Paul titkos naplója



Szeptember 1.

Tegnap óta megint Bécsben vagyok az anyuval. A nagyinál lakunk. Anyu a nagyival alszik egy ágyban. Azon az oldalon, ahol régen a nagypapa feküdt. Én a nappaliban alszom, a sezlonon.

Itt minden bútornak olyan a színe, mint a kutyaguminak, és játszani se lehet. Még egy nyamvadt íróasztalom sincs, ráadásul a nagyi folyton veszekszik.

– Neked mindig csak a lövöldözésen jár az eszed? – pörölt velem az előbb is, csak mert egy kicsit durrogtattam a coltommal. Hangoskodnom sem szabad, mert a nagyinak van egy kanárija, és a nagyi szerint az infarktust hozom a madárra, amikor megeresztek egy-egy indiánüvöltést.

A nagyi még a focimat is elvette. Egyszerűen kitépte a kezemből és bezárta az előszobaszekrénybe.

– A lakás nem futballpálya – jelentette ki. Pedig csak egy kicsit pattogtattam vele az előszobafalhoz.

Tévéznem sem szabad úgy, ahogy nekem tetszik. Csak a gyerekműsorokat nézhetem meg.

Tegnap este krimi ment a tévében. Egyszer csak a film közepén bejön a nagyi, éppen a legizgibb résznél, odamegy a tévéhez, és egyszerűen lekapcsolja!

– Ez nem neked való – mondta – Inkább fogj egy könyvet, és olvass!

Haza akarok menni!

Anyu hétfőn megy a lakáshivatalba. Reméljük, nem talál megfelelő lakást, és akkor muszáj lesz hazamennünk.

Délben fölhívtam az aput. Mondtam neki, hogy jöjjön értem és vigyen haza. De azt mondta, hogy sajnos nem lehet. Nincs ideje vigyázni rám. De hát tudok én vigyázni magamra! És ebédelhetnék akár vendéglőben is, hiszen most, hogy az anyu már nem főz az apura, az apu is vendéglőbe jár. Este pedig úgyis hideget szoktunk enni, azt meg igazán el tudom készíteni magamnak. Legalább senki sem szólna bele, hogy mit kenek a kenyeremre. A Rézi pedig, aki takarítani szokott nálunk, biztos kimosná az ingeimet és kivasalná a nadrágjaimat. Ha nem, hát úgy is jó. A Huber-fiúknak is folyton koszos az ingük és gyűrött a nadrágjuk.

De amikor azt mondom az anyunak, hogy én inkább az apunál szeretnék lakni, mindig sírógörcsöt kap.

Talán a bíró a válópernél az apunak ítél. Vagy azt mondja, hogy nem engedélyezi a válást. De jó lenne!

Vajon megteheti-e?


Sose gondoltam volna, hogy egyszer naplót fogok írni. De mi mást csinálhatnék ebben a vacak lakásban, ahol moccanni se szabad?


Szeptember 2.

Délelőtt elmentem a Suzihoz, de nem volt otthon. A nagymamája van itt látogatóban, Tirolból. Valami nagybácsihoz mentek vendégségbe.

Hétfő reggel jól meglepem Suzit. Az anyukája szentül megígérte, hogy nem árulja el neki, hogy újra Bécsben vagyok.

– Becsületszavamra – mondta a mamája –, hallgatok, mint a sír.

Hogy fog majd a Suzi nézni!


Ilyen dögunalmas vasárnapom az életben nem volt! Anyu és a nagyi kint ülnek a konyhában, és az aput szapulják. Azt hiszik, nem hallom őket, mert csukva van a konyhaajtó. De mindent hallok. A nagyi épp ott tart, hogy „Világéletében egoista volt.” Mármint az apu. Hogy mondhat ilyet? Gonosz, vén banya! Mármint a nagyi.


Szeptember 3.

Az anyu új iskolacuccokat vett nekem. Egy iskolatáskát, egy tolltartót, egy töltőtollat, színes ceruzákat, zsírkrétákat, filceket és egy új mappát. Merthogy otthon felejtettem őket. Dehogy felejtettem! Direkt hagytam otthon. Abban reménykedtem, hogy anyu a hét végén meggondolja magát, és hazamegyünk az apuhoz.

A suliban még semmi újság. A gyerekek elég unalmasak. Természetesen újra a Suzi mellett ülök. A középső padsorban, az első padban.

A reggeli meglepetés totál jól sikerült. Amikor a Suzi reggel kinyitotta az ajtót és meglátott, még a hangja is elakadt. És a Michi is örült nekem, meg a Gabi is, meg a többiek is. Csak ezzel a hülye Alival rúgtam össze rögtön a port. Ali egy külföldi.

Odajön hozzám, és belém köt, hogy mit keresek itt már megint. Mi köze hozzá? Semmi köze hozzá! És a többieknek se. Még a Suzinak se. Majd azt mondom, hogy az apukámnak egyszerre két helyen van rendelője, egy vidéken, a teheneknek és a disznóknak, egy meg Bécsben, a kutyáknak és a macskáknak. Délelőtt a teheneket és a disznókat gyógyítja, aztán bevágja magát a sportkocsijába, és ezerrel feltép Bécsbe a kutya és a macska betegeihez. És mivel az apu délutánonként Bécsben van, ezért én is visszaköltöztem a fővárosba.

Senkinek semmi köze hozzá, hogy válnak a szüleim!

Ha Ali megint jön a hülye kérdéseivel, majd jól behúzok neki egyet! Bunyóban ugyanis nagy spíler vagyok. Ezeknek a városi izompacsirtáknak már attól a csontjuk törik, ha csak rájuk néz az ember.

Suli után értem jött az anyu.

Lakást mentünk nézni. Négyet jártunk végig. Az egyik megtetszett az anyunak, de túl drágának találta. Nekem egyáltalán nem tetszett. Erkélyes lakás volt egy tízemeletes bérházban, a nyolcadikon. De az erkélyről csak a többi erkélyt lehetett látni. A bácsi, akinél a kulcs volt, azt mondta, hogy nagyon vékonyak a falak és nem szabad hangoskodni. És állatokat sem szabad tartani. Ezer szerencse, hogy drága volt a lakás. Mert ha tényleg muszáj Bécsben maradnom, akkor ragaszkodom a macskámhoz. Az anyunak olyan lakást kell találnia, ahol szabad macskát tartani.


Szeptember 5.

A Suzi hazudott. Ma azt mondta nekem, hogy zongoraórára kell mennie. Rögtön tudtam, hogy ez nem igaz. Már előtte is furcsán viselkedett. Csak feküdt az ágyán, olvasott és nem akart játszani velem. Gondoltam, meglátjuk, mi az igazság a zongoraórából.

Elbúcsúztam tőle és elmentem. De csak az udvarig! Ott elbújtam a kuka mögött. Nem kellett sokáig várnom, mert egyszer csak jött a Suzi, és egyenesen a térre ment. Kilestem őt. A parkban a Michivel találkozott meg Alexanderrel. És Ali is ott volt. Miért nem akarta Suzi, hogy vele menjek? Ugyan Alival úgysem akartam volna játszani, és Alexander is unalmas.

Írok a Georgnak és a Hubertnek. Megírom nekik, hogy hamarosan otthon leszek.

Lehet, hogy hamarosan tényleg otthon leszek.

Mert egyszerűen lelépek.

Vonatra szállok, elmegyek Linzig, ott pedig átszállok a buszra, és már Königswiesenben is vagyok. Azt hiszem, van elég pénzem jegyre. És Königswiesenből már gyalog is hazatalálok. A Hubert nagypapája is begyalogolt már Königswiesenbe. Három órára volt szüksége. Akkor nekem tuti elég két óra, én nem vánszorgok úgy, mint a Hubert nagypapája.

Sőt, stoppolhatok is. Arrafelé szívesen vesznek föl stoppost.

Ha majd ott állok a házunk előtt és csöngetek a kapun, akkor az apunak már muszáj beengednie. És ha az apu nem lesz otthon és a Rézi se, akkor bemászom a pinceablakon. Csináltam ilyet máskor is.


Szeptember 7.

Az anyu bérelt egy lakást. Egy kis lakást. Még fürdőszobája sincs, csak egy zuhanyozó a konyhában. Előszoba sincs. A konyhán kívül csak a nappali van, meg egy félszoba. Anyu szerint ennél többre nem futja. Merthogy minden pénz az apué, ő pedig nem sokat küld nekünk belőle. Anyunak újra dolgoznia kell. Az apu egyik barátja, aki szintén állatorvos, alkalmazná őt, mint asszisztenst, mert ezt anyu az apu mellett jól megtanulta.

Az apu barátját úgy hívják, hogy doktor Prikopa, és minden délután rendel. Ha az anyu tényleg nála fog dolgozni, akkor én minden délután egyedül leszek otthon. Vagy napközibe kell mennem. Vagy a nagyihoz. Nem tudom, melyik megoldás a rosszabb!

Talán átmehetnék a Suziékhoz. Mielőtt vidékre költöztünk, sokszor voltam náluk délután. Sőt, ott is ebédeltem. Istenien főz az anyukája, és nagyon kedves. Biztos semmi kifogása nem lenne az ellen, ha náluk tölteném a délutánokat.

Csak nem biztos, hogy a Suzi is örülne nekem. Ő nagyon megváltozott. Régen sokkal vidámabb volt és sokkal aranyosabb. Most meg folyton duzzog. Ha megkérdezem, hogy játsszunk-e Fekete Pétert, akkor azt feleli: Nincs kedvem.

Ha megkérdezem, hogy játsszunk-e cirkuszosat, rávágja: Nincs kedvem.

Ha megkérdezem, hogy lemenjünk-e a térre: Nincs kedvem.

A Suzinak semmihez sincs kedve. De lehet, hogy csak velem nem akar játszani. A suliban se akar velem beszélgetni. Hazafelé sem együtt megyünk, pedig egy irányban lakunk. A Suzi Alival megy. Én természetesen nem tartok velük. Csak nem fogok egy ilyen bunkó mellé harmadiknak betársulni! És hogy felvág az a gyerek! A szünetben mindig kézre áll, és úgy „sétálgat”. Nagy kunszt. Szerintem csak azért nem esik hasra, mert rövidek a lábai. És nagy a feje. És ha a feje lefelé van, akkor egyensúlyban tartja.

Jövő héten költözünk a bérelt lakásba. Annak örülök, hogy nem kell tovább hallgatnom a nagyi prédikációit, de mindjárt nem vagyok olyan vidám, ha arra gondolok, hogy ezek szerint nem megyünk haza.

Az anyu megkérdezte, hogy fölhozassa-e a cicát. Merthogy a Hubert papája hetente egyszer Bécsbe jön, és fölhozná. Én nagyon örülnék a cicának, de itt se fa nincs, se rét, se egy nyamvadt egér, csak belebetegedne szegény a magányba. Az anyu azt mondja, ha akarom, vesz nekem egy tengerimalacot. Az jobban bírja a városi lakást, mint egy szabadsághoz szokott macska.

Nem szeretem a tengerimalacot.

A tengerimalacok dögunalmasak.

Itt minden dögunalmas.


Szeptember 8.

Olyan rosszkedvem van!

Az anyu azt mondja, hogy menjek át a Suzihoz. De a Suzi biztos lent van a téren.

Oda pedig nem megyek, mert tuti, hogy Ali is ott rontja a levegőt.

Tegnap is a suliban odajön hozzám, és azt mondja nekem: túl nagy a szád!

Mondom neki: mi van, te hülye majom, mire odajön a Martin, és azt mondja, hogy szerinte túl nagy a pofád. Fölfogtad?

Na nehogy már Ali dirigáljon az osztályban! Elsőben, amikor ennek Alinak még híre-hamva se volt, a többiek mind az én barátaim voltak. Na nehogy már attól, hogy a kezén jár, ő legyen a főnök!


Szeptember 9.

Anyu és a nagyi most haragszanak rám. Merthogy unalmamban elővettem az előszobaszekrényből a labdát, és lementem az udvarra focizni. A poroló volt a kapu, és amikor tizenegyeseket rúgtam, az egyik lövéssel a házmester néni konyhaablakába trafáltam bele. De gőzöm sincs, mitől húzta fel magát ennyire, mert az ablak hat részből áll és csak az egyik tört be, ráadásul anyu úgyis kifizeti neki. És nincs olyan hideg, hogy emiatt halálra kellene fagynia az éjszaka. Nálunk odahaza senki se csinálna ekkora cirkuszt egy nyamvadt ablak miatt.

Legalább gyerekek lennének a házban! De egy sincs. Csak öregemberek lakják. Meg egy törpebébi babakocsiban. Vajon lesznek-e gyerekek az új házban, ahova költözünk? Amikor az anyuval megnéztük a lakást, egy darab gyereket se láttam. Azt se tudom, elég nagy-e az udvar ahhoz, hogy játszani lehessen. Persze az anyu szerint az udvaron egyáltalán nem szabad játszani. A lépcsőházban ugyanis egy tábla lóg azzal a szöveggel, hogy: „Szőnyegporolás kizárólag pénteken 8 és 11 óra között. Szemétürítés kizárólag hétfőtől péntekig 8 és 11 óra között.

Anyu szerint, ha már a szőnyegporolással és a szemétürítéssel is bajuk van, mit szólnának az udvaron játszó gyerekekhez?

Anyu holnap írja alá a lakásbérleti szerződést. Hátha csoda történik, és mégse írja alá, apu pedig értünk jön, és hazavisz bennünket.

Ma délben váratlanul csengettek.

– Ki lehet az? – kérdezte csodálkozva a nagyi.

Majd kiugrott a szívem a helyéből. Ez az apu lesz, gondoltam magamban. De csak egy férfi meg egy nő állt az ajtóban, valami szektába akarták beszervezni az öreglányt. A nagyi szó nélkül rájuk csapta az ajtót.


Szeptember 13.

Holnap nem megyek suliba. Még csak az kéne, hogy így meglássanak! Földagadt az orrom, bedagadt a szám, kékeslila az állkapcsom. Azért, mert Ali nem verekszik sportszerűen. És mert a Suzi mamája nem engedte, hogy rendesen befejezzük a verekedést. Minek szólt bele? Úgy kinyuvasztottam volna azt a hülyegyereket, hogy a jó édes anyukája se ismert volna rá!

A földagadt orrom, a bedagadt szám és a lila állkapcsom az anyunak biztos, hogy nem elég ok arra, hogy itthon maradjak, ezért azt mondtam neki, hogy fáj a jobb lábam. Ő persze nem akarta elhinni, de a nagyi bevette.

– Biztos becsípődött egy ideg, és kisugároz a lábára – magyarázta az anyunak.

A nagyi melegítőpalackot kötött a derekamra, merthogy ott kezdődnek az idegek, és jót tesz nekik a meleg.

Anyu tudni akarta, hogy miért verekedtünk össze Alival.

– Mert mindig olyan gülü szemeket mereszt rám – feleltem – és mert rontja a levegőt. De anyu szerint ez nem ok a verekedésre. Azt mondta, ha mindenki behúzna a másiknak, aki szerinte hülyén néz rá és rontja a levegőt, akkor mindenki feldagadt szájjal, kék állal és bedagadt orral szaladgálna. Az anyu sose volt híve a bunyónak.

Az apu biztos megértene engem.

De hál’ Isten az anyunak most nincs ideje, hogy erkölcsi prédikációt tartson. A lakás berendezésével van elfoglalva. Holnap érkeznek az új bútorok. Ma a szerelőt várjuk, hogy föltegye a lámpákat. Az anyu és a nagyi most bent ülnek a nappaliban, és függönyöket varrnak.

Én a nagyi ágyán fekszem.

– Hogy nyugodtan tudjon pihenni. – mondta a nagyi.

De éjszakára vissza szeretnék menni a nappaliba, a sezlonra. Nem szeretek a nagyi mellett aludni. Mielőtt lefekszik, a fogsorát egy pohár vízbe teszi. És nyitott szájjal alszik. Iszonyú, hogy néz ki egy ember nyitott szájjal, fogak nélkül.

Most kimegyek a vécére, és közben nagyon fogok bicegni. Nehogy a nagyi azt higgye, hogy javul az idegbecsípődésem.

A lényeg, hogy a Suzi mamája meg ne haragudjon. Pedig megvolna rá minden oka. Végül is az ő lakása, ő mondja meg, ki bunyózhat benne. Attól féltem, hogy majd azt mondja nekem, hogy „Többé látni sem akarlak!”

De hál’ Istennek, nem mondta.


Szeptember 14.

Anyu és a nagyi átmentek az új lakásba. A függönyöket akarják fölakasztani, és a parkettát feltörölni. Alig mentek ki az ajtón, rögtön fölkeltem. Még a végén tényleg becsípődik az idegem a sok fekvéstől.

Írt a Georg. Nagyon hosszú levelet írt, már ötször elolvastam, de még mindig nevetnem kell rajta. Az történt ugyanis, hogy a Hubert és a Franzi beleestek egy pöcegödörbe. Nem vették észre, mert régi volt, és deszkával volt betakarva, a deszkát pedig benőtte a fű.

Először a Hubert esett bele, de csak hasig, a felsőteste kilógott a gödörből. A Franzi ki akarta őt húzni, de nem volt elég óvatos, rálépett a deszkára, ami korhadt volt, és zutty, mindketten beleestek a pöcébe. Ott úszkáltak a kaka közepén! Semmi bajuk sem történt, csak olyan büdösek voltak, mint a görény. Állítólag még most is büdösek, és az iskolában senki sem akar melléjük ülni. Szerintem ez azért túlzás.

Georg az apuról is ír. Az apu vadászni volt, és lőtt egy őzbakot. És Paula szájharmonikát kapott a születésnapjára.

Úristen, Paulának születésnapja volt! A múlt héten tök elfelejtettem. Gyorsan küldenem kell neki valamit. Hamis dátumot írok, így majd nem jön rá, hogy utólag küldtem. Majd azt hiszi, hogy lassú volt a posta. De mit küldjek neki? A csecsebecséket szereti, gyűrűket, láncokat, karkötőket, fülbevalókat, ilyesmit. Csakhogy gőzöm sincs, hol lehet ezeket beszerezni. És már időm sincs rá.

A csomagnak a postán kell lennie, mielőtt a nagyi és az anyu hazaérnek. Különben az anyu rájön, hogy nincs becsípődve az idegem.

Nincs valahol a nagyinak egy ilyen lánca? Vagy karkötője. Megyek, keresgélek. Egy csomó ilyen dobozt láttam nála, tele csecsebecsével.


Szeptember 16.

Az anyu és a nagyi megint az új lakásba mentek. Most evőeszközöket, ágyneműket meg ilyesmiket hordanak át. Kora reggel mentek el és azt mondták, délben itthon lesznek. Mindjárt három, és még mindig egyedül vagyok.

Mindjárt éhen halok! A hűtőben van sonka, ementáli és kenőmájas. Egy falatot sem eszem. Beteg vagyok!

Ha az anyu megjön és látja, hogy nem ettem semmit, kétségbeesik, mert mindig azt mondja, hogy Paulnak csak akkor nincs étvágya, ha valami komoly baja van.

Nekem pedig muszáj komoly bajomnak lennie, mert különben holnap iskolába kell mennem.


Szeptember 17.

Sikerült meggyőznöm az anyut, hogy még mindig beteg vagyok. De ha még holnap is fáj a lábam, akkor kihívja az orvost.

Arról szó sem lehet! Az orvos nem fogja elhinni az idegbecsípődésemet.

Az orrom már lelohadt, csak a szám duzzadt még egy kicsit, meg az állkapcsom kék. Olyan, mintha piszkos lenne.

Az anyu és a nagyi megint az új lakásban vannak. Ma szállítják az új bútorokat, amiket az anyu vett.

A nagyi megint rákötötte a derekamra a melegítőpalackot.

Úgy unatkozom!

Írok a Georgnak. Megírom neki, hogy verekedtem Alival. Azt nem írom meg, hogy ágyban fekszem, mert nem vagyok igaziból beteg. Amikor odahaza beteg voltam, Paula, a Hubert meg a Georg mindig meglátogattak. Akkor is, amikor skarlátgyanúval feküdtem. A csukott szobaablakon keresztül beszélgettünk egymással, nehogy elkapják, és búcsúzóul Paula túrós rétest tett az ablakomba. Még a tanító néni is meglátogatott, és a szobámba is bejött.

Ő már kiskorában átesett a skarláton, nem kaphatta meg újra.


Szeptember 18.

Tíz óra van, kint ülök a téren.

Rajtam kívül csak három gyerek van itt meg két néni, akik a gyerekeikre vigyáznak.

Az anyu ragaszkodott hozzá, hogy ma suliba menjek.

– Elég volt a cirkuszból! – mondta –, nevetséges ez az idegbecsípődés. Lehet, hogy a nagyi bedől neked, de én nem vagyok olyan naiv.

És még azt is mondta, hogy ne nézzem őt hülyének, és hogy pontosan tudja, hogy az arcom miatt nem akarok iskolába menni, mert hiú vagyok és rátarti.

– Különben már az égadta világon semmi sem látszik az arcodon – mondta, azzal lehúzta rólam a takarót, és kiterelt a fürdőszobába.

De nem mentem iskolába. Nem hiányzom én ott senkinek.


Szeptember 19.

Megint kint ülök a téren. Ugyanazon a padon, amin tegnap. Ma egyetlen gyerek van itt rajtam kívül, egy lány, akinek, ahogy elnézem, szintén iskolában volna a helye. A mászóka körül tornázik.

Odamentem hozzá és megkérdeztem:

– Nektek ma nincs sulitok?

– Ne üsd bele az orrod a más dolgába – mondta, és rám öltötte a nyelvét.

Épp most ment el mellettem egy néni, aki gyanús szemmel méregetett engem. Na ja, fényes nappal egy gyerek a parkban, kezében iskolatáskával, kicsit furcsa. Nem szabad a padon ücsörögnöm, mozognom kell.

Ha jövök, megyek, járkálok, nem keltek feltűnést.

Na tessék, most meg eleredt az eső! Micsoda hülyeség! Remélem, délben is esni fog, mert akkor azt mondhatom a nagyinak meg az anyunak, hogy hazafelé áztam meg ennyire. De ha hamar eláll, akkor mit mondok otthon, miért olyan a ruhám, hogy facsarni lehet belőle a vizet?

A lány, aki eddig a mászóka körül tornázott, most odament a fedett homokozóhoz, fölemelte a fedelét és kivette belőle az iskolatáskáját. Gyakorlott lógós lehet. Most megy ki a parkból. Utánamegyek.


Szeptember 20.

Villamosozom. Nyolc óta ingázom ide-oda, oda-ide.

A tegnapi játszótéri lány adta az ötletet, akit követtem. Szaladt az utcán lefelé, egyre gyorsabban. Csak a nagy kereszteződésnél értem utol, a lámpánál.

– Húzz el innen! – mondta, de én nem hagytam magam lerázni, és akkor megenyhült. Elmondta, hogy Inesnek hívják. Első gimibe jár, és nem mehet suliba, mert alaptalanul megvádolták. Ráfogták, hogy ellopta a padszomszédja golyóstollát és pénztárcáját. Az osztályfőnök átkutatta a táskáját, és megtalálta benne az ellopott holmikat.

De nem ő lopta el őket. A padszomszédja volt az, ő dugta a golyóstollat meg a pénztárcát a táskájába, hogy bosszút álljon rajta. Az osztályfőnök beírta az ellenőrzőjébe, hogy beszélni akar a szüleivel. De Ines azt mondja, hogy a szülei sohasem az ő pártját fogják, és tuti, hogy a padszomszédjának fognak igazat adni.

Randit beszéltünk meg. Pontban nyolckor, a villamosmegállóban. Fél kilencig vártam, de nem jött el. Kár.

Mindjárt tizenegy. Jó lesz vigyázni, nehogy háromnegyed egykor, amikor vége a tanításnak, a város másik végében legyek, és túl későn érjek haza. És a leckefüzetbe is be kell írnom valami leckét. Anyu már tegnap meg tegnapelőtt is furcsállotta, hogy nincs föladva semmi. Fogalmazást adok föl magamnak! Fogalmazást jobb szeretek írni, mint matekot.

Tökmindegy, többé úgyse mehetek ebbe a suliba. Ugyanis az anyu csak hétfőig írt igazolást. Úgyhogy nincs más megoldás, vissza kell mennem az apuhoz. Akkor újra otthon járhatok iskolába.


Szeptember 21.

Mindennek vége. A Suzi mamája fölhívta az anyut, és elmondta, hogy nem voltam suliban. Amikor tegnap hazaértem a villamosozásból, még minden rendben volt. Az ebédnél szólalt meg a telefon, aztán elszabadult a pokol.

A nagyi nem beszél velem. Azt mondja, azért mert hazudós vagyok. Ebéd közben megkérdezte, hogy mi újság a suliban. Mondtam ezt-azt, ami épp az eszembe jutott, nehogy gyanút keltsek. Az anyu is haragszik, de azért ma reggel írt nekem igazolást.

Így legalább az osztályfőnököm nem sejt semmit.

És a Suzi se tudja, hogy nem voltam beteg. Különben ma nem kérdezte volna meg tőlem a suliban, hogy mi bajom volt. Csak félig mondtam el neki az igazságot. Elmondtam, hogy nem voltam beteg, de arról hallgattam, hogy a téren ücsörögtem, meg villamosoztam.

Még azt hinné, hogy gyagyás vagyok.

Azt mondtam neki, hogy vadászni voltunk az apuval. Ami félig igaz is, mert az apu a múlt héten tényleg volt vadászni.


Szeptember 22.

Hurrá!

Ma eljön az apu. Épp most telefonált. Bécsben van dolga, vásárolnia kell egyet s mást.

Délben értem jön, és étteremben fogunk ebédelni. Utána pedig eldönthetem, hogy mihez van kedvem: a Práterhez, mozihoz vagy inkább cirkuszba szeretnék menni.

Az anyu megígérte, hogy egy szóval sem említi apunak a lógást. Az anyu tuti betartja a szavát, de a nagyit illetően már kétségeim vannak. Remélem, ő is hallgatni fog.

Persze az apu úgyse akar sokat diskurálni a nagyival. Ki nem állhatja őt. Nem baj, mert a nagyi se nagyon akar diskurálni ővele.

Én a legszívesebben se moziba, se cirkuszba, se a Práterbe nem mennék, hanem egyenesen haza. És minimum holnap estig otthon maradnék. Viszontláthatnám a barátaimat. Meg a szobámat. Meg a kertet. És egyáltalán, mindent.

Talán ha nagyon, nagyon, nagyon szépen megkérem az aput, akkor megteszi a kedvemért.

Az anyu nem lesz túlságosan elragadtatva. De ha őt is nagyon, nagyon, nagyon szépen megkérem, akkor biztosan elenged.


Szeptember 23.

Tegnap mégse jött az apu. Délután telefonált, hogy estig dolga van.

– Ez rá vall – mondta az anyu.

– Biztos valami jobb programja akadt uraságának – kontrázott a nagyi.

Mindig szidják az aput. Az apu nem hazudik!

– Vasárnap délután minden üzlet zárva van – jelentette ki a nagyi.

– Tehát vásárolni sem lehet – tette hozzá az anyu.

Mit tudnak ezek ketten? A világon semmit!

Anyu vigasztalni próbált, mert sírva fakadtam. De nem volt szükségem vigaszra, mert dühömben sírtam, amiért az anyu és a nagyi csak szapulni tudják az aput.

Anyu már nem haragszik rám a lógás miatt.

– Spongyát rá! – mondta, és látszott rajta, hogy irtóra meg van magával elégedve, amiért ilyen nagyvonalú. Pedig haragudhatna nyugodtan, ha jólesik neki. Aki az apukámat szidja, az ne akarjon nekem kedveskedni!

Most át kell mennem az anyuval az új lakásba. Már minden készen áll a beköltözéshez. De én nem akarok odamenni! Ott még nincs telefon, és az apu megígérte, hogy délelőtt fölhív. Egészen biztosra mondta. Igaz, hogy már fél kettő. Biztosan elaludt. Ez csak nem bűn! Ha az apu tegnap egész nap vásárolt, akkor nem érhetett haza éjfél előtt. És ha még vacsorázott is, akkor éjjel kettő előtt biztos nem került ágyba. És szeret sokáig aludni. Az is lehet, hogy kora reggel felébresztették, és egy beteg tehénhez kellett mennie. Egy tehén nincs tekintettel a vasárnapokra. Szóval itt maradok, és várom az apu hívását.

Mindjárt éjfél, az ágyamban ülök, a szobámban – az új lakásban. Zseblámpa mellett írok. Az anyu este tízkor lekapcsolta nálam a villanyt.

– Most aztán alvás! – mondta –, holnap iskola.

Üvegezett ajtónk van, úgyhogy anyu tuti észrevette volna, ha fölkapcsolom a lámpát.

Haragszom az anyura, nem is vagyunk beszélő viszonyban. Csak kényszer hatására jöttem vele ide, az új lakásba.

– Ne légy már ilyen makacs! – veszekedett velem. – Láthatod, hogy apád nem telefonál.

És egyszerűen kirángatott a nagyi lakásából. Én üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Erre az anyu odament a telefonhoz, és fölhívta az aput. Az apu azonnal fölvette a kagylót. Biztos azért volt telefonközelben, mert éppen engem akart hívni. Az anyu meg elkezdett vele üvölteni, hogy micsoda egy gazember, és mit képzel, hogy folyton csak hiteget engem, közben sose tartja be a szavát. Csoda-e, hogy az apu erre begurult, és lecsapta a kagy lót? Apu ki nem állhatja, ha üvöltenek vele. Akkor már jobb szeret maga üvölteni.

Elfelejtettem bepakolni a táskámat. De ha most fölkelek és pakolni kezdek, az anyu tutira fölébred, bejön és síkideg lesz.

Különben is, gőzöm sincs, hol az iskolatáskám. Biztos valamelyik dobozban lesz, kint a konyhában. Nem baj, úgyis mindig időben ébredek. Majd reggel bepakolok.


Szeptember 25.

Egyedül vagyok a lakásban. Az anyu dr. Prikopánál van. Ő az az állatorvos, akinél az anyu dolgozni fog. Azt mondta, segít egy kicsit neki, mert így derül ki a leghamarabb, hogy tényleg tetszik-e neki ez a munka.

Felfedező körutat tettem a ház mögötti udvaron. Kicsi, sötét, és a kukákon kívül az égadta világon semmi sincs. Ma délben a folyosón láttam egy lányt. A 17-es számú lakás ajtaját nyitotta ki. HUBATKA, ez áll a névtáblán. Az ajtó mögött kutya ugatott.

– Hallgass, Jágó – szólt rá a lány. Tuti, hogy jó nagy kutya. Egyrészt a kiskutyák másképp ugatnak, másrészt egy dakszlit vagy egy törpepincsit nem szoktak Jágónak hívni.

Rémes az iskolában! Tegnap elkéstem, mert az anyu csak hétkor ébresztett, aztán még össze kellett pakolnom a táskámat, és a villamos is elment az orrom előtt. A suliig különben is legalább tíz perc az út, nem hét, mint ahogy az anyu állítja.

Negyed kilencre értem be. Legszívesebben be se mentem volna, de pechemre egy villamoson utaztam a hittantanárnőnkkel, így muszáj volt bemennem a suliba. Azt mondtam a tanárnőnek, hogy az apukámmal voltunk egy óriási, beteg kutyánál és rám azért volt szükség, mert a kutya nagyon szeret engem, és csak nekem hagyja lefogni magát, ha az apukám bele akar nézni a torkába. Ez egyáltalán nem is hazugság! Mert amikor a Huberék kutyája torkát megcsípte egy darázs, akkor az apu tényleg engem vitt magával, hogy segítsek lefogni a kutyát. És utána azt mondta, hogy kutyalefogásban én vagyok a legügyesebb!

Az utolsó óra torna volt. Azt mondtam a tanárnőnek, hogy nem tudok tornászni, mert rosszul érzem magam. De a Gabi, az a hülye tehén, beszólt a tanárnőnek, hogy biztos otthon hagyta a tornazsákját. Mi köze hozzá? Nem is hagytam otthon, hanem elvesztettem, még a múlt héten. Azt hiszem, az édességbolt előtt hagytam, amikor a rágót vettem. Az anyunak nem szabad megtudnia, hogy lőttek a tornazsáknak. Ugyanis még egészen új volt és nagyon drága. Bezzeg odahaza nem vesztettem volna el, mert ha ott elhagy az ember valamit, biztos akad valaki, aki visszaadja neki. Ha találkozom az apuval, szólok neki, hogy vegyen nekem új tornafelszerelést. Egészen biztos venni fog. Ugyanolyan tornacipőt meg trikót meg nadrágot veszek, mint az előzők, és akkor az anyu nem jön rá, hogy elvesztettem őket. Csak a tornazsák ciki, mert azt az anyu varrta és ilyet boltban nem kapni. Na mindegy, majd csak eszembe jut valami.

Ma az iskolában a Martin követelni kezdte tőlem a tíz schillinget, amit a múltkor adott nekem kölcsön. Mit kell ekkora cirkuszt rendezni tíz schilling miatt?

A Suzi a hétvégén Alival Burgenlandban volt. Engem miért nem kérdezett meg a Suzi, hogy elmegyek-e vele Burgenlandba? Az anyukája biztos szívesebben vitt volna magával engem, mint azt a hülye Alit.

Most kimegyek a folyosóra, föl-alá sétálok, és közben fütyörészek. Hátha kijön az a lány a Hubatkáéktól. A leckét majd később megírom, ha már megjött az anyu. Valami lehetetlen matekpéldát kaptunk, munkások meg munkaóra meg munkabér, fene, aki érti.


Szeptember 27.

Itt volt a nagyi, és nagyon fel volt dúlva. Tegnap nála volt a szerelő, hogy a fürdőszobában megjavítsa a lefolyót.

– És azóta nincs meg a borostyán nyakláncom! – jajgatott a nagyi, és vagy tízszer elmondta, hogy pontosan tudom, hogy tegnapelőtt még ott volt a fürdőszobában, a mosdókagylón.

Összevissza beszél. Már két hete nincs ott a mosdókagylón. Paulánál van, én küldtem el neki, a születésnapjára. A fene gondolta, hogy ilyen értékes. Pont úgy nézett ki, mint egy tök normális nyaklánc.

Most mit csináljak?


Szeptember 29.

A Suzinál voltam. Egész délután nála akartam maradni, de a Suzinak háromkor a nagymamájához kellett mennie. El akartam kísérni, de azt mondta, hogy a nagymamája nem szereti, ha bárkit magával visz. Nem is igaz! Ismerem a nagymamáját, többször voltam fönt nála a Suzival, és egyetlenegyszer sem mondta, hogy minek mentem föl. Most egyedül vagyok. Anyu elment az egyik barátnőjéhez, mert azt hiszi, hogy én a Suzinál vagyok. Lent az utcán van egy telefonfülke. Lementem, hogy fölhívjam az aput, de valamit elronthattam, mert nem kaptam vonalat, és a pénzt is elnyelte a készülék.

Az a lány a Hubatkáéktól sétálni vitte a kutyáját. Igazam volt. A kutya irtó nagy, és koromfekete. Akkora, hogy majd elhúzta a lányt pórázostul. Az ajtókémlelőn át láttam.

Szívesen mentem volna velük, de hogy néz az ki, hogy kinyitom az ajtót, és csak úgy odaszólok, hogy én is mehetek? Ki kell találnom valamit, hogy mit lehet csinálni a folyosón. Akkor talán beszélgetni kezdhetnénk, amikor hazajön a kutyasétáltatásból. Megvan! Cipőt fogok pucolni. A nagyi is mindig a folyosón szokta.


Szeptember 30.

A nagyi elment a rendőrségre és följelentette a szerelőt.

Először szóba sem akartak állni vele, de a nagyi makacskodott.

– Nem vagyok bolond! – mondta, meg még azt is, hogy azt hiszik talán, hogy agyér-elmeszesedésem van?

Az anyunak később azt mondta, hogy „Száz százalék, hogy a lánc a mosdókagylón volt, amikor a szerelőt a fürdőszobába vezettem.”

A múlt héten még azt állította, hogy a lánc a tükör alatt volt. Egy nappal azelőtt, hogy jött a szerelő. Holnap veszek egy másik láncot, és elküldöm Paulának. Mellékelek hozzá egy levelet, amiben megírom, hogy találtam egy sokkal szebb láncot, ami sokkal jobban fog állni neki, és hogy a másikat legyen szíves, küldje vissza. Ha visszakaptam a láncot, odateszem a fürdőkád sarkába, a mosópor mögé, takarításkor a nagyi megtalálja, és így vissza kell vonnia a feljelentést.

Szemben az illatszerüzletben láttam is egy szép piros nyakláncot. Csak az a baj, hogy háromszáz schillingbe kerül, nekem pedig egyáltalán nincs pénzem. Az anyu tárcájában kilenc százschillinges van, meg öt ezüst tízes. Szerintem észre sem venné, hogy hiányzik két százas meg egy tízes. Úgyis minden nap a fejét csóválja, amikor belenéz a tárcájába, és azt morogja:

– Hová tűnt már megint a pénzem?

Akkor a tízest is meg tudnám adni a Martinnak, hogy ne hőzöngjön annyira. Pénteken már azzal fenyegetőzött, hogy szól a tanárnőnek a tartozásomról.


Október 1.

Megvettem a piros nyakláncot. Sokkal szebb, mint a nagyi barnája. A láncot és a levelet betettem egy dobozba, a dobozt tixóval átragasztottam és piros filccel ráírtam a címet.

A postán azt mondtam az úrnak az ablak mögött, hogy a csomagnak minél hamarabb Mödlbergbe kell érnie.

– Akkor expressz kell feladnod, de az 48 schillingbe kerül, fiatalúr!

Gyorsan hazaszaladtam, és kivettem még egy ezüst ötvenest. A konyhafiókban van egy pléhdoboz, az anyu abban tartja az ezüst ötveneseket. Félek, hogy kiszúrja. Épp tegnapelőtt számolta meg a pénzt és büszkén újságolta, hogy már tizenkettő van!

Reméljük, holnap nem számolja újra össze.

A lánc volt az oka, hogy életemben először az anyu pénztárcájába nyúltam. Régebben mindig volt elegendő saját pénzem. Az aputól minden hétfőn húsz schillinget kaptam. És ha jobban ment neki, akkor volt úgy, hogy egy ötvenest vagy egy százast nyomott a kezembe.

Amióta újra Bécsben vagyok, még egyetlen fillért sem kaptam az anyutól. Nem merem megkérdezni, hogy nem akar adni, vagy csak elfelejti.


Október 2.

Az osztályban mindenki hülye. A tanárnő is. Büntetésből fogalmazást kell írnom. De nem írom meg! Lila gőzöm sincs, hogy mit írjak egy ilyen hülye témáról. Meg se tudtam pontosan jegyezni. Valami olyasmiről kéne hogy szóljon, hogy egy vitának nem szabad rögtön verekedéssé fajulnia.

Szerintem ez szemétség. Miért nem irat a tanárnő Alival meg Alexanderrel is dolgozatot? Például arról, hogy nem illik kigúnyolni meg kinevetni az osztálytársunkat.


Október 3.

Az anyu október 15-től dr. Prikopánál fog dolgozni, én pedig minden délután a Suziéknál leszek. Hétfőtől péntekig.

Csuda klassz lesz! Az anyu és a Suzi mamája beszélték meg egymással a dolgot.

Úgy örülök!


Október 4.

A tanárnő el akarta kérni tőlem azt a hülye fogalmazást. Mondtam, hogy otthon felejtettem.

– Rendben van – mondta a tanárnő – akkor behozod holnap.

Mire én azt mondtam, hogy „Sajnos nem lehet. A dolgozat ugyanis otthon maradt, Mödlbergben.” Azt mondtam a tanárnőnek, hogy tegnap rögtön a suli után hazamentünk az apuval Mödlbergbe, és csak ma reggel jöttünk vissza Bécsbe.

A tanárnő hitt volna nekem, de akkor az a hülye liba Andrea a hátam mögött jó hangosan beszólt, hogy valami jobb kifogás nem jut az eszedbe?

Erre a tanárnő is furcsán kezdett méregetni, de nem szólt semmit.


Azt a Hubatkalányt úgy hívják, hogy Sophie. Egy évvel idősebb nálam, első szakközépbe jár.

Mondtam, hogy én meg első gimibe. Nem mertem megmondani, hogy csak nyolcadikos vagyok, féltem, hogy akkor nem áll velem szóba. De így se beszélgettünk túl sokat. Csak annyit mon-dott, hogy ne azzal a cipőpasztával pucoljam az anyu cipőit. És hogy énekesnőnek készül. És hogy van egy öccse, akit minden nap el kell hoznia az óvodából. Tövig vannak rágva a körmei.


Október 5.

Hétfőn adtam postára Paulának a piros nyakláncot. Kedden meg kellett kapnia. Ha azonnal postára adta a nagyi láncát, akkor annak szerdán ide kellett volna érnie. Ehhez képest ma péntek van, és annak a hülye láncnak még se híre, se hamva.

Mit csináljak, ha hétfőn se jön meg?

Tegnap este az anyu elővette a pléhdobozt, amiben az ezüst schillingeket tarja. Azt hittem, elájulok!

Szerencsére épp a matekot írtam, és mielőtt az anyu kinyitotta volna a dobozt, gyorsan megmutattam neki a feladatot, és azt mondtam, hogy anyu, nem értem, légyszí, segíts!

Erre az anyu félretette a dobozt és megnézte a matekfüzetem. Csodálkozott, hogy egy ennyire könnyű feladatot nem tudok megoldani, ugyanis véletlenül egy rém egyszerű példára böktem rá. Nem volt időm nehezebbet kiválasztani. Az anyu segített megoldani, én meg úgy tettem, mint aki nem érti. Aztán az anyu vacsorát készített, és a pénzről totál megfeledkezett. A dobozt gyorsan vissza is tettem a fiókba.

Ma reggel megkérdeztem az anyut, hogy mikor lesz végre tévénk.

– Előbb mosógépet kell vennünk – válaszolta, majd sorolni kezdte, mi mindenre van még sokkal nagyobb szükségünk, mint a tévére. Végül azt mondta, hogy talán kapunk egyet a nagyitól karácsonyra.

Karácsonyig még több mint két hónap van hátra.

Kész őrület!


Október 7.

Ma nem tudtam megakadályozni, hogy az anyu megszámolja az ezüst schillingeket. Minden egyes érmét fényesre suvickolt.

– Tizenegy? – morogta – Hogyhogy csak tizenegy?

De nem gyanakodott rám.

Vagy csak úgy tett?

Kicsit furcsán viselkedik.

Vagy csak beképzelem magamnak?


Október 8.

Az anyu ma bent volt a suliban. A nagyszünetben jött be. A folyosón beszélgettek a tanárnővel. Egész szünetben, meg még öt perccel a becsöngetés után is. Hogyhogy az anyu bejön az iskolába, és nekem egy szót se szól róla? És hogyhogy most se mondja el, hogy miről beszéltek?

– Csak tájékozódni akartam – mondja. De hát csak négy hete kezdődött el a tanítás. Az anyu sose szokott négy hét után tájékozódni akarni.

Az a gyanúm, hogy a tanárnő hívatta be. Ezt abból gondolom, hogy a tanárnő egy csöppet sem csodálkozott, amikor meglátta az anyut.

Mi a csudáról beszélgethettek? Mit tudhatott meg rólam az anyu? És mit tudhatott meg rólam a tanárnő?

– Na, mit mondott rólam a tanárnő? – kérdeztem az anyutól.

– Jaj, kisfiam! – sóhajtott az anyu.

– Miért, mi volt? – unszoltam.

– Jaj, kisfiam!– sóhajtott ismét.

Szerintem a büntetés dogámról volt szó. Meg hogy behúztam egyet Alinak meg Alexandernek. De miért nem lehet ezt elmondani nekem? Miért sóhajtozik egyfolytában az anyu? Nem szeretem, amikor ilyen.


Október 9.

A suli után együtt mentünk a Gabival a megállóba. Elmeséltem neki, hogy jövő hétfőtől minden délután a Suziéknál leszek. Erre azt mondta a Gabi, hogy ha nem árulom őt el, akkor elmond nekem egy titkot. Becsszóra megesküdtem neki.

Nagyon szemét titok volt!

Azt állítja, hogy a Suzi ki nem állhat engem, és hogy minden délután egy másik gyerekhez fog átmenni, csak hogy ne kelljen velem lennie. Csak csütörtökön marad otthon, mert akkor szokott jönni Ali, és az majd jól ellátja a bajomat.

A Gabi megesküdött, hogy a színtiszta igazat mondja. A Martintól tudja, a Martin meg Alexandertől.

– Hazudsz! – mondtam a Gabinak.

– Majd csak figyelj hétfőn, hogy nem hazudok! – válaszolta.

Délben mindent el akartam mesélni az anyunak, de ő nem akar velem szóba állni. Szó nélkül tette ki a tányéromra a túrós tésztát, és meg se kérdezte, hogy mi volt a suliban.

Fogalmam sincs, hogy mi baja. Ha azért haragudna, amit a tanárnőtől hallott, akkor már tegnap se beszélt volna velem. Ebéd után aztán megkérdeztem:

– Anyu, mi bajod?

Erre megint sóhajtott, és azt mondta:

– Előbb írd meg a leckédet, aztán leülünk és elbeszélgetünk egy s másról.

Ez nagyon barátságtalanul hangzott. Kicsit később, épp kint voltam a konyhában, egy rongyot kerestem, mert összefestékeztem az íróasztalt, amikor véletlenül belenéztem az anyu táskájába. Egy képeslap kandikált ki belőle. Egy kislány volt rajta egy kutyával. Nagyon érdekelt a kutya, és kivettem a táskából a lapot, hogy megnézzem. Kíváncsi voltam, hogy ki ír az anyunak ilyen lapot. A lap nekem szólt, és Paula írta.

„Kedves Paul! – állt a képeslap hátoldalán – Köszönöm a piros nyakláncot. Tényleg szebb, mint a barna. De sajnos a barnát nem tudom neked visszaküldeni, mert elszakadt. Kint a mezőn. Csak öt láncszemet találtam meg belőle. Kéred őket? Paula.” Szóval az anyu mindent tud!

Lelépek itthonról!

Csak a naplót viszem magammal, nehogy az anyu beleolvasson. És jegyekre elég lesz egy ötvenes a dobozból. Megvárom, amíg az anyu vécére megy, és kiveszem a vastag pulcsimat a fiókból. Most ugyan meleg van, de elég hosszú az út hazáig.

Linzben ülök a váróteremben, és a vonatra várok. Már este fél nyolc van. Egyáltalán nem ismerem ki magam. A pályaudvar előtt van egy nagy tér, de onnan nem megy busz Königswiesenbe. Megkérdeztem egy nénit, azt mondta, hogy az információnál érdeklődjem. Megtaláltam az információt. A bácsi megmondta, hogy melyik utcából indul a busz. Nem jegyeztem meg az utca nevét, mert rögtön hozzátette, hogy ma este már nincs busz, csak holnap reggel.

Aztán megkérdezte, hogy egyedül akarok-e Königswiesenbe menni. Meg hogy mit keresek a pályaudvaron.

Most mit csináljak? Itt olyan büdös van! Minden csupa kosz, és velem szemben két részeg ül. Előbb-utóbb biztos jön valaki és megkérdezi, hogyhogy még nem vagyok ágyban.

Stoppal is mehetek. De nem tudom, hogy melyik irányban van Mödlberg.

És a város közepén nem lehet stoppolni. Ki kell mennem a város szélére. Vagy szálljak föl egy vonatra, és menjek vissza Bécsbe?

Megvan! Megnézem a menetrendet, hogy melyik vonat megy Amstettenbe. Amstetten közelebb esik Mödlberghez, mint Linz. És Amstetten sokkal kisebb, mint Linz. Ott tutira megtalálom a Mödlbergbe vezető utat. És ott már stoppolni is tudok.


Október 12.

Vettünk tévét. Állítólag a kábelt is be fogják vezetni és akkor tíz programot lehet majd fogni.

Jövő héttől újra kapok az anyutól zsebpénzt. Úgy, mint régen, minden héten húsz schillinget. Miért nem szóltam, kérdezte. Ő teljesen elfelejtette, mert úgy tele van a feje.

Vajon levonja a zsebpénzemből, amit kivettem a fiókból? Vagy részletenként fogja? Hetente öt schillinget? Tizenöt schillingből is ki tudok jönni.

A Gabi mégiscsak hazudott! Ma a suliban azt mondta nekem a Suzi, hogy majd hétfőn, ha nálunk leszel…

Nem mondana ilyet, ha minden délután el akarna miattam menni otthonról. Egyébként Ali is náluk lesz. Nem bírom Alit. Nem mintha ő rajongana értem. Bár tegnap, ahogy álltak a Suzival a megállóban, Ali utánam integetett.