A rút kiskacsa

De szép is volt azon a nyáron a határ! Sárgultak a búzatáblák, a zab még zölden bólogatott, a kaszálókon petrencékbe hordták a szénát; piros lábú gólyák lépdeltek méltóságteljesen a réteken, és egyiptomi nyelven kerepeltek - ez volt az anyanyelvük. A gabonaföldeket, kaszálókat sűrű erdők övezték, s az erdők ölén mély vizű tavak csillogtak. Szép volt, nagyon szép volt a határ!
Mély árkokkal körülszegett, régi udvarház melengette öreg falait a napsütésben. Környékét fölverte a lapu, falai tövétől az árkok széléig kedvükre nőttek-terpeszkedtek az óriási lapulevelek; egy-egy magasabb bokor alatt kényelmesen megállhatott volna egy kisgyerek.
Ez a zöld sűrű valóságos rengeteg erdő volt annak a kacsának, amelyik itt ült a fészkén, hogy tojásait kiköltse. Sokáig kellett melengetnie a tojásokat, s a kacsa sokat unatkozott: vendég ritkán vetődött el hozzá, a társai meg az árkok vizében bukdácsoltak, nem szívesen totyogtak ki a szárazra, hogy a világ folyásáról társalogjanak vele a lapulevelek alatt.
Egy nap aztán fölpattant az első tojáshéj, utána a második, s a többi. „Sip-sip!” - örültek meg a világnak a fiókák, s kigombolyodtak a tojásból, mint megannyi megelevenedett tojássárgája.
- Háp-háp! - az öreg kacsa csak ennyit mondott. A kiskacsák ott nyüzsögtek körülötte, kíváncsian nézték a lapulevelek zöld sűrűjét, s az anyjuk hagyta, mert a zöld szín jót tesz a szemnek.
- Ó, micsoda óriási nagy a világ! - álmélkodtak a kicsinyek; persze itt már másképp érezték magukat, mint benn a szűk tojásban.
- Azt hiszitek, ez az egész világ? - kérdezte az anyjuk. - A kert túlsó fele is hozzátartozik, de még a pap földje is. De ott még én se jártam. No, megvagytok-e valamennyien? - Kinyújtotta a nyakát, és végignézett a kis seregen. - Dehogy vagytok, hiszen lám, a legnagyobbik tojás még ott hever a fészekben. Jaj, meddig melengessem még? Most már igazán unom! - De mit tehetett, visszaült a tojásra.
- Hogy vagyunk, szomszédasszony? - kérdezte egy öreg kacsa, aki látogatóba jött hozzá.
- Annyi bajom van ezzel az egy tojással - panaszkodott a kacsa. - Nem győzöm kivárni, hogy felpattanjon. Hanem nézd meg a többit! Soha életemben nem láttam különb kiskacsákat. Egytől egyig arra a semmirekellő apjukra ütöttek. Még csak el se jött hozzám.
- Hadd látom azt a csökönyös tojást! - mondta a kacsanéne. - Alighanem pulykatojás, nekem elhiheted! Én tudom, mert egyszer én is megjártam. Pulykatojásokat költöttem ki, s mennyit vesződtem a kicsinyekkel! Mert a pulyka mind retteg a víztől. Nem mentek azok a vízbe, se szép szóra, se parancsra! Mutasd csak azt a tojást! Hát ez bizony pulykatojás! Hagyd csak itt a fészekben, s inkább a többit tanítsd úszni.
- Még elüldögélek rajta egy kicsit - mondta a kacsa -, most már nem hagyom itt, ha már ennyit melengettem.
- Ahogy tetszik! - mondta az öreg kacsanéne, azzal eltotyogott.
Végre-végre megpattant a nagy tojás héja. - Pip, pip! - sipogta a fióka, és kikászálódott a nagyvilágra. Milyen rút volt szegény, és milyen nagy! Az anyja jól szemügyre vette. „igen nagy ez kacsának - gondolta magában. - Egészen más, mint a többi. Kispulyka volna? Majd elválik mindjárt, gyerünk csak a vízhez! Úsznia kell, ha másképp nem, hát magam lököm bele!”
Verőfényes, szép idő volt másnap, a lapulevelek közé betűzött a napfény. A kacsa lerándult kicsinyeivel a vizesárok partjára. Zsupsz! - már bele is csobbant a vízbe. A kiskacsáknak nem kellett sok biztatás, vígan loccsantak utána; a víz összecsapott a fejük fölött, de nyomban fölbukkantak, és úgy úsztak, hogy gyönyörűség volt nézni: a lábuk magától gyúrta a vizet; mind jól érezte magát benne. És a rút kiskacsa is ott lubickolt közöttük.
- Mégsem pulykafi ez - mondta a kacsa -, lám, milyen pompásan evez, és milyen szépen tartja a nyakát! Hiába, az én vérem! Ha jobban megnézem, egészen takaros formájú. Háp-háp! Gyertek hát, hadd mutatom meg nektek a világot! Be kell mutatkoznotok a réceudvarnak, de mindig mellettem maradjatok, nehogy rátok taposson valaki. Különösen pedig a macskától óvakodjatok.
Elvezette hát őket a réceudvarba. Ott éppen hangos csetepaté volt: két récecsalád összemarakodott egy halfejen, amit végül is a macska kaparintott meg.
- Látjátok, ilyen a világ sora! - mondta oktatón a kacsa, és megvakarta a csőre tövét, mert maga is nagyon megkívánta a halfejet. - No, szedjétek a lábatokat, menjetek oda ahhoz az öreg kacsahölgyhöz, és hajoljatok meg szépen előtte. Ő a legelőkelőbb az egész udvarban: spanyol származású, azért olyan kövér, s nézzétek, piros rongyot visel a lába szárán. Ez rendkívül nagy kitüntetés, nem is kívánhat többet egy kacsa; azt jelenti, hogy vigyáznak rá, azt akarják, hogy ember, állat mind megismerje. Sipogjatok neki illedelmesen, s a lábatok fejét kifelé rakjátok! A jól nevelt kiskacsa nem rakosgatja csámpásan a lábát, úgy jár, ahogy a szüleitől tanulta, így ni! Hajtsatok szépen fejet, és mondjátok: „Sip!”
A kicsinyek szót is fogadtak; az udvar népe mind őket szemlélgette, aztán megmondták, amit gondoltak: - Még ez hiányzott! Nem vagyunk elegen, most ezek is a nyakunkra jönnek! Hát az meg miféle, az a rút jószág? Ezt már nem tűrhetjük! - Egy kacsa mindjárt neki is ugrott, és megcsípte a nyakát.
- Ugyan, hagyjátok! - védte az anyja. - Nem vét ez senkinek!
- De nagyobb, mint más becsületes kiskacsa, és rút is! Ezért bizony verést érdemel! - kiáltotta az indulatos kacsa.
- Olyan szép a többi fiókád! - mondta a piros kapcás kacsahölgy. - Takarosak és jó növésűek. Csak ez az egy ilyen szerencsétlen formájú. A legjobb volna, ha újra kiköltenéd.
- Azt nem lehet, kegyelmes asszonyom - felelte a fiókák anyja. - Rút kis jószág, az igaz, de jólelkű teremtés, úszni meg éppen úgy úszik, mint akármelyik, sőt, bátor vagyok kijelenteni, hogy még különbül. Remélem, majd kikupálódik, vagy kisebb lesz idővel; túlságosan sokáig kuporgott a tojásban, azért ilyen formátlan. - Csőrével egyenesre igazította a rút kiskacsa nyakát, és anyai gonddal rendezgette a pihéit. - Különben is, gácsér - folytatta -, hát nem olyan fontos, hogy szép legyen. Erős legény lesz, úgy nézem, megállja majd a helyét az életben.
- A többi kicsinyed takaros - mondta kegyesen az előkelő kacsa. - Érezzétek hát otthonosan magatokat, és ha véletlenül halfejet találtok, elhozhatjátok nekem.
De a szegény kiskacsát, amelyik utolsónak bújt ki a tojásból, szünetlen csípték, rúgták, tépázták és csúfolták a többiek, nemcsak a kacsák, de még a tyúkok is. „Túlságosan nagy!” - vélte mindenki; a pulykakakas meg, aki sarkantyúval jött a világra, és legalábbis császárnak képzelte magát, földuzmaszkodott, mint egy dagadó vitorla, nekirontott a rút kiskacsának, és olyan dühösen hurukkolt, hogy belekékült a vörös bőrlebernyege. A szegény kiskacsa azt se tudta, hová legyen ijedtében, de meg búsult is, amiért olyan rút, hogy az egész baromfiudvar őt csúfolja.
Így telt el élete első napja. A többi még keservesebb lett. A szegény kiskacsát mindenki üldözte, még a tulajdon testvérei sem állhatták, s ha szóltak hozzá, csak így: - Bárcsak elvinne a macska, te utálatos szerzet! - Az anyja se volt jobb hozzá: - Ó, csak már ne látnálak! - A kacsák csípték, a tyúkok vágták, még a szolgáló is rúgott rajta egyet, valahányszor etette az aprójószágot.
Egy nap aztán nem bírta tovább a szerencsétlen kiskacsa, nekifutott a világnak, s átröppent a kerítésen. A kerten túl, a bokrosban ijedten rebbentek szét közeledtére az apró madarak. „Még ők is megrémülnek tőlem, olyan rút vagyok” - gondolta a szegény kiskacsa, és szégyenletében lesütötte a szemét, de azért csak szaladt tovább. Így ért el egy sűrű nádasba, ahol vadkacsák tanyáztak. Meghúzódott a nád között, és elcsigázottan pihent egész éjszaka. Nagyon fájt a szíve.
Reggel, mielőtt a vadkacsák szárnyra keltek volna, jól szemügyre vették az idegent.
- Hát te miféle szerzet vagy? - kérdezték tőle; a kiskacsa jobbra-balra köszöngetett, illedelmesen, ahogy az anyja tanította.
- Fertelmes rút vagy! - mondták meg kereken a vadkacsák. - Szerencséd, hogy nekünk mindegy. Csak nehogy beházasodj a családunkba!
Szegény, rút kiskacsának esze ágában sem volt házasodni, beérte annyival, hogy tanyát verhetett a nád között, s ihatott a láp vizéből.
Már két napja tanyázott a nádasban, amikor elébe állt két vadgácsér; nemrég bújhattak ki a tojásból, mert igen hetyke legények voltak.
- Ide süss, pajtás! - szólították meg a rút kiskacsát. - Olyan csúf vagy, hogy szinte tetszel nekünk! Állj be közénk, vándorolj velünk. Nem messze innen van egy másik nádas, ahol szemrevaló kis vadlibuskák lubickolnak. Kisasszony valamennyi, s olyan szépen tudják mondani: „Gi-gá-gá!” Ott talán szerencséd akadhat, ha még olyan csúnya vagy is!
- Dirr! Durr! - dördült valahol a közelükben, s a két hetyke kisgácsér holtan fordult bele a vízbe; pirosra festették a vérükkel. - Dirr! Durr! - hangzott újra, s a vadludak népes csapatban menekültek föl a magasba. Aztán újra eldördült a rémséges hang. Vadászat volt a vidéken; a vadászok körülcserkészték a nádast, néhányan meg lesből lőttek a víz fölé hajló füzek ágai közül. Felhőkben gomolygott a lőpor kék füstje, megakadt a sűrű lomb között, aztán rátespedt a vízre; vizslák caplattak az iszapban, törték a nádat, a sást, szimatoltak. A szegény kiskacsa iszonyúan megijedt, rémülten forgatta a fejét, s éppen a szárnya alá akarta dugni, amikor egy irdatlan nagy kutya termett előtte. Hosszan lógatta vörös nyelvét, rémítően villogtatta a szemét, az ínyét felhúzta; már-már fogai közé ragadta a kiskacsát. De aztán, mintha hirtelen mást gondolt volna, megfordult és otthagyta.
- Ó, hála istennek! - lélegzett föl a kiskacsa. - Úgy látszik, olyan rút vagyok, hogy még a kutya is átall a fogai közé kapni.
Most már megnyugodott, nem moccant, míg a feje fölött sörét kaszálta a nádat, és lövések döreje verte föl a vidéket.
Csak estefelé ültek el a félelmetes hangok. A szegény kiskacsa még mindig nem mert mozdulni, órákig gubbasztott a nád sűrűjében, míg végre előmerészkedett. Akkor aztán futásnak eredt, ahogy csak a lába bírta, menekült a nádasból. Nekivágott a réteknek-mezőknek, de olyan vihar érte utol, hogy alig bírt vánszorogni.
Estére mégis elért egy rozzant kis parasztházikóhoz. Olyan volt az a kis ház, hogy a falai csak azért álltak, mert még nem tudták elhatározni, merre dőljenek. Úgy dühöngött a szél, hogy a kiskacsa leült a farkára, s a földhöz támaszkodott, nehogy elröpítse a vihar. Ahogy ott várta a szél szelídülését, elnézte a rozzant viskót: látta, hogy az ajtaja kifordult az egyik sarokvasból, s a résen éppen besurranhatna a házba. Úgy is tett.
A rozoga házikóban egy öreganyó éldegélt kandúrjával meg tyúkjával. A kandúrnak - akit az anyóka fiacskámnak nevezett - sokféle tudománya volt: föl tudta görbíteni a hátát, tudott dorombolni; még szikrát hányni is, ha visszájáról simogatták a hátát. A tyúk csak arról volt nevezetes, hogy kurta kis lába volt, s ezért az anyóka kurta lábú tyúkocskámnak becézgette. Igaz, ennek is volt egy tudománya: szép nagy tojásokat tojott; az anyóka úgy szerette, hogy édes gyermekét se szerethette volna jobban.
A háznép csak reggel vette észre a kis jövevényt. A macska hangos dorombolással, a tyúk kárálással jelezte, hogy idegen van a házban.
- Mi az? - tekingetett körül az anyóka. Aztán meglátta a kiskacsát, de mert gyönge volt a szeme, úgy látta, hogy egy szép, hízott kacsa tévedt a házába. - Ez aztán a szerencse! - örvendezett. - Most majd lesz kacsatojás a háznál. Ha ugyan nem gácsér. No, majd megtudjuk.
Három hétig leste a kiskacsát, de az bizony nem tojott. A házban a kandúr volt az úr, a tyúk pedig a gazdasszony. Ez volt a szavuk járása: „Mi ketten meg a világ másik fele!” Mert hát azt hitték, hogy ők a világ egyik fele, mégpedig a jobbik. A kiskacsa úgy vélte, hogy nem egészen ez az igazság, de a tyúk mindig letorkolta:
- Tudsz tojni?
- Azt bizony nem!
- Akkor fogd be a csőrödet.
A kandúr meg azt kérdezte tőle:
- Föl tudod-e görbíteni a hátadat? Tudsz-e dorombolni meg szikrát hányni?
- Bizony azt sem!
- Akkor ne ellenkezz az okosabbakkal!
A kiskacsa hát behúzódott a sarokba, és ott búslakodott. Maga sem tudta, mi ütött belé: egy napon igen megkívánta a friss levegőt meg a napfényt; víz után vágyakozott, úszni szeretett volna. Addig-addig sóvárgott, míg végül kiöntötte szívét a tyúknak.
- Mi bajod? - ámult el a tyúk. - Már belehibbantál a semmittevésbe! Tojjál tojást, vagy tanulj meg dorombolni, meglátod, kigyógyulsz a bolondságaidból!
- De mikor olyan nagyszerű úszni! - áhítozott a kiskacsa. - Milyen felséges érzés, amikor a víz összecsap a fejem fölött, aztán újra fölbukkanok!
- Nagy élvezet lehet, mondhatom! - mondta kicsinylően a tyúk. - Alighanem megháborodtál. Kérdezd csak meg a kandúrt, ő a legokosabb állat a világon. Kérdezd meg, szeret-e úszkálni, vízben lubickolni? Magamról nem is beszélek, de kérdezd meg az úrnőnket, az anyókát, akinél aztán csakugyan nincs okosabb a földön, örömét lelné-e az úszkálásban, meg hogy a hullámok összecsapjanak a feje fölött?
- Nem, ti nem érthettek meg engem! - sóhajtotta a kiskacsa.
- Ki ért meg akkor, ha mi sem? Talán okosabbnak képzeled magad a kandúrnál meg az anyókánál, hogy magamról ne is beszéljek? Verd ki a fejedből ezeket az ostobaságokat, s köszönd meg a teremtődnek, hogy ilyen jó helyre vezérelt! Itt meleg szobád van s olyan társaságod, hogy elég bölcsességet tanulhatsz. De te hetet-havat összehordasz, mondhatom, nem könnyű boldogulni veled! Nekem elhiheted, hogy jóakaród vagyok; megmondom az igazságot, ha neked rosszul esik is. Ilyen az igazi jó barát. Hát igyekezz; tanulj meg tojást tojni, szikrát hányni, vagy legalább dorombolni!
- Inkább kimennék a messzi világba - mondta sóvárogva a kiskacsa.
- Hát csak eredj, ha nincs maradásod! - mérgesedett meg a tyúk.
Neki is vágott a kiskacsa a messzi világnak; sok vízen úszkált, kedvére bukdácsolhatott, a többi állat békében hagyta, mert olyan igen rút volt. Megérkezett az ősz, csupa rozsda meg arany lett az erdő, szél markolt a levelekbe, és megforgatta őket a levegőben. Odafönn a magasban egyre hidegebb lett, jégszemek, hópihék nehezítették a szürke felhőket, s egy palánk tetején gyászos hangon kiáltotta egy holló: „Kár! Kár!” Aki hallotta, végig szaladt a hideg a hátán. Komor lett a messzi világ a szegény kiskacsa körül.
Egy este csodálatos színekben bukott le a nap, s a rózsás fényben egy sereg pompás, nagy madár szállt föl egy bokrosból. A kiskacsa még sohasem látott efféle madarakat: ragyogó fehér volt a tolluk, a nyakuk karcsú és szépen ívelő - hattyúk voltak. Különös volt a hangjuk is, az is, ahogy meglendítették karcsú szárnyukat, és szálltak a hideg ég alól meleg ég alá, tengerek partjára. Magasan repültek, igen magasan, s a rút kiskacsát különös érzés járta át, szédelegve forgott a vízben, nyakát nyújtogatta a pompás madarak után, s felrikoltott, de olyan furcsa hangon, hogy maga is megrémült tőle.
Nem tudott másra gondolni, csak a ragyogó tollú, boldog madárseregre; amikor eltűntek a szeme elől, lebukott a mélybe, s amikor felmerült, egészen különös érzések kerítették hatalmukba. A nevüket sem tudta azoknak a madaraknak; azt se sejtette, hová repültek, mégis úgy megszerette őket, mint még senkit a világon. Nem irigyelte őket, hogy is vágyakozhatott volna arra, hogy hasonló legyen hozzájuk! Hiszen azzal is beérte volna a szegény, rút kiskacsa, ha a baromfiudvar népe megtűri!
Aztán lehullott a hó, beköszöntött a hideg-hideg tél. A kiskacsának szakadatlan úszkálnia kellett, hogy be ne fagyjon körülötte a víz, de a lék, ahol úszkált, minden éjjel keskenyebb lett. Olyan kemény hideg volt, hogy a jég ropogott, mint az üveg, s a kiskacsa már a lábával törögette a lék vékony jéghártyáját. A végén minden ereje elhagyta, s belefagyott a jégbe.
Másnap reggel egy paraszt ment arra, meglátta, fabocskorával föltörte a jeget, és hazavitte a kiskacsát a feleségének. Ott a melegben aztán feléledt a dermedt kis jószág.
A gyerekek játszani akartak vele, de a kiskacsa azt hitte, hogy ők is bántani akarják, riadtan fölröppent, de egyenesen a tejes köcsögbe esett, és szétloccsantotta belőle a tejet. Az asszony sápítozott, összecsapta a kezét; a kiskacsa akkor a vajasbödönbe röpült ijedtében, onnan a lisztesszuszékba, s újra ki. Ó, istenem, milyen tépázottan került elő! Az asszony mérgesen vágta utána a piszkavasat, a gyerekek egymás hegyén-hátán rohantak, hogy megfogják, kacagtak és visongtak; szerencse, hogy az ajtó nyitva volt, s a szerencsétlen kiskacsa kimenekülhetett a bokrok alá, a frissen esett hóba. Ott kimerülten leroskadt.
Nagyon szívfájdító volna elmondani, mennyi ínség meg nyomorúság jutott azon a kemény télen a szegény rút kiskacsának!
Aztán végre kisütött a jó meleg nap, pacsirta szántotta az eget - tavasz volt! A kiskacsa ott feküdt a nád között, ahol tanyát vert.
Egyszerre csak kiterjesztette a szárnyát, és suhogva fellendült a magasba repült! Még magához sem tért, egy pompázó kertben találta magát, ahol almafák virultak, orgonabokrok illatoztak, s hosszú, zöld ágaikat kanyargó patak vize fölé nyújtották. Milyen szép, milyen üde volt itt a tavasz!
A vízre hajló ágak közül három gyönyörű hattyú siklott elő; hófehér tolluk halkan zizegett, s könnyedén ringatóztak a patakban. A rút kiskacsa tudta már a pompás madarak nevét, s most nagyon megsajdult a szíve.
- Leszállok közétek, királyi madarak! Azt se bánom, ha halálra vagdaltok, amiért ilyen rút létemre közétek merészkedtem! Inkább ti öljetek meg, mint kacsák csípjenek, tyúkok vágjanak, szolgáló rugdosson, vagy a kegyetlen tél végezzen velem! - Azzal letelepedett a patak vizére, s a hattyúk felé úszott. Azok észrevették, és sietve siklottak elébe. - Csak öljetek meg! - mondta a szegény kiskacsa, és fejét a víztükörre hajtotta, úgy várta a halált. De mit pillantott meg a tiszta vízben? Nem a hajdani idomtalan, szürke tollú, rút kiskacsa képét, hanem egy pompás, gyönyörei hattyúét - tulajdon képe mását.
Ha valaki hattyútojásból kel ki, hattyú marad, ha baromfinép között nevelődik is!
Most már örült a hattyú, hogy annyi bajt és nyomorúságot ért; így tudta igazán értékelni a boldogságot. Hattyútársai körébe gyűltek, gyöngéden simogatták csőrükkel.
Gyerekek szaladtak a kertbe, morzsát meg búzát vetettek a vízbe, s a legkisebb így kiáltott fel:
- Nézzétek, új hattyú! - És a többiek vele örvendeztek: - Új hattyú érkezett! Tapsoltak, ugráltak örömükben, futottak apjukért, anyjukért, fehér kenyeret meg kalácsot szórtak a vízbe, és azt hajtogatták:
- Ez a legszebbik, ez az új. Olyan fiatal és olyan gyönyörűek a hófehér tollai!
És az öreg hattyúk fejet hajtottak a hajdani rút kiskacsa előtt.
A fiatal hattyú azt se tudta, hová legyen a nagy megtiszteltetéstől. Fejét a szárnya alá dugta, úgy megszégyenítette a dicséret. Boldog volt, nagyon boldog, de mégsem fuvalkodott fel, mert a jó szív sohasem kevély. Arra gondolt, mennyit üldözték és csúfolták, most pedig mindenki a szépséges madarak legszebbikének mondja. Az orgonabokor ágai lehajoltak hozzá, megsimogatták; melegen, nyájasan sütött a tavaszi nap, s a fiatal hattyú szíve csordultig telt örömmel. Megrázta finom tollait, karcsú nyakát magasra emelte, s forró hálával mondta:
- Álmodni sem mertem volna ennyi boldogságról, amikor még rút kiskacsa voltam!

A vadhattyúk

Messze tájon, ahová a tél elöl költözik a fecske, élt egy özvegy király. Tizenegy fia volt, s egyetlenegy leánykája. A tizenegy királyfi csillagot viselt a mellén, díszes kardot az oldalán, úgy járt iskolába. Gyémánt palavesszővel arany palatáblára írtak, szépen olvastak. Jó tanulók voltak mind a tizenegyen, meglátszott rajtuk, hogy igazi királyfiak. Kicsiny húguk meg naphosszat tükörüveg zsámolyán üldögélt, és képeskönyvét nézegette - olyan képeskönyve volt, aminek fél ország az ára. Boldogan éltek a királyi gyermekek, csakhogy ez a boldogság nem tartott sokáig.
Apjuk, az ország ura, egy gonosz szívű királynőt vett feleségül, aki a tizenkét árva gyermeket sehogy sem szívlelhette. Kitűnt ez már a legelső napon: a palotában fényes ünnepség volt, s a gyerekek is vendégesdit játszottak; máskor annyi kalácsot meg sült almát kaphattak a játékhoz, amennyit csak akartak - a mostohájuk meg csak homokot öntött kis edényeikbe, és azt mondta nekik, hogy tekinthetik akár a legfinomabb ételnek.
A kicsi királylányt sietett is elemészteni a háztól, falura küldte, s egy parasztasszonyra bízta, a királyfiakat meg addig szidta-gyalázta a király előtt, hogy az végül már törődni se kívánt velük.
- Szálljatok ki a messzi világba, és gondoskodjatok magatokról! - mondott rájuk gonosz átkot a királyné. - Néma, fekete madarakká változzatok!
De az átok csak félig teljesedett be: a tizenegy királyfiból tizenegy hófehér vadhattyú lett. Különös kiáltással kiröppentek a palota ablakán, elsuhantak a kert fölött, a messzi zöld erdő felé.
Napkelte előtt rátaláltak a parasztházra, ahol kicsi húguk még az igazak álmát aludta. A vadhattyúk suhogva kerengtek a zsúptető fölött, karcsú nyakukat nyújtogatták; csapkodtak széles szárnyukkal, de nem vette észre őket senki. Tovább kellett hát szállniuk, fellegek fölé, messze vidékre. Egy tengerparti rengeteg erdőben telepedtek le.
Kicsi húguk, a királylány ott álldogált a parasztszobában, s egy zöld levéllel játszogatott, mert egyéb játéka nem volt. Lyukat szúrt a levél közepébe, a nap felé tartotta, keresztülnézett rajta, s úgy tetszett, hogy bátyái ragyogó szemét látja. Attól fogva valahányszor végigsimították arcát a napsugarak, az ő csókjaikra gondolt.
Egyformán teltek a napok. A szél néha végigfutott a ház előtt viruló rózsabokrokon, s odasúgta nekik: „Ti vagytok a legszebbek az egész világon!” De a rózsák a fejüket ingatták, és visszasúgták a szélnek: „Szebb a kis királylány!” Az öreg parasztasszony vasárnaponként kiült a küszöb elé, zsoltároskönyvét lapozgatta; a szél megforgatta a könyv leveleit, és azt mondta nekik: „Ti vagytok a legjámborabbak a világon!” S a lapok azt zizegték: „A kis királylány jámborabb!” - Bizony igazat mondták a rózsák is, a zsoltároskönyv levelei is!
Amikor a királylány betöltötte tizenötödik esztendejét, hazavitték apja palotájába. De alighogy meglátta a mostohája, elöntötte a sárga irigység s a fekete gyűlölet, olyan szépséges hajadonná serdült. A legszívesebben hattyúvá változtatta volna őt is, mint bátyjait, de nem merte mindjárt megtenni, mert a király már látni akarta a lányát.
A gonosz királyné reggel bement puha párnákkal, szőnyegekkel ékesített márványfürdőjébe, tenyerére vett három fertelmes varangyot, megcsókolta sorra mind a hármat, s az elsőnek azt mondta: - Ülj a királylány fejére, hogy lomha legyen, mint te! - Ülj a homlokára - Mondta a másodiknak -, hogy rút legyen, mint te, s rá se ismerhessen az apja! - Te meg a mellére ülj! - súgta a harmadiknak -, hogy megromoljon szívében, s a kínok kínját szenvedje miatta!
Aztán beledobta a varangyos békákat a fürdő tiszta vizébe, amely nyomban megzöldült a testüktől, s beparancsolta a kis királylányt. Levetkőztette, rákiáltott, hogy lépjen a fürdőbe, s amikor a királylány belemerült a vízbe, az egyik béka nyomban a haja közé bújt, a másik rátelepedett a homlokára, a harmadik a szíve fölött ült meg, de a kis királylány mintha észre se vette volna őket. Amikor kilépett a fürdőből, három piros mákvirág libegett a víz színén; ha a békák nem mérges varangyok, s a gonosz királyné nem csókolja meg őket, piros rózsákká válnak, de így is virág lett belőlük, mert a kis királyleány testét érintették. Olyan tiszta volt annak a szíve, hogy gonosz varázslat nem foghatott rajta.
Dúlt-fúlt a mostoha, amikor ezt látta, de aztán bedörzsölte a királylány testét dió levével, ami sötétbarnára festette gyönge fehér bőrét. Szép arcát boszorkánykenőccsel csúfította el, selymes haját összekócolta - senki sem ismerhetett a szépséges lányra.
Meg is rémült az apja, amikor színe elé vezették, s azt mondta, hogy ez a rút teremtés nem lehet az ő leánya. Nem ismerte meg a királylányt senki, csak a házőrző kutya meg az ereszalji fecske, de ezek oktalan állatok voltak, nem szólhattak senkinek.
Sírva fakadt a szegény kis királylány, távollevő bátyjaira gondolt. Otthagyta apja palotáját, s nekivágott a végtelen világnak. Ment, mendegélt egész nap, széles mezőkön, mocsarak zsombékján, végül egy sűrű rengetegbe ért. Nem tudta maga se, hová, merre tartson, csak a fájó szíve űzte; bátyái után vágyódott, megérezte, hogy azokat is kikergették a messzi világba. Őket akarta megtalálni.
Ahogy az erdőbe ért, hamarosan rásötétedett. Le is tévedt a szegény kis teremtés az útról; a fák sűrűjében lefeküdt a moha puha vánkosára, elmondta az esteli imádságot, s egy korhadt fatönkre hajtotta a fejét. Mélységes csend borult az erdőre, langyos volt az éjszaka, a fű meg a moha sűrűjében szentjánosbogarak világítottak, mint megannyi zöldes fényű szikra, s ha a királylány megrezdített egy faágat, arról is hullottak a zöld lámpásos bogárkák, mintha csillageső szakadt volna.
Egész éjszaka bátyáiról álmodott: mintha újra gyerekek lettek volna, gyémánt palavesszővel szép betűket róttak arany palatáblájukra, s nézegették kicsiny húgukkal a fél országot érő képeskönyvet. De a palatáblára nem köröket meg vonalakat írtak, mint régen, hanem merész tetteiket jegyezték fel rá. S ahogy leírták, megelevenedett a képeskönyv, a madarak zengő énekbe kezdtek, az emberek leléptek a lapról, és elbeszélgettek vele meg a bátyáival. Ha aztán tovább lapozott a könyvben, visszasiettek a helyükre, nehogy a képek összekeveredjenek.
Magasan járt már a nap, amikor kinyitotta a szemét. A királylány nem láthatta a napot, mert a sűrű ágak, futó indák eltakarták a szeme elől, de résein átszűrődtek a sugarak, könnyű, aranyos fátyollá szövődtek az ágak között, az erdő illatozott, s a madarak a feje körül röpködtek. Halk csobogást hallott: források vize zubogott a közelben, egy homokos medrű mély tóba szakadt valamennyi. A tavat sűrű bokrok szegték, de egy helyen rést törtek köztük az inni járó szarvasok.
A kis királylány itt odajuthatott a vízhez. Olyan tiszta volt a tó tükre, hogy ha a szél nem rezdíti néha a bokrok leveleit, tükörre festett képnek gondolhatta volna őket, aki látja, mert olyan tisztán verte vissza minden kis águkat, minden napsütötte meg árnyék felhőzte levélkéjüket a víz.
A kis királylány megpillantotta arcát a tó tükrében, s elrémült barna bőre rútságán, de amint belemártotta a vízbe kezét, és megmosta arcát, homlokát, olyan gyöngén fehér lett a bőre, mint volt. Akkor levetkezett, s megfürdött a tiszta vizű tóban. Amikor kilépett belőle, olyan szép volt megint, hogy nem akadt mása a világon.
Felvette ruháit, befonta hosszú, selymes haját, odament a kristályos vizű forráshoz, ivott a tenyeréből, aztán nekivágott az erdő sűrűjének, hogy hova ér el, maga sem tudta. Bátyáira gondolt meg a jó istenre, aki talán nem hagyja el, hiszen lám, vadalmát érlel az erdőben, hogy táplálja az éhes vándort, s őt is odavezette egy gyümölcstől roskadozó vadalmafa tövébe. A kis királylány csillapította éhségét, aztán megtámasztgatta a fa ágait, s ment tovább az erdő sötét sűrűjébe. Halotti csönd volt, még a lába elé hulló levelek zizzenését is hallotta; madár se járt arra, egy napsugár se tudott átfurakodni az egymásra boruló lombokon. Olyan sűrűn álltak a fák, hogy a kis királylány sűrű rácskerítésnek látta maga körül az erdőt. Egyedül érezte magát, mintha maga volna az egész teremtett világon.
Sötéten borult rá az éjszaka, itt egy árva szentjánosbogár se világított a mohában; a királylány szomorúan hajtotta álomra a fejét.
Reggel továbbindult, de alig tett néhány lépést, egy öreganyóka jött vele szembe az erdőben. Erdei bogyót vitt egy kosárban, s megkínálta belőle a kis királylányt. Az megkérdezte tőle, nem látott-e errefelé tizenegy királyfit lovagolni.
- Királyfit nem láttam - felelte az anyóka -, de láttam tegnap tizenegy hattyút. Aranyos korona ragyogott a fejükön, s nem messze innen lefelé úsztak egy folyón.
Elvezette a királylányt egy lankáig, amelynek tövében sima vizű folyó kanyargott. Két partját fák szegélyezték, sűrű lombjuk összeborult a víz fölött; ahol olyan széles volt a víz, hogy nem érhettek össze, ott kiléptek gyökereikkel a földből, és úgy hajoltak közelebb egymáshoz.
A királylány elbúcsúzott az öreganyótól, és indult lefelé a folyó mentén; addig ment, mendegélt, míg elért oda, ahol a folyó beleszakad a végtelen tengerbe.
Ott tündöklött előtte a roppant víztükör, de nem fehérlett rajta egyetlen vitorlás, nem ringott egyetlen csónak sem. Hogyan jut tovább? Lába elé nézett, ahol ezer meg ezer kavics hevert; valamennyit sima gömbölyűre csiszolta a tenger. Attól kapott szép, kerekded formát üveg, vas, kő; a tenger formálta a kemény anyagot, pedig az még puhább volt, mint a kis királylány fehér keze. „Fáradhatatlanul hömpölyög a tenger hulláma, csiszolja a kemény követ. Ilyen fáradhatatlan akarok lenni én is. Köszönöm a példát, tenger hulláma, hömpölygő, tiszta víz! A szívem azt súgja, te viszel el egyszer az én kedves bátyáimhoz!”
A tenger locsolgatta parti füvön tizenegy hófehér hattyútollat talált; csokorba kötötte valamennyit. A tollakon vízcseppek tündöklöttek: harmat volt-e vagy könny, ugyan ki tudhatja? Elhagyatott volt a tengerpart, de a királylány nem érezte árvának magát: nézte a tengert, amely minden pillanatban más és más, többet változik egyetlen óra alatt, mint a csöndes, édesvizű tavak egész esztendőben. Nehéz, fekete felhő kúszott az égre, mintha azt mondta volna a tenger: „Tudok ám én sötét is lenni!” Aztán föltámadt a szél, és a hullámok fehér tajtékot táncoltattak tornyos hátukon. Majd rózsaszínűvé szelídült a fekete felhő, elaludt a szél, s olyan volt a tenger, mint egy zsenge rózsalevél: finom zöldesfehér. Csöndesen pihent, csak a part szélén süllyedt-emelkedett, mint egy alvó gyermek melle.
Mielőtt a nap belémerült a tengerbe, egy csapat hattyút pillantott meg a kis királylány; tizenegy pompás vadhattyú röpült hosszú sorban a szárazföld felé. Fejükön csepp aranykorona tündöklött, olyan volt a csapat, mint egy égre lebbenő, könnyű, fehér fátyol. A királylány fölment egy dombra, s elrejtőzött egy bokor mögé; a hattyúcsapat a közelében hangos szárnysuhogással leereszkedett a partra.
Amint a nap a tengerbe bukott, hirtelen megrázták magukat, elhullatták hattyútollukat, s ott állt a tizenegy királyfi, a kis királylány tizenegy bátyja. A lány felkiáltott a bokor mögött; ráismert kedves bátyáira, akármennyire megváltoztak is időközben. Szerető szíve megérezte, hogy csak ők lehetnek. Odafutott hozzájuk, keblükre borult, nevükön szólította őket; a királyfiak sírtak meg nevettek örömükben, ahogy kicsi húgukat meglátták, mert ráismertek ők is, pedig közben hajadonná serdült. Elmondták egymásnak, hogyan bánt velük gonosz mostohájuk.
- Nekünk, tizenegyünknek - mondta a legidősebb királyfi - vadhattyúk képében kell szállnunk, míg a nap az égen jár; amint leáldozik, megint visszanyerjük emberi alakunkat. Azért mindig ügyelnünk kell, hogy napszálltakor szárazföld fölé érjünk, mert ha éppen a hullámok fölött röpülünk, s akkor változunk át, a mélységben leljük halálunkat. Nem itt lakunk, hanem a tenger túlsó partján, épp ilyen szép vidéken. Nagyon hosszú odáig az út, át kell repülnünk az egész végtelen tengert, s egy szigetet se lelhetünk útközben, hogy megpihegnénk rajta. Csak egy magányos sziklaszál emelkedik ki a tengerből, akkora csak, hogy ha jól összehúzódunk, éppen elférünk rajta. Ha háborog a tenger, fölcsapnak ránk a hullámok, de mi hálát adunk az istennek azért a kis szikláért is. Azon töltjük az éjszakát emberi alakban; ha nem volna, soha el nem juthatnánk szülőföldünkre, mert olyan messze van, hogy csak az esztendő két leghosszabb napjából telik ki az út. Minden esztendőben egyszer látogathatunk el apánk országába, tizenegy napig időzhetünk ott; elszállhatunk a nagy erdő fölött, onnan látni a palotát, ahol születtünk, s ahol apánk él, meg a templomot, ahol anyánk nyugoszik. Úgy érezzük olyankor, mintha minden fa és minden bokor a testvérünk volna. A mezőkön szilaj lovak száguldoznak, mint régen, gyerekkorunkban, a szénégető ma is azokat a dalokat énekli, amelyekre összefogózva táncoltunk kicsi korunkban. Ez a part a mi hazánk, ide húz a szívünk, s itt találtunk meg téged is, kicsi húgunk! Még két napig maradhatunk itt, s aztán megint útra kelünk, túl a tengeren, szépséges vidékre, de az nem az igazi hazánk. Ó, ha magunkkal vihetnénk! De itt se hajó, se csónak messze környéken.
- Megválthatlak-e benneteket? - kérdezte kicsi húguk. - Megválthatlak-e az átok alól!
De bátyái nem feleltek. Szürkületkor aludtak egy keveset, egész éjszaka beszélgettek.
A kis királylány hattyúszárnyak suhogására ébredt. Bátyái már vadhattyúk képében kerengtek körülötte, aztán egy csapatban elröpültek. De az egyik, a királylány legkisebbik bátyja ottmaradt húgánál, ölébe hajtotta a fejét, s a kis húga simogatta fehér szárnyait. Együtt maradtak egész nap. Alkonytájban visszatértek a többiek is, s mikor a nap a tengerbe merült, megint daliás királyfiakká változtak.
- Holnap útra kelünk, s egy álló esztendeig nem térhetünk vissza. Nem hagyhatunk itt magadra. Van-e bátorságod velünk útra kelni? - kérdezte a legidősebb testvér. - Karomon elbírnálak, akármeddig elvinnélek, mindannyiunk szárnyának ereje elég talán, hogy átvihessünk a tengeren.
- Vigyetek magatokkal! - kérte őket kicsi húguk.
A királyfiak egész éjjel virrasztottak: erős fűzfaháncsból meg szívós gyékényből hálót fontak, nagy hálót, s erre fektették alvó húgukat, amikor felbukkant a nap. Akkor hattyúkká változtak, csőrükbe fogták a hálót, s nagy suhogva fölröpültek a felhők fölé. A nap a királylány arcába tűzött, s az egyik hattyú fölébe lendült, ott repült egész úton, hogy széles szárnyaival hűs árnyékot terítsen rá.
Messze elhagyták már a partot, amikor a kis királylány fölébredt; azt hitte, álmodik még, olyan különös volt a repülés fenn, magasan, a végtelen tenger fölött. Egy ágat talált maga mellett a hálóban tele érett, piros bogyóval meg egy csomó édesgyökeret: a legkisebbik bátyja tette oda neki; hogy éhét-szomját csillapítsa. A kis királylány hálásan mosolygott fel rá: ő repült a feje fölött is az egész úton.
Magasan szálltak, igen magasan; a legnagyobb hajót is vízen ringatózó fehér sirálynak látták maguk alatt. Egy nagy felhő tornyosodott fel mögöttük, s rávetődött a húgát repítő tizenegy hattyú óriási árnyéka. A kis királylány soha nem látott még ennél különösebbet. De magasabbra hágott a nap, a felhő lassan elmaradt mögöttük, s szétfoszlott a csodálatos árnykép.
Sebesen szálltak egész nap, mint kilőtt nyilak raja, úgy suhantak a tenger fölött, de mégsem olyan sebesen, mint máskor, teher nélkül. Hirtelen fölfordult a tenger, elkomorodott az ég, vihar támadt. A kis királylány ijedten látta, hogy hanyatlóban van a nap, a magányos sziklaszál pedig nincs még sehol. Úgy rémlett neki, mintha testvérei egyre fáradtabban suhogtatnák szárnyukat. Jaj, ő okozza vesztüket, miatta nem tudnak sebesebben szállni, s ha a nap leáldozik, királyfiakká változnak, s belezuhannak a mélységes tengerbe! Az eget beterítették a fekete felhők, súlyosan, sötéten nyomultak előre, mint a folyékony ólom; villámok hasogatták az eget. A sziklaszálat pedig még mindig nem látta.
A nap elérte a tenger szélét, a királylány remegve várta, mi következik. A vadhattyúk hirtelen leereszkedtek, olyan gyorsan, hogy kis húguk már azt hitte, zuhannak, de aztán megint magasra csaptak. A napkorong felét már elnyelte a tenger, amikor a királylány megpillantotta a mélyben a magányos sziklaszálat; akkorának látszott csak, mint egy fóka feje. Sebesen bukott alá a nap, nem volt már nagyobb egy csillagnál; abban a szempillantásban elérték a sziklát, s a nap kilobbant, mint a gyertya lángja. Egymást átkarolva álltak köré a bátyái, annyi helyük volt csak, hogy a lábukat megvethették. A háborgó tenger fölcsapott a sziklára, fröcskölte rájuk keserű habjait; az ég világos volt a villámok hosszú lángostoraitól, morajlott az ég meg a tenger, de a testvérek nem féltek, átkarolták egymást, és várták a reggelt.
Virradatra megszelídült a vihar, s amint fölkelt a nap, a hattyúk továbbszálltak kicsi húgukkal. A tenger még háborgott, s a zöldesfekete hullámok fehér tajtéka megannyi ringó hattyúnak látszott a magasból.
Amikor magasabbra hágott a nap, a kis királylány csodálatos hegyeket pillantott meg félig-meddig a levegőben; a hegyek ormán jég szikrázott, alattuk roppant várkastély pompázott, olyan, amilyet még sohasem látott. Egymásra épített, különös oszlopok vették körül, a tövében pálmák bólogattak, malomkerék nagyságú, csodálatos virágok hajladoztak. Megkérdezte a bátyáit: ez volna-e a távoli ország, ahová igyekeznek. A hattyúk csak a fejüket rázták a délibábtündér álompalotája volt, amit kis húguk látott, oda halandó embert nem vihettek volna. A királylány nézte, nézte a csodálatos kastélyt; egyszer csak összeomlott az egész; ledőltek a jeges csúcsú hegyek is; s húsz büszke tornyú templom emelkedett a helyükben, egyforma valamennyi. A királylány még orgonaszót is vélt hallani, pedig csak a tenger zúgott alattuk. Amikor a templomok közelébe érte, azok egyszerre vitorláshajó-haddá változtak, és elsiklottak a hullámokon. Utánuk nézett a királylány, de csak gomolygó tengerpárát látott a víz fölött. Igen, a szeme előtt szakadatlan változott az ég, a tenger, de egyszerre csak megpillantotta az igazi földet is, ahová igyekeztek. Kéklő hegyek tárultak ki előtte, cédruserdők, népes városok, pompás paloták. S mielőtt a nap a tengerbe hanyatlott, ott ült már egy repkénnyel benőtt nagy barlang előtt. Mintha csak lágy, zöld szőnyeg bélelte volna azt a barlangot.
- Jegyezd meg, mit álmodol itt az éjjel - mondta neki a legkisebbik bátyja, azzal bevezette a hálóhelyére.
- Ó, ha megálmodhatnám, hogyan válthatlak meg benneteket! - fohászkodott fel a királylány. Aztán álomra hajtotta a fejét.
Csodálatos álmot látott: fent repült a magasban, a délibábtündér palotája felé tartott, a tündér elébe suhant, hogy fogadja; szépséges szép volt, s mégis szakasztott mása annak az öreganyónak, aki bogyóval kínálta az erdőben, és bátyái nyomára vezette.
- Megválthatod a bátyáidat - mondta álmában a tündér. - De van-e elég bátorságod, van-e elég türelmed? A tenger hulláma lágyabb, mint a te puha kezed, mégis átformálja a köveket, de nem érzi azokat a kínokat, amiket majd te érzel, mert nincs emberi szíve, nem érez se fájdalmat, se félelmet. Nézd, egy szál csalánt tartok a kezemben. A barlangod körül sok csalán terem: csak ezek meg a temető csalánjai alkalmasak arra, amit tenned kell. Vésd az eszedbe, amit mondok: tépd le a csalánt, ne bánd, égő, tüzes hólyagokkal lesz tele a kezed. Tilold meg aztán meztelen lábaddal, válogasd ki erős rostjait; ezekből a rostokból tizenegy hosszú ujjú páncélinget kell szőnöd, s ha ezeket rádobod hattyúbátyáidra, föloldod őket a gonosz varázslat alól. De jegyezd meg jól: abban a szempillantásban, amikor a munkát elkezded, meg kell némulnod, nem ejthetsz egy szót se addig, amíg az utolsó páncéling el nem készül, még ha esztendők telnek is el közben. Ha csak egyetlen szót kimondasz, gyilkos tőrré változik a szavad, s bátyáid szívébe fúródik. Vésd jól az eszedbe!
Azzal megérintette a királylányt a csalánvesszővel, mintha eleven parázzsal égette volna. A királylány felriadt álmából. Már magasan járt a nap; fekvőhelye mellett mindjárt meglátott egy csalánbokrot, szakasztott olyat, mint az álombéli volt. Kisietett barlangjából, hogy nyomban munkához lásson.
Gyönge kis kezével megmarkolta a csalánt, amely úgy égetett, mint az eleven parázs; csupa tüzes hólyag lett a keze, a karja, de tűrte, alig érezte a fájdalmat: bátyáira gondolt. Aztán csupasz lábbal megtilolta a csalánt, és nekilátott szőni.
Napszálltakor megtértek a királyfiak, s rémülten tapasztalták, hogy kicsi húguk megnémult. Azt gondolák, gonosz mostohájuk újabb varázslata fogott rajta, de amikor ránéztek a kezére, megértették, mit tesz értük. A legkisebbik bátyja szeméből kicsordult a könny, ráhullott húga kezére, s enyhült a fájdalom, eltűntek a tüzes hólyagok.
A királylány éjszaka is munkája mellett virrasztott, arra gondolt, most már nem nyugodhat addig, míg kedves bátyáit föl nem oldja a gonosz átok alól.
Dolgozott egész nap, amikor egyedül maradt; sohasem szállt még ilyen sebesen az idő. Egy páncéling már elkészült, a másodikba fogott bele.
Egyszerre vadászkürt zengése verte föl az erdők csendjét. A királylány megrémült, a hang pedig egyre közeledett, már a kopók csaholását is hallotta. Ijedten futott be a barlangjába, a megtilolt csalánt csomóba kötötte és elrejtette.
Hirtelen egy vadászkutya ugrott elő a szakadékból, utána a másik, a harmadik; körülcsaholták a királylányt, visszaloholtak, aztán megint a barlanghoz: gazdájukat hívták. Alig telt el néhány pillanat, odagyűltek a barlang elé a vadászok, köztük a legdaliásabb, az ország ifjú királya. Álmélkodva nézte a barlang leányát: amióta a világon van, nem látott szebb teremtést.
- Hogy kerültél ide, szépséges hajadon? - szólította meg. A királylány rápillantott, aztán megrázta a fejét, szólni nem szólt, hiszen bátyái élete függött a szavától. Megkínzott kis kezét elrejtette, hogy a király meg ne lássa.
- Nem maradhatsz a vadon erdőben - mondta a király. - Velem jössz. Ha a szíved is olyan jó, mint amilyen szép az arcod, selyembe-bársonyba öltöztetlek, királynőmmé teszlek, legszebbik palotámban élsz, és uralkodol velem.
Azzal maga mellé emelte a nyeregbe. A királylány csak sírt, a kezét tördelte, az ifjú király alig győzte vigasztalni: - Boldog leszel, meglásd! Egyszer még hálás leszel érte! - S nekivágott a hegynek, vitte a kis királylányt. Vadászai nagy csapatban nyargaltak utánuk.
Leáldozóban volt a nap, amikor a soktornyú, gyönyörű fővárosba értek, s az ifjú király maga vezette a barlang leányát márványfalú palotájába. A díszes termekben szökőkutak csobogtak, csodálatos festmények ékesítették a falat, a mennyezetet, de a kis királylány körül se nézett. Csak sírt, zokogott, s némán tűrte, hogy a komornák királyi ruhákba öltöztessék, gyöngyös ékességet fonjanak a hajába, hólyagos kis kezére finom kesztyűt húzzanak.
Oly csodálatos szép volt királyi pompájában, hogy az egész udvar mélyen meghajolt előtte, s a király elhatározta, hogy feleségül veszi. Csak az udvari pap csóválta a fejét, s azt pusmogta a királynak, hogy a szépséges hajadon biztosan az erdők boszorkánya, aki bűvös varázslattal elvakítja a királyt, és behálózza a szívét.
Hanem a király nem hallgatott rá. Zene zendült a palotában, pompás ételeket hordoztak körül, tündérszép leánykák táncot lejtettek a néma királylány előtt, aztán illatozó kerteken át ékes terembe vezették. De a kis királylányt nem vigasztalta meg semmi. Olyan mélységes szomorúság volt a szemében, mintha soha nem ismerte volna a mosolyt.
Az ékes termek mellett egy kis kamrát nyitott ki a király, azt szánta az erdei lány hálószobájának. A kis szobát süppedős, puha zöld szőnyeg bélelte, mint a barlangot az erdei moha: szakasztott mása volt annak a barlangnak, ahol az ifjú király rátalált. Még a csomóba kötött csalánrost is ott volt, s egy szögön ott lógott a már elkészült páncéling. Az egyik vadász hozta magával ezeket, mint furcsaságokat.
- Itt visszaálmodhatod magad erdei otthonodba! - mondta az ifjú király. - A munkád is itt van, amin dolgozol. Itt pompában, ragyogásban élsz majd, s megmosolyogtat, ha régi életedre gondolsz.
Amikor a királylány látta, hogy folytathatja munkáját, megvigasztalódott, és mély hálával hajolt meg a király előtt. Elmosolyodott, arcába visszatért az élet, kedves bátyái megváltására gondolt. A király magához vonta, megölelte, aztán meghúzatta a város valamennyi harangját: menyegzőjét hirdette a népnek.
Az erdő szépséges néma leánya az ifjú király mátkája lett.
De az udvari pap nem nyughatott, gonosz szavakat suttogott az ifjú királynak. Csakhogy az mintha nem is hallotta volna. Elérkezett a menyegző napja, s az udvari papnak magának kellett megkoronázni az ifjú királynét. Gonosz indulatában olyan erősen rányomta a homlokára a korona nehéz abroncsát, hogy az ifjú királyné majdnem felkiáltott fájdalmában. De a szívét még keményebb abroncs szorította: bátyáinak keserű sorsa. Nem törődött hát a fájdalommal. Néma maradt, hiszen egyetlen szava bátyái életébe került volna, de szeméből sugárzott a hála és az igaz szerelem királyi ura felé, aki mindent megtett, hogy felvidítsa, s akit napról napra jobban megszeretett. Ó, ha elmondhatna urának mindent, ami a szívén fekszik! Ha elpanaszolhatná neki szenvedéseit! De szót sem ejthet, míg munkájával el nem készül. Éjszakánként felkelt királyi férje mellől, kilopózott szőnyegekkel bélelt kis kamrájába, s ott szövögette szorgalmasan a páncélingeket. Amikor a hetedikbe belefogott volna, elfogyott a csalán.
Tudta, hogy a temetőben nő az ingekhez való csalán, de azt is tudta, hogy magának kell letépnie. Ugyan hogy juthat ki a temetőbe?
Szívdobogva osont le a kertbe, mintha gonosztettet akarna elkövetni. Világolt a hold: hosszú fasorokon, kihalt utcákon át vezetett az út a temetőbe. Remegett, mert azt beszélték, hogy éjszaka boszorkányok gyűléseznek ott, s ahogy a temetőbe ért, meg is látta őket: egy sírkövön üldögéltek. Előttük kellett elhaladnia; de édes bátyáira gondolt, és legyőzte félelmét. Leszedte az égető csalánt, s visszaosont a palotába.
Nem látta, csak egy ember: az udvari pap, ki maga virrasztott odafönn. Látta, hogy nemhiába gyanakodott: az ifjú királyné boszorkányokkal cimborál, vagy boszorkány maga is, s bűvös varázslattal ejtette meg a király szívét.
El is beszélte a királynak nyomban, amit látott: lám csak, megmondta ő régen! A király nemigen hitte, de azért mélységesen elszomorodott, éjjel aztán csak színlelte az alvást, s amikor ifjú felesége kilopózott a palotából, utána osont. Így tett minden éjjel.
Napról napra komorabb lett az arca, észrevette ezt a királyné is, csak az okát nem tudta. Bánkódott rajta eleget, pedig sokat emésztődött bátyái sorsa miatt is. Sírdogált naphosszat, a királyi bíborra, bársonyra hullottak keserű könnyei, s úgy tündököltek ott, mint a legtisztább gyémánt.
Teltek a napok, majdnem elkészült már gyötrelmes munkájával; épp az utolsó páncélingbe fogott volna bele, de megint elfogyott a csalánja. Még egyszer, utoljára ki kell osonnia a temetőbe, tépni néhány marokkal. Rettegve gondolt az éjszakai útra meg a gyűlésező boszorkányokra, de összeszedte bátorságát, és nekivágott az útnak.
Csakhogy a király meg az udvari pap észrevétlen utána lopózott. Látták az ifjú királynét, amit befordul a temető kapuján. Amikor a kapuhoz értek, utána néztek, s látták, hogy egyenesen a sírkövön üldögélő boszorkányok felé tart. Elfordult a király, most már elhitte, hogy boszorkányokkal cimborál szépséges szép felesége, akinek feje néhány órája még az ő keblén nyugodott.
- Ítélkezzék fölötte a nép! - kiáltotta, s a nép ítélete ez volt: máglya tüze eméssze el a testét!
Az ifjú királynét nyirkos, sötét tömlöcbe vezették a fényes királyi termekből; a vasrácsos ablakon besüvített a szél; bársony meg bíbor vánkosok helyett a maga tépte csalánt tették a feje alá, maga szőtte csípős páncélingekből vetették derékalját. De ő semminek sem örült volna jobban: elővette megint a munkáját, és belefogott az utolsó páncélingbe. Tömlöce előtt csúfondáros dalokat énekeltek róla a vásott gyerekek; nem akadt senki, aki csak egy jó szóval vigasztalta volna.
Alkonytájban hattyúszárnyak suhogtak a vasrácsos ablak előtt: legkisebb bátyja röpült el hozzá, aki végre rátalált. Az ifjú királyné hangosan zokogott örömében: tudta, hogy talán utolsó éjszakája következik, de a tizenegy páncéling már kishíján elkészült, s a bátyái végre megtalálták.
Belépett hozzá az udvari pap, hogy utolsó óráiban mellette legyen, ahogy a királynak megígérte, de ő csak a fejét rázta, és intett neki, hogy hagyja magára. Ezen az éjszakán el kell készítenie az utolsó inget is, mert különben kárba vész a gyötrelmes munka, hiábavaló volt a sok szenvedés, a könny, az átvirrasztott éjszakák. Az udvari pap gonosz szavakkal illette, elvetemült teremtésnek nevezte, de ő csak dolgozott szorgalmasan, nem vette a szívére, mert tudta, hogy ártatlan.
Egérkék surrantak elő a padlórésekből, elébe cipelték a csalánt, hogy ők is segítsenek; a vasrostélyra egy rigó telepedett, és olyan gyönyörűségesen énekelt egész éjszaka, ahogy csak tudott, így vigasztalta a királynét.
Világosodott az ég alja, napkeltéig még egy óra volt, amikor a palota előtt megjelent a tizenegy királyfi, bebocsátást kértek, Az ajtónállók nem akarták őket beereszteni, azt mondták, még éjszaka van, a király mélyen alszik, nem ébresztheti fel senki. De a királyfiak könyörögtek nekik, fenyegetőztek, végre kivonult az őrség, aztán kilépett maga a király is, megkérdezte, mi történik odalenn. Abban a szempillantásban felbukkant a nap, s a királyfiak eltűntek, mint a pára. A palota fölött tizenegy vadhattyú szállt el nagy szárnysuhogással.
A városkapun már tódult a tengernyi nép: mindenki látni akarta a boszorkányégetést. Egy rozzant gebe húzta a talyigát, amelyen a vesztőhelyre vitték az ifjú királynét; ott ült rajta durva darócban, halottsápadt arccal. Sátoros szép haja szétterült a vállán, némán mozgott az ajka, ujjai pedig sebesen szőtték-fonták a csalánrostokat. Utolsó útján se hagyta félbe munkáját; a tíz páncéling ott feküdt a lábánál, a tizenegyedikkel kellett elkészülnie.
- Nézzétek a gonosz boszorkányt, hogyan dirmeg-dörmög! - gúnyolta a nép. - Ahelyett, hogy imádságos könyvet olvasgatna, most is boszorkányhálóját szövögeti! Tépjétek ki a kezéből!
Köréje sereglettek, hogy szétszaggassák a páncélingeket, de abban a szempillantásban tizenegy hófehér hattyú ereszkedett a talyiga mellé, s szárnycsattogtatva körülfogták az ifjú királynét.
- Égi jel! Égi jel! Bizonyosan ártatlan! - indult meg a suttogás, de hangosan senki se merte kimondani.
A hóhér már el akarta vezetni az ifjú királynét, de az hirtelen kiegyenesedett, rávetette a tizenegy páncélinget a tizenegy hattyúra, s a következő pillanatban daliás királyfivá változott valamennyi. Csak a tizenegyediknek maradt hattyúszárnya az egyik karja helyén, mert az ő páncélingének még hiányzott a fél ujja, kis húga már nem tudott elkészülni vele.
- Most már beszélhetek! - kiáltott a királyné. - Ártatlan vagyok!
A nép álmélkodva nézte a csodát, s leborult ifjú királynéja előtt, de az eszméletlenül hanyatlott bátyái karjába, annyira megviselte a félelem, a fájdalom, a tenger szenvedés.
- Ártatlan a húgunk - mondta a legidősebb királyfi, azzal elmondta elejétől végig, mi történt velük. Miközben beszélt, csodálatos illat áradt szét a levegőben: a megrakott máglyának minden hasáb fája gyökeret eresztett, és szárba szökkent: gyönyörű bokorrá fonódtak össze az ágak, piros rózsák ringatóztak rajta, a bokor legtetején pedig mint égi csillag, egy hófehér rózsa tündökölt. Az ifjú király ezt letépte, felesége keblére tűzte, s az magához tért. Boldogság és nyugalom költözött a szívébe.
Maguktól zendültek meg a tornyokban a harangok, galambrajok suhogtak a levegőben. Olyan díszes menet kísérte vissza a palotába az ifjú párt, amilyet mióta a világ áll, egy király se látott.

A repülő láda

Volt egyszer egy gazdag kereskedő; annyi volt a pénze, hogy egy egész főutcát, s még egy kisutcát is kirakhatott volna ezüstpénzzel, ha úgy tetszik neki. De nem tette ám, mert okosabbra használta a pénzét: ha egy rézpénzt kiadott, ezüstpénzt vett be helyette - ilyen ügyes kereskedő volt. Hanem egyszer ő is csak meghalt.
Egyetlen fiáé lett minden vagyona, aki ugyancsak értette a módját, hogyan kell a pénzt elverni. Bálba járt minden éjjel, bankóból ragasztott papírsárkányt, s lapos kavicsok helyett aranypénzeket ugratott a víz színén; el is úszott hamarosan mindene. Végül nem volt többje, mint négy ezüstpénze, még a ruháit is eladogatta, s nem maradt egyéb rajta, mint egy pár papucs meg egy viseltes hálóköntös. Barátai szégyelltek mutatkozni vele, hát szóba se álltak a gazdag kereskedő szegény fiával. Hanem akadt köztük egy jólelkű ember, az küldött neki egy öreg ládát ezzel az üzenettel: - Csomagolj be! - Ez nagyon szép is volt tőle, de hát az ifjúnak semmije se volt, amit becsomagolhatott volna. Gondolt egyet, s ő maga ült bele a ládába.
Csakhogy nem akármilyen láda volt ám az! Ha a zárát megnyomták, fölemelkedett a levegőbe. Az ifjú meg is nyomta, s a láda - hopp! - már föl is szállt a kürtőn, föl a felhők közé, egyre magasabbra. Néha nagyokat reccsent a láda feneke, s az ifjú reszketett, mert ha az öreg láda szétesik a magasban, aligha marad egyetlen ép csontja az utasának. Isten segíts!
Segített is - az ifjú szerencsésen eljutott a törökök földjére. Egy erdőben ért földet, a ládát elrejtette az avarban, aztán bement a városba. Nem bámulta meg senki, mert a törökök maguk is mind papucsban meg köntösben jártak.
Egy dajkával találkozott útközben, aki kisgyermeket vitt a karján.
- Állj csak meg egy szóra, török dajka! - állította meg az ifjú. - Micsoda palota az ott a városszélen? Mért van olyan magasan minden ablaka?
- A szultán leánya lakik benne - felelte a török dajka. - Megjövendölték, hogy akit megszeret, az szerencsétlenné teszi. Azért senki se teheti be hozzá a lábát, csak ha vele van a szultán meg a szultánné is.
Az ifjú megköszönte a dajka válaszát, azzal visszasietett az erdőbe, beleült a ládájába, s fölrepült a szultánkisasszony palotája tetejére. Onnan aztán leereszkedett, bemászott egy ablakon, éppen a szultánkisasszony szobájának ablakán.
Az a selyempamlagán feküdt, és mélyen aludt. Olyan szép volt; az ifjú nem tudta megállni, hogy meg ne csókolja. A lány kinyitotta a szemét, és halálra rémült, de az ifjú azt mondta neki, hogy ő a török isten, aki leszállt hozzá a magasságból, s ezzel egy csapásra megnyerte a szultánkisasszony szívét.
Az ifjú odaült mellé a selyempamlagra, s gyönyörű szépeket mondott a szultánkisasszony szeme párjáról: mint két ragyogó csillag, mint két sötét vizű tó, amelyen mint a hableányok úsznak a tiszta gondolatok; aztán a homlokát magasztalta, csodálatos márványpalotához hasonlította.
Szépen beszélt, csodaszépen! Aztán megkérte a szultánkisasszony kezét, s az nyomban oda is ígérte.
- Látogass meg szombat este! - kérte az ifjút. - Akkor kávézik nálam apám, a szultán meg anyám, a szultánné. Tudom, büszkék lesznek rá, hogy a török isten lesz a férjem. Mondj majd nekik szép meséket, mert igen szeretik: anyám a tanulságos és finom meséket, apám meg a mulatságosakat.
- Akkor azt hozok nászajándékul, egy mesét - mondta az ifjú, s azzal elbúcsúztak egymástól. A szultánkisasszony előbb még adott neki egy aranypénzekkel kivert, szép mívű kardot, aminek az ifjú jó hasznát vehette.
Beleült a ládájába, s elrepült, szép új hálóköntöst vásárolt magának, aztán leszállt az erdőbe, s ott üldögélt, valami szép mesén törte a fejét, de bizony ugyancsak törnie kellett.
Szombat estére mégiscsak kitalálta.
A szultán, a szultánné meg az egész udvar ott kávézott a szultánkisasszony palotájában s áhítattal várták a török istent. Nagyon nyájasan fogadták.
- Mesélhetne nekünk valamit - mondta a szultánné -, egy szép mesét, de finom és tanulságos legyen!
- De azért nevethessünk is rajta! - fűzte hozzá a szultán.
- Mesélek én szívesen - mondta az ifjú -, de jól figyeljen mindenki! Azzal belekezdett.

„Volt egyszer egy csomag kénes gyufa; szerfelett büszkék voltak előkelő származásukra, ugyanis az erdő legöregebb fenyőfájából készítették valamennyit. A kénes gyufák egy tűzszerszám meg egy ócska vasfazék között feküdtek a konyhán, s szomszédaiknak elmesélték ifjúkorukat. - Hej, amikor még a fenyő zöld ágán voltunk! - sóhajtottak fel. - Akkoriban senki se mondta, hogy nem tudunk zöld ágra vergődni! Reggel meg este gyémántteát ittunk - az emberek harmatnak nevezik -, egész nap verőfényben fürödtünk, s az erdő minden madara nekünk mondott mesét. Mi voltunk a leggazdagabbak az erdőn: a többi fának csak nyári ruhára telt, de a mi családunk télen-nyáron sötétzöld ruhában pompázott. Aztán jött a favágó, a nagy világrengés, széjjel hasogatták egész családunkat; apánk mint főárboc egy nagy hajóra került, s most az egész világot körülhajózhatja, ha akarja. Testvéreink, a többi ágak, szétszóródtak a világban. Nekünk jutott az a feladat, hogy a halandó embernek világítsunk, mi vagyunk hát a legelőkelőbbek itt a konyhán.
- Nekem másképpen alakult az életem - mondta az egyik szomszéd, a vasfazék. - Amióta az eszemet tudom, csak súroltak és főztek bennem. Nélkülem nem lehetne fenntartani az életet a házban, ahol természetesen a legmegbecsültebb személyiség vagyok. Nincs nagyobb élvezet, mint ha ebéd után fényesre súrolják az embert, megpihenhet, és okosan társaloghat a barátaival. De azért mi nagyon elzárkózottan élünk valamennyien, talán csak a dézsát kivéve, amit néha mégiscsak levisznek az udvarra! Újságot se hord ide senki, legföljebb a piaci kosár, de az mindig olyan nyugtalanítóan beszél a kormányról meg a népről! A múltkor úgy megijedt tőle az egyik öreg köcsög, hogy lezuhant és ezer darabra tört. Azt hiszem, a piaci kosár túlságosan szabad szellemű!
- Te meg túlságosan sokat fecsegsz! - mondta a tűzszerszám, s acélja akkorát ütött a kovára, hogy csak úgy szikrázott. - Mulathatnánk este egy jót!
- Nagyszerű! Beszéljünk arról, hogy ki a legelőkelőbb közöttünk! - kaptak rajta a kénes gyufák.
- Én nem szeretek sokat beszélni magamról - kiáltott közbe a cserépfazék. - Találjunk ki más mulatságot! Majd én kezdem. Mesélek valami olyat, ami mindnyájunkkal megtörténhet, azt szívesen hallgatja és átérzi mindenki. Volt egyszer valahol a kék tenger partján, a dán öblök vidékén...
- De szépen kezdődik! - csörömpöltek közbe a tányérok. - Biztosan tetszik majd nekünk!
- Igen, a dán öblök vidékén, ott nevelkedtem én, csöndes családi körben. A bútorokat szépen kifényesítették, a padlót felsúrolták, s kéthetenként kimosták a fehér függönyöket...
- Milyen nagyszerűen tudja előadni! - lelkesedett a seprő. - Kiérezni belőle, hogy asszony mondja. Valami megható tisztaság van benne.
- Én is azt érzem! - kiáltotta a dézsa, s akkorát ugrott örömében, hogy a padlóra loccsant belőle a víz.
A cserépfazék tovább mondta a mesét; a vége éppen olyan szép volt, mint az eleje.
A tányérok megcsörrentek lelkesedésükben, a seprő kihúzott a homokból egy szál zöld petrezselymet, és megkoszorúzta a cserépfazekat csak azért is, hogy a többit megbosszantsa. »Ma én koszorúzom meg őt - gondolta magában -, holnap majd ő koszorúz meg engem.«
- Én meg táncolok! - kiáltotta a csípővas, s már ki is perdült a konyha közepére. Teremtőm, hogy kirúgta a lábát! Az ócska székhuzat kettérepedt irigységében, amikor meglátta.
- Engem is megkoszorúztok? - kérdezte a tánca végén. Megkoszorúzták.
- Micsoda csőcselék! - fintorogtak a kénes gyufák.
Aztán a teafőzőt kérték fel, hogy énekeljen, de az kimentette magát: azt mondta, hogy megfázott, s nem tud tűzbe jönni, de ezt csak nagyképűségből mondta. Az az igazság, hogy ő csak odabenn szeretett énekelni az uraságok asztalán.
Az ablakpárkányon egy régi Lúdtoll merengett. A szolgáló szokott vele néha levelet írni. Nem volt rajta semmi nevezetes, legfeljebb, hogy egyszer igen mélyen mártották a kalamárisba - éppen erre volt büszke. Most ő is közbeszólt:
- Ha a teafőző nem akar énekelni, akkor hagyjátok békén! Kinn a kalitkában ül egy kanári, az szebben énekel. Tanulni ugyan nem tanulta, de ma este ezt megbocsáthatjuk neki.
- Én nem tartom illendőnek - szólalt meg a teáskanna, aki a konyha énekese volt és féltestvére a teafőzőnek -, hogy külországi madarat kérjünk fel szereplésre. Hazafiság is van a világon! Döntsön a kérdésben a piaci kosár!
- Eh, én csak bosszankodom! - kiáltotta a piaci kosár. - Ha tudnátok, mennyire bosszankodom! Hogy lehet ilyen haszontalanságokkal tölteni egy estét? Mennyivel szebb lenne színdarabot játszani! Ki-ki álljon a helyére, s én leszek a rendező. Különb mulatság lesz!
- Nagyszerű! Játsszunk komédiát! - örvendezett a konyha népe.
De nyílt az ajtó, belépett a szolgáló, s egyszerre elcsöndesedett valamennyi, zörrenni se mertek. Azért nem volt ott egy repedt bögre se, aki ne érezte volna magát előkelőnek és tehetséges színésznek. »Csak rajtam múlott - gondolta -, s igazi vidám estét csaptunk volna!«
A szolgáló kapta a kénes gyufákat, megrakta a tüzet. Uram, teremtőm, milyen fényesen lobbantak; s milyen egykettőre tüzet gyújtottak!
»No, most aztán láthatja a konyha népe - gondolták -, ki itt a legelőkelőbb! Micsoda fény! Micsoda ragyogás! Ezt csinálják utánunk!« - S azzal kilobbantak.”

- Gyönyörű szép mese volt! - kiáltott fel a szultánné. - Magam is ott voltam abban a konyhában, láttam a kénes gyufákat. Tiéd a lányunk keze.
- Tiéd hát - mondta a szultán -, hétfőn megülhetitek a lakodalmat. - Már tegezték, mert félig-meddig a családhoz tartozott.
Kitűzték hát a menyegző napját, s előző este fényben úszott a szultán városa. Mézeskalácsot meg perecet dobáltak a nép közé, az utcagyerekek lábujjhegyre álltak, éljent rikkantottak, szájukba dugták az ujjukat, és fütyültek. Mondom, minden csupa pompa volt meg ragyogás.
„Én is mulattatom valamivel a népet” - gondolta a szultánkisasszony vőlegénye. Röppentyűket, petárdákat vásárolt, megrakta velük a ládáját, beleült maga is, és fölemelkedett a levegőbe.
Ó, hogy sziszegett, ropogott, tündöklött, szikrázott az a sok petárda!
A törökök nagyokat ugrottak elragadtatásukban, még a papucs is leröpült a lábukról - sose láttak még ilyen csodálatos égi tüneményt! Most már aztán csakugyan elhitték, hogy maga a török isten ül menyegzőt a szultán leányával.
A török isten elröpült a ládájában az erdő fölé, s ott leereszkedett, hogy megpihenjen. Aztán azt gondolta: „Bemegyek a városba, megkérdezem a népet, tetszett-e a tűzijáték.” Hát hiszen nem csoda, hogy kíváncsi volt rá!
Tyűh, mi mindent összehordtak azok a törökök! Akárkit megkérdezett, mindenki mást látott, de valamennyinek igen-nagyon tetszett.
- Maga a török isten volt, elhiheted! - mondta az egyik. - Olyan volt a szeme, mint két fényes csillag, a szakálla meg, mint a felhő.
- Lángokból volt szőve a köpenye! - tódította a másik. - És a köpenye ráncaiból szép kis tündérek kukucskáltak elő!
Csodálatos dolgokat hallott hát magáról - a nép, persze, nem ismerte meg. Másnap lett volna a menyegzője a török szultán leányával. Visszasietett az erdőbe, kereste a ládáját, de hol volt az már! Egy marok hamu lett belőle. A tűzijáték után benne maradt egy kis szikra, tüzet fogott tőle, s míg gazdája a városban járt, hamuvá égett. A török isten így hát nem tudott többé repülni, s nem térhetett vissza mátkájához.
A szultánkisasszony egész álló nap kint várta a háztetőn, nézte az eget, leste-várta mátkáját, a török istent, lesi-várja mind a mai napig. De ugyan hiába, az már a világot járja, s meséket mond, majdnem olyan mulatságosakat, mint a kénes gyújtókról szóló mese.

Az ezüsthúszas

Volt egyszer egy derék, jóravaló ezüsthúszas. Fényes ábrázattal került ki a pénzverőből, nagyot ugrott, és megpendült örömében.
- Most aztán rajta! Kilépek a nagyvilágba! Ki is lépett.
Gyermek szorongatta meleg kis tenyerében, fösvény zsugorgatta nyirkos, hideg markában, öregember pörgette-forgatta, ifjú gurította nagy gyorsan tovább. Ezüstből verték a húszast, egészen kevés rézzel vegyítették, s már egy álló esztendeje járta a világot, helyesebben azt az országot, ahol verték. Egyszer aztán külföldre vándorolt. Ő volt az utolsó hazai pénz egy utazó úr erszényében, aki nem is tudott róla, míg egyszer aztán a kezébe nem került.
- Nicsak, nálam még egy hazai húszas! - kiáltott fel. - No, ez már velem marad az úton!
A húszas fészkelődött, és megcsendült örömében, amikor visszakerült az erszénybe. Külországi társai között feküdt ott; azok jöttek-mentek, cserélődtek, csak a hazai húszas maradt mindig a helyén. S ezt nagy megbecsülésnek érezte.
Napok teltek, hetek múltak, s az ezüsthúszas járta a világot, csak azt nem tudta, merre jár. A külországi pénzek franciának meg olasznak vallották magukat, s mindig megmondták, melyik városban vannak, de az ezüsthúszas nem tudta elképzelni azokat a városokat. Hogyan is tudta volna, amikor mindig egy sötét erszény mélyén lapult - így bizony nem lehet megismerni a világot! Egy napon aztán észrevette, hogy az erszény nyitva maradt. Kicsúszott a széléig, csak körül akart nézni egy kicsit. Rosszul tette, hogy kíváncsiskodott, mert ez mindig bajt hoz az ember fejére. Az ezüsthúszas lecsúszott a nadrágzsebbe, s ott maradt akkor is, amikor az úr kitette este az erszényét a zsebéből. A nadrágot aztán a többi ruhadarabbal együtt kivitték a folyosóra, ott kiporolták; az ezüsthúszas kiesett a zsebből, és elgurult. Nem vette észre senki.
Reggel visszavitték a ruhát a szobába, az úr felöltözött és továbbutazott, a húszas meg ott maradt, ahová gurult. Megtalálták, és újra munkába küldték három másik pénzdarabbal együtt fizettek vele.
„Mégiscsak jólesik szétnézni a világban! - gondolta elégedetten a húszas. - Hasznos dolog megismerni új embereket, új szokásokat!”
- Hát ez meg miféle húszas? - hallotta a következő pillanatban. - Ez nem hazai pénz! Hamis! Semmit se ér!
Most kezdődik még csak a húszas kalandos története. Hallgassuk meg, hogyan beszéli el ő maga.
...Hamis! Semmit se ér! Ez a szó megsebezte a szívemet - folytatta kalandos történetét a húszas. - Én tudtam a legjobban, hogy igazi ezüstből öntöttek, szép a csengésem, és nem hamis a veretem. Először azt gondoltam, hogy tévedés lesz a dologban, nem rám érthették azok az emberek. De bizony, rólam mondták! Rólam mondták, hogy hamis vagyok, hogy nem érek semmit! - Majd sötétben fizetek vele - súgta az az ember, aki megtalált, s úgy is tett. De a nappali világosságnál aztán megint csak szidtak, mint a bokrot:
- Hamis ez, nem ér semmit! A legjobb minél előbb megszabadulni tőle!
Mindig megreszkettem a kézben, amikor az országbeli pénz helyett túl akartak adni rajtam.
- Ó, én boldogtalan! - keseregtem sokszor. - Ezüstből öntöttek, szépen pendülök, nem hamis a veretem, mégsem becsülnek semmire. Márpedig mindenki annyit ér a világban, amennyire becsülik. De komisz élet ez: rossz lelkiismerettel hamis utakon járni! Én ugyan tudom, mit érek, mégis bánt, hogy a látszat ellenem szól! Valahányszor kézbe vettek, féltem, reszkettem az emberektől, akik majd szemügyre vesznek és visszalöknek, mintha csakugyan alávaló, szélhámos gazember volnék.
Egy napon egy szegény öregasszonyhoz kerültem, aki napszámban végzett nehéz munkájáért kapott engem. Ő aztán nem tudott tőlem szabadulni semmiképpen. Nem akart tőle elfogadni senki, valóságos csapás voltam neki.
- Mégiscsak a nyakába kell varrnom valakinek! - sóhajtozott a szegény asszony. - Nem vagyok én olyan gazdag, hogy egy hamis húszast tartogassak. Legyen a gazdag péké, az kibírja ezt a kis károsodást. Bár tudom, hogy gyalázatos dolgot cselekszem.
Most már ennek a szegény öregasszonynak is én nyomjam a lelkiismeretét? - búsultam el. - Hát mindenkinek csak bajára vagyok? Mi lett belőlem vénségemre!
A szegény asszony el is ment a gazdag pékhez, csakhogy az nagyon jól tudta, milyen a jó húszas, s lesöpört a pultról; a szegény asszony egy falat kenyeret se kapott értem. Fájt a szívem nagyon, hogy ilyen semmirekellő lettem, mindenkinek csak kárára vagyok, pedig milyen vidám életet éltem ifjúkoromban, s milyen büszke voltam értékemre, igaz veretemre! Úgy elszomorodtam, ahogy csak egy szegény húszas el tud szomorodni, amikor látja, hogy nem kell senkinek. No de a szegény asszony mégis hazavitt magával, s egészen nyájasan pillantott rám.
- Nem, senkit se csapok be veled! - mondta. - Majd átlyukasztalak, úgy legalább mindenki megismeri, hogy hamis portéka vagy. De hátha, most jut eszembe, hátha szerencsepénz vagy te, az vagy, persze, egészen biztos! Átlyukasztalak, zsinórt fűzök át rajtad, s a szomszéd kislány nyakába akasztalak, talán szerencsét hozol rá!
Úgy is tett. Nem nagy élvezet, ha átlyukasztanak bennünket, de ha jót akarnak vele, ki lehet bírni! Aztán zsinórt fűzött át rajtam, és nyakláncfélét csinált belőlem. A szomszéd kislány nyakába akasztott; a kislány kedvesen rám mosolygott, meg is csókolt, s egész éjjel ott feküdtem ártatlan, meleg kis szívén.
A kislány anyja reggel a kezébe vett, jól megnézett, s gondolt egy nagyot - ezt én mindjárt megéreztem. Vette az ollót, és elvágta a zsinóromat.
- Szerencsét hoz ez a pénz! - mondta. - No, majd meglátjuk.
Azzal ecetbe mártott, hogy egészen megzöldültem. Aztán betapasztotta a lyukat, kifényesített, s estefelé elvitt a lutripénztárba, szerencsehozó sorsjegyet vett értem.
Mondhatom, komiszul éreztem magam! Majd kettétörtem, úgy fájt a szívem: tudtam, hogy mindjárt hamisnak mondanak és visszalöknek, méghozzá egy sereg húszas szeme láttára, akik büszkén mutogatták magukon a fejet vagy az írást. De szerencsére megmenekültem a szégyentől: igen sokan álltak ott, a pénztárosnak sok volt a dolga, és siettében csak besöpört a fiókba a többi pénz közé. Hogy aztán nyert-e a lutri, amit rajtam vettek, már nem tudhattam meg, mert másnap reggel felfedeztek, rám sütötték, hogy hamis vagyok, félretettek, és ügyesen továbbadtak. Csalni; megint csalni! Nehezen tudja azt elviselni, aki igazán becsületes, én pedig az vagyok, másom sincs, mint a becsületem.
Így vándoroltam napokig, évekig kézből kézbe, erszényből erszénybe; mindenki csak bosszankodott miattam, szidott-gyalázott, aztán suttyomban továbbadott. Nem bízott bennem senki, már én magam sem bíztam a világban, végül magamban sem. Nehéz idők voltak!
Egy nap aztán egy külföldi úr érkezett a városba, s annak nyomban a nyakába varrtak. Ő gyanútlanul elfogadott jó pénznek; de amikor fizetni akart velem, megint csak a régit hallottam.
- Nem ér ez semmit! Hamis!
- Nem vettem észre - mondta a külországi úr, s végre alaposan megnézett. Aztán széles mosolyra derült, amire eddig nem volt példa, ha szemügyre vettek az emberek. - Nicsak! - kiáltotta. - Hiszen ez hazai pénz, derék, becsületes, hazai húszas! Valaki lyukat fúrt rá, s most hamisnak mondják szegényt. Ez aztán mulatságos! Most majd nálam maradsz, derék húszas, s hazajössz velem a mi hazánkba!
Végtelen öröm töltött el. Becsületes, derék húszasnak mondtak, s visszatérhetek megint a szülőföldemre, ahol mindenki ismer, és tudja, hogy igaz veretű ezüsthúszas vagyok. Örömömben legszívesebben szikrát hánytam volna, de nem értettem hozzá; ezt csak az acél tudja, az ezüst nem.
Fehér selyempapírba csavartak, nehogy a többi pénz közé keveredjem és kiadjanak; csak ritka, ünnepélyes alkalmakkor vettek elő, amikor a honfitársak összetalálkoztak, s olyankor csupa jót mondanak rólam. Érdekesnek neveztek. Ugyan hogy lehet érdekes valaki, aki soha nem szól egy szót sem! Aztán végre hazakerültem! Véget ért keserves hányattatásom, új, boldog életet kezdhettem, hiszen igaz veretű, hasznos ezüsthúszas voltam, még az se csökkentette az értékemet, hogy átlyukasztottak, mint a hamis pénzeket szokás. Nem ront az semmit az igaz veretű pénzen! - végezte be élete történetét az ezüsthúszas.

A béka

Mély volt a kút, hosszú a kötél, s nehezen forgott a kerék, ha egy-egy teli vödör vizet fölhúztak a kútkáváig. Olyan mély volt a kút, hogy a nap se láthatta meg benne fényes arcát, csak sugarai értek le egy darabig a kútgödörbe, s ameddig leértek, füvet sarjasztottak a nedves kövek között.
A kút sötét mélyében lakott egy család a békák nemzetségéből; nem idevaló család, csak bevándorlott: a dédanya, az öreg anyabéka valamikor fejest ugrott a kútba. A kút őslakói, a zöld békák, megbarátkoztak ivadékaival, még a rokonságot is kiderítették, s „a kút vendégeinek” nevezték el őket. Pedig minden jel arra vallott, hogy a bevándorlottak nem érik be a vendégeskedéssel, véglegesen föl akarják ütni sátorfájukat a kút mélyében, ahol igen jól érezték magukat a szárazföldön - így nevezték a kiugró, nedves köveket.
Az öreg békadédanya egyszer nyakába vette a világot; félig fölhúzatta magát a vizesvödörrel, de már a kút közepe táján olyan vakító világosság volt, hogy belefájdult a szeme; szerencsére még idejében ki tudott ugrani a vödörből. Még így is nagy árat fizetett az utazásért: ugrás közben kificamított a bokáját, s három napig borogatni kellett. A fenti világról így nem szerzett sok tapasztalatot, de azt tudta, s tudta a családja is, hogy nem a kút az egész világ. Lehet, hogy a dédanya tudott egyet-mást a világról, de ha kérdezték, csak ümmögött-hümmögött, nem felelt, végül már nem is kérdeztek tőle semmit.
- Kövér vagy, buta és fertelmes ábrázatú! - mondták szemébe a hányaveti, fiatal zöld békák. - A porontyaid pedig valamennyien rád ütöttek!
- Lehet - mondta rá a dédanya. - De az egyiknek drágakő van a fejében. A zöld békák maflán bámultak rá, sehogy sem volt ínyükre a felelet. Aztán elfintorították a képüket, és lehúzódtak a kút mélyébe. De az ifjú varangyoknak hízott a májuk attól, amit hallottak. Kényeskedve nyújtogatták hátsó lábukat mórikálták magukat; mindegyik azt hitte, ő az, aki drágakövet hordoz a fejében. Egyszer csak elcsöndesedtek, tűnődve hallgattak, s megkérdezték a dédanyjuktól, mire is büszkék, s tulajdonképpen mi a csoda az a drágakő.
- Tündöklő holmi, fejdelemhez illő! - felelte a dédanya. - Olyan szép, hogy el se tudom mondani! Valami, amit magunk gyönyörűségére és irigyeink bosszúságára hordozunk. De többet nem mondok, ne is faggassatok!
- No, nem én hordozom, az biztos! - mondta a legkisebbik békaivadék, aki a legszerényebb volt testvérei között, de a legrútabb is, szegényke. - Éppen nekem jutott volna olyan nagy kincs? Nem is örülnék olyan holminak, ami másoknak bosszúságot szerez! Cseppet se vágyom rá. Én csak arra vágyom, hogy egyszer följuthassak a kút kávájáig, és szétnézhessek a világban. Milyen szép is lehet odafönn!
- Járt utat a járatlanért el ne hagyd! - intette a bölcs dédanya. - Itt a kút mélyén mindenkit ismersz, eligazodsz mindenben, ez az otthonod. A vödörtől pedig őrizkedjél, mert agyonnyomhat. S ha még ép bőrrel kerülnél is bele, kieshetsz belőle, és összetöröd minden csontodat. Bizony, nem mindenki olyan szerencsés, mint én, aki egy bokaficam árán szabadultam meg a vödörből.
- Ümm! - ümmögte a kisvarangy, s ez úgy hangzott, mintha magunkfajta azt mondaná: - Ühüm!
De csak nem ment ki a fejéből: milyen jó is lenne kipislantani a világba, milyen szép lehet odafönn a zöld fű! Másnap reggel aztán, amikor a vödröt lebocsátották a kútba, a kisvarangy egész testében megremegett, izgatottan várta, hogy a vödör telemerüljön vízzel; akkor nagy elhatározással beleugrott, meglapult az aljában, és fölhúzatta magát.
- Hű, az ördög! - mérgelődött a kertészlegény, amikor kiöntötte a vizet, és megpillantotta a lapuló varangyot. - Ilyen csúf békát legcsúfabb álmomban se láttam! - Utána hajította a facipőjét, s hajszál híja, hogy az ifjú varangy ott nem lelte halálát, de szerencsésen megmenekült, beugrott egy csalánbokor sűrűjébe. Amikor kifújta magát, fölnézett: a széles csalánleveleken átsütött a nap, s a kis varangyos béka úgy érezte magát, mint mi a rengeteg erdőben, ahol a lombok résein átszűrődik a napsugár.
- De szép idefönn! Sokkal szebb, mint a kútban! - állapította meg a béka. - Szívesen itt tölteném akár az egész életemet. - Csöndesen feküdt egy-két órát, elgyönyörködött a csalánerdőben. De aztán továbbűzte a kíváncsiság.
- Ugyan mi lehet ezen az erdőn túl? Nem állhatok meg itt, ha már idáig eljutottam!
Azzal nekiveselkedett, és fürgén továbbindult; talpalt, ahogy csak inai bírták. Egyszer csak kiért az országútra, ahol jól megizzasztotta a nap, s fehérre lisztezte a fölverődő por.
- Ez aztán a szárazföld, nem a kút nedves kövei! - mondta elégedetten a kisvarangy. - Szinte sok is már a jóból.
Megérkezett az árokszélre, ahol nefelejcs meg gólyahír virágzott, azon túl bodza- meg galagonyasövény illatozott - micsoda pompa! Lepke csapongott a virágok fölött, s a kisvarangy azt is virágnak nézte, szárnyra kapott virágnak.
- Ó, ha én is szárnyra kelhetnék! - áhítozott a kisbéka. - Ümm, de gyönyörű is ez a világ!
Nyolc napot és nyolc éjszakát töltött csendes gyönyörködéssel az árok partján. Élelemre nem volt gondja, került, amennyi kellett.
A kilencedik napon aztán azt mondta magában: „Tovább, tovább!” És útra kelt.
De találhatott-e szebbet a virágos árokpartnál? Legföljebb egy társat, egy kisvarangyot, vagy néhány jókedvű zöld békát. Egy éjszaka ismerős hangokat hallott a távolból - azt sejtette belőle, hogy valahol a környéken atyafiai tanyáznak.
- Ó, de szép az élet! De szép elhagyni a sötét kutat, csalánerdőben pihenni, forró porban vándorolni, virágos árokparton elmélkedni! De csak tovább, tovább! Egy kisvarangy, vagy legalább égy zöld béka hiányzik az igazi boldogságomhoz! A természet szépségei egymagukban nem boldogítanak. - És megint fölkötötte az útilaput, s ment tovább.
Tocsogós rétre ért, egy nádas övezte tó partjára. Nem sokáig gondolkozott, fejest ugrott a tóba.
- Attól tartunk, bőrig ázik itt nálunk - mondták a tóban tanyázó békaatyafiak. - De, persze szívesen látjuk, mondanunk se kell - udvariaskodtak. - Kegyed ifjú vagy hajadon? De hiszen mindegy, akár ez, akár az: isten hozta minálunk!
És mindjárt meg is hívták az esti családi hangversenyükre. Ismerjük jól a békacsaládok esti hangversenyeit: megható buzgalommal fújják egyhangú kardalukat a vékony kis hangok. A hangverseny szünetében nem szolgáltak fel frissítőket, de ital volt bőven, kiihatták volna, ha kedvük tartja, akár az egész tavat.
- Ég áldjon benneteket! Továbbmegyek! - búcsúzott tőlük egy-két nap múlva a kisvarangy. Nem volt maradása: mindig a szebbet, mindig a jobbat kereste, mindig más vidékre húzta a szíve.
Látta a fehéren sziporkázó csillagokat, látta a halvány sugarú újholdat, a felkelő napot.
- Még mindig a kút mélyén vagyok, csak egy sokkal nagyobb kút mélyén - mondta a kis varangyos béka. - Még magasabbra kívánkozom! Addig nem lesz nyugtom! - És amikor telőben volt a hold, azt gondolta szegényke: „Hátha ez is egy vödör, amit leeresztenek a földre, hátha ebbe kell beleugranom, hogy még magasabbra érjek. Vagy az a másik volna a vödör, amit napnak neveznek? Milyen nagy és fényes, ez valamennyiünket föl tudna húzni a magasba. Csak el ne szalasszam az alkalmat, amikor beleugorhatok! Ó, micsoda fényességet érzek a fejemben! Azt hiszem, a drágakő sem áraszt ennyi fényt! De az én fejemben nemigen lehet drágakő, nem is bánom: csak fel, fel a magasba, a fénybe! Bízom az erőmben, mégis félek egy kicsit: nagy fába vágom a fejszémet, de fő a bátorság! Előre, tovább! Egyenest az országútra!”
Nekivágott hát az útnak; serényen bandukolt, ahogy csak telt a maga fajtájától.
Hamarosan kiért az országútra, amelynek két szélét emberek házai népesítettek be, s kertek zöldelltek közöttük, virágoskertek, veteményeskertek.
Egy káposztaágyás szélén megpihent, kicsit kifújta magát és körülnézett.
- De sokféle teremtmény él a föld hátán, s én még a nevüket se hallottam! Milyen nagy és milyen gazdag a világ! Bizony, körül kell néznem egy kicsit, nem vesztegelhetek egy helyben! - És egy-két ugrással egy nagy káposztafej árnyékában termett. - Ó de gyönyörű zöld itt minden!
- Felesleges mondania, nagyon jól tudom! - szólalt meg a feje fölött egy káposztahernyó. - Az én káposztalevelem a legnagyobb messze vidéken. Igaz, hogy a világ túlsó felét eltakarja előlem, de nekem úgyis jobban tetszik az innenső fele.
- Kot, kot, kot! - hallatszott egyszer csak a közelükben. Tyúkok érkeztek a káposztaágyáshoz. Tipegtek, kapirgáltak, mert éppen ebéd ideje volt. Az egyik tyúknak jó szeme volt: meglátta a hernyót, s odavágott hozzá a csőrével; a hernyó leesett a földre, ott kunkorgott, nyújtózkodott kétségbeesetten. A tyúk jól szemügyre vette, először az egyik szemével, aztán a másikkal, mert elképzelni se tudta, mitől mozoghat.
- Ellenem semmi rosszat nem forral - nyugodott meg aztán, és már vágta volna szét a csőrével. De a varangy fogta magát, s hirtelen a tyúk elé ugrott. - Szövetségese is van! - vette fontolóra a tyúk. - Lám, hogy támogatják egymást a rút férgei! - Gondolt egyet, és faképnél hagyta őket. - Bánom is én! - vigasztalta magát. - Úgyse lett volna elég a fél fogamra se! - Így vélekedtek a társai is, és nyomban odébbálltak.
- Ügyes voltam! - dicsérte magát a káposztahernyó. - Legfontosabb a lélekjelenlét. No de most jön a neheze: fölmászni a levelemre! Hol is van a birtokom?
A kisvarangy sajnálgatta, együtt sopánkodott vele. Örült, hogy szolgálatot tehetett neki, amikor fertelmes ábrázatával elriasztotta mellőle a tyúkot, s ezt meg is mondta.
- Hogy érti ezt? - nézett rá méltatlankodva a hernyó. - Az ügyességem mentett meg, a lélekjelenlétem! Bár ami azt illeti, ön eléggé kellemetlen látvány, de hát nem ennek köszönhetem az életemet. De most már szeretnék zavartalanul pihenni a birtokomon! Érzem már a levelem illatát! Lám, itthon is vagyok! Nincs nagyszerűbb dolog, mintha saját birtoka van az embernek! No de feljebb kell kerülnöm.
„Feljebb, úgy bizony! - gondolta a kisvarangy, amikor a hernyó nagy nehezen fölkecmergett a birtokára. - Mindnyájan feljebb, egyre feljebb vágyakozunk. De ez a szegény hernyó ma eléggé rosszkedvű, biztosan az ijedségtől.” - Ezen eltűnődött, s megint felnézett vágyakozva a magasba.
A magasban, egy parasztember háza tetején gólyacsalád fészkelt; a gólyaapa kinn állt a fészek szélén, és harsányan kelepelt.
„Ó, milyen magasan laknak! - gondolta vágyakozva a kisvarangy. - Ha én oda fölkerülhetnék!”
A parasztházban két fiatal diák lakott; az egyik költő volt, a másik természetbúvár. A költő szíve visszatükrözte az egész világot, s annak minden teremtményét, a természetbúvár pedig kézbe vette, tanulmányozta, ha kellett, ízeire szedte a legapróbb lényeket is. Jókedvű és derék ifjú volt mind a kettő.
- Oda nézz, ott lapul egy varangy! - kiáltott fel a természetbúvár. - Szép példány, ezt spirituszba teszem!
- Hiszen már van két példányod! Hagyd ezt, szegényt, hadd élvezze a világot! - kérte a költő.
- De amikor ez olyan csodálatosan rút! - mondta a társa.
- Éppen ezért hagyd a boldogtalant! Még ha drágakövet találnánk a fejében, akkor nem mondom, magam is segítenék megfogni.
- Drágakövet? - ámult el a természetbúvár. - No te aztán jól tudod a természetrajzot!
- Tudom, vagy nem: gyönyörű a néphit, hogy némelyik varangyos béka, a legrútabb istenteremtménye, drágakövet hordoz a fejében.
A béka csak ennyit hallott, ezt is csak félig-meddig értette. A két jó barát továbbment, s a kisvarangy megmenekült a spirituszhaláltól.
- Lám, ők is a drágakőről beszéltek - tűnődött el. - Szerencse, hogy az én fejem nem rejt ilyen kincset, mert még bajt hozna rám.
A háztetőn a gólyaapa hangos kelepelésbe kezdett: oktató előadást tartott fiainak, akik tátott csőrrel bámulták a kertben sétáló két ifjút.
- Az ember a legelbizakodottabb teremtmény a földön! - kezdte előadását. - Hallgassátok csak, hogyan jártatják a csőrüket, pedig semmi veleje annak, amit mondanak, hiszen még csak kelepelni se tudnak! S még azt merik állítani magukról, hogy jó szónokok! Pedig micsoda nyelv, amit beszélnek! Egynapi repülésre már nem értik egymást, mert ott más nyelv járja. Mi pedig az egész világon boldogulunk a nyelvünkkel, északon éppen úgy, mint a meleg déli országokban. Aztán az emberek repülni se tudnak, valami vonatnak nevezett tákolmányon robognak, s a nyakukat szegik rajta. Ha csak rágondolok, végigfut a hideg a csőrömön! Bizony, meglenne a világ emberek nélkül is! Semmi szükségünk rájuk! A béka meg a giliszta sokkal fontosabb teremtmény!
- Megkapó beszéd volt! - lelkesedett a kisvarangy. - Milyen hatalmas férfiú az odafönn, s milyen magasan trónol! Még senkit sem láttam ilyen magas polcon! S még úszni is tud! - kiáltott fel elragadtatással, amikor a gólya elrugaszkodott a háztetőről, és kiterjesztett szárnnyal szelte a levegőt.
A gólyaanya ottmaradt a fészekben. Mesét mondott a fiainak a déli meleg országról, Egyiptomról, a Nílus vizéről meg a pompás iszapról, amely valóságos terített asztal a gólyanépnek. A kisbéka álmélkodva hallgatta a mesét: sohasem hallott még arról az országról.
- El kell jutnom oda! - mondta sóvárogva. - Talán elvinne a gólya vagy valamelyik fia. Meghálálnám a szívességét. Ó, hogy vágyom Egyiptomba, s el is jutok bizonyosan, hiszen mellém szegődött a szerencse! A vágy, ami a szívemben lakik, százszor többet ér, mintha drágakövet rejtene a fejem!
Igaza volt a kisvarangynak: az volt az ő drágaköve, a szüntelen vágy, a sóvárgás fölfelé, mind magasabbra! Fénylett, tündöklött a szívében a vágyakozás.
Még végig se gondolta, amikor mellette termett a gólya, a hatalmas férfiú. Megpillantotta a fűben üldögélő békát, vágott egyet a csőrével, s nem éppen gyöngéden megragadta. A kemény csőr belevágódott a szegény kisbéka testébe, sivított mellette a szél, félelmetes volt a repülés, - de repült! A magasba repült, Egyiptom felé bizonyára; fénylett a szeme, mint az eleven láng.
- Kvak! Jaj!
A kisbékának vége volt. De hová lett az a csepp láng a szeméből?
Felitta a napsugár, kilopta a drágakövet a kis varangyos béka fejéből. Hová vitte?
Ne a természettudóst kérdezd meg, inkább a költőt: ő majd mesél neked a hernyóról, mesél a gólyacsaládról. Gondolkozz csak! A hernyóból, a rút hernyóból, tündérpillangó támad; a gólyacsalád hegyeket, tengereket repül át, a messzi Afrikában megtelepszik, s onnan megtalálja a legegyenesebb utat haza, az északi országba, a maga falujába, a maga háztetejére! Olyan ez, mint a mese, pedig való igaz! Ha megkérdezed a természettudóst, ő se tud mást mondani, mint amit magad is tudsz, amit tulajdon szemeddel láttál!
És a drágakő a béka fejéből? Az hova lett? Keresd a napban! Nézz bele, ha tudsz!
Erős a fénye, és gyönge a szemünk, gyönge ahhoz, hogy meglássuk a föld valamennyi csodáját. Talán egyszer majd sikerül, s az lesz a legszebb mese.

A szél meséje Valdemar Daa-ról és lányairól

Amikor a szél elsuhan a rét fölött, lágyan fodrozódik a fű, mint a hegyipatak vize; ha vetés fölött iramodik el, gömbölyű, nagy hullámokat vet a gabona, mint a mély vizű tó - ez a szél tánca. Táncolni is szépen tud, hát még mesélni! Minden szava muzsika, s másképpen zeng az ágak citeráján, másképpen az ablak résén, a fal hasadékán. Fönn a magasban fütyülve terelgeti a felhőnyájat, az ajtó előtt hangosan tutul, mint a kürtőjébe fújó toronyőr. Kísérteties hangon süvít be a kéményen, leszalad a kandallóba; nyomában sisteregve lángra kapnak a fahasábok, s megvilágítják a homályba boruló szobát, ahol olyan jólesik ülni a melegben és hallgatni egy régi mesét. De most meséljen a szél! Többet látott, mint mi valamennyien egész életünkben! Hallgasd csak, mindig így kezdi a mesét:
- Hu-u-u! Tovább, tovább!
- A széles Belt partján áll egy régi udvarház - kezd a történetbe a szél -, vastag, vörös falai messzire ellátszanak. Én ismerek ott minden követ; már akkor ismertem, amikor még Stig várának kövei voltak, s a hegyormon büszkélkedtek. Azt a régi várat lerontották, de a köveiből más helyen új falakat emeltek, a Borreby-kastély falait. Ez a kastély még ma is áll.
Jól ismertem hajdani lakóit, a nemes urakat és asszonyságokat; ismertem utódaiknak számos nemzedékét, de most csak egy családról mesélek: Valdemar Daa-ról és lányairól.
Magasan hordta a fejét Daa úr, mert királyi család ivadéka volt, meg azért is, mert nemcsak szarvast űzni, kupát hajtogatni tudott: máshoz is értett, hogy mihez, azt majd megtudjátok rendre.
Egyenes derekú felesége méltóságosan járt-kelt arannyal szőtt brokát ruhájában a fényes kastély termeiben. Díszes kárpitok, faragott mívű drága bútorok pompáztak a kastélyban; ezüst- meg aranyedények csillogtak mindenütt - az asszony hozta őket a házhoz -, a pincékben német sör gyöngyözött, az istállókban hollószőrű nemes paripák dobogtak. Bőség és gazdagság uralkodott a Borreby-kastélyban és környékén, amíg uralkodott.
Gyermekeik is voltak, három szépséges hajadon: Ida, Johanna meg Anna - emlékszem még a nevükre is. Gazdag család volt, előkelő család; születésük óta pompa vette őket körül. Hu-u-u! Tovább, tovább! - tört ki a szélből a szilaj indulat, de aztán megcsöndesedve tovább mesélt.
- Bizony, itt nem úgy volt, mint sok más udvarházban, ahol az úrnő a szolgálóival együtt pörgette a rokkát a mívesszobában; Valdemar Daa felesége inkább a lantot pengette, s énekelt is hozzá, külországi dalokat is, nemcsak hazaiakat. Zajlott az élet, szakadatlan vendégeskedésből állott; tódultak a vendégek a kastélyba a környékről és messze földről; el nem hallgatott soha a muzsika meg a pohárcsengés - még én se tudtam túlharsogni. A kevélység meg a könnyelműség együtt ütött tanyát a Borreby-kastélyban, s azt hitte a kastély népe, így tart ez örök időkig.
- Egy májusi este - folytatta a szél - hajókat láttam zátonyra futni Yütland nyugati partja előtt. Fölnyargaltam az erdős partra, s lihegve, zihálva vágtattam át a széles Belten.
A Borreby-birtok közelében tértem pihenőre, abban a gyönyörű, sötétzöld tölgyerdőben.
Éppen a tavasz ünnepét tartották azon a napon: az egész környékről odagyűltek a legények, rőzsét szedtek a tölgyesben, száraz ágakat tördeltek, és máglyát raktak belőle. Aztán összefogózkodtak a lányok, legények, és körültáncolták a lobogó tüzet.
- Csöndesen feküdtem - folytatta a mesét a szél -, de véletlenül meglegyintettem egy ágat; a legderekabb legény ágát, s annak a lángja csapott legmagasabbra. Ő lett hát a májuskirály, s ő választott először májusi báránykát magának a lányok seregéből, ahogy ez szokás azon a vidéken. Nagy volt a vigasság, szép volt ez a tavaszi ünnep; a Borreby-birtokon talán sohasem vigadtak olyan igazán.
Aranyos cifrájú, hatlovas hintón, eljött a nép közé a kastély úrnője is a három lányával; szép volt a három hajadon, három gyönge virágszál: rózsa, liliom meg fehér jácint.
Az anyjuk egyenes szárú, büszke tulipán volt, nem fogadta a nép köszöntését, pedig a lányok, legények félbehagyták a táncot, s mélyen meghajolva járultak elébe. Alighanem vasból volt a büszke tulipán szára.
Igen, láttam a három szépséges virágot, a rózsát, a liliomot meg a fehér jácintot! Eltűnődtem akkor: kinek a májusi báránykái lesznek, ki lesz az ő májuskirályuk? Aligha adják alább nemes lovagnál; talán még hercegi kérőjük is akad! Hu-u-u! Tovább, tovább!
Szaporán lépkedett a hat ló, s a tűz körül szaporán járták a májusi táncot. Tavaszünnepet ült ezen a napon minden falu, minden város.
Éjjel, amikor fölkerekedtem. - folytatta a szél -, benéztem egy pillanatra a kastélyba, s holtan találtam Valdemar Daa asszonyát. Este lefeküdt, és nem kelt föl többé.
Az ura fölébe hajolt, és komoran nézte; talán arra gondolt, hogy az igazi nemes fa csak hajlik, de nem törik, s egy könnyet se ejtett. A három lány hangos jajszóval siratta anyját; a kastély szolganépe sóhajtozott, s szemét törölgette. Daané elment, s mentem én is tovább, tovább! Hu-u-u!
Nagy utat bejártam, s visszatértem; elcsavarogtam, s megint visszatértem a Belt partjára, a sűrű tölgyerdő közepébe. Sok madár fészkelt ott: halászsas, vadgalamb, erdei holló, fekete gólya. Éppen akkor zsendült a tavasz, némelyik madár még a fészkén ült, a másik már kiköltötte a fiókáit. Nagy volt a riadalom az erdőben: egész nap fejszecsattogás verte föl az erdő csendjét, s a magasban rémülten köröztek a madarak. Valdemar Daa vágatta ki az erdejét, halálra ítélte, mert pompás hajót akart építtetni: háromfedélzetű hadihajót, s magának a királynak akarta eladni. Ezért vágták az erdőt, madarak tanyáját, hajósok iránymutatóját. Felriasztott gébicsek röpdöstek a pusztuló erdő fölött, hajlékukat vesztett halászsasok; ott kerengett, vijjogott, sírt félelmében és haragjában az erdő valamennyi madara. Én értettem, mit mondanak, mert tudom a nyelvüket. A mező bokrain fészkelő varjak, csókák ricsajozva csúfolták őket: „Ki a fészekből! Ki a fészekből!”
A kidöntött fák között; a favágók csapatában, ott állt Valdemar Daa a három lányával, és nevették a madarak riadalmát. Csak a legkisebbik lánynak, Annának esett meg a szíve azon a fekete gólyacsaládon, amely alól egy korhadt fát akartak épp kidönteni. A fészekből pelyhes fiókák dugták ki rémülten a csőrüket, olyan szánni való volt a gyámoltalanságuk! Anna szívéből megsajnálta őket, és kérte, hogy kegyelmezzenek meg ennek az egy fának. Meg is tették, hiszen akadt még elég fa az erdőben.
Kivágták hát az erdőt, felfűrészelték a rönköket, s építeni kezdték a háromfedélzetű hadihajót. A hajóács, aki a munkát vezette, egyszerű sorból való ember volt, de nemes viselkedésű; szeméből, homlokáról csak úgy sugárzott az ész; Valdemar Daa szívesen elbeszélgetett vele, s a legnagyobbik lánya, Ida is; aki akkor töltötte be tizenötödik esztendejét. A hajóács hajót épített Valdemar Daa-nak, magának pedig csak egy légvárat építhetett, s álmaiban Idát vitte asszonynak ebbe a légvárba. Megtehette volna ezt a valóságban is, ha azt a várat kőből építi, sáncokkal veszi körül, és erdőt meg birtokot szerez melléje. De hát hiába volt nemes lelkű és eszes, nem volt a világon semmije, s ugyan mit keresne egy szürke veréb a fényes tollú madarak között? Hu-u-u! Tovább, tovább! Én is továbbrepültem, ő is továbbrepült, mert ott nem maradhatott. A szegény kis Ida pedig elhallgattatta a szívét, mert egyebet nem tehetett.
A kastély istállóiban hollószőrű lovak dobogtak; érdemes volt megnézni, s meg is nézték őket: a tengernagyát küldte el a király, hogy megnézze az új hadihajót, s kösse meg a vásárt, ha tetszik neki. De a tengernagy csak a nemes paripákat bámulta - folytatta a szél -, én láttam jól, mert utánuk futottam az istállóba, és aranypálcikákat, szalmaszálakat szórtam az útjukra. Valdemar Daa aranyat kért a hajóért, a tengernagy meg a paripákat áhította, dicsérte is őket nagyon, de nem értették meg a szándékát. Így hát a hajót se vette meg a tengernagy, a hajó ottmaradt a parton, deszkákkal beborítva, mint egy szárazon tátogó hal.
Szomorú látvány volt. Hu-u! Hu-u-u! Tovább, tovább!
Elközelgett a tél, hó borította be a mezőket, s én nagy jégtáblákat sodortam a széles Belten; hollók, varjak keringtek nagy csapatokban, koromnál feketébbek; leszálltak az elhagyott, néma hajóra, s rekedt károgással siratták az elzuhant tölgyeket; a szétdúlt fészkeket és sok földönfutó lakóját, az öreg és fiatal madarakat, akiket az az idomtalan, gőgös alkotmány tett hajléktalanná. Ez a néma hajó, amely nem száll vízre soha.
Hóörvényt kavartam a hólepte hajó körül. Üvöltöttem torkom szakadtából, elmondtam mindent, amit a szélnek el kell mondania; ha esze van a hajónak, okulhat belőle. Hu-u! Hu-u-u! Tovább, tovább!
Repült tovább az idő is, elröpült a tél, a nyár, ahogy én röpülök; elolvadt a hó, szétpergett az almavirág szirma, lefoszlottak a lombok. Hu-u-u! Tovább, tovább! Ti is, emberek! Tovább, tovább!
Szállt az idő, de a lányok még fiatalok voltak; Ida, a szép rózsa; olyan volt most is, mint amikor a hajóács rajta felejtette a szemét. Sokszor elkaptam selymes, barna haját, amikor tűnődve meg-megállt az almafák alatt; szirmokat szitáltam kibomlott hajára, de észre se vette, nézte a kert sötét bokrai között pirosló napot, aranyló égboltot.
Johanna, a húga, a pompás liliom, olyan sudár, egyenes derekú, tündöklő lány volt, mint az anyja lehetett valamikor. Szeretett elidőzni a kastély képcsarnokában, sorra nézegette az ősök képeit: az asszonyok selyemszoknyát, bársonyderekat viseltek a képeken, fonatos hajukat gyöngyös főkötő fogta össze - de szépek voltak! A férfiak talpig páncélban álltak, vagy mókusprémmel szegett, drága köntösben pompáztak; szép mívű kard fényeskedett az oldalukon. Hol függ majd egyszer Johanna képe, s milyen lesz a férfi, aki eljön érte? Igen, ezen tűnődött, suttogott is róla néha - hallottam, amikor végigszaladtam a hosszú folyosón és besüvítettem a terembe.
Anna, a fehér jácint, még csak tizennégy esztendős volt akkoriban; szótlan, tűnődő teremtés, nagy kék szeme csupa titok, de szája körül gyermekes mosoly; azt nem tudtam lefújni róla, igaz, nem is akartam.
Sokszor találkoztam vele a mezei ösvényeken: füveket gyűjtött apjának, aki italokat és bűvös cseppeket főzött belőlük. Valdemar Daa lázas munkában volt éjjel-nappal, de hogy miben fárad, nem árulta el. A természet erőin némán uralkodjék az ember - azt tartotta -, csak így találhatja meg a titkok titkát: az aranycsinálás fortélyát.
Ezért füstölt télen-nyáron a kastély kéménye, ezért lobogott a kandallóban a tűz - én láttam! Tovább, tovább! - ezt zúgtam a kéményben. - Füstté válik a munkád, salakká meg hamuvá! Hu-u-u! Megégeted magad, meglásd! Tovább! Tovább! És Valdemar Daa ment tovább, tovább a maga útján.
Üresek az istállók - hová lettek a hollószőrű paripák? Üresek a szekrények, a ládák - ki vitte el a kincset érő arany-, ezüstedényeket? Hát a teheneket ki vezette el a legelőkről? S hová lett a birtok? Elolvadt, minden elolvadt az aranycsináló tégelyben, de a tégely alján nem maradt egy csepp arany sem.
Üres a csűr, a kamra, üres a pince, a padlás. Szélnek eredtek a cselédek, beköltöztek az egerek. Itt megrepedt egy ablaküveg, ott betörött - nemcsak az ajtón volt bejárásom -, folytatta a szél. Más házban jó ebédet jelzett a kémény füstje, de itt olyat főztek, ami az utolsó falatot is fölemésztette.
Úgy zengtem-zúgtam a kastély kapujában, mint az őrök kürtje - de őr már rég nem állt Borreby-kastély előtt. Megforgattam a szélkakast a tornyon, úgy recsegett, mintha a toronyőr horkolt volna odafönn, pedig ott sem őrködött már senki. Csak patkányok meg egerek futkostak a padláson - nekik terített asztalt a szegénység. Mert az vert tanyát a kastélyban, a szegénység, az ürítette ki a szobákat, a szekrényeket, a kamrákat; még az ajtókat is kifordította a sarkukból - jöhettem-mehettem kedvemre. Ki-be jártam, mindent láttam, és mindent tudok - mondta a szél.
Valdemar Daa szakállát, haját füst meg hamu szürkítette, álmatlan éjszakák sárgították, fonnyasztották az arcát; s a szemébe kiült a sóvárgás, a kapzsi vágy az arany, az áhított arany után.
Füstöt meg hamut fújtam az arcába, szakállába, ahogy ott görnyedt napestig az edényei fölött.
De hiába görnyedt: nem az arany gyűlt, csak az adósság. Én ki-be sétáltam a törött ablakokon, a rokkant ajtókon, besüvöltöttem a három Daa-hajadon hálókamrájába, ahol egy-két elrongyolódott, fakó ruha hevert - azokat hordták mindig, mert újra nem telt. Ott zúgtam-süvítettem az ágyuk mellett - a bölcsőjük fölött bizony másféle dalt énekeltek! Nyomorúságos koldusélet lett a hajdani úri módból. A muzsika is rég elhallgatott a kastélyban, nem énekelt ott más, csak én. Havat szitáltam rájuk, mert azt hallottam, az melegít. Mert tűzre való fájuk sem volt, az erdejüket rég kivágták, honnan szereztek volna? Csikorgó hideg tél volt; a folyosókon futkostam, meg a toronybástyákon, hogy fölmelegedjem. Farkasordító hideg volt a kastélyban is, a nemes hajadonok ágyban feküdtek egész nap, hogy meg ne vegye őket az isten hidege. Az apjuk is ott kuporgott prémes takarója alatt. Nem volt mit enni, nem volt mit a tűzre vetni - ez lett az úri módból! Hu-u-u! Tovább, tovább! De Valdemar Daanak fogytán volt az ereje.
A tél után tavasz jön, borúra derű, de hát nehéz kivárni, nagyon nehéz. Valdemar Daa mégsem adta föl a reményt: még egy kevés türelem, és meglesz az arany! Húsvétra meglesz, bizonyosan meglesz!
Láttam, amint egyszer megállt egy pók hálója mellett és azt mormolta: „Türelemre, kitartásra adsz példát nekem, fürge kis takács! Ha a hálód elszakad, nekilátsz, és újra megszövöd, ha megint elszakad, megint elölről kezded, nem adod fel soha. Így van ez jól, s a jutalmad nem is marad el!”
Húsvét reggelre virradt, zengtek-bongtak a harangok, ragyogott a nap. Valdemar Daa egész éjszaka virrasztott, lázasan kevert, főzött, forralt, párolt valamit kis kamrájában. Hallottam: akkorát sóhajtott, mint egy kárhozott lélek; aztán imádkozott. A lámpa utolsókat pislogott, de észre se vette; én megélesztettem a szénparazsat, s annak a világa vetődött sápadt arcára; szeme mélyen belesüppedt üregébe, de egyszerre tágra meredt, arca is színesedni kezdett, mintha csodát látott volna.
A tégelyben, az aranycsináló tégelyben csillog valami! Izzó, tiszta és nehéz. Remegő kézzel emelte a magasba, s remegett az ajka, amikor fölkiáltott „Arany! Arany!” Úgy elszédült, hogy egy iramodással föllökhettem volna, de csak az izzó szénparázsra fújtam egy nagyot, és utána osontam a lányai hálókamrájába. Csupa hamu volt a ruhája, a szakálla borzas, az is szürke a hamutól. A küszöbön kihúzta magát, s fölemelte a drága kincset őrző tégelyt. „Megvan! Megvan az arany!” - kiáltotta, s a magasba lendítette a napfényben tündöklő kristálytégelyt. De megremegett a keze, s a tégely kiesett belőle, ezer darabra törött a padlón. Elpattant hát a remény utolsó szappanbuboréka is! Hu-u-u! Tovább, tovább! Rohantam tovább az aranycsináló szerencsétlen házából.
Vége felé járt az esztendő, amikor újra odavetődtem. Rövidültek a napok, s a vidékre a köd terítette csatakos lebernyegét, amelyről hideg csöppek hulltak a pirosodó bogyókra, csupasz ágakra. Friss jókedvvel érkeztem, kiszellőztettem a tájat, lesöpörtem az eget, s letördeltem a csúnya száraz ágakat; nem nagy munka, de ezt is el kell végezni.
Nagytakarítás volt Valdemar Daa kastélyában is, csakhogy egészen másfajta. Akkoriban állított be a kastélyba Valdemar Daa régi ellensége, s adóslevelet mutatott, amely szerint övé a kastély, a birtok, s annak minden jószága. Én haragosan vertem az ablaküvegeket, vagdaltam a rozoga ajtókat, besüvítettem a réseken: Hu-u-u! El akartam venni az új földesúr kedvét a kastélytól.
Ida és Anna keservesen zokogott; Johanna sápadtan, de büszkén állt, és az ujjába harapott, hogy elfojtsa szíve fájdalmát.
Az új úr kegyes volt Daahoz és lányaihoz: fölajánlotta nekik, hogy életük végéig a kastélyban maradhatnak, de ők nem fogadták el, meg se köszönték. Én odakinn leskelődtem és láttam: a koldusbotra jutott gazda büszkén fölszegte a fejét, s szótlanul végigmérte ellenségét. Nekirontottam az udvar vén hársfáinak, hogy még a legvastagabb ágak is recsegtek belé. Úgy meredeztek a hársak a kastély előtt, mint megannyi seprű, amely csak arra vár, hogy söpörjenek vele. Söpörtek is nemsokára, amint az új gazda beköltözött.
Nehéz nap volt az, kemény idő, de Valdemar Daa is kemény ember volt, s nem hajtott fejet senki előtt.
Azonkívül, amit a testükön hordtak, nem maradt semmijük, csak egy aranycsináló tégely, amibe Daa úr összegyűjtötte a padlón szerteömlött folyékony aranyat, a titkok titkát, amely mindent ígért, de nem adott meg semmit. Valdemar Daa csak ezt rejtette a zsebébe, aztán fogta a botját; a hajdan gazdag úr gyalog indult útnak három lányával a Borreby-kastélyból. Én ott kerengtem körülötte, hűtöttem égő arcát, ősz szakállát, haját simogattam, s búcsúéneket fújtam neki: „Hu-u-u! Tovább, tovább!”
Ida meg Anna ott lépdeltek apjuk mellett; Johanna megfordult a kapuban, de hiába, ha a szerencse nem fordult meg! Johanna a Stig várának vörös köveiből emelt kastélyt nézte, s talán a testvéreire gondolt: talán egy vers néhány sora járt az eszében

Kézen fogja nővére a húgát,
nekivág az irdatlan világnak...

Lehet, hogy erre a versre gondolt. Ott bandukolt a három nemes hajadon apjával az országúton. Nem a közepén, ahol azelőtt hintó röpítette őket, hanem a szélén, ahol a koldusok baktatnak. Egy síkság felé igyekeztek, abba a vályogházikóba, amelyet néhány garasért kibéreltek. Puszta fal és üres kamra várta ott őket. A fejük fölött egész úton varjak meg csókák röpködtek, és csúfondáros hangon rikoltották: „Ki a fészekből! Ki a fészekből!” - Ezt kiáltozták a Borreby-birtok tölgyerdejében is, amikor döntötték a fákat, madarak tanyáját.
Jól értette a szavukat Daa úr meg a három lánya, mert a fülükbe fújtam a madárrikoltozást; bánom már, mert nem volt érdemes meghallgatni őket. Beköltöztek hát a nyomorúságos kis vályogházba, s én otthagytam őket; elvágtattam mocsarak, síkságok, lecsupált bokrok, erdők fölött, nagy vizeken át, idegen tájakra. Hu-u-u! Tovább, tovább! Esztendőkig csavarogtam szerte a világban.
Mi lett a sorsa Valdemar Daanak és három szépséges lányának? Tovább mesél a szél:
- Annát láttam utoljára, Annát, a fehér jácintot. Öreg volt már és görnyedt hátú, hiszen ötven esztendő futott el azóta. Ő élt a legtovább, ő volt, aki mindent tudott.
Viborg városa mellett, kinn a pusztán, szép új udvarházat építtetett egy lelkész; vörös kövekből emelték a falát, vígan füstöltek a kéményei. A lelkész felesége meg lányai kinn ültek az erkélyen, s a kerti fák közül kinéztek a messzi pusztára. Ugyan mit láttak ott? Egy félig romba dőlt viskót, s egy gólyafészket a tetején. Moha és zuzmó zöldellt a tetőn; bár a tető nevet nemigen érdemelte meg, mert inkább a gólyafészek födte és védte a házat. De a tető azért nem szakadt be, mert a gólya igazgatta, foltozgatta, gondját viselte.
Látványnak bizony érdekes volt az a viskó, de hajléknak nyomorúságos - folytatta a szél. - Csak azért nem rontották le, mert gólya fészkelt rajta, különben valóságos madárijesztője volt a pusztának. A lelkészcsalád nem akarta elűzni a gólyát, ezért állhatott békében a vályogviskó, s a szegény öreg lánynak továbbra is hajlékot adott. Bizony, ezt a gólyának köszönhette; talán jutalmazni akarta a madár, amiért valamikor régen, a Borreby-tölgyesben fekete testvéreinek életét mentette meg Anna, amikor még fehér jácint volt a büszke nemesúr virágoskertjében.
A szegény öreg Anna el-eltűnődött a múlton.
- Ó, ó! - sóhajtozott napestig. Különös, az emberek éppen úgy sóhajtoznak, mint a szél, amikor a nádas között szalad. - Ó, Valdemar Daa, szegény apám! Nem kísért harangszó utolsó utadra; iskolásgyerekek se énekeltek halottaséneket, amikor Borreby egykori urát eltemették! Eltemették, s csak úgy szakadt vége a nyomorúságának. Ida egy jobbágyhoz ment feleségül, szegény apánkat ez búsította a legjobban: lányának ura nyomorult szolga, akit deresre húzhat a gazdája, ha úgy tetszik neki. Ugye, jobb a föld alatt pihenni, apám? Ugye, jobb odalenn, szegény Ida? Ó, ó! Az én szenvedéseimnek még nem szakad vége! Válts meg istenem!
Így fohászkodott Anna a berogyott viskóban, amelynek csak a gólya kedvéért kegyelmeztek.
Johannát, a legbátrabbik hajadont, én vettem pártfogásomba - mesélt tovább a szél. - Furcsa dolgot vett a fejébe: férfiruhát varratott, és elszegődött hajósinasnak; szűkszavú volt és komor, de nagyon serény a munkában. Hanem árbocra mászni nem tudott, ezért én lesodortam a fedélzetről, még mielőtt észrevették volna, hogy lány. Ezzel megmentettem a szégyentől.
Sok-sok esztendő futott el; egy húsvét reggelen - húsvét volt, mint akkor, amikor Valdemar Daa azt hitte, hogy megtalálta a titkok titkát - énekszót hallottam a rogyadozó vályogfalak közül: Anna énekelte a húsvéti zsoltárt, Anna, a hajdani fehér jácint.
Ablak nem volt a falon, csak egy nyílás, azon ragyogott be a nap, akár egy darab színarany. Micsoda fény áradt a viskóba! Abban a pillanatban megtört az öreg Anna szeme, megszakadt a szíve, és holtan bukott a padlóra. Akkor is így történt volna persze, ha nem ragyog be hozzá a húsvéti nap.
Utolsó pillanatig a gólya fészke födte be, védte az esőtől a viskóját.
A sírja fölött én énekeltem a búcsúztatót - mondta a szél. - Én búcsúztattam az apját is, most is tudom, hol a sírja, csak én tudom, senki más.
Új idők, más idők következnek. Régi utak mezőkké füvesednek, régi sírok országúttá taposódnak, vagy síneket építenek fölébük, s gőzmozdony robog el a régi halottak fölött, akiknek már a nevére se emlékszik senki. Hu-u-u! Tovább, tovább!
Így élt és így halt meg Valdemar Daa és három lánya. Aki szebben tud mesélni, mesélje el szebben! - kiáltotta a szél, azzal megfordult és elszáguldott.

A lány, aki a kenyérre hágott

Hallottatok-e a lányról, aki a kenyérre hágott, hogy be ne sározza kényes cipellőjét? Ha hallottatok, tudjátok azt is, hogyan járt az a lány. Hiszen megírták, s ki is nyomtatták.
Szegény sorban nőtt fel, de rátarti volt és páváskodó, s kemény szívű is; korán kibújt a szög a zsákból, ahogy mondani szokás. Már tipegő gyermek korában abban lelte mulatságát, hogy legyeket fogdosott össze, kitépte a szárnyukat, és csúszómászó férgeket csinált belőlük. Cserebogarakat, ganajtúrókat is fogott, tűt szúrt a hátukba, aztán egy zöld levélkét vagy papírszeletet tartott a lábuk alá; a kínlódó bogarak kaparták, forgatták, megfogóztak benne, azt hitték, így megszabadulhatnak a tűtől.
- Nicsak, olvas a cserebogár! - tapsolt a kis Inge. - Nézzétek, hogy forgatja azt a levelet!
Amikor hajadonná serdült, még keményebb szívű lett; szép volt, de éppen ez volt a szerencsétlensége, ez okozta vesztét.
- De sokat vesződöm veled! - sóhajtozott az anyja. - Kicsiny korodban, ha mással nem bosszanthattál, a kötényemre tapostál; attól félek, egyszer még a szívembe taposol.
Bizony, meg is tette az a páváskodó leány!
Elkerült a falujából, beszegődött szolgálónak; a gazdái nagyon szerették, s úgy bántak vele, mint édesgyermekükkel. Szép ruhában járatták, és Inge úgy festett bennük, mint egy úri kisasszony. Most lett még csak igazán kevély és rátarti!
Amikor letelt a szolgálat első esztendeje, azt mondta neki a gazdája: - Úgy illenék már, Inge húgom, hogy végre meglátogasd a szüleidet. Útnak indult hát a lány; nem a szíve vitte, csak a szép ruháit akarta mutogatni odahaza. Amikor a faluja határába ért, észrevette leánypajtásait, kik legényekkel mulatoztak a tó partján. De ahogy megindult feléjük, egyszer csak megpillantotta az édesanyját: az erdő felől közelgett, görnyedt hátán egy nagy nyaláb rőzsét cipelt, s leült egy kőre pihenni. Olyan fáradt volt, olyan nyűtt ruhájú, mint egy öreg koldusasszony. Inge, amikor meglátta, nyomban visszafordult: szégyellte, hogy neki, a cifra ruhás kisasszonynak ez a rőzsecipelő, szegény asszony az anyja. Eszébe se jutott bánkódni a tettén, csak bosszankodott.
Telt az idő, fél esztendő múlt el.
- Mégiscsak haza kellene menned, meglátogatni öreg szüleidet! - mondta egy napon az úrnője. - Fogd ezt a szép fehér búzakenyeret, vidd haza nekik, megörülnek majd.
Inge fölvette a legszebb ruháját, lábára húzta legfényesebbik cipellőjét, fölcsippentette a szoknyája szélét, s elindult nagy vigyázva, nehogy sár fröccsenjen a kényes cipőre, s ezt nem is veheti senki a szemére. Hanem amikor odaért az ösvényhez, amely a lápon vezetett keresztül, zsombékok és apró tócsák között, fogta a szép fehér kenyeret, és ledobta maga elé a sárba, hogy arra lépjen, és ne érje sár a cipőjét. A fél lábával már rajta állt a kenyéren, a másik még a levegőben volt, amikor a kenyér egyszer csak süllyedni kezdett; süllyedt vele Inge is, már térdig, már derékig, s végül csak a felszálló buborékok beszéltek róla, hogy valakit lerántott magához a láp.
Eddig a történet.
Hová jutott a páváskodó leány? A mélyben kotyvasztó asszonyhoz került le, a láp asszonyához.
Ő a vízitündérek keresztanyja; a tündéreket mindenki ismeri, dalt is költöttek, képeket is festettek róluk, de a láp asszonyáról csak annyit tudnak az emberek, hogy nyári hajnalokon, amikor párolognak a tocsogó rétek, ő kotyvaszt odalenn a boszorkánykonyhájában. Éppen oda került Inge, a láp konyhájára, s ott bizony nem bírja ki sokáig az ember. Olyan bűzt árasztanak az üstök, fazekak, hordók, hogy szédülni tőle; egymás hegyén-hátán hever a sok edény, elállja az utat, s ha egy kis résen mégis kivergődik az ember, nyirkos, hideg testű békák meg utálatos, kövér kígyók közé jut, amelyek nagy seregekben gubbasztanak a konyha körül. Hát ide süllyedt le a kevély Inge, a láp bűzös konyhájába, a nyálkás csúszómászók közé. Borzongott és dermedezett az utálattól, de nem menekülhetett; lába odanőtt a kenyérhez, amely úgy húzta lefelé, mint a mágnesvas a tűt.
A láp asszonya a konyhájában sürgölődött, kavart, kotyvasztott vendégeinek: éppen aznap látogatta meg az ördög meg az öreganyja, aki igen mérges természetű asszonyság volt, és sohasem pihentette ölben a kezét. Kicsi bőrdarabkákat szabott, s azt az emberek cipőjébe dugta: az emberek elvesztették tőle a nyugalmukat, hajszoltan futkostak, és nem tudtak békességben maradni. Szőni is tudott: cselszövések hálóját szőtték fürge ujjai; csipkét horgolt meggondolatlanul kiejtett szavakból; ártalmat és rontást vitt szét a világba.
Amikor a kenyérre tapadt Ingét meglátta, orrára ütötte a pápaszemét, és jól szemügyre vette.
- Szemrevaló lány! - mondta. - Add nekem a mai nap emlékéül. Szép talpas szobor lesz az unokáim szobájában.
A láp asszonya odaajándékozta neki, s Inge a pokolba jutott.
Végeláthatatlan csarnok volt a pokol; szédült az ember, ha végignézett rajta. Szomjúságtól tikkadó emberek várták a szabadulást, de ugyan várhatták a boldogtalanok! Kövér pókok futkostak közöttük, és örökétig tartó hálót fontak a lábukra; erős volt az a háló, mint a lánc. Inge elborzadva pillantott körül.
„Mi haszna, hogy szép fényes maradt a cipőm! - gondolta szomorúan. - De nicsak, hogy bámul itt rám mindenki! Nem is csoda: szép vagyok és finom a ruhám!” - S feléjük fordította a szemét; a fejét nem tudta, mert a nyaka merev volt, mint a kő.
Nem gondolt rá persze, hogy a finom ruhája utálatos mocsokkal lett tele a láp asszonyának boszorkánykonyháján: iszap csepegett redőiből.
Sok baja közt az volt a legkínzóbb, hogy rettenetes éhség gyötörte, s mégsem hajolhatott le, hogy törjön egy darabot a kenyérből, amelyen állt. Bizony nem, mert a háta, a dereka, a karja kőmerevvé vált, olyan lett a teste, mint egy eleven kőszobor, csak érezni tudott, mozdulni nem. Éppen csak a szemét forgathatta, s jól láthatott mindent maga körül, de bár inkább nem látott volna! Legyek lepték el, s hiába hunyorgatott, nem tudtak elröpülni, mert azok a legyek voltak, amelyeket ő tett fürgékké gyermekkorában. Gyötrelmeit még tetézte az éhség, a csillapíthatatlan, rettenetes éhség.
- Nem bírom ki soká! - nyögött fel, de azért bírta, pedig nagyon soká tartott a kínszenvedés.
Egyszer csak egy forró könnycsepp hullott a fejére; lepergett az arcán, le a kenyérre; aztán még egy, nyomában a harmadik, a negyedik... Ugyan ki siratta a páváskodó leányt? Talán az édesanyja odafönn az enyhe földi világban. Bizony, ő siratta, csakhogy az anyai fájdalom könnyei nem válthatták meg Ingét, csak perzselték, és növelték szenvedéseit. Mardosó éhségét még kegyetlenebbé tette, hogy kenyeret érzett a lába alatt. Végül már csak roppant üresség volt benne; vékony, üres nádszálnak érezte magát, amely magába szív minden hangot odaföntről. Tisztán hallott minden szót, amit fent a földön ejtettek róla, és fájdalmas, kemény ítélet volt, amit hallott. Az édesanyja szíve majd megszakadt fájdalmában, siratta is szívből a lányát, mégis azt mondta róla - Rosszra vitt a kevélységed, Inge! Hogy megszomorítottad öreg anyádat!
Odafönt mindenki tudott a bűnéről; hallottak róla, hogy ráhágott a kenyérre, és lerántotta magához a láp asszonya. A kondás vitte szét a hírét; mindent látott a közeli dombról.
- Inge, Inge, hogy megbúsítottad anyádat! De én tudtam, hogy ez lesz a vége! - sóhajtozta a szegény öregasszony.
- Bár sose születtem volna a világra! - nyögte kínlódva a lány. - Hiába sóhajtozik az anyám, nem segíthet rajtam.
Hallotta azt is, hogy emlegették a gazdái, akik úgy bántak vele, mint édes gyermekükkel. - Kemény szívű, gonosz teremtés volt! Lábbal tiporta isten adományát, nem becsülte meg; hosszú lesz a bűnhődése!
- Mért nem neveltek a jóra? - vádolta őket Inge. - Mért nem verték ki belőlem a rosszat?
Hallotta, hogy dalt költenek róla, rímbe szedték gonoszságát, és széltében-hosszában énekelték. A dal címe ez volt: A páváskodó leány, aki kenyérre hágott, mert féltette kényes cipellőjét.
„Jaj, mennyit kell hallanom róla! Pedig elég bajom van anélkül is! - gondolta türelmetlenül Inge. - Vajon a mások bűneit is ilyen keményen ítélik meg? Sok büntetést kellene akkor kiszabni! Jaj, meddig tart még?”
S a szenvedés csak megkeményítette a lelkét; keményebb lett, mint kővé merevült teste.
„Itt nem lehet megjavulni! Nem is akarok, nem is akarok!” - hajtogatta.
Düh lobbant benne, s még tetézte kínjait. Haraggal gondolt a föntiekre:
„Legalább tudják kin köszörülni a nyelvüket! Jaj, micsoda kínszenvedés!”
Odafönt még a gyerekek is az ő históriáját beszélték, s csak így emlegették: az istentelen Inge. - Gonosz volt és csúnya - mondták -, úgy kell neki!
Egy napon, amikor a legjobban kínozta az éhség, megint a nevét hallotta a földről: az ő történetét beszélték el egy ártatlan leánykának. A kislány, amikor a cifrálkodó, kemény szívű Inge históriáját meghallotta, sírva fakadt.
- Ő már soha-soha többé nem jöhet fel? - kérdezte a végén.
- Soha-soha többé - felelték neki.
- Akkor se, ha bocsánatot kér, és megígéri, hogy nem teszi többet?
- De nem akar ám bocsánatot kérni!
- Úgy szeretném, ha bocsánatot kérne! - mondta a kislány, és nagyon elszomorodott. - Még a játékaimat is odaadnám, ha feljöhetne! Hogy szenvedhet szegény!
A kislány meleg szavai végre utat találtak Inge kemény szívéhez; jólestek neki. Először történt, hogy odafönn szánakozott rajta valaki, s nem a bűneit emlegette. Egy ártatlan leányka bánkódott miatta, és könyörgött a szabadulásáért. Különös érzés fogta el Ingét, sírni szeretett volna, de nem voltak könnyei.
Odafönt szálltak az esztendők, és mindig hoztak valami újat; lenn nem változott semmi, Inge egyre kevesebbet hallotta a tulajdon históriáját, a földön már alig emlegették. Egy napon sóhajtás hatolt le hozzá: - Inge! Inge! Hogy megszomorítottad szegény anyádat! - Az édesanyja halálos ágyán feküdt, ezek voltak az utolsó szavai.
Ólmos lassúsággal vonult az idő, s nem hozott egyebet; csak szenvedést. Sok-sok esztendő telt el. Egy napon Inge megint a nevét hallotta, s utána két fényes csillag jelent meg a feje fölött. Két szelíd szem volt - most csukódott örök álomra odafenn a földön. A hajdani leánykából, aki szívből megsajnálta Ingét, sírba hajló öregasszony lett, most szólította magához az isten; amikor a haldokló eltűnődött élete folyásán, eszébe jutott a gyermekkorában hallott történet is, Inge története. Úgy felkavarta a lelkét, hogy hangosan felkiáltott: - istenem, talán én sem voltam jobb, talán én is lábbal tapostam, amit te adtál, csak nem tudtam róla! Ne hagyj elvesznem, istenem!
Azzal lecsukódtak a szemei, s mivel Inge volt az utolsó gondolata, hirtelen föltárult előtte a nagy titok: tisztán látta, hogy húzza le Ingét a láp, hogyan bűnhődik odalenn.
Az elszállni készülő lélek végtelen szeretete győzött a poklok kínjain. Inge, mintha kemény páncél pattant volna le a szívéről, gondolkozni kezdett földi életén, sorra idézte minden cselekedetét, s megindultak szeméből az enyhítő könnyek, amilyeneket sohasem sírt életében: a bűnbánat könnyei. Akkor hirtelen egy fénysugár hatolt le hozzá a pokol mélységébe; vakító, erős fénysugár, erősebb magánál a hóemberolvasztó napnál is. Rátűzött a lányra; Inge kővé meredt tagjai lassan-lassan fölengedtek, olvadni kezdett szoborteste, s amikor egészen eltűnt, egy szürke tollú kismadár született a helyébe. Zegzugosan, mint a villám, felröppent a földi világba; félt, reszketett mindentől, ami körülvette, és szégyellte magát minden teremtett lélek előtt. Keresett is nagy sietve búvóhelyet egy leomlott fal sötét kis szögletében. Ott meghúzódott, tollát borzolva gubbasztott; remegett minden ízében, némán nézelődött. Beletelt egy jó darab időbe, míg észrevette, milyen szép is körülötte a világ. Üdítőn áramlott a levegő, odafönt a hold tányérja fényeskedett, a fák, bokrok virágai édes illatot ontottak álmukban. Most már kényelmes búvóhelyének is örülni tudott a szürke tollú kismadár, elgyönyörködött tiszta, finom kis tollaiban. Csöndes boldogság járta át a szívét, és szeretett volna énekelni róla, de nem tudott; pedig úgy zengett volna, mint tavasszal a fülemüle meg a rigó! De a természet, amely még a bogarak néma hálaadását is érti, meghallotta a szürke kismadár el nem énekelt énekét is.
Ahogy múltak a napok, a hetek, egyre hangosabban zengtek a kismadár szívében ezek az énekek, de a torkán nem áradhattak ki addig, amíg valakinek a jó cselekedete életre nem kelti őket.
Elközelgett karácsony ünnepe. Egy parasztember karót vert le a háza előtt, s rákötözött egy kéve zabot, hadd legyen karácsonyra terített asztaluk az ég madarainak is, hadd lakomázzanak az örömünnepen.
Verőfényes reggellel virradt fel karácsony napja. Egész sereg fázó kismadár lepte el a zabkévét, csiripeltek, és boldogan lakmároztak. Egyszer csak gyönge csiripelés hangzott fel a leomlott fal zugolyából is - a kis szürke madárnak adta vissza a hangját a parasztember jó cselekedete.
Csikorgó, hideg napok jártak, befagytak a vizek, ínségesen tengődtek a vadak, a madarak. A szürke tollú kismadár - veréb volt, hiszen tudjátok - kiröpült az országútra, ott keresgélt szemet, talált is itt-ott a szántalpak nyomában, morzsát is lelt a házak környékén, de ő maga alig csipegetett belőle; összecsiripelte éhes társait, hogy azok is jóllakhassanak. Elszállt a városokba, letelepedett az ablakokba, s ahol jószívű emberek morzsát szórtak a párkányra, ő beérte a legkevesebbel, társait tartotta jól.
A hosszú télen annyi morzsát szedegetett föl, és juttatott az ínséges verébnépnek, hogy éppen kitelt volna belőle az a kenyér, amelyikre ráhágott valamikor sok-sok esztendeje a kevély Inge. Amikor meglelte, és odaadta egy éhes kismadárnak az utolsó morzsát, amely még hiányzott volna a kenyérhez, hirtelen megrázta magát; szürke szárnyai helyén hófehér, karcsú szárnyak nőttek, s egyszerre kitárultak.
Ott repül egy tengeri fecske! - kiáltották a gyerekek, amikor elsuhant fölöttük. Aztán a tenger fölé ért, leereszkedett, megmerült a vízben, s újra fölszárnyalt a tündöklő nap felé. Hófehér tollai fénylettek a napsugarakban. Akik látták, máig is azt beszélik, hogy egyenest a napba repült.

A császár új ruhája

Hajdanában, öreg időkben, élt egy hatalmas császár, aki a díszes, szép ruhákat becsülte a legtöbbre a világon. Arra költötte minden pénzét, hogy szebbnél szebb ruhákban pompázhasson.
Nem örült derék hadseregének, színházba sem kívánkozott, még kocsikázni sem akart az erdőben, ha új ruháját nyomban nem mutogathatta. Más-más ruhát öltött a nap minden órájában; ahogy más becsületes királyról mindig azt hallani: „Most éppen az ország dolgairól tanácskozik” - erről a császárról mást se mondtak: „Most éppen öltözködik.”
Vidám volt az élet a császár városában; odatódult messze földről a sok takács, szabó, szövőasszony.
Egy nap aztán két csaló állított be a császári palotába. Azt mondták magukról, hogy takácsok, s olyan kelmét tudnak szőni, hogy a kerek világon nincs hozzá fogható. Nemcsak hogy páratlanul szép a színe meg a mintája, de van egy bűvös tulajdonsága is: akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld, azok előtt láthatatlanná válik a kelme.
„Ez volna még csak a nagyszerű ruha! - gondolta a császár. - Felölteném, s egyszeribe megtudnám, kik azok az országomban, akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld. Megszövetem azt a kelmét!”
És kiszámoltatott a kincstárából száz csengő aranyat a csalóknak, megparancsolva nekik, hogy nyomban lássanak munkához.
Azok föl is állítottak két szövőszéket, s úgy tettek, mintha dolgoznának, de persze csak a levegőt szövögették. Odahordatták a legfinomabb selymeket, aranyfonalakat, de mindent a zsebükbe gyömöszöltek, és buzgón dolgoztak az üres szövőszéken, szőtték a levegőt sokszor késő éjszakáig.
- Megnézem, mennyire haladtak a munkával - mondta egy napon a császár. Bizony egy kicsit furcsán érezte magát, mert eszébe jutott a kelme bűvös tulajdonsága; neki magának ugyan nem kellett tartania attól, hogy a kelme tisztségére méltatlannak vagy ostobának mutatja, de azért jobbnak látta, ha előbb odaküld valakit megnézni, miféle is az a kelme.
A városban, persze, mindenki hallott már a kelme bűvös tulajdonságáról, s előre várták, hogy megtudják: nem haszontalan vagy ostoba ember-e a szomszédjuk.
- Előbb az én derék, öreg miniszteremet küldöm be a takácsokhoz - határozta el a császár. - Meglátja ő mindjárt, milyen az a kelme, mert nagy eszű ember, és méltó a tisztségére.
Bement hát a derék, öreg miniszter a takácsok szobájába; ott ült a két csaló az üres szövőszék előtt, és buzgón szőtte a semmit.
- Uramisten - rémült meg a miniszter, amikor belépett -, én bizony semmit sem látok! - És meresztette a szemét, meg is dörzsölte, de hiába. Hanem persze nem árulta el magát.
A két csaló nyájasan közelebb tessékelte, s azt tudakolta, hogy tetszik a bűvös kelme: szép-e a színe, finom-e a mintája. A szegény öreg miniszter csak bámulta a szövőszéket; de bizony nem látott semmit.
Nem hát, hiszen a levegőt senki se láthatja!
„Istenem, istenem - töprengett magában a szegény miniszter -, hát csakugyan buta volnék, mint a föld? Ezt bizony nem tudtam, de ne tudja meg más se! És hogy méltatlan volnék a tisztségemre? Nem, nem árulom el, hogy semmit se látok!”
- No, hogy tetszik? - kérdezte az egyik csaló, miközben fürgén járt a keze.
- Nagyon szép Csodálatosan finom! - felelte az öreg miniszter, s még a pápaszemét is az orrára biggyesztette. - Gyönyörű a mintája, páratlanul szép a színe. Majd megmondom a felséges császárnak, hogy nekem nagyon tetszik.
- Nagy örömet szerez vele - mondták a takácsok, aztán apróra elmagyarázták a szövés mintáját és a színeit. Az öreg miniszter hegyezte a fülét, hogy szóról szóra elmondhassa a császárnak. El is mondta.
A csalók most még több pénzt, selymet és aranyat kértek, azt mondták, szükségük van rá a munkához. Megint zsebre gyömöszöltek mindent s szőtték tovább a semmit.
Hamarosan egy másik rangos udvari embert küldött a császár a takácsokhoz, a főhopmestert: nézze meg, mennyire haladtak a munkával, mikor készül el a kelme. Ez a rangos úr is úgy járt, mint a miniszter: nézett, meresztette a szemét, de mert ahol semmi sincs, ott semmit se látni, hát ő se látott egyebet az üres szövőszéknél.
- Ugye, gyönyörű ez a kelme? - kérdezték a csalók, s neki is elmagyarázták a mintát, ami ott se volt.
„Buta nem vagyok! - mondta magában a főhopmester. - Akkor hát méltatlan vagyok a tisztségemre. Bizony különös, de ezt nem kell megtudnia senkinek.” Magasztalta hát a kelmét, amit nem látott, nem győzte dicsérni szép színeit, pompás mintáját.
- Valóban gyönyörű! - jelentette a császárnak.
A városban másról se beszél a nép, mint a csodálatos kelméről.
Végre a császár is rászánta magát, hogy megnézze, még szövés közben. Válogatott kíséretével - köztük volt a derék miniszter meg a főhopmester is - benyitott a furfangos takácsokhoz, akik serény kézzel szőtték a levegőt az üres szövőszéken.
- Ugye, gyönyörű, felséges uram? - kérdezte a két rangos udvari ember, aki előzőleg már járt ott. - Látja felséged a páratlan mintáját, a csodálatos színeit? - S az üres szövőszékre mutattak, mert azt hitték, a többiek látják a kelmét.
„Micsoda?! - gondolta ijedten a császár. - Hiszen ez szörnyűség! Buta volnék, mint a föld? Vagy méltatlan a császári trónra? Rettenetes dolog!” De fennhangon azt mondta:
- Szép, csakugyan szép. Megnyerte felséges tetszésemet. - Elégedetten bólintott, és meresztette szemét az üres szövőszékre, nehogy megtudják, hogy semmit se lát. Fényes kísérete ugyanúgy tett: nézték a szövőszéket, mintha láttak volna rajta valamit, s nagy buzgón bólogattak:
- Gyönyörű, gyönyörű! - És azt tanácsolták a császárnak, hogy a küszöbön álló fényes ünnepi körmenetre vegye föl először a csodálatos ruhát. - Remek, pompás, csodálatos! - járta körbe; mindenki szívből örült, és a császár nyomban kinevezte a két csalót „császári udvari főtakácsnak”, s lovagrendet tűzött a gomblyukukba.
A körmenet előtti napon hajnalig virrasztott a két takács; nagy sereg gyertyát gyújtottak, hadd lássa odalenn a nép, milyen nagyon iparkodnak a császár új ruhájával. Aztán úgy tettek, mintha leemelnék a kelmét a szövőszékről, nagy ollókkal szabdalták, teregették a semmit, varrótűket villogtattak a levegőben, s jelentették:
- Elkészült a felséges császár új ruhája!
A császár maga ment a takácsokhoz fényes kísérettel; a két csaló magasra emelte a karját, mintha tartana valamit, s buzgón sürgött-forgott:
- Tessék a nadrág! Tessék a kabát! Tessék a palást. Könnyű, mint a pókháló, aki viseli, úgy érzi, mintha semmi sem volna rajta, de hát éppen az a nagyszerű.
- Bizony, az a nagyszerű - bólintottak rá a rangos urak, de nem láttak semmit, mert a levegőt senki se láthatja.
- Kérjük felségedet, kegyeskedjék levetni a felsőruháit, hadd adjuk fel az újat itt a tükör előtt! - serénykedtek a takácsok.
A császár levetette a ruháját, s a csalók úgy tettek, mintha az új ruha darabjait sorra ráadnák; megfogták a derekát, köréjé csavartak valamit - ez lett volna az uszály.
A császár irgett-forgott a tükör előtt.
- Ó, milyen jól illik, felség! Mintha ráöntötték volna! - lelkendezett a császár kísérete. - Páratlan a mintája, pompásak a színei! Sose láttunk hozzá foghatót!
- Odakinn már várnak a szolgák a selyemmennyezettel, amit majd felséged fölé tartanak a körmeneten - jelentette a császárnak a fő-főudvarmester.
- Megyek, már készen vagyok! - mondta a császár. - Ugye, jól festek? - Megint odaállt a tükör elé, s úgy tett, mintha, apróra szemügyre venné az új ruhát.
A kamarás urak, akiknek az volt a tisztségük, hogy a császár uszályát vigyék, lehajoltak, mintha fölemelnék az uszályt, sürögtek-forogtak, úgy tettek; mintha vinnének valamit, mert persze ők se merték elárulni, hogy semmit se látnak.
Elindult hát a császár a körmenettel, méltóságosan lépkedett a selyemmennyezet alatt.
A nép pedig mind az utcán meg az ablakokban tolongott, és azt kiáltotta - Milyen gyönyörű a császár új ruhája! Milyen gazdag az uszálya, s milyen jól illik neki! - Senki se merte megvallani, hogy nem lát semmit, hiszen akkor a többiek tisztességére méltatlannak vagy földbutának tartanák. A császárnak még egy ruháját se csodálták meg ennyire.
- De hiszen nincs is rajta semmi! - szólalt meg egyszer csak egy kisgyerek.
- Emberek, halljátok, mit mond az ártatlanság? - súgta az apja a többiek fülébe, amit a gyermek mondott.
- Nincs is rajta semmi! Ez a kisgyerek azt mondja, hogy nincsen rajta semmi!
- Nincs is ruha a császáron! - rivalgott fel végül a tengernyi tömeg. A császár nagyon megütközött ezen; maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta „Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!”
És még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát - a levegőt.

A kis gyufaárus lány

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.
Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.
Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.
Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.
Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.
Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.
Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.
Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.
- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta „Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé.”
Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.
- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!
És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.
A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.
- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.