Az olajbarna iskolakapu mellett, az egérszürke falon egy vitrin lógott, az 1/A, 1/B, 1/C és 1/D osztályok ábécérendbe szedett névsorával.
– Na, csillagom? – kérdezte anya. – Együtt a díszes társaság, ahogy az igazgató néni megígérte?
Anya rövidlátó volt, és nem volt rajta szemüveg. Szemüveg nélkül pedig csak a lóbetűs feliratokat tudta elolvasni.
– Ezek nem komplettek! – mondta Suzi lábujjhegyen pipiskedve, az ablaküvegre tapadva. – Ezek azt hiszik, zsiráfnyakam van. Mégis mit képzelnek, milyen magas egy tízéves gyerek?
– Azért törpe se vagy, csillagom – mondta anya, és mélyet sóhajtott. – Nem kell folyton túlzásokba esni.
– De hiszen ugrálnom kell, hogy el tudjam olvasni az „A” betűvel kezdődő neveket, ha nem látnád – mondta Suzi, és a nyomaték kedvéért föl-le ugrált a vitrin előtt, mint a pingponglabda.
Rögtön tudtam, gondolta magában. Mit várok ezektől, ha már úgy kezdik, hogy egy átlagnövésű gyereknek ki kell tekernie a nyakát ahhoz, hogy legalább a „z” betűsöket el tudja olvasni. Na, kösz!
– Na, csillagom? – kérdezte újra anya.
Suzi abbahagyta az ugrálást. Igaz ugyan, hogy pontosan el tudta olvasni a volt osztálytársai nevét az 1/C alatti névsorban, és az ő neve is rajta volt úgy, ahogy azt az igazgató néni megígérte, de azért durcásan odavetette anyának: – Hogy tudnám elolvasni? Ahhoz előbb létrát kéne hozatni a tűzoltóságtól.
– Hozzád aztán erős idegek kellenek – húzta föl anya sóhajtva a jobb szemöldökét és a szája bal felső szélét.
Mindig így csinált, ha valamiért nagyon elégedetlen volt Suzival.
– Hát nem mondhatnám, hogy túlzottan gyerekközpontú volna a kiszolgálás – erősködött Suzi a homlokát böködve. – Alsóban bezzeg minden kiírás megfelelő magasságban lógott. Az alsós tanárnőnk valahogy sose gondolta azt, hogy kétméteres óriások volnánk.
– Csökönyös szamár! – mondta anya, és előkotorta a táskájából a szemüvegét, hogy szemügyre vegye a feliratot.
Miután elolvasta, levette és visszatette a táskájába.
– Na jól van, minden rendben – állapította meg elégedetten. – Mind az 1/C-be fogtok járni. A Gabi, az Ulli, a Martin, a Michi, a Verena. Meg Paul is. Gratulálok!
Suzi sarkon fordult, és durcásan elindult.
Anya megint sóhajtott, ezúttal szándékosan és hangosan. Aztán odalépett Suzihoz.
– Most meg mi bajod? – kérdezte. – Azt hittem, benőtt végre a fejed lágya.
– Benőtt – vetette oda foghegyről Suzi.
– Egy frászt nőtt be! – rázta a fejét anya. – Ugyanolyan kis butuska vagy.
– Hát, ha kis butuska vagyok, meg nem nőtt be a fejem lágya – rikácsolt Suzi –, akkor minek küldtök gimnáziumba?
– Azért, mert jeles tanuló vagy, és csupa ötös a bizonyítványod – felelte anya.
– És mégis butuska vagyok meg agyalágyult? – nézett farkasszemet Suzi anyával.
– Pontosan tudod, hogy hogyan értettem – nézett anya farkasszemet Suzival.
– Te is pontosan tudod, hogy én hogyan értettem! – nyelvelt Suzi.
– Csillagom – mondta anya, szemmel láthatólag türtőztetve magát. – Már ezerszer elmagyaráztuk, hogy csak jót akarunk neked.
– Én is csak jót akarok magamnak – mondta Suzi, szemmel láthatólag csöppet sem türtőztetve magát. – Ezerszer elmagyaráztam nektek. De ha akarod, még ezerszer elmagyarázom: nem akarok gimnáziumba járni. Világos? Nem akarok!! Szakiskolába {Érettségit nem adó középiskola} akarok járni! Egy osztályba Alival és Alexanderrel!
Suzi a nyomaték kedvéért még toppantott is a lábával.
– Juszt se fogok tanulni, és juszt is meg fogok bukni, és akkor majd jól kirúgnak. Haljak meg, ha nem így lesz!
– Jaj, jaj, csillagom, micsoda gyerekes fenyegetések ezek – csóválta fejét anya, és Suzi vállára akarta tenni a kezét.
De Suzi kitért előle.
– Komolyan mondtam! – kiabálta. – Úgy éljek!
Azzal elrohant és meg se állt a Beserl parkig.
Sok a szöveg, gondolta magában. Úgyis minden le van rendezve. Anyáék eldöntötték, hogy gimibe dugnak, kész, passz, el van sikálva. Mit számít nekik, hogy én mit akarok?! De majd én megmutatom nekik! Fognak még csodálkozni! Ilyen könnyen azért nem bánnak el velem, úgy éljek!
A park előtt, a kereszteződésben aztán megállt, mert épp pirosra váltott a lámpa. Hátrafordult, és anyát kereste. De akárhogy is forgatta a fejét, sehol se látta. Biztos befordult valamelyik utcába, vont vállat Suzi.
De azért érzett egy kis csalódottságot. Nem ezt várta. Azt várta, hogy anya majd lohol utána, és a bocsánatáért esedezik, valahogy így: Jól van, csillagom, hát ha ennyire nem szeretnél gimnáziumba menni, akkor nem erőltetünk. Nekünk apáddal teljesen mindegy, hova jársz, lényeg, hogy jól érezd magad, csillagom!
A lámpa közben sárgára váltott, aztán zöldre, aztán megint pirosra, megint sárgára, megint zöldre, de Suzi csak állt mozdulatlanul a kereszteződésben. Lehet, hogy mégse fordult be valamelyik utcába? Aha, gondolta magában, biztos bement az édességboltba csokiért hogy kiengesztelje őt. Belátta, hogy ilyet nem tehetnek vele, nem kényszeríthetik akarata ellenére gimnáziumba.
Így hát Suzi az édességbolt ajtaját fixírozta. A boltból előbb két gyerek jött ki, aztán egy férfi, karján kisgyerekkel, aztán hosszú szünet. Ennyi ideig csak nem tarthat a csokivásárlás, gondolta magában. Ennyi idő alatt egy egész teherautóra való csokit lehet vásárolni.
De akkor hová a bánatba tűnhetett?
Suzi megvárta, amíg ismét zöldre vált a lámpa, aztán átment a túloldalra. Ez nagyon nem volt szép anyától, gondolta magában. Nagyon, nagyon, nagyon nem volt szép!!! Egyszerűen csak úgy itt hagy engem, kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy törődjön velem!
Suzi megállt egy kirakat előtt, és a konzervdobozokat, az árcédulákat meg a borosüvegeket bámulta. Most mit csináljak, kesergett magában. Hová menjek? Haza semmiképp sem! Ott egy kőszívű anya lakik, aki fittyet hány az ő gondjaira. Csak nyaggatni tudja őt, hogy így a gimnázium, meg úgy az érettségi, meg a többi, unalomig ismert nóta.
A következő utcasarkon észrevett egy telefonfülkét. Fölhívom Alexandert! – csillant föl a szeme. Gyorsan bement a fülkébe, pénzt kotorászott elő a zsebéből, és föltárcsázta Alexander számát.
– Csókolom, Alexander otthon van? – kérdezte Alexander mamáját.
– Nincs, drágám – hangzott a válasz. – Elment az apukájával. Úgy tudom, nem is jön haza, hanem egyenesen a parkba megy, ahol találkozni fogtok. Legalábbis valami ilyesmit mondott az apjának, hogy hazafelé menet tegye ki őt a parknál. A biciklihez vesznek valami alkatrészt, mert megint elromlott.
Suzi megköszönte a kimerítő felvilágosítást, letette a kagylót, és kilépett a fülkéből.
Akkor most hová, gondolta magában. Megvan! Az Aliékhoz megyek! De rögtön eszébe jutott, hogy Ali sincs ma otthon, mert az unokatestvérének van a születésnapja.
– Ezt a pechet… – sóhajtott Suzi. Előkereste a maradék apróját, bement a fagyizóba, aztán még beugrott egy kicsit a könyvtárba. A könyvtáros hölgy mindig örült neki, akkor is, ha aznap épp nem volt gyerekkönyv kölcsönzés.
Suzi már a park bejáratából látta, hogy a pad az orgonabokrok között, ahol találkozni szoktak, még üres. Pedig milyen sok időt eltraccsolt a könyvtárban. Öt perccel múlt három, mire kijött onnan. Most pedig tíz perccel múlt három.
Már megint ő az első. Már megint a fiúk késnek. Mindig neki kell várnia. Oké, az Alinak van mentsége, mert folyton pesztrálnia kell valamelyik kistestvérét. Vagy rásózzák a szülei a házimunkát. Ali mos, főz, takarít, bevásárol, ablakot pucol, sőt, még vasal is! És a múltkor, amikor fönt volt náluk, épp befőzött. De igaziból! Befőttesgumival, celofánpapírral, ahogy kell. Befőzni még az anyu se szokott. Azt mondja, az ilyen pepecselésre sajnos nincs ideje. Ma pedig, amikor az unokatesójának van a szülinapja, végképp nem haragudhat rá. Az ilyen szülinapi bulik sokáig elhúzódhatnak.
De hol lehet Alexander? Annak semmi dolga. Az még egy vajas kenyeret se kent meg soha életében. Annak az anyukája a nap huszonnégy órájában egyebet se csinál, mint elöl-hátul kiszolgálja. Ő meg csak folyton ábrándozik és piszmog, és sose néz az órára. Viszont órákig képes a klotyón dekkolni, és képregényt olvasni. Még karórája sincs, azt mondja, az órák idegesítik. És aztán, amikor késve megérkezik, akkor csodálkozik, hogy már mindenki ott van.
Suzi leroskadt a padra. Fölemelte a lábát, kirázta a jobb szandáljából a homokot, és a nagylábujjával vonalakat húzott a kavicsba. Öt, nyílegyenes, párhuzamos vonalat. Az ötödik vonal után nyomtatott nagybetűkkel odaírta: FÚJ. Az öt vonal az öt napot jelentette, ami még hátravolt a szünidőből, a FÚJ pedig az iskolakezdést.
Hirtelen árnyék vetődött a feliratra. Suzi hátrafordult. Na végre, akarta éppen mondani, de a torkán akadt a szó. Mert nem Ali állt a háta mögött, és nem is Alexander, hanem egy volt iskolatársnője, Dióskifli.
Hogy Dióskiflit valójában hogy hívták, arról fogalma sem volt. Dióskifli a párhuzamos osztályba járt, a 4/A-ba. Dióskifli sovány volt, mint a gebe, az orra formátlan, mint egy krumpli, és a szeme jó nagyra nőtt szódásüveg szemüvege mögött. Suzi soha életében nem beszélgetett még vele, csak mindig őszinte csodálattal bámulta őt messziről a szünetekben, ahogy sorra tünteti el a szájában a diós kifliket.
Dióskifli onnan kapta a nevét, hogy élő ember nem látta még őt mást enni, mint diós kiflit. Abból viszont egymás után többet is képes volt befalni.
Paul égre-földre esküdözött, hogy a Dióskifli papájának dióskifli-gyára van, és mert irtó zsugori az öreg, az összes diós kiflit, amit elszúrtak a sütésnél, mert vagy túl világosra sikerültek, vagy túl sötétre, vagy túl egyenesre, vagy túl görbére, azt mind hazaviszi a családjának. Ezért otthon mindenkinek diós kiflit kell ennie, éjjel-nappal. És a maradék diós kiflikből dióskifli-pörköltet meg dióskifli-levest meg dióskifli-felfújtat csinál a mamája. És a karácsonyfájukon is csak diós kiflik lógnak. És természetesen húsvétkor is diós kifli náluk az ünnepi eledel.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy amikor Paul égre-földre megesküszik valamire, abból rendszerint egyetlen szó sem igaz. A helyzet nyilván az, hogy a Dióskifli szereti a diós kiflit. Az Ali is naponta megeszik két savanyú uborkát, már hosszú évek óta. Különben is, ki hallott már olyat, hogy valakinek dióskifli-gyára legyen. És azok a diós kiflik, amiket a Dióskifli megeszik, nem is túl világosak, meg túl sötétek, meg túl egyenesek, meg túl görbék, hanem teljesen normális diós kiflik. Paul egyszerűen egy nagy mesemondó, aki így akarja fölhívni magára a figyelmet.
– Figyuzz! – szólalt meg Dióskifli. – Én is az 1/C-be fogok járni.
Suzi elmélyülve bámulta a lábujjait.
– Én vagyok az egyetlen a régi osztályomból, aki a C-be fog járni – folytatta. – A többiek mind B-sek lesznek. Az anyu be is ment a suliba szólni, de azt mondták neki, hogy nem lehetnek tekintettel minden egyes kívánságra, és hogy most már nem lehet változtatni, mert betelt a létszám.
Dióskifli odaült Suzi mellé.
– Van már padszomszédod? – kérdezte.
– Pillanatnyilag te vagy az – vetette oda mogorván Suzi.
Bosszantotta, hogy Dióskifli csak úgy uk-muk-fukk odaül mellé, meg se kérdezi, hogy szabad-e.
– A sulira értettem – mondta Dióskifli. – Hogy van-e már a suliban padszomszédod.
Dióskifli szorosan Suzi mellé csúszott.
– Mert ha nem, akkor mi ketten ülhetnénk egymás mellett.
– Te meg én? – kérdezte Suzi tágra nyílt szemmel és kicsit odébb csúszott.
Nem volt hozzászokva az ilyen tolakodó viselkedéshez.
– Persze csak akkor, ha nincs kifogásod ellene – vont vállat Dióskifli a homlokát ráncolva.
Suzi a meztelen sarkával szétkente a vonalakat meg a feliratot.
– Felőlem… – vonta meg a vállát.
Miért is ne, gondolta magában. Végtére is azokat az osztálytársaimat sem bírom, akikkel lesz szerencsém ősztől ismét egy osztályba járni. Dióskifli sem rosszabb a többinél.
– Ez komoly? – kérdezte Dióskifli, mert biztosra akart menni. – Vagy csak úgy mondod?
Suzi dühödten bólogatott.
Dióskiflivel madarat lehetett volna fogatni. A szemei úgy csillogtak a szódásüveg mögött, mint a karácsonyfagömbök, a drágábbik fajtából.
– Akkor szerdán – mondta Dióskifli. – A suli előtt várlak. Hogy együtt mehessünk be az osztályba. Na cső, rohannom kell – mondta, és fölállt. – Fuvolaórám van, és még haza kell mennem a fuvoláért. És ha elkésem az óráról, akkor a tanárnő befúj az anyunál, és akkor megkapom a magamét.
Dióskifli, mint egy bakkecske, egyet balra ugrott, egyet jobbra, egyet keresztbe, és így ide-oda ugrándozva távozott a parkból.
Szóval fuvolára jár, gondolta magában Suzi. Sejthettem volna. Nyilván szorgalmi feladatokat is ír, és sormintákat rajzol a lecke végére. És csendre inti az embert, ha dumcsizni támad kedve az órán. És elhúzza a füzetét, ha valaki le akarja másolni a leckéjét, merthogy nem szabad másolni. És nyilván kézimunkából is ötöse van, de persze igazi, nem olyan, mint amit egyébként az ember anyukája érdemelne. És biztos ötujjas kesztyűt is tud kötni, de nem ám olyat, hogy az öt ujja tízfelé áll.
És még csak azt se tudom, hogy hogy hívják ezt a bányarémet, aki a padszomszédom lesz, gondolta magában Suzi, miközben meztelen talpával a kavicsokat kotorta. Á, különben is tökmindegy… Megette a fene az egészet!
Levakarta a talpáról a kavicsokat, meg amennyire lehetett, a homokot, és visszabújt a szandáljába. A legszívesebben sírva fakadt volna, de összeszedte magát, és hősiesen nyeldekelte a könnyeit. Már csak az hiányozna, hogy bőgni lássák a fiúk, gondolta magában.
Ha sírni kell, akkor csak otthon, az ágyban, a takaró alatt, végtelen magányban. Vagy a klotyón gubbasztva. De semmi esetre sem nyilvános helyen, a barátai előtt.
Ezt a szigorú szabályt egyébként Suzi csak önmagára alkalmazta. A barátai kényükre-kedvükre zokoghattak előtte. Olyankor sajnálgatta és vigasztalta őket.
Már majdnem fél négy volt, amikor végre felbukkant Ali és Alexander. Már a parkkapuból integettek neki. Roppant jókedvűnek látszottak. Suzi roppant rosszkedvűen integetett vissza.
– Valami gáz van? – kérdezte Alexander, amikor a padhoz értek.
– Mintha citromba haraptál volna. – mondta az Ali.
– Semmi bajom. – felelte mogorván Suzi.
A fiúk lehuppantak Suzi mellé a padra. Egyikük jobbról, másikuk balról. Alexander átkarolta Suzi vállát.
– Elmentem érte – bökött Ali Alexanderre. – Különben még mindig a biciklijét buherálná. Egyszerűen nincs időérzéke.
– Semmi vész… – mondta Suzi, és mosolyogni próbált.
– Figyuzz, kiscsaj! – szólt Alexander. – Elugrunk egy kicsit fürdeni.
Alexander fölnézett a ragyogó, kék égre.
– Ki tudja, lehet, hogy ez az utolsó szép napunk a nyáron – mondta. – Ki kell használni a jó időt. Azt mondják, éjjel befelhősödik, és holnap esni fog. Aztán meg farkasordító hideg jön.
– Most fürdeni? – kérdezte Suzi. – Mire kiérünk a strandra, már rég bezárt. Ahhoz korábban kellett volna elindulni.
– Csak ide megyünk a gyerekusziba – mondta Ali, a mutatóujját Suzi bordái közé nyomva.
– Na, ne legyél már olyan kedvetlen! – csapott Alexander Suzi térdére.
– A kismedencébe, a pólyások közé? – fintorgott Suzi.
– Miért, mi van abban? Talán félsz tőlük? Ne félj, nem harapnak – mondta Alexander, és csattogtatta a fogát.
– Előbb még haza kéne mennem a fürdőruhámért – mondta Suzi amihez semmi kedvem. Odahaza áll a bál.
– Minek oda fürdőruha? – kérdezte Ali. – Nálunk sincs fürdőcucc! Az egész csak most jutott az eszünkbe. Majd alsógatyában leszünk.
– De nem mehetek így, felsőrész nélkül – mutatott Suzi a felsőtestére.
– Haha, ez jó! – nyerített Ali. – Azt mondja, hogy felsőrészre van szüksége. Anélkül nem mehet a kismedencébe! Hát ilyen nincs!
– Merthogy kint van a cicije! – nyerített az Alexander is.
– Akkor nekem is szükségem van felsőrészre – gurgulázott Ali, és úgy röhögött, hogy majdnem leesett a padról. – Ekkora cicim nekem is van.
Amiben igaza is volt, mert nyáron fölszedett vagy három kilót, és ebből legalább húsz deka zsírpárna a mellére rakódott.
– Ha azt hiszed, hogy nagy ciciket akarok, te ló – böködte Suzi a homlokát –, akkor nagyon tévedsz! Egyáltalán nem hiányzik, hogy itt elöl himbálóddzon nekem valami. Úgy éljek!
– Különben is le vagy maradva egy kanyarral – tájékoztatta Alexander. – A nők ma már ekkora csücsökkel is felső nélkül napoznak – mutatta, a kezeit kábé fél méterre eltartva a felsőtestétől. – Ez ma már megengedett. Még az anyám is felső nélkül szokott bronzolni a strandon.
– A helyzet ugyanis a következő – magyarázta az Ali. – Ha van valamid, akkor megmutatod. Ha nincs semmid, akkor eltakarod.
A két fiú úgy nyerített, mint egy egész istálló. Egymás térdét csapkodták, potyogtak a könnyeik a röhögéstől, az arcuk tiszta vörös volt a megerőltetéstől.
– Kac, kac, nagyon vicces… – mondta Suzi savanyúan.
Úgy ült ott köztük, mint aki karót nyelt.
Elsőként Ali tért magához. Abbahagyta a nyerítést, letörölte a könnyeit, és odaszólt a barátjának.
– Kapd össze magad, haver, különben ki leszünk rúgva, és még a suliban se lesz hajlandó mellénk ülni a kisasszony. Aztán majd lapíthatsz a kóró Schestak mellett.
Erre Alexander is abbahagyta a röhögést.
– Bocs – mondta. – Nem volt komoly.
Téma ugrik, gondolta magában Suzi, és hirtelen fölugrott.
– Akkor most mi van? – kiabált. – Akkor most megyünk, vagy nem?! Ha nem sietünk, még a végén bezárnak. Na, gyertek, mi lesz már!
Suzinak persze a legkevésbé sem volt sürgős a strand, pláne a kismedence. Csak innen akart sürgősen eltűnni. Mert ha maradnak, végre színt kéne vallania. Hogy ami őt illeti, nem ül senki mellé, hiszen nem is fog velük egy iskolába járni, mivel ő gimnáziumba fog járni. És erről a témáról momentán képtelen volt beszélni, egyszerűen képtelen, majd holnap, gondolta magában. Addig kitalálja, hogy hogyan adja be a fiúknak a dolgot.
Az Ali és az Alexander ugyanis váltig úgy tudták, hogy egy osztályba fognak járni Suzival a szakiskolába. Efelől nem volt semmi kétségük. A tavasszal, amikor a továbbtanulásról beszélgettek, Suzi említette ugyan, hogy bekavartak a szülei, de azt állította, hogy semmi gond, majd ő elintézi.
„Tudod, mikor! – mondta akkor Suzi. – Álmomban se gondolok a gimire. Kertész akarok lenni vagy asztalos. Vagy távolságibusz-vezető. Ahhoz meg bőven elég a szakiskola.”
Még biziosztáskor is, amikor Suzi tiszta kitűnő lett, és a tanárnő azt mondta, hogy meg van róla győződve, hogy Suzi a gimnáziumban is megállja majd a helyét, Suzi még akkor is tiltakozott.
„Kit érdekel az öreglány véleménye? Az a lényeg, hogy én mit akarok.”
És mivel ez eddig be is vált, mert a szülei mindig beadták a derekukat, ha Suzi nagyon erőszakoskodott, így most se kételkedtek a szavaiban. És ahányszor szóba jött a téma, Suzi soha, egyetlen szóval sem említette, hogy még mindig makacskodnak a szülei.
Őszintén szólva, maga Suzi se értette, hogy miért nem meri bevallani az igazságot a barátainak. Már vagy tízszer elhatározta, hogy elmond mindent, aztán mégse merte. Talán, mert úgy gondolta, amiről nem beszélünk, az nincs. És ami nincs, arról minek beszélni!
Vasárnap reggel apa a szokottnál is vidámabban ébredt. Igaz, hogy különben se volt rá jellemző a rosszkedv, de azért ez a kirívó jókedv sem volt általános nála. Apa a konyhában állt, reggelit készített, és közben dudorászott. Szép hangja volt, nem énekelt hamisan. Végtére is gyerekkorában kórusban énekelt!
Suzi az ágyban lustálkodott, apa dudorászását hallgatta, és közben arra gondolt, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom. Most kell lecsapni apára! Ki kell használni a jókedvét. Ráadásul anya még alszik, így nem tud belebeszélni.
Suzi tehát gyorsan fölkelt, és kiment a konyhába. Apa épp szünetet iktatott az éneklésbe, és költői képességeit fitogtatta.
– Micsoda szerencse egy ilyen szép reggelecske!
Meg:
– Haboskávét parancsol a Suzi, vagy kakaóért akar-e nyúzni? Kér-e esetleg gyümölcslevet netán finom lekváros kenyeret? Hallom gyomrod hogyan kordul, apád máris térül-fordul.
Mire Suzi:
– Kedvencem a kakaó, habbal a tetején, ó! De ne sok cukorral, mert hizlal.
Hm, gondolta Suzi, ez még kínrímnek is húzós.
Aztán odament a mosogatóhoz, és nekiállt mosogatni. Érdekes, hogy apa konyhai ténykedése nyomán rendszeresen megsokszorozódott a koszos edények száma. Suzi utált mosogatni. Az összes háztartási munka közül, amit időnként kénytelen volt elvégezni, a mosogatást utálta a legjobban.
De, gondolta magában, a cél érdekében mindent. Apát az ilyen apró gesztusokkal lehet a legkönnyebben levenni a lábáról. Apa úgy elolvadt a kedvességtől, figyelmességtől, mint a vaj. Az anyu, az más volt. Vele remekül lehetett veszekedni, ordítozni, asztalt csapkodni.
Apa nem volt vevő az ilyen kiborulásokra. Apa utálta a „női hisztit”, és erőszakkal nem lehetett rávenni semmire, csak babusgatással meg simogatással. Így aztán Suzi, bár momentán mi sem állt távolabb tőle, mint a jókedv, megkockáztatott egy erőtlen mosolyt, miközben rendíthetetlen igyekezettel próbálta a makacs szennyeződéseket a reklámokban látott módon seperc alatt eltávolítani az edényekről.
Apa épp a tükörtojással bíbelődött, amikor Suzi elérkezettnek látta az időt.
– Apuci, édes – csilingelt Suzi. – Belehalok, ha nem járhatok szakiskolába.
– Mit mondtál, csillagom? – kérdezte apa, miközben a serpenyőt rázogatta. – Úgy serceg a zsír, egy szót sem értettem.
Suzi elzárta a vízcsapot.
– Azt, hogy belehalok, ha nem járhatok szakiskolába…!– ismételte meg, most már sokkal ingerültebben.
Fogok én itt csilingelni neki, amikor apa nem hallja meg, hogy közelgő halálomról beszélek – gondolta Suzi.
Apa levette a serpenyőt a tűzről.
– Igen, anyád említette, hogy még mindig ragaszkodsz ehhez az őrültséghez – mondta, és a konyhaasztalra tette a tojásosserpenyőt. – Kérsz tükörtojást? – kérdezte.
– Kösz, nem enni szeretnék, hanem valami fontosról beszélni veled – felelte Suzi.
Roppantul igyekezett megint csilingelni, de folyton megbicsaklott a hangja. Érezte, ahogy a harag és a keserűség egyre jobban fojtogatja a torkát. Mit jön itt apa a tükörtojással, amikor az élete forog kockán? Vagy tényleg azt hiszi, hogy tükörtojással le lehet venni őt a lábáról?
– És ez nem őrültség – mondta Suzi. – Jól meggondoltam a dolgot. Asztalos akarok lenni vagy kertész. Vagy távolságibusz-vezető.
– Amikor én annyi idős voltam, mint most te, drágám, operaénekes akartam lenni – vágott közbe apa. – Aztán egy évvel később meg pilóta. Amit az ember tízéves korában elhatároz, az nem sokat számít, hidd el nekem.
– De attól még járhatok szakiskolába – makacskodott Suzi. – És aztán majd negyedikben…
– Lárifári! – vágott megint közbe apa. – Egyszerűen egy osztályba akarsz járni az Alival meg az Alexanderrel, erről van szó.
– Nem is! – tiltakozott hevesen Suzi. – Én csak…
– Dehogynem! – vágott megint a szavába apa. – Pontosan erről van szó, és ez roppant gyerekes indok.
Apa kést, villát vett elő, és falatozni kezdett.
– A barátság nem azt jelenti, hogy az ember egész nap együtt van a barátaival – mondta evés közben. – Én sem dolgozom egy munkahelyen az Ottó bácsival.
Hát ez nagyon buta összehasonlítás volt, gondolta magában Suzi, de persze nem mondta hangosan, hiszen ő egy jól nevelt kislány.
– Ha vége a barátságotoknak pusztán azért, mert nem jártok egy iskolába – mondta apa, miközben nagy igyekezettel próbálta a villájával a tükörtojás remegő sárgáját és a fehérjét egyszerre a szájához egyensúlyozni –, akkor az nem is volt igazi barátság.
A mutatvány sajnos nem sikerült, mert a tükörtojás az utolsó pillanatban leesett a villáról, és apa nadrágján landolt, onnan pedig szép lassan a padlóra csöpögött. Suzi hozott egy felmosórongyot, buzgón szétkente a tojást apa nadrágján, és összemaszatolta a követ.
– Hagyd csak! – mondta apa. – Ez csak egy öreg házinadrág.
– Nem értesz meg engem – mondta Suzi végtelen keserűséggel a hangjában.
Odalépett a mosogatóhoz, kinyitotta a csapot, alátartotta a koszos rongyot, minek következtében habos víz fröcskölt szét a konyhában, és most már apa ingje is tiszta – jobban mondva koszos – víz lett.
De apa lazán vette a dolgot.
– Dehogynem értelek! – felelte, és félretolta a tányérját.
– Most akkor nyisd ki jól a füledet, csillagom, mert mesélni akarok neked valamit – mondta aztán. – Emlékszel, ugye, az Erika nénédre? Na, szóval Erika nénéd húsz évvel ezelőtt azt mondta a te nagyapádnak, hogy nem akar gimnáziumba menni, fodrász akar lenni. És a nagyapád hitt neki. És Erika nénéd fodrász lett, és azóta egyfolytában panaszkodik, hogy mennyire megbánta, és folyton szemrehányást tesz a nagyapádnak, hogy miért nem volt helyén az esze, hogy miért hallgatott rá, és hogy miatta rontotta el az életét.
Apa fölállt, odalépett Suzihoz, egy puszit nyomott az orrára, s ezzel zárta le a vitát:
– De nekem a helyén van az eszem, és nem fogom hagyni, hogy miattam elrontsd az életed! – Azzal kimasírozott a konyhából, és dudorászva bevonult a fürdőszobába.
– Az én kádam az én váram, trallala, trallala – hallatszott a fürdőkádból.
Suzi mélységesen csalódottan ment vissza a szobájába, és rávetette magát az ágyra.
Még kakaót se kaptam, pedig megígérte, gondolta keserűen. És én hülye, még azt hittem, hogy az anyuék különbek a többi szülőnél. Hát nem! Egyáltalán nem!
Suzi ebédig ki se dugta az orrát a szobájából. Csak feküdt az ágyon, és a plafont bámulta. Csak amikor anya benyitott hozzá, és vidám hangon, mintha mi sem történt volna, közölte vele, hogy tálalva van, csak akkor döbbent rá, hogy milyen éhes. Amin persze nem volt semmi csodálkoznivaló, hiszen tegnap este óta egyetlen falatot se evett.
Suzit mégis megdöbbentette ez a felismerés. Hogy lehet az, hogy éhes? Amikor boldogtalan?? Eddig úgy tudta, hogy aki boldogtalan, az gondolni se bír az evésre.
Suzi föltápászkodott az ágyról, odament az öreg macijához, aki az ablaknál, egy kosárban pihent, magához ölelte, és a fülébe suttogott.
– Benne vagyok a pácban, macikám, nyakig benne…
A maci megértőn brummogott.
– Mindjárt jövök! – mondta aztán a macinak. – Csak előbb kajálok valamit.
Suzi épp hozzáfogott a rántott húshoz, amikor az előszobában megszólalt a telefon.
– Biztos téged keresnek, csillagom – szólt anya.
Suzi a telefonhoz szaladt, és felkapta a kagylót.
– Figyelj, Suzi – üvöltött Alexander a telefonba –, épp most volt nálam Ali és azt mondta, hogy most találkozott Paullal, és Paul azt mondta, hogy ti osztálytársak lesztek a gimiben, és hogy ez ezer százalék, és hogy az Ali egy tahó bunkó, ha nem hisz neki. És öt euróban fogadtak.
Az Alexander úgy üvöltött, hogy Suzinak csengett a füle.
– Ilyen könnyen még nem kerestünk pénzt, nem igaz…? – nyerített az Alexander. – Persze testvériesen megosztozunk rajta, naná. Az Ali azt mondta Paulnak, hogy legyen kettőkor a parkban, akkor te is lejössz, és jól megmondod neki a magadét.
Alexander abbahagyta a nyerítést, várta, hogy Suzi is mondjon valamit. De Suzi hallgatott.
– Egyébként, ha engem kérdezel, véleményem szerint nem fog lejönni – folytatta Alexander –, mert nem akar lebőgni. Tudod, milyen? Jártatja a száját, aztán amikor rajtakapják valami hazugságon, akkor úgy tesz, mint aki ott se volt. Habár égre-földre megesküdött, hogy lejön. De hát ezt már ismerjük… Na jó, akkor kettőkor, rendicsek?
Suzi nem tudta, hogy mit válaszoljon, és csak hallgatott.
Alexander, a hangjából ítélve, remekül szórakozott a dolgon.
– Hahó, öreglány – mondta. – Ott vagy még?
– Igen – suttogta Suzi elhaló hangon.
– Halló, halló, alig hallak – üvöltött Alexander. – Te hallasz engem?
– Igen – suttogta Suzi elhaló hangon.
– Valami nem stimmel a telefonotokkal – üvöltött Alexander. – Most leteszem. Na csá, akkor kettőkor!
– Csá! – suttogta elhaló hangon Suzi, és letette a kagylót.
Aztán visszaült az asztalhoz, megette a rántott húst, megitta a kólát, aztán csak ült, és bámult maga elé. Most aztán tényleg nyakig benne vagyok, gondolta magában. Most mi a fenét csináljak?
– Ki volt az, csillagom? – kérdezte anya.
Anya elvette Suzi elől az üres tányért, és egy tálka gyümölcssalátát tett elé.
Suzi nem felelt.
– Megsüketült a kisasszony? – kérdezte apa.
– Válaszolj szépen – sürgette anya is –, különben megfájdul a fejem az idegességtől.
– Hiszen tudod, a te csilingelő kacagásod nélkül olyanok vagyunk, mint az elszáradt növény – édelgett apa.
– Hagyjatok végre békén! – kiáltott Suzi, és ellökte a gyümölcssalátás tálkát.
Már nem volt éhes. Tényleg elment az étvágya. Szóval mégis igaz: a boldogtalanság elveszi az étvágyat! Csak az előbb még nem volt ennyire boldogtalan. Azért tudta megenni a rántott húst!
– Egyél, csillagom, direkt neked készítettem! – tolta elé anya a gyümölcssalátát.
De Suzi visszatolta.
– Már így is olyan vagy, mint egy gebe – mondta apa, s visszatolta Suzi elé a gyümölcssalátát.
Suzi megelégelte a tili-tolit, fölugrott, kiszaladt a vécére, és magára zárta az ajtót. Ez volt a lakás egyetlen helyisége, ahol bezárkózhatott. Itt végre nyugta lesz egy ideig.
Ráült a vécékagylóra, könyökét a térdére támasztotta, és állát a kezébe fektette. Ránézett az órájára: negyvenkilenc perc múlva kettő. Negyvenkilenc perc áll a rendelkezésére, hogy kitaláljon valami épkézláb magyarázatot. De hogy lehet az elfogadhatatlanra épkézláb magyarázatot találni? Ahhoz negyvenkilencszer negyvenkilenc perc is kevés lenne, nemhogy összesen negyvenkilenc perc!
Suzi a vécékagylón ücsörögve a negyvenkilencből tizenkilenc értékes percet fecsérelt el arra, hogy semmi se jusson az eszébe. A maradék, értékes harminc percből további kilencet a maci értelmetlen simogatásával töltött, mert ezalatt se jutott semmi az eszébe. Aztán jött anya, és olyan hülyeségekkel zaklatta, hogy ma még nem is mosakodott, és fogat se mosott, és kiterelte őt a fürdőszobába. Mosakodás és fogmosás közben pedig azért volt képtelen gondolkozni, mert anya egyfolytában a tisztaságról meg a foghullásról tartott neki kiselőadást.
Hat perccel kettő előtt Suzi felöltözött. Mire az öltözködéssel végzett, kettő perccel volt kettő előtt. Suzi kilépett a lakásból. Pont kettő volt, mire leért a lépcsőn, és kilépett a kapun.
És még mindig nem talált épkézláb magyarázatot!
A szokott helyen, az orgonabokrok között, a padnál már várta Ali és Alexander. Milyen érdekes, gondolta magában Suzi, ez az első alkalom, hogy pontosak voltak.
És Aliékkal szemben, jó három lépésnyi távolságra, zsebre dugott kézzel, rákvörös arccal, dühtől izzó szemekkel ott állt Paul.
– Itt süllyedjek el, ha nem igaz! – kiabált Paul. – A mamájától tudom. Meg a saját anyámtól. És különben is, minden nap fönt vagyok náluk, majd pont azt nem tudom, hogy hova fog suliba járni!
– Ha-ha-ha – nevetett Ali, és a mutatóujjával a homlokát böködte. – Még hogy minden nap náluk vagy, kacagnom kell! Még sosem láttalak náluk.
– Csak álmodozol, fiacskám – mondta az Alexander.
– Aztán fölébredsz, és bilibe lóg a kezed – tódította az Ali.
– Oké, akkor majdnem minden nap – helyesbített Paul.
– Egyezzünk ki heti egy alkalomban – mondta az Ali.
– De ez az engedmény is csak a mamája miatt van – mondta Alexander. – Mert ha a Suzin múlna, akkor tudod, mikor mehetnél föl hozzájuk!
– Ti teljesen meg vagytok húzatva! – üvöltött torkaszakadtából Paul. – Sétáljatok le a gimihez, és nézzétek meg magatok! Ott lóg a neve az 1/C-sek között, ti nagyon hülyék!
Paul roppant elkeseredettnek látszott.
– Nem értem, miért nem hisztek nekem? – kérdezte kétségbeesetten.
– Mert folyton hazudsz – felelte az Ali.
– Mi a francnak hazudnék, megmondanátok? – üvöltött Paul ökölbe szorított kézzel.
– Te tudod… – vont vállat az Alexander. – Szeretsz hazudni.
– De nem hazudok! – sivított Paul elfúló hangon, és ököllel nekirontott az Alexandernek.
Erre az Ali vállon ragadta Pault, és leteperte a földre, az Alexander meg ráült a lábára, és leszorította. Aztán az Ali kicsavarta a karját, és belenyomta a fejét a kavicsba.
– Most próbálj kalimpálni, kishaver! – mondta elégedetten.
Paul megpróbálta kiszabadítani magát. Rángatta a felsőtestét, hogy kiszabadítsa a karját. De hiába. Rúgkapált, ahogy tudott, de az Alexander nem engedett a szorításból. Csak káromkodni és köpködni tudott, de mivel a köpködéshez nem volt előnyös testhelyzetben, rendre saját magát köpte le, és tiszta nyálas lett a hasán meg a homlokán.
Suzi lassan közelített a verekedő felekhez. Ali vette észre elsőnek.
– Na, kis mesemondóm, most legyen nagy a szád! – vigyorgott Paulra. – Itt van Suzi, valld be szépen, hogy megint hazudtál.
– Engedjétek el… – suttogta Suzi, amikor odaért.
Remegett a hangja, és olyan fátyolos volt, mintha fájna a torka.
– Ő kezdte! – állt föl Alexander.
– Csak visszafogtam ezt a vadállatot, mert neki akart menni az Alexandernek – mondta Ali, és elengedte Paul karját.
Paul nagy nehezen föltápászkodott. Tiszta homok és kavics volt a ruhája.
– Ketten egy ellen, ez nem fair… – sziszegte. – A helyetekben nem volnék erre büszke.
Közben a ruháját porolgatta, de csak a köpéseket sikerült összekennie a sárfoltokkal.
– Azt állítja ez a két vadbarom – mutatott az Alira és az Alexanderre –, hogy egy osztályba fogtok járni a szakiskolában. És azért szemétkednek velem – mondta, lábával a kavicsot túrva, minek nyomán kisebb porfelhő szállt a levegőbe –, csak és kizárólag azért, mert azt hiszik, hogy nem mondok igazat.
Paul végigszántott az ujjaival a haján, és kirázta belőle a homokot.
– Mondd meg végre nekik, hogy mi a pálya. Aztán ez itt – bökött az Alira –, adja meg az öt eurómat!
Suzi úgy állt ott, mint egy sóbálvány. Vagy mint aki karót nyelt.
– Na, mi van…? – tette Ali a kezét Suzi vállára.
Szemében enyhe csodálkozás tükröződött.
– Na, szólj már valamit…! – nógatta a lányt Alexander is, kezét Suzi másik vállára téve.
Szemében ugyanaz a csodálkozás tükröződött, mint az Aliéban.
Suzi nagyot nyelt, megköszörülte a torkát, aztán végre kibökte:
– Muszáj.
– Mit muszáj? – kérdezte kórusban az Ali és az Alexander.
– Egy suliba járnom vele… – bökött Suzi Paulra.
Az Ali és az Alexander szélsebesen lekapták a válláról a kezüket.
– Nem tehetek róla, úgy éljek! – suttogta Suzi a könnyeivel küszködve. – Kényszerítettek. De nem fogok sokáig oda járni – nézett Alexanderra –, mert csupa egyesem lesz, és meg fogok bukni, és ki fognak rúgni. És akkor – nézett most Alira –, átiratkozom hozzátok. Rögtön a karácsonyi szünet után. Úgy éljek!
Suzi elhallgatott. Képtelen volt a barátai szemébe nézni. Azok úgy néztek rá, mint egy különlegesen ronda csúszómászóra.
– Ilyen kétszínű alakot, mint te, még a föld nem hordott a hátán – közölte az Ali megvetően.
– És közben a hátunk mögött jót röhögött a markába! – mondta az Alexander. – Hetekig húzott bennünket, hogy így, meg úgy, hogy ki hova fog ülni, aztán közben pontosan tudta, hogy nem fog velünk egy suliba járni. És még ez is itt, be volt avatva…! – bökött undorodva Paulra. – Még ő is tudott róla, csak mi nem!
Az Ali most Paul felé fordult.
– Bocs, kishaver! – mondta. – Nem tudtuk.
Ali egy csomó aprót húzott elő a zsebéből.
– Átmenetileg érd be ennyivel – mondta. – Esküszöm, nem számítottam rá, hogy elveszítem a fogadást, úgyhogy momentán csak ennyi van nálam. De majd részletekben megadom.
Alexander lesújtó pillantást vetett Suzira, majd Paulhoz fordult.
– Figyuzz, kishaver! Szerintem a többi dohányt adja meg neked a bájos osztálytársnőd. Ennyit csak megér neki ez a kis tréfa! Na, gyere, húzzunk el innen gyorsan – mondta, kezét az Ali vállára téve.
És a két fiú köszönés nélkül, pillantásra se méltatva kettőjüket, elindultak a parkkapu felé.
– Na, ezek aztán… – csóválta Paul a fejét, az aprót számolgatva. – Még hogy te fizessél! A hét legjobb vicce. De mindig tanul az ember – tette hozzá. A fene se gondolta volna, hogy van dohánya ennek a töröknek. Mindig egy szerencsétlen csóró volt. Na, mindegy, két fagyira azért futja. Gyere, a vendégem vagy! – szólt nagyvonalúan Suzihoz.
– Te tényleg egy kétszínű, szemét alak vagy! – tört ki váratlanul Suzi.
– Most mi bajod? – bámult rá döbbenten Paul.
– Mindent elrontottál! – kiabált Suzi. – Mindent! Mindent! Mindent! És csak azért, hogy neked jó legyen!
– Mi van…? – kérdezte értetlenül Paul.
– Hagyj békén, te… te hülyegyerek! – ordított Suzi. – Beeeeee! – nyújtotta ki Paulra a nyelvét, aztán se szó, se beszéd, elviharzott.
Suzi tökéletesen tisztában volt vele, hogy igazságtalan volt Paullal. Mélységesen igazságtalan. De nem tehetett róla, valahogy le kellett vezetnie a feszültségét. Muszáj volt kiabálnia, ordítania, üvöltöznie. És gonoszkodnia. Piszkálkodni, bántani, belerúgni a másikba. És különben is! Ha jobban belegondol, Paul egyáltalán nem is ártatlan. Minek ártotta bele magát az ő dolgaiba? Okos tojás! Tuti, hogy ő kavart. Az Ali meg az Alexander ezer százalék, hogy nem kérték ki a véleményét. Naná, hogy nem mentek oda hozzá, hogy hé, egy osztályba fogsz járni Suzival? Nyilván Paul akarta ezt mindenáron közölni velük. Tolakodott. Odapofátlankodott. Erről ráismerek, ilyen volt mindig! Ha Paul nem kavart volna, akkor ma délután épkézláb magyarázatot adhattam volna. Azt mondtam volna, hogy az anyuék váratlanul meggondolták magukat. És hogy csak ma reggel szereztem tudomást a dologról. És hogy tegnap még lila gőzöm se volt az egészről.
Ez igazán hihető lett volna!
Suzi egyre jobban belelovalta magát, míg végül maga is elhitte, hogy neki van igaza.
Rohant, meg se állt hazáig, és minden lépésnél úgy fújtatott, mint egy gőzmozdony. És közben ütemesen dühöngött.
– Ő tehet az egészről! Ő tehet az egészről…
Anya és apa nem voltak otthon. A telefonasztalkán cédula hevert, anya jellegzetes írásával.
Átugrottunk egy órára az Ottó bácsihoz.
Az első jó hír aznap. Már csak az hiányzott volna, hogy anyával kelljen édelegnie.
Suzi beszaladt a szobájába, felkapta a maciját, bepréselte a popsiját a maci kosarába, az ölébe ültette a macit, a karjával átfonta a hasát, a fejét a maci két füle közé hajtotta és keservesen sírni kezdett.
– Olyan boldogtalan vagyok… – hüppögte. – Olyan iszonyú boldogtalan. És annyira nem tudom, hogy mit tegyek…
A maci osztotta Suzi véleményét, és együtt érzőn brummogott. Pedig egyenesen ült, és nem oldalra döntve, brummogó pozícióban. Normál körülmények között ugyanis csak úgy tudott brummogni, ha vagy jobbra vagy balra döntötték, vagy fölfelé vagy lefelé. Gyárilag így volt beprogramozva, és ehhez igyekezett őmacisága alkalmazkodni. Csak nagyon kivételes esetekben, amikor Suzinak sürgős megértésre volt szüksége, akkor brummogott függőleges, illetve bármely testhelyzetben, fittyet hányva a gyári szabványra. Legalábbis Suzi ilyen különleges esetekben is hallani vélte a brummogást. Kívülállók persze, mint például anya és apa, észre se vették az ilyesmit. De mit is várjon tőlük az ember, édes Istenem, ugyan már! Hiszen még azt se veszik észre, hogy halálosan boldogtalan a gyerekük!
Na nem, csillagom – mondta anya, és fölvonta a jobb szemöldökét meg a szája bal szélét. – Erről aztán tényleg szó se lehet. Nem mehetsz így ki az utcára, ezt tényleg nem engedhetem meg.
– Márpedig így megyek! – toppantott Suzi. – Így vagy sehogy!
– Miben nem mehet ki a kisasszony az utcára? – dugta be a fejét apa a gyerekszoba ajtaján.
– Ebben az öltözékben – mutatott anya kinyújtott karral Suzira.
– Aha… – mondta apa. – A jó-lesz-a-telekre szerelésben.
Suzi az agyonfoltozott, özönvíz előtti farmerjét viselte. A farmer a térde fölött meg a fenekén csupa foltozás volt, de már a javítások is lyukadni kezdtek. Felsőrész gyanánt egy, a mosásban agyonfakult és kitágult, valamikor zöld színű pólót viselt, a nyakánál gyűrött kivágással, foszladozó oldalvarrással. A lábán kiszuperált tornacipő pompázott, de zokni nem volt rajta. A jobb cipőjére piros filctollal rá volt írva: SZAR ISKOLA. A bal cipőjén zöld filccel a MINDENT UTÁLOK című felirat díszelgett.
– Ne vigyorogj! – szólt anya apára. – Mit gondolnak majd rólunk a tanárok, ha így jelenik meg az évnyitón?
– Rólunk? – mutatott végig magán csodálkozva apa, és pipiskedve körbelejtett, mint egy manöken. – Van valami kifogásod a megjelenésem ellen? Szép vagyok és elegáns.
Anya elkapta apa vállát:
– Hagyd most ezt az örökös hülyéskedést, szépen kérlek – mondta. – Épeszű szülő nem engedi el így a gyerekét rögtön az első tanítási napon, ráadásul egy új iskolába.
Apa megpróbálta magáévá tenni ezt az álláspontot, és komoly arcot vágott.
– Nem tudna a kisasszony kivételesen valami más maskarát húzni? – fordult Suzihoz. – Anyád kedvéért – tette hozzá.
Suzi a fejét rázta. Minek tegyen szívességet bárkinek is? Tett neki szívességet valaha bárki is? Na ugye!
Anya a szekrényhez lépett, és elővette Suzi pompás, piros, alkalmi ruháját. A ruha a legfinomabb batisztból készült, lábszárközépig érő rakott szoknyával, szűk felsőrésszel és spagetti vállpánttal, amit a ruha hátán keresztbe kellett összefogni.
Anya úgy lejtett el Suzi előtt a ruhával, mint profi eladónő egy első osztályú butikban.
– Látod, csillagom, ez az igazi! – duruzsolta. – Úgy áll rajtad, mintha rád öntötték volna! És még csak egyetlenegyszer volt rajtad.
Anya behízelgő modorába hirtelen némi fenyegető hangszín vegyült.
– Emlékszel, hogy könyörögtél, hogy vegyük meg? És a jövő nyáron már kicsi lesz rád!
– Csak a holttestemen keresztül! – kiáltott Suzi, kikapta anya kezéből a ruhát, és az ágyra hajította.
– Mit szólnál egy kompromisszumos megoldáshoz? – kérdezte apa.
– Legalább a pólót cseréld ki…! – rimánkodott anya.
– Na jó… – sóhajtott Suzi – De a farmer marad!
Suzi levetette a zöld rongyot, a szekrényhez lépett, előhúzott egy kifogástalan, hófehér pólót, és belebújt.
Apa tökéletesen meg volt elégedve az eredménnyel.
– Na ugye! – mondta. – Akkor felőlem akár indulhatunk is.
Anya megadóan visszaakasztotta a szekrénybe a piros pompásat.
– Nem lehetne ezt a förmedvényt is lecserélni? – kérdezte bátortalanul. – Vedd fel inkább a szandálod. Különben is, zokni nélkül beleizzadsz a tornacipőbe.
Suzi lazán elengedte a füle mellett anya megjegyzését.
– Tulajdonképp minek furikázol el a tanévnyitóra? – fordult apához. – Magamtól is odatalálok. Nem vagyok már pólyás, hogy kísérgessenek a szüleim.
– Csak a tiszteletem jeléül kívántam társaságot biztosítani a kisasszonynak – mondta apa. – Tegnap külön emiatt mosattam le az autót.
Majd huncutul hozzátette:
– Ő is úgy örül neked!
Ez az „ő”, ez az autóra vonatkozott.
„Ő is úgy örül neked” meg „tiszteletem jeléül” meg „társaságot biztosítani”, hogy oda ne rohanjak, gondolta Suzi. Süket duma! Azért akar elkísérni, hogy biztos legyen benne, hogy valóban suliba megyek. Retteg, hogy sztrájkba lépek.
– Apád direkt emiatt kérte el magát a munkahelyéről – hallotta anya hangját.
– Rendben, akkor tűzzünk… – sóhajtott Suzi.
A bal farmerzsebébe dugta a pénztárcáját, a jobba meg a golyóstollát. A hátsó zsebébe begyömöszölt egy jegyzetfüzetet. Tulajdonképpen tökmindegy, hogy egyedül megyek-e vagy díszkísérettel, gondolta magában. Úgysincs senki, aki várna rám. Nem áll ott senki a kapunk előtt, nem áll ott senki a kereszteződésnél, nem áll ott senki a villamosmegállóban. És ha valaki mégis hozzám csapódna az osztálytársaim közül, az nem Ali vagy Alexander lesz, hanem valami dilinyós, totál lényegtelen személy.
Az iskola előtti parkoló már tele volt, úgyhogy apa kénytelen volt kissé távolabb megállni.
– Sok sikert, kicsikém! – mondta. – És fel a fejjel!
Hátrafordult, hogy búcsúzóul egy puszit adjon a lányának.
– Köszönöm szépen – mondta Suzi. Puszi nélkül kiszállt az autóból, és hangosan bevágta az ajtót.
Az iskola előtt már egy csomó gyerek ácsorgott. Kicsik és nagyok, egyedül és csoportokba verődve. Egész kis tömeg zsibongott az utcán. Suzi a tömegben felismerte Michit, Martint, meg Verenát.
Michin kék blézer volt, szürke nadrág és fehér ing. És piros nyakkendő himbálódzott a hasán.
A Martin sárga-fekete-zöld kockás öltönyt viselt és fekete pólót.
A Verenát tarka virágos selyembe bugyolálták. A szünidőben megnőtt a haja, és most loknis lófarkat viselt, a feje tetején gumival összefogva. A lófarok gumis végén rózsaszín masni pompázott.
Na, szépen kinyaltátok magatokat, gondolta magában. Mint az operabálra!
A megállóba most gördült be a villamos. Kinyílt az ajtó, és Paul kászálódott le róla. Paul igazi tiroli stílusú öltönyt viselt. Pont olyat, amilyenben októberben vigadnak a felnőttek a sörfesztiválon.
Na persze, gondolta magában Suzi. Föltűnni, mindenáron. Ez tisztára rá vall!
Suzinak még a gondolattól is borsódzott a háta, hogy szóba kell állnia Paullal. Mert Paul nyilván azonnal letámadja őt. Sajnos nem olyan finnyás, hogy halálosan megsértődjön a vasárnapiak miatt. Ha az érdekei úgy kívánták, rinocéroszbőrt növesztett a pofáján.
Akkor inkább a divatmajmok, gondolta magában Suzi, és épp elindult Verenáék felé, amikor valaki megfogta a vállát.
A Dióskifli volt az, és csillogó szemekkel nézett rá.
– Egész idő alatt kerestelek – mondta. – Úgy örülök, hogy végre megtaláltalak!
Dióskifli az egyik csoport felé bökött.
– Itt álltam a volt osztálytársaimmal. Nem vettél észre?
Suzi a fejét rázta. Most minek vágja a szerencsétlen képébe, hogy esze ágában sem volt keresni. De legalább egész normálisan néz ki, mérte végig Dióskiflit.
Dióskiflin kockás nadrág volt, ujjatlan póló, lestrapált tornacipő, a bal tornacipőjében barna cipőfűző, a jobban semmilyen.
– Az 1/C a harmadikon van – mondta Dióskifli.
– Honnan tudod? – kérdezte Suzi.
– Mert a bátyám tegnap meg tegnapelőtt pótvizsgázott matekból – mondta Dióskifli. – És megkértem, hogy nézze meg, hogy hol az osztályunk. Jaj! – sikoltott fel hirtelen, mert a nagy tumultusban valaki a lábára lépett. – Szóval – folytatta aztán –, a harmadik emelet tökjó hely, sőt, a legjobb! Mert a tanári meg az igazgatói az elsőn vannak. És ha az elsőn volnánk, sose lenne nyugtunk a tanároktól.
Suzi látta, hogy Paul a divatmajmok gyűrűjében áll, és élénken mutogatva éppen kiselőadást tart valamiről. Fűzi az agyukat, gondolta Suzi. Forró nyár, világ körüli utak, ilyesmi. Talán Kína van soron. Amerika és Afrika már volt.
Hirtelen meglódult a tömeg a kapu felé. Úgy látszik, a portás végre kinyitotta a kiskaput a nagykapun. Suzi és Dióskifli a tömeggel együtt befelé sodródott. Suzi utálkozva tűrte, hogy a tömeg egy nyitott, üvegezett lengőajtón keresztül az épület belseje felé lökje.
Brrr, milyen büdös van itt, gondolta magában. Olcsó tisztítószer, izzadság, záptojás és krétaszag vegyülékét vélte kiérezni az illatfelhőből. És milyen ronda ez az épület! – tekintett körül. Özönvíz előtti ócskaság. Egy romhalmaz. A plafonról pókháló lógott. Az olajozott fal pattogzott, és tele volt karcolva. A lengőajtó mögötti falra repedezett márványtáblát erősítettek, rajta kifakult, aranyozott betűkkel – egymás alatt – nevek szerepeltek, és mindegyik név mellé kereszt volt vésve.
– Akik iskolánk miatt öngyilkosok lettek – mutatott Suzi a táblára.
– Jaj, dehogy! – kiáltott fel Dióskifli. – Ezek azok a tanulók, akik elestek az első világháborúban.
Suzi a szemét forgatta. Ez tényleg azt hiszi, hogy ő nem tud olvasni?! Na, ennek sincs túl nagy humorérzéke.
– Suzi, Suzi, hé, Suzi! – hallotta Suzi Michi hangját a távolból.
Michi, tekintet nélkül mások érzékeny lábára és hasára, keresztülverekedte magát a tömegen, és lihegve megállt Suzi előtt.
– Na, megvagy végre! – mondta. – Hol a bánatban voltál? Egész idő alatt téged kerestünk. Figyelj, meg kell beszélnünk, hogy melyikünk hova ül. Mi csak tegnap éjjel érkeztünk haza Görögből, az a hülye chartergép négy órát késett, föl akartalak hívni, de anyám azt mondta, hogy nem illik éjnek évadján másokat zaklatni.
Michi Suzi és Dióskifli közé furakodott.
– Szóval úgy döntöttünk, hogy a Verena ül a Martin mellett, előttük Paul a Gabi mellett, és mögöttük mi ketten. Jó lesz így?
– Mi ketten egymás mellett ülünk – szólt közbe Dióskifli.
– Hogyhogy ti ketten? – bámult Misi a Dióskiflire.
Látszott rajta, hogy egy szót sem ért az egészből.
Dióskifli egyszer csak Michi hasába döfött a mutatóujjával, mire a Michi elvesztette az egyensúlyát, és majdnem bezuhant a háta mögött állók közé.
– Megőrültél, Dióskifli? – kiabált Michi, és mire a tömeg megint összezárult körülöttük, Michi felszívódott.
– Erről ennyit… – közölte Dióskifli.
Elöl, a lépcsőkanyarban óriási tumultus támadt. Ott lógott ugyanis a tábla, ami mutatta, hogy hol találhatók az osztályok. Dióskifli karon ragadta Suzit, kirángatta a tömegből, és a lépcső felé indult.
– Gyere gyorsan! – mondta. – Ha mi leszünk az elsők, kiválaszthatjuk a legjobb helyet.
Suzi engedelmesen loholt Dióskifli után. Nem mintha csöppet is érdekelte volna a „legjobb hely”. Számára egyáltalán nem létezett „legjobb hely” ebben a siralomházban.
Pusztán azért loholt, mert utálta a tömeget. Világéletében utálta. Még akkor is, ha egyébként számára kedves emberek alkották a tömeget.
De jelen esetben erről szó se volt.
Öt perccel nyolc előtt mindenki elfoglalta a helyét az 1/C-ben. Öt pad maradt üresen, három az első sorban, kettő az utolsóban. Dióskifli az egyik ablak melletti padot választotta, a táblától számítva a harmadik sorban. Az övé volt az ablakhoz közelebb eső pad.
– Szeretek kinézni az ablakon – mondta Suzinak.
– Úgyse látsz mást, csak a nagy semmit – mondta Suzi, mivel a szemközti házak csak egyemeletesek voltak, és innen, ahonnan ültek, nem lehetett belátni.
– De ha kergetőznek a felhők, vagy esni kezd az eső, az mégiscsak sokkal izgalmasabb, mint a tanár fejét nézni.
Na, ez az első értelmes mondatod, gondolta Suzi.
A Suzi melletti padsorban Michi ült, mellette pedig Ulli. Michi még mindig képtelen volt megemészteni Dióskiflit.
– Mióta vagy ilyen jóban vele? – kérdezte. – Vagy velünk van valami bajod?
Suzinak semmi kedve nem volt magyarázkodni, és gyorsan lerázta a Michit.
– Nem mindegy, hogy ki mellett ül az ember? – vonogatta a vállát. – Nekem legalábbis tökmindegy.
– Mióta? – kérdezte a Michi. – Eddig ez neked soha nem volt mindegy.
– Dehogynem… – hazudta Suzi. – Mindig is tökmindegy volt.
Becsöngettek. Alig hallgatott el a csengő, máris az osztályban termett egy kövér nő. A haja piros, mint a répa, az arcán vastag púderréteg, telt idomait pöttyös dzsörzé-ruhába gyömöszölte. Úgy feszült rajta a ruha, hogy a pöttyök a hasán meg a mellén ovális alakúra duzzadtak.
A kövérség a táblához vonult, és meghajolt az osztály előtt.
– Luise Panigl vagyok, negyvenéves, férjezett, két gyermek anyja, két macska és egy kanári tulajdonosa.
Az osztály nevetett, kivéve Suzit. Őt nem lehetett ilyen olcsó humorral levenni a lábáról.
– Én fogom tanítani a németet és az angolt – folytatta a bemutatkozást –, és én leszek az osztályfőnökötök is. Nagyon örülök nektek, és igyekszem majd én is úgy viselkedni, hogy ti is örüljetek nekem.
– Irtó mázlink van – súgta Dióskifli Suzinak –, a csaj tényleg egy főnyeremény. Ő a legjobb tanerő az egész suliban.
Suzi a tanárnőre szegezte a tekintetét, és még csak egy oldalpillantásra se méltatta Dióskiflit, pedig Dióskifli láthatóan válaszra várt. Ha neked ennyi is elég a boldogsághoz, gondolta magában Suzi, akkor légy vele boldog.
– Bármi problémátok van, forduljatok hozzám nyugodtan – mondta a tanárnő. – Mindig szívesen állok a rendelkezésetekre. Nyafoghattok, hisztizhettek, zokoghattok, amennyit csak akartok. De azért remélem, hogy sokat nevetünk majd együtt.
– Ugye, milyen jó fej? – bökte lelkesen oldalba Dióskifli.
Suzi nem válaszolt.
– És most – mondta a tanárnő, és kinyitotta az osztálynaplót – most ti fogtok bemutatkozni. Az egyszerűség kedvéért kezdjük az „A” betűnél.
A tanárnő előhalászott a táskájából egy szemüveget, és az orrára biggyesztette. A szemüvegnek rikító, sárga kerete volt és halványlila szára.
– Szóval akkor: Ahamer Ulrike – olvasta az első nevet.
Ulli fölállt. A tanárnő figyelmesen végigmérte.
– És hogy szólítanak? – kérdezte – Ulrikének vagy Ullinak vagy Rickinek?
– Ullinak – mondta az Ulli.
– Oké! – bólintott a tanárnő – Ulli, Ulli, Ulli – memorizálta. – Nem is olyan egyszerű ám egyszerre harminc gyerek nevét megjegyezni – tette hozzá nevetve.
A tanárnő bólintott, és Ulli leült.
– Birninger Katharina – hangzott a következő név.
Egy szőke copfos kislány állt föl az első padból.
– És téged hogy szólítanak? – kérdezte a tanárnő.
– Bumpfinak – hangzott a válasz.
Az osztályban kitört a nevetés. Kórusban röhögtek, kivéve Suzit. Michit úgy rázta a röhögés, hogy kiesett volna a padból, ha Suzi nem kapja el.
– Én is Bumpfinak szólítsalak? – kérdezte a tanárnő.
A kislány habozott egy kicsit, aztán azt mondta:
– Az az igazság, hogy a Kathit jobban szeretem.
– Oké, szóval akkor Kathi – bólintott a tanárnő.
– Cernohorsky Henrietta – hangzott a következő név.
Dióskifli pattant föl a név hallatára, kihúzta magát, és nyílegyenes testtartásban jelentett, mint egy katona.
– Engem mindenki Henninek szólít – mondta.
– Van valami közöd Alberthez a 7/A-ból? – érdeklődött a tanárnő.
– A bátyám – hangzott a válasz.
– Őszinte részvétem! – mondta a tanárnő.
– Nekem semmi bajom vele – felelte Dióskifli. – Velem mindig aranyos.
Dióskifli visszaült a helyére.
Amikor a Huber Susanne név hangzott el, Suzi nagy nehezen föltápászkodott. És állni sem állt meg rendesen, hanem a fél fenekével a padnak támaszkodott.
– A kisebbik lányomat is Susannénak hívják, és Suzinak szólítjuk – mondta a tanárnő. – Hát téged hogy szólítsalak?
– Hubernak – vágta rá Suzi.
Suzi nem is gondolkozott a válaszon. Csak úgy magától jött.
Mindenki Suzira bámult. Az osztályfőnök is.
– Ez tényleg bedilizett – morogta a fogai közt Michi. – Ennek tényleg nincs ki mind a négy kereke.
– Csak így egyszerűen Huber, semmi becenév? – kérdezte a tanárnő.
Suzi bólintott.
– Nem gondolod, hogy ez így egy kicsit túl személytelen…? – nézett rá a tanárnő. Levette a szemüvegét, és figyelmesen szemügyre vette Suzit. – Tudod, én jobban szeretem a keresztnevükön szólítani a gyerekeimet – mondta.
De én nem vagyok a gyereked, gondolta Suzi. Kissé kellemetlenül érezte magát így, ácsorogva, hogy mindenki őt bámulja.
– Szóval akkor csak Huber – jelentette ki a tanárnő.
Suzi bólintott.
– Hát jó – sóhajtott, és a következő névhez lapozott.
Suzi visszaroskadt a padba.
Mialatt a tanárnő a többieket kérdezgette, Michi Ullival, Paul Verenával sugdolódzott. Suzi egy kukkot sem értett belőle, csak a Michi egyik mondatát tudta elkapni.
– Az agyára ment a napsütés – mondta a Michi. – Itt ül emellett a pápaszemes komika mellett, és Hubernek hívatja magát.
– Hagyjátok, rájött az ötperc. Majd kinövi – mondta Paul. – Ilyenkor saját magát is utálja.
Miután véget ért a bemutatkozás, és azt is megtudták, hogy a névsorban utolsó Konrad Zapletal a Zapperl névre hallgat, és továbbra is ezen a néven kíván szerepelni, a tanárnő elégedetten becsapta a naplót, és bejelentette, hogy holnap csak két órájuk lesz, német és angol, az ő vezényletével.
Kicsengettek. A tanárnő fölállt, „további kellemes napot” kívánt az osztálynak, és kimasírozott a teremből.
– Na…? – fordult csillogó szemekkel Dióskifli Suzihoz. – Ugye mondtam, hogy szenzációs a csaj? Töknormális, semmi tanári allűrök.
– Fő, hogy neked tetszik – felelte Suzi.
– Miért, neked nem? – csodálkozott Dióskifli.
– Képzeld, nem – vetette oda Suzi.
De magában megállapította, hogy tényleg nem olyan rossz. Persze az első napon mindegyik be akar vágódni, és csak később mutatják ki a foguk fehérjét. Az alsós kézimunka-tanárnőjük is milyen bájos volt kezdetben. Különben is, hogy néz ki! Egy pöttyös hájpaca. Mit várjon az ember az ilyentől?
Paul hangja rázta föl a további elmélkedésből.
– Hé, Huber, majd nézni fogsz, hogy mit mutatok neked ma délután. Tökjó játékot kaptam a fateromtól. Detektíves!
Suzi fölpattant, zsebre gyűrte a jegyzetfüzetét, és szó nélkül kiment az osztályból. Már csak ez hiányzott, ez az féleszű ma délután, gondolta magában. Persze, ma szerda van, ilyenkor szokott Paul a mamájával följönni hozzájuk, az anyuval trécselni. De hát ez csak a nyárra vonatkozott meg a tavalyi tanévre, nem kötelező, hogy örökké így legyen!
Alig lépett ki Suzi az osztályteremből, Dióskifli máris ott volt a nyomában. Suzi levágtatott a lépcsőn, kettesével szedte a fokokat, de Dióskifli a kapunál utolérte.
– Hazakísérlek, jó? – mondta. – Úgyis ráérek. Csak fél egyre kell hazaérnem. Akkor jön haza az anyu az irodából. Egy közjegyzőnél dolgozik, mindig délelőttös.
Micsoda egy pióca! Képtelenség levakarni, gondolta Suzi. Tisztára, mint Paul. Lenne mit tanulniuk egymástól!
– Bocs! – hazudta. – De rohannom kell. Apukámmal találkozom. A munkahelyén vár.
Erre Dióskifli Suzi papájának a munkahelyéig ajánlotta fel a társaságát.
– Az lehetetlen – mondta Suzi. – Legalább hatszor kell átszállnom. Az apám a város másik végében dolgozik.
Dióskifli szerencsére föladta, és beérte a díszkísérettel a villamosmegállóig. De amíg begördült a villamos, egyfolytában a családjával traktálta padtársát. Suzi már szinte mindent tudott róluk, mire végre fölszállhatott. Hogy a bátyja mellett van egy nővére is, húszéves. Hogy a papájának kávéháza van, a „Schubert-Franzl” – szóval mégsem dióskifli-gyár!! – és a mamája is besegített, egészen tavalyig. De folyton veszekedtek a papájával, úgyhogy a mamájának tele lett a hócipője, és otthagyta. Mármint a kávéházat.
– Már majdnem elváltak – magyarázta Dióskifli. – De most kezdődik minden elölről. Mert az apu déltől dolgozik, amikor az anyu hazaér. És amikor az apu hazaér, akkor az anyu már alszik. És alig látják egymást, csak kedden, amikor szünnap van a kávéházban. És ezért veszekedni is kedden szoktak.
Suzi a továbbiakban megtudta, hogy van egy hatalmas kutyájuk, egy keverék, Attilának hívják, és nem a lakásban tartják, hanem a kávéházban. És hogy szereti a matekot, és utálja a németet. És már háromszor volt eltörve a lába. És hogy fél a sötétben. És hogy a két legeslegjobb barátnője egy másik gimibe jár, az egyikük azért, mert elköltöztek, a másikuk azért, mert a barátnője szüleinek a másik gimnázium volt szimpatikusabb.
Suzinak rendesen zúgott a feje, mire fölszállt. Nagy nehezen keresztülverekedte magát a zsúfolt kocsin, és épp befutottak a következő megállóba, mire elérte a peront. Suzi gyorsan leugrott. A megálló a park túloldalán volt, a gyerekuszodánál. Innen a harmadik sarkon volt az Alexanderék iskolája.
A túloldalon épp a Rudi Beran meg a Helga Pivonka ballagtak. Suzi egy általánosba járt velük, csak ők a párhuzamos osztályba jártak. Rudi és Helga barátságosan átintegettek Suzinak. Suzi barátságosan visszaintegetett nekik.
Ha most lett vége a tanításnak, akkor az Alinak és az Alexandernek is most kell jönnie, gondolta magában. Suzi lassan elindult az utcán a sarokig, ahol a szakiskola volt. Megállt egy kirakat előtt. Nem nagyon volt mit nézni rajta, mert egy gyógyászati segédeszközöket árusító szaküzlet kirakata volt. Egy kerekes szék, két bili, különféle kötszerek, haskötők, gumiharisnyák képezték a kínálatot. Viszont a kirakat hátsó fala tiszta tükör volt, úgyhogy Suzi pontosan a háta mögé látott benne. Rudi és Helga után néhány ismerős gyerek jött ki az épületből, Suzi a parkban szokta látni őket. Aztán a Gabi jött ki, aki a Suziékkal szomszédos házban lakott. Aztán a Wickerl, akivel Suzi egy oviba járt. Aztán egy öreg bácsi jött arra, bevásárlószatyorral a kezében. Aztán senki.
Gondolta, minek ácsorogjon tovább. Épp indulni akart, amikor Alit és Alexandert észrevette a tükörben. Nem voltak egyedül. Egy fekete hajú kislány szökdécselt közöttük. Mindhárman a megálló felé tartottak. Csinos kiscsaj, állapította meg magában. Még sosem látta errefelé. A kislánynak nagyon rövid haja volt és nagyon barna bőre. És a szerelése is tetszett neki. Farmer, póló, gyógypapucs. Pont az a típus, amilyen ő is mindig szeretett volna lenni!
Mindhárman megálltak a kereszteződésnél. A kislány hangosan felnevetett, mire az Ali is nevetni kezdett. Aztán az Alexander a kislányhoz hajolt, matatott valamit a fülénél, majd gyorsan elkapta a kezét, és ökölbe szorítva a feje fölé tartotta. A kislány fölugrott, és fiú keze után kapkodott.
Biztos kivette a fülbevalóját, gondolta magában Suzi. Alexander szeretett így hülyéskedni.
A kislány addig hadonászott, amíg elkapta az Alexander kezét, de közben megbicsaklott a lába és a jobb papucsa leesett a lábáról, bele egy pocsolyába. Erre egy kissrác odaugrott, és rugdosni kezdte a papucsot, mint egy labdát, és odarugdosta egy másik kissráchoz, aki továbbrugdosta.
A kislánynak szemmel láthatóan tetszett a dolog. Egy lábon állt, mint a gólya, és a fülbevalót igyekezett visszaoperálni a fülébe.
Ali közben lovagiasan a papucs nyomába eredt.
– Mindjárt visszahozom, Tina! – kiáltotta.
Szóval Tinának hívják. Milyen Tina? Martina? Vagy Christina? Vagy mi?
Tina lehúzta a papucsot a másik lábáról, Alexander kezébe nyomta, és mezítláb futásnak eredt Ali után.
Alexander a sarkon állt, hóna alatt a papuccsal. Suzi rábámult. De nem a tükörből, hanem szemtől szembe. De Alexander nem vette őt észre. Vagy csak úgy tett? Feszülten figyelte Alit meg a Tinát. Vagy csak úgy tett?! Azok ketten lassan visszasétáltak. Tina diadalmasan lengette a kezében a visszaszerzett papucsot.
Na, ezek is hamar megvigasztalódtak, gondolta magában Suzi, és emelt fővel, anélkül, hogy körülnézett volna, átsétált a kereszteződésen. Alexandernak észre kellett vennie őt. Itt sétafikál az orra előtt az úttesten. Kizárt, hogy ne vegye észre! Meg az Ali is. Hiszen egyikük sem rövidlátó!
De senki se kiabált utána, hogy „Hé, Suzi, várj!” Vagy: „Hova rohansz, Suzi, állj már meg!” Vagy: „Jé, nem a Suzi megy át épp az úttesten?”
Szóval, így állunk… Meg se ismernek! A fontos, hogy legyen egy barátnőjük. Tökmindegy, hogy kicsoda. Teljesen lényegtelen. Nem számít. Ha nincsen ló, jó a szamár is. Ráadásul, ahogy a kiscsajt elnézte, nem is csináltak rossz cserét.
Suzi bekanyarodott az egyik utcába. Szedte a lábát, s meg se állt hazáig. Szemében könnyek csillogtak.
Minden férfi szélhámos, mondogatja mindig Cili néni, a nagynénje. De hogy ez a megállapítás tízéves gyerekekre is vonatkozzon, azt azért Suzi nem gondolta volna.
Hát itt a bizonyíték!
A következő napokban Suzinak további hét tanárral volt szerencséje megismerkedni, valamint Dióskifli vonatkozó használati utasításaival. Dióskifli rettenetesen büszke volt arra, hogy a bátyja révén ilyen tájékozott. A matektanár „szigorú, de baromira nem tud magyarázni”, a rajztanárnő egy „szerencsétlen tyúk”, aki „képtelen érvényesíteni az akaratát”, a biosztanár „sunyi és alattomos”, az énektanár egy „tragikus eset”, akit elhagyott a felesége és a három gyereke, és azóta „totál maga alatt van”. A többi tanár Dióskifli minősítése szerint „szürke átlag”.
Suzi szerint minden tanár „szürke átlag” és „szűkagyú”. Tisztelet a kivételnek, amilyen az az édes, drága, tündéri tanító néni volt az alsóban.
Anya már a plafonon volt ettől. Ahányszor az új tanárok iránt érdeklődött, Suzi mindig pofákat vágott.
– Szűkagyúak. Majd meglátod a szülőin.
– Csillagom, belőled aztán harapófogóval se lehet kihúzni semmit – siránkozott anya. – Olyan makacs vagy, mint hat öszvér!
De Suzi nemcsak az iskoláról nem volt hajlandó nyilatkozni, hanem az Aliról meg az Alexanderről sem. Pedig anya utánuk is naponta érdeklődött. Úgy tesz, mintha semmit se tudna, gondolta magában Suzi. Pedig mindenről pontosan értesülve van. Paul által. Paul náluk volt minden szerda délután, és némi sütemény ellenében készségesen szállította a legújabb híreket. Még kártyázni is szoktak kettesben az anyuval!
Suzi hevesen tiltakozott Paul jelenléte ellen.
– Már nem vagyunk barátok – mondta szemrehányóan anyának. – Örök haragban vagyunk.
Mire anya azt felelte, hogy nem tilthatja ki őt csak úgy a házukból. Már az is elég baj, hogy Suzi egyáltalán nem foglalkozik vele, mondta. És különben is, Paul anyukája a barátnője. És Paul egy szeretetre éhes, szerencsétlen gyerek. Egy válási árva. Ez volt apa véleménye is. Apa szerint Paul bizonytalan, össze van zavarodva, és képtelen eligazodni az életben.
Ez igaz, gondolta magában Suzi, de ettől még egy rémes, hazudós, kötekedő, minden lében kanál alak!
Igaz, valamikor réges-régen, elsős korukban, olyan kedves és aranyos kisfiú volt. Aztán vidékre költöztek a szüleivel. Aztán két év múlva visszaköltöztek az anyukájával Bécsbe. És azóta nem lehetett bírni vele.
Oké, oké…, tényleg szerencsétlen, mert elváltak a szülei. És ott kellett hagynia a falut, ahol az apukája körzeti állatorvos volt, és ahol nagyon szeretett lakni, mert sok barátja volt ott, meg sok állata.
Suzi azt sem értette, miért rajong Paul annyira az apukájáért, miért szeretett volna vele maradni, amikor az az ember egy undorító alak, aki verte Pault. Rendszeresen ütlegelte! Ráadásul mindig szomorúnak tűnt, sosem volt vicces. Hát hogy vágyódhat épeszű gyerek egy ilyen apa után? Nemhogy örülne, hogy megszabadult tőle. De még ha ezt el is fogadja… Attól még, hogy szereti a bunkó apját, attól még nem kéne neki is bunkónak lennie. Ráadásul mikor volt az! Már rég visszaköltöztek az anyukájával. És még mindig arról regél, hogy milyen baromi klassz volt neki vidéken. Nem nyafoghat az ember állandóan valami után! Az Ali se nyavalyog folyton, hogy milyen baromi klassz volt neki Törökországban!
Anya szerint Paul azért vágyódik vissza vidékre, mert beilleszkedési nehézségei vannak. Mert nem talál magának igazi barátokat. És mivel senki sem szereti őt, ezért ő is kiállhatatlanul viselkedik másokkal.
Suzi képtelen volt ezt a nyakatekert logikát követni. Paul azért viselkedik olyan kiállhatatlanul, mert nem szereti senki? Pault azért nem szereti senki, mert olyan kiállhatatlanul viselkedik!
– Egy szó, mint száz: Paul egy kiállhatatlan bunkó.
De anyát ez nem győzte meg. És az sem, hogy Paul hazudós.
– Csak imponálni akar nektek – mondta.
– De minek játssza az eszét, hogy Kínában volt a szüleivel, amikor pontosan tudom, hogy Olaszországban volt az anyukájával! – mondta Suzi. – Ennek semmi értelme!
– Lehet – felelte anya. – De ebből is látszik, hogy mennyire össze van zavarodva.
Aztán még azt is mondta, hogy Paulhoz türelem kell és megértés. És belátás. És hogy már látja, hogy Suziból hiányzik a kellő türelem és megértés, de akkor ne csodálkozzon, ha ő viszont törődik vele. És mindenről tud, mert Paul mindenről részletesen beszámolt neki. A fogadásáról az Alival. Meg a verekedésről. Ezt egyébként úgy állította be, mintha ő ütötte volna ki az Alit. Meg Suzi viselkedéséről. De Suzival kapcsolatban nem lódított. És hogy véleménye szerint Paul tényleg nem érti, hogy Suzinak mi baja van vele.
És anya azóta egyfolytában Paullal nyaggatta Suzit.
– Összevesztetek? – faggatózott folyton. – Egy ilyen barátság nem mehet szét csak úgy, egyik napról a másikra, minden ok nélkül!
De Suzi minden nyúzásnak, nyaggatásnak, faggatózásnak keményen ellenállt.
Egészen az iskolakezdés utáni második hét péntekjéig.
Ekkor ugyanis a következő történt.
Suzi és Dióskifli éppen hazafelé baktattak az iskolából, amikor az utcán szembe jött velük az Ali.
A fiú úgy fel volt pakolva, mint egy málhásszekér. Az egyik kezében egy tele kosarat cipelt, a másikban egy tele szatyrot szorongatott. Biztos megint beteg valamelyik tesója, és neki kell bevásárolni, gondolta magában Suzi.
Suzinak, ahogy közeledtek egymáshoz, egyre erősebben kalapált a szíve.
– Figyuzz, az nem az a török srác, a volt osztálytársad? – bökött Dióskifli Ali felé. – Nem is néz ki rosszul, már aki bukik a sötét hajúakra. Nekem speciel a szőke az esetem.
És amikor már csak kábé három háznyira voltak egymástól, hozzátette:
– Ti jóban voltatok, nem?
Suzi nem válaszolt. Egyáltalán, Suzi szinte sose válaszolt Dióskifli kérdéseire. De Dióskiflit ez csöppet sem zavarta. Őszintén szólva föl se tűnt neki. Sőt, nyilván az zavarta volna, ha holmi válaszadás megakasztja őt a szóözönben, amit mindig az aktuális beszélgetőpartnerére zúdított.
Azon a helyen, ahol Suzi és Ali összetalálkoztak, egy hatalmas bútorszállító autó parkolt, két kerékkel a járdán, elfoglalva a fél utcát. Ali tehát, ha akarta se tudta volna kikerülni őket.
– Szia Ali! – köszönt Suzi, és a pokolba kívánta Dióskiflit.
Mennyivel könnyebb dolgom lenne, ha nem lógna folyton rajtam ez a pióca! – gondolta magában.
És Dióskifli nem is tagadta meg önmagát.
– Szeretsz odajárni? – esett neki rögtön Alinak. – Sok leckétek van? Egy osztályba jársz a Hillával? Rendes az osztfőtök?
Ali hol igennel, hol nemmel válaszolt, aztán Suzihoz fordult.
– És te hogy vagy? – kérdezte.
– Megvagyok… – motyogta Suzi.
Dióskifli viszont kéretlenül is fölvilágosította az Alit, hogy a matektanár egy szadista, annyi leckét ad fel, hogy beledöglenek, és ha ez így megy tovább, akkor sztrájkolni fognak. Mialatt Dióskifli egyfolytában szövegelt, Ali Suzit nézte, Suzi meg Alit. Aztán Suzi, kihasználva a fél másodperc szünetet, amíg Dióskifli lélegzetet vett, gyorsan közbevágott.
– És hogy van Alexander?
– Megvan ő is… – felelte az Ali.
Nem tudni, hogy akart-e még mondani valamit, mert Dióskifli, miután mély levegőt vett, visszatért a matektanárra, és addig nyomatta, míg Ali elunta.
– Bocs, mennem kell, várnak a betegeim!
Azzal búcsút intett Suzinak és Dióskiflinek, átnyomakodott a bútorszállító mellett, és továbbment. Suzi mérhetetlenül el volt keseredve.
És ekkor jött el a történelmi pillanat, hogy szükségét érezte az anyai vigasznak.
Alig ért haza, máris szaladt anyához. Részletesen elmondott mindent, a mai találkozást meg a múltkorit, és hogy most már semmi értelme kirúgatni magát, mert az Alinak meg az Alexandernak új barátnője van.
Anya nagyon boldog volt, mármint azért, hogy Suzi végre „észhez tért”, és újra szóra méltatja az édesanyját.
De anya nem találta olyan tragikusnak a helyzetet. Véleménye szerint abból még nem következik semmi, hogy Alit meg Alexandert együtt látta egy kislánnyal. Nyilván osztálytársak. Attól, hogy az ember valakivel jókedvűen elnevetgél, még nem következik az, hogy szerelmes az illetőbe. És azóta már ezerszer összeveszhettek ezzel a Tinával. Hiszen már több mint egy hét eltelt azóta!
– Szóval én a te helyedben egyszerűen lemennék a parkba, és megvárnám, hogy mi történik – mondta anya.
Isten ments, gondolta Suzi. Még csak az kéne, hogy a parkban szobrozzak, és lessem, hátha szóba állnak velem. Ez annyira megalázó!
– Akkor írj levelet! – tanácsolta anya. – Írd meg, hogy hogyan történt az egész. Pontosan úgy, ahogy nekem is elmesélted. Azt biztosan megértik!
Nem is rossz ötlet, gondolta magában Suzi. Egy levél nem tud dadogni, nem vörösödik el, nem fakad sírva, nem kap szívdobogást. Viszont szépen meg kell fogalmazni. Az sem egyszerű…
– Megírnád helyettem? – kérdezte Suzi anyától.
Nem, felelte anya. Az nem volna becsületes dolog. Megint becsapnád őket.
Suzi nagyot sóhajtott, megtöltötte a töltőtollát, előkotorászta a kizárólagosan különleges alkalmakra szánt, exkluzív levélpapírját, a rózsaillatút, szélén virágmintákkal, és leült az íróasztalhoz.
– Azt írd le, amit a szíved diktál! – mondta anya. – Az mindig hatásos.
– Könnyű azt mondani… – felelte Suzi.
Inkább harminc matekpélda, mint ez a nyamvadt levél, gondolta magában, és munkához látott.
Suzi nem készült el a levéllel. És pénteken se, meg szombaton se, meg vasárnap se. Mindig csak a piszkozatig jutott, arra viszont elhasználta az összes csodás, rózsaillatú, szélén virágmintás levélpapírt, meg a maradék, monogramos, halványkékeket, meg vagy egy tucatot anya levélpapírjai közül. Vasárnap estére a papírkosár tele volt papírgalacsinnal, és darabokra tépett papírfecnikkel.
Suzi már a megszólításnál elakadt. Most mit írjon?! Kedves barátaim! – ez irtó hülyén hangzik, és különben is, sose szólította így őket, akkor majd pont most, egy ilyen fontos, mindent tisztázó levélben! Kedves Alexander, kedves Ali! – ez elvileg jó, de mi legyen a sorrenddel? Miért előbb az Alexander és aztán az Ali? Vagy fordítva: Kedves Ali, kedves Alexander! Ugyanaz a probléma. Suzi egyiküket se akarta megbántani. Meg aztán: kinek címezze a borítékot? Vagy írjon két levelet, azonos szöveggel? Hülyének fogják nézni!
És a megszólítás még hagyján, a java nehézség csak ezután következett. Mert ezerszerte nehezebb volt épkézláb mondatokat kitalálni, amelyek hűen kifejezik az érzéseit. És Suzinak nemhogy épkézláb mondatok nem jutottak az eszébe, hanem egyáltalán semmilyen mondat se jutott az eszébe. És ha eszébe is jutott valami, amint leírta, tiszta hülyeségnek tűnt, sőt sokszor nem is volt rendes mondat.
Vasárnapról hétfőre virradó éjszaka aztán, ahogy álmatlanul ide-oda hánykolódott az ágyban, mentőötlete támadt: minek levelet írni? Kazettára fogja mondani! Beszélni sokkal könnyebb, mint írni!
Aztán reggel megint fordult a kocka. Suzi már vagy tíz perce ott görnyedt az előtt a rohadt mikrofon előtt. Megreszelte a torkát, és bekapcsolta a mikrofont. Majd megreszelte a torkát, és kikapcsolta a mikrofont. És reszelt és bekapcsolt, és reszelt és kikapcsolt. Aztán eszébe jutott, hogy Alinak nincs is magnója, az Alexanderé pedig bedöglött. Megkönnyebbülve állt föl, és visszatért az eredeti elgondoláshoz, a levélíráshoz. Mégiscsak ez a megoldás.
Tanítás után Suzi bement a papírüzletbe, és egy doboz fehér levélpapírt vásárolt. Meg két darab matricát. Egy garfieldosat az Alinak és egy versenyautósat az Alexandernak.
Aztán egész délután megint csak húzta a dolgot. Egy teljes órát angolozott, holott kívülről fújta a leckét. Aztán újrakötötte a füzeteit, mondván, hogy nincsenek szépen bekötve. Aztán tévét nézett.
Csak vacsora után szánta rá magát a levélírásra. Leült az íróasztalhoz, és komótosan nekilátott a munkának. Elővette a levélpapíros dobozt, és kivett belőle két hófehér levélpapírt. Az egyikre fölragasztotta a Garfieldet, a másikra a versenyautót. A garfieldos levélpapírra gyöngybetűkkel ráírta, hogy Kedves Ali! Aztán elővette az autós levélpapírt, és gyöngybetűkkel ráírta, hogy Kedves Alexander!
Na, ennyivel is beljebb vagyunk, gondolta magában. Aztán megint csak ült ott, és egyik levélpapírról a másikra nézett és a tollszárát rágta, hogy az a végén úgy nézett ki, mint egy szivacs. Aztán nagyot sóhajtott, fogta a leveleket, visszadugta őket a fiókba, elővett egy újabb hófehér levélpapírt, és gyöngybetűkkel ráírta, hogy Drága Nagyi! Ezzel bezzeg nem kell annyit vacakolni, megy, mint a karikacsapás, gondolta magában. És hogy fog neki a nagyi örülni! Így legalább nem strapáltam magam fölöslegesen.
Suzi kedden se jutott levélíráshoz, mert akkor meg a matektanár adott föl egy rakás példát, és vagy két óra hosszat kínlódott velük, sűrű szitkozódások közepette. Az utolsóval végképp nem boldogult. Már vagy tucatszor kiszámolta, de folyton az jött ki végeredményül, hogy egy munkásnak egy óra alatt 37 cent a keresete. Márpedig az ki van zárva.
Suzi megkérte anyát, hogy segítsen. De sajnos anya nem volt egy matekzseni. Számolt, mint őrült, de neki meg folyton 254 euró óradíj jött ki. Ez még kevésbé stimmelt. Feladom, gondolta Suzi, úgyis csak holnapután van matek. De anyában hirtelen föltámadt a becsvágy.
– Ennyire hülye azért nem lehetek – mondta anya. – Egy első gimis matekpéldát csak meg tudok még oldani!
Így aztán Suzi, hogy anya ne égjen, fölhívta a Dióskiflit.
– Jövök! – hallatszott a vonal túlsó végén, és öt perc múlva már ott is állt a küszöbön Dióskifli, teljes életnagyságban.
További öt perc múlva kiderült, hogy egy munkás egy óra alatt 7 eurót keres, és az is, hogy miért ennyit.
Dióskiflinek, miután pár perc alatt végzett a feladattal, esze ágában se volt távozni.
– Már úgyis rég meg akartalak látogatni – mondta, és kényelmesen befészkelte magát az egyik fotelba. – Csak nem akartam tolakodni. Gondoltam, majd meghívsz.
Hát, ha úgy vesszük, gondolta Suzi, most se hívtalak meg. De végül is nem volt semmi kifogása a jelenléte ellen. Már egészen megszokta a stílusát. Tulajdonképpen úgy egészében véve nem volt vele semmi baja. És már nem is találta olyan visszataszítónak, mint első alkalommal, a parkban.
Szerdán aztán Suzi megint előhalászta a két megkezdett levelet, és sikeresen leírta az első mondatot. Sajnálom, hogy már nem vagyunk többé barátok. Ekkor csöngettek. Megérkezett Paul. Így a levelek szélsebesen visszakerültek megszokott helyükre, a fiókba. Még csak az kéne, hogy megtudja, hogy kinek írok, gondolta magában.
Suzi egész délután ki se jött a szobájából, az ágyán feküdt, és olvasott. Anyu fölajánlotta, hogy hármasban kártyázzanak. De Suzinak nem tetszett az ötlet. Aztán Paul fölajánlotta, hogy hármasban tévézzenek. De Suzinak ez sem tetszett.
– Unalmas nőszemély – közölte vele Paul a második elutasítás után.
Suzi hallotta, amint Paul anyának nyávog.
– Semmi se tetszik neki! Miért olyan undok velem mindig? És a szobájába se enged be!
Mire anya:
– Biztos éppen valami nagyon izgalmasat olvas, és nem bírja letenni. Tudod, mennyire szeret olvasni. Nincs veled semmi baja, ilyesmire gondolnod se szabad!
És ez így ment minden szerdán. Anya minden alkalommal valami újabb kifogást eszelt ki, és Paul minden egyes alkalommal elhitte. Most is!
– Én is utálom, ha olvasás közben zavarnak – hallotta Paul hangját. – Tegnap is egész éjjel olvastam az ágyban, zseblámpával, reggel hétig!
Hogy oda ne rohanjak, gondolta Suzi, egész éjjel olvasott! A takaró alatt, hát hogyne. És ezt ki veszi be? Az ember olyat hazudjon, amit el is hisznek neki. Ha valaki olyat hazudik, amit úgyse hisznek el neki, akkor az nem komplett.
A következő szombaton aztán Suzi végre-valahára sikeresen végzett a levélírással. És még csak nem is írt egyformát!
Így hangzott az első levél:
Kedves Ali!
Szeretnék megint jóban lenni veled. Nagyon hiányzol. Ezt meg is akartam neked mondani a múltkor, de ott volt a Dióskifli, és nem akartam előtte mondani, mert nem tartozik rá. Kérlek, hívj föl minél hamarabb, várom a hívásod!
Sok szeretettel:
Suzi
Az Alexandernek szóló levél már jóval hosszabb volt.
Kedves Alexander!
Azt mondja az anyu, hogy egy barátság nem mehet csak úgy ukmukfukk tönkre, ha az ember igazán jóban volt a másikkal. A szünidő elején még azt mondtad, hogy jegyezzük el egymást, és ez csak azért nem történt meg, mert én ezt olyan furcsának találtam, meg azért nem, nehogy az Ali megbántódjon.
És most úgy teszel, mintha észre se vennél. És ez szerintem szemétség tőled.
A gimit épp akkor akartam elmondani nektek, amikor Paultól megtudtátok. És nem akartam letagadni, csak az volt, hogy még gondolni se akartam rá. Erről van szó, tehát semmi okod rá, hogy utálj engem. Különben én is emlékszem olyan dolgokra, amikor te nem mondtál igazat nekem! És ha tényleg szeretnél, akkor nem is érdekelne téged az egész, mert az igazi szerelem mindent legyőz, és nem ismer akadályokat, mert határtalan. Borzasztóan csalódtam benned!
A (téged még mindig szerető):
Suzi
Suzi borítékba tette a két levelet, megcímezte őket, és elöl-hátul nyíllal átlőtt szívecskéket rajzolt rájuk, hármat-hármat mindegyikre.
Suzi roppantul meg volt elégedve önmagával. Különösen az Alexandernak írt levelet érezte nagyon hatásosnak.
Suzi odament apa íróasztalához, elvett róla néhány bélyeget, fölragasztotta őket a borítékokra, aztán gyorsan leszaladt a sarokra a postaládához, és bedobta a leveleket.
Ám alig dobta be őket a nyíláson, máris kétségei támadtak. Jesszusom! Mekkora baromságokat írtam, gondolta hirtelen. Főleg az Alexandernak! Nem is hatásos, hanem… hanem érzelgős. Ha ezt az Alexander elolvassa! És körbemutogatja az osztályban!! És megmutatja az Alinak!!! Meg annak a Tinának!!!!
Elég lett volna egy képeslap, gondolta magában. Valami vicces, a hátoldalára meg odafirkantottam volna, hogy Légy jó és szobatiszta! Slussz, passz, ennyi. Ez igen, ez hatásos lett volna!
Suzi magába roskadva állt a rikító, sárga levélszekrény előtt. Hogy lehetne a dolgot visszaszívni? Hogy lehetne kihalászni a levelet? Egy polipnak talán sikerülne. Vagy az ollókezűnek.
Jaj Istenem, gondolta magában. Talán ha megvárnám a postást. „Kérem szépen, postás bácsi” mondanám, „Ne tessék haragudni, egy óriási félreértésről van szó, egy levélről, amit véletlenül bedobtam, igen, ez az, ez a szívecskés, ugye, nem probléma, ha visszakérem, jaj, köszönöm szépen, csókolom!”
Következő ürítés 20 órakor, állt a levélszekrényen. Szóval kábé két óra múlva. Annyit nem tud várni. Anya a rendőrséggel kerestetné.
Suzi szomorúan bandukolt hazafelé. A sarkon apával futott össze. Pontosabban apa kocsijával. Apa épp akkor navigálta be az autót egy igencsak szűköcske helyre. Suzi megvárta, amíg beügyeskedik vele, és kiszáll.
– Szép jó estét, drága kisasszonyka! – szólította meg kedélyesen apa. – Milyen kedves kegyedtől, hogy várni tetszik rám.
Apa nevetett. Persze pontosan tudta, hogy Suzi nem őt várta.
– Jót tesz egy munkában megfáradt apuka lelkének – mondta –, ha egy ilyen szép és kedves kislány várja.
De Suzinak semmi kedve nem volt viccelődni.
– Te, apa – mondta. – Ha az ember véletlenül bedob egy levelet…
– … a postaládába? – kérdezte apa.
– Naná, majd a kanálisba! – kapta föl a hangját Suzi.
– Miért ne? – mondta apa. – Volt már ilyen!
– Szóval a postaládába – szögezte le Suzi. – Vissza lehet az ilyen levelet szerezni?
– Kitől? – kérdezte apa.
– Na kitől, hát attól, aki a postaládát üríti – válaszolt Suzi türelmetlenül.
Miért viccel az apu folyton, gondolta magában.
– Véleményem szerint – mondta apa, – ez ellentmond a postai törvényeknek.
Suzi szó nélkül bement apával a házba, fölbaktatott a lépcsőn, és közben az összes létező postai törvényt a pokolba kívánta.
Legkésőbb hétfőn kézbesítik a levelet, gondolta Suzi. Hétfő délben, mire Ali meg Alexander kijönnek a suliból, már ott lesznek a levélszekrényben.
Vajon meddig vannak hétfőn suliban? Háromnegyed egyig? Fél kettőig? Végül is tökmindegy. De Suzinak valahogy mégse volt mindegy. Maga se tudta, hogy miért. Van az úgy, hogy az embernek valami nagyon fontos, és maga se tudja, hogy miért. Csak annyit tudott, hogy muszáj megtudnia, hogy az Alexander egészen pontosan hány órakor veszi kézbe a levelet.
Ezért aztán Suzi vasárnap délben, röviddel ebéd előtt, átment a szomszéd házba, az udvarra. Ebben a házban lakott a Gabi Grabner. Együtt jártak általánosba, csak Gabi a párhuzamos osztályba.
Szerencséje volt. A Gabi épp a porolón tornázott a Tónival. Suzinak a Gabira volt szüksége. A Gabi ugyanis egy osztályba jár az Alival meg az Alexanderral.
Suzi úgy tett, mint aki csak úgy átugrott egy kicsit dumcsizni. Kicsit tornázott, párszor átfordult a korláton, és közben mintegy mellékesen megkérdezte a Gabit, hogy milyen az új suli.
– Rémes – mondta a Gabi. – Totál hülye mindenki.
Persze a Gabinak minden suli „rémes” volt.
– Nem is igaz! – szólt közbe a Tóni. – Tökjó, nekem tetszik. Nem olyan dedós, mint az általános. Holnap a popénekesekről tartok egy előadást. Na mit szólsz?
– Tökjó – bólintott Suzi, aztán ismét a Gabihoz fordult.
– Figyuzz, te egy osztályba jársz az Alival meg az Alexanderrel, ugye?
– Aha – bólogatott a Gabi. – Az Alexander az egy hülye – tette hozzá.
– Miért? – érdeklődött Suzi.
– Csak úgy – felelte a Gabi.
– Te vagy a hülye – mondta a Tóni. – Azért buksz meg folyton.
A Gabi lekevert egy pofont a Tóninak, mire a Tóni hasba bokszolta, aztán elrohant.
– Csak egyszer buktam meg – mondta a Gabi. – Mert beteg voltam. Három hónapig. Azt képtelenség bepótolni, nem igaz?
– De, de – bólogatott Suzi.
Meg:
– Hát hogyne.
Meg:
– Mi az, hogy!
Meg:
– Mit tudhatja ez a kis pisis!
Gabi úgy érezte, hogy megértik őt. Meghívta hát Suzit a hátsó udvarba, a garázsba. Négy ház autósai osztoztak a garázson. Leghátul, a garázs legvégében, a kocsik háta mögött, a sarokban eldugva egy sátor állt. Egy igazi kempingsátor. Ez volt a Gabi búvóhelye.
– Ez a titkos lakosztályom – mondta Suzinak.
– Mitől titkos? – mutatott Suzi az autókra. – Mindenki látja, amikor kiszáll.
– De csak kívülről! – felelte Gabi.
Elővett a zsebéből egy parányi kulcsot. A sátor elöl cippzárral záródott. Legalul, a földnél egy kis lakat fityegett rajta. Gabi a parányi kulcsot a parányi lakatba illesztette.
– Itt tartom a gyűjteményemet – mondta –, kevesen láthatják, de neked megmutatom. Már akartam veled barátkozni, csak mindig azt hittem, hogy felvágós vagy.
Gabi fölhúzta a cippzárt, és föllibbent a sátorlap. Suzi belépett a sátorba. Mi a fene, gondolta magában, milyen kapós lettem egyszerre. Mindenki velem akar barátkozni. Előbb Paul, aztán a pióca Dióskifli, most meg a Gabi is rám hajt. Csak azok, akiket én szeretek, azok néznek levegőnek, én meg loholok utánuk, mint egy pincsikutya.
Fél három volt, mire Suzi hazaért. Anya teljesen kiborult.
– Rád vártunk az ebéddel – dühöngött. – Tessék, nézd, szénné égett a hús a sok melegítéstől! A rizs meg olyan ragacsos lett, hogy a büdös életben nem tudom levakarni az edény faláról. Máskor leszel szíves szólni, ha nem óhajtasz velünk étkezni. Különben is, agyon aggódtam magam miattad!
Suzi bement a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Már csak épp anya hiányzott a boldogságához. Két órát szobrozott a Gabi hülye titkos sátrában, és zseblámpafénynél vastag fényképalbumokat nézegetett popénekesek, síelők meg hernyók és bogarak képeivel. Mindent megtudott, amit tudni akart. (Meg azt is, amit nem akart megtudni.) Hogy holnap fél kettőig vannak suliban, meg hogy az Ali már több mint egy hete lóg, meg hogy egy bizonyos Gerhard beárulta az Alit az egyik tanárnál, hogy nem is beteg. És hogy egy bizonyos Thomas másnap délután összefutott az Alival és mondta neki, hogy az a hülye Gerhard mit mondott, mire az Ali mondta neki, hogy nem megy vissza többé a suliba. És hogy állítólag ebben maradtak.
Suzi Alexanderről fájdalmas dolgokat tudott meg. Azt, hogy járnak a Tinával, hogy eljegyezték egymást, hogy a jobb gyűrűsujjukon ezüstgyűrűt viselnek, rózsaszín kővel. És hogy folyton leveleznek az órán. Ami azért hülyeség, mert úgyis sülve-főve együtt vannak, mondta a Gabi. Hol az Alexander megy föl hozzájuk, hol ő megy föl az Alexanderékhez. Rögtön suli után. Még csak haza se mennek ebédelni. Ennyire szerelmesek egymásba.
– Te, szerintem még csókoznak is! – adta meg Gabi a kegyelemdöfést.
És még azt is mondta, hogy azok ketten mindenáron egymás mellett akarnak ülni.
– És most folyton ezzel bombázzák a Fink tanárnőt. És közben meg irtó szemetek. Mert az Alexander most mellettem ül, mert az Ali elült mellőle, és ezért most folyton engem piszkál. Hogy büdös vagyok. És folyton fintorog, hogy nem bírja ezt a bűzt. És hogy üljek az Ulrich mellé, annak nem ilyen finnyás az orra. De ezt csak azért mondja, mert az Ulrich a Tina padszomszédja. És mert helyet akar cserélni az Ulrichhal. Nekem tökmindegy, hogy ki mellett ülök, és csak örülnék, ha megszabadulnék ettől a szemétládától, de a Fink tanárnő azt mondta, hogy most már aztán elég legyen, nincs több ültetés, egyszer pontot kell tenni a dolgok végére, ez nem kívánsághangverseny!
– Miért ült el az Ali az Alexander mellől? – kérdezte Suzi.
– Gőzöm sincs – felelte Gabi. – Fölösleges volt, hiszen úgyse jár suliba, akkor meg nem mindegy neki, hogy ki mellett nem ül?!
Suzi leült az íróasztalához, és ököllel verni kezdte. Úgy hangzott, mint egy dobszóló.
Végül is semmi újat nem tudott meg a Gabitól. Csak a gyanúja igazolódott be. És szertefoszlottak az utolsó reményei. Gyűrűt vett neki… tépelődött. Nekem bezzeg nem vett soha semmit. És húsvét óta tartozik két euróval. Nyilván ebből vette a gyűrűket! És a bólogatós Miki egeres golyósomat sem adta vissza.
Suzi Alexander iránt érzett haragja hirtelen anya ellen fordult. Anya beszélte rá a levélre. Ő tehet róla, hogy ilyen megalázó helyzetbe került. Akkor neki is kell viselnie a felelősséget! Suzi izgalmában elfelejtette, hogy anya haragszik rá. Kivágtatott a nappaliba, ahol anya békésen olvasgatott. Suzi megállt előtte, és gyorsan elhadarta a történteket. Anya őszintén sajnálta, hogy rossz tanácsot adott, de, mint mondta, ez van, ami megtörtént az megtörtént, nincs mit tenni. A levelet nem lehet visszaszerezni, már csak azért sem, mert Suzi a feladó helyére is nyíllal átlőtt szívecskét rajzolt.
– Nem lehet bizonyítani, hogy te írtad. Tulajdonképpen miért akarod visszakapni?
– Mert az írtam benne, hogy még mindig szeretem – mondta Suzi.
– Na és? – kérdezte anya. – Ez nem bűn!
– De hát a büszkeségem…! – kiáltotta Suzi. – Csak nem fogok egy olyan fiút szeretni, aki gyűrűt vesz egy másik csajnak a pénzemen!
– Ne légy már olyan kicsinyes! – mondta anya. – Ha akarod, megadom neked azt a két eurót.
Suzi hevesen rázta a fejét, és kivágtatott a szobából. Anya tényleg nem ért semmit! Kit érdekel a két euró?! Az előszobából még visszanézett a szobába. Tessék, beigazolódott a félelme. Anya ott ül, és tovább olvas. Mintha mi sem történt volna!!
Anya nemcsak hogy nem érti meg őt, de nem is törődik vele. Egyáltalán nem érdekli, hogy mi van vele. Csak az olvasmánya érdekli, és halálra zokogja magát egy könyvön, amelyben egy kitalált pasi lelkizik. Ahelyett, hogy az ő valós problémájával foglalkozna! És miért van ez így? Azért, mert kisgyerek vagyok. Egy buta kisgyerek. Az a tag meg a könyvben, az egy felnőtt. Mert ha egy felnőttnek vannak problémái, azt komolyan kell venni! De ha egy kisgyereknek…!! „Irigylem a problémáidat”, mondják a felnőttek. Meg hogy: „Jaj de édes, szerelmi problémái vannak a kicsinek!” Mintha attól, hogy az ember kisgyerek, a problémái is kicsik lennének. Holott pont fordítva van! Minél kisebb az ember, annál nagyobbak a problémái. Mert az ember kiskorában még nem tud igazán védekezni, sokkal kiszolgáltatottabb. Bezzeg ha az anyunak lennének szerelmi gondjai, biztos találna megoldást. Suzi kiment a konyhába, levágott magának négy vastag szelet kenyeret, vastagon megkente vajjal, megpúpozta felvágottal meg uborkával, leült a konyhaasztalhoz, és végtelenül szomorúan majszolni kezdett.
Úgy látszik, mégiscsak érdeklem, gondolta Suzi, mert a harmadik szelet kenyérnél anya megjelent a konyhában. Suzi már épp bocsánatot akart tőle kérni, amiért ilyeneket gondolt róla, amikor kiderült, hogy anyát csak a kaja izgatja, és egyes-egyedül azon van kiakadva, hogy ebéd helyett kenyérrel tömi magát.
– Miattad égett szénné a sült – zendített rá megint. – A maradékot vacsorára akartam hidegen fölvágni. A felvágottat pótléknak szántam a sült helyett, te meg most azt is megeszed. Nem lehetne előbb megkérdezni, hogy mit lehet enni? Vagy túl sokat kívánok tőled?
– Hát persze! – kiabált Suzi. – Belerúgni a másikba, a földön fekvő, szenvedő szerencsétlenbe, azt lehet! Az tisztességes!
Anya elhallgatott.
– Mi van veled, drágaságom? – kérdezte aztán, jóval nyugodtabban. – Még mindig az a levél? Hát ennyire komoly a dolog?
Suzi bólogatott. Anya odaült mellé, a fejét a melléhez szorította, és simogatni kezdte a haját.
Suzi azonnal sírva fakadt.
– Anya, vissza kell kapnom a levelet! – zokogta. – Mindenképpen vissza kell kapnom. Alexander semmi esetre sem olvashatja el! Belehalok, ha elolvassa! Úgy éljek!
– Jaj, jaj, csillagom – suttogta anya Suzi jobb fülébe. – Mindent túl lehet élni. Mindent, mindent, mindent. Hidd el, ha mondom. Mindent!
Anya hangja nagyon-nagyon meggyőzőnek tűnt. Suzi elvette a zsebkendőt, amit anya odanyújtott neki, és éktelen trombitálással kifújta az orrát.
– Bele fogok halni. Ez halálbiztos.
– Biztos nem fogsz belehalni – mondta anya. – Ez a halálbiztos. Tapasztalatból tudom. A te korodban én is túléltem. Meg később is. Sokszor.
– Így görbülj meg? – kérdezte Suzi a jobb mutatóujját begörbítve, és megint kifújta az orrát.
– Így görbüljek meg – mutatta anya.
Suzi még akkor is boldogtalan volt és dühös és szomorú, amikor lefeküdt. De gondolatai mélyén, anya szavait hallotta: „Az ember mindent túlél.”
És ez egy kicsit megvigasztalta. Épp csak annyira, hogy el tudjon aludni.
Dióskifli reggelenként már jó egy hete a sarkon várta Suzit. Tulajdonképpen nem is volt megbeszélve. Csak valahogy így alakult. Dióskifli valahogy minden reggel éppen arra ment, amerre Suziék laktak, és megvárta őt. Suzinak ez egyáltalán nem volt ellenére, hiszen unalmas volt az út egyedül a suliig.
Így volt ez hétfő reggel is. Dióskifli ott szobrozott a sarkon, a postaládának dőlve. És diós kiflit rágcsált.
Suzi időközben kifigyelte: Dióskifli átlag öt diós kiflit pusztított el naponta. Egyet a suliba menet; kettőt a nagyszünetben; egyet az utolsó szünetben és egyet suli után, hazafelé menet. Később, a nap folyamán már nem kíván több diós kiflit, magyarázta Dióskifli, amikor Suzi rákérdezett. Akkor savanyút eszik meg sósat.
Suzi azt is megtudta, honnan ez a rengeteg Dióskifli.
Hát a kávéházból!
– Mert az apu – mondta – sose tudja megbecsülni, mennyire van szükség. De nem csak diós kifli marad, hanem túrós bukta meg fahéjas csiga meg franciakrémes. A túrósat a bátyám eszi meg, a fahéjas csigát a nővérem, a franciakrémest meg az anyu. És ez így megy már sok-sok éve – tette hozzá. – Nem nagyon szoktunk cserélni. Mindenki annál marad, amit szeret.
Dióskifli rögtön észrevette, hogy Suzival nem stimmel valami. Aggódva figyelte Suzit, de nem kérdezett semmit.
Dióskifli javára szóljon, igaz, hogy lyukat beszélt az ember hasába, de sosem kérdezősködött. Csak önmagával szemben volt indiszkrét, másokkal soha. És Suzi mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért, vagy talán csak azért, mert Dióskifli épp a postaládának dőlt, szóval, elmondta neki a dolgot. De természetesen nem keveredett részletekbe. Épp csak érintette a lényeget.
– Írtam egy hülye levelet az Alexandernak. Ma fogja megkapni. De nem szabad megkapnia, mert különben meghalok.
– Tényleg?
– Tényleg!
Dióskifli azt tanácsolta, hogy lógjanak a suliból, menjenek az Alexanderék házához, kapják el a postást, és gombolják le róla a levelet.
– Majd úgy teszünk – mondta Dióskifli –, mintha mi volnánk az Alexander testvérei. És azt mondjuk a postásnak, hogy ne fáradjon a levéllel, majd mi személyesen kézbesítjük.
Suzinak nem tetszett az ötlet. Először is, mondta, a postás nem hülye, nyilván pontosan tudja, hogy az Alexandernak nincsenek nővérei. Egy postás mindig mindent tud. Másodszor: jöhet egy lakó, és leleplezi őket. Mondjuk pont az Alexander mamája. Harmadszor is, számára elképzelhetetlen a lógás. Ilyet még soha életében nem tett. És különben is. A lógásból egyenesen következik a csalás. A hamis igazolás. És ez még a lógásnál is elképzelhetetlenebb a számára. Negyedszer pedig, mire ezt az egészet megtárgyalták, már meg is érkeztek az iskola elé. Mögöttük az osztályfőnökük igyekezett a kapu felé. Mármost teljességgel kizárt, hogy pont az orra előtt lépjenek le. Ezt még Dióskifli is kénytelen volt belátni.
Az első órán, angolon, Dióskifli egyfolytában kibámult az ablakon, és a felhőket figyelte az égen. Olyan odaadóan és leplezetlenül bámult kifelé, hogy még a tanárnőnek is feltűnt.
– Hennikém, nem szentelnél néhány percet az angolnak is? – kérdezte tőle háromszor is, végtelen türelemmel.
Suzi háromszor is bokán rúgta, hogy:
– Hé, hozzád beszélnek!
– Hogyan? – rezzent föl mindháromszor Dióskifli. – Ja persze, hogyne, köszönöm, figyelek – mondta, azzal kibámult az ablakon.
A szünetben aztán Suzihoz fordult:
– Figyuzz! Egész órán azon gondolkoztam, hogyan is lehetne visszaszerezni a leveledet. Van egy tervem. Csak még nem állt össze az egész. De bízz bennem. Kétes ügyekben specialista vagyok. A véremben van. A dédnagybátyám ugyanis hivatásos bűnöző volt. Betörő. Az egész család szégyene. Állítólag a nagymamám is emiatt halt meg olyan fiatalon. És az anyu térden állva könyörög, hogy eszembe ne jusson elmondani valakinek. Pedig szerintem irtó érdekes. Végtére is nem mindenki dicsekedhet egy igazi bűnöző rokonnal. Összesen huszonhárom évet volt börtönben. Csak akkor hagyott fel a bűnöző életmóddal, amikor már öreg volt, és remegett a keze.
Suzi nem sok reményt fűzött Dióskifli terveihez, bűnöző dédnagybácsikája ellenére. Ám a harmadik órán, matekon, Dióskifli ragyogó arccal fordult Suzihoz.
– Figyuzz, megvan! – súgta. – Gyerekjáték az egész. Visszakapod a levelet. Ez halálbiztos. Csak még szükségünk van egy harmadik személyre. Kettesben nem megy.
És amíg a matektanár lelkesen rótta a példákat a táblára, Dióskifli suttogva és vihogva ismertette Suzival a nagy tervet, ami így szólt: Ő meg Suzi meg a harmadik személy suli után rögtön az Alexanderék háza elé mennek. Suzi és a harmadik személy lesznek az őrszemek. Egyikük a kapu előtt, a másikuk a lépcsőházban lesz őrszem. És addig ő, Dióskifli, kiszedi a levélszekrényből a levelet. Mégpedig úgy, hogy fölfeszíti a pléhfedelet.
– Tök egyszerű – suttogta Dióskifli. – Mi is ezt csináltuk a múltkor, amikor már az utolsó levélszekrénykulcsunk is elveszett, és az anyunak sürgősen kellettek a levelek. Ezzel, ni! – mutatta Dióskifli, és diadalmas arccal előhúzott a tolltartójából egy körömreszelőt.
– Bedugom a kulcslyukba, és fölfeszegetem a fedelet – mondta. – Úgy hajlik a pléh, hogy öröm nézni!
– De használhatatlanná válik a levélszekrény – suttogta Suzi –, többé az életben nem lehet visszahajtani.
Az ő házukban is volt egy ilyen csálé levélszekrény, és a szomszédasszonynak folyton rángatnia kellett, és folyton idegbajt kapott tőle, és folyton szitkozódott, hogy „a pokolba a fajtájával, aki ezzel szórakozik, az ilyenek hozzák hírbe ezt a rendes házat”.
Dióskifli a homlokát ráncolta.
– Te mondtad, hogy különben meghalsz… – súgta. Látszott rajta, hogy Suzi sorsa jobban aggasztja, mint a levélszekrényé. Ez Suzi figyelmét sem kerülhette el!
Suzi nem igazán értette ezt az „őrszem” dolgot. Ez most mi? Addig legyen „őrszem”, amíg Dióskifli felfeszíti a levélszekrényt? És ha jön valaki?
– Akkor hangosan köhögsz – suttogta Dióskifli. – Én meg kifutok a kapun, te pedig szép nyugiban fölsétálsz a lépcsőn. Mintha épp mennél valakihez.
– És ha valaki be akar jönni a házba?
Dióskifli nagy szemeket meresztett Suzira. Most tényleg nem érti, vagy a kákán is csomót keres, kérdezte magában.
– Arra való a harmadik személy – suttogta. – Akkor neki kell köhögnie. És akkor mi ketten sétálunk föl a lépcsőn. Na, érted már?
Persze, bólogatott Suzi. Nem a felfogóképességével volt baj, hanem nem volt ínyére a dolog. De Dióskifli olyan magabiztosan mosolygott, hogy nem mert tovább kérdezősködni.
– Már csak az ajtószámot kéne tudnom – suttogta Dióskifli. – Hogy hányas számú lakásban laknak. Különben lőttek az egésznek. Mivel a levélszekrényen nem szerepel név. Tudod az ajtószámukat?
– Tíz – suttogta Suzi – Mint a házszám.
– És a kapu nyitva van? – kérdezte Dióskifli. – Nincs kapucsengő?
Suzi a fejét rázta.
– És ki legyen a harmadik személy? – faggatózott Dióskifli. – Mert nem szeretnék valami tökkelütöttet vinni magunkkal, akinek eljár a szája, vagy berezel.
– Most aztán tényleg elég! – kiáltott a matektanár, és a pálcájával a Suzi-Dióskifli kettősre mutatott. – Nem vagyunk a kávéházban, hölgyeim!
– Nem bizony – felelte Dióskifli. – Különben rendelnénk egy kávét.
Az egész osztály nevetni kezdett. A matektanár fel volt háborodva.
– Csendet! Azonnal hagyjátok abba! – kiabált.
Az 1/C lassan abbahagyta a vihogást, és a tanár dühösen Dióskiflire nézett.
Dióskifli bűntudatos arcot vágott.
– Elnézést, viccnek szántam – mondta. – Nem gondoltam komolyan.
– Nem azért vagyunk itt, hogy viccelődjünk – kiabált a matektanár. – Erre nincs időnk!
– Kár – felelte Dióskifli.
Ezt őszintén mondta, és úgy is gondolta. Kicsit sem akart szemtelenkedni. De a matektanárt végképp kihozta a sodrából ez a kotnyeleskedés.
– Cernohorsky fiam, ha azt hiszed, hogy csak azért, mert olyan kiváló teljesítményt nyújtasz a tantárgyamban, mindent megengedhetsz magadnak, akkor nagyon tévedsz. Nálam mindenki egyenlő, kivételezésnek nincs helye!
Dióskifli a fejét rázta.
– Félre tetszett érteni, tanár úr – mondta. – Ilyesmi meg se fordult a fejemben. Csak tetszik tudni – mondta barátságosan mosolyogva –, a tanár úrnál annyi minden van tiltva, amit a többi tanárnál szabad, hogy az embernek nagyon nehéz átállni a tanár úr óráira.
A matektanáron tisztán látszott, hogy mindjárt megüti a guta. A homlokán kidagadtak az erek. Ám aztán hirtelen kapcsolt. Rájött, hogy Dióskifli nem szórakozik vele, nem szemtelenkedik, csak őszintén megmondja a véleményét. A tanár úr homlokán visszahúzódtak az erek.
– A jövőben jobban vigyázz a szavaidra – morogta, azzal visszafordult a táblához, és egy sárga krétával óriási csikorgások közepette egy kört rajzolt.
– Szóval akkor ki legyen a harmadik személy? – fordult Dióskifli Suzihoz.
Suzi nem válaszolt. Nem akarta még jobban felmérgesíteni a matektanárt. Erre Dióskifli előhúzta a matekfüzetét, kinyitotta, fogta a körzőjét, húzott egy kört, és félhangosan maga elé motyogott.
– Nehéz ügy. Én nem értem őt, ő nem ért engem. Nincs mit tenni. Van az úgy, hogy két ember nem érti meg egymást.
Suzi is előhúzta a matekfüzetét, kinyitotta, fogta a körzőjét és húzott – volna – egy kört, de vagy a körző volt túl laza, vagy ő vett túl nagy lendületet, mindenesetre kör helyett egy ellipszis sikeredett belőle. Suzi eltette a körzőt, elővette a radírját, és radírozni kezdte az ellipszist. Tulajdonképpen egyedi darab ez a Dióskifli, gondolta magában radírozás közben. Óriási fazon a maga nemében. És az a legjobb benne, hogy gőze sincs, hogy milyen jó fej.
Matek után, a szünetben, Dióskifli tovább filózott a harmadik személyen. Nehéz volt dönteni. Az az igazság, hogy senki sem bizonyult igazán megfelelőnek.
– Mit szólnál Paulhoz? – kérdezte végül.
– Pont hozzá? – fintorgott Suzi. Hát ez egyáltalán nem jó ötlet, gondolta magában, de nem mert többet mondani.
– Pedig Paul jónak tűnik – gondolkodott hangosan Dióskifli. – Az nem cicózik, az odavág, ha kell. Megérzem az ilyesmit. Különben is – mondta Suzinak. – Nincs olyan, amit ne tenne meg érted. Teljesen beléd van zúgva. A vak is látja.
– Nem is tudom… – motyogta Suzi a vállát vonogatva.
Suzi azért nem tiltakozott határozottabban Paul ellen, mert őszintén szólva nem bízott az egész tervben. Nem látta maga előtt, amint ott „őrködik”, mialatt Dióskifli a levélszekrényt feszegeti. Buta álom, mindjárt felébredek, gondolta magában. Biztos közbejön valami. Például Dióskiflinek eszébe jut, hogy fuvolaórája van.
„Atyavilág, nekem fuvolaórám van! – mondja majd. – Na cső, rohannom kell!”
Vagy kiderül, hogy mégis van kaputelefon, és a kapu bombabiztosan zárva van, és senki se be, se ki. Szóval minek kavarjon.
Így aztán szótlanul tűrte, hogy Dióskifli az utolsó szünetben érdemi tárgyalásokat folytasson Paullal. Suzi ebben nem vett részt. Ült a helyén, rágcsálta az almáját, és közben Pault figyelte. Paul roppant lelkesnek látszott. Tágra nyílt szemekkel hallgatta Dióskifli tervét, és elismerőn veregette a vállát. Aztán Suzira kacsintott, és a mutató- és a középső ujját a levegőbe emelve V-jelet mutatott. A győzelem jelét. Dióskifli egész szünetben Paullal diskurált, amíg be nem csöngettek, és meg nem jelent az ajtóban az osztályfőnökük, ezúttal, hogy németórát tartson. Ekkor Dióskifli a helyére vitorlázott, és diadalittasan suttogta: – Győzelem! Benne van a buliban. És égre-földre megesküdött, hogy senkinek se szól egy szót se. Szerintem bízhatunk benne.
Aha, bólogatott Suzi közömbösen.
Még akkor se hitte el a dolgot, amikor hármasban az Alexanderek háza felé baktattak. Dióskifli nem tűnt túl izgatottnak. Paul meg irtó komolyan vette magát, hogy ő a kiválasztott harmadik személy, és azt se tudta, hova legyen a büszkeségtől. És persze rögtön hencegni kezdett, és persze szokásához híven az osztálytársai ellenében. Hogy ő egy „főnyeremény”, mert a többiek mind „beszari pólyások”. A Michi például, az rögtön betojna. Az Ulli, az lehet, hogy nem, de rögtön mindent „szétkürtölne”, mert sose tudja tartani a száját. A Stefan meg folyton „reszket, mint a nyárfalevél”, és már a kapuban visszafordulna.
A legszívesebben én is ezt tenném, gondolta Suzi, mivel közben tényleg megérkeztek Alexanderék kapuja elé. Kénytelen volt megállapítani, hogy semmi se jött közbe, hiába reménykedett!
– Na, akkor ki, hol lesz őrszem? – kérdezte Dióskifli.
Suzi a kaput választotta.
– Ha neked is megfelel… – szólt Paulnak.
Paulnak tökéletesen megfelelt.
Így aztán Suzi kiállt a kapuba. Látta, amint ezek ketten beosonnak a házba, és eltűnnek a lépcsőkanyarban, a postaládáknál. Suzi megfordult, arccal az utca felé, a táskáját erősen magához szorította, hogy jobban tudjon drukkolni. Ott állt a kapuban, hasán a táskával, a két kezét jó erősen ökölbe szorítva, és ide-oda forgatta a fejét. Hol jobbra nézett, hol balra. A szíve a torkában dobogott, és teljesen tanácstalan volt. Honnan tudja, hogy az utcán sétáló emberek közül ki az, aki az Alexanderék házában lakik, és éppen hazafelé tart? Például az a kövér néni, aki bevásárlótáskával a kezében éppen feléje tart, itt lakik talán? Vagy az a bácsi a túloldalon, aki a kutyáját sétáltatja? Ezt csak akkor lehet biztosan tudni, ha már késő. Ha már az illető itt áll előtte, és be akar menni a kapun. Ki kell valamit találnom, gondolta magában. Hogy akkor mit kérdezek tőle. Mert valahogy fel kell tartanom. Nem elég, ha köhögök. Ki kell találnom valami hülye kérdést.
De már nem volt ideje gondolkozni, mert bentről kiabálás hallatszott.
– Hát ti meg mit kerestek itt? Azt a hét-meg a nyolcszázát!
Ekkor hirtelen kivágódott a kapu, Dióskifli száguldott ki rajta, és odakiáltott Suzinak.
– Fuss, ahogy bírsz!
És már rohant is tovább, le az utcán, a villamosmegálló felé.
Suzi utána, lélekszakadva, hogy majdnem föllökte a bevásárlószatyros nénit. A sarkon aztán utolérte Dióskiflit.
Együtt futottak a villamosmegállóig. Ott végre megálltak. Dióskifli alig kapott levegőt, és lógott a nyelve. Az egyik kezében postai küldeményeket szorongatott. Csomó reklámanyag és köztük egy fehér boríték, nyíllal átlőtt szívecskével. Dióskifli Suzi kezébe nyomta a levelet, a reklámpapírokat pedig a kukába dobta.
– Köszönöm – mondta Suzi, és eltette a levelet.
Aztán visszanézett az utcára, az Alexanderék háza felé. De sehol se látta Pault.
– Ezt a hülyeséget! – lihegte Dióskifli.
– Miért, mi történt? – kérdezte Suzi.
– Az – lihegett Dióskifli –, hogy nem bírtam felfeszíteni a szekrény lapját. Szar a körömreszelőm. Teljesen elhajlott. A bátyámé jobb minőség.
Dióskifli előhúzta a reszelőt. A hegye u alakban meghajlott.
– Szóval, az ujjammal kellett dolgoznom.
Dióskifli Suzi orra elé tartotta a jobb kezét. A mutatóujján le volt törve a köröm. Dióskifli a szájába vette az ujját, és lerágta a letört körmöt. Aztán kiköpte.
– És aztán, amikor végre sikerült fölfeszítenem azt a rohadt levélszekrényt, és a kezemben volt a cucc, nyílt az udvari ajtó és ott állt előttem egy boszorka, kezében egy takaróval meg egy porolóval, és ordított, ahogy a torkán kifért.
– És…? – kérdezte Suzi.
– És akkor futásnak eredtem – mondta Dióskifli. – Végül is a lényeg a kezemben volt.
– És mi van Paullal?
Dióskifli tanácstalanul vonogatta a vállát.
– Gőzöm sincs – mondta. – Eltűnt a szemem elől. Van a lépcsőházban egy másik kijárat.
– Lehet, hogy kiszaladt a hátad mögött?
– Kizárt – mondta Dióskifli. – Az öreglány kettőnk között állt, úgyhogy egyenesen a karjaiba szaladt volna.
– Akkor most mit tegyünk? – kérdezte Suzi. – Mit, hát várunk – válaszolta Dióskifli. – De ülve, ha kérhetem, mert remegnek a térdeim.
Letették a táskájukat a földre, ráültek a táskákra, összekulcsolták a kezüket a térdükön, és kórusban ismételgették.
– Ezt a pechet, ezt a pechet…!
Már a harmadik villamos futott be, de Paulnak híre-hamva sem volt. Amikor a negyedik is elhúzott, Dióskifli hirtelen felugrott.
– Nézd csak, ott jön! – kiáltotta.
Dióskifli fölkapta a táskáját, és Paul elé szaladt. Suzi a nyomában. Na hála Istennek, gondolta magában, nincs semmi baja! Óriási kő esett le a szívéről. Paul, amikor észrevette Suziékat, megállt, és sírva fakadt. Hatalmas könnycseppek peregtek végig az arcán, s orra alatt két takonycsík is jelezte elkeseredését.
– Mi történt? – kérdezte Dióskifli. – Rád húzott a néni a porolóval?
Paul a könnyeit törölgette.
– Nem – felelte remegő hangon. – És a másik se, aki lejött a lépcsőn. Mert kiszaladtam az udvarra, és átmásztam a szomszédba. És ott elbújtam. Az egyik kuka mögött. Tiszta kosz meg bűz volt az egész.
– De akkor miért sírsz? – szakította félbe Dióskifli. – Bántott valaki?
Paul a fejét rázta.
– Akkor meg mit bőgsz? – kérdezte Dióskifli.
Suzi közben rájött.
– Az iskolatáskája miatt – mondta Dióskiflinek.
Paulnál ugyanis nem volt iskolatáska.
– Akkor vesztettem el, amikor átmásztam a falon – zokogta. – Három méter magas volt!
Na, ezt most inkább hagyjuk, hogy hány méter magas volt a fal, gondolta magában Suzi. Tuti, nem több másfél méternél. Pontosan emlékszik rá, játszottak ott eleget az Alexanderral.
– Ezért nem keresett a két öreglány – hüppögött Paul. – Hallottam, amint azt mondták, hogy fölösleges keresni, elég, ha megvan a táskám. Rajta van a nevem a füzeteken.
– De a címed nincs – vetette közbe Dióskifli. – És ez a lényeg!
– Azt gyorsan kiderítik – szipogott Paul.
– Honnan? – kérdezte Dióskifli. – A telefonkönyvben legalább húsz oldal Meier szerepel. És a Meierek gyerekeinek a keresztneve nincs is benne. Csak nem gondolod, hogy végigtelefonálják az összes Meiert, és megkérdezik, hogy nincs-e véletlenül egy Paul nevű gyerekük, aki az 1/C-be jár?
– De nem szerepel húsz oldal iskola… – hüppögött Paul. – Elég, ha csak a kerületi iskolákat fölhívják, és rögtön megtalálnak. És különben is, kérem vissza a táskámat – zokogott. – Különben nem tudok leckét írni!
– Mondd azt otthon, hogy elvesztetted – tanácsolta Dióskifli.
– Most hülyéskedsz? – Paul hirtelen kijózanodott. – Gondolod, hogy ezt anyám simán beveszi? A körzőm is benne van! Meg a tolltartóm! Gondolod, hogy van pénzünk újat venni?!
– Majd kölcsönadok – mondta nagyvonalúan Dióskifli.
Dióskiflinek mindig volt pénze, talán neki volt a legtöbb az osztályban.
– De most őszintén, Henni, ennek mi értelme? – mondta Suzi is. – Gondold el: ott a táska az öreglányoknál. Azok telekürtölik a házat a sztorival. Az Alexander megtudja. És felismeri a táskát. És rögtön tudja, hogy mi a pálya.
– Pontosan…! – helyeselt Paul remegő hangon.
Bárhogy igyekezett, képtelen volt elfojtani a sírást.
Dióskifli a homlokát ráncolta.
– Ó, hogy az a… – mondta. – Akkor most mit tegyünk?
Szemmel láthatólag – kivételesen – semmi se jutott az eszébe.
– És ez az egész a te hülye leveled miatt van! – nézett Paul szemrehányón Suzira.
– Na, szép… – mondta Dióskifli. – Minek vállaltad? Senki se kényszerített! Mit tehet arról a Suzi, hogy képtelen vagy a táskádra vigyázni egy rohadt fal miatt.
Dióskifli előhúzott a zsebéből egy papír zsebkendőt, és Paul kezébe nyomta.
– Tessék… – mondta dühösen. – Fújd ki az orrod! És töröld le az arcod! Tiszta takony meg könny vagy, rossz rád nézni.
Paul engedelmesen kifújta az orrát, és letörölgette az arcát.
– De ha ezt megtudja az apám… – mondta kétségbeesetten.
Dióskifli fintorgott.
– Most mit izgatod magad? Te csak őrszem voltál, azzal annyi. Én voltam a betörő. Csak én tehetek róla, egyes-egyedül én. Én főztem ki az egészet, én rángattalak bele, én tehetek mindenről. Te csak ott álltál, és nem csináltál semmit. Én viszem el a balhét, világos? Na már most, ha én nem zokogok, akkor neked végképp semmi okod zokogni.
– De az apukám… – makogott Paul.
– Nekem is van apukám, tudod? – kiabált Dióskifli. – És ha jól tudom, a te apukád nem is lakik veletek, akkor meg mit vagy úgy oda? Miért kéne megtudnia?
Úgy látszik, Paul ettől egy kicsit megvigasztalódott. Megint megtörölte az arcát, újra kifújta az orrát, és most már kicsit élénkebben fordult Suzihoz.
– Följössz hozzánk, és elmondod az anyunak, hogy nem csináltam semmit?
Suzi bólintott. Úgyis megtudja az apukája, gondolta magában. És az iskolában is megtudják. És értesíteni fogják az apját. Amikor egyszer Paul lógott a suliból, az apja azt is megtudta, pedig nem is árulkodott a mamája.
Suzi komoly bűntudatot érzett. Még akkor is, ha valójában Dióskifli eszelte ki az egészet, és Paul önként és dalolva vett részt benne. Végül is tényleg az ő hülye levele volt az oka mindennek. Ők ketten csak segíteni akartak neki. Úgyhogy most neki kell segítenie őrajtuk!
Suzi csak egyetlen lehetőséget látott az iskolatáska visszaszerzésére úgy, hogy ne tudják meg a szülők. Mindenesetre megpróbálom, gondolta magában. Akkor is, ha számomra ez nagyon kellemetlen.
Suzi az órájára nézett. Negyed kettő. Sietnie kell!
– Paul, te most menj szépen haza – mondta. – Mást most úgyse tehetsz. Én meg utánanézek, hogyan szerezhetném vissza a táskádat. Ha megvan, azonnal fölviszem hozzátok. De akárhogy, mindenképp felmegyek vagy telcsizek, mielőtt az anyukád hazaér.
– Mire készülsz? – kérdezte Dióskifli.
– Most nincs időm elmagyarázni – felelte Suzi. – Majd rád csörgök, ha túl vagyok rajta. Na csá!
Azzal faképnél hagyta őket, és elszáguldott. Nagyon kell sietnie! Mindjárt fél kettő. Fél kettő előtt minimum öt perccel oda kell érnie Alihoz. Ki tudja, merre kószál megint. Lehet, hogy nincs is otthon. Akkor irány a suli. Fél kettőre a sulinál kell lennie, mert ha nem, és elpasszolja az Alit, akkor lesheti, mikor találja meg.
Aliék egy roskatag, öreg házban laktak. A lakásajtó közvetlenül a kapu alól nyílt. Suzi bekopogott.
– Ali! – kiabálta – Ali, itthon vagy?
Semmi válasz. Aztán valahonnan hátulról egy öregember került elő.
– Csendesebben, felvered az egész házat!
Suzi megismerte az öreget. Itt lakik a házban, pontosabban az udvaron. Pontosabban egy lakásban, de Suzi sose látta bemenni. Az öreg mindenkiről mindent tudott.
– Ali iskolában van? – kérdezte Suzi.
– Sajnos nem – mondta az öreg. – Nagy baj lesz még ebből…
– Nem tetszik tudni véletlenül, hogy hol találom? Nagyon sürgős lenne!
– Sajnos még véletlenül se tudom – felelte az öreg. – Gondosan ügyel, nehogy a szemem elé kerüljön, mert tudja, hogy akkor rákérdezek az iskolára. De láttam, hogy amikor elment, egy szatyor volt nála, tele üres üvegekkel. Úgy negyedórája. Úgyhogy biztosan a szupermarketbe ment.
– Köszönöm – kiáltotta Suzi, és elsietett.
Kissé lassított az iramon, mert a sok futástól szúrt az oldala.
Az utcán szembejött vele az Ali.
– Kösz a levelet! – mondta Ali köszönés helyett, és letette a nehéz cekkert. – Kicsit csodálkoztam, amikor belenéztem a levélszekrénybe. Nem szoktam levelet kapni – mondta nevetve. – Nem kellett volna írnod, öreglány. Nem is haragudtam rád igazán, csak az elején egy kicsit. Hamar tisztázhattuk volna a dolgot, ha lejössz a parkba. Én is meg akartalak látogatni téged, csak gondoltam, most, hogy ilyen sokra vitted…
– Ezt hogy érted? – szólt közbe Suzi.
– Hát, hogy gimnáziumba jársz – felelte Ali.
Na jó, gondolta magában Suzi, erre most nincs idő.
– Figyelj, Ali, a segítségedre van szükségem – vágott közbe Suzi. – És csak te tudsz nekem segíteni, egyedül te. Senki más.
– Gyere, menjünk beljebb – mondta Ali. – Mindjárt vége a tanításnak, és a környék hemzsegni fog az osztálytársaimtól meg a tanerőktől. Nem igazán vágyom rá, hogy meglássanak.
Ali megragadta a szatyor egyik fülét, Suzi a másikat.
– Hagyd csak, öreglány! – mondta Ali. – Még megemeled magad.
A táska tele volt üvegekkel. Olaj, ecet, málnaszörp és egy csomó sör.
– Nem vagyok porcelánból – mondta Suzi, és megmarkolta a másik fület.
Így mentek hazáig, a dögnehéz szatyrot cipelve. Odahaza Ali kinyitotta a lakásajtót.
– Csak csendesen…! – suttogta. – Végre elaludtak. Délig is alszanak, ha betegek. Úgyhogy suttognunk kell, különben fölélednek.
Ali lábujjhegyen az ajtóhoz osont, és halkan becsukta.
Suzi leült a konyhaasztalhoz. Ali kipakolta a szatyrot, a sört betette a hűtőbe.
– Kérsz gezemicét? – kérdezte Ali.
Suzi bólintott.
A gezemice egy érdekes étel volt, Ali specialitása. Mindig más ízűre sikeredett. A lényege az volt, hogy Ali mindent összedobált egy lábosba, amit otthon talált, az összes maradékot.
Suzi korábban azt hitte, hogy a gezemice az egy eredeti török étel. Aztán kiderült, hogy csak az Ali találta ki.
Ali meggyújtotta a lábos alatt a gázt, és kavargatni kezdte a kotyvalékot.
– Most tényleg sikerült – mondta. – Tegnap az apám is megkóstolta, és annyira ízlett neki, hogy kétszer vett belőle.
Suzi nézte Alit, ahogy szorgoskodik, és melegséget érzett a szíve táján. Átjárta az érzés, hogy mennyire kedveli a fiút. Ha most nem volna ez a hülye levélszekrény-iskolatáska dolog, akkor most direkt boldog lenne, hogy újra itt lehet.
– Szóval miben segíthetek? – kérdezte Ali.
– Beszélned kéne a nevemben az Alexanderral – mondta Suzi. – Nagyon sürgős.
Ali letette a fakanalat, a kredenchez lépett, kivett belőle két tányért meg evőeszközöket, és megterített.
– Sajnos, ez lehetetlen – mondta. – Összevesztünk. Felelősségre vont, hogy miért nem járok suliba – magyarázta. – Szerinte csak kifogás, hogy vigyázok a testvéreimre. Szerinte az unokatesóm is vigyázhatna rájuk.
Ali az asztalra tette a lábost, egy összehajtogatott újságpapírra, és telemerte a két tányért egy zöld-piros színű löttyel. Az egyiket Suzi elé tolta, aztán ő is asztalhoz ült.
– Tudod mit, jobb is így – mondta Ali tele szájjal. – Úgyse szeretek harmadik kerék lenni. Nálad is így volt! És most is ez a felállás. Mindig az övé minden, mindig én vonuljak háttérbe.
Ali letette a kanalat, és Suzira nézett.
– Ha pontosan tudni akarod, én is belezúgtam a Tinába. De persze a Tinával csak neki van joga járni. Nekem meg ahhoz van jogom, hogy cipeljem a táskáját, amíg ő a Tina táskáját cipeli, mert a másik kezével a Tina kezét szorongatja. Szóval ebből elég.
Suzi a gezemicét kavargatta. Elment az étvágya.
– Én ugyanúgy szeretlek téged, mint az Alexandert – mondta Suzi. – De komolyan!
– Ezt csak bedumálod magadnak – mondta Ali, és szedett magának még egy kis gezemicét.
– Nem voltál harmadik kerék! – kiáltotta Suzi. – Mi egy háromkerekű jármű voltunk.
– Pszt! – figyelmeztette Ali. – Halkabban, öreglány!
Suzi eltolta a tányérját. Tulajdonképpen igaza van, gondolta magában. De csak egy picit. Olyan iciri-picirit, hogy annak nincs is jelentősége.
– Amikor azt mondta az unokatesód, hogy meghívhatsz valakit a szülinapjára – mondta Ali –, de csak egyvalakit…
– …akkor te azt mondtad, hogy semmi kedved eljönni – szólt közbe Suzi.
– És te ennek nagyon örültél – mondta Ali. Miután a második adaggal is végzett, fölállt, és a mosogatóba tette a tányérját. Suzi adagját gondosan visszasöpörte a lábosba.
– Túl vagyunk rajta – mondta Ali. – Spongyát rá. De tulajdonképpen miért is kellett volna beszélnem vele? – kérdezte aztán.
– Paul táskájáról van szó – felelte Suzi, aztán elmesélte az egészet.
– Na, akkor gyerünk, öreglány! – mondta Ali.
– Mégis akarsz segíteni? – kérdezte Suzi.
– Akar a halál – felelte Ali. – Miattad teszem. Nem hagyhatlak pácban.
– Gondolod, hogy rá tudod dumálni, hogy dumálja rá a mamáját, hogy dumálja rá az öreglányt, hogy…
Suzi elhallgatott, mert az Ali elnevette magát.
– Figyuzz, öreglány! – mondta az Ali. – Gőzöm sincs, hogy ki kivel van, szóval ne strapáld magad. Most szépen odamegyünk, és megtudjuk, hogy egyáltalán kinél van a táska.
Suzi bólogatott. A legszívesebben megkérdezte volna, hogy nem menne-e inkább egyedül. De, gondolta, ez pofátlanság lenne.
– Csak valakinek addig vigyáznia kéne rájuk – bökött a szoba felé. – Mindjárt fölébrednek.
– A Dióskifli – mondta Suzi.
– Őt nem ismerik, és üvölteni fognak – rázta a fejét Ali. – Inkább a Bergernek szólok.
A Berger volt az öreg, aki az udvaron szeretett lakni.
Ali elővett a hűtőből két üveg sört.
– Ha megmondom, hogy kap két üveg piát, akkor szívesen vállalja – mondta.
Igaza volt. Az öreg vállalta a bébiszitterkedést.
– De csak négyig! – mondta. – Négyre a kocsmában kell lennem. Kártyaparti van.
Ali megígérte, hogy legkésőbb négyre otthon lesznek.
Minél közelebb értek Alexanderék házához, Suzi annál jobban lassított, Ali hiába biztatta.
– Ne tojj be, öreglány! – mondta. – Az Alexander mamája tök rendes. Benne megbízhatunk. Az Alexanderral meg nem beszélek. Oké?
Suzit csak az egyes szám első személy nyugtatta meg valamelyest. Ezek szerint Ali fog beszélni az Alexander mamájával.
Már majdnem odaértek, amikor Suzi megint megállt.
– Nem merek… – mondta.
Erre Ali ráncigálni kezdte.
– Különben is vécére kell mennem – közölte Suzi.
– Ez csak az izgalomtól van – mondta Ali, és tovább ráncigálta Suzit.
– De tényleg! – mondta Suzi – A nagyszünet óta nem voltam…
– Figyelj, Suzi, ha sokat vacakolsz, még a végén megbánom – fenyegetőzött Ali.
Ez hatott. Suzi hagyta, hogy Ali kézen fogva behúzza a házba. Suzi nagy nehezen elbotorkált a levélszekrények előtt, és fölbotorkált az első emeletre. Dióskifli tényleg alapos munkát végzett, gondolta magában, amikor a levélszekrények előtt haladtak el. A tízes számú lakáshoz tartozó levélszekrény egy romhalmaz volt. A pléhajtó nemcsak hogy behorpadt, de félig kiszakadt, és kitörött a zárja. Ezt nevezik totálkárnak, gondolta magában Suzi.
– Majd a posta lecseréli – legyintett Ali. – Mit gondolsz, ez az egyetlen ilyen esetük?
Alexanderék ajtaja tárva-nyitva állt. Alexander papája épp cipőt pucolt. Buszsofőr volt, váltott műszakban dolgozott, hol reggel öttől, hol este nyolctól. Az egész ablakpárkány tele volt cipővel.
– Kit látnak szemeim! – kiáltott föl örömmel, amikor meglátta Suzit. – Itt az én nagy szerelmem! És téged se látlak sűrűn az utóbbi időben – bökött a cipőkefével Ali felé.
Az Alexander mamája nézett ki az ajtón.
– Hagyd az Alexander cipőit! – szólt a férjére. – Nem vagy a cselédje! Gyertek beljebb, gyerekek! – fordult Suziékhoz – Épp ebédet főzök. Zöldbableves, csak úgy magában. Mindjárt kész. Csak még be kell rántani.
Suzi és Ali leültek a konyhában a sarokpadra.
– Na, mi szél hozott titeket erre? – kérdezte a mama.
Egy kislábosba vajat tett, felforrósította, és lisztet szórt bele.
– Alexander nincs itthon? – kérdezte Ali.
A mama fölöntötte a rántást egy kis vízzel. A vaj hangosan sistergett.
– A Tinánál van – mondta. – Iskola után egyenesen odament. Nem is tudsz róla? Ja, persze – sóhajtott. – Biztos megint nem voltál iskolában.
A mama levette a lábost a tűzről.
– Alikám, ez így nem mehet tovább! – mondta. – Minél többet hiányzol, annál nehezebben tudsz majd visszailleszkedni.
Az Ali vállat vont, mint akit hidegen hagy az egész.
– Az igazolatlan hiányzások miatt van? – kérdezte a mama. – Nem mered bevallani a szüleidnek? Félsz tőlük?
– Tudnak róla – felelte Ali.
A szülei sose csináltak nagy ügyet a tanulásból. Inkább örültek, ha otthon maradt, legalább vigyázott valaki a kicsikre, és törődött a háztartással.
– Tudnak róla…!? – szörnyülködött a mama.
– Anyámnak újra van munkája – mondta az Ali. – Visszament a tisztítóba, ahol régen is dolgozott.
– És neked kell a testvéreidre vigyáznod? – kérdezte a mama.
Ali bólintott.
– De a főnöke megígérte, hogy a jövő hónaptól átteszi éjszakai műszakba.
A mama berántotta a levest.
– Miért nem járnak a testvéreid bölcsődébe vagy óvodába?
– Járnak – felelte Ali. – Csak most éppen betegek. Mármint a két legkisebb.
– Mindig beteg valamelyik tesód – szólt közbe Suzi.
Azt nem tette hozzá, hogy véleménye szerint az unokatesója is vigyázhatna rájuk.
– Ez nem megoldás! – mondta a mama. – Általánosba is rendesen jártál.
– Mert velük lakott a nagymamája – szólt közbe Suzi. – De már visszament Törökországba. Most nyáron. Nem szeretett itt lenni.
– Beszéljek a szüleiddel? – kérdezte a mama.
– Fölösleges – rázta a fejét Ali. – Senki se tart vissza. Egy szóval se mondták, hogy ne járjak iskolába.
– Akkor meg mi a baj?
Ali vállat vont.
Nehéz az ilyet megmagyarázni, gondolta magában Suzi. Ezernyi oka van annak. Itt vannak például a tesói, akik folyton betegek. Aztán az a hogyishívják, aki beköpte az Alit annál a tanárnál. Aztán a Tina. Aztán, ha visszamegy, szívóznak a tanárok, hogy hol volt idáig. Szóval, van épp elég baja.
– Mondd meg szépen, mi az oka – faggatózott a mama. – Korábban szerettél iskolába járni.
Alexander papája lépett a konyhába.
– Asszony, asszony, ne kérdezősködj már annyit! – szólt rá a feleségére. – Ez nem tartozik rád.
– Már hogyne tartozna rám! – csattant föl a mama. – Igenis rám tartozik. Vagy talán ölbe tett kézzel nézzem, ahogy az orrom előtt elzüllik ez az értelmes kölyök? Mondok neked valamit, apjuk: ez a gyerek megérdemelné, hogy továbbtanuljon, mert ennek ezerszer több esze van, mint a saját fiunknak. Láttam jól, amikor együtt tanultak.
A mama elhallgatott, majd nagyot sóhajtott.
– Mit csináljunk, ez az igazság – tette hozzá, azzal Suzihoz fordult. – És ti miért jöttetek? Nyilván az átkozott levélszekrény miatt.
Suzi bólogatott.
– Meg tudnád nekem mondani, hogy Paul miért verte szét a levélszekrényünket? – kérdezte a papa.
– Nem Paul volt – mondta Suzi. – Ő csak úgy itt volt. De nem csinált semmit. Engem tessék megszidni. Én tehetek róla. Miattam volt az egész. Azért, mert vissza akartam szerezni a levelet.
Az Alexander szülei csodálkozva néztek Suzira.
– Írtam egy levelet az Alexandernak – mondta Suzi szemlesütve. – Nem tudtam, hogy már új barátnője van. És hogy eljegyezték egymást. Gyűrűt váltottak, meg ilyenek.
– És ezért kellett a levélszekrényt szétverni! – csapott a homlokára a mama. – Nem tudtál volna följönni, és szólni, hogy adjam vissza a levelet? Gondolod, hogy nem adtam volna oda?
Jé, gondolta Suzi, ez eszembe se jutott. Vajon miért nem? Pedig pofonegyszerű.
– Vagy azt hitted, ha a drágalátos fiunk összeveszett veled, mi is haragszunk rád? – kérdezte a papa.
– És te asszisztáltál ehhez a pusztításhoz? – fordult a mama Alihoz. – Ennél okosabbnak hittelek.
– Neki ehhez semmi köze – kiáltott föl Suzi. – Én kértem meg, hogy kísérjen el, mert nem mertem magamtól idejönni.
– Paul iskolatáskájáért jöttünk – mondta Ali. – Mert hát szüksége van rá. És otthon nem szabad megtudniuk. És a suliban se.
– És ha a Pribil néni beviszi a táskát a rendőrségre? – kérdezte a mama. – Akkor mi van?
Suzi kezéből ijedtében kiesett a kanál, és lezöldbabozta a pólóját.
– Asszony, légy szíves, és ne rémisztgesd kedvenc volt menyünket! – mondta a papa.
Fogott egy rongyot, és letörölgette Suzi pólójáról a foltot.
– Csak semmi pánik! – mondta. – Ezer szerencse, hogy itthon voltam. Mert az öregasszony tényleg el akart menni a rendőrségre. Teljesen fel volt dúlva. Mindenáron intézkedni akart.
– Cirkuszt akart csapni a vén boszorka – mondta a mama. – El is indult a rendőrségre, a hóna alatt a táskával.
– De csak a sarokig jutott! – nevetett a papa.
– És akkor az uram feltartotta – mondta a mama, de érdekes módon nem nevetett.
Úgy látszik, valami miatt elege lehetett a cirkuszokból.
– Mondom neki: Hagyja csak, Pribil néni, ne izgassa föl magát ilyenekkel – vette át a szót a papa. – A maga korában már vigyázni kell a vérnyomására. Adja ide azt a táskát, majd én elintézem.
– Köszönöm szépen – mondta Suzi.
– Köszönöm szépen – mondta Ali.
– De nehogy azt higgyétek ám, hogy helyeseljük a randalírozást! – mondta a mama.
– Jaj, dehogy, dehogy – mondta Suzi, és szorgalmasan kikanalazta a levest.
Érdekes, hirtelen valahogy megjött az étvágya.
Amikor végeztek a levessel, Suzi fölhívta Pault és Dióskiflit. Hogy megvan a táska. És hogy ne izguljanak fölöslegesen. Dióskiflivel tudott beszélni, de Pauléknál senki se vette föl a kagylót.
Alexander apukája átadta Suzinak Paul táskáját.
– Üdvözöltetem a nagy hőst – mondta. – És üzenem neki, hogy gyakorolja a falmászást.
Ali hazakísérte Suzit. Hazáig cipelte Paul táskáját, és egyfolytában dicshimnuszokat zengett az Alexander szüleiről.
– Hogy egy ilyen seggfejnek ilyen klassz szülei legyenek! És még ő képes panaszkodni rájuk!
Ali Alexander szüleinek minden mondatát háromszor is elismételte, és hajtogatta:
– Na, el tudod képzelni, hogy más szülő is így viselkedjen a gyerekeivel?
– Nem – lódította Suzi, és közben bocsánatot kért magában a szüleitől.
Nagyon is el tudta képzelni a szüleiről, hogy ők is ugyanígy viselkedtek volna. De ezt nem akarta kimondani. Hadd higgye az Ali, hogy nem minden bokorban terem ilyen klassz szülő, gondolta magában.
– Látjuk még egymást? – kérdezte Ali a kapuban.
– Hát persze! – felelte Suzi. – Mindjárt holnap. Hánykor jó neked?
De Ali nem tudta megmondani, mikor szabadul otthonról.
– Semmi gond – mondta Suzi. – Úgyis tanulnom kell, úgyhogy egész nap otthon szobrozok. Gyere, amikor jól esik.
Suzi elvette Alitól Paul táskáját, és kezében két iskolatáskával, kettesével szedve a fokokat, fölszaladt a lépcsőn. Jesszusom! Gondolta magában. Az anyutól kapni fogok, hogy már ebédeltem.
De otthon nem volt botrány, ellenkezőleg: anya üdvrivalgással fogadta.
Amikor Suzi bűntudatos arccal benyitott a nappaliba, anya felsikoltott:
– Jaj, hát megvan!
De ez a „megvan”, ez nem neki szólt, hanem a táskának. Paul táskájának. Paul, aki a tévéfotelben ült, fölugrott, kiragadta Suzi kezéből a táskát, és örömtáncot lejtett Suzival.
– Hogy tudtad visszaszerezni? – kérdezte anya.
– Úgy, hogy rajtatok kívül is akad még egy-két klassz szülő – nevetett Suzi.
Ám tíz nap múlva fordult a kocka. Akkor már nem gondolta úgy, hogy klassz szülei vannak. Pont ellenkezőleg. Suzi irtó dühös volt anyára. Meg apára is, mert apa meg igazat adott anyának.
A következő történt: Suzi otthon elhallgatta, hogy az Ali „átmenetileg” nem jár iskolába. Persze nem ok nélkül hallgatta el. Jól ismerte anyát. Tudta, hogy legalább olyan minden lében kanál, mint az Alexander mamája, és fölösleges prédikációkkal zaklatná az Alit, mint például „továbbtanulás”, meg „nem mindegy, hogy milyen jövő”, meg „a tudás hatalma”. Meg hasonlók. És a végén úgy tele lenne a hócipője szegénynek az egésszel, hogy az életben nem tenné be többé a lábát hozzájuk. Ali ugyanis az utóbbi időben megint naponta följárt Suzihoz. Este fél nyolckor érkezett, fél kilencig maradt, és mindig azt mondta, hogy „fölugrom hozzátok egy jóéjtpuszira”. Még csak az hiányzott volna, hogy anya ezt a röpke órát is lelkizésre használja!
De anyának mégiscsak a tudomására jutott, hogy mi a helyzet az Alival. Mégpedig az Alexander mamájától.
Az történt, hogy anya fölment az Alexander mamájához a levélszekrény javítási költségei miatt. Persze az Alexander mamája nem fogadott el egy fillért sem, mondván, hogy az ő fiacskája se különb a Deákné vásznánál, mindenesetre az Alexander mamája megragadta az alkalmat, és elmondta anyának, mi van szegény Alival.
Anya nagyon felpaprikázva jött haza, és rögtön elővette Suzit, hogy az igazi barátság nem azt jelenti, hogy az ember elhallgatja meg elpalástolja a barátja problémáját, és „asszisztál egy meggondolatlan döntéshez”.
– Ha nem jár iskolába – pörlekedett anya –, akkor nem kap bizonyítványt. Vagy ha igen, akkor csupa egyest, és megbukik. Gondolod, hogy akkor majd szívesebben jár iskolába, ha osztályt kell ismételnie?
Nem, ezt Suzi nem gondolta.
– Nem nézheted ölbe tett kézzel, ahogy a vesztébe rohan! – dühöngött anya. – Segítened kell neki, hogy visszazökkenjen a rendes kerékvágásba!
– Akkor miért nem engedtétek, hogy egy suliba járjunk? – csapott le Suzi. – Akkor odafigyelhettem volna rá, és akkor ez nem fordult volna elő!
Ez nem válasz, felelte erre anyu.
– Különben se fog megbukni – kiabált Suzi. – Mert igenis tanul. Egyedül, de tanul.
Az Ali valóban tanult. Rendszeresen nap mint nap. Kívülről fújta az egész olvasókönyvet. És az összes matekpéldát pikk-pakk megoldotta. És ha Suzi nem értett egy példát, akkor Ali elmagyarázta neki. És az angol is úgy ment neki, mint a karikacsapás. És olyan szavakat is tudott, amikről Suzi nem is hallott!
Az a helyzet, hogy Ali szeretett tanulni. Mindig is szeretett tanulni. Ha nem így lett volna, az alsóban sem kapott volna jó jegyeket. Pedig előbb még németül is meg kellett tanulnia! És otthon senki se biztatta őt a tanulásra. És ráadásul a háztartást is neki kellett vezetnie. Az Alin lehetett látni, hogy kifejezetten hiányzik neki a tanulás. Csak most pillanatnyilag nem volt kedve iskolába járni. Hogy miért, azt nehéz lett volna anyának megmagyarázni, de mindegy, mert úgyse értette volna.
– Ha nyaggatom az iskolával, soha többet nem jön föl hozzám – mondta Suzi kétségbeesetten. – Elvesztem a barátságát.
Úgy tűnt, ez végre hatott. Ezt még anya is fölfogta. Olyannyira, hogy a továbbiakban leszállt Aliról, és nem zaklatta tovább. Se péntek este, amikor Ali a szokott módon tiszteletét tette náluk, se szombat délután, amikor sétálni hívta Suzit.
Ez így is ment egy darabig, egészen pontosan a hét közepéig. Suzi gondosan kerülte anyával az Ali-témát, és már-már úgy tűnt, hogy anya el is felejtette az egészet. Nagyon helyes, gondolta elégedetten Suzi, anya végre észhez tért.
De csütörtökön, egészen pontosan csütörtök délután, ismét fordult a kocka. És Suzinak megint csalódnia kellett anyában!
De még mekkorát!
Szép, meleg, napsütéses nap volt ez a csütörtök. Olyan meleg volt, mint egy igazi nyári napon. Ali kistestvérei szerencsésen meggyógyultak, és ismét jártak óvodába. Így végre Alinak is volt egy kis szabadideje, és már délben fölment Suzihoz. Dióskifli úgy délután három körül érkezett. Az Ali és Dióskifli remekül kijöttek egymással.
Újra visszaállhat a hármasfogat, gondolta elégedetten Suzi, csak éppen más felállásban. Dióskifli helyet cserélt az Alexanderral. Így aztán Alinak sincs oka féltékenykedni. Itt legfeljebb én lehetek féltékeny, gondolta Suzi, de hát nem őrültem meg!
Azt persze be kellett látnia, hogy Dióskifli nem pótolhatja minden tekintetben Alexandert. Mert az igaz, hogy Dióskifli tökjó fej és irtó jópofa, de iránta nyilván egészen mást érez.
Anya ebéd után váratlanul elment hazulról. Nem árulta el, hogy hová, mindössze annyit közölt Suzival, hogy „valami elintéznivalója akadt”.
Kezdetben nagyon jól megvoltak így hármasban. Először lemezeket hallgattak, és nagyon élvezték, de aztán becsöngetett a szomszéd, hogy állítsák halkabbra azt a hifitornyot, mert zeng a ház. Aztán tévéztek egy kicsit, mert Suziéknak volt kábeltévéjük, és legalább 20 tévéállomást lehetett fogni. A tévézést leginkább Ali élvezte, vadul ide-oda kapcsolgatott, szinte meg se várta, amíg bejön a következő állomás, rögtön továbbkapcsolt, így aztán a képernyő vibráló salátahalmazhoz lett hasonlatos.
Így hát hamarosan a tévézésre is ráuntak.
– Menjünk le a térre! – javasolta Dióskifli.
– Á, az olyan uncsi – felelte Ali.
Suzi hevesen bólogatott. Tudta ugyanis, hogy Ali miért nem akar lemenni a térre. Azért, mert nem akart összetalálkozni az Alexanderral meg a Tinával. Meg az osztálytársaival, tekintettel arra, hogy még mindig lógott a suliból.
– Menjünk le az udvarra görkorizni! – javasolta Suzi.
– Hárman egy görkorival? – kérdezte Ali. – Az vicces lenne.
– Én hazaugorhatnék a sajátomért – mondta Dióskifli. – De feljönne a hold, mire megtalálnám.
– Szólok a Gabinak – mondta Suzi –, neki van görkorija, és akkor négyünknek volna két görkorija. Azzal már kezdhetünk valamit.
– Melyik Gabira gondolsz? – kérdezte Ali – Csak nem az osztálytársamra?
Alinak nagyon nem tetszett ez az ötlet.
– Ne aggódj, tökjó fej – mondta Suzi.
– Figyelj, semmi kedvem az osztálytársaimmal találkozni – felelte az Ali.
– A Gabinak totál mindegy, hogy jársz-e suliba, vagy sem – felelte Suzi. – Úgy éljek!
– Akkor se! – makacskodott az Ali.
– Oké, oké, felejtsd el – sóhajtott Suzi.
– Tudjátok mit? – csillant fel Dióskifli szeme. – Meghívlak benneteket a kávéházunkba kólára meg fagyira, vagy amire akarjátok.
Az Ali el volt bűvölve. Neki teljesen mindegy volt, hogy mi az, csak kaja legyen. És Suzinak is tetszett az ötlet, mert már nagyon kíváncsi volt a Dióskifli kutyájára, aki ugyebár ott lakott a kávéházban.
Ahogy kiléptek a kapun, összefutottak a Gabival, aki egy autónak dőlve ácsorgott.
– Hová lesz a séta? – kérdezte Gabi Suzitól.
– A papája kávéházába – bökött Suzi Dióskiflire.
– Én is mehetek? – nézett Gabi Dióskiflire.
És Dióskifli, akinek fogalma sem volt arról, hogy ez a Gabi az a Gabi, ártatlanul rábólintott.
– Hát persze, ha kedved van! – mondta.
A Gabi ragyogott, az Ali viszont pofákat vágott.
Suzi megszorította az Ali kezét.
– Nehogy mondjál valamit! – súgta oda. – Meglátod, szóba se hozza a sulit.
És igaza volt. Gabinak ugyanis kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy holmi iskolai üggyel foglalkozzon. Terhes volt a nővére, és ez azt jelentette, hogy rövidesen nagynéni lesz belőle. Öt megállón keresztül taglalták a helyzetet, és Gabi, még amikor lekászálódtak a villamosról, még akkor sem tudta eldönteni, hogy örüljön-e a dolognak vagy sem. De hajlott rá, hogy inkább nem örül.
A Schubert-Franzl kávéház egy kis mellékutcában volt, egy egyemeletes ház földszintjén. A helyiségben egyetlen vendég üldögélt, és újságot olvasott. Dióskifli apukája a pult mögött állt, és a presszógép karját húzogatta. Szabad kezével barátságosan odaintegetett Dióskiflinek és a barátainak.
– Hol a kutyus? – kérdezte Suzi.
Dióskifli a hátsó ajtóra mutatott.
Az ajtón tábla lógott: KIJÁRAT A KERTHELYISÉGBE.
Így hát kimentek. Odakint sok fehér asztal volt, hozzáillő fehér székekkel. A legtöbb asztalnál ültek. Egy pincér sürgölődött az asztalok között, kezében tálcával, rajta kávéscsészékkel.
– Hol a kutyus? – kérdezte újra Suzi.
Ide-oda forgatták a fejüket, és ahogy nézelődtek, az Ali egyszer csak lemerevedett, kigúvadt a szeme, aztán se szó, se beszéd, elvágtatott.
– Mi történt, Ali? – kiáltotta Suzi, és utána szaladt.
De útját állta a pincér, aki épp egy újabb tálcával kacsázott arra, és Suzinak félre kellett ugrania, amennyiben nem akarta a pincért tálcástul föllökni. És mire a pincér elkacsázott mellette, addigra Alinak már hűlt helye volt.
– Kirohant – mutatott Dióskifli papája a bejáratra –, mint akit kergetnek.
Suzi a bejárathoz szaladt, és szétnézett. Még látta, amint Ali átrohan a túloldalra, végigszáguld az utcán, és eltűnik a sarkon. Teljesen értelmetlen lett volna üldözőbe venni. Ali a legjobb futó volt a suliban, és ahogy Suzi elnézte, a nyáron csak javított az eredményén.
Így hát Suzi visszaballagott a kerthelyiségbe.
Dióskifli és Gabi már az egyik szabad asztalnál ültek, a kutyus pedig békésen feküdt a Dióskifli lábainál. Tényleg nagyon aranyos volt, szőrös és nagy termetű, pontosan olyan, amilyennek Dióskifli leírta. Suzi leguggolt hozzá, és a füle tövét vakargatta.
– Elképzelésem sincs, mi üthetett belé – mondta vakargatás közben. – Így elrohanni, egy rohadt szó nélkül!
– Figyuzz! – mutatott Dióskifli az egyik asztal felé. – Ott ül a mamád.
Suzi az asztal felé nézett. Tényleg anya ült ott. De nem volt egyedül, egy fiatal nő volt a társaságában. Nem is mondta, hogy találkozni fog valakivel, gondolta magában. De hát anyától csak nem kaphatott frászt az Ali!
– És a csaj, aki mellette ül – mondta a Gabi –, az a mi osztályfőnökünk.
Suzi abbahagyta a kutya simogatását.
– Sose gondoltam volna anyáról, hogy egy áruló! – mondta Suzi. – Ekkora szemétséget!
Tudvalévő, hogy Dióskifli nem volt az a kíváncsi fajta, de ez már őt is érdekelte.
– Mi dolga van anyukádnak az Ali ofőjével? – kérdezte Suzitól.
– Az, hogy Ali az utóbbi időben lóg a suliból – felelte Suzi keserűn. – És anya most biztos beárulja Alit.
Gabi roppant lazán vette a dolgot.
– Rá se ránts! – mondta. – Azt hiszed, hogy nem tudja mindenki, hogy az Ali lóg? A diri már kétszer is írt a szüleinek. És az ofőnk meg – bökött Gabi anya asztal társnője felé –, azt mondta, hogy értesítik a gyámhatóságot.
– És ez mit jelent? – kérdezte Dióskifli.
– Gőzöm sincs az ilyen hatósági dolgokról – vont vállat Gabi.
– Lehet, hogy visszatoloncolják Törökországba – mondta Dióskifli. – Sokszor járnak így a munkanélküli vendégmunkások.
– Eszednél vagy?! – kiáltott Suzi olyan hangosan, hogy a vendégek fölkapták a fejüket.
Még anya is összerezzent, és szétnézett. Nyilván ismerősnek tűnt neki a hang.
– Kiszúrt a mamád! – mondta Dióskifli.
– Az lehetetlen – mondta Suzi. – Nincs rajta szemüveg. Szemüveg nélkül a szomszéd asztalig se lát el.
A pincér lépett az asztalukhoz, és narancslevet, fagyikelyhet és csokitortát tett eléjük.
– A főnök úr jó étvágyat kíván – mondta, és azzal elvitorlázott. Suzi, holott elment minden étvágya, viszont a világért sem akarta a Dióskiflit megbántani, erőt vett magán, és szorgalmasan belapátolta a csokitortát, legyűrte a fagyikelyhet, és az utolsó cseppig kiitta a narancslevet. Még a simogatástól is elment a kedve, holott a kutyus kegyeibe fogadta őt, pacsit adott neki, és a buksiját az ölébe fektette.
Anya kisvártatva távozott, és úgy ment el az asztaluk mellett, hogy észre se vette Suzit. Rövidesen Suzi is elpályázott. Gabi és a Dióskifli maradtak, azt mondták, még pingpongoznak egy kicsit. De Suzinak nem volt kedve pingpongozni. Egyetlen vágya volt, hogy minél előbb hazaérjen, és jól beolvasson anyának. Ebben őszintén számított apa támogatására is, mivel apa folyton azt hangoztatta, hogy árulkodni nagyon csúnya dolog.
Amikor Suzi hazaért, anya még nem volt otthon, ellenben apa épp a fürdőkádban lubickolt. Suzi egyenesen berontott a fürdőszobába, lehuppant a hokedlira, és minden átmenet nélkül közölte: – Nem szeretem többé az anyut!
Apa meglepetésében kiejtette a kezéből a dörzskefét, és a habfelhőben tapogatózni kezdett utána a kád alján.
– Ezt meg hogy értsem, kislányom? – kérdezte kutatás közben.
– Úgy, ahogy mondom – felelte Suzi.
– Megtisztelnél, ha nagyjából körvonalaznád, hogy mégis mi vezetett ehhez a szomorú felismeréshez.
– Jaj, hagyd már abba a viccelődést! – kiáltott Suzi.
– Eszem ágában sincs viccelődni – felelte apa.
– Akkor ne mondj ilyeneket! – kiáltott Suzi.
– Milyeneket? – kérdezte apa.
– Hát olyan furcsákat, hogy ne értsem! – kiabált Suzi.
– Bocsánat – felelte apa.
Közben sikeresen előkotorta a kefét, és folytatta a hátmasszázst.
– Szóval – kérdezte –, mi a kifogásod van a hitvesem ellen?
Suzi sorolni kezdte az anya elleni vádakat, de nem jutott a végéig, mert apa közbevágott.
– Ne strapáld magad, csillagom, tisztában vagyok a helyzettel – mondta. – Tudok az Ali-problémáról.
– De az anyu épp most találkozott a kávéházban az Ali osztályfőnökével! – kiabált Suzi.
Ám apát ez se taglózta le különösebben.
– Erről is tudok – közölte. – A két hölgyet lassan alig lehet levakarni egymásról. Először csak telefonon csevegtek, pénteken, ha nem tévedek. Aztán hétfőn bement hozzá anyád a fogadóórájára, de a szülők csak úgy hemzsegtek, úgyhogy nem tudtak nyugodtan beszélgetni. Így aztán a kávéházban randevúztak.
– És ez neked tetszik? – ugrott fel Suzi villámló szemekkel.
– Tetszik bizony! – felelte apa. – Sőt, egyenesen el vagyok ragadtatva, hogy egy osztályfőnök komolyan veszi a diákját, és ilyen sok időt szentel rá. A legtöbb pedagógus legföljebb a fogadóóráján hajlandó a gyerek problémáival foglalkozni.
– Mi köze ehhez az anyunak?! – kiabált Suzi. – Mit kavar az Ali körül?!
– Anyád azt teszi, amit jónak lát – felelte apa végtelen nyugalommal. – És csak azért nem szólt neked, mert pontosan tudta, hogy megpróbáltad volna lebeszélni.
– Te is ugyanolyan kibírhatatlan vagy, mint az anya – üvöltött Suzi magából kikelve. – Te se értesz semmit, semmit, semmit!
– Szegény gyermekem – morogta apa. – Micsoda kibírhatatlan szülőkkel áldott meg téged a sors!
Suzi kiviharzott a fürdőszobából, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy csak úgy nyekkent. Olyan mélységesen föl volt háborodva, hogy a dühtől és elkeseredettségtől remegni kezdett a gyomra, és a hányinger kerülgette.
Ezen a csütörtökön Suzi került minden beszélgetést a szüleivel. Még a vacsoraasztalnál se volt hajlandó megszólalni. És ahányszor anya és apa benyitottak hozzá az este folyamán, csak annyit láthattak, hogy a lányuk fekszik az ágyon, kezét a mellén összekulcsolva, mint egy „szép halott” a ravatalon.
A „szép halott” nem reagált semmire. Az arcizma se rezdült, amikor apa a „ravatalhoz” lépett, és a hasát csiklandozta.
– Suzikám, csillagvirágom, kelj föl szépen, legyél megint az én aranyos kislányom – gügyögött apa.
És arra sem reagált, amikor anya lépett a „holttestéhez”, és kissé prózaibb húrokat pengetett:
– Hagyd abba a cirkuszolást, beszélni szeretnék veled, ahogy ez értelmes kislányokkal szokás!
Suzi péntek reggel se kegyelmezett nekik, amennyiben megtagadta a reggelit. Némán megmosakodott, fölöltözködött, összepakolta az iskolatáskáját, és köszönés nélkül távozott otthonról.
Pedig már nem is haragudott rájuk. Lelkében a harag reggelre mérhetetlen szomorúságra és kétségbeesésre változott. Vajon mit forralhatnak az anyu meg az osztályfőnök meg a gyámhatóság az Ali ellen?
Dióskifli a szünetben csak tovább fokozta az elkeseredését, mert az iskolakerülő gyerekek hányatott sorsát kezdte ecsetelni. Gyermekotthon, nevelőintézet, örökbeadás, kötelező pszichológusi felügyelet, ilyen szakkifejezések röpködtek a levegőben. Egyik lehetőség vonzóbb volt a másiknál. Ugyanakkor Dióskifli nem győzte hangsúlyozni, hogy mindez csak a belföldi problémás gyerekekre vonatkozik, hogy a bevándorlókkal mi a helyzet, arról gőze sincs.
– Azt mondta a bátyám, márpedig ő szakértő az ilyesmiben – mondta Dióskifli együtt érzőn –, hogy az Ali egy hontalan, és a hontalanokat kitoloncolják az országból.
– Az Ali nem hontalan! – mondta Suzi. – Az Ali ugyanolyan, mint mi.
– De külföldi! – felelte Dióskifli. – Mert nincs állampolgársága.
– És akkor mi van? – kiabálta Suzi.
Tudta, hogy ez nem a legjobb érv, de jobb nem jutott az eszébe.
– Miből gondolod, hogy a török az nem külföldi? – kérdezte csodálkozva az Ulli.
– Az Ali egy kiköpött török – helyeselt Paul. – Egy két lábon járó Kara Musztafa.
– Az Ali sokkal jobban tud németül, mint te – sziszegte Suzi. – Mert sokkal kevesebb a helyesírási hibája, mint neked!
– De a szülei egy rohadt szót se beszélnek németül! – ellenkezett Paul. – Nem beszélni német, főnök lenni másik építkezés – mondta röhögve. – Ezek mind így beszélnek.
– Hogy te micsoda egy seggfej vagy! – szólalt meg a Stefan, aki a Suzi előtti padban ült. – Cserében perfekt beszélnek törökül. És a gyerekeik két nyelvet is tudnak, a törököt és a németet. Szemben veled, te nagyon hülye, aki képtelen vagy tíz angol szót egyik napról a másikra a fejedbe verni.
Suzi hálásan bólogatott a Stefan felé.
Erre a Verena is hátrafordult.
– Hagyd a francba! Esélyed sincs egy török feleség ellen – szólt oda Paulnak. – A török feleségek kötelesek megvédeni a férjüket, különben megnézhetik magukat.
– Miféle török feleségről van szó? – érdeklődött Zapperl, aki épp végzett a ceruzahegyezéssel.
– Hát a Suziról! – mondta a Verena.
– Mi a fene! – kapta fel a fejét a Kathi, almát rágcsálva. – Te tényleg egy törökkel jársz?
– Szálljatok már le a Suziról! – kiáltotta a Michi.
– Olyat talán szabad még mondani, hogy török feleség, vagy nem? – kérdezte Verena. – Hiszen mindenki tudja, hogy már egy éve együtt járnak.
– Fogd be, kis hülye! – kiabált Suzi. – Nem is járok senkivel!
Suzi padját egyre többen állták körül, és lassan egész kis gyűrű támadt körülötte. Középen állt a kemény mag, Suzi, Verena, Paul, Zapperl, Michi és Stefan, akik lelkesen igyekezték egymást túlüvölteni. A kemény mag körül meg az osztály másik feléből verbuválódott hallgatóság figyelte érdeklődéssel az eseményeket. Lassan akkora volt a hangzavar, hogy meg se hallották, amikor becsöngettek.
A Zapperl épp azt üvöltötte a Verenának, hogy „Mit képzelsz magadról, kis hülye, azt hiszed, hogy különb vagy a többinél?” Mire a Verena visszaüvöltött, hogy „Képzeld, bunkó!” Mire a Suzi két kézzel megmarkolta az angolkönyvét, és azzal a felkiáltással, hogy „Mindjárt szétverem a fejedet!”, ütésre emelte a kezét. Mire Dióskifli közölte, hogy „Csatlakozom az előttem szólóhoz”, és ő is fölemelte az angolkönyvét, amikor egy pillanatra feszült csend állt be, és a feszült csendben vészjósló hang hallatszott.
– Muszáj épp az angolkönyvvel?
Luise Panigl, az osztfő ott állt a tábla előtt.
– Csak megjegyzem, hogy az angolkönyv fűzése rendkívül gyenge, és félő, hogy az első szellő szétfújja a lapokat – mondta. – Helyette javasolnám a jóval strapabíróbb történelematlaszt.
A szereplők és a nézősereg szempillantás alatt szétoszlott, és mindenki a helyére igyekezett. Suzi és Dióskifli leengedték az angolkönyvüket.
– Na, megnyugodtatok végre? – kérdezte a tanárnő.
Pisszenés se hallatszott.
– Máshogy képzeltem a mai órát, de hát szükség törvényt bont – mondta a tanárnő. – Úgyhogy most az idegenekről fogunk beszélgetni egy kicsit. Az idegenekről, a vendégmunkásokról meg a gyerekeikről. Ellenvélemény?
Pisszenés se hallatszott.
– Ne legyetek már ennyire lelkesek! – évelődött az osztfő. – De végül is mindegy. Elvégre a nyelvtant sem szeretitek, mégis van nyelvtanóra. Szóval, Huber – nézett Suzira a tanárnő. – Hogy is van ez a dolog az idegenekkel? Kíváncsi volnék a véleményedre.
A tanárnő, megállapodásukhoz híven, következetesen a vezetéknevén szólította Suzit.
Suzi kétségbe volt esve. Most mit kell mondani? Olyan nehéz az embernek megfogalmaznia a gondolatait, ráadásul fölszólításra, ráadásul nyelvórán, ráadásul választékos stílusban!
– Na, Huber – biztatta a tanárnő –, feltételezem, hogy mivel épp a tankönyvedet készültél az osztálytársad fején szétverni, véleményed eltér az övétől. Vagy tévednék?
– Nem – rázta a fejét Suzi.
– Pedig most akadálytalanul kifejthetnéd a véleményedet, nem úgy, mint az előbb, abban az irdatlan hangzavarban – nógatta a tanárnő.
– Az Aliról beszélgettünk – kezdte Suzi. – Az Ali a barátom. Egy suliba jártunk.
Suzi itt elhallgatott. Hogyan folytassa? Mondja el, hogy mit mondott Paul meg a Verena az Aliról? Árulkodjon? Ez nem az ő stílusa!
– Vannak köztünk néhányan – mondta aztán –, akikkel ellenségek vagyunk. Azért, mert nem szeretik az Alit. Sohasem szerették. És nem az a baj, hogy nem szeretik, mert ugye nem kötelező mindenkinek mindenkit szeretni, hanem az, hogy az Alit azért nem szeretik, mert török. És volt olyan anyuka – itt Suzi a Verenára nézett –, aki azért jött be szólni az iskolába, hogy ültessék el a gyerekét az Ali mellől.
– Azért, mert tetűje volt – kiabált közbe a Verena.
– Nem is igaz, az Alinak nem is volt tetűje, pedig a fél osztálynak volt tetűje, de neki nem, még nekem is volt.
Abban a pillanatban, hogy elhangzott az a szó, hogy „tetű”, halk moraj futott végig az osztályon, ami egyre erősödött, és a végén olyan lett az osztály, mint a felbolydult méhkas.
– Nyugalom, mindenki szóhoz jut – intette csendre a tanárnő az osztályt. – De csak szép sorjában, egymás után. Még mindig a Huber beszél.
A tanárnőnek még legalább háromszor kellett csendre intenie az osztályt, míg valamelyest elcsitultak a kedélyek.
– Meg azt is ráfogták, hogy nem mosakszik – folytatta Suzi. – Pedig nem is igaz…
– Most találd ki, hogy nem volt koszos – kiabált közbe a Verena. – Tiszta fekete volt a körme alatt.
– De csak eleinte – felelt Suzi. – Mert amikor idejöttek Bécsbe, akkor nem is volt bevezetve hozzájuk a víz, és nem is volt rendes kályhájuk, csak egy elektromos főzőjük…
Suzi gyorsan elhallgatott. Nem lenne szabad így kiadnom az Alit, gondolta magában. Mit szólna, ha megtudná, hogy kidumálom őket. Biztos nem örülne. Baromira nem örülne.
De a tanárnő biztatóan mosolygott.
– Az udvarról hordták be a vizet – ugrott föl a Michi. – És hajnalban keltek, és az elektromos főző a kávéfőzésre kellett, és nem volt hely a vízmelegítéshez. Különben is olyan rohadt hideg volt – már bocsánat – a lakásban, de tényleg annyira baromira hideg, hogy az Ali nem is tudott volna mosakodni, mert lefagyott volna mindene.
A Michi visszaült a helyére.
– Kussoljatok már! – kiabált közbe a Zapperl hátulról. – Az idegeimre mentek ezzel a hülye mosakodással. Ha minden bunkó barom, amelyik nem mosakszik, egy shillinget fizetne, már rég milliomos volnék.
Mindenki nevetett, csak páran fordultak felháborodottan hátra.
– Mit bámultok, talán nem így van? – kiáltott oda a Zapperl.
– Halljuk a véleményedet, Zapperl fiam! – mondta a tanárnő.
Suzi megkönnyebbülve huppant vissza a helyére.
A Zapperl föltápászkodott.
– Hát, szerintem arról kéne beszélnünk – mondta –, hogy mitől rasszisták néhányan az osztályban.
– Hogy mik? – fordult Dióskifli Suzihoz.
– Rasszisták – felelte Suzi, és azon gondolkozott, hogy hogyan magyarázza el a szó jelentését Dióskiflinek, amikor a tanárnő megmentette.
– Meg tudnád magyarázni a többieknek, hogy mit jelent az, hogy rasszista? – kérdezte a tanárnő.
A Zapperl bólogatott.
– Az a rasszista, aki egy népet különbnek tart egy másiknál, mintha már különbnek is születnének. Szóval, az ilyen emberek azt mondják a feketékre, hogy nigger, meg hogy kisebb az agyuk, mint a fehéreké. És ha külföldiek jönnek hozzánk, mármint nem úgy, mint turisták, hanem itt akarnak dolgozni, meg lakni, akkor azokat lenézik. De ha ők mennek külföldre, mármint hogy mi, például nyaralni, például Görögbe, akkor meg azt mondják az ottaniakról, hogy szemét banda, mert előítéleteik vannak a külföldiekkel szemben. Mármint velünk szemben. Szóval tetszik érteni.
A tanárnő bólogatott.
– Mit értsünk előítélet alatt? – kérdezte, majd fölállt, a táblához lépett, krétát vett a kezébe, és nyomtatott betűkkel fölírta: KISMÉRETŰ AGY, KOSZOS, TETŰ.
A Stefan föltette a kezét.
– Az előítéletek különbözőek – mondta. – Mert nincs két egyforma előítélet. Például a zsidókról senki se mondja, hogy kicsi az agyuk, pont fordítva.
– Értem – felelte a tanárnő. – Akkor hát milyen alapon osszuk fel az előítéleteket?
– Országok alapján – kiáltott közbe Paul. – Tessék a különböző népeket egymás alá írni!
– És tessék melléírni, hogy mit tartanak róluk! – kiáltott közbe Dióskifli. – Mert mást mondanak az egyikről, mást a másikról.
– És mellé az előítéleteket! – kiáltott közbe Kathi.
– Ki se fér a táblára – közölte a Zapperl, még mindig állva.
– Majd megpróbálok kis betűkkel írni – mondta a tanárnő, és intett a Zapperlnak, hogy leülhet.
De még az „előítéletekig” se jutottak el, mert már abban se értettek egyet, hogy milyen sorrendben kerüljenek az egyes népek egymás alá. Az osztály egyik fele úgy gondolta, hogy a jugók, a törökök meg a görögök egy kalap, mert ugyanazok az előítéletek vonatkoznak rájuk.
– Azt mondják, hogy a Balkán, az Balkán, tökmindegy, hogy milyen ország – képviselte a Zapperl a véleményüket.
– A törököket jobban utálják, mint a görögöket meg a jugókat – mondta a Dióskifli, aki az osztály azon felének a véleményét fogalmazta meg, akik szerint az országokat egyesével kell tárgyalni.
Végre megállapodtak abban, hogy a törökök, a görögök meg a jugók külön tárgyalandók. Ezután a zsidók kerültek sorra.
– A zsidók nem külföldiek – mondta Suzi.
A többiek bólogattak, csak Paul fanyalgott.
– Neked az Ali se külföldi – mondta.
– Régen a zsidók is külföldiek voltak, csak mindenhova beköltöztek – mondta az Ulli.
– Akkor te is egy külföldi vagy! – szólt közbe a Stefan. – Mit gondolsz, az őseid ősidőktől fogva Ausztriában éltek? Még sose hallottál a népvándorlásról? – bökött az ujjával a homlokára.
– De ha Izraelben belföldiek, akkor külföldön külföldiek! – vitatkozott Paul.
A Martin jelentkezett.
– Volnátok szívesek felvilágosítani arról, hogy mi az a zsidó, mert van, aki folyton szidja őket, és van, aki meg folyton védi.
Ekkor kicsöngettek. A házi feladat az volt, hogy mindenki írja föl, hogy mit tud a zsidókról.
– Csak könyörgöm, ne kelljen angolul! – kiáltott föl a Dióskifli, mert hogy eredetileg angolóra lett volna.
A tanárnő megnyugtatta, hogy bőven megfelel németül, egyetlen kérése van, hogy külön lapra írjanak, mert minden olyan dologról, ami nem tartozik szigorú értelemben a tananyaghoz, külön füzetet fognak vezetni.
Máskor a kicsöngetés után fél perccel már mindenki elviharzott, de most valahogy egyiküknek sem akaródzott hazamenni. A tanárnő már rég visszaért a tanáriba, amikor az 1/C tanulói még mindig ott álltak a tanteremben, és kis csoportokba verődve tárgyalták a házi feladatul szolgáló kérdést egészen addig, míg a takarító néni ki nem tessékelte őket. Ekkor megálltak a tanterem előtt, és a folyosón beszélgettek tovább. Egészen addig, míg ki nem nyílt a szomszéd tanterem ajtaja.
– Ha volnátok szívesek a kapu előtt folytatni a diskurzust! – mondta a tanár. – Itt még óra van.
Így is történt. Suzi, Dióskifli, Zapperl és Stefan kivonultak a kapu elé, és a korlátnak dőlve folytatták a megkezdett témát.
– Egyszer nálunk is volt a kávéházban egy zsidó vendég – mondta Dióskifli. – Onnan gondolom, hogy zsidó volt, mert amikor szóvá tett valamit a pincérnek, hogy langyos a kávéja vagy mi, akkor az apu hallotta, amint a mi pincérünk azt morogja a foga közt, hogy mit szórakozik vele ez a hülye zsidó.
– De ha más vendég panaszkodott – mondta Dióskifli –, akkor bocsánatot kért tőle, ahogy kell. Még akkor is, ha neki volt igaza, nem a vendégnek.
– Állítólag – mondta a Stefan –, a zsidók irtó agyafúrtak, és tele vannak pénzzel. Persze ez így tiszta hülyeség, de hát ezt mondják róluk. Szerintem egyszerűen irigykednek rájuk, ez az én szerény véleményem.
– Ááá, valami más okot kell keresni – mondta Zapperl. – Hiszen a vendégmunkások nem gazdagok, azt sem hallottam, hogy agyafúrtak lennének, és mégsem csípik őket.
– Az a helyzet – mondta Dióskifli –, hogy vannak olyanok, akik csak azokat szeretik, akik ugyanolyanok, mint ők. Mint például nálunk a pincér. Az például a burgenlandiakat is utálja.
– Nekem azt mondta a papám, hogy ez már mindig így lesz, ezen nem lehet változtatni – mondta a Stefan. – Szerinte mindig lesznek olyanok, akik lenézik a másikat. Mint például a Verena. Vagy Paul.
– Ez hülyeség – jelentette ki a Zapperl. – Mindenkin lehet változtatni.
Suzinak úgy tele volt a feje a rendkívüli angolórával, hogy teljesen megfeledkezett arról, hogy nincs a szüleivel beszélő viszonyban. Így amint hazaért, rögtön beesett a konyhába, és egy szuszra ledarálta az órán történteket.
És anya már megint a védelmébe vette Pault!
– Csak az édesapja nézeteit szajkózza – mondta. – Neked is azonos a véleményed a miénkkel. Vagy nem?
– De – felelte Suzi. – Azért, mert az a helyes – tette hozzá.
– És ha nekünk is az volna a véleményünk, mint Paul papájának? – kérdezte anya. – Akkor is úgy gondolkoznál, mint most?
– Naná! – kiáltott Suzi – Úgy éljek!
– Hiszi a piszi – mondta anya. – De nem vitatkozom, inkább kihasználom az alkalmat, hogy ismét szóba állsz velem. Az Aliról szeretnék beszélni veled.
Suzi már épp kinyitotta a száját, de anya nem engedte szóhoz jutni.
– Hogy feltételezhetsz rólam olyasmit, hogy rosszat akarok az Alinak? – vágott anya egyenesen a közepébe. – Hiszen tudod, hogy mennyire kedvelem!
– Igen, de… – kezdte Suzi, de anya megint közbevágott.
– Egy egész reklámügynökség sem tudott volna nagyobb hírverést csapni az Alinak, mint amekkorát én csaptam neki – mondta. – Elmondtam a tanárnőnek, hogy mi a helyzet náluk. Hogy milyen körülmények között élnek. Hogy milyen körülmények közt kell tanulnia. Elvégre egy osztályfőnöknek tudnia kell, hogy mi van a diákjával, és hogy miért nem jár iskolába.
– És? – kérdezte Suzi. – Megvolt az eredménye?
– Igen – felelte anya. – Ali másik iskolába fog járni.
– Kisegítőbe? – ugrott fel Suzi ijedten.
Eszébe jutottak a Dióskifli rémtörténetei.
– Hogy képzeled? – kérdezte anya szörnyülködve – Kisegítőbe, egy ilyen értelmes gyereket? Csak egy másik iskolába, ahol nem tudnak a hiányzásairól. Ahol tiszta lappal indulhat. És ahol nem kell mindennap azt a kislányt látnia, akibe beleszeretett. Nagyon tudnak fájni az ilyen dolgok.
Suzi hevesen bólogatott. Nekem mondod, gondolta magában.
– Meg aztán… – folytatta anya –, van ott egy fura tanár. Tornát tanít és biológiát, és az osztályfőnök szerint – hogy is mondjam – nem nagyon rajong a törökökért. És ezt érezteti is az Alival. Nem beszélt róla nyíltan a tanárnő, épp csak utalt rá, de akkor is…
– Mit kerülgeted a forró kását – mondta Suzi –, mondd ki nyíltan, hogy a tag egy rasszista.
– Kimondtam volna, ha tudtam volna, hogy tudod, hogy ez mit jelent – mondta anya. – Szóval mindent egybevetve, úgy találtuk az osztályfőnökkel, hogy jobb lenne az Alinak, ha átmenne egy másik iskolába.
Suziba hirtelen mintha villám csapott volna. Lemerevedett, és tágra nyílt szemekkel nézett anyára.
– Te anya – mondta aztán izgatottan. – Miért nem jön át az Ali a mi sulinkba?
– Voltaképpen… – mondta anya. – Voltaképpen miért ne. Elvégre tiszta kitűnő a bizonyítványa. Csak az a baj, hogy a szülei…
– Mi van velük? – vágott a szavába Suzi. – Nem mindegy nekik? Ha már így is, úgy is másik iskolába iratkozik… – Suzi egyre izgatottabb lett. – Ez a helyes megoldás! Ez az egyetlen helyes megoldás!
– Na igen… – kezdte anya – Voltaképpen miért ne. De azért a szülei nélkül…
– Jaj, anya, mit parázol! – kiáltott közbe Suzi. – Az Ali szüleinek édesmindegy, hogy az Ali jár-e suliba, vagy sem. Akkor meg az is tökmindegy nekik, hogy ha jár, melyikbe jár. Én szeretem a szüleit, irtó aranyosak, de hát iskolai ügyekben egyáltalán nincsenek képben.
– Voltaképpen… – kezdte anya.
– Hagyd már ezt az örökös voltaképpenezést, anya! – vágott a szavába ingerülten Suzi. – Az Ali hozzánk fog járni, és kész. És mindenki örülni fog neki. A Dióskifli is. Meg a Zapperl is. Meg Paul is, hiszen már ezer éve ismerik egymást. Jaj, anya, ne izélj már, ez az évszázad legnagyobb ötlete!
– Voltaképpen igen – mondta anya.
– Anya!!!
– Mi van már megint?
– Menj, és intézkedj szépen!
– Kicsoda? – kérdezte anya elkerekedett szemekkel – Én?
Suzi bólintott. Ha már anya beleártotta magát Ali dolgába, akkor vigye is végig az ügyet!
Anya azonban azt mondta, hogy ekkora felelősséget nem vállalhat magára. Azt se tudni, van-e még hely egyáltalán Suziék osztályában. Ráadásul ennyi héttel az iskolakezdet után. Arról nem is beszélve, hogy ő nem hozhat döntést az Ali szülei nevében.
Csöngettek. Suzi szaladt ajtót nyitni. Ali volt az. Suzi egyenesen a konyhába vezette. Az volt ugyanis a szokás náluk, hogy ahányszor följött hozzájuk az Ali, anya mindig valami harapnivalóval várta.
– Mit kérsz, sonkás szendvicset vagy sonkás omlettet? – kérdezte anya, és a szemével intett Suzinak, nehogy szóba hozza az Ali előtt a dolgot.
Ali letelepedett a konyhaasztalhoz.
– Mind a kettőt, ha kérhetem – felelte.
Az Ali nemcsak akkor evett, ha éhes volt. Az Ali egyszerűen szeretett enni.
– Akkor kezdjük a szendviccsel – mondta anya. – És amíg megeszed, elkészül az omlett.
Anya alaposan megkent vajjal három vastag szelet kenyeret, sonkát tett rá, tojást, sajtot, paradicsomot és uborkát.
– Hétfőtől megint járok suliba – újságolta az Ali szendvicsevés közben. – De nem a régibe, hanem egy másikba.
Ali egyáltalán nem tűnt letörtnek.
Suzi szorgalmasan bólogatott. Jaj, úgy elmondta volna az Alinak, hogy mindent tud! Utálta ezt a titkolózást, nem volt az ő stílusa. Ám ha elárulja, hogy tudja, akkor azt is el kellett volna árulnia, hogy honnan. És akkor fény derült volna anya magánakciójára.
– Képzeld – mesélte Ali –, följött hozzánk az osztfőm.
– Micsoda? – csodálkozott Suzi. – Hozzátok, a lakásotokba?
– Ühüm – mondta az Ali a kenyeret majszolva. – Képzelheted, azt hittem, hogy megáll bennem az ütő, amikor kopognak, megyek ajtót nyitni, és ott áll a tanárnő a küszöbön. Áll és mosolyog, és megkérdi, hogy bejöhet-e. Semmi cécó, tisztára úgy, mint egy ember – tette hozzá hitetlenkedve.
– És aztán mi volt? – érdeklődött Suzi.
– Hát bejött, és azt mondta, hogy azért jött, hogy megmondja, hogy másik iskolába fogok járni.
Suzinak valami azt súgta, hogy az Ali nem akar részleteket elárulni a dologról.
– Nem is rossz ötlet – szólalt meg anya. – Neked hogy tetszik? – kérdezte az Alitól.
– Szerintem is jó ötlet – mondta Ali, a negyedik szendvicsét majszolva. – Holnap tudom meg, hogy hová fogok járni. Az attól is függ, hogy hol van szabad hely. Mert hogy állítólag egyáltalán nem könnyű helyet találni.
Ali gondosan lenyalta a vajat mind az öt ujjáról.
– Remélem, nem kell túl sokat utaznom.
Suzi már rég nem látta az Alit így feldobva. Mit vacakolok itt, gondolta hirtelen, ha most nem teszünk valamit, utólag már késő lesz!
– Figyelj, Ali – mondta Suzi, tekintetét mereven az Alira szegezve. – Gyere a mi sulinkba!
Anya mutogatott valamit, de Suzi úgy tett, mintha nem vette volna észre, mereven az Alira koncentrált.
– De te gimibe jársz – mondta az Ali.
– Hát aztán! – mondta Suzi, és gondosan kerülte anya tekintetét. – Nem is olyan rossz az osztályunk – mondta. – Tényleg egész normálisak a gyerekek. Jó, van néhány féleszű, de hol nincsenek?
– De én török vagyok – mondta az Ali.
– Attól még járhatunk egy osztályba! – kiáltott Suzi.
Ali anyára nézett. „Ez nincs az eszénél”, mondta a tekintete.
– De én török vagyok – ismételte meg az Ali. – És a törökök nem szoktak gimnáziumba járni.
– Na ne mondd!
– Én legalábbis senkit sem ismerek, aki gimibe járna – folytatta Ali.
– Nem ismerhetsz mindenkit! – felelte Suzi.
– Egyáltalán volna kedved? – kérdezte anya. – Hát… – mondta az Ali, és rákvörös lett.
– És ha már nem volna hely az 1/C-ben, csak valamelyik párhuzamos osztályban? Ha nem járhatnál a Suzival egy osztályba, akkor is? – kérdezte anya.
– Ühüm… – motyogta az Ali. – Csak hát…
– Csak hát? – kérdezte anya.
– Hát hogy én török vagyok – mondta az Ali. – És a szüleimnek nincs pénze.
– Ez igazán nem probléma – mosolygott anya.
– Na látod! – mondta Suzi.
– Otthon van most az édesanyád? – kérdezte anya.
– Ühüm – bólintott az Ali. – Éjszakás volt.
– Akkor gyere! – mondta anya. – Elmegyünk hozzátok, és beszélünk az édesanyáddal.
– Azt nem lehet – mondta az Ali. – Az anyám nem dönthet ilyesmiről, meg kell vele várni az apámat. És ő csak ötkor jön haza. De az a helyzet, hogy… – Alinak elakadt a szava szóval az a helyzet, hogy nem fogja érteni, hogy mit tetszik akarni. Alig ért németül.
– Majd te tolmácsolsz – mondta anya.
Fél ötkor anya és Ali elmentek hazulról. Suzi otthon maradt teljesen egyedül, és olyat tett, amilyet már nagyon régen nem.
A körmeit rágta.
Mire apa hazaért, anya még mindig nem volt otthon. Suzi mindent elmesélt apának. Apa szerint jó jel, hogy anya még nem ért haza.
– Nemleges válaszhoz nincs szükség két órára – magyarázta.
Nyolc előtt pár perccel apa újra elment otthonról. Péntek volt, és péntek este apa mindig az Ottó bácsival találkozott.
Suzi megvárta, amíg apa elmegy, és a telefonasztalkához szaladt. Remegő kézzel előhalászta a telefonkönyvet, és fellapozta a második kötetet, az L–Q betűnél. A szíve a torkában dobogott, amikor az osztályfőnöke, Luise Panigl számát tárcsázta. Elvégre nem bízhat anyára mindent! Elvégre az Ali az ő barátja!
Hármat csörrent a telefon, mire fölvették.
– Panigl-lakás – hallotta Suzi a tanárnő hangját.
De Suzi nem mert beleszólni a kagylóba.
– Itt Luise Panigl – hallatszott újra a vonal túlsó végéről.
Suzinak hatalmas gombóc volt a torkában. Aztán mély levegőt vett, megköszörülte a torkát, és a harmadik „halló, ki beszél” után végre megszólalt.
– Jó estét, tanárnő, Susanne Huber vagyok az 1/C-ből.
– Jó estét, kedves Huber, mi újság?
A tanárnő hangja egyáltalán nem tűnt meglepettnek, sőt, mintha örült volna a hívásnak.
– Miért hívtál, kedves Huber? – kérdezte a tanárnő.
Suzi nagy nehezen belekezdett, de aztán szépen belelendült, és mondatról mondatra egyre gördülékenyebben beszélt. Végül is töviről hegyire sikerült mindent elmondania. Persze utólag úgy érezte, hogy egy szót se tudna megismételni, különben is folyton attól rettegett, hogy nem tudja pontosan kifejezni magát. De úgy tűnt, hogy a tanárnő mindent megértett.
– Huber – mondta. – Pillanatnyilag semmit sem mondhatok, de ígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek a barátod érdekében. Most fölhívom az igazgatónőt, és beszámolok neki a dologról. Holnap reggel már többet tudok. Keress fel a nagyszünetben, és mindent szépen megbeszélünk. Rendben van így, kis Huber?
– Igen, tanárnő – mondta Suzi. – Nagyon szépen köszönöm. Tessék mondani – mondta aztán. – Nem tetszene inkább Suzinak szólítani?
– Boldogan – felelte a tanárnő.
Hirtelen gyerekhang hallatszott a telefonból. – Anya, gyeje, pisiltem!
– Szép álmokat, Suzi – búcsúzott a tanárnő.
– Nagyon szépen köszönöm, tanárnő, és jó éjszakát – mondta Suzi.
Suzi óvatosan letette a telefont. Hm, gondolta magában elégedetten, ezt jól csináltam. Egy osztályfőnököt csak úgy fölhívni a lakásán, ez tényleg nem semmi!
Anya kilenc körül ért haza.
– Az édesapja beleegyezett – mondta anya, és kimerülten rázuhant a rekamiéra.
Suzi megkönnyebbülten sóhajtott.
– Ilyen sokáig győzködted? – kérdezte aztán.
– Nem – mutatott anya a hasára. – Ilyen sokáig tartott a vendégszeretet. Úgy tele vagyok, mint a duda. Van fogalmad arról, mit jelent náluk a vendégszeretet?
Suzinak fogalma sem volt róla.
– Először is ettem egy tányér akármit – nyögte. – Aztán egy újabb tányér másvalamit. És megittam négy – anya az ujjával mutatta a négyet – pohár pálinkát.
– Ezt nevezem! – ámult el Suzi.
Tudvalévő volt ugyanis, hogy anya megrögzött antialkoholista volt. Ki nem állhatta az alkoholt. Soha életében nem ivott egy kortyot sem, még sört sem, nemhogy pálinkát!
– Nem sérthettem meg őket! – nyögte anya.
Aztán lehunyta a szemét, és kisvártatva elaludt.
Suzi fogta a kockás plédet, és betakarta anyát. Pedig nem is volt hideg a lakásban. De Suzi úgy gondolta, ha az ember szeret valakit, akkor azt betakarja.
Aztán Suzi is indult lefeküdni. De mielőtt ágyba bújt volna, kezét ökölbe szorítva odasúgta a macijának:
– Szoríts, hogy belemenjen a diri néni!
Az igaz, hogy a macinak nem volt ökle, amit össze tudott volna szorítani, de Suzi biztos volt benne, hogy teljes erővel drukkolni fog.
A következő szerdán anya váratlanul kiszeretett Paulból. Nem volt többé „szerencsétlen gyerek” meg „válási árva”, ellenben „neveletlen” meg „nyegle” meg „szemtelen kölyök”. Suzi legalábbis erre következtetett, amint vécére menet elhaladt a nappali előtt, és meghallotta anya hangját.
– Mit képzelsz, szemtelen kölyök – mondta anya. – Honnan veszed a bátorságot, hogy így beszélj?
– Mindenki így beszél – ellenkezett Paul.
– De én nem! – kiáltott anya.
– De más meg igen – feleselt Paul, miközben ide-oda gurigázott az anyától elnyert társasjátékbábukkal.
Nocsak, nocsak… gondolta magában Suzi.
– Megmondanád, hogy mi bajod az Alival? – kérdezte anya.
– Egy bugris idegen. Vendégmunkás. És a vendégmunkásoknak a szakiskolában van a helyük – mondta Paul a bábukkal gurigázva. – Nem pedig a gimnáziumban.
– Nahát ez hallatlan, hogy így beszélsz az Aliról! – kiabált anya magánkívül. – Különben is, a ti iskolátokba is járnak külföldi gyerekek.
– A 3/A-ba jár egy görög srác, de annak az apukája diplomata – mondta Paul.
– Vagy úgy! – felelte anya. – A diplomata, az más! Vajon mitől?
Paul nem felelt.
– Te úgy gondolod, hogy a gimnáziumba járó gyerekek különbek?
Paul most is hallgatott.
– Egyébként, ha már itt tartunk… – folytatta anya –, neked sincs semmi keresnivalód egy gimnáziumban, a jegyeid alapján.
– Az más – felelte Paul. – Nekem állatorvos az apukám.
– Anyád pedig asszisztens. Ez annyival több egy munkásnál?
– Akkor milyen alapon adják az egyik gyereket az alsó után gimibe, a másikat meg szakiskolába?
Most anya nem válaszolt.
– Szóval mitől függ, ki hova megy? – ismételte meg Paul a kérdést.
Na, erre a válaszra már magam is kíváncsi vagyok, gondolta Suzi, s a hallgatózást abbahagyva belépett a konyhába.
– Épp az iskoláról beszélgetünk – mondta anya, amikor Suzi megjelent, s leült az ebédlőasztalhoz, anya és Paul közé. – Szóval, ha rajtam múlna, a négy általános után nem tennék különbséget gimnázium és szakiskola között. Hanem egyetlen iskola lenne.
– Nem a tehetségtől függ, hogy ki hova megy? – kérdezte Paul.
– Miért, neked mihez van tehetséged? – szólt közbe Suzi.
– Egyszerűen nem vagyok hülye! – emelte fel a hangját Paul.
– Tényleg nem vagy hülye – mondta Suzi, bár ebben nem volt egészen biztos – de aki szakiskolába jár, az se az!
– A faluban, ahol apu dolgozik – mondta Paul –, minden gyerek szakiskolába jár. Azért, mert a gimi túl messze van, és kollégiumban kéne lakniuk.
– Na látod! – mondta anya most már kicsit nyugodtabban. – Játsszunk még egy partit?
– Játsszunk valamit hármasban – javasolta Paul.
– Kösz… – mondta Suzi. – De a Dióskiflihez megyek. Ali is ott lesz, meg a Zapperl, meg a Kathi. Együtt írjuk meg a leckét.
– Az osztályfőnökünk ötlete volt – mondta Paul. – Együtt többre jutunk, azt mondta.
– Együtt? – anya nem értette, miről van szó.
– Az úgy volt, hogy a zsidók miatt ugrottak a vendégmunkások – magyarázta Paul.
Anya végképp nem értette az egészet.
– Hétfőn és ma is a zsidókról beszélgettünk – magyarázta Suzi –, de a vendégmunkásokkal szembeni előítéletről még sok minden bennünk maradt, ezt kell megírnunk a házi feladatban.
– Aha… – mondta anya. – Na, és mit szólt mindehhez az érintett? – kérdezte.
– Jaj, hát az Ali nagy szakértő – nevetett Suzi. – Ő a főnök a témában. Persze, ami azt illeti, te is szakértő vagy – nézett Suzi szúrósan Paulra. – Csak nem Ali szemszögéből.
– Nem is igaz! – kiáltott Paul.
– De igaz! – kiáltott Suzi.
Anya Suzi vállára tette a kezét, és kicsit megszorította. Hagyd végre békén, legyen elég, ezt mondta a szorítás.
– Oké… – állt föl Suzi. – Hatra itthon vagyok. Lesz elég kaja, ha az Ali is följön? – kérdezte.
Anya bólogatott.
Suzi már az ajtóban állt, amikor Paul utána szólt.
– Hé, Suzi!
Suzi megfordult.
– Én is mehetek? – kérdezte Paul.
– Te? – csodálkozott Suzi. – A Dióskiflihez?
Anya Paul háta mögé osont, és behajlított könyökkel, lógó kézfejekkel pitizni kezdett, mint egy jól idomított kiskutya. Még a nyelve hegyét is kidugta egy picikét, a nyomaték kedvéért.
Anya olyan vicces volt, Suzi majdnem elnevette magát. Oké…, oké! Legyen meg az öröme. De mit szólnak majd a többiek, ha beállít Paullal? Dióskiflinek valószínűleg édesmindegy. Ali túl jóhiszemű ahhoz, hogy tiltakozzon. Meg a Kathi is. De a Stefan meg a Zapperl nagyon nem bírja Pault, amiért olyan felvágós. Könnyen előfordulhatott volna, hogy a Zapperl beleköt. „Mit keres itt ez a beképzelt fővadászmester?” Mire a Stefan: „És hol a zsákmányod?” A múltkor ugyanis, az egyik nagyszünetben Paul azzal kábította a hallgatóságát, hogy vadászni járnak a papájával, piff-puff, sorra lövöldözik az őzeket, nyulakat, szarvasokat. Azóta fővadászmesternek hívják az osztályban.
Lesz ami lesz, anya kívánságát mégiscsak teljesítenie kell, elvégre megérdemli, gondolta aztán. Végtére is neki köszönheti, hogy Ali ismét az osztálytársa. És az Ali lógásait se számították be a hiányzásaiba. És anya még az igazgatónővel is beszélt. És füzeteket vett az Alinak, meg egy nagyon szép körzőt és festékeket. És tornafelszerelést, a suli emblémájával. És kicsit sem dicsekedett vele! Szóval megérdemli, hogy örüljön.
– Na, akkor igyekezz – mondta Suzi Paulnak jóságosan. – Gyorsan pisilek, és már mehetünk is.
A Zapperllel és a Stefannal majd beszél. Meg fogják érteni a helyzetet, elvégre értelmes emberek.
Amikor este Suzi és az Ali hazaértek, anya rögtön rákérdezett.
– Na, hogy ment a dolog?
Ali persze félreértette anyát.
– Tök jól! – mondta. – Nem is volt elég egy lap mindkét oldala, még egyet teleírtunk. Egy ilyen vastag könyvre való előítéletet gyűjtöttünk össze – mutatott Ali kábé tíz centit a hüvelyk- és a mutatóujjával.
Így volt, bólogatott Suzi.
Tényleg simán ment minden, Suzi maga se nagyon értette.
Ez Paul, ez egy nagy rejtély, gondolta magában. Egy akkora rejtély, hogy még ő se képes megfejteni.
Miután az Ali elment – az anyukája éjszakás volt, és vigyáznia kellett a testvéreire –, rögtön rátért a Paul nevű rejtélyre.
– Azt hittem, rosszul hallok – mondta Suzi. – Képzeljétek, Paul arról tartott kiselőadást, hogy alsó után mindenkinek ugyanolyan iskolába kéne járnia. Aztán azokat szidta, akik a vendégmunkásokat szidják. Aztán azokat szidta, akiknek előítéleteik vannak. Szemeteknek nevezte őket. Ti értitek ezt? Hol ezt mondja, hol azt.
– Maga sem tudja, mit is gondoljon legbelül – mondta anya. – Össze van zavarodva.
– Szereti az édesanyádat – mondta apa. – Azért szajkózza a szavait.
– És az apját is szereti – mondta anya. – Máskor meg azért szajkózza az édesapja szavait.
– Csak hát ezek a dolgok sehogy sem illenek össze – mondta apa.
– De hát el kell végre döntenie, hogy mit is gondol valójában! – kiáltott Suzi. – Nem lehet egyszerre két, homlokegyenest ellenkező véleménye!
– Időre van szüksége – mondta anya. – Nincs könnyű helyzetben.
Oké, oké…, hadd főjön a saját levében. Végül is annyira nem izgat az egész, gondolta magában. Persze ezt nem mondta hangosan, mert tudta, hogy anya rögtön belekötne. Anyának fontos volt Paul. Lelke rajta! Amíg az Ali is fontos neki, addig áldása rájuk!
Suzi már ágyban volt, épp villanyoltáshoz készülődött, és arra gondolt, hogy milyen jó is neki. Klassz anyukája van, klassz apukája, klassz sulija, remek barátai, és Alit is visszakapta.
Mit akarhat még?!
Megy minden, mintha olajoznák, jutott hirtelen az eszébe.
Suzi teljesen elérzékenyedett a gondolatra.
Ez volt ugyanis Alexander szavajárása.
Lelki szemei előtt hirtelen megjelent az Alexander, egész élesen látta őt maga előtt. A fejét, a szemét, a száját, az orrát, a kicsit előreálló szemfogát, a mosolyát. Meg a szeplőit az orrán! Suzi szorítást érzett a szíve körül. Kénytelen volt megállapítani, hogy még mindig nincs túl a dolgon. Még mindig fáj neki az Alexander. És tudta, hogy nem sértett hiúságból érez így. Az a helyzet, hogy még mindig szereti Alexandert. Méghozzá nagyon! És ha az ember nagyon szeret valakit, akkor azt akarja, hogy a másik is nagyon szeresse őt. És akkor nem segít, ha az ember naponta tízszer elmondja magának, hogy „tehet nekem egy szívességet”. Este, villanyoltás után, amikor az ember fekszik a sötétben, akkor érzi csak igazán a másik hiányát!
Suzi nyakig betakarózott, falnak fordult, a feje alá gyömöszölte a párnát, és nagyot sóhajtott.
Nagyon álmos volt, de képtelen volt elaludni. Így aztán megfordult, fölkapcsolta a villanyt, kimászott az ágyból, odament a macihoz, kivette a kosárból, átölelte, visszafeküdt vele az ágyba, újra betakarózott, eloltotta a villanyt, ismét falnak fordult, a feje alá gyömöszölte a párnát, és nagyot sóhajtott.
– Jó éjt, macikám – súgta.
Elalvás előtt szentül megfogadta, hogy reggel résen lesz, és gyorsan visszacsempészi a macit a kosárba, mielőtt anya bejönne a szobájába. Nagyon gáz egy tízéves lánynak macival aludni!
Naná, hogy nem ébredt föl idejében! Naná, hogy anya kiszúrta a macit!
– Biztos örülsz, hogy egy ágyban aludhattál a gazdival – csiklandozta anya a macit.
Mit jópofizik itt az anyu, gondolta magában Suzi. Attól még, hogy nagylány létére véletlenül macival aludt, attól még nem kéne úgy gügyögnie vele, mint egy kisgyereknek.
– Nem érti, hogy mit mondasz – közölte hidegen anyával. – Kócból van az agya.
– Ne mondd!
– Úgy éljek! – felelte Suzi.
Azzal fölkelt, visszatette a macit a kosárba, és kilibegett a fürdőszobába.
Ott épp az apu zuhanyozott.
– Mindjárt kész vagyok – kiáltott ki apa.
– Oké, nem sietek – mondta Suzi. – Addig fogat mosok.
– Nehéz napod lesz ma? – kérdezte apa.
Suzi elgondolkodott.
Nehéz napja lesz ma? Lássuk csak.
Két óra az osztfővel, előtte, utána, a nagyszünetben dumcsi a Dióskiflivel, az Alival, a Stefannal és a Zapperllel, vita a Verenával meg nyilván Paullal, aztán egy uncsi matekóra. Nehéz lesz?
– Ki lehet bírni – jelentette ki Suzi.
Apa elzárta a csapot, és kimászott a kádból.
– Na, ennek örülök – mondta.
– Én is – felelte Suzi, és helyet cserélt apával a kádban. – Jobban, mint te!
De apa ezt már nem hallotta, mert törülközőt csavart a dereka köré, és kicsattogott a fürdőszobából.
Nyolc héttel később, egy esős, hideg délutánon megszólalt a csengő. Suzi szaladt ajtót nyitni. Tulajdonképp a Dióskiflit várta. Vagy az Alit.
De Alexander állt a küszöbön.
– Tartozom neked két euróval – mondta köszönés helyett. – És a golyósod is nálam maradt. Csak sajnos a Miki egérnek tönkrement a bólogatója.
Suzi elvette a pénzt és a golyósat.
– Semmi gond – felelte.
– Na, akkor cső – mondta az Alexander, de nem mozdult.
– Bejössz? – kérdezte Suzi.
– Hát, éppenséggel bejöhetek – mondta az Alexander. – Ha nem zavarok.
– Nem zavarsz – felelte Suzi.
Alexander tehát bement, az előszobában levetette a kabátját és a cipőjét, és követte Suzit a szobájába.
– Mindjárt itt az Ali – mondta Suzi.
– Akkor inkább elpályázom – mondta az Alexander. – Nyilván tudod, hogy össze vagyunk veszve.
– Ugyan, hol van az már – mondta Suzi.
– Bizti? – kérdezte Alexander.
– Úgy éljek! – mondta Suzi.
Ismét csöngettek. Most anya nyitott ajtót. Az előszobából Ali hangja hallatszott, amint épp az időjárást szidja.
– És ha nem kíváncsi a pofámra? – kérdezte az Alexander.
– Én is kíváncsi voltam rád – mondta Suzi.
– Bizti?
– Úgy éljek! – felelte Suzi. – Sőt! Úgy éljek, hogy úgy éljek!
Suzi tényleg nagyon örült az Alexandernak. De, és ezt is pontosan érezte, már közel sem jelentett neki annyit, mint régebben.
Suzi tudta, hogy nincs többé hármasfogat. Azoknak az időknek örökre vége. És nincs többé „harmadik kerék” se.
– Kit látnak szemeim? – vigyorgott Ali a szobába lépve.
Alexander visszavigyorgott.
Ali odalépett Alexanderhoz,és átölelte.
– Kit látnak szemeim? – ismételte.
Hát, a harmadik kereket, gondolta Suzi, de nem mondta hangosan.
Minek, úgyse értenék…
.oOo.