Zűr hátán zűr


1. fejezet
melyben szüleim és magam iránt táplált szeretetem éles konfliktusba kerül. Az első legyőzi a másodikat, amiből hallatlan nagy zűr kerekedik.

Osztálytársam, Lorenzo – aki régebben több volt nekem egyszerű osztálytársnál – „egyharmad részben” tartja normálisnak, ha az embernek elváltak a szülei. Mivel minden harmadik házasság válással végződik. Naná, hogy minden általam ismert gyerek, akinek elváltak a szülei, inkább szeretnének „kétharmad részben” normálisak lenni. Csak számomra volt még nyolc hónappal ezelőtt is – pontosabban április közepéig – tökmindegy, hogy a szüleim elváltak vagy sem. Nekem ugyanis „egyharmadosán” is viszonylag jó dolgom van:

Először is, az én szüleim már akkor elváltak, amikor még nagyon kicsi voltam, kétéves és két hónapos. Így én nem éltem át a veszekedéseket és a zűrös légkört. Legalábbis nem emlékszem rá.

Másodszor, az én szüleim mindketten egész jól keresnek. Sokan nem mondhatják el magukról, hogy válás után is jól élnek, hiszen két lakásra van szükség. És két autóra. És minden másból is kettő kell. Emiatt aztán a gyerekeknek is sokkal kevesebb marad.

Harmadszor pedig mi sohasem tartottuk magunkat az olyan merev és ostoba beosztáshoz, amelyet a bírósági határozat előírt: hogy például az apa a gyerekét csak hetente vagy havonta egyszer vihesse el egy délutánra. Én olyan gyakran láthattam az apámat, amilyen gyakran csak akartam, vagy amikor ő ráért.

Egyszer kiszámoltam, hogy én több időt töltök havonta az apámmal, mint a barátnőm, Lizzi az övével. Pedig ő egy „kétharmados gyerek”. De az ő apja hétköznap csak későn ér haza, leül egy üveg sörrel a tévé elé, és elalszik. És minden hétvégén horgászni megy. A szintén „kétharmados” Polli barátnőm apja rengeteg időt szentel a lányának, de mindent elront aggályoskodásával, zsörtölődésével és azzal, hogy mindent megtilt.

Már óvodás korom óta világos, hogy apaügyben Lizzi és Polli rosszabbul állnak, mint én. És az is, hogy elégedettnek kell lenni! Ha az embernek van egy kedves mamája és egy kedves papája, nem várhatja el még azt is, hogy ők ketten szeressék egymást, és hármasban – mint egy boldog gombolyag – guruljanak át az életen. Bár ez kétségkívül csodás lenne!

Április közepéig tehát semmi problémám nem volt megosztott családi életemmel. Sőt, tudatában voltam néhány előnyének. Elvált szülők például nem fognak össze gyermekük ellen. Nem tehetik, hiszen nem tudják, hogy a másik szülő éppen mit tart helyesnek. Ha például egy kétharmados gyerek új farmert szeretne, de az anyja azt mondja, hogy tessék csak hordani a régieket, az apa ezt tudja, és ő is ugyanazzal áll elő: – Hordd csak szépen a régieket! – De ha egy egyharmados gyerek akar új farmert és az a szülő, akinél éppen lakik, ezt nem támogatja, még mindig próbálkozhat a másik szülőnél, mert annak általában fogalma sincs, hogy az exházastársa a vásárlás ellen van.

Ha például rossz jegyet kapunk, ki lehet választani, melyik szülő írja alá. Ez természetesen nem minden elvált gyereknél van így, sokaknál ez a módszer egyáltalán nem működik. Nálam hál' istennek teljesen bejött, és ahogy már mondtam, április közepéig „megosztott életemmel” tökéletesen meg voltam elégedve.

Azon a hétfőn elég későn értem haza az iskolából. Ugyanis Kékcinke, az osztályfőnökünk és matektanárunk tanítás után kiselőadást tartott nekem a helyes iskolai magatartásról. A mamám „mostaztánkomolyan” arccal fogadott, és azt mondta, valamit meg akar beszélni velem. Valami nagyon fontosat.

A mamám újságíró. Akkoriban egy napilapnak dolgozott itt, Bécsben. Általában otthon végezte a munkáját. Legépelte a cikkeit, és elfaxolta a szerkesztőségbe. Mindig azt mondta, azért dolgozik otthon, hogy ne legyek kulcsos gyerek. Bár nekem semmi bajom nem lett volna, ha az vagyok. Ha egy gyereknek nincs otthon az anyja, az tök ugyanaz, mintha otthon van, de minden egyes alkalommal, ha akar tőle valamit, azt mondja: – Ne zavarj, kérlek! Dolgoznom kell! – Ráadásul a kulcsos gyerekek olyan hangosan hallgathatják a rádiót és a CD-t, ahogyan csak akarják, nem kell a mamájuk fülére tekintettel lenniük. Senki nem zargatja őket, ha tévéznek tanulás helyett. Senki sem veszi észre, ha délben a fagyizóba mennek, és titokban eltüntetik a pörköltet, amit meg kellett volna melegíteniük.


Azon a hétfői napon tehát éppen pakolom ki, amit hazafelé jövet vásároltam az ebédhez – az ebéd kalóriáiért mindig én voltam a felelős – mikor a mamám elkezdi mesélni, hogy kapott egy állásajánlatot, miszerint egy Päng nevű újságnak dolgozhat, amit Münchenben alapítottak. És hogy ez mennyire jól jött, hiszen a mostani munkájával már úgyis problémái vannak. Az „ő újságjának” rosszul megy, az is lehet, hogy csődbe megy és megszűnik. Ezenkívül ennél a Pängnál kétszer annyit keresne, mint eddig. Akkor aztán igazán jómódúak lehetnénk!

– Szuper, szuper – mondom, és nem gondolok semmi rosszra, mert feltételezem, hogy mami a cikkeit most nem a város másik végébe faxolja majd, hanem az országhatáron át Münchenbe. Emiatt még ki is akasztom a mamát, ugyanis a faxolással hadilábon áll: 10 kísérletből jó, ha egy sikerül neki. Aztán pedig – igazságtalanul – mindig a gépet hibáztatja.

De a mamám így folytatja:

– Feli, ha elfogadom ezt a munkát a Pängnél, mindkettőnknek Münchenbe kell költözni!

Megállt a kezemben a villa. A majonéz a nadrágomra csöpögött.

A mama folytatta:

– Természetesen csak akkor vállalom el, ha te is egyetértesz! Ha úgy gondolod, hogy ne költözzünk el Bécsből, akkor nem fogadom el! – De eközben olyan arcot vágott, mintha mély depresszióba zuhanna, ha le kellene mondania az állást.

Teljesen tanácstalan lettem. Én olyan gyerek vagyok, aki utálja, ha kényszerítik valamire. Mivel ilyen vagyok, azt is utálom, ha valaki mást kell kényszerítenem. Csak az volt világos számomra, hogy nem akarok Münchenbe költözni! És az, hogy nem akarom a mamát arra kényszeríteni, hogy miattam Bécsben maradjon. És az, hogy erre a tudathasadásos állapotra nincs megoldás! Ezért először egyáltalán nem foglaltam állást. Még azt sem mondtam, hogy majd átgondolom. De a mamám, feltételezem, így értette hallgatásomat. És hogy a döntésben segítsen, lelkesen dicsérte a várost, hogy München micsoda őrült jó, tényleg frankó hely. És hogy Bécs vonattal csak 4 icipici órácska. És a papa is őrült gyakran utazik Münchenbe üzleti ügyben, így őt sem látnám ritkábban, mint eddig! És egy ilyen „nyitott és közvetlen” gyerek, mint én, azonnal egy csomó barátot talál majd Münchenben! Nem sok hiányzott ahhoz, hogy bemagyarázza nekem, ott sokkal jobb fejek a gyerekek, mint Bécsben!

Délután végiggondoltam, hogy a mamának már annyi terve volt, egy csomószor akart más munkát végezni, és hogy ez eddig sosem jött össze. Minden egyes alkalommal, amikor a felmondását a főszerkesztő asztalára tette, a főnöke egy kicsivel magasabb fizetést ajánlott neki, és siránkozott, hogy nélküle nem tud boldogulni. És ez mindig annyira meghatotta a mamát, hogy maradt.

Megpróbáltam bebeszélni magamnak, hogy ez alkalommal is így lesz, felesleges a túlzott aggodalom.


Este a mama ismét előhozakodott a Päng-állással. Szerinte Münchenben képtelenség lakást találni. Ott még kevesebb olyan lakás van, amit megengedhetünk magunknak, mint Bécsben. Az a város főbérlőcápák paradicsoma! Bár megkérte egy idős müncheni barátnőjét, hogy keressen neki lakást, de az illető nem sok jóval kecsegtette.

Így aztán viszonylag nyugodtan mentem aludni.

Ha Münchenben úgysem lehet lakást szerezni, gondoltam, akkor teljesen felesleges ellenkeznem az odaszállításom miatt, és ezzel depresszióba kergetni a mamát. Jobb, ha az „álomállás” a főbérlőcápákon bukik meg, és nem rajtam!

A Päng-fenyegetést mégsem tudtam teljesen elfelejteni. Már az osztályban is az a szóbeszéd járta, hogy a mamámmal esetleg Münchenbe költözünk. Mármint ha én is akarom. A hírt Lorenzo anyukája hozta a fodrásztól, mert a mama is ugyanahhoz a fodrászhoz jár, és a szépítőművésznek – így hívják ott a hajvágót – mesélt a Päng-ajánlatról. A fodrásznő az új hírt azon melegében továbbpletykálta, bár a mama hétpecsétes titokként, bizalmasan közölte vele.

Lizzi és Polli, sőt még Lorenzo is, akivel akkoriban éppen „jártam”, teljesen kiakadt. Ez meghatott. Megeskettek, hogy harcolok a költözés ellen, és itt maradok. Nélkülem az iskola unalmas, szürke hétköznapokból állna!

Én ugyanis szívesen gondoskodom némi változatosságról, mókáról, érdekességről tanítás alatt. Különösen Hollandnál és Kékcinkénél, akit tulajdonképpen Dr. Cinegének hívnak. A gúnynevet én adtam neki, mert nagyon szívesen öltözik hupikékbe. Hollandon és Kékcinkén annyi minden van, amiért muszáj foglalkoznom velük! Kékcinkének igazi savanyú uborka képe van, lógó ajkakkal, elálló fülekkel és szigorú ráncokkal a homlokán. Olyan típus, aki – ahogy az apám mondja – a pincébe jár nevetni. Igaz, hogy vannak jó tulajdonságai is, erre viszont csak később jöttem rá. Akkoriban, április közepén ebből semmit nem vettem észre. Akkor csak azt éreztem, hogy nincs humorérzéke, és semmit sem tud büntetlenül hagyni. Amikor a matematikai problémákról tartott előadásomat rendszeres büfögéssel próbáltam színesebbé tenni – a mama tanított rá, hogyan lehet büfögést produkálni –, nem tudta ezt nem észrevenni. Muszáj volt belém kötnie, hogy valóban a „gyomromban lévő gáz” miatt büfögök-e, vagy szántszándékkal teszem. Amikor a táblához hívott, és én porhanyósítottam az utolsó darab krétát, úgy tett, mintha valami eget rengető bűnt követtem volna el. Mindent megjegyzett a következő fogadóóráig, és sorban előadta a mamának! Ha valami véletlenül történt velem, akkor is rögtön szándékosságot sejtett mögötte. Egyszer például leestem a székről. Ahelyett, hogy a beütött hátsóm miatt aggódott volna, menten rám förmedt:

– Ez most egy új módszer, amivel ismét zavarhatjuk a tanítást?

Hollandot szintén nagyon könnyű kizökkenteni. Borzasztóan szétszórt és szórakozott. Amikor biológia tudományát teszi közzé, szívesen szakítom félbe közbevetett, a témához kapcsolódó kérdésekkel. És ő szépen, türelmesen válaszol nekem, mire én ismét „közbekérdezek”, ő újfent válaszol, én újból kérdezek, ő pedig már azt sem tudja, miről beszélt előtte, teljesen összezavarodik. Ha igazán makacs napom van, az egész biológiaóra így telik el, anélkül, hogy Holland a tananyagban egy jottányit is előrébb jutna.

Naná, hogy nem akarnak lemondani rólam az osztálytársaim!

Õszinte szívvel nyugtattam meg őket! Május közepén már teljesen biztos voltam benne, hogy a mama a Päng-állást nem fogadja el. Kétszer is felhívta a barátnője, és azt mondta, hogy csak „méregdrága lyukakat” talált. Ezenkívül volt nálunk a mama egyik kolléganője, és elmesélte, hogy a Pängnél állítólag „katasztrofális” a hangulat, és háromszor is gondolja meg, hogy állást változtat-e. A mama sem áradozott már arról, hogy mi mindenre fogjuk költeni azt a rengeteg pénzt, amit majd Münchenben keres!

De eljött május huszonkilencedike! Gyanútlanul megyek haza az iskolából. Swetlana, a házvezetőnőnk éppen a bejáratnál mos fel, és szól nekem, hogy a túrós rétes fél óra múlva elkészül, akkor ehetek egy jó nagy adagot. Lelkesen bólogatok, mert Swetlana rétese egyszerűen csúcs. Majd lábujjhegyen átlibbenek a felmosott kövön a postaláda felé, mert látom, hogy egy táviratcímke van ráragasztva. Egy képeslapot kaptunk a nagyitól, aki élete alkonyát Mallorcán tölti, néhány reklámszemetet, két levelet a banktól és egy táviratot. A táviraton nagyon elcsodálkozom. Ki küld mostanában ilyesmit, amikor telefonálni vagy faxolni is lehet!

Swetlana nézi, ahogyan feltépem a táviratot, és aggódó arccal mondja.

– Mindig valami szerencsétlenségre kell gondolnom, ha táviratot látok. Sosem jelent jót!

Elolvasom, bólintok, és azt mormogom:

– Igazad van, tényleg semmi jó nem áll benne!

Swetlana valószínűleg szeretné megtudni, hogy mi áll a sürgönyben. Általában nincsenek titkaim előtte, mert egész rendes nő. De most annyira le vagyok lombozva, hogy semmi kedvem felolvasni neki, és elmagyarázni, hogy mindez mit jelent.

Tehát bizonytalanságban hagyom Swetlanát, felszaladok a postával a lépcsőn, kinyitom a bejárati ajtót, belépek az előszobába, és úgy vágom be magam után az ajtót, hogy a huzat leröpíti a fogasról a mama piros szalmakalapját. Az alsószom (ezt a rövidítést én találtam ki alsó szomszédunkra) megint biztosan a pokolba kíván, mert a csapkolódásom már az idegeire megy.

A fürdőszoba ajtaja nyitva. Látom a mamát, ahogy a fürdőkádban fekszik nagy, világoskék habokban. Mindennap sokáig fürdik, bár ez nem tesz jót a bőrnek. Felborítja a Ph-egyensúlyt, és ha az egyszer felborul, az ember sokkal könnyebben kap kiütéseket, atkás betegségeket, viszketést és hasonló undorító dolgokat. Legalábbis Holland ezt állítja! Mama viszont azt mondja, hogy számára a napi fürdő a fiatalság forrása, ellazul és regenerálódik.

Az ajtócsapódás felébreszti regeneráló bóbiskolásából. Bűntudattal kiált:

– Micsoda! Már elmúlt egy óra? Azonnal megyek, és készítek egy omlettet!

Bemegyek a fürdőszobába, és az orra alá dugom a táviratot. De nincs rajta a kontaktlencséje, és a műanyag szemek nélkül engem is simán összetévesztene egy vadidegen gyerekkel. Legalábbis közvetlen közelről.

– Hát ez meg mi? – kérdezi.

– Egy távirat! – válaszolom.

– Áá, tehát a postás csengetett! – mondja. – Kitől jött?

– Münchenből küldték! – válaszolom. – A Pängtől!

Ettől a mama rövidlátó tekintete még bizonytalanná is válik.

– Hogyhogy táviratot küldenek? – mormolja. – Miért nem hívnak fel?

Hogy miért nem telefonáltak, számomra világos. A telefon nem volt bedugva az előszobái főcsatlakozóba! Mama akkoriban mindig a szoba mellékcsatlakozójáról faxolta a cikkeit. Ez viszont csak akkor működött, ha előtte a főcsatlakozó dugóját kihúzta. Ezúttal is elfelejtette visszadugni az előszobái kábelt faxolás után. Így aztán mindenki, aki minket próbált hívni, csak az idegesítő tü-tü-tüt hallhatta.

– Már felbontottad? – kérdezi tőlem, és állig merül a világoskék habokban.

– Igen, felbontottam – válaszolom, és vigyáznom kell, nehogy idegesen remegjen a hangom.

– Olvasd fel! – kéri, és az orra hegyéig alámerül.

Belekezdek:

Sajnos lehetetlen Önt telefonon elérni…!

Mama állig előbukkan:

– Micsoda badarság! Egész nap itthon voltam tegnap is és ma is!

Lemondok arról, hogy emlékeztessem a kihúzott telefonzsinórra, és olvasok tovább:

Az Ön hotelszobája június 1-től Schelling utcai Fortuna panzióban le van foglalva. Mielőbbi visszahívást kérünk!

Päng

Mama sóhajt. Háromszor. Nagyon mélyen, nagyon szívből jövően. Én megköszörülöm a torkom:

– Az holnapután van!

Mamám teljesen előbújik a vízből és kiszáll a kádból. Teste mindenütt habos, de zuhanyzás nélkül veszi fel a köntösét.

– Már tegnap és tegnapelőtt is szólni akartam, drágám! – Ezzel odamegy a mosdóhoz, és berakja a kontaktlencséjét.

– Persze, elfelejtettem, tudod milyen vagyok! A kellemetlen dolgokat mindig halogatom!

A kád szélére ülök, elengedem a táviratot, az alászáll a kék habokra. Először úszik, aztán sötét foltok jelennek meg rajta, majd szürke lesz és lottyadt, végül elmerül a vízben.

Mama pakolást tesz az arcára, és elkezdi magyarázni, hogy úgy döntött, kipróbálja a Pänget. Az is lehet, hogy nem neki való. Míg ez ki nem derül, ostobaság lenne itt mindent feladni, és csomagokkal, bőröndökkel elköltözni. Ezenkívül a barátnője ügyetlen, nem sikerült lakást találnia, ezért erről is a mamának kell gondoskodnia. Így azt a javaslatot tette a Päng-kiadónak, hogy először adjanak neki négy hét próbaidőt. Ezalatt hotelben fog lakni, amit a kiadó fizet. Nyárig, a szünidő kezdetéig nem sikerült kitolnia a határidőt, mert igen kapós az állás. Sokan pályáznak rá! Nekem nem lenne nagy élmény vele együtt egy hotelben lakni, másrészt még iskola van, és azt Bécsben kell befejeznem. Ezért már beszélt is Annemi nénivel, a testvérével, aki vállalta, hogy a suli végéig magához vesz.

A magyarázat utolsó részétől oly mértékben megdöbbentem, hogy ijedtemben megcsúsztam, és a nadrágom beleért a vízbe. Annemi nagynéném ugyanis kész rémálom! Nála már csak a férje, Gusztáv bácsi borzalmasabb! Az unokatestvérem, Anna pedig egyszerűen utálnivaló! Egyedül Sofi unokatesóm oké. De ő egyébként is fekete bárány a családban, és folyton nevelni akarják.

Természetesen most kellett volna megmondanom mamának, hogy semmi pénzért nem akarok Münchenbe költözni, és az ígéretét vonja vissza! De nem akartam, hogy miattam kelljen lemondania az „álomállásról”. Ki vagyok én? Hogy szólhatnék bele az életébe? Ezenkívül a szörnyű optimista agyamban folyton az járt: Ki mondta, hogy neki tetszik a munka? Ha ott tilos a dohányzás, már holnapután visszajön! És persze lakást sem fog találni! És ha a főszerkesztő belefirkál a cikkeibe, és valamit megváltoztat, azt sem fogja elviselni! El kell utaznia Münchenbe, hogy rájöjjön, milyen ostoba ötlet volt az egész.

De hát amíg 6 erre rájön, én maradjak Annemi néninél? Ezt aztán végképp nem várhatja el tőlem! Ezt valahogy mama is belátta. Számtalanszor bocsánatot kért, és szidta a nagymamát, amiért Mallorcán élvezi az életet, ahelyett, hogy mint más rendes nagymama, az unokáját pátyolgatná.

– Senki más nincs – sajnálkozott –, akinél maradhatnál!

Hiszed te, gondoltam. De hogy hol maradhatnék anyám visszatértéig, nem árultam el. Biztos akartam lenni a dolgomban, mielőtt bejelentem.

Kilibbentem a fürdővízből, bementem a szobámba, deréktól lefelé száraz cuccot vettem fel. Mondtam a mamámnak, hogy a beígért omlettről lemondok – bejelentésétől az étvágyam már úgyis elment, és egyébként is találkozóm van a barátaimmal. Betömtem egy túrós sütit, kirohantam a házból, elvágtattam a villamosig, és elmentem apa irodájába.

Apámnak és az üzlettársának grafikai stúdiója van. Céges logókat készítenek, illetve nagy vállalatok brosúráit és éves beszámolóit. Könyvek nyomdai előkészítésével is gyakran foglalkoznak. Mindennel, ami írással és szép kivitelezéssel kapcsolatos. Ha valaki rajzokat akar, azokat is elkészítik. De apa szerint ebben nem olyan jók.

Amikor megérkeztem az irodába, csak a társa és a fiatal asszisztens volt ott. Fogalmam sincs, mondta az üzlettárs, hol lehet az apád. Talán ebédelni ment. Amikor a papa egy „bombázóval” megy el, a pasi mindig úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. Azt hiszi, hogy féltékeny vagyok a „bombázókra”. (Mert ő is elvált, és a lánya féltékeny a barátnőjére.)

Vártam apára. Egy jó órán keresztül. Egyébként is nagyon szeretek ott lenni, mert az asztalok mindig tele vannak festékekkel, tollakkal és szép papírokkal. Rajzoltam egy kicsit, azok ketten meg is dicsértek, és azt állították, hogy „igazi tehetség” vagyok. Nagyon feldobott, hogy az asszisztens is ezt mondta. Az üzlettárs dicséreteit ugyanis nem lehet komolyan venni, ő egy vérbeli hízelgő és nagy sármőr.

Végre megérkezett apa. Elmeséltem neki, miféle „nevelőintézetbe” akar anya besuvasztani. Apa káromkodni kezdett, hogy ez az egész Päng-ügy egy nagy disznóság velem és persze vele szemben is! Ez egy szemét zsarolás mama részéről, ordította. Rám hagyja a döntést, mert tudja, hogy nem akarom ettől az esélytől megfosztani. És őt persze egyáltalán meg se kérdezi, egyetérte azzal, hogy majd négy órát kell utaznia, ha akarja látni a lányát. Aztán azt mondta, hogy majd ő beolvas a mamának és elmagyarázza neki, hogy nekem semmi kedvem nincs Münchenbe menni!

Mondtam neki, hogy nem ez a gond, mert a mama úgyis be fogja látni a tévedését. Most arról van szó, hogy nem akarok Annemi nénihez menni! Elővettem a legbehízelgőbb pillantásom, majd megkérdeztem, nem lakhatnék-e nála.

Apa eltátotta a száját, de úgy, mint akinek polipja van, és az orrán keresztül nem kap levegőt. Olyan lett, mintha egyik pillanatról a másikra becsavarodott volna. Teljesen bárgyún nézett rám, így hozzáfűztem: – Már nem vagyok csecsemő. Nem kell szoptatnod és pelenkáznod, nagyon könnyű rólam gondoskodni, észre sem fogod venni, hogy nálad lakom!

Papa bezárta a száját, és újra értelmesen nézett ki a fejéből. Aztán megköszörülte a torkát és elkezdte, hogy elvileg lehetséges lenne! De persze csak elvileg! Mert pillanatnyilag sajnos minden körülmény ellene szól! Például egy órát kellene utaznom a suliba, és délben szintén egy órát vissza (valójában csak negyven percet)! És még ágya sincsen, ahol aludhatnék! És mostanság hegyekben állnak a munkái, mindennap éjfélig robotol! És a mama úgyis ellene lenne! És Annemi néni igazán elfogadható személy! Szofi és Anna pedig igazán kedves gyerekek! Sőt még Gusztáv bácsit is el lehet viselni, ha az ember egy kicsit igyekszik. Mindezt szemrebbenés nélkül. Bár előtte mindig azt hangoztatta, hogy nincs még egy ilyen borzalmas család a földön. Mérhetetlenül csalódott voltam! Nemcsak azért, mert lassan semmi sem menthetett meg szörnyű rokonaimtól. Leginkább a papában csalódtam! Hogy ezzel rukkoljon elő, ezt nem vártam tőle. Annyira megzakkantam, hogy nem is próbáltam meggyőzni. Felpattantam:

– Figyu! Csak egy kérdés volt! – vetettem oda, és kirohantam az ajtón. Apa utánam kiabált, hogy maradjak még, ezt meg kell beszélnünk. Azt hiszem, még a lépcsőházba is utánam szaladt. De hát bennem is van büszkeség, ami azt mondatta velem, hogy fütyüljek egy olyan apára, aki teljesen lehal ijedtében, amikor a lányának szállást kellene adnia!


A barátaim, Polli, Lizzi és Lorenzo is elképesztőnek tartották, hogy szörnyű rokonaimhoz költözzem. De nekik elsősorban az volt a lényeg, hogy ne tűnjek el, másodsorban velük úgysem lehet ilyen problémákat megbeszélni. Ők kétharmados-gyerekek, és az anyákról teljesen más elképzelésük van, mint nekem. Mind a hárman meg vannak győződve arról, hogy az anyák csak azért vannak, hogy az apákról és a gyerekekről gondoskodjanak, és mindig a kedvükben járjanak. Ezért szólják meg az én mamámat, azt állítva, hogy biztosan nincs minden rendben vele, ha engem ilyen gondokkal terhel. Önző és csak saját magára gondol, rám nem. Amikor megpróbáltam nekik elmagyarázni, hogy a mamámmal minden oké és hogy nem önző, mindig veszekedni kezdtünk. Elsősorban Lorenzo nem értette, miért védem mindig a mamát. Ő ugyanis otthon egy valóságos kis basa. Lépten-nyomon kiszolgáltatja magát, a szülei úgy táncolnak, ahogy ő fütyül. Már akkor is mindig őrülten ingatta a fejét, amikor iskolából hazafelé menet bevásároltam az ebédhez: – Az anyád annyira rosszul osztja be az idejét, hogy nem ér rá bevásárolni? – kérdezte tőlem gyakran. Az övé titkárnő és sokat túlórázik, mégis mindig ő maga vásárol be! Az pedig, hogy szükség esetén néhány ruhát ki is vasalok magamnak, teljesen összezavarta. Szerinte ezt egy tizenegy éves gyerektől, legyen bármilyen nemű is, nem lehet elvárni. Ha a mamám nem akar időt szánni a vasalásra, nem lett volna szabad gyereket vállalnia. Lorenzo tényleg úgy gondolja, hogy egy anyának mindent meg kell tenni a gyerekéért, de a gyerek semmire sincs kötelezve. A Päng-ügyben természetesen azon az állásponton volt, hogy állati benga vagyok, amiért a saját kívánságaimat nem mondom el, ezért én magam vagyok a hibás, ha nem az történik, amit akarok.

Hogy miért is „jártam” annak idején egy olyan alakkal, akinek ilyen nézetei vannak, ma sem tudom. Papa szerint, azért voltam belezúgva, mert nagyon jól néz ki. De a lehengerlő külső engem sohasem vonzott. Talán inkább így festett a dolog: Mivel Lorenzo helyes srác, az osztályunkban minden lány szerelmes volt belé. Beleértve engem is. És én teljesen odavoltam, hogy éppen engem részesített a kegyeiben.

Mindenesetre ezek után nem beszéltem a dologról Pollival, Lizzivel és Lorenzóval. Egyébként a mamával sem. Idő sem volt rá. A két nap őrült gyorsan eltelt. Mama pakolt és folyton telefonált. A félbehagyott munkákat is el kellett intéznie. Esténként pedig a kollégáival ment szórakozni. Tulajdonképpen mit is beszélhettem volna meg vele? A mamám gyakran idéz egy közmondást, ami úgy hangzik: Meg nem tojt tojáson nem kell kotlani! De a megtojt tojáson sem érdemes sokáig ülni. Viszont az a tojás, amit nekem tojtak, nem kelt volna ki, akármeddig ülök is rajta. Még az sem segített volna, ha elkezdek a homokban kapirgálni!

 

2. fejezet
amelyben bátran igyekszem megfelelni a lehetetlen elvárásnak, de az meghiúsul egy kilónyi cseresznye magja és egy süni miatt.

Rém rendes rokonaim egy sorházban laknak a város szélén, tőlünk mindössze két villamosmegállóra. Itt az előkertek zsebkendőnyi, a hátsókertek pedig törölköző nagyságúak. Persze a lakások beosztása is rossz. A nappali őrült nagy, a két gyerekszoba viszont szörnyű kicsi. Épphogy befér egy ágy, egy miniíróasztal és egy szék. Olyanok, mint a jobbfajta börtöncellák. Bár van a házban egy vendégszoba is, abban egy vendég sem aludhat, mert Gusztáv bácsi ott tárolja a különféle gyűjteményeit. Söröskupakokat, gyufás-dobozokat, ólomkatonákat és érméket gyűjt. A mennyezetig érnek a dobozok és a kartonok, tele Gusztáv bácsi ereklyéivel. Így aztán Annemi néni úgy döntött, hogy a Szofi szobájában fogok lakni. Egy vendégmatracon, amit esténként Szofi ágya elé rakunk. Tudomásul vettem, úgyis azt gondoltam, ez a legjobb hely ebben a rémes házban!

Mama és Annemi néni május 31-én 19 órára tervezték „átadásomat”.

– De gyertek pontosan – mondta Annemi néni a mamának – nehogy megzavarjátok a vacsorát!

Mivel mindent, amihez nincs kedvem, csigalassúsággal csinálok, kész örökkévalóságig tartott, amíg összepakoltam, így csak nyolc után érkeztünk meg.

Szofi nyitott ajtót.

– A többiek – mondta – éppen esznek, és nagyon mérgesek, amiért késtetek.

Szofit éppen „eltiltották az asztaltól”, mert a rizibiziből a nadrágzsebébe csempészte a borsót. Ugyanis utálja. De Gusztáv bácsi ragaszkodik ahhoz, hogy mindent meg kell enni, ami a tányéron van. És persze Anna, a kis dög észrevette a borsócsempészést, és beárulta a testvérét. Anna unokatestvéremnek az árulkodás a kedvenc foglalatossága. Nemcsak otthon, az iskolában is.

Mama sűrű bocsánatkérések közepette nyomult a nappaliba. Én Szofival rögtön a kuckójába mentem, hogy szemügyre vegyem éjszakai menedékhelyemet. Mivel a mamám sem ad sokat a jó modorra, elfelejtette megsúgni, hogy előbb talán üdvözölnöm kellene Gusztáv bácsit és Annemi nénit. (Anna az elkövetkező napokban tízszer is felemlegette, hogy micsoda bunkó vagyok, mert még a kezemet sem emeltem fel üdvözlésül!)

Szofinak adtam egy tábla csokit a vésztartalékomból. Azért, hogy kicsit csillapítsa korgó gyomrát. Szofi nagylelkűen felajánlotta nekem az ágyát, ő pedig a matracon akart aludni. Ezt természetesen elutasítottam. Ha úgyis rosszul érzem magam, akkor már legyen igazán rossz, mondtam magamnak.

Ha már úgyis padlón vagyok, akkor aludjak is a padlón!

Szofi tényleg mindent megtett, hogy jól érezzem magam. Mindig azt mondogatta, mennyire örül, hogy itt vagyok. Az én hangulatom mégis egyre csak romlott és romlott, mert a szoba ablaka nyitva volt, és a Szofi szobája alatt volt a nappali terasza. A teraszajtók nyitva voltak, és mindent hallottam, amit mama Gusztáv bácsival és Annemi nénivel beszélt. Mama alázatosan kérte őket, ne próbáljanak meg mindent kijavítani, amit ő a nevelésemben elrontott. És Gusztáv bácsi bájgúnár hangon mondta, hogy nem várnak el tőlem többet, csak azt, hogy alkalmazkodjam az itteni életformához. Annemi néni felháborodottan kiabált, hogy nem kellene őt ilyen „szörnyetegnek” feltüntetni! Hiszen a saját lányait is rendesen neveli! Aztán mama még azért is szabadkozott, hogy a „jó magaviselet” sajnos nem tartozik „legfőbb erényeim” közé! Gusztáv bácsi ezek után felvilágosította arról, hogy a jó viselkedés nem tehetség kérdése, hanem állandó gyakorlás eredménye, amit a szülők irányítanak. Aztán különös búgást hallottunk, és Szofi azt mondta, most fejezték be a vacsorát. Az a furcsa búgó hang az asztali porszívó hangja, amivel az apja minden étkezés után összeszedi a morzsákat az asztalról.

Asztali porszívó! Hogy a morzsákat eltüntessék! A mama biztosan a zárt osztályra küldött!

A búcsúzkodást hősiesen álltam. A mama miatt sokkal szomorúbb voltam, mint magam miatt. Teljesen összeomlott, bántotta a lelkiismeret. Hogy mindkettőnket megvigasztaljon, egymásnak teljesen ellentmondó dolgokat hordott össze: hogy Münchenben biztosan hamarosan talál lakást, és hogy talán egy hét múlva már itthon is lesz, hogy talán az iskolából hamarabb el is mehetek, rögtön a konferencia után, amikor már biztosak a jegyek, hogy ő ezt majd telefonon megbeszéli az igazgatónővel, és engem is naponta háromszor fog hívni, és a papa is többet fog foglalkozni velem! Ezt a papa ígérte neki! Mindezt teljesen idegesen, fejét kapkodva hadarta el. Szegény majdnem elsírta magát! Nem akartam a dolgát még jobban megnehezíteni, így csak annyit mondtam hűvösen: – Most már menjél! – És legjobb színészi képességeimet bevetve hozzátettem: – Ami nem pusztít el minket, az megerősít! – Ez egy őrült közmondás a náci időkből, amit nagymamámnak kellett megtanulnia a népiskolában.

Mama készpénznek vette színészi teljesítményemet, nagyjából összeszedte magát, és elment. Annyira ki voltam borulva, hogy ledobtam magam a vendégmatracra, és csak aludni akartam. Ám mielőtt ezt megtehettem volna, meg kellett hallgatnom Anna unokahúgomat a reggeli fürdőszoba beosztásról, miszerint én hét óra öt és hét óra tizenöt között foglalhatom el a helyiséget, és a tíz percet egy másodperccel sem léphetem túl, mert utánam ő következik, és nem akar miattam kapkodni a fogmosással.

Érdeklődtem, hogy van-e WC-beosztás is. Sosem lehet tudni egy ilyen családnál! De Szofi azt mondta, hogy az nincsen, bár kellene, mert Anna mindig órákat tölt a klotyón. Folyton szorulása van. De nem is csodálkozom rajta, mert borzasztóan fösvény! Apa olvasta egy érdekes könyvben, hogy a fösvény embereknek gyakran van székrekedésük, mert semmitől sem tudnak megválni, még attól a megemészthetetlen maradéktól sem, ami abból keletkezik, amit magukba tömnek!


A következő hét részletes leírásától eltekintek. A hét minden egyes napja unalmas volt, nyomasztó és vacak. Reggelente mosakodás nélkül mentem iskolába, mert én az a típus vagyok, akinek idő kell, amíg ki bír mászni az ágyból, így aztán a fürdőszobai időpontjaimat mindig lekéstem. A kárörvendő Annával a mosdó előtt találkoztam, aki a tükörben fogkrémes szájjal adta tudtomra:

– Aki nem érkezik időben, annak várnia kell egy másik időpontra!

Ilyen persze nem akadt, mert Anna után Gusztáv bácsikám következett, és amikor ő végre elkészült, már indulnunk kellett.

Lorenzóval – aki mindig elkísért kiállhatatlan rokonaim házáig – minden délben egy gesztenyefa árnyékában ücsörögtünk a pádon. Szerettünk volna egy kicsit beszélgetni, de Anna idétlen járásával rögtön felbukkant, és krumpliorrát felhúzva előadta:

– A mama küldött. Már rég elmúlt egy óra, csak rád várunk az ebéddel!

Délutánonként, amikor szerettem volna Lorenzóval, Pollival vagy Lizzivel találkozni, Annemi nénikém kijelentette, sajnos nem engedhet el, mivel jelenleg ő felel értem. Csavargásaimra, „züllött életemre” addig ne is gondoljak, amíg neki kell vállalnia a felelősséget értem. Persze nem a „züllött” szót használta, de arra gondolt.

Esténként – én a földön, Szofi tőlem balra, háromtenyérnyi takaró a derekamon – folyamatosan azt hajtogattam: Kibírni! Kibírni! Kibírni! Nem tart örökké! És te még viszonylag jó helyzetben vagy! Szegény Szofinak ezt még legalább nyolc évig el kell viselnie! Bár neki talán nem is esik annyira nehezére, hiszen nem ismeri a különbséget, nem tudja, milyenek a normális szülők.

Papát egész héten egyetlen alkalommal sem láttam! Bár telefonált és találkozni akart velem, én elutasítottam. Még mindig nagyon mérges voltam rá!

Rokonaimnál való tartózkodásom nyolcadik napján sorsdöntő vétséget követtem el. Az egész úgy kezdődött, hogy Szofi és én megéheztünk, és kiosontunk a konyhába, hogy valami harapnivalót készítsünk magunknak. Étkezések között a nénikém házában szigorú evéstilalom van. Gondolom azért, hogy biztosan elfogyjanak azok a furcsaságok, amiket főz. A konyhában egy tálban gyönyörű, sötétbordó cseresznyét találtunk. Kivettem egyet, elmajszoltam, majd megmutattam Szofinak, hogyan lehet cseresznyemaggal „célbaköpni”. A második cseresznyénél megmutattam, miként lehet a mutató-és a hüvelykujj közül „célbafricskázni”. Szofi is próbálgatta, de elég ügyetlen volt. Ezért a célba-köpést és a célbafricskázást igen sokszor meg kellett ismételnem, neki pedig sokszor kellett utánoznia. Majdnem az összes cseresznye elfogyott, mire végre tökéletesen elsajátította a mutatványt. A konyha úgy nézett ki, mint egy véres csatamező!

Éppen kezdtük eltakarítani a disznóólát, amikor Annemi néni belépett a konyhába. Egyszerűen hisztérikus ordítórohamot kapott. Hiába mondtam neki, hogy már éppen elkezdtünk volna takarítani! Egyáltalán nem figyelt ránk. Azt a barátságos ajánlatomat, hogy saját pénzemen veszek egy másik adag cseresznyét, szintén nem vette jó néven. Teljesen megközelíthetetlen volt! Egyfolytában csak rikácsolt, hogy azonnal takarodjunk ki a konyhából, és hogy elfelejthetjük a cseresznyés rétest, amit vacsorára akart sütni, és hogy ma már látni sem akar minket! Tűnjünk el a szeme elől! És a szobánkból ki se jöhetünk! És Szofitól megvonja a zsebpénzét a következő két hétre, azért, hogy vonja le a következtetést, és tanuljon az esetből! A fúria valószínűleg tőlem is szívesen elvont volna valamit, de először is még nem kaptam tőle semmit, másodszor pedig vélhetően nem mert a testvére lányára vonatkozó speciális nevelési intézkedéseket bevezetni. Persze attól eltekintve, hogy fenyegetően felemelte a mosogatórongyot, kifejezve, hogy még egy szó, és hozzám vágja.

Így aztán megkezdtük szobafogságunkat. Szofi bocsánatot kért tőlem. Úgy érezte, mindenért ő a felelős. Tudhatta volna, hogy ilyesmi az ő családjában nem megengedett. Ezt persze időközben már én is észrevehettem volna! Mindamellett számomra továbbra is rejtély, miért viselkedik így Annemi nénikém. A cseresznyemag-köpködést és -fricskázást nekem a mamám tanította. Azt is elmesélte, hogy amikor gyerekek voltak, Annemi nénivel versenyeket is rendeztek. És hogy legtöbbször a néni nyert. Hogy lehet az, hogy a cseresznyemagtorna egykori győztese hisztérikus rohamot kap, amikor az őt követő generáció ebben a sportágban gyakorol egy kicsit?

Estig Szofi szobájában gubbasztottunk, és fogadást kötöttünk, hogy hívnak-e majd minket vacsorázni. Szofi a NEM mellett volt. Olyan vétségek esetén, amiket szobafogsággal sújtanak, a büntetésbe beleértendő a „vacsora nélkül az ágyba” is. Én ezt múlt századi rendelkezésnek tartottam, amit még Annemi néni sem vethet be. Gusztáv bácsikámból kinéztem ezt a fajta megtorlást, de mivel fogadni csak két ellentétes vélemény esetén lehet, így én az IGEN mellett voltam.

Egyikünk sem nyert. Pontban hét órakor Anna bejött egy tálcával, rajta két vajas kenyér és két pohár víz. Tehát: se közös vacsora, se vacsora nélküli lefekvés!

Ahhoz, ami ezután következett, szükség van egy kis előzetes magyarázatra. A mamám rendkívül szereti a közmondásokat és szólásokat. Folyton újabbnál újabb „aranyköpésekkel” jön haza. Amelyik éppen legjobban tetszik neki, az egy időre a szavajárásává válik, és minden megfelelő és nem megfelelő alkalommal beveti. És erre már én is rászoktam. A mama legutóbbi kedvenc szólása még a Münchenbe való lelépése előtt így hangzott: „Pardon, szólt a süni, és lemászott a súrolókeféről!” Őszintén szólva ennek az aranyköpésnek a mélyebb értelmét nem gondoltam át. Csak annyit értettem belőle, hogy akkor lehet használni, ha az ember valami rosszat mondott vagy tett.

Betoppant tehát Anna a tálcával, levágta fegyencadagunkat az íróasztalra, és tanár nénis hangon elkezdte:

– Tessék, cseresznyés rétes a kedves unokatestvérünk miatt nincsen!

Felemelkedtem tábori fekhelyemről, és azt mondtam:

– Miattam? De hiszen én akartam cseresznyét venni! A saját pénzemből!

Anna forgatni kezdte a szemét, felhúzta krumpliorrát, és így szólt:

– Hát a te pénzedre aztán végképp nincs szükségünk!

Válaszként találónak éreztem a süni-kefe szólást, és elmondtam.

– Micsoda? – kérdezte Anna, arcára fagyott grimasszal és roppant bárgyún bámult rám.

Szofi elismételte:

– Pardon, mondta a süni, és lemászott a súrolókeféről!

Anna még egy másodpercig bambán bámult, majd megfordult, és kirohant a szobából.

Alig fél perc múlva Gusztáv bácsikám rontott be, és rám förmedt, hogy megtiltja a trágár beszédet. Ha még egyszer ilyesmit hall, sógornője kereshet új szálláshelyet utódjának. Szofi pedig ne utánozzon ordenáré dolgokat, különben megnézheti magát!

Egy szót sem értettem az egészből, Szofi is teljesen össze volt zavarva. Természetesen tagadtam, hogy bármilyen trágárságot mondtam volna, és Szofi is megerősített, hogy ő sem ismételt semmi ordenáré dolgot. Akkor persze nyávogós hangján megszólalt Anna:

– De igen! Nehogy letagadjátok! Azt a sündisznósat!

– Mi van abban trágár és ordenáré? – kérdeztem, és Gusztáv bácsinak is el akartam mondani a szólást. De nem jutottam tovább a pardonnál, mert bácsikám rögtön rám ordított:

– Fogd be a szád!

Ilyen könnyen nem hagyom ám magam elhallgattatni! Nem vagyok én Szofi! Úgyhogy visszaordítottam:

– Nincs ebben semmi trágárság! A mamám tízszer is elmondja egy nap! Magyarázd el nekem, mi ebben az ordenáré!

Persze nem magyarázott el semmit, csak egy kicsit nyugodtabb hangon hozzátette:

– Mindenesetre még egyszer meg ne halljam, amíg nálunk laksz! Megértetted?

– Nem, nem értem – mondtam –, nem vádolhatsz meg úgy, hogy meg sem magyarázod a dolgot!

Mire ő:

– Hogy mit tehetek és mit nem, azt nem te fogod előírni nekem! – Ezzel sarkon fordult, és Annával a nyomában elvonult.

Amikor a dühtől majd szétrobbanva a két kiállhatatlan után néztem, akkor esett le, hogy mi lehetett trágár a sünkefe megjegyzésemben! Valószínűleg az, hogy a süni a kefét egy sünlánnyal keverte össze! Erre korábban nem gondoltam, mert jobb dolgom is volt annál, minthogy a sünszexen agyaljak!

Én tényleg nem az a típus vagyok, akinél – ahogy az apám mondja – hamar eltörik a mécses. Csak nagyon ritkán sírom el magam. De ezen az estén úgy zokogtam, mint egy hülye. Olyan elhagyatottnak és erőtlennek éreztem magam! Olyan kiszolgáltatottnak és magányosnak! Szofi megpróbált vigasztalni. Szerinte Gusztáv bácsi észrevette, hogy nem is értem, mi a trágár a sűn-kefés beszólásban. Különben nem ment volna el olyan gyorsan. Ő ismeri az apját! Ezt szokta tenni, ha érzi, hogy igazságtalan volt. Bevallani nem tudja, de holnap biztosan újra kedves lesz velem.

Éjfél után – Szofi már aludt, az én orrom meg kétszeresére duzzadt, a szemem pedig bedagadt a sok bőgéstől – elhatároztam, hogy nem adok Gusztáv bácsinak több lehetőséget a „kedvességre”! Megesküdtem, hogy egy napot sem maradok tovább ebben a rémes házban! Lábujjhegyen leosontam a halba, a telefonhoz. Háromszor egymás után tárcsáztam apa számát. Minden egyes alkalommal sokáig hagytam kicsöngeni, de senki nem vette fel. Mégsem voltam benne biztos, hogy a papa nincs otthon. Hogy senki ne zavarja alvás közben, néha kihúzza a telefonzsinórt, mielőtt lefekszik.

Hajnali ötkor, amikor még mindenki aludt, újból megpróbáltam. Sikertelenül! Fél hatkor felkelt Annemi néni, akkor már nem mertem a telefonhoz menni.

Ez volt az első alkalom, hogy sikerült kihasználni a fürdőszobás időpontomat. Már nagyon időszerű is volt! A piros orromat és a szétsírt szememet sokáig kellett hideg vízzel kezelnem, mire nagyjából normálisan néztem ki.

A reggelinél Gusztáv bácsi tényleg kedves volt velem. Ez abban nyilvánult meg, hogy odatolta elém a lekvárt, és jóságosán megjegyezte:

– Vegyél csak! Málna! A nagynénéd maga szedte!

Szofi boldogan rám kacsintott, amivel azt akarta kifejezni:

– Na látod, ismét minden rendben! – De én nem vagyok kutya, és Gusztáv bácsi nem a gazdám, hogy elégedetten csóváljam a farkamat, ha méltóztatik leereszkedni hozzám!

Iskolába menet Szofival minden telefonfülkénél megálltunk, hogy megkíséreljem apát elérni. Hiába! A második szünetben kell megpróbálnom, mondtam neki. Kilenc után megy az irodába, akkor biztosan elérem!

Szofi szerint semmi értelme, ha már egyszer úgyis kijelentette, hogy nem akar magához venni. Unokatesóm egyszerűen maga mellett akart tartani. Valahol megértettem, legalább egy rokonlélek is lenne vele abban a kaszárnyában.

– Most meg kell tennie – erősködtem. Teljesen biztos voltam benne, hogy ha sutba dobom a büszkeségem, és könyörgök neki, apa be fogja látni, hogy muszáj. Még soha, egyetlen igazi kérésemet sem utasította vissza!


Az első órán tűkön ültem. Matek volt Kékcinkével, és most még ahhoz sem volt kedvem, hogy bosszantsam. Ez megzavarta egy kicsit. Percenként félszeg pillantásokat vetett felém. Fél kilenckor nem bírtam tovább.

– Elnézést, ki kell mennem, rosszul érzem magam – azzal kirohantam az osztályból, le a földszintre, a telefonhoz. Az üzenetrögzítőre rámondtam, hogy háromnegyed tízkor ismét telefonálok, és papa ne menjen el addig, amíg nem beszéltünk, mert életbevágóan fontos! Aztán visszamentem a terembe, és továbbra is tűkön ültem. Kékcinke már nem pislogott rám bizonytalanul. Megvolt rá a magyarázat, miért tud nyugodtan órát tartani, anélkül, hogy megzavarnám.

A barátaimnak természetesen elmeséltem a történteket és azt is, hogy semmi esetre sem megyek vissza Gusztáv bácsiékhoz. A tízórás szünetben lekísértek a telefonhoz. Amikor odaértünk, már egy négyfős kis csapat várt a sorára. Lorenzo kiharcolta, hogy előre engedjenek.

– Élet-halálról van szó – kiabálta. Az első lánynak, aki épphogy leemelte a kagylót, kivette a telefont a kezéből, és az enyémbe nyomta. Amíg telefonáltam, a kiscsaj egyfolytában nyavalygott, hogy legalább a pénzét adjuk vissza.

Az irodában csak az üzlettárs volt benn. Azt mondta, apa ma egyáltalán nem megy be. Holnapig szabadságot vett ki. Valahová Karintiába ment. És persze ott nem lehet elérni, mert a mobilját megint az asztalán hagyta.

Apa állandóan megfeledkezik a mobiljáról.

– Tudat alatt szándékosan – mondja. Egyszerűen ki nem állhatja.

A társa megkérdezte, esetleg ő tudna-e segíteni.

– Sajnos nem – válaszoltam, visszaraktam a kagylót, és odaadtam a mögöttem álló, még mindig nyavalygó lánynak a pénzt.

– Na, egy éjszakát még csak kibírsz – biztatott Lorenzo, amikor felmentünk a terembe.

Makacsul ráztam a fejemet, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Persze hogy kibírhattam volna még egy éjszakát a nénikémnél. De akkor ez számomra teljesen elképzelhetetlennek tűnt. Annyira belelovalltam már magam, és olyan pánikba estem, hogy meg voltam győződve, ha még egyszer be kell lépnem abba a borzalmas házba, elpusztulok.

Polli látta, hogy teljesen kétségbe vagyok esve. Felajánlotta, hogy ma éjszaka aludjam náluk. De Lizzi úgy gondolta, ha Polli elmeséli a szüleinek, hogy miért vitt magával, akkor ők úgyis el fognak küldeni. Ha pedig nem meséli el nekik, és a rokonaim riadót fújnak, nagyon kellemetlen helyzetbe hozzuk Polli szüleit. Merthogy az is büntethető, aki szökött kiskorút vesz magához. Nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, de semmiképp sem akartam Pollinak bajt okozni, ezért visszautasítottam az ajánlatát.

A hátralévő három órában egyfolytában azon kattogott az agyam, hol maradhatnék addig, amíg a papa visszajön. Először természetesen a saját lakásunk jutott eszembe. Persze éjszaka nem szívesen vagyok ott egyedül, mert folyton recseg a padló, és mindig azt hiszem, hogy valaki járkál a szobákban. De a mostani helyzetemben elárvult otthonunk, recsegős padlójával, maga volt a paradicsom. És a lakáskulcs az iskolatáskámban! A bökkenő csak az, hogy Swetlanánál is van kulcs. Viráglocsolásra és portörlésre. Ha délben nem érkezem meg Annemi nénihez, és még este sem vagyok ott, logikus, hogy rögtön otthon fognak keresni. Egyből Szvetlánához rohannak, hogy kinyittassák a lakást! Én pedig nem vagyok az a mesebeli kisgida, aki az óraszekrénybe bújik.

Aztán eszembe jutott, hogy apának van a lakásához pótkulcsa az irodában. Eszembe villant, hogy bemehetnék, és titokban megszerezhetném. Aztán ezt az ötletet is elvetettem, mert fogalmam sem volt, hogy a sok íróasztalfiók közül melyikben lehet. És az üzlettárs előtt az összes fiókot titokban átkutatni, eleve lehetetlennek tűnt!

Ezután következett az az ötletem, hogy felhívom a nagymamát Mallorcán, és megkérem, hogy a következő géppel repüljön haza. De az első probléma az volt, hogy ma estig már biztosan nem érkezne meg Bécsbe, másrészt pedig – bár a nagymama különben makkegészséges – sajnos nagyothall. Kivált telefonban. Ráadásul a mallorcai vonal sem mindig a legjobb. A nagyi talán meg sem értené, mit akarok tőle.

Végül az ötödik órán kitaláltam a megoldást! Németóránk volt, Huber tanár úr éppen arról tartott előadást, hogy egy művelt ember nemcsak írásban, hanem a beszélt nyelvben is inkább az egyszerű múltat használja az összetett helyett, ekkor hirtelen eszembe jutott: elmegyek a mamához Münchenbe! Mire odaérek, este lesz! És ha ott állok előtte a Fortuna hotelben, már nem varázsolhat vissza egyszerűen Bécsbe!

Halleluja, óriási kő esett le a szívemről, amikor meghoztam ezt a döntést. Teljesen megnyugodtam, a pánik és a rossz érzés elszállt belőlem. Az eszembe sem jutott, mi lesz másnap a mamánál. Ezt, úgy véltem, neki kell majd kitalálnia. Egy kicsit reménykedtem abban, hogy egyszerűen hazajön velem Bécsbe, és az egész München-rémálmot elfelejti. Amikor az ötödik óráról kicsengettek, és Huber kibattyogott az osztályteremből, két-két puszival elbúcsúztam Pollitól és Lizzitől. Lorenzo is kapott egyet. Egyébként ez volt az első puszi, amit adtam neki. Pollitól tíz schillinget, Lizzitől tizenötöt, Lorenzótól meg harmincat kaptam – nála mindig van suska –, mert nem tudtam pontosan, mennyi pénz van otthon a perselyemben, és hogy az elég lesz-e a jegyre Münchenig. Fogalmam sem volt, mennyibe kerülnek a vonatjegyek! Aztán hazarohantam, bevágtam a táskám a sarokba, bedobáltam néhány ruhát a hátizsákba, kivégeztem a malacperselyt, soványka tartalmát a pénztárcámba tettem, az iratok közül kivettem az útlevelemet, és felhívtam a vasúti információt.

A következő intercity negyven perc múlva indult. Az azutáni már csak este, úgyhogy gyorsan elrohantam otthonról.

Miután nem voltam túl vastag, nem mertem taxit hívni, és loholtam a villamosig. Nagyon rendes volt, azonnal jött. Négy megálló után át kellett szállnom. Az már kevésbé volt rendes. Csak toporogtam kilenc hosszú percen át.

Az állomáson, a pénztárak előtt hosszú sorokban álltak az emberek, az én vonatom indulásáig pedig már csak 6 perc volt! Összeszedtem minden bátorságomat, odamentem az első szimpatikus pénztárhoz, és az éppen sorra következő férfihoz fordultam:

– Kérem, engedjen előre, különben lekésem a vonatom!

A férfi tényleg előreengedett. Három perc múlva megvolt a jegyem. És milyen sokba került! Csak egy kis apróm maradt.

Felrohantam a mozgólépcsőn, futtomban rápillantottam a táblára, hogy melyik vágányról indul a vonatom, vágtattam volna a kilences vágányhoz, de egy japán turistacsoport szekrény nagyságú bőröndökkel elállta az utamat. Végül az utolsó kocsi hátsó ajtaján még gyorsan bepréseltem magam, mielőtt az ajtó becsukódott és a vonat elindult. Hütteldorf-Hackingig csak a WC-ajtót támasztottam, és próbáltam kifújni magam. Aztán lassan elindultam előre, át két első osztályú vagonon. A harmadik kocsi már másodosztály volt. Kinéztem az egyik fülkét, ahol csak egy idős hölgy és egy úr volt. Az ablak mellett ültek. De az idős úr rögtön felállt, és így szólt:

– A gyerekek szívesen ülnek az ablaknál!

Udvariasan megköszönve elfoglaltam a helyét. Ő a hölgy mellé telepedett, aki bonbonnal kínált. Ezt még udvariasabban köszöntem meg. Egy fél vajas kenyéren kívül – málnalekvár nélkül, mert abból Gusztáv bácsi kedvessége ellenére azért sem vettem – ma mást még nem „látott”a gyomrom. Ráadásul az átvirrasztott éjszaka után holtfáradt voltam!

A férfi megkérdezte: – Hová utazik, kisasszony, így teljesen egyedül?

– Münchenbe – válaszoltam –, és mivel úgy gondoltam, pontosabb magyarázatra lenne szükség, hogy ne tekintsenek szökevénynek, még hozzáfűztem: – Az unokahúgom keresztelőjére utazom. Ugyanis van egy felnőtt nővérem! – Aztán eszembe jutott, hogy azt is el kellene magyaráznom, miért utazom egyedül, ezért így folytattam:

– A szüleim már Münchenben vannak, mert a szülés nagyon nehéz volt, a nővérem életveszélyes állapotba került!

Akkor eszembe jutott, hogy a szüleim biztosan nem hagytak volna egyedül Bécsben, így hozzáfűztem:

– Eddig a nagymamámnál voltam! – De ennek a nagymamának is el kellene utaznia Münchenbe a dédunokája keresztelőjére, ezért még hozzátettem:

– A nagymamám nem akart jönni, nem szereti a nővérem férjét, mert lángvörös a haja. És most sajnos az unokahúgomnak is vörös a haja, és a nagymama annyira babonás, hogy azt hiszi, ez az egész családra bajt fog hozni!

Tudom, hogy amit összehordtam, totál zagy vaságnak tűnik, de annyira fáradt voltam és úgy túlpörögtem, hogy a fantáziám teljesen magával ragadott.

Hogy az idős házaspár bevette-e a lökött dumát, nem tudom. A dzsekimet, amit az ülés fölé akasztottam, a fejemre húztam. Be akartam pótolni az elmaradt alvást. Már majdnem elaludtam, amikor belém hasított az érzés, mit mondok majd a határon, ha a vámos megkérdezi, tacskó létemre hogyhogy egyedül utazom? Neki nem adhatom be a vörös hajú unokahúg-mesét!

Előszedtem maradék gondolkodóképességemet, elhúztam a dzsekit az arcomból, a hátizsákból előkotortam az útlevelem, letettem az ablak melletti kis asztalkára, és azt mondtam az idős hölgynek: – Kérem, ha esetleg a határon még aludnék, legyen szíves mutassa meg a vámosnak az útlevelemet!

– Addig még három óra – nevetett a hölgy.

– Ha én egyszer lecsukom a szemem, úgy alszom, mint a bunda – mondtam. Az idős nő ismét nevetett és bólintott. Megkönnyebbülve húztam újból fejemre a dzsekit, becsuktam a szememet. Ha szerencsém van, a vámosok azt hiszik, az idős pár unokája vagyok, és nem faggatóznak. Aztán elaludtam.

 

3. fejezet
melyben minden abszolút másképp történik, mint ahogy képzeltem, ezért egy igen szokatlan éjszakát töltök Münchenben, és reggel rémes, mekkorát csalódom a mamában.

Úgy durmoltam Münchenig, akár egy angyal. Felébredtem ugyan egy férfihangra, aki azt dörmögte: – Jó napot kívánok, az útleveleket kérem! – Fejemet elrejtve tartottam a dzseki mögött, de a szívem hevesen vert, és zúgott a fülem. De ez csak rövid ideig tartott, mert a férfihang máris azt dörmögte: – Köszönöm, jó utat! – Aztán még azt is hallottam, hogy behúzzák a fülke ajtaját. Tovább akartam aludni. De nem sikerült, mert rettentően korgott a gyomrom. Így előbújtam fedezékemből, és reméltem, hogy az idős hölgy megint megkínál bonbonnal. De nem tette. Csak az érdekelte, jól aludtam-e, és hogy a szüleim kijönnek-e elém az állomásra. Mindkettőre igennel válaszoltam. Sajnos. Mert amikor megérkeztünk Münchenbe és kiszálltunk a vonatból, az idős férfi megkérdezte:

– Na, hol vannak a szüleid?

– Á, még biztosan nincsenek itt, mindig elkésnek, folyton várni kell rájuk! – füllentettem.

Mire az idős hölgy azt felelte:

– Itt maradunk veled, amíg meg nem érkeznek. Sosem lehet tudni, nem történt-e valami, és te még olyan kicsi vagy!

Erősködtem, hogy erre tényleg nincs szükség, de a két öreg ragaszkodott hozzá, hogy velem maradnak, amíg a szüleim megjönnek. Ez úgy hiányzott, mint púp a hátamra! De mivel már kialudtam magam, és a kis szürke agytekervényeim ismét rendben voltak, lelkesen elkiáltottam magam:

– Á, már ott is vannak! – és egy népviseletbe öltözött házaspárra mutattam, akik egy kicsit távolabb álltak tőlünk, láthatóan vártak valakit. Búcsúzóul odaintettem útitársaimnak, és odaszaladtam a házaspárhoz.

Mivel az öregek még a csomagjaikat szortírozták és közben szemmel tartottak engem, muszáj volt eljátszanom egy üdvözlési jelenetet. Ez nem volt nagy kunszt, mivel már nem hallhattak engem, mert a peronon nagy volt a zaj.

A népviseletes úrnak azt mondtam:

– Meg tudná mondani, kérem, mennyi az idő?

A férfi a csarnokban lévő nagy órára mutatott:

– A te korodban már igazán ismerhetnéd az órát! – torkollt le.

– Persze, ismerem is – válaszoltam szomorú szemekkel –, de rövidlátó vagyok, tizenhárom dioptriás a szemüvegem, és sajnos épp az imént tört el.

Szegény pasi szörnyen megsajnált, teljesen elszégyellte magát, és természetesen megmondta, hogy este negyed nyolc van. Megköszöntem neki a segítségét, és mivel közém és útitársaim közé hirtelen egy csapat szurkoló keveredett nagy zászlókkal, sörösüvegekkel és betekert transzparensekkel, kaptam az alkalmon, és berohantam a csarnokba. Hogy mit gondolhatott az idős házaspár, miután a szurkolók elvonultak, és a „szüleim” még mindig ott álltak gyerek nélkül, nem tudom. De őszintén sajnálom, hogy hazudnom kellett nekik, mert tényleg roppant kedvesek voltak hozzám.

A várócsarnokban a pénzváltónál próbáltam márkát szerezni, hogy vehessek magamnak egy szendvicset. Már nagyon lázadozott a gyomrom, majdnem rosszul lettem. A pénztáros nem volt hajlandó beváltani a pénzemet, határozottan rázta a fejét, és kijelentette:

– Csak papírpénzt!

Ott álltam tehát szendvics és pénz nélkül, még villamosjegyet sem tudtam venni! Fogalmam sem volt, hol lehet a Schelling utca, hogy a közelben van-e vagy messze! Néhány méterre tőlem állt egy fiú, pár évvel lehetett idősebb nálam, és egyfolytában engem bámult. Már akkor is ott lézengett és engem vizslatott, amikor a népviseletes párral beszéltem. Ez nagyon idegesített! Kinyújtottam rá a nyelvemet, és kimentem a csarnokból.

A bejárat előtt, a taxiállomásnál egy nő ült két bőröndön. Őt kérdeztem meg, hogy hol találom a Schelling utcát. A tér másik oldalán levő villamosmegállóra mutatott, és el akarta magyarázni, melyik villamossal menjek. Mondtam neki, hogy gyalog akarok menni. Megdicsért, merthogy szerinte a mai fiatalok már elfelejtettek járni, csak arra van energiájuk, hogy a tv előtt gubbasszanak. Aztán megmutatta az utat, hogy merre induljak. Egy gesztenyefás térre érve ismét kérdezzek meg valakit – javasolta. És az a fura fiú már megint ott állt nem messze tőlem, és bámult, mint borjú az új kapura!

Elindultam. A srác néhány méterrel mögöttem jött, végig ugyanazt a távolságot tartva, mintha egy láthatatlan zsinóron húztam volna magam után. Mi a fenét akarhat ez a fickó tőlem? Szabályosan félni kezdtem. Talán azt hiszi, hogy a valutapénztárnál egy vagyont váltottam be, és most ki akar rabolni?

Elkezdtem futni, kétszer is átmentem a másik oldalra, rövid időre egy üzlet passzázsánál fedezékbe vonultam, majd továbbszaladtam, és ismét átkacsáztam a másik oldalra. Aztán körülnéztem. Már nem láttam. Leráztam, sóhajtottam fel elégedetten.

Amikor a gesztenyefás térre értem, meg akartam kérdezni egy büfést, hogy merre kell továbbmennem. De éppen két nővel beszélgetett, valamilyen gyilkosságról sutyorogtak, ami a környéken történt. Így várnom kellett. Előttem egy halom perec! És olyan szörnyen éhes voltam! Úgy gondoltam, a két nő meg az eladó nem figyelnek. Amikor az osztálytársam, Tomi a szupermarketben csokit lopott, és az iskolában ez kiderült, Kékcinke is azt mondta, hogy azt megérti, ha egy gyerek azért lop, mert éhes, de Tomi nem éhezett, így a tette elítélendő. Úgy véltem: ha még Kékcinke is megérti, hogy egy éhes gyerek lop, akkor nem lehet olyan szörnyű, ha elcsenek egy perecet.

Így aztán – azt gondoltam – feltűnés nélkül a perecért nyúltam. Am alighogy megkaparintottam, az egyik nő máris rikácsolni kezdett:

– Hé, mit csinálsz? Micsoda kis vakarcs! Le kellene vágni az ujjad! – Megragadta a karom, és erősen tartott. Ijedtemben teljesen lebénultam. Most mindennek vége. De akkor hirtelen a bódé másik oldalán termett a fiú, odanyújtott egy márkát az eladónak, és felháborodottan így szólt:

– A húgom egyáltalán nem akart lopni! Egész idő alatt itt álltam, és vártam, hogy fizethessek!

Az eladó elvette az egymárkást, és elégedett volt. A nő ugyan még tovább zsörtölődött, hogy ő pontosan látta, hogy a fiú csak most érkezett a bódéhoz, de legalább elengedett. Az eladó csak annyit mondott:

– Fő, hogy fizettek!

A fiú megfogta a kezem, és elhúzott a büfétől. Annyira megkönnyebbültem, hogy legszívesebben cigánykereket hánytam volna. Miközben majszoltam a perecet, elmeséltem megmentőmnek, hogy miért vagyok itt, hová akarok eljutni, és miért nincs pénzem még egy perecre sem. Azt mondta, hogy szeretne megismerni, mert „szép” vagyok, de nem mert megszólítani. Aztán elkísért a Schelling utcába, egészen a Fortuna panzióig. Én pedig hálát adtam a Jóistennek, hogy a fiú személyében egy védőangyalt állított a peronra!

A szálloda előtt találkozót beszéltünk meg másnapra. Megadtam neki a szálloda telefonszámát. Megígérte, hogy másnap felhív, és azt mondta, hogy a márkát nem kell visszaadnom, a perec az ő ajándéka.

– Légy jó! – kiáltotta búcsúzáskor.

– Te is! – köszöntem, és bementem a szállodába. A bejárat mögött volt egy kis csarnok. Egy idős portás ült a pultnál, a szobakulcsokkal a háta mögött, újságot olvasott és akkor sem nézett fel, amikor köszöntem. Azt hittem, talán nagyot hall, ezért hangosabban köszöntem.

– Huber asszonyt keresem!

A portás lerakta az újságot, a kulcsos szekrénykére pillantott és közölte: – Nincs a házban.

– De itt lakik, ugye? – kérdeztem.

– Igen – morogta.

– A lánya vagyok – mondtam –, most érkeztem Bécsből vonattal.

Most először nézett rám a portás. Aztán a pult mögül elővett egy könyvet, belelapozott és közölte, hogy a mama nem jelezte, hogy mától kétágyas szobát kér, és hogy nincs is szabad kétágyas, azt meg persze nem lehet, hogy egyágyasban ketten aludjunk.

Nem akartam tovább fecsegni a pasival, kértem, hogy adja ide a mama szobakulcsát, hogy a szobában várhassak rá.

– Na látod! Ezt sem lehet! – oktatott ki. A mamának jeleznie kellett volna, hogy jövök, és hogy bemehetek a szobájába. A pulttal szembeni kanapéra mutatott: ott leülhetek és várakozhatok.

Arra számítottam, hogy a mama még biztosan a szerkesztőségben van, és kértem a portást, hogy odatelefonálhassak. Fintorogva tolta elém a telefont. Mivel nem kaptam vonalat – ugyanis olyan béna voltam, hogy ugyanazt az előhívószámot tárcsáztam, amivel Bécsből lehet telefonálni a krapek kikapta a kezemből a kagylót, sóhajtozva felhívta a számot, majd azt morogta:

– Üzenetrögzítő! A szerkesztőség csak holnap reggel kilenc órától érhető el.

Abban a reményben, hogy mama már úton van, leültem egy padra, elvettem a kis asztalról egy ősrégi újságot, belelapoztam és vártam. Negyedóra múlva egy fiatal férfi lépett a csarnokba. Igen kimerültnek tűnt. Elnézést kért az idős morcostól, hogy késett. Nem talált parkolóhelyet. A vén zsémbes veszekedett egy kicsit, hogy minden értelmes ember villamossal jár, aztán odahajolt a fiatal férfihoz, és súgott neki valamit. Közben rám nézett. A fiatal pasi szintén felém sandított. Aztán az élemedett méregzsák eltűnt egy ajtó mögött, a fiatal férfi pedig leült a pult mögötti székre. Ekkor vált világossá számomra, hogy ő az éjszakai portás.

Tovább vártam. Néhány vendég érkezett, kérték a kulcsot, és felmentek a lépcsőn. Mások lejöttek a lépcsőn, lerakták a kulcsot a pultra, és elhagyták a szállodát. Lassan kilenc óra lett. Próbáltam telepatikusán szuggerálni a mamát, és hazacsábítani. „Mama-gyere-itt-vagyok”, hajtogattam magamban, és koncentráltam. Általában nem hiszek az ilyesmiben, de vészhelyzetben az ember már bármiben képes hinni. Használni persze nem használt. Tíz óráig próbálkoztam ezzel a módszerrel, aztán feladtam, odamentem az éjszakai portáshoz, és megkérdeztem tőle, hol van a WC, mert nagyon sürgős.

Miután megkönnyebbülve visszajöttem, a portás megkérdezte: – Most mit csináljak veled?

Hallgattam, mert én magam sem tudtam, mit lehet velem kezdeni. De a portásnak beugrott valami. Adott nekem egy tábla csokit és egy dobozos limonádét. Miközben majszoltam a csokit és ittam a limót, a portás kifejtette, egyáltalán nem biztos benne, hogy mama ma még hazajön a szállodába.

– Huber asszony ugyanis gyakran alszik házon kívül – mondta. Valószínűleg olyan döbbenten néztem rá, hogy gyorsan hozzáfűzte: – Persze nem biztos, hogy ma is így lesz! – Aztán fürkészve nézett rám és megkérdezte: – Megszöktél talán? A kollégiumból?

Ráztam a fejemet, és amilyen meggyőzően csak tudtam, közöltem vele:

– Dehogy! Csak sokkal korábban érkeztem, mint ahogy megbeszéltük! – Ez tulajdonképpen nem is volt hazugság, mert a szörnyű rokonság mégsem internátus, és tényleg korábban jöttem Münchenbe! De mivel féltem egy részletesebb kihallgatástól, úgy tettem, mintha nagyon fáradt lennék. Ledobtam magam a kanapéra, becsuktam a szemem, megpróbáltam nyugodtan lélegezni, és a portásnak egy édesdeden szunyókáló gyermek képét festeni; ami nem is olyan könnyű, ha az ember szörnyen ideges és ráadásul még össze is van zavarva, meg nem érti, mit jelent az, hogy az anyja gyakran alszik „házon kívül”.

Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg alvó gyereket játszottam a kanapén. Valamikor tényleg elszenderedtem, és teljes őrültséget álmodtam! Anna unokatesóm volt a portás, aki felhívta a rendőrséget, hogy letartóztassanak. És a rendőr, aki értem jött, úgy nézett ki, mint Kékcinke bajusszal, és azt süvöltötte, hogy három évre lecsuknak, mert az anyám házon kívül alszik.

Ez a bolond álom teljesen megizzasztott. Amikor felébredtem, a ruhám nedves volt, a hajam a homlokomhoz tapadt. Az előcsarnokban csak egyetlen lámpa égett a portásfülkénél. Az éjszakai portás még mindig a pult mögött ült. Előtte egy nő állt. Álmosan pislogva még azt hittem, hogy a mama. Hátulról, magassága és alakja alapján akár ő is lehetett volna. Már fel akartam ugrani, amikor meghallottam a hangját, és csalódottan ülve maradtam. Nem ő volt, hanem egy igen spicces rikácsoló hangú nő, aki ennyit mondott – És mi… hogy…, kedves, kedves portás, hogyhogy Hubernéra vár?

– Miatta! – mutatott felém a portás. Becsuktam a szemem, és alvást színleltem.

– Mi van ott? – kérdezte a becsípett nő. A legsötétebb sarokban ültem, és a portáspulttól valószínűleg nem lehetett látni, mi vagy ki van ott.

– Huber asszony lánya – mondta az éjszakai portás. – Eljött Bécsből! Most alszik! És fogadok, az anyjának fogalma sincs róla, hogy itt van!

Női cipő kopogását hallottam közeledni, sör szagot és meleg leheletet éreztem az arcomban. A spicces fölém hajolt, és valószínűleg alaposan megszemlélt. Aztán ismét felegyenesedett – ezt a sörszag és a meleg lehelet távolodásából gondoltam –, és azt mondta:

– A Huber ma garantáltan nem jön, annál a hogyishívják Dingsnél alszik, tudja, annál az izé Dingsnél, aki mindig érte jön. – Aztán eszébe jutott. – Bertram, valamilyen Bertramnak hívják!

– Nem tudja a telefonszámát? – kérdezte a portás.

– Én? – rikácsolt a spicces nő. – Én aztán nem! Nem az én pasim!

A portás csak sóhajtozott: mégsem hagyhat éjszakára a pádon aludni, már rég hívnia kellett volna a rendőrséget, és hogy semmiképp sem engedheti, hogy a mama szobájában aludjak, ezt a nappali portás megtiltotta. Ráadásul az idevonatkozó előírásokat nem ismeri, mert ő csak egy kisegítő éjszakai portás, akinek fogalma sincs, mit kell ilyenkor tenni. Egyébként német szakos hallgató, és ilyesmit nem tanítanak az egyetemen!

– Ne csináljon már ilyen nagy… izé… ügyet ebből! – rendelkezett a nő. – Egyszerűen azt csináljuk, hogy felviszem magamhoz a kicsikét a szobámba, és ha esetleg … ha valaki ezért magát… szóval mondja azt, hogy így beszéltem meg Hubernéval!

Aztán ismét éreztem a meleg leheletet, a sörszagot és egy kezet a vállamon, egy másikat az arcomon, az első rázogatott, a második simogatott, a spicces így szólt hozzám:

– Felkelni, drágám, én vagyok Suzi… Suzi vagyok! És most jössz velem csicsikálni!

Eljátszottam, hogy most ébredezek, pislogtam és ásítottam. A nő felhúzott a pádról, karon fogott, a másik kezébe fogta a hátizsákomat, és felbotorkáltunk a lépcsőn. Az éjszakai portás homlokát ráncolva nézett utánunk, és kiabált:

– Ez biztosan nem legális! Biztos vagyok benne, hogy ez nem legális!

Suzi csak morgott magában:

– Ugyan már, hát nem tökmindegy! A fő, hogy helyes! – Felküzdöttük magunkat a lépcsőn, és közben folyton figyelmeztetett: – Vigyázz, nehogy eless! – De inkább ő volt közel az eleséshez! Menet közben folyamatosan balra sodródott.

Ha nem húzom erősen jobbra, útközben többször is beütötte volna a fejét a falba. Az ajtónál szintén segítenem kellett, mert a kulcslyukat is néhány centivel balra keresgélte.

Már kezdtem félni, hogy Suzival egy egyszemélyes ágyat kell majd megosztanom, de szerencsére a szobában franciaágy volt, amit megkönnyebbülve nyugtáztam, miután felkapcsoltam a villanyt.

In vino veritas, állt egy régi boroskancsón, a papa gyűjteményében. Annyit tesz, hogy borban az igazság. Valószínűleg ez a sörre is igaz. Ha Suzi nem ivott volna annyi sört, biztosan nem mesél el olyan dolgokat, amiket vetkőzés közben kitálalt nekem. Nemcsak azt tudtam meg, hogy mama a mellette lévő szobában lakik, és hogy az icipici, hanem azt is, hogy ez a mamának abszolút nem számít, mert úgyis csak nagyon ritkán alszik itt. Többnyire annál a Bertram Dingsizénél alszik, akit Dingsdorfemak, Dingshofernak, vagy talán Dingsmeiernak hívnak. És hogy a mama emiatt a Dingsdorfer-hofer-meier miatt fogadta el ezt a müncheni állást! Mert szereti őt! És gyakrabban akarja látni, mint havonta egyszer, amikor a férfi Bécsbe megy.

Ez aztán a derült égből villámcsapás! Egyáltalán nem vigasztalódtam meg attól, amit ez a nőci kikotyogott. Ezt a Bertram Dings valakit ugyanis ismertem! Dingenbergnek hívják. Egy „kedves német kollégájaként” mutatta be mama, amikor egy jó évvel ezelőtt eljött hozzánk. Egy ízléstelen malacrózsaszín plüssmacit kaptam tőle ajándékba. Amikor elment, azt mondtam a mamának, hogy ez egyáltalán nem egy kedves kolléga, hanem egy mesterkélt divatmajom. Néhányszor aztán még említette mama – ha jól visszagondolok, tényleg kb. havonta egyszer –, hogy ez a Bertram ismét Bécsben van, és hogy a mama vele és más „kedves kollégákkal” elmegy este kicsit szórakozni. Egy délután azt is felvetette, hogy menjek el velük hármasban a Régi Duna kávéházba, de visszautasítottam.

– Kímélj meg ettől a majomtól! – mondtam. Nem is sejtettem, hogy a mama szerelmes belé. Ezt valószínűleg azért hallgatta el, mert rögtön az első találkozás után majomnak tituláltam. De ez persze messze nem ok arra, hogy azt is eltitkolja, hogy miatta akar Münchenbe jönni! És hogy azt hazudja, hogy elveszítheti a munkahelyét, hogy a Pängnél klassz esélyei vannak, és hogy arról van szó, hogy itt többet fog keresni, és így tehetősebbek leszünk! Ha tudtam volna, hogy valójában miért akar Münchenbe jönni, nem fogtam volna vissza magam, és lebeszélem róla! Egy divatmajom miatt még mama sem kérheti, hogy hagyjam tönkretenni az életemet!

Akinek ilyen súlyos gondolatok kavarognak a fejében, az nem tud elaludni. Főleg, ha a balján úgy horkol egy Suzi nevű nőszemély, mintha motoros fűrészt nyelt volna. Ezenkívül már a vonaton és a pádon is aludtam. Így teljesen éberen feküdtem az ágy jobb oldalán. A folyamatos horkolás közben az egyetlen változatosságot egy templom harangja jelentette, ami kedvesen közölte, ha eltelt egy negyedóra.

Miután a templomtorony két órát ütött, zajt hallottam a folyosóról. Mintha léptek lettek volna. Gondoltam, ez anya lesz. Kiosontam a folyosóra, és halkan kopogtam a szomszéd ajtón, de senki nem moccant. Hangosan nem mertem kopogni, nehogy felébresszem a többi vendéget. Így visszamentem a horkoló Suzihoz. Amikor négy óra lett, ismét zajt hallottam a folyosóról, és biztos voltam benne, hogy valaki kinyitott, majd bezárt egy szobaajtót. Újra kiosontam, és kopogtam a szomszéd szoba ajtaján. Megint semmi. Aztán eszembe jutott, hogy lent a kulcsos szekrénykénél egyértelműen kiderül, hogy megjött-e a mama. 11-es szám volt a szomszéd ajtóra írva. Ha a 11 –es fiókban nincs kulcs, a mama itt van, csak nem hallotta a halk kopogást!

Lábujjhegyen leosontam a lépcsőn. A pultnál égett lámpa, de a portás már nem ült a székén. Valahol kényelembe helyezhette magát. Odamentem a kulcsos szekrényhez. A 11-es fiókban ott volt a kulcs és egy cetlit is találtam. Először azt gondoltam, hogy az éjszakai portás felírta a mamának, hogy Suzinál vagyok. De a cetlin az állt – és nekem végigfutott a hideg a hátamon: Annemi sürgősen visszahívást kér. Ez az üzenet háromszor ismétlődött a papíron, melléírva az időpontok, amikor a hívás érkezett. Nagynéném először egy óra tízkor telefonált.

Agyilag zokni voltam, hogy erre nem számítottam. Teljesen logikus, hogy anyát hívják, ha a gyerek eltűnik. De ha indulásom előtt mindent pontosan előre átgondolok, valószínűleg akkor sem törődtem volna ezzel. Mindenesetre ez után a hülye cetli után megint pánikba estem. Az járt a fejemben, mindjárt negyedjére is telefonál a tehén, és felzargatja a portást. A végén elmondja, miért keresi a mamát. Mire a portás elárulja neki, hogy itt vagyok, de a mama nincs sehol. És akkor valami borzalmas fog történni!

Most persze, így utólag átgondolva, ez teljes baromság volt. Mi rossz történhetett volna még? Ám egy átvirrasztott éjszaka után, azt követően, hogy kiderültek a mama hazugságai, és hogy majdnem letartóztattak pereclopás miatt, valamint egy végigkoplalt vonatút és egy gyors menekülés után az ember mindent másképp lát!

Felrohantam Suzi szobájába, felkaptam a telefont az éjjeliszekrényről, és kivittem a fürdőbe. A zsinór épp olyan hosszú volt, hogy a telefont a lecsukott WC tetejére tudtam tenni, és be tudtam zárni az ajtót. Tárcsáztam a papát, és közben imádkoztam, hogy otthon legyen. Imám meghallgatásra talált. A harmadik csengés után felvette. Mondtam neki, hogy azonnal, de tényleg azonnal jöjjön értem. Mert a mama nincs itt, én egy nővel vagyok egy szobában, aki szörnyen horkol. Ráadásul Annemi néni is nemsokára telefonálni fog! És a mama nem a Päng-munka, hanem egy bizonyos Dings akárki miatt van Münchenben!

A papa először csak a pályaudvart értette. Mire végre felfogta, mi van, kezdett bepörögni: hogyhogy nem szólt még neki Annemi néni arról, hogy eltűntem, hogy ez mekkora szemétség, mégiscsak ő az apám, és joga van tudni, mi van velem. Nem hagytam, hogy tovább hergelje magát, hanem sürgettem, hogy azonnal üljön autóba. Mert én ebből a rohadt Münchenből el akarok menni! Azonnal és máris! Ha nem jön értem rögtön, nem akarok többé hallani róla! Mivel már teljesen kivoltam, és az idegeim is felmondták a szolgálatot, elkezdtem üvölteni, mire a papa megnyugtatott, hogy már az alsónadrág és a zokni a kezében van, és rohanni fog, gyors lesz, mint a tűzoltók, csak tartsak ki!

Amikor a telefonnal visszamentem a szobába, Suzi már ébren volt. Felébredt a bömbölésemre. Fogalma nem volt róla, hogy kerül egy gyerek a szobájába! De egy kis segítséggel lassan emlékezni kezdett, kivel és miért osztotta meg kétszemélyes ágyát. Mondtam neki, hogy az apám értem jön.

– Igazad van – helyeselte –, ha nekem lenne egy apám, aki értem jön, én is elvitetném magam innen. – Aztán ásítva megjegyezte, hogy a papa nyolc, fél kilenc előtt biztosan nem ér ide. Még akkor sem, ha tényleg olyan gyors, mint a tűzoltók. És addig még van időnk egy kis „szépítő alvásra” . Feküdjek csak le, csukjam be szépen a szemem, és gondoljak arra, hogy minden rendben lesz.

Követtem az utasításokat, és mivel Suzi már nem horkolt, csak halkan szuszogott, tényleg elnyomott az álom. Hogy „szépültem-e” alvás közben, nem tudom, mert arra ébredtem, hogy apa kopog az ajtón, és kéri, hogy engedjük be. Suzi visítva ugrott ki az ágyból, bemenekült a fürdőszobába, mert nem akart férfi szeme elé kerülni így „hangover” (angolul így nevezik azt, ahogyan kinéz és érez valaki, ha előző este felöntött a garatra). Én egy szempillantás alatt az ajtónál termettem, gyorsan kinyitottam, és apa nyakába ugrottam, így hát nem volt időm, hogy megnézzem magam a tükörben.


A panzió reggelizőjében ültünk, és éppen falatoztunk, amikor nagy sebbel-lobbal megérkezett anya. Teljesen fel volt dúlva! Korán reggel Dingsizétől bement a szerkesztőségbe. Ott már várta egy „sürgősen visszahívást kérek” üzenet Annemi nénitől. Épp, amikor remegő ujjakkal tárcsázta volna nagynéném számát, megcsörrent a telefon: Suzi hívta, hogy én a panzióban vagyok, és öt perccel ezelőtt a papa is megérkezett.

Apa rögtön kijelentette, hogy hazavisz Bécsbe! Mama azt válaszolta, hogy ez lehetetlen, mert a papának dolgoznia kell!

– Neked talán nem? – kérdeztem tőle egész barátságos hangon. Hogy egyszer és mindenkorra világos legyen, még hozzáfűztem:

– Annemi nénihez soha többé nem megyek! Egy percre sem!

– Ö se venne magához soha többet! – sóhajtott mama. – Épp most beszéltem vele telefonon!

Aztán azt mondta, hogy amíg nem talál lakást, addig ellakhatnék egy baráti családnál, ha nem lenne az az átkozott iskola. Aztán szólt, hogy bocsássunk meg neki egy percre, de telefonálnia kell, mert van egy fontos megbeszélése délben, amit el kell halasztania. De apa azt mondta, menjen csak el nyugodtan, mi ketten meg szépen visszamegyünk Bécsbe. Persze én is egyetértőén bólogattam.

Mama még karattyolt egy sort a baráti családról, ahol lakhatnék, és hamisíthatnánk egy igazolást a suliba. Én bőszen és elutasítóan ráztam a fejem. Aztán még azt is mondta, hogy még nem írt alá semmilyen fix szerződést a Pängnél, így ha nem tudjuk másképp megoldani, „mindent feladhat”. De eközben olyan képet vágott, mintha a fogát húznák.

– Maradj csak annál a Dingsizédnél! – vágtam oda neki. – Úgyis miatta jöttél ide!

– Kinél? – kérdezte mama nagyon idegesen.

Teljes megvetéssel válaszoltam:

– Hát a „divatmajmodnál”, Bertram kollégánál! – a „kolléga” szót külön megnyomtam.

– De drágám, honnan veszed ezt az ostobaságot? – kérdezte, és közben a homlokára ütött. Én pedig Suzi hasára böktem, mert éppen akkor lépett az asztalunkhoz, és köhécselve kérdezte:

– Na, sikerült a családi találkozó?

A mama mogorva arccal nézett rá, papa viszont barátságosan mondta:

– Kösz, hogy magához vette a lányunkat éjszakára! – Suzi nevetgélve mondta, hogy ezt a kis szívességet igazán máskor is vállalja.

– És kösz szépen, hogy felvilágosítottad a lányomat! – förmedt rá mérgesen mama.

– Jaj, istenem! Kábultságomban nem figyeltem, mit nem szabad a fiataloknak elárulni!

Azzal megfordult, és kibotorkált az étkezőből. Mama utánanézett és sóhajtozott. Papa a vállára tette a kezét, és így szólt:

– Ne csinálj drámát a dologból! Nem olyan elképzelhetetlen az, hogy egy apa két hétig vigyáz a lányára, vagy igen?

Mama megint sóhajtott.

– És két hét múlva, amikor megkezdődik a nyári szünet, már te is tudni fogod, hogy döntesz – veregette vállon apa bátorítóan.

Anya ismét sóhajtott, de most bólintott is közben. Ebben a percben nem akartam belegondolni abba, vajon milyen döntést hozhat. Pillanatnyilag őrült boldog voltam, hogy végre eltűnünk Münchenből! Méghozzá veszekedés nélkül! Én ugyanis rettentő nehezen viselem, ha veszekszünk a mamával, még akkor is, ha nagyon dühös vagyok rá, és csalódtam is benne.

 

4. fejezet
melyben megismerkedem egy idősebb barátnővel; merő tapintatból és kutyaszeretetből kínos helyzetbe kerülök; és papa valamivel bonyolultabb, mint ahogy gondoltam.

Ez tényleg igaz: Lakva ismerszik meg az ember! És ez még a saját apánkra is igaz! Például mielőtt beköltöztem az egy légterű lakásába (ahol kb. 4 szobát nyitottak egybe), nem is sejtettem, hogy apám mániákusan pedáns és teljesen kiakad, ha egy koszos tányért kinn hagyok, hogy ártatlan kis legyek csillapíthassák éhségüket. Ha egyetlen porszemet is talál a szőnyegen, azonnal hozza a porszívót, és képes hosszan körbe-körbe kanyarogni a csővel. A legőrültebb tünete az, hogy hetente egyszer hosszú gumikesztyűt húz, és egy extraméretű szivaccsal kisuvickolja a WC-kagylót alul bent, ott, ahol a lefolyó kanyarulata miatt WC-kefével már nem érhető el.

Arra is rá kellett jönnöm, hogy a papa sokkal rosszabbul viseli a kritikát, mint a mama. Persze hogy halálosan mérges vagyok rá, ha megígéri, hogy délben értem jön az iskolába és elvisz egy étterembe, amiért – fájó szívvel – még Lorenzo cukrászdái meghívását is le kellett mondanom, nehogy megbántsam a papát, majd loholva megérkezik egy mirelitpizzával, és a kezembe nyomja, hogy menjek haza, melegítsem meg magamnak, mert neki most fontos tárgyalása van. Teljesen fel volt háborodva, hogy ezt nem vettem szó nélkül tudomásul. Egy ilyen borzasztóan elfoglalt embernek természetes, hogy néha közbejön valami, és ezért még nem kell őt a sárga földig lehordani! Főleg nem egy nevetséges fagyizás miatt!

Mintha csak a fagyiról lett volna szó! De hát Lorenzo hívott meg! Akkor ezt még a papa nem értette, mert szörnyen uralkodtam magamon, és nem panaszkodtam neki, amiért a délutáni programjaim teljesen el vannak fuseréivá, amióta nála lakom.

Ha az embernek egy órát kell villamosoznia, hogy a suliba vagy a barátaihoz eljusson, alig lehet valamit együtt tervezni. Legfeljebb akkor, ha tényleg mindent előre megszervezünk. De Lorenzo sosem volt egy nagy szervezőzseni, ő a spontán ötletek híve. Sajnos arra meg én nem voltam képes, hogy utánamenjek, amikor három után tíz perccel felhív, hogy az uszodában van, és gyorsan menjek én is, mert nélkülem borzasztóan unatkozik. És csak fél ötig tud maradni, aztán zongoraórára kell mennie. Egy órát utazni az uszodáig, aztán egy órát vissza, csak azért, hogy egy fél órát láthassam Lorenzót, ez bizony kész őrültség lenne. De mikor ezt elmagyaráztam neki a telefonba, unalmas libának nevezett és megsértődött.

A suliban majdnem minden délelőtt hallgathattam, hogy Lizzi, Polli és Lorenzo mi mindent csinál együtt délutánonként. Engem persze azért nem hívtak fel és nem szóltak, mert „semmi különös” nem történt. Az volt a legszomorúbb, amikor megtudtam, hogy Lorenzo és Lizzi már kétszer voltak együtt moziban. Állítólag csak „véletlenül” találkoztak, de ilyen mesét csak egy naiv liba vesz be. Főleg ha ezeket a „véletleneket” titokban tartják, és csak véletlenül jön rá az ember. De nemcsak erről volt szó! Egyébként is úgy éreztem, hogy Lorenzo és köztem megváltozott valami, már nem olyan, mint régen. És köztem és Lizzi között is. Csak Pollival volt minden oké.

Egyébként arra is rá kellett jönnöm, hogy a papa szerelmi élete sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt gondoltam. Eddig ugyanis nem sok mindent feltételezhettem, mert a papa mindig úgy tett, mint aki csak néha-néha „lángol”, egy kicsit flörtöl, ám egyébként szerzetesi életet él.

Nemcsak azért nem vettem ezt be, mert alighogy holt-fáradtan megérkeztünk Münchenből, négyszer is csörgött a telefon, és ő egymás után négyszer magyarázta el „Liesi-nyuszinak”, hogy ma tényleg nem képes „elszabadulni”, és azt sem tudja, hogy holnap mi lesz, majd mind a négy telefonálást „Én is téged”-del fejezte be, ami pimaszul rövid válasz egy szerelmi vallomásra! A helyzet csak egyre bonyolódott! Másnap papa meghitt otthonában délután öt körül csöngettek. Végre, gondoltam. Biztosan mindkét keze tele van táskával, bevásárolt, és a fülén is csomagok lógnak, ezért nem tudja elővenni a kulcsát!

Odarohantam az ajtóhoz, és kinyitottam. Ott állt valaki, akinek tényleg tele volt mindkét keze táskával, de szemmel láthatóan nem a papa volt. A szemrevaló nőszemély egyik táskájából egy esernyő fogantyúja kandikált ki, a másikból egy házi papucs orra.

Mivel a csinos nő így szólt hozzám: – Biztosan te vagy Feli –, nem gondolhattam, hogy tévedésből csöngetett be hozzánk. Így aztán kinyitottam az ajtót, és beengedtem.

Odament a padhoz, ledobta telegyömöszölt táskáit, és felsóhajtott: – Úgy látom, a papád nincs itthon, pedig megígérte, hogy négy után hazaér!

– Nekem is – mondtam, és én is sóhajtottam.

A táskák felborultak. A papucs, egy csomó összetekert zokni, két alsónadrág, egy zsebkendő, egy naptár és egy kis ébresztőóra kifordult a padlóra. Aztán egy borotva következett, majd egy csíkos pizsamanadrág is kikandikált.

– Marina vagyok – mondta a csinos nő. – Ezek a papád cuccai. Már hetek óta el akarja hozni, de úgy tűnik, nem fér bele az idejébe!

Hogy zavaromat leplezzem, lehajoltam, hogy visszadugjam papa holmijait az egyik táskába. Közben megállapítottam, hogy azokban az esernyő és a papucs mellett van még egy üveg borotvavíz, egy nyakkendő, kártya, gyomorégés elleni tabletta, egy toll, pókerkocka és két nadrágtartó. Egy fogkefét is felfedeztem! Marina leült a táskák mellé.

– Zavarok? – kérdezte.

Megráztam a fejem.

– A papád mesélte, hogy a szünidőig nála maradsz – mondta. Bólintottam.

– Aztán Münchenbe költözöl? – kérdezte.

Határozatlanul megvontam a vállam, és hálás voltam, amiért nem kérdezte meg, hogy ez igent vagy nemet jelent.

– Nagyon nehéz lehet – állapította meg. – Amikor én olyan idős voltam, mint te, a harmadik kerületből a kilencedikbe költöztünk. Már ettől is úgy szenvedtem, mint egy kutya.

Aztán megkérdezte, hogy ismerem-e azt a cukrászdát, ami három sarokkal arrébb van. Ott lehet kapni a legfinomabb mangófagyit az egész városban. Még nem ismertem.

Marina meghívott a fagyizóba, én meg nem húzódoztam. Nem azért, hogy megkóstoljam a város legjobb mangófagyiját, hanem hogy megmutassam a papának, „önállóan” is tudok valamit csinálni, ha ő nem ér haza a megbeszélt időre!

A cukiban – a mangófagyi tényleg csúcs volt – megtudtam, hogy egy hónappal ezelőttig Marina volt a papa barátnője, de a „Liesi-nyuszi” miatt a papa „lecserélte”. Azt is elmesélte, hogy keramikus. Van saját műterme két fazekaskoronggal.

A fazekasság engem mindig is érdekelt. De nem az a dedósoknak való, amikor agyaghurkákból összeragasztgat valamit az ember, és persze teljesen felismerhetetlen lesz. Így aztán megkérdeztem Marinát, hogy kipróbálhatnám-e egyszer a fazekaskorongját. Rögtön beleegyezett. Akár már holnap mehetek is, ha ráérek. Hát ez szuper! – gondoltam.

Papa nem volt annyira elragadtatva az ötlettől. Ez neki egyáltalán nem tetszik, morogta. Elég furcsa, ha a lánya az exbarátnőjével találkozgat! Ő nem akarja többé látni Marinát, teljesen allergiás a nőre!

– Na, szép – somolyogtam, és a telefon után nyúltam. – Felhívom, és megmondom neki, hogy allergiás vagy rá, és elég furcsának találod, ha…

Papa kitépte a telefont a kezemből. – Megbuggyantál? – kiabálta. – Milyennek akarsz beállítani?

– Olyannak, amilyen vagy – jelentettem ki közömbösen.

Végül engedett. Na jó, elmehetek Marinához fazekaskodni, ha annyira szeretnék. De ezt a Marina-barátságot „házon kívül kóstolgassam”. Ezt könnyen megígérhettem, mert Marinának sem volt sok kedve a papát „kóstolgatni”!


De ezek a kis problémák – és Lorenzo miatti bánatom – kutyafüle volt ahhoz képest, amilyen disznóságba véletlenül belekeveredtem. Azt az élményt, amit a suli vége előtt egy héttel szereztem, soha nem szeretném még egyszer átélni!

Úgy kezdődött, hogy amikor hazafelé menet leszálltam a villamosról, megszólított egy fiú. Körülbelül velem egyidős lehetett, és kifejezetten ellenszenves volt nekem, mégis hagytam, hogy hazakísérjen. Ennek három oka volt:

Először is: szomorú voltam, hogy ezen az új környéken senkit nem ismerek, és nagyon vártam már, hogy végre megismerjek egy „őslakost”.

Másodszor: a fiú borzasztó csúnya volt, szabályosan gusztustalan, és a vallástanárunkkal, aki egy nagyon kedves ember, épp aznap beszéltünk arról, hogy nemcsak azokkal kell kedvesnek lennünk, akikkel ez könnyen megy, hanem azokkal is, akikkel ezt nehéz megtenni. Mert nekik különösen szükségük van a kedvességre.

Harmadszor: a fiú egy kutyát vezetett pórázon. Egy fiatal tacskót. Én pedig imádom a kutyákat! És mielőtt felnövök, nem lehet saját kutyám, mert sem a mama, sem a papa nem kutyarajongó! Ezért keresem folyton a kapcsolatot idegen kutyákkal!

Maxinak hívták az őslakos, ronda fiút a tacskóval. Amíg a papa lakásához nem értünk, egész úton vezethettem a kutyát. De amikor megérkeztünk, és ez a Maxi egyik kezét a vállamra tette, leráztam. Ennyire azért nem kell kedvesnek lenni azokkal, akikkel ez nehezünkre esik.

Másnap Maxi már a villamosmegállóban várt. Ismét kutyával. Most nem a tacskóval volt, hanem egy óriási foltos korccsal. De valahogy nem bírt vele. Az óriási állat folyton el akart szökni. Mindenképpen a másik irányba akart menni. Nagyon komikusán néztek ki. Mikor az óriáskutya rámordult Maxira, vicsorgó fogakkal, nagyon mérgesen, még mulatságosabbak lettek. Akkor ő elengedte a pórázt, és a kutya elslisszolt. Maxi utána kiabált:

– Rohanj csak te, fránya dög!

A kutya eltűnt a következő sarkon, és Maxi halálnyugodtan, mintha mi sem történt volna, még ezek után haza akart kísérni. Megkérdezte tőlem, van-e otthon videomagnónk, és megnézhetne-e rajta egy szuperhorror filmet. Úgy tűnt, a kazetta ott lapult a farmerdzsekije alatt, mert megkocogtatta, mialatt engem kérdezett. Azt tanácsoltam, hogy először keresse meg a kutyáját! Nem hagyhatja, hogy csak úgy egyszerűen elrohanjon!

– Ne parázz már! – mondta hülyén nevetve. – Magától is hazatalál! Aztán megint elkezdett nyomulni, hogy elhozhatná-e hozzánk a szuperhorrort. Egyik karjával újból át akarta karolni a vállamat.

Azt hazudtam neki, hogy a szüleim tutira nem engednék, hogy délután tévézzek, és hogy ezenkívül egy óra múlva a fogorvosnál kell lennem. Aztán rekordidőt futottam apa házáig. Maxi még kiabált mögöttem, hogy holnap délben megint várni fog a villamosmegállóban.

Még három napig várt ott. Minden egyes alkalommal már messziről láttam, ahogy a táblának támaszkodik. Én viszont visszaültem, és elmentem a következő megállóig. Bár így az amúgy is hosszú utam további tíz perccel meghosszabbodott. De nem akartam többet találkozni ezzel a figurával. Ráadásul megint egy másik kutyával jelent meg. Egy fekete spániellel!

Senkinek sincs három kutyája! Három ilyen különböző! És mindig csak az egyikkel megy sétálni? Biztos voltam benne, hogy itt valami bűzlik. Volt is egy gyanúm. A mama mesélte egyszer, hogy Tobi bácsi, amikor még kissrác volt, más fiúkkal együtt egy parkban „eltérített” egy kutyát. Aztán, mint „becsületes megtalálók” visszavitték a gazdájának, hogy jutalmat kapjanak.

Azt gondoltam, Maxi is ebben utazik. Csak ő nem egyszer, mint Tobi bácsi, hanem nap mint nap ezt csinálja. És egy ilyen fazontól, aki így keresi meg a zsebpénzét, távol akartam tartani magam.

Egy héttel a suli vége előtt otthon voltam, és a papa irányítása alatt épp a házimunkának szenteltem magam. Vagyis ő mosogatott, én törölgettem – bár ez utóbbi csak humbug és felesleges időpazarlás: a mamával mindig hagyjuk, hogy az edények maguktól megszáradjanak. De ezt nem meséltem el a papának, mert megint tenne valami megjegyzést a mama háziasszonyi képességeire, és azt nem szeretem. Mialatt a papa lelkesen súrolta a tányérokat, mintha el akarná tüntetni a mintákat a porcelánról, én pedig az elsúrolt tányérokat fényesítgettem szépen, rendesen, a Lorenzo-problémáról beszélgettünk. Papa vigasztalt és azt mondta, annak nincs nagy jelentősége, hogy Lorenzo Lizzivel megy moziba. Szerinte én most egyszerűen „lőtávon kívül” vagyok, és a férfiak, még az ilyen fiatalok is, nagyon kényelmesek! Úgy vélik, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Mindenesetre, ha Lizzi eldöntötte, hogy lecsapja Lorenzót a kezemről, jelenleg ő van kedvezőbb pozícióban. De ez ellen lehet termi!

– Mi lenne, ha meghívnánk a srácot holnap a Práterbe. A vidámpark mindig vonzó!

Felháborodottan válaszoltam:

– Nem fogom megvenni Lorenzo szeretetét!

Papa erre azt mondta:

– Apropó, vásárlás! Nem felejtettél el elemet venni az ébresztőórába?

Naná, hogy elfelejtettem. Teljesen kiment a fejemből. Mivel már úgyis halálosan untam a törölgetést, és mert még csak háromnegyed hat volt, és a papához is kedves akartam lenni, amiért segíteni próbál ebben a szerelmi ügyben, így szóltam:

– Gyorsan elintézem. A műszaki bolt még nyitva van!

Felkaptam a pénztárcát, és elrohantam. A boltba loholva a sarkon egyenesen Maxiba ütköztem. Már megint egy másik kutyát sétáltatott. Egy mopszliszerűt! Maxi megragadta a karomat, megszorította, és nekem szegezte a kérdést:

– Mi bajod van velem? Miért nem szállsz le a villamosról, amikor várok rád? Azt hiszed, hülye vagyok, és nem látom, hogy rajta vagy?

Azt mondtam: – Semmi bajom veled! De most sietnem kell, a boltok mindjárt bezárnak.

El akartam merni, de Maxi nem engedett, persze sokkal erősebb volt nálam, nem tudtam kiszabadítani a karomat.

– Azonnal engedj el! – ripakodtam rá.

– De szeretnék veled menni – mondta, és egy kicsit sem engedett a szorításán.

– De én nem akarok – ordítottam, és belerúgtam a sípcsontjába, mert nagyon idegesített, hogy nem enged el.

Maxi elhúzta a képét a sípcsontja miatt, de még mindig szorított. Aztán azt mondta: – A kutyák miatt? Ők nem az én kutyáim! Csak sétáltatom őket. Idős néniknek segítek, akik nem tudják megsétáltatni kedvenceiket.

– Ja, vagy úgy! – esett le az állam, és szégyelltem magam, hogy meggyanúsítottam. És mivel a mopszliszerűség éppen hevesen nyalogatta a szandálból kilógó lábujjamat, ami nagyon csiklandozott, elkezdtem vihogni. Maxi elengedte a karomat. Leguggoltam a kutyához, és megsimogattam a fülét. Ez annyira tetszett neki, hogy még a nyála is csörgött, mint egy rossz tömítésű vízcsapnak.

– Na, menjünk a parkba! – javasolta Maxi.

Tovább vakargattam a kutyust, és elmondtam Maxinak, hogy most nem mehetek a parkba, mert elemet kell vennem az ébresztőórába, azután meg sietek haza. De ha megengedi, hogy én vezessem a kutyát, akkor eljöhet velem a boltba, és aztán hazakísérhet.

– Oké – mondta Maxi –, de menjünk már!

Felegyenesedtem, a nadrágszáramba töröltem a nyálas lábamat, és elvettem a pórázt. Alig fogtam a kezembe, Maxi elkezdett idegesen ordibálni: – Rohanj, rohanj már!

– Miért rohanjak? Hova a fenébe rohanjak? – hökkentem meg, de addigra ő már elrohant a park felé. Közben egyre közeledő rikácsoló hangot hallottam:

– Fogják meg a fiút! Kapják el! Tolvaj!

De Maxit már nem tudták elkapni, úgy elspurizott. Az emberek tátott szájjal bámultak utána, ahogy eltűnt a parkban. Mielőtt még átgondolhattam volna, mit is jelent ez az egész, már körbevett két nő és egy férfi. Az egyik nő kitépte a kezemből a pórázt, a másik szitkozódott. Olyan kedvességeket vágott a fejemhez, hogy taknyos kis kutyatolvaj, meg szemét kis dög. A férfi hátul belemarkolt a hajamba, megragadott egy göndör fürtöt, és annál fogva rángatott, mint aki megőrült. Aztán a nő, aki kitépte a kezemből a pórázt, elkezdett ordibálni:

– Rendőrség! Rendőrség! Hol van már egy rendőr? A másik, a káromkodós nő pedig azt kiabálta:

– Amikor tényleg szükség lenne egy kopóra, persze egy sincs! – A férfi, aki meg akart skalpolni, azt javasolta:

– A kapitányság úgyis itt van a sarkon, vigyük be a kis dögöt!

Ez maga volt a téboly! Az undok hajtépő végigtolt maga előtt az utcán egészen a sarokig, majd a rendőrkapitányságig. A két nő két oldalt kísért, a mopszli pedig ugatva rohangált mögöttem. Nekem csörgött a könnyem, mert a pasas durván ide-oda rángatta a fejem, miközben egy csomó hajamat kitépte. Hogy a két nő közben mit rikácsolt, nem tudom pontosan. Már csak ezekre emlékszem:

– Milyen rémes törvényeink vannak, ha egy ilyen semmirekellő kis tolvajt meg sem lehet büntetni!

Meg hogy: – Kár volt felnevelni egy ilyen kis dögöt! –

Aztán: – Mi lesz így a világból, ha a következő generáció ilyen söpredékből áll!?

Megpróbáltam hármójuknak elmagyarázni, hogy nekem semmi közöm Maxihoz, meg a kutyákhoz, mert időközben rájöttem, hogy valahogy tisztára kellene mosnom magam ebben az ügyben. A három fúria viszont nem hagyott szóhoz jutni. Ha csak egyet nyekkentem, a két nő rögtön rákezdte:

– Fogd be a szád!

A férfi pedig annál jobban tépte a hajamat.

Mindenesetre soha nem gondoltam volna, hogy az ember teljesen megkönnyebbülhet, ha átadják két rendőrnek. Majdnem hogy védőangyalaimat láttam bennük! Ők legalább hagytak beszélni. Csak sajnos nem hittek nekem. Először azt mondták, jobb lesz, ha rögtön bevallom, hogy ahhoz a bandához tartozom, akik a környék kutyáit lopják, majd „mozgó kereskedőknek” passzolják el őket, akik állatkísérletekhez adják el szegény párákat.

Ezen annyira megdöbbentem, hogy csak annyit bírtam hebegni: – Nem, nem, nem, tényleg nem.

Aztán a rendőrnő – aki tulajdonképpen nyomozó volt, nem is hordott egyenruhát – átvitt egy másik szobába, ahol egyedül voltunk.

– Jobb lenne, ha beszélnél – javasolta. Valóban jobb volt. Mindent részletesen elmeséltem neki Maxiról. Most már legalább elhitte, hogy nem tartozom a bandához, de hogy Maxi vezetéknevét és a lakcímét sem tudom, ez még mindig hihetetlen volt számára. A „rossz társaságról” nem tartott előadást. Mire végül felfogta, hogy csak egy hete lakom a papánál, már kb. 90%-ban biztos volt ártatlanságomban. Leesett neki, hogy hét nap alatt nem lehet minden gyereket megismerni a „grundon”. A fennmaradt tíz százalékról végül úgy győztem meg, hogy meséltem neki apáról. Akkor eszébe jutott, hogy futólag ismeri őt, és persze az is, hogy egy ilyen komoly, jól szituált férfi, akinek pénze, BMW-je és grafikai stúdiója van, nem nevelhet hazug gyereket. Ehhez az én „körülményeim” túl jók. Mindez persze nem igaz, de abban a helyzetben nagyon is helyénvalónak tűnt.

Végül a nyomozó felhívta apát, hogy a lánya a kapitányságon van, és jöjjön el érte.

A papa falfehér volt, amikor megérkezett. Alázatosan bólogatott, mint a „bólogató négerbaba” (négert persze nem szabad mondani, de a „színes bőrű baba” olyan bénán hangzik). Amikor a nyomozó azt tanácsolta, hogy jobban vigyázzon rám, nehogy megint belekeveredjek valamibe, egyfolytában azt hajtogatta, hogy igenis, úgy lesz. Papának alaposan fel kellene világosítania. Nagyon veszélyes lehet, ha a gyerek naiv marad, és mindenkiről csak jót feltételez.

Hazafelé menet papa kijelentette, mivel lehetetlen, hogy a világban történő összes szörnyűségről villámgyorsan felvilágosítson, ezért inkább egész héten óvni fog, mint a szeme fényét. Még akkor is, ha fogalma sincs, mikor fogja elvégezni a munkáját. De hát végül is az iskola végéig felelősséget vállalt értem, így nem hagyhat magamra, mert a végén megint történik valami. Sőt, odáig ragadtatta magát, hogy megjegyezte, talán tényleg jobb, ahogyan Annemi néni neveli a gyerekeit, mert Annával és Szofival garantáltan soha nem fordulna elő ilyesmi, nekik esélyük sincs erre. Mentségére legyen szólva: ezt a megjegyzését rögtön visszavonta.

Megpróbáltam lecsillapítani a papát:

– Nyugodt lehetsz, soha többet nem keveredek ilyesmibe! – esküdöztem neki. – Becsszó!

Papa egyáltalán nem nyugodott meg.

– Nem, nem – mondta –, mostantól minden áldott nap érted megyek az iskolába! Könnyen előfordulhat, hogy a kutyás fiú leselkedik utánad, és bosszút akar állni, mert azt hiszi, te köpted be a zsaruknak.

– Most már fogd vissza magad! – csattantam fel. – Bécsben élünk, és nem egy krimiben.

Nem vagyok kimondottan vakmerő, de abban biztos voltam, hogy ez a Maxi nem akar bosszút állni. A srác belém volt zúgva! Méghozzá fülig! Tuti, hogy járni akart velem!

És egy szerelmes ebben a helyzetben semmit sem tesz!

Épp, amikor el akartam ezt magyarázni a papának, megérkeztünk. A ház előtt ott ácsorgott a házmester az alsó szomszédunkkal, és egymást túllicitálva óbégattak:

– Na végre, hogy itt vannak! Már hívni akartuk a tűzoltókat! Ezt nem lehet kibírni! Ez a bűz! Már az ajtó alól is ömlik a füst!

– Te jóságos ég, a káposzta! – kiáltott papa. Meg sem várta, hogy hívjam a liftet, felrohant a lépcsőn. Hogy milyen őrült tempóban vágtázott fel a nyolcvannyolc lépcsőfokon, el sem tudom képzelni, de amikor a lifttel felértem, az ajtó tárva-nyitva állt, és apa már bent tüsténkedett a lakásban.

Majd elhánytam magam, amikor beléptem meghitt kis otthonunkba. Lomha füstcsíkok gomolyogtak ki a lépcsőházba.

A papa a konyha egyik sarkában állt és olyan rondán káromkodott, amit sosem képzeltem volna róla. Egy fazekat tartott a kezében, abból gomolygott a füst. Betette az edényt a mosogatóba és megnyitotta a csapot. Iszonyúan sistergett, és olyan hatalmas gőz képződött, hogy apa teljesen eltűnt mögötte. Csak a hangját hallottam:

– Ez a szép, drága lábas! Ennek annyi! És persze a káposztás kockának is!

Miután lementem a boltba, papa elkezdett káposztát párolni a vacsorához. A rendőrnő hívása annyira megijesztette, hogy elfelejtette levenni a lábast, mielőtt elindult.

Egy teljes órán át két törölközővel a kezünkben hajtottuk ki az ablakon a füstöt és a bűzt, aztán elmentünk az olasz pizzériába. Amikor hazaértünk, még mindig büdös volt egy kicsit a lakás. Főleg a sarkokban. Akinek normális a szaglása, annak ez már elviselhető volt. De szegény papa, neki szuper érzékeny az orra! Éjfélig jajgatott, hogy ettől a szörnyű bűztől rosszul van. De szerintem azért volt rosszul, mert befalt egy óriás mozzarellás, bazsalikomos pizzát, tele olajbogyóval, két nagy zsemlével, és utána még egy nagy adag tiramisut is elpusztított. Mindezek után megivott három pohár bort, mert ez a cég ajándéka volt. Papa azt mondta, nem kellene elfogadnia, de hát először is nem akarta megsérteni a házigazdát, másodszor pedig a nagy ijedség után erősítésre volt szüksége.

Egész éjszakára nyitva hagytuk az ablakokat, hogy az állítólag elviselhetetlen szag kimenjen, így aztán én reggelig nem tudtam elaludni. Mert eltekintve attól, hogy az utca, amelyben a lakás áll, még éjszaka is nagyon hangos, papa azt is kitalálta, hogy kapcsoljam le a lámpát, mert becsalogatja a bogarakat. Én viszont csak akkor tudok igazán jót aludni, ha ég az ágyam mellett a lámpa. Tudom, hogy ez nem egészen normális, de nem tudok rajta változtatni.

Apropó, ágy! Elfelejtettem megemlíteni, hogy a papa lakásában nem volt normális ágyam! Egy nagy függőágyon aludtam, amit a papa valamikor Dél-Afrikából hozott, és a szoba egyik sarkába szerelte fel. Igaz, akart nekem venni egy matracot, de észrevettem, hogy nem szeretett volna sátortábort csinálni a lakásából, az „elcsúfította” volna szellősen berendezett otthonát. Másrészről pedig kellemes volt álomba ringatnom magam. Nagyon klassz érzés! Mintha csecsemő lennék, és bölcsőben ringatnának.

A függőággyal tehát nem volt semmi bajom, amit nem mondhattam el papáról. Folyton hangsúlyozta, hogy „két hétre” egész jó kis szállást tud nekem biztosítani. Ez nagyon sértő volt: mintha azt akarta volna, nehogy elfelejtsem, hogy csak két hétig maradhatok nála, egy nappal sem tovább! Ez nagyon rosszul esett! Főleg hogy fogalmam sem volt, mi lesz a suli után.

Mamát ugyanis soha nem hívtam fel Münchenben. Ha esténként telefonált, hagytam, hogy a papával beszéljenek, én pedig leléptem a WC-be vagy a fürdőbe, és kikiabáltam, hogy sajnos pillanatnyilag nem tudok a telefonhoz menni, és majd később visszahívom. Ezt persze aztán mindig „elfelejtettem”. Kétszer egyébként én vettem fel a telefont, de nagyon szűkszavú voltam, semmit sem kérdeztem, mama pedig bűntudattal és zavartan dünnyögött valami Összevisszaságot, de semmi konkrétat nem mondott közös jövőnkről.

Akkor eldöntöttem, hogy nem fogok vele beszélni, mert még mindig nagyon dühös voltam rá, a Dingsizés ügy miatt. De valójában csak azért viselkedtem így, mert nem akartam tudni, hogy mi vár rám a nyári szünetben. Hiszen a mama lánya vagyok, tőle örököltem, hogy a kellemetlen, fenyegető dolgokat így tartsam távol magamtól.

Még a legutolsó sulinapon is csak annyi volt biztos, hogy a mama még mindig nem talált lakást, de azt sem döntötte el, hogy feladja a munkáját, és hazajön. Teljesen világos volt, hogy még mindig szereti azt a pasit. Ezt Szofitól tudtam. Hallgatózott, amikor Annemi néni és Gusztáv bácsi erről beszélgettek.

– Annemi néni – tudósított Szofi a telefonban –, imádkozik, és nagyon szurkol a mamának, hogy jöjjön össze neki. Mert Dings hogyishívják egy szolid, jómódú férfi, aki a mama életét végre a „rendes kerékvágásba” terelné. De nem állt teljesen össze a kép, mert Szofit eltiltották tőlem, semmilyen kapcsolatot nem kereshetett velem. Azt, aki a nagy-nénjétől és a nagybátyjától megszökik, kerülni kell! Lehet, hogy fertőző az ilyen viselkedés! Otthonról még csak nem is telefonálhatott. Mindig a legközelebbi fülkéből hívott. És a kevéske zsebpénzéből egy schillingnél többet nem áldozhatott erre a célra, így csak töredékét tudtam meg annak, amit Szofi kihallgatott.

 

5. fejezet
melyben visszaverem a testem és életem ellem őrült támadást, és papát egy olyan lépésre veszem rá, amit csak nagyon nehéz szívvel és csak az én kedvemért tesz meg.

A bizonyítványosztás napján nagyon ideges voltam. Nem a jegyek miatt, tudtam jól, mire számíthatok. Semmi rosszra egyébként. Be kell vallani, hogy sem Kékcinke, sem a Hollandi nem a tudásom értékelésében fejezte ki haragját. Azért voltam ideges, mert eltelt a „két hét”, és a papa is mondta előző nap, hogy mama másnap délelőtt az irodában hívni fogja. Akkor majd minden tisztázódik!

Bizonytalan érzésekkel ültem tehát az iskolában és hallgattam Kékcinke tanévzáró beszédét, ami ez alkalommal rövid és tömör volt. Alig húsz perc múlva már mindenki megkapta a bizijét és a szünidei jókívánságokat: „De aztán ne tessék egész nyáron a tv előtt ülni, töltsétek sok időt a szabadban!”

Papának viszont azt mondtam, hogy a bizonyítványosztás biztosan el fog húzódni, és csak 10-kor vagy kicsit később jövünk ki a suli templomából. Papa ugyanis értem akart jönni.

Most tehát ott álltam 9 után 20 perccel az iskola előtt. Lorenzo, Polli és Lizzi úgy döntöttek, elmennek egy fagyizóba, hogy megünnepeljék a vakáció kitörését. Papa úgyis mindig késik! És hát senkitől sem lehet elvárni, hogy egy órát várakozzék! OK, felhívhattam volna, de ez egyáltalán nem jutott eszembe. Arra gondoltam, hogy egy fagyira még gyorsan átugorhatok. Lorenzo egyébként is megígérte, hogy biciklivel visszahoz a sulihoz. Aznap reggel ugyanis, még mielőtt Kékcinke bejött az osztályba, volt vele egy négy-szemközti beszélgetésünk. Megesküdött, hogy csak engem szeret, és hogy „totál hülye vagyok”, ha azt hiszem, hogy Lizzi jobban bejön nála. Teljesen hidegen hagyja. Egyfolytában nyomul és próbálkozik, Lorenzo meg csak udvarias, nem akarja bunkón lekoptatni. Ezután naná, hogy elmentem a cukrászdába!

Betermeltünk egy XXL-es vaníliafagyit forró eperrel, és a szünidőről beszélgettünk. A többiek pontosan tudták, mivel fogják tölteni a vakációt. Mikor lesznek Bécsben, mikor utaznak el és hová. Polli legalábbis tudta, hogy ő sehová sem fog menni. Csak én válaszoltam minden kérdésre vállvonogatással. Lorenzo kérdezte, hogy mikor fogom végre megtudni, mi lesz a programom. Neki ezt tudnia kellene, hogy ehhez igazíthassa vidéken lakó nagymamája és nagynénje meglátogatását. Nem akarta, hogy ez megzavarja közös terveinket. Ahelyett, hogy azt válaszoltam volna, egy félóra múlva megtudom a papámtól, csak annyit mondtam:

– Fogalmam sincs! És amikor már majdnem tíz óra volt, és Lorenzo megkérdezte, hogy visszavigyen-e a sulihoz, hirtelen rávágtam:

– Más jutott az eszembe! Vigyél inkább Marinához! (Becsszó, hogy ez csak akkor jutott eszembe, mint derült égből a villámcsapás.)

Egész úton csak ültem Lorenzo mögött a biciklin, miközben a tiltott irányba haladtunk. Egyre csak azt hajtogattam magamban, hogy teljesen hibbant és lökött vagyok. Ezt egyébként Lorenzo is megjegyezte:

– Apád nagyot fog nézni, ha majd ott vár egy órát a suli előtt, és te még mindig nem jössz! – Még hozzátette: – Legalább elmehettünk volna arra, hogy szóljunk neki, ne várjon feleslegesen. – És még megkérdezte: – Miért nem akarsz vele találkozni?

– Egyszerűen nem akarok és kész – válaszoltam. Aztán még hozzátettem: – Én magam sem tudom! – Meg azt is: – Elkezdtem korongozni valamit Marinánál, és a végén még kiszárad. Ami természetesen totál baromság volt! Megint elmenekültem a problémák elől, és ameddig csak lehet, nem akartam tudni, miképpen „oldotta meg” mama a helyzetet.


Marina meg volt lepődve, amikor bevonultam hozzá, hiszen nem beszéltük meg. Éppen „késői” reggelijét fogyasztotta, és hívott, hogy én is tartsak vele. A reggeli nagyon bőséges volt: sonka, tojás, narancslé, kivi, pirítós, méz és sajt. A teraszon tömtük magunkat. Marinának gyönyörű szép háza van, hatalmas kerttel. Biztos nem a fazekaskodásból vette, ezzel nem keresi halálra magát az ember. De a szülei „jó vastagok”, tőlük kapta a házát, és az autóját is. Ha meg akar venni egy méregdrága ruhát, csak szólnia kell a szüleinek, és ők rögtön megveszik neki. De Marina ennek nem örül különösebben, mert szerinte így soha nem lesz igazán felnőtt és önálló. De nincs olyan erős, hogy visszautasítsa a szülei pénzét. Ezért aztán dilemmában van, ami ugyan luxusdilemma, de azért mégsem olyan jó.

Épp a kivihez értünk, a vitaminforráshoz, amikor csengettek az ajtón. Marina kiment megnézni, ki az, és a papával jött vissza.

Fú, papa szörnyen dühös volt!

Egy órán keresztül szidott, hogy ő úgy loholt utánam, mint egy kiskutya. Először a fagyizóba, mert sejtette, hogy biztos a tökfej barátaimmal nyomjuk magunkba a jéghideg fagyit! Ott megtudta, hogy elmentem Lorenzóval. Ketten egy biciklin! Kész őrület! Ha ez még egyszer előfordul, meglátom, mi lesz, már ha lesz egyáltalán még egyszer, mert nagyon könnyen megtörténik a baj. Aztán elment Lorenzóhoz, tőle tudta meg, hogy itt vagyok.

Le sem akart ülni az asztalhoz, úgy akart elvezetni, mint egy bűnözőt. Valószínűleg azért is, mert nem akart beszélni Marinával. De exbarátnője nagyon nyugodt és laza volt, meghívta a papát egy kávéra. Így aztán mégis leült, én pedig udvariasan bocsánatot kértem a „félreértésért”. Teljesen elfelejtettem a megbeszélésünket, füllentettem. És most végre, talán azért, mert Marina is ott volt, elhatároztam, hogy nem halogatom tovább a kérdést:

– Hívott már a mama?

Apa bólintott.

– Mit mondott? – faggattam.

Papa sóhajtott:

– Az a lakás dolog, amit akart, nem jött össze.

– Hazajön? – kérdeztem reménykedve.

Papa rázta a fejét:

– Aláírta a kiadóval a szerződést.

– És? – kérdeztem.

Papa elkezdett idegesen fészkelődni a fotelban, mint akinek sürgősen klotyóra kell mennie. Nem sok jót sejtettem!

– És? – kérdeztem újra.

– Hát igen – mondta tovább feszengve –, nem olyan könnyű ott Münchenben, és ahogy már említettem…

Marina félbeszakította:

– Ne beszélj mellé, Feli tudni szeretné, mi lesz most vele!

Papa abbahagyta a fészkelődést, rám nézett és bólintott.

– Tehát először is – mondta –. mama beíratott egy hathetes angliai táborba.

Olyan gyorsan felugrottam, hogy felborult két kávéscsésze, és azt ordítottam:

– Viccel? Ezt máris elfelejtheti! Soha-soha-soha többet nem megyek ilyen táborba! Ezt már tavaly a tudtára adtam, amikor visszajöttem abból az átkozott táborból! És neked is mondtam!

Egy ilyen tábor tényleg maga a pokol! Moslék kaja, pocsék tanárok, és egyébként is, a tanulásból épp elég nekem a tanév, nem akarok még a szünetben is leckéket.

– Nézd… – papa felállította a kávéscsészéket. – Be kell látnod, hogy… szóval, hogy…

Úgy tűnt, ő sem tudja, mit kellene belátnom.

Az asztalra könyököltem, egy halálos pillantást lövelltem felé, és azt mondtam: – Oké! Kényszerítsetek csak! Majd onnan is lelépek! Ha Annemi nénitől meg tudtam szökni, akkor a táborból is meg tudok!

Azzal beszaladtam a fazekasműhelybe, leültem egy korong mellé, és úgy püföltem egy darab agyagot, hogy szanaszét röpködött a levegőben. Mégis jól hallottam, miről beszélgetnek apával, mert az ablakok nyitva voltak.

Marina azt mondta:

– Megkérdezhetem, miért nem maradhat nálad Feli?

– Nálam? Egész nyáron? Lehetetlen, hiszen dolgoznom kell!

– Eddig az anyjánál élt, neki is mindig dolgoznia kellett!

– De augusztusra már lefoglaltam az utazásomat!

– Gyerekkel is lehet utazni! Vagy le lehet mondani a foglalást!

Aztán hosszabb előadást tartott a papának arról, hogy amióta a mama elvált, neki is rengeteg mindenről le kellett mondania, és hogy nagyon „kiakasztónak” találja, ha egy férfi elszáll magától, ha két hétig gondoskodik a gyerekéről. A végén még odavágta neki:

– Persze mit várjon az ember egy férfitól!

Én kolosszálisnak tartottam a beszédét, de hogy hatása is lesz, azt nem reméltem. Pedig volt! Papa bejött hozzám, kérte, hogy hagyjam abba az „agyagdobálást” – mert őt is telibe találta egy-két darab –, és kijelentette, hogy nem kell a táborba mennem. Maradhatok nála! Csak előtte még megállapodást kell kötnünk!

A szerződésünk első felébe nem volt nehéz beleegyeznem. El kell fogadnom, hogy papa hetente kétszer, háromszor elmegy esténként. Oké ezt beláttam, és felesleges volt tovább vitázni róla. A második résszel már annál nehezebben tudtam egyetérteni. Nem lehet kifogásom az ellen, ha az augusztusi üdülésre egy „kedves barátnőjét” is magával hozza. Biztos voltam benne, hogy ez a „kedves barátnő” Liesi-nyuszi lesz. És vele szemben, bár még sohasem láttam, voltak fenntartásaim: az örökös telefonálgatás ok miatt! De mit tehettem? Úgy gondoltam, még mindig könnyebb lesz őt kibírni, mint egy angliai tábort. Valószínűleg még az ördög öreganyjával is elmentem volna nyaralni, csakhogy ne kelljen elmennem egy ilyen angolnyelvtanulás-reggelitornával-táborba. Tehát mindkét feltételt elfogadtam, kezet ráztunk apával, és kész voltam betartani őket. Méghozzá nagyon tisztességesen!

Ezért nem is ellenkeztem, amikor két nappal később papa be akarta mutatni nekem Liesi-nyuszit. Bár már majdnem kiszaladt a számon, hogy ráérek majd a nyaralásunk előtt megismerkedni vele. Papa egy „kis közös ebédre” hívta meg a barátnőjét. Csak amikor néhány sarokkal az étterem előtt leparkoltunk, tette hozzá:

– Te.. nehogy megijedj…, lehet, hogy Liesi a fiát is magával hozza.

– Miért ijednék meg tőle? – kérdeztem óvatosan, bajt szimatolva.

– Á, felejtsd el! – legyintett papa, majd kézen fogott, és bementünk az étterembe.

– Hány éves? – kérdeztem.

– Három – válaszolta papa.

– Hároméves kis dugóknak semmi keresnivalójuk nincs étteremben – mondtam. Ez tulajdonképpen nem az én véleményem volt, a papa mondta előző este a pizzériában, ahol egy kisgyerek a szomszéd asztalnál egész idő alatt idegesítően nyafogott.

– Igen, igen – sóhajtott papa. – De Liesi azt szeretné, ha a gyerekeink megismernék egymást.

Megálltam. – Talán egy hároméves kis taknyossal barátkozzam? – kiáltottam felháborodottan.

– Nem kérek mást, csak viselkedj illedelmesen a következő egy órában.

Papa tovább vonszolt. Mikor az étterem bejáratához értünk, reménykedve megszólalt: – Hátha a nagymamánál hagyta!

De sajnos nem így történt. Pedig már majdnem azt hittem, mert az asztalnál, amelyik felé papa elindult, csak egy nő ült gyerek nélkül. A nő – becsszó – pont úgy nézett ki, ahogy elképzeltem: szőke, hullámos haj, kék szem, piros ajak, rebegő szempilla, szép dekoltázs, akár egy játék baba.

Papa az „ő Felijeként” mutatott be neki. Nekem pedig azt mondta, hogy ez itt a „kedves” Liesi. Megelégedéssel nyugtáztam, hogy nem tette hozzá, hogy az ő Liesije.

A nőd felém pillogott, megrebegtette szempilláit, és rózsapiros ajkával fuvolázta:

– Éééééédes!

Feltételeztem, hogy ezzel rám gondol, teljes személyemre, beleértve kékre festett lófarkamat és feketére lakkozott körmömet is.

Leültünk az asztalhoz. Papa Liesi-nyuszi mellé, én a papával szemben.

– Végre megismerhetlek – fordult felém Liesi. Ez úgy hangzott, mintha élete nagy álma teljesült volna. Nem tudtam igazán, mit kell erre válaszolni. De úgysem tudtam volna megszólalni, mert hirtelen iszonyú csörömpölést hallottunk. Papa összerándult egy kicsit, és olyan képet vágott, mintha a fogát húznák.

– Ó, a kis rosszcsont! – kiáltotta Liesi-nyuszi. Felugrott és gyorsan eltipegett tizenegy centis cipősarkán. Megfordultam. A teremben hátul volt egy nagy szekrény. Előtte a padlón egy halom kés, villa, kanál. Ennek a nagy halomnak a közepén állt egy gyerek. Egy nagy, tök üres evőeszköztartót fogott a kezében, és boldogan kiáltozott:

– Bumm, bumm, bumm!

A kisfiú mindkét oldalán guggolt egy-egy pincér, és savanyú képpel próbálták összeszedni a szétdobált evőeszközöket.

Liesi kiemelte a gyerekét az evőeszközrakásból, és odaszólt a pincéreknek:

– Jobban is elpakolhatnák a dolgokat, hogy gyerekek ne érjék el! Akár a szemüket is kiszúrhatják!

Az egyik pincér felpattant, hogy visszavágjon, de a társa megrántotta a nadrágszárát, és intett, hogy maradjon veszteg. Mire ő is szó nélkül folytatta az evőeszközök összeszedését.

Visszafordultam az asztalhoz. Papa lehajtott fejjel ült. Nem tudtam eldönteni, úgy néz-e ki, mint egy felhergelt bika, aki mindjárt támad, vagy mint egy alázatos férfi, aki türelmesen várja a további megpróbáltatásokat.

Igyekszem röviden összefoglalni a következő óra tortúráját: Alighogy Liesi visszahozta a törpét az asztalhoz, az ráncigálni kezdte az étlapot, de olyan erősen, hogy majd széttépte. Közben ordított:

– Spagetti, spagetti, spagetti! – Igen ám, de ez egy igazi, hagyományos bécsi étterem volt. Marhafartőtől a szalontüdőn át egészen a császármorzsáig mindenféle bécsi specialitást elkészítenek, kivéve a spagettit. Amikor ezt elmagyarázták a törpének, az szabályos dühkitörést kapott, mindkét öklével az asztalt püfölte.

Papa rászólt, hogy ezzel nem fogja elővarázsolni a spagettit. Ez annyira sokkolta a kölköt, hogy nyomban elkezdett üvölteni. Először még viszonylag visszafogottan, de aztán olyan fülsüketítően, hogy papának és Liesinek abba kellett hagyniuk az arról folytatott vitát, hogy egy ilyen meghívásnál tekintettel kell-e lenni a gyerek igényeire. Az összes többi vendég lerakta evőeszközét, és az asztalunk felé bámult.

Liesi-nyuszi addig simogatta és turbékolt az ördögfajzat-nak, míg az egy kicsit lecsillapodott. Szétsírt képét Liesi telt keblébe fúrta, és végre rendelhettünk a pincérnél, aki úgy nézett ránk, mint valami undorító csótányokra.

Az étel egy szempillantás alatt megérkezett. Ilyen gyorsan még soha, sehol nem kaptunk ebédet. A pincér valószínűleg esdekelve kérte a szakácsot, minket vegyen előre, hogy minél hamarabb eltűnjünk! A törpének Liesi semmit sem rendelt. Helyette egyfolytában suttogott:

– Majd otthon kapsz finom tésztát.

Majdnem nyugodtan befejeztük az evést, amikor a törpe hirtelen megfordult, és elkapta Liesi-nyuszi sörös poharát, hogy beleigyon.

– Pfúj, kakás – búgta Liesi, és megpróbálta kicsavarni a kezéből a poharat. De az olyan erősen szorította vaskos ujjával, hogy a korsó megbillent. Már láttam, ahogy a fél liter sör kilöttyen az asztalra, szétfolyik a térítőn, bele a tányérunkba, rá az én fél szelet rántott húsomra, a papa lazacára és a Liesi rostélyosára. Erre mindketten egyszerre elengedték a poharat, és az fel is borult.

A törpe kicsúszott anyja öléből, és az asztal alá bújt fedezékbe. Liesi-nyuszi megpróbálta papírszalvétákkal lefedni a tocsogó térítőt, miközben az asztal alá mutogatott, és meghatódva suttogta:

– Most szégyelli magát, szegény kis madárkám!

Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna az asztallal, a sörrel teli tányérommal és a papával együtt – persze Liesi-nyuszi és a törpe nélkül. Nem vagyok különösebben szégyellős típus, de ennyi kínos helyzetet még egy elefánt sem bírna ki. Már egyetlen ember sem evett az étteremben, mindenki minket bámult, és egymás között sutyorogtak. Sőt, már áthajoltak egyik asztaltól a másikhoz. A sörözőn után a pincérek futólépésben eltűntek egy „iroda” feliratú ajtó mögött. Szerintem a főnökhöz mentek, hogy közöljék vele, többé nem urai a helyzetnek.

Az őrület tetőpontján a következő történt: Liesi-nyuszi éppen azon ügyködött, hogy papírszalvétákkal szárazra törölje az asztalt, miközben papa azt hajtogatta:

– Hagyd csak, semmi értelme!

Én a sörtengert bámultam a tányéromban, mikor hirtelen éles fájdalmat éreztem a jobb vádlimban. Egészen furcsa fájdalom, amit még sosem tapasztaltam. Mivel annyira váratlanul és felkészületlenül ért, hirtelen felordítottam.

Papa rám sziszegett: – Ne kezdd most te is!

Visszafogtam jajgatásomat, és fellibbentettem az asztalterítőt. A törpe ott guggolt, még mindig a foga közt tartotta jobb vádlimat, és gonosz pillantást vetett rám.

Felhúztam a bal lábamat, nagy lendületet vettem, és lerúgtam a veszett kis bestiát. Nem tudom, hol találtam el. Azt sem tudom, hogyan folytatódott az egész éttermi rémálom. Csak arra emlékszem, hogy a kölök elengedte a lábamat, én felugrottam, a székem felborult, és köszönés nélkül kirohantam az étteremből, miközben éktelen törpesírást, üvöltést és ordítást hallottam!

Természetesen megkérdeztem papát a történtekről, amikor kb. egy órával később hullafáradtan hazajött. Mire nagyokat sóhajtva könyörgött:

– Lányom, egy szót se erről! Szeretném elfelejteni, amilyen hamar csak lehet.

Tapintatosan, amilyen egyébként is vagyok, nem kérdezősködtem tovább. Nekem elég volt, hogy nem szidott meg „rendkívül viharos távozásom” miatt. Persze óriási szemétség lett volna, de egy ilyen apánál, aki beleszeret egy Liesi-nyusziba, sohasem lehet tudni!

Szidni így is eleget szidott a beteges rendmániája miatt. Esténként, ha otthon volt, nem győztem hallgatni:

– Ha két ember szűk helyen él együtt, tekintettel kell lenniük egymásra!

Ami valójában azt jelentette, hogy én legyek tekintettel rá, és ne legyek olyan rendetlen. Hogy ő is tekintettel lehetne az én kicsit lazább rendfelfogásomra, az persze eszébe sem jutott. Amikor erre javaslatot tettem, mereven és szigorúan kijelentette: a rendszeretet erény, a rendetlenség pedig bűn, és az erény soha nem fog meghajolni a bűn előtt! Ennyi!

Egyik éjszaka, amikor csak hánykolódtam függőágyamban – mert megint a papa nyert, és nyitott ablaknál, lámpa és bogarak nélkül aludtunk (volna) arra gondoltam, milyen szép is lenne megint a mama lakásában, az én kedves kis szobámban durmolni. Lámpa mellett! Valamennyi kedves cuccommal. Még a régi babáim és plüssállatkáim is hiányoztak, nem beszélve a könyveimről meg a rendetlen íróasztalomról! Ha újra otthon lakhatnék, Lorenzóhoz és Pollihoz is közelebb lennék. (Amióta kiderült, hogy a hülye liba nyomul Lorenzóra, Lizzi hidegen hagyott!) Ráadásul gyakrabban lófrálhatnánk együtt! Akkor könnyebben meg tudnám akadályozni, hogy Lizzi barátomra vetett csábos pillantásai célt érjenek. És az út az uszodáig, ahová a szünetben néhány osztálytársam rendszeresen jár, csak néhány perc lenne, nem pedig egy örökkévalóság.

Hirtelen eszembe jutott, hogy a papával akár be is költözhetnénk a mama lakásába! Neki is sokkal jobb lenne, tűnődtem. A rendetlenség a szobámon belül maradna, nem kellene látnia, ha nem nyitja ki az ajtót. A nyitott ablak-és a lámpa-mizéria is megoldódna. Sőt, parkolót is könnyen találna, és nem kellene minden este fél óráig a környéken köröznie. A mama lakása sokkal csendesebb is, nem hallani az autókat, és a villamos sem jár egész éjszaka. És ha netalán-tán rendetlenséget hagynék a nappaliban vagy a konyhában, azt Svetlana elpakolná, mert a mama így is, úgy is fizet neki a lakás rendben tartásáért.

Annyira belelkesedtem az ötlettől, hogy alig tudtam elaludni. Már világosodott, amikor végre elszundítottam, de még így is sokkal korábban felébredtem, mint a papa, pedig egyébként mindig ő kel elsőként. Türelmetlenül vártam, hogy végre szűnjön a halk horkolás. Hogy ezt hamarabb elérjem, egy kis dalocskát dúdolgattam magamban, aztán pedig elkezdtem köhögni. De ilyen apró zörejek egyáltalán nem zavarnak meg egy férfit, aki nyitott ablaknál, zúgó autók mellett is képes horkolni. Végül az üvegszemetet szállító autó jött a segítségemre. Bár a konténerek két sarokkal távolabb voltak, de az a pokoli zaj, amivel a zöld tartályok kiürítése járt, még a papát sem hagyta aludni. Felpattant, szitkozódott, hogy a fenébe ezekkel a konténerekkel, majd ment, hogy bezárja az ablakokat. Mire az utolsó ablak következett volna, a szemetes kocsi befejezte működését, a zajszint a szokásosra csökkent. Ezért papa újra kinyitotta az ablakokat. Amikor mindezt elvégezte, szomorúan megjegyezte:

– Na tessék, most már ébren vagyok!

– Nagyon helyes – mondtam –, úgyis valami fontosat kell megbeszélnem veled.

Papa kibotorkált a konyhába, megnyitotta a csapot, alátartotta a kávékiöntőt, és azt mondta:

– Ne kímélj!

– Át kellene költöznünk a mama lakásába – böktem ki.

Papa elzárta a csapot. – Micsoda ötlet!

– Szuper – ellenkeztem, és felsoroltam az összes előnyt, amit már korábban összeszedtem. És még hozzáfűztem: – Mamának biztosan semmi kifogása nem lenne ellene! Ha nem hiszed, hívd fel!

Papa kávét tett a kávéfőzőbe, bekapcsolta a gépet, és egyre csak a fejét rázta: – Hat lóval sem lehetne elvontatni abba a lakásba!

Arra gondoltam: – Hat ló nem segít, de én egyedül biztosan! – Nem lehet ám ilyen könnyen leszerelni, ha valamit határozottan jó ötletnek tartok. És arra már rájöttem, hogy papánál az a legjobb módszer, ha folyamatosan adagolom neki a dolgokat. Tehát ezt a témát napirenden tartottam. Ha együtt voltunk, minden percet kihasználtam, hogy felvázoljam egy szebb apa-lány kapcsolat vízióját a mama lakásában. Ez valóban hatott! Elutasító állásfoglalása napról napra enyhült, a csöpögtetős módszer hatásosnak bizonyult. Célba talált az az érvelés is, hogy a mama lakásában esténként szívesebben maradnék otthon egyedül. Be kell vallanom, hogy megállapodásunk első részét, miszerint nem duzzogok, ha a papa esténként elmegy, nem igazán tartottam be. Gyűlölök egyedül lenni éjszaka!

Csöpögtetős módszerem második hatásos csöppje Swetlana volt. Minden alkalommal, amikor lelkendezve meséltem, milyen gyorsan és szépen takarít, ráadásul a mama pénzén, és hogy az irányítása alatt én sem csinálnék mást, csak súrolnék, sikálnék, egy vágyakozó villanást fedeztem fel papa szemében.

Négy nap alatt célt értem!

– Rendben – mondta papa nagyot sóhajtva. – Akkor átmenetileg átköltözöm veled jó anyád lakásába. Pedig mennyire szeretem a saját kuckót! Látod, mit meg nem teszek érted?!

– Mert engem még a kuckódnál is jobban szeretsz – kurjantottam, majd papa karjaiba ugrottam, átöleltem a nyakát, és rácsimpaszkodtam.

– Hagyj már, mindjárt megfojtasz – nyögött, és úgy tett, mint aki gyorsan le akar vakarni magáról. Szereti a tartózkodót játszani. Pedig egy kis gyengédség neki is jót tesz!

 

6. fejezet
melyben tart a nyári szünet, átlátom papa nyaralási problémáit, és egy cserét ajánlok fel, azért, hogy mindketten megmeneküljünk a kis ördögfajzattól.

Papának is be kellett látnia átköltözésünk tömérdek előnyét. Valójában rengeteget fáradoztam azon, hogy erről meggyőzzem! Esténként, mielőtt hazajött, árgus szemmel átvizsgáltam a szobákat, a konyhát, és gyorsan megszüntettem minden olyan rendetlenséget, ami egy rendmániást esetleg zavarhat. Még Swetlanának is segítettem a takarításban, amikor keddenként és péntekenként nálunk dolgozott. Emiatt problémám is adódott, hiszen így egy órával lerövidítettem a munkaidejét, amiért kevesebb pénzt kapott. Sejtettem, hogy ennek nem nagyon örül. Elvégre nem jókedvből takarít idegen lakásokat, hanem azért, mert szüksége van a pénzre.

Átköltözésünk nem sokat változtatott Lorenzóval való kapcsolatomon, hiszen alighogy két napja ismét otthon laktam, és csak tíz perc séta választott el minket egymástól, ő már fel is szívódott. A szülei, valamilyen családi ok miatt, előrehozták a nyaralásukat. Tehát csak Polli maradt nekem. Vele majdnem mindennap találkoztam. Ha szép volt az idő, uszodába mentünk, ha esőre állt, meglátogattuk a nagymamáját a külvárosban. Bár nagyon szeretek uszodába járni, de a nagymamánál egyszerűen csúcs volt. Ez a bűbájos, kerekded, narancssárgára festett hajú néni mindig vaníliás kifli illatot áraszt. A metszőfogai helyén lévő protézist dróttal rögzíti. Evés után lazán kiveszi a pótfogát, megtörli a köténye sarkában, majd visszateszi. Egyszerűen elragadó! O az az igazi gyengéd és gondoskodó nagymama. Egyáltalán nem erőszakos. És milyen találó szólásokat használ! Persze nem olyan előkelőeket! Ha például valakivel váratlanul rossz dolog történik, ezt szokta mondani: „Hiányzott neki, mint üveges tótnak a hanyatt esés!” Vagy ha olyasmit hall, amit nem sokra tart, így szól: „Úgy ért hozzá, mint ló a harangöntéshez!” Amikor megettem Polli ribizlijét, és ő ezt nehezményezte, a nagyi azt mondta: „Szemesnek áll a világ!”

Polli eleinte szégyellte magát előttem a nagymama miatt.

Minden alkalommal fülig vörösödött, amikor a mamája előadta magát, vagy amikor kivette a fogát. Azt hitte, hogy én olyan finomkodó, előkelőfajta vagyok. Amikor észrevette, mennyire kedvelem, nagyon örült. Ez tényleg olyan béna dolog! Mármint az, hogy az ember sokszor csak járatja a száját, anélkül, hogy gondolkodna, és észre sem veszi, hogy közben fájdalmat okoz másoknak. Az osztályunkban például azokra a lányokra, akik olcsó és ízléstelen ruhákban járnak, gyakran mondják, hogy „kicsípte magát, mint házmester a lépcsőházban”. Ha valaki csúnyán tesz, akkor pedig megjegyzik: „úgy beszélsz, mint egy házmester”. És a Polli nagymamája házmester. Ezt nem Pollitól tudom, hanem tőle magától. Polli eltitkolta előlem. Nem is csodálkozom rajta, mikor az osztályunkban a „házmester” egy csúfnév. Azt persze nem lehet elvárni egy gyerektől, hogy kiálljon, és kijelentse, hogy ez egy oltári nagy baromság, nem kell lenézni a házmestereket, és hogy az ő nagymamája is az, és nagyon-nagyon kedves, és hogy többet soha senki se poénkodjon a házmesterekkel. Én sem lennék képes erre, pedig tutira használna!

Ha éppen nem Pollival vagy a nagyinál voltam, vagy nem Swetlanával takarítottam, akkor Marinánál fazekaskodtam. Egész sokat fejlődtem ebben a művészeti ágban: kiderült például, hogy jó a színérzékem. Anélkül, hogy dicshimnuszokat zengenék magamról, el kell mondanom, hogy az agyagtárgyaim festésénél gyönyörű színkombinációkat produkáltam. Egy ügyfél, aki Marinánál vett ajándékot a nővérének, az én tálamat választotta.

De Marina azért óva intett attól, hogy fazekas legyen belőlem, mivel nagyon keveset lehet vele keresni. És az én papám biztos nem fog olyan bőkezűen támogatni, ahogy őt a saját apja, mert az én papám „takarékos fajta”. Ezt úgy ejtette ki, mintha legszívesebben fösvényt mondott volna, ám rám való tekintettel visszafogta magát. Gyakran tett gúnyos megjegyzést exbarátjára, de soha nem volt igazságtalan! Mert papa egy kicsit tényleg zsugori. Legalábbis nem olyan nagyvonalú, mint a mamám. Ő sokkal könnyebben ad ki pénzt bármire, pedig neki kevesebb van. A mama például sosem kérdi, hogy „tényleg szükségem” van-e arra a dologra, amit venni szeretnék. Ha valami nagyon megtetszik, ő egyből megveszi. Egyszer például vett nekem egy méregdrága szandált, pedig szandálügyileg elég jól álltam. Igaz, este még vacsoráravaló sem maradt, ennek ellenére elégedetten rágicsáltuk a száraz kétszersültet savanyú uborkával. Papa ilyesmit sosem tenne. Persze nem is álmodik olyat, mint a mama, hogy csenget a végrehajtó, és a jobb kezét akarja lefoglalni!

Marina nagyon kedves volt velem. Esténként, amikor papa Liesi-nyuszihoz ment, eljött velem a pizzériába, vagy nála főztünk együtt vacsorát.

Azután mindig hazavitt, és mindaddig a ház előtt dekkolt az autóban, amíg felmentem a lépcsőn, bementem a lakásba, felkapcsoltam a villanyt, kinyitottam az ablakot és leintettem neki, hogy minden oké. De mi baj lehetett volna? Fogalmam sincs! Az én egyedül-otthon-félelmem nem betörőkről, szellemekről, csavargókról és hasonló ritkaságokról szól, inkább olyan megfoghatatlan libabőrös érzés, amitől a lábam is remeg, de valójában nem tudom megfogalmazni, mitől félek. És kevésbé lettem libabőrös, a lábam sem remegett úgy, ha az üres szobából még leintegethettem Marinának. Volt annyira tapintatos, hogy soha nem feszegette, félek-e, amikor belépek az üres lakásba. Egyszerűen csak megkért, hogy integessek neki, és én teljesítettem ezt a furcsa kérést.

Július közepe táján elkezdtem idegeskedni a nyaralás miatt. Apa ugyanis kijelentette, hogy augusztus elsején akar indulni, de még sehol semmit nem foglalt le. Még azt sem tudtam biztosan, hogy hová akarunk utazni. Beszéltünk Írországról, Portugáliáról, de a Szardínia szigetéről és Máltáról is. Néha, amikor óvatosan kérdezgettem, ő csak olyanokat válaszolt, hogy pillanatnyilag rengeteg a munkája, és az utazást talán el kell halasztani, meg hogy beeshet még egy fontos megbízás, és ahhoz is igazodnia kell. Azt, hogy a nyaralást előre vagy hátra akarja-e eltolni, egyszerűen nem bírtam belőle kiszedni, pedig nekem szörnyen fontos lett volna!

Egyébként sem vágytam különösebben egy nyár-napfény-tengerpart-nyaralásra Liesikével. Inkább az foglalkoztatott, hogy mikor látom már Lorenzót! Ő azt mondta, július 23-án érkeznek haza. Ezért nagyon rosszul jött volna ki, ha papa egy héttel előrébb hozza a nyaralásunkat, akkor ugyanis elszalasztottam volna Lorenzót. Ráadásul augusztus két utolsó hetében ő Tirolba akart utazni a nagymamájához, így épp lelépett volna, amikor én hazaérek. Tehát iskolakezdésig egyáltalán nem találkoztunk volna. Márpedig találkozni akartam vele, amilyen gyorsan csak lehet. Már úgy hiányzott, és ráadásul kiderült, hogy korábban indultak el nyaralni, hanem egészen másfelé vették az irányt. Nem Spanyolországba, hanem Görögországba, Páros szigetére, Parakia városába. Ezt egyértelműen ki lehetett következtetni a képeslap alapján, amit nekem küldött. És azt a szép képeslapot, amit Lizzi Pollinak küldött, szintén Parakiában, Páros szigetén, Görögországban adták fel. Ettől tök nyugtalan és ideges lettem. Polli persze próbált megnyugtatni, hogy egy ilyen üdülőhelyen ezer turista van, több száz hotel és panzió, és több tucat strand, egyáltalán nem biztos, hogy Lizzi és Lorenzo találkoznak. Én viszont biztos voltam abban, hogy Lizzi széllel szemben 10 kilométerről megérzi, ha Lorenzo ott van, ha pedig egyszer szagot fog, minden trükköt bevet, hogy elcsábítsa. Egyfolytában azt hajtogattam magamban, amire Lorenzo az utolsó tanítási napon megesküdött nekem. De már alig vártam, hogy eljöjjön július huszonharmadika, és kiderüljön, hogy érvényben van-e még az esküje.

A strandon sikerült leégetnem a „hátsó felemet”, mert hason fekve elaludtam a nyugágyon. Pokolian fájt! Főleg a lapockámnál és a térdhajlatban. Teljesen kikészültem.

Este papa görögdinnyeszeletekkel próbálta a fájdalmamat csillapítani. Ezt Swetlana ajánlotta. Én a nappaliban feküdtem a kanapén – alattam egy lepedő, hogy a szép bőrt ne csepegtessük le –, papa óriási dinnyeszeleteket vágott, majd pikkelyszerűen telerakta a hátamat, mintha egy óriási hidegtál lennék. Ahányszor egy hideg szelet hozzáért a forró bőrömhöz, felnyögtem, kis idő múlva pedig megkönnyebbülve sóhajtottam, mert a dinnye tényleg jótékonyan hatott. Amikor papa már egészen a vádlimig „telepakolt', így szólt:

– Te…, nyaralás ügyben az a helyzet… szóval… egy nagyon nehéz munka közepén vagyok éppen, egyáltalán nem látom át, mikor készülök el vele,… mondd csak…, nagyon nagy baj lenne, ha egyáltalán nem utaznánk el?

– Nem – mondtam –, nem olyan vészes. – Polli sem utazik sehová. És nyolc nap múlva Lorenzo is hazajön. Azt persze tapintatosan elhallgattam, hogy egy Liesi-nyuszis nyaralásról nem olyan nehéz lemondanom.

Papa megkönnyebbült. Összeszedegette a lepedőről a dinnyemagokat, és megköszörülte a torkát, majd még egyszer és aztán hozzátette:

– Őszintén szólva… nem is a munka miatt, bár… tényleg sok dolgom van.

– Hát akkor miért? – kérdeztem, oldalra fordítottam a fejem, és felnéztem rá. Láttam, hogy elvörösödik. Soha nem láttam még zavarában elpirulni.

– Na, igen – kezdte. – Liesiről van szó. Ragaszkodik hozzá, hogy a kicsit is vigyük magunkkal…, és hát, te már ismered…, akkor inkább itthon maradok.

Azonnal felpattantam az ágyról. A dinnyeszeletek szanaszét potyogtak.

– Hülyéskedik? – kiáltottam. – Nem volt elég? Nem tukmálhatja ránk azt az elkényeztetett majmot!

Papa finoman visszatolt az ágyra, restaurálta a dinnyekompozíciót, és dünnyögött valamit arról, hogy az anyák mindig jobbnak látják a saját gyereküket, mint mások.

– Anya ide vagy oda – mérgelődtem –, ez akkor is óriási szemétség. Először ragaszkodik ahhoz, hogy őt is vigyük magunkkal; majd alighogy ebbe belementéi, már azt a kis elvetemültét is vigyük! Hát ez szemtelenség, nem?

Papa sóhajtott és elmagyarázta, hogy azért ez nem egészen így van, Liesivel már tavaly télen megbeszélték, hogy majd együtt mennek nyaralni. De akkor még úgy volt, hogy kettesben utaznak, és a kicsit a nagymamánál hagyják. De amióta megtudta, hogy én is megyek, ragaszkodik hozzá, hogy akkor az ő kicsikéjét is vigyük.

Ebben a magyarázatban két dolog is zavart: egyrészt ez a „te is jössz”. Talán túlságosan érzékeny vagyok, de ezzel a papa úgy beszélt rólam, mint egy felesleges csomagról. És ez sértő, főleg mert eddig én a Liesikét tartottam felesleges keréknek. Másrészről: hogyhogy már múlt télen megígérte Liesinek ezt a nyaralást? Tavaly télen még Marinával kavart. Szerinte papa az utódját csak áprilisban ismerte meg. A felnőttek szerelmi életéhez nem sokat értek, de abban biztos voltam, hogy az egyáltalán nem tisztességes, ha valakinek egyszerre két barátnője van.

Aztán azon morfondíroztam: Ha már az apám nem tisztességes, egyszerre két malomban őröl, és a saját gyerekét felesleges csomagnak tekinti, akkor én sem leszek vele jószívű, figyelmes és együtt érző, hanem minden magyarázkodás nélkül előrukkolok azzal, amit egy ilyen rendmániás zsugori alak egyébként biztosan nem engedne meg. Tehát hűvösen, lemondó hangon azt mondtam:

– Ha már a nyaralásról le kell mondanom, szeretném, ha teljesítenéd egy másik kívánságomat.

– Persze kislányom, bármit! – kiáltotta apa boldogan. – Mi lenne az?

Előrukkoltam:

– Nem olyan nagy dolog, csak szeretnék egy bulit rendezni. A születésnapom előtt, szombaton.

– Egy gyerekbulit? Itt? – kérdezte tétován. Filmezni kellett volna, milyen savanyú képet vágott.

– Csak egy kicsit, de klasszat! – nyugtatgattam. – Mindössze hat-hét gyereket hívnék, szuper lenne! És nem is kell semmi mást venned a szülinapomra.

– De az ajándékokat már megvettem – szakított félbe apa.

Nem figyeltem oda a kifogásra, igazából nem gondoltam komolyan, hogy mentesülne az ajándékvásárlás alól. Így folytattam: – Én majd rajzolok meghívókat, te meg kinyomtatod, jó? – Papának ugyanis van egy szuper színes nyomtatója, amivel irtó klassz dolgokat lehet csinálni.

– Na, jól van – morogta. Szívesen a nyakába ugrottam volna, hogy megcsókoljam, de akkor megint tönkretettem volna a dinnyepakolást, és egyébként sem volt fontos tudnia, hogy egy születésnapi partinak sokkal jobban örülök, mint egy nyaralásnak a „bombázójával”.


A születésnapom előtti szombat július huszonötödikére esett. Naná, hogy úgy választottam ki az időpontot, hogy Lorenzo is itthon legyen, és el tudjon jönni. A szobámban lógó falinaptáron pirossal bekereteztem a csütörtök huszonharmadikát, és a legszebb írásommal hétszer odakanyarítottam: 12-KOR LORENZÓT FELHÍVNI.

Tizenkettő óra után már otthon kell lennie, ezt Pollival derítettük ki, miután érdeklődtünk a repülőtéri információnál. Naponta csak egy charterjárat érkezik Párosról Bécs-be, tizenegy előtt tíz perccel. Számolva a csomagfelvétellel, a taxihívással és a hazautazással, legkorábban délben már itthon lehet.

Egyébként őrülten készültem a bulira. Polli sokat segített. Hoztunk apa irodájából néhány köteg pipec, színes papírt, és feldíszítettük a szobát. Közben diszkréten oltottam Pollit őrült giccses ízlése miatt.

Azt is órákig számolgattuk, hogy mennyi kaját és italt vegyek. A nem romlandó dolgokat már előre megvettük és hazacipeltük. Igyekeztem nagyon takarékos lenni, Swetlánánál megrendeltem két húsos rétest, ezt megcsinálta ingyen, csak az alapanyagot vettem meg. Polli nagymamája pedig megígérte, hogy süt egy sachertortát és diós süteményt, szintén teljesen ingyen.

A meghívók szuperek lettek. Nyomtatva tízszer olyan jól néztek ki, mint rajzolva. Amikor elhoztuk őket, papa társa azt mondta, hogy igazi profi vagyok, ha még egy kicsit hozzátanulok, akkor ők akár nyugdíjba is mehetnek: én olyan jól vinném a „boltot”, hogy őket is eltartanám. De, ahogy már mondtam, a fickó egy fene nagy hízelgő.

Az volt a baj, hogy a társ egyből harminc meghívót nyomtatott. Mivel ilyen sok volt, és roppant büszke voltam, hogy milyen szépek lettek, majdnem mindet el is küldtem!

Olyan osztálytársaimnak is, akikről úgy tudtam, hogy úgyis nyaralnak, vagy semmi kedvük eljönni hozzám, vagy július huszonötödikére már rég beterveztek valamit. Csak azért, hogy lássák, milyen jól sikerültek a meghívók!

Egyébként nagyon fel voltam dobva, és a jókedvem napról napra fokozódott. De sajnos csak július huszonharmadikán délig. Akkor ugyanis izgatottan nyúltam a telefonért, és tárcsáztam Lorenzo számát. Hétszer is hagytam kicsengeni.

Még biztos nincsenek itthon, gondoltam, már épp le akartam rakni a kagylót, amikor felvette az anyukája. – Szervusz, Feli! – üdvözölt. – Hogy vagy? Rég láttalak!

Kértem, hogy hívja Lorenzót a telefonhoz. Annyira örültem, hogy végre hallhatom a hangját, hogy nem is válaszoltam, de jobb is, mert néhány másodperc múlva már nem voltam a csúcson.

Lorenzo anyukája így szólt: – Sajnos nincs itthon. Azt hiszem, uszodába ment. Vagy a sportpályára? Már korán reggel elment biciklivel, mikor bevásárolni voltam.

Nekem – ahogy mondani szokták – megállt a szívverésem. Vagy csak inamba szállt a bátorságom? Mindegy, mindenesetre nagyon furcsán éreztem magam.

– Nem most jöttek meg Görögországból? – kérdeztem, és igyekeztem, úgy-ahogy, érthetően fogalmazni.

– Dehogy! – kiáltotta Lorenzo anyukája. Aztán egy végtelenül hosszú történet következett arról, hogy már egy hete itthon vannak, mert a görögországi szállás egyszerűen nem felelt meg az ő „magasabb igényeiknek”, és hogy Lorenzo papájának már az első nap harminchét tengerisün-tüskét szedtek ki a bal lábából, ami kivétel nélkül mind beletört és tizenhétnek a helye begennyesedett. O pedig kiütést kapott a mérges medúzáktól, és magas láza lett. Lorenzo pedig hasmenést kapott, és több időt töltött az egyáltalán nem higiénikus WC-n, mint máshol. És az ecetes polipot olajjal és fokhagymás uborkával egyikőjük sem szereti!

Ezek után elhatározták, hogy megszakítják a nyaralást, és hazajönnek. Mert az egyetlen kellemes, ami Görögországban történt velük, az volt, hogy találkoztak Lizzi szüleivel. Ők is abban az időben nyaraltak ott. Aztán még dicshimnuszokat zengett Lizziről, hogy milyen bűbájos kislány. Végül így szólt:

– De hát miért is mesélem ezt neked, már óvodás korotok óta barátnők vagytok!

Letettem a telefont anélkül, hogy mondtam volna Lorenzo anyukájának, hogy a fia hívjon vissza. Berohantam a szobámba, és apró fecnikre téptem a neki címzett meghívót. A többit már rég elküldtem, csak az övét hagytam meg, mert neki személyesen akartam átadni.

Természetesen az egész partitól elment a kedvem, de tökéletesen! Legszívesebben csak bömbölve feküdtem volna az ágyamon, és átadtam volna magam az önsajnálatnak: Lorenzo már egy hete Bécsben volt, és nem is keresett engem! És Pollinál, meg a többi osztálytársunknál sem járt, arról tudtam volna.

Kétségbeesésemben felhívtam Pollit, és elmeséltem neki a történteket.

– Nyugi! – szerelt le. – Majd én mindent kinyomozok, és amint megtudok valamit, hívlak!


Egy fél óra múlva már nálunk volt, és minden szaftos részletet kiteregetett. Heves telefonálgatás útján szerezte meg az infókat. Tehát: Péter tegnap látta Lorenzót a villamoson Lizzivel. Vihogva ropit rágcsáltak, méghozzá ketten egyet: két végén kezdték, és aztán középen találkozott a szájuk. Péter ezt tapintatból elhallgatta előlem. És Marion három nappal ezelőtt felhívta Lizzít, hogy megkérdezze, nem akarja-e meglátogatni, mert nagyon unatkozik, mire Lizzi azt válaszolta: – Bocs, de Lorenzóval és a szüleivel megyek kirándulni.

Ezt szintén elhallgatták előlem.

Teljesen ki voltam bukva. Persze nem ért váratlanul a dolog, Lizzi már a parosi képeslapok óta gyanús volt. De amikor a gyanúból egyértelmű bizonyosság lesz, az nagyon vacak érzés.

Ha csak rajtam múlott volna, lefújom az egész partit. Miért kell annak ünnepelni, akinek csak sírni lenne kedve? De minden bizalmas barátom megtiltotta, hogy lemondjam a bulit. Hiszen a fáradságosan elkészített dekoráció készen volt! Már megvettem az italokat, a papírpoharakat, az összes rágcsálnivalót. Még a luxus szívószálakat is!

Papa azt mondta: – De kérlek! Először is más anyáknak is vannak szép fiai, másodszor viszont, ha annyira fontos neked ez a fickó, akkor hódítsd vissza ettől a kis Lizzi-kígyótól. Egy ilyen szép és okos kislánynak, mint te, nem lesz nehéz. És erre a célra egy születésnapi buli a legmegfelelőbb alkalom! Majd megtudja az a kis nyikhaj is, aki olyan könnyen hagyja magát elcsábítani.

Marina azt mondta: – Na ne, ez tényleg olyan kisstílű. A helyedben én egy kicsit sem mutatnám, mennyire bánt a dolog. Sőt, meghívnám ezt az átkozott Lorenzót és Lizzit is. Lazán kell felfogni az ilyesmit, ha már nem lehet rajta változtatni. Ez volt az ő saját privát módszere, így bánt papával is a tönkrement kapcsolatuk után.

Polli pedig azt mondta: – Eszedbe ne jusson! Nem ronthatod el a többiek kedvét is! Már őrülten várják a bulit! És ajándékokat is vettek neked! Mit gondolsz, hogy fognak majd pletykálni, meg sutyorogni. Azt akarod, hogy azt terjesszék, azért fújtad le a bulit, mert Lorenzo Lizzivel jár, és te szerelmi bánatodban depresszióba estél? – Pollinak ez az érve győzött meg leginkább.

Így péntek délután vettem két borítékot, belecsúsztattam a meghívókat, elmentem Lizziék házához, majd Lorenzóékhoz, és bedobtam a borítékokat anélkül, hogy becsengettem volna. Már túl késő lett volna elpostázni őket.

Hazafelé menet azon tűnődtem, hogy ki fogom-e egyáltalán bírni holnap, ha meglátom őket együtt, már ha vannak annyira pofátlanok, és idetolják a képüket. Végül arra jutottam, hogy gyakorolnom kell.

Otthon a tükör előtt gyakoroltam a „laza” pillantást. Épp, amikor már úgy gondoltam, elég jó, papa bejött a fürdőbe, aggódva rám nézett:

– Mondd csak, talán szemüvegre lenne szükséged? Úgy hunyorogsz, mint egy rövidlátó!

Nem éppen bátorító egy ilyen megjegyzés!

Ettől eltekintve, be kell vallanom, hogy a papa lelki ügyekben mindig mellém állt. Nagyon gondoskodó és segítőkész volt, folyton azon fáradozott, hogy jókedvre derítsen. Esténként otthon maradt és segített – létrával, fúrógéppel és tiplikkel – partiparadicsommá varázsolni a lakást. Szuperötletei voltak, és profin meg is valósította őket. A nappaliba még egy piros-zöld-kék-sárga-villogó lámpát is barkácsolt. Olyat, amilyenek a diszkókban vannak, amit eddig csak a tévében bámultam. És az összes bútort, ami a nappaliban útban lett volna, betolta a saját szobájába. Illetve tulajdonképpen a mama szobájába, ami olyan lett, mint egy bútorraktár. Óriási bizonyítéka volt apai szeretetének, hogy egy ilyen rendmániás, mint ő, képes egy bútorraktárban éjszakázni!

 

7. fejezet
amelyben apának füldugóra lesz szüksége, Lorenzo-ügyben megint minden egészen másként van, és mama újra olyan ötlettel áll elő, ami teljesen váratlan.

A szombat délelőttöt bevásárlással töltöttük. Papával elmentünk, és vettünk kenyeret, sonkát, sajtot, virslit, uborkát, paradicsomot, tojást és más partikaját. Délben elkezdtünk szendvicseket gyártani. Meg kell jegyeznem, hogy a rendmániája a szendvicskészítésnél óriási előnyt jelentett. Minden egyes darab, amit ő készített, valóságos remekmű lett! Sehol egy csepp lefolyt majonéz vagy elcsúszott uborkaszelet, sehol egyetlen ferdén vágott kolbászdarab vagy széttört tojássárgája. Mint rendbe szedett katonák, úgy sorakoztak a szendvicsek a tálcákon. Az általam fáradtságosán elkészített példányok ellenben, mint slampos civilek bukkantak fel a katonás sorban.

Amikor papa úgy vélte, most már elég a szendvicsekből, hiszen még hat-hét farkaséhes gyerek sem bír többet elpusztítani, akkor töredelmesen bevallottam, hogy talán egy kicsit többen leszünk. Úgy kilencen vagy tízen. Ekkor még tényleg úgy gondoltam, hogy legfeljebb tizenegyen vagy tizenketten jönnek el.

Papa nagyon lazán reagált bejelentésemre. Hiszen egy szerelmi bánattól szenvedő léleknek egy igazi apa nem tesz szemrehányást, csak azért, mert a vendégei létszáma megduplázódik. Úgyis azt gondolta, hogy a buli majd megvigasztal. És ha dupla annyi gyerek jön el, akkor kétszeresen megvigasztalódom.

De bizony tizenkettőnél nem álltunk meg: Péter magával hozta két unokaöccsét, Xandi szintén eljött, pedig azt hittem, hogy még Angliában van. És Verana is, aki pedig azt mondta, hogy az egész nyarat a nagymamájánál tölti tanyán. És Mauz meg Marion is beállított, akik egyébként soha sehova nem mennek hétvégén, mert minden egyes szabadnapot a szüleikkel töltenek a víkendházukban.

Egyszóval szerénységemet is beleértve összesen húszan voltunk! De hogy pozitívan nézzem a dolgokat, ez nekem tizenkilenc klassz ajándékot jelentett.

Lorenzo érkezett utolsóként. Tizenkét hosszú szárú vörös rózsával (állítólag ezek sokkal drágábbak, mint a rövidek), egy bonbonnal és egy videokazettával, amit ő maga vágott össze. Napbarnított volt, tényleg szuperül festett. Megpuszilt jobbról-balról, majd megint jobbról, mintha minden a legnagyobb rendben lenne köztünk. Megpróbáltam Marina tanácsát követni, és – miközben nagyon koncentráltam, hogy ne hunyorogjak – hűvösen megkérdeztem:

– Hát Lizzit hol hagytad?

Lorenzo teljesen megdöbbent, mintha nem értette volna, miért kérdezem ezt. De mint házigazdának nem volt időm mindent elmagyarázni. Gondoskodnom kellett a többi vendégről, ki kellett csomagolnom az ajándékokat, és természetesen udvariasan csodálkozni és örülni mindnek. Ráadásul papát is meg kellett nyugtatnom, aki a konyhában gubbasztott és azt hajtogatta:

– Nem erről volt szó! Te meghívtál egy egész hadsereget! Nem, nem, ez azért mégis túlzás!

Lorenzót le sem lehetett vakarni rólam. Mint a régi szép időkben, játszotta a hősszerelmest. Így aztán nem sokáig tudtam megőrizni közömbös hűvösségemet. Amikor még táncolni is elrángatott, és meg akart puszilni, kitörtem:

– Puszilgasd a Lizzikédet, engem meg hagyj békén!

És mert megint olyan képet vágott, mint akinek elmentek otthonról, behúztam a szobámba, lenyomtam az ágyamra, elé álltam, és a fejére olvastam:

– Te teljesen hülyének nézel? Már egy hete itt vagy Bécsben, és egyszer sem hívtál fel! Legalább szólhattál volna, hogy most Lizzivel jársz! Nagyon bénán jött ki, hogy másoktól kellett megtudnom!

Lorenzo ártatlan kék szemekkel nézett rám, és kért, hogy üljek mellé az ágyra. Leültem. Vállamra hajtotta a fejét és elmesélte, hogy Lizzivel azon a görög szigeten találkozott. És hogy ő volt az egyetlen osztrák gyerek az egész szigeten. A szüleik sajnos összebarátkoztak egymással. Ráadásul még a gyomra is fájt! Nem volt ura önmagának! A szülei pedig folyton kapacitálták, hogy ne legyen már olyan udvariatlan a kis Lizzivel. Ő Lizzivel tényleg csak udvarias volt. Akarata ellenére. De az a buta liba azt hitte, hogy szereti, és hogy ők most már együtt járnak! De Lorenzo soha-soha-soha nem mondott ilyesmit neki! Erre meg is esküdött! De hát hogy is mondhatott volna ilyet, amikor ő engem szeret! A naptárban minden eltelt napot áthúzott, és számon tartotta, hogy mennyit kell még nélkülem eltöltenie! Minden éjjel rólam álmodott!

– Na persze! És vajon miért szűnt meg ez a nagy vágyakozásod az utolsó héten?

Lorenzo hozzám simult, és azt mondta:

– Tudod, mielőtt veled találkozom, először rendbe akartam hozni a dolgot. Hogy ne legyen több zűr. Ezért találkoztam néhányszor vele, hogy értésére adjam, közte és köztem semmi sincs!

Nagyon jólesett mindezt hallanom, de azért még nem adtam be teljesen a derekam:

– Azért kellett ropit rágcsálnotok, hogy mindezt megértse?

Lorenzo felpattant. – Az az agyatlan Péter mesélte ezt neked, ugye? Ez abszolút nemigaz! Csak azért mondta, mert fülig szerelmes beléd, és szét akar minket választani!

Ez a magyarázat is hihető volt. Péter tényleg nagyon kedvel engem.

Aztán Lorenzo így folytatta: – Ha Lizzi még mindig azt hinné, hogy együtt járunk, biztosan eljött volna!

Ez is magától értetődő volt. Lizzit már óvodás kora óta ismerem, mindig is tapintatlan volt és dicsekvő. Tehát azon morfondíroztam: Ez igaz! Ha Lizzi még a barátjának tartaná Lorenzót, eljött volna vele. Mennyire örült volna, ha látja, hogy én szenvedek, miközben ők turbékolnak.

Egyszóval, hittem Lorenzónak! Legalábbis kilencven százalékban. Nem törődtem a fennmaradó tíz százalékkal, a papa javaslatát ismételgettem magamban: „Hódítsd csak vissza a fickót!”

Így aztán együtt vonultunk vissza a nappaliba, és együtt ugrándoztunk. (Táncolni ugyanis nem tudok, csak azért táncolok mégis, hogy a többiek ne tartsanak unalmas, béna libának.) Habár egész idő alatt azzal voltam elfoglalva, hogy Lorenzo kék szemébe nézzek, és mosolyogjak rá, mégis feltűnt, hogy a vendégsereg időközben nagyon hangos lett. És az is, hogy néhányan disznómód viselkednek. Le kellett venni a cipőmet, mert a bal sarkamat kegyetlenül nyomta, és ugrabugrálás közben hol nedvesnek, hol ragadósnak, hol pedig csúszósnak éreztem a padlót a lábam alatt. Amikor egy pillanatra levettem a szememet Lorenzóról, és a padlóra pillantottam, összetaposott réteseket, szétkent szendvicsdarabokat, tortakrémet és gyümölcslépocsolyákat láttam. Műanyag poharak gurultak szanaszét, a dekoráció is le volt tépkedve. Ezt a táncosok beletaposták a szétkent, összetaposott nedves masszába.

Egyszer hosszan csengettek az ajtón, én kilejtettem az előszobába Lorenzóval, hogy megnézzem, ki az. De csak az alsó szomszédot láttam, papával álltak az ajtó előtt. A szomszéd mögül leskelődött a felesége. A zene olyan hangos volt, hogy egy szót sem hallottam abból, amit mondtak, de az arcukról le tudtam olvasni, hogy fel vannak háborodva. Az alsószommal már régóta rosszban voltunk a mamával is, mert én állítólag nagy „zajkeltő” vagyok. Amikor besokallt, írt a ház-felügyelőnek egy levelet, tőle pedig kaptunk egy figyelmeztetést. Mama ezt mindig félvállról vette, de papát más fából faragták. Így neki nem meséltem el kiterjedt levelezésünket, inkább visszatáncoltam a nappaliba, és elkurjantottam magam:

– Legyetek már csendesebbek!

– Micsoda? Mi? – kiabáltak vissza.

– Halkabbnak kell lennünk! – üvöltöttem még egyszer. Lorenzo asszisztált, ő is elordította magát néhányszor.

Aztán Xandi és Verena megértették, hogy mit mondunk, és ők is óriási hangerővel adták tovább:

– Halkabban! Legyetek halkabbak!

Lassan mindenkihez eljutott a négyszeres üzenet. De ahelyett hogy csendesebbek lettek volna, a bengák elkezdték a magnóból bömbölő zenére rap ritmusban kiabálni:

– Halkabbnak lenni, halkabbnak lenni, halkabbnak kell lenni, lenni!

Én tényleg mindent megtettem, de egyszerűen nem bírtam velük. Elszabadult a pokol. Péter és Suzi elkezdtek ropival dobálózni, Angi és Konrád pedig „köpködőset” játszottak, és körülöttük mindenkit teleprüszköltek multivitaminos gyümölcslével. Pollit például teljesen teleköpködték, mire ő szörnyű dühös lett, mert félt, hogy az új ruhájából nem fognak kijönni a foltok. Egyszerűen felpofozta Konrádot, aki persze visszaütött. Péter el akarta simítani az ügyet, Konrád erre a lábára lépett. Ez teljesen kiborította Pétert. Én meg tanácstalanul álltam a fülsüketítő zűrzavarban.

Később megtudtam, hogy papa ez idő alatt a konyhában gubbasztott, bokáig érő szemétben. Vattával bedugta a fülét, és nyüszített. Ha valaki benyitott a konyhába, ő kivett a hűtőből egy doboz gyümölcslevet, odaadta a gyereknek, és tovább jajgatott. Ezt Pollitól tudom, ő róla gondoskodott egy kicsit. Én ugyanis már egyáltalán nem mertem bemenni a konyhába. Biztosan megöl, ha a közelébe kerülök, gondoltam.

Valahogy lenyugodott egy kicsit a vendégsereg. Legalábbis annyira, hogy már lehetett táncolni, anélkül, hogy verekedésbe keveredtünk volna, vagy ropit szórtak volna a szemünkbe. Úgy döntöttem, szabad folyást engedek az eseményeknek, és átadom magam a Lorenzoval való kibékülésnek!

Nem tudom, meddig élvezhettem ezt a nagyszerű érzést. Táncoltunk, arcunk összesimult. Éppen háttal voltam az ajtónak, amikor Lorenzo a fülembe kiabálta:

– Drágám, a mamád!

– Igen, mi van vele? – kiabáltam vissza.

– Itt van! – ordított.

Elengedtem őt, és megfordultam. Mama tényleg ott állt az ajtóban, és mindkét keze tele volt születésnapi ajándékokkal. Minden gyönyörűen pirosba csomagolva, rózsaszínű szalagokkal átkötve, ugyanis a piros és a rózsaszín a kedvenc színem.

Nagy nehezen utat törtem magamnak, a karjaiba ugrottam és azt ordítottam, hogy ő a legeslegszebb születésnapi ajándék nekem!

Mindenki abbahagyta a táncot, hogy élvezhessék nagy örömömet. Aztán fontoskodva papa is kisietett a konyhából, odafurakodott, és lehalkította a zenét.

Mamára mutattam, és a bámészkodókhoz szóltam:

– Ha valaki még nem tudná, ő az én drága anyukám, aki épp most érkezett Münchenből.

Az osztálytársaim ugyanis annak idején folyton pusmogtak a mamámról, mert még soha nem láttak olyan anyát, aki külföldre megy, és a lányát az apjára hagyja.

Mama azt mondta:

– A drága anyuka most egy icipici rendet rak ebben a disznóólban! – és a padlóra mutatott.

Csak néhány gyerek vágott pofákat, a többiek megdöbbenve, zavartan néztek körül, és szemmel láthatóan őszintén meghökkentek azon, amit láttak.

– Egyébként is mindjárt nyolc óra – mondta anya. – Épp ideje, hogy véget érjen a buli. Kedvesen rámosolygott a többiekre:

– Ki jelentkezik önként a takarítóbrigádba?

Először csak Polli tette fel a kezét. Aztán Suzi is késznek mutatkozott egy kis takarításra. De ő is csak azért, mert Polli odasziszegte neki, hogy legalább a legrendetlenebb disznók jelentkezhetnének takarításra.

– Urakat is szívesen alkalmazunk! – folytatta kedvesen mama.

Ekkor, kissé vonakodva bár, de Péter is csatlakozott a két lányhoz. A többiek lassan az előszoba felé szállingóztak, és kiosontak az ajtón. Lorenzo is le akart lépni, de mama észrevette, ingujjánál fogva visszatartotta:

– Szépfiú, csak nem akarsz szintén távozni? Légy szíves, hozz a konyhából két nagy szemeteszsákot, és gyújtsd össze a nagyobb szemeteket!

Lorenzo aggódó szemekkel nézett, és így szólt:

– Sajnos feltétlenül haza kell mennem. A szüleim ugyanis moziba mennek, és nekem nincs lakáskulcsom!

– Ez elég gyenge kifogás! – kiáltotta mama, miközben a szeme gúnyosan megcsillant.

Ekkor egy kicsit odébb húztam, és a fülébe súgtam:

– Épp most békültem ki vele!

Ennek persze nem sok köze volt a szemétgyűjtéshez és az elfelejtett kulcshoz, de mama mégis megértett:

– Akkor gyorsan tűnjetek el mindketten! – mondta nevetve. – Újdonsült szerelmeseket nem fogok holmi alantas munkára befogni!

Hazakísértem Lorenzót. Az „elfelejtett kulcs-mese” persze csak duma volt, mert a kulcs ott lapult a zsebében, és a szülei sem akartak moziba menni. Csak a takarítás alól akart kibújni. De mint „újdonsült szerelmes” ezt nem vettem rossz néven tőle.

Amikor a házuk elé érkeztünk, beszélgettünk még egy kicsit, aztán ő kísért vissza engem. Nem tudott elválni tőlem. Én ugyanezen oknál fogva megint hazakísértem őt. Végül, ekkor már elmúlt kilenc óra, ő még egyszer visszakísért. Merthogy sötét volt, és úgy gondolta, hogy férfi felügyelete nélkül nem indulhatok haza.

Ezután a búcsúzkodás után teljesen biztos voltam benne, hogy Lorenzo csak engem szeret és rajtam kívül senki mást. És hogy ez a szerelem örökké tartani fog! Teljesen mindegy, ki próbál majd keresztbe tenni nekünk. És hogy nagypapa és nagymama korunkban is együtt leszünk, és az unokáinknak együtt fogunk örülni. Annak idején nem kellett nagyon megerőltetni magam, hogy ilyen giccses gondolataim támadjanak. Azóta sem tudom, hogy egy viszonylag értelmes gyerek hogy lehet ilyen agyatlan.

Amikor visszatértem drága otthonomba, már csak papát találtam ott. A szemetet nagyjából eltakarították, aztán mama elment a papa lakásába, hogy kialudja magát. Pedig papa rendbe akarta szedni az ágyát, és ő is elmehetett volna a saját lakásába, de mamának semmi kedve nem volt a bútorraktárhoz. Ezenkívül kifejtette, hogy a parti a papa ajándéka volt, így a takarítás is az ő gondja. Nem akart itt éjszakázni, és vasárnap takarítónőt játszani. De hogy ne kelljen ebben a lepusztult lakásban ennünk, meghívott minket születésnapi reggelire.

– Hogy fog vasárnap reggelit venni? – kérdeztem. – Vagy feltöltve hagytad a hűtőszekrényedet? – Ez sem volt elképzelhetetlen, ha arra gondolok, hogy esetenként egyedül hagyott, és az estét a saját lakásában töltötte Liesi-nyuszival.

– Semmi más nincs otthon, csak penészes kétszersült és kamillatea – nyugtázta papa. Ebből látszik, hogy nem kényeztette el túlságosan Liesit.

– Na, akkor éljen a reggeli! – morogtam magamban.

Papa megnyugtatott:

– Nem kell aggódnod! A mamád fantasztikusan ügyes. Majd a Scalából hozat valamit.

A Scala egy ötcsillagos hotel a papa háza mellett. Hogy a mama ügyesen bánik a pénzzel, azt mindig is tudtam. Erről tanúskodott minden, amit a rózsaszín-piros csomagokban találtam. Csupa luxuscucc! Valódi selyemblúz, kecskebőr rövidnadrág, dizájnos napszemüveg, szuperfülbevaló, aranylánc és… és… és.

– Lehet, hogy tényleg így lesz – tűnődtem hangosan. – Már biztosan teljesen mínuszban van, de akkor is a „ha lúd, legyen kövér” elvet vallja.

Papa megrázta a fejét. – Már nem teheti meg! – magyarázta. – Az a Dingsizé barátja nagyon figyel, hogy okosan bánjon a pénzzel. – Megpróbálta utánozni mama hangját:

– Az én Bertramom igazi pénzügyi zseni, és olyan erős az akarata, hogy még engem is át tud nevelni!

Mivel először is nem szeretem, ha papa kigúnyolja a mamát, másodszor pedig egyáltalán nem akartam hallani Dingsdamról, ezért nem folytattam apa játékát, hanem inkább elmeséltem neki kibékülésemet Lorenzóval. Előadtam, hogy nyomult Liesi, és szegény Lorenzo alig tudta lerázni.

Papa végig bizalmatlan arcot vágott, miközben hallgatott. Ez eléggé idegesített, de nem akartam veszekedni. Egyébként is halálosan boldog voltam, hogy nem tett szemrehányást a „túl jól sikerült” buli miatt.


Vasárnap reggel keményen súroltam. Próbáltam eltüntetni a makacs foltokat az előszobapadlóról, aztán szivaccsal igyekeztem kiszedni a tortamaradékot és a dióssüte-mény-morzsát a bőr ülőgarnitúrából, és persze lemosni a tapétáról a narancssárga gyümölcsléfoltokat.

Mindezt sajnos csekély sikerrel. Papa ez idő alatt az udvaron küzdött a kukával, próbálta lenyomni a már bepakolt szemetet, mert még további négy óriási szemetes zsákot kellett valahogyan beletömnie.

Ekkor csengett a telefon. Szofi volt. Azt hittem, biztosan a buliról akar érdeklődni, mert őt Annemi néni természetesen nem engedte el, így elkezdtem mesélni. Még a Lorenzóval való kibékülésünkig sem jutottam, amikor Szofi félbeszakított, és kijelentette, hogy nem beszélhet sokáig. Gusztáv bácsi csak a vasárnapi újságért küldte le, ő meg kihasználta az alkalmat, hogy felhívjon. Ugyanis „borzasztó fontos” hírei vannak számomra.

– Bökd már ki! – kiabáltam.

Szofi kitálalt, és teljesen szíven talált. Persze megint hallgatózott. Tegnap délután mama, mielőtt a partimra jött volna, beugrott hozzájuk, és elmesélte, hogy megoldódott a lakásproblémája. Bertramnak van egy jókora háza, és két héttel ezelőtt ő is odaköltözött. Egy gyönyörű zöldövezeti villa, ahol számomra is van egy „édes” kis szoba. És tulajdonképpen nem is a születésnapom miatt jött, hanem hogy mindezt nekem kíméletesen beadja, és mindenestül elvigyen magával Münchenbe.

Remegő kézzel raktam le a telefont, és csak álltam, mint egy ló. Csak az járt a fejemben, hogy mi a fenéhez kezdjek most.

Papa visszajött az udvarról, hosszasan szidta a többi lakót, amiért nem tudnak takarékosabban bepakolni a kukákba. Én még mindig ott álltam, mint akibe villám csapott. Papa átöltözött, és azon tanakodott, hogy vigyen-e magával zakót vagy ne. Én továbbra sem tudtam megmoccanni. Papa azt hitte, hogy a szokásos vasárnap reggeli álmosság lett úrrá rajtam.

– Ébresztő, kislány! – kiabált. – A mamád már vár!

Megfogta a vállamat, és kitolt az ajtón. Én csak botladoztam mögötte. A kapuban találkoztunk a szomszédasszonnyal, papa barátságosan köszönt neki, de ő elfordította a fejét. (Egyébként mindig nagyon kedves volt papával.)

– Hülye liba – morogta. – Már a születésnapját sem ünnepelheti meg egy gyerek?!

Egész úton hallgattam. Papának ez fel is tűnt, hiszen egyébként nem vagyok egy hallgatag típus.

– Hé, kislány! – kiabálta. – Születésnapod van, és a nagy szerelmed is visszajött, legyél már legalább egy kicsit jókedvű!

Amikor nem kapott választ, tudni akarta, miért van ilyen rossz hangulatom, de amikor erre sem válaszoltam, ő is elhallgatott. Miközben az utat figyelte, szeme sarkából végig aggódó pillantásokat vetett felém.

Mivel vasárnap nincs olyan nagy forgalom, mint hétköznap, gyorsan találtunk egy kellő nagyságú parkolót, közvetlenül papa háza előtt. Mert az ő hosszú autója nem akárhová fér be.

Kiszállt a kocsiból, kinyitotta az ajtómat, kisegített az autóból, közben meghajolt, mint egy hotelboy, aki a borravalójára vár. Nagyon kedves volt tőle, hogy fel akart vidítani, de én nem akartam, hogy felvidítsanak. Kutyául éreztem magam. Még mindig a miafenét-csináljak-most gondolat járt a fejemben, és válaszra várt.

Mama telepakolta finomságokkal a hatalmas étkezőasztalt. A méregdrága, antik kínai porcelánnal tálalt, amit papa a legeslegnagyobb ünnepnapokra tartalékolt. Még eddig soha nem rukkolt elő vele, merthogy „kár érte”, mondta.

A Scalából már megérkezett a kaja. Ez nem egy háromszemélyes reggeli volt, hanem büfé egy kiéheztetett nagycsalád számára.

Nem vonakodtam, amikor anya megpuszilt, de csak eltűrtem a csókjait. Majd leültem az asztalhoz, és magam elé bámultam.

– Kicsi kincsem, mi a baj? – kérdezte mama.

Én csak tovább bambultam.

– Már reggel óta ilyen – mondta papa. – Egy szót sem lehet kihúzni belőle, amióta elindultunk otthonról!

Mama hozzám hajolt, és fel akarta emelni lehajtott fejemet. Ezt egyébként is utálom. Ekkor kitörtem. Ellöktem a kezét, és azt ordítottam:

– Ne-érj-hozzám!

– De kicsi kincsem – dadogta.

– De kislányom – hökkent meg papa.

– Mit követtem el? – sápítozott mama.

– Most már bökd ki végre! – így papa.

– Papa, neked fogalmad sincs – kiáltottam. – Mama egyáltalán nem a születésnapom miatt jött! El akar vinni Münchenbe, és nekem is annál a majomnál kell laknom! De én soha nem költözöm oda! Soha-soha! Én nálad akarok maradni!

Mama megint odahajolt hozzám, de most nem piszkált a kezével. Dőlt belőle a szó, mint a vízfolyás. Hogy én Bertramot egyáltalán nem is ismerem, az az egy-két-három alkalom, amikor találkoztam vele, túl kevés ahhoz, hogy igazi véleményem legyen róla. Csak ostoba előítéleteim vannak! Ő nagyon szereti Bertramot, és egy kiállhatatlan alakért ő sem lenne úgy oda. Papa is kész volt arra, hogy átmenetileg magához vegyen, de ezt nem várhatom el tőle tovább.

Határozottan eltoltam őt, és a papára nézve megkérdeztem:

– El kell költöznöm Dingsdamhoz, vagy nálad maradhatok?

Papa beharapta az alsó ajkát. Bizonyára nem sokáig, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Végre kibökte: – Na jó, maradjunk együtt!

– Ezt nem gondolod komolyan! – kiáltotta mama.

– Nem mondtam volna, ha nem gondolnám komolyan – jelentette ki papa. Hangja roppant ünnepélyesen csengett.

– Ez abszurdum! – kiáltotta mama.

– Ha a lányom jobban szereti az abszurd dolgokat – mosolygott rám a papa –, nem tehetek ellene semmit.

– Ti ugrattok – kiabált mama. Idegesen túrt a hajába. Teljesen kétségbeesettnek tűnt.

– Most pedig nyugodj meg! – csitított papa. – Legalább megpróbáljuk. Mostanáig nem is volt olyan szörnyű. Ha éppen nem babazsúrt rendezünk, akkor egész jól kijövünk egymással!

De mama még mindig nem adta fel:

– Ha Feli ősszel itt kezdi el az iskolát, nem lesz könnyű év közben átmenni Münchenbe. Ott egészen más a tanterv, nehezen tud majd beilleszkedni.

Papa felnevetett:

– Egy évet még csak kibírunk valahogy együtt! És ha nem megy, egy évismétlés nem a világvége!

– Fogalmad sincs, mit vállalsz! – ripakodott rá mama. Ez nem hangzott valami barátságosan.

– Hogyhogy? – kérdezte papa. – Azért már egy ideje együtt vagyunk!

Töltöttem magamnak egy pohár frissen facsart narancslevet, és még mielőtt mama folytathatta volna barátságtalan megjegyzéseit, felemeltem a poharamat, rábólintottam, és azt kiáltottam: – Boldog születésnapot! Kedves volt tőled, hogy tizenkét évvel ezelőtt megszültél!

Ekkor mama sem tudott mást tenni, minthogy töltött magának egy pohárral, és koccintott velem. Miután egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz, végre sikerült meggyőznöm a mamát – persze ez késő délutánig tartott –, hogy azért, mert nem együtt lakunk, még élhetünk boldogan, ő Münchenben, én Bécsben. És hogy ez az egymás iránti szeretetünkön semmit nem változtat.

Ebben tényleg biztos voltam! Amilyen nagyon-nagyon én szerettem a mamát, a kifogásaim ellenére is, ugyanannyira szeretett ő is engem. Talán ő még megbocsátóbb, mint én! Én néha borzasztó mérges voltam rá, még ha csak rövid időre is. De ő soha nem haragudott rám, még egy félórára sem! Bármit követtem is el vagy tettem tönkre, bármit elszúrhattam, ő mindent megbocsátott. Egy mukkanás nélkül, egy erkölcsi prédikáció nélkül! Még azt a bizonyos anyai na-most-már-nagyon-el-vagyok-keseredve-miattad trükköt sem vetette be soha. Az én mamám nem olyan, mint a legtöbb anya! Ezen már sokszor gondolkodtam, és biztos vagyok benne, hogy a hibái ellenére sem cserélném el soha egy „normális anyára”. Messze túlszárnyal minden más anyát!

 

8 fejezet
melyben szerelmi ügyeim miatt csúnya históriába keveredek. Kékcinke és papa a szupermarketben jelenetet rendeznek, aminek viszont semmi köze nincs a torkomhoz.

A szünidő Bécsben fantasztikusan telt! Igazi királynői életem volt! Lorenzo-uszoda-Marina-Polli és mindehhez még egy többnyire kedves apa. Kisebb összetűzéseink persze voltak, főleg amiatt, hogy mindig spórolni próbáltam a rendrakásra szánt idővel. Ki az, aki még elmosogatja a tányérokat, amikor Lorenzo már türelmetlenül vár az ajtóban? Ki az, aki még összeszedi az elgurult gyöngyöket, amikor Marina telefonál, hogy azonnal menjek, mert félóra múlva veszi ki a kemencéből a festett cserepeket? És papa sokszor nagyon igazságtalan volt! Az fel sem tűnt neki, hogy rendszeresen elmegyek bevásárolni, elhozom az ingeit a mosodából, elviszem cipészhez a papucsait, gondosan locsolok minden virágot, sőt még tápoldatozom is őket – persze kizárólag természetes anyaggal. Az én kedves apám csak arra figyelt, amit éppen nem csináltam meg. De amikor mindezt felhány forgattam neki, legalább elismerte, és bocsánatot kért.

Lizzit egész szünidőben egyszer sem láttam. A többiek azt mondták, hogy elutazott az anyukájával és a testvéreivel Burgenlandba, és a Neusiedler-tóban pancsol a térdig érő vízben.

A szünet utolsó két hetét Lorenzo nélkül kellett eltöltenem, mert elutazott a nagymamájához Tirolba. Persze nem szívesen ment, legalábbis erre megesküdött az elutazása előtt, de muszáj, mert a nagymamája már tavaly ősz óta arra készül, hogy majd nyáron láthatja az unokáját.

Lorenzo csak a suli előtti napon, késő este érkezett meg Bécsbe. Akkor még felhívott, és megbeszéltük, hogy megint úgy fogunk ülni, mint tavaly. Ő mellettem, előttem Polli, Lorenzo előtt Péter.

Hogy mi lesz Lizzivel, aki tavaly mögöttem ült, arról nem beszéltünk. Teljesen természetesnek tartottam, hogy nagyon mérges lesz ránk, ezért majd keres egy távolabbi helyet magának.


Hát igen, aztán jött az első nap! Gyönyörű nyári napsütés! Már nagyon örültem, hogy kilenc hét után újra elkezdődik a suli, jókedvűen indultam reggel. Néhány perccel később kanyarodtam be a sarkon, mint ahogy Lorenzóval és Pollival megbeszéltük. (Persze azért, mert otthon még néhány hajtincsemet kékre és zöldre kellett festenem.) Lorenzo, Polli és Péter már vártak. Már épp oda akartam futni hozzájuk, amikor a másik irányból felbukkant Lizzi, új göndör frizurával, méregzöld fehérpöttyös ruhában. Lassítottam, vártam, hogy bemenjen a kapun, és csak utána akartam odamenni Lorenzóhoz. Nem olyan egyszerű, amikor egy régi barátság egyszer csak véget ér!

De Lizzinek esze ágában sem volt elkerülni Lorenzót, egyenesen odament hozzá. Karon fogta, és már el is tűntek a kapu mögött. Polli és Péter tátott szájjal néztek utánuk.

– Ez nem lehet igaz! – mondta Polli, amikor teljesen elképedve én is odaértem. Péter vigyorogva megjegyezte: – Én előre megmondhattam volna!

Nem kérdeztem meg, miért tudta volna mindezt előre, egyszerűen csak bementem kettejük között az osztályba. Polli szokásos „Mi a fene ez” kérdésére sem válaszoltam. Ugyanis fogalmam sem volt, hogy mi a fenét jelentsen ez.

Lorenzo és Lizzi a középső ablaknál álltak. Lizzi még mindig fogta Lorenzo egyik karját, és egyfolytában beszélt hozzá. De ahhoz túlságosan halkan, hogy egyetlen szót is érteni lehessen belőle.

– Gyere, öregem! – szólt Polli. – Mi legalább tudjuk, hol a helyünk!

Leült a régi helyére, én meg mögé. Péter Polli mellett foglalt helyet. Ekkor már Kékcinke is bejött, és kifejtette, menynyire örül, hogy mindannyian egészségesek és vidámak vagyunk, és szólt, hogy mindenki gyorsan foglalja el a helyét. Vége a nyári lustálkodásnak, megint mindenkinek figyelnie kell és a tanulásra koncentrálni, és az elraktározott energiát tudása gyarapítására fordítani. A szokásos év eleji blabla.

Mindenki eleget tett Kékcinke felszólításának, kivéve Lorenzót és Lizzit. Ők még mindig ott álltak az ablakban, Lizzi tovább duruzsolt Lorenzónak. Még három hely volt szabadon, az egyik mellettem, és az első padban két hely.

Kékcinke odakiáltott nekik: – Na mi az, ti nem találjátok a helyeteket?

Lizzi megfogta Lorenzo kezét, és elindult az első pad felé. Lorenzo vidáman lépkedett mögötte, de amikor Lizzi leült, irányt váltott, odajött hozzám, és lehuppant mellém.

– Ez megvan – súgta oda.

Polli hátrafordult, és rám hunyorgott. Ez annyit jelentett: Na tessék, örülhetsz, te győztél! A felszabadult öröm azért nem tört ki belőlem, mert úgy gondoltam, ha Lorenzo egyszer s mindenkorra megmondta volna Lizzinek, hogy nincs köztük semmi, akkor most nem így viselkedne. A mai napig valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy Lorenzo ejtette. És úgy gondoltam, ez nem csak az ő hibája.

Természetesen emiatt szomorkodtam, de hírül sem annyira, mint a bulim előtti napon. Még a könnyeimmel sem kellett küszködnöm. Az, hogy egy fiú miatt szenvedjek, valószínűleg mostanra kikopott belőlem. Ezt a folyamatos „szeret vagy nem szeret” bizonytalanságot senki sem bírja sokáig elviselni. Csak türelem, biztattam magam. Majd szépen kiderül, hogy állunk igazából.

A következő napokban mindenesetre nem derült ki. Bár a fülembe jutott, hogy ők ketten Görögországban az utolsó napon örök hűséget fogadtak egymásnak. Ezt Lizzi mesélte Susinak. Amikor ezt elmondtam neki, ő így kommentálta: – Baromság! Az egészet Lizzi találta ki!

Péter meg azzal rukkolt elő, hogy ő pontosan tudja, méghozzá Lizzitől, hogy Lorenzo kedden és pénteken egyáltalán nem lovagolni jár a barátjával, hanem vele találkozik. Neki azt meséli, hogy Felinek lassan kell beadnia, hogy köztük mindennek vége. És Lizzi nagyon megértő, mert hát ez igen nehéz szegény Lorenzónak.

Polli azt tanácsolta:

– Öntsetek tiszta vizet a pohárba! Kérd meg Lorenzót, hogy előtted mondja Lizzi szemébe, hogy csak téged szeret! Ha nem teszi, legalább tudni fogod, hányadán álltok!

De ahhoz túl büszke voltam, hogy így állítsam választás elé. Olyan kisstílű lett volna. Nem illene hozzám! Hogy nézne ki, ha fognám Lorenzót, odarángatnám Lizzihez, és rikácsolni kezdenék: – Na gyerünk, mondd el neki, hogy csak engem szeretsz, és őt egyáltalán nem!

Ez méltatlan lett volna! Egyébként Marinának is ez volt a véleménye. Papával nem beszéltem Lorenzóról, mert amióta látta a bulin, nem rajongott érte túlzottan. Sőt még azt is mondta, hogy egyáltalán nem néz ki jól; összevissza állnak a fogai, borjúszeme van és eláll a füle. Egyébként meg két rohadt nagy pofont érdemel az a fiú, aki az ő kislányát átveri.


A második héten matekórán Kékcinke kihívott a táblához. Csak azért, mert egy kicsit ásítoztam, ami egyébként is szokásom, ha rossz a levegő. És matekórákon mindig ez a helyzet, mert Kékcinke nem engedi kinyitni az ablakokat, ugyanis zavarja a beszüremlő zaj.

Egy levezetést kellett volna megcsinálnom, egy viszonylag könnyűt. Meierről szólt a feladat, aki a fizetése 18%-át albérletre költi. Egy kicsit poénkodtam ott a táblánál azon, hogy az iskolai könyvek szerzőinek fogalmuk sincs a bérleti díjakról. A könyv szerint 1440 schillinget fizetett ez a szegény Meier albérletre, mire én hozzáfűztem: – Jézusom, ez a pasi két budit bérel!

Ez persze rögtön felbőszítette Kékcinkét. Aztán egy kicsit tévedtem is az osztásnál, erre ő rögtön éles megjegyzést tett: – Egy diák legalább az alapműveletekkel legyen tisztában!

Én meg rávágtam:

– De csak akkor, ha olyan csóró, hogy nem engedhet meg magának egy számológépet!

Ekkor már rikácsolt:

– Nem kérek a megjegyzéseidből!

Erre én:

– Hajlamos vagyok kérés nélkül is elmondani, amit gondolok!

Ekkor ő már ordított:

– Most pedig fogd be a szád, és végezd el végre rendesen az osztást!

Na akkor én eltörtem a krétát, aztán sajnálkozva megjegyeztem, hogy ez az utolsó, így le kell mennem a portára egy másikért.

Mire Kékcinke tovább ordítozott:

– Nem mész te sehová, leülsz a helyedre, és nyugton maradsz!

Örömmel teljesítettem az utasítását. Alighogy leültem, még utánam kiabált: – Szeretnék találkozni az anyukáddal!

– Én is – mondtam. – De sajnos ez nem megy. Münchenben él!

Kékcinke csak bámult rám, teljesen el volt képedve. Még a rikácsoló hangja is elment, amikor megkérdezte: – Mióta él ott a mamád?

– Június elejétől – adtam tudtára.

– És most a nagymamádnál laksz? – kérdezte.

– A nagymamám – magyaráztam – élete alkonyát Mallorcán tölti. Valószínűleg ott sokkal jobb nyugdíjasnak lenni.

– Akkor most hol laksz? – faggatott tovább Kékcinke.

– Természetesen a papánál! – világosítottam fel.

– Akkor jöjjön be ő az iskolába! – mondta.

– Majd szólok neki – ígértem.


Természetesen minderről beszámoltam a papának, de neki esze ágában sem volt bemenni az iskolába. Nincs ideje ilyen baromságra, dohogta. Különben is utálja az iskolákat. Már attól kiütései lesznek, ha be kell lépni az épületbe. Ha ez a Vörösbegy akar tőle valamit (a Kékcinkét soha nem bírta megjegyezni), akkor írjon neki ajánlott levelet. Ő tökéletesen ismeri az iskolai előírásokat! Amíg nem kap ilyen levelet, nem köteles bemenni.

Ezt a hozzáállást nem találtam rossznak, de Kékcinke mindennap kérdezgetett, hogy mikor jön be végre az apukám. Meg mertem volna esküdni, hogy arra gyanakszik, át sem adtam az üzenetet. Persze ha elmondtam volna, hogy papa már az épület látványától is kiütéses lesz, biztosan vérig sértődik. Ezért nem mondtam semmit, csak dadogtam valamit, hogy majd később…, majd holnap… vagy holnapután.


Valamivel később, szerdán, éppen az angoldolgozat előtti nagyszünetben mindannyian lent voltunk az udvaron. Kékcinke volt az ügyeletes. Körbe-körbejárkáltam a szótárfüzetemmel, és a szavakat bifláztam, egyáltalán nem törődtem a többi gyerekkel. Akkor Polli izgatottan odajött hozzám és elmesélte, épp most hallotta, hogy Lizzi azt mesélte Suzinak és Verenának, hogy én futok Lorenzo után, de ő nem tud lekoptatni, mert olyan jóságos. Lorenzo csak azért ült megint mellém, nehogy teljesen becsavarodjak.

Na, ez aztán már tényleg mindennek a teteje! Polli kezébe nyomtam a szótárfüzetemet, odarohantam Lizzihez, és azt ordítottam neki: – Ki fut Lorenzo után? Mondd a szemembe, ha mered!

Lizzi hülyén felhúzta a bal szemöldökét, száját lebiggyesztve azt sziszegte: – Mindig az, aki kérdezi!

Nem tudtam uralkodni magamon.

– Hülye trampli! – ordítottam. – Te futsz utána, mint egy kiskutya!

– Buta tehén! – ordította Lizzi. – Kopj már le végre, és vedd észre magad, teljesén felesleges vagy!

Később elfogulatlan szemtanúk sem tudták megmondani, hogy ki rontott a másikra először. Mindenesetre verekedni kezdtünk, és úgy forogtunk a földön, mint a szabadfogású birkózók. Kékcinke odarohant, hogy szétválasszon bennünket, de ezt nem vettem észre, és egy jól irányzott ütéssel Lizzi helyett őt vágtam állcsúcson. Nem lehetett túl nagy, mert még utána is remekül tudott ordítani.

– Ennek még következményei lesznek! Ezt még megkeserülitek! – kiabálta egyfolytában, miközben az állát fogta. Lizzi egyre csak azt hajtogatta: – Én nem tehetek semmiről! Én csak védtem magam!


A „következmény” végül egy ajánlott levél lett papának címezve. Ő viszont ezek után sem ment be a suliba. Mindennap más kifogást talált, a találkozót mindig másnapra halasztotta.

Megkértem Marinát, hogy menjen be helyette, hogy legyen elintézve végre az ügy. Marina szerint ez nagyon hülyén jönne ki. Talán nem a papa exbarátnőjének kellene ott megjelennie.

Esténként, amikor telefonoztunk egymással, mamát is megpróbáltam rávenni, hogy intézze már el a dolgot telefonon. Ő ezt minden egyes alkalommal meg is ígérte. De amikor újra beszélgettünk, és figyelmeztettem, állandóan ezt hallottam: – A fenébe, már megint elfelejtettem! De holnap tényleg telefonálok!

Annyiszor hallottam ezt az ígérgetést, hogy végül már nem is említettem a dolgot.


Tizenkét nappal az emlékezetes álloncsapás után a szokásos szombati bevásárló túránkra indultunk apával. Épp a szupermarket édességes polcai előtt álltunk dugig pakolt kocsinkkal, és azon vitatkoztunk, hogy vegyünk-e még valamilyen kekszet, amikor bekanyarodott egy nő a sorunkba. Bevásárlókocsijában egyetlen doboz tej volt, és hosszasan nézte az árcédulákat. Azt hittem, megüt a guta. Kékcinke volt!

Ezt gyorsan apa fülébe súgtam, aki megpróbált ügyesen eltűnni a polcok között. Ekkor Kékcinke felpillantott az árcédulák közül, meglátott engem, majd a papát. Egyből felvillant a szeme, és egyenesen felénk vette az irányt. Rögtön lecsapott papára: – Ön Felicitas édesapja?

Papa meg se mozdult, csak bólintott, mint egy idióta.

– Megkapta az ajánlott levelemet?

Erre is csak idétlenül biccentett.

– És miért nem jött el a fogadóórámra?

Papa csak összevissza hebegett-habogott, hogy sok a munka mostanában, sajnos nincs ideje, meg ilyenek.

Kékcinke erre így folytatta:

– Az embernek mindig kell, hogy ideje legyen a lányára, főleg, ha ilyen sok probléma van vele.

Papa erőt vett magán, csábos mosolyával rámosolygott, és megkérdezte, hogy nem beszélhetnék-e meg itt és most ezeket a problémákat. Ami számára és persze a tanárnőnek is rendkívül praktikus lenne, hiszen időt takarítanának meg.

Kékcinke idegesen válaszolt:

– Káposzták és répák között vitassuk meg a lánya gondjait?

Papa már kevésbé sármos mosollyal folytatta:

– Valószínűleg nem eget rengető dolgokról van szó! Ha jól vagyok informálva, csak egy kis verekedés történt, amiből önnek is kijutott. Vagy valami másról is szó van?

Mivel a két bevásárlókocsival elálltuk az utat, papa a felvágottas pult mellett szerette volna folytatni a diskurzust.

– Ott sokkal kényelmesebből beszélgethetnénk! – jelentette ki a felvágottakra mutatva. Egyik kezével megfogta Kékcinke kocsiját, a másikkal a miénket, és már indult is. Kékcinke viszont nem engedte el a sajátját, és veszekedni kezdett, hogy ez aztán mindennek a teteje, hogy egy apa ennyire ne foglalkozzon a lánya nevelésével. Szemmel láthatóan teljesen mindegy neki, hogy mit művel a gyerek az iskolában!

Borzasztó kínosan éreztem magam. Lassan hátrálva próbáltam messzebb kerülni tőlük. Egészen a festékekig és ecsetekig jutottam. Ott vártam legalább öt percet. Reméltem, hogy ennek az őrült párbeszédnek már vége, és elindultam visszafelé, hogy megkeressem apát és Kékcinkét. A polcok között sehol nem találtam őket. Mentem tovább a pénztárakhoz. Mindegyiknél hosszú sor állt. Papa és Kékcinke ott állt a középsőnél, közvetlenül egymás mögött. Diszkréten odalopóztam és a következő párbeszédet hallottam: Papa (kárörvendően előre):

– Ha valaki nem ért a gyerekekhez, ne legyen tanár!

Kékcinke (hidegen hátra):

– Mondtam már, hogy a beszélgetésünket befejezettnek tekintem!

Papa (mogorván előre):

– Ne beszéljen velem ilyen hangon, nem az egyik diákja vagyok!

Kékcinke (méltóságteljesen hátra):

– Akinek változtatnia kellene a hangnemen, az éppen Ön!

Papa (dühösen előre):

– Te jó ég, én csak azt mondtam, hogy a lányom egy fantasztikus gyerek, és csak ha provokálják…

Kékcinke (idegesen félbeszakítja):

– Aha, szóval én provokálom a lányát! Nagyon érdekes! És szabad kérdeznem mivel?

Papa (továbbra is dühösen):

– Fogalmam sincs! De ha egy remek gyerek nem viselkedik jól, annak megvan a maga oka!

Kékcinke (hátra kioktatóan):

– Talán keresse az okokat saját magában, vagy a kedves, elköltözött feleségében!

Papa (őrült hangosan előre):

– Zakkant liba!

Kékcinke (ijedten maga elé):

– Azért ezt már nem vagyok köteles eltűrni!

Ekkor a tanárnő fogta magát, kiállt a sorból és büszke tartással elindult a kijárat felé. Kocsi és tej nélkül. Egy idős férfi a másik sorban rögtön lecsapott az otthagyott kocsira, megragadta a tejet és boldogan mondta: – Micsoda szerencse! A tej ugyanis elfogyott, és a feleségem mindenképpen tejbegrízt akar csinálni!

Papa később ezerszer is bocsánatot kért tőlem. Ő ezt nem akarta! De egyszerűen elveszítette az önuralmát! Éppen ezért utál bemenni az iskolába! Mert ha tanárt lát, kiszámíthatatlan lesz. Teljesen kiszolgáltatottnak érzi magát, és ilyenkor agresszívvé válik.

Papa teljesen maga alatt volt, félt, hogy mindennek én iszom majd meg a levét. Megpróbáltam vigasztalni. Rosszabb már úgysem lehet a viszonyom Kékcinkével, még egy „lelibázás” miatt sem! Sőt még azt is mondtam neki, hogy nekem tetszett a szupermarketes fellépése. Hogy szerintem az ő viselkedése sokkal jobb, mint a mama folytonos alázatossága. Bár ezen a ponton egy kicsit füllentettem. Számomra sokkal kellemesebb lett volna, ha egy Kékcinke-papa párbeszéd békésebb hangnemben zajlik.


Másnap reggel nem éreztem jól magam. A torkom is fájt. Amikor felkeltem az ágyból, forgott velem az egész szoba, így visszafeküdtem, és csak kikiabáltam az előszobába rekedt hangon, hogy beteg vagyok.

Papa bejött, leült az ágyam szélére. Kedvesen megjegyezte, hogy teljesen megérti, ha most nem merek bemenni az iskolába. De ha néhány napig a beteget játszom, az nem segít. Megkérdezte, nem akarok-e átmenni egy másik iskolába, hogy soha többet ne lássam Kékcinkét.

Mivel a torkom tényleg nagyon fájt, nem tudtam hosszan válaszolni. Csak köhögtem és azt mondtam: – Ne hülyéskedj! Tényleg beteg vagyok! Hidd már el!

Persze nem hitt nekem, csak tovább beszélt. Már nem is emlékszem, mi mindent hordott össze. A fejem annyira zúgott, főleg amikor fel akartam egyenesedni, hogy semmit nem bírtam megjegyezni. Hála istennek apa, miközben folytatta a prédikációt, megsimogatta a fejem. Akkor végre észrevette, hogy tényleg beteg vagyok, mert sütött a homlokom. És miután megmérte a lázam, rögtön kihívta az orvost. Harminckilenc egész kilenc volt a lázam!


A doki délben érkezett meg. Torokgyulladás, a legmakacsabb fajtából. Beecsetelte a torkomat valami nagyon undorítóval, és injekciót is adott. Kiállított egy halom receptet, amivel papa rögtön elviharzott a gyógyszertárba.

A legkülönfélébb tablettákkal, cseppekkel és kúpokkal jött haza. A cseppeket és a tablettákat szépen lenyeltem, persze nem is volt más választásom, mert egyszerűen betömte őket a számba. De a kúpokat csak a kezembe nyomta. Én viszont ki nem állhatom a kúpokat, úgyhogy a takaró alatt becsempésztem őket egy zsebkendőbe, majd később kidobtam a WC-be.

Papa Swetlanát megbízta, hogy egész nap vigyázzon rám, mert neki el kellett mennie dolgozni. Swetlana önfeláldozóan gondomat viselte. Ő a természetes gyógymódok híve, így teákkal, gyógyfüves főzetekkel, ecetes és túrós borogatással viselte gondomat. Szerinte minden segít, ami „a természetben fellelhető”. (Persze nem tudom, hogy ecetet meg túrót találnék-e például egy erdőben, de mindegy.) Amikor négy nap múlva már csak hőemelkedésem volt, meggyőződéssel állította, hogy ezt neki és nem a gyógyszer-iparnak köszönhetem.

Az orvos még egyszer eljött hozzánk, és nagyon meg volt velem elégedve. De még messze nem vagyok egészséges, mondta. Csak könnyű ételeket egyek, sokat pihenjek, kíméljem magam. Úgy vélekedett, még legalább egy hétig nem mehetek iskolába, mert le vagyok gyengülve. Ráadásul a betegség még bennem bujkál, így könnyen megfertőzhetek másokat is.


Polli minden délután meglátogatott, Péter is eljött kétszer, egyikőjük sem félt a betegségtől. Csak Lorenzo nem jött el. Már-már felhívtam, de végül nem foglalkoztam vele. Nehogy azt mondják, hogy futok utána! Egy kicsit azért fájt, hogy ennyire nem törődik velem, amikor beteg vagyok. Hétfőn aztán Polli elmesélte, hogy Lorenzo megkérte Kékcinkét, engedje meg, hogy a Lizzi melletti üres helyre üljön. És megengedte neki! Pollinak később megjegyezte az áruló, hogy csak azért ül Lizzi mellé, hogy az angolt és a matekot lemásolhassa róla. Ez persze gyenge kifogás volt, mert én mindkét tárgyból sokkal jobb vagyok Lizzinél, és a dolgozatoknál mindig sokat segítettem Lorenzónak. Nélkülem néhányszor igencsak bajban lett volna!

– Na – mondtam Pollinak –, így legalább minden világos!

Polli büszke volt rám, hogy ilyen lazán tudom venni a dolgokat. Persze valójában egyáltalán nem volt könnyű, de egyszer már megfogadtam, hogy Lorenzo miatt nem veszítem el többet az önuralmam. Rögtön a Lizzivel való hajba kapásunk után így morfondíroztam: – Lorenzo közönséges és Lizzi még közönségesebb, ám ez nem ok arra, hogy én is az legyek! És az iskolaudvaron majdnem agyon csapni valakit, méghozzá olyan valakit, aki kilenc éve barátnőm! Hát mi ez, ha nem közönségesség! Legalábbis méltatlan volt hozzám, és a büszkeségemet is sértette, hogy ennyire megfeledkeztem magamról. És a méltóságom és a büszkeségem sokkal fontosabb nekem, mint Lorenzo! Ezt igen sokszor el kellett ismételni magamban, hogy tényleg el is higgyem.

 

9. fejezet
melyben papa fenyegetésképpen már egy papuccsal dobálózik, Kékcinkének meghökkentő nézetei lesznek, ami viszont számomra sok előnnyel jár.

Swetlana gondoskodásáról keddtől jó ideig le kellett mondanom, mert elutazott Szerbiába, a szülőfalujába. A testvére megházasodott, és a lakodalmak náluk mindig egy hétig tartanak.

De már egyébként is nagyon fitt voltam! Ha nem mar annyira az elfojtott szerelmi bánat, egész jó napjaim lettek volna! Hogyne lett volna jó tévét nézni…, egy kicsit bóbiskolni. .., olvasgatni a kedvenc könyveimet…, kivenni valamit a hűtőből és felmelegíteni…, telefonálgatni…, fogadni Pétert és Pollit…, zenét hallgatni…, este papát ugráltatni:

Papa, főzz nekem egy levest! De jó sok tésztával!

Papa, told ide a tévét az ágyam elé!

Papa, kártyázzunk vagy társasozzunk!

Papa, seperd ki az ágyamból a morzsákat!

Papa, hozzál néhány újságot a trafikból!

Papa, csinálj nekem egy limonádét sok citrommal!

Sőt: Papa mesélj nekem!

És papa minden kívánságomat teljesítette!

De pénteken, amikor hazajött, falfehér volt. Vacakul érzi magát, egy kicsit pihennie kell, mielőtt hozzálát a vacsorafőzéshez.

Ledőlt a heverőre a nappaliba, és elaludt. Éjfélkor még mindig aludt. Amikor felráztam, akkor vettem észre, hogy lázas. És amikor zavartan megkérdezte, hogy mennyi az idő, épp olyan rekedt volt a hangja, mint az enyém egy héttel ezelőtt.

– Feküdj az ágyadba! – mondtam. – Elkaptad a torokgyulladásomat.

– Nem – köhécselt. – Holnapra kutya bajom. – Mostanában olyan sok a munkám, hogy teljesen ki vagyok merülve. – Eltámolygott az ágyához, és így szólt:

– Csak jól ki kell aludnom magam!


Természetesen papa hiába aludta ki magát, nem mondhatnám, hogy kutya baja sem volt! Reggel harmincnyolcnégy volt a láza, fájt a torka és szúrt a füle. Zseblámpával megnéztem a torkát, nagyon piros volt. Orvosról persze hallani sem akart! Úgy tett, mintha rögtön a hullaszállítót akarnám kihívni hozzá. Így nem erőltettem a dolgot, adtam neki az én gyógyszereimből, megdupláztuk az adagomat.

Az egy őrület, ahogy papa szedi a gyógyszereket! Egyetlen pirulához megiszik egy egész korsó vizet. Mielőtt a kanalat a szájához emeli, tízszer elmondja:

– Nincs ennél undorítóbb! – Amikor pedig felkínáltam neki a megmaradt kúpjaimat (a többi a WC-ben kötött ki), úgy tett, mintha az életére törnék!

– Mindig ilyen volt! – jegyezte meg mama a telefonban, amikor elmeséltem neki, hogy most a papa is beteg, és elmondtam, mit művel a gyógyszerekkel. Mama szörnyen aggódott miattam, úgy gondolta, hogy Swetlana és papa gondoskodása nélkül nagyon elhagyatottnak érezhetem magam.

Mindent megtettem, hogy megnyugtassam. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, mert nekem már csak hőemelkedésem van.

– Én már olyan jól vagyok, hogy tökéletesen el tudom látni papát.

Mama csak jajgatott, hogy „túl fogom erőltetni magam”. És egy igazi torokgyulladással nem szabad tréfálni. Ha nem kúrálja ki magát rendesen az ember, szövődményekkel is járhat. Szív-vagy veseproblémákat emlegetett? Azonnal hazajönne, magyarázta, de épp most van egy olyan határidős munkája, ami miatt nem hagyhatja el Münchent. A következő számba egy hatoldalas cikket kell leadnia, amiből még három oldal sincs kész. De természetesen én sokkal fontosabb vagyok, mint a hülye cikkei. Úgyhogy, ha úgy gondolom, szükségem van rá, csak szóljak, ő azonnal felül az első repülőre.

Kinevettem:

– Nagyon jól vagyok! Ne csinálj már ilyen nagy felhajtást!

Aztán véget vetettem a beszélgetésnek, mert a tévében éppen westemfilm ment, ahol egy csapat indián üldözött egy cowboyt a sivatag felé. Mindenképpen látni akartam, hogy vágja ki magát a főhős szorult helyzetéből. Sajnos csak másnap jöttem rá, hogy kár volt a cowboyjal foglalkoznom, inkább mamát kellett volna egy kicsit jobban megnyugtatnom.


A gyógyszereim megtették a hatásukat a papánál, talán még gyorsabban, mint nálam. Másnap már nem volt magas a láza, és már alig köhögött. Amikor zseblámpával újra megvizsgáltam a torkát, csak kis piros foltokat láttam és két rossz zápfogat, de ez már a fogorvosra tartozik.

Már dél körül volt. Apa mellett feküdtem az ágyában. A tévét átgurítottuk hozzá (mindig a betegebb jogosult rá, mondta). Egy bárgyú, régi filmet néztünk. De ő teljesen odáig volt érte, és meghatódott, mert gyerekkorában ez volt a kedvence. Elmesélte, hogy annak idején mindig arról álmodott, hogy egyszer találkozik a szőke főszereplőnővel az utcán. Ő leejti a kézitáskáját, papa felemeli, mélyen egymás szemébe néznek, és rögtön megérzik, hogy egymásnak vannak teremtve. Kéz a kézben átsétálnak a parkba, az orgonabokrok mögött szenvedélyesen átölelik és megcsókolják egymást. Szerelem első látásra!

– És mindezt szavak nélkül? – kérdeztem.

Papa gondolkozott. Szavakra egyáltalán nem emlékszik, mondta. Az igazi szenvedélyt annak idején szavak nélkül képzelte el. Meg akartam tudni, meddig jutott a szenvedéllyel, csak egy kis csókolózásig vagy egészen az igazi szexig. De ekkor csengettek.

– Ki lehet ez? – kérdezte papa. – A kedves osztálytársaidnak még túl korán van!

– Fogalmam sincs – hazudtam, és kiszálltam az ágyból. Tudtam, hogy ki az: Marina! Tegnap telefonált, és felajánlotta, hogy főz egy levest a két betegnek. Tényleg nem láttam semmi okot arra, hogy visszautasítsam. Mert az egyáltalán nem ésszerű ok, hogy a papát zavarná.

Õ persze ezt másképp látta. Bár udvariasan üdvözölte Marinát, de amikor kiment a konyhába, hogy feltegye a levest, szitkozódni kezdett. Nyomatékosan megkért, hogy amilyen gyorsan csak lehet „távolítsam el” a lakásból. Sokáig beszéltem a lelkére, és azzal próbáltam meggyőzni, hogy ez aztán végképp nevetséges lenne!

– Marina most a barátnőm – magyaráztam neki –, és ezt neked is el kell fogadnod!

– Persze, persze, elfogadom – mondta papa –, de miért pont ma?

Tényleg nagyon idegesnek látszott. Néhány perccel később teljesen világossá vált számomra, miért olyan dühös. Akkor ugyanis megint csengettek, méghozzá igen határozottan.

– Hát ez most ki lehet? – kérdeztem. Papa olyan képet vágott, mint akinek a fogát húzzák.

– Liesi. Reggel felhívott azzal, hogy szeretne nekünk egy levest főzni.

Kétségbeesetten nézett rám. – Nem sejthettem, hogy iderendeled Marinát!

Én csak nevettem: – Rá se ránts, papa, Liesi neked főz levest, Marina meg nekem!

Aztán gyorsan az ajtóhoz futottam és beengedtem Liesi-nyuszit. Hát, a hölgy igencsak zavarban volt, amikor meglátta az „elődjét”. Persze Marina sem volt túl lelkes, hogy láthatta az „utódját”. De Liesi-nyuszi nem akarta észrevenni, hogy az ő levesére már semmi szükség, Marina pedig már a zöldségpucolás közepén járt, úgyhogy ő sem távozott. Azt gondoltam magamban:

– Hagyd őket, majdcsak kijönnek egymással, te csak zavarnál.

A helyzet tisztázására, mintegy vigasztalásképpen azt találtam ki, hogy legalább holnapra is lesz levesünk, és kimentem a konyhából.


Visszabújtam papa mellé az ágyába. Mindenféle szemrehányásokkal illettük egymást. Kijelentette, piszok rossz ötlet volt iderendelni Marinát, én meg azt mondtam, nagyon rossz ötlet volt iderendelni Liesit. Amikor végre megállapodtunk abban, hogy egyikünk sem hibás, hiszen ilyen szerencsétlen véletlenek mindig vannak az életben, újra csengettek.

– Ki az már megint, ki akarja még jobban összekuszálni a dolgokat? – kérdezte papa.

Én a postásra tippeltem. Meg se mozdultam, abban a hitben, hogy valamelyik konyhatündér majdcsak ajtót nyit. Ebben nem is tévedtem. Viszont egyáltalán nem a postás volt, aki be akart jönni.

Az előszobából rikácsoló hangot hallottunk. Apa kétségbeesetten nézett rám, én őrá, és egyszerre mondtuk:

– Jézus Mária, ez nem lehet igaz!

De Annemi néni ekkor már bent is volt a szobában. Savanyú képpel megjegyezte, hogy a testvére kérte meg, jöjjön el és gondoskodjon rólunk. És papa legalább a cigarettáját nyomja el, mert a dohányzás egyébként is egészségtelen, főleg ha torokgyulladása van valakinek, az pedig mindennek a teteje, hogy egy beteg gyerek mellett dohányzik! Hozzám csak annyit szólt, hogy van nekem saját ágyam, legyek szíves odamenni. Én persze nem mentem.

Elhúzta a függönyöket, kinyitotta az ablakokat, és elkezdett a szobában „rendet teremteni”. Pedig tényleg nem volt rendetlenség! De be kell vallanom, ennek egy kicsit örültem. Papa végre láthatott egy nála is rendmániásabb hárpiát!

Mialatt Annemi néni a szobában ténykedett, mindent arrébb tolt, odébb pakolt és átrendezett, Marina és Liesi megálltak a szobaajtóban. Mindketten nagyon szomorúan néztek, és szinte egyszerre mondták:

– Elmegyünk. Egy leveshez igazán nincs szükség három nőre!

Azzal el is párologtak, nekem úgy tűnt, hogy teljes egyetértésben. Annemi néni olyan büszkén és villogó szemekkel nézett utánuk, mintha a pokolba küldte volna őket.

Papa csak ült mellettem az ágyban. Megdöbbenve, zavartan, kétségbeesetten.

– Csinálj már valamit! – súgtam a fülébe, és megböktem a hátát.

– És mi a fenét? – súgta vissza.

Lopva a nénire mutattam, majd az ajtóra. Papa bólintott, felkelt az ágyból, a néni szeme láttára magára rángatta a pizsamanadrágját, majd így szólt:

– Kedves, nagyra becsült exsógornőm! Megkérhetnélek, hogy hagyd el a lakásunkat?

Annemi néni kezéből kiesett az az újságköteg, amit éppen az előszobába akart kivinni. Az újságok szanaszét lehullottak a padlóra, a néni csak állt, mint a cövek, és megkérdezte:

– Mit csináljak?

– Menj el! – mondta papa. – Méghozzá olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, különben nem vállalok felelősséget magamért!

Na, erre aztán rákezdte! Hogy ilyen pimaszságot, hogy ő egyébként is csak a mama kedvéért jött el, neki esze ágába sem lett volna. Sokat tépelődött is rajta, hogy gondoskodjon-e egy gyerekről, aki olyan hálátlan volt velük. De hát ha a családról van szó, akkor ugye a saját érzelmeit félre kell tenni. A legszívesebben természetesen itt hagyna minket, de hát a testvére kedvéért marad. És ez végül is az ő lakása! Itt egy exférjnek semmibe nincs beleszólási joga! Egyébként az unokahúgáért (mármint értem) is az anya felelős vagy nem?

Papa bólintott, majd kezébe vette egyik kockás papucsát, és jó magasra emelte. Úgy igazán fenyegetően!

– Na, csak nem fogja megtenni! – futott át rajtam. Persze nagyon mulatságosnak tartottam volna, ha megteszi.

Annemi néni tovább rikácsolt: – Ez aztán már mindennek a teteje! Ezt még a testvérem kedvéért sem vagyok hajlandó eltűrni! – Alig három másodperc múlva már csapódott is az ajtó.

– Na, ez megvan, lányom! – mondta papa elégedetten, visszafeküdt az ágyba, és rendelt két olasz pizzát, egy üveg pezsgőt és két tiramisut. Ő most szabadságon van, mondta.

Tizenöt perc múlva hozták a pizzát és a tiramisut. Az ágyban terítettünk meg. Lassan majdnem az egész üveg pezsgőt elszopogatta, merthogy egy fél üveggel már úgy sem lehet elrakni; kimegy belőle az összes szénsav! Aztán elégedetten mesélte, hogy már tizennégy éve, amióta mamát ismeri, szerette volna egyszer úgy istenigazából kiosztani a gyagyás sógornőjét. És hogy mérhetetlen elégedettséggel tölti el, hogy most végre alkalma nyílt rá, amit ki is tudott használni. Aztán még hosszasan ecsetelte, hogy tulajdonképpen a válásukért is Annemi néni a felelős, mert folyton kavart papa háta mögött, mamát is mindig ellene tüzelte. De ezt valószínűleg csak a sok pezsgő mondatta vele, mert mama soha nem hallgatott a testvérére.

Még egy hétig betegállományban voltam, papa úgyszintén. Marina két nappal Annemi néni fellépése után hozta el a levesét, Liesi-nyusziét egy nappal később kaptuk meg. Papa kedvéért nagyon igyekeztem kedves lenni Liesihez, mert ő is kedves volt miattam Marinával.

Az otthon töltött utolsó előtti napon levelet írtam Lorenzónak. Ez állt benne:


Kedves Lorenzo,

mivel, úgy hallom, már Lizzi mellett ülsz, és minden jel szerint nem tartasz igényt a barátságomra, arra kérlek, sürgősen add vissza a könyveket, amik nálad maradtak, a három kazettát és a zöld pulóveremet (a dinoszaurusszal a hátán). És a négyszínű tollamat!

Felicitas


A levelet megfelelően hűvösnek találtam, mivelhogy nem írtam semmit az ő hűtlenségéről és az én csalódottságomról. Papa is elolvasta, és gyerekesnek tartotta, hogy azonnal visszakérem a dolgaimat. Ebben nem értettem egyet vele. Nagyon felháborított, hogy a fickó az én szép pulóveremben jár, és az én drága tollammal ír. És amikor megkértem papát, hogy akkor vegyen nekem egy új pulóvert, egy négyszínű tollat, új kazettákat és könyveket, csakhogy ne tűnjek gyerekesnek, akkor már ő is jogosnak tartotta, hogy visszakérjem a dolgaimat.

Ezenkívül ez a levél olyan volt nekem, mintha végre pontot tettem volna az egész ügyre. Mindent tisztázni akartam, mielőtt újra iskolába megyek.


A betegségem utáni első tanítási napon két óránk is volt Kékcinkével. Már nagyon közömbös tudtam lenni. Azóta a bizonyos „libázás” óta már több mint két hét telt el. Úgy véltem, már nem lehet olyan friss a seb, amit papa ejtett. Másrészt arra is gondoltam, be kell látnia, hogy egy gyereknek semmi köze nincs az apja viselkedéséhez!

És akkor szabályos csoda történt! Kékcinke nagyon kedves volt velem. Olyan kedves, amilyen még soha, amióta ebbe az iskolába járok! Egyszerűen nem tudtam mire vélni a dolgot. Merő elképedésemben aztán én is barátságos voltam hozzá. Az első óra után még azt hittem, ez csupán tévedés lehet, ám mivel a második órán is csak mosolygott rám, már semmit sem értettem. A többiek is mind azon filóztak, hogy mi történhetett. Ésszerű magyarázatot persze nem találtunk.

Egy héttel később a matekdolgozatnál még segített is nekem. Megállt mellettem, és a háromszögem csúcspontjaira mutatott, ezzel figyelmeztetve, hogy azokat még nem jelöltem meg A-val, B-vel és C-vel. Sőt még súgott is nekem:

– Nézd meg még egyszer a második példát!

Megnéztem, és észre is vettem, hogy a nagy sietségben a törtet rosszul egyszerűsítettem.

Kékcinkével ilyen még sosem fordult elő! Még a kedvenceinek vagy a nyalizóknak sem segített soha!

Péter a dolgozat után csak a fejét rázta, és azt mondta:

– Teljesen bevágódtál nála, a végén még örökbe fogad!

Polli szerint viszont az állba vágásom valamit helyre tehetett a fejében. Ez biztosan nem magyarázat, hiszen a verekedés után még sokkal barátságtalanabb volt hozzám, az pedig nem lehet, hogy egy állba vágásnak csak hetekkel később jöjjön meg a hatása.

Tehát, egyáltalán nem értettem a dolgot, bármennyit is törtem a fejemet. De mivel ez a változás nagyon tetszett, elfogadtam, és én is kedves és udvarias voltam vele. Ez persze néhány gyereknek nem volt ínyére. Azt mondták, olyan unalmasak lettek a matekórák, igazán bosszanthatnám egy kicsit Kékcinkét, hogy legyen min vihogniuk. Azt javasoltam nekik, ha izgalmasabb matekórákat akarnak, ők is idegesíthetik a tanárnőt, végül is nem vagyok a mókamesterük.

És igazam is volt! A gyávák meg se mertek mukkanni, csak lapultak vagy nyaliztak, a szórakoztatást meg mástól várták! Jól akarják magukat érezni, de kockáztatni nem mernek. Mellesleg jegyzem meg, hogy amikor bohóckodásaim miatt megbüntettek, soha nem álltak mellém. Csak vonogatták a vállukat, és kijelentették, hogy ez az én dolgom.

Egy héttel később Péter megvilágosította az agyamat Kékcinke színeváltozása ügyében. Az anyukája volt fogadóórán, hogy érdeklődjön fia tudásáról. És – isten tudja miért – én is terítékre kerültem. Kékcinke elmondta Péter mamájának, ő nem is tudta, hogy én ilyen rossz sorsú gyerek vagyok. A mamám elment Münchenbe, van egy borzalmas apám, egy ordenáré szörnyeteg! És hogy neki, mint tanárnak figyelembe kell vennie, hogy az ilyen súlyos körülmények bizony a gyerekre is rossz hatással vannak. Ő ezt meg is próbálja, amennyire erejéből telik.

Ezt papának természetesen nem meséltem el. Bármennyire irtózik is az iskolától, még bement volna, hogy elmondja Kékcinkének, nekem egyáltalán nem rosszak a körülményeim, és ő sem szörnyeteg. És ha mindezt elég hosszasan ecseteli, Kékcinke biztosan el is hiszi! Én viszont nem akartam veszélyeztetni újdonsült, békés és kényelmes pozíciómat.


Hogy mi volt Lorenzóval és Lizzivel? Ezt nem tudom pontosan elmondani, ugyanis tudomást sem vettem róluk. Mintha nem is lennének az osztályban! Ez – hála istennek – napról napra könnyebben ment. Azt is visszautasítottam, ha mások akartak pletykálni róluk. Minden alkalommal, amikor egy „informátor” felbukkant a padomnál, és el akarta kezdeni a Lizzi-Lorenzo témát, mindig elhárítottam a dolgot:

– Mesélj inkább a teknősbékák szerelmi életéről! Az sokkal érdekesebb!

A zöld pulóveremet, a tollamat, a könyveket és a kazettákat egyébként nem adta vissza csélcsap „barátom”. És mivel levegőnek néztem, figyelmeztetni sem tudtam erre.

 

10. fejezet
melyben tele lesz a lábam hólyagokkal, és a rímek iránt érdeklődöm, de egy állólámpa miatt megint minden egészen másként alakul, amit én sajnos nem tudok elfogadni.

Amióta „Lorenzo-ügyben” már nem voltam érdekelt, Péter kereste a kegyeimet. De először is elegem volt a szerelmi ügyekből, másodszor pedig tudtam, hogy Polli egy kicsit bele van esve Péterbe. Nem akartam a második barátnőmet is elveszíteni, így Péterrel távolságtartó voltam. Amit nem is volt olyan könnyű betartani, mert a délutánokat majdnem mindig hármasban töltöttük.

Egyik nap, amikor éppen kiléptünk a papírboltból, a másik oldalon észrevettük Lorenzót. Egy lánnyal volt. Éppen megölelte a kiscsajt.

– Na hát, ez meg mi? – hüledezett Polli.

– Egy bizonyos Szandra – világosított fel bennünket Péter. – Egy héttel ezelőtt költözött Lorenzóék házába.

– És? – faggatta Polli.

Péter kérette magát. Erről senkinek sem szabad beszélnie, becsszavát adta Lorenzónak.

– Az esküdet már úgyis megszegted – mondta Polli –, most már nyugodtan folytathatod.

Péter először csak beszélt összevissza, de aztán elmesélte, hogy Lorenzo teljesen belezúgott ebbe a Szandrába. Ő a második nagy szerelme, vallotta be Péternek, az első én voltam.

– És Lizzi? – kérdezte Polli. – Ő volt a 1,5-dik szerelem, vagy micsoda?

– Az tévedés volt – helyesbített Péter.

– És Lizzi ezt már tudja? – kíváncsiskodott Polli.

Péter rázta a fejét: – Az őszinteség nem éppen Lorenzo erőssége – mondta. – És amilyen hülye Lizzi, Lorenzo még sokáig fogja az orránál fogva vezetni. – Aztán hirtelen elvörösödött, felém fordult, és szabadkozni kezdett: – Ne haragudj, nem akartam tapintatlan lenni, csak azt akartam mondani, hogy…

– Hagyd csak! – szakítottam félbe. – Tudom, hogy én is a hülyék közé tartoztam!


De Lizzi egyáltalán nem volt olyan hülye! Ő ugyanis hamar rájött, hogy Lorenzo a szomszédlánnyal kavar. Rögtön a második alkalommal, amikor Lorenzo azt hazudta neki, hogy lovagolni megy egy barátjával, és ezért nem tud vele találkozni, utánanézett ennek a lovaglásnak. Persze ő soha nem volt olyan naiv, mint én. Mindig is látta, hogy Lorenzo mit művel velem! Így egyszerűen fogta magát, és felhívta ezt a bizonyos barátot, aki persze otthon volt, nem a lovaglópályán. Sőt azt is mondta, hogy Lorenzót már hetek óta nem látta, és már lovagolni sem jár. Négyszer leesett a lóról, ez épp elég volt! Erre Lizzi azonnal elment Lorenzóékhoz, és persze ott találta őt Szandrával tévézés és ropizgatás közben. Persze ketten rágicsáltak egyet! Amikor Lizzi ezt meglátta, olyan dührohamot kapott, hogy Lorenzo lába elé köpött, és ráordított: – Nincs még egy ilyen szemét, mint te! Soha nem fogom megbocsátani, hogy miattad veszítettem el a legjobb barátnőmet!

Itt persze rám gondolt. Lizzi fellépéséről természetesen szintén Pétertől hallottam, akinek Lorenzo hétpecsétes titokként mesélte el a sztorit.


Bár továbbra is úgy tettem, mintha levegőnek nézném Lorenzót és Lizzit, azért néha lopva átpislogtam hozzájuk és láttam, hogy mindig feszült csendben ülnek. Órák alatt mereven bámultak előre, egymástól minél távolabb húzódva. Alighogy kicsengettek, Lizzi azonnal felpattant, és becsengetésig vissza se ment a helyére.

Õt illetően vegyesek voltak az érzelmeim. Persze, eszembe jutott, hogy úgy kell neked, megérdemled! De azért sajnáltam is! Mert nagyon jól tudtam, hogy érzi most magát. Ezenkívül észrevettem, hogy többször megpróbálta felvenni velem a kapcsolatot. Ha például szünetben odamentem a kukához megpucolni egy mandarint, rögtön ő is ott termett, hogy ceruzát hegyezzen; amikor virágot locsoltam az ablakban, úgy tett, mintha feltétlenül le kellene néznie az utcára. És ráadásul Verana azt is elmondta, hogy Lizzi nem akar tovább Lorenzo mellett ülni. Szeretné megkérni Kékcinkét, hogy ültesse el. De a teremben egyetlen szabad hely volt, a mellettem lévő, ahonnan Lorenzo elült. Ez röviden annyit jelentett, hogy Lizzi mellém akar ülni! Pollit ez teljesen felháborította.

– Micsoda gerinctelen kis dög! – szidta. – Most, hogy Lorenzo lapátra tette, mi is megfelelnénk neki.

Péter jóindulatúbb volt, ő azt mondta:

– Lehet, hogy megváltozott. Az embernek ugyanis megvan az a képessége, hogy belátja a hibáit!

Mivel nem tudtam eldönteni, hogy Pollinak vagy Péternek adjak igazat, kerültem Lizzit, és szándékosan nem vettem tudomást a próbálkozásairól.


Halottak napján, ami iskolai szünnap, Pollival és Péterrel elmentünk a temetőbe a nagyapám sírjához. Nem mintha olyan sokat jelentett volna nekem, hiszen amikor megszülettem, már nem élt. És nem is volt egy nagyon kedves apa, ahogy mama elmesélte. De nagymamám felhívott, és megkért, hogy gyújtsunk meg egy mécsest és vigyünk néhány szál virágot, hogy ne legyen olyan „csupasz” a sír, ha halottak napján odamennek a rokonok. Biztos rosszmájban jegyezték volna meg, hogy az özvegy Mallorcán lebzsel, a halott férjével pedig egyáltalán nem foglalkozik.

Vettünk valami egyszerű virágot és egy mécsest. Mivel az az összeg nem fogyott el, amit nagymama erre szánt, így maradt pénzem, hogy meghívjam Pollit és Pétert egy halottak napi ünnepi vacsorára hozzánk.

Amikor hazaértem, láttam, hogy a postaládánkban valami világoszölden csillog. A mama levélpapírja volt ilyen színű.

Kinyitottam a postaládát:

– Vajon miért ír? – tűnődtem. – Hiszen legalább kétnaponta beszélünk egymással telefonon!

– Talán valami kellemetlen! – mondta Polli.

– Az emberek akkor írnak, ha valamit nem mernek elmondani – jegyezte meg Péter.

Kivettem a levelet, és rögtön felbontottam. Polli és Péter ráhibáztak, mert a levél így kezdődött:


Drága Felikém,

már két hete el akarok mondani neked valamit de egyszerűen nem ment, ezért írom most ezt a levelet…


Majd közölte, hogy két hét múlva hozzámegy Dingsdamhoz, vagy ahogy írta, az „ő Bertramjához”!

Bementünk a lakásba. Polli és Péter aggódva nézett rám.

– Ez rossz neked, Feli? – kérdezte Polli.

– Ugyan – legyintettem. – Nem tök mindegy, hogy papírral vagy anélkül élnek együtt? Tényleg nem értettem, hogy mi a különbség! Azt meg végképp nem tudtam mire vélni, hogy ezt miért nem merte elmondani nekem. Papának bezzeg elmondta. Ugyanis, amikor meg akartam lepni ezzel az újdonsággal, már tudott róla. Így szólt: – Anyád azt szerette volna, ha finoman közlöm veled, de én nem vállaltam. Végül is az ő ügye!

Természetesen minket is meghívtak az esküvőre! Papa már el is döntötte, hogy elfogadjuk a meghívást.

– Nem hagyom ki, hogy lássam ezt a Dingskicsodát! – magyarázta. – Elvégre új családtag lesz!

Azt is hamar belátta, hogy szükségem van egy új ruhára. Csak arra nem volt hajlandó, hogy eljöjjön velem próbálgatni: – Menj csak, nézz körül, és ha kiválasztottad a legklasszabb cuccot, elmegyek és megvesszük!


Három napig vizslattuk a boltokat Pollival. Péter persze nem jött velünk. Kirakattól kirakatig jártunk. A harmadik nap megláttam egy csinos kis butikban álmaim ruháját. Ráadásul 60%-kal le volt értékelve, majdnem ingyen adták.

– Ezt soha az életben nem veszi meg neked az apád – vetette oda Polli.

– Fogadjunk? – kérdeztem.

– Na persze a te szüléidnél sosem lehet tudni – morogta, és nem fogadott velem.

A ruha merev, fehér tüllből készült, hosszú szoknyával, ami teljesen átlátszott, ezért tartozott hozzá egy fehér miniszoknya. Egy nagyon mini! És a fő érdekessége az volt, hogy a mellrészt – mármint ahol másoknak a mellük van, mert én sajnos még teljesen lapos vagyok – két fémgolyó díszítette. A hosszú tüllujjak nem voltak hozzávarrva a ruhához, hanem külön, mint két vállig érő kesztyűt kellett azokat felhúzni.

Papa majdnem elájult, amikor megmutattam neki a ruhát:

– Csak a testemen keresztül! – kiáltotta, és az üzletbe sem akart bemenni. Sokáig vitatkoztunk a butik előtt, hogy miért nem elég, ha nekem tetszik, miért kell olyan ruhát vennem, ami Dingsdamnak, sőt az egész rokonságának is megfelel.

– Mamának biztosan tetszene! – érveltem. – Neki nincs olyan maradi ízlése, mint neked!

Papa hirtelen elhatározta magát:

– Oké – mondta. – Azért azt már nem hagyom, hogy maradinak nevezz! Vedd csak meg ezt a hacukát! De ha az esküvői társaság meg lesz botránkozva, én mosom kezeimet!

Az üzletben rögtön vettünk egy magas sarkú cipőt is. Szintén hatvan százalékkal olcsóbban. Egy kicsit ugyan szűk volt, de olyan gyönyörű, hogy nem tudtam ellenállni. És az eladó azt mondta, hogy garantáltan „ki fog tágulni”.

A tágítást rögtön el is kezdtem, amint hazaértünk. Egész este új szerzeményemben csoszogtam, de sajnos a lábam csak egyre jobban és jobban fájt. Papának persze ezt nem mertem elárulni, mert ő már az üzletben figyelmeztetett: – A lakkbőr sosem tágul ki, ugyanolyan kemény marad, bármeddig is hordod!

Másnapra mindkét sarkamra hólyag nőtt. Mondogattam magamnak, hogy egy indián nem ismer fájdalmat, leragasztottam a hólyagokat, és megint felhúztam a cipőt. Jobb most szenvedni, mint majd az esküvőn, gondoltam.

A suliba háromszor annyi idő alatt jutottam el, mint egyébként. Az osztályban aztán gyorsan levettem a cipőt és megállapítottam, hogy már vagy hat hólyag van mindkét lábamon, sőt néhány vérzik is.

Szünetben sem mentem ki a teremből, újságot lapozgattam és lóbáltam a sebes lábamat. Azt az átkozott cipőt nem bírtam felvenni, mezítláb meg mégsem mehettem a többiekkel az udvarra, elég hideg volt már kint! Ezenkívül az udvar mindig dugig van, már csak az hiányzott volna, hogy valaki rálépjen a fájós lábamra!

Ahogy a teremben olvasgattam az újságot, hallom, hogy valaki megáll mögöttem. Felnéztem és láttam, hogy Lizzi áll mellettem egy hajráfot tartva a kezében.

– Ezt egyszer kölcsön adtad nekem – mondta, és rátette a hajráfot az újságomra.

– Köszönöm – jegyeztem meg hűvösen.

– Sajnálom – folytatta Lizzi.

– Mit sajnálsz? – kérdeztem nem kevésbé hűvösen.

– Amilyen voltam… hozzád – dadogta. – A mamám szerint, mi már… az óvodában is barátnők voltunk… kár lenne… mondta mama… ki kellene békülnünk!

Karba tettem a kezemet:

– Aha, szóval ezt mondta a mamád?

– Én is így gondolom – vallotta be Lizzi. – Tudom, hogy nagyon szemét voltam veled!

– Igen, de ha Lorenzo nem kezdett volna el udvarolni Szandrának, akkor még mindig nem így gondolnád!

Lizzi egy összegyűrt papírt vett elő a nadrágzsebéből, nekem adta és azt mondta: – Ezt a naplómba írtam, láthatod a dátumot! Már három héttel ezelőtt. Akkor még nem tudtam, hogy milyen szemét alak!

Kisimítottam a papírt. Ez állt rajta Lizzi bizonytalan kézírásával:


Ha tükörbe nézek reggel,

Képmásom azt mondja:

Felivel ezt hogy tehetted?

Bűnöd tán majd megbocsátja!


Na igen, ez azért meghatott. Megbocsátottam Lizzinek. Tényleg igaz, hogy egy régi barátságot nem szabad veszni hagyni!

Polli nagyon mérges volt, amikor feljött az udvarról, és meglátta mellettem Lizzit. A következő óra angol volt. Előre sutyorogtam neki, hogy Lizzi bocsánatot kért tőlem. Elmeséltem a hozzám írt verset is, de őt ez nem hatotta meg. Hátraadott nekem egy levelet, amin ez állt:


Kitépni egy lapot a naplóból és ráírni valamit, aztán megdátumozni valami régi dátummal, ezt mindenki megteheti.


Lehet, hogy Lizzi tényleg ezt csinálta, de nekem ez mindegy volt!

A következő szünetben Lizzi odament Pollihoz, és neki is eldadogta, hogy mennyire sajnálja, és hogy szeretne kibékülni vele. (Kitépett naplólapot Polli nem kapott). Szemtől szemben a dadogó Lizzivel persze Polli sem tudott kemény maradni. Összecsapták a kezüket és kibékültek. Péter igazából soha nem is volt haragban Lizzivel, vele nem kellett kibékülni.


Az utolsó órán beborult az ég, nem sokkal utána elkezdett szakadni az eső.

– Na – mondtam megkönnyebbülve Pollinak. – A bevásárló körútnak lőttek!

Marinával ugyanis megbeszéltük, hogy értem jön a suliba, csavargunk egyet, és keresünk a mamának ajándékot. Fogalmam sem volt, ekkora hólyagokkal hogy fogom kibírni! Akárhány gyenge kísérletet tettem, hogy felvegyem a cipőt, mindig ordítanom kellett!

Így aztán a suliból mezítláb indultam haza, kezemben a lakkszörnyeteggel. Marina esernyővel várt. Amikor meglátta a lábamat, rögtön hozta az autóját, hazavitt magához, és ellátta a hólyagjaimat. Ehhez annyi vattát, kötszert és ragtapaszt használt, hogy végül a lábam már csak az ő teniszcipőjébe fért bele; pedig 41-es lába van.

A következő héten Marina 41-es teniszcipőjében jártam. Mégis nagyon vidám időszak volt! Lizzi ugyanis nemcsak hozzám írt verset, annak idején egyébként is sokat foglalkozott versírással. Ezzel engem és Pollit is megfertőzött. Pétert nem. Neki egyrészt egyetlen rím sem jutott eszébe, másrészt unalmasnak találta a verseket. Akárhányszor átadtuk magunkat a versírásnak, ő elkezdett ásítozni, majd hamarosan kijelentette, hogy hazamegy, mert a „költészet” őt elálmosítja.

Még mindig fogalmam sem volt róla, hogy milyen ajándékot vegyek mamának – túl sok pénzem nem volt, anya pedig a drága és nemes dolgokat szereti. Ekkor jutott eszébe Lizzinek, hogy írjunk neki verset. Szépírással, festett szegéllyel, és egy finom keretben ez igazi „személyes ajándék” lenne.

Egy teljes délután dolgoztunk az esküvői versen. Aztán leírtam egy finom papírra, díszes, tarka betűkkel:


Sok-sok boldogságot Az új házassághoz!

Vidámságot hintsen rád az ég

És örömöt, mi soha véget nem ér!

Napjaid soha ne legyenek szürkék,

És maradj mindig derűs, minta kék ég!


Büszkén mutattam meg Marinának remekművemet. Egy kicsit elégedetlen volt vele, mert ahogy mondta, Dingsdamról szó sincs benne.

– Nahát, ővele aztán nem is akartam foglalkozni! – mondtam.

– De egy esküvőnél mindig két személyről van szó! – magyarázta Marina. – Mindkettőjüket el kell látni jókívánságokkal!

Ezzel nem értettem teljesen egyet, de mivel Marina úgy gondolta, hogy mamának biztosan rosszul esne, ha az ő Bertramját meg sem említeném, elkezdtük átírni a verset. Az utolsó két sorig nem is volt probléma, a „rád” helyett egyszerűen azt írtuk: „rátok”. De az utolsó előtti sorra egyetlen rímet sem találtunk. Péter folyton zakkant rímekkel jött elő, hogy például: Ne lakjatok egérlyukban, nézzétek a szépség hun van!

Lizzi megpróbálta a „szürkét” „borúsra” kicserélni, amire Péter rögtön ráharapott: – Életed ne legyen otromba, sohase harapj citromba!

Végül megszállt az ihlet: „Életetek legyen mindig csodás, ezt kívánja néktek Felicitas!”

Az aranyozott, díszített fakeret, amit a sarki árusnál vettem, sajnos egy picit kicsi lett az új változathoz: az utolsó két sor utolsó két betűje már nem látszott. De semmi kedvem nem volt tovább gyakorolni a szépírást, így azt gondoltam, hogy mama úgyis van annyira találékony, hogy rájön, mi lehet az a csőd… és Felicit…

Swetlanának egy kicsit be kellett vennie az esküvői ruhámból, mert felül hatalmas volt rám. Na és persze mindkettőnket szidott, engem, amiért ilyen rémes ruhát választok, apát pedig azért, mert képes volt megvenni nekem ezt a borzalmat. Miközben ült a varrógép mellett, egész idő alatt szitkozódott. Ennek ellenére nagyon szépen dolgozott. Olyan lett a ruha, mintha rám öntötték volna. Már csak a cipővel volt gond! Ugyan már nem kellett vastagon bebugyolálni a lábam, de még nem gyógyult meg teljesen. Az egyetlen cipő, amit fel bírtam venni, a régi ütött-kopott Adidas cipőm volt. Ez persze egyáltalán nem ment az álomruhához! Amilyen optimista vagyok, azt hittem, az esküvőig még helyrejöhet a lábam.

De sajnos még az utazás előtti este is tele voltam hólyagokkal! Apa elővette mama egyik régi cipőjét, egy igazi púnk cuccot. Tele volt szegecsekkel és bokán felül ért. Ez nagyon vagány, mondta apa, ha már felül úgyis ilyen eredeti vagyok, akkor ez pont jó lesz, legalább nincs stílustörés.

Felpróbáltam együtt a cipőt és a ruhámat, csak hogy lássam, nem lesújtó-e a kép. Pont amikor az előszobában a tükör előtt forgolódtam, és egyáltalán nem voltam elégedetlen a látvánnyal, zajt hallottam az ajtó előtt. Jézusom, gondoltam, biztos Swetlana lesz, és megint jól lehord az öltözékem miatt.

De lássatok csodát! Anya volt az, mindkét keze tele utazótáskákkal!

Csak annyit tudtam szólni, hogy:

– Te?

Mit lehet mondani, amikor egy nő tizenöt órával a müncheni esküvője előtt utazótáskákkal megjelenik Bécsben?

– Igen, én – sóhajtott mama, majd letette a táskákat és bezárta az ajtót.

A zajra papa is kijött az előszobába. Rábámult, és azt kérdezte:

– Hát te?

– Ez egy hosszú történet! – dünnyögte mama, és bement a nappaliba. Gyorsan nyomultunk utána. Levetette magát a kanapéra, mi meg csak álltunk döbbenten.

– Mi történt? – kérdezte papa.

– Hogy a végén kezdjem, ismét itt vagyok. Mindennel együtt, merthogy mindennek vége!

Papa leült mellé a kanapéra, aztán én is a másik oldalára.

– A müncheni vendégszereplésem véget ért – folytatta mama. – Már régóta rossz előérzet gyötört, egy kis riasztó vijjogott a fejemben, de próbáltam nem odafigyelni rá!

– És miért nem lehetett továbbra is nem odafigyelni? – kérdezősködött papa.

– Amiatt a hülye állólámpa miatt! – tört ki mamából.

Halálunalmas lenne az egész állólámpa-históriát elejétől a végéig a mama szavaival elmesélni, így csak egy rövid kivonat a történetből: Mama el akart távolítani Dingsdam nappalijából egy randa állólámpát, de ő ezt nem engedte. Sőt firtatni kezdte, milyen jogai vannak egyáltalán a mamának az ő lakásában? Ebből aztán persze veszekedés lett, ami során Dingsdam olyan dolgokat vágott mama fejéhez, ami után ő biztos lett abban, hogy ez a pasi „élete nagy tévedése” volt. Hallani sem akar többé róla! És a munkája után sem fog sírni, ez egy béna újság, messze az ő színvonala alatt! Ezenkívül ő már túl öreg ahhoz, hogy csitrik ügyes-bajos dolgairól írjon, merthogy ez egy fiataloknak készített lap.

– Visszamehetsz a régi munkahelyedre? – kérdezte papa.

– Nem – válaszolta mama. – De vállalkozóként bárhol kapok munkát! Emiatt nem aggódom. És Münchenben elég jól kerestem, sok pénzt félre tudtam rakni. Ez az átmeneti időszakra biztosan elég lesz!

– Na – állt fel papa –, akkor én megyek is! – Átment a nappalin, be a szobájába. Az ágyán ott volt a nyitott bőrönd, amit már félig pakolt a müncheni cuccokkal. Láttam, hogy beletett még néhány nadrágot és inget, lezárta, majd kijött a nappaliba.

– A maradékot elviszem holnap – közölte. Mama bólintott.

– De én nem akarom, hogy elmenj! – kiáltottam.

– De lányom – mondta papa. – Anyád vissza akarja kapni az ágyát!

Nagyon nehéz volt, mégis kiböktem:

– Nem lehetne mindent úgy hagyni, ahogy van?

Mama zavartan nézett rám.

– Drágám – csodálkozott vissza akarsz küldeni Münchenbe?

Egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon. Elkezdtem ordítani és zokogni, hogy természetesen nem akarom mamát visszaküldeni Münchenbe, de költözzön át a papa lakásába! Hogy én most már megszoktam apát! Nem akarom, hogy most megint minden megváltozzon! És esetleg néhány hónap múlva újra! Akkor talán majd Grazba akar menni mama! Vagy Linzbe! Vagy akárhová. (Hogy majd megint összekeveri szupermant otromba pasival, ezt nem is mondtam.) Mama adott egy zsebkendőt, nagyon bőgtem. Megkérdezte papát:

– Te mit gondolsz?

– Nem utasíthatlak, hogy költözz az én lakásomba! – felelte papa.

– Nem lennél ellene? – kérdezte mama.

Papa nem válaszolt, csak állt ott zavartan a bőröndjével.

– Na, akkor add ide a kulcsaidat! – határozott mama. – Hullafáradt vagyok, megszakítás nélkül utaztam, semmi másra nem vágyok, csak hogy ágyba kerülhessek!

Papa kivette a kulcsokat a zsebéből és odaadta. Mama felállt és kiment az előszobába.

Utána kiabáltam:

– Nem értesz meg?

– De igen – mondta mama. – De azért nem kell, hogy örüljek is neki, ugye?

Aztán rám bámult. Láthatóan csak most tűnt fel neki a ruhám. – Mi van rajtad?

– Ezt viseltem volna az esküvődön! – mondtam. És ekkor az én szomorú mamám elkezdett kacagni. Nem csak egy kicsit, hanem úgy igazából, jó hangosan: – Hát ez szuper! – lelkendezett. – Milyen kár, hogy ez a gyönyörűség nem került bevetésre!

Azután segítettem lecipelni a csomagjait az autóhoz. Megesküdött, hogy nem hal bele a szomorúságba, ha mi ketten együtt maradunk a papával. Mert úgyis akkor látjuk egymást, amikor csak akarjuk! És hogy az elkövetkezendő időben úgyis sokat kell majd úton lennie, ha ismét be akar kapcsolódni az üzleti életbe. Sokat kell forognia az emberek között, hogy lássák, ő is itt van. Tehát úgyis kevés ideje lenne rám! De természetesen rengeteg pótolnivalója van engem illetően. Már rögtön holnap délelőtt együtt lehetnénk. Azért mert elmaradt az esküvő, még kihasználhatom ezt a néhány napot, nem kell rögtön suliba mennem!

De aztán a kapu előtt végül előadta, hogy a holnap délelőtt mégsem jó, mert rengeteget kell telefonálnia. Beszélnie kell a régi főnökével és néhány kollégájával, a rádiótól is pár emberrel. Délben jobb lenne! Aztán, amikor az autóhoz értünk, már a dél sem volt jó! Lehet, hogy a régi főnöke meghívja ebédelni, és ezt nem mondhatja le, ha újra munkát szeretne tőle kapni. Délután jobb lenne!

– Tudod mit? – javasoltam, miközben begyömöszöltem a táskáját a csomagtartóba. – Csörögj rám holnap, akkor majd egyeztetjük, mikor jó neked!

– Rendben, csináljuk így.

Mama megpuszilt, beszállt az autóba és elhajtott. Én csak álltam ott, és integettem neki, amíg a következő saroknál el nem tűnt. Összeszorult a gyomrom. Hogy leküzdjem valahogy a fájdalmat, miközben visszaballagtam a lakásba, azt mondtam magamnak: Először is a mama nélkülem jobban fog boldogulni, másodszor nem én tehetek róla, hogy a szüleim elváltak, és nekem döntenem kell egyikőjük mellett. Ha a mamát választottam volna, akkor most papa miatt fájna a gyomrom!

Papa a konyhában volt, amikor visszaértem. Kent magának egy hatalmas zsíros kenyeret, és telepakolta lehelet-vékony hagymaszeletekkel.

– Csinálj egyet nekem is, légyszi! – kértem.

Bólintott. Leültem az ablakpárkányra, és lóbáltam a lábam. Közben a cipőm szegecselt sarka néhányszor nekikoppant a falnak.

– Hagyd abba! Levered a falat! – Kezembe nyomta a hagymás zsíros kenyeret.

– De hiszen ez tepertős! Utálom a tepertőt! – fujjogtam.

Papa kivette a kezemből a kenyeret. Villával leszedte az összes tepertőt, és visszaigazgatta a hagymaszeleteket.

– Ki se bírnám – dünnyögte – ha nem lógnál egész nap a nyakamon.

– Mindjárt gondoltam – jegyeztem meg.

Papa a kezembe nyomta a zsíros kenyeret.

– Így jó lesz? – kérdezte.

– Igen, majdnem! – mondtam, majd beleharaptam, és a fogammal arrébb toltam egy kevéske zsírt, mert nagyon vastagon volt kenve.

– Hát igen – vonta le a következtetést papa. – Csak kevés dolog sikerül igazán jól, kedves lányom!

És mert az volt a gyanúm, hogy ezzel nem csak a zsíros kenyérre céloz (amit nagyon egyszerű jól megkenni), felettébb helyeslően bólogattam.



.oOo.