Leonida behozza a reggelit. Leteszi a megrakott tálcát Szíriusz kapitány elé.
– Tessék. Zöld tea tejjel, cukor nélkül, meleg krumplis lángos.
– Köszönöm! Maga reggelizett már?
– Felhajtottam egy csésze kávét.
– Megkérem, üljön le, foglaljon helyet. Ez a lángos elég lesz kettőnknek.
– Egye csak meg egyedül, Viktor Szíriusz, én fogyókúrázom.
– Azért csak üljön le. Beszélgetni szeretnék.
Leonida ránéz a hatalmas férfira. Ha feláll, közel két méter magas. Barna szakálla, bajusza őszbe csavarodott, dús hajába fehér csíkokat festett az idő. Százkét éves. Máskor nem szokott reggel beszélgetni. Bekapja az ételt, és eltűnik a dolgozószobájában, vagy útjára indul.
– Üljön már le!
– Leülhetek – mondja az asszony. – Beszélgessünk.
De csend telepedik közéjük, hosszú másodpercekig, talán egy egész percig. Aztán Leonida mocorogni kezd.
– Na, jól kibeszélgettük magunkat – és felállna.
– Várjon, mondanivalóm van.
– Akkor mondja. Néma gyereknek az anyja sem érti a szavát…
– …mondaná Liuna, ha itt volna – fejezi be a mondatot Szíriusz kapitány. – És a kis Pinton megkérdezné: mi az a néma gyerek?
Leonida jól ismeri a folytatást. Mondja is már:
– Mire az okos, piros hajú Liuna Steff rögvest magyarázná: régen, amikor még nem találták fel az elektronikus, beépíthető gégetőt, voltak emberek, akik nem tudtak beszélni. Ezeket hívták némának.
– Elég! Nem némultam meg, csak, töprengtem, hogyan mondjam el…
– Tudom, tudom – bólogat bölcsen Leonida –, valami rossz fát tett a tűzre, és most fél tőlem.
– Dehogy félek! Félreért. Ugyebár a Corinta-ügynek szerencsésen végére jártunk…
– Azám! Szegény öreg Corinta, nagyon gyűlöltem. De a halála békét teremtett Holdon és Földön.
Hirtelen ijedten néz a kapitányra.
– Viktor Szíriusz! Maga gyanús nekem! Corinta dédunokája, azaz „negyedik” Corinta csak nem akar a Holdra költözni? Csak nem kell leányommá fogadnom őt is?!
– Nem, nem! – nevet Szíriusz. – Negyedik Corinta férjestül, gyerekestül a tegnapi lunabusszal hazautazott a Földre. Elég gond volt magának Ilolo Hoi-To.
– Ilolo?… Csillagocska?… Gond?… Hogy mondhat ilyent! Azt a kislányt nagyon megszerettem. Ahogy nap, mint nap megjelent a konyhámban, és a forró levesbe lógatta a lábát…* Szent Leonida, de kedves volt! És ahogy nevetett, mint egy ezüstcsengettyű. De maga meg a miniszter barátja, a János, elvették tőlem! Elvitték Párizsba „művelődni”! Pedig maga törvényes gyámja lett Csillagocskának, és neki most itt kellene laknia nálunk! Amikor maguk legyőzték a gonosz apját…
– Hoi-To nem volt gonosz. Lángész volt, de sajnos nem épelméjű. Nagyszerű találmányai a Csendes-óceán fenekén fekszenek, talán tízezer méter mélyen. Lehet, hogy sohasem kerülnek elő.
– Jól van, legyen lángész. Tehát: mielőtt ez a lángész Hoi-To önmagát és mindenét elpusztította, egy bizonyos Viktor Szíriusz nevű kapitányra bízta a leányát, aki elvállalta, hogy gondját viseli, vigyáz rá. Hogyan vigyáz rá, kérdem én ettől a Viktor Szíriusztól, amikor engedi, hogy abban a bűnös Párizsban egyedül éljen?
– Ne berzenkedjék, kedves Leonida. Ilolo abban a „bűnös” Párizsban bűntelen környezetben él. Kocsis János barátunk felesége, Erzsébet asszony törődik vele.
– Ha éppen otthon van – veti közbe Leonida –, mert most is a Himaláját túrja.
– Elismerem, a hivatása gyakran külföldre szólítja. De ne felejtse, hogy Ilolo a legjobb párizsi leánykollégiumban lakik.
– Kollégium? Ki tudja, hogyan érzi ott magát?
– Rosszul.
Leonida nem hisz a fülének.
– Mit mondott, Viktor Szíriusz?
– Azt, hogy rosszul. Rosszul érzi magát. Megvan ugyan mindene: kényelmes, szép szobája, jó kosztja, szorgalmasan hallgatja a bölcsészkar előadásait, mégis rosszul érzi magát. Nagyon egyedül él, szeretet és barátok nélkül.
– Ezt maga honnan tudja?
– Ő mondta, beszéltem vele. Felhívott videfonon. Azt kérdezte, hogy a jövő tanévben lehetne-e levelező hallgató, lakhatna-e a Holdon, nálunk.
– És maga mit válaszolt?
– Azt, hogy majd megkérdezem magától.
Leonida arcán mosolyvirágok nyílnak.
– Ó, maga… maga… Hát ezért akart reggelizés közben beszélgetni velem! Na megálljon, ezt még visszakapja! Mikor érkezik Csillagocska?
– Csillagocska semmikor – mondja szigorúan Szíriusz. – Csillagocska nincs! Elnyelte a Csendes-óceán! Csak Ilolo Hoi-To van. E héten vizsgázik, és a jövő héten hazajön a Holdra!
Ilolo a következő héten valóban hazajött a Holdra. Leonida igazi tüllfodros, csipkés, rózsaszínű „leányszobát” rendezett be neki. A Négyek Tanácsa fiú tagjai, amikor először beléptek, kerekre tágult szemekkel bámultak.
– Te ebben a cukrosdobozban fogsz élni?
– Nagyon szép! Tetszik nekem – védi Ilolo a műalkotást – Leonida néni makulátlan lelkéhez hasonlít. Azt hiszem, nagyon boldog leszek ebben a szobában.
– Hogy érezted magad Párizsban? – kíváncsiskodik Berci. – Mesélj Párizsról! Milyenek a fiúk az egyetemen? Milyenek a lányok? Nem udvarolt neked senki? Jártál táncolni? Randevúztál?
– Jaj, elég! Elég! Nem tudom, milyenek a fiúk és a lányok. Nem randevúztam… Tanultam.
– Mit tanultál? – kíváncsiskodik Pinton.
– Irodalomtörténetet, művészettörténetet, népművészetet, zenét, keleti nyelveket…
Liuna gátat vet a felsorolásnak:
– Édesanyám csókoltat. Üzeni, hogy a könyvtárba új, hangos plasztimagazinok érkeztek Óceániából. Ha érdekel…
– Köszönöm, nagyon érdekel. Hamarosan felkeresem.
Leonida néni lép be.
– Megjött Viktor Szíriusz a vendégekkel! Pinton anyukája, Pierre szülei, mindenki terád kíváncsi, Csillagocskám!
Már megtöltik a leányszobát. Ölelgetik, csókolgatják Ilolót, Conchita viszi a szót:
– Kinyílt ez a kislány! Gyönyörű lett!
– Értékes dicséret a legszebb színésznő szájából! – mondja Szíriusz kapitány.
– Mit tudják azt maguk, férfiak, mennyi gyötrődés az ára ennek a szépségnek. Ezen a kislányon meg minden valódi! Hány éves vagy, szívem?
– Kereken húsz.
– Bizony vénülnek a gyerekek! – ezt éppen a legidősebb, Szíriusz kapitány mondja.
A többiek mosolyognak rajta. Conchita elmélázik.
– Az én kicsi fiam éppen betöltötte a tízet. A nagyfiúk a tizenhetediket tapossák…
– Az anyakönyvi hivatalt ezennel bezárom! – tréfálkozik a házigazda. – Javasolom, menjünk át a nappaliba, ott jobban elférünk. Ebben a kalitkában elefántnak érzem magam. Jösztök ti is, gyerekek?
– Azonnal, Szíriusz bácsi, azaz pár perc múlva – válaszolja Pierre –, parancsoljanak csak előremenni. Nekünk még valami elintéznivalónk van.
A felnőttek elindulnak. Adam Renard, az Urándúsító vezérigazgatója Perez Casteiróval társalog.
– Most már egészen biztos, hogy hamarosan megüresedik három kupolaváros, a 176-os, a 177-es és a 178-as. Szállításunk a Földre meggyorsult, kevesebb raktárhelyiségre van szükségünk.
– Mivel kínálhatom magukat? Görög konyak? Orosz vodka? Rostos narancslé? – sürög-forog Leonida.
Helga asszony a narancslére szavaz, aztán megkérdezi, mert fúrja az oldalát:
– Milyen elintéznivalójuk lehet a gyerekeknek?
A „gyerekek”, azaz a Négyek Tanácsa éppen most választja tagjává Ilolót. Pierre hirdeti ki a határozatot:
– Ilolo Hoi-To! Teljes jogú tagunkká avatunk. Ennek következtében megszűntnek nyilvánítom a Négyek Tanácsát, és bejelentem, hogy megalakult az Ötök Tanácsa! Éljen!
Másnap a Központi Könyvtárban Lenhajú Aino igazgatónő szeretettel öleli magához Ilolo Hoi-Tót.
– Hát mégis a mi kislányunk leszel?
Ilolo helyett Pinton válaszol:
– Ilolo az Ötök Tanácsa teljes jogú tagja lett!
Aino asszony tréfás bókkal nyugtázza a hírt:
– Nagy dolog! Teljes jogú tag! Akkor hát ezután a Holdon fogsz lakni, kedves?
Most Berci a gyorsabb, mert a részleteket is tudja.
– Ilolo Szíriusz bácsi rokokó palotájában Leonida néni parancsnoksága alá kerül.
– Tehát úgy határoztál, hogy nem tanulsz tovább?
Végre a díszvendég is szóhoz juthat:
– De… de… levelező hallgató leszek. Nagyon szeretek tanulni. Az ember előtt kinyílik a világ, belelátok a múltba és a jövőbe.
– Szépen mondtad, kislányom.
Liuna a lényegre tér:
– Ilolo néprajzot, népművészetet is hallgat.
– Gyönyörű könyvek érkeztek Melanéziából! Nézzétek csak! Ez az album Viti Levu szigetét mutatja be háromdimenziós színes képekben. Ha erre a zöld pontra teszed az ujjad, és rajta tartod öt másodpercig, bekapcsolod a hangot…
És máris hallják: beszél a könyv! „…az itt lakó fidzsi bennszülöttek főfoglalkozása még ma is a halászat. Erről szólnak dalaik is. Bemutatunk egyet. Előadja Ono Tanava…”
Keservesen jajgató, mély női hang énekel fidzsi nyelven.
Ilolo fordítja:
– Suva fölött beborult az ég… esik az eső… folyton esik az eső… A halászok nem jönnek vissza… jaj, soha nem jönnek vissza…
Liuna megborzong.
– Fájdalmasan gyönyörű!
– Ha elveszed az ujjad, elhallgat – mutatja Lenhajú Aino.
– Hasonlít a mi dalainkhoz. – Ez Ilolo véleménye.
Aino érdeklődéssel kérdezi: – Mit értesz a mi dalainkon?
– A mi dalaink… Persze, Aino néni nem tudja, hogy édesapám révén egynegyed sulu vagyok. A Sulu-tenger partján nevelkedtem. Spanyol édesanyám korán meghalt… Sulu asszonyok voltak a dajkáim.
– Ismersz sulu népdalokat?
– Emlékszem néhányra. Van olyan is, amelyet világnyelven dalolnak.
Pinton azonnal könyörögni kezd:
– Énekeld el!
– Kérünk szépen! – segíti Pierre.
Ilolo szerénykedik:
– Nagyon gyatra hangom van.
– Nem baj – dönti el Berci, és már konferálja is: – Következik a Sulu dajka dala. Előadja gyatra hangon Ilolo Hoi-To!
– Jó, csak meg ne bánjátok! – nevet Ilolo.
Pinton megnyugtatja:
– Legfeljebb befogjuk a fülünket… Kezdheted!
– Két pálcika kellene. Ezzel kísérik magukat.
– Tessék két töltőtoll…
Ilolo a tollakkal három rövid, egy hosszú ritmust kopog ki az asztalon, és magas madárkahangon énekelni kezd…
Kicseng az utolsó hang… Lelkesen megtapsolják. Pierre kegyesen megdicséri:
– Igazán nagyon szépen énekelsz, Ilolo. Nekem nem nagyon tetszett – mondja Berci. – Hasonlított egy vegetáriánus tankölteményhez. „Kicsi, fekete emberek, mindig gyümölcsöt egyetek!” Vajon kik ezek a kicsi, fekete emberek?
– Nem tudom. A dajkám se tudta, pedig 150 éves volt.
Berci szellemeskedik:
– Valamikor tudhatta, de a száznegyvenkilencedik esztendőben elfelejtette!
– Nem vicc ez, Vasgyúró – inti őt Pierre –, titokzatos ez a dal. Itt van például ez a szó: szuenó. Mi a szuenó?
– Szaunáról már hallottam, de szuenóról soha!
– És mi az a Csui-Sut? Vagy inkább ki? – töpreng Liuna.
Lenhajú Aino úgy véli, hogy lehet egy réges-rég kihalt néptörzs neve.
– „Vagy egy valaha élt, híres varázsló” – mondja Berci.
– Juj! Rosszat fogok álmodni… – ijedezik játékosan Pinton. – Varázsló! Boszorkány! Krampusz!
Aino csodálkozik:
– Pinton, te ezeket a szavakat honnan ismered?
– Anyukámnak filmarchívuma van. Száz és száz ősrégi filmje. Átmásolva, lekicsinyítve öt milliméteres aluszalagra. Gyakran szoktuk nézegetni őket. Abban vannak ilyen varázslós történetek. A legrégibbek talán ötszáz évesek is megvannak, Akkor még hittek az emberek boszorkányban, ördögben!
– Dehogy hittek! – tiltakozik Aino. – Azok a régi filmek, amiket láttál: mesék. Már akkor mindenki tudta, hogy nem igazak. Csak kitalálták, mesélték a gyerekeknek.
– Miért meséltek a gyerekeknek nem igaz történeteket? – kérdezi az Ötök Tanácsának legifjabb tagja.
– Mert akkor szabad volt a gyerekeknek nem igazat mesélni – magyarázza Liuna. – Ma már nem szabad, és nem mesélünk.
– Elég kár.
Lenhajú Aino nevetve állapítja meg:
– Pinton véleményt nyilvánított az „Aenigma-vitában”.
– Mi az az aenigma? – kérdezi a legkisebb.
– Latinul: mese. A Világparlament Nevelésügyi Bizottsága éppen most tárgyalja azt a törvényjavaslatot, amely rehabilitálni kívánja a mesét.
Berci kiáll a szoba közepére, és lendülettel szónokol:
– Sárba taposott lelkű emberek! Földhözragadt agyatokat fölszabadítja a mese! Újra szárnyalhattok az engedélyezett mesével a képzelet csodás világában!
– Vasgyúró, ma formában vagy! – állapítja meg Pierre.
– Köszönöm, Jegenye! Még tovább is etetnélek titeket termékeny agyam ízes gyümölcsével, de sajnos távoznom kell: Ugyanis a 10-es lunabusz kikötőbe egy óra múlva érkeznek a Földről a szüleim, akik szemrevételezni akarják Hold Állam jövendő főmérnökét: érdemtelen személyemet.
– Jön János bácsi és Erzsi néni, és ezt te csak most mondod?! – méltatlankodik Pierre.
Berci laposakat pislog.
– Nem kérdezte senki…
Pierre felemelt ököllel közeledik hozzá:
– Te… te… mindjárt agyonverlek! Azt vártad, hogy kérdezzük? Te… te!
– Kegyelem! Kegyelem! – menekül Berci. – Kérlek, kedves Jegenye, ne bánts! Inkább beismerem bűnömet, és bocsánatot kérek! Mellesleg azt se felejtsd el, hogy sokkal erősebb vagyok nálad, és nem szeretnék visszaütni!
Liuna szigorúan rájuk szól:
– Ne bolondozzatok, mert édesanyám és Ilolo még azt hiszi, hogy komolyan csináljátok!
Pierre és Berci azonnal vigyázzba vágja magát.
Egymással szembefordulnak, jobb és bal kézzel felváltva paroláznak. Közben taktusban együtt üvöltik:
– Pax! Pace! Paz! Paix! Peace! Mír! Friede! Béke!
– Ez már más – nyugszik meg a lány, és folytatja a „parancskiosztást”: – Most pedig az Ötök Tanácsa testületileg kivonul János bácsi és Erzsi néni fogadására!
Pinton fölrikkant:
– Hurrá! Hurrá!
– Ez a gyerek egy szép napon „hurrává” változik – aggódik Berci. – Mást nem tudsz kiabálni, Töpörtyű?
– Éljen! Éljen! Ez jó?
– Kitűnő! Igazán gazdag a szókincsed!
Liuna komolyra fordítja a beszédet:
– Anyukám, köszönjük a vendéglátást. Legközelebb alaposabban megnézzük a könyveidet. Most rohanunk a mini furgonhoz!
Lenhajú Aino még utánuk kiáltja:
– Üdvözlöm a professzor urat!
Az Ötök Tanácsa eltűnik, mint a kámfor. Lenhajú Aino egyedül marad.
Az asztalon „költői rendetlenségben” a vacsora romjai hevernek. A férfiak poharában aranylik még némi tokaji szamorodni (Kocsis János ajándéka), amikor Helga asszony felemelkedik, és asztalt bont.
– Kedveseim, a kávét és a gyümölcsöt a teraszon szolgáljuk fel.
Mindenki mindenkinek egészségére kívánja az elfogyasztott Hold-menüt. Az őszülő hajú, nádszál karcsú Kocsis Erzsébet, Kocsis miniszter híres felesége (foglalkozása régész, a Francia Akadémia tagja) elragadtatással nyilatkozik:
– Helgám! A vacsora remek volt!
Helga Renard elhárítja a meg nem érdemelt dicséretet:
– Nem az én érdemem, Erzsikém. Otto Steff barátunké. Ő a Központi Konyha mindentudó parancsnoka.
– Apa hiába tudna mindent, és hiába parancsnokolna – jegyzi meg az őszinte Liuna –, ha Helga néni kertészetében nem teremnének remek zöldségek, ízletes gyümölcsök.
– Úgy látom, itt a Holdon minden mindennel összefügg.
– Okos megjegyzés volt, édesanyám – bizonygatja Berci – itt valóban minden cselekvésnek, minden mozdulatnak azonnal mutatkoznak a következményei. Például ha a Földön kirándulsz, és egy tövises bokor kiszakítja a ruhád ujját, megvarrod, és kész. Nem történt semmi bajod. Ha a Holdon kirándulsz, és véletlenül kiszakad a szkafandered, pár másodperc múlva…
– Majd a teraszon folytatjátok! – szakítja félbe a háziasszony Berci rémületes példabeszédét. – Conchita drágám, jöjj velünk… Liuna szívem, vigyázz a gyerekekre!… Adam kérlek, foglalkozz a férfiakkal!…
Ámuldozik a világjáró régész:
– János, gyönyörű idefenn! Romantikusabb, mint Nápoly vagy a norvég fjordok! Szíriusz kapitány, ugye, Nox-időszakban vagyunk?
– Igen. A pontos idő Nox-162. Ilyenkor legszebb a teliföld: A kupola csúcsán van egy kis kilátó, kosárliften lehet biztonságosan feljutni. Nem akarja megnézni onnan?
Helga tréfásan megfenyegeti.
– Kapitány! Ne csalja el a vendégeimet!
– Ne félts engem, Helgám – bizonygatja mosolyogva Erzsike –, innen hat címeres ökörrel sem vontathatnának el! Ahogyan a Föld kék sugárzása a fák, bokrok, virágok leveleit; szirmait simogatja, az egy egész életre szóló látvány… És ez az édes illat!
Helga büszkén mondja:
– Virágoznak a hársfáim! A kávét tejjel vagy konyakkal parancsolod?
– Egy kicsi tejjel.
– És te, Conchita?
– Köszönöm, semmit sem kérek bele, cukrot sem. Nem szeretnék szerződésszegő lenni.
Pinton még nem tudja, mit szabad egy nőről elárulnia, és mit nem. Kikotyogja hát:
– 56 kiló anyu szerződött súlya. Egy dekával se több!
A leleplezett filmsztár kínosan nevet.
– Így igaz, ahogy a fiam mondja. 56 kiló a határ, azon felül minden gramm veszedelem!
– Egy kis süteményt?
– Jaj, nem!
– Én kérek… – jelentkezik Erzsi asszony. – Ehetek, amennyi belém fér, nem érem el a hatvanat.
Helga tapintatosan változtat a témán: – Egyenesen Indiából jöttél, Erzsikém?
– Nem. Pár napot Párizsban töltöttem, Jánosra vártam, neki tegnap kezdődött a szabadsága.
– Mit csinált Indiában, asszonyom? – kérdezi Conchita.
Erzsi mélykék szemével alaposan megnézi a színésznőt.
Lángvörös haja kibontva a derekáig ér. Klasszikus szépségű testére feszesen simul fehér selyem köntöse…
– Gyönyörű vagy! És a lányom lehetnél. De azért nyugodtan tegezz. Ötven felé jó néha azt hinni, hogy még fiatalok vagyunk…
– Megtisztelsz, Erzsikém.
Szíriusz kapitány véleményt nyilvánít:
– Hogy ki kit tisztel meg, ez esetben nem könnyű eldönteni. Conchita Ibanez a leghíresebb filmsztár, Kocsis Erzsébet a leghíresebb régész a Földön! Ha jól tudom, most éppen a Himalája csúcsain mászkált, a hajdan volt sok ezer éves lámakultúra emlékeit keresve.
– Közel egy évig.
A fiatalok a híres vendéget körülveszik.
– És tetszett valamit találni? – kérdezi Pierre.
– Sok érdekes, meglepő dologra bukkantam, de amit kerestem, azt nem találtam meg.
– Abbahagytad a keresést? Lemondtál róla? – érdeklődik Berci.
Kocsis János kíméletes barackot nyom nagyfia fejére:
– Így ismered édesanyádat? Alig várja, hogy visszamehessen turkálni!
– Valóban alig várom, hogy visszamehessek, de most te is jössz.
Kocsis miniszter megpróbál tiltakozni: – Az még nem biztos.
– De, de! – erősködik Erzsébet asszony. – Egészen biztos! Van négy hét nyári szabadságod. Ilyenkor a Tsampó folyó völgyében, óriásfenyők árnyékában hűsölni, és belélegezni azt a levegőt, egy fáradt kulturális miniszternek valóságos újjászületés!
Adam Renard, az Urándúsító Művek mindenható ura most csínytevő diák módjára kuncog.
– Elhatároztatott. János belenyugszik…
– Ott is elbűvölőek az éjszakák. A csillagok egészen közel, a fejünk fölött fénylenek…
Valaki dúdolni kezd valami szomorút. Kocsis miniszter már a szöveget is mondja:
– Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok…
Conchita megérzi a dal bánatát.
– Mi ez a furcsa melódia?
– Egy népdal a hazámból – válaszolja Erzsi –, talán ezeréves, talán több… – és ő is csatlakozik a meleg férfihanghoz:
A szegény legénynek utat mutassatok,
mutassatok utat a szegény legénynek,
nem találja házát a szeretőjének…
Ismét csend, aztán kitörő taps.
– Éljen! Nagyszerű! Folytassátok!
– Jaj, dehogy folytatjuk! Nem vagyunk énekművészek!
Talán valaki más…
Berci mint született műsorvezető azonnal intézkedik: – Most Conchita néni következik!
– Ne haragudjatok, én nem szoktam…
– Dehogyisnem! Van egy-tekercsem Az Amazonas gyermekei című filmből. Azonnal hozom! – és elrohan.
Szíriusz kapitány bölcsen megjegyzi:
– Jellemző korunkra: a filmsztár a hangját magnószalagon tárolja.
Berci már jön is vissza.
– Figyelem! Következik Conchita Ibanez!
Felhangzik egy tüzes szamba. Kitűnő zenekar kíséri az énekesnőt. Az ingerlő dal táncra csábít öreget, fiatalt.
Helga elragadtatva suttogja:
– Conchita drágám, gyönyörű hangod van!
Conchita hangosan válaszol, hogy mindenki értse: – Nem én énekelek.
– Hát kicsoda?
– Filmekben ez gyakori. Hivatásos énekesnő hangját halljátok, én a felvételen csak tátogtam hozzá. Légy szíves, zárd el, Pierre. Nem szeretek idegen tollakkal ékeskedni!
Szíriusz átveszi a kormánykereket.
– Térjünk vissza az amatőr dalnokokhoz. Ki tud népdalt énekelni? Igazi népdalt!
Pinton bátortalanul megszólal:
– Ilolo. Énekelj, Ilolo!
Helga is biztatja:
– Énekelj, kislányom!
Ilolo szabadkozik:
– Igazán, nem tudok… semmi hangom sincs…
Erzsébet asszony biztatja:
– Ne kéresd magad. Nekem sincs hangom, mégis dúdolgattam.
Berci nem könyörög, cselekszik.
– Nesze két fapálcika. Kezdd el!
– Jó… – engedelmeskedik a lány, és üti a ritmust a pálcikákkal. Aztán énekelni kezd:
Kicsi, fekete emberek,
mindig gyümölcsöt egyetek.
Békesség, csönd és szeretet.
Rajta hát, szuenól, rajta!
Fel, fel a tűzvörös Napba,
Csui-Sut népének apja!
Megtapsolják. Kocsis János a feleségéhez fordul:
– Nagyon érdekes volt. Figyelted, Erzsi, ugyanolyan pentaton, mint a mi dalaink… – hirtelen elhallgat, megdöbbenve bámul asszonyára. – Erzsi! Mi történt veled, Erzsikém?
– Semmi, semmi, nincs semmi bajom, csak a váratlan meglepetés, azonnal magamhoz térek. Ilolo kedves, elénekelnéd még egyszer a dal utolsó sorát?
– Szívesen… Csui-Sut népének apja…
Erzsi asszony izgatottan felkiált:
– Tévedés kizárva! Ez valóban Csui-Sut! Csui-Sut, itt a Holdon!
Kocsis János aggódva megsimogatja felesége arcát.
– Rejtélyes vagy, Erzsikém. Csui-Sut ott van, ahol éppen éneklik. Ha a Holdon éneklik, akkor a Holdon van.
Az asszony leküzdi izgalmát.
– Csak egy pillanatig légy türelmes, János, azonnal megmagyarázok mindent. Kislányom, Ilolo, hol tanultad ezt a dalt?
– Gyermekkoromban édesapámmal Sandakanban laktunk, a Sulu-tenger partján. Öreg sulu asszonyok neveltek. Tőlük tanultam. Ők valamennyien ismerték, énekelték.
– Sulu-tenger, Sandakan, legalább hatezer kilométer távolság…
Viktor Szíriusz most meglepő kijelentést tesz: – Hatezer kilométer a Himalájától!
Kocsis János rácsodálkozik a barátjára.
– Viktor! Te tudod, miről beszél a feleségem?
– Sejtem. Ebben a pillanatban megtalált valamit a Holdon, amit hiába keresett Tibetben.
Erzsi asszony lelkesen helyesel:
– Így van! Igen! Megtaláltam! Csui-Sutot találtam meg! Egy álló esztendeje tűvé teszek érte országokat, földrészeket, bebarangoltam az egész Himaláját. Tibetben legendák, babonák szállnak generációról generációra Csui-Sutról, a nagy varázslóról, akit soha senki sem látott, de iszonyú hatalmú és kegyetlen. Népe vérengző szokásairól hátborzongató történeteket mesélnek: állítólag elevenen, szőröstül-bőröstül eszik meg a gyerekeket és az állatokat. Vannak, akik látni vélték ezeket a rejtelmes lényeket. Azt mondják: kicsik, feketék és göndör szőrűek. Sziklarepedésekben húzódnak meg. Egyesek szerint szárnyuk is van. Mások azt mesélik, hogy emberek, kétszer akkorák, mint mi és jóságosak. Mese, legenda. Legalább ezer tibetivel beszéltem, mindenki mást mondott, és máshova küldött. Csui-Sut nyomára azonban sehol sem akadtam. És akkor te, kislányom, énekelsz egy dalt Csui-Sutról, és ezt a dalt több mint hatezer kilométerrel délkeletebbre, a Sulu-tenger partján tanultad! Hogy került Csui-Sut dala a Himalájától a Sulu-tengerhez?
Liuna okosan közbeszól:
– Vagy fordítva: a Sulu-tengertől a Himalájához!
Kocsis János véleménye:
– Innen oda vagy onnan ide, nincs jelentősége. Nem féltem a feleségemet. Azt hiszem, kinyomozza majd az igazságot.
Szíriusz kapitány a hajdani gavallérok stílusában meghajol Erzsi asszony előtt.
– Én pedig, ha megengedi, besegítek egy kicsit.
– Viktor! Maga is tud valamit Csui-Sutról?!
– Sajnos nagyon keveset. Fél éve történt. Roberto Namora, fiatal barátom, a Központi Híradástechnikai Intézet mérnöke egy álló hétig mindennap ugyanabban az órában és percben fogott egy csonka rádióüzenetet, mely igen gyenge energiával a Föld felől érkezett. Mint mondom: csonkán, de mindig azonos szöveggel és azonos hézagokkal. Valószínű, hogy valamilyen régi, elavult adóállomás ismételgette konokul a sérült szalagot. Pontosan emlékszem minden szavára. Így hangzott: „Segítség! Segítség! A Holdon élő Szíriusz kapitánynak kérem továbbítani! Kapitány! Ha csak fele igaz annak, amit önről beszélnek, könyörgök, ment… épemet! Mind egy szá… sztulnak, és elp… velük a becs…, a hűs… óság… (itt hosszabb rész hiányzik). Kérem, vá… evem Csui-Sut. Cím…”
Szíriusz kapitány elhallgat. Berci izgatottan várja a folytatást.
– Mi a címe?
– Nem tudom. A hiányzó szöveg nagy részét könnyű kiegészíteni: könyörgök, mentse meg a népemet, mind egy szálig elpusztulnak, és elpusztul velük a becsület, a hűség, a jóság, kérem, válaszoljon…, a nevem Csui-Sut. Címem…
– Tovább nincs?
– Nincs. A címe lemaradt.
– És tetszett valamit intézkedni?
Szíriusz kapitány körülnéz feszülten figyelő hallgatóságán, azután mesélni kezd:
– Nagyon sok levelet kapok idegenektől, rádióüzenetet, telexet, meg videfonon is hívogatnak. Bőven akad köztük beugrató, komisz tréfát űző is. Ezt a rádióhívást mégis komolyan vettem. Valami…valami azt sejttette velem, hogy nem otromba viccelődés, hanem igazi segélykiáltás. Igyekeztem megtalálni ezt a bizonyos Csui-Sut nevű embert. A Világállam minden illetékes intézményét megkérdeztem, tudnak-e valamit ilyen nevű személyről. Minden válasz negatív volt, egy kivételével. A Sydneyi Földrajzi Társaság közölte, hogy Ausztrália északi partvonala közelében létezik egy kicsiny, lakatlan sziget és azon egy időszakosan működő vulkán. Ezt a vulkánt a szomszédos szigeten lakó bennszülöttek állítólag Csui-Sutnak nevezik… Vége.
Adam Renard levonja a logikus következtetést:
– De mivel bizonyos voltál abban, hogy egy vulkán nem tud rádióüzenetet küldeni, „ad acta” tetted az ügyet. Többé nem foglalkoztál vele. Azt gondoltad, hogy mégis beugratás volt…
– Igen, erre kellett gondolnom.
Kocsis Erzsi kipirult arccal kérdezi: – De most már mást gondol!
– Valóban, most már mást gondolok. Igaz, hogy kontinensnyi köztük a távolság, de mégis kezdenek a szálak közelíteni egymáshoz…
Liuna szürke agysejtjei fürgén dolgoznak. Merre tovább? Ilolo dala a Sulu-tenger partján született… az egyszerű nép énekelte… népdal, népművészet…Óceánia népművészete… Melanézia népművészete… édesanyja könyvtárában az új albumok! Már cselekszik is!
– Erzsi néni! Szíriusz bácsi! A Központi Könyvtárba különleges ritkaságok érkeztek: színes, háromdimenziós; beszélő albumok, a Csendes-óceán déli felén, a Bonin-szigetektől a Húsvét-szigetig élő népfajok ősi művészetéről. Végig kellene tekintenünk, hátha találunk valami útmutatást.
Erzsi néni boldog.
– Okos vagy, kislányom. Holnap feltétlenül átmegyek…
– Átmegyünk – mondja Szíriusz kapitány –, úgy gondolom, hogy én és az Ötök Tanácsa is…
Lenhajú Aino dolgozószobája padlótól a mennyezetig csupa könyv. Könyvek borítják az asztalokat, székeket, fotelokat, még a padlóra is jut belőlük. Az imént érkezett vendégek éppen, hogy beférnek. Szíriusz kapitány, Kocsis János és felesége, az Ötök Tanácsa és Csibész, ez akárhogyan számolom, nyolc ember és egy műkutya! Lenhajú Aino kedvesen fogadja őket.
– Jóholdat, kapitány! Szervusztok, gyerekek! Rég nem láttalak, János. Hogy vagy? És ő a feleséged, Erzsike! Örülök, hogy végre megismerlek! Már egy egész polc tele van a könyveiddel. Elolvastam valamennyit. Nagyszerű írások!
Erzsi asszony megöleli a könyvtár lenhajú úrnőjét, és szívből rámosolyog.
– Tehát te vagy Aino. János és Berci sokat mesélt rólad. Tudom, hogy a férjem évfolyamtársa voltál az egyetemen.
– Régen volt, majdnem harminc éve…
Erzsike kedvesen, zavartalanul folytatja:
– Azt is tudom, hogy te az elegáns, mindig vidám osztrák fiút, Otto Steffet választottad. Meghagytad nekem a csöndes magyart.
– Jó választások voltak – szól közbe Szíriusz kapitány. – A végeredmény két szép házasság és két kitűnő képességű gyerek.
– Hallod? – súgja Berci Liunának. – Minket dicsérnek.
Pinton viszont jó hangosan töpreng:
– Berci és Li, azt mondjátok meg nekem, ha a szüleitek netán fordítva házasodnak, akkor ti most Kocsis Liuna és Berci Steff lennétek?
Ezen aztán nevet mindenki.
– Amint látjátok, szűken vagyunk – panaszkodik Aino – , eláraszt bennünket a folyton érkező nyomtatványáradat. Bővíteni kellene a könyvtárt. Értékek mennek veszendőbe. Beszélnem kell a kormányzóval…
– Majd inkább én – jelentkezik Kocsis János. – Elvégre Hold Állam Központi Könyvtára a Világállam kultúrájának szerves része, s így hozzám is tartozik.
Lenhajú Aino ráemeli szemét a hajdan morcos, zárkózott, mindig elfoglalt magyar fiúra, aztán halkan azt mondja Erzsikének:
– Akkor régen is ilyen volt: mindig segített. A vizsgáim előtt korrepetált, a dolgozataimat átnézte…
– És a másik fiú?
– Otto Steff? Vele táncolni jártam és szerelmesek voltunk egymásba. No de eleget idéztük a múltat!
Ilolo Hoi-To, aki eddig csöndes hallgatóként a háttérbe húzódott, most megszólal:
– Van egy régi sulu közmondás: a múlt megszépül, a jelen izgalmas, a jövő bizonytalan.
– Tehát törődjünk az izgalmas jelennel, erre figyelmeztetsz, kislányom – ez Lenhajú Aino megállapítása. – Rendben van. Törődjünk. Mivel itt nem férnénk el, az albumokat a nyolcas kutatóteremben készítettem ki. Vezesd vendégeinket a nyolcasba. Pár perc múlva utánatok megyek…
Az Ötök Tanácsának régi tagjai jól ismerik a hatalmas könyvtárépület belső beosztását. Hiszen alig fordult elő olyan kaland az életükben, amelynek egy-egy szála nem innen indult el, vagy nem ide vezetett.
Hosszú márványfolyosókon, díszkiadású ritkaságokat őrző vitrinek között haladnak. Ötös, hatos, hetes… elérkeznek a nyolcas teremig. Nyílik az automata ajtó. Belépnek. Kocsis János elismeréssel szól:
– Ez igen! Ezt nevezem felszerelésnek! Elektrofotó, lehallgató, sokszorosító, vetítő, tévékamera… Ni csak! Térmikroszkóp. A világ legnagyobb könyvtáraiban sem találni különbet!
Liuna büszkén tájékoztat:
– Nekünk tíz ilyen kutatószobánk van, és egy központi műszaki stúdió. Ha a látogató nem tudná kezelni a gépeket, csak ráhelyezi ujját erre a fehér gombra, és máris jön a technikus.
Erzsi asszony megpillantja a kikészített albumokat.
– Nagyszerű! Igazi ritkaságok! „A Szunda-szigetek titkai”… „Néprajzi múzeum Makasar”… Ezt nem ismerem. „Banjarmasin kincsei”… Ezt sem. „Barangolás a Sulu-tengeren”…, én ezzel kezdem! János, neked melyiket adjam?
Kocsis miniszter tréfásan tiltakozik:
– Egyiket sem. Én nem „kutatok”. Csendben meghúzódom a sarokban, és gyönyörködöm bennetek.
Erzsi asszony megfenyegeti.
– Lusta ember! Kapitány, magának?
– Köszönöm, már viszem is a Szunda-szigeteket.
– Téged, Ilolo, minden bizonnyal szintén a Sulu-tenger érdekel. Ülj mellém, nézzük együtt.
– Ha szabad, örömmel.
Ezután Pierre jelenti be igényét:
– Mi a makasari múzeumról szólót kérjük. – Erzsi asszony nyújtja neki. Máris hangzik a „vezéri hívó szó”:
– Gyertek, kivetítjük az album mindegyik oldalát. Tudom kezelni a gépet. Plasztikus, színes képeket látunk, és hang is van hozzá!
– Hurrá! – zengi Pinton. Ekkor lép be Lenhajú Aino.
– Hohó, Pintonkám! Olvasd csak el ezt a felírást!
A KUTATÓSZOBÁBAN TELJES CSENDET KÉRÜNK!
FÜLHALLGATÓ HASZNÁLATA KÖTELEZŐ!
– Elolvastam.
– No, mit szólsz hozzá?
– Tudomásul vettem Aino néni és betartom.
– Akkor hát kedveseim, sikeres böngészést kívánok!
Eltelt egy teljes óra halk lapozással, vetítéssel, fülhallgatókból szivárgó szövegfoszlányokkal, okos gépek surrogásával, Ilolo egy-egy önfeledt lelkendezésével: „Itt jártam édesapámmal!”…
„Papeetében töltöttünk egy nyarat!”… Aztán váratlanul Pinton nagyot ásít.
– Oáááá! Unom már. Mindig ugyanaz: fejdísz, nyaklánc, fejdísz, nyaklánc, orrkarika, fazék, orrkarika, szigony, megint szigony, még egy szigony…
– Pszt! – inti csöndre a lázadozó legkisebbet Pierre. – Ha unod, ne nézd. Csinálj valami egyebet.
Liuna izgatottan a szavába vág:
– Te, ez a díszes micsoda igazán gyönyörű! Tedd az ujjad a zöld karikára. Hallgassuk meg, mit mond róla!
Öt másodperc múlva a fülhallgatókban felhangzik a kísérőszöveg:
„Ivópohár. Elefántcsont faragás. Kora, becslés alapján kétszáz év…”
– Csak kétszáz év! Már az is valami? – elégedetlenkedik Pinton.
– Maradj csendben! Figyelj!
Az album tovább tájékoztat: „A tárgyat 2350-ben ajándékozta B. C. Morgan úr, ausztrál állampolgár múzeumunknak. A poháron körülfutó szalagdísz vésete valószínűleg írás. Ismeretlen írásjelek.”
Liuna megfeledkezik a kötelező csendről:
– Erzsi néni, kérem, van itt valami szöveg, belevésve egy pohár oldalába. Olyan, mintha rovásírás lenne. A tájékoztató szerint ismeretlen.
Kocsis Erzsi otthagyja a Sulu-tengert. A fiatalok asztalához lép.
– Mutassátok… Ez valóban ismeretlen írás. Nem hasonlít az ismertek egyikéhez sem. Helyesebben: hasonlít kicsit a latinhoz, az ógöröghöz, a héberhez, a föníciaihoz, de még a japán katakanához is. Értelme azonban, úgy látom, nincs.
Pinton csodálkozva kérdezi:
– Erzsi néni ilyen sok nyelven beszél?
Az asszony nevetve válaszol:
– No, azt nem. De olvasni tudom az összes régi írást. Ez foglalkozásom alapfeltétele. Kár, hogy a makasari kollégák ezt még nem fejtették meg. Érdekes lehet…
Berci kíváncsiskodik:
– Anyukám, minden régi írást meg lehet fejteni?
– Az ókori írásokat már régen megfejtették a tudósok. Elődeink évtizedekig, néha évszázadokig kutatták egyiknek-másiknak a titkát. Amióta a valószínűség-számítógép létezik, bármilyen eddig nem ismert betűírást percek alatt le tudunk fordítani világnyelvre, ha rendelkezésünkre áll a teljes betűsor. Kár, hogy nincs kéznél egy ilyen gép.
Kocsis János csóválja a fejét.
– Mért mondod, hogy nincs kéznél, Erzsike? Már hogyne volna! Berci fiam, hozd csak ide Csibészt!
A műpuli meghallja a nevét, és vidáman vakkant. Végre valaki törődik vele!
– Azám, Csibész – mosolyog az asszony –, a te mindentudó csodamasinád! Minden titkok megfejtője!
– Az is. Csak ismerni kell a kezelését. – Kocsis János ölébe veszi a kiskutyát. – Csibész! Meghúzom a jobb füledet, megnyomom az orrodat!
– Aúúúúú!…
– Nézd ezt az írást!
– Nézem.
A miniszter háromszor megforgatja a kutya farkát: – Olvasd!
– Olvasom, a… e… nem megy. Kevés a betű. Nem lehet a logikai rendjét felállítani. Ez valószínűleg T… az meg Ű, de nem biztos.
Kocsis János biztatja:
– Nem baj, ha nem biztos. Olvasd nem biztosan!
Kis szünet. Csibész láthatóan tépelődik.
– Az első három betű lehet TŰZ, de lehet más is, például VÍZ…
– A következő jeleket nézd! – sürgeti alkotója. – Az ötödik és a hetedik minden bizonnyal Ö…
– Tehát VÍZ…Ö… Ö…
Csibész helyesbít:
– Nem, inkább TŰZ….Ö….Ö…
Ilolo Hoi-To is megszólal. Hangját mintha messziről hozná a szél:
– TŰZVÖRÖS…
Csibész beleegyezik:
– Lehet. A tizedik és tizenharmadik jel esetleg A betű…
Kocsis János kimondja:
– TŰZVÖRÖS… A… A…
Ilolo kiegészíti:
– TŰZVÖRÖS NAPBA…
Csibész bizonytalan.
– Igen, talán… lehet TŰZVÖRÖS NAPBA, de nem biztos, mert kevés a betű.
Kocsis János izgatottan sürgeti csimbókos alkotását:
– Folytasd, Csibész, folytasd! Lehet a következő szó CSUI-SUT?
Csibész, ha ember lenne, most felhúzná a vállát.
– Hááát… éppenséggel lehet. A két S betű és a T betű egyezik. De…
Erzsi asszony idegeskedik.
– Hogy folytatódik ez a dal, Ilolo?
A lány készségesen énekli: „Csui-Sut népének apja…”
Erzsi asszonyból robban a visszafojtott feszültség.
Szinte kiáltja:
– Csibész! Lehet a folytatása: CSUI-SUT NÉPÉNEK APJA?
– Lehet…, de nem biztos. Csak két N betű és két A betű egyezik. Más is lehet…
A világhírű régész magából kikelve vitatkozik:
– Mit akarsz még, hogy mi egyezzen? Hiszen teljes a bizonyosság! Ilolo dala Csui-Sutról egy makasari ivópohárra vésve! Ez bizonyosság! Igenis bizonyosság!
Csibész monoton géphangon tiltakozik:
– Nem bizonyosság. Sok betű hiányzik. Sok-sok variáns lehetséges még.
– Bolondokat beszélsz! Ez csak elmélet! Matematika!… Értelmesen kiegészíteni a hiányzó betűket csak egyféleképpen lehet: Csui-Sut dalával!
A műpuli tiltakozik:
– Téved az úrnő. Még ki lehet egészíteni egymillió-kétszáztizenötezer-ötszázötvenhét féleképpen. Mert kevés az ismert betű!
Erzsi asszony fölcsattan:
– Mindig csak azt hajtogatod, hogy kevés a betű! Nem elég neked annyi, amennyit itt látsz?
– Nem elég.
– János! Légy szíves, magyarázd meg ennek a csökönyös…
Kocsis professzor felesége szájára teszi a mutatóujját, így hallgattatja el – Erzsikém drágám, tudod, mit csinálsz? Egy terelőpulival vitatkozol.
Az asszony elneveti magát.
– Nem terelőpulival, hanem egy géppel. Egy elektronikus számítógéppel.
– Rosszul teszed. Hiábavalóan erőlködsz. Gondolkozzál! Ahhoz, hogy a valószínűség-számítógép megfejtsen valamilyen soha nem látott írást, rendelkeznie kell annak teljes betűsorával és minél terjedelmesebb megfejtendő szöveggel. Akkor, az egyes betűk gyakoriságát figyelembe véve, egy-két perc alatt több millió variánst produkál – és kihozza a végeredményt.
Ezen a poháron itt csak 17-féle vésett betűjelet látok. Nem valószínű, hogy e nyelv betűinek a száma ilyen kevés lenne. Általában 30-40 betűjegyből áll minden eddig ismert betűírás. Azt hiszem, nem tévedek. Erzsi…
– Jánosom, olyan okosakat mondasz, mint egy nyelvészprofesszor. Ennek a betűsornak nyilván hiányzik még a fele. Csibész ezért ragaszkodik olyan makacsul a matematikához: Azonban ha nem a lehetséges variánsokat, hanem a lehetséges értelmet nézzük, bizonyosra vehető, hogy Ilolo dalának két sorát találtuk meg a makasari múzeumban őrzött poháron.
Berci, aki mindeddig figyelmesen hallgatta apja és anyja szakmai vitáját, most felteszi a legfontosabb kérdést:
– Mit gondoltok, hol van a hiányzó négy sor, hol vannak a hiányzó betűk?
Viktor Szíriusztól érkezik a logikus válasz: – Az ivópohár túlsó oldalán.
Berci megdöbben.
– A Nagymedvére! Milyen egyszerű! Az ivópohár túlsó oldalán! És erre nem gondolt senki!
– Tévedsz, Vasgyúró – jelentkezik Pierre –, nekem eszembe jutott. Tovább is lapoztam már az albumban, remélve, hogy megtalálom a pohár másik oldalának a fotóját, de hiába. Nincs.
Erzsi asszony összegezi a kutatás eredményét:
– Ezzel az „ügy” itt a Holdon, egyelőre, lezárult. Jelentős bizonyíték került a kezembe, ezt az utat követnem kell. Talán elvezet Csui-Suthoz.
Szíriusz kapitánynak más a véleménye.
– Téved, Erzsike. Az „ügy” itt a Holdon még nem zárult le. Van itt még kiderítenivaló. Például a versike nyelve.
Berci kotnyelesen érdeklődik:
– Hogy tetszik ezt érteni, Szíriusz bácsi?
Liuna kezét felemelve, iskolásan jelentkezik.
– Én tudom! Én tudom! Ilolo a dalt világnyelven énekli.
Az ivópohárra ismeretlen írásjelekkel, de világnyelven vésték a szöveget. Igaz, Csibész?
– Világnyelven vésték.
Szíriusz kapitány gyönyörködik az okosan vitázó leányban:
– Jól van Liuna, mondd csak tovább.
– Minden gyerek tanulja az iskolában, hogy a világnyelvet 2240-ben vezették be az egész Földön. A pohár csak ez után készülhetett.
– Helyesen mondod – állapítja meg Kocsis Erzsébet. – Az időpont különben megegyezik a múzeum régészeinek becslésével.
Liuna most áll elő a döntő érvvel.
– Igen ám, de nem valószínű, hogy a Sulu-tenger bennszülöttei a világnyelv bevezetése után azonnal olyan tökéletesen elsajátították és megszerették azt, hogy dalaikat e nyelven énekelték, tárgyaikra e nyelven véstek volna.
Szíriusz helyesel.
– Ez bizony nem valószínű. De mondd csak, mondd!
– Mondom is. Ez a dal nem népdal, ez a faragás nem népi faragás. Csak olyan ember csinálhatta vagy csináltathatta, aki a világnyelvet nagyon korán elsajátította, mondjuk, valamelyik egyetemen. Talán ily módon akarta népszerűsíteni és terjeszteni!
Kocsis János tapsol.
– Bravó, kislány! Ez okos, logikus beszéd volt! De most már mondd ki bátran a végkövetkeztetést is. Ki faragta vagy faragtatta az ivópoharat? Ki költötte a dalocskát?
Liuna kimondja:
– Természetesen Csui-Sut.
Szíriusz megdicséri:
– No, ezt ügyesen kisütötted.
– Gúnyolódni tetszik, Szíriusz bácsi?
– Nem gúnyolódom, mert lehet, hogy igazad van. Sőt, valószínű, hogy igazad van. De Csibész hiányzó variánsaiba még jó néhány másféle igazság is belefér. Például, hogy Csui-Sut nem is létezett. Valamiféle mondában előforduló fantázianév. Vagy, hogy egy déltengeri emléktárgyakat gyártó ausztrál cég betűneve, és a dalocska reklámcélokat szolgált, vagy…
Erzsi asszony haragosan megfenyegeti a kapitányt.
– Elhallgasson, maga 102 éves kuvik! Elrontja a kedvünket!
– A világért sem akarom – tiltakozik Szíriusz –, inkább segíteni fogok. Például úgy, hogy azonnal átfurgonozok az egyes számú kupolavárosba, felkeresem Roberto Namorát, aki felhívja nekem a makasari múzeum igazgatóját.
– Mi célból, Szíriusz bácsi? – kérdezősködik Pinton.
– Szabad kitalálnom? – jelentkezik Pierre.
– Rajta, Pierre! – egyezik bele Viktor Szíriusz.
– Azért, hogy megkérje: csináltasson az elefántcsont ivópohárról egy körfotót, amelyen látható az egész palástja. Azt megküldik nekünk, hogy Csibész elolvashassa a teljes szöveget.
Szíriusz helyeslőn bólogat.
– Pontosan így gondoltam. Ezzel kiküszöböljük Csibész lehetséges matematikai variánsait. Marad az egyetlen tény: Csui-Sut Melanéziában keresendő!…
Szíriusz kapitány házi videfonkészülékén hívja a konyhát.
– Itt Szíriusz. Leonida, kérem, ott van?
Azonnal érkezik a válasz:
– Mit gondol, Viktor Szíriusz, hol lennék? Maga vendégeket hívott uzsonnára. A forró csokoládé, a tejszínhab, a mazsolás kuglóf nem készül el magától. Azt meg kell csinálni!
– Jól van, ne pereljen. Megérkeztek a vendégek.
– Itt vannak a gyerekek?
– A gyerekek és Kocsis János a feleségével.
Leonida hangján öröm érződik:
– A drága Erzsike asszony! Végre mégismerem!
Szíriusz kapitány kedvesen korholja házvezetőnőjét: – Ha odaragadt a videfonja elé, aligha.
– Mit beszél?! Hová ragadtam?
– Sehová, csak jöjjön már be. Hol van Ilolo?
– A kertben. Málnát szed az uzsonnához.
– Igyekezzenek be mindketten.
– Szólok neki és azonnal megyek én is, csak felkapok magamra valami rendes rongyot. Így mégse mutatkozhatom egy miniszterné előtt…
A kis képcső elsötétül.
Szíriusz hellyel kínálja vendégeit. Erzsi asszony kíváncsian nézelődik. Rengeteg különös holmi díszíti a kapitány múzeumnak is beillő dolgozószobáját. Az űrben töltött hetven esztendő emléktárgyai: az ott a híres Antares gyorscirkáló modellja, amellyel ötven évvel ezelőtt 1500 nap alatt elérte az Uránuszt, naponta kétmillió kilométernyi utat téve meg.
(Akkoriban ez a közel 84 ezer kilométeres óránkénti sebesség világrekordot jelentett!) Azt a gyönyörű óriási zöld színű malachitkristályt a Vénuszról hozta. Az egyik falat hatalmas Hold-térkép borítja…
Nyílik az ajtó, belép Leonida. Szíriusz Erzsébet asszonyhoz vezeti.
– Ismerkedjenek meg. Ez a szép és híres asszony János barátom felesége, ő pedig házam védőangyala, Leonida.
A „védőangyal” meghatottan, akadozva beszél:
– Erzsike! Alig vártam már, hogy élőben is lássam! – A vendég megöleli.
– Nem-élőben már látott, kedves?
– Láttam ám! Berci büszkén mutogatja a fényképét. Van egy színes térfotója az anyukájáról. Kicsit kopott már, mert mindig a zubbonya belső zsebében hordja a szíve fölött. De életben szebb ám maga, lelkecském!
Most érkezik a kert felől Ilolo. Illatos málnával teli tálat tart a kezében. Kedvesen köszön:
– Jóholdat kívánok!
– Málna! Friss málna! – üvölti lelkesen Berci, és kapkod a piros gyümölcs felé.
Ilolo nevetve hárítja el a támadást.
– Ki ne verd a kezemből, te éhenkórász! Most nem kapsz belőle. Ugye, Leonida néni, ez az uzsonna utolsó fogása?
– Berci, türtőztesd magad! – inti őt Pierre.
– Leonida néni híres uzsonnái! – emlékezik Erzsi asszony: – A fiam csodákat mesélt róluk.
– Fáradjanak át az ebédlőbe, megterítettem már. Üljenek le. Ó, csak olyan egyszerű, öregasszonyos vendéglátás lesz – szerénykedik Leonida. – Ilolo kedves, segítesz, ugye?
– Természetesen.
Kimennek mindketten a konyhába.
Erzsi asszony csak erre várt. Izgatottan fordul a házigazdához.
– Szíriusz kapitány! Égek a kíváncsiságtól. Beszélt a makasari igazgatóval?
– Beszéltem. Azonnal elmondom.
De hozzák az uzsonnát!
– Azaz csak elmondanám. Mert Leonidát nem szabad megsértenünk. Most uzsonnáznunk kell.
– Tessék, lelkeim! Fogyasszák egészséggel!
Ilolo rakosgatja a habbal tornyozott csészéket.
– Ez Szíriusz bácsié, tessék, Pierre, Berci, Liuna, Pintonkám, ez a tiéd…
– Jaj de finom!
Leonida – kissé megkésve – visszatér a kapitány iménti megjegyzésére:
– Helyesen mondta Viktor Szíriusz, most uzsonnázniuk kell. Összeesküvést szőni ráérnek azután is. Mert látom ám valamennyiük orrán, hogy valami huncutságra készülnek! Vigyázzon, Erzsike, ne higgyen nekik. Nehogy belekeverjék valami zavaros ügybe! Mert ezek képesek rá!
– Azt hiszem, nekik kell jobban vigyázniuk – nevet Erzsike –, mert én keverem őket bele a zavaros ügybe. Ugyanis én vagyok a főkolompos!
Leonida erélyesen tiltakozik:
– Nem hiszem. Maga híres tudós, és felnőtt, komoly aszszony. Nem olyan ugrifüles, mint ezek! – és méltósággal kivonul konyhai birodalmába.
Most 27 percig „Leonida néni uzsonnája” játssza történetünkben jól ismert főszerepet. A vendégek esznek, esznek, esznek, alaposan elpusztítanak mindent. A 28-dik percben Szíriusz kapitány hívja házvezetőnőjét: – Kedves Leonida! Köszönjük az uzsonnát, remek volt!
– Éljen Leonida néni! – rikoltja Pinton.
Az Ötök Tanácsa lelkesen csatlakozik legfiatalabb tagjának érzelemmegnyilvánulásához. Leonida szemében egy hálakönnycsepp lapul. „Mégis van értelme az életnek – gondolja. – Ezek a gyerekek nemcsak a főztömet szeretik, talán engem is. ”
Az az egyetlen kis könnycsepp most lassan végigcsorog az arcán, amikor Szíriusz megszólal:
– Kérem, szedje le az asztalt.
Egyszerre vége a varázsnak. Ránéz a hatalmas emberre:
– Tudom. Szedjem le az asztalt és menjek ki. Hogy a suskust elkezdhessék! Nos, ide figyeljen, Viktor Szíriusz! Elárulom magának, hogy egy mikrofont helyeztem el ebben a szobában! Ne keressék, úgysem találják meg. Én igenis mindenről tudni akarok, amire készülnek! Ki fog magára vigyázni, ha én nem!
Eltávolodva még visszaszól:
– Kellemes összeesküvést! – És keményen behúzza maga után az ajtót.
A kapitány suttogva utasítja Pierre-t:
– Ott van a mikrofon az ablakban, a tulipáncserépbe dugva! Állítsd eléje azt a kis magnót, kapcsold be, a Kék Duna-keringőt muzsikálja. Az Leonida kedvence, azon elandalodik, és nem hallja, amit beszélünk. Siess, fiam!
– Igenis.
Pár pillanat múlva megszólal a Kék Duna hatszáz éves édes-bús dallama.
– Nagyszerű! Elhárítottuk a kémet! Figyeljetek!… Beszéltem videfonon a makasari múzeum igazgatójával. Nagyon értelmes fiatalember. Azt mondta, már régen ismer engem meg titeket is. Figyelemmel kísérte közös kalandjainkat. Nagy kitüntetés számára, hogy kapcsolatba került velünk. Megkérdezte: „Mivel szolgálhatok, kapitány úr?” A többi itt van ezen a videfonrögzítőn. Elővesz a zsebéből egy lapos kis dobozt, kirakja az asztalra, és bekapcsolja. Máris hallják a párbeszédet:
„Igazgató úr, láttam nagyon rangos kiállítási albumukban egy faragott elefántcsont ivópoharat…”
„Biztosan a Morgan-gyűjteményben lévőre gondol.”
„Igen, arra. Tudományos kutatás céljából szeretnénk a palástjáról egy körfotót kapni.”
„Semmi akadálya. Szívesen teljesítjük a kérését. De ez elég hosszadalmas eljárás. Két nap, amíg elkészül a fénykép. Ha postajárattal küldjük, három hétbe is beletelik, amíg a Holdon megkapják.”
„Ultrarövidhullámon is tudnánk venni.”
„Tudom. De a négyszázezer kilométeres sugárzás sokat ront a kép minőségén. Életlen lesz, és szürke. Hanem ajánlanék valami mást. Most azonnal idehozom a tárgyat. Én a videfon képernyőjén gyönyörű tiszta képet látok. Mintha kapitány úr itt állna előttem!”
„Az ön arca is kifogástalanul éles.”
„Ide állítom, erre a kis asztalra a poharat, és szép lassan többször megforgatom. Önök rögzítsék a képet videoszalagra.
Azt akárhányszor lejátszhatják, nagyíthatják, megállhatnak, visszapergethetik, szóval alaposan megvizsgálhatják, mintha a kezükben lenne…”
A videfonrögzítő megáll.
– Nincs rajta több? – kérdezi Erzsike.
– Ezen nincs – mondja Szíriusz –, de a másikon…
Pierre izgatottan érdeklődik:
– Felvették videoszalagra?
– Fel ám – válaszolja a kapitány –, és nagyon szépen sikerült! Itt van ebben a kis kazettában. Tessék, helyezd a videóba…
Pierre befűzi, elindítja.
A képernyőn tisztán, tűélesen, színesen megjelenik a makasari pohár körülbelül másfélszeres nagyításban, majd lenyúl egy kéz, és lassan forgatni kezdi…
A jelenlévők elragadtatva tapsolnak.
– Nagyszerű felvétel, jobb nem is lehetne! És ahogyan forog, az összes írásjelek jól láthatók. Milyen kár, hogy nincs itt Csibész – sajnálkozik a régésznő –, azonnal elolvashatná.
A házi videfonban Leonida néni jelentkezik:
– Itt a konyha beszél! Csibész azonnal megérkezik. Ilolo már elment érte!
Megdöbbenve bámulnak egymásra. Hogyan lehetséges?!
Leghamarabb Szíriusznak jön meg a hangja:
– Leonida! Maga hallgatózott?!
Leonida felháborodva tiltakozik:
– Nem hallgatóztam! Előre bejelentettem, hogy hallani fogok mindent!
– De hiszen a tulipáncserépbe dugott mikrofonjára ráállítottuk a zenét. Azon keresztül nem hallhatott semmit!
– Azon keresztül nem is.
– Hát akkor hogyan hallotta mégis, hogy mit beszélünk?
– Maga engem pancsernak tart, Viktor Szíriusz, pedig nem vagyok pancser! Az elmúlt hetven esztendőben sok mindent megtanultam magától! Azt a mikrofont csak azért tettem a cserépbe, hogy maga észrevegye. Az igazi mikrofonom; akkora, mint egy lencseszem, a zubbonya belső zsebében van.
– Hol?! – horkan fel Szíriusz.
– Mondom: a zubbonya belső zsebében!
– A mindenségit…
– Ne káromkodjék! Csúnya dolog!
– Valóban… Itt van!
– Tudhatná, hogy soha nem hazudok. Mindent tudok.
– Leonida! Abból, amit ma hallott, nem tudhat mindent!
– Abból nem is. A hiányzó részleteket Ilolo mesélte el. Nem tiltotta meg neki.
Szíriusz már mosolyog.
– A Galaktikára! Maga ravasz öregasszony! Még egyszer nem jár túl az eszemen…
– Stop! Ezt majd elmondja legközelebb. Ilolo megérkezett! Vidd be Csibészt, kislányom…
Nyílik az ajtó. Megjelenik Ilolo, ölében Csibésszel.
– Tessék, meghoztam, amint Szíriusz bácsi kívánta.
Szíriusz nem állja meg szó nélkül: – Ahogy én kívántam?
– Leonida néni mondta, amikor elküldött. Vagy nem kellett volna elhoznom?
– De, de…, valóban én kértelek rá.
Viktor Szíriusz kis szünetet tart. Tekintetével befogja az öt szép gyereket, az „Ötök Tanácsát”, aztán nekiszegezi Ilolonak a kérdést:
– Mondd, kislányom: szereted Leonida nénit?
– Nagyon! – válaszolja áhítattal Ilolo.
– Szeresd is, megérdemli. Nagyszerű ember! – Most a „gyerekekhez” fordul. – És ti? Szeretitek Leonida nénit?
Fülsiketítő uniszónó „igen” a válasz.
Szíriusz bekapcsolja a házi videfont, képre állítja; és szerényen azt mondja:
– Leonida, kérem…
Leonida komor pillantása nem sok jót ígér.
– Parancsoljon, uram!
Szíriusz bűnbánó arcot vág.
– Nem parancsolok, és nem vagyok az ura. Kérem, hogy jöjjön be. Levetítjük az ivópoharat, és Csibész elolvassa a szövegét. Bizonyára magát is érdekli.
Leonida morcosan válaszol:
– Nem érdekel. Az én helyem a konyha.
Szíriusz ifjú barátaihoz fordul.
– Gyerekek, hagyjuk ezt?
– Nem hagyjuk! – kiabálja Berci. – Leonida néni azonnal jöjjön be!
Pierre középre ugrik, és vezényelni kezd: – Szavalókórus, vigyázz! Leonida néni jöjjön be! Leonida néni jöjjön be!
Férfiak, nők, fiúk és lányok, de még Csibész műpuli is együtt zengi:
– Le-o-ni-da jöj-jön be! Le-o-ni-da jöj-jön be!…
Erzsi asszony a 18-as kupolaváros híres őserdejében sétál Helga Renard-ral, majd a kétszáz éves majomkenyérfa óriási lombkoronája alatt lepihennek egy durván ácsolt padra.
– És képzeld, Helgám, addig kiabáltunk, amíg be nem jött! Sajnálhatod, hogy nem voltál ott. Azok a gyerekek tüneményesek! Úgy örülök, hogy Bercinek ilyen remek barátai vannak! No és Leonida néni!
Az arborétum úrnője őszinte elismeréssel mondja:
– Nagyra becsülöm az öregasszonyt. Viktor és ő a világ legderekabb emberei. De halljuk, mi van a makasari pohár másik oldalán.
– Természetesen a dalszöveg folytatása, illetve eleje. Betűről betűre úgy, ahogy Ilolo énekelte. Csibész egy pillanat alatt elolvasta, majd Szíriusz kapitánnyal elkészítették a szuenó írásjelek ábécéjét.
– Most mi a terved, Erzsikém? – érdeklődik Helga.
– Ezt a nagy lehetőséget természetesen nem szalasztom el. Jól megmarkolom. Nem engedem ki a kezemből! Csui-Sutot meg kell találnom! Tíz nap múlva utazom Makasarba!
– Egyedül, vagy a férjeddel?
Erzsi asszony nagy lélegzetet vesz, azután az igazi tudósokra jellemző egyszerűséggel kezdi a meglepő fölsorolást: – Először is kölcsönkérném Csibészt. Hátha akad más olvasnivalója is. Azon kívül elvinném Ilolót, aki jól beszéli a sulu és még vagy tíz melanéziai nyelvjárást. Szíriusz kapitányt sem hagynám itthon. Ő biztosan megkeresné nekem a rejtélyes rádióüzenet feladóját. No és a világ leghíresebb nyomozótestületét: Liunát, Pintont, a fiadat és a fiamat…
– Tréfálsz, vagy komolyan mondod?
– Természetesen tréfálok. Pedig… ó… milyen szívesen magammal vinném az egész bandát!
Kocsis János és felesége a Hotel Galileiben lakik. Ez az egyetlen szállodája Hold Államnak. Peter, a recepció vezetője udvariasan kopogtat az előkelő vendégek ajtaján.
– Szabad.
Belép.
– A Miniszter úrnak üzenet érkezett a Földről, azonnal kézbesítendő utasítással. – És átnyújtja. Kocsis belenéz a szövegbe, meglepődik.
– Ejha! XCXCXC, ez De Sanctis sifr-jele!
Peter közben eltávozott. Erzsi asszony aggódva kérdi:
– Mit akarhat tőled a Világállam elnöke? Csak nincs valami baj?
– Azonnal megtudjuk.
Tíz perc sem telik bele, megfejti a rövid szöveget:
SAJNÁLOM, HOGY SZABADSÁGODBAN ZAVARLAK. AZONNAL AUSZTRÁLIÁBA KELL UTAZNOD. BETEGSÉGEM MIATT ENGEM HELYETTESÍTESZ. SAJÁT CSILLAGKÖZI GRAVIPLÁNOMAT KÜLDTEM ÉRTED. DE SANCTIS
– Ez rosszkor jött, Melbourne-ben csúcsértekezletet tartanak az államok kormányzói. De Sanctisnak kellene elnökölnie, de már hónapok óta nem egészséges…
Erzsi asszony vigasztalja elszontyolodott férjét: – Tulajdonképpen megtiszteltetés, hogy éppen te, a Világállam legfiatalabb minisztere helyettesíted az elnököt. Sajnálom, hogy nem jöhetsz velem Melanéziába, Csui-Sutot megkeresni. Most természetesen veled megyek Párizsba.
Liuna, Ilolo, Pierre és Pinton a Renard-villa kertjében reggelizik. Pinton teli szájjal érdeklődik:
– Ho… hol marad Berci?
Liuna azonnal rászól:
– Előbb nyeld le a falatot, azután beszélj! Még megfulladsz itt nekünk!
Pinton kínlódik, lenyeli.
– Nem fulladok meg! Azt kérdeztem, hol van Berci. Megállapodtunk, hogy Nox-85-kor munkareggelit tartunk. Nox-85 már rég elmúlt. Itt kellene lennie!
Liuna védelmébe veszi a Holdmérnöki Szakközép híres nővendékét:
– Tudod, hogy ameddig a szülei itt vannak, Berci velük lakik a Hotel Galileiben. Biztosan elaludt…
– Nem aludt el, ott jön – mondja Pierre –, de nagyon fancsali képpel, és lógatja az orrát.
Valóban, a minifurgon állomásához vezető úton feltűnik Kocsis Berci alakja. Lassan bandukol, ami nála szokatlan jelenség. Belép a kertbe, megáll a terített asztal előtt, és köszönés nélkül nagyot sóhajt.
– Hej!…Haj!…
Liuna rácsodálkozik.
– Ezt nevezem bánatnak! Majdnem elvitt a szele. Mi bajod? Mi történt?
Berci megismétli „panaszát”.
– Hejehej!…Hajahaj!…
– Meddig cifrázod még? – nevet Pierre: – Inkább beszélj!
Berci lehuppan egy székre:
– Ma hajnalban váratlanul hazarepültek a szüleim. Nox-90-kor érkezett a Világállam elnökétől egy távirat… én akkor már aludtam. Felébresztettek. Apa azt mondta, hogy egy órán belül indulnia kell. Az elnök saját graviplánját küldte érte. Anyu, ha akar, maradhat, de anyu azt mondta, akkor ő is megy. Engem megcsókoltak és elrepültek… Adjatok enni, nem is reggeliztem. Kutya éhes vagyok…
Ilolo pattan, azonnal ellátja őt minden jóval.
– Te szegény, parancsolj.
És amíg a tejszínhabot a gyümölcslére púpozza, elgondolkozik és megkérdezi:
– Vajon miért hívták ilyen váratlanul haza János bácsit?
– Nem tudom. Apa csak annyit mondott: nagy megtiszteltetés.
Ekkor Pinton felteszi a legfontosabb kérdést: – Csui-Sutról nem beszéltek?
Berci válasza rövid és elszomorító: – Nem. Azt hiszem, elfelejtették…
Csibész műpuli nyolcvan kilométeres óránkénti sebességgel száguld a 27-es kupolaváros fehér műgumival burkolt főútján.
Maga mögött hagyva a Casteiro-házat, átvágva Otto Steffék ápolt virágoskertjén, kecses ívben keresztülugorva a nem túl magas kerítést, az arany-barna Renard-villa kertjében terem, ahol az Ötök Tanácsa éppen „munkareggelijét” fogyasztja.
Csibész fergeteges érkezése, megtorpanása, erős zihálása a tanácstagokat izgalomba hozza.
– Miért lihegsz, Csibész? – kérdezi az aggódó Pinton.
– Vau…vau… – ugat a kutya.
– Válaszolj rendesen!
– Vau… vau…
– Nem tudsz beszélni? – mérgelődik a kisfiú.
– Vau… vau…
– Ne nyaggasd őt, Pinton – csitítja Liuna az Ötök legkisebbikét –, nem látod, hogy nincs beszédre kapcsolva!
– Azám! Valóban! – ismeri be tévedését Pinton, és azonnal ölébe veszi legkedvesebb játszótársát. Meghúzza a fülecskéjét, megnyomja az orrát. – Válaszolj, miért lihegsz?
– Azért, kis gazdám, mert sokat és gyorsan futottam, és kifáradtam. Te is lihegsz, ha sokat és gyorsan futsz.
– Én igen, mert ember vagyok. De te gép vagy, te nem fáradhatsz el, tehát nem volna szabad lihegned. Aztán itt van például az orrod. Megnyomom, hogy dialógprogramodat bekapcsoljam. Mire te feljajdulsz, mintha fájna. Pedig nem fájhat, mert érzéketlen gép vagy.
– Jó… jó… ne sorold tovább. Elismerem, hogy néha játszom egy kicsit… megjátszom, mintha éreznék, mint ti, emberek. Mintha elfáradnék. Nem vettétek még észre, hogy én vagyok a világon az első robot, aki gondolkozni és dönteni is tud?
Liuna megnyugtatja:
– De, észrevettük. Csakhogy ez nem a te érdemed, hanem János bácsié, aki ilyennek alkotott. De most már válaszolj, kérlek: mért rohantál olyan veszettül?
– Mert rendkívül fontos hírt hozok. Alkotóm, Kocsis János és felesége ma hajnalban visszarepült a Földre!
Körülnéz, várja a lesújtó hír hatását, de nem lepődik meg senki.
– Ti, emberek ezt ilyen nyugodtan fogadjátok? Mi ennek a magyarázata?
A magyarázatot Pierre mondja ki:
– Tudtuk.
Most pár pillanatig némán falatoznak. Aztán Ilolo szólal meg halkan, bánatosan:
– Kár, hogy elmentek. Már egészen jól belejöttünk a nyomozásba. Izgalmas volt, ahogy lépésről lépésre kiderültek dolgok…
– Így igaz, ahogy Ilolo mondja – kapja el Berci a mondat végét. – Édesanyám milyen izgatott reménykedéssel állapította meg: „Jelentős bizonyíték került a kezembe. Ezt az utat követnem kell.” Aztán ukmukfuk itthagyott minket és Csui-Sutot és a makasari poharat, egyszóval mindent!… Eh!
– Igazad van Berci – ez Pinton véleménye –, az ember csak felnőttekkel ne kezdjen! De ne búsulj, van egy ötletem. Azért, mert Erzsi néni abbahagyta a kutatást, nekünk nem muszáj abbahagyni.
Berci felugrik, majd feldönti az asztalt.
– Hű, ez a kiskorú okosat mondott! Gombolyítsuk tovább a fonalat mi!
Pinton csodálkozva megjegyzi:
– Én semmiféle fonálról nem beszéltem.
– Dehogyisnem! Arról a fonálról, amelyik a megoldáshoz vezet. Hiszen a végét már a kezünkben tartjuk!
– Vagy úgy? Nagyszerű! Gombolyítsuk! – helyesel Pinton, azután meghökken. – Te tudod, hogyan kell gombolyítani?
– Én? Nem… Pierre! Liuna… Ti tudjátok?
– Fogalmunk sincs róla – ez Pierre válasza:
– Akkor mit tegyünk? Tanácstalan vagyok…
– Keressünk valakit, aki tudja! – javasolja Pierre. – Mit gondolsz, ki tudja?
– Természetesen Szíriusz kapitány.
Pinton áll elő a furcsa kérdéssel:
– Szíriusz bácsi, tetszik tudni gombolyítani?
Szíriusz kapitány megszokta már a fiatalok csavaros észjárását, tehát nem csodálkozik. Egyetlen szóval visszakérdez:
– Mit?
– Fonalat.
– Hm!… Fonalat éppenséggel tudok, de azt hiszem, Leonida néni sokkal ügyesebben gombolyít, mint én.
Liuna igyekszik tisztázni a félreértést:
– Pinton nem igazi fonálra gondol. Átvitt értelemben használja a kifejezést: mint cselekmény fonala, rejtély fonala…
– Értem – mosolyog Szíriusz kapitány. – Csui-Sutról van szó. Azt a fonalat kellene tovább gombolyítani.
– Igenis. Eltetszett találni! Rendkívül érdekel minket. – Ezt Berci mondta.
– Engem is – jelenti ki a kapitány.
– De hiszen ez nagyszerű! – örvendezik a fiú. – Akkor talán nem kell abbahagynunk most, hogy… – Kis szünetet tart: mondja, ne mondja?
– Úgy gondolod: most, hogy a szüleid váratlanul elutaztak.
– Hát tetszik tudni róla?
– Természetesen tudok. Édesapád felhívott az éjjel, elbúcsúzott tőlem, és a lelkemre kötötte, hogy legyek nagyon szigorú hozzátok.
– Akkor… akkor talán azt is tetszik tudni, hogy az elnök miért hívta haza édesapámat?
– Tudom.
– És… el tetszene árulni nekünk?
– Nem kell elárulnom semmit. Benne van a reggeli Hangos Hírekben. Kapcsold be. Ha jól emlékszem, a 17-es hír.
Berci a HH-készülékhez megy, bekapcsolja a tartalomjegyzéket.
– Tizenöt, tizenhat, tizenhét: Kocsis János… Valóban a tizenhetes!
– No, akkor keresd meg, és hallgasd!
A fiú gyorsan pergeti a tárcsát. Tizenhetes…már mondja is a csinos bemondónő: „Kocsis János, a Világállam kultúrális minisztere a közeli napokban Ausztráliába utazik. Melbourne-ben, a hét kormányzó csúcstalálkozóján a beteg De Sanctis világelnököt fogja helyettesíteni.”
– No, most már tudjátok ti is – mondja Szíriusz kapitány, és elzárja a készüléket.
Csend követi a kijelentést.
– Miért hallgattok? Talán nem tetszik?
Liuna a legbátrabb.
– Bizony nem tetszik. János bácsinak esze ágában sem volt Ausztráliában „elnökölni”! Erzsi néni és a mi társaságunkban Csui-Sut kutatásával akarta tölteni a szabadságát.
Szíriusz próbálja lecsillapítani a zúgolódókat.
– János barátomat sajnos De Sanctis úr utasította, hogy az ötödik államba utazzék.
[A Világállamot alkotó világrészek sorrendje: 1. Európa, 2. Ázsia, 3. Afrika, 4. Amerika, 5. Ausztrália, 6. Antarktisz, 7. Hold. A számozás a belépés időpontja alapján történt]
Berci tanúskodik:
– Úgy van, ahogy Szíriusz bácsi mondja. Apa, amikor búcsúzkodott, kijelentette, hogy ez nagy megtiszteltetés.
– János bácsinak nagy megtiszteltetés, de nekünk nagy csalódás – elégedetlenkedik Liuna. – Milyen csodálatos élmény lett volna Erzsi nénivel és János bácsival Csui-Sut és népe után kutatni! Ez a gyönyörű feladat most kútba esett.
Szíriusz kapitány ránéz a piros hajú kislányra: – Kútba esett? Miért mondod?
Liuna felkapja a fejét.
– Hát nem esett kútba?! Szíriusz bácsi szerint talán kutathatunk tovább? Esetleg mi megkereshetjük Csui-Sutot és népét?
– Hohó, ezt nem mondtam! De nincs kizárva, hogy Erzsi asszony, ha elintéződik János utazása, visszajön hozzánk.
– Jaj de jó lenne! – hangoskodik Pinton. – Erzsi nénit szeretem!
– Valamennyien nagyon szeretjük – erősíti meg a kijelentést Szíriusz kapitány. – Éppen ezért azt tanácsolom, most ne erőltessük a döntést. Legyünk türelmesek. De a nyomozást folytassuk. Térjünk vissza a gombolyításhoz. Behívom a főgombolyítót… – A házi videfonhoz fordul. – Itt Szíriusz. Leonida, kérem…
Azonnal érkezik a válasz:
– Mit kíván, Viktor Szíriusz?
– Kérem, jöjjön be. Itt vannak Pierre-ék. Tanácsot szeretnének kérni magától.
– Tőlem?
– Magától, mint főgombolyítótól.
– Jó, megyek.
Erélyesen nyílik az ajtó.
– Itt vagyok!
Erélyesen csukódik.
– Mit mondott? Mi vagyok én? Főgombolyító? Mi az a főgombolyító?!
– Be ne kapjon! – nevet Szíriusz. – Mindössze arról van szó, hogy a gyerekek szeretnék folytatni a kutatást, Csui-Sut fölkutatását. De megakadtak. Nem tudják, hogyan tovább. A fonál vége a kezükben van, de hogyan gombolyítsák? Ez a kérdés!
Leonida megenyhül.
– Tehát ilyen gombolyításról beszélnek…
Pierre puhítja tovább az asszony ellenállását:
– Leonida néni olyan tapasztalt, olyan okos. Adjon tanácsot, mihez fogjunk?
– Miért nem kérdezik tőle? – bök ujjával Szíriusz felé.
– Kérdezték. Én javasoltam, hogy magához forduljanak. Ilyesmihez az asszonyok jobban értenek.
– Hát… nem bánom, megmondom. Ilolóval már beszélgettünk róla. Egyszerű a dolog. Amikor maga, Viktor Szíriusz, nap mint nap kapta azokat az URH-táviratokat, amelyekben Csui-Sut a segítségét kérte, tudom, érdeklődött világszerte: Párizsban, Londonban, Moszkvában, Berlinben, de ilyen nevű embert sehol sem ismertek. Namármost, hallom, kisütötték, hogy a sulu dalt csakis Csui-Sut szerezhette, az ivópoharakat csakis Csui-Sut faragtathatta, mert abban az időben azon a tájon egyedül ő ismerhette jól a világnyelvet. Amit bizonyára valamelyik egyetemen tanult meg. Melyik egyetemen? Oxfordban vagy a Lomonoszovon? Csudát! Ott valahol a szigeteken, India és Ausztrália között. Csillagocska megnézte a könyvtárban: tizenegy város jöhet számításba, tizenegy egyetem. Itt vannak leírva, tessék: Manila, Sandakan, Banjarmasin, Makasar… és a többi. Ezektől tessék megkérdezni, ismerik-e a Csui-Sut legendát. Hallották-e valaha hírét egy Csui-Sut nevű embernek?
Eltelt közben öt nap. A Nox-időszak Solra változott. Ilyenkor a kupolavárosokat borító hatalmas acél félgömbök sok ezer rácsablakán besüt a vidám napsugár.
Sol-275 a pontos idő.
Ilolo, a gyerekek és Csibész műpuli valósággal beömlenek az ajtón.
– Jóholdat, Szíriusz bácsi! Jóholdat, Leonida néni! Ezt ugatja Csibész is.
Szíriusz visszaköszön:
– Jóholdat, kedves Ötök Tanácsa! Foglaljatok helyet.
Bejelentem az eredményt.
– Halljuk! Halljuk!
– Öt napja, hogy megfogadtuk Leonida néni tanácsát, és feladtunk tizenegy rádiótáviratot tizenegy déltengeri egyetem rektorának. A rádiótáviratok azonos szövegét most kis titkárnőm, Ilolo, felolvassa.
– Igenis… – papírlapot vesz elő – olvasom. „Szíriusz kapitány (Hold Állam, 28-as kupolaváros) tisztelettel kérdezi a Rektor Úrtól; ismerik-e a Csui-Sutról szóló legendát. Netán tudnak-e valamit egy Csui-Sut nevű személyről? Válaszát várva, vagyok tisztelője: Viktor Szíriusz nyugállományú űrhajókapitány.”
– Az eredményt mondd, Ilolo.
– Nyolcan nem ismerik sem a legendát, sem a hőst. – A lány szemében most öröm csillan. – Hárman azonban igen!
Ebben a pillanatban olyan fülsiketítő örömrivalgásban törnek ki az Ötök, mintha Ötvenek Tanácsa lenne jelen. Szíriusz kapitány nem győzi őket csitítani:
– Csendet! Csendet! Ilolo, tiéd a szó!
Ilolo ünnepélyesen feláll.
– A nyolc tagadó választ, úgy hiszem, nem kell ismertetnem. De íme, a kilencedik levél: a Borneói Központi Egyetem küldte Banjarmasinból. „Tisztelt Viktor Szíriusz kapitány úr! Csui-Sut legendáról sajnos nem hallottunk. Annál inkább Csui-Sut személyéről. Az egyetem régi anyakönyveiből megállapítottuk, hogy Csui-Sut kiváló biológus tudós egyetemünk hajdani professzora volt. 2190-ben született. 2220-tól természettudományi fakultásunk vezetője. Több ízben volt rektor és dékán. 2240-ben lemondott állásáról, és ismeretlen helyre távozott. További sorsáról, halálának helyéről és idejéről semmit sem tudunk. Tisztelettel…”
Bercit izgalomba hozza a jó hír.
– Tehát mégis volt egy Csui-Sut nevű ember! Nagy tudós, mondják, észrevettétek, hogy a világnyelv bevezetésének évében tűnt el? De mit válaszolt a másik két egyetem? Kiderült valami Csui-Sut további sorsáról?
– Türelem! Megtudjátok azonnal. Rajta, Ilolo!
– A Sandakani Orvostudományi Egyetem Élettani Intézetének levelét olvasom fel. „Mélyen tisztelt Szíriusz kapitány! Kérésének szívesen teszünk eleget. Csui-Sutról szóló legendát nem ismerünk, magát Csui-Sutot azonban igen. Született itt, Sandakanban, 2250-ben. 2300-tól tíz éven át intézetünk köztiszteletben álló igazgatója volt. 2310-ben minden előzetes bejelentés nélkül elhagyta intézetünket, városunkat, országunkat. Sokáig nyomoztunk utána, de soha nem került elő. Tisztelettel…”, aláírások.
– Nocsak! – csodálkozik Pierre. – Ez nyilván egy másik Csui-Sut, hiszen hatvan évvel később született. Vajon gyakori arrafelé ez a név? Meg tudnád mondani, Ilolo?
– Nyolc évig éltem Sandakanban. Nagyon sok embert ismertem, de a Csui-Sut nevet soha nem hallottam, kivéve persze a dalban előfordulót.
– Ez a második Csui-Sut pontosan lekopírozta az elsőt – állapítja meg Berci –, ő is faképnél hagyta az egyetemet.
Liuna jelentkezik szólásra. Halkan mondja:
– Mielőtt felolvasná Ilolo a harmadikat, Szíriusz bácsi, kérem, támadt egy gondolatom – és ujja köré csavargatja göndör, piros haját.
A fiúk tudják, hogy Liunának azok a gondolatai, amelyek hajcsavargatás közben születnek, megérdemlik az odafigyelést.
– Légy kegyes közölni velünk – biztatja Pierre.
– Úgy gondolom, hogy a harmadik levélben egy harmadik Csui-Sutról lesz szó. Kell lennie egy harmadiknak, hiszen az első közel háromszáz éve született, a második 234 éve, ezek ketten már bizonyára nem élnek. Kell lennie egy harmadiknak, aki Szíriusz bácsinak a kétségbeesett segélykéréseket küldte.
– Liuna, mint mindig, most is telibe talált – bólogatott Viktor Szíriusz. – Figyeljétek a harmadik levelet. Ilolóé a szó!
– Makasarból a Néprajzi Múzeum nyugalmazott főigazgatója írt. „Kedves Viktor Szíriusz! Egyetemünkhöz intézett levelére azért válaszolok én, mert a kérdés legalaposabb ismerője vagyok. Személyesen ismertem a keresett Csui-Sut nevű egyént. Kezdetben tanítványom volt, később tanárkollégám lett. Csui-Sut hallgató, évkönyvünk bizonysága szerint, 2380-ban iratkozott be a matematika-fizika szakra. Én akkoriban fiatal tanársegéd voltam. Csui-Sut sárga bőrű, halk szavú, alacsony termetű, rendkívül eszes fiatalember volt. 2386-tan kimagasló eredménnyel végzett. 2390-től (ekkor még csak 28 éves volt!) 2400-ig egyetemünk fizika tanszékének vezetője. 2400-ban betegszabadságot vett ki, elhagyta Celebeszt, és soha többé nem tért vissza! Ha még életben van, 125 éves lehet. Múzeumunk őriz egy elefántcsontból faragott, gazdagon díszített ivópoharat, amelyet a néphagyomány szerint Csui-Sut használt. Erre azonban semmi bizonyítékunk nincs…”
– De van! De van! – kiabál közbe Pinton – Rá van írva Csui-Sut neve, csak ők nem tudják elolvasni!
Szíriusz kapitány rosszallóan csóválja a fejét.
– Ejnye, Pinton! Nem tudod csendben végighallgatni?
– Bocsánat…
– Folytasd, Ilolo!
– Már alig van hátra valami. „Még az sem bizonyos, hogy a mi Csui-Sutunkról van szó. Hallottam ugyanis egy másik Csui-Sutról, aki több mint kétszáz éve a banjarmasini egyetem professzora volt. Levelem zárom. Kedves Szíriusz kapitány, szeretettel üdvözlöm, jó egészséget kívánva…”, aláírás.
– Vége. Több Csui-Sut nincs – zárja Szíriusz a felolvasást.
Pinton szellemeskedik: – Még szerencse! Ez a három is sok! Mit csináljunk ennyi Csui-Suttal? A bőség zavarával küszködünk.
Pierre megrója a gyereket:
– Pintonkám, ne panaszkodj a bőségre. Tegnap még egyetlen icipici Csui-Sut is boldoggá tett volna. Majd csak kiderül, hogy a három közül melyik az igazi, melyik a miénk.
– Lehet, hogy mind a három – jegyzi meg Liuna.
– Na, ezt már mégsem hiszem – kételkedik Berci. – De most merre tovább? Leonida néni fonálgombolyító tanácsa nagyszerűen bevált! Azám! Kérdezzük meg újra őt! Leonida néni, tessék nekünk ismét segíteni!
– Szívesen, édes gyermekem. Én felhívnám videfonon azt a kedves múzeumi igazgatót.
– A nyugdíjas öreget tetszik gondolni?
– Nem. A fiatalt, az utódját, akivel Viktor Szíriusz egyszer már beszélt, amikor azt az ivópoharat levideóztátok. Ez az ember nem mondott el még mindent. A kedves fiú a Hírközlésiből gyorsan „behozza”. Ilolo, kislányom, tárcsázd csak Robertót…
Viktor Szíriusz videfonbeszélgetése Ono Yaraka úrral, a makasari Néprajzi Múzeum igazgatójával. Hiteles videfonrögzítés.
„Jónapot, igazgató úr! Képre kapcsolok. Viktor Szíriusz vagyok.”
„Jóholdat, kapitány úr! Engedelmével pótolom egy mulasztásomat. Bemutatkozom: Ono Yaraka a nevem. Mivel lehetek szolgálatára?”
„Ó, tulajdonképpen semmivel. Azaz csupán beszélgetni szeretnék…”
„Tartom szerencsémnek.”
„Megvizsgáltuk ám alaposan az ivópoharat. Nagyon szép tárgy. Van belőle több is?”
„Van. Nem teljesen azonosak, de hasonló faragások: még tizenhárom darab. Ezt nevezzük Morgan-gyűjteménynek. Valamennyi elefántcsontból készült használati tárgy. Olyasforma vésett díszítéssel, mint az ivópoháron látható.”
„Nem gondolja, hogy azok a jelek talán betűk?”
„Valószínűtlen. Nem ismerünk ilyesféle írásmódot. Persze behatóan még nem foglalkozott vele senki.”
(Berci nem állhatja meg, itt közbe kell beszélnie: – Majd fognak csodálkozni! – Nyughass, Vasgyúró! – inti le azonnal Pierre.)
„Mintha valaki közbeszólt volna…”
„A gyerekek beszélgettek mellettem Igazgató úr! Ismerik-e ezeknek a tárgyaknak a lelőhelyét?”
„Egészen pontosan. Őrizzük az adományozó naplószerű magnótekercsét. Emlékezetből annyit tudok mondani, hogy a Celebesztől keletre fekvő Boetoeng-szigetcsoport egyik kis névtelen és lakatlan szigetén járt Morgan úr. Pontosan megadta a hely földrajzi fekvését. Egy tűzhányó is működik a szigeten…”
(Bercinek ismét eljár a szája: – Halljátok? Az volna csak főnyeremény, ha épp ezt a vulkánt hívnák Csui-Sutnak!)
„Bocsásson meg, nem értettem.”
„Itt mellettem beszélt valaki, egy gyerek. Elnézését kérem…”
„A kedves kis gyerekek! Az én ötéves fiam is egész nap videfonálna. Sebaj, majd leszoknak róla, ha megnőnek. Kinövik… Azt még el kell mondanom, hogy hitelt érdemlően megállapítottuk a leletek korát. 220-230 évvel ezelőtt készültek. Tehát aránylag fiatalok. Ez az oka, hogy kutatócsoport még nem vállalkozott a sziget teljes feltárására. Munkatársaink szívesebben foglalkoznak a sek ezer éves múlttal.”
„Érthető.”
„Kérdezhetek valamit, kapitány úr?”
„Parancsoljon.”
„Az önök érdeklődését milyen szándék vezeti?”
„Mi nem vagyunk régészek. Emberbarátok vagyunk. Segíteni szeretnénk Csui-Sut népén.”
„Csui-Sut? Ki az? Mintha már hallottam volna ezt a nevet…”
Helga Renard világhírű arborétuma a 18-as kupolaváros teljes területét elfoglalja. Megközelítően 750 ezer négyzetméter. A Föld valamennyi fafajtája megtalálható a dzsungelsűrű erdőben, a libanoni cédrustól Kanada fenséges mamutfenyőjéig. Ezer és ezer különféle bokor, kúszónövény, gombaféleség, erdei aljvirágok teszik teljessé a képet: valódi ősrengetegben járunk.
Holott a Földről ideszállított több millió köbméter televénytalajtól, annak szükség szerinti vegyi átalakításától, a levegő páratartalmától, a mesterséges esővíz hőfokától, kémiai összetételétől egészen a műnapfény mennyiségének és milyenségének pontos meghatározásáig itt mindent az emberi tudás, a kertészeti tudomány művileg állított elő, és tart üzemben. Tudósok százai látogatják Hold Állam arborétumát és kutatóintézetét, ahol jelentős tudományos munka és kitűnő tudósnevelés folyik.
Pierre és Liuna kétéves koruktól ismerik és szeretik Helga néni dzsungelét. Nekik mindig szabad bejárásuk volt ide. Itt játszottak bújócskát, szembekötősdit, szedtek édes málnát és zamatos szedret, később itt magolták az iskolai kötelező verseket. Évek múltával a Hármak, Négyek, Ötök Tanácsának rejtekhelye lett a 19-es kupolaváros őserdeje.
Most is itt tartják szigorúan bizalmas és titkos összejövetelüket. Az őserdő mértani középpontjában, óriási szomorúfüzek tövében egy uszoda nagyságú, kénes, meleg vizű tavacska bújik meg. Ebben ül nyakig a Négyek Tanácsának teljes tagsága. (Nem tévedés, kedves olvasó! Négyek Tanácsának négy tagja ül nyakig a 34 fokos vízben. Az ötödik – Ilolo – nincs jelen. Nem hívták meg. Hosszas tépelődés után úgy döntöttek: megkímélik a szeretett lányt attól, hogy Szíriusz bácsinak el nem árulható titokról tudomása legyen. Majd utólag – ha sikerül a tervük – beavatják őt is, és bocsánatot kérnek tőle: Most jobb, ha semmit sem tud…) Pierre kimászik a meleg vízből, rátelepedik egy sziklára, és imigyen szól:
– A titkos értekezletet megnyitom. Liuna Steff!
– Jelen!
– Kocsis Berci!
– Jelen!
– Pinton Casteiro!
– Jelen!
– Csibész műpuli!
Egy virágzó magnóliabokor alól hangzik a jelentkezés kutyanyelven:
– Vau! Vau!
– És természetesen jelen vagyok én is, Pierre Renard. Mondjátok utánam: „Fogadom, hogy a mai napon megtartott titkos értekezletünkön elhangzottakról soha senkinek egyetlen szót el nem mondok, le nem írok, semmiféle más formában nem hozom senki tudomására!”
Utánamondják.
– Köszönöm. Megállapítom, hogy értekezletünk egyetlen napirendi pontja: a nyári nagyszünettel kapcsolatban felmerült igen súlyos problémák. Felkérem Liuna Steffet, az ügy előadóját, ismertesse a tényállást.
Liuna, aki közben egy szál fehér vízililiomot tűzött piros hajába, beszélni kezd:
– Arról van szó, hogy két hét múlva befejezzük a tanévet, kezdődik a két hónapos nagy pihenő. Szüleink azt ígérték, hogy egy teljes hónapot a Földön fogunk tölteni. Előbb végigjárjuk Európa nagy városait, majd Magyarországon, Berci családjánál megpihenünk. Ez nagyon szép terv volt, és ennek valamenniyen örültünk.
Berci nem ura indulatának:
– Örültünk! De ma már nem örülünk!
– Erről van szó! – helyesel Liuna. – Nincs semmi kedvünk lomhán végigcsámborogni idegen városokat, bámulni képtáraikat, megcsodálni múzeumokat, várromokat, sétahajókázni a Dunán vagy a Volgán, fényes szállodákban lakni, miközben Csui-Sut és népe iszonyú szenvedések között nyomorog és elpusztul!
– Jól beszélt! Igaza van! – zengi kórusban a tagság.
– Szíriusz kapitány szavait idézem, alkalmazva a jelen helyzetre: „Mi nem vagyunk luxusutasok, mi emberbarátok vagyunk! Segíteni akarunk Csui-Sut népén!”
– Úgy van! Segíteni akarunk!
– Persze lehetséges, hogy akiket meg akarunk menteni, már nem is léteznek. Hiszen Erzsi néni majdnem egy évig kereste őket hiába. És azok a bizonyítékok, amelyekre mi bukkantunk, sajnos kétszáz évesek. Csak azt bizonyítják, hogy Csui-Sut és népe valóban létezett, valahol élt.
Most Pierre veszi át a szót:
– Tehát elsősorban arról kell meggyőződnünk, megvannak-e még, vagy kihaltak. Mert ha csak százan vagy tizen vagy akár csak ketten élnek valahol, kötelességünk megmenteni őket!
Berci lelkesedése kifogyhatatlan.
– Meg kell tudnunk a valóságot: mi történt Csui-Suttal és népével!
– Csakhogy a „valóságot” sem Párizsban, sem Rómában, sem pedig a magyar Hortobágyon nem hozzák tálcán elénk – okoskodik Liuna. – Oda kell mennünk, ahol a „valóság” rejtőzik! A Sulu-tenger szigeteire, Makasarba, Sandakanba!
– Odamegyünk! – kiabál a tagság.
– Ha engednek a szüleink – mutat rá Pierre a nehézségekre. – Kedves barátaim! Mai értekezletünknek az a célja: kiokoskodni a módját, miképpen „nyaralhatnánk” Európa helyett Melanéziában. Van-e valakinek épkézláb ötlete?
Pinton azonnal jelentkezik.
– Talán meg kellene mondani apunak és anyunak… – Pierre csak annyit válaszol:
– Csacsikám, naiv vagy…
– Jó, akkor ne mondjunk nekik semmit, hanem egyszerűen szökjünk meg! Foglaljunk el egy graviplánt! Pierre és Berci el tudja vezetni. Meg sem állunk Makasarig!
Pierre gyakorolja vezéri hatalmát.
– Pintontól megvonom a szót. Okosabb ötleteket kérek!
– Esetleg apához fordulhatnánk – próbálkozik Berci. – Ha beszélne az érdekünkben illetékesekkel…
– Ez máskor biztosan célravezető lenne. De hol találod most meg miniszter apukádat, akit magához rendelt az elnök? És ha meg is találnád, gondolod, hogy ráérne a mi parányi ügyeinkkel foglalkozni? No, Liuna!
– Talán Szíriusz bácsi…
– Butaság! Ilyenkor Szíriusz bácsi is a felnőttekhez húz.
– Akkor teljesen tanácstalan vagyok.
Pierre demokratikus vezető, mindenkit meghallgat.
– Csibész, mi a véleményed?
A műpuli felugrik.
– Vau! Vau! Vau!
Pierre nevet.
– Értem, értem! Nem tudsz beszélni. Pinton, húzd meg a farkincáját, nyomd meg az orrát!
– Máris!
– Aúúúú… Pardon! Bocsánat! Megfeledkeztem magamról: Nem fájt! Üzenetet hoztam.
És ekkor Csibész „szerkezetéből”, valahonnan a csimbókos szőrzet alatt elhelyezett kitűnő hangszóróból felhangzik élethűen, ércesen Szíriusz kapitány hangja: „Jól sejtettem, gazfickók, hogy a hátam mögött készülődtök valamire! Figyeltettelek titeket Csibésszel. Jelentette, hogy ma »titkos« értekezletet tartotok, amire nem hívtátok meg Ilolót. Tudom, hogy most az arborétum gyógytanában nyakig ültök a büdös vízben, és összeesküvősdit játszotok. Sejtem, mi a napirendi pont! Hogyan mehetnétek Európa helyett Melanéziába, Csui-Sutot és népét megmenteni! Nos, ha eltaláltam, üljetek azonnal minifurgonra! Irány a házam! Leonida néni már szeleteli a mazsolás kuglófot!”
– Vége – mondja Csibész.
Liuna boldogan ujjong:
– Ez Szíriusz bácsi! Lehetséges, hogy Szíriusz bácsi mégis segít nekünk? Éljen! Gyerünk Szíriusz bácsihoz!
A minifurgon sziszegve érkezik a 28-as kupolaváros automata vezérlésű pályaudvarára. Zajtalanul nyílnak a piros ülésű fülkék ajtói, a lázadó Négyek Tanácsa kiszáll.
Ilolo Hoi-To várja őket az állomáson. Azonnal körülveszik, és elhalmozzák kérdéseikkel:
– Nagyon haragszik ránk Szíriusz kapitány?
– Te is haragszol, Ilolo?
– Rosszul esett, hogy kihagytunk?
– Jó szándékból tettük.
– Hogy ne kerülj ellentétbe Szíriusz bácsival!
– Kímélni akartunk, észrevetted?
Ilolo ijedten tiltakozik:
– Elég! Elég! Most melyik kérdésre válaszoljak?
Pierre vezéri méltósággal intézkedik:
– Egyikre sem. Legjobb lenne, ha összefoglalnád mindazt, amit tudsz. Kezd ott, hogy mikor váltunk gyanússá.
– Jó. Megpróbálom. Szíriusz bácsinak feltűnt, hogy tegnapelőtt nem látott titeket. Engem sem hívtatok. „Vajon miben törik a fejüket ezek a fiókördögök?” – mondta Szíriusz bácsi Leonida néninek. Mire Leonida néni azt válaszolta: „Biztosan abban, hogyan utazzanak Melanéziába!”
„Lehetséges. Akkor szoktak ilyen nagyokat hallgatni, ha terveznek valamit.” Aztán többet nem említette a dolgot, de este átfurgonozott Casteiróhoz, és onnan Csibésszel az öleben tért vissza.
– Ezért nem találtam tegnapelőtt este sehol a kiskutyát! – mondja Pinton. – Nahát! Csibész elárult minket! Kémkedett utánunk! Ki hitte volna!
– Nem kémkedett, nem lett hűtlen! Csibész gép, azt cselekszi, amire beprogramozzák. Szíriusz bácsi nevetve mondta nekem: „Csibésznek megparancsoltam, hogy figyelje meg a gyerekeket!” Ez tegnapelőtt volt. Tegnap Csibész hozta a hírt, hogy ti bizalmas, titkos, értekezletet fogtok tartani a gyógytóban. Ez a kedvenc búvóhelyetek, mondta a kapitány, majd üzen nektek Csibésszel! De nem haragudott igazán, inkább tetszett neki, hogy milyen élelmesek vagytok. De ma reggel videfonon hívta őt Roberto. Valami rádiótáviratot olvasott be, és Szíriusz bácsi azóta feltűnően komor.
– Mint komor bikáé, olyan a járása! – szavalja Berci.
– Miféle bikáról beszélsz, Bercikém?
– Idéztem egy nagy magyar költőt, aki több mint fél évezrede élt. Ő írta, de úgyse ismeritek.
– Az idézet nagyon találó. – bizonygatja Ilolo. – A kapitány föl-alá jár a szobájában, a homlokát ráncolja, és ilyeneket mond: „No, majd meglátjuk… ó gazember… fogsz te még kesztyűbe dudálni!”…
– Vajon kire érti?
– Nem rátok, az bizonyos, inkább arra a személyre, aki a rádiótáviratot küldte.
Közben elindultak, és hamarosan Viktor Szíriusz „cifra palotájához” érkeznek. Ilolo meghúzza a kapuharangot.
Azonnal nyílik az ajtó. Viktor Szíriusz magas alakja tornyosul előttük. A gyerekek félénken köszönnek:
– Jóholdat, Szíriusz bácsi!…
– Jóholdat?… Majd kaptok tőlem jóholdat! – Aztán enyhűltebben hozzáteszi: – Na ne féljetek, nem harapom le senkinek az orrát. – Bekiált a házba: – Leonida! Itt vannak a lázadók!
Leonida néni megjelenik a kapuban. A Négyek Tanácsa lesütött szemmel mozdulatlanná mered. A fejedelmi uzsonnák gömbölyű tündére vidáman üdvözli őket:
– Jóholdat, galambocskáim! Gyertek, gyertek! Már ki van töltve a kakaó! Viktor Szíriusz, magának illatos grúz teát főztem, attól talán megnyugszik.
– Köszönöm.
– Csak befelé, befelé! Üljetek asztalhoz!
Berci lelkifurdalás nélkül nekilát a táplálkozásnak: – Kitűnő, mint mindig!
Pinton Ilolóhoz fordul.
– Szabad a kuglófból repetát kérni?
– Természetesen, parancsolj – mondja Ilolo, és telerakja a kisfiú tányérját a mazsolás „csodával”.
Bercit ez a látvány tökéletesen megnyugtatja. Már egy gyönge tréfát is megereszt:
– Ez a fiú most pótolja be azt a négy évet, amíg jéggé volt fagyva, és nem ehetett.
– Növekedik is szépen – állapítja meg Leonida, és kivonul a konyhába.
Szíriusz kapitány, mintha csak ezt várta volna, komoly hangon bejelenti:
– Az uzsonna mellé egy kis meglepetéssel szolgálok.
Berci Pierre-hez fordulva súgja:
– Most jön a számonkérés.
Szíriusz kapitány meghallotta.
– Szerencsétek van, nem kérek számon semmit. Olyan esemény történt, ami mellett eltörpül a ti melegvízi lázadástok.
Pierre elérkezettnek véli a pillanatot. Feláll.
– Szíriusz bácsi, mi ünnepélyesen bocsánatot kérünk. Csak a szánk járt, meggondolatlanul. Mert nagyon szeretnénk tovább foglalkozni a Csui-Sut-üggyel.
A kapitány mosolyog.
– Ez a kívánságotok azonnal teljesül. Roberto ma reggel egy nekem címzett üzenetet vett. Azonnal felhívott, és bemondta, majd átküldte írásban is. Itt van, felolvasom.
„Szíriusz kapitánynak, Hold Állam. Kapitány! Ha kedves az élete, ne üsse olyasmibe az orrát, amihez semmi köze! Csui-Sut meghalt, népe elpusztult. Ne keresse őket, mert a vesztébe rohan! Egy jóakarója.”
Döbbent csend… majd Berciből kitör a düh: – Ez aztán jóakaró a javából!
Liuna ijedten fogalmaz:
– De hiszen ez… életveszélyes… fenyegetés…
Szíriusz jóváhagyja.
– Annak minősíti a törvény. No, Pierre, szólj hozzá!
– Nem is tudom, mit mondjak. Nagyon váratlanul ért. Kicsit gondolkoznom kellene.
– Hát gondolkozzál… de hangosan.
– Megpróbálom. Aki ezt a „kedves üzenetet” küldte, annak nagy teljesítményű rádióadója van. Nyilván vette annak idején Csui-Sut csonka segélykéréseit is. Nevezzük őt X-nek. X-nek az az érdeke, hogy Szíriusz bácsi ne üsse bele az orrát ebbe az ügybe. Mondhatnám azt is, hogy ebbe a piszkos ügybe. Ezért küldte most ezt az elijesztő táviratot.
Berci valamit nem ért.
– De miért csak most? Miért nem akkor, amikor Csui-Sut segélykéréseit elfogta?
Pierre öntudatosan válaszol:
– Erre a kérdésre, azt hiszem, tudom a választ. X tudta, hogy Szíriusz bácsinak fogalma sincs Csui-Sut tartózkodási helyéről. Ezért csöndben lapult és figyelt. Most rájött arra, hogy a kapitány keresi Csui-Sutot…
– Mert fogta az egyetemeknek küldött kéréseket!
– Kitaláltad, kislányom! – helyesel Szíriusz. – Eddig magam is eljutottam.
– Gondolkozzunk tovább – okoskodik Pierre. – Én még két tényt megállapítanék. X hazudik. Csui-Sut és népe nem pusztult el. Ha nem élnének, nem kaptuk volna ezt a fenyegető üzenetet. Küldőjének ugyancsak közömbös lenne, hogy Szíriusz kapitány egy kihalt népet keres vagy sem. E távirat azt bizonyítja, hogy feladója retteg, fél! Attól fél, hogy Szírius kapitány megtalálja Csui-Sut népét. Megtalálni pedig csak azokat lehet, akik valahol léteznek, élnek.
Szíriusz kapitány megdicséri a fiút:
– Bravó, Pierre! Logikából jeles! Ez tehát az első tény. És mi a második?
– Elfogadom igaznak, Csui-Sut segélykérő rádióüzenetei is bizonyítják, hogy Csui-Sut népe valóban pusztul. X, a titokzatos jóakaró mindent elkövet, hogy ne segíthessünk nekik. Tehát érdeke, hogy elpusztuljanak! Talán neki is része van a pusztulásukban, esetleg ő okozza!
– Ez a következtetés is hibátlan – állapítja meg Szíriusz kapitány.
Berci lelkesedik.
– Akkor folytassuk! Mi a következő lépés?
– Ha megengeditek, én megmondom – jelentkezik Liuna.
– Halljuk! Halljuk!
– Viktor Szíriusz, a nemes lovag, felveszi az arcába hajított kesztyűt – szavalja a lány romantikus pátosszal –, magára ölti páncélzatát, kardot, kopját, kelevézt ragad, paripájára pattan, és a szegény, sanyargatott nép segítségére siet!
Berci folytatja a játékot:
– Követik őt hű fegyverhordozói: Pierre és Berci!
A lányok is benne vannak:
– Nemkülönben Liuna és Ilolo markotányosnők!
– És Pinton apród! – kiáltja egy lelkes szoprán hang.
Éles csaholás. – Vau! Vau! Vau!
Pierre kegyesen beleegyezik:
– Rendben van, a derék ebet is magunkkal visszük.
E pillanatban éles, erős hangon megszólal a házi videfon hangszórója:
– Itt konyha… itt konyha! Elment az eszük?! Miket zagyválnak össze? Kihallgattam ám mindent!
Szíriusz türelmes szeretettel válaszol:
– Tudom, kedves Leonida. Láttam, hogy a lencsemikrofonját a kuglófoskosár oldalához ragasztotta.
– Akkor nyilván akarta is, hogy halljam.
– Akartam. És most, kérem, jöjjön be.
– Ne féljen, Viktor Szíriusz, be is megyek! – és elsötétül a képernyő.
– Lesz haddelhadd! – rémüldözik Berci. – Mit mondunk?
– Bízzátok rám – nyugtatja őket Pierre, a vezér.
Nyílik az ajtó.
– No, itt vagyok. Halljam csak, hová készülődnek?
Pierre előlép. Szánakozó arcot vág.
– Tetszik tudni, Leonida néni, Csui-Sut népe, a szegény ártatlan szuenók pusztulnak. Halálra vannak ítélve. Betegek és rosszul táplálkoznak. Sírnak a kis szuenók, mert éhesek, és az anyjuk nem tud nekik enni adni. Még ruhájuk sincs. Mezítelenül dideregnek, megfagynak, csonttá-bőrré lefogyva éhen halnak…
– Ne folytassa, fiam, ne fáradjon. Engem nem hat meg. Semmi közöm azokhoz a szue-micsodákhoz!
Pierre fokozza a szánalomkeltést:
– Nem kapnak semmiféle segítséget, mert senki sem tudja, hol a hazájuk! Meg kell őket keresnünk! Gondolja csak el: megszületik a szuenó baba, és az anyja nem tudja szoptatni, mert nincs egy csepp teje sem! Se neki, se másnak!
Leonida már együttérez:
– Szegény kis ártatlanok… Gazság, hogy senki sem törődik velük!
Liuna megkockáztatja a bejelentést:
– Szíriusz bácsi segíteni akar rajtuk… és mi is.
Leonida néni roppant határozottan válaszol:
– Viktor Szíriusz azt csinál, amit akar, oda megy, ahová akar, mert „nagykorú”, 102 éves. Én nem ellenzem. Hiába is ellenezném, velem nem törődik, mert csak az alkalmazottja vagyok. De azt erősen kétlem, hogy magukat a szüleik elengedik.
Most Berci „puhítja” tovább az ellenfelet.
– Kedves Leonida néni! Teljesen veszélytelen kirándulás lenne. Úgyis arról volt szó, hogy idén nyáron körutazást teszünk Európában. Csak a helyszín változna: Európa helyett Melanézia.
– Körutazás? Szép kis körutazás! „Ha kedves az élete, ne üsse olyasmibe az orrát, amihez semmi köze! A vesztébe rohan!” Ha ezt elmondom az apukáknak és az anyukáknak…
Liuna most Leonida elé áll, megsimogatja az arcát, és a fülébe súgja:
– De nem tetszik elmondani, ugye?
Most olyasmi történik, mint amikor vihar után eltakarodnak a piszkosszürke felhők, és kiragyog a nap.
Leonida mosolyog.
– Nem mondom el. Majd azt füllentem, hogy kényelmes társasutazásra mennek Szíriusz kapitány felügyelete alatt. És Csillagocska is ott lesz, aki már nagylány, és ismeri a vidéket, a szokásokat, beszéli az ott élő emberek nyelvét és természetesen én is ott leszek. Vigyázok magukra. És ha netán táborozni fogunk, az én főztömet eszik!
Szíríusz kapitány átöleli Leonida vállát.
– Leonida, igazán megtenné? Eljönne velünk?
– El, de nem a maga kedvéért, Viktor Szíriusz. Ezeket a gyerekeket féltem, meg azoknak az éhező szuenó babáknak szeretnék enni adni…
Adódott még egy izgalmas kérdés: mit szól Erzsi asszony a névtelen levélhez? Mert természetesen tudnia kell róla, megmondják neki. Hiszen a „vidám kirándulásnak” képzelt Csui-Sut expedíció váratlanul életveszélyes formát öltött. A Világállam kulturális miniszterének felesége részt vehet-e olyan kutatásban, amelyet ellenségei pokolba kívánnak, és tűzzel-vassal akadályozzák?
– Szerintem nem! – Ez Szíriusz kapitány véleménye. – Kocsis Erzsébet csak a tudomány tisztes útjain járhat. Zavaros kalandokba nem keveredhet. Persze ezt csak ő döntheti el. Majd beszélek vele…
Az elutazás előtti napok vidám izgalomban teltek. Szíriusz kapitány, Leonida néni és Ilolo csatlakozása a „körutazáshoz” (ezt a meghatározást használták) minden akadályt elhárított.
Lenhajú Aino, Liuna édesanyja ezt mondta:
– Boldogan elengedlek, kislányom. A kelet-ázsiai szigetvilág ma már annyira biztonságos, mintha Londonban vagy Helsinkiben sétálnátok. Gyönyörű országokat, szigeteket, embereket fogtok látni! Annak idején édesapáddal mi is végigjártuk a Fülöp-szigetektől Új-Zélandig…
Adam Renard így nyilatkozott:
– Pierre fiam, édesanyáddal megbeszéltük ezt a „körutazást”. Tudom, hogy nem turistakirándulásra mentek, hanem Csui-Sut titkát fogjátok kutatni. Legyetek megfontoltak, óvatosak. Bízom Viktor Sziriusz bölcsességében és a te komolyságodban. Mehetsz! Sok sikert kívánok!
Pinton csak az édesanyjával tudott beszélni, mert Perez Casteiro épp úton volt a Föld és a Vénusz között. Conchita Japánba készült filmezni, feje tele gonddal, tervvel. Alig figyelt fia szavára.
– Mindig ilyenkor zavarsz, kisfiam, amikor tudod, hogy rohannom kell! Holnapután várnak Tokióban! Mit mondasz?… Körutazás?… Hogy ott lesz Szíriusz bácsi és Leonida néni is?… Meg Ilolo? Jó, mehetsz, mehetsz… csak menj már!
Bercinek sikerült szüleit videfonvégre kapnia.
– Édesanyám!… Jaj de jó, hogy otthon talállak titeket! Azt hittem, hogy apa már régen Ausztráliában „elnököl”, és közben a bumerángdobást gyakorolja! Nagy újság van! Indulunk Melanéziába! Csui-Sutot és népét felkutatni! Az expedícióban részt vesz az Ötök Tanácsa, kiegészítve két és fél póttaggal, ezek Szíriusz bácsi, Leonida néni és Csibész.
– Jó kis csapat! – állapítja meg Erzsi asszony.
– Te nem jössz velünk, édesanyám?
– Sajnos nem mehetek. Beszéltem Szíriusz kapitánnyal. Apád szerint nem szabad ilyen kockázatot vállalnom. Tudós ne keveredjék kalandokba. Úgy határoztam, hogy elkísérem édesapádat Ausztráliába, Melbourne-be. De megegyeztünk Szíriusz kapitánnyal, hogy időnként ti is, mi is tájékoztatjuk hollétünkről azt a kedves híradós mérnököt a Holdon, igen, Robertót. Ő ilyenformán bármikor kapcsolatot tud köztünk teremteni.
– Nagyszerű! De búcsúznom kell. Csókollak édesanyám, édesapámat is!
Ilolo izgalommal várja a viszontlátást. Sandakan… a Sulu-tenger…Vajon olyan lesz-e, mint gyermekkori emlékeinek képei?
Leonida néni józanul felmérte a tervezett út veszélyeit.
Az indulás előtti utolsó napon bekopogott Szíriusz kapitány dolgozószobájába. – Bejöhetek? Nem zavarom?
– Jöjjön kedves Leonida.
– Beszélni szeretnék magával.
– Foglaljon helyet. Halljuk, mi nyomja a lelkét?
– Komolyan szeretnék beszélni magával, Viktor Szíriusz.
A kapitányt meghökkenti az asszony aggódalmas hangja.
– Csak nem történt valami baj?
– Nem, de történhet.
– Mire gondol? Beszéljen!
Leonida nekikészülődik.
– Figyeljen a szavamra, Viktor Szíriusz. Több, mint hetven éve élek maga mellett… jóban-rosszban vigyázok magára, törődöm magával. Nem mondhatja, hogy nem becsülöm magát. Szerettem az édesanyját, szeretem magát is, mintha a fiam lenne… pedig maga az idősebb. Most cinkostársa lettem, mert nem szóltam egy szót se a gyermekek szüleinek arról a maga életét fenyegető, gyalázatos névtelen táviratról. De Szent Leonidára esküszöm, ha a gyerekek közül bármelyiknek a legcsekélyebb bántódása esik – én maga ellen fordulok!…
Szíriusz kapitány sokáig szótlanul nézi élete hűséges holdját, a vele szemben ülő, hófehér hajú, pirospozsgás arcú, 90 éves nénit, a hajdani izmos, rosztovi parasztlányt, akit hetven évvel ezelőtt talán feleségül kellett volna vennie. Ki tudja megmondani, mit mikor tesz helyesen az ember?… Talán ez lett volna az egyszerűbb… Nevelni a saját gyermekeit, és gyógyítani a beteg embereket. De ő az űrbe vágyakozott… a világmindenségbe, a Tejútrendszeren túl az extragalaxisok végtelenjébe… ahová persze még nem jutott el soha senki, sem ő, sem más. Hiszen itt toporog a földi űrhajózás a Tejútrendszer Orion-ágának belső szélén, egy egészen kicsiny, alig 6 milliárd kilométer sugarú képzeletbeli gömbben…
– Viktor Szíriusz! Mi van magával? – A kapitány felriad.
– Bocsásson meg, Leonida, elgondolkoztam… azon, amit mondott. Egyenes, becsületes beszéd volt. Megnyugtatására csak annyit: ha komoly veszélytől tartanék, a gyerekeket nem vinném magammal. Azt hiszem, hogy fenyegetőző „jóakaróm”, ahogy a gyerekek elnevezték: X, olyan, mint a megvénült, fogatlan kutya, aki ha harapni tudna, nem ugatna. Érti, ugye?
– Értem – nyugszik meg Leonida. – Jól tette, hogy megmagyarázta, mert már kezdtem kételkedni az ítélőképességében.
Liuna Steff elhatározta, hogy a Csui-Sut-expedíció útjáról naplót fog írni. Igazi naplót, amilyent Richard Wagner vezetett a Barna Könyvben, amelyet szerelmétől, Cosimától, Liszt Ferenc lányától kapott. Édesanyja könyvtárában találta meg e naplónak hű mását. Tollal, tintával fogja ő is írni, mint Wagner, Beszerezte a hozzávaló kellékeket (barna színű könyvet nem kapott, csak kéket), és gondosan elrejtette. Ha Pierre meglátná, fölényesen gúnyolódna: „Nem tudja, kedves piros hajú kisasszony, hogy ötszáz éve feltalálták a diktafont, és kétszáz éve a gép a lediktált szöveget papírra nyomtatva azonnal kiadja! Maga meg kézzel kaparászik egy ócska füzetben!” Igen! Kerek gyöngybetűiből szorgalmasan szaporodnak a sorok…
Szerencsésen és pontosan megérkeztek Calcuttába. És most ott ülnek a tízmilliós város pazar szépségű szállodájának, a Hotel Gangesnak a századik emeletén, lakosztályuk teraszán. Alattuk a Nagy Folyó sokágú deltája csillog a déli napsütésben. A városon túl messzire nyúlik a termékennyé varázsolt, hajdan mocsaras síkság.. és a távolból mintha ide látszana a Bengáli- öböl…
A tágas teraszt valósággal kertté öltöztetik az illatos trópusi virágok, jótékonyan beárnyékolják a hatalmas pálmák és örökzöldek. Két pincér szorgoskodik az érdekes holdbéli vendégek körül. Az egyik az indiai szakácsművészet sokféle finom falatjával kínálja őket, a másik bárkocsiján csiszolt kristálypalackokban italok sorakoznak.
– Ki tudja, mit eszik? – szellemeskedik Berci. – Rákot, kagylót, polipot, tengeri herkentyűt? Mert én nem tudom!
– Ilyen előkelő úrhölgy se voltam még életemben! – mondja Leonida néni, és az ananászlikőrt kóstolgatja.
A porta jelentkezik videfonon:
– Radzs Akola mérnök úr, a Szunda Légi Közlekedés főpilótája szeretné tiszteletét tenni.
– Kérjük, fáradjon fel.
Egy perc sem múlik el, belép Radzs Akola.
(Amikor hetekkel később Liuna be fog számolni édesanyjának erről a találkozásról, sorsdőntőnek fogja nevezni a pillanatot. Aztán így folytatja: „Radzs Akola magas, karcsú, izmos, harminc év körüli férfi, barna bőrű arcából kiragyognak az azúrkék szeme, és kisfiúsan mosolyog. Tökéletesen beszéli a világnyelvet, de ez a meglehetősen szárazon kopogó, célszerű nyelv az ő meleg baritonján mintha dalolna. Aki egyszer látta őt, soha el nem-felejti!” Lenhajú Aino aggódva kérdezi: „Beleszerettél, kislányom?” „Én? Mit képzelsz? Ilolo!”) Belép Radzs Akola. Katonásan tiszteleg, bemutatkozik.
– Kormányomtól azt a feladatot kaptam, hogy graviplánommal a kapitány úr rendelkezésére álljak. Minden kívánságát teljesítenem kell. Szabad legyen megjegyeznem, hogy ezt örömmel teszem.
– Köszönöm. kedves fiam. Foglalj helyet, és igyál egy pohár italt. Mit parancsolsz?
– Bármit, alkohol nélkül. Alkoholt soha egy cseppet sem iszom.
– Okosan teszed, Radzs bácsi! Én sem!… Pinton a nevem.
Radzsnak tetszik a bátor kisfiú.
– Nagyszerű! Akkor máris barátok lettünk! Csapj a tenyerembe Pinton!
Szíriusznak tetszik a dolog.
– Na, ez gyorsan ment. Jó előjel!… Ilolo, tölts Akola úrnak egy pohár ananászlevet… Egészen tűrhető.
– Ne tessék engem Akola urazni. Radzs a nevem.
– Tudomásul vettem. Radzs leszel.
– Tessék, Radzs… – Ilolo hozza az italt. – Jégkockát?
– Köszönöm, kérek… Ilolo, te nem vagy európai, ugye?
– Nem. Sandakanban születtem. Egyik nagyapám sulu törzsfőnök volt.
Radzs is bevallja származását:
– Az én édesanyám maláj, apám hindi volt.
Pinton követelődzik:
– Radzs! Ne Iloloval beszélgess, hanem velem!
Kinevetik a legifjabb „féltékeny” gavallért.
– Radzs most sem veled, sem Iloloval nem fog beszélgetni, hanem velem! – dönti el a vitát Szíriusz kapitány. – Az ifjúság elvonul, ki-ki a szobájába. Felveheti a fürdőruháját, és megmárthatja magát a szálló uszodájában.
– Éljen az uszoda!… Radzs, te is jössz? – kérdezi Pinton.
Szíriusz válaszol neki:
– Pár perc múlva mehet Radzs is, ha akar.
– Ha befejeztük Szíriusz kapitánnyal a megbeszélést, utánatok megyek!
– Várunk Radzs! – hallatszik távolról… de mintha nem Pinton, hanem Ilolo mondta volna.
Becsukódik utánuk a terasz ajtaja.
– Na, ülj csak le, fiam. Hamar végzünk, aztán mehetsz a fiatalok után.
– Bocsásson meg kapitány úr, hogy helyreigazítom, de nekem a munkám, a hivatásom mindennél előbbre való.
– Fiatalkoromban én is ezt vallottam.
Radzs egy pillanatra meghökken. Jól hallotta?
– És idősebb korában?
– Megmaradtam ugyanennél.
Mindketten nevetnek.
– Meg fogjuk érteni egymást, Radzs fiam.
– Számomra megtiszteltetés.
– Egy-két dolgot azonban tisztáznunk kell. Bevezetőül mindjárt azt, amit említettél: kormányod utasított, hogy rendelkezésünkre állj. Ezen csodálkozom. Én semmit sem kértem Nagy-Szunda-szigetek kormányától.
– A légi közlekedés miniszterével beszéltem. Ő úgy tájékoztatott, hogy a Világállam elnöke utasította…
– Így már értem! De Sanctis úr gondoskodása… Ennek szívből örülök, akkor ez tökéletesen rendben van. A másik téma, amiről beszélnünk kell, egy vallomással kezdődik. Mi nem nyári turistautazáson vagyunk. Az itt-tartózkodásunknak csak a fedőneve. Mi keresünk valakit… valakiket… és lehet, hogy összeütközésbe kerülünk bizonyos csoportokkal, erőkkel. Az igazság és a törvény a mi oldalunkon áll… de olvasd csak el ezt a „kedves” üzenetet – és zubbonya zsebéből előkotorja a táviratot. – Ez a „jóakaróm” arra figyelmeztet, hogy ha kedves az életem, ne üssem az orromat olyasmibe, amihez semmi közöm. Most én ezt a figyelmeztetést továbbítom a te címedre: ne üsd az orrodat olyasmibe, amihez semmi közöd. Azaz, ha úgy döntesz, hogy nem vállalod az oktalan veszélyt, megértem elhatározásodat, és lemondok közreműködésedről. Határozz!
Radzs Akola szeme meg se rebben.
– Kapitány úr, mielőtt válaszolnék, kérdezhetek valamit?
– Természetesen. Kérdezz csak.
– Tessék elárulni, hogy ezt a névtelen förmedvényt ismerik-e a fiatalok, Ilolo és a szép piros hajú kislány és Pinton…
– Ismerik.
Radzs a kapitány elé áll.
– Akkor máris határoztam! Szívvel és lélekkel magukkal tartok! Korbáccsal sem tudnának elkergetni.
Szíriusz megöleli a Szunda Légi Közlekedés legfiatalabb főpilótáját.
– Jól van! Üsse kő… fiammá fogadlak téged is. Legfeljebb eggyel több gyerekre kell vigyáznom!…
Radzs Akola HG-150-es graviplánja kisebb; mint az Európában használtak, de gyorsabb és fürgébb. Vezetőjén kívül még nyolc személyt szállíthat. Most 35 ezer méter magasan, a sztratoszféra és a mezoszféra határán, éppen Szumátra fölött repül, és húsz perc múlva kell megérkeznie Makasarba.
Ilolo érdeklődéssel figyeli a vezérlőfalon elhelyezett elektronikus radartérképet, mely a graviplán sebességének megfelelő tempóban vonul el a szemlélő előtt, s amelynek központi keresztje egyben a graviplán merőlegesen a Földre vetített helyzetét is jelzi.
– Messze járunk Sandakantól?
– Sandakan?… – csodálkozik Radzs Akola. – Nem esik az útvonalunkba. Miért kérdezed éppen Sandakant? Úticélunk most Makasar… – de hirtelen eszébe jut – persze, már értem! Sandakanban születtél! Nos, Makasartól légvonalban körülbelül kétezer kilométer. Nem távolság… Szeretnéd látni?
– Szívesen megnézném.
– Ha lesz egy kis szabadidőnk, és Szíriusz kapitány megengedi, átugrom veled.
Leonida néni figyeli a beszélgetést.
– Hallja, Viktor Szíriusz, mit terveznek a fiatalok? Át akarnak ugrani Sandakanra! Átugrani! Jó kis ugrás, mondhatom!
Szíriusz mértéktartó semlegességgel válaszol:
– Majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Megértem Ilolót. Ezeken a szigeteken élte gyermekéveit.
A lány hosszan elgondolkozik. Aztán mesélni kezd:
– Amikor Sandakanban laktunk, apám, hayráért a Sulu-tengerre járt horgászni. Sokszor magával vitt. Szerettem a motorcsónak száguldását a hullámok fölött… de gyűlöltem a horgászokat, mert kínozzák és megölik a halakat. Én mindig a halaknak szurkoltam!
Pinton csodálkozva közbeszól:
– De hiszen a hal arra való, hogy megegyék!
Ilolo nem figyel Pintonra. A szülőföld közelsége, tragikus sorsú édesapja emléke egyre élesebben idézi a múltat.
– Apám az óriási kardhalakkal szeretett viaskodni, akár az a hajdan élt amerikai író… a neve nem jut eszembe.
– Ernest Hemingway – segít Liuna.
– Igen… Hemingway! Apa egyszer legyőzött egy ötmázsásat! Neki sikerült sértetlenül bevonszolnia a Nagy Halat a kikötőbe, nem úgy, mint az író öreg halászának. Sokáig néztem, bámultam a motorcsónak oldalához kötött halott óriást. Valami különöset éreztem… Tudtam bizonyosan, hogy valami borzasztó történt, de hosszú ideig nem ért a tudatomig, hogy mi. Aztán hirtelen rájöttem! Valósággal belém szúrt a fájó bizonyosság! Apám elé álltam, és az arcába ordítottam: „Megölted! Ezt a halat te ölted meg! Miért? Hogy bebizonyítsd, te vagy az erősebb? Nem te vagy az erősebb! Csak ravaszabb és gonoszabb vagy! Gyilkos!” Apám nevetett. Kemény ember volt…
Hosszú szünet következik, majd Ilolo halkan azt kérdezi:
– Radzs, te is szoktál horgászni?
Radzs Akola rámosolyog a lányra.
– Nem szoktam. De van egy kétszemélyes, belülről irányítható, elektromos meghajtású, teljesen átlátszó plexi búvárgömböm. Kétszáz méteres mélységig merül, és reflektorokkal világítja meg maga körül a tengert. Csodálatos a korallszigetek víz alatti világa! Nyüzsgő, színes életét filmezni szoktam: Egyszer majd lemerülsz velem?
– Szívesen lemerülök veled, Radzs.
Pinton azonnal jelentkezik. Nem hagyja magát.
– Én is lemerülhetek veled, Radzs bácsi?
– Mindenki le fog merülni Radzs bácsival – szólt szigorúan Szíriusz –, ha most békén hagyjátok, és nem zavarjátok a vezetésben. Ugyanis leszálláshoz készülődünk!
– Nem zavarnak, kapitány úr. A kisujjamat se kell mozdítanom. Automata tesz le minket. Már át is vette az irányítást. Kérem, szíjazzák be magukat, és fektessék hanyatt az ülésüket. Öt perc múlva megérkezünk Makasarba.
A fékezőfúvókák éktelen sivítása, ami a jól szigetelt utaskabinba is behallatszott, egyszerre megszűnt. Néma csend vette őket körül. A graviplán szilárdan áll „kaszáspók” támasztólábain a makasari légikikötő ötös számú leszállóbetonján. Elsőként Radzsnak jön meg a hangja, mókásan „kalauzt” játszik:
– Makasar! Kiszállás!
Eltelik néhány perc, amíg kikászálódnak. Leonida a nézelődők csoportjában felfedez valakit.
– Ni csak! Ott!… Látjátok azt a kedves fiatalembert? Olyan ismerős…
Szíriusz kapitány felvilágosítja:
– A múzeum igazgatója, Ono Yaraka úr. Minket vár.
– Honnan tudta, hogy érkezünk?
– Calcuttából videfonáltam neki.
Ono Yaraka az érkezőkhöz közelít, Szíriusz kapitány előtt megáll, nagyon mélyen meghajol.
– Üdvözlöm a Hold dicső lakóit Celebesz ősi földjén!
– Jó napot, igazgató úr! – viszonozza az udvarias köszöntést hasonló mély meghajlással Szíriusz. – Kedves, hogy személyesen elénk fáradt. Bemutatom ifjú barátaimat…
– Teljesen fölösleges. Hírből és képekről ismerem őket!
Leonida néni elámul.
– Nahá! Viktor Szíriusz! Maguk milyen híresek!
– Bocsánat asszonyom – bókol az igazgató –, ön ugyanolyan híres. Emékszem egy plasztikino-híradóra. Szíriusz kapitány e szavakkal mutatta be önt a nézőknek: „Házam és életem őrzője – Leonida!”
Leonida elérzékenyül.
– Házam és életem őrzője… ezt szépen mondta, Viktor Szíriusz.
– Hiába, aki híres, az híres! – zárja le a témát az igazgató, majd vendégeihez fordul. – Parancsoljanak utánam jönni. Mi kissé még régimódiak vagyunk, nem gravibusz, hanem egykerekű függővasút visz be minket a városba.
– Pompás kis masinának látszik – dicséri Szíriusz a függővasutat. – Mennyi a maximális sebessége?
– Negyven kilométer óránként, és ott áll meg, ahol az utas kívánja – büszkélkedik Yaraka úr. – Majd meglátják: a Hotel Celebesz ajtaja előtt tesz le minket. Parancsoljanak beszállni!…
Szíriusz kapitányt és Leonida nénit az első kupé első két ülésére ülteti. Őmaga tapintatosan hátrább ül. A gyerekek és Csibész a másodikba kerülnek, Ilolo és Radzs a harmadikban helyezkedik el. A három kupé méltóságteljesen elindul, és enyhén ringatózva suhan a város felé.
Leonida a harmadik kupét figyeli, aztán megböki Szíriusz oldalát.
– Látja? – suttogja izgatottan.
– Mit kellene látnom? – kérdezi a kapitány.
– Őket!
– Kik azok az ők?
– Nincsen szeme? Nem látja?… Ilolo és Radzs!
– Ilolo és Radzs?… – Szíriusz meghökken. – Mit csinálnak?
– Semmit sem csinálnak! Csak nézik egymást… és mindig egymás mellé ülnek, egymással beszélgetnek. Tudja, mit jelent ez?
– Maga szerint mit?
– Szerelmet! Szerelmesek egymásba!
Szíriusz elgondolkodik egy kicsit.
– Azt hiszem, túloz kedves Leonida. Én inkább csak kezdődő vonzalomnak nevezném.
– Maga még nem hallott olyasmiről: halálos szerelem az első találkozás pillanatában?
– De… olvastam róla regényekben: meglátni és megszeretni! Azt hiszem, az írók találták ki. Az életben nem fordul elő.
Kis csend. A Maluku szigetek felől édes virágillatot hoz a langyos keleti fuvallat. Az egy szem kerék öregurasan nyikorog a fejük felett.
– Na… miért hallgatott el? Talán helyesbíteni óhajtja a véleményét? Mégis van szerelem az első pillanatban?
(Ó!… Barcelona!… 2404. szeptember 15. Műszaki Egyetem napfényben ragyogó folyosója… Megy a tanársegédi szobája felé… szembejön egy lány… Most látja életében először… Ó!… Corinta!… Corinta!… Corinta!…)
– Hát igen… előfordulhat nagyon ritkán, kivételesen. De ez nem hiba, nem bűn, nem tiltja semmiféle törvény… egyszerű biológiai szükségszerűség.
Leonida nagy lélegzetet vesz az ózondús déltengeri levegőből, és halkan, hogy ez a derék igazgató ne hallja, ám erős nyomatékkal, hogy a kapitány el ne felejtse, belekezd mondókájába:
– Viktor Szíriusz! Figyeljen arra, amit mondok! Csillagocskának maga a gyámja. A maga kötelessége lenne, hogy vigyázzon rá. Hogy ne engedje elcsavarni a fejét ilyen túl csicsás, kikent-kifent legénytől, mint ez a Radzs „főpilóta”. Erre rá kell nézni! A vak is látja, hogy úgy tapossa a női szíveket, mint más az utcaburkolatot. De ha maga nem, majd én nyitva tartom a szemem, és megmutatom…
Nem folytathatja (és Szíriusznak nem kell válaszolnia), mert lassít a függővasút; és megáll.
– Megérkeztünk, kedves barátaim!
Valamennyien kiszállnak, és követve az igazgatót, belépnek a Hotel Celebesz csupa üveg, légkondicionált, hűvös halljába. A recepcióban kedves fiatal lány fogadja őket.
Majdnem földig hajol.
– Megtiszteltetés számunkra, hogy a híres Szíriusz kapitány és hozzátartozói jelenlétükkel a mi szállodánkat tüntették ki. A poggyászokat már felküldtem, de érkezett a kapitány úrnak tíz távirata.
– Tíz távirat? – csodálkozik Szíriusz. – Ugyan kitől?
– Ezt természetesen nem tudjuk, mert a táviratokat nem bontottuk föl, de azt hiszem, ugyanattól a feladótól valamennyi. Valószínű, hogy az illető csak azt tudta, hogy a kapitány úr Makasarba érkezik, de azt nem, hogy melyik hotelban száll meg. Fontos lehet a közlendője, ezért városunknak mind a tíz szállójába elküldte ugyanazt a szövegű táviratot. Mi egymás között kiderítettük, hogy a kedves vendégek nálunk fognak lakni, és a táviratokat ide kérettük. Tessék, parancsoljon… mind a tíz!
Szíriusz átveszi. Feltép egyet, elolvassa, feltép egy másikat, majd egy harmadikat. Mosolyog.
– Kitűnően tippelt, kedves kisasszony. A szöveg azonos, valóban fontos… és az, amit vártam. Egy „jóakarónk” küldte…
Ono Yaraka így búcsúzott kedves vendégeitől:
– Nem akarom zavarni önöket elhelyezkedésükben, megérdemelt pihenésükben. Gondolom, valamennyien vágyakoznak egy jó meleg fürdőre, félóra szundikálásra. Ha megengedik, ebéd után átküldöm önökért Caroline titkárnőmet. A múzeum itt van a közelben, három perc sétatávolságra.
Eltávozott.
„Csui-Sut lovagjai” fellifteznek a tizedik emeletre.
Leonida néni, Ilolo és Radzs Akola a saját szobájába vonul, a gyerekek azonban betódulnak Szíriusz bácsihoz. Alig csukódik be mögöttük az ajtó, körülveszik, és kórusban követelik:
– Mi van a táviratban? Mitől sápadt el Szíriusz bácsi?
– Hohó! Ez nem felel meg a valóságnak! Nem sápadtam el. Számítottam rá, hogy X, ameddig rádióhullámaival nyomon tud követni, jelentkezni fog.
Berci híve a pontosságnak.
– Mit tetszik érteni azon, hogy „rádióhullámaival nyomon tud követni”?
– Megmagyarázom. Ellenségünk, vagy nevezzük inkább ellenfelünknek, meg akarja akadályozni, hogy Csui-Sutot és népét megtaláljuk. No, Berci fiam, hányféleképpen lehet valakit valamiben megakadályozni?
– Rengetegféleképpen! Legegyszerűbb, ha útjába állok, és nem engedem cselekedni. Lefogom, megkötözöm, börtönbe zárom, fejbe verem…
– Nem kell tovább részletezned. Röviden: közvetlen erőszakkal. Folytasd!
– Folytatom. Lehet furfanggal. Ilyen például, ha rossz útirányba terelem. Próbálkozhatnék megvesztegetéssel…
– És még sok mindennel – zárja a felsorolást Szíriusz kapitány. – Ezzel szemben „jóakarónk” mit csinál?
Berci kivágja:
– Híradástechnikai eszközökön keresztül ijesztget!
– Rátapintottál a lényegre.
Most Liuna kezd okoskodni:
– Lehetséges, hogy ellenfelünk nem akar, vagy nem tud másképpen utunkba állni, így tetszik gondolni?
– Igen, így. Azt hiszem, hogy valahol, bizonyára Csui-Suték közelében lapul az illető. Van egy nagy teljesítményű rádió adó-vevője. Azzal lehallgatja a mi videfonbeszélgetéseinket, elfogja a rádiótáviratainkat, és időnként jelentkezik: ijesztget, hátha begyulladunk!
– Nincs kizárva, hogy fizikai közbelépésre képtelen – ez Pierre véleménye –, öreg vagy beteg. Különben már megpróbálkozott volna.
– Lehet, majd kiderítjük.
Berci oldalát régóta fúrja a kíváncsiság.
– Még nem is tetszett mutatni a táviratot. Megnézhetjük?
– Természetesen, tessék.
A fiú hangosan felolvassa.
– „Egy lépéssel se tovább! Halál fiai lesztek! Kotródjatok haza!” Ennyi az egész.
– Rövid, goromba, és már tegez minket. Haladunk! Elgondolkoztató… – töpreng Pierre.
– Gondolkozz csak, gondolkozz! – biztatja Liuna.
– Gondolkozom… Az első üzenetben azt írta: „ha kedves az élete”, meg hogy „a vesztébe rohan”. Aláírás: „Egy jóakarója.” Ebben a mostaniban „a halál fiai lesztek”. Ezek a kifejezések olyan sok ezer éves közhelyek, amiket talán már a római császárság névtelen levélírói is használtak. Kicsit is művelt ember ilyesmit ma már nem ír le. A mi levélírónk tehát alacsony műveltségű férfi…
– …vagy nő! – szól közbe Liuna.
– Elismerem: lehet nő is. De akármilyen nemű, aligha olvasta Machiavelli Il Principe című kitűnő orvgyilkolási kézikönyvét, különben korszerűbb halálnemekkel fenyegetőzne. Feltehetően selejtfilmeken és ponyvaregényeken nevelődött.
Szíriusz kapitány intőn felemeli a kezét.
– Pierre fiam, nem akarom elrontani nyomozói kedvedet, de elképzelhető ennek az ellenkezője is! Nagy műveltségű az illető, aki ezekkel az ócska sztereotípiákkal leplezi a személyét.
Pierre elszontyolodik.
– Igen, ez is lehetséges. De hát akkor most mi a teendő?
– A teendő? Majd én megmondom! – Szíriusz bácsi vidáman kacsint. – Sietve leereszkedünk az expresszliften a szálló éttermébe ebédelni. Leonida, Ilolo és Radzs biztosan foglaltak már nekünk asztalt, és türelmetlenül várnak, mert éhesek. Ebéd után jönni fog a kedves Caroline kisasszony, és átkalauzol minket a múzeumba…
Az igazgató nagy tisztelettel fogadja őket.
– Jóholdat kívánok! Ugye, így köszönnek a Holdon… De hol vannak a többiek? Leonida asszonyhoz, Ilolóhoz és a pilótájukhoz nem lesz szerencsénk?
Szíriusz kimenti őket:
– Leonida azt mondta, hogy nem kíváncsi ócska, töredezett cserepekre. Inkább kimegy a piacra, megnézi mit esznek itt az emberek. Ilolo és Radzs sétálnak a tengerparton…
– Szerelmeskednek! – árulkodik Pinton.
Liuna rászól a gyerekre:
– Ne beszélj csacsiságot! És főleg ne állíts olyasmit, amit nem tudsz bizonyítani!
– Én nem tudom bizonyítani?! De igenis tudom! Vagy nem beszélnek állandóan sulu nyelven, hogy mi ne értsük?!
– Ez nem bizonyíték. Ilolónak jólesik, ha gyakorolhatja az anyanyelvét. Hiszen hazajött a szülőföldjére…
Berci helyesel:
– Igaza van Liunának. A sulu nyelv magában még nem bízonyít semmit. Ha én hazamennék Magyarországra, és magyarul beszélnék, nem biztos, hogy amit mondok, az a szerelemről szólna!
Szíriusz kapitány véget vet a vitának.
– Fejezzétek be! Az igazgató urat nem érdekli, hogy Ilolo és Radzs sulu nyelven miről beszélget. Ennek az expedíciónak különben is mi vagyunk a törzse, mi, kutatók, akik jelen vagyunk hiánytalanul. A többi csak útisallang!
– Figyelemre méltó megállapítás. Nos, jöjjenek utánam!
Átvezeti őket hatalmas termeken keresztül. MELANÉZIA… MIKRONÉZIA… POLINÉZIA… az ezer és ezer szigeten valaha élt népek művészi alkotásai… aranyból, ezüstből, rézből, elefántcsontból, fából, gyöngyből, korallból, kőből, bőrből, tollból, ősidőktől napjainkig. Elérkeznek egy kisebb terembe: ÚJ SZERZEMÉNYEK…
– Ezek még alaposabb vizsgálatra és besorolásra várnak. Itt őrizzük a Morgan-gyűjteményt is.
Egyszerű üvegfalú szekrény.
– Megérkeztünk, íme! Itt látható mind a tizennégy darab. – Kulcsot vesz elő. – Ez itt például a már ismert ivópohár. Szakértőnk megállapította, hogy ezek a tárgyak mind indiai elefánt agyarából készültek. A ráfaragott motívumok nem sok rokonságot mutatnak a környező szigetek népművészetével. Ezek az ismétlődő, bonyolult mértani formák, bármily különösen hangzik, bizánci hatásról árulkodnak. Tudom, szinte hihetetlen…
Szíriusz mosolyog.
– Nekünk nem. Mi elhisszük, igazgató úr, sőt tanúsítjuk. Faragójuk vagy faragtatójuk, Csui-Sut művelt ember volt, művészetekben, iparművészetben jártas. Ismerhette például a bizánci faragott elefántcsont kürtöket.
Az igazgató csodálkozik:
– Hogy tetszett mondani? Faragójuk Csui-Sut…
– Vagy faragtatójuk. Nem valószínű ugyanis, hogy ezt mind egyetlen ember készítette volna. Igazgató úr említette, hogy a lelőhelyen még sok hasonló tárgy hever. De minden bizonnyal Csui-Sut tanította meg jó kézügyességű népét erre a művészetre.
Ono Yaraka valósággal megrökönyödve bámul Viktor Szíriuszra.
– Kapitány úr, nem győzök csodálkozni! Csui-Sut! Már hallottam ezt a nevet. Nem mintha kételkednék a szavaiban, de kérem, árulja el: ki az a Csui-Sut? Ön teljes bizonyossággal állít róla valamit. Honnan e bizonyosság?
– Igazgató úr, bocsássa meg nekem ezt a kis tréfát. Nem tudtam megállni, hogy ne kövessem el. Nem volt szép tőlem, belátom – mentegetőzik Szíriusz. – Nos, egyszerű dolog. Mi megfejtettük az ivópohár feliratát. Abban a szövegben esik szó Csui-Sutról, aki e rejtélyes népnek vezére, vagy törzsfőnöke, vagy királya volt. Amint látom, ezeket a tárgyakat is tömérdek felírás díszíti. Azonnal többet fogunk tudni, ha elolvassuk.
– Önöknek tehát sikerült megfejteni ezeket az írásjeleket… Most már értem! Ezért volt szükségük az ivópohár teljes palástjára!
– Igen. Hálásan köszönjük a gyors segítséget. Birtokunkban van a teljes betűsor. Természetesen elhoztuk önöknek. Tessék…
– Köszönöm. Értékes ajándék – hálálkodik Ono Yaraka. – Hosszadalmas, bonyolult művelet egy-egy szövegrész elolvasása?
Pinton nem tud uralkodni diadalérzésén. Vígan rikkant: – Dehogyis! Csibész folyékonyan olvassa!
Berci rászól:
– Pinton! Nem beszélünk bele a felnőttek társalgásába!
– Bocsánat…
Az igazgató felfigyel a kis közjátékra.
– Mit mondott a kedves gyerek? Nem értettem jól.
– Jól tetszett érteni, igazgató bácsi – mondja Berci. – Azt mondta, hogy Csibész folyékonyan olvassa.
– Csibész? De hiszen önök ezt a kutyát nevezik Csibésznek! Csibész! Kezdem érteni! Emlékszem! A magazinokban és a plasztivizorban arról volt szó, hogy a műkiskutya… Ez volna az a műkiskutya?! Ezt akkor nem hittem el. Azt gondoltam: újságírói kacsa.
Szíriusz bizonyítja:
– Nem kacsa. Valóság. Csibész Kocsis professzor remekműve: puli formájú robotgép. Mindenttudó minikomputter.
Pierre türelmetlen.
– Akkor talán el is kezdhetjük a leolvasást. Meg tetszik engedni igazgató úr?
– Kíváncsian várom a produkciót!
– Tessék talán személyesen közreműködni – ajánlja a fiú. – Szíveskedjék meghúzni Csibész jobb fülét, megnyomni az orrát. Úgy…
– Aúúúú! Várom a feladatot.
– Ó, hát beszél is? – ámuldozik Yaraha úr.
– Természetesen beszélek. Alkotóm szerint a kommunikációnak ez a legegyszerűbb módja.
Pierre kezébe vesz egy tárgyat.
– Kezdjük talán ezzel. Úgy hiszem, sótartó lehetett. Csibész, mi van a fedelére vésve?
– „Urunk, parancsolónk Csui-Sut!'”
Pierre folytatja:
– Ez meg egy késnek lehetett a nyele. Olvasd, mi van rákarcolva!
– „Csui-Sut nagy király! Néped neked engedelmeskedik!”
– Ez meg mintha merítőkanál lett volna.
– „Csui-Sut, felszállunk veled a magasba!”
Most Pinton mutat neki egy kis tálat.
– Ezt olvasd!
– „Csui-Sut hatalmas, Csui-Sut dicső!”
– Szíriusz bácsi, igazgató úr – jelentkezik Liuna –, azt hiszem, itt már sok újat nem találunk. Ezek a feliratok mind Csui-Sutot dicsőítik. Ha igazgató úr beleegyezik, én Csibész segítségével pontos listát készítek a tárgyakról.
– Hálásan megköszönjük.
– Holnap elkezdjük a munkát. Most azt a magnótekercset kellene még meghallgatnunk, amit említett.
– Igen, igen a magnótekercset. Nos, akkor átmegyünk a hangosztályra. Kérem, kövessenek!
Ono Yaraka úr kis bevezetőt tart:
– Ez a hangfelvétel több mint százéves. Az eredeti hangszalagot gondosan konzerváltuk. Jó minőségű másolatot fognak hallani. Elindítom…
Az első másodpercek zavarosak. Valami síró sikoltás… ember vagy gép, nem lehet megállapítani… aztán rájönnek, hogy szél süvít kifeszített acélsodronyok között, s közben egy-egy tompa csattanás, talán elektromos kisülés… majd mennydörgés dübörög, visszhangzik hosszú időn át… Ekkor megszólal egy félelemtől fuldokló férfi: „Iszonyú viharba kerültem!… Kis, egyszemélyes Albatrosz típusú gépemet, mint könnyű pihét sodorja a hurrikán!… Már ötödik órája tart ez a veszett forgatag! Egyik pillanatban majdnem belenyom a tajtékzó tengerbe, aztán valósággal fölröpít a száguldó felhők fölé!… Lehet, hogy életem utolsó percei ezek. Elhatároztam: magnóra mondom, mi történik velem. Benjamin Cesar Morgan a nevem, 55 éves üzletember vagyok. Ausztrália államban, Darwin városában lakom, feleségem van, akit nagyon szeretek, és három gyermekem. 2350. május 30-án, azaz tegnap indultam el otthonról kis Albatroszommal, hogy két nap alatt Borneóba érkezzem. A Flores-tenger fölött kapott el ez a vihar… most ismét lefelé szorít… bele fogok zuhanni a tarajos, örvénylő, fekete vízbe!… Valóságos csoda, hogy még nem tört ezer darabra ez a kis, alig ötvenkilós repülőgépecske!… Kedves Albatroszom, leghűségesebb munkatársam, csúnyán végezzük mindketten… Káprázik a szemem?! Alattam… odalenn… Igen! Igen… odalenn fehér gyűrűvel szegélyezett, kicsiny korallszigetet látok! Vagy csak képzelődöm?… Nem! Egy atoll!… Igen, egy atoll!… Jaj, ha oda leszállhatnék!… Meg kell kísérelnem… megkísérlem!… Nem! Nem sikerült! Megpörgetett az átkozott! Fölborított!… És zuhanok lefelé! Egyre sebesebben… Neki a korallszirteknek! Pár pillanat múlva nyúlós, véres massza leszek! Talán nem fog nagyon fájni Albatroszkám! Munkatársam! Testvérem! Cimborám! Most ne hagyj cserben!…”
Egy ordítás… aztán csak a szél sírása… hullámverés… szél sírása… hullámverés, szél sírása… hullámverés… és újra a férfihang:
„Csoda történt! Leszálltam! Magam sem tudom, hogyan… Amennyire ebben a pokoli zűrzavarban meg tudom ítélni, egy hegy csúcsán, körgyűrű alakú sziklafal védelmében, tükörsima talajon ért földet a gépem. Ha jól látom… igen, jól látom… ez a sima talaj egy kihűlt kráter szilárddá merevült felszíne. Alig merem kimondani: azt hiszem, biztonságban vagyok! … Most aludni fogok… aludni kell…”
Berci valósággal belepirul a hallottakba.
– Pokolian izgalmas! Ha filmen látom, vagy regényben olvasom, nem hiszem el!
– Figyelem! – szól az igazgató. – Morgan úr folytatja.
„A csukott kabinban kibírhatatlan melegre ébredtem. Csurgott rólam az izzadság. Süt a nap! A viharnak nyoma sincs. Gyorsan kinyitom a plexifedelet. Kellemes, hűvös a levegő… felhőtlen, sötétkék az ég. Nézem a műszerfalat: majdnem húsz órát aludtam. Június másodika van… leghelyesebb, ha most kiszállok és körülnézek…”
– Csuda dolgokat mesél ez a bácsi! – lelkendezik Pinton.
– Pszt! Maradj csöndben! – intik őt a többiek.
„Visszatértem. A csúcsról a keménnyé dermedt lávacsurgások mentén aránylag könnyű lejutni. A sziget kicsi, aligha több 5-6 négyzetkilométernél. Sziklás, szakadékos hegyek, sehol egy tenyérnyi síkság, a part mellett keskeny sávban sűrű egyenlítői dzsungel, sok kókusz- és datolyapálmával, banánfával. Sehol egyetlen élőlényt nem láttam. A partot éles szirtek, zátonyok összefüggő gyűrűje zárja el a nyílt tengertől. Nincs az a hajó vagy csónak, amelyik megkockáztathatná az átjutást. Légi járművel is csak azon a kis vulkánteraszon lehet leszállni, ahol derék Albatroszom áll. Gépemet megvizsgáltam, ép, sértetlen. Ultrarövidhullámon beszéltem a darwiniakkal, üzentem a családomnak, hogy jól vagyok. Holnap teszek még egy kirándulást a sziget belsejébe. Találtam egy kis hegyi patakot. Ittam a vizéből, kitűnő volt! Annak a forrását fogom megkeresni…”
– Benjamin Cesar! – kiabál Pierre –, ne feszítsd az idegeket! Térj már a tárgyra!
– Most következik – nyugtatja az igazgató:
„Június 3. Elindultam a tiszta vizű patak mentén, szemben a folyásával. Meredek sziklafalhoz értem, azon jókora hasadék: barlangbejárat, abból csordogál a patakocska vize. Bosszúsan visszafordultam, felkapaszkodtam »légikikötőmhöz«, magamhoz vettem erős fényű kézilámpámat és egy zsákot. Banánt akartam szedni. Előbb azonban megnézem, mi van a barlangban. Visszamentem a bejárathoz és beléptem. Hosszú folyosón keresztül hatalmas terembe jutottam. Megdöbbenve észleltem, hogy itt valamikor emberek laktak! Egyszerű, fából eszkábált bútorok: kicsi aszalok; székek, padok bizonyították. De sehol egyetlen élőt és sehol egyetlen holtat nem találtam! Mindenütt kínos rend és tisztaság! Száz és száz apró használati tárgy a polcokon, katonás rendbe állítva. Felnyaláboltam néhányat, beleraktam a zsákomba… Ekkor mintha láthatatlan szellemek tiltakoznának, felmordult a föld! Először nem tudtam mire vélni, azután rémülten belém nyilallt a felismerés: a vulkán! És Albatroszom a kráterban! Ha a tűzhányó működni kezd, végem! Gépem megsemmisül, és én, ha életben is maradnék, a sziget foglya leszek. Rohantam, ahogy a lábam bírta, kapaszkodtam fel a meredeken. Innen már látszott, hogy kénsárga füstöt ereget a hegy gyomra. Felérkeztem! Gépem ott állt a helyén, de a futóműtől alig tíz méterrel már repedezett, olvadozott a lávatalaj, gőzök és gázok törtek elő, és valami félelmetesen fortyogott. Beugrottam a vezetőfülkébe, és indítottam… Albatroszom valósággal kilőtte magát!… Ezer méter magasságban se voltam, amikor alattam tüzet okádva kitört a pokol…”
– Micsoda szerencse! – sóhajt nagyot Liuna.
– Ezt mondja azonnal Morgan úr is – nevet az igazgató.
„Micsoda szerencse!… Óriási füstgomolyag emelkedik az égnek, kövek záporoznak! Izzó lávafolyó festi vörösre a kitörő gőzöket!… Alattam a tenger megbolondult, szökőár seper végig a szomszédos szigeteken!… Már száz kilométer távolságot megtettem, kissé megnyugodtam… Méréseket végzek. Megállapítom, hogy a kis sziget a Boetoeng-szigetcsoport délkeleti szögletében fekszik, hozzávetőleg az Egyenlítő alatt 5 foknyira, a keleti hosszúság 124. fokánál… Közben Makasarba érkezem. Gépemet a légikikötő szerelőire bízom. Jómagam bekocsizom a városba, felkeresem a Néprajzi Múzeumot, s megkérdezem, elfogadják-e ajándékba a barlangban talált tárgyakat és ezt a magnótekercset…”
Az igazgató elzárja a lejátszót.
– Ez a vége.
– Nagyon köszönjük – hálálkodik Szíriusz kapitány –, hallatlanul izgalmas és tanulságos volt. Most már nyugodtan kijelenthetjük, hogy Csui-Sut és a szuenó nép nyomára bukkantunk.
– És megtaláltuk a Csui-Sut-tűzhányót is! – mondja Pinton.
Az igazgató folytatja:
– E feltételezés jogossága bizonyítottnak látszik. Azon a kis szigeten valaha egy magas kultúrájú, különös bennszülött törzs élhetett, mint megtudtuk: a szuenók. Nem vitás, hogy, több mint két évszázada kipusztultak az utolsó szálig.
Liuna úgy érzi, hogy most már elmondhatja a teljes igazságot.
– Azt én ilyen határozottan nem állítanám. Persze igazgató bácsi nem tud a segélykérő üzenetekről és a fenyegető táviratokról…
– Nem értem, miről beszél a kislány.
– Azonnal megérti, ha megmutatom – mondja Szíriusz, és átnyújtja a rádiósegélykérést és a fenyegető táviratokat.
Az igazgató nagy érdeklődéssel olvassa:
– Segítség… elpusztul…Csui-Sut…Ha kedves az élete… Hallatlan! Halál fiai lesznek! Förtelmes! Kotródjanak haza! Most már értek mindent! Köszönöm, hogy megmutatta.
Liuna felteszi az első fontos kérdést: – Ugye igazgató bácsi, ezeknek valahol lenniük kell, különben nem kérnének segítséget. Igazam van?
– És lenniük kell azért is – toldja meg Berci –, mert ijesztgető „jóakarónk” attól fél, hogy megtaláljuk őket!
– Azt a szigetet mindenképpen át kell vizsgálnunk. Ez a derék Morgan mindössze két napot töltött ott, a barlangban pedig csak perceket – összesíti Pierre a tényeket.
– Most jut eszembe – szól az igazgató –, valamivel még szolgálhatok. Elődöm tervbe vette a sziget régészeti feltárását. A Tengerészeti Hivatalhoz fordult felvilágosításért. Tessék a válasz.
Pierre hangosan olvassa:
– „Tengerészeti Hivatal, Batavia. Kérésükre tájékoztatjuk a sziget tudomásunk szerint lakatlan… megközelítése vízi járművel életveszélyes… légikikötője, leszállásra alkalmas sík területe nincs. Tűzhányója szakaszosan működik…” No, ez nem túl biztató.
– Ezek után a munkát mi nem kezdtük meg. Fontolják meg önök is…
Másnap reggel Szíriusz kapitány Leonida nénit, Ilolot és Radzs Akolát a szobájába hívja. Részletesen elmeséli nekik a múzeumban látottakat és hallottakat. Mondókáját így fejezi be:
– Végül azt tanácsolta az igazgató, hogy látogatásunkat a szuenók szigetére fontoljuk meg.
– Én is azt mondom – helyesel Leonida. – Nem engedem, hogy a gyerekeket hűbelebalázs módjára veszélybe sodorja!
Szíriusz felháborodva tiltakozik:
– Leonida! Valaha is megtettem?!… Hajuk szála is meggörbült?!
– Jó, elismerem – helyesbít Leonida –, eddig nem görbült meg, de ezután se görbüljön!
– Ezt bízza rám. Radzs fiam, mi a véleményed?
Radzs Akola gondolkozik pár pillanatig.
– Látatlanban nehéz erre válaszolni. A Tengerészeti Hivatal levele lehet húsz- vagy akár harmincéves is, hiszen a mostani igazgató elődje kérte. Azóta jelentősen megváltozhatott az a kis sziget. Lehet, hogy modern hajókikötője van, de akár el is merülhetett a tengerben. Nálunk az ilyesmi könnyen megy. Mindenképpen meg kellene előbb nézni… Igen, ez a megoldás! Ha a kapitány úr megengedi, én egyedül odarepülök, és alaposan felderítem. Morgan úr elég pontosan meghatározta a helyét, a huszonötezres mappámon biztosan megtalálom. Húsz perc oda, húsz perc vissza, húsz perc nézegetés és fotózás… egy óra alatt megjárom.
Szíriusznak nagyon tetszik az ajánlat.
– Okos elhatározás, engedélyezem. De nagyon vigyázz magadra, fiam.
– Szívesen veled mennék, Radzs.
Ezt Ilolo mondta. Szíriuszhoz fordul… kicsit elpirul.
– Meg tetszik engedni, Szíriusz bácsi?
– Szó sem lehet róla, kislányom! Kockázatos, veszélyes vállalkozás! Nem nőnek való!
Radzs igyekszik bizonyítani az ellenkezőjét:
– Semmi kockázat nincs benne, kapitány úr. Egy kis sétarepülés!
– Nem, nem! Megtiltom! – Szíriusz hajthatatlan.
Ekkor különös dolog történik. Leonida feláll, odalép Szíriusz elé, és szokatlanul határozott, szinte parancsoló hangon ellentmond imádott urának:
– Ne legyen már olyan merev, Viktor Szíriusz. Miért ne repülhetne Ilolo egy kicsit. Gyönyörű az idő, csendes a tenger… Menj csak, kislányom! Menj!… No, indulj! Viktor Szíriusz megengedi. Én vállalom érte a felelősséget!… Radzs, ne bámuljon! Induljanak!
Radzs nem tudja, mit tegyen. Szíriusz arca nem árul el semmit… Végül kinyög egy kérdést:
– Valóban… megengedte?
Szíriusz kapitány kényszeredetten vigyorog.
– Úgy látszik, megengedtem…
A pilótát elönti az öröm.
– Köszönjük, kapitány úr! Gyere, Ilolo! Egy óra múlva itthon leszünk.
– Megyek, Radzs! – mondja boldogan a lány, és kézen fogva sietve távoznak.
Csukódik mögöttük az ajtó.
Szíriusz neheztelve néz élete és háza őrzőangyalára.
– Leonida… nem akartam magát meghazudtolni, de meg kell mondanom, hogy nem értem a viselkedését. Előbb megvádol azzal, hogy a gyerekeket veszélybe sodrom, aztán maga küldi Ilolót, szinte erőszakkal, egy nagyon is veszélyes útra! Két nappal ezelőtt a lengővasúton még arról szónokolt, hogy Radzs Akola megbízhatatlan, felelőtlen fickó, aki úgy tapossa a női szíveket, mint más az útburkolatot. Most maga követ el mindent, hogy bizalmas kettesbe kerüljön vele a féltett kislány!… Mi történt magával?
Az asszony ráemeli szemét a hatalmas, bölcs, bátor, tudós, híres férfira… de tekintetében lekicsinylés bujkál.
– Jól van, válaszolok. Módszeresen, ahogy maguk szokták; amikor „nyomoznak”. Először az első kérdésre: miért küldtem veszélybe Ilolot?… Viktor Szíriusz, kérdezem: elfogadja tényként, hogy ők ketten szerelmesek egymásba, mint… mint Rómeó és Júlia volt?
Szíriusz csodálkozik:
– Leonida! Maga Shakespeare-t olvas?
– Nem olvastam. Arra nincs időm. Láttam a plasztivizorban az Angol Nemzeti Színház előadását. Szép volt… De ne térjünk el a tárgytól. Elismeri, hogy Ilolo és Radzs szerelmesek egymásba?
– Elismerem. Annál inkább nem kellett volna együtt elengedni őket. Még bajuk történhet!
– No, akkor csak figyeljen! Most válaszolok az első kérdésére. Szerintem olyan óvatosan nem repült még senki, mióta világ a világ, mint ez a Radzs gyerek… ha mellette ül Ilolo!
– Hát, nem mondom, ebben lehet némi igazság. Látja, erre nem gondoltam.
– Maga sok mindenre nem gondol, sok mindent nem lát meg. Mert hiába nagy tudós, hiába kiváló orvos, hiába bátor űrhajós, mégiscsak férfi!
A kapitány arcáról már derű sugárzik.
– Sorolja csak, sorolja! Férfiszemmel mit nem láttam még meg?
– Például azt, hogy amióta ezeket a szigeteket járjuk, Ilolo megszépült, kinyílt, mint egy gyönyörű virág! Mert itthon van. Ez a hazája. Mint igazgyöngyök peregnek szájáról a sulu szavak. Itt élt, és itt lesz boldog asszony…
Szíriusz indulatosan felkiált:
– Leonida, legyen észnél! Tudom, hogy jót akar, de túllőtt a célon! Nagy igyekezetében odaadná Ilolót az első rokonszenves, jóképű férfinak… akiről semmit sem tudunk!
– Maga valóban nem sokat tud róla, de én annál többet! Mit gondol, mikor tegnap elmentem a piacra megnézni, mivel táplálkoznak itt az emberek, egész délután azokat a rusnya rákokat és guvadt szemű polipokat bámultam?
– Nem?
– De nem ám! Meglátogattam a Szunda Légi Közlekedés helybéli fiókjának az igazgatóját. Kedves japán ember…
Kedves japán ember. A neve Mijamoto Josiki. Mélyen meghajol vendége előtt.
– Megtisztel a látogatásával, madame. Kérem, foglaljon helyet. Mivel állhatok szolgálatára? Utazni akar, netán panasza van?
– Köszönöm… Panaszom nincs, utazni sem akarok, mert éppen javában utazom. Egyenesen a Holdról jövök, és csak kérdezni szeretnék valamit.
Mijamoto Josiki arca nem árul el megdöbbenést, de íróasztalán megnyom egy vészcsengőt. Vendége észreveszi.
– Nem kell behívnia senkit, nem vagyok bolond. Valóban Hold Államból jöttem Szíriusz kapitány expedíciójával.
– Ó!… – csodálkozik Josiki úr.
Az ajtó nyílik, belép a titkárnő.
– Tessék parancsolni.
– Semmi, semmi… tévedtem. Köszönöm…
A lány távozik.
– Szóval madame, Szíriusz kapitánnyal érkezett.
– Egy expedícióval. Heten vagyunk, és egy kiskutya.
– Egy kiskutya?
– Mit csodálkozik? Nem látott még kiskutyát utazni?
– De… de láttam. Bocsánat… a kiskutyát nem hívják véletlenül Tsibésznek?
– Csak azok hívják így, akik nem tudják kimondani a Csibész nevet.
– Igen… tudom… Tsibész. Akkor ön Lady Leonida!
– Így is lehet mondani, de maradjunk csak a madame-nál.
– Boldog vagyok, madame, hogy személyesen üdvözölhetem. Hírből nagyon jól ismerem Szíriusz kapitányt, háza népét és barátait. Szabad megkérdeznem, mit keresnek a Földön, precízebben szólva: Celebesz szigetén?
– Megkérdezni szabad, de nem mondhatom meg. Titkos küldetésben vagyunk. De mint már mondottam, én szeretnék önnek néhány kérdést föltenni.
– Megtisztel, madame! Parancsoljon, válaszolok.
– Első kérdésem: itt önöknél a férfiaknak hány feleségük van?
– Ho… hogyan? Nem értem.
– Azt kérdeztem, létezik-e önöknél többnejűség.
– Ó… Többnejűség? Érdekes kérdés!… Nem, kérem, nem létezik. Törvényeink tiltják. De ezt önnek is illene tudnia: A Világállam parlamentje 2390-ben tiltotta be a többnejűséget. Ennek a törvénynek minden művelt ember örömmel aláveti magát. Feleségből bőven elég egy is! De gyanítom, hogy Borneó dzsungelében élnek még primitív törzsek, a hajdani mohamedán vallás követői, és közöttük akadhat még férfi, akinek több neje van.
– Köszönöm. Második kérdésem: önöknél az asszony a házasságban egyenrangú a férjével?
– Hm… házassága válogatja. Jogilag igen. De mint mindenütt, nálunk is előfordulnak rossz házasságok.
– Értem. Ezt is köszönöm. Még egy utolsó kérdésemre kérem válaszoljon.
– Kérdezzen csak, madame!
– Milyen képesítésű és képességű férfi lehet a Szunda Légi Közlekedésnél főpilóta?
Mijamoto Josiki sokáig fürkészi a holdbéli vendég arcát.
Sejti már, miről van szó, és bele is vág a dolgok közepébe keményen, most már csöppet sem keleties udvariassággal:
– Asszonyom! Radzs főpilótáról beszélgetünk?
Leonida csodálkozik.
– Honnan tudja?
– Mi is megkaptuk a miniszteri utasítást. És központunk kérésére éppen én javasoltam Szíriusz kapitány mellé bizalmi szolgálatra Radzs Akola főpilótát. – Hirtelen elkomorul. – Csak nincs vele valami baj?
– Van – mondja sötéten Leonida. – Szerelmes.
A kis japán megdöbben.
– Csak nem követett el valami… valami erkölcsbe ütköző cselekményt?
– No, azt éppenséggel nem.
– Akkor mi történt?
– Nézik egymást… Egymással beszélgetnek sulu nyelven… Együtt sétálnak… – vádol szigorúan Leonida.
Josiki úr egyszerre megszelídül.
– Szabad megkérdeznem, madame; ki az illető hölgy?
– Szabad. Megmondhatom. Csillaglány.
– Hogyhogy Csillaglány? Ez a neve? Csillaglány? Rémlik valami! A kapitány úrnak és barátainak volt egy félelmetes kalandjuk… pillanat, azonnal eszembe jut… Megvan! Hoi-To professzor és a leánya: Csillaglány! Olvastuk a hihetetlen kalandot!… Csak nem Hoi-To professzor leányáról van szó? A nevére is emlékezni fogok. Nem Csillaglány, hanem…
– Ilolo.
– Igen! Ilolo Hoi-To!… Madame! Csodálatos véletleneket produkál az élet. Radzs Akolának én voltam a törvényes gyámja, én vagyok a nevelőapja. Banjarmasinban éltünk. Szegény édesapja fiatalon elhunyt. A legjobb barátom volt: nemsokára az özvegye is meghalt. Én vállaltam a gyerek neveltetését. Sok örömöm telt benne. Kiválóan tanult. Becsületes, csupa szív ember. Olyan ő nekem. mintha az édesfiam lenne… Radzs a legfiatalabb főpilótánk. Ha tíz év múlva nyugdíjba megyek, állásom várományosa ő. De sokkal többre is viheti! Sokkal többre!
Josiki úr kis szünetet tart, aztán a „legalázatosabban” megkérdezi:
– Madame, ne sértődjék meg, de fel kell tennem egy kérdést. Méltó a maguk Ilolo Hoi-Tója, hogy Radzs Akola felesége legyen?…
Leonida felháborodva ismételgeti:
– Ezt kérdezte tőlem! Ezt merészelte kérdezni! Hogy Ilolo méltó-e?!… Majdnem nyakon ragadtam, hogy kirázzam a köntöséből. De erőt vettem magamon. Mélyen meghajoltam, ahogyan ők szokták, és azt mondtam: „Remélem, igazgató úr megtiszteli méltatlan hajlékunkat a Hotel Celebeszben, és meglátogatja Szíriusz kapitányt, hogy bemutathassuk leányunkat, Ilolo Hoi-Tót.” Mire ő is földig hajolt, és így válaszolt: „Tartom szerencsémnek a meghívást. Ha érdemtelen személyem nem lesz alkalmatlan, holnap délelőtt tíz órakor leánynézőben megjelenek.” No, kedves Viktor Szíriusz, ezért engedtem el Ilolot Radzs Akolával sétarepülésre kettesben.
Szíriusz kapitány nem titkolt elismeréssel szemléli élete őrzőjét.
– Leonida! Leonida! Nem győzöm magát csodálni!
Az asszony kicsit szomorúan válaszol:
– Tudja, Viktor Szíriusz, az életben talán az a legfontosabb, hogy az ember soha ne legyen önző. Nekem nagyon jó lenne, ha ez a kislány, akit úgy szeretek, mintha az enyém volna, mindig körülöttem szálldosna, mindig hallanám a kacagását, minden reggel és este megcsókolna. De neki mi lenne jó? Én úgy gondolom, ha megtalálta azt a férfit, akivel boldog lehet, nekünk kötelességünk segíteni. Maga is úgy gondolja?
Csend…
– Kérdeztem, Viktor Szíriusz!
Szíriusz halkan válaszol:
– Kötelességünk…
Nyílik az ajtó. Ilolo és Radzs érkezik. Leonida csupa szemrehányás:
– Hol voltatok ilyen sokáig? Több mint két órája várunk! Már rémképeket láttam!
Ilolo megcsókolja Leonida nénit.
– Igazán sajnálom… ne tessék haragudni, de úgy alakult a helyzet, hogy komoly munkát végezhettünk.
Szíriusz csodálkozik.
– Miféle munkát?
– Radzs kitűnő graviplánkikötőt készített a dzsungel kellős közepén! Kipróbáltuk, le is szálltunk. Olyan remek az a fogadóakna, hogy még egy gyerek is landolni tudna benne.
Radzs folytatja a beszámolót:
– Aztán felderítettük kissé a környéket. Megtaláltuk a hegyi patakot, és eljutottunk a barlangig.
– Be már nem mentünk. Igyekeztünk haza.
Szíriusz kapitány dicséri őket:
– Rendkívül ügyesen jártatok el. Ha jól értettem, három nagyszerű hírt hoztatok. Egy: megvan, létezik a sziget. Kettő: le lehet szállni rajta. Három: ép állapotban találtátok a barlangot.
– Pontosan ez az igazság, kapitány úr!
– Derék munka volt!
Radzs Akola a „derék munka” lázában ég.
– Mikor indulunk, kapitány úr?
– Mikor is?… – gondolkodik Viktor Szíriusz. – Ma már semmiképp. Van még elintézendő dolgom. Esetleg holnap délelőtt… Nem! Tíz órakor el vagyok foglalva, jön valaki hozzám… Indulás holnap délután!
Néhány sort idézünk Liuna naplójából:
Tíz óra előtt két perccel jelentkezik a recepció:
– Kapitány urat keresi a Szunda Légi Közlekedés igazgatója, Mijamoto Josiki úr. Kérdezi, teheti-e tiszteletét.
– Kéretem az igazgató urat… – válaszolja Szíriusz.
Pontosan tíz órakor belép a kis japán. Alázatosan, mélyen meghajol.
– Hálásan köszönöm, hogy érdemtelen személyemet fogadni kegyeskedik.
Szíriusz viszonozza az üdvözlést.
– Én köszönöm, hogy jelenlétével megtiszteli hajlékomat. Remélem, hogy beszélgetésünk gyümölcsöző lesz mindkettőnk számára. Azonnal intézkedem, hogy gyámleányom jelenjék meg az ön köszöntésére.
Josiki úr váratlanul tiltakozik:
– Ne siessen, kérem! Ne rontsunk ajtóstul a házba! Az ön igen tisztelt gyámleányát, Ilolo Hoi-To kisasszonyt bizonyára sértené, ha jelenlétében tennénk mérlegre szellemi és erkölcsi értékét, és alkudoznánk rá, mint piacon a hízott pontyra. Erre különben sincs már szükség. Ugyanis mély alázattal visszavonom madame Leonidának feltett azon kérdésemet, mely így hangzott: méltó-e a maguk Ilolo Hoi-Tója arra, hogy Radzs Akola felesége legyen? Időközben felvilágosítottak, hogy Ilolo kisasszony bölcseket meghaladó értelemmel, tiszta szívű érzelemmel, hősi helytállással és emberszeretettel gazdagon megáldott hajadon, aki az Akola-utódokban nemzetségük fényét gyarapítani fogja!
Szíriusz mosolyogva hallgatja végig a lelkes tirádát, majd maga is hasonlóba kezd:
– Tisztelt igazgató úr! Bevallom, jólesett öreg szívemnek Ilolo gyámleányomról szóló dicsérete. Abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy viszonozhatom. Az elmúlt napokban alaposan megismerhettem Radzs Akolát. Igen megszerettem. Tetteivel bizonyította, hogy méltó élettársa lesz gyámleányomnak. Mégis meg kell kérdeznem, hogy tegnap óta kitől szerzett ilyen feltűnően pontos információt gyámleányomról?
– Szívesen elárulom. Tisztelt édesanyám anyjának a testvérbátyja megnősülvén, tizenkét gyermeket nemzett. A tizenkettedik lett édesapja az én második unokatestvéremnek, aki jelenleg Hold Államban dolgozik, mint a Minifurgon Közlekedési Központ vezérigazgatója…
Szíriusz örvendezik.
– A derék Ikeno Toyama! Kedves tanítványom és barátom!
Mijamoto Josiki, ha lehet, még alázatosabb udvariassággal mondja:
– Ikeno öcsém, ha majd elmesélem neki, minden bizonnyal büszke lesz kapitány úr jelzőire. Őt hívtam fel videfonon, ő tájékoztatott „Csillaglány” tragikusan hősi történetéről.
Most kis csend simogatja a szíveket. Csak nézik egymást meleg, baráti szemekkel. Aztán a hatalmas Szíriusz magához öleli a válláig is alig érő Mijamoto Josikit.
– Hiszem, hogy gyámleányom és Radzs Akola megtalálták egymást és boldogok lesznek!
– Úgy látszik, ez a Sors akarata – zsolozsmázik a kis japán; majd szerényen hozzáteszi –, de nekem és feleségemnek van egy kérésünk, amit tisztelettel előadnék.
– Hallgatom, és ha módomban áll, teljesítem.
– Szeretnénk személyesen megismerkedni Ilolo Hoi-To kisasszonnyal… feltűnés nélkül, természetes, mindennapi környezetében. Ezért mély alázattal meghívom kapitány urat, madame Leonidát, Ilolót és a híres Négyek Tanácsát, vacsorázzanak ma este szerény házamban. Ott lesz nevelt fiam is.
Szíriusz kapitányt meglepi az igazgató kérése:
– Kedves meghívása váratlanul ér. Megtisztel, és hálásan köszönöm, de… egy keveset gondolkodnom kell. Úgy terveztük, hogy ma délután továbbutazunk. Úticélunk a Boetoeng szigetcsoport egyik névtelen atollja. Tudom, ne is mondja, az atoll megvár minket, de ha csak holnap indulunk, ezt közölnöm kell valakivel. Úgy van, ezt teszem. Tehát meghívását köszönettel elfogadjuk. De… nem leszünk kissé sokan? A gyerekek, Ilolo, Leonida és jómagam, az hét. Radzs a nyolcadik. Önök ketten…
– Ne folytassa – nevet a kis japán. – Mi szeretjük, ha sokan ülünk az asztalunk körül. Mi nem ketten vagyunk, hanem tizenöten. Tisztelt szüleim, valamint a feleségem és én, az négy… továbbá tizenegy gyermekünk, az tizenöt…
Nyolc és tizenöt egyenlő huszonhárom. Huszonhárom személy üli körül a japán hagyományok szerint megterített; rendkívül alacsony asztalt. Az ételeket a két legidősebb Josiki lány szolgálja fel, a társalgás világnyelven folyik. Josiki úr éppen Leonidát kínálja:
– Vegyen még ebből a fürjecskéből.
Leonida szabadkozik:
– Köszönöm, igazán nagyon finom… de nem kérek többet.
Pinton egy csöppet sem szerény.
– Én bizony ennék még, ha kínálnának.
A kisebbik Josiki lány azonnal ott terem.
– Parancsoljon, vendég úr! – és nyújtja a vörösborba pácolt fürjeket.
– Hallottátok: „vendég úr”, ez én vagyok! – Pinton a kínálóhoz fordul. – Végtelen hálát érzek ön iránt, kisasszony, hogy jelentéktelen személyemet figyelemre méltatta.
Liuna vidáman szól:
– Mi történt veled, Pintonkám? Japán udvariasságból különórát vettél?
– Ez néprajzi jártasságomat igazolja.
Most a háziasszony veszi észre, hogy Ilolo tányérja üres.
– Radzs, kedves fiam, kínáld Hoi-To kisasszonyt!
A főpilóta azonnal sulu nyelven kínálja:
– (Ilolo drága, végy ebből a süteményből!)
A lány mosolyogva válaszol sulu nyelven:
– (Köszönöm, szívem. Ezt a gyümölcstortát módfölött szeretem. A sandakani dajkám is gyakran sütötte) – és kivesz a tálból egy édes süteményt.
Pinton felugrik.
– Tiltakozom! Tiltakozom! Ne beszéljenek sulu nyelven!
Berci azonnal csatlakozik az előtte szólóhoz:
– Pintonnak igaza van! Én is azt mondom, hogy ne beszéljenek sulu nyelven! Ma éppen tizedik napja, hogy Ilolot a Négyek Tanácsa teljes jogú tagjává választottuk. Így alakultunk át Ötök Tanácsává. Alapszabályaink értelmében a tagoknak egymás előtt nem lehetnek titkaik! Ilolo Hoi-To példásan viselkedő tagunk volt mindaddig, míg meg nem ismerkedett Radzs Akolával. Azóta nem létezik számára senki és semmi más, csak Radzs, Radzs, Radzs!
Ilolo fülig pirul, nevetve tiltakozik:
– Nem igaz! Éppúgy szeretlek titeket, mint azelőtt!
Pinton agyából kipattan az egyetlen ide illő válasz:
– Az lehet. Minket úgy, mint azelőtt, de Radzsot jobban, mert Radzsba szerelmes vagy!
Leonida szörnyülködik.
– Te gyerek! Miket beszélsz?! Ne légy neveletlen!
Ilolo Radzshoz fordul, és sulu nyelven mondja:
– (Drágám, ez az alkalmas pillanat!)
– (Ahogy parancsolod, szívem) – feleli Radzs sulu nyelven, majd a vendégkoszorúhoz fordul, és világnyelven folytatja: – Leonida kedves, bocsánatát kérem, hogy helyreigazítom a szavait. Tisztelettel kijelentem, hogy kis barátom, Pinton nem volt neveletlen, csak szereti az igazságot kimondani. És ha nem tudja, megkérdezi. Ilolo az anyanyelvén felhatalmazott, hogy bevalljam, Pinton igazat szólt. Én valóban szerelmes vagyok Ilolóba, és ő is szeret engem. Kérünk titeket, ne haragudjatok ezért ránk. Nem tehetünk róla. A szerelem úgy jön, mint Hold Államban Nox után a Sol. Törvényszerűen. És nincs, aki ezen változtatni tudna! Elhatároztuk, hogy öszszeházasodunk, és szeretni fogjuk egymást… de titeket is, amíg csak élünk!
Radzs most Josiki úr elé áll. Nagyon mélyen meghajol.
– Tisztelt nevelőapám! Kérem beleegyezését, hogy Ilolo Hoi-Tót nőül kérhessem.
Josiki úr is feláll. Nagyon mélyen meghajol.
– Beleegyezem, fiam.
Radzs Akola most Szíriusz kapitány elé lép:
– Kapitány úr! Mély tisztelettel kérem engedélyét, hogy gyámleányát, Ilolo Hoi-Tót feleségül vehessem.
Szíriusz feláll. Az alacsony helyiségben feje majdnem a mennyezetig ér.
– Az engedélyt megadom. Legyetek boldogok!
Most Liuna emelkedik szólásra.
– Az Ötök Tanácsa e pillanatban elvesztette egyik tagját. Ezért egyik szemünk sír. De a másik szemünk nevet, mert:
Kívánunk sok diót, mákot,
bort, búzát és boldogságot!
Kocsitokba kereket,
és egy tucat gyereket!…
Viszonylag alacsonyan, mindössze ötezer méterre a csillogó tengerszinttől, alig kétezer kilométeres óránkénti sebességgel „cammog” Radzs Akola graviplánja a Boetoeng-szigetek fölött, egyenesen keleti irányban.
– Nem szívesen haladnék gyorsabban, kapitány úr – jelenti ki a főpilóta –, félóra alatt így is kényelmesen odaérünk. Töméntelen egyforma kis sziget van ezen a tájon. Legutóbb, amikor Ilolóval itt jártunk, elég sokáig méricskéltünk, amíg valószínűsíteni tudtuk, melyik lehet a keresett atoll. Bolond szerencsénk volt, hogy egyből megtaláltuk. Most azonban…
Pierre közbeszól:
– Most azonban engedd, hogy én mondjam meg, mit fogsz csinálni, kedves Radzs!
– Megengedem, kedves Pierre, sőt kíváncsian várom, kitalálod-e.
– Nem kell kitalálnom, mert tudom, hogy most nem csinálsz semmit!
Radzs Akola érdeklődéssel szemléli az okos fiút.
– Ezt hogyan érted?
– Tudom, hogy első látogatásod után pontosan betápláltad a sziget földrajzi adatait graviplánod irányító automatájába. Tudom, hogyha elérünk a sziget fölé, a leszállító automata magától megállítja a gépet, és mi lebegni fogunk a vizek fölött…
Leonida váratlanul megszólal:
– Igen szépen mondtad, lelkem!… De mikor érünk már a szigetünkre?
– Berci, mit mutat a radartérkép? A keleti hosszúság hányadik fokánál tartunk? – érdeklődik Radzs.
Berci készséges.
– Pár másodperc türelmet kérek… Most léptük át a keleti 124. hosszúságot. Akkor még 0,6 fok… vagyis körülbelül hatvan kilométer…
– Amit ez a derék graviplán jelenlegi sebességével egy egész hatvanhat század perc alatt megtesz, vagyis jó másfél perc múlva megállunk! – rikkant boldogan Pinton.
– És meg sem állunk a másvilágig! – helyesbít Szíriusz kapitány. – Szétloccsanna a testünk! Mintha kétezer kilométeres sebességgel sziklának ütköztünk volna!
– Szent Leonida, miket beszélnek! Életveszélyben vagyunk?
– Lennénk, ha Pinton vezetné a graviplánt – nevet Liuna.
– Szerencsénkre a számítógép okosabb Pintonnál, és a megfelelő időben a megfelelő módon mérsékli a sebességet. Mennyivel, kedves Radzs?
– Kétezer kilométeres sebességnél az utolsó ötven kilométeren lassít… Ebben a pillanatban kezdte! Most tíz perc alatt eléri a nulla sebességet, azaz megáll. A keleti horizonton azonnal fel fog tűnni egy kis fehér pont: a mi szigetünk!
Pinton mereszti a szemét, majd egyszerre felkiált:
– Látom! Látom a szigetünket! Fehér szigetünk van!
– Nincs fehér szigetünk – magyarázza Szíriusz –, a hullámok megtörnek a sziklákon, ez a fehér habkaréj látszik legmesszebbről.
A graviplán már alig halad… öt… négy… három… kettő… egy… zéró kilométer…
– Állunk. Tessék letekinteni.
Az ultramarinkék végtelen óceánban talán három kilométer átmérőjű, majdnem szabályos körforma a sziget.
Szegélye hófehér habtaraj… mögötte vízmarta barna bazalt sziklagyűrű… ezen belül sűrű smaragdzöld lombrengeteg… közepéből kinyúlik a félelmetes kráter… (Liuna pár év múlva egy novellájában így ír erről a kráterről: „Mintha az alvilági istenek éhesre tátott szája volna, Agni tűzisten, Rudra viharisten és Nirriti pusztító isten izzó testének nyílása…”) Ebben a kráterben most tűzfolyó lángol… és az egész képet sárga tündérfátyol borítja. Mesevilág…
Berci véleménye:
– Mesevilág valóban… de hol lehet ebben a mesevilágban leszállni?
– Ha lejjebb ereszkedünk, meglátod – ígéri Radzs, és megkezdi a graviplán vertikális süllyesztését. (4000… 3000… 2000… 1500… 1000…)
Szíriusz kapitány megjegyzi:
– Már látok valamit… a dzsungel közepén ovális, fekete térséget. (700… 600… 500…) olyan, mintha erdőtűz okozta volna…
– Jól tetszik mondani – helyesel Ilolo –, erdőtűz volt.
Száz méter hosszú, ötven méter széles.
– Radzs! Te ördögfióka! Mit műveltél? – kérdezi a kapitány. (400… 300… 200…)
– Jelentem: fogadóaknát.
– Lángfúvókáiddal kiégetted az erdőt! Fölötte álltál, és magad alatt égetted!
– Jelentem: szabályos méretű graviplánkikötőt pörköltem ki a dzsungelből.
– Szent Leonida! Ilolo kislányom! Te bent ültél a gépben, miközben pár méterrel alattad lángban állt az őserdő!
– Természetesen – mosolyog a lány –, mivel nem szállhattam ki. Nem volt hová!
Szíriusz kapitány nevet.
– Leonida! Ezt nevezte maga a világ legóvatosabb repülőútjának?!
– Hallgasson!… Drága gyermekem, még jó, hogy nem égtetek meg!
Radzs Akola igyekszik megnyugtatni a rémüldöző asszonyt:
– Kedves Leonida néni, egy percig sem voltunk étetveszélyben. Lángfúvókáink százméteres magasságból dolgoztak. A graviplán teste jól szigetelt, tűzálló alumíniumötvözet. Semmi meleget nem éreztünk. Amint a megfelelő nagyságú és formájú leszállóakna kiégett, hidegfúvókákkal eloltottuk a tűzet, és megtisztítottuk a terepet. Persze pár centis hamuréteg maradt a talajon…
Pierre jelenti:
– Azonnal lent leszünk! Tíz… nyolc… hat… négy… kettő… egy méter… fél méter… zéró! Lent vagyunk! Bravó, Radzs! Ez mestermunka volt!
– Hurrá! – üvölti Pinton.
– Most jókor hurráztál, Pintonkám – helyesel Berci. – Én is azt mondom: hurrá, Radzs!
A főpilóta szerényen fogadja az ünneplést.
– Ugyan, igazán semmiség az egész. Itt a szigetek világában gyakran előfordul az ilyesmi. Azonnal kiszállhatunk, nyitom az ajtót. Berci, a kézi reflektorokat hozzátok!
Kis szervomotor kezd búgni. Becsúszik az ajtólap a falba, az utasfülke alól kényelmes lépcső surran a helyére.
Radzs és Ilolo lépnek le elsőnek. Ledobbanásuk a földre finom hamufelhőt ver fel, majd nyújtják segítő kezüket.
– Leonida néni, tessék parancsolni… csak bátran!
– Menjen a csudába, kedves Radzs! Nem kell engem segíteni! Nem vagyok még olyan vén! – és fürgén leugrik.
– Radzs, Leonida néni csak 90 éves, ehhez tartsd magad! – mondja Berci.
Leonida néni körülnéz. Kormos törzsű, lombtalan ősfák veszik körül… óriási ravatalozó, melyet a dzsungel önmagának épített… puha hamuszőnyeggel borítva.
– A Pokolban lehetnek ilyen erdők – dünnyögi Leonida. – Minden leperzselve.
– Csak ezen a kis területen. Pár méterrel arrébb gyümölcsöt érlelnek a fák, orchideák illatoznak… Majd meg tetszik látni – mondja Ilolo, miközben buzgón segít a kiszálló Négyek Tanácsának, Szíriusz kapitány hagyja el utolsónak a graviplánt.
– Hát itt volnánk! – mondja derűsen. – Utunk első olyan állomása, ahol pozitív eredménynek számít egy negatív jelenség. Ki tudja, mire gondolok?
Természetesen Liuna jelentkezik.
– Negatívum az, hogy ebben a „légikikötőben” nem fogad bennünket egy postás „jóakarónk” ocsmány táviratával. Pozitív eredmény, hogy X keze idáig nem ér el!
– Erre gondoltam – mondja Szíriusz –, bár az igazat megvallva azon sem csodálkoznék, ha egy banánfa törzséhez szögezve táviratot találnánk: „Kotródjatok, betolakodók!”
– Még találhatunk – bölcselkedik Pierre. – Elvégre a szuenók valószínűleg tudnak repülni. Idézem a verset: „Rajta hát, szuenók, rajta! Fel, fel a tűzvörös Napba…”
– Hááááápci!!! – tüsszent Pinton. – Csípi orromat a füstszag!
– Ne csodálkozz, elégett itt pár száz tonna fa – találgatja Berci –, vagy talán ezer is.
Pierre öléből Csibész jelentkezik:
– Vau! Vau!… Régi kisgazdám parancsára kiszámítottam! A megtisztított terület ötvenszer száz méter, durván ötezer négyzetméter. Tíz négyzetméterenként egy fát számítva, átlagosan 150 centiméter átmérővel, negyven méter magassággal, ebben benne vannak az ágak is, az annyi mint, annyi mint huszonötezer tonna!… Kérlek, ne tégy le az öledből, elsüllyedek a hamuban!
– Hááááááápci!!! – Pinton ismét tüsszent. – Menjünk már innen!
– Szegény gyerek! – sajnálkozik Leonida. – Valóban indulhatnánk már… de merre?
– Természetesen a barlanghoz – adja ki az utasítást Szíriusz kapitány. – Ilolo és Radzs, vezessetek!…
Óvatosan, lassan lépkednek, hogy ne kavarják fel a hamut. Egy férfi és egy női lábnyom vezeti őket: Radzs és Ilolo első ittlétének nyomai. Élesen rajzolódnak ki a hamuban, majd ahogy a hamuréteg vékonyodik (és teljesen elfogy), a nedves, puha talajban is jól látszanak. Megkerülnek egy kis dombot… az erdő itt már bántatlan szépségében borul rájuk, gyér aljnövényzetén virágok pompáznak, fönn a magas koronákon banán, kókusz, papafa, majomkenyér és aranyhúsú mangó…
Paradicsomi bőség!
A nyomok egy kis tiszta vizű patakhoz vezetnek. Most azt követik, folyással szemben.
– Innen már csak körülbelül tízpercnyi út a barlang bejárata…
Ahogy távolodnak a tengertől, egyre fokozódik a trópusi hőség. Erősen páradús a levegő.
– Szép, szép… nagyon szép itt minden – mondogatja Leonida néni –, de nem laknék itt szívesen. Hold Állam 28-as kupolavárosának kellemesebb a műlevegője!
Pinton szeretne mindent tudni.
– Vajon iható ez a víz?
– Mi ittunk belőle. Kitűnő! – állítja Ilolo.
– Megkóstolom… – indul Pinton a patak felé.
Pierre keményen rákiált:
– Állj!
A gyerek megretten. Lecövekel, elsápad.
– Nem szabad belőle inni?
– Nem arról van szó… Ne mozdulj!
Leonida hallotta a parancsoló hangot. Odafutna megtudakolni, mi a baj.
– Leonida néni! Kérem, maradjon ott! Ne jöjjön közelebb! Mindenki álljon meg, és maradjon a helyén!… – utasítja a „kutatókat” Pierre.
Szíriusz kapitány a „parancsra” fegyelmezetten megáll.
– Mi történt? Találtál valamit, fiam?
Pierre kézzel-lábbal magyaráz, integet, utasít:
– Tessék óvatosan idejönni, erre… most balra! Még jobban balra!… Két lépést egyenesen!… Ott van! Tetszik látni?
Idegen lábnyomok a hamuban!
– Az nem lehet! – kételkedik Szíriusz. – Csak Radzs és Ilolo nyomai lehetnek.
– Nem, nem az övék. Idegen nyomok. Nem is hasonlít az övékéhez. Gyere csak, Radzs, nézd meg jól: ez itt a te lábad, ez Iloloé… de itt van egy sokkal nagyobb! Egy férficsizma nyoma! Közülünk senki sem jár csizmában. Ez meg egy másik férficipő, bordázott talppal. Látod?… Tehát két férfi! … Ez a harmadik nyom egy nőé lehet, de nem Ilolóé. Ilolo cipőtalpa sima, ezen meg kis kerek tiplik vannak!
Radzs egyetért Pierre-rel.
– Tagadhatatlan, ez három személy, két férfi és egy nő lábnyoma. Előttünk járnak, és ők is a barlang felé mennek.
Leonida végre megérti, miről van szó.
– Szent Leonida!… Három idegen ember!… Azt mondták, hogy a sziget lakatlan. És most itt van, tessék! Három ember! Lehetnek tengeri rablók, kalózok!… Az a harmadik lábnyom, amit nőinek néztek, lehet kis termetű férfié, egy alacsony, kis lábú bennszülötté, egy törpe pápua… talán emberevő! Hogy kerülhettek ide? Azt mondták, hogy a tenger felől megközelíthetetlen.
– Igen, azt mondták – erősíti meg Pierre –, de ahogy mi idejöttünk, úgy más is idejöhetett. Persze az is lehet, hogy ezek ősidőktől fogva itt élnek.
– Csui-Sut népe lenne?
– Elég volt az oktalan beszédből! – inti őket Szíriusz kapitány. – Leonida, kérem, tengeri rablók és kalózok ezer évvel ezelőtt jártak itt utoljára, az emberevő pápuák ötszáz évvel ezelőtt kihaltak. Csui-Sut népe, minden jel arra mutat, régen elhagyta a szigetet, de ha egy-két szuenó itt rekedt volna, biztosan nem viselnek modern turistabakancsot és Gepárd gumicsizmát! Gondolom, mezítláb járnának, mint általában a meleg égövi emberek.
Pinton alig mer megszólalni:
– Én mégis félek… Szíriusz bácsi, lehet, hogy az a rossz ember lopakodik előttünk, aki a névtelen leveleket írja?
– Ne félj, nem lopakodik itt senki. Ne találgassunk. Gyerünk utánuk! Majd kiderül, hogy kicsodák.
Leonida sápítozni kezd:
– Maga fegyver nélkül, csupasz kézzel utánuk menne?… Könnyelműség! Lehetnek gonosztevők…
– Leonida! Gonosztevők a XXV. században már nemigen vannak. De ha mégis azok lennének… én nem félek az olyan „gonosztevőtől”, aki a feleségét vagy a lányát is magával viszi „gonosztettet tenni”, és akkora lábnyomokat hagy maga után, mint egy elefánt! Ismételten azt javasolom, folytassuk utunkat. Hamarosan megtudjuk, kik járnak előttünk.
Radzs Akola gyorsan határoz:
– Kapitány úr meggyőzött. Én követem.
– Én is – csatlakozik Ilolo.
– Mi is – adja ki a vezéri parancsot Pierre –, azaz Berci, Liuna, Pinton és én.
Csibész hevesen ugat.
– Vau! Vau!
– És természetesen Csibész is.
Leonida rémüldözik.
– Volna szívetek engem egyedül itthagyni?!
– Itt maradok Leonida nénivel – ajánlkozik Ilolo.
– Mit képzelsz, kislányom? Két magányos nő a dzsungelben! Akkor már inkább a gonosztevőket választom… Mehetünk!
Hosszú libasorban haladnak az egyre szűkülő szurdokban. A sor elejét Radzs és Ilolo vezeti, rögtön mögöttük Leonida néni baktat, utána Szíriusz kapitány lép öleseket. A további sorrend: Liuna, Pinton, Berci és leghátul Pierre. Csibész a lábak között szaladgál.
Szíriusz kapitány szól az előtte menetelőkhöz:
– Figyeljétek ezt a vízvájta szorost, a patakot, az erdőt, az utat, amelyen haladunk…
Liuna megjegyzi:
– Azt tetszett mondani, hogy utat?
– Azt bizony: utat. A völgyszoros egyre szűkül. A patak túlsó partján sziklák, öreg fatörzsek, liánok, dús aljnövényzet nehezítené a járást. Radzsnak, Ilolonak eszébe sem jutott, hogy azon az oldalon kövessék a patakot. Egyenesen ide jöttek a járható útra.
Liuna elmélázik.
– Biztosan erre jártak a szuenó asszonyok, ha mosni, fürödni mentek… erre járt Csui-Sut király a feleségével és a fiával…
Berci szokásos keresztkérdésével azonnal jelentkezik.
– Miért gondolod, hogy felesége és fia volt?
Liuna meglepődik.
– Bercikém… nem is tudom. Azt hiszem, nem gondoltam semmit. Csak úgy, gondolkozás nélkül mondtam. Természetesnek vettem, hogy Csui-Sutnak asszonya és utóda volt… Miért is? Tudom már! Mert ez magyarázza meg legegyszerűbben három Csui-Sut egymást követő létezését!
– Okos következtetés. Valószínű, hogy három generáción keresztül öröklődött ez a „trónus” – helyesel Szíriusz –, de elég a beszélgetésből, menjünk tovább. Engedjetek előre… én vezetek.
Elindul a sor. De nemcsak a kapitány, Leonida is az élre kerül. Közvetlenül Szíriusz után lépked, és vizsla szemekkel figyeli az őserdő sötét sűrűjét.
– Leonida kedves, mit keres itt? Miért nem vigyáz inkább a gyerekekre?
– Az én helyem itt van maga mellett.
A kapitány elmosolyodik… de nem szól többet.
Liuna Pierre fülébe súgja:
– Nézd Leonida nénit! A testével védelmezi Szíriusz bácsit!
Pierre nem tud válaszolni. Az ösvény egyre keskenyedik, lépcsőszerűen összerakott köveken lépnek, oda kell figyelnie. Hatalmas sziklahasadék elé érkeznek. Innen zuhog alá a kis patak vize. Megállnak.
– A barlang bejárata!
Szíriusz kapitány intézkedik:
– Vegyétek elő a kézi reflektorokat! Radzs fiam, nekem is adj egyet… Köszönöm. Maradjon mindenki a helyén. Én megyek be egyedül!
– Jaj, ne… Szíriusz bácsi, ne! – kiált fel önkéntelenül Liuna.
– Csend! Ez parancs! Senki se mozduljon a helyéről, amíg vissza nem jövök!… Hívni foglak titeket!
És belép a barlangba. Lámpája cikázó fényét kis ideig még látják, aztán elnyeli azt is a sötétség.
Megilletődve, csendben, mozdulatlanul állnak.
Nagy sokára megszólal Liuna:
– Rettenetesen bátor… fegyver nélkül… még egy zsebkés sincs nála. Leonida néni, nem tetszik őt félteni?
Leonida arca most valóságos lélektani rejtvény. És amit válaszol, az is. Mert ezt mondja:
– Tudja a csuda, kislányom. Talán nem is olyan rettenetesen bátor… és talán nem is féltem.
– De hiszen az előbb, mikor jöttünk, Leonida néni úgy viselkedett, mintha az élete árán is megvédené Szíriusz bácsit minden támadástól. Jól láttam?
– Jól láttad, kislányom, akkor valóban így viselkedtem, mert ez gondoltam.
– Azóta mást tetszik gondolni?
Leonida néni hallgat egy sort, aztán vallani kezd:
– Hetven éve ismerem őt. Hangjának rezdülését, a legrejtettebb gondolatait is. Ismerem, mint a tenyeremet. Most furcsán viselkedik. Mintha színházat játszana nekünk. Nem elég óvatos. Ő valóban nagyon bátor ember, de sohasem könnyelmű. Most viszont könnyelműnek látszik.
Liuna próbálja kitalálni.
– Tehát azt tetszik gondolni, hogy csak látszik könnyelműnek, de valójában nem az.
– Azt gondolom.
– Akkor… ez azt jelenti, hogy Szíriusz bácsi tudja, kik vannak a barlangban? Hogy csak ugrat minket?
– Könnyen meglehet… De figyeljünk! Valamit hallok!
Valóban! Szíriusz bácsi hangját hallják, nem is túlságosan messziről. Sokszorozva veri vissza a barlang mélye:
– Hahó… ahó … hó… , akárki is van odabenn… benn… enn… nn… válaszoljon… oljon… jon…
Kis ideig mélységes csend, azután egy idegen férfihang szólal meg:
– Hahó… ahó… hó…
– Akárki is ön…is ön… ön… jöjjön közelebb… elebb… lebb… és mondja meg a nevét…evét… vét…
Az idegen szót fogad, közelít, de még nem látni őt.
– Mondja meg… eg… ön előbb… lőbb… őbb…
– Viktor Szíriusz vagyok… agyok… gyok… ok…
– Akkor minden rendben… endben… ben… en… A barátai itt állnak mellettem… ettem… tem… em…
Most egy másik férfi azt kiáltja:
– Szervusz, Viktor… iktor… tor… or…
Berci nem hisz a fülének:
– Ez… ez édesapám hangja!
Szíriusz bácsi azonnal igazolja a feltevést.
– Szervusz, János… ános… nos…
Női hang cseng odabenn:
– Jóholdat, Viktor… iktor… tor…
– Jónapot, Erzsike… zsike… ike… e…
Berci nem bír magával. Lelkendezve, kiabálva berohan a barlang sötétjébe. Még a kézilámpáját is elfelejti bekapcsolni.
– Édesapám! Édesanyám!
A sötétből sorban kilépnek az alakok. Először Szíriusz kapitány, utána a bakkecske módján ugrándozó Berci, majd Kocsis miniszter a feleségével.
– Kezét csókolom, édesapám! Kezét csókolom, édesanyám!
– Édes gyermekem! – öleli magához Erzsi asszony a fiát.
Aztán észreveszi a többieket.
– Hát itt vagytok valamennyien? Az egész tisztelt kutató társaság?… Ilolo kedves, te is?!… És Leonida néni! Maga hogy kerül ide?
– Itt a helyem a gyerekek mellett. De hol van a harmadik lábnyom tulajdonosa?
Elegáns, karcsú ifjú férfi lép ki a barlangból. Radzs örömmel üdvözli őt.
– Mali-Mali! Ő Celebesz leghíresebb vízi matadora!
– Radzs! Drága barátom!
Megölelik egymást.
Erzsi asszony, mintha párizsi szalonjában fogadná a vendégeit, szertartásosan Szíriuszhoz fordul.
– Bemutatom vezetőnket, Mali-Mali urat. Neki köszönhetjük, hogy a szigetre tudtunk lépni.
– Milyen közlekedési eszközzel? – érdeklődik Pierre.
Kocsis János válaszol:
– Mali-Mali úr légpárnás versenycsónakja úgy ugrálja át a kétméteres szirteket, háromméteres zátonyokat, mint a repülőhal! Eleinte kissé szokatlan volt… aztán megszereti az ember.
Szíriusz mellékesen megjegyzi:
– Ez a légpárnás jármű számomra is meglepetés.
– Viktor Szíriusz – csap le rá Leonida –, most elszólta magát! Szóval a repülő csónak magának is meglepetés. De a többi nem! Kocsis professzor meg Erzsébet asszony magának nem volt meglepetés! Viktor Szíriusz, maga tudta, kik várnak minket a barlangban!
Szíriusz tettetett rémülettel megszólal: – Bevallom… bevallom…
Leonida néni most olyan, mint a számonkérés lángpallosú angyala.
– Nem megmondtam?!… Csak bolondított minket! Mondja, miért csinálta?
Pierre imádott kapitánya védelmére kel:
– Leonida néni! Szíriusz bácsinak biztosan komoly oka volt rá. Ő nem szokott értelmetlenül cselekedni.
– Nekem is ez a véleményem – jelenti Berci.
– Nekem is – csatlakozik Pinton.
Liuna egyetértése jeléül a kezét emeli fel.
– Nocsak! Mind ellenem fordultok? – méltatlankodik Leonida. – Halljuk hát, mi volt az a komoly ok. Mondjátok, ha tudjátok!
Pierre vezérhez illő méltósággal vállalja a felelősséget.
– Nem tudjuk, de megpróbáljuk kitalálni. Amikor Szíriusz bácsi az első fenyegető névtelen levél érkezése után videfonon felhívta János bácsiékat, és beolvasta az ocsmány szöveget, megállapodtak, hogy Erzsébet asszony látszólag nem vesz részt a Csui-Sut-expedícióban. De hogy mindig a közelünkben lehessen, elhíresztelik, hogy Kocsis minisztert hivatalos ausztráliai útjára elkíséri a felesége. Én így képzelem.
– Eddig kitűnő! Minden egyezik! – mondja Kocsis János. – Folytassátok!
Most Liuna bogozza tovább a gubancot.
– Talán az volt az eredeti terv, hogy Makasarban találkozunk, s innen aztán mindenki megy az igazi dolgára. Vagyis Erzsi néni jön velünk a szigetre, János bácsi pedig oda megy, ahová küldték. Kitaláltam, Szíriusz bácsi?
– Mint mindig, te Nagy Kombinátor! De ekkor váratlanul közbejött valami.
– Gondolom, „jóakarónk” távirata, mely Makasarban tíz példányban várta Szíriusz kapitányt.
– Ez is telitalálat! No, csak tovább!
– Ebből a mocskos üzenetből kiderült, hogy X lehallgatta János bácsiék videfonbeszélgetéseit. Én nem értek hozzá, de úgy hiszem, a közvetítő stacionárius műholdon keresztül. – Liuna belemelegszik az igazság kutatásába. – Hogy ne sejtse senki Erzsi néni kapcsolatát velünk, tovább kellett játszania a „miniszterné” szerepet.
Szíriusz lezárja a témát.
– Ezért nem találkozhattunk velük Makasarban. Hát így történt. Megbocsátja ezt a kis turpisságot, kedves Leonida?
– Maga, Viktor Szíriusz, gondoskodik róla, hogy mindig legyen megbocsátanivalóm. Hát rendben van, megbocsátom. Persze ha alaposan belegondolok, lehetségesnek tűnik, hogy jócskán eltúlozta a dolgot. Hiszen arra, hogy a névtelen ellenség tudott Berci anyukájának tervezett makasari utazásáról, Csui-Sut kutatásáról, nincsen semmi bizonyítéka.
Váratlanul Erzsi asszony válaszol:
– Viktornak nincs… de nekem van.
– Magának, kedvesem? Ugyan micsoda?
– Ez a távirat. Már várt Makasarban. Olvassa csak el.
Leonida átveszi, nyitogatja az összehajtott lapot.
– Mutassa… „Te vén, földtúró boszorkány…” Jaj! Dehogy olvasom!
– De csak olvassa! Ne féljen tőle!
– Hát jó… nem bánom, ha mindenképpen akarja… „Te vén, földtúró boszorkány! Szeméten kapirgáló, öreg tyúk!…” A szégyentelen! Hogy nem nyeli el a föld!
– Olvassa csak tovább.
– Hiszen olvasom. „Csui-Sut népe elpusztult! Ezt vésd be silány agyadba, és szedd a sátorfádat! Különben halálnak halálával halsz meg!”
Valamennyien körülállják a táviratolvasó Leonida nénit, aki mérgében elvörösödött.
– „Szeméten kapirgáló, öreg tyúk” meg „vén, földtúró boszorkány”! Még ha nekem írta volna a gazember! Én elég öreg vagyok hozzá. De ennek a gyönyörű Erzsi asszonynak! Nem megy ki a fejemből, hogy ez a névtelen táviratozó a professzornét, ezt a szép fiatal nőt minő gyalázatosan sértegeti! Hogy boszorkány meg öreg tyúk! Hiszen a mi Erzsikénk még ötvenéves sincs!
– Minden rosszban van valami jó – vigasztalja Szíriusz. – Ebből az otromba sértésből is megtudtunk valamit.
– Ugyan mit? – csodálkozik Leonida.
– Bizonyosnak tekinthetjük, hogy ellenfelünk nem ismer minket személyesen. Ha Kocsis Erzsébetnek, a világhírű régésznek valaha is látta volna legalább a fényképét, nem titulálná öregasszonynak, hanem olyan jelzőket használna, amelyek fiatal nőre illenek. Például…
– Ki ne mondja! – kiált fel Leonida. – Nem szégyelli magát?
Szíriusz kapitány nevet.
– Miért ne mondjam ki azt, hogy kapirgáló, pelyhes csibe, vagy hogy boszorkány-leányka? Leonida kedves, maga mire gondolt?
– Megálljon csak, Viktor Szíriusz, beugratott! Ezt még visszafizetem!
– Javasolom, hogy a visszafizetést Leonida néni egyelőre halassza el – mondja Pinton –, inkább menjünk be a barlangba.
– Azt tesszük. Radzs, Ilolo és Berci, induljatok – rendelkezik Szíriusz kapitány –, és mindent úgy, ahogy megbeszéltük!
A felszólitásnak eleget tesznek. Eltűnnek a barlang szurok fekete torkában. Szíriusz folytatja utasításait:
– Ők hárman előttünk járnak majd, és elemes mini reflektorokat helyeznek el a helyiségekben. Jól fogunk látni. Amennyire rövid bennlétem alatt meg tudtam ítélni, mesevilágba jutunk. Kérem, ne nyúljanak semmihez! Jöjjenek utanam. Indulás!
A sziklakapun belépve kanyargós folyosóba kerülnek.
Eredetileg vízvájta barlangjárat lehetett, amelyet szorgos kezek kiszélesítettek, falát simára csiszolták, és a kőről kőre bukdácsoló patakocskát szépen megmunkált bazaltlapokkal befedték. (Ott csörgedezik az most is a lábuk alatt.) A folyosó falához támasztva itt-ott fapadok állnak. Inkább fapadocskák, mert méretük egy földi óvoda „kiscsoportos” bútoraival azonos.
Radzs minireflektorai kifogástalanul megvilágítják az utat. A mennyezetet azonban félhomály borítja. Erzsi asszony észrevesz valamit. Izgatottan szól:
– Kérem, álljanak meg!… János, légy szíves, irányítsd a lámpád fényét oda fel… feljebb… Nem tévedtem! Nézzétek! A falakon, fönn, magasan és a mennyezeten mindenütt: képek! Falba karcolt rajzok és színes freskók! Ha jól látom… Pallasz Athénéra, a míves mesterségek istennőjére esküszöm, hogy jól látom: pompás remekművek! Egészen jó állapotban!
– És ezekről a derék Morgan úr nem szólt egy szót sem! – mondja Liuna. – Vajon miért?
– Egyszerű az oka – véli Szíriusz kapitány. – A képeket nyilván nem látta. Izgatott volt, és mindössze egy kis elemlámpával rendelkezett. Azzal pedig nem fölfelé, hanem a lába elé világított. Érdekes, ezek a szuenók valamilyen okból csak három méternél magasabbra szerettek festeni.
– Kényelmetlen lehetett odafenn az állványon – feltételezi Liuna. – Olvastam, hogy amikor Michelangelo a Sixtus-kápolna mennyezetét festette…
– Stop! – rendelkezik Pierre. – Michelangelóról majd otthon tarts előadást. Itt most a szuenók állványzatáról beszélünk.
– Ami nem volt! Nem állványról dolgoztak, hanem… inkább találjátok ki! – javasolja Szíriusz kapitány. – Nézzétek csak, mit ábrázolnak a képek.
Pinton azonnal válaszol:
– Kis fekete embereket… Azám! Ahogy Ilolo nótájában van! Kis fekete emberek! Szuenók! Önmagukat örökítették meg.
A kapitány tanárosan részletezi, amit lát:
– Szép, nyúlánk testük van, domború homlokú, okos fejük… A karjukat a felsőtestükkel mi köti össze?… No, mondjuk csak ki! Ne féljünk!…
Leonida nekifohászkodik:
– Szárny! Mint az angyaloknak! … Igen, szárnyuk van!
– Biztosan kitűnően tudtak repülni, ezért nem építettek állványokat. Nekik nem okozott gondot a magas falon vagy a mennyezeten festeni… lebegve festeni!
– Szent Leonida! Szárnyas emberek! Repülő emberek!
Viktor Szíriusz ünnepélyesen nyilatkozik:
– Valóra vált az ember ősi vágya. Saját szárnyaival tud repülni! Ez számomra egyébként nem meglepetés. Sejtettem.
– Ugyan miből? – kételkedik Leonida.
– Tudom, tudom! Szabad mondanom? – kérdezi Pinton.
– Mondjad.
– Ilolo dalában az áll: „Rajta hát, szuenók, rajta! Fel, fel a tűzvörös Napba!” A múzeumban az egyik merítőkanál nyelén: „Felszállunk veled a magasba!”… Eddig azt hittük, hogy ez a felszállás olyan költői micsoda…
– Szimbólum – súgja Liuna.
– Kösz… költői szimbólum, amolyan lelki felemelkedést jelent, holott valóságos repülésről van szó! Szíriusz bácsi! Ugye, ezért tetszett sejteni?
– Ügyesen kitaláltad. Igen.
– Ennek ismeretében azonnal más értelmet nyernek a mondák, a legendák, a birtokunkba került bizonyítékok – fűzi tovább Pierre a gondolatsort – és a fenyegető táviratok indító okai is. De felmerül egy kérdés. Szíriusz bácsi az előbb azt mondta: valóra vált az ember ősi vágya, saját szárnyával tud repülni. Nos, kérdem én, vajon a szuenók valóban emberek lennének?
– Vagy állatok? Így gondolod? – kíváncsiskodott Liuna.
– Valahogy így. Ezeken a képeken a testük emberszabásúnak látszik, az arcuk értelmet árul el…
értelmesebbnek tűnnek, mint Neander-völgyi ősünk volt… Értelem! Igen! Ez határozza meg. Ez a választóvonal!
– Elfogadom – jelenti ki a lány –, de mit gondolsz, a sok használati eszközre, ivópohárra, késre, kalapácsra rávésték volna a töméntelen felírást, és a képek alá ráfestették volna jelmondataikat, ha nem tudják elolvasni? Bizonyosnak tetszik, hogy a szuenók írtak és olvastak! Tehát…
– Fogalmazz helyesebben, kislányom – szól közbe Szíriusz. – Jelen időben. A szuenók írnak és olvasnak. És hogy ez a feltevésünk igaz-e, kiderül, ha megtaláljuk őket.
– Tehát ne álldogáljunk, ne tépelődjünk, hanem menjünk tovább, és keressünk tárgyi bizonyítékokat – mondja Erzsi asszony.
A folyosó továbbra is követi a patakocska folyását, és kanyarog. Itt azonban már jobbra-balra ügyesen ácsolt faajtók nyílnak. Belépnek a legelsőn: jókora természetes barlangüreg.
Hálóhelyiség, tele apró faággyal, asztalkával, kisszékkel. Pinton gyorsan megszámolja: húsz kicsi fekvőhely. A falakra polcokat erősítettek, ezeken mindenütt elefántcsontból, cédrusfából faragott apró használati tárgyak: tálacskák, csészék, evőeszközök, domborművekkel, felírásokkal ékesítve. Az ágyakat pálmarostból font gyékények takarják. Ugyanezt találják a második, a harmadik, a sokadik hálóteremben is: Mindenütt rend és tisztaság. A helyiségek mérete és a fekvőhelyek száma változó. Pierre tizenegy teremben 210 ágyat számol meg. Érdekes, hogy az ágyakat borító gyékények színe termenként hol fekete, hol világoskék. Öt fekete hálóhelyet találtak, kereken száz ággyal, és hat világoskéket száztíz ággyal.
Összesen 210 ágy, nyilván ugyanannyi szuenó.
– Vajon mit jelentenek ezek a színek, Szíriusz bácsi? – érdeklődik Pinton.
– Nem tudom. Talán csak véletlen.
Leonida határozottan ellentmond.
– Ehhez maguk, férfiak nem értenek! Bizony jelentenek valamit. A kék gyékények alatt a nők aludtak, a feketék alatt a férfiak. Ha jól kinyitják a szemüket, láthatják a bizonyítékokat is. A férfiak hálószobájában a polcokon itt-ott szerszámokat, késeket, fésűket találtunk, a női hálószobákban üres tégelyeket, dobozokat. De valamit én sem értek. Hol vannak a szuenó gyerekek? Hol vannak a gyermekszobák?…
Válaszra nincs idő, mert váratlanul megjelenik az egyik „előörs”, Kocsis Berci.
– Jelentem, egy nagy teremre bukkantunk. Ilolo és Radzs ott vár.
Elhagyják az utolsó hálóhelyiséget, és egy U kanyar után az eddigieknél jóval nagyobb kétszárnyú ajtóhoz érkeznek.
A nagyterem bejárata…
A „nagyterem” legalább 30-szor 20 méter alapterületű, szabálytalan piskóta formájú természetes üreg, magassága 10 és 20 méter között váltakozik. Ez lehetett a szuenók munkatere.
Most pár tucat asztal és pad található itt, milliméternyi pontossággal sorba rakva… és semmi más. Sehol egyetlen gép vagy kézi szerszám. Ezeket talán magukkal vitték. De nem tudták elhurcolni a falakra festett képeket.
Kocsis miniszter elámul.
– Csodálatos!… Csupa freskó az egész fal!
– Nem freskó, hanem szekkó – mondja Erzsi asszony, aki zsebkéssel piszkálgatja az egyik képet. – A freskót nedves vakolatra, a szekkót száraz felületre, jelen esetben száraz bazaltra festették.
– A piktúrához nem sokat értek – ez Szíriusz kapitány megjegyzése –, de azt hiszem, hogy ezek jó képek.
– Remekművek! – lelkendezik Kocsis Erzsébet. – Ez az évezred legnagyobb képzőművészeti felfedezése! És ritka kincs a tömérdek elefántcsont faragás is!
Kocsis minisztert a reális valóság jobban érdekli.
– Figyeld, Viktor, milyen tisztaság és rend van itt mindenütt. Egy nép, amely elpusztul vagy kihal, nem hagy maga után ilyen rendet! Nézd csak a faragásokat a polcokon. Milliméternyire kiszámított távolságra állnak egymástól! Az asztalok, a székek katonás „fedezz”-ben!… Ti bizonyára el tudjátok olvasni a képek feliratait…
– Folyékonyan. Kezdd te, Pierre!
– Ez itt talán egy szuenó házaspár szövege: „Béke, szeretet, hosszú élet!”
Liuna egy másik képre mulat:
– Repülő fiatal lány. Felirata: „Az igazság éltet!”
– „Segítsd testvéreidet!”, oktat az én szövegem – mondja Berci –, s a kép három repülő szuenót ábrázol. A középsőt mintha a másik kettő támogatní.
– Mondtam már, hogy nem értek a festészethez – mosolyog ravaszkásan Szíriusz kapitány –, de azt látom, hogy ez itt egy úgynevezett gyümölcs csendélet. Szövege: „A szuenó csak gyümölcsöt eszik.”
– Felfedeztem valamint – jelentkezik Berci. – Édesanyám, észrevetted, hogy ezeknek a képeknek kivétel nélkül különböző mértani síkforma az alapja: háromszög, téglalap, rombusz, trapéz és a többi? De minden falon előfordul egy olyan síkforma is, amely színesen le van ugyan alapozva, de képet nem festettek rá. A fiatal lány egy romboidban kék alapon repül, mellette a jókora piros négyzet üres. A másik oldalon egy háromszögben nem ábrázoltak semmit. Ez előfordult a hálótermekben is. Mi lehet a magyarázata?
Erzsike megpróbálja kitalálni.
– Ezek az üres síkformák bizonyára előkészített alapozósok. Lehet, hogy hosszú a száradási idejük, azért befejezetlenek.
Radzs rávilágít egy képre, és izgatottan magyarázni kezd valamit Ilolonak.
Liuna csatlakozik hozzájuk.
– Mit néztek olyan elmerülten?
– Radzs azt meséli, hogy egyszer Simlában látott egy nyomorult koldust, akinek éppen ilyen volt a keze meg a lába; mint ezeken a képeken a szuenóé!
– Milyen a szuenók keze és lába?
Ilolo helyett Radzs válaszol:
– Nézd meg jól. A szuenó kezének hány ujja van?
– Egy, kettő, három, négy… Nincs több! Négy! Megszámolom egy másik képen is… Ezen is négy! Ezt eddig nem vettük észre, de úgy látszik, négy ujja van minden szuenónak.
– A kezén! … Most nézd meg a lábukat!
– Nézem… azon öt ujj van.
– Nem látsz rajtuk semmi különöset?
– Nem… De… Mintha… igen, a hüvelykujját, mint a majmok, szembe tudja fordítani a másik néggyel!
– Ez az! Ezt láttam a simlai kolduson! Akkor azt hittem, hogy sebesült nyomorék. Most már tudom, hogy szuenó volt!
– Erzsike néni! Tessék ide figyelni! – buzgólkodik azonnal Liuna. – Megvan az első Himalája-nyom! Itt, az Egyenlítő alatt megtaláltuk az első Himalája-nyomot! Radzs Simlában látott valamit! Tetszik tudni, hol van Simla?
– Természetesen tudom. India legészakibb részén, a Himalája tövében.
– Radzs Simlában látott egy koldust… – és elmeséli töviről hegyire, mit derítettek ki.
Erzsike elgondolkozik.
– Szemfülesek vagytok, és helyesen következtettetek. Igen, ez valósnak tetsző nyom…
Megszakítja beszélgetésüket a közelítő Csibész vad csaholása. Alkotóját, Kocsis Jánost ugrálja körül.
– Mondani akarsz valamit? – kérdezi a miniszter, mintha emberrel beszélne. – No jó, halljuk.
Felveszi az ölébe, meghúzza a jobb fülét, megnyomja az orrát.
– Aúúúú! Pardon. Nem tudom megszokni!
– Mit?
– Hogy ne jajgassak, ha az orromat nyomják. Pedig már mindenki tudja, hogy nem fáj… Parancsolj, alkotóm!
– Van valami mondanivalód?
– Igenis van. Találtam egy rejtekajtót. Itt van a terem túlsó végében.
– Vezess oda!
– Igenis…
Csibész elindul. Kocsis János és a többiek követik.
Kanyarog az asztalok között. A barlang túloldalán, a fal előtt megáll.
– Itt van.
Pierre csodálkozik.
– Itt nincs semmiféle ajtó!… Csupasz bazaltfal.
– Nem bazalt – állítja a műeb.
– Nem bazalt?… Akkor micsoda?
– Nem tudom. De nem bazalt. Másképpen veri vissza a sugarat.
– Milyen sugarat?
Kocsis János megmagyarázza:
– Annak idején beszereltem Csibészbe egy kis hatótávolságú radart. Nyilván arról beszél…
– Nyilván arról beszélek. A radarsugár 27 százalékát nem veri vissza. Elnyeli. Nem bazalt.
– Akkor nézzük meg, micsoda – javasolja Szíriusz kapitány, és tapogatni kezdi a fényesre csiszolt bazaltot.
A fal itt nagy területen csupasz, barnás, szemcsés rajzolatú, tökéletesen összefüggőnek, egyneműnek látszik. A kapitány finoman simogatja a fényes felületet balról jobbra, felülről lefelé… egyszerre megáll a keze!
– Ez itt melegebb!… – Kicsit arrébb simogat. – Itt hideg!
Körültapogatja, megjelöli a melegebb részeket. A végén a jelölésekből összeáll egy álló téglalap forma.
– Ez valóban olyan, mintha ajtó lenne!
Megnyomja a melegebb falrészt… a „bazalt” behorpad!
– Nézzétek! Ez itt kasírozott szikla, hűséges utánzat! Adjatok egy kést.
Berci bicskája átlyukasztja a vékony műanyagot, mely az ajtó nyílását takarja. A kapitány óvatosan körülvágja a jelek mentén, néhány másodperc múlva úgy leválik a takaró műszikla, mint narancshéj. Alatta megjelenik az erős faajtó.
Rajta rápingálva:
IDEGEN, KI IDÁIG JUTOTTÁL, TARTSD TISZTELETBEN A MÚLTAT. AZ AJTÓT NE TÖRD BE! A ZÁR „CSUI-SUT” KOMBINÁCIÓRA NYÍLIK!
Alatta különös írásjelek. Ilolo felkiált: – Sulu nyelven szóról szóra ugyanaz!
Hatalmas, régimódi, héttárcsás betűzár állja útjukat.
– Megengedi, professzor úr, megkísérlem kinyitni – jelentkezik Radzs Akola.
– Nyisd, fiam.
Radzs forgatja a betűket: C S U I közben fémesen koccan a szerkezet: S U T.
– Most kiderül, hogy nyílik-e.
Nyekeregve, csikorogva feltárul az ajtó!
Áhítattal lépnek a terembe. Kivéve Leonida nénit, aki megbotránkozva összecsapja két tenyerét.
– Micsoda rendetlenség! Valóságos zsibvásár!
– Téved, kedves Leonida – mondja Kocsis miniszter –, ez a „zsibvásár” hatalmas laboratórium: kémiai, biológiai vagy mindkettő, olyan csodálatos, amilyent még nem láttam! És itt példás rend uralkodik! A felszerelése persze elavult, de minden darabja kultúrtörténeti ritkaság. Barátaim… alázatosan hajtsunk fejet. Azt hiszem, egy nagyon nagy tudós munkatermében járunk.
Szíriusz összegezi a tapasztaltakat:
– Eleget láttunk ahhoz, hogy kimondjuk: a szuenók nem haltak ki, nem pusztultak el, hanem mindent szépen rendbe rakva, kitakarítva: elköltöztek.
Pinton oldalát fúrja a kíváncsiság.
– Hogyan költöztek el, Szíriusz bácsi?
– Természetesen elröpültek.
– Hová?
– Arra, vagy arra… vagy arra… vagy arra… – mutat Szíriusz kapitány a négy világtáj felé.
Közben Erzsébet asszony Csui-Sut íróasztalával ismerkedik: írószerek, mappa, néhány tudományos kézikönyv… Most éppen a fiókokat húzogatja.
– Nézzétek csak! Az íróasztal középső fiókjában volt ez a kis csomag. Rá van írva: ÜZENET A JÖVŐNEK! A jövő mi vagyunk, tehát jogosan felbontom.
Vigyázva hajtogatja a lapokat.
– Egy kis könyv és egy kartonlap. Ráírva világnyelven valami ajánlásféle… „Ember, ki e sorokat olvasod, tudd meg, hogy itt éltem én, Csui-Sut király, feleségemmel és a gyermekemmel, és itt élt a népem, a szuenók. Vidámak, becsületesek, boldogok voltak. Míg el nem jött az idő, mikor szomorúak és boldogtalanok lettek. Nem volt más megoldás, el kellett költöznünk. Egy napon felkerekedtünk és elröpültünk, mint a vándormadarak… Itt hagytam ezt a naplószerű feljegyzést. Lehet, hogy szerencsésen megérkezünk az új hazánkba, de lehet az is, hogy a hosszú úton valamennyien elpusztulunk. Ha ez utóbbi sors várna ránk, létezésünket, múltunkat már csak ez a könyvecske tanusítja. Ember, bánj vele kíméletesen!'” Eddig van…
Pizrre izgatottan kérdezi:
– És mit tartalmaz a könyv?
Erzsébet asszony lapozgatja:
– Kézírásos feljegyzéseket, elég nagy időközökben: 2240… 2245… 2247…
– Tessék felolvasni! – könyörög Pinton.
– Úgy látom, élettani, biológiai tematikájú. Inkább kérjük meg Szíriusz kapitányt…
– Szívesen. Tessék ide adni.
Nézegeti pár másodpercig.
– Itt egy rövid bevezetést látok. Olvasom. „Borneó szigetén születtem 2190-ben. Édesapám jó nevű orvos volt Banjarmasinban. Azt állította, hogy ősi murut vér folyik ereinkben. Lehet, hogy igaza volt… Negyvenéves koromban szülővárosom egyetemén a biológiai tanszék professzora voltam. Ekkor nősültem meg. Feleségül vettem tanítványomat, Gay Kadirt. Gay észak-borneói dusun lány volt, húsz éves, gyönyörű virágszál. Ezt a házasságot sosem bántuk meg, se ő, sem én! Életem igazi társa lett. Hitt a Nagy Kísérlet sikerében!
Kis helikopterünkkel sokszor bebarangoltuk csodálatos Melanéziát. Együtt találtuk meg szigetünket, együtt rendeztük be. 2240-ben zokszó nélkül követett.” Most új fejezet következik. Címe: 2240. „Sikerült! A Szunda-szigeteken élő nagy repülőkutya (Pteropus celaeno) nőstényén sejtplazmaátültetést végeztünk. Kromoszómatestecskéinek számát és DNS-bázisainak sorrendjét megváltoztattuk. Hogyan? Mi módon? Nem írom le. Ez a tudás – illetéktelen kézben – veszedelmet jelentene az emberiségre. Az eredmény: három fióka született. Átmenetet képeznek a repülőkutya és az emberszabású majom között. Szárnyaik fejlettek, csontozatuk üreges maradt, tehát jól fognak repülni. A kísérleteket folytatom…”
– Emberek! – szólal meg Berci, Csui-Sut stílusát utánozva. – Figyeljetek! Figyeljetek az évszámra! Mikor történt ez? 2240-ben! Csui-Sut, a kiváló tudós; a Borneói Központi Egyetem élettanprofesszora ebben az évben mondott le állásáról, és távozott ismeretlen helyre… ide!
Liuna csípősen szól:
– Köszönjük a figyelmeztetést. Senki sem vette volna észre! Megjegyeztük!
– Fegyverszünet! – parancsolja Szíriusz kapitány, és lapoz egyet. – Öt évvel későbbi keltezésű a következő feljegyzés. „2245. A három utód – két nőstény és egy hím – felnőtt. Remekül repülnek, szelídek és értelmesek. Kizárólag gyümölccsel táplálkoznak. Most következik a Nagy Lépés! Meg kell tennem, nem szabad haboznom!… A következő megtermékenyítésnél a mesterségesen indukált mutációk kromoszómaszáma 46 lesz, azonos az emberével!…” Itt oldalt van egy későbbi bejegyzés: „Mindkét nőstény szült egy-egy kölyköt. Kis fekete fiókák, gyapjasak, szárnyasak… és már hasonlítanak az emberhez. De még nem emberek.”
Liuna megborzong.
– Kísérteties dolog, ahogy ez a tudós lombikembert igyekszik alakítani az állatból!
– Természetellenes, bűnös cselekedet! – ítélkezik Leonida. – Jóra nem vezet.
Szíriusz türelemre int.
– Az emberiség nagy jótevőit, a tudás vezérlő szellemeit, ha másként viselkedtek, mint az átlagember, gyakran bűnözőnek tekintették, perbe fogták, elítélték, sokszor ki is végezték… No, nem állítom, hoy Csui-Sut is a legnagyobbak közé tartozik, csak azt mondom, ne ítélkezzünk előre. De olvasom tovább. Két év telik el… „2247. A két kis fekete fióka értelmes lénnyé fejlődött. Már majdnem emberek! Közölni tudják gondolataikat, megértik, amit mondok… Jó úton haladok! Bízom az eredményben! Meg kell születnie a repülő embereknek!”
– Barátunk ugyancsak céltudatosan halad a maga útján! – véli Szíriusz kapitány. – Olvasom tovább! „2250. Végre! Megszülettek!… Négy kölyök, négy emberpalánta! Kicsik, feketék, szőrösek – de emberek! És szárnyuk van! És repülni fognak! Az új emberfajtának a szuenó nevet adtam… Ebben az évben a tudományos siker mellett családi öröm is ért. Feleségem – szigetbirodalmunk jóságos anyja – szép fiúgyermeket szült. Aki, ha felnő, folytatni fogja munkámat. Az ő neve is Csui-Sut legyen…”
– Szíriusz bácsi – ujjong Pinton –, itt a második Csui-Sut!…
– Miként azt házi boszorkányunk, Liuna Steff, előre megjósolta. De folytatom. Eltelt három év. „2253. A négy kicsi fekete szuenó teljesen kifejlődött. Körülbelül 110 centiméter magasak. Kiterjesztett szárnytávolságuk két méter. Rövid vászonnadrágot hordanak, a feleségem varrta nekik. Nagyszerű emberkék lettek! A fiam velük nevelkedett. Együtt játszottak, együtt tanultak, együtt ettek, együtt aludtak. Szeretik egymást. Az alapfokú ismeretekre én tanítom őket. A szuenó gyerekek semmivel sem maradtak el a fiam mögött. A kis Csui-Sut majd városi iskolába kerül. A szuenók egyelőre sajnos nem mehetnek emberek közé. Feltűnést keltenének, elviselhetetlen lenne az életük. Inzultusok érnék őket! A sulu nyelvet már elsajátították (ez a könnyebb), most a világnyelvet tanuljuk. És csodálatosan repülnek! A fiamnak sajnos nincsenek szárnyai. Gay készített neki pálmaháncsból kis ülést. Négy szíjánál fogva, szuenó testvérei emelik őt a magasba…”
– Nagyszerű szórakozás lehetett! Én is akarok így repülni! – ujjong Pinton.
Leonida szörnyülködik:
– Nagyszerű? Istenkísértés! És ha leejtették volna azok az embermadarak?
– Akkor nem lett volna második Csui-Sut – mondja műkomolyan Kocsis János. – De nem ejtették le… Kérlek, olvasd tovább, Viktor! Rendkívül izgalmasak ezek a feljegyzések.
A kapitány kicsit előrelapoz.
– A sziget ura most hét évig nem jegyzett fel semmit. 2260-ban folytatja, így: „Népem már negyven főt számol. Negyven repülő ember! Egyre tökéletesebb példányok születnek. Rájöttem, hogy sok közülük átlagon felüli művésztehetséggel van megáldva. Főleg a festészet és a szobrászat érdekli őket. Vegyileg színezett, porított lávából festéket keverek nekik. A szobrászatot kedvelők elefántcsontot és cédrusfát faragnak. Öt éve száznál több teljesen ép elefántagyarat találtunk a sekély parti vizekben. Szerencsétlenül járt hajdani vitorlás hajó rakománya lehetett, még abban az időben, amikor Jáván, Borneón, Celebeszen több volt az elefánt, mint az ember. Az örömmel végzett művészi tevékenységhez a világnyelv tanulását párosítom. Minden kép mellé és minden faragott tárgyra szöveget kell vésni, festeni. kitaláltam nekik egy könnyen megtanulható, egyszerű ábécét. Munkámat siker kíséri. Siker! Siker! Siker!… De volt egy célom, amit nem értem el. Ez megállított a siker útján. Megtorpantam… Fiam tízéves, és korához illően még gyermek. Vele egyidős négy szuenó testvérén már az öregedés első jelei mutatkoznak. Erre sajnos nem számítottam. Úgy látszik, öröklik ősük – a nagy repülőkutya – gyors fejlődésritmusát, de rövid életét is. Ez most már törvényszerűnek látszik. A szuenók átlagos életkora mindössze 15-16 esztendő.” – Szíriusz félbeszakítja a felolvasást. – No lám! Itt a válasz Leonidának!
– Nekem? De hiszen nem kérdeztem semmit.
– Most nem, de odakint az egyik hálóteremben azt kérdezte: „Hol vannak a gyerekszobák?” Nos, itt van rá a válasz; nincsenek gyermekszobák. A szuenók gyermekkora olyan rövid, talán összesen két év, amit a gyermek az anyjával töltött. Hároméves korában már teljesen kifejlődött. A férfiakkal vagy az asszonyokkal jár, velük alszik.
– Azt mondja, hogy csak 15 évet éltek? – sajnálkozik Leonida.
– Embernek bizony kevés – állapítja meg Erzsébet aszszony.
– És állatnak se sok – magyarázza Sziriusz kapitány. – Ennyi ideig élnek a hangyák, a folyami kagylók, a macskák, a kutyák, az őzek, sorolhatnám még. Az igazi állatmatuzsálemek: a cetek és az óriásteknősök viszont évszázadokkal mérik az időt… De folytatom. Csui-Sut legközelebbi feljegyzése tíz évvel későbbről keltezett. „2270. A szuenók száma meghaladja a kétszázat. Nyugodtak, kedvesek, vidámak, játékosak. Szeretnek énekelni, és a levegőben repülve táncolni. Semmi gonosz nem lakik a szíveikben… Fiam már húszéves. A sandakani egyetemen tanul. Biológus lesz ő is… Ebben az évben közösségünket, de különösen engem súlyos csapás ért. Imádott feleségem fiatalon – 60 éves volt – hősi halált halt. Öt szuenó kisgyerek, akik még nem tudtak tökéletesen repülni, hancúrozott a levegőben az atollt körülvevő sziklagyűrű hullámtaraja fölött. Le-lecsaptak a habzó vízre. Az egyik rosszul érzékelte a távolságot, éles sziklának ütközött, és elmerült a tajtékzó habokban. A többi négy azonnal segítségére sietett. Sajnos a szuenók, amilyen ügyesek a levegőben, olyan nehézkesek a vízben. Szárnyuk akadályozza őket az úszásban. Már valamennyien fuldokoltak, amikor Gay észrevette a bajt. Feleségem – mint minden dusun lány – úgy úszott, akár egy delfin. Négy szuenó gyereket sikerült kimentenie. Amikor az ötödikért visszament, sokáig nem találta. A víz alatt kellett keresnie… Soha nem tudtuk meg, mi történt… Két nap múlva a tenger mind a két holttestet kivetette a partra. Úgy temettük el, mint a szuenókat szokás: testét a forró magma fogadta magába…”
Leonida felháborodik:
– Brrrr, rossz hallgatni!
– Mi ősidők óta elégetjük halottainkat – magyarázza Ilolo. – Ezt a munkát itt, úgy látszik, a vulkán végezte el.
Pierre gyakorlati következtetést von le a hallottakból. – Ezért nem találjuk hát nyomát semmiféle temetőnek.
Liuna megfogalmazza a riasztó halált… szépen:
– Az ember haszontalanná vált teste egyesül Föld Anyával.
– Ámen… – zárja le a témát és a kis dusun lány életét Leonida áhítata.
Most jó ideig hallgatnak… aztán Szíriusz kapitány Erzsi asszonyhoz fordul.
– Én már éppen eleget olvastam. Most maga a soros. Már nem sok van hátra.
– Szívesen. „2271. Szaporodunk. Az elmúlt évben ötven szuenó csecsemő született. Kicsi már nekünk a sziget. A gyümölcstermés sem elegendő. Nemrégiben két beteg szuenót kezeltem. Felpuffadtak, és iszonyú görcsök között múltak ki. Haláluk előtt bevallották, hogy éhesek voltak, és halat ettek. Megöltek egy tonhalat, és nyers hússal tömték meg a hasukat… Ez volt az első gyilkosság a szigetünkön. A vulkán, mely évtizedek óta csöndes, újabban füstöt ereget, időnként dübörög, kitörni készül. Az embereknek elmagyaráztam, hogy haragszik Toli-Takira és Bolumra, mert megölték a halat, és megették. Úgy tettek, mintha elhinnék… Előbb-utóbb el kell hagynunk a szigetet. Új életteret kell keresnem népemnek. De hol? Emberek közé nem vihetem őket. Erre nincsenek felkészítve sem a szuenók, sem a homo sapiensek. Hol találhatok elérhető »szárnytávolságban« szigetünknél jóval nagyobb, termékeny, lakatlan szűzföldet? Hol?” És most következik az utolsó feljegyzés. „2272. október havának 20-dik napja. Minden előkészület megtörtént. Ma napnyugta után egész népemmel feikerekedünk. Kizárólag éjszaka fogunk repülni, hogy az emberek meg ne lássanak minket. A szuenók rövid távon száz kilométeres óránkénti sebességet is elérnek. Hosszú távon fogják tartani az 50 kilométeres óránkénti átlagot. Éjszakánként tíz órát repülve, ötszáz kilométert haladhatunk. Minden negyedik napon 24 órát pihennünk kell. Én kis helikopteremmel vezetem őket. Talán elérjük úticélunkat. Elvégre a költöző madár évente kétszer is megtesz ekkora utat…” Itt vége van a feljegyzésnek. Az utána következő oldalak üresek. I. Csui-Sut király óvatos volt. Nem árulta el, hová vezette népét…
Kocsis János egy plexilappal fedett kapcsolóasztalt nézeget.
– Mit talált, János bácsi? – érdeklődik Liuna.
– Ahogy elnézem, ez lesz a sziget elektromos berendezéseinek az irányítóközpontja.
Liunának kerekre nyílilt a szeme.
– Elektromos berendezéseket tetszett mondani?
– Ne csodálkozz. A laboratóriumban több tucat kis gép van, 12 voltos egyenárammal működnek.
– János bácsi, hol van itt 12 voltos egyenáram?
– Látod, ezt nem tudom, kislányom. De lennie kell. Majd megtaláljuk… Mit gondolsz, a szuenók a barlangban sötétben éltek, sötétben dolgoztak?
– Nem. De lehetséges, hogy fáklyával vagy mécsessel világítottak.
– Láttál a falakon bárhol is egy tenyérnyi kormot, füstöt vagy padlóra csöppent viaszt, sztearint?
– Nem, nem láttam. De elektromos világítóberendezéseket sem!
– Hm… – mosolyog Kocsis professzor – mondok valamit. Próbáljuk ki. Most minden helyiséget Radzs kis reflektorai világítanak telibe… Éppen itt jön Radzs! Végszóra!
– Parancsoljon, miniszter úr!
– Ne miniszterezz, te főpilóta! János bácsi vagyok és maradok.
– Igenis, János bácsi.
– Felelj nekem: hány minireflektor világítja meg ezt a laboratóriumot, amelyben most vagyunk?
– Jelentem: nyolc.
– Helyes. Most azt jelentsd, ha mind a nyolcat kikapcsolnád, mi lenne?
– Jelentem: sötét.
– Főpilóta, főpilóta! Hajlandó vagy velem fogadni, hogy nem lenne sötét?
– Igen. Azaz ha János bácsi nem gyújtana azonnal gyertyát, akkor igenis sötét lenne.
Ebben a pillanatban Pinton, aki mindeddig csöndben lapult, közbekotyog:
– Én is fogadok! Nem lesz sötét! Fogadok egy nagy krémesbe, amit Leonida néni hozott Makasarból!
– Jó, én visszalépek – jelenti be Kocsis János –, de változatlanul állítom, hogy nem lesz sötét. A krémes legyen Pintoné.
Radzs Akola nevet.
– Kezdhetem a sötétítést? Ilolo, segíts!
Villámgyorsan kikapcsolják a nyolc minireflektort, és várják, hogy szuroksötét legyen. De nem! A falakról vörös, sárga és kék fény sugárzik.
Leonida néni rémült hangját hallják:
– Szent Leonida! Ne hagyj el!… Világítanak a falak!
Kocsis János jóváhagyja a megállapítást:
– Valóban, világítanak a falak. Gyengén. De valaha kellő mennyiségű fényt sugározhattak ahhoz, hogy olvasni, dolgozni lehetett.
– Ez boszorkányság! Varázslat!
– Annál sokkal több, kedves Leonida. Zseniális találmány! Nézze csak meg, mi világít.
– A fal! Hiszen csak látom!
– Az egész fal mindenütt?
– Nem… csak bizonyos része. Itt egy hosszabb téglalap forma, amott egy kör… arrébb két háromszög. De maga a fal! Jól látom!…
– Ha jobban megfigyeli, láthatja, hogy csak azok az alapozottnak vélt térformák világítanak, amelyek minden helyiségben előfordulnak…
Leonida szorongva kérdezi:
– Mit gondol, hozzányúlhatok? Nem égeti meg a kezem?
– Majd én megpróbálom – nyugtatja Kocsis, és megérinti a vörös téglalapot. – Úgy van, ahogy gondoltam. Hideg fényforrások!
Most Szíriusz kapitány véleményét hallják:
– Ezek a falba épített idomok minden bizonnyal elektromos áram hatására szolarizálnak.
– De hol van itt elektromos áram? – csodálkozik Berci. – És ha van, ki vagy mi fejleszti?… És vajon világítanak most a hálóhelyiségek és folyosók falai is?
– Vegyük sorba a kérdéseket – tanácsolja Kocsis János.
– Nézzünk csak körül alaposan. Ezt az elektromikroszkópot bekapcsolom… – felbúg a motorja – működik! És ez a kis keverőlapát is…
– Zavaros ez a kapcsolóasztal – nézegeti Radzs.
– Majd apa kiigazodik rajta.
– Gondolod, fiam? Köszönöm a bizalmat. Ne felejtsd el, hogy ezt a berendezést kétszáz éve tervezték!… Hm!… Valóban 12 voltos áramunk van… itt lép be… itt akkumulálódik, itt távozik a gépekhez…
Pierre eddig hallgatott. Most megszólal:
– Ez mind szép, de honnan a csudából kerül ide ez a 12 voltos egyenáram? És megismétlem Berci kérdését: mi fejleszti?
Szíriusz kapitány gondolkodás nélkül válaszol:
– Minden bizonnyal a Nap. Óriási napelemrendszernek kell itt lennie valahol. Több száz négyzetméter nagyságúnak.
– Hol lehet?
– Természetesen csakis fölöttünk – mondja Kocsis professzor –, ahol a Nap sütheti. Dombtetőn, fennsíkon. És mivel egészen közel vagyunk az Egyenlítőhöz, csak vertikálisan kell követnie a Nap mozgását.
Radzs tiltakozni próbál:
– Márpedig itt semmiféle napelemrendszer nincs. Igaz, Ilolo? Mielőtt a leszállóaknát kiégettem, egészen alacsonyan és lassan repülve, a sziget minden négyzetméterét alaposan megszemléltük. Napelemrendszer sehol sem volt.
– Észrevettük volna – erősíti meg Ilolo.
Most egészen váratlanul a rosztovi parasztlány, Leonida néni kér szót.
– Bocsánat, hogy belebeszélek… Ilolo, kislányom, emlékszel-e, mit vetettünk májusban otthon a kertünkben?
– Leonida néni témát változtat! – tréfál Berci: – Talán hazavágyik a veteményei közé?
– Nem változtattam témát! Ilolo, légy szíves, válaszolj!
– Májusban tarka futóbabot vetettünk.
– S az mekkora volt, amikor elutaztunk?
– Felkapaszkodott már jó két méter magasra.
– Szépen megnövekedett?
– Nagyon szépen.
– Mit gondolsz, kislányom, egy ilyen őserdő, mint ami ezt a szigetet borítja, mennyit növekedett kétszáz esztendő alatt?
– Gól! Gól! Leonida gólt lőtt! – kiabál Berci.
– Leonidának igaza van – mondja Szíriusz. – A napelemeket benőtte az őserdő!
Kocsis miniszter is helyesel:
– Így lesz valahogy, majd meggyőződünk róla. De ha a napelemek a lombsátor alá kerültek, akkor nem süti őket a Nap, és ha nem süti őket a Nap, akkor nem termelnek áramot. És itt a laboratóriumban, titokzatos módon, mégis van elektromos energia!
Pinton bölcsen megállapítja: – Az akkumulátorból…
Liuna ellentmond:
– Én ugyan nem sokat értek az elektromossághoz, de azt hiszem, nincs a világon olyan akkumulátor, amelyik kétszáz évig folyton csak adna anélkül, hogy közben feltöltenék.
Kocsis János megdicséri.
– Egészen ügyesen fogalmaztál. De miért gondolod, hogy ez történt?
– Amikor a laboratóriumba beléptünk, világítottak a falak. Nem vettük észre, mert a minireflektorok fénye erősebb volt, de így kellett lennie, mert áram alatt álltak a berendezés gépei. A szuenók nyilván akkor hagytak bekapcsolva mindent, amikor kétszáz éve elmentek. Azóta csak fogy az áram… fogy… fogy, és nem pótolja semmi. Hogy lehet ez?
Pinton a tudás lázában ég. Jelentkezik.
– Majd én megmondom! Majd én megmondom!
– No, erre kíváncsi vagyok. Mondd, fiam! – biztatta János bácsi.
– Az úgy volt, hogy az elektromos berendezések nem fogyasztottak áramot, mert ki voltak kapcsolva!
– Ez üres szócséplés – bosszankodik Liuna –, amikor a laborba beléptünk, áram alatt állt itt benn minden!
– Mert bekapcsolták őket – mondja határozottan Pinton.
– Ki kapcsolta be, és mikor?
– Természetesen mi, amikor beléptünk az ajtón. A zár nyitásától működni kezdett egy fotocella, az kapcsolta be a hálózatot.
– Egy fotocella… az ajtó nyitásakor – töpreng Liuna –, az bizony lehetséges. Valóban így történhetett!
Kocsis János megdicséri a kisfiút.
– Remekül vág az eszed, te gyerek!
– Köszönöm – szerénykedik Pinton –, de az eszem nem érdemel dicséretet. Ha akkorák lennétek, mint én, ti is megláttátok volna.
– Ez az meglátás az évektől függ? – kérdezi Liuna.
Pinton bevallja:
– Nem az évek, a centiméterek számától! Én kisebb vagyok, mit ti. Az ajtóra szerelt fotocella pontosan a fejem magasságában van elhelyezve. Amikor beléptem a laborba, a szemembe villant a sugara!…
Nyolcadik napja ott laknak a szigeten, mostoha körülmények között. Legtöbb bajuk az alvással van. A szuenók ágyai 60-szor 120 centiméteresek. Ebben egy szuenó kényelmesen elfért. Ha ezekből hármat egymás mellé állítanak, kapnak egy 120-szor 180-as fekvőhelyet, amelyen a közepes termetű Négyek Tanácsa tagai tűrhetően kinyújtózhatnak.
Szíriusz kapitánynak, Leonida néninek, Kocsis Jánosnak, Radzs Akolának, Mali-Malinak és a karcsú, magas termetű Ilolónak már négy-négy ágyat kell összetolni.
Erzsi asszony Csui-Sut elhagyott ágyában alszik. Megtalálták a raktárnak használt barlangokat is. Ágyneművel bőven el vannak látva. Ilolo a patakocska folyását követve rábukkant a „fürdőszobára”, ahol tíz vízköpő elefántcsont állatfejből csorgott a kellemes, hűvös forrásvíz. Szíriusz kapitány és a Négyek Tanácsa fáradságos nyomozás után megtalálta a napelemrendszert.
Kemény háromnapi munkával lombtalanította, megtisztította a rárakódott kétszáz éves portól, hamutól, rothadó levélrétegtől és guanótól.
Kocsis professzornak sikerült újból üzembe helyeznie. Szerinte hajdani energiájának 60 százalékát termeli még ma is. Rájöttek, hogy a szuenók hálóhelyiségeiben elhelyezett világító idomokat a központi laboratóriumban lehetett ki- és bekapcsolni.
Ma, ittlétük nyolcadik napján, éppen befejezték az ebédet a nagy munkateremben. A főétel ananászpuding, reszelt szentjánoskenyérrel meghintve. Berci fintorogva fölsóhajt.
– Ó!… Mikor eszem végre egy jó sertéspörköltöt nokedlival?!… Vagy tejföllel nyakon öntött szemesbabfőzeléket?!
Radzs Akola sajnálkozva mentegetőzik:
– Felajánlottam, hogy átugrom valamelyik közeli városba friss élelmiszerért…
Erzsi asszony kedvesen nyugtatja:
– Valóban felajánlotta, de mi nem tartottuk szükségesnek, mert az igazság az, hogy a gyümölcsétrend kezdetben mindenkinek tetszett. Közben meguntuk. Változtatni rajta már nem érdemes, mert hamarosan elutazunk innen. Ezen a szigeten több keresnivalónk nincs. Feltártuk és bejártuk az egész barlangrendszert, számba vettünk minden tárgyat, lefotóztunk minden képet, minden sor írást. János a laboratóriumot gondosan áttanulmányozta. Nekem, a régésznek sincs több dolgom. Eddig se nagyon volt. Ez tulajdonképpen nem régészfeladat. Kétszáz év a régészetben két perc… Jöjjenek a biológusok! Keressék ők Csui-Sut titkát!
Liuna magában töpreng:
– Ha jól emlékszem, Csui-Sut naplójában ez áll: „Hogy hogyan (csináltam)? Azt nem írom le. Ez a tudás – illetéktelen kezekben – veszedelmet jelentene az emberiségre.”
Szíriusz kapitány válaszol:
– Jól emlékszel, kislányom. Csui-Sut nem írta le nekünk, az utókornak, de bizonyosan leírta magának. És elvitte magával…
– Hová?
Kocsis János felkiált:
– Nagyszerű! Elhangzott a legfontosabb kérdés: hová?… Ezt kellene valakinek megválaszolnia!
Radzs jelentkezik. Mosolyog.
– Nem tudok a kérdésre válaszolni, de ajánlok egy kitűnő segédeszközt. Van a graviplánomban egy rendkívül részletes térkép Délkelet-Ázsiáról. Azonnal behozom!…
Jó két órája hasalnak a padlóra kiterített, lepedő nagyságú atlasz fölött. Alaposan meghányták-vetették a dolgot. Végül is kizárásos alapon megegyezésre jutottak. Eldöntötték, hogy a szuenók merre nem mehettek, és merre mehettek.
Pierre megkérdezi:
– Szabad nekem összefoglalnom?
– Szabad! Halljuk! – kiabálják.
– Köszönöm… Tehát: Csui-Sut naplójából tudjuk, hogy a szuenók csak 500 kilométer légi utat tudnak egyfolytában megtenni. Ez kizárja azt, hogy nyugatra vándoroltak volna, mert ott – Jáva szigetét elhagyva – sok-sok ezer kilométeren keresztül nincs más, csak víz és víz… az óriási Indiai-óceán. Keleti irányban sem sokkal jobb a helyzet. Új-Guineáig több mint ezer kilométer a vízi út, majd sok ezer sziget következik, egészen a Csendes-óceánig. Ezek a szigetek vagy túl népesek, vagy kicsik és lakatlanok, mint ez, amelyiken tartózkodunk: nem valószínű, hogy a keleti utat választották.
– Helyesen mondtad, folytasd! – dicséri a fiút Szíriusz.
– Folytatom. Marad észak és dél. Kezdjük a délivel, Ausztráliával. Partjait könnyen elérhették. Csábíthatta őket a közelsége. Két évszázaddal ezelőtt, úgy tudom, a földrész közbülső része még sivatagos, dzsungeles, ritkán lakott volt. Arra azonban nem lehetett számítani, hogy sokáig ilyen marad… és ezt Csui-Sut tudhatta.
– Pontosan ez a véleményem – mondja Kocsis miniszter.
– Marad tehát az északi, pontosabban az északnyugati útirány. Celebesz-Jáva-Szumátra-szigeteken, a Maláj-félszigeten keresztül – szinte végig szárazföld fölött repülve – Hátsó Indiába jutni, és onnan tovább a Nagy Hegyek Országába: Tibetbe. Ez az út hozzávetőleg nyolcezer kilométer. Iszonyú távolság! A szükséges pihenőnapokat is beleszámítva legalább húsznapi kemény repülés! Vállalták-e vajon a hosszú utakhoz nem szokott szuenók? Volt-e bátorságuk erre indulni?
Szíriusz rádupláz a kérdésre:
– Ezt kell megtudnunk! A Himalája hegységben még ma is hatalmas szűz területek találhatók. Nekik való, ideális élettér. Feltételezhető, hogy ezt választották. De biztosan kellene tudnunk!
Erzsi asszony számba veszi a dokumentumokat.
– A tibetiek mondái, rémtörténetei csak gyenge, közvetett bizonyítékok. Nekünk tényekre volna szükségünk. Tényekre!
– Erzsi néni! A simlai koldus, akit Radzs látott, nem tény? A kezén csak négy-négy ujj volt! – emlékeztet Liuna.
– Igen, a simlai koldus több mint monda vagy képzelődés. A simlai koldus, ha most itt állna előttem, és megvizsgálhatnám, közvetlen bizonyíték lenne! Így messziről visszagondolva rá olyan tényező, ami elindíthatna egy tudóst, hogy nekivágjon a kalandnak…
– Egyedül! – fejezi be a mondatot Szíriusz. – De nem ekkora pereputtyal! Ha egyedül lennék, akkor talán én is…
Leonida lecsap rá, mint sas a galambra:
– Maga csak ne akarjon menni sehová egyedül! … Viktor Szíriusz, maga felelősséget vállalt a gyerekekért! Épségben haza kell őket szállítania!
– Tudom, Leonida, erről nem kell meggyőznie. Legyen egészen nyugodt, ha nem találunk a követendő irányra bizonyítékot, visszafordulunk.
– Én nem akarok visszafordulni! – makacskodik Pinton. Szeretnék ott lenni, amikor Erzsi néni megtalálja a kicsi, fekete embereket!
– Szeretném én is, hogy ott légy, amikor megtalálom őket – helyesel Erzsi asszony. – De igazat kell adnom a titeket féltő Szíriusz bácsinak. Ha legalább egy sor írás jelezné, hogy merre menjünk, vagy egy akkora kövecske, amilyennel Csibész játszik…
Csibész valóban egy lapos, szürke kövecskét harapdál…
Fejének rándításával messzire dobja, utánafut, visszahozza…
(Vajon hol tanulta ezt a „kutyajátékot”? – töri a fejét Kocsis professzor. – Én biztosan nem programoztam bele!)
– Csibész – hívja őt Szíriusz kapitány –, gyere ide! Hozd azt a követ!
Csibész megérti a parancsot, azonnal teljesíti. A „nagygazdához” fut, leteszi lábai elé a kavicsot, és azt mondja:
– Tessék.
Szíriusz csodálkozva kérdi:
– Beszédre vagy kapcsolva, Csibész?
– Így felejtettek.
– Én felejtettem el kikapcsolni – jelentkezik Berci. – Mutasd azt a kövecskét!
Csibész engedelmesen Berci tenyerébe teszi a játékát.
– Parancsolj. De ez nem kövecske, hanem térkép.
– Ne butáskodj! Hogy volna ez térkép?
– Nézd meg jobban. Nem kövecske.
– Jó, jó, látom, igazad van. Nem kő, hanem hulladék elefántcsont lap. Ilyet errefelé már sokat találtunk.
– Ilyet nem. Ez térkép! Nézd fordítva!
– Ne makacskodj – mérgelődik Berci –, forgathatom napestig, csak hulladék elefántcsont marad! Valamilyen dudorok vannak rajta, és egy piros repedés.
Liuna felfigyel Berci és Csibész vitájára.
– Kedves Berci, megnézhetem azt a kövecskét?
– Nesze. Nem leszel tőle okosabb.
Liuna megforgatja, megtapogatja… és egyre izgatottabb lesz. A kapitányhoz fordul.
– Szíriusz bácsi! Csibésznek igaza van! Ez csakugyan térkép!… Tessék nézni! Ez az alsó dudor Celebesz… mellette a hosszúkás: Jáva…, ez a nagy: Borneó… ez a keskeny hosszú a Malájfélsziget, ez a nagy lapos: India!
Liunából sugárzik a felismerés öröme.
Szíriusz kezébe veszi a lapocskát, forgatja, nézegeti.
– Hát… nem mondom… némi fantáziával ezt is lehet mondani. De miért faragtatott volna Csui-Sut elefántcsont térképet?
Liunánál kész a válasz:
– Tájékoztatónak a nagy útra magának és az alvezéreinek. Nagy mappákat nem vihettek magukkal, akadályozta volna a repülésüket. Ezért készültek ezek a kis lapocskák. Ez az egy megsérült…
Szíriusz váratlanul kikapja Liuna kezéből a „kutyajátékot”.
– Mutasd csak! – Kitörő örömmel folytatja. – Ez a lapocska nem sérült meg, nem dobták el! Az egyik alvezér elvesztette!… János! Erzsike! Radzs!… Mindenki ide hozzám!
Pillanatok alatt körülveszik. Viktor Szíriusz fölmutatja az elefántcsont lapot.
– Íme, itt a tárgyi bizonyíték! Az utazáshoz faragott térkép! Mert Csibésznek és Liunának igaza van: térkép ez. Indonézia térképe. És ez a térkép nem sérült meg! Ez a piros csík nem repedés! Ez a Himalájához vezető, követendő útvonal! Belekarcolva az elefántcsontba, és piros festékkel kitöltve! Azzal a piros festékkel, amelyikkel először a makasari ivópoháron találkoztunk… Erzsikém! Itt van a követendő útvonal! Ezt kellett követniük a szuenóknak, ezt kell követnünk nekünk is!… És követni is fogjuk!
Álldogálnak az útra kész graviplán mellett, és búcsúzkodnak.
Szíriusz kapitány és Erzsi asszony úgy döntött, hogy követni fogják az elefántcsont térképen megjelölt útvonalat… meg sem állnak Simláig. Ott egy kicsit körülnéznek, hátha emlékszik még másvalaki is arra a négyujjú koldusra, s a további útirányról ott határoznak.
– Édesapám, te nem tartasz velünk? – érdeklődik Berci.
– Sajnos nincs már időm. Három nap múlva kezdődik a kormányzók csúcstalálkozója Melbourne-ben, ahol De Sanctis urat helyettesítenem kell. Most, hogy bizonyossá vált, amit különben is sejtettünk, hogy a kis fekete emberek Tibetben keresendők, elbocsátlak titeket. Engem Mali-Mali úr repülő csónakjával vissza visz Makasarba. Onnan a Tasmania járattal Melbourne-be utazom, ahol vár Ausztrália államelnöke.
– Ha végeztél, nem jössz utánunk? – kérdezi Erzsi asszony.
– Lehetséges… Rádión kapcsolatban maradunk egymással. Szálljatok be a graviplánba, Erzsikém! Vigyázz magadra és a gyerekekre! Jóholdat, Viktor!… Viszontlátásra, Leonida!…
– Viszontlátásra, János!
A beszállók csoportjából még kihallatszik egy mutáló fiúhang:
– Kezét csókolom, édesapám!
Aztán bezárul az ajtó.
A graviplán a Radzs égette aknában méltóságteljes lassúsággal, teljesen zajtalanul emelkedik… száll fel… Már mélyen alatta gyűrűzik a szigetet ölelő habtaraj. A tenger hullámai vadul ostromolják a barna, moszatos sziklákat… Kissé arrébb, a dzsungel sűrűjében meg-megvillannak a napelemrendszer lapjai a rátűző reggeli fényben…
– Milyen szép!… – sóhajt Liuna. – Lehet, hogy soha többé nem látjuk…
– Én egy csöppet sem sajnálom! – szól Berci határozottan: – Ezután ha banánt, kókuszdiót, fügét vagy mangót látok, fájni fog a gyomrom, és eszembe jut Csui-Sut rémséges barlangbirodalma! És főleg azok a kemény kis ágyak!
– Mert te egy kényelemszerető haspók vagy! – nevet a piros hajú kislány. – Simlában teletömheted a bendődet mindenféle zsíros húsokkal, és pehelypaplanos, puha ágyban fekhetsz!… Radzs kedves, mikor érkezünk Simlába?
Radzs Akola válasza különösen hangzik:
– E pillanatban 500 méteres tengerszint feletti magasságban a Földhöz viszonyítva egy helyben áll a graviplánunk és várunk…
– Kedves Radzs, mire várunk? – érdeleklődik Leonida.
– Még nem kaptam az indulásra parancsot.
– Kitől, édes fiam?
– Szíriusz kapitány úrtól.
– Nahát – ámuldozik Leonida – Viktor Szíriusz! Mi történt magával? Miért nem indítja a gépünket?… Vár valamire?
Ekkor felujjong Berci:
– Nézzétek édesapámat és Mali-Malit!… Most repültek át a korallgyűrűn és a tarajos habokon!… Már a nyílt tengeren vannak! Úgy száguldanak, mint az ördögök!
Megszólal az URH hívójele: – Itt Mali-Mali.
– Itt Radzs Akola.
– Köszönöm, hogy megvártatok. Minden rendben.
– Jó utat!
– Jó utat!…
Tekintetükkel követik a gyorsan távolodó légpárnás versenymotorost.
Leonida érti már az összefüggést.
– Szóval maga megvárta, amíg a barátja elindul.
– Igen.
– Mert erős a szél, háborog a tenger, magasak a hullámok.
– Igen.
– Azért, hogy ha Mali-Mali repülő csónakja netán nem tudná átugrani a szirteket és hullámokat…
– Igen, igen, akkor azonnal segítségükre siessünk.
– De átugrotta.
– Igen, átugrotta.
Most egy darabig mindenki hallgat, aztán Leonida néni nekifohászkodik, és idézi önmagát:
– „Ó, édes Helgám, drága Conchitám, nyugodtan elengedhetitek a gyerekeket. Olyan kellemes és veszélytelen lesz az utunk, mint egy… mint egy európai luxus körséta!…”
Erre sem válaszol senki.
Radzs udvarias hangja töri meg a csendet:
– Jelentem, kapitány úr, menetkész vagyok. Indulhatunk?
– Köszönöm fiam, induljunk.
A graviplán alig érezhető állandó gyorsulással belefúrja csillogó ezüst orrát egy éppen arra vetődött kósza felhőbe. Pár perc múlva már olyan messze jár, mint a gondolat…
Harmincötezer méter magasan repülnek, óránként négyezer kilométeres sebességgel. Pinton megkérdezi:
– Kedves Radzs! Miért repülsz ilyen rendkívül magasan, a mezoszférában? És miért repülsz ilyen rendkívül lassan; négyezer kilométerrel, amikor tízezerrel is tudsz menni? Megmagyaráznád?
– Szívesen. Kímélem a gépemet. Ugyanis szereti a sztratoszférán túli ritka levegőt és enyhe hőmérsékletét. Ugyanezen okból nem rohanunk. Teljesen mindegy, hogy egy óra vagy két óra alatt teljesítjük az utat…
Leonida sajnálkozni kezd:
– Borzasztó még elgondolni is, hogy azok a szegény kis fekete emberek húsz napig repültek, amíg elértek oda, ahol mi két óra múlva kiszállunk!
– Több volt az húsz napnál, Leonida néni – magyarázza Pierre. – Végeztem egy kis számvetést Radzs kitűnő térképén, és lerajzoltam az elefántcsont lapocskára vésett útvonalat. Tessék nézni.
Elindultak a jobb alsó sarokból, az 1-es számmal jelzett Boetoeng-szigetektől, Makasar (2), Banjarmasin (3), Palearbang (4), érintésével Singapore-ig (5) jutottak. Onnan végig a hosszú Malájfélszigeten Rangoanba (6) értek, azután át a Bengál-öblön Calcuttába (7), innen meg a Himalája hegység déli lejtője mentén valahová Simla (8) környékére. Simla jelentéktelen kis város. Azért került térképünkre, mert ott látta Radzs a négyujjú szuenó koldust. De valószínűbb, hogy Csui-Sutnak a Simla közelében fekvő Lahore volt a tervezett végállomása. Itt megbújhattak egy őserdőben, és innen repültek felderítésre északra, északkeletre, a Nagy Hegyek Országába, ahol egyetlen éjszakai repüléssel óriási lakatlan területeket, erdőket, tavakat, tiszta vizű forrásokat, hegyi patakokat, szakadékokat, barlangokat találhattak. Nos, én lemértem ennek a Nagy Repülésnek a teljes távolságát. A Flores-tengeri kis szigettől Simláig, követve a szigetek vonalát, inkább a szárazföld felett, körülbelül 7500 kilométer. Innen tovább Tibet belsejéig még 700 kilométer, összesen 8200. Száz kilométeres éjszakai szakaszokra osztva 17 napi repülés. A pihenő napokkal együtt huszonhárom.
Berci okoskodik:
– Jegenye, te ezt úgy adtad elő, mintha jelen lettél volna. Mintha másképpen nem is történhetett volna. Nem túlzás ez?
Erzsi asszony siet Pierre segítségére:
– Pierre elképzelését reálisnak tartom. Ismerjük a következő tényeket: a szuenók elindulását, valamint a négyujjú simlai koldust. Ez a szerencsétlen kis fekete ember egyedül semmiképpen nem kerülhetett Észak-Indiába. Csak szervezett segítséggel. Csak népével együtt tehette meg a nyolcezer kilométeres utat. Tehát a szuenók igenis megérkeztek Simla környékére. Hogy hányan, azt persze nem is sejtjük. De utazásuk részleteit el tudom képzelni…
– Hogyan utaztak? Tessék elmesélni! – könyörög Pinton.
– Jó… szívesen. Indulásuk előtt egy nappal Csui-Sut helikopterével átrepült Celebesz szigetére, első tervezett pihenőhelyükre, nagyjából 500 kilométer távolságra. Ott keresett egy sűrű dzsungelt nappali rejtekhelynek, és táplálékot: banán- vagy kókuszültetvényt. Majd hazarepült. Másnap éjjel elindultak. Még sötét volt, amikor megérkeztek. Azonnal nekiestek a gyümölcsfáknak, alaposan belaktak! Ne felejtsétek el, hogy a szuenók őse, a repülőkutya szintén éjjel táplálkozik.
Talán a szuenók is jól látnak sötétben. Aztán átaludták a napot, közben Csui-Sut földerítette második állomásukat: 500 kilométert repülve elérte Borneót. Dzsungel, ültetvény, vissza népéhez… éjjel elvezeti őket második pihenőhelyükre. És így ment ez 23 napon keresztül! Ne felejtsük el, hogy az Egyenlítő mentén általában 12 órásak a nappalok és az éjszakák is. Tíz óra repülés után mindig maradt még két „sötét” órájuk, hogy kifosszanak, letaroljanak egy-egy ültetvényt vagy gyümölcsöskertet.
Pintonnak tetszik a dolog.
– Képzelem, mit csinálhattak a pihenőnapokon! Egész éjjel kopasztották a fákat!
Leonida néni csodálkozik:
– Hogyhogy nem vették észre őket?! Kétszázötven gyümölcstolvajt! Meg a helikopteres főkolompost!
Ilolo szerényen szót kér:
– Azt hiszem, meg tudom magyarázni. Amerre járunk, óriási ültetvények vannak, de tömérdek gyümölcs terem vadon is. Ezeket állandóan dézsmálják a gyümölcsevő állatok, főleg a majmok. Kétszáz szuenó egyetlen éjszakai fogyasztása fel sem tűnik az ezres létszámú, helyben lakó, állandóan kárt tevő majomcsordák mellett. És van még valami! A tolvaj embernek és a tolvaj állatnak fel kell másznia a gyümölcsfára, majd le kell másznia! A szuenó villámgyorsan felrepül, letépi a zsákmányt, és eltűnik! Szinte lehetetlen tetten érni… Ami a kis helikoptert illeti, a szigeteken ezer és ezer hasonló jármű közlekedik. Jelenléte nem feltűnő.
– Így van, ahogy Ilolo mondja – helyesel Szíriusz kapitány. – Nos… beszélgetünk, találgatunk… közben szépen haladunk. Észrevettétek, hogy Makasart már elhagytuk és ott az a füstös, párás nagyváros, Banjarmasin…
Liuna csavargatja piros hajfürtjeit.
– Repülünk… repül az idő is. Másfél óra múlva Simlába érkezünk…
Másfél óra múlva Simlába érkeznek. A graviplán lejjebb ereszkedik, és megáll mintegy négyezer méter magasan.
Szemlélődnek. Nagyon öreg városka, kőből építve… kő kőre rakva. Legfeljebb ha százezer lakosa lehet…
– Százkétezer-négyszáztizenegy – mondja a pontos számot Radzs Akola –, a tavalyi népszámlálás szerint. Simla az észak-indiai Hirnachal Pradesh állam székhelye. Sok ezer éves város sok ezer éves kolostorral és nagyszerű klimatikus gyógyfürdővel. Kétezer méterrel a tengerszint fölött épült. Egyetlen modern szállodája van, a Hotel Punjab. Ott foglaltam szobákat.
– Radzs, édes fiam – örvendezik Szíriusz kapitány –, éppen most akartam megróni magamat, hogy megfeledkeztem simlai kényelmünkről, pedig a szuenó ágyacskák után áldás lenne egy igazi vetett ágy! És lám, kiderül, hogy te pótoltad mulasztásomat! Nagyszerű útimarsall vagy!
– Radzs nemcsak szobát foglalt, de bejelentette érkezésünket a tanácselnöknél is – mondja büszkén Ilolo –, aki alig várja, hogy megismerje Szíriusz kapitányt. Radzs ugyanis két évig dolgozott ebben a városban. Sok barátja él itt. A tanácselnök neve Mitra Mahádévi, fiatal ember, azelőtt pilóta volt…
Feltűnés nélkül, csendesen értek földet a simlai repülőtéren. Nem várta őket senki…
Mitra Mahádévi és Radzs Akola már legalább három perce ölelkeznek, nagyokat csapnak egymás vállára, hátára, és hindi nyelven hadarnak… Aztán előbb a tanácselnök küzdi le az öröm ösztönös gesztusait, vendégei felé fordul, és mély meghajlás után kifogástalan világnyelven beszélni kezd:
– Bocsánatukért esedezem, hogy így megfeledkeztem magamról. Ez mindig így van, ha Radzs barátomat viszontlátom. Radzs Akola ugyanis életem megmentője.
– Ugyan, miket beszélsz?! – vág közbe Radzs. – Nem volt az életmentés! Véletlenül éppen ott álltam, megláttam, hogy mi történt, kihúztalak… Bárki megtette volna.
– Ennek a „bárkinek” csak a fortyogó láva fölé kellett volna bemásznia, izzó szikláról izzó sziklára ugrálnia… a kötelet a derekamra erősíteni, az égő pokoltól pár centire megvárni, amíg kihúznak engem, aztán a kötelet neki is ledobják… Te szerény szamár! Égett a ruhád! … Igen, égett a ruhája, mire kirángatták a tűzhalálból! Együtt feküdtünk a kórházban…
– Jól van, jól van együtt feküdtünk, meggyógyultunk – csitítja Radzs a tanácselnököt –, te is jól vagy, én is megvagyok… Törődj inkább kedves vendégeiddel!
Mitra Mahádévinek mosoly szépíti az arcát.
– Ismerem őket hírből, magazinból, televizorból! Sose hittem volna, hogy egyszer személyesen is üdvözölhetem Szíriusz kapitányt és barátait… A szép hölgy?
„A szép hölgy”-nek nevezett személy Ilolo volt. Ő hindi nyelven mond valamit, Radzs megtoldja, Mitra válaszol, Ilolo nevetve visszavág… utána kacagnak mindhárman.
Berci felkapja az ölébe Csibészt, meghúzza a fülét, megnyomja az orrát, és parancsol:
– Csibész, fordítsd!
A műpuli azonnal fordítja:
– Ilolo azt mondta: „Radzs mennyasszonya vagyok.”
Radzs azt mondta: „Ilolo Hoi-To a neve.” Mitra úr azt mondta: „Te gazember! Mindig neked jutott a legjobb, a legszebb! Kisasszony, én is nőtlen vagyok. Válasszon inkább engem!”
Ilolo azt mondta: „Sajnos már választottam. De ha netán az derülne ki, hogy rosszul, majd kicserélem magukat.” Ezen mindhárman nevettek.
Mitra Mahádévi csodálkozva felkiált:
– Sata-Rúpára, az első nőre esküszöm, ez a kutya beszél!
– Nem mindig, csak ha be van kapcsolva – mondja kedvesen Kocsis Erzsi. – Most ő a mi hindi tolmácsunk. Egyébként elhisszük, hogy ritkán találkozik hindi nyelven beszélő kutyával, és ez joggal meglepi…
Mitra egyszerre szíves házigazdává változik.
– Kérem bocsánatukat. Ígérem, hogy bármit cselekszenek vagy mondanak, többé nem csodálkozom.
– Azonnal kipróbáljuk – nevet Szíriusz. – Egyszerű kérdést teszek fel. Tudja-e, hol keressük Csui-Sutot és népét, a szuenókat?
Mahádévi úr megdöbben.
– Sikerült! Sikerült az egyszerű kérdéssel újabb meglepetést okozni!… Csui-Sut és a szuenók!… Azt hittem eddig, hogy rémmese az egész, hogy államrendészeink találták ki, hogy babonás vénasszonyok boszorkányálma!… És most maga Szíriusz kapitány és Kocsis Erzsébet, a Francia Akadémia tudósa emlegeti mint létezőket, Csui-Sutot és a szuenókat!… Ha nem tudnám bizonyosan, hogy önök tiszteletet érdemlő, kiváló emberek, azt hihetném, hogy ostoba tréfa áldozata vagyok. De ez természetesen lehetetlen.
– Állj! Egy szót se többet! – toppan Radzs parancsa a tarácselnök panaszáradata elé. – Kapitány úr, tisztelettel javasolom, mondjunk el neki mindent.
Szíriusz másképp vélekedik.
– Nem. Előbb Mahádévi úr beszéljen. Az ő mondanivalója biztosan sokkal rövidebb, mint a miénk, és tényeket tár fel. A mi mesénk feltételezésekre épül, hosszú, és a simlai valóság esetleg változtat rajta. Kérem tehát elnök urat, előbb mondja el ő, mit tud Csui-Sutról és népéről… azután majd beszélünk mi.
– Szívesen. Pontosan öt éve történt, hogy rendészeink felfigyeltek egy nyomorúságos, törpe koldusra, akinek torz lába és keze volt, fejletlen, sovány teste, majdnem fekete bőre, és a piacok környékén kóborolt, hullott gyümölcsöt kunyerált vagy lopott.
– Tudott a koldus beszélni? – kérdezi Szíriusz.
– Nagyon gyatrán. Világnyelven makogott ilyen szavakat: igen, nem, éhes, álmos… és ezt a két különös szót hajtogatta: Csui-Sut és szuenó. Nem tudtuk, mit jelentenek.
– Milyen ruhája volt? Egyáltalában volt ruhája?
– Ruhája?… Nem nevezném annak. Valami erősen kopott bőrlebernyegféle takarta a testét.
– Mi történt vele?
– Pár hétig a rendészek laktanyájában őrizték. Kezdetben zárkában, de mert csendes, rendes volt, kiengedték a magas fallal kerített udvarra. Onnan egy napon eltűnt. Még ma sem tudjuk, hogyan.
– Mi tudjuk – pusmogja Pinton.
– Hallgass! – inti le Pierre.
Mahádévi urat nem zavarja a közbeszólás. Folytatja:
– Pár hónap múlva egyszerre három kis törpét fogtak el a rendészek. Illetve nem fogták el őket, maguk jelentkeztek a laktanyában. Alig volt bennük élet, kiszikkadtak, kiéheztek… Ezek is bőrlebernyeget hordtak, de rongyosat, szakadozottat: Nem beszéltek. Nem voltak süketnémák, mert a világnyelv egyszerű szavait megértették, de konokul hallgattak. Az ötödiket nem sokkal később találtuk egy krumpliföldön… holtan. Kikotort néhány szem krumplit. Éhes lehetett. A parasztok agyonverték… Ezután négyen érkeztek egyszerre. Üldözték őket vérebekkel. Menekültek. Sikerült a laktanyát bántatlanul elérniük… Ez két éve történt. Azután még jöttek, nem tudjuk honnan, és nem tudjuk, kik ők. De jönnek, reszketve, félve, éhesen… bekéredzkednek. Van, aki beteg lesz, felpuffad a hasa, és meghal… A nép gyűlöli és ördögöknek tartja a szerencsétlen kis törpéket. Mi védelmezzük őket, és enni adunk nekik. Jelenleg 27-en laknak a rendészeti körzetében… Azaz nem! Huszonnyolcan. Tegnap jelentették, hogy eggyel megszaporodtak. Az őrmester azt állítja, hogy felismeri, az első jött vissza, aki annak idején titokzatosan eltűnt. Most ugyanolyan titokzatos volt a megjelenése. Senki sem engedte be a zárt udvarra… egyszerre csak bent volt!
Mahádévi úr kis szünetet tart, majd megkérdezi: – Kíván még valamit hallani róluk, kapitány úr?
– Igen. Ha nem haragszik, volna két kérdésem. Az első: ezeket a szerencsétlen emberroncsokat megvizsgálta-e orvos?
– Csak felületesen, távolról. Nem engedték magukhoz közel. Üvöltöttek, toporzékoltak, a földre vetették magukat, haraptak.
– Tehát alapos orvosi vizsgálat nem történt. Köszönöm: A második kérdésem: mit kapnak enni?
Mahádévi büszkén mondja:
– Ugyanazt, amit a laktanya valamennyi rendésze. Reggelit, ebédet, vacsorát. Bőségesen hússal, főzelékkel, főtt- és sült tésztával…
– Olajjal főznek, vagy zsírral?
– Itt északon inkább zsírral készül minden.
Szíriusz körülnéz. Valósággal olvasni lehet társai arcáról a gondolataikat. Liuna ki is mordja:
– Szíriusz bácsi, azt hiszem, sok mindent megtudtunk. Illő és hasznos is lenne, ha kiteregetnénk a mi kártyáinkat is.
(És kezdik elmondani, ki tudja, hányadszor, Ilolo dalától a megtalált elefántcsont térképig. Közben illatos zöld teát szolgálnak fel, és ánizsos aprósüteményt.) Vége a mesének…
Mitra Mahádévi találja meg leghamarabb az ide illő szavakat.
– Önök most természetesen látni szeretnék a 28 szuenót.
– Látni, és ha lehet, beszélni velük.
Mitra Mahádévi személyesen kísérte el őket a rendészlaktanyába. Útközben egy gyümöleslerakattól beszereztek fél mázsa piros európai almát. A laktanyában a tanácselnököt és híres vendégeit katonai tiszteletadással fogadták. A parancsnok fiatal ember volt. A 28 szuenó őrizetét, ellátását a már említett idős őrmester intézte.
– Muhammad Krisán, tisztelettel jelentkezem!
– Mit csinálnak a védencei?
– Tisztelettel jelentem, alusznak a nagy hangárban. Nappal mindig alusznak.
– Mit gondol, ha megnézzük őket, felébrednek?
– Ezek ugyan nem! Tíz perc múlva enni kapnak, akkor is nehezen térnek magukhoz.
– Vezessen, őrmester!
A nagy hangár a régi időkben repülőgépek és helikopterek javítóműhelye lehetett. Ma a rendészeti gyorsjáratú graviplánon közlekednek, ezek a központi telepről indulnak. A hangár üres.
Belépnek. Hevenyészett fekhelyeken kis fekete lények kuporognak mozdulatlanul, mint hóviharban a kivert kutyák.
Lepedőt, párnát, pokrócot kaptak, abba burkolóznak… és fáznak. Siralmas látványt nyújtanak, aligha nevezhetők embereknek. Rendkívül soványak, a szó legszorosabb értelmében csont és bőr mindegyik. Közülük egyetlen egy állva bóbiskol, pokrócába burkolózva. Valamelyest erősebbnek, teltebbnek látszik a többinél.
– Ez az, aki megszökött öt éve, és jelentem, tegnap visszajött – mondja az őrmester.
Félhomályos a terem, semmi sem mozdul. A levegő áporodott, mosdatlan testek izzadsága bűzlik.
Liuna szavakba foglalja az érzéseit:
– Látom a Flores-tenger csillogását, a fehér habos hullámgyűrűt, a szikrázó kék ég alatt hajladozó pálmafákat, az ezer színű orchideákat, dús levű, édes gyümölcsöket… a kedves kis ágyakat, a fürdőszoba vízköpőit… szinte tapintani tudom Csui-Sut atyai védelmét… Szörnyűség, milyen mélyre süllyedt ez a boldogtalan nép!
Durván nyílik a vasajtó. Három rendész két kegyetlenül csörömpölő vas kézikocsit tol be. Éles hangú csengőjük darabokra töri az álmos csöndet.
– Ébresztő!… Hé, ti majmok, ébredjetek!… Itt az ebéd! Mozgás!… Gyerünk! Gyerünk!… Sorakozó!
Az egyik kocsin hatalmas kondér, benne piros paprikás zsírban húsdarabok és főtt krumpliszeletek úszkálnak. Berci közelebbről megnézi, megszagolja.
– Hasonlít a magyar gulyáshoz. Nagyon ízletesnek látszik. Megkóstolnám…
A másik kocsin bádogtányérok, kanalak és kenyér.
A szuenók lassan, nehézkesen mozdulnak, felemelkednek, nyújtózkodnak, egy cseppet sem sietnek. A kondéros rendész rájuk rivall:
– Hét, ti rondaságok! Mozogjatok! Meddig álljak itt?! Sorakozóóóó!!! – üvölti. – Ha nem álltok azonnal sorba, kiöntöm az ételt a földre!
Na erre keservesen döcögve, egymásba kapaszkodva, botladozva (mint Bruegel képén a vakok! – döbben a hasonlóságra Liuna) felsorakoznak. Kezdődik az osztás. Bádogtányér a kézbe, két merőkanál a gulyásféléből, kenyér és kanál, a szuenó a fekhelyéhez tántorog…
Mahádévi intésére Bercinek is hoznak kóstolót. Szíriusz kapitány is lenyel egy falatot.
– Igazán jó – állapítják meg.
A szuenók meg csak ülnek az ágyaikon komoran; némán, ujjaikkal piszkálják a piros lében úszkáló krumplit… egyik-másik a szájába nyomkodja, kínlódva majszolja… falatka kenyeret is gyömöszöl hozzá… nagyon lassan, kimérten, alig-alig esznek… A hús mind ott marad a tányérokban.
Az egész szomorú szertartás alig pár percig tartott. A teremben újra csend és mozdulatlanság… A szuenók összekuporodnak. A tányérok a jócskán megmaradt étellel és kenyérrel mellettük hevernek a fekhelyen. Az őrmester panaszkodik:
– Kezdetben azt hittük, hogy majd később megeszik Náluk hagytuk a maradékot. A bitangok azonban nem ették meg. A levet szertelocsolták, a hússal és kenyérrel dobálóztak. Most már nem marad náluk… Tetszik látni: mennek az embereim, összeszedik, visszaöntik a kondérba. Moslék lesz belőle. Ettől híznak a disznaink.
Szíriusz kapitány elérkezettnek látja az időt.
– Őrmester, szólni szeretnék hozzájuk.
– Tessék, uram, szóljon. De ne reméljen sok sikert. Aligha figyel majd egy is. Ám tessék, próbálja meg.
Szíriusz kapitány hívja Ilolot:
– Gyere, kislányom, kezdjük a műsort! Te indítod dajkád dalával. Rajta!
Ilolo kedves hangján a komor csöndben felcsendül a dal: – „Kicsi, fekete emberek…”
Már az első hangokra megmozdulnak a renyhe testek, felemelik fejüket, felülnek, némelyek halkan Iloloval énekelnek…
– Ismételd meg, kislányom!
És jómaga is rázendít messzire hangzó basszusán. Az Ötök Tanácsa, Erzsi asszony és Leonida néni is beszáll a kórusba. Most már énekelnek a szuenók is mind! Állnak, énekelnek! Az ének végén felharsan a kapitány hangja:
– Szuenók! Testvéreim! Királyotok, III. Csui-Sut hivására jöttem, hogy segítsek rajtatok, hogy megmentselek titeket! Most szétosztjuk köztetek az ő ajándékát, fejenként három almát!
Váratlanul fülsiketítő fütyülés hangzik, örömük kicsattanó jele. És tolonganak Szíriusz felé.
– Megálljatok! Mindenki üljön le a fekhelyére! Az almákat odavisszük. Csak ott lehet megkapni!… Pierre! Induljatok!
Az Ötök Tanácsa az előre elkészített 3-3 almát pár perc alatt kiosztja. A szerencsétlen kiéhezettek nekiesnek, falják, harapják!
– Szuenó testvéreim! Figyeljetek rám! Az alma a tiétek, nem veszi el senki! Sőt mától kezdve mindenki mindennap kap három almát és egyéb zöldségfélét nyersen, úgy, ahogy szeretitek. Kérlek titeket, legyetek mértékletesek, lassan egyetek! Rágjátok meg jól a falatot! Aki gyorsan eszik, megbetegszik!… Mondjátok utánam: aki gyorsan eszik, megbetegszik! Csoda történik! A beszélni „nem tudó” vagy „nem akaró” szuenók most világnyelven, szép hangosan ismétlik Szíriusz szavait:
– Aki gyorsan eszik, megbetegszik!
Leonida néni e pillanatban színre lép, átveszi a parancsnokságot, lévén ő az étkezés és az étkeztetés nagymestere.
– Viktor Szíriusz! Nem mindegy, hogy ezeket a jámbor, fekete embermadarakat mivel etetik. Jó, jó az alma meg a burgonya meg a répafélék nyersen, de igazi táplálékuk a déligyümölcs: banán, ananász, kókuszdió, narancs, füge…
– Attól tartok, asszonyom, hogy ezek itt északon nehezen szerezhetők be – aggódik Mahádévi úr.
– De mi délről felhozatnánk! – erősködik Leonida. – Viktor Szíriusz, maga felhívhatná a világállam elnökét, De Sanctis urat…
– Nem szükséges, drága Leonida néni – szól közbe Radzs Akola. – De Sanctis úr annak idején kiadta az utasítást, hogy a Szunda Légi Közlekedés a Szíriusz-expedíció minden kívánságát teljesítse. Kapitány úr beszéljen padangi központunkkal: szerezzenek be két tonna vegyes déligyümölcsöt. Holnapután reggel repülök érte. Graviplánom teherbírása pontosan két tonna. Rakodással együtt megjárom öt óra alatt. Délutánra itt leszek a Nagy-Szunda-szigetek minden kincsével!
Leonida néni huncutkásan mosolyog.
– Erre az útjára, édes fiam, ugye, nem viszi magával Ilolót! Tudom, tudom… sétarepülés! De Ilolo 60 kiló! Hatvan kilóval több banánt hozhat!
Mindenki nevet. Szíriusz kapitány megöleli Akola főpilótát.
– Köszönöm, Radzs fiam. Így cselekszünk!
Körülnéz a hajdani hangárban. Mintha nem is ott lennének, ahová egy órával ezelőtt beléptek. A szuenók ágyaikon ülnek, szófogadóan lassan, de vidáman eszegetik almáikat. Az az egy szuenó áll, aki két napja került elő. A három alma a kezében, büszke, egyenes tartással néz farkasszemet Viktor Szíriusszal. A kapitány int neki.
– Te, fiam… igen, te! Jöjj csak ide hozzám!
A szuenó szép, nyugodt léptekkel közeledik.
– Mit parancsolsz, uram?
– Nem parancsolok, csak kérdezek.
– Kérdezz, uram. Te jó ember vagy. Válaszolok.
– Ugye, te tudsz repülni?
A szuenó sokáig nem válaszol. Aztán valami meleg vidámság villan a szemében. Komolyan bólint.
– Tudok, uram.
– Az itteniek közül csak te egyedül?
– Nem, uram. Vannak még hárman, de ők nagyon gyengék, éppen csak felemelkednek, hamar elfáradnak, le kell szállniuk. De ha kapnak jó és erősítő táplálékot, ők is tudnak majd repülni.
– Ezután állandóan friss gyümölcsöt esznek. Kapnak banánt, fügét, ananászt. Jól felerősödnek, mire mi visszajövünk.
– Te hová mész, uram?
– Megkeresem Csui-Sutot és népét. Megszabadítom őket a gonosztól!
– Veled mennék, uram. Tudok segíteni.
– Rendben van, velem jöhetsz. Mi a neved?
– Manu…
Még hét napot töltenek Simlában. De nem a városban.
– Eltűnünk az emberek szeme elől – mondja Szíriusz kapitány. – A város északi határában volt hajdanában a lahore-i maharadzsa vadaskertje. Vadak már nem élnek benne. Az utolsó királytigrist száz éve lőtte ki egy angol sport lady. [Egy évvel később, 2281-ben a Világállam parlamentje törvényben tiltotta el a sportvadászatot az egész Földön. A törvény megszegőit 3 évi, állatkertben töltendő kényszermunkára ítélték. Sajnos a tilalom a vízben élő állatokra nem vonatkozott.] De az egyik tisztáson áll egy szép vadászlak, tíz berendezett vendégszobával, konyhával, személyzettel. Mahádévi tanácselnök azt javasolta, költözzünk oda. Vigyük magunkkal a szuenókat is. Beleegyeztem. Rendfenntartókat is kínált. Azokat köszönettel visszautasítottam, csak az öreg őrmestert kértem „kölcsön”, és terepjáró kocsikat. Holnap költözünk!
Hajnali hat órakor Radzs és Ilolo a graviplánnal felderítőútra indult a vadászlakhoz. Fél óra múlva már vissza is érkeznek. Radzs jelenti:
– Mindent tökéletesen rendben találtam. A régi út hepehupás, de járható. Az épület tiszta, kényelmes. Az erdei tisztás le- és felszállásra alkalmas. A környező erdőben sok a szelídgesztenyefa. Termése most érik. A szuenók csemegézhetnek.
Nyolc órakor nagy alaposan megrakott, öttonnás hernyótalpas terepjáró indul az expedíció tagjaival és a 28 szuenóval. Szíriusz kapitány az utolsó járműben maga mellé ültette Manut, a repülni tudót.
– Gyere, beszélgessünk.
– Szívesen, uram.
A poggyászkocsi leghátulsó ülésén foglaltak helyet. Messze mindenkitől.
– Mondd, Manu, mikor hagytad el Csui-Sut királyt és népét?
– Nem hagytam el őket… ma is velük vagyok. Velük élek.
– Akkor hogyan kerültél Simlába?
– A király megparancsolta, hogy kutassam fel és gyűjtsem össze elkóborolt, veszendő népét. Ezt cselekszem időnként.
– Szóval te tudod, hol él Csui-Sut és népe?
– Természetesen tudom uram.
– Elárulnád nekem?
– Szívesen, uram, de nem sokra mész vele.
– Mégis… mi a neve a helynek?
– Az országot az ott élő nép Pőnek vagy Bodnak nevezi. A kínaiak Hszicangnak, az európaiak Tibetnek. Területe kis híján akkora, mint Franciaország, Spanyolország és Nagy-Britannia együttvéve. E három országban összesen 150-160 millió ember él, Tibetben ennek csak egyszázad része! Hatalmas fennsíkjain, sok helyütt 10-12 ezer négyzetkilométeren nem lakik egy lélek sem. Csui-Sut Tibet északnyugati határvidékén telepedett le, a keleti hosszúság 82,5 foka és az északi szélesség 34,2 foka találkozása táján.
Mintha Manu arcán huncut mosoly bujkálna, amikor udvariasan megkérdezi:
– Most már tudod uram, hol élünk?
„Galileire! Ez a »repülőkutya« jól megleckéztetett! – gondolja Szíriusz. – És még fölényeskedik is!”
– Nos, uram, hol élünk?
Szíriusz keményen, de harag nélkül válaszol:
– Szititől északra, Lasungtól nyugatra, Sunká-Sahtól keletre.
Manu apró bogárszemei kerekre tágulnak.
– Nagy tudós vagy, uram!
– Nem vagyok nagy tudós, csak ismerem Tibet térképét. De te, Manu, valóban nagy tudós vagy. Olyan pontosan meghatároztad néped lakóhelyét, mintha diplomás földrajztanár lennél.
– Nem vagyok földrajztanár, uram, de diplomám van, nem is egy, hanem három! Fizikus, villamosmérnök és mezőgazdász vagyok.
Most Szíriusz kapitányon a sor, hogy csodálkozzék:
– Ma a meglepetések napját éljük!… Melyik egyetemre jártál?
– Egyikre sem. Kormányzói engedéllyel levelező hallgató voltam Bombayben. Az egyetemet belülről nem is láttam.
Szíriusz gyönyőrködve nézegeti az élénk arcú, apró szuenót. Vajon hány éves lehet?… Milyen kár… nem meri végiggondolni. Manu mintha a szeméből olvasna.
– Tudom, mit forgatsz a fejedben, uram. Azt, hogy mi, szuenók rövidebb életűek vagyunk, mint az emberek.
– Manu barátom, én ezt nem így fogalmaznám. Ti is emberek vagytok, erre éppen te vagy a legfőbb bizonyíték. Sajnos I. Csui-Sut naplójából tudjuk a szomorú igazságot, hogy a szuenók átlagos életkora 15-16 év.
– Hála II. vagy Nagy Csui-Sutnak, ennél sokkal több. Én, uram, betöltöttem a húszat. Élni fogok talán 35 éves koromig. Nem vagyok biológus, nem tudom, hogy Nagy Királyunk hogyan csinálta, de az tény, hogy az ő uralkodása alatt életkorunk átlaga a kétszeresére nőtt, és még mindig növekvőben van.
Élesen csikorog a terepjáró lánctalpa… nagyot zökken.
– Mi történt? – hangzik a riadt kérdés mindenfelől.
Muhammad Krisán őrmester futva közelít.
– Kapitány úrnak jelentem, az első kocsi előtt az út közepén egy jól megtermett tigris ül. Nem hajlandó elmozdulni, hiába riasztjuk. Parancsot kérek, használjunk-e fegyvert.
Leonida hallgatja a jelentést.
– Szent Leonida! Tigris!… Azt mondták, száz éve pusztult el az utolsó!
Pintonnak van kedve tréfálkozni.
– Az az utolsó előtti volt. Ez az utolsó!
– Gyerekek! Azonnal be az utasfülkébe! – tereli őket Leonida néni. – Az ajtókat bezárni!… Viktor Szíriusz, intézkedjék! Mire vár? Lője le valaki azt a fenevadat!
– Arra várok, kedves Leonida, hogy mit tanácsol Manu.
– Ez a… ez a… kis fek…
– Igen, ez a kis fekete ember. Nyilatkozz Manu fiam, mit tegyünk? Mit tudsz erről a tigrisről?
– Semmit. De azonnal elintézem, kapitány úr. Beszélek vele.
Kecses mozdulattal kiugrik a terepjáróból… széttárja szárnyait, szélesen, csillogón… könnyedén elrugaszkodik a talajtól, és három-négy csapással már a dús lombú fák fölé emelkedik. Onnan szélsebesen siklik az első kocsi irányába, ahol a makacs tigris forgalmi akadályt képez.
– Ikarosz, ha ezt látnád! – sóhajt Liuna.
Erzsi asszony is jelen van.
– Gyönyörű! – lelkesedik. – Ez a csúf, csupa csont, csámpás emberke milyen csodálatos, amikor repül!
Alig telik el öt perc. Az óriási, göcsörtös tölgyek fölött feltűnik Manu. Kiterjesztett szárnyait átsugározza és sokszínűvé varázsolja a napfény. Hosszú siklórepüléssel ér földet Szíriusz kapitány előtt.
– Jelentem, elküldtem őt. Csíkos barátom megígérte, hogy elkerül minket. Indulhatunk nyugodtan…
Idézet Liuna naplójából:
Másnap reggel Radzs Akola korán indult. Padangba repült a megrendelt déligyümölcs szállítmányért. Délután megérkezett két tonna banánnal, ananásszal, mangóval megrakodva. A szuenók boldogan nevetnek, táncolnak… Manu kijelölte a határt, amit nem szabad átlépniük. Engedelmesen szót fogadnak, mert félnek a tigristől. Szemlátomást erősödnek, izmosodnak. A három ép szárnyú, Manu vezetésével, naponta gyakorlatozik. Már száz-kétszáz méterre is felemelkednek, és fogócskát játszanak a levegőben…
Eltelik egy hét. Szíriusz kapitány haditanácsra hívja háza népét.
Közéjük tartozik már Manu is. Szeretik őt, és bíznak benne.
– Barátaim – kezdi mondókáját Viktor Szíriusz –, egykét nap, és indulunk! Felkeressük utunk végcélját, Csui-Sut királyt. Fel kell készülnünk arra, hogy nem fogadnak tárt karokkal… De folytasd te, Manu. Ne én mondjam el!
– Folytatom. Húsz évvel ezelőtt, amikor születtem, III. Csui-Sut király éppen nyolcvanesztendős volt, és szomorú magányosságban élt. Vágyakozott feleség és gyerek után. Még férfinak érezte magát, de tudta, hogy csak néhány éve van hátra.
Ekkor éppen Európába kellett utaznia, Görögországba, ahonnan a rádió adó-vevő állomásunk teljes gépi berendezését kellett elhoznia, és onnan hozta a királynét is, akinek Thémisz a neve.
Thémisz harmincéves volt, és gyönyörű! Ezt édesanyám mesélte… mert én akkor születtem. Azóta húsz év telt el. A királyné már az első héten bejelentette: televíziót akar nézni, különben nem marad itt! Villanyáramunk volt… A király hozatott neki. Először egyet, azután többet is, végül a kőből épült és kőbe vájt királyi palota valamennyi helyiségében felállítottak egy televíziót. És minden szuenó nézhette. A királyné boldog volt. Később Thémisz bútorokat kért a régiek helyett. Az új bútorok megérkeztek, a királyné boldog volt. Még később úszómedencét akart, színesen kivilágított meleg vízzel és szaunával. A király megépíttette ezt is, mert víz és energia bőven állt rendelkezésünkre. A királyné boldog volt… a király azonban boldogtalan, mert a királyné nem szült neki fiút. De még egy silányka lányt se. A királyné nem akart szülni… félt, hogy megcsúnyul!…
– Köszönöm a válaszodat, Manu.
– Szívesen. Kérdez még valaki?
– Én szeretnék – jelentkezik Berci.
– Kérdezz.
– Manu! Téged ki tanított, ki nevelt?
– III. Csui-Sut király személyesen. Mindent neki köszönhetek. Nélküle semmi se lennék…
– Szereted őt, és hálás vagy neki?
– Szeretem, és hálás vagyok. Az életemet adnám érte!
– Mikor láttad őt utoljára? Mikor beszéltél vele?
– Körülbelül egy éve. Ő személyesen bízott meg azzal, hogy kutassam fel és mentsem meg kallódó szuenó testvéreimet. Még a szavaira is jól emlékszem: „Manu fiam, csak benned bízom, mert tudom, hogy okos és erős vagy. És a királyné is csak benned bízik.”
– Úgy?… És az elmúlt év folyamán, ha jelentéstételre hazarepültél, nem beszeltél a királlyal?
– Nem lehetett. Súlyos beteg volt, magas lázzal feküdt, gyakran eszméletlen állapotban. Nem engedtek be hozzá. A királynénak jelentettem. Nagyon megdicsért, és újabb feladatokat kaptam…
– Ha a királyné olyasmit kérne, ami a királynak ártana, teljesítenéd?
– Nem, soha!
– Ismersz olyan szuenót, aki teljesítené?
– Sajnos igen.
– Ki az?
– Nem is egy. Mindenki, aki alkoholt iszik, és kábítószerrel él.
– Hát vannak ilyenek? Kitől tanulták?
– A televíziótól.
– Ki adott nekik alkoholt és kábítószert?
– Nem tudom… szerezték.
Berci töpreng kis ideig, aztán mégis megkérdezi:
– Mondd Manu, nem gondoltál még arra, hogy téged nem a király küldött elcsellengett testvéreid felkutatására, hanem a királyné?
– Azt hiszed?
– Azt hiszem, ő kérte a királyt, hogy veled kerestesse az elkóborolt szuenókat…
Liuna hirtelen felpattan, és a tiszta igazmondás hangján „szónokolni” kezd:
– Mert útjában álltál gonosz terveinek! El kellett téged távolítani!… Ezt persze nem mondta!
– Nem mondta… és én nem mertem erre gondolni. Talán tévedsz, kedves Liuna…
– Manu, figyelj!… Tudod, hogy Csui-Sut király segítséget kérő rádióüzeneteket küldött Szíriusz kapitánynak. Valószínű, hogy a ti adótok sugározta át Hold Állam stacionárius műholdjára, és az ismételgette, utasítás szerint. A szöveg sérült volt. Hol sérülhetett meg, mit gondolsz?
– Nem tudom.
– Majd én megmondom! A műholdon nem, mert ott nem érinti emberi kéz. Itt sérült meg adás közben! Kik dolgoznak Csui-Sut adóján?
– Két technikus dolgozott. Az egyik Bolo-Bolo volt, becsületes fiú, a barátom. A másik Nakami nevű, nem ismerem.
– Miért mondtad múlt időben, hogy ketten dolgoztak?
– Mert Bolo-Bolo szerencsétlenül járt. Meghalt.
– Mi történt vele?
– Túl magasra repült fel, ahová már nem szabad. Talán eljegesedtek a szárnyai. Lezuhant…
– Mikor történt ez?
– Idén tavasszal.
– Szíriusz bácsi! Mikor tetszett kapni az első segélyt kérő táviratot?
– Idén tavasszal – válaszolja komoran Szíriusz.
– Manu! Elmondjam neked, miért és hogyan halt meg a barátod, Bolo-Bolo?
– Köszönöm, most már nem szükséges. Gondoltam én erre sokszor… de nem mertem elhinni, nem volt bizonyítékom. Most már van! Egyezik az időpont! Most már én is el tudom mondani! Valaki „tetten érte”, amikor éppen a király segélykérését akarta leadni. Meg akarta akadályozni.
Dulakodtak… a szalag elszakadt. De Bolo-Bolo erős volt, támadóját legyőzte. Gyorsan úgy-ahogy összeragasztotta a szalagot, az adást az ismétlési utasítással éppen befejezte, amikor többen megrohanták, lefogták, elhurcolták, felrepültek vele jó magasra, fejbe verték és elengedték… Így „jegesedtek” el a szárnyai… Ilyen „eljegesedési” baleset az elmúlt néhány évben többször is előfordult…
– Szép, logikus történet volt Manu – mondja Szíriusz kapitány. – Liuna, kislányom, van még valami meglepetésed számunkra?
– Akad. Egy jellemrajz. Címe: Thémisz, a görög nő. Szép, de buta. Minden szép, de buta nő sorsa előbb-utóbb tragikusra fordul. Unja magát, unja az életet, másokat okol kudarcaiért, gyűlölködővé válik. Ki akar törni ketrecéből! Élni! Élni akar a maga módján!… Ezért örül a szuenók pusztulásainak, és sietteti azt… ezért örül a király betegségének, és sietteti azt is!
Szíriusz elgondolkozik.
– Igen… lehet, hogy így történt, de következtetésednek van egy gyenge pontja. Mi haszna származik a görög nőnek abból, ha elpusztítja a szuenókat, és megöli a királyt? Ő itt maradna egyes-egyedül a Nagy Hegyek Országában… megfagyni vagy éhen halni!
– Nem tudom, Szíriusz bácsi, de majd megtudjuk.
– Kitől?
– Esetleg tőlem – szólal meg Manu.
– Te tudod? – csodálkozik Liuna.
– Tudok következtetni. Most tanultam meg tőled.
– Nos, akkor mondd meg: mi haszna lenne, ha itt maradna?
– Semmi. Nem maradna itt. Felpakolná az államkincstárt, és megszökne vele Görögországba!
– Hoppá! – Ez Pinton kissé gyermeteg felkiáltása. – Hát államkincstár is létezik? Erről eddig nem esett szó!
– Mi lehet benne? – érdeklődik Berci.
– Igazgyöngyök, gyémánt, rég elsüllyedt kalózhajók megtalált zsákmánya, mindez még az indonéziai hazából – sorolja Manu –, és a Himalája aranya. A szuenók szorgalmasan dolgoztak, és II. vagy Nagy Csui-Sut idejében háromezren szűrték, serpenyőzték a hegyi patakok aranytartalmú vizét! A kincseskamra sértetlen… Tudom biztosan. Kombinációs zárjának kulcsszavát csak ketten ismerik: a király és én. De a királyné nem tudja, hogy én is ismerem…
Július 22-én, délelőtt 10 órakor elindulnak hosszú útjuk utolsó, legrövidebb szakaszára. A távolságot Manu 700 kilométerre becsüli. Úgy határoznak, hogy lassan és alacsonyan fognak repülni, mivel Manunak az útjeleket kell figyelnie.
– Csui-Sut népének nem szabad meglátniuk Manut – magyarázza Szíriusz –, és nem szabad észrevenniük azt sem, hogy ismerjük a hozzájuk vezető utat. Az út első felét rendes utazási sebességgel, nyílegyenesen teheted meg, de a második felében kanyarodnod kell jobbra-balra, és rádión hívni őket szüntelenül…
Már túl vannak az ötszázadik kilométeren. Sziklás hegyek, őserdők, fennsíkok, szakadékos völgyek, vakítóan fehér gleccserek, rohanó hegyi patakok, vízesések és hideg vizű tavak fölött repülnek. Alacsonyan, és teljesen zajtalanul… („Itt Szíriusz kapitány… Itt Szíriusz kapitány… Keresi Csui-Sut népét… Szíriusz kapitány keresi Csui-Sut népét… Vétel…”) Az utolsó száz kilométeren egyetlen embert sem láttak. Ideális lakótér rejtőzni akaróknak!
– Lakótérnek lehet ideális – állapítja meg Leonida –, de élettérnek aligha. Mit esznek ezek a szegény szuenók?
– Ugyanazt, amit a zergék, vadkecskék, vadjuhok – válaszolja Manu. – Fák, bokrok termését, fiatal hajtását, kérgét, magvakat. Rendkívül egészséges és tápláló…
– Amíg nem keverik hússal, és nem locsolják pálinkával! – jegyzi meg Kocsis Erzsébet.
– Igazságot mondtál, asszonyom. Alig száz évvel ezelőtt, második királyunk idejében, háromezer erős, egészséges szuenó élt és vígan röpködött. Ma háromszázan, ha vagyunk, és szárnyait legfeljebb száz szuenó tudja használni…
Hallgatnak egy sort, aztán Szíriusz megkérdezi: – Jó irányban haladunk?
– Légy nyugodt, uram, errefelé már minden sziklát, minden szakadékot ismerek.
(„Itt Szíriusz kapitány… Keresi Csui-Sut népét… Szíriusz kapitány keresi Csui-Sut népét… Vétel…”)
– Nincs semmi eredmény, Berci?
– Jelentem: semmi… – és darálja tovább a szöveget.
Most az északi horizonton víztükör csillan.
– Hatalmas tó, Fehér Kucsmának hívják – tájékoztat azonnal Manu –, mert soha nem fagy be. Meleg források táplálják. Nyáron 30-32, télen 14 fokos a hőmérséklete. Ilyenkor óriási fehér ködkucsma ül rajta, innen a neve. Átmérője 10 kilométer. Túlsó partjához már közel esik a szuenók lakóterülete, ezért az innenső parton leszállunk, és felverjük sátrainkat. Forrást is találunk a közelben, és a tóban a nektek oly kedves aranypettyes pisztrángok úszkálnak.
– Tetszik hallani, Leonida néni?! – diadalt hirdet Berci hangja. – Amikor otthon a könnyű dobó orsós horgászbotomat csomagoltam, meg a tízes zsinóromat, nevetni tetszett: „Bálnát vagy cápát akarsz fogni az Indiai-óceánban, te fiú?!” Most mit tetszik szólni: pisztrángot akarok fogni a Fehér Kucsmában!
Leonida kerek arca, mint a mosolygó telihold.
– Megsütöm, ha fogsz! Vajban, ropogósra.
Áll már a négy sátor. Leterítették a vízhatlan padlóborítást, és a kompresszorok percek alatt felfújták a dupla falakat. Laposra csukott ágyak, asztalok, székek kerültek elő a graviplán gyomrából, és nyíltak ki gombnyomásra.
A négy sátor az erdő szélén egyenes sorban áll, és a tóra néz. Az elsőben a férfiak alszanak, a másodikban a nők, a harmadikban az ultrarövid-hullámú adó-vevőt állították föl, a negyedik pedig konyha és ebédlő. Az expedíció tagjai a sátrak körüli mohaszőnyegen sétálnak, hevernek. A sárga kövirózsák borította domboldalon nyugszékeket állítottak fel, Liuna – azúrkék gumimatracán – egy pompás, piros virágú császárkorona árnyékában pihen. Berci már megfogta beígért pisztrángjait. A konyhasátorból forró olvadt vaj sercegését hallani. A híradó sátorban Berci újból ismételgeti:
– Itt Szíriusz… itt Szíriusz kapitány… Keresi Csui-Sut népét… Keresi Csui-Sut népét… Vétel…
Manu eltűnt, nem látni sehol. A tölgyek lombozata alá állított graviplán csomagterében rejtőzik. Ott nem fedezhetik fel kandi szuenó szemek, nyugodtan allhat. Este óvatosan előbújik, ő a tábor éjjeliőre.
Harmadik napja folyik ez a csapatjáték. Szakadatlanul adja hivását az URH-állomás – most magnószalagról –, közben az emberek békésen teszik a semmit, jelezvén, hogy jelenlétük jó szándékú, baráti… de Csui-Sut népének még mindig nincs nyoma!
– Máig itt vannak, tőlünk alig húsz kilométerre, a tó túlsó oldalán. Ott van a vízerőmű, a szuenók barlangvárosa, a király mészkőbe vésett, pazar palotája. Egészen biztos, hogy tudnak jelenlétünkről… de a király már nagyon beteg, lehet, hogy nem is ura akaratának, a királyné meg bizonytalankodik. Azt gondolom, uram, tegyük meg mi az első lépést. Holnap hajnalban „megérkezem” a palotába, mint aki messziről jött. Jelentkezem a királynénál. Szája íze szerinti „jó” híreket hozok neki. Aztán alaposan körülnézek. Morota hadnagy, a testőrség parancsnoka ifjúkorunkban a barátom volt. Kiszedem belőle valahogy, mit tervez ellenetek a királyné… Holnap éjjel itt leszek újra, és jelentem, amit megtudtam.
– Helyeslem a terved, Manu, és köszönöm. Holnap éjjel én és Csibész őrködünk. Liuna császárkoronája alatt fogsz megtalálni minket.
Pierre hevesen közbeszól:
– Nem egyezünk bele! Mi, férfiak úgy határoztunk, hogy Szíriusz bácsi egymaga nem őrködhet! Kegyetlenül kifáradna, és nem is volna az igazi őrködés. Hiszen három-négy órás éjszakai ébrenlét után az ember nem tud koncentráltan figyelni. Éppen ezért minden őrséget kétóránként váltani szokás. Mi is váltani fogjuk!
Szíriusz kedvét leli az aggódó fiú szavaiban, de a tekintélyét mégiscsak meg kell őriznie.
– Le fogtok váltani engem? Így határoztatok?
– Igen… azaz szeretnénk leváltani, ha Szíriusz bácsi is beleegyezik. Nem virraszthatja át az éjszakát. Aludnia kell!
– Ki mondta, hogy nem fogok aludni?
– Azt tetszett mondani, hogy holnap egész éjjel Liuna császárkoronája alatt fog őrködni…
– Őrködöm, és közben remélhetően jóízűen alszom.
Pierre elámul.
– Alva tetszik őrködni?
Liuna már csavargatja piros hajfürtjeit.
– Nézzétek – kiált Berci –, ő már tudja!
– Tudom bizony! – nevet a lány. – Hiszen Szíriusz bácsi megmondta, hogy ott lesz Csibész is! Csibész, aki nem fárad el, nem lesz álmos, nem kell aludnia! Csibész gép, tud figyelni egész éjszaka, és a legkisebb szokatlan zajra is észrevétlenül ébreszti Szíriusz bácsit!
– Így bizony! Így lesz – nevet most már Szíriusz is –, és azt hiszem, ez mindenkit megnyugtat. Csibész érzékelni tudja, ha a földön vagy a levegőben ezer méteren belül idegen személy vagy tárgy közelít hozzánk. Radarja megbízhatóan letapogatja, engem azonnal ébreszt, s én felkészülve várom az érkezőt. Lesz nálam altatószer és minireflektor… Ilyen feltételek mellett őrködhetem egész éjjel?
Pierre kihirdeti az Ötök Tanácsa határozatát:
– Természetesen igen, mert váratlan helyzetben mégiscsak Szíriusz bácsi tudja a legjobban, mi a teendő…
Három éjjelen át zavartalanul aludt őrhelyén Viktor Szíriusz.
Manu nem tért vissza. Aggódni kezdtek.
– Mi történhetett ezzel a derék, becsületes szuenóval?
Költői kérdés volt, mert senki sem válaszolt.
– Talán rájöttek, hogy a mi oldalunkon áll, és „megfagytak” a szárnyai?
– Nem valószínű. – Ez Szíriusz kapitány véleménye. – Manu sokkal értelmesebb, mint szuenó testvérei meg a görög nő. Talán valami váratlan esemény tartóztatta.
– Nekem sohasem tetszett ez a fekete fiú – szól Leonida. – Nem lehetetlen, hogy elárult minket a királynénak! Átállt az ő oldalára! És akkor ugyancsak szedhetjük a sátorfánkat, ha ép bőrrel akarunk innen szabadulni!
Liuna a gyanúsítottat harcosan a védelmébe veszi: – Manu nem lehet áruló! Nem olyan ember! Leonida gúnyosan válaszol:
– Ember? Azért, mert írni, olvasni meg számolni tud? Láttam a cirkuszban már sok mindenttudó, idomított állatot. Egyikről sem állították, hogy ember!
– Leonida néni – támad most Pierre –, miért lenne Manu hűtlen hozzánk, amikor ő és népe tőlünk csak jót kap!
– Miért? Miért?… Megmondom. Az államkincstár ajtózárjának kulcsszavát csak ketten ismerik… Nem én találtam ki, ő mondta! És bizonyára elég ez a kincs kettőnek is! A királynénak és neki!
Elhangzott a csúnya gyanúsítás.
Sokáig rágódtak rajta, tépelődtek magukban… de nem szólt ellene senki. Liuna Steff ugyan próbálkozott egy halvány „én nem hiszem”-mel, de nem jutott tovább. Érezte, hogy a hit most édeskevés.
Szíriusz kapitány megfontoltan beszélni kezd. Azt mondja ki, amire Liuna gondol:
– Ez nem hit kérdése. Tények erősítik a gyanút. Én mégis csatlakozom Liunához, és kimondom: hiszek Manu hűségében. De ez a hit csak ahhoz elegendő, hogy a saját életemet kockáztassam. A tiéteket nem! Magatoknak kell dönteni, mit tegyünk. Ha Manu átállt az ellenséghez, akkor minden pillanatban megtámadhatnak minket. Száz szuenó tud repülni. Közülük negyvennek valamilyen ósdi fegyvere is van. Igaz, hogy a mi lézervetőink sokkal erősebbek, de százan nyolc ellen, ez nem megnyugtató arány. Arról nem is beszélve, hogy nem fogok halomra öldösni száz ártatlan kis fekete embert, hogy mentsem a magam bőrét! Csak azt tehetjük tehát, hogy be a graviplánba, és gyorsan menekülünk!
– Ha tudunk. Ha még lehet…– mondja Radzs Akola – mert ha Manu valóban áruló, akkor az őserdő takarásában már rég körülkerítettek minket, hogy meg ne szökhessünk.
Erzsi asszony kér szót.
– Még nem vezettem olyan ásatást, ahol valamilyen életveszélyt ne kellett volna vállalnom. Hol a sivatag tikkasztó forróságát, gyilkos homokviharát, hol a ránk omló sok tonna földet, hol garázda rablókat. De azért mindig volt valahogy. Nem féltem, és ezektől a kis feketéktől sem félek. De a gyerekek életéért felelősek vagyunk. Őket biztonságos helyre kellene szállítanunk…
– Hogy képzeled ezt, édesanyám?! – háborog Berci. – Vedd tudomásul, hogy nem fogok ölbe tett kézzel, „biztonságban” kuksolni, amíg téged veszély fenyeget! Csak jöjjenek ezek a kis barlanglakók! Van elég lézer fegyverünk! Nem ölök én meg egyet sem, de aludni fog az egész szuenó hadsereg! Arról nem is beszélve, hogy Radzs graviplánja, végső esetben, iszonyú fegyver!
– Berci nem túloz. A graviplán lángvetői és lézerágyúi valóban roppant tűzerősek. Nem félek semmiféle támadástól – mondja Radzs Akola –, száz támadó szuenót két perc alatt megsemmisítek!
Ilolo följajdul:
– Édes Radzs! Nem szabad megölnöd egyet sem!
– Ilolo, a szuenók őrzőangyala! – rikkant Pinton.
– Rendben van, ígérem, nem ölök meg egyet sem. De gondold csak el, ha a levegőben repülőket elaltatom, lezuhannak. Tele lesz a testük kék és zöld folttal, kezüket-lábukat törik. Kórházat nyithatsz.
– Vállalom. Szíriusz bácsival meggyógyítjuk őket!
– Én is vállalom – bólint rá Szíriusz. Majd folytatja: – Nos, akkor megállapodtunk, hogy maradunk. Egyetlen módosítást javasolok: féltem a nőket. Szeretném, ha sötétedéskor ők is a graviplánba lopóznának.
– Szó sem lehet róla! – fojtja Szíriuszba a szót Leonida.
– Harcolni akarunk! Én a húsvágó bárdommal védekezem, Erzsikének meg van egy formás kis acél régész ásója!…
A nap izzó, vörös korongja lassan közelít a messzi horizonton csillogó Karakorum havas, csipkés csúcsaihoz. Pár perc múlva elmerül mögöttük. Gyorsan jön a sötétség. A megbeszélt haditerv szerint mindenki elfoglalja kijelölt helyét. Radzs Akola szerencsésen eljutott már a tölgyek alatt rejtőző graviplánig. A vaksötétben csöndesen lapul benne. A többiek befejezik a vacsorát, majd ki-ki hálósátrába vonul. Szíriusz kapitány, Csibésszel a karjában, Liuna kék gumimatracán a császárkorona tövében fekszik. A hálósátrukban a férfiak jó melegen felöltözve, kezük ügyében az altatólézerrel, fekhelyeiken gubbasztanak. A nők sem feküdtek le. Leonida ágyán ülnek… és félnek. Liuna így fogalmazza meg előérzetét:
– Ma történni fog valami váratlan… valami rossz!
Leonida néni nyugtatja:
– Bízzál kislányom, bízzál Viktor Szíriuszban.
– Leonida néni bízik benne?
– Én, kedvesem, sokat acsarkodtam vele, sokat ostoroztam a könnyelműségéért… de tudom, ha bajba keveredik, abból mindig kimászik valahogyan.
Ilolo hirtelen csendet kér.
– Pszt! Hallok valamit.
Ők is hallják már! A félelmetesen magas, sípoló hangot emberi fül éppen hogy érzékeli… aztán szárnycsattogás…
Csibész is hallja… de nyugodtan marad, hiszen ismerős közelít. Szíriusz is hallja. Gyorsan a lézervetőhöz kap… szerencsére elkésik! Könnyű, de kemény élő test zuhan rá, szárnyak borítják be, és mintha acélbilincsek szorítanák, moccanni sem tud!… Suttogást hall, de mindent tisztán ért:
– Ne mozdulj, uram! Manu vagyok! Bízzál bennem! Csak másodperceink vannak! Nagyon figyelj! Tegyétek, amit mondok…
– Bízom benned, Manu.
– Mindenki feküdjék az ágyába. A fegyvereket dugják el. Ne védekezzenek egy ujjal sem! Akkor nem esik bántódásuk. Uram, te se védekezz! Negyven testőr közelít, közöttük vagyok én is! Testőr lettem. Mivel sokkal gyorsabb vagyok náluk, megelőztem őket, hogy megtudd: a királyné elraboltat. Elviszünk hozzá. Veled leszek, vigyázok rád!… Most mennem kell, hogy idejében csatlakozhassam a többiekhez… Két percetek van uram, a felkészülésre!
Egy szemvillanás alatt felszáll. Eltűnik a sötétben…
Szíriusz felugrik. Csibészt elszalasztja Radzsért. Ő a férfiak sátrához fut, közben áthívja a nőket is. Halkan, de mégis rendkívül határozottan, keményen beszél:
– Parancsot hirdetek! Vitára nincs idő! Engedelmeskednetek kell!… Két perc múlva itt lesznek a szuenók. Mindenki az ágyába fekszik, úgy tesz, mintha aludna. A fegyvereket rejtsétek jól el. Védekezni nem szabad! Egy ujjal sem! Megértettétek?… Nem történik bántódástok. Engem fognak elrabolni!
Futva érkezik Akola. Szíriusz gyorsan tájékoztatja:
– Ha elvittek engem, azonnal a graviplánban gyülekezzetek! Oda küldöm utasításomat, hogy mi a teendő. Radzs, most siess vissza a gépedhez. Fuss!…
– Hogyan jut el hozzánk az utasítása? – kérdezi Erzsike.
– Még nem tudom, de el fog jutni. Lehet, hogy Manu viszi. Manu nem áruló! A barátunk!… Vége! Több kérdésre nincs idő! Tíz másodperc alatt tűnjetek el! Az ágyatokban „aludjatok”!
Mint felriadt nyulak szaladnak szét, ki-ki a fekhelyéhez. A fegyvereket gyorsan eldugdossák, fejük búbjáig betakaróznak.
Csend van… borzasztó csend… csak a szívek dobognak.
Akkor nagyon távolról éles, magas sípolás hallatszik… gyorsan erősödik, közeledik… már hasogatja a füleket… aztán csattogás, surrogás… csitt-csrrr-csitt-csrrr… mintha egyszerre száz szőnyeget püfölnének. A sátrakba tíz-tíz szuenó ront be, lefogják az ágyakban fekvőket. Tíz másik az ebédlősátor napvédő ponyváját szakítja le, és Szíriuszhoz repül vele, akit – karjában Csibésszel – a negyedik csoport szuenó tartja mozdulatlanságban. Most ráfektetik a napvédő ponyva közepére, nyolcan körülállják, megragadják a ponyva szélét, és elrugaszkodnak.
– Hallgassátok a rádiót… Hallgassátok a rádiót… – kiáltja Szíriusz.
Már sebesen emelkednek… már az őserdő fölött repülnek. Szíriusz kapitány addig forgolódik, ügyeskedik a feszes repülőponyván, amíg egyik keze Csibész orra mellé nem kerül…
Fél percig tart az egész. Liuna riadtan suttogja: – Szíriusz kapitány fogságban…
Már bent ültek valamennyien a graviplánban. Leonida néni szörnyülködik:
– Elvitték Viktor Szíriuszt!… Elhurcolták, mint egy zsák krumplit!… Szent Leonida, segíts! Ha leejtik a magasból, Viktornak vége!
Pierre megtalálja a megfelelő nyugtató szavakat.
– Dehogy ejtik, dehogy ejtik! A királynénak élve kell Szíriusz bácsi! És ott van Manu is, vigyáz rá!
Bercit izgatja valami.
– Mit kiabált Szíriusz bácsi, amikor már vitték?
Liuna értette.
– Kétszer is kiáltotta: „Hallgassátok a rádiót!”
– Miféle rádiót? – csodálkozik Pierre. – Miért hallgassuk? Van ugyan vevőnk kettő is, egy a sátorban, a másik itt, a graviplánban, de mit hallgassunk rajta?
– Azt parancsolta, hogy elrablása után itt gyülekezzünk: Nos, itt vagyunk. És ő tudja, hogy itt vagyunk…
– De hiába tudja… tehetetlen!
Erzsi asszony véleménye:
– Nem baj, azért csak fogadjunk szót. Kapcsoljuk be a vevőinket, kedves Radzs, hátha történik valami… valami csoda.
– Igenis, bekapcsolom… azaz bekapcsolnám szívesen, de milyen hullámhosszra?
Egymásra bámulnak.
Honnan lehet ezt tudni?
Berci észreveszi, hogy Liuna csavargatja a haját. Nem szól, csak vigyorogva rámutat a lányra.
Liuna természetes egyszerűséggel jelenti ki:
– Tizenegy egész öt tized centiméterre. Csibész hullámhosszára.
Pierre rábámul a lányra.
– Te úgy gondolod, hagy Szíriusz bácsi Csibész adójával…
– Úgy gondolom. Csibész vele van. URH-adóját 50 kilométeres körzeten belül lehet venni.
– De tud-e leadni? – aggodalmaskodik Berci.
– Miért ne tudna? Akkumulátorai két órán át működnek. A mikrofonja jó, tegnap használtuk. Igaz, nem túl érzékeny, elég hangosan kell beszélni.
– Ez az! Hangosan kell beszélni! Milyen nyelven? Világnyelven, amit minden szuenó beszél? Mit tenne az a szuenó brigád, amelyik most fuvarozza őt, ha meghallaná, hogy valakivel beszélget? Csodálkozna. Leszállnának, és keresnék, hogy kivel társalgott. Ha van közöttük esetleg véletlenül egy villamosmérnök, és mért ne lehetne, Manu is az, rájönne Csibész titkára. Vége, megszűnik a rádiókapcsolatunk. Ha nincs közöttük mérnök, és nem jönnek rá, akkor ősi szokás szerint betömik a fogoly száját.
– Rettenetes! – rémüldözik Leonida.
Kocsis Erzsi mostanáig csöndesen kuporgott egy kis pótülésen. Most beszélni kezd:
– Élt a XIX. században egy Samuel Finley Breese Morse nevű amerikai festő, aki feltalált egy pontokból és vonalakból álló ábécét…
Berci már hallott róla.
– A morze ábécé… a morzejelek!… Ki használ ma morzejeleket? Évszázadok óta senki!
– Tévedsz, fiam, mert tanulják és végszükségben használják a hajósok, az űrhajósok és a régészek. Igen, a régészek is. Kerülhetünk olyan helyzetbe, sivatagban, őserdőben, hogy nincs más eszközünk a kapcsolatteremtésre, csak a morze ábécé és a fényjelek.
– Szíriusz bácsi jól tud morzézni – állítja Pierre –, emlékszem, egyszer nagyon csodálkozott, hogy a Hírközben miért nem tanítják a morzejeleket. De vajon tudja-e, hogy Erzsi néni is szakembere ennek a közlési módnak?
– Tudja bizony. Egyszer egymás mellé kerültünk egy konferencián. Az előadó szörnyű unalmasan beszélt. Szíriusz egy darabig meg se mukkant, aztán az asztal alatt átdugott nekem egy cédulát. Az volt ráírva morzejelekkel: EZ AZ EMBER NAGYON BUTA.
És mintha ezt a végszót várta volna a rádió, finoman, szaggatottan sípolni kezdett, így: •• –– –– ••• –– ––•• •• •––• •• ••–– ••• –– ––••
Erzsi asszony felugrik.
– Azt mondta: ITT SZÍRIUSZ
A gép tovább sípol: ––• • ••• –– • –– • ––•• • –– ••• –– –– •• –– –– –– • ––•• • –– –– –– –– –– • –– ––• •••• •–– • ––•• • ––•• • –– –– –– • –– ––•––
– NE VÁLASZOLJ MEGHALLJÁK
A jelek tovább jönnek: •••• •–– • •––• –– • ––•• ––•–– ••–– •––•• ––•• •–– –– –– • –– ––• ––•–– –– •––• –– –– –– •••–– •• ––•• • ––
– HA ÉRTED KÜLDJ EGY RÖVIDET
– Pierre! Sípolj egyetlen rövidet.
Pierre engedelmeskedik:
– Most elválik, hallott-e minket. Ha adni kezd, nem fordítok, illetve nem olvasom, hanem azonnal leírom a szöveget: Papírt, írószerszámot kérek!
Ebben a pillanatban megindul a hosszú-rövid füttyentések áradata! Erzsi asszony nagy rutinnal, folyamatosan írja a sorokat.
„JÓL VAGYOK. A CSILLAGOKON LÁTOM, ÉSZAKRA REPÜLÜNK. CSIBÉSZ ORRÁN NYOMKODOM A HOSSZÚ-RÖVIDET.”
– Szegény Csibész – súgja Pinton.
– Pszt! Hallgass!
„ALACSONYAN, HALKAN KÖVESSETEK. ÖT KILOMÉTER TÁVOLSÁGOT TARTSATOK. KÉREK EGY RÖVIDET, HA MINDEN RENDBEN.”
– Átvettem a parancsnokságot! – intézkedik Radzs Akola. – Fényt gyújtani tilos! Indítok… Berci, keresd meg őket radarral.
– Már rég kitapogattam. Megvannak. Tisztán behozza. Távolság hatezer-ötszáz méter.
– Pierre! Add le a kért egy rövidet.
– Jelentem: leadtam.
– Gyorsítok. Berci, távolság?
– Jelentem: hatezer… ötezer-ötszáz… ötezer… ötezer állandósult…
Ettől kezdve – átvéve a szuenók repülési sebességét – lassan haladnak. Senki sem beszél, de feszültek az idegek, gomolyognak a gondolatok.
Leonida néni: „Jaj! Csak baja ne essék ennek a könnyelmű vénembernek!”
Erzsébet asszony: „Csodálatosak ezek a kölykök!”
Pierre: „Nem leszek lusta. Otthon megtanulom és gyakorolni fogom a morzézést.”
Liuna: „Ezt a kalandot meg kellene írnom. De ki fogja nekem elhinni?”
Ilolo: „Drága, csodálatos Radzs!”
Radzs: „Édes, gyönyörű Ilolóm!”
Pinton: „Szegény Csibésznek meg fog dagadni az orra!”
Szíriusz kapitány már harminc perce utazik a mesebeli „repülőszőnyegen”. Úgy gondolja, hogy a Fehér Kucsma tó fölött szállhatnak, mivel időnként egy-egy sűrű ködfoszlány ellepi őket, és eltakarja a csillagos eget, amely most váratlanul 90 fokos szögben balra elfordul! Csibész! Hol az orrod?…
Hosszú-rövid-hosszú-rövid…
Kocsis Erzsi asszony azonnal írja: „ÁTREPÜLTÜNK A TAVON. A TÚLSÓ PARTON KELETRE KANYARODTUNK.”
Most eseménytelen percek következnek. Egyszerre csak érzi a kapitány, hogy egy kéz alulról, a ponyva túlsó oldaláról tapogatja a háta közepét, aztán kopogtatni kezdi a gerincoszlopát szép szabályos ütemben: kop-kop-kop-kop-kop… kop-kop-kop-kop-kop… Majd megkeresi a fejét, és a durva vásznon keresztül mintha párnát tartana alája. Hirtelen világosság gyúl a tudatában: Manu az! Jelt ad, hogy vigyáz rám!
Szíriusz elmosolyodik (ezt senki sem látja), és visszakopog a „párnát tartó” tenyérre: kop-kop-kcsnedben maradop-kop-kop…
Valami morgást hall messziről. Dübörgés… zúgás… egyre erősebben… Hol is hallott már ilyent?… Megvan! A Niagara-zuhatagnak ilyen a hangja! Gyorsan közelít… már betölti a teret… szünet nélküli, folytonosan bömbölő, földöntúli hang!… Ereszkednek lefelé… hirtelen ezer vízcsepp permetezi az arcát… Még pár száz métert repülnek… lassítanak… majd elég kíméletlenül az utolsó fél méterről leejtik a ponyvát a kemény talajra. „Ezt még gyakorolniuk kell a fickóknak!” – gondolja a kapitány – és ölében Csibésszel –, feltápászkodik.
Közel mellette simára csiszolt, függőleges kőfal emelkedik. Kék műfény világítja meg. Éles fütty hangzik, a nyolc ponyvahordozó villámsebesen fölemelkedik, és a kilencedik vezetésével (ez mintha Manu lenne) a vízesés irányában eltűnnek a magasban. Egyetlen szuenó marad Szíriusz mellett.
Valamilyen katonai egyenruhát visel, rangjelzéssel. Övében régi kézifegyver. Udvariasan meghajol.
– Megérkeztünk. Bocsánatot kérek a goromba földet érésért. Remélem, nem sérült meg.
– Semmi bajom.
– Ha megengedi, bemutatkozom. Morota gárdahadnagy vagyok. Ön a foglyom, Szíriusz úr.
– Engem vendégnek hívtak ide!
– Sajnálom, nem tartozik rám. Királyném kiadta a parancsot, hogy önt, mint foglyot állítsam elő.
– Hát nem Csui-Suthoz megyünk?
– Őfelsége beteg. Önnel a királyné óhajt beszélni. Ha megígéri, hogy nem kísérel meg szökést…
– Eszem ágában sincs! Nem azért tettem meg közel félmillió kilométert, nem azért jöttem a Holdról Tibetbe, hogy amikor végre megtalálom a szuenókat, megszökjem!
Morota meghökken. Csodálkozva kérdezi:
– Ön a Holdról jött? Ön azonos a Holdon lakó híres Szíriusz kapitánnyal?
– Igen.
A hadnagy vigyázzba merevedik.
– Bocsánatot kérek, hogy nem üdvözöltem kellő tisztelettel.
– Semmi baj, hadnagy úr. Üdvözöljön kellő tisztelettel, és bocsásson szabadon.
– Sajnos nem tehetem. De biztosítom önt nagyrabecsülésemről.
– Így is jó. Akkor talán menjünk a királynéjához.
– Parancsoljon erre…
– A kiskutyámat magammal vihetem?
– Természetesen. Gyönyörű kis állat… Itt jobbra fordulunk… – és a sziklafalon megforgat egy kapcsolót.
Néhány nagy fényerejű reflektor gyullad ki, és megvilágítja a vízesést. Legalább száz méter magasról zuhan alá az óriási, fehér párába burkolt vízoszlop. Odalent betonmedence nyeli el.
– Csodálatos látvány! Bizonyára vízerőmű.
– Elektromos áramot termel. Tessék jobbra fordulni… Ez a barlangpalota bejárata.
– Ó… itt is barlangpalotában laknak?
– Még hol laktunk barlangpalotában, és mikor? – érdeklődik Morota hadnagy.
– Az Egyenlítő tájékán, egy kis szigeten, három-négy évszázada az ön ősei.
– Ott jó meleg lehetett.
– Igen. És a szuenók banánt, datolyát, ananászt ettek.
– Miért költöztünk el onnan?
– Mert elfogyott az élelem.
– Akkor mégis jobb itt. Van elegendő áfonya, vadkörte, bükkmag…
Durva, szögletes kövekből faragott kapu elé érnek. Két álmos szuenó, nyilván palotaőr, gubbaszt a bejárat előtt. Morotának hanyagul tisztelegnek. A hadnagy rájuk se néz.
– Szíveskedjék követni…
Morota belép a kapun. Szíriusz utána. Magában számolja a lépéseket… egy… kettő… három… hosszú, fehérre meszelt folyosón mennek… tizenegy… tizenkettő… jobbra vasrácsból ajtó. Morota kinyitja. Kis várószobaféle, puritán bútorokkal.
– Tessék belépni! Foglaljon helyet, kapitány úr. Megyek, jelentem a királynénak, hogy megérkezett…
Behúzza maga után a vasrácsot, és bezárja kulccsal.
– Elnézést kérek – szól vissza a rácson keresztül –, parancsot teljesítek.
Eltávozik. Szíriusz egy teljes percig vár. Nem mozdul semmi… néma csend. Hirtelen ölébe kapja Csibészt.
– Tartsd az orrod!
Sípol a rádióvevő! Izgatottan körülállják. Erzsi asszony ügyes keze nagy nyomtatott betűkkel írja Szíriusz üzenetét, hogy mindenki egyszerre olvashassa: „EGYEDÜL VAGYOK. BÖRTÖNBE ZÁRTAK. RÖVIDEN VÁLASZOLHATTOK, NEM HALLJA SENKI. HOL TARTÓZKODTOK?”
– Jaj! Börtönbe zárták! – kezdi a sápítozást Leonida, de Radzs azonnal elhallgattatja:
– Tessék csendben maradni! A kapitány úr érdekében.
– Jó, lelkem, csendben maradok.
– Kérem, Erzsébet asszony, kopogja le: ötszáz méterrel a vízesés fölött egy helyben állunk.
Hamarosan érkezik Szíriusztól az utasítás: „LESZÁLLHATTOK. A KAPU ELŐTT KÉT SZUENÓ ŐRKÖDIK. ALTASSÁTOK EL ŐKET. A FOLYOSÓN 12 LÉPÉSRE VASRÁCSOS AJTÓ, OTT MEGTALÁLTOK. VÉGE.”
Radzs diktálja a választ.
– Megértettük. Minden rendben. Vége.
Lépések visszhangoznak a folyosón. A királyné közelít, Morota hadnagy kíséri.
Nyílik a vasrács. Belép a gárdahadnagy: – Őfelsége Thémisz királyné!
Magas, karcsú, pompás jelenség vonul be. Éjfekete haját kibontva hordja. Homloka közepén jókora gyémánt szikrázik: Földig érő arany laméköntöst visel. Szíriusz kapitány feláll, udvariasan, szótlanul meghajol. Az asszony, mérhetetlen gyűlölettel a szemében, gúnyosan mosolyogva végigméri „foglyát”.
– Tehát te vagy az a nagyhírű Szíriusz kapitány!… Emberek megmentője, emberiség jótevője!…
Szíriusznak szeme se rebben.
– Nem értem asszonyom, ön miért gúnyolódik?
A nő gőgösen rendreutasítja:
– Nekem a „felséges asszony” megszólítás jár!
– De nem tőlem. Én legfeljebb gyilkosnak vagy tolvajnak szólíthatom.
Az asszony dühében elsápad.
– Szíriusz! Hogy merészelsz velem így beszélni?! Nem tudod, hogy hatalmamban vagy, és a vesztedbe rohansz! Ha akarom: halál fia vagy!
– Hohó! Vesztembe rohanok! Halál fia vagyok! Köszönöm a bizonyítékot! Ráismerek a stílusára! Szóval maga küldte azokat a primitív, ostoba, fenyegető névtelen üzeneteket! Miért fél tőlem? Miért nem akarta, hogy ide jöjjek?
A nő arca (gonosz varázslat!) egyszerre megváltozik.
Lehull róla a királyi maszk. Helyette a kis Thémisz Xenopulosz athéni bártündér vigyorog Szíriusz kapitányra. Thémisz Xenopulosz, a „fekete párduc”, aki húsz évvel ezelőtt ravaszul eladta gyönyörű testét III. Csui-Sut tibeti „királynak”.
– Megmondhatom. Már nem árulhatod el senkinek! Innen nem kerülsz ki élve!… A király haldoklik. Hamarosan meghal. Én veszem át a hatalmat!
Szíriusz összevont szemöldökkel, komoran nézi a szörnyű asszonyt.
– Értem. Ön lassan, alattomosan megöli a királyt, hogy megszerezze népe fölött a hatalmat és talán azokat a kincseket is, amit évszázadok alatt ezek a szorgalmas kis fekete emberek összegyűjtöttek! Ön fertelmesen gonosz teremtés!
Thémisz dühében rikácsolni kezd:
– Morota! Hallgattasd el!
– Hogyan, felség?
– Van fegyvered! Lődd le! Ez parancs!
– Nem tehetem, felség. Szíriusz kapitányra nem emelek fegyvert.
– Megtagadod a parancs teljesítését? Te is meghalsz!
– Kivégeztethet felség, Szíriusz kapitányt akkor sem ölöm meg!
– Gyáva repülőkutya!… Add ide a fegyvered!
– Nem adom!
– Ez lázadás!… Őrség!
Éles hangú riasztócsengőt nyom meg, mely hosszan, vészesen rikolt. Szíriusz nevet.
– A maga őrsége mélyen alszik. De az enyém itt van!
A rácson keresztül három lézervető mered a királynéra:
– Pierre! Egy kis adag altatót a hölgynek! – ítélkezik Szíriusz.
A lézervető rövidet sistereg.
Thémisz elkábul. Zuhanás közben Szíriusz fogja fel:
– Hadnagy, fektessük le „őfelségét”… legalább egy napig aludni fog.
Pierre, Berci és Radzs belép a szobába.
– Jelentem, a két palotaőrt is elaltattuk. Ezzel itt mi legyen?
– Ezzel semmi. Ő Morota hadnagy úr. Tisztelettel mutatkozzatok be. A gárdahadnagy úr barátunk, és azt hiszem, az is marad.
Morota kihúzza magát:
– Köszönöm, Szíriusz kapitány!
A fiúk körülveszik, lelkesen ünneplik. Szíriusz csöndesíti őket.
– Ezt majd később folytatjuk. Most más dolgunk van. Hadnagy úr, azt hiszem, ideje, hogy Csui-Suthoz vezessen minket.
– Kövessenek kapitány úr…
Villannyal világított folyosón, szobákon és termeken mennek keresztül, ahol néhány szuenó lézeng. De milyenek! Szánalmasan soványak, sápadtak, görnyedeznek. Szárnyuk kókadtan csüng, egyiknek-másiknak nincs is szárnya.
Apatikusan viselkednek, az idegenek láttán alig mozdulnak…
Egy modernül bútorozott előtérfélébe érkeznek. Itt fehér ápolónői ruhába öltözött szuenó nő fogadja őket.
– Szabad tudnom, kik önök, és mit keresnek itt?
– Az urak őfelsége vendégei – mutatja be Szíriuszékat Morota. – Hogy van a király?
– Őfelsége utolsó perceit éli. Nem szabad bemenni.
– Állj félre! – mordul rá Szíriusz kapitány, és arrébb tolja a nőt.
Valamennyien belépnek a király betegszobájába.
Egyszerű faágyon csontig lesoványodva eszméletlen öregember fekszik. Körülveszik a fekhelyét. Az ápolónő közéjük furakodik. Szíriusz kapitány meghallgatja a beteg szívét, megtapintja a pulzusát, megvizsgálja a pupilláit…
– Milyen betegségben szenved? – fordul az ápolónőhöz.
Az bizonytalankodik, végül kinyögi:
– Úgy tudom, végelgyengülésben.
– Hadnagy úr, hány éves Csui-Sut?
– Idén lesz százhuszonöt.
– Százhuszonöt? Századunkban nem szokás százhuszonöt évesen végelgyengülésben meghalni. Azt hiszem, a királyt folyamatosan, rendszeresen mérgezik!
– Szíriusz bácsi! Az ápolónő! – kiáltja Berci.
Radzs nyakon csípi a kifelé igyekvő, menekülő nőt.
– Hohó! Megállás! Meg akartál szökni?
– Nem! Nem!
– Hadnagy úr! Zárja be ezt a nőt a királynéja mellé!
– Jaj! Ne bántsanak! Nem tettem semmit!… Ártatlan vagyok!… Ő parancsolta!… Ő parancsolta!
– Gyerünk! – rendelkezik Morota.
– Jajaj…ne a királyné mellé! Félek tőle, megöl! Megöl, nehogy ellene valljak!
Szíriusz Morota után kiáltja:
– Nem bánom, dugja egy másik kalickába!
– Mi történik velük? – érdeklődik Pierre.
– Nem a mi dolgunk – válaszolja Szíriusz –, majd a király törvényt ül fölöttük.
Pierre csodálkozik.
– Ez a szegény haldokló?
– Mindjárt lehelünk bele egy kis életet. Radzs fiam, hozd be a graviplánból a KL-5 jelzésű szekrényt. De gyorsan!
Eltelt két óra, azaz 120 perc. Néha 120 nap vagy 120 év alatt sem történik semmi jelentős esemény, máskor 120 perc alatt esemény eseményre halmozódik. Ez ilyen 120 perc volt.
Az első 20 percben a haldokló király volt a cselekvések középpontjában. Szíriusz kapitány alaposan megvizsgálta. Egy üvegben fehér, tejszerű folyadékot és a király poharában annak maradékát találta. Megállapította, hogy kecske- vagy jaktejbe rendkívül kevés, csak milligrammban kifejezhető mennyiségű cián-hidrogént kevertek, mely a sejtlélegzést bénítja. Nyilván ez az oka legyengült állapotának. A sejtek táplálása, felerősítése lesz most az elsődleges cél. A másodlagos: ellenméreg óvatos adagolása.
Ekkor Leonida jelenti:
– Lenyelettem szegénnyel a harmadik tablettát is, és megitattam finom citromos teával. Sokkal jobban van.
Szíriusz elégedett.
– Életben marad. Ha a méreg kitakarodik a szervezetéből, lassan összeszedi magát. Majd maga feltáplálja, kedves Leonida.
– Rám bízhatja, Viktor Szíriusz.
A második 20 percben jelentkezett Manu. Mostanáig a királyi testőrség laktanyájában tartózkodott. Jelentette, hogy a negyven erős, egészséges, jól repülő szuenót az igazság őszinte feltárásával sikerült meggyőznie: valamennyien hűséges hívei III. Csui-Sut királynak. Javasolta, hogy Morota hadnagyot Radzs Akola minél hamarabb fuvarozza át derék testőreihez.
Aztán így folytatta:
– Amikor a vadászlakból ide repültünk, és én egy ideig a raktártérben lapultam, láttam, hogy a Padangból hozott két tonna déligyümölcsből mintegy két mázsa maradék még van. Tanácsolom, hogy Radzs Akola ossza ki a testőrök között, mint Szíriusz kapitány ajándékát. Utána a tűzbe fognak menni érte!
Manu tanácsait megfogadták és megvalósították.
A harmadik 20 percben Morota és a negyven testőr megjelent a palotában. Hűséget esküdtek Szíriusz kapitánynak.
Ezután nyolcat közülük Radzs átrepített a régi sátortáborba. Azt ügyesen lebontották, összecsomagolták, és berakták a gépbe.
A negyedik 20 percben megérkeztek a vízeséshez, és annak közelében ismét felállították a tábort. Ugyanakkor Leonida néni örömmel újságolta, hogy Csui-Sut felkelt az ágyából, beszélt hozzá, és néhány lépést sétált a szobájában.
Ettől kifáradt, és az ötödik 20 percben mélyen elaludt.
De szunyókált az őt ápoló Leonida néni is. Kis fémes koccanásra ébredt. Azt hitte, a király okozta, de megdöbbenve látja, hogy egy ismeretlen szuenó, egy szárnyatlan kis fekete ember fehér köpenyben a király fölé hajol, emeli a fejét, és a szájába akar tölteni valamit! Leonida felugrik, rákiált a szuenóra:
– Mit csinálsz, te gazember?!
Felkapott valamit, ami a keze ügyébe akadt (utólag tudta meg, hogy Csui-Sut márvány levélnehezéke volt), megragadta a merénylő nyakát, és fejbe verte a súlyos tárggyal. A fehér köpenyeges ember arcra bukott, nem mozdult többet.
A zajra berontott Morota.
– Mi történt?
– Ez a bitang meg akarta itatni a királyt ezzel a fehér folyadékkal!… Leütöttem!… Ne törődjön most vele, ez egyhamar nem tér magához. Hívja gyorsan Szíriusz kapitányt!
Morota futott a kapitányért.
Csui-Sut fölébredt. Leonida rákiált:
– Ne mozduljon lelkem, királyom, ki tudja, micsoda méreg ömlött magára! Lemosom… – Kezdi törülgetni a fehér folyadékot a király melléről, válláról. – Még szerencse, hogy a szemébe és a szájába egy csöpp se került!
Szíriusz, Erzsi asszony, Liuna és Morota sebesen érkezik. A kapitány beleszagol a levegőbe:
– Mandulaillat!… Tömény cián!… Mi történt?
– Fejbe kólintottam – mutat az eszméletlen szuenóra Leonida –, meg akarta itatni a királlyal!
Morota megfordítja a merénylőt.
– Nakami! Az URH-adó technikusa!
Liuna megborzong.
– Ki tudja, milyen szörnyű bűnök tapadnak a lelkéhez, hogy gyilkolni próbált!
Most nagyon halkan a király is megszólal:
– Leonida asszony… megmentetted az életemet…
– Sose törődjék vele, lelkem. Az a fő, hogy nem esett baja. Remélem ezt a szerencsétlent sem öltem meg.
Sziriusz kapitány éppen vizsgálja.
– Hatalmas púp nőtt a fején… jókora ütés volt. Leonida, nem is tudtam, hogy maga ilyen erős!… No, azért ne aggódjék. Nemsokára magához tér. Morota hadnagy úr, vitesse börtönbe.
Szedjenek el tőle mindent, nehogy kárt tegyen magában. Majd a király, ha teljesen felgyógyult, ítélkezni fog a bűnösök fölött.
A hatodik 20 percben sípol a sátorban Szíriuszék URH-vevője. Berci az ügyeletes távírász.
– Itt Szíriusz-expedíció… itt Szíriusz-expedíció…
Hamarosan érkezik a válasz:
– Itt Kocsis János… itt Kocsis János…
– Édesapám!… Kezét csókolom!… Hol vagy, édesapám?
– Szervusz, fiam! Útban vagyok hozzátok, Calcuttából nemrég szálltunk fel. Tudod adni édesanyádat?
– Tudom, azonnal hívom!
És rohan boldogan kiáltozva:
– Édesanyám! Édesanyám!… Édesapám jelentkezett!… Tessék jönni édesanyám!
Kocsis János Simláig az Indiai Belföldi Légi Járat öreg gépein zötyögött. Ott átszállt Radzs HG-150-es graviplánjára, amelyen a felesége és a fia eléje repült. Útjuk utolsó tíz kilométerét a teljes 40 tagú testőrgárda díszkíséretében tették meg. Szíriuszék táborában volt öröm, ujjongás és mesélés.
Leonida néni fejedelmi ebédet tálalt… Amikor már mindenki mindent elmondótt, Erzsi asszony a férjéhez fordult.
– Mit üléseztetek Ausztráliában?
– Jövőre új elnököt választ a Világállam. Ezt a témát csűrtük-csavartuk. Protokoll-unalom volt. Elviseltem… Most inkább beszéljünk Csui-Sutról és népéről. Mikor ismerhetem meg a ti királyotokat?
Mintha színpadi végszó hangzott volna el, Morota hadnagy a sátorba lépett, és válaszolt Kocsis miniszternek:
– Őfelsége, felépülése óta először, holnap a nagy trónteremben fogadást tart. Általam üzeni, hogy Szíriusz kapitány urat, Kocsis miniszter urat, valamint az expedíció minden tagját feltétlenül elvárja…
Az úgynevezett „nagy trónteremben” eddig még nem jártak. A királyi lakosztály előszobájából nyílik. 96 négyzetméter alapterületű, hat méter magas, bazaltba vésett helyiség. Manu szerint közel háromezer tonna kőzetet kellett kibányászni és elhordani, hogy a trónterem megépülhessen. Most teli van szuenóval.
Szőnyeggel borított, magas emelvényen, párnázott, öblös karosszékben ül a király. Sovány még mindig, de arcán már „rózsállik” az élet. Valamennyiükkel kezet fog, Szíriusz kapitányt megöleli, és jobbjára ülteti, majd amikor Erzsi asszony kerül eléje, a balján mutat neki helyet, és így szól:
– Tisztelt úrnőm, maradjon mellettem. Tudom, hogy Ön nagy tudós, azt is tudom, hogy több éve keres engem. Szerencsémre megtalált… Kértem, hogy magnetofonkészülékét hozza magával. Elhozta?
– Igen, itt van.
– Köszönöm… – Kocsis Jánoshoz fordul. – Miniszter úr! Kérem, üljön a felesége mellé… Leonida asszony! Nagyszerű ápolóm és életem megmentője, álljon közvetlenül mögém, és tegye áldott kezét a vállamra… Fiatalok! Mind ide körém! Kész a tabló! Fényképészeim megörökítenek minket felgyógyulásom alkalmából!
Csattognak az öreg fotómasinák, ósdi vakufények villannak. Azután minden elcsendesül…
III. Csui-Sut feláll, beszélni kezd:
– Kedves vendégeim! Szeretett szuenó testvéreim! Szíriusz kapitány visszaadott engem az életnek. Ismét tudok gondolkozni és beszélni. De úgy érzem, már nem élek sokáig. Ezért elhatároztam, hogy népem színe előtt vallomást teszek. Kérem, indítsa el a magnetofont…
– Bekapcsoltam.
– Én, III. Csui-Sut, a szuenók királya beszélek. Elmondom az igazságot és csakis az igazságot. 2400-ban meghalt az édesapám, II. Csui-Sut király. Én követtem a trónon. Én, aki addig szuenót nem is láttam. Makasarban nevelkedtem. Ott lettem tanár, majd az egyetem fizikaprofesszora. Akkor – tetszett, nem tetszett – ide kellett jönnöm! Egy fizikusnak a biológusok helyére!… Öregségemre belátom és bevallom: rossz királyotok voltam. Pedig igyekeztem jó uralkodó lenni: Modernizáltam ősi, primitív életformátokat. Vízerőművet építtettem, rádiókapcsolatot teremtettem a világgal, megismertettem veletek a televíziót… Ez lett minden további baj forrása. A szuenók tudomást szereztek a másféle életről, a szárnyatlan ember életéről! Kíváncsiskodtak, elégedetlenkedtek, sokan megszöktek. Ezek belepusztultak távozásukba. Lelőtték őket a vadászok, mert azt hitték róluk: nagy madarak. Agyonverték őket a babonás parasztok, mert azt hitték: vérengző szörnyek! Vészesen fogyatkozott népem lélekszáma… és egyre kevesebben születtek. Ötven évvel ezelőtt még 1200-an voltak, ma már alig háromszázan! Ezek közül is már csak mintegy százan vannak birtokában a szuenók régi képességeinek. A többiek eltompultak, gyengék, satnyák, alig tudnak repülni. Egyre sűrűbben megesik, hogy az újszülött szárnyak nélkül jön a világra…
A király elfárad, köhög.
– Egy kis vizet kérek.
– Tessék, lelkem… igyék.
Szíriusz gyógyszert nyújt neki.
– Vegye be ezt a tablettát. Azonnal jobban lesz.
– Köszönöm.
– Pár másodperc alatt hatni kezd!
– Igen… máris könnyebb. Folytatom. Népem pusztulásának talán az is oka volt, hogy egyre szűkül a kör, egyre közelibb rokonok házasodnak össze. Egyre hitványabbak az egyedek. Sokan közülük átkozzák a szárnyaikat. Ha az nem volna, élhetnének az emberek között. Én pedig… én pedig apámhoz és nagyapámhoz képest – gyenge és tudatlan vagyok. Azután elkövettem életem legnagyobb ostobaságát: rosszul nősültem. Thémisz szép volt, de nagyravágyó. Nem szerette a szuenókat, és nem szeretett engem se. Érdekből lett a feleségem, és meggyűlölt, amikor kiderült, hogy rosszul számított. Én gyenge voltam… nem távolítottam el magam mellől. Tulajdonképpen én vagyok az oka, hogy az életemre tört. Megbocsátottam neki, és hazaküldtem Görögországba. A másik… az a kis gyenge akaratú szuenó lány, aki „ápolónőm” volt, megbánta bűnét. Azt kívánom, hogy ne essék bántódása. A harmadik, Nakami, aki meg akart gyilkolni… megbűnhődött. Kérek még egy korty vizet…
– Tessék, lelkem, királyom. De pihenjen egy kicsit. Sok lesz a beszéd.
– Folytatom. Már a végéhez értem. Évtizedek óta figyelemmel kísérem Szíriusz kapitány életét. Elolvastam minden sort, amit róla írtak. Kezdetben csak azért, mert érdekes volt, később egyre inkább lebilincselt, és tudatosult bennem, hogy ő lesz a megmentőnk!… Elérkezett a pillanat! Népem előtt ünnepélyesen kijelentem, lemondok királyi trónomról. Viktor Szíriusz! Önre bízom népemet! Ön legyen az utódom!… Kérem, nagyon kérem, mentse meg őket!… Fogadja el a királyságot!
Minden erejét összeszedve, váratlanul csengő hangon kiáltja:
– Éljen Szíriusz királyunk!
A szuenók éles, magas hangja valósággal süvít a teremben: – Éljen Szíriusz királyunk!
Csitt, csatt, csitt, csatt… fedőt vernek fakanállal, és akinek a fedő a bal kezében, a fakanál a jobbjában van, az maga Leonida néni.
Pinton vígan kurjant:
– Hívnak uzsonnázni! Gyerünk!… – és vágtat az étkezősátor felé.
– Gyere János, jöjjön Erzsike! Leonida meglepetést ígért.
Kocsis miniszter nevet.
– A te Leonidád képes fagyalbogyóból és fenyőtobozból csokoládétortát sütni…
Már az asztal körül ülnek. Leonida érkezik a „konyhából”. Hatalmas tálcát egyensúlyoz. Pinton ugrál örömében.
– Nézzétek! Nézzétek! Tejszínhabos kakaó mazsolás kuglóffal!
Szíriusz kapitány kíváncsiskodik.
– Honnan varázsolta ezt elő, Leonida?
– A „felséges királyné” éléskamrájában találtam a hozzávalókat. A görög hölgy, úgy látszik, nem szuenó koszton élt.
Berci ünnepélyesen felemelkedik.
– Azt indítványozom, hogy ezzel a „királynői kakaóval” köszöntsük Szíriusz bácsit, akiből király lett! Éljen IV. Csui-Sut!
– Éljen! Éljen! – lármáznak a többiek.
Szíriusz nevet.
– Köszönöm, köszönöm… Megnyugtatok mindenkit, nem fogadom el a felajánlott elefántcsont koronát. Persze ezzel nincs megoldva a szuenók problémája. Valamit tenni kell ezekkel a szerencsétlenekkel. A mostani királyuk alkalmatlan a vezetésre.
– És ez a terület, ahol most laknak, alkalmatlan az életben maradásukra. – Ezt Liuna állapítja meg. – Tegnap az ölembe vettem egy kéthetes szuenó babát. Olyan kedves; olyan aranyos volt, legszívesebben hazavinném…
– Megállj! Ez az!… Egy szót se többet! – intézkedik azonnal Szíriusz kapitány. – Radzs fiam, tudnánk videfonon beszélni a Holddal?
– Megpróbálom. Ha Delhivel sikerül kapcsolatot teremtenem, ők behozzák.
– Remek! Felhívjuk Gomes kormányzót!
Hatalmas üvegcsarnok a Calcuttai Lunabusz Kikötő váróterme.
Körülbelül félszáz utas várakozik a beszállásra. Megszólal a hangosan beszélő: „Figyelem! Figyelem! A CaIcutta-Hold Állam közvetlen lunabuszjárat húsz perc múlva indul. Kérjük utasainkat, foglalják el a helyüket!”
– No, gyerekek, indulás befelé! – vezényel Szíriusz bácsi. Pierre, te menj előre… Leonida és Berci vigyázzanak Liunára és a kis szuenó bébire… Pinton vedd Csibészt az öledbe… Induljatok! Radzs és Ilolo, ti Csui-Sutot támogassátok. Erzsike és János, ti következtek… sereghajtónak jómagam…
Másnap a reggeli Luna Pressben ez olvasható: „Calcuttai tudósítónk jelenti. Nagyszerű kezdeményezés! – Mire használják a megüresedett kupolavárosokat? – Szíriusz kapitánynak és ifjú barátainak köszönhető a megoldás! – Martim Gomes kormányzó nyilatkozata! A három üres kupolaváros hasznosítása végre megoldódott. Szíriusz kapitány és híres ifjú barátai expedíciót vezettek a Földre. Tibetben, a Himalája hegységben, egy ötezer méteres magasságban elterülő fennsíkon felfedeztek egy eddig ismeretlen néptörzset, akik magukat szuenóknak nevezik. Elszigetelődve a XXV. század civilizációjától, rendkívül nyomorúságosan tengetik életüket, pusztulnak. Hold Állam kormányzótanácsa úgy döntött, hogy a törzset – mintegy háromszáz személyt – áttelepíti a Holdra, a megüresedett három kupolavárosba.
Megszervezi gyógykezelésüket, oktatásukat, gondoskodik ellátásukról, szakmai képzésükről, majd hasznos beilleszkedésükről a holdi vagy a földi társadalomba. Az áttelepítés a közeli hetekben megtörténik. A mellékelt képen látható bájos fiatal hölgy Liuna Steff kisasszony. Az ölében nevető, sötét bőrű csecsemő, az általa örökbe fogadott szuenó bébi. Az expedícióban részt vett Ilolo Hoi-To kisasszony, Szíriusz kapitány gyámleánya is, aki Celebesz szigetén eljegyezte magát Radzs Akola főpilótával. Az esküvőt hamarosan Hold Államban tartják meg.”
Együtt ülnek Szíriusz kapitány dolgozószobájában, a Négyek Tanácsa, Leonida néni, Csui-Sut… Beszélgetnek, de nem nagyon vidámak. Sűrű napok vannak mögöttük. Három lunabuszban megérkeztek a szuenók. Manu és Morota vezette őket. Sikeresen begyűjtötték szerte lézengő testvéreiket is: 342-en települtek át Hold Államba. A három kupolavárosban kényelmesen elfértek. Étkeztetésükről Helga Renard gondoskodik. Az ő tízezer embert ellátó kertészetének nem jelent különösebb megterhelést a 342 szuenó táplálása. A törzs főnöke Manu lett, a karhatalom parancsnoka Morota. Negyven gárdistájával (ők a jól repülő volt palotaőrök) fegyelmet és rendet tart a három kupolavárosban. Szíriusz kapitány vezetésével egy főleg orvosokból és biológusokból álló tudós társaság létesült: Szuenók Egészségügyi Tanácsa címmel.
Ennek Manu és Morota is tagja. Feladatuk, hogy a szuenók pusztulásának gátat vessenek, s őket a fejlődés útjára visszavezessék…
– Mit tetszik gondolni, Szíriusz bácsi, sikerülni fog? – érdelelődik Liuna.
– Nem tudom… – mondja Viktor Szíriusz egyszerűen és őszintén. – Tudósaink a természetnek már ezer és ezer titkát megfejtették, de ezer és ezer újabb titokra bukkantak… Ha sikerül, visszatelepítjük őket Flores-tengeri szigetükre. Ott csinos bungalókban fognak lakni, építünk nekik tengeri és légi kikötőt, orvost és iskolát kapnak, gyümölcstáplálékukról a Világállam gondoskodik… röpködhetnek kedvükre. A volt barlangpalotát múzeummá alakítjuk át, és oda szállítjuk a Csui-Sut-dinasztia kincstárát is.
Kicsit hallgatnak, aztán Csui-Sut keservesen kimondja: – És ha nem sikerül…
– Lehet, hogy nem sikerül. Lehet, hogy Természet Anya megmakacsolja magát, visszatér a régi ösvényre, visszaállítja a régi törvényeket… és kihal a szuenók törzse. De a Szunda-szigeteken tovább élnek a nagy repülőkutyák, a Pteropus celaenók… Te pedig, öreg barátom, nekiülsz, és megírod a szuenók történetét első, második, és harmadik Csui-Sut királyok uralkodása alatt…
Leonida néni jól ismert habos csokoládéját és mazsolás kuglófját tálalja fel. Közben nagyokat sóhajt.
– Hol lehet most az én Csillagocskám?…
E sóhajnak és a vele kapcsolatos kérdő mondatnak magyarázata: tegnap tartották Ilolo és Radzs esküvőjét. Maga Martim Gomes, Hold Állam kormányzója eskette őket. A nagy eseményre utolsó pillanatban megérkezett Makasarból külön graviplánon a vőlegény nevelőapja, Mijamoto Josiki úr is, feleségével és tizenegy gyermekével. Az esküvő után a kormányzó fényes díszebédet adott. Ennek végeztével az ifjú pár graviplánra pattant. A főpilóta férj előbb hazaröpítette Párizsba Kocsis minisztert és feleségét, majd szép feleségével nászútra röpült… Ki tudja, hová?
– Ki tudja, hová?… – mereng Leonida néni. – Szép volt… érdekes volt… izgalmas volt… de elmúlt, vége. Most ülünk csöndesen, és nem csinálunk semmit. Maga tudja, Viktor Szíriusz, hogy én ezt az állapotot szeretem a legjobban. Mégis, ha legközelebb megint valamiféle kalandos útra kelnének, hogy megmentsenek valakit, vagy valamit, szóljanak nekem is.
Magukkal megyek…