Suzi titkos naplója



Szeptember 1.

Ma és holnap nálunk van a nagyi vendégségben. Nem a bécsi nagyi, hanem a tiroli. Tőle kaptam ezt a naplót. Azt mondta jegyezzem föl benne a titkaimat. De nekem nincsenek is titkaim! Magamról meg egyáltalán nem szeretek írni. Remélem, a nagyi nem vette észre, hogy nem voltam túlságosan oda az ajándékától. A tiroli nagyi ugyanis nagyon sértődős.


Az igazi titkaimat úgyse tudnám följegyezni. Ugyanis a naplónak nincsen kulcsa, és az anyu irtó kíváncsi. Tuti, hogy beleolvasna a titkaimba. És mivel nem tud titkot tartani, azonnal továbbadná őket az apunak.


Szeptember 2.

Holnap kezdődik újra az iskola. Ha valaki megkérdezi, hogy örülök-e a sulinak, azt válaszolom, hogy brrrr, nem! Pedig egy kicsit azért örülök.

Nem annyira a tanulás, mint inkább a többiek miatt. Tavaly nem voltam jóban Alexanderrel, de idén nyáron barátok lettünk. Michi ül majd az előttünk lévő padban, Ali pedig a mögöttünk lévőben. Ezt tegnap beszéltük meg a téren.

Remélem, holnap sütni fog a nap, mert az új selyemruhámat szeretném fölvenni. Fehér színű, és rózsaszín virágok vannak a szoknyájára hímezve. A szoknya alul nagyon bő, és amikor pörgők benne, felrepül, és úgy úszik velem a levegőben, mint egy felhő.

Az apu azt mondta, hogy ebben a ruhában te vagy a legszebb kislány az egész világon.

Ha esik, akkor biztos, nem engedi meg az anyu, hogy fölvegyem. Akkor a skót kockás szoknyát kell fölvennem, pedig azt utálom! Úgy szúr az anyaga. Az egész hasam viszket, ha ez a hülye szoknya van rajtam. És kövérít! Úgy nézek ki benne, mint egy kockás golyó. De az anyu ezt nem akarja belátni. Ugyanis ő varrta és irtó büszke a mesterművére.

Megyek, megnézem a tévéhíradót. A végén mindig szokott lenni időjárás-jelentés.


Szeptember 3.

Olyan dühös vagyok, hogy bőgni tudnék a méregtől!

Az egész úgy kezdődött, hogy reggel nem sütött a nap. De csak egy kicsit esett, épp hogy vizes volt az aszfalt. A selyemruhámat akartam fölvenni, de az anyu azt akarta, hogy a skót kockásban menjek. Ezen jól összevesztünk, és éppen, amikor azt mondta, hogy csinálj, amit akarsz, te csökönyös szamár, megszólalt a csengő.

Ez Ali lesz, gondoltam. Ő ugyanis mindig korán kel, mert a szüleinek már hat órakor dolgozniuk kell menni, és Ali nem tud mit csinálni iskolakezdésig. Olyankor följön hozzánk és játszik egy kicsit a szobámban, amíg megreggelizem és összepakolom a táskámat. Alinak nincs sok játéka otthon, az autóversenypályám és a villanyvonatom a kedvencei.

De nem Ali csöngetett.

Hanem Paul.

Néztem, mint borjú az új kapura, amikor megláttam az ajtóban.

– Na, Suzi – kiáltott ki az anyu – Ugye, milyen kellemes meglepetés?

Az anyunak fogalma sincs semmiről. Azt hiszi, rettenetesen örülök, hogy visszajött Paul. És Paul is azt hiszi, hogy majd kiugrom a bőrömből örömömben. De én már nem kedvelem őt. Beképzelt, hülye majom.

– Szia, öreglány! – mondta, vállon veregetett, és besétált a szobámba, mint aki otthon van.

Először azt hittem, hogy csak látogatóba jött, és nem is értettem, hogy lehet, hogy már az első nap hiányzik az iskolából, de aztán elárulta, hogy újra Bécsben lakik, és újra osztálytársak leszünk.

– Hogyhogy? – kérdeztem.

– Csak úgy – válaszolta. Mintha ez normális válasz volna.

Háromnegyed nyolckor elindultunk az iskolába. A sarkon összetalálkoztunk Alival. Ő is csak nézett ki a fejéből, amikor meglátta Pault. Elmagyaráztam Alinak, hogy tavaly egy osztályba jártunk, de aztán vidékre költözött a szüleivel.

– Te miért nem lakni már vidéken? – kérdezte tőle Ali igazán kedvesen. Mire Paul ráöltötte a nyelvét, és azt mondta neki, hogy „Előbb tanulj meg rendesen németül, mielőtt hülyeségeket kérdezel!”

Ekkora szemétséget! Ali igenis jól tud már németül. Ha Paulnak Törökországba kellene költöznie, és törökül kellene beszélnie, fogadni mernék, hogy két év után sokkal rosszabbul beszélne törökül, mint Ali németül. Paulnak tavaly Görögországban három hétre volt szüksége, mire tisztességesen ki tudta nyögni, hogy KALIMERA. És még neki jár a szája!

Ezt majdnem meg is mondtam neki, de akkor felbukkant a Gabi meg a Michi. Paul a nyakukba ugrott örömében, és rögtön nagy hangon hencegni kezdett, hogy a nyáron Amerikában volt, és hogy helikopterrel érkeztek a szállodába, és hogy vett egy pisztolyt, ami percenként tízszer csinál úgy, hogy „báng”. És hogy van egy videója, és hogy minden este három horrorfilmet néz meg egymásután. A Gabi meg a Michi minden szavát elhitték. Ezek nem ismerik úgy a fickót, mint én!

Aztán a suliban a tanárnő üdvözölte Pault. Paul úgy tett, mint aki irtó örül, hogy ismét itt lehet az osztályban. Nekem meg azt mondta a tanárnő, hogy a mi Suzink is biztosan nagyon örül, hogy visszajött a kis barátja!

Meg se szólaltam, még csak nem is bólogattam, de a tanárnő félreértett. A középső padsor első padjára mutatott, és azt mondta: – Üljön ide szépen a két dumazsák, hogy szemmel tarthassam őket!

Tiltakozni akartam, és meg akartam mondani, hogy Alexander mellé akarok ülni, Ali elé és a Michi mögé, de Paul egyszerűen megragadta a karomat és lenyomott a padba. Nem mertem megmondani neki, hogy nem akarok mellette ülni.

Ali azt tanácsolta, hogy óra alatt beszélgessünk, akkor biztos szétültet bennünket a tanárnő. De először is biztos nem Alexander, Ali vagy a Michi mellé ültetne, másodszor pedig egyáltalán nem akarok Paullal beszélgetni. Szóltam az anyunak, hogy menjen be az iskolába és magyarázza el a helyzetet a tanárnőnek, de az anyu azt mondta, hogy ilyesmibe nem akar beleavatkozni.

– Miért olyan borzasztó, hogy megint Paul mellett ülsz? – kérdezte. – Eddig ő volt a legjobb barátod!

Ez igaz. De mikor volt ez!

Az óvodában, ott igen. Ott valóban Paul volt a legjobb barátom. Meg az elsőben. Aztán vidékre költözött a szüleivel. Egy darabig leveleztünk egymással, de amikor együtt nyaraltunk Görögországban, rájöttem, hogy már nem is kedvelem őt annyira. Olyan undok lett. Egy éve nem is láttuk egymást, nem is leveleztünk. Már azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán a világon van.

Suli után az anyukája várta autóval. Paul rögtön dicsekedni kezdett: – Ez a másik autónk – mondta a Gabinak. – Még három van az apukámnak, mindegyik sportkocsi.

Hogyha az apukájának még három autója volna, akkor az anyukájáé lenne a negyedik!

Paul azt akarta, hogy velük menjek.

– Hazaviszünk! – mondta leereszkedően.

– Kösz, inkább gyalog megyek. – feleltem, és gyorsan leléptem. Észre kéne vennie, hogy már nem akarok barátkozni vele.

Alexander szerint kerek perec mondjam meg neki, hogy már nem kedvelem.

Ha az olyan könnyű volna!

Pedig úgy örültem az első napnak a suliban.


Szeptember 5.

Ez Paul totál mellébeszél! Ma a szünetben azt mesélte, hogy az apukája délelőtt vidéken rendel, délután pedig Bécsben.

– Vasárnap meg az Északi Sarkon – mondtam erre. Paul egy szót sem szólt, de tisztára elvörösödött.

A suli után megint érte jött az anyukája. Úgy látszik, már képtelen gyalog járni. És nem elég, hogy a suliban el kell viselnem, még délután is a nyakamba akaszkodik. Nem is szól előre, csak fogja magát, becsönget, és besétál a lakásba. Ma háromtól fél ötig ott lógott. Autóversenyest akart játszani, ő lett volna Niki Lauda, és nekem kellett volna veszítenem. Hát egy nagy frászt! Ráfeküdtem az ágyra, és olvasni kezdtem. Ha nem szólok neki fél ötkor, hogy zongoraórára kell mennem, még mindig itt ülne. Amikor végre elment, lementem a térre Alexanderhez, a Michihez meg Alihoz. Kicsit tovább maradtam, mivel később mentem le, így csak fél nyolckor értem haza. Anyu most emiatt balhézik velem. Bezzeg Alexandernek, a Michinek meg Alinak szabad nyolcig maradniuk!

Nekem mindig kevesebbet szabad, mint a többieknek!


Szeptember 7.

Azt hittem, hogy nincs szükségem a naplóra, mert nincsenek titkaim. De tévedtem. Pillanatnyilag rengeteg titkom van, és nincs kivel megbeszélnem, mert senki sem ért meg engem.

Anyu azt mondta, hogy ne nevettesd ki magad! Az apu meg azt, hogy irigyellek a gondjaidért!

Hát csak ne irigyeljen értük! Ugyanis féltékeny vagyok. Olyan féltékeny, hogy nem is tudok figyelni az órán. Folyton hátra kell néznem, az ablak melletti padsor harmadik padjára, ahol Alexander meg Anna ül. Egyfolytában dumálnak és vihognak. A nagyszünetben meg ott állnak a papírkosár mellett, és Alexander az egyik karjával átöleli Annát. Már mindenkinek föltűnt. Michi ma azt skandálta, hogy két szerelmes pár, mindig együtt jár, és rájuk mutatott. Paul az oka mindennek. Ha nem jött volna vissza, nem ültette volna mellém a tanárnő, akkor most Alexander mellett ülhetnék, és ő nem barátkozna Annával. Igaz, hogy a téren Alexander velem játszik De ez biztos csak azért van, mert olyankor nincs ott Anna.

Anna napközis, és csak szombaton meg vasárnap jöhet le a térre. Na, holnap kiderül, hogy melyikünkkel játszik Alexander szívesebben.

Csöngetnek. Biztos Paul az. Megkértem az anyut, hogy ne engedje be, találjon valami kifogást. Mit tudom én, hogy fogorvosnál vagyok, vagy usziba mentem, akármit. De az anyu azt mondta, hogy ő nem csinál ilyesmit.

– Nem könnyű most az élete – magyarázta. És hogy legyek vele kedves. Biztos arra gondol, hogy nem könnyű valakinek vidékről ismét visszaköltözni a fővárosba.

Ez nem lehetett Paul, mert akkor már itt lenne a szobámban. Esze ágába sem jut megkérdezni, hogy egyáltalán akarok-e játszani vele. Annyira beképzelt, hogy azt hiszi: mindenki repes az örömtől, ha meglátja. De nem is csoda, ha ezt hiszi. Az anyu például mindig repes, ha meglátja őt az ajtóban. Jaj, hát itt a mi kis Paulunk! Hogy fog a Suzi örülni! Holott pontosan tudja, hogy egyáltalán nem örülök. Szerintem ez akkora kiszúrás! Én sem szólok bele, hogy ő kivel barátkozik. Ha anyu így folytatja, fölhívom az Emma nénit, akit utál, és meghívom hozzánk. Akkor majd megtudja, milyen érzés ez!

Megint csöngetnek. Na, most jött meg. Hallom, ahogy az anyu lelkendezik az ajtóban.


Szeptember 8.

Olyan izgatott vagyok, hogy legszívesebben újra rágni kezdeném a körmömet, holott már két éve teljesen leszoktam róla.

Egyszerűen nem bírok magammal! Szombat van, és mindjárt lemegyek a térre. Ott lesz Anna is, és Alexandernek választania kell közülünk.


Szeptember 9.

Nekem már sose nő be a fejem lágya!

Tegnap Alexander lent volt a téren, és ott tipródott köztem meg Anna közt. Végül a futballt választotta. Egész idő alatt a Michivel, Alival meg három másik sráccal fociztak a negyedik béből. Mi meg Annával a drótkerítésbe kapaszkodva szurkoltunk nekik.

Csak azért maradtam olyan sokáig, mert arra gondoltam, hogy ha a többiek hazamennek, Alexandernek választania kell, hogy melyikünket kíséri haza: engem vagy Annát.

Erre mi történik? Jött Alexander papája és azt mondta:

– Xandl, kiugrunk a Práterbe, velünk jössz?

– Naná! – felelte Alexander, és már ott sem volt. Még csak el sem köszönt tőlünk rendesen.

Most sétálni kéne mennem az anyuval meg az apuval.

„Suzi, ne légy már ilyen kelletlen! – mondta az apu. – A térre mindennap lemehetsz, de velem csak hétvégén sétálhatsz.”

Ez igaz, de ma biztos nem jön Alexanderért a papája, és Alexandernek végre választania kell! Ciki az egész.

Apu most meg van sértődve, mert mégis a játszóteret választottam. Ráadásul Alexander le se jött. Csak Anna meg Ali voltak ott. Ők sem tudták, hogy mi van Alexanderrel, úgyhogy elmentünk hozzájuk. Itt laknak a közelben. A kapu zárva volt. Megnyomtuk a HUBER feliratú gombot, de senki sem szólt bele.

Aztán Ali és Anna hazakísért. Úgy látszik, Anna nem is féltékeny rám.


Szeptember 13.

Most már végre az anyu is belátja, hogy micsoda egy alak ez Paul, és hogy igazam van, ha nem akarom látni, csak ha nagyon muszáj. Most már ő sem fog repesni többé, ha meglátja az ajtóban.

A következő történt: mivel ma csütörtök van, Alival együtt jöttünk haza a suliból. Ali minden csütörtökön nálunk van, kivéve az iskolai szüneteket. Azért van nálunk pont csütörtökön, mert akkor mindig spenót van ebédre, és Ali nagyon szereti a spenótot. Ha szépen megkérem, az enyémet is megeszi. Szóval, megint nálunk volt. Ebéd után megírtuk a leckét. Épp beraktuk a füzetet a táskába, amikor csöngetnek. Repesés az ajtóban, Paul besétál a szobába. Meglátja Alit, rábök, és azt kérdi tőlem:

– Ez meg mit keres itt?

Mire én:

– Ő nem „ez”, hanem úgy hívják, hogy Ali.

– Talán ő most a barátod? – kérdezte erre.

– Úgy bizony! – felelte Ali, és nevetett. Erre Paul nekiesett, és ököllel be akart húzni egyet. Én rászóltam, hogy azonnal hagyd abba!, de nem is figyelt rám, úgyhogy kikiabáltam az anyunak. De mielőtt még anyu bejött volna, Ali magához tért az első ijedtségéből, és rávetette magát Paulra. Előbb behúzott neki egyet, aztán hátracsavarta a jobb karját, és nem akarta elengedni. Lehet, hogy nem jól jegyeztem meg a sorrendet, de olyan ideges voltam, hogy nem tudtam rendesen odafigyelni. Aztán az anyu bejött a szobába, de félreértette a helyzetet, mert Alira szólt rá, hogy „Nem szégyelled magad?” Erre Ali elengedte Pault, mire az rögtön rávetette magát. Ali védekezett, padlóra küldte Pault és ráült. Erre az anyu azt mondta, hogy akkor most szent a béke!

Ali engedelmesen föl is állt, de Paul, amikor végre moccanni tudott, beleharapott Ali lábába. A jobb lábikrájába.

Az anyu most végre a saját szemével láthatta, hogy ki az elmebeteg kettőjük közül. Megragadta Pault, kivonszolta a szobából és berángatta a nappaliba. Nem tudom, hogy mit mondott neki, csak azt hallottuk, hogy Paul zokog. Aztán meg azt, hogy az előszobában elköszön az anyutól. Akkor már nem zokogott.

Ali jobb bokája rendesen bedagadt. A közepén egy piros folt van, Paul fognyomaival. Biztos nagyon fájhatott, mert bicegett, amikor hazaindult.

De ami mindennek a teteje, épp jövök ki a vécéből, amikor hallom, hogy a konyhában az anyu azt mondja az apunak, hogy úgy sajnálom ezt a szegény Pault!

Szóval az anyu még most sem érti.


Szeptember 16.

Pénteken Paul nem volt iskolában. Nem tudom, miért. Attól a néhány pofontól, amit Ali lekent neki, igazán nem kéne ágynak esnie. Akkor már inkább Alinak lett volna oka beteget jelenteni, a bokaharapás miatt.

Az anyu azt mondta nagyon kedves volna tőlem, ha fölhívnám Pault a nagymamájánál, és érdeklődnék a hogyléte felől. Még a telefonszámot is kikereste a telefonkönyvből, ami nem is volt olyan egyszerű, mert nem tudtuk, hogy mi Paul anyukájának a lánykori neve. Végül anyu megkérdezte a közértes nénitől, aki ismeri Paul nagymamáját.

De én nem akarom őt felhívni! Az anyu azt mondja, ne legyek már olyan undok. Mi az, hogy undok? Miért én vagyok az undok? Paul az undok.

Különben is, az anyu olyan furcsákat mond. Hogy Paul egyszerűen féltékeny rám, és ezt meg kellene értenem, merthogy én is féltékeny vagyok Alexanderre.

Hogy jön ide Alexander?

Először is én nem harapok bele Anna bokájába, másodszor pedig már nem kedvelem Pault, mert nagyon megváltozott. Én nem változtam meg az utóbbi két hétben, ezért Alexandernek sincs semmi oka kevésbé kedvelni engem, mint azelőtt.

Délután a téren azt mondtam Alexandernek, hogy megkérem a tanárnőt, ültessen el Paul mellől. Azt reméltem, hogy erre azt fogja válaszolni, hogy kérd meg, hogy ültessen mellém. Ehelyett azt mondta, hogy hová ülnél? Már senki mellett nincs hely.

Szóval így állunk.

Már nem csak Paul mellől szeretnék elülni, de a legszívesebben átmennék a negyedik bébe. Becsszó!


Szeptember 17.

Paul ma sem jött iskolába. Az anyu fölhívta őket telefonon, és beszélt az anyukájával, aki azt mondta, hogy a verekedés következtében Paulnak becsípődött egy ideg a lábában. Lárifári! A lábának nem is esett semmi baja.

Az anyunak látnia kellett volna, ha Paulnak fáj a lába, amikor hazamegy tőlünk. A nagyszünetben Anna átadott nekem egy borítékot. Egy kék színű, rózsaillatú borítékot. Születésnapi meghívó volt benne, Anna szülinapjára, szerdán öt órára. Csak öt gyereket hívott meg az osztályból. Az Alexandert, a Michit, Alit, a Martint és engem. Miért pont engem? A legszívesebben el se mennék. Nem vagyok kíváncsi, hogyan flörtöl Alexanderrel.


Szeptember 18.

Az anyuval elmentünk ajándékot venni Annának. Egy élénkrózsaszín bőrövet vettünk, ezüstcsillagokkal kiverve. Túl szép ajándék neki. Az anyu észrevette, hogy tetszik, és nekem is akart venni egyet, világoskékben. De csak nem fogok úgy szaladgálni, mint Anna ikertestvére!


Szeptember 19.

Fekszem az ágyon, és totál kivagyok. De előbb gyorsan leírom, hogy milyen volt a buli.

Végül is egész klasszul sikerült.

Húsz gyerek volt meghívva Annához. Hatan a napköziből, négyen a házukból, a négy unokatestvére, mi öten az osztályból és egy srác, akivel a kórházban ismerkedtek össze. A mellette lévő ágyon feküdt, amikor Anna tüdőgyulladással volt bent. Floriannak hívják. Az Anna nagypapája vigyázott ránk, mert az anyukájának dolgoznia kellett. Ő a világ legvidámabb nagypapája. Folyton viccel.

– Örülök, hogy megismerhetem, kisnagysád! – mondta nekem, amikor megérkeztem.

Sokat játszottunk. A Most mutasd meg!-ben kétszer nyertem. A zsákbanfutásnál sajnos egyszer utolsó lettem. A tombolán rágót, radírt meg egy tükrös hajkefét nyertem. A kefét eredetileg Ali nyerte, de becserélte velem.

Ja, és megfigyeltem valami fontosat: a bulin volt egy srác a napköziből, Anatolnak hívják, és Anna egész este csak vele foglalkozott.

– Kérsz még egy szelet tortát, Anatol? Kérsz még egy kólát, Anatol? Melyik lemezt tegyem föl, Anatol?

Egész este nem tágított mellőle. A nagypapájánál tájékozódtam a fiú felől.

– Ő a kisunokám nagy szerelme! – mondta nevetve a nagypapája.

Most aztán semmit se értek. Figyeltem Alexandert, kíváncsi voltam, zavarja-e, hogy Anna folyton az Anatol körül ugrál, de semmit sem vettem észre rajta. Nem tűnt se szomorúnak, se dühösnek. Csak hányingere volt egy kicsit a buli végén. Nem is csoda, ha az ember négy szelet tortát, két pár virslit és megszámlálhatatlan mennyiségű zsömlét töm magába. Hazafelé egyfolytában böfögött. Annyira nevettünk, hogy járni alig tudtunk. A téren le kellett ülnünk egy padra, hogy levegőt vegyünk.

Lehet, hogy csak beképzeltem magamnak, hogy nem kedvel Alexander?


Most aztán végképp nem értek semmit!

Ma az ebédnél, miközben Ali a spenótomat kanalazta, megkérdezte az anyu: – Hogy van Paul?

– Honnan tudjam? – vonogattam a vállam.

– Beteg – mondta Ali.

Az anyu óriási szemeket meresztett:

– Már megint? – kérdezte.

– Még mindig – válaszoltam.

– Múlt péntek óta – tette hozzá Ali.

– De hát kedden már volt iskolában! – csodálkozott az anyu.

– Kedden? Nem volt – mondtuk kórusban Alival.

– Te jó ég! – csapta össze a kezét az anyu, aztán mélyet sóhajtott és nagyon komoly hangon megismételte a kérdést: – Tényleg nem volt se ma, se tegnap, se tegnapelőtt iskolában?

– Na hallod! – mondtam neki – Csak tudom, hogy ül-e mellettem valaki a padban, vagy sem?

Erre anyu fölállt, és kiment az előszobába a telefonhoz. A telefonunknak tíz méter hosszú zsinórja van, és mindenüvé magunkkal tudjuk vinni a lakásban. De sose visszük. Maximum, ha egyikünk beteg, odavisszük az ágyához. Most azonban anyu fogta a telefont, és bement vele a hálószobába, és becsukta az ajtót. És tizenhat percen át telefonált! Néztem az órámat.

– Mi történt? – kérdeztem, amikor végre visszajött a konyhába. Nem nagyon akart beszélni róla, úgyhogy csak annyit mondott: – Majd később elmesélem.

Észrevettem, hogy nem akarja Ali előtt megtárgyalni. Kibírtam volna, amíg Ali hazamegy, annyira azért nem izgatott a dolog, de Ali észrevette, hogy az anyu nem akar előtte beszélni, én meg észrevettem, hogy Ali észrevette. Láttam, hogy ez rosszulesik neki, és én nem akarom, hogy Alinak rosszulessen valami. Van elég baja szegénynek.

Például van a téren egy srác, az mindig pofákat vág a háta mögött. Tegnap meg, a vécén az egyik fiú a negyedik béből megkérdezte tőle, hogy hány tetűd van? Ali megmondta, hogy egyáltalán nincs tetűje, mire a fiú azt mondta, hogy ne hazudj, minden magadfajtának van tetűje.

Még a házmesternő is szemétkedik vele. Néhányszor, amikor lent játszottunk az udvaron, hangosan beszólt: – Szóval most már ide is beköltöztek a vendégmunkások.

Nem akartam, hogy Ali azt higgye, hogy az anyunak kifogása van ellene, ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy Ali előtt mondja el, hogy kivel beszélt telefonon.

Az anyu Paul anyukáját hívta fel.

Az történt, hogy az anyu hétfőn fölhívta Paul mamáját, hogy megkérdezze, hogy van Paul. És akkor megbeszélték, hogy kedd délután leülnek egy kávé mellé „dumcsizni”, szerda délelőtt pedig együtt mennek szőnyeget vásárolni. Mert az anyunak a szőnyegkereskedőnél 25% engedménye van. És Paul mamája kedden is meg szerdán is szentül meg volt győződve arról, hogy Paul iskolában van.

Szóval Paul ma is, meg tegnap is, meg tegnapelőtt is lógott a suliból.

De nem ez a borzasztó. Előfordul az ilyesmi. Tavaly például a Gerald lógott három napot az iskolából. A borzasztó az, amit az anyu és Paul mamája kieszeltek. Hogy októbertől Paul minden délután nálunk lesz. Mert az anyukájának vissza kell mennie dolgozni.

Mi közöm nekem ehhez??? Bőgni tudnék a méregtől!

Üvölteni tudnék a méregtől!

Föl tudnék robbanni a méregtől!

A legszívesebben darabokra törnék mindent a méregtől!


Szeptember 21.

Az igaz, hogy nem kedvelem Pault, de attól még nem fogok árulkodni. Senkinek sem szóltam a lógásról.

Paul ma már volt iskolában, és hozott igazolást. A tanárnő elolvasta, bólintott, és csak annyit mondott, hogy jó, hogy újra itt vagy!

Nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem tőle:

Aztán mi bajod volt?

– Semmi – felelte. – Vadászni voltunk az apukámmal, és lőttünk hét zergét.

– Mödlbergben nincsenek is zergék! – mondtam. Mire ő: – Nem is Mödlbergben voltunk, hanem… de ez nem tartozik senkire, Tirolban, méghozzá az apu sportrepülőjével.

Megkérdeztem, hogy ki vezette a gépet, az apukád, vagy te?

Mire ez a hülye simán rávágta, hogy az apu, de én landolhattam vele.

Erre már csak azt tudtam mondani, hogy neked teljesen elment az eszed.

Októberre haditervet eszeltünk ki Paul veszély ellen Alexanderrel, Alival és Annával. Hétfőn Alexanderhez megyek, kedden Alihoz, szerdán pedig a Michi fogad be. Csütörtökön úgy is nálunk van Ali, pénteken pedig megint Alexandernél leszek.

Akkor majd otthon ülhet az anyu édes kettesben az imádott Pauljával.

Gratulálok a drága kis védencéhez!


Szeptember 22.

Az anyuval, az apuval és a nagyival Guszti bácsihoz utazunk, Burgenlandba. Ali is velünk jön. Guszti bácsi egy öreg parasztházban lakik, de ő maga nem paraszt. Tehén, disznó vagy tyúk sehol, csak egy kutyája van, három cicája meg egy pávája. A páva hangosan vijjog, és időnként szélesre tárja a farktollait. A cicák félénkek, megsimogatni sem hagyják magukat. És a kutyát sem szabad megfogni, mert néha egy kicsit harapós, és sajnos sose tudni előre, hogy mikor van a néha.

Az apu és Ali horgászni akarnak a Fertő-tóban. Apu nagyon szeret horgászni, csak mindig kell neki valaki, aki agyoncsapja a halat. Ali azt állítja, hogy ő képes rá. Ezt nem hiszem el. Egyszerűen nem tudom elképzelni, amint Ali, kezében egy baltával, agyonüt egy halat!

A sátramat is viszem. Ha nincs túl hideg, sátorban alszunk Alival. Matracon, hálózsákban.

Este grillezünk a kertben. Az anyu vett sütnivaló kolbászt meg sertéstüdőt. Az apu szerint ez pazarlás, mert annyi halat fog fogni, hogy dugig tömhetjük magunkat vele. Tudhatná pedig, hogy utálom a halat.


Szeptember 25.

Paul végre fölfogta, hogy már nem a barátom. Se ma délután nem jött el, se tegnap. Nagy kő esett le a szívemről!

Tegnap is összehordott hetet-havat az iskolában, hogy miért késett. Hát képtelen egyenesen megmondani, hogy elaludt? Nem! Muszáj hazudoznia. Azt állította, hogy az apukájával egy beteg kutyánál voltak. Azt se bírja bevallani, hogy otthon felejtette a tornaholmiját. Nem! Azt mondta, hogy rosszul volt. Ki hallott már olyat, hogy egy állatorvos magával vigye a fiát a beteg állatokhoz? Ráadásul iskolaidőben? És különben is. Paul apukája nincs is Bécsben. Mödlbergben van. Ezt pontosan tudom. Szerintem összevesztek a szülei.

Az anyu többet tud a dologról, de nem hajlandó beszélni róla.

A szülinapi buli óta jóban vagyok Annával. Ma Alexanderrel elmegyünk érte a napközibe, és utána átugrunk Alihoz. Alinak újabb kistestvére született, őt látogatjuk meg. Így már hat testvére van. Négy fiú és két lány.

Az anyu egy nagyon pici, nagyon puha gumimackót vett a babának. De egy ilyen újszülött kisbaba úgysem tud még örülni az ajándéknak. Az anyu telepakolt két szatyrot babaruhával, és azt akarja, hogy elvigyem őket Ali mamájának. Ezek az én ruháim voltak. Az anyu szerint Ali anyukája biztosan örülni fog nekik.

De hát hogy néz ez ki! Könyöradomány a szegényeknek?! Ali nagyon büszke fiú, nem akarom őt megbántani. Ezt el is magyaráztam az anyunak, de ő képtelen megérteni engem. Azt mondja, hogy Hilda néni is továbbadta a gyerekruhákat a Cili néninek, és a Cili néni nagyon örült nekik. Pedig a Cili néninek tényleg van mit a tejbe aprítania.

Fura dolog ez. Az Alexander például örül, amikor nekiadom a sonkászsemlémet, pedig ő is bőséges tízórait szokott magával hozni. De Ali, ha meg akarom kínálni a szendvicsemmel, mindig elhárítja, hogy köszöni, nem kér. Pedig neki soha sincs tízóraija, és mindig éhes. Az anyu a szatyrokat betette a szobámba. Majd egyszerűen „itthon felejtem” őket.


Szeptember 29.

Egy frászt! Paul mégse fogta föl, hogy már nem a barátom. Már megint itt volt. Összevissza kellett hazudoznom, hogy végre lerázzam. Tíz perccel azelőtt sikerült csak kituszkolnom az ajtón, hogy Anna, Ali, a Michi és Alexander becsöngettek volna.

Az apu szerint kissé visszataszító volt a viselkedésem.

– Ugyan mi történt volna, ha ő is itt marad? – kérdezte.

Hogy mi? Egész délután hencegett és dicsekedett volna. Mi játszani akarunk, nem pedig Paul hazudozásait hallgatni! És biztos megint egymásnak estek volna Alival.

Az anyu átadta a babaruhás szatyrokat Alinak. Tévedtem. Ali nagyon örült, és kicsit sem volt megsértődve. Irtó édes a kisöccse. Rengeteg fekete haja van és barnás bőre.

Ha üvölt, az anyukája megszoptatja. Az anyukájának óriási mellei vannak. Akkorák, mint egy-egy futball-labda. Michi totál vörös lett, amikor az Ali anyukája kivette a ruhájából a mellét. Azt mondta, hogy az ő anyukája idegenek előtt sose tenne ilyesmit. Michi még sose látta az anyukáját meztelenül. És az apukáját se. Fura egy család lehetnek ők is.


Szeptember 30.

Az apuval meglátogattuk a Karl bácsit és a Line nénit. Ők nem rokonok. Karl bácsi az apu egyik barátja, Line néni pedig az anyu egyik barátnője. Van egy kislányuk, úgy hívják, hogy Julia. Hatéves, és mindent szabad neki. De tényleg mindent!

Az apukáját egyszerűen lehülyézi, az anyukájára pedig kiölti a nyelvét. De semmi sem történik, csak rászólnak, hogy na de Julia!

Én nem akarok az anyura nyelvet ölteni, és az aput sem akarom lehülyézni, de kicsit azért irigylem a Juliát. Most például szerzett magának egy cicát. A szomszédoknál kiscicák születtek, a Julia elcsent egyet közülük, és nem akarta visszaadni. Addig hisztizett, amíg Karl bácsi és Line néni beadták a derekukat.

Én bezzeg üvölthetnék, ahogy a torkomon kifér, vissza kellene adnom a cicát.

A Julia csak azt a ruhát veszi föl, amelyik neki tetszik.

– Mit csináljunk – mondta Line néni –, ha egy ruha nem tetszik neki, egyszerűen nem hajlandó felvenni. Nagyon erős az akarata.

Én is azt szeretném, hogy erős legyen az akaratom. Hogy kell ezt csinálni?


Október 2.

Paul egyre undokabb és rosszindulatúbb. Ma a nagyszünetben megint valami hülye mesével állt elő az apukája három versenyautójáról meg egy mohakunyhóról a kert végében. Még egy kályha is van benne, azt állítja.

Senki sem volt igazán vevő a hülyeségeire. De ha látja, hogy nem figyelnek rá, akkor még nagyobb hülyeségeket hord össze. Most valamilyen fegyverről hablatyolt, amivel éjszakánként a tetőn szokott a galambokra lövöldözni, de vasárnap betörőt fogott vele a házukban.

Éjfél volt, amikor meghallotta a betörő lépéseit. Halkan fölkelt, fogta a puskát, kiosont a folyosóra, és azt kiabálta a betörőnek, hogy „Fel a kezekkel!”, és felkapcsolta a folyosói égőt. Addig tartotta sakkban a betörőt, amíg meg nem érkezett a rendőrség. Az Alexander csak annyit kérdezett tőle, hogy „Te teljesen hülyének nézel bennünket?”, mire Paul máris nekiesett. Ali gyorsan Alexander segítségére sietett, mert Paul egyáltalán nem verekedett sportszerűen. Harapott meg karmolt. Ali és Alexander lefogták, és az Irene elment szólni a tanárnőnek. Amikor a tanárnő bejött, Paul még mindig rugdosta Alit meg Alexandert. A tanárnőnek csak nagy nehezen sikerült megfékeznie. Még a tanárnőbe is majdnem belerúgott! Most büntetésből fogalmazást kell írnia. Úgy kell neki!

Paul állítólag azt mondta a Gabinak, hogy nem írja meg a fogalmazást. Mi az, hogy nem írja meg, amikor kötelező?!

Előfordult már, hogy a tanárnő megfeledkezett a büntetésfeladatról, de a köpködő, rugdosó Paulét tuti, hogy nem fogja elfelejteni!


Október 3.

Balhé volt itthon. Irtóra összevesztem az anyuval. Az mégsem járja, hogy csak úgy elém áll és bejelenti, hogy „Bogárkám, október tizenötödikétől minden délután nálunk lesz Paul.”

És mindez csak azért, mert az anyu képtelen nemet mondani.

– Értsd már meg – mondta –, Paul anyukája a barátunk, és nem tehetem meg, hogy nem segítek neki. Így is elég nehéz az élete.

Legalább az apu az én oldalamon áll. Ő is összeveszett emiatt az anyuval, de az anyu nem tágít. Épp az imént hallottam, amint azt mondja, hogy nem vonhatom vissza az ígéretemet! Az előbb meg arról magyarázott, hogy Paul lelki zavarokkal küszködik, és hogy szeretetre van szüksége.

Mire az apu azt mondta, hogy mi nem vagyunk lelkisegély-szolgálat. Anyu erre azt mondta, hogy az olyan ember, aki csak a saját gyerekével törődik, egy egoista. Apu visszavágott, hogy az anyu ne a saját gyereke bőrére jótékonykodjon. Erre az anyu lezárta a vitát azzal, hogy attól még nem lesz a gyereknek semmi baja, ha egy kicsit elviseli Pault.

Jó vicc, egy kicsit! Heti ötször, öt órán keresztül!

Az egy hónapban 100 óra!

Úristen, kihányom a belem!


Október 4.

Itt van nálam Ali. Az ágyamon fekszik, és falfehér. Az előbb kétszer hányt. Csupa spenótot. De nem hiszem, hogy romlott lett volna a spenót.

Az anyu megmérte Ali lázát. 39,1. Hasmenése is van. A fenébe! A hétvégén megint Burgenlandba akartunk menni. Ali egész odavan a horgászásért. És az apu azt mondja, hogy még sose volt ilyen jó horgászcimborája. Az anyu fölhívta a Berger doktort, aki itt lakik az alattunk lévő emeleten. Megígérte, hogy följön, és megvizsgálja Alit. Reméljük, nem kell kórházba mennie. Szupi anyukám van! (Már amikor nem Paulról van szó.)

Itt volt a doktor úr. Alinak vírus van a belében. Anyu úgy határozott, hogy Ali nálunk marad, amíg meg nem gyógyul. Mert otthon, a hat testvére mellett, nem lenne nyugalma, és mert könnyen megfertőzhetné a kisbabát, ami nagyon veszélyes lehet.

Az anyu elment Ali anyukájához. Itt laknak a szomszéd háztömbben. Az anyukája egyetértett az én anyummal, aki egészen el van bűvölve Ali kistestvérétől. Megkérdezte tőlem, hogy mit szólnék egy testvérkéhez. Merthogy neki egészen megjött hozzá a kedve. Nem szeretnék kistestvért. Komolyan nem! És ilyen szép, barna bőrű, feketehajú kisgyereke úgyse lehetne az anyunak.

Ali most a kisszobában fekszik, ahol a nagyi szokott aludni, ha feljön Tirolból.

Szeretnék bemenni hozzá, de az anyu azt mondja, hogy Ali túl beteg ahhoz, hogy marokkót játsszunk. Legalább odaülhetnék az ágya szélére. Én is szeretem, ha mellém ül valaki, amikor beteg vagyok. Különben is, lehet, hogy már rég elkaptam a vírust.

Hogy nézhet ki egy ilyen vírus? Talán a lexikonban le van rajzolva. Megyek, megnézem. Ha találok egyet, megmutatom Alinak. Hogy tudja, mi zajlik a hasában.


Október 5.

Alinak lement a láza. Már csak hőemelkedése van, 37,5. Mindenáron leckét akar írni. Én aztán nem akarnék leckét írni, ha vírusom lenne.

Az Alexander és a Michi három órakor jönnek beteglátogatóba. És Ali anyukája is biztos eljön. De csak este. Az igaz, hogy otthon van a picivel, de hetente háromszor elmegy Mutzlmannékhoz, takarítani. Ma is ott dolgozik. Amikor Ali anyukája a Multzmannéknál takarít, Ali húga vigyáz a kistestvérükre. Pedig még csak hétéves.

Az anyu szerint helytelen, hogy egy hétéves gyerek vigyáz a kistestvérére. De Ali szüleinek szükségük van a pénzre. Nem engedhetnek meg maguknak egy bébiszittert. Az egyetlen órára annyit kérne, amennyiért Ali mamája egész nap dolgozik. Nem volna semmi értelme.

Ali húga nagyon jó fej! Tud tejbegrízt csinálni, meg húst sütni. A múltkor is tiszta ciki volt, amikor náluk voltam és megkérdeztem, hogy kell teát készíteni, holott én három évvel idősebb vagyok a húgánál.

Akkor határoztam el, hogy én is megtanulok teát, sült húst meg tejbegrízt készíteni. De az anyu mellett sajnos képtelenség tanulni. Bár szereti, ha kuktáskodom mellette, de csak az unalmas dolgokat bízza rám. A krumplihámozást, a répapucolást, a salátamosást, az uborkagyalulást. Ha be akarom tenni a húst a serpenyőbe, rám szól, hogy ne, még megégeted magad! Ha a tejbegrízt akarom elkészíteni, azt mondja, hogy ne, mert összecsomósodik!

Még a tésztát sem kavarhatom meg! Merthogy kiborítom az edényt. Mintha kisbaba volnék!

A bécsi nagyi sokkal többet megenged nekem. Csakhogy, mindig kész ebéddel vár. És nem ebédelhetek kétszer, hogy megtanuljak főzni.

Jövő tavasszal az anyu a barátnőjéhez utazik, Párizsba. A barátnője egy újságnál dolgozik. Akkor az apu meg én két hétig egyedül leszünk. Apu megígérte, hogy főzhetek neki. Majd rábízom a krumplihámozást, a répapucolást, az uborkagyalulást és a salátamosást. Csak nehogy eljöjjön arra az időre a tiroli nagyi, hogy ellásson bennünket! Mert nála be sem tehetem a lábam a konyhába. Azt mondja, csak feltartom.

Most bemegyek Alihoz römizni. Ha a többiek megjönnek, négyesben folytatjuk. Remélem, a Michi nem fog megint veszíteni. Mert olyankor kibírhatatlan.


Október 7.

Ali már majdnem teljesen meggyógyult. Mondtam neki, hogy egy kicsit még tegyen úgy, mintha beteg lenne. Az lenne a legjobb, ha Ali örökre nálunk maradhatna. De az anyu azt mondja, hogy biztos hiányozna az anyukájának.

Miért? Van még hat másik gyereke!


Október 8.

Paul anyukája ma bent volt az iskolában. Több mint negyedórát beszélgetett a tanárnővel a folyosón. Paul olyan halálsápadt lett, amikor meglátta az anyukáját, hogy már majdnem megsajnáltam. De aztán megint rájött az ötperc.

– Itt az anyukád! – mondta neki a Martin.

– Na és? – mordult rá. – Törődj a magad dolgával!

Nekem pedig azt mondta, hogy „Az anyu biztos most kéri meg a tanárnőt, hogy engedjen el az apuval a háromhetes indiai útjára.” A következő szünetben meg azt mondta, hogy „Sajnos a tanárnő nem engedett el.”

– Honnan tudod? – kérdeztem. – Hiszen nem is beszéltél az anyukáddal!

Erre azt válaszolta, hogy igen, de van egy egyezményes jelünk. Ha az anyu hangosan köhög, az azt jelenti, hogy minden rendben. De nem köhögött.

Mit lehet egy ilyen ütődöttel kezdeni? Mindenki tudja az osztályból, hogy a tanárnő beszélni akart az anyukájával.

Ez tényleg azt hiszi, hogy ennyire hülyék, vakok és süketek vagyunk?

Ma este az apu hazaviszi Alit. Természetesen gyalog is mehetne, de az anyu egy csomó kartondobozt pakolt tele az anyukájának. Ágyneműt, serpenyőket, bögréket meg női ruhákat. A ruhák a szomszéd nénitől vannak. Az anyu ruhái túl szűkek volnának Ali mamájára.

Lehet, hogy Ali anyukájának szüksége van ezekre a holmikra. De szerintem az volna a legjobb megoldás, ha Ali örökre nálunk maradna. Mert akkor az anyukája spórolhatna rajta. És az ágyát is eltehetnék, és több hely volna a szobában.

– Elment az eszed? – szólt rám az apu. – Te elköltöznél tőlünk pusztán azért, mert másoknak több a pénzük és nagyobb a lakásuk? Ali szereti a szüleit, és ők is szeretik őt.

Ez igaz. De azért kár!


Október 9.

Elég későre jár. Fekszem az ágyban és írok. Paul anyukája bent ül a nappaliban az anyuval és az apuval, és sír. Nincs meg Paul. Valamikor délután titokban elment otthonról és még nem jött haza. Az anyukája először azt hitte, hogy nálunk van. Aztán fölhívta a többi osztálytársamat is, de persze ott sem volt. Kihez is mehetett volna, amikor senki sem tudja elviselni?!

Á, értem végre, hogy miről van szó! Válnak a szülei. És Paul az apukájánál akar maradni.

Hát ez elmebeteg! Ahelyett, hogy örülne, hogy végre megszabadul attól az undormány alaktól. Paul papája egy szemétláda. Ez nem csak az én véleményem. Az apu is ezt mondta. Ez már Görögországban is látható volt. Kifejezetten visszataszítóan viselkedett. Különösen a fiával szemben.

Persze vannak gyerekek, akik nem veszik észre, hogy valójában milyenek a szüleik. Michi is azt hiszi, hogy az ő anyukája egy világraszóló szépség, holott olyan, mint egy kimázolt madárijesztő. És Alexander is azt hiszi az apukájáról, hogy nagyon okos. Aztán még a matekleckénket se tudja megoldani.

Hol a csudában lehet Paul? Az apjához nem mehetett. Oda nem visz se vonat, se autóbusz. Állítólag két lánc miatt ment világgá. Az anyukája egyfolytában valami piros meg barna láncokat emleget. Meg egy képeslapot, amit egy bizonyos Paula írt, hogy tetszik neki a piros lánc. És hogy a barna sajnos elszakadt és csak öt láncszemet talált meg. Meg valami dobozban lévő ezüstpénzekről beszélnek, meg papírpénzről és pénztárcáról.

Képtelen vagyok követni!

Most búcsúzkodik Paul mamája. Azt mondja, haza kell mennie, mert ha Paul meg találna jönni, nem tud bemenni a lakásba. Ha éjfélig nem ér haza, az anyukája kerestetni fogja a rendőrséggel.

Rohadt dolog lehet az éjszakában kóborolni. A puszta gondolatától is kiráz a hideg.

Az igaz, hogy Paul lökött, de azért sajnálom.

Ráadásul az eső is eleredt!


Október 10.

Paul nem volt iskolában, de épp most mondta az anyu, hogy megkerült.

Mégis az apjához indult! Először fölszállt a linzi vonatra, aztán visszament Amstettenbe, aztán gyalog elindult Mödlbergbe, végül lestoppolt egy autót, és a vezető elvitte.

De csak a következő rendőrőrsig. Ott leadta Pault, a rendőrség pedig értesítette az apját. A papája érte jött, de nem Mödlbergbe vitte, hanem Bécsbe. És még meg is pofozta. Állítólag úgy megverte, hogy feldagadt az arca.

Görcsbe rándul a gyomrom, ha belegondolok, mi játszódhat le most Paul lelkében. Legalább viselkedett volna vele rendesen az apja! Ez az undormány, verhetné a fenekét a földhöz, hogy Paul egyáltalán a szeretetére méltatja!

Az anyu kompromisszumot ajánlott föl. Ha hajlandó vagyok minden délután elviselni Pault, akkor Alinak is szabad minden délután nálunk lennie.

Felőlem! Most, hogy Paul ilyen rossz idegállapotban van, úgysem hagyhatom magára. Az nagy szemétség volna tőlem, és én azokkal sem szoktam szemét lenni, akiket nem kedvelek.

De hogy jön majd ki egymással Ali meg Paul?

Az anyu szerint majd csak találunk rá megoldást.

Gőzöm sincs, mi lesz.

Lehet, hogy Ali nem is akar többé feljönni, ha itt lesz Paul?


Október 11.

Ali tényleg nagyon jóindulatú. Azt mondta, majd megpróbál kijönni Paullal.

– Oké – mondta –, csak nem akar eltenni láb alól engem az a nagyszájú!

Az anyu egy puszit nyomott érte az orrára, és azt mondta, hogy Ali egy „kincs”.

Paul ma már volt iskolában. Nem hozott igazolást a tanárnőnek, az pedig nem kérdezte meg, hogy hol járt tegnap. Nyilván tudja.

Én senkinek nem árultam el semmit.

Paul nagyon csendes volt. Még csak nem is hencegett. Az arca már lelohadt. De a bal arcán hosszában fut egy vörös csík.

A suli után gyorsan elszaladt. Amikor Alival a megállóhoz értünk, épp fölszállt egy villamosra. Integettem neki egy picit. Igazából nem integetett vissza. De fölemelte a kezét.


Október 12.

A vörös csík Paul bal arcán most bekékült. Paul az órákon egyáltalán nem figyel. Csak bámul maga elé. Ma háromszor kellett súgnom neki.

Az Alexandernek is feltűnt, hogy Paul nagyon megváltozott.

– Ráült valaki a beszélőkéjére? – kérdezte. Igaz, hogy megígértem az anyunak, hogy senkinek sem szólok Paul problémáiról, de végül is Alexander a legjobb barátom. És ha semmit sem mondok neki, még a végén felcukkolja Pault, és akkor Paul biztos megint nekimegy.

És tulajdonképpen miért nem tudhatják meg a többiek, hogy Paulnak milyen rossz? Ha az ember nem tudja, hogy a másiknak rossz, akkor segíteni sem tud rajta! Az anyu azt mondta, hogy azért ne szóljak, mert a gyerekek sokszor durvák és tapintatlanok.

Hát lehet, hogy így van, de azért egy gyerek sose tudna olyan durva és tapintatlan lenni, mint némelyik felnőtt.

Mert a gyerekeknek nincs akkora hatalmuk.