének. Nem is tudta, hogy a férje és a húga olyan közeli viszonyban volt egymással, hogy bizalmas ügyekről is szót váltottak. 
- Azt mondta, nagyon boldog voltál ott. - Sandro megfordult, és fürkésző pillantást vetett Joannára. - Élvezted a friss levegőt, a tágas teret, a szabadságot. 
Saját lovat is tartottál, és sokat jártál lovagolni. Mollytól tudom, mennyire hiányoltad mindezt Londonban... 
Csend. Joannának lassan meg kellett békülnie a ténnyel, hogy Sandro sokkal 
többet tud róla, mint korábban feltételezte. 
- Szólj már valamit! - nógatta a férfi. 
- Látom, Molly sok mindent elmondott neked. 
Alessandro mélyet sóhajtott. Láthatóan ő is feszült volt. 
- Rendszeresen találkoztunk, gyakran ebédeltünk együtt - vallotta be. - Úgy 
havonta egyszer, miután elköltöztél tőlem. Tudnom kellett, hogyan boldogulsz, 
ő pedig készségesen számolt be rólad. 
Joanna szeme könnybe lábadt, szíve elszorult. Molly halála miatt? Nem kizárt. Sértette, hogy a férje és Molly a háta mögött, titokban találkozott, és róla 
beszélgetett? Kétségtelenül. Leginkább azonban reménytelenül kiszolgáltatottnak érezte magát. Sandro egyetlen területet sem hagy érintetlenül, miközben kíméletlenül tör célja elérésére. 
-  Molly éppen azelőtt beszélt a múltatokról, hogy ideutaztam anyámhoz 
folytatta Sandro. - Anyám nagyon beteg volt, és úgy véltem, neki most nagyobb 
szüksége van a jelenlétemre, mint neked valaha is lesz. Akkor hívott fel Molly, 
és kérte, hogy találkozzunk. A hangja olyan... gondterhelt volt. Ezért együtt ebédeltünk, és ő akkor mesélte el, amit a jelek szerint ő is csak nemrég tudott meg 
azt, hogy mi történt veled, és miért vagy képtelen velem együtt élni. Megkérdezte, hogy ettől megváltozott-e a véleményem rólad. 
Sandro egy pillanatra elhallgatott, majd érdes hangon folytatta: 
- Azt válaszoltam neki, az ördögbe is, persze hogy megváltozott, ez egyszer 
azonban várnod kellett, mert megígértem anyámnak, hogy mellette maradok, 
amíg tökéletesen fel nem gyógyul. 
Joanna kihallotta a dacot a hangjából. 
- Amikor visszatértem Londonba... - Sandro elakadt, Joanna pedig lehunyta 
a szemét, mert már tudta mi következik. - Nem találtalak meg benneteket a régi 
címen. Azt hittem, Molly beszámolt neked a találkozásunkról, te pedig a menekülést választottad, mert nem tudtad elviselni a gondolatot, hogy ismét megkörnyékezhetlek. Olyannyira meg voltam erről győződve, hogy lemondtam a további kutatásról - ezért nem is szereztem tudomást Molly haláláról. 
Más szóval, Sandro a legrosszabbat feltételezte róla - ugyanúgy, ahogyan ő is 
a férfiról! 
- Most pedig kárpótolni akarlak téged az elmúlt évekért, amelyek pokoliak lehettek számodra. - Alessandro kitárta a karját, majd körbemutatott a helyiségben. - Ez volna az én jóvátételem. Teret kínálok neked, és lehetőséget, hogy élj 
vele tetszésed szerint. 
A jóvátételt ezek szerint Sandro akarja neki nyújtani, nem tőle várja el? Joanna hitetlenkedve nézett rá. 
- Úgy érted... azért vetted meg nekem ezt a birtokot, mert úgy érezted, adósom vagy? 
- Nem így van? 
- Nem! - kiáltott fel Joanna. - Nem tartozol nekem semmivel! 
Sandro nem törődött a nő tiltakozásával. 
- A bank székhelyét természetesen ismét vissza kell költöztetnem Rómába. A 
házat azonban fel lehet szerelni a korszerű technika minden vívmányával, akkor 
nem kell majd mindennap Rómába mennem, és együtt dolgozhatunk itt. 
Joannának elállt a lélegzete. Sandro úgy vélte, feleségének hiányzik a vidéki 
élet, és azért vásárolta meg a birtokot, hogy itt éljenek! És ennek érdekében még 
a bankját is hajlandó visszaköltöztetni Rómába - egyszóval, megint megmozgat 
minden követ, csak hogy vele együtt élhessen. 
- És mit akarsz te, Sandro? - kérdezte elfúló hangon Joanna. - Úgy értem, mit 
vársz ettől az egésztől a magad számára? 
A férfi vállat vont. Halvány mosoly futott át az arcán. 
- Beérném egy feleséggel, aki ízig-vérig nő. 
Beérné ennyivel? Érthető kívánság ez egy férfitól, különösen egy olyantól, 
mint Sandro. Joanna azonban nem adhatja meg neki még ezt sem. 
- Jaj, Sandro! - Az asszony szomorúan sóhajtott fel. Nem éppen ma reggel bizonyosodott be, hogy képtelen igazi feleséggé válni? Ha pedig ez így van, nem 
fogadhat el semmit a férfitól. - Ne is folytasd! - kiáltott fel elkínzottan. - Nem 
látod, hogy nem vagyok jó semmire? És nem is akarom! 
- Akkor mit akarsz? - Sandro nyugodt maradt. 
Téged, gondolta Joanna bánatosan, és elfordult, nehogy férje kiolvashassa 
szeméből a választ. 
- Nem! - Sandro haragosan lépett oda a nőhöz, és a karjánál fogva fordította 
maga felé. - Nem hátrálhatsz meg örökké, amikor végre közel kerülünk az igazsághoz! 
- Nem fogadhatok el tőled semmit, ha én nem adok érte semmit cserébe! 
- Akkor add nekem magadat! - felelte egyszerűen Sandro. 
- Éppen ez az! - hüppögte a nő. - Képtelen vagyok rá, az ördögbe is! Egyszerűen nem megy! 
A férfi sóhajtva elengedte Joanna karját, és az ajtóhoz indult. 
- Gyere! - szólt hátra a válla fölött. - Kinn is van még látnivaló. Szerintem az 
istállók meg fogják nyerni a tetszésedet. 
Joanna nem hitt a fülének. Hogyan lehet valaki ennyire önfejű?! Sandro egyszerűen tudomást sem vesz arról, amit mond neki, ha az nem egyezik meg az elképzelésével! 
Kelletlenül követte férjét, hogy megnézze a kertet és az istállókat. Mint Sandro közölte vele, a lovakat ő választhatja ki, amint a ház beköltözésre alkalmassá 
válik. Joanna nem talált szavakat, már gondolkodni sem tudott. 
Amikor egy óra múlva ismét az autónál álltak, a nő újból megpróbálta magára vonni férje figyelmét. 
- Sandro, könyörgöm, meghallgatnál végre? 
- Nem, hacsak nem olyasmit akarsz mondani, ami megnyeri a tetszésemet. 
- Soha nem foglak magam mellé engedni az ágyba - vágta az arcába Joanna. 
- Miért nem? 
Az asszony habozott a válasszal. 
- Vannak még kísértetek, Joanna, amelyeket nem sikerült elüldöznünk? 
Te vagy az a kísértet, gondolta a nő. Te követsz mindenhová, éjjel és nappal! 
- Szembenéztem a kísérleteimmel, de nem használt - mondta ki hangosan. 
- Nem, Joanna. Úgy látom, vannak még kísértetek, amelyek el tudtak rejtőzni előlem. De meg fogom találni őket! Meg akarom találni újra azt a nőt, akibe 
Bele szerettem, és aki akkoriban ugyanúgy szeretett - és ezért mindenre kész vagyok. 
- Te megőrültél! - Az asszony megadóan sóhajtott fel. 
- Ó, dehogy! - Sandro felnevetett. - Ami köztünk volt, annyira különleges és 
egyszeri, hogy az az őrült, aki harc nélkül feladja. Nekem eszem ágában sincs! 
- Egyszer már feladtad. 
- Akkor még nem tudtam, miért juttattál engem abba az állapotba. Meghagytál abban a tudatban, hogy én vagyok a hibás - bennem van valami, ami taszít 
téged. Akkor nem tudtam túltenni magam azon, hogy elutasítod a közeledésemet, most azonban más a helyzet! Meg foglak győzni arról, hogy esztelenség 
magunkat büntetni azért, amiről nem mi tehetünk! 
Nem szaporította tovább a szót, beült a kocsiba, és várt, hogy Joanna csatlakozzon hozzá. Más választása amúgy sem volt. 
A visszaúton mélyen hallgattak. Joannát lelkiismeret-furdalás gyötörte, kegyetlennek és kicsinyesnek tartotta magát. Úgy látszik, a lelkem mélyéig megnyomorodtam, ha képes vagyok így bánni egy ilyen férfival, mint Sandro. 
Nem esett jól a felismerés. Csakhogy éppen emiatt nem működik a kapcsolatuk! Mindig csalódást fog okozni Sandrónak, ugyanúgy, mint korábban. 
Úgy tűnt, a szakadék egyre mélyül közöttük. Amikor visszaérkeztek Rómába, 
Sandro röviden kimentette magát, és bevágta maga után a dolgozószobája ajtaját. 
Joanna összerezzent a zajra, amelyet már nagyon is jól ismert. Ez az, gondolta letörten. A lelki háború újból kitört! 
És még nem ez volt a legrosszabb. Miután felfrissült a fürdőszobában, és átöltözött, hangokat hallott a nappaliból. Gondterhelten ismerte fel a vendég hangját. Igyekezett lelkileg felkészülni a találkozásra, mielőtt csatlakozik a rá várókhoz. 
Sandro és édesanyja odabent álltak, és széles mozdulatokkal, élénken vitattak 
meg valamit. Olaszul beszéltek, így Joanna egy szavukat sem értette. Amikor 
azonban észrevették a közeledtét, olyan hirtelen hallgattak el, hogy Joanna biztosra vette, ő volt a vita tárgya. 
- Mamma éppen most tudta meg, hogy Rómában vagyunk - közölte Sandro 
kimérten. - Elhatározta, hogy meglátogat minket. 
- Buona sera, Joanna! - üdvözölte menyét kicsit zavartan Mrs. Bonetti. Alacsony, törékeny termetű, nagyon elegáns asszony volt, haját sötétre festette, simogató tekintetű, sötétbarna szeme Sandróéra emlékeztetett. Ez a szempár éppen Joannát fürkészte figyelmesen és távolságtartóan. - Örülök, hogy ismét látlak, kedvesem! 
Igazán? Joanna nem hitte, hogy az asszony őszintén gondolta ezt. 
- Köszönöm - mondta mégis, és közelebb lépett, hogy az anyósa az illendőség kedvéért magához ölelhesse. - Éppen... kávét akartam főzni - tette hozzá 
gyorsan, hogy kivágja magát a kínos helyzetből. - Foglalj csak helyet addig... 
Már indult az ajtóhoz, amikor Sandro irodájában megszólalt a telefon. 
- Fel kell vennem - mondta a férfi érdesen. - Te itt maradsz és beszélgetsz 
anyámmal! 
Joanna elkeseredetten nézett utána. Ne tedd ezt velem, kérlek! - mondta a tekintete, de Sandro minden jel szerint még most is annyira haragudott rá, hogy így 
akarta megbüntetni. 
- Kérlek, Joanna, ülj ide mellém! Mesélj, mi történt veled, amióta nem találkoztunk! 
Joanna megadóan fordult anyósához, a kanapéhoz ment, és helyet foglalt mellette. 
- Jól nézel ki -jegyezte meg udvariasan Sandro anyja. 
- Köszönöm, te is. Sandro említette, hogy beteg voltál. 
- Igen, tavaly szívműtéten estem át. Utána Alessandro Orvietóba vitt, hogy ott 
pihenjek, amíg fel nem épülök. Békés, nyugodt vidék, egészen más, mint a lármás, nyüzsgő Róma. Valóban nagyon pihentető volt. 
- Igen. - Joanna egyetértőn bólogatott. 
-  Igen, persze, éppen most néztétek meg a volt Campione-birtokot. Sandro 
mondta, amikor megkérdeztem, miért nem vettétek fel délelőtt a telefont. Véletlenül tudtam meg, hogy a fiam itt van Rómában. - Mrs. Bonetti rövid habozás 
után folytatta mondandóját. Joanna tévedett, amikor anyósától szemrehányást 
várt. - Alessandróvál többször elmentünk oda, amikor Orvietóban voltunk. Azóta a megszállottja az elképzelésnek, hogy egy vidéki házzal talán vissza tud téged csábítani magához. Ugye érted? 
Joanna meghökkent. Sandrót már egy éve foglalkoztatja a vásárlás gondolata? Miközben ő azt hitte, váratlanul támadt ez az ötlete! 
- Néha azonban még egy olyan férfinak is, mint Sandro, be kell látnia, hogy 
a legszebb tervek is zátonyra futhatnak. Hallottam, mi történt Mollyval. Mélyen 
együtt érzek veled, Joanna - folytatta témát váltva az asszony. - Nagy csapás lehetett a számodra. 
Szóval már erről is tud? Joanna feszengve ült a kanapén. 
- Valóban az volt. Most már túl vagyok rajta. 
Mrs. Bonettit nem tévesztette meg a hűvös hang. 
- Lám, a sors szeszélye: miközben a fiam azt tervezgeti, hogyan szerezhetne 
vissza, addig téged ekkora veszteség ér. Hiszel a sorsban, Joanna? 
- Nem is tudom... még sohasem gondolkodtam rajta. 
- És a szerelemben? -. Sandro anyja nem tágított. - Hiszel-e benne, hogy az 
igaz, őszinte szerelem minden akadályt legyőz? Vagy inkább azt gondolod, még 
a legnagyobb szerelem is halálra van ítélve, bármit tegyenek is a szerelmesek? 
-Nem értem, hová akarsz kilyukadni... -Joanna gondterhelten nézett körül, 
nem kerül-e elő Sandro, mielőtt a beszélgetés irányítása teljesen kicsúszna a ke 
zéből. 
Hiába reménykedett, anyósa ugyanolyan tántoríthatatlanul követte  élj át, mint 
a fia. 
- Csak azt szeretném tudni, cara, hiszel-e benne, hogy a házasságotokat sike 
űrül rendbe hozni, vagy Sandro egyszerűen csak képtelen elismerni a vereségét? 
- Mindketten igyekszünk - válaszolta idegesen Joanna. 
- A testieket illetően is? 
A fiatalasszony felugrott. Sandro anyja ugyanezt tette, és megfogta a menye 
kezét. 
- Nem akartalak felkavarni - bizonygatta aggodalmasan. - De... Joanna kedves, nincs édesanyád, akivel megbeszélhetnéd ezeket a dolgokat! Nem lehetett 
könnyű neked azok után, amiket átéltél. Azt sem szeretném azonban, hogy 
Alessandro még egyszer olyan mély sebeket kapjon, mint korábban, mert te 
nem... - Mrs. Bonetti elhallgatott, azután halkan hozzáfűzte: - Szívesen segítek, 
ha tudok. 
Joanna elhúzta a kezét. Arca holtsápadt volt, vonásai megkeményedtek. 
- Senki sem tud segíteni. Egyébként sem tartozik rád! 
- Mi folyik itt? 
Joanna megfordult, és jeges tekintettel végigmérte Sandrót. 
- Elmondtad neki! Ezt sohasem fogom neked megbocsátani! 
El akart menni a férfi mellett, ő azonban megragadta a vállánál fogva. 
- Azonnal engedj el! - kiabált rá Joanna. 
- Mamma nem tud mindent. Csak amennyit Molly árult el. - Sandro felsóhajtott. - Én is csak ember vagyok, cara, és szükségem volt valakire, akiben megbízhatom, akivel megbeszélhetem, ami velünk történt. 
- Nem velünk történt, Sandro, egyedül velem! 
- Velünk! - ragaszkodott a férfi az iménti megfogalmazáshoz. - Amit az a két 
gazember elkövetett ellened, én is megszenvedtem! Én is ugyanúgy fizetem azóta az árát! 
- Ennek most már vége, mert elmegyek -jelentette ki a nő hidegen. 
- Csak nem hiszed, hogy hagylak elmenni, mert felháborítónak találod, hogy 
Vissza éltem a bizalmaddal? 
Joannában egyre jobban forrt a düh. 
- Én csak Mollyval osztottam meg a titkomat, de ő elárulta neked. Molly csak 
téged avatott be, de te elmondtad anyádnak. Kinek mondta tovább az anyád? Hányan fecsegnek még rólunk, hányan sajnálkoznak még rajtad a nagyszerű Bonetti családban, hogy sikerült feleségül venned egy nőt, aki megzavarodott? 
- Ö, szó sincs róla, Joanna! - szólt közbe ijedten Sandro anyja. - Én egy léleknek sem beszéltem róla! 
Joanna azonban már oda sem hallgatott. 
- Felfogtad, hogy most megint úgy érzem magam, mint akit megerőszakoltak? 
Sandro ismét sóhajtott, és magához akarta ölelni feleségét, de az ellenállt. Sőt, 
a következő pillanatban egész testében remegni kezdett - vajon a düh volt az 
oka, vagy az elkeseredés, vagy az önutálat, amely a szörnyű élmény után vert 
benne gyökeret? 
- Hagyd abba, Joanna! - súgta a fülébe Sandro, miközben megint megpróbálta a karjába venni. - Az ég szerelmére, mamma, nem tudtad volna befogni a szádat? 
- Ugyan, hiszen igaza volt! - vetette oda elgyötörten Joanna..- Nem tehetlek 
téged tönkre még egyszer. Nem vagyok hozzád való! 
- Ne mondj ilyet! - ellenkezett vele élesen Sandro. - Csak mert az a két utolsó alak akaratod ellenére a magáévá tett, még nem váltál egy életre érinthetetlenné, Joanna! 
- Dehogynem, hát nem érted? - kiabálta kétségbeesetten a nő. - Te az egész 
világot a lábaim elé tehetted, nekem azonban nem volt semmim, amit neked adhattam volna - azon az apróságon kívül, amely neked olyan sokat jelentett, 
amely a te szemedben mindent tökéletessé tett volna! És azok éppen ettől az egytől fosztottak meg! Elvették tőlem azt, amit neked adhattam volna, és azóta nem 
maradt semmim, egyáltalán semmim! Nem maradhatok veled, Sandro, értsd 
meg! Bocsáss meg érte, de nem maradhatok! 
- Santa Maria! - mormolta Sandro anyja, aki hirtelen rádöbbent, miről van 
szó. 
Sandro nem szólt egy szót sem. Hamuszürke arccal meredt Joannára. Ő is 
reszketett - a dühtől vagy a kétségbeeséstől, mert végre felfogta, miről van szó, 
ezt Joanna nem tudta felmérni. Csak egyben volt biztos, hogy mennie kell 
azonnal el kell hagyma a lakást, Sandroval és az anyjával együtt. 
Egy erőteljes lökéssel eltaszította magától Sandrót, és kirohant a lakásból, 
még mielőtt a férfi magához tért volna. Beugrott a liftbe, és még éppen látta a 
férjét kifordulni a folyosóra, amikor az ajtó bezárult. Hallotta, ahogyan a férfi 
öklével dörömböl az ajtón, és olaszul szitkozódik. 
Odalent az ajtó szétnyílt, Joanna az előtéren át kiszaladt az utcára, és csak futott, futott ész nélkül, maga sem tudva, merre. 
10. FEJEZET 
Joannának fogalma sem volt róla, milyen távol járt már a háztól, amikor Sandro utolérte. Éppen zihálva megállt pihenni, amikor a fekete Ferrari elhúzott mellette, majd csikorgó fékekkel megállt. A kocsi ajtaja felpattant, és Sandro dühösen ugrott ki belőle. Hosszú léptekkel Joanna mellett termett, elkapta a csuklóját, és odavonszolta az autóhoz. 
Egy pillanat múlva már egymás mellett ültek a Ferrariban. Sandro megnyomott egy gombot, mire valamennyi ajtó automatikusan lezárult. Azután mozdulatlanul ült a kormány mögött, és mereven nézett maga elé, miközben mindkét 
keze ökölbe szorult. 
Joanna izzadságban fürödve kapkodott levegő után a másik ülésen. 
- Nem... 
- Hallgass! - torkolta le Sandro. - Egy szót sem! 
Az asszony jobbnak látta engedelmeskedni. Sandro anélkül, hogy egy pillantást vesztegetett volna a feleségére, beindította a motort, majd gázt adott. 
Olyan hamar otthon voltak ismét, hogy Joanna nem értette, minek is vette a 
fáradságot, hogy elrohanjon hazulról. Amint megérkeztek, Sandro kiszállt, feltépte a másik ajtót, kirángatta Joannát a kocsiból, majd bevonszolta maga után a 
házba. 
A nőt leginkább az aggasztotta, mi lesz Sandro következő lépése, a liftezésre 
már ügyet sem vetett. Amikor az ajtó a harmadikon kinyílt, Sandro maga előtt 
tolva beterelte Joannát a lakásba, majd kulcsra zárta a bejárati ajtót. Csak akkor 
eresztett le, és fújta ki magát. Addig még gondolkodni sem volt ideje, olyan 
gyorsan kellett cselekednie. 
Joannának azonban esze ágában sem volt kivárni, amíg férje valamiféle döntésre jut. Habozás nélkül nekiiramodott a folyosón, berohant a hálószobába, becsapta az ajtót, és levetette magát az ágyra. Egész testét rázta a hideg, aminek 
legalább annyira oka volt az iménti szókimondó vallomása, mint az azt követő 
fejvesztett menekülése. Hallotta, ahogyan Sandro közeledik a folyosón, mire 
megint felugrott. Képtelen volt arra, hogy szembenézzen vele. 
A hálószoba ajtajának sajnos nem volt kulcsa - a fürdőszobáénak ellenben 
igen! Joanna remegő lábakkal indult a mellékhelyiség felé. 
- Próbáld csak meg! - hallott egy vészjósló hangot a háta mögül. - Ha még 
nem láttad, milyen az, akkor most meglátod, hogyan kell betörni egy ajtót! 
- Én csak... zuhanyozni akartam - füllentett Joanna. Hátra sem mert nézni. 
Teljesen megizzadtam, és félek, hogy meg fogok fázni. 
- Ugyan, cara, már megint menekülni akartál előlem! Még egyszer azonban 
nem fogom engedni. Úgyhogy fordulj felém szépszerével, mielőtt kényszerítenélek! 
A nő nem kételkedett, hogy Sandro be is váltaná a fenyegetéseit. 
- Édesanyád... 
- Örül, hogy megint biztonságban mellettem tudhat - vágott közbe a férfi és már hazament, hogy kiheverje azt a siralmas jelenetet, amelyet az előbb rendeztél. 
Még hogy én? - háborgott magában Joanna. Hiszen az anyósom volt a hibás! 
- Fordulj felém, Joanna! 
A nő kihúzta magát, és megfordult. 
- Most boldog vagy? - kérdezte dacosan. 
- Nem - felelte Sandro. - Rémesen nézel ki. 
A férfi is sápadt volt, és meglehetősen kimerültnek látszott. 
- Bocsáss meg... - motyogta Joanna önkéntelenül. 
Sandrót ezúttal sem hatotta meg a mentegetőzése. 
- Még soha nem fordult meg a fejedben, hogy az igazi szerelemnek nincs köze ahhoz, mennyi van a bankszámlán? 
- Soha nem kellett a pénzed! - vágta oda hevesen az asszony. Hová akar vajon Sandro kilyukadni? 
- Ahogyan nekem sem a szüzességed! - A férfi látta, ahogyan Joannának már 
a szó hallatán kifut az arcából a vér. - Elismerem, megtisztelve éreztem magam 
az ajándékod miatt, és kötelességemnek tartottam, hogy méltó módon fogadjam 
el. Nem, eszedbe ne jusson elfordulni! - Pedig Joanna éppen arra készült. - A 
szemembe nézel, és végighallgatsz! - Közelebb lépett a nőhöz. - Végighallgatsz, 
ahogyan én is végighallgattam az előbb a szívszaggató szónoklatodat! 
- Tudtam, hogy soha nem fogod megérteni az érzéseimet! - kiabálta Joanna, 
és hátrálni kezdett. 
- Ó, nagyon is jól értem, miről van szó: komolyan azt hitted, az ártatlanságod 
többet ér a szememben, mint az egész szerelmünk?! Ezzel megsértesz engem, és 
le alacsonyítod a szerelmünket, mindazt, ami valaha is köztünk volt! 
Szép szavak, három évvel azután, ami történt, gondolta keserűen Joanna. Nagyon is jól emlékezett még rá, mekkora jelentőséget tulajdonított a férfi a szüzességének, hogyan változott meg a viselkedése, amint tudomást szerzett róla. 
Vége szakadt a szenvedélyes öleléseknek, legfeljebb egy baráti pusziról lehetett 
szó! A korábbi izgalmas játékok helyett nagy erényesen fogták egymás kezét! 
Joanna már azon töprengett, vajon a nászéjszakán veszi-e Sandro az erőt, hogy 
megfossza attól az értékes kis hártyától! 
- Te pedig mindent úgy forgatsz ki, ahogyan neked tetszik! - sziszegte Joanna. - Mindig csak rólad van szó, mintha nem tudnám amúgy is réges-régen, mekkora csalódást okoztam neked! 
- De nem az elvesztett szüzességeddel! Hiszen semmi az, hogyha tárgyilagosan nézzük, cara! Hacsak valaki nem az önmegtartóztatás megszállott híve, ez 
viszont rólam igazán nem mondható el! 
- Nekem azonban jogom volt hozzá, hogy az ártatlanságomat annak adjam, 
akinek én akarom - vetette ellene Joanna. - És én neked akartam adni! És az a 
két alak ettől a jogomtól fosztott meg, elrabolták tőlem azt a különleges ajándékot, amelyet neked szántam! 
- Annak már örökre búcsút mondhatsz, ebben igazad van - válaszolta élesen 
Sandro. - Csakhogy úgy teszel, mintha azonkívül semmi egyebet nem tudnál nekem adni! 
- Mondhatsz akármit, nem változtat a tényen, hogy elvesztettem az ajándékomat, és mert már nem adhatom neked, nem is fekhetem le veled! 
- Azt hiszed, hiányolnám? Sajnálkoznék a veszteségen, és téged kevesebbre 
becsülnélek? - Sandro megvetően elmosolyodott. - Azt hittem, eléggé egyértelműen az értésedre adtam, hogy szívesebben bújnék ágyba a feleségemmel, semmint ezt az átkozottul gyötrelmes életet folytassam az oldaladon úgy, hogy még 
hozzád sem érhetek. 
Joanna felsóhajtott. 
- Látod, tudtam, hogy nem fogsz megérteni! 
- Sokkal többet értek, mint sejtenéd. Például azt is, hogy a lelked mélyén még 
mindig félénk, szégyenlős szűz lány vagy. 
Joanna sértetten rázta a fejét. Sandro nem törődött vele. 
- Nem számít, mit művelt veled az a két gazfickó. Ez teljesen mellékes a tényleges okhoz képest, amely miatt képtelen vagy túltenni magad a történteken. Tudod, hol rejlik ez az ok? Benned, Joanna, benned! Belőled hiányzik a bátorság, 
hogy odaadd magad nekem. A te szűzies éned akadályozza ezt meg! Az igazi 
ajándék, amit adhatunk egymásnak, az igazi szerelem. És ha így folytatod - figyelmeztette a férfi Joannát, miközben elindult az ajtó felé -, boldogtalanná teszel mindkettőnket. Engem gyötrelmes önmegtartóztatásra kárhoztatsz, téged 
pedig örökösen a szégyen és a bűntudat fog kínozni, mert szenvedni látsz! 
- Mit... mit akarsz ezzel mondani? - hebegte Joanna. 
- Pontosan azt, amire most kétségek közt gondolsz. A házasságunk érvényben 
marad, amíg a halál minket el nem választ. Másodszor nem hagyom magam félretolni. Hacsak - fűzte hozzá Sandro, kezével a kilincsen - nem ragaszkodsz továbbra is olyan görcsösen a történetedhez, hogy arra a következtetésre jutok, reménytelen eset vagy, és ideje feladnom a küzdelmet. 
Joanna úgy érezte magát, mintha fejbe kólintották volna. Némán nézte, ahogy 
Sandro elhagyja a szobát, és behajtja maga mögött az ajtót. Reménytelen eset? 
Valóban az volna? Miről van itt szó voltaképpen? Reménytelen esetről? 
Kábultan ereszkedett le az ágyra, mert hirtelen rádöbbent, hogy Sandrónak igaza van. Amit elveszített, már amúgy sem lehet visszahozni, hiába a sírás-rívás. 
Szíve mélyén még mindig riadt szűz lány, aki fél szabadon odaadni magát a férfinak, akit szeret, mert attól tart, hogy az elégedetlen lesz azzal, amit kap! 
Annak, amit a két idegen tett vele, nem volt többé jelentősége. Legalábbis 
nem lehet a továbbiakban jelentősége, ha meg akar még menteni valamit abból, 
ami egykor Sandro és közte volt. Ugyanis még egy ponton igazat kellett adnia a 
férjének: miért kellene Sandrónak tovább ragaszkodnia egy reménytelen esethez? 
Joanna felugrott. Hirtelen fázni kezdett - félelmében kirázta a hideg. Ez azonban nem az a félelem volt,, amelyhez hozzászokott. Nem attól félt, hogy adnia 
kell, hanem attól, hogy elveszíthet valamit. Sandro lassan reménytelen esetnek 
fogja tekinteni. Már azon a határon van, hogy feladja a küzdelmet! 
Ez az újfajta pánik arra indította, hogy tétovázás nélkül a fürdőszobába menjen. Pontosan tudta, mit kell tennie, hogy rendbe hozza a dolgokat. Gyorsan levetkőzött és lezuhanyozott. Utána nem vesztegetett időt a törülközésre sem, hanem belebújt egy fehér köntösbe. 
Nem tudta, ki fog-e tartani végig, de szentül elhatározta, hogy legalább megkísérli! 
A lakásban csend uralkodott, amikor Joanna kilépett a szobájából, olyan 
csend, hogy már attól tartott, Sandro elment otthonról. Hevesen dobogó szívvel 
osont végig a folyosón a szobához, ahová három éve nem tette be a lábát. Remegő kézzel nyomta le a kilincset. Az ajtó kinyílt. 
Amikor Joanna belépett, első pillantása azonnal Sandróra esett. Annyira megkönnyebbült, hogy a finom ízléssel berendezett szobát már nem találta olyan fenyegetőnek, mint egykor. Észre sem vette a széles ágyat, és nem gondolt arra a 
kínos jelentre sem, amely annak idején itt játszódott le, és amely Sandrót annyira megrázta. 
Mindez mostanra elvesztette jelentőségét. Csak Sandro számított, aki az ablaknál állt gondolataiba merülve. Közben a férfi is lezuhanyozhatott, mert ő is 
Joannáéhoz hasonló köntöst viselt. 
Hallhatta feleségét belépni, mert azonnal feléje fordult. Arcán változatlanul 
keserűség, sőt harag ült. 
Túl késő volna már? Túl sokáig kérette magát? Joanna félve, bizonytalanul 
fürkészte Sandro vonásait. Remegő kézzel kezdte megoldani köntöse övét. 
Férje kővé dermedt. Kérdő pillantására Joanna elpirult, de elszántan folytatta, 
amit egyszer feltett magában. Szíve hevesen kalapált, miközben lassan szétnyitotta, leengedte a válláról, majd a földre dobta a köntöst. 
Joanna három éve volt már Sandro felesége, még régebben szerette, mégis 
most állt előtte először meztelenül. Drámai hatású jelenet volt - tökéletes összhangban azzal, ahogyan Joanna életének nagy fordulatait fogadta, legyen szó 
szerelemről, erőszakról, örömről vagy veszteségről. 
Ezúttal valószínűleg érzelmek egész kavalkádjával kellett megbirkóznia, miközben tűrte, hogy Sandro végigjártassa tekintetét szép testén. Mellbimbói azonnal megkeményedtek. 
Szinte vágni lehetett a csöndet. Egyikük sem mozdult. Sandro a szemével falta Joanna vékony derekát, lapos hasát, finoman gömbölyödő csípőjét, hosszú, 
formás lábát. 
A fiatalasszony láthatóan borzongott. Vajon Sandro megértette-e, mi ezzel a 
célja? Felfogta-e, hogy most szeretne visszaadni neki valamit abból, amit három 
évvel ezelőtt itt, éppen ebben a szobában megtagadott tőle? 
A férfi arca nem árult el semmit. 
- Nagyon szeretlek, Sandro - bizonygatta elhaló hangon Joanna. - Kérlek, ne 
add még fel! Legalább hadd próbáljam meg, talán válhat még belőlem igazi feleség! 
Még mindig semmi. Joanna lélegzet visszafojtva várt. Nagyon sebezhetőnek 
érezte magát, teljesen elbizonytalanodott, helyesen cselekszik-e. Telt ajka remegett, várta, hogy Sandro meghozza az ítéletet. 
A férfi tekintete még egyszer bekalandozta Joanna testét, végül megállapodott 
az arcán. 
Azután felsóhajtott, és kitárta felé a karját. 
- Gyere ide, te őrült, zavart lelkű nőszemély! 
Joanna megkönnyebbülten felzokogott, Sandróhoz sietett, és a karjába vetette magát. Odaadóan viszonozta a férfi csókját - immár minden fenntartás nélkül. 
A rá jellemző módon esett egyik végletből a másikba. Bolondult Sandróért. Teljesen feloldódott a csókban, minden másról elfeledkezett, megszűnt körülötte a 
világ, nem létezett más, csak Sandro és ő. 
A férfi örömmel fogadta el Joanna ajándékát. Simogató keze izgatóan járta be 
a nő testét. Joanna pedig készséges diák volt, aki semmiben sem akart elmaradni tanárától. Sandro köntösével együtt lehullt közöttük az utolsó akadály is. Vég 
re feloldódhattak egymás ölelésében. Joanna vágyakozva simult Sandróhoz, és 
élvezte ezt a közelséget. Érzékei új életre keltek, szíve vadul vert. Sandro úgy 
szorította magához, mintha soha többé nem akarná elengedni. 
- Bellissima - mormolta két csók között elfúló hangon -, bellissima... 
Az ágyhoz vitte Joannát, ő pedig a férfi nyaka köré fonta a karját, és magához 
húzta. 
- Csak lassan, cara mia! - súgta oda Sandro. - Ne siessünk el semmit, élvezzünk ki minden pillanatot! Nem sürget minket senki és semmi. 
- 0, dehogynem - válaszolta Joanna, miközben ujjai a férfi széles vállán és 
izmos mellkasán kalandoztak. - Annak idején halogattuk a dolgokat, és mi lett a 
vége? Te elveszítettél valamit, ami neked járt volna, én pedig teljesen kifordultam magamból. 
- Az enyém vagy, cara - lehelte Sandro. - Ennél többre nem is vágytam soha. 
- Most már megértem. De nem kell visszatartanod magad csak azért, hogy ne 
ijessz meg. Azt akarom, hogy tégy a magadévá, és minél előbb, mielőtt még 
meggondolhatnám magam! Mert ha valamitől még tartok, akkor csak attól, hogy 
az utolsó pillanatban megint kitör rajtam a félsz, és újra csalódást okozok neked. 
Sandrót meghatotta, mekkora bizalommal adja magát oda neki Joanna. 
- Sandro! - könyörgött az asszony, és a férfi tökéletesen értette, mit szeretne. 
Csakhogy most őt kerítette hatalmába a bizonytalanság, hátha ő fog csalódást 
okozni kedvesének. 
Joanna magában akarta érezni a férfit. Olyan sokáig bánt férjével mostohán, 
és érthető, ha Sandro elutasítástól való félelme nem oszlik el egyik pillanatról a 
másikra. Ezért a nő gyöngéden tenyerébe fogta Sandro arcát. 
- Ha nem teszed meg, belehalok! - hozta tudomására. 
A férfi erre mosolyogva föléje gördült, és óvatosan belehatolt. Joanna készségesen emelte fel a csípőjét. Hirtelen elakadt a lélegzete, és megfeszült a teste. 
Sandro ijedten pillantott rá. 
- Cara? Fájdalmat okozok neked? 
Joanna válaszolni sem tudott, annyira lekötötte minden érzékét az új élmény. 
Tehát ilyen az, amikor egyesülsz a szeretett férfival! 
Csodálatos érzés volt. Joanna egyszerre megszabadult minden béklyótól. Nevetve ölelte át Sandro nyakát, és lábát a derekára kulcsolta. 
-  Erezlek, Sandro - mondta csodálkozva -, érezlek itt magamban, egészen 
mélyen! 
Sandro meghatottan hajolt oda hozzá, hogy gyöngéden és bensőségesen megcsókolja. Ahogyan csókja egyre szenvedélyesebb lett, úgy gyorsult fel mozgásának ritmusa is. A két test együtt hullámzott. Sandro önuralmának köszönhetően 
Joanna kiélvezhette a szerelem minden gyönyörét. 
A férfi meg-megborzongott Joanna simogató kezének érintésétől, sürgető 
csókjaitól. Amikor azonban érezte, hogy Joanna a kéj csúcsához közeledik, megállt, átfogta a csípőjét, és felkavaró lassúsággal juttatta el őt oda, ahová minden 
porcikájával kívánkozott. Miután pedig a nő testét elárasztották a gyönyör hullámai, ő is szabadon követte érzéseit. Amikor azután Joanna a nevét sikoltotta, 
végképp átadta magát a mindent elsöprő szenvedélynek. 
Ez volt Sandro személyes elégtétele: a szeretett nő szájából hallhatta a nevét 
a gyönyör tetőpontján. A legszebb azonban az volt, hogy egyikük sem okozott 
csalódást a másiknak. 
- Minden rendben? - súgta Sandro, amikor légzése végre annyira lelassult, 
hogy képes volt beszélni. Felkönyökölt, és megsimogatta Joanna arcát. 
Válasz helyett az asszony egy csókot nyomott férje tenyerébe, félig még kábultan a lélegzetelállító élménytől. Végre sikerült leküzdenie az életét eddig 
megkeserítő gátlást: nem volt többé szűz - sem testileg, sem a szíve mélyén! 
- Az a két szerencsétlen! - dünnyögte váratlanul. 
- Kicsoda? 
-  Az a két gazember. - Joanna álmatagon nézett fel Sandróra. - Fogalmuk 
sincs arról, mi ebben a jó. 
Sandro először meghökkent, de szerencsére eléggé olasz volt ahhoz, hogy értse ebben a kétes értékű megjegyzésben a férfiasságának szóló bókot. 
- Látod, mit hagytál ki mostanáig? - Elégedetten mosolygott. - Ezentúl talán 
jobban fogod becsülni az ilyesmit. 
-  Ó, hogyne! - Joanna kék szeme pajkosan megvillant. Megint az a vidám, 
szemtelen lány volt, akibe Sandro első pillantásra,beleszeretett. - De vajon meg 
tudod ismételni az előbbi műsort? - kérdezte kihívóan. 
Meg tudta ismételni. Azon az éjszakán többször is. 
Joanna másnap reggel Sandro karjaiban ébredt fel. Szerelmesen nézett fel férjére. Sandro még mélyen aludt. Joanna soha nem látta még az arcát ilyen boldognak és nyugodtnak. Nem tudott betelni a látvánnyal, csak feküdt mozdulatlanul, 
belemerülve a pillanat varázsába. 
Azután egy újabb érzés kezdte nyugtalanítani: megéhezett. Óvatosan felkelt, 
és át akart osonni a saját szobájába, hogy felvegyen valamit. Ekkor pillantása 
Sandro pólójára esett. Túl hosszú és bő volt ugyan, de Joanna nagyon jól érezte 
magát benne. 
Kiment a konyhába, és vidáman dudorászva állt neki reggelit készíteni. 
- Látom, jó kedved van - hallott hirtelen egy mély hangot maga mögött. 
Az asszony megfordult. Sandro az ajtóban állt, a félfának támaszkodva. Csak 
egy alsónadrág volt rajta, amelynek derekába egy szál rózsát tűzött. Joannában 
feltámadtak az éjszaka emlékei. Ez a férfi, gondolta boldogan, ez a csodálatos, 
izgalmas férfi az én kedvesem! Büszkeség és diadalérzet töltötte el, mert boldoggá tudta tenni őt. 
Sandro odament hozzá, átfogta hátulról a derekát, és arcát a nyakába fúrta. 
Joanna odafordult hozzá. 
- Honnan szerzed ezeket? - kérdezte, és kihúzta a rózsát a nadrág öve alól. 
- Az legyen az én titkom - felelte mosolyogva Sandro, majd elkomolyodott. 
Bujkálnak még valahol kísértetek, hogy elzavarjam őket? 
Joanna megrázta a fejét, miközben a rózsát szórakozottan először az ajkához 
emelte, majd végigsimított vele Sandro meztelen mellkasán és hasán. 
- Megbocsátod nekem, hogy egy időre pokollá tettem az életedet? 
- Nincs mit megbocsátanom. A megrázkódtatás hatására elsáncoltad magad 
egy védőfal mögé, amelyen senki sem törhetett át. Én megpróbáltam, ahogyan 
Molly is. És noha egyikünk sem értette, mi a baj, gyanítottuk, hogy valami rossz 
történhetett veled, amiért egyik napról a másikra ennyire megváltoztál. 
- Sejtetted valaha is az igazságot? 
-  Ezt is fontolóra vettem, mint a legkézenfekvőbb megoldást - vallotta be 
Sandro. - Csakhogy, mint magad is mondtad, nem szenvedtél külső sérüléseket, 
semmi sem utalt arra, hogy erőszakoskodtak volna veled.... 
Joanna borzongva simult Sandro karjába. 
- Szeretnék végre mindent elfelejteni! 
- Hát persze. Éppen elég volt az a három év is, amikor teljesen ez az élmény 
határozta meg az életedet. 
- És ma van új életem negyedik napja. - Joanna rámosolygott Sandróra. - Mivel fogjuk eltölteni? - Elpirult a férfi sokatmondó pillantására. - Hé, neked soha nem elég? 
- Belőled soha. Különben is, van mit behoznom három évi önmegtartóztatás 
után. 
- Hogyan? - Joanna nem hitt a fülének. 
- Azt hiszed, beérném a második legjobbal? 
- Pedig a múltkor még a szeretőidet emlegetted! 
- Miért, jobban tetszett volna, ha egy másik nővel kárpótolom magam? 
- Nem, de megértettem volna. 
- Csak a büszkeségem kívánta, hogy azt mondjam, szeretőm van - hangzott 
Sandro vallomása. - Valójában azonban rá sem tudtam nézni a nőkre, nemhogy 
Bele szeressek valakibe. - Felsóhajtott. - Az ördögbe is, teljesen megkeseredtem! 
Különösen tavaly, amikor nyomod veszett. Úgy éreztem, végképp megfosztottál 
férfi mivoltomtól, amore. Nem volt kellemes, elhiheted! 
- Mennyire szeretlek! - sóhajtotta Joanna. - Soha többet nem fogok rosszul 
bánni veled. De akkor képtelen voltam bármi másra. 
-  Én pedig már majdnem meggyőztem magam, hogy jobb nekem nélküled, 
amikor felhívtál. 
Joanna bűnbánóan sóhajtott fel, és erősen magához ölelte a férfit, mintha soha többé nem akarná elereszteni. 
- Amikor azonban meghallottam a hangodat a telefonban, valami egészen különös történt velem - folytatta csendesen Sandro. - Újra felébredtek bennem a 
régi érzések, és még mielőtt eljöttél az irodámba, elhatároztam, hogy soha többé 
nem engedlek el magam mellől, még ha rád kell is zárnom az ajtót! Át akartam 
törni végre azt az átkozott falat, amelyet magad köré emeltél, és vissza akartam 
kapni a nőt, akibe beleszerettem! 
- Itt áll előtted - bizonygatta Joanna. 
Sandro szerelmesen nézett a szemébe. 
- Végleg? 
- Igen. 
- Akkor gyerünk vissza az ágyba! - Kézen fogta Joannát, és húzni kezdte maga után. 
- De mi lesz a reggelivel? - ellenkezett a nő. - Éhes vagyok, és éppen most... 
- Nem csak kenyérrel él az ember! - vágott a szavába nevetve Sandro. 
Egy perc sem telt bele, és megint a hálószobában voltak. A férfi lehúzta Joannáról a pólót, és gyönyörködve nézte felesége karcsú, formás testét. 
- Olyan szép vagy, hogy nem találok rá szavakat! - suttogta. 
- Én pedig olyan boldog, hogy nem találok rá szavakat - felelte az asszony, 
és kitárta karját Sandro felé. - Végre beteljesült minden álmom!