SZÍRIUSZ ÉS AZ ŐSEMBER


 

TÁJÉKOZTATÓ IDŐBEN ÉS TÉRBEN
Segítség az olvasónak, aki először találkozik Szíriusz kapitánnyal

Az idő a XXV. század, amely 2401. január 1– jén 0 óra 0 perc 0 másodperctől 2500. december 31– én 24 óráig tart. A tér, amelyről e könyvben szó esik, Holdunk felszíne. Regényünk azonban e 37 071 141 négyzetkilométernyi, megközelítően gömb alakú, alig fél európányi területére épült Hold Államnak csupán három kupolavárosában és a 36 525 napot számláló évszázadnak mindössze három hetében történik, Az előzmények – amelyekről bőven esik majd szó – a messzi múltba, mintegy százezer évre nyúlnak vissza.

A cselekmény pontosan 2481. október 3-án kezdődik.

 

ELSŐ FEJEZET
amelyben Pinton valami nagyon furcsát lát

A Holdon ősz van.

– Ma azt tanultuk az iskolában – mondja Pinton –, hogy ha a Föld nem ellipszis alakú, hanem körpályán keringene a Nap körül, és egyenlítői síkja a saját pályasíkjával nem zárna be 23 és fél fokos szöget, akkor nem léteznének klimatikus eltérésű évszakok, vagyis nem lenne tavasz, nyár, ősz és tél…

– De mert a Föld tengelye ferde, akár a híres pisai torony, amelyet volt szerencsém személyesen megtekinteni – replikázik azonnal Kocsis Berci –, és derék bolygó-anyánk nem körtáncot, hanem oválistáncot lejt őfelsége, a Nap körül: makacsul követik egymást az évszakok!

– Ami nem baj – kapja el a mondat végét Liuna –, mert

 

Tavasz az élet első rezzenése,

feslik a bimbó, rábámul az égre.

Nyáron szerelem szépíti a testét,

lágyan, melegen ölelik az esték.

Ősszel megduzzad, beérik a termés,

mert így rendelte Öregisten Kertész.

Télen, ha szél fú, halott haraszt zörög...

de jő a tavasz! És azután minden

kezdődik újra, mert az élet örök.

 

Berci szigorúan rászól:

– Hallod-e, lány, te piros, versben beszélni tilos!

– Én nem beszéltem versben, csak idéztem egy éppen ideillő költeményt.

– Szabad megkérdeznem, ki írta?

– Szabad. Egy La Boulé nevű francia költő a XXII. században. Csekélységem fordította világnyelvre.

Pinton tiltakozik:

– Legyetek szívesek, ne fecsegjetek folyton másról! Az én problémámat oldjátok meg! Azt tudom, hogy miért követik egymást a Földön különböző klimatikus évszakok, de azt nem, hogy a Holdon miért nincs hasonló klímaváltozás. Hiszen a mi pályánk is ellipszis alakú, a mi tengelyünk is ferde! Sürgős választ kérek!

Nevetnek. Majd Pierre, a „vezér”, aki fél évvel idősebb Liunánál és Bercinél, kegyesen magyarázni kezd:

– Figyelj, Tökmag! Vannak évszakok a Holdon is, csak nem olyan feltűnőek, mint a földiek, és te ezért nem veszed észre. A Hold, mint a Föld hűséges kísérője, az elliptikus Nap körüli pályát járva évente egyszer mintegy ötmillió kilométerrel megközelíti a Napot, illetve ugyanannyival eltávolodik. Amikor 147 millió kilométerre kering tőle, az a „napközel”, amikor 152 millió kilométerre, az a „naptávol”. Ez a holdi nyár, illetve a holdi tél időszaka.

– Kösz! Már értem! – örvendezik a kisfiú. – A Földön saját testemmel érzékelhetem az évszakok hőmérséklet-változását, mert a jóságos légkör erősen csökkenti a Nap tüzét és a világűr hidegét. A Holdon nincs légkör. Itt a szkafander és a kupola óv a megsüléstől és a megfagyástól. Ez a kellemesen langyos, mesterséges hőmérséklet pedig állandó.

Berci zajosan helyesel:

– Nagyszerű Pintonkám! Tudsz hát mindent. De az ősz érkezését abból is észrevehetted volna, hogy október elsején megkezdődött a tanítás! [Hold Államban a XXV. században októberben nyitnak az iskolák. Márciusban egy teljes hónapig szünetel az oktatás. Viszont az év végi vakáció – szeptemberben – csak egy hónapig tart. Bebizonyosodott, hogy a pihenés ilyen kétszakaszos elosztása előnyösebb, mint az egyszakaszos, hosszú nyári szünidő. A tanulók a régi, tíz hónapos tanév vége felé bizony elfáradtak.]

– Észrevettem! Nagyon is észrevettem! Tegnap Kromoszóma tanár úr, aki a biológiát tömi a fejünkbe, és mellesleg osztályfőnökünk is, bejelentette, hogy holnap, október harmadikán tanulmányi kirándulásra megyünk a 48-as kupolaváros arborétumába…

 

Október harmadika van.

A 18-as kupolavárosban székelő Fiziológiai (más néven élettani) Intézet palotájának márványborítású, díszes előcsarnokában Kromoszóma tanár úr (akinek becsületes bajor neve Leopold von Simbach, de ezt kevesen tudják) félkörívbe állítja a 3-as számú Hold Általános Iskola ötödik osztályát harminc csillogó szemű, mosolygó arcú 11 éves fiút és lányt –, hogy illedelmesen köszöntsék az intézet új tudós igazgatónőjét, Helga Renard asszonyt.

– Helga néni a legjobb barátomnak, Pierre-nek az anyukája – súgja Pinton a szomszédjának.

A jó öreg Kromoszóma látása az utóbbi években erősen megromlott, 12 dioptriás szemüveget hord, de a hallása kitűnő.

– Nem beszélgetünk! Fegyelmezzük magunkat! – szól fejedelmi többesben, szigorúan.

– Bocsánatot kérek, tanár úr. Én voltam! – jelentkezik azonnal a „tettes”.

– Köszönöm, Casteiro. Ön jellemes, bátor, őszinte fiatalember. Ezennel megbízom, hogy az osztály nevében köszöntse az igazgatónőt.

– Igenis, tanár úr!

Már nyílik is a lift krómacél ajtaja. Kilép egy karcsú, enyhén őszülő, elegáns hölgy: Helga Renard. És egy magas, szakállas, barna bőrű férfi.

– Osztály! Vigyázz! – vezényel Pinton. És felcsendül unisono:

– Jó-hol-dat-kí-vá-nunk-i-gaz-ga-tó-né-ni!

– Jóholdat, tanár úr, jóholdat, gyerekek! – mosolyog rájuk Helga asszony. – Örülök, hogy eljöttetek.

Pinton előlép.

– Kedves Helga néni! Az osztály nevében hálásan köszönöm a meghívást. Már alig várjuk, hogy megmutassa nekünk az arborétum csodavilágát!

– Sajnos ma nem én mutatom meg. Egy hete hivatalos vendégem érkezett a Földről, Bulgáriából: Nazim Hüsnü professzor, híres paleontológus…

– Az micsoda? – kíváncsiskodik Pinton.

– Őslénytankutató. Bizonyára hallottátok, hogy Hold Államban a jövő héten paleontológiai világkongresszust tartanak, és a mi intézetünk lesz a házigazda. A mi dísztermünkben hangzanak majd el az előadások. Hüsnü professzor az előkészítő bizottság titkára. Fontos megbeszélésre várom őt, minden pillanatban megérkezhet. Ezért magammal hoztam az arborétum főkertészét, Lars Moberg urat.

A barna bőrű, szakállas férfi elmosolyodik, és kedvesen meghajol a gyermekek előtt.

– Szólítsatok csak Lars bácsinak.

– Tehát Lars bácsi ismeri legjobban a mi kis őserdőnket – folytatja a bemutatást Helga néni –, minden fát, minden bokrot, virágot, falevelet, fűszálat…

– Az igazgatónő túloz, de egyet-mást valóban tudok az arborétumról. Ötven éve élek benne.

Helga Renard nyakában vékony aranyláncon gyűszű nagyságú URH-készülék fityeg.

Most cérnavékony hangocskán megszólal:

– Asszonyom! Megérkezett Hüsnü professzor úr.

Az igazgatónő mosolyog.

– A titkárnők gyöngye megtalált! – Megérinti a készüléket. – Köszönöm, Senna. Ültesse le őt a szobámban. Három perc múlva ott leszek. – A gyerekekhez fordul. – Sajnos el kell búcsúznom tőletek, de itt hagyom nektek Lars bácsit. Ő minden kérdésetekre tud válaszolni. Simbach tanár úr pedig legalább százszor vezetett már látogatócsoportot az arborétumban. Jó kezekben vagytok… De a tanulmányi kirándulás után még találkozunk: vendégeim lesztek villásreggelire!

Lelkes „köszönjük” a válasz, majd a begyakorolt: „Jó-holdat-kí-vá-nunk-i-gaz-gató-né-ni!”

A lift ajtaja csendesen csukódik. Helga Renard volt, nincs… A gyermekcsapat mozgolódni kezd, de „Kromoszóma” egyetlen kézmozdulatára vigyázzba merevednek.

– Fegyelmezzük magunkat! Kedves főkertész úr, felkérjük, tájékoztasson minket, mit fogunk látni.

– Pihenj!

Lars bácsi vezényelt, akinek meleg bariton hangja van.

– A katonásdinak vége. Most őserdei kirándulásra megyünk. Gyertek közelebb, foglaljatok helyet. Szabad a szőnyegre is ülni.

Egy kupacban zsúfolódik már mind a harminc gyerek.

– Rövid leszek… Intézetünkhöz két oldalról egy-egy óriás kupola csatlakozik. Balra a 17-es számú, ebben virul zöldség és gyümölcs kertészetünk. Megterem itt minden, ami a Holdon élő 15 ezer ember ellátásához szükséges. Jobbra a 18-as, ebben él, zöldell arborétumunk, amelyet ti általában dzsungelnak hívtok. Tanultátok, ugye, hogy az óriás kupolák egy kilométer átmérőjű félgömbök. Magasságuk az alapkör középpontjában ötszáz méter.

A 18-asban már kétszáz évvel ezelőtt kezdték telepíteni az arborétumot, amely ma 30 ezer ősfából, ugyanannyi bokorból és kúszónövényből, valamint százezernél több illatos virágból áll. Öreg fáink már 100-150 méter magasra is megnőttek. Fönt, a kupola közelében a sűrű lombozat és a kusza liánok valóságos áthatolhatatlan sátrat alkotnak. Majd meglátjátok – Kis szünetet tart. – Ennyi bevezető elég is. Most elindulunk!

Párokban sorakoznak. A menetet Kromoszóma tanár úr vezeti, a sor végén Lars bácsi lépked. Először öreg platánok alatt kanyarog a keskeny gyalogösvény, azután húsos levelű olajfák sűrűje borítja el őket. 35 Celsius fok körüli meleg van, a levegő páratartalma százszázalékos. Lars bácsi megállítja a csapatot.

– Nézzetek balra! Az a soktörzsű növény a kakaófa. Theobroma cacao. Közép- és Dél-Amerikában honos…

Továbbmennek, áfonya- és kökénybokrok sűrűjén keresztül.

– Amott jobbra egy libanoni cédrust láthattok. Cedrus libanotica. Ezer esztendőnél is hosszabb életű! Ez itt persze még fiatalka, mindössze kétszáz éves…

Már közel félórája járkálnak. Egy kis tisztás tárul eléjük. Körös-körül szomorúfűzek és komor tölgyek tövében sok-sok vadrózsa virágzik.

– Jaj de szép! Lars bácsi, álljunk meg!

– Megállás! Pihenés! Virágot leszakítani nem szabad!

Pinton éppen egy rózsaág szépségét csodálja, amikor a kusza, tövises gallyak mögül halk hangot hall: – Pszt… Tökmag…

A kisfiú meglepődik.

– Ki szólított?

– Ne kiabálj! – intik csendre. – Nem kell mindenkinek megtudnia, hogy itt vagyok.

Pinton felismeri a rejtőzködőt.

– Pierre! Te itt?!

– Nem lehetek máshol, ha itt vagyok.

Kuncognak.

– Hogy kerülsz ide?

– Édesanyámat látogattam meg. Tőle hallottam, hogy erre kóborolsz az osztállyal.

– Tanulmányi kirándulás.

– Ismerem. Kiskoromban minket is vittek. Ilyen fa meg olyan fa meg amolyan fa. Halál unalom!

Pinton buzgón tiltakozik: – Engem nagyon érdekel.

– Majd én mutatok neked érdekeset, ahová a gyerekeket nem viszik! Meleg vizű vízesést a Nagy Tóval, amelyben úszni is lehet!

– Ismerem. Ott szoktunk néha ülésezni a Négyek Tanácsával!

– Csacsikám, az a Kis Tó. Gyógyvizű pocsolya! Ha leülsz benne, nyakig ér. Ez a másik, ahová megyünk, a Nagy Tó! Életveszélyes! A közepe tíz méter mély! Megfürdünk benne. Utána megmutatom a legöregebb, legnagyobb majomkenyérfát, amelyre fel is mászhatsz!

– Jaj de jó… – Hirtelen elszontyolodik. – De nem szabad lemaradnom a többiektől. Eltévedhetünk!

Pierre nevet, majd professzori szigorral teszi fel a kérdést:

– Négylábú emlősállat, hatalmas fülekkel. Mi az?

– Könyvekből tudom: a szamár. De miért mondod?

– Mert szamár vagy. Még hogy én eltévedek! Úgy ismerem ezt az erdőt, mint a tenyeremet! Kiskoromban évekig itt kóboroltam, még itt is aludtam, sátorban. Nosza! Ugorj be hozzám a bokor mögé!

Pinton engedelmeskedik.

Ebben a pillanatban hangzik Lars bácsi távoli vezényszava:

– Indulunk!

– Jaj, mi lesz ebből?! – ijedezik Pinton.

– Ne riadozzál, gyermek. Lars bácsi jó barátom. Megbeszéltem vele, hogy „elrabollak”. Kértem, hunyja be a szemét.

– Mit mondott?

– Azt, hogy behunyja. Be is hunyta. Látod, elmentek, elment mindenki, téged nem kerestek.

– Elmentek… arrafelé…

– Ők elmentek arra, mi elmegyünk emerre! Irány a vízesés!

Száz méterről már hallani lehet a sziklákról lezúduló víz folytonos morajlását.

Amint közelítenek a vízeséshez, egyre páradúsabb lesz a levegő, és kénszag csavargatja az orrukat.

– Kicsit büdös, de meg lehet szokni – állapítja meg Pinton. Amikor a kilátást elzáró sűrű magnóliabokor ágait félretolják, csodálatos kép tárul a szemük elé.

Talán százméteres átmérőjű, kerek víztükör, melynek túlsó partján moszatos sziklák meredeznek. Vastag sugarakban azokról ömlik a víz, mintegy tíz méter magasból, kőről kőre omolva, millió cseppre porladva, sűrűn gomolyogva, gőzölögve. (A vízesés és a meleg vizű Nagy Tó az arborétum levegőjének páratartalmát szabályozza.) A 34 Celsius fokú tavon méteres páratakaró fekszik.

A part menti felszínt kerek lótuszlevelek borítják, megtűzdelve a műfény felé tárulkozó, hófehér szirmú lótuszvirágokkal.

A part ezen az oldalon meredeken esik.

– Itt bátran fejest ugorhatunk. Mély a víz. Ismerem.

– Nem túl meleg?

– A tóba már hűtve érkezik. Kellemesen langyos.

Pierre ledobja kis nadrágját, ingét, és a karcsú, izmos fiútest szabályos ívben lendül a levegőbe. Alig fröccsenve nyeli el őt a mélység. Négy-öt méterrel arrébb felbukkan a feje, lerázza magáról a vizet, mint egy fóka, és hívja kis barátját: – Vetkőzz már! Gyere bátran!… Vigyázok rád!

– Rám nem kell vigyáznod! Úszom úgy, mint te! – és repül a vékonyka gyermek, talán még szebben, mint a másik. A vízben nagy fröcskölést csapnak.

Teli szívvel nevetnek hozzá.

– Finom! Nagyszerű! – ujjong Pinton. Aztán aggodalmasan elkomolyodik.

– Pierre, nem lesz ebből baj?

A Négyek Tanácsának vezére megnyugtatja.

– Butuskám, most már bevallom, édesanyám parancsolta, hogy hozzalak téged ide. Tudod, harminc gyerekre nem lehetne vigyázni, de ő úgy gondolta, hogy Perez Casteiro fiának ismernie illik az egész Hold Államot.

Pinton hallgat egy darabig. Aztán csak annyit mond: – Nagyon szeretem az anyukádat.

Most hallgatnak mind a ketten.

Aztán Pierre hirtelen nagyot csap a vízre, jól arcul fröccsenti a kisfiút, Pinton se hagyja magát, hátára fekve, sebesen kalimpáló lábaival „özönvizet” zúdít barátja fejére. Kitör a vízi háború!

– Legyőztelek! – rikolt a kicsi.

– Ellentámadás! – üvölti a másik. – Búvárhajók, előre! Lebukik a víz alá, kitapogatja barátja bokáját, a mélybe rántja. Az prüszköl, köpköd, amikor a felszínre küzdi magát.

– Meg… megállj!… Visz… vissza… kapod!

Pierre „menekül” keresztül a tavon. A vízesés sustorgó függönye mögé bújik. Pinton utána veti magát.

– Megvagy!

A vezér úgy tesz, mintha megijedne. Letör egy kis olajfa ágacskát, azzal integet.

– Béke!… Békét kérek!

Pinton nagylelkűen beleegyezik:

– Nem bánom, békét kötünk… – de meglát valamit, gyorsan a víz alá bukik.

Pár másodperc múlva kiemelkedik, és diadallal mutatja: – Nézd csak! Egy kis halat fogtam! Ezüstösek a pikkelyei!

– Törpe busa. Hypophthalmichthys molitrix.

Pintonnak tátva marad a szája.

– Nem hiszem!… Nem igaz!… Ezt a nevet ki sem lehet mondani!

– Majd megtanulod és kimondod te is. Törvény, hogy Hold Államba csak kétfajta élő állatot szabad behozni. Az egyik a földigiliszta, a másik a törpe busa. Vigyázz rá, nehogy baja essék. Engedd szabadon.

Pinton azonnal engedelmeskedik. Pierre folytatja:

– Mindkét állatfajra az arborétumban van szükségünk. A giliszta a talaj termőképességét javítja, a törpe busa növényevő, és mint ilyen, a tó vizét tartja tisztán.

Kimászik közben egy mohlepte kőre. Pinton utána. Hanyatt feküsznek, szuszognak.

– No, ebből elég volt, mert még elalszom – nyilatkozza Pinton. – Vezérem, vezess tovább!

 

– Megérkeztünk…

A gyerek felbámul az óriási fára. – Hűha! Iszonyú magas!

– Lars bácsi szerint 160 méter. Kétszáz éves. Majomkenyérfa. Baobabnak is hívják. Adansonia digitata.

– Ennek is tudod a latin nevét? Csuda okos vagy!

– Lars bácsi az okos. Ő minden növénynek ismeri a tudományos elnevezését. Én csak egy párét tudom.

– Mondd, kérlek, ezen a fán valóban kenyér terem a majmoknak?

– Valami olyasféle. Nem kenyér, de ehető, lisztes bélű gyümölcs, a csimpánzok fő tápláléka. Afrika Államban honos.

– Mély tiszteletem!

– Kinek köszöntél? – kérdezi Pierre csodálkozva.

– A majomkenyérfának. Ő is élőlény. Hold Állam legidősebb, megbecsült polgára. Olyan, mint egy kétszáz éves öreg bácsi.

– Hm… mondasz valamit. Na! Felmászunk az öreg bácsira?

– Szabad? – csodálkozik Pinton.

– Persze. Szabad is, lehet is… No gyere. Én mászom elől… figyelj engem! Mindig abba az ágba kapaszkodj, amelyiket én már elhagytam.

Fellendíti magát a legalsó elágazásra. Onnan szól le a kicsinek:

– No, meggondoltad magad? Nem jössz?

– Megyek – mondja Pinton elszántan. Nekirugaszkodik, és Pierre mellé tornázza magát. – Itt vagyok!

– Nagyszerű! Csak így tovább!… Arra a csonkra ráállhatsz. Megbír.

– Megtörtént.

– Jól van. No, most vigyázz! Ez a vékony ág csak a tövénél erős!

– Ott fogtam meg. Mehetsz feljebb!

– Ügyes vagy… Gyerünk hát! Öleld át a törzset, ne félj!… Nyomd föl magad!

– Nem félek…

– Még egy kicsit!… Mindjárt eléred!… Megvan!

Pinton nagyot fúj.

– Pfűűű… ez nem volt könnyű!

– Ez nem. Megérdemlünk egy kis pihenést. Nézd csak, arra a vastag ágra bátran ráülhetünk mindketten, megbír minket.

Elhelyezkednek, nagyokat szusszannak. Pinton Casteiro először mászik fára életében. Lenéz a mélybe – Ejha! Jó magasan vagyunk!

– Ez neked magas? Legfeljebb harminc méter. Én egyszer száz méterig másztam.

– Száz méterig? Mindenki mondhatja! – kételkedik a kisfiú. – Még hogy száz méterig!

– Nem hiszed?… Hallottál már engem hazudni?!

– Nem, nem – tiltakozik ijedten Pinton –, soha! De talán rosszul mértétek… tévedett, aki megbecsülte.

– Nem becsülte, hanem mérte! Lézeres háromszögelővel. Maga Lars bácsi!

Pinton megdöbben. Ha Lars bácsi, akkor igen, akkor a száz méter valóban száz méter… De vajon melyik fa volt? Kérdezi is már:

– Melyik fára másztál fel száz méterig?

– Erre, amin ülünk.

Pinton ámul-bámul.

– Erre?… És Lars bácsi is felmászott?… Száz méter magasra?… És onnan mért lefelé a lézeres micsodával?

– Emlősállat nagy fülekkel! Csacsikám, mit képzelsz? Lars bácsi lenn állt a tisztáson a háromszögelővel.

– És te fönn voltál száz méteren?

– Nem. Akkor már én is lenn voltam, és álltam Lars bácsi mellett.

– És megmutattad neki, hogy meddig másztál?

– Nem kellett mutogatnom. Látta. A lézeres háromszögelőnek kitűnő távcsöve van.

– De… mit látott a nagyszerű távcsővel?

– Azt a fehér selyemszalagot, amelyet rákötöttem száz méter magasságban egy faágra. Még a felírást is el tudta olvasni rajta.

– A felírást?!… Mi volt ráírva?

– „Eddig mászott fel Pierre Renard 2479. szeptember 28-án.”

– És most… hol van az a szalag? Lehoztad onnan? Vagy elfújta a szél? Vagy elvitték a madarak?

– Ejnye, ejnye! Hát nem tanultad: a Holdon nem fúj a szél, nem élnek madarak. Én nem másztam fel még egyszer a majomkenyérfára!… Tehát hol van a szalag?

Pinton áhítattal nézett nagy barátja huncutul mosolygó szemébe, és alig merte kimondani:

– Akkor… akkor odafenn kell még mindig lennie.

– Igen, azt gondolom én is, hogy odafenn kell lennie. Ne nézzük meg, Pintonkám?

– De… de… de… – dadogva rakta össze a szavakat, aztán mély lélegzetet vett, és kimondta: – Én felmászom oda, és megnézem, ha belehalok is!

Pierre elégedetten mosolyog.

– Rendben van. Akkor hát másszunk tovább!

Másznak.

Múlnak a percek… öt… tíz… tizenöt… húsz…

A Négyek Tanácsának választott vezére megnyugodva látja, hogy legfiatalabb tagtársuk egyre ügyesebben, egyre biztonságosabban közlekedik a kusza ágak birodalmában. Akár egy mókus – gondolja, pedig nem is látott életében eleven mókust, csak a mesékben hallhatott róla. Íme, az öröklődés újabb bizonyítéka. Az emberrel vele születik a fára mászás, a halfogás, a vadölés, a tűzimádás és még sok minden ősi „tulajdonság”. Százezer éve élt őseink tulajdonságait örökítik tovább a gének… és ezek a tulajdonságok újra kialakulnak.

Pinton három-négy méterrel csimpaszkodik lejjebb, mint Pierre, aki éppen átölel egy vastag ágat, amely takarja előle a kilátást. S közben elmélkedik az emberi természetről, milyen érdekes… amikor izgatottan, fojtottan felkiált Pinton: – Pierre! Láttad?!

– Mit kellett volna látnom? – kérdezi a másik. – Hol vagy?

– Fölötted, itt! – és kidugja fejét az ág mögül. – Nem láttad?

– Nem láttam semmit.

Pinton hangja csattan:

– Nézd! Újra!… – aztán lemondóan legyint. – Lekéstél róla. De kukkants csak oda, szemben, arra a magas fára… arra az öreg tölgyre!

Pierre erőlteti a szemét.

– Látom. Egy öreg, kocsánytalan tölgy, élősködő liánok lógnak le róla.

– Ez az! A liánok!… Figyeled? Ott középen az egyik lián himbálózik!

– Valóban – ismeri be a fiú. – Vajon miért?

– Azon repült oda!

Pierre nem érti. Csodálkozik.

– Micsoda? Odarepült valaki vagy valami?… Nem látok semmit. Mit nézzek?

– Most már késő. De én az előbb láttam. Egy állat volt! Egy nagy majom… talán gorilla!… Vagy egy vadember!… A fa törzse mögé húzódott.

Pierre mérgelődik.

– Ne beszélj butaságot! Káprázott a szemed. Egy állat a Holdon! Egy gorilla?! Vagy egy vadember?!… A Holdon nem létezhet semmiféle gorilla, semmiféle vadember!

Pinton szinte felsikolt:

– De! Létezik! Nézd! Nézd! A lombok mögül ismét előbújt! Leugrott a mélybe! Elkapott egy liánt, átlendült arra a másik fára!… Arra ni!… Ezt sem láttad?

Pierre erősködik:

– Nem. Semmit sem láttam.

– Mert ahol kapaszkodsz, előtted van az a vastag ág, eltakar előled mindent. De higgy nekem! Valóság volt. Nem álmodtam. Láttam!

– Jól van, ne izgulj – nyugtatja Pierre. – Még leesel. Hiszek neked. Várj, leereszkedem hozzád.

Néhány ügyes mozdulattal Pinton mellé lendíti magát.

– Itt vagyok. No, most mondd el pontosan, mit láttál.

A kisfiú magyaráz és mutogat.

– Azon a fán… onnan lendült át egy liánon… és oda bújt el… aztán onnan ugrott a mélybe, röptiben elkapott egy másikat… Nézd! A lián még most is leng, mozog!

– Azám, mozog! Pedig itt rajtunk kívül nincs senki, aki mozgathatná. Se madár, se ember, se állat. Nem fúj a szél sem…

– Mert itt a kupolavárosban nincs szél, mozdulatlan a levegő, te mondtad. A lián mégis lengedez!

Pierre megadja magát.

– Elismerem. Látom… Milyen volt az a „légtornász” csodalény?

– Sötétszürke… szőrös, nagyobb, mint én, talán akkora lehetett, mint te… torz volt a feje… lapos a homloka, elálló a füle… hosszú a karja. Mint egy tuskó, úgy zuhant lefelé, és irtó ügyesen elkapta a liánt…és átrepült oda…

– Mire emlékszel még?

– Másra nem. Villámgyorsan eltűnt.

Pierre hallgat kis ideig, aztán komolyan szól:

– Hiszek neked. Úgy vélem, nem volna szerencsés dolog azzal a gorillával vagy micsodával nekünk most találkozni. Azt tanácsolom: akárcsak ő, tűnjünk el mi is! Nem mintha félnék tőle, de okosabb elkerülni addig, amíg rá nem jövünk, kicsoda-micsoda.

Csendesen, gyorsan másznak lefelé. Amikor lehuppannak az avarra, távoli gyermeklármára figyelnek fel.

– Hallod? Az osztályod! Errefelé tartanak. Megkeressük őket, és te feltűnés nélkül csatlakozol hozzájuk. De senkinek egy szót sem a gorillánkról!… Én eltűnök majd a sűrűben. Délután Szíriusz bácsinál találkozunk. Bercit és Liunát majd értesítem.

 

Leonida néni finom uzsonnáját a Négyek Tanácsa már bekebelezte. A háziasszony leszedte az asztalt, és kivonult a konyhába. Ekkor Pierre felemelkedett, és szót kért.

– Szíriusz bácsi! Titokzatos, izgalmas dologról kell beszámolnunk…

– Nocsak, nocsak… Történt valami?

– Hogy történt-e, vagy csak képzelődtünk, nem tudom. Majd Szíriusz bácsi megmondja.

És elkezdte onnan, hogy Pinton és osztálya ma tanulmányi kirándulásra az arborétumba ment… és tíz perc múlva befejezte azzal, hogy jobbnak látták, ha lemásznak a fáról, és eltűnnek.

– Szóval ez történt, Szíriusz bácsi. Én nem láttam semmit, de a lián mozgott. Ez tény! Az pedig nem szokott magától mozogni. Én hiszek Pintonnak.

Szíriusz kapitány a többiekhez fordul. – Berci, Liuna, ti is hisztek?

– Természetesen hiszünk – jelenti ki azonnal a kislány –, mert a Négyek Tanácsának tagjai nem képzelődnek és nem hazudnak.

Berci helyesel: – Csatlakozom az előttem szólóhoz!

– Rendben van – nyilatkozik komolyan Viktor Szíriusz. – Ha a Négyek Tanácsa egységes álláspontot képvisel, illik, hogy alkalmazkodjam hozzájuk én is.

– Éljen! Éljen Szíriusz bácsi! – zengi a gyermekkar. Szíriusz azonban folytatja:

– Elhiszem, hogy Pinton látott valami furcsát ma délelőtt az arborétumban, de azonnal elmagyarázom, miért nem lehetett az a furcsa dolog élő nagy majom vagy földi vadember.

Csalódás ül ki a Négyek arcára. Szíriusz azonban könyörtelenül folytatja:

– Tudjátok, hogy Hold Állam egészségügyi minisztere szigorú rendelettel tiltja élő állatok behozatalát bolygónkra.

Berci azonnal fújja a számokat:

– 2212. évi 37. törvénycikk! Kivételt képez a földigiliszta és a törpe busa!

– Úgy van! – helyesel a kapitány. – Egy gorilla nagyságú állatot államunkba becsempészni nem lehet, törvényesen behozni még kevésbé.

– Ez így igaz! – állítja Liuna is.

– Tehát az a furcsa valami, amit Pinton látott, állat nem lehetett – szögezi le Szíriusz bácsi.

– Akkor micsoda? Talán ember? Valami vadember- vagy ősemberféleség?… Létezik-e a XXV. században élő vadember vagy élő ősember a Holdon vagy a Földön? No, Berci!

– Tisztelettel jelentem, Szíriusz bácsi, nem létezik.

– Bizony nem. Az ősemberek százezer éve kihaltak. Néhány száz éve éltek még Afrikában, Ausztráliában, Dél-Amerikában és a Csendes óceáni szigeteken „vadembereknek” nevezhető civilizálatlan természeti népcsoportok, ezek az emberek azonban ma már művelt, hasznos polgárai a Világállamnak. Tehát vadember, ősember sem létezik. Márpedig ami nem létezik, az nem ugrálhat a majomkenyérfa ágain!

Pintont valósággal főbe veri a kapitány vaslogikája.

– Tehát azt tetszik állítani, hogy az, amit láttam, nem létezik?

– Azt egy szóval sem mondtam. Valamit bizonyára láttál. A kérdés az, hogy mit.

Pierre-nek gyorsan jár az esze.

– Szíriusz bácsi kérem – mondja –, szeretném összegezni az elhangzottakat. Azt tetszett bebizonyítani, hogy Pinton nagy majmot, vadembert vagy ősembert nem láthatott. De ugyanekkor azt is, hogy valamit látott.

– Igen – feleli a kapitány.

– Esetleg azt tetszik gondolni, hogy jó lenne tudni, mit látott.

– Igen.

– És talán azt is tetszik gondolni, hogy nekünk, vagyis a Négyek Tanácsának kellene kinyomozni, hogy mit látott Pinton!

– Igen, azt is gondolom.

– Pompás! – ujjong Liuna. – Ismét törhetjük a fejünket! Nyomozhatunk! Kereshetjük a titok nyitját!… De hogyan kezdjük el?

Ekkor megszólal a konyhai házi videfon hívójele. Pierre megy a készülékhez.

– Itt Viktor Szíriusz lakása – jelentkezik –, Pierre Renard.

– Itt Viktor Szíriusz konyhája – válaszol a kapitány szárnyatlan őrzőangyala. – Leonida néni vagyok. Hallottam a beszélgetéseteket. Megmondom, hogyan kezdjétek el.

– Hogyan?

– Mielőtt bármilyen „nyomozásba” fognátok, hívjátok fel édesanyádat, kérjétek meg, hogy holnap fogadjon titeket. Mondjatok el neki is mindent!

 

MÁSODIK FEJEZET
amelyben megtudjuk, hogy a furcsa élőlény valóság volt-e, vagy látomás

– Jóholdat, édesanyám! Bocsánatot kérünk, ha zavarnánk. Látom, vendéged van…

– Gyertek csak, gyertek! Nem zavartok, megmondtam már tegnap. Ez az úr Nazim Hüsnü professzor Bulgáriából.

– Jóholdat kívánunk a professzor úrnak! – köszönnek a Négyek.

– Jóholdat, fiatal barátaim!

Helga asszonyból kikívánkozik az anyai büszkeség.

– Pierre, gyere csak közelebb!… Nézze, professzor úr, ez a nagy lakli a fiam.

Nazim Hüsnü gyönyörködve szemléli a magas, karcsú fiút. – Gratulálok! Szép gyerek, jól fejlett homlokcsonttal és falcsonttal.

– A professzor már egy hete Hold Állam vendége – folytatja az igazgatónő. – Híres paleontológus… (Pinton halkan közbekotyog: „Tudom, mit jelent ez a szó, mert már tegnap megkérdeztem. Őslénytankutatót!” „Jól van, okos vagy – súgja vissza Liuna –, de most figyeljünk Helga nénire!”) – Tegnapi kis vendégeimnek már elmondtam, hogy Hold Államban a jövő héten nemzetközi paleontológiai kongresszust tartanak a világ legkiválóbb tudósai. Intézetünk a kongresszus házigazdája, Hüsnü professzor az előkészítő bizottság titkára.

– Szép neve van a professzor úrnak – udvariaskodik Liuna, azután hozzáteszi –, szép török neve. Ismerek egy török költőt a XXI. századból, Yahya Hüsnünek hívták. Különös verseket írt…

 

A lány virág hull a szirma mintha sírna…

a nő igád bő a termés jobb ha elmész…

 

A professzort szemmel láthatóan meghatotta a kis költemény. Megsimogatja Liuna fejét.

– Te kis okos piros hajú! Bizony igazad van! Török származású vagyok, de Bulgáriában élek régóta. Családunk egynémely tagja azt állítja, hogy Yahya Hüsnü az ősünk volt. Ez nem egészen biztos… de a versedet tudom folytatni: a dédanyád csupa emlék mindig ennék…

Helga asszony elismeréssel állapítja meg: – No, Liuna! Méltó ellenfélre találtál!

– Jaj, Helga néni, úgy örülök, hogy a professzor úr is…

– Stop! – szól közbe a vendég. – Nektek Hüsnü professzor nincs. Hüsnü bácsi van. Elfogadjátok?

– Megszavazzuk! – kiabál Berci. – Éljen Hüsnü bácsi!

– Éljen! – lelkesednek a többiek is.

– Tudja, professzor úr, ők a híres Négyek Tanácsa. – Erre is büszke Helga asszony. – Talán hallotta hírüket.

– A Négyek Tanácsának? Hogyne! Olvastam róluk. Hősi tetteket hajtottak végre. Megmentették a Földet egy őrült tudós rémtettétől… valami dél-tengeri, sárga bőrű ember volt… Hát ti vagytok? Nagyszerű! De úgy rémlik, hogy van még egy hatalmas öregember is, a vezetőtök…

Pinton helyesbít:

– Rosszul tetszik tudni. Ő nem a vezetőnk, hanem a barátunk. A neve Viktor Szíriusz.

– Ő, igen! Szíriusz kapitány! Kérlek, kisfiam, tudomásul vettem a helyes „beosztását”, de ha emlékezetem nem csal, kell még lennie egy személynek…

– Nem személy – segít Berci –, hanem…

– Megvan! Kiskutya! Úgy hívják, hogy… úgy hívják, hogy…

– Csibész – mondja ki Pinton.

– Pompás – örvendezik Hüsnü. – Kialakult a csoportkép! Az igazgatónő nem túlzott. Valóban világhírűek vagytok!

Helga kedvesen biztatja őket:

– No, világhírűek! Rukkoljatok ki, miért jöttetek. Mi az a „különösen fontos, furcsa ügy”? A professzor úr előtt nyugodtan beszélhettek.

Pierre átveszi a vezetést.

– Igen, persze, nyugodtan. Arról van szó, édesanyám, hogy ez a Pinton gyerek tegnap az arborétumban egy titokzatos élőlényt fedezett fel. Mintha egy nagy majom, valami gorillaféle lett volna… vagy valamilyen primitív vadember… netán ősember. Csak pár másodpercig látta, de biztosan látta! Leonida néni azt tanácsolta, jelentsük neked is.

Az igazgatónőt meglepi a hír:

– Majom… ősember… itt, nálunk?! Az arborétumban?… De hiszen ez képtelenség! Viccnek is rossz! Talán káprázott a gyerek szeme… vagy álmodta…

Liuna azonnal védelmébe veszi kis barátját:

– Helga néni, kérem, Pintonnak nem szokott káprázni a szeme, és nem álmodik gorillákról. Különben a lián is mozgott! Pierre is látta!

Az asszony még mindig kételkedik.

– Azt állítod, hogy Pierre is látta? Mit láttál, édes fiam?

– Láttam a liánt mozogni!… Lengedezett oda-vissza, hosszasan. Mint egy felfüggesztett, hosszú kötél, amellyel éppen fától fáig repült valaki, aztán leugrott, és a kötél – a lián még sokáig lengett!

– Láttad azt is, aki használta?

– Azt nem. Eltakarta egy vastag ág és a sűrű lomb. Mikor Pinton szólt, és én odanéztem, már csak a lián mozgott, ide-oda, ide-oda, mint egy ősrégi órainga. De Pinton látta.

– Igaz ez, Pinton? Így történt?

– Szóról szóra, Helga néni. Láttam egy szőrös élőlényt!

– Talán valamelyik kertészünket láttad. A párás melegben kevés ruha van rajtuk. És akad köztük dúsabb szőrzetű is.

– Nem! – makacskodik a „szemtanú”. – Szőrös, gorilla szerű állat volt… vagy valamilyen vadember! Tudom, milyen a gorilla, és azt is, milyen volt egy ősember. Szíriusz bácsi mutatott olyan könyveket, amelyekben képek voltak, meg a plasztikinoban is játszottak gorillás filmeket. Helga néni, tessék elhinni, igazán láttam, és nem mai ember volt!

Liuna lezárja a vitát.

– Szíriusz bácsi azt tanácsolta, hogy alaposan vizsgáljuk ki a dolgot. Hát ezért jöttünk.

– Igen… értem, kislányom, és nagyon köszönöm… – adta meg magát Helga Renard. – Valóban ki kellene vizsgálni… bár képtelenségnek tartom. Professzor úr, maga jól ismeri az arborétumot. Mi a véleménye erről a „látomásról”?

Nazim Hüsnü udvariasan meghajol.

– Az, ami önnek. igazgató asszony. Látomás.

Pinton felugrik, mint egy harcias kiskakas.

– Márpedig én nem álmodtam, nem képzelődtem! Tessék tudomásul venni: láttam!

Hüsnü mókázva „megijed”.

– Kegyelem!… Be ne kapj, kisfiú!

Pinton észhez tér.

– Bocsánatot kérek, Hüsnü bácsi.

– Nem haragszom, fiacskám. Szeretem a bátor, szókimondó embereket. Küzdj mindig is az igazadért!

Helga Renard érzi, hogy nincs értelme a további huzavonának.

– Rendben van. gyerekek. Ki fogjuk vizsgálni az ügyet. Sajnos én most nem érek rá. vendégeim érkeznek a Földről. Professzor úr, maga alaposan ismeri az arborétumunkat. Megtenné, hogy kimegy a gyerekekkel a helyszínre? Nézzenek körül, hátha valami nyomra akadnak.

Hüsnü udvarias faarcot ölt magára.

– Én ugyan semmi értelmét nem látom a vizsgálódásnak, de az ön kérése, asszonyom, számomra parancs! Jó szívvel teljesítem. – A gyerekek felé fordul, vidáman vezényel: Négyek Tanácsa! Indulunk!

 

– Tessék nézni, Hüsnü bácsi, itt van a majomkenyérfa, vele szemben a kis tisztás másik oldalán az óriási kocsánytalan tölgy.

– Jártam már errefelé. Ti hol álltatok?

– Nem álltunk, hanem ültünk. Fönn a majomkenyérfán. Száz méter magasan!

– Ejha! Száz méteren?… Nem volt az valamivel kevesebb?

Pinton megsértődik.

– Ha azt mondom, hogy száz volt, akkor egy centivel sem kevesebb! Lars bácsi megmérte lézeres tájolóval! Különben is ott fenn lóg a bizonyíték, egy fehér selyemszalag… Azaz bocsánat, helyesbítek: csak Pierre mászott fel odáig. Én két-három méterrel lejjebb ültem. Száznál rossz volt a kilátás. Takart a lombozat.

A professzor kicsit gúnyosan fogalmaz:

– Te viszont kilencvenhétnél valósággal páholyban ültél, és mindent láttál.

Kis csend, amíg Pinton megemészti Hüsnü bántó megjegyzését. Aztán komoran csak annyit mond:

– Sajnálom, hogy Hüsnü bácsi nem hiszi.

– Nem fontos, hogy én mit hiszek, és mit nem. Nem ezért jöttünk ide. Azért jöttünk, hogy valami bizonyítékot keressünk, tartózkodott, netán tartózkodik-e most is itt valahol a közelben egy szőrös élőlény!

– Ezt a bizonyítékkeresést hogy tetszik elképzelni? – kérdezi Pierre.

Hüsnü fölényesen válaszol:

– Roppant egyszerűen. Hangos felhívással. Megkísérlem, hátha jelentkezik az illető. – A tölgy felé fordulva, teli torokkal kiáltozni kezd. – Hahóóóó!… Van itt valaki?… Hahóóóóó!… Jöjjön elő, nem esik bántódása!…

Csak a távoli visszhang válaszol: nem esik bántódása…azután csend. A professzor sietősen levonja a következtetést: – Nincs itt senki és semmi. Képzelődtél, kisfiam.

Pinton tiltakozik:

– Ne tessék folyvást ezt mondani! Nem képzelődtem!

– Kérlek, legyen, nem képzelődtél… Tudod mit? Próbáld meg te is: hívjad. Hátha neked előjön.

– Nem jön elő. Az a lény bizonyára azért rejtőzött el, mert fél az emberektől. Hívásra, kiabálásra nem bolond előjönni. Ez a tény azonban nem bizonyítja nemlétét!

Liuna hirtelen leinti a kisfiút:

– Maradj csendben! Hallok valamit!… Valaki jön!

– Én is hallom! – mondja izgatottan Berci.

– Talán a majom! – vigyorog Hüsnü.

A távoli fatörzsek takarásából egy-egy pillanatra feltűnik a közelítő alak.

– Nem a majom, hanem Lars Moberg főkertész! – ismeri fel Pierre.

Valóban Lars bácsi lép a tisztásra. – Hahóóóóó!… Maguk kiabáltak?

– Igen, mi. Jóholdat, Lars bácsi! – köszön Liuna.

– Jóholdat, Liuna! Magát is lehet látni?… Ni csak, Pierre! Mintha tegnap is találkoztunk volna.

Nazim Hüsnü felölti legtekintélyesebb professzori arcát.

– Jó, hogy jön, Moberg úr. Magára bíznám a gyerekeket. Nekem már nincs több időm erre a… erre a csacsiságra. A kis Pinton azt állítja, hogy randevúzott itt valami gorillahölggyel!… Mit szól hozzá? Gorilla az arborétumban! A maga birodalmában! Jó, mi?… Az igazgatónő kérésére elkísértem őket ide a helyszínre, természetesen hiába. Rajtunk kívül nincs itt. semmiféle élőlény! Nem lophatom tovább az időmet. Ugye, megbízhatom magában, vigyáz rájuk, nehogy felfalja őket a gorilla! – és bántón vihog a maga gyártotta élcen.

Lars bácsi megfontoltan válaszol:

– Kérem professzor úr, tessék csak nyugodtan távozni. Vállalom a feladatot.

Hüsnü kegyesen kezet foga főkertésszel.

– Köszönöm, Moberg úr! – Majd távolodva még visszaszól: – Csak kutassatok, keressetek!… Aki keres, talál!… És bezárulnak mögötte a virágzó magnóliabokrok.

Lars bácsi hümmög magában, azután csak kimondja: – Ez jól itt hagyta magukat.

– Ez igen – állapítja meg Berci is. – Fura ember.

Pintonnak is van véleménye:

– Nekem nem tetszik Hüsnü bácsi.

– Miért nem? – kíváncsiskodik Liuna.

– Neked persze tetszik – förmed rá a legifjabb Casteiro –, mert tudta folytatni a versedet!

– Egy szóval se mondtam, hogy tetszik, csak azt kérdeztem, neked miért nem tetszik?!

– Mert kicsúfolt minket! Pedig nem bántottuk.

Pierre vezérhez méltó alapossággal szel a kérdéshez:

– Pintonnak igaza van. Hüsnü professzor édesanyám jelenlétében barátságosnak mutatkozott, de mihelyt egyedül maradt velünk, fölényes, nagyképű lett. Ilolo apját is „sárga bőrűnek” nevezte…

Lars Moberg is kimondja, amit gondol:

– Bevallom, én sem szeretem őt. Találkoztam vele már néhányszor. Lehet, hogy tudósnak nagy, de embernek kicsi.

Ez a nyilatkozat gondolkodásra serkent. Mindenki hallgat.

– Lars bácsi – ragadja meg Berci a kínálkozó alkalmat – mit tetszik szólni ahhoz, hogy Pinton itt, ezen a helyen, ott, azokon a fákon valami ősembert vagy valami ősmajmot látott?

– Ősembert?… Ősmajmot?… – csodálkozik Moberg. – Meséljék csak el részletesebben!

– Majd én! – ajánlkozik Pierre, és röviden, de pontosan elmond mindent a jól ismert utolsó mondatig: „…a lián hosszú légzőgyőkere, mint a régimódi faliórák ingája, még sokáig lengett ide-oda, ide-oda…” A végén hozzátette: Várjuk Lars bácsi véleményét.

– A véleményemet?… Hát hogy is mondjam?… – töpreng kis ideig, aztán határoz. – Pinton, kisfiam, kérdeznék valamit. Megfigyelted jól annak a szőrös valakinek a mozdulatait?

– Igen… azt hiszem.

– Úgy mozgott, mint aki azt a liánrepülést először csinálja? Bizonytalan volt?

– Nem… dehogy! Határozottan nem! – állítja a kisfiú.

– Akkor talán úgy – tapogatózik tovább Lars bácsi –, mint aki jól ismeri a helyszínt?

– Igen. Rendkívül biztosan ugrott, repült.

– Tehát lehet, hogy napok vagy hetek óta él az arborétumban?

– Inkább hetek óta. Csodálatosan mozgott!

A főkertész most alaposan nekikészül, aztán formás kiselőadást tart figyelmes hallgatóinak:

– Egy élőlénynek, aki hosszú ideje nap mint nap a fák tetején ugrál, repül, tornázik, azaz nehéz fizikai munkát vérez, rengeteg táplálékra van szüksége. Legkevesebb napi tíz kiló gyümölcsöt: banánt, datolyát, almát, répát kell ennie. Mondjuk: két hét alatt másfél mázsát! Honnan venné ezt?… Az arborétumban napi egy kilót sem talál. A majomkenyérfán van egy kevéske fonnyadt termés, pár szem a kakaófákon, valamicske csipkebogyó és fekete szeder, fél fogára sem elég egy feltehetően nyolcvankilós élőlénynek. Az arborétumban főleg díszfák és díszcserjék pompáznak. Hajtásuk, levelük, kérgük legfeljebb egy rénszarvasnak volna táplálék. No persze a málnabokrok is teremnek egy-két marékkal… A te légtornászodnak, Pintonkám, már réges-régen éhen kellett volna halnia!

– De nem halt éhen – vitatkozik a gyerek –, tehát mégis keltett valahogy táplálkoznia. Mondjuk… mondjuk, rendszeresen átszökött a 17-es kertészetbe, ahol mázsaszámra talált zöldséget, gyümölcsöt!

Lars bácsi azonnal cáfol:

– A kertészetbe nem lehet átszökni, főleg rendszeresen nem. Az épület díszkertjéből nyíló átjárót, a hatalmas, légmentesen illeszkedő krómacél kaput én tartom állandóan zárva. Oda még az igazgatónőt is csak én engedhetem be.

Pinton kedve lekonyul.

– Akkor hát amit láttam… nem létezik. Lars bácsinak is ez a véleménye?

– Más megoldás nincs – mondja a főkertész, és szívből sajnálja a csalódott kisfiút.

– De van! – szólal meg keményen, magabiztosan Liuna.

– Nocsak, Liunácska – csodálkozik Lars bácsi –, maga el tud képzelni valamilyen más megoldást is?

– Bizony el! Például valaki, akinek kulcsa van az arborétum kapujához, minden este az elsötétítés után, amikor mindenki alszik, és az intézetet nem őrzi senki, táplálékot visz be Pinton „légtornászának”.

Lars Moberg meghökken.

– Hohó! Megálljunk csak! Ezt át kell gondolni!… Este, elsötétítés után, a mini furgon egész éjjel üzemel, állomása az intézet halljából nyílik, az arborétum nem olyan féltett hely, mint a kertészet, minden kutatónak van hozzá kulcsa… szerezhet bárki… Lehetséges! Igen, lehetséges!

Liuna üti a vasat azon melegében.

– Ha lehetséges, akkor rajta kell csípni a tettest!… De hogyan? – kérdezi kicsit tétován.

Az ilyen kérdésekre Pierre azonnal tud válaszolni.

– Úgy, hogy Lars bácsi beenged minket az arborétumba, mondjuk, ma éjjel.

– Nono! – aggályoskodik a főkertész. – Hiába engedném be magukat. Az új „Pihenési Rendelet” előírja, hogy minden éjjel nyolcórányi időtartamra el kell sötétíteni valamennyi kupolavárost. Ez az arborétumra is vonatkozik. A mi emberünk csakis ilyenkor hozhatja be az egész napi élelmet. Hiába leskelődnének, a szurokfekete éjszakában nem látnának semmit. Ha fényt gyújtanának…

– Nem gyújtunk fényt! – szól közbe határozottan Pierre. Ő nem fog látni minket, de mi látni fogjuk őt! Infravörös keresőket viszünk magunkkal. Azon keresztül sötétben is megfigyelhetők a különböző hőmérsékletű tárgyak és személyek. Egy élő ember 37 Celsius fokú teste élesen kirajzolódik a készülék képernyőjén.

Lars Moberg gyorsan felfogja az ajánlat hasznos voltát, és beleegyezik.

– Ez tetszik nekem, megpróbálhatjuk. De csak ketten megyünk: Pierre és én. Ha kevesebb a leselkedő, kevesebb a veszély!

– Tiltakozom! Szavazzunk! – követeli Berci, mert szeretne ő is jelen lenni az éjszakai felderítésen.

Liuna leinti.

– Ne ugráljál, te heves vérű magyar! Nem szükséges szavazni. A Négyek Tanácsát képviselje csak Pierre egyedül. Nem azért, mert ő a vezér, hanem mert ő volt jelen a szóban forgó „majomparádén”. Te aludj csak az ágyacskádban…

Liuna kedvéért Berci azonnal hajlandó elszívni a békepipát.

– Rendben van, beleegyezem. De én nem fogok az ágyacskámban aludni, hanem megkérem Szíriusz bácsit, engedje meg, hogy a lakásán megvárhassuk az eredményt. Lars bácsi és Pierre dolguk végeztével odajöhetnének…

– Megígérjük! – fogadja a két felderítő. A főkertész még hozzáfűzi aggodalmát: – Ha Szíriusz kapitány is beleegyezik.

 

Szíriusz bácsi dolgozószobájában félhomály és álmos némaság terjeng. A kapitány az íróasztalánál ül, mélyen elmerülve egy könyv olvasásában. Igazi, ősi típusú kötet, se hangja, se illata, közönséges papírra nyomott fekete betűsorait olvasni kell! A XX. században jelent meg, egy G. B. Shaw nevű angol ember írta. [A XXV. században az űrhajózás bármilyen rangot viselő tisztjének a kötelező világnyelven kívül még három nyelven kellett felsőfokon beszélnie. Viktor Szíriusz anyanyelve orosz volt, de kitűnően beszélt spanyolul, angolul és franciául. Kocsis János, Berci édesapja, fizikusprofesszor, a Világállam kulturális minisztere és Szíriusz kapitány ifjúkori testi-lelki jó barátok voltak. Az ő kedvéért magyarul is megtanult.]

„… mondjuk, hogy te vagy Salamon király, én meg Sába királyné.

Én eljövök hozzád, és bevallom, hogy szeretlek. Ami azt jelenti, hogy birtokba veszlek. Szerelmem olyan, mint az oroszláné: felfallak, és a magam részévé teszlek…”

Őt nem falta fel az oroszlán… nem vesztette el a szabadságát… Meleg csend veszi körül. A múlt képei. Millió és millió kilométert utazott az űrben, asszony nélkül. Odahaza nem várta soha sem feleség, sem szerető… csak a hűséges Leonida, aki anyja helyett anyja, testvére helyett testvére volt… és most ezek a gyerekek: a sokat ígérő Pierre, a tevékeny, ügyes Berci, a kedves kis Pinton, és Liuna, a szép, Liuna, az okos, Liuna, a tehetséges!

Azelőtt a FELADAT volt mindig a legfontosabb. Azt pontosan teljesítette. Most ezekért él, ez a feladata… jól van ez így…

A szoba legsötétebb sarkában, három puhán ölelő fotelban üldögélnek a gyerekek.

Berci nagyokat ásítva hanyatt dől, mellette Pinton valóban alszik, a harmadikban Liuna. Ő verseket olvas egy olyan könyvből, amelynek a lapjai sötétben világítanak…

Ekkor halkan nyitódik az ajtó, zajtalanul becsúszik a tokjába… a nyíláson belép Leonida. Nézi őket… Szóljon? Ne szóljon? Aztán csak kimondja, amit gondol: – Nekem ugyan semmi közöm hozzá, de mégis megkérdezem: mi célból bóbiskolnak itt? Nem akarnak hazamenni lefeküdni?

Liuna válaszol:

– Drága Leonida néni, fontos üzenetet várunk Pierre-től.

Az asszonyt nem könnyű megnyugtatni.

– Ez máskor is így kezdődött. Vártak egy ártatlan kis „üzenetet”… aztán mi lett belőle? Világrengés!… Maguk megint készülnek valamire! Érzem a veszély szagát!

– Semmiség az egész, Leonida néni – fogalmaz ravaszul Berci. – Csak egy kis táplálkozási probléma merült fel: ki kinek ad enni?

Most megszólalnak a várva várt kapuharangok.

– Megjöttek! – örvendezik Pinton.

– Kik jöttek meg? – kérdezi azonnal Leonida, mert észreveszi a többes számot.

– Pierre és Lars bácsi – mondja Liuna.

– Pierre és Lars bácsi?… Lars Moberg? – ámuldozik az asszony. – Mit keres itt az éjszaka közepén?

– Majd később mindent megtud, kedves Leonida, most, kérem menjen, és nyisson nekik ajtót.

Leonida néni szó nélkül teljesíti Szíriusz parancsát. Kinyitja a kaput. Pierre és Lars bácsi udvariasan köszön:

– Jóholdat kívánunk!

– Jóholdat! – veti nekik a szót a háziasszony. – Jöjjenek be!

A fiatalok kíváncsian körülveszik az érkezőket. – Csakhogy itt vagytok!

– Már aggódtunk!

– Mit csináltatok ilyen sokáig?

– Gyerekek! Gyerekek! Türelmesebben! – nyugtatja az izgatott kérdezőket a kapitány. – Engedjétek, hogy leüljenek, hagy kifújják magukat! Lars barátom, Pierre fiam, nem vagytok éhesek?

– Mi tagadás… – kezdi mondani a főerdész.

– Jó, jó, ne is folytasd! Leonida, kérem, Moberg úr és Pierre farkaséhes. Kérem, készítsen nekik egy kis harapnivalót.

Leonida néni nyel egyet, aztán neheztelve megszólal:

– Köszönöm, Viktor Szíriusz, hogy ilyen finom selyempapírba csomagolta a parancsát: menjek ki… Kimegyek. Majd szóljanak videfonon, ha bejöhetek… – és elhagyja a helyiséget.

Pinton izgalmában már majdnem szikrázik.

– Pierre! Mondd gyorsan, mi történt!

Szíriusz közbeszól:

– Ne gyorsan! Szép lassan mondd, édes fiam, pontosan és részletesen. És Lars bácsit is hagyd szóhoz jutni.

– Igenis… Lars bácsi sötétítés után tíz perccel várt az intézet minifurgonállomásán.

Akkor már az intézettől mindenki hazament. Az ajtók és a zsilipkapuk zárva voltak. Lars bácsinak mindenhez van kulcsa. Kézen fogva vezetett a sötétben… kitűnően ismerte a járást. Pár perc múlva az arborétumban kuporogtunk, közel a kapuhoz, egy rózsabokor takarásában. Kipróbáltam az infravörös keresőt. A képernyőjén tisztán lehetett látni a szuroksötétben is egyes növények szárát, levélzetét, virágait…

Berci türelmetlenül sürgeti:

– Ne játssz az idegeinkkel, vezérem! Mondd már: jött valaki, vagy nem?

– Ne siettesd őt, Berci fiam – inti a fiút a kapitány –, a legapróbb részlet is fontos lehet… Tehát várakoztatok a sötétben. Közben nem történt semmi, nem hallottatok semmit?

– De, hallottunk! Lars bácsi, tessék elmondani. Lars bácsinak jobban elhiszik.

– Rendben van, elmondom. Jó félórás tökéletes csend után egy távoli, fájdalmas üvöltést hallottunk. Valahogy így szólt: uááááá… uááááá… Emberi hang volt, megesküszöm rá! Azután utána megint sokáig semmi. Legalább egy óra telt el így. Akkor… megzörrent a kupola krómacél kapuján a zár! A képernyőn jól lehetett látni, hogyan nyílik a kapuszárny… és az arborétumba belépett egy alak!

– Férfi vagy nő? – kérdezte Liuna.

– Biztosan nem tudjuk, de méreteiből ítélve magas férfi. Hosszú, bő köpenybe burkolózott, fejére csuklyát húzott, mely elfedte arcát is. Egyik kezében valami szíjostorfélét szorított, a másikban ételhordót cipelt. Mindezt nagyon tisztán mutatta az infravörös kereső. Mi moccanni se mertünk… A csuklyás gyorsan eltűnt a fák között…

– Ki lehetett? – faggatja a mesélőt Berci. – Vajon ismerjük?

– Nem tudom – válaszolja becsületesen Pierre. – Nem lenne igaz, ha bármi mást mondanék. A köpeny, a sapka felismerhetetlenné tette. De lehet, hogy különben sem ismerjük. Hold Állam most tele van idegennel. Tudósokkal és kísérőikkel. Persze nem valószínű, hogy a mi ordító lényünknek köze van a kongresszushoz.

– Ne találgassunk! – figyelmezteti a fiatalokat Szíriusz kapitány. – Lars barátom, te folytasd. Visszajött a csuklyás idegen? Sokáig kellett várnotok?

– Most már nem olyan sokáig. Kiszámítottuk, hogy az éjféli látogató körülbelül 15 perc alatt érkezhet a majomkenyérfához. Éppen ennyi idő telhetett el, amikor újból felhangzott az üvöltés! De most sokkal vadabbul. Iszonyú vonyítások, sikoltások örvénylettek az éjszakában! Mint amikor valakit vernek! Utána borzasztó csend… Jó félóra múlva jött vissza a csuklyás. Az ételhordóban zörögtek az üres lábasok… Ennyi…Többet nem tudunk. Vége.

Csend.

Majd nyílik az ajtó. Leonida lép be. Tálcán szépen díszített hidegtálat, tányérokat, evőeszközt hoz be. Buzgón megterít a két éhezőnek, majd a legszívesebb háziasszonyi hangján hívja őket: – Jöjjenek enni, kedveskéim! Egy kis sonka, vaj, dzsem, kemény tojás, meleg zsemle, amit hamarjában találtam… meg egy korty borocska. Jót fog tenni ennyi izgalom után!

A kapitány mintha rácsodálkoznék:

– Miféle izgalomról beszél, kedves Leonida?

– Ne játssza az ártatlant, Viktor Szíriusz. Tudom, hogy akarattal hagyta bekapcsolva a mikrofont. Hogy mindent halljak a konyhában.

– Bevallom, akarattal. és valóban hallott mindent?

– Hallottam.

– Ez esetben volna szíves elmondani véleményét a dolgokról.

– Véleményem nincs. Tegyenek, amit akarnak! – nyilatkozik határozottan Leonida néni. – Nem avatkozom bele! De… – és egyszerre csupa részvét lesz a hangja – de ugye nem engedik… ne engedjék, Viktor Szíriusz, hogy azt a szegény állatot… vagy embert, kínozzák, verjék! Ugye, megmentik őt?

Szíriusz bácsi pár másodpercig komoran hallgat, aztán így válaszol:

– Legyen nyugodt, megmentjük.

– Megnyugodtam. Gondolom, hogy csak egy buta, komisz emberről van szó, akit majd Viktor Szíriusz megleckéztet, és kész!… No, megyek aludni.

Leonida néni után becsukódik az ajtó.

Magára marad Szíriusz kapitány és a Négyek Tanácsa. Fáradtak és álmosak ők is.

Az idő már túl jár a kötelező elsötétítés felénél… Most Európa Államban pontosan 2 óra van, Hold Államban Sol-242. Három óra múlva (Sol-239-kor) automatikusan felgöngyölődnek a sötétítőredőnyök. A nap tüzes sugarai – áthatolva a kupolák kettős falú félgömbjén, megszelídülve a közöttük cirkuláló Fluo-Fix mentőfolyadékon – kellemes halványkék fénnyel árasztják el a Hold 219 kupolavárosát.

De most még sötét van, és ki tudja, milyen bűn elkövetésére készülődnek az ismeretlen tettesek… ezek Liuna gondolatai.

Pierre töri meg a csendet:

– Drága, jószívű Leonida néni! Segítene minden bajbajutotton!

Közben Liuna aggodalma szavakká formálódott:

– Jó, hogy nem sejti, milyen gonosz erő működik itt az éjszakában. Igaz, Szíriusz bácsi?

– Igaz. Ennek a fele se tréfa! Éppen ezért vegyétek tudomásul szigorú parancsomat. Tudtom és engedelmem nélkül senki egyetlen lépést sem tehet ebben az ügyben! Megértettétek?!

– Megértettük.

– Akkor most igyekezzetek haza, és gyorsan bújjatok ágyba! Késő van. Jó éjszakát!

Álmosan válaszol a búcsúkórus: – Jó éjszakát, Szíriusz bácsi!

 

HARMADIK FEJEZET
amelyben a marrakechi Ramon Garcia professzor megérkezik Hold Államba

Az Élettani Intézet igazgatónőjének dolgozószobájában halkan megszólal a videfon hívójele. Helga asszony bekapcsolja a készüléket. Senna jelentkezik.

– A Carmen lunabuszról keresik asszonyomat. Az illető nem mondta a nevet.

– Biztosan még egy tudós… Kapcsolja be.

Kellemes férfihang szólal meg:

– Helga Renard igazgatónővel szeretnék beszélni.

– Helga Renard vagyok.

A hívó udvariasan bemutatkozik:

– Én pedig Ramon Garcia, a Marrakechi Őslénykutató Intézet igazgatója. Üdvözlöm, kolléganő! Képre kapcsolok.

– Én is…

Idős, kopasz bácsi mosolyog a képernyőnél.

– Mily kellemes meglepetés! Pápaszemes, tudós nénike helyett bájos fiatal señora!

Helga nevet.

– Igazgató úr igazi spanyol caballero még min… azaz…

– Mondja csak ki bátran, señora: még mindig! Száztizenhét évesen! Nem titok! Büszkén viselem!

– Száztizenhét?… Nem hiszem!

– Majd bizonyítom. Van személyi kártyám… Nemsokára ugyanis találkozunk. Most éppen útban vagyok magukhoz a Carmen lunabuszon.

– Jelezték az érkezését. Az űrállomáson várni fogja egy volt tanítványa.

– Nagyon kedves figyelmesség. Szabad tudnom, kicsoda?

– Nazim Hüsnü.

Garcia töpreng egy keveset: az emlékeiben kutat.

– Nazim Hüsnü… Igen, emlékezem! Érdekes ember volt.

– Ő a kongresszus előkészítő bizottságának a titkára.

– Igen, tudom… Akkor, azt hiszem, őt megkérhetem rá…

– Mire?

– Magánügy, de nem titok. Szeretnék megismerkedni Hold Állam híres emberével, Szíriusz kapitánnyal.

 

(Úgy hiszem, a XX. századi olvasót újból tájékoztatnom kell, mégpedig Marrakech-ről, az Őslénykutató Intézetről és Ramon Garciáról…

Marrakech nagyon régi városka Afrika Állam észak-nyugati csücskén fekvő Marokkó országban, a magas Atlasz hegység tövében, közel az Atlanti-óceánhoz. A XX. században még csak 300 ezer lakosa volt, és szerényen meghúzódott a harmadik helyen a kétmilliós Casablanca és a pompás királyi székhely: Rabat mögött. Ez időben a francia Axambourg professzor és Emile Ennouchi algériai régész ősemberi maradványokat talált Marokkóban. Ternifine homokbányájában és egy Marrakech menti vízmosta szakadék üledékében feltárt 80-100 ezer éves leletek – koponyatöredékek, állkapcsok fogakkal, gerinc- és bordatörmelék – bizonyították, hogy az ősember (paleanthropusz) Afrikában is elterjedt. Az ezt követő századokban még ezer és ezer ősemberi csontmaradványt – koponyát, sőt egész csontvázat is – ástak ki Afrika Államban a szorgalmas paleontológusok. Az őslénykutatásra a koronát Ramon Garcia spanyol tudós tette. 2420-ban a marokkói Azmizmiz falutól délkeletre magasodó 4765 méteres Toubkal-csúcs északi oldalán nagy terjedelmű kanyargós barlangrendszert fedezett fel, amelynek legmélyén két mumifikálódott paleanthropusz testet talált: egy férfit és egy nőt. A nevük señor Toubkal és señora Toubkal lett. Az egész világon így ismerik őket. A mellettük lévő fészekszerű fekvőhely; tűzhely, különféle használati tárgyak, pattintott kőbalta, élesre csiszolt bőrnyúzó kavicsok, ivóedények teljes épségben megmaradtak. Biológusok, geológusok, régészek, orvosok százai vizsgálták meg a csodálatos állapotban feltárt leleteket, és véleményük szerint a mumizálódás a barlang abszolút csíramentes levegőjének, állandóan egyenletes hőmérsékletének és a falak foszfortartalmának köszönhető.

Señor és señora Toubkal ma is százezer éves otthonában nyugszik, zavartalanul.

Nem érinti őket senki. A barlangot a kíváncsi tömeg elől elzárták. Csak neves szaktudósok tekinthetik meg. Az érdeklődő turisták tízezreit kényelmes lanova röpíti fel a hegyoldalra, a barlang közelébe. Ott ötcsillagos luxusszálloda, pazar étterem és az ősember barlangjának, valamint a Toubkal „házaspár”-nak tökéletes másolata fogadja őket.

Afrika Állam 2430-ban őslénykutató Intézetet létesített. Ennek élére sikerült megnyerniük a híres Ramon Garcia professzort, aki ma már több mint ötven éve működik Marrakech-ben. Intézete a világ paleontológusainak a „Mekkája” lett.

 

A Hotel Galilei első emeletén, a 4-es lakosztályban Ramon Garcia igazgató és Nazim Hüsnü professzor éppen búcsúzkodik.

– Köszönöm, Nazim fiam, a kalauzolást. Igazán figyelmes voltál. A hotel kitűnő! De még egy utolsó szívességet kérnék.

– Parancsoljon, igazgató úr!

– Biztosan találkoztál már itt a Holdon Szíriusz kapitánnyal. Szeretnék vele megismerkedni.

Nazim Hüsnü gyorsan leküzdi a meglepetés okozta zavart. Úgy tesz, mintha gondolkozna.

– Szíriusz kapitány, igen… ismerem… de csak futólag. Mogorva, barátságtalan ember.

– Barátságtalan? – csodálkozik Garcia. – Ez meglep. Azt hittem… Na mindegy. Azért megpróbálhatnád. Beszélj vele, kérd meg, hogy fogadjon.

– Természetesen, azonnal! Lemegyek a recepcióba, onnan felhívom.

– Miért mennél le? Itt a szobában is van videfon.

– Igen, természetesen van… de nem tudom a kapitány hívószámát… nem látok videfonkönyvet. A főportán biztosan megmondják.

Választ sem várva gyorsan eltávozik. Elmúlik öt perc. Hüsnü megjelenik.

– Nos? Sikerült? Beszéltél vele? – érdeklődik Garcia.

– Igen. Elég kellemetlen beszélgetés volt. A válasz elutasító. Szíriusz kapitány betegségére hivatkozott, nem tudja önt fogadni.

– Beteg?… Mi baja?… Súlyos?

Hüsnü elhúzza a száját.

– Nem közölte velem… sajnálom.

Garcia lemondóan legyint.

– Mindegy. Köszönöm, hogy megpróbáltad.

– Bocsásson meg, igazgató úr, nekem mennem kell. Parancsol még valamit?

– Semmit, semmit, eredj csak, fiam. Majd találkozunk a kongresszuson. Köszönöm a segítséget… Viszontlátásra!

Barátságosan rázogatja Nazim Hüsnü kezét.

– Viszontlátásra, igazgató úr! – Aztán enyhe gúnnyal hozzáteszi: – Vagy ahogyan itt mondják: Jóholdat!

És elhagyja a szobát.

Ramon Garcia utána néz. Csóválja a fejét, és csak úgy magában mondogatja:

– Beteg… ejnye, de sajnálom… Talán küldök neki egy névjegyet, jókívánsággal, azért csak nem haragszik meg…

Házi videfonon hívja a recepciót.

– Itt Ramon Garcia.

– Parancsoljon, igazgató úr.

– Kérem, ismerik önök Szíriusz kapitányt?

– Természetesen ismerjük. Viktor Szíriuszt a Holdon mindenki ismeri.

– Tudják, hogy hol lakik?

– Igen, hogyne. Huszonnyolcas kupolaváros, Dubarry villa.

– Ha írnék pár sort neki… elvinné valaki?

– Igenis, uram. Mikor küldhetem fel a fiút?

 

Leonida néni lelkendezve fogadja az érkezőket:

– Pierre! Liuna! Csakhogy megjöttetek!

Berci és Pinton már javában reggelizik.

– Viktor Szíriusz már keresett titeket. Hol voltatok?

– Bejártuk a fél Holdat – kezdi mesélni Liuna –, Helga néninél is voltunk

Megjelenik a kapitány.

– Jóholdat, gyerekek! Csakhogy itt vagytok!

– Jóholdat, Szíriusz bácsi! Történi valami? – kérdezi Pierre.

– Tegnap óta semmi – válaszol a ház ura –, hacsak az nem, hogy megérkezett a Holdra a világkongresszus díszvendége, a marrakechi Ramon Garcia. A televizor mondta be.

– Igen, tudjuk! – legyint Liuna. – Majdnem mi lettünk a kísérői, de Hüsnü bácsi enyhe erőszakot alkalmazott… és ő ment fogadni a HÍRES EMBERT a lunabuszkikötőbe.

Pierre kiegészíti a tudósítást:

– Ugyanis mi voltunk ott előbb, mi kaptuk a megbízást, és már éppen indultunk volna, amikor befutott Hüsnü mester. „Én megyek őt fogadni! A tanítványa voltam!” – szólt és cselekedett: rohant a kikötőbe. Édesanyám azt mondta: „Hadd menjen, legalább csinál valamit.” Mert édesanyám nem sok hasznát látja. Az előkészítő „titkár úr” szereti kihúzni magát a munkából.

– Helga néni még azt is mondta – tájékoztat tovább Liuna –, hogy Garcia igazgató úr még a Carmen lunabuszról felhívta őt, és arra kérte: mutassa be a Hold híres emberének!

Pinton nevetve közbekiabál:

– Ki a Hold híres embere?…

– Na ki?

Berci ügyes hangutánzó parodista. Most a népszerű plasztivizorsztár: Rosa Mariny búgó alt hangján válaszol a kérdésre: – A Hold híres embere természetesen Viktor Szíriusz nyugállományú űrhajóskapitány!

Liunát megszállja egy jókedvű kisördög. Régi filmekből ismert vásári kikiáltók hangján hangoskodik:

– Csak beffellé! Csak beffellé! Hölgyek és urak! Emberek és robotok! Itt látható a Hold híres embere! A lábujjától a feje búbjáig két méter, a feje búbjától a lábujjáig ismét két méter, összesen négy méter! Nem harap! Nem bánt! Bátran meg lehet tekinteni!

Pierre rádupláz:

– Figyellemm!… A híres ember etetése tillos!

Valamennyien harsogva nevetnek. Szíriusz kapitánynak még a könnyei is potyognak. Egyedül Leonida néni komorul el. Népi kelléktárából előhúzza az ideillő jóslást: – Csak nevessenek! Sok nevetésnek sírás a vége!

Mintha ezt a végszót várta volna, megcsendült a kapuharangocska. A kapitány ránéz Leonidára.

– Hallottam én is, Viktor Szíriusz! Megyek.

Kíváncsian lesik az ajtót. Vajon a jóslat ilyen gyorsan beválik? Megjelenik Leonida néni. Kezében kis fehér boríték.

– Magának hozták ezt a levelet, Viktor Szíriusz.

– Ki hozta?

– A Hotel Galilei küldönce. Tessék.

A kapitány átveszi, felbontja.

– Hm… hm… Ramon Garcia névjegye… paleontológus… Marrakech. „Igen tisztelt Viktor Szíriusz úr! – olvassa. – Végtelenül sajnálom, hogy betegsége miatt nem fogadhat. Javulást kíván tisztelője…” Ennyi az egész. Hm! Betegségem miatt nem fogadhatom? Leonida, kérem, beteg vagyok én?

Leonida nem hagyja ki a kínálkozó alkalmat:

– Eltekintve egy-két rögeszméjétől, egészséges, mint a makk!

– Tanúsítjátok ti is? – fordul a Négyekhez.

– Igen! – zeng az egyöntetű válasz.

– No, akkor hívja fel nekem valaki a Hotel Galileit.

– Igenis! – ugrik Pinton, és máris hallani négy kicsi fémes koppanást.

– Hotel Galilei?… Tessék, Szíriusz bácsi, itt vannak!

– Hotel Galilei? – kérdezi Viktor Szíriusz is (teljesen fölöslegesen).

Gépi hang válaszol:

– Igen. Parancsoljon, kapitány úr!

– Megismeri a hangomat, Péter? – csodálkozik Szíriusz:

– Akárcsak kapitány úr az enyémet!… Kapcsoljam Ramon Garcia urat?

– Ezt is tudja?

– Természetesen. A foglalkozásomhoz tartozik. Kapcsolom a vendég urat.

Kis kattanás után meleg férfihang szólal meg: – Itt Garcia.

– Itt Szíriusz.

– Maravilloso! – örvendezik a másik. – Azonnal képre kapcsolok!

– Én is!

– Ó… ó… señor Szíriusz!… Személyesen!… Micsoda megtiszteltetés! Mivel szolgálhatok?

– Arra kérem, hogy egyetlen kérdésemre válaszoljon.

– Por supuesto! Természetesen válaszolok, tessék kérdezni…

– Ki mondta önnek, hogy beteg vagyok, és nem fogadhatom?

– Kedves volt tanítványom, a kongresszus szervező titkára, señor Hüsnü.

– Úgy?… Señor Hüsnü.

– Igen. Ő beszélt a kapitány úrral alig félórája, neki mondta, hogy beteg, nem tud fogadni. – Kis szünetet tart. – Miért kérdezi, señor Szíriusz? Talán nem felel meg a valóságnak? Gracias a Dios! Nem beteg?

– De… félig-meddig megfelel. Ugyanis beteg vagyok, de csak ismeretlen idegeneknek. Azokat valóban nem fogadom. De Ramon Garcia nem idegen! A sajnálatos félreértés oka az, hogy vonalhiba miatt nem értettem a nevét. Most kaptam meg a névjegyét. Bocsánatát kérem az elutasításért. Kérem, tiszteljen meg a látogatásával.

Garcia arcán felvillan az őszinte öröm. Mohón kérdezi: – Mikor menjek, és hova?

– Most azonnal és a lakásomra. Leonida habos kakaóval és mazsolás kuglóffal várja önt.

– Nagyszerű! Azt ugyan nem tudom, ki az a Leonida nevű hölgy, ám a kakaó és a mazsolás kuglóf maravilloso! De… – arca most aggodalmasra vált – hogy jutok a lakására? Hold Államban nem vagyok járatos. Életemben először vagyok itt.

– Semmi baj! Fiatal barátom, Pierre Renard elmegy önért. Tíz perc múlva ott lesz.

 

– Megjöttünk, Szíriusz bácsi! – jelentkezik Pierre. Szíriusz kapitány baráti öleléssel fogadja a marrakechi vendéget.

– Jóholdat, Ramon Garcia! Örülök, hogy eljött… – aztán bizalmas tegezésre vált – örülök, hogy eljöttél, hogy személyesen is megismerhetlek!

– Ha szabad, én is így köszöntlek: jóholdat, Szíriusz kapitány! Nagy megtiszteltetés, hogy az otthonodban fogadsz: Muchas gracias… köszönöm, hogy elküldted értem a kedves Pierre-t. Ügyesen elkalauzolt, és nagyszerűen elbeszélgettünk, si… Róla már mindent tudok. Tudom, hogy señora Renard fia. Tudom, hogy van három jóbarátja: Pintorv, Ljiuna és Berszi. Nehéz kimondani őket… akik jelenleg itt vannak nálad, állítólag engem, az érdemtelen öregembert várják, és hogy ők a Négyek Tanácsa! És most már tudom azt is, hogy kicsoda Leonida néni! – Udvariasan meghajol a ház asszonya előtt. – Jóholdat kívánok, señora!

Leonida spanyol gráciával fogadja.

– Buenas lunas, caballero! Bienvenido!

(Ami világnyelven így hangzik: „Jóholdat, uram! Isten hozta!…” Leonida néni ugyanis leány korában pár évet Spanyolhonban élt, mint Szíriusz bácsi özvegy édesanyjának nevelt lánya. Barcelonában laktak, ahol Viktor Szíriusz az időben a műszaki egyetem hallgatója, később tanársegédje volt. Leonidának a messzi múltból még eszébe jut néha-néha egy-egy spanyol szó… ) Köszönnek a Négyek is: – Jóholdat, Garcia bácsi!

Leonida máris rendelkezik:

– Terítve van, üljenek asztalhoz! Azonnal hozom az uzsonnát. A kakaót forrón kell inni, az úgy jó!… Kislányom, gyere, segíts!

Liuna azonnal engedelmeskedik. Garcia mosolyogva megjegyzi:

– Csodálkoznak majd otthon, ha elmesélem, hogy a Szíriusz családnál vendégeskedtem!

Alig múlik el két-három perc, Leonida és Liuna érkezik a konyhából, jól megrakott tálcákkal.

– Üljenek már le – biztatja az álldogálókat az asszony –, itt a kakaó! Lelkem igazgatóm, kóstolja meg bátran!

– Muchas gracias señora… megkóstolom bátran!

És most hosszú percekig Leonida néni uzsonnája a főszereplő… kortyintgatják a kakaót… grandioso!… elomlik szájukban a kuglóf… fino!…

A Négyek Tanácsa is alaposan kiveszi részét a lukulluszi örömökből. Módszeresen, áhítatosan táplálkoznak, amíg el nem fogy minden.

– Kiváló volt! Excelenie! – zengi Leonida néni dicséretét a vendég.

Az asszony emlékezetében váratlanul felbukkan az ide illő „egészségére” szó spanyol megfelelője:

– A su sahod!

Ramon Garciának tetszik a háziasszony kedves igyekezete. – Igazán szépen ejti a spanyol szavakat, señora. Szívből örülök, hogy a vendége lehettem, hogy megismerkedtünk. Most már örömmel mondom: minden jó, ha jó a vége.

A kis Pinton rögvest közbekotyog:

– Ezt Shakespeare bácsitól tetszett kölcsönözni!

– Ejha! – csodálkozik az igazgató. – Hold Államban világirodalmi műveltséggel rendelkeznek a kisgyerekek?

Szíriusz nevetve válaszol:

– Nem mindegyik, csak aki Liuna környezetében él. A mi kis piros hajú bölcsészünk „fertőzi” meg a barátait.

– Interesante infección!… Nos, okos kisfiú, elárulom: azért vettem kölcsön „Shakespeare bácsi” mondását, mert nagyon szomorú lettem, amikor megtudtam, hogy Szíriusz kapitány beteg, ezért nem fogad senkit… engem se. És íme, most mégis az asztalánál ülök! Ez igazán jól végződött!

Leonida néni ijedten felfigyel:

– Viktor Szíriusz! Mit hallok?… Maga beteg? És ezt így kell megtudnom?!

A kapitány most nem akar erről beszélni. – Semmi, semmi… ne törődjék vele…

– Hogy én ne törődjem vele?! Hát ki törődjék magával, ha nem én?!

– Értse meg, félreértés az egész. Nem vagyok beteg!

Most kellemetlen kis csend telepszik közéjük. Aztán Ramon Garcia csak kimondja a bujkáló igazságot:

– Lehet, hogy señora Leonida megérti Szíriusz kapitányt… de én nem. Nekem azt mondták először, hogy señor Szíriusz nagyon beteg, utána azt, hogy csak kicsit beteg, most pedig hogy nem beteg. Ez a dolog zavaros, kapitány. Nem gondolod, hogy tisztázni kellene?

Szíriusz dönt magában.

– Helyes! Öntsünk tiszta vizet a pohárba!

Garda beleegyezően bólint.

– Öntsünk!… Kezdjed! Halljuk a színtiszta igazságot!

– A színtiszta igazság az, hogy Nazim Hüsnü nem beszélt velem se videfonon, se pedig személyesen. Nem mondtam neki, hogy beteg vagyok, és téged nem fogadlak. Nazim Hüsnüt életemben még csak nem is láttam! Nazim Hüsnü hazudott neked!

Garcia hosszasan elgondolkozik.

– Hm… hm…igen… Nazim Hüsnü… Érdekes, egy villanásnyi ideig bennem is élt a gyanú, mert utólag láttam, hogy van a hotelszobámban videfonkönyv… Ezt te nem érted, de nem fontos… Ő azt mondta, hogy nincs, ezért kell lemennie a recepcióba videfonálni… de nem videfonált, visszajött, és én elhittem neki, hogy beteg vagy, nem tudsz fogadni. Ez hát a szép tiszta igaság, mégsem látok keresztül rajta! Vajon miért akart megtéveszteni engem ez a Hüsnü?

Pierre úgy hiszi, hogy tudja a választ, és ki is mondja: – Hogy ne tessék találkozni Szíriusz kapitánnyal.

– Igen, igen, ez valószínű – helyesel Garcia –, de miért ne találkozzunk? Ki mondja ezt meg nekem?

– Én megkísérlem – jelentkezik Liuna. – Hüsnü bácsi azt állította, hogy tanítványa volt az igazgató bácsinak.

– Igen, ez igaz. Nagyon-nagyon régen. Hüsnü egészen fiatalember volt.

(Liuna jobb keze hüvelyk- és mutatóujjával csavargatni kezdi rövidre vágott, piros hajtincseit. Pinton izgatottan suttogja: „Pedzi már!… Pedzi már!”) – Nem tud igazgató bácsi Hüsnüről olyasmit, ami neki kellemetlen lenne, ha másoknak is tudomására jutna?

Garcia jól megnézte a kislányt.

– Hm… te kis piros hajú! Azt hiszem, okosat kérdeztél. Lehet, hogy tudok, lehet, hogy nem. Gondolkozni kellene rajta. De ha tudnék se mondanám senkinek.

Közben Szíriusz agyában is felsorakoztak a logikus kérdések:

– Ramon Garcia! Ez a készülő kongresszus befolyásolhatja-e Hüsnü tudományos rangját, jövőjét? Erre a kérdésre válaszolsz?

– Azt hiszem, válaszolhatok: igen. Úgy értesültem, hogy nagy jelentőségű bejelentésre készül. Elfogadása esetén kellemes fordulatot vehet az élete.

Pinton ágaskodik, mint az iskolában. – Szót kérek!

Szíriusz kapitány megadja.

– Beszélhetsz: Mit akarsz mondani?

– Csak azt, hogy az igazgató bácsi is öntsön tiszta vizet a poharába.

– Hogy gondolod ezt, csöppség? – kérdezi Garcia.

– Úgy, hogy tessék nekünk elmondani mindent, amit Hüsnü bácsi életéről tud. Jót, rosszat egyformán. Ígérjük, hogy a Négyek Tanácsa nem él vissza a bizalmas közlésekkel. Bizalmat bizalomért!

Garcia rácsodálkozik az okos kisfiúra.

– Szíriusz kapitány! Ez a gyerek meggyőzött engem!… Rendben van. Elmondok nektek mindent, legtitkosabb gondolataimat is. Persze ne várjatok sokat: izgalmas meséket, rémtörténeteket. Kapcsolatom Hüsnüvel hézagos volt. Akkoriban a török kormány felkérésére Izmirben is tanítottam. A Természettudományi Egyetemen őslénytant adtam elő. Ennek 15 éve. Hetenként egy napot Izmirben töltöttem.

Marrakechből éjjel graviplán vitt oda, másnap éjjel ugyanaz vissza az otthonomba. Nagyon fárasztó volt. Akkor jelentkezett a tanszékemen Nazim Hüsnü; őslénytant akart tanulni.

Pierre feltesz egy nagyon is logikus kérdést:

– Vajon miért lesz egy sebészorvosból paleontológus?

– Erre tudok válaszolni. Pontosan húsz évvel ezelőtt a török kormány őslénytani kutatóexpedíciót küldött az Északi-sarkvidékre, a Svalbard-földre. A körülbelül negyventagú csoportnak Hüsnü lett az orvosa. A tudósok szenzációs leletre bukkantak: egy jégbe fagyott fiatal mamutra. Ezt megírták akkoriban a török újságok is. A kutatóút tragikusan végződött. A graviplán, amikor hazafelé hozta őket, Lezuhant és felrobbant. Valamennyi utasa meghalt, és megsemmisült a kis mamut, valamint a teljes tudományos dokumentáció. Az expedícióból ketten maradtak életben: Hüsnü és az egészségügyi kocsi pilótája, mert ők a saját szántalpas járművükben utaztak. Állítólag megmenekült egy jégbe zárt másik lelet, egy paleanthropusz ősasszony is, amely nem fért el a graviplánban. Hüsnüt kérték meg, hogy hozza haza. Ezt az ősasszonyt titokban tartották, nem beszélt róla senki… nem tudom, miért. Nekem maga Hüsnü mondta el. A fiatal sebészt megrendítette a szörnyű katasztrófa. Elhatározta, hogy megírja az expedíció szomorú történetét. Azért vétette föl magát a tanszékemre, hogy elsajátítva a paleontológia tudományát, szakmailag is hibátlanul szerepeltethesse „emlékező könyvecskéjében” elhunyt barátait. Öt évig volt a növendékem. Akkor valóban megjelent A svalbardi ősasszony című könyve. Nekem is dedikált egy példányt.

– El tetszett olvasni? – kérdezi izgatottan Liuna.

– Nem… nem olvastam el. Nem volt rá időm.

– Igazgató bácsi! Megvan még az a könyv?

– Talán… a könyvtáramban. Könyvet nem szoktam eldobni.

– A későbbi években hogy alakult Hüsnü élete? Ezt is tudod? – érdeklődik Szíriusz kapitány.

– Alig-alig… Eltűnt a közelemből. Úgy hallottam; hogy Bulgáriában telepedett le, a Sumeni Sebészeti Klinikán lett főorvos. Mint amatőr paleontológus egyre ismertebbé vált. Egy darabig figyelemmel kísértem publikációit, aztán váratlanul, ismeretlen okból, elhallgatott. Három évig hírét se vettem. A svalbardi ősasszonyról sem hallottam többé soha semmit. Ám a múlt hóban kaptam Hüsnütől egy különös levelet. Ezt meg tudom mutatni, itt van nálam… – előkotorássza a zsebéből – tessék!

Liuna nyúl érte, és azonnal felolvassa:

– „Igen tisztelt Igazgató Úr! A Nemzetközi Paleontológiai Szövetség megbízásából, mint a Hold Államban rendezendő ez évi őslénytani kongresszus szervező titkára tisztelettel meghívom Igazgató urat…” satöbbi… satöbbi… Mellékelve egy közönséges nyomtatott meghívó.

– Nem közönséges! – tiltakozik Ramon Garcia. – Nagyon is különös! Nézzétek csak: felsorolja az előadókat… ott van közöttük az ő neve is. Előadásának címe: A svalbardi paleanthropusz fiú. Zárójelben: pályamű a Világállam Nagydíjára.

– Nem értem, mi ebben a különös – okoskodik Berci.

Garda spanyolos hévvel felvilágosítja:

– Ahora mismo!… – Most azonnal meg fogod tudni! A Svalbard-földön paleanthropusz ősasszonyt találtak, nem fiút! Hogyan lett az asszonyból fiú? És a Világállam Nagydíja valóban nagy díj! Elnyerője az Amerikai Egyesült Államokban egy egész kutatóvárosnak és kétezer kutató tudósnak lesz teljhatalmú ura.

– Ha megnyerte, hadd vigye! Senki sem irigyli tőle! – szellemeskedik Berci.

Viktor Szíriuszt azonban nem elégítik ki az eddig hallottak.

– Álljunk csak meg egy pillanatra! Señor Garcia, azt ígérted, hogy elmondod a legtitkosabb gondolataidat is. Sok érdekes dolgot tudtunk meg tőled, de azok nem tartalmaztak semmiféle titkot. Ramon Garcia! Te még tartozol nekünk a legtitkosabb gondolataiddal! Például azzal: miért nem olvastad el Hüsnü könyvét? Öt évig a tanítványod volt! Nem érdekelt, hogy mit publikált?… Miért nem érdekelt?

– Elismerem, ezzel a magyarázattal még tartozom. De nem könnyű kimondani.

Viktor Szíriusz kemény nézése hosszú másodpercekig valósággal fogságba ejti Ramon Garcia tétovázó pillantását. Aztán váratlanul kedvesen elmosolyodik.

– Kimondjam helyetted?

Derűs már a tekintet foglya is.

– Mondd, ha tudod.

Berci hirtelen felugrik, meghajol, és „bekonferálja” a várható produkciót:

– Kedves közönségünk! Műsorunk következő száma: Nazim Hüsnü jellemrajza! Ramon Garcia helyett előadja Viktor Szíriusz! – és tapsol hozzá csattanó nagyokat, de mert nem követi ebben senki, tétován lassul a mozdulata, halkul, és az utolsó taps már annyi zajt sem okoz, mint egy novemberi hulló falevél.

– Ne bohóckodj, Berci! – inti őt Liuna. – Azt hiszem, semmi örömünk sem telik majd Szíriusz bácsi előadásában.

A fiú azonnal elcsendesedik.

– Igazad van, Li… bocsánatot kérek, Szíriusz bácsi… neveletlen voltam. Befogom a szám.

De Garciának tetszett ez a kis közjáték.

– Nos, kapitány! Be vagy konferálva! Kezdheted!

Viktor Szíriusz lassan, megfontoltan, minden szót alaposan meggondolva beszélni kezd:

– Azt hiszem az a fiatal sebészorvos, aki azért tanult őslénytant, azért igyekezett ebben a tudományban is jártas lenni, hogy tragikus sorsú társait hitelesen, valódi élmény ismerettel tudja írásában ábrázolni. Az első időkben megnyerte a tetszésedet, becsülted őt, talán barátodnak is tekintetted… mindaddig, amíg rá nem jöttél, hogy a melegszívűnek mutatkozó, ügyes, jó megjelenésű ember önző, törtető típusú… Ha szükséges, könyörtelen is… nem mindig szavahihető… nem megbízható… erkölcsileg ingatag. Sebész orvosi tudása jelentős, mint paleontológus is az élvonalba tartozik, de hiányzik belőle az igazi nagyok isteni szikrája. A hazug ember nehéz élete derekán kezdi a hazudozást. Hüsnü bizonyára fiatalon is elkövetett apró becstelenségeket… nagyobbakat is, de megúszta büntetlenül. Talán egy nő is volt a dologban… egy asszony… nem, egy lány… aki…

– Ne folytasd. Befejezem én… – szomorúság fátyolozza Ramon Garcia hangját. – Egy lány volt… a legkedvesebb tanítványom… öngyilkos lett miatta…

Nagy, fekete csend borul rájuk, azután Garcia szólal meg: – Honnan tudtad meg mindezt, Viktor?

– Nem tudtam… csak agyvelőm szürkeállományát munkára serkentettem. Következtettem… találgattam… és figyeltem a szemedet. Valósággal vezettek. Ha közelítettem az igazsághoz, összeszűkült a pupillád. Kiindulási pontom ez volt: aki piszkos kis hazugságokkal próbálja foltozni a becsületét, annak a múltjában előfordult már nagyobb bűn is. A többit a szemed mesélte.

– Szép lista gyűlt össze Hüsnü bácsi jellemének fogyatékosságaiból. Gyanakszunk, gyanakszunk, de nem tudunk rábizonyítani semmi büntetendő cselekményt – bosszankodik Pierre.

– Nem is fogunk – állapítja meg bölcsen Berci –, mert a fickó roppant ügyesen táncol a büntetőparagrafusok között kifeszített kötélen.

Most Liunán a sor: okos tanácsot varázsol elő piros hajú fejecskéjéből.

– Jó lenne utánanézni, hogyan töltötte gyanúsított emberünk főorvosi éveit a sumeni klinikán. Arról az időszakról még semmit sem tudunk.

Berci azonnal tálalja a megoldást:

– Javasolom, hogy a Világállam kulturális minisztere… – A Négyek kórusban zengik: – Kocsis János bácsi!

– …igen, Kocsis János bácsi, vagyis édes jó apukám – folytatja a fiú – kérjen hivatalos, bizalmas tájékoztatót a sumeni klinika igazgatójától Nazim Hüsnü hajdani sebész főorvosról.

– Éljen! Elfogadjuk! – zúgják a Négyek.

– Ezennel megbízom Bercit a határozat végrehajtásával! – hangzik Szíriusz bácsi döntése.

– Stop! Szót kérek! – jelentkezik Liuna. – Van még valami…

– Hol? – kíváncsiskodik Pinton.

– A fejemben.

– Mi van a fejedben?

– Még egy tanács.

Pinton nevet.

– Olyan vagy, mint az a görög bűvész volt a plasztivizorban! Tudod, aki a fülüknél fogva húzta elő az élő nyuszikat a cilinderéből! Halljuk hát a következő „nyuszit”!

Liuna „vette a lapot”.

– Makmak, én vagyok a következő nyuszi! Nyuszi tanácsom így hangzik: jó lenne minél előbb megszerezni és elolvasni Nazim Hüsnü A svalbardi ősasszony című könyvét.

Szíriusz kapitány tapsol.

– Bravó!… Ez okos tanács! Javasolom, hogy azonnal valósítsuk meg. Pierre hívja fel Ramon Garcia igazgatót. Kérje meg: intézkedjék, hogy a könyvtárából Hüsnü művét azonnal küldjék el neki… vagy nekünk.

– Négy-öt nap múlva meg is kapnánk – mondja Liuna. – Mást javasolok. A marrakechi intézetnek biztosan van elektronikus képmásolója. Ultrarövid hullámon felküldik a Hüsnü-könyv másolatát Hold Állam könyvtárába. Édesanyámék vevője veszi. Egy-két óra alatt itt lehet!

– Nagyszerű terv… dilettáns módon előadva! – gúnyólódik Pierre. – Li drágám, az elektronika nem költészet, hanem fizika. De azért mi, fizikusok megértettük a tanácsodat.

– Ha megértetted, akkor te leszel a megvalósítás felelőse – adta ki újabb parancsát a kapitány. – Tehát a sumeri klinika Berci feladata, a Hüsnü-könyv megszerzése pedig Pierre-é!

 

NEGYEDIK FEJEZET
amelyben Csibész bekapcsolódik a nyomozásba

Roberto Namora, a Központi Híradástechnikai Intézet mérnöke barátságosan vigyorog a videfon képernyőjéről ifjú barátjára, Kocsis Bercire.

– Jóholdat, Vasgyúró! Kapcsolom édesapádat.

Eltűnik a kép, de a hang marad.

– Itt Hold Állam… itt Hold Állam… Keresem Párizst…

– Itt Párizs… Adom a kulturális miniszter urat.

– Itt Hold Állam… itt Hold Állam…

– Te vagy, Roberto fiam?

– Itt Roberto Namora. Tisztelettel köszöntöm a miniszter urat.

– Mi történt veled, édes fiam? Valami az agyadra ment? Már nem vagyok neked János bácsi?

– Tisztelettel jelentem, János bácsi tetszik lenni.

– Akkor köszönj tisztességesen.

– Igenis, miniszter úr! Jóholdat, János bácsi!

– Na látod, tudsz te rendesen is beszélni !… Kapcsolod a fiamat?

– Igenis… János bácsi!… Jóholdat kívánok!

Visszajön az ernyőn a kép, de már Kocsis miniszter derűs arca.

– Szervusz, fiam!… Bocsánat!… Jóholdat!

– Kezét csókolom, édesapám!… Van valami mondanivalója számomra?

Kocsis miniszter összevonja a szemöldökét, de a szeme mosolyog.

– No, ti híres, holdbéli kopók! Már megint szimatot fogtatok?

– Úgy hisszük, édesapám. De hogy a nyom hová vezet, az édesapám válaszától függ.

– Nem az én válaszomtól, hanem a sumeri klinika válaszától, amelynek lényegét mindjárt felolvasom. Figyelj hát!… – Papírt vesz elő, olvassa. – „Nevezett személy 2474-ben foglalta el sebészeti osztályunk vezető főorvosi állását. Munkáját kezdetben nagy körültekintéssel, kitűnően végezte, bár a klinika szolgálati rendjébe nehezen tudott beilleszkedni. Ezért két ízben szóbeli figyelmeztetésben részesült. 2477-ben egy Georgi Liliev nevű, 16 éves, közlekedési balesetet szenvedett fiúbeteg Nazim Hüsnü műtőasztalán, műtét közben exitált. Legfelsőbb szakmai bíróságunk kivizsgálta az ügyet. A főorvos beismerte, hogy nem készült fel kellően a műtétre, alkoholos állapotban durva műhibát követett el. Ezért nevezettet a bíróság a legsúlyosabb büntetéssel sújtotta: állásvesztésre ítélte, és a klinikáról azonnal eltávolította. Tudomásom szerint Nazim Hüsnü elhagyta országunkat. További sorsát nem ismerjük…” Eddig van. Jó ez nektek, fiam?

– Ilyesmire számítottunk. Köszönjük szépen. Mikor látom édesapámat testi valósagában?

– Meghívtak a Hold Államban tartandó őslénytani kongresszusra. Ha időm engedi, egy napra felugrom hozzátok

 

Szíriusz kapitány végighallgatja Berci beszámolóját. – Pontosan ezt mondta édesapád?

– Pontosan! – erősködik Berci. – Felvettem magnóra. Ha kételkedni tetszik, szívesen lejátszom. Tudom szóról szóra.

– Megbízom kitűnő memóriádban – engeszteli Viktor Szíriusz a megsértett fiút.

Pinton kíváncsiskodik:

– Mit jelent az, hogy exitált?

Liuna felvilágosítja:

– Meghalt. Az orvosok mondják így.

– Értem… Sajnálom azt a bolgár gyereket… Georgi Liliev… Milyen szép neve volt! Úgy látszik, Hüsnü bácsinak állandó útitársa a halál.

Szíriusz mintha ítéletet hirdetne:

– Majd teszünk róla, hogy ez a társasutazás véget érjen.

Liuna nekidurálja magát, és végre kimondja, amit már jó ideje forgat a fejében:

– Szíriusz bácsi, én nem csodálkoznék, hogyha kiderülne: a csuklyás éjszakai látogató is Hüsnü professzor!

– Erről ma éjjel megbizonyosodunk.

– Nagyszerű! – lelkendezik Berci. – Meglessük és leleplezzük!

A kapitány mást tervez.

– Meglessük, de nem leplezzük le. Csak megállapítjuk a személyazonosságát.

– Azt hogy csináljuk? – érdeklődik Pinton.

– Mi sehogy – mondja Viktor Szíriusz.

– Hát akkor ki?

– Természetesen Csibész!

 

Ezen az éjszakán az arborétum rózsabokrai sűrűjében teljes létszámban ott hasal a Négyek Tanácsa, Csibész kültag és Viktor Szíriusz, a Négyek Nagy Barátja.

Tökéletesen sötét van. Nem látnak semmit, csak tapintással érzékelik egymás jelenlétét. Pinton Liuna kezét szorongatja, a piros hajú lány Szíriusz bácsi karjába kapaszkodik. A két nagyfiú halkan előrébb kúszott, és Csibészt fogják közre. Ők kezelik az infravörös érzékelőt is.

Pinton közelebb bújik Liunához, és a fülébe súgja: – Félek.

A lány visszasúgja: – Mondtuk, hogy maradj otthon…

– Azt mondta Pierre, hogy nincs életveszély.

– Akkor mitől félsz?

Pinton nem tud már válaszolni, mert élesen megcsikordul az arborétum kapuja.

(Délután megkereste őket Lars bácsi: „Hallom a kapitánytól, hogy ma éjjel ismét leskelődni fognak, és ő is magukkal megy. Majd ha nem látja senki, egy kis homokot fúvok a kapu forgópántjába, hogy hangosabban csikorogjon, mikor a csuklyás kinyitja.”)

Szíriusz kapitány halkan, de szigorúan rájuk szól: – Jön!… Egy hangot se!

Lélegzetet is alig mernek venni! Távoli lépéseket hallanak, az ételhordóban koccannak a lábasok… a lépések közelítenek… a titokzatos éjszakai látogató elhalad előttük… talán húsz méter sincs közöttük, aztán távolodik… halkul a léptei zaja… csend lesz… rémületes némaság.

– Most nagyon halkan beszélhetünk – mondja Szíriusz. – Pierre, mit láttál a keresőn?

– Ugyanazt, mint a múltkor. Ugyanaz a csuklyás férfi volt, ételhordóval, de ostor nélkül… A képernyőn tisztán kirajzolódott, hogy sugárpisztoly lóg a hóna alatt!… Szíriusz bácsi, nem kellene Liunát és Pintont hazaküldeni? Most még észrevétlenül kijuthatnának.

– Nem megyek! – makacskodik Pinton. – Otthon jobban félnék !

– Én sem megyek – jelenti ki Liuna. – Szíriusz bácsinál is van fegyver: altatólézer. Ha a csuklyás támadna, megvéd minket. Előnyösebb helyzetben van, mint ő.

– Elég volt! Ne fecsegjetek! – inti le őket a kapitány. Berci! Csibész magnóját felvételre állítottad?

– Igenis.

Szíriusz most a műpulihoz fordul.

– Csibész! Követned kell a csuklyást! A majomkenyérfához megy. Tudod, hol van? Ismered?

– I-gen-is-tu-dom-is-me-rem ka-ta-ló-gus-szá-ma ti-zennyolc-per-e-zer-öt-venegy a törzs-ke-rü-le-te a-ta-laj-tól egy-mé-ter ti-zen-öt-mé-ter negy-ven-centi-mé-ter.

A kapitány folytatja az utasítást:

– Olyan hangtalanul járj, hogy ne vegyen észre. Közben te minden hangot, szöveget, zajt rögzítesz.

Csibész suttogva ugat.

– Va-ú-va-ú… Ér-tet-tem…

– Akkor indulj!

Csibész eltűnik.

Most sokáig kuporognak, hasalnak, nem mozdulnak, így múlik el talán 15 perc.

Már messziről meghallják, amikor jön vissza a csuklyás. Botladozik a gyökerekben, indákban, otromba zajt csap. Zörögnek a kiürült edények. Elvonul előttük gyanútlanul. Megint csikorog a kapu… elment.

– Elment! – sóhajtja Liuna.

Bolyhos, puha, mozgó test simul váratlanul a lábához. Először megijed, aztán elmosolyodik.

– Megérkezett Csibész! – jelenti.

– Halkan beszélgethetünk – adja meg az engedélyt Szíriusz bácsi, és kezével megkeresi, megsimogatja Csibész fejét. Mit végeztél, te okos gép?

– El-vé-gez-tem min-dent-a-mit-pa-ran-csol-tál ott-vol-tam a-nagy-ma-jom-ke-nyér-fá-nál rög-zí-tet-tem-min-den-han-got!

– Kapcsold be a lejátszóját, Pierre…

– Igenis.

Először egy füttyjelet hallanak, majd ugyanez megismétlődik. Utána ingerült férfihang kiabál: „Uaua! Hol a csudába vagy?!… Uaua!… Igyekezz!” Most mintha távolról válaszolna egy elnyújtott üvöltés: „Uaaaaaaa…” Újra a férfi: „Jöjj! Ne félj! Nem bántalak!… Sült húst hoztam!” Mintha örülne neki a másik: „Ua! Ua! Ua!”

– Figyelitek? Közelít! – mondja Pierre. – Biztosan nagyon éhes lehet.

Ismét a férfi beszél: „Nesze, egyél!… Jó hírem van számodra. Nemsokára vége a rejtőzködésnek. Pár nap múlva emberek közé kerülsz!” „Ua! Ua! Ua!”

– Úgy látszik, érti, amit mondanak neki, de beszélni nem tud – állapítja meg Liuna.

Megint a férfi: „Remélem, nem felejtetted el, amire tanítottalak! Tudod, hogyan kell viselkedned!” „Ua… ua” A férfi elégedett a válasszal. „Ha ügyes leszel, sok húst kapsz!” „Ua!” Most vészjósló lesz a hangja: „Ha elrontasz valamit, jön a korbács!” „Uaaa… uaaa…” – jajgat a szerencsétlen. A férfi durván rákiált: „Végeztem! Elmehetsz! Vidd a húsod!…” „Uaaaauaaaa.., uaaaa” Halkul, távolodik az üvöltés.

– Ed-dig-van – jelzi Csibész.

– Nos – néz a Négyek Tanácsára Szíriusz kapitány –, halljam, kinek mi a véleménye?

– Alig merem kimondani – kezdi bátortalanul Liuna –, de azt hiszem… hogy ez Nazim Hüsnü hangja volt.

– Mást vártál?

– Nem vártam mást… mégis megrendített.

– Most mit csinálunk? – kérdezi Pinton, aki láthatóan nem rendült meg.

Szíriusz kapitány válaszol neki:

– Most, Pintonkám, elővehetitek a lámpákat, szűkítsétek a fénysugár szögét, úgy, jól van… és szép csöndesen, engem követve, libasorban elmegyünk a majomkenyérfához, megnézzük ezt az Uaua nevű ősembert!

Mélységes fekete éjszaka veszi őket körül. Néha felvillan egy-egy szentjánosbogár-fényű zseblámpa. Egymás nyomában lépkednek, botladoznak gyökérben, nekiütköznek fatörzsnek, gallynak, izgatottak, de jókedvűek. A veszély a „csuklyás ember”, akárki legyen – elvonult, rajtuk kívül senki emberfia nincs az arborétumban. Igaz, van még valaki, egy ősmajom vagy ősember, de annak nincs lézerpisztolya, se puskája, se kardja, se dárdája, még bunkója sincs. Pinton hetykén kijelenti: – Nem félünk tőle! Féljen ő tőlünk!

Megérkeznek a majomkenyérfa tisztására. Szemük megszokta a sötétséget, nagyon halványan látják a tárgyak körvonalait. Feketét a feketében. (Ennek oka az, hogy Sol-időszakban vannak. Az elsötétítő automatákra kívülről, a világűrből iszonyú fényerejű napsugárzás zúdul. A redőny műanyaga, ha bizonyos fokra felforrósodik, gyöngén szolarizálni kezd.) A kapitány maga köré gyűjti a kis csapatot, és halkan előadja a haditervét: – A tisztás minden oldalán rejtőzzék el egy-egy lámpás nyomozó, bokorba vagy fatörzs mögé bújva. Én Pinton mellett lapulok. Berci vegye Csibészt az ölébe.

Tökéletesen mozdulatlanul, néma csendben maradtok. Megpróbáljuk Uauát ide a tisztásra csalogatni. Ha ez sikerül, „bekapcsolni!” vezényszóra egyszerre rávilágítotok rejtélyes „vendégünkre”. Hogy ezután mi történik, nem tudom. Tőle függ… mi majd rögtönzünk. Szigorú parancsom, hogy amíg engedélyt nem adok, nem hagyhatjátok el helyeteket! Megértettétek?

– Igen… igenis.

Pintonnak van valamilyen külön mondanivalója:

– Igenis megértettem, Szíriusz bácsi… de volna egy külön javaslatom. Olyan ez az egész „buli”, mintha filmgyárban lennénk. A műteremben ott is félhomály van. A reflektorokat előre beállítják, hogy rávilágítsanak a szereplő személyekre és tárgyakra. Amikor kezdődik a felvétel, az asszisztens elkiáltja magát, de nem azt, hogy bekapcsolni, hanem csak annyit: bekap! És egyszerre felgyullad az összes reflektor. Szíriusz bácsi, játsszunk mi is filmesdit, tessék úgy vezényelni: bekap!

– Haszontalan, értelmetlen, gyermeki javaslat! – haragszik Pierre. – Mi most itt nem filmesdit játszunk! Lehet, hogy élet-halál a tét!

Szíriusz azonnal válaszol:

– Igazad van, Pierre… mégis elfogadom Pinton javaslatát. Persze nem akarok filmesdit játszani, de a bekapcsolni vezényszóra körülbelül 3 másodperc lenne a reagálási idő, a kemény bekap szóra legfeljebb egy! Ezt használva jobban meglephetjük a titokzatos lényt. Zavarba hozzuk, esetleg többet elárul magáról. Tehát így fogok vezényelni: bekap!… Mindenki foglalja el a helyét. Kezdjük!

Pillanatokra felvillannak a lámpák, a Négyek Tanácsa eltűnik a bokrokban és a fák között. Csend lesz, és sötétség. Szíriusz kapitány halkan intézkedik: – Berci! Nálad van Csibész?

– Igenis, itt van.

– Szólaltasd meg a hívó füttyjelet. Jó hangosan, és legalább háromszor.

Berci és Csibész azonnal teljesíti a parancsot. Háromszor felhangzik forte a Hüsnünek vélt csuklyás ember hívójele. Talán egy perc sem telik el, messziről érkezik a válasz: – Uaaaa!… Uaaaa!…

Pinton lehelethalkan kérdezi:

– Szíriusz bácsi, tetszik hallani?

– Persze hogy hallom. Jó messzire elkóborolt őkelme!

Egyre közelít az üvöltés.

– Uaaaaa

– Ez ő!… Fáról fára, ágról ágra ugrik, repül – súgja Berci a közelében bújó Liunának.

– Félsz? – kérdezi a lány.

– Egy kicsit… – vallja be az igazat a fiú. – Te félsz?

– Az előbb még nagyon féltem Hüsnütől!… Most nem félek.

Már egészen közel járhat az ősember.

– Uaazaa… uaaaaa

– Miért nem félsz? – érdeklődik Berci.

– Mert… mert ha ősember, akkor még nem ember, inkább olyan, mint az állat. Az állat meg nem bánt, ha nem bántják.

Hirtelen lehuppant egy nehéz test a tisztásra!

– Azt hiszem, megérkezett! – súgja a kisfiú Szíriusz bácsinak, és bizony remeg a hangja.

– Bekap! – vezényel a kapitány.

Egyszerre gyullad fel öt, erős fényű lámpa. Sugaruk kereszttüzében jól megvilágítva ott áll Uaua! Tétován néz körül, inkább kíváncsian, mint félve. Forgolódik… szemét eltakarja szőrös mancsával… csücsöríti a száját, és majdnem barátságosan üvölti:

– Uaaaaa… – mintha köszönne.

Liuna ámul-bámul.

– Egy ősember áll előttem 2431-ben, Hold Állam 18-as kupolavárosában valami fürdőnadrágfélében!

Pinton ujjong:

– Ősember a vendégünk! Ősember a vendégünk!

Pierre már céltudatosabban vizsgálja:

– Olyan magas lehet, mint én… de sokkal izmosabb. Megvan jó nyolcvan kiló. Szíriusz bácsi, ez valóban egy igazi, élő ősember lenne?

Szíriusz megfontoltan válaszol:

– Nem nagyon értek hozzá… a paleontológia nem a kenyerem… de annyit tudok, hogy az ősember, vagyis a homo sapiens közvetlen elődje 40-100 ezer év előtt élt Eurázsiában és Afrikában. Jellemzői a nagy agytérfogat, erős homlokkeresztcsont, széles orr és jókora szájnyílás: Álla beesett, állcsontja szinte nincs is. Ahogy látom, erre az ember formájú lényre mindez pontosan ráillik. A Prokyonra! Lehet, hogy egy valódi ősember, egy paleanthropusz forgolódik előttünk?!… Odamegyek, beszélek vele!… Világítsatok meg engem.

A kapitány előrelép, bele a fénybe, és jó hangosan rákiált Uauára: – Hé! Te ősember!

Uaua egy pillanatra valósággal megdermed. Nyilván most döbben rá, hogy nem ura és parancsolója látogatta meg, hanem egy idegen, akitől félnie kell.

Rémülten visítani kezd:

– Jűű …jűű… – és futásnak ered. Ágakat tör. Óriásit ugrik. Elkap egy lógó liánt. Hatalmas lendülettel a sűrű lombozatba repül… mindezt sötét éjszaka, csodálatos helyismerettel! Eltűnik, mint a kámfor.

– Na, ez jól faképnél hagyott minket – mondja búsan a kis Pinton.

– Ne szomorkodj. Találkozol még vele! – vigasztalja Liuna.

Pierre megdöbben. Kérdőre vonja a lányt.

– Li! Csak nem akarod velünk elhitetni; hogy tudod, ki ez az óriásmajom?

– Tudom. De nem muszáj elhinned.

– Mondd hát, ha tudod!

Liuna fölényesen mosolyog:

– A svalbardi paleanthropusz fiú.

 

Másnap délelőtt Szíriusz bácsi virágoskertjében Pierre-re várakoznak a Négyekből hárman. Liuna teríteni segít Leonida néninek a szőlőlugas asztalára, a színes abroszra gyümölcöstányérokat és evőeszközt rakosgat. Hold Állam kertészetében, a 17-es kupola alatt most ért be az ez évi kantalupdinnye-termés.

Abból kapott Leonida néni egy kosárkára valót. Ezt szolgálja fel szeretett ifjú vendégeinek. Tejszínhabot, mézet, porcukrot és ananászlevet készít az asztalra.

Pinton a kert sarkában Csibésszel játszik. Berci is megjött már. Elment Szíriusz bácsi dolgozószobájába. Beszélgetnek. Kihallatszik a kertbe, mert nyitva van az ablak. Természetesen Hüsnü és az ősember a téma.

– Szíriusz bácsi, kérem, azon töprengtem az éjszaka, hogy nem járunk-e mi hamis nyomon?

– Hamis nyomon? Mit értesz ez alatt Berci fiam?

– Azt, hogy Hüsnü bácsiról megtudtunk kisebb-nagyobb „vétségeket”… hazugságokat… jellemhibákat. Erre képzeletünkben nyakig bemártjuk az erkölcstelenség szennyvizébe. Feltételezünk róla minden aljasságot, és lapulva lessük, mikor követ el „valamit”, hogy megrohanjuk és megsemmisítsük!

– Így gondolod?

– Igen… néha így gondolom. Nem szeretnék elfogultan igazságtalan lenni valakivel szemben csak azért, mert nem tetszik a fizimiskája!

– Fizimiskája… fizimiskája… – töpreng a kapitány. – Honnan szedted elő ezt a réges- régi szót? Fizimiska… ezt magyarul mondtad, ugye?

– Igen. Valahogy kicsúszott a számon. Pedig nem szoktam használni. Ezt még odahaza, a debreceni kollégiumban mondogattuk. Diákargó… Tetszik tudni, mit jelent?

– Hibásan kérdezel, fiam! Minek a jelentését kellene tudnom? A fizimiskáét vagy a diákargóét? Mert tudom mind a kettőt.

– A diákargót én is tudom. A fiatalok nyelvhasználatában burjánzó alvilági tolvajnyelv egyes kifejezéseit hívjuk diákargónak. Tanultuk az iskolában nyelvhelyességi órán.

– No, ez pontos meghatározás volt.

– De a fizimiskát nem tudom, csak sejtem, hogy az emberi arccal függ össze.

– Úgy van. Eredeti a fiziognómia, görög szó. Az arcvonások milyenségéről az egyén jellemére következtető tudomány neve. Ha valakinek nem tetszett az arca, arra mondtátok ti, debreceni diákok, hogy ronda a fizimiskája!

– Igen, valahogy így volt…

Nem tudja folytatni, mert Leonida néni hívja őket:

– Asztalhoz, gyerekek! – Beszól a nyitott ablakon: – Viktor Szíriusz, Bercikém! Tálalva van!

– Gyere, fiam. Odakinn folytatjuk.

Pár percig a kantalupdinnye édes íze, nemes illata lesz létezésük első számú tényezője. Amikor jól belaknak belőle, Szíriusz bácsi visszatér félbeszakadt beszélgetésük tárgyához.

– Bercinek aggályai vannak. Ha jól értettem, attól fél, hogy túl szigorúan ítélkezünk Nazim Hüsnü fölött. Úgy gondolja, hogy azért, mert itt-ott hazudott, mert műtőasztalán meghalt egy súlyosan sérült bolgár kisfiú, mert kegyetlenül bánik a vademberével, még lehet nagy tudós, jó szándékú közösségi férfi, az emberiség jótevője. Így gondolod, Berci?

– Pontosan így, Szíriusz bácsi. Nagyon sok ember halt már meg műtőasztalon… a sebész, aki operálta, nem lett bűnöző! Jó sebész volt, vagy rossz sebész… de nem gyilkos!

A kis Pintonnak gyorsan jár az esze.

– Hóhó! De Hüsnü bácsiról tudjuk, hogy alkoholos állapotban végezte a műtétet! Azaz be volt rúgva!

– Ez igaz – vitatkozik Berci –, de ugyanakkor becsületére válik, hogy beismerte hibáját, és vállalta a következményeket.

Liuna csavargatja piros hajfürtjeit, és röviden így szól: – Vajon miért ismerte be?

– Miért? Miért? Biztosan furdalta a lelkiismeret.

– Lehet – egyezik bele Liuna –, de nem biztos. Semmi biztosat nem tudunk a te Hüsnü bácsidról.

Berci hevesen tiltakozik:

– Nem az én Hüsnü bácsim! Utálatos, nagyképű ember! Nern szeretem!… De sejtések alapján nem ítélem el. Nem élünk a középkorban! Akkor rá lehetett fogni valakire, hogy boszorkány, és megégették bizonyítékok nélkül!

Liuna oktató hangon mondja:

– Nehéz lett volna bizonyítékot találni, mert boszorkányok nincsenek, soha nem is voltak! Ugye, te büszke kis magyar, a hazádban uralkodott egy Árpád-házi király a XII. században…

– Könyves Kálmán. 1095-től 1116-ig! – fújja a fiú, mintha leckét mondana.

– …aki már akkor törvénybe iktatta, hogy: „A boszorkányokról, mellyek nincsenek, ne essék szó.”

– Ez így igaz – védi a maga igazát Berci –, de ennek a törvénynek alig volt súlya. Európában még fél évezredig több százezer „boszorkányt” küldött máglyára az inkvizíció. Tudod-e, te piroshajú, okos kislány, hogy nálunk Magyarországon mikor égették meg az utolsó boszorkányt?

– Nem tudom. Majd te megmondod.

– Megmondom. 1728-ban Szegeden. Egyszerre 13 embert, hat férfit és hét nőt végeztek ki tűzhalállal. Abban az évben, amikor Londonban bemutatták a Koldusoperát, és Lipcsében a Tamás-templom karnagya, Johann Sebastian Bach megírta a Máté-passiót!

– Hóhahó! Elragadtak a csikók! – kiáltozik tréfásan a kapitány: – Vessünk véget ennek az érdekes szópárbajnak! Ismerjük el, hogy Berci barátunk a maga igaza védelmére alaposan felkészült, és ígérjük meg, hogy a Négyek Tanácsa soha nem alakul át inkvizíciós bírósággá. Nazim Hüsnüt senki sem fogja ok nélkül elítélni. De felmenteni se fogjuk, ha bűnös!

Leonida néni jön sietve a házból.

– Hírt hozok! Pierre videfonált a könyvtárból, lenhajú Aino szobájából! Nem értettem tökéletesen, de valami könyvről beszélt, amelynek megérkezett a fotokópiája. Honnan is? Mara…

– Marrakechből – segít Liuna.

– Igen, Marrakechből és Marokkót is mondta. Meg, hogy a könyv nem terjedelmes, mindössze ötven oldal… inkább csak vastag füzet… és ahogy befejezik az átsugárzását, azonnal indul.

– Mást nem mondott? – érdeklődik Viktor Szíriusz.

– Mást? Várjon csak… mintha mondta volna, hogy szép tiszta az adás, jól olvasható a szöveg, és hogy egy oldal rögzítése 40 másodpercig tart.

– Ötven oldal kétezer másodperc… az 33 perc 33 másodperc – számol gyorsan Berci. – A fele már biztosan kész… Az út minifurgonon tizenöt perc. Most Sol-114.30 van. Sol-114-re itt lehet Pierre.

Sol-114-re meg is érkezik, jókora paksaméta kartonlappal. Ötven darab 4060-as fényezett keménypapírra, kétszeres nagyításban, színesen rögzítette a Földről sugárzott fotokópiákat Hold Állam Központi Könyvtárának mikrohullámú képtáviróvevője.

Pierre az asztalra csapja értékes zsákmányát. Nagyot szusszan.

– Tessék! Itt van!… Einstein apánkra! Nehéz testi munkát végeztem! Ez a könyvecske a Földön lenne vagy tizenöt kiló! Igaz, a Holdon csak egyhatoda, de útközben minden pillanatban széthullott! Legalább száz törzshajlítással szedtem össze!

– Szegény fiúcska – ugratja őt Liuna –, panaszkodj csak, panaszkodj… Kapsz kárpótlásul egy puszit!

Pierre rémültet játszva menekül.

– Szíriusz bácsi! Ez a lány újból kezdi! Tessék rászólni!

– Elment az eszetek? Civakodtok, amikor az orrunk előtt fekszik Nazim Hüsnü várva várt könyve a svalbardi űrasszonyról?! Gyerünk! Azonnal olvassa mindenki!

Ezt természetesen nem Szíriusz kapitány mondja, hanem a lelkes Pinton. Viktor Szíriusz csak most szólal meg:

– Nyugalom! Ne kapkodjunk! Egy nyomozó csak akkor végezhet alapos munkát, ha gondosan, lassan mindent megfigyel. Kezdjük hát a címoldallal. „Nazim Hüsnü: A svalbardi ősasszony”… Kép is van rajta. Ha jól látom: hatalmas, hasáb formájú jégtömb… átlátszó, mint a tengerfenék vize, benne – – belefagyva – mezítelen női testet lehet látni. Bizonyára a svalbardi ősasszonyt!

Természetesen nem fénykép, hanem ügyes rajz. A címkép alatt útbaigazító szöveg. Olvasom: „Ezt az emlékező könyvecskét a 2461. évi tragikus sorsú svalbardi expedíció egyetlen életben maradt tagja Nazim Hüsnü sebészorvos írta. Megjelent folytatásokban 2467-ben az albán Ifjú Természettudós című magazinban. E különnyomat a tiranai Kallmet nyomdában készült száz számozott példányban. Ez a 72. példány.”

Szíriusz leteszi a lapot. – No, mit szóltok hozzá?

Berci jelentkezik elsőnek.

– A felolvasott címoldal semmit sem árul el, se jót, se rosszat. A mi ügyünk szempontjából közömbös. Talán később találunk a könyvben olyan részleteket, amelyek Hüsnü cselekedeteit meghatározzák.

Liunának más a véleménye.

– Nekem bizony már a címoldal ellentmondásos… és kényes kérdések feltevésére ösztönöz.

– Nosza, kislányom – biztatja őt a kapitány –, tedd fel kényes kérdéseidet!

Liuna csavarint egyet– kettőt piros hajfürtjein, és kezdi a felsorolást:

– Nazim Hüsnü közel harmincéves volt, mikor a svalbardi útról hazavergődött. A tragikus esemény a nevét közismertté tette. Helyzetét kihasználhatta volna. A fiatal sebész előtt bizonyára megnyíltak a legkitűnőbb kórházak, szanatóriumok kapui. Válogathatott a jobbnál jobb vezető orvosi állások közütt. Ám a népszerű hőst ez nem érdekelte. Harmincéves fejjel nekiállt paleontológiát tanulni, hogy szerencsétlenül járt társairól kellő szaktudással emlékezhessék meg. Erre hat évet áldozott az életéből. Tudjuk, hogy professzora, Ramon Garcia ezért az elhatározásáért kezdetben nagyra becsülte őt. A hat tanulóév után Nazim Hüsnü, az őslénytan „ifjú” tudósa megírta könyvét, amellyel – saját szavai szerint – a tudomány mártírjainak kívánt méltó emléket állítani. Bocsánatot kérek, most Horatiustól kölcsönzök egy szólásmondást latinul.

– Kölcsönözz nyugodtan – biztatja Pierre –, megértjük. Mi is tanultunk latint.

– Így hangzik: Parturiunt montes, et nascitor ridiculus mus. Azaz: Vajúdnak a hegyek, és nevetséges egér születik.

– Ez mit jelent? – érdeklődik Pinton. Pierre megmagyarázza:

– Akkor mondják, ha valaki temérdek energiát, munkát; rengeteg időt és anyagiakat fordít egy hatalmas mű létrehozására, és a megszületett alkotás icipici, jelentéktelen füzetke lesz, mint egy kisegér.

Pinton ellentmond:

– De hiszen még nem olvastuk a könyvet. Honnan tudod, kedves Li, hogy a tartalma jelentéktelen?

– Hogy a tartalma milyen, azt valóban nem tudom. De a terjedelme és megjelenésének körülményei méltatlanok a világot megrázó tragédiához. Mindössze ötven oldalacska, azt is csupán folytatásokban közölte egy kicsi, alig ismert balkáni ország jelentéktelen fővárosában, Tiranában valami diákmagazin. Legfeljebb pár száz ember, ha olvasta. Majd ugyanott készült még száz különlenyomat. Kérdezem: ezért kellett Hüsnünek hat évig tanulnia? Ha a svalbardi katasztrófára emlékező könyvét a török kormány vagy akár Ázsia állam nyomatja ki sok százezer példányban, és terjeszti az egész Földön, az méltó emléke lett volna a tragikus véget ért svalbardi expedíciónak. Azt kell feltételeznem, hogy Hüsnünek érdeke volt átképeznie magát paleontológussá, hogy utólag megszerkessze a svalbardi naplót, de nem volt érdeke, hogy sokan elolvassák, főleg Törökországban nem. A tiranai Kallmet nyomda száz különlenyomatát viszont annak küldhette el, akihez érdeke fűzte. De van itt még egy furcsa ellentmondás. Azt állítja a bevezető, hogy Nazim Hüsnü „a svalbardi expedíció egyetlen életben maradt tagja”. Hát a pilóta, aki az egészségügyi légpárnás és légcsavaros mentőautóval Hüsnüt és az ősasszonyt hazahozta, hová lett? Talán útközben megette egy jegesmedve?

Szíriusz kapitány helyesel.

– Liuna kérdései célba találtak!

Pinton tágra mereszti a szemét.

– Ezzel azt tetszett mondani, hogy a pilótát valóban megette a jegesmedve?

– No azt éppen nem – nevet a kapitány –, mert a jegesmedvék főleg hallal, madárral és fiatal fókával csillapítják az éhségüket. Húsevő ragadozók, az tény, és ha nagyon éhesek, megtámadják az embert is, de a XXV. század embere lézerfegyverével hatásosan tud védekezni ellenük. Létszámuk az Arktiszon csökkenőben van. Lehet, hogy Hüsnüék eggyel sem találkoztak.

– Ezt az emlékező könyvecskéből biztosan meg fogják tudni. Most már én is azt javasolom, hogy kezdjük olvasni. Ez Pierre véleménye. – Valaki hangosan felolvashatná, a többi figyeli…

– Vagy válthatjuk egymást. Öten vagyunk ötven laphoz. Mindenkire tíz jutna – tanácsolja Berci.

Liuna mást ajánl:

– Bevallom, belekukkantottam a lapokba. Úgy tapasztaltam, hogy Hüsnü stílusa dagályos. Időt veszítünk, ha ezt szóról szóra végighallgatjuk. Legegyszerűbb lenne, ha mindenki kapna tíz lapot. Ötször tíz ugyebár ötven.

– Gratulálok! Valóban annyi! – ironizál Berci.

– Kösz… te tanítottál számolni! A tíz lapot egyszerre, egy időben mindenki magában elolvassa, utána rövid beszámolót készít a tartalmáról, és csak ezt mondjuk el sorban egymásnak. Ha valami izgalmasat találnánk; vagy valamit nem értünk, azt részletesen megbeszéljük.

– Elfogadom – mondja Szíriusz kapitány. – Ezzel valóban időt nyerünk. Nos, akkor osszátok ötfelé a lapokat. Egytől tízig legyen Pintoné, tizenegytől húszig Bercié, harmincig Pierre kapja, negyvenig Liuna, a vége meg az enyém. Mindenki ragadja meg a maga adagját, vonuljon be a házba, minden szoba rendelkezésre áll. Ha elkészül az olvasással, jöjjön vissza a kertbe.

Berci jelenik meg elsőként. 20 perc alatt végzett. Pierre 26 percig olvasott, Szíriusz kapitany 28 percig. Most egy kis szünet következik. Liuna 35 perc múlva jön ki a házból, Pintonnak 40 percre volt szüksége.

Leonida néni sem töltötte tétlenül az elmúlt háromnegyed órát. „Uzsonnavacsorát” varázsolt a szőlőlugas asztalára. Hússal és rizzsel töltött padlizsánt vajban kisütve.

– Úgy, ahogy nálunk csinálják… Egyetek, lelkeim! Teli gyomorral jobban megy a nyomozás!

Berci és Pinton ugyancsak vitézkednek a siker érdekében: Kétszer is repetálnak a fejedelmi ételből! Az utolsó falatig kiürül a tál. Leszedik az asztalt. A padlizsán helyét elfoglalja – Nazim Hüsnü művének ötvenlapos nagyítása.

Szíriusz bácsi rendelkezik: – Pinton, tiéd a szó!

Pinton feláll, teleírt papírlapokat rakosgat.

– Jegyzeteltem – mondja.

Azután komikus „kutatói” arcot vág és elkezdi beszámolóját.

– Tisztelt nyomozóbrigád! Gondosan kétszer is elolvastam a szóban forgó könyv reám osztott első tíz oldalát, amelyben az író röviden elmeséli gyermekkorát, középiskolai és orvosegyetemi éveit, majd arra emlékezik, hogyan került a Svalbard-expedíció tagjai sorába. Ha megengeditek, egy részét felolvasom szóról szóra, mert nagyon tanulságos.

Kezébe veszi az egyes számú kartont.

– „Nevem: Nazim Hüsnü. Török vagyok. Volt egy ősöm, Hüsnü neves költő, a XXI. században élt. 2431-ben születtem Tiviye halászfaluban, a Gemlinki öböl partján. Apám tengerésztiszt volt, a Gemlinki Bázis parancsnoka. Anyámat kétéves koromban elvesztettem. Légpárnás motorcsónakon háromszáz kilométeres sebességgel száguldozott apámmal a Márvány-tengeren. Anyám vezetett. Bójának ütköztek, a csónak fölborult… anyám azonnal meghalt. Apám ezután egyedül nevelt engem… dédelgetett, és mindent megengedett. Házunk a bazaltsziklás tengerparton épült. Szerettem a végtelen tengert. Órák hosszat hasaltam a parti nagy, lapos köveken; bámultam a kristálytiszta vízben nyüzsgő életet, a fekete csikóhalakat, a lomha, áttetsző testű garnélákat, a narancsszínű csillagokat…”

Pinton befejezi a felolvasást. Leteszi a kartonlapot. Szabadon folytatja a beszámolót:

– Ez a fiúcska egy napon az árapályzónában mezítelen lábbal véletlenül rálépett egy sárga tarisznyarákra, amely mimikrizve, szinte észrevehetetlenül lapult a nedves homokban. A védekező állat erős ollójával véresre csípte a gyerek lábaujját. A kis Nazim elfogta és hazavitte a „tettest”, majd élve felboncolta.

Naplójában azt írja: „Megbüntettem őkelmét!” Ez időtől kezdve kagylókat, csigákat, polipokat, medúzákat gyűjtött. Gyönyörködött színes szépségükben, érdekes mozgásukban, és elvezettel tanulmányozta testük belsejének csodáit.

– Borzasztó! – szörnyülködik Liuna.

– Neked borzasztó, de Hüsnü apukának tetszett ez a vérengző kíváncsiság. Elhatározta; hogy orvosi pályára adja gyermekét. Sebész lesz! – Tízéves korában egy isztambuli kollégiumba küldte. Nyolc év múlva felvették az ankarai orvosi egyetemre. Hüsnü ezt írja: „Kitűnő tanuló voltam, osztályelső, évfolyamelső. Céltudatosan arra törekedtem, hogy mindenben a legjobb legyek. Keményen edzettem magam, sportoltam. Tagja voltam az egyetem vízilabdacsapatának, voltam nemzeti válogatott is…”

Pinton itt gúnyosan megjegyzi:

– Erre módfölött büszke a mi tudós Hüsnü bácsink! – Majd folytatja beszámolóját:

– A naplóíró röviden közli, hogy az egyetem elvégzése után baleseti sebész lett. 26 évesen már klinikai tanársegéd, majd három év múlva adjunktus. Ekkor történt, hogy a TTT (Török Tengerhajózási Társulat) Boszporusz nevű fotonmeghajtású tenger alatti panorámahajója 100 utasával elindult Izland szigetéről, hogy 6000 kilométert hajózva, Alaszkába, a Yukon-delta kikötőjébe érkezzék. Az útvonal felét, 3000 kilométert, a Jeges-tenger öt méter vastag örök jégpáncélja alatt kell megtennie. Ez egy évszázadok óta szokásos; jól ismert legrövidebb útvonal Európa és Amerika között.A mindennapi postajárat is itt közlekedik. A panorámahajón, melynek ez a 75. Jeges-tenger alatti útja, az utasok ötcsillagos kényelemben részesülnek. A Boszporusz menetideje 120 óra, azaz pontosan öt nap.

Ez a mostani út azonban huszonnégy órával hosszabbra sikerült. A jégpáncél alatt haladva, a Svalbard-földtől északnyugatra fekvő Nansen-medencében a panorámaablakokon át nézegető utasok felfigyeltek egy különös jégtömbre. Az éles reflektorfény fogságba fagyott kis elefánt formájú lény halovány kontúrját világította meg. Az egyik utas: Ali Seyfettin akadémikus, híres paleontológus nagy hűhót csapott. Azt állította, hogy a jégbe zárt állat egy legalább százezer éves mamutbébi! A legcsodálatosabban ép őslény, amelyet valaha is találtak!

Nyomatékosan kérte a kapitányt, hogy földrajzilag határozzák meg és valamilyen módon jelöljék is meg a helyet, mert ide tudományos expedícióval vissza akar térni. Kívánsága teljesült. A Boszporusz a keleti hosszúság 10. foka és az északi szélesség 85. foka metszési pontjában megállt, és egy egész napot vesztegelt. (Hüsnü a perceket és a másodperceket is közli, de ez minket nem érdekel – mondja Pinton.) Könnyűbúvárok hagyták el a hajót. A fölöttük feszülő vastag jégréteget lézersugárral átfúrták. Az így keletkezett nyíláson detonertöltetet lőttek fel. A töltetek a levegőbe érve felrobbantak, és vízben nem oldódó, rikító piros festékkel mintegy három négyzetkilométernyí jégfelületet borítottak be. Ez a piros jelzőfolt két-három évig is látszik. A Török Tudományos Akadémia 2461-ben, Seyfettin professzor vezetésével tudományos expedíciót szervezett, hogy a Svalbard-földről kiindulva, a Nansen-medencében felkutassák a jégbe fagyott mamutbébit.

Pinton most felveszi a tízes számú kartont.

– Ismét átadom a szót Nazim Hüsnünek, azaz idézem őt: „Ali Seyfettin professzor a Svalbard-expedíció mellé jól képzett, fiatal, erős, egészséges baleseti sebészt keresett, olyat, aki nem ijed meg az Arktisz zord éghajlatától és veszélyeitől. Jelentkeztem. Klinikai professzorom ajánlására felvett. Így lettem az expedíció orvosa.”

Pinton mélyen meghajol. – Kész. Befejeztem.

– Pintonkám! Ügyes voltál! – tapsol Liuna, és tapsolnak a többiek is.

Szíriusz kapitány szólásra emelkedik.

– No, Kocsis Berci, mutasd be a tudományodat! Te következel!

A fiú felpattan.

– Igenis!… Bemutatom, azaz elkezdem. Elöljáróban annyit, hogy az én tíz oldalam nem volt olyan érdekes, változatos, mint a Pintoné. Adatok, adatok töméntelen adat, ez jutott nekem. Gyorsabban is fogok végezni. Az expedíció utazásáról, a Svalbard-földre, majd onnan a Nansen-medencébe érkezéséről lesz szó. Ez a „medence” a tengerfenéken van, 277 méter mélyen!… De kezdem az elején!… 2461 kora tavaszán, amikor Izland szigetének északi partját még hó és jég borítja, a déli parton fekvő és a Golf-áram „fűtésétől” jégmentes keflaviki légi kikötőből startolt az expedíció egy 10 tonna teherbírású szállítógraviplánon. Ali Seyfettin professzor negyven munkatársával indult az örök jég birodalmába.

Berci egy papírlapot vesz elő.

– Kezemben tartom a résztvevők listáját. Hüsnü könyvében név szerint szerepelnek. Minket csak zavarna a sok név, ezért legtöbbjének csak a foglalkozását jegyeztem fel. Íme: 1. Ali Seyfettin, 2. bagdadi tudós barátja, 3-4. Seyfettin két adjunktusa, 5. egy fizikus akadémikus, 6. egy kémikus akadémikus, 7-11. öt sarkvidéki paleontológusnövendék, 12-14. három naplóvezető nő, 15-16. két híradós-technikus nő, 17. szakács, 18-20. három konyhai főzőnő, 21-22. két biztonsági sarkvidéki vadász, 23-25. három könnyűbúvár, 26-7, orvos és ápolónő, 28. az egészségügyi kocsi pilótája, 29. a graviplán parancsnoka; 30-31. a graviplán két tisztje, 32, a graviplán atomhajtóművének mérnöke, 33-34. technikusa és szerelője, 35-36. két stewardess a graviplánon, 37-41. öt fő szolgáltató szakmunkás.

A graviplán szállította az expedíció teljes felszerelését: 4 felfújható, hőszigetelt, tízszemélyes lakósátrat, 2 munkahelyiséget, konyhát, ebédlőt, fürdőt. Ezek is mind hőszigetelt sarkvidéki sátrak voltak. Hóolvasztó és vízszűrő berendezést. A 40 embernek három hónapra elégséges mélyhűtött élelmiszert, jégfűrészelő és robbantó gépeket, a konyha teljes edénykészletét… Lehet, hogy kifelejtettem valamit… szóval mindent.

Szíriusz kapitány megjegyzi:

– Jól előkészített kutatóút lehetett. De minket ez nem nagyon érdekel. Inkább arról beszélj, hol szálltak le először.

– Első állomáshelyük a Svalbard-föld Longyearbyen nevű települése volt. Itt találkoztak először a sarkvidék kegyetlen telével, a befagyott tengerrel, a mínusz 50 °C-os hideggel. Itt vették át Hüsnü egészségügyi sarkjáró kocsiját, amelyet sima tükörjégen száz kilométeres óránkénti sebességgel röpít légpárnás, légcsavaros robbanómotorja. Egyenetlen, törmelékjeges talajon leeresztik a hernyótalpait, azon halad, persze sokkal lassabban. Longyearbyenban mindössze három napot töltöttek. Hüsnü, az ápolónő és a pilóta itt költöztek át az egészségügyi kocsiba. A negyedik napon indultak. A graviplán startolt előbb, észak-északnyugati irányban, a Nansen medence felé. Az 500 kilométeres távolságot húsz perc alatt tette meg. Hüsnüéknek a nehezen járható, hepehupás talajon kerek tíz órát kellett kacskaringózniuk, amíg nagy nehezen a helyszínre értek. A graviplánt már a jégmezőhöz rögzítették, körülötte éppen a lakósátrakat állították. A pilóta leparkolt a szomszédságukban.

– A pilóta nevét tudod? – kérdezi Liuna.

– Természetesen. Asilledének hívják.

Pinton élénken kíváncsiskodik:

– Ő az, akit később meg fog enni a jegesmedve?

– Nem tudom. Ezt majd Szíriusz bácsi mondja meg. Övé az utolsó tíz oldal.

– Megtalálták a piros festékkel megjelölt helyet?

– Akkor még nem. Hüsnü szerint a megadott földrajzi pont közelében szálltak le, de a Boszporusz víz alatt végzett számításai nem lehettek tökéletesen pontosak.

Ha csak 1-2 másodpercet tévedtek, kivetítve a valóságba az kilométereket jelenthet. A graviplán hozott magával egy kis kétüléses koleoptert, de azt eddig a viharos időjárás miatt nem használhatták. Az első szélcsendes napon Seyfettin professzor bagdadi barátja kíséretében felszállt vele. Egyre táguló körözésük jutalmaként településüktől mintegy tíz kilométernyire megtalálták a jégmező havas fehérségét elrútító piros „détoner”-szennyeződést. Nagy volt az öröm.

Idézem Hüsnüt: „A hazatérőket kitörő lelkesedéssel, hurrázással, pezsgődurrogtatással fogadtuk. Mikor megérkeztek, tudtunk már sikerükről, mert rádión jelezték nekünk. Seyfettin professzor úgy döntött, hogy a tábor marad a helyén. A piros folthoz vezető utat megtisztítjuk, kiegyenesítjük, kis motoros szánjainkkal tíz perc alatt elérhetjük „a mamutbébi szarkofágját”. (Munkahelyünknek ezt a nevet a csinosabbik stewardess adta.) Bátrabban, szabadabban dolgozhatunk, robbanthatunk, jeget fűrészelhetünk a lakótelepünktől tisztes távolságban.”

Berci most egy kis szünetet tartott, azután folytatta:

– Észrevehettétek, hogy Hüsnü eddig semmit sem dolgozott, csak szemlélődött. Az expedíció tagjai közül még náthás sem lett senki! Nos Pierre, te következel. A te tíz oldalad talán izgalmasabb Lesz.

– Sokkal izgalmasabb, mert megtalálják a mamutbébit!

Szíriusz kapitány figyelmezteti:

– Ne kalandozz előre. Tarts időrendet!

– Igenis – engedelmeskedik a fiú – időrendet tartok. A következő napok kemény munkával teltek. Járhatóvá tették a „détoner”-folthoz vezető utat. Tíz motoros szán egész nap szállította a műszaki berendezést. Felállították a fűthető sátrakat, a graviplánból vastag kábeleken elektromos áramot vezettek a kutatási területre. Hamarosan megtalálták azt a pontot, ahol a Boszporusz technikusai lyukat fúrtak a jégben, hogy a lövedéket kilőjék. Itt volt legvastagabb a „détoner”-réteg. (Később, amikor megbontották a jeget, további bizonyítékot is találtak: az azóta befagyott lyukba befolyt a piros festék.) Végre Hüsnünek is akadt munkája. A konyhasátrat gyakran megkörnyékezték az éhes sarki rókák. Ezek a gyönyörű bundájú kis állatok kezdetben egyesével, később már csapatostul jöttek. Az egyik főzőnő enni adott nekik, és megsimogatta a legkisebbet. Az csúnyán megharapta a kezét. Hüsnü orvosi naplójában ez áll: „Rókaharapás, fertőtlenítés után ellátva, nyugtató. 3 napon belül gyógyul.” Volt egy súlyosabb esete is. Az egyik paleontológus-növendék nem tartotta be a szigorú biztonsági szabályokat. Motorosszánon éppen csak „átugrott” a „Détoner”-telepre. „Tíz perc oda, tíz perc vissza – mondta –, ott öt perc alatt végzek!” Nem vitt magával URH-rádiót. Aznap -60 °C hideg volt, és kegyetlen északkeleti szél hordta a havat. Fele úton bedöglött a motorja, és nem tudta megjavítani. Gyalog vágott neki az öt kilométeres útnak… Amikor már egy teljes órája hiába várták, öt motoros a keresésére indult. Eszméletlenül, hóval betemetve, sokkos állapotban találtak rá. Hüsnü megmentette az életét.

– Ez érdekes – szólt közbe Szíriusz kapitány –, de térjünk vissza a „détoner”-folthoz.

– Éppen azt teszem… A régi lövedéknyílást középpontnak tekintve, 10 méteres átmérőjű kört rajzoltak a jégre, és lézerfűrésszel átvágták a tengervíz szintjéig…

Berci azonnal találgatni kezdett:

– Az így keletkezett hatalmas, henger alakú, jégdugót, amelynek a vastagsága 5 méter lehetett, a súlya pedig… a súlya pedig … ötször hetvennyolc… közel 400 tonna… hogy a tenger vizéhez jussanak, ki kellett emelniük! De mivel? Ilyen óriási darujuk nem lehetett!

Pierre mosolyog.

– Nem kellett kiemelniük. Lézerrel felolvasztották. 4,6 méter volt a vastagsága. Egy nap alatt eltüntették, majd lépcsőt faragtak a jégfalba: a könnyűbúvároknak kikötőhidat építettek a vízre szálláshoz. Vízhatlan burkolatban nagy fényerejű irányjelző lámpát eresztettek a víz alá, a könnyűbúvárok ezer méterről is jól látták, de automatikusan tekeredő, két kilométer hosszú nejlonzsinór is segítette a biztonságos hazatérést. Most idézem a naplót. Hüsnü ezt írja: „Az ötödik merülési napon a három búvár északi irányba úszott. Pár perc múlva URH-n jelentették, hogy jégmezőbe fagyott jókora jéghegyre akadtak, amelynek a víz alatti része körülbelül negyven méter mélyre nyúlik. Kézi reflektoraikkal megvilágítva körülúszták és a közepe táján megtalálták a mamutbébit! Alig 50-60 centiméteres tiszta jégburok mögött. Könnyen megközelíthető, és olyan jól látható, mintha kirakatban lenne…”

Pinton izgatottan fészkelődik, majd szót kér.

– Mit akarsz mondani? – érdeklődik a kapitány.

– Szíriusz bácsi! Ugye, a könyve elején azt írja Hüsnü, hogy a Boszporusz utasai a panorámaablakon át látták meg a mamutbébit.

– Pontosan ezt írja.

– Akkor pedig a Boszporusznak mintegy húszméteres mélységben, közvetlenül a jéghegy mellett kellett elhaladnia! Mondhatom, disznó szerencséjük volt, hogy nem ütköztek neki!

Szíriusz nevetve válaszol:

– Nem volt „disznó” szerencséjük. Napjainkban minden jég alatt közlekedő jármű radartapogatóval van felszerelve. Ez messziről jelzi bármilyen idegen test jelenlétét, és automatikusan kikerüli… No de folytasd, Pierre fiam.

– Hüsnü így írja le örömüket: „Az egész tábor táncolt a boldogságtól! Híradósaink telekürtölték a világot… és nem győztük a gratulációkat fogadni. Ali Seyfettin professzor korát meghazudtolva búvárruhát öltött, és személyesen is megtekintette a csodálatos leletet. Kijelentette, hogy a kis mamut nőstény a török nemzet tulajdona, ezért a Zulejka nevét adja neki. A hátralévő munkák könnyűnek látszottak. A mamutbébit jégbörtönével együtt a jéghegyből ki kellett vágni és el kellett szállítani. Kiszámították, hogy a körülbelül 120x120x90-es jéghasáb (benne Zulejka) egy tonnánál valamivel súlyosabb lesz. A három könnyűbúvár vállalta, hogy kézi szerszámokkal, fúróval, vésővel, fűrésszel „kioperálja” a jéghasábot. Vállalásukat teljesítették. A jégbörtönbe zárt Zulejkát Hüsnü le is rajzolta. Tessék, tekintsétek meg.

Berci szólásra jelentkezik.

– Szeretném kikövetkeztetni, hogy mit tettek ezután, azaz elmondanám, hogy én mit csináltam volna. Szabad?

Pierre beleegyezően bólint.

– Megengedjük. Sőt kíváncsian várjuk.

– Nos… mivel a jég fajsúlya valamivel kevesebb, mint a vizé, és ugyanez vonatkozik a kis mamut testére is, a jéghasáb, amikor kivágták, szép lassan felszállt a tengerszintig, illetve beleütközött a jégmező aljába. Tudjuk; hogy csak néhány száz méterre voltak a „détoner”-kikötőtől. Addig elhúzhatták vagy ellökdöshették volna. Feltehető azonban, hogy a jéghasáb a sok ütközéstől végzetesen megsérült vagy megrepedt volna. Ezért én kötéllel ráerősítettem volna anynyi ellensúlyt (vasdarabokat), amennyitől Zulejka súlytalanul lebegni kezdett volna… és szép lassan, ütközés nélkül ellökdöstem volna a kikötőig.

– Sok volt a volna, de tetszik a megoldásod – dicséri Szíriusz kapitány a fiút.

– Nos, Pierre, mi történt a valóságban?

– Pontosan ugyanez! Bravó! Vasgyúró barátom telibe talált! És most folytatom: a kikötőből daruval kiemelték, elszánkáztatták a központi telepre, és a graviplán előtti kis téren felállították, mint egy szobrot. Tehették, mert -50 °C-ot mutattak a régimódi borszeszhőmérők… Jelentem: a huszadiktól a harmincadik oldalig az elmondottakat tartalmazza a svalbardi ősasszonyról írt könyv. De ősasszonyról eddig egyetlen szó sem esett!

– Megnyugtatlak, majd esik nálam! – mondja Liuna.

– No végre ! Már izgatottan várom! – nyelvel Pinton.

– Akkor hát elkezdem… Seyfettin professzor kijelentette: „Az expedíció valójában elérte célját, befejezte munkáját, hazamehetnénk. Én azonban úgy gondolom, hogy alaposabban meg kellene vizsgálnunk jéghegyünket. Mert ahol egy őslénylelet volt, ott lehet több is. Ez íratlan paleontológus-szabály. Jól tudom, hogy kis mamutunknak nem ez a sarkkör fölötti, irdatlan jégmező volt a hazája, hanem jóval délebbre élt. Talán Alaszka partjain vagy Vrangel szigetén, esetleg a Csukcs-hegységben. Ott érte el a gyors halál egy földrengés vagy gleccserről leszakadó jéghegy közbejöttével, sok tízezer évvel ezelőtt. Az olvadó, kásás jég egy pillanat alatt elborította, és a -60 °C-os hideg percek alatt keményen birtokba vette. Ezután a jéghegy utazgatott pár évtizedet (vagy évszázadot) a Golf-áramlat hátán; amíg bele nem fagyott az örök jégmezőbe. Zulejkának apja, anyja és bizonyára testvérei is voltak… és paleanthropusz ősemberek hordája vadászott rájuk. Hátha rejt még valamit vagy valakit az a jéghegy? Megnézem!” Ezt mondta a professzor. Hüsnü elkísérte őt tenger alatti útjára. (Naplójában azt írja, hogy fiatal korában apjával sokat úszkált a Fekete-tenger nem is fekete fenekén.) Előbb gondosan többször körül kraulozták…

– Megállás! – mondja Pinton. – Mi az a kraulozás?

– Egy úszásfajta. Amikor a két lábaddal felváltva csapkodod a vizet. Kallózva lököd magad előre, így úsznak a tenger alatti vadászok és a könnyűbúvárok. A lábfejüket műuszonnyal nagyobbítják meg, hogy gyorsabban haladjanak.

– Köszönöm. Láttam plasztikinóban.

– Na… szóval többször körülúszták a hatalmas jégtömböt, de semmit sem találtak. Majd lemerültek a jéghegy alá és ott ráakadtak egy jókora, barlangszerű üregre. Az üreg falát moszatok és algák borították. Ezek mögött a jégtömb belsejében homályosan látni véltek valamit!… Hüsnü így írja le ezeket az izgalmas perceket: „Seyfettinnel URH kapcsolatban voltam. A professzor belekiabált a mikrofonba, majd megsüketültem: Nem hiszek a szememnek! Látod te is, Nazim fiam?” „Igenis, látom.” „Mit gondolsz, micsoda? Állat vagy ember?” „Ember lesz, tanár úr. Tessék nézni, ott balra, ahol kevesebb a moszat, tisztán látszik egy kéz, emberi kéz!”

– Hű de izgi! – lelkendezett Pinton. – De hátha egy kardfogú tigris volt a jégben, aki éppen megevett egy ősembert, és csak a kezét hagyta meg!

Liuna nevetve igazítja helyre a kisfiú elrugaszkodott képzeletét:

– Nyugodj meg! Hamarosan kiderül, hogy ember volt, nem tigris. Asszonyi ember.

Berci ujjong.

– Na végre! Megkerült a svalbardi paleanthropusz asszonyság! Li drága, folytasd!

– Röviden: már gyakorlatuk volt a jéghasáb „kiszerelésében”. Amikor a jégfalat megtisztították a rátapadt növényzettől, kiderült, hogy az ősasszony összekuporodva, guggoló helyzetben ül, és alig foglal el több helyet, mint a kis mamut. Három nap múlva a szobrot talapzatra helyezték Zulejka mellé. Hüsnü könyvecskéjében őt is megörökítette. Íme.

– Nem kimondottan csinos ez a svalbardi hölgy! – nézegeti Pierre a rajzot. – De képzelem, mekkora szenzációt keltett az egész világon.

– Semekkorát. Hallgattak róla. AIi Seyfettin nem engedte, hogy nyilvánosságra hozzák a hírt. A még mindig szennyezett, homályos jégburok és az asszony kuporgó helyzete miatt a lelet korát nem lehetett tudományos pontossággal megállapítani. „Ha azt állítom, hogy paleanthropusz, és kiderül, hogy nem az, kinevetnek. Ha kétezer éves indián nőnek mondom, és később bebizonyítja valaki, hogy százezer éves ősasszony, sajnálni fognak! Nem kockáztatok. Feladatunkat túlteljesítettük, áttelepedünk Svalbard-földre, Longyearbyenba. Ott működik a világ első számú hibernációs intézete. Vezetője a norvég Kristofer Krog. Öregember már, talán 120 éves, de nagy tudós. Tegnap rádión beszéltem vele. Elmondtam neki mindent. A segítségét és a diszkrécióját kértem. Örömmel megígérte, és vár minket! Intézetében teljes biztonsággal elvégezhetjük a vizsgálatokat, tudományosan meghatározhatjuk, hogy mit találtunk… Barátaim! Ma este ünnepi vacsorát rendezünk! Holnap pedig kezdünk csomagolni.”

Liuna tíz kartonját az asztalra teszi.

– Befejeztem. Szíriusz bácsi következik.

A kapitány feláll, és olvasni kezdi a 41. kartont.

– „Másnap az Arktisz legcsodálatosabb arculatát, a lángoló sarki fényt öltötte magára. Mintha tiszteletünkre tenné. Vörös, narancssárga, lila, rózsaszínű égig érő „orgonasípok” búcsúztattak minket a jégvilágtól. Nyolcvankét ügyes kéz bontotta és rakta ládákba, bálákba, zsákokba mindazt, amit négy hónappal azelőtt olyan nagy gonddal felépítettek. Különös dolog történt: amit eredeti burkolatában kényelmesen idehoztunk, most általunk összecsomagolva nem fért el a graviplán rakterében. Ez a különbség a gyári göngyöleg és az újra pakolás között.” Hüsnü azután leírja, hogy a graviplán parancsnoka szigorúan leméretett mindent. Kijelentette, hogy tíz tonna tehernél egy grammal se visz többet! Inkább kevesebbet! Nyakukon a tél! Jöhet egy hóvihar! A 39 ember súlya 2410 kilogramm volt. A holt tárgyak, eszközök, gépek már 6250 kilót tettek ki, amikor még érintetlenül talapzatán állt Zulejka és az ősasszony. Pontosan lemérték jégbörtönükkel együtt – mindkettőjüket. Zulejka 1305 kilogrammot nyomott, az ősasszony 1600-at. „A mamutot még elviszem, az ősasszonyt nem!”– döntött a parancsnok. Zulejkát beemelték a graviplán mélyhűtött raktárába.

„Kilencezer-kilencszázhatvanöt! – jelentette a mérlegelő. – Még jöhet 35 kiló!” Nem nyújtom tovább, mint a rétest. Röviden elmondom: a professzor úgy határozott, hogy az ősasszonyt Hüsnü járművében fogják szállítani, Mónikának – az 50 kilós ápolónőnek – viszont a graviplánban szorítottak még helyet.

„Tizenöt kiló túlsúly! – tiltakozott a parancsnok. – Nem vállalom!” „Ugyan, ne légy ilyen kicsinyes – próbálta meggyőzni őt Seyfettin –, tíz tonnánál mit számít az a tizenöt kiló!” Ebben maradtak. De tiltakozott Asik Dede is: „Nem engedem Mónikát! Nem engedem!” Dede szerelmes volt Mónikába, az ő tiltakozásával senki sem törődött.

– A graviplán tehát túlsúllyal rajtolt – mondja Pierre.

– Igen… és aznap kegyetlenül hideg volt. Mínusz 45 °C-ot mutatott a hőmérő. Metsző északi szél fújt, hordta a kicsi, éles hókristályokat. Az egészségügyi kocsi reggel ötkor startolt, és lassan haladt. Az ötszáz kilométeres távot hét óra alatt tette meg. Délben érkezett Longyearbyenba. Leparkolt a Hibernációs Intézet előtt, és azonnal felhívták ultrarövid hullámon a graviplánt. „Még mindig itt rostokolunk – közölte a híradós lány. – Várjuk, hogy szűnjön a szél.”

Tíz perc múlva jelentkezett: „Váratlanul elindultunk. A szélsebesség 60 alá szállt. Maradjunk állandó kapcsolatban – javasolta, és monoton hangon tovább tudósított: – Ezer méteren haladunk. A szél 70, a hőmérséklet -50 … A parancsnok a hófelhők fölé akar emelkedni… háromezer… négy ezer… ötezer, már a hófelhőkben repülünk… szélsebesség 90… és egyre fokozódik… az első tiszt jelentette, hogy enyhén eljegesedtünk, 1 milliméter jég borítja a gépet, bekapcsolta a jégtelenítőt… nyolcezer méter, a hófelhők fölött repülünk… a hőmérséklet -60… tízezer méter… -65 fok… délkeleten, a horizont fölött vékony arany fénycsík, ott delel a Nap… itt fönn nem fúj a szél, de az eljegesedés emelkedik. A graviplánt már 2 milliméteres jég borítja!… Az első tiszt szerint ez négyzetméterenként körülbelül 2 kiló és a gép felülete közel 500 négyzetméter… – A híradós lány érzelem nélküli, szakmai hangja most először emberivé változott, rémülten emberivé: – Ez… ez… ötszázszor két kiló… az ezer kiló… egy tonna! Egy tonna túlsúllyal repülünk! Ez nem lehet igaz! Ez lehetetlen!… A jegesedés növekedik! Már 3 milliméter! …a graviplán nem bírhatja!

A kapitány lefelé dönti a gép orrát, most újra a felhőkben járunk… a szél feltámadt, sebessége 80… az első tiszt azt mondja, nem kell begyulladni, leszállunk a jégmezőre… most közölte az utasokkal… nyugalom… jegesedés 4 milliméter… két tonna… a felhőréteg alá érkeztünk… délkeleti irányban egy kicsinyke fénypont… a Svalbard-föld! Világítótorony lehet húsz kilométernyire… jegesedés 6 milliméter… kényszerleszállás… a hajtómű kihagy!… Meredek szögben ereszkedünk… a hajtómű leállt… dugóhúzóban zuhanunk! Meghalunk!… Meghalunk!… Az életünk már csak tíz másodperc… kilenc… nyolc… hét!… Nem akarok meghalni! Nem akarok! Nem aka…” A rádió elhallgatott. Borzasztó volt ez a csend. Halálos csend… Azután hirtelen Asik Dede felüvöltött, mint egy sebzett állat: „Mónika!… Mónika!”

– Ki az az Asik Dede? – kérdezi reszkető ajakkal Pinton.

– Most hallgass! – ordítja durván Berci.

Pinton nem hallgat. Nagyon halkan újra kérdezi: – Ki az az Asik Dede?

Liuna válaszol:

– A pilóta. Szerelmes Mónikába.

– Szegény… Most mit fog csinálni?

– Nem tudom, de Szíriusz bácsi azonnal megmondja.

– Nem én mondom meg, hanem Hüsnü. Olvasom… „Dede egyfolytában, percek óta bőgött, jajgatott: „Mónika! Mónika! Mónika!” „Mi történt veled, Dede? – kérdeztem. – „Szeretem! Szeretem! A menyasszonyom! Megyek hozzá! Azonnal megyek hozzá!… Mónika! Ne félj! Megyek hozzád! Megmentlek! – és ki akart ugrani a vezérlőfülkéből. Alig bírtam lefogni. „Meg vagy őrülve?! Ötven fok hideg van! Ha így kimész, öt perc alatt megfagysz!… Vedd föl a bundád! Sapkát! Kesztyűt!”

Nagy nehezen ráadtam mindent. Kiugrott, és veszettül elrohant. Én is magamra kaptam a védőruhámat, és utána! A repülőtéren értem utol. Itt már készülődtek a mentőkoleopterek felszállni!

Vették a rádióadást ők is. Egy hatalmas vöröskeresztes graviplán éppen gurult ki a hangárjából… Dede beugrott az egyik koleopterbe, én utána! Négy könnyűbúvár öltözködött odabenn. A gép süvöltve elindult. „Adjatok nekem is búvárruhát! Hivatásos búvár voltam! A menyasszonyom rajta volt a… rajta volt azon” Nem tudta folytatni, de azok megértették. Örültek a segítségnek. Öltöztetni kezdték… A koleopter szárnyalt, mint egy madár. Tíz perc alatt a helyszínre értünk… Szürke félhomály derengett. Alattunk a szűz hómezőn hatalmas, mocskos fekete lyuk tátongott. Volt vagy kétszáz méter az átmérője. Benne a tenger vize kormos fekete, piszkoszöld olajfoltokkal tarkázva. „Itt sekély a tenger, legfeljebb ha százötven méter” – mondta az egyik búvár, és egymás után merültek alá mind a négyen. Utánuk Asik Dede… Most szörnyűséges csend ült a félelmetes tájra. Majd érkezett néhány koleopter, hivatalos személyekkel, es leszállt a Vöröskereszt graviplánja is. Ezek azonnal reflektorokat állítottak fel, fényben úszott a becsapódás helye… Megkövülten meredtem a gyilkos fekete vízre. Azt mondtam: „Ott fekszenek valamennyien a tenger fenekén! Micsoda gonosz igazságtalanság!” Mire egy férfi így szólt: „Nem fekszik odalent senki.” Rábámultam bambán. A vöröskeresztes graviplán parancsnoka volt. Azt hittem, durván tréfálkozik. Látta megdöbbenésemet. Így folytatta: A fotonmeghajtású graviplán az ütközés pillanatában felrobbant. Húszezer Celsius fokú hő keletkezett, mely másodpercek alatt mindent… érti, mindent porrá égetett. Nézze: a fekete lyuk körül, ameddig a szem ellát, szürke a hamuréteg… Ezek ők… ez maradt belőlük.”

Néma fájdalom fekszik Szíriusz kapitány házára. Leonida néni szemében könnycsepp lapul. Pinton sápadt, időnként megrándul az ajka. Pierre és Berci leszegett fejjel, komoran bámulja a padlót… Liuna halkan suttogni kezd egy verset: Hol élet virít, ott halál is jár, Minden élőre halál is vár, nem tudja ember, se maga az ég, hol van a kezdet, és hol van a vég…

Nagy hallgatás után végre Pinton szólal meg:

– A könnyűbúvárok… visszatértek?

– Igen, mind a négyen – válaszol Szíriusz kapitány. – A vezetőjük jelentette: „Lent jártunk a tengerfenéken. Nincs ott semmi, csak a szürke hamu. Lassan ereszkedik alá, és megülepszik mindenen…”

– De Asik Dede, az ötödik búvár, hol van? – követeli Pinton.

– Ezt kérdezte Hüsnü is. A válasz így hangzott: „Kiderült, hogy érti a szakmát. Jól bírta a mélységet. Velünk volt százötvennél is. Azonban ilyen túlnyomáshoz nem voltunk kellően szerelve. Életveszély fenyegetett mindenkit. Elindultunk hát gyorsan fölfelé, és hívtuk őt is. Azt mondta, mi csak menjünk, ő még marad, megkeresi Mónikát. És villámgyorsan elúszott, mint egy delfin!… Nem engedtem senkit utána menni. Biztos halál lett volna. Ő sem jön vissza.”

Sziriusz kapitány felvette az utolsó lapot.

– Már csak néhány mondat van hátra. Olvasom… „A tragédia színhelyéről visszaröpültünk Longyearbyenba. Felkerestem Kristofer Krog professzort. Ő már mindenről értesült. Kértem, hogy a svalbardi ősasszonyt helyezze biztonságba intézete mélyhűtő osztályán. Kérésemet készségesen teljesítette. Ali Seyfettin professzortól tudom – mondotta –, hogy ezt a leletet tulajdonképpen ön találta. Ön látta meg a kezét. Most, hogy ilyen szomorú véget értek valamennyien és csak ön maradt életben, nem vitás, hogy a svalbardi ősasszony az ön kizárólagos szellemi tulajdona lett. Létezéséről csak mi ketten tudunk. Én megőrzöm önnek. Akkor léphet vele a nyilvánosság elé, amikor jónak látja.” Mire én így válaszoltam: Akkor, amikor méltó leszek hozzá!” Ezek a könyvecske utolsó szavai.

A kapitány az ötvenedik lapot leteszi az asztalra, és némán egymásra néznek. Nincs kedve senkinek beszélni. Nagy sokára Leonida néni szólal meg:

– Szívemből sajnálom ezt a szegény embert. Elvesztett mindent.

Liuna bal keze hüvelyk- és mutatóujjával lassan csavargatja piros hajfürtjeit. Aztán csak ennyit mond:

– Vagy lehet, hogy éppen most akar megnyerni mindent…

Leonida rácsodálkozik a lányra.

– Ezt hogy képzeled, kedvesem?

– Nem szívesen árulnám el – válaszolja a lány. – Csak sejtem a dolgokat. Igazságtalan lennék, ha bizonyíték nélkül bármivel is megvádolnám őt. Mi nagyot léptünk az Igazság Ajtaja felé, de még nem nyitottuk ki. Most az ő lépése következik.

Pierre hozzáfűzi:

– Holnap kezdődik a kongresszus. Valamennyien jelen leszünk. Majd meglátjuk, mit lép „Hüsnü bácsi”!

 

ÖTÖDIK FEJEZET
amelyben Nazim Hüsnü is lép egyet

Nazim Hüsnü azonban nem hamarkodta el ezt a lépést. Harmadik napja rostokolt a Négyek Tanácsa a paleontológusok kongresszusán Helga néni intézetének dísztermében, és már a könyökükön jött ki minden: a sokféle „pitekusz” és „anthropusz”! A driopitekuszok, a gigantopitekuszok, a ramapitekuszok, a neoanthropuszok, az archanthropuszok, a paleanthropuszok ripityára tört koponyái, állkapcsai, erős fogazatuk, pattintott kőeszközeik, szakócáik, tűzhelyük, lábszárcsontjuk… és a millió és millió évek!

Most éppen ebédszünetet tartanak.

– Én már unom – panaszkodik Pinton. – Mindenki mindig ugyanazt a nótát fújja! Barlangok, agyagrétegek, ásatások, csontok, csontok és csontok!… Egy biztos! Őslénytantudós nem leszek!

Pierre érkezik.

– Édesanyámtól jövök. Nazim Hüsnü ma délután tartja meg nagy hűhóval beharangozott előadását! Egy jókora vasketrecet szállítottak a díszterem emelvényére!

– Amely minden bizonnyal a paleanthropusz fiú összkomfortos lakása lesz – jövendöli Liuna.

– Én megint a nyitott ablakhoz, a rádióriporter bácsi mellé akarok ülni! – közli döntését Pinton. – Az intézet díszkertjének óriási hársfája éppen virágzik. Csodálatos illatot áraszt… és az is roppant érdekes, ahogyan a riporter bácsi beszél, és én szinte mindent látok, amit mond. Összebarátkoztam vele. Oscar Holz a neve. Li, szépen kérlek, ülj te is hozzánk!

– Jó, oda ülök.

– Hallani fogod, milyen muris, amikor szédületes gyorsasággal közvetíti az eseményeket. Valahogy így – és hadarni kezd: – „Kedves hallgatóim! Helga Renard igazgatónő, a világ leghíresebb paleontológusainak háziasszonya megrázza a csengőt, csendet kér…”

 

Oscar Holz suttogva közvetít:

– Kedves hallgatóim! Helga Renard igazgatónő, a világ leghíresebb paleontológusainak háziasszonya megrázza a csengőt… – az elnöki csengő megszólal – és csendet kér… – Csendet kérek!

A teremben egy szerre mindenki elhallgat.

– Köszönöm… Tisztelt kongresszus! Üdvözlöm a jelenlévőket, és negyedik ülésünket megnyitom. Ma délután egyetlen előadást fognak hallani: Nazim Hüsnü professzor úr számol be nekünk a paleanthropusz fiúról.

Lelkes taps fogadja a bejelentést. Oscar Holz halkan, sebesen tudósít:

– Helga Renard helyet foglal az emelvényen, Ramon Garcia díszelnök és Viktor Szíriusz nyugalmazott űrhajóskapitány között. Ó a Hold híres embere… nem kell bemutatnom, mindenki ismeri. Zsúfolt a terem. A kiszivárgott hírek szerint a „paleanthropusz fiú” meghozhatja Hüsnü professzornak Világállam Nagy díját!

De nézzük, mi történik!… Az előadó még nem lépett az emelvényre, amelyen ma egy különös alkalmatosságot állítottak fel. Olyan alakú, mint egy ruhásszekrény, fekete drapériával a padlóig letakarva. De jön már a népszerű Nazim! A dübörgő taps őt köszönti. Karcsú, magas, őszülő halántékú, elegáns férfi. Mélyen meghajol, és beszélni kezd: – Tisztelő híve vagyok tudományágunk kiváló képviselőinek. Köszönöm, hogy meghallgatják beszámolómat. – Nagy taps jutalmazta a szerény bevezető szavakat. – Nem titok, hogy tanult mesterségem az orvostudomány. Tragikus véletlen indított az őslénykutatás útjára. Önök közül sokan emlékezhetnek rá, hogy pontosan húsz évvel ezelőtt – 2461-ben – a török kormány őslénytani expedíciót küldött az Északi– sarkvidékre. Ennek az expedíciónak én lettem az orvosa. Nem akarom önöket ismert események ismétlésével untatni. A svalbardi ősasszony című könyvemben részletesen leírtam mindent. De mert naplószerű visszaemlékezésemet bizonyára sokan nem olvasták, engedjék meg, hogy dióhéjban ismertessem a tartalmát.

– Halljuk! Halljuk! – biztatják az előadót.

Berci a mellette ülő Pierre-nek súgja:

– Jaj nekünk! Ez most elmeséli újra az egészet!

– Nem baj. Az is érdekes lehet, amit kihagy.

De Hüsnü nem hagy ki semmit. Hosszasan, részletesen, helyenként szóról szóra idézve mondja el a tragikusan végződött kutatóutat. Figyelmesen, némán hallgatják. Amikor a svalbardi ősasszony megtalálásához érkezik, ámuló izgalom borzongatja a hátakat. Suttogás, mozgolódás kezdődik. Hüsnü a norvégiai Kristofer Krog professzort idézi: „Megőrzöm önnek az ősasszonyt. Akkor lép vele nyilvánosság elé, amikor jónak látja.” Majd férfias egyszerűséggel befejezi a passzust könyve utolsó mondatával: „Akkor, amikor méltó leszek hozzá…”

Jókora hatásszünetet tart… Pinton a riporter füléhez hajol.

– Tessék nézni! Hüsnü bácsi sír!

– Nagy kókler az öreg! – De a mikrofonba mást mond: Az előadót a visszaemlékezés elérzékenyítette.

Hüsnü látszólag leküzdi meghatódottságát. Megvesztegető egyszerűséggel mondja:

– Most arról kívánok vallani, amit a könyvből tudatosan kihagytam. Elérkezett az ideje… Akkoriban még nem voltam paleontológus, de mint az emberi csontokkal, izmokkal, erekkel és idegpályákkal örökös harcot folytató sebész, magaménak éreztem társaim sikerét és bukását. Elhatároztam, hogy teszek valamit! Mint a könyvemben megírtam: az őrizetemre bízott „svalbardi ősasszonyt” Krog professzor intézetében már biztonságba helyeztem. Nyugodt voltam, hogy jó helyen van. Kristofer Krog, aki akkoriban már 120 esztendős volt, a világ első számú hibernológusának számított. Ezt a rangját díszvendégünk, Viktor Szíriusz kapitány, aki, úgy tudom, sikeres hibernológus is, bizonyára megerősíti.

Szíriusz kapitány mosolyogva jóváhagyóan bólint.

– Köszönöm… Nos, Krog professzort felkértem: együtt vizsgáljuk meg az ősasszonyt. Készséggel vállalta.

Nazim Hüsnü most megemeli a hangját:

– Hölgyeim és uraim! Ez a vizsgálat fantasztikus eredménnyel zárult. Bizonyos szennyezett felső jégrétegek eltávolítása után tisztán, világosan észlelni lehetett, kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy a svalbardi ősasszony halála pillanatában terhes volt. Közvetlenül partus előtti állapotban.

A hallgatóság fölmorajlik: Pinton izgatottan fordul Liunához.– Mit jelent az a partus?

– Latin szó, az orvosok használják. Azt jelenti: szülés. A terhesség 38. hete utáni állapot.

Oscar Holz szélsebesen hadar:

– Kedves, hallgatóim! Szenzációs fordulat! Az ősasszony ősbabát várt! De figyeljük tovább a váratlan eseményeket! Hüsnü folytatja előadását!

– Ha megengedik, folytatom… Krog professzor véleménye és az én elképzelésem megegyezett: haladéktalanul cselekednünk kell! Dehibernálunk és elvégezzük a sectio sarecit is!

Pinton azonnal kíváncsiskodik: – Mi az a szekció?

– Amikor a magzatot műtéttel hozzák világra! De maradj már csendben! Hüsnü folytatja!

– Ekkor Krog professzor feltett egy súlyos kérdést, amire én bizony nem gondoltam. Azt kérdezte: „Kolléga úr! Kinek az életét mentsük meg? Az anyáét vagy a magzatét?” Rádöbbentem: ez az igazság! Választanunk, döntenünk kell! Ha az ősasszonyt jégbörtönétől megszabadítva szabályszerűen dehibernáljuk, azaz a test hőmérsékletét lassan emelve a stagnáló szervek, elsősorban a szív és tüdő működését helyreállítjuk, miközben oxigént, vért, infúziót, gyógyszert adagolunk, ezzel a legalább tízórás beavatkozással esetleg életre keltjük az anyát, de biztosan megöljük a magzatot… („Tudom! Exitál!” – kotyogott közbe Pinton.) Arról nem is szólva; hogy az életre kelt anyán a sectiot azonnal el kell végezni, különben általános mérgezésben meghal, tehát ha az asszonyra esik a választásunk, elpusztulnak mindketten. Ha úgy döntünk, hogy a gyermeket mentjük meg – védett helyzeténél fogva valószínű, hogy sejtkárosodás nem érte –, az (ne csodálkozzék az olvasó, hogy Liuna mindent tud. Egészségügyi szakközépiskolába jár, orvosnak készül. A szakmai kifejezéseket már ismeri) asszony testét gyorsabban felmelegíthetjük, s mielőtt a visszafordíthatatlan bomlás a magzatot elérné, a sectiot rapid elvégezve, a magzatot elkülöníthetjük, veszélyeztetett helyzetéből kiemelhetjük. Ezt az utóbbi határozatot kellett hoznunk.

Nazim Hüsnü iszik egy korty vizet.

– Kérem, bocsássanak meg, hogy ezt a problémát ilyen hosszadalmasan és nem tudományos stílusban tárgyaltam. A lényegét mondtam el, és remélem, a nem orvosok is megértették. Hölgyeim és uraim! Higgyék el, szörnyűséges műtét volt. A dehibernálással együtt mintegy hat órát tartott. Az anya testével közben nem törődhettünk. Sietnünk kellett. Az teljesen oszlásnak indult. A sejtek bomlása ilyenkor rendkívül gyors. Egy szörnyűséges hullából emeltem ki a sértetlen, életre kelthető magzatot. Akit aztán gyorsan életre is keltettünk!

A hallgatóság lelkesen éljenez. „Bravó! Csodálatos! Az évezred műtétje!” – ilyen felkiáltások hangzanak el. Hüsnü boldogan mosolyog. Megtörölgeti verejtékező homlokát.

– Köszönöm… köszönöm az előlegezett bizalmat. Jól hallották, azt mondtam; előlegezett. Mert eddig csak meséltem, de semmit sem bizonyítottam. Nos, bemutatom az első bizonyítékot: a paleanthropusz fiú születési bizonyítványát.

Kiállította a svalbardi hibernációs intézet igazgatója. Kristofer Krog, az orvostudományok doktora, akadémikus; 2461. október hó 7-én.

Hüsnü professzor megérint egy kapcsolót, a mennyezetről leereszkedik a vetítővászon, amelyre az automata vetítőgép rásugározza a születési bizonyítványról készült diát. Megtapsolják.

– Második bizonyítékom az újszülött őscsecsemő fényképe!

Nagy tapsot kap a csúnya, görbe lábú, lapos homlokú, elálló fülű gyermeket ábrázoló fotó.

– Jaj, de aranyos! – lelkendezik Pinton.

– Igazi pici paleanthropusz – állapítja meg Liuna.

Oscar Holzban lobog az érdeklődés.

– Nagy pillanat ez egy rádióriporter életében! Százezer éve fogamzott ősgyermek fényképében gyönyörködhet!

– Tisztelt kolléganők és kollégák! Most, mielőtt többi bizonyítékomat felsorakoztatnám, be kell számolnom a svalbardi ősasszony további sorsáról. Sajnos a sectiot, mint már említettem, jóval fagypont fölötti hőmérsékleten kellett végeznem. Az ősasszony sejtjeinek bomlási folyamata visszafordíthatatlanul, robbanásszerűen felgyorsult. Csak a csontvázát menthettük meg. Az is jelentős tudományos leletnek számít. A Svalbardi Élettani Múzeumban őrzik. Ezt ábrázolja harmadik képünk.

Liuna megállapítja:

– Egy teljesen ép, hiánytalan női csontvázat látunk.

– Itt közbe kell vetnem – folytatja Hüsnü –, hogy Krog professzornak felajánlottam: tekintsük a svalbardi paleanthropuszkutatásokat közös munkánknak. Társulásunkat természetesen ő vezeti. Én a paleontológiában csak kisinas lehetek mellette. Akik olvasták a könyvemet, tudják, hogy ez a kisinas akkor őslénytan-mámorba esett. Elhunyt kollégáim tragikus emléke ellenállhatatlan erővel kényszerített a paleontológia elsajátítására! A török kormánytól jelentős összeget kaptam az expedícióban teljesített munkámért, megélhetési gondjaim nem voltak. Szüneteltettem orvosi működésemet, és az izmiri egyetemen a körünkben jelen lévő igen tisztelt Ramon Garcia tanár úr növendéke lettem. Hat évig vasszorgalommal tanultam a paleontológia tudományát. Igaz ez, Garcia tanár úr?

– Igaz bizony, jeles tanuló voltál! – erősíti meg a díszelnök. – Jó paleontológus lettél.

– Közben sűrűn látogattam a paleanthropusz fiút, akit Krog professzor megállapodásunk szerint mai világunktól teljesen elkülönítve, mint ősembert nevelt… Erről a korszakáról is vannak felvételeink. Megmutatom. Tessék! A gyerek egyéves! (Taps.) A gyerek kétéves! (Taps.) Hároméves! (Taps.) Pinton felkiált: – Nincs rajta ruha! Miért nincs rajta ruha?

Hüsnü azonnal válaszol:

– Hallottam, kisfiam, a megjegyzésedet. Valóban nincs rajta ruha. Az ősgyereket úgy neveltük, ahogy százezer évvel ezelőtt élt volna. Persze csak megközelítően: Hiszen sem a mostoha éghajlatot, sem a rá leselkedő életveszélyeket nem kívántuk mesterségesen leutánozni. Kristofer Krog szép nagy üvegházat, abban műőserdőt csináltatott számára. A világhírű agg tudós időnként állatbőrökbe burkolózva mint „ősember apa” látogatta neveltjét, gondoskodott táplálékáról, vigyázott egészségére, de nem tanította semmire: se beszélni, se olvasni, se írni! Ha fázott, állatbőrökbe takargatta, nyers gyümölcsöt meg répaféléket evett, de néha nyárson sült húst is kapott. Azt nem állítom, hogy pontosan úgy élt, mint hajdani anyjának többi gyermeke, de erősen hasonlatosan. Sajnos Krog professzor nem érte meg a paleanthropusz fiú tizenhatodik születésnapját. A kis ősember tizenöt éves volt, amikor tudós nevelője elhunyt. Én akkoriban lettem a sumeni klinika sebész főorvosa. A gyermeket magamhoz vettem. Jóval kisebb házam jóval kisebb kertjében éldegélt és hancúrozott tovább. Figyeltem értelme ösztönös nyiladozását és természetesen fotóztam. Most a nálam töltött éveiből látnak egy sorozat képet: itt tizenöt éves… itt tizenhat… itt tizenhét… itt meg tizennyolc.

Oscar Holz fáradhatatlanul közvetít:

– A kongresszus tudósai módfölött élvezik Nazim Hüsnü színes, izgalmas előadását. Csodálkoznak az újabb és újabb váratlan fordulaton, és hálásan megtapsolják az ősgyerekről készült pompás, színes, háromdimenziós felvételeket.

A siker óriási! A következő fotón már húszéves a fiú.

Hüsnü professzor felemeli a kezét.

– Tisztelt kongresszus! A svalbardi paleanthropusz fiú életében jelentős és nehéz időszak következett. Egyre erősebb, egyre ügyesebb lett. Nem lehetett már a kert falai között tartani. Egyszer kiszökött, és rémületet keltett egy iskolában. A feldühödött szülők kis híján agyonverték. Majomnak vélték, és a hatósághoz fordultak. Azt követelték, pusztítsam el. Döntenem kellett. Úgy határoztam, hogy lemondok orvosi munkámról, és ezután egész életemet a paleanthropusz fiúnak szentelem. Elköltöztünk Sumenből, Borneóba mentünk. Egy igazi borneói dzsungelban építtettem bungalót magunknak, bennszülött személyzetünk volt, és az én ősember fiam itt igazi őserdőben élt, gyakorolt, megtanulta mindazt, amit hajdani testvérei tudtak. És most bejelentem, hogy minden eddig bemutatott bizonyítékom csak közvetett volt. Ha akarom, elhiszem, ha akarom, nem. Papírok, fényképek készíthetők, hamisíthatók.– Hüsnü most felemeli hangját, mintha szószékről hirdetné az élet igazságát: – De van egy közvetlen bizonyítékom, egy tárgyi… Azaz dehogyis tárgyi! Egy élő személyi bizonyítékom, maga a svalbardi fiú, aki most tölti be huszadik életévét, és elhoztam önökhöz!

A termen csodálkozó moraj fut át, sőt valaki be is kiált: – Mutassa meg!

– Meg fogom mutatni! – mosolyodik el fölényesen Hüsnü professzor, és fölemelt kezével csendet kér. – Látni fogják őt azonnal, valódi, ősi vadságában. Egyelőre biztonságosan elkülönítve, majd bizonyos idő elteltével, ha megszokta a sokaságot, az arborétum ősfáira is kiengedhetem, és saját szemükkel meggyőződhetnek hallatlan ügyességéről! Az ágakon, liánokon villámsebesen közlekedik, mint egy majom.

Pinton Liunához hajolva súgja: – Ezt mi is bizonyíthatjuk.

– Pszt! Még meghallja Hüsnü! – inti csendre a kisfiút Liuna.

De Hüsnü most se lát, se hall. A sikertől megmámorosodva csak áll és magyaráz.

– Mivel nem élt közösségben, nem tud beszélni. Testvérei a legegyszerűbb érzelmeiket és cselekvéseiket minden bizonnyal ki tudnák hanggal fejezni. A mi ősemberünk sajnos mindezt nem tudja. De én így is akartam őt bemutatni tudós kollégáimnak, így… ősemberi állapotában. Hangszálai vannak, üvölteni tud. Leggyakoribb üvöltése így hangzik: „Uaaa… uaaa” Így lett a neve: Uaua. Az Uaua névre hallgat is, mint egy ló vagy egy kutya.

Hüsnü Helga Renard felé fordul.

– Tisztelt igazgató asszony! Tisztelt elnökség! Tisztelt hölgyeim és uraim! Most az előadásom első részét befejezem. Tíz perc szünetet tartunk. Előbb azonban egy kötelességet kell teljesítenem. Bocsánatot kell kérnem Helga Renard igazgató asszonytól, kedves fiától és fia barátaitól, akik bizony nem tévedtek, amikor ősembert véltek látni az arborétumban. Uaua titokban egy hónapja a Hold őserdejében élt. Nem tehettem mást. Munkám már egy hónappal ezelőtt ide szólított. Ha az ősember fiút egy hónapig szállodai szobában tartom, elveszti hitelességét, ellustul, elhízik. Ezért rejtettem el a 12-es kupolában, és okoztam némi izgalmat, amiért is töredelmesen bocsánatot kérek.

Pinton csengő hangon válaszol: – Megbocsátok, Hüsnü bácsi!

Nagy nevetés és taps fogadja a kisfiú közbeszólását. A hallgatóság megmozdul, kivonulnak az előcsarnokban felállított gazdag büfébe, ahol ízes falatok és zamatos italok várják őket: a Hold Állam Központi Konyhájának remekei. Liuna mint házikisasszony, a riportert és Pintont a büfé különszobájába vezeti.

– Jöjjenek utánam… Itt nincs tolongás. Parancsoljanak enni, inni.

A riporter, miközben egyik kezével vajas-kaviáros szendvicset töm a szájába, másik kezével megsimogatja kis barátja fejét, és csodálkozva mondja:

– Mik derülnek ki?! Te, kisfiam, talalkoztál már előbb is az ősemberrel?

– Találkoztam bizony!

– Az ülés után interjút csinálok veled.

– Jó! Szívesen állok Oscar bácsi rendelkezésére!

Most érkezik hozzájuk Pierre és Berci.

– Hiába bújtatok el, megtaláltunk titeket!

Liuna bemutatja a fiúkat:

– Pierre Renard és Kocsis Berci. A barátaink. Így, együtt mi vagyunk a Négyek Tanácsa!

– A híres Négyek Tanácsa? Sokat hallottam rólatok! Akkor egyáltalában nem csodálkozom, hogy ti már láttátok az ősembert!

– Legyünk igazságosak – helyesbít Pierre. – Nem mi láttuk, csak egyedül Pinton. De nem hitte el neki senki! És Hüsnü bácsi is tagadta! Most már tudjuk, hogy miért… Fényes elégtételt kaptál, töpörtyű!

– Ezt megrúgom!

Berci közbeszól: – Riporter úr!

– Ne urazz! Szólítsatok csak Oscarnak! És tegezzetek. Legyünk barátok!

– Jó! Legyünk barátok!… Oscar… Tudod, kicsoda Conchita Ibanez?

– Hogyne tudnám! Világhírű filmsztár.

Berci büszkén helyesel:

– Az! Világhírű filmsztár egyrészt, másrészt ennek a töpörtyű gyereknek a mamája! Őket kettőjüket élesztette föl a fagyhalálból Szíriusz kapitány.

Oscar Holz csak ámul-bámul.

– Gutenbergre! Micsoda riportot fogok rólatok írni!

Pinton kíváncsian megkérdezi:

– Ki volt az a Gutenberg?

– Liuna majd megmondja…

Mély hangú gong jelzi, hogy vége a szünetnek.

– De nem most! Most vissza kell mennünk a terembe. Majd az ülés után.

Mindenki elhelyezkedik. Várják, milyen meglepetések érik még őket. Nazim Hüsnü az emelvényre lép, és kedves közvetlenséggel így szól:

– Akkor hát folytassuk!… De mielőtt bemutatnám Uauát, volna még egy kérésem. Kolléga hölgyek és urak, vegyék figyelembe, hogy a mi fiatal ősemberünk ilyen sok idegent, mint a tisztelt kongresszus, még életében nem látott. Ösztönösen félni fog. Kérem tehát: maradjanak csendben, ne mutassanak iránta túlzott kíváncsiságot.

Most pereg igazán a nyelve Oscar Holznak:

– Végre elérkezett a nagy pillanat! Hüsnü professzor a fekete vászonnal borított szekrényféléhez lép, eltávolítja a leplet. Jókora vasketrec van alatta! És a vasketrecben békésen szundikál az ősember: Uaua! Középtermetű, dús szőrzetú, lapos homlokú, széles orrú, vastag homlokereszű, erős izomzatú fiatalember.

Hüsnü széles mozdulatokkal ünnepélyesen így szól:

– Íme, a százezer éves paleanthropusz ősasszony élő fia!

A közönség üdvrivalgásban tör ki. Tapsolnak. Éljeneznek. A riporter lázas izgalommal beszél:

– Uaua a tapsra felriad, körülnéz, vicsorgatja a fogát. Nyilván megijedt!

– Uaaauaaa!– ordít fel artikulálatlan hangon.

– Hallották ezt a vérfagyasztó üvöltést? Az ősember hangja volt! Százezer év iszonyú messzeségéből érkezett hozzánk, a XXV. századba!… De mi történik?!

A küldöttek felugrálnak, hogy jobban lássanak. Kilépnek a sorok közül, nyomakodnak a színpad felé… Helga asszony megrázza az elnöki csengőt.

– Kérem kedves vendégeinket, üljenek vissza a helyükre! Ne közelítsenek az ősemberhez! Nagyon kérem önöket! Még megriasztják őt!

Hiába, a tömeg egyre vadabbul tülekedik, lármázik, kiabál. Kihallani a szövegeket: „Éppen csak megnézem!” „Nem nyúlok hozzá egy ujjal sem!” „Ezt alaposan meg kell vizsgálnom, jó közelről!” „Engedjenek!… Ez nem ember! Állat ez!”

Az ősember megrémül. Hosszasan és fájdalmasan felüvölt: – Uaaa!… Uaaa!

Helga Renard reménytelenül próbál rendet teremteni.

– Kérem, uraim! Könyörgök, hölgyeim! Azonnal hagyják el a színpadot!

Hüsnü szinte rimánkodik:

– Kérem, kérem a tisztelt kongresszust! Szíveskedjenek lecsillapodni! Fáradjanak le a színpadról!

A riporter elemében van, valósággal lubickol a botrány vizében:

– A helyzet egyre forróbbá válik! Az igazgatónő hiába könyörög, Hüsnü hiába rimánkodik! Az indulatok elszabadultak. Egyre nagyobb tömeg kapaszkodik fel a színpadra. Már mind ott tolonganak, dulakodnak és ordítoznak a ketrec körül! Mindenki furakodik. Mindenki közelről akarja látni az ősembert!

– Uaaa!… Uaaa!… Uaaa!

– Hallották?! Az ősember ismét rémülten felordított! – hadarja Oscar.

– Rendet!… Kolléga urak, rendet!!! – Nazim Hüsnü halálsápadtan igyekszik tárol tartani a fejét vesztett tömeget… A legelöl állókat már a ketrec vasához szorítják! Az ősember csapkod a kezével!

Helga asszony rémülten felkiált:

– Vigyázzanak !… A ketrec!

– Igen, igen, a ketrec! A ketrec nem bírja a nyomást! – hadarja izgatottan Oscar. – Meginog! Mindjárt feldől! A vasketrecet felborítják! Hallják a vasrudak csattanását?… Feldőlt! Igen; feldőlt a ketrec, és kinyílt az ajtaja!

Hüsnü kétségbeesetten reszketve ordítja:

– Kolléga urak, mit művelnek?! Azonnal csukják be! Csukják be a ketrec ajtaját!

Oscar Holz fáradhatatlanul közvetít tovább:

– Az emberek megvadultak! Ki hitte volna, hogy a XXV. században ilyesmi lehetséges! És most! És most a feldőlt ketrec nyitott ajtaján kidugja fejét az ősember! A következő pillanatban kimászik a ketrec tetejére.

Hüsnü teli torokból üvölt: – Uaua! Ide hozzám!

Uauának eszében sincs engedelmeskedni! Hatalmas ugrásokkal elhagyja a színpadot! Az emberek fején, vállán tornázik, táncol! Teljes a pánik! Segítségért kiabálnak, és menekülni próbálnak! Az ajtó felé nyomakodnak. Ott már mozdulni sem lehet. Valaki elájult, rátaposnak… Az ősember meglendíti magát, mint egy légtornász! Óriási lendülettel elkapja az egyik mennyezeti csillárt! Onnan átrepül a másikra… A rémült ordítozást, jajgatást, sikoltozást most egy esengő gyerekhang kiáltja túl: – Uaua!… Gyere ide hozzám!

– Csoda – lelkesedik a riporter –, igazi csoda történt! Az ősember szót fogadott egy kisfiúnak. A kis Pintonnak. Egyetlen ugrással mellette termett, és magához ölelte a gyermeket. A kisfiú most megsimogatja az ősember szőrös arcát.

– Jól van, Uaua, okos vagy, Uaua. Nyugodj meg.

– Pinton! Azonnal gyere vissza!… Legyen eszed! – kiált most a kisfiúra Liuna.

– Esküszöm! Ilyent még nem láttam! – fokozza a közvetítés lendületét Oscar Holz. – A piros hajú kislány bátran közelít a fiúhoz, megfogja a kezét, maga felé húzza. Az ősember nem engedi. Rávicsorít a lányra, fél karral szorosan magához szorítja a gyermeket, és felugrik vele a nyitott ablakpárkányára.

– Hij! Hijjj! – sikolt föl az ősember, és hatalmas lendülettel kiveti magát az ablakon. Együtt zuhan a kisfiúval a mélységbe!

– Elrabolta a kisfiút!… Végük van! Lezuhantak!… Ez szörnyűség!… – hallatszanak a rémült hangok a teremből. A riporter dadog, alig kap levegőt:

– Ez hi… hi… hihetetlen! Szédületes produkció! Ilyent még nem láttam! Képzeljék, Uaua esés közben szabad kezével elkapta a hársfa egyik vastag ágát!… Most ágról ágra ugrik!… Most eltűnik a hatalmas fa dús lombozatában! Pintont magával cipeli!

Helga Renard mindenkit túlkiabál:

– Segítség!… Elrabolta Pintont! Emberek, segítség!

Hüsnü is ordítozik:

– Utánuk! Fogják meg!… Fogják meg!!!

A tömeg a kijárati ajtó felé rohan: egyszerre akar mindenki kijutni. Lökik, ütik, tapossák egymást.

– Te mit csinálsz, kislány?! – kérdezi ijedten a riporter Liunától. – Miért mászol fel az ablakpárkányra? Csak nem akarsz utánuk ugrani?!

– Nem vagyok bolond! Csak azt nézem, hogy merre menekültek. Ez a díszkert az intézet közepén van. Ebből balra nyílik a 17-es kertészet, jobbra meg a 18-as arborétum… Az ősember nyílván az arborétumba igyekszik. Ott lakott mostanáig, azt ismeri.

A vadul tolakodó, lökdösődő tömegen Pierre és Berci küzdi át magát a lányig.

– Liuna… Liuna… szörnyűség! Láttuk, mi történt. Ezen az őrült tömegen nem tudtunk hamarabb áttörni. Gyere azonnal velünk! Szíriusz bácsi kinyitotta a vészkijáratot! Rohanjunk az arborétumba!

– Talán még idejében érkezünk – veszi át a szót Pierre-től Berci. – Nátha még életben találjuk őket. Pinton mintha az ősemberbe kapaszkodott volna!

– Pinton él – állítja meggyőződéssel a lány –, láttam! Együtt repültek a hársfán ágról ágra! Uaua védelmezőn magához szorította Pintont!

– Bárcsak így lenne!… Gyere már!

– Ti csak menjetek, Berci. Siessetek! – mondja Liuna. – Mi itt maradunk.

Berci rákiabál:

– Megőrültél?! Mi a csudának maradsz itt?

– Hagyd! Ne vitatkozz vele! – rángatja Berci ruháját Pierre. – Nem tudod őt meggyőzni… Lány! Nem érünk rá vitatkozni. Gyerünk Szíriusz bácsihoz!

Közben Szíriusz kapitány is átverekedte magát a tömegen. – Itt vagyok! Azonnal megyünk, csak végzek ezzel a… Ezzel a Hüsnüvel! – Most látják, hogy Hüsnüt fél kézzel húzza maga után. A pár perce még ünnepelt tudós gyáván siránkozik:

– Mi lesz most?… Mi lesz most?… – tördeli a kezét.

– Most az lesz – harsogja Szíriusz kapitány –, hogy kitekerem a maga nyakát, ha annak a kisfiúnak baja esik! Maga felelős mindenért!

– Mit tegyek? Mondják meg, mit tegyek?! – szűköl Hüsnü. – Megteszek mindent!

– Most velünk jön! A füttyjele majd előcsalogatja az ősembert.

– Miféle füttyjelről beszél?

– Amivel enni hívja!… Na, indulás a majomkenyérfához!

Nazim Hüsnü még mindig reszket a félelemtől, de azért elindul Szíriusz kapitány nyomában.

Keresztülvágnak a kerten, amikor is Szíriusz kapitány megfordul, és ismét elkapja Hüsnü nyakát. Alaposan megrázza és rákiált:

– No, itt vagyunk! Most fütyüljön!

– Miért fütyüljek? – néz a kapitányra tágra nyílt szemekkel a professzor.

– Azért, hogy idehívja az ősembert!

– Miért gondolja, hogy én az ősembert füttyel szoktam hívni?

Viktor Szíriusz szorít egyet Hüsnü nyakán.

– Nazim Hüsnü! Ha nem fütyül azonnal, tőlem lehet a világ legnagyobb tudósa, én kiszorítom magából a lelket!

Hüsnü fuldoklik.

– Jaj!… Fáj!… Eresszen el! Inkább fütyülök!

A kapitány elereszti.

– Halljuk!

Hüsnü elfütyüli az ismert hívójelet. Csend.

– Még egyszer! Hangosabban! – kiált rá a kapitány.

Hüsnü megismétli… Most sem válaszol senki.

– Hol van Berci? – fordul Pierre-hez a kapitány.

– Szereztem két URH-készüléket – valaszolja Pierre. – és Berci felment a kupola kilátójába. Azonnal hívom. Itt Pierre… Itt Pierre.

Vékonyka hang válaszol a készülékből: – Itt Berci. Fent vagyok a kilátóban.

– Látsz valamit?

– Semmit. Alattam a majomkenyérfa. Fent a csúcsán fészek formájú pihenő. Itt lakhatott Uaua… De most üres!

A kapitány átveszi a készüléket.

– Itt Viktor Szíriusz. Gyere le! Az intézet előcsarnokában találkozunk. Megszervezzük a módszeres kutatást. Ötven ember csatárláncban átfésüli az arborétumot!

Hüsnü aggodalmasan nyögdécsel:

– És ha… és ha Uaua nem is ide menekült?

– Máshova nem mehetett! – dörgi a kapitány. – Az intézet alagsorába, a minifurgon-állomásra csak liften lehet lemenni. Az ősembernek a lifthez nincs kulcsa. A kertészetbe sem menekülhetett. Helga az előbb azt mondta, hogy a 17-es kupola zárva van.

Tanácstalanul állnak. Egymásra bámulnak. És mindnyájan ugyanazt gondolják: szegény kicsi Pinton! Vajon mi lehet vele?

 

HATODIK FEJEZET
amelyben elhangzik a felkiáltás: „Az a gazember Hüsnü!”

A kongresszusi termet már rég elhagyta mindenki. Az arborétum előterében sétálhatnak, beszélgetnek, várják a híreket. Egyedül Liuna ül még mindig a nyitott ablakban, és figyel. Piros haját izgatottan tekergeti két ujjával. A hársfa hatalmas koronája eltakarja szeme elől az arborétum bejáratát. Ha Uaua arra menekült, azt nem láthatta. „De miért menjen vissza valaki oda, ahol fogva tartották és verték?… – tűnődik a kislány. A kertészet krómacél kapuja légvonalban mindössze tizenöt méterre van tőle. – Newton apára esküszöm, ott nem ment ki senki. És nyitva van a kapu, mert a kilincse függőlegesen áll – töpreng tovább. – Ha bezárják, akkor a kilincs vízszintes.”

Liuna mozdulatlanul ül és vár… És lám! Türelmét siker koronázza! Egyszer csak megpillantja, amint Uaua nagyon lassan lemászik a fáról! Pinton a nyakába kapaszkodik, jó szorosan fogja. Láthatóan semmi baja nem esett… Liuna visszafojtott lélegzettel figyel. Az ősember Pintonnal a kertészet kapujához ér.

Óvatosan körülnéz, és eltűnik a növények között. Liuna hirtelen leugrik az ablakpárkányról, leszalad a lépcsőn, és a szökevények után ered. Egy pillanatra megáll, körülnéz… Az intézet előcsarnokában egy lélek sincs. Gyorsan továbblopódzik, tovább, a díszkertbe…

Az is üres. Széthúz egy sűrű rododendronbokrot, mögéje lép, és elnyeli őt is a kertészet buja növényzete.

Nagy csend… Lassan továbblopakodik és figyel. Nicsak! Annak a tamariszkusznak mintha megrezzent volna az egyik levele!… Vajon miért? Itt nincs se madár, se szitakötő, se lepke! A szél se fúj! Halkan egy félkört tesz meg… És nem akar hinni a szemének. Megpillantja őket. Ott vannak szemtől szembe. Pinton az ősember ölében ül, és átöleli a nyakát. Az meg simogatja a kisfiú fejét! Liuna majdnem felkiált. De szájára szorítja a kezét, mert tudja, ha megszólal, esetleg elront mindent. Uaua megijed, elmenekül, és rossz vége lehet a dolognak. „Jaj, mit tegyek?” – töpreng a kislány, és ekkor… ekkor Pinton halkan, finoman énekelni kezd.

Lassan elindul feléjük, és óvatosan az ősember felé nyújt egy barackot. Az ősember rávicsorog. Liuna először megretten, aztán úgy érzi, Uaua a vicsorgást mosolynak szánta… Aztán Liuna felé nyújtja a kezét, és elfogadja a barackot.

Az ősember elfogadta a barackomat! A kislány alig tudja visszafojtani. az örömét. Úgy érzi, egyszerre lepkekönnyűvé válik, emelkedik, virágkelyhek illatoznak körülötte, napfény melegíti, zsong az élet, és eltűnt a rút halál…

A halál… Ekkor döbben rá, hogy el volt készülve a legrosszabbra: a halálra.

Pintonéra és a saját halálára. Ehelyett most itt ülnek, Pinton az ősember ölében… Liuna alig mer megszólalni:

– Pinton… hogy vagy? – kérdezi halkan. – Nem történt semmi bajod?

Pinton énekelve válaszol. Azután prózában folytatja:

– Mert Uaua szeret engem, és én is szeretem őt.

Amikor Pinton azt mondta: Uaua szeret engem, az ősember megsimogatta Pinton arcát. Mintha értette volna, hogy mit beszélnek. Liuna közelebb húzódik hozzájuk. Lassan oldódik a félelme.

– Azt hiszem, most már téged is szeret – mondja Pinton, már nem énekelve.

Uaua lassan Liuna felé nyújtja a kezét. A kislány szeme tágra mered. Mit akarhat tőle az ősember? És ekkor… Uaua óvatosan megsimogatja a kislány kezét.

– Einstein apóra! Ez az ősember érti, amit beszélünk! – nevet föl megkönnyebbülten a lány. – Ó, én ostoba! Hát persze hogy érti! Pinton, emlékezz Csibész magnófelvételére! Hüsnü beszélt Uauához. Utasításokat adott neki, és ő tudomásul is vette azokat! Te, Pinton, Uaua érti a világnyelvet! Minden szavunkat érti! Nézd, mosolyog! Igazán mosolyog!

Pinton és Liuna nevetve néz Uauára. És a három mosoly találkozik.

– Hogyha érti a világnyelvet, az sok mindent megmagyaráz – mondja Pinton. – Amikor magával ragadott, és repültünk a mélységbe, én félelmemben a nyakába kapaszkodtam, és azt kiáltottam: „Jaj, végünk van! Jaj!” Akkor éreztem, hogy erősen magához szorít!… Amikor a hársfa lombjai közt megbújtunk, és látszott, hogy mindenki a 18-as arborétumba rohan, ösztönösen azt mondtam: „Jaj! Ne oda!” Ő azonnal a másik irányba, a kertészet kapuja felé kezdett figyelni!… hogyan tudhatnánk meg biztosan?

– A legegyszerűbb, ha megkérdezzük tőle – vágja rá Liuna.

– Jó. Kedves Uaua, te érted a mi beszédünket? – néz várakozón az ősemberre Pinton.

– Ua… ua… – rázza fejét az ősember. Azt intette a fejével, hogy nem.

– Höhö! Arra a kérdésre, hogy érti-e a mi beszédünket, azt válaszolta, hogy nem. Akkor mégis értette!

– Azt integeti, hogy nem érti, de közben érti, hiszen válaszolt rá. Föl tudod te ezt fogni, Liuna? – kérdezi Pinton.

Liuna két kézzel túr bele vörös hajába. Töprengve fordul a kisfiú felé.

– Várj! Mielőtt belebonyolódnánk az érti-nem érti zűrzavarba, kérdezek tőle valami mást. Azaz nem kérdezni, hanem kérni fogok! Uaua, kérlek szépen, simogasd meg a kisfiú fejét.

– Uaa… – Az ősember arcán mintha szétáradna a szeretet, lágy kézmozdulattal Pinton hajához ér és megsimogatja.

– Értette! Megsimogatott! – kiált föl örömmel a kisfiú.

– Uaua, kérlek, hogy simogass meg engem is! – hajtja az ősember felé kócos vörös haját a kislány.

– Ua… ua… – Ismét torz mosoly, és Uaua Liuna hajához ér.

– Értette! Értette! Téged is megsimogatott! – pattan fel a fűből Pinton.

– Halkabban, halkabban – csendesíti őt Liuna –, nem vagyunk biztonságban!

– Ua! – rezzen össze az ősember, és esdekelve pillant a lányra.

– Látod?! – suttogja Liuna. – Ezt is értette!

– Pszt! Maradj csendben te is, Uaua. Értetted, amit kértem?

Az ősember gyorsan rázni kezdi a fejét.

– Megint nemet intett a fejével… Érdekes a dolog.

– Egy kis türelmet kérek, Pintonkám! – szól a kislány, és tűnődve hajtja le a fejét: – Valami dereng az emlékezetemben… Megvan! Édesanyámtól hallottam egyszer régen, hogy van egy ország, van egy nép valahol Európában akik a fejük mozgatásával nem úgy jeleznek, mint ahogy más nemzeteknél ez szokás, hanem fordítva! Náluk a fejcsóválás jobbra-balra igent jelent, a bólintás nemet! Hol is van ez? Úgy rémlik, Közép-Európában… Ott van Berci hazája körül. Attól délre a Balkán-félsziget… igen… Kik is élnek ott? Szerbek, horvátok, dalmátok, görögök, törökök, bolgárok… Ó… a bolgárok! Persze, ők azok! Megvan! Uaua kérlek, intsd a fejeddel azt, hogy igen.

Uaua jobbra-balra ingatja a fejét.

– De hát nemet int! Nemet int! – kiált fel Pinton.

– Uaua! Intsd azt, hogy nem! – kéri a lány ismét.

– Ua… ua… – bólogat az ősember.

– Nagyszerű ember vagy! Végre értjük egymást – öleli át Liuna, majd fölpattan, és tapsolva körültáncolja az ősembert. Az boldog ua! ua! ua! kiáltásokkal hálásan néz a kislányra.

– Most én kérdezek! Most már értem, hogy mire jöttél rá Liuna. Uaua, te bolgár vagy? – kérdezi a kisfiú, és két tenyere közé fogja az ősember arcát.

– Uauauaua! – makogja, és sűrűn nemet int a fejével.

– Azt intette, hogy nem. Vagyis igen! Ő bolgár! Ó, Liuna, ez nagyszerű!

– Állj! Az ujjongásnak vége! Pinton, te csodálatos dolgot kérdeztél, és csodálatos volt a válasz is… De baj van. Nagy baj. Itt valaki szemérmetlenül hazudik, szélhámoskodik, csalni készül.

Az ősember izgatottan néz Liunára, és két tenyerével izgatottan dobolni kezd a fákon.

– Csalni készül? Azt mondod? – néz tágra nyílt szemekkel Liunára Pinton. – Na de kicsoda?

– Vagy ez az ősember – mutat Uauára Liuna –, vagy Nazim Hüsnü!

– Hát ami engem illet, inkább az utóbbira szavazok. De kérlek Li, mondd el pontosan, hogy mire gondolsz.

Liuna törökülésbe ül, halkan szól Pintonhoz és Uauához: – Húzódjatok hozzám közelebb – int nekik –, nehogy fölfedezzenek minket.

Uaua szorosan Liunához simulva, rémült szemekkel néz körül. A bokrokon egy levél sem rezdül. A fák óriásként magasodnak a gyerekek fölé. Halott mozdulatlanságba dermedt a kert. Volt benne valami ijesztő és vészjósló.

– Hüsnü az előadásában azt állította – suttogja Liuna –, hogy ezt a paleanthropttsz fiút húsz évvel ezelőtt ő operálta a világra, és Krog professzorral dehibernálta.

Pinton elgondolkodva biccent a fejével. – Eddig rendben van, Li. Folytasd!

– Azt állítja, hogy ők ketten nevelték, elzárva az emberektől, a civilizációtól. Soha semmire nem tanították: sem írni, sem olvasni, sem beszélni. Ezzel szemben Uaua tökéletesen érti a világnyelvet, és… várjunk csak!… Uaua, tudsz te olvasni?

– Ua, ua! – rázza tébolyultként a fejét jobbra-balra az ősember.

– Nemet intett, tehát tud olvasni! – állapítja meg csodálkozva Pinton.

– Írni is tudsz? – néz az ősemberre Liuna.

– Ua, ua, ua!

– Írni is tud! – ámul el a kisfiú.

– Helyes! – bólint a lány. – Tehát Uaua írni is tud és olvasni is. Most vizsgáljuk meg, hogy miért integet fordítva. Ez egy ősi bolgár beidegződés. Lássuk csak, Hüsnü szerint mi köze van Uauának Bulgáriához?… Azt mondta, az ősember gyereket tizenöt éves koráig Krog professzor nevelte. Náluk nem integetnek fordítva. Aztán a fiú Bulgáriába került, Sumen városába, de ott el volt zárva a külvilágtól! Kizárólag Hüsnüvel érintkezett, aki azonban nem integet fordítva, mert ő török származású. Utána Borneóba költöztek, azt mondta, majd onnan egyenesen a Holdra. Uaua tehát soha nem élt olyan bolgár környezetben, ahol ráragadhatott volna ez a fordítva integető, furcsa népszokás. Mi következik ebből? – kérdezi Liuna, és mutatóujjával Pintonra bök.

– Az, hogy Uaua nem az, akinek Hüsnü bácsi mondja! Hüsnü bácsinak minden szava szemenszedett hazugság! Hüsnü bácsi közönséges csaló, szélhámos! – A mondat végét már kiabálja Pinton.

Uaua gyorsan gesztikulál, magyaráz valamit, de nem értik a gyerekek.

– Várj, Uaua! – inti le őt Liuna. – Pinton! Mi következik mindebből? – kérdezi ismét Liuna.

– Az, hogy sürgősen meg kell tudnunk, kicsoda Uaua!

– Kérdezzük meg tőle magától, hátha tud rá felelni. Uaua! Az előbb azt mondtad, hogy bolgár fiú vagy.

Az ősember ismét rázza a fejét.

– Akkor neked ez a név: Uaua, nem az igazi neved, ugye?

Az ősember tiltakozik.

– Tudod az igazi nevedet? – kérdezi izgatottan a lány. Az ősember integet, hogy tudja.

– Tudja, de kimondani nem tudja a szerencsétlen – csóválja fejét a lány.

– De talán… talán le tudja írni! – kiált fel Pinton.

– Ragyogó eszed van! Hát persze! Néhány perce azt állította, hogy tud írni. Akkor a nevét is biztosan ki tudjuk szedni belőle… De hát nincsen nálam semmiféle írószerszám – tapogatja sebesen Liuna a ruháját.

– Nálam sincs – legyint bosszúsan Pinton. – De itt van ez a barackfa.

– Nála van toll? – neveti el magát Liuna.

– Nem. De arra gondoltam, hogy letörnék róla néhány nem termő ágacskát, pálcikákat csinálok belőlük, és azzal próbáljuk meg, hogy Uaua kirakosgassa nevének betűit.

Azzal Pinton a barackfához szalad, letör néhány ágat, megtisztítja őket a levelektől, és Uaua felé nyújtja őket.

– Uaua, kérünk, próbáld meg kirakni a nevedet… Ez a függőleges pálca I betű… Nézd, ha alá teszek egyet vízszintesen, L betű lesz belőle… Ha hármat vízszintesen teszek, egyet pedig függőlegesen, akkor az E betű… Érted, Uaua?

Az ősember élénken jelez, hogy érti, majd átveszi a pálcikákat; és otromba ujjaival rakosgatni kezdi őket. A gyerekek izgatottan figyelnek. Négykézláb állnak Uaua mellett, és szemükkel követik a mozdulatokat.

– Látod, Pinton, ez egy L betű… nézd, ez egy I… Megint L… megint I… ez meg egy E betű.

– Liliev! Liliev! Ezt írta le Uaua! – kiált fel izgatottan Pinton.

– Liliev… Ez valóban bolgár családi név, és olyan ismerősen hangzik. Talán volt egy ilyen nevű író vagy költő vagy politikus… – tűnődik hangosan Liuna.

– Nem! Li, nem! Én tudom! – szökken talpra Pinton. – Én rájöttem! Kocsis János bácsi mondia, hogy azt a bolgár fiút, akit Hüsnü operált, és aki a műtőasztalon exitált – megtanultam ezt a szót; azt jelenti: meghalt… Na szóval azt a bolgár fiút úgy hívták, hogy…

– Ki ne mondd! – kapja el izgatottan Liuna a kisfiú kezét. – Ki ne mondd, Pinton, mert ez nagyon fontos bizonyíték lehet! Neki kell leírnia! Uaua – fordul most az ősember felé Liuna –, azaz Liliev, ugye, így hívnak? Kedves Liliev! Van neked még egy másik neved is, ugye? Liliev, az a családi neved, a melyik az egyéni… Tudod az egyéni nevedet is?

– Uaua! – jelez ismét az ősember; és izgalom csillan a szemében.

– Leírnád az egyéni nevedet is, Liliev? – kérdezi fojtott hangon Liuna.

Az ősember máris a pálcikák után kap, és rakosgatni kezdi őket egymás mellé.

A hét gyerek lélegzet– visszafojtva figyel. Ha Liliev azt a nevet írja le, amit ők várnak, akkor itt valami rettenetes dolog van a háttérben.

Szögletesen, de egy G betű alakul… Azt egy E követi… majd ismét egy szögletes, ami O-nak illik be… Aztán egy R… A gyerekek alig bírják fékezni magukat.

– Most már biztos, hogy azt írja… – suttogja Pinton. Lassan elkészül a név.

– Georgi Liliev! – kiáltanak fel szinte egyszerre.

Amikor elhangzik a név, Uaua vad ugrálásba kezd, majd a földre veti magát, arcát két tenyerébe temeti, és megrázkódik a teste.

– Uaua – ugrik melléje Liuna –, vagyis Georgi! Kedves Georgi, te sírsz? – Szelíden megfogja a vállát, és felemeli. Az arcába néz, és döbbenten látja a végigömlő könnyeket. Georgi a lány ölébe hajtja a fejét, és durva kezével szétmaszatolja szőrös arcán a könnyeket. A kislány lassan simogatni kezdi Georgi fejét, és csitítóan mondja: – Ne sírj, ne sírj! Mi a barátaid vagyunk, és segítünk neked.

Pinton mintha csak most eszmélne föl.

– Liuna! – kiált fel. – Nekem Uaua neve olyan ismerősnek tűnik.

– Nekem is – szól halkan a kislány.

– Biztos, hogy ezt a nevet mondta Kocsis János bácsi! Emlékszel? A bolgár fiú, aki meghalt!

– Pinton! Ez nem lehet igaz!

– De igaz, Li! Nézd csak Uauát, nézd! Rázza a fejét; azt jelzi: igen, ő Georgi Liliev.

Liuna a döbbenettől alig bír megszólalni.

– De hát akkor ez a világ legnagyobb gaztette! Hüsnü elrabolt egy fiút, és ősemberré formálta.

– Gondolkozzunk a dolgon! – mondja Pinton. – Georgi annak köszönheti az életét, hogy testi felépítése sok részletében megegyezik a paleanthropusz emberével. Csontrendszere, koponyája, hátgerince, tartása… Azt hiszem, Hüsnü ezt észrevette, és elrabolta a fiút! Ősembert gyártott belőle! Hormongyógyszerekkel nem volt nehéz elérni, hogy testét is szőr borítsa. Ebben a szörnyű játékban nagy segítségére volt, hogy Georgi néma lett a balesetkor. Világra szóló szélhámosság! Egy hamisított ősember!

– Döbbenetes! De most talán ne foglalkozzunk ezzel többet, hiányzik hozzá a tudásunk. Majd Szíriusz kapitány és Helga néni eldönti, hogy igazunk van– e.

– Helyes! Most inkább azzal törődjünk, hogy kimentsük Georgit Hüsnü karmaiból. Mert aki eme a szélhámosságra képes, talán még a gyilkosságtól sem riad vissza!

Georgi hirtelen a gyerekek felé ugrik, elkapja a kezüket, és vonszolni kezdi őket a kert belseje felé.

– Ne, Georgi, ne! – kérleli őt Liuna. – Arrafelé nincs kijárat! Érted? Arra nem mehetünk.

– Uaua – rázza fejét a fiú.

– Ha esetleg eszükbe jutna, hogy itt keressenek minket, csapdába esünk, nem tudunk kimenni.

– Ijjj! – sikolt fel ijedten Georgi.

– Georgi, figyelj rám – szól Pinton. – Liuna jó kislány. Liuna szeret téged. Ugye, elhiszed?

– Uaaa… uaaa… – rázza fejét a fiú.

– Bízzál Liunában, engedelmeskedj neki. Tedd, amit mond, jó?

Georgi ismét megrázza a fejét egyetértése jeléül.

– Egyetlen út van a menekülésre: a minifurgon! – mondja Liuna. – Vissza kell jutnunk az intézet előcsarnokába. Nekem van kulcsom a minifurgon liftjéhez. Előremegyek, körülnézek: mi van ott, ki van ott. Ti ketten bújjatok el addig az üvegházban… Gyertek.

Pinton és Georgi lassan követi Liunát. Óvatosan körülkémlelve haladnak, gyakran hátrafordulnak, figyelve, hogy nem látja-e meg őket Hüsnü vagy valaki a keresésükre indult tudósok közül. Liuna halkan kinyitja az üvegház ajtaját.

Forró, párás levegő csap az arcukba. Tobzódó színekben virítanak Helga Renard féltve őrzött kincsei, az orchideák. Halotti csend üli meg az üvegházat: A gyerekek óvatosan becsukják az ajtót, és izgatottan néznek körül, búvóhelyet keresve.

– Oda, abba az öntözőkádba, oda bújjatok! – mutat a lány egy hatalmas tartályra. – Majd letakarlak benneteket egy fóliával. Csak vigyázzatok, meg ne fulladjatok. Majd értetek jövök. Te is érted, Georgi?

A fiú, talán mert ki tudja, mióta nem szólították a nevén, hálásan néz Liunára, s egy hirtelen mozdulattal magához öleli a lányt, és puszit nyom tűzpiros hajára. Aztán elengedi, és gyorsan a kádba ugrik, a csodálkozó Pinton mellé.

Liuna kicsit zavartan áll, majd hirtelen elindul, és egy fóliával tér vissza.

– Húzzátok be a fejeteket! Úgy! Letakarlak benneteket. Kaptok levegőt?

– Igen – hallatszik Pinton fojtott hangja. – De siess, Li! Nagyon siess vissza!

– Rohanok! És ne feledd, Georgi: nagyon szeretünk téged, és vigyázunk rád.

Georgi és Pinton még hallotta, amint az üvegház ajtaja halkan becsukódik. Aztán csend borult rájuk. Csak néha-néha hallatszott az üvegház tetejéről lecsapódó pára egy-egy cseppjének apró koppanása.

Liuna átoson a kerten. Bokortól bokorig, fától fáig surran.

Léptei zaját elnyeli a vastag pázsit. Lassan eléri az intézet előcsarnokát. Az ajtó még mindig tárva– nyitva. A hosszú folyosón senkit sem lát. A csillogó, nikkelezett ajtók, amelyekben máskor el-elgyönyörködött, most szorongással töltik el. Melyik mögött lehet Hüsnü? Hol rejtőzködhet az a gazember?

Még az életükre is törhet, hogy le ne leplezzék ezt a szörnyű csalást!

– Ni csak, ni csak, a kis piros hajú Li!

A lány rémülten kapa kezét a szájához, hogy elfojtson egy sikítást. Lába mintha földbe gyökerezett volna. Pedig most futni, rohanni kellene, villan át az agyán.

De megdermesztette a rémület.

– Maga mit keres itt, az előcsarnokban? Hát nem vesz részt a keresésben?

Liuna hirtelen megkönnyebbül. De hisz ez Lars bácsi! Az öreg főkertész. Boldogan sóhajt fel. „De buta is vagyok – gondolja –, hát hogy nem ismertem föl rögtön a hangját?”

– Nem, Lars bácsi, én nem keresem Pintont és az ősembert. – Lassan megfordul, és örömmel látja meg ősz szakállú, kedves, idős barátját.

– Hát ha nem keresi – gesztikulál tanító bácsis mozdulatokkal az öreg –, akkor azért nem keresi, mert már megtalálta őket.

– Pszt! Halkan! – inti csendre Liuna. – Halkabban, Lars bácsi!

– Miért? Valóban megtalálta őket? – halkítja le hangját Lars Moberg.

– Nem árul el?

– Én, aranyom? Hát elárultam valaha is, amikor itt bújócskáztak az arborétum legdíszesebb bokrai közt?

– Nem, nem. De most életről-halálról van szó.

A kislány belekarol Lars Mobergbe, és sétálni kezd v ele a folyosón.

Szaggatottan, izgatott, rövid mondatokkal, gyorsan elmondja neki a történteket.

– Ennél fölháborítóbbat az életemben nem hallottam! – döbben meg a főkertész. – Ha ez igaz, kislány, akkor ez a világ legembertelenebb csalása és Hüsnü professzor a világ legundorítóbb csalója! Ilyent tenni egy ártatlan fiúval?! Mi a tervük most, Liunka?

Így szólította őt Lars bácsi apró gyerekkorban is. Liuna tudta, hogy öreg barátjában szövetségesre talált.

– Minifurgonra szállnánk, és elmennénk Szíriusz kapitány lakására.

– Viktor Szíriuszhoz? Ennél okosabbat nem is tehetnének! Van kulcsa a minifurgonlifthez?

– Van.

– Akkor ide figyeljen, kislány! Rajtam kívül egy lélek sincs az intézetben. Mindenki azt a szerencsétlen fiút keresi. Ha én most elsétálok a 18-as kapujához, és véletlenül bezárom, maguk egy negyedóra hosszat nyugodtan közlekedhetnek. Ide magukon kívül senki be nem teheti a lábát.

– Köszönöm; Lars bácsi! – néz a főkertészre hálásan a kislány. – Kérhetek még valamit?

– Rajta! Kérjen csak!

– Kérem, tessék megkeresni Pierre-t vagy Bercit, és súgja meg nekik, Lars bácsi, hogy valamelyikük fél óra múlva hívja fel Szíriusz kapitány lakását!

– Megsúgom – ígéri Lars Moberg. – Akkor most siessen, Liuna! Menjen a barátaiért.

Liuna sarkon fordul, és gyors léptekkel átrohan a folyosón, ki a kertbe.

Lars Moberg hosszan néz utána.

– Az a gazember Hüsnü!… – mormogja döbbenten maga elé.

 

HETEDIK FEJEZET
amelyben Liuna meghúzza a kapuharangot

Leonida néni kényelmesen elhelyezkedik puha foteljában. A régi, faragott lábú asztalkára maga mellé készítette több százéves orosz szamovárját, és meggyújtotta alatta a kis ezüst spirituszégőt. Szerette ezeket a meghitt perceket… A kapitány fiatal korukban hányszor, de hányszor kinevette őt a régi tárgyakhoz, szokásokhoz való vonzódása miatt. Mennyit kellett hadakozni vele, hogy ezt az ósdi szamovárt is ki ne dobja… Mostanában mégis egyre többet jön be Leonida hangulatos, ódon bútorokkal berendezett szobájába. Leül öreg házvezetőnője mellé, és kéri, gyújtson a szamovár alá. Olyan jó hallgatni a halk duruzsolást, amint lassan felforr a víz… Egyre gyakrabban ülnek meghitt kettesben egy-egy csésze grúz tea mellett, amiről a kapitány kénytelen-kelletlen, de elismeri, hogy jobb, mint az automaták és a Központi Konyha teája.

„Hiába – sóhajt Leonida néni –, a kapitány sem a régi már… Lassan megöregszünk mindnyájan…”

Kistányéron néhány vajassütemény áll Leonida néni asztalkáján. A kedvenc, a vajassütemény: ami elomlik a szájban, ami lunabusz nélkül is a csillagok közé röpíti az embert, ahogy ezt nemrég Knox kormányzó úr dicséretként mondta.

Leonida néni finom, meisseni porceláncsészébe teát tölt. Néhány szem cukrot tesz bele, nem szereti az édesítőszereket. Ő már csak ragaszkodik a szép, csillag alakú cukrokhoz. Néhány csepp citromot is kever a teájához, és beleharap a vajassüteménybe.

Lábát kis zsámolyon nyugtatja. Ma nagyon sokat jött-ment, dolgozott. Jólesik kinyújtóztatni a tagjait.

Bekapcsolja a televizort. Szívesen szundikál el a hangja mellett, ezt teszi máskor is. amikor hazavárja a kapitányt. Leonida néni kedvenc riporternője, Rosa jelenik meg a képernyőn. Kosaráról mindig saját fiatalkora jut eszébe. Amikor még ő is szőke volt… Az ő szeme is ilyen kék, álmodozó.

Tervezgetett, ábrándozott – egyszóval fiatal volt.

Hirtelen kizökken tűnődéséből. Mintha Szíriusz kapitány nevét mondta volna Rosa.

Leonida néni a távvezérlő gombja után nyúl. Fölerősíti a hangot.

– Mint már rendkívüli kiadásunkban jeleztük, Perez Casteiro és Conchita Ibanez kisfiát, Pintont a Hüsnü professzor által bemutatott ősember elrabolta.

Leonida néni hirtelen megmerevedik. Éles szemmel figyeli a televizort.

– A kisfiúnak mindeddig nem akadtak nyomára – folytatja Rosa.

Leonida néni hirtelen a nyakában lévő amuletthez kap. – Szent Leonida! Segíts meg! – mormolja félhangosan.

– A keresés munkájába már a rendfenntartók is bekapcsolódtak. Tűvé tették az arborétumot, minden négyzetcentiméterét átvizsgálták, de nem akadtak a kis Pinton és az ősember nyomára.

„Hüsnü! A gazember! Ő állhat csak a szőrnyűség mögött!” – villan át Leonida néni agyán. Amióta hazugságon kapták, gyakran jut eszébe a professzor. Nem tetszik neki, bármennyire is dicsérték mindeddig.

– Illetékesek lehetségesnek tartják, hogy az ősember valamelyik zsilipkapun keresztül a Hold felszínére tévedt, ez pedig végzetes lehet számára.

– Számára, számára… No de a gyerek, Pinton számára! – Leonida néni alig bír ülve maradni.

– Kameránk elé kértük a kutatókülönítmény vezetőjét, Viktor Szíriusz nyugállományú űrhajóskapitányt és Helga Renard-t, az intézet igazgatóját.

Leonida néni egyre izgatottabban fészkelődik.

– Kapitány úr! – fordul most Szíriusz felé Rosa Maring. – Van valami elképzelése arról, hogy hol bujkál a szökevény ősember és az elrabolt Pinton Casteiro?

Szíriusz kedélyesen néz szembe a kamerával.

– Nincs elképzelésem. Ha volna, egyenesen odamennék, és nyakon csípném őket. Az arborétumban nincsenek, ebben biztos vagyok. A kertészetben nem lehetnek, annak a kapuja egész nap zárva volt. Ezt az igazgatónő maga is igazolja.

Most Helga Renard-t mutatja a kamera. Még a smink alatt is látszik, hogy Helga asszony halottsápadt, és alig tud úrrá lenni idegességén.

– A kaput nemrég magam ellenőriztem. Az automata zár sértetlen. Lars Moberg főmunkatársunk kijelentette, hogy amióta délben bezárta, azóta nem nyitotta ki senkinek. Ennek ellenére természetesen átkutatjuk a kertészetet is.

– Most az intézet épületében járnak munkatársaink, szóbáról szobára – veszi át a szót Szíriusz kapitány. – Sajnos eddig minden kutatásunk eredménytelennek bizonyult.

– Nem aggódik, kapitány úr – kérdezi Rosa –, hogy a sikertelenség a kis Pinton személyét illetően végzetes következményekre utal?

– No, ezt a mondatot alaposan kicifrázta, kedves – néz feddően Rosára a kapitány. – Ugye, azt akarta kérdezni, nem aggódom-e Pinton életéért?

– Igen, ezt akartam kérdezni… – mondja zavartan Rosa. – De valahogy másképp jött a számra.

– Kedvesem, tanuljon meg szépen, egyszerűen kérdezni!

Leonida néni hangosan fölnevet, pedig félelem szorítja össze a szívét. Ez a kapitány még vészhelyzetben sem nyugszik! Még ilyenkor is a szabatos beszéd izgatja. Mindig mondta ő, hogy tanárnak kellett volna mennie.

– Igenis, kapitány úr, megtanulok szabatosan kérdezni, igérem – mosolyog zavartan Rosa. – De mi a válasza, kapipitány úr? Aggódik?

– Nem aggódom, ezt mondtam a szülőknek is. Az első percekben aggódtam, akkor felkészültem a legrosszabbra is, arra, hogy a kisfiú összezúzott testét valamelyik ősfa tövében találjuk meg. Ez szerencsére nem következett be. Azóta beszéltem szemtanúkkal, akik látták az ősember kiugrását az ablakon. Azt mondták, hogy a gyereket magához szorítva, káprázatos ügyességgel repült ágról ágra!… És még valami! Eltűnt egy kislány is: Liuna Steff, Hold állam főszakácsának lánya.

– Micsoda?! Liuna is eltűnt? – Leonida néni felpattan a fotelból. – Az nem lehet, hogy Liuna is! Hát mi történik itt, a kupolavárosban? Ki hozott ránk ennyi bajt?

– Beszéltem a főszakáccsal, kedves Steff barátommal. Próbáltam őt megnyugtatni, hogy nincs veszélyben a kislánya. Én különben is bízom Liunában. Rendkívül okos, leleményes kislány… Egyszóval a gyerekek az ősemberrel vannak együtt valahol, de egyelőre még nem tudom, hogy hol.

Hirtelen a kapu harangjátékára lesz figyelmes Leonida néni. De a hallottaktól mozdulni sem tud. Döbbenten áll, és kétségbeesetten mered a televizorra. A harang egyre sürgetőbben szól, gyorsan, egymás után.

– De sürgős! – ocsúdik fel Leonida néni. – Ekkora baj van, és neki a saját dolga most mindennél fontosabb? Ki a csuda lehet ez?

Fehér köténye zsebéből előveszi a nagy karikán lógó kulcsokat, keresgeti a bejárati ajtóét, s közben korholja a kint álló vendéget:

– Jól van; jól van. Itt vagyok. Nyitom már. Nem kell olyan vadul rángatni azt a harangot… Itt vagyok, itt vagyok.

Amikor kinyitja az ajtót, csodálkozva csapja össze a tenyerét.

– Liuna! Kisbogaram! Hát te nem vesztél el? – és hitetlenkedve a lány felé nyújtja a kezét. – Tényleg te vagy az?

– Tényleg. De most tessék beengedni minket!

– Jaj de örülök, hogy megvagy! A televizorban most mondta Viktor Szíriusz, hogy te is eltűntél.

Liuna toporogva áll az ajtóban, mennének már befelé, de Leonida néni úgy mustrálgatja őt, mintha más galaxisról ide pottyant élőlény volna.

– Nahát! Ha te itt vagy, akkor én nem értem a világ dolgait…

– Leonida néni! Hadd menjünk be! Nagyon sürgős!

– Kivel vagy itt, Liuna? Nem látok senkit.

– Velük! – mondja Liuna, és a kapubejárat oszlopa mögül előhúzza Pintont.

– Hát te is megvagy, kisfiam?! – kiált fel Leonida néni boldogan. – Gyere, gyere, kedvesem, aztán meséljetek.

– Leonida néni – kezdi Pinton –, itt van egy… egy barátunk is.

– Hát hozzátok be! Ki az? Nem ismerem? – Leonida néni már el is indul befelé.

– Nem, Leonida néni, még nem tetszik ismerni.

– Nocsak! Van valaki, akit én nem ismerek? Csak gyertek, gyertek. De a kulcsot jól fordítsátok rá a zárra.

– Igen, igen.

Leonida néni hátra sem fordul, úgy megy vissza a szobájába. A televizorhoz lép, lekapcsolja. Most már úgysem érvényes, amit mondanak, hisz itt vannak a gyerekek. A kis asztalhoz megy, kevésnek találja a tálcán lévő vajas süteményt, gondolja, éhesek. Hoz még be piskótát is. Van elég a konyhában.

Amint megfordul, rémülten kiált fel:

– Szent Leonida! Hogy néztek ti ki?!… És… és… ő… De hát mi ez? Egy majom?!

– Uaua! – szólal meg artikulálatlan hangon Georgi, és abban a pillanatban Leonida néni kezéből kiesik a kistányér.

– Teremtő atyám! Mi ez?

– Ne tessék megijedni! Ne tessék megrémülni, Leonida néni! Te pedig hallgass, Georgi! – lép Leonida nénihez Liuna. Pinton gyorsan szedegetni kezdi a süteménydarabokat és az összetört tányér cserepeit a szép rószaszín szőnyegről.

– Leonida néni… – fogja meg idős barátnőjük két karját Liuna. – Ne tessék megijedni, ő az az ősember, aki elrabolta Pintont!

– Mi? Ősember? Az én szobámban?… Ős… ősember?

Leonida néni több kérdést már nem tud föltenni, levegő után kapkod, és ájultan zuhan a szőnyegre.

– Pinton! Georgi! – kiált Liuna. – Gyorsan! Gyorsan! Segítsetek!

Piros fejét Leonida néni szíve fölé hajtja, s néhány másodperc után megkönnyebbülten suttogja:

– Szerencsére csak elájult.

Georgi és Pinton is fellélegzik, majd Pinton Leonida néni fejéhez lép, és két válla alá nyúl.

– Georgi, te a lábát fogd!

A fiú Pintonhoz megy, gyengéden eltolja, s egyik kezével Leonida néni nyaka alá, másikkal két térde alá nyúl, és könnyedén fölemeli. Karjaiban tartva az ájult Leonida nénit, kérdőn néz Liunára.

– Ide, ide a díványra… Fektesd le, Georgi… Pinton, te pedig hozz egy hideg vizes törölközőt!

Georgi óvatosan leteszi Leonida nénit, Liuna melléje ülve finoman paskolgatja a viaszfehér arcot.

– Tessék felébredni… Leonida néni… Nincs semmi baj… Georgi jóbarát.

Közben Pinton is megérkezik a törölközővel. Liuna hirtelen Leonida néni arcára borítja a jeges frottírt.

– Jaj! – moccan meg Leonida néni, és lassan kinyitja a szemét. De amikor Georgira esik pillantása, ismét felsikolt.

– Pinton! – néz a fiúra Liuna. – Menjetek át Georgival a másik szobába! Majd én megnyugtatom Leonida nénit, és elmagyarázok neki mindent.

Pinton Georgi felé nyújtja a kezét. A fiú lehajtott fejjel áll. Liuna pontosan tudja, hogy mi megy végbe a Lelkében.

– Ne búsulj, Georgi! – kel fel Leonida néni mellől, és megsimogatja a fiút. – Mindent rendbe hozunk. Nem te tehetsz róla, hogy így nézel ki. Menj most szépen Pintonnal, és bízzál bennünk.

Georgi Pinton felé nyújtja ormótlan nagy kezét, és elindul a kisfiúval Szíriusz kapitány dolgozószobájába.

Közben Liuna a vizes törölközővel Leonida néni szív ét dörzsöli, és halk, kedves hangon tovább beszél neki:

– Kedves Leonida néni… Nyissa ki a szemét… Nézzen rám… Nincsen semmi baj… Én vagyok itt, LIuna…

Lassan fölemelkedik Leonida néni szemhéja, a kislányra néz, majd széttekint a szobán.

– Te vagy itt, Li? Jaj, olyan borzasztó látomásom volt.

– Mit tetszett látni, Leonida néni? – teszi fel óvatosan a kérdést Liuna.

– Lehet, hogy csak álmodtam? Biztos fölizgattam magam az eltűnésetek miatt. Az ilyen nagy izgalom nagyon árt már a szívnek az én koromban… Jaj! Most látom csak, a kereveten vagyok?

– Igen. Kicsit megszédült Leonida néni, és lefektettük – próbálja a kislány letagadni az ájulást. Fél, hogy Leonida néni újból rosszul lesz.

– Láttam az ősembert is… Szőrös volt, ormótlan, csúnya… Azt hiszem, ilyen lehetett az, amelyik elrabolta Pintonkát.

– Nem. Egészen ilyen volt, Leonida néni. Nem is volt. Pontosan ilyen. Amilyennek látni tetszett. – kezdi beadagolni a valóságot Liuna.

– Micsoda? – ül föl hirtelen Leonida néni, és rémült szemekkel néz Liunára.

– Ne tessék idegeskedni. Tetszik még emlékezni arra, amikor… amikor kihallgatta a beszélgetésünket?

– Az véletlen volt! – legyint bosszúsan Leonida néni, és zavarában a kontyát kezdi igazgatni.

– Igen, igen, persze. Tudjuk, hogy véletlen volt… De akkor azt tetszett mondani. hogy azonnal mentsük meg azt a szegény embert vagy állatot, amelyiket Hüsnü professzor üt-ver, éheztet és kínoz.

– Hüsnü! Hüsnü egy gazember! Én nem ismerem, de mindenben lefogadom, hogy arról az emberről még csúnya dolgok derülnek ki. De miért emlékeztetsz engem arra, hogy mit mondtam?

– Azért, mert mi Pintonnal megmentettük azt a szerencsétlent!

– Igen? Jól tettétek! És hol van most?

– Szerintem… szerintem… de csak akkor mondom meg, ha Leonida néni megígéri, hogy nem fog elájulni…

– Elájulni? Hát minek nézel te engem, Liuna? Öreg ugyan vagyok, de anyámasszony katonája nem!

– Helyes! A megmentett ősember most Szíriusz bácsi dolgozószobájában van!

– Nem! – sikolt Leonida néni, és a szívéhez kap.

– Leonida néni! Mit ígért?! – csattan fel Liuna hangja.

– Jó, jó… De hát ez őrület! Mondd, Liuna, akkor én jól láttam?

– Leonida néni – teszi az idős asszony vállára a kezét Liuna –, az ősember nem ősember. Ugyanolyan ember, mint mi. Csak öt évvel ezelőtt Hüsnü elrabolta, és ősembert csinált belőle. Szegény fiú néma… Ezért ad ilyen artikulálatlan hangokat.

– Micsoda? Miket beszélsz?

– Georgi a neve. Georgi Liliev. Értelmes, kedves fiú, csak Hüsnü szinte állatként tartotta, és ez lett belőle.

– Nem képzelődsz te, kislányom?

– Nem, Leonida néni. Sajnos ez a valóság.

– Hát ha ez igaz, Hüsnüt magam vezetem ki egy láncon a Holdra, és ott hagyom sisak meg szkafander nélkül.

– Mi az? Már nem is jó a beléndek? – neveti el magát Liuna. – Eddig azzal tetszett ijesztgetni a Hold összes lakóját… De most fordítsuk komolyra a szót. Tetszik nekünk segíteni?

– Hát persze, drágaságom! Csak mondd meg, mit tegyek. – Először is rendbe kell hoznunk Georgit. Fel kell öltöztetnünk, meg kell etetnünk, és főleg búvóhelyet kell találnunk számára.

– Itt nálunk ellehet. Nálunk biztonságban van. De mondd, Li, tud erről a dologról Viktor Szíriusz? Mert a televizorban másként nyilatkozott.

– Nem tud, Leonida néni. Még nem. Majd értesítjük. De most egy a lényeg. Senkinek a Holdon ne tessék elárulni, hogy itt vagyunk.

– Bízhattok bennem, gyerekek. És még soha senkit nem árultam el, ha igaz ügyben járt. Na de várj… Hadd nézzem meg én is ezt a fiút!

Leonida néni nehézkesen fölkel a kerevetről, és Liunával együtt elindul Szíriusz kapitány dolgozószobája felé.

Épp be akarnak nyitni, amikor megszólal a videfon.

– Itt Viktor Szíriusz lakása – nyomja Ie a gombot ösztönösen Liuna, majd bocsánatkérően Leonida nénire néz, hiszen nem otthon van, nem volt illő a háziasszony helyett bejelentkeznie.

– Te vagy az, Li? – ismeri föl a kislány hangját Kocsis Berci.

– Igen, igen, Berci. De ne kapcsolj képre!

– Hol vagy, Liuna? Megkerültél?

– A kérdés jó! – neveti el magát a kislány. – Hát hol hívtál, te nagyokos? Szíriusz bácsinál vagyok, és amint hallod, megkerültem. De te hol vagy?

– Bent, Helga néni dolgozószobájában.

– Akkor vigyázz, Berci! Vigyázz nagyon, hogy meg ne taIáljanak. És kérlek, nagyon halkan beszélj.

– Miért? Mi történt? És hol van Pinton?

– Pinton is jól van. Ő is megkerült. De ezt nem szabad tudnia senkinek. Legyél óvatos, és azonnal gyere ide. Csak senkinek ne szólj arról, hogy beszéltünk és itt vagyunk.

– De Lars bácsi tudja. Ő szólt, hogy hívjalak föl.

– Ő tudhatja, neki én mondtam.

– Furcsa vagy – fogja valóban suttogóra hangját Berci. – Nem értelek, de majd szóban. És mondd, Li, az ősember?

– Az ősember nem ősember, Berci! Úgy hívják: Georgi Liliev.

– Micsoda?

– Li-li-ev – szótagolja a kislány.

– Nem lehet igaz! Máris rohanok hozzátok, Liuna!

– Jó, jó. De előbb tegyél meg valamit. Titokban értesítsd Pinton szüleit és az én apukámat is. Mondd meg nekik, hogy ne aggódjanak, jól vagyunk. De ne jöjjenek ide. Georgiról pedig egy szót se szólj nekik! Érted?

– Értem.

– Aztán szólj Szíriusz bácsinak is, hogy siessen haza. Helga néni is jöjjön. Valami ürüggyel állítsák le a keresésünket, de senkinek se árulják el, hogy megvagyunk. Főleg Hüsnünek nem szabad megtudnia. Ő csak maradjon bizonytalanságban! Jól értesz mindent, Berci? Most élet-halálról van szó!

– Értek mindent, Liuna. Sietek, intézkedem, és hamarosan nálatok leszek. De biztos, hogy jól vagytok? Tényleg nincs semmi bajotok?

– Nem, nem. Tényleg nincs. De rohanj már!

– Igenis, parancsnok! Ahogy kívánja!

– Helyes! Végeztem! – Liuna kikapcsolja a videfont, és a mellette várakozó Leonida nénivel elindul Sziriusz kapitány szobája felé.

A hallban földbe gyökerezik a lábuk. A kapitány nyitott szobájának ajtaján át látják az ősembert, amint a komputer előtt ül, és a mellette álló Pinton magyarázatára figyel. Amikor megérzi, hogy nézik, zavartan felugrik, és Pinton háta mögé bújik.

– Magyaráztam Georginak a komputert. Ezt a típust nem ismerte – mondja Pinton és várakozón néz Leonida nénire: elájul, vagy nem?

Ám Leonida néni hősiesen viseli a látványyt. Mindössze egyetlen megjegyzése van:

– De hisz ez a fiatalember majdnem pucér!

Georgi riadtan néz Liunára Pinton háta mögül.

– Ne félj, Georgi! Leonida néni nem bánt. Gyere elő szépen!

De Georgi nem mozdul. Szinte pajzsként tartja maga előtt Pintont.

– Te Liuna! – szólal meg ismét Leonida néni. – Ezt a fiút sürgősen meg kell fürdetni! Engedek egy medence vizet neki, aztán levágom a haját is… És mi volna, ha megborotválnánk? Te pedig, Pinton, szaladj el Pierre-hez, hozz tőle ruhát, körülbelül olyan ennek a fiúnak az alakja, mint az övé.

– De Leonida néni, én nem mehetek. Én elvesztem!

– Ja persze! No, akkor majd én elmegyek… Ti addig fürdessétek meg Georgit, ugye, így hívják, és magatokat is szedjétek rendbe. Ti is szörnyen néztek ki.

Pinton és Liuna csak most veszi szemügyre egymást. Hát bizony történt némi változás a külsejükön azóta, hogy reggel tisztán, elegánsan elindultak a kongresszusra.

– Aztán – folytatja Leonida néni – etesd meg szegényt, Liuna!

– És engem is! – teszi hozzá gyorsan Pinton. – Én is éhes nagyok, mint egy farkas.

Liuna összeborzolja Pinton göndör haját, és… Georgi is odatartja bozontos üstökét. A kislány belemarkol sörényébe; és kedvesen megrázza Georgi fejét.

– Na, jól van. Látom, megnyugodtál egy kicsit.

A fiú boldog, artikulálatlan uauát hallat, amitől Leonida néni ismét rémülten csapja össze a kezét.

– Szent Leonida!… – de rögtön vált, nehogy megbántsa a szerencsétlent.

Ijedségét leplezve mosolyogni próbál.

– Halkabban, Georgi! Kihallatszik, aztán még megtalál benneteket az a gazember Hüsnü.

Georgi szeme rémülettől mered tágra. Liuna csillapítóan megfogja a fiú kezét.

– Jól van, jól van. Ne félj! Ide nem mer bejönni Hüsnü. Most már gyere szépen fürödni.

Leonida néni közben levetette szép fehér kötényét, a kapitány karosszékébe hajította. Kisimogatja selyemruháját, és a gyerekekhez fordul:

– Na, gyerekek, én megyek. Jól zárjátok be az ajtót. Vigyázzatok magatokra. Nehogy beengedjétek Hüsnüt!

Már a hallon megy keresztül, amikor a gyerekek még mindig hallják dohogását, amiből ki-ki hallatszik a „gazember Hüsnü” neve.

Liuna a fürdőszobába érve megnyitja a csillogó sárgaréz csapokat, amelyekből bőven zuhog a medencébe a kellemesen langyos víz. Itt is minden Leonida néni ízlését, keze nyomát dicséri. Ragyog a márványmedence, szikráznak a csapok; olyan ez az egész fürdőterem, mert szobának már-már alig nevezhető, mint a hajdani királyoké lehetett. Liuna elnyom egy sóhajt, csillapíthatatlan vágyakozását a régmúlt korok iránt: A márványmedence padozatmelegítői kellemes langyossá teszik a fürdőszobát. A kislány lehajítja cipőjét, jólesik kicsit mezítláb lennie. Élvezi a simogató; langyos márványt, és fürdőlepedőket szed ki a faliszekrényből.

– Pinton, Georgi, jöhettek! – kiabál a fiúknak, és néhány flakon habot, fürdősót szorít magához. Belevegyít egy kis illatosítót ebből is, abból is, és vágyakozva néz a medencére: Jó volna ledobni a ruháit, és belevetni magát a vízbe. De ő majd Leonida néni fürdőszobájában tusol, határozza el, Pinton meg Szíriusz bácsiéban.

Fürdőköpenyt készít ki Georginak, addig is legyen mit fölvennie, ameddig Leonida néni Pierre ruháival megérkezik.

– Gyerünk, gyerünk, fiúk! – kiált ki újra. De Pinton és Georgi már az ajtóban áll.

– Itt vagyunk, Li! – szól Pinton.

Georgi, amikor meglátja a medencét, boldog uaua kiáltást hallat, majd rémülten szájára szorítja a kezét. Mutatóujjával a víz felé bökdös, és kérdőn néz Liunára.

– Igen, igen, Georgi, neked készítettem.

Georgi boldog mosollyal lép a medence lépcsőjéhez, még egyszer visszanéz a gyerekekre, akik éppen kimennek, és beleveti magát a vízbe.

– Te Pinton! Georginak nem idegen sem a fürdőszoba, sem a medence. Georgi látott már ilyet. Georgi élt lakásban…

– De nem Hüsnünél! – vág Pinton Liuna szavába.

– Nem. A szüleinél. Mielőtt az a gazember Hüsnü elrabolta volna.

– Li, menj te is tusolni. Addig én itt maradok, aztán én is rendbe teszem magamat. Tényleg ijesztően nézünk ki.

Liuna fáradtan kiballag. Nehéz volt ez a nap, s hol van még a vége? És miféle szörnyűségek fognak még kiderülni?

Mire Leonida néni visszaérkezik, mindhárman az ebédlőben ülnek tisztán, víztől csillogó hajjal, fürdőköpenyben, papucsban.

– Hát… hát, ez ki? – Leonida néni majd elejti a ruhákat, amikor Liuna és Pinton közt fölfedezi Georgit. Georgi boldogan mosolyog.

– Megnyírtátok? Megborotváltátok? De helyes lettél, Georgi! – ámuldozik Leonida néni.

– Ugye? – ujjong Liuna. – Csak sajnos a kezéről és a testéről nem tudtuk eltüntetni a szőrt.

– Nem baj! Majd segít rajta a kapitány.

Leonida néni Georgihoz lép, átnyújtja neki a ruhákat.

– Itt van, fiacskám, vedd föl. Pierre épp otthon volt – fordul Liuna felé –, odaadta a ruhákat, rövidesen jön maga is. Csak nem találta a papádat, Li, videfonon próbálja elérni. De hát egyetek, egyetek, lelkecskéim!

– Nem akartunk addig, ameddig meg nem tetszik jönni.

– Ejnye, ejnye! – dörmögi Leonida néni, és a tálalóhoz lép. Szélesre tárja az ajtaját. Hűvös levegő árad ki a barokk tálalónak álcázott hűtőszekrényből.

A legkülönfélébb finomságok tárulnak a gyerekek szeme elé.

– Válasszatok, lelkecskéim, válasszatok! Georgi, gyere te is. Láttál már ilyent? Tudod, mi a sütemény?

Georgi sűrű nemeket integet a fejével, miközben leguggol a tálaló elé.

– Nem? Nem látott, a boldogtalan.

– De Leonida néni, Georgi bolgár, ő fordítva integet. Náluk ez így szokás.

– Igen? Még ilyet! – ámul el Leonida néni, és kiveszi azt a mandulatortát, amire Georgi rábökött. Aztán a narancssalátát is, a diókrémes tekercset is, a mákos lepényt, a mogyorókrémet, az almás pitét. – Elég lesz, elég lesz, Georgi! – inti nevetve a fiút, de az nem tud betelni a látvánnyal. Majd az egész tálalót kiszedeti Leonida nénivel.

Már roskad az asztal a sok finomságtól, amikor megszólal a kapuharang. Georgi hirtelen mozdulattal fölrántja a terítőt, és az asztal alá bújik. Pinton és Liuna egy pillanat alatt követi őt.

– Ki lehet ez? – rémül meg Leonida néni is, majd az ajtó felé ballag át a hallon, ki az előszobába.

A három gyerek lélegzet-visszafojtva figyel.

Csak nem Hüsnü jött rá a szökésre? Csak nem ő talált rájuk?

Akkor könnyebbülnek meg, amikor ismét meghallják Leonida néni hangját:

– Egér, egér, ki a házból, most jövök a kávéházból… – kántálja a sok száz éves gyerekjáték szövegét, amire annyit bújócskáztak kicsi korukban.

A gyerekek lassan előbújnak az asztal alól. Szíriusz kapitány, Helga Renard és Pierre áll a szoba közepén.

Georgira nézve szinte egyszerre kiáltanak föl: – Ő kicsoda?!

– Ő az ősember! Hüsnü professzor ősembere!

– Csaló! – horkant föl a kapitány.

– Csaló bizony! De nem ő! – veszi védelmébe a fiút Líuna, – Hüsnü professzor a csaló! Gyerekként elrabolta Georgit, és ősmajmot csinált belőle!

– Micsoda?!

– Tudja, Szíriusz bácsi, hogy hívják ezt az ősembert, akit itt lát mellettünk? – veszi át a szót Pinton. – Georgi Lilievnek hívják! Georgi Lilievnek! Érti, Szíriusz bácsi?!

A kapitány egy székbe huppan. Helga Renard szeme tágra mered.

– Mondott valamit Berci. De azt hittem, rosszul értette, amit videfonban mondtál – szólal meg a kapitány.

– Nem értette rosszul: Hüsnü gazember! Hüsnü csaló! Tessék megnézni. Georgi ősember? Georgi majom? – replikázik Liuna.

– De valóban ő volt a ketrecben, Li? Őt mutatta be a kongresszuson Hüsnü? – kérdezi Helga Renard.

– Valóban? Ezt tetszik kérdezni? Majd Leonida néni elmeséli, hogyan nézett ki Georgi. Majd ő elmondja! De addig is: vedd le a köpenyt, Georgi.

A fiú ledobja magáról a köntöst, és ott áll meztelenül, szőrrel vastagon borított testtel.

– Valóban! – ámuldozik Helga asszony.

– Gyalázat! – kiált fel a kapitány.

– Uaua! – üvölt föl keserűen Georgi.

– Néma szegény… – emeli fel a köntöst Liuna, és ismét belebújtatja a fiút.

– Ezt használta ki Hüsnü.

– Hát ezért Hüsnü bűnhődni fog! – mondja Szíriusz kapitány, és fürkészőn nézi a fiú sötét bőrét, éjfekete haját.

– Elmondunk mindent, Szíriusz bácsi, mindent, Helga néni. Csak az a fontos, hogy higgyenek nekünk! – kérleli Pinton a felnőtteket.

– Nyugodj meg, kisfiam – szól halkan a kapitány. – Bár ezt a szörnyűséget nem lesz könnyű elhinni, de mi, Helga nénivel nektek hiszünk, és nem Hüsnünek.

– De csak miután ettek! – szólal meg Leonida néni. – Ez a szegény fiú az egész készletemet kiszedette velem, farkaséhes lehet. Egyél, Georgi! És ti is, gyerekek! Kapitány, maguknak meg hozok egy jó teát. Pihenjenek meg. Borzasztó napjuk volt.

– Mindent tudni akarok! Nem most van a pihenés ideje, Leonida! – mordul föl a kapitány, de olyan zord hangon, hogy Leonida néni rögtön elindul a konyha felé.

Ismeri a gazdáját: Ilyenkor jobb nem vitatkozni vele. – Azt mondtátok, a fiú neve Georgi Liliev? – fordul ismét a gyerekek felé Viktor Szíriusz.

– Igen, azt.

– Uaua – rázza a fejét Georgi is, miközben két kézzel tömi szájába a diós tekercset.

– Tehát… tehát ő lenne Hüsnü professzor exitált betege? A fiú, aki baleset áldozata lett?

– Igen, igen – helyeselnek a gyerekek. Georgi leteszi a süteményt, és riadtan néz a kapitányra.

– Tehát nem igaz a dehibernált magzat, nem igaz a paleanthropusz fiú?

– És még sok minden nem az.

– Mivel bizonyítjátok?

– Szíriusz bácsi! Georgi tud írni!

– Micsoda?!

– Innen tudjuk a nevét is – és a két gyerek szép sorjában elmeséli a szökést, azt is, hogy Liuna hogyan akadt rájuk, és Georgi mint rakta ki pálcikákból a nevét.

– Őrjítő! – mondja Helga Renard. – Ebbe megőrült volna mindenki más! Hogy bírtad ki, te szerencsétlen?! – Helga asszony szomorúan néz a fiúra, és összeszorul a szíve.

– Hogy van ez? Mit is mondtatok? – veszi át a szót Viktor Szíriusz. – Georgi tud írni?

– Uaua – rázza fejét a fiú, és Pinton Liunával együtt helyesel.

– No akkor, Georgi, átmegyünk a szobámba, ha jóllaktál. De óvatosan egyél, fiam… Holnapra is jut, ne félj. Nehogy megártson a gyomrodnak, hiszen régen ettél embernek való eledelt.

Georgi szomorúan néz a kapitányra, két szőrös kezével köpenye zsebébe nyúl, és az asztalra tesz négy almás pitét. Szíriusz meghatottan néz rá.

– Nem erről van szó, Georgi. Senki sem sajnálja tőled. Egyél, lakjál jól nyugodtan. Én csak a gyomrodat féltem, hiszen Hüsnü leszoktatott az emberi ételekről, és megárt, ha most hirtelen eszel… Nem kell a zsebedbe rejteni a pitét. Egyelőre itt maradsz nálam, és Leonida néni majd gondoskodik róla, hogy semmiben se szenvedj hiányt. De most gyere. Beszélgessünk – áll föl az asztaltól Szíriusz kapitány: Átöleli a fiú vállát, és szinte magának mormolja: – Na, Hüsnü, az istenek kegyelmezzenek neked, ha igaz lesz az, amit a gyerekek elmondtak!

 

NYOLCADIK FEJEZET
amelyben elhangzik a mondat: „Si homo es” – Ha ember vagy…

Több mint két órája folyik már Szíriusz kapitány szobájában az írásos beszélgetés. Leonida néni mindössze egyszer ment be, narancslevet vitt Georginak. Amíg töltött, az asztalon lévő papírhalomra pillantott.

„Mi a neved?” – ismerte föl Viktor Szíriusz írását.

„Georgi Liliev” – állt a másik lapon Georgi válasza.

„Mikor szerződtél Hüsnühöz?”

„Nem szerződtem! Elrabolt!”

„Hol laktál?”

„Sumenben.”

„Vannak szüleid?”

„Igen. De biztos azt hiszik, hogy meghaltam.”

Leonida néni kezéből, ezt olvasva, kiesett a pohár.

– Szent Leonida! Szegény emberek!

– Kérem, Leonida, ne zavarjon minket! Fáradjon ki a szobából.

– Jól van, jól van, de ezt még hadd olvassam el.

„Hüsnüt a sumeni klinikán ismertem meg. Autóval karamboloztam, majdnem meghaltam. Atlétának készültem. Többszörös bajnok voltam. A balesetnél huszonhét helyen törtek el a csontjaim. Az orvosok lemondtak rólam. Akkor Hüsnü három hónap alatt tízszer operált meg. Megmentette az életemet.”

Leonida néni dühödten kapja föl a papírt.

– Látja ezt, kapitány? Megmentette az életét! Gyönyörű dolog! Megmentette, hogy egy szörnyeteget csináljon belőle! Remélem, Knox kormányzó úr majd gondoskodik erről a bitang Hüsnüről! És nem lesz elnéző vele!

– Leonida, kérem… – nézett föl a papírokból szigorú szemmel Viktor Szíriusz. – Hagyjon minket magunkra.

Leonida néni sértetten átvonult a szobán, és átment a gyerekekhez, akik még mindig az ebédlőasztal körül ültek. Közben megérkezett hozzájuk Berci is, és velük együtt tanakodott.

Liuna épp egy történetet mesél bizonyos Hant Istókról, aki valaha Berci hazájában, Magyarországon élt. Ez az Istók a nádasokban, mocsarakban lakott, ott találtak rá a halászok. Növényeket, répát, csigát evett, s úgy megszokta ezt az életet, hogy nem is tudták rászoktatni másra. A legenda szerint ujjai között úszóhártyák nőttek és úgy ficánkolt télen is a jeges folyóban, mint a halak.

Amikor elfogták, megkeresztelték a kor szokásának megfelelően, és azt írták a plébánia anyakönyvébe: neve Hany Istók, majd utána: „si homo es” – vagyis: ha ember vagy…

– Miért mondtad el ezt, Li? – kérdezi Pinton.

– Egyrészt azért, hogy ilyen ősemberfélék már a régebbi korokban is előfordultak, de a józan emberi ész szinte mindegyikről bebizonyította, hogy elkódorgott kisgyerekekről van szó. Az uszonyokról fennmaradt meséket pedig a fantázia találta ki. A tizennyolcadik században Walesben is találtak egy „vadembert”, aki fákon nyargalászott, bogyókon élt, négykézláb futkosott, és nem tudott beszélni. A walesi hercegnek ajándékozták, s ő, mint valami különös állatot, úgy tartotta. Pedig nyilván ez a „vadember” is egy erdőbe kitett kis csecsemő volt, vagy egy elveszett gyerek.

– Szörnyű! – sóhajt szomorúan Leonida néni.

– De őket nem a tudomány, nem az emberi szellem taszította ilyen sorba, hanem a véletlen és a butaság! Ez itt a különbség, Liuna! – mondja Helga Renard.

– Igen, igen. Épp erről van szó. Azt mondtam: Hany Istók neve mellé odaírták: si homo es… Ha ember vagy… Georgi könnyen juthatott volná más sorsra is. Ha véletlenül nem segítünk, és nem derül ki, hogy Georgi ember, Hüsnü talán élete végéig állatként tartotta volna.

– Még elgondolni is rettenetes! – mondja halkan, maga elé Berci.

– Si homo es… – ismétli lassan Leonida néni. – Ha ember vagy Hüsnü, te vagy a megtestesült Sátán!

A gyerekek elnevetik magukat. Ezt jól összehozta Leonida néni!

Pinton az asztalra hajtja fejét. Nagyon fáradt. Alig tudja nyitva tartani a szemét.

Liuna vörös haját tekergeti ujjai köré. A sok izgalomtól ő is kimerült.

Pierre és Berci mereven néz maga elé. Helga asszony egy könyvet lapozgat. Csak Leonida néni fáradhatatlan.

A bal oldali tálalóhoz megy, ahhoz, amelyik a melegítőszálak révén megfelelő hőfokon tartja az ételt.

– Megteríthetnétek vacsorához – fordul a gyerekek felé –, csak befejezi már Viktor Szíriusz a vallatást.

– Jaj, ne tessék ezt mondani! Georgi nem bűnöző, hogy vallania kelljen!

– Jó, jó – legyint Leonida néni, és ismét sürgeti a gyerekeket, hogy terítsenek.

– De hát most ettünk. Nem vagyunk éhesek. Ne tessék fáradni – kérleli Liuna.

– Csak egy kis kakaót, azt innánk. Ugye, ti is? – szólal meg álmosan Pinton.

– Azt igen… és egy kis kuglófot is. Ugye, Pierre? – mondja Berci.

 

Épp befejezik az evést, amikor nyílik az ajtó, és Szíriusz kapitány lép a szobába Georgival.

– Leonida kedves, átadom magának ezt a szegény fiút. Halálosan kimerült lehet. Vigye a vendégszobába, és fektesse le sürgősen. Helga asszony, kérem, jöjjön be hozzám egy rövid időre, ti pedig, gyerekek, siessetek haza.

– Haza? – kiáltanak föl szinte egyszerre. – De hát nem tetszik elmondani, hogy mire jutott Szíriusz bácsi?

– Sajnos az van, amit sejtettünk… – néz komoran a Négyek Tanácsára Szíriusz kapitány. – Igaz valamennyi föltételezésetek. De a Nagymedvére esküszöm, ezért Hüsnü lakolni fog!

Azzal Helga Renard felé int, és rámosolyog a gyerekekre: – Azt mondtam, sipirc haza! Ismét jó munkát végeztetek! Gratulálok, gyerekek! Gratulálok! Holnap mindent megbeszélünk… Na, mi van, Georgi? – néz a fiúra, aki egy újabb papírlapot tart elé.

– Jól van – olvassa mosolyogva Georgi írását Szíriusz kapitány. – Jól van, Georgi. Azt írja, gyerekek, hogy köszöni mindazt, amit érte tettetek, és… és azt is írja, hogy évek óta nem aludt ágyban!

Amikor a gyerekek elmennek, Szíriusz kapitány Helga Renard-ral a dolgozószobába megy. Sokáig tárgyalnak, majd az igazgató asszony is elköszön, és magára hagyja a kapitányt.

Georgi mély álomba zuhan. Sziriusz halkan fölmegy a vendégszobába, benyit, és hosszasan áll a fiú ágyánál. Nézi beesett szemét, szőrtől borított mellkasát, karját, majd sarkon fordul, és halkan kimegy a szobából. Az ajtó előtt töprengve megáll, figyel, majd kulcsot vesz ki a zsebéből: a zárba helyezi, és halkan ráfordítja.

Szíriusz kapitány bezárta a vendégszobába Georgit. Leonida néni szobájának ajtaja csendben kinyílik, amint a kapitány elhalad előtte.

– Maga még nem fekszik le, Viktor Szíriusz?

– Nekem még nem lehet. Kis-Ázsiában fényes nappal van.

– Tessék? Hol van fényes nappal?

– Kis-Ázsiában. De maga feküdjön le, Leonida. Holnap is nehéz napunk lesz.

– Jól van, jól van, kapitány. De magának is pihennie kellene.

– Mondom, hogy nappal van Kis-Ázsiában! – dörmögi a kapitány, és elindul a dolgozószobája felé.

„Ha nappal van, hát nappal van – gondolja Leonida néni; és megvonja a vállát. – Attól itt még lehetne aludni”

A kapitány után néz, és visszalép a szobájába.

Kicsit tűnődik az ajtót nézve, majd kis bársonydobozkájából, kincsei közül kiveszi a szolgakulcsát, a zárba helyezi, és csendesen bezárja az ajtót.

 

Viktor Szíriusz fáradtan roskad le öblös karosszékébe. Az asztalon tengernyi papírlap halmozódik. Sorba rendezi őket, minden oldalt precízen megszámoz.

Időnként fölrántja a szemöldökét, meg-megcsóválja a fejét. Mikor végez a rendezgetéssel, tűnődve néz maga elé. Jegyzetfüzetébe gyors egymásutánban kusza sorokat ró, majd lecsapja írószerszámát, és a videfon után nyúl.

Gondolkodik még egy kicsit, azután határozott hangon megszólal:

– Itt Szíriusz… Itt Szíriusz… Hirköz? Te vagy, Roberto fiam? Jóholdat neked is! Nem aludtál? Szolgálatban vagy egész éjjel? Nem lesz unalmas, ne félj. Adok munkát eleget! Igen, néhány fontos és sürgős kapcsolást kérek. Először itt a Holdon. Diktálom… Elsőnek Knox kormányzót, másodiknak a Hold Állami Kórház idegsebészét, Nilsen főorvost. Aztán átugrunk a Földre, Kis-Ázsiába, ahol most éppen fényes nappal van. Kérlek, hozd be nekem a Török Tudományos Akadémia Őslénytani alosztályának vezetőjét. Leírtad?… Mi? Rögzítetted? Úgy könnyű. Ezután kapcsold Bulgáriát! Először kérem az Állami Rendfenntartó Erők parancsnokát… Majd Sumen városából a kórház igazgatóját… Végül kérd meg a Tanácsi Nyilvántartót, keressék meg az elhunyt Georgi Liliev nevű fiú szüleit. Vége… Rögzítettél mindent?… Mit mondasz, édes fiam? Hogy egy teljes éjszakát betöltő program? Az. Neked is, nekem is. De igazságot szolgáltatunk!… Majd holnap mindent megtudsz. Most igyekezz, és amint megtudsz valamit, szólj ide. Köszönöm, fiam!

 

A gyerekek már jó kora reggel Sziriusz kapitány háza felé sietnek. A kapuban majd összeütköznek a kifelé igyekvő Nilsen professzorral. Tisztelettel köszöntik a neves idegsebészt, aki ügyet sem vetve a gyerekekre, komor arccal igyekszik kifelé. A gyerekek csodálkozva fordulnak utána, s nem értik, mi történt a mindig barátságosan mosolygó orvosprofesszorral.

A ház bejárati ajtajában Leonida néni áll, sürgetőn integetve a gyerekek felé.

Az utolsó száz métert már futva teszi meg a Négyek Tanácsa.

– Gyorsan, gyorsan! Jó hírem van – közli már a küszöbön Leonida néni: – Csak halkan, nehogy meghallja Viktor Szíriusz, mert megint kikapok tőle. Pedig nem hallgatóztam. Csak kihallatszott a beszélgetésük.

A Négyek Tanácsa az izgalmak ellenére elneveti magát. Tudják, Leonida néni sosem hallgatózik. Ő mindig, mindenről csak „véletlenül” értesül.

Benyomulnak kedvenc helyükre, Leonida néni szobájába. Egy pillanat alatt izgatott suttogással lesz tele a levegő.

– Hol van Georgi? – hangzik el az első kérdés.

– Viktor Szíriusznál.

– Hogy aludt?

– Kiválóan. Reggel a kapitány ébresztette föl. Talán még mindig aludna szegény, olyan kimerült volt.

– Mit keresett itt Nilsen professzor?

– Várjatok! Csak sorban! – emeli föl kezét Leonida néni, és maga is leül a gyerekek közé. – Az úgy volt – kezdi fontoskodva beszámolóját –, hogy Viktor Szíriusz egész éjjel videfonált. De nem tudom, hogy mit és kinek, mert gondosan kikapcsolta a házi készülékeket. Csak azt tudom, hogy többször is fölment megnézni Georgit, és valahányszor kijött tőle, bezárta az ajtót.

– Bezárta?

– Igen. Egyszer meg is kérdeztem tőle, hogy miért. Azt felelte: jobb félni, mint megijedni.

– Nahát! Vajon mitől félhet? Vagy mitől féltheti Georgit?

– Nem tudom. Talán Hüsnütől. De az is lehet, hogy attól félt, Georgi megszökik, és bosszút áll a professzoron. Biztos, ami biztos, én is bezártam az ajtómat.

– Helyes!

– És Nilsen? Róla tessék beszélni.

– Viktor Szíriusz értesítette, kérte, hogy fáradjon ide, amilyen hamar csak tud. Már hajnalban itt volt a professzor.

– És?

– És megvizsgálta Georgit.

– Nahát! Ezt csak így tetszik mondani?

– Hát hogy mondjam, ha mindig közbekotyogtok?!

– Jó, jó. Hallgatunk. Csak tessék már mondani!

– Szóval, és ezt véletlenül már hallottam, Nilsen professzor azt mondta, hogy Georgit műtéttel meg lehet gyógyítani. Beszélt valami szürke agykéregről meg központról…

– Wernicke-központ! – kiált fel izgatottan Liuna. – A hallási emlékképek helye az agyban!

– Az, az, az. Meg egy másik központ is…

– A Broca-központ! Ez a kérgi mozgató.

– Úgy van! Na, szóval, ezeket rendbe lehet hozni, mondta Nilsen, és Georgi ismét tud majd beszélni.

– Éljen! Éljen! – kiabálnak a gyerekek. – és még? Mit tetszik tudni még?

– Azt, hogy Georgit gyönyörűen felöltöztette Szíriusz kapitány a Pierre-től hozott ruhákba, és most bent ülnek a dolgozószobában. Georgi kezére kesztyűt húzott, hogy ne látszódjék, milyen szőrös.

– Bemehetünk hozzájuk?

– Azt ajánlom, ne. Azt üzente nektek, hogy pontosan érkezzetek a kongresszusra, ne késsetek, mert szüksége lehet rátok.

– Dehogy késünk! Ő külön megy Georgival?

– Biztos. De bővebbet nem mondott. Ja, igen… Azt kéri, Csibészt is vigyétek magatokkal.

– Csibészt? – csodálkoznak a gyerekek.

– Na, Hüsnü, szorul a nyakad körül a hurok! – jegyzi meg Pinton. – De azt mondom, induljunk, ha még Csibészért is be kell mennünk.

– Nem ennétek előbb valamit? – teszi föl szokásos kérdését Leonida néni az indulásra kész gyerekeknek.

– Nem, nem, köszönjük – mondják –, sietünk, hogy minél előbb láthassuk Hüsnü professzort.

Gyorsan elköszönnek Leonida nénitől, és útközben bemennek Csibészért. Aztán sietős léptekkel elindulnak a kongresszus helyszíne felé.

 

A teremben lassan gyülekeznek a küldöttek. Még mindig a tegnapi nap eseményeit tárgyalják. Pinton és Liuna a kerten át oson be Csibésszel együtt. Nem akarják, hogy meglássák őket, hogy híre menjen: megkerültek már. Higgye csak mindenki, hogy az „ősemberrel” együtt nyomuk veszett. Annál szenzációsabb lesz Hüsnü leleplezése! Mert Viktor Szíriusz biztos, hogy a nagy csalás leleplezésére készül. Pinton és Liuna a terem egyik üresen álló tévéközvetítő fülkéjébe húzódik, Csibész nagy bánatára. Ő már Hüsnüre feni a fogát. A gyerekek a fülkéből jól láthatnak-hallhatnak mindent, de őket nem veszi észre senki.

A teremben egyre többen gyülekeznek. Pierre és Berci is belép. Meg-megállítják őket. De Pinton és Liuna csak azt látja, hogy nemet intenek fejükkel. Biztos felőlük érdeklődnek a tudósok, s barátaik váltig állítják, hogy nem, nem került elő sem az „ősember”, sem Liuna, sem Pinton.

Helga Renard lép most a terembe. Halk moraj fut át a hallgatóság sorain. Az igazgatónő az elnöki dobogó felé tart.

Most Szíriusz kapitányt pillantják meg a gyerekek. Elcsöndesednek a küldöttek, és feszült figyelemmel néznek az elnöki pulpitusnál helyet foglalókra.

Helga asszony megrázza a csengőt, mindenki némán várakozik. Tudják, hogy nagy bejelentés tanúi lesznek.

– Tisztelt kongresszus! – áll föl Helga Renard. – Az ülést megnyitom. És bejelentem, hogy tegnap megszakított munkánkat változatlan napirenddel folytatjuk. Bejelentem még azt is, hogy a Hold Állam kormányzója megbízta díszvendégünket, Viktor Szíriusz nyugállományú űrhajóskapitányt, személyének teljhatalmú képviseletével. A napirend előtt ő kíván szólni.

A küldöttek megtapsolják Helga asszony bejelentését, majd közbekiáltásokkal sürgetik Szíriusz kapitányt. Érzik, hogy sorsdöntő eseményről lesz szó.

A hatalmas, fehér szakállú férfi felemelkedik. A teremben halálos csend lesz.

Nazim Hüsnü Szíriusz kapitánnyal szemben ül, alig pár méterre tőle. Arca sápadt, nézése fáradt, zavaros.

A kapitány beszélni kezd:

– Tisztelt kongresszus! Tudós hölgyek és urak! Kellemetlen kötelességet kell teljesítenem. Gondolom, legjobb, ha gyorsan átesünk rajta. A paleanthropusznak nevezett személy szökése és Pinton Casteiero elrablása mindenre kiterjedő nyomozásra késztetett bennünket. A nyomozás meglepő eredménnyel járt. Amikor erről beszámolok, előre kijelentem, hogy minden állításomat tanúkkal és okmányokkaI tudom bizonyítani. Röviden: állítom, hogy Nazim Hüsnü bűnöző, csaló, szélhámos!

– Megőrült a kapitány?

– Nem létezik!

– Miket beszél?! – hangzik fel innen-onnan.

– Csendet kérek! – rázza meg elnöki csengőjét Helga Renard.

– Tisztelt kongresszus! – folytatja Szíriusz kapitány. Mint mondtam: bizonyítani tudok mindent. A Török Tudományos Akadémia tájékoztatott, hogy 2461-ben valóban küldtek expedíciót az Északi-sarkvidékre, és annak orvosa valóban Nazim Hüsnü volt. De az expedíció negatív eredménnyel zárult. Nem találtak semmiféle jégbe fagyott mamutot! Még kevésbé jégbe fagyott paleanthropusz ősasszonyt!

– Miket beszél?

– Ez csak tévedés lehet! – suttogják ijedten a tudósok. Hüsnü viaszfehéren hallgatja Szíriuszt. Szobormereven ül a kapitánnyal szemben.

De Viktor Szíriusz könyörtelenül folytatja:

– Sajnos a graviplán katasztrófája igaz. Az expedíció egyetlen életben maradt tagja valóban Nazim Hüsnü. Nem rossz orvos, tudtam meg róla, de egész életében nyugtalan, elégedetlen, világhírnévre vágyó ember volt, és főként dilettáns paleontológus! Ekkor fogant meg agyában a nagy csalás terve! Öt évig hallgatta Ramon Garcia professzor őslénytani előadásait, és amikor már elegendőnek vélt szaktudás birtokába jutott, megírta A svalbardi ősasszony című hazug könyvét, amelyben valós színhely és hajdan létezett személyek keveredtek hazugságokkal és naiv mesékkel. Hüsnü keresett és figyelt! Kereste a maga „ősemberét”! És meg is találta! A sumeni sebészetre, ahol főorvos volt, behoztak egy autóbalesetet szenvedett fiút, Georgi Lilievet. Valósággal darabokra zúzódott a szerencsétlen. Huszonhét helyen törtek el a csontjai. Az orvosok lemondtak róla… De Hüsnü nem! Több hónap alatt tíz műtétet végzett el rajta. Megmentette az életét! De vajon miért tette? Orvosi kötelességtudatból? Emberszeretetből?

A kapitány itt nagy hatásszünetet tart.

– Nem! – dörög fel a hangja. – Egyszerűen azért tette Nazim Hüsnü, mert Georgi Liliev teste sok paleanthropuszi jegyet viselt magán. És a tíz műtéttel Hüsnü professzor még fokozta is az ősemberi hasonlóságot!

– Gyalázat! Becstelenség! – hangzik a hallgatóság soraiból. Többen felugranak, és Hüsnü felé rázzák az öklüket.

– Mintha sóbálvánnyá változott volna! – suttogja Liuna Pinton fülébe, és iszonyodva néznek a csaló tudósra.

– Csendet és figyelmet kérek! – rázza meg ismét a csengőt Helga Renard. – Szíriusz kapitány még nem fejezte be.

– Legutolsó állításomat sebészorvosi szakértői vizsgálat állapította meg. Hüsnü tehát megtalálta a nagy csaláshoz szükséges élő modellt. A fiú agya a baleset következtében megsérült, de az is lehet, hogy Hüsnü szándékosan előidézett egy komoly agyi károsodást. Egy biztos: a fiú ma néma! És ez különösen alkalmassá tette őt a szerep eljátszására. A lelkiismeretlen főorvos ezután elhitette Georgi szüleivel, hogy gyermekük sérüléseit a műtétek sorával megszünteti! A szülők mindenbe beleegyeztek, hiszen szülők, és ők utolsó leheletig reménykednek gyermekük fölépülésében. Hivatalos okmányokból tudom, hogy az utolsó műtét nem sikerült. Georgi állítólagos orvosi műhiba miatt meghalt. Legalábbis ezt jelentette Hüsnü. Majd ezután villámgyorsan intézkedett, és elhamvasztatott egy üres koporsót!

Felmorajlik a terem, majd döbbent csendben várják Szíriusz beszámolójának folytatását.

– Hüsnü tehát azt állította, hogy ő követett el hibát. A kórház azonnal fölmondott neki, s ezzel Hüsnü elérte, hogy feltűnés nélkül távozhassék. Senki sem kutatott utána, hiszen egy súlyos műhibát elkövető sebészre egyetlen kórház sem tart igényt. Hüsnü ekkor az elrabolt fiúval Borneóba költözött. És ezután csak az „ősemberével” foglalkozott. Edzette, fegyelmezte, állati sorban tartotta, vasszigorral, koplaltatással, veréssel idomította. Georgi gyűlölte kegyetlen urát. De mert beszélni nem tudott, a külvilágtól is elzártan élt, segítséget nem várhatott senkitől, semmitől. Hüsnü a fiúba erőszakolt gyógyszerekkel elérte, hogy egyre jobban hasonlítson egy ősemberhez. Testén sűrű szőrzet jelentkezett, mely félelmetessé tette külsejét… A különböző műtétekkel Hüsnü amúgy is jócskán torzított a fiú tartásán, izomzatán, külalakján. A szörnyű szőrzet révén valóban rettenetes látvány lett Georgi Lilievből. Elérkezett a várva várt idei nemzetközi kongresszus, ahol Nazim Hüsnü elmondhatta nagy, hazug meséjét a svalbardi ősasszony terhességéről, a dehibernált őscsecsemőről, a felnevelt paleanthropusz fiúról a Világállam Nagydíjáért! Tudományosnak mondott előadásából egy szó sem igaz! A bemutatott fényképek manipuláltak, hamisak. S az elővezetett döntő bizonyíték, Uaua, nem ősember!

A teremre vészjósló csend borul. Senki nem szól közbe, senki sem kiabál. Viktor Szíriusz hangja is csendesebb lesz:

– Most két videfonbeszélgetésemről számolok be a tisztelt kongresszusnak. Beszéltem az elhunyt nagy tudós, Kristofer Krog özvegyével. Állítja, hogy férje soha nem volt társa Nazim Hüsnünek, sőt ilyen nevű embert nem is ismertek. Soha semmiféle őscsecsemőt nem neveltek! Végül beszéltem a Sumenben élő Liliev családdal. Először hitetlenkedve, majd boldogan vették tudomásul azt a nagy csodát, hogy holtnak hitt Georgi nevű gyermekük él! Felkerekedtek, és útban vannak a Holdra!

Kitörő taps és éljenzés fogadja Szíriusz kapitány szavait.

– Bravó, kapitány! Ez kitűnő munka volt! – harsog a teremből a tömeg elégedett kiabálása.

– A Liliev család tehát boldog lesz – folytatja a kapitány. – De gondoljanak arra, tudós hölgyek és urak, hogy ha Nazim Hüsnü agyafúrt terve sikerül, és elnyeri a Világállam Nagydíját, szegény kis Georgi meddig élhetett volna?! Azt hiszem, Hüsnü professzor nagyon hamar eltüntette volna az élő bűnjelet!

Nazim Hüsnü hirtelen felpattan, egy ugrással Szíriusz kapitány előtt terem, és felemelt ököllel az arcába akar sújtani. De ketten is nyomába erednek, és vasmarokkal elkapják a professzor karját.

– Hé, Nazim Hüsnü! – dörgi Viktor Szíriusz. – Maradjon nyugton! Üljön le! Elárulom, hogy a maga mellett helyet foglaló két úr rendfenntartó ezredünk két tisztje. Nazim Hüsnü! Önt Hold Állam nevében letartóztatják! És hamarosan felelni fog gyalázatos tetteiért!

A küldöttek felugrálnak, öklök emelkednek a levegőbe. Tegnap még ünnepelték ezt az embert, de ma már gyűlölik.

– Csendet kérek!… Csendet kérek! – rázza meg ismét csengőjét Helga Renard.

– Tisztelt kongresszus! – harsog a teremben Szíriusz kapitány hangja. – Beszámolóm végére értem. Egyetlen kellemes kötelességet kell még teljesítenem: bemutatni önöknek az „ősembert”, azaz Georgi Liliev bolgár fiút. És ide kérem barátait, Pintont, Liunát, Pierre-t, Bercit és Csibészt.

Ismét felzúg az éljenzés és a taps.

Liuna Pintonnal futni kezd lefelé a lépcsőn, és gyorsan szedi a lábait Csibész is. Egy oldalajtón át beszaladnak a terembe. Épp akkor érnek Szíriusz kapitány mellé, amikor a szélesre tárt bejárati ajtón Nilsen professzor társaságában megjelenik Georgi Liliev. Mindenki feléjük fordul, és ámulva néznek az elegánsan felöltözött, frissen borotvált fiúra. Csak az alkata emlékeztet arra a szörnyetegre, akit tegnap a ketrecben láttak. Georgi Nilsen professzorral együtt az emelvényre lép. Hüsnü felugrik.

– Mit akar ezzel az ismeretlen fiúval, Szíriusz kapitány?!

– Ön, Hüsnü professzor, nagyon is jól ismeri őt! Önnek nem ismeretlen a volt Uaua!

– Ez nem ő! – kiáltja halottfehér arccal Nazim Hüsnü.

– Ön sem gondolhatja komolyan, amit mond! Ne próbálkozzék újabb hazugságokkal! Georgi, vedd le a kesztyűdet!

A fiú megteszi és előtűnik két eldurvult, deformálódott, szőrös keze. A nézőtér megint megbolydul, néhányan fölállnak, és az emelvény felé indulnak.

– Georgi! – folytatja Viktor Szíriusz. – Kérlek, tedd szabaddá a felsőtestedet is, mutasd meg, mit csinált veled Hüsnü professzor!

Georgi egy rántással leveti ruháját, és előtűnik sűrű szőrzettel borított felsőteste.

A hallgatóság a színpad felé nyomakodik. A rend felborul; csakúgy, mint tegnap.

Mindenki Georgira kíváncsi, csakúgy, mint tegnap.

Helga Renard ismét rendért kiabál, és rázza, rázza elnöki csengőjét, csakúgy, mint tegnap.

Szinte agyonpréselik egymást az emberek, mindenki látni akarja, mindenki érinteni akarja Georgit. – Riasztóan ismétlődik a tegnapi jelenet.

A szerényen félrehúzódott Pierre és Berci szinte egyszerre kiált föl:

– Vigyázzanak! Szökik Hüsnü!

Hüsnü a zűrzavart kihasználva öles lépésekkel rohan a kijárat felé. Az útjában lévőket durván félrelöki, székeket dönt föl, s mire az ajtónál lévő teremőr felocsúdik, Hüsnü már a lépcsőn vágtat lefelé.

– Csibész! Utána! – kiabál Berci; majd Sziriusz hangja dörög föl: – Georgi! Fogd el!

Georgi ledobja nadrágját, cipőjét, és kiugrik az ablakon. A tömeg az ajtóknál tülekedik, megszorul, se előre, se hátra. Már jókora lehet Hüsnü előnye.

Georgi elkapja a hársfa vastag ágát, szaltózik egyet, a füves talajra szökken.

Ekkor érkezik oda Csibész, és Georgival együtt beleveti magát a bokrok sűrűjébe.

Georgi hirtelen fölpattan egy fára. Körülnéz, majd ágról ágra lendítve magát, villámsebesen halad. Csibész a puha füvön rohanva, hangtalanul követi.

Egy fatörzs mögül hirtelen előugrik Hüsnü.

Georgi leugrik a fáról, és Hüsnü felé rohan. Ekkor a professzor egy lézerpisztolyt ránt elő, a fiúra szögezi.

– Most megdöglesz, te állat! – ordítja és tüzel.

Csibész hirtelen a levegőbe ugrik, a sugár őt találja el! Georgi a megzavarodott Hüsnüre veti magát. Hatalmas testével a fűre teperi és kiüti kezéből a pisztolyt. Mellkasára térdel, két óriási kezével Hüsnü torkának esik.

Ekkor ér oda Szíriusz kapitány, Pinton és Liuna.

– Georgi! – ordítja a kapitány futástól elfúló lélegzettel. – Georgi! Mit tettél?! Megölted?!

Liuna felsikolt. Pinton a szeme elé kapja a kezét.

Pierre és Berci Georgira veti magát, és lerángatják a fiút a mozdulatlanul fekvő Hüsnüről.

A kapitány letérdel a halottfehér ember mellé, és megfogja a pulzusát.

– Él! – sóhajt föl megkönnyebbülten. – Georgi… Georgi megkegyelmezett neki!

Majd a fiúra pillantva komolyan hozzáteszi: – Si homo es… mert ember vagy.

 

KILENCEDIK FEJEZET
amelyben megérkezik és el is megy a Melinda

A lunabusz hangszórójából kellemes női hang szól az utasokhoz:

– Kedves vendégeink! Holdidő szerint most Nox-4 van. Lunabuszunk rövidesen leszáll. A csillagtetőn áthaladva a toronyban ózondús levegőtérbe érünk, ezért hát kedves utasainknak nem lesz szükségük szkafanderre.

A fekete hajú férfi felsóhajt. A mellette ülő asszony továbbra is szorosan fogja ölében a veszélyhelyzetre készenlétben tartott fölszerelést.

– Kérjük, hogy azok az utasaink, akik továbbutaznak a galaktikába, fáradjanak a tranzitváróba. Akik pedig a holdra készültek, szíveskedjenek kiszállás után az ellenőrző tiszthez menni, és felmutatni holdra lépési engedélyüket.

A férfi előkeresi irataikat, és az asszony felé nyújtja az egyik csomagot.

– Mint tudják, Világállam 2034. évi 14. törvényerejű rendeletének értelmében a Holdra csak alkalmassági tanúsítvány és egészségi bizonyítvány alapján kiállított engedéllyel léphet a látogató. Ezért kérjük, ne zaklatásnak, hanem az önök biztonságát szavatoló intézkedésnek tekintsék az ellenőrző tiszt munkáját.

Az asszony hófehér arcát pír lepi el. Mennyi kérés, könyörgés után szerezte meg az engedélyeket! Hirtelen leromlott szervezete, elfáradt szíve szinte elháríthatatlan akadálya volt annak, hogy alkalmasnak tekintsék erre az útra. De most mégis itt van.

A mellette ülő férfi komoran néz maga elé. Kezét ökölbe szorítva, feszes derékkal, mereven ül.

– Minden kedves Utasunknak jóholdat kívánunk! – fejezi be tájékoztatását az utaskísérő.

Az ülések előtt lévő monitoron jól látható a lunabusz landolása. A gép megáll az óriási, kúp alakú torony fölött. Pontosan beigazítja magát, a helyes irányt mutató lézersugár felé. A csillagtető most kinyílik, és az óriási test beleereszkedik a hengertérbe.

A férfi feszült figyelemmel nézi a monitort. Még soha nem vett részt ilyen úton. Mindezt csak plasztikinóban vagy televizoron át látta eddig.

Az utolsó métereket centiméterről centiméterre haladva teszik meg. Aztán a hatalmas jármű tapadókorongos lábai és teleszkópikusan működő oldaltámasztékai kiereszkednek. Biztonságosan megkapaszkodnak, és stabilan tartják a monstrum szerkezetet. Bezárul a csillagtető, majd megindulnak a nagy teljesítményű kompresszorok.

A Melinda nevű lunabusz Holdat ért. Az utasok kiszállhatnak.

A férfi keményen megfogja az asszony kezét. Szinte vezeti a törékeny, sápadt, vékony nőt. Az tétován lépked. Alig bírja követni a határozott lépésekkel siető férfit.

Az ellenőrző tiszt mindenkire rámosolyog.

„A nevét kérem, uram”, mondja, ha férfi utas áll előtte, „a becses nevét, ha szabadna, hölgyem”, mondja, amikor nőkkel beszél. Kéri a Holdra lépési engedélyt, és megkérdezi a bioelektromos azonosítószámot. Ezt mindenkinek pontosan tudnia kell, valamint azt is, hogy állandóan készenlétben kell tartani egy Mille-féle automata szkafandert, amellyel a Holdra lépőket Hold Állam ajándékozza meg.

Az asszony halkan megmondja a nevét, bioelektromos azonosítószámát: Tétován nyúl a szkafanderért, és halkan megköszöni. Olyan, mint aki nincs is jelen, mint aki nem tudja, mi történik vele.

A kijárat felé indulnak.

A férfi lelassítja lépteit. Még mindig fogja az asszony kezét, aki egy lépéssel mögötte halad. Most megáll. A márványpadozatot nézi kifejezéstelen szemekkel. A férfi feléje fordul… Az asszony elengedi a kezét, és két karjával átöleli a férfi vállát… Az simogatni kezdi, szorosan magához öleli, csitítgatja. Aztán elindulnak megint.

A férfi sietősen, határozottan, az asszony fáradtan, elgyötörten, tétován.

 

Szíriusz kapitány épp tizennegyedszer járja végig döngő lépteivel a csarnokot.

Újra és újra előkapja a pipáját, aztán bosszúsan zsebra vágja.

Két kezét háta mögé teszi, egymásba rakja őket, és ki tudja, hányadszor dörmögi: „Várni a legnagyobb művészet!”

Túl korán érkeztek az űrkikötőbe. Berci vezette a minifurgont, és úgy rohant, hogy az már életveszély volt.

A gyerekek egy sarokbah kucorognak… Suttognak valamit, nem tudni, hogy mit.

A kapitány dühösen az órájára néz: „Várni a legnagyobb művészet…”

Egyre többen érkeznek a várócsarnokba. A Melinda utasait virágokkal várják a hozzátartozók… Egy kisfiú csúszkál a márványborításon. Szíriusz bosszúsan kerüli ki. Máskor megsimogatta volna a fejét, most idegesíti. „Miért nem ül nyugton ez a kölyök?” – mérgelődik magában.

Még mindig semmi. Még mindig nem nyílnak az ajtók: Várni, várni, várni…

Egyre nagyobb a tömeg. Teljesen elzárják az utaskijáratot. Mindenki azonnal látni akarja hozzátartozóját. Pedig a sok monitor már a folyosón mutatja a kifelé igyekvő utasokat. Kényelmesen, a fotelokban ülve is lehetne várni őket, és csak akkor a kijárathoz menni, amikor ők is odaérnek.

De hiába. Az emberi természet már csak ilyen. Akit szeretünk, attól egy percre távol lenni is rossz, és egy perccel előbb találkozni vele is gyönyörűség.

Végre, végre!

– Kérjük kedves vendégeinket, figyeljék a monitorokat! A Melinda utasai elindultak a kijárat felé.

Szíriusz a monitorra néz, és ekkor artikulálatlan üvöltés hasít bele az űrkikötő halk zsongásába.

Valaki felugrik, félrelöki a körülötte állókat, őrült erővel tör át a tömegen, valósággal rendet vág magának a várakozók között. Az utaskijáró nikkelezett ajtajának ront, két ököllel verni kezdi, majd térdre esik, és zokogva üvölti: – Uaaaa! Uaaa!

A várakozók közül hirtelen hozzáugranak ketten, megragadják a karját, és rángatni kezdik hátrafelé, el az ajtótól.

– Engedjék el! Azonnal engedjék el! – dübörög fel Sziriusz kapitány hangja, aki a négy gyerekkel együtt most verekszi át magát a tömegen.

A fiú tovább üvölt, karját még mindig vasmarokkal fogják, amikor hirtelen szétnyílik a csillogó nikkelajtó.

Mögötte fekete ruhába öltözött házaspár áll. Egy halottfehér arcú asszony és egy hatalmas termetű, erős férfi. Lábuk mintha földbe gyökerezett volna. Rémült szemekkel néznek az előttük feltáruló jelenetre.

Ekkor Szíriusz kapitány a fiúhoz lép, és durván ellöki mellőle két fogvatartóját.

A fiú hatalmas ugrással az asszony előtt terem. Két karját kitárja, és zokogva átöleli őt.

– Kisfiam! – sikolt fel az asszony. – Georgim! Drága gyermekem!

A várakozók döbbenten nézik a jelenetet.

Mi történik itt? Valami sohasem látott szenzáció?

Aztán lassan felocsúdnak. Persze, hiszen olvasták. És látták is a televizorban, a rádió is adott róla helyszíni közvetítést.

Georgi Liliev most megtalálta a szüleit!

A síró asszonyra néznek, a kemény tekintetű apára, Szíriusz kapitány megrendült arcára, aztán a gyerekekre, akik leleplezték a csalást. Mindenkinek elszorul a szíve.

A tömeg elnémul, majd lassan szétválik, és utat enged a fekete ruhás anyának, akit gyengéden magához ölelve a kijárat felé vezet halottnak vélt fia.

 

Sziriusz kapitány dolgozószobája fölött egész nap ég a „Ne zavarjanak!” tábla.

Egész nap tárgyal Hriszto Lilievvel, Knox kormányzóval, Garcia professzorral, Helga asszonnyal és ki tudja még, ki mindenki van ott, hiszen a vendégek egyenesen a minifurgongarázsból mentek a kapitányhoz.

Georgi hosszabb időt töltött velük, de aztán kijött, s most édesanyja kezét fogva, mellette ül, Leonida néni szobájában. A vendégek nem akartak a Hotel Galileiben megszállni.

Ljuba néni, Georgi édesanyja első pillanatban úgy megszerette Leonida nénit, hogy kérte, hadd maradjanak náluk.

– Egyszerű emberek vagyunk mi, kedves Leonida asszony. Nem tudunk mi abban a fényűző hotelban viselkedni. Csak kinéznének minket a galaktikákon kóborló, finom tudós népek. Mi inkább itt maradnánk, ha nem zavarunk.

Leonida néni persze boldogan beleegyezett, hiszen végre lesz valaki, akivel kedvére kertészkedhet, Ljuba néni otthon ugyanis egy híres és valóságos földi kertészetben dolgozik.

– Kisfiam! Georgim! Gyöngyharmatom… – nézi Georgit örökké könnyes szemmel édesanyja. És alig tudja elhinni, hogy valóban él a gyermeke, és valóban az ő kezét fogja. A rettenetes történetet a maga valóságában el sem merték mondani neki. Csak Hriszto bácsinak mesélte el a kapitány teljes részletességgel. Ljuba néni számára így is nagy megrázkódtatás volt a találkozás és az eseményeknek az a része, amit tapintatosan elmondtak neki. Végre levetette fekete ruháját, amit Georgi „halála” óta viselt, nem tudva beletörődni fia elvesztésébe. Most szép új holmikkal ajándékozta meg őt Helga Renard.

Georgi kezét nem engedi el Ljuba néni. A fiú testéről a szőrt játszi könnyedséggel eltüntették már az orvosok, így édesanyját meg tudták kímélni a borzasztó látványtól. De szép szál fiának görbe, otromba tartását, hosszan, idétlenül lecsüngő karját, idegen, domború homlokát még mindig borzadva nézi édesanyja. A keze is olyan furcsa, mondogatja Leonida néninek, pedig Georgi régen zongorázni is tudott: hát mivé lett az ő szép fia? Csak sírt, sírt, ha eszébe jutott, mit tett Hüsnü a gyermekével.

– Teríteni! Teríteni, gyerekek, ne lustálkodjatokl – száguld be a szobába Leonida néni, aki hajnal óta megállás nélkül főz. – Legalább tizenhatan ülünk ma asztalhoz! Mert ugyanis erre következtetek a garázsban lévő minifurgonokból!

A Négyek Tanácsa feláll, és elindul a nagy ebédlőterem felé.

– Ljubám! – lép Georgi édesanyjához Leonida néni. – Gyere te is. Engedd el Georgi kezét, ne félj, már nem lesz semmi baj. Ő csak hadd menjen szépen a gyerekekkel teríteni, te pedig gyere hozzám, a konyhába.

– Nagyon félek. Ez a professzor még mindig a Holdon van.

– De nem szabadon! Tudod te, hogy milyen biztonsági berendezésekkel őrzik őt? Onnan ki nem szabadul, ha két élete van, akkor sem. Gyere, kedvesem… Meg kell szoknod a napi rendes életet, hiszen ha hazamentek, és viszed a fiadat is, gondoskodnod kell róla.

Georgi kedvesen az édesanyjára néz, és lassan kihúzza kezéből a kezét.

– Ne menj, Georgi! – kiáltja az édesanyja. De Leonida néni int, hogy csak menjen nyugodtan.

– Tudom, min mentél át. Megértelek – ül le Leonida néni Ljuba Liliev mellé. – Egy anyának nem lehet nagyobb fájdalma, mint gyermekének az elvesztése. De ne feledd, nagyobb öröme sincs, mint gyermekének megtalálása.

Leonida néni hosszan beszél Ljuba Lilievnek, aztán gyengéden kituszkolja a konyhába.

Amikor néhány perc múlva utánuk mentek a gyerekek, örömmel látták, hogy Ljuba néni előtt hófehér kötény van, és mosolyogva aprítja a paradicsomot Leonida néni konyhaasztalán.

– Mit tetszik csinálni? – lép mellé nevetve Liuna.

– Mit csinálnék, drágám? A kisfiam kedvenc ételét! Sopszkasalátát. Mert tudd meg, kislányom, egy anya akkor érzi magát igazán anyának és akkor érzi magát igazán boldognak, amikor gondoskodhat a gyermekéről.

 

– Kedves tudós kollégáim, Lilievék és gyerekek! – emelkedik föl székéről Viktor Szíriusz. – Közös ebédünk végén szükségesnek tartom elmondani a következőket.

Mindenki gyorsan lenyeli az utolsó falatját, és izgatottan néz a kapitányra.

Végre a gyerekek is megtudják a hosszú tanácskozás eredményét.

– Miután alapos részletességgel ismertettük Hriszto Lilievvel is Hüsnü professzor rémtettét, azt kérte Liliev barátunk, hogy engedjük be őt a fogva tartott Hüsnühöz. Úgy éreztük, egy apának joga van szembenézni fia már-már gyilkosnak is mondható ellenségével. Meghívtuk körünkbe Knox kormányzó urat, és kértük tőle, hogy adja meg a látogatási engedélyt. Ő ezt megtagadta, s be kellett látnunk, nagyon helyesen. Mert a kormányzó úr attól félt, hogy Hriszto Liliev, szembetalálva magát Nazim Hüsnüvel, olyan tettre ragadtatja magát, ami végzetes következményekkel járhat mind az ő, mind Hüsnü számára.

– Mire tetszik gondolni? – kérdezi Pinton.

– Arra, kisfiam… hát kimondom, ha nagyon akarjátok hallani. Arra gondolt Knox kormányzó úr, hogy Hriszto bácsi hirtelen felindulásában megöli Hüsnü professzort! Az önbíráskodás pedig a Holdon is tilos, és komoly következményekkel jár.

Hriszto Liliev mélyen lehajtja a fejét. Látszik rajta, hogy valóban elszánta magát arra, hogy leszámoljon Hüsnüvel.

– Felmerült aztán a kérdés – folytatja a kapitány –, hogy hol történjék meg Hüsnü felelősségre vonása. Itt a Holdon, ahol lelepleztük, vagy Bulgáriában, ahol a rémtettet elkövette, vagy pedig a Világállam Tanácsa előtt? Úgy döntöttünk tudós barátainkkal, hogy Nazim Hüsnü a Világállam főügyészsége előtt feleljen tetteiért!

– Ez jó! – bólint meggondoltan Pierre. – Innen nincs szabadulás. Az egész világ előtt semmisül meg Hüsnü! Ez a helyes döntés!

– Örülök, hogy egyetértesz, Pierre! – mosolyog a fiúra Viktor Szíriusz.

– Bocsánat – ocsúdik fel Pierre hangos tűnődéséből; és zavartan néz körül.

– Nem történt semmi, fiam. Megértem én a reagálásodat. Folytatom tehát… Itt ül körünkben Nilsen professzor, a neves idegsebész, José Navarro professzor, az agysebészet kiválósága, Ramon Garcia antropológus és Henrik Wagenhoffer csontspecialista. Alapos vizsgálatnak vetették alá Georgit már a szülők érkezése előtt. S az eredményeket most újra értékelték. A röntgenfelvételeken jól látszik, hogy Hüsnü olyan rendszereket épített be Georgi szervezetébe, amelyeket eltávolítva a fiú ismét visszanyeri tartását, normál izomzatrendszerét, külsejét. Sőt! Nilsen és Navarro professzor közös műtéte után Georgi beszélni is fog!

Kitörő örömkiáltások és taps díjazza Szíriusz kapitány szavait.

A gyerekek Georgihoz szaladnak, ölelgetik, rázzák a kezét, majd ledöntik székéről.

– Csendet kérek, gyerekek! – mondja a kapitány. – Az operációba Hriszto Liliev és Georgi már beleegyezett. Most az édesanya válaszát kérem.

Az asszony rémülten néz körül. Megint a fia keze után nyúl. Georgi biztatón rámosolyog, mintha azt mondaná: „Ne félj, édesanyám, most jó kezekbe kerülök. Bízzál bennük!”

– De… de visszakapom a fiamat? – kérdezi halkan Ljuba Liliev.

– Épségben és egészségben! – mondja Szíriusz kapitány.

– Hát… akik megmentették, csak nem pusztítják el. A műtétbe beleegyezem. A fiam érdekében.

– Köszönöm, Ljuba, köszönöm! – mosolyog az asszonyra Szíriusz kapitány. – A műtétet holnap reggel hajtják végre Georgin Hold Állam Központi Kórházában.

 

– Hát nem sikerült! – Pinton az első, aki ki meri mondani a rettenetes mondatot.

A gyerekek a Központi Kórház várószobájában ülnek. Monitoron figyelik az ágyban fekvő Georgit. Leonida néni ugyanis „véletlenül” meghallotta, hogy ma kell először megszólalnia Georginak, és ők idesiettek. A monitort jó barátjuk, Fil kapcsolta be titokban. Nem volna szabad látniuk, hogy mi történik a kórteremben. De Fil jó barát, itt tölti orvosegyetemi gyakorlatát, és segített a Négyek Tanácsának. De hiába… amit látnak, szívszorító.

Georgi gézzel bepólyálva, mozdulatlanul fekszik. Csak az arca látszik.

Végrehajtották rajta az összes műtétet, és azt várták, hogy ma beszélni fog.

Körülveszik ágyát a professzorok. Semmit nem hallani, csak azt látják a gyerekek, hogy Georgi szája mozdulatlan. Egy hangot sem ad ki a torkán.

Keze most egy kicsit megemelkedik, mutat valamit. Szíriusz kapitány jegyzetblokkot vesz elő, és tollat. Georgi bepólyált ujjai közé teszi, a fiú ír valamit.

Ír! És nem beszél!

Pedig hogy várták ezt a percet a gyerekek! Hogy várta Ljuba néni is!

De hiába.

A professzorok megnézik a blokkot, amit Szíriusz kapitány nyújt át nekik.

Bólintanak, és kimennek a szobából.

– Tragédia – összegezi Liuna.

Pierre és Berci föl-alá sétál a várószobában. Pinton egy fotelban kuporog, és szomorúan néz maga elé.

– Keressük meg a kapitányt!

– Megőrültél?! Miszlikre szedne minket, ha megtudná, hogy itt vagyunk.

Tanácstalanok. A monitorra néznek. Georgi mozdulatlanul fekszik, és a plafont nézi.

– Szökjünk be hozzá! – indítványozza Pinton.

– Jaj, hogy szöknénk be?! Nem lehet itt csak úgy ki-be mászkálni. Az is csoda, hogy Fil segítségével idáig bejutottunk.

Georgi nem mozdul. Most kinyílik a szoba ajtaja. Egy ápolónő jön be, a fiúhoz lép, és megitatja. Valamit rakosgat az éjjeliszekrényen, és hopp!, motoszkálás hallatszik a monitorból.

Monika nővér véletlenül bekapcsolta a kórterem mikrofonját!

– Pihenjen csak Georgi, pihenjen… Arra van most szüksége… És ne idegeskedjen. Az nagyon ártalmas lehet.

– Ne idegeskedjen! – csattan fel Liuna hangja. – Könnyű azt mondani! Azt ígérték, sikerülni fog a műtét, és nem marad néma szegény Georgi!

Most ismét nyílik a kórterem ajtaja. A gyerekek a monitorra merednek.

A professzorok gyűrűjében Ljuba Lilievet ismerik föl. Egy pillanatra megáll az ajtóban, aztán Georgi ágyához lép.

Georgi ráemeli a tekintetét. Elmosolyodik, és halk hangon azt mondja:

– Édesanyám…

 

– Kedves hallgatóink! – pattog Oscar Holz hangja. – Itt vagyunk a légikikötőben, a Melinda nevű lunabusz indulására várva. Barátai körében itt áll mellettem egy daliás, szép szál fiatalember. A neve nem ismeretlen önök előtt. Úgy hívják, hogy… De mondd csak te a nevedet!

– Georgi Liliev!

– Persze, én tudtam a nevét, kedves hallgatóim, csak azt akartam, hogy hallják Georgi gyönyörű, bársonyos hangját, s nemcsak a hangját, hanem a beszédét is.

– Hogyhogy, Oscar? Ma hagyod szóhoz jutni a riportalanyaidat is?

– Ma kivételes világnap van, Pinton! De ha lehet, ezen a kivételes világnapon ne nagyon égess le a hallgatóim előtt.

– Jól van, Oscar, megígérem.

– A közbeszóló kisfiú régi, kedves barátom. Őt rabolta el a mellettem álló Georgi Liliev, ősember korában.

– Oscar, Oscar! Türtőztesd magad!

– Jól van Pinton. De most hadd beszélgessek Georgival. A hallgatókat bizonyára nagyon érdekli: hogy vagy Georgi?

– Nagyszerűen! Nézz rám, Oscar!

– Nem győzlek csodálni. Egy fejjel magasabb lettél, amióta eltávolították belőled azokat a vacakokat, és a karod is szép, arányos. De hova tűnt az a… bocsánat, de idétlen, előreugró homlokod?

– Kidobtam a szemétbe. Az egy platinabetét volt, amit Hüsnü ültetett be azért, hogy jobban hasonlítsak egy ősemberhez.

– Bocsánat, kedves hallgatóim. Most Knox kormányzó közeleg felénk.

– Hát Georgi, búcsúzzunk mi is. Szüleidet most kíséri a Melindához Szíriusz kapitány és Leonida asszony. Igyekezz te is, fiam, és ne feledd: visszavárunk a Holdra!

– Köszönöm, kormányzó úr! Esetleg eljövök rendfenntartónak.

– Hallották, kedves hallgatóim, mit mondott a kormányzó úr? Most Liliev vállát átölelve a Melinda felé indul, nyomukban a Négyek Tanácsa. Georgi! Georgi! Bocsánat, hogy utánad szaladok! De nekem lenne még két kérdésem.

– Tessék, Oscar, parancsolj.

– A műtét után, amikor körülálltak a professzorok, miért nem voltál hajlandó megszólalni?

– Azért, mert azt akartam, hogy jelen legyen szegény édesanyám is, amikor megszólalok. Hadd hallja, hogy az első szó, amit kimondok, az ő neve.

– Köszönöm, Georgi. Most mást kérdezek. Mondd, amikor elkaptad Nazim Hüsnüt az arborétumban, miért nem ölted meg? Hiszen lett volna rá okod.

– Az igaz, Oscar. De én hálával tartozom neki. Mert a karambol után mégiscsak ő mentette meg az életemet.

 

 

.oOo.