A norwichi Thorpe pályaudvar fejállomás. A Közép-Angliából és délről érkező vonatok befutnak ide, és ha továbbhaladnak Wroxhamon át kelet vagy észak felé, ugyanabban az irányban hagyják el az állomást, ahonnan bejöttek. Dick és Dorothea Callum sohasem járt még Norfolkban, és már vagy tíz perce vártak az állomáson a vagonban üldögélve, mert attól tartottak, hogy a vonat azonnal továbbindul, ahogy azt a korábbi megállóknál, Ipswichben, Colchesterben és a többi állomáson tette. Az utazás már majdnem véget ért. Csak néhány mérföldet kell még menniük, de Dorothea, akinek elméjét egyébként állandóan a megírandó könyvében fölhasználható jelenetek töltötték ki, most csak arra tudott gondolni, milyen szörnyű lenne, ha az öreg Mrs. Barrable, akinél a következő napokat tölteni fogják, hiába várna rájuk a wroxhami állomáson. A vonat nélkülük fut be, az öreg hölgy visszatér a hajójára – mivel egy jachton lakott valahol a folyón lefelé –, ők pedig, még ha egy későbbi vonattal el is jutnak Wroxhambe, soha meg nem találják. Tehát amikor Dick ki akart szállni a vagonból, hogy a peronon előresétálva megfigyelje, miként kapcsolják a mozdonyt a vonat másik végére, Dorothea teljes szívből ellenezte. Ha ugyanis Dick kiszáll, neki is ki kell szállnia, különben őt a vonat egyedül viszi Wroxhambe, ha a fiú lemarad. Ám ha ő is kiszáll, esetleg a vonat mindkettőjük nélkül pöfög tovább, és a csomagjuk ki tudja, hova érkezik. Fölpillantott a két kicsi bőröndre a hálóban. („Ne hozzanak sok csomagot, mert nincs hely”, írta Mrs. Barrable.) így hát Dick és Dorothea legalább tíz percen át csak üldögéltek tétlenül a kocsiban, és a nyitott ablakon át a szinte üres peront nézegették.
Sípszó harsant, és az őr meglengette zöld zászlaját.
– Húzd be most már a fejed, Dick – kérte Dorothea –, és csukd be az ablakot!
De még mielőtt Dick felhúzhatta volna az ablakot, egy fiút pillantottak meg, aki szapora léptekkel közeledett a peronon. Alaposan meg volt pakolva: karjával egy papírzacskót ölelt magához, hogy az így szabadon maradt kezével egy nagy kanna festéket cipelhessen, míg a másik karjára egy tekercs új kötelet vetett. Végigügetett a peronon a vonat mellett, és be-benézett a kocsik ablakán, mintha keresne valakit. Dorothea észrevette, hogy a szép, száraz tavaszi nap ellenére térdig érő gumicsizmát visel.
– Lemarad, ha nem száll be – vélte Dick.
– Igyekezzé’, hékás, ha utazni akarsz! – kiáltotta egy hordár. Ebben a pillanatban – épp miután elhaladt az ablakuk előtt – a fiú megbotlott a tekercsből kicsúszó kötél végében, és végigterült a földön. A festékeskanna a peron vége felé gurult. A papírzacskó elhasadt. Kötélcsigák és karabinerek hullottak ki belőle.
A vonat megindult. A peron végéről egy hordár futott a fiú felé, aki szinte azonnal talpra ugrott, mintha rugók lökték volna fel. Összemarkolta a csigákat, karabinereket, a zsebébe gyömöszölte őket, és lábával megállította a szökevény festékesbödönt, mielőtt a peron és a vonat közé gurulhatott volna. Egy szempillantással később már föl is kapta a kannát, és futásnak eredt a kocsi mellett.
– Mostan má’ meg ne próbáld! – kiáltotta a jegyellenőr.
– Várd meg a következőt! – kurjantotta a fiú után rohanó hordár.
– Vigyázzatok a fejetekre! – rikoltotta a fiú.
A következő pillanatban a festékes kanna Dick és Dorothea között berepült a nyitott ablakon. A kötéltekercs pörögve utánasuhogott. Majd kinyílt az ajtó, a fiú fejjel előre bevetette magát, és négykézláb landolt a padlón.
Dorothea behúzta az ajtót.
– A vasutasok szeretik, ha be is van zárva – fogta meg Dick a kilincset és ráfordította.
A messze lemaradt hordár nem rohant tovább a vonat után.
– Épp idejében – fújtatott a fiú. – Nem akartam lemaradni róla. Még szerencse, hogy nyitva hagytátok az ablakot.
– Nem sérültél meg? – aggódott Dorothea.
– Dehogy – verte le magáról a port a fiú. Kezén annyira látszott a hozzáértés és a kemény munka, hogy láttára Dick legszívesebben eldugta volna a sajátját.
Dorothea le nem vette szemét a fiúról. Az fölemelte a földről a festékeskannát, amely csak összevissza horpadt, de nem lyukadt ki, előszedte zsebéből a karabinereket, csigákat, egy csomag rézzsanért, egy zacskó rézcsavart, ellenőrizte, nem vesztette el valamit, amikor fölbukott, és az ülésen gondosan föltekerte a vadonatúj kötelet. Borzasztó erősnek látszik, gondolta Dorothea. A keze, a kötött kék pulóver, a csizmák, a kötél meg minden, azt hinné az ember, hogy igazi tengerész. De ugyanakkor pont olyan zekéje van, mint Dicknek, no és a flanel térdnadrágja… több száz fiú hord flanel térdnadrágot.
A vonat kizakatolt Norwichból. Dick kinézett az ablakon, és sínek bal oldalán romos épületet vett észre, keskeny boltívvel a közepén.
– Jó régi lehet – mondta Dorotheának.
Dorothea, mivel úgy érezte, hogy Dick megjegyzését valahogy meg kell magyaráznia az idegen fiúnak, megszólalt: – A papánk régész.
– Az enyém orvos – felelte a fiú.
A vonat most közvetlenül a folyó mentén robogott. Egy gőzhajót pillantottak meg, Norwichból jött lefelé. Keresztülhaladtak egy hídon. A túlparton a vasútvonalat már mindkét oldalon víz szegélyezte: balra az öreg folyó kanyarja ölelte körbe Thorpe faluját, itt a kertek végén kikötve jachtok és motorosok százai ringtak; jobb felé pedig a ronda, egyenes új vágás látszott. A következő percben újra átkeltek az öreg folyó fölött, és a vonat lelassított egy állomáson. A közelben, egy rét mögött a folyó hatalmas kanyarulatát látták: a part mentén három-négy úszóház horgonyzott, s egy apró jacht igyekezett felfelé.
– Érdekelnek titeket a hajók? – kérdezte a fiú, látva, hogy Dickék átugranak a fülke túloldalára.
– Nagyon – lelkendezett Dorothea. – A téli szünidőben egy úszóházon voltunk, amely befagyott a jégbe.
– Mindig befagynak, mármint az úszóházak – mondta a fiú. – Szoktatok vitorlázni?
– Még soha nem vitorláztunk – vallotta be Dick. – Még nem.
– Kivéve egyszer – tette hozzá Dorothea. – Jégen, szánkóval.
– Az nem volt igazi vitorlázás – helyesbített Dick. – Csak fújt minket a szél.
– Wroxhamben rengeteget vitorlázhattok majd – pillantott fel a fiú a két kicsi bőröndön látható nagy fekete-fehér címkékre.
– Egy hajón fogunk lakni – árulta el Dorothea. – De nem Wroxhamben. Hanem valahol lefelé a folyón.
– Mi a hajó neve? – érdeklődött a fiú. – Ismerem szinte valamennyit.
– Azt nem tudjuk – sajnálkozott Dorothea.
– Az enyém a Cinege. Kis hajó persze. De ponyvatetőt lehet kifeszíteni fölé. Múlt éjjel ott aludtam benne. És úgy lehet vele vitorlázni, mint a parancsolat. Ezt a kötelet is oda vettem. Meg a csigákat. És a festéket is. Születésnapi ajándék. Ezekért mentem Norwichba.
Dick és Dorothea szemügyre vették a csigákat, és ujjukkal végigsimították a selymesen lágy, új kötelet. A lehető legjobb helyre jöttek, ha meg akartak tanulni valamit a vitorlázásról, ez nyilvánvaló.
Dorothea lelki szemei előtt megjelent a kép: találkoznak Walkerékkel meg Nancy és Peggy Blackett-tel – vagyis a Fecskékkel és a Fruskákkal, akik társaságában egy boldog hónapot töltöttek a téli tó partján –, és azzal a hírrel lepik meg őket, hogy Dick és ő is többé-kevésbé tengerésznek mondhatják már magukat. A téli szünidőt követően elhatározták: ha törik, ha szakad, meg fognak tanulni vitorlázni, de annak nem lett volna értelme, hogy húsvétkor északra menjenek, mert a Blackett lányok elutaztak a nagybátyjukkal, Walkerék pedig délen maradtak az apjukkal, aki épp hazajött Angliába szabadságra. Dorotheáék már föladtak minden reményt, hogy a nyár előtt egy kicsit is vitorlázhatnak. Ám a húsvéti szünet közepén – a lehető legjobbkor – levél érkezett Mrs. Barrable-től. A hölgy (egy nagyon híres portréfestő húga) valaha édesanyjuk tanára volt, de mostanában már csak festészettel foglalkozott. Levelében azt írta Mrs. Callumnak, hogy a bátyjával együtt kibéreltek egy kicsi jachtot a Norfolki Laposokon, ám testvérének fel kellett utaznia Londonba, hogy valami fontos indiai urak portréját megfesse, ezért ő William nevű mopszli kutyájával egyedül maradt a hajón, és ha Dick és Dorothea éppen ráérnek, igen szívesen látná a társaságukat. Nos, Dick és Dorothea éppen nagyon is ráértek, mivel édesapjuknak el kellett utaznia a Hadrianus faláról tartott régészeti kongresszusra, és ragaszkodott hozzá, hogy az édesanyjuk elkísérje. Dick és Dorothea pár nap alatt mindent elrendeztek, és már itt is vannak, ráadásul még Wroxhamba érkezésük előtt összetalálkoztak ezzel a fiúval, aki Johnnál vagy akár Nancynél is sokkal tengerészesebb. A dolgok láthatólag remekül alakulnak.
– Odanézzetek! – kiáltott fel Dick nem sokkal azután, hogy elhagyták Salhouse megállóját. – Egy gém! Mit keres azon a földdarabon, ahol semmi víz nincs?
– Békára les – felelte a fiú. Majd hirtelen: – Érdekelnek a madarak is? – kérdezte.
– Nagyon – bólintott Dick. – De rengeteg van, amelyet még soha nem láttam, mivel jobbára a városban élek.
– Csak nem gyűjtesz madártojásokat? – pillantott élesen a fiú Dickre.
– Soha.
– Ne is kezdd el – tanácsolta a fiú. – Ha nem gyűjtöd a tojásokat, akkor nincs semmi baj… Tudjátok, megalakítottunk egy Madárvédő Társulatot. Nem szedjük össze a tojásokat, csak megfigyeljük a madarakat. Ez évben már harminchét fészket találtunk…
– Harminchetet? – hitetlenkedett Dick.
– Csak a mi környékünkön… Horning körül…
– A mi hajónk arrafelé lesz – vélte Dorothea.
– Erről jut eszembe – mondta a fiú. – Nem láttatok két lányt a vonaton? Ikrek. Nem? Ma délelőtt Norwichban jártak, de azt hiszem, az apjukkal tértek vissza kocsin. Különben vonattal jöttek volna. Mindig azzal járunk. Ha busszal megy az ember, semmi érdekeset nem lát a folyóból.
– Ott egy sólyom – mutatta Dick.
– Vörös vércse – pillantott a fiú a kis erdő felett lebegő madárra. – Halihó! Egy perc és megérkezünk.
A vonat lassított. Átkeltek egy másik folyón, amely néhány pillanatra kitárult előttük: láthattak több lehorgonyzott úszóházat – itt a füstölgő kéményekből ítélve a lakók épp ebédet főztek –, öreg malmot, hidat és rajtuk túl árbocrengeteget. Aztán a vonat megállt Wroxham állomásán.
Az idegen fiú óvatosan kilesett az ablakon.
Egy öreg hölgyet látott, aki a vagonok ablakait figyelte. Látta az állomásfőnököt is. Kiválasztotta a megfelelő pillanatot, a festékbödönt és a kötéltekercset kezében szorongatva kiszökkent a fülkéből, és sietve a kapu felé vette az irányt, hogy leadja jegyét a kezelőnek. Az állomásfőnök azonban gyorsabb volt nála.
– Hm – mustrálgatta a fiút. – Sejtettem, hogy te vagy az. Felhívtak Norwichból, hogy egy fiú, Wroxhamba szóló jeggyel, jóval a vonat indulása után ugrott fel rá. Kérték, hogy alaposan mossam meg a fejed. Eszedbe ne jusson máskor ilyesmi! Remélem, most egyetlen csontod se tört el…
A fiú vigyorgott. Az állomásfőnök régi jó barátja volt, és tudta, a norwichi vasutasok azzal a szándékkal értesítették, hogy ennél azért alaposabb fejmosásban részesítse.
– Idejében a peronon voltam – magyarázta. – Csak Portot meg Starboardot kerestem. Aztán elestem, a mozdony meg elindult, s nekem egyszerűen muszáj volt elérnem ezt a vonatot.
– Port és Starboard? – tűnődött az állomásfőnök. – Láttam őket egy jó órával ezelőtt, Mr. Farlanddal keltek át a közúti hídon. Szerintem már meg is ebédeltek és mostanra a folyón vannak… Parancsoljon, asszonyom. Hadd segítsek – szólt most már Mrs. Barrable-hez, az öreg hölgyhöz, aki éppen rátalált Dickre és Dorotheára. Az állomásfőnök fölnyújtotta a kezét, hogy lesegítse Dorotheát és bőröndjét.
– Hát itt vagytok – mosolygott Mrs. Barrable, miután megcsókolta Dorotheát és kezet rázott Dickkel. – És ki volt az a másik fiú?
– A vonaton barátkoztunk össze – mesélte Dorothea. – Rengeteget tud a hajókról.
– Meg a madarakról – tette hozzá Dick.
Mrs. Barrable a fiú után nézett, aki épp átszaladt a kapun, majd lefutott az útra vezető ösvényen. – Nem találkoztam én ezzel a fiúval már? – tűnődött. – És ki az a Port meg Starboard, akik után érdeklődött?
– Ő Tom Dudgeon, a horningi doktor fia – felelte az állomásfőnök. – Valószínűleg a folyón láthatta, asszonyom, a kis csónakjában. A szünidőben nemigen távolodik el a víztől, ha teheti. Az a Port meg Starboard, hát, mit mondjak, furcsa név két kisleánynak [A hajók baloldala és jobboldala]… – De a forgalmista már türelmetlenül várta, hogy indíthassa a vonatot, így aztán az állomásfőnök sohasem fejezte be a mondatot.
– Elfoglalt ember – nézett utána Mrs. Barrable. – No, gyertek. Dick! Írtál újabb könyvet, Dot? Ügyesek voltatok, hogy így visszafogtátok magatokat a csomagoláskor. Ennek a két kis bőröndnek találunk helyet. Hívtam egy fiút, hogy kézikocsival levigye a holmitokat a folyóhoz. Vízen utazunk a hajóig. Hosszabb, de érdekesebb. Egy motoros bárka megy Horningba, és a fiatalember megígérte, hogy felvesz minket. A Bogáncs elég messze a falu alatt horgonyoz.
De először is ennünk kell valamit, és szereznem kell nektek egy pár gumicsizmát. Olyat, amilyet ez a fiú hordott. Szükség lesz rá mindig, ha partra léptek.
Dick és Dorothea még soha életükben nem láttak ennyi hajót. Mrs. Barrable társaságában egy olyan üzletbe mentek vásárolni, ahol láthatólag mindent, de mindent árultak, amire a tengerésznek – akár külsőleg, akár belsőleg – szüksége lehet. Aztán az öreg hölgy ebédelni vitte őket egy fogadóba, ahol mindenki csak hajókról beszélt – teli torokból. És most lesétáltak a folyóhoz, hogy megkeressék a szerződtetett horningi hajóst meg a motoros bárkáját. Hajókölcsönzők óriási zászlói lobogtak hosszú zászlórudakon. A bérelhető jachtok árboccsúcsain a nagy zászlók apró másolatai csapkodtak. Mindenütt hajók ringtak a vízen, a legkülönfélébb hajók: hatalmas, fekete testű, ám vidám színekben pompázó árbocú teher-bárka, amely a Wroxhami-híd melletti ódon magtáraknál rakodott, s amelyről messziről lerítt, hogy csak kemény munkára való, a hajósok rúddal ide-oda hajtott ladikjai, benzinnel töltött motorosok és minden rendű-rangú vitorlás jachtok százai, amelyek a mólóhoz kötve vagy két-három sorban lehorgonyozva lebegtek a folyó főága mellett vágott csatornákban és mesterséges kikötőkben.
– Miért húztak olyan sok hajóra porvédőt? – érdeklődött Dorothea.
– Esőköpenyt inkább – mosolygott Mrs. Barrable. – Ezek ponyvatetők. Mindenki felszereli őket éjszakára, mert védi a kormánykereket, és ráadásul a kabinon kívül is fedett helyet biztosít a hajósoknak. Használaton kívül pedig szárazon tartja az egészet. Számos hajó még téli álmát alussza. Szerencsére csak a szezon kezdetén járunk. Később egész Angliából özönlenek ide az emberek, és nyaranta Wroxham inkább zsibvásárra hasonlít.
– Már most is – jegyezte meg Dorothea, mert a csónakházakból gramofonszó és kopácsolás hallatszott. – Nézzétek! Épp indul valaki! Minden nagy csónak húz maga mögött egy kicsit? Mint a tyúkanyó meg a csirkéi…
– A kis csónakok a dingik – magyarázta Mrs. Barrable. – Képzeld el, hogy jachton élsz, és szükséged van egy kanna tejre vagy postázni akarod a leveleidet. Elég csak beleugranod a dingidbe és partra evezhetsz.
– Egyszer mi is eveztünk – mondta Dick. – De csak pár percig.
Ekkor Mrs. Barrable megpillantotta a feléjük integető hajóst. Egy-két perc múlva már vízen is voltak, egy kicsiny motoros bárkán pöfögtek lefelé a folyó Wroxham melletti egyenes szakaszán. A hajó orrában a két apró bőrönd mellett néhány csomag hevert, amelyet az említett tengerészüzlet kihordója hozott le a folyóhoz. Dorothea boldogan méregette az egyik nagy, esetlen, dudoros csomagot. Mrs. Barrable olcsó viharkabátot, csuklyát és gumicsizmát vásárolt nekik. Nem volt semmi indok rá, hogy ezen a gyönyörű tavaszi délutánon, amikor fényesen sütött rájuk a nap, ilyesmit viseljenek, ám Dorotheának elég volt rápillantania a dudoros csomagra, hogy valamennyire máris tengerésznek érezze magát.
Amint bekanyarodtak az egyenes szakasz végén, egyszerre maguk mögött hagyták Wroxham minden nyüzsgését, zaját. A folyó egyik partján sudár fák nőttek. Köztük csendes, apró házak húzódtak meg, zöld gyepek szegélyezték a vizet, a füvön vízityúkok lépdeltek olyan peckesen, mintha galambok vagy pávák lettek volna. Egy ember, combig érő csizmában és tengerészsapkában, a fűnyíróval foglalatoskodott.
– Nézzétek! – mutatta Dorothea. – Egy tengerész nyírja a füvet.
– A legtöbb ember itt fél lábbal a vízben él – jegyezte meg Mrs. Barrable. – És azt is mondják, hogy sok csecsemő úszóhártyával a lábujjai közt születik. Mint a kacsák.
– Tényleg? – döbbent meg Dick.
– Nem vagyok benne egészen biztos – somolygott Mrs. Barrable. – De úgy tűnik, hogy errefelé minden gyerek tud vitorlázni, amint járni megtanul.
– Itt tetszett születni? – tudakolta Dorothea, és akarata ellenére Mrs. Barrable csinos, gumitalpú cipőjére pillantott.
– Becclesben – felelte Mrs. Barrable. – Egy másik folyó mellett. Nem messze innen.
Nem mindenki születhet folyó mellett, gondolta Dorothea, de ők Dickkel mindent meg fognak tenni, hogy behozzák az elvesztett időt.
A házak elmaradtak mögöttük. Imitt-amott a fák között Dick és Dorothea csillogó vizet pillantott meg. Egy keskeny nyiladékon át széles tavat láttak, amelynek tükrén hajók vitorláztak a könnyű szellőben, noha a folyón, a fák árnyékában az a néhány vitorlás jacht, amely mellett elhaladtak, csak sodródott lefelé, szinte annyi szelük se volt, hogy kormányozni tudjanak. Kissé lejjebb a folyón egy másik nyílt víztükröt pillantottak meg. Aztán újra fákkal sűrűn benőtt partok között haladtak. Hirtelen zajt hallottak a tat mögött.
A Wroxhamben látott nagy motorosok egyike eldübörgött mellettük, magas és erős hullámokat keltve, amelyek alaposan meghintáztatták a bárkát.
– Mint az igazi tenger – suttogta Dorothea. Belekapaszkodott a palánkba, és szilárdan elhatározta, hogy nem ijed meg.
– Nem szabadna nekijük ilyen gyó’san haladni – morgott a hajós. – Lássák asztat? Biztos, hogy a csónak fenekére kű’dték a vacsoráját.
A hajós egy faághoz kikötött apró, fehér csónakra mutatott. Sokkal kisebbnek tűnt, mint az eddig látott jachtok, valójában alig volt nagyobb, mint a jachtok vontatta dingik. Árboc emelkedett benne, és részben befedte a ponyvatető, amelyet azért szereltek fel rá, hogy a főzéshez kissé védett helyet biztosítson. Az elviharzó hatalmas motoros keltette hullámok hozzáverték a csónakot a fölé hajló ágakhoz. A ponyva alól szürke füstfelhő pöffent ki.
– De hisz ez Tom Dudgeon! – kiáltott fel Dorothea.
– És a Cinege – mondta Dick. – Rá van írva a neve.
A hajós egy pillanatra lelassította a bárkát, amikor elpöfögtek mellette.
Tom Dudgeon, aki a csónak fenekén térdelve főzte az ebédjét, nagyon vörös arccal nézett föl. Látták, hogy a kezében serpenyőt szorongat.
– Szalonnazsír mindenütt – biccentett üdvözlésképpen a hajósnak. – Ó, helló! – tette hozzá, amikor észrevette Dicket és Dorotheát.
– Szégyen, gyalázat – dörmögte a hajós, és újra felgyorsított. – Igazi ifjú tengerész ez a Tom Dudgeon. Olyan jó karban tartja a kis Cinegét, mintha vadonatúj lenne.
– Á – szólalt meg Mrs. Barrable. – Akkor talán megkérhetem, hogy elárulja, ki is az a Port meg Starboard, akikről a fiú a wroxhami állomásfőnöknek beszélt…?
– Az állomásfőnök szerint furcsa nevek két kisleány számára – tette hozzá Dorothea.
A hajós felnevetett.
– Pó’t meg Starbó’d. Mindannyian így hívjuk őketet. Soha senki se hívja őketet másként. Mr. Farland ikrei. Mintha az ifjú Tom húgai lennének, azok bizony, mert a szegény Mrs. Farland meghalt, amikó’ még csecsemők vó’tak, és Mrs. Dudgeon, a doktor felesége a szomszédbul, ő nevelte fel őketet a fiával együtt. Most persze ma nem tud annyit foglalkozni velükvel, hogy újra babája született. Mintha az édes anyjuk lett vó’na, úgy bánt Mrs. Dudgeon a két lánykával… A mindenit, vigyázzanak…! Láttak ma ilyet?
Élesen elfordította bárkáját, hogy elkerülje az összeütközést egy lavírozó vitorlás jachttal, amely váratlanul megfordult a folyó közepén, épp azt követően, hogy a hajós irányváltással ki akart térni az útjából.
– Életükben nem ű’tek ezek még vitó’láson – zsörtölődött a hajós. – Egy hét mú’va aztán már kinevetik az újoncokat. Kiváló vitó’lásiskola az Északi-folyó, asztat mondhassuk.
Dick és Dorothea boldogan összenéztek.
Elhagyták a fákat. A folyó szélesedni kezdett, náddal szegélyezett partok közt futott, a víz szélén itt-ott rekettyefűz nőtt. Szemből öt apró jachtból álló flotta vitorlázott feléjük, úgy cikáztak jobbra-balra, mint egy felhőnyi pillangó.
– Versenyeznek – szólalt meg Mrs. Barrable.
A hajós a vitorlások felé pillantott.
– Ha nem siet nagyon, asszonyom, ó’dalra húzódhatnák, míg elmennek.
– Persze.
A hajós kikapcsolta a motort, és hagyta, hogy a bárka a part közelébe ússzon. Elkapott egy rekettyeágat, hogy állva tartsa a hajót. Dick is megragadott egy másikat.
Miután a feléjük tartó első kis versenyhajó megpördült és a túlpart felé suhant, a hajós Mrs. Barrable-hez fordult.
– Az ott Pó’t meg Starbó’d, asszonyom, ha kíváncsi rájuk. A negyedik hajó. Mr. Farland enné’ azé’ jobban szokott állni.
A második hajó is elzúgott mellettük, majd a harmadik is. A negyedik hajó hasított feléjük a vízen.
– Fordulásra készen! – hallották a kormányos vezényszavát, és a kis hajó csapkodó vitorlákkal a szélbe fordult. Olyan közel suhant el a bárka mellett, hogy Dorothea akár kezet is rázhatott volna az orrvitorlát kezelő két lány egyikével.
– Jó kis csapata van Mr. Farlandnak, asztat mondhassuk – bólogatott a hajós –, noha ketten együtt se teszik ki egy férfi súlyát.
– Nem hiszem, hogy sokkal nagyobbak lennének nálunk – vélte boldogan Dorothea.
– Hamarosan megint találkoznak velük – jelentette ki a hajós. – Még újra lemennek a folyón, túl a maguk hajóján, de aztán jönnek visszafelé. A verseny a Hattyú fogadónál ér véget, Hó’ningban.
– A maguk hajóján”, mondta a bárka vezetője. Mikor tudják majd ők is úgy húzni a köteleket a kormánynál ülő Mrs. Barrable parancsszavára, mint az a két lány a kis versenyhajón? Dorothea fejében már egy történet terve kezdett kibontakozni. Hisz ha Dick meg ő így megtanulnak vitorlázni, bármi megtörténhet. Öccsére pillantott. Ám Dick épp a zsebkönyvébe írogatott. A téli szünidőben annak oldalait csillagképek rajzai töltötték be, de most, hogy fordult az év és rövidülnek az éjszakák, a csillagok helyét a madarak vették át. Gém, vörös vércse, szárcsa, vízityúk, ezeket már mind feljegyezte a látott madarak listájára, ám épp mielőtt a versenyhajók felbukkantak, egy addig még nem látott fajt pillantott meg. A madár fejét két, szarvacskára emlékeztető bóbita díszítette, és csak vékony nyaka látszott ki a vízből. Dick azonnal felismerte: búbos vöcsök.
Hajóztak egyre tovább a folyón lefelé. Újabb falu tűnt fel előttük. A bárka lelassított. Fabungalók és egy sornyi úszóház mellett haladtak el. A folyó élesen elkanyarodott. A kanyarban öreg fogadó húzódott meg, a Hattyú. A rakparthoz néhány jachtot kötöttek, mögötte a Wroxhamban látottakhoz hasonló, méretes csónakházak magasodtak.
– Ez Horning – szólalt meg Mrs. Barrable.
– A mi hajónk már nincs messze innen, ugye? – tudakolta Dick.
– Ebben a faluban lakik Tom Dudgeon – állapította meg Dorothea – meg az a két lány.
A bárka egy pillanatra megállt az egyik csónakháznál. Dick és Dorothea szeme mohón az ide kikötött jachtokra tapadt. Vajon melyik lehet a Bogáncs? Ám kiderült, csak azért álltak meg, hogy felszedjék a dingit, amellyel Mrs. Barrable reggel fölevezett a faluba. Hamarosan újra elindultak. A folyó itt nyílegyenesen haladt, szinte azt lehetett hinni róla, hogy utca: egyik oldalán apró, ódon házakkal, a másikon lehorgonyzott hajókkal.
– Az a doktor háza, ugye? – érdeklődött Mrs. Barrable a hajóstól. – Amely felé épp közeledünk, az a nádtetős. Emlékszem, a bátyám mutatta nekem.
– Az, amelyiken szélkakas helyett egy hal van? – kérdezte Dick.
– Szenvedélyes hó’gász az a dr. Dudgeon – kuncogott a hajós. – Asztat az ódon vaskeszeget ő maga rakta fel. Vitó’lázni nemigen van ideje, gondolom, hiszen ó’vos, de ha bejön a hó’gászszezon, gyakran látni a kert végében, hogy áztassa a madzagot. Mr. Farland meg a következő házban lakik, az árok túló’dalán.
Mr. Farland háza a folyótól távolabb esett, Dick és Dorothea a fák fölött csak az emeleti ablakokat láthatták. Annál jobban szemügyre vehették a csónakházat, és bepillanthattak a két ház közti árokba is: víz csillogott a nád és a rekettyebokrok között. Kissé lejjebb további házakat láttak, köztük újakat is, egy lapátjait vesztett szélmalmot meg a kompot, amellyel épp lovaskocsit szállítottak át a folyón. A kompkikötő mellett ódon kocsma lapult, a vízen egy-két hajó horgonyzott. Dorothea rámutatott az egyikre, de Mrs. Barrable megrázta a fejét. A falu itt véget ért, és a bárka újra felgyorsított. Elhaladtak egy kis templom és egy dombocska oldalába épült tekintélyes ház mellett, amely előtt, a víz szélén nagy csapat vízityúk és fekete juh legelészett együtt. A ház melletti árok partjához kikötve itt is egy hajó ringott. De ez sem az övék volt.
– Már nem lehet nagyon messze – vélte Dick.
– Anya azt mondta, Horningban van – jelentette ki Dorothea.
– Nyissátok ki jól a szemeteket! – javasolta Mrs. Barrable.
A folyó kanyargóit, tekergett, forgolódott, és minden pillanatban azt hitték, hogy most végre megpillantják a hajójukat.
Ám amikor föltűnt előttük, észre se vették. Pedig igen csinos, fehér hajó volt: a part mentén horgonyzott, kabinja, kormányállása fölött védőponyva feszült, mintha utasai már fölkészültek volna az éjszakára.
– Jaj, nézzétek, nézzétek! – sikoltott fel Dorothea. De nem a jachtot látta meg, hanem a folyón felfelé tartó öreg, fekete mentőcsónakot. A csónakból csonka kis árboc nyúlt ki, csúcsán fekete zászló lobogott. Két kisfiú evezett benne, mindkettőjük kezében egy-egy lapát. A harmadik fiú a kormánynál állt, és roppant hosszú, ósdi messzelátóján keresztül a partot fürkészte. Mindhárom gyerek derekán és fején élénk színű zsebkendőt viselt turbán és öv gyanánt. A motoros bárka sebesen siklott feléjük a folyón lefelé, és egy-két pillanat múlva Dick és Dorothea elolvasta a csónak nevét. Briganti, állt nagy, fehér, ákombákom betűkkel az orron.
– Azt azért nem várná az ember, hogy kalózokkal találkozzék a Bure folyón, nemde? – ingatta fejét Mrs. Barrable.
A hajós felnevetett. A Briganti kormányosa hosszú teleszkópjával odaintett neki, amint a bárka elsuhant mellette, és a hajós visszaintett.
– Hó’ningi fiúk – dörmögte. – Hajóácsok fiai, mind a hárman. Pó’t meg Starbó’d meg az ifjú Tom Dudgeon barátai.
De mi történik? A motorzaj megváltozott. A bárka megfordult a folyón, és a lehorgonyzott hajó felé siklott. A jacht fehér ponyvatetejének laza szárnyai meglebbentek. Sárgásbarna, kövér mopszli mászott ki a farkosárba, és harsány ugatással föl-alá rohangált a keskeny oldalfedélzeten.
– Hisz ez William! – kiáltotta Dorothea.
– Halló, William! – köszöntötte Dick.
– Megérkeztünk – állapította meg Mrs. Barrable. – Szegény, öreg William, biztosan belefáradt már, hogy egyedül őrizze a Bogáncsot.
– Sokkal, de sokkal nagyobb, mint amilyennek látszik – csodálkozott Dick.
Az összes csomagot és bőröndöt a fedélzetre tették, a kis dingit a tat mögé kötötték, a motoros bárka elpöfögött. Dick először meglehetősen bizonytalan lábakkal álldogált a hajó farában, majd a kormányállásba lemászva kényelmes és a ponyván átszűrődő fény miatt igen világos sátorfélében találta magát.
– Itt a vászoncipőd – nyújtotta oda Dorothea. – Anya mondta, hogy ezt viseljük a fedélzeten. Már a bárkán ki kellett volna vennem.
Önmagában az a tény, hogy utcai cipő helyett vászoncipőt húztak, olyan érzést keltett bennük, hogy a vitorlázás el is kezdődött.
– Még ennél is több helyünk lesz, ha megszabadulunk a csomagoktól – biztatta őket Mrs. Barrable. – Minden, amit vettünk, azokba a ládákba kerül, amelyeken ültök. Gyertek be, és hozzátok a bőröndöket! Jaj, nem kell behúzni a fejeteket, itt, középen van elég hely. Ez itt a főkabin, s az a tiétek.
Átnyomakodtak az asztal mellett, és a harmonikaajtón keresztül beléptek a saját külön kabinjukba. Kétoldalt vastag vörös takaróval fedett priccsek húzódtak.
– Lefekhetünk rá? Csak próbaképpen? – kérdezte Dorothea.
– Hát persze.
– Milyen tágas! – álmélkodott Dick.
– És mozgás közben érzed, hogy a hajó inog a lábad alatt – fedezte föl Dorothea.
– Villany is van! – döbbent meg Dick, és föl-le kapcsolgatta a lámpát. – Hogy lehet áramot fejleszteni egy ilyen kis hajón?
– Akkumulátorral – felelte Mrs. Barrable. – Hetente föl kell tölteni, és nagyon jól kitart, hacsak nem olvas az ember túl sokat az ágyban.
Dick és Dorothea kipakolták a bőröndöket, és holmijuk legnagyobb részét berakták a priccsek alatti fiókokba. Ennek végeztével megcsodálták a víz és nád alkotta kinti világot, amely valahogy másképp festett így, a kerek kajütablakon kitekintve. Aztán visszatértek a főkabinba, és kipróbálták, milyen ülés esik a priccseken az asztal két oldalán. Majd természetesen kimásztak a ponyvatető szárnyai között, és előreimbolyogtak a keskeny oldalfedélzeten: közben fél kézzel a tetőnek támaszkodtak, hogy ne érezzék olyan bizonytalannak a járást. Az árbocmerevítőkbe kapaszkodva fölbámultak az árboc csúcsára, és igyekeztek elhitetni magukkal, hogy nem is telik olyan sok időbe megtanulni e rengeteg kötél nevét.
Időközben Mrs. Barrable a kormányállásba épített főzőszekrényben meggyújtotta a Primus főzőt, és föltette forrni a kannát. Míg a gyerekek vigyáztak rá, Mrs. Barrable a kabinban elmosott néhány ecsetet. A hajók orrtőkéje előtt fölhabzó víz csobogására mindannyian fölpillantottak, és másodszor is megcsodálhatták a jachtversenyt. Az öt kis hajó elhúzott előttük: a Port, Starboard és az apjuk alkotta csapat már a harmadik helyen vitorlázott.
– Van még idejük, akár nyerhetnek is – vélte Mrs. Barrable.
Húsz perccel később újra látták a versenyzőket, amint visszafelé tartva vitorláztak felfelé. Időközben az összecsukható asztal kikerült a kormányállásba és kitöltötték a teát is. Mrs. Barrable éppen beküldte Dicket a kabinba, hogy hozza ki William csokoládésdobozát a kis oldalszekrényből, amikor a hajó aljából kikandikáló Dorothea észrevette a nádas fölött mozgó fehér vitorlákat. A következő pillanatban feltűntek maguk a hajók is, és a Bogáncs utasai a fedélzetre siettek.
– Sikerült nekik! – kiabálta Dorothea.
– Legalábbis közel állnak hozzá – tette hozzá Mrs. Barrable.
– Villám, ez a hajójuk neve – olvasta le Dick. A Villám már a második helyen hasított, és az élen haladó hajó kormányosa aggodalmas pillantásokat vetett a háta mögé.
– Hajrá, hajrá! – szurkolt Dorothea. Lehet, hogy csak képzelődött, de mintha Port… vagy Starboard… mindegy, valamelyikük rámosolygott volna, míg a Villám elsistergett mellettük. Rövid idő múlva az öt hajó már el is tűnt szem elől a Bogáncs horgonyzóhelye fölötti folyókanyarban.
Dick és Dorothea kényelmesen elhelyezkedett, hogy kiélvezze az első teát a fedélzeten, amikor hirtelen és igencsak váratlanul beütött a katasztrófa.
– Mikor indulunk? – tette föl Dick azt a kérdést, amely már jó ideje mindkettejük fejében ott motoszkált. – Azt hiszem, ma este már túl későre jár, hogy nekivágjunk.
– Indulunk? – csodálkozott Mrs. Barrable. – Indulunk? Hova?
– Vitorlázni – felelte Dick.
– De drágáim, egyáltalán nem megyünk vitorlázni… Nem írtam meg a mamátoknak? Amíg Richard bátyám távol van, a Bogáncs-csal nem vitorlázhatunk… Én nem boldogulok vele egyedül… És veletek együtt sem… Csak úszóháznak fogjuk használni…
Egy pillanatra rettentő csend támadt. A légvárak leomlottak. Tévedés volt az egész. Egyáltalán nem tanulnak meg vitorlázni.
Dorothea hatalmas erőfeszítéssel megszólalt:
– Remek kis úszóház lesz belőle…
– És rengeteg madarat lehet róla megfigyelni – tette hozzá Dick.
– Drága gyermekeim – sóhajtott fel Mrs. Barrable. – Igazán, borzasztóan sajnálom.
Tom Dudgeon késő délután vitorlázott haza. Később, mint szerette volna. Elég sok időt elbeszélgetett Jim Wooddall-lal, a wroxhami híd mellett rakodó teherbárka, a Sir Garnet kapitányával, aki vigyázott a Cinegére, amíg annak gazdája Norwichban vásárolt. A késéshez hozzájárult az ebédfőzés idején történt kalamajka, és ráadásul igen sokáig kellett figyelnie egy jégmadarat, míg végre rátalált a fészkére: egy üregben lakott a folyó szilárd partfalában, amelyhez hasonló szakasz nem sok akadt a környéken. Aztán még jó néhány további fészket is ellenőriznie kellett, s mire Horningban megérkezett a Hattyúhoz, ott már sok ember várakozott, hogy lássa a verseny befutóját. A kis hajókkal már találkozott korábban is aznap délután, s tudta, hogy Port és Starboard ott vitorláznak az egyiken. A verseny bármely percben véget érhet, s neki még rengeteg tennivalója lenne, mielőtt barátai hazaérnek.
Elvitorlázott a rakpart és a csónakkészítő műhely előtt, s megérkezett a nádtetős, ódon kis házhoz, amelynek egyik oromfala fölött aranyozott keszeg úszott vidáman a szélben. A rekettyebokrok közt keskeny pázsitcsík futott le a folyóhoz. Közvetlenül a pázsit mögött mesterséges árok bejárata nyílt: aki nem tudta, hol keresse, aligha vette észre. Tom befordult a náddal benőtt nyíláson. A fűzlevelek végigsúrolták a Cinege vitorlájának csúcsát. Ez az árok volt a Cinege otthona, ha befutott, a folyóról már nem lehetett látni.
Az árok déli oldalát egy sor fűzfa szegélyezte, rajtuk túl állt a ház, ahol Port és Starboard élt apjukkal és a házvezetőnővel, Mrs. McGintyvel, aki egy ír ember özvegye volt, noha ő maga Glasgow-ban született. Az árok északi oldalán alacsony, fából készült fészer támaszkodott a doktor házához. A doktor itt tartotta horgászfelszerelését, a csalétkes dobozokat, a kikötő rudakat és az útig kifutó árok végén, alacsony tető alatt az öreg halászcsónakot. Ebben a fészerben dolgozott Tom mint hajóács. Itt várakoztak a Cinege orrpadja alá és a farba szerelendő szekrénykék ajtói azokra a csavarokra és pántokra, amelyeket Tom most hozott magával Norwichból. A Szárcsaklub is itt tartotta összejöveteleit, ám Tom szinte naponta találkozott itt az ikrekkel akkor is, ha maga a klub nem is volt érintett az ügyben. A fészer mellett a parthoz kikötve ringott Tom első csónakja, a maga barkácsolta, hosszú, lapos fenekű ladik. A kis dereglye a Rettenthetetlen nevet viselte, a csípős nyelvűek szerint nem is ok nélkül, ugyanis csak roppant bátor, mindenre elszánt ember merészkedett egyáltalán beleülni. Vitorlázni persze nem lehetett benne, de öreg barátját Tom még mindig hasznos jószágnak tartotta, hisz szélcsendes nyári estéken könnyedén végig tudott vele siklani a nádas mellett, hogy vöcsökcsaládok úszóleckéit lesse meg. Tom indián kenu módjára, egyetlen lapáttal evezett benne, és némileg büszke is volt rá, hogy képes meglehetősen jó iramban haladni anélkül, hogy bármi zajt csapna. A Rettenthetetlen mellett a bozótban ácsolt gerendaszerkezet emelkedett: egy felvonóhíd, az előző nyári szünetben végzett munka eredménye. Port és Starboard a hídon át könnyedén meglátogathatták Tomot a fészerben, s nem kellett kihozniuk az evezős csónakot a folyó melletti Farland-csónakházból, sem az úton körbemenve, a főkapun át közelíteniük meg a házat, mintha dr. Dudgeon páciensei lennének.
Tom leeresztette a vitorlát és kikötötte a Cinegét. Aztán a víz felől megkerülte a házat és a kerti ajtón lépett be. Óvatosan hegyezte a fülét. Ébren van vagy alszik? Ébren van. Gőgicsélést és anyja nevetését hallotta abból a helyiségből, amely ebben a szünidőben újra babaszobává változott.
– Halló, anya! – kiáltotta, és fölrohant a haliból. – Hogy van a kisbabánk?
– Kisbabánk? – nevetett az anyja. – Mégis, kinek a kisbabája, kérdem én? Az ikrek átjöttek ebédkor, és szemmel láthatólag azt hiszik, hogy az övék. Apád is a magáénak mondja. Meg most te is. Pedig az édesanyja saját magzata; mindig is az volt. Nos, hogy telt az éjszakád? Nem volt nagyon hideg? És kényelmetlen? Úgy látom, nem esett bajod…
– Ennél jobban nem is sikerülhetett volna – jelentette ki Tom. – Egyáltalán nem fáztam a hálózsákban. És nem is volt kényelmetlen, tényleg, csak egy csontomat nyomta a fa. – Megdörzsölte a jobb csípőcsontját, amely még most is sajgott. – De hát – tette hozzá – senki sem várhatja, hogy a fenékdeszka ágymatrac puhaságú legyen. És egy sárszalonka hosszan bőgött sötétedés után. A ponyvatető kiválóan működik. El lehet csípni véletlenül Apát? Meg szeretném mondani neki, milyen jól fölszerelhető. Az a kis szerkentyű, amelyet a lefűzéshez javasolt, csak az hiányzott, semmi más.
– Apád szörnyen elfoglalt. Féltucatnyian várnak még rá.
– Láttam néhány áldozatot a hallban őgyelegni, amikor feljöttem.
– Igazán, Tom, ne nevezd áldozatnak a szegény pácienseket – korholta az anyja. – Jaj, és lehet, hogy apádnak még be kell rohannia Norwichba. Akad ott valami gyomorfájós ember, aki szerint a vakbélgyulladás sokkal előkelőbben hangzik. Eszedbe ne jusson orvosnak menni, ha felnősz.
– Én madármegfigyelő leszek – jelentette ki Tom. – Idenézz, anya! A kisbabánkból biztosan tengerész válik. Látod? Egyszerűen odavan a kátrány szagáért.
– Meg ne nyalja a koszos ujjadat! – figyelmeztette az anyja.
– De szagolgatnia szabad, ugye? – egyezkedett Tom. Kezét a baba arcához tartotta, aki kitátotta a száját, mosolygott, és igyekezett bekapni Tom szurtos ujját.
– Ne hagyd, hogy a szájába vegye! De folytasd! Még szinte semmit se meséltél. Hol aludtál?
– A Wroxham Hall melletti árokban.
– És ma reggel mentél Norwichba?
– Vettem kötelet, festéket, csigákat és pántokat. Még maradt legalább fél koronám. A csavarokat szinte ingyen adták.
– Zsúfolt volt a folyó, amikor lejöttél? Még aligha lehetett, bár úgy tűnik, a látogatók minden évben egyre korábban érkeznek.
– Nem voltak rettentő sokan – mesélte Tom. – De elhúzott mellettem egy vadbarom motoros, amikor épp ebédet főztem, és a hullámaitól szétfröcskölt a zsír.
– Tegnap késő este erre is járt egy efféle – jegyezte meg az anyja. – Miss Millett úszóházában a porcelánkészlet felét fölborogatta. Mondta is szegény, hogy bejelentést tesz a folyami rendőrségnél.
– Valószínűleg ugyanaz a vadbarom volt, csak most lefele jött – vélekedett Tom. – A legtöbb motoros elég visszafogott manapság, de ez az állat úgy hasított, mintha a farhullámaival le akarná omlasztani a partot. Szereznem is kell egy kis forró vizet, hogy lemossam a fenékdeszkákat, mielőtt az ikrek átjönnek.
– Gyűlés lesz a Szárcsaklubban? – mosolygott az anyja. – Mit szólnál egy adag teához a fészerben?
– Nagyon köszönöm – hálálkodott Tom. – Ha kapok, nem kell két adag vizet felforralnom. Jó sokra lesz szükségem, hogy a zsírt levakarjam. Odanézz! Itt vannak! Egy csokorban, valamennyien. Ott a Villám!
A versenyhajók fehér vitorlái felfelé suhantak a folyón, Tom épp meglátta őket.
Édesanyja karjára vette a csecsemőt, és a babaszoba ablakához lépve figyelte az elhaladó hajókat. Miután a vitorlák eltűntek, ők még ott maradtak az ablaknál és csendben hallgatóztak.
– Bang, bang! – hallatszott feljebb a folyón két durranás, szinte ugyanabban a pillanatban.
– Mindenesetre szoros befutó volt – vélte Tom. – Ha nem haragszol, én most levágtatok. Egy-két percen belül ideérnek, és nekem addig még fel kell forralnom a vizet, és legalább az egyik szekrényajtóra föl akarom szerelni a pántot, hogy megmutassam, milyen.
– Fontos gyűlésetek lesz? – kérdezte az anyja.
– Roppant fontos – bólintott Tom. – El kell döntenünk, mihez kezdünk a szünidő utolsó két hetében.
Az első lépcsőfordulót egyetlen ugrással maga mögött hagyta, ám akkor eszébe jutottak a doktor várójában üldögélő áldozatok, úgyhogy a maradék fokokat sokkal higgadtabban vette. Benézett a konyhába, hogy az ígért teaadag ügyében intézkedjen, aztán a kert felől sietve megkerülte a házat, hogy előkészítse a Szárcsaklub összejövetelét.
Az ikrek még soha nem látták a ponyvatetőt a Cinegén, hiszen az utolsó öltéseket csak az előző nap végezte rajta az öreg Jonas, a vitorlakészítő, és Tom még aznap éjjel a Wroxhami-hídhoz hajózott vele, nem kis részben azért, mert ő maga is jókat kacagott azon, ahogy a látogatók a bérelt jachtok ponyváival küzdöttek, így hát nemigen vágyott rá, hogy akár csak az ikrek jelen legyenek, amikor maga kísérletezik először a sajátjával. Most persze már majd szétfeszítette a vágy, hogy megmutassa nekik. Biztos volt benne, amint a lányok látják, milyen remekül működik, ők is kitalálnak valami hasonlót a saját evezős csónakjuk számára. Hiszen minden lehetséges, még az is, hogy a szünidő hátralevő heteit igazi utazással töltik. Az viszont nem vezetne jóra, ha addig tenné föl a ponyvát, míg zsír borítja a fenékdeszkákat, hiszen ha az ikrek ráülnek, csak bajt hoznak a fejükre Mrs. McGintynél. És ha meg akarja mutatni nekik, milyen kiválóak az új szekrénykék, legalább az egyikre fel kell szerelnie az ajtót.
A Cinege kipakolásával kezdte a munkát: a kötelet, a csigákat, a festéket, a csavarokat mind behordta a fészerbe. Bevitte a kis benzinfőzőt is, amelyet az egyik iskolatársától szerzett. Egy pár nyulat adott érte, amelyeket nem igazán a kis csónakban való utazásra teremtettek. A teáskannát megtöltötte a hátsó konyhai csapnál, bevitte a fészerbe és föltette forrni a benzinfőzőre. Fogta a munkapadon heverő félkész szekrényajtók egyikét, és nekiállt. Agyat vésett a pánt számára, lyukakat fúrt a csavaroknak, s munka közben folyamatosan a folyó felé fülelt, mikor hallja az ikreket jönni lefelé.
Már hallja is. Ó, a csudába, tudta, hogy nem sok mindent végezhet, mire megérkeznek. Egyetlen ajtó, semmi más, és még csak föl se szerelte.
– Na most. Ugorjatok ki mindketten, és lökjétek el! Ágyba dugom őkelmét. – Ez Frank bácsi (Mr. Farland) hangja. Biztosan megállt egy pillanatra a Villámmal a doktor pázsitja végénél.
– Kinn vagytok?
– Baj nélkül.
– Lökjétek el! Aztán el ne késsetek a vacsoráról! Mrs. McGinty szokás szerint kifaggat majd, mit tettem veletek.
– Inistenem, nem nyuvasztotta lesz-e el azkat a gyermekeket? – Ez Port hangja volt, Mrs. McGinty tájszólásában beszélt.
– Mondd meg neki, hogy nem késünk el. Ma este sajtos makaróni lesz. A te kedvedért, Ösz. – Ez meg Starboard. Mindig így hívták apjukat, bár valójában egy szál ősz haja nem volt. Az ŐSZ valójában az Öreg Szülém rövidítése.
– Mondd meg neki, hogy a gyermekek ebbe a helybe hond lesznek. – Ez megint Port volt.
– Inkább azt mondom, hogy zárjon ki mindkettőtöket – kacagott Mr. Farland.
Tom futó lépteket hallott, és a következő pillanatban az ikrek már a fészerajtóban álltak.
– Szervusz, Tom!
– Sziasztok! Ki nyert?
– Másodikak lettünk – legyintett Starboard. – De nem apa hibájából. Épp amikor behoztuk a lemaradást, a fordulónál előre kellett őket engedni.
– Mi a helyzet a 7. számú fészekkel? Kikeltek már?
– Még költenek. Legalábbis azt hiszem. Amikor lefelé mentünk, a fészkén ült a tojó. Amikor fölfelé jöttünk, kicsit zűrös volt a helyzet épp azon a helyen, úgyhogy elhagytuk, mielőtt szemrevételezhettem volna.
A 7. számú fészek két okból is rendkívüli jelentőséggel bírt a Szárcsaklub által védelmezett fészkek között. Egy szárcsapár költött benne, s az egyik szülő különös ismertetőjelként fehér tollat viselt a szárnyán, méghozzá olyan feltűnő helyen, hogy a folyó túlpartjáról is látni lehetett. A szárcsa ugyan meglehetősen közönséges madár a Norfolki Laposokon, ám egy olyan szárcsa, amely fehér tollat visel ott, ahol egyáltalán nem szokás, már nem nevezhető közönségesnek. Amióta felfedezték, ez a különleges példány a klub szent madarának számított. Ráadásul szokatlanul korán kezdett költeni. Sokkal hamarabb tojást rakott, mint bármely fajtársa azon a folyószakaszon, amelyen a Szárcsaklub (már ha nem akadt egyéb dolga) járőrözni szokott. A tojások bármely nap felrepedhetnek, és a Szárcsaklub valamennyi tagja alig várta már, hogy láthassa sikeres anyaként családja élén úszkálni a szent madarat, és beírhassa a fiókák kikelésének időpontját a 7. számú fészek mellé azon a térképen, amely az általuk felügyelt folyószakaszt ábrázolta.
– A Brigantik ellenőrzik őket – tette hozzá Port. – Épp most járőröznek arra lenn.
– Tudják, hogy gyűlés lesz, ugye? – aggodalmaskodott Tom. – Nincs sok értelme tervezni bármit is, ha a klub fele nincs jelen.
– Mi mindenesetre szóltunk nekik – szögezte le Starboard. – Mostanra már itt kellene lenniük. Jóval Ranworth fölött jártak, amikor utoljára elhaladtunk mellettük.
– Nem várjuk meg őket a teázással – döntött Tom. – És már jó későre jár. Anya azt mondta, teázhatunk itt. Csak ugorjatok be a konyhába…
– Hol vannak a Szárcsaklub bögréi?
– Egyet magammal vittem a Cinegén. A többi mind itt van.
– Elég tiszták – mustrálgatta Port a szögsorról leakasztott bögréket. – Különösen, ha figyelembe vesszük, milyen sietve mosogattunk a múltkor.
– Mi kell a konyhából? Csak kaja?
– Egy adag tea – motyogta Tom. Nem volt épp könnyű munka egyenesen behajtani a csavart.
– De hisz itt forralod a kannát!
– Az másra kell.
Végre megszabadult tőlük. Port és Starboard eltűnt a konyhában, de pár perccel később már meg is jelentek, kezükben hatalmas kanna tea (tej, cukor már belekeverve), vekni kenyér és lekvárosüveg. Nem sokáig voltak távol, de amint kitették lábukat a fészerből, Tom lerohant a Cinegéhez az első ajtóval, s mire az ikrek az uzsonnával visszatértek, már odahívhatta őket az árok partjára, hogy megmutassa a lezárt szekrénykét, s amikor kinyitotta az ajtót, megcsodálhatták a belerakott kanalat, villát, kést és tányért is.
– Kiváló – dicsérte meg Starboard.
– Várjatok csak, míg valamennyi kész nem lesz – mondta Tom. – Ide egy rekeszt tervezek, hogy a főző össze ne kormozza a védőponyvát. Itt oldalt is lesz két-két szekrény, és egy-egy az árboc két oldalán, az orrpad alatt. A középső evezőspad alá nem lehet, mert akkor nem tudnék benn aludni.
– Szereljük föl a ponyvát…! Mi ez a sok mocsok a fenékdeszkákon?
– Emiatt forralok vizet – felelte Tom. – Szappan meg szóda segítségével lesúrolhatjuk. – Kiszedte és kiemelte a partra a fenékdeszkákat. – Egy vadbarom motoros elszáguldott mellettem, mindent fölborogatott, és a szalonnazsír beterítette az egész Cinegét. A Margoletta volt, Rodleyék egyik hajója. Új bérlők mentek vele, persze. A korábbiak egész tisztességes népség volt.
– Mi is láttuk őket délután. Igazi Vízibulizók. Egyenesen belénk rohantak a verseny közepén, és csak gőgösen dudálgattak, hogy térjünk ki az útból.
– Ráadásul egy keskeny szakaszon. Szerencsére senkit nem gázoltak el.
– Közönséges barmok – jelentette ki Tom. – Figyeljetek, semmi értelme fölszerelni a ponyvát, míg le nem szedjük a zsírt a deszkákról. Teázzunk meg előbb, addig a víz is felforr.
Pár perc múlva a Szárcsaklub három idősebb tagja már a fészerben szorgoskodott a teáskanna és a kenyér körül. Tom egy régi festékes-bödönre telepedett. A két lány a lábát lógázva üldögélt a magas ács-pad szélén és a délutáni versenyről mesélt.
– Halljuk akkor a terveket! – tért a lényegre végül Starboard.
– Várjatok, míg fölhúzzuk a ponyvát a Cinegére és beleülünk – kérte Tom.
– Nagyon hideg volt éjszaka? – kérdezte Port.
– Elviselhető – felelte Tom. – Nem rosszabb, mint egy kabin.
– Ó – sóhajtott fel Starboard. – Bárcsak a nyári szünidő lenne és Ösz vitorlástúrára vinne minket! Mázlista dögök azok a turisták, hogy hajókázhatnak!
– Csak addig várj, míg lesúroljuk a zsírt – mondta Tom. Nagy kortyokban nyelte a teát, hogy minél hamarabb megtisztíthassa a fenékdeszkákat, fölhúzhassa a ponyvát és meghallgathassa Port és Starboard véleményét. Ha már a vízen ülnek, egy kabinnal is vetekedő sátortető alatt, az ikreket is fűteni fogja a tettvágy, ebben biztos volt. Hisz végeredményben a szünidőből még két teljes hét hátravan. És két hét alatt rengeteg mindent lehet csinálni.
Ám a lányoknak nem volt sürgős. A Szárcsaklub elég gyakran ült össze terveket szövögetni. Tom kétségtelenül forgat valamit a fejében. Mint tavaly nyáron, hogy építsenek felvonóhidat. Igazán jó móka volt elkészíteni, s ráadásul azóta is használják. A madárvédelem pedig még mindig az egyik fő tevékenységük. Valaha jó dolognak találták a kalózkodást is, de azok az idők elmúltak, legalábbis számukra, mert a három ifjabb Szárcsa még nem szokott le róla. Akármilyen tervről lesz is szó, Tom előbb-utóbb előrukkol vele, így hát az ikrek – éhesen, fáradtan a verseny után – csak iszogatták teájukat és lekváros kenyeret majszoltak. Tom bezzeg égett a türelmetlenségtől. Végre felforrt a víz, és mással is foglalkozhattak.
Felugrottak a helyükről. Starboard edényfogóként egy öreg törülközőt használva felkapta a fedele alól mindenfele fröcsögő kannát, és kivitte a partra. Mindhárman nekiláttak a munkának, s a forró víz, a szappan és az erőteljes súrolás eredményeképp a fenékdeszkák hamarosan megszabadultak a zsírtól. Elég tiszták és elég szárazak voltak már, hogy rájuk telepedhessenek, de sokáig azért nem ülhettek rajtuk.
Tom helyükre tette a deszkákat a Cinege fenekén, és a többiek figyelő szeme előtt nekiállt, hogy óvatos mozdulatokkal felszerelje a védőponyvát. Először is a vitorlatartót – a villás végű, vékony vasrudat – beleillesztette a keresztfán levő két gyűrűbe. Az alsó vitorlarúd és a szorosan föltekert vitorla hátsó végét ráengedte a villára, a másik végét pedig egy-két lábnyira följebb húzta az árbocon. Az összehajtogatott ponyvát az árboc közelében ráfektette az alsó vitorlarúdra és kicsit kitekerte. A ponyva elülső felét szorosan az orr köré fűzte. Aztán az árboctól a tat felé haladva kihajtogatta a ponyvát, és mindegyik hajtás után az adott rész szélét gondosan hozzákötötte a hajó külső peremén levő aprócska gyűrűkhöz. Az utolsó két hajtást már nem kötözte le, hogy könnyen ki-be lehessen mászni, és felkérte az ikreket, hogy lépjenek a fedélzetre.
– Irtó jó! – nyilatkozta Starboard. Az ikrek bekúsztak a középső evezőspad alá, a hajót középen kettéosztó fenékuszonyszekrény két oldalára. Tom kissé meghimbálta a Cinegét, hogy érezzék, milyen alvás eshet a hajóban a szabad vízen.
– No, értitek már, mire gondolok? – kérdezte. – Ha működik a Cinegén, akkor működni fog a ti evezős csónakotokon is. A Brigantin ugyancsak. Készítsünk még néhány ponyvatetőt, és menjünk el valamerre… Ehhez a tervhez mit szóltok?
– Gyerünk! – kiáltotta Starboard, de aztán elhallgatott. Nem tehetik, persze hogy nem. Hisz épp aznap délután… – Mégse jó, nem mehetünk. A szünidő utolsó hetében semmiképp. Apáék megbeszéltek egy háziversenyt. A szokásos öt hajó… Öt menetet tartanak, és az első három helyezett kap pontot. Az utolsó héten Ösz gyakorlatilag mindennap versenyez a Villámmal.
– A csudába a versennyel! – nyögött fel Tom.
– És holnapután is lesz egy menet. Közönséges gyakorló verseny, és még egy nap, már nem is emlékszem, mikor – tette hozzá Port. – Az ötlet irtó jó, de most sajnos kivitelezhetetlen. Olyasmit kellene kitalálnunk, amit elutazás nélkül is teljesíthetünk…
Tom arca megnyúlt. Terve egyre fényesebben ragyogott, amióta csak megrendelte a ponyvatetőt az öreg Jónástól. De tudta, hogy fölösleges ellenkeznie. Mivel az ikreknek nem élt az anyjuk, úgy érezték, nekik kell az apjukról gondoskodniuk. Már babakoruk óta ezt az elvet követték. Tom rég lemondott arról, hogy valaha is lebeszélje őket. Elhatározásuk mindig is megingathatatlan volt. Ha Ösz egyszer megbeszélte, hogy egész szünidőben versenyezni fog a kis Villámmal, az ikreknek eszükbe nem jutna, egyetlen pillanatra sem, hogy más legénységgel engedjék el őt.
– Majd a következő szünidőben – vigasztalta Starboard. – Akkor tonnaszámra lesz időnk. Csak két hétre megyünk el hajózni. Ösz nem tud két hétnél tovább elszabadulni. Ez a legnagyobb hátránya annak, hogy ügyvéd. Mostanra találjunk ki valami más tervet. Gyorsan, mielőtt a Brigantik megérkeznek!
De Tomnak nem akadt tartalék terve.
– Talán a Brigantiknak eszükbe jut valami – reménykedett.
– Azoknak aztán nem – legyintett Port. – Nekünk kell kitalálnunk valamit, és minél gyorsabban.
– Egyébként merre járnak a kegyetlen ifjak? – tűnődött Starboard. – Már évekkel ezelőtt meg kellett volna érkezniük.
Kiszálltak a Cinegéből, és bementek a fészerbe.
– Nem sok tea marad a Brigantiknak, hacsak azonnal fel nem bukkannak – vélekedett Port, miután újra teletöltötte a bögréket és a kanna mélyére sandított.
– Nincs már sok értelme gyűlést tartanunk – búsult Tom –, ha nem tudnunk semmilyen tervvel előhozakodni.
– Megjöttek – szólalt meg Port.
Evezőcsobbanás hallatszott, a nádak zizegése, és az öreg, fekete mentőcsónak benyomakodott az árokba. A legénység arca a cifra zsebkendők alatt sokkal zaklatottabbnak tűnt, mint amilyen egy kalózfizimiska valaha is lehetett.
– Irtóra elkéstetek – jegyezte meg Starboard.
– Figyeljetek – szólt rájuk Tom. – Mi értelme rögzíteni a Szárcsaklub gyűlésének időpontját, ha ti hárman elmentek kalózkodni valamerre, és csak sötétedésre kerültök elő?
– Jaj, idehallgass – tiltakozott Joe a kormánynál. – Egyáltalán nem kalózkodtunk!
– Ez MVT ügy – lihegte Bill az egyik evezőnél. – A 7. számú fészek… Valamit tenni kell!
– Micsoda?
– A 7. fészek?
– Mi történt?
Az előterjesztett vagy elutasított tervek körül forgó gondolatok egy szempillantás alatt eltűntek. A 7. számú fészek! A klub saját, külön szárcsája! A fehér tollú szárcsa!
– Még minden rendben volt körülötte, amikor arra jártunk – mondta Port.
– Azóta tő’tént – bólintott Joe. – A Rodleyék egyik nagy motorosa épp a fészeknél vetett hó’gonyt.
Tom berohant a fészerbe a folyó térképéért, amely egy falba vert szögön függött. Valójában semmi szükség nem volt rá, a Szárcsaklub mind a hat tagja pontosan tudta, hol található a 7. számú fészek.
– Ti mit tettetek? – kérdezte Starboard.
– A szövegelést Pete-re hagytuk – tájékoztatta Joe. – Olyan udvariasan beszélt, ahogy csak ő tud. „Elnézést” meg „ha megengedi” és így tovább.
– És?
Az alacsony, fekete hajú Pete, a roppant teleszkóp tulajdonosa átvette a szót.
– Megmondtam nekijek, hogy egy szárcsafészken hó’gonyoznak, és a tojások hamarosan kikelnek – mesélte. – Meg asztat is mondtam, hogy az öreg szárcsa nem tud tőlüktül hazamenni.
– Láttuk szegényt föl-le szágú’dozni a tusó ó’dalon – fűzte tovább Bill. Elfelejtette, hogy zsebkendője turbánként szolgál, és levette, hogy izzadt arcát törölgesse. – Soha nem tér vissza, hacsak el nem tolat onnat a hajó.
– És elmentek? – tudakolta Starboard.
– Csak röhögtek. Egyszerűen kiröhögtek minketet – háborgott Pete. – Asztat mondták, hogy a folyó mindenkié, és az a madár keressen magának fészket máshó’. Aztán egy nő kidugta a fejét a kabinbul és mind lementek.
– Micsoda szemetek! – dühöngött Port.
– Én újra megpróbáltam – szólalt meg Joe. – Kopogtattam a hajó ó’dalán, mire megint feljött egy tag, én meg mondtam nekije, hogy szégyejjék magukat, hiszen a tojások mindjá’ kikelhetnek.
– Én meg asztat mondtam, hogy van jobb hó’gonyzóhely is nem messze lefelé a folyón – tette hozzá Bill.
– Ők meg asztat mondták, hogy tágújjunk onnét – így Joe.
– És hogy törődjünk a magunk dó’gával – egészítette ki Pete.
– Elmagyaráztam nekijek, hogy igenis a magunk dó’gával törődünk – folytatta Joe. – Meséltem az MVT-rül.
– Ők meg ottan hagytak minket faképnél. Akkora zajt csaptak lenn, hogy a halottakat is felébresztette vó’na – fejezte be a történetet Bill.
– Azonnal menjünk oda mindannyian! – pattant fel Starboard.
– Én bánok el velük – állította meg Tom. – Minél kevesebben vagyunk, annál jobb. Sokkal könnyebb egyedül. – Rápillantott a csinos ponyvával fedett Cinegére. – A ladikot viszem.
– Mehetünk mink is? – tudakolta Joe.
– Hazaugrunk és megmondjuk Gintynek, hogy későn jövünk vissza – javasolta Port.
– És mi lesz a gyűléssel? – kérdezte Bill.
– A gyűlést berekesztettük – döntött Tom. – A tervnek úgyis lőttek. Most azonnal lemegyek a folyón.
Már el is oldozta az öreg Rettenthetetlent, addig húzta, hogy szabadon tudjon evezni, és elindult kifelé az árokból.
– Idefigyeljetek – szólt vissza. – Ha a helyzet olyan súlyos, ahogy mondtátok, lehet, hogy valami nagyon durva dolgot kell tennem.
– Mink megpróbáltuk meggyőzni őketet – mondta Bill.
– Nos, ha balhé lesz, akkor jobb, ha ti kimaradtok belőle. Minden Szárcsa húzzon el a folyóról! Menjetek be a faluba és gyomláljatok valakinek a kertjében! Fussatok velük, ikrek, és győződjetek meg róla, hogy tanúk előtt dolgoznak!
A Rettenthetetlen kisiklott az árokból a nyílt vízre. A folyón az apály vége zúdult lefelé. Tom erőteljes csapásokkal bevitte az öreg, házilag barkácsolt dereglyét a folyó közepére, hogy az áramlás a lehető legjobban segítse futását.
A két idősebb Szárcsa és a három kisfiú a doktor pázsitjának szélére sietett.
– Bárcsak vele mehettünk vó’na mink is – sóhajtott fel Joe, miután a ladik eltűnt a folyó következő kanyarulatában.
– Nem lett volna jó – magyarázta Starboard. – Azok a dögök láttak hármatokat és beszéltek veletek. Most valahol egész máshol kell lennetek, Tom tudja ezt. Számít rátok, hogy nyom nélkül eltűntök a színről.
– Jól el fog bánni velük – reménykedett Joe.
– Én biztos vagyok benne – tette hozzá Bill.
– Dobjátok be a teátokat! – szólt Port. A kalózok felhörpintették a kannából a kihűlt tea utolját. Óriási szelet lekváros kenyeret is kaptak azzal a felszólítással, hogy pillanatok alatt tömjék magukba. Közben megcsodálhatták a Cinegét új ponyvateteje alatt. Bámulták és csámcsogtak.
– Asztat mondom, hogy mink is felszerelhetnénk valami ilyesmit – tűnődött Joe. Tom szíve repesett volna szavai hallatán.
– Siessetek! – nógatta őket Starboard.
Mind az öten beszálltak a Brigittáiba és föleveztek a folyón a horningi rakparthoz, hogy emberi számítás szerint mindenkivel tudassák: a három kisebbik Szárcsának az égvilágon semmi köze nincs ahhoz, amit a folyón magányosan lefelé evező Tom tesz majd, ha rájön, mit kell tennie.
Tom egyenletes iramban haladt öreg ladikjával lefelé a folyón. Az egyes evezőcsapásoknál hosszan előrenyúlt, húzott, és a megfelelő pillanatban élére fordította a lapátot. Minden rosszul alakul. Először az derült ki, hogy az ikrek elkötelezték magukat a szünidő utolsó hetére, most meg jött a hír, hogy azok a nyavalyás Vízibulizók épp a 7. számú fészek mellett vetettek horgonyt. Ha valamelyik másik fészek lett volna, mondta magában, talán nem lenne akkora baj. Bár ami azt illeti, minden madárnak borzalmas lehet, ha ilyen erőszakos módon szakítják el a fészkétől. Felidézte magában az imént hallott történetet: a motoros tülkölve keresztülront a vitorlások kicsiny flottáján ahelyett, hogy a vízi KRESZ előírásai szerint félrehúzódna. Szinte látta, hogy a kis Miss Millert úszóháza dülöngél a hatalmas hullámokon és lehull a polcról a porcelán. S amikor a motoros elszáguldott a Cinege mellett, az ő serpenyőjét is kiborította, még most is orrában érzi az égett zsír szagát. És ez a népség akkor sem volt hajlandó odébb húzódni, amikor Pete elmagyarázta nekik, mit okozhatnak. Nos, odébb húzódnak majd, arra mérget vehetnek, még ha sötétedésig kell is várnia. A saját csalódottságáról is könnyebb megfeledkezni, ha gondolatait a 7. számú fészek ellenségei foglalják le. Ám agya hátsó zugában már megszólalt a vészcsengő. „Tartsd magad távol az idegenektől!” Ez nemcsak szülei alaptörvénye volt, hanem a Szárcsaklubé is. Még sincs más megoldás. Hisz amikor a Brigantik szépen kérték az idegeneket, akkor sem voltak hajlandók felszedni a horgonyt. Ez esetben pedig csak egyetlenegy dolgot tehet, és azt meg is kell tennie. Szerencsére nem sok embert látott a folyó környékén. Ám épp amikor elsuhant a komp mellett, észrevette George Owdont. A fiú a hajóhíd fehérre festett korlátjának dűlt és őt nézte.
Ha George helyett bármely más idősebb fiú támasztotta volna a korlátot, Tom valószínűleg tanácsot és segítséget kér tőle. George esetében ez eszébe sem jutott. Noha ő is norfolki fiú, mint jómaga, ám valójában még veszélyesebb is, mint az a fránya motoros. George ugyanis ellenség. Sokkal több zsebpénzt kapott, mint a Szárcsaklub bármely tagja, de járandóságát köztudottan azzal toldotta meg, hogy kirabolta a ritka madarak fészkét és a tojásokat eladta egy norwichi gyűjtőnek. Képes lenne szándékosan szétverni a 7. számú fészket, ha rájön, hogy az különösen érdekli Tomot és a Madárvédő Társulatot. Tom tehát egyenletesen tovább evezett.
– Nagyon sietsz, Tom fiam.
Tom ösztönösen visszafogta a tempót.
– Nem különösebben – vetette oda.
– Most miféle titok után kajtatsz? – gúnyolódott George Owdon.
Tom nem válaszolt. Hamarosan befordult a fogadó alatti kanyarba és eltűnt a komp hídján álló alak látóköréből. Nem tudhatta ugyan előre, mi történik majd, de azért sokkal jobb lett volna, ha George Owdon nem látja meg.
Újra felgyorsított. Hamarosan a folyó lentebbi szakasza felől furcsa zsivajgás ütötte meg a fülét. Két különböző hang vitatkozott egymással. Először csak tompán hallatszottak, ám közeledve egyre hangosabban szóltak, s végül már úgy tűnt, mintha a két hang torkaszakadtából veszekedne.
A hangorkán forrása egyetlenegy motoros hajó volt, méghozzá ugyanaz a Margoletta, amely aznap kiborította a serpenyőjét a Cinegén. Szóval ők az ellenség. Ez az átkozott láda (Tom egyszerűen képtelen volt hajóként gondolni rá) pontosan a fehér tollú szárcsa fészkét rejtő kicsiny öböl szájánál horgonyzott. A folyó vizébe itt keskeny erecske torkollott, bejáratát nádas nőtte be, s a nád között, a folyótól védetten húzódott meg a 7. fészek. A Szárcsaklub tagjai végigkövették a fészeképítés minden mozzanatát. A Brigantik szinte már akkor fölfedezték, amikor a szárcsák az első két halvány, hullott nádszáracskát egymásra rakták. Ez jó régen volt, Port és Starboard még a bentlakásos iskolában töltötték napjaikat, s Tom is csak a hétvégeken tudott folyóra szállni. Joe, Bill és Pete beosztották, hogy a fészekfelügyelet érdekében épp melyikük lógjon az iskolából.
Aztán esős napok jöttek, s Tom aggódott, hogy az emelkedő folyó elboríthatja vagy akár el is sodorhatja a fészket. De a szárcsák az áradás miatt nem zavartatták magukat: egyszerűen tovább építették fészküket. S amikor újra leapadt a víz, és Tom, ahogy most is, lejött a folyón, a fehér tollú szárcsát széles, magas, kerek, nádfonatból készült építmény tetején, a tojásain üldögélve találta.
Ám most mi lesz? A szárcsák minden ügyessége hiábavaló lett volna? A nagy motoros orrát a nyiladék fölött, a tatját a nyiladék alatt horgonyozták le. – A lusta dögök! így mindkét oldalon könnyen partra léphetnek anélkül, hogy dingibe kellene szállniuk – mondta magának fennhangon Tom. De szinte a saját szavát se értette, akkora volt a ricsaj. A Margoletta fedélzetén egy lelket sem látott. Az összes Vízibulizó lenn dőzsölt a kabinokban. Az egyik kajütben hangszóróval felerősített rádió bömbölt, a másikban tölcséres lemezjátszót működtettek.
Tom hagyta, hogy a Rettenthetetlent a Margoletta mellé sodorja az áramlás. Tegyen ő is kísérletet? Próbálja meg rábeszélni a Vízibulizókat a távozásra? Vagy hagyja az egészet a csudába? Ha az egyikük épp kikukkant a kabinablakon, talán megpróbálja. Nem mintha egy pillanatig is komolyan gondolta volna, hogy bármi értelme lenne olyan alakokat győzködni, akik ezen a szép, csendes, tavaszi estén nem átallnak bezárkózni kabinjuk fertelmes ricsajába. Ráadásul a Brigantik már megpróbálták meggyőzni őket, s mindent elmondtak nekik a szárcsákról.
Épp a szárcsák látványa jelentette számára az utolsó lökést. Ott voltak ők is. Kétségbeesetten úszkáltak föl s alá a másik part mentén, szemben az öböllel, amelyet elzárt előlük a motoros. Föl-alá úszkáltak, rövid, éles, aggodalmas kiáltásokat hallatva, amely nagyon különbözött szokásos, erős, dudálásszerű hangjuktól. Teljesen tanácstalannak látszottak, néha nekiindultak, vizet fröcskölve felreppentek, majd újra leszálltak és csak úszkáltak tovább. Tom pontosan tudta, miért aggódnak annyira. Közvetlenül a motoros és a rettenetes, fülsiketítő zenebona mögött ott rejtőzött árvízbiztosra épített fészkük s abban a tojások, amelyek már bármikor kikelhetnek. Valamit azonnal tenni kell. Vajon mióta zárhatja el a motoros a szárcsák útját? Semmi értelme a Vízibulizók meggyőzésével kísérletezni. Csak a gyanakvásukat keltené föl, s az egész ügy még nehezebb lenne.
Tom a Margoletta alatt csendesen a parthoz evezett, kiszállt, és a ladikot egy nádcsomóhoz kötötte. Végigkúszott a parton, míg a motoros hátsó horgonyköteléhez nem ért. Megállt és hallgatózott. A lemezjátszó és a rádió továbbra is ádáz küzdelmet vívott, hátha az egyik bele tudja fojtani a szót a másikba. Hangos, valószerűtlen röhögés hallatszott. Tom mélyen lehajolva kihúzta az egyágú parti horgonyt, marokba szedte a kötelét – olyan óvatosan, mintha a sajátja volna –, és a vasmacskát föltekert kötelével együtt csendesen a hátsó fedélzetre tette. Egyetlen pillantással meggyőződött róla, hogy a fészek és a tojások még a helyükön vannak. Éppenséggel szét is nyomódhattak volna, amikor a hajó kikötött.
Eddig rendben van. Kétrét görnyedve visszasietett a parton, és egy pillanattal később már újra a vízen volt. Semmi jele nem mutatkozott, hogy a Margolettán bárki is gyanítaná, mi történik. Fölevezett, túl a hajón, és újra partra szállt. Laposkúszásban elérte az elülső horgonyt, kihúzta, föltekerte a kötelét és az egészet az előfedélzet-re tette. Mindkét kabin úgy zengett, hogy szükségtelen volt óvatoskodnia. Gyengéden megnyomta a Margoletta orrát. Vajon elmozdul, vagy a folyó sodra a helyén tartja? A motoros megmoccant. Távolodni kezdett. Az áramlás behatolt a hajó és a part közé. A következő percben Tom már beugrott a ladikjába, ellökte, és néhány erőteljes, gyors evezőcsapással a folyó sodrára bízta magát. Csak el innen, minél messzebb Horningtól, otthontól, a Szárcsaklubnak az apja háza melletti árokban meghúzódó főhadiszállásától.
Azt, hogy nem hazafelé menekül, már azelőtt elhatározta, hogy a Margoletta horgonyát megérintette volna. Ha a Vízibulizók meglátják fölfelé menet, azonnal a Brigantik jutnak eszükbe, hisz ők is ebbe az irányba távoztak a sikertelen rábeszélési kísérlet után. És abból baj lenne. A folyón lefelé kell vezetni őket. Kis szerencsével eltűnik a kanyarban, mielőtt meglátják. Valahol a folyó alsó szakaszán otthagyja a Rettenthetetlent, és az országúton oson haza Horningba. De jó, hogy nem a Cinegével jött!
Sebesen és csendben evezett lefelé. A Margoletta elsodródott a parttól, Tom belátott a kis öbölbe. Aztán a zaklatott szárcsákra pillantott. Még pár perc, és visszatérhetnek a fészkükre. Hacsak kényszerű távollétük nem nyúlt már így is túl hosszúra. Tom elhúzott a motoros mellett, és amúgy istenigazából nekifeküdt az evezésnek. Micsoda zenebonát csapnak ezek a Vízibulizók! Még mindig nem vették észre, hogy sodródnak. Ám épp mielőtt elérte volna a folyó kanyarulatát, dühös rikoltást hallott. Hátrapillantott. A Margoletta keresztbe fordulva sodródott lefelé a folyó közepén. A két kabin között egy üvöltöző alak feléje mutogatott, s ami rosszabb, látcsövön keresztül figyelte.
A kocka el van vetve. A vadászat megkezdődött. Ó, bárcsak villás evezők lennének a ladikjában! Mennyivel gyorsabban lehetne azokkal haladni, mint ezzel a kis, házilag barkácsolt lapáttal! Teste egész erejét beleadva hatalmas csapásokkal lökte-lendítette előre a kis ladikot. Annak idején kinevették, hogy olyan erősre faragta ezt a lapátot, de most nagyon kapóra jött. Már el is tűnt a Margoletta látóköréből, ám a hajó egy pillanat alatt itt lesz a kanyarban, amint beindítják a motort, s a következő egyenes szakaszon nincs hol elrejtőznie. Tovább kell menekülnie lefelé, hogy elhitesse velük: annak a fiúnak, aki eloldotta kötelüket, semmi köze nincs Horninghoz, hanem valahonnan a folyó alsó szakaszáról érkezett. Bárcsak valami kedves hínárcsomó rátekeredne a hajócsavarra! De tavasz közepén ehhez nem sok reményt fűzhetett. Na, tessék! A motor felmordult, tisztán hallotta. Megkezdődött az üldözés. Ám a dübörgés hirtelen elhallgatott, csak két-három hangos pukkanás verte fel a csendet. Lerobbantak! Nagyszerű! Ó, csodás! Talán elér a Horning Hall farmja melletti csatornáig! A farmon barátai élnek, elrejtheti a Rettenthetetlent, s biztos lehet benne, hogy az öreg ladiknak nem esik bántódása.
Tovább, tovább! Egy pillanatra sem szabad megállnia. Úgy evezett, mintha az élete forogna kockán. Semmi esetre sem kaphatják el. „Tartsd távol magad az idegenektől”? Ő nemcsak, hogy nem tartotta magát távol, de sokkal rosszabbat tett. Annak szemében, aki nem érti, miért olyan fontos a 7. fészek, egyenesen bűncselekményt követett el.
Először arra gondolt, hogy a hajó formájú szélkakassal díszített csónakháznál száll partra, elkergeti a fekete birkákat, és a templom alatti kis csatornában hagyja ott a Rettenthetetlent. De hisz a Vízibulizók látták a ladikot, s ha itt észreveszik és kérdezősködni kezdenek, a legelső ember elárulhatja, kinek a tulajdona. Nem, nem, sokkal messzebb kell mennie.
A Ranworthi-lapos bejárata közelében járt, amikor újra meghallotta fentről a Margoletta motorjának hangos dübörgését. Azzal már elkésett, hogy ide beforduljon. A laposhoz vezető csatorna olyan egyenes! A motoros rég a bejárathoz ér, mire el tudna rejtőzni valahol. Kétségbeesetten tovább evezett. Két kisebb erecske mellett is elhaladt, ahol elrejthette volna a ladikot, ám mégsem mert megállni és visszafordulni. Az üldöző motoros hangja egyre erősödött. Sorsára kellene hagynia a hajót, és a gyalog menekülni a mocsarakon át? S amit tett, percről percre egyre sötétebb színben tűnt fel őelőtte is.
Befordult a folyó következő kanyarulatába, s megpillantotta a Bogáncsot. A jacht ezen a helyen horgonyzott több mint egy hete. Számos alkalommal észlelte már korábbi útjain, amikor a Madárvédő Társulat megbízásából ellenőrizte a fészkeket. Szinte mindig látott rajta egy mopszlit, amely hol a kormányállásból pislogott kifelé, hol az előfedélzeten napozott. De csak a kutyát észlelte minden alkalommal, a Bogáncson hajózó embereket sohasem látta. Végül is az utóbbi időben nem vitorláznak vele, láthatólag csak lakóhajóként használják. Ma pedig teljesen elhagyatottnak tűnik. A dingi ugyan ott lebeg mögötte, de ez semmit nem jelent. Nem fekszik mopszli a fedélzeten, s a ponyvatető a kabint és a kormányállást is beborítja. Talán az utasok partra szálltak és gyalogosan távoztak. Ebben a pillanatban Tom agyában szikra gyűlt. Magára hagyhatja a hajóját, de mégse a sorsára. Elrejtőzik a nádasban, de azt is megakadályozza, hogy az ellenség elcsípje a Rettenthetetlent. Ezeket a jachtokat mind egyforma felszereléssel látják el. Mindegyik tartozéka két parti horgony, az egyikkel elöl, a másikkal a tatnál kötik ki. De szükség esetére valamennyin akad egy közönséges horgony is. Ezt a nehéz vasmacskát az orr-rekeszben tartják, s onnan vetik az iszapba, ha nyílt vízen akarnak megállni…
Tom a válla felett hátrapillantott. A motoros még nem tűnt fel, de bármely pillanatban előbukkanhat. Most már nincs vesztenivalója. A döntés megszületett. Két húzás az evezővel: a Rettenhetetlen megfordult és a parthoz kötött jacht orrához siklott. Tom kikötőkötéllel kezében egy szempillantás alatt a fedélzeten termett.
Fölrántotta az orr-rekesz fedelét. Itt az a nehéz horgony, amelyre vágyott. Tom a fedélzetre feküdt, lenyúlt a vasmacskáért és kiemelte. Saját kikötőkötelét annak köteléhez csomózta, és ezt megragadva az ormótlan vasdarabot beleeresztette a ladikba. Az evezőlapátot beszorította a pad alá, és a habdeszkára lépve addig nyomta a csónakot lefelé, míg a víz be nem ömlött. A vízzel telt Rettenthetetlent a nehéz horgony a folyó fenekére süllyesztette. Tom talpra kászálódott, az orr-rekesz fedelét rászorította a horgony kötelére, és a Bogáncs fedélzetéről hatalmas ugrással a rejtekadó nádasba vetette magát.
William nem tartózkodott a Bogáncs fedélzetén. A mai nap eseményei eléggé felzaklatták. Nem elég, hogy délelőtt hosszú időre magára maradt a hajón, ráadásul délután helyet kellett szorítania ezeknek az újonnan jötteknek. Tea után rövid időre szokás szerint kifeküdt az előfedélzetre, hogy kiélvezze a nap utolsó sugarait s nem mellesleg a folyón föl vagy alá vitorlázók elismerő pillantásait, hisz tudta, milyen előkelő látványt nyújt. De a rövid tavaszi nap a végéhez közeledett, az emberek kezdtek nyugovóra térni, és senki nem járt arra, hogy csodálja őt. Visszatért hát a kormányállásba. Hallotta ugyan Dorothea szavait, hogy milyen szemrevaló kis kutya ő, de ez nem hatotta meg. Brr, ezek az újonc gyerekek láthatólag képtelenek locspocs nélkül mosogatni. Továbbkocogott hát a kabinba. Mrs. Barrable éppen levelet írt, és őróla tudomást sem vett. No és ez az ecsetáztatás, bosszankodott William, miért kell a pemzliket tartó, terpentinnel félig töltött lekvárosüveget épp úgy tenni a földre, hogy ő kénytelen legyen elmenni mellette! Ha nem szimatol olyan megfontoltan, a terpentin egy hétre tönkretehette volna a szaglását. Milyen óvatlanok egyesek! Duzzogva újra kibaktatott a kormányállásba – közben alaposan lefröcskölték mosogatóvízzel –, a fedélzetre mászott, és saját külön járódeszkáján partra szállt. Szerencsére akad még egy-két, kiásásra és újranyalogatásra érdemes titkos finomság, amelyeket nem messze, a nádszegély mögötti szilárd földsávon rejtett el.
Mrs. Barrable apró rajzokkal firkálta tele levele margóját és az írómappát. Mondhatjuk, rossz szokás, de Dick és Dorothea édesanyjának írva ez nem számított. Az idegeneknek szóló leveleket azonban gyakran le kellett tisztáznia, mert ezek a rajzocskák – hogy, hogy nem – beléjük kúsztak. Egyszer (arra hivatkozva, hogy elvesztette) új számlát kellett kérnie a hentestől, mivel a korábbit anélkül, hogy tudatában lett volna, mit is csinál, szépen kidekorálta három, fekete gyászszalagot viselő macskával, amelyek kövér könnyeket hullajtottak egy füzér kolbász láttán. De a régi diákjának, Mrs. Callumnak írt leveleket tisztázat nélkül elküldhette, akármilyen rajzocskákat firkált is a szegélyükre. A mostani levél margóját apró vitorlások borították, mert Mrs. Barrable még mindig maga előtt látta a kis versenyhajókat, és még mindig Dick és Dorothea csalódottságán töprengett. Szó se róla, jól leplezték. Dick a látott madarak listáját állította össze, Dorothea pedig, miután meghallotta, hogy Mrs. Barrable és bátyja terve is kudarcba fulladt (gyermekkoruk színterére, a déli folyókra akartak ugyanis eljutni), szinte a maga csalódásáról is elfeledkezett. Képzeletében megelevenedtek a szomorú történet jelenetei: a hazatérő száműzött hajótörést szenved, szinte látótávolságra az ősi otthontól, hiába remélte, hogy megpillanthatja még, mielőtt szemét örökre lezárja a halál…
– Nagyon aranyos gyerekek, drágám”, írta Mrs. Barrable. „Dorothea éppen olyan, mint te voltál kislánykorodban. Ami azt illeti, valószínűleg nem mertem volna idehívni őket, ha tudom, milyen szenvedélyesen érdeklődnek mindketten a vitorlázás iránt… Meséltek nekem azokról a gyerekekről, akikkel északon találkoztak, tudod, a mumpszos gyerekekről (itt egy fültőmirigylobban szenvedő gyermeket ábrázoló rajzocska díszlett), akik telebeszélték a fejüket, hogy a vitorlázás… szóval, hogy mi is az… Ezt aztán nálam jobban senki se tudja. Teljesen természetes, hogy meg akarnak tanulni vitorlázni, én meg attól félek, meglehetősen unalmasnak találják majd, hogy csak kucorogjanak a parthoz kötözött jachtban – amely így nem sokkal különb, mint valami úszóház –, ahol egyedüli társaságuk egy magamfajta vénasszony. (A toll itt magától meglódult, és hegye alól két bárány meg egy velük együtt szökdécselő, zsákvászon sapkás vénasszony képe kerekedett ki.)
Ó, ha itt lenne a bátyám ahelyett, hogy bégumok meg rádzsák képeit festegetné, körbevitorláznánk az egész vidéket! Csak az a bökkenő, hogy akkor persze nem lenne hely se Dicknek, se Dorotheának. Igazán nem gondoltam volna, hogy ilyen csábító számukra a vitorlázgató hajók látványa. Ma is láttunk egyet, két kislány ült benne… Szegény Dot! Tényleg gondolnom kellett volna rá, hogy a szélmalmok, nádasok, a lassú vizű folyókon redőző tükröződések látványa, amely valósággal kiált azért, hogy valaki megfesse, kielégítő lehet az én számomra, de ambiciózus ifjak számára nem az. Sajnos senki sincs, aki velünk tarthatna, aki vezetné a Bogáncsot és elmondaná, melyik kötélnek mi a neve. Én persze ismerem valamennyit, drágám, de ez bérelt hajó, s nem tudom, Richard bátyám mit szólna hozzá, ha elhajóznék anélkül, hogy a fedélzeten egyetlen gyakorlott kéz is lenne, amely szükség esetén kihúz a csávából. Nagy kár, drágám, de hát gyermekeidnek ezzel kell megelégedniük…”
Mrs. Barrable a tollszár végével a fogát kocogtatta, és a kabinajtón keresztül kipillantott a ponyvával fedett kormányállásba, ahol Dick elmélyülten tányért törölgetett, Dorothea pedig – mivel elég kicsiny volt a keze, hogy beleférjen – az apró kannából épp a tealeveleket kapargatta ki. Milyen remek lenne elvinni őket régi törzshelyeire! Le Yarmouthba, át Breydon vizén, föl a Waveney-n Becclesbe, ahol ő maga gyerekeskedett… Kinézett a szemközti kajütablakon, majd tekintetét a gyerekek kabinja felé fordította. Meglehetősen elöl, az árboc mellett is nyílt egy ablak, amelyen keresztül elbűvölő, körbekeretezett látvány tárult eléje a fölöttük levő folyókanyarról. Milyen érdekes lenne, gondolta, egy ilyen képet festeni… Figyelme elkalandozott Mrs. Callumról és a kormányállásban szorgoskodó két vendégről: festéken, vásznon járt az esze meg hogy Richard bátyja mit szólna egy ilyen témához… Ám ekkor a kajütablakon át elétáruló képbe a kanyar mögül berobbant egy öreg, szurkozott ladik. Egy fiú ült benne, és olyan tempóban evezett, mintha versenyezne. Mrs. Barrable azonnal minden egyébről elfeledkezett.
A siető emberek mindig roppantmód érdekelték. Teljes szívből szurkolt a vonat után rohanóknak, és közismerten képes volt megtapsolni, ha valaki remek vágta után ugrott föl az autóbuszra.
„Ügyes fiú”, mormogta magában, és várta, hogy újra felbukkanjon, amikor ellapátol a szemközti kabinablak előtt.
A fiú azonban egyáltalán nem lapátolt el az ablak előtt. Ehelyett apró lökés jelezte, hogy megragadja a Bogáncsot. A hajó hirtelen picit megdőlt, tényleg éppen csak, hiszen Tom nem volt nehéz, ám ez is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a kormányállásban tartózkodók eltűnődjenek, vajon mi a csudát művel Mrs. Barrable. Az öreg hölgy újra előrefordult. Az árboc melletti kerek ablakon át egy gumicsizmát pillantott meg az előfedélzeten. Halk, ám eltéveszthetetlen nesszel kinyílt az orr-rekesz fedele. A további eseményeket is csak a zajokból lehetett követni: motoszkálás a kötelek körül, valami nehéz tárgy felemelkedik, gyors léptek az előfedélzeten, koppanás, lassú bugyborékolás, becsapódik az orr-rekesz teteje, tompa puffanás a parton. Pillanatnyi csend után egetverő ugatás harsant: William, az őrkutya, kicsit komótosan ugyan, de visszatért a szolgálatba.
Mrs. Barrable félretolta az összecsukható asztalt és kisietett a kabinból. A mosogatók csodálkozva meredtek rá. Mindketten a padlódeszkán térdeltek éppen, hogy elrakják az edényeket.
– Mi történt? – kérdezte Dorothea.
– Mi baja Williamnek? – tudakolta Dick.
– Fogalmam sincs – válaszolta Mrs. Barable. – Egy fiú, ladikban… – Kibújt a ponyvatető alól, s lenézett abban a hitben, hogy az a dereglye vagy micsoda ott ring a Bogáncs mellett. Ám a ladik sehol. Szőrén-szálán eltűnt, akárcsak a fiú. S a nádas mögött ott zengett a mopszli őrjöngő ugatása.
– William! – kiáltotta Mrs. Barrable. – William! Gyere ide!
Előrement az oldalfedélzeten, fél kézzel a ponyvára támaszkodva. Az előfedélzet nedvesen csillogott. Ez vajon mit jelent? A rekeszfedél alól a kötél a vízbe vezetett. Mrs. Barrable fölemelte a fedelet és benézett a rekeszbe. Ugyan mi az ördögnek akarja valaki a Bogáncsot az iszaphorgonnyal is rögzíteni, ha egyszer biztonságosan ki van kötve a parthoz?
– William! – kiáltotta újra. A mopszli előbukkant a nádasból, de a járódeszkán megállt egy kis további ugatásra, félvállról, visszafelé, csak hogy megmutassa a világnak, ő aztán senkitől se fél, és nála jobb őrkutya egyszerűen nem létezik.
– Csend, William!
Dick és Dorothea csodálkozó arccal bámultak kifelé. Aztán ők is előmásztak a kormányállásból.
– Csend, William! – ismételte meg Mrs. Barrable. – Biztos menekül valami elől. Fogd már be, William! Hallgassátok!
Valóban. Mind hallották, hogy valami közeledik a folyón lefelé. Mély, morajló dübörgés hallatszott, a teljes fordulatszámon dolgozó gép hangja. Újabb motoros hajó. Egy hangszóró torkaszakadtából sikoltozva kérte a világot, hogy soha el ne hagyja őt, hanem szeresse mindig, plim, plim, plim, bang, bang, bang. A zenebonába másféle hangok is vegyültek, ám ezek nem szerelmes dalokat énekeltek, hanem dühödten veszekedtek. És végszóra a hatalmas motoros előbukkant a kanyarból.
William már az előfedélzeten állt, de továbbra is hátrafelé nézett, és a parti nádast ugatta. Mrs. Barrable szeme felvillant. Láthatólag eldöntötte magában, mit tegyen, mert ahelyett, hogy tovább csitította volna a kutyát, inkább noszogatni kezdte, ám közben a feléjük dübörgő motorosra mutatott. William zavarba jött. Ugyancsak gyors munka volt, ha az a nádasba bújt fiú ennyi idő alatt máris azon a folyón közeledő, zajos micsodán termett. De hát úrnője biztos tudja, mi az ábra, egyébként is, ki nem állhatja ezt az éktelen ricsajt. Így hát, míg Mrs. Barrable ilyesmiket suttogott a fülébe, hogy „macskák, William, gonosz macskák”, William a közeledő motoros felé fordult, és jól megugatta véleményét azokról a fiúkról, akik nem átallják a tisztességes mopszlikat halálra ijeszteni azáltal, hogy hasra vetik magukat a nádasban, és így a nevezett tisztességes mopszlik a saját testmagasságukban kénytelenek farkasszemet nézni velük. Zengett a környék egyrészt William, másrészt a hangszóró, harmadrészt a motoros fedélzetén vitatkozók miatt, akik erősen emelt hangon társalogtak, hogy túlkiabálják motor bömbölését. Az öreg Mrs. Barrable izgatottságát jól palástolva megragadta William hájas nyakbőrét, mintha attól félne: a kutya leugrik a fedélzetről nagy igyekezetében, hogy darabokra tépje a hangszórót és körülötte az egész kompániát. Dick és Dorothea is előreküszködték magukat a farból az oldalfedélzeten. Mi a csuda történik itt? Dorothea egyik történetet a másik után próbálta ráhúzni az eseményekre, de semelyik se tűnt ideillőnek.
A motoros fedélzetén dúló vita hirtelen félbeszakadt. A kormánynál álló ember dühös üvöltést hallatott. Mindenki egyenesen Dickre mutogatott. A nagy motoros a Bogáncs mellé farolt. A motort hátramenetbe kapcsolták. Tombolva örvénylett a víz, ahogy a hajó fékezett.
– Mi a fenét képzelsz, öcskös? – rikoltotta a motoros kormányosa.
Ám ekkor a másik Vízibulizó a Bogáncs tatja mögött úszó dingire mutatott.
– Ez nem az a fiú! – próbálta túlharsogni a lármát. – Nem látod a csónakját, te seggfej? Az nem ilyen volt! Hanem nagyobb! Hosszabb! Ez ráadásul fehér! A másik sötét volt, egy szurkozott ladik!
– Te kötötted el a hajónkat? – Ez megint a kormányos volt.
– Én… – dadogta Dick. – Én…
Mrs. Barrable megszólalt: – A fiúnak semmi köze a maguk hajójához. Velem volt. Itt horgonyoztunk egész délután.
– Ó. Nem látott erre egy fiút?
– Egy olyan fekete ladikféleségben.
– A verseny óta senki se haladt el mellettünk – felelte a tényeknek megfelelően Mrs. Barrable.
– Mi? – ordította az egyik Vízibulizó.
– Kapcsold már ki! – üvöltötte a másik.
A motoros fedélzetén hallhatólag mindenki egyszerre beszélt, ráadásul a hangszóró is egyre kérlelte az egész világot, hogy el ne hagyja, hogy meg ne csalja, és bang, bang, bang, és plim, plim, plim.
– A három csatornatöltelék egyike volt, délutánról! – Valami madárfészek miatt abajgatott minket! – Fölszedte a horgonyunkat és kilökött a vízre! – Csak kerüljön a kezembe az átkozott kölyök, kitekerem a nyakát!
A létező legrikítóbb napozóba öltözött lányok egyike nyilván azt hitte, suttog, holott kiabálnia kellett, hogy megértesse magát a kormánynál álló férfival, így aztán minden szavát tisztán lehetett érteni a Bogáncs fedélzetén:
– Semmi értelme ezzel a vénasszonnyal dumálni. Biztosan továbbevezett már a kölyök.
Mrs. Barrable tekintete kissé megkeményedett.
– Leköteleznének, ha vigyáznának a hajó festésére – mondta kimérten, mert a motoros veszedelmesen közel lavírozott a Bogáncshoz.
– Még hogy festés! – csattant fel a lány. Aztán a kormányos fülébe rikácsolt: – Ne vesztegessük itt az időt! Húzzunk el innen! Elkapjuk, csak gyerünk tovább! Még nem juthatott messze.
A motor újra fölbődült. A víz habosra kavarodott a hajó tatja mögött. Kemény koppanás hallatszott, mert a kifaroló motoros nekiverődött a Bogáncsnak. A Margoletta dübörögve, dalolva és dühöngve leszáguldott a folyón, s hamarosan eltűnt szem elől. William, miután meggyőzően utánozta az éhes oroszlánt, akit csak nagy nehézségek árán lehet visszatartani, hogy fel ne falja a védtelen áldozatot, visszafordult a náddal fedett part felé, és újra felugatott.
Mrs. Barrable is a nádas felé fordította a fejét.
– Elmentek – szólalt meg nagyon tiszta, ám elég halk hangon. – Nem akarsz esetleg előbújni és megmagyarázni, mi történt?
Zörgés támadt a nádasban, megmozdultak a szálak, és a mopszli járódeszkája közelében, meglehetősen szégyenkezve és zavartan megjelent az a fiú, akivel Dick és Dorothea együtt utazott a vonaton.
– Itt lapultál egész idő alatt? – kérdezte Dorothea.
– Te voltál az? – csodálkozott Mrs. Barrable. – Ma már találkoztunk egyszer.
– Kétszer – helyesbített Dick. – Először a vonaton, aztán pedig, amikor főzött a csónakjában.
– Borzasztóan kedves – kezdte Tom –, hogy így el tetszett küldeni őket.
– Nos – mosolygott Mrs. Barrable –, öten egy ellen, az nem túl sportszerű. De elárulnád, mi ez a felfordulás? És hová tüntetted a ladikodat? És miért dobtad vízbe az iszaphorgonyomat?
– Nem volt más szóba jöhető tárgy, amely elég nehéz – magyarázta Tom. – Tetszik tudni, el kellett süllyesztenem.
– Elsüllyesztetted? – kiáltott fel Mrs. Barrable. Valamennyien a barna vízbe meresztették szemüket. – Csak nem azt akarod mondani, hogy a csónakod mindvégig a talpunk alatt volt, amíg ez a népség itt rontotta a levegőt?
– Gond nélkül lemegy a fenékre – mondta Tom –, ha egyszer sikerül víz alá nyomnom.
– De hogy emeled újra ki?
– Felúszik magától, ha kiveszem belőle az iszaphorgonyt. Ráadásul a kikötőkötelet hozzácsomóztam a horgonykötélhez. Feljön, mint a parancsolat. De elnézést szeretnék kérni. Tetszik tudni, álmomban sem gondoltam volna, hogy a hajón vannak. A mopszlit sem láttam a fedélzeten, pedig mindig ott szokott heverni. És biztos voltam benne, hogy az iszaphorgonynak nem esik bántódása. Csak fél órára kellett, míg azok a Vízibulizók elhúzzák a csíkot. Nem volt időm mást kitalálni. Már itt hallottam őket a kanyar mögött…
– Vízibulizók? – ízlelgette a szót Mrs. Barrable. – Milyen találó név erre a kompániára! De mégis, mit követtél el ellenük? Mellesleg, nem gondolod, hogy bármely percben visszajöhetnek? Még rosszra magyaráznák, ha itt találnak. Gyere be inkább, s várj a kajütben, míg biztosra nem vehetjük, hogy már nem fordulnak vissza. Nem, William! Nem! Barát! Barát! Szóval, mit követtél el ellenük? Bár azt hiszem, rászolgáltak, akármit is tettél…
A Margoletta ugyan már messze járt, de a ricsaját még tisztán lehetett hallani. Tényleg elég kínos lenne, ha a Vízibulizók visszatérve itt találnák Tomot.
– Benn maradhatok a nádasban – ajánlotta Tom.
– De mi hallani szeretnénk a történteket – ellenkezett Mrs. Barrable –, és semmi kedvem az elbeszélésed alatt a nádasban bujkálni. Sokkal jobb, ha bejössz.
Tom aggodalmas pillantást vetett a horgonykötélre, amely a lába előtt eltűnt a vízben. Amióta itt hagyta, semmi se változott. A Rettenthetetlen biztonságban nyugszik a folyó fenekén. Nem eshet bántódása. Tom követte hát Mrs. Barrable-t a hajóra.
– Nos – szólalt meg Mrs. Barrable, miután valamennyien össze gyűltek a fedél alatt a kormányállásban, Williammel együtt, aki lassacskán kezdte megváltoztatni véleményét Tommal kapcsolatban –, akkor légy szíves, mondd el nekünk, mi is volt ez az egész ramazuri. Persze nem ragaszkodunk hozzá, ha te nem akarod.
– Madarak miatt történt – kezdte Tom.
– Gémek? – csillant fel Dick szeme, aki a délután folyamán hosszan figyelt egy példányt a szemközti parton.
– Szárcsák – felelte Tom. – Tetszik tudni, épp költési időszak van, és ha az ilyen alakok rányomakodnak a fészekre, minden rosszra fel lehet készülni. És ez a mi különleges szárcsánk. Az egyik szárnyán fehér a tolla. Már a fészekrakástól kezdve figyeljük. Nagyon korán kezdték. A tojások már bármikor felrepedhetnek. Ezek a Vízibulizók pedig éppen a fészket rejtő kis nyiladék előtt vetettek horgonyt, és elijesztették a szülőket. Valamit egyszerűen muszáj volt tenni.
– Teljes mértékben megértem – bólintott Mrs. Barrable. – De végül is mit tettél?
– Nos, nem akartak arrébb menni, amikor megkérték őket – folytatta Tom.
– Ki kérte meg őket?
– A Madárvédő Társulat – felelte Tom.
– Ők honnan tudtak arról, mi történt?
– Ma ők ellenőrizték itt lenn a fészkeket, mert én fönn voltam a folyón, az ikreknek pedig versenyezniük kellett. Biztos tetszett velük találkozni. Három fiú egy öreg, fekete csónakban.
– Láttuk őket – kiáltott fel Dorothea boldogan.
– Vagy úgy – mondta Mrs. Barrable. – A kalózok… fejükön turbán, övükben kés… Mindannyian láttuk őket.
– Hát – feszengett kissé Tom az mégsem várható tőlük, hogy éjjel-nappal madarakat védjenek.
– Persze, hogy nem – nyugtatta meg Mrs. Barrable.
– Szóval megkérték azokat ott a motoroson, hogy menjenek odébb, de csak röhögtek rajtuk. Aztán amikor rájöttek, hogy semmi értelme udvariaskodni a Vízibulizókkal, gyorsan beszámoltak a dologról a Szárcsaklubnak, mármint hármunknak Horningban. Szerencsére az öreg ladikom épp a vízen volt, így hát én jöttem le. Olyan borzalmas zenebonát csaptak, hogy meg se hallották, amikor a horgonyukat a fedélzetre tettem és ellöktem a hajót. A szárcsák azóta valószínűleg visszatértek a fészkükre, hacsak ijedtükben el nem hagyták örökre.
– Hm – dünnyögte Mrs. Barrable. – Örülök, hogy én nem horgonyoztam rá senki fészkére. Nem igazán örülnék, ha lefelé sodródva találnám magam.
– De a nénivel ez soha meg nem eshet – tiltakozott Tom. – Sose tetszene olyan gonoszul viselkedni, mint azok, ha egyszer valaki elmagyarázza, hogy hamarosan kikelő tojásokról van szó.
– Szerintem csodálatos, amit tettél – lelkendezett Dorothea. – Nancy se cselekedett volna másképp.
– Nancy?
– Egy ismerős lány.
– Nagyon kellemetlen alakoknak tűntek – mondta Mrs. Barrable.
Mindennek ellenére Tom meglehetősen elkeseredett képet vágott. Most, hogy Mrs. Barrable megjegyezte, mennyire nem örülne, ha a folyón sodródva találná magát, valamiképp rettenetesnek tűnt, hogy kilökte a vízre azokat a Vízibulizókat. Dorothea azt mondta: „Nancy se cselekedett volna másképp.” Ez azonban – függetlenül attól, ki az a Nancy – nem igazán számított. Tom tudta, hogy tilos dolgot művelt, és egyáltalán nem tartotta magát távol az idegenektől. Hisz most is épp idegen hajóban ül… Mrs. Barrable következő mondata azonban kissé jobb kedvre hangolta. Mintha az idős hölgy olvasott volna a gondolataiban…
– Valójában te nem is vagy számomra idegen – szólalt meg. – Nem dr. Dudgeon fia vagy?
– De igen – bólogatott buzgón Tom. – Ismerni tetszik őt?
– Éppenséggel mondhatom, hogy ismerem – felelte Mrs. Barrable –, noha személyesen nem találkoztam vele. Tavaly nyáron nagyon kedves volt a bátyámhoz, amikor itt vitorlázgatott egyedül és felrepedt a fejbőre, mert túl sietve akart kijönni a kabinból.
Hát, gondolta Tom, ez is több a semminél. Ha nem is barát, legalább egy áldozat húga, nem teljesen idegen. Mindazonáltal alig várta, hogy indulhasson. Megválaszolta Dick kérdésözönét, amely a szárcsákra és fészkükre vonatkozott. Elmagyarázta Dorotheának, hogy nem a Cinegét küldte a folyó fenekére, hanem az öreg ladikot. Aztán megmondta Mrs. Barrable-nek, hogy ideje lenne indulnia. Valamennyien hallgatóztak.
– Jó messze lemehettek a folyón – vélte Mrs. Barrable –, különben még mindig hallanánk őket, akár jár a motoruk, akár leállt.
Tom kiszaladt a Bogáncs előfedélzetére. Dick és Dorothea utána rohant. Tom fölhúzta a Bogáncs iszaphorgonyát. Felbukkant a súly, kötelén a kicsivel fölötte rácsomózott a kikötőkötél, majd hatalmas iszapburjánzás közepette, mintha valami óriás cápa lenne, a Rettenthetetlen lassan a víz színe felé emelkedett. Aztán felbukkant, s ott ringatózott vízzel telve, hol az egyik, hol a másik végét emelve egy hüvelykkel a felszín fölé.
– Használhatom az orrvitorla felhúzókötelét? – kérdezte Tom.
– Amit szeretnél – felelte Mrs. Barrable. – Csak arra kérlek, lehetőleg ne kend össze iszappal a fedőponyvát.
Dick figyelmes tekintetétől kísérve Tom az árbocnál kibontotta a ponyvát, kiszabadította a felhúzókötelet, és a kikötőkötél segítségével a Rettenthetetlen evezőspadjához kötözte. Aztán Dick és Dorothea legnagyobb örömére megkérte őket, hogy húzzák óvatosan a kötelet, míg ő Mrs. Barrable segítségével, aki pillanatnyi habozás után beletörődött, hogy összeiszapozza a kezét, eltolta a ladikot a hajótesttől.
– Csak lassan – szólt Tom. – Ne emeljétek ki a vízből! Nagyon öreg már, és az evezőspad nem bírja ki.
A ladik oldalára billenve fölemelkedett. Víz és iszap ömlött ki belőle.
– Engedjétek vissza! – vezényelt Tom. A Rettenthetetlen nem játszott többé tengeralattjárót, palánkja már néhány hüvelyknyit kiemelkedett a vízből.
Dick szokás szerint teljes mértékben az épp aktuális feladatra koncentrált, s mielőtt bárki szólt volna, már ki is találta, mire van szükség. A tatba sietett, behúzta a Bogáncs kicsiny dingijét, és egy perccel később már a vízmerő lapáttal tért vissza.
– Remek – köszönte meg Tom már a ladikban állva. Minden moccanására sűrű, barna folyadék lötyögött benne ide-oda. Tom átvette a szapulyt, és gyors, lendületes mozdulatokkal nekiállt kimerni a vizet.
– Mihez kezdtél volna vízmerő lapát nélkül? – érdeklődött Mrs. Barrable.
– Az egyik csizmámat használom – felelte Tom, de a munkával egy pillanatra sem állt le. – Már úgyis víz ment bele, amikor lenyomtam a ladikot a fenékre.
– Derék fiú – dicsérte Mrs. Barrable. Majd könnyedén, mintha ez a kérdés mit sem számítana: – Azért legtöbbször vitorlázni szoktál, ugye?
– Amikor csak tehetem – felelte Tom –, kivéve, ha iskolában kell lennem.
– Egy ilyen nagy hajót is el tudnál vezetni, mint a miénk?
Tom felpillantott a Bogáncs árbocára.
– Nem nagyobb ez a hajó, mint amilyenen hármasban vitorláztunk Frank bácsi szabadsága idején. Egyes-egyedül persze nem tudnám.
– Hármasban?
– Porttal és Starboarddal.
Dorothea tekintete felragyogott. Az a két lány valahogy mindig szóba kerül.
– Készen is vagyunk – nyújtotta vissza Tom a szapulyt, majd kiráncigálta az evezőlapátot, amelyet a hajó elsüllyesztése előtt gondosan beszorított a pad alá. – Nagyon köszönöm a segítséget. Tudom, nem lett volna szabad felmásznom a hajóra és kölcsönvennem az iszaphorgonyt. Tényleg nagyon hálás vagyok, hogy nem tetszik haragudni. Egyesek a sárga földig lehordtak volna miatta.
– Nem ülhetsz le arra a nedves evezőspadra – óvta Mrs. Barrable.
– Állva megyek – felelte Tom.
– Nem túl megbízhatatlan az a ladik?
– Egyáltalán nem, ha kiismerte már az ember – nyugtatta meg Tom. – Sokkal biztosabb, mint a hozzá hasonlók. – Talán kissé a Bogáncs fedélzetéről figyelő nézők kedvéért is az öreg ladik farába állva hajtotta magát fölfelé a folyón. Úgy használta evezőjét, mintha velencei gondolás lenne vagy a régi idők pákászainak egyike, akikről azt beszélték, egy szál lebegő deszkán is meg tudták tartani az egyensúlyukat.
Mrs. Barrable, Dick, Dorothea és William addig néztek utána, amíg el nem tűnt szem elől.
– Nagyon derék fiú – jelentette ki Mrs. Barrable.
– Ugye, milyen borzasztó lett volna, ha elkapják? – borzongott Dorothea.
– Megérdemli, hogy megmenekült – felelte Mrs. Barrable.
Az est hátralevő részében csak Tomról, a kalózokról, a Vízibulizókról és a délután látott kis versenyhajókról folyt a beszélgetés. Már jó későre járt, amikor aznap éjjel Dick és Dorothea végre elvackolódtak priccsükön a kis elülső kabinban. Dick még föl-le kapcsolgatta a feje fölötti elektromos lámpácskát, míg bele nem fáradt a kísérletezésbe. Mrs. Barrable elővette a gyerekek édesanyjának szóló levelet, és az összecsukható asztal mellé telepedve nekiállt, hogy befejezze.
– Vajon találkozunk még ezzel a fiúval? – hallatszott Dick hangja az elülső sötétségből.
– Hát persze. Miért ne találkozhatnánk? – felelte Mrs. Barrable.
– Meg Porttal és Starboarddal is? – tette hozzá Dorothea.
– Szerintem ők hárman összetartoznak – vélte Mrs. Barrable. – De most már aludjatok mindketten!
Mrs. Barrable kihúzott pár mondatot a levélből, és néhány másikat hozzáírt. Hallgatta, hogy csobog halkan a víz a tat mögé kötött dingi orrtőkéje alatt, s közben – szokás szerint – rajzolgatott. Anélkül, hogy tudta volna, mi kerül ki tolla alól, már föl is vázolta a Bogáncs képét. A ponyvatető sehol, a vitorlák kifeszítve, s a hajón három főnél ugyancsak népesebb legénység látható: egy öreg hölgy a kormánynál, Dick és Dorothea a behúzóköteleknél, két lány az előfedélzeten, egy fiú az árboc csúcsán, és három ádáz, turbános-késes kalóz, sorban a kabintetőn.
Tom a Rettenhetetlennel fölfelé haladt a folyón. Lapos fenekű, otthon barkácsolt ladik létére tényleg nem volt túl borulékony, ám mindent egybevetve nem kockáztatta meg, hogy hátraforduljon búcsút inteni. A hajó csuromvíz volt, a folyó fenekén tartózkodás miatt síkos is; már az épp elég, gondolta Tom, hogy evezés közben is képes megtartani az egyensúlyát. Még mindig ott lüktetett benne, milyen kicsin is múlt, hogy megmenekült a Vízibulizók elől. A dolog sokkal jobban alakult, mint remélhette. Micsoda szerencse, hogy a Bogáncs épp ott horgonyzott! Micsoda szerencse, hogy az öreg hölgy olyan könnyedén vette az ő váratlan megjelenését a fedélzeten! Sőt, olyan eréllyel lépett fel a Vízibulizók eltávolítása érdekében, mintha ő maga is ki akarta volna venni részét a fészek védelméből. Persze az öreg hölgy meg az a két gyerek voltaképpen szintén idegenek, de mennyire mások, mint a Vízibulizók! És Tom apja kezelte az öreg hölgy bátyjának fejsérülését. Ráadásul szerencsére a mopszli se volt a fedélzeten. Magyarázkodásra nem jutott volna idő. Ha nem hiszi, hogy üres a jacht, nyilván nem mer a fedélzetére lépni, hanem tovább menekül a folyón lefelé. Akkor pedig a következő kanyarban menthetetlenül elkapják.
A nap lenyugodott. Épp fordult az ár. A folyó fölött, az égbolton hűvös, zöld-arany fény ragyogott és visszatükröződött a szinte mozdulatlan vízen. Hatalmas szárnyainak hosszú, lassú csapásaival gém repült a folyón lefelé. Alig húszyardnyira könnyedén a magas nádas fölé emelkedett és hangos ágrecsegés közepette a mocsárszéli kis erdő egyik fájának tetejére telepedett. Okozott némi nehézséget a gémnek, hogy kiegyensúlyozza magát a vékony, himbálódzó ágon, és Tom, míg a fénylő ég előtt imbolygó sötét madarat figyelte, csaknem elfelejtette, hogy ő maga is milyen bizonytalanul áll a lábán. Elég fárasztó így egyensúlyozni, s Tom egyébként sem akart állva érkezni a 7. fészekhez. Letette az evezőt, hadd sodródjék a ladik, kibújt kabátjából, összehajtogatta a nedves pádon, ráült, és komolyan nekilátott az evezésnek. Egy pillanatra elhitette magával, hogy a távolból hallja a folyón fölfelé közeledő Vízibulizókat. Valójában azonban tudta, messze járnak, és semmilyen kényszerképzet nem vehette rá, hogy olyan sebesen lapátoljon az öreg dereglyében, mint amikor tényleg ezen múlt a megmenekülés.
A 7. fészek közelébe érve lelassított. A ladik egyik nagy előnye, hogy evezés közben az ember szemben van a menetiránnyal. Így Tom könnyedén végigpásztázhatta a szárcsák választotta kis nyiladékkal szemközti oldalt. Sürgölődő, kerek, fekete árnyékokat keresett a nád alatti aranyszínű vízen. De csak két széles, dagadó barázdát látott, egy vízipocok nyomát. Jól van. A szárcsák legalább már nem száguldoznak rettegve föl-alá, mint amikor utoljára látta őket. Az öreg ladikkal csendesen a túlsó part felé oldalazott, hogy elhaladtában közben bepillanthasson a nyiladékon. A part mentén a holt víz hátrakanyarult, és Tom minden húzás után hosszan hagyta lecsöpögni a lapátot. Olyan csendesen suhant, mint valami szellem. Pontosan tudta, az árnyék mely pontjára kell néznie. Annál a nádcsomónál, a tövében és a szárak között emelkedett a fészek talapzata. Elhagyatott vagy sem? Tom belefúrta szemét az alkonyatba. Végre. Úgy tűnt, mintha a fészek közepét fekete kupola fedné, s ebben a kupolában most felvillant a szárcsa fehér homlokpajzsa. És mi az a másik úszkáló, fekete árnyék közvetlenül a part alatt? Tom eleget látott. Nem akarta őket újra elijeszteni. Csendesen tovább evezett. Ebben legalább teljes a siker. A 7. számú fészek szárcsái újra hazatértek.
Egyre jobban sötétedett. Tomon kívül egy lélek sem járt a vízen. Hang se hallatszott, csak a madarak éneke a folyó két partján és a mocsarak felett: rigó fütyült, lile trillázott, seregélyek csiviteltek, s a magasban sárszalonka recsegő hangja szólt. Mindenki megbékélt mindenkivel. Ám ekkor óriási lepke módjára világos gyöngybagoly billegett át a folyó felett, s nyomában, dühös csiviteléssel egy csapat apró madár: nekik a bagoly ellenség volt csak, semmi más. S hirtelen Tom fejében megjelent a kép: a Margoletta mint veszélyes bagoly, s körülötte apró madarakként örvénylenek a Brigantik és ő maga.
De hát tényleg ez történt? Ha ennél a végénél fogta meg a dolgot az ember, akkor igen. Bármilyen rettenetes alakok is a Vízibulizók, csak azt akarták, hogy hagyják őket békén. Vajon mit gondolna minderről az apja? A folyó mellett lakó szerencsés gyerekeknek tényleg csak néhány törvényt kell betartaniuk. Többé-kevésbé azt tehetik, amire kedvük támad, ha nem keverednek bajba idegenekkel. Ez az egyetlen igazán fontos dolog. Összerúgni a port George Owdonnal például egyáltalán nem számít. Mindenki tudja, ki az a George Owdon, s azt is, miféle. A felnőttek valami ilyesmit mondanának: „a fiúk nem változnak”, és mindenki napirendre térne az ügy fölött. De ha idegenekkel, a Laposokra látogató turistákkal keveredik az ember összetűzésbe, az egészen más. „Tartsd magad távol az idegenektől”: ez volt a törvény első és utolsó mondata. „Ha kérik, segítsd fölhúzni a vitorlájukat! De ha nem látják be, hogy segítségre szorulnak, hagyd őket békén! Vontasd le a hajójukat, ha zátonyra futnak! Válaszolj a kérdéseikre, akármilyen bárgyúak is! De azért tartsd tőlük távol magad!”
Tom újra emlékezetébe idézte mindazt, amit a Bogáncs mögötti nádasban bujkálva hallott és látott. Tény: a Margolettán utazó Vízibulizók majd kipukkadnak a méregtől. Nem tartotta magát távol tőlük? A történtek ismeretében ez meglehetősen enyhe kifejezés. Ellenségévé tette őket. A kiabálásukból ítélve egyáltalán nem amolyan kedves emberek, akik hamar megbocsátják ezt a kis affért és napirendre térnek az ügy felett. És mi lesz, ha megtudják, ki a tettes és botrányt csapnak? A doktor fia elold és a folyóra lök egy idegenekkel zsúfolt, lehorgonyzott hajót…? Arca már a gondolatra is elvörösödött. De legalább senki ismerős nem látta meg… és ekkor eszébe villant George Owdon alakja. Épp a komp hajóhídját támasztotta, amikor ő a 7. fészek megmentésére sietve elevezett előtte. Vajon eljár George szája? Aligha. George lehet bár szemét alak, de akkor is csakúgy norfolki szárcsa, mint a többiek, noha természetesen nem tagja a Szárcsaklubnak, hisz az Tom és az ikrek ügye. Nem, még George Owdon sem árulná el.
Ám ahogy lapátolt fölfelé a folyón, Tomot egyre jobban aggasztotta, ami történt. És nemcsak azért, mert napvilágra kerülhet. Hiszen még Mrs. Barrable, az öreg hölgy a Bogáncsról, aki olyan pompásan avatkozott közbe az ő oldalán, még ő is csak látogató. Meg az a két gyerek, akikkel a vonaton találkozott, aztán az imént újra… Tartsd távol magad az idegenektől? Épp az ellenkezőjét csinálta, és most nyakig ül a pácban. Az egész olyan hirtelen történt. Mégis mit kellett volna tennie? Hagyja pusztulni a 7. fészket az utolsó pillanatban, pedig az MVE hetek óta figyelte már, és a szárcsák a fészek magasításával olyan ügyesen átvészelték az áradást? Újra maga előtt látta az aggodalmasan úszkáló madarakat a folyó túlsó oldalán. Nem engedhette, hogy sokáig elvágják őket a tojásoktól, mert akkor már késő lehet! De mi egyebet tehetett volna? Nagy szükség lenne most valami jó tanácsra. A kompot elhagyva közeledett Horning falva felé, s örömmel látta, hogy a házuk előtt, a gyep szegélyén cigaretta parazsa fénylik. Apja végre megszabadult az áldozatokról, és most figyelte, pontosabban hallgatta az óriási keszeget, amely esténként feljött és a víz színén forgolódott, minden horgász szívét megdobogtatva, aki szem– vagy fültanúja volt.
– Szervusz, öregfiú – köszöntötte az apja. – Merre jártál? És hol hagytad az ikreket? Azt hittem, a szokásos gyűléseitek egyikén ültök. Csendesen, amikor partra lépsz! Anyád szólt, vigyázzunk, föl ne ébresszük az alvó szörnyeteget.
Tom elfordította evezőjét, a ladik peremének feszítette, és az öreg
Rettenthetetlent ügyesen bekormányozta az árokba. Általában tiltakozott, ha apja a kisbabát „szörnyetegnek” nevezte, ma éjjel azonban szinte meg se hallotta.
Dr. Dudgeon közben átsétált a bokrok között, és a félhomályban az árok partján várt, hátha segíteni kell Tomnak a ladik kikötésében.
– Azt hittem, már nem használod az öreg Rettenthetetlent – jegyezte meg –, hiszen tegnap éjjel is a Cinegében aludtál.
– Egy különleges ügyet kellett elintéznem – felelt Tom –, és egyébként sem volt szél… Figyelj csak, apu…
– A túlsó végét kikötötted?
– Igen.
– Anyád arra kér, hogy még vagy öt percig lapuljunk csendesen, aztán bekúszhatunk vacsorázni.
– Figyelj, apu, ti mit tennétek, ha a kisbabánkhoz csak úgy juthatnánk, hogy végighajózunk ezen az árkon, és anya, te meg én mind a folyó túloldalán lennénk, és egy hatalmas motoros épp az árok nyílása előtt kötne ki, tehát egyikünk se tudna bejutni, és a kisbabánk egyes-egyedül lenne, és tudnánk, meghal, ha hamarosan meg nem érkezünk?
– Hogy mit tennénk? – kérdezett vissza az apja. – Természetesen léket ütnénk a motorosba. A levegőbe röpítenénk. Esetleg… De álljon meg a menet, miről is beszélünk itt, öregfiú? Ne próbálj lépre csalni, hogy a diagnózis előtt már gyógyszert írjak föl. Halljuk először a tüneteket! Mondj el mindent…
Tom szíve megkönnyebbült; föl-alá járkált apjával a sötétedő kertben, és kiöntötte magából az egész történetet.
Egy jó órával később, miután elfogyasztották a vacsorát, és Tom apjával együtt engedélyt kapott, hogy lábujjhegyen bemenjen a gyerekszobába és egy pillantást vessen a bíborszínű öklöcskéjét a szájába dugva alvó kisbabára, Tom visszatért a Cinegére, hogy megtegye az éjszakai előkészületeket. A Cinege ponyvateteje papírlampionként világított, oldalán vad árnyak cikáztak, míg végül Tom mindent a helyére tett és elvackolódott a hálózsákjában.
A partról apja hangját hallotta.
– Tom!
– Tessék!
– Tudod, a szörnyeteget szem előtt tartva átgondoltam a dolgot, aztán anyádat szárcsának tekintve meghánytam-vetettem az ügyet vele is, és a következőkre jutottam. Természetesen nagy kár, hogy megtörtént, és rendkívül leköteleznél, ha nem hagynád, hogy azok a csirkefogók fülön csípjenek, de a dolgot teljes egészében nézve, vagyis hogy anyád a motoros egyik oldalán, míg a kisbabánk a másikon, azt hiszem, igazából nem tehettél mást.
– Nem hagyom, hogy fülön csípjenek – ígérte Tom.
– Remélem is, hogy nem sikerül nekik – felelte az apja. – Jó éjt, öregfiú.
– Jó éjszakát, apu – mondta Tom, és elfújta lámpásában a gyertyát.
– Fél perc, Tom. Itt jön anyád.
Tom anyja megsimogatta a feszes ponyvát.
– Még mindig aggódsz miattuk, Tom? Szerintem nincs rá okod. Az összes szárcsa és az összes anya a te oldaladon áll. Aludj nyugodtan. Csak kilincsre zárjuk a kerti ajtót, hogy korán bejöhess, ha akarsz. Jó éjt.
– Jó éjszakát – köszönt el Tom.
Hallotta még, hogy lépteik távolodnak a parton, de mire a ház sarkához értek, ő már elaludt. Az előző éjjel volt az első, amelyet a Cinegén töltött, és ma igencsak megerőltető napja volt. Mostanra, legalábbis pillanatnyilag, az idegenek miatt érzett aggodalma is eloszlott. Semmi nem tarthatta ébren, s olyan hirtelen merült el az alvás álomtalan mélységében, mintha egy csapda ajtaján keresztül meleg, kényelmes sötétségbe hullott volna.
A következő reggelen különböző emberek különböző helyeken ébredve mind ugyanarra gondoltak: arra, hogy mi is történt előző nap a folyón.
A Bogáncs fedélzetén töltött első éjszakájukat követően Dicket és Dorotheát a friss tejet hozó parasztfiú ébresztette föl. Mrs. Barrable már talpon volt. Hallották a fiúhoz intézett szavait, melyek szerint nem egészen biztos benne, hogy másnap is kérnek tejet, de tudatják a farmon, ha továbbra is e helyen tartózkodnak.
– De hiszen azt mondta, hogy a Bogáncs-csal nem megyünk el innen – suttogta Dick.
– Tudom – lehelte Dorothea.
Reggeli után Mrs. Barrable fogta a dingit, és William társaságában felevezett a folyón.
– Mehetünk mi is? – kérdezte Dick, mert alig várta, hogy újra kipróbálhassa az evezést.
– Ezúttal nem – rázta meg a fejét Mrs. Barrable. – Inkább rakjatok rendet a hajón! Rengeteg megfigyelni való madarat találtok a mocsarakban meg a sekély vizeken. Húzzatok gumicsizmát, ha partra szálltok! Igyekszem vissza, ahogy csak tudok.
Port és Starboard alaposan meglepték Mrs. McGintyt, mert most az egyszer már ébren találta őket, amikor felszólt értük, és legalább másfél perccel a reggelit jelző gongszó előtt le is robogtak az ebédlőbe. Előző este végig őrségben álltak, míg csak be nem kellett menniük, hogy apjuk társaságában elköltsék a vacsorát. Aztán pedig már besötétedett. Port hangosan fölolvasott, miközben Starboard pár sornyit kötögetett a kettővel ezelőtti szünidőben elkezdett pulóveren, Mr. Farland pedig az asztalra terített újságpapíron darabokra szedett néhány kötélcsigát, és alaposan beolajozta őket. Az ikrek minden percben várták, hogy finom kopogást hallanak az ablakon… és Tom friss híreket hoz a 7. számú fészekről. De senki se kopogott. Reggelre kelve csak találgatni tudták, mi történhetett, s emiatt majdhogynem siettették apjukat, hogy hagyja már el végre a házat. Ők szoktak általában arra ügyelni, hogy apjuk kifényesített kalapban és tiszta kesztyűkkel induljon útnak napját ügyvédi hivatása gyakorlásával tölteni. Ám ma, ezen a különleges napon Mr. Farland rendkívül körülményesen készülődött.
– Tessék, Ösz – nyújtotta az autóba Port a jogi papírokkal teli irattartót, amelyet apja tegnap hozott haza magával Norwichból, és amelyet szokás szerint felbontatlanul visz most vissza az irodába.
– A fél szünidő eltelt már – mondta az autóban ülő Mr. Farland, és lábával gyengéden pumpálta a gázpedált, hogy felmelegítse a motort, mielőtt útnak indulna.
– Még van két hét – felelte Starboard.
– Még két gyakorló verseny – álmodozott az apjuk –, aztán, ha a Villámot a lehető legjobb formába hoztuk, megmutatjuk nekik!
Port a barna kesztyűvel még egy utolsót törölt a keménykalapon, és kesztyűstül beadta az ablakon. Mr. Farland a kalapot a fejére illesztette, majd köszönésképpen újra megemelte, dudált és elporzott.
– Siess! – fordult sarkon Starboard. – Egy perc és mindent megtudunk. Gyerünk a felvonóhídon át!
Ám Mrs. McGinty az ajtóban elállta útjukat.
– Bémentek a faluba, leánkocskák? – tudakolta. Drága percek mentek veszendőbe, míg a házvezetőnő elsorolta, mire van szüksége a helyi boltból, Starboard pedig egy darab papírra lefirkálta a listát.
– A kanapida ebédre kell – figyelmeztette a lányokat Mrs. McGinty.
– Persze, Ginty, hozunk karfiolt – bólintott Starboard, s a két lány már át is szőkellt a kerten és eltűnt a rekettyebokrok között.
A Cinegén alvó Tom igen korán arra ébredt, hogy egy behatoló csónak súrolja az árok bejáratánál a nádast. Azonnal fölült hallgatózni, és jól beverte fejét az evezőspadba. Az ellenség az? Érte jönnek? Természetesen csak a Brigantik jöttek, hogy kifaggassák, mit tudott végül Tom tenni a 7. fészek érdekében. Elmondta. A fiúk – hajóács gyermekei – alig jutottak szóhoz.
– Elkötötted őketet? – hápogta Joe. – Muszáj vó’t?
– Nem tehettem mást – mondta Tom.
– De miért nem kaptak el?
Tom röviden elmesélte, hogyan kellett a Rettenthetetlent folyóalattjáróvá alakítania. Ezzel nagy elismerést aratott.
– Aszta! – nyögte Joe.
– Micsoda ötlet! – dicsérte Bill.
– Remek! – lelkendezett Pete.
Azon melegében le is akartak hajózni a folyón, hogy egy pillantást vessenek a 7. fészekre. De Tom ezt nem tartotta tanácsosnak, és inkább néhány, a folyón fölfelé eső fészek ellenőrzését bízta rájuk.
– Ja, és figyeljetek – szólt utánuk Tom, amikor a Brigantik már kifelé tartottak az árokból. – Ha lehet, próbáljátok meg kideríteni, meddig bérli az a népség a Margolettát. Nem szabad beléjük botlanom, amíg itt rontják a levegőt.
Tom reggelizni bement a házba. Mi értelme főzni a Cinegén, ha egyszer nem viheti le biztonságban a folyón? Fölment, hogy megnézze a babát. Mintha száz éve lett volna, hogy hazaérkezett
Norwichból; kezén akkor még ott érződött a szurkozott kötél szaga, s fejében nyüzsögtek a változatos útitervek.
Apja láthatólag úgy gondolta, hogy a Vízibulizókkal történt affér végére pont került. „Ma reggelre már maguk is elfelejtették az egészet” legyintett, „hacsak nem olyan rossz a májuk, hogy az már kórházi eset.” De Tom erről másképp vélekedett. Az apja nem hallotta a motoroson utazók dühtől fuldokló hangját, mikor a Bogáncson levő öreg hölggyel ordítoztak. Csak abban reménykedhet, hogy hamarosan leadják a Margolettát. A látogatók általában egy hétre bérlik a hajót. Nincs mit tenni, el kell tűnnie a színről, míg azok végleg le nem lépnek. Szörnyű persze akár csak pár napot is elvesztegetni most, hogy már alhat a Cinegén, de legalább be tudja fejezni a szekrénykéket. Reggeli végeztével azonnal vissza is tért hajójához, és már nyakig belemerült a munkába, amikor két rövid, majd két hosszabb sípszót hallott az árok túloldalán sűrűsödő bokrok közül.
Az ikrek. Nekik is el kell mesélnie, hogy a 7. fészek megmentése érdekében összerúgta a port az idegenekkel. Partra mászott, a fészerajtó mögötti tartóból kiemelte a vasból készült ósdi felhúzókart, és az árok mentén a felvonóhídhoz baktatott. A felhúzókar egy csörlőhöz tartozott, amelyet tavaly nyáron egy széttört teherbárkáról szerzett. A csörlő volt a felvonóhíd legfontosabb része. Tom a helyére tette a kart, kihúzta a pecket, amely a hidat az állványzathoz rögzítette, és lassú tekeréssel addig engedte a kötélkorláttal ellátott járólapot, míg a deszka vége rá nem feküdt a túlsó partra. A híd elég erős volt ahhoz, hogy akár dr. Dudgeont vagy Mr. Farlandot is megtartsa, akikről mindenki tudta, szívesebben járnak erre, mint hogy körbemenjenek az úton.
– Sziasztok – dörmögte Tom komoran.
– Mi a baj? – kérdezte Port.
– Nem tudtad rávenni őket, hogy elhúzzanak? – tudakolta Starboard. – A 7. fészeknek vége?
– Ezért nem jöttél át tegnap este elmesélni, mi történt?
– Nem, a 7.-nek nem esett bántódása – felelte Tom. – Ép volt legalábbis, amikor a hazafelé úton láttam. És akkor már jócskán besötétedett. De rosszul alakult az ügy. Elég komolyan összetűztem a hajón levő turistákkal. A Margoletta volt az, szinte rámászott a 7. fészekre. Elkötöttem és kilöktem a folyóra.
– Remek – ujjongott Starboard.
– Egyszerűen nem tudtam mást kitalálni – kesergett lom. – És ami a legrosszabb: észrevettek. Az egyik fickó látcsővel nézett utánam. Hiába menekültem lefelé, azt hitték, hogy a Brigantik egyike vagyok. Az egész Szárcsaklubot bajba sodortam.
– A Brigantiknak alibijük van – nyugtatta meg Starboard.
– Egyébként sem a te hibád – jelentette ki Port. – Valamelyikünknek meg kellett tennie.
– De hogy tudtál megszökni? – kérdezte Starboard.
– Egy másik csapatnyi idegent is belekevertem – mondta Tom. – Elfelejtettem nektek beszámolni arról a két gyerekről, akikkel a vonaton találkoztam. A Bogáncson laknak most, tudjátok, azon a jachton, amelyen a mopszli lebzsel, és egy öreg hölgy van velük… – Tom röviden elmesélte, hogyan lépett a Bogáncs fedélzetére és hogyan süllyesztette el a Rettenthetetlent a jacht iszaphorgonya segítségével, mielőtt eltűnt volna a nádasban. Fölidézte, hogy az öreg hölgy elküldte a Vízibulizókat, aztán felhívta őt a Bogáncs fedélzetére, ezért teljesen elfeledkezett róla, hogy ők is idegenek, és nemcsak a 7. fészekről mesélt nekik, de még a Szárcsaklubról is elárult egyet-mást.
– Tudjátok, az öreg hölgy tényleg elképesztően sportszerű volt – magyarázta Tom nemcsak az ikreknek, hanem saját magának is, miért feledkezett meg a norfolki szárcsák legfőbb törvényéről. – A bátyja apám egyik áldozata volt – tette hozzá. – Ezt persze akkor még nem tudtam, csak később…
Tom összerezzent és hallgatózni kezdett. Ugyanis ebben a pillanatban közvetlenül a ház mögött éles, türelmetlen kutyaugatás harsant. Szinte mintha a folyóról jött volna. Nem telt még el sok idő azóta, hogy Tom a nádasban farkasszemet nézett Williammel, azonnal felismerte a hangját.
Nem szólt egy szót se, csak a ház falához kúszott és kileskelődött a rekettye közül. A többiek lábujjhegyen követték. És tényleg. A gyep szélén, az egyik kis fehér cölöphöz kötve ott lebegett a dingi, és benne – egyedül – a kutya.
– A néninek is itt kell lennie – suttogta Tom, s valamennyien visszalopakodtak a fészerbe.
– Patáliát fog csapni? – aggódott Starboard.
– Tegnap iszonyú klasszul viselkedett – mondta Tom.
Aztán a ház folyó felőli oldaláról murvaúton haladó léptek zaja hallatszott, beszélgető hangok s újra a türelmetlen ugatás.
– Nem, William! Ott maradsz, ahol vagy! Egész más lenne persze, ha a két lány is…
– Szerintem ők sem bánnák. Tom nagyon örülne neki. Azt hiszem, mindhárman megállják a helyüket egy vitorláson. Nem rosszabbak, mint bárki más itt, a folyó mellett.
Mrs. Barrable és Mrs. Dudgeon befordult a ház sarkánál.
– Nos, Tom – mosolygott az anyja –, úgy látszik, tegnap este barátokat is szereztél, nem csak ellenségeket. Mrs. Barrable egy tervet akar eléd terjeszteni.
– Jó napot kívánok – köszönt Tom, és leverte magáról a fűrészport, mielőtt kezet ráztak volna.
– Ők pedig – intett a lányok felé Mrs. Dudgeon – Bess és Nell.
– Port és Starboard – mondta Mrs. Barrable. – Láttunk titeket tegnap verseny közben, és mind reméltük, hogy nyertek.
– Nem apán múlt, hogy lemaradtunk – szabadkozott Starboard. – Ha a folyó csak egy kicsit szélesebb, semmi sem menthette volna meg őket.
Ebben a pillanatban határozott és meglehetősen sértődött bömbölés hangzott fel a „kisbabánk” szájából, valahonnan az emelet felől.
– Nincs semmi baja? – aggódott Tom.
– Ugye most meg szeretné tárgyalni velük az ügyet? – kérdezte Mrs. Dudgeon.
– Szaladj csak, drágám! – mondta Mrs. Barrable, mintha Mrs. Dudgeon maga is kislány volna.
Mrs. Dudgeon azonban láthatólag nem vette a szívére. Felnevetett, kezet rázott Mrs. Barrable-lel és már ott se volt.
– Ez a Cinege? – pillantott az árok felé Mrs. Barrable. – Jó karban tartod.
– Ráférne még egy réteg festék – vélte Tom. – Már meg is vettem, de nem akarom felkenni a szünidő vége előtt. Inkább akkor száradjon, amikor úgyis az iskolában kell gubbasztanom.
– Elfér benne két ember?
– Van itt hely kettőnek is – biccentett Tom –, a fenékuszony szekrényének két oldalán. De csak tegnapelőtt készült el úgy, hogy aludni lehessen benne, és még nem fejeztem be. – Visszahajtotta a ponyvát, hogy Mrs. Barrable bepillanthasson. – Azokra a szekrénykékre még ajtó kerül.
Ekkor Mrs. Barrable minden átmenet nélkül rátért arra, mi szél hozta a doktor házába. Elmesélte, hogy a bátyja már néhány éve jár ide, Norfolkba, és idén kibérelte a Bogáncsot, mert kirándulni akart a húgával: Yarmouthon át egészen gyermekkoruk helyszínéig, Becclesig tervezték az utat, majd vissza Oultonba és fel a Norwich folyón. Ám a Bure-on és Hicklingnél eltöltött hét után bátyjának hirtelen el kellett utaznia, ő pedig meghívta Dicket és Dorotheát, hogy töltsék vele a szünidőt a Bogáncson. – Arról azonban sejtelmem se volt – magyarázta –, hogy a vendégeim mindenáron meg akarnak tanulni vitorlázni, mert összebarátkoztak egy csapat vízre termett gyerekkel a téli szünidőben. Most persze borzalmasan csalódottak… Mondani persze nem mondják. Ha panaszkodnának, talán nem érezném ennyire pocsékul magam. Persze én magam is csalódott vagyok. Alig vártam már, hogy újra lássam a Breydont és felhajózzam a Waveney-n meg a Yare-on… Nos, mit szóltok hozzá? Eljönnétek mindhárman, hogy velünk vitorlázzatok a Bogáncson? Azt tudom, hogy Tom remekül elsüllyeszt egy hajót.
– Vitorlázzunk a Bogáncson? – döbbent meg Tom.
– Le a déli vizekre és vissza – részletezte Mrs. Barrable. – Csak hogy a vendégeim úgy érezzék, láttak valamit a Laposokból. De előtte még egy kis vitorlásoktatásban is részesíteni kellene őket, ne gondolják azt, hogy csupán utasok.
Tom a Cinegére nézett: az új ponyvatetőre, a szekrénykékre. Micsoda sötét árulás… cserbenhagyni saját csónakját a Bogáncs kedvéért…
– Erre is gondoltam. – Mrs. Barrable láthatólag tudta, mi jár Tom fejében. – A Cinegét is magunkkal kell vinnünk, különben nincs elég alvóhely éjszakára. Ha te meg Dick megoldjátok ezt a Cinegén, mi négyen elférünk a Bogáncs két kabinjában: egy jut az ikreknek, a másikon pedig én osztoznék Dorotheával. Véleményem szerint először két vagy három napon át itt, a könnyű északi vizeken kellene gyakorolni. S ha utána útra kelünk, épp idejében érünk vissza, hogy még a szünidő vége előtt hazaküldhessem őket.
– A Bogáncs igazán remek hajó – csillant fel Tom szeme.
Egy pillanatra az ikrek szeme éppúgy ragyogott, mint Tomé: felelősségteljes utazás, igazi parancsnokként, egy ilyen hajón. Ám szinte rögvest rájöttek, hiába álmodoznak.
– Nagyon szeretnénk elmenni – magyarázta Starboard –, de nem tehetjük… tényleg nem. Holnap is lesz egy verseny, aztán még egy. Ráadásul apa a szünidő utolsó hetében öt versenyen is indulni akar a Villámmal. Úgy intézi, hogy direkt ezért mindennap hamarabb hazajöjjön.
– Próbáld őket meggyőzni, Tom! – kérte Mrs. Barrable.
De Tom túl jól ismerte az ikreket. – Falra hányt borsó lenne – ingatta a fejét. – Nem tudnak jönni… és tegnap óta én sem. Legalábbis addig, míg az a népség itt ólálkodik.
Ám Mrs. Barrable-t nem lehetett ilyen egyszerűen kikosarazni.
Jól látta ő Tom és az ikrek szemében a csillogást. Tudta, hogy mindhárman nagyon szeretnének a Bogáncs-csal útra kelni.
– Az a népség föl sem ismer téged, csak ha a ladikodban lát – mondta. – És bármikor el tudunk bújtatni, ráadásul szerintem már el is felejtették az egészet… Mindenesetre gyertek át mindhárman délután, és nézzétek meg, milyen legénységet kovácsolhatnátok a vendégeimből! Várlak benneteket rögtön ebéd után.
– Dick nagyon érdeklődik a madarak iránt – mondta Tom. – És nem gyűjt tojásokat. Én pedig bármikor partra ugorhatok, ha közeledni halljuk őket.
Meglehetősen furcsa módja volt ez ugyan annak, hogy valaki elfogadjon egy délutáni meghívást, de a jelentéséhez kétség sem férhetett.
– Szívesen megyünk mi is – bólogattak az ikrek, mire Mrs. Barrable sietve kijelentette, hogy még számos elintéznivalója van. A csónakban William örömugatással köszöntötte, s az öreg hölgy felevezett a faluba.
A három Szárcsa a gyep szélén állva követte tekintetével. Ráncos, öreg hölgy evez fölfelé a folyón egy kicsiny, barna dingiben.
– Szerintem ez még nem jelenti azt, hogy összeszűrnénk a levet holmi idegenekkel – vélte Port.
– Igazán remekül ért az evezéshez – állapította meg Starboard.
– Becclesben született – emlékezett vissza Port.
– Norfolki szárcsa ő is – jelentette ki Starboard. – Persze arról a két gyerekről ez már egyáltalán nem mondható el.
– Nem az ő hibájuk – szögezte le Tom. – Szegény ördögök. Csónakot is alig láttak életükben.
– Abból még nem lehet baj, ha megnézzük magunknak őket.
Az egyenletesen evező Mrs Barrable és a dingi hátuljában feszítő William már csaknem eltűntek szem elől a csónakkészítő műhelyek mögött, amikor a három Szárcsa sarkon fordult és fülelni kezdett.
– A Margoletta – suttogta Tom.
A doktor háza előtti zöld gyep egy szempillantás alatt kiürült.
A három Szárcsa a rekettye tövében kucorogva lesett ki a magas nádszálak között.
Hatalmas motoros hajó jelent meg a komp fölötti kanyarban, és fölfelé dübörgött a folyón. Az elülső kabin tetején óriási, nyitott gramofonból muzsika szólt, a hangtölcsér mellett két, cifra ruhás nő feküdt, a kabinok közt, a kormányállásban három férfi állt. Mindhárman tengerészsapkát viseltek. Egyikük kormányzott, a másik kettő látcsővel fürkészte a partokat. A hajó félelmetes sebességgel közeledett.
– A Rettenthetetlent keresik – suttogta Tom.
A hatalmas motoros eldübörgött mellettük. Rejtekhelyükről jól látták, hogy a hajó által keltett örvénylő hullámok végigsöprik a szemközti partot és jókora darabokat mosnak nagy csobbanással a folyóba.
– Rohadt dögök! Micsoda mocskos egy banda! – dühöngött Tom.
– Fölborítják Mrs. Barrable csónakját, ha le nem lassítanak – vélte Port.
– Valószínűleg egyenesen belefutnak a Brigantikba – aggódott Tom. – Legjobb, ha azonnal utánuk megyek, hátha szükség lesz rám.
– Maradj veszteg! – szólt rá Starboard. – Minden tízszer rosszabb lesz, ha meglátnak.
– Egyébként sem tehetsz semmit – vélte Port. – Várd ki, mi történik!
– Tényleg, mi történik? – hallgatózott Tom. – Leállították a motort.
– Gyere, tesó – intett Starboard. – Minket még sose láttak. Majd mi kifürkésszük, mi az ábra. Hová tetted Ginty listáját? Mosószódát kért meg cukrot…
– Még egy kicsi erőst jó kanapidát – tette hozzá Port. – Akarom mondani karfiolt. Menjünk. Azért még senki nem vágja el a torkunkat, hogy beugrunk vásárolni a fűszereshez.
Versenytempóban megkerülték a házat, és a kertkapun át kirohantak az útra, amely Horningba és a közrakpartra vezetett.
Mrs. Barrable látta a közeledő hatalmas motorost, és fölkészült érkezésére, mégis majdnem fölfordult a csónakja, amikor a hajó elsöpört mellette. Ráadásul a hajón levők visszafordultak és jót röhögtek az örvénylő folyón apró dugóként hánykódó kis dingi láttán. Mrs. Barrable megnyugtatta Williamet, aki igen rosszul tűrte a dobálózást, és továbbevezett a rakpartig. A Margoletta már kikötött, amikor Mrs. Barrable a válla fölött hátrapillantva észrevette, hogy a Briganti, az ódon, fekete mentőcsónak a három kisfiú alkotta legénységgel épp bekanyarodik a Hattyú fogadónál. Esélye sem volt figyelmeztetni őket. Észrevette, hogy a két evezős hátrafordul és megszemléli a Margolettat. Látta, hogy rövid habozás után – mint akiknek semmi félnivalójuk nincs – nyugodtan továbbeveznek és kikötnek a rakparton, kicsivel a motoros fölött. A hajón álló három férfi partra ugrott, és mielőtt a kis Szárcsák meggondolhatták volna magukat és felvehették volna a nyúlcipőt, már karnyújtásnyira lihegtek tőlük.
– Ez az a kölyök! A legnagyobb! Na, majd megtanítalak én téged, hogy más ember horgonyával, kötelével babrálj! – kiáltotta a magas, vörös hajú férfi, és gyors mozdulattal megragadta Joe kabátjának gallérját.
– Megvagy!
Mrs. Barrable kikötötte a dingit, és csendesen elindult feléjük. De Joe-t nem kellett félteni, megvolt neki a magához való esze. Fölcsapta mindkét karját, és egyetlen fordulattal ki is bújt a kabátjából. Az ellenség kezében csak az üres ruhadarab maradt.
– Kapjátok el, kapjátok el! – rikoltozta a vörös hajú férfi. – Nehogy elfusson! Csípd el, James!
– Csípd el magad, Ronald! – nevetett a másik.
– Vigyázzon a kabátommal – ugrott hátra néhány yardot Joe, hogy kartávolságon kívül legyen az ellenségtől. – Benne van a patkányom.
A vörös hajú eldobta a kabátot, és újra meg akarta ragadni Joe-t, a fiú azonban félreugrott.
– Patkány! – sikított fel a narancssárga napozós nő, aki szintén partra szállt, hogy figyelemmel kísérje Joe megfenyítését.
A szépen fejlődő jelenet azonban félbeszakadt.
– Mi tő’ténik itten? – dörmögte egy mély hang, minden szó közt szünetet tartva. Mr. Tedder, a helyi rendőr épp a közrakpart melletti kiskertjében dolgozgatott, ám a lárma hallatán földbe szúrta ásóját és szolgálatba helyezte magát. Kabátját már jöttében öltötte fel.
– Ez a kölyök – fordult feléje a vörös hajú, és tengerészsapkáját még hetykébben csapta fejébe, hogy lenyűgözze Mr. Teddert. A rendőr azonban épp elég tengerészsapkát látott már életében, hogy az ilyesmi hidegen hagyja. – A legnagyobbik. Tegnap este, amikor már mind a kabinban tartózkodtunk, odajött a hajóhoz, fölszedte a horgonyunkat és kilökött a folyóra. Felelőtlen gonosztevő, semmi más.
– Kilökte magukat a folyóra? – kérdezett vissza Mr. Tedder hivatalos hangon. – Asztat bizony nem szabad.
– De én nem is – kezdte Joe. – Én nem lehettem. Hiszen tegnap este…
Mr. Tedder hosszan méregette. – Szóval te vó’nál az? – mondta végül, és visszafordult. – Mit mondott, hány órakor tő’tént a támadás?
– Tíz perccel öt után – vágott közbe a nő. – Ezt pontosan tudom, mert tojást főztem, és épp akkor pillantottam az órára, amikor Ronald felkiáltott, hogy sodródunk a folyón…
– Tíz perccel öt után – hümmögött Mr. Tedder. – De hiszen öt órátul ez a három fiú az én kertemben gyomlált, meg kukacokat keresgélt csaléteknek… angó’nát akartak fogni… Ez a fiú nem lökhette ki magukat a folyóra. Hisz má’ jócskán besötétedett, amikó’ hazamentek a kiásott kukacokkal…
– De én mondom magának, már korábban is ott ólálkodtak körülöttünk mindenféle átkozott madarakról szóló ócska mesékkel.
– Öt óra után tíz perccel az én kertemben vó’tak – szögezte le Mr. Tedder.
– Egy másik fiú lehetett az – vetette közbe az a vékony férfi, akit a vörös hajú Jamesnek szólított.
– Ezek aztán nem – rögzítette Mr. Tedder. – Mentek innét rögvest, mind a hárman! Mit lófrá’tok itten a rakparton?
– És a kabátom? – érdeklődött Joe.
Óvatosan előrejött, fölkapta a kabátját, elővigyázatosan magára öltötte, és a belső zsebéből elővett egy nagy, fehér patkányt. Az állat a karjára ült, gőgösen a levegőbe szimatolt, és kerek, rózsaszín szemével körbenézett.
– Azonnal vidd el innen! – sikította a nő.
– Ugyan már, Livy – szólalt meg a harmadik, kövér férfi –, ne féltékenykedj! Hisz nincs szoknyában! – Évődését csattanás szakította félbe: a narancssárga napozós nő lendületes mozdulattal pofon vágta.
– Ronald! – rikácsolta a vörös hajúnak. – Gyerünk innen! Már így is épp eléggé bohócot csináltál belőlünk. Tegnap este is, meg ma reggel is. Az a fiú a folyón nagyobb volt, mint ez a kölyök. Egyébként pedig úgyse kapod el. Éppúgy felsülsz, mit tegnap este.
– Úgyse kapom el? – dühöngött a vörös hajú. – Még hogy nem kapom el?
– Honnan ismered föl, ha látod? – kérdezte a vékony férfi.
– Öt az egyhez, hogy fölismerem. Hamarosan a kezem közé kerül.
– Fogadok, hogy nem. Egy fontba, hogy nem kapod el.
– Tartom! Meg fogom ismerni. Bűnöző képe van annak a fiúnak. Igazi baljós pofa, én mondom. Fölismerem, ha meglátom. Eloldozni a kötelünket! Hát mire tartjuk a rendőrséget, mégis…! Konstábler!
Mr. Tedder előhúzta jegyzetfüzetét.
– Ha panaszt kíván tenni… – kezdte, amikor közvetlenül mellette megszólalt egy csendes hang:
– Őrmester úr!
– Asszonyom – húzta ki magát Mr. Tedder, es sarkon fordult. Öreg hölgy állt előtte egy mopszlival. Mrs. Barrable úgy gondolta, ideje közbeavatkozni.
– Tévedek talán – folytatta Mrs. Barrable – vagy tényleg létezik ötmérföldes sebességkorlátozás a Horning települést átszelő folyószakaszon? Mintha láttam volna a táblát.
– Egyetlen hajó sem lépheti túlontúl az óránkénti öt mérföldes sebességet – tájékoztatta Mr. Tedder –, a komp alatti tablátul az egyenes szakasz végén levő tábláig Hó’ning felett.
– Ez a motoros hajó – mondta Mrs. Barrable – láthatólag rendszert csinál abból, hogy figyelmen kívül hagyja a sebességkorlátozást s ezzel együtt a folyón tartózkodók kényelmét és biztonságát. Már korábban is megfigyeltem ezt, és ma minden bizonnyal csupán a szerencsének köszönhettem, hogy nem borították fel a csónakom. Elegendő, ha önt tájékoztatom vagy szükséges a folyami rendőrséget is értesítenem?
Mr. Tedder újra megfordult, de csak azt látta, hogy magára maradt az öreg hölggyel és a mopszlival. A motoros utasai, viseljenek bár tengerészsapkát, baszk sapkát vagy napozót, mérgesen visszasiettek hajójukra. A Brigantiban álló három legényke leesett állal bámulta az ellenség gyors összeomlását.
– Én nem tennék semmi mást, asszonyom – mondta Mr. Tedder lassan. – Ezek is értenek a szóbul.
– Nagyon köszönöm, őrmester úr – felelte Mrs. Barrable. – Azt hiszem, tökéletesen igaza van. Csend, William!
William még érezte a vita szagát a levegőben, s amikor a Margoletta motorja felmordult, és a hajó a rakparttól elfordulva elindult fölfelé a folyón, megengedett magának egy rövid ugatást.
– Ne szójj szám, nem fáj fejem – dörmögte Mr. Tedder, noha nem Williamra gondolt. – Asztat mondják, így kerek a világ, de ami engemet illet, nagyon jó’ megvagyok az ilyen alakok nélkül. Nagy botrány vó’t miattuk tegnap Wroxhamben: olyan lármát csaptak a hídnál, hogy egy hotelvendég se tudott aludni. De mi hasznuk belüle? Ma itt, hó’nap ott. Még hogy elkötötték a hó’gonyukat! Ugyan ki tenne ilyet? Szerintem inkább ők felejtették el rendesen rögzíteni.
Mrs. Barabble úgy gondolta, hogy ideje témát váltani. Rögtön meg is kérdezte Mr. Teddert, milyen volt a tavasz a vetemények szempontjából, mit ültetett a kiskertjében és melyik borsófajtát találja a legjobbnak. Tedder konstábler négyszemközt elárulta, hogy a Melkshem Csodája párját ritkítja, roppant finom, hüvelyezni is gyerekjáték, s ráadásul el sem vadul. Lassan lesétáltak a rakpartról.
Aztán elváltak. Két – Mrs. Barrable számára látásból már ismerős – alak épp ekkor osont be a fűszereshez. Eddig ugyanis tisztes távolból követték aggodalmasan a rakparton zajló eseményeket. Mrs. Barrable utánuk ment a boltba. Port és Starboard az izgalomtól még mindig elfúló lélegzettel válogatta össze a Mrs. McGinty listáján szereplő tételeket.
– Szóval újra találkoztunk – mondta Mrs. Barrable szívélyesen. – Köszönöm. Egy font mentolos puffancsot kérek. Csak tartaléknak. Soha nem tudhatja az ember, mikor van rá a legnagyobb szükség. Ó, nem, köszönöm. Magammal viszem. És kérek fél font keserű csokoládét Williamnek. Ezt is magammal viszem. Ezt a listát azonban itt hagyom, és az árut visszafelé jövet szeretném megkapni. Be kell néznem még a postára, hátha leveleim érkeztek.
– William csokit eszik? – csodálkozott Port.
– Miért ne enne? – kérdezett vissza Mrs. Barrable.
Együtt sodródtak ki a boltból, ám amint kinn voltak, az ikrek, akik eddig csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudták türtőztetni kíváncsiságukat, azonnal megkérdezték, mi történt.
– Az elejét még nem láttuk – mesélte Port. – Csak azt, hogy Joe fölkapja a kabátját, a Vízibulizók meg egy szempillantás alatt olajra lépnek.
– Mit tetszett nekik mondani, hogy takarodót fújtak?
– Drágáim – mosolygott Mrs. Barrable –, én csak azt mondtam, ami épp az eszembe jutott.
– Hatásos volt, az egyszer biztos.
– És mi történt a Brigantikkal?
– Kérdezzétek meg tőlük – javasolta Mrs. Barrable.
– Mit tetszik gondolni, nem esik semmi bajuk? Tom halálra aggódja magát miattuk.
– Mondjátok meg neki, hogy a fiúk alibije sziklaszilárd!
– De jó, hogy elküldtem őket gyomlálni a rendőr kertjébe – mondta Starboard. – Tegnap nem voltam róla meggyőződve, hogy ez jó ötlet.
– Kiváló ötlet volt – nyugtatta meg Mrs. Barrable.
– Vajon a Vízibulizók most már békén hagyják Tomot? – kérdezte Port.
– Ha egy mákszemnyi eszük lenne, békén hagynák – felelte Mrs. Barrable –, de hát annyi sincs. És ha a férfiak egyszer elkezdenek fogadásokat kötni, csökönyös ostobaságuknak se vége, se hossza. Attól tartok, a mai reggel sokat rontott a helyzeten.
A Briganti fedélzetén a három fiatal Szárcsa is meghányta-vetette az eseményeket, és hasonló véleményre jutott.
– Nem kelletett vó’na egy szót se szó’niuk – kuncogott Bill. – Ránk akarták fogni. Pedig mink nem csináltunk semmit, nem igaz? És Mr. Tedder is tudhassa észtét.
– Százszor is megérte gyomlálni, asztat mondhatom – tette hozzá az általában hallgatag Pete.
– És az öreg Miki patkányt se bírták – jegyezte meg Bill.
– Jól kibabrált velük a Tom Dudgeon – jelentette ki Joe.
Aznap délután, amikor Tom és az ikrek a Cinegében leeveztek a folyón, annyi szél se fújdogált, hogy egy gyertya lángját meglebegtesse. – Inkább csak egy csónakkal menjünk – javasolta Tom –, és ha meghalljuk a Margolettat, én beugorhatok a nádasba, ti pedig megvártok, és újra felvesztek, amint elhúzzák a csíkot. – A horningi közrakparton aznap délelőtt történt események valamennyiüket meggyőzték, hogy nem lehet a Vízibulizókat afféle „nem baj, fiúk, felejtsük el” típusú népségnek tekinteni. A három idősebb Szárcsa tehát együtt evezett lassan le a folyón, s menet közben megszemlélték a felügyeletük alá vont költőhelyeket. A 7. fészek láttán mind felvidultak: a fehér tollú szárcsa olyan nyugodtan ült helyén, mintha soha meg nem zavarták volna.
– Nicsak – szólalt meg Tom, amikor végre meglátták a Bogáncsot –, levették a ponyvatetőt.
– Nem engedhetjük meg, hogy afféle pipogya népségnek higgyenek minket – jelentette ki Mrs. Barrable, amikor bevásárlás után hazatért. Így hát hármasban föltekerték a ponyvát, betették az orr-rekeszbe, leeresztették a kabintetőt, egy felmosóronggyal végigtakarították a fedélzetet, vagyis minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy a Bogáncs útra kész hajónak látszódjék.
– Igazán klassz kis hajó – állapította meg Starboard. – Kár, hogy azok a gyerekek nem tudnak vitorlázni.
– Ott vannak – figyelmeztette Tom.
Dick és Dorothea már előjött a kabinból, s most a kormányállásban vártak rájuk. Dorothea integetett. Dick aggodalmasan körbenézett a Bogáncson. Igazán megtettek minden tőlük telhetőt, de mégsem szabadult az érzéstől, hogy ezt vagy azt kissé másképp kellett volna elrakniuk. De már késő bármin is változtatni. Dorothea egészen váratlanul rádöbbent: most, hogy ezek a vitorlazó ikrek hamarosan a fedélzetre toppannak, fogalma sincs, mit mondjon nekik. Kitalálni mindenféle történetet, amelyben mindenki csak beszél, beszél, voltaképpen gyerekjáték. Valójában tegnap óta már legalább fél tucat jelenetet elképzelt, valamennyi arról szólt, hogy találkoznak Porttal és Starboarddal, és barátságot kötnek. És most a valóságban is itt vannak, ő pedig képtelen egyetlen szót is kiejteni a száján. Még szerencse, hogy William magára vállalta a társalgást, és ezt igen hangosan tette.
A Cinege a Bogáncs mellé siklott.
– Jó napot kívánunk – köszönt Tom, amikor Mrs. Barrable kilépett a kabinból. William is abbahagyta az ugatást, mert eszébe jutott, hogy Tom valójában barát. Ennek bizonyítására azonnal meg is nyalta Tom kezét, amellyel a Cinegét eltartotta a Bogáncstól, nehogy nekiütközzenek.
– Nagyon örülök, hogy sikerült eljönnötök – üdvözölte az érkezőket Mrs. Barrable. – Ő Dick és ő Dorothea. Az egyik lány Bess, a másik pedig Nell, vagyis az egyik Port, a másik Starboard. Ikrek, de én képtelen vagyok megállapítani, melyikük kicsoda.
– Nem olyan nehéz, de tényleg – jelentette ki Starboard.
– Ha egyszer már tudja az ember – egészítette ki Port.
– Persze, persze – mondta Mrs. Barrable. – Már emlékszem. Nell a göndör hajú.
– És a jobbkezes – tette hozzá Tom. – Ezért hívják Starboardnak, míg Bess balkezes, tehát ő Port. Vitorlázás közben roppant előnyös.
– Attól tartok, ma senki sem fog vitorlázni – nézett végig Mrs. Barrable a tükörsima folyón.
Ám ekkor, voltaképpen még azelőtt, hogy kezet foghattak volna, olyasmi történt, ami a Dorothea által elképzelt jelenetek egyikében sem szerepelt, de ami azonmód összeszokott, régi barátokká változtatta őket.
– Nézzétek csak! – szólalt meg Mrs. Barrable. – Nem azok a kalózkodó madárvédők közelednek?
A Bogáncs horgonyzóhelye fölötti kanyarban, ahol Mrs. Barrable tegnap este megpillantotta a rozoga dereglyében szélsebesen evező Tomot és az őt dübörögve üldöző Margolettát, most öreg, fekete mentőcsónak bukkant fel. Joe a farban állva kormányzott, Pete és Bill gályarabokat idéző tempóban evezett. A csónak tőkéje alól fehér vízfodor bugyborékolt elő.
– Ugyancsak sietnek – állapította meg Starboard.
– Valami történt – aggódott Tom.
– A Vízibulizók azok megint – tippelt Port.
– Evezés ájj! – vezényelt Joe a lefelé suhanó csónakban. A gályarabok lihegve buktak rá felemelt evezőikre.
– Az a motoros – kiabálta Joe, miközben megfordította a Brigantit. – Rodleyék egyik embere lenn vó’t apámnál és kifaggattuk. Asztat nem tudta megmondani, mikó’ adják le a Margolettát. De jönnek le a folyón. Csak az akkumulátó’t cserélték ki.
– Rengeteg áramot elhasználhattak – motyogta Dick inkább csak magának, mint bárki másnak –, hiszen egész idő alatt bőgették a rádiót.
– A doktó’ megmondta, hova mentél – folytatta Joe. – Minden percben itten lehetnek.
Tom a nádasra pillantott.
– Muszáj újra elbújnom – vélte. – Ti hárman pedig tűnjetek el innen, különben a Bogáncsot is belekeverjük a dologba.
– Tom nem hagyhatja, hogy elkapják – magyarázta Port. – Nagyon rossz fényt vetne a doktorra.
– Egyébként is, ez a Szárcsaklub ügye – tette hozzá Starboard. – Egyszerűen nem engedjük, hogy elkapják.
– Ha Tom átveszi a Bogáncs parancsnokságát, akkor a mi ügyünk is – jelentette ki Mrs. Barrable, és felkacagott Dick és Dorothea döbbent arca láttán. – Végül talán mégis sikerül vitorlástúrára mennünk – folytatta –, ha a Szárcsaklub tengerésszé képez ki benneteket. De a nyílt folyó nem alkalmas vitorlázóleckéket venni. Ha azok a Vízibulizók megint erre jönnek, senkit sem találnak itt. Egyszerűen eltűnünk, kalózok, Szárcsák, mindenki.
– Hogyan? – hitetlenkedett Tom.
– Bemegyünk a Ranworthi-laposba – felelte Mrs. Barrable.
– Nincs szél – pillantott Starboard a folyóra, amelyen csupán egy úszó vízityúk keltett hullámokat.
– Rúddal tolni éppen tudnánk – mondta Tom –, de nem lenne jobb egyszerűen csak elbújni a nádasban?
– A Bogáncsot nem kutathatják át – jelentette ki Mrs. Barrable. – Ha a fedélzetre jössz, bármikor besurranhatsz a kabinba. Ne vesztegessük az időt! Hé, kalózok, van köteletek?
– Jó erős.
– Én majd vigyázok a Cinegére – javasolta Port. – Szükséged lesz Starboardra a kormánynál, amíg rúddal tolod a hajót.
Tom kétkedő képet vágott.
– Hát persze, teljesen igaza van – helyeselt Mrs. Barrable. – A Vízibulizók oda se figyelnek rá. Nem lányt keresnek, hanem fiút. Egy bűnöző kinézetű, baljós pofát. Ezért nem ajánlatos se neked, se Dicknek a Cinegében lennetek.
– Még nem igazán tudok evezni – mondta Dick. – Még nem.
Tom és Starboard a Bogáncs fedélzetére mászott. Bill és Pete olyan közel vitte a Brigantit, hogy Joe odadobhatta Tomnak azt a hosszú kötelet, amelyet mindig magukkal vittek, hátha egy reménybeli mentésnél szükség lesz rá. Számtalan esetben kapóra jött már, amikor bérelt hajóval zátonyra futott kezdők kerültek útjukba, akiknek fogalmuk se volt, hogyan tudnak lejönni. A kötél letekeredett a levegőben. A vége keresztben az előfedélzetre hullott. Tom még esés közben elkapta, és az árbochoz rögzítette.
– Gyere velem! – kiáltott Starboard Dickre, és partra ugrott, hogy felszedje a horgonyt. – Mi legyen a járópallóval?
– Magunkkal visszük – felelte Mrs. Barrable. – William nagyon hiányolná a következő helyen.
– A következő helyen”… Egyszerű szavak, de micsoda pompás jelentés izzik bennük! Az úszóház-korszaknak vége! Ma itt, holnap ott. Mrs. Barrable bement a kabinba, hogy ellenőrizze, nem borulnak-e fel az ecsetekkel teli lekvárosüvegek. Dick és Starboard a parton ügyködött, Tom a tolórudat készítette elő, a kormányállásban magára maradt Dorothea kezét merészen a kormányrúdra tette. Ez ám az élet!
– Jól van – szólt Starboard Dicknek. – Tekerd fel, hogy a fedélzetre lépve rögtön el tudd tenni! Várj egy percig! Hé, hogy is hívnak, Dorothea, szólj az Admirálisnak, hogy készen vagyunk!
– Az Admirálisnak?
– Persze, nézd, mekkora flottának parancsol.
Dorothea boldogan nevetett. Ez már tényleg igazi flotta: a Briganti, a Bogáncs, a Bogáncs kicsiny dingije és a Cinege, kinn a folyón, a másik ikerrel az evezőknél.
– Admirális – szólt le az alacsony ajtón át a kabinba. – Port, akarom mondani Starboard jelenti, hogy készen állnak.
– Remek – jött ki az Admirális –, akkor már csak a vontatóra várunk.
– Orrkötelet eloldani! – harsant fel Tom kapitány hangja az előfedélzeten.
– Siess! Lökj rajta egy kicsit! Most te jössz! Ugorj! – Starboard a part mentén, ropogó száraz nád között követte a hajót, Dick pedig ugrott, elkapta az árbocmerevítőt, és a fedélzetre dobbant.
– Hátsó kötelet a fedélzetre! – vezényelt Tom. Szeme sarkából látta, hogy Starboard egyetlen szökkenéssel a kormányállásban terem, és Dorothea buzgón átadja helyét a kormánynál. Tom kinyújtotta a karját.
– Félgőzzel előre! – kiáltott a vontató, vagyis a Briganti kapitánya.
A vontatókötél megfeszült. A Bogáncs reagált a húzásra és megindult.
– Tejjes gőzzel előre!
Dick és Dorothea hátranézett. Ahol egy perccel ezelőtt még partra léphettek, most a kis dingi súrolta a nádast. A part és a Bogáncs közti vízsáv egyre szélesedett. A vontatókötél, amely először megfeszült, elernyedt, víztől csöpögve újra megfeszült és újra elernyedt, most már alig-alig ereszkedett meg. A vontatóhajó két gépe, vagyis Pete és Bill rövid, gyors evezőcsapásokkal, egyenletes ütemet tartva haladt. Tom se lustálkodott: leeresztette a tolórudat, s miután elérte a feneket, a rúd kerek favégét teljes testsúlyával lenyomva, az oldalfedélzeten hátra sietett. A tatba érve még egyet lökött rajta, majd újra az orrba ügetett, a rudat egyik kezével a másik fölé fogva megint fenékig eresztette, és nekifeszülve olyan erővel tolta előre a Bogáncsot, hogy ha a vontató gépei egy pillanatra is kihagytak, a vontatókötél azonnal megereszkedett.
– Jól halad – állapította meg Starboard. – Bárcsak idejében beslisszolhatnánk a csatornába!
– Hol a csatorna? – kérdezte Dorothea.
– Egy perc és meglátod – felelte Starboard.
– De hisz itt vannak! – riadozott Dorothea. – Elkéstünk!
– Ez nem a Margoletta – nyugtatta meg Starboard. – Csak egy kis hajó.
A méretéhez képest meglepően nagy, de a Margolettához semmiképp nem fogható zajjal apró motoros közeledett a folyón lefelé. A Bogáncs, a vontató Briganti, illetve a Port vezetésével biztosító- és kísérőhajóként tevékenykedő Cinege alkotta flotta láttán lelassított.
– Kedves tőlük – jegyezte meg Tom. – Figyeljetek a vontatóra! – tette hozzá, majd kirántotta a rudat az iszapból és újra előrerohant.
A Brigantiból hosszú, éles sípszó harsant. A kis motoros kürtje azonnal válaszolt.
– Jól van, Joe! – dicsérte meg Tom.
– Ez mit jelent? – érdeklődött Dick.
– Közölte mindenkivel, hogy jobbra tér ki – magyarázta Tom. – És a motoros ugyanígy tesz.
A kis hajó elhaladt mellettük. Utasai integettek. Csak akkor gyorsítottak újra föl, amikor látták, hogy a farhullámuk már nem zavarja az evezős csónakokat.
– Ezek egészen mások, mint a Vízibulizók – vélte Starboard.
– Ugye, milyen szörnyű lenne, ha velük találkoznánk? – borzongott Dorothea.
– Tollak Gintynek! – kiáltott föl hirtelen Starboard. – Szedd föl őket, tesó! – mutatott a folyó közepén, illetve a nádas közelében ringatózó göndör, fehér hattyútollak armadájára. – Mrs. McGinty a házvezetőnőnk – magyarázta Dorothea zavart arckifejezése láttán. – Mindig hattyútollakra vágyik. Valami díszpárnához vagy mihez kell neki. Már évek óta gyűjtögeti. – Port egyik tollacskától a másikig evezett, és a farból kihajolva szedegette őket.
Port jó messze lemaradt a flottától, amely már közeledett a Ranworthi-laposba vezető hosszú, egyenes csatornához. Dorothea fülét megint egy motoros hajó hangja ütötte meg. Ezúttal egy szót se szólt, csak Starboardra nézett. Ő is hallotta. Mrs. Barrable megfordult.
Starboard bólintott.
A Briganti kapitánya ugyancsak fölfigyelt a zajra, és a válla felett hátrapislogott. A csónak épp befordult a csatornába, ezért Tom egy pillanatra leállt.
– Még jó messze vannak – fülelt Starboard.
– De iszonyú tempóban jönnek – felelt Tom, és újra előrerohant a rúddal. – Biztosan meglátnak minket – lihegte, miközben hátrafelé tartott. – Nem érjük el idejében a Szorost.
Dorothea előretekintett. A keskeny, egyenes csatorna egy facsoportban tűnt el. A fák mögött, a távolban a ranworthi templom szögletes, szürke tornya emelkedett. A Szoros bizonyára az a facsoport, ha a Ranworthi-lapos rajta túl található.
– Cinege, ahoj! – kurjantotta Tom, de válasz nem érkezett. A folyóból már csak azt a részt látták, ahol a csatorna kiágazott belőle.
– Nem esik baja – nyugtatta Tomot Mrs. Barrable. – Téged keresnek a ladikodban, nem pedig egy lányt. A Cinegét nem is ismerik.
– Mi is megmenekülünk, ha elérjük a Szorost – vélte Starboard. – Hadd vegyem át egy fordulóra!
De Tom a fejét rázta. Sokkal rosszabbul érezte volna magát, ha nem lökheti a rudat. Így legalább érezte, hogy ő is tesz valamit a Bogáncs előrehaladásáért. Ami a Briganti két hajógépét illeti, mindenki jól hallotta lihegésüket.
– Bárcsak két rudunk lenne! – sóvárgott Starboard.
– Egyszerűen muszáj benézniük a csatornába – aggódott Tom. – Akkor pedig meglátják a vontató Brigantit, s ha egy mákszemnyi eszük van, azonnal bejönnek kideríteni, mit keresnek itt.
A nádas mögül egyre közelebbről hallatszott a Margoletta dübörgése. Mindenki a folyó felé nézett – még a kormányzó Starboard sem állhatta meg, hogy hébe-hóba hátra ne sandítson – és várta, hogy a Margoletta feltűnjön a csatorna szájánál. Ki érkezik előbb: Port vagy a Vízibulizók? És ó, jaj, milyen messze vannak még azok a fák!
– Ott van Port! – szólalt meg az Admirális.
– De milyen lassan evez – csodálkozott Dorothea. – Nem igaz, hogy nem hallja őket! És mégsem fordul be! A folyó túloldalán tollakat szedeget… De hisz ott nem is voltak tollak…! Vagy igen?
– Nagyszerű! Milyen okos lány ez a Port! – kiáltott fel az Admirális. – Nekem aztán száz év alatt se jutott volna ilyesmi az eszembe. Dick! Hol a távcső? Csodálatos vagy, Port! – lelkendezett tovább Mrs. Barrable. – Nagyszerű! Remek!
A Margoletta hatalmas teste elhaladt a csatorna szája előtt. A Bogáncs és a Brigantik tökéletesen látszódtak. De egyetlen Vízibulizó se nézett feléjük. Mrs. Barrable csendesen tapsikolt. – El nem tudják képzelni, mi a csodát keres az a lány a vízben. És egyszerre két irányba nem bámulhatnak.
A Margoletta túlhaladt a csatorna száján, és dübörögve továbbszáguldott lefelé a folyón. A Bogáncs és a Briganti legénysége pedig csak nézte a Cinegét, míg Port néhány rövid, lusta evezőcsapással el nem tűnt vele a nádas mögött, mintha a folyón fölfelé haladna.
– Ezúttal sikerült kicselezni őket – törölte meg a homlokát Tom. – Hála Portnak.
Egy-két perc múlva a Bogáncs elérte a Szorost, a fákkal szegélyezett keskeny csatornát. A víziút balra kanyarodott és kettévált. A jobb ágat póznák és láncok zárták el, a másik ág lassan kiszélesedett és még mindig tükörsima, nyílt vízfelületbe torkolt. A nádas tükörképét csak az úszkáló madarak törték meg.
– Hol álljunk meg? – kérdezte Tom. – A rakpartnál?
– Itt sokkal csendesebb – vélte Mrs. Barrable.
– Az ott kiváló horgonyzóhely – mutatott Starboard egy kis öbölbe.
– Evezés állj! – vezényelt Tom. – Vontatókötelet eloldani!
Loccs! A kötél vége vízbe hullt. A Brigantiban álló Joe bevonta és föltekerte. A Bogáncs csendesen siklott a mozdulatlan, sima vízen. Tom mintha egyszerre mindenütt ott lenne: előkészítette a horgonyokat, a kikötőköteleket.
– Ez megfelel? – kiáltotta Starboard, mikor a Bogáncs alacsony, füves part elé ért. Tom kiugrott az orrból, Starboard pedig a tatból. Dick, Dorothea és az Admirális pillanatnyilag csak utasok voltak. A Bogáncs nem siklott tovább. A következő pillanatban már parti horgonyok rögzítették új állomáshelyén.
– Szép munka volt – dicsért meg mindenkit az Admirális.
– William is remekül megállta a helyét – – tette hozzá Dorothea. – Egy vakkantást sem hallatott, pedig épp megtehette volna.
– Ez nem sokon mút – vélekedett Joe. Pete és Bill a lihegéstől még szóhoz sem jutottak. Csak vigyorogtak, homlokukat törölgették, és igyekeztek kipislogni szemükből a verejtéket.
Aztán evezőcsapások hangja szűrődött át a fák közt, és megjelent Port a Cinegével.
– Remek voltál, Port! – zúgta mindenki egyszerre.
Port boldogan hátrapillantott, megállt, és kitámasztotta a Cinegét az evezőkkel.
– Tudtam, ha befordulok a csatornába, ők is benéznek utánam – mesélte. – így aztán beleszórtam Ginty hattyútollait a vízbe a túlpart alatt, és egyenként fölszedegettem őket. A Vízibulizók majdnem elsüllyesztettek, olyan közel jöttek, hogy lássák, mit keresek. Szerintem azt hitték, hogy tündérrózsát gyűjtök. Áprilisban…
– Biztosan fölfedeztek volna minket, ha nem téged bámulnak – jelentette ki Tom.
– Ma nem kezdhetünk el vitorlázni – vélekedett Starboard, miután mindent helyreraktak. – De mit szólnátok az evezéshez? Eveztetek már valaha?
– Alig – felelte Dick.
– Nos, akkor ugorj be a dingibe, és próbáld ki, mire vagy képes!
– Egy pillanat – szólalt meg az Admirális –, remélem, tud úszni.
– Mindketten tudunk – nyugtatta meg Dorothea. – Dick az iskolában első díjat nyert a tizenkét éven aluli férfiak versenyében.
– Fiúk versenyében – javította ki Dick, bár mindenki tudta, mit akart Dorothea mondani.
Dick komoly arccal leereszkedett a Bogáncs dingijébe. Starboard eloldozta a kötelet, és az orrba dobta. A két evezővilla a villafészek mellett csüngött. Dick a helyükre tette őket, beléjük fektette az evezőket, és apró, finom csapásokkal elindult. Egy erőteljesebb mozdulattól a könnyű, kicsi dingi megpördült és a nádasba dugta az orrát. Dick kiszabadította. A vontatóhajó legénysége figyelmes szemekkel követte, akárcsak Dorothea, aki rettenetesen félt, hogy ugyanúgy pórul jár, mint a téli szünidőben északon, amikor a többiek hagyták, hadd evezzen néhány yardot a tavon.
– Dick! – szólalt meg aggodalmasan. – Tudod, mit mondott Peggy: „merítsd be jól az evezőket”. Nehogy megint garnélát fogjál!
A Briganti fedélzetén nevetés harsant.
– Rákot akartál mondani, drágám – mosolygott az Admirális. – De nincs köztük nagy különbség. Mindkettő emészthetetlen a parton, kellemetlen a csónakban.
– Nagyon jól csinálja – dicsérte meg Starboard.
– Kinn, a laposon több a hely – javasolta Bill, miután Dick egy újabb adag nádat letarolt.
– Megyünk mink is – mondta Joe. – Nyucsd ki a karjaidat, és hó’nap má’ lehagysz minketet.
Dick kilapátolt a nyílt vízre. Igyekezett olyan egyenesen haladni, ahogy csak tudott, bár az evezők rettenetesen viselkedtek: ki-be csúszkáltak a villában, sose lehetett tudni, épp milyen hosszúak.
– Szegény Dick – jegyezte meg az Admirális. – Három tanár egyszerre…
– Te is szeretnél megtanulni? – kérdezte Starboard.
– Borzasztóan – felelte Dorothea.
– Vigyétek a Cinegét – javasolta Tom.
– Te jössz, tesó! – kapaszkodott Port a Bogáncs fedélzetére. Starboard és Dorothea átvették a parancsnokságot Tom kicsiny csónakjában.
A hajósiskolában megkezdődött a tanítás, még ha egyelőre nem is vitorlás-, de legalább evezősleckékkel.
Amikor a kimelegedett és izomlázas nebulók az első tanóra után visszatértek, a Bogáncsot éppen olyan állapotban találták, mint amikor először meglátták. Port és Tom felszerelték a ponyvatetőt, s az uzsonnát és csokoládéadagját türelmetlenül váró William is zajosan fogadta őket a fedélzeten. A kanna víz épp felforrt. Noha Mrs. Barrable-nek kétszer annyi vendéget kellett ellátnia, mint amennyire számított, ezt boldogan tette. A kajütasztal roskadozott az elemózsiától, jutott mindenkinek.
– Ez a lehető legcsodálatosabb tó – lelkendezett Dorothea. – Körbeeveztük az egészet. Telis-tele van jobbnál jobb rejtekhelyekkel.
– És madarakkal – tette hozzá Dick.
– Megnéztük a láncokkal lezárt ágat – folytatta Dorothea. – Ha az üldözők ide találnak jönni, Tom arrafelé elmenekülhet. Meg azon a másik helyen is elbújhat, ahol kivágták a nádat. Heteken át meglapulhat itt bármely betyár, míg üldözői kinn vadásznak rá.
– Kitűnő rejtekhely – erősítette meg Starboard. – Azok a Vízibulizók nem lophatják itt a napot a végtelenségig. Mi majd csempészünk neked ellátmányt.
– Remek ötlet! – lelkesedett Port. – Mert ha Horning környékén lófrálsz, úgy elkapnak, mint a pinty.
– Itt pedig eltűnhetsz, mint a Bogáncs – fejezte be Dorothea.
Tom egyik lányról a másikra nézett. Ez az egész vadregényes képzelgés kissé zavarba ejtette. Hisz valójában csak annyi történt, hogy összezördült néhány kellemetlen alakkal, a Margoletta bérlőivel. El kell tehát kerülnie őket, mert ha elkapják, óhatatlanul belerángatják az ügybe apját, a doktort is. Óriási balszerencse, hisz pont most készítette fel a Cinegét egy hosszabb utazásra. De ez a Dorothea, sőt Port és Starboard is, akik pedig norfolki Szárcsák, és általában éppoly gyakorlatiasak, mint jómaga, valahogy úgy beszélnek az őt ért csapásról, mintha valami roppant izgalmas történet lenne.
– Ha bejönnek ide kutakodni – álmodozott Dorothea Tom elbújhat a nádasban, mint a vízibivaly, akinek csak az orra emelkedik a víz fölé.
– Nagyon hideg – berzenkedett Tom.
– Tudod, mit? – szólalt meg Joe. – Ide nem jöhetnek fel, csak akkó’, ha átkelnek Ludhamon vagy Acle-n, vagy Potter Heighamen, és itten e helyeken vannak barátaink. Majd megbeszéjjük velük, hogy telefonájjanak apa műhelyébe és figyelmeztessenek minket, ha a fickók átkelnek a falun. Így mindig tudhassuk, épp merre járnak.
– Azt se tudjuk, hogy épp most merre járnak – felelte Tom. – Lehet, hogy itt ólálkodnak a közelben. Mondjuk, itt álltak meg a sarok mögött.
– Hm – dünnyögte Starboard. – Nem lenne jó a karjukba futni.
– Egyébként is haza kell mennem, hogy megbeszéljem anyával, mik a terveim – mondta Tom.
– Figyelj csak – vetette fel Starboard. – Nekünk korán vissza kell érnünk. A Brigantikkal megyünk mi is, és megmondjuk Ángyinak, hogy későn jössz. Aztán sötétedéskor hazaosonhatsz.
– Remek terv, jobb nem is lehetne – jelentette ki Mrs. Barrable.
A Briganti – Port és Starboard egy-egy evezővel húzta, míg a három kisebb Szárcsa egymást váltotta a kormánynál – hamarosan eltűnt a fák mögött. Tom a Bogáncs mellé kötött Cinegében ügyködött: a szekrényajtókra rögzítette a pántokat. Dick és Dorothea figyelte a munkát, és a megfelelő pillanatban csavarokat nyomott a markába.
A mocsarak fölötti első bagolyhuhogás hallatán lom elbúcsúzott új barátaitól. Alkonyatkor a Bure folyón az összes motoros és vitorlás jacht már horgonyon áll vagy épp sietve éjjeli kikötőhelyet keres. A hatósági szabályzat azonban a kis csónakokkal nem foglalkozik. Noha még mindig szél se rezdült, Tom remélte, hogy idejében hazaér és nem késik el borzasztóan a vacsoráról.
– Gondolod, hogy visszajön? – tűnődött Dick.
– Ennél jobb búvóhelyet nem talál – vélte Dorothea.
– Remek kis kikötője van, még a saját otthonából se zavarják – mondta Mrs. Barrable. – Ma este már nem látjuk viszont. Szerintem holnap hajnalban próbál majd idejönni, mielőtt a Vízibulizók fölébrednek.
De Mrs. Barrable tévedett. Mire végeztek a vacsora utáni mosogatással és Mrs. Barrable belefáradt, hogy részletesen ecsetelje, milyen is volt a Norfolki Laposok vidéke azokban az egykor volt szép időkben vagy negyven évvel ezelőtt, már réges-rég besötétedett. Dick és Dorothea a tatba kiállva nézte a csillagokat és hallgatta az éjszakai nádas neszeit. Egyszer csak a távolban, ahol a csatorna kettéválik a fák alatt, sápadtan remegő fényt pillantottak meg.
– Visszajött – állapította meg Dick.
– Messze-messze, a mocsár peremén – motyogta magában Dorothea –, a hajóhídon őrködők tekintete előtt a betyár lámpájának magányos fénye remegett a sötétben…
Mrs. Barrable kihajolt a kormányállásból, és ő is észrevette a Cinege kivilágított ponyvájának tükörképét a vízen a fák alatt.
– Hümm – dörmögte. – Tudtam, hogy aranyos mamája van. Tényleg, nagyon-nagyon kedves asszony.
A fény elaludt, és semmi sem mutatta, hogy a Bogáncson kívül bármilyen hajó lenne még a tó vizén.
– A fiának pedig megvan a magához való esze – tette hozzá az öreg hölgy. – Legfőbb ideje, hogy ti is ágyba bújjatok, ha már betyárok járnak elöl a jó példával.
Első nap
Dick és Dorothea addig aludt a Bogáncs apró elülső kabinjában, míg a kormányállásban lévő Primus főző fel nem mordult, mert Mrs. Barrable beindította, hogy föltegye forrni a reggeli kávét. Kirohanva érezték, hogy meztelen talpuk alatt az oldalfedélzet még hideg és harmattól nedves, de egyetlen pillantás a víz fölött a Szoros túlpartja felé elárulta, hogy a Cinegén Tom rég megkezdte a napot. A kis csónak ponyvateteje már nem fedte a tatot, hanem vissza volt hajtva, és láthatták magát a betyárt is, amint kihajolva épp tányért mosogat.
– Nem jön át reggelizni? – tűnődött Dorothea.
– Már réges-rég elfogyasztotta a magáét – felelte Mrs. Barrable. – Amikor ma először kinéztem, épp az arcát mosta. Siessetek, mosdjatok meg ti is, s amint bekaptatok valamit, evezzetek át hozzá és kérdezzétek meg, hol szerezhetünk friss tejet! Mára már kinyitottam egy konzervet.
Fél órával később, miután elpakolták a Bogáncs ponyvatetejét és Mrs. Barrable felállította állványát a kormányállásban, hogy megfesse a Ranworthi-lapos képét, Dick és Dorothea megkezdte az első leckét a vitorlázás tantárgyból. A mai napnál jobbat nem is kívánhattak volna. Napfény, friss levegő, remek szél: nem olyan erős, hogy veszélyes legyen, de ahhoz elég, hogy a Cinege csak úgy repüljön a vízen, és a kormányzásban elkövetett legkisebb hiba is azonnal megmutatkozzék. Elsuhantak a rakparthoz, elvitték a farmra a tejeskannát, csurig töltve visszahozták, végül elmentek a kis boltba, mely egyben postahivatal is volt, és egy-egy képeslapot küldtek Mr. Callumnak és feleségének. Mindkét lapon ugyanaz a mondat állt: „Vitorlázni tanulunk”. Aztán jó széllel a laposon át visszasuhantak a Bogáncsra, átadták a tejeskannát Mrs. Barrable-nek, hallották, hogy William zajos felfedezőúton jár a bozótosban, elhárították ajánlkozását, amikor vágtatva visszatért és ő is be akart szállni melléjük a Cinegébe, s újra nekiindultak, hogy folytassák a vitorlázóleckéket.
Föl-alá hajóztak a napsütésben, egymást váltva a kormányrúdnál, a vitorla behúzókötelét azonban Tom tartotta, nehogy valami baj történjen. Hamarosan már nem akadt el a lélegzetük minden alkalommal, amikor egy-egy erősebb szélroham oldalra döntötte a Cinegét. Tom azzal biztatta őket, hogy amint megtanulják, hogy kormányzás közben semmi másra nem szabad gondolni, hiba nélkül vezetik majd a hajót. Ezt Tom azt követően jelentette ki, hogy hosszabb ideig Dick kormányzott. Dick elővigyázatosan vezette a hajót, amíg nem volt semmi látnivaló, de bármennyire lelkesen igyekezett is elsajátítani a vitorlázás tudományát, a madarak látványa mégis el-elcsábította, s mivel a Ranworthi-lapos valóságos madárparadicsom, a Cinege sodorvonala meglehetősen tekervényesnek bizonyult, ha Dick fogta a kormányt.
Nem mintha Dorothea esetében sokkal egyenesebb lett volna. Az ő figyelme is gyakran elkalandozott. Persze minden ízében reszketett, nehogy valami hibát kövessen el vitorlázás közben, mégsem volt képes megállni, hogy a betyárra és a Margolettára ne gondoljon, meg az Admirálisra, aki ugyan a Bogáncs kormányállásában festeget, de ugyanakkor arra is készen áll, hogy a közeledő Vízibulizók láttán figyelmeztető jelzést adjon le. Milyen lenne, ha igazi őrtornyot alakítanának ki a Szoros külső végének valamelyik magasabb fáján? Mi történne, ha ebben a percben hirtelen dübörögve berontana az ellenségtől zsúfolt Margoletta a laposra? „A betyárfiú azonnal kivetette magát a csónakból, és gyors karcsapásokkal úszott a nádas felé, míg feje körül záporesőként csapdosták a golyók a vizet…”
– Vigyázz, Dorothea, zátonyra futunk!
A betyárfiú már mellette is termett és megragadta a kormányt.
A Cinege a legutolsó pillanatban elfordult. Érezték, hogy a fenékuszony akadozva végigszántja az iszapot, de aztán kiszabadul.
A délelőtt közepén a Szoros végénél fölbukkant Port és Starboard. Két friss hírrel eveztek hozzájuk: az egyik szerint a 7. számú fészekben az egyik tojásból kikelt a fióka, a másik pedig arról szolt, hogy míg Tom Dick és Dorothea oktatásával foglalkozott, mások apait-anyait bevetettek az ő érdekében. Széltében-hosszában mindenkit riadóztattak, és a betyár barátai az egész Norfolki Laposokon éber őrséget állnak.
– Mindent elintéztünk – tájékoztatta Starboard. – Joe kölcsönvette Bill kerékpárját, és letekert Acle-be, hogy beszervezzen egy srácot megfigyelőnek. Bill fölbuszozott Potter Heighambe (a Szárcsaklub pénzalapjából persze), Pete pedig stoppal bement Wroxhambe, hátha ki tudja deríteni Rodleyéknál, meddig bérli az a népség a Margolettát.
Beszélgetés közben Dick Tom segítségével folyamatosan ide-oda lavírozott az evezős csónak közelében. Az ikrek először nem is fogták föl, hogy valójában az egyik látogató fogja a Cinege kormányrúdját.
– Most perdülj! – szólalt meg Tom.
– Mit csináljak? – jött zavarba Dick.
– Perdülj! Abba az irányba fordítsd, amelyik oldalon a vitorla van. Én majd behúzom a kötelet… Gyerünk… Még jobban… Amíg az alsó vitorlarúd át nem csap… Már jön is… Vigyázzatok a fejetekre… Mehetsz tovább.
– Nem mondom – Rittyentett Port. – Ti aztán jól haladtok.
Az ikrek azonnal visszafordultak, mert elő kellett készíteniük a Villámot a délutáni versenyre.
– Csak így tovább! – kurjantotta Starboard, és eleveztek.
Egy órával később a Cinege épp a lapos legtávolabbi sarkában hajózott a nádas előtt, amikor Tom és diákjai meglepetten hátrafordultak, mert a ranworthi rakparton kiáltás harsant:
– Szárcsák, ahoj!
A rakpart szélén egy fiúcska állt a kerékpárja mellett és integetett. A Briganti kapitánya, úton hazafelé Acle-ből. Tom hátrakanyarodott a Cinegével, és a fiú felé száguldott.
– Lenn vótam Acle-ben – mesélte Joe, amikor a rakparthoz értek. – Robin asztat hiszi, hogy látta tegnap átkelni a Margolettát útban Yarmouth felé, de nem vó’t benne biztos. Megígérte, hogy őrt áll a hídon a kedvünkért, én meg megígértem, hogy letekerem a fejét, ha nem teszi. Adtam nekije négy pennyt, hogy telefonájjon az apámékhoz, ha látja őketet felfelé jönni.
– Mondd meg Starboardnak, hogy nyissa ki a pénzesládát és adja meg neked a négy pennyt – mondta Tom.
– Nem sürgős – felelte Joe. – Na, én húzok is el. Beszélni akarok a többiekkel, hátha a Margoletta Ludham felé vagy Potter Heighambe ment. – Felpattant a kerékpárra, letekert a rakpartról, és eltűnt a Maltster Címere fogadó melletti fák mögött.
Délután Port és Starboard újra megjelent. A Villám túl közel kerülte meg az egyik bóját, hozzáért, s ezért kiesett a versenyből. Mr. Farland felvitorlázott hát vele a Ranworthi-laposra, hogy megismerkedjék lánya új barátaival és közölje Tommal, ha ne adj Isten elkapnák a Vízibulizók és perrel vagy ilyesmivel fenyegetőznének, csak küldje Tom rögtön őhozzá őket.
– Nincs semmi ahhoz fogható, mint tudatni a felperessel, hogy más is ért a joghoz, nemcsak ők… Bár, ami azt illeti, a bűnös te vagy, tehát jobb, ha egyáltalán nem hagyod magad elkapni… Erről jut eszembe – szólt Mrs. Barrable-hez –, ne engedje meg a lányaimnak, hogy itt alkalmatlankodjanak, ha…
– Már eddig is rengeteget segítettek – szögezte le az Admirális. – A bátyám távoztával itt maradtam kapitány és legénység nélkül, mert Dick és Dorothea még aligha nevezhető tengerésznek.
– Ha Tom tanítja őket, hamarosan azok lesznek-jelentette ki Mr. Farland. – És Nell és Bess is meg tudja különböztetni a hajó egyik végét a másiktól. Akar valaki jönni egy fordulóra a Villámmal
Tom, Dick és Dorothea egy perc múlva már ki is kötött a Cinegével, és belezsúfolódtak a kis versenyszlúpba. Dorothea szinte el se hitte: tényleg mindössze két napja történt, hogy először látta a Villámot és úgy irigyelte a matrózlányokat?
Alig tette a Villám utasait újra a Cinege fedélzetére és tűnt el a Szoros fái mögött, amikor újabb kurjantás köszöntötte a betyárt és barátait. Ezúttal dr. Dudgeon volt a látogató, akinek sikerült egy-két órára megszabadulnia pácienseitől. Az öreg halászcsónak tatját néhány párna segítségével kényelmessé tette Mrs. Dudgeon és a „kisbabánk” számára, és leevezett Ranworthba, hogy találkozzék Mrs. Barrable-lel.
– Nagyon sajnálom, hogy a tegnapi látogatása idején épp távol voltam állítólag lázas fekvőbetegeknél – mondta. – A bátyja a valaha volt legérdekesebb páciensem. A legtöbbjük olyan unalmas, mint a faggyús puding… Magának nyugodtan mondhatok ilyet, úgyse mondja vissza… A bátyja egészen különleges ember, és büszke vagyok, hogy beragaszthattam a fejét. De valójában hálámat kifejezni jöttem, hogy hajlandó volt segíteni és oltalmazni egy törvényen kívüli ifjú haramiát, ahogy tudtommal a minap este tette.
– Borzalmas alakok voltak – felelte Mrs. Barrable.
– Megvallom, semmit se kívánok kevésbé, mint hogy összeütközésbe kerüljek velük – jelentette ki a doktor –, de ha Tom elmegy önnel vitorlázni, akkor nagyjából biztonságban lesz. Csak abban az öreg ladikban látták.
Késő este, mikor a vitorlázást aznapra már befejezték, a ponyvatetőt felszerelték, a vacsorát elköltötték a Bogáncs fedélzetén, és Tom éppen a Cinege felé indult a Bogáncs dingijével Dick társaságában, aki majd visszahozza azt, Mrs. Barrable feltett neki egy kérdést:
– Nos? Mit gondolsz, megfelelő legénység lesz Dickből és Dorotheából?
– A legjobb úton haladnak – felelte Tom.
Második nap
Dick a következőket írta jegyzetfüzetébe: „Találtam két szárcsafészket a ranworthi rakparthoz közeli nádasban. Láttam egy búbos vöcsköt halászni. Amiről tegnap meg tegnapelőtt este azt hittem, hogy ködkürt, valójában bölömbika volt. Köd nem is volt, és Tom is hallotta. Ő mondta meg.”
Port és Starboard átjöttek az evezős csónakkal, hogy velük töltsék az egész napot. Dick és Dorothea felváltva kivitték a Cinegét, illetve az evezős csónakot, és teljesen egyedül vitorláztak és eveztek. A három idősebbik Szárcsa csupán utasként ment velük, meg hogy elmondja, milyen hibákat követtek el. Willam partra szállt vadászni. Mrs. Barrable újabb képet festett. Aznap Port, Starboard és Dorothea főzött.
Délután a Szoroson keresztül beevezett a Briganti azzal a hírrel, hogy előző nap a Margoletta Yarmouthon át délre ment, az őrszemek látták. A hír hallatán mindenki megkönnyebbült. Mind a hat Szárcsa a Bogáncson költötte el a teát. Joe magával hozta a fehér patkányt, és Dorothea rávette magát, hogy megcirógassa. A Bogáncson elfogyasztott uzsonna idejére William és a fehér patkány a lehető legtávolabb húzódtak egymástól: William a kabin elülső sarkába, a fehér patkány Joe-val a kormányállás tat felőli végébe. A Brigantik felhúzták szakadozott, foltozott vitorlájukat. Dick és Dorothea most ezzel a hajóval vitorláztak, míg az Admirális és a három idősebb Szárcsa haditanácsot tartottak. Elhatározták, hogy másnap, amíg az ikrek segítségére is számíthatnak, a Bogáncs vitorlát bont, hogy kipróbálják a laposon, mielőtt kimerészkednének a folyóra.
Harmadik nap
A terv füstbe – pontosabban vízbe – ment: reggel a kifeszített ponyvára hulló esőcseppek dobolása ébresztette őket. Ez a nap nem próbaútra való. Sem Tom, sem az Admirális nem akarta már a kezdet kezdetén összevizezni a vitorlákat. A ponyvatető egész nap kifeszítve maradt. Dick es Dorothea viharkabátba és gumicsizmába öltözötten gyakorló evezést végzett az esőben. Dorothea a „Betyár a lápvidéken” című történet tervét szövögette. Dick Tomnak segített a Cinegén, és együtt fölszerelték a szekrénykék ajtaját. William, a megfázást elkerülendő, gazdasszonyától egy teli kanál csukamájolajat kapott.
Délután, amikor a leginkább zuhogott, az esőköpenybe és tengerészcsuklyába öltözött ikrek beeveztek a laposra: leveleket hoztak a horningi postahivatalból. Dick és Dorothea fejenként egy-egy levelet kapott, amelyet szövegük szerint Hadrianus falán írtak és Carlisle-ban bélyegeztek le. Mrs. Barrable Londonból, a fivérétől kapott levelet, amelyből néhány felháborodott részletet hangosan föl is olvasott.
– Tökéletesen nevetséges… Nem teheted… Le akarsz vinni egy Bogáncs méretű hajót Yarmouthba úgy, hogy egy pár, hajót sose látott porontyon kívül nincs senki segítségedre… Mihez kezdesz a hidaknál…? Mit tudsz egyáltalán az árapályról? Yarmouthnál a vízszint ingadozása nem gyerekjáték… Rendes fickó az a doktor, de most a sarkára kellene állnia, hogy lelkedre kösse, maradj veszteg ott, ahol vagy…
Dick és Dorothea csak fülelt és egy szót se szólt.
– Az emberek mindig elhamarkodottan ítélnek – zúgolódott Mrs. Barrable. – Hiszen megírtam neki, hogy Tom is jön.
– Valójában tökéletesen igaza van – vélte Tom.
– És mit gondoltok ti?– fordult Mrs. Barrable az ikrekhez.
– Yarmouth borzasztó hely – mondta Starboard. – És tényleg nem árt, ha a legénység gyakorolja a híd alatt átkelést.
– Mit csináltok holnap? – kérdezte Mrs. Barrable.
– Otthon van dolgunk. Vendégek érkeznek teára Öszhöz, és ott kell lennünk, hogy felszolgáljuk.
– És a következő nap? – érdeklődött Mrs. Barrable. – Mi lenne, ha mondjuk, egy napra velünk jönnétek, hogy segítsetek Tomnak, míg ki nem képez mindannyiunkat a Bogáncs kezelésére?
– Az ötnapos verseny előtti este haza kell érnünk – felelte Starboard.
– Három nap alatt rengeteg mindent elvégezhetünk – csábította őket Tom.
– Például felmehetünk Potter Heighambe – javasolta az Admirális.
– Akad ott híd, amely alatt át kell kelnünk, kettő is. Pont erre van szükség – gondolta végig Tom.
– Aztán végig a Kendal-csatornán és fel Horsey-ba. Régen madárparadicsom volt.
– Ma is az – felelte Tom.
– Remek – örvendezett Dick.
– Meg kell kérdeznünk Öszt – tétovázott Port.
– Azt hiszem, nem lesz ellenvetése, csak idejében érjünk haza – vélte Starboard. – Mindegy, ha nem tudunk jönni, holnap üzenünk. De most már indulnunk kell.
Az ikrek esőtől csurgó csuklyával nekifeküdtek az evezőknek, és eltűntek a Szorosban.
Este a Bogáncs kabinjában az Admirális, Tom, Dick és Dorothea összehajoltak a térkép fölött. Az Admirális egy festőecset szárával végigkövette a Bure folyót jelző tekervényes kék szalagot az Ant torkolatán és a Thurne-nel való találkozásán túl egészen addig, ahol a kék szalag kiszélesedve elkanyarodott, le a térképen Acle és Yarmouth felé. Tom szeme továbbvándorolt lefelé. Az árapályra gondolt, a Yarmouth és Breydon környékén leselkedő veszedelmekre, amelyek miatt a déli folyókra tett kirándulás éppolyan kalandos élmény a horningi és wroxhami gyermekek számára, mint amilyen az Oulton és Beccles vidékén lakó gyerekeknek egy északi utazás.
De Mrs. Barrable ecsete másik folyót követett, a Thurne-t… Potter Heigham… „olyan édes kis fészek volt az én időmben”… két híd: a közúti és a vasúti… tovább, tovább, majd éles kanyarral északnyugat felé, át a Kendal-csatornát jelző keskeny vonalon a nagyobbacska kék pacáig, amely a Heigham-szoros kiszélesedő vizét jelenti, és még onnan is tovább, keskeny, tekervényes csíkon át egy újabb kék tócsáig, azaz a Horsey-tóig. A tócsa egyik oldalán rövid vonal: csatorna, s ennek végén szélmalom jele állt.
– Itt töltjük majd az éjszakát – jelentette ki az Admirális –, ebben az árkocskában a szélmalom közelében.
A többiek a kabinasztal fölé hajoltak. Mind közelebb dugták fejüket a papírhoz. Hirtelen rájöttek, hogy alig látnak. Egyre sötétebb lett.
– Mi történt a lámpával? – csodálkozott az Admirális.
Mindannyian fölpillantottak. A kicsiny villanykörték, amelyek normális esetben be szokták világítani az egész kabint, már nem vakították el őket. Mindkettőben lassan elhalványult a vörös izzószál spirálja.
– Biztosan kimerült az akkumulátor – jött rá Dick. Lekapcsolta az egyik lámpát, s egy pillanatra a másik fényesebben kezdett világítani.
– Nos – szólalt meg az Admirális azt hiszem, rossz felét néztük a térképnek. Nem indulhatunk útnak fény nélkül. A gyertya megteszi a kormányállásban, de a kabinban nem szeretem. Föl kell hajóznunk Wroxhambe, hogy föltöltsük az akkumulátort.
– Kár, hogy lemerült – sóhajtotta Dick.
– Persze, azóta nem volt föltöltve, hogy átvettük a hajót. S miután Richard bátyám elutazott, teljesen megfeledkeztem róla. Mostanra előkeresünk egy gyertyát. S holnapután, amikor az ikrek megjönnek, Horsey helyett Wroxhambe megyünk.
Dorothea kiment a kormányállásba a gyertyáért. Szívébe csalódás nyilallt. Az első nap Wroxhamből jöttek, s a folyónak azt a részét már látták. A horsey-i túra valójában út lett volna az ismeretlenbe. Hol is van az a gyertyaszál? Végre meglelte, s markába szorította a gyufásdobozt is.
– Siess, Dot! – sürgette az Admirális.
A vörös izzószálak a kabinban már szinte kihunytak.
– Ki kellene kapcsolnunk – vélte Dick.
Üldögéltek a sötétben, hallgatták Dorothea küzdelmét a nedves gyufával, amely nem akart meggyulladni, és a mopszli egyenletes morgását, aki úgy vélte, kihasználhatja a sötétséget. Dick is csalódott volt. Nagyon szerette volna látni Horsey-t, és alig várta, hogy barkós cinegével meg bölömbikával egészíthesse ki a megfigyelt madarak listáját. De hát az akkumulátort természetesen fel kell töltetni.
A segítség váratlan helyről, Tomtól érkezett.
Dorothea végre meggyújtotta a gyertyát, behozta a kabinba és az asztalra tette. A gyertya furcsa, remegő fénye rávetült a térkép körüli arcokra. Dorothea azonnal észrevette, hogy Tom szólni akar.
– Wroxham felé nem jó vitorlázni. Különösen most, hogy már megjelentek a fákon a levelek. Egyes szakaszokon teljesen lefogják a szelet. Semmi értelme fölmenni, ha igazi túrát akarunk. Jobban járunk, ha a föltöltést már holnap elintézzük. S mivel a Margoletta Yarmouthon túl jár, nem is kockázatos. Holnap első dolgom lesz, hogy fölvigyem az akkumulátort Wroxhambe. Teaidőre vissza is érek.
Az Admirális nevetve pillantott rá a gyertyafénynél.
– Unod már a bujkálást? – kérdezte.
– Szeretném megfuttatni a Cinegét – felelte Tom. – És most, hogy valaki figyel Acle-ben, biztonságban vagyok.
– Tényleg csak elvesztegetnénk Port és Starboard segítségét, ha nem mennék igazi túrára velük, amíg a szolgálatunkra állnak – bólogatott az Admirális. – Ráadásul Wroxham felé hidak sincsenek.
– Elállt az eső – mondta Tom, és ellenőrzésképpen kidugta kezét az egyik kajütablakon.
Néhány perccel később kimerte a Bogáncs dingijét, aznap már harmadszor. Dick átszállította a Cinegére. Tom meggyújtotta a lámpást, és körbenézett.
– Csontszáraz – állapította meg. – A zuhogó eső ellenére. Ez volt a ponyvatető első igazi próbája, hogy bírja-e a vizet.
Tom figyelte, ahogy Dick beleolvad a sötétségbe, és hallotta, hogy épségben megérkezik a Bogáncs fedélzetére. Aztán – rendkívül boldogan – eltette magát éjszakára. Igazán nagyszerű, hogy az ikrek eljönnek a Bogáncs-csal, legalább Horsey-ba és vissza. Mert minden nagyon szép, minden nagyon jó, de azért egyáltalán nem örült volna, hogy amikor életében először kell vezetnie egy Bogáncs méretű hajót, csak Dick és Dorothea legyen a segítségére. Az pedig még csodálatosabb, hogy holnap – Vízibulizók ide, Margoletta oda – a kis Cinege maga is újra útra kel.
Gyönyörű, tiszta reggel volt, gyenge északnyugati széllel. Tom korán ébredt, és már jóval a reggeli elkészülte előtt a Bogáncs mellé siklott. Dick segítségével kettős hurkot kötött a Bogáncs vitorlabehúzó kötelének végére, és a nehéz akkumulátort óvatosan leeresztették a Cinegébe.
– Tényleg úgy gondolod, hogy nem eshet bajod? – kérdezte Dorothea. – Talán épp arra várnak, hogy lecsapjanak rád.
– Kizárt dolog – felelte Tom. – Tudnánk róla, ha erre készülnének. Joe egyik barátja őrt áll Acle-ben. Egyébként is rövidesen visszatérek. Nem fogok lavírozni. Minden egyes yardon evezek majd, ha úgy gyorsabb.
– Nagyon messze van – aggódott Dorothea.
– Nem lenne mégis okosabb, ha megkérnénk valakit Horningban vagy Ranworthban, hogy vigye föl és hozza vissza az akkumulátort? – kérdezte Mrs. Barrable. – Elég kellemetlen, ha a kapitány bajba kerül pont azelőtt, hogy a Bogáncs igazi vitorlástúrára indul.
Ám Tom teljes bizonyossággal hitte, hogy nem lesz semmi gond. A terep tiszta, kellemes szellő fúj: alig várta, hogy indulhasson. Mrs. Barrable papírra vetett néhány sort a wroxhami hajókölcsönzőnek címezve, akitől a bátyja bérbe vette a Bogáncsot.
– Ez eligazítja őket az akkumulátor ügyében – mondta. – És vásárolni is kellene egyet s mást – nyújtotta át a listát azokkal a tételekkel, amelyek raktárkészlete megcsappant. Tom átvette a listát, és a rávaló pénzzel együtt a zsebébe gyűrte. Aztán sietve elevezett a fák között, de vitorláját felhúzásra készen tartotta, hátha valamelyik folyószakaszon kedvező széllel találkozik.
Tom nélkül meglehetősen unalmasan csordogált a délelőtt. Elmosogattak. Feltörölték a fedélzetet. Az utasként felvett William társaságában kieveztek a ranworthi mólóra friss vízért. Visszaúton bekukkantottak két szárcsafészekbe, és találkoztak egy halászgató búbosvöcsök-párral is. Sajnos Williammel a fedélzeten kissé nehezebb volt megközelíteni a vöcsköket, mint nélküle. A kutya az evezőspadon ült, mancsát a csónak peremén nyugtatta, és éppoly érdeklődéssel pásztázta a környéket, mint Dick, csak azt nem tudta megállni, hogy felugasson, ha meglátott a vízen egy madarat. Végül visszatértek a Bogáncs fedélzetére, ahol az Admirális épp egy festővászonnal bíbelődött. Dick betelepedett a kabinba, és letisztázta a Norfolkban látott madarakról körmölt hevenyészett listát. Dorothea új könyvét próbálta írni, amely már félig késznek tűnt, amint papírra vetette a fejezetcímeket: Titokzatos vizek, Betyár a nádasban, Fehér tollú fekete szárcsa, Hallgass a bölömbikára és így tovább. Micsoda könyv lesz belőle… noha az első fejezet egy-két bekezdést követően véget ért, s a másodikban sem jutott tovább az első pazar mondatnál: „A betyár óvatos, csendes mozdulattal résnyire szétnyitotta a nádszálak sűrű falát, és összehúzott szemmel nézett a sűrűsödő homály mélyére. Messze, a sötétlő vizek fölött…” Ugyan mi a csodát láthatott? Dorothea azon kapta magát, hogy inkább Tom jár az eszében: vajon ő mit láthat útban Wroxham felé, ahova azért indult, hogy kicserélje a Bogáncs akkumulátorát? Sikerült-e találkoznia Porttal és Starboarddal, amikor átkelt Horningon? Már lassan elmúlt a délelőtt, s a könyvbeli betyár még mindig a nádasból nézdegélt kifelé a sötétlő vizek felett. Ám Dorothea hamarosan kénytelen volt sorsára hagyni, mert az írást egy időre fel kellett függesztenie. Az Admirális túl akart esni az ebéden, hogy délután minél hosszabb ideig festhessen. Begyújtották hát a Primus főzőt, a konzervek közül kiválasztottak egy marhahúsos vesepudingot, a hajó kronométerén figyelték, mennyi ideig kell főzni, majd pár falat körtebefőtt, számos süteménydarab és némi csokoládé kíséretében elfogyasztották. („Nincs értelme a csokit tartogatni, hisz Tom hoz friss ellátmányt.”) És közben az árnyékok egyre odébb vándoroltak. Az Admirális szélsebesen mosogatott, mivel a fény percről percre javult a tervezett kép szempontjából, amelyen az árnyékos Szorosból épp kifut egy kicsiny hajó, s vitorláján felvillan a fák között átszűrődő napfény.
– Csak egyetlen időszak van, amikor lefesthetem – motyogta, s Dorothea ráébredt, a festők sem különböznek az íróktól. Siettette hát Dicket, másszon le a dingibe, hadd élvezhesse az Admirális egyedül a megfelelő pillanatot. Ám indulás előtt még megkérdezte, kievezhetnek-e a folyóra.
– Bele ne essetek a vízbe! – óvta az Admirális. – Williamet inkább hagyjátok most itt. Hová tettem a terpentint?
Dorotheáék a középső padon ülve, kezükben egy-egy lapáttal eleveztek a Bogáncs mellől. Az Admirális szórakozottan integetett az ecsetjével. Visszaintegettek. A fák mindkét oldalról bezárultak körülöttük. A Szorosban jártak, s a tó nyílt vizén ringó Bogáncs már elrejtőzött a fakadó tavaszi levelek zöld függönye mögött. Továbbeveztek, ki a fák védelméből a folyóhoz vezető, hosszú, egyenes csatornába.
– Vitorla! – kiáltott fel Dorothea, mert a válla felett hátranézve meglátta a távoli rekettyebokrok vonala mögött a napfényben világító fehér háromszöget.
– Egykettő! – vezényelt Dick. – Egykettő…! Tartsd az ütemet! Vigyázz! Befutunk a nád közé. Ne olyan erősen! Egykettő, egy-kettő! Az a vitorla lefelé halad a folyón. Találkoztak Tommal, azt hiszem.
– Vajon milyen messze jutott mostanra? – tűnődött Dorothea. – Talán már el is indult visszafelé. Látod, Dick, most meg te felejtettél el húzni… Pedig csak vízityúkok…
Dick hallgatott. Tudta ő jól, hogy evezője munka nélkül várakozott a levegőben, míg csak el nem tűnt a két vízityúk a nád közötti árnyas üregben.
– Fölfelé menjünk vagy lefelé? – kérdezte Dorothea, amikor végre megérkeztek a csatorna torkolatához. – Felfogtad, hogy teljesen egyedül ülünk egy csónakban? Menjünk fölfelé! Talán találkozunk Porttal és Starboarddal.
– Menjünk fölfelé – egyezett bele Dick. – És próbáljuk megtalálni a 7. számú fészket.
– Jó – felelte Dorothea. – Starboard szerint már kikeltek a fiókák.
– Nagyon figyeljünk, hogy látunk-e fehér tollú szárcsát.
De még jóval azelőtt, hogy elérték volna azt a náddal benőtt kis erecskét, ahol a fehér tollú szárcsa kormos Rókákból álló családját dajkálta, más dolog kötötte le figyelmüket, nem a madarak.
Végig partközeiben maradva, lassan eveztek fölfelé. Elhagyták a vízműveket, s már a templom előtti egyenes szakaszon jártak. Láttak két szárcsát, de egyikük sem viselt fehér tollat. Több tucat vízityúk surrant ide-oda a folyó durva bozótossal benőtt partja és a zöldellő túloldal között, amelynek füvét a fekete birkák rövidre legelték. Dick, amíg eleveztek az aláhajló part előtt leskelődő vízityúkok mellett, alaposan szemügyre vehette őket, villogó farkukat, skarlátszín csőrüket. Egy jacht vitorlázott lefelé az egyenes folyószakaszon, orrtőkéje alatt bugyborékolt a víz. Holnap, gondolta Dorothea, ők is éppen így vitorláznak majd. Mennyivel szebb színben mutatkozik most a jövő ahhoz az estéhez képest, amikor először léptek a Bogáncs fedélzetére és Mrs. Barrable közölte velük a lesújtó hírt, hogy egyáltalán nem fognak vitorlázni!
– És ezt mind a 7. fészeknek köszönhetjük – mondta Dorothea. – Meg persze a Szárcsaklubnak.
– Tessék? – kérdezte Dick.
Dorothea valójában önkéntelenül mondta ki gondolatait. Ám Dick soha nem kapott választ. Dorothea kiemelte evezőjét a vízből, és a valahonnan a folyó alsó része felől hallatszódó hangos dübörgésre figyelt.
– Egy újabb motoros – vélte Dick. – Remélem, ezek nem söpörnek úgy el mellettünk, mint a Vízibulizók. Ne szálljunk partra, míg elmennek mellettünk?
– Ez is ugyanolyan hangos – állapította meg Dorothea.
A következő pillanatban a vízmű melletti kanyarból előrobbant a motoros.
– Dick! – sikította Dorothea. – Ezek ők! Ez a Margoletta! Visszajöttek! Ne, ne nézz rájuk! Inkább a fekete juhokra…
A hatalmas hajó dübörgő motorral elvágtatott mellettük. Az előfedélzeten elhelyezett gramofonból rémisztően harsogott a zene. A motorost sebesen követő, magas farhullám olyan hirtelen emelte meg a kis dingit, hogy Dorothea elejtette az evezőjét és megmarkolta a csónak peremét. Mire kihalászta a lapátot, a Margolettát már nem is látták, de hullámai még dühödten csapkodták a partokat.
– Elkapják! Nem is tudja, hogy itt vannak! Semmiképp nem menekülhet! Dick! Dick! Mit tegyünk?
Dick agya megbízható gyorsasággal forgott, amint az adott téma felkeltette érdeklődését. Épp az érdeklődés felkeltésében állt a nehézség, ha elméjét valami más foglalta le. A Margoletta azonban elvégezte ezt a munkát, és Dick már azalatt elhatározásra jutott, míg a kis dingi ide-oda hánykolódott a félelmetes hullámokon.
– Gyerünk Dot! – ragadta meg az evezőt. – Meg kell találnunk a többieket. Ők tudni fogják, mi a teendő. – Erősen meghúzta a lapátot. A dingi megpördült. – Nyomás, Dot, húzzál teljes erőből!
– És Mrs. B.?
– Nincs időnk visszamenni. Hajrá, Dot! Húzz! Egykettő, egy-kettő!
Ám az eddigi módszer nem működött. Amíg minden sietség nélkül, könnyedén evezgettek ketten a két lapáttal, többé-kevésbé sikerült a dingit menetirányban tartani. De amint mindketten teljes erejükből nekifeküdtek az evezésnek, hol az egyik, hol a másik húzott erősebben, s a dingi ennek megfelelően zaklatottan összevissza kanyargott.
– Add ide a másik evezőt is!
Dorothea átadta, és a farba ült.
– Most nem érdekes, hogy szakszerűen evezek-e – szorította össze a fogát Dick. Húzott, kiemelte az evezőket (valószínűleg magasabbra, mint ami a Brigantik jóváhagyását elnyerte volna), hátralökte és belecsapta őket a vízbe, majd újra húzott. Mindez elég nagy fröcsköléssel járt, ám meg kell hagyni, a Ranworthi-laposon kemény munkával eltöltött napok nem múltak el hiába, s a kis dingi figyelemreméltó sebességgel suhant a vízen. Az egyik vagy a másik evezővel végrehajtott erőteljesebb mozdulat segítségével aránylag az irányt is tudta tartani. Persze nem mindig.
– Vigyázz! – kiáltott fel Dorothea. – Megint a nádasba mész!
– Csináljuk úgy, ahogy ők szokták! – lihegte Dick. – Mutass mindig pont a folyó közepére! A kezeddel! Élő kompaszként. Én csak a kezedet figyelem, és nem kell mindig hátrafordulnom, hogy tudjam, merre megyünk.
Dorothea mozdulatlanul ült a csónak farában, s kezét kissé a térde fölött tartva pontosan a folyó közepére mutatott. Így aztán Dick testvére mutatóujját figyelve azonnal észrevette, ha egy rossz mozdulatára a dingi kitért a helyes irányból. Csak evezett, evezett tovább.
– Ott a fehér tollú szárcsa – jegyezte meg Dorothea.
Dick körbenézett, de valójában semmit se látott. Nem hagyta abba az evezést. Hangosan lihegett. Már nem volt képes a fogát összeszorítani. Még hogy szárcsákat nézzen! Hisz Dorothea kezéig is alig lát el, pedig az jóformán az orra előtt mutatja az utat.
– Cseréljünk helyet! – javasolta Dorothea. – Hadd evezzek én egy kicsit!
Dick kétségbeesetten tovább lapátolt.
– Tudományos szempontból – folytatta Dorothea – pihenned kell. Először te, aztán én: így mindig teljes sebességgel haladhatunk.
A „tudományos szempont” volt a kulcskifejezés, amely meggyőzte Dicket. Reszkető térdekkel helyet cserélt Dorotheával. Akármennyire igyekezett is leplezni, remegett a keze, amikor a kompasz tűjét alakítva a folyón felfelé vezető irányba mutatott. Dorothea, a friss erő, gyorsabban – ám ezzel együtt sokkal jobban fröcskölve is – repítette fölfelé a dingit.
– Szerencse, hogy a Brigantik nem látnak minket – mondta, mikor a szokottnál is nagyobbat spriccelt.
– Ne beszélj! – figyelmeztette Dick. – Sokkal nehezebb lesz később, ha beszélsz is közben.
Dorothea elhallgatott. Dicknek igaza van. Alig néhány perc múlva már egyébként se tudott volna megszólalni. Úgy érezte, hogy karjai kilazultak a vállában, a háta mindjárt eltörik, s mintha valami egyre nagyobbra nőne a mellkasában, hogy már nem marad hely a levegőnek. Ráadásul, ugyan hova sietnek? Késő már, késő! Semmi se mentheti meg a betyárt a végzetétől. Aztán észrevette, hogy Dick arckifejezése megváltozik. Mi történt? Mit beszél Dick?
– Lassabban! Dot, ne siess! Ne olyan gyorsan! Nehogy azt higgyék, sietünk! Figyelj csak, inkább evezek én.
Dorothea a válla fölött hátrapillantott. Már elhagyták a kis szélmalmot, és felbukkant a horningi rév, mögötte a Komp fogadó. A kocsma előtt, a móló végéhez kötve, ott ringott a Margoletta. Három férfi és két nő tárgyalt egy fiúval, aki fölfelé mutatott a folyón. Valamennyien a füvön sétáltak, a fogadó felé. De jó! A motoros megállt! Van még esély! Csak észrevétlenül tovább kell osonniuk Horningba, és tájékoztathatják Portot és Starboardot vagy a Brigantikat. A Szárcsák biztosan kitalálják, mi módon figyelmeztethetik Tomot.
Újra helyet cseréltek. Dorothea lerogyott a tatban, minden erejét összeszedve igyekezett nem – nagyon – lihegni, és remélte, talán mégsem látszik olyan felhevültnek, mint amilyennek érzi magát. Dick most sokkal jobban odafigyelt arra, hogy Port tanításának megfelelően alig emelje ki az evezőket, és igyekezett úgy forgatni azokat, mintha a szakszerű stílusnál nem lenne nagyobb gondja. Egyenletesen tovább evezett, elhagyta a Margolettát, a kompot, a vízirendőrség csinos kis kunyhóját, a pázsitot és a kerti székeket, amelyekben ülve a hatóság képviselői a gondjaikra bízott folyót szemlélhették.
– Láttad azt a fiút, aki a Vízibulizókkal tárgyalt? – kérdezte Dorothea.
– Nem – felelte Dick röviden.
– Jaj, ne haragudj! – kiáltott fel Dorothea. Egy pillanatra elfelejtette, hogy ő most élő kompasz, és az újra teljes erőből evező Dick alig tudta elkerülni, hogy leborotválja a partot, mert egy olyan kézre figyelt, amely tétován a semmibe mutatott.
A fiú egy erőteljes evezőcsapással újra visszaterelte a csónakot a helyes útra, de beszélgetésre pazarolható szusz már nemigen maradt benne.
A következő kérdés: hol keressék a Szárcsákat? Dorothea teljesen tanácstalan volt. Csak egyszer hajóztak keresztül Horningon, a motoros bárkával, az állomásról jövet. Azt tudta, hogy Törnék háza tetején egy arany keszeg található szélkakas gyanánt. Az ikrek pedig a szomszédban laknak. De melyik oldalon? Az nyilvánvaló, hogy ha egy mód van rá, a felnőtteket nem szabad belerángatni. Ám akármit gondolt a felnőttekről, az élet döntött helyette. Megpillantotta a náddal fedett öreg ház orma fölött a kék égen úszó arany keszeget. A doktor háza. Az a magas nádcsomó pedig Tom kikötőárkának bejáratát jelzi. És a doktor háza előtti pázsiton egy székben ülve Mrs. Dudgeon kötögetett, s közvetlenül mellette ott állt a babakocsi.
A doktorné asszony azonnal felismerte őket, hiszen már találkoztak a Bogáncson, amikor férje levitte a családját Ranworthbe. Integetett. – Mintha nyár lenne – mondta. – Látom, jól megtanultátok a leckét. És én még azt hittem, zöldfülű hajósok vagytok. Szavamra, ti aztán nagyon siettek valahova.
Dick megpróbált válaszolni, de egy szót sem tudott kipréselni magából. Túlságosan kifulladt.
– Portot és Starboardot keressük – mondta Dorothea –, vagy bármely Szárcsát. A motoros! A Margoletta! Jön a folyón felfelé! Most épp kikötöttek a kompnál. Tom pedig felment Wroxhambe, és fogalma sincs róla, hogy itt vannak a közelben.
Mrs. Dudgein azonban egyáltalán nem tűnt idegesnek. – Bekukkantott felfelé menet – mesélte –, és bekapott egy második reggelit. Azt hiszem, nem kell aggódnotok a motoros miatt. Már el is feledkeztek Tomról.
– Mrs. Barrable azt mondta, a múltkor égre-földre fogadkoztak, hogy megtalálják Tomot… tetszik tudni, amikor azt állították a rendőrnek, hogy Joe a tettes, pedig nem is ő volt.
Szíve mélyén Dorothea elbizonytalanodott. Talán a történtek ellenére mégsem kell Tomnak a nádasban, betyárként bujdokolnia? De aztán eszébe jutottak a Szárcsák. Tudta, hogy mit mondanának: ha törik, ha szakad, Tomot figyelmeztetni kell.
– Azt hiszem, Nellt és Besst a faluban találjátok – mondta Mrs. Dudgeon. – Néhány perce még itt voltak, de aztán jött valaki, kityegett, mint egy szárcsa, mire azonnal elmentek. Hallottam, hogy fölrohannak az úton. Csíja, csicsíjja – tette rá kezét a babakocsira.
– Talán a legjobb lesz, ha megkeressük őket – búcsúzott Dorothea.
– Még nem lehetnek messze – vélte Mrs. Dudgeon.
Dick elevezett a fűzzel szegélyezett kikötők és hatalmas csónakházak mellett, föl a faluba.
– Ott a Briganti! – kiáltotta Dorothea. Az öreg, kátrányozott csónak a rakpart mellett ringott. Egy perccel később megpillantották Joe-t és az ikreket is. Mindhárman a hirdetőtáblát bámulták, amelyen a kikötői hatóság mindenkit figyelmeztet, hogy ne horgonyozzon a rakpart mellett túl sokáig.
– Hé! – kurjantotta Dorothea.
– Halihó! – rikkantotta Joe. Lerohant a rakpart szélére, hogy elkapja a közeledő dingi orrát. Aztán kezéből tölcsért formálva – mintha kiáltani akarna, s nem suttogni, ahogy valójában tette – izgatottan megkérdezte: – Láttátok?
– Mit?
– Körözés – suttogta Joe. – Vérdíjat tűztek ki a fejére.
– A Margoletta jön föl a folyón – közölte Dorothea.
– Gyertek, olvassátok el! – kiabálta Starboard.
– Ne vesztegessük az időt! – kérte Dorothea.
Dick képtelen volt megszólalni, Dorothea pedig képtelen volt megértetni magát.
– Ó’vassátok, mi áll rajta! – biztatta őket Joe.
– De Tom egyedül van a folyón! – nyöszörögte Dorothea.
– Nézzétek csak meg! – invitálta Port.
– Gyorsan, gyorsan! – sürgette Dorothea.
– Ó’vassátok, mi áll rajta! – ismételte meg Joe. – Tegnap még nem vó’t itten, de ma azonna’ megláttam, ahogy kikötöttem.
Dick kimászott a rakpartra, és a hirdetőtáblához sietett. Dorotheát Port és Starboard kisegítette a csónakból, és a sóderes parton át valósággal odacipelték.
A táblán a következő hirdetményt olvashatták.
Jutalom
JUTALMAT FIZETÜNK MINDENKINEK, AKI INFORMÁCIÓT SZOLGÁLTAT AZZAL A FIÚVAL KAPCSOLATBAN,
AKI ÁPRILIS 22-ÉN ESTE ELOLDOTTA A MARGOLETTA MOTOROS HAJÓ KIKÖTŐKÖTELÉT, AMELY AKKOR A HORNINGI KOMP ALATT, A DÉLI PARTON HORGONYZOTT. TUDAKOZÁS:
(Itt a Margoletta tulajdonosa, a Rodley hajókölcsönző cég neve és címe állt.)
– Nos – vélte Starboard –, senki nem szolgáltat nekik információt, az biztos.
– George Owdon talán igen – aggódott Port.
– Ha titokban tud beszélni velük – vélte Starboard. – Mert azt azért nem szeretné, hogy kiderüljön, ki adta fel Tomot.
– Tomnak mindenesetre résen kell lennie. Még jó, hogy a Vízibulizók messze járnak, Yarmouth túlsó felén…
– Dehogyis! – Dorothea szinte sikított. – Épp ezt mondjuk! Itt vannak!
– Jönnek fel a folyón – jutott szóhoz Dick. – Most épp megálltak a kompnál.
– Tom pedig fenn van Wroxhamben – folytatta Dorothea. – Egyszerűen a karjukba fut, ha tovább mennek fölfelé. És egy fiú beszélt velük a kompnál.
Joe habozva a Brigantira pillantott.
– Pete és Bill Ludhamban vannak – mondta. Ha megszakad, akkor sem lenne képes egymagában eléggé felgyorsítani az öreg mentőcsónakot.
– Majd mi fölevezünk a folyón – határozott Starboard.
– Hol van Bill kerékpárja? – kérdezte Port.
– Meg tudom szerezni – felelt Joe.
– Még elkaphatod Tomot Wroxhamben, mielőtt elindul.
Joe elporzott.
– Ti inkább maradjatok itt. Azzal a dingivel nem lehet igazán gyorsan haladni. A mi csónakunkban két pár evező van. Ráadásul valakinek itt is kell maradnia őrszemnek, hogy tudjuk, mihez kezdenek a Vízibulizók. Gyere, Port!
– Próbáljatok kitalálni valamit, amivel megállíthatjátok őket! – vettette oda már futtában Port.
Dick és Dorothea egyedül maradt a rakparton.
Fülsiketítően felharsant egy biciklicsengő. Még épp látták, hogy Joe leszegett fejjel, lábait dugattyúként mozgatva átvillan a posta előtti kis téren és eltűnik a fogadó mögött.
Pár perccel később észrevették a Farland család hosszú, keskeny és könnyű evezős csónakját, amint elsuhan a csónakházak mellett.
– Hajrá! Hajrá! – kiabálta Dorothea.
Az ikrek épp csak feléjük pillantottak, míg elsöpörtek. A Hattyú fogadó melletti kanyarban a jobb oldali evezőket vízben tartották, s csak a ballal húztak. Aztán újra mindkettővel egyenletesen tovább csapdostak, és a következő pillanatban már el is tűntek a kanyarban ringó úszóházak mögött.
– Mrs. Dudgeonnak egyáltalán nem volt igaza – mormolta Dick.
Újra elolvasták a hirdetményt. Nos, ők megtették, ami tőlük telt. Aggodalmasan kémlelték a folyót. A Margoletta még nem bukkant föl. Tom még megmenekülhet.
Egy kis csónakkal – akár evezve, akár vitorlázva – elég hosszú az út Horningtól Wroxhamig, országúton azonban nem több pár mérföldnél. Alig félórával azután, hogy magukra maradtak, Dick és Dorothea már meg is hallotta Joe biciklijének éles csengetését. A fiú szélsebesen fordult be a Hattyú fogadó sarkánál, a murván kifarolva rendőrkanyarral fékezett előttük, és lepattant a gépről.
– Elkerű’tük egymást – lihegte –, de alaposan. Tom réges-rég visszaindu t. Már félúton járhat. Feljött a motoros?
– Még nem – tájékoztatta Dorothea. – Csak két-három kisebb hajó ment fölfelé.
– Négy – pontosított Dick.
– És néhány vitorlás jacht…
– Három fölfelé, négy lefelé.
– Meg egy tömött nádszállító csónak.
– Meg egy gépesített teherbárka.
– De most már jön! – pillantott Joe ki a folyóra.
Hatalmas, szétlövellő orrhullám, a hangszóró teljesítménye határáig erősített jazzmuzsika és a part mentén horgonyzó jachtokat, úszóházakat ide-oda dobáló farhullám jelezte, hogy a Margoletta fölfelé dübörög a komptól.
– Port azt mondta, találjunk ki valamit, hogy megállítsuk – nyöszörgőn Dorothea.
A kerékpárjára támaszkodó Joe kétségbeesetten pillantott a rakparthoz kötött Brigantin.
– Ha nekivezetném… – kezdte.
De tudták, mindhárman tudták, hogy senki, még a Briganti sem lenne képes megállítani ezt az erőtől duzzadó szörnyeteget, melynek motorbőgése a folyó összes hajójának zaját felülmúlja. Ráadásul idejük sem maradt bármit is tenni. A következő pillanatban a farhullám fölemelte a Bogáncs dingijét és teljes erővel a móló végéhez csapta. Joe eldobta a kerékpárt, és bevetette magát a Brigantiba, hogy megvédje hajóját az ütközéstől. A Margoletta már be is fordult a kanyarba a Hattyú fogadónál, ám a parton álló három gyerek még hosszú percekkel eltűnése után is hallotta a belőle áradó ricsajt. Valahol fent a folyón Port és Starboard versenyt fut az idővel. Valahol fent közeledik a Cinegében Tom, hajózik lefelé Wroxhamből, és halvány sejtelme sincs a veszélyről, amely feléje dübörög.
Port és Starboard egy szót se szóltak egymáshoz. Nem volt rá szükség. Már évek óta eveztek együtt ebben a csónakban. Port középütt, Starboard az orrban, kezükben egy-egy pár evezővel. Port az első néhány perc után egyenletes ütemet vett föl, mert ráébredt, hogy esetleg sokáig ki kell tartaniuk. Starboard testvére ruhájának ráncát nézte a két lapocka közt, s tartotta vele az ütemet, mintha ketten együtt egyetlen gépet alkotnának. Csak hébe-hóba pillantott föl a folyón, tiszta-e az út előttük. A szemlélőnek esetleg feltűnhetett, hogy ugyancsak gyorsan lapátolnak, de azt, hogy valójában milyen kétségbeesett iramot diktálnak, nem jelezte semmi. Csak eveztek fölfelé: elhaladtak a Horningon belüli sebességkorlátozást jelző tábla mellett, az angolnahalász apró úszóháza mellett, végig a hosszú egyenes szakaszon a szélmalom és az előtte horgonyzó úszóház mellett – csak eveztek fölfelé. Motorosok előzték meg őket, előzékenyen lelassítva, hogy a farhullámuk ne dobálja a csónakot túlságosan. Felülről, jó széllel vitorlás jachtok söpörtek el mellettük. Közben folyamatosan füleltek, nem hallják-e a Margoletta motorjának összetéveszthetetlen zaját, és Starboard a folyó minden kanyarulatánál reménykedve pillantott felfelé, hátha feltűnik a Cinege kicsiny, hegyes vitorlája. Elhagyták a magántulajdonban levő lapost, partján a vízben tükröződő házzal. Elhagyták Salhouse-lapos bejáratát, ahova bármely más napon beeveztek volna, hogy megszemléljék a hattyú és a búbos vöcsök fészkét. Aztán meghallották. Az egész folyón egyetlen más hajó sem törekszik arra, hogy a kabintetőre kitett hangszóró segítségével mindenkit megsüketítsen. Az egész folyón egyetlen más hajó motorja sem ad ki magából ilyen jellegzetes, dübörgő hangot.
– Késő! – jajdult fel Port.
– De hisz itt van! – sikította Starboard.
Nem messze előttük ott vitorlázott vidáman a kicsiny Cinege a folyó közepén lefelé.
– Vigyázz, Tom! – kiabálták. – Vigyázz! Vízibulizók! A Margoletta! Két perc múlva itt lesznek…! És sehol egy rejtekhely!
Tom egész nap remekül érezte magát a Cinegében. Amikor fölfelé jövet átkelt Horningon, találkozott az ikrekkel, és mindent megbeszéltek. Másnap kora reggel ők is eljönnek a Bogáncsra, és valamennyien kétnapos útra indulnak. A harmadik napon ugyan haza kell térniük, hogy az ikrek részt vehessenek a versenysorozat első megmérettetésén, de addigra Tom – reményei szerint – már a két idegennel is elboldogul a Bogáncs fedélzetén, és szükség esetén az Admirális is besegíthet. Elég hamar feljutott Horningból Wroxhambe, mert azonnal az evezőkhöz nyúlt, ha a szél nem bizonyult megfelelőnek. Wroxhamben elsőre éppen belebotlott abba az emberbe, akire a Bogáncsot bérbeadó céghez tartozó hajók esetében az akkumulátorok feltöltését bízták. Egyetlen percet sem vesztettek, s míg az illető a ladikjában elevezett a régi akkumulátorral, Tom felnyargalt a hatalmas falusi bolthoz és végigrágta magát az Admirális bevásárlólistáján. Édesanyja ebédre szendvicseket készített számára: ezeket a Sir Garnet nevű teherbárka kabinjának tetején ülve költötte el, s közben Jim Wooddall-lal, a kapitánnyal csevegett. A betyárlét, a Vízibulizók mind kiröppentek a fejéből. Gondolatai a déli utazás körül jártak. Jim Wooddall elmagyarázta, hogy lehet könnyen átkelni Yarmouthon még kicsiny hajókkal is: meg kell várni az apály mélypontját, mielőtt az ember megkísérel átkelni a hidak alatt. A beszélgetés során Jim Wooddall szeme többször is a bárkája melletti öreg raktárépület falára aznap reggel felszögezett hirdetményre tévedt. Tom nem látta a cédulát, Jim Wooddall pedig nem ejtett szót róla. Amikor azonban megérkezett az új akkumulátor, és Tom búcsút intve levitorlázott a wroxhami egyenes szakaszon, Jim partra szállt és újra elolvasta a hirdetményt. Ha Tom nem beszél róla, akkor ő sem fog. Ám nem kellett hozzá nagy ész, hogy tudja, egy meg egy az kettő. Ő is hallotta, hogy a Horningból való Bill gyerek kérdezősködik a Margoletta bérlői után. Ráadásul épp most érkezett vissza Potter Heighamből, ahol egy másik gyerek arról faggatta, nem látta-e valahol a Margolettát. Jim még egyszer elolvasta a kitett szöveget, és hosszan nézett az eltűnő Cinege után. Ami azt illeti, egy dologban biztos volt: ha van is valami köze Tomnak az ügyhöz, akkor valószínűleg a másik fél a hibás. Először is idegenek, másodszor is szörnyű népség. Jim akkor is épp Wroxhamben járt, amikor a Margoletta körül kitört a botrány, mert egész éjjel nem hagyták aludni a fogadók szállóvendégeit. És ha mégsem ők a hibásak? Nos, Jim Wooddall is norfolki volt. „Ha egy nó’fo’ki legény a tettes, mondta magának, azok a pasasok az egész megyét beboríthassák cédulákkal, akkó’ sem árújja el senki az illetőt.” Valamivel később Joe lihegve lebiciklizett a folyópartra, és aggodalmasan Tom után kérdezősködött. Jim egyáltalán nem lepődött meg, amikor Joe sietős távoztát követően felfedezte, hogy a cédula szőrén-szálán eltűnt a falról.
Tom ekkor már messze járt. A fákkal szegélyezett s ezért szélvédett wroxhami egyenesen még az evezőket használta, de aztán kifutott a Wroxhami-laposra, ahol már kiváló szél dagasztotta vitorláját. A déli kijárón tért vissza újra a folyóra, s eszét csak kicsiny hajóján jártatva boldogan vitorlázott tovább. Ám az egyik éles folyókanyarban evezős csónak robbant be látóterébe: fölismerte Portot és Starboardot, akiket pedig otthon, Horningban hagyott. Olyan tempóban lapátoltak, mintha evezősversenyen vennének részt.
– Halló! – kurjantotta.
A következő pillanatban a két torokból csak úgy záporoztak felé a kiáltások:
– Vigyázz, Tom! Vigyázz! Vízibulizók! A Margoletta! Két perc múlva itt lesznek…! És sehol egy rejtekhely!
Ugyan, mi ütött beléjük? Aztán ő is meghallotta. Dübörgő motorzúgás és valami tréfás dalt harsogó hang verte fel a folyó csendjét.
Azonnal tudta, mi a helyzet. Végigpásztázta a folyót fel is, le is. A mindenit! Igazuk van. Sehol se tudja eldugni a Cinegét. Késő. A zaj már a fülét hasogatta. Az a sípláda iszonyú gyorsan közeledik.
– Forduljatok meg! – kiáltotta az ikreknek.
Előreugrott, és meglazította a felhúzókötelet. Rúd, vitorla mind egy halomba zúdult.
– Gyorsan! Kapjátok el a kikötőkötelet!
Föltekerte, átdobta. Port egy pillanat alatt rögzítette. Evezőikkel keresztbe húzva már folyásirányba fordították hajójukat.
– Ne evezzetek gyorsan! – szólt át, míg leszerelte a kormányrudat és kiemelte a kormánylapátot. – Ezt majdnem elfelejtettem – mormogta magában. – Lassan! Ne siessetek! És főleg ne nézzetek rájuk!
Tom a csónak fenekére vetette magát, és befurakodott a vitorla rendetlen halma alá. A következő pillanatban a hatalmas motoros kifordult a kanyarból, egyre közeledett, föléjük tornyosult… A hajó elején, mint valami orrdísz, egy ember állt, és távcsövével talán éppen valami bűnöző kinézetű, baljós képű fiú után fürkészett, aki fölfelé indult a folyón. Az itteni egyenes szakaszon azonban csak két kislányt láthattak, akik egy üres vitorlást vontatva lassan evezgettek lefelé. Milyen vicces látványt nyújt az üres kis hajó árboca: széles ívben ide-oda dülöngél, amikor a hatalmas motoros eldübörög mellette, s a két lány is hogy fröcsköl és hánykolódik a farhullámokon.
Az idő Horningban valósággal ólomlábakon járt.
Joe a kerítésnek támasztotta a kerékpárt, és az időt azzal ütötte agyon, hogy újrafonta a Briganti elnyűtt köteleinek végét. Dick egy vízityúkpárt figyelt, amelyek ki-be úszkáltak a rakparttal éppen szemközti kis árokban. Tom érdekében most semmit nem tehet, akkor miért ne figyelhetné a vízityúkokat?
Dorothea lelki szemei előtt filmek peregtek: az egyik bukásról szólt, a másik győzelemről. Az egyikben az ikrek még idejében figyelmeztetik a betyárt, aztán mindhárman megbújnak valahol a nádasban, s leselkedve kivárják, míg az ellenség elvonul. A következőben későn érkeznek, a Vízibulizók rajtaütnek a mit sem sejtő és most kényükre-kedvükre kiszolgáltatott Tomon. Ez a legrosszabb az egészben. Ha a dolgok jól alakulnak, a betyár, a romantikus mesehős menekül meg diadalmasan, ám a tragikus forgatókönyv megvalósulása esetén Tom az, akit elkapnak, Tom, a Bogáncs és a Cinege kapitánya, Tom, aki vitorlázni tanította őket. És Tom balsorsát sokkal nehezebb elviselni, mint egy regényhősét. Dorothea egyre csak törte a fejét, mit tehetnének, mármint a való világban, hogy megmentsék.
– Asztat gondolom, elkapták – szólalt meg végül Joe. – Visszaviszem az öreg bringát Billékhez.
Dick és Dorothea követték tekintetükkel, míg a fiú a kerékpárhoz bandukolt, aztán minden lelkesedés nélkül lassan lekerekezett a rakpartról, és a sarkon befordult a falu főutcájára.
– Ha tényleg elkapták – tépelődött Dorothea –, segítséget kell szereznünk. Még akkor is, ha belerángatjuk a bennszülötteket. Nem tehetünk mást. Port és Starboard apja ügyvéd. Gyere, Dick!
– Azok a vízityúkok biztosan ott benn fészkelnek – mondta Dick.
– Ott, a csónakok mögött. Elképesztően szelídek lehetnek, hiszen egész nap nagy a sürgés-forgás, meg folyamatosan kopácsolnak a műhelyekben.
Dorothea hitetlenkedve meredt öccsére. Sose tudta igazán megszokni Dick gondolkodását: hogy teljes elméjét csak és kizárólag az éppen figyelt dolog tölti be, történhet körülötte bármi.
– Meg kell mondanunk Mrs. Dudgeonnak, hogy Tom bajba került – folytatta Dorothea. – Tom! – Szinte kiabált.
– Ez tényleg remek ötlet – bólogatott Dick, és csendesen hozzátette: – Biztosan ismeri ezt a fészket itt, a falu kellős közepén.
Semmi értelme Dicket győzködni. Dorothea egy szót se szólt többet. Újra bemásztak a Bogáncs dingijébe, és ellökték a rakparttól. Dick megragadta mindkét evezőt, és a falu alsó vége felé evezett. Dorothea azon törte a fejét, hogy lenne a legjobb közölni a szörnyű hírt Mrs. Dudgeonnal. Hiszen Tom édesanyja el sem tudta képzelni, hogy baj történhet. Persze a hirdetményről még nem tudhatott. Ám most be kell számolniuk mindenről. Egyszerűen nincs más megoldás. Mert Mrs. Dudgeon az egyetlen, aki elmondhatja a történteket a doktornak és Mr. Farlandnak. Ők ketten pedig biztosan fel tudnak lépni a fogságba ejtett Tom érdekében.
Leeveztek a folyón a doktor házáig, amelynek orma fölött még mindig olyan vidáman úszkált az arany keszeg, mint aki semmit se sejt a közeledő tragédiáról. Ám a pázsiton most nem üldögélt senki. Nem várt nehézség! Dorotheának egyáltalán nem akaródzott egyszerűen az ajtóhoz sétálni és kérdezősködni. És ha Mrs. Dudgeon nincs otthon? És ha a doktor is beteget látogat? Dorotheának fogalma se volt róla, hogyan tudná elmagyarázni a történteket egy harmadik embernek.
– Talán a másik oldalon van – reménykedett. – Evezzünk be a kikötőárokba és nézzük meg!
Dick most az evezésre koncentrált, és meglehetősen jól bevette a kanyart, noha a folyó sodra sokkal gyorsabban vitte lefelé, mint várta. Azért egy kis küzdelem árán, valamint egy megfelelően kézre álló fűzfaág segítségével, amelyre rácsimpaszkodhatott, bemanőverezte a dingit a kikötőárokba. Sosem jártak még itt, benn azelőtt, de Tomtól, az ikrektől és a három fiatal Szárcsától már sokat hallottak a Szárcsaklub főhadiszállásáról.
Partra szálltak és kikötötték a dingit. Sehol egy lélek. Csak az öreg Rettenthetetlent látták, mely folyó alatti kalandja következtében még ugyancsak sárosnak tűnt. Felfedezték a felvonóhidat, és megpillantották a Tom asztaloskodása és a Szárcsaklub összejövetelei helyszínéül szolgáló fészert. Ajtaja tárva-nyitva. Benn a falon a Madárvédő Társulat folyótérképe függött. Dorothea visszafojtotta a lélegzetét. Rettenetes volt mindezt látni annak tudatában, hogy erőfeszítéseik ellenére a betyár ellenségei kezére jutott.
– Bárcsak kicsit gyorsabbak lettünk volna! – sóhajtotta.
– Bejelölte a rakparttal szemközti vízityúkfészket – nézegette Dick a térképet. – A 27-es. Sejtettem, hogy tudnia kell róla.
– Nincs mit tenni, be kell csöngetnem – határozta el magát Dorothea.
Kiléptek a fészerből és megkerülték a ház folyó felőli sarkát. Felülről kedves hang szólította meg őket.
– Egy perc és lenn vagyok!
Dorothea hálásan felpillantott. Az egyik felső ablakon Mrs. Dudgeon hajolt ki. Jaj, de jó! Nem kell idegeneknek magyarázkodni. Mrs. Dudgen valószínűleg épp a babát takargatta be, miután felvitte a kertből. Még csak négy órára járt, de már nem volt olyan meleg, mint korábban. És most Mrs. Dudgeon lejön. Ez az a pillanat, amikor a rossz hírt közölni kell vele.
– Mit mondjak neki? – tépelődött kétségbeesetten Dorothea.
– Csak annyit, hogy elkapták – mutatott a lényegre Dick. – Ő tudni fogja, mi a teendő.
Léptek hallatszottak az ablakok alatti kavicsos ösvényen, és Mrs. Dudgeon befordult a ház sarkánál. Egyetlen pillantás Dorothea arcára elárulta, hogy baj történt.
– Engem kerestek? – kérdezte kedvesen, majd felnézett a feje feletti nyitott ablakra. – Ne itt beszélgessünk! Szeretném, ha aludna egy kicsit. Gyertek, üljünk le a folyónál!
De nem ültek le.
Épp odaértek a zöld kerti székekhez, amikor Dick felkiáltott:
– Itt vannak!
Port és Starboard volt itt: lefelé eveztek a folyón, maguk után vontatva a Cinegét.
– Ó, jaj! – sikoltott fel Mrs. Dudgeon. – Mi történt Tommal?
– Elkapták – nyöszörögte magába roskadva Dorothea. Alig tudta visszafojtani a feltörő zokogást. – Elkapták. Elkéstünk. Tudtam, hogy elkésünk. És most elkapták… – Lelki szemei előtt megjelent a tömlöcbe vetett Tom, rács mögött, talán láncra verve… vízen és kenyéren… a fogoly betyár… Tom!
Ám Mrs. Dudgeon szemei előtt ennél sokkal szörnyűbb képek villogtak. Ez Tom hajója, de a felhúzókötél ernyedten csüng az árbocról. Ez Tom hajója, de az ikrek vontatják… Vontatják! És hol van Tom?… Irtózatos sikoly a mocsarak felett… Azok a kis hajók olyan könnyen felborulnak… Persze tud úszni… De a hínárok… a görcs… Sosem lehet biztos az ember. – Nell, Bess! – kiáltott a két evezősnek. – Mi történt? Hol van?
Ekkor Dick, Dorothea és Mrs. Dudgeon is észrevette, hogy a vontatóra vett Cinege közepén emelkedő laza vitorlahalom megmozdul. Púp nőtt ki a ponyván. Az egyik végével a csónak peremén pihenő vitorlarúd megemelkedett. Tom először kivigyorgott a halom alól, majd ijesztő képet vágott, ami ezt jelentette: „hallgass!” Aztán a vitorlapúp kisimult. A Cinege újra olyan üresnek látszott, mint annak előtte.
– Aszta!
Dorothea hátrafordult, és még épp megpillantott egy kisfiút, aki vidáman felugrott a levegőbe, majd eltűnt a ház sarka mögött. Joe is arra a következtetésre jutott, hogy nincs mit tenni, segítséget kell kérni a felnőttvilágtól. Ő is azért jött, mint Dorothea, hogy elmondja Mrs. Dudgeonnak a történteket. Ám mivel erre már nem volt szükség, Joe sietve elhúzta a csíkot.
Port és Starboard nem adta jelét, hogy meg akarnának állni. Port egy pillanatra felkuncogott, ám aztán ünnepélyesen komoly arccal és egyenletes csapásokkal tovább eveztek a folyón lefelé.
Mrs. Dudgeon meglehetősen sápadtan állt ott, de már mosolygott: részben önmagán, hogy mindig rémeket lát.
– Szóval nincs semmi baj – fordult a két gyerekhez. – Mit akartatok mondani?
Ám Joe-hoz hasonlóan Doroheának sem akadt már mondanivalója.
– Tévedtünk – magyarázta Dorothea. – Azt hittük, valami történt, de szerencsére vaklárma volt.
– Én is azt hittem – nevetett fel újból Mrs. Dudgeon.
Visszasétált velük a kikötőárokhoz, és kifejezte reményét, hogy jól sikerül majd a Bogáncs utazása a Horsey-tóhoz. Fogta a dingit, míg beszálltak, aztán erőteljesen ellökte. Egy perccel később Dick és Dorothea kievezett az árokból és megindult a folyón lefelé a többiek után.
Port és Starboard olyan kényelmesen lapátolgatott a komp felé, mintha még az egész nap előttük állna és semmi dolguk nem lenne. Dorotheának – aki úgy érezte, most ő a soros az evezőknél – nem esett nehezére utolérni őket.
– Mi történt? Mi történt? – faggatózott.
– Majd mindent megtudtok később – hárított Starboard. – És ne lássák rajtatok, hogy siettek! Meg azt se, hogy izgatottak vagytok.
– És főleg ne bámuljátok a Cinegét! – folytatta Port. – Üresen vontatjuk. Tom ötlete volt. Lehet, hogy hátrahagytak őrszemnek valakit. És ha azt hiszik, ma haza sem tért, akkor holnap a Bogánccsal simán eltisztulhat.
– Tom azt javasolta, hogy vágjunk minél savanyúbb képet – tette hozzá Starboard. – Vigyázz! Maradj le! Nehogy összeakadjanak az evezőink!
Meglehetősen búbánatos menet csörgött lefelé a rév mellett. Elöl a Farland család evezős csónakja, benne a mogorván lapátoló ikrek. Utána, kikötőkötele végén jött a Cinege, olyan rendetlenül, mintha tényleg elvesztette volna urát és gazdáját. A kompániát a Bogáncs dingije zárta, benne az inkább zavart arcú Dick, valamint Dorothea, aki egyszerre igyekezett igen lapos ívben emelni az evezőjét a víz fölé és közben nem elfeledkezni arról, hogy egy temetési menet résztvevőjére hasonlítson.
A komp fehér korlátjának támaszkodó idősebb fiú jó adag elégedettséggel mustrálgatta a menetet.
– Szóval elkapták – jegyezte meg. – Úgy kell neki. – Aztán, mintha rájött volna, hogy túl sok csúszott ki a száján, sarkon fordult, zsebre vágott kézzel elsétált, s vissza se nézett.
– Hát ez meg mit tudhat a dologról? – tűnődött Starboard.
– Ez a fiú tárgyalt a Vízibulizókkal, amikor megálltak a kompnál – tájékoztatta Dorothea.
– Ez George Owdon – monda Port. – Biztosan ő árulta el nekik, hogy Tom fölment a folyón.
– Vajon kifizették neki a vérdíjat? – tűnődött Dorothea.
– Ha ki is fizették, visszakövetelik majd – vélte Port.
A Komphoz címzett fogadó alatti kanyarban, ahova már egy házból sem lehetett odalátni, az ikrek abbahagyták az evezést. Tom újra előbukkant a Cinege vitorlája alól, és a far fölött áthajolva a kormánylapát csapjait a pántokba csúsztatta. Aztán felszerelte a kormányrudat is és felhúzta a vitorlát. A Cinege újra önmaga volt. Az ikrek átdobták a kikötőkötelét, és megfordították a csónakjukat.
– Ti nem jöttök a Bogáncsra? – csodálkozott Dorothea.
– Nem lehet – felelte Starboard. – Tom majd mindent elmagyaráz.
– Most haza kell mennünk. Ösz bármely percben megjöhet, és el nem tudja képzelni, hogy feledkezhettünk meg róla. Mármint a vendégségről. Ünneplőbe kell vágni magunkat, mi töltjük ki a teát… „Egy cukorral tetszik kérni vagy kettővel?” Tudjátok… Kora reggel átmegyünk. Csuda szerencse, pajtások, hogy megtanultatok evezni. Semmi meg nem menthette volna Tomot, ha nem eveztek fel vagy ha akár csak egy percet is késtek. Már le is gázolják, mire fölocsúdhatott volna. Különösen, ha az a szemét George elárulta nekik, mit keressenek…
– Ugorjatok be! – szólalt meg Tom. – Ma már több mint eleget eveztetek. Jó szél fúj, és a dingit könnyen elvontathatjuk.
Port és Starboard szinte még el sem tűnt szem elől, Tom már fel is vette utasait és a Cinege, maga mögött vontatva az alig pár lábbal rövidebb dingit, dagadó vitorlával húzott a folyón lefelé.
– Persze a dingi alaposan visszafogja – magyarázta Tom a haladás lassúságát. – Ennél nagyobb hajóra van szükség, ha dingit akartok vontatni. Majd holnap meglátjátok, amikor a Bogáncs vitorlát bont… Úgy vontatja a Cinegét, hogy meg se kottyan neki… – Tom mondandója nyögésbe fulladt. – Ha az a szemét George – folytatta aztán – elárulta nekik, hogy a Cinégét kell keresniük, akkor egyáltalán nem szabad veletek mennem. El kell bújnom otthon a kikötőárokban, míg azok a dögök haza nem takarodnak… vagy amíg véget nem ér a szünidő.
Az új akkumulátort a helyére tették, és Dick boldog perceket töltött azzal, hogy a vezetékeket óvatosan összeillessze. Szinte vakító fényesség uralkodott a Bogáncs kabinjában. Kívülálló nem is sejthette, hogy a fényes és vidám lámpák alatt milyen sötét témáról folyik a beszélgetés. Lehet, hogy az egész déli utat fel kell adniuk?
– A helyzet a következő – vázolta Tom. – Az a szemét George Owdon bizonyára elmagyarázta a Vízibulizóknak, hogy a Cinegében keressenek engem, különben nem lett volna olyan biztos abban, hogy elkaptak, amikor meglátta a hajómat vontató ikreket. Csak balul üthet ki, ha én is megyek. Nincs mit tenni, haza kell surrannom, és ott elrejtőzöm a kikötőárokban.
– De ha nem jössz velünk, hogy jut el az Admirális Becclesbe? – kérdezte Dorothea. Ő abban a meggyőződésben élt, hogy az egész déli utazás egyetlen és kizárólagos célja az Admirális hazatérése gyermekkori otthonába.
– Az ikrek – kezdte Tom.
– Nem maradhatnak távol olyan sokáig – vetette ellen Dorothea.
– És hol alszik Dick holnap éjjel? – tűnődött az Admirális. – A Bogáncson csak négy ember számára van hely. Lehet, hogy még a horsey-i utat is le kell fújnunk?
– Kölcsönadom a Cinegét – felelte Tom. – Ha nem én ülök benne, akkor nem érdekes… én amúgy sem használhatom.
– Butaság – szögezte le az Admirális. – Hiszen tíz nap múlva vissza kell menned az iskolába, s akkor tényleg nem vitorlázhatsz. No, figyelj csak ide! Először is megígérted, hogy számíthatok rád mint a Bogáncs kapitányára…
– De amint meglátják a Cinegét…
– Hallgass meg! Ismerik azok az alakok egyáltalán a Cinegét? Úgy értem, fölismerik, ha újra látják? Nem hiszem. Mert mit is mondhatott róla az a George Owdon…? (Mellesleg, borzalmas egy név.) Kicsiny vitorlás, a neve Cinege. De tételezzük fel, hogy nem is létezik… Tételezzük fel, hogy egyáltalán nincs is Cinege nevű hajó a folyón…
Tom szeme felcsillant:
– Fessük le a nevét?
– Öltsön álruhát? – lelkesedett Dorothea. – Ó, hát miért is ne? Csodálatos lenne! Amolyan igazi betyáros húzás! A Békavári uraság is mosónőnek öltözve szökött meg a börtönből…
– A Cinegét nem öltöztethetjük álruhába, de nincs is rá szükség – mosolygott az Admirális. – Csak vitorlás dinginek álcázzuk…
– Az a baj – tűnődött Tom –, hogy a folyón nincs túl sok fehér dingi.
– Az a népség nem olyan szakértő a dingik terén, mint te – legyintett az Admirális. – A Cinegét keresik, és ha egy csónakon nem látják a Cinege nevet, akkor tovább kutakodnak másfelé. Bőven van fehér festékem, hogy lefedjük a fekete betűket. És pár csepp terpentin le is szedi anélkül, hogy elcsúfítaná a hajódat.
– Még valamit megtehetünk – ugrott fel Tom. – Megváltoztatjuk a külsejét. Az ikrek még nem bújtak ágyba. Ó, a mindenit! A ponyvát már felhúztam a Cinégére. Kölcsönvehetem a Bogáncs dingijét? Még épp idejében telefonálhatok Ranworthból. Megkérem az ikreket, hogy hozzanak magukkal némi kötelet.
Egy perccel később Tom elevezett a sötétben.
A reggelit megették. A szennyes edényt elmosogatták. A ponyvájától megszabadított Bogáncs vitorlabontásra várt. Ám a legénységből egyedül William tartózkodott a fedélzeten. Dick és Dorothea a Cinege orrában kuporgott, hogy kiemeljék a csónak hátsó részét a vízből. Barrable Admirális a Bogáncs dingijének farában térdelt, egyik kezében festőpaletta, a másikban ecset. Tom ugyancsak a dingiben ült, és igyekezett azt a lehető legnyugodtabban tartani. A Cinege név második E betűje is már éppen eltűnőben volt a friss fehér festék alatt, amikor a Briganti – az ikrek az evezőknél, Joe az orrban, Pete és Bill a farban – előbukkant a fák közül.
– Hoztatok kötelet? – kurjantotta Tom.
– Itten van – kiabált vissza Joe.
– Mi a csudának kell? – érdeklődött Starboard. Ebben a pillanatban a Brigantin ülők mindegyike észrevette, mi történt a Cinege nevével a hátsó deszkán.
– Aszta! – sipította Joe. – Hát, ha ez sem csapja be őketet…
– Meg sem ismeritek a csónakomat, ha befejezzük az álcázását – jelentette ki Tom. – Csak várjátok ki a végét! Körben fölerősítjük a kötelet ütközőhurkának.
– Nos, Joe – szólalt meg Mrs. Barrable. – Mi történt az acle-i őrszemetekkel? Nem sok hasznát vettük tegnap.
– Ja, az? – legyintett Joe ingerülten. – Lementem tegnap este Acle-be. Bill bringáján. Az a Robin gyerek nem is láthatta őketet átkelni a híd alatt. S vajon miért? Ugye mondtam asztat, hogy adtam nekije négy pennyt telefonra? Na, az anyja ki se engedte a betegágybul tegnap. Hasfájás. Ki hiszi el, hogy egy kölyök össze tud szedni egy gyomó’rontást négy pennybül? Neki sikerűt. Vett egy halom rohadt banánt akciósan, és befalta mind egy szálig.
– A szégyentelen – fintorgott az Admirális.
– Kap majd tűlemtűl is egy jó kis hasfájást, csak kerűjjön a szemem elé – mérgelődött Joe.
Néhány perc alatt fölkerült a kötél a Cinegére: kívülről körben hozzákötözték a palánkba csavarozott gyűrűkhöz, amelyek a tetőponyva rögzítésére szolgáltak. A kötelet egyébiránt valaha vontatásra használták, s Tom mentette meg, amikor a teherbárkás már el akarta dobni. Kortól megsötétedett, vastag darab volt, és felerősítése után a Cinege – ha kivették az árbocot – megtévesztésig hasonlított egy meglehetősen elhanyagolt dingihez. Csak a hajót jól ismerők tudhatták, hogy Tom csinos kis vitorlása rejtezik az álcázás mögött.
– Szegény öreg Cinege – sóhajtotta Tom, miközben hajója kikötőkötelét a Bogáncs farkosarához erősítette.
Az ikrek már a Bogáncs fedélzetén szorgoskodtak. Bepakolták gyékénymatracukat a kicsiny előkabinba, Dick ágyneműjét szorosan fölgöngyölték és begyömöszölték a Cinege egyik új szekrénykéjébe. A Bogáncs eredeti dingijét a Briganti vette vontatókötélre, hogy az utazás végeztéig elhelyezzék a Szárcsaklub kikötőárkában. Joe és Bill az evezőkre támaszkodva várta a Bogáncs indulását.
– Figyeljetek csak – jött ki Starboard a kormányállásba, ha mindketten gyorsan akartok tanulni, a legjobb lesz, ha beálltok mellénk tengerésztanoncnak. Dick, te tarts velem, Dorothea pedig Port párja lesz.
– Gyere az előfedélzetre, Dot – hívta Port az inasát –, mi húzzuk majd fel az orrvitorlát.
– A hátsó horgonyt már a fedélzetre emeltem – mondta Tom.
Dick és Dorothea tették, amire parancsot kaptak: húzták a köteleket, amikor húzni kellett, lazították, amikor az volt soron. A Bogáncs vitorlái felröppentek, a tanoncok és az instruktorok föltekerték a felhúzóköteleket, és takaros rendet raktak az előfedélzeten.
– Partra szállok és fölszedem az orrhorgonyt – szólalt meg Tom, látva, hogy minden indulásra kész.
– Hagyd ezt inkább a legénységre! – ellenkezett Starboard. – Ha valami hibát követnek el s nem ugranak be idejében, te bármikor visszajöhetsz értük, de mi lesz, ha, mondjuk, elcsúszol és a Bogáncs elúszik csak Dickkel és Dorotheával a fedélzeten?
– Tökéletesen igaza van – bólintott az Admirális.
– Te jössz, Dick – mondta Starboard.
A gumicsizmás Dick partra ugrott, és kihúzta a földből a horgonyt.
– Helyes! Tekerd föl a kötelét! – vezényelt Starboard. – Húzd a hajót kissé magaddal! Most lökd el! Ugorj!
– Megy a hajó! – ujjongott Dorothea.
Dick az előfedélzeten térdelve beakasztotta a horgony egyetlen karmát egy gyűrűs csapszegbe. A parti bokrok lassan elsiklottak mellettük. Tom beljebb húzta a fővitorlát, kifutott a nyílt vízre, aztán megfordult és a Szoros felé suhant a hajóval, csak úgy énekelt a víz az orrtőke alatt. A Brigantik is fölvonták csónakjuk öreg vitorláját.
– Ti vagytok szolgálatban, míg távol leszünk – kurjantott oda Tom, mikor a Bogáncs elröpült mellettük.
– Holnapután jövünk vissza – kiabálta Starboard.
– Értettük – rikoltotta Joe.
– Ranwortht nem látogatjuk már meg újra – szólalt meg az Admirális. Dick és Dorothea még utoljára körbetekintett a kis tavon, amelynek vizén a bujdosó betyár az első vitorlázóleckéket tartotta. A következő pillanatban a Bogáncs már felegyenesedve siklott a fák szélárnyékában. Aztán kiért a Szorosból, és habzó csíkot húzva suhant a keskeny csatornán. Nagyon hosszúnak tűnt ez a szakasz pár nappal ezelőtt, amikor szélcsendben, póznával lökve, csónakkal vontatva küzdötték át magukat, ma azonban szinte szemvillanásnyi idő alatt végigszáguldottak rajta, s már szélbe is fordultak, hogy leereszkedjenek a folyón.
– Most nem is emlékeztet úszóházra – lelkesedett Dorothea pár perccel később, amikor elrepesztettek régi horgonyzóhelyük előtt.
– Remek kis vitorlás – bólogatott Starboard.
– Az bizony – tódította Port.
– Bárcsak Richard bátyám láthatná most! – mondta az Admirális.
Csodálatos útjuk volt Potter Heighamig. Bár Tom és az ikrek már sokat vitorláztak Mr. Farlanddal, ekkora hajót teljesen egyedül még soha nem vezettek. De a Bogáncs könnyen kezelhető jacht volt, és hamarosan már a tanoncoknak is megengedték, hogy egymást váltsák a kormányrúdnál, persze valamelyik gyakorlott mester társaságában – hátha szükség lesz rá. A Ranworthi-laposon eltöltött napok ugyancsak hasznosnak bizonyultak. Már nem kellett elmagyarázni, miért megy a Bogáncs először az egyik, majd a másik irányba szembeszél esetén. Az inasok már maguktól figyelték fél szemmel a kis zászlót az árboccsúcson, hogy lássák, fordul-e a szél. Rengeteg mindent megtanultak a Cinegén.
A tengerésztanoncok számára a legfőbb nehézséget az jelentette, hogy akármerre kanyarodott a folyó, nádasok és nagy, lecsapolt mocsarak között, minden fordulóban új és új látnivaló akadt. De ennek is megvolt a maga előnye. Mivel a hajósinasok minden újdonságra rábámészkodtak, Tom és az ikrek is azt érezték, hogy életükben először látják a folyót – pedig úgy ismerték, mint a tenyerüket.
– Nicsak! – kiáltott fel Dick, amikor megérkeztek az Ant torkolatához. – Útjelző tábla! Mintha a folyó is országút lenne.
– Mégpedig a legjobb fajtából – bólintott Port.
Dorothea épp akkor került először sorra a kormánynál, amikor elhaladtak a St. Benet-apátság maradványai és a közepén emelkedő romos szélmalom mellett. Az Admirális elmesélte, hogy a szürke, töredezett kőboltív és az a pár ódon faldarab valaha milyen épülethez tartozott. Dorothea – feledve, hogy ő tartja kezében a kormányt – már fejest is ugrott egy történetbe: – Bárcsak még most is apátság lenne… A betyár kimerültén rogy le a küszöbön, és menedékért esedezik… Hoppon maradt üldözői előtt bezárul a kapu… Bocsánat, nem szándékosan hagytam csapkodni a vitorlát…
A betyár szemügyre vette a tat mögött vontatott, meglehetősen nagyocska és elnyűttnek ható dingit.
– Szegény drága, ember föl nem ismeri – mondta Starboard.
– Ha három kapitány szolgál a fedélzeten – jelentette ki az Admirális –, mit számít, ha az egyiknek pár percre el kell tűnnie a kabinban, míg a motoros elhalad?
– Azt hiszem, most sikerült lerázni őket – vélte Port. – Még az a szemét George sem árulhatja el nekik, amit ő maga sem tud. Álmában sem jutna eszébe, hogy Tom a Bogáncs fedélzetén utazik.
Így hát szabadságuk boldog tudatában a betyár és barátai folytatták útjukat a Hollandiához hasonlatos vidéken. Hatalmas, öreg szélmalmok recsegve forgó vitorlákkal szivattyúzták ki a vizet a mezőkről, amelyek olyan alacsonyan feküdtek, hogy a tehenek valójában a folyó szintje alatt legelésztek. Messze, a mezőkön túl másfajta vitorlák mozogtak: az Ant és a Thurne vizén járó jachtok fehér és a kereskedőbárkák hatalmas fekete vitorlái. Hébe-hóba a Bogáncs más jachtokkal találkozott, amelyek szél elől futottak felfelé a folyón. Kétszer-háromszor motorosok haladtak el mellettük jövet vagy menet, ám egyikük sem csapott egy másodpercre sem olyan zajt, mint a Margoletta.
Épp Dick kormányzott, amikor megérkeztek a Thurne torkolatához.
– Sík mezőben hármas út – mondta Dorothea. – És ott egy újabb útjelző tábla.
– Tedd, amit a tábla mond – utasította a kormányost Starboard. – „Potter Heigham felé.” Kanyarodj be! A másik úton akkor mentek majd, amikor délnek veszitek az irányt, „Acle és Yarmouth felé”. És még ha mi is mehetnénk…
– Bárcsak jönnétek! – sóhajtotta Tom.
– Mind nagyon szeretnénk – erősítette meg az Admirális.
– Nem tehetjük – rázta a fejét Port. – De már ez a pár nap is csodálatos. Hadd kormányozzon újra az én tanoncom, ha elhagyjuk a Womacki-csatornát! Csak hogy érezze, milyen oldalszélben…
– De hisz ez egy város széle – szólalt meg Dorothea fél óra múlva. Mintha valami hosszú vízi utcába érkeztek volna: számos bungalót építettek a folyóból kikotort iszapból felhalmozott partokra. Az apró faházikók elfogták a szelet a Bogáncs elől, és megnehezítették a dolgukat. Az egyik pillanatban halotti szélcsend telepedett rájuk, a következőben szélroham süvített át a két épület közti résen.
Végül megjelentek előttük Potter Heigham csónakházai, a rakpart és a kedves, öreg híd, amelyet négyszáz éve, vagy még régebben építettek.
– Átférünk alatta? – aggódott Dick, éppen újra a kormánynál. – Lehet, hogy leeresztett árboccal is fönnakadunk.
– Várj türelemmel, s meglátod – biztatta Starboard. – Hol veszed át, Tom?
– Van elég hely a híd közelében – vélte Tom, aki épp az előfedélzeten szedte be az orrvitorlát. – És akkor nem kell olyan messze vontatni. De te vidd a parthoz, ne Dick. Most még ne…
Starboard átvette a kormányt, egészen közel vitorlázott a hídhoz, majd élesen a szélbe fordult. A Bogáncs laza behúzókötéllel és laffogó fővitorlával közelített a rakparthoz. Tom partra ugrott. A következő percekben Port, Starboard és a tengerésztanoncok egyenként végigmentek a vitorla és árboc leeresztésének lépésein.
– Sokkal hasznosabb, ha látszólag mindent ők maguk csinálnak – vélte Starboard. – Mi pedig csak ellenőrizzük, hogy nem csúszik-e hiba a munkájukba. Folyassuk, Tom! Menj hátra, és nézd, hogy az árboc rendben leereszkedik-e! Vegyétek le a kibúvónyílás fedelét. Na most, tesó, mondd az inasodnak, hogy eressze ki az előmerevítő csigáját! Az én tanoncom a leeresztőkötélre vigyáz. Készen vagytok? Jöhet…!
A tatban álló Tom gyengéden megrántotta a vitorlarudat tartó kötelet. Az árboc, melyet az aljához erősített ólomnehezék egyensúlyban tartott, lassan leereszkedett, s talpa kiemelkedett az elülső kibúvónyíláson. Olyan könnyedén feküdt le az árboc, hogy Dick és Dorothea – noha ők maguk engedték ki a köteleket – alig hitték el, hogy valami részük nekik is volt e munkában.
– Ha ti nem, akkor ki eresztette le? Mi hozzá se nyúltunk – kuncogott Starboard. – Minden készen áll a vontatáshoz.
– De azért partra szállunk, ugye? – érdeklődött félénken Dorothea. Mi értelme az utazásnak, ha az ember ki sem lép a hajóból a meglátogatott kikötőkben?
– Gyertek, ti ketten, meg William is! – szólt az Admirális. – A híd fölött majd visszaszállunk.
Mindkét tengerésztanonc a kapitányra pillantott. Természetesen szerettek volna partra szállni, de akkor is a fedélzeten akartak lenni, amikor a Bogáncs áthalad a keskeny ív alatt.
– Ráfér a hajóra egy kis felmosás – nézett körbe Tom. – Megvárunk benneteket az átvontatással.
Potter Heighamben nem volt igazán sok látnivaló, s a lényeges bevásárlást Tom még az előző nap elintézte. De hát vízen érkeztek, vitorlázva, a Bogáncson, s ez bizony nem szokványos látogatás. A Hídról elnevezett üzletbe mentek, és képes levelezőlapokat vásároltak. Ezek az öreg hidat és a mellette levő ősöreg zsúptetős kunyhót ábrázolták, s találtak olyat is, amelyen egy a Bogáncshoz hasonló hajót éppen átvontatnak az alacsony boltív alatt.
– Ez az első kikötő utunkon”, írta Dorothea az édesanyjának szánt lapra, „olyan, mint Málta volt nektek, amikor apával Egyiptomba mentetek.” Mrs. Barrable néhány süteményt és pár üveg limonádét vásárolt, mint mondta: „a külkereskedelem fellendítése érdekében”. Már éppen visszatérőben voltak hajójukra, amikor a bolt mellett egy automata mérleget pillantottak meg, amely felirata szerint egy penyért mindenkinek megmondja a súlyát és a jövendőjét.
– A jövendőjét? – csodálkozott Dorothea. – Hát azt meg hogyan?
– Állj rá a dobogójára – felelte az Admirális –, és meglátjuk.
– Nem tetszik kipróbálni? – kérdezte Dorothea, amikor Dick után ő is ráállt a mérlegre, és mindkettejük esetében kisiklott egy-egy cédula, amelyen a súlyuk mellett a következő felirat ékeskedett: Dick „Körültekintő”, Dorothea pedig „Vidám természetű”, s ezen kívül Dick „Hatalmas vagyont halmoz fel”, míg Dorothea „Sosem marad barát nélkül”.
– Túl öreg vagyok én már ahhoz, hogy megmondják a jövőmet – legyintett Mrs. Barrable. – A súlyomat pedig inkább nem szeretném megtudni… Nos, William…
– Jaj, mérjük meg őt! Kapd el, Dick! Gyere, William. Jó legyél.
Ül a kutya!
William egyáltalán nem bánta, hogy a mérleg dobogóján ülhet, míg minden szem rászegeződik. Az Admirális őt is befizette.
A mérleg belsejéből forgó kerekek zümmögése hallatszott.
– Itt a kártyája – vette ki a cédulát Dorothea a nyílásból. Az egyik felére a következőket nyomtatta a gép: „Az ön súlya 1 stone 3 font”, míg a másik felén ez a felirat szerepelt: „Ön keményen dolgozik és sikeres lesz”.
– Ügyes vagy, William – nevetett Dorothea.
– De hisz egyáltalán nem is dolgozik – értetlenkedett Dick.
– Talán egy nap majd fog – vonta meg a vállát Mrs. Barrable, és egy darab csokoládét adott Williamnek.
– Látod – mondta Dorothea. – Máris sikeres lett.
– Most már induljunk vissza – javasolta az Admirális –, mert a három kapitány még azt hiszi, megszökött a legénység.
– Jó lenne, ha Tomnak meg az ikreknek is megmondaná a gép a jövendőjét – álmodozott Dorothea, míg visszafordultak a híd felé.
– Tom most bizonyára a szerencse fia, hiszen a Vízibulizók a Cinege után teszik tűvé a folyót, holott a Cinege már nem is létezik, és még az a borzalmas George sem tudja, hogy Tomot a Bogáncson kell keresnie.
– Tom jövője szerintem attól függ, hogy hány karabiner és cserkészkés van épp a zsebében – mosolygott az Admirális. – Mi a baj, Dot?
Ahogy általában, úgy most is álldogált két-három ember a hídon, és nézegette a rakparthoz kötött hajókat. Köztük egy nagyobbfajta fiú támaszkodott a kerékpárjára, de nem közvetlenül a híd korlátjánál állt, hanem kissé hátrább, mintha nem akarná, hogy leselkedés közben rajtakapják. Amikor Dorothea észrevette, már épp elfordult, mosolyogva felpattant a biciklire és eltekert.
– Dick! – sikított fel Dorothea. – Dick! Láttad?
– Mit? – rökönyödött meg Dick.
– George Owdont! Azt a fiút! Ott! A biciklin! Őt láttuk Horningban a Vízibulizókkal sutyorogni… És ő mondta azt, hogy úgy kell neki, amikor az ikrek a komp előtt vontatták a Cinegét…
Ám a fiú már messze járt, és Dick nem igazán ismerte föl.
– Észrevette Tomot a Bogáncson, és most elárulja a Vízibulizóknak, hogy hol keressék – rémüldözött Dorothea. – Pedig már azt hittük, minden rendben van…
– Talán nem is látta Tomot – bizakodott az Admirális.
De amikor ők is elértek a hídra és lepillantottak, reményük szertefoszlott. Ott ringott a leeresztett árbocú Bogáncs, várva, hogy átvontassák a híd alatt, ott üldögéltek az ikrek a kabintetőn, és ott szorgoskodott maga a mit sem sejtő Tom is, hosszú nyelű felmosóronggyal sárfoltokat tisztogatva a hajó oldaláról.
– Egyenesen a Vízibulizókhoz megy, hogy eláruljon nekik mindent – nézett Dorothea az országút felé, ahol a messze távolban már el is tűnt a kerékpározó fiú.
– De hisz csak egyszer láttad – kétkedett Starboard, amikor Dorothea a szörnyű hírrel lerohant a rakpartra.
– Kétszer – felelte Dorothea. – Ez volt a harmadik.
– George Owdonnak van biciklije – aggódott Port.
– Még ha észre is vette Tomot, ez az információ akkor sem ér sokat – vélte az Admirális.
– És még meg is kell őket találnia – mondta Starboard.
– Az is lehet, hogy nem ő volt – reménykedett Port. – Rengeteg srácnak van kerékpárja.
– Mindenesetre tűnjünk el a híd közeléből – mondta Tom.
Tom a Cinegében vontatott. Starboard a farkosárban állva kormányzott. A többiek a kabintetőn ültek, hogy kézzel tartsák távol a hajót a faltól, amint beérnek a boltív alá.
– Hozzáér! – sikoltotta Dorothea.
– Nem ér hozzá! – nyugtatta meg Starboard.
– Húzzátok le a fejeteket! Mind! – vezényelt az Admirális.
– Vau, vau! – szólt a keményen dolgozó és sikeres William.
A Bogáncs pontosan a boltív közepén, a kövektől alig egylábnyira siklott át a híd alatt.
– Most már én is tudok kormányozni – jelentkezett szolgálatra Dick, amikor kibukkantak a túlsó oldalon, és látta, hogy a most következő vasúti híd egyetlen nagy ívvel köti össze a folyó két partját.
– Helyes – bólintott Starboard. – Gyakorlat teszi a mestert.
Ne nézz máshova, csak a Cinegére! Végig pontosan rá mutasson a Bogáncs orra.
A vasúti híd fölött csak annyi időre álltak meg, hogy felállítsák az árbocot és vitorlát bontsanak. Tom nem akart itt ebédelni.
– Menjünk innen, minél hamarabb! – javasolta. – Esetleg útközben is ehetünk.
Továbbvitorláztak. A nap még sütött, a szél fújt, ráadásul a legjobb irányból, hogy átjussanak vele a hosszú csatornán a Horsey-tóra. Ám Tom számára a nap elvesztette szépségét. Ha George Owdon meglátta őt a Bogáncs fedélzetén és ezt elárulja a Vízibulizóknak, akkor bármely pillanatban beüthet a mennykő. Ki tudja, hol járnak azok a dögök és milyen sebesen érnek ide? Se a limonádé, se a sajtos szendvics, de még a Potter Heighamben vásárolt sütemények sem tudták jó kedvre deríteni.
Ám a többiek közül egyedül Dorothea volt biztos abban, hogy tényleg George Owdont látta a hídnál. Így aztán egyre vidámabb hangulatban hagyták maguk mögött a bungalósort és fordultak be a keskeny Kendal-csatornába. Gyönyörű vadon fogadta őket, víz és nádasok. A csatorna közepét kijelölő egyik oszloptól a másikig vitorláztak, míg el nem érték a következő útjelző táblát, amely nem a parton, hanem a tavacska közepén állt, és jobbra azt mutatta: „Horsey felé”. Végighajóztak a Meadow-csatornán, amely olyan keskeny volt, hogy bármelyik oldalon partra ugorhattak volna, s végül megérkeztek a Horsey-tóra.
Ide-oda csatangoltak a tó vízén, s végül egy másik vitorlás jachtot követve befutottak egy keskeny, kanyargós csatornába, amelynek végén – ahogy azt a térkép mutatta – szélmalom állt. Itt kötöttek ki a Bogánccsal, és előkészítették éjszakára. Aztán, míg az Admirális nekiült képet festeni, valamennyien bezsúfolódtak a Cinegébe és körbeevezték a nádasokat, hogy lássák, hány új madárfajt fedeznek föl Dick zsebkönyve számára. A fiú két teljes oldalt telekörmölt a következő cím alatt: ,A Horsey-tavon látott madarak”, és egy harmadikat is elkezdett. A Meadow-csatorna bejárata közelében végre megtalálták neki az első barkóscinegéket, és alkonyaikor, amikor már visszafele eveztek a Bogáncsra, Dick életében először bölömbikát is láthatott, már ha Tom nem tévedett, és a sötét nádasban eltűnő árnyék valóban az volt.
A későn elköltött vacsora után Tom és Dick átszálltak a Cinegére, hogy ágyat vessenek maguknak a fenékuszony szekrényének két oldalán. A többiek a Bogáncson tértek nyugovóra.
– Kényelmesen fekszel? – kérdezte Tom.
– Pompásan – nyugtatta meg Dick.
– Tízet egy ellen, hogy nyom valami – pillantott át Tom. – A csípőcsontod a legfontosabb, hogy az ne fájjon. Forgolódj addig, míg azt kényelmesen el nem helyezed, a többi nem számít.
Ám lámpaoltás után még sokáig éberen feküdt mindenki a két csónakban. Hallgatták, hogy legalább három bölömbika trombitálgat egymásnak, hogy poszáták csicseregnek a nádasban, riadtan kotyognak a szárcsák, csobbannak a lemerülő vízipatkányok.
Már nagyon későre járt, amikor az előkabinban alvó ikrek egyenletes szuszogását hallgató Admirális átnyúlt a szomszéd ágyra Dorotheához.
– Miért nem alszol? – kérdezte súgva.
– Ha az a fiú tényleg George Owdon volt – suttogta Dorothea. – És ha a Vízibulizók idejönnek és megtalálnak minket…
– Nyugodj meg, Dot! Ne aggódj! Az Admirális hajója az ő vára. Megvédjük Tomot, még ha el is süllyesztenek minket.
Az éjszakai alvás láthatólag mindenki fejéből kiűzte a Vízibulizókat. Még Dorothea is jóval kevesebbet aggódott a betyárt fenyegető veszedelem miatt, gondolatai inkább a száműzött Admirális közelgő utazása körül jártak, amely hazaviszi őt szülőföldjére, Becclesbe. Ma és holnap az ikrek még segítenek, aztán Dickkel átveszik a helyüket. Ezen a délelőttön a Bogáncs kizárólag iskolahajóként szolgált. Gyakorlásképpen háromszor is felhúzták, majd bevonták a vitorlákat. Aztán a Bogáncs hosszú órákon át ide-oda suhant a Horsey-tó vizén, fordult, perdült, hátszéllel futott, egyik gyakorlat következett a másik után, s a tengerésztanoncok – egy-egy oktató kapitány társaságában – egymást váltották a kormányrúdnál és a behúzókötélnél.
A gyakorlás különlegesen jól sikerült, s amikor ebédre kikötöttek a Meadow-csatorna szájánál, az Admirális átadta Dorotheának a hajószakács posztját, ő pedig leült a kabinasztalhoz, és meglehetősen kérkedő hangú levelet írt bátyjának.
„Bizony”, írta, „nézd csak meg jól a postabélyegzőt! Már nem állíthatsz meg minket. Ezt a levelet csak azután postázták, hogy mi már nekivágtunk szembenézni Yarmouth rémségeivel. Kívánj hát jó utat, úgysem tehetsz mást! A doktor fia kiváló kapitány, s ha látnád, micsoda kemény munkát végez annak érdekében, hogy vendégeim igazi tengeri medvék legyenek, magad is rájönnél, nincs miért aggódnod.” A levél szegélyét bátyja képe díszítette, amint épp őrjöngve tépi a haját. „Az egész csapat sokkal jobb tengerész, mint te meg én voltunk fiatalkorunkban.” A következő képecske egy kislányt ábrázolt, akinek fodros fehérneműje még az aránylag hosszú alsószoknya alól is kilógott, valamint egy nagyon széles karimájú tengerészkalapot viselő kisfiút. „S ha még azt a három ifjú kalózt is látnád, akik itt lebzselnek körülöttünk, lesve, miben segíthetnek, megértenéd, miért is szeretném, hogy a Bogáncs kissé nagyobb legyen. Túl nagy hajó szerinted, hogy gyerekek irányítsák? Kedves bátyám, bárcsak kétszer ekkora lenne!”
– Figyeljetek! – szólalt meg a mosogatás végeztével Starboard. – Ez a szél tökéletes, hogy átjussunk vele a Meadow-csatornán, és a Thurne folyón is remek. Csak a Kendal-csatornán kell póznával áttolnunk a hajót. Mi szólnátok hozzá, ha rögtön útnak indulnánk? Ha levitorlázunk egész a Thurne torkolatáig, egész biztosan hazajutunk holnap.
– Muszáj hazaérnünk, mielőtt Ösz visszatér Norwichból – tette hozzá Port. – Számtalan dolgot elő kell még készítenünk a másnapi versenyre. Szörnyű lenne megrekedni valahol szélcsendben, mert akkor egyáltalán nem jutunk haza Horningba.
– És még a vízi KRESZ-ből is ráfér némi gyakorlás a tengerésztanoncokra. Azt pedig a legjobb a folyón oktatni.
– Csak még egy madarat keressünk a listára – kérte Dick.
– Madármegfigyelésre ma már nincs időnk – vélte Starboard. – De a tavon tehetünk még egy fordulót, ha ez megfelel.
Átsuhantak a tavon a túlparti nádasok felé, aztán megfordultak, s már félúton jártak visszafelé, amikor Dick szinte sikoltva felkiáltott. – Ott a még egy madár! – kiabálta. – Odanézzetek! Héja. Sárga fejű…
– Barna rétihéja – azonosította Tom. – Nagyon ritka.
– Ott egy másik – mutatta Dick. – Ketten vannak.
Az egyik madár fenn a magasban lebegett, nagyobb termetű párja fölszárnyalt hozzá. Dick megpróbálta távcsővel nyomon követni.
– Nélküle jobban látom – eresztette le a műszert. – Túl gyorsan mozognak. Nem úgy, mint a csillagok. Mit tart a karmai közt a fölső?
A két madár már egymás fölött repült, aránylag közel. A fölső héja hirtelen elengedte, szinte ledobta az eddig hurcolt apró madarat. A másik majdnem a hátára fordult a levegőben, és elkapta a lehulló zsákmányt.
– Gyönyörűen lekezelte, uram – dicsérte meg Tom, mintha egy futballmérkőzés jelenetét látta volna.
– Miért nem „asszonyom”? – érdeklődött az Admirális.
– „Asszonyom” lett volna a helyes – biccentett Port. – A hím táplálja a feleségét.
– Remekül elkapta, asszonyom – helyesbített Tom.
– Te jó ég, Dick! – kiáltotta Starboard. – Még jó, hogy nem te kormányoztál, amikor megláttad őket.
Ám Dick meg se hallotta szavait. A jegyzetfüzetét lapozgatta, hogy megörökítse az imént látottakat.
Most már elvitorláztak a tóról, keresztül a hosszú, keskeny csatornán, s vissza a Heigham-szoros kiöblösödésén át. Itt szembefújt a szél. A víz egyre keskenyedett. Port átvette a kormányt tengerésztanoncától, aki örült, hogy átadhatta, mert ezen a helyen a Bogáncs alig tudott úgy eltávolodni a csatorna partjától, hogy ne ütközzék azonnal a másiknak.
– Itt nem lehet lavírozni – mondta Tom. – Póznával toljuk át a hajót.
– Hadd toljam én! – kérte Dick. Még mindig ragyogott a boldogságtól, hogy felfedezte a héjákat, ám ezt a munkát azóta ki akarta próbálni, hogy látta Tomot a rúddal ügyeskedni, amikor a Briganti bevontatta a Bogáncsot a Ranworthi-laposra.
– Mit gondoltok, menni fog neki? – kérdezte Tom.
– Az áramlás velünk van, már amennyire ezt annak lehet nevezni – állapította meg Starboard. – Csak arra kell ügyelnie, hogy folyton mozgásban tartsa a hajót. Remek alkalom megtanulni. Gyere, Dick! Én taszítok rajta párat, aztán te jössz. Hé, ti, a kormánynál, fogjátok szorosan a behúzókötelet! Nehogy ide-oda csapkodjon a vitorlarúd!
Starboard az árbocmerevítőnél állva függőlegesen fölemelte a hosszú rudat, a kezei közt lecsúsztatta, míg feneket nem ért, aztán nekifeszülve az oldalfedélzeten hátragyalogolt, erős csavarintással rántással kiszabadította a rudat az iszapból, és újra előreszaladt.
– Nos? – szólalt meg, miután kétszer végigcsinálta mindezt. – Átveszed?
A rudat Dick kezébe nyomta, ő maga pedig a háta mögé, az elő-fedélzetre állt. Szabad az út.
– Jól van. Vigyázz, bele ne akadj az árbocmerevítőbe! Engedd le!
Fura, gondolta Dick, hiszen egyáltalán nem is tud a végének támaszkodni. Ez az izé szinte függőlegesen áll.
– Legközelebb jobban sikerül.
– Toljad a hajót! – biztatta Tom.
Dick bizonytalan léptekkel előrevágtatott a keskeny oldalfedélzeten. Így már ferdébb. Ez megteszi. A rúd a mélybe süllyedt. Iszapos a fenék. Tolni, tolni. Hátrafele indult, s közben ereje megfeszítésével tolta a rudat. A következő alkalommal már jobban ment. Harmadjára még jobban.
– Gyönyörűen siklik a hajó – biztatta Dorothea, amikor Dick negyedszer gyalogolt hátra, s immár teljesen szakszerűen támaszkodott a rúdra.
Minél tovább tolja az ember, annál jobban halad a hajó, gondolta Dick. Ezért egészen a farkosár végéig gyalogolt, s csak ott fordult meg, hogy előresiessen. De mi ez? A rúd nem mozdul, hiába húzza. A Bogáncs tényleg gyönyörűen úszott, s maga mögött hagyta a rudat. Dick kétségbeesetten rángatta, de közben a farkosár kisiklott alóla.
– Kapjátok el! – kiáltotta Tom, de már későn.
Egy másodpercre Dick a levegőben lógott a rúd és távolodó Bogáncs között. A következő pillanatban már a vízben kapálózott.
– Dick! – sikította Dorothea. Az Admirális a csobbanás hallatán kirohant a kabinból.
Tom már a Cinege kötelét oldozta.
– Meg ne próbáljatok megfordulni! – kurjantotta. – Nincs rá hely.
A csudába az evezővillákkal. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a helyükre rakta őket. Valójában alig két másodperc múlva Tom már evezett is visszafelé a Cinégével. Dick kissé megkésve ugyan, de végre elengedte a rudat, és úszni próbált. Inkább csak kapálózott, mert közben a szemüvegét is meg kellett menteni.
– Leugrott a fél fülemről – bugyborékolta. – Még szerencse, hogy nem vesztettem el. A sapkám megvan. Jaj, borzasztóan sajnálom! Fogalmam sincs, miért ragadt lenn. Phü, phü. – Kiköpött több deci vizet, és megragadta a Cinege fardeszkáját.
– Jól vagy? – kérdezte Tom.
– Persze – felelte Dick.
– Ne veszítsünk most időt azzal, hogy bemászol! Ki kell halásznunk a rudat.
A rúd már nem állt olyan szilárdan az iszapban, s Tom egyetlen rántással kiszabadította. Dick a fardeszkába csimpaszkodva taposta a vizet, s közben megpróbált keresztülpislogni a szemüvegét borító cseppeken.
– Túl hosszú a rúd – mondta Tom. – Húznunk kell magunk után. Meg tudod tenni, hogy egyik kezeddel a csónakba kapaszkodsz, a másik kezeddel pedig tartod a rudat, míg oda nem adhatjuk a többieknek? Elég nagy slamasztikába kerülnek, ha nem kapják meg mihamarabb.
A fontos munkaeszköz előbb felkerült a Bogáncs fedélzetére, mint a rudat elvesztő tanonc maga. A Bogáncs maradék legénysége alig várta, hogy kézbe kaphassa, mert a keskeny csatornában a hajó a szél és az áramlás játékszereként már belesodródott a nádasba. Ám Port a kormány és Starboard a rúd segítségével még azelőtt újra a helyes irányba terelte a jachtot, hogy Dick bemászott volna a Cinege tatjába. Pár pillanattal később a tengerésztanonc már a Bogáncs farkosarában térdelt csöpögve, s legnagyobb meglepetésére a többiek elhalmozták dicséretekkel.
– Ügyes voltál, Dick – mondta Starboard.
– Remekül csináltad – tódította Port.
– De hisz belepottyantam – motyogta Dick.
– Előbb vagy utóbb ez mindenkivel megesik – bogozta szorosra Tom a Cinege kikötőkötelét. – Tengerész lesz belőled, ne félj!
Az Admirális ez idáig szótlanul figyelte a mentőakciót. Most elengedte Dorothea kezét, s Dick édesanyjára gondolva azonnal leparancsolta a fiúról a nedves göncöket.
– Nos – jegyezte meg. – Egyrészt csodálatos, hogy nem fulladtál vízbe, másrészt viszont fogalmam sincs, hogyan szárítjuk meg a holmidat.
– Nem gond – legyintett Port. – Az összes potteri csónakházban van fűtött helyiség, ahol a matracokat, ilyesmiket szellőzetik. Megszárítják a ruhákat is nekünk, pár percbe se telik.
– Van tartalék cuccom – mondta Dick.
– Kölcsönadhatok egy pulóvert – ajánlotta Tom.
– Jaj – kapott a zsebéhez Dick. – Borzasztó! Elázott a jegyzetfüzetem borítója… meg részben a belseje is.
– Inkább örülnöd kellene – feddte meg félig tréfásan Dorothea. – Gondolj a trópusi folyókban evickélő felfedezőkre! Egyszer még büszke lehetsz erre az elázott jegyzetfüzetre.
– Attól tartok, a Kendal-csatorna vize nem volt igazán trópusi ma – somolygott Tom.
– Öltözz, amibe tudsz, Dick – mondta az Admirális.
Dorothea már a kabinban túrta fel a poggyászukat, és friss trikót, alsóneműt kotort elő.
– A tetejére felveheted a pizsamád – javasolta –, míg meg nem száradnak a cuccaid.
Hamarosan áthaladtak a csatornán. Az utolsó pár yardon a flanel alsóba és a kissé bő pulóver fölé vetett pizsamakabátba öltözött Dick tolta a hajót, miután Starboard megmutatta neki azt a szakszerű, csavarintásos rántást, amely a legragadósabb iszap kivételével mindenféle aljzatból kiszabadítja a rudat. A folyóra érve újra vitorlázhattak. Lesöpörtek Potter Heighambe, leengedték az árbocot, rúddal áttolták a hajót a híd alatt és kikötöttek.
– Várnunk kell, míg Dick holmija megszárad – vélte az Admirális. – A Bogáncson nem tudjuk megszárítani, s annak nem lenne jó vége, ha nedves ruhákkal indulnánk útnak.
– Miattunk már nem kell aggódni – jelezte Starboard. – Ha fúj valami kis szél holnap, akkor Potterből biztosan felérünk Wroxhambe, szélcsendben pedig busszal megyünk. Itt már egészen más a helyzet, mintha mérföldekre lennénk mindentől, valami világtól elzárt helyen, mint Horsey volt.
A csónakházban dolgozók elárulták az Admirálisnak, nem ez az első eset, hogy meg kell szárítaniuk valamely rúdtoló ruháját, akit vízbe rántott az eszköze. Szerintük csak pár órába telik és kész a mutatvány, de ha az Admirális hajlandó egészen estig várni, akkor csontszáraz öltözéket vihet magával. Így tehát Dicknek köszönhetően a Bogáncs és a Cinege Potter Heighamben maradt, hogy itt töltse az éjszakát.
Az Admirális festményben megörökítette az öreg hidat. A többiek sétálni vitték Williamet, és összefutottak egy triciklis fiúval, akinek gépén a fagylalt rajza mellett a következő felirat szerepelt: „Állíts meg és vegyél egyet”. Meg is állították, de hetet vettek. Ezek közül egy a szemétbe került, lévén eperfagylalt, márpedig William kizárólag a vanília iránt mutatott érdeklődést. Az Admirális ugyan a fogadóba akarta vinni a legénységet, hogy meleg ételhez jussanak, ám az ikrek inkább a Primus főző lehetőségeinek kiaknázására vágytak. Dorothea szekundálásával valóságos főzőorgiát rendeztek: került az asztalra húsos vesepástétom, marhafaggyús gyömbérpuding, zöldborsó, gombaleves… persze mind konzervből, de ettől nem lett rosszabb, és kiválóan sikerült valamennyi fogást megmelegíteni.
Ám közben nem volt szabad a Vízibulizókról megfeledkezniük. Amint kikötöttek, Tom és Dorothea tekintete már a híd körül bámészkodókat pásztázta: nem lapul-e George Owdon köztük.
Ő ugyan nem lapult ott, ám az idő haladtával észrevették, hogy bár a hídon nagy a jövés-menés, egy kócos, hirtelenszőke, csenevész fiúcska láthatóan képtelen elszakítani magát az eléje táruló látványtól.
Furcsa módon a gyermeket a vitorlás jachtok egyáltalán nem érdekelték. Ám minden alkalommal, amikor egy motoros jött a rakparthoz, a fiúcska elhagyta hídi őrhelyét, és bóklászni kezdett a part mentén: fütyörészett, tekergette fejét, nézett jobbra, nézett balra, csak a motorosra nem, míg meg nem közelítette annyira, hogy elolvashassa a nevét.
– Vajon nem Bill egyik barátja? – tűnődött Dorothea. – Azt mondta, itt is van őrszemük, és ezt a fiút láttam tegnap is, amikor átkeltünk.
– Mindjárt kiderül – felelte Starboard. – Szia, öcskös! Keresel valakit?
– Csak egy motorost… Vagyis nem igazán…
– A Margóllétát?.
A fiúcska rámeredt.
– Ti is asztat lesitek? De ne árújjatok el – suttogta.
– Ne félj! – nyugtatta meg Starboard. – A barátodat Billnek hívják, ugye?
A kissrác közelebb jött, és egyik kezét kihúzta térdnadrágja zsebéből. Óvatosan körbenézett, nem figyeli-e valaki, és kinyitotta a markát. Tenyerén piszkos, összehajtogatott papírdarab feküdt, amelybe láthatóan valami lapos, kerek tárgyat csomagoltak.
– Telefonpénz – suttogta összeesküvő modorban. – Nektek is van? – kérdezte, de eloldalgott, mielőtt választ kapott volna. Egy újabb motoros közeledett, s látták, hogy a fiú, mintegy véletlenségből épp jókor van jó helyen, hogy segítsen nekik a kikötésnél. Pár perc múlva már visszafele tartott a hídra.
– Ez sem az – jegyezte meg, amikor elhaladt a Bogáncs közelében.
Sokkal jobb őrszem ez a fiú, mint Joe hascsikarásos ismerőse lent, Acle-ben – vélte az Admirális.
A fiúcska egészen sötétedésig nem hagyta el a posztját.
– Ma má’ nem jön – vetette oda nekik, gondosan a másik irányba tekintve, amikor elsétált mellettük, s hamarosan el is tűnt a folyó partját szegélyező bungalók mögött.
– Nos – szólalt meg az Admirális. – Ezzel megvolnánk. Holnapig aggodalomra már semmi ok. És épp itt hozza a csónakos Dick ruháját. Igazán kedves tőle, hogy ilyen késő este kifáradt hozzánk. Ugrás az ágyba, mindenki! Szegény, öreg William már horkol is.
A lefekvés óta jó másfél óra telt el, talán több is, amikor Tom, aki végre jól befészkelte magát a hálózsákjába a Cinege fenekén, távoli motordübörgésre figyelt fel.
Meglehetősen sötét volt már, ilyenkor valamennyi bérelt motorosnak régóta horgonyon kellene állnia éjszakára. Egy pillanatra Tom azt hitte, hogy állandó aggodalma miatt már a Margolettával álmodik. Ám ez a valóság volt: egyenletes, dübörgő zaj, s egyre közeledett. Úgy van, kétségtelenül. Egy motoros közeleg a folyón fölfelé. Tom feküdt és fülelt.
– Tom!
Ez Dick nagyon halk hangja, az uszonyszekrény túloldalról.
– Tessék.
– Hallasz valamit?
– Hallok.
A motorzaj egyre közeledett.
Dick suttogott: – Ők azok?
– Ilyen hangot ad a motorjuk. – Ezt a harsogó, ritmikus dübörgést egyszerűen nem lehet összetéveszteni.
– Ezúttal nem rádióznak.
– Sötétedés után nem is hajózhatnának, mellesleg. Valószínűleg ezért kapcsolták ki. Hacsak…
– Mi az?
– Talán meg akarják téveszteni az embereket, hadd higgyék, hogy nem azok, akik.
– Mit tehetünk?
– Most maradj csendben!
A zaj egyre közeledett, ám hirtelen elhalkult. A motorról levették a gázt. Akárki járt is erre a sötétben, nem akarta egész Potter Heighamet felverni. Tom és Dick csendben lapultak. Fejük fölött a ponyva egy pillanatra kivilágosodott, mert zseblámpa fénykévéje söpört végig rajta. Tom visszafojtotta a lélegzetét. Ha rájönnek, hogy ő lapul itt, a lámpafény újra erre irányul. Szerencsére nem. Ugyanakkor jól hallották a motorost: itt volt a közvetlen közelükben. A gép hangja újra megváltozott. Üresben járt, majd hátramenetbe kapcsolt. Megfordulnak. A hajó által vert hullámok felemelték a kis Cinegét, és a Bogáncs farkosara alatt a jachthoz koccantották. A többiek közül vajon felébredt valaki? Bármely percben felugathat William, hogy a tilosban járók tudtára adja, semmi joguk erre lófrálni. A motoros megint előreindult. De mégse. Újra hátramenetbe tették. A rakpart fából készült végéhez koppant valami. Egy ember erős dobbanással a fűre ugrott. Halk parancsszavak hangzottak.
Tom és Dick hosszú ideig hallgatózott. Ha ezek tényleg a Vízibulizók, valahol a közvetlen közelükben kötöttek ki. Tompa mormolás hallatszott: nem hangosabb beszéd, mintha bármely más hajóról jönne. A Bogáncs fedélzetét egyetlen hang sem hagyta el. Az Admirális, az ikrek, Dorothea és William, fáradtak lévén, mélyen aludtak.
Az idő haladt. A mormolás elhalkult. Nesz is alig hallatszott, csak egy kötél ütögette csendesen a Bogáncs árbocát, és a túloldali rakpartot nyaldosták finoman a hullámok. A fogadó réges-rég bezárt, és a hídon is legalább egy órája haladt át az utolsó gépkocsi.
Hideg szellő érte Dick arcát. Arra ébredt, hogy Tom már nem fekszik mellette, hanem felkelt és visszahajtotta a ponyva egyik szárnyát.
– Tom!
– Maradj csendben.
– Mire készülsz?
– Meg akarom tudni, hogy ők-e azok.
Dick érezte, hogy a Cinege megdől, mert Tom kinyúlt és megragadta a rakpart egyik facölöpét. Aztán a csónak visszabillent, mert Tom csendben partra mászott. Dick a szemüvege után tapogatózott. Végre megtalálta és az orrára illesztette. A zseblámpa elemében már nem sok maradt, de azért hasznát vehetik. Kitekergőzött az evezős-pad alól. Semmi esetre sem csaphat zajt. Aú! Keze a Cinege és a rakpart közé szorult. Künn minden koromsötét. Felsértette sípcsontját a csónak peremén, beverte térdét egy kikötőcölöp tetejébe, de valahogy csak kikúszott a nedves fűre. Várt egy kicsit. Szeme kezdte megszokni a sötétséget. Halványan látta a ponyvával fedett Cinege körvonalait: nem olyan sötét, mint a tintafeketeség körülötte. Látta a bungalók és házak tetejének töredezett vonalát az ég előtt. És ott, közvetlenül a Bogáncs mögött hatalmas tömeg emelkedett, s valami világos folt épp feléje kúszott a fűben. Dick fölállt, s a következő pillanatban orra bukott egy horgonykötélben.
Hosszú-hosszú csend.
Dick mozdulatlanul lapult, akárcsak az a kúszó valami a Bogáncs orra közelében. Épp ebben a különös pillanatban trombitált fel egy bölömbika messze a mocsarak felett. Dick hallotta, de alig vett róla tudomást. Tovább tapogatta az utat maga előtt, a következő horgonykötélnek már a kezével ütközött neki, nem a lábával esett át rajta, s végül megérkezett Tom mellé, aki a hatalmas motoros homályos tatját vizsgálgatta.
– Nem tudom elolvasni a nevét – suttogta Tom.
Dick egy szót se szólt, csak kitapogatta Tom kezét, és a markába nyomta a zseblámpát.
Tom a lámpát a lábuknál sötétlő víz felé irányította, kezével elfedte a körtét, így felkapcsolva csak valami halvány vöröses derengés látszódott. Kissé több fényt engedett ki ujjai között. Ennek semmi értelme. A lámpát közvetlenül a motoros sötét tatjának szegezte, és hüvelykenként emelte felfelé, míg meg nem látta a nevét. Fél másodpercbe se telt, s elolvashatták a rémisztő szót: Margoletta.
Tom olyan közel állt most a motoroshoz és a szunnyadó Vízibulizókhoz, mint azon a bizonyos estén, amikor a 7. fészek védelmében üldözött vaddá tette magát.
Itt ringott a Margoletta alig pár yarddal a Bogáncs orra előtt. Horgonyköteleik keresztezték egymást. A Margoletta dingije alig fért el köztük. A Bogáncs fedélzetén mindenki aludt. A Margoletta fedélzetén hasonlóképp. Hisz még a Vízibulizóknak is kell pihenniük valamikor. Aludtak azalatt is, míg Tom és Dick hazakúsztak a folyóparton és újra bemásztak a Cinege fedőponyvája alá.
– Mihez kezdünk most? – suttogta Dick.
Tom gondolkozott.
– Csak egy dolgot tehetünk – szólalt meg végül. – De közben nem szabad fölébresztenünk a többieket… Ha Williamet felébresztjük, ő mindenkit felver… És várnunk kell, míg valamennyire ki nem világosodik. Semmi értelme nekifogni, ha az orrunkig se látunk.
Tom és Dick minden erejüket összeszedve igyekeztek ébren kivárni a hajnalt. A végén természetesen elszunnyadtak, és teljes pánikban ébredtek, mert eszükbe jutott a veszélyes szomszédság. Csendben elrakták a Cinege ponyváját, kiemelték az árbocát, és újra dingivé alakították. Már kivilágosodott, de körös-körül mindenki aludt. Aludt az összes kis fabungaló, valamennyi csónakház, a sok lehorgonyzott jacht, és legfőképp aludt a Margoletta fenyegető rakománya. Csak a madarak hajnali kórusa zengett, de olyan erővel, mintha fel akarnák zavarni az alvókat.
– Még képesek felébreszteni Williamet – morogta Dick. Érzelmei most ugyancsak távol álltak attól, ahogy általában a madarak énekére gondolt.
A legrosszabb pillanat akkor érkezett el, amikor Tomnak fel kellett bontania a Bogáncs ponyvájának egy részét, legalább annyira, hogy a tartóállvány egyik lábát felemelve a kormányrudat a helyére tehesse. Minden óvatossága ellenére valaki megmozdult a kabinban. De ugatás nem hangzott fel.
– Figyelj, Dick – suttogta. – Tudom, hogy soha életedben nem kormányoztál lábbal. De nem olyan nehéz. A farkosárban állva kell irányítanod a hajót, hogy átláss a ponyva teteje fölött.
A horgonyköteleket csendben feltették a fedélzetre. Tom csendben kievezett a Cinégével a folyóra. A vontatókötél megfeszült. A Bogáncs megmozdult. Dick egyik kezével az alsó vitorlarúdba kapaszkodva és minden ügyességét összeszedve igyekezett a hajót kormányozni.
– Pszt, pszt – susogta, amikor a ponyva szárnya félrelibbent, és Dorothea, Dickhez hasonlóan pizsamába öltözve, álmosan kipillantott a nyíláson, még épp idejében, hogy elolvashassa a rettegett nevet a szunnyadó motoros orrán, miközben a Bogáncs, alig pár yardnyira tőle, lefelé siklott a folyón.
Port és Starboard, akik a Bogáncs orrkabinjában aludtak, lemaradtak az éjszaka izgalmas eseményeiről. Már minden véget ért, Tom és Dick már kikötötte a Bogáncsot vagy háromnegyed mérfölddel lejjebb a folyón, amikor Port, meghallva hangjukat, kihajolt priccséből, megrángatta Starboard takaróját és legékesebb McGinty-s modorában rázendített: – Kejjetek fel, kicsikéim, olyan szép a reggel, hogy nem es lehet… Mi…? Mi történt? Hol vagyunk? – A kerek kajütablakon át egy bungalót pillantott meg, amely az este még egyáltalán nem volt ott.
– Pszt! – suttogta Dorothea. – Ne verjétek föl az Admirálist! Az előbb már fölébredt, de újra el is aludt, akárcsak William.
Bepréselte magát a szűk orrkabinba, és elmesélte az éjszaka történteket: a Margoletta a sötétben fellopakodott a hídig és a Bogáncs orrát csaknem érintve horgonyt vetett a közvetlen közelükben, ám Tom és Dick kora hajnalban fölkeltek, és együttes erővel – egyik vontatta, másik kormányozta – sikerült a Bogáncsot biztonságba, az ellenség halló- és látótávolságán kívülre vinniük.
– De hiszen ez álom volt – tamáskodott Port. – Azt álmodtam, hogy hallom a borzalmas hajómotort.
– Az egészből egy szót sem hiszek – jelentette ki Starboard.
– Nem álom volt – erősködött Dorothea. – Én magam is láttam a Margolettát. És az Admirális szerint tovább kellene aludnunk. Ő meg William már alszik is.
De ez az álom senkinek nem tartott nagyon soká. Még a fél éjszakát ébren töltő Tom és Dick sem talált újra nyugodalmat. Sok értelme nem volt a Cinege fedőponyváját újra végig lefűzni, így hát a nyitott csónak fenekén bújt hálózsákjába Tom és burkolódzott takaróiba Dick. Ám hiába szunnyadtak néha-néha el, hamarosan újra felriadtak: hol arra, hogy gyengéden nekiütköznek a rakpartnak, hol arra, hogy a nap fénye olyan zugokba is utat talál, ahol semmi keresnivalója nincsen. Az ikrek nem tudták visszafogni sutyorgásukat, Dorothea nem tudta nem hallani őket, s ő maga is ébren feküdt, azon morfondírozva, hogyan tudná legjobban beilleszteni az éjszaka történteket a „Betyár a lápvidéken” eseménysorának keretei közé. Végül maga az Admirális is föladta a reményt, hogy tovább alhasson, és már jóval a szokott idő előtt a kormányállásban motozott, hogy életet leheljen a Primus főzőbe.
Másodiknak Dorothea kelt fel. A kabinban bújt bele ruháiba, és közben az asztalra kiterített térképet nézegette. Vajon merre menekülhet innen a betyár, ha a Margoletta lejön a folyón, hogy folytassa az üldözését? Hirtelen felkiáltott:
– Tetszik tudni, hogy hívják ezt a helyet? – és magával vitte a térképet ki a kabinból, hogy megmutassa az Admirálisnak.
– Nahát, hogy mik vannak! – álmélkodott Mrs. Barrable. – William, azt hiszem, te sem gondoltad volna, hogy egyszer egy Mopszli utcának nevezett helyre is eljutsz, ugye? Valószínűleg nem te vagy az első keményen dolgozó és sikeres mopszli errefelé. Bizonyára akadt még egy, ha egyszer utcát neveztek el róla.
A tat felől meglehetősen zajos locsogás-csobogás jelezte, hogy Tom és Dick mosakszik a bádoglavórban.
– Tied a mosdótál, tesó – hallatszott Starboard hangja az előkabinból.
Hamarosan mindenki készen állt, hogy megkezdje a napot, sőt, voltak, akik valójában már másodjára kezdték meg.
– Vigye el valaki sétálni a kutyát a róla elnevezett utcában – kérte az Admirális –, és derítse ki, nincs-e túl korán, hogy tejet szerezzünk! Biztos akad valami farm errefelé.
– Gyere, kutyus – hívogatta Dorothea –, nézzük meg az utcádat! Bár, ami azt illeti, ez inkább dűlőút.
– Figyelj csak! – fülelt Tom. – Hallod a citromsármányt?
– Próbáljuk megkeresni – kérte Dick.
Mrs. Barrable átadta a tejeskannát, s a csapat távozott. Elhaladtak az öreg pajta mellett, és nekivágtak a Repps felé vezető keskeny, zöld dűlőútnak.
Mire visszaértek – mivel útközben megálltak, hogy megfigyeljék a visszanyesett fűzfák ágai közt cikázó citromsármányt, s Dick gondosan fel is jegyezte nevét zsebkönyvében a listára –, a reggelit már a kabinasztalon, a ponyvát feltekerve, a fővitorla huzatát leszedve, Portot és Starboardot pedig fedélzetfelmosás közben találták.
– Nos – szólalt meg az Admirális, miután mindannyian bezsúfolódtak helyükre a priccseken a kabinasztal két oldalán, és átnyújtotta Tomnak a bögréjét –, úgy látom, lassan szokásoddá válik, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül hajókat oldozol el. Pedig mi nem is szárcsafészken horgonyoztunk.
– Nem tehettem mást – védekezett Tom.
– Ahogy a múltkor se – nevetett az Admirális.
– De eloldozás után nem hagyta sodródni a hajót – magyarázta Dick. – Hanem biztos helyre vontatta.
– Szerintem fel kellett volna ébresztened minket – tett szemrehányást Starboard.
– Senkit nem akartam felébreszteni – mondta Tom. – Teljesen ránk másztak. Ha William csak egyet vakkant, már végünk van.
– Osonjunk vissza a parton és lessük meg őket! – javasolta Port.
– Ugyan minek? – tiltakozott Tom, aki lehetőleg az életben nem akarta újra látni a Margoletta utasait. – Inkább induljunk! Bármely percben felébredhetnek és utánunk repesztenek.
– Kétlem – ingatta a fejét az Admirális. – Mert feltéve, hogy valaki meglátott minket, amint felfelé menet átkelünk Potter Heighamen, azt is feltételezhetjük, hogy ez a valaki tanácsolta a Vízibulizóknak, hogy a legjobb, ha feljönnek a hídhoz lesben állni, mert itt elkaphatják Tomot, amikor visszatér.
– A mindenit! – mondta Starboard. – Mégiscsak George Owdont láthatta Dorothea azon a biciklin.
– Ha az ikrek nem sietnek annyira, hogy időben visszaérjenek, akkor ma reggel jöttünk volna lefelé – borzongott Tom. – Én minden bizonnyal a Bogáncsot vontatva eveztem volna ki a híd alól, akkor pedig úgyszólván az orruk elé kerülök, és mákszemnyi esélyem sincs elmenekülni.
– De így – jelentette ki az Admirális – ott rostokolhatnak egész nap, csak bámulják a hidat, és várják a bűnözőt, mikor bukkan végre elő.
Ez nagyon kellemes gondolat volt, és a sonkás tojásnak még a szokásosnál is finomabb ízt kölcsönzött.
Újabb szép tavaszi nap ígérkezett. A délkeleti szél újra megerősödött.
– Ez a legjobb szél – vélekedett Starboard –, hogy hazafújjon minket Horningba. És csak délután kell megérkeznünk.
Mivel már nem aggódtak, hogy a szélcsend feltartja őket, az ikrek elhatározták, hogy a Bogáncs iskolahajóként eltöltendő utolsó napját alaposan kihasználják. Másnap a hajó nélkülük indul délre, az ikrek tehát eltökélték, a rendelkezésre álló idő alatt a lehető legjobban kiképzett legénységgel bocsátják útjára.
– Még hogy kiképzés? – mondogatta Port. – Egyszerűen bemagoltatunk velük mindent.
Így hát ezen az utolsó napon, amint véget ért a reggeli, úgy összezavarták a vízi KRESZ-t illető, jobbról-balról röpködő kérdéseikkel Dorotheát, hogy amikor arról faggatták, mi a teendő, ha szél elől futva két ellenkező csapáson haladó csónakkal találkozik, szegény gyakornok csak ennyit tudott kinyögni: „megkérdezem a kapitányt”, ami az Admirális szerint tökéletes válasz volt. Az ikreknek egyszerűen el kellett magukat foglalni valamivel, különben folyton azon búslakodtak volna, Hogy ők nem lesznek a fedélzeten s nem segíthetik a Bogáncs útját a déli nagy folyókon. Ám nincs mit tenni, hiszen apjuk számít rájuk. De ebben a jó szélben, ezen az eleven tavaszi napon meglehetősen borongós kilátásnak tűnt, hogy otthon maradnak és hajópriccs helyet saját ágyukban töltik az éjszakát.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy a Bogáncs sikerrel töltötte be az iskolahajó feladatkörét. Se Dick, se Dorothea nem habozott egy pillanatig sem, amikor azt a parancsot kapta, hogy mutasson rá a port vállára vagy a starboard orcájára, bár a csibész Port alaposan megzavarta őket, amikor így szólt: „Gyorsan válaszoljatok, gondolkozás nélkül: melyik a starboard orrotok?” Megtanulták az összes kötél nevét, és ha nem siettették őket nagyon, meg is találták valamennyit. Még a legelején, a Ranworthi-laposon megtanulták, hogyan kezeljék a Cinege kicsiny vitorláját. Mostanra már a Bogáncs fővitorlájával való bánásmódot is megismerték. Kötélről kötélre végigjárták a tényleges vitorlázás összes fázisát. Újra és újra föltekerték a felhúzóköteleket, s igyekeztek ellesni a trükköt, hogyan lehet minden fogással ugyanolyan hosszú szakaszt vinni a tekercsbe. A végén már a kezüket hasonlítgatták össze.
– Mit csináltok? – érdeklődött az Admirális.
– Arra gondoltunk, bárcsak Nancy kapitány látná a tenyerünket – magyarázta Dorothea. – Olyan szép kérges.
Ezen az utolsó, gyakorlással eltöltött napon Tom és az ikrek már azt is megengedték a tanoncoknak, hogy szinte teljesen egyedül vezessék a Bogáncsot, persze csak miután a saját erejük és súlyuk hozzáadásával segítettek megfelelően felhúzni a vitorlákat. Eltávolodtak a Mopszli utcától, otthagyták Potter Heigham utolsó bungalóit is, elsiklottak a Womack bejárata előtt, lezúgtak a Thurne torkolatáig, szél elől futva befordultak az irányjelző táblánál a Bure-ra: s mindvégig csak és kizárólag ama bizonyos kérges tenyerű kezek fogták a kormányrudat. A Szárcsák mindössze készenlétben álltak, hébe-hóba tanácsokat osztogattak vagy besegítettek a vitorlabehúzó kötélnél, ha szorosabbra vagy lazábbra kellett engedni. Semmi baj nem történt, bár nem sokon múlt, amikor egy pár barkóscinege láttán Dick majdnem a partnak kormányozta a hajót.
A Fleet-csatorna bejáratához érve úgy találták, vétek lenne elmulasztani Dél-Walsham meglátogatását, hiszen a szél épp úgy fújt, hogy se befelé, se kifelé nem kellett lavírozniuk. Levitorláztak hát a keskeny csatornán a gyönyörű, kicsiny tóig, aztán a fák közötti átjárón a belső laposig, ahol egy sekély pádon majdnem zátonyra futottak. A külső tavon megpihentek, de nem a rakparthoz kötötték a hajót, hanem az iszaphorgonyt eresztették le, amely legutóbb Tom ladikja elsüllyesztésekor tett jó szolgálatot. Amíg Dorothea és az Admirális elkészítette az ebédet (újra húsos vesepástétom volt a menü, valamint a Potter Heighamben beszerzett rengeteg gyümölcstorta), a többiek vitorlázni indultak az álruhás Cinegén, és egy zsombékban, alig harminc yardra a rakparttól, fészkén üldögélő búbos vöcsökre figyeltek fel. Csendesen vitorláztak a zsombék felé, és a vöcsök egészen közel engedte őket a fészekhez. Csak pár yardnyira jártak, amikor a madár gyorsan befedte a tojásokat pár avas náddarabbal és besiklott a vízbe. Ám alig távolodtak el, a tojó már vissza is tért fészkéhez, sőt, amikor a jóízűen elfogyasztott ebéd után elhozták Dorotheát is vöcsöknézőbe, már meg se moccant az elhaladó vitorlás láttán, csupán fejét tekergette, s nyakát és bóbitáját meresztgetve szemével követte őket.
A vöcsöklátogatás után a Bogáncs újra vitorlát bontott és visszaindult a Fleet-csatornán a folyóra. Mielőtt kiértek, Dick életében először fölkapaszkodott az árbocra, a vitorlát tartó lovasokat használva lépcsőként, hogy körbenézzen az árboccsúcsról. („Pórul járunk, ha kifutva épp összetalálkozunk velük”, vélte Dorothea, „mert nem lenne idő, hogy Tom eltűnjön a kabinban.”) A Margolettának azonban színét se látták, zaját se hallották, így hát Dick az Admirális parancsára lemászott. Bár Dorothea szívét büszkeség töltötte el öccse teljesítménye láttán, valójában nagyon örült, mikor újra biztonságban a fedélzeten tudhatta. A nagy folyón kiváló szél segítette őket, s roppant sebesen suhantak el az Ant torkolata, a Horning Hall farm, a Bogáncs régi horgonyzóhelye és a betyár rejtekeként szolgáló Ranworthi-lapos bejárata előtt, útban hazafelé. Túl gyorsan haladtak ahhoz, hogy sokat lássanak a 7. számú fészekből, ám a fehér tollú szárcsát valamennyien észrevették, és a távcsővel felszerelt Dick úgy vélte, a kormos fiókákat is látta. Amint elhagyták a kompot, Tom a Bogáncs farkosarához húzta a Cinegét.
– Nem vihetem fel a rakparthoz – magyarázta. – Aki ismeri, rájön, hogy lefestettük a nevét. Elrejtem a kikötőárokban, és azonnal jövök.
A szél már nem fújt olyan erősen. Tom könnyedén becsússzam a kis hajóba. A Bogáncs a tatja mögött vontatott dingi nélkül érkezett meg a faluba, míg az álruhás Cinege – kötélütközővel ellátva körös-körül, s tatdeszkáján a nevét elfedő friss olajfestéssel – eltűnt a nádas mögött, s újra kikötött az ősöreg Rettenthetetlen mellett.
– Nos, hogyan boldogultatok? – érdeklődött édesanyja, amikor Tom berobogott a házba, hogy egy pillantást vessen a „kisbabánkra”, mielőtt felrohanna az utcán a rakpartra a többiek után. – Rettenetes dolgokat hallok, mi történt veled meg az ikrekkel fenn, a folyón.
– Ó, azon már túl vagyunk – felelte Tom. – De az éjjel is egy hajszálon múlt. Az a népség pont mellettünk kötött ki Potterben, bőven sötétedés után, de mi hajnalban megszöktünk, mielőtt föl-ébredtek volna.
– Reméltem is – mondta az anyja. – De milyen a legénység? Gondolod, hogy Mrs. Barrable-lel ketten képesek vagytok elvezetni a jachtját, ha csak az a két gyerek van a segítségetekre?
– Remekül fejlődnek – biztosította anyját Tom. – Elboldogulunk, ne félj! Bár azért örülnék, ha az ikrek is velünk tartanának.
Az ikrek közben elegánsan fölvitték a Bogáncsot a faluba, megfordultak, és olyan gyengéden simították a hajót a rakparthoz, hogy ha Dick és Dorothea értékes tojásokkal, és nem ócska dugótörmelékkel töltött ütközőpárnát tart a hajó oldalánál, akkor se törik el egy tojás héja sem. A két lány még a hajón töltött utolsó perceket is oktatásra használta: a tengerésztanoncokat végigvezették az orr– és fővitorla elpakolásának menetén. Ennek végeztével még fölmos(at)ták a fedélzetet és jó tanácsokkal szolgáltak a beszerzendő ellátmányt illetően: olyan dolgokra hívták fel az Admirális figyelmét – gyertya és gyufa példának okáért –, amelyet, gyakorlatból tudták, hajlamos az ember elfelejteni. Ugyancsak az ő tanácsukra vásárolt az Admirális három új, elemes zseblámpát, egyet-egyet Dicknek, Dorotheának és Tomnak. Ha legalább az előkészületekben segíthetnek, az is több a semminél.
Már újra visszatértek a Bogáncsra, amikor befutott Tom, és a Brigantik után érdeklődött. Szinte ki se mondták, hogy színüket se látták, már meg is jelent az öreg, fekete csónak a folyó felső kanyarulatában. Épp leeresztették a foszlott vitorlát, mert szembe fújt a szél.
– Vízbe esett valamelyikük? – kérdezte az Admirális.
– Joe tekeri föl a vitorlát – jelentette Tom –, és Pete kormányoz, de hol van Bill?
Csengőszó harsant, és hatalmas csikorgás jelezte, hogy valaki keményen fékező kerékpárral érkezik a rakpartra. A kivörösödött és lihegő Bill leugrott a gépről. Végre egyszer ő maga használta a biciklijét.
– Asztat hittem, elkaptak – szuszogta. – Üzentek nekemnek, hogy a motoros felment Potterba az éjszaka. Rád lestek a híd alatt. Ezért ma feltekertem. Asztat gondó’tam, hogy a híd felett megtalállak, és szólok, hogy vigyázz. Ott vó’tak, télleg, de má’ leléptek. Hogy menekutél meg? – A lihegéstől alig tudta kipréselni a szavakat.
– Klassz srác vagy, Bill – dicsérte meg Tom, és elmesélte a hajnalban történteket.
– Milyen messze van ide Potter Heigham országúton? – kérdezte az Admirális.
– Vagy hat mérföld – felelte Starboard.
– Az összesen tizenkettő – számolt az Admirális. – Ez igen, Bill. És a többiek merre jártak?
– Valakinek a folyón is kelletett lennie – lihegte Bill.
– És az nem lehet más – mosolygott az Admirális – mint a Szárcsaklub valamelyik tagja.
Joe és Pete kikötötte a Brigantit, és futva közeledett. Majd kifúrta oldalukat a kíváncsiság, hogy megtudják: ezúttal hogyan jártak túl az idősebb Szárcsák az ellenség eszén. Majd jelentették, hogy a megfigyelés alatt álló fészkek körül a folyón fölfelé és lefelé is minden rendben van.
A Bogáncson elkészült a délutáni tea. Tengerésztanoncok, tengerészoktatók és szomjas kalózok fogyasztották el a kormányállásban, a kabintetőn. Aztán a sok segítő kéz a ponyvatetőt is kifeszítette éjszakára.
Vidám dolog volt fölkészíteni a Bogáncsot az igazi utazásra, míg mindenki ott sürgött-forgott, ám miután az ifjabb, kalózkodó Szárcsák hazaindultak, a többieket szomorúság lepte meg. Hiszen Port és Starboard, akik annyira igyekeztek, hogy a fölkészítés tökéletes legyen, s akik most még egyszer, utoljára fölmosták a fedélzetet, kénytelenek itthon maradni.
– Borzalmas kár, hogy nem jöttök velünk – jelentette ki Tom.
– Még meggondolhatjátok magatokat – csábított az Admirális. – Egész úton azon fogunk sóhajtozni, bárcsak velünk lennétek.
– Nem lesz az úton semmi gond – felelte Starboard. Tomhoz intézte szavait, mintha nem bízott volna magában, mi lesz, ha a többiekhez beszél. – Semmi az égvilágon. Hisz Dickkel együtt milyen remekül elintéztetek mindent ma reggel is, és nem háborgattátok az álmunkat.
– Ne állítsd be így! – tiltakozott Tom. – Tudod jól, hogy így nem igaz. Hisz nem titeket nem akartalak felkelteni, csak attól féltem, hogy Williamet ébresztem fel.
– Szegény kutyacska – motyogta Port, és hirtelen elfordulva kibámult a kajütablakon. Valójában nem William járt az eszében.
Mintegy végszóra megérkezett Norwichból Mr. Farland, és odakocogott hozzájuk a rakparton, hogy begyűjtse a lányait.
Megköszönte Mrs. Barrable-nek, hogy volt olyan kedves elvinni őket, majd Tomhoz fordult:
– Nos, Tom – kezdte –, már láthatólag az egész folyó tudja, hogy összerúgtad a port holmi motorossal.
– De hisz én a Szárcsákon kívül senkinek nem mondtam el – felelte Tom.
– Jó sok roppant tevékeny baráttal rendelkezel mindenfelé – mosolygott Mrs. Barrable. Ő egyáltalán nem csodálkozott a titok kipattanásán, ha egyszer a kalózok és szövetségeseik (legyenek bár hascsikarásban szenvedők vagy makkegészségesek) minden folyókanyarulatnál a Margoletta után szimatolnak.
– A motoros bérlői terjesztik a hírt – pontosított Mr. Farland –, köpik a markukat, hogy mit tesznek majd veled, meg fogadásokat kötnek a bőrödre. A norfolki népség pedig éppúgy tudja használni a fülét, mint bárki más. Meg aztán olyan történeteket is hallani, hogy az én két kislányom egy nem éppen üres dingit vontatott el épp a rád vadászó ellenség orra előtt. Ezen aztán meglehetősen jól mulat a nép. Egyre-másra faggatják őket, ugyan mikor csípik már végre fulön azt a fiút.
– Bár inkább hagynák őket békén! – dühöngött Tom.
– Valaki elmondhatta nekik, hogy Tom felment Potterbe – mesélte Starboard. – Tegnap éjjel fellopóztak utánunk.
– Kétlem, hogy bármely helybéli elárulta volna Tomot.
– Mi sejtjük, ki volt az – felelte Starboard.
– A drágalátos George barátotok? – nevetett Mr. Farland. – No, sebaj, Tom most eltűnik a szeme elől, ha egyszer délre megy. Senkinek eszébe nem jutna, hogy egy horningi fiút ott, lenn keressen. Amint átérsz Yarmouth túlsó oldalára, már biztonságban leszel. Mihez kezdetek arrafelé?
– Oulton, Beccles, Norwich – sorolta a kikötőket Tom. – Bejárjuk az egész vidéket, amerre tavaly nyáron együtt vitorláztunk.
– Legelőször Becclesbe megyünk – szögezte le Dorothea. – Tetszik tudni, az Admirális ott született.
– Meddig akartok eljutni holnap?
– Azt hiszem, lemegyünk Stokesbyig – felelte Tom –, és ott kivárjuk a megfelelő apályt, hogy alacsony vízállásnál biztosan átjuthassunk a következő napon.
– A lehető legkiválóbb terv – állapította meg Mr. Farland. – Lent Stokesbyban bárki megmondja nektek, mikor kell indulnotok Yarmouthba, hogy időben ott legyetek. Nézzük csak, ha ilyen marad a szél, akkor holnap kilenc után indulva épp levisz az apály titeket Stokesbyba. Nos, leánykáim, összepakoltátok a cókmókot? Hajítsátok ki a partra és búcsúzzatok el a hajótól! Ők holnap már messze járnak, mire ti befejezitek a reggelit. Sose ébrednek föl – magyarázta –, míg Mrs. McGinty ki nem veri őket az ágyból.
Port és Starboard hátizsákot, takarót fölkapva partra lépett. Ők is inkább most akartak elbúcsúzni. Egyszerűen elviselhetetlen lenne holnap kijönni a partra és zsebkendőt lengetve figyelni, ahogy a Bogáncs elvitorlázik nélkülük.
– Szervusztok! Viszlát! És mindent nagyon köszönünk, Admirális!
– Szervusztok! És sok szerencsét a versenyen!
– Borzasztóan köszönjük, hogy annyi mindenre megtanítottatok – hálálkodott Dorothea.
– Például, hogy hol a starboard orrotok – mondta Port.
Az utolsó percekben nagyon nehéz volt az elszakadás. Az ikrek csak álltak a rakparton, mintha még mondani szeretnének valamit, de maguk sem tudják, mit.
– Gyertek hát! – kapta föl Ösz a két hátizsákot. – Jól ki kell aludnotok magatokat az éjszaka. Hisz tudjátok, holnap versenyetek lesz.
– Furcsa – szólalt meg az Admirális, miután a Farland család eltűnt. – Az az érzésem, Mr. Farlandnak egyáltalán nincs tudomása róla, hogy az ikrei akár velünk is jöhetnének délre.
– Nincs is – felelte Tom. – Mert nem mondták meg neki. Port szerint, ha megmondták volna, apjuk nyilván elengedi őket, akkor pedig vissza kellett volna lépnie a versenytől.
– És természetesen inkább meg akarják nyerni a versenyt, mint hogy velünk jöjjenek – jegyezte meg az Admirális különös hangon.
Dehogyis – tiltakozott Dorothea. – Csak az apjukra gondolnak, hogy ő vitorlázhasson a versenyen. Tetszik tudni, annyira számít rájuk…
– Nem akarják cserbenhagyni, ennyi az egész – magyarázta Tom. – És semmi értelme győzködni őket ilyen esetben. Valaha még próbálkoztam vele, de akkor is hiába.
– Nos – zárta le a témát az Admirális –, remélem, minden versenyen az ő tiszteletükre dördül el a győztesnek szóló ágyú. Megérdemlik.
Minden készen állt a másnapi indulásra. Dick újra az előkabinon osztozott Dorotheával, a főkabin pedig az Admirális és William szállása maradt. Tom hazatért vacsorázni. Az éjjelt a Szárcsaklub főhadiszállásán elrejtett Cinegén tölti majd, teljes biztonságban.
Ám indulása előtt meg Dick és Dorothea is felmászott melléje a rakpartra, hogy hármasban megállapítsák, milyen időjárás várható másnap. A délkeleti szel elült. Néhány felhőfoszlány messze a fejük fölött a másik irányba úszott. Tom gondosan tanulmányozta haladásukat.
– Azt hiszem, megfordul a szél – tűnődött. – Ha holnap északnyugatról fúj majd, nem kell Stokesbyban tölteni az időt. Még aznap átkelhetünk Yarmouthon, és akár Breydon túlsó végéig is eljuthatunk. De akkor nagyon korán el kell indulnunk. Szerintetek mikorra készültök el?
– Most azonnal ágyba bújunk – nyugtatta meg Dorothea.
– Amint felébredtek, dugjátok ki a fejeteket – kérte Tom –, és szagoljátok ki a szelet! Ha északnyugatról fúj, rögvest itt termek, s már indulhatunk is.
Tom felébredt. Hol is van most a Cinegével? Persze, otthon, a kikötőárokban. Megnézte az óráját: mindjárt hat. A következő pillanatban Tom kibújt a hálózsákból, és pizsamában, mezítláb felkapaszkodott a partra, hogy felmérje, milyen az idő. A harmattól nedves füvet biztató jelnek tekintette. A rekettyefüzek levelei már mozogtak. Tom fölpillantott a ház ormára. A nádtető fölötti arany keszeg láttán azonnal rohant vissza a Cinegéhez. A hal északnyugatra mutatott. Ennél jobb szelet nem is kívánhatnak az utazáshoz. Az északnyugati szél kiváló egészen Yarmouthig, Breydon vizén se rossz, s a Waveney folyón fölfelé nagyrészt megint remek. Ezzel a széllel, ha kitart, és ha épp apály idejére érnek le Yarmouthba, még Isten tudja, milyen messze eljuthatnak, mielőtt leszáll az éj. Két perc alatt felöltözött, elrakta a harmat áztatta fedőponyvát és kiemelte az árbocot. Aztán lábujjhegyen megkerülte a házat és fölpillantott. Mindenki aludt. Bár tegnap este már elbúcsúzott szüleitől, mégis szinte reménykedve hallgatózott. Ha a „kisbabánk” éppen bömböl valamiért, akkor anyja is ébren van, s óvatosan az ablakhoz hívhatja. Ám az apróság békésen aludt. Egyetlen hang sem hallatszott: csak a seregélyek csiviteltek, akik szokásuk szerint megtalálták az utat befelé és fészket raktak a nádtetőben. Tom csendesen kitolta a Cinegét a kikötőárokból, és hangtalanul fölevezett a vízről felszálló párán keresztül. A dagály csaknem tetőzött már, ezért a folyónak szinte alig volt sodra. Minél hamarabb el kell indulni a Bogáncsnak, hogy az apályt maximálisan kihasználhassák. Vajon mi van a többiekkel? Volt-e annyi esze az ifjú Dicknek, hogy ő is megnézze magának az időjárást és fölébressze a társait?
Válla fölött hátranézett, s meglátta a rakpart mellé kötött Bogáncsot. Egyetlen pillantás is elég volt: a zászlót fenn csapkodta a szél az árboc csúcsán. Márpedig tegnap este levonták. Ha most fenn lobog, akkor a Bogáncs legénységéből egyvalaki legalábbis ébren van. Közeledve már hangokat is hallott a fedélzetről.
– Mondta tegnap, hogy keljünk fel korán, ha északnyugatról fúj a szél – magyarázta Dorothea.
– Akkor csak fussatok le mindketten a faluba, s meglátjátok, Tom még húzza a lóbőrt.
– Bogáncs, ahoj! – szólalt meg halkan Tom. Milyen jó, hogy még idejében fölébredt!
A ponyvatető egyik szárnya hátracsapódott, és Dick kinézett.
– Remek! – kiáltotta. – Megjött. Ugye, milyen borzasztó lett volna, ha érkezésekor még ágyban talál minket?
– Gyere be, kapitány! – hívta Mrs. Barrable. – Kész a reggeli. Azt hiszem, Dick nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Az éj közepén is a fedélzeten szorgoskodott.
– Csak egyszer néztem ki a ponyva alól – védekezett Dick. – A fedélzetre pedig csak akkor másztam ki, amikor felhúztam a zászlót.
– Felvontad – javította ki Dorothea.
– Persze, felvontam – bólintott Dick. – De addigra már felkelt a nap. Láttam, hogy megvilágítja a párából kimagasló fák hegyét.
– Mindenesetre nemigen engedte, hogy elaludjuk az indulást – mosolygott Mrs. Barrable. – Úgyhogy a reggeli is kész. Gyere be!
Tom a fedélzetre mászott, és a Cinege kikötőkötelét a Bogáncs farkosarában levő gyűrűhöz rögzítette. Kicsiny vitorlása újra jacht-dingiként állt szolgálatba. Tom fölpillantott a Bogáncs lobogójára. A zászlórúd kissé ferdén állt. A reggeli nap már valamelyest megszárította és így elernyesztette a felhúzókötelet, amely nagyon nedves volt még, amikor Dick fölvonta a zászlót az árboccsúcsra. Ezt később majd meg kell igazítani. Az egész kötélzetre ráfért még a száradás. Tom körbenézett, és megpróbálta végiggondolni, hogyan lehet a legjobban útnak indítani a Bogáncsot.
– Töltsd tele a bögréjét, Dot! – adta ki az utasítást az Admirális. – Csusszanj be ide, Tom! Két tojás rendel, Dot! Nézd meg az órát, amikor a vízbe teszed!
Tom beszuszakolta magát az asztal és a priccs közé, és nekiállt a reggelinek. A priccsen összetekeredve heverésző William pofáját Tom ölébe fektette.
– Ejnye, William! – helytelenítette az Admirális. – Te mégiscsak az én kutyám vagy.
Tom megragadta William tarkóján a laza bőrt, és gyengéden ide-oda húzogatta. William rózsaszín nyelvét lógatva, elragadtatott tekintettel bámult Tomra.
– Ha belegondolok, milyen mérgesen ugatott rád, amikor először találkoztatok – nevetett az Admirális.
Tom is nevetett. Már a legelső naptól kezdve mély barátságot ápolt Williammel. S bár egyre gyúrta, gyömöszölte a mopszli tarkóját, esze azért egyfolytában a vitorlabontás feladatsora körül járt. Az természetesen remek, hogy Dick mindenkit felébresztett. A takarókat már fölgöngyölték és elpakolták. A fedélzetközben nincs más teendő, csak el kell rakni a főzőfelszerelést. Mintha csupán azért kötöttek volna ki, hogy egyenek, s a ponyvatetőt sem másért szerelték fel, csak hogy védjék a Primust a szél ellen.
– A nők mosogatnak – jelentette ki az Admirális. – Ti, fiúk, kezdjétek el a fedélzeti munkát!
A mosogatást nemigen lehetett – az Admirális szavaival élve – teljes körűnek nevezni, de mire a fiúk feltekerték, takaros csomagba összehajtogatták és az orr-rekeszben elraktározták a fedőponyvát, a legénység többi tagja már vitorlabontásra készen várakozott. Kicsit furcsának érezték ugyan a vitorlabontást Port és Starboard segítsége nélkül, ám nyugodt tempóban, még ha kissé hosszabb idő alatt is, de valamennyi teendőt hiba nélkül elvégezték.
– Nagyon helyes, Dick – jegyezte meg Tom, amikor már minden készen állt az indulásra. Dick ugyanis magától észrevette és megfeszítette az ernyedt zászlófelvonó kötelet. A zászlórúd most már peckesen köszöntötte a napsugarakat és a kis zászló is fenn, az árboc csúcsa felett lobogott.
Az Admirális, bár maga se akarta, aggodalmasan nézett körbe. Olyan keskeny itt a folyó a rakpartnál, és olyan erős szél fúj! Aggodalma nőttön nőtt, amikor Yarmouth jutott az eszébe. A bátyjának írt vidám hangú levele ellenére nem tudott szabadulni a gondolattól: mit mond majd neki, ha valami tényleg félresikerül? Ám Tom láthatólag pontosan tudta, mi a teendő.
– Mindenki kész? – tette fel a kérdést a kapitány. – Lökd el az orrát, Dick! Ugorj a fedélzetre!
A Bogáncs megmozdult. Szélirányba indult el, majd közel a szélhez keresztülvágott a folyón, s egy újabb fordulóval már folyásirányba állt. Dick az előfedélzeten takarosan feltekerte a kikötőkötelet. Dorothea – épp ahogy Port vagy Starboard is tette volna – kieresztette az orrvitorlát. A rakpart elmaradt mögöttük. Elhagyatott csónakházak mellett haladtak el. Senki se látta távozásukat.
– Mint ha karaván fölszedi sátrát, lopva eloldalog – idézte Longfellow-t Mrs. Barrable.
– De hisz a Bogáncs nem lopva oldalog el, szépen csobog alatta a víz – tiltakozott Dorothea, miután hátrasietett az oldalfedélzeten és csendesen belépett a kormányállásba.
De még milyen szépen csobog! A víz szinte krémesen habzott az orrtőke alatt. A szél éppen a megfelelő irányból fújt. Tom egy szót sem szólt, de a víz csobogása valósággal zene volt füleinek. Ó, bárcsak Port és Starboard is itt lehetnének! A csónakházak elmaradtak mögöttük, s hamarosan a fűzfákkal szegélyezett kikötő is. Most épp saját otthona előtt haladnak el, amely még szundít a kora reggeli napsütésben. Ott a kikötőárok bejárata, a rekettye és a nád között. A bokrok mögött, a folyó partjától távolabb, az ikrek háza. Végignézett az ablakokon. Életnek semmi jele. Még mindenki alszik.
– Borzalmas kár, hogy nem jöhetnek velünk – szólalt meg Dorothea. Tom valósággal megrémült, hogy saját gondolatait hallja hangosan kimondani. De semmi értelme ezen rágódni. Figyelmét újra a rá váró feladatra összpontosította. Hibát nem követhet el. Tudta, az utazás sikere, a Bogáncs, sőt még a mögötte vontatott kicsiny Cinege biztonsága is egyedül tőle függ. Mrs. Barrable értett a hajóhoz, de amikor az idősebb Szárcsák maguk között megtárgyalták az ügyet, egyetértettek: bármennyire jó tengerész is az Admirális, kicsit meggondolatlanságra hajlamos. No, és ezek az újsütetű matrózok? Igaz, ami igaz, jól alakítható páros. Amint egy egyenes szakaszra érnek, ahol kevésbé valószínű, hogy váratlanul átcsap a vitorla, átadja nekik a kormányt. Ő persze azért ott áll mellettük, nehogy valami baleset történjen. A vitorlák fölvonásakor igazán jól dolgoztak. Szégyenkezésre semmi ok: az indulás remekül sikerült. Bárcsak itt lennének az ikrek, hogy lássák, milyen jól eszükbe vésték a tengerésztanoncok mindazt, amit oktattak nekik! A Bogáncs épp a komp előtt suhant el, ahol a minap George Owdon elszólta magát, s ezzel elárulta, hogy többet tud a Vízibulizók terveiről, mint amit jóravaló embernek tudni illik. A következő szakasz könnyen vitorlázható.
– Gyere, Dick! Vedd át pár percre!
Dick olyan erővel ragadta meg a kormányt, mintha attól félne, kiugrik a kezéből. Fölpillantott a lobogó vitorlaszalagokra, majd hátralesett. Ajjaj, a tekervényes nyomvonal elárulja, hogy eltökéltsége ellenére is bizonytalanul kormányoz.
– Ne foglalkozz a nyomvonallal! – intett Tom. – Remekül csinálod.
Bepillantott a kabinba, mert kíváncsi volt, mi történt az Admirálissal. Mrs. Barrable az egyik priccsen ült, mellette William. A mopszli véleménye szerint túl korán volt még ahhoz, hogy rendes kutyák a szabad levegőn tevékenykedjenek. Az Admirális Tomot megpillantva felemelt néhány papírlapot, amelyeket úgy hajtott össze, hogy kis könyvet formáljanak. A fedőlapra apró vitorlás jachtot rajzolt, s a kép alá gyönyörű nyomtatott betűkkel a következőket írta:
A BOGÁNCS hajónaplója.
– Teljesen elfeledkeztem a hajónaplóról – vallotta be Tom.
– Indulás 6.45-kor – olvasta fel az Admirális. – Egy-két perc ide vagy oda nem számít. Mindenesetre rögzítettem.
– Nagyon köszönöm – mondta Tom, és előresétált. A tatban maradt matrózok – Dick a kormánynál, Dorothea a behúzókötélnél – szinte halálra váltak, hogy a kapitány magukra hagyja őket. Tom az előfedélzeten állt meg, és hallgatta az orrtőke alatt habzó víz sustorgását. Most valahogy jobban érezte a ránehezedő felelősség súlyát, mint amikor maga markolta a kormányt. Az Admirális a kabinban a hajónaplót körmöli, a két új matróz a kormányzásra felügyel, a Bogáncs remeg a talpa alatt, mert jó szél hajtja Yarmouth veszélyei és a nagy déli folyók felé… mindez csodálatos érzés volt. S ráadásul a Cinegét sem hagyta magára, hiszen itt siklik a tat mögött. A saját hajója is velük tart, s a legkülönfélébb új és ismeretlen helyeken vitorlázhat majd vele. Bárcsak Port és Starboard is itt lehetne, hogy együtt éljék át az utazást! Nini, itt a 7. fészek, mindennek okozója. Fölforgatta összes tervét, de egyben lehetővé tette a mostani utazást is. Milyen gyorsan repül a Bogáncs, noha a dagály – bár már nagyon gyengül – még szembeáramlik. Egyik ismerős kép a másik után tűnt fel. Itt vannak a fekete birkák. Viszlát Horning, viszlát Szárcsaklub, Brigantik, és viszlát nektek is: kisbabánk, apa, anya meg fészkelő madarak… nem látlak újra benneteket, míg véget nem ér az utazás és kiderül: balul végződött vagy sikerrel vitte végig. Fölpillantott a zászlóra. A vízmű melletti szakaszon a másik irányból kapják a szelet, és nem ártana segíteni a matrózoknak a perdülésnél. Remekül megállják a helyüket mindketten, de nem szabad túl sokat elvárni tőlük.
Ez a perdülés Tom segítsége ellenére sem sikerült túlságosan jól. Még szerencse, hogy az ikrek nem látták… Amikor a vitorlarúd átlendült, és Dick nem tudta elég gyorsan áttolni a kormányrudat, a Bogáncs önállósította magát. Elég vadul dülöngélt a hajó, mire végre beállt az új irányba. William, aki a szél alatti oldalon levő priccsen állva épp ásított és nyújtózkodott, hirtelen a kabin padlóján találta magát, mert a priccs a szél felőli oldalra került. Ijedten felvakkantott és kiügetett a kormányállásba, mint aki figyelmeztetni szeretné az ott levőket, hogy ilyesminek nem szabad még egyszer megtörténnie.
Mrs. Barrable följegyezte a hajónaplóban az időpontot, amikor elhaladtak a vízmű mellett, majd kijött a kabinból. Mintha észre sem vette volna, milyen ijesztően dülöngéltek az előbb a folyón.
– Nagyon jól haladunk – jegyezte meg. – Egykettőre Stokesbynál leszünk.
– Van egy ember Potter Heighamben – mesélte Tom –, aki egy a Bogáncsnál kisebb hajóval egy nap alatt lehajózott Hicklingből Yarmouthba és még tovább, egész Oultonig, ugyanilyen északnyugati szélben.
Elhúztak a Ranworthi-csatorna bejárata előtt, újra perdültek, ezúttal sikeresebben, majd megint, de ismét rosszabbul. Sokszor kellett irányt váltaniuk, mert a folyó itt nagyon kanyarog, s az egyenes szakaszok igen rövidek. A Horning Hall farm kéményéből füst szállt fel. Valaki gyalogolt a csatorna mentén.
– Nem kellene megállni, hogy tejet vegyünk? – kérdezte Dorothea. – A tegnapról maradt tejet elfogyasztottuk reggelire, és most nincs egy csepp se.
– Ki kell használnunk ezt a jó szelet – vélekedett az Admirális. – Ugye, William?
William teljes bizalommal megnyalta gazdája kezét, pedig ha érti, aligha helyesli ezt a gondolatot.
– Szerezhetünk tejet Acle-ben is, az nem gond – mondta Tom. – Az ellátóhajóról.
– Ellátóhajóról? – csodálkozott Dorothea.
– Majd meglátod – biztatta Tom.
Kezdetben úgy tűnt, a Bogáncs az egyetlen hajó aznap a folyón. Az a néhány jacht és motoros, amely mellett elhaladtak, még a parthoz kötve, ponyvával fedve aludt. Ám Horning Halitól nem messze, egy folyókanyarból kifordulva angolnahalászt pillantottak meg: lapos, kátrányozott csónakjában az éjszakára kitett csalikat kereste fel. Tom barátja volt az illető, s amikor jó reggelt kiáltva elsuhantak mellette, üdvözlésképpen felemelte öreg fagyökérre emlékeztető kezét.
Következőnek egy teherbárkával találkoztak, amelyet a dagály utolsó erejét kihasználva rúddal toltak fölfelé a folyón.
– Halló, ifjú Tom! – kurjantotta a bárka kapitánya, amikor észrevette a fiút a Bogáncs behúzó kötelénél. – Láttad Jim Wooddallt?
– Horning felett horgonyoz – kiáltotta vissza Tom. – Láttam az öreg Simont tegnap a rakparton.
– Te mindenkit ismersz a folyón? – kérdezte az Admirális.
– A bárkásokat igen – felelte Tom – Hiszen mind elmennek a házunk előtt.
St. Benet után egy lehorgonyzott jacht fedőponyvájának nyílásán épp akkor kukkantott ki valami borzas fej, amikor elhúztak mellette. Dorothea eltűnődött: vajon milyen látványt nyújthat a napfényben kibontott vitorlákkal, lobogó zászlóval suhanó Bogáncs valakinek, aki épphogy csak kidugta orrát a fülledt kabinból? Dorothea Dickre pillantott: újra öccse fogta a kormányt, és csak erre a feladatra összpontosított. Dorothea tekintete Mrs. Barrable-re vándorolt. Vajon mit érezhet most? „Nap múlt nap után, hét telt hét után… A hajó csak haladt, és a hazatérő száműzött sóvár szeme mindegyre otthona fehér szikláit kutatta a messzi távolban, míg tekintete el nem homályosuk…” Bár az is lehet, hogy Becclesben nincsenek fehér sziklák, sőt, több mint valószínű, hogy nincsenek… Ráadásul hazatérő száműzött létére Mrs. Barrable túlságosan is hétköznapin viselkedett: színes krétákkal vázlatot készített valamely képe számára. Dorothea reményteljesen fordult Tom felé, hisz a betyár épp menekülni kényszerül otthonról, messze túl a nagy vízen… Ám Tom nem tekintett vissza könnyes szemmel elhagyni kényszerült otthona felé. Láthatólag semmi más nem érdekelte, csak néhány buborék és nádtörmelék, amely a part mellett lebegett.
– Fordul az ár – szólalt meg végre. – Remekül futott a Bogáncs eddig is, de most már az apály is velünk lesz. – Agya lázasan számolt. Horningtól az Ant torkolatáig, aztán a Thurne beömléséig, majd jön Acle… Vajon mennyi időbe telik, míg leengedik az árbocot, és mennyibe, mire átjutnak a híd alatt és újra fölállítják? Még két mérföld Stokesbyig… majd további tíz a folyó alsó szakaszán… ott nincs egy szál fa se, és a szél láthatóan kitart.
– Engedd ki jobban az orrvitorlát, Dot! – szólt. – Hadd lássuk, mennyire tudjuk fölgyorsítani!
– Azt hiszem, még a Villám sem megy sebesebben – lelkendezett Dorothea.
Ám Tom tudta, hogy a látszat csal. A Bogáncs, a túrajacht a maga apró vitorláival örülhet, ha egyáltalán lépést tud tartani a Villámhoz hasonló versenyhajókkal. A Villám említése újra elszomorította, mert megint Port és Starboard jutott eszébe. Milyen kár, hogy az ikrek nincsenek itt a fedélzeten!
De bánkódásra nem volt idő. Már mozog ott néhány vitorla a földek fölött a messze távolban, úton Potter Heigham felé, ők pedig közelednek a Thurne torkolatához, s ott a Bure élesen elkanyarodik Yarmouth felé, ahogy azt a parton álló útjelző tábla is mutatja.
Tom behúzta a vitorlakötelet.
– Fordulásra készen! – parancsolta. – Egyenletesen, nyugodtan nyomd át!
Dick eltolta magától a kormányrudat. Az orrvitorla átváltott. Csapkodás és erőteljes rántás jelezte, hogy a fővitorla is követi. Tom kézről kézre kiengedte a kötelet. Ez a forduló csodálatosan sikerült.
A Bogáncs már olyan vizet hasított, ahol Dick és Dorothea még soha nem járt. A betyár, a száműzött és az újonnan kiképzett matrózok végre elindultak dél felé.
Amikor a Bogáncs éppen elhajózott a folyón a házuk előtt és Tom abban a hitben nézegette Port és Starboard ablakát, hogy még javában durmolnak, az ikrek valójában éberen feküdtek ágyukban. Mindketten a Bogáncs utazására gondoltak és jó ideje fenn voltak már.
– Biztosan nem tudtak olyan korán indulni, mint szerették volna – jegyezte meg Starboard.
– Senkinek sem szokott sikerülni – tette hozzá Port.
– Szörnyű lenne körülöttük téblábolva figyelni az indulást – sóhajtotta Starboard.
– Már elbúcsúztunk – mondta Port.
Ezután hosszú csend támadt, csak a madarak énekeltek és egyre hangosabban susogtak a fák.
– Merről fúj a szél? – szólalt meg végül Port.
Starboard kigördült az ágyból és az ablakhoz futott. Ha egy kicsit hamarabb érkezik, még épp megpillantotta volna az elvitorlázó Bogáncsot. Kihajolt az ablakon, hogy a kikötőárok és a rekettyebokrok fölött láthassa dr. Dudgeon házát és a magasan a ház közelebbi orma felett úszkáló lapított oldalú, aranyozott, nagy halat, amelyet szélkakas gyanánt szereltek fel.
– Északnyugatról – mondta.
– Hm – dünnyögte a könyökére támaszkodva Port. – Remek szél. Nem kell sietniük. Egy perc alatt lefújja őket Stokesbyba. Még órákig nem indulnak el.
– Próbáljunk újra elaludni! – javasolta Starboard. Visszabújt az ágyába és az orráig húzta a takarót, ám rájött: a mezítláb mászkálás a szobában még a maradék álmot is elűzte a szeméről.
– Ó, a csudába! – szisszent fel Port. Új gondolat ötlött eszébe. – Szerintem furcsállják majd, hogy nem integetünk nekik.
– Bárcsak már tegnap este elindultak volna! – morogta Starboard.
Újabb hosszú csend támadt, amelyet Mrs. McGinty tört meg, amikor belépett egy kancsó forró vízzel. Az ikrek, miután olyan sokáig ébren feküdtek, nem sokkal a házvezetőnő érkezése előtt újra elaludtak. Mindketten a párnába fúrták arcukat. A forró víz lassan kihűlt. Aztán már csak azt hallották, hogy megszólal a reggelire szólító gong. Az ikrek kipattantak az ágyból, egyik a jobb, másik a bal oldalon, megmosdottak, félnedvesen magukra kapkodták ruháikat és lerohantak a lépcsőn.
– Jó reggelt! Bocs a késésért!
De apjuk nem volt az étkezőben.
– Há, hogyne kérnének bocsánatot! – mondta Mrs. McGinty. – Farland bácsinak jött egy írása, én ügyeltem a tojásrántottját, hogy ne hűjön ki. No, immá egyenek, meddig van mit.
– A jó öreg Ginty – suttogta Starboard. Mindketten jól tudták, hogy Mrs. McGinty sosem olyan mérges, mint amilyennek látszik.
– Hogyhogy egyet? – méregette csodálkozva Port az apja tányérja mellett magasodó levélhalmot. – Hisz rengeteget kapott.
– Valami nagy dolog lett lesz abba az írásba, mert abba a helybe elment telefonálni – magyarázta Mrs. McGinty. Aztán mindketten meg is hallották apjuk hangját a dolgozószobából a nyitott ajtón át.
– Ne törődjék azzal, hogy kihűl az étel, Mrs. McGinty! Egy percen belül indulnom kell… Halló, halló, halló! Norwichcsal beszélek? Tízhatvanhat Norwich? Igen. Egy, nulla, és kétszer hat. Halló! Igen, azt mondtam. Foglalt? Az kizárt. Magánbeszélgetés? Ugyan. Kérem, hívja újra. Hagyja kicsöngeni! Hosszan! Halló, halló! Norwich tízhatvanhat? Ó, téves kapcsolás. Tegye le, kérem…! Halló, központ? Ó, kérem, tegye már le…! Halló, központ? Halló…!. Hozzon ne-kém valaki egy csésze kávét… Halló, központ? Rossz számot kapcsolt. Nem, nem, nem! Nem százhatvanhat, hanem tíz, hatvanhat! Köszönöm, Bess! Vigyázz, Nell, ne adj túl nagy falatot a számba. Hamarosan újra beszélnem kell ezekkel az agyalágyult tökfejekkel. Halló! Ó, maga az, Walters? No, hála az égnek. Azonnal ugorjon be az irodámba és ássa elő a Bollington-ügy iratait. Az e heti konzultációk közt. Igen. Mind abban a dossziéban van. Meg a közjegyzői okiratok. Igen, igen. Hozza le mindet az állomásra! Kocsival megyek odáig, s maga vigye be a garázsba, ha elutaztam. El kell kapnom a kilenc nulla egyest. Remek! Derék munka. Minden a helyén van… – Mr. Farland visszaakasztotta a kagylót, bekapott még egy falat rántottát, amelyet Starboard a szája elé tartott, leöblítette egy korty kávéval abból a csészéből, amelyet Port nyújtott oda, és visszarobogott az étkezőbe.
– Mi ez a rohanás, Ösz? – kérdezte Starboard.
Mr. Farland az órájára pillantott, és összehasonlította a kandallópárkányon álló órával (ez utóbbit a tavalyi Wroxham-regattán nyerte a Villám).
– Hét percem van reggelizni… Igen. Mrs. McGinty, ha lenne olyan kedves… A kis bőröndbe. Mindent, ami egy hétre kellhet…
– Csak nem utazol el? – döbbent meg Port.
– Megtörténik az ilyesmi – felelte Mr. Farland. – Azt hittem, ez az ügy nem lesz aktuális még legalább két hónapig.
– De mi lesz a Villámmal és a versennyel? Nem tudod az ügyet egy héttel elhalasztani?
– Lehetetlen – kaparta ki a tányérjából a rántotta maradékát Mr. Farland. – Házalónak kellett volna mennem, s nem a törvény szolgájának. De legalább ti a magatok urai vagytok.
– Holnap lesz az első verseny.
– Vissza kell vonnom a nevezésünket – jelentette ki az apjuk. – Az egész hetet le kell mondani. Pedig remekül felkészítettük az öreg Villámot, csak a tatdeszkáját látták volna valamennyi versenyen.
– Jaj, Ösz! Hisz ez borzasztó! Amikor már mindent előkészítettél.
– Azonnal fel kell hívnom a szakosztály titkárát, ő majd elmagyarázza a többieknek. Ne búsuljatok, a Villám azonnal kihívja a győztest, amint hazaérek. Ezt rögtön meg is mondom neki.
– Már ma elmész?
– Nem hallottátok, amit mondtam? Pár percen belül indulok. Add ide, kérlek a pirítóstartót… meg a lekvárt.
Mivel a ház ura sebes vágtában végzett a reggelivel, lányai hasonlóképpen tettek. Mintha mindhármuknak el kellett volna érniük azt a korai vonatot. Közben hallották, hogy a fejük felett Mrs. McGinty ki-be húzogatja a fiókokat, s közben hangosan mondogatja, mit nem szabad elfelejtenie:
– Fél rakás gallér dologra… Még az Isten es megádja az ilyen embert, aki a krevátájával keveri a pudingát… Mire való dolog, hogy szépen kiteregeti az ingeket, ha eccer…
Mr. Farland szája ugyan pirítóssal és lekvárral volt tele, de elkapta lányai pillantását, és ünnepélyesen a mennyezet felé intett.
– Nem igazán gondolta komolyan, hogy az ilyen embert „még az Isten es megádja” – mondta.
A házigazda útnak indítása körüli felfordulás miatt csak az utolsó pillanatban jutott Starboard eszébe, hogy apjuk elutazása mindent megváltoztat és immár semmi okuk itthon maradni.
– Figyelj csak, Ösz – szólalt meg. – Ha te elutazol és a Villám nem vesz részt a versenyen, nem vitorlázhatnánk mi is a Bogáncson Tommal, Mrs. Barrable-lel meg azzal a két gyerekkel?
– De hisz nem hívtak titeket, vagy tévedek?
– Hívtak – szögezte le Port.
– Csak mi nemet mondtunk – tette hozzá Starboard.
– De ha a Villámmal nem versenyzünk, akkor szeretnénk velük menni.
– Vigaszdíj, mi? – pakolta be Mr. Farland bőröndjét az autó csomagtartójába.
Erre a felvetésre az ikrek egyike sem válaszolt.
– Nos, igazán nem látom akadályát, ha Mrs. Barrable hajlandó magával vinni benneteket – folytatta Mr. Farland, miközben bezöttyent a vezetőülésbe és beindította a motort.
– Mondd meg Gintynek! – kérte Port.
– Mindhármunktól megszabadul, Mrs. McGinty – szólalt meg Mr. Farland, amikor Mrs. McGinty kirohant egy tartalék pár krémszínű bőrkesztyűvel. – Ezek ketten elmennek vitorlázni Tommal meg a barátaival…
– Ne kezdj el ruhákról magyarázni, Ginty! Nincs semmi másra szükségünk a magunkon levőn kívül, legfeljebb szvetterre…
– Hát, ha egy ilyen öregasszon mind én, lehet mondjon valamit… – kezdte Mrs. McGinty, de befejezni nem tudta, mert a kocsi elindult. Mr. Farland ugyanis közben rápillantott a műszerfalon levő órára.
– Viszlát, viszlát!
Mr. Farland bal kézzel integetett, jobbal kormányzott, kikanyarodott a kapun és már ott se volt.
– Gyere! – fordult sarkon Starboard.
Az ikrek berobogtak a házba és fölsüvítettek a lépcsőn, egyenest a hálószobájukba. A tegnap meglehetősen melankolikus hangulatban kipakolt hátizsákokat újra leakasztották az ajtó mögötti kampóról. A két lány jóval rendetlenebbül csomagolt, mint Mrs. McGinty. A kihúzott fiókok úgy maradtak. Cipőjüket csak berúgták az ágy alá, s gumicsizmát húztak. Szvetter, vászoncipő, mosdófelszerelés, hálóruha: ezeket sietve begyűrték a hátizsákba, matracukat föltekerték, s mire Mrs. McGinty fölszuszogott a lépcsőn, az ikrek már lefelé indultak.
– Há milyen gamaccság van ott benn! – feddte őket Mrs. McGinty.
– Jaj, csúfság van bizand – mondta Port.
Starboard már az utolsó fokokon robogott:
– Hagyd csak így, míg vissza nem jövünk, Ginty! Akkor majd rendet rakunk. Most egyszerűen nincs rá időnk. Nekünk még sürgősebb, mint apának.
– Há, látam – dörmögte Mrs. McGinty.
Szapora léptekkel ügettek végig Horning hosszú alsó utcáján.
– Még idejében érünk oda, hogy segítsünk vitorlát bontani – lihegte Starboard. – Az a két gyerek… nem igazán erős.
– Ha addig ki nem fulladunk – szuszogta Port.
– Tartsd a tempót! – biztatta Starboard.
Végre befordultak a sarkon a csónakházak végénél és kirobogtak a rakpartra, ahol előző este búcsút vettek a Bogáncstól.
Ám a Bogáncs már nem ringott korábbi helyén.
– Arrébb vitték – reménykedett Starboard.
– Elindultak – szomorkodott Port.
A rakparton egy lélek sem mutatkozott. Még a korábban a Hattyú fogadó mellé kikötött Briganti is eltűnt. Az ikrek lerohantak a víz szélére és végignéztek a folyón. Egyetlen csónak se mozdult.
– Elkéstünk – mérgelődött Starboard.
– Pedig ilyen szél mellett semmi okuk nem volt a sietségre – kesergett Port. – Órákkal azelőtt megérkeznek Stokesbyba, hogy a dagály megfordul.
– Persze, nem tudhatták, hogy jövünk – tette hozzá Starboard.
Simon Fastgate, az egyik öreg bárkás érkezett most a rakpartra, mindkét keze tele csomagokkal, és még egy nagy üveg tejet is vitt. Eloldozta a csónakházak végénél kikötött ócska ladikját, beleszórta csomagjait, ellökte magát, és evezni kezdett fölfelé a folyón.
– Kérdezd meg Simont! – bökte oldalba testvérét Port.
– Hahó, Simon! Mikor hajózott el a Bogáncs, nem tudod?
– Ma hamarább, hogy partra szálltam. Pedig az több mint egy óraja vó’t – felelte Simon és teljes erőből elevezett.
Egy órája már! Sőt lehet, hogy több! Ó, bárcsak Tom ne sietett volna annyira! Az ikrek elszontyolodva néztek egymásra. Mert ha azért mondanak le a becclesi utazásról, hogy segítsenek apjuknak megnyerni a versenyeket, az rendben van. De ha nincs semmi okuk rá? Egy egész hetes utazást elszalasztani, semmiért! Holott maga Ösz adta áldását rá.
– Nincs mit tennünk – búsongott Starboard.
– Menjünk vissza Gintyhez – sóhajtotta Port.
Ám ekkor tolórúd csobbanását hallották. A folyó felső része fele pillantottak. Egy teherbárka fordult be a felső kanyarban, árboca felállítva, vitorlája felhúzásra készen. Megismerték: ez a bárka a Sir Garnet, és Jim Wooddall a kapitány. A parancsnok ugyancsak mérgesen ordítozott kormányosával, aki épp a fedélzetre mászott és csónakját a tatban egy bakhoz kötözte.
– Simon, te óvatlan vén bolond! Miattad elszalasszuk az apályt! Má’ két órája úton kelletett vó’na lennünk!
Válasz nem érkezett. Simon a csörlőhöz rohant, és a bárka nagy, fekete vitorlája lassan emelkedni kezdett. Jim Wooddall tényleg nagyon siethetett, ha tolórúd segítségével indult a rakpart felé a kormányos keresésére. Az öreg Simon tudta, ha felvonja a vitorlát, az többet ér minden bocsánatkérésnél.
Hirtelen ötlettől vezérelve Starboard földre dobta a hátizsákját, takaróját és tele torokból kiabálni kezdett.
– Jim! Jim Wooddall! Sir Garnet! Ahoj! Jim! JIM!
A bárkás egyik kezével odaintett. Már letette a tolórudat és hátrafelé tartott a kormányhoz. A Sir Garnet mindjárt nekilódul.
– Jim! – visította Port is.
Mindketten két kézzel integettek, míg végre a sietős Jim Wooddall is rájött, hogy itt valami még sürgősebb dologról van szó.
– Fél perc, Simon! – kurjantotta. A csörlő kattogása leállt. A felső vitorlarúd még csak néhány lábnyira emelkedett föl. A Sir Garnet alig mozgott, csak a gyenge sodrás vitte. De ez elég volt ahhoz, hogy irányítani lehessen, és Jim a rakpart közelébe kormányozta. Az ikrek fölkapták cókmókjukat és végigfutottak a rakparton, hogy a hajó közelébe jussanak, aztán a sodródó bárkával lépést tartva magyarázták, mit akarnak.
– Nem várhatok – szólt ki Jim. – Simon miatt elszalasszuk az apályt, pedig le kéne érnünk rajta Gó’lestonba.
– El kell jutnunk valahogy Stokesbybe – mondta Starboard. – Tom oda viszi le a Bogáncsot, és holnap indulnak tovább.
– Mi is velük tartanánk – tette hozzá Port. – Csak lemaradtunk.
– Mert ma reggelig nem is tudtuk, hogy mehetünk.
Beszélgetés közben a bárka egyre csak haladt. Még néhány yard, elérik a rakpart végét, s onnan nem gyalogolhatnak tovább.
– Ahán – mondta Jim. – Szóval Tom nem is tudhassa, hogy itten hagyta magukat.
– Pontosan – erősítette meg Port.
– Hát, nem szoktam magammal utast vinni – tűnődött Jim Wooddall. – Na, dobják csak be az iszákot – A hátizsákok, takarók a fedélzetre repültek. – És most maguk! – Port és Starboard a rakpart legvégéről a két hátizsák után ugrott.
– Észtet jól kiszámították – somolygott Jim. – Leviszem magukat Stokesbyba. De az útikő’tséget bevasalom. Krumplit hámoznak. Gyerünk, Sim!
A csörlő újra kattogni kezdett. Az óriási fekete vitorla fölkúszott az árbocra és kifeszült a fejük felett. A Sir Garnet, az apály javáról lemaradó teherbárka felgyorsult és a folyó közepén megindult lefelé.
Kicsiny barna gém repült alacsonyan a nádas felett a folyó Upton felőli oldalán.
– Az nem bölömbika? – tudakolta Dick. Éppen Dorothea kormányzott, Dick tehát nyugodtan fürkészhette a madarakat.
– De igen – bólintott Tom, bár ebben a pillanatban nem igazán érdekelték a bölömbikák. Ahogy maga mondta egyszer a Brigantikról: „Nem várhatjuk, hogy mindvégig madárvédők legyenek”. A Bogáncs Acle felé suhant, és Tom tudta, Acle teszi először igazán próbára a legénységet. Hiszen még soha nem engedték le és emelték fel az árbocot Port és Starboard segítsége nélkül. És az acle-i hídon mindig ott sündörögnek bámészkodók, hátha tanúi lesznek, amint egyes gyakorlatlan hajósok balesetet szenvednek. Tom a madaraknak most egyetlen gondolatot sem szentelt. Ám az Admirális ugyancsak megörvendeztette Dicket, mert benyúlt a kabinba a Bogáncs hajónaplójáért és beleírta: „Az Upton-mocsár fölött bölömbikát láttunk”. Az Admirális a még Horningban átélt első zaklatott pillanatok után láthatólag nem aggódott többet. Mintha el is feledkezett volna arról, hogy minden vitorlázva töltött perccel nemcsak Acle, de Yarmouth és Breydon, a gyorsan változó árapály és mindenféle más veszedelmek garmadája is egyre közelebb kerül hozzájuk. Tom úgy érezte magát, mint valamely hajóstársaság frissen kinevezett kapitánya, amikor új hajójával veszélyes zátonyoktól hemzsegő partvidék felé tart.
Mindazonáltal az Aclei-híd alatti átkelés megnyugtató sikerrel zárult. Igaz, amikor az északi part mellé kanyarodtak, hogy leeresszék a vitorlát, a Bogáncs kicsit erőteljesebben verődött oda, mint Tom szerette volna, ám a part lágy iszapból volt, és sokan mások jóval erősebben nekiütköztek. Ráadásul Dicket egyáltalán nem zavarta meg a koccanás, úgy ugrott partra az előfedélzetről és nyomta földbe a horgonyt, mintha évek óta ezt csinálná. Dorothea még azelőtt kihorgászta az árboctartót a Cinegéből, hogy Tom szólhatott volna neki. A vitorlák gond nélkül leereszkedtek. Tom kötélkarikát tett az orrvitorla köré, hogy bármely percben újra fölhúzhassák. Eloldozta az árboctól a felső vitorlarudat és az alsóval egyetemben a kabintetőre fektette.
– Biztosan menni fog? – kérdezte az Admirális.
– Én a hátsó kötelet fogom – mondta Tom –, Dick pedig majd kiengedi az elülső árbocmerevítő csigáját. Nem lesz semmi gond. – Nem is lett. Akkor sem sikerült volna jobban, ha Dick helyett Port vagy Starboard hajtja végre e műveletet. Az árboc lassan leereszkedett és megpihent a rögzítővillában.
Tom a híd felé pillantott. Az árkád a szokottnál is szűkebbnek mutatkozott, mert egy uszályt horgonyoztak le a boltív alatt, hogy a karbantartók emelvényként használhassák.
– Ott az ellátóhajó – mutatott Dorothea egy kicsiny, tetővel fedett motorosra, amely éppen átkelt a híd alatt és nem messze tőlük kikötött egy kis parti öblözetben. A motoros valójában úszó üzletként funkcionált.
– A bevásárlást majd az átkelés után ejtjük meg – jelentette ki az Admirális.
– Csak néhány yardon kell rúddal tolni – jegyezte meg Tom. Dorothea bizonytalan pillantást vetett Dickre. Tom felnevetett. – Most én kezelem a rudat – mondta. – Az Admirális pedig majd elkormányozza a hajót az uszály mellett. Dobd fel a fedélzetre a horgonyt, Dick, aztán kocogj végig a parton és várj minket a híd túloldalán! Dorothea, te menj előre, és tartsd készenlétben az ütközőpárnát!
Dick erőteljesen ellökte a Bogáncsot. Tom csak annyira tartotta mozgásban a hajót a rúddal, hogy az Admirális kormányozhassa, míg a sodrás lassan viszi őket lefelé. Dick végigfutott a parton, megkerülte az ellátóhajó kis öblét, és a híd túloldalán, a keskeny vontatóösvényen várta a Bogáncsot, hogy átvegye a horgonyt.
– Közelebb! – parancsolta Tom, és sietve vízbe nyomta a rudat. Az oldalfedélzeten heverő árbocmerevítő kötelek közt óvatos léptekkel előrement. – Félre az útból, Dick! – kiáltott fel, és partra dobta a horgonyt. Dick azonnal fölkapta, és utasításra várva a hajó mellett haladt vele.
– Most fogd meg!
Dick megfogta, s a Bogáncs lassan körbefordult. Tom a megfelelő pillanatban partra ugrott. Dorothea készenlétben tartotta az ütközőpárnát. A horgony belenyomódott a földbe. A Bogáncs immáron biztonságban ringott a híd másik oldalán: az első nehézségen ezennel túljutottak.
– Na most – lépett újra a fedélzetre Tom. – Gyere, Dick! Föl az árboccal! Ugyanúgy, csak fordított sorrendben. Te húzod az előmerevítőt. Enyém a hátsó kötél. Dorothea pedig figyel, hogy az oldalmerevítők ne akadjanak el a kabintető sarkában. Kész? Húzd!
Kettejük összehangolt munkája eredményeképp a kiegyensúlyozott árboc fokozatosan és könnyedén fölemelkedett. Dot idejében kiszabadította az egyetlen oldalmerevítőt, amely mintha be akart volna akadni. Amikor az árboc ellensúlya a helyére lendült, a csúcson a kis zászlórúd úgy rebbent meg, mintha épp akkor vonták volna föl.
– Ez derék munka vó’t – jegyezte meg egy öreg tengerész a hídról lepillantva, amikor már minden készen állt, hogy újra fölvonják a vitorlát. Tom vidám mosollyal törölte le az izzadtságot homlokáról. Dick a kabintetőre telepedve tisztogatta szemüvegét.
– Hét perc – mondta Barrable admirális. – Feljegyeztem minden időpontot a hajónaplóba.
– Alig fél óra – vetett egy pillantást Tom a beírásokra – attól kezdve, hogy lehorgonyoztunk a híd fölött.
– Mi lenne, ha itt ebédelnénk?
– Együnk inkább útközben! – javasolta Tom.
– Rendben van – felelte az Admirális. – Készítsétek elő a vitorlákat, én meg Dottal visszaügetek a vontatóösvényen, hogy felfedezzük, mi jót rejtegethet az ellátóhajó! Igen, Willam, te is jöhetsz.
Az ellátóhajó boltosa jóformán mindent árult, mi szem-szájnak ingere: friss zöldséget és konzerveket, csokoládét és karamellt, narancsot, almát és banánt, rézcsappal ellátott óriási kannából friss tejet. Mrs. Barrable tejet vásárolt a teához. – Drága Dot – sóhajtotta –, majd meghalok már egy csésze finom teáért, csak álljon meg a kapitány annyi időre, hogy egy kanna vizet fölforralhassak…
– Vett még négy üveg limonádét, tucatnyi banánt a kisebb, de ízletesebb fajtából, négy húsos pitét, négy almás pitét és egy nagy tábla puha csokoládét, William különleges kedvencét. A parton egy kisfiú téblábolt, és sóvár tekintettel méregette az ellátóhajót. Dot finoman meghúzta Mrs. Barrable kabátujját.
– Admirális – suttogta. – Azt hiszem, ez a fiúcska az őrszem, tetszik tudni, akinek figyelmeztetni kellett volna minket a Vízibulizók jövetelére.
– A gyermek, aki képes volt négy pennyből is elcsapni a hasát – somolygott Mrs. Barrable és a fiúhoz fordult: – Robinnak hívnak? – kérdezte.
– Ühüm – mondta a fiú.
Mrs. Barrable vásárolt még egy tábla csokoládét és a fiú kezébe nyomta.
– Nem hinném – jegyezte meg –, hogy ez is hascsikarást okoz majd, ha elfogyasztod. De hát próba, szerencse.
Sietve visszatértek a hajóra. A fiú csodálkozva nézett utánuk, és beleharapott a csokoládéba.
Időközben Tom és Dick, bár csak kettesben voltak, lassan és óvatosan fölvonták a vitorlákat.
– Találkoztunk az őrszemmel – újságolta Dorothea. – Tudjátok, Joe barátjával. Az Admirális csokoládét vásárolt neki.
– Megérdemelné, hogy ezzel is elcsapja a hasát – morogta Tom. – Azt hiszem, fog is még fájni a gyomra, ha találkozik Joe-val. Falánk kis disznó.
Pár perccel később eloldozták a hajót, és ünnepi érzések között tovább vitorláztak a folyón lefelé.
Tom fél szemmel ugyan még most is az órát és a dagálytáblázatot leste, ám sokkal jobban érezte magát. Most ő volt a kormányrúdnál, ugyanis a legénységből egyedül ő tudott fél kezében húsos pitét tartva a másikkal kormányozni annak veszélye nélkül, hogy a Bogáncs a nádasban kössön ki. A kormányállást körbefutó párkányon ülve még a limonádésüveget is képes volt a két térde közé szorítani. Az Aclei-híd elmaradt mögöttük. Az apály még jó néhány órán át tart, és már közelednek Stokesby felé, ahol terveik szerint az első éjszakát töltik. Ám most úgy tűnt, ennél messzebbre is eljuthatnak.
Az Admirális mindazonáltal a megállás pártján volt.
– Mit gondolsz, Tom? – kérdezte, amikor feltűnt a stokesbyi szélmalom és a falucska házai is előbukkantak. – Nem volt elég ennyi egy napra?
– Ha ez a szél kitart, épp apálykor érünk Yarmouthba – felelte Tom. – Akár a Breydonon is átkelhetünk…
– Csodálatos lenne megérkezni Becclesbe – álmodozott Dorothea.
– Természetesen nagy könnyebbség lenne az a tudat – bólogatott az Admirális –, hogy átkeltünk Yarmouthon.
– Ami azt illeti – mondta Tom –, az a legpocsékabb rész. Jó lenne minél hamarabb túlesni rajta.
Ekkor azonban megpillantottak valamit, aminek láttán azonnal elhatározták, bárhol is állnak meg éjszakára, az bizonyosan nem Stokesby lesz.
Dorothea hirtelen elsápadt: – T-t-tom…! O-o-odan-n-n-ézz! – dadogta.
– Mi a baj, Dot? – lepődött meg az Admirális.
– Vissza kell fordulnunk – zihálta Dorothea.
– Majd én kormányzok – mondta gyorsan Dick.
– Valaki vegye át – ugrott fel Tom, és fejjel előre bebukott a kabinba.
A falu alsó végén levő kocsma előtt hatalmas motoros lebegett a rakpart mellé kötve.
– Add inkább át nekem! – mondta az Admirális. – De biztos, hogy ők azok? Rengeteg motoros hajó pöfög mindenfelé, és egyik olyan, akár a másik.
– El tudom olvasni a nevét – suttogta Dorothea, aki látcsövön keresztül figyelte a motorost.
Most már mindhárman el tudták olvasni a nevét, sőt, a kabinban rejtőzködő Tom is, amikor kileskelődött a kerek ablakon. Ott állt nagy bronzbetűkkel a motoros orrán: Margoletta. A jó szél és az apály sodrása elvitte őket a hajó mellett, s újra elolvashatták nevét, ezúttal a faron keresztben, ahogy Tom és Dick látta tegnapelőtt éjjel Potter Heighamben, a zseblámpa fényénél. A gramofon és a hangszóró most hallgatott, és a fedélzeten egy lélek sem mutatkozott.
– Valószínűleg a kocsmában vannak – vélte Mrs. Barrable.
Még javában figyelték a motorost, amikor a kocsma ajtaja kivágódott, kiözönlött rajta a Vízibulizók teljes csapata, és valamennyien átbaktattak a füvön a Margolettához. Azt a kicsiny, fehér jachtot a folyón, mögötte a meglehetősen nagy dingivel, észre sem vették. Számtalan ilyen jacht hajózik a Norfolki Laposokon, és még ha George Owdon vagy bárki más el is árulta nekik, hogy Tom Mrs. Barrable és két gyerek társaságában a Bogáncson tartózkodik, itt várták volna a legkevésbé, hogy összefutnak vele: az Aclei-hídon túl, a folyó alsó szakaszának sebesen áramló vizein.
– Elmúlt a veszély – szólalt meg Dorothea, amikor a Bogáncs befordult a következő kanyarba és Stokesby eltűnt mögöttük.
– Nos, talán nem lenne tanácsos itt megállni – bújt elő Tom és kilépett a kormányállásba.
– Rendben van, kapitány – bólintott az Admirális. – De számítok rá, hogy azért hamarosan megfőzhetem azt a teát.
– Vajon ők is lefelé tartanak? – tűnődött Tom. – Mindegy, úgyis meghalljuk, ha közelednek. De ha épp a yarmouthi hidak alatt kelünk át, akkor nem bújhatok el.
Újra átvette a kormányt, és hamarosan el is feledkezett a Vízibulizókról, annyira fellelkesítette, hogy a Bogáncsot irányíthatja. A jó szél és az erősödő sodrás miatt a hajó percről percre gyorsabban suhant. Tom szinte látta, hogyan keskenyedik az apállyal a folyó. A kormányzás itt már egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint az Aclei-híd felett, az alig apadó és gyenge sodrású szakaszon.
– A víz a kanyar homorú oldalán a legmélyebb – mormogta magában Tom, mert egy kanyart túl szűken vett; a Bogáncs hirtelen lelassult, s csak később ugrott meg újra, amikor a hajógerinc már átvágta magát az iszappad tetején.
Dick most, hogy nem kellett figyelmét a kormányzásra fordítania, egy csapat sötét alapon fehéren pöttyözött szárnyú-farkú madarat vett észre, amelyek ernyedten lógatták rózsaszín lábukat, ahogy szárnyra kaptak.
– Ezek cankók, ugye? – kérdezte.
– Seregestül – bólintott Tom. – Tudod, ha most elakadunk, akkor itt ragadunk, mert nagyon sebesen apad a folyó.
Egyik mérföldet a másik után hagyták maguk mögött: a Bogáncs és a Cinege szinte repült a Bure alsó folyásának sivár partjai közt. Szélmalmok suhantak el mellettük. A ritkán előbukkanó házak nevüket a Yarmouthtól való távolságról kapták: „Hatmérföldes ház”, „Ötmérföldes ház” és így tovább. A folyó egyre apadt, az iszappadka a csatorna két oldalán egyre szélesedett. Lehet, hogy túl hamar érkeznek Yarmouthba? Tom jól tudta, hogy számos hajó járt már pórul így: nekivágódtak a hidaknak, mert nem voltak képesek megállni az irtózatos sebességgel kifelé zúduló apályban.
Kémények és templomtornyok tűntek föl előttük. A Scarei-nyiladékon át már Breydon vizét is megpillantották. Közvetlen előttük többsornyi házat láttak.
– Mi mozog ott, a tetők fölött? – kérdezte Dick.
A mozgó tárgy egy barna csúcsvitorla háromszöge volt. A következő pillanatban rés nyílt a házak közt, és a fő– meg a tatvitorla tetejét is megpillantották.
– Halászhajó – mondta Tom.
– Akkor a házak túloldalán már ott a tenger – állapította meg Dorothea.
– Ott bizony – bólintott az Admirális. – Az a halászhajó valahol a part közelében halad a kikötő felé.
Baloldalt alacsony betonfal zárta le a folyót.
– Ennek nem lenne jó nekiütközni – jegyezte meg Dick, és közben a felső folyószakasz ártalmatlan nádasaira és iszapos partjára gondolt.
Tom nem válaszolt. A Bogáncs épp szélsebesen söpört egy kanyarban Yarmouth és hídjai felé. Tom a sodródó habfoszlányok sebességéből ki tudta számítani, hogy még jó sok víz rohan kifelé, mire végre beáll az apály. „Van pár delfin a vízben a jobb part előtt…” Jim Wooddall pontosan elmondta, mit kell keresnie, és ő is járt már itt lenn Mr. Farlanddal és az ikrekkel. Tom aggódó pillantással kémlelte a folyót. Hol vannak azok a delfinek, azaz a csatornában álló cölöpök, amelyekhez a hajók kiköthetnek, hogy biztonságban várakozzanak? A szél és az apály együttes ereje iszonyatos sebességgel hajtotta a Bogáncsot.
– Túl korán érkezünk – mondta csendben az Admirálisnak. – Meg kell fordulnunk, és visszafele mennünk egy kicsit… ha sikerül. Túl gyorsan haladunk most ahhoz, hogy tényleg elkaphassunk egy delfint. Fordulásra készen!
A Bogáncs kormányállása felbolydult. Senki se számított ilyen parancsra. Még Dick is megérezte, hogy Tom aggódik. Dick és Dorothea az orrvitorlánál ügyetlenkedtek.
– Hagyjátok még! – állította meg őket Tom. – Csak álljatok készenlétben, hogy behúzhassátok, ha megfordulunk.
A Bogáncs a szélbe állt, de a sodrás továbbvitte lefelé.
– Fővitorla! – kiáltotta Tom.
Az Admirális fokozatosan behúzta a fővitorlát. A Bogáncs vitorlái újra kidagadtak, de orra most a folyón fölfelé mutatott, oda, ahonnan jött. Tudta tartani az irányt és gyorsan suhant a vízen át, ám Tom nem a vizet nézte, hanem egy fatönköt a parton. Ahhoz képest vajon haladnak-e?
– Visszafelé megyünk! – kiáltotta szinte pánikban Dorothea.
– Jobban ki kell ereszteni a fővitorlát! – parancsolta Tom.
Bár a víz habosan zúgott az orrtőke alatt, a Bogáncs csak nagyon lassan, hüvelykről hüvelykre haladva indult meg a folyón fölfelé. A fatönk a parton először az árboccal esett egy magasságba, majd Tommal a kormányállásban, s végül elmaradt a tat mögött.
– Sikerült – könnyebbült meg Tom. Amíg a szél így kitart, biztonságban vannak.
Ekkor egy férfi jelent meg a parton.
– Átvigyem magukat Yarmouthon, uram? – kérdezte.
Tom rápillantott.
– Csak hozza ide, ni, a part mellé, és én fölugrom – folytatta a férfi.
Ám Tom nem turistáskodó idegen volt, hanem norfolki szárcsa maga is. Sok mindent hallott a yarmouthi roncsvadászokról. Segítséget ajánlanak az arra vetődő hajóknak, de aki a fedélzetre veszi őket, pórul jár, mert úgy tesznek, mintha ők mentették volna meg hajót a bajtól, és a részüket követelik. Tom azzal is tisztában volt, hogy Yarmouth város tanácsa mindenkinek azt ajánlja, csak a jachtállomáson kérjenek segítséget, sehol máshol. Az Admirális sem felejtette még el a hosszú évekkel ezelőtt, kislánykorában hallott történeteket. Tomra kacsintott.
– Köszönöm, nem szükséges – felelte Tom. – Nem sietünk.
– Dobja csak ki asztat a kötelet – fordított egyet a dolgon a férfi. – Én majd rögzítem.
– Inkább vitorlázunk még, míg le nem csillapul az apály – felelte Tom.
A beszélgetés alatt a Bogáncs lassan araszolt fölfelé, a férfi a parton pedig lépést tartott vele: végiggyalogolt a betonfalon.
– Kissé főjjebb puha iszap a part – folytatta a férfi. – Csak fó’dújjanak be értem, s én megó’dok mindent.
– Majd jövőre – felelte Tom.
A férfi széttárta a karját, mintegy ezzel is jelezve, hogy ezúttal kudarcot vallott. Ekkor még három ember bukkant elő a betonfal mögül, s mind a négyen leültek kártyázni, hogy elüssék az időt, míg egy könnyebben becserkészhető áldozat érkezik.
– Az a három ember lett volna a „megmentőnk”, ha ez bajba sodor minket – jegyezte meg Tom.
– Igazi roncsvadászok – ámuldozott Dorothea. – Hát, ez csodálatos!
– Nem mondanám – ingatta a fejét Tom. – Pórul jártunk volna, ha fölengedjük őket a fedélzetre.
Végre csillapulni kezdett az apály sodra, és a Bogáncs egyre gyorsabban hagyta maga mögött a sebesség megállapítása érdekében figyelt farönköket, kőhalmokat.
– Most már megpróbálhatjuk – állapította meg Tom. – Fordulásra készen!
A Bogáncs még egyszer megfordult, és a következő pillanatban már újra lefelé repült a vízen a híd felé.
– Phű – sóhajtotta Tom. – Bocsánat. Hamarabb kellett volna gondolnom rá. Le kell oldani a horgonyokat a kötelükről. Csak útban lennének, amikor kikötünk a cölöphöz.
– Bele ne ess, Dick! – kiáltotta Dorothea. Dick újra szolgálatba helyezte magát, és mint a kilőtt nyíl, előrerohant. A feladat nem volt nehéz: átbújtatta a horgonyt a kötélvégi hurkon, aztán kihúzta a kötelet a horgonyszár végén levő gyűrűből. A következő pillanatban a horgonnyal a kezében már hátra is ment. Közben Dorothea hasonló módon leoldotta a tathorgony kötelét.
– Csak rakjátok be őket valahova! – adta ki az utasítást Tom.
– Itt van – szólalt meg csendesen Mrs. Barrable, mert észrevette az útjukba eső delfint.
– Előremegyek, hogy hozzákössem a hajót – mondta Tom. – Át tetszene venni a kormányt? Én megfordulok vele, aztán csak oldalazni kell egy kicsit, hogy elkaphassam a delfint és körbehurkoljam…
A Bogáncs megfordult az áramlatban.
– Menni fog! – vélte Tom és előrerohant. – Kicsit közelebb! – kiáltotta. Közvetlen előttük ott emelkedett a delfin, vagyis egy fekete oszlopokból álló vasszerkezet, talapzattal. Tom fél kézzel megragadta a talapzatot, a másikkal a kötelet az egyik oszlop köré vetette, majd újra elkapta a végét. Sikerült. – Hé, vigyázzatok! Ne hagyjátok nekiütközni! – A Bogáncs erősen az oszlopoknak csapódott. – Most már jó! – Rögzítette a kötelet és leengedte az orrvitorlát. A következő pillanatban a vászon az ölébe hullott. Letette a fedélzetre, zsebéből rögzítőzsineget vett elő és áthurkolta a vitorlán, nehogy kibomoljon. Most már sietség nélkül, kényelmesen le lehetett ereszteni a fővitorlát is. Tom elégedett pillantást vetett a mellettük még mindig kifelé örvénylő barna vízre, a nem sokkal lejjebb nyújtózkodó hidakra és arra a néhány kisfiúra, akik kritikus tekintettel figyelték őket.
– Ez jól sikerült – állapította meg Tom. – Most már csak valamikor le kell engednünk az árbocot, hogy azonnal át tudjunk kelni, amint beáll az apály.
– Engedjük le most! – javasolta az Admirális. – Ha mi készen állunk, akkor már az apályon a sor. S várakozás közben legalább meg is teázhatunk.
– Gyere, Dick! – hívta matrózát Tom. – Ahogy Acle-ben csináltuk.
– Kilenc perc – jelentette az Admirális órával a kezében, amikor a lassan leereszkedő árboc megérkezett az alsó vitorlarúd mellé.
– A fölállítás mindig kissé gyorsabban megy – mondta Tom, miközben összeszedegette a felhúzóköteleket, árbocmerevítőket, és egy zsinegdarabbal az árbochoz hurkolta valamennyit, hogy ne csüngjenek füzérként a kormányállásba.
A tea elkészült. A Bogáncs teljes legénysége éppen élvezettel kortyolgatta a kormányállásban, amikor a partról valaki odakiabált nekik. A folyó szélén fehér szakállas, öreg tengerész álldogált.
– Nem akarják, hogy átvontassam magukat a hidak alatt? – kérdezte. – A jachtállomáson ismernek engemet – tette hozzá, voltaképpen szükségtelenül. Első pillantásra látszott, hogy az öreg nem roncsvadász.
Az Admirális Tomra pillantott.
Tom egy percre eljátszott a gondolattal, mennyivel könnyebb lenne vontatást kérni és nem idegeskedni az átkelés miatt. Ám aztán eszébe jutott Port és Starboard: nagyon szerette volna azt mesélni nekik, hogy a Bogáncs teljesen egyedül jutott keresztül Yarmouthon.
– Úgy lesz, ahogy te akarod – biztatta az Admirális.
– Köszönjük, nem kérünk vontatást – döntött Tom. – Megvárjuk, míg beáll az apály.
– Nem lesz semmi bajuk! – kiáltotta vidáman az öreg. – A Breydonban ma nem áramlik a víz. De ha majd visszafelé jönnek és úgy gondójják, kelletik egy vontató, amely átviszi magukat Yarmouthon, csak híjják föl a jachtállomást Redhambül vagy St. Olavesbul, és mondják asztat, szeretnék, ha a Jöjj velem várná magukat a Breydonban. Ök majd átadják nekemnek az üzenetet.
– Tehát a Jöjj velem – ismételte meg az Admirális.
– Milyen csodás név egy vontatónak – jegyezte meg Dorothea.
– Mert ez egy csodás vontató – nevetett az öreg. – Motoros, úgy bizony. Édes mindegy nekije, mekkora a sodrás. Ha egy hajónak asztat mondja, jöjj velem, az megy.
Mrs. Barrable beírta a vontató nevét a Bogáncs hajónaplójába.
– Várják meg, míg beáll az apály, és nem esik bajuk – búcsúzott az öreg, és elsétált a parton.
– Most már benne vagyunk nyakig – mondta Tom. – De tudom, hogy nem olyan nehéz, csak nem szabad túl korán indulni.
– Ne aggódjék, kapitány úr – mondta az Admirális. – Eddig minden remekül ment.
Az utazás korábbi szakaszán a lehető legsebesebben igyekeztek haladni, mert féltek, az ár ellenük fordul, mielőtt elérnék Yarmoutht.
Most, hogy már itt voltak, úgy tűnt, az apadás soha nem ér véget. Mivel Tom alig várta már, hogy túl legyen az átkelésen, úgy érezte, legalább egy hete rostokolnak itt a delfinhez kötve. Ám ekkor Dick megszólalt: – A víz már nem áramlik az oszlopok közt – s szinte ugyanebben a pillanatban Dorothea kijelentette: – Az utolsó morzsa nagyon lassan úszik.
– Induljunk – állt föl Tom.
– Rudazunk? – kérdezte reménykedve Dick.
– Ha egy mód van rá, ezt kihagyjuk – mosolygott az Admirális. – Nagyon nem szeretném, ha most bárki vízbe esne, még ha úgy úszik is, mint a csík.
– A Cinegében fogom vontatni a hajót – mondta Tom –, a hosszú kötéllel. Csak egy gond van, Admirális. A Bure torkolatánál újra ki kell kötnünk, de az összes delfin jobb kéz felé esik. Nagyon közel kell maradnunk ehhez a parthoz, amikor átkelünk az alsó híd alatt. – Előrehúzta a Cinegét, beleugrott, megkerülte a Bogáncsot, és az orrgyűrűhöz rögzítette a hosszú vontatókötelet, amelyet eddig még soha nem használtak.
– A hátsó kikötőkötelet még ne engedjétek el! – kiáltotta Tom, míg fölállt a Cinegében és eloldozta a Bogáncs orrát a delfintől. Még mindig áramlott valamennyire a víz, s a jacht lassan körbefordult.
– Oldjátok el hátul! – Remekül dolgozik az a két gyerek, nem vitás, de az ilyen pillanatokban Tom azért csak jobban örült volna, ha az ikrek segítenek.
– Kicsomóztam – jelentette Dick.
„Kicsomóztam…” Port vagy Starboard ilyet valószínűleg soha életében nem mondana. De Tom tudta, Dick mire gondol. Lassan, nyugodtan nekiállt evezni. A delfin elmaradt mögöttük. A Bogáncs megrántotta a vontatókötelet, aztán újra, most már kevésbé makrancosan, míg végül kezes bárányként követte a Cinegét.
– Kormányozható? – kérdezte Tom.
– Tökéletesen – biztosította az Admirális.
– Egy hídon már túljutottunk – jelentette Dorothea.
A Bogáncs lassan csurgott lefelé a magas rakpartok és apró házak között, amelyek mintha a folyó iszapjából emelkedtek volna ki. Döglött halak bűze terjengett. A házfalakból kiálló gyűrűkhöz kötve kicsiny halászbárkák hevertek a folyó iszapjában, néhányuk felett kifeszített barna háló száradt. A Yarmouth előtti kihalt mocsárvidék után furcsa volt hallani a város zaját, a kikötőben egymásnak felelgető gőzösök kürtszavát. Az egyik udvarban, közvetlenül a folyó mellett a Bogáncs utasai egy vitorlás orrdíszét pillantották meg. Az öregurat ábrázoló, hatalmas, festett-faragott szobor most kötélen száradó ruhadarabok felett tekintett át; nem úgy, mint réges-régen, amikor szeme a felhabzó kék vizet fürkészte, míg hajója délnek tartott, jó széllel francia partra.
– Mi a neve? – kérdezte Dorothea.
– Mi a neve? – kiáltott ki a partra az Admirális. De az öregúr és hajója nevét réges-rég elfeledték, és a fal fölött átkukkantó kisfiú azt mondta, hogy nem tudja.
A Cinegében egyenletesen evező Tom az egészet észre sem vette. A hidak előtt szinte teljesen állt a víz, ám ahogy egyre lejjebb jutottak, a folyó mind gyorsabban áramlott kifelé az iszappadok között. Hát, mindennek ellenére mégis elkövette azt a hibát, amelytől óvták, és a hosszú-hosszú várakozás ellenére túl hamar indult lefelé? Most már nincs visszaút. De nem lesz baj, csak kapja el a delfint, amikor kibukkannak a harmadik híd alól a két folyó találkozásánál, a kikötő felső végén. A második hidat is maguk mögött hagyták. Hallotta, hogy busz pöfög át a közvetlenül mögötte levő harmadikon. Most kell vigyázni. Maradjunk közel a jobb parthoz. Kifelé oldalazott, és közben azon törte a fejét, hogy a Cinege kikötőkötelével vagy a vontatókötéllel rögzítse a két hajót a delfinhez. A vontatókötél lesz a jobb, csak sikerüljön. A híd árnyéka ráborult. Átkeltek alatta. Válla fölött hátrapillantott. Az alsó kikötő felől gőzös közeledett. A bal oldali rakparthoz egy szkúnert kötöttek. Jobbra álltak a fekete-fehérre festett delfinek, s mögöttük, amerre a szem ellát, nyílt víztükör. Ennek vonalát csak a Breydon feletti fehér vasúti híd törte meg, amelynek középső részét éppen elfordították, hogy a gőzhajó áthaladhasson. Az Admirális, Dick és Dorothea valamennyien a látványban gyönyörködtek, s közben vidáman a folyó közepére kormányozták a hajót.
Tom kiabálni kezdett: – Jobbra, erre, jobbra! Erre az oldalra! – Ó, bárcsak az ikrek a fedélzeten lennének!
Inaszakadtából evezett, keresztben az áramló folyón, a delfinek felé. Már itt is van egy megfelelő, csak idejében érje el, hogy ráköthessen. A válla fölött látta a zöld algával borított vasrudat, amelyet azért rögzítettek az oszlophoz, hogy a hajósok átvethessék rajta a kötelüket. De nem éri el, nem érheti el a maga erejéből, ha a Bogáncs továbbra is lefelé halad.
– Erre, erre az oldalra! – kiáltott újra. Végre-valahára felfogták. A Bogáncs a Cinege nyomában a delfin felé fordult. A vontatókötél megereszkedett. Még egy evezőcsapás, még egy… keze elkapta a síkos oszlopot. – Menj már át, te dög! – morogta, míg megpróbálta beszuszakolni a vontatókötél szabad végét a vasrúd mögé. Na végre, sikerült. Eloldozta a kötelet a Cinege evezőspadjától és belecsimpaszkodott. A lassan lefele sodródó Bogáncs orrán megfeszült a kötél, a hajó megállt és körbefordult. A következő pillanatban Tom már a jacht orrához siklott, föladta a kötél végét Dicknek, aki egy bikához rögzítette. Végre biztonságban voltak.
– Remek munka volt, Tom – mondta elismerően az Admirális, amikor Tom a fedélzetre mászott és a Bogáncs tatjához kötözte a Cinegét. – Bocsánat a rossz kormányzásért.
– Nem volt azzal a baj – felelte Tom –, az utolsó szakaszt kivéve.
Attól féltem, hogy nem érjük el idejében a delfint. De sikerült, és ez a lényeg. Gyere, Dick! Állítsuk fel újra az árbocot és húzzunk innen!
Az árboc lassan fölemelkedett, aztán a kibomlott az orrvitorla is. Tom, Dick és Dorothea rendkívül gondosan vonták föl a fővitorlát, mert Tom azt akarta, hogy tökéletes állapotban legyen, amikor a Breydon vizén hajóznak vele.
– Az az ember ott nekünk kiabál – észlelte Dorothea.
A rakpart mellé kötött szkúner tengerésze baráti figyelmeztetést küldött.
– Ahoj, ti ottan! Jó lesz, ha igyekeztek! Mindjá’ lezárják a hidat!
– Oldozd el! – kiáltotta Tom. Dick elengedte a kötél egyik végét és kézről kézre vonta be a másikat, míg az át nem bukott a delfin vasrúdján. Az előfedélzeten zavaros halomban tekeregtek a vontató- és felhúzókötelek, de ez most nem számított.
A Bogáncs vitorlái kidagadtak.
– Közel a szélhez! – kiáltotta Tom az Admirálisnak. – Lavíroznunk kell, hogy átkeljünk a híd alatt.
– Szeretném, ha átvennéd, Tom.
– Akkor te foglalkozz a kötelekkel, Dick! Ülj a kabintetőre, ha átcsap a vitorla! De tekerd föl valamennyit, amennyire csak tudod! – Tom hátrarohant és beugrott a kormányállásba.
Az Admirális láthatólag megkönnyebbülve adta át a kormányrudat. Dorothea közben aggódva figyelte az előfedélzeten szorgoskodó Dicket, aki megpróbálta olyan szép egyenletesen föltekerni a köteleket, ahogy azt néhány napja figyelő tekintete előtt a Szárcsák tették.
– A dagály átvisz minket – állapította meg Tom –, ha folyton mozgásban maradunk és a hajó orrát a két pillér közé irányozzuk. Amint túljutunk a hídon és befordulunk, onnantól remek szelünk lesz végig a Breydonon.
– Láthatólag nagyon sürgölődnek ott a hídon – állapította meg az Admirális. Fenn a magasban valaki kihajolt a jelzőfülkéből és integetett.
– Fordulásra készen! – rikoltotta Tom. – Ülj le, Dick és kapaszkodj!
A Bogáncs csaknem a Yare túlsó partjánál járt már. Megfordult és bal csapáson futott, de nem sokáig.
– Fordulásra készen! – hangzott fel újra a kiáltás. Dick megint lezöttyent a kabintető végére, és szilárdan megragadta az árbocot.
– Most már átmegyünk – mondta Tom. A hajó orra a két pillér közé mutatott. Vasutasok néztek le a hídról a kicsiny Bogáncsra. A Bogáncs legénysége fölnézett a kétoldalt emelkedő óriás vasgerendákra. A vitorlák lelappadtak. Tom egyenesen a szélbe fordította a Bogáncsot, mert úgy számolt, hogy a dagály átviszi a hajót. Még tíz yard. Még öt. Megkondult a híd zárását jelző harang, a mozgatókarok zajosan a helyükre csúsztak. A Bogáncs átért a túloldalra, miközben mögötte a híd hatalmas forgórésze bezárult. Hamarosan vonat dübörgött át rajta.
Dick befejezte a rendrakást az előfedélzeten, és hátratért a többiekhez a kormányállásba. William megugatta a vonatot. Tom kezével teljesen akaratlan mozdulatot tett:
– Sikerült – mondta. – Akárhogy is, de átkeltünk Yarmouthon.
– Csokoládét mindenkinek – adta ki az utasítást az Admirális. – Átkeltünk, ráadásul egy karcolás sem esett a Bogáncson.
– Bárcsak Port és Starboard is láthatta volna! – sóhajtotta Dorothea.
– Épp most fejezik be a versenyt – vélte az Admirális.
Az ikrek ugyan lemaradtak a hajójukról, de mit bánták! A folyó legsebesebb teherbárkája fedélzetén utaznak és utolérik a Bogáncsot Stokesbynél, sőt, talán hamarabb. Majd szétvetette őket az öröm. A legeslegutolsó percben minden jóra fordult, és maguk is részt vehetnek a déli utazáson, amelyre ők készítették fel az Admirális szorgalmas legénységét.
Fölpillantottak a doktor házának ablakaira, amikor a teherbárka elsuhant előtte. A „kisbabánkat” még nem hozták ki a kertbe. A felső szobák egyikében fehér kötényes alak mutatkozott, de az ablakon senki sem nézett ki. Dr. Dudgeon arany keszegje továbbra is boldogan úszott északnyugat felé a barna nádtető fölött.
– Ennél jobb szelünk nem is lehetne – jelentette ki Starboard.
– Szükség is van rája – dörmögte Jim Wooddall. Még nem bocsátotta meg az öreg Simonnak, hogy addig piszmogott a parton, míg alaposan elkéstek az indulással.
A saját házukból csak a felső ablaksor látszott a fűzfák fölött. Ám a folyó szélén, a csónakház alacsony teteje alatt láthatták a leeresztett árbocú Villámot. A kis hajó nem is álmodott róla, hogy kapitánya után a legénység is cserbenhagyta.
– Szegény öreg Villám – sajnálkozott Starboard. – Nézd csak! Ginty integet nekünk.
– Csak porrongyot ráz ki – hűtötte le Port. – Még hogy integet? Ha meglátna minket, amint egy teherbárkán megyünk a folyón lefelé, egyből dührohamot kapna.
Egészen megkönnyebbültek, amikor a portörlő eltűnt.
– Az egész házban végez a tavaszi nagytakarítással, mire hazaérünk.
Közben Jim Wooddall a versenyről kezdett kérdezősködni. Elmesélték, miért kellett a Villám nevezését visszavonni meg hogy amint Mr. Farland hazatér, azonnal kihívják a győztest. Jim Wooddall szerint valószínűleg a Vén tengerész lesz az. – Szívesen megnézném asztat a versenyt, amit a Villámmal vív – mondta. Aztán a különböző áruféleségekről beszélgettek: az év egy részében a cukorrépa a legfontosabb szállítmány, egészen Cantley-ig viszik a Norwich folyón; a gabona ebben az évben jóval kevesebb, újabban előre elkészített faházakat küldenek le a vízen, amelyeket csak fel kell állítani, s már beköltözhetők („én csak kártyavárnak hívom esztet”), meg tonnaszámra a mólóépítéshez való palánkokat és rönkfát a kikötőcölöpök számára. Ám a beszélgetés közben Port és Starboard egyre csak előrefele lesett, minden újonnan belátható folyószakaszt végigpásztáztak szemükkel. Végül Jim Wooddall is fölfigyelt erre, és nagyot kacagott.
– Jóval előttünk elindut, mármint Tom.
Az öreg Simon keze alatt égett a munka, gyönyörű laposra tekercselte a köteleket a Sir Garnet lezárt rakodónyílásainak fedelén. Hamarosan hátrajött és bement a kis kabinba. Egy vödörnyi krumplit hozott ki meg egy félig vízzel telt fazekat.
– Jó lesz, ha segítenek nekije – mondta Jim Wooddall. – Hogy megszolgájják az útikő’tséget.
Az öreg Simon letelepedett a rakodónyílás tetejére és két térde közé vette a vödröt. Valamennyien fölnevettek, amikor kinyitott egy óriási bugylibicskát és felkínálta Starboardnak.
Az ikrek azonban hoztak kést magukkal – méretben hozzájuk illőt és hamarosan ők is keményen munkához láttak. Igaz, az öreg Simon négy krumplit is meghámozott, mire ők egyet, s nemigen tartotta nagyra kuktái képességeit.
– Figyejjen má’ oda, Miss Bess – dörmögte. – Ha ilyen vastagon hámozza a héját, csak szalmakrumplinak való jut a serpenyőbe.
Az Ant torkolata közelében meghallották s aztán meg is látták a Margolettát. Az apállyal szemben épp fölfelé jött a folyón, míg a teherbárkát a szél és a sodrás lefelé repítette. Már egész közel kerültek egymáshoz, amikor a Margoletta hirtelen befordult a Fleet-csatornába, oda, ahol alig egy napja a Bogáncs is járt.
– Úgy tűnik, Dél-Walshamban keresik a fiút – vigyorgott Jim Wooddall.
A Sir Garnet kuktái kezében megáll a kés, és a kapitányra meredtek.
– Honnan tudsz te erről? – csodálkozott Starboard.
– Nem ő’döngösség – pöfékelt pipájából Jim Wooddall. – Az a motoros népség telekűtő’te a világo, mi tő’ént velük. És Hó’ning kő’nyékén csak egyetlenegy fiú van, aki fekete dereglyével jár, és a farbul evez benne. Tom Dudgeon és az öreg Rettenthetetlen. Tom ugyan egy szót se szó’t az egészrül, amikó’ Wroxhamben járt, de én láttam a hí’detést a feje felett. Aztán, amikó’ ma elment, megjelent az a banda a Margolettával, és egy vitó’lás csónakkal hajózó fiú után kérdezősködtek… Ez is Tom Dudgeon, csak a Cinegében, az egyszer biztos. Asztat pedig má’ a kisasszonykák is tudhassák, miért nem kapták el a fiút aznap – fejezte be Jim egy újabb vigyorral.
– Figyelj, Jim! – mondta Port. – Csak és kizárólag George Owdon mondhatta el nekik, hogy Tom aznap fölfelé ment a folyón egy vitorlás csónakkal. Tegnapelőtt éjszaka pedig megjelentek Potter Heighamben. Szerintünk azt is George árulta el nekik, hogy Tom felhajózott a Thurne-on.
– Ők maguk is asztat mondogatták, hogy valaki szerint Tom feljött aznap Wroxhambe.
– Egy dolgot azonban még mindig nem értünk – folytatta Starboard. – Ha George azt akarja, hogy elkapják Tomot, miért nem küldi őket egyenesen dr. Dudgeonhoz?
– Pedig világos, mint a nap – magyarázta Jim Wooddall. – Az egyszer szentigaz, hogy az a George azon mesterkedik, kapják el az ifjú Tomot. De ő természetesen ki akar maradni az ügybül. Így hát oda kű’di asztat a népséget, ahó’ szerinte mindenképp összefutnak Tommal. S ha összefutnak vele és ráismernek, ugyan ki vethet követ George Owdonra? De ha azok ottan a motoroson a doktó’hoz mennek, hogy a fiát keresik, jön a kérdés: ugyan honnan tudhassák egy olyan gyerek nevét, akit életükben egyszer láttak? Nyí’ván megmondta valaki. És Hó’ningban mindenki tudhassa, ki vó’t az.
– Phű! – sóhajtott Port. – Vajon látták ma Tomot, amikor a Bogáncs-csal vitorlázott lefele?
– El nem kapták – felelte Jim Wooddall. – Most majd Hó’ningba vagy Wroxhambe mennek, hogy ott is ramazurit csapjanak. Az ő’dögbe is, Simon – fakadt ki, mert közben rápillantott nagydarab, ódon órájára. – Soha nem érünk Gó’lestonba ezzel az apállyal. Jól kiröhögnek minketet, amikó’ átkelünk az Aclei-híd alatt.
Mivel Jim Wooddall az apályhoz képest erős késésben volt, legalább annyira sietett, mint az ikrek. Úgy hajózott a Sir Garnetxel, mintha versenyen venne részt, az óriási fekete vitorlával igyekezett minden szelet befogni, s végig a legerősebb sodrásban maradt. Hamarosan megérkeztek a Thurne torkolatához, ahol a két folyó találkozik, s ő éppúgy perdült a kanyarban, ahogy a Bogáncson tette Tom, amikor délnek fordult. Csattant és nyikordult az alsó rúd villája, amikor a hatalmas, fekete vitorla átcsapott, és csengett-bongott a felhúzókötél csigája, amikor helyzetet váltott. Port és Starboard rengeteget versenyeztek a kis Villámmal, ezért pontosan tudták, milyen kiválóan vezeti teherbárkás barátjuk a Sir Garnetet.
– Remekül megy az öreg bárka – állapította meg Starboard.
– Ha épp kedve van hozzája, aká’ repű is – bólintott Jim.
Ám még mindig sehol se látták a keresett hajót, azt a kicsiny, fehér jachtot, amely hozzá képest meglehetősen nagyocska fehér dingit vontat.
A krumplihámozás véget ért, és az öreg Simon lement a kabinba. Jim félig nevetve, félig fenyegetően feléje vágott az állával, amikor az öreg elhaladt előtte.
– Mi is bemehetünk? – kérdezte Port.
– De még mennyire. Mindig elfelejti a sót, a falánk marhája.
– Kurjants, ha meglátod a Bogáncsot – kérte Starboard, és lesurrantak a kabinba az öreg Simon után, aki már a tűzhely körül szorgoskodott.
Jó volt végre, ha kis időre is, lemenni a kabinbeli félhomályba. A teherbárka túl nagy hajó ahhoz, hogy könnyedén szelje a vizet, és bármennyire sebesen futott is a Sir Garnet, ez még mindig lassú volt az ikreknek, s gondolatban még gyorsabb haladásra ösztönözték. Lenn, a fedélzet alatt nem sokat láttak a külvilágból, de legalább nem akartak minden kanyarba belesni, hátha ott bukkan fel végre a Bogáncs, horgonyon vagy épp vitorlát bontva ebédszünet után. Jó volt hallani a fölfelé haladó hajók orrtőkéje alatt a vízcsobogást meg Jim vidám „reggelt!” kurjantását, amelyre más hangok „jó napottal” feleltek. A kis kabin keskeny priccséről csak itt-ott pillantották meg a kék eget, Jim tengerészcsizmáját, bütykös kezét a kormányrúdon s hébe-hóba a pipájából felszálló kék fústfelleget.
Az öreg Simon épp elrakta a Horningban vásárolt élelmiszert. Port és Starboard Jim priccsén üldögélt, az öreg pedig a saját ágyán terpeszkedő holmik – az Eastern Morning Netusba csomagolt vastag angolszalonna, nagy, préselt dohánytömb, két vekni kenyér, doboz gyufa és egy üveg tej – mellett szorított magának helyet. A priccsek között a padlón állt a kicsiny krumpliszsák, innen ásta elő az öreg az imént az ebédhez szükséges mennyiséget. A meghámozott adagot a tűzhelyre tette, beállította a huzatát, és addig rakta szénnel, míg Jim le nem szólt, mondván, milyen jó, hogy fekete a vitorlájuk, legalább nem sötétedik el a Simon által keltett sok füsttől.
– Ma egész nap abajgatni fog – mormogta csendesen az öreg Simon –, mert túl soká kelletett várni miattam az indulással, pedig má’ megkezdődött az apály.
A krumpli az öreg Simon ízlésének megfelelően lassú tűzön párolódott a fazékban. Port egyre bökdöste őket, hogy lássa, mikor puhulnak meg. Starboard a szalonnát és a serpenyőt vette gondjaiba. Az öreg Simon épp az egyik szekrényke mélyén kutakodott a tartalék kés és villa után, amikor orrát hirtelen megcsapta a kicsiny kabint betöltő ínycsiklandozó illat.
– Hé! – kiáltott fel –, kisasszonyka! Tönkreteszi asztat a finom szalonnát!
Starboard gyorsan megforgatta a szeleteket, és a serpenyőt közelebb engedte a lángokhoz.
– Kétszersű’t lesz abbul, én mondom asztat! – Az öregember szinte kiabált. – Ki szereti a szénné égett, kiszáradt, semmi kis pó’ cogókat? – Elvette Starboardtól a serpenyőt és kiszedegette belőle a szép barnára sült szeleteket. – A felére töppedt – mormogta. – Na, idefigyejjen, kisasszonyka – folytatta, és még néhány szalonnaszeletet tett a serpenyőbe megmutatom, hogyan kelletik észtét. Aztán, ha férjhez mennek, az uracskájuk majd megdicséri a főztjüket. Vaskos, puha, zaftos: észtét nevezem én jó sű’t szalonnának.
– De mi ropogós barnára sülten szeretjük – védelmezte testvérét Port.
– Jim meg így – zárta le a vitát az öreg Simon.
S valóban, amikor Jim átadta a kormányt társának és lejött a kabinba ebédelni, majdnem kidobta a barnára sült szalonnát. – Ez pocsékba ment – dünnyögte. – Meg ne egyék. Van még belüle elég. Rá se lehet ismerni ma az öreg Simonra. Szerelmi bánat gyötri, úgy bizony. Szerencse, ha a dagály nem fó’dul ellenünknek, míg a Hatmérfő’des házhoz nem érünk.
– Mi sütöttük a szalonnát – vallotta be Starboard. – De mi így szeretjük.
– Hát, akkó’ – mondta Jim – fogyasszák egészséggel.
Még be se tudták fejezni az ebédet a kabinban, amikor az öreg Simon kihívta a kapitányt a fedélzetre. A Sir Garnet már az Acle előtti utolsó egyenes szakaszon járt, és a púposra fújt, nagy, fekete vitorlával valósággal száguldott a híd felé.
– Meg tudnák tartani a kó’mányt? – kérdezte Jim. – Én az öreg Simonnak kell segítsek.
Port és Starboard tudták, mi fog történni, de még soha életükben nem voltak egy teherbárka fedélzetén, amikor azt nem vontatták, hanem magától suhant át egy híd alatt.
– Persze, hogy megtartjuk – nyugtatta meg Starboard. – Tomék már nyilván a túloldalon járnak – tette hozzá.
– Nem látom őket sehó’ – biccentett Jim.
– Talán épp most jutottak át és kikötöttek a híd alatt – reménykedett Port.
A híd egyetlen, széles ívben nyújtózkodott a folyó fölött. A szél szárnyán, az apály hátán a Sir Garnet sebesen söpört feléje.
– Túl későn eresztik le az árbocot – aggódott Starboard. Lehetetlennek tűnt, hogy az árboc lefeküdjék, mielőtt nekiütközik a hídnak. Ám Simon és Jim láthatólag egyáltalán nem siettek. Még csak nem is szóltak egymáshoz. A csörlő hosszú kerepeléssel kiengedte a vitorla felvonókötelét. A hatalmas vászon leereszkedett. Végül – bár olyan közel a hídhoz, hogy az ikrek legszívesebben sikoltozni kezdtek volna – az óriási árboc is fokról fokra feléjük hajolt.
– Jól csinálta, kisasszonyka – szólt Jim, és barna keze megmarkolta a kormányrudat.
– Elaludtatok, mi? – kuncogott egy öregember a hídon, míg a Sir Garnet átsuhant alatta.
– Mondtam, hogy kiröhögnek, mert lemaradtunk az apályrul – morogta Jim.
Hamarosan Jim újra átadta a lányoknak a kormányt. Az árbocot abban a pillanatban felállították, hogy kibukkantak a híd alól. A nagy, fekete vitorla újra kihasasodott a szélben. A Sir Garnet maga mögött hagyta az Aclei-hidat és továbbvitorlázott a folyón lefelé. A Bogáncsnak azonban még mindig nyomát se látták.
– Egészen Stokesbyig lementek – vélte Starboard. Továbbra is ő kormányozta a teherbárkát, mert a két hajós levonult, hogy befejezzék ebédjüket. Az öreg Simon méregerős teát főzött. Az ikrek degeszre ették magukat szalonnával és krumplival, ám Jim még két hatalmas sajtos szendvicset is készített nekik, s addig nem nyugodott, míg azt is el nem fogyasztották. – Nehogy Mr. Farland asztat higgye, éheztetjük magukat – mondta.
Szinte hamarább, mint várták, a nádassal fedett partok előtt fölbukkant a szélmalom, és távolabb megjelentek Stokesby háztetői is.
– Partra tennétek itt minket? – kérdezte Starboard.
Port beugrott a kabinba és előkapta a takarókat, hátizsákokat, amelyeket oda pakoltak el, nehogy útban legyenek.
– Van bennükben törékeny? – kérdezte Jim.
– Nincs.
– Akkor jó – biccentett Jim. – Mert ki kelletik dobni az iszákokat a partra. Maguk meg utánuk ugranak egy puhább részen. Nem állhatunk meg mostan.
– De hát hol vannak? – forgatta a fejét Port. – Tom azt mondta, a város innenső végén fog horgonyozni, a szélmalom mellett, ha lehet. Ezzel a széllel be tudott volna állni, még sincs sehol.
– Talán a stokesbyi kompnál lesznek – vélte Jim.
A Sir Garnet végigsöpört a stokesbyi hosszú kanyaron, elhaladt a szélmalom mellett, a farm mellett, a falu, a kocsma s végül a komp mellett is. Stokesby elmaradt mögöttük, de csak egy dolog lett világos mindkettejüknek: az, hogy semmi értelme partra szállniuk Stokesbyban, hiszen a Bogáncs nincsen itt.
Az egész út során most először jutott az ikrek eszébe, hogy rajtuk és a hajósokon kívül az égvilágon senki se tudja, merre járnak éppen. Ginty és Ösz azt hiszik, hogy a Bogáncs fedélzetén tartózkodnak. A Bogáncson úgy tudják, hogy Horningban maradtak. Mert az még csak hagyján, hogy egy baráti teherbárka elviszi őket Acle-ba vagy akár Stokesbyba, ám most percről percre egyre távolabb kerülnek otthonról, és sejtelmük sincs róla, mi vár még rájuk. Lehet, hogy az Admirális hirtelen gondolt egyet, lemondott a déli utazásról és a Bogáncs az Ant folyóra fordult be, Barton és Stalham felé. Esetleg újra fölkeresik Potter Heighamet. Tom talán hírt kapott a Margolettáról és ez a tervük megváltoztatására késztette őket.
A bárkások is gondban voltak. A hajós arra a legbüszkébb, ha jól ki tudja használni az árapályt. Semmi értelme szembehajózni az árral, ha egy-két órával előbb vagy később a sodrás már segíti a vitorlást. Az ár hátán utazó bárkás mindig kész kinevetni az árral szemben küszködőt. Pocsék hajós az ilyen, hangzik az általános vélemény. És tessék: a Sir Garnet épphogy csak elhagyta Stokesbyt, még hátravan vagy tíz mérföld Yarmouthig, és Jimék jól tudták, ha egy órával ezelőtt járnak itt, már akkor is késő lenne. Jim egyre csak hatalmas zsebóráját meg a folyó zöld partjai alatt megjelent iszapsávot nézegette. Ha megfordul az ár, ugyancsak sok idejükbe telik, mire ellenében lejutnak Gorlestonba. S mindennek tetejébe Jim nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy talán kissé elhamarkodottan vette a fedélzetre Mr. Farland ikreit. „Ha Tom Dudgeon nem tudhassa, hogy jönnek, miért várna? Az a fiú kihasznájja az apályt, és nem lazsájja el az időt, mint egyesek, hogy az ő’dög vigye el.”
Egyre komorabb hangulat ülte meg a Sir Garnetet, miközben az öreg bárka a Bure alsó szakaszának elhagyatott partjai közt suhant lefelé. Mire elérték a Hatmérföldes házat, beállt az apály. Runham Swimnél pedig már a másik irányba folyt a víz. Két vitorlás jachttal is találkoztak, amelyek a dagály első hullámával jöttek felfelé. Mautbytól a scare-i nyiladékig már erős sodrással szemben kellett küszködniük. Jim és kormányosa egy szót sem szóltak egymáshoz. A Scarei-nyiladéknál az ikrek messze, a keskeny földnyelven és a széles iszapmezőn túl, a Breydon vizén fehér vitorlát pillantottak meg. A Bogáncs lenne az? Mert ha Tom tényleg erre jött, akkor Yarmouthig biztosan meg sem állt. Az iszapsáv jól látszott a folyó mindkét oldalán, és a bárka hol az egyik, hol a másik part közelébe tekergeti, hogy benne maradjon a keskeny hajózócsatornában. A szél marta partok között egyetlen hely sem mutatkozott, ahová egy Bogáncs méretű kicsiny hajó befészkelhette volna magát.
A jó szél és a hatalmas, fekete vitorla segítségével a Sir Garnet továbbra is csak hasította a vizet. Ám a parthoz képest mind jobban lelassult, mert a szembefolyó dagály egyre erősödött. Yarmouth kéményei és házsorai már feltűntek előttük, és a gőzhajókat is hallhatták Gorlestonban, ott, ahova Jimnek reménye se volt már elvinni bárkáját, míg csak apadni nem kezd újra a víz. A Sir Garnet lassan befordult az utolsó kanyarba a versenypályánál. Előttük jól látszott Yarmouth legelső hídja. Az ikrek szívében kétszer is remény éledt, amikor kicsiny vitorlás jachtot pillantottak meg. Ám a remény mindkétszer kihunyt. A Bogáncsnak se híre, se hamva.
– Ennél tovább nem jutunk má’ – szólalt meg végül Jim Wooddall, és csendesen néhány kikötőcölöp mellé vezette a Sir Garnetet. – Mi itten maradunk. – Pár perc alatt Simonnal együtt elrakták a nagy vitorlát. Miután végeztek, Jim az állát dörzsölgetve méregette az ikrek aggodalmas arcát.
– Tom talán a jachtkikötőnél van – mondta Starboard.
– Biztos, hogy erre jöttek? – kérdezte Jim.
– Tegnap este azt mondták, hogy Stokesbyba mennek.
– Ha egészen idáig lejöttek, akkó’ a dagállyal fel is mentek Breydonba – vélte Jim. – Nem tudhassák má’ utolérni őketet… Inkább vissza kéne menniük Hó’ningba busszal, ha indú oda járat.
Vajon mit szól majd Mrs. McGinty, ha ezzel a történettel állítanak haza? Vagy Mrs. Dudgeon…? Elhajózni Yarmouthba teherbár-kán, olyan hajót keresve, amely ki tudja, merre jár?
– Egyszerűen meg kell találnunk őket – toppantott Port.
– Még bajt hoznak a fejemre, ha Mr. Farland megtudja…
Ám ekkor Starboard észrevette, hogy az öreg Simon a híd felé mutat. Leeresztett árbocú jachtot vontatott éppen át alatta egy hatalmas, piros-fehér zászlóval felszerelt apró motoros.
– Igazad van! – kiáltott fel Jim. – Ha az ifjú Tom átkelt itten, asz-tat az Öreg Bob biztosan tudhassa. Akárki jön-megy, az öreg lássa mindet.
A Jöjj velem zajos kis motorját a beáramló dagály is segítette, s hamarosan elhaladt a teherbárka mellett. Port és Starboard a vontatóban kék gyapjúkabátba öltözött, apró termetű, öreg tengerészt pillantottak meg, aki hébe-hóba hátranézett a válla felett, mert a vontatott jachtban ülők nem kormányoztak valami ügyesen. Kell hozzá némi gyakorlat, hogy az ember jól irányítsa a hajót a farban állva, lábával tologatva a kormányrudat a leengedett árboc körül tekergő felvonó– és rögzítőkötelek dzsungelében.
– Ahoj! – rikoltotta Starboard. – Nem látta a Bogáncsot?.
– Hé! – kurjantotta Jim. – Egy percre, Bob!
Az apró, öreg tengerész a motor zakatolása miatt mindebből egy szót sem értett. Ám azt észlelte, hogy valamit akarnak tőle, ezért kezével fölmutatott a folyón, majd újra le, jelezve, hogy fönt leoldoz-za a vontatmányt és visszajön.
– Az öreg Bob tudhassa – biztatta az ikreket Jim.
– Tudhassa – visszhangozta kapitányát Simon.
A Sir Garnet kikötését követő alig néhány percnyi várakozás sokkal rosszabbnak bizonyult, mint a többórányi rohanás lefelé a folyón. Akkor legalább haladtak. Most azonban tétlenségre vannak kárhoztatva, holott talán épp ebben a pillanatban bont vitorlát Tom valahol a hidak alatt… már ha nem másfelé vette útját és Yarmouth közelében se járt. Rettenetes volt végignézni, milyen messze felvontatja az öreg azt a jachtot, milyen szörnyen lassan köti ki a legénység a hajót, s mennyire nem akaródzik búcsút inteniük az öreg tengerésznek. Most adják át a fuvardíjat. Remek! Most felemelik a jacht árbocát. De miért marad még ott az a kis vontató? Miért nem képes az öreg sietni? Mi a csodáról locsoghatnak még? Végre-valahá-ra! A kis hajó, orra alól mindkét irányba hullámokat vetve megindult feléjük.
– He? Mi az? – Az apró, öreg tengerész megpróbálta kissé lehalkítani a hajógépet anélkül, hogy leállítaná.
– A barátaink – magyarázta Jim. – A Bogáncs nevű jacht fedélzetén. Hó’ningi fiú vezeti, Tom Dudgeon. Láttad őket?
– Egy hajó teli gyerekkel? Meg egy öreg hő’gy meg egy kutya? Láttam hát. Átkeltek kis víznél, át bizony. Senkitül sem fogadtak el segítséget. Amikó’ utó’jára láttam őketet, épp áthajóztak a breydoni híd alatt.
Jim lehajolt. Az öreg kikapcsolta a motort.
– Utó’ kell érniük – hallotta Jim hangját Port. – Mostan má’ nem kű’dhetem vissza őketet.
Az öregember az ikrekre pillantott.
– Ugó’janak be – szólalt meg. – Úgyis föl kelletik mennem Breydonba, hogy levontassak egy jachtot, mert lemaradt az apályrul. Ugó’janak be, no. Elkapjuk asztat a Bogáncsot maguknak, ha nem jutott még nagyon messzire. Csak ügyesen.
Két másodperc múlva az ikrek, takaróik és hátizsákjaik már mind a Jöjj velem fedélzetén voltak. Jim és Simon jó szerencsét kívánt nekik. Az ikrek megköszönték, hogy a bárkások idáig hozták őket. Az öregember újra beindította a hajógépet, és a kis vontató útnak indult: csag-csag-csag, szembe az iszapos árral, amely fölfelé ömlött a város hidjai alatt.
Furcsa, békés hangulat telepedett a Bogáncs kormányállására. Jó szél fújt, még erősebbnek is érezték a Breydon nyílt vizén, mint a folyópartok védelmében. Ám ez a szél is inkább csak élvezetes volt, ráadásul segítette is őket útjukon. Ami miatt Tom lassan egy hete annyira aggódott, immár múlt időbe került: átkeltek Yarmouthon. Mindenki hasonlóképpen érzett. A breydoni vasúti híd alatti áthajózás éles váltást jelentett: mint amikor egy viharos nap után nyugodt reggelre ébrednek. Friss tekintettel kezdték méregetni a dolgokat, olyan ember szemével, akinek az égvilágon semmi gondja nincs. A Breydon óriási víztükre ott terült el előttük, s egyre jobban befedte a széles, iszapos síkságot. Hatalmas facölöpök kettős sora jelölte ki a hajózócsatornát. Az északi sorban fekete, a déli oldalon vörös színűre festett oszlopok szinte mindegyikén üldögélt egy sirály, amely szárnyra kelt, amikor a Bogáncs elhaladt előtte. A messze nyújtózkodó iszaptakarón túl imitt-amott halászok, madarászok kicsiny, kátrányozott úszóházai feketélltek. A távolban gőzhajó látszott, ugyanaz, amely előttük kelt át a breydoni vasúti híd alatt, kéményéből hosszan örvénylett kifelé a bodros, fekete füst. Apró motoros közeledett feléjük, orrán nagy, piros-fehér zászló lengedezett, maga mögött leeresztett árbocú jachtot vontatott. A jacht kabinjának tetején egy asszony üldögélt, míg egy férfi a vízszintesre engedett árbocnak támaszkodva a lábával kormányzott. Ám a Bogáncs legénysége nem őket figyelte.
– Ez biztosan a Jöjj velem – hunyorgott Dorothea.
– El tudom olvasni a nevét – erősítette meg Dick, aki újra használatba vette a látcsövet.
– A barátunk – jelentette ki az Admirális.
A fehér szakállas, apró, öreg tengerész a kicsiny vontató farában ült és mellettük elhaladva integetett.
Valahogy nagyon jó volt az öreget újra látni, különösen most, hogy egymagukban is sikerrel átkeltek Yarmouthon.
– Baj nélkü’ lejöttek? – kiáltott át az öreg, ám a Jöjj velem motorjának hangos zakatolása miatt alig értették a szavát. Vidáman visszaintegettek.
Mrs. Barrable buzgón keresgélt a kabinban. Előszedte vázlattömbjét, és színes krétával rajzolgatni kezdett. Azóta nem járt a Breydon vizén, hogy megépítették fölötte a vasúti hidat. Negyven évvel ezelőtti emlékek merültek föl benne, a régi regatták, amelyeken hajó-hossznyi orrsudárral fölszerelt csónakok versenyeztek a yarmouthi kikötő közelében lehorgonyzott jelzőbója körül. Dorothea úgy érezte, a tengeren járnak, és a hatalmas víztükör fölött a távoli gőzös füstjét nézte. Dick szeme a látcsőre tapadt, az iszapmezőkön tülekedő madársereget figyelte: az emelkedő sekély vízben lépkedő gémeket s a fejük körül csapkodó, a vidéket magukénak érző sirályokat. Most végre Tom is megengedte magának, hogy a madarakkal foglalkozzék. A nagy sürgölődés végeztével még William is kikocogott a kabinból, felkapaszkodott egy ülésre, és két mancsával a kormányállás peremére támaszkodva széttekintett a nagyvilágban. Mintha új napra virradtak volna utazásukban, s nem épp a vége felé közelednének a meglehetősen korán megkezdett napnak.
Ám nemcsak a Yarmouthon való átkelés miatt könnyebbültek meg, nemcsak ezért szállta meg őket a szabadság érzete.
– Ha a Vízibulizók lejöttek volna utánunk, mostanra már ők is átkelnek a hidak alatt – vélte Tom.
Dorothea hátrapillantott a Breydonhíd felé. A vízen egyetlen hajó sem mutatkozott.
– Persze, holnap is jöhetnek – óvatoskodott Tom még ha ma másfelé is jártak. Azok a dögök olyan gyorsan repesztenek… De most biztonságban vagyunk. Igazából csak attól féltem, hogy pont akkor találkozunk, amikor a Bogáncsot vontatom a Cinegeben.
– Nekem úgy tűnik – vélte az Admirális –, hogy mi magunk is igazán gyorsan megyünk. – Kezével beárnyékolta szemét, és a víz felett előre, a lemenő nap felé nézett. – Mit gondol, kapitány úr? Hol kössünk ki éjszakára?
– Hajózzunk örökké! – lelkendezett Dorothea. – Majd váltjuk egymást, hogy valaki mindig ébren legyen.
– Menjünk tovább, amilyen messze csak tudunk! – javasolta Tom.
– Amíg ez a szél kitart… Az a Potter Heighami fickó Hicklingből elvitorlázott egészen… – a mondatot félbehagyva Tom beugrott a kabinba a térképért.
– Nyugalom, Dot – szólalt meg az Admirális. – Fogd meg a kormányt! Próbáld a hajót, amennyire csak tudod, a csatorna közepén tartani. Ne túl közel a vörös cölöpökhöz.
Tom előbukkant a térképpel és végigpillantott a bal oldali vörös oszlopok hosszú során, majd a jobb oldali fekete oszlopok hosszú során, amelyek a messze távolban szinte összeértek. Itt minden rendben van. Szétnyitotta a térképet, és ujját végigfuttatta a Waveney folyón. – Becclesig nem jutunk ma el – jelentette ki némileg lehan-goltan. – Erre senki se lenne képes… Át kell kelni a St. Olaves-i híd alatt… Ismét le kell ereszteni az árbocot… Bár ebben egyre jobbak vagyunk… és jön két forgóhíd… ezeknél lehet, hogy feltart minket valami dög vonat… De a dagály remekül segít, kiváló a szél is, és még jó sokáig nem sötétedik be.
– Meglátjuk, meddig jutunk – mondta Mrs. Barrable.
– Holnapra már Becclesben lesz, Admirális! – ragyogott Dorothea.
– Ugye, Tom?
– Ez a széltől függ – húzta fel a vállát Tom. – Vigyázz, Dorothea! Menj távolabb a vörös oszlopoktól! Ha egy mód van rá, itt nem szeretnék lavírozni.
– A mindenit! – kiáltott fel Dick. – Nem kanalasgém az ott? Az a behúzott nyakú? És ott a párja is, épp az iszapba meríti a csőrét, az erecske mellett… Fehérek, mint a gólya.
– Minden bizonnyal – mondta Tom. – Add csak ide egy percre a látcsövet! Életemben még csak egyszer láttam kanalasgémet. Ezt fel kell jegyeznünk a Szárcsaklub naplójába.
– És a hajónaplóba is – tette hozzá az Admirális.
– Ott meg néhány nagy póling! – folytatta Dick. – Vagy kis póling? Nem látom, mekkorák… Jaj, nem vethetnénk itt horgonyt éjszakára?
– Holnap teljes szélcsendet is kifoghatunk – rázta a fejét Tom. – Túl szépen halad a Bogáncs most, hogy megálljunk.
– És még valami – mondta Dorothea, ám szemét le nem vette a cölöpökről, melyek mintha úsztak volna, úgy kavargott körülöttük a víz. – Lakott helységbe kell eljutnunk, hogy megírhassuk Portnak meg Starboardnak egy levelezőlapon, merre járunk. Eléggé messze megyek most már a cölöpöktől?
A Bogáncs tovább suhant fölfelé a Breydon vizét átszelő széles hajózócsatornán. Az emelkedő dagály egyre nagyobb területen borította be az iszapmezőket mindkét oldalon. Messze, a védőgát mentén a gémek már térdig vízben gázoltak. Az egyik néhány pillanatra megpihent egy vörös oszlop tetején, majd ahogy a Bogáncs közeledett feléje, méltatlankodó rikácsolást hallatva, hosszú szárnyainak egyenletes csapásaival elrepült. A levegőt betöltötte a veszekedő sirályok zsinatolása, a sárjárók szakadatlan trillázása, s néha felhangzott az ideges szürke cankó figyelmeztető kiáltása vagy a nagy póling hosszú füttye.
Tényleg nagy kár itt hagyni ezt a vad helyet, ez igaz, ám Mrs. Barrable teljes joggal jelenthette ki, hogy hazafelé menet még egyszer átkelnek rajta. A csatorna dél felé kanyarodott. Tom kissé kieresztette a fővitorla kötelét. A bezáruló partok jelezték, hogy közelednek Breydon felső végéhez. Leolvasták a hatalmas vörös és fekete jelzőoszlopokra festett számokat: már negyvennel kezdődtek. Jobb kéz felé kátrányozott cölöpépítmény hosszú fala húzódott, és fekete faoszlopok emelkedtek ki a vízből a Norwich (Yare) folyó torkolatánál is. Magányos fogadó (a Berney címeréről elnevezett kocsma) állt a folyó fölött. A messze távolban, a szárazföld fölött még látszott a gőzös füstje.
– Melyik úton megyünk? – kérdezte Dorothea a kormánynál.
– Fel a Waveney-n – felelte Tom. – Kövesd a vörös oszlopokat!
Balra itt-ott akadt még néhány iszapfolt, s mögöttük, a kissé magasabb földdarabon – ahogy arra Mrs. Barrable fölhívta a figyelmüket – Burgh római kori erődjének romjai emelkedtek. Ám a közelben még érdekesebb látnivaló akadt. A két folyót szétválasztó kiugró mellett az iszapban öreg, árbocát vesztett vitorlás pihent, megmaradt testét lakóhajóvá alakították. Tábla jelezte: „Breydon révkalauz”, s a fedélzeten ott járkált fel-alá maga a révkalauz: figyelte az árapály mozgásától folyton áthelyeződő hajózócsatornát, s jelezte a fel- és lefelé tartó hajóknak, most épp hol találják a legmélyebb vizet. Karjának széles mozdulatával mutatta a Bogáncsnak is, hogy ne vágják le nagyon a kanyart. Tom kinyújtotta kezét a kormányrúdért, de azonnal vissza is húzta. Dorothea is megértette a jelzést, és a szoroson a lakóhajó közelében kelt át.
– Kissé föliszapolódott a túló’dalon! – kiáltott oda a révkalauz.
– Köszönjük! – rikkantotta Tom.
– Gyönyörű esténk van – vélte a révkalauz.
– Nézzétek, nézzétek! – kiáltotta Dick, mert még nem tett le arról, hogy valahol Breydon madarai közelében éjszakázzanak. – Ott egy tábla: „Biztonságos horgonyzóhely jachtoknak”, meg egy másik is: „Jachtjavítás”.
– Nekünk nincs szükségünk hajójavítóra – állapította meg Mrs. Barrable.
– És mérföldeket mehetünk még – tette hozzá Tom.
– Fia hajótörést szenvedünk, majd ide jövünk kijavíttatni – mondta Dorothea.
– Merre tartanak? – kérdezte a révkalauz.
– Becclesbe.
– A dagály segít még jó ideig – felelte a révkalauz, és elfordulva szemügyre vette az északnyugati horizontot –, hacsak a szél el nem ül.
Miután beérkeztek a folyóra, a még mindig erős szél és a dagály segítségével látszólag sokkal sebesebben hajóztak, mint kinn,a Breydon nyílt vizén. Valójában csak azért érezték gyorsabbnak, mert sebességüket a közeli szárazfóldhöz mérhették. A folyót kétoldalt náddal benőtt magas partok szegélyezték, a nádas alatti iszapüregeket lassan feltöltötte az emelkedő víz.
– Itt egyébként sem tudnánk kikötni – mondta Tom.
Mire megérkeztek St. Olavesba, ahol a folyót az országút egy vashídon keresztezi, már igencsak elfáradtak, ám ezt alig érzékelték. Mintegy félálomban horgonyt vetettek, leeresztették az árbocot, átvontatták a Bogáncsot a híd alatt, újra kikötöttek, fölállították az árbocot, s vitorlát bontottak.
– Az egy másik folyó? – kérdezte Dick rögtön azt követően, hogy elhagyták St. Olavest. Hátrapillantva egy másik kis hidat láttak, s azon túl vizet.
– Ez az Új Vágás – felelte az Admirális. – A két folyót köti össze, így annak, aki az egyikről át akar hajózni a másikra, nem szükséges elmennie Breydonig és a St. Olaves-i híd alatt sem kell átkelnie. Az Új Vágás feletti híd nyitható.
– Miért hívják „újnak”? – tudakolta Dick.
– Gondolom, akkor nevezték el így, amikor még új volt, jó száz évvel ezelőtt.*
Tom pillanatnyilag megint aggódott kissé. Nem messze előttük keresztezte a folyót a herringfleeti forgóhíd, amelyen a vasút vezet át. Fenn, az állomás melletti jelzőHilkénél lobogó piros zászló mutatta, hogy zárva a híd, amit egyébként Tom a saját szemével is látott. Vajon nem vette észre a hídőr a Bogáncs kis, fehér vitorláját, amikor kifordult a St. Olaves-i kanyarból? Vagy éppen vonat közeledik, s ezért nem is nyithatja ki a hidat?
– Azt hiszem, átveszem a kormányrudat – mondta Tom, és körbenézett, hol tud kikötni, ha várni kellene. Aztán úgy döntött, inkább a Bure-on már bevált módszerrel megfordul és visszafelé vitorlázik, ha nem túl erős a dagály. Nagyon rossz lenne nekisodródni a hídnak… eltörni az árbocot a vastraverzen… Ó, miért nem jelzi az őr, hogy nem tudja kinyitni a hidat?
– Leengedték a zászlót! – kiáltott fel Dorothea. – Ez mit jelent?
– Nyitják a hidat – mondta Tom. Megkönnyebbült, mert nem kellett semmi olyat tennie, amivel elárulta volna kétségeit.
A Bogáncs csak haladt tovább és átkelt a híd nyílásán. Láthatták, ahogy fönn, a jelzőfülkében a vasúti őr a karokat emelgeti. A híd már csukódott is be, és a kis vörös zászló újra fenn lobogott a hosszú rúdon.
– Köszönjük! – kiáltották és fölintegettek. A hídőr fönn, a magasban egész felsőtestével kihajolt fülkéje ablakán és visszaintegetett.
A herringfleeti hídtól a somerleytoni híd csak másfél mérföld. Mire elérték, az Admirális észrevette, hogy a legénység tagjai erejük végén járnak. A somerleytoni komp alatt kicsiny jacht horgonyzott a part mentén, fölötte éjszakára ott feszült a védőponyva. Az Admirális kijelentette, ha a híd zárva lesz, akkor ők is kikötnek itt, s csak holnap indulnak tovább.
– Jaj, Admirális! – ellenkezett Dorothea, aki a kormányrudat markoló Dick mellett állt, hogy azonnal átvehesse, ha a fiú valami különleges madarat pillant meg. – Jaj, Admirális! Pont most, amikor olyan szépen haladunk?
De még be se fejezhette, a híd már ki is nyílt.
– Át tudom vezetni én is, azt hiszem – mondta Dick.
– Rendben – bólintott Tom.
Somerleyton is elmaradt mögöttük. Nem sok értelme lett volna most kikötniük.
A nap lenyugodott, a szél ereje csökkent, de a Bogáncs csak siklott, olyan lágyan, olyan könnyedén, hogy lehetetlennek tűnt megállniuk. Csak vitorláztak egyre tovább. A lenyugvó nap fénye betöltötte az eget, előtte feketén álldogált a nádas fala. Tovább, egyre csak tovább. Már alig látták, hol kezdődik a part és hol ér véget a tükörképe. Rajtuk kívül semmi se mozgott. A sötét szélmalmok a sötétedő ég előtt kétszer akkorának tűntek, mint valójában. Végül homályba meredő szemük előtt a folyó kettéágazott.
– Az Oultoni-csatorna – Tom szinte suttogott. Már egy ideje az ő kezében volt a kormányrúd.
Alig fújt annyi szél, hogy kormányozni lehessen a Bogáncsot, amikor befordultak a Waveney folyó kanyarulatába. Aztán a szél el is ült. Az alsó vitorlarúd szabadon lengedezett. A behúzókötél a vízbe merült.
– Itt van a zseblámpád? – kérdezte Tom. – Az enyém a Cinegén maradt.
Dick egy pillanat alatt kihozta sajátját a kabinból.
– Átvenné a kormányt, Admirális? – Tom előrerohant, és kezében a parti horgonnyal az orrba állt. A zseblámpa fénye végigpásztázta a partot.
– Itt megpróbáljuk – szólt hátra. – Most kifelé! Alig halad. Lehet még irányítani?
A Bogáncs orrát lágyan a parthoz nyomta. Tompa puffanás, majd szortyogás hallatszott: Tom kiugrott. Egy pillanat alatt a földbe taposta a horgonyt, s már vissza is lépett a fedélzetre. A dagály utolsó erejével még körbefordította a Bogáncsot. Hátul a kormányállásban a kötélcsiga halk kattogását hallották, amint az orrvitorla leereszkedett. A fővitorla felső rúdja lassan és nehezen jött le, mert a felhúzókötelet benedvesítette az esti harmat. Zseblámpafénynél elrakták a vitorlákat és rögzítették a védőponyvát, előbb a Bogáncs, majd a Cinege felett.
“ Nos, nem ez a legnagyobb távolság, amelyet valaha is megtettek egy nap alatt – mondta Tom –, de azért jó messzire eljutottunk.
– Milyen kár – sajnálkozott a rekord elmaradásán az Admirális. – Mindenesetre legalább addig próbáljunk ébren maradni, míg elfogyasztjuk a vacsorát.
Az ikrek a kétségbeesés szélén álltak, amikor a teherbárka kikötött Yarmouthban és Jim Wooddall kijelentette: nincs mit tenni, haza kell térniük. Ám Öreg Bob és a Jöjj velem felbukkanása új reménynyel töltötte el szívüket. Mivel a Jöjj velem motoros, egy-két percen belül utolérik a Bogáncsot, ez bizonyos.
– Remek kis vontató! – jelentette ki Starboard. – REMEK vontató! – kiabálta, mert észrevette, hogy az öreg nem hallja meg.
Öreg Bob kényelmesen elterpeszkedett a farban, s karját a kor-mányrúdon nyugtatva egyetértően mosolygott.
– Úgy bizony! – kiáltott vissza. – Ha asztat mondja: „Jöjj velem”, akkó’ a másik hajó megy vele, abban hiba nincs! Több százat levontatott má’ a Breydon iszapjárul.
Starboard és az öregember egyaránt kiabáltak, hogy megértessék magukat, ám most, talán hogy megmutassa, mire képes a kis hajó, az öreg Bob tövig nyomta a gázt. Már kiabálni sem volt érdemes. Port és Starboard hátranéztek, ahol a farhullám végigsöpört a rakparton. Mennyire más ez a hullám, mint amilyet egy Margoletta-féle motoros okoz! Ez kellemes érzéssel töltötte el őket. Azt mutatta, hogy tényleg haladnak a vízen, s azt a szívderítő ígéretet hordozta magában, hogy hamarosan utolérik a Bogáncsot. Letelepedtek hát ők is a vontató ülésére, és élvezték a hajszát.
Öreg Bob is jól érezte magát. Nyaranta a Jöjj velemnek rengeteg dolga akadt, de ilyenkor, amikor valójában még el sem kezdődött az idény, és alig néhány turista szállt vízre, minden munkát meg kellett becsülni, öreg Bobnak jó napja volt. Kisvíznél három jachtot is fölvitt a hidakon túl, s a jachtállomástól kapott üzenet értelmében még egy vár rá, amely St. Olavesból jön le a Waveney folyón. Ez Yarmouthig a dagály ellenében jó hosszú vontatást és jól megszolgált pénzt jelent. Öreg Bob elégedetten kuporgott a Jöjj velem tatjában, hajóját lefelé kormányozta a keskeny folyón Yarmouth házai közt, s körülötte annak az embernek az aurája lebegett, aki tudja, új feladat várja, csak érjen oda mihamarabb.
A Jöjj velem maga mögött hagyta az első hidat, miközben azon – épp a fejük felett – tehervonat döcögött keresztül. A községi jachtállomásról valaki odaintett Öreg Bobnak, s ő válaszul felemelte a kezét. Közeledett a második híd is, vagyis a rendületlenül pöfögő kicsiny vontató küszködte magát feléje a beáramló dagály ellenében. Ezt a hidat is elhagyták. Kék halászhajók felett kifeszített, barna hálók száradtak. Bámészkodó fiúk üldögéltek a falon. Leeresztett árbocú teherbárka közeledett nagy sebességgel, s a tat alól kilövellő apró füstpamacsok elárulták, hogy a fedélzet alatt segédmotor rejtőzik. Két fiút is láttak, akik evezős csónakkal jöttek föl az ár hátán. Aztán megjelent a harmadik híd is, amelyen az Acle és Norwich felé tartó országút keresztezte a folyót. Mögötte kiszélesedett a víz, s föltűntek balra Yarmouth rakpartjai, jobbra a nagydarab, fekete-fehér kikötőbakok, előttük a hosszú breydoni vasúti híd s a hatalmas beltenger, amelyen a Bogáncs hajózik előttük valahol.
Amint az öreg Bob a külső kikötőbakok közt levágta a kanyart és megcélozta a breydoni hidat, sebességük mintha a korábbinak négyszeresére nőtt volna. A dübörgő motor hangja nem változott, a vízen sem keltek át sebesebben, de ahelyett, hogy a Bure folyón fölfelé zúduló árral szemben küszködtek volna lefelé, most a Breydon felé tartó dagály hátán hajóztak. Szinte észre se vették, olyan hamar átrobogtak a híd alatt, aztán már kinn is voltak a Breydon vizén, s fürkésző szemük a Bogáncs fehér vitorláját kutatta. Csag-csag-csag-csag… zakatolt fölfelé a Jöjj velem az egyik oldalt vörös, a másik oldalt fekete oszlopokkal szegélyezett hajózócsatorna közepén. Ám egy szál vitorla nem sok, annyi se bukkant fel előttük. Öreg Bob látcsövet húzott elő a középső pad alól, és végigpásztázta vele a messzi távolt.
– Hová tartanak a barátaik? – kiáltotta Starboard fülébe.
– Becclesbe – rikoltotta Starboard.
Az öregember válla fölött hátrapillantott, és mintha közelebb húzódott volna a kormányrúdhoz.
Port Starboardra nézett, Starboard pedig Portra. Mindketten tudták, mit gondol a másik. Nekik nem kellett kiabálni. Nemrég még teljesen biztosak voltak benne, hogy amint kiérkeznek a Breydon vizére, a Bogáncs ott lesz valahol előttük. Most pedig már azt is látni, hogy a jelzőoszlopok sora balra kanyarodik. Az a homályosan látszódó ház az alacsony parton a tükröződő víz felett bizonyára a Norwich folyó mentén álló Berney címere fogadó. Vajon hol lehet a Bogáncs? Már nem Jim Wooddall bárkáján utaznak, aki jól ismeri őket és az apjukat is. Most már Yarmouth túlsó oldalán járnak, idegen vizeken, ahol közel s távol nincs egyetlen ismerősük sem. Milyen messze viszi őket az öregember? S ha nem érik utol a Bogáncsot, mihez kezdenek majd? Lassan beesteledik. Már sehogy se juthatnak vissza Horningba, még busszal sem.
Hátranéztek. Mögöttük semmi mást nem láttak, csak egy tem-zei uszályt, amely a fővitorla fölött még egy csúcsvitorlát is kifeszítve haladt fölfelé a Breydonon a tenger felől jövet.
– Valószínűleg Norwichba tart – kiáltotta Öreg Bob, aki szintén hátrapillantott. – Vagy Becclesbe… Gabonát visz Becclesbe… Innen meg malátát Londonba… GABONÁT! – kiáltotta Starboard fülébe, mert azt hitte, nem hallja. Starboard buzgón bólogatott, nehogy még egyszer a fülébe ordítson az öreg.
Megérkeztek a Breydon végéhez és a fekete oszlopokból álló falhoz, amely a Reedhami-mocsarat őrzi. Elhaladtak a Waveney és a Norwich folyót elválasztó földsarkantyú mellett is. Előttük, a parthoz kötve a breydoni révkalauz hajójának öreg, fehér teste emelkedett.
– Biztosan látta őket – kiáltotta Öreg Bob a motor zakatolása fölött. Előrehajolt és elzárta a gázt. A Jöjj velem szinte csendesnek tűnt.
A révkalauz zsebre vágott kézzel sétált fel s alá hajója fedélzetén, ám amikor észrevette, hogy az öreg beszélni akar vele, megállt, a korláthoz lépett és ott várt rájuk.
– ’Stét, Bob! – köszönt.
– ‘Stét! – viszonozta az öregember. – Nem láttál egy kicsiny jachtot errefelé? Gyerekek vó’tak a fedélzetén, egy kutya meg egy öreg hő’gy.
– A Bogáncs? – kérdezte a révkalauz. – Mostan ma St. Olaves-on is túl járhatnak, mert arrafelé mentek. Becclesbe tartanak, úgy mondták.
– Van nálamnál két első osztályú utas, akik lekésték a csatlakozást – kezdte az öreg Bob, majd hirtelen témát váltott. – Az a vitó’la lefelé jön?
Port és Starboard egy pillanatra reménykedni kezdett, ám a révkalauz válasza azonnal lehűtötte őket: – Lefelé bizony. De a dagály nagyon erős nekikjük. Ma vagy húsz perce állnak egy helyben, egy tapodtat se közelednek.
– Ezek az én embereim – mondta az öreg és újra gázt adott. A Jöjj velem szinte repült föl a folyón a vitorlás felé.
– És mi most mihez kezdünk? – kiáltotta Starboard.
– Attól tartok, nem kapjuk el őketet – kiabált vissza az öregember. – Túl messzi jutottak má’. Énrám meg vár a vontatmány… Asztat hiszem, fel kelletik adniuk. Jöjjenek velem vissza Yarmouthba… Ha ma nincs busz hazafelé, majd az asszony… – Starboard arcát látva elharapta a szót. Hátrapillantott, a Breydon vizén közeledő tem-zei uszályra. Aztán előre nézett: messze fenn a folyón a jacht háromszögletű vitorlája fehéren világított a part fölött. – A vontatmányom még nem vett észre – kiáltotta vigyorogva. A Jöjj velem megfordult, és elindult visszafelé, ahonnan jött.
– Csak nem visz minket most rögtön Yarmouthba? – döbbent meg Port. Ám szavait senki se hallotta.
A kis hajó söpört visszafelé. Már elhagyta azt a pontot is, ahol a két folyó összefut. A Breydon felső végénél, a Reedhami-mocsarak mellett találkoztak a temzei uszállyal, amely orrtőkéje alatt fehér fodrokat vetve, méltóságteljesen törtetett fölfelé. A kormánynál megtermett, idősebb ember állt, közvetlenül mellette egy asszony kötögetett, s az egyik raktár tetején is ült valaki és szájharmonikázott. Látták, hogy keze ide-oda jár a szája előtt, ám a muzsikából egy hangot se hallottak, mert mindent elnyomott Öreg Bob hajógépének dübörgése. Amint találkoztak, Öreg Bob megfordult a vontatóval, a másik hajó mellé siklott, és annyira visszavette a gázt, hogy a Jöjj velem lépést tartson az uszállyal.
– Isten hozott. Rochester – olvasta le Starboard az uszály nevét és kikötőjét a mentőövről.
Mivel a motor elcsendesedett, már hallatszott az uszály haladásának suhogó zaja, a víz morajlása, a csigák, csörlők kattogása. Az Isten hozott öreg kapitánya átadta a kormánykereket társának és a hajó oldalához jött.
– No heló, Bob – köszönt.
– Heló, Jack. Beccles felé?
– A becclesi malomba – kiáltott vissza a kapitány.
– A barátaim – intett az öreg Bob – utó’ akarják érni a hajójukat. Elvinné őketet?
Az Isten hozott kapitánya zavarba jött, és egy pillanatig habozva nézte a két leánykát az apró vontatóban. Ám mielőtt megszólalhatott volna, a kötögető nő melléje lépett.
– Ne késsé má annyit azzal a válasszal e, Jack – mondta. – Há má mé ne vinnénk magunkval. Nagyon szívesen.
– De-de… – dadogta Port.
Öreg Bob még közelebb oldalazott kicsiny hajójával az uszályhoz. Szinte súrolták egymást, csak a vontató ütközőpárnái szorultak közéjük.
– Menni fog? – kiáltotta.
– Adja a kézit, kisasszonka!
– Föl vele! Gyöhet a másik…!
A két hajó, a kicsiny vontató és a nagy uszály meglehetősen gyorsan haladt a vízen. Ám az ikreknek gondolkozni sem maradt idejük: erős karok ragadták meg őket, s a két lány egyszeriben az uszály fedélzetén találta magát. A hátizsákok, takarók is utánuk repültek. Az öreg Bob motorja újra feldübörgött, a Jöjj velem eltávolodott és rohamtempóban megindult fölfelé a folyón.
– Ajjaj – csapott a homlokára Port. – Hisz meg se köszöntük neki.
A vitorlával haladó uszály fedélzetén csönd honolt. Az asszony normális hangerővel beszélt hozzájuk, nem kiabált, de az ikrek alig értették, mert fülük még mindig lüktetett a Jöjj velem dübörgésétől.
– Hova siet ennyire az öreg-e? Felfele a folyón? Ösz mé nem vitt tikteket is má magával, ha arrafele megy e?
– Az a hajó hívta – mutatta Starboard a még mindig egy helyben küszködő, háromszögletű fehér vitorlát.
– Megörülnek máj neki – bólintott a kapitány. – Ha ebbe a dagályba le akarnak gyönnyi a folyón. Hát a maguk hajója hol van?
– Becclesbe tartanak – felelte Starboard. – Nem járhatnak nagyon messze előttünk. De maguk merre mennek? – kérdezte, mert a Rochesterből érkezett Isten hozott a Yare folyó felé vette az irányt, ahelyett hogy balra fordult volna a Waveney-re.
– Felmegyünk Reedhambe, oszt az Új Vágáson gyövünk tovább – felelte a kapitány. – A végcél meg ugyana.
– De mihez kezdünk, ha a barátaink megállnak St. Olavesban vagy máshol?
– Ha Becclesbe mennek, nem állnak meg azok, amíg nem muszáj – nyugtatta meg a kapitány.
Nem volt mit tenni, bele kellett nyugodniuk, öreg Bob és a Jöjj velem a másik folyón haladt, a vontató már nem is látszott. S voltaképpen még egy kerülőút is jobb, mint visszatérni Yarmouthba.
– Nem kértek-e egy csésze finom teját? – szólt közbe a kötögető asszony. – Éppen teját akartam főznyi az uramnak. Ő Mr. Whittle. Én Mrs. Whittle vagyok, a kormányos nevi meg Mr. Hawkins.
–A mi nevünk Farland – mutatkozott be Starboard. – Én Nell vagyok, ő pedig Bess.
– Akkor mos má ismerjük egymást – mondta Mrs. Whittle. – A kanna tán má fel is forrt. Tik meg csak kövessetek. Én menek előre, mer én ismerem az utat. Az utolsó lépcsőné vigyázzatok.
A meredek kabinlépcső aljára érve Port és Starboard az első pillanatban szinte semmit se látott. Aztán szemük fokozatosan hozzászokott a fedélzet alatti félhomályhoz. Mrs. Whittle éppen egy olajfőző fölé hajolt és föltekerte a szabályozót. A lángok körbenyal-dosták a kannát.
– A sparhét elő van – mondta Mrs. Whittle. – De hát kényelmi szempontbó itt is tartunk egy kis főzőt. Hát az? Az Jack szívi csücski ott benne. Az a gépterem. A nagykabinba tették a gépet sajnos. Elfoglalja az egészet. Meg elveszi a fényt. Én csak úgy híjom, Jack szívi csücski. El se hinnétek, hogy mennyi időt tölt a gépvei, olajozza, fényesíti… De hogy használja is? Az eszibe se jut. Világéletibe csak vitorlázott, oszt arra büszke, hogy egy csepp benzin nem sok, annyit se haszná. Csak ha muszáj. De azé olajozza, fényesíti reggel, délben meg este is.
– Megnézhetjük? – érdeklődött Starboard.
– Jack majd memmutattya – felelte Mrs. Whittle. – Amikor berakták a gépet, egy elválasztófalat (olyan itthon barkácsolt falat) tettem keresztbe, hogy be ne gyöjjön a gép szaga, mer nem bírom elviselni. De a régi nagykabinunkot kellett volna látnotok! Ez az itteni berendezés e korábban mind ott volt, meg az a fedeles lóca, amit tárolónak használunk. Cseppet tele van most a kabin, de azé kényelmes.
Kinyitott egy ajtót, és az ikrek bekukucskálhattak a kicsiny há-lókajütbe, amely az uszály legvégét foglalta el. Két priccs állt benne meg egy apró asztal, s rajta rézfejű rajzszögekkel rögzített csipketerítő. A falon barométer és óra függött meg egy bársonykeretes fénykép, amely göndör fürtű ifjú tengerészt ábrázolt.
– Ez a mi Jackynk – mutatta Mrs. Whittle. – Az Iron Duke-on szógál.
A belső kabin egyik szekrényéből Mrs. Whittle piros-fehér kockás térítőt vett elő. Ráterítette az étkezőasztalra, amely használaton kívül lehajtva a gépterem falának támaszkodott. Ha nyitva volt, épphogy csak be tudta préselni magát az ember az alacsony, rögzített padokra.
– Szeretem a szép dolgokot – folytatta Mrs. Whittle, akit láthatólag felvillanyozott, hogy van kikhez beszélnie. – Egy asszonnak nincs igazándibó élet egy ilyen uszályon e. Nincsen semmi, amit tisztán lehetne tartanyi. Még a küszöböt se fényesítheted, hogy büszkélkedhessé vele. A férfiak nem engedik, hogy akármihe is hozzányüljá. Mindennek úgy kell lennyi, ahogy ők akarják, még ha sokkal jobban is lehetne. De legalább itt e, a kabinba a magam ura vagyok.
Hatalmas bögrébe töltötte a teát, két lépést fölment a létrán, fölnyúlt és a bögrét a fedélzetre tette.
– Jack! – szólt fel. – Add a teját Hawknak, oszt mongyad meg neki, hogy vegye át a kormányt, ameddig te legyössz meginnyi a tiedet.
A következő pillanatban elsötétedett a kabinlejáró, és a kapitány leereszkedett hozzájuk.
– No, kisasszonkák, csússzatok ide be e – intézkedett Mrs. Whittle. – Azt mondjátok, ikrek vagytok-e? Oszt nem is hasonlítotok annyira. Láttam má én is ikreket, mint két tojás, olyanok vótak, oszt különbözőképpen kellett öltöztetnyi őköt, hogy meg lehessen ismernyi, melyik melyik.
Az ikrek arrébb húzódtak a pádon. A kapitány levette keménykalapját és beszuszakolta magát az asztal mellé. Leült és kezével a bajuszát simogatta. Mrs. Whittle a kanna és a tűzhely közelében maradt. Az ikrek eperlekváros kenyeret ettek, teát ittak és hallgatták a palánk túloldalát csapdosó hullámokat meg fejük felett a kormányszerkezet éles kattanását, amikor Mr. Hawkins erre vagy arra forgatta a kereket, hogy a Rochesterből érkezett Isten hozott fölfelé haladhasson a kanyargó folyón.
– Hogy késhették le a hajót? – érdeklődött Mr. Whittle.
– Hát, nem mondom, jó kis napotok vót – biccentett Mrs. Whittle, miután elmesélték neki, mi történt: hogy a Bogáncsnak már csak hűlt helyét találták a rakparton, hogy Jim Wooddall magával vitte őket Yarmouthba, hogy Öreg Bob a Jöjj velembtn fölhozta őket a Breydon vizén.
– Nagy szerencsénk volt, hogy ismeri magát – tette hozzá Starboard.
– Ismer a csudát – dörmögte a kapitány.
– Hiszen Jacknek szólította!
– A hajósokot mindenki Jacknek híjjá.
– Maga pedig Bobnak nevezte – folytatta Port.
– Télleg Bobnak híjják? Nem tudtam. De hát valahogy csak hínom kellett.
– Akkor viszont miért vettek fel minket? – értetlenkedett Starboard.
– Igazán nagyon kedves maguktól – hálálkodott Port.
– Oszt mér ne? – dünnyögte a kapitány. – Unalmas ám az asszonnak, ha ő az egyetlen nő a hajón.
– Meggyöttünk a Vágásho’! – kiáltotta Mr. Hawkins a fedélzeten.
A kapitány kiürítette az utolsó cseppeket is mély bögréjéből, és fürgén felkapaszkodott a létrán.
– Hát ez a Mrs. Barrable? – érdeklődött Mrs. Whittle. – A nenétek, igaz-e?
– Jaj, dehogy.
– Akkor Tom nenéje?
– Egyikünknek sem rokona.
– Azt mondjátok, hogy még két gyerek is van vele meg Tom?
Az ikrek újra nekifogtak a történetnek. Egyszer az egyik, aztán a másik vitte a szót, és elmagyarázták, hogy és miképp gyűjtötte össze az Admirális ezt a furcsa legénységet.
Ekkor nagy zaj támadt a fejük felett, nyögtek és sikoltoztak a csigák, csapkodott a nehéz vászon, kattogott a kormányszerkezet. Az egész uszály beleremegett, amikor hirtelen rántással átlendült a hatalmas vitorlarúd és a fővitorlát újra fölfújta a szél. A fedélzetről rohanó lábak dobogása hallatszott.
– Mi történik fenn? – kérdezte Starboard.
– Fölmehetünk megnézni? – tudakolta Port.
– Fél percig várjatok má még, mingyá elkészülnek – kérte Mrs. Whittle.
Néhány perccel később minden elcsendesedett, és az ikrek fölóvakodtak a fedélzetre. Az Isten hozott már elhagyta a Yare folyót, befordult az Új Vágásba, és a kapitány irányításával siklott a messze távolba nyújtózkodó magas partok között a Vágást keresztező híd felé. A távoli híd olyan kicsinynek tűnt, hogy nehéz volt elhinni, elfér alatta az uszály, még ha ki is nyitják a közeledtére.
– Jártak már korábban is ezen az úton? – kérdezte Starboard, szinte akaratlanul arra utalva, hogy talán nem fognak átférni a híd szűkületén.
– Nagyon sokszor – legyintett Mrs. Whittle. – Nem lesz semmi gond az átkelésné, csak az a lusta hídőr legyen ott, oszt nyissa fel idejibe.
Az uszály csak suhant egyre tovább a nyílegyenes, ám igen keskeny csatornán. Az embernek az az érzése támadt, hogy valójában alig jut hely a két part között az uszály és a víz szélén húzódó oszlopsoron végigsöprő orrhullám számára. A kis hídon túl újra a Waveney folyó következett, s az ikrek majd kinézték a szemüket, hogy megpillantsák a Bogáncs fehér vitorláját.
Már közel jártak a hídhoz, és meg semmi jel nem mutatta, hogy kinyílna. Az ikrek Mr. Whittle-re pillantottak. Aggodalomnak nyomát se látták rajta, pedig az uszály sebesen zúgott végig az Új Vágáson, és annyi helye nyilvánvalóan nem volt, hogy megforduljon.
Fogjad, Hawk! – nyúlt nadrágzsebébe Mr. Whittle. – Itt a pénz e a lepkehálóba.
Még be se fejezte, a híd kettévált és mindkét szárnya a levegőbe emelkedett. Két ember jelent meg, egyikük kezében hosszú rudat szorongatott, amely egy apró zsákban végződött. Mr. Hawkins a hajó oldalára sétált. Míg az uszály átsuhant a hídszárnyak alatt, a zsákocskát leeresztették, és Mr. Hawkins kezét magasra emelve két shillinget pottyantott bele.
– Tartsd meg a visszajárót – kurjantotta. – Ami nincs is – kacsintott az ikrekre.
Az uszály maga mögött hagyta a hidat.
– Talán el se értek idáig – aggódott Starboard, Mr. Whittle-nek címezve szavait.
Az Új Vágás és a Waveney folyó találkozásánál kék gyapjúkabátot és tengerészcsizmát viselő ember ásogatott a krumpliágyásban. Mr. Whittle odakiáltott neki:
– Mondja, födi, nem látott-e erre egy kis fehér jachtot, hátán fehér csónakval? Egy csomó gyerek ment rajta.
– Félórája jártak itt. Hó’ningbul jöttek, asztat mondták. Mentek még tovább, hogy lássák, meddig jutnak sötétedés előtt.
Félórája jártak itt! Csak félórája! Az ikrek már szinte karnyújtásnyi közelben érezték a Bogáncsot. Végre! És közeledik az este. Az Admirális hamarosan horgonyt vet éjszakára. Most már bármely percben megpillanthatják a parthoz kötött Bogáncsot, mögötte a Cinegét meg Tomot, Dicket és Dorotheát, amint a védőponyva felszerelésén ügyködnek.
Az ikrek előrementek az uszály orrába és onnan figyelték a folyót. Mrs. Whittle és Mr. Hawkins is csatlakozott hozzájuk.
– Ez a legjobb hajó, amelyen valaha utaztunk– udvarolt Starboard Mr. Hawkinsnak.
– Nem sok uszály ér a nyomába, ammá igaz – büszkélkedett Mr. Hawkins. – Sok fér bele, oszt jól kezelhető. Látniuk kéne Londonnál.
– Külföldön is jártunk má vele, többször is – folytatta Mrs. Whittle. – Az oszt a változás! Egy éccaka a tengeren, oszt mire reggel felgyön az ember jánya a kabinlépcsőn, má idegen kikötőbe talájja magát, oszt körülötte mindenki hollandú beszé.
Ám az ikrek gondolatai inkább a Bogáncs és nem az Isten hozott körül jártak. Eszükbe jutott, hogy fél óra előny a nap végén akár nagyon hosszú idő is lehet.
A herringfleeti vasúti híd zárva volt, és jól látszott a piros zászló fenn, a jelzőfülkénél. Ám a lobogó leereszkedett, és a következő pillanatban a híd már el is fordult. Épp idejében vált szabaddá az út az Isten hozott előtt.
Somerleytonnál ugyanez történt. Semmi se tartotta fel őket, egyetlen pillanatra sem.
– Ennél sokkal messzebb egyszerűen nem mehettek – bizakodott Starboard.
– Az nem egy vitorla ott? – mutatta Port. – Pont a nádas fölött.
– Én nem látom – meresztgette a szemét Starboard.
– Hogy örülnek máj, ha mellátnak tikteket – mosolygott Mrs. Whittle. – Túl sötét van má kötögetnyi – tette hozzá. – Meg le is hűlt.
Ekkor a szél végleg cserbenhagyta őket. Már gyengült egy ideje, de most szellő se rezdült. A tat mögött szinte világított a sima víz, s a parti szélmalom képét tükörként verte vissza. A kapitány szeme néhány régi kikötőoszlopot vett észre a nádas fölött.
– Csúcsvitorla, Hawk! Orrvitorla! Bevonnyi!
Mintegy varázsütésre lehullott az orrvitorla és a többi vászon is összelappadva tapadt az árbocra. A csúcsvitorla, rúdja kopaszon meredt az égnek.
– Hót vízen járunk – állapította meg a kapitány. – Fordul az ár.
A lelassult Isten hozott a nádas mellé siklott.
– A legjobbkor állt le a szél.
A következő pillanatban a kapitány otthagyta a kormánykereket, és a két hajós nyikorgó kötelekkel kikötötte éjjelre az uszályt.
– Csak nem akarnak itt megállni? – esett kétségbe Starboard.
– Nincs szél – mondta Mrs. Whittle. – Oszt má sötétedik is.
– És ha beindítaná a motort? – javasolta Port.
– Ö biztos nem – rázta meg a fejét Mrs. Whittle. – Holnapig ráérünk eljutnyi Becclesbe, oszt őt nem kapja azon senki, hogy pazarolja a tulajdonos benzinit.
– Mé mennénk tovább? – tért vissza a kapitány. – Gyön az este. Itt jó helyünk van e, oszt holnap még túl korán is érünk Becclesbe.
– És Tom meg a Bogáncs?– aggódott Starboard.
– Nem tudják, hogy maguk gyönnek – felelte Mr. Whittle hát nem is aggódnak. Bőven elég holnap reggel a nyakukba ugranyi, oszt a bőrükbő is kiesnek ijedtükbe.
– Jacknek igaza van – zárta le a vitát Mrs. Whittle. – No, mit szóltok egy jó kis friss heringhe vacsorára? Oszt utána kényelmes kis kuckót csinálok nektek a fedeles lócán. Kiveszek belőle minden szükségeset egy perc alatt.
– Nem lenne értelmi továbbmennyi. Még elhajózunk mellettük vagy nekikmenünk a sötétbe – vigasztalta az ikreket Mr. Hawkins. – Oszt holnap mindannyian Becclesben leszünk. – Előhúzta zsebéből a szájharmonikát, és eljátszott néhány sort a Loch Lomond gyönyörű szép partjai című nótából. – Oszt látják – tette hozzá –, Becclesbe csak egy út vezet, nem úgy, mint a Loch Lomondho. Nem kerülhetik el egymást.
A mocsarakra és a folyóra leszállt a sötétség. Az előárbocra lámpást húztak fel, mert a Rochesterben lajstromozott Isten hozott még a szárazföld belsejében sem feledkezett meg arról, hogy valójában tengerjáró hajó. A fedélzet alatt, a keresztgerendáról függő lámpa fényében a legénység és az utasok friss heringet ettek vajas kenyérrel. Közben beszélgettek mindenféléről: London folyójárói, Rochester hídjáról, Rotterdamról és más idegen kikötőkről. Aztán Mrs. Whittle kérésére Mr. Hawkins előhúzta a szájharmonikát és számos dalt elzümmögött nekik.
Végül azonban Mrs. Whittle rászólt a férjére, hogy ne ásítozzék.
Mr. Hawkins is szája elé kapta hatalmas, szurkos kezét, majd jó éjt kívánt, fölkapaszkodott a létrán, és a sötétben az uszály elején levő szállására ment. Port és Starboard is felmásztak, és Mrs. Whittle kérésének megfelelően fol-alá sétálgattak a fedélzeten, míg az asszony előkészítette fekhelyüket. Amikor lejöttek, Mr. Whittle már eltűnt, s a válaszfalon egyenletes horkolás hallatszott át.
– Má ötkor felkelt – védte férjét Mrs. Whittle. – Hosszú napja vót. Ne is figyeljetek a horkolására!
– Egyáltalán nem bánjuk – mondta Starboard.
– Még tetszik is – tódította Port.
– Legalább nem érzitek magatokot egyedű – mosolygott Mrs. Whittle. – No, ahogy mondják, jó éccakát mindenkinek. – Lecsavarta a lámpát, és ő is bement a kicsiny hálókabinba.
Egy-két percen belül az ikrek is elvackolódtak priccsükön és beburkolták magukat a takaróba. Mindenütt csend honolt, csak a kapitány könnyű horkolása hallatszott. Hamarosan Mrs. Whittle is rázendített, kissé más hangnemben.
– Szavamra – motyogta félálomban Starboard. – Képzeld el, mit szólna ehhez Ginty, ha tudná!
– Tudom én, mit mondana – dünnyögte Port.
William korán felébresztett mindenkit a Bogáncson. A saját kis pallóján partra lépett, ám ott összetalálkozott egy terrierrel. Azt talán nem mondanánk, hogy megfutamodott, az ugatással mindenesetre várt addig, míg vissza nem tért a biztonságos fedélzetre. Ezt követően azonban egy percet sem tudott tovább aludni senki. Tom fejében még mindig a rekorddöntés járt, ezért átkiabált a Cinegéről, hogy a szél igazán kedvező és a dagály is emelkedik. Előző este a félhomályban egy ősöreg templom közelében vetettek horgonyt, amelynek tornyát piramisszerűen, lépcsőzetesre építették. „Burgh St. Peter, mondta az Admirális, és amint felöltözködtek, elküldte Dicket és Dorotheát a parton a közeli Waveney fogadóba, hogy szerezzenek tejet a reggelihez. Mire visszatértek, Tom már mindkét védőponyvát elrakta. A sietős reggeli után továbbindultak. A partokon álló fák kissé elfogták a szelet, ezért Dicknek szabad volt rudaznia egyet, s ez alkalommal már nem is figyelték, vajon beleesik-e. Már elég régóta látszódott a becclesi templomtorony, s Dorothea úgy érezte, elvárható, hogy az Admirális emlékezetes beszédet mondjon ez alkalomból.
– Végre, végre. Szülővárosa ott terült el előtte az esti napsütésben. A száműzött megingott és botjára támaszkodott. A szemét elhomályosító könnyeken át alig látta a templom tornyát, a házakat, az emlékeiben örökké élő fákat.” Valami ilyesmit kellene átélni, amikor a valaki hosszú idő elteltével hazatér, gondolta Dorothea. Az „emlékeiben örökké élő fák” kifejezést nagyon jónak találta. Sokkal jobbnak, mint azt, hogy „emlékeiben vissza-visszatérő fák”, ráadásul nem is ugyanazt jelenti. Az persze igaz, hogy nem este van, hanem reggel, és nem egy élete végén járó öregember, hanem a tetterős Mrs. Barrable tér éppen haza. Ám Dorothea számára nem ez tűnt a legfontosabbnak, hanem a hazatérés kiváltotta érzelmek. Sajnos az Admirális nem látszott észrevenni, hogy végre újra szülőföldjére lép. Fatanulmányokat készített a vázlatkönyvébe. – Tavasszal – jelentette ki – legalább megláthatjuk a csontjaikat.
Csak az Aldeby-forgóhíd alatti átkelés után tette el a vázlatkönyvet és kezdett némileg úgy beszélni, ahogy egy hazatérő száműzött-höz illik. A víz szélén domb emelkedett, rajta itt-ott gyönyörű öreg fák és foltokban sűrű bokrok nőttek, a meredek lejtőket friss zöld fű borította.
– A Csónakosok dombja – mondta az Admirális. – Ide jártunk ki piknikezni: nem túl távoli séta Becclesből egy szép nyári délután. Richard bátyám egyszer fogott itt egy vízisiklót. Jól kikapott miatta, mert bevitte magával az iskolába és elengedte az óra közepén.
– És mivel etette? – érdeklődött Dorothea.
– Azt hiszem, békával – felelte Mrs. Barrable.
– Talán nem is bánta olyan nagyon, hogy kikapott miatta – vélekedett Dorothea.
Beccles már nagyon közel volt. Parthoz kötött, füstölgő kéményű lakóhajók mellett vitorláztak el. Egy fiatalember jött lavírozva lefelé a folyón egy a Villámhoz hasonló kis versenyvitorlásban. Ez eszükbe juttatta az ikreket és apjukat, s eltűnődtek, vajon ők nyerték-e meg az első versenyt. Aztán lassan befordultak a következő kanyarba, s kitárult előttük Beccles: a magas malmok, a közrakpart, a téli pihenőn horgonyzó jachtok sokasága a kikötőben, a közúti híd és mögötte a vasúti híd. A hidak alatt ott kanyargóit a folyó, az épületek szinte a vízben álltak, falukhoz evezős csónakokat kötöttek, és a házak hátsó ajtaja körül egy csapat fehér kacsa úszkált.
– Richard bátyámnak teljesen igaza volt – állapította meg az Admirális. – Tényleg vízen érkezni a legjobb, ha az ember újra látni akarja.
A következő percben már be is álltak a rakpart mellé. Dick partra ugrott, Tom pedig széles mosollyal arcán az Admirálishoz fordult.
– Megérkeztünk Becclesbe – jelentette. – A következő állomás Oulton. S talán még arra is lesz idő, hogy fblhajózzunk egészen Norwichba, mielőtt hazaindulunk.
– Jaj, Tom! – sóhajtott fel Dorothea. – Hisz ez az Admirális szülővárosa! Biztosan nem akar azonnal újra útnak indulni.
– Legelőször is be szeretnék vásárolni – mondta az Admirális.
– És levelezőlapot kell küldenünk az ikreknek – biccentett Tom. – Csak hogy tudassuk velük, milyen messze jutott a Bogáncs.
A vitorlákat leengedték. A Bogáncsot elöl is, hátul is kikötötték. Tom kritikus szemmel körbenézett, és megállapította, hogy mindent szépen elrendeztek. Nincs semmi akadálya, hogy mind az öten elhagyják a hajót és bemenjenek a városba.
– Mi az a nagy csónak ott? – mutatott Dorothea a messze távolba, ahol egy barna vitorla mozgott a mezők felett.
– Temzei uszály – állapította meg Tom. – Meg lehet ismerni a csúcsvitorla rúdjáról. Ahogy halad, már itt is lesz, mire visszatérünk.
– Attól tartok, nemigen ismerem ki már magam ezen a helyen – jegyezte meg Mrs. Barrable. Dorothea reménykedve figyelte, de Mrs. Barrable következő mondata csírájában elfojtott minden romantikát. – Hozd magaddal inkább mindkét bevásárlókosarat, Dot! Nem tudom, mit szólna a mamátok, ha látná, milyen szegényesen élelmezlek benneteket. Friss zöldség kell nekünk, meg valami rendes étel, ami nem konzerv. A hentest valaha Hangernek hívták, de attól tartok, már rég elhunyt. Mit szólnátok némi sült húshoz, ha kapunk ilyesmit?
A romantikus hangulat azonban újra feltámadt, amikor a Bogáncsra és a távoli uszályra még egy utolsó pillantást vetve maguk mögött hagyták a rakpartot, és a hosszú utcán fölsétáltak a városba. Az Admirális ugyan túl könnyedén viselkedik ahhoz, hogy hazatérő száműzöttnek lehessen tekinteni, gondolta Dorothea, valójában jó hosszú utat tettek meg. Úgyhogy – míg fölsétáltak a főutca közepén – inkább idegen országba érkezett utazóknak érezték magukat, akik végigcsodálják a látnivalókat. És bár az Admirális gondolatai leginkább a tőkehús körül jártak, azért ő is körbenézett a városban és elő-előjöttek emlékei. Egészen felvillanyozta Dorotheát, amikor két ház között ráismert arra a kis sikátorra, amelyen át gyermekkorukban Richard bátyjával együtt le szoktak szaladni a folyóra. Az utcáról a házak közt leláttak egészen a vízig, amelyen, néhány foknyi lépcső végén kikötve csónak lebegett, s az Admirális szerint lehet, hogy épp ebben a csónakban tanultak meg evezni annak idején.
A postahivatal előtt ott várakozott a levélhordó furgonja, így hát Tom legnagyobb örömére a képeslapokat már a korai postával el tudták küldeni. Kiválasztottak néhány, Becclest ábrázoló lapot az ikreknek, Mrs. Dudgeonnak és a Brigantiban hajózó három ifjú Szárcsának. „Éjszaka Burgh St. Peternél. Érkezés Becclesbe ma reggel 8.45-kor”, írta Tom diadalmasan az ikreknek szánt lapra. „Bárcsak itt lennétek”, tette hozzá, mert maradt még egy kis hely a lap alján.
– Egyet Richard bátyámnak is kell küldenem – jelentette ki az Admirális.
Dorothea olyan lapot választott ehhez, amely az öreg házak alatt kanyargó folyót ábrázolta.
– Tessék ráírni, mikor indultunk és mikor érkeztünk – kérte Tom, mert eszébe jutott Richard bátyó levele, amelyben óva intette húgát attól, hogy egy csapat gyerekkel vitorlázzék délre. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy az Admirális fölolvasta ezt a részt a Ranworthi-laposon.
Az Admirális megírta a lapot, majd átnyújtotta Tomnak, hogy ő is elolvashassa. „Tegnap indultunk Horningból. Ma megérkeztünk Becclesbe. Nézd meg a bélyegzőt! És a hajón egy karcolás sem esett?
Látták, hogy a föladott képeslapokat lepecsételik, zsákba teszik és kiviszik a furgonhoz.
– Nagyszerű – mondta Tom. – Már ma délután meg kell kapniuk.
A postahivatalból átmentek egy boltba, amelynek a kövezet fölé lógó cégérén felirat hirdette:,A jó öreg süteménybolt”.
– Hmm – méregette a táblát az Admirális. – Nem volt ez még olyan „jó öreg”, amikor ide jártam puffancsot venni, de kétségkívül elég frisset kapunk itt most is.
Így hát vettek pár puffancsot meg egy nagy gyümölcstortát. Aztán megtalálták a hentes boltját is, és vásároltak néhány szeletet a mester által ajánlott tőkehúsból. Állítása szerint ő is ebből vágott magának reggelire. A zöldségesnél hagymát, karfiolt és narancsot vettek. Dorothea szerette volna megnézni az Admirális szülőházát, ám az épületet már évekkel ezelőtt lebontották, és a régi kert helyén vadonatúj üzlet emelkedett, óriási üvegezett kirakatokkal. Az Admirális belépett a boltba (meglehetősen szívtelenül, gondolta Dorothea) és vásárolt magának egy új BB ceruzát. Aztán megtekintették a templomot is, amelyet – hogy úgy mondjuk – két darabból állítottak össze: először a torony épült fel, majd a templom hajója. A templomkert faláról gyönyörű kilátás nyílt a tájra. A városnézéstől kissé eltikkadva visszatértek „A jó öreg süteménybolt”-hoz, ahol kávét ittak, kekszet ettek, s mivel a délelőtt nagy része eltelt, visszatértek a Bogáncsra.
– Mi legyen a következő úti cél? – kérdezte az Admirális, mikor befordultak a sarkon a rakpart előtti zöld fűre.
– De hisz csak most érkeztünk – ellenkezett Dorothea. – Biztosan van itt még rengeteg dolog, amelyet szívesen meg tetszene nézni újra.
– Az uszály is befutott rendesen – állapította meg Tom –, és épp a Bogáncs-csal szemben kötött ki a malomnál. Gyere, Dick, nézzük meg közelebbről, ilyen hajót az Északi-folyón sose látsz. Milyen szép…! – Tom arca egyszer csak elváltozott. – Micsoda! Ez nem le-hét… De mégis… Valaki van a Bogáncs fedélzetén! Hé! Te! – és már rohant is, hogy kihajítsa a betolakodót.
– Várj egy percet! – kiabált utána az Admirális, de Tom meg se hallotta.
Látták, hogy egyetlen ugrással veti magát a rakpartról a Bogáncs kormányállásába.
– Nem törölte le a lábát! – állapította meg Dick, akit Tom sosem mulasztott el figyelmeztetni e fontos teendőre a fedélzetre lépés előtt.
– Valami rettenetes történhetett – látott rémeket Dorothea. – Lehet, hogy Vízibulizók bujkálnak a kabinban! Gyere, Dick…!
Mindhárman rohanni kezdtek, hogy a lehető leghamarabb Tom segítségére lehessenek. William is velük vágtatott, de többször majdnem orra buktatta őket, mert nagy igyekezetében a lábuk alá került.
– Tom! – sikította Dorothea.
Épp a rakpart szélére értek, amikor hatalmas nevetés tört ki a Bogáncs kabinjában. Port, Starboard és Tom egymás hegyén-hátán botladoztak ki a kormányállásba.
– Hogy a csudába kerültök ide?
Az ikreket majd szétvetette a büszkeség, és a folyó túloldalára mutattak, ahol a Rochsterben lajstromozott Isten hozott horgonyzott a malom előtt.
Mindenki egyszerre beszélt: – De hisz az egy temzei uszály. – Nem Horningban vett föl. – Jim Wooddall hozott le minket a Sir Garnetzn. – És a verseny? – Az Ösznek hirtelen el kellett utaznia, a Ginty csomagolt neki. – Borzasztó érzés volt, hogy nem találtunk benneteket se Stokesbyban, se Yarmouthban. – Láttátok a Vízibulizókat? – A Fleet-csatornában szimatoltak utánad. – Egész héten nem kell hazamennünk. – Igen, a fedeles pádon. – Ó, hárommilliószoros hurrá!
Persze az ikrek is mindent tudni akartak a Bogáncs útjáról.
– A tanoncok remekül beváltak, ugye? – Biztosak voltunk benne. – Hogy keltetek át Yarmouthon? Vontatót hívtatok? – Saját erőbői jöttünk át. – Ügyesek vagytok. – És a hidak? – Leengedtétek az árbocot? – Senki se csinálta volna ennél jobban. – Ránk már nincs is szükségetek. – Butaság! – Dehogy nincs! – Tízszer olyan jó, ha mind együtt vagyunk. – Nagy szerencsénk volt az időjárással is. – Nélkületek nem is sikerült volna, ha valami cudar szél fúj.
– Nos – szólalt meg az Admirális, amikor a zsivaj kissé elült és már csak három gyerek, valamint William beszélt egyszerre –, mivel két további kapitány is szolgálatba lépett, most már bárhova elmehetünk. Ám legelőször is meg kell ebédelnünk. Attól tartok, valakinek vissza kell mennie a városba, hogy beszerezzen még néhány szeletnyit abból a finom húsból.
– Menjünk mindannyian! – javasolta Starboard.
– Én a Bogáncson maradok – jelentette ki az Admirális – és elkezdek a főzni. Legalább egyszer kiadós ebédet akarok adni nektek. Különösen, ha ma délután még átvitorlázunk Oultonba.
– Az Admirális a felfedező típusok közé tartozik – magyarázta Dorothea Portnak, amikor a többiekkel együtt nekivágtak, hogy újra felkeressék a hentes üzletét. – Egyáltalán nem látszik rajta, hogy hosszú évek után épp most tér haza… Az egész szinte semmit sem jelent neki.
Ám aznap már nem indultak tovább Becclesből. A délelőtt hátralevő része eltelt a bevásárlással és a főzéssel, s miután megebédeltek és elmosogattak, az Admirálist az ikreknek még át kellett csónakáztatni a Cinegében az Isten hozott fedélzetére, hogy megköszönje a Bogáncs hiányzó kapitányainak ideszállítását. Mrs. Whittle nagyon megörült a látogatásnak, és hosszú időn át másról sem folyt köztük a szó, mint Antwerpenről, Rotterdamról és más külföldi kikötőkről. Miután kiderült, hogy az Isten hozott másnap reggelig még nem kezdi meg szállítmánya kirakodását, Portot visszaküldték a Cinégében, hogy hozza magával a Bogáncs legénységének többi tagját is, akik közben a kabintetőn ülve csodálták az uszályt. Valamennyien átkeltek a folyón. Williamnek nagyon tetszett az uszály, de még jobban a malom melletti rakodó, és úgy szimatolt körbe a szalmabálák közt, mintha a többi közönséges kutyához hasonlóan őt is érdekelné a patkányvadászat. Dicket, Dorotheát és Tomot körbevezették az ikrek az Isten hozotton, mert azt követően, hogy egy éjszakát eltöl-töttek a fedélzetén, már ők is a legénység tagjainak érezték magukat. Mr. Whittle csak pipázott és hallgatott. Amikor Dick elmesélte, hogyan oktatták őket Dorotheával a többiek a tengerészmesterségre, Mr. Hawkins, a kormányos megkérdezte, azt is megmutatták-e neki, hogyan kell kettős csathurkot dobni a kötélre. A tengerészinstruktorok bevallották, hogy ezt még ők maguk sem tudják, mire az öreg elővett egy kötéldarabot és előadta a bűvészmutatványt: olyan gyorsan, hogy azt se látták, mozog-e a keze. Aztán Mr. Hawkins letelepedett a raktárfedélre, és megmutatta nekik a létező összes közönséges és trükkös csomót, amit csak egy kötéldarabon kötni lehet. Volt ott minden: kofacsomó, halászcsomó, ladikcsomó, pereccsomó, kettős palstek, svábhurok és még számos más, amelyről soha életükben nem hallottak. Miután Mr. Hawkins megmutatta nekik a duplán ívelt kettős csomó kötésének rejtelmeit, áttértek a fedélzeti karikadobó játékra, ám azok, akik épp nem voltak soron, továbbra is a kötéldarabbal birkóztak és megpróbálták eszükbe idézni az imént tanultakat. Az öreg Mr. Whittle csak üldögélt mellettük, pöfékelt és egyre újabb ötletekkel bombázta Mr. Hawkinst, mit is kéne még a tanoncoknak megmutatnia. – Taníccsad meg nekik a törökfejet, Hawk! – javasolta. Aztán: – Hawk, oszt mé nem mutattad meg a fecskekapcsot. – Mivel a délután is erősen előrehaladt, Mrs. Barrable meghívta Mrs. Whittle-t, Mr. Whittle-t és Mr. Hawkinst, keljenek most ők át a folyón és teázzanak a Bogáncs fedélzetén.
– Jöjjenek csak! – biztatta őket Starboard. – Mi már láttuk a maguk hajóját, maguknak is meg kell nézniük a miénket.
Mrs. Whittle kötélnek állt, de férje és a kormányos kijelentették, hogy nem szívesen hagyják magára hajójukat kikötőben, még akkor sem, ha az olyan békés hely, mint a becclesi malom melletti rakodó.
Mrs. Whittle magával hozta a kötését is, és alaposan megcsodálta a kabinban a villanylámpát, amelyet Dick felkapcsolt neki, hogy jobban lásson. Mrs. Whittle elmesélte, hogy egy alkalommal, amikor a Csatornán keltek át útban Falmouth felé, szokás szerint a fedélzeten kötögetett, és a gyapjúfonál gombolyag beleesett a tengerbe. Akármilyen gyorsan próbálta is behúzni, a gombolyag csak annál sebesebben tekeredett lefelé, ráadásul a férje egyre mondogatta, hogy menjen le már a fedélközbe, mert olyan rossz az idő. Mikor végre sikerült kézről kézre fogva felhúznia az egész motringot és a fonál vége is felbukkant a tengerből, hatalmas hullám söpört végig a fedélzeten, majd azonnal jött a következő, úgyhogy mindkét kézzel kapaszkodnia kellett, nehogy ő maga is lesodródjék a tengerbe. – Hát oszt ez fájt a legjobban e: hogy behúztam több mérföldnyi jó zöld gyapjúfonalat csak azé, hogy a következő percbe elvigye a víz, ősz vele együtt a félig kész teasapkát meg egy pár kötőtűt. „No, Mrs. Whittle”, mondja a férjem, „most má télleg lemehet.” „De hát a kötésem!”, mondom én. „Nem fordulhatok vissza érte”, mondja ő, „majd partra sodródik Franciaországban a jövő héten.” „Oszt a teasapka?”, mondom én, mert nagyon csinos kis darab volt. „Majd egy francia halász hordja a fejin”, mondja ő, „tudják azok, mit kell vele kezdenyi.”
Mire az uzsonna véget ért, már későnek tűnt útnak indulni. De ezt senki se sajnálta igazán. Tom a szíve mélyén úgy érezte, nem igazán tisztességes a Cinegével szemben, ha nem vitorlázik vele egyet a déli vizeken, hisz csónakja egy közönséges dingi képében tette meg az utat Horningtól Becclesig. Így hát a rövid tavaszi estén, míg az Admirális lefestette az Isten hozottat (a kép jelenleg Mrs. Whittle kabinjának falát díszíti), Tom, Port, Starboard, Dick és Dorothea bezsúfolódott a Cinegébe, áteveztek a híd alatt, felállították az árbocot és elvitorláztak. Szétrebbentettek több csapat kacsát, elhaladtak a folyó melletti dombra felkapaszkodó házak és a templomkert bástyákra emlékeztető falai előtt. Ott fenn, a kőmellvédnek támaszkodva természetesen a hazatérő száműzöttnek kellene állnia, elhomályosult szemmel tekintve szét a tájon, amelytől oly soká volt kénytelen távol maradni. Ám bele kellett törődniük, hogy az Admirális egyáltalán nem felel meg az elvárt szerepnek. Ezt azonban Dorothea most már csak egy pillanatig bánta. Rozoga, vén lakóhajó állt kikötve a fal tövében, a nyitott tatfedélzeten öregember üldögélt, mellette nagy vödör, kezében egyenes bambuszrúd. Dorothea egyből elfelejtette a hazatérő száműzöttet, amikor az öreg felemelte a rudat, és ő meglátta a zsinór végén levő vörös gombolyagra csimpaszkodó két angolnát. Az öreg az angolnákat a vödör fölé tartotta, azok belepottyantak, s a vörös gombolyag hamarosan újra a vízbe merült.
– Angolnahalász – mondta Tom.
– Az a vörös izé csupa-csupa kukac – tette hozzá Port.
– Mint a kankalinlabda* – magyarázta Starboard. Dorothea úgy érezte, rögtön rosszul lesz.
– De hogy akadnak az angolnák a horogra? – kérdezte Dick.
Elég közel jártak a lakóhajóhoz, s az öregember meghallotta a kérdést.
– Az ég ággyon meg, fiam – mondta –, nem akadnak azok a horogra. Érezni kell, hogy mikó’ szimatójják meg a kukacokat, s ha jól beléjük haraptak, csendesen kiemeled őketet. Így ni – tette hozzá és beszéd közben egy újabb példányt halászott ki. Az angolna keményen harapta a kukaccsomót, ám amikor a levegőn találta magát, elengedte, de későn: épp az öreg halász nagy vödrébe pottyant.
Addig vitorláztak, míg a város már elmaradt mögöttük, s mindkét oldalon mezők és legelésző marhák kísérték őket. Mikor a szél már annyira elült, hogy alig haladtak, visszafordultak. A szürkületben Tom átevezett a hidak alatt egészen a rakpartig. Sötétedés előtt épp csak annyi idejük volt, hogy kifeszítsék a ponyvát a Bogáncs s később a kis Cinege fölé, ahol Tomnak Dick személyében újfent szállóvendége akadt.
Ezen az estén mindenki örömmel tért korán nyugovóra. Senki se kérte, hadd égjen még egy-két percig a lámpa. A folyó túlpartjáról halk, vidám muzsikaszó hallatszott: Mr. Hawkins az Isten hozott raktárfedelén ülve az estéhez illő csendességgel játszott szájharmonikáján. De nem sokáig hallották.
Az ikrek épp idejében érkeztek meg a Bogáncsra. Egész úton Horningtól Becclesig semmi olyasmi nem történt, amivel Tom meg ne tudott volna birkózni, bár segítségképpen csupán az Admirálisra és a gyakorlatlan újoncokból álló legénységre számíthatott. De amikor reggel Becclesben, a rakparton a tejkihordó felébresztette őket és kidugták a fejüket, azonnal látták, hogy az idő már nem olyan barátságos, mint eddig volt. A levegőben komor hangulat érződött, és a keleti ég ugyancsak sötétlett.
– Zivatar jön – jelentette Tom, amikor Dickkel egyetemben átment reggelizni a Bogáncsra.
– Nagyon úgy tűnik, erős lesz a szél – tette hozzá Starboard.
– És esni is fog – bólogatott Port.
– Induljunk minél hamarabb – javasolta az Admirális –, akkor odaérünk Oultonba, mielőtt kitör a vihar.
Szinte le se nyelték a reggelit, már oldozták is a kikötőköteleket. Mivel újra a teljes legénység szolgálatba állt – egy felhúzókötélre kerten jutottak, s még tartalék is maradt, nem számítva az Admirálist és Williamet –, a Bogáncs rekordidő alatt vitorlát bontott Mr. Whittle és Mr. Hawkins figyelő tekintete előtt, akik a folyó túlpartján, az Isten hozott fedélzetén pipáztak.
– Jó kis hajójuk van, ammá igaz – jelentette ki Mr. Whittle, amikor a nagy uszály felé tartó Bogáncs közvetlenül előtte elfordult és oldalszéllel, versenytempóban suhant lefelé a folyón.
Mrs. Whittle portörlőt kirázni kapaszkodott fel a kabinlépcsőn, épp idejében, hogy búcsút is inthessen vele.
– Később máj kurtítanyi kell a vitorlán! – kiáltotta Mr. Hawkins, és a keleti égen sötétlő fellegekre mutatott.
Amikor elindultak, a rakparton egy lélek sem mutatkozott, ám távozásuk után piros postásbiciklin egy fiú kerekezett végig rajta, le egészen a víz széléig. Csak Dorothea vette észre, mert visszapillantott a városra, amelyet most újra elhagy az alig egy napja hazatért száműzött. Rajta kívül senki se látta a fiút. Az Admirális épp a kabinban rendezkedett, és beírta az indulás idejét a hajónaplóba, amit a távozás zűrzavarában szokás szerint mindenki más elfelejtett; Tom és Dick a fővitorla behúzókötelét és a kormányrudat kezelte; Port egy felmosóronggyal a fedélzetet súrolta végig, hogy a partról behozott sár minden darabkáját eltávolítsa; Starboard pedig a hajó oldala mellett épp az iszapot mosta le a horgonyról. A fiú lepattant a kerékpárról és a rakpart szélén állva integetett. Ezt Dorothea nagyon kedvesnek találta és visszaintegetett. A következő pillanatban befordultak a folyó kanyarulatába, és a rakpart eltűnt szem elől.
A szél kezdetben nem fújt erősen, s az Aldeby-híd alatti átkelést követően Dicknek engedték át a kormányzást. Ám minden előzetes figyelmeztetés nélkül szélroham fütyült át a mocsarak fölött, s a Bogáncs pillanatok alatt keresztbefordult, mintha a partot akarta volna megrohamozni.
– Fordítsd vissza! – kiáltotta Tom, aki éppen az előfedélzeten húzta szorosabbra a zászló felvonókötelét.
Starboard gyorsan megragadta a kormányrudat és biztos kézzel lecsendesítette a Bogáncsot. A szélroham éppoly váratlanul halt el, ahogy érkezett, ám a három Szárcsa aggódva méregette a mocsár feletti fenyegető felhőfalat.
– Lehet, hogy már kéne – jegyezte meg Port.
– Kurtítani? – kérdezte Starboard. – Ha erősödik a szél, muszáj lesz.
– Még simán elérjük Oultont, mire tényleg ideér a zuhé – bizakodott a vidám Admirális.
A három Szárcsa összenézett. Ez az Admirális! Tényleg kissé könnyelmű. De senki se bánja, ha van kire-mire hivatkozva elodázni a kurtítást: Tom és az ikrek is boldogan lemondtak róla. Még boldogabbak lettek, mikor behajóztak a fák takarásába, mert itt aztán a kurtítás szóba sem jöhetett, inkább annak örültek volna, ha több szél szűrődik át a levelek között.
– A lomb napról napra sűrűbb lesz – állapította meg Starboard.
– Rohadt egy dolog itt nyáron átkelni – tette hozzá Tom. – Majdnem olyan rossz, mint Wroxhamnél.
Átengedték a kormányt Dicknek és Dorotheának, hadd gyakorolják felváltva a lavírozást a hosszú egyenes szakaszon a lassan nyári levéldíszbe öltöző fák alatt. Először a folyó egyik, majd a másik partjához irányították a hajót, s közben figyelték a sodorvonalat, vajon rosszul vagy jól hajtották végre a fordulót. A Bogáncs újra iskolahajóként szolgált.
– Ne olyan erősen! – mondogatta Port. – Finoman fordítsátok át, s akkor szinte észrevétlenül megy tovább.
– Észrevétlenül?
– Ha erővel fordítjátok át, a kormánylapát akadályozza a futását és lelassul. Finoman… finoman!
Végre kihajóztak a fák takarásából. Abban a pillanatban, hogy nyílt vízre értek, újra meghallották azt a vad, sziszegő, fütyülő hangot a mocsarak felett.
– Jön Roger – aggódott Port.
– Roger? – kacagott fel Dorothea. – Adjunk neki csokoládét! A mi Roger nevű ismerősünk sosem tud betelni vele.
Ám a Szárcsák szinte meg se hallották. A dolgok kezdtek nagyon komolyra fordulni.
– Vedd inkább te át a kormányt, Tom! – kérte Starboard. – Mi majd a vitorlákkal foglalkozunk. Vigyázz! Itt van!
Újabb erős széllökés taszította meg a Bogáncsot. A hajó élesen megdőlt. Port és Starboard kiengedték a vitorlaköteleket, de csak kicsit. A Bogáncs felegyenesedett, de aztán újra megdőlt. Tom összeszorított foggal tartotta az irányt. Csak gyengülne kissé a szél, mire fordulni kell! De a folyó igen keskeny volt, és a Bogáncs a part felé száguldott.
– Fordulásra készen! – kiáltotta Tom. A hajó lobogó orrvitorlával, rázkódva átfordult. A szélroham, hirtelen, ahogy jött, elült.
– Használjuk ki, hogy nincs szél! – mondta Tom. – Szorítsátok be az orrát a nádasba! Előremegyek! Engedd ki az orrvitorlát!
Az Admirális, Dick és Dorothea mintha a fedélzeten se lett volna. Ez a helyzet gyakorlott tengerészt igényelt. A három Szárcsa tudta: az ilyen erős szélrohamokhoz képest a Bogáncs túl sok vitorlával halad. Azonnal kurtítani kell. Port egy pillanat alatt kézbe kapta a kormányrudat és a part felé fordította a hajót, Tom az előfedélzeten várt a parti horgonnyal kezében, Starboard pedig a vitorlák kiengedésére készült. Halk suhogás hallatszott, amikor a Bogáncs a nádasba döfte az orrát, ezt puffanás követte, mert Tom partra ugrott.
– Mi történik most? – kérdezte Dorothea.
– Kurtítunk – felelete Starboard.
– A horgony szilárdan tart – szólt hátra Tom. Már újra a fedélzeten volt, az árboc mellett. Port előrerohant segíteni. Az orrvitorla leomlott, az alsó vitorlarúd fölemelkedett, a felső rúd vége lebillent, s mindez egyszerre. A fővitorla sebesen leereszkedett. Az alsó vitorlarudat rátámasztották a villára, amelyet Starboard egy pillanat alatt kihalászott a Cinegéből.
– Azt hiszem, igazatok van – mondta az Admirális.
– Jön még néhány szélroham – vélte Tom.
A következő húsz perc kemény munkával telt. Mindenkinek akadt tennivalója, s William is – átérezve az izgalmakat – igyekezett a szorgosan dolgozókat jó kedvre deríteni dallamos ugatóművészetével. Éppen mikor sikerült csinosan feltekerni az első kurtítást és rögzíteni a vitorla alján, lehullottak az első kövér esőcseppek.
– Nem számít – vigasztalta őket az Admirális. – Jut mindenkinek viharkabát, csak szegény Williamnek nem. – Ám William sem volt hajlandó megázni. Míg a többiek magukra öltötték az esőkabátot, és akik eddig teniszcipőt viseltek, gumicsizmába bújtak, William rájött, nemigen kedveli ő az ilyen napokat, visszavonult hát a kabinba és kényelembe helyezte magát az Admirális ágyán.
– És mi lesz a Cinegével? – aggódott az Admirális. – Hogy alusztok ott Dickkel, ha minden csuromvizes?
– Gyere, Dick! – hívta társát Tom, mert lassan már a Cinege kormányosának tekintette a fiút, még ha a Bogáncson csak tengerész-tanoncként szolgált is. – A fedőponyvát használjuk nyílászáróként. Ráborítjuk az egész hajóra és lefűzzük. Alatta minden szinte csontszáraz marad.
A Cinegét gondosan befedték. A csónakot a nagy hajó mellé húzták, s miután Tom és Dick kikászálódott a ponyva alól, a far körüli utolsó rész lefűzését már a Bogáncs fedélzetéről végezték el. Letekintve az árboc és a vitorla hegyvonulatnak tűnt a ponyva oldalának két völgye közt.
– Rengeteg víz összegyűlik majd a mélyedésekben – aggódott Dick.
– Ne félj, kifolyik az, ha középütt emeljük fel a vásznat – nyugtatta meg Tom.
– Elég száraz marad a belseje – vélte Starboard.
Néhány perccel később felhúzták a megkurtított fővitorlát, s a Bogáncs újra elindult, de szinte annyi szél sem fújt, hogy kormányozni lehessen.
– Mindig ez történik – sóhajtotta Port. – Kurtítunk a vitorlán, aztán elül a szél, az ember meg csak dühöng, hogy miért is vett be egyáltalán.
– Nem sokáig dühöngsz már – intett Tom a velük szemben, az eső mögött sötétlő ég felé.
Szinte csak az áramlás vitte a hajót. Az eső közben ömlött rájuk: a vitorláról a kabintetőre csepegett, s onnan tovább, le az oldalfedélzetre. A Cinegét fedő ponyva mélyedéseiben tavacskák gyűltek. Aztán lassan visszatért a szél: átvitte őket a kanyaron a Fekete-malom és a Kastély-malom mellett, végig a Waveney folyón Burgh St. Peterig. Az Oultoni-csatorna bejáratához érve szembefújt a szél, s elég régóta már nem is gondoltak olyasmire, hogy bárcsak ne kurtítottak volna. Az egymást követő széllökések miatt inkább azon tűnődtek, talán nem egy-, hanem kéthajtásnyit kellett volna bevenniük. Emberpróbáló feladat volt így vitorlázni. Ráadásul ez a szél mindenhova befurakodott, így még a viharkabát sem adott védelmet az eső ellen.
– Érzem, hogy becsurog a gallérom alá – forgatta a fejét Dick. – És ez a vacak szemüveg!
– Nekem az ingujjam vizes végig – tette hozzá Port, aki a fővitorla behúzókötelét kezelte.
Tom egy szót sem szólt. Az ő viharkabátja már öreg darab volt, a vízhatlan réteg végighasadt a vállán, s ezért egész felsőteste átnedvesedett. Kormányzás közben csak későn vette észre, hogy a kabátról az esőié egyenesen az egyik gumicsizmájába ömlik. Amikor megmozdította a jobb lábát, érezte, hogy víz locsog a lábfeje körül. De ilyen apróságokkal most nem ért rá törődni. A szél egyre erősödött és mindinkább keletről fújt. Ha ilyen rossz a helyzet a két part között, ahol a nádasok valamennyire fogják a szelet, vajon milyen lesz, ha kiérnek az Oultoni-laposra?
– Nem tarthat már sokáig – vélte az Admirális egyébként is: nagyon szép idő.
– Mennydörgés – jelentette Dorothea.
– Tudtam, hogy jönni fog – morogta Starboard.
Távoli morajlás hallatszott, majd hirtelen recsegés-csattogás, mintha tíz mérfbldnyi széles vastálca gurulna le valami méretben hozzá illő kőlépcsőn.
– Nézzétek!
– És ott is!
Fülsiketítő mennydörgés kíséretében fényes tűzfonalak villantak fel az előttük levő bíbor felhőfűggönyön. Amint kiértek a csatornából az Oultoni-laposra, az eső jégesővé változott. Kemény jégszemek szurkálták kezüket, arcukat, pattogtak a kabintetőn, záporoztak a vízbe. Pár percen belül az egész fedélzet jégszemcséktől fehérlett. Kopogásuk olyan erős volt, hogy senki se próbált megszólalni. A jég hirtelen elállt, ám egy pillanattal később a szél csapott le újra. A Bogáncs élesen megdőlt, majd még jobban, s a víz lesodorta a jégszemcséket a fedélzet szél alatti oldaláról.
– Engedd ki a fővitorlát! – kiáltotta Tom. – Gyorsan!
Hangos csörrenés hallatszott a közelükből, a Bogáncs belsejéből. Összenéztek.
– Lezuhant egy vizeskorsó – mondta Port.
– Fordulásra készen!
Csörrenés.
– Még egy korsó.
– Engedd ki! Húzd be újra! Muszáj haladnunk vele.
– Vigyázz, Tom! Fölborítod!
– Üljetek le, mindketten! A padlóra! – parancsolta az Admirális. – Szavamra – mormogta –, ezt azért Richard bátyámnak látnia kellene.
A látvány tényleg csodálatos volt. Bíborszínű felhőfal sötétlett az égen, lábánál fényes világos csíkkal, és az ijesztő háttér előtt, ragyogva, mintha valami furcsa, mesterséges fény világítaná meg őket, lehorgonyzott jachtok és motorosok lebegtek a tó vizén. A kertek és fák zöldje a természetesnél élénkebbnek tűnt, már ahol nem fedte el az esőfüggöny. Csodálatos látvány, de a Szárcsák ezt nem értékelték, mert erejük megfeszítésével, minden ügyességüket összeszedve igyekeztek a felborulás határán egyensúlyozva vezetni a hajót. Csodálatos látvány, de Dick és Dorothea sem értékelte, mert kezdték úgy érezni, a szorgalmas tanulás ellenére szinte egyáltalán nem értenek még a vitorlázás tudományához. S végül a csodálatos látványt a legkevésbé szegény William értékelte; ide-oda hányódott a kabinban, amikor a Bogáncs csapást váltott, nyomorultul reszketett a kabin padlóján, s az eső elől bedobált teniszcipők között csúszkált egyik oldalról a másikra.
Már a tó felénél jártak, jól látszottak Lowestoft kéményei, a Te-herbárkáról elnevezett fogadó és a lehorgonyzott jachtok sokasága. Tom egyre csak azt mondogatta: most a Bogáncs kormányzására kell összpontosítania, és addig nem szabad a jachtkikötővel törődnie, míg oda nem ér. De hiába, gondolatai minduntalan ehhez a témához tértek vissza: vajon mit talál a kikötőben? Hisz azóta, hogy itt járt az ikrekkel és édesapjukkal, a kikötőt átalakították. Hamarosan döntenie kell, hol fog partot érni. A nyílt vízen akár meg se próbáljanak megállni: ebben a szélvészben az iszaphorgony valószínűleg nem tartaná meg a Bogáncsot. És a tér egyre fogy előttük. A Bogáncs ide-oda lavírozott, de minden fordulóval, minden rövid csapással egyre közelebb került a kikötött hajókhoz, a mögöttük húzódó úthoz, amelyen távolsági buszok haladtak az esőben. Ekkor Tom jobb kéz felé fából épült mólót vett észre: a távolabbi végén, ahol a bejáratnak kell lennie, zászlórúd magasodott. Mögötte üres vízfelület… kő rakpart… kicsiny, szürke épületek… lehorgonyzott lakóhajó. Viharkabátba öltözött férfi rohant végig a rakparton és integetett. A Bogáncsnak? Bizonyára. Egyetlen más hajó sem járt a vízen.
Tom a zászlórúd felé fordult. A Bogáncs elsuhant előtte, a famóló végénél befordult és már a jachtkikötőben volt. Nagyon kicsinek tűnt, különösen, hogy egy újabb szélroham végigkergette benne a hajót a rakpart és a móló között. Tom megfordult és megpróbálta fölmérni, mekkora távolságra lehet az integető ember. Milyen messze siklik a hajó ilyen kezdősebességgel? Még soha nem kellett ilyen erős szélben és ráadásul kő rakpart mellé kikötnie.
– Engedd ki az orrvitorlát! Fővitorlát lazítsd! Ütközőpárnákat vesd ki!
– Ne te, Dick! – Ám Dick már ki is pattant a kormányállásból és kiakasztotta a párnákat.
– Vigyázz, Dick, el az útból! – Port előrerobogott.
Közelebb, egyre közelebb. Tom felpillantott a magas kő rakpartra. Mégsem sikerül elérnie? Kell még egy fordulónyit vitorláznia? Közelebb, egyre közelebb. Végül közvetlenül a rakpart mellett a Bogáncs megállt, még csak hozzá sem ért. A viharkabátos férfi megragadta az előmerevítőt. Port már az előfedélzeten állt és föladogatta neki a kikötőkötelet, a parti horgonyt, mindent. Az eső elállt. Most, hogy a Bogáncs szerencsésen megmenekült, a szél is elült. Tom meglehetősen remegő térdekkel előrement, hogy segítsen leereszteni a vitorlákat. A viharkabátos megszólította:
– Szép munka volt, az egyszer biztos – mondta. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen ügyesen megoldják, úgy fújt a szél. De a hajójuk se vallott szégyent felfelé jövet. A Bogáncs, ugye? És maga Tom Dudgeon? Távirata érkezett Becclesből.
– Távirat?
– Benn van az irodában. Én vagyok a kikötőmester.
A férfi végigszaladt a rakparton, és a következő percben visszatért, kezében egy vörös borítékkal. Tom föltépte. Még életében nem kapott táviratot. De a borítékon s belül a papíron is ott állt a neve:
TOM DUDGEON. BOGÁNCS JACHT, BECCLES
IKREK VELED VANNAK TELEFONÁLJ AZONNAL
ANYA
Tom hangosan felolvasta a táviratot, és bevitte a kormányállásba, hogy megmutassa Mrs. Barrable-nak.
– Vajon miért érdeklődik utánunk? – csodálkozott Port.
– Honnan tudták Becclesben, hogy idejövünk? – tűnődött Tom.
Dorotheának eszébe jutott a piros biciklis postásfiú a becclesi rakparton. – Épp hogy lemaradt – mesélte. – Láttam, hogy integet, de azt nem gondoltam volna, hogy meg is akar állítani. Valószínűleg megkérdezte az uszályon levőket, ők pedig tudták, hogy Oultonba megyünk, mert megmondtuk nekik.
– Használhatja a telefont az irodámban – ajánlotta fel a kikötőmester. Tom köpenyéről esőcseppeket permetezve s félig vízzel telt csizmáját szortyogatva végigsietett a nedves parton.
– Talán jó lenne, ha vele mennénk – nézett testvérére Starboard.
– Induljatok – bólintott az Admirális. Az ikrek futás közben csuklyájukról vizet záporozva Tom után siettek.
– Nagyon remélem, hogy nincsen semmi baj – dünnyögte az Admirális.
A kikötőmester otthagyta a Szárcsákat az irodában a telefonnál, és visszatért a Bogáncshoz, hogy segítsen rendbe tenni a csuromvizes vitorlákat. A fedélzetre lépett, átvette a parancsnokságot, és mire háromig számoltak, már le is engedte mindkettőt. Dick és Dorothea is igyekeztek hasznossá tenni magukat.
– Ne kössék őket össze! – javasolta a kikötőmester. – Hamarosan kisüt a nap és megszáradnak. De maguk aztán alaposan átáztak, s nem is csoda. Nem akarnak egy forró fürdőt? Addig megszáríthatom a ruháikat is.
– Forró fürdőt? – csodálkozott Mrs. Barrable, ám közben Dorothea észrevette a rakparton a kikötőiroda közelében levő táblát, és megmutatta az Admirálisnak: „Forró fürdő 1 shilling”.
– Mi is talpra estünk, akár a macskák – dorombolta elégedetten Mr. Barrable. A kikötőmester irodájára pillantva azonban gondolkodóba esett, mert az épületben megszólalt a telefon: Tomnak kapcsolták Horningot. – Várjunk a fürdővel, míg meg nem tudjuk, mit jelent az a távirat!
A kikötőmester kicsiny irodájában a három Szárcsa egymás kezéből kapkodta ki a telefont. Most épp Tom beszélt az édesanyjával.
– Igen, igen, itt vannak… Becclesnél értek utol minket, épp azt követően, hogy elküldtük a képeslapokat… Jim Wooddall hozta le őket, aztán átszálltak egy uszályra… De most már itt vannak. – Kezét a kagylóra szorítva odasúgta az ikreknek. – Az a képeslap okozta a galibát, amelyet tegnap reggel küldtünk nektek. A korai postával érkezett. Ginty azonnal átrepült anyához…
Starboard kezébe kaparintotta a kagylót. – Jó reggelt, ángyi…!. Jaj, dehogyis…! A rossz pénz nem vész el…! Jól vagyunk, mint mindig…! Legfeljebb kicsit vizesek… Gyere, Port, te jössz…
Tom közbeszólt: – Halló, anya? Leállítottam a két cserfes nőszemélyt. Ja, hogy Ginty akar velük beszélni… Jó, adom őket. Mit mondott Joe…? Nem hallom… Bocs… A dögök Wroxhamben ragadtak? Háromszoros hurrá! Ponyvát a Brigantira…? Remek… Tudtam, hogy meglesz… Majd telefonálok Norwichból is vagy bárhonnan, útközben… Minden csodálatos… A Bogáncs kiváló hajó. Nem, nem. A vihar nem volt olyan borzalmas. Remekül átvészeltük. Mi? Ginty vár? Jól van, jól van. Viszlát, anya! Add át csókjaim a babánknak, meg apának is. Gyere, Port, Ginty a telefonnál, hogy megmossa a fejeteket…
Port átvette a kagylót és várt. Rövid szünet támadt. Port megdermedt, s intett Tomnak meg Starboardnak, maradjanak csendben. Tom alig bírta visszafojtani örömét a jó hírek miatt.
Aztán: – Igen? Halló! Erőst szép a reggel, Ginty, mink jól vagyunk, magad es jól vagy, ugye?
– Port, te megőrültél – döbbent meg Tom. – Mit mondott Ginty?
– Te kis ördögfiúcska… Jaj, bocsánat Ginty… Csak azt ismételtem meg, amit te mondtál nekem…
Amint a Szárcsák kiléptek az irodából, a Bogáncson aggódó csapat azonnal látta, hogy a távirat nem azért érkezett, mert baj lenne otthon.
– A képeslapok okozták a zavart – magyarázta Tom Mrs. Barrable-nek még a rakpart széléről. – Ginty el nem tudta képzelni mi történt, amikor az ikrek képeslapot kaptak tőlünk olyan szöveggel, hogy bárcsak itt lennének. Azonnal átrohant anyához és táviratokat akart küldözgetni a világ négy égtája felé. Szerencsére anya nem engedte, hogy Frank bácsit értesítse. És a Vízibulizók Wroxhamben ragadtak javításra, mert karamboloztak. Leverték valakinek az orrsudarát, és léket kapott az öreg Margoletta is, mert ugyanekkor keresztülgázoltak egy vitorlás jacht elején… szerencsére jó nagy hajó volt. Joe fedőponyvát készített a Brigantin. Gondoltam, hogy nem nyugszik, miután látta az enyémet a Cinegén. Megígértem anyának, hogy újra hívom, bárhova is megyünk innen.
– Ostoba vagyok – bosszankodott az Admirális. – Nekem is eszembe juthatott volna, hogy felhívjuk a szüléidét.
– Sokkal rosszabb lett volna, ha még az érkezésünk előtt tetszik telefonálni – vigasztalta Starboard.
– De most már egyébként sincs semmi baj – mondta Port.
– Minden a lehető legjobban alakult – ragyogott Dorothea. – Először is, megérkezett Port és Starboard, szóval mindannyian együtt vagyunk. És most kiderült, hogy a Vízibulizóktól sem kell félnünk.
– Biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb elgázolnak valakit – mondta Starboard. – Teljes gőzzel furikáztak mindenütt, és elvárták, hogy a vitorlások térjenek ki előlük.
– Nos – foglalta össze a helyzetet az Admirális –, Tomnak végre nincs miért aggódnia, mindenki tökéletesen boldog és tökéletesen átázott. Épp itt az ideje, hogy valamennyien forró fürdőt vegyünk. Köntösként a viharkabát használható. És ma nem főzünk, hanem a Teherbárkához címzett fogadóban eszünk valami meleget. Aztán buszra szállunk, lemegyünk Lowestoftba és megnézzük a halászkikötőt. Ám mindenekelőtt adnom kell Williamnek egy adag csukamájolajat, nehogy meghűljön a szegény pára.
Az eső már régebben elállt, és mostanra, ahogy a kikötőmester előre megmondta, a nap is kisütött. Dorothea felmászott a rakpartra és lerázta a vizet viharkabátjáról.
– A változatosság kedvéért nagyon jó kissé a szárazfbldön állni – jegyezte meg, és megkérdezte, vajon a Szárcsák szerint a mai nap eseményeit igazi viharnak lehet-e tekinteni.
– A Bogáncs számára feltétlenül – erősítette meg Starboard.
Tom lepillantott a hajóra: „Szép munka volt”, mondta a kikötőmester. De mi történt volna, ha nincsenek a fedélzeten az ikrek, hogy segítsenek?
A Bogáncs derűs, gondtalan legénységgel a fedélzetén indult másnap Oultonból a Norwich folyó felé. Nem kellett már a Vízibulizókkal törődni. Ha a Margolettát kivonták a forgalomból, hogy megfoltozzák a wroxhami hajójavító műhelyben, akkor Tom ez idő szerint nem bujdosó betyár. Míg korábban Dorothea szíve összeszorult minden motoros láttán – függetlenül attól, hogy nagy volt vagy kicsiny –, most már ő se aggódott, ha felbukkant egy. Az oultoni úton átélt vihar megerősítette önbizalmukat, s alig várták, hogy a Yare folyón is vitorlázhassanak, pedig ott bármikor feltűnhet egy-egy nagyobb gőzös útban idegen kikötők felé vagy éppen a tengerről jövet. A Szárcsák jártak már erre Mr. Farlanddal. Ám akkor az ikrek apja volt a kapitány, Tom és a lányok pedig a legénység lelkes tagjaiként teljesítettek szolgálatot. A Bogáncson azonban másképp álltak a dolgok. Az Admirális a vitorlázás gondját egyszerűen rájuk hagyta, és ez láthatóan nem is okozott neki különösebb fejtörést. Mintha azt képzelte volna, hogy nem is tudnak hibázni, és ideje nagy részét a vázlatkönyve társaságában töltötte.
– Ugyan már – legyintett, amikor Tom felajánlotta neki a kormányzást, mondván, a többiek mind kivették ebből a részüket, és nem lenne szép épp őt kihagyni saját hajója vezetéséből. – Ugyan már. Az admirális sose veszi át a kormánykereket. Lődörög a fedélzeten, és csak azzal törődik, hogy senkinek ne legyen láb alatt.
Richard bátyám mindig is mondta, erről ismerszik meg a jó admirális. Ő aztán tudja, a háború alatt a haditengerészetnél szolgált.
Délután bontottak vitorlát Oultonban, hogy a gyengülő apály még átvigye őket az Új Vágáson. A kikötőmester segítségre készen állt a mólón, de nem volt rá szükség. Minden remekül sikerült, és elindulásuk Oultonból a könnyed délnyugati szél szárnyán erősen különbözött érkezésüktől, amikor a viharban ide-oda lavírozva kellett küszködniük.
Az Oultoni-csatorna vizén hajózva a messze távolban, a mocsarak fölött egy csúcs- és egy orrvitorlát pillantottak meg: nagy temzei uszály haladt a lépcsőzetesre épített tornyú furcsa kis templom felé.
– Az Isten hozott – mondta Port.
– Más nem lehet – állapította meg Starboard.
Még alig fordultak ki a csatornát elhagyva a Waveney folyóra, amikor a bárka méltóságteljesen elsuhant mellettük: hangosan örvénylett körülötte a víz, óriási barna vitorlái a kicsiny jacht fölé tornyosultak. Whittle kapitány állt a kormánykeréknél, mellette a kö-tögető Mrs. Whittle, míg Mr. Hawkins a raktártetőn üldögélt és művészi szépségűre tekercselte a köteleket. Láthatólag mégis szakítottak időt a partraszállásra, vagy talán – legalábbis Dorothea szerint – Mrs. Whittle használta fel kis vidéki sétára a rakodással töltött időt, a kapitány és a kormányos gomblyukában ugyanis egy-egy nagy csokor kankalin virított.
– Megkapták-e a táviratot? – rikoltotta át Whittle kapitány.
– Meg, köszönjük – kurjantott vissza Tom.
– Merre tartanak?
– Norwichba.
– És az Isten hozott? – kiabált Starboard.
– Londonba.
– A tengeren át – magyarázta Port olyan büszkén, mintha még mindig az uszály fedélzetén lenne.
– A tengeren át… – Dorothea elmerengett. Ott úszott a hajó a nádassal fedett partok között, legelésző tehenek bámulták, és néhány óra múlva kinn lesz a tengeren… Yarmouth… a világítóhajó… hálóvontató halászbárkák… Harwichba tartó utasszállítók… az éjszakai Temze, tele a Keletről hazaérkező nagy hajókkal. A Bogáncs legénysége sóvár tekintettel nézett az uszály után. Az Admirális néhány ceruzavonással felvázolta, milyen magasra emelkedik a parti szélmalomhoz viszonyítva.
– Nem felejtették még el azkat a csomókot? – kurjantotta hátra Mr. Hawkins a kissé későn eszébe jutott kérdést.
– Furcsa belegondolni, hogy ezen az uszályon utaztunk – mondta Starboard.
– És ott is aludtunk – tette hozzá Port.
A barna csúcsvitorlát még jó sokáig követhették szemükkel a nádas fölött, holott a hajótest maga már nem látszott.
– De azért – szólalt meg Tom – maga a Bogáncs is jó nagy utat megtett. És még van négy teljes napunk…
– Hahó, hajó, irány Norwich! – kiáltotta Port. – Máshova egyébként sem tudunk már menni.
De Norwichba se jutottak el.
A széljárást sosem lehet kiszámítani. Miután elhagyták Somerley-tont, majd Herringfleetet, és Dorothea belepottyantotta a lepkehálóba a pénzt, amely ellenében az őr kinyitotta előttük a hidat az Új Vágás bejáratánál, a szél szinte teljesen elült. A keskeny mesterséges csatornából még kisodródtak a Norwich folyóra, ám annyi szelük már nem volt, hogy folyás ellenében átjussanak a Reedhami-híd alatt, így hát Tomnak be kellett ugrania a Cinégébe, és nagy erőfeszítéssel átvontatta őket. Uzsonnára kikötöttek a híd fölött, aztán estefelé még fel tudtak vitorlázni Hardley Crosson és a Loddon torkolatán túl Cantelyig, ahol a rakpart mellett egy külföldre tartó gőzös vette épp föl szállítmányát. Éjszakára a falu fölött egy mérföldre horgonyoztak le. Másnap a szél nem lett erősebb: lassan továbbhajóztak, s délutánra elérték Brundallt. Ekkor már szellő is alig lengedezett, senki nem is tett ellenvetést, amikor az Admirális azt kérte, álljanak itt meg kis időre, hogy lerajzolhassa a folyó szép kanyarulatát. Egy árok bejáratánál jó horgonyzóhelyet találtak. Mellettük épp leszereltek egy öreg vitorlást, hogy lakóhajóvá alakítsák. Míg az Admirális letelepedett a Bogáncs kormányállásába, hogy elkészítse a képet, a többiek partra szálltak, létrán fölmásztak a jövendő lakóhajó fedélzetére, és hosszan figyelték, amint egy férfi fehéren sziszegő hegesztőpisztollyal feldarabolja a régi vasszerkezetet.
Tom már jó ideje nézte a munkát, amikor eszébe jutott a hazatelefonálás ügyében tett ígérete.
– Itt a remek alkalom – biztatta Starboard. – Abban a kocsmában biztosan van telefon, és ma már nem érünk föl Norwichba.
– Megyünk veled mi is – szólalt meg Port. A három Szárcsa ott hagyta Dicket és Dorotheát, hadd bámulják a hegesztőt, és lassan végigbaktattak a csatorna mentén a Yare hotelbe.
Mrs. Dudgeon szinte még föl sem vette a telefont, amikor az ikrek Tom arcáról már le is olvasták, hogy otthon fontos események történhettek.
– De jó, hogy hívtál – kezdte Mrs. Dudgeon. – Sürgős üzenetem van az ikrek számára és neked is. Melyik nap akartok indulni visszafelé?
– Holnapután.
– Frank bácsi írt, hogy holnapután a korai vonattal érkezik, és akkorra az ikreknek itt kellene lenniük, mert a Villám tizenegykor már versenyez. Ha az ikrek idejében meg akarnak érkezni, már holnap át kell kelnetek Yarmouthon. Mit gondolsz, lehetséges ez…? Mert ha nem, akkor inkább jöjjenek vonattal vagy busszal. Brundallban vagytok, ugye, ezt mondtad?
– Holnap tovább akartunk menni Norwichba.
– Inkább ne menjetek! Ugyanis fölhívott egy barátod, a teher-bárkás.
– Jim Wooddall?
– Ő. Szerinte nem árt tudnunk, hogy a Margoletta bérlői azzal dicsekednek, nem titok már előttük, hogy a halálra keresett fiú a déli folyókra ment. Valami wroxhami kocsmában hencegtek ezzel. Még a Bogáncs nevét is emlegették. És igazad volt, már ami George Owdont illeti. Valaki látta, hogy beszél velük. Megjött Bill, ő is szót akar veled váltani. Azt mondja, a Margoletta már csak további két napot marad Wroxhamben javításon. Szóval, ha tudsz, inkább holnap kelj át Yarmouthon. Apád nem akarja, hogy cserbenhagyd a Bogáncsot, különösen, hogy az ikreknek is el kell jönniük, de úgy gondolja, minél előbb biztonságban hazatérsz, annál jobb… Várj egy kicsit, hívom Billt. Itt lófrál egész nap a környéken, hogy ha telefonálsz, beszélhessen veled. Valami csibészségen töri a fejét, semmi kétség. Bill!
Tom gyorsan továbbadta a híreket.
– Ajjaj – sóhajtott föl Starboard. – Szél meg nincs. Gondolod, hogy időben elérünk Yarmouthba?
– Ha nem – tűnődött Tom –, vonatra kell szállnotok Cantley-ben vagy valahol.
– Az apály holnap megfelelő lesz – gondolkodott Port –, ha időben leérünk. És ha még sötétedés előtt feljutunk Acle-be, onnan már könnyen elérünk Horningba másnap reggeli előtt, csak valaki ébresszen föl minket.
– Ha azok a dögök tudják, hogy a Bogáncs-csal délre jöttem – tűnődött Tom –, semmi értelme itt várni ölbe tett kézzel, míg elkapnak. Ha egyszer elindulnak Wroxhamből, pár óra alatt bárhova elérnek. És elég a Breydonon lesben állniuk, ki se tudunk térni előlük, amikor átkelünk.
“ Gyerünk! – mondta Port. – Húzzunk haza minél hamarabb, s akkor megint átverjük őket.
– Igen, igen… Halló! – Tom a füléhez szorította a kagylót, és csendre intette a többieket. – Te vagy az, Bill?
– Halló…! Tom Dudgeon beszél…? – Tom hallotta Bill aggodalmas szuszogását-fújtatását a vonal túlsó végen. – Salhouse bejá-rátánál a vöcsökfészket kirabó’ták. Másutt semmi gond. Asztat hittük, hogy a 7. számbul elveszett egy fióka, de kiderű’t, csak Pete számó’t rosszú’… Öööö… Figyejj… – Hosszú szünet. Tom távolról hallotta édesanyja hangját: – Jól van, jól van, Bill, ha titok, akkor én kimegyek a szobából. – Újabb aggodalmas szuszogás. Majd Bill hangja: – Mondd, Tom! Melyik nap jöttök át…? Hó’nap…? A délutáni dagállyal…? Hallasz? Joe megjavította a vitó’lánkat, meg készített egy támaszt, van kátrányos ponyvánk is, szóval mi is tudunk má’ aludni benn, mint te… érted?… Joe és Pete levitte a folyón, egészen Acle-ig… Én mostan letekerek oda bringával… A Rodleyéknál van egy fiú, majd telefonál, ha készen lett lesz a Margoletta… És mi meg elmondjuk az újságot nekednek.
– Fizeti a következő három percet? – szakította meg a beszélgetést a központból a kezelő közömbös hangja.
– Nem, nem – mondta sietve Tom. Mi értelme szórni a pénzt, ha azt, mondjuk, kötélre és egyéb hasznos dolgokra is költhetik? – Viszlát, Bill! Találkozunk holnap este Acle-nél…
– Acle-nél? – kiáltott fel Port és Starboard egyszerre.
– Föltettek a fedőponyvát a Brigantira – magyarázta Tom. – Az a három kölyök lejön elénk Acle-be, és valaki figyelmezteti őket, ha a Vízibulizók elindulnak Wroxhamből.
– Remek! – lelkesedett Starboard.
– Induljunk azonnal – javasolta Port. – Jó lenne minél messzebb lejutni a folyón sötétedés előtt. Mozgás!
Végigrohantak a csatorna mentén a Bogáncshoz. Ám mielőtt odaértek volna, Tom megtorpant.
– Ajjaj! – szólalt meg. – A többiek rosszul lesznek a gondolatára is, hogy el kell indulnunk visszafelé.
– Hát – vonta meg a vállát Starboard –, ezen nem segíthetünk. Nekünk haza kell mennünk Ösz versenye miatt. Neked haza kell menned a Vízibulizók miatt. Mert annál rosszabb nem is történhet, mint ha lejönnek ide és elkapnak a Bogáncsban. Azt meg végképp nem hagyhatjuk, hogy az Admirális és a két gyerek egyedül hajózzon vissza.
Bár eltérő okok miatt, de Dick, Dorothea és az Admirális sem tiltakozott a hazatérés gondolata ellen.
Az Admirális egyenesen az azonnali indulás mellett érvelt. – Eddig olyan jól ment minden – mondta. – Nem szeretném, ha most valami tönkretenné az utazást.
– Remek – mondta Dick. – Akkor holnap újra látjuk Breydont. A kanalasgémek talán ott vannak még. Norwich egyébként is csak egy város.
– Induljunk rögtön! – mondta Dorothea. – A figyelmeztő szó elhangzott, s a betyár rejtekhelyére fut. Olyan borzalmas lenne, ha épp most jutna üldözői kezére. Csodálatos volt az utazás… Az Admirális is elkészült a rajzzal… Ugye?
Mrs. Barrable felnevetett: – Szerencsére éppen befejeztem.
– A hegesztőpisztolyos ember is abbahagyta mára a munkát – tette hozzá Dick.
Tíz perccel később vitorlát bontottak, és a Bogáncs kisodródott Brundallból. Hazafelé tartott, de annyi szél már nem volt, hogy haladjon is. Addig csurogtak vele, míg lehetett, végül alkonyatkor a buckenhami komp közelében kikötöttek.
– Tudjátok, mik vagyunk? – szólalt meg az Admirális. – Hét szamár. Nem vásároltunk be Brundallban. A kamra szinte kong az ürességtől.
– William nem tehet róla – védte a kutyát Dorothea. – Ő vett volna élelmet, ha tudna beszélni.
– Hat szamár – egyezett bele az Admirális.
A vacsora épp csak enyhítette éhüket. Elhatározták, hogy másnap reggel megállnak Reedhamben bevásárolni. Tom és az ikrek kiteregették a térképet a kabinasztalon, és alaposan összezavarták magukat, amikor az árapály adataihoz próbálták igazítani az útitervet. Az oultoni kikötőmester irodájában Tom egy darab papírra feljegyezte, hogy mikor lesz azon a héten apály Yarmouthban. Ennek segítségével megpróbált valamiféle menetrendet összeállítani, hogy épp a megfelelő pillanatban legyenek a breydoni hídnál.
– Ennek semmi értelme – sóhajtott fel végül. – Legalábbis nem sok, hiszen nem tudjuk megmondani, milyen szél lesz.
– Egy szélcsend szörnyű lenne – borzongott Dorothea.
– Jövet nem volt semmi baj – jegyezte meg az Admirális.
– De visszafelé sokkal rosszabb a helyzet. – S a három Szárcsa mind egyszerre próbálta ezt a rossz helyzetet elmagyarázni.
– Akkor kell megérkeznünk Yarmouthba, amikor a Yare-on alacsony a vízállás, de azonnal nem mehetünk tovább a Bure-ra, mert azon csak egy órával később áll be az apály.
– Miért? – kérdezte Dick.
– Csak – vonta meg a vállát Starboard.
– És néha több, néha kevesebb, mint egy óra a különbség – tette hozzá Port.
– Nos – zárta le a vitát az Admirális –, most már verjétek ki a fejetekből ezt a sok számot és bújjatok ágyba! Jó éjt, Tom, neked is, Dick. Halljátok, hogy William morog? Az ő feje nem áll rá a matematikára, szegénykémnek, ti meg nem hagyjátok aludni.
– Csak egy dolgot tehetünk – vélekedett Tom. – Korán indulunk. A többit majd meglátjuk.
– Érdemes lenne fütyülnünk a szélért – mondta Starboard. – A maihoz hasonló széllel semmire se megyünk.
Valahol messze a mocsarakon túl felhangzott egy elkésett nagy póling hosszú, füttyszerű kiáltása.
– Köszönjük – hálálkodott Port. – Hallottátok? Megtett minden tőle telhetőt, mert tudta, egy percet sem veszíthetünk.
– Az a nyamvadt nagy póling biztosan rossz dallamot fütyöré-szett – bosszankodott Port.
A reggel keleti szelet hozott.
– Jó ez fölfelé a Bure-on – vélekedett Starboard.
– De előbb le kell jutnunk ellenében Yarmouthba – mutatott rá Port.
Tom és az ikrek újra nekifeküdtek a számolgatásnak. Mennyi idejük van lejutni Yarmouthba szél ellenében, hogy épp apálykor érjenek a breydoni híd alá?
Közben az Admirális és Dorothea fölmérte a kamra készleteit. Ők azt számolgatták, hogyan tudnak négy tojásból (ennyi maradt) hat embert jóllakatni. Szerencsére rengeteg vaj volt, hogy rántottát süssenek, de amikor a reggeli véget ért, senki se tiltakozott volna egy kis repeta ellen.
– Ki tudja, mikor érünk végre Reedhambe – sóhajtott az Admirális. – Csak az vigasztal, hogy ott minden szükségeset megkaphatunk.
– Szerintem a marhanyelvet tegyük el, hogy legyen uzsonnánk útközben – javasolta Dorothea. – Egyébként sem maradt már belőle sok.
A navigátorok végül föladták, hogy számaikat összeegyeztessék. Túl sok tényezőt kellett figyelembe venni: az áramlás sebességét, a Bogáncs sebességét egyenes szakaszokon és lavírozás közben, mennyi ideig hajózhatnak oldal– vagy hátszélben, s mindennek a tetejébe maga a szél is kiszámíthatatlanul ingadozott.
– Csak egyetlen dolgot tehetünk – vélekedett Tom. – Egyenesen lehajózunk Reedhambe. Ott majd megmondják nekünk, hogy áll az árapály.
– Amíg nincs nagyon késő, semmi más nem számít – tette hozzá Starboard.
A Langley és Cantley melletti hosszú, egyenes szakaszokon úgy söpörtek végig, mintha a Bogáncs a teaklipperek versenyén venne részt. Tom és a Szárcsák percenként kiengedték-behúzták a vitorlaköteleket, hogy a lehető legjobban kihasználják a szél erejét. Dick és Dorothea felváltva kormányzott, amikor nem kellett lavírozni, de átadták a rudat valamelyik Szárcsának, ha közel kellett vinni a Bogáncsot a szélhez vagy ügyesen fordulni, hogy egy-két yardnyit így is nyerjenek. A kis darab marhanyelvet megették útközben: az Admirális hét egyenlő darabra vágta, mert William sem volt kevésbé éhes, mint a legénység többi tagja. Sőt, véleménye szerint az ő része egyáltalán nem volt megfelelő méretű, ezért az Admirális megígérte neki, hogy amint a Bogáncs megérkezik Reedhambe, kap egy külön porciót.
Ám amikor befordultak a Reedham előtti egyenesbe, és Tom figyelő tekintettel méregette a Lord Nelson fogadó előtti rakpartot, hogy az ott horgonyzó néhány jacht alatt vagy fölött kössön ki, észrevették, hogy a vasúti híd nyitva áll és a jelzőőr kihajol az ablakon.
– Nekünk integet, hogy menjünk tovább – állapította meg Dorothea.
– Valószínűleg hosszú időre bezárja a hidat – vélte Starboard.
– Lehet, hogy két vonat is jön vagy tolatást végeznek – találgatta Dick.
– Átkelek most, hogy túl legyünk rajta – döntött Tom. – Borzasztó lenne, ha sokáig itt rostokolnánk.
– És mi lesz a vásárlással? – tette fel a kérdést az Admirális.
– Várjunk vele Yarmouthig – javasolta Tom. – Ott úgyis meg kell állnunk.
Vitatkozni fölösleges lett volna, Tomnak egyébként is másra kellett figyelnie. Szél ellenében és az apály sodrában kellett átvinnie a Bogáncsot a Reedhami-híd alatt. Éppen a híd nyílásában kellett fordulnia, és a sodrás gyorsabban vitte magával a kifaroló Cinegét, mint gondolta volna. A kis csónak erősen az egyik pillérnek ütközött. Tom elkínzott pillantást vetett hátra, arca megrándult, mintha saját magát verte volna oda.
– Kötél fogja körbe – vigasztalta Dorothea. – A csónakot nem is érintette a híd.
– Rosszul kormányoztam – borongott Tom. – Az én hibám.
A híd bezárult mögöttük. A rúdra fölkapaszkodott a vörös zászló. Nyilvánvaló: akár hosszú időn át is várhatták volna, hogy a híd újra kinyíljon. Tovább lavíroztak az Új Vágás felé. Egy pillanatra végigláttak a keskeny vízcsíkon, és a távolban fölfedezték a kicsiny közúti hidat, ahol az őrök a nyitásért járó kétshillingnyi díjat hosszú szárú lepkehálóban kapják.
– Nem állhattunk volna meg a vasúti híd alatt? – kérdezte Dorothea.
– Visszafordulni nem tudunk – felelte Tom.
így hát csak vitorláztak tovább: cikcakkban, le a Yare folyón, szembeszéllel, de a kiözönlő apály hátán. Hamarosan már nem attól tartottak, hogy túl későn érkeznek, hanem hogy túl korán. A Szárcsák aggodalmas tekintettel pillantgattak Tom órájára meg az Admiráliséra, aki odaadta a sajátját Starboardnak, mondván, ő már belefáradt abba, hogy állandóan arról faggatják, mennyi az idő. A Szárcsák folyamatosan figyelték az iszapcsíkot is, amely jelezte, mennyit csökkent már a víz szintje a nagyvíz óta. Olyan keveset, hogy egyértelmű volt: még hosszú-hosszú ideig nem áll be az apály.
Másfél mérföldre jártak a Breydon felső végétől, vagyis a Yare és a Waveney összefolyásától, és épp elhaladtak három szélmalom mellett, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy újra meg kell változtatni tervüket.
– Úgy tűnik, még a felénél se tart az apadás – jegyezte meg Starboard.
– Nem szabad leérkeznünk, amikor még kifelé ömlik a víz.
Előző éjjel ezt az eshetőséget is végigtárgyalták, és Dorothea
lelki szemei előtt megjelent a Bogáncs és a kicsiny Cinege, amint a yarmouthi hidak alatt az örvények játékszereként kisodródik a tengerre.
– Valahol meg kell állnunk – mondta Tom.
– Ezen a marton nem leszen jó – vélte Port.
– Asztat azért még nem mondhassuk – válaszolta Starboard a leg-vaskosabb norfolki tájszólásban, ha már a testvére Ginty nyelvén beszélt.
– Tudjátok, mit? – derült fel Tom arca. – A sziget végénél befordulunk a Waveney-re és kikötünk a breydoni révkalauznál. Ő majd megmondja, mikor induljunk tovább…
– Volt ott egy tábla: „Biztonságos horgonyzóhely jachtoknak” – emlekeztette a többieket Dick. – És az apadó folyón rengeteg gázlómadarat láthatunk.
– Miért is ne? – bólintott Starboard.
– Keleti a szél – állapította meg Tom. – Könnyedén fölhajózhatunk azon a kis szakaszon a révkalauzig az ár ellenében is.
– Ez mind szép és jó – tért vissza egy fontos témára az Admirális. – De mi lesz az elemózsiával? William és én is éhezünk. Azt meg nem várhatjuk, hogy a révkalauz hetünket élelmezzen. Tojás? Ki beszél itt tojásról? Az utolsó négyet is felfaltuk. Egy árva tojás nincs a hajón. Kenyér sincs. És mindkét vizeskannánk üres…
Dorothea megnézte a térképet. – Két házat is jelöl a folyó torkolata közelében – mondta.
– A Berney címere fogadóban kaphatunk tejet és tojást – vélte Tom. – Valószínűleg vizet is.
Csak hajóztak egyre tovább. Ahogy közeledtek a Breydonhoz, a szél egyre hűvösebb lett, és már hallották a sirályok rikácsolását is. Piros téglás ház tűnt fel a parton, közvetlenül fölöttük.
– Ez farmnak látszik – állapította meg az Admirális. – Kössünk ki és próbáljunk itt bevásárolni.
– Nem merek kikötni – felelte Tom. – A Bogáncs-csal semmi esetre sem. Nem lenne jó itt ragadni, ha közben leapad a víz. Gyere, Starboard! Vedd át a hajót! Én a Cinégében kievezek. Ti pedig kerüljétek meg a sziget végét! A révkalauz majd megmondja, hol a legjobb horgonyt vetni. Mire leengeditek a vitorlát, már utol is érlek benneteket az elemózsiával.
Tom a Bogáncs mellé húzta a Cinegét és óvatosan beszállt. Starboard közben a szélbe fordította a hajót, hogy csökkentse a sebességét. Port és Dick közös erővel leengedték az egyik nagy agyag vizeskorsót, Dorothea pedig a tejeskannát és a tojásoskosarat adta le. Az Admirális Tom kezébe nyomta a hajópénztárt, s fölhatalmazta, hogy vegye ki belőle a szükségeset.
– Te is jössz, Dick? – Tom sugárzott az örömtől, hogy ezeken az ismeretlen vizeken külön utazást tehet a Cinegével, és azt hitte, Dicket is felvillanyozza ez a lehetőség.
Ám Dick ezúttal a Bogáncshoz ragaszkodott. El akart jutni a révkalauzhoz. Talán újra megláthatja a kanalasgémeket. Még jól emlékezett a révkalauz hajójával szemközti iszapmezőre, s a lehető legtöbb időt annak közelében akarta tölteni.
Tom eloldotta a kötelet, s míg a Bogáncs továbbhaladt, ő helyükre tette az evezővillákat és kitolta az evezőket. Mire a többiek befordultak a következő kanyarba, már el is indult a part felé.
– Szavamra! – kiáltott fel Starboard. – Mennyivel jobban futunk a Cinege nélkül!
– A Cinege nagyon hasznos kis hajó – vetette ellene Dorothea.
– Ez igaz – nevetett Starboard. – Nélküle semmire se mennénk, de a Bogáncs szinte ágaskodik most, hogy nem csimpaszkodik egy dingi a farkába.
– Ott a Berney címere – mutatott a fogadóra az Admirális, s amint befordultak a folyó utolsó szakaszára, folytatta: – Amott meg a breydoni jelzőoszlopok.
Előttük fekete cölöppalánk emelkedett, és magas rúd jelezte, hol találkozik a két folyó. Rajta túl nyílt víztükör nyújtózkodott a messzeségbe, és jelzőoszlopok sora mutatta, hol húzódik a hajózócsatorna. Megérkeztek a folyó torkolatához. A sarok mögött nem messze a breydoni révkalauz öreg lakóhajója állt az iszapban.
– Még sose láttuk Breydont így, hogy víz fedi mindenütt – csodálta Dorothea.
– Nézzétek a madarakat! – lelkesedett Dick.
– Nem hajózhatnánk még egy kicsit tovább? – kockáztatta meg Dorothea.
Port visszapillantott a folyó felé. Tom nem mutatkozott.
– Jó sok időbe telik, mire Tom körbeevez a Cinegével – vélekedett Dorothea –, és a Bogáncs szörnyű gyorsan halad.
Starboard már befordult a cölöppalánk végénél, és a breydoni révkalauz lakóhajója felé tartott.
– Nos, Szárcsák, mit gondoltok? – kérdezte az Admirális.
– Ha ilyen marad a szél, könnyedén visszaérünk – felelte Starboard. – Ez abból is látszik, hogy most is gyorsan haladunk.
– Menjünk tovább! – könyörgött Dorothea. – Nem lehet veszélyes, ha egyszer regattákat rendeztek rajta.
– Veszélyesnek valóban nem mondanám. – Az Admirális elmerengett. A régi szép időkben csak úgy nyüzsögtek a Breydonon a vitorlások, ő meg fülelt, mikor hallja meg a győztesnek kijáró üdvlövést a jachtklubparancsnok gőzbárkájáról. Lelki szemei előtt fodros napernyők és evezős szkiffek tűntek fel, meg kis matrózsapkát, széles szoknyát s felső karjukon furcsán buggyos ujjú inget viselő fiatalasszonyok.
– Azt hiszem, attól még nem keveredünk bajba, ha lemegyünk a cölöppalánk végéig.
– Hurrá! – kiáltotta Dorothea.
– Jó – csatlakozott Dick is, aki a kanalasgémek megfigyelésének reményében a távcsövet már kezében tartotta.
– Rendben van – egyezett bele Starboard. – Húzd be a vitorlakötelet! Fordulásra készen!
A Bogáncs a szélbe fordult, majd továbbkanyarodott a folyón lefelé és a futását újra segítő apállyal megindult a Breydon vizén.
– Tom biztosan észre fog venni minket – reménykedett Dorothea.
– Rengeteg időnk van még visszafordulni – vélte az Admirális. A kabintetőhöz támaszkodva a messzeségbe nézett, és zsúfolt hajókat, fedélzetükön régi ismerősöket látott ott, ahol most csak a hatalmas sós tó, a hajózócsatornát jelző oszlopok és sárban gázoló, az apadó vizet követő vadmadarak látszottak.
– Azt hiszem, kissé még továbbmehetünk – vélekedett, amikor megérkeztek a Reedhami-mocsarakat a folyótól védő cölöppalánk végéhez. – Csak akkor vagyunk igazán a Breydonon, amikor mindkét oldalon kiterjed a víz.
Ide-oda lavírozva vitorláztak tovább az északkeleti szél ellenében, és alig érzékelték, hogy a kiözönlő apály milyen sebesen ragadja őket magával.
– Remekül haladunk – jegyezte meg Starboard. Bár az ikrek a szívük mélyén kissé aggódtak, mit szól majd hozzá Tom, valójában ők is roppantul élveztek a vitorlázást a széles csatornában: elfordultak az egyik oldalon álló vörös cölöptől és újra megfordultak, amikor a túloldali feketéhez értek, noha az apadás jelen állásánál a víz még mindkét oldalon messze túlnyújtózkodott az oszlopsorokon.
– Ott vannak, azt hiszem, tényleg ott vannak! – suttogta Dick a látcsőbe meredve.
– Mik? – kérdezte Dorothea.
– A kanalasgémek – felelte Dick. – Nagyon-nagyon messze. De mások nem lehetnek.
– Köd van a tengeren – jegyezte meg Starboard, mikor meghallották a parti világítóhajó ködkürtjét.
– Tényleg olyan, mint a bölömbika hangja – mondta Dick.
– Most már vissza kéne fordulnunk – javasolta Port.
– Csak egy kicsikét még – könyörgött Dorothea.
– Még két oszlop és visszafordulunk – adta ki az utasítást az Admirális. – Csodálatos látvány az alacsony párafal Yarmouth fölött.
– Már nem olyan tiszta az idő, mint korábban – észlelte Starboard. – Fordulásra készen! – Egy vörös oszlophoz közeledtek éppen, tetejéről elijesztették az itt posztoló sirályt, megfordultak, és a csatorna túloldalán álló fekete cölöp felé suhantak.
Dorothea megborzongott és felnevetett: – Hideg a szél – mondta. – De akkor is, hát nem csodálatos így vitorlázni?
– Már nem látom a kanalasgémeket – vette el szeme elől a látcsövet Dick, és zsebkendőjével megtisztogatta a lencséket.
– Ködös lett arrafelé az idő – vélte Port.
– Itt is elég ködös – állapította meg Dick. – Tényleg olyan, mint a bölömbika, mármint az a kürt.
Hirtelen, mielőtt észlelték volna a közeledtét, a köd már rájuk is telepedett. Yarmouth eltűnt, és a hatalmas oszlopok hosszú sora mintha közelebb ért volna véget, mint az előbb. Már csak egy tucatnyit láttak… aztán csak hatot… azok közül is elmosódott néhány… majd el is tűnt…
– Fordulj meg azonnal! – kiáltott fel élesen az Admirális. – Vissza kell érnünk a folyóra, amilyen gyorsan csak lehet.
De elkéstek. A ködfal megérkezett és áthömpölygött rajtuk. A Bogáncs teljes hosszában megfordult és lassan megindult visszafelé az apály ellenében, hátszélben, jól kieresztett vitorlával. Ám a legénység már nem látta a folyó torkolatát. Semmi mást nem láttak, csak közvetlenül előttük egy fekete oszlopot.
– Az oszlop bal oldalán haladj! – figyelmeztetett Port.
– Tanítsd a nénikédet! – így a nővére.
– Ne veszítsd el szem elől, míg meg nem látod a következőt! – mondta az Admirális.
– Nem fogom.
– Oszloptól oszlopig kell vitorláznunk.
Volt ebben valami félelmetes: meglehetősen nagy sebességgel haladnak a vízen, miközben semmi más nem látnak, csak egyetlen elmosódott, szellemszerű oszlopot, amely ráadásul szinte egy helyben áll. Az apály okozta ezt persze, mert csaknem olyan gyorsan vitte őket lefelé, ahogy ellenében vitorláztak. Teljesen természetes jelenség, senki nem is bánná, ha egy icipicit messzebbre lehetne látni. De így, egyedül a hideg, nedves ködben, amely a kísérteties oszlopon kívül mindent eltüntetett, mintha elvesztették volna a kapcsolatot a külvilággal. A tengeri világítóhajó hosszú, mély dudálása és a kikötőben álló halászhajók szirénáinak hangja csak rosszabbá tette a helyzetet. A köd játszott a távoli zajokkal, hol szinte a közvetlen közelükből hangzottak, hol olyan messziről jöttek, hogy alig hallották. Dorothea tudta, hogy az Admirális gondterhelt, és aggódva észlelte a többiek hangjában bujkáló félelmet. Az arcukról semmit nem tudott leolvasni, mert mindenki a ködbe meredt.
– Előremegyek – javasolta Dick. – Ez a néhány yard is számíthat, ha az ember a ködben a következő oszlopot keresi.
Fél kézzel a kabintetőre támaszkodva óvatosan előrebukdácsolt az oldalfedélzeten, és az előfedélzeten belekapaszkodott az árbocba. A többiek csak egy ködből gyúrt fiút láttak ott, pontosabban a köd Dick helyén valamivel sötétebbnek tűnt.
– Figyeljétek azt az oszlopot! – kérte az Admirális.
– Távolodik.
– Én is látom.
– Én semmit se látok. – Dick hangja az előfedélzetről érkezett.
Starboard nem szokott hozzá, hogy sötétben kormányozzon. És ez a sápadt köd még rosszabb, mint a sötétség. Jobb kéz felé, homályosan láthatta az oszlopot, ám közben rengeteg dolgot kellett még észben tartania. Az apály lefele viszi a Bogáncsot Yarmouthba, míg a szél az ellenkező irányba hajtja. Mi lesz, ha gyengül a szél? Kipillantott oldalra az áramló barna vízre. A kis hajó szépen haladt, de ó, milyen lassan hagyja maga mögött azt az oszlopot! Nem szabad szem elől tévesztenie, míg csak a következő – irányjelzőként – föl nem bukkan. Változott a szél? Ha változott, akkor aztán bármi megtörténhet. Furcsa. Jól érzi a szelet a jobb arcán. Az előbb mintha nem így lett volna… Most már nem pont hátulról fuj…
– Húzd be a vitorlát, tesó! Most mintha másképp futna a hajó.
– Lassan mozog az oszlop – jelentette Dorothea. – Egyre hátrébb kerül. Dick! Dick, látod a következőt? Ezt már elhagytuk. Eltűnt… Mégse… Még látom…
– Valami baj van a széllel – jegyezte meg Starboard zavart hangon.
– Az oszlop eltűnt – állapította meg Port.
– Egy perccel ezelőtt még ott volt – mutatta Dorothea.
– Kizárt. Ott nem lehetett – vélte Starboard. – Húzd be még a kötelet, tesó!
– Hamarosan meglátjuk a következő oszlopot – bizakodott az Admirális.
Ám a következő pillanatban a kormányállásban levők – Williammel együtt öten – egymás hegyére-hátára zuhantak. Mintha a víz alatt valaki megragadta volna a Bogáncs gerincét. Egy-két yardnyit még nehézkesen előrecsúszott a hajó, egyre inkább az oldalára dőlt s végül megállt.
– Fordulásra készen! – kiáltotta Starboard. Port kiengedte az orrvitorlát. Ám a kormánylapát beragadt. A Bogáncs meg se moccant. Starboard kétségbeesetten nézett az Admirálisra.
– Ezt jól elintéztem – nyögte. – Képes voltam zátonyra futtatni.
– Az én hibám – rázta a fejét az Admirális. – Magatoktól soha le
nem jöttök ide.
– Megpróbálhatunk hátrálni az orrvitorlával – javasolta Starboard. – Vagy letoljuk a rúddal.
– Maradunk, ahol vagyunk – döntött az Admirális. – Itt legalább senki sem ütközik nekünk. És minden jobb, mint sodródni a ködben.
– De mi lesz Tommal? – kérdezte Dorothea.
Tom egy mólóféleség végéhez evezett, kikötötte a Cinegét és fölment a partra. A ház körül senkit sem talált. Az épület mögé ment, de a kopogtatásra nem érkezett válasz, az ablakok zárva voltak, s nem szállt fel füst a kéményből. Tom hamar belátta, hogy a ház lakói közül senki sincs otthon. Visszasietett a partra a Cinegéhez, s észlelte, hogy e néhány perc alatt is több hüvelyknyit apadt a folyó. Hamarosan ő is az árban sodródott lefelé.
Most már nem aggódott, vajon át tudnak-e kelni Yarmouthon. Az egyetlen nehézséget az jelenti, hogy pont a megfelelő időben érkezzenek meg, ám a breydoni révkalauz percre megmondja majd, mikor kell indulniuk. A Bogáncs helyzetével teljesen elégedett volt. Az ikrek körbevitorláznak vele a révkalauzhoz, épp mintha ő maga tenné. Miért ne lehetne egyet vitorlázni a kicsiny Cinegeben is? Felállította az árbocot, vitorlát bontott, leengedte a fenékuszonyt és lavírozva elindult, le a folyón a Berney címere felé. Itt kivárta a megfelelő pillanatot, leengedte a vitorlát, fölhúzta a fenékuszonyt és a Cinegét egy olyan rész felé kormányozta, amely a partraszálláshoz a legmegfelelőbbnek tűnt. Kikötőkötelét egy ódon oszlop teteje köré vetette, kézbe kapta a kosarat, a tejeskannát meg a cserépkorsót, és felsétált a parton a fogadóhoz.
Vidám fiatalember fogadta az ajtóban.
– Két tucat tojást? Meg egy liter tejet? Valószínűleg még egy vekni kenyeret is találunk nekednek. De hó’ van a hajód? Csak nem eszed meg észtét mind egymagadban abban a kis csónakban?
– A breydoni révkalauzhoz mentek vele – felelte Tom és a két folyó közötti földcsík fölött Burgh felé pillantott. Vajon miért nem lát semmit a Bogáncsból? A Cinege fedélzetéről nem látott a folyó partjain túl, de innen igen.
– Nem az a kicsiny jacht, ami a Breydonon megy lefelé?
– A Breydonon megy lefelé?
Az a vitorla tényleg olyan, mint a Bogáncsé. De hisz az a hajó lavírozva a nyílt víz felé halad! Mi a csudát művelnek? Valamit félreértettek a tervből? Port és Starboard pontosan tudta, mit kell tenniük, az biztos.
– Nem lesz könnyű utó’érned őketet.
– Egy perc és visszafordulnak – reménykedett Tom, de nem tudta levenni szemét az egyre zsugorodó fehér vitorláról. Közben egy leánykát tojásért szalasztottak. Miután teleszedte Tom kosarát és visszahozta, újból elküldték: most a tejeskannát kellett föltöltenie. A fiatalember a nagy vizeskorsót eresztette tele vízzel a szivattyús kútnál.
– Jó nehéz lett – jegyezte meg, amikor visszahozta. – Segítek levinni a kis csónakodhó’.
Lecipelte és betette a korsót a Cinegebe. Tom elrakta a tejet, kenyeret, tojást, bemászott a csónakba és indulni készült. A fiatalember eloldozta a kikötőkötelet, de nem engedte el. Lecövekelt a parton, mosolygott és közben be nem állt a szája. Kérdésekkel bombázta Tomot, hogy barátaival együtt honnan érkeztek, hányán utaznak a Bogáncs fedélzetén, jártak-e már errefelé korábban is – Tom alig bírta megállni, hogy ne fogja könyörgőre, hagyja már abba a fecsegést. Miután Tom már számtalanszor megköszönte a segítséget, végre a fiatalember bedobta a kötelet a Cinegébe és ellökte a parttól. Ha megkérdezik Tomot, ugyan miről is beszélt a fiatalember, képtelen lett volna válaszolni. Minden gondolata a Bogáncs körül forgott. Ugyan mit képzelnek ezek az ikrek, hogy elindultak a Breydonon lefelé? Igaz, a keleti széllel könnyen vissza is térhetnek, de ár ellenében az elég hosszú időbe telik.
A Waveney torkolatában Tom felpillantott a folyón a révkalauz felé. A Bogáncs persze nem volt ott. Tom eddig arról győzködte magát, hogy nem olyan könnyű megismerni egy hajót távolról, ha éppen más vitorlázik vele, még akkor sem, ha az ember jó néhány napon át maga vezette. De őszintén: mi más lehetne az a hajó? Olyan kevés jacht van kinn a vízen most, a szezon kezdetén! Nagyon jól tudta, hogy a távolban az a fehér vitorla, ott, a Breydonon, a Bogáncs és nem más. Mindenesetre hamarosan meg kell fordulniuk. Hisz annyit sóhajtoztak étel-ital után. Nincs mit tenni, utánuk kell eredni a Breydonon s elkapni őket. Legrosszabb esetben is, ha a Bogáncsnak az apály miatt már útnak kell indulnia, legfeljebb beviszik a Primus főzőt a kabinba, és ott forralják fel a vizet, ott sütik meg a rántottál.
Tom óvatosságból két térde közé kapta a vizeskorsót, mert jól tudta, nem szabad földöntenie egy-egy fordulónál, és lavírozva megindult lefelé a Breydonon, hogy utolérje elszökött hajóját. Jó messze lementek már, ami azt illeti. Az apály pedig csak úgy ömlik kifelé. A csuda vigye el ezeket az ikreket! Számított rá, hogy szót válthat a Waveney alsó szakaszán partra futtatott hajóban állomásozó révkalauzzal, hogy teljes biztonsággal pontosan kisvíznél érjék el a breydoni hidat. Az időjárás sem igazán tetszett neki. Lent, Yarmouth felett nagyon párás a levegő. Aztán észrevette a Breydon vízén az Észa-ki-tenger felől fölfelé gördülő ködfalat. A köd már szinte elérte a Bogáncsot, amikor a hajó – későn, de még milyen későn! – visszafordult a hajózócsatorna északi oldalán álló fekete jelzőcölöpök egyikénél. Aztán a Bogáncsot elnyelte a köd, és pár perccel később már ő maga sem látott egy-két yardnyinál messzebb a Cinegebői.
– Kivetik az iszaphorgonyt – mondta magában Tom. – Nem lesz semmi bajuk, ha ott horgonyoznak le, ahol vannak. – Almában sem gondolta volna, hogy ez az egyetlen, ami a Bogáncs hajósainak nem jut az eszükbe.
Először arra gondolt, hogy ő maga is ezt teszi a Cinegével. Az ilyen hirtelen érkező köd, amelyet a keleties szél néhanap felkap a tengerről és beborítja vele az árapály-öv folyóinak alsó szakaszát, ritkán tart sokáig. Kiviszi a Cinegét a csatorna szélére, ott lehorgonyoz, és kivárja, míg felszáll a köd. Látni ugyan semmit se látott, de azt tudta, pillanatnyilag hol tartózkodik: jobb orcáján érezte a hideg szelet, balra tartott hát, míg a közvetlen közelében fel nem derengett a Reedhami-mocsár melletti fekete, kátrányozott cölöppalánk. Szélbefordult és leengedte a vitorlát. A ködben homályosan derengő fekete oszlopsor lassan elhúzott mellette, mert a Cinegét vitte magával a kifelé ömlő apály. Akkor most szépen horgonyt vet, meggyújtja az olajfőzőt a csónak fenekén és főz magának valamit.
Már majdnem vízbe dobta az iszaphorgonyt, vagyis azt a nagy vasdarabot, amelyet zöldre festett, nehogy a rozsda beszennyezze a Cinegét, amikor saját korgó gyomra eszébe juttatta a Bogáncs kongó kamráját. Ő kényelmesen elüldögélhet itt, a Cinegében, teát főz, meg egy-két keménytojást, de a Bogáncs legénységének – horgonyon állva és tétlenkedve messze kinn, a Breydon közepén – addig bizony éheznie kell, míg a köd föl nem száll.
Tom felállt a sodródó Cinegében, belebámult a sápadt ködbe, és nézegette a mocsárszéli kísérteties cölöppalánkot. Mégsem maradhat itt: valamilyen módon élelmet és vizet kell vinnie a Bogáncsra. Meg lehet ezt tenni? Miért is ne? A Bogáncs, még emlékezett rá, a Breydonon átvezető mély vizű csatorna északi felén volt. És ő is ezen az oldalon sodródik lefelé a cölöppalánk mellett. Ha meg tudja oldani, hogy sodródás közben végig a csatorna északi oldalán maradjon, akkor maga az apály viszi kurjantásközelbe a Bogáncshoz. A cölöppalánk véget ért. Most már ő is kinn volt a Breydonon, és csak a nagy, fekete jelzőoszlopok vezérelhették útjában. Ezek tiszta időben látszólag elég közel állnak egymáshoz, ám ködben nagyon is messzire esik egyik a másiktól. Igen, a víz felett csak az oszlopok látszanak, de neki nem ezeket, hanem a víz alatti domborzatot kell követnie, mert a lankás iszapmezők meredek lejtővel csatlakoznak a mélyen kikotort hajózócsatornához. Fölhúzta a fenékuszonyt. Leeresztett uszonnyal evezni a Cinegében nem túl vidám dolog. Hát ez meg mi volt? Hatalmas fekete oszlop derengett fel közvetlenül mellette a ködben, s már el is tűnt újra. Phű. Pórul járt volna, ha nekiütközik. Kitolta az evezőket, megfordította a Cinegét, és farral előre kezdett lapátolni, hogy figyelhesse, mikor bukkan fel a következő oszlop.
A következő oszlop azonban jó sokáig nem bukkant fel. Tom erősebben evezett. Aztán abbahagyta az evezést és elővette a jobbik eszét. Függőlegesen lenyomta a víz alá az egyik evezőt. Fenék sehol. Az iszaphorgonynak ugyan kurta a kötele, de az evezőnél azért hosszabb. Leeresztette a csónak palánkja mellett: voltaképpen mérőónként használta. Ez sem ért szilárd talajt. Jól benn lehet a kimélyített csatornában. Semmit se látott, csak a ködöt és egy-két yardnyi barna vizet a csónak körül. A víz mozdulatlannak tűnt, ám valójában sebesen özönlött a tenger felé és vitte magával a Cinegét. Milyen irányba folyik vajon? Amíg meg nem lát valamit vagy el nem éri a feneket, nem tudja megállapítani. A hideg szél ugyan jelezte, merre sodródik, de éppenséggel a szél iránya is megváltozhatott. Tom vakon pillantott körbe a ködben.
Talpra ugrott. Mekkora ökör, hogy nem jutott eszébe az iránytű! Kinyitotta a Cinege hátsó szekrénykéjét, mert itt lógott a kompasz saját kis dobozában, a farülés alá akasztva, hogy ne hánykolódjon vitorlázás közben. Frank bácsi jót mulatott rajta, hogy kompaszt visz magával, amikor a Bure-on hajózik. Most azonban igencsak kapóra jött! Általában ugyan nem sok hasznát veszi az ember egy iránytűnek, ha nincs mellette térkép, ám a mostani eset igen egyszerű: vissza akar találni a csatorna északi partjára. Iránytűvel ez gyerekjáték. Óvatosan letette a kompaszt a Cinege fenékdeszkájára, a vizeskorsó elé, amely most, hogy nem vitorlázott, a tatban állt. No, hol van észak? Micsoda? Arra? Farral előre a kompasz mutatta észak felé evezett. Remek. Ott az oszlopsor következő darabja: halványan látszik a ködben, s körülötte örvénylik a víz.
Az iszaphorgony feneket ért. A Cinege körbefordult és nagyjából beállt az áramlás irányába. Fölemelte a horgonyt és továbbevezett. Néha-néha egy oszlop szelleme tűnt fel a ködben. Néha-néha függőlegesen vízbe nyomta az egyik evezőt. Így méregetve, evezgetve haladt tovább a visszavonuló apály segítségével a csatorna széle mentén. Aztán kissé megnőtt az önbizalma és túl sokáig evezett újabb mérés nélkül: a következő alkalommal mély vizet talált. Észak felé lapátolt. Újabb oszlop bukkant fel egy pillanatra, s már nyoma se volt. Rosszabb, mint a szembekötősdi, gondolta Tom. Vajon mekkora utat tett már meg? A Bogáncs nem lehet messze. Egy kurjantás nem árthat. Megpihent az evezőkön, és csendesen, hallgatózva sodródott. Sirályrikácsolás. Ködkürt. Gőzös szirénája. Mély lélegzetet vett és belebömbölt a ködbe: – Bogáncs, ahoj… oj!
Válasz nem érkezett. Talán a ködben nehezebben hallatszik a hangja. Újra kurjantott egyet: – Bogáncs, ahoj… oj… oj!
Ez egészen úgy hangzott, mintha válaszkurjantás lenne, halk és messziről jövő. Az iránytűre pillantott. Igen. Kelet-északkelet. Tom megint evezni kezdett, de szemét a ködbe meresztette és hallgatózott. Csaknem egészen bizonyos, hogy hallotta őket.
Újra felkiáltott és hallgatózott.
– Ahoj…! Ahoj…! Ahoj…!
Ezek ők. Kétségtelenül. De még nagyon messze vannak.
Továbbevezett.
Ekkor kutyaugatást hallott. Behúzta az evezőket, és hagyta, hadd sodródjék a Cinege. Felállt.
– Bogáncs, ahoj… oj!
Az ugatás újra felhangzott. Majd egy egész kórus: – Ahoj…! Ahoj…!
Ott vannak. Sikerült. Lejött ködben a Breydonon és megtalálta őket. Most már nem kell sem a kompasszal, sem az iszaphorgonnyal bajlódnia. Ott horgonyoznak bizonyára a csatorna szélén, csak oda kell érnie.
– Ahoj! – kiáltotta újra. Nekifeküdt az evezőknek, megfordította a Cinegét és egyenesen William üdvözlő ugatása irányába haladt.
– Cinege, ahoj! – Ez bizonyára Dorothea. Túl éles sikoltás ahhoz, hogy az ikrektől származzék.
– Újra együtt! – hallotta Tom Starboard hangját. Majd csodálatosan zengő kiáltás hagyta el a Bogáncs teljes legénységének ajkát: – CINEGE, ahoj!
Tom úgy evezett, mintha versenyezne: kurta csapásokkal, de minden erejét beleadva. A Cinege szinte repült a vízen. – A jó öreg William! – motyogta. William hallhatólag kitalálta, milyen fontos az irányhang, mert egyfolytában izgatottan ugatott.
– Ahoj! – lihegte Tom. A következő pillanatban evezője az iszapot kaparta. A Cinege megtorpant, Tom pedig hátrabukfencezett, mintha ő is „garnélát” fogott volna, ahogy Dorothea mondta.
Azonnal fölpattant és eszeveszetten próbálta kitolni a csónakot az evezővel az iszapból. Az evező elsüllyedt. Tom érezte, hogy mozog alatta a Cinege, de újra meg is állt, amint kirángatta az evezőt, hogy bele ne ragadjon.
Végre – túl későn – a köd tisztulni kezdett. A nedves iszap fölött, mintegy húszyardnyira meglátta a Bogáncs szellemszerű alakját. A hajó oldalára dőlt, s kísértetként derengő legénysége a kormányállásban gyülekezett. A Cinege is megfeneklett, alig egy-két hüvelyknyit merült a vízbe. Az iszapos víz már kezdett kicsurogni alóla.
– Ajjaj – lihegte Tom. – Zátonyra futottam.
– Akárcsak mi – mondta Starboard.
– És közülünk néhányan igencsak éhesek – jegyezte meg az Admirális.
– Hoztam vizet – szólt át Tom – meg tojást, meg tejet, és adtak két vekni kenyeret is.
Ám a következő pillanatban, amikor evezőjét az iszapba nyomta, rájött: hiába van a Cinege és a Bogáncs egymástól alig húszyardnyira, akár húsz mérföldnyire is lehetnének, míg újra fel nem emeli őket a dagály.
– Ökrök vagyunk, címeres ökrök mindahányan – dühöngött Starboard. – Szólnunk kellett volna neki, hogy ne jöjjön közelebb.
Az ilyen helyzetben azonban az ember nem tud mindenre gondolni. Korábban kétségbeesetten küzdöttek, hogy a Bogáncsot újra vízre tegyék – természetesen hiába. Aztán mindenki azon törte a fejét, mit szól vajon Tom, amikor kiderül számára, hogy nem kötöttek ki a révkalauz melletti horgonyzóhelyen a Waveney folyón. A köd mélyéről érkező első, távoli kiáltás elárulta nekik: Tom lejött a Breydonra, hogy megkeresse őket, s attól kezdve csak és kizárólag az járt az eszükben, hogy tudassák vele, merre is vannak.
Itt a végeredmény: Tom is éppen úgy zátonyra futott, mint ők. És noha egy időre elfelejtették, mennyire éhesek, most már állandóan erre emlékeztette őket a kenyér, a tojás, a tej és a teafőzéshez való víz, amely mind itt van szinte karnyújtásnyira, de sajnos csak szinte.
A köd még épp csak annyira oszlott el, hogy jól lássák, mi is történt. A Bogáncs tatja alól kicsiny erecske futott át az iszapon és az egyik jelzőpóznától nem messze beletorkollt a csatornába. Valószínűleg ez volt az a pózna, amelyet körbehajóztak, nem akarván elveszíteni szem elől. A Bogáncs harminc-negyven yardnyit fölhajózott ebben az erecskében, s aztán annak egyik oldalán az iszapba fúródott. A Cinege a Bogáncs felé tartva két oszlop közt félúton hagyta el a csatornát, Tom ezért nem látta egyiket sem. Ő a csatorna és a Bogáncs erecskéje közti iszapháton feneklett meg. A Bogáncson ülők jól látták: Tom ide-oda ingatja a Cinegét, hogy kiszabadítsa az iszapból. Bárcsak sikerülne neki! Akkor sokkal közelebb jöhetne hozzájuk, mert hátulról kerülve fölhajózhatna valamennyire az erecske fenekén még csordogáló vízen. Ám Tomnak nem sikerült megmozdítania csónakját. Már egyre több helyen bukkant ki körülötte az iszap, és a víz kifutott alóla a csatornát szegélyező cölöpök irányába.
– Nem tudom kiszabadítani – kiáltotta elkeseredetten Tom.
– Itt ragadtunk, míg a dagály vissza nem tér – állapította meg Starboard.
– Ó, a mindenit! – horkant fel Tom. – Akkor sem tudunk már lejutni Yarmouthba. Nemcsak a szél, a dagály is ellenünk lesz. Irtózatos sebességgel áramlik felfelé.
– Bárcsak megálltunk volna Reedhamben! – sajnálkozott az Admirális. – Akkor telefonálhattunk volna a Jöjj velemnek, hogy vontasson le minket. De hát késő bánat ebgondolat. Az én hibám. Figyelmen kívül hagytam a kapitány parancsát. Ha egyenesen a révkalauzhoz hajóztunk volna, minden úgy menne most, mint a parancsolat. Nem, William, fölösleges érdeklődnöd. Egyetlen falatnyi elemózsiánk sincs. Még neked sem jut.
– Legjobb lesz, ha megpróbálok átkelni az iszapon némi kajával – kurjantotta Tom.
– Eszedbe ne jusson – állította meg az Admirális. – Ha elsüly-lyedsz, nem tudunk kimenteni… És még csak az elemózsiához sem jutunk közelebb.
– Nem tudnátok áthajítani egy kötelet? – kiáltotta Tom.
– Túl messze vagy.
– Én meg félnék odadobni egy kenyeret.
– És ha talpallóval próbálnánk meg? – javasolta Port. – Fölkötünk valami deszkát a csizmánkra és átlábalunk a sáron, mint a kacsák.
– Nincs mivel fölkötni – hűtötte le Mrs. Barrable.
– És nincs mit fölkötni – sóhajtott Starboard. – Hacsak nem szedjük darabokra a Bogáncsot.
– A vontatókötél elérne odáig? – kérdezte Dick. – Az a nagy tekercs az első rekeszben. Amelyet Yarmouthban is használtunk.
– Hosszúnak elég hosszú – felelte Starboard. – Szinte biztosan átérne. De nem tudjuk mivel odajuttatni.
– Egy lehetőség azért van rá – vélekedett Dick. – Ha William hajlandó segíteni. De nem igazán fog tetszeni neki. És attól tartok, a gazdájának sem.
– William?
Dick elmagyarázta ötletét. Ennek hallatán még az ikrek is felvidultak kissé, bár ugyancsak elkeseredetten üldögéltek eddig, hosszan tartó várakozásra kárhozatva. Vajon működik a dolog?
– Persze William nem túl súlyos, de akkor is elég gyorsan kell haladnia.
– Úgy érzi majd, hogy visszahúzza a kötél.
– Nem muszáj a kötelet vinnie. Az első bármilyen könnyű anyag, akár egy szál cérna is lehet. Kezdjük a cérnával, s aztán jöhet valami zsineg. Láttam egy nagy gombolyag spárgát a raktárban.
– Én hoztam magammal egy spulni cérnát – derült fel Dorothea.
– Anya tette be, hátha leszakad Dick gombja.
– És ha átdugjuk rajta az Admirális egyik ceruzáját, és azon forog
– tette hozzá Dick –, akkor William egyáltalán meg sem érzi. Elég nagy a lyuk az orsó közepén?
Dorothea oldalvást becsússzam a kabinba és előremászott kicsiny bőröndjéhez. A kabin padlója annyira ferde volt, hogy menni nem lehetett rajta.
– Szegény öreg William – pillantott a kutyára. William utálta a ködöt, ezért a kabin szél alatti priccsén helyezte kényelembe magát.
– Vedd elő a hámját! – szólt Dorothea után az Admirális. – A faliszekrényben van, a tükör alatt.
Jaj, de jó! Az Admirális, úgy látszik, hajlandó kipróbálni Dick ötletét. Mindig ilyen szorult helyzetekben támadnak öccsének a legjobb gondolatai. Ezt végre az ikrek is láthatják, mert eddig – Dorothea legalábbis úgy érezte – nem igazán vették komolyan a fiút.
Az Admirális átdugta egyik ceruzáját a cérnaorsó közepén és megforgatta rajta.
– William meg sem érzi ennek a húzását – vélte Dick.
Az Admirális elszánta magát: – William!
Válasz nem érkezett.
– William! – hívta újra az Admirális, majd lehajolt és bedugta fejét a kabinba.
William a bal oldali priccs sarkához simult, ám a következő pillanatban már a levegőben volt. Úrnője szilárdan megragadta nyakbőrét, és egyetlen rántással eltávolította a kabinból, ki a hideg ködbe, le a nedves kormányállásba, amely a kabinhoz hasonlóan erősen balra lejtett. William ugyan félszívvel megkísérelte még, hogy visszajusson a kabinba, de túl sok láb állta útját. És végeredményben mégiscsak az úrnője rángatta ki kényelmes fekhelyéről. Igyekezett hát elhitetni – nem túl meggyőzően –, hogy maga is ki akart már jönni, aztán a kormányállás padlóján csúszkálva fölkapaszkodott a bal oldali ülésre, mancsát a peremre téve kitekintett a ködbe, és megszemlélte a hajó mellett az erecskékkel tagolt szürke iszapot.
Mrs. Barrable felcsatolta rá a hámot.
– Nos, mit szólsz hozzá, William? – kérdezte.
William dülledt, fekete szemében némi kétkedéssel tekintett úrnőjére. Ezt az ezüstcsengőkkel ellátott, zöld színű bőrhámot ki nem állhatta, de tudta, csak akkor kell viselnie, ha sétálni mennek a városba vagy valaki kertjébe. Tehát a szárazföldön, amely egyébként mindig egyenes és nem borul az oldalára, mint ez a borzalmas csónak. Meggyőzte hát magát: a hám azt jelenti, hogy visszatérnek az édességboltok és a civilizáció világába. Így most az egyszer nem ellenkezett, amikor folcsatolták.
– Halló, William! – kiáltotta Tom, mire William visszaugatott.
– Megteszi – reménykedett Dorothea. – Mindig megteszi, amit Tom kér tőle.
– Kész a cérna? – vetette hátra az Admirális a válla felett.
– Itt a vége – nyújtotta Dick. – Mindkét oldalon fogom a ceruzát, a spulni nem csúszhat le. Csak az a kérdés, William elindul-e…
– Nos, William – hajolt a kutyához az Admirális, miután hozzákötötte a cérna végét a hám karikájához s hozzákapcsolta a bőrpórázt is. – Eljött a te pillanatod. Mindenki számára eljön egyszer az a pillanat, amikor hősnek kell lennie, különben nem tarthatja magát sokra a hátralevő életében. Kész vagy, Dick? Szerencsére elég erős cérna… Jó kis kutya, tiszta kutya… sose sározza össze a mancsát…
– Figyelj, Tom, és hívjad, amikor kell! – kiáltotta Starboard.
– Hívjam? Kit? – csodálkozott Tom. Furcsán tompított hangja ködös szellemhajóból érkezett az iszap fölött. Tom közben elrakta a vitorlát. Már nem volt rá szükség és tökéletes munkát akart végezni.
– Williamet! – felelte Dorothea. – Átvisz hozzád egy cérnát.
– Mentőkötelet – pontosította Port. – Átlövünk egy mopszlirakétát.
Ekkor Williamet úrnője hirtelen mozdulattal felkapta, és a Bogáncs oldala mellett leeresztette a Breydon iszapjára, ám közben szorosan fogta a pórázt, hátha a talaj még mopszlik számára is túl lágynak bizonyul. A következő pillanatban már az iszapot törölgethetette a szeméből, mert William azonnal kétségbeesetten kaparni kezdett, hogy visszamásszon a Bogáncs fedélzetére. Ám nem talált kapaszkodót mellső lábainak. Fél perc múlva már szürke, sáros kis vízilónak tűnt inkább, s nem annak a méltóságteljes, öntudatos mopszlinak, ami volt.
– Gyorsan – hajolt le újra az Admirális, és lekapcsolta a pórázt a hámról. – Az iszap megtartja. – William teljesen szabadon állt a sárban, s a hajóhoz nem kötötte más, csak egy szál cérna.
– Most! – kiabálta mindenki egyszerre. – Hívd át, Tom! Hívd magadhoz!
– Jó fiú! – rikkantotta Tom. – Gyere, William! William! Gyere ide, jó fiú! Gyere! Csoki, William, csoki…
– Van egyáltalán még csokoládé? – aggódott Dorothea.
– William dobozában akad pár falatnyi – felelte Dick. – Otthagytam egy darabkát, amikor reggelit adtam neki.
– Gyerünk, William! – nógatta az Admirális. – Én nem segíthetek. Egyszerűen muszáj hősnek lenned. Eredj! Menj Tomhoz!
– William! – hallatszott újra Tom hangja. – Jó öreg William!
William már föladta a küzdelmet, hogy visszakapaszkodjon a Bogáncs fedélzetére. Tom felé pillantott. Ilyen komiszul még soha életében nem bántak vele. Kilökték erre a ragadós iszapra, amelyet ráadásul zöld nyálka fed. Mintha nem őt oktatták volna annyiszor, hogy tisztogassa meg a mancsát a lábtörlőn. William felugatott. Dülledt, fekete szemében teljes zavarodottság tükröződött.
– Vissza kell engednünk – mondta Starboard.
– Ne légy szamár, Starboard! – szólt rá az Admirális, noha az ő szemét is elfutotta a könny, míg a boldogtalan, sáros kis kutyát nézte.
– Gyere William!
– Elindult – suttogta Port.
William pár lépést tett a Cinege felé. Ott legalább a barátja várja. Aztán mégis megállt és visszafordult.
– Ne hagyjátok, hogy a belegabalyodjon a cérnába! – mondta Dick.
– Menj, William! Menj innen! Itt nincs rád szükség! Menj Tomhoz! Tomhoz! Menj Tomhoz! Menj hozzá!
William még egy utolsó lesújtó pillantást vetett a Bogáncs legénységére, és tovább döcögött az iszapon.
– A cérna tökéletesen tekeredik – jelentette Dick.
A többiek is figyelték a két végénél tartott ceruza közepén forgó orsót.
– Megállt! Tom! Tom! Hívd magadhoz!
Ám William csak egy pillanatig habozott. Már rég túljárt a félúton. Az orsó újra forogni kezdett, és a cérnaszál tovább tekeredett lefelé.
– Odaért!
– Tom berántotta a csónakba!
Tom modora hirtelen megváltozott. Eddig barátságosan hívogatta a kutyát, szinte könyörgött neki, hogy folytassa útját, ám a Cinegében William most épp lerázta magáról a sarat, és Tom igyekezett tisztán tartani a vitorláját. – Csend, William! Maradj veszteg! Majd én letöröllek! Maradj már veszteg!
– Megvan a cérna? – kiáltott át Dick.
– Fogom a végét! Nyugi, William!
– Óvatosan húzd! Nagyon óvatosan!
– Biztosan jól rákötöttétek a zsineget?
A gombolyag ide-oda ugrált a kormányállásban, miközben a legénység elővigyázatosan adagolta a zsinórt kifelé, Tom pedig húzta át az iszapon a cérnát, amelyhez hozzábogozták a végét.
– Megvan! – kiáltotta Tom. – Remek ötlet volt, akárki gondolt is rá. Maradj már nyugton, William!
– Most jön a kötél – mondta Dick. – Azon már át tudja küldeni a cuccokat. A zsineg nem bír el bármit.
– Húzd megint, Tom! – kiáltotta Starboard, miután anélkül, hogy elvágta volna a zsineget, hozzáhurkolta az utoljára a Yarmouthon való átkeléskor használt nagy kötéltekercs végét. Kötélkígyó kúszott át az iszapon: az ikrek folyamatosan adagolták az előfedélzetről, míg a kormányállásban a spárgagombolyag tekeredett tovább lefelé.
– Megvan! – rikkantotta Tom. – És most?
– Vissza kell húznunk a zsineg felét – kiabálta át Dick. – Rögzítsd a nálad levő végét! Akkor mindkét irányba bármit átküldhe-tünk vele.
– Szükség lesz karabinerre is, hogy az csússzon a kötélen – kurjantotta Tom. – Akad egy tartalék az előfedélzeti rekeszben. Éppen az orr alatt.
– Megtaláltam! – jelentette Port.
– Csodás – sóhajtott fel az Admirális. – Jaj, nagyon remélem, hogy szegény William nem fázott halálra.
– Átküldjük neki a csokiját.
– Csukamájolaj – rázta a fejét az Admirális. – Ez kell neki, nem
más.
– Azt is átküldhetjük – vélte Dorothea, és már be is kúszott a megdőlt kabinba. – Tomnak van kanala, ugye?
– William inkább a saját kanalát szereti használni – mondta az Admirális.
Így hát az első csomag, amellyel felavatták a Bogáncs és a Cinege közti kötélpályát, egy adag csokoládéból, a csukamájolajas üvegből és William kanalából állt. William ezt meg is szolgálta, hisz ha ő nem kel át az iszapon, maga a kötélpálya sem létezne.
– Szörnyen sáros lesz, mire átér – aggódott Dorothea.
– Nem tudnánk magasabbra emelni a két végét? – tűnődött Dick. – Dehogynem – vágta rá Starboard. – Hé, Tom! Húzd magasra a kötél végét…! Az árboc tetejére… Akkor nem lesz sáros az átkülEz tényleg gyerekjáték volt. Tom rákötötte a Cinege vitorlafelvonó kötelére a vontatókötél végét, és felhúzta, mintha épp vitorlát bontana. A Bogáncs fedélzetén az ikrek hasonlóképpen jártak el. Hamarosan a kötél már nem az iszapban feküdt, hanem kifeszült a két árboc csúcsa közt. A kötélre lazán fölcsatolt karabinerre ráhurkolták a spárgát, William csomagját pedig a karabinerhez rögzítették.
Tom meghúzta a zsineget. A csomag kitörő éljenzés közepette elhagyta a Bogáncs árbocának csúcsát, és lassan megindult a másik csónak felé. A kötél középen ugyan kissé megereszkedett, de a cso-mag így is bőven az iszap felett utazott. Amikor elérte a Cinege árbocának csúcsát, Tom eloldozta a felhúzókötelet, s egy perccel később már kézbe is kaphatta a csomagot.
– Küldj át nekünk egy csepp vizet! – kiáltotta az Admirális. – Azt beletöltjük a kannánkba és feltesszük főni. De meg ne próbálj túl sokat átküldeni egyszerre!
– William mikor eheti meg a csokoládét? A csukamájolaj előtt vagy után? – kérdezte Tom, míg a Cinege teáskannája útra kelt a Bogáncs felé. Bár Dick nagyon igyekezett húzás közben nem rángatni a zsineget, a kannából így is kicsöpögött a csőrénél némi víz.
– A csokoládé mindig az olaj után jön – felelte William úrnője.
– No, gyere, William! – hívta a kutyát Tom. Egyik kezében a csordultig telt kanalat tartotta, a másikkal pedig magához ölelte a sáros Williamet és térdére ültette, épp úgy, ahogy az Admirálistól látta azon az esős napon Ranworthban s nemrég Oultonban is. William nagyon örült, hogy végre valami úgy történik, ahogy azt ő megszokta, s bár Tom térdén ült, egy megfeneklett csónakban a Breydon iszapján, éppúgy benyakalta a csukamájolaj-adagját, mintha otthon lenne.
Aztán megérkezett a kötélpályán a kicsiny kanna, újratöltésre várva. Három-négy fordulót is megtett, s közben a Bogáncs fedélzetén munkába állt a Primus főző. A kormányállás sarkába szorították, és oldalról festékesdobozt tettek alá, hogy vízszintes legyen. Aztán belibegett az egyik kenyér. A tojásokat két adagban küldte át Tom, hátha baleset történik: alkalmanként egy tucatnyi utazott a kosárban. A tej is kisebb porciókra osztva érkezett, a Cinege tejeskannájában. – Ne foglalkozz teakészítéssel, Tom! – kiáltott át Mrs. Barrable, amikor meglátta, hogy Tom begyújtja az olajfőzőt. – Átküldjük a te részedet, amint felforr a víz. Ám ha tudnál némi tejet és kenyeret melegíteni William számára…
Amint felforrt a Bogáncson a nagy kanna víz, már át is küldték a meleg teával töltött kis tejeskannát a kötélpályán a Cinegére.. A teával ennivaló is érkezett: két főtt tojás zsebkendőbe kötve, valamint egy vajas szendvics. Közben Tom a Cinegén – mivel lábasa nem volt – a serpenyőjében melegített némi tejet, és beleaprított pár kenyérdarabot. Bár William jobban szeretett a saját tányérjából enni, ettől azért nem zavartatta magát. Mindkét hajón mindenki nekilátott a nap első igazi étkezésének. Megfeneklettek az iszapon. Elmulasztották az apályt. Elszalasztották a lehetőséget, hogy aznap átkeljenek Yarmouthon. Minden balul sikerült. De legalább – Tomnak, Dicknek és a hősies Williamnek hála – az éhenhalás veszélye már nem fenyeget.
– Már újra emelkedik a víz – állapította meg Tom. – A Bure-on további egy óra múlva fordul az ár, s a dél felé tartó hajók akkor jönnek át.
Lassacskán a víz át-átnyújtogatta nyelvét az iszapmező peremén, apró, sekély hullámok futottak előre az iszapon s húzódtak vissza, hogy újabb apró hullámokkal megerősödve egyre távolabb terjeszkedjenek. Gémek halásztak térdig vízben állva: a dagállyal érkező gyanútlan kishalakra lestek. Az ár fordultával a köd is felemelkedett. Sápadt napfény tört át rajta. A Bogáncs legénysége végiglátott már a Breydon vizén, le egészen a vasúti hídig, föl a két folyó találkozásáig. Messze északon egy teherbárka hatalmas, fekete vitorlája emelkedett az alacsony vidék fölé. A sekély erecske, amelyen a Bogáncs megfeneklése előtt végighaladt, most vízzel töltődött fel. A víz a csatorna szélét jelző nagy, fekete oszlopok körül is lassan emelkedett. Víz terjeszkedett az iszap felett, egyre közelebb és közelebb a Cinegéhez. Ideje volt fölkészülni a szabadulásra. Tom terve készen állt. Amint a Bogáncs újra úszik, ő kivontatja a mély vízre, aztán visszavitorláznak a révkalauz melletti horgonyzóhelyre, hogy megvárják a reggeli apályt.
– Küldjék még valamit? – kiáltotta.
– Nem jöhetne át William is a kötélpályán, mielőtt lebontjátok? – kérdezte Dorothea.
– Ahhoz túl nehéz – felelte Tom. – Beleérne a lába az iszapba, és a Bogáncsot is úgy összekenné sárral, ahogy a szegény öreg Cinegével tette. Mostanra már eléggé tiszta lett.
– Tartsd magadnál! – pillantott föl az Admirális William nevének említésére. A ferde kabintető felső peremén üldögélt és épp a Breydont rajzolta apálykor: a kép közepén a kicsiny Cinege úgy tükröződött a gyöngyházfényű iszapon, mintha vízen úszna.
– Leoldom a kötél nálam levő végét – mondta Tom –, mert csak akkor tudom kiszedni az árbocot. A Cinegére most dingiként lesz szükség, s hamarosan.
Leoldozta a mentőkötelet a vitorlafelhúzó kötélről, és az iszapra dobta.
– Húzzátok el!
– Tekerd föl, tesó! Be vele!
Port és Starboard örült, hogy valami dolguk akadt, mert eddig azon borongtak, hogy a holnapi versenyen nem áll legénység a Villám kapitányának rendelkezésére. Néhány yardnyit kézről kézre fogva bevontak a vontatókötélből, ám azonnal leálltak, amikor az iszapon már végigvonszolt rész került sorra.
– Elég büdös – fintorgott Starboard. – Vigyázz! Ne húzd tovább! Nem rakhatjuk el a rekeszébe, míg csak le nem mostuk valamennyire.
– Hozzá ne érjen a kabintetőhöz! – óvta Port. – Még összekeni iszappal a vitorlát. Takarítsa el az útból az orrvitorlát valaki, akinek tiszta a keze. Szerencsére azonnal föltekertük.
– Gyere, Dick! – hívta Dorothea. Dick abbahagyta a hiábavaló kutatkodást az eltűnt kanalasgémek után, és segített nővérének berakni a rövid rúdjára föltekert orrvitorlát a kabinba, távol minden veszélytől.
– Hé! – kiabált át Tom. – Meg ne próbáljátok eltenni azt a kötelet a rekeszbe! Ezt fogom használni, hogy visszavontassam a Bogáncsot a csatornába. A víz lemossa majd róla az iszapot.
A föltekert vontatókötelet az előfedélzetre tették, úgy ahogy volt: iszaptól szürkén, a rátekeredett vízinövények zöld foszlányaival borítva. Dick közben a zsineget gombolyította föl, amelyet arra használtak, hogy ide-oda húzzák a kötélpályán futó karabinert.
– A víz már elért hozzám! – kurjantotta Tom. – Tíz perc és úszik a csónak.
– Már minket is körbefolyt! – kiabálta vissza Dorothea.
A víz lassan a Bogáncs és a Cinege közti iszaphátat is befedte. Aki nem tudta, hogy mindössze egyhüvelyknyi mély, azt is hihette, már úsznak a hajók; a Bogáncs persze nem, mert még az oldalára dőlt.
– Ott az első csónak, amely átkelt már! – kiáltotta Dorothea.
Mindenki végignézett a Breydon vizén, a Yarmouth felé tartó két, hosszú sor jelzőoszlopon. Messze lenn apró fekete pont mozgott a csatornában. Ha nem lettek volna olyan elfoglaltak, már sokkal korábban észreveszik.
– Csak evezős csónak – állapította meg Starboard. – Biztosan egy halász tér haza a dagállyal. A víz most már tényleg gyorsan emelkedik. Próbáljuk meg vízre tenni a Bogáncsot, mire a halász ideér!
– Az viszont már biztosan nem evezős csónak – állapította meg Dorothea pár perccel később.
– Motoros – pillantott hátra Port.
– Méghozzá jó nagy – tette hozzá Starboard.
A munka félbeszakadt a Bogáncson. Volt valami Starboard hangjában, amitől még az Admirális kezében is megállt a kréta és Dick sem tekerte tovább a madzagot, noha éppen most találta meg az igazi, tudományos módját annak, hogy az egyes fordulatok után ne csússzon le a spárga. Tom semmit se hallott. Éppen az árbocát rángatta, amely meglehetősen nehezen szokott kijönni az orrbeli eve-zőspadba fúrt lyukból.
– Az nem lehet – motyogta Starboard. – Bill tegnap azt mondta, hogy még legalább két napig nem lesznek képesek kifutni Wroxhamből.
– Akkor egy napot tévedett – állapította meg Port. – Biztos vagyok benne, hogy ők azok. Tom! Tom! Vízibulizók!
– Ó, bújj el, bújj el! – sikoltotta Dorothea.
Tom hátrafordult, s azonnal abbahagyta az árboccal folytatott küzdelmet. Semmi kétség, ők azok. A motoros már elhagyta az evezős csónakot és iszonyú sebességgel száguldott fölfelé a Breydonon, orra előtt habosra verődött a víz, tatja mögött V alakban széttartó hullámok söpörtek végig a csatornán, s tolongtak egymás hegyén-hátán az iszapmezőkön át. Tom még a sötétben is megismerte volna a Margoletta gépének zaját. Tudta, hogy ők azok, s ezt a hangszórókból irtózatos erővel szétáradó zene is bizonyította.
Tom szétnézett a víz felett. Ha a Vízibulizók távcsővel vagy látcsővel figyelik, akkor bizonyára meg is látták. Menekülésre amúgy sincs esély. A pók hálójába akadt légynek érezte magát, amely már látja is a pókot közeledni. A Bogáncs és a Cinege még az iszap csapdájába ragadva állt a sekély vízen, mindenki számára jól láthatóan. Ó bárcsak emelkedett volna még pár hüvelyknyit a víz, akkor már úszna a két hajó! De ha úsznának is, merre menekülhetnének? Csak egyetlen dolgot tehet. Talán csak szalmaszál, de meg kell ragadni. Tom kétségbeesetten jelzett a többieknek, hogy tűnjenek el szem elől, s ő így is tett: levetette magát a Cinege sáros fenékdeszkájára, magához szorította Williamet, megdicsérte, milyen jó kis kutya és könyörgött neki, maradjon nyugton.
A Bogáncs fedélzetén senki se vette észre Tom jelzését. Mindegyikük szeme a Margolettára szegeződött. Jó pár perccel később suttogta csak Dorothea: – Tom eltűnt egyébként.
A kicsiny Cinege, most, hogy a víz már körbeölelte és a környékén befedte az iszapot, lehorgonyzott és elhagyatott csónaknak tűnt.
A Margoletta egyre közeledett, motorján kívül a dagály is hajtotta, s közben hangos, édes-bús nótával töltötte be a csendes délutánt:
Köszönöm, hogy imádott,
hogy reám így vigyázott,
de ne küldjön virágot nekem.
Köszönöm, hogy becézett,
de egy kissé elkésett,
mert titokban másé lett szívem.
– De mennyire – dünnyögte Port nem kis keserűséggel a hangjában.
– Próbálkozzék a szomszédban – javasolta Starboard a csalódott szerelmesnek.
Szinte suttogtak a hatalmas motoros közeledtével, bár annak fedélzetén nyilván senki se hallhatta meg őket.
– Nekünk is el kellett volna tűnnünk, mint Tomnak – mondta Dorothea. – Gyerünk be!
– Maradj veszteg! – állította meg az Admirális. – Most már túl késő. Biztosan észreveszik, ha mindannyian hirtelen eltűnünk.
– Jaj, de jó – susogta Starboard. – Továbbmennek.
Ám ekkor a lehető legrosszabb történt.
William még mindig elég csúszós volt, bármennyire igyekezett is Tom letisztogatni zsebkendőjével, ráadásul fel is háborodott, hogy őt itt fogságban tartják, míg az az éktelen zaj egyre közeledik, így egy határozott mozdulattal kiszabadította magát Tom karjai közül, felpattant az evezőspadra, és torkaszakadtából ugatni kezdett.
– Ó, William! Áruló! Áruló! – Dorothea szinte zokogott.
– Megláttak minket – nyögött fel Port.
A kormánykeréknél álló ember egyenesen a Bogáncsra nézett, majd a mögötte levő Cinegét.
– Itt vannak! – üvöltötte olyan hangosan, hogy a motor és a hangszóró zajában is meghallották. Megtekerte a kormánykereket, olyan hirtelen fordította el a Margolettát, hogy a hajó csaknem felborult, és egyenesen a Cinege felé törtetett…
– Aú! Vigyázz! – sikította Starboard, mintha ő is a motoros fedélzetén lenne és látná a közeledő veszélyt.
– Elfeledkeztek a dagályról – állapította meg Port.
A következő pillanatban hatalmas csattanás hallatszott. Éppen amikor a többi Vízibulizó is kiözönlött a kabinokból, mert megijesztette őket a kormányos hirtelen manővere, a teljes sebességgel a Cinege felé rohanó Margolettát a dagály oldalba kapta és orra bal felével nekivágta a hatalmas jelzőcölöpnek. Recsegés-ropogás hallatszott: a gerendák megroppantak, a palánk beszakadt. Aztán a dagály a faránál fogva elfordította a hajót és magával sodorta.
A zaj fülsiketítővé vált. A hangszóróból egyre csak az a szörnyű nóta áradt. A Margoletta fedélzetén levők egyszerre üvöltöztek és sikoltoztak, s ráadásul a hajógéppel valami különös történt: először leállt, majd olyan erővel kezdett bömbölni, mintha repülőgépmotor lenne. Csak később derült ki, hogy a kormányos a „teljes gőzzel előre” állásból azonnal „teljes gőzzel hátra” állásba tette, s a hirtelen váltástól a hajócsavar leszakadt tengelyéről. A kormányos leállította a motort, újraindította és teljes gázt adott. Ide-oda nyomkodta a gázkart, hogy a motor megpörgesse a hajócsavart, amely valójában már rég nem volt sehol.
Minden egy szempillantás alatt megváltozott. Az a borzalmas reccsenés, amellyel a Margoletta nekiütközött a Tom által vízszint-mérőként használt hatalmas, vén facölöpnek, arra késztette a fiút, hogy fölemelkedjék a Cinege fenékdeszkájáról. Épp idejében, mert így még láthatta, hogy a Margoletta orrán tátongó sebbe víz ömlik és a roncsot a dagály fölfelé sodorja a csatornán. Most már nem bujkált a Vízibulizók elől. Azok segítségért kiáltoztak. Tomnak kiáltoztak segítségért, akiben egy perccel azelőtt még az ölükbe hulló áldozatot látták, Tom pedig kétségbeesetten himbálta az alig pár hüvelyknyi vízben a Cinégét, hogy kiszabadítsa és a megmentésükre siethessen vele.
A három Szárcsa, Tom, Port és Starboard azonnal tudta, hogy a Vízibulizók súlyos veszélyben forognak. A többiek is csak egy-két pillanatig örvendeztek Tom szerencsés megmenekülésén, hamarosan már ők is rájöttek, hogy a Margoletta komolyan megsérült. Sőt, azt is látták, hogy a Vízibulizók nemhogy a tőlük telhető legjobbat tennék a megmenekülésük érdekében, hanem még maguk is rontanak a helyzetükön. A Margoletta maga mögött dingit vontatott. Két férfi a háromból hátraszaladt, megpróbálták eloldozni a dingit, hogy előrehúzzák a hajó mellé. Ám csak akadályozták egymást. Az egyik elővette a kését, és elvágta a kötelet abban a hitben, hogy a másik fogja. A kötél a vízbe hullott. Utánakaptak, de elvétették. A dingi egyre távolabb sodródott, s már nem érték el ezt sem. Csáklyát ragadtak, s megpróbálták elkapni a csónakot, ám már az első kísérletnél elvesztették a szerszámot.
– Az orra már mélyebbre süllyedt – mondta Port. – Jaj, nem tudná valaki végre leállítani azt a borzalmas kornyikálást?
A Bogáncs legénysége lélegzet-visszafojtva figyelte az eseményeket. A motorost a dagály csak sodorta fölfelé a mély csatornában. Nem sokáig marad a felszínen, ez nyilvánvaló. Az egész Vízibulizó társaság itt fullad meg a szemük láttára? Hát senki se jön a megmentésükre?
Kétségbeesetten bámultak Yarmouth felé. Az evezős csónak közeledett. De oly lassan, s oly messze járt még! El fognak késni.
Biztosan el fognak késni, ha csak az evezőkre számíthatnak. Ám most valami történt abban a csónakban. Látták az egyenletesen csapkodó evezőket, de látták azt is, hogy billegve árboc emelkedik és a csónak orrában a helyére zökken. A csónak méretéhez képest meglehetősen apró, szürke, rongyos, foltozott, öreg vitorla kúszott fel rövid rántásokkal, ferdén az árboc tetejére. A vitorla felduzzadt, az evezők egy pillanatra leálltak, míg a bevonókötelet hátravitték.
– Hurrá! – sipította Starboard olyan hangosan, ahogy csak a torkán kifért. – Hurrá! Ezek a Brigantik!
Egész Norfolkban nem használt senki más ehhez fogható színű és formájú ócska vitorlát. Hogy kerülnek a Brigantik ide, a Breydonra? Ebben a pillanatban ez senkit sem érdekelt. Elég volt azt látni, hogy itt vannak és cselekvőképesek, míg a mozdíthatatlan Bogáncs és Cinege legénysége csak tétlen szemlélője az élet és halál közti versenyfutásnak. A szél még mindig keletről fújt, és az öreg Briganti, amelyet a felvont vitorla mellett evezőkkel is hajtottak, olyan gyorsan haladt, mint soha életében. Így talán idejében érkezik. A tétlen szemlélők újra a másik irányba néztek: a sodródó motoros orra egyre mélyebbre merült a vízbe, s a Vízibulizók a hátsó kabin tetején verődtek össze.
– Ha elsüllyed, az egy pillanat műve lesz – suttogta elakadt lélegzettel Starboard.
– És mély a víz – nyüszítette Port.
Perc múlt perc után. A Briganti már elhaladt előttük a csatorna vizén, rongyos, foltozott, ócska vitorlája duzzadt a szélben, Bill és Pete kezükben egy-egy evezővel olyan szapora csapásokkal segítették futását, mintha versenyen lennének, s a tatban álló Joe, kezét a kor-mányrúdon tartva le nem vette szemét a sodródó motorosról, amely ellenségből varázsütésre megmentendő hajóronccsá vált.
– Hajrá, Brigantik! – rikoltozta Starboard.
– Gyerünk! Előre! Sikerülni fog! Tartsatok ki! – kurjongattak a többiek. És William, bár fogalma sem volt róla, mi ez az egész cécó, ide-oda ugrált a Cinege két evezőspadja között, s torkaszakadtából ugatott.
A hajómotor zaja megszűnt. A Vízibulizók segélykiáltásai egyre halkultak, mert a Margolettát sebesen ragadta magával a csatornában az ár.
– Egy hajszálon fog múlni a megmenekülésük – vélte Starboard, miközben távcsővel figyelte a messzire sodródott, süllyedő motorost.
Fenn, a csatornában a Briganti végre elérte a Margolettát. Az ócska vitorla lehullt. A Bogáncs fedélzetéről ugyan egy szót sem hallottak beszélgetésükből, de az számukra is nyilvánvaló volt, hogy ott bizony parázs vita zajlik. Látták, hogy Joe a Margoletta orrára mutogat. Látták, hogy a Margoletta hátsó kabinjának tetején összeverődött öt Vízibulizó széles karmozdulatokkal integet, sőt, mint Starboard beszámolt róla, az öklüket rázzák. A két hajó együtt haladt. Aztán szétváltak, majd újra közeledtek. Kötél repült a fedélzetre, de a vízbe hullt; az újratekert kötél újabb útra kelt a levegőben.
– Miért nem engedik átszállni azokat a szegény nyomorultakat? – csodálkozott Mrs. Barrable.
– Hajóács-csemeték – kuncogott Starboard. – Az emberekre nem is gondolnak, amikor veszélyben a hajó. Az a legfőbb gondjuk, hogy a Margoletta ne a közlekedő útvonalon süllyedjen el. Tessék csak figyelni! Kivontatják a csatornából, mielőtt bármi mást tennének.
Starboardnak igaza volt. A Briganti az egyik vörös pózna felé közeledett a csatorna déli oldalán. Errefelé sodródott a motoros is, de aztán az őt vontatókötélre vett Brigantit követte: farral előre, orral szinte a víz alatt. A Briganti két vörös oszlop között kiúszott a csatornából. A Margoletta követte, majd megállt.
– Megfeneklett – állapította meg Port.
– Most már biztonságban van – jelentette ki Starboard. – Ügyes munka volt, Joe.
Látták, hogy Joe felugrik a roncsra s úgy mozog az előfedélze-ten, mint aki a vízen jár. Látták, hogy leereszti a Margoletta iszaphorgonyát a Brigantiba. Látták, hogy a Briganti újra a part felé indul, s miután teljes hosszúságában kifeszül a kötél, akkor engedik az iszapba a súlyt. Csak most, hogy a Margoletta megfeneklett az iszapon a sekély vízben és lehorgonyozva nem fenyegette már veszély, engedte meg Joe és a mentőakcióban részt vett két társa, hogy utasok zsúfolódjanak hajójukba.
– Idióták – dörmögte a látcsövön át figyelő Starboard. – Mind egyszerre ugranak.
– Nos – jegyezte meg Mrs. Barrable, miután a Vízibulizók mindegyikét a fedélzetére vette a Briganti, s már láthatólag nőtt a távolság a mentőhajó és a roncs között –, örülök, hogy végre vége van.
– Persze – álmodozott Dorothea –, ha egy regényről lenne szó, egy-kettőnek vízbe kellett volna fulladnia. A regényben nem lehet mindenki túlélő.
– Ha nem jön a Briganti – jegyezte meg Port –, egyetlen túlélő sem maradt volna. A Margoletta a mély vízben süllyed el, és mind egy szálig vízbe fulladnak. Vajon mit kezd most velük Joe? Mintha újra fel akarná húzni a vitorlát.
– Szél ellen képtelen vitorlázni – rázta a fejét Starboard. – A Briganti soha nem is tudott. A dagály pedig özönlik befelé… Hahó! Tom kiszabadult!
– Készítsétek a vontatókötelet a farkosárba! – kiáltotta Tom.
A víz közben szakadatlanul emelkedett. Épp amikor az utolsó Vízibulizó is elhagyta a Margoletta roncsát, Tom érezte, hogy a Cinege megmozdul a talpa alatt. Most egy pillanat alatt sikerült kikapnia az árbocot. A vitorlát már réges-rég elpakolta. Tom kitolta az evezőket, és félkört leírva átlapátolt a Bogáncs tatjához. Williamet sáros bundája ellenére örömmel fogadták, és a kutya felkapaszkodott régi hajójára. Tom rögzítette a vontatókötelet.
– Próbáljátok egyik oldalról a másikra billegetni! – kérte.
A Bogáncs gerince megmozdult az iszapban. Az erecske, amelyben a köd idején fölhajóztak a csatornából, már megtelt vízzel. Tom gyors, de erőteljes evezőcsapásokkal kiemelte a csöpögő vontatókötelet a vízből, s megfeszítette.
– Megmozdult a hajó – jelentette Dick.
– Még nem, de hamarosan – lihegte Starboard a tolórúddal birkózva. Port az árbocmerevítőbe csimpaszkodva kilógatta magát a hajó hol egyik, hol másik oldalán, amilyen messzire csak tudta. Mrs. Barrable, Dick es Dorothea az ő mozdulatait követve a csoportosultak kormányállásnak egyszer a bal, másszor a jobb sarkában.
– Kiszabadult!
A Bogáncs becsússzam az erecskébe. A következő pillanatban a vontatokötelet mar az orrba helyezték át, és Tom visszavontatta a hajót a csatornába. Pár perccel később a Bogáncs újra a fekete oszlopok megfelelő oldalán sodródott fölfelé a dagállyal. Port és Starboard fölvonták a fővitorlát, majd kézről kézre beszedték a most már többé-kevésbé tisztára mosott vontatókötelet. Tom a fedélzet re mászott, és a kicsiny Cinege újra visszatért a tat mögött vontatott dingi szerepkörébe.
– Próbáljuk meg, hátha le tudunk jutni – nézett végig Starboard vágyakozva a Breydon vizén a hosszú vasúti híd felé. Ó, ha át tudnának kelni a híd alatt, talán mégis hazaérnek a holnapi verseny kezdetére!
Port a felmosóronggyal szorgoskodott. – Az előfedélzeten nincs már iszap – jelentette. – Felhúzzuk az orrvitorlát?
Dick és Dorothea már óvatosan elő is hozta vásznat a kabinból, míg az Admirális szilárdan fogta a sáros Williamet, nehogy rajtahagyja a mancsa nyomát.
Az orrvitorla is fölrepült, s a Bogáncs már sokkal gyorsabban haladt a vízen át a csatorna túlsó oldalán álló vörös cölöp felé. Ott megfordult, s elindult visszafelé. Egyetlen hüvelyknyivel nem jutott előbbre. Tom újra átvitte a csatorna túloldalára, majd megint visszahozta. Sajnos kétség sem férhet hozzá, ez alkalommal még hátrább is kerültek. A szél csendesedett, és a beözönlő dagály egyre messzebb sodorta a Bogáncsot a breydoni hídtól.
– Ennek semmi értelme – adta föl a hiábavaló kínlódást Tom. – Vissza kell térnünk a révkalauzhoz, és holnap reggel kell megpróbálnunk átjutni Yarmouthon.
– Nekünk végünk – csüggedt el Port. – Elkéstünk mindennel. Ma este már a szárazföldön át sem érünk haza.
– Ösz legénység nélkül marad – sóhajtott fel Starboard.
A mélabús hangulatba süppedt Bogáncs megfordult és a dagály hátán elindult, hogy találkozzék a Brigantival.
A Briganti közben kétségbeesetten lavírozott a csatornában, de minden fordulóval egyre hátrébb került, hiába segítette a vitorlát még Pete és Bill is az evezőkkel. A csatorna déli oldalán, a vörös oszlopokon túl a víz már a Margoletta hátsó kabinját nyaldosta körbe. A Margoletta dingije – fekete pont a messzeségben – a Reedhami-mocsarak felé sodródott.
– Joe! – kiáltott át Tom, amikor a Briganti hallótávolságába értek. – Nem tudtok lejutni Yarmouthba a dagály ellenében. Még nekünk se megy. Visszajöttök a révkalauzhoz?
Ebben a pillanatban a Yarmouth felé szomorúan tekintgető Dorothea észrevette, hogy a messzeségben mozog valami a vízen.
– Ott egy másik motoros – mutatta.
– Nicsak! – kiáltott fel Starboard. – Hisz ez a Jöjj velem! Hol a távcső?
Jóval a breydoni vasúti híd fölött egy jacht bontott éppen vitorlát. Bizonyára a Jöjj velem hozta át a Bure-ról, mert a Breydon vizén fölfelé, félúton a jacht és a Bogáncs között, ott repesztett irtózatos sebességgel a piros-fehér zászlóval díszített kicsiny vontató. Öreg Bob bizonyára látta, hogy itt valami baj történt.
Joe is észrevette a motorost, és félt, hogy mentőakciójuk sikerét a munka dandárjának végeztével valaki más aratja le.
– Ó, azok a yarmouthi cápák – kesergett a roncsot figyelve. Ám a dagály már nagyon messzire sodorta őket. Még a két belevaló motor, Pete és Bill segítségével sem tudott volna visszatérni a roncs őrzésére, mielőtt a yarmouthi hajó odaér.
A Jöjj velem szinte abban pillanatban a közelükben termett, ahogy meglátták. Leírt egy kört a roncs körül, aztán útnak eredt a Briganti felé, bizonyára azért, mert Öreg Bob észrevette: az öreg fekete csónak szállítja a hajótörötteket.
“ Haggya békibe! – sipította Joe torkaszakadtából. – Nem gazdátlan hajó! Hozzá ne nyújjon! Haggya békibe!
– Vigyen minket Yarmouthba! – üvöltözték a Vízibulizók.
– Nem gazdátlan hajó! – rikoltotta Joe. – Nincs a hajózóúton! Mi vontattuk ki asztat a sekély vízbe és lehó’gonyoztuk. A Rodley cég tulajdona Wroxhambul, maga meg haggya békibe!
Öreg Bob leállította a motort, hogy hallja, mit kiabál Joe. Felnevetett. – Jól van, szomszéd! Ottan nem esik baja. Én aztán nem rabollak meg titeket. Ügyesen kimentettétek, asztat mondhatom. Merre mentek most?
– Le akarunk jutni Yarmouthba! – bömbölte a Margoletta kormányosa. – Partra akarunk szállni!
A Jöjj velem a Bogáncs mellé siklott.
– Szép jó napot kívánok, asszonyom! – köszöntötte Öreg Bob az Admirálist. – Maguk is Yarmouthba tartanak? Ni, a kisasszonykák is elérték a hajót, látom – tette hozzá, amikor észrevette a rámosolygó ikreket.
– Attól tartok, nemigen juthatunk már át Yarmouthon holnap reggelig – mondta az Admirális. – A dagály nagyon erősen áramlik fölfelé.
Öreg Bob újra felnevetett. – Mostan azonnal átviszem magukat. Dagály vagy apály, mit számít! Ha a Jöjj velem így szól: jöjj velem, az a hajó megy vele, abban vita nincs. Leviszem észtét a társaságot Yarmouthba, s velük egyszerre magukat is. Csak ájjanak készenlétben, hogy a hidaknál leeresszék az árbocot. Még ki is használhassák a dagályt fel az Északi-folyón.
– Akkor időben hazaérnek! – ujjongott Dorothea.
– Még sikerülhet – reménykedett Starboard.
– Mint a beszéd mondja, a nap még nem szentült le – intette Port Ginty modorában.
– Talán a dingijüket is föl kéne szedni – mutatott Tom a távolba.
– Addig készűjjenek össze! – kiáltotta oda Öreg Bob, és elpöfögött, hogy elkapja a Margoletta dingijét, mielőtt partra sodródik.
– Hagyja már azt az átkozott dingit! – üvöltötte az egyik Vízibulizó. De Öreg Bob meg se hallotta.
A Bogáncs fedélzetén nagy sürgés-forgás támadt. Tom ide-oda lavírozott vele, közel a szélhez, hogy így várja ki, míg Öreg Bob visszatér. Az ikrek az előfedélzeten lesték, mikor ereszthetik le a fővitorlát. Dick és Dorothea újra elpakolta az orrvitorlát a kabinba. A Jöjj velem hamarosan visszapöfögött, s hozta magával a Margoletta dingijét. Öreg Bob átvette a Briganti hosszú vontatókötelét, és odadobta Tomnak a Bogáncs tatjában. Aztán a Jöjj velem saját vontatókötelét átvetette a Bogáncs előfedélzetén. Starboard elkapta és bakhoz kötötte.
– Kész mindenki? – kiáltotta Öreg Bob. – Vigyázzanak a kó’mányzással!
Lassan előreindult. Először a Bogáncs és a Cinege érezte meg a kicsiny vontató húzását, majd a Briganti is beállt a sorba mögéjük, s az egész vontatmány megindult.
A Bogáncs fővitorlája lehullt.
– Gyere, Tom! – hívta Starboard. – Mi lenne, ha már most leengednénk az árbocot? Te akarod elöl ereszteni, ugye? Port majd átveszi a kormányt.
Tom előrement. Aztán egy pillanatra elfeledkezett róla, hogy le kéne engedni az árbocot. A Margoletta hátsó kabinját nézte, amely mélabús szigetként emelkedett a víz fölé. Néhány perce már nem hallották a hangszóró bömbölését, ám most hirtelen újra megszólalt:
– Kedves hallgatóink, akkor most átkapcsolunk… bigband zenéjét… közvetítést adunk… – ekkor szünet támadt, majd őrületes hangzavar tört ki, de szinte abban a pillanatban el is hallgatott: – Baaaa… ratatatatata… takataka…. drrrrr…. – A többi néma csend. Csak a Jöjj velem motorjának hangos dübörgése hallatszott.
– Ki kapcsolta ki végre? – kérdezte az Admirális.
– Azt hiszem a víz – felelte Dick. – Valószínűleg már elérte az akkumulátort és rövidzárlatot okozott…
– Hála istennek – sóhajtotta Startboard, Tom mellett kuporogva az előfedélzeten. Nekiálltak, hogy leengedjék a Bogáncs árbocát, miközben egyre jobban közeledett a nemrég még elérhetetlen távolságban levő Breydonhíd.
– Gyere, Tom, vedd át a kormányt! – kiáltotta előre Port.
Tom hallotta a szavát, de nem mozdult. Az előfedélzeten állt, karjával átölelte a leeresztett árboc végét és nézte a Jöjj velemet, a tatjában a kormányt görnyedten markoló Öreg Bobot, a szerencsétlenül járt Margoletta dingijét, elöl a hosszú vasúti hidat s rajta túl Yarmouth városát. Nézte, de alig látta. Végül teljes kudarcot vallott, s ennek a többiek láthatólag nincsenek tudatában. Egész idő alatt mindent megtett, nehogy újra találkozzék a Margolettát bérlő idegenekkel, ám most, a legvégén, mégsem menekülhet előlük. A Bogáncs fedélzetén tartózkodók gondolatai mind a hajótörés, a megmenekülés, a yarmouthi átkelés, a Bure-on való felhajózás és a holnapi verseny körül jártak. Ám Tom csak egyetlenegy dologra tudott gondolni. Minden yarddal, amelyet a Breydonon megtesznek, egyben azon pillanat felé is közelednek, amikor a Vízibulizók megtudják, kinek a fia oldozta el hajójukat horgonyáról s lökte ki a folyó sodrába. Apja a lelkére kötötte, nehogy az útjukba kerüljön, és most tessék: együtt vontatják őket a Breydonon. Nem tudta rávenni magát, hogy a Vízibulizókra nézzen. Ám mintha a tarkóján is lett volna szeme, szinte látta őket a mögöttük vontatott öreg mentőcsónakban. Ott utaznak, holott a Briganti ifjú hajósai, madárvédők, kalózok és hajómentők egy személyben, ők is mindent megtettek, hogy Tom ne kerüljön a Vízibulizók útjába. Azt persze nyilván nem kívánhatta, hogy a Margoletta utasai egytől egyig vízbe fulladjanak.
Sőt, ha idejében ki tudta volna szabadítani a Cinegét az iszapból, ő maga is a segítségükre siet.
– Gyere, Tom! – hívta újra Port.
Tom hátrament, és a tatban állva a lábával kormányzott. Nem tudta megállni, hogy le ne pillantson a kicsiny Cinegébe, amelyet teleszórt sárral szegény William, miután hősiesen átvitte a mentőkötelet egyik hajóról a másikra. Közvetlenül a Cinege mögött jött a Briganti. Vajon az öreg, fekete csónakba zsúfolódott Vízibulizók ki tudják betűzni a Cinege farán az álcázó festékkel letakart nevet? A dolgok jelen állása szerint akár hagyhatták is volna úgy, ahogy volt.
– Nézzétek! – kiáltotta Dorothea. – Joe vállán ott a fehér patkány.
Tom szinte akarata ellenére hátrapillantott.
A Briganti orrában Pete és Bill bámulta a sebes vontatás keltette habos hullámokat. A csónak közepén a Vízibulizók kuporogtak, a tatban, a kormánynál pedig Joe állt, s arca valósággal sugárzott a boldogságtól, büszkeségtől. A fehér patkány lassan átmászott Joe nyaka körül egyik válláról a másikra, ám a fiú le nem vette szemét a Bogáncs tatjáról, és éppoly ügyesen kormányzott, mint Tom maga.
A Vízibulizók már rég túl voltak azon, hogy felzaklassa őket holmi fehér patkány. Férfiak, nők még a helyzetükhöz képest is nyomorúságosabban festettek rikító ruháik miatt. Egy kupacban szorongtak a Briganti közepén, mérgesen, szerencsétlenül és szótlanul, miután úgy kiüvöltözték magukat az imént. A Margolettából szinte semmi se látszott már, csak egy apró fekete pötty az ezüst vízen a hajózócsatorna mellett.
Amíg a motorosban járták a vizeket, mindenki életét pokollá tették: úszóházukban sziesztázó öreg hölgyeket zargattak, dingiket csapkodtak a rakpartok oldalához, farhullámaikkal darabokra szedték a lágy folyópartokat, s ráadásul a Laposok legcsendesebb sarkait is felverték őrjítő bulizásukkal. Ám most ők is csak hajótörött tengerészek. Elvesztették a hajójukat. Furcsa módon Tom még ezért is önmagát hibáztatta. Mert ha nem lett volna ott a Cinegeben, mert ha nem engedi, hogy William kibújjék a karjaiból és felugasson, sőt, ha nem tudja olyan sokáig az orruknál fogva vezetni őket, akkor nem ütköznek neki hajójukkal a Breydon egyik jelzőcölöpének sem.
Tom önkínzó gondolatai új irányt vettek: ha esetleg ő szenvedett volna ily módon hajótörést a Bogáncs-csal… esetleg a kicsiny Cinegével. Ez a gondolat annyira felzaklatta, hogy hirtelen megrántotta a Bogáncs kormányát. A nem várt mozdulat meglepte a Brigantiban az ifjú Joe-t, s a Jöjj velemben ülő Öreg Bob megrovó pillantást vetett hátra.
A Jöjj velem átvontatta őket a Breydonhíd alatt, majd a delfineket megkerülve fölhúzott az Északi-folyó torkolatába. A dagály sebesen áramlott fölfelé. Öreg Bob jelzett a karjával. Megfordult az egész vontatmánnyal, hogy árral szemben vigye őket a rakparthoz. Már nagyon közel az a pillanat, amikor Tomnak szembe kell néznie ellenségeivel.
– Minden rendben lesz – szólalt meg Dorothea, az egyedüli, aki kitalálta, milyen gondolatok gyötrik. – A betyár megmenekült üldözői elől, és nem volt gondja többé rájuk.
Valóban ez a helyzet? Tom úgy látta, hogy csak egyetlen dolgot tehet. S amint kikötöttek a rakparthoz, el is indult, hogy megtegye.
A Vízibulizók kikapaszkodtak a partra a Brigantiból, és egymás szavába vágva magyarázkodtak. Öreg Bob is magyarázta a dolgokat az odagyűlt halászoknak, aztán elküldte egyik barátját, telefonálja meg Rodleyéknek Wroxhambe, mi történt a Margolettávú. Meglehetősen nagy csődület támadt, ami csak még kínosabbá tette az ügyet Tom számára.
Egyenesen odament a Vízibulizókhoz, ahhoz a vörös hajú emberhez, aki a kormánynál állt, amikor a Margoletta nekivágódott az oszlopnak.
– Azért jöttem, hogy megmondjam, nagyon sajnálom, ami történt. A hajótörést is persze, de most nem erről van szó. Igazából elnézést szeretnék kérni, hogy eloldoztam magukat a múltkor. Csak azért tettem, mert az egy nagyon különleges madár fészke. Persze akkor sem lett volna szabad…
A Vízibulizó rámeredt, és a hajánál is vörösebbé vált arccal ráordított Tomra. – Fújd föl a különleges madaradat… meg a horningi barátodat is, aki ide-oda küldözgetett bennünket az egész vidéken hiába… Ti persze a rohadt markotokba röhögtök… Ha azt hiszed, hogy az egész valami jó vicc…
Tom egyáltalán nem hitte, hogy az egész valami jó vicc, de a horningi barátra tett utalást még kevésbé értette. Csak nem George Owdonra gondol? Ám mielőtt még válaszolhatott volna, az egyik öreg halász félbeszakította a vörös hajú dühös tirádáját.
– Ebbül elég – mondta az öreg. – Mit üvő’tözik itten? Isten engem, ha nincsen ottan ez az ifjú népség, maga annyit ivott vó’na a Breydon vizébül, hogy nem tudna mostan így ó’dítozni. Örűjjön nekije, hogy megúszta szárazon…
– Fogd be, Ronald! – szólt társára a vékony Vízibulizó. – Teneked köszönhetjük az egészet, úgyhogy jobb, ha hallgatsz.
– Nincs egy hotel ebben a porfészekben? – nyivákolta az a nő, aki az első nap olyan durván beszélt Mrs. Barrable-lel. – Muszáj itt ácsorognunk, hogy minden szájtáti minket bámuljon?
Egy fiúcska elvezette őket a rakparton. Furcsán öltözött, mélabús menetet alkottak: fehér tetejű jachtsapkában, rikító ingben, baszk sapkában, napozóban. – Kidöntöttek egy cölöpöt a Breydonon, ki bizony – mondogatta a fiú a szembejövőknek, míg lekalauzolta őket a rakpartról, végig a forgalmas utcákon.
Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy köszönetet mondjon a Brigantiknak.
Nem mintha a Brigantik hiányolták volna. Mindenki, aki hallotta Öreg Bob elbeszélését, halászok, tengerészek, járókelők, mind mosolyogva néztek le a rakpartról, s elhalmozták őket dicséretekkel. Hamarosan híre jött, hogy valakinek sikerült felhívnia Wroxhamet, és Rodleyék leküldik egy emberüket, hogy kiderítse, mit lehet tenni a Margolettával, ha a dagály levonul.
– Vízre teszik asztat könnyedén – jelentette ki öreg Bob. – Én magam se tudtam vó’na jobb helyre vontatni.
– Jó pá’ pennyt megmentettetek valakinek – bólogatott egy tengerész a rakparton, míg alatta a három kisfiú igyekezett a faltól távol tartani az öreg csónakot. – Megérdemelne egy új árbocot meg vitó’lát az öreg Briganti, ma ha ti is úgy gondójjátok, hogy ma rég kelletett vó’na bele.
Ebben a pillanatban láthatólag a mentőakció volt a sláger. Joe, Pete és Bill akkor és ott elhatározták, hogy a kalózkodásnak örökre búcsút mondanak.
A Margoletta dingijét öreg Bob egyik barátjának gondjaira bízták, míg meg nem érkezik Rodley embere. Aztán az Admirális és a Jöjj velem kapitánya néhány szót váltott egymással, s az Admirális elmondta a többieknek is, milyen tervet forgat a fejében. – A három ifjúnak túl sokáig tartana felevickélni a folyón abban a vénséges lé-lekvesztőben. Őket is magunkkal vontatjuk.
Így hát Öreg Bob újra megmarkolta a kormányt, és a Jöjj velem így szólt a Bogáncshoz, a Cinegéhez és a Brigantihoz: „Jöjj velem”. Az egész flotta fölhajózott a folyón, s amerre mentek, a rakpartról, a lehorgonyzott hajókról mindenki éltette a három kisfiút. A Margoletta hajótöréséről és megmentéséről szól hírek ugyancsak gyorsan terjedtek.
– Mi lenne, ha fölállítanánk az árbocot? – javasolta Starboard, miután a harmadik, utolsó yarmouthi hidat is maguk mögött hagyták.
– Várjatok inkább vele, míg el nem érjük Acle-t! – felelte az Admirális.
– Acle-t? – nézett nagyot Starboard.
– Acle-t? – visszhangozta Tom.
– Nem tart sokáig, ha segít a Jöjj velem meg a dagály – mondta az Admirális. – Soha meg nem bocsátanám magamnak, ha Port meg Starboard ezek után lemaradna a holnapi versenyről.
Ami a Brigantikat illeti, arcukra egyre inkább kiült a csodálkozás, hiszen a vontatás még mindig és még mindig tartott: elhagyták a Hárommérföldes Házat, aztán a Scarei-nyiladékot, Runhamot, a Hatmérfóldes Házat, a Stracey címere fogadót, a Stokesby révet. Hát sose ér véget az út?
Végül áthaladtak az Aclei-híd alatt, és itt horgonyt vetettek éjszakára. Az Admirális megalkudott Öreg Bobbal, Port és Starboard pedig újra megköszönte neki, hogy átvette a Sir Garnet ről,fölvitte a Breydonon és áttette az uszályra őket.
– Mindenről lemaradtunk volna, ha nem föl nem vesz minket – mondta Port.
– Jó éjszakát mindenkinek – kurjantotta az öreg és – csag-csag-csag – útnak indult le a folyón, vissza, Yarmouth felé. A Brigantik repeső szívvel intettek búcsút az öregnek, mert indultában odaszólt nekik: – Majd én a kő’mükre nézek, nehogy rászedjenek titeket. Én magam mondom el Rodleyéknak asztat, milyen remek mentőmunkát végeztetek.
Miután fölállították az árbocot, rögzítették a fedőponyvát és a Brigantik is megmutatták, mit ki nem lehet hozni egy darabka kátrányos vászonból, az Admirális föltette főni a teáskannát, és egy üzenettel útnak indította a Bogáncs legénységét a híd alatti fogadóba. Az ellátóhajó éjszakára bezárt. A legénység a fogadóból friss tejjel, két nagy tábla csokoládéval és két aznap sütött hideg csirkével tért vissza.
– Mintha tudták volna, hogy jövünk – tűnődött Dorothea.
– Végre hazai vizeken – sóhajtotta Starboard, miközben óvatosan lépkedtek a part mentén a sűrűsödő homályban.
– Csodálatos utazás volt – lelkesedett Dorothea. – Elmondhatjuk Nancynek, hogy átéltünk vihart, átéltünk ködöt, és noha magunk nem szenvedtünk hajótörést, legalábbis nem igazából, de láttunk egy valódit, ami majdnem olyan jó, mint átélni egyet.
– Fél perc, Dot – állította meg Dick. – Figyelj… Most újra…
– Búúúú… búúúúú… búúúúú… búúúúú… – a bölömbika kiáltása tisztán hallatszott a mocsarak fölött a csendes májusi éjszakában.
– De örülök, hogy ma hallottam – lelkendezett Dick. – Ugyanaznap, mikor a ködkürtöt. Nagyon hasonlít a ködkürtre, de azért nem egészen olyan.
– Jól van, jól van – nyújtotta ki a kezét Port. – Add nekem a tejet, ha elő akarod kaparni a jegyzetfüzeted!
A teáskanna már fölforrt, mire visszaértek a Bogáncsra, s mindannyian bezsúfolódtak vacsorázni. Joe fehér patkánya tejet és kenyeret kapott, és biztos távolságra tartották Williamtől, aki épp csokoládéval tömte magát.
Most, hogy végre megszabadult a Vízibulizóktól (ráadásul a nevét sem kellett elárulnia), Tom a többiekkel együtt érdeklődve hallgatta, miért is jelentek meg a Brigantik a Breydon vizén, ráadásul épp idejében, hogy megmentsék a Margolettát. Az történt ugyanis, hogy Acle-ben Joe és Pete megtudta, Bill tévedett egy napot, és a Margoletta épp aznap készül lehajózni Yarmouthba apálykor, amikor a Bogáncs is át akar kelni a városon. Ha meg akarták menteni az idősebb Szárcsákat, csak egy dolgot tehettek. Azonnal útra keltek hát, és a visszavonuló apály meg az őket vontatókötélre vevő, barátságos, motorizált teherbárka segítségével épp akkor érkeztek Yarmouthba, amikor az apadás véget ért. A Margolettának még nem volt se híre, se hamva, bizonyára föltartotta a köd. Biztosak voltak benne, hogy Tom a Bogáncs-csal valahol a folyó torkolatánál, egy delfinhez kötve várja, hogy a dagály meginduljon a Bure-on fölfelé. Még van annyi idejük, gondolták, hogy figyelmeztessék Tomot, szökjön ki a partra. Áteveztek Yarmouth hidjai alatt. Kisvíznél ez gyerekjáték. Mivel a Bogáncsot sehol se látták, úgy gondolták, ezzel az erővel a Breydonhíd alatt is átevezhetnek, hátha megpillantják a hajót. Ez az út még könnyebbnek mutatkozott, mert a dagály már özönlött a Yare-on fölfelé. Már épp vissza akartak fordulni, mert féltek, túl erős nekik az ár, amikor észrevették a Bogáncsot a messzi távolban, az iszapon. Abban a pillanatban meghallották a Margoletta dübörgését is. A motoros elszáguldott mellettük, ők pedig rájöttek, hogy elkéstek. Csak figyelték, hogy süvít a hatalmas hajó fel a Breydonon a tehetetlen betyár felé. Aztán a motoros hirtelen elfordult, nekivágódott a cö-lopnék, egy pillanatra fennakadt, majd elsodródott. Pete hosszú látcsöve elárulta, hogy végre igazi roncs vár rájuk, amelyet megmenthetnek. A többit mindenki tudta már.
– Nos – szólalt meg az Admirális –, ezek a szegény Vízibulizók elvesztették a hajójukat, és még azt is magyarázhatják a hotelben, miért kellett olyan sebbel-lobbal elhagyniuk a fedélzetet, hogy még a fogkeféjüket se hozták magukkal. S mindez nem másért történt velük, csak mert egy szárcsafészek közelében kötöttek ki, szegény ördögök…
– És mert nem mentek arrébb, amikó’ megkértük őketet – pontosított Joe.
– Pedig én megmondtam asztat, hogy ez egy különleges szárcsa – tette hozzá Pete.
– Az egészet csak maguknak köszönhetik – jelentette ki Bill. – Tessék? Persze, nagyon szívesen ennék még egy darab csokoládét.
A történet itt véget is ér. Bár aki a szereti, ha minden szál el van varrva, valószínűleg ennél kissé több információra vágyik. Íme. A nagyon korai reggelit követően a flotta Acle-ből Horningba hajózott. Mire édesapjuk hazaért, az ikrek már elő is készítették a Villámot a versenyre. Tom a Bogáncsot a horningi rakpart mellé kötötte ki, oda, ahol Jim Wooddall is horgonyzott a Sir Garnettel. Az Admirális, Tom, Dick, Dorothea és William a Bogáncs, Jim és kormányosa pedig a teherbárka fedélzetéről mintegy páholyból nézhették végig a verseny befutóját: egy orr(sudár)hosszal a Villám nyert. Dick és Dorothea olyan oklevéllel térhetett haza, amelyen három kapitány és egy admirális aláírása igazolta, hogy teljesen kiképzett matróznak tekinthetők. Az Admirális testvére, Richard bátyó megérkezett Londonból, és húga társaságában újra vitorlázni indult a Bogáncson. Aztán, ha valami némiképp balul sikerült, az Admirális csendes elégedettséggel hangjában javasolta, vegyen esetleg néhány leckét a Szárcsáktól. Mindketten meglátogatták a Dudgeon családot, és Richard bátyó roppant örömet szerzett a doktornak, feleségének és Tomnak egyaránt, mert megfestette a „mi kisbabánk” portréját, amelyet aztán számos látogató megcsodált, amikor a Burlington House-ban kiállították. A Vízibulizókról többé senki se hallott. Elegük lett a Margolettából, egyenesen hazautaztak, és maguk után küldették nedves poggyászukat, öreg Bob a szavának állt, és elmagyarázta Rodleyéknak, milyen sok mindent köszönhetnek a Briganti hajómentőinek. Rodleyék annyira hálásak voltak, hogy kiemelték a vízből a Briganti t,letisztogatták, lefestették, új vitorlával, tartalék alkatrészekkel és csak a Cinegééhez fogható fedőponyvával látták el, s ezen felül még némi zsebpénzt is biztosítottak a háromtagú legénység számára.
.oOo.