Ez az elbeszélés kislányoknak, kisfiúknak, szülőknek, városatyáknak és szatócsoknak készült. De hogy a kislányok, kisfiúk, szülők, városatyák és szatócsok tudják, miről is van szó, már az elején beharangozom, mint a színlapokon szokás, hogy mit várhatnak:
Első szín: Nagyváros öt pályaudvarral, száz templommal, kétszáz mozival és egymillió emberrel.
Második szín: Apró falucska az Elő-Alpokban néhány parasztgazdasággal, egy kicsiny kápolnával, egy vegyeskereskedéssel, sok kutyával és még több macskával.
Idő: Az elmúlt év. Lehet valamicskével korábban is.
Főszereplő: Florentine, egy tizenegy éves kislány.
Mellékszereplők: A Schulze-Neuberg család, Rosa Reibisl, a boltosnő és ötszázezer galamb.
És most föllebben a függöny, kezdetét veszi a történet.
Florentine a legcingárabb és legnyápicabb kislány, aki csak nagyvárosunkban futkos, és ez egy milliós lélekszámú városban jelent is valamit. Még a farkasétvággyal megáldott emberevőnek is elmenne az étvágya Florentine láttán, olyan cingár!
De kérlek, ne higgyétek, hogy kőszívű szülei vannak Florentinének, és nem adnak neki enni! Szó sincs róla! Florentine játszi könnyedséggel be tud kebelezni hét sonkás zsemlét, egy almát, két banánt és ráadásul egy dobosbombaszeletet. És ezt nemcsak hogy meg tudja tenni, hanem meg is teszi!
Nos hát: nem az evésen múlik, hogy Florentine olyan cingár. Hát akkor min múlhat? Úgy vélem, erre a súlyos kérdésre csakis hét világhírű, összesen legalábbis negyvenkilenc érdemrenddel kitüntetett tudós professzor adhatja meg a választ. De jómagam is megokolhatom, föltehetőleg mért olyan sovány Florentine: mert túl sokat ugrabugrál, túl sokat fickándozik, túl sokat futkároz. Egyszóval: úgy viselkedik, mint holmi bábfigura, akit zsinóron rángatnak.
Maga Florentine is boldogtalan a termete miatt. Ezt be is bizonyíthatom egy kezem ügyében levő verssel.
Florentine ugyanis olykor verseket farag. Összegyűjtött művei egy ív lepedőnyi csomagolópapíron díszelegnek keresztül-kasul felirkálva, melyet több rétbe hajtogatva egy régi derékalj alatt őrizget a padláson.
Ezen az ív csomagolópapíron díszeleg az a vers is, amire gondolok, s amit olvasóim elől sem akarok véka alá rejteni:
KÉRDÉS DALBAN
Karjaim mért oly soványak,
oly soványak?
Mért van oly nyeszlett nyakam?
Mért vagyok ily szörnyű ványadt,
szörnyű ványadt?
Sejteném csak, mért ugyan?
Elhagyottan mért is állok,
mért is állok
számtalanszor, szüntelen?
Póklábakkal mért kaszálok,
mért kaszálok?
Nyugtom mért is nem lelem?
Mért olyan más minden ember,
minden ember?
Mért kívánnám, hogy legyek,
mint a pöttöm Inge Sander,
Inge Sander,
oly kövérke kisgyerek?
Mért teszek föl ennyi kerge,
ennyi kerge
kérdést oly reménytelen?
Válaszom csak egy van erre,
egy van erre:
Florentine a nevem!
Florentine azt mondja magáról a versben, hogy olyan, amilyen, mert hát ő Florentine.
A felnőttek viszont azt mondják: Florentine ideges!
A gyerekek azt mondják: Florentine valóságos kerge birka!
A nagymama azt mondja: Florentine élénk szellemű gyerek! Úgy vélem, ez kedves a nagymamától.
Egyébiránt a nagymama is egyik oka Florentine soványságának. Irdatlan messzi lakik ugyanis Florentine szülői hajlékától, a város túlsó végén. S az út Florentine otthonától a nagymama otthonáig mintha csak fogyókúra céljára rendeltetett volna.
Florentinének, amikor a szülei éjszaka dolgoznak – és ez nem is olyan ritkán fordul elő mindig meg kell tennie ezt az utat, s ez így zajlik le:
Először is a szülői hajlékból, az ötödik emeletről le kell szánkáznia a lépcsőkarfán egészen a földszintig sssr, zzzr, zsupsz! Első kanyar, második kanyar aztán puff! és Florentine máris a kapu elé huppan.
Az utcán végig kell szökdécselnie bal lábbal a gyalogjárón, Witstumné asszonyság péküzletéig, ahol az aszfaltburkolat kezdődik. Ott átvált a jobb lábára, s úgy szökdécsel tovább az útkereszteződésig.
Amikor odáig ért, át kell kelnie a Fő utca túloldalára, mivel ott van a 33/A jelzésű villamos megállóhelye.
Ezen a megállóhelyen Florentine minden alkalommal fontolóra veszi, vajon a zöld vagy a piros jelzőlámpa fényénél keljen-e át a kocsiúton. Többnyire akkor megy át, amikor a piros lámpa ég, mivel ezt szórakoztatóbbnak találja. Ilyenkor úgy jár a karja a levegőben, mint a cséphadaró, hadd tudják az autók, a teherkocsik, az omnibuszok: most jön Florentine!
Aztán fékek csikorognak, legalább három egyszerre, és legalább két sofőr szórja szitkait a kislányra. És méltán: mert Florentine viselkedése aztán akárminek nevezhető, csak értelmesnek meg illedelmesnek nem!
De fontos az, hogy mégiscsak átvergődik a túlsó oldalra, és ez minden alkalommal sikerül.
A megállóhelyen Florentine addig rostokol, amíg csak be nem fut az a villamos, amelyiknek Gnauck úr a vezetője. Más villamosvezetőkben ugyanis egy szikrányit sem bízik.
És most következik az utazás legizgalmasabb része: a villamosozás! Először is nem találja a viteldíjat. Előbb a bal kabátzsebében keresi, aztán a jobb kabátzsebében, aztán a szoknyája zsebében, aztán a blúza zsebében, és legvégül a kézitáskájában – és többnyire ott lapul a pénz.
Most aztán összehúzza magát Florentine egész kicsire, s a szokásosnál is csipogóbban mondja: – Kalauz úr, kérek egy gyerekjegyet a végállomásig!
Ez mindig beválik, noha Florentine már tizenegy éves, és voltaképpen nem jár neki többé gyerekjegy.
Kezében a jeggyel most előrefurakodik. Lábak és karok között siklik előre, folytonosan ezt csipogva: „Bocsánat, kérem!”
Elveszíti a kézitáskáját, visszanyomakodik, hegyes könyökével beledöf mindenkinek a sípcsontjába, végre megtalálja a táskát, újból előrekígyózik, megáll lángvörös arccal Gnauck úr, a villamosvezető mellett, és kifúlva lihegi: – Jó napot, Gnauck úr, már megint itt vagyok!
A vezető odafordítja a fejét, s fölkiált:
– Ó, te kedves kis tökmag! – és bal mutatóujjával egy táblára mutat, melyen ez áll:
Florentine minden alkalommal elolvassa a táblát, és minden alkalommal kijelenti:
– Csakhogy én nem vagyok utas. Én Florentine vagyok. És ma megint a nagymamámhoz utazom, Gnauck úr!
Aztán szünetet tart Florentine, és odasandít, hogyan kezeli a vezető a forgatókart. Kisvártatva megszólal csiripelve:
– Legutóbb sokkal gyorsabban hajtott, Gnauck úr! Nem tudna még egy foggal többet rákapcsolni? Biztosan nem megyünk még száznyolcvanassal sem! Nézze csak meg a fasor fáit! Hiszen csak cammognak mellettünk! Remélhetőleg idejében odaérek a nagymamához! Ő már nyolcvanesztendős! De még minden áldott nap felhoz magának egészen egyedül négy fiaskó sört a pincéből. Először hatvankét lépcsőfok lefelé, aztán megint hatvankét lépcsőfok fölfelé!
– A te nagymamád igazi csodagyerek! – dünnyögi Gnauck úr.
– Igen, az! – csipogja Florentine. – És amikor históriákat mesél Schinkel suszterról, hát az ember a hasát fogja nevettében!
Erre a mondásra Gnauck úr mindig elmosolyodik. Mert efféle cingár, tizenegy esztendős fruskák szájából ez a „hasát fogja az ember nevettében” – roppant mulatságosan hangzik.
Szó, ami szó, Florentine minden alkalommal elmeséli Gnauck úrnak a legutóbbi históriát, amit a nagymamájától hallott.
Sajnos, a Schinkel suszter-históriák csaknem mindig túlságosan hosszúra nyúlnak. A végállomáson többnyire hiányzik még néhány rőfnyi a végükből. Ilyenkor Florentine kiugrik a villamoslépcsőre, a villamoslépcsőről az utcára, és onnét kiabál vissza: – A végén aztán Schinkel suszter satuba fogta az ördögöt, és úgy eldöngette, hogy az egészen megszelídült. Erre megígérte a suszternak, hogy soha többé nem fogja háborgatni. Így hát Schinkel mester szabadon eresztette az ördögöt, s az leszánkázott a pokolba, és ott sebtapaszt rakatott magára a nagyanyjával!
– A viszontlátásra, Gnauck úr!
Ilyenkor Gnauck úr fölsóhajt:
– A viszontlátásra, Florentine! – Ám el is mosolyodik közben, mert alapjában véve kedveli a kislányt.
Hogy Florentine mennyire kedveli Gnauck urat, azt kiolvashatjuk összegyűjtött műveiből. A következő vers is ott díszeleg közöttük:
ÉNEK A VILLAMOSRÓL
Ó, a sárga villamosban
ülni mily nagy élvezet!
egy derék jó úr vezet.
egy derék jó úr vezet.
Gnauck úr, Gnauck úr, oly kedves ő
szívemnek, mint apám.
Ő a villamosvezető
a harminchármas Á-n.
„Száguldjunk száznyolcvanassal!”
sürgetőn így harsogok.
„És a sárga villamossal
szálljunk, mint a gyors sasok!”
Gnauck úr, Gnauck úr, nevet biz ő
ilyenkor, mint apám.
Ő a villamosvezető
a harminchármas Á-n.
Órák hosszat elcsevegnék
véle szűnös-szüntelen!
S minden állomáson: „Tessék
rákapcsolni!” – sürgetem.
Gnauck úr, Gnauck úr, nevet biz ő
ilyenkor, mint apám.
Ő a villamosvezető
a harminchármas Á-n.
Ó, a sárga villamosban
ülni mily nagy élvezet:
vezetője alaposan
megnyerte tetszésemet!
Gnauck úr, Gnauck úr, szeret biz ő
szívéből, mint apám.
Ő a villamosvezető
a harminchármas Á-n.
Florentine a nagymamához vivő útjának java részét a 33/A vonalán teszi meg Gnauck úrral. Az utolsó szakasz egy huppanás: ott, ahol egy táblán ez a felirat áll: „A réten átvágni tilos” – Florentine átugrik egy árkon, aztán átvág a réten, és végigszáguld egy kacskaringós vasrácsos kerítés mentén, miközben kézitáskáját végigszánkáztatja a rács rúdjain, s ez oly szépen kerepel: trrt, trrt, trrrt! Erre előjön egy vénséges vén kutya, egy csau-csau, és ugatni szeretne. De még csak el sem tudja vakkantani magát tisztességesen, mivel asztmás.
A vasrácsos kerítés végén Florentine befordul jobbra, elviharzik három bérház előtt, s a negyediknél ajtóstul ront a házba. Ott újból összeszedi mindazt, ami eltűnt a kézitáskájából, és felbotorkál a hatvankét lépcsőfokon. Aztán elkukorékolja magát: – Nagymami, itt vagyok!
Odafönn a lakásajtóban már ott áll a nagymama kefével a kezében, és nekilát, hogy tisztára kefélje Florentine pulóverét, kantáros szoknyáját és mindenekelőtt a cipőjét.
Végül is egy tenyérnyi előszobán át beszökdécsel Florentine a nagymama lakókonyhájába, s ott elcseveg Konstantinnal, a kandúrral, amely éppen vedlik.
Kisvártatva kakaó, diós-almás lepény meg egy újabb história következik Schinkel suszterről.
Hogy Florentine miképp vélekedik a nagymamájáról, az is ott díszeleg összegyűjtött művei között, hamisítatlan csomagolópapíron. Rímekbe öntött véleménye a nagymamáról így szól:
ÉNEK A NAGYMAMÁRÓL
Az én nagymamámnál
be jó is, be szép!
Ernestine – lám, lám:
illik rá e név.
Pincéből palackos
sört hoz föl maga
s fürgébben ki futkos,
mint a nagymama?
Ó, akinek ily csudás nagymamája van,
az nevet, ha jég is veri.
Csak ne lakna a város végén,
olyan rém messzi! ez nem emberi!
Vígan rám tekintve
szól nagymami: „Hopsz,
fürödj, Florentine!
Gyorsan szappanozz!”
Vihar zúg a vízen:
matrózok, hahó!
Izland mellett ívben röpülj hát, hajó!
Ó, akinek ily csudás nagymamája van,
azt szappanhab csípje, nevet.
Csak ne lakna a város végén,
olyan rém messzi! ezért szenvedek.
S az ármányos kandúr
a nagymaminál,
Konstantin Miaú úr
sok cirkuszt csinál.
Az asztalra surran,
s a palack megett
elcsórja papírban
a sült kecseget.
Ó, akinek ily csudás macskája van,
az nevet, csak igazán, van vagy nincs baja
Csak ne lakna a város végén,
olyan rém messzi a jó nagymama!
Valahányszor Florentine a rímekben felpanaszolt hosszú út ellenére mégiscsak meglátogatja a nagymamát, este tízig fennmaradhat; ilyenkor tengeri hajókázást játszik a fürdőkádban, vagy átböngészi a Képes Madárkalendárium 1897-es évfolyamát. De másnap reggel újból meg kell válnia a nagymamától, hogy iskolába szaladjon.
Amikor aztán hazatér az iskolából, felszökdécsel a szülői hajlékba, az ajtóban előkeresi a lakáskulcsot, valahára megtalálja, kinyitja az ajtót, bebotlik a konyhába, s ott egy cédulára bukkan efféle szöveggel:
Olykor ez is rajta áll a cédulán: Szeretettel: az Öreged
Az Öreg Florentine apja.
De Florentine szüleiről még semmit sem hallottatok.
De hát így van ez már: Florentine szülei olyan ritkán láthatók! Többnyire csak az egyikük van otthon, és mindig csak rövid ideig. Florentine szülei ugyanis a filmszakmában dolgoznak.
A mama feliratokat készít. A címfeliratokat és a színészek nevének betűit rajzolja. Feliratai olykor még a filmben is játszanak egy-egy kis szerepet. Például: búzamezőt láttok a mozivásznon, és egyszer csak megjelenik egy felirat a búzamező fölött világító betűkkel: 1860 nyara. Ilyenkor tudhatjátok, hogy most 1860 nyarát élitek át, egy olyan nyarat, mely száz évvel ezelőtt érlelte a kalászt. És fontos is, hogy ezt tudjátok, s hogy ezt Florentine mamája írta föl számotokra.
Az Öreg (Florentine papáját gondolom) az az ember, aki kamerájával filmre vette számotokra a búzamezőt, háta mögött a nappal és jobbról-balról néhány fényszóróval. Ez a munka a kamerával még sokkal fontosabb a film szempontjából, mint a feliratok. Ezért Florentine a papáját még ritkábban látja, mint a mamáját.
Hogy aztán egy film valóban olyan fontos-e, hogy miatta örökké magára kell hagyni egy kislányt, az már más kérdés. Erre talán csak hét tudós professzor adhatná meg a választ, összesen legalábbis negyvenkilenc érdemrenddel a mellén.
De éppen ebből a kérdésből kifolyólag mesélem el a galambkalandot.
A városnak, amelyben Florentine él, sok-sok magas tornyú, ódon temploma van és sok-sok tágas tere, szökőkutakkal és emlékművekkel ékesítve.
Mármost, mivel a tornyokon rések és fülkék és rejtett zugok vannak, s mivel a kutakon és az emlékműveken párkányzatok és peremek és kiszögellések díszelegnek, és mivel öregemberek szívesen morzsolnak szét kenyérdarabkákat e tágas tereken: ezért sok-sok galamb él a városban.
Valamikor régebben csak néhány ezren voltak. De ma, Florentine idejében, lehetnek vagy félmillióan is.
Ötszázezer galamb! Mindenesetre ezt állítják a városatyák, nekik pedig csak tudniuk kell!
Régebben, amikor még csak néhány ezernyi galamb tanyázott itt, öröme telt bennük az embereknek. Élt itt akkoriban egy öregasszony, aki napról napra eljárt a pékekhez kenyér-meg zsemlemorzsát koldulni, s azzal etette a galambokat. Ez az öregasszony Galambos Mária néven oly ismertté és közkedveltté vált, hogy a városatyák, halála után jó néhány esztendővel, csinos kis emlékművet állíttattak neki. Ott áll Galambos Mária egy szökőkút csöppnyi medencéjében, három, feje körül csapongó galambot etetve, s a lába körül is galambok ülnek, csőrükből vékony vízsugarak szökellnek a kútmedencébe.
A városatyák ugyanabban az időben, amikor Galambos Mária emlékművét fölavatták –ugyanazok a városatyák –, határozatba vették, hogy „a fölöttébb nagyszámban elszaporodott galambok problémáját, azok emberséges megtizedelése által megoldják”. Tudjátok, mit jelent ez magyarul?
Annyi galambot kellett tehát megfogni és lemészárolni, hogy a félmillióból mindössze néhány ezer maradjon életben.
A városatyáknak megvoltak a maguk alapos okai erre: hiszen, ha az ember akarja, mindenre talál okot.
Nevezetesen:
1. A galambok akadályozzák a forgalmat.
2. A galambok révén egykönnyen elharapódzhat a veszedelmes papagájvész.
3. A galambok ürülékükkel megrongálják az ódon templomok és egyéb középületek falait és háztetőit, s a javításuk temérdek pénzt emészt föl.
4. Ötszázezer galamb etetése szintén temérdek pénzét emészti föl a városnak.
5. Egyáltalán: túlontúl sok a galamb.
Minekutána a városatyák tüzetesen megtárgyalták és helybenhagyták ezen okokat, munkába állítottak egy tucat vizsgázott galambvadászt, ellátván őket husángokkal, hálókkal és hivatalos papírokkal. Így kezdődött a nagy galamb-hajtóvadászat.
A hajtóvadászat pontosan aznap délután vette kezdetét, amikor Florentine nagymamája valamelyik barátnőjéhez utazott, s a szülőknek a filmgyárban akadt A kislány, ahogy hazatért az iskolából, fölmelegítette a borsólevest, csemegeképpen bekebelezte a jégszekrényben talált két szeletke eperkrémtortát, aztán nekilátott a leckének, miközben diót törögetett, kibámult az ablakon, és lábával Maumit, a macskát dögönyözte.
Hogy aztán a leckék csak így-úgy sikerültek, az könnyen elképzelhető. Szintoly könnyen elképzelhető az is, hogy Florentine táplálkozási módja nem éppen a legegészségesebb.
Úgy látszik, ezt maga Florentine is tudja. Összegyűjtött művei között a csomagolópapíron erről is ékeskedik egy költemény, melyet szemlátomást lemásolt valahonnan. Sajnos, a költő nevét nagyon is olvashatatlanul karmolászta alá. Nevezhetik Ballnak, Bullnak, Böllnek vagy akár Bollnak is.
Ám a költemény olvasható. Így hangzik:
GYEREKKOR JÓ FALATJA
Gyerekkor jó falatja,
leveske, lágy cipó:
szülőkkel és a többi,
asztalnál ücsörögni
s majszolni, ó, mi jó!
Majszolhatok magamban,
bár ízlik biztosan!
csak gyűröm nyeldekelve,
s nem gondolok, csak erre:
„Most megtömöm hasam!”
S a macskával kötődöm,
s közben betűt falok:
asztalnál óra hosszat
újságcikk szórakoztat,
s biz ez nem bölcs dolog.
Gyerekkor jó falatja,
a lágy cipócska, lám,
ízlik, mint málna habja,
eperfagylalttal ostya -
családi vacsorán!
A költemény tanúsága szerint Florentine tökéletesen tisztában van vele, hogyan kellene enni. Voltaképpen nagy kár, hogy nem mutatta meg a szüleinek – talán akkor egy és más dolog megváltozott volna.
Szó, ami szó: az említett napon Florentine nem evett rendesen, hanem csak úgy magába gyűrte az ételt.
Egykettőre végzett az evéssel meg a leckéivel. Aztán kinyitotta a lakásajtót, ugróiskolát játszott egymagában a lépcsőn, majd átkiabált a barátnőjének, Bobbynak.
De Bobbynak éppen egy varródobozkát kellett kifestenie a nagymamája születésnapjára. Így aztán a kis Florentine magányosan csavargóit a nagyváros utcáin. Az egyik mellékutcában egy porlepett pinceablakra bukkant, s az ujjával két malackát rajzolt rá.
Később szemtanúja lett egy autó meg egy motorbicikli összeütközésének, és iszonyúan megrémült, mivel a motorbiciklista krétafehér arccal elnyúlt az úttesten, és nagyokat nyögött.
Emiatt aztán jó ideig nem tudott lecsillapodni. Elrohant onnan, és felzaklatott kis szívében szentül eltökélte, hogy a jövőben csak zöld fényjelzésnél kel át az úttesten.
Ekkor azonban – életében először – megpillantotta a Galambos Mária-emlékművet, s a motorbiciklista képe egy szempillantás alatt elpárolgott az eszéből.
Az emlékmű egy csöndes kis átjáróban állt, nagy kirakatablakok között, s noha jobbról-balról behatolt a tovazúgó forgalom zaja, itt olyan nyugalom áradt el, hogy a szökőkút vízsugarainak halk csobogása minden egyéb zajt elnyomott.
Florentine egész lassan háromszor is körüljárta az emlékművet, háromszor is elolvasta a feliratot: Galambos Mária és háromszor is tüzetesen szemügyre vette az öregasszony nyájas arcát az ódivatú hajviselet alatt.
Aztán a kút kávájára kuporodott, és arra gondolt:
„Olyan gyakran futkosok a városban föl-alá, és már olyan sok galambot kergettem meg, de eleséget még sosem szórtam nekik. Pedig van itt biztosan vagy ezer galamb, talán még több is. Vajon akad-e mostanság egy másik Galambos Mária? Nem hinném! A felnőtteknek mindig annyi a dolguk! Nekem viszont tulajdonképpen semmi dolgom sincs.”
Florentine a szájába dugta hüvelykujját, mert így jobban forgott az esze kereke. Ettől jó ötlete támadt: majd ő gondját viseli a galamboknak! „Talán – gondolta magában – az emberek akkor elneveznek Galambos Florentinének, és ha majd meghalok, emlékművet állítanak nekem körös-körül csupa galambokkal.” Ebben a pillanatban Florentine roppant fontos személyiségnek képzelte magát. Nyomban visszanyargalt a saját utcájukba, és sajnálattal kell jelentenem, hogy ez alkalommal már megint fittyet hányt a piros jelzőlámpának. Az utcájukban volt Witstumné péküzlete, oda száguldott Florentine.
Így kezdte mondókáját:
– Jó napot, Witstumné asszony, kaphatnék egy kis zsemlemorzsát ingyen? Vagy kalácsmorzsát? De nem magamnak! Galambokat szeretnék etetni! Senki sem akad, aki gondját viselné a szegény galamboknak! Valakinek csak meg kell tennie. Máskülönben éhen pusztulnak! Ha kaphatnék kalácsvégeket, magam is megenném, de minden egyebet a galambok kapnak, erre mérget vehet, Witstumné asszony!
A kövér pékné már ismerte Florentinét: ma merő tűzláng a kislány, másnapra meg máris elfelejti valamennyi tervét. Mégis a markába nyomott egy nagy zacskónyi fehérkenyér-morzsát meg egy édes perecet Florentine saját bendője számára, és így szólt:
– Szép tőled, hogy gondolsz rájuk, Florentine!
De amint a kislány kiviharzott a boltból, fölsóhajtott Witstumné, és így szólt Schulze-Neubergnéhez:
– Jobb volna, ha inkább Florentinével törődnék valaki, ahelyett, hogy Florentine törődik a galambokkal!
– Bizony – felelte Schulze-Neubergné –, mivel a saját anyjából olyan kevés jut Florentinének, most ő maga játssza a galambanya szerepét. – Aztán kifizette nyolc zsemléjét, és elgondolkozva indult hazafelé.
Schulze-Neubergné festőművésznő volt, és olykor filmfeliratokat is rajzolt, akárcsak Florentine anyja.
De ő otthon dolgozott, mivel két lánya is volt; az egyikük, név szerint Bobby, Florentine barátnője.
De erről még később is beszélhetünk. Most újból Florentine után kell néznünk.
Az a kis vörös-fekete, ficánkoló mitugrász ott hátul, a tágas téren, az ott Florentine. Egy magas, oszlopos épület lépcsőjén üldögél, a bejárat előtt. Jól látható, hogyan hadonászik jobbra-balra. Szemlátomást zsemlemorzsát szór a galamboknak.
De most két férfi közeleg felé, ellenzős sipkával a fején. Az egyik harcsabajuszt visel, s egy kétkerekű kocsit húz maga után. Holmi kerekeken mozgó láda ez, amelyben hullott falombot, homokot vagy szemetet szállítanak a Városi Köztisztasági Hivatal emberei.
A két férfi megáll Florentine előtt, s e pillanatban teljesen eltakarja a kislányt.
De íme, máris ott ficánkol megint egy vörös kar, balra a harcsabajszú férfitól, aki hirtelenében fölkapja Florentinét a kocsijára, jókora papírzacskójával együtt.
A kislány úgy kucorog a kocsi domború fedelén, mintha lóháton ülne. És teljesen ingyen a Várkertbe kocsikázik. Hát ez meg mi az ördög?
Legjobb, ha utánuk lopódzunk, és kilessük, mi történik itt! Eleinte nem történik semmi különös. Florentine leugrik, s a harcsabaj szú két rövid, alul kihegyezett facölöpöt vesz elő a kocsiból, s mindkettőt beveri a lágy talajba. Egy vasrúddal leméri a cölöpök közötti távolságot. Florentine eközben odanyargal papírzacskójával az egyik padhoz, amely körül galambok kotorásznak eleség után a fűben. Florentine zsemlemorzsát hint a madaraknak, és még más, távolabbi galambokat is odacsalogat. Annyira belemélyed e foglalatosságába, hogy észre sem veszi, mi történik a háta mögött.
Ott pedig egy hálót terít ki a földön a két férfi, és vasrudakat dugdos a háló szélén levő hurkokba, alul is, fölül is egy-egy vasrudat, oldalvást pedig kettőt-kettőt.
Most vaskeretbe került a háló, s a keretet két sarkán a földbe vert facölöpökre fektetik.
– No, most még a sarokvasakat! – szólal meg a harcsabajszú.
A másik férfi előhozza a kocsiból a sarokvasakat.
Hosszanti oldalain a háló alá helyezik, pontosan oda, ahol a két vasrúd találkozik. A rudak végeit a sarokvasakba illesztik, és most már világos, miről is van szó: ez az alkotmány afféle hálócsapda. A háló egyik fele hátracsapható, akár egy babakocsi fedele, majd egy húzózsineg segítségével újból előrecsapható.
A háló visszacsapható felét azután kavicsokkal rakja körül a két férfi. Majd kifeszítik a két hálót, ráillesztik a húzózsineget, s az egészet bokrok gallyaival álcázzák.
A mit sem sejtő Florentine még mindig ott ácsorog a padnál, és eteti a galambokat. Papírzacskója csaknem üres már, s ez egy kissé elszomorítja. De ekkor ott terem a harcsabajszos férfi, s egy másik, még nagyobb zacskót nyom a kislány markába, teli galambeledellel.
Közben a kavicsokkal körülrakott négyszögre mutat az álcázott hálócsapda előtt.
Florentine jól ismeri a harcsabajszos férfit. Ő az a Wastl, aki a szomszéd házban lakik. Buzgón bólogat a férfi beszédére. Aztán hegyesen odasétál – kezében a nagy papírzacskóval – a háló előtti négyszöghöz, és gyanútlanul kiszórja a friss madáreledelt. A galambok követik Florentinét, csak egyikük, egy sánta lábú marad békén a pad körül, beérve a maradék morzsával.
Valamennyi galamb ott szökdel és szedeget most a körülhatárolt helyen. Sőt még a többi galamb is odasereglik a Várkert minden tájáról. Kíváncsian csatlakozik hozzájuk két sárgarigó is meg egypár veréb.
Ezalatt a két férfi, ellenzős sipkájával a fején, az egyik ligeti padon üldögélve uzsonnázik. Meleg májas hurkát falatoznak pereccel, és sört kortyintanak rá.
Hangos szóváltásuk úgy megriasztja az egy szem sánta galambot, hogy a pad alá bújik.
Florentinét különleges vonzalom fűzi a ligeti padok alatt megbúvó galambokhoz. Történetünk majd megmutatja még, miért. Erről a különleges vonzalomról a kislány egyik verse is tanúságot tesz. íme, a vers:
ÉNEK A LIGETI GERLÉKRŐL
Padok alatt a gerlék mit keresnek?
Se zsírpapírt, se holmi rézgarast:
cipód, kalácsod morzsájára lesnek.
Csipegetésük látva, jót mulatsz.
Padok alá a gerlék mért szökellnek?
Mivel nyugodtan meglapulnak ott,
s kisurranhatnak, bármi vész közelget:
e hely ezért oly békés, oly nyugodt.
Padok alatt a gerlék min tűnődnek?
Azon tűnődnek: „Itt mit is lelünk?
Padokra enni emberek vetődnek,
s a morzsa mind a mi eledelünk.”
Padok alá mért nem hintesz le morzsát?
Mért nem kenyérkét szórsz papír helyett?
Mily semmiség, vedd fontolóra! Nos hát:
meg is köszönnék szépen kenyered.
Padok alatt, ha gerlicék sürögnek,
be szívderítő s ó, be bölcs dolog!
Irkádba írd hát: „A galambseregnek
padok alá ezt-azt lemorzsolok!”
Hogy ez a vers Florentine miféle élményére vezethető vissza, arról majd szó esik még. Most egyelőre azok a galambok kötik le a figyelmét, melyek nem a pad alatt kuksolnak.
Még mindig boldogan és teli marokkal szórja nekik az eleséget. Néhány járókelő alaposan szemügyre is veszi.
Ámde a két férfi a padon elköltötte már uzsonnáját, és a harcsabajszú Wastl ezt dünnyögi a másiknak:
– No, mos mán ölég!
Mindketten föltápászkodnak, és odaintik Florentinét. A kislány futva érkezik a padhoz. Amúgy sincs már nála több madáreleség.
– Őrizd csak az uzsonnánkat! – mondja neki Wastl, és ujjával egy darabka, zsírpapírba burkolt májashurkára meg két üres söröspalackra bök.
Florentine tehát őrködik. Ám ahogy fölfedezi a pad alatt az egy szem sánta galambot, többé már nem őrködik valami különös gonddal. De ugyan ki is csórna már el egy darabka májas hurkát meg üres söröspalackokat?
A beteg galamb teljesen leköti Florentine figyelmét, így aztán még mindig nem veszi észre, mi történik a háta mögött.
Ott a két férfi óvatosan eltávolítja a hálócsapdáról az álcázó gallyakat, aztán Wastl egy heves rántással hirtelen meghúzza a zsineget. A háló összecsapódik.
A galambok foglyul estek.
Florentine még mindig nem vesz észre semmit.
Csak akkor fordul vissza, amikor riadt kurrogást és szárnycsapkodást hall a háta mögül.
Egy idegen hang éppen így szól:
– Ez mégiscsak hallatlan! Bíróság elé kellene vinni!
Csak most látja a kislány, hogy valamennyi galamb foglyul esett a két sárgarigóval meg a verebekkel együtt.
Florentine nem buta lány. Máris rájött, hogy Wastlt meg a másik embert galambvadászatra küldte ki a város. Azzal is tisztában van, hogy Wastl csak azért hívta meg őt madáretetésre, hogy a Várkertben sétálgatok ne vegyék rögtön észre, mi történik a szemük láttára.
Florentine úgy véli, ez nem valami szép dolog Wastltól. Még örül is, hogy az emberek a Várkertben szidalmakat szórnak a két galambvadászra.
Egy pincsikutyás hölgy így szól:
– Az emberek nem tehetnek róla. Ez a mesterségük.
De a többiek lehurrogják:
– Ki-ki maga választja meg a mesterségét!
Florentine csak fél füllel hallgatja az emberek fecsegését. Most csak a pad alatt kuksoló beteg galambra gondol, az egyetlen galambra, mely megmenekült.
Lassan közelít a madár felé, s mivel az nem moccan, felülről gyorsan megragadja, a karjára veszi, s a meleg madártestet a keblére szorítja. Aztán elrohan a galambbal. Csak rohan és rohan és rohan és rohan.
És közben izgatottan zihálja:
– Ne félj, tubikám! Nem bántalak. Megmentelek. És elnevezlek Jozefinnek, vagy Klárának vagy akár Margarétének is!
Miközben Florentine a beteg galambbal a karján keresztülvágtat a nagyvároson, barátnője, Bobby elkészült már a nagymamája születésnapjára fabrikált varródoboz kifestésével. Most lerohan az utcára, hogy megkeresse Florentinét, és nem messzi Witstumné asszonyság péküzletétől, egyenest a karjaiba szalad.
– Florentine, nem akarunk pénzt keresni? – kérdezi Bobby.
– Nincs időm – lihegi Florentine. – Margarétáról kell gondoskodnom. Sántít, és röpülni sem tud, és az a két ember kis híján már nyakon is csípte!
Bobby egy árva szót sem ért az egészből. De mikor Florentine karján meglátja a galambot, megérti legalábbis félig-meddig –, miről van szó. Florentine eközben már tovább is nyargalt. De Bobby utána lohol és megkérdezi:
– Hova rohansz hát a galamboddal?
– Haza! – süvölti Florentine. (Mivel többnyire süvölteni szokott, méghozzá többnyire minden különösebb ok nélkül.) – És nem félted Maumitól? – kérdezi Bobby.
Erre egyszeriben megtorpan Florentine, úgyhogy a barátnője nekirohan, és összekoccan a fejük.
– Au! – kiált fel Bobby. – No, mi van már megint?
– Nem vihetem haza – feleli Florentine megszeppenve. – Maumi rém dühös a galambokra. Biztosan széttépné Margarétét.
– Igen – mondja Bobby. – A mi macskánk is dühös a galambokra. Most mihez kezdesz?
– Várj csak, hadd törjem a fejem – válaszol Florentine. Sajnos, a nagy fejtörésben valamicskével erősebben magához szorítja a Margaréte galambot, s a galambok ezt egy csöppet sem kedvelik. Margaréte vadul csapkodni kezd a szárnyaival, Florentine ijedtében elereszti, és máris kész a baj: a galamb vad szárny-csattogtatással leszáll a gyalogjáróra, és sántikálva, szárnyaival verdesve bemenekül egy nyitott pinceablakon át abba a házba, amelyikben Bobby lakik.
Florentine minden gondolkodás nélkül bemászik a galamb után. Bobby bemászik Florentine után. És két fiú, mindezt kilesve, bemászik Bobby után.
A pince cementpadlózata pontosan az ablak alatt húzódik. Most nagyot kondul, és először így tesz: „klikk!” Ez Florentine, aki leugrott.
Azután így tesz: „klakk!” Ez Bobby.
Azután így tesz: „knukk!” és „klukk!” Ez meg a két fiú.
Margaréte félénken kuksol a pince sarkában és így tesz: „klukkerukktukktukk!” Florentine felkiált:
– Madárkám, kicsikém, mit csinálsz? Gyere ide az anyukádhoz, gyere, gyere! – A galamb felé közelget, sokkal lassabban és óvatosabban, mint máskor. A madár félénken félrehúzódik, de végül mégis tűri, hogy Florentine megfogja és a karjára vegye.
– A tied ez a galamb, Florentine? – kérdezi az egyik fiú. Ez Loisl, a sarki benzinkutas fia.
– Ez az én kis Margarétám – feleli Florentine, és egy ujjal megcirógatja a galamb fejét. Az semmiféle hangot nem hallat, de galambszemét riadtan hol kinyitja, hol becsukja. – A biztos halál torkából ragadtam ki folytatja Florentine, és a három gyereknek töviről hegyire elmeséli várkertbeli élményét.
– Bolond história! – jelenti ki Loisl. – Azt hiszem, még több galambot is meg kell mentenünk.
– De hová tesszük őket? – kérdezi Karl, a másik fiú, özvegy Meiselné, a kalapárusnő fia. Örökös ellenvetéseiről híres.
Loisl a homlokát ráncolja, és eltöprengve kérdi:
– Kié ez a pince tulajdonképpen?
– A miénk – feleli Bobby.
– És miféle kalitka ez itt?
– Az aranymálinkó lakott benne, amelyik tavaly tüdőgyulladásban meghalt.
– Remélhetőleg nem maradt a kalitkában tüdőgyulladásbacilus! – firtatja Loisl.
– Biztos, hogy nem! – kiált fel Bobby. – Hiszen alaposan kitisztogattuk!
– No, hát akkor először is a kalitkába kerül a galamb – dönti el a kérdést Loisl. – Aztán majd meglátjuk, hova tesszük később a többit. Florentine, csukd a rács mögé a madaradat!
A kislány szót fogad, mivel Loisl először is az utca királya, másodszor csodaszép gesztenyebarna, göndör üstöke van. Az ilyesmit fölöttébb kedvelik a kislányok.
A gyerekek újra kimásznak a pinceablakon át az utcára, és Margaréte, a sánta galamb ott marad az aranymálinkó kalitkájában. Odakünn Loisl kijelenti:
– Menedékünk már volna. Most madáreleségre van szükségünk.
– Ugyan – veti közbe Karl. – A madáreleség pénzbe kerül!
– Florentine meg én úgyis pénzkeresésre indultunk! – kiált föl Bobby. – Azalatt ti foghattok néhány galambot.
– Rendben – feleli Loisl. – Keressetek pénzt! Mi meg galambot fogunk. Gyere, Karl!
– De hát hova? – kérdezi Karl.
– A térre! – süvölti Loisl.
A fiúk elrohannak. Florentine és Bobby a közeli pályaudvar felé veszi útját pénzkeresés céljából.
Pénzt keresni egy óriási pályaudvaron a világ legegyszerűbb dolga. Először is végigcserkészi az ember a telefonfülkéket, és megvizsgálja, nem rejtőznek-e ottfelejtett érmék a pénznyílásokban. Ha egyetlen érme sem rejtőzik bennük, egy kicsit megzörgeti az ember a telefonládikákat. Olykor még egy második érme is lecsörren az első után. Itt Bobby és Florentine kerek negyven pfenniget harácsolt össze.
Aztán a sokajtós vasszekrényeket fürkészi végig az ember, melyekben napi három pfennigért megőrzik az utasok csomagjait. Ezeken is vannak pénznyílások: a kislányok itt óriási szerencsével jártak: kereken kilencven pfenniget szedtek össze. Nem is csoda ezerkétszáz ajtó esetében!
Végül aztán a pénzkeresés színterét áthelyezi az ember a jegypénztár ablaka előtt kígyózó utastömeg közelébe, s a padlózatot lesi. Ott mindig akad egy-egy földön heverő pénzdarab, ha csak egy pfennig is.
A pénztárablakok körül negyvenegy pfenniget gyűjtöttek össze a pénzkereső lányok.
Most már egy márka és hetvenegy pfennig csörgött a markukban. De azért tovább folytatták az automaták pénznyílásainak vizsgálgatását. Találtak is ott egy rágógumit, amin megosztoztak, meg egy ötpfennigest.
Zsákmányuk tehát egy rágógumira meg egy márka hetvenhat pfennigre rúgott. Ezzel aztán visszavándoroltak az utcájukba, hogy zsemlemorzsát vásároljanak.
Az effajta pénzkeresésnek kettős haszna van: nemcsak üdvös célt szolgál, hanem egyúttal szórakoztat is.
Florentine költői csomagolópapírja erről is elzenghet egy dalocskát, mégpedig ezt:
ÉNEK A PÉNZKERESÉSRŐL
Mit keresünk? Mit keresünk?
Ma pénzt kereshetünk!
E tréfa tetszik is nekünk,
s jól megtömjük zsebünk.
Az állomáson egy sereg
automatát lel egy gyerek,
rajtuk szemernyi rés:
a nyitjuk ennyi, kész!
Megcsörgeted, megzörgeted,
aztán szemed meresztgeted,
s a résen – mily ravasz!
kigördül egy garas.
Mit keresünk? Mit keresünk?
Ma pénzt kereshetünk!
E tréfa tetszik is nekünk,
s jól megtömjük zsebünk.
A jegypénztárnál egy gyerek
seregnyi nép közt őgyeleg,
s a pénzre – mily cseles!
földet fürkészve les.
Kiszemeli, föl is szedi
a kőpadló telis-teli!
S markába – mily ravasz!
begyűl a sok garas.
Mialatt Florentine és Bobby szerencsével gyűjtötte a pénzt, és közben jól szórakozott, Loisl meg Karl működését is hasonló siker koronázta: már nyolc galambot fogtak el és csuktak a pincébe. Most éppen újabb kettőnek eredtek nyomába.
A madarakat egyszerűen csak beröppentették az ablakon át a pincehelyiségbe, aztán kívülről behúzták az ablakot, és mindig csak egy ujjnyi rést nyitottak rajta, mikor egy-egy újabb galambbal befutottak.
Sajnos, egy percig sem gondoltak Bobby szüleire, s amikor Schulze-Neubergné váratlanul lement a pincébe, hogy fölvigyen egy üveg birsalmabefőttet, az első pillanatban azt hitte, a befőttesüvegei keltek szárnyra.
De aztán mégis észrevette, hogy holmi állatok röpdösnek körülötte.
Rémülten csapta be az ajtót, és rohanvást futott föl a férjéhez.
– Hans! – kiáltotta. – Teli van a pincénk denevérrel!
Schulze-Neuberg úr jól megtermett férfi volt s maga a testet öltött nyugalom. Festett és rajzolt éppúgy, mint a felesége, de ő többet festett, mivel több ideje volt rá.
Schulze-Neuberg úr tehát lement a pincébe, lassan kinyitotta az ajtót, és így szólt:
– Édes fiam, a denevérek nem tudnak sem a kövön sétálgatni, sem turbékolni. A te denevéreid ugyanis galambok!
Aztán betette maga mögött az ajtót, s a szökdécselő, repdeső galambok között óvatosan lopódzott a pinceablakhoz. Már éppen ki akarta nyitni, amikor valaki odakintről egy kissé benyomta, és egyenest az arcába hajított két újabb galambot.
– Az ördög vigye el! Hát galambmenedékhely ez a pince?!
Csak két homályos árnyékot láthatott az ablaktáblákon át, mivel tejüvegből voltak. Az árnyékok nyomban eltűntek, és Schulze-Neuberg úr fülét szaporán távolodó léptek zaja ütötte meg.
Gyorsan feltépte hát az ablakot, kidugta rajta a fejét, de már csak annyit sikerült felfedeznie, hogy Loisl meg Karl eltűnik az utcasarkon.
Most aztán lehívta a feleségét, és közösen hajtóvadászatot rendeztek a szegény riadt jószágok ellen. Apránként, egyesével eregették ki őket az utcára az ablaknyíláson át. Schulze-Neuberg úr aztán ismét becsukta az ablakot.
Ám ekkor a felesége megpillantotta a sántító Margarétát az aranymálinkó kalitkájában, és felkiáltott: – Hans, itt is van még egy! Úgy látom, ennek valami baja van.
Éppen lehajoltak a kalitkához mind a ketten, amikor valaki odakintről óvatosan megkísérelte benyomni az ablakot.
– No várjatok csak! – sziszegte Schulze-Neuberg úr.
– Majd adok én nektek, gazfickók!
Odalépett az ablakhoz, gyorsan feltépte, és egyszerre két kislányt csípett nyakon a blúzánál fogva: Bobbyt és Florentinét.
– Nono! – csak annyit mondott. Többet nem szólhatott, mert valóságos zsemlemorzsa-zápor zúdult rá, elárasztva a haját, az ábrázatát és az új sötétkét pulóverét.
Schulze-Neubergné asszony fölsóhajtott:
– Te jóságos ég!
S a két kislány szégyenkezve mászott be a pinceablakon, elsőnek Bobby, akinek a markában kiszakadt az óriási zsemlemorzsás zacskó, s utána Florentine, aki épségben hozta le a maga zacskóját.
De Bobby anyjából hirtelen kirobbant a nevetés, s a két kislány is vele hahotázott. A morzsával teliszórt Schulze-Neuberg úr rámeredt a három nőszemélyre.
– Talán a bolondokházába csöppentem! – kérdezte.
– Dehogyis, Hans, csak olyan mulatságos látvány vagy! – kiáltott föl a felesége.
– Mint egy hóember nyáron! – kiáltotta Florentine.
De lassanként a nők is észre tértek, s ekkor Florentine és Bobby elbeszélte a galambmentési haditervet s ráadásul a Margaréte galamb históriáját.
Bobby szülei a fejüket csóválgatták, hümmögtek, többször is összenéztek, és végül kijelentették: némiképp megértik a galambmentési akciót, de sajnos, azt semmiképp sem érthetik meg, miért éppen az ő pincéjük legyen a galambok menedéke. A pince kőpadlatát máris telipettyegették fehér pecsétnyomokkal a madarak, sőt még néhány befőttesüveget is. Végül aztán megegyeztek abban, hogy a sánta Margaréte ott maradhat az aranymálinkó kalitkájában, de a többi galamb számára, sajnos, itt nem akad hely. Schulze-Neuberg úr még azt is megígérte, hogy nem bünteti meg Loislt és Karit, s ezzel a két fiú mindörökre el is tűnt történetünkből.
Így végződött a galambmentési akció egy telipettyegetett pincével s egy zsemlemorzsával teliszórt Schulze-Neuberg úrral. Ezalatt pedig a városi nagy hajtóvadászat a galambok ellen zavartalanul folyt tovább.
Valamicske eredménye azért mégiscsak volt a galambmentési kalandnak: Florentine talált egy élőlényt, amelynek gondját viselhette – egy galambot, mely sántikált, és méghozzá repülni sem tudott.
A galambbal, név szerint Margarétével valóban sokat is törődött. Sőt Witstumné asszony véleménye szerint túlságosan is sokat. Ugyanis mostanában magával hurcolászta az egész kalitkát, amelyben a galamb kuksolt.
És egy délután, a kalitkát cipelve, Florentine újabb béna szárnyú, fiatal galambra bukkant. Nyomban elfogta azt is, a s kalitkába ültette. Ezt a gerlicét aztán Annagrétének nevezte el.
Gyaníthatólag szántszándékkal tette, hogy rímeljen a két madár neve. Egyik csomagolópapírra írt verse mindenesetre ezt bizonyítja. Így szól a vers:
ÉNEK A KÉT GERLÉRŐL
Margaréte, Annagréte
ismerős e gerlepár?
Margaréte, Annagréte
jó barát a két madár!
Annegrét, amerre lép,
ott sürög már Margarét.
Margaréte, Annagréte
béna szárnyú bár, s biceg:
Margaréte, Annagréte
jámbor, jó kis bikficek!
S úgy forgatja Annegrét
csöpp fejét, mint Margarét.
Margaréte, Annagréte
el nem válnak ők sosem.
Margaréte, Annagréte
így él együtt kedvesen.
S merre Margarét eléd
toppan: ott van Annegrét.
Margaréte, Annagréte
szép az élet, ó, be víg,
Margaréte, Annagréte
míg egymást így kedvelik,
ím, a gerlepár: derék
Margarét meg Annegrét!
Az egész környéken csakhamar éppoly jól ismerték Margarétét meg Annagrétét, mint Florentinét magát.
Csak két ember akadt, akinek sejtelme sem volt az egészről: Florentine anyja meg Florentine apja.
Egy filmen dolgoztak éppen, s a munkával égető sürgősen el kellett készülniük. Ezért aztán leginkább csak olyankor vetődtek haza, amikor Florentine már aludt. Reggel pedig, amikor Florentinének iskolába kellett sietnie, olyan sok megbeszélnivalójuk akadt a kislány kosztjával, leckéjével, ruházatával kapcsolatban, hogy Florentine alig jutott szóhoz. Utána meg máris rohannia kellett, hogy idejében befusson az iskolába.
Ez idő tájt két ízben utazott ki Florentine a nagymamájához. Ilyenkor Schulze-Neubergék pincéjében hagyta Margarétét meg Annagrétét, és jól a fejébe verte Bobbynak, a barátnőjének: napjában legalábbis egyszer bocsássa szabadon a galambokat, adjon nekik elegendő eleséget, és ne feledkezzék meg a vizükről, és meg ne markolja Annagrétét a beteg szárnyánál fogva, mert az nagyon érzékeny.
Ezek után minden alkalommal úgy találta, hogy a galambok siralmas állapotban vannak, és bizonyára nem kaptak eleget enni.
De Bobby esküdözött, hogy jó csomó kifli – meg zsemlemorzsát szerzett Witstumné asszonytól, és ezenfölül még salátaleveleket is tett a galambok elé, ami még látható is az ételmaradékuk között.
Szó, ami szó, Florentine életében először volt boldog, hogy néhány napig nem kellett elmennie a nagymamához. A film ugyanis, melyen a szülei dolgoztak, végre-valahára elkészült.
De éppen aznap este, amikor Florentine apja meg anyja búcsút mondott a filmstúdiónak, hogy néhány napos, jól megérdemelt szabadságát élvezze, elébük toppant a filmvállalat gyártásvezetője, és így szólt:
– Mivel éppen kéznél vannak az embereink meg a felszerelés is, jó volna, ha hirtelenében leforgathatnánk egy kis kultúrfilmet. Egy édes sztorit mesélt el nekünk valaki a minap.
A gyártásvezető történetet is mondhatott volna sztori helyett. De a filmeseknél roppant mulatságosan beszélnek, s az angol story szót használják.
Nos hát egy édes sztorit kellett leforgatni, mivel az édes sztori éppen a gyártásvezető feleségének ötlött az eszébe. A történet egy kislányról szól, aki állítólag minden áldott délután megjelenik a Várkertben, hogy két beteg galambját kalitkástul megsétáltassa.
Florentine apjának kellett szemügyre vennie másnap a szóban forgó kislányt a Várkertben, hogy beszámolhasson: elég jó fényképarca van-e a kicsikének.
Florentine anyjának is vele kellett tartania, mivel rajzolói munkája mellett asszisztensnői munkakörben is működött.
– Ha jól emlékszem, önöknek is van egy kislányuk – mondta a filmgyártásvezető. – Akkor hát máris tudják, hogyan kell megfogniuk a dolgot. Csak egy rövid hétperces kisfilmről van szó. Pár nap alatt nyélbe is üthetjük az egészet.
Florentine szülei megígérték, hogy szemügyre veszik a kislányt, aztán kis piros autójukon hazarobogtak, vajmi kevéssé örvendezve. Florentine már ágyban volt és aludt, lába a vánkoson, feje az ágy lábánál.
Másnap reggel megint csak nem jutott hozzá a kislány, hogy Annagrétéről és Margarétéről meséljen a szüleinek, mivel korán kezdődött a tanítás, és gyorsan le kellett gyűrnie a reggelit, mert megint későn kelt.
Tanítás után Florentine, mint mindig, most is elcsavargott, s a szülei közben újból elmentek hazulról, így hát megmelegítette magának a kolbászos savanyú káposztát, evett belőle valamicskét, kivett három banánt a gyümölcsöstálból, aztán elrohant Bobbyhoz, a barátnőjéhez a pincekulcsért.
Bobby nem volt otthon, mivel különtornára járt, de nővére, Mónika lekísérte Florentinét a pincébe, s ott megkérdezte tőle:
– Azt hiszed, jól érzik magukat a galambjaid ebben a kalitkában?
– Ó! – kiáltott föl Florentine. – Hozzászoktak már, és a Várkertben mindig kieresztem őket egy órácskára.
– És aztán meg tudod őket fogni egyedül? – érdeklődött Mónika.
Monika ugyanis valóságos kis dáma volt már, valóságos kis művésznő, aki csodaszép galambokat festett, de megfogni egyetlenegyet sem tudott volna.
– A galambfogás – felelte Florentine – egészen egyszerű dolog.
Ekkor már a markában volt a kalitka, és megindult vele a pincelépcsőn fölfelé.
Odafentről visszakiáltott még:
–Azonkívül nem is tudnak röpülni a galambjaim! Azért is ápolgatom őket, érted? Szevasz, Monika! Egy óra múlva visszajövök!
Eközben Florentine szülei egy padon üldögéltek a Várkertben, és csak lesték a kislányt a kalitkával meg a galambokkal – mindhiába.
– Azt hiszem, semmi se lesz az édes sztoriból – szólalt meg az apa.
– Nekem is az az érzésem – felelte az anya.
De éppen abban a szempillantásban egy cingár kislány loholt be a kapubejáraton, előrenyújtott két kezében kalitkát cipelve.
Az apa pillantotta meg elsőnek, és így szólt:
– Szakasztott olyan, mint a mi Florentinénk.
Az anya megrökönyödve kiáltott föl:
– Nemcsak hogy szakasztott olyan, mint Florentine, hanem ő maga az!
A szülők egymásra meredtek.
– Vadidegen emberek többet tudnak a lányunkról, mint mi magunk – szólalt meg az apa. – És most mit tegyünk?
– Hozd ide Florentinét – mondta az anya. – Én azalatt gyorsan telefonálok.
Odasietett a Várkert szélén álló kis sárga telefonfülkéhez, és feltárcsázta a filmgyártásvezetőt.
– Halló! – kiáltotta. – Ön az személyesen? Csak azt akartam közölni önnel, hogy semmi sem lesz az édes sztoriból.
– És miért nem? – kérdezte a gyártásvezető a drót másik végén.
– A szülők nem egyeznek bele, hogy filmre vegyük a gyereküket!
– Akkor kínáljon fel pénzt nekik. Ezen ne múljék!
– A szülőknek van elég pénzük.
– Csodálatos! – süvöltötte a hang. – Akkor meg biztosan értelmes emberek, akikkel lehet beszélni.
– Az értelmet nem lehet pénztárcával mérni – jelentette ki Florentine anyja. – Egyébként a kislány szüleit valóban értelmes embereknek tartom, és éppen azért van kifogásuk az ön édes sztorija ellen.
– A mindenségit neki, hát kié az a gyerek?! – kérdezte a gyártásvezető.
– A miénk... – felelte Florentine anyja, aztán a telefonvillára ejtette a kagylót.
Eközben Florentine apja ott ült a kislánya mellett a Várkert füvében, és figyelmesen hallgatta, hogy lehet Margarétét Annagrététől megkülönböztetni.
Az anya csöndesen letelepedett mögéjük, és figyelte őket.
– Annagréte sokkal kisebb és törékenyebb, mint Margaréte – magyarázta Florentine. – Azonkívül bóbita is van a fején, látod?
– Valóban – jegyezte meg az apja. – Bóbitája van.
Florentine hirtelen megpillantotta az anyját.
– Te! – kiáltott fel. – Hát ez nagyszerű, hogy ma ráértek! Tudod már, hogy hívják a gerléimet, mama?
– A bóbitást Margarétének...
– Tévedés! – csattant fel Florentine. – Az Annagréte!
Margaréte a másik, az a beteg lábú. Tudod, mama, mindennap kihozom őket sétálni egy órácskára. Szükségük van napfényre meg friss levegőre.
– Alapjában véve nekünk hármunknak is szükségünk volna minderre – szólalt meg az anya. – Nem kellene valamerre kirándulnunk?
–De igen! – ujjongott Florentine. Ám ahogy a kalitkára pillantott, föltette a kérdést: –Mit kezdjünk a galambjaimmal?
– Magunkkal visszük őket!
Hármasban aztán elfogták és kalitkába csukták a két madarat, berakták őket kalitkástul a kis piros autó hátsó ülésére, aztán beültek a kocsiba, és kirobogtak a városból jó messzire. Egy régi vendéglőnél kötöttek ki, melynek a terasza a folyó fölött magasodott. Kalácsot ettek, és kávét ittak, azaz Florentine csokoládét ivott, mivelhogy egy kicsit meg akart gömbölyödni.
A két galamb ezalatt a kavicsos földön totyogott körülöttük, kalácsmorzsákat szedegetve. Galambetetés közben megkérdezte az apa: – Mitől bénulhatott meg így a galambok szárnya?
– Talán nem vigyáztak rájuk a szüleik, és kiestek a fészkükből – vélte Florentine.
– Akkor azok a galambok, hogy úgy mondjam, igazi mostoha-csókaszülők lehettek – jelentette ki az anyja.
Az apa, aki éppen a kávéjából hörpintett, felesége megjegyzésére félrenyelt, és ettől elfogta a köhögés. Florentine fölpattant székéről, és tenyerével apja hátára veregetett.
–Most már jobb? – érdeklődött.
Az apja rákvörös arccal bólogatott, köhintett még egyet-kettőt, s az ölébe akarta vonni Florentinét. De a kislány hirtelen elviharzott onnan, véletlenül lesodorta egy szomszédos asztalnál üldögélő hölgy fejéről a kalapot, odakiáltott, hogy bocsánat, aztán eltűnt a vendéglő egyik szeglete mögött, mint a forgószél.
– Mi ütött belé? – kérdezte az apa.
– Elment az egyik galambja – felelte az anya. – Azt hiszem, éppen Annagréte.
– Nem! – ellenkezett az apa. – Margaréte tűnhetett el, mivel Annagrétének bóbita van a fején. És a bóbitás galamb itt van.
– Igaz – jelentette ki az anya. – Annagréte itt van. Akkor hát nyilván Margaréte szökött meg.
A szülők elhallgattak, s az apa letekintett a folyóra.
– Mire gondolsz? – kérdezte a felesége.
– Azon töprengek, miért is nevezik mostohának a csókaszülőket.
– Mert a csókák ott hagyják fiókáikat a fészekben – felelte az anya.
– Csakhogy ez nem igaz! – ellenkezett az apa. – Egyetlen csóka sem hagyja el a fiókáját, mielőtt az szárnyra nem kapott.
– Csakhogy van egy mese két csókáról, akik elhagyták fiókáikat – makacskodott Florentine anyja.
– No tessék – kiáltott föl az apa. – Lárifári! A csókák a valóságban a legkitűnőbb szülők!
Ebben a pillanatban újból fölbukkant Florentine Margarétével a karján a vendéglő szeglete mögül. Ahogy elhaladt a hölgy mellett, akinek lesodorta kalapját, bókot vágott ki előtte. A hölgy rámosolygott és megkérdezte:
– A tiéd ez a galamb?
– Mind a kettő az enyém – felelte Florentine. Minden nap megsétáltatom őket. De néha mégis megszöknek. Nagyon kell vigyázni rájuk. Még gyerekek!
– Ebben igazad van – vélte a hölgy. – A gyerekekre nagyon kell vigyázni!
Az idegen hölgy eme bölcs megjegyzésével voltaképpen be is rekeszthetnénk a fejezetet. De meg kell még említenünk, hogy Florentine szülei hazafelé a piros autóban újból a csókaszülőkről beszélgettek. Közben Florentine fülelt a szóra, és összegyűjtött művei ezáltal újabb költeménnyel gazdagodtak. íme:
Ha a csókát
csöpp fiókák
éhesen lesik:
sok-sok jót a
mamacsóka
buzgón hord nekik.
Csókák apja
megszalasztja
kandúrok raját,
s míg visong a
sok kiscsóka,
vészeset kiált.
Lám, be jók a
kedves csóka-
szülők! Mennyi szép
csemegéhez
jutnak éhes
csókacsemeték!
Drága fruskák,
jó, fiúcskák,
szóljatok hát:
nos, a csókák
mostohák-e? Sőt!
Bácsik, nénik,
hadd kívánjam:
lennétek bár mindahányan
mint a csókák, oly szülők!
Az előbbi fejezetben elbeszélt események mégiscsak húsába (vagy mondjuk inkább: szívébe?) vágtak Florentine szüleinek.
Az apa meggondolta, hogy nem köteles minden este a kamera mögött állni.
Mostanában olykor szabaddá tette magát, hogy esténként Florentine közreműködésével jókora fényképgyűjteményét rendezgesse.
Florentine anyja föladta állandó állását – a gyártásvezetővel amúgy is hadilábon állt jó ideig a telefonbeszélgetésből kifolyólag –, és csak akkor állt munkába, ha egy-egy filmnél égető sürgősen szükség volt rá.
De húsvét előtt néhány héttel hamarjában újból le kellett forgatniuk egy nagy filmet. Ez ismét naphosszat lekötötte mindkét szülőt, így Florentine újra sokat volt egyedül.
Sajnos, ez idő tájt már nem voltak meg a galambjai, mivel mindkettő fölépült, és Florentine szabadon eresztette őket. (A városi galamb-hajtóvadászatnak ugyanis vége szakadt már.) Csak kevéssel húsvét előtt készült el a film, s ekkor a szülők elhatározták, hogy Florentinével együtt a Garda-tóhoz utaznak.
Amint megkezdődött a húsvéti vakáció, a mama újból több időt szentelhetett az ő izgága kislányának. De sajnos meg kell jegyeznünk, hogy maga a mama is egy kissé izgága és türelmetlen. Ő maga idegességnek mondja ezt. No igen, nem is csoda, ha az ember tíz évig a filmnél dolgozott. De azért nagy kár. Főként Florentine miatt.
Ma van a húsvéti vakáció első napja, és Florentinének semmi érdemleges tennivalója nincs. Ezért mamájának segít a konyhán. S ez némiképp meglepő, mert Florentine a házi munkákban...
Csinn-bumm – ott hever a földön az első tányér.
Most aztán úgy megijedtem, hogy már azt sem tudom, mit is akartam mondani. Ahá, azt akartam mondani: Florentine a házi munkákban egy kissé ügyetlen.
Szó, ami szó, egy csöppet sem fűlik a foga a főzőcskéhez, hámozgatáshoz, törölgetéshez. Csak az a baj, hogy Florentine mamájának sincs semmi tehetsége az efféle munkákhoz.
Vegyétek csak szemügyre a két hölgyet a konyhában! Most éppen a söprűt meg a szemétlapátot keresgélik, hogy felsöpörjék a tányér cserepeit. A mama a függöny mögött csörög-csattog a takarítószerszámos sarokban, és máris földre zörrenti a porszívót, melyet fejjel lefelé támasztottak a falhoz, azaz a nehezebb részével fölfelé. Florentine pedig újfent harisnyában szökdécsel föl-alá a konyhában, mert lusta volt fölrántani a házicipőjét. Közben persze belelép egy fölágaskodó tányércserépdarabba, és máris kész a baj!
A lábujj vérzik, Florentine üvölt, mintha fölnyársalták volna, a mama idegességében lever két fazekat a polcról, és Maumi, a macska egyetlen iramodással a szenesládába menekül, s onnét a frissen vasalt fehérneművel megrakott ruháskosárba.
– És mindez két nappal az utazás előtt! – sóhajt föl Florentine mamája, mialatt sebtapaszt keresgél a kenyeres szekrénykében. Sajnos, egypár rajzszög is ott hever a sebtapasz mellett, s az izgatott mama hirtelenében belekap mutatóujjával egy rajzszögbe. Most már ő is vérzik. Szerencse, hogy elég tapasz van kéznél.
Florentine egyébként már nem üvölt. Először is a seb nem valami nagy, másodszor a mama közben leragasztotta már tapasszal, és harmadszor...
Harmadszor Florentine fontolóra vette, hogy sebesült lába nagyon, de nagyon kapóra jön neki, mégpedig a Garda-tavi út miatt. Semmi kedve sincs ugyanis a szüleivel tartani, s ez okból nagyon jó ez a kis sebesülés a lábán.
Most valamennyi kislány, kisfiú, szülő, városatya és szatócs fölteszi majd a kérdést: „Miért nem akar Florentine Olaszországba utazni a szüleivel?” A válasz erre a kérdésre egy egészen külön história.
Legjobb, ha olvasóim elkísérnek a padlásrészbe, mely Florentine szüleinek lakásához tartozik.
Ebben a padlásrészben ugyanis két kislány üldögél e pillanatban, és javában cseveg.
Egyikük, a szőke lófarokfrizurás: Bobby. Egy ócska derékaljon ül. (Ugyanaz a derékalj ez, amely alatt Florentine versei rejtőznek.) A másik fruska, akinek üstöke fekete drótkeféhez hasonlít: Florentine. Egy hintalovon ülve, nagyhangon viszi a szót. Éppen azt magyarázza a barátnőjének, mért is olyan rémes egy Garda-tavi út.
– Éppen elegem van az első útból – jelenti ki. – Ebédeltél te már valaha étkezőkocsiban?
– Nem – feleli Bobby.
– Akkor szerencsés vagy – fúj nagyot Florentine. – Az étkezőkocsiban az asztal is, a szék is az elképzelhető legkényelmetlenebb, valóságos babaszoba! Ha bal kézzel egy zsemléért nyúlsz, rögtön lesodorsz egy söröskorsót az asztalról. És egy törött söröskorsóért az étkezőkocsikban két márka ötvenet kell leszurkolnod.
– Te jó ég! – kiált fel Bobby.
– Mihez kezdesz azon a szűk helyen? – folytatja Florentine. – Az ember mégsem holmi szardínia! És a jobb kezeddel, amivel enned kell, még sokkal rosszabb a helyzet. Az ablakok mentén ugyanis palackok sorakoznak körös-körül, bor meg pezsgő meg ilyesmik. Reklámnak, meg azért is, hogy megszomjazz tőlük. És ha csak egy hajszálnyira is elmozdulsz a könyököddel, zsupsz! – máris a földön hever egy pezsgőspalack tizenhat húszért! És a cipőd meg a harisnyád csuromvíz lesz, akár a mosogatórongy!
– Tizenhat márka! – ismétli Bobby rémülten.
– Tizenhat húsz! – helyesbít Florentine. – És az egész csak a helyszűke miatt van. Ha adhatok neked egy jó tanácsot: sose egyél az étkezőkocsiban, főleg levest ne, ha világos ruha van rajtad. A levesben tudniillik tíz kilométeres sebességű szélerő dühöng, amikor a vonat kanyarog.
Bobby megígéri, hogy megjegyzi a jó tanácsot. Mindazonáltal még mindig nem elég világos előtte, mi köze az étkezőkocsinak Olaszországhoz. De Florentine efelől is felvilágosítja gyorsvonatiramban:
– Az étkezőkocsi – folytatja – még csak a kezdete egy efféle utazásnak a Garda-tóhoz. Aztán a szálloda következik: csupa olyan ember, akinek valami baja van. Folytonosan a mérges epéjükről meg a rossz gyomrukról beszélnek. És mindig éppen evés közben. Mondhatom, jó kis dolgokba csöppensz!
Bobby komoly ábrázattal bólint.
– Azonkívül örökké téged szapulnak az emberek.
Vagy túl hangosan beszélsz, vagy nem törölted meg a cipőd talpát. Valamit mindig találnak. És ha egyszer hintázni kezdesz valamelyik székkel, nyomban összetörik alattad. Tudniillik stílbútoraik vannak, érted? Olyan vékony a lábuk, akár a kisujjam!
– Borzasztó! – sóhajtja Bobby részvéttel.
– Mondhatom, az – erősíti meg Florentine. – És mindig szépen kiöltözve kell járnod-kelned. Ha egyszer a mólóról netalán a vízbe pottyansz, mindjárt csupa olaj leszel. A rózsaszín ruhám még mindig teli van olajfolttal. És ha lecsúszok a lépcsőkorláton, az egész szálloda rázendít óbégatva: „Az isten szerelmére, a gyerek, a gyerek!” Szerencsére van ott egy igazgató, Enricónak hívják. Az azt mondja erre: „Signorina lenni kicsinyke elevenke. Csúszkálja csak, kell hadzni őtet!” Így aztán legalább a csúszkálást megengedték.
– Akkor mégiscsak szerencséd volt ebben – véli Bobby.
– Hogyhogy szerencsém? – horkan fel Florentine megütközve. – Neked talán volna kedved tizennégy napon át reggeltől estig mindig ugyanazon a karfán csúszkálni?
– Nem – feleli Bobby őszintén. – Azt már nem.
– No látod! És az ember még vakációnak nevezi az ilyesmit a Garda-tónál! Szerencse, hogy lesántultam, így talán itthon maradhatok.
– Azt hittem, autón mentek, Florentine.
– Te jó ég! – kiált fel Florentine. – Erről egészen megfeledkeztem. Akkor hát mégiscsak velük kell mennem.
– Te szegény – szól Bobby sajnálkozva. Majd némi töprengés után megkérdezi: – Ha a szüleim meghívnának most a víkendházunkba, akkor is el kellene menned a Garda-tóhoz?
Florentine leugrik a hintalóról, teljesen megfeledkezve róla, hogy lesántult.
– Ez a megváltás! – kiáltja. – Tüstént el kell mondanom a szüleimnek!
Máris a lépcső felé rohan a döngő padlásdeszkázaton, s a korláton úgy lesiklik, mint a tüzes villám.
– Még nem tudom, hogy a szüleim beleegyeznek-e! – kiabál utána Bobby. Csakhogy Florentine nem hallja már.
Erre Bobby feltápászkodik a derékaljról, visszacsappantja a lécajtó kallantyúját, és ő is lejön a padlásról.
Florentine ezalatt már a városban száguld. Tudja, hogy anyjának a filmműteremben akadt dolga. Kisegítőként. Ezért nyílegyenest arrafelé veszi útját.
A filmgyár portása már ismeri a kislányt. Akadékoskodás nélkül bebocsátja. Florentine egyébként az ő engedélye nélkül is berontott volna a kapun. Most a hatos csarnok felé száguld.
Az ajtó fölött vörös világító betűs felirat áll:
Csakhogy Florentine észre sem veszi a táblát, besurran az ajtón, és szemével az anyját keresi a kamerák, kábelek, emberek és díszletek zűrzavarában. Végre fölfedezi, a nyakába ugrik, és elárasztja pont és vessző nélküli szózuhatagával:
– Mamimami-képzeldcsak. Abobbymagával... (Szusszantás) Visz! (Újabb lélegzetvétel) Éshakedvemtartja, azegészvakációtott... (Szünet)... tölthetem!
Florentine apja, aki éppen egy nehéz beállítással vesződik a kamera előtt, odakiált: – Csöndet kérünk a stúdióban!
Erre a mama kivonszolja lányát a műterem előcsarnokába, és csak ott kísérli meg, hogy rendet teremtsen Florentine mondatai között. Amint a kislány néhány sikertelen nekirugaszkodás után végre világosan elmondja neki, miről is van szó, a mama olyan gyorsan beleegyezik mindenbe, hogy Florentinének tátva marad a szája. Szerencsére meg sem fordul a fejében, hogy ez a gyors beleegyezés nem valami kedves a mamától.
A Garda-tó tehát megmenekült a fruskától. Florentine egy kis utazótáskával, egy nyúlbőrrel, egy zacskó madáreleséggel és néger babájával, Marie-Helénnel Tafernwiesbe utazik, az Alpok tövébe. Bobby szülei beleegyeztek a látogatásba.
– Florentine ugyan valóságos rugóra járó krampusz, – vélekedik Schulze-Neubergné –, de mi majd helyrebillentjük a fejét.
– Gondolod, hogy a két galambját is magával hozza majd az aranymálinkó kalitkájában? – érdeklődik a férje, merő elővigyázatból.
– Dehogy – világosítja fel a lánya, Monika. – A galambok ugyanis meggyógyultak már, és a városban röpködnek, mint azelőtt.
– Ezer szerencse! – sóhajt fel megkönnyebbülve Schulze-Neuberg úr.
Egyébiránt a Schulze-Neuberg családból senki sem sejti, milyen boldog Florentine a tafernwiesi meghívással. Álmokat sző minden lehető dologról, például egy virágzó cseresznyefáról. Bizonyítékul szolgálhat erre az egyik verse is, mely a derékalj rejtekében lapul. Íme:
VÁROSI KISLÁNY ÉNEKE A CSERESZNYEFÁRÓL
Tavasz: cseresznyeág virít
a hószín házsoron.
Merengve színezem ki,
míg az aszfaltot rovom.
Nyár: városszerte szép kerek
cseresznye kapható.
Bíborszín szájjal csemmegek:
belakni torkig, ó!
És látok egy cseresznyefát,
s a fán Florentinét:
cseresznyefüggő bal fülén,
cseresznyefüggő jobb fülén
ily álom, ó, mi szép!
Tafernwiest így kell elképzelnetek: Egy nagy folyókanyarban, amely mögött lankásan emelkedő hegység magaslik, kerekded, zöld dombok vonulnak, s némelyikük fejdíszként egy-egy erdőcskét visel. Ha most a folyóparton a széles útról letérünk, és három-négy dombot megkerülünk, egy jobbra ívelő kanyar után hirtelen újból kiszélesedik a keskeny út, oldalvást macskák surrannak tova, kutyák ugatnak, és még mielőtt az ember észbe kapna, máris csúcsos tetőkkel fedett, terebélyes parasztházak közt találja magát. Ez Tafernwies falva.
Florentine, a városi kislány, valósággal bűvöletbe esik, amint Schulze-Neubergék autóján végigkocsikázik a parasztházak mentén.
– Hiszen itt virágokat meg szenteket pingáltak a házfalakra! – kiált föl. – Tiszta képeskönyv-utca!
– Csakhogy ezt a képeskönyvet szagolni, ízlelni, hallani és tapintani lehet – fűzi hozzá Schulze-Neuberg úr az autó kormánykereke mellől, s lefékezi a kocsit, hogy Florentine jobban szemügyre vehesse a falut.
De a kislány figyelme most egyetlen dologra összpontosult: az égszínkék bádog cégtáblára egy boltablak fölött, melyen fehér, régimódi cikornyás betűkkel ez a felirat olvasható:
– Mi az a szatócsüzlet? – kérdezi Florentine.
– Ebben a boltban majdnem minden kapható – világosítja fel Bobby, a barátnője.
Aztán Monikával, a nővérével felváltva elsorolja, mi is az a „majdnem minden”:
Szappan, bors, női mellények.
Tea, rum, olajfestmények.
Tölcséres fagylalt, karórák.
Füstölt hering, hamutálcák.
Klópapír, levélpapír.
Szinte úgy hangzik ez, mint valami költemény. Sőt, Florentine fülében valóságos paradicsomi ének. Semmiért sem rajong jobban, mint az olyan helyekért, ahol a lehető legtöbbféle portékából a lehető legtöbb kapható. Ehhez járul még az égszínkék bádog cégtábla, cikornyás fehér betűivel s az elbűvölő név: Rosa Reibisl.
Ahogy az autó továbbsuhan Schulze-Neubergék víkendházikója felé, Florentine a hátsó ablakon át addig bámulja némán, szinte áhítattal a cégtáblát, amíg csak el nem tűnik egy útkanyar mögött.
Gondolatai még akkor is vissza-visszaröppennek makacsul az útkanyar mögötti szatócsüzlethez, amikor berendezkednek a házikóban. Schulze-Neubergék még sosem látták Florentinét ilyen szelídnek és illedelmesnek, mint aznap délután.
Alig tette le a kislány hálóingét az ágyra, kis bőröndjét a konyhai pohárszékre, néger babáját, Marie-Helént pedig a nyúlbőrre, máris előrántja pénztárcáját (egy pindurka bőrbugyogót) kijelentve, hogy bevásárolnivalója akadt Rosa Reibisl szatócsüzletében.
De akkor már kinn is terem az utcán, s vadul evező karokkal elvitorlázik balra, az útkanyar felé.
Úgy látszik, óriási bevásárlást rendez a kislány, mert hét óra tájt még mindig nem tért vissza. Amint fél nyolcat jelez a kakukkos óra, Schulze-Neubergéket elfogja a nyugtalanság.
– Talán kiszaladt az erdőre, és eltévedt? – véli Monika.
– Vagy megharapta egy kutya – szólal meg Bobby. (Bobby rajong a véres históriákért.)
Schulze-Neubergné asszony, mivel most ő a felelős Florentinért, sóhajtva ölti fel tafernwiesi piros víkendpulóverét, kijelentve: maga szalad át a boltosnőhöz.
Amúgy is szüksége van kenyérre és vajra.
De az üzlet, ahová egy mosókonyha-bejáraton át lépett be, üres. A feje fölött dübörgés, cipekedés jelzi, hogy a boltosnő odafönt van a lakásában. Schulze-Neubergné asszony fölkapaszkodik hát a keskeny garádicson, s az emeleti folyosón megzörgeti a lakószoba ajtaját.
– Egy pillantás! Vigyázat! Figyelem, felvétel! – kiáltja egy izgatott hang odabentről.
Ez kétségkívül Florentine hangja.
Aztán újra taszigálás és dübörgés, majd résnyire megnyílik az ajtó. Florentine feje kandikál kifelé. Haja még a megszokottnál is borzasabb, arca pipacspiros.
– Bocsánatot kérek, hogy ilyen soká elmaradtam csipogja. – Úgy volt ugyanis...
– Jó, jó, Florentine – szakítja félbe Schulze-Neubergné asszony. – Fő az, hogy jól vagy. Itt a boltos néni?
– Igen, itt van. Tessék csak besétálni. De kérem, óvatosan!
A látogató benyomakodik az ajtórésen, s egy kissé elámulva néz körül: Rosa Reibisl máskor oly rendes, tiszta szobája bútorraktárrá változott. Karosszékek, székek, asztalok egymás hegyén-hátán zsúfolódnak, s a legesleghátulsó zugban, félig eltakarva, egy karosszékben pihen a gömbölyded Rosa kisasszony, s elégedetten kiáltja: – Rendezkedünk!
– Valami ilyesmit sejtettem magam is – mondja Schulze-Neubergné asszony. – De hát miért, az ég szerelmére?!
Még mielőtt elhangzott volna a kérdés, Florentine máris rávágja a választ.
– Reibisl kisasszony tejszínes bonbont ajándékozott nekem – magyarázza. – És erre azt mondtam, ha Reibisl kisasszony egyszer átrendezi a lakását, én is ingyen segítek majd neki. Mire Reibisl kisasszony azt mondta, hogy már régóta készülődik az átrendezésre. És én erre mindjárt itt is maradtam, és nekiláttam a dolognak.
Florentine szusszanásnyi szünetet tart, és így folytatja:
– Mondhatom, jól festett itt minden! Semmi sem állt a helyén, a virágos karosszék a konyhában állt, a kemény faszékek meg a lakószobában. No, most majd másképp lesz. Már tudom is, hogy kell nekigyűrkőzni.
– Mindez szép és jó – sóhajt Schulze-Neubergné asszony. – De most már ideje vacsoráznunk, Florentine. És még vajra meg kenyérre is szükségem van.
– Rögtön jövök! – hallatszik a virágállvány mögül, és Rosa kisasszony, meghazudtolva terjedelmét s anélkül, hogy bárminek is nekimenne, a bútorok közt máris az ajtó felé vitorlázik.
– Holnap majd folytatjuk, Florentine – mondja.
– De tessék mindent úgy hagyni, ahogy most áll! – kiált fel a kislány.
A boltosnő megígéri, s aztán kipréseli magát az ajtón.
A két lengébb nő nyomon követi.
Libasorban lépdelnek lefelé az üzletbe a keskeny garádicson. Ott nyélbe ütik a bevásárlást, és Florentine máris a vlkendházikó felé poroszkál Schulze-Neubergné asszony oldalán. Közben töviről hegyire elmagyarázza, hogyan kell Rosa Reibisl lakását célszerűen és csinosan berendezniük.
Florentine nem volna Florentine, ha a bútorok rendezgetéséből nem sikerítene verset.
Így tehát összegyűjtött művei között a lakberendezésről is ott díszeleg egy vers. Nem akarjuk elsikkasztani. Íme, így szól:
ÉNEK A LAKBERENDEZÉSRŐL
Kuckójuk nagyok, kicsik,
szívesen rendezgetik.
Szék meg asztal, lóca, láda,
kályha, szekrény, állólámpa,
könyvespolc, míg hurcolod,
egyszer itt áll, másszor ott.
S apránként kívül-belül,
minden helyre penderül:
kiskamrába kotró, tollas
seprű, kalapács, csípővas,
konyhapolcra porcelán
pohár, villa, kés, kalán.
A szobába mindenképp
kristály és virágcserép
vándorol meg váza, szőttes,
kép s agyagnyúl, mázzal ékes,
hamutálca, vasaló-
deszka – csak ágy nem való!
Ágyak – jó kinyisd füled!
csak hálóba illenek.
S elkel itt egy törpe lámpa
kisszekrény, virágkosárka
sárga polc, állótükör,
selymes jegesmedvebőr.
Kuckójuk nagyok, kicsik
szívesen rendezgetik.
Mit kukucskálsz, kúszol-mászol,
húzigálsz meg hurcolászol!
Ó, be mókás, víg dolog
hurcolászni bútorod!
A következő két nap eseményeit a legszívesebben múlt időben beszélnénk el: úgy kevésbé izgalmasan hangzanának.
Ámde Florentine jellemének megvilágítására mindenekelőtt be kell iktatnunk ide egy költeményt. Bizonyos Beutelbach doktor költötte, aki nem kis szerepet játszik még e könyvben.
Florentine lekörmölte a verset összegyűjtött művei közé, de megemlítve, hogy Beutelbach doktortól ered.
Így szól a vers:
DAL FLORENTINÉRŐL ÉS A VILÁG VÉGÉRŐL
Florentine sok-sok sorscsapásra
remek ösztönével rátapint.
Ha csövet repeszt a víz nyomása,
vagy akárhol fölrobbant a kályha:
oda botlik ő be rendszerint.
Mi van akkor – töpreng el vasárnap –
ha a föld egyszer csak összedűl?
Mi a sorsa akkor egy kacsának
vagy a nagymama pár garasának
s a spenótágyásnak végzetül?
Florentine lázban révedezve
az egész cécót így képzeli:
valahol kirobban, messze-messze,
s csak a rádión keresztül, este
jön a hír, a szörnyű vészteli.
S a családok akkor felcsigázva
töprengnek: „Merre is szökünk?
Szaharába vagy Szicíliába?
Vagy elég a Szent Cecília zárda?
Avagy itt maradni egyszerűbb?”
S ki-ki végül így szól sápítozva:
„Ha legott ledől a föld s az ég
s kihal ember, állat, fű-fa, posta-
hivatalnok és a sok poloska:
menekülni késő s dőreség!”
Florentinének meg feje főhet:
„Ha a vészt jelentik, mit tegyek?
A díványon üljek vagy ledőljek?
íziben fölhúzzam új cipőmet?
Vagy e hír, reméljem, tévedett?”
Florentine véli, jobb remélni,
hogy a vészhírt tévedés szüli.
Hisz amíg az embert el nem éri
a csapás, maradjon még a régi,
ki haját reggel megfésüli.
„No de – kérdi most a lányka újra
ha netán mégis rossz vége lesz?
Az egész világ a gyászdalt zúgja?
S vajon állva vagy tán porba sújtva
S frizurázkodnunk még érdemes?”
Florentine sok veszedelemre
remek ösztönével rátapint.
De hogy elképzelje, hogy mi lenne
a világ végén – ezer szerencse:
nem elég okos Florentinénk!
Beutelbach doktornak e verssorai hivatottak némiképp előkészíteni az olvasót az elkövetkező napokban lezajlott tafernwiesi eseményekre.
Ám ami másnap reggel történt, aránylag még ártatlan dolog volt. Schulze-Neuberg úr a barátaihoz indult autóján, Bobby és Monika kökörcsint meg sáfrányt szedett a mezőn, Florentine pedig odafönn kuksolt a víkendházikó emeleti szobájában, nála ritkaságszámba menő csöndben.
Az átrendezkedés a boltosnőnél csak délután folyhatott tovább.
Schulze-Neubergné a földszinti szobában ült, és kihúzó tustollal meg vízfestékkel képeket festett egy kiselefánt kalandjairól szóló mesekönyvhöz. Egészen elmerült munkájában. Gyöngéden vont meg ecsetjével egy galambszürke kacskaringót, ez volt a kiselefánt ormánya. Aztán anélkül, hogy fejét elfordította volna, hegyes ujjaival egy bal kéz felől eső tálkába nyúlt, és teli marék ropogós földimogyorót tömött a szájába.
Ekkor valami halk nesz hallatszott – háromszor, négyszer egymás után. Úgy hangzott, mint holmi cuppanás.
A legkülönösebb az volt az egészben, hogy a kiselefánt képén egyszeriben oda nem illő, színes pöttyök támadtak.
Schulze-Neubergné jól szemügyre vette az ecsetet.
De annak sörtécskéi szépen egybesimultak, ahogy illik, és finom hegybe futottak össze. S a festékesszilkék közül sem billent föl egyetlenegy sem.
Ez valóban roppant különös volt. És ekkor hirtelen egy csillogó gömböcske vitorlázott el a levegőben a festőművésznő jobb szeme előtt. Aztán újból az az alig hallható, finom nesz hallatszott, és Schulze-Neubergné egyik szemhéja nedves lett.
Erre már fölemelte a fejét, és uramfia, valóságos szappanbuborék-záport pillantott meg odafönt. Valahonnan a mennnyezetről özönlöttek mind sűrűbben e tündöklő, légies, föl-alá táncoló golyók. Csak akkor fedezte föl a festőnő a mennyezet nyílását.
„Talán valami szappanos víz forr a villanyfőzőn?” – mormolta magában.
Hamar lecsapta az ecsetet, és fürgén, mint egy menyét, fölkúszott a létrán, mely a szoba közepéből az emeletre vezetett.
Amint a szögletes mennyezetnyíláson át az emeleti szobába kukucskált, megpillantotta Florentinét. A fruska Schulze-Neuberg úr borotválkozótálkájával a markában, szájában szalmaszállal a padlón térdepelt, és áhítatosan fújta, fújta lefelé a szappanbuborékot a mennyezetnyíláson át.
– Ó, Florentine! – sóhajtott föl a festőnő a létrán.
A térdeplő kislány, aki teljesen elmerült a szappanbuborék-fújásban, összerezzent a váratlan megszólítástól, markából kicsúszott a tálka, s a szappanos lé végigömlött a padlón.
Schulze-Neubergnéből éles kiáltás tört elő:
– A képem! – És máris rohant lefelé. De már későn: a mennyezetnyíláson át csinos kis szappanosvíz-zápor esőzött alá a telifestett papírlapra.
– Történt valami? – hallatszott egy hang odaföntről.
Nyomban rá maga Florentine is lebotorkált a létrán, s a festőnő munkaasztalához rohant. Ott aztán csak annyit nyögött ki: – Te jó ég!
Az elefánt ormányából háromszögletű, galambszürke vitorla lett, szemecskéje széjjelfolyva a Bodeni-tó térképéhez vált hasonlóvá, s a farka helyett hátul valamiféle léggömböt viselt a kis állat.
– Talán orrszarvút lehetne most sikeríteni az elefántból – javasolta Florentine bűntudattal.
– Csak az a bökkenő, hogy a könyvben egyetlen orrszarvú sem fordul elő – sóhajtotta a festőnő.
– Milyen kár – vélte Florentine. És gyorsan hozzáfűzte: – Talán jobb lesz, ha most a néger babámat kiviszem egy kicsit a friss levegőre, és nem lábatlankodom itt tovább.
– Az már szent, hogy jobb lesz! – visszhangozta a festőnő olyan dühös ábrázattal, hogy Florentine azon nyomban a tettek mezejére lépett.
Persze arról megfeledkezett, hogy a néger babáját magával vigye. Schulze-Neubergné pedig ezalatt újabb lapott tépett ki a rajztömbjéből.
Ebédre Florentine legfeljebb húszperces késedelemmel érkezett. Újságpapírba burkolt csomagocskát hozott a hóna alatt, s az asztalra tette, a burgonyás tál mellé.
– Tessék kitalálni, mi ez! – indítványozta.
Bobby a hosszas találgatás helyett egyszerűen kigöngyölte a csomagot. De ahogy meglátta, mi van benne, fölsikoltott: –Juj!
– No mi az már megint? – dünnyögte a ház ura.
De mégis fölkelt maga is, hogy megnézze, mit rejteget a csomag. Ám ahogy meglátta, elsápadt.
– Nahát! – kiáltotta, és visszarogyott a székre.
–Most aztán ámulni tetszik, ugye? – rikkantotta Florentine.
A ház ura helyett azonban a ház asszonya válaszolt, igen lassan és nyomatékkal így szólva:
– Nem szokás döglött macskákat tenni a burgonyás tál mellé, Florentine! És egyáltalán, hogy jut az eszedbe ilyen... ilyen izé?!
Florentine villámgyorsan összecsomagolta az izét, odarakta a pohárszékre, kijelentve:
– Az útszélen hevert a faluban. Valakinek csak el kell temetnie. Minden ember megérdemli, hogy sírba tegyék, még ha csak egy macska is.
Ilyen logikátlan beszédre aligha lehetett volna rácáfolni. Schulze-Neubergné akkor, a tőle telhető legszelídebben így szólt: – Moss kezet, gyerek, és ülj szépen asztalhoz!
Florentine megmosta hát a kezét, ha nem is valami alaposan, aztán farkasétvággyal odaült a többiek közé.
A ház urának, akit úgy ismertek, mint az asztali örömök nagy kedvelőjét, egyetlen falat sem csúszott le már a torkán ez alkalommal. S ez talán jó is volt, mivel Florentine három helyett evett.
Ebéd után ünnepélyesen elhantolták a döglött macskát egy orgonabokor tövében. Utána Florentine rögtön Rosa Reibislhez rohant, hogy feje tetejére állítson mindent a boltosnő lakásában.
Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy Florentine csinosan és jó ízléssel berendezett városi lakásban nőtt fel. És azt is meg kell jegyeznünk, hogy valóságos talentum volt abban, hogyan kell egy szobát lakályosan berendezni. Ezzel a talentummal élt most, nagy hűhót és lármát csapva.
Amikor Rosa kisasszony éppen a zöld szappant méricskélte megfontoltan, vagy marcipánból való húsvéti tojáskákat számlált nagy kényelmesen egy papírzacskóba – megesett, hogy Florentine, mint a forgószél, leviharzott a boltba, és újabb lakberendezési ötletekkel hozakodott elő: a szekrény legyen a hálószobában, az almárium a lakószobában, a fehérneműs láda a konyhában!
Ám a boltosnő nyugodtan számlálgatta tovább a marcipán tojáskákat, kiszolgálta vevőit, majd így szólt:
– Rögtön megyek, Florentine!
Később a kiürített szekrényt a kislány segítségével áttaszigálta a hálószobába. Aztán a pár lépésnyire visz– szavonult Florentine vezényletére addig tologatta ide-oda a szekrényt, amíg csak az elhelyezés meg nem nyerte a kislány tetszését.
Estig agyondolgozták magukat mind a ketten.
A boltosnő megengedte Florentinének, hogy ott maradjon egy darabig, s a boltban maga válogasson össze valami harapnivalót vacsorára. íme, Florentine étlapja:
Frankfurti virsli * Sült hal * Egy kg szilvabefőtt * Olajbogyó olívaolajban * Marcipán tojáskák tejszínhabbal
Fél kilenc körül érte jött Bobby, a barátnője. A víkendházikóban Florentine utóételül bekebelezett még egy és más csekélységet: egy tányér tej levest, két egész füstölt heringet.
Másnap már kora reggel átfutott a boltosnőhöz, hogy az utolsó bútordarabokat is helyre taszigálják. Úgy ment minden, mint a karikacsapás. Tizenkét óra tájban készen berendezve állt már a lakás, és Florentine majdnem pontosan befutott ebédre a víkendházikóba.
A délutánt Bobbyval töltötte a folyóparton. A teli zacskó madáreleséget elosztották két sirály, egy futkosó lile meg egy seregnyi veréb között. Monika ezalatt otthon ült a házikóban, és húsvéti tojásokat pingált a mamájával.
Schulze-Neuberg úr visszavonult a felső szobába, ő is festett, méghozzá egy krumpligombócot magasztaló reklámplakátot. Testestül-lelkestül belemerült a munkájába.
Így aztán észre sem vette, hogy a felesége Monikával elment hazulról egy kis sétára. Arra sem figyelt föl, hogy Florentine közben visszatért a néger babájáért, Marie-Helénért. Holmi csörtögés-csattogás megütötte ugyan a fülét, de ügyet sem vetett rá. Számára pillanatnyilag semmi sem létezett az égvilágon a kék alapra pingált krumpligombócokon kívül.
Arról sejtelme sem lehetett, hogy Florentine nekiment a létrának, megütötte a fejét, s ez okból kiakasztotta helyéből és hosszában a falnak döntötte a létrát.
Gonosz meglepetés támadt ebből délután hat óra tájt, amikor a festő fölkelt, nyújtózkodott, és gyanútlanul megindult, hogy leereszkedjen a létrán. Még mindig teli volt a feje a krumpligombócokkal, úgyhogy egyetlen pillantást sem vetett a lába elé.
Pontosan ekkor tért haza a sétából a felesége Monikával. Ahogy benyitottak az ajtón, abban a szempillantásban valami óriási tömkeleg zuhant le szemük láttára üvöltve a mennyezetnyíláson át, és máris ott hevert a lábuk előtt.
Schulze-Neubergné asszony, kezét még mindig a kilincsen tartogatva, rémülettől megzavarodva kérdezte:
– Te vagy az, Hans?
– Nem, csak a szellemem – suttogta a tömkeleg a padlón. De nyomban elüvöltötte magát az égből pottyant férfiú: – Melyítek akasztotta ki a létrát a helyéből, címeres ökrök?!
– Gondolom, Florentine – vélte Monika. – Találkoztam vele a boltosnőnél, éppen a létrát emlegette meg holmi púpot a fején.
– Mindig ez a Florentine! – nyögte a pórul járt plakátfestő.
Aztán nagy keservesen föltápászkodott. Szemmel láthatólag épségben maradt, csak a jobb kezét fájlalta.
Hagyta, hogy az asszony végigtapogassa, miközben fogcsikorgatva sziszegte:
– Vízesések, zuhanások, döglött macskák! Mi lesz még ennek a vége?
Kérdésére mintegy feleletképp beviharzott a félig no nyitott ajtón át Florentine, mint valami eleven söprű – cingár söprűnyél szénaboglyafejjel –, megbotlott, és bumm! – máris ott hevert Schulze-Neuberg úr lábai előtt. És még fektében rázendített a mondókájára: – Ott lakhatok, ha akarok, a boltosnőnél. Tetszik tudni, Rosa kisasszony olyan elhagyatott, és valakinek mégiscsak törődnie kell vele, főleg merthogy holnapután húsvéti És meg akarom kérdezni, nincs-e kifogásuk ellene.
– Hogy nincs-e kifogásunk ellene?! – dohogta Schulze-Neuberg úr.
Aztán összerázkódott, mintha keresztüldöfte volna valaki, roppant óvatosan végigtapogatta testének hátsó felét, és fájdalmasan felnyögött: – Aaáh!
Florentine, amint befejezte szózáporát, föltápászkodott, részvéttel pillantott rá.
– Betegnek tetszik lenni?
– Az ám, menten megüt a guta! – mennydörögte a festő, s a mosdófülkébe vánszorgott.
– Mi a baja? – kérdezte Florentine.
– Forr az epéje a méregtől – suttogta Monika, s a létra nélkül maradt mennyezetnyílásra mutatott.
– Talán csak nem?...
Monika bólintott és Florentine megint csak így kiáltott:
– Te jó ég!
Schulze-Neubergné pedig ismét béketűrést erőltetve magára szeliden így szólt: – Csomagold össze a holmidat, Florentine, aztán holnap áthurcolkodhatsz a boltosnőhöz.
– Óriási! – rikkantotta a kislány. – A boltos néni már előre örül nekem. És azt üzeni, hogy holnaputánra az egész családot meghívja húsvéti tojáskeresésre! És ez most már elintézett ügy! (A szemfüles olvasó megfigyelhette már időközben, hogy Florentine szívesen használja az és szócskát.) Monika az egész család nevében elfogadta a húsvéti tojáskeresésre szóló meghívást. Schulze-Neuberg úr pedig ezt dünnyögte a mosdófülkéből:
– Csak aztán el ne felejtsd, Florentine, hogy én a magam részéről csakis a földszinten kutatok!
Másnap kora reggel Florentine bőröndöstül, nyúlbőröstül, néger babástul áthurcolkodott a boltosnőhöz.
Senki sem csodálkozhat, ha megtudja, hogy a boltosnőnél is különféle kalamajkák estek meg vele. A heringes hordóba pottyant mosóporos doboz, amitől a hagymakarikákkal teli sós pác forrongó tajtékká változott még nem is a legrosszabbak közé tartozik.
De azon mindenki elámulhat, ha meghallja, hogy Rosa Reibisl kisasszony mindezen csak nevetgélt. Ezért szándékunkban áll a boltosnőt kissé tüzetesebben bemutatni.
Rosa kisasszony gömbölyded és rózsás arcú volt. Vékony cérnahangon beszélt, mint holmi fiatal lány, és babakacsói mintha csak marcipánból lettek volna.
Boltjával egybeépített házában több mint húsz esztendeje éldegélt magánosan, s a takarékpénztárba figyelemreméltó összegeket rakosgatott be szorgalmasan. Csak egyvalami hiányzott a boldogságához: egy kislány.
És most a véletlen a házába sodorta Florentinét, aki hajszálnyira megfelelt vágyainak és álmainak. Mivel Rosa kisasszony – bármily hihetetlenül hangzik is – az örökké izgő-mozgó embereket kedvelte, akikről sohasem lehetett tudni, mit művelnek a következő pillanatban. Ez a higgadt, terebélyes kisasszony, aki több mint húsz éve minden áldott reggel pontban hét órakor kinyitotta a boltját, ez az ötvenesztendős boltosnő, akinek megrögzött szokásaihoz akárki bátran igazíthatná az óráját – ugyanez a kisasszony titkon az izgalmak, az elbűvölő pontatlanság után sóvárgott.
Talán a közmondással magyarázható ez: ellentétek vonzzák egymást. Talán egész más magyarázata van a dolognak. De a tény, hogy ez így volt, semmi esetre sem vitatható. És senki sem volt szerencsésebb ezzel, mint Florentine, a szélvészkisasszony.
Olívia, a máskor oly búskomor macska Florentine fölbukkanása óta úgy cikázott fel-alá a házban, mint a villám. Ám ugyanakkor oda-odatörleszkedett a kislány lábához, ahányszor csak tehette, mivel Florentine roppant bőkezűen osztogatta neki a kekszdarabkákat, a kolbászvégeket s a sajthéjakat.
Iktassunk be ide gyorsan egy verset Florentine összegyűjtött műveiből, hogy megmutassuk mennyire kedveli a macskákat. íme:
ÉNEK A CIRMOS CICÁMRÓL
Cinkenépet, gerlicéket
kedvelek, de van szivem
cirmosomhoz is: hisz étket
szórni sánta gerlicéknek
vállon őt is elviszem.
Ámde őrzöm én a drága
Maumi macska mancsait!
Mert a macskanép madárra
törni karmát nyújtja már,
ha félrenézel egy kicsit.
Ám vadászni macska módra
cirmosomnak nem szabad!
Úgy les hát galambfiókra,
mint fanyar szőlőre róka,
s így nyivog: be rossz falat!
Ennyit Florentine macskákkal való kapcsolatáról.
Most pedig térjünk vissza Rosa Reibisl kisasszonyhoz.
A boltosnő lakását Florentine bevonulása után harmadszor is átrendezték. És Rosa kisasszony kifogyhatatlan türelemmel, vidáman segédkezett benne. Hús-vétvasárnapra oly csinosan és kényelmesen berendezett otthon tárult elé, mint még soha.
A nap is így vélhette húsvétvasárnap reggelén: eloszlatta még a legparányibb felhőcskéket is az égről, ahogy a vattát tépdessük foszlányokra, és aranyló reggeli fénnyel árasztotta el a falut s a dombot.
A szomszéd faluból, a kora reggeli miséről hazasereglő tafernwiesiek, amint lefelé ballagtak a dombon, üde színpompában pillantották meg a lábuk alatt elterülő szülőfalujukat. A nap s a langyos tavaszi szél az utolsó hófoltokat is eltűntette.
A boltosnő kertjében rikító sárga, virágzó forsithya-bokrok között holmi marcipánszínű valami futkosott ide-oda. Florentine volt ez rózsaszín ruhácskájában.
Húsvéti tojásokat, fészkeket, csokoládé nyulakat dugdosott el itt is, ott is.
Olykor felkiáltott:
– Boltos néni, kérek még három csokoládé tojást! – Vagy: – Boltos néni, letört az egyik nyuszi bal füle. Kérek szépen egy új nyulat!
És Rosa Reibisl minden alkalommal mosolyogva, türelmesen hozta ki a kívánt édességet a kertbe.
Mire a húsvéti tojáskeresésre érkező Schulze-Neubergék végigbaktattak a falu utcáján, Florentine már mindent gondosan elrejtett. Csak egyetlen tennivalója volt még: hogy égszínkék szalagot kössön Olívia cica nyakára.
Könnyű ezt mondani! De véghezvinni annál nehezebb. Kivált hogy aznap éppen iszonyúan rettegett a macska Florentinétől.
De végül mégiscsak sikerült Olíviát húsvétiasan fölcicomázni. Sajnos, nem minden karmolás nélkül zajlott le az esemény. Florentine jobb kezén hosszú, piros karcolás díszelgett szembeszökőn. De ő rá sem hederített.
A Schulze-Neuberg család húsvéti tojáskeresése sokkal izgalmasabb volt ennél.
Bobby, a barátnője bukkant elsőnek valamire. Jól ismerte Florentinét, és tudta, hogy az ember a leglehetetlenebb rejtekhelyre számíthat nála. Ezért fölmászott a mosókonyha ereszcsatornájához támasztott létrán. És valóban, odafönt az ereszvályúban kék, piros, sárga fények csillámlottak a napsugárban: egy fényes ezüstpapírba burkolt csokoládé tojásokkal teli húsvéti nyúl-fészek.
A többi rejtekhely fölkutatása sem volt sokkal egyszerűbb. Schulze-Neuberg úr fejcsóválva mondogatta, hogy ez a legnehezebb húsvéti tojáskeresés egész életében.
Egy celofánpapírba burkolt csokoládé nyúl egy vakondtúrással átellenben rejtőzött akképp, hogy csak a bal füle csücske kandikált elő. Egy lila húsvéti tojás meg úgy hevert néhány szál lila sáfrány között, hogy roppant éles szem kellett a felfedezéséhez. Egy szalagos töltött tojás pedig a kertkapun függő levélszekrényben lapult.
Végül aztán Florentine gyöngéd útmutatásával minden rejtező nyúlfészek kiürült, s a Schulze-Neuberg család édességekkel megrakodva vonult haza víkendházikójába.
Florentine pedig fölcsigázva, roppant különös ábécét írt versben ezen a napon.
A csomagolópapíron a következő megjegyzés kíséri a verset: „Rosa Reibisl konyhájában költöttem húsvétvasárnap.” Florentine viharzó lelkiállapotának szemléltetésére iktassuk be ide a költeményt:
Florentine különös ábécéje után térjünk vissza ismét Schulze-Neubergék víkendházába.
Ott már rég a helyére akasztották a létrát, az elefántkép is pompás új színekben tündökölt, holmi zavaró pettyecskék nélkül, s a plakát az aranysárga krumpligombócokkal égszínkék alapon, postázásra készen ott hevert már egy kartontekercsben megcímezve: Mayer cég gombócüzeme, reklámosztály. Az ebédnél Florentinéről beszélgetett a család: az előző napon ugyanis levél és csomag érkezett számára a mamájától, a Garda-tó mellől.
A mama ezt írta: Örülök, hogy a kislányom olyan nyugalmas falusi környezetben van. Ő maga is bizonyára megnyugszik egy kicsit.
– De még mennyire! – sóhajtotta Schulze-Neuberg úr. S a tafernwiesi parasztok módjára hozzáfűzte: A jámbor, ha tudnál!
– Csak ne fessed még rosszabbnak, mint amilyen! – szólt közbe a felesége. – Még soha semmit sem tett gonosz szándékból, ezt el kell ismerned, Hans!
– Elismerem. Alapjában véve igazán jólelkű gyerek. A szíve – akár egy angyalé. De sajna... – újból fölsóhajtott – ...sajna, a vérmérséklete, akár egy ördögé!
– Az iskolaorvos azt mondta, rossz vére van neki – kottyantott közbe Bobby.
– No lám! – kiáltott föl az apja. – Ott van ni! Ennyi ugrabugrálást még a legszívósabb kecske sem bírna ki soká. Egy szép napon még majd betöri az orrát!
Schulze-Neuberg úr nem is sejtette, milyen hamar beteljesül a jóslata.
Élféjtájt, amikor már mindenki álomba merült a házikóban, erősen megzörgették az ajtót, s egy izgatott hang bekiáltott:
– Rosa Reibisl van itt! Florentine merevgörcsöt kapott!
Fény gyúlt a házban, és alig öt perc múltán Schulze-Neuberg úr talpig felöltözve máris ajtót nyitott a teljesen fejét vesztett boltosnőnek.
Ez alkalommal egy árva sóhajtás vagy zokszó sem hagyta el ajkát. Mindössze néhány rövid kérdést tett föl hamarjában:
– Megmérte már a lázát?
– Igen, harminckilenc nyolc!
– Biztos benne, hogy merevgörcsről van szó?
– Erős a gyanúm. Attól lehet, hogy Olivia megkarmolta. Alaposan földagadt a keze, és vörös csíkok húzódnak fölfelé a karján.
– Ki az az Olivia?
– A macskám.
– Ó, igen, persze. Melyik orvos tart vasárnapi ügyeletet?
– Beutelbach doktor Einödben.
– Telefonált már neki?
– Igen. De bedöglött az autója. Tengelytörés. Ezért öntől akartam megkérdezni...
– Rendben van, Reibisl kisasszony, máris indulok! – kiáltott fel Schulze-Neuberg úr.
Mire háznépe fölriadt, és fürdőköpenyben egyenként lebotorkáltak, az apa már autójában ült, és beletaposott a gázpedálba.
De a felesége, akinek még a legzaklatottabb pillanatban is mindig eszébe jutott a dolgok gyakorlati oldala, utánakiáltott: – Várj csak!.
És sietve benyújtotta az autóba a postázásra kész kartontekercset a krumpligombóc-plakáttal.
– Ha már így is, úgy is Einödbe mégy, mindjárt ezt is magaddal viheted – mondta. – És kérlek, Hans, sürgönyözz a szülőknek: Desenzano, Lago di Garda, Itália, Hotel Imperial.
Az autós férfiú mormolva megismételte:
– Desenzano, Lago di Garda, Italia, Hotel Imperial.
És máris tovazúgott a keskeny utcán az országút felé.
Felesége pedig ezalatt felöltözött, és egy zseblámpával meg egy hordozható házipatikával fölfegyverkezve átszaladt Rosa Reibisl üzletébe.
De Schulze-Neubergné házipatikájára nem volt már szükség.
Először is: magánál a boltosnőnél is akadt egy jól felszerelt orvosságos ládikó; másodszor: az orvos is megérkezett már addigra, pontosan fél órán belül, Schulze-Neuberg úr kíséretében.
Rosa Reibisl háza fényárban úszott. A boltosnő lábujjhegyen tipegett a férfiak elé, és suttogva mondta:
– Félrebeszél.
Aztán odavezette az orvost az ágyhoz. Schulze-Neubergné az ágy szélén ült, a beteg kislány ép kezét fogta.
A már említett Beutelbach doktor tekintélyes, csaknem egymázsás férfiú volt, jó hatvanas immár, de irigylésre méltóan egészséges.
Harsányan, tagoltan és ropogós r-rekkel beszélt, mint holmi tragikus hős a színpadon. Ezzel aztán roppant nagy hatást gyakorolt az ő parasztjaira.
De ez alkalommal egy árva szót sem szólt az első pillanatban.
Kitapintotta a kislány pulzusát, megmérte lázát, és alaposan szemügyre vette bal kezét és bal karját. Majd föltápászkodva megszólalt:
– Semmiféle merrrevgörrcs, hanem csak egy valódi vérrrmérrrgezés!
– És nagyon veszélyes egy ilyen valódi vérmérgezés? – kérdezte a boltosnő riadt tekintettel.
Az orvos, miközben injekciót készített, így válaszolt – Valódi, Rrreibisl kisasszony, tehát elég alapos.
– Szóval egy alapos vérmérgezés – lehelte Rosa kisasszony félelemmel vegyes tisztelettel.
Még egyebet is kérdezett volna, de úgy látszik, inába szállt a bátorsága.
Végül aztán mégiscsak megkérdezte, igen-igen halkan:
– Életben marad?
És eközben a kék-fehér kockás vánkosok között nyugvó, sápadt, hegyes arcocskára meredt.
Florentine hirtelen tágra nyitotta a szemét, de nyilvánvalóan semmit sem fogott föl abból, ami körülötte történt.
Beutelbach doktor a suttogva lehelt kérdésre bátorító hangon mennydörögte a választ:
– Ha az előírrrásaimat rrrendjén megtarrrtja, Rrreibisl kisasszony, semmi baj se törrrténhet!
Aztán beadta az injekciót, miközben Schulze-Neubergné erősen fogta a gyereket. A boltosnő elfordult, és behunyta a szemét.
Eddig senki sem ügyelt rá, mit motyog Florentine lázálmában.
Csak az injekció beadása s a sérült kar bekötözése után ült oda az ágy szélére az orvos, hogy megkísérelje szóra bírni betegét.
– Most marrradj nyugton gyerrrmekem, hallod?
– A halott macska az égben van, és szárnyai vannak – motyogta Florentine. – Szárnyai vannak, akárcsak a denevérnek, és az összes halott galamb ott röpdös körülötte. Ha meghaltam, én is velük röpködök!
A boltosnő zsebkendőt nyomott a szája elé. Schulze-Neubergné odasúgta az orvosnak:
– Nemrégiben egy döglött macskára bukkant, s a szülővárosában szemtanúja volt, hogyan fogdosták össze a galambokat, hogy megöljék őket.
– Akkorrr a fantáziája mögött rrreális háttérrr rrrejlik! – recsegte Beutelbach doktor, és föltápászkodott. – Nos hát semmi ok a rrrettegésrrre.
Elsősorban a boltosnő kedvéért tette ezt a kijelentést, aki nedves szemmel bólogatott. Éppoly könnyen előtört szeméből a könny, akár torkából a kuncogás.
Amint kikísérte az orvost, észrevette, hogy felöltője alól kikandikál az inge csücske, és kuncogva, egyben hüppögve fűzte hozzá:
– Az inge csücske, doktor úr! Az a nadrágba való!
– Az efféle kikerrrülhetetlen a nagy rrrohanásban! – felelte méltósággal az orvos, miközben megigazgatta öltözékét.
Az ajtóból aztán még egyszer visszafordult, és mutatóujját fölemelve kijelentette:
– A vérrr, Rrreibisl kisasszony, rrrendkívüli nedű! Az ókorrri görrrögök, akik nem voltak dőrrre emberrrek, a vérrrmérrrséklet alapján foglalták rrrendszerrrbe az emberreket. Florrrentine a kolerrrikus-szangvinikus csoporrrthoz tarrrtozik. Gyanithatólag rrrendes körrrülmények között egy kicsit virrrgonc lehet.
– Nemcsak egy kicsit! – szólt közbe Schulze-Neuberg úr.
– Akkorrr hát rrráhibáztam – szögezte le Beutelbach doktor elégedetten.
Aztán utasításokat adott a boltosnőnek a betegápolást illetően, megkérdezte, értesítették-e már a szülőket, bejelentette, hogy másnap is eljön, és végül Schulze-Neuberg úr autóján hazakocsikázott Einödbe a csillagfényes éjszakában.
Schulze-Neubergné is velük tartott, kijelentve, hogy amúgy sem jönne most álom a szemére.
A boltosnő Florentine ágya szélén virrasztott reggelig, fogva a beteg gyerek ép kezét, hogy nyugtalan álmát őrizze.
A kislány csak valamicskével később tudta meg, mi minden történt vele ezen az éjszakán.
Ámde mélyen az emlékezetébe vésődhetett mindez, mert a derékalj alatt rejtőző csomagolópapíron ott ékeskedik a költemény.
Föltehetőleg jóval a betegsége után írhatta Florentine, de mégis kiderül belőle, milyen mély benyomást tett rá barátainak buzgólkodása.
Következzék hát a vers:
ÉNEK A BETEGSÉGRŐL
Lázasan rémképeket látsz,
lázasan be gyönge vagy!
Lázasan csak handabandálsz
mondja doktor Beutelbach.
Lázzal ágyba kell feküdnöd.
Lázálmodban, mint a sas,
légben szárnyas macska röpköd:
lázálomban így van az.
Lázban izzadsz, és a térded
gyöngeségtől ernyedez;
szérumot kapsz, és temérdek
orvosságot is beszedsz.
Falvacskádban, városodban,
bár akárhol légy beteg,
jó barátod, ó, be sok van,
akkor érzed, észleled.
Lázban tűrni kell, belátod –
s ó, be jók a többiek!
Lám, megannyi jó barátod
ágyikódhoz jő, siet.
Forró lázban így zihálva
nem tudod már, jaj, mi lesz.
Ám szívedbe száll a hála:
sok gyereknek jót tesz ez!
Húsvét keddjén egy kis piros autó állt meg a tafernwiesi szatócsbolt előtt. A kormánykeréknél ülő férfi fáradtnak, elcsigázottnak látszott. A mellette ülő hölgy nyomban kiszállt, még mielőtt a kocsi teljesen megállt volna, futó pillantást vetett az égszínkék-fehér cégtáblára, és máris odabenn termett a gazdátlanul maradt boltban. Fölülről csipogó kislányhang ütötte meg a fülét, majd egy dörmögő férfihang, mely tagoltan, harsányan, ropogós r-rekkel beszélt. A félig nyitott ajtón át jobb felől egy lépcsőt pillantott meg a hölgy.
Minden teketória nélkül fölsietett a lépcsőn. Most már világosan hallotta a beszélgetést.
A dörmögő hang vitte a szót éppen:
– Megérrrtelek, Florrrentine! Jómagam is rrroppant vonzónak érrrzem a vegyeskerrreskedéseket. Ezérrrt még egy verrrset is írrrtam a te szórrrakoztatásodrrra.
– Külön az én számomra? – csipogta a kislány.
– Úgy van, külön a te számodrrra – erősítette meg a dörmögő hang. Azután így folytatta: – Talán Rrrosa kisasszony felolvashatná. Irrrógépen írrrtam.
A hölgy odakünn a folyosón megkönnyebbülten fölsóhajtott a gyerekhang csengésére. Meg is torpant egy szempillantásra, akkora kő esett le a szívéről.
Emellett nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy ki ne lesse a beszélgetést, mely tovább folyt az ajtó mögött. Fölöttébb érdekelte a dolog. Egyszerűen ott maradt hát egy helyben, mintha gyökeret vert volna a lába.
Hallotta, hogyan szabódik eleinte Rosa kisasszony a felolvasástól, de lassan mégiscsak nekifohászkodik, és csengő kislányos hangon rázendít a versolvasásra:
– A tafernwiesi szatócsbolt...
– Ezek mi vagyunk! – kottyantott közbe boldog csipogással Florentine, s a folyosón hallgatózó mamának különös érzése támadt erre a „mi vagyunk”-ra.
Most a dörmögő férfihang is beleszólt:
– Perrrsze hogy ti vagytok. De nem akarrrnánk először is zavarrrtalanul végighallgatni a verrrset?
– Bocsánat – rebegte Florentine. És most már háborítatlanul fölolvashatta Rosa kisasszony a verset:
E tafernwiesi bolt, íme,
Florentinének édene.
Van itt szappan, szalonna,
tubák, kenyér meg sör s fagyír,
evélpapír meg klópapír,
hordós hering meg hurka, rum,
petróleum, linóleum,
húsos rolád meg citronád
s színes szalag, halomba.
S a boltosnő, be takaros,
gömbölyded és pozsgáspiros!
Nem Ruth s Babett, de Rosa.
Macskája meg hol Cynthia,
hol Cindri, Cirmos és Cila,
hol meg Cili s Cecília
e dámát így vezérli a
szimpátia s fantázia:
be gyöngéd gondozója!
Ó, Tafernwiesnek boltja,
Florentinének édene!
Rólad hogy áradozzak?
Jó illatok belengte bolt,
ízes falattal megzsúfolt,
kerek s békés, akárcsak a
világmindenség pókhasa
nyugodt zugod, nincs hajsza ott –
s a világ vígan foroghat!
A versnek vége szakadt, de a hölgy még továbbra is ott maradt a folyosón. Hallotta Florentine elragadtatott kiáltásait és azt is, hogy Rosa kisasszony kijelenti: – Doktor úr valóságos zseni!
Azt azért hozzátette a kisasszony, hogy a macskával nincs egész rendjén a dolog. A macskáját ugyanis Olíviának nevezi, a maga becsületes nevén.
– De mindig más és más módon ejted ki a nevét – világosította fel Florentine. – Néha dühösen mondod: Olivja! Máskor meg cuppantgatsz, ha kimondod a nevét, mintha csak pralinét szopogatnál, úgy leheled: O-líii-viii-aaa! Szakasztott úgy, ahogy az én mamám, ha engem szólít. Amikor ideges, csak úgy fúj rám: Florentine! De ha jókedve van, szinte fuvolázik: Florentiii-ne!
A folyosón ácsorgó hölgyön most vett erőt először a nyugtalanság. Tétovázott: vajon bekopogjon és belépjen-e az ajtón, vagy inkább csöndben visszavonuljon? De mihamar eldöntötte a kérdést az a körülmény, hogy valaki harsány hangon fölkiáltott a boltból: – Halló! – A férje volt.
Most már csak előre indulhatott, akár akarta, akár-nem. Jó hangosat dobbantott, mintha éppen akkor érkezett volna föl a lépcsőn, és bekopogott a jobb kéz felőli ajtón, ahonnan a hangokat hallotta.
Még le sem fejtette csipkekesztyűjét a kezéről, máris nyílt az ajtó. Ott állt előtte Rosa Reibisl a küszöbön, és így szólt:
– Rögtön jövök! Bocsánat, hogy nem hallottam meg mindjárt a kopogtatást. Beteg gyerek van a háznál...
Az idegen hölgy elmosolyodott.
– Én vagyok annak a beteg gyereknek az anyja.
– Ó! – kiáltott föl a boltosnő. – Fáradjon beljebb!
Küszöb és ajtófélfa között vizsga pillantásokkal fürkészte egymást a két nő, és különös módon, avagy még inkább szerencsére, tetszettek egymásnak.
E néma vizsgálódásnak aztán két okból is vége szakadt. A folyóson ugyanis fölbukkant Florentine apja, s a betegágy felől Florentine rikkantása harsant.
Teli torokból kiabált, mint mindig, makkegészséges korában:
– Mami, a boltos nénit Rosának hívják! És ő ápolt, míg beteg voltam. És a macskáját Olíviának hívják. A doktor bácsi pedig verset írt rólunk, egy egész hosszút. És őt Beutelbach doktornak hívják, és az előbb megint belém szúrt egy injekciót!
Nagy kő gördült le az anya szívéről, ahogy süvöltözni hallotta a leányát. Ebből látta, hogy Florentine a gyógyulás útjára lépett.
Odasietett az ágyhoz, megcsókolta a gyereket, sokkal hosszabban, mint máskor, és így szólt:
– Örülök, hogy jobban vagy.
Férje, aki éppen akkor lépett be a szobába, hozzáfűzte:
– Üvöltéséből ítélve, Florentine makkegészséges! – Aztán ő is odasietett az ágyhoz, hogy megcsókolja a lányát.
És ekkor a tetejébe még a Schulze-Neuberg család is betoppant teljes létszámban. A piros autó érkezéséről ugyanis már értesültek. Egy kissé zűrzavaros volt az egész, csaknem annyira, mint a színdarabok zárójelenetében, ahol még egyszer színre lép valamennyi szereplő. Rosa kisasszony zavarában azt sem tudta, kit kinek is mutasson be először, s a zűrzavarban Florentine úgy rikoltozott, mint egy koloratúr énekesnő.
Végül is Beutelbach doktor harsány hangja teremtett rendet az összevisszaságban.
– Florrrentine, várrrjál még a hírrrreiddel egy rrröpke perrrcig! – gurgulázta. – Előszörrr is ki kell derrrítenünk a rrrokoni és barrráti kapcsolatokat.
A kislány erre valóban elnémult az ágyban, és most Schulze-Neubergné vette kézbe az általános bemutatkozás ügyét. Szinte egy perc alatt nyélbe is ütötte az egészet.
Alighogy vége szakadt a kézszorításoknak meg az elmotyogott „örvendek” szócskáknak, máris előtört Florentinéből a nagy nehezen visszafojtott szózuhatag:
– Ők itt a legeslegjobb barátaim a világon! – jelentette ki. – Schulze-Neubergék, akik meghívtak ide vendégségbe, és a boltos néni, aki ápolt, mikor beteg voltam. És Beutelbach doktor bácsi, aki meggyógyított! És ti, papa-mama, ti is... most ti is itt vagytok!
A beállt kurta, kínos csöndet Beutelbach doktor törte meg:
– Perrrsze, Florrrentine! A te drrrága szüleid rrrád pazarrrolják jól megérrrdemelt pihenőjüket. Rrrögtön iderrrobogtak, átvirrrasztva az éjszakát, hogy beteg ágyadnál fölkerrressenek!
– Éppen ezt akartam mondani – jegyezte meg Florentine, sokkal halkabban, mint egyébkor.
Azon valóban egy percig sem törte a fejét, hogyan termettek itt a szülei Tafernwiesben ily hirtelen, a távoli Garda-tó partjáról. Ami másokat meglepett volna, az számára a legtermészetesebb volt a világon.
És most újból Beutelbach doktor ragadta magához a beszéd fonalát. Kijelentette:
– Bárrrha Florrrentine túl van márrr a rrrosszán, de azérrrt rrroppant kíméletrrre szorrrul!
– Ez már baj – felelte Florentine apja eltöprengve. A feleségem ugyanis munkát vállalt az elkövetkező pár hétre. – Magyarázkodón fűzte hozzá: – Jómagam a filmeseknél dolgozom, a kamerával. És a feleségem segít a munkámban mint asszisztensnő, ha férfi kell a gátra.
– Inkább ha derrrék asszony kell a gátrrra – mennydörögte Beutelbach doktor.
– Szent igaz, doktor úr – felelte az apa, de még csak el sem mosolyodott a tréfán.
Florentine anyja ott állt a szoba közepén, és így szólt:
– Ilyen körülmények között más asszisztensnőt kell keresned!
– De hát hol találok? – kérdezte a férj, és tekintetét végigjáratta a szobában összesereglett embereken.
Összeesküvés lógott a levegőben. Mindenki némán meredt rá.
Sohasem volt még olyan kiváló asszisztensnője, mint a felesége. És a munkájához égető szüksége volt efféle kiváló munkatársra.
Ám a beteg kislány sem volt kevésbé fontos számára. Habozva szólalt meg:
– Belátom, hogy ebben az esetben Florentine az első.
De hát hol találjak máról holnapra ilyen gyakorlott asszisztensnőt? Lámpással kell keresni őket!
– És meddig tart az a munka a filmmel? – érdeklődött Rosa kisasszony.
– Négy-öt hétig.
– Akkor talán – vélekedett a boltosnő, még önmaga előtt is szokatlanul magas hangon – akkor talán nálam maradhatna Florentine erre az időre.
– Perrrsze, perrrsze, az volna a legrrremekebb! – helyeselt az orvos.
– Csuda jó! Akkor ebben maradunk! – rikkantott fel a gyerek az ágyban. – És ha fölkelhetek, itt járok majd iskolába. Képzeljétek csak, itt az összes osztálynak csak egy tanterme és egy tanítója van!
– Újabban már kettő – helyesbített Bobby.
Florentine anyja, akinek messzire kalandoztak a gondolatai, ezt mormolta maga elé: – Bámulatos!
És fürkészve nézegette Rosa kisasszonyt, és Rosa kisasszony fürkészve nézegette őt.
– Úgy látszik, ez jó megoldás – vélekedett Florentine apja óvatosan.
– Ha ugyan Rosa kisasszonynak nem túlságosan megerőltető – aggodalmaskodott az anya. – Végeredményben az üzlet is itt van még.
– Ó, attól egy csöppet se fáj a fejem! – mosolyodott el a boltosnő. – Sőt, éppen ellenkezőleg!
És orcája abban a percben ragyogó, vörös holdkoronggá változott.
Ezzel a történetnek voltaképpen vége is szakadt, s az örvendetes zárójelenet után legördülhetne immár a függöny. De hagyjunk még nyitva rajta egy parányi rést, hogy kilessük: hogyan is folyik tovább a történet. Úgy folyik tovább, mint egy bűvös mese.
Rosa kisasszony öt héten át boldog csacsogás közepette osztotta meg idejét a zöld szappanok, a töltött cukorkák, a tápsörök és fogadott lánykája, Florentine között.
A Schulze-Neuberg család visszaköltözött a városba, mivel megkezdődött az iskola. De minden hétvégen leruccantak Tafernwiesbe, Florentine látogatására.
És ezzel végérvényesen legördül a függöny. Hiszen a gyerekeknek, a szülőknek, a városatyáknak és a szatócsoknak, akik elolvasták a történetet, vissza kell sietniük immár a munkájukhoz, hogy leckéikkel, fiaikkal, lányaikkal, a galambokkal, a tápsörökkel s a savanyú uborkákkal törődjenek. Jó mulatást!
.oOo.