1. BÚCSÚ A KALANDOKTÓL

Az Admiralitás első lordja nem volt népszerű Pin Millben.

– Gyűlölöm – mondta Roger, miközben lábát lógázva üldögélt a Kobold előfedélzetén.

– Kicsodát? – kérdezte Titty.

– Azt az első lordot – közölte Roger.

– Mindannyian gyűlöljük – szögezte le Titty.

John és Susan talán nem gyűlölte kifejezetten az első lordot, de éppoly keserűen gondoltak az Admiralitásra, mint Roger.

– Nem is tudok örülni annak, hogy Apa hazajött – kesergett Roger.

Hát igen, itt volt a kutya elásva. Apa hazajött, és úgy volt, lesz legalább egy hét szabadsága, mielőtt munkába kellene állnia Shotleyben. Jim Bradingnek – mielőtt egy nagynéni lecsapott volna szegényre, hogy hazavigye, mondván, egy agyrázkódást szenvedett fiatalembernek jobb lesz otthon, mint egy jachton, még ha kórházhajóvá alakítják is – még épp sikerült kölcsönadnia a Koboldot Apának. Sőt adott Apának egy tengerészeti térképet is egy közeli partszakaszról, az egészet a szárazföld belsejébe nyúló tengeröblök és szigetek alkották. Minden készen állt. Terveik szerint a teljes Walker család odavitorlázik a Kobolddal, és partra száll azon a helyen, amelyet Jim kereszttel jelölt meg a térképen. Apa és Anya a Koboldon töltik az éjszakát. Az öt Fecske és Szindbád, a cica a parton táborozik. Igazi felfedezőutakra mennek, és saját külön térképet is készítenek a titkos vizekről és az ismeretlen szigetekről. Apa, aki úgy várta a kutatóutat, mintha nem is töltötte volna fél életét a tengeren, vaktérképet rajzolt, erre vezetik majd rá saját felfedezéseiket. Északról lehozatta a Fecskék táborozó-felszerelését. Bambuszbotokat szerzett földmérő rúdnak. Apa és Anya akkora készletet halmozott fel, mintha sivatagi expedíciót terveznének. A Fészek-lak kis belső szobája zsúfolásig telt sátrakkal, hálózsákokkal, ezerféle csomaggal. Minden készen állt, ám akkor, azon a reggelen a postás leveleket hozott. Apa éppen azzal ugratta Johnt, hogy tájolja be a kávéskannát az ecetesüveghez képest, s közben meglátta az egyik borítékon a „hivatalból illetékmentes” jelzést. Felszakította a borítékot, felmordult: „Az ördögbe!”– és látszott, hogy komolyan gondolja.

– Mi a baj? – érdeklődött Anya.

– Nem mehetünk. Mindennek vége. Az első lord beleköpött a levesbe.

– Csak nem?

Apa átnyújtotta neki a levelet.

– Láthatod, mi a helyzet. Ezt akarják, meg azt akarják. Holnapután föl kell utaznom Londonba. Ezenkívül elvárják, hogy visszatérésem után álljak azonnal munkába Shotleyben. Neked is föl kell jönnöd velem Londonba, Mary, ha mindent idejében el akarsz intézni. Rettenetesen sajnálom, emberek. De nincs mit tenni. A parancs, az parancs. Az expedíciónak vége. Nincs több felfedezőút jövő nyárig.

Ez lesújtóan hangzott. Mintha a függöny legördült volna az előadás első felvonásának legelején.


Alig fejezték be a reggelit, amikor egy tengerész-egyenruhás fiatalember állt meg kis kocsijával a kerti ösvény végénél, fölszaladt a lépcsőn a házhoz, tisztelgett, átadott egy üzenetet, és elvitte magával Apát és Anyát. John – Susan, Titty, Roger, Bridget és Szindbád, a cica kíséretében – kievezett a Koboldhoz, hogy a tulajdonosnak tett ígéretükhöz híven, ha nem szállnak is vízre vele, legalább tisztán tartsák a kis hajót.


Titty a kabin tetején üldögélt.

– Az Admiralitás egyszerűen élvezi, ha elronthat mindent – kesergett. – Az a hadnagy, aki Shotleyba vitte őket, kifejezetten kárörvendő képet vágott. Láttam, milyen ocsmányul vigyorgott.

– Pedig már mindent elterveztünk – sóhajtott Susan. – És Anyáék legalább annyira lelkesedtek érte, mint mi.

– Mire elengedik Apát, nekünk már épp vissza kell mennünk az iskolába – szomorkodott John. – No de csülökre, matrózok! Semmi értelme, hogy ölbe tett kézzel üldögéljünk. Essünk neki a munkának, és tegyük rendbe a hajót!

– Ha nem szól bele az a dög Admiralitás, most épp a rakományt hordanánk föl – mérgelődött Roger.

– Vigyétek el az útból Szindbádot! – rendelkezett John.

– Nehogy lesodorjuk a fedélzetről.

A munkától mindenki kissé jobban érezte magát, bár nem sokkal. John a hajó oldala mellett leengedett egy vödröt, telemerítette, felhúzta, és tartalmát a fedélzetre zúdította. A víz végigzubogott a fedélzeten, és az alsó korlát nyílásain ömlött ki. Susan úgy találta, hogy a Kobold, serpenyői belülről ugyan elég tiszták, kívülről azonban koromfoltok éktelenkednek rajtuk, s ezeket időbe telik lesikálni. Roger és Titty fogott egy doboz fémtisztítót, s nekiállt, hogy kifényesítse az ablakkereteket és a kötélvillákat. Szindbád a kabintetőn és a fedélzeten sétálgatott, mancsát időnként felemelte és megrázta, mikor belelépett a John végezte felmosásból ott maradt nedves foltokba. Bridget közölte Szindbáddal, hogy hajóscsizmát kellene viselnie. A többiek nem nagyon beszélgettek. Mindannyian tudták, a Kobold kitakarítása nem valaminek a kezdetét jelenti, inkább olyan, mint a „VÉGE” szó egy könyv utolsó oldalán.

Egész délelőtt dolgoztak. A fedélzet makulátlanul ragyogott. A köteleket újra föltekerték, olyan szépen, hogy faragott dísznek tűntek. John és Susan csatlakozott a fényesítőkhöz, és a kajütablakok – amelyeket addig só és rézrozsda homályosított – egymás után csillogni kezdtek a napon. A munkából Bridget is kivette a részét: addig dörgölt egy ablakot, míg meg nem látta az arcát benne.

Néha egy-egy vitorlás bárka haladt el mellettük a dagállyal Ipswich felé. Jachtok érkeztek a tengerről, s a Kobold fedélzetén dolgozók mindegyiket figyelték, ahogy szélbe fordul, valaki az előfedélzeten leereszti a tarcsvitorlát, és csáklyával elkapja a horgonybóját.

– A csudába! – mondta végül Roger. – Hát nem rettenetes, hogy nem megyünk sehova sem?

– Nicsak! – kiáltotta Titty. – Nézzétek azt a kis csónakot! Pontosan olyan, mint a Fecske, csak fehér a vitorlája.

– Kettő is van belőlük – jegyezte meg John.

– Három – tette hozzá Roger. – Ott úszik még egy, épp elhagyja a sólyát. Most húzza fel a vitorláját.

A két apró, fehér vitorlás dingi összetalálkozott a harmadikkal, s mind a hárman átsuhantak a lehorgonyzott jachtok flottáján. A munka leállt a Kobold fedélzetén. Az egyik csónakban egy lány ült, a másik kettőben egy-egy fiú. A Kobold közelében vitorláztak el.

– Tökfejek – morogta Roger, nem mintha különösebben hasonlított volna egy tökre a vitorlázók feje, egyszerűen csak irigyelte őket.

– Ők neveznének téged tökfejnek, ha tudnák, hogy Hollandiában jártál – vélekedett John. – Az áldóját! Ezt remekül csinálták!

A három kis vitorlás dingi egy lehorgonyzott jacht, egy nagy sárga kutter mellé siklott, kettő jobbról, egy balról. Még csak hozzá se koccantak. Ha ütközőpárnák helyett tojáshéjak függnek a jacht oldalán, azok sem törtek volna össze. A vitorlák lehulltak. A három kapitány tüstént fölmászott a nagy sárga kutter fedélzetére, és egymás után eltűntek a kabinban.

– Tökfejek – ismételte meg Roger. – Ők biztos elhajóznak valamerre, mi pedig itt rostokolunk.

A három kis csónak látványa a messzi északra emlékeztette őket, két másik apró csónakra a tavon.

– Vajon mit csinálnak most a Fruskák és a Dék? – tűnődött Titty.

– Legalábbis egy csatát az Úszóháznál – szögezte le Roger. – És Timothyt meg Flint kapitányt végigsétáltatják a palánkon.

– A csuda vigyen el mindent! – kesergett John. – Kevésbé bánnánk az egészet, ha nem álltunk volna már indulásra készen.

– Akasszátok föl az első lordokat! – szavalta Roger. – De tényleg, bárcsak itt lenne az az első lord, meg egy jó ruganyos palló, a víz meg dugig lenne cápákkal.

– Csrrrrrrrrrrrrrrrrr.

Susan ébresztőórája, amelyet felvitt a Kobold fedélzetére, lassan lejárt a kabinban.

– Gyerünk! – szólt Susan. – Egy óra előtt tíz percre állítottam be. Apa és Anya mindjárt hazaérkezik, és tudjátok, Miss Powell ki nem állhatja, ha hagyjuk a főztjét kihűlni.

Két percen belül már mindannyian a Kobold apró evezős csónakjában ültek, és John a part felé húzott.

Apa a sólya végénél várt rájuk.

– Nos, miben mesterkedtetek? – kérdezte.

– Kitakarítottuk a Koboldot – válaszolta Roger.

– Fényesítettünk – fűzte hozzá Bridget.

– Bárcsak elvitorlázhatnék vele egy kicsit – vágyakozott Apa. – Sajnos, kizárt dolog. Még ma délután vissza kell mennem Shotleyba. Az a fickó ebéd után értem jön.

– Az a dög? – kérdezte Titty. – Az a kárörvendő dög?

– Hagyd el, Titty! – mosolygott Apa. – Nem tehet róla. Még az alhadnagyok is Isten teremtményei, bár ezt néha elég nehéz elhinni.

Apa nyomában éppen fölfelé lépkedtek a Fészek-lak lépcsőin, amikor Titty észrevette, hogy egy asszony közeleg az ösvényen, és integet. Megállt.

– Ez nem a ti anyukátoknak érkezett? – érdeklődött az asszony, és átnyújtott egy levelet. – A postás tévedésből az én levelesládámba tette.

Titty ránézett a borítékra.

– De igen – mondta, majd megpillantva a postabélyegzőt, fölrohant a házhoz. – Anya, Anya! – kiabálta. – Levél jött Beckfootból!

Anya már a szalon kerek asztalánál állt, és éppen a sült bárányt szeletelte. Átvette a levelet, és Apára pillantott.

– Ó, jaj! – sóhajtott föl. – Remélem, azt írja, hogy „nem”.

– Nem? Mire nem? – tudakolta Roger.

– Valamire, amit kérdeztem tőle – válaszolt Anya. Fölnyitotta a borítékot, kivette a levelet, elolvasta, és átadta Apának.

– Mi a csudát lehet ilyenkor tenni? – kérdezte.

– Beteg valamelyikük? – érdeklődött Susan, és kutató pillantást vetett anyja arcára.

– Ó, nem, egyáltalán nem – válaszolta Anya. – Mind remekül érzik magukat, és Mrs. Blackett szeretettel üdvözöl benneteket.

– És a Dék? – tudakolta Titty.

– Hazamentek.

– Ó, be kár! – sajnálkozott Titty. – De legalább Timothy és Flint kapitány ott van.

Apa elolvasta a levelet.

– Nincs mit tenni – tárta szét a karját. – Lehetetlen. A londoni utat nem mondhatom le. Ez minden időnket igénybe veszi, s miután visszatérek, akkor is nyakig fogok ülni…

– A vízben? – vágott közbe Roger.

– A munkában – fejezte be a mondatot Apa, és komolyan nézett Anyára. – Meg kell írnod Mrs. Blackettnek, mi a helyzet.

Összehajtotta a levelet, és átnyújtotta az asztal fölött. Anya négyrét hajtotta, és visszatette a borítékba.

Ekkor azonban észrevette, hogy a levél nem csúszik be könnyen, valamiben megakad a boríték alján. Felfordította a borítékot, és egy keskeny, telerajzolt kártyát rázott ki belőle. Írás nem volt a lapon, még címzés sem, csak a sarokban egy koponya és lábszárcsontok. A közepén levő kép táncoló vadembereket ábrázolt.

– Gondolom, ez nektek érkezett – mondta Anya, és átadta a kártyát Susannak.

Susan rápillantott.

– Mi ez az első jel, John? – kérdezte.

– Jobb kéz kinyújtva. Bal kéz fél nyolc irányába mutat. Ez H betű… A következő A… Mindkét kar kinyújtva… Ez R… Egy fél pillanat…

John a zsebéből ceruzát kotort elő, és mindegyik táncoló alak alá odakaparta az ábécé megfelelő betűjét. H. A. R. O. M…. M. I. L. L. I. O. S. Z. O. R. O. S…. H. U. R. R. A.

… Hárommilliószoros hurrá.

Walker parancsnok fölnevetett.

– Nesztek, gyermekeim, ezt jól megkaptátok! – jelentette ki. – Fel kéne fogadni ezt az ifjú hölgyet, hogy jelzésekre tanítsa a tengerészkadétokat.

– Hárommilliószoros hurrá? – értetlenkedett Titty. – Ugyan miért? Biztosan valami világraszóló csínyt követett el, és azt hiszi, mindannyian tudunk róla.

– Mondjuk, elfoglalta az Úszóházat – találgatott Roger. – Vagy vízbe fojtotta a Dédnagynénit. Nem küldene hárommilliószoros hurrát csak úgy, semmiért.

Pin Millben senki sem találta helyénvalónak a hárommilliószoros hurrát. Nancy üzenetét olvasva szinte ugyanazt érezték, amit Roger a „tökfejek” láttán. Az egész nem volt sportszerű. Hárommilliószoros hurrá, persze. Ugyan ki lelkesedne bármi miatt is egy olyan napon, amikor a valaha született legjobb tervet lesöpörték az asztalról az Admiralitás kőszívű lordjai?

A szalonból beláthattak a belső szobába, ahol a sarokban földmérő rúdnak való bambuszbotok támaszkodtak a falnak, halomban hevertek a takarók, a fölcsavart sátrak, az élelmiszeres dobozok, az egész felszerelés, amit mind az expedícióhoz készítettek össze.

Titty felállt, és csendesen becsukta az ajtót.

Alig fejezték be az ebédet, amikor Apát újra elvitték Shotleyba. Anya bejelentette, hogy nem tarthat velük, mert leveleket kell írnia. Bridget és Szindbád a kertben játszott. A többieknek nem volt kedvük csónakázni, ezért sétára indultak a folyóparti erdőbe. De a történteket itt sem tudták elfelejteni. Jachtok úsztak fel a folyón. Jachtok siklottak lefelé. A hajók minden bizonnyal útra készültek, vagy valamilyen érdekes helyről érkeztek. Roger – míg a többiek rá nem szóltak, hogy fogja be a száját – egyre csak mondogatta: mérget merne venni rá, hogy mindegyik hajó éppen olyan expedícióra készül, amilyent Apa tervezett, és éppen azokhoz a szigetekhez, amelyeket ők akartak felfedezni.

Aztán visszatértek uzsonnázni Miss Powellhez, s észrevették: valami történt. Apa legalábbis egészen másképp érzi magát. Már befejezték a teázást, mikor Apa magában mosolyogva belépett.

– Kifelé! – szólt rájuk derűsen, mintha az égvilágon semmi gond nem lenne. – Bizottsági tárgyalást tartunk anyátokkal.

Távoztak, de menet közben egy-két mondatot még meghallottak.

– Elküldtem néhány táviratot – közölte Apa. – Legalább egy fél tucatot. Egyik hozta maga után a következőt.

– Vess egy pillantást a levelemre, hogy szerinted megteszi-e – kérte Anya.

– Nem lesz rá szükség – legyintett Apa. – A távirataim után semmiképp.

– Ó, Ted! – rökönyödött meg Anya. – Miben mesterkedsz? Mit csináltál?

Aztán meghallották apjuk vidám nevetését. Vidám és meglehetősen huncut nevetését.

– Apa forgat valamit a fejében – vélekedett Titty.

– Ugyan – tamáskodott Roger. – Csak nem jött rá, hogyan kell túljárni az első lord eszén?

Visszamentek a Kobold fedélzetére, figyelték, amint a Roger által tökfejnek nevezettek versenyeznek a három dingivel, még egyszer körbedörgölték a kajütablakokat, s végül – noha semmi szükség sem volt rá – meggyújtották a lehorgonyzást jelző lámpát is, mielőtt partra eveztek volna. Ott ringatózott a hajó, és az előmerevítő kötélen fény pislogott, mint azon az estén, amikor itt horgonyoztak Jim Brading parancsnoksága alatt.

– Rettenetes belegondolni is, hogy jövő évig nem vitorlázunk már – sóhajtott Titty.

– De ha Apa ledorongolta azt a lordot… – vetette föl Roger.

– Hiú remény, ilyesmit nem tehetett – intette le John.

Amikor beléptek, Apa éppen egy térképet rakott el, aztán Anyával együtt fölment, hogy Bridgetet lefektessék.

– Titkolnak valamit – nézett utánuk Titty.

– Számos titkuk van, gondolom – jegyezte meg Susan.

– Ez a titok velünk kapcsolatos – tette hozzá Titty. – Nem hallottátok, mit mondott Apa?

– Nem. Mit?

– Azt mondta: „Jobb, ha mélyen hallgatunk róla holnap reggelig.”

 

2. KALAND A LÁTHATÁRON

– Minden ember a fedélzetre! – szólt Apa, amikor leültek reggelizni.

– Várj, míg megeszik a zabkásájukat – kérte Anya.

Apa nevetett.

– Ó, mondd el máris! – sürgette Titty.

– Hallottad, mit mondott anyád.

– Ó, Anya!

– Tüntessétek el a zabkását! – szólt Anya. – De nehogy túl gyorsan egyetek!

– Vagy túl lassan! – jegyezte meg Roger, sebesen nyeldekelve. – Lapátold be sietve, Bridget! Bridget egyáltalán nem tudja, hogyan kell zabkását enni. Amikor tele van a szád, ne hadonássz a kanaladdal. Merítsd bele, amíg az előző adagot lenyeled.

– Ne siess, Bridgie! – szólt rá Apa. – A hírek megvárnak.

– Kér még valaki zabkását? – kérdezte Anya.

– Senki sem – szögezte le sietve Titty.

– Roger se?

Egy-két percig mindenki Bridgetet figyelte. A kislány szeme arcról arcra vándorolt, míg állhatatosan, egyik kanálnyi zabkását a másik után gyűrte magába. Roger a húga tányérján még púposodó halomra sandított. Hiszen ehetne ő is még egy kicsit, s akkor is vele együtt lesz kész.

– Kérek szépen! – mondta, és odatolta a tányérját.

Bridget vészjósló pillantást vetett rá, és felgyorsított.

Szoros verseny volt. Amikor Roger az utolsó falatot tüntette el, Susan már a kásamaradékot törölte le Bridget arcáról.

Apa Anyára pillantott. Ő bólintott.

Egy percre mindenki visszafojtotta a lélegzetét.

– Figyeljetek ide – kezdte Apa. – Anyával megtárgyaltuk a dolgot. Mi nem mehetünk. Nekem Londonban kell lennem. Anyának, legalábbis egy időre, szintén velem kell jönnie. Minden Johntól és Susantól függ. Ha ők kezeskednek azért, hogy megóvják a többieket minden bajtól, egymagatokban is elmehetnétek erre a felfedezőútra.

– Az áldóját! – kiáltott fel Roger.

– Nem lesz rá szükség, hogy ők óvjanak meg a bajtól – fogadkozott Titty.

– Nos, John? – fordult felé Apa.

– Odaadná Jim Brading a Koboldot, ha te nem jössz velünk?

– Dehogy. Semmi esetre sem. Egyszer éppen elég volt. Javaslatom a következő: odaviszlek titeket a Koboldon, partra doblak azon a helyen, amelyről Jim beszélt, s amint a lordjaim az Admiralitásról megengedik, visszamegyek és hazahozlak benneteket. Mit szólsz hozzá, Susan?

– Roppant óvatosak leszünk – ígérte meg Susan.

– Azt el is várjuk – figyelmeztette Apa. – Ez az árapály öv. A tóparti táborozás kismiska ehhez képest. Hol az a tengerészeti térkép? És a vaktérkép?

Apa eléjük teregette a Jimtől kölcsönzött tengerészeti térképet, amelyen kereszt jelölte a legjobb kikötőhelyet.

– Itt szállunk partra – tette Apa ujját arra a pontra. – Van egy farm is a szigeten, ahol ezt a négyszöget látjátok.

– Bennszülött král – helyesbített Titty.

– Magunkkal vihetjük a tengerészeti térképet? – kérdezte John.

– Nem – mondta Apa, és elővette a vaktérképet, amelyet még abban a hitben készített az expedíció számára, hogy ő és nem John lesz annak felelős vezetője. – Ezt kapjátok meg helyette. A tengerészeti térképről nagyjából átmásoltam a körvonalakat, de mást nem. Ilyesféle térképre támaszkodhatnak az utazók is, ha még fel nem kutatott vidékre indulnak. Ezek a szabálytalan foltok talán szigetek, talán a szárazföld részei. Az árapály jelentős változásokat okozhat. A vidék jó része mocsár, dagály idején ellepi a víz. Csupán három dolgot jelöltem be. Ezek közül kettőt a tengerészeti térképről vettem át. A kereszt az a hely, ahol partra teszlek benneteket. A négyszög a farm, de mind közül a legfontosabb ez a pontozott vonal. Mindenki látja? Soha senki, semmilyen indokkal nem mehet túl ezen a vonalon. Nehogy még egyszer ködben kisodródjatok a tengerre! Rendben van?

– Rendben.

– Egyébként se sodródhatunk ki, hisz nincs mivel – mutatott rá Roger.

– Hajó nélkül nem lehet felfedezőútra indulni a szigetek közé, ugye? – kérdezte Apa. – Béreltem számotokra egy csónakot, s magunkkal fogjuk vontatni.

– Barna vitorlája van? – tudakolta Roger. – Mint a Fecskének?

– Mi a neve? – érdeklődött Titty.

– Hol van? – kérdezte John, és felemelkedett az asztaltól.

– Rengeteg időtök lesz még reggeli után – szólt rá Anya.

John visszaült, és kinézett az ablakon. A csónaképítők barakkja előtt két ember egy dingit tisztogatott. Barna vitorlával körbegöngyölt árboc támaszkodott mellettük a falnak.

– Ez az a csónak? – kérdezte John.

– Lehetséges.

– De a pontozott vonalon túl tilos vitorlázni – szögezte le Anya. – Ki ne menjetek a tengerre, még véletlenül se!

– Még egyszer nem történhet meg – ígérte Susan.

– Egy dingiben semmi esetre sem – értett egyet John.

– Megengeditek, hogy befejezzem a mondandómat? – érdeklődött Apa.

– Persze, folytasd! – kérte Titty.

– Tehát ezzel a vaktérképpel indultok útnak. Ez legfeljebb azt árulja el, hogy mit áraszt el a dagály, és mit nem. Van sátratok, elemózsiátok, rendelkezésetekre áll a teljes felszerelés, amelyet még abban a hitben készítettünk össze, hogy mindannyian együtt megyünk. Csak egy hajszállal lesz könnyebb dolgotok, mint Kolumbusznak. De ti már igazán gyakorlott felfedezők vagytok, s szerintem megálljátok a helyeteket. Ám szó szerint számkivetettek lesztek. Minden csak tőletek függ, csak magatokban bízhattok. Senki sem jár arra naponta megnézni, jól vagytok-e.

– Számkivetettek? – ízlelgette a szót Roger.

– Ami Ben Gunn-nal is történt – merengett Titty. – Csak egy puskát adtak neki, kitették a partra, elhajóztak, és soha vissza se tértek.

– Ó – hökkent meg Roger.

– Mi azonban visszamegyünk értetek egy szép napon – nyugtatta meg Apa.

– Mikor? – tudakolta Susan.

– Meg ne mondd! – kiáltotta Titty. – Sokkal jobb, ha nem tudjuk. Megöregszünk, megőszülünk, távoli vitorlát fürkészünk…

– Nem nagyon fogtok ti ott megöregedni – vélekedett Apa. – És megőszülni sem lesz elég időtök. Tartok tőle, hamarosan befejezitek a felfedezőéletet, és visszatértek az iskolába.

– Jaj, Apa, ne rontsd el a történetet! – kérte Titty.

– Biztosak vagytok benne, hogy nem esik bajotok ott egy szál magatokban? – aggódott Anya.

– Biztosak! – kiáltották szinte kórusban.

– Hahó, Bridget! – fordult hozzá Apa. – Mi a baj?

– És mi lesz velem? – érdeklődött Bridget. Arca percről percre komolyabbá vált. – Azt mondtátok, hogy engem is magatokkal visztek, ha mindannyian elmegyünk. Ne engedjétek, hogy megint itt hagyjanak. Már elég nagy vagyok, hogy én is mehessek.

– Kérdezd meg Susant – mondta Apa. – A magam részéről örülnék, ha elvinne. Ott üldögélne az egész társaság számkivetve, míg mi az ügyeket intézzük.

– Igen kiváló erőkből áll ez az expedíció – vélekedett Anya mosolyogva, de önmagát is nyugtatva. – Egy kapitány, egy kormányos, két matróz és egy hajóbébi.

– No és Szindbád? – kérdezte Titty.

– Nem kérhetjük meg Miss Powellt, hogy vigyázzon rá – jelentette ki Anya. – Kell lennie egy hajócicának is.

– Akkor nem én leszek a legfiatalabb – örvendezett Bridget.

– De csak néhány nap híján – ugratta Apa. – Ó, köszönöm, Miss Powell…

Miss Powell belépett, és egy lefedett, hatalmas tálat tett Walker parancsnok elé. Aztán fölemelte a fedőt, és a kis szoba megtelt a sült szalonna illatával. Egy-két percig mindenki sürgött-forgott, megégette az ujját, s körbeadták a forró, tele tányérokat.

– Szót se többet! – rendelkezett Apa. – Fejezzétek be a reggelit! Egyetlen tengerész sem hagyja a szalonnát és a pirítóst kihűlni, ha forrón is megeheti. Egyébként sincs veszteni való időnk. Ma a dagály negyed háromkor tetőzik. Még azelőtt oda kell érnünk a szigetekhez. Délelőtt minden cókmókot fölhordunk a hajóra, s tizenkettőkor vitorlát bontunk.

– Az áldóját! – lelkesedett Roger. – Még ma…

De többet nem szólt, mert lefoglalta az evés, és a csendet csak bizonyos ropogó zaj zavarta meg, amely azonban a pirítós elfogyasztásának természetes kísérőjelensége.


Négy markos ember cipelte le a sólyán a vitorlás csónakot, hogy vízre eresszék. Nyomukban robogott négy felfedező, akik egy órával ezelőtt még azt gondolták, hogy erre a nyárra befellegzett a kalandoknak. Apa lassabban követte őket. Bridget otthon maradt, hogy segítsen Anyának. Egy gyapjúpokrócot alakítottak át egy újsütetű felfedező első hálózsákjává.

– Éppen akkora, mint a Fecske – állapította meg John.

Varázslónak hívják – olvasta le Titty a tatról a nevét.

– Talán azért, mert varázslatosan gyorsan siklik – reménykedett Roger.

Az emberek vízre eresztették a hajót. Apa átnézte a kötélzetet, felvonta a barna vitorlát, majd Johnnal próbaútra indult. A többiek közben a sólyán várakoztak. Aztán John partra szállt, és Susan foglalta el a helyét. Végül Apa Rogerrel és Tittyvel is vitorlázott egy kört, és figyelte, hogy bánnak a csónakkal. Mindenki jeles osztályzatot kapott, a Varázslót is beleértve.

– No hát akkor – mondta Apa –, az lesz a legjobb, ha kölcsönkérünk egy talicskát. Nem lesz könnyű munka az összes cókmókot a fedélzetre hordani.

A csónaképítő kölcsönzött nekik egy talicskát, és azt eltolták Miss Powell házának lépcsőjéig. Anya a lépcső tetején ült egy faszéken, és éppen Bridget hálózsákját varrta. Bridget közölte Szindbáddal, hogy ő is tengerre fog szállni. Miss Powell óriási halom szendvicset készített, hogy útban a folyón lefelé elfogyasszák. Apa fölsietett a dombra, és hússzeleteket vásárolt a faluban. Ezeket megsütve magukkal vihetik, hogy a szigeten az első étkezéseknél könnyebb dolguk legyen.

– Nem hiszem, hogy ez a rengeteg holmi egyáltalán befér a Koboldba. – kétkedett Anya.

– Belül roppant tágas – nyugtatta meg John. – Bár elismerem, Miss Powell szobája tényleg elég zsúfoltnak látszik.

– Rakodjunk már! – türelmetlenkedett Titty. – Kapjon fel mindenki valamit!

Egyik utat a másik után tették meg a Fészek-lak és a sólya mellett ringatózó dingi között. A talicskát sietős léptekkel Apa tolta – miután visszatért a hússzeletekkel –, illetve John, míg a többiek mellette rohantak, hogy a szállítmány lebomlását megakadályozzák. Egyik fordulót a másik után tették meg a sólya és a Kobold között is. A belső szoba lassacskán visszanyerte eredeti formáját, és egyre kevésbé emlékeztetett szatócsüzletre. Csodálatos, menynyire másképp érezte magát mindenki. Tegnap még úgy tűnt, hogy a kalandoknak, legalábbis erre a szünidőre, búcsút mondhatnak. Ma pedig itt várt rájuk a kaland… úgyszólván itt a szomszédban. Igazi felfedezőút, ismeretlen, sosem látott szigetek, és egy üres térkép, amelyet nekik kell a felfedezések eredményével kitölteniük. Nem messze, a folyón fölfelé a többi jacht között látták a nagy sárga kuttert: körülötte ott csoportosult a három kis vitorlás dingi. A kutter tatja mögött a hajóépítő telep egyik csónakja úszott. A jacht fedélzetén emberek dolgoztak. A lány és a két fiú beugrott a dingikbe, és fölvitorláztak a folyón. De ma még Rogernek sem jutott eszébe, hogy tökfejnek nevezze őket. Már nem kellett irigykedni rájuk. Ők ma éjjel nem alszanak egy ismeretlen szigeten. Ők nem lesznek számkivetettek. Ők nem fogják lesni, hogy a távolban eltűnik egy vitorla, s ők nem maradnak ott, hogy tábort verjenek, és egyedül nézzenek szembe a világgal. Roger szinte szánakozva pillantott rájuk.

– Megint azok a gyerekek – mondta.

– Azt hiszem, mindent lehordtunk – pillantott körbe Susan a szobában, miután újra visszatértek a házba. Az asztalt letakarították. A nemrég még telepakolt székekre újra le lehetett ülni. Az itt maradt tárgyak mindegyike már a szobához tartozott, és nem a felfedező-expedícióhoz. Susan gondosan körülnézett, kisimította az asztalterítőt, és egy széket (amely valahogy elkóborolt) rendesen visszaállított a helyére, a fal mellé.

– Szerintem nem felejtettünk itt semmit.

– A Fecske zászlaja! – csapott a homlokára Titty, és fölrobogott, hogy lehozza.

– Rendjén való, hogy ez lengjen a Varázsló fölött? – aggodalmaskodott Roger, amikor Titty visszatért a zászlóval.

– A táborban kell kitűzni – határozott Titty.

Kívülről Anya hangja hallatszott:

– Egy pohár tej mindenkinek! – hívta őket. – Megérdemlitek, annyit rohangáltatok föl-le.

– Jó munkát végeztetek – gyújtott rá Walker parancsnok a pipájára. – Dicséret a matrózoknak.

– Engem mikor léptetnek elő matrózzá? – kérdezte Bridget.

– Addig biztos nem, míg meg nem tanulsz úszni – közölte John.

– De most nem is szabad próbálkoznia – jelentette ki Anya. – Az árapály miatt.

– És az iszap miatt – tette hozzá Apa.

– És a cápák miatt – tódította Roger.

Aztán Apa megkérdezte, kinek van meg a vízijártassági és elsősegélynyújtó bizonyítványa. Amikor meghallotta, hogy Roger és Titty az iskolában, a nyári félévben, John és Susan pedig már egy évvel korábban megszerezte a magáét, átadott mindegyikőjüknek egy-egy félkoronást.

– Egy pennyt a gondolatodért, John – szólt Anya, látva, hogy John pár percig magába mélyedt.

– Hiába kínálsz neki egy pennyt, épp most tettem gazdag emberré – évődött Apa. – Mindegy, John, mondd el azért!

– Csak arra gondoltam, milyen kár, hogy Nancy és Peggy nem tart velünk.

Apa és Anya összenézett, de nem szóltak semmit.

– Nancy kapitány iszonyúan élvezné, ha számkivetett lehetne – tűnődött Titty. – De azt hiszem, ő is forgat a fejében valamit. Ez egészen biztos. Talán meg is úja nekünk. Nem küldött volna hárommilliószoros hurrát, ha nem tervezne valami igazán mókásat.

– Ennél jobbat úgyse tud kitalálni – szögezte le Roger, Walker parancsnok az órájára pillantott.

– Kész vagy, Mary? – kérdezte. – Mindenki a fedélzetre! Futás, búcsúzzatok el Miss Powelltől! Azonnal indulnunk kell, ha azt akarjuk, hogy a dagály segítsen bennünket, amikor behatolunk a szigetek közé.

 

3. AZ ISMERETLEN FELÉ

A Kobold jóval a szokott merülési vonala alá süllyedt, amikor elhagyta Pin Millt, és elindult, le a folyón, az ismeretlen felé. Ennyire még sohasem terhelték meg. Belsejében szinte moccanásnyi hely sem maradt. Degeszre tömött hátizsákok, gyömbérszörpös rekeszek, bádogdobozok és más csomagok halmozódtak a kabin padlóján és a priccseken. Az összegöngyölt viaszosvászon köpenyek és ponyvák garmadáit a kabintetőre kötözték. A hosszú, földmérő bambuszbotok kötegét a fedélzet egyik oldalára erősítették. És a felszerelés mellett ott szorongott az expedíció összes tagja. John, Susan és Bridget (első tengeri útján), valamint Szindbád, a cica a kormányállásban, Titty és Roger az előfedélzeten kuporgott. Lent a szalonban Walker parancsnok éppen egy listáról pipálta ki az egyes tételeket, és Anyát nyugtatta, hogy minden a legteljesebb rendben lesz, aggodalomra semmi ok.

– Ne félj, hiszen ott lesz Susan – mondta –, és Johnnak is megvan a magához való esze. Figyelj csak, John! Egyenest a folyó közepén hajózz lefelé! Én beindítom a motort, hogy gyorsan átvigyen minket a dagályon.

– Igenis, uram – válaszolta John nagyon komolyan. Ő is, Susan is hallotta, hogy apjuk megbízik bennük.

A motor pöfögni kezdett alattuk. Roger sietve hátramászott, hogy ha apja engedi, előretolja a gázkart és sebességet váltson. A Kobold sodorvonala megnyúlt, és a Varázsló, a mögöttük vontatott vitorlás dingi orra előtt fölhabzott a víz.

A kormányállásban kiabálni kellett, ha a motor zajában meg akarták értetni magukat, és már nem lehetett hallani, miről társalognak a barátságos bennszülöttek a kabinban. De nem is volt szükség beszédre, hiszen mindenki – Johnt, a kormányost is beleértve – a szendvicsekkel és a gyömbérszörppel foglalatoskodott.

Kevésbé sietős hajók mellett haladtak el, amelyek lassan, csak vitorlával siklottak lefelé. Más jachtokkal is találkoztak, amelyek a dagállyal gyorsan hajóztak felfelé. Bár mindegyik érdekes volt a maga nemében, tudták, a Kobold az egyetlen hajó, amelyik azért indult útnak, hogy felfedező-expedíciót tegyen ki egy szigeten. A fával szegélyezett partok tovasiklottak és elmaradtak mögöttük. A folyó egy széles kikötőbe futott. Felnéztek a Stour völgyébe, és megmutatták Bridgetnek, hol töltötték az első éjszakát a Koboldon, a Shodey móló előtt horgonyozva. Elhúztak a dokk mellett is, ahol (milyen messzi múltnak tűnt ez most!) még látták Jim Bradinget, amint beevezett benzinért, mielőtt jött a köd, és beterítette őket, mint egy takaró. Előttük megint ott úszott a bója.

– Hallgassátok csak! – kiáltotta Titty torkaszakadtából.

– Én hallom! – üvöltötte vissza Roger.

– Klong!… Klong…! Klong…!

Milyen más így hallani a bója harangját, hogy Anya és Apa velük van a fedélzeten, és fényesen süt körös-körül a nap, mint amikor úgy zengett fülükbe a hangos kondulás, hogy vakon közeledtek felé a ködben.

– Már majdnem kint vagyunk a tengeren – jegyezte meg John.

– John azt mondta, hogy már majdnem kint vagyunk – adta tovább Bridget a kabinba.

Walker parancsnok kidugta a fejét, körülnézett, majd újra lement. A motor pöfögése elhallgatott.

– Most már nincs rá szükségünk – vélekedett Apa, amikor újra felbukkant a fedélzeten. Halkan beszélt a motor leállítása miatt rájuk telepedett hirtelen csendben. Nagy nehezen helyet szorítottak neki. Apa föltelepedett a hátsó fedélzetre, és szemügyre vette Jim tengerészeti térképét.

– Átveszem a kormányt – nézett föl aztán. – John, neked van a legélesebb szemed. Menj előre az árbochoz, és figyelj nagyon! Egy apró fekete bóját keress, amelynek tetején négyszögletes jel van. – Kicsit megváltoztatta a Kobold haladási irányát, és a tájolóra pillantott. – Most éppen feléje kell tartanunk.

John előremászott. A tenger sima volt, csupán könnyű szellő fújdogált, a Kobold azonban látszólag mégis gyorsabban haladt, mint amikor motorral pöfögtek le a kikötőbe. A dagály most segítette, és nem hátráltatta útjukat. A parti építményeken láthatták, milyen sebesen haladnak. Ez alkalommal senkit még csak meg sem legyintett a tengeribetegség.

Dél felé dombocska emelkedett, tetején magas, karcsú torony látszott. Előttük széles, mélyen a szárazföldbe nyúló öböl terült el, vizét a messze távolban alacsony part keretezte. John az árbocnál állt, s a bóját keresve a tengert fürkészte. Hirtelen a vízen táncoló fekete pontot pillantott meg.

– Kis fekete bója, csaknem pontosan előttünk! – kiáltotta John.

– Egy néger lurkó – vélekedett Roger.

– Van valami a tetején – jelentette Titty. A John által mutatott irányba nézett, és sikerült távcsövével a bóját befognia.

– Ezt a fickót kerestük – nyugtázta Apa. – Láttok másikat is?

– Rajta túl is fölbukkant egy.

– Remek.

Nemsokára elvitorláztak a bója mellett. Fekete, kátrányozott hordó volt, tetején rudacskán egy négyszögletes doboz. Előttük egy másik fekete hordó úszott, s messze elöl egy csúcsos tetejű, piros bója.

– Bent vagyunk a csatornában – közölte Apa. Anya is felkapaszkodott a fedélzeti lépcsőn, kidugta a fejét, végigtekintett a vízen, amely látszólag mérföldekre nyújtózkodott mindkét oldalon.

– Ugyancsak keskeny errefelé – tette hozzá Apa.

– Nem is látszik annak – kétkedett Anya.

– Pedig keskeny. Az egyik oldalon közvetlenül a víz alatt kemény homokpad búvik meg, a másik oldalon pedig sziklazátonyok rejtőznek. Apálykor nem is tudnánk áthajózni rajta.

– Mi lenne, ha arra, kifele mennénk? – érdeklődött Roger. – Akkor jobban láthatnánk azt a tornyot.

– Hatalmas reccs lenne – szögezte le Apa. – És ha nincs szerencsénk, a Koboldnak is fuccs. Számtalan hajó ripityára tört már azon a részen.

– Biztos, hogy elég mély a víz itt alattunk? – aggodalmaskodott Susan.

– Bőségesen – nyugtatta meg Apa.

– Egyetlen szigetet sem látok – csipogta Bridget.

– Pedig itt vannak, éppen előttünk – jelentette ki Apa.

A szárazföld látszólag alig emelkedett a tenger szintje fölé. A víz felett csak egy alacsony vonal húzódott, a magasabb part messze mögötte emelkedett. Ám ezen az alacsony partvonalon sehol sem nyílt rés. Mintha a part végig körbeérne, az öblöt is lezárva. Még John is kételkedni kezdett, vajon tényleg akad-e ott előttük néhány sziget. De Apa egyik bóját a másik után pipálta ki Jim tengerészeti térképén, és meglehetősen biztosnak tűnt a dolgában. Néhány ember húzóhálót szedett be éppen egy kis csónakba, felettük felhőnyi sirály keringett. Szemben egy motorcsónak bukkant föl, és sűrű habot verve elhaladt mellettük.

– Ennek a hajónak valahonnan jönnie kellett – vélekedett Titty, ám továbbra sem látott egyetlen parányi rést sem a part vonalában.

– Mindjárt odaérünk – szólalt meg végül Apa. – Egy kerek bóját keressetek, tetején rudacskán egy kereszt áll.

– Ott van! – kiáltotta John. – Közel a parthoz!

Majdnem ugyanabban a pillanatban vette észre mindenki, hogy délen megszakad a homok vonala. Keskeny vízcsík indult befelé, s a homokdűnék fölött egy-két magas árboc is mutatkozott. S ahogy egyre közelebb értek a kereszttel megjelölt kerek bójához, észrevették: egy sokkal szélesebb csatorna is kitárul előttük. Sima, csillogó vize messze nyújtózkodott nyugat felé, kétoldalt alacsony partok szegélyezték.

– Nézzétek csak! – mondta Apa. – Ez a bója jelöli a keresztutat. Ha balra fordultok, abba a szűk csatornába, az árbocokon túl, egy városba érkeztek.

– Már látom is a házakat! – jelentette Roger. – És rengeteg csónakot.

– A dingivel egészen a városig fölhajózhattok. De ha ezt teszitek, ne időzzetek túl soká, mert nem marad víz, amin visszajöhetnétek.

– De mi szigetre megyünk, ugye? – aggódott Titty. – És nem a városba.

– Hát persze – mosolygott Apa. – Bal felől elhagyjuk a bóját, s hajózunk tovább egyenesen.

– Keresztúti bója – azonosította még egyszer Roger, amint elhaladtak mellette.

Egy-két perc múlva elhagyták a nyílt öblöt, és a Kobold egy beltenger csendes vizén siklott könnyedén. Egy alacsony földnyelv, amelyen töltés futott végig, már el is takarta a városba vezető vízi utat, noha a távoli árbocok teteje még látszott. Messze, a túloldalon másik alacsony töltés húzódott. Ha felálltak a fedélzeten vagy a kormányállásban, mindenfelé bozótost figyelhettek meg. Előttük a beltenger látszólag a végtelenbe nyúlt.

– Mi a neve? – szólt hátra Titty az előfedélzetről.

Apa mosolygott:

– Azt akarod tudni, ami Jim tengerészeti térképén szerepel? Azt hittem, magatok adtok neki nevet.

– Nagyon titkos hely – vélekedett Roger. – Szinte észre se lehet venni, amíg be nem fut az ember.

– Titkos-tenger – javasolta Titty. – Legyen ez a neve.

– Miért is ne? – bólintott Apa. Titty visszamászott a kormányállásba, és ceruzával beírta Apa vaktérképébe az első nevet.

– Milyen messze nyúlik be a víz? – érdeklődött John.

– Magas vízállásnál még jócskán – válaszolta Apa.

– Mint egy tó, csak hegyek nélkül – tűnődött Titty.

– De hol vannak a szigetek? – firtatta Roger.

– Körös-körül – intett Apa, és ránézett a térképre. – Itt is van egy, jobbra elöl. És egy másik amott. Ez pedig – mutatott balra – az a sziget, ahol számkivetettek lesztek. Magas vízállásnál körbehajózhatjátok egy még ennél is szélesebb beltengeren át, és eljuttok a városba vezető csatornához. Alacsony vízállásnál azonban a túloldalon valószínűleg mindent iszap borít. Jim mappája ösvényt jelez rajta keresztül… Az én vaktérképem csak átfogó képet ad, a részleteket majd ti magatok találjátok meg.

– Ismeretlen vidék – lelkesedett Titty. – Amíg mi föl nem fedezzük.

– Így valahogy – helyeselt Apa.

– Az áldóját! – rikkantotta Roger. – Ez ám az igazi! Nini! Ott egy másik csatorna a túloldalon. És ezen az oldalon is van még egy…

– Ez a mienk, gondolom – bólintott Apa.

A Kobold siklott a vízen. Jobboldalt széles csatorna tárult ki, de Apa figyelemre se méltatta. Egy sokkal kisebb vízi utat figyelt, amely a másik oldalon fokozatosan nyílt ki előttük. Apa hébe-hóba Jim térképére pillantott.

– Itt kell lennie – jelentette ki. – Azt hiszem, most be tudunk futni. Tekerd föl az orrvitorlát, John!

– Igenis, uram!

– Kész? Húzd meg! Rögzítsd! Most gyere hátra, és vedd át a hajót!

John meghúzta a zsineget, amely szép szabályosan fölgöngyölte az orrvitorlát, rögzítette, hogy ki ne bomoljon, és visszakúszott a zsúfolt kormányállásba. A Kobold már elhagyta a Titkos-tengert, és egyre lassulva, csak fővitorlával haladt egy kis szorosban, zöld partok között.

– Tartsd az irányt! – parancsolta Apa, és előrement, hogy előkészítse a horgonyt. Dübörgés és csörgés hallatszott, mialatt fölhúzta és a fedélzetre eresztette a láncot. Majd az árbocnál dolgozott. A zöld partok elmaradtak. Előttük szürke gém rebbent föl, és lassú szárnycsapásokkal átszállt a víz fölött. Egy póling kiáltott. Apa felállt az előfedélzeten, és a keleti partot figyelte. Valamit keresett. Hirtelen magasba lendítette a jobb karját.

– Jobbra – szólt hátra csendesen, és John a nyugati part felé kormányozta a hajót.

– Most! Fordulj a szélbe! Csapd át a kormányt!

John szélbe állt. A Kobold megfordult. A vitorla elvesztette a szélnyomást, és erősen csapkodni kezdett.

Loccs!

A horgony a vízbe zuhant, és Apa utánaeresztette a láncot. Majd újra az árbochoz lépett. A vitorlarúd a kormányállásban ülők feje fölé emelkedett, és a vitorla egy pillanat alatt lehullott.

– Két összehúzószálat! – rendelkezett Apa. – Nincs szükség többre.

Pár perc alatt föltekerte a rúdra a vitorlát, és két összehúzószállal rögtön le is kötötte, hogy a helyén maradjon.

– Kobold-szorosnak fogjuk hívni – adott új nevet Titty, egyik kezében ceruzával, a másikban a vaktérképpel.

– Jó név – helyeselt Apa. – Na most, John, húzd be a dingit! Partra vinnéd anyádat és engem?

– Mi nem megyünk? – tudakolta Roger.

– A következő fordulóval – intett Apa. – Nekünk előbb meg kell látogatnunk a krált, hogy megbizonyosodjunk róla, a bennszülöttek nem teszik-e ki a szűrötöket, ha mi elvitorlázunk.

 

4. AZ EXPEDÍCIÓ PARTRA SZÁLL

– Most már látszik, hogy sziget – jegyezte meg Titty. – Nézzétek, mindenütt víz van mögötte. Nicsak, Apa vaktérképe rossz. Ez a dudor itt nem földnyelv, hanem egy másik apró sziget.

– Fura szigetek, nem? – vélekedett Roger. – Szikla sehol.

– Partot értek! – kiáltotta Bridget.

John, Apa és Anya a dingivel már a zöld partba mélyedő kisebb bevágás közelében járt. Itt néhány cölöp teteje látszott ki a vízből. Apa mutatta az irányt. John, válla fölött hátrasandítva, még húzott néhányat. A Varázsló megfeneklett. Apa átvett egy evezőt Johntól, és a csónak mellett a vízben tapogatott vele. Talpalatnyi helyet keresett, ahol a lábát megvetheti. Aztán kilépett a vízbe.

– Apa partot ért – jelentette Bridget.

Látták, hogy Apa kissé feljebb húzza a csónakot. Anya is kiszállt, végül John, a horgonyt cipelve. Mindhárman kissé tocsogó gólyaléptekkel – lábukat magasra emelve és óvatosan leengedve – libasorban, mintha keskeny ösvényen járnának, a töltés irányába gyalogoltak. Aztán fölértek a gátra, alakjuk tisztán kirajzolódott az ég előtt. Egy helyen, ahol számos bokor és alacsony fa nőtt, megálltak. Apa jobbra-balra mutogatott. John kicsit körbetopogott, mintha a talaj keménységét próbálná.

– Gyertek, matrózok! – adta ki a parancsot Susan. – Minden ember csomót kibogozni! Legelőször a ponyvákra lesz szükség a kabintetőről.

– Apa és Anya elment – közvetített közben Bridget. – John visszajön. Nem, mégse. Kiveszi az árbocot és a vitorlát a Varázslóból. Partra viszi. Majdnem elesett. El fog esni… Nem, mégsem esett el… Mondd, Susan, nem mehetnék én is a partra segíteni?

– Először Johnnak vissza kell jönnie – mondta Susan.

– Vajon miért viszi ki az árbocot és a vitorlát? – tanakodott Roger.

– Különben nem lenne elég hely a holmiknak – világosította föl Susan.

Időközben John visszatért a Varázslóhoz, leült a csónak peremére, és lemosta a csizmáját a vízben. Aztán visszaevezett a Koboldhoz.

– Először a ponyvákat! – rendelkezett, ahogy közel ért. – El kell oldoznotok mindet.

– Már megtörtént – közölte Susan.

– Remek. Le tudjátok adni?

– Jó helyet találtál a tábornak? – tudakolta Titty.

– Felségeset – jelentette ki John. – De nem lesz könnyű úgy partra vinni a holmikat, hogy be ne kenjünk mindent sárral.

– Jó lenne, ha megmosnád a kezedet – figyelmeztette Susan.

– Egyszer már megmostam – válaszolta John, de miután a kezére pillantott, mindkettőt újra vízbe merítette a dingi oldala mellett.

– Az arcát majd azután is ráér – kuncogott Roger.

– Te csak hallgass! – szólt rá John –, és várj, míg meg nem próbálod. Ha már a töltésen vagy, nincs gond, de amikor átvágsz a szittyóson, te is összefröcskölsz mindent sárral.

– Mi az a szittyós? – érdeklődött Titty.

– Apa nevezi így… Az a mocsaras rész a szoros és a töltés között. Apa szerint csak szökőár esetén kerül víz alá. Jól van, Susan. Várj egy pillanatra! No, hadd jöjjön…

Az első köteg ponyvát leeresztették a dingibe. Ezt követte még egy, majd a harmadik.

– Mi is partra szállhatunk? – tudakolta Bridget.

– Inkább Susan jöjjön – válaszolta John. – Segítene a poggyászt fölcipelni. De velünk tarthatsz te is.

– És Szindbád?

– Ő is. A matrózok inkább maradjanak a Koboldon, és adogassák le a holmikat. Ha egy mód van rá, ne vigyünk több sarat a fedélzetre. Gyerünk! Van itt még hely pár sátorlapnak is… Na most, Susan!

Susan lecsúszott a dingibe.

– Bridget következik…

– Add ide Szindbádot! – szólt rá Susan. – Neked mindkét kezedre szükséged lesz.

– Nem merek – siránkozott Bridget, és lepislogott a Kobold fedélzetéről a telerakott dingibe.

– Dehogynem – biztatta John. – Ülj le a szélére. Egészen a szélére. És most engedd el magad.

Bridget hirtelen egy nagy halom ponyván találta magát.

– Sikerült, sikerült! – lelkendezett, és egy pillanattal korábban még komoly arcán boldog mosoly áradt szét.

– Lökd el, Susan! – adta ki a parancsot John, és a Varázsló másodszor is útnak indult a part felé.

A megterhelt csónak a parttól most kissé távolabb feneklett meg, bár így se kellett messze menni.

– A víz befolyik Bridget csizmájába – aggódott Susan.

– Majd én kiviszem – válaszolta John. – Csak föl kell kapaszkodnia a hátamra.

– És mi lesz Szindbáddal? – kérdezte Bridget. – Hátadra tudsz venni mindkettőnket egyszerre?

– Majd én hozom Szindbádot – vágott közbe Susan. – Te csak kapaszkodj két kézzel Johnba!

John partra cipelte a horgonyt. Aztán visszajött, a vízben állva hátat fordított a dinginek, és előregörnyedt, szinte ráült a csónak peremére.

– Mássz föl, Bridgie! – rikkantotta.

Bridget az ülésen állva előredőlt, és szorosan átkarolta John nyakát. John hátranyúlt, és megragadta a kislány lábait. Felemelkedett és fuldokolni kezdett.

– Meg ne fojtsd, Bridget! – szólt rá Susan.

John jó nagyot lendített Bridgeten, hogy a kislány följebb zökkenjen a hátán, aztán egy lépést tett a part felé. Lába mélyen elmerült a lágy sárban, és majdnem orra bukott. A másik lába szerencsésebb volt, mert egy kőre talált. Lassú léptekkel végigtántorgott a szittyóson átvezető ösvényen, míg keményebb talajra nem jutott. Itt lehuppantotta utasát, és mély lélegzetet vett.

– Legalább tízszer annyit ehettél a szendvicsekből, mint járt volna – jelentette ki.

Susan Szindbáddal a kezében igyekezett követni őket. Hol hosszút lépett, hol rövidet, hol hátracsúszott, hol előre. Mialatt Susan és John visszatért a partra, hogy a holmikat fölhordja a csónakból, Bridget és Szindbád fölmászott a töltésre. Aztán őrséget álltak az egyre növekvő halom mellett, míg a kapitány és a kormányos a szittyóson keresztül tántorogva ide-oda ingázott, olyan sebesen, ahogy csak a sár és a teher engedte.

Közben a Koboldon a matrózok fölcipelték a kajütből a cókmókot, és fölhalmozták a fedélzeten, a kabin tetején. John már vissza is tért a következő szállítmányért, s hamarosan jött az újabb forduló.

– Azt hiszem, ennyi volt az egész – lihegte Titty.

– Semmi sem maradt lenn – fújtatott Roger.

– Akkor ugorjatok be! – rendelkezett John. – De meg ne moccanjatok az úton, mert átcsap a víz a peremen.

A Kobold elhagyottan ringatózott, és az utolsó felfedező is partra szállt a szigeten. A végső szállítmányt, mivel kettő helyett négy hordár vitte, már sokkal hamarabb fölcipelték a töltésre.

A gát a legtöbb helyen keskeny volt, épp csak egy ösvény fért el a tetején. Ám ahol a felfedezők lezúdították készleteiket, a töltés kiszélesedett. Itt elegendő helyet találtak, hogy jóval a mocsarak szintje fölött üthessenek tábort. A gát belső oldala meredeken lejtett a rétek felé, lábánál vízelvezető árok húzódott, és a táborhoz közel egy kis tavat is fölfedeztek. Közvetlenül a tó mellett néhány satnya fácska és bokor nőtt. A messzeségben csorda legelészett, és föltűnt a farm épületének teteje, kéménye is. Észak felé tekintve láthatták, hol ér a Kobold-szoros a Titkos-tengerbe, déli irányban pedig újra megpillanthatták a szorost: bekanyarodott és egy másik beltengerbe futott.

– Csodálatos hely egy bázistábornak! – lelkendezett Titty. – És szerencsére a bennszülött král jó messze van.

– Mi van ebben a dobozban? – kíváncsiskodott Roger. – Elkezdhetek kipakolni?

– Még nem – állította meg John. – Minden ember sátrat ver! Jó lenne, ha a bázisunk táborformát öltene, mielőtt Apa és Anya visszatér.

– Először a fenékponyvákat terítsétek le, látni szeretném, hogyan férnek el – rendelkezett Susan. – A kicsi sátrak bejárata a víz felé nézhet, de a nagyot oda a két fa közé kell tennünk. Ezt állítsuk fel először, ha Anya túl hamar térne vissza, legalább Bridget alvóhelyét lássa.

A nagy sátor azok egyike volt, amelyeket még az első táborozásuk során használtak a Vadmacska-szigeten. Fák közé kellett kötélre felakasztani, nem úgy, mint a kicsiket. Ez utóbbiak saját rúddal rendelkeztek, bárhol föl lehetett őket verni. A nagy sátor felállítása mindig megizzasztotta őket, mert nem könnyű a kötelet elég magasra tenni és jó feszesre húzni. Az itteni alacsony fák miatt még a szokásosnál is nehezebben birkóztak meg a feladattal, ám végül John és Susan sikerrel járt, s Bridget már be is mászott, mielőtt a sátor falait megfelelően rögzítették volna. Körülnézve látták, hogy Roger és Titty sátra már áll. Titty éppen kigöngyölte Susan sátrát, amelyet, miután ő nem ebben fog aludni, raktárnak szántak.

– Hol van Roger? – kérdezte Susan.

De már rohanva érkezett is Roger a gáton.

– Elmentem a töltésen a kanyarig, hogy megnézzem a másik szigetet – lihegte. – Láttam Apát és Anyát, most jönnek a králból. Egy percen belül befutnak.

A táborban megélénkült a munka. A dobozokat és a hátizsákokat eltüntették szem elől. Az utolsó két sátrat rekordidő alatt verték fel. Titty kihúzta az egyik földmérő rudat a kötegből, és sietve rákötözte a Fecske zászlaját. Amint elkészült, John már be is szúrta a földbe. Mire Apa és Anya visszatért, már állt mind az öt sátor, és a Fecske zászlaja egy bambusz zászlórúdon lobogott a szélben.

– Derék munka volt – mondta elismerően Apa.

– Az összes csomagot partra hordtuk – jelentette John.

– De még nem raktuk el rendesen – mentegetőzött Susan. – Csak besuvasztottunk mindent, hogy lássátok, milyen a tábor.

– Szép a tábor is – dicsérte meg őket Apa. – Ami pedig a számkivetettséget illeti, szerencsétek van. A farmer igen rendes fickó. Azt mondta, Jim Brading barátai az ő barátai is, tehát a kilakoltatás veszélye nem fenyeget. De azt is megemlítette, hogy nem szabad innotok a tavacskából. Sós víz szivárgott bele, és tönkretette. Mosakodásra megteszi, de a szátokba ne kerüljön. Kihozom a Kobold két vizeskannáját, és ha kifogy, a farm kútjáról hozhattok vizet. Megyek is érte rögtön, mert hamarosan indulnunk kell. Gyorsan húzódik vissza a dagály.

– Mi lesz a tűzhelyeddel, Susan? – kérdezte Anya, miután Apa lesietett a partra.

– Közvetlenül a sátrak előtt akad megfelelő, száraz hely – közölte Susan.

– De errefelé nincs kő, amiből megépíthetnéd – aggodalmaskodott Anya.

– Föld ellenben bőséggel van – nyugtatta meg Susan. – És hoztunk ásót is.

– A szigeten ugyan nincsen posta – mondta Anya – de a farmerrel tudtok üzenetet küldeni. Szinte naponta átmegy a szárazföldre. És megadtam Miss Powell telefonszámát is.

– Miért, van itt telefon? – csodálkozott Roger.

– Dehogy. A szigeten nincs. A farmer azonban szükség esetén telefonálhat a nevetekben, és ti magatok is fölhívhattok bennünket, ha kiruccantok a szárazföldre. Megkaptuk a farmer városbeli tejesemberének a telefonszámát, tehát mi is tudunk üzenni vele. Hová lett Bridget?

Susan csendesen a nagy sátorra mutatott. Anya benézett. Susan pokrócokból és hálózsákokból már elkészítette Bridget és a saját ágyát. A kisebbik hálózsákból hangos szuszogás hallatszott.

– Biztos, hogy nem akarsz inkább kényelmesen ágyban aludni Miss Powellnél? – érdeklődött Anya.

Bridget hirtelen felült:

– De Anya! – mondta szemrehányóan.

– Jó, jó – sóhajtott Anya. – Azt hiszem, előbb-utóbb neked is fel kell nőnöd.

– Most már Szindbád a legfiatalabb – emlékeztette Bridget.

A Kobold fedélzetéről Apa már leengedte a két nagy bádog vizeskannát a mellette ringó Varázslóba. Most az árboc lábánál ügyködött.

– Oda nézzetek! – kiáltotta Titty. – Felhúzott egy zászlót!

A Kobold keresztrúdján egy kék zászló lobogott, közepén fehér négyszöggel.

– A Kék Péter – ismerte föl Anya. – Indulásra kész, azt jelenti.

Néhány perc múlva Apa partra evezett, és fölhozta a vizeskannákat a táborba.

– Itt vannak – zökkentette le őket. – Nehezek, mint a kő. Ezt észre fogjátok venni ti is, amikor a farmon újratöltitek. Jobban vigyáztok a vízre, mintha folyékony arany lenne, ha minden cseppjét magatoknak kell cipelnetek.

– Ezt mondta Jim Brading is, amikor vele voltunk a Kobold fedélzetén – nevetett Roger.

– Értelmes fickó – jelentette ki Apa. – Nos, Mary, ideje indulnunk. A szívtelen kapitány és kegyetlen kormányosa elhajózik, otthagyja áldozatait az ismeretlen partokon. Gyere, Mary! Te vagy a kegyetlen kormányos. Minden jót mindenkinek! Használjátok az eszeteket! Figyeljetek a dagályra! John és Susan felel mindenkiért.

– Óvatosak lesztek, ugye? – kötötte a lelkűkre Anya, búcsúcsókokat osztva a felfedezőknek.

– Hisz nem mentek el végleg – reménykedett Bridget.

– Biztos, hogy nem akarsz inkább velünk jönni? – kérdezte Anya.

Bridget egy pillanatig habozott.

– Nem, köszönöm – rázta meg végül a fejét.

Apa nevetett:

– Helyesen döntöttél, Biddy!

John alaposan összemaszatolta Anyát, amikor megcsókolták egymást, mert arcáról elfelejtette letörölni a sárfoltokat.

– John – nevetett Anya –, már most úgy festesz, mint Ben Gunn.

– Mire visszatérünk, gubancos szakálla nő – tréfálkozott Apa. – Gyere, John, kenj még egy kis sarat magadra, míg kiviszel minket.

John kiszállította Apát és Anyát a Koboldhoz. Egy-két pillanatig várt és nézte, hogy Apa fölhúzza a vitorlát. Miután azonban eszébe jutott, hogy ő felel az expedícióért, visszaevezett a partra, és csatlakozott a többiekhez, akik a tábor mellől figyelték a hajót.

Anya tartotta a Kobold kormányát. Apa éppen két kézzel húzta fel a horgonyt. Az orrvitorla kibomlott és felpúposodott a szélben. Apa átemelte a horgonyt az orron, és egy felmosóronggyal lemosta róla az iszapot. A Kobold megfordult, és az ér torkolata felé indult.

– Viszlát!… viszlát!… – kiabáltak a számkivetett felfedezők a táborból.

– Viszlát és jó szerencsét! – érkezett a válasz a Koboldról. A Kék Pétert lehúzták. Apa hátrament és átvette a kormányt. Anya zsebkendővel integetett. A Kobold kifutott a szélárnyékból, enyhén megdőlt, egyre gyorsabban haladt, kisvártatva el is tűnt. Csak a piros vitorla látszott a hosszú töltés mögött. A hajó az apály hátán a tenger felé suhant.

Hirtelen ürességet éreztek mindannyian.

– Számkivetve – sóhajtott Titty.

– Most már benne vagyunk – tárta szét a karját John.

– Gyertek! – lendült neki Susan. – Még rengeteg tennivalónk van.

Bridget átvette Szindbádot Tittytől. Pár percig figyelte, hogy a Kobold fővitorlájának piros háromszöge előrehalad a töltés fölött.

– Nincs semmi baj, Szindbád – fordult a cicához. – Visszajönnek érted.

 

5. SZÁMKIVETVE

A kicsomagolás teljes gőzzel megindult. A felfedezők leltároztak. Susan papírral és ceruzával listát készített, miközben mélyére ásott annak a három doboznak, amelyet Apa a Hadi és Tengerészeti Felszerelések Szaküzletéből küldetett le Pin Millbe. Bridget és Roger az almákat és narancsokat igyekezett megszámolni a csomagolórekesz résein keresztül. Titty és John egy nagy láda tartalmát nézte át; ebbe készítette össze Apa a térképezéshez szükséges felszerelést: egy rajztáblát, rengeteg papírt, ceruzákat, egy üveg tust, párhuzamvonalzókat, körzőt, szögmérőt és egy doboz rajzszeget.

– Apa igazán szakszerűen akarta csinálni – jelentette ki Titty.

– Mi sem vallunk szégyent – fogadkozott John. – Apa borzasztóan elégedett lesz, ha mindenhova sikerül eljutnunk, és az egész vidéket feltérképezzük.

– A Titkos Szigettenger Expedíció – mondta Titty.

– Mi az a szigettenger? – érdeklődött Bridget.

– Iszonyú sok sziget – magyarázta Roger. – Figyelj, Bridgie, azt az almát ott a papírban nem számoltad bele.

– Két tucat tejkonzerv – körmölt Susan. – Tizenegy… nem tizenkettő leveskonzerv.

– Óriási! – Így Roger.

– Három nagy konzerv húsos vesepuding… Három marhanyelv.

– Kiváló!

– Három doboz szárított hús… Hat doboz szardínia… Egy üveg szörp… Egy csupor lekvár… Hat doboz tojás… mindegyikben tizenkét darab.

– Minek ez a rengeteg tojás? – csodálkozott Roger.

– Te és John kettőt esztek reggelire, mi többiek fejenként egyet… Ez máris hét tojás egyetlen étkezésre… És ha rántottát készítek vacsorára? Figyelj csak, Roger… semmi értelme, hogy almát számolgassatok a rekeszekben. Úgysem láttok át rajta. Tegyétek be inkább a konzerveket a raktársátorba! Négy zacskó zabpehely. Hat vekni kenyér. A kenyeret és zabpelyhet együtt kell tartani. Egy doboz gyömbéres sütemény… Egy doboz keksz…

– Letéphetem a papírját? – kérdezte Roger. – Remek! Mazsolás piskóta! Préselt legyekkel. Kinyithatom ezt a dobozt? Tudnunk kellene, hogy…

– Maradj csendben egy percre! Egy zsák krumpli… Mi van a másik zsákban?

– Bab – jelentette Bridget.

– Három tábla sütemény…

– Egy teljes doboz csokoládé! – kurjantotta Roger. – Mogyorós-mazsolás szeletek! Hadd…

– Hagyd békén! – szólt rá Susan. – Hat font vaj… Két doboz kockacukor. Két zacskó kristálycukor. Egy doboz só… Egy darab sajt… Remek… Ez a kéreg nélküli fajta, ezüstpapírban.

– Úti elemózsiának elsőrangú – jegyezte meg John.

– Ide nézzetek! – kiáltott föl hirtelen Bridget. – Ezen a csomagon Szindbád van rajta!

A kartondobozban egy csomag macskaeledel lapult, mellette fél tucat apró lazackonzerv és egy üvegcsében marhahúskivonat.

– Szindbád odalesz a lazacért – jelentette ki Roger. – De minek a húskivonat?

– A forró vízbe kell tenned, amit a macskaeledelre öntesz – világosította föl Susan. – Mi az a cédula azon a kosáron?

– „Mai vacsora” – olvasta Titty. – És van itt egy csomag „Holnapi ebéd” felirattal.

– Nem nyitjuk ki, míg el nem jön az ideje – döntött Susan. – Nézd csak, Roger! Horgászzsinórok és horgok. Jobb lenne, ha ezekkel te foglalkoznál.

– Elvihetem az ásót is? Kukacokat ásni.

– Teljesen fölösleges a sátradba vinni az ásót. A horgokat pedig olyan helyre tedd, ahol Szindbád nem lép bele! Az ásóra egy perc múlva szükségem lesz, hogy elkészítsem a tűzhelyet. Ami azt illeti, egy dolgot nehéz lesz itt beszereznünk, mégpedig a tüzelőt. Ez nem a Vadmacska-sziget, ahol lépten-nyomon nyalábszámra hevert a rőzse…

– Gyerünk, fogjunk neki! – vezényelt John. – Lássuk, ki szedi a legtöbbet. Leginkább a dagály szintvonala mentén lelhetünk ilyesmire.

A terepfelmérés – bár csak korlátozott mértékben – azonnal megindult. Míg Susan az elképzeléseinek megfelelő tűzhely elkészítésével foglalkozott, s földtéglákat vágott ki és körben elrendezte őket, a többiek ráébredtek, hogy bizony minden egyes tűzre való fadarab felkutatása hosszú időbe telik. Végigcserkészték a töltés víz felőli oldalát, s itt-ott apró hordalékfa-darabokat szedegettek föl. A töltés lábánál a legmagasabb vízállást partra sodródott s lerakódott, elhalt vízinövények és nádtorzsák alkotta széles öv jelezte.

– Azt hiszem, ezek jól égnek – vélekedett Titty.

– Csak valószínűleg túl gyorsan – mondta John. – Minden forgácsnyi igazi fára szükségünk lesz, amit csak össze tudunk kaparni.

– Döglött rákok páncélja? – tudakolta Roger. – Százszámra hevernek a nádtorzsák között.

– Nem sokat érnek – legyintett John. – Szerintem hoznunk kellene egy olyan szabályt, hogy aki elhagyja a tábort, gyűjtsön valami tüzelőt.

Gondosan végigtallózva a töltés mentét, John és Titty két köteg aprófát szedett össze, és néhány – valószínűleg egy ócska léckerítésből származó – nagyobb fadarabot.

– Arra mindenesetre elég, hogy egy kanna vizet felforraljon – méricskélte John. – Vigyük vissza, és hozzunk valamit, amiben az elszáradt növényeket szállíthatjuk. Hol van Roger?

– Valahol a kanyaron túl – intett Titty.

Susant éppen két villás bot hegyezése közben találták: ezeket az egyik fűzfáról vágta le. A kannatartó hosszabb rúd már a kerek tűzhely mellett feküdt.

– Csak ennyit találtatok? – pillantott fel Susan. – Gondoltam, hogy nehéz lesz. Itt a bokrok alatt szinte nincs is száraz ág, alig találtam párat.

– Viszont halmokban hever az elszáradt vízinövény. Elviszünk egy kosarat… Á… egy viharkabát jobb lesz. Kiterítjük, telerakjuk száraz vízi gazzal, csomóba kötjük, és hazahozzuk. Nono! Mi a baj?

Roger Tittyvel és Johnnal ellentétben nem volt képes a tűzifagyűjtést minden más elé helyezni. Most rohanva érkezett vissza a táborba.

– Figyelj csak, John! – kiabálta. – Lent jártam a kikötőnél. A sziget úgy nő, mintha nyújtanák. A Varázsló már szárazra került.

– Múlik a dagály – állapította meg John. – Megyek és megnézem. Fát nem találtál?

– Csak egy kicsit – mentegetőzött Roger. – Ahol én kerestem, egyszerűen egy árva szilánk se volt.

– Csak egy kicsit – sóhajtott fel Susan. – Ó, Roger!

– Miért, ez nagyon jó kis darab – védekezett Roger.

– Hozd a viharkabátodat, és halmozz bele annyi tengeri gizgazt, amennyit csak elbírsz! – rendelkezett John.

– Rendben – tüsténkedett Roger. – Gizgazt, rákpáncélt meg mindent.

John és Titty is magához vette viharkabátját, és a szittyóson át lementek, hogy megnézzék a Varázslót. Az elmúlt néhány óra óriási változást hozott. A Koboldból szinte a szittyós széléig tudták hozni a Varázslóval a csomagokat. Most a szittyós már jóval a víz szintje fölött húzódott, alatta egyre szélesedő iszapsáv terült el. A régi, korhadó cölöpök közti keskeny ösvény átkanyargott az iszapon, bele a vízbe.

– Nagyszerű! – nézett végig a parton John. – Jim megmondta, hogy ez remek kikötő. Akár apálykor is vízre tudunk szállni. De most nem húzzuk le a Varázslót. Szükség esetén bármikor át tudjuk csúsztatni az iszapon.

– Mi történik a Bridget-szigettel? – nyújtogatta a nyakát Roger. – Azzal a kicsivel… Szinte már nem is sziget.

A szittyós mentén elbukdácsoltak odáig, hogy megnézzék. A kis sziget, amelyet a nagytól korábban széles csatorna választott el, nem volt már önálló földdarab. A csatorna elkeskenyedett és kis patakokká szakadt, ezek egy sár-pad két oldaláról csörgedeztek alá. Roger megpróbált átkelni rajta, de hamarosan beleragadt, úgyhogy visszaküzdötte magát a szilárdabb talajra.

– Az áldóját! – lihegte. – Könnyebb odajutni, ha magas vízállásnál el van vágva, mint amikor része a szigetünknek. Fura egy hely.

– A térképen majd „apálynál sár” jelzéssel kell ellátnunk ezt a csatornát – jelentette ki Titty.

Visszatérőben többnyalábnyi száraz vízinövényt tornyoztak föl viharkabátjukban, és összekötötték őket. A kötegeket vállukon átvetve betántorogtak a táborba, és halomba hordták a már égő tűz mellett.

– Mennyi az idő, John? – kérdezte Susan.

– Nincs órám – közölte John. – Az enyém még mindig Ipswichben van, javításon.

– Sejtettem – sóhajtott Susan. – Szörnyű dolgot követtem el. Képzeljétek, a Kobold fedélzetén hagytam az ébresztőórámat.

– Remek! – örvendezett Roger. – Akkor fekhetünk le, amikor akarunk.

– Szeretnéd? – nézett rá Susan. – Majd meglátjuk. De így az étkezések időpontját sem tudom megállapítani…

– Megmondjuk mi neked! – rikkantotta Roger. – Most például már vacsoraidő van.

John a napra nézett, amely már alacsonyra ereszkedett a nyugati mocsarak fölött.

– Megoldjuk az időmérés kérdését – jelentette ki. – Hol van egy egyenes bot?

– Nálam – mutatta Titty. – Éppen most akartam felaprítani tüzelőnek.

– Kiváló – vette át John, és a földbe szúrta, vigyázva, hogy függőlegesen álljon. A nap fényében a bot hosszú árnyékot vetett. A sátrak mögötti bokrokról John levágott egy ágat, az egyik végét hegyesre faragta, a másik végét mélyen bemetszette. Az írótömbről, amelyen Susan a leltárt körmölte, letépett egy lapot, nagy betűkkel ráírta, hogy „VACSORA”, beleillesztette a vágatba, majd az ág kihegyezett végét földbe szúrta, éppen abban a keskeny sávban, amelyet a hosszú karó árnyéka vetett.

– A mindenit! – lelkesedett Roger. – Egy kajaóra!

– Azt hiszem, megteszi – vélekedett John. – Nem tévedhetünk nagyot. Most vacsoraidő körül jár. Mindennap akkor vacsorázunk, amikor az árnyék a vacsoracövekre esik. Holnap délben majd figyeljük, mikor emelkedik a nap a legmagasabbra, mikor lesz az árnyék a legrövidebb, és akkor beásunk egy ebédcöveket is.

– A rendszeres étkezés a legfontosabb – szögezte le Susan.

– Nos, a nap elég rendszeresen jár – mosolygott John.

– És mi lesz, ha beborul? – aggódott Roger. – Eshet is. Nem kapunk semmit enni, csak ha süt a nap?

– Akkor majd megbecsüljük az időt – nyugtatta meg John. – Nem is a kaja a fő gond, hanem az árapály. Apa adott ugyan egy dagálytáblázatot, de az hasznavehetetlen, ha nem ismerjük a pontos időt. A dagály tetőpontjának ideje változik. Nem tudjuk nyomon követni óra nélkül.

– Szerintem – javasolta Titty úgy kellene számolnunk a napokat, mint Robinson Crusoe tette.

John lehajolt, és egy rovátkát faragott a zászlórúdba.

– Ez a mai nap – jelentette ki. – Mindennap újabb rovátkát vágunk, amíg a Kobold meg nem érkezik…

– És amikor már kimerülten fekszünk a homokban… – suttogta Titty.

– A jó nedves iszapban – vágott közbe Roger.

–…megpillantunk egy távoli vitorlát. Egyre közeledik. Aztán azt mondja a kapitány: „Tapassza szemét a messzelátóra, kormányos úr.” Akkor a kormányos (ez Anya) így szól: „Valami mocorog a parton. Még életben vannak.” Mi pedig integetünk, és kiabálni próbálunk, de kiszáradt torkunkon nem jön ki hang. Közben ők bevitorláznak, halljuk, amint a horgonylánc csörögve lehull. Aztán elhajózunk mindannyian, és nézzük, ahogy a sziget eltűnik a lenyugvó napban.

– Lehet, hogy reggel lesz – kotnyeleskedett Roger.

– A pálmafák üstöké, mint tollak serege emelkedik a tenger fölé, majd azok is eltűnnek, mi pedig beszámolunk a hajó legénységének, miket fedeztünk fel az itt töltött hosszú esztendők alatt.

– Esztendők? – rökönyödött meg Bridget.

– Jó hosszú idő, mindenesetre – nyomatékosította Titty.

– A pálmákat azonban még be kéne szereznünk valahonnan, és elültetni sem ártana – kajánkodott Roger, majd fölkiáltott: – Susan! Nézz a kajaórára!

– No igen – mondta Susan.

– Az árnyék már el is hagyta a vacsorabotot.

– Kész a vacsora – közölte Susan.

– De hol van? – firtatta Roger.

– Anya mindent elkészített – indult Susan a raktársátorba. Egy kosárral tért vissza, amelyen a „Mai vacsora” felirat díszelgett. A kosárból egy zacskó molnárka, egy adag főtt hús és egy zacskó paradicsom került elő, valamint két fej saláta, mellettük egy papírszelet a következő felirattal:,A saláta meg van mosva”. A kosár alján egy másik üzenet lapult: „Töltsétek tele banánnal!”

– A teafőzésen kívül nincs egyéb teendőnk – mondta Susan. – A víz egy percen belül felforr.

– És mit kap Szindbád? – tudakolta Bridget.

– Hideg lazacot és egy kis tejet – közölte Susan.

– Elsőrangú vacsora – jelentette ki Roger.

Az étkezés sokáig tartott, s amikor végeztek, csupán öt bögrét, öt tányért és egy csészealjat kellett elmosogatni. Miután megbeszélték, hogy másnap első dolguk lesz komolyan nekilátni a munkának, a felfedezők lefekvéshez készülődtek. A nap lenyugodott, a szél elült. John, Titty és Roger friss nyaláb száraz vízinövényt hozott a táborba. A gizgaz egy pillanatig füstölt, majd lángra lobbant. Bridget, már pizsamában, lekuporodott a sátor ajtajában, s nézte élete első tábortüzét és idősebb testvérei mozgó alakját a szürkületben.

– Mars aludni, Roger! – utasította Susan.

– Én is lefekszem – ásított Titty. – Aki holnap legelőször fölébred, keltsen föl engem is!

– Mindenkinek megvan a zseblámpája? – érdeklődött John.

– Feltöltötted a viharlámpát? – kérdezte Susan.

– Épp most töltöm – válaszolta John. – Egész éjszaka égetnünk kell a táborban.

– Mint a horgonyzást jelző fényt – jelentette ki Roger.

– Hogy elijesszük a vadállatokat – helyesbített Titty. – De van egy saját tigrisünk is. Gyere ide, Szindbád! Az én sátramban alszol. Bridgetnek Susan lesz a hálótársa.

A mocsarakig és a nyílt tengerig ereszkedő óriási égbolton csillagok tünedeztek fel. Az eget itt sokkal hatalmasabbnak érezték, mint az északi, hegyes-dombos vidéken. John meggyújtotta a viharlámpát, és a nagy sátor elé állította a földre.

– Fölösleges földdel lefojtani ezt a tüzet – jegyezte meg John. – Még a szénégetők se tudnák…

– A nedves gaz talán életben tartaná – vélekedett Susan.

– Á, csak kiszáradna, és egy perc alatt ellobbanna – legyintett John. – Jobb, ha meg se próbáljuk. Reggel majd keresünk több hordalékfát.

– Bújj be gyorsan a hálózsákodba, még megvesz az isten hidege – szólt Bridgetre Susan.

– Én már bebújtam – jelentette Roger.

– Én is – csatlakozott Titty. – Ajjaj, Szindbád kimászott. Ne menj, cicus! Ó, nincs semmi baj. Csak megpróbál úgy összetekeredni az ágyamon, ahogy a hajón tette.

– Miért nem fekszenek le a pólingok is? – kérdezte Roger. – Meg a sirályok?

– Meg a kacsák – tette hozzá John.

– Hallottátok, ez a csobbanás egy hal volt?

– Te nem fekszel le, John? – kérdezte Susan.

– Egy perc.

Roger az iszap peremén csivitelő madarak zajongásáról tett fel néhány kérdést, ám a mondat közepén hirtelen elaludt. Bridget az előző éjszakára gondolt. Akkor már jóval korábban ágyban volt, igazi ágyban, egy sötét függönyös szobában. Életében először alszik a testvéreihez hasonlóan sátorban. Forgolódott egy kicsit. Nem olyan kényelmes, mint az ágy. A többiek mégis szeretnek így aludni. Hát ő is szeretni fog. Újra megmozdult. Gyűrődés lehet a hálózsák alján. És a fenéklap meg a föld is kemény. Most már jobb. Égett vízinövény illata úszott be a sátor nyitott bejáratán. Egy póling kiáltott. Hirtelen újra rikoltozni kezdtek a sirályok. Igen. Magukban voltak, egy szigeten. És már elég nagy ahhoz, hogy végre a többiekkel együtt táborozhasson. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Susant.

– Te vagy az, Bridget? – suttogta Susan. – Jól érzed magad?

– Nagyon jól – válaszolta Bridget. – Csak biztosan tudni akartam, hogy itt vagy.

John feküdt le utoljára. A sátor előtt állva hallgatózott. Tompán, messziről hallotta, hogy a tenger csendesen mormol a homokon, a sziget túloldalán… Nem is… még messzebb, ahol a nyílt tenger húzódik, a másik öblön túl. Hallgatta a madarakat. A leereszkedő sötétségben messze, észak felé fények csillogó füzérét pillantotta meg a szárazföldön. Tétován arra gondolt, hogy ezen az első éjszakán virrasztania kellene. Nem árt fölkészülni minden eshetőségre. De akár be is mászhat a hálózsákba. Abban is fekhet ébren, ugrásra készen. Holnap föl kell fedezniük a szigetet… Micsoda? Titty valamit suttog.

– John!

– Igen.

– Nancy üzenetére gondoltam. Nem válaszoltunk rá.

– Nem tehettük – vélekedett John. – Elég ronda dolog lett volna megírni, hogy mi már új kalandnak vágtunk neki, amikor ők ott gubbasztanak egy szál magukban, még a Dék sincsenek velük.

– Bármit művel is Nancy, ennél jobbat, mint mi, nem tehet – szögezte le Titty. – Bárcsak itt lennének!

– Én is így gondolom – értett egyet John. – De ezen nem segíthetünk. Jó éjszakát!

– Jó éjszakát!

Egy óra múlva John felébredt. A tűz kialudt. A viharlámpa még égett. Látta a fényét a sátor vékony vásznán keresztül. Eszébe jutott, hogy ő a felelős, egy idegen és elhagyatott szigeten partra tett felfedezőcsapat parancsnoka. Kikászálódott a hálózsákból, kimászott, és fölállt a hűvös éjszakában. A tábor csendesen pihent. A madarak elnyugodtak. Egy bagoly hangját hallotta, valahonnan a szárazföldről… Ha egyáltalán arra szárazföld van. Visszamászott a sátrába, bebújt a hálózsákba, és zseblámpafénynél szemügyre vette Apa vaktérképét. Úgy tűnt, szinte mindenütt vizet lát. Arra tért magához, hogy elbóbiskolt, de a zseblámpa még ég. Vajon meddig használhatta az elemet fölöslegesen? Eloltotta a lámpát, és újra elaludt.

 

6. ELSŐ HÍREK A VADEMBEREKRŐL

Bridget megmoccant a hálózsákban.

– Anya – kezdte, de hirtelen eszébe jutott, hogy Anya messze van, ő viszont, életében elsőször, tényleges szolgálatban áll mint hajóbébi, és részt vesz a többiek kalandjában. Hálózsákostul, mindenestül megfordult. A sátor egyik oldalát napfény világította meg. Kinézett a nyíláson. Fehér füstpamacsok szálltak a levegőben, és égő növények szúrós szaga érződött. Kitekergőzött a zsákból, és a bejárathoz kúszott. A füst a tűzről gomolygott. A füstben egy rúdon teáskanna függött. Susan a tűz mellett térdelt, és fadarabokat kotort a kanna alá. Lángok csaptak föl, és a füst eloszlott. Tittyt és Johnt nem látta Bridget, Roger azonban ott szökdécselt a tavacska partján egyik lábáról a másikra, miközben törölközővel dörgölte magát és vacogott.

– Brrrr. Brrrr. Bi-bitang hi-hideg.

– Nem kellett volna nyakig beleugranod – hallatszott Susan hangja. – Csak annyit mondtam, hogy mosakodj meg. Abban a bögrében van forralt víz fogmosáshoz.

– Túl gyorsan vacog a fogam, hogy meg tudjam mosni – közölte Roger.

– Ha olyan gyorsan vacog, akkor reggelizni se tudsz.

– Hol van John és Titty? – kérdezte Bridget.

– Halló, Bridget! Már réges-rég fölébredtek. Elmentek, hogy még több fát szedjenek. Siess és öltözz! Mindjárt kész a reggeli. Vizet ott találsz abban a vödörben. Meg szappant is.

– El ne felejtsd megmosni a füled mögött! – szólt rá Roger.

– Ezt neked szokták mondani? – kérdezte Bridget teljesen komolyan, aztán csodálkozott, miért vigyorog Roger kissé szégyenlősen, és Susan miért nevet.

Öt perccel később Bridget, többé-kevésbé megmosdva és teljesen fölöltözve éppen azt magyarázta Szindbádnak, hogy meg kell várnia, amíg a húskivonatba áztatott macskaeledel kissé kihűl. Roger, fél szemével Susant lesve, a kajaóra árnyékát figyelte, kezében egy cövekkel, amelynek hasítékában ott pompázott már a „REGGELI” felirat. Susan tejkonzervet nyitott ki, és tartalmát egy szilkében összekeverte a szükséges mennyiségű vízzel. A földön öt zabpehellyel teli tányér sorakozott. Susan föltöltötte a teáskannát vízzel, és egy serpenyőben hét tojást kezdett kavargatni a rántottához. Egy pillanatra letette a serpenyőt.

– Tartsd erősen! – szólt Bridgethez. – Meg kell fújnom a sípot.

A kormányos sípján éleset füttyentett, Roger pedig földbe szúrta a „REGGELI” cöveket, pontosan az egyenes bot árnyékába.

– Két étkezést mindenesetre már bejelöltünk a kajaórán.

– Megyünk, megyünk – hallatszott a távolból. Titty és John, karjukban egy-egy nyaláb fával rögvest föl is tűnt a táborban.

– Beszúrtam a reggelit jelző karót – jelentette Roger.

– Remek – bólintott John, és a zászlórúdra újabb rovátkát vésett, hogy megjelölje az expedíció második napját.

– A beltenger szinte teljesen száraz – újságolta Titty. – És láttuk, hogy valaki éppen áthajt rajta egy lovas kocsin.

– Jó alacsony az apály – közölte John. – Fölfedeztük, hogy Apa térképe miért ábrázolja a Bridget-szigetet úgy, mintha a mienk része lenne. Az általa húzott vonal a szittyóson kívül fut körbe. Így mindent egybetartozónak mutat, ami alacsony vízállásnál összefügg.

– A mi térképünk különállónak fogja mutatni – szögezte le Titty. – Feltüntetünk rajta minden csatornát, amely dagálykor hajózható.

– Először a töltést mérjük fel – tervezte John. – A gáton belüli terület mindig szárazon marad. Egy halom másolatot készítünk Apa térképéről, így nem számít, ha ezeket összefirkáljuk. Az Apa rajzolta alaptérképet mindig a táborban tartjuk, a felmérések eredményét átvezetjük rá. A felfedezett részeket Titty majd kihúzza tussal. Apa a vaktérképet ceruzával rajzolta, ki tudjuk tehát radírozni a vonalakat, a térképünk pedig napról napra nőni fog, míg végül egyetlen felfedezetlen terület sem marad.

– Mivel kezdjük? – kérdezte Roger.

– A reggelivel – közölte Susan.


– ’Reggelt!

Mindenki fölugrott. A reggeli és a tervek keveréke süketté és vakká tette őket minden egyéb iránt. Hirtelen közvetlenül mellettük ott termett egy magas ember kord lovaglónadrágban, sáros gumicsizmában és durva szövetkabátban. Föléjük magasodott és lemosolygott rájuk.

– Jó reggelt!

– Barát vagy ellenség? – suttogta Roger, remélve, hogy Titty meghallja.

Az ember egy nagy palackot nyújtott át.

– Amikor a papájuk meg a mamájuk a szüleimnél járt – közölte –mondtam nekik, hogy néhanapján megmarad egy kis tej. Tudják használni?

– Nagyon köszönjük – hálálkodott Susan. – De igazán nem kellett volna fárasztania magát. Rengeteg tejkonzervet hoztunk. Ez persze ezerszer jobb. Akar egy csésze teát?

– Nem mondok nemet – egyezett bele a farmer. – Jó korán fölkeltem, s benn voltam a városban. Épp most jöttem haza a gázlón át.

– Láttuk a kocsiját a távolban – árulta el Titty.

– De hát akkor ez nem is sziget? – kérdezte Roger.

– Apálynál nem.

Susan teletöltött egy bögrét, és átnyújtotta. Odakínálta a kockacukros dobozt és a farmer saját tejesüvegét is.

– Ha igazi tejhez szokott, kétlem, hogy a miénket szeretné – mondta.

– Csakugyan azt állítja, hogy ez a szárazföld része? – hitetlenkedett Roger. Ugyan mi jó van akkor egy szigetben, gondolta, ha az emberek kocsin is elérhetik?

– Dehogy. Igazi sziget. Apálykor is csak azon az egy úton lehet átkelni a szárazföldre, ha követik a keréknyomot az iszapon keresztül. Dagálykor pedig egyáltalán sehova se mehetnek csónak nélkül.

– Akkor rendben van – nyugodott meg Roger.

A farmer ledöntötte a bögre tartalmát a torkán.

– Ha megmaradnak a töltésen, nem lesz semmi bajuk. De a szittyós alattomos. Könnyen elsüllyedhetnek a lágy részeken, és nem vergődnek ki egyhamar. Én magam is otthagytam már néhány csizmát. Az ifjú Brading barátai, ugye? No, ha tehetek magukért valamit, tudassák! De unalmas egy helynek találják majd ezt, úgy vélem. Nincs itt semmi élet, ha értik, mire gondolok. Nem jár itt senki. Csak maguk meg a vademberek. És ami a vadembereket illeti…

– Miféle vademberek? – kérdezte Titty és Roger egyszerre.

– Vademberek? – csipogta Bridget.

Susan csak bámult. John kinyitotta a száját, hogy beszéljen, de aztán nem szólt egy szót sem.

– Említettem őket az apjuknak, és szerinte maguk jól kijönnek majd velük.

– Miféle vademberek? – firtatta Roger. – És hol vannak?

– Már napok óta nem láttam őket – kuncogott a farmer. – Legfeljebb csak egyet. De bármely nap visszajöhetnek. Majd megismerik őket, ha találkoznak. No, isten áldja magukat!

Megfordult, hogy elmenjen, de a válla fölött még visszaszólt:

– Ugye nincs kutyájuk? Meg kellett volna kérdeznem a papájukat.

– Cicánk van – közölte Bridget.

– Akkor jó – mondta a farmer. – Az nem fogja megkergetni a bivalyokat… A teheneket hívják így. Rájuk kellett szólni, hogy vigyék el a kutyájukat. – Barátságosan intett, és hosszú léptekkel távozott a töltés tetején.

– Az áldóját! – kurjantott Roger.

– Vademberek! – kiáltotta Titty.

Bridget kissé közelebb húzódott Susanhoz.

– No, ez eldönti a kérdést – jelentette ki John.

– Mit dönt el? – kérdezte Roger.

– Azt, hogy mit csináljunk délelőtt. Hallottátok, mit mondott a vademberekről. Legelső teendőnk, hogy meggyőződünk róla, tiszta-e a levegő a szigeten. Ugyanakkor a feltérképezésnek is nekiláthatunk.

– Kezdjük máris! – lelkesedett Roger.

Előbb azonban akadt még egy-két tennivaló. Susan mosogatott, Titty és Roger törölgetett, Bridget pedig megakadályozta, hogy Szindbád lenyalja a tiszta tányérokat.

– Csak segíteni akar, igazán – bizonygatta, ám Susan úgy vélte, hasznosabb lenne, ha nem tenné. John egy papírlapot rakott Apa vaktérképére, és a fény felé tartva gondos másolatot készített róla.

– Legalább egy tucatra lesz szükségünk – mondta. – Biztos, hogy jó sokat el fogunk rontani. Mindenkinél mindig legyen egy példány, hogy ha fölfedezünk valamit, berajzolhassuk.

Aztán felmérési célból egy nagyobb méretarányú másolatot készített arról a foltról, amely Apa térképén ezt a szigetet jelentette, ahol partra szálltak. A rajz sarkába átmásolta az iránytűrózsát is. A párhuzamvonalzóval dolgozott, hogy az iránytű szárai biztosan a helyes irányba mutassanak. Északot, keletet, délt és nyugatot könnyű volt bejelölni. Aztán egy körző segítségével minden körnegyedet elfelezett, és bejelölte északkeletet, délkeletet, délnyugatot és északnyugatot is. Most legalább tényleg hasznát vette az iskolában tanultaknak. Végül a maradék cikkelyeket is ugyanígy el kellett feleznie, hogy megkapja észak-északkeletet, kelet-északkeletet és a többit.

Amikor a mosogatás véget ért, elküldték Rogert, hogy szúrja le az egyik bambusz földmérő rudat a töltés sarkában, a tábortól délre. John és Titty a térképpel, az iránytűvel, a jegyzettömbbel és egy másik bambuszrúddal a tábortól északra eső sarokba ment. Itt – közel a Kobold-szoros torkolatához – a töltés élesen keletnek fordult. Titty leszúrta a karót. John betájolta a másik rudat, amelyet jól lehetett látni, hisz Roger ott állt mellette.

– A töltésnek ez a része csaknem pontosan északi irányba fut. Talán egy vonással keletre. Alapvonalnak megteszi. No, most lássuk a krált!

Megfordult és a sziget belseje felé nézett, ahol számos alacsony fa közül kilátszott a farm kéménye.

– Délkelet. Itt van a párhuzamvonalzó?

A földre térdelve egy vonalat húzott a térképen a két karó jele között, majd attól a ponttól, amely az északi rudat jelölte, a sziget közepén keresztül egy másikat is.

– Itt kell lennie a farmnak valahol ezen a vonalon – jelentette ki. – Gyerünk! Most a másik karótól is betájoljuk.

A két földmérő végigsietett a töltésen, hogy csatlakozzék Rogerhez, akit kissé kifárasztott már a karó tartása, nem tudta ugyanis elég mélyre leszúrni ahhoz, hogy magától megálljon.

John beljebb nyomta a rudat, majd iránytűvel a kezében a távoli farmház kéménye felé pillantott.

– Kelettől egy egész picit délre – mondta.

– Hadd próbáljam én is – kérte Roger. Letette az iránytűt a földre, hogy ne mozogjon, és terpeszállásban fölé hajolt. – Csaknem pont kelet-délkelet.

Titty is megpróbálta:

– Nekem úgy tűnik, hogy a kettő között.

John még egyszer gondosan beirányozta a házat, és egyetértett vele.

– Rendben – ismerte el. – Legyen kelet-délkelettől keletre. No, akkor lássuk csak!

A térképen levő tájolórózsán bejelölte a kelet és a kelet-délkelet közti irányt, majd a párhuzamvonalzó egyik oldalát a rózsa közepe és a jel közti vonalra fektette, és a vonalzó másik szára mentén az előzővel párhuzamos vonalat húzott a déli karó helyzetét jelző ponton keresztül.

– Sikerült! – kiáltott föl. – Nézzétek!

A két vonal éppen a szigetüket ábrázoló folt közepén metszette egymást, ott, ahol apa kis négyszöggel jelölte be a farm helyét.

– Nos, a krált mindenesetre már felmértük – állapította meg John.

Visszamentek a táborba, és megmutatták Susannak, mit végeztek.

– Rettentő sokáig tart majd, míg az összes szigetet feltérképezzük – aggódott Susan.

– Nem kell mindet ilyen részletesen kiszerkesztenünk – nyugtatta meg John.

– Hogyan akarod felmérni a mocsarakat?

– Arra majd a végén kerül sor – mondta John. – Először a szárazföldet kell feltérképeznünk. Végigmegyünk a töltésen, és ahol elkanyarodik, ott tájolunk. A töltésen belül száraz terület lesz mindenütt.

– Egy valamirevaló vadember – jelentette ki Roger – biztosan a száraz részen lapul.

– Láttatok vadembert? – tudakolta Bridget.

– Még nem – közölte Roger.

– Készen vagytok, indulhatunk? – kérdezte John. – Mindenki hozzon egy bambuszt.

– Nekem inkább néhány másolatot kellene készítenem a vaktérképről – vélekedett Titty.

– A tábort sem ártana őrizni – javasolta Susan már ha tényleg emberek kószálnak a környéken.

Rövid vita után elhatározták, hogy a földmérők fő különítménye a töltésen északi irányba indulva járja körbe a szigetet, míg Bridget, Szindbád és Titty dél felé tart. Nekik nem kell sietniük: Tittynek lesz még ideje néhány másolatot készíteni a térképről, mielőtt útnak erednek. Mivel a két csapat közötti területen az egész sziget lapos és kopár, úgy érezték, az ólálkodó vadembereknek – ha léteznek egyáltalán – kevés az esélyük, hogy láthatatlanok maradjanak.

– Ha megpillantunk a tábor közelében egy vadembert… – kezdte Bridget.

– Riasszatok minket a kormányos sípjával! – javasolta Roger.

– Nem riasztunk – jelentette ki Bridget. – Ráuszítjuk Szindbádot, mint egy tigrist.

– A körmei ugyan elég élesek – kétkedett Roger –, de valószínűleg csak dorombolna.

– Úgysem jön senki – bizakodott Bridget. – Vagy igen?

– A szigetnek ezen a felén egy lélek sem járhat – jelentette ki John –, különben rég észrevettük volna. De most már tényleg induljunk!

A földmérő különítmény bambuszbotokkal, tájolóval, rajztáblával és egyéb eszközökkel felszerelve útnak indult.

 

7. PATANYOMOK A SÁRBAN

Titty teljesen elfeledkezett a vademberekről, míg tucatnyi példányban lemásolta a vaktérképet. Bár a feladat aránylag könnyű és élvezetes volt, gondos munkát igényelt. Ráadásul Titty – jó szokása szerint –, amint ceruzát vett a kezébe, semmi másra nem tudott gondolni. Ám miután tizenegy másolatot elhelyezett John sátrában, a barométert téve rájuk nehezéknek, és a tizenkettediket magához véve, Bridgettel és Szindbáddal nekivágott, hogy végigmenjen a töltésen a sziget déli oldalán, egyszeriben újra eszébe jutottak a vademberek. Bridget, aki közben őrködött, egy pillanatra sem feledkezett meg róluk.

Elhagyták a tábort és a töltésen haladtak, kezdetben igen lassan, mert Szindbád nem volt valami hebehurgya, sietős felfedező. Orrát ráncolva ide-oda kódorgott a rövid fűben, meg-megszimatolt valamit, majd visszatért és újra megszagolta. Csak úgy lehetett haladásra ösztökélni, ha az ember hátrált előtte.

– Nekünk kell vinnünk, ha valahova egyáltalán el akarunk jutni – mondta végül Titty, és karjába vette.

Így már jobb volt. A matróz és a hajóbébi macskatempó helyett végre emberi sebességgel haladhatott. Itt-ott megálltak, és Bridget pár percre átvette a cicát, míg Titty, aki úgy találta, hogy tájoló és földmérő botok nélkül is egészen jól boldogul, pontozott vonallal bejelölte a töltést. Ceruzájával apró foltocskákat kaparva jelezte a szittyóst a töltés és a Kobold-szorost a beltengerrel összekötő csatorna között. Az apály miatt a csatornában nem látszott a víz, a meder vonalát azonban meg lehetett figyelni. Titty ezt is bejelölte, hogy alkalomadtán, ha át tudnak rajta hajózni a Varázslóval, pontosan berajzolhassa.

– Vademberek még sehol? – érdeklődött Bridget, amikor továbbindultak.

Titty, vállán a cicával, a messzelátón át végigpásztázta a szigetet.

– Sehol – válaszolta.

– Hol lehetnek most a többiek?

– Ott mintha látnék valakit. Jó messze, a másik oldalon. Roppant gyorsan haladnak.

– Megnézhetem?

Titty átnyújtotta a távcsövet. Nem volt könnyű egyenesen tartani, mivel a hajócica úgy gondolta, hogy neki is földre kellene szállnia, egy kis egyéni felfedezőútra. Bridget a szeme elé tartotta a messzelátót, betolta, majd kihúzta.

– Minden homályos – jegyezte meg. – Nélküle jobban látok.

Messze a horizonton, a sziget másik oldalán apró alakok mozogtak, de olyan kicsik voltak, hogy nehéz lett volna megmondani, melyik kicsoda.

– Túl messze vannak, hogy szükség esetén segítségünkre siessenek – állapította meg Bridget Titty arcára pillantva, hogy lássa, miként fogadja ezt a hírt.

– Nem kell nekünk segítség – jelentette ki Titty. – Hiszen hárman vagyunk. – De azért kissé lehalkította hangját, és figyelmesen körülnézett. Egyetlen vadember se mutatkozott.

Továbbindultak. A töltés alatt a szittyós keskenyebb lett. Rajta túl vízcsíkkal elválasztott, hatalmas iszaptakarók terpeszkedtek. A töltés belső oldalán zöld mezőket láttak, legelésző csordát és középütt a fák árnyékában megbúvó farmot.

– Mennyi bivaly! – ámuldozott Titty.

– De vadember egy sincs – szögezte le Bridget. – Elengedhetjük Szindbádot egy kis felfedezőútra?

Az utóbbi percekben egyre nehezebben lehetett Szindbádot kézben tartani. Most egy szempillantás alatt a földön termett, keresztülkúszott a füvön, gyors látszattámadást indított egy száraz vízinövény maradéka ellen, amelyet a szél emelgetett, aztán szinte dühösen rázta meg a mancsát, mert sárba lépett az ösvényen.

– Gyere! – hívogatta Bridget. – Cicc, cicc, cicc! – És Szindbád, saját kimért tempójában, lassan utánabaktatott.

– Próbáld meg egy darab madzaggal – javasolta Titty, és egy apró gombolyag zsineget halászott elő a zsebéből. A zsinór végére kisebb maroknyi száraz füvet kötött, és odaadta Bridgetnek. Bridget hátrafele lépegetett, a kis fűcsomót a földön rángatva. Szindbád lekuporodott, utánaszökkent, fölhemperedett, lekuporodott, és újra előrevetette magát.

– Szindbád szeret így felfedezni – jelentette ki Bridget.

– Remek – mosolygott Titty. – Akkor folytasd csak.

Lassan továbbsétáltak. A szittyós a töltés alatt még keskenyebb lett, s itt már csupán a hatalmas iszaptenger szegélyét alkotta. A szigettől egészen a szárazföldig sár nyújtózkodott, és nem az a fényes, csillogó tenger, amelyet a Kobold fedélzetéről láttak, amikor bevitorláztak a hajóról elnevezett szorosba. Az iszap közepén húzódó vízszalag azonban már egyre szélesedett. Közelgett a dagály. Az iszaptenger hamarosan újra igazi tenger lesz.

A szittyósba, közvetlenül a töltés alatt, az iszap felé tartó keskeny árok mélyedt. Oldalán néhány palánkból összerótt kikötőstég állt, mellette nehéz evezős csónak hevert. Titty gondosan rárajzolta a térképre, és melléírta: „Bennszülött kikötő”. Ez, vélekedett, a králbeli bennszülött csónakja lehet, s akkor használja, ha szekérrel nem tud átkelni.

Titty továbblépdelt, s közben az iszapot nézegette a messze távolban. Hirtelen megállt. A kinti vízsáv szélén madarak gázoltak a sárban. Ám a lassan emelkedő dagály valami olyasmit öntött el, ami semmiképp sem lehetett egy madár műve. Homok esetén azt is gondolhatná az ember, valaki lapáttal és vödörrel játszott arrafelé. De a sárban senki sem épít várat.

Titty kihúzta a messzelátót. Valóban. Jól látszott, hogy az iszapot nemrég feltúrták. Mintha valaki ásóval ügyködött volna odakinn. Mégis lennének vademberek? Ahhoz azonban nem halmozták elég magasra a sarat, hogy akár a legapróbb vadember is elbújhasson mögötte. Egy biztos: valaki ásott ott. Ehhez nem fér kétség. A messzelátóval hasonló ásásnyomok hosszú sorát követhette végig, itt csak néhány ásónyit fordítottak föl, ott nagyobb sárhalmokat raktak. Az egyik iszaptúrást a másikkal kisebb, másfajta nyomok kötötték össze. És a sárkupacok sora a sziget felé kanyarodott. Úgy tűnt, a nyomok egy földnyelvnél érnek véget, ahol az iszap egészen a töltés lábáig ért. A titokzatos sárban ásogató ismeretlen alkalmasint itt lépett partra. Talán a földnyelv mögött bujkál. Vagy már át is kelt a gáton, s magán a szigeten rejtőzködik, mondjuk, a töltés belső oldalán lapul.

Titty hátrapillantott. Bridget, előrehajolva és Szindbádot hívogatva, lassan közeledett. A mezőn semmi sem moccant. John, Susan és Roger nem látszott. Most, gondolta Titty, valahol a sziget túlsó végén járhatnak, az általa már „prérinek” keresztelt rész másik oldalán. A mezőn jókora tehéncsorda legelészett: egy percig sem gyanították, hogy bivallyá léptették elő őket. A másik felfedező-különítmény valahol mögöttük közeledhet. Az iszaptúró ismeretlen talán a két csapat között rejtőzködik, esetleg valahol a sziget közepén. A messzelátót a bivalyok felé fordította. Nicsak, néhány jószág abbahagyta a legelést, s mind egy irányba néz. De nem a sziget belseje felé bámulnak, hanem az ellenkező irányba. Kétségkívül a földmérő osztagot figyelik. Olyasvalami iránt azonban, amely a csorda és őközötte lehet, úgy tűnt, egyetlen bivaly se érdeklődik. Biztonságban továbbmehetnek.

– Bridget! – kiáltotta, de nem túl hangosan. – Kapd fel Szindbádot, és gyere!

– Várj meg! – kiabált vissza Bridget.

– Siess!

Titty jobbra is, balra is végignézett a töltésen. Aztán átpásztázta a lapos mezőt. Senki se moccant. De mégis. A bennszülött krált körbefogó léckerítés mellett nyulak mozogtak. Ám ezek a nyulak békésen táplálkoztak. És a szigeten levő madarak is csupán saját ügyeikkel törődtek. A král mellett valószínűleg galambok repkednek. Azok ott a mezőn pedig bíbicek. Nos, ha embert lát, a bíbicnél nincs aggodalmaskodóbb madár, de ezek nemigen érdeklődtek a környező világ dolgai iránt. Nem bizony. Tehát nyugodtan továbbmehetnek. Nem fenyeget veszély, hogy egy vadember elvágja őket a tábortól. És John, Susan meg Roger most már jóval túlhaladt a félúton. Közel a segítség, és tiszta a levegő. Biztonságban elmehetnek a földnyelvig.

– Gyere, Bridget… van itt valami, amit meg kell néznünk.

– Hol? – érdeklődött Bridget. – Azok a madarak? – nézett Titty mutatóujját követve az iszap felé.

– Ne nyújtsd ki a karodat! – figyelmeztette Titty. – Hátha valaki éppen figyel minket. Ha mutatni akarsz valamire, így tedd! – Begörbítette csuklóját, s úgy nyújtotta ki az ujját, hogy kezét a testéhez szorította. – Nem a madarakat kell megnéznünk. Valaki járkált ott kinn az iszapban.

Azzal megindult a füves töltés tetején, amely elválasztotta a mezőt a növénnyel benőtt szittyóstól és a rajta túl csillogó iszaptól. Jól látszott, hogy az ásásnyomok az iszapon át a földnyelv felé vezetnek. Onnan majd azt is szemügyre veheti, miféle nyomok kötik össze valóságos ösvényként az egyes sárkupacokat. Talán mezítelen lábak lenyomata? Vagy a vadak csizmát viseltek?

Ahogy közeledett a földnyelvhez, mást is észrevett. Egymástól jókora távolságra vékony, hajlékony, levél nélküli vesszők álldogáltak az iszapban. Itt lengedezett egy, rajta túl egy másik: hosszú sorban vezettek az iszapon keresztül a szárazföld felé. Ahogy még közelebb ért, azt is fölfedezte, hogy a vesszők egy pár keréknyomot jelölnek.

– Ezen az úton szekerezik be a králbeli bennszülött a városba, hogy bevásároljon – magyarázta Bridgetnek. – Apálynál, vagyis amikor a mostanihoz hasonlóan alacsony a víz, egyszerűen át lehet kelni. S ha közeledik a dagály, ám a víz még nem túl mély, a lovas kocsival átgázolhat, és azok a fácskák mutatják neki, hol az út. Erre gondolt, amikor reggel azt mondta, a gázlón jött át.

– Ó – csodálkozott Bridget. – És ő járkált kinn az iszapban is?

– Hamarosan megtudjuk – bizakodott Titty. – Megnézzük azokat a lábnyomokat. A bennszülött gumicsizmát viselt, olyat, mint mi. De… izé… a mindenit!… Ilyen nyomokat a bennszülött semmiképp se hagyhatott.

Nem várt tovább Bridgetre, hanem előrerohant. Valahogy roppant furcsák azok a lábnyomok. Olyannak tűntek, mint… Nem is igen tudta megmondani, milyennek tűntek. A bennszülött természetesen jókora csizmát viselt, de akkora lábbelit, amely ilyen óriási nyomokat hagy, Titty el sem tudott képzelni.

Bridget felmarkolta a vonakodó Szindbádot, és utánalihegett. Amikor utolérte, Titty éppen egy hatalmas kerek nyomra meredt, amely ott terpeszkedett előtte az iszapban. Hát… Ezek valóban „lábnyomok” voltak, de ugyan miféle bennszülött lába hagyhat ilyen óriási, kerek, csaknem kétlábnyi széles nyomot? Kettős vonalban összesen négysornyi hatalmas nyom húzódott az iszapban egészen messzire, míg el nem tűnt az előretörő dagály peremén.

– A mindenit! – döbbent meg Titty. – Ezek egyáltalán nem emberi lábnyomok. Hanem egy masztodon patanyomai. – Átnézett a szárazföldre. Azok a mocsarak mérföldekre nyúlhatnak. Bármi megbújhat ott úgy, hogy a kutya se tud róla.

– Mi az a masztodon? – érdeklődött Bridget. – Olyan, mint egy vadember?

– Nem. Olyan, mint egy elefánt.

– Ormánya van?

– Van bizony. És tetőtől talpig szőrös.

– Félelmetes? – Bridget lenézett az óriási nyomokra az iszapban, majd aggódva hátrasandított.

– Dehogy. Barátságos – szögezte le sietve Titty.

– Ó! Akkor nincsen semmi baj – nyugodott meg Bridget

– Semmi az égvilágon – értett egyet Titty, bár egyáltalán nem így gondolta.

– Halló!

Már lementek az iszap szélére, hogy közelebbről is szemügyre vegyék a patanyomokat, ám a kiáltásra Titty újra fölrohant a töltés tetejére. Jaj de jó! Ott közeledett John, Susan és Roger a földnyelv túlsó oldalán. Türelmetlenül integetett nekik.

Két percbe se telt, s odaérkeztek. Roger azonban már jóval hamarabb közölte az újságokat:

– Teljesen körbejártuk! – kiabálta. – Voltunk a králnál is. Meg a tenger szélénél. Láttuk a lehorgonyzott arab dhaukat. Meg rengeteg szigetet. Néhány csak homok, semmi más. De akad mocsaras meg bozótos is. Aztán találtunk egy rakás szedret egész közel a táborhoz. Mi történt?

John a térképet tanulmányozva közeledett.

– Minden tájolást elvégeztünk. Csak ki kell dolgoznunk őket a párhuzamvonalzóval. Hé, mi a baj?

– Gyertek és nézzétek meg! – válaszolta Titty.

John és Roger ledobálta a földmérő felszerelést a töltés tetején, és az iszap széléhez vágtatott. A többiek utánuk rohantak.

– Hát ez meg mi a csuda lehet? – csodálkozott John.

– Olyan, mint egy elefánt – közölte Bridget. – Titty azt mondja, barátságos.

– Egy masztodon patanyoma – vélekedett Titty. – Először egy vadember lábnyomának hittem, de az lehetetlen.

– Annak túl nagy – értett egyet John, a talajt vizsgálva körös-körül. – Ördög tudja, mi ez, a nyomait mindenesetre itt hagyta. Emberi lénynek azonban se híre, se hamva.

– Talán a hátán ült egy emberi lény – izgult Roger.

Kirohant, hogy közelebbről megszemlélje a nyomokat, de azonnal csizmája tetejéig süppedt a sárba. Kapálózni kezdett, s megpróbálta kiráncigálni a lábát. Közben a kezére esett, s amikor kihúzta, mindkét karját könyékig fényes, fekete, csepegő iszap borította.

– Ó, Roger! – sikoltott föl Susan.

– Fekete kesztyű – állapította meg Bridget.

– Gyere ki, Roger – sürgette Susan.

– Megyek – lihegte Roger. Erősen nekiveselkedett, az egyik csizmáját a sárban hagyta, majd a másikat is, térdre esett, elvesztette mindkét harisnyáját, s végül partra evickélt. Csöpögő fekete kezével kisöpört egy tincset a szeméből, és szurtos képpel a többiekre vigyorgott.

John szintén mélyen besüllyedt, ám ő gondosan ügyelt minden lépésre, s nem vesztette el az egyensúlyát. Kihorgászta Roger csizmáit, és mindkettőt a gát tövébe dobta. A harisnyák kimentésével nem is kísérletezett. Karjával egyensúlyozva alaposan megszemlélte a hatalmas nyomokat. Aztán megfordult, és két kezével csizmáit szorongatva lassan kikecmergett a partra.

– Roppant furcsa – jelentette ki. – Ez az izé nem lehet se masztodon, se elefánt, mert az sokkal mélyebbre süllyedt volna, mint Roger vagy én. Ezek a patanyomok azonban alig mélyednek bele.

– Akármi is, biztos, hogy élőlény – borzongott Titty.

– A sár legnagyobb részét már kiszedtem belőle – jelentette Roger, miközben egy marék fűvel csizmája belsejét tisztogatta.

– Sose szárad meg rendesen – sóhajtott Susan. – Gyertek! Menjünk vissza a táborba!

– Legfőbb ideje, hogy újabb cölöpöt szúrjunk a kajaórába – helyeselt Roger.

– És Szindbád is a tejre gondol – tette hozzá Bridget.

Titty kissé csalódottnak érezte magát. A patanyomokat láthatólag senki sem vette elég komolyan.

Megmutatta Johnnak a térképét.

– Kiváló – dicsérte meg John. – Ellenőrizhetjük is úgy, hogy betájoljuk azokat a pontokat, ahol a töltés szögben elfordul. Fél perc. Határozzuk még meg, milyen irányban fut a szekérút az iszapon át a szárazföldre.

– Berajzolom a bivalyokat is – tervezgetett Titty. – Ezt pedig nevezzük el Vörös-tengernek. – Az iszapos síkság felé intett, ahol a leszúrt vesszőkkel jelzett szekérút keresztülhaladt. A víz egyre közelebb kúszott az úthoz. Az egyik víznyelv keletről nyújtózkodott nyugat felé, hogy találkozzék a másik nyelvvel, amely nyugatról keletre tartott.

– Miért? – tudakolta Roger.

– A fáraó és a zsidók – válaszolta Titty. – Ilyen helyen járhattak ők is. Apálykor a vizek kettéválnak, s a zsidók a botok jelölte úton átrohanhatnak, aztán a víz mindkét oldalról visszatér, összecsapódik, és elsodorja a fáraó katonáit, a harci kocsikat meg mindent.

– Teljesen igazad van – bólintott John. – Berajzoltam az átkelőt. Ezt nevezi a bennszülött gázlónak. Dagálykor beszállunk a Varázslóba, és átvitorlázunk rajta.

– Ha egyáltalán biztonságos elhagyni a szigetet – jegyezte meg Titty. – Vadembert ugyan még nem láttunk. De ezeket a masztodonnyomokat valami csak otthagyta a sárban.

– Masztodon semmiképpen sem lehetett – szögezte le John.

– Elfogadom, de ha nem masztodon, akkor micsoda?

– Majd kiderül – mondta John. – Jól kinyitjuk a csipánkat, és meglátjuk, találunk-e többet is. De szerintem a bennszülött csak ugratott minket. Nem hiszem, hogy akár egyetlen vadember is itt ólálkodna. Induljunk! Susan és Bridget már mérföldekre járnak.

Susannak inkább a felfedezők ebédjén, mint holmi furcsa patanyomokon járt az esze, fölkapta hát Szindbádot, és visszasietett a táborba. Bridget szorosan a nyomában, kétlépésenként futásba csapva. A többiek követték őket.

– Ne rohanjatok annyira! – kérte Roger. – Rettenetes így mezítláb.

Tíz perc múlva azonban elfelejtette, hogy nincs rajta csizma. Alig ért ugyanis Susan a táborba, már meg is hallották sípjának vészjelét, s látták, hogy hadonászik, jobbra-balra kémlel, majd újra integet. Nem adott le szabályos jeleket. De bárki láthatta, mit akar jelezni: „Rohanjatok, ahogy csak bírtok!” Valami komoly dolog történhetett. John és Titty nekiiramodott, sőt a tetőtől talpig sáros Roger is szedte a lábát, noha a csizmákon kívül még egy bambuszrudat is cipelnie kellett.

Susan a tűzrakó hely mellett állt, és előremutatott. Bridget olyan szorosan húzódott mellé, amennyire csak tudott.

Susan ajkához emelte az ujját.

– Bocsánat! – suttogta. – Nem kellett volna sípolnom. Valaki járt a táborban. Nézzétek!

A tűzhely mellett egy fából faragott és vörösre, zöldre, kékre festett bot állt a földbe szúrva. Hosszú, keskeny fejű kígyót formázott. A kígyó nyaka körül négy apró sárga csiga függött.

– A mindenit! – kiáltott fel John. – Mi van a hajónkkal?

Lerakta a tájolót, a rajztáblát és a bambuszrudakat, s leviharzott a szittyós szélére. Titty, Roger és Susan szorosan a nyomában.

– Én is megyek! – sipította Bridget, és Susan megvárta.

A dagály emelkedett a Kobold-szorosban. A Varázsló ott feküdt, ahol hagyták, horgonya jó magasan a szittyósban. A hajó és a víz között még iszap terpeszkedett.

– A masztodon! – sikított fel Titty. – Itt is járt!

A szittyós peremétől, közvetlenül a Varázsló mellett, a már látott óriási nyomok kettős sora vezetett az iszapon át.

– Oda nézzetek! – kiáltott föl Roger. – Már késő…

– Mi? Hol?

Roger a vízre, dél felé mutatott.

– Egy csónak. Láttam. Éppen eltűnt a másik sziget mögött.

A többiek a szemüket meresztgették.

– Most már nem láthatjátok – jelentette ki Roger. – Egyszerűen eltűnt a szárazföld belsejében.

– Biztos vagy benne? – kételkedett John.

– Olyan biztos, mint a sarki rendőr – állította Roger.

– Ki volt a csónakban?

– Azt nem láttam – sajnálkozott Roger. – Épp csak megpillantottam egy csónak farát, s már el is tűnt. Még most is látnánk, ha nem lenne közben a sziget.

– Gyerünk! – határozott John. – Vízre kell húznunk a Varázslót.

Egy perc alatt föltekerte a sáros horgonykötelet, és a hajó orrába tette. Aztán a mezítlábas Roger és Titty segítségével már vontatta is a Varázslót annak a kicsit keményebb résznek a pereme mentén, ahol a régi cölöpök teteje az iszap fölé emelkedett. Itt elég szilárd volt a talaj ahhoz, hogy az ember a sárba ragadás veszélye nélkül mozoghasson.

– Ide hallgass, John – habozott Susan. – Biztos vagy benne, hogy el kell…

– Biztos – szögezte le John. – Ha csak egy bennszülött, akkor nem érdekes. De ha a vademberek jártak itt, egyszerűen tudnunk kell, hányadán állunk. Azt a kígyót nem ok nélkül szúrták földbe a táborunkban.

– És ki kell találnunk, mi okozza a patanyomokat – tette hozzá Titty.

John megállt.

– Talán többen is kódoroghatnak a környéken – jutott eszébe. – Figyelj, Susan! Te meg Bridget, őriznétek a tábort?

– Susan – szólalt meg Bridget. – Szindbádot ott hagytuk egy szál magában.

– És vessetek egy pillantást a kajaórára! – kérte Roger. – Fogadni mernék, elég rövid már az árnyék ahhoz, hogy ebédidő legyen. Szúrjatok be egy botot, hogy megjelöljétek a helyét. Masztodonvadászat után farkaséhesek leszünk.

John és Titty már a csónakban ült.

– Eredj az orrba, Roger! – adta ki az utasítást John. – És mosd meg a patáidat a vízben! Épp elég sarat behoztunk már.

A Varázsló becsússzam a mély vízbe. John körbefordította, és rövid, gyors evezőcsapásokkal, csobbanás nélkül evezett fölfelé a szoroson. Roger előbb az egyik, majd a másik lábát is megpocskolta a vízben, míg fehéren nem ragyogtak, mintha fekete harisnyát húzott volna le róluk.

– Csendesen, Roger! – figyelmeztette Titty. – Semmi értelme, hogy John halkan evez, ha te ekkora zajt csapsz.

– Figyeljetek jól az őrségen! – parancsolta John. – Ne beszéljetek! Titty, irányíts a kezeddel! Mindig abba az irányba mutass, amerre a csónak orrát fordítanom kell. Lehet, hogy itt bujkálnak valahol a kanyar mögött. Ha meghallják, hogy valaki azt kiabálja, „húzz jobbal”, meg „húzz ballal”, rájönnek, hogy a nyomukban vagyunk, és végképp elszelelnek.

 

8. A MASZTODON TANYÁJA

Titty a Varázsló farában ült, egyik kezét a térde fölött tartotta, és hol kissé jobbra, hol kissé balra mutatott. John így őt figyelhette, nem kellett időnként hátranéznie, hogy lássa az utat, hanem a csónak mozgására összpontosíthatott. Igyekezett csobbanás nélkül kiemelni és újra vízbe meríteni az evezőket. A dagály még nem tetőzött, kétoldalt csak barna iszapot láttak, s az ég előtt a fű és a vízinövények zöld vonalát.

A kis szigetet még mindig sárpadka kötötte össze az övékkel. Mögötte a szoros a Vörös-tenger irányába kanyarodott. A vízen semmi se mozdult.

– Ott, ott – suttogta Roger. – Biztos arra ment a másik csónak is.

Titty hirtelen élesen jobbra mutatott. John az egyik evezővel visszafele húzott, a csónak elfordult. Most már John is hátrapillantott.

A kanyarulatban, a kis szigettel szemben nyílást látott. John egyenesen nekievezett. Keskeny vízmosásba siklottak be, jóval a mocsarak szintje alatt.

– Alig van hely evezni – susogta Roger.

– Figyelj, Titty, a farban kell lapátolnom.

John és Titty helyet cserélt. John gyors, kanalazó mozdulatokkal beevezett a vízmosásba. Közvetlen közelükben mindkét oldalon iszap szegélyezte az árkot. Az iszapon túl meredek part emelkedett, benne mély üregek sötétlettek: kihullott rögök nyomai.

– Borzasztóan sekély – suttogta John. – Hozzáértem a fenékhez. Most megint.

Újra bekanyarodtak.

– Ott a csónak – lehelte Roger. – De nincs benne senki.

John abbahagyta az evezést, és az evezőt rúdként használva tolta tovább a Varázslót. Nehezen ment, az evező beleragadt a sárba. A Varázsló súrolta az iszapot és megfeneklett, alig néhány lábnyira egy kicsi, barna evezős csónaktól. A vízi út véget ért, előttük már csak iszap csillogott. A csónaktól kötél futott ki a partra, fönn a végén kis horgony kapaszkodott a földbe. A csónak titokzatos utasa kikötötte hajóját, mielőtt elhagyta volna. De a partra nem lépett ki, itt legalábbis nem. Újra föltűntek ugyanis hatalmas patanyomai: a kettős sor valóságos ösvényként vezetett a víztől a horgonyhoz, ám aztán eltávolodott a parttól, végigfutott a vízmosás sáros alján, s eltűnt a következő kanyar mögött.

– Partra kéne szállnunk – vetette föl Roger.

John lebökte az evezőt, s amikor kiemelte, tollát fekete, csöpögő iszap borította.

– Itt nem léphetünk ki a csónakból – állapította meg. – Azonnal elsüllyednénk. Vissza kell fordulnunk. Lejjebb, nem sokkal az elágazás után, láttam egy helyet, ahol szerintem partra tudunk szállni.

Titty az egyik evezővel az orrban tolta a hajót, John a másikkal a farban lökdöste. Együttes erővel addig húzták-nyomták a Varázslót visszafelé, míg a vízmosás ki nem szélesedett annyira, hogy megfordulhassanak. Az árok torkolata közelébe érkeztek, ahol a part egy része leomlott. Erre emlékezett John. Megdöfködték a lehullott földet. Sokkal keményebb volt, mint a sár. Egymás után partra bukdácsoltak. John magával cipelte a horgonyt, és a part felső részén a földbe nyomta. Hasonló töltés tetején találták magukat, amilyen az ő szigetüket is körbefogta.

– Itt biztonságban van – pillantott le John a Varázslóra. – A dagály egyfolytában emelkedik. Visszamászni már nem lesz olyan nehéz.

– Nincsen semmilyen fegyverünk – sajnálkozott Titty.

– Nem is kell – nyugtatta meg John. – Most nem támadunk. Csak felderítünk. Kikémleljük a terepet.

A magas part tetejéről a Kobold-szoroson át visszanézett a nemrég elhagyott szigetre. Ott álltak a sátrak, és füstölt a tűz. Minden békésnek tűnt. Még a hátrafelé gyalogló Bridgetet is látta. Valószínűleg Szindbáddal játszik, s húz valamit a földön. Háború vagy akár csak nézeteltérés idegenekkel: John mit se kívánt kevésbé. Ám a táborban földbe szúrt, faragott kígyót nem intézhette el egy vállrándítással. Idegenek jártak náluk. És a csónak meg az óriási patanyomok rejtélye is megfejtésre várt. Nincs mit tenni, folytatni kell a felderítést.

– Még megszökik, ha nem igyekszünk – sürgette Titty.

– Gyerünk! – mondta John.

A lenti vízmosást fürkészve végigsiettek a töltésen. Elhaladtak a lehorgonyzott evezős csónak mellett, és továbbügettek, szemükkel az óriási patanyomok sorát pásztázva a sárban.

– A hétszázát! – kiáltott fel Titty. – Oda nézzetek! Egy hajóroncs.

A vízmosás elkanyarodott, és előttük komor, fekete gerendák halma meredezett ki a sárból.

– Egy öreg bárka – állapította meg John.

– Már több száz év óta itt heverhet – tűnődött Titty. – Csak a váza maradt meg.

Közelebb érve azonban észrevették, bár a bárka tatja összetört és elkorhadt, az orr-rész a part alatt még egy valódi tengerjáró hajó orrára emlékeztetett. A befedett előfedélzeten nyílás sötétlett, s megvolt a kopott horgonycsörlő és a nehéz árboctartó is. A mellvédbe vágott nyíláson rozsdás lánc futott ki, keresztül a töltésen, a mezőbe süppedt ócska horgonyig. Az ódon bárka oldala hátul darabjaira hullott, de elöl frissen kátrányozták. A mellvéd alatt kicsi, négyszögletes ablak látszott. Valaki kék és sárga festékkel újramázolta a bárka neve körüli szalagdíszt, s a cikornyák közt a vörös betűk ragyogtak, mintha még meg sem száradtak volna.

Szélvész – olvasta le Roger. – Hát ez most már nemigen repül.

– Soha többé – merengett Titty, és lelki szemeivel látta, hogy habzik a víz az öreg, fekete hajóorr alatt, amely most csak az iszapot hasította.

– Biztos idevontatták, hogy ne legyen útban, és hagyták elkorhadni – tűnődött John.

– De akkor miért halódtak azzal, hogy újrafessék a nevét?

– Mindkét oldalon – tette hozzá Titty. Továbbsétált, és megpillantotta a hajóorr másik felét is.

– Amott a mocsárban egy kitaposott ösvény kanyarog – fedezte fel John. – Valószínűleg elment… Mi ez? Füleljetek csak!

Favágás zaja hallatszott.

– Bent van! – kiáltotta Roger.

– Maradj csendben! – sziszegte John.

– Ha bennszülöttek – javasolta Titty –, megkérdezhetnénk őket, nem látták-e.

– Nem látták-e? Kit?

– A masztodont – válaszolta Titty –, illetve azt a valamit, ami a patanyomokat hagyta a sárban.

– Nini! – kiáltott fel Roger. – Valaki lakik itt. Nézzétek csak!

Egy rozsdás vascső végéből, amely az ősi horgonycsörlő közelében ütötte át a fedélzetet, hirtelen sűrű, sárga füstfelhő tört elő. A felfedezők csak álltak a térdig érő fűben, álltak, bámultak, és beszippantották a szúrós szagot. Semmi kétség. A roncs egyik vége gazdátlan, a másik vége azonban egyáltalán nem az. A frissen kátrányozott orr-rész, az újrafestett név, a kéményből gomolygó füst mind arra vallott, bár a Szélvész soha nem röpül már a tengeren, és csupán idő kérdése, mikor hull darabokra és tűnik el örökre nagyobbik fele a sárban, a hajó egy szögletét valaki még mindig használja. A roncs egyik vége tökéletesen halott, a másik vége nagyon is él. Mintha egy csontvázzal találkoztak volna, s a koponyára pillantva, az egy kacsintással üdvözölné őket.

A felfedezők földbe gyökerezett lábbal álltak a töltésen. Végignéztek a keskeny, kanyargós árkon, átpillantottak fölötte a szárazföld, a mocsarak, a távoli földek, farmok és fák felé, s visszatekintettek a Titkos-tenger, a Kobold-szoros és saját táboruk irányába. A sátrak csúcsa fehéren világított a töltésen. Ám a közelben minden vad és elhagyatott: a mocsarak, a vízér, amely inkább az árok nevet érdemelte volna, a sár és a gazdátlan, ódon bárka. És itt, ahol rajtuk kívül egyetlen emberi lény sem mutatkozott, egy rozsdás kéményből füst tört elő, és a favágás hangját fölváltotta a frissen rakott tűz ropogása.

– Valaki figyel minket – suttogta Roger. – Láttam egy arcot… már eltűnt… valaki kilesett az ablakon.

– Jobb, ha eltűnünk – javasolta John. – Ez nem a mi szigetünk.

– Nem kérdezhetjük meg? – firtatta Roger.

De John már megfordult, és elindult visszafelé a töltés tetején.

– Nem lenne semmi gond, ha vízen jönnénk – magyarázta Tittynek. – Magas vízállásnál fölevezhetnénk, hogy megpróbáljunk kijutni a másik oldalon, s kiderítsük, ez a terület szigete vagy sem. És ha akkor az illető épp a fedélzeten tartózkodik, mondjuk, fölmos vagy valami ilyesmi…

– Hahó!

Egy fiú bukkant föl a Szélvész elő- (és egyetlen) fedélzetének nyílásán. Rogernél nagyobb volt, de nem olyan magas, mint John. Meglehetősen rongyos, szürke trikót viselt. Sáros, szürke nadrágját harisnyájába gyűrte. Erős szálú, vörhenyes haja tincsekbe kunkorodott. Szeme világoskéken ragyogott arcában, amelyet téglavörösre égetett a nap.

– Hol lehetnek a csizmái? – tűnődött Roger. – Ő is beleragadt a sárba?

– Szervusz! – köszöntötte John.

– Figyeljetek csak – kezdte a fiú. – Az ott a ti táborotok? Bocs, hogy betolakodtam. Összetévesztettelek benneteket valaki mással. Amint láttam, hogy jöttök, megpróbáltam eltűnni. Azt hittem, nem vettetek észre.

– Téged nem is – közölte Roger. – Csak a csónakodat.

– Megtudhatnánk, mi csinálja azokat a patanyomokat a sárban? – kérdezte izgatottan Titty. – Bent tartod a bárkában?

A fiú nevetett, majd újra elkomolyodott.

– Valamit otthagytam a táborotokban – mondta.

– Tudom – bólintott John.

– Vissza akartam menni sötétedés után, hogy elhozzam.

– Ó, azt nem szabad! – sikított föl Titty. – Megijesztenéd Bridgetet.

– Majd mi visszahozzuk – ajánlotta föl John.

– Fogalmunk sincs, mi lehet az – tette hozzá Titty.

A fiú kinyitotta a száját, de aztán újra becsukta.

– Csak egy játék – bökte ki rövid szünet után.

Pár pillanatig hallgattak. Aztán a fiú újra megszólalt.

– Ide figyeljetek. Ismeritek a Bíbicet?

– Rengeteg bíbicet láttam ma is – árulta el Roger –, amikor körbejártuk a szigetet.

– Nem az igazi madarakra gondoltam – magyarázta a fiú. – A Bíbic egy jacht. Igaz is! Ti hogy kerültetek ide? Nem is láttam, hogy jöttök. Tegnap nem voltam itt.

– Hajóval érkeztünk – közölte John.

– De a Bíbicet nem ismeritek?

– Nem. Sosem voltunk itt azelőtt.

– Tudtam, hogy valami nem stimmel – jelentette ki a fiú. – Mert azt mondták, hogy szokás szerint a Kovakő-szigeten fognak táborozni. Ám amikor megláttam a táborotokat, biztos voltam benne, hogy meggondolták magukat. Nem is álmodtam, hogy más is ismeri ezt a helyet.

– Nem ismerjük – rázta a fejét Titty. – Éppen most fedezzük fel. Valójában nem vagyunk igazi hajótöröttek. De addig nem tudunk elmenni, amíg a hajónk vissza nem tér értünk. Számkivetettek vagyunk.

– Számkivetettek? – fontolgatta a fiú. – És tudnak rólatok a farmon? – Keresztülpillantott a Kobold-szoroson, a mögötte levő szigetre.

– A bennszülött králban? – helyesbített Titty. – Tudnak. Az egyikük ma reggel hozott nekünk egy kis tejet, de csak azért, hogy megnézzen magának minket. Nekünk is van saját tejünk, konzervben.

– A král jó szó – bólintott elismerően a fiú. – Apámnak is van egy králja. Arra – mutatott dél felé a mocsarak fölött. – Innen nem láthatjátok. Áfák eltakarják. Éppenséggel, mintha ott se lenne. Tehát itt nincs senki, rajtuk kívül… – Újra a távoli farm felé pillantott, melynek cseréppel fedett teteje kibukkant a fák közül. – Csak a Bíbicek meg én… Amíg ti meg nem jöttetek.

John megszólalt:

– Ide figyelj, ha tévedésből állítottad fel azt a botot a táborunkban, már fordulok is és elhozom neked.

– Ne fáradj! – legyintette a fiú. – Majd valamikor átmegyek érte és elhozom.

– Te itt laksz? – kíváncsiskodott Roger.

A fiú eltűnődött.

– Meg akarjátok nézni? – kérdezte végül.

– De még mennyire! – csillant fel John szeme.

– Túl messze van, hogy átugorjunk – méricskélte Roger.

A fiú lehajolt, és egy széles deszkát emelt föl a mellvéd mögül. Egyik végére állította és elengedte. A palló előredőlt, és hidat alkotott a roncs és a töltés között.

– Ellenőrizzétek, hogy szilárdan fekszik-e a parton a túlsó vége! – figyelmeztette őket a fiú.

Elsőnek Roger lépett a pallóra. Titty egy-két lépésre követte, de öccse megtorpant.

– Várj, Titty! – szólt hátra. – Ha ketten egyszerre megyünk rajta, be fog lengeni, Susan pedig rettenetesen kiborul, ha újra beleesem a sárba.

– Kihalászni sem lenne könnyű téged – értett egyet a fiú.

Egymás után átkeltek a deszkán, és leugrottak a roncsra. Egy hajótorzó fedélzetén találták magukat, amelynek csak az orra maradt meg. Hátul komor bordák és a tat romjai meredeztek a sárból. Az orr-rész azonban a lábuk alatt szilárdnak tűnt. A fedélzetet tisztára súrolták, és a korlát megmaradt részén is friss festés csillogott.

– Még épp idejében kezdtem foglalkozni vele – jelentette ki a fiú. – Gyertek utánam! Jobb, ha én megyek le először, hogy eltakarítsak mindent az útból.

A fedélzeti nyíláshoz lépett, hátrafele lemászott a meredek létrán, és eltűnt. A többiek egyenként követték, s egy pillanatra pislogva megálltak a létra alján. Bár sok fény szűrődött be a fedélzeti nyíláson és a két szögletes, magasan az oldalfalba vágott ablakon át is, a faszerkezet már megfeketedett az időtől, s így beletelt egy-két percbe, míg hozzászoktak a félhomályhoz, és szemügyre vehették, milyen lakóhelyet készített a fiú magának az ódon roncs orrában. Először is volt benne egy rozsdás vaskályha, amelybe a fiú éppen néhány fadarabot vetett. A falba takarókkal bélelt priccs mélyedt, és állt a kabinban egy vastag fekete deszkákból szögekkel durván összetákolt asztal is.

– Magam készítettem, néhány öreg palánkból – mutatta büszkén a fiú, és John arra gondolt (de véleményét megtartotta magának), hogy azért ezt valamivel jobban is össze lehetett volna barkácsolni. A bútorzathoz tartozott még egy masszív szék, amely kétségkívül egy csónak evezőspadja lehetett valamikor, valamint néhány nagyon durva polc a falak mentén. Az egyik gerendán öreg viharlámpa lógott, de nem égett. A gerendákba és a falakba vert szögeken halászfelszerelés függött, horgászzsinórok faorsókra tekerve, egy félig kész hálóféle, nagy fatűvel és a hálószemek közé dugva egy fél gombolyag zsineg. Az egyik sarokban néhány horgászbot állt. Mellettük három faragott bot támaszkodott a kabin falának: hasonlót találtak Susan tűzhelye mellett a földbe szúrva. Roger pillantotta meg először.

– Még több kígyó? – érdeklődött.

– Valójában angolnák – válaszolta a fiú. – A kígyóknak nincs hátúszójuk.

– Tudtam, hogy van valami furcsa rajta, ami nem illik a kígyóhoz – bólogatott Titty.

– Mire valók? – tudakolta John.

– Ezek… – kezdte a fiú, de hirtelen elhallgatott. Valamit éppen el akart mondani, ám meggondolta magát.

– Ne áruld el, ha titok – támogatta Titty. – Az a valami, ami a patanyomokat csinálja, szintén titok?

A fiú hátravetette a fejét és nevetett.

– Nem ismeritek a talpallót? – kérdezte.

– Talpallót? – csodálkozott Roger.

– Talpallót – erősítette meg a fiú. – Amivel a sáron is tudsz járni.

– Az áldóját! – kurjantott Roger. – Olyan, mint a hótalp?

– Megmutatom – ígérte a fiú. – Mindig kint hagyom, hogy be ne sározza teljesen az öreg Szélvészt. A víz csak dagálykor emelkedik egészen idáig, s talpalló nélkül legtöbbször egy lépést se tehetnék: nem tudnék hazatérni, esetleg a csónakomhoz jutni, vagy bárhova elmenni.

– Éppen olyan nyomokat hagy, mint egy masztodon – jelentette ki Titty.

– Sosem láttam még olyat – közölte a fiú.

– Én sem – vallotta be Titty. – Az viszont bizonyos, hogy az elefántra hasonlít.

A fiú a tűzzel foglalatoskodott, majd a falba vert kampóról serpenyőt vett le, és kicsomagolt egy darab sonkát. A többiek figyelték.

– Susan éppen ebédet főz – jegyezte meg Roger szórakozottan.

Titty Johnra pillantott.

– Ide hallgass! – szólalt meg John. – Gyere el hozzánk most! Elhozhatod az angolnádat, és velünk is ebédelhetnél. Hacsak nem akarsz mindenképpen főzni. Rengeteg kajánk van.

– Nem bánom – egyezett bele a fiú. – És ha meg akarjátok nézni a talpallókat is…

Kimásztak a kabinból. A fiú a fedélzetnek a parttól legtávolabb eső széléhez ment. Egy kötéllétra függött ott, mellette kampókon a talpallók: két nagy, ovális deszkalap, elöl és hátul egy-egy füllel, amelybe a csizma orrát, illetve sarkát lehetett bebújtatni, s középütt erős bőrszíjakkal, amelyek a csizmát rögzítették. A fiú leakasztotta, és olyan ügyesen dobta le a talpallókat a sárba, hogy azok lapjukra estek, a rögzítőszíjakkal fölfelé. Fölhúzott egy pár gumicsizmát, és lemászott a kötéllétrán.

– Itt mindenütt nagyon puha az iszap – szólt vissza. – Azért kell előbb ledobni a talpallókat, mert nem tudnék hol megállni, amíg fölcsatolom a szíjakat.

Ránehezedett az egyik talpallóra, s közben a lábát a másikon a helyére bújtatta és rögzítette. Aztán áthelyezte a testsúlyát, és a másik talpallót is felszíjazta.

– No most! – kiáltott föl, és elindult. A lábait széles félkörben lendítette előre, hogy az egyik jókora ovális lappal rá ne tiporjon a másikra. Hangos cuppogó zajjal haladt, ahogy egymás után emelgette ki talpallóit a sárból, egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő, s hatalmas patanyomokból álló masztodoncsapást hagyott maga után. Lábait lendítgetve könnyed futással haladt a vízmosás fenekén, ahol – tudták – olyan lágy az iszap, hogy közönséges gumicsizmával egy lépést se tehetne anélkül, hogy bele ne süppedne.

Megfordult, futva visszatért, a talpallókat az iszapon hagyva fölkapaszkodott a kötéllétrán, és kissé fújtatva újra megállt mellettük az öreg bárka fedélzetén.

– Az áldóját! – füttyentett Roger elismerően. – Erre bárki képes?

– Csak egy kis gyakorlást igényel – lihegte a fiú. – Ha most kimentek a partra, beszedem a pallót. Sosem hagyom ott, ha elmegyek.

– Vannak még más vademberek is? – érdeklődött Titty.

– Öhm. Ezt ő mondta nektek?

– Ki?

– Az ember a farmról… a králból.

– Azt mondta, hogy csak egyet látott – válaszolta Titty. – Az te vagy?

– Ajjaj – dünnyögte a fiú. – Ha tudjátok… Igazán nem kellett volna elárulnia.

– Bocsánat! – mentegetőzött Titty. – Nem tudtuk, hogy a vademberek léte is titok. Majd úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla. Egyszerűen Masztodonnak fogunk hívni.

– Nevem Don – mutatkozott be a fiú.

– A Masztodon rövidítése – vágta rá Titty.

A fiú nevetett.

– Nem számít, hogy tudtok a vademberekről – jelentette ki. – Legalábbis, azt hiszem, nem számít. Ha számkivetettek vagytok, igazán jogotok van tudni róluk.

Éles füttyszó hallatszott a távolból.

– Kaja! – kurjantotta Roger, és átrohant a pallón. – Ez a kormányos sípja volt!

– Majd utolérlek benneteket – intett a fiú. – Hol a csónakotok?

– Közel a tiedhez.

Titty és John követte Rogert, és valamennyien végigsiettek a magas parton a vízmosás fölött. A fiú behúzta a pallót, a roncs másik oldalára csúsztatta, és alig egy pillanattal később már látták is, hogy furcsa, kaszáló lépteivel végignyargal alattuk az iszapon, egy masztodon patanyomainak szép ösvényét hagyva maga után. Mire a Fecskék elérték csónakjukat, ő már a sajátjában ült, s közvetlenül egymás mögött kieveztek a Kobold-szorosba.

A másik oldalon Roger pattant elsőnek partra, és fölrohant a táborba.

– Még egy tányért, Susan! – kiabálta. – Még egy tányért! Jön Masztodon, és velünk ebédel!

 

9. BARÁTKOZÁS EGY VADEMBERREL

– A fenébe – morogta Susan, de nem túl hangosan.

– Az micsoda? – kíváncsiskodott Bridget.

De Susan már bevette magát a raktársátorba, és előásott még egy levesestányért. A gondot az jelentette, hogy már kiöntötte a levest az öt tányérba, és a lábas alján egy csepp sem maradt. Roger eleget mondott ahhoz, hogy tudja, akármi is Masztodon, éppúgy eszik, mint egy közönséges ember, ezért még a vendég érkezése előtt mindegyik tányérból át kell kanalaznia némi levest a hatodikba. Ha ezt a tevékenységet bármely vendég meglátja, rögtön arra gondol, bárcsak otthon maradt volna.

Még éppen idejében befejezte a munkát. Hat tányér, mindegyik gyakorlatilag tele levessel, sorakozott a tűz mellett, mire Roger nyomában John, Titty és Masztodon keresztülevickélt a szittyóson, fölmászott a töltésre, és megérkezett a táborba.

– Titty! – botránkozott meg Bridget. – Hiszen nem is igaz!

– Mi nem igaz?

Masztodon éppen Susannal fogott kezet, ezért nem hallotta Bridget válaszát:

– Azt mondtad, hogy ormánya van!

Mindazonáltal Bridget hamarosan fölfedezte, hogy az ormány ugyan hiányzik, ám Masztodon kedvesen mosolyog, ezért maga is kezet rázott vele, bár közelebbről szemúgyre véve azt is észlelte, hogy valójában szőrösnek sem nevezhető.

– Ülj hát le! – kínálta hellyel Susan.

Masztodon bizonytalan pillantást vetett a faragott botra, amely még mindig ott állt, ahol ő földbe szúrta.

– Izé – motyogta. – Borzasztóan sajnálom, hogy betörtem a táborotokba. Azt hittem, valaki más lakik itt. Elviszem a totemet.

– Szóval ez totem? – érdeklődött Titty. – Egy egész törzsé?

– Tulajdonképpen négyünké – árulta el Masztodon. – A szüleik nem számítanak, azok misszionáriusok.

– Úgy tud rohangálni az iszapon át, mint egy kacsa – lelkendezett Roger. Az első kanál leves után hirtelen letette a tányérját és talpra ugrott. – De Susan, hogy felejthetted el! – kiáltotta szemrehányóan. A nap magasan állt a fejük fölött, s a kajaóra botja egészen rövid árnyékot vetett. Ebbe a rövid árnyékba szúrta Roger az erre a célra előkészített, behasított végű cölöpöt, egy papírra ráírta: „EBÉD”, és a vágásba illesztette.

– Nincs óránk – magyarázta John.

– A rendszeres étkezés érdekében állítottuk föl – tájékoztatott Roger.

– Remek ötlet – mondta elismerően Masztodon.

– Miért angolna a totemetek? – tudakolta Titty.

– Mert tiszta iszap az egész vidék – világosította föl Masztodon. – Az angolnák szeretik, és mi is. Aztán angolnákat fogunk és megesszük őket, és egyre angolnásabbak leszünk magunk is. Angolnán kívül nem is nagyon foghatsz itt mást, legfeljebb lepényhalat, de az ostoba. Az angolna azonban eszes állat, mindenen áttekergőzik, meg bárhonnan kitekergőzik. Az angolna elsőrangú totem, ha az ember nem akar bajba keveredni a misszionáriusokkal… Nem mintha olyan rosszak lennének – tette hozzá.

– Megenni? – firtatta Roger.

– A misszionáriusokat? – vigyorgott Masztodon. – Még sohasem próbáltuk. Nem. Úgy értem, a misszionáriusok nem rossz emberek. Jachttal szoktak jönni Colnsea-ből, lehorgonyoznak a Kovakő-szigetnél, és partra teszik a törzs többi részét. Az Angolnák ott sátoroznak, mindegyiküknek van csónakja is.

– Vitorlás csónakok? – kérdezte Titty.

– Kicsik – közölte Masztodon. – Dingik.

– Láttuk őket – jegyezte meg Roger.

– Badarság! – torkollta le John. – Hogy láthattuk volna?

– De igen. A tökfejek – tette hozzá, de csak félhangosan.

– Milyen a jacht? – érdeklődött John.

– Tükrös farú kutter. Sárgára festve. Fehér vitorlával. Bíbic a neve. Fölvitték Pin Millbe, mert valamit javítani kellett a fedélzetén.

Tényleg láttuk – ismerte el John. – Tegnap meg tegnapelőtt Pin Millben horgonyoztak. A hajó mellett láttuk a három dingit is.

– Hogy nevezted őket? – kérdezte Masztodon Roger-től.

– Ööö – nyögte Roger. – Tökfejnek. De csak azért, mert nekik volt hajójuk, nekünk meg nem. Legalábbis akkor még nem volt. Persze olyan közel nem kerültem hozzájuk, hogy lássam, milyen a fejük.

– Vadembereknek nem is lenne rossz név – vigasztalta Masztodon. – De valójában Angolnák. Úgy tudtam, még mindig Pin Millben ücsörögnek. Amikor megláttam a táborotokat, azt hittem, biztos tegnap érkeztek meg, amíg én távol voltam.

– Miért mondod azt róluk, hogy angolnák? – érdeklődött Roger.

Masztodon habozott. Aztán egyszerre kirobbantak belőle a szavak.

– Hát ide hallgassatok! – hadarta. – Ha már partra vetettek itt benneteket, valamit tudnotok kell erről. Egyébként is, felfedezők vagytok, ugye? Márpedig azok mindig firkálgatnak valamit az útinaplóikban a vademberek rítusairól meg más effélékről. Mi is innen vettük az ötletet. A többiek sem fogják bánni, ha felvilágosítlak benneteket. Majd én megmagyarázom nekik. Szóval az angolna az Angolna Gyermekeinek totemállata. Így hívják a törzset. De ez iszonyú nagy titok. Még a misszionáriusok sem tudják. Mert ha tudnák, még kötelességüknek éreznék megakadályozni, hogy emberáldozatot mutassunk be.

– Micsodát? – Még Susan is meghökkent.

– Minden nyári szünetben bemutatunk egy emberáldozatot – mesélte Masztodon. – Tudjátok, lobogó máglya, nyakláncok himbálóznak a totemen, verjük a tamtamot, folyik a korrobori, mindenki táncol, mint az őrült, az áldozat meg cölöphöz kötözve várja, hogy elvégezzük a szertartást.

– És ki az áldozat? – borzongott Roger.

– Daisy – válaszolta Masztodon. – Bár nem igazán tökéletes áldozat, ugyanis túl sovány – tette hozzá sajnálkozva. – De hát négyünk közül még ő a legjobb.

Beszéd közben csaknem vágyakozva pillantgatott a pufók Bridgetre. Ezt mindannyian észrevették. Szavai lassan elhaltak a csöndben.

– Bridgetből nem lehet emberáldozat – szögezte le sietve Susan.

– Pedig tökéletes szépség lenne – álmodozott a fiú. – Sokkal kisebb, mint Daisy, és sokkal… izé, tudjátok, mit akarok mondani. Van, aki egyszerűen nem tehet róla, hogy olyan sovány. Máskor ez nem számítana, de a vademberek szeretik úgy teletömni az áldozatukat, mint a ludat. Nyilván, ha másik törzs lennénk, ez a gond nem merülne fel… A Gémeknél például a nyeszlett alkat kifejezetten előnyös… Az Angolnák áldozatának azonban kövérnek kell lennie. Persze előbb meg kéne kérdeznem a többieket, de szerintem Daisy nem bánná. A vademberek lerohanják a felfedezők táborát, fölkapják a leggömbölyűbbet…

– Nem, nem, nem engedjük Bridgetet elrabolni! – tiltakozott Roger.

– Ha már az áldozatnak közülünk kell kikerülnie – egyezkedett Susan –, vigyetek el inkább engem vagy Johnt.

– Én sem bánnám – ajánlkozott Roger is.

– Bárkit, csak Bridgetet nem – kérte Titty. – Nincs semmi baj, Bridget. Ne kezdj el sírni! Senki sem akar föláldozni téged.

– Igazán disznók vagytok – pityergett Bridget. – Mindig kitaláljátok, hogy túl kicsi vagyok bármihez. Pedig Apa és Anya megengedte, hogy eljöjjek. Szerintük már elég nagy vagyok. És ti most nem hagyjátok, hogy emberáldozat legyek, pedig valaki épp engem akar…

– Tényleg szeretnéd? – kérdezte Susan.

– Ó, hát legyen a kedve szerint! – támogatta húgát Titty.

– Kitűnő kis áldozat válik belőle.

– Miért ne, ha annyira szeretné? – értett egyet Roger.

– Rendben van, Bridget – adta meg az engedélyt John.

– Ha olyan jó leszel, mint egy kisangyal, és mindig engedelmeskedsz a kormányosnak…

– És nem felejted el, hogy azt kell válaszolnod: „Igenis, uram” – tette hozzá Roger.

Bridget felvidult, és reménykedve nézett Masztodonra.

– Azt hiszem, megoldható – jelentette ki amaz. – Persze még meg kell kérdeznem a többieket is.

– A húst ugyanebbe a tányérba kapjátok – rendelkezett Susan. – Tudod, mindig így eszünk, hogy ne kelljen annyit mosogatni – tette hozzá, mert ráébredt, hogy Masztodon vendég, és nem a legénység tagja.

Mire a banánig eljutottak, a felfedezők és a vadember már sok mindent megtudtak egymásról. A Fecskék néhány szót még északi-tengeri kalandjukról is meséltek. Ez nagyon tetszett Masztodonnak.

– Így még sokkal jobb! – örvendezett. – A többiek igazán nem tiltakozhatnak, ha megtudják, hogy épp most jöttetek Hollandiából. Mivel átkeltetek a tengeren, tényleg valódi felfedezővé váltatok. – Állandóan a másik három vadember járt az eszében. – Tudjátok – tette hozzá mind megígértük, hogy titokban tartjuk. Ehhez ragaszkodnak, mert nem akarják, hogy egy csomó ember belekeveredjék, és elrontson mindent.

– Épp így éreztünk mi is, amikor azt hittük, hogy idegenek táboroznak a Vadmacska-szigeten – bólogatott Titty.

– A Vadmacska-szigeten? – csodálkozott Masztodon, így hát meséltek neki a tóról ott, északon, a táborról a sziklás, erdős, kicsiny szigeten, és a Fruska kalózaival kötött véd- és dacszövetségről.

– Ti is jeleztek egymásnak? – érdeklődött Roger.

– Rakétákkal – válaszolta Masztodon.

– És morzével? – firtatta Roger – És szemaforral, zászlójelekkel?

– Nem.

– Mi igen – szögezte le Roger.

– Felfedezők esetében ez rendjén is van – vélekedett Masztodon. – De vademberekhez nem illik. Mi a magunk módján üzenünk.

– Pedig a szemaforjelek borzasztóan hasznosak, ha titkos üzenetet akarsz küldeni – jelentette ki Titty. Bebújt a sátrába, kihozta Nancy üzenetét, amelyen a koponya és a lábszárcsontok mellett három sor emberke táncolt. A cédulát megmutatta a fiúnak, de közben ujjaival lefedte a betűket, melyeket John írt az egyes táncoló alakok alá.

– Mint egy korrobori – nézegette a fiú.

– Ez egy üzenet – mondta Titty, és felfedte a betűket. – Az van ideírva: „Hárommilliószoros hurrá”.

– És az mit jelent? – kérdezte a fiú.

– Hát – jött zavarba Titty –, azt nem tudjuk. Valami olyasmire vonatkozhat, amit ők művelnek. Nancynek fogalma se lehetett róla, mi történik majd itt.

– Azt például álmában se gondolta volna, hogy egy Masztodon ebédel velünk – vigyorgott Roger. – Hisz mi magunk se tudtuk.

John megmutatta a fiúnak azt az elnagyolt vaktérképet, amelyet Apa a szigetekről és a Titkos-tengerről rajzolt.

A fiú gondosan áttanulmányozta.

– De hisz ez téves – bökött egy helyre az ujjával. – Magas vízállásnál ezen az úton át lehet kelni. Ez itt sziget, nem földnyelv. És az ér torkolatán túl még mérföldeken keresztül hajózhattok a szárazföld felé. Itt pedig két sziget van, nemcsak egy… És…

– Erről van szó – szólt közbe John. – Föl fogjuk az egészet rendesen térképezni, mielőtt Apáék visszatérnek, hogy elvigyenek minket.

– Hát az nem két percbe telik – vélekedett Masztodon. – Egyetlenegy csónakkal…

John megmutatta az aznap délelőtt végzett munka eredményét is: szigetük hozzávetőleges térképét, és a gát mentén pontról pontra elvégzett tájolásokat.

– Pompás munka – bólintott elismerően Masztodon. – De miért nem rajzoltátok be a csatornát a sziget és a szárazföld között?

– Át akarunk vitorlázni rajta – válaszolta John. – A töltésről nem látszik jól.

– Egyébként sem könnyű megtalálni – jegyezte meg Masztodon. – Ráadásul két külön csatornát kellene berajzolnotok. Sőt valójában hármat. Ide hallgassatok! Hadd segítsek! Most emelkedik a dagály. Vágjunk neki azonnal! Éppen körbehajózhatjuk a szigetet, és még vissza is jöhetünk a gázlón át, mielőtt újra apadni kezd.

– Mi az a gázló? – tudakolta Roger.

– A szekérút a szárazföldre – válaszolta Masztodon. – Dagálykor ellepi a víz.

– Mennyi ideig tartana az egész? – kérdezte Susan.

– Egy óra alatt biztosan megjárjuk – vélekedett Masztodon. – Ha észak felé indulunk. Ez azt jelenti, hogy az ár ellen hajózunk a sziget csúcsáig, aztán a dagály segít csaknem a gázlóig, s végül a vízválasztó innenső oldalán már az apály hoz haza minket.

Megmutatta az iszapon átvezető út helyét a térképen, és elmagyarázta, hogy a víz két oldalról emelkedik, itt találkozik, s ugyancsak kétfelé ömlik vissza, ha megkezdődik az apály.

Titty és Roger legott talpra ugrott.

– Mi lesz Szindbáddal?– csipogta Bridget, majd egy szempillantással később fölkiáltott: – Hol van Szindbád?

– Pszt! – lehelte Titty a sátra ajtajánál. – Elaludt.

Szindbád ebéd után degeszre tömött pocakkal bebaktatott Titty sátrába, és összetekeredett a hálózsákon. Kerek hasa emelkedett és süllyedt. Titty bemászott, óvatosan fölemelte és összehúzta a takarókat, védőfalat alkotva az alvó cica körül.

– Egy-két óráig jól meglesz így – reménykedett Susan.

– Valószínűleg elfáradt – vélekedett Titty. – Mára elege volt a felfedezésből.

Átkeltek a szittyóson, és lementek a csónakokhoz. A kikötőhelyet jelző ódon cölöpök legtöbbje már víz alá került. De a számtalan buborék és az iszap peremén lassan előrehúzódó hab arról árulkodott, hogy a víz még mindig emelkedik.

– Sikerülni fog – bizakodott a fiú. – Kijön az én csónakomban?

– Én – jelentkezett Roger.

John és Susan összenézett.

– Ezzel a csónakkal most hajózunk először magunk is – jegyezte meg Susan. – Bridget és én Johnnal tartunk, te pedig vidd Tittyt és Rogert.

– Ide figyelj, Titty! – mondta John. – Azt javaslom, hozzál te is magaddal egy térképet. Rajzolj be mindent, s a végén összehasonlítjuk az eredményt.

– Ha szélirányban megyünk, vontathattok is minket – mondta Masztodon. – Én pedig majd a szűkületeken vontatlak keresztül titeket, ha ellenszél fúj.


Vízre szálltak. Először Masztodon indult el. Roger a kicsi, kátrányozott evezős csónak orrába, Titty pedig a farba telepedett. A fiú használat után tisztára mosott talpallói Roger lábánál hevertek. Masztodon a középső pádon ülve evezett. Az ülés alól lapos fadoboz kandikált ki, közepébe egy másik, kisebb dobozkát rögzítettek. A belső ládikára egy zsinór tekeredett, s a tekercsről tucatnyi, horogban végződő, rövid zsineg vezetett a belső doboz falába vágott résekhez. Az összes horog tehát középütt volt, nem értek egymáshoz, és a fő tekerccsel sem gubancolódhattak össze.

– Ez micsoda? – kíváncsiskodott Titty.

– Angolnazsinór – válaszolta Masztodon.

– Kishallal csalizol? – érdeklődött Titty, visszaemlékezve, hogyan horgásztak sügérre a tavon.

– Nem – rázta meg a fejét Masztodon. – Gyűrűsféreggel. Ha fölemeled azt a zsákdarabot, láthatsz belőlük egy csomót. Közvetlenül a lábad mögött.

Titty lehajolt. A farülés alatt egy másik lapos doboz feküdt. Titty sarka éppen hozzáért egy nedves, durva vászondarabhoz, amely úgy feküdt a dobozon, mint takaró az ágyon. Fölemelte a takaró egyik sarkát. Alatta, egy másik nedves vásznon a legvisszataszítóbb férgek tömege nyüzsgött, amelyet valaha látott. Úgy tűnt, mindegyik féreg két részből áll, az egyik fele vékony, kihegyesedő és fényes, a másik fele püffedt és szőrös.

Titty egy pillanatig rámeredt a férgekre, majd sietve újra leengedte a vásznat.

– Az angolnák szeretik ezeket? – fintorgott.

– Mi az hogy! A lepényhalakról nem is beszélve, sőt a tőkehalak is szívesen bekapják, ha feljönnek ide. Sokkal nehezebb a férgeket megfogni, mint a halakat, ha elegendő a csali. Két órán keresztül ástam ma délelőtt, hogy ennyit összeszedjek.

– Aha… értem – dünnyögte Titty, és újra maga előtt látta a masztodonnyomokat és az apró sárkupacokat, amelyek azt a képzetet keltették, mintha valaki várat épített volna az iszapban.

– Nekünk is van horgászfelszerelésünk – büszkélkedett Roger.

– Ismerek egy jó helyet a szoros torkolatánál – árulta el Masztodon. – Különösen apálykor érdemes megpróbálni.

Közben John éppen a Varázsló vitorláját igyekezett fölhúzni – mérsékelt sikerrel. Masztodon csónakjából láthatták, hogy odaát nem igazán mennek olajozottan a dolgok. Susan éppen a vitorlarudat emelte föl és tartotta, amíg John valamit rángatott. A hajóbébit a csónak fenekére ültették.

– John még sosem vonta föl ezt a vitorlát – magyarázta Titty, félve, hogy Masztodon esetleg téves következtetésre jut a felfedezők tengerészeti jártasságát illetően. – Tegnap Apa húzta föl helyettünk. Na végre, sikerült. – A vitorla kidagadt a magasban, John rendbe rakta a köteleket az árboc lábánál, Susan kormányzott, a Varázsló siklott a vízen, és a hajóbébi feje is fölbukkant a mellvéd fölött. – Most már minden rendben.

Masztodon nekifeküdt az evezőknek. Hamarosan kijutottak a szorosból, és a sziget északi partja mentén haladtak tovább.

– Partközelben gyengébb a dagály – magyarázta a fiú.

Keskeny rés nyílt a szittyósban. Titty ceruzával bejelölte a térképén.

– Csak egy lefolyó – közölte Masztodon. – De ezt meg nem mondanád, míg be nem mész, és szemügyre nem veszed. Dagálykor sem jutsz benne pár yardnál tovább. Az a csatorna a sziget túloldalán egyáltalán nem látszik nagyobbnak, a múltkor mégis keresztül tudtunk rajta hajózni az egész flottával, mármint az Angolnákkal, és a túloldalon kifutottunk a fő mederbe.

– Keljünk át rajta mi is! – javasolta Titty.

– John zátonyra futott – hördült föl Roger.

A Varázsló közvetlenül mögöttük haladt, tehát ugyancsak kicselezte a dagályt, ám John elfelejtette, hogy a tőkesúly miatt a vitorlásnak mélyebb vízre van szüksége, mint Masztodon evezős csónakjának. Látták, hogy kissé följebb húzza a tőkét, és eltávolodik a parttól.

– Elég jó szél fúj – nézett utána Masztodon. – A csatorna közepén is könnyedén legyőzik a dagályt.

– Halihó! – kiáltott fel Roger. – Egészen kimegyünk a tengerre? Az nekünk tilos.

Pedig úgy tűnt, a nyílt tengerig meg se állnak. A Titkos-tenger kezdeténél semmi más nem látszott, csak fodrozódó, kék víz mindenfelé. A homokpadokat víz lepte el. Messze távolban a horizonton bárkák barna vitorláját és egy gőzös füstcsíkját pillantották meg.

– A sziget sarkánál befordulunk – nyugtatta meg Masztodon két evezőcsapás között.

– Evezhetünk mi is egy kicsit? – kérdezte Titty.

– A kanyarig még kitartok, míg be nem futunk a másik csatornába. Ott már segít minket a dagály. Ezen a részen minél hamarabb túl akarok jutni.

Titty bejelölt egy másik öblöcskét vagy árkot is, amely befutott a szittyósba.

Végre megérkeztek a sziget végéhez, és a keresztúti bóját bal kéz felől hagyva, jobbra kanyarodtak. Előttük kavicsból és világossárga homokból épült sziget terült el, mellette – mint előző nap is – két-három jacht horgonyzott. Megérkeztek a város felé vezető csatornába.

– Ezeket az arab dhaukat láttuk tegnap is – közölte Titty.

Masztodon hátrapillantott.

– Kereskedők – vélekedett. – Valószínűleg rabszolgavadászok. Szerencsére még egyikünket sem kapták el. A Bíbic még nem érkezett meg. Általában itt vet horgonyt, és a tábort is a közelben verik fel. A homokdűnék remek fedezéket nyújtanak. Igazából azonban azért táboroznak a szigeten – tette hozzá –, mert ott semmit nem gyújthatnak fel. Fürdőhelynek is kiváló. Mérföldeken keresztül ez az egyetlen homokos partrész.

– Mi soha, semmit sem gyújtunk fel – szögezte le Roger. – Egyszer azonban majdnem megégtünk – folytatta, de még idejében elkapta Titty pillantását, és elhallgatott. Persze, valószínűleg igaza van. Masztodon még azt hinné, hogy hencegnek.

A Varázsló is befordult a sziget végénél, és gyorsan utolérte őket.

– Odadobnád nekik a vontatókötelünket? – kérdezte Masztodon.

Roger föltekerte a kötelet és áthajította. Susan elkapta, a ziháló Masztodon abbahagyta az evezést, a Varázsló pedig túlsúlyt vett magára.

– Láttátok azt a két árkot? – kiáltott át John.

– Bejelöltem őket – rikoltotta vissza Titty. – De nem vezetnek sehova.

– Messzire biztos nem mehetnek – értett egyet John. – Útjukat állja a gát. És azon nincs átjáró. Figyelj csak, ezt nevezed Kovakő-szigetnek?

– Ezt – bólintott Masztodon.

– Miért Kovakő? – tudakolta Roger.

– Mert ha partra szálltok, és apálykor végiggyalogoltok a parton, minden lépésnél kovakő nyílhegyekbe botlotok. A misszionáriusok gyűjtik.

– Az áldóját! – tátotta el a száját Titty. – Kőkorszakiak?

– Azok. Amit találunk, legtöbbször élelemre szoktuk cserélni.

Elhaladtak a lehorgonyzott jachtok mellett. A jobb oldali töltés hirtelen elfordult, és egy keskeny vízér nyílt az alacsony, növénnyel benőtt ingoványban.

– Ez az a csatorna? – kiáltott át John, és arra fordult.

– Ez nem a fő ág – adta tudtul a bennszülött vezető. – Támadt egy ötletem. Akár egyszerre is föltérképezhetjük mindkét ágat. Ha egyenesen továbbmentek, találtok egy újabb csatornát, ahol még néhány kereskedőhajó horgonyoz. De vigyázzatok, ez nem a következő ér lesz. Hanem az első olyan, amelyben hajókat is láttok. Fussatok be abba a csatornába, és maradjatok végig a közepén. Mi ezen a másikon vágunk át. A végénél találkozunk. A dagály még emelkedik. Ha igyekszünk, még épp körbeérhetünk.

– Rendben. Oldozza el a vontatókötelet, kormányos úr!

– Viszlát! – kiáltotta a hajóbébi.

– Viszlát! – kiáltották a matrózok.

Masztodon már evezett. Besiklottak a mocsaras partok és a növények közé. Egy perccel később a Varázslóból csupán a vitorla csúcsát látták. Rögvest az is eltűnt. A matrózok magukra maradtak a vademberrel.

Roger kissé aggodalmasan pillantott Tittyre, de aztán eszébe jutott, végtére is ők ketten vannak egy ellen. Igaz, Masztodon nem lenne könnyű ellenfél, ha hirtelen megtámadná a felfedezőket. De a vadember láthatólag nem forgatott a fejében ellenséges gondolatokat. Minden erejét összeszedve evezett az egyre szűkülő partok között.

– Nem olyan magas a dagály, mint máskor – jegyezte meg gondterhelten. – Jó kis munka lesz átvergődnünk.

 

10. A MAGELLÁN-SZOROS

Amikor a Varázsló vitorlája eltűnt a mocsaras part mögött, a hirtelen rátört magányban Titty majdnem kimondta: talán jobb lenne, ha mindannyian együtt maradnának. Hátha a vadember méltó akar lenni totemjéhez. Hisz angolna. Síkos angolna. Sosem lehet tudni, hol kaphatod el. Hátha a szigetkerülés ötlete puszta cselvetés volt, s Masztodon, miközben inaszakadtából evez a keskeny, tekervényes vízérben, ahol nádon és sáron kívül semmit sem látni, valójában rajtaütést forral… Hátha a kanyar mögött egy egész törzs karjaiba futnak… Hátha a többiek itt lapulnak valahol a szittyó és sár nedves bugyraiban.

Ám a szélsebesen evező Masztodon láthatólag nem összeesküvésen törte a fejét. Tittynek eszébe jutott, hogy ő voltaképpen felfedező. Bejelölte hát a térképen azt a helyet, ahol elhagyták a fő csatornát és megkezdték különös útjukat a mocsáron át. Távolságot mérni nem tudott, s tájoló híján a haladási irányt sem határozhatta meg, ezért megfordította a térképet, s a vízmosás tekergésének megfelelően egyetlen vonalat húzott, amely jobbra-balra kígyózott, s leképezte az árok minden egyes kanyarját, fordulóját. E vonalat később majd könnyen átmásolhatja az igazi térképre.

– Merre megyünk? – kérdezte Roger. – Itt elágazik.

Masztodon abbahagyta az evezést. A csónak azonnal partra futott. Közvetlenül előttük az árok kettévált: egyik ága jobbra tekeredett, a másik balra. Egyforma keskenynek tűnt mindkettő.

– Talán jobbra – tűnődött Masztodon. – Elég rég keltem át rajta utoljára.

Evezőjével ellökte a csónakot az árok partjától, majd a sár túlsó oldaláról is, és továbbindult. Titty a térkép hátulján bejelölte, hol ágazik ketté a vízmosás. Rajza egyre inkább egy cikcakkban lecsapó villámra hasonlított.

Az árok jobbra fordult és újból kettéágazott.

– Megint jobbra – határozott Masztodon.

Egy keskeny részen evezői szinte súrolták a partot.

Közvetlenül előttük egy gém rebbent fel. Hármat csapott a szárnyával, s már el is tűnt.

– Hoppá! – rikkantott föl Roger. – Csak nem a töltés az?

Előttük, a nádas fölött fűvel borított magas part vonala húzódott.

– Rossz irányba jöttünk az utolsó elágazásnál – bosszankodott Masztodon.

Megfordulni alig volt hely, ezért Roger kiugrott egy sáros zsombékra, hogy a csónak orrát körbefordítsa.

Masztodon visszaevezett az elágazásig, s most a bal oldali árokba kanyarodott.

– Sietnünk kell – aggódott. – Mindjárt tetőzik a dagály. Félek, hogy elkésünk, és nem sikerül átvergődnünk.

– Nem lenne jobb visszatérni a fő csatornába? – puhatolódzott Titty.

– Szó se lehet róla! – tiltakozott Masztodon. – Sikerülnie kell. Most már jó úton vagyunk.

– Nini! – kurjantotta Roger pár perccel később. – Véget ért az árok.

A csónak egy apró tavacskába siklott és megállt. A vizet körben sár és nád szegélyezte, út csak az az egy nyílt, amelyiken jöttek.

– Ne haragudjatok! – mentegetőzött Masztodon. Megfordította a csónakot, és újra vízbe merítette az evezőket. – Vissza kell mennünk egészen addig, ahol először jobbra tértünk, holott balra kellett volna.

Ez alkalommal az aggodalom szinte sütött a bennszülött vezető arcáról. Titty tudta, hogy rettenetesen bántja a dolog.

– Az apály – dörmögte a fiú. – Egyre erősebb. Csak itt ne ragadjunk.

– Oda nézz! – kiáltotta Titty – Az ott nem víz?

Éppen egy keskeny bevágás mellett haladtak el, és Tittynek úgy rémlett, mintha a résen át nyílt vizet pillantott volna meg.

Masztodon mindkét evezővel fékezett.

– Megpróbálhatjuk – reménykedett. – Ha már az igazi csatornában lennénk, talán körbe tudnánk evezni a szigetet.

Fölkapaszkodott a sáros partra, és előretántorgott.

– Gyerünk! – kiáltotta. – Ez tényleg a másik csatorna. Itt van az orrunk előtt, csak át tudjunk vergődni.

Tetőtől talpig sárosán visszaugrott a csónakba, s az evezőt rúdként használva benyomta a csónakot a keskeny árokba. Néhány yardnyit haladtak, majd elakadtak.

– Megfeneklett! – mérgelődött a fiú. – Mondjátok, nem szállnátok ki mindketten, amíg én megpróbálom átvonszolni?

Roger, aznap már másodszor, újra térden felül süppedt a sárba. Titty nagyobb szerencsével járt. Lágy, tőzeges talajon találták magukat. Innen végre körbepillanthattak, és szemügyre vehették, hova kerültek. Távolabb, tőlük jobbra emelkedett a sziget körül kanyargó hosszú töltés. Elöl, hátul és balra vízinövényekkel benőtt mocsár terpeszkedett. Az ingoványt keskeny és most – nem sokkal a dagály tetőzése után – még vízzel telt csatornák szigetekre szabdalták. Húszyardnyira tőlük szélesebb csatorna húzódott, s láthatták, hogy ez már igazi, nyílt vízfelület felé kanyarog.

– Gyorsan, gyorsan! – mondogatta Roger egyik buja zsombékról a másikra ugrálva.

Titty követte, ám hamarosan meg kellett állniuk. A keskeny bevágás itt kiszélesedett, s abba a csatornába torkollott, amelyen jönniük kellett volna, ha rossz irányba fordulva el nem tévesztik az utat.

– Ez jó hely, hogy újra visszaszálljunk – jelentette ki Titty –, már ha Masztodon át tudja rángatni a csónakot.

– Egész jól megy neki – állapította meg Roger.

A csónakot nem láthatták, csak Masztodont, ahogy az evezővel taszigálja.

– Újra elakadt! – szisszent föl Roger. – A hétszázát! Kiugrott a csónakból!

Masztodon kilépett a csónak mögé, és maga előtt tolta tovább.

– Hogyhogy nem süllyed el? – csodálkozott Roger. – Persze, rajta vannak a talpallói. A jó öreg Masztodon! Sikerült neki. Már jön is.

A csónak hirtelen előrecsusszant, s Masztodon csaknem orra bukott. Villámgyorsan lekapta talpallóit, újra beugrott a csónakba, s az evezővel lökte tovább. Egy szempillantás múlva már ki is siklott az árokból, s a felfedezők újra beszálltak.

– Ne törődjetek a sárral! – legyintett Masztodon. – Később ki tudom mosni. Bárcsak átjutnánk.

– Adj egy evezőt! – kérte Titty.

– Tudok evezni – közölte Roger.

– Én jobban ismerem ezt a vidéket – hárította el ajánlkozásukat Masztodon. – Bízzátok inkább rám! Egy perc vesztegetni való időnk sincs.

Növénnyel borított partok suhantak el mellettük mindkét oldalon, ám a korábbiakhoz képest lassabban, noha Masztodon ugyanolyan erőteljesen evezett, és a víz is habzott a kis csónak orra alatt.

– Kifelé áramlik a dagály – morogta a fiú fogai közt.

– Ott a Varázsló! – kiáltott föl Roger.

– Iszap – motyogta Masztodon. – Megint. Átkozottul kevés víz van alattunk.

– Mihez kezdünk, ha tényleg elakadunk? – érdeklődött Roger.

– Meg kell várni, amíg beáll az apály, majd ismét visszatér a dagály, hogy újra fölemeljen minket.

– Sötétedés után? – kérdezte Roger.

– Jóval – közölte Masztodon. – Hajnali három körül. Na, végre, végre! Már mélyebb a víz. De a többiek rosszul tették, hogy megvártak minket. Még keresztül kell kelniük a gázlón. És a ti hajótok mélyebbre süllyed, mint az enyém.

A Varázsló lassan közeledett feléjük a fő csatornán, a nádas közt húzódó széles vízszalagon. Bridget integetett.

Masztodon felemelte a kezét. John megértette, és hirtelen elfordult. A szélnyomás csökkent, s a Varázsló nem siklott gyorsabban, mint ahogy Masztodon evezni tudott. Titty sietve bejelölte a térkép hátoldalán a csatornát, amelyen keresztülvágtak.

– Azt a szakaszt, ahol utat tévesztettünk, csak nagyjából tudom berajzolni – sajnálkozott.

– Jelöld be pontosan, hogy balra kellett volna fordulnunk, ahol én jobbra tértem – kérte Masztodon. – Nos hát – tette hozzá sokkal vidámabban. – Látjátok, hogy két átjáró is van. Valójában egyébként három, de a harmadikat most elkerültük. Ok a fő csatornán keltek át, mi pedig ezen a másik úton jöttünk a mocsáron át.

– Mint a Horn-fok és a Magellán-szoros – vélekedett Titty. – A Varázsló a Horn-fokot kerülte meg, mi pedig a szoroson kanyarogtunk keresztül.

– Mi történt? – kérdezte John, amint a két hajó közelebb került egymáshoz.

– Eltévedtünk a Tűzföldön – tudósított Titty.

– Egy paraszthajszálon múlt, hogy át tudtunk csúszni – dicsekedett Roger.

– Rossz irányba fordultunk – vallotta be a bennszülött vezető. – Ide hallgass, kár volt megvárnotok. Versenyt kell futnunk az idővel, hogy hazajussunk a gázlón keresztül. Tudod, az a vízválasztó, s a víz már erősen apad.

– Akkor talán menjünk arra vissza, amerről jöttünk – javasolta Susan.

– Jaj, hajózzuk teljesen körbe a szigetet! – könyörgött Roger.

Masztodon megmutatta, szerinte milyen az, ha valaki komolyan nekifekszik az evezőknek. Alaposan beleerősített. A partok mindkét oldalon egyre távolodtak, s a hajók egy széles tóra érkeztek. Csillogó víz lepte be a reggel látott iszaptengert. Előttük itt-ott fűzfavesszők hajladoztak az áramlatban.

– A vesszősort jobb kéz felől hagyjátok! – kiáltotta Masztodon. – Ez jelöli a sekély rész peremét. Tartsatok hozzá jó közel!

A növénnyel borított partok egyre messzebb kerültek. Nehéz volt elhinni, hogy valójában csak egy keskeny csatorna az, ahol elég mély a víz a vitorlázáshoz. Úgy tűnt, bármerre, bármeddig hajózhatnának.

– Mik azok a vesszők? – kiáltotta át John, és a távoli szárazföld előtt ringó néhány szálra mutatott.

– Az utat jelzik a gázlón keresztül – kurjantott vissza Masztodon. – A vízválasztón fut, itt, közvetlenül előttünk. Látjátok azt a négy cölöpöt a vízben? Ott a legsekélyebb. Mindkét oldalán mélyebb a víz. Kemény fenék. Kövezett átkelőút.

Egyre közeledtek a négy fekete oszlophoz. Mindegyik teteje közelében csík jelezte a magas vízállást. Egy vonalba kerültek a cölöpökkel, majd elhagyták őket.

– Sikerült! – sóhajtott föl Masztodon. – Most már velünk az apály… – Hirtelen megváltozott a hangja. – Befutott a cölöpök közé… Megfeneklett!

A Varázsló megtorpant. Látták, hogy John arca hirtelen aggodalmas kifejezést ölt. A hajó megperdült és oldalára dőlt. Susan előreugrott, hogy felhúzza a tőkesúlyt. Aztán a Varázsló újra felegyenesedett, visszatért eredeti haladási irányába, s hamarosan melléjük siklott.

– Nem sokon múlt – ingatta a fejét Masztodon. – Nem lett volna szabad bemennie a cölöpök közé.

– Föl kellett volna húznom a tőkesúlyt, mielőtt odaérünk – ismerte el John. – De tőke nélkül csak akkor halad szépen a hajó, ha halálpontosan hátszelet kap.

Több baj nem történt. Csendben csurogtak hazafelé, és figyelték a partot. Innen pillantották meg reggel Masztodon patanyomait abban az iszapban, amely fölött épp most hajóztak. Látták a bennszülöttek kikötőhelyét és a králból a gáton át a gázlóhoz tartó szekérutat. Az átkelő-útvége egyre jobban kiemelkedett a vízből. Messze, a másik oldalon Masztodon további fűzfavesszőkre hívta föl a figyelmüket: egy csatornát jelöltek, amelyen dagálynál el lehet érni a szárazföldet.

Lassan továbbsiklottak. A vízinövénnyel benőtt partok újra közeledtek. Elhajóztak az aprócska Bridget-sziget mellett, amely apálykor az ő szigetükhöz tartozik. Elhaladtak az öreg bárkaroncshoz, Masztodon tanyájához vezető árok torkolata mellett is. Bekanyarodtak a Kobold-szorosba, s megérkeztek a tábor alatti kikötőhelyre, ahonnan elindultak.

– Sikerült – jelentette ki John. – Körbehajóztuk a szigetet. Iszonyú sok mindent rá kell vezetnem a térképre. Akad néhány olyan rész is, amelyről nektek kell felvilágosítást adnotok.

– Készítettem egy durva vázlatot a Magellán-szorosról – közölte Titty.

John kérdően pillantott rá.

– Ti a Horn-fokot kerültétek meg – magyarázta Titty. – Majd meglátod, ha mindent átrajzolunk a térképre.

– Kíváncsi vagyok, Szindbád örül-e, hogy újra láthat minket – csacsogta Bridget. – Hosszú útról térünk vissza.

Fölmentek a táborba. Bridget bekukkantott Titty sátrába.

– Pszt! – szólt hátra. – Még alszik.

– Házőrző macskának nemigen válik be – vélekedett Roger.

Ebben a pillanatban a cica megmoccant. Felkelt, lábait és testét alaposan kinyújtóztatta, és lassan kisétált a sátorból.

– Jó házőrző macska vagy? – kérdezte Titty.

A cica a lábához dörgölődzött és nyávogott.

– Egy kis tejet akar – tolmácsolta Bridget.

– Jól van, Szindbád – mondta Susan. – Kapsz valamicskét. Bár nem igazán érdemled meg.

John, Titty és Masztodon a földre hasalt, hogy összehasonlítsa a térképeket. A Magellán-szoros tekergő vonalát berajzolták arra az üres területre, amely a John által reggel felmért töltéstől keletre helyezkedett el. Az Apa térképén egyetlen szigetnek látszó hatalmas paca jókora részéről kiderült, hogy mocsárvidék.

– Így már meglehetősen pontos – vélekedett a bennszülött vezető. – Itt ütköztünk bele a töltésbe, és vissza kellett fordulnunk. Ez a rész egy másik sziget. Meg ez is. És itt a kettő között is van egy út.

– Ne rajzold még be – kérte Titty –, amíg át nem vitorlázunk rajta.

– Pontozottan hagyom – jelentette ki John. – A Magellán-szoros és a Horn-fok között.

– Holnap mit fogunk felfedezni? – tudakolta Roger, aki magát a felfedezést alkalmasint jobban kedvelte, mint az eredmények térképezését.

– A Szélvész melletti partvidék szintén sziget? – érdeklődött Titty. – Apa térképe alapján ezt nem lehet eldönteni.

– Sziget – válaszolta Masztodon. – És akad még néhány sziget följebb is. Sőt az északi parton szintén. Ha végigsétáltok a töltésen, láthatjátok a bejárókat.

– Gyerünk, nézzük meg! – javasolta John. – Csak egy fél percig várjatok! Ezt a részt az én vázlatomból be szeretném másolni Apa térképébe. Lesz dolga Tittynek, míg mindezt kihúzza tussal.

– Szedjetek fát is, ha tudtok! – szólt utánuk Susan. – Bridget és én tüzet rakunk.

A bennszülött vezető és a három felfedező elhagyta a tábort. Végigsétáltak a töltésen. Hébe-hóba leugrottak a gát lábához, hogy hulladékfa-darabokat szedegessenek fel. A vadember valósággal elárasztotta őket ötleteivel, hogyan is kellene az ő bennszülött vadonját fölfedezni.

– A városba vezető csatornát dagálykor mérhetnétek fel – javasolta. – A gázlón pedig apálykor gyalogoljatok keresztül! Aztán jó lenne az én szigetemet is körbevitorlázni, és a tietekhez hasonlóan föl is kellene térképezni.

A Titkos-tengert szegélyező mocsarak fölött sétáltak a töltésen, és a másik oldal ígéretes partjait fürkészték. Roger hirtelen kimutatott a tengerre.

– Vitorla, vitorla! – rikoltotta. – Vagyis… vitorlája nincs is. Egy motoros.

A messze távolban, orrával fehér hullámokat vetve, egy hajó közeledett a keresztúti bója felé.

– Azt hittem, csak dagálykor lehet ide bejutni – csodálkozott John. – Pedig az iszap is látszik már a szittyós alatt. Erősen apad.

– Halászcsónak – magyarázta Masztodon. – Szinte semmi merülése nincs. Ki-be járhat bármikor. Befordulhatott a csatornába a Kovakő-szigetnél. Idáig sose jönnek föl.

Elfordult és a Titkos-tenger felső vége felé mutatott.

– Oda is föl kellene hajóznotok egyszer, jó messze, amennyire csak tudtok – mondta. – Néha mi is meglátogatunk ott egy kereskedőállomást.

– Kereskedőállomást? – kérdezte Roger, de szemét le nem vette közben a távoli motorosról.

– Gyömbérszörp és csokoládé – világosította fel Masztodon. – Bár a tenger melletti város, a másik csatorna végén azért jobb hely.

– Ejha! Ezek egyenesen továbbjönnek – kiáltotta Roger. – Nem fordultak be.

– Nahát, de fura! – álmélkodott Masztodon. – Nem is idevalósi csónak. Idegenek. Biztos eltévesztették a csatornát.

– Egy vitorlást vontatnak – fedezte fel John.

– Megállnak – tudósított Roger.

A víz nem habzott már a motoros orránál. A Titkos-tenger belső részén járt. Lelassított.

– Zöld – állapította meg Titty. – Mint a Pin Mill-i motoros.

– Mi a szösz! – kiáltott fel Masztodon. – Valaki beszállt a vitorlásba. Egy lány. Vagy fiú? Ketten vannak. A mindenit, csak nem az Angolnák? Esetleg történt valami a Bíbiccel, és most azért jöttek, hogy elmondják.

Tittynek hirtelen eszébe jutott, hogy Masztodon voltaképpen vadember, és a törzstársait még fel kell világosítania róluk. Nem lesz annak jó vége, ha a többiek még a magyarázat előtt itt találják, amint épp egy népes felfedezőcsapattal komázik.

– Nem egyenesen a Szélvészhez mennek? – kérdezte.

Masztodon azonban nem válaszolt.

– El nem tudom képzelni, ki más lehetne… – tépelődött. – De mégis…

– Cuccokat dobálnak a csónakba – állapította meg Roger.

A zöld motoros lassan siklott a vízen. A vitorlást a túlsó oldalán vontatta, ezért a felfedezők csak a zöld palánk fölött bólogató árbocot látták. A fedélzeten levők igencsak serénykedtek.

– Most repül egy másik csomag – tudósított Roger. – És az a hosszú batyu ugyan mi lehet?

– Hányan vannak a vitorlásban? – erőltette a szemét Masztodon. – Én csak kettőt látok. Piros sapkában.

– Ketten – bólintott Roger. – És két ember a motoroson. Halihó! Maguk mögé engedik a vitorlást. Mindjárt többet látunk.

A motoroson levő két ember egyike a vitorlás vontatókötelével a kezében hátrasétált a tatba. A kicsi, billegő árboc hátrasiklott. A hajó mögül apró, barna testű vitorlás csónak bukkant elő. A benne ülők egy fehér vitorlával küzdöttek.

– Eloldotta a kötelet – mondta Roger.

– Megfordulnak – tette hozzá John.

A motoros megindult. A két ember a Kobold-szoros felé mutogatott. A vitorlásról visszaintegettek. A motoros lassan körbefordult, majd hirtelen felgyorsítva elszáguldott a Titkos-tenger kijárata és a nyílt tenger felé.

A kis csónak felvont vitorlája abbahagyta a csapkodást és kidagadt a szélben. Egy piros kötött sapkát viselő alak kormányzott. A másik piros kötött sapkás az árbocnál szorgoskodott.

– Zászlót bontanak – állapította meg Roger. – Angolna van a lobogójukon?

De az árboc csúcsán hirtelen kibomló zászló nem angolnát ábrázolt. Fekete volt, a közepén valami fehérséggel.

– Koponya és lábszárcsontok – hökkent meg Masztodon. – Hát, megáll az eszem. Ugyan kik lehetnek?

– Hé! – kiáltotta Titty torkaszakadtából. – Hé!

– Ahoj! – rikoltotta John.

– Ahoj! – kurjantotta Roger is.

– Ismeritek őket? – csodálkozott Masztodon.

– Nancy és Peggy – mondta Titty. – A Fruska kalózai. Hé! Hé! Ahoj!

– Hárommilliószoros hurrá! – ujjongott John.

– Az áldóját! – kiáltott fel Titty. – Ezért írta a levelet Nancy! Tudta, hogy jönnek. És Apa meg Anya egy szót se szólt!

– Fecskék, ahoj! Fecskék, ahoj! – érkezett az üdvözlet a víz fölött.

Látták, hogy Peggy feláll és integet. Nancy határozott mozdulattal lerántotta, mert a kis hajó egy váratlan széllökéstől megdőlt. Aztán továbbsiklottak a Kobold-szoros bejárata felé.

 

11. HÁBORÚ VAGY FELFEDEZÉS?

– Ahoj! – kiáltotta John, amikor látta, hogy a Fruskák a part felé fordulnak. – Itt nem tudtok kiszállni. Tiszta ingovány. Menjetek beljebb! Ott kössetek ki, ahol a csónakunkat látjátok!

– Igen, igen! – rikkantotta Nancy.

John, Titty és Roger nekiiramodott, Masztodon, kétségek között, kissé lemaradva követte őket.

– Susan! – kiáltotta John. – A Fruskák!

– Itt vannak! – sipította Roger.

– Csak ugratnak, Bridget – szólt Susan. Aztán átpillantott a szittyós fölött, és meglátta a fehér vitorlát, majd a Fruskák piros sapkáját is. – Tényleg ők azok! Gyere!

– Szindbád is jön – mondta Bridget. Felmarkolta a meghökkent cicát, és Susan után rohant a kikötőhelyre.

– Erre az oldalra gyertek! Közvetlenül a cölöpök mentén! Közéjük lépjetek! Mindenütt másutt iszap van.

– Jól van, Peggy. Hadd lobogjon a vitorla, amíg ki nem pakolunk. Sose szedjük ki a sátrat meg a többi csomagot, ha a ponyvát ráejtjük az egész motyó tetejére.

– Ne húzd végig a sáron azt a táskát, Roger!

– Szervusz, hajóbébi! Szervusz, cica!

– El se akartuk hinni, hogy ti vagytok! – lelkendezett Titty.

– Itt vagyunk, ragyogunk. Nem kaptátok meg az üzenetünket? Vigyázz, John! Abba dugtam a tájolónkat.

– Remek! – örvendezett John. – Nekünk csak egy van. Kettővel már sokkal többet végezhetünk.

Szentjánosbogár a neve – közölte Roger, aki kilábalt a kemény részen, míg vízben állva le nem tudta olvasni a csónak nevét a taton. – Láttam Pin Millben.

– Walker kapitány bérelte ki – újságolta Peggy.

– Az áldóját, micsoda rohanás volt! – kezdte Nancy, de elhallgatott, mert megpillantotta Masztodont, aki csak álldogált és tétovázott, menjen vagy maradjon.

– Vadember – mutatta be Titty. – Azt hittük, hogy egy masztodon, a sárban hagyott patanyomok miatt.

– Akkorák, mint egy süteményes tálca – tódította Roger. – Tud az iszapon futni, és egy bárkában lakik amott. Innen egyáltalán nem látni.

– Egy egész vadembertörzs él a Titkos-szigettengeren, de a többiek még nem érkeztek meg – folytatta Titty. – Ő vezetőnknek szegődött, és velünk együtt kelt át a Magellán-szoroson. Tudjátok, mi most igazi felfedezőúton vagyunk.

– Köszöntelek – mondta Nancy előkelő modorban.

– Titty és én Masztodonnak hívjuk – árulta el Roger. – De nem bánja. Valójában azonban az Angolnák törzsének főnöke.

Nancy kezet nyújtott, Masztodon megrázta, majd kezet fogott Peggyvel is.

– A kormányosom – intett Nancy.

– Izé… azt hiszem, jobb, ha én most megyek – dünnyögte szégyenlősen Masztodon.

– Árbocok és orrvitorlák… ugyan miért lenne jobb? – csodálkozott Nancy.

– A csudákat! – mondta John. – El ne menj! Nem akarsz a térkép elkészítésében segíteni? Csomó tennivalónk van még.

– Miféle térkép? – érdeklődött Nancy.

– Majd meglátod – válaszolta John.

– Jöjj, nemes vadember! – szólt Nancy határozottan. – Fogd meg a sátor másik végét, és haladj elöl!

És Masztodon, vállán a Fruskák hosszan felcsavart sátrának egyik végével, nyomában a másik véget cipelő Nancyvel egyszerre csak azon kapta magát, hogy ő vezeti fel a társaságot a táborba.

Mindenki hozott valamit. Roger leengedte a koponyával és keresztbe tett lábszárcsontokkal ékesített fekete zászlót, fröcskölve keresztülrohant a szittyóson, ráerősítette egy földmérő rúdra, és a botot a tábor közepén, a Fecskék lobogója mellett a földbe nyomta. Még Bridget is kivette részét a munkából, karjában Szindbáddal Peggy cipőjét cipelte, amelyet a kormányos azért rúgott le a csónakban, hogy a partraszálláshoz gumicsizmába bújjék.

– Bőven van hely még egy sátornak – mutatta Susan. – Például azon a lapos részen a rekettyebokor innenső oldalán.

– Az áldóját! – lelkesedett Roger. – Most majd megkezdődik az igazi élet!

– Szerintem már meg is kezdődött – örvendezett Nancy. – Mindig is tudtam, kár, hogy otthon nincsenek vademberek. Hé, Masztodon, csak rántsd meg jó erősen a zsák végét, és a sátor rudastul, mindenestül kicsúszik.

– Zúdítsátok csak le az egész motyót a fenéklapra! – javasolta Peggy. – Szavamra mondom, nagyszerű hely ez.

– Még nem is tudod, milyen nagyszerű – büszkélkedett Titty. – Ez alkalommal igazi felfedezőúton vagyunk. Ismeretien vidék mérföldeken át. Szigetek meg szorosok, és minden folyton változik az árapály miatt. Ott van a Vörös tenger, amelyen apálynál át lehet kelni száraz lábbal, dagálynál ellenben hajózható. Ma reggel láttuk a fáraó harci szekerének nyomát, délután pedig átvitorláztunk fölötte.

– Mikor indultatok Beckfootból? – kérdezte Susan, amikor a Fruskák sátra már állt, és Nancy és Peggy éppen a tartóköteleket feszítette meg.

– Tegnap reggel – válaszolta Peggy.

– Eszeveszett nagy rohanás volt – mesélte Nancy. – Hol a hátizsákom? – Beletúrt, és egy halom táviratot kotort elő. – Egyáltalán nem lehettünk biztosak a jövetelünkben egészen tegnapelőttig. A Dék elmentek, Flint kapitány meg Timothy pedig kizárólag a rézről voltak képesek értekezni, aztán Anya levelet kapott a mamátoktól, hogy tudnánk-e jönni, és Anya visszaírt, hogy melyik napon, mi meg ott álltunk és cidriztünk, mi lesz. Legalább két napig nem is számítottunk válaszra. Aztán megjött az első távirat, mire rögtön széles jókedvünk támadt. A mamátok ennél kedvesebb táviratot nem is küldhetett volna.

– Mit írt? – érdeklődött Titty.

Nancy megmutatta az első táviratot:

MRS. BLACKETT BECKFOOT SEMMI KOMFORT STOP ZÚGJANAK IDE RÖGTÖN STOP MARY WALKER

– Ez egyáltalán nem úgy hangzik, mintha Anya írta volna – vélekedett John.

– Apa mondta, hogy Anya helyett ő küldte el – emlékeztette Titty.

– Belevaló egy távirat, akárki írta – szögezte le Nancy. – No, azonnal összekaptuk magunkat, aztán Flint kapitány meg Timothy is bedugta a képét, aztán megint csörgött a telefon, és megérkezett a második távirat.

BLACKETT BECKFOOT HOZZANAK SÁTRAKAT STOP WALKER

– Gondoltuk, hogy ezt nem a mamátok írta, mert ő tudja, hogy csak egy sátrunk van. Éppen azt csomagoltuk a kertben, amikor befutott a következő távirat.

BLACKETT BECKFOOT HOZZANAK IRÁNYTŰT STOP WALKER

– Ebből már tudtuk, hogy valami igazán elsőrangú kaland készülődik. Ez még Flint kapitány és Timothy érdeklődését is fölkeltette, azt mondták, biztos valami újabb aranyásás. De aztán Timothy kijelentette, hogy errefelé nincsenek is ásványok. Mire Flint kapitány úgy vélte, hogy valamit azért csak találtatok.

Közben segítettek összerakni a sátrat, én elpakoltam az iránytűt, anya mindenféle ruhával rohangált föl-alá, aztán jött még egy távirat.

BLACKETT BECKFOOT GUMICSIZMA ÉS VIHARKABÁT STOP FEL VELÜK ELSŐ VONATRA STOP WALKER

– Ezután már tényleg megpezsdült minden. Senki sem aludt sokat az éjjel, és Flint kapitány meg Timothy első dolga volt reggel, hogy az öreg Tragacsban elpöfögjenek velünk az állomásra, és a következő éjszakát Londonban töltöttük Helen néninél…

– Csak nem a Dédnagynéninél? – hökkent meg Roger.

– Dehogy. Helen néni jó néni – nyugtatta meg Nancy. – Aztán a ti barátságos bennszülötteitek eljöttek elénk Ipswichbe, és lerobogtak velünk Pin Millbe. Épp csak beköszöntünk Miss Powellhez, egy pillantást vetettünk a Koboldra, már be is zúdítottak minket abba a motorosba, a bennszülötteitek azt mondták, jó szerencsét, szóval rohantunk Londonba, és rohantunk ide. Csak úgy zúgott minden, tényleg ez a jó szó rá, a kezdettől fogva.

– Tudtam, hogy Apa forral valamit – mondta elégedetten Titty.

– Egy szót se szóltak – méltatlankodott Roger.

– Most már értem, miért tett be Anya a kelleténél több bögrét meg tányért – bólogatott Susan.

Ebben a pillanatban Peggy, aki a lobogókat csodálta, rálépett a kajaórán a vacsorát jelző pecekre, és fölrúgta.

Roger azonnal odaszökkent, és visszaszúrta.

– Nézz a lábad elé – szólt rá – mert nem kapunk vacsorát.

– Mi a csuda ez? – érdeklődött Nancy.

– Kajaóra – világosította föl Roger.

– Tényleg, van órátok? – kiáltott föl Susan. – Hála istennek! Én képes voltam a Koboldon felejteni az ébresztőórámat.

– Parancsolj – nyújtotta át Nancy. – De a kajaóra ennél sokkal jobb. Dicknek is hogy tetszene!

– Nagyszerű! – vidult föl John. – Most legalább az árapály idejét is tudni fogjuk. A kajaóra csak az étkezésekhez használható.

– Sőt az étkezésekhez sem – kottyant bele Roger. – Csak ha süt a nap. Ha nincs nap, nincs árnyék, és mind éhezünk.

– Fogadni mernék, hogy te azért nem éhezel – ugratta Nancy.

Roger eltűnt a sátrában. A következő pillanatban mindenkit egy garasos furulya hangja riasztott fel.

– Ez csak Roger – közölte Bridget.

– Mássz elő! – nógatta Nancy. – Hadd lássuk azt a pocsék hangszert.

– Nem lehet – válaszolta Roger. – A szélben hamisak lesznek a hangok. Köszöntőzenét játszom, annak ellenére, hogy Nancy olyan szörnyen durván bánt velem. Melyik dalt szeretnétek?

Masztodon, aki eddig hallgatott, hirtelen Johnhoz fordult.

– Ne haragudj, de most már tényleg mennem kell. Elfeledkeztem a férgekről. Ki kell húznom az angolnazsinórt éjszakára.

A zene egy ütem közepén félbeszakadt.

– Mehetek én is? – kérdezte Roger.

– Segíthetsz az evezésnél – bólintott Masztodon. – Ketten sokkal könnyebb.

– Gyertek vissza vacsorára! – mondta Susan.

– Vacsorára? – motyogta Masztodon. – Hisz ebédkor is itt voltam.

– Rengeteg kajánk van – nyugtatta meg Susan.

– És hoztunk egy óriási süteményt is – csábította Peggy.

Masztodon habozott.

– Köszönöm a meghívást – mondta. – Tudjátok mit? Holnap gyertek el hozzám a Szélvészre vacsorázni.

– Szerintem irtó jó ötlet – helyeselt buzgón Roger.

– A tanyádra? – érdeklődött Nancy. – Hát persze hogy elmegyünk.

A horgászok levonultak a kikötőhelyre.

– Húzzuk ki a már felderített részt tussal! – javasolta John. Titty bekúszott a sátrába, és kihozta a rajztáblát a térképpel, valamint a rajzeszközöket tartalmazó dobozkát.

– Mi a csudát csináltok ti tulajdonképpen? – fordult hozzájuk Nancy.

– Térképeztek? – hitetlenkedett Peggy.

– Mutassuk meg nekik, mit csináltunk! – szólt Tittyhez John, ám közben aggodalmasan fürkészte a Fruskákat.

– Tulajdonképpen Apa ötlete volt – mesélte Titty. – Kezdetben azt reméltük, hogy Anyával együtt ő is velünk tart. Igazi térképet akartunk készíteni erről a vidékről. Ezt a vaktérképet Apa rajzolta, hogy ebből induljunk ki. Az egész terület fölfedezésre várt. A középső részét már felmértük. Leteszem a földre, hogy jobban lássátok. Ez itt a szigetünk. Ezen a másikon lakik Masztodon, egy hajóroncsban. Terveink szerint az egész térképet elkészítjük, mielőtt a mentőhajó megérkezik, hogy újra elvigyen minket.

– Most, hogy megjöttetek, gyorsabban haladunk majd – bizakodott John.

Nancy letérdelt a térkép mellé.

– Hadd lássam! – mondta. A sziget tényleges körvonalát már megrajzolták. Egy vastag vonal jelölte a töltést, s rajta kívül egy kevésbé vastag, girbegurba vonal mutatta a mocsaras rész szegélyét. A két pont közt futó tájolások egyenesei hálót alkottak, úgy tűnt, ezek rögzítik a szigetet a papírhoz.

– Az egyeneseket kiradírozzuk, ha Titty kihúzza az egészet tussal – közölte John.

– Itt csak fekete tus van – tette hozzá Titty. – De otthon majd bejelöljük az utazásainkat is pontozott vonallal, minden egyes utat különböző színű pontokkal. A felfedezők így szokták.

Teletöltötte tollát tussal, és munkához látott. Nancy és Peggy a válla fölött átpillantva figyelték.

– Csodálatos ez a hely, keresve se lehetne jobbat találni egy kis háborúra – álmodozott Nancy. – Sokkal különb, mint a Vadmacska-sziget meg a folyónk. Meglepetésszerű támadások minden oldalról. Ráadásul vademberek is vannak…

John és Titty megrettenve pillantott egymásra.

– Körbevitorláztuk a szigetet – mesélte tovább Titty. – Ezzel kellett kezdenünk. Nap mint nap újabb részeket tárunk fel. És így fokozatosan egyre terjed a felkutatott és megfelelően feltérképezett terület, míg csak el nem készül az egész térkép.

– Háborúra ennél ideálisabb terepet el se tudok képzelni – ismételte Nancy. – Különösen a vademberekkel. Gondoljatok egy támadásra… hadi kenuk suhannak a vízen… vademberek kúsznak a nádason át…

– De most nincs időnk háborúzni – vetette ellen John.

– Masztodon egyébként is a barátunk – fűzte hozzá Titty.

Rövid ideig a Fruskák szótlanul figyeltek.

– Érmet fogtok kapni a Királyi Földrajzi Társaságtól – szólalt meg végül Nancy. – A Walker-expedíció.

John és Titty egyaránt észrevette, hogy Nancy azt mondta, „fogtok”, s nem azt, „fogunk”.

– Az expedíciónak ti is tagjai vagytok – szögezte le John.

– Egyébként sem vagyunk Walkerek – Titty fölemelte a tollat a papírról, és jó messze eltartotta a rajztáblától, nehogy pacát ejtsen. – Fecskék és Fruskák, mint mindig. Fecskék és Fruskák Expedíció.

– De se a Fecske nincs itt, se a Fruska – ellenkezett Peggy.

Megint csend támadt. Titty a tusba mártotta a tollát, és gondosan újabb vonalat húzott. Aztán megszólalt.

– Felfedező Expedíció… Földrajzi Felfedező Expedíció… A Titkos Szigettenger Földrajzi Felfedező Expedíció. TSZFFE. A két F a Fecskét és a Fruskát is jelenti. Itt van mind a két zászló. És ezt a szigetet Fecske-szigetnek neveztük… Hacsak ti inkább nem…

– Dehogy, ez nagyon jó név – szakította félbe Nancy. – Legyen Titkos Szigettenger Földrajzi Felfedező Expedíció. Én legalábbis erre szavazok.

– Én is – értett egyet sietve John.

– Kihúzhatom tussal a krált is? – kérdezte Titty.

– Pontosan ott van, ahova rajzoltuk – jelentette ki John. – Három különböző helyről is bemértem.

Titty kihúzta a kis négyszöget, és apró írott betűkkel mellékörmölte: „Bennszülött král”, a sziget keleti vége felé pedig beírta: „Itt bivalyok vannak”. Aztán a nádas jelével, azaz egy csokorba húzott három apró vonallal, nekiállt kitölteni a töltésen kívül eső mocsaras területet.

– Azt a kutyafáját! – csettintett Nancy. – Ha minden rész ilyen szépre sikerül, irtó mutatós lesz a térkép. És egy Fruska-szigetet is fölfedezünk.

– Várj, míg ki nem radírozzuk a ceruzával húzott vonalakat – mondta Titty határozottan megkönnyebbülve. Borzasztó lett volna, ha a Fruskák makacsul ragaszkodnak a háborúhoz.

A térképen a tussal kihúzott rész egyre növekedett.

– Hányan vannak a vademberek? – kérdezte hirtelen Nancy.

– Eddig Masztodon az egyetlen – válaszolta John. – De azt mondja, még hárman jönnek.

– Így nemigen lehet háborúzni – mondta Nancy sajnálkozva. – Egyetlen vadember hatunk ellen.

– Heten vagyunk – vágott közbe Bridget. – És ha Szindbádot is számoljuk, nyolcan.

– Bocs, hajóbébi! – biccentett Nancy. – Szóval, heten egy ellen, annak nincs semmi értelme. Inkább fordítva kéne, maroknyi felfedező tartja a cölöpvárat az üvöltöző hordával szemben. Ide hallgassatok, Peggy és én már alig várjuk, hogy újra kalózkodhassunk.

– Hagyjátok már! – tört ki John. – Erre egyszerűen nincs időnk. Már két rovátkát bevágtunk a zászlórúdon. Két nap eltelt. Ha most nekiállunk háborúzni, a térképen mindenütt a „fölfedezetlen” felirat terpeszkedik majd. És Masztodont sem használhatjuk vezetőnek, ha rajtaütéseken kezdi törni a fejét. Iszonyú sokat segít most. Egyébként is megígértük neki, hogy Bridget lehet az emberáldozat, ha a többiek is megjönnek. Értelmetlen dolog lenne közben még harcolni is, meg tömegmészárlást rendezni.

– Azt hitték, nem vagyok elég nagy, hogy emberáldozat lehessek, de tévedtek – büszkélkedett Bridget.

Nancy eltűnődött. Végigpillantott a táboron, a Kobold-szoroson, a távoli mocsarakon, szigeteken, a széles Titkos-tengeren és a mögötte laposan húzódó partokon. Ilyen elsőrangú terepet ugyan vétek kihasználatlanul hagyni, de egy szál magányos vademberrel és a konokul békepárti Fecskékkel tényleg képtelenség háborúzni. Lepillantott Tittyre, aki a rajztábla fölé görnyedt és tollával szorgalmasan dolgozott. Persze itt egészen más a helyzet, mint északon, a tavon, ahol még mumpsszal ágyhoz kötve is ő adta meg a hangot mindenkinek.

– A felfedezés is irtó jó muri lesz – kockáztatta meg Peggy.

– Az ördögbe is! – mordult fel Nancy. – Hát persze. Csak gondolkodom. Mikor lesz Bridgetből emberáldozat?

– Amint befejeztük a térképet – szögezte le sietve John.

– És ha a többi vadember sem bánja – tette hozzá Susan. – Masztodon azt mondta, meg kell kérdeznie őket, szóval még nem szabad biztosra venned, Bridget.

– Azt mondta, hogy az ő áldozatuk túl sovány – magyarázta Bridget.

– Rendben van – adta be a derekát Nancy. – Első a felfedezés.

– Remek – könnyebbült meg John.

– És nem bánjátok, hogy jóban vagyunk Masztodonnal? – kérdezte Titty, és fölpillantott, mielőtt újra a tussal telt üvegbe mártotta tollát.

– Miért is ne? – vonta meg a vállát Nancy. – A felfedezők összetalálkoznak a vad törzs főnökével. Megajándékozzák. Bárcsak gondoltam volna rá, hogy némi gyöngyöt hozzak magammal.

– Ma este már nem tudok többet kihúzni – jelentette ki végül Titty. Megtörölte a tollat és eltette.

– Radírozzuk ki a ceruzával rajzolt jeleket, és nézzük meg úgy! – javasolta John.

– A tus még nem száradt meg – ellenkezett Titty, és a rajztáblát a sátrába rakta, hogy megvédje a felfedezők kóborló csizmáitól.

– Kész a vacsora – jegyezte meg Susan, aki egy ideje már a tűz körül szorgoskodott. – Rántotta.

– Nagyszerű – ugrott föl Nancy. – Rikkantsak Rogernek és a vadembernek?

– Majd sípolok – válaszolta Susan, de az első sípszó még el sem halt, a horgászok már föl is baktattak a kikötőhelyről.

– Halihó! – kurjantotta Roger. – Egy húszhorgos zsinórt engedtünk ki. Hoz majd nekünk a halakból, ha reggel begyűjti a zsákmányt.

A hét felfedező és a vadember megosztoztak a rántottán, majd Peggy hatalmas szeleteket porciózott ki a Beckfootból hozott süteményből.

Az étkezés vége felé Nancy különös módon hallgataggá vált. Peggy volt az, aki elmesélte, mi történt a Magashegyen, miután a Fecskék délre távoztak, és a Déket is elhívták, hogy csatlakozzanak szüleikhez. Nancy egyszer sem szakította félbe, még azt se mondta, hogy „az ördögbe is”. Titty le tudta olvasni az arcáról, hogy valamit igencsak forgat a fejében. John is aggódva figyelte, s már félni kezdett, nehogy újra visszatérjenek harcias gondolatai. A többiek számtalanszor fölnevettek, míg Peggy elmesélte, hogy bántak el végül Timothyval, Nancy azonban nem kacagott együtt velük. Ezzel szemben hébe-hóba maga elé mosolygott, amikor a többiek történetesen komolyak maradtak. A mosogatásból is szótlanul vette ki a részét.

– Mi a baj? – kérdezte végül John, amikor Nancy hirtelen vidám kuncogásban tört ki.

– Semmi az égvilágon – válaszolta Nancy. – Árbocok és orrvitorlák! Minden a legnagyobb rendben van. Csak a vad törzs főnökéről gondolkoztam. Az ügyeket megfelelő módon kellene intézni. Ide figyelj, Masztodon!

Masztodon komolyan ránézett.

– Ide figyelj! – ismételte meg Nancy. – Mi felfedezők vagyunk. Te pedig egy vad törzs főnöke. El kellene halmoznunk ajándékokkal, de egy fia gyöngyünk sincs.

– Odaígértem neki néhány horgot – buzgólkodott Roger.

– Remek! – mondta Nancy. – Miért is ne?

– Tudjátok – fészkelődött Masztodon –, egyetlenegyet sem fogadok el, hacsak nincs nektek rengeteg.

– Egy teljes dobozzal van – nyugtatta meg John.

– Nyárson sült bakkecskék! – mérgelődött Nancy. – Pokolba a horgokkal! Hagyjatok beszélni! Szóval, hallgass ide! Mi felfedezők vagyunk, és találkoztunk veled, és összebarátkoztunk… Nemde?

Masztodon rábámult.

– De igen.

– Akkor a következő teendőnk, hogy mindannyian megszúrjuk az ujjunkat, és a vért egymás sebébe dörzsöljük. Így vértestvérek leszünk…

Masztodon vigyorgott.

– Mi is vérszerződést kötöttünk, amikor megalapítottuk a törzset. A többiek össze is vesztek miatta a misszionáriusokkal. Daisynek legalább egy hétig sebes volt az ujja.

– Mi nem veszünk össze senkivel – jelentette ki Nancy. – Itt nincs senki, aki patáliát csapna. Szóval, miután vértestvérek leszünk, már te is nyugodtan segíthetsz a felfedezésben. És mivel a te véred bennünk van, egyet-kettőt közülünk te is kölcsönvehetsz, ha történetesen túl kevés a vadember. Álljunk neki most rögtön! Kinél van tű? Hozz egyet, Susan! Jó lenne, ha te szúrnád meg Bridget ujját, én majd megszúrom Peggyét. Ő soha az életben meg nem szúrná magát.

– Nem akarom, hogy megszúrjátok az ujjamat – mondta Bridget.

– Senki nem is fogja – nyugtatta meg Susan.

– Én megszúrom a magamét – hősködött Peggy. – Ha nem siettetsz.

– Ez a beszéd! – sürgölődött Nancy. – Hol egy tű?

– De akkor megint ki fogtok hagyni – siránkozott Bridget. – Csak azért, mert túl kicsi vagyok.

– Nem azért, mert túl kicsi vagy – szögezte le Nancy. – Hanem azért, mert nem akarod, hogy megszúrják az ujjadat.

– De nem akarom – nyafogott Bridget.

– Ugyan már, Bridget! – biztatta Roger.

Bridget ajka remegni kezdett, és Susan, aki Bridget ügyében szakértőnek számított, tudta, hogy – aznap már másodszor – azonnal tenni kell valamit.

– Senki sem szúrja meg az ujjadat – jelentette ki. – És szükségtelen, hogy bárki is megszúrja a magáét. Köthetünk szövetséget egy vademberrel mindenféle vér nélkül is.

– Köthetünk bizony – támogatta Titty. – Vacsorára ettünk kenyeret, és jó sok só volt a rántottában. Evett a kenyerünkből, evett a sónkból, és holnap mi is eszünk az övéből. Ez az, ami valójában számít.

– Én igazán megszúrhatom magamat – mondta Masztodon, és már nézegette is az ujjait, melyiket válassza.

– Teljesen fölösleges – tiltakozott Susan, majd odasúgta Nancynek. – Figyelj! Bridgetnek már ágyban kellene lennie.

– Rendben van – törődött bele Nancy. – A kenyér és a só számít. Mindenesetre kár, hogy kihagyjuk a vérszerződést. Holnap mikor jössz, Masztodon?

– Amint fölszedtem az éjszakai zsinórt – ígérte Masztodon. – De jó, ha tudjátok, az apály tíz körül áll be. Délutánig tehát nemigen tudunk mihez kezdeni. Csónakkal legalábbis sehova se mehetünk. És most már mindenképpen indulnom kell. Nagy disznóólt hagytam az öreg Szélvészen.

– Gyere, Bridget! – kelt föl Susan. – Ágyba, de rögtön! Holnap korán kelünk, hogy a felfedezés előtt még szedret is szedhessünk.


Masztodon elevezett a félhomályban. A felfedezők követték szemükkel, míg a csónak el nem tűnt.

– Masztodonsziget? – kérdezte Titty, és átpillantott a túlsó partra.

– Jó ötlet – egyezett bele John. – Ha ő nem bánja.

– Első osztályú vadember – jelentette ki Nancy. – Kíváncsi vagyok, milyenek lehetnek a többiek.

A táborban Susan az ajkára tett ujjal várt rájuk.

– Az emberáldozat elaludt – suttogta Roger.

– Szindbád is – nézett be Titty a sátrába. Kihozta a rajztáblát és a radírgumit. A tűz fényénél oldalról vizsgálgatta a térképet. – Már megszáradt a tus – állapította meg. Néhány pillanatig radírozott, aztán ráfújt a térképre, kezével finoman lesöpörte és átnyújtotta Nancynek, hogy elterelje gondolatait a vademberekről és a háborúról.

– Pokoli sokat végeztetek már – vélekedett Nancy, miközben áttekintette Titty munkáját. A sziget, a körülötte futó gát, a kikötőhely, a bennszülött král, a Magellán-szoros és a Horn-fok, mind ott díszelgett tussal szépen kihúzva a térkép közepén. Körülöttük a Walker parancsnok rajzolta foltok terültek el, és hatalmas üres, még felfedezetlen vidékek.

– De nézd csak meg, mennyi munka vár még ránk – mondta John.

– Ne tegyetek többet a tűzre! – figyelmeztetett Susan. – Nem a Vadmacska-szigeten vagyunk, ahol mindig dúskáltunk a tűzifában.

– Kár azért a vérszerződésért – sóhajtott Nancy, és visszaadta Johnnak a térképet. – Akkor minden sokkal, de sokkal jobb lenne.

– Bridget nagyon a szívére veszi, ha azt hiszi, hogy kihagyjuk valamiből – magyarázta Susan. – Egyébként sem számít az a vérszerződés igazán.

Nancy megpiszkálta a hamvadó tüzet, s egy felcsapó láng különös mosolyt világított meg az arcán.

– Sohasem tudhatod – jegyezte meg. – Lehet, hogy nagyon is számít.

 

12. VÉR ÉS JÓD

Nancy harci kiáltással ébresztette a tábort, jóval azelőtt, hogy a kajaóra árnyéka egyáltalán megközelítette volna a reggelit jelző pecket. Susan, aki előző este magához vette Nancy óráját, látta, hogy borzasztóan korán van még, mindazonáltal tudta, semmi remény, hogy bárki is újra elaludjék, ha napfény tűz át a sátor falán. Bridget kivételével mindenki levonult a kikötőhelyre egy kis reggeli dagonyázásra, s mivel visszatérés közben valamennyien tetőtől talpig összesározták magukat, a tavacskában újra megmártóztak, hogy a sarat letisztogassák. Bridget, aki nem tudott úszni, kénytelen volt zuhanyozással beérni: odaállt a tavacska mellé, és hagyta, hogy a többiek néhány vödörnyi vizet zúdítsanak a fejére. John bemetszette a napi rovátkát a zászlórúdba. Masztodon nem mutatkozott. Megreggeliztek. Megírták a Titkos Szigettenger Földrajzi Felfedező Expedíció első jelentését. Mindenki aláírta, és Susan betette egy felbélyegzett borítékba azzal a céllal, hogy majd megkéri a farmert, postázza, ha legközelebb átkel a szárazföldre. Roger kétszer is kiment őrhelyére, hogy észrevegye Masztodont, amikor föl akarja szedni az éjszakára kitett horgászzsinórt. John és Nancy a térképet tanulmányozta, és azon tűnődtek, mi legyen a következő felfedeznivaló.

– Masztodon szerint délutánig nem nagyon tudunk csónakkal dolgozni – nézett John a dagálytáblázatra. – A dagály csak 3 óra 36-kor tetőzik.

– Ne döntsünk, amíg Masztodon meg nem érkezik – javasolta Titty, és eltörölte az utolsó bögrét is.

– Hoz nekünk majd egy kis halat – reménykedett Roger.

– Valószínűleg ide se tolja a képét – borongott Nancy.

– Bezzeg, ha megkötöttük volna a vérszerződést, kötelessége lenne megjelenni.

Bridget témát váltott.

– Nem megyünk szedret szedni? – érdeklődött. – Susan megígérte.

– Jól van, Bridgie – mondta Susan. – Gyűjtögetőosztagot alakítunk. Szedrezünk egyet, amíg végre elhatározzátok magatokat. A szigetet elhagyni úgysem tudjuk, de az a bozót valósággal feketéllik a szedertől.

– Skorbut ellen kiváló – közölte Titty.

– Kiáltsatok utánunk, ha készen vagytok – kérte Susan.

– Gyere, Bridget! Itt a kosarad.

– Megyek én is – csatlakozott Peggy.

– Minden segítő kezet szívesen fogadunk – nyugtázta Susan.

– Meg én is – jelentkezett Roger.

– A te kezedre nincs szükségünk – tiltakozott Susan. – Nekünk csak olyan kéz kell, amelyik tudja, hol a kosár. A tied valahogy mindig máshova téved.

– Jaj, ne mondd már! – kérlelte Roger. – Az még akkor történt, amikor olyan kicsi voltam, mint most Bridget. Megígérem, egy árva szemet sem fogok enni.

– Nem bánom, gyere – egyezett bele Susan. – Minden tizedik szemet bekaphatod. De az összes többi a kosárba kerüljön! Nincs értelme szedni, ha nem jut mindenkinek.

A szedrezőosztag, azaz Susan, Peggy, Roger és Bridget elvonult a töltésen a sziget belseje és a bozótos irányába. A szedrest Susan már korábban felfedezte, de akkor túlságosan elfoglalta a fölmérő munka, így egy-két szem érett állapotának megvizsgálásánál többet nem tehetett. John, Nancy és Titty még közelebb görnyedt a térképhez.

– Az a baj – szögezte le John –, hogy apálykor nemcsak hajózni körülményes. Az iszap is olyan messzire teljed, hogy átkozottul kevés helyen tudunk egyáltalán kikötni.

– Partra szállhatnánk a Masztodon-szigeten, ahogy tegnap – javasolta Titty.

– Pokolba azzal a Masztodonnal! – morogta Nancy. – Lelkére kellett volna kötni, hogy ma korán bukkanjon föl.

– Igazából nem ismerjük még elég jól – mentegetőzött Titty. – Könnyebben szót érthetnénk vele, ha közülünk való lenne.

– Éppen erről beszélek – jelentette ki Nancy. – Tegnap este elszalasztottuk a legjobb alkalmat. Egy csepp vér mindenkitől már megtette volna a magáét.

– De nem lehetett – erősködött John. – Bridget borzasztóan kiborult volna. Ha megszúrjuk az ujját, az a baj, ha nem szúrjuk meg, azért siránkozik, hogy kihagyjuk belőle.

– És még valami – fűzte hozzá Titty. – Fogalmunk sincs, milyen a többi Angolna.

– Biztos remek fickók, egytől egyig – vélekedett Nancy. – Különben nem lennének Angolnák. Ennél jobb murit még mi se tudtunk volna kitalálni.

– Talán Masztodon nem is akarta igazán – tűnődött Titty. – A totemjét is elvitte.

– Kocahajós! – horkant föl Nancy. – Jaj, bocs! Elfelejtettem, hogy nem az én kormányosom vagy. Nem érted, hogy egyszerűen nem tehetett mást? Muszáj volt elvinnie. Hogy is hagyhatta volna a fehér felfedezők táborában? Ez az Angolnák totemje, és mi nem vagyunk Angolnák. Ha csak egy csöpp Angolnavér kerülne az ereinkbe, már nem lenne gond.

– Mit szólnál hozzá, ha most rögtön áteveznénk, és kiásnánk az odújából? – javasolta John. – Még nem is láttad a tanyáját.

– Menjünk! – egyezett bele Nancy.

Mindhárman lesétáltak a kikötőhelyre, de tovább nem mentek, mert a vízen magát Masztodont pillantották meg. Éppen beszedte az éjszakai horgászzsinórt, és föltekerte a csónak fenekén.

– Egy perc, és megyek! – kiáltott ki nekik.

Figyelték, ahogy Masztodon bevonta a csepegő zsinórt.

Minden egyes horognál megállt, a helyére illesztette, majd megint húzott egyet a kötélen.

– Egy hal! – kiáltott föl Titty. Fehér, csapkodó valami bukkant ki a vízből, és Masztodon fölemelte, hogy lássák.

– Lepényhal – állapította meg John. – Legalábbis azt hiszem.

– Ott van még egy – jelentette Titty.

Több hal viszont nem akadt horogra. Egyre több zsinórt szedett be Masztodon a vízből, a csónak lassan keresztülúszott a szoroson, de horog horog után üresen himbálódzott. Végül Masztodon beemelte a súlyt is, amely a zsinór végét a fenékhez rögzítette. A felszerelés többi részével együtt ezt is elrakta, majd erőteljes csapásokkal sietve átevezett hozzájuk.

– Karabad…! – rikkantotta vidáman, amint partot ért, de elharapta a szót. – Elfelejtettem, hogy nem vagytok Angolnák – szabadkozott. – Jó reggelt!

– Jó reggelt! – válaszolta Titty. – Mondd csak, ez Angolna-nyelven volt?

Masztodon elvörösödött:

– Tévedtem – motyogta.

– Titkos jelszó? – firtatta Nancy.

– Épp csak kicsúszott – mentegetőzött Masztodon.

– Bárcsak megkötöttük volna a vérszerződést! – vágyakozott Nancy.

– Gyere fel a táborba! – invitálta John. – Éppen azon gondolkodunk, mit kutassunk föl legközelebb.

– Csak egy percre – mondta Masztodon. – Ma reggel nem maradhatok sokáig. Ki kell mennem a szárazföldre, hogy előkészítsem a ma esti vacsorát a Szélvészen. Izé, mondjátok, hoznátok néhány bögrét magatokkal? Nekem csupán négy van, ennyi csak az Angolnáknak elég. – A csónak farában álló vödörben lapuló két lepényhalra pillantott. – Ami azt illeti, ezeket teljesen fölösleges nektek adnom. Nyomorult kis vackok. Enni se finomak. De láttátok, a többi horogról is eltűnt az összes csali. Fogadok, hogy mindet angolnák ették le. Ahogy ezek el tudják kerülni a horgot, arra egyetlen más hal se képes. – A vödör tartalmát a vízbe öntötte, és a lepényhalak ellibbentek, mintha két palacsinta kelt volna életre.

– Masztodon! – szólalt meg hirtelen Nancy. – Komolyan gondoltad tegnap este? Vérszerződést kötnél velünk?

– De emberek, hiszen ti nem akartátok! – csodálkozott Masztodon.

– Bárcsak Bridget egy kicsit idősebb lenne! – sóhajtott Titty.

– Mindjárt beáll az apály – közölte Masztodon. – A csónakokkal most nem mentek sokra. De mi legyen délután? A dagály fél négy körül tetőzik. Hazamegyek apám kraljába, mert szükségem van néhány dologra, és a városba is be kell ugranom, hogy beszerezzek némi hálókötő fonalat. Ugyancsak fogytán van. És ki tudja, talán levelet is kaptam a törzstől…

– A bennszülött postát használják? – lepődött meg Titty.

– Ha nincs más mód, muszáj – mentegetőzött Masztodon. – Majdnem biztos, hogy küldenek egy levelet, mielőtt elhagyják Pin Millt… Remek tervem van mára – folytatta. – A Szélvésztől egyenesen átkelek a mocsarakon, nem nagy ügy, ha semmit se kell cipelnem. De visszafelé alaposan föl leszek pakolva. Emlékeztek, tegnap, amikor hazafele jövet átkeltünk a gázlón, mutattam egy fűzfavesszőkkel jelzett csatornát. Egyenesen kivezet a szárazföldre, egy kikötőhöz. Ezt is be kellene rajzolnotok a térképre. Mi lenne, ha ezt a csatornát fedeznétek fel, amíg emelkedik a dagály? Fél három körül induljatok innen. A hajózható meder nagy részét kijelöltük. Tekereg ugyan egy kicsit, de minden kanyarnál jelet tűztünk ki, titkos jelet A partról nem is lehet ezeket látni, csak a vízről, ha egész közel kerültök hozzájuk. Ha végigevickéltek a csatornán, remek kikötőbe juttok. Valójában egy régi bárkarakodó. Dagályra idehoznám az összes holmit, és itt találkoznék veletek. Berakunk mindent hozzátok, aztán bezúdítjuk az egészet a Szélvészbe, s még épp lesz elég időtök, hogy körbevitorlázzátok a szigetemet, mielőtt eljönnétek vacsorára.

– Remek ötlet! – helyeselt John. – Délelőtt pedig feltérképezzük a szigetedet. A sarkán partra szállhatunk apálykor is, és fel tudjuk mérni az egész száraz részt, vezető se kell hozzá. Így meglennénk a szoros mindkét oldalával. És a Fruskák még nem is látták a Szélvészt.

– Hagyjam leeresztve a pallót? – kérdezte bizonytalanul Masztodon.

– Semmi esetre sem! – vágta rá Nancy azonnal. – Nem lépünk a fedélzetre, ha nem vagy otthon. Majd megnézzük a Szélvészt, amikor vacsorázni megyünk.

Valamennyien fölbaktattak a táborba, és közben tájékoztatták a vadembert, hogy a többiek szedrezni mentek. Kezébe nyomták a felbélyegzett borítékba tett Jelentést, hogy küldje el bennszülött postával a városból. Elébe teregették a térképet, hogy lássa, mit végeztek előző nap: mindent gyönyörűen kihúztak tussal, a ceruzavonalakat kiradírozták. Masztodon megmutatta nekik a térképen azt a pontot, ahol találkozni akart velük.

– A te szigeted lesz a következő – mondta Titty. – Nem bánod, ha Masztodon-szigetnek nevezzük el?

– Cseppet sem – válaszolta Masztodon. – De ne haragudjatok, most már tényleg nem maradhatok tovább. Ijesztő hosszan kell kutyagolni a szárazföldön, s ha nem leszek dagálykor a rakodónál, nélkülem kell visszaindulnotok, különben ott ragadtok. Föltarthatnak otthon is… a králban…

– Ismerjük – bólintott Nancy. – Bennszülött ügyek.

– Szinte mindig akad valami – vonta meg a vállát Masztodon. – Tiszta ing, szakadt nadrág, vagy bármi más.

Megfordult, hogy visszatérjen a csónakjához.

A sziget csendjét hirtelen hangos sikítás verte föl.

– Ez Bridget – közölte John. – Megsebesült.

Csendben álltak és figyeltek. Rövid szünet után újabb sikoltás hallatszott, mintha Bridget mély lélegzetet vett volna, hogy utána annál alaposabban bömbölhessen.

Aztán Susan roppant dühös hangja ütötte meg a fülüket: „Roger!” – majd Bridget szaggatott zokogása hirtelen félbeszakadt, s végül Roger vidám rikkantását hallották: „Siess, Susan, siess!”

Egy pillanattal később Roger és Bridget megjelent a töltés tetején. Roger Bridget könyökét fogta, és futva vonszolta magával. Bridget talán kifogyott a bömböléshez szükséges szuszból, mindenesetre abbahagyta a zokogást. Roger szabad kezével eszeveszetten integetett, ugyanakkor előrehajolt, hogy bátorítsa Bridgetet.

– Hé! – rikoltozta. – Hé!

– Roger! – kiáltotta Susan újra, s már fel is bukkant feje a töltés mögött.

Látták, hogy rohanva üldözi a másik kettőt.

John és Titty szembefutott velük.

– Hahó! – kiáltotta újra Roger. – Kapja el valaki Masztodont! Hű, de jó! – rikkantotta. – Gyere, Susan! Itt van ő is!

– Mi történt? – kiabálta Titty.

– Gyorsan, gyorsan! – lihegte Roger. – Bridget megkarcolta magát. Gyönyörűen vérzik. Jól van, Bridget, már nem is fáj. Le ne nyald! Ne pazarold el! Gyerünk! Hol egy tálka?

– Árbocok és orrvitorlák! – ujjongott Nancy. – Meg vagyunk mentve! Jól van, Bridget! Ügyesen csináltad, Roger!

Elkapta Masztodon kezét, és sietve a többiekhez húzta.

Susan levegő után kapkodva érkezett.

– Megőrültél, Roger?! – zihálta. – Mi az ördögnek rohantál vele úgy? Szegény öreg Bridgie! Az ember könnyen megkarcolhatja magát szedrezés közben. Várj egy percig, teszek rá egy csepp jódot meg ragtapaszt.

Peggy is felbukkant.

– Szegény öreg Bridget! – sajnálkozott.

Nancy átvette a parancsnokságot.

– Derék öreg Bridget – helyesbített. – Itt egy tiszta tányér. Csöpögtesd bele! Titty, nekünk szerezz egy tűt!

Bridget egyik felfedezőről a másikra pillantott. Abbahagyta a sírást, bár egy könnycsepp még ott csillogott az arcán.

– Derék dolog, Bridget! – biztatta Nancy. – Megmentetted az egész előadást. Ne nyald le! Mentsd meg azt a cseppet is!

Susan a már nyitott elsősegélydobozzal jött ki a sátrából, kezében tartva a jódos üveget.

– Hadd lássam, Bridget! – kérte. – Egy perc múlva már nem is érzed.

– Minél inkább vérzik, annál jobb – mondta Nancy, és gondosan elkapott egy cseppet, amely éppen lehullt Bridget ujja hegyéről. – Ne kend még be jóddal! Ez az, Titty. Vegyél egy tűt, Masztodon! Milyen színű az Angolnák vére?

Titty körbeadott egy csomag tűt.

– Mit csinálsz, Nancy? – csodálkozott Susan. – Fordulj meg, Bridget! Nem tudlak ellátni, ha így állsz.

Roger, aki már elvett egy tűt, háttal állt a többieknek. Hirtelen megfordult.

– Én már megszúrtam – szorongatta bal keze mutatóujját. – Hol a tányér?

– Ó, Roger! – sóhajtott Susan. – Azonnal tegyél rá egy kis jódot. Honnan tudod, hogy tiszta a tű?

– Vadonatúj – közölte Roger. – Nem is fájt. Illetve csak egy pillanatra. Itt van még egy csepp.

– Titty! – sikoltott föl Susan. – Ne légy szamár, John!

– Jaj, ne akadékoskodj, Susan! – nógatta Nancy. – Ilyen lehetőséget nem hagyhatunk ki. Lehet, hogy Bridget soha többé nem karcolja meg magát.

Susan habozott.

– Jódba kellene mártanotok a tűt – vélekedett. – Egyébként mind vérmérgezést kaptok. És mi lenne a következő lépés?

– Összekeverjük a vért, és a sebünkbe dörzsöljük. Gyerünk, Susan! Egyébként, ami a jódot illeti, valószínűleg igazad van. Mártsd bele a tűt, Titty! Te is, Peggy!

– Au! – nyögött föl Titty.

– Neked nem jött ki annyi vér, mint nekem – állapította meg Roger. – Nagyon erősen össze kell szorítanod. Az áldóját! Masztodon jól megszúrta magát. De senkiből nem csöpög úgy a vér, mint Bridgetből. Mit szóltok hozzá, hogy gondoltam rá?

– Most te jössz, Susan! – mondta Nancy. – Gyerünk, hajódoki! Ezt a műtétet nálad jobban senki nem végezheti el.

Susan roppant gondossággal választott ki az ujján egy megfelelő helyet.

– Rendben van – jelentette ki. – Megszúrtam. De biztos vagyok benne, hogy egy kis jódot is hozzá kellene kevernünk a vérhez, mielőtt bedörzsöljük. Ehhez ragaszkodom.

– Remek ötlet – helyeselt Nancy. – A jódtól egyébként is csak beljebb jut a vér. Ki nem szúrta még meg magát? Ó, jól van, John. Nyújtsd ide a tányért! Itt van még egy csepp. Peggy!

– Nem tudom.

– Nyárson sült bakkecskék! Dehogynem tudod!

– Egyszerűen nem megy be.

– Add ide a kezed! – parancsolta Nancy. – Majd én megszúrom. Nem, ne rángasd! Tartsd nyugodtan! Fordulj el! Beszélj hozzá, Roger!

– PEGGY! – üvöltötte Roger torkaszakadtából. Peggy hátranézett.

– Kész is van – jelentette ki Nancy. – Remekül behatolt a tű. Lágy az ujjad, mint a vaj. Le ne nyald! Minden cseppre szükségünk van.

Egy kicsi, nagyon kicsi, kevert vérből álló tócsa remegett a tányér közepén, s Roger mohón odakínálta mindenkinek, aki úgy érezte, újabb csepp készülődik, hogy a többihez adódjék. Susan egy kevés jódot is beleöntött az üvegből és ujja hegyével megkavarta.

– Mit fogunk mondani? – érdeklődött Titty.

– Örök hűség a Fecskéhez, a Fruskához és az Angolnákhoz!

– És semmit a vértestvérekről? – hiányolta Titty.

– Vértestvérek vagyunk, míg a halál el nem választ. Ez jó lesz.

– Siessetek! – sürgetett Susan. – Be kell kötnöm Bridget ujját, nehogy bepiszkolódjék.

– Mondjuk együtt! – javasolta Nancy. – Te is tudod mondani, Bridget? Te vagy a legfontosabb. Nem is köthettünk volna vérszerződést, ha te nem pártolod. Örök hűség a Fecskéhez, a Fruskához és az Angolnákhoz! Vértestvérek vagyunk, míg a halál el nem választ. Na most!

– Örök hűség a Fecskéhez, a Fruskához és az Angolnákhoz! Vértestvérek vagyunk, míg a halál el nem választ.

Még Bridget is hibátlanul mondta elsőre.

– És most mindenki belemártja a vérbe a sebét – vezényelt Nancy.

– A hétszázát! – sziszegte Roger. – Ez jobban csíp, mint a tű.

– Aú! – nyivákolta Bridget.

– Remek! – örvendezett Nancy. – Ebből érzitek, hogy mélyen behatolt a vér. Semmit sem ér az oltás, ha nem fáj. És akkor még egyszer végig kellene csinálni az egész ceremóniát. Gyerünk, Masztodon, ne húzódj vissza!

Masztodon engedelmesen beledörzsölte ujját a száradó kis tócsába.

– Kár, hogy nincs itt a törzs – jegyezte meg. – De azt hiszem, Daisy nem tenné meg még egyszer.

– Én megtettem – csipogta Bridget. Mindenki nevetett.

– Miért, nem tettem meg?

– Több vért adtál bele, mint bárki más – jelentette ki Roger.

– És most mindenki tesz a sebére egy kis jódot is, ha tetszik, ha nem – parancsolta Susan.

Valamennyien bekenték a sebüket jóddal, és Susan csinos pólyát kötött Bridget megkarcolt ujjára.

– Most már tényleg rohannom kell – szedelőzködött Masztodon. – Különben sohasem érek vissza a rakodóhoz dagálykor. – A kikötőhely felé indult. Új testvérei követték.

– A vérszerződést ezennel megkötöttük – szögezte le Nancy. – Mindannyiunkban csörgedezik már Angolnavér, és benned is van pár csepp a mienkből.

– Válj csak! – torpant meg Titty. – Most már megtudhatjuk, mi volt az a szó, ami kicsúszott a szádon?

– Persze – bólintott Masztodon. – Akkor kell mondanotok, ha egy másik Angolnával találkoztok, illetve ha búcsút vesztek tőle. Karabatlangbaraka. A válasz rá ugyanez a szó visszafelé. Akarabgnadabarak.

– Válj egy percet, amíg leírom! – kérte Titty. – Mondd még egyszer!

Masztodon lassan elismételte.

– A válasz nehezebb. Daisy mindig eltéveszti a „gnad” részt, azt mondja helyette, hogy „gand”.

– Akarabgnadabarak – mormolta írás közben Titty.

– De ne lássa meg senki más – figyelmeztette Masztodon.

– Elégetem, amint kívülről tudjuk – ígérte Titty.

– No és mi lesz a totemmel? – érdeklődött Nancy. – Most már a mi ereinkben is folyik Angolnavér.

– Megkapjátok – mondta Masztodon. – Úgyis be kell ugranom a Szélvészre, mielőtt hazamegyek. Ha most rögtön velem jöttök, oda is tudom adni.

– Menjünk mind! – javasolta Bridget, és büszkén nézegette bekötött ujját.

– Van szeder a te szigeteden is? – érdeklődött Susan.

– Töménytelen.

– Mindjárt utánad indulunk – közölte John. – Csak egy fél másodperc, míg összeszedjük a tájolókat meg a többi holmit.

Masztodon ellökte a csónakját.

– Karabatlangbaraka! – kiáltotta utána Titty.

– Akarabgnadabarak! – rikkantotta vissza a fiú.

– Lángolna az Angolna – motyogta magában Nancy vidáman.

– Tessék? – hökkent meg John.

– Semmi, semmi – somolygott Nancy. – Csak dolgozni kezdett bennem az Angolnavér.

 

13. A MASZTODON-SZIGET

Fölrohantak a táborba a kosarakért, a földmérő rudakért, a tájolókért és néhány üres térképmásolatért. A hajócica épp reggeli utáni szendergését végezte, otthon hagyták hát őrnek. Alig néhány perccel Masztodon után már a felfedezők is útra keltek. A fiú csónakját a Masztodonsziget mögött betorkolló erecske szájánál találták. Közvetlenül mellette ők is kiszálltak, és fölvitték a part tetejére a horgonyt. A kis vízmosás szinte a torkolatig száraz volt.

– Fél négykor tetőzik a dagály – mondta John. – Szerinte fél három körül kellene indulnunk, hogy találkozzunk vele a megbeszélt helyen.

– Rengeteg időnk van még, hogy előtte felderítsük a szigetet – vélekedett Susan. – Aztán megebédelhetünk, és míg ti eléje mentek, Peggy, Bridget meg én szedres banánpürét készítünk. Fogadni mernék, hogy az Angolnák hírét se hallották. Elvisszük a Szélvészre, ez lesz a mi hozzájárulásunk a lakomához.

Amikor a töltésen megérkeztek az öreg bárkához, még épp látták, hogy Masztodon leugrik a roncs mellé, és a lábára kötözi talpallóit.

A frissen festett totemet Masztodon a töltés tetejére állította. Az angolna kéken, vörösen, zölden csillogott a napfényben.

– Nagyon köszönjük! – kiabáltak le neki.

– Borzasztóan elkéstem már! – kiáltotta vissza Masztodon. – Egy percet se várhatok. A legjobb szederbokrokat a gémtelep közelében találjátok.

– Hol a gémtelep? – kérdezte John.

– Azok a magas fák – intett Masztodon. – Tetejük telistele van fészekkel. Mi is majdnem gémek lettünk angolnák helyett. De végül Daisy úgy döntött, hogy totemállatnak jobb az angolna. Ide figyeljetek, rengeteg minden eszembe jutott, mihez kezdhetnénk, ha a többi Angolna is megérkezik. Négy fő, az semmi. De további hét törzstaggal…

– Örök hűség az Angolnákhoz! – kurjantotta Nancy, majd Johnhoz fordult. – Ugye mondtam, milyen sokat számít, ha vérszerződést kötünk?

– Talán vár valami hír otthon a többiekről – reménykedett Masztodon. – Szóval… Most nincs idő. Majd este beszélgetünk.

– Nagy Paláver! – rikkantotta Nancy. – Örök hűség az Angolnákhoz!

– Karabatlangbaraka! – búcsúzott vidáman Masztodon.

– Akarabgnadabarak! – kiabálta a hét felfedező a töltés tetején. Masztodon – egyik kezében üresen csapkodó hátizsákkal – keresztülrohant a vízmosás alját borító puha sáron, a rá jellemző furcsa, kaszáló járással, hogy talpallói össze ne akadjanak. A másik oldalon fölküzdötte magát a partra, talpallóit egy bokorra akasztotta, és elrohant az ingoványon át.

– Igazán nem csodálom, hogy masztodonnak hittétek – jegyezte meg Nancy. A töltésről lepillantva nézegette a vízmosás alján húzódó óriási kerek patanyomokat. – És milyen pompás odúja van!

– Várj csak, míg meg nem nézed belülről is – mondta Roger. – Még Susan és Bridget se látta.

– Hogyan jutottatok föl rá? – érdeklődött Bridget, miközben a partot és a Szélvész orrát elválasztó széles rést méregette.

– Felvonóhídon – közölte Roger. – Irtó ruganyos. Neked meg Szindbádnak négykézláb kell átkelnetek. Víz lesz körös-körül. Van olyan jó, mint az úszóház, csak Masztodont nem sétáltatjuk végig a palánkon.

– Miért nem? – tudakolta Bridget.

– Mert megkarcoltad az ujjadat – válaszolta Roger.

– Ó! – jött rá Bridget. – Mert vértestvér! Ugye eltaláltam?

– Javaslom, kezdjünk neki a munkának! – mondta John.

– Ez a sziget nem nagyon különbözik a miénktől, és hasonlóképpen célszerű felmérni. Ezen is töltés fut körbe, s a gáton kívül mocsaras, belül száraz a föld. Az a gémtelep is kapóra jön. A legmagasabb fát akárhonnan láthatjuk.

– Miért akarod látni? – érdeklődött Peggy.

– Nehogy eltévedj! – vágta rá Nancy. – Bár halvány fogalmam sincs, egy szigeten hogyan lehet eltévedni.

– Nos, mi így szoktuk a felmérést végezni… – kezdte John.

Nancy és Peggy ez egyszer tanulhatott valamit. A többiek, akik a Fecske-szigeten végzett munka után már gyakorlott földmérőnek számítottak, megmutatták nekik, hogyan kell földbe nyomni egy bambuszrudat a tekergő töltés kanyarjaiban, miképp lehet ettől a rúdtól betájolni a töltés másik sarkába állított másik botot, illetve a gémtelep legmagasabb fáját, amely bambuszrúdként szolgált, holott földbe se kellett szúrni. Lépésről lépésre körbemérték a szigetet. Az elkészült térkép talán nem érte el egy hivatalos földmérés minőségét, mégis sokkal pontosabb képet adott a szigetről, mint az az elnagyolt puszta folt, amelyet apa ceruzával rajzolt.

Térképük az összes igazán fontos tereptárgyat feltüntette. Látszott a töltés vonala és a szittyós mellette futó szegélye. Néhány fa képében berajzolták a gémtelepet. Szerencséjük volt, mert – noha elmúlt már a költési időszak – egy gémet is megpillantottak az egyik fa tetején. Éppen lépett egyet, és közben „előrefele evezett” (Titty kifejezése) szárnyaival, hogy megkapaszkodjék. S berajzolták mind közül a legfontosabbat, az öreg bárkát. A Szélvész a sárban pihent, abban a keskeny csatornában, amely a Masztodon-szigetet a szárazföldtől elválasztotta.

Végigdolgozták szinte az egész délelőttöt, mire végre újra megérkeztek a Szélvészhez. John és Titty nagyon megkönnyebbült. Nancy harcias nyilatkozatai meglehetősen aggasztották mindkettőjüket. Attól tartottak, a Fruskák nem látják be, hogy a felfedezőknek kutya kötelességük felfedezni, s nem fogják föl, mennyire fontos, hogy olyan térképet rajzoljanak, amely a lehető legjobban megközelíti azt a változatot, amely Apa tevőleges segítségével készült volna. Ám Nancy, noha egyfolytában új, angolnás káromkodásokat próbálgatott, éppolyan keményen dolgozott, mint bárki más. Jó okkal bízhattak benne, hogy a Titkos Szigettenger Földrajzi Felfedező Expedíció lesz a legsikeresebb valamennyi útjuk közül.

A Masztodonsziget túloldaláról további szigeteket láttak, sokkal többet, mint amennyit apa térképe ígért. És most, miután két csónakkal hajózhatnak, és Nancy már nem szomjazik háborúra, és Masztodon a szövetségesük, barátjuk, vértestvérük, és további barátságos vademberek érkezése várható, úgy érezték, minden esélyük megvan rá, hogy felderítsék e beltenger összes öblét és összes szigetét északra és délre, keletre és nyugatra egyaránt.

A délelőtt más vonatkozásban is sikeres volt. Rengeteg rőzsét találtak a gémtelep alatt. Ezen a vidéken, ahol oly ritka a jó tüzelő, valamennyi gallyacskát érdemes volt felszedni. Szerencsére, mint Roger rámutatott, a gémek nem használták el mindet fészeképítéshez. Bridget kivételével mindenki egy nyaláb tűzifát cipelt. Bridgetnek, az eljövendő emberáldozatnak megengedték, hogy be nem kötött kezében hozza a totemet. A kislány a Varázsló első ülésére telepedett, és végig az úton, a Masztodonsziget és a tábor alatti kikötőhely között úgy tartotta a totemet, mint valami orrdíszt.

Miután visszaértek a táborba, a totemet újra földbe nyomták régi helyén, a kajaóra mellett.

– Levette róla a négy csigát – fedezte föl Roger.

– Persze hogy levette – vágta rá Titty. – A négy csiga a törzs négy tagját jelképezte.

– Valami jobbat tegyünk rá! – javasolta Susan. – Például Nancy óráját. Nem bánod, ugye?

– Remek ötlet! – örvendezett Nancy, és levette az óráját. Aztán újra összecsatolta a szíj két végét, és az angolna fején átcsúsztatva ráakasztotta a totemre.

– Totem és toronyóra – állapította meg Roger. – Egyébként egy óra van. Nézzétek csak az ebédkarót! A lehető legjobb helyre vertük le. Egy percbe se telik, és eléri az árnyék.

– Az ebédre viszont még fél órát várni kell – közölte Susan. – Nincs több hússzelet. Egy húsos vesepudingot melegítünk föl. És mit szólnátok egy körtekonzervhez?

– Fölnyitom a dobozokat – ajánlkozott Peggy.

– Ficánkoló angolnafi! – szitkozódott Nancy. – Olyan száraz a torkom, mint egy gumicsizma belseje.

– Én is iszonyú szomjas vagyok – csatlakozott Roger.

– Egy porció grog – határozott John. – Megszolgáltuk.

– Oszd ki az extra rumot, kapitány! – krákogta Nancy.

Mindenki megkapta a gyömbérszörpös üvegét, azzal a figyelmeztetéssel, nehogy egyszerre hajtsa föl, mert akkor nem marad semmi innivaló az ebédhez. A felfedezők megnedvesítették a torkukat, s közben a Masztodonsziget fölmérését átvezették a nagy térképre. Nancy és John összehasonlította vázlatait, és ceruzával besötétítették azt a vonalat, amelyben végül megegyeztek. John a párhuzamvonalzó segítségével gondosan ellenőrizte a tájolásokat, és átmásolta az eredményt. Apa térképe különböző vonalak zavaros hálója helyett, amelyekről nem tudhatni, vizet, földet vagy valami mást jelentenek-e, egyre inkább egy igazi térkép formáját kezdte ölteni. Miután felmérték a Fecske-szigetet, a Horn-fokot, a Titkos-tenger déli részét és a Vörös-tenger északi felét, a Masztodonsziget feltérképezése által figyelemre méltó lépést tettek nyugat felé.

– Bízom benne, hogy fel tudjuk fedezni az egész területet – reménykedett John. – Ha a többi Angolna csak feleolyan remek fickó, mint Masztodon, akkor is hat csónakkal mérhetjük fel a maradék részt.

Az ebéd vidám hangulatban zajlott, noha John meglehetősen sietve evett, és folyvást a totem-toronyórára pislogott.

– Dagálykor kell találkoznunk Masztodonnal – emlékeztette a többieket. – Azt mondta, csak magas vízállásnál lehet elérni a szárazföldet, és az utat is magunknak kell megtalálnunk. Minél hamarabb indulunk, annál jobb.

– Nem szabad elszalasztanunk – helyeselt Roger. – Szerintem kaját hoz az esti lakomára.

– Peggyvel gondolkoztunk a mai vacsorán – közölte Susan. – Mi rengetegen vagyunk, ő pedig egy szál maga. Viszünk magunkkal egy adag banános szederpürét. Ehhez viszont még egy csomó szedret kell szednünk. Aztán az is eszünkbe jutott, hogy valami mást is vinnünk kellene még, hogy szükség esetén bevethessük. A lényeg: mi nem tartunk veletek. Bridget egyébként is eleget kutatott mára. Inkább fazékba valóra vadászunk.

– Mire vadásztok? – kíváncsiskodott Roger.

– Gombára – válaszolta Susan. – Felfedeztem tegnap néhányat a bivalylegelőn.

– Arra gondoltunk, hogy gombás tokányt viszünk magunkkal – tájékoztatott Peggy. – Még itt elkészítjük, hogy ne Masztodonnak kelljen megfőznie.

– És tartalékként berakunk egy húskonzervet is – egészítette ki Susan. – Mivel Masztodon egyedül él, valószínűleg el se tudja képzelni, milyen iszonyú mennyiségű kaját képes hét felfedező fölfalni. Rettenetes lenne, ha az utolsó percben kiderülne, hogy nincs elég harapnivaló.

– Ne említsük meg a húst! – javasolta Titty. – Csak rejtsük el a csónakban, és tartsuk észben, hogy szükség esetén rendelkezésünkre áll.

– Mindenesetre induljunk – mondta ki a végszót John.

 

14. A BOSZORKÁNYRAKPART

Éppen csak annyi szél lengedezett, hogy felfújja a vitorlát. A felfedezők két csónakja a Kobold-szorosban sodródott fölfelé, a sziget mellett, a Vörös-tenger irányába. John és Roger a Varázslóban ült. Titty Nancyhez csatlakozott a Szentjánosbogárban.

Mindkét csónakban volt egy-egy hozzávetőleges másolat Walker parancsnok vaktérképéből: így indultak el, hogy föltérképezzék az öreg rakodóhoz vezető kanyargós csatornát, amelyről Masztodon beszélt. Terveik szerint a dagály tetőzése idején érnek ki a partra, hogy felvehessék a civilizációból visszatérő Masztodont. Civilizáció, házak, vasutak, gépkocsik, mind-mind roppant távolinak tűntek, mialatt a két hajó lassan sodródott a dagállyal. A messze távolban csupán a ceruzacsonkra emlékeztető vékony torony, néhány fehér ház s egy tengerre tartó bárka felső vitorlája emlékeztette őket, hogy létezik más is, mint az iszap, a vízinövények és a szelíden mozgó víz alkotta titkos világ.

A keskeny csatorna kiszélesedett. Előttük a Vörös-tenger nyújtózkodott.

– Bárcsak mindig ilyen lenne! – vágyakozott Nancy. – Bármikor, bárhova el lehetne vitorlázni. Fel nem foghatom, mire jó az árapály. Mi értelme van egy gyönyörű tengernek, ha néhány óra múlva iszap borítja az egészet?

– Mint a lélegzés – vélekedett Titty. – Föl-le. Föl-le. Ez tart mindent életben.

– Életben… – morogta Nancy. – Ha beáll az apály, az egész vidék halottá válik. Hoppá! Súroltuk a feneket. Félig fölhúzom a tőkesúlyt.

A két csónak egymás mellett siklott lassan tovább.

Előttük egyre szélesebbre tárult a Vörös-tenger. Balra a szigeten hosszú, alacsony töltés húzódott. Most csillogó víz fedte az iszapfoltokat, ahol Titty és Bridget tegnap reggel megpillantotta Masztodon patanyomainak hosszú sorát. Jobbra sosem látott vidék terült el. A part azon az oldalon egyre távolodott. A vízben álló kisebb növénycsoportok sekély részt jeleztek, ám rajtuk túl a víz a ködös messzeségbe veszett. Valamerre arrafelé kell találkozniuk Masztodonnal. Egy régi bárkarakodó, mondta, de nem látszott sehol semmi, csak napsütötte víz és a vízinövények kicsiny szigetei.

John a Varázsló középső evezőspadján ült, és a kijelölt csatorna nyomát fürkészte. Nancy ugyanezt tette a Szentjánosbogárban. Roger és Titty kormányzott.

– Enyhén jobbra! – parancsolta John, és Roger irányt váltott.

Titty elkapta Nancy tekintetét, és ugyanezt tette.

– Elöl kicsi, a vízből kiálló fa. Az orrtól balra – jelentette Roger.

– Nem tévedhetünk el, ha abba az irányba megyünk – gondolkodott hangosan John. – Az egy fűzfavessző. Elhaladtunk mellette hazafelé jövet, amikor megkerültük a szigetet. Elhajózunk addig, s onnan talán majd látunk valami mást is.

– Tulajdonképpen ez még nem is a feltáratlan rész – jegyezte meg Titty.

– Honnan tudod, hogy tényleg van ott csatorna? – kérdezte Nancy.

– Elég széles nyílást mutat itt Apa térképe – válaszolta John. – És Masztodon azt mondta, meg fogjuk találni a jeleket, ha végigmegyünk rajta.

– Még több vessző elöl – jelezte Nancy.

A messzeségben, egymástól száz-kétszáz yard távolságra fűzfavesszők sora ringatózott a dagályban.

– A szárazföldre vezető szekérutat jelölik – közölte John. – Már tegnap is láttuk. Nézd csak azokat a cölöpöket, épp a víz fölött! Ott futottunk zátonyra hazafelé jövet… kissé sekélyebb rész ez, a gázló fele útján. Dél felé kell fordulnunk, mielőtt odaérünk, különben végképp eltévesztjük az utat.

– Mi az ott jobbra? – kérdezte Titty.

– Egy karó, egy karó! – kiáltotta Roger.

– Kormányozz feléje! – utasította John. – Innen egész pontosan délre van. Nagyon jó. Az jelöli a csatorna kezdetét.

A két kicsi hajó elfordult. Roger és Titty egyaránt behúzta a vitorlakötelet, és csónakjukat a víz fölé emelkedő, leveleitől megfosztott fácska felé kormányozták. John és Nancy az iránytűvel szorgoskodott.

– Nem lehet más – jelentette ki Nancy.

– Ajánlom, húzzuk fel a tőkesúlyt! – javasolta John. – Fél hátszéllel futunk, és inkább oldalazzon kicsit a hajó, mint hogy leeresztett tőkével beleragadjunk a sárba.

Titty nyelve hegyét is kidugta fogai közt, annyira figyelt a kormányzásra. A hajó nyílegyenes sodorvonalat húzott maga után.

– Az a csomó növény nagyon közel van – jelentette. – Nem baj?

Nancy a közeledő növénycsoportot figyelte. Körülöttük mindenütt nyílt víz. Fölragadott egy evezőt, és a hajó oldala mellett vízbe bökte.

– Tartsd az irányt! – adta ki az utasítást.

– Igenis, uram – válaszolta Titty.

Elsiklottak a növénysziget mellett, és az elmaradt mögöttük.

– Az a vessző lenne a következő? – tűnődött John. – Eléggé kiesik az eddigi útirányból. – Egy másik, vékony, a csúcsa körül szétágazó fácskára mutatott. Jóval balra volt társától, amely felé közeledtek.

– Nem hiszem, hogy bármi köze lenne a csatornához – vélekedett Nancy. – Elöl minden tisztának látszik.

– Tartsd az irányt! – parancsolta John.

– Igenis, uram – válaszolta Roger.

– Ettől a vesszőtől betájolom a cölöpöket a gázlón és a bennszülöttek kikötőjét.

– Túl gyorsan megyünk – mondta Nancy. – Te a gázlóval foglalkozz, én majd bemérem a másikat.

– Nem engedelmeskedik a kormány – hökkent meg Titty.

– Mi ez? – kiáltott fel Roger. – Hé, John! Azt hiszem, itt túl sekély a víz.

A Varázsló és a Szentjánosbogár lelassult és megállt.

– Fájdalmas ingolák! – dühöngött Nancy. – Le a vitorlával!

Roger már le is eresztette a sajátját. Egy-két percig mindkét kapitány az evezőkkel birkózott, hogy újra vízre tegye hajóját. A lengetéstől a matrózok előre-hátra dülöngéltek. Az iszap azonban olyan puha volt, hogy a taszigálással alig-alig haladtak előre.

– Ajjaj! – aggódott Roger. – Mihez kezdünk, ha nem tudunk innen elszabadulni, a dagály levonul, és itt hagy minket? Mi nem tudunk úgy futkorászni rajta, mint Masztodon. És még egy darab csokoládét se hoztunk magunkkal.

– Ilyen lágy iszapon még Masztodon sem képes járni – lihegte John. – De mindjárt kiszabadulunk. Látod, Nancynek már sikerült is. Mégiscsak a másik vessző felé kellett volna tartanunk. Mondta ugyan Masztodon, hogy tekereg a csatorna, de ilyen éles kanyarra azért nem számítottam.

A kis hajók vitorlája újra fölröppent. Az eddigi útirányhoz képest csaknem derékszögben elfordulva haladtak tovább. John az egyik vesszőtől betájolta a másikat. Nancy mélységet mért, s egyúttal lemosta a sarat az evező tolláról.

– Most már tényleg a csatornában járunk – jelentette ki.

– Ez sokkal rosszabb, mint a Magellán-szoros – vélekedett Titty. – Ott csak az volt a fontos, hogy megtaláljuk a megfelelő ágat, már végig is evezhettünk rajta. Itt azonban part sincs, amely megmutatná, hol az árok.

Amikor a második bothoz értek, John leeresztette a Varázsló vitorláját.

– Nem akarom, hogy még egyszer elakadjunk – indokolta. – És sehol se látom a következő jelet.

Nancy is leengedte a vitorlát a Szentjánosbogárban.

– Ülj csak le egy percre a csónak fenekére! – szólt oda Tittynek. – Fölállok a padra, hogy körbenézzek.

– Föl ne borítsd a hajót! – figyelmeztette John.

– Nem fogom – intett Nancy.

– Azt mondta, hogy néhány jel titkos – emlékezett John.

– Hát, itt se titkos jel nincs, se közszemlére tett – vont vállat Nancy. – A víz viszont igencsak sekélynek látszik mindenfelé. És az egész környéket benőtte a vízi gaz. Várjunk csak!

– Látsz valamit?

– Valami lebeg ott. Meg se mozdul. Ördög tudja, mi lehet, de az egyszer biztos, hogy lehorgonyozták.

– Semmit se látok – nyújtogatta a nyakát John.

Nancy lehuppant, és megragadta az evezőket.

– Van itt elég víz – vélekedett. – De finoman húzok majd, hátha mégis túl sekély.

– Tényleg lebeg ott valami! – kiáltott föl Titty. – Olyan, mint egy nyaklánc.

– Kocahajós! – mordult föl Nancy. – Az kizárt dolog!

– Hidd el, hogy az! – erősítgette Titty.

– Bocsánat! – ismerte el Nancy. – Tényleg nyaklánc.

Nancy abbahagyta az evezést, és a Szentjánosbogár lassan a vízen lebegő gyűrű felé siklott. A „nyakláncot” zsinegre fűzött ócska dugók alkották. Amikor elsodródtak a gyűrű mellett, Titty lenyúlt érte.

– Ki van kötve valamihez – állapította meg. – Fölemeljem?

– Dehogy! – kiáltotta Nancy. – Meg ne mozdítsuk, ha ez egy jel. Gyere, John! Eddig semmi gond.

– Merre megyünk tovább? – kérdezte Roger.

– Rajzoljuk be ezt előbb! – mondta John. Aztán fölállt a csónakban, és figyelmesen körbenézett a puszta víz felett. Egy sássziget mellett néhány réce úszott. Fölgyorsítottak, hirtelen szárnyra kaptak és elröpültek.

– Az egyik ott maradt – vette észre Roger.

– Talán megsebesült – vélekedett Titty, és belenézett a távcsőbe. – Á, az csak egy üveg… lebeg a vízen.

– Miért nem úszik el? – csodálkozott Roger. – Az árnak sodornia kellene. Vagy már beállt volna a dagály?

Titty figyelmesen tanulmányozta a furcsán viselkedő palackot.

– Fejjel lefele úszik – állapította meg.

– Éljen! – kurjantotta Nancy. – Nagy vagy, Titty! Nekem is rá kellett volna jönnöm. A palackok maguktól mindig nyakkal fölfele lebegnek. Azt tehát lehorgonyozták. Gyere, John! Megtaláltuk a következő jelet.

Az üveg egy régi limonádéspalack volt, amelyet a fenékhez rögzítettek. Mellőle ágas-bogas fűzfavesszőt pillantottak meg, hasonlót ahhoz, amely kint a csatorna bejáratát jelezte. John látta meg először, egyenesen abba az irányba evezett, s egy pillanattal később már zátonyra is futott. Nancy még épp idejében lefékezte a Szentjánosbogarat, s így elkerülte, hogy John sorsára jusson.

– Kell előtte még egy másik jelnek is lennie – mérgelődött John. – A csuda vigye el, ha állandóan elakadunk, még megfordul az ár, mire odaérünk. Lehet, hogy meg se tudjuk közelíteni a partot.

– Forduljunk vissza most rögtön! – fújt volna takaródót Roger. – Én mondom, soha meg nem találjuk az utat.

– Ne légy kishitű, eddig még egész jól ment – bizakodott John.

– Oda nézzetek! – rikkantotta Nancy. – Ott is lebeg egy dugónyaklánc. Valószínűleg meg kell kerülnünk, mielőtt a bot felé indulnánk.

Visszatért a lehorgonyzott palackhoz, s onnan evezett tovább a vízen ringatózó dugófüzér irányába.

– Gyertek! – szólt vissza. – Ez a jó út. Mély víz végig.

Most irány a bot.

– Innen nem juthatunk egyenesen a bothoz – figyelmeztette Titty. – A nádas épp útban van. Súroltuk a feneket. Vigyázz, John! Mi újra zátonyra futottunk.

– Ott úszik még egy palack! – fedezte föl John. Már kiszabadította a Varázslói a sárból, és éppen megérkezett a második dugófüzérhez. – Az áldóját! – kiáltott föl. – Megvan! Jobb és bal oldali bóják! Minden palackot balról kell kerülnünk, és minden dugót jobbról. De mi a csudának nem mondta ezt el nekünk Masztodon?

– És akkor mit jelent a bot? – érdeklődött Roger. Amikor a bothoz értek, megtudták. A fácskától dél felé már látták a következő lehorgonyzott palackot, nyugati irányban pedig két további karót pillantottak meg. A távolabbi már szinte a parton állt.

– Ott a nádasban biztosan egy kikötőhely rejtőzik. Látjátok azt a partra húzott halászcsónakot? A bot a csatorna elágazását jelzi. Egy fél perc, csak megörökítem.

– Ezt a helyet kerestük? – tudakolta Titty.

– Kétlem – ingatta fejét Nancy. A csónak aljában az iránytűt és a térképet tanulmányozta. – Ez majdnem pontosan nyugatra fekszik, holott mi délre tartunk.

– Egyébként se látok semmit, ami legalább hozzávetőlegesen egy rakodóra hasonlítana – szögezte le John. – Folytassuk! Jöhet a következő üveg.

Egyszer-másszor a csatorna elkanyarodott, de minden fordulót dugófüzér vagy bedugaszolt és a nyakánál fogva rögzített palack jelzett.

– Nekem úgy tűnik, hogy csak csámborgunk összevissza – kétkedett Roger.

– A csatorna mindenesetre keskenyedik – állapította meg Titty. – Már közeledünk a végéhez.

Előttük vízinövények alacsony, hosszú sorfala burjánzott a vízben, és mindkét oldalt lezárta a csatornát. Ha valaki nem ismerte az utat, ki nem találhatta volna, hogy valahol átjáró nyílik. Még John is kételkedni kezdett, miközben a tájolót figyelte, és titkos jeltől titkos jelig följegyezte az útirányt.

Aztán hirtelen megpillantották. Óvatosan eveztek, a Szentjánosbogár szorosan a Varázsló nyomában, s éppen egy növényekkel benőtt iszappad előtt lebegő dugófüzér felé tartottak. Amint elérték a dugókat, már elláthattak a pad mellett. Alig pár száz yardnyira előttük ódon, fából ácsolt rakodót vettek észre. Rajta egy kunyhó állt, mellette néhány szárazra húzott csónak hevert.

– Hurrá! – kiáltotta John, és újra zátonyra futott.

Még itt, a rakodótól látótávolságra is követniük kellett a tekervényes csatornát, valósággal végig kellett rajta tapogatózniuk. Több útbaigazító jelet már nem találtak, evezővel kellett végigvizslatniuk a kanyarokat.

– Sikerült! – örvendezett John. A két csónak a rakodó mellé futott, és mindannyian partra másztak. A rakodó tetejéről visszanéztek, és a víz fölött, a messzeségben megpillantották a bennszülött král tetejét a Fecske-szigeten.

– Az áldóját! – mordult föl Nancy. – Innen föntről pofonegyszerűnek látszik.

– De menj csak vissza a víz szintjére – vágta rá John rögtön nem lesz olyan egyszerű.

– Hol késik Masztodon? – nézett körbe Roger.

– Még nem tetőzött a dagály – állapította meg John.

A két kapitány a régi raktár szélárnyékában letelepedett a rakodópartra, és nekiálltak, hogy összehasonlítsák a két térképet. Titty és Roger egy-két percig a vállukon áttekintve figyelte őket, és hallgatta, hogy egyik vagy másik jel pontos helyéről vitatkoznak.

– Gyere, Rogie! – mondta végül Titty. – Menjünk egy kicsit felderíteni!

– Ne kóboroljatok messzire! – szólt rájuk John. – Ha fölbukkan Masztodon, abban a szempillantásban indulnunk kell.

– Talán összefutunk vele – reménykedett Titty.

Sok-sok évvel ezelőtt az ódon rakodó még nagy forgalmat bonyolíthatott le: bárkák érkeztek a tengerről, s úsztak ki megint. Ekkor a vasút még nem hálózta be az országot, és mindent, amit lehetett – a rossz, zötyögős utak helyett – vízen szállítottak. Jól látszott, hogy a rakpartot valaha sokkal nagyobbra építették. Ráakadtak egy ócska daru maradványaira, és találtak szinte teljesen elrozsdásodott, nehéz vasgyűrűket is. A régi időkben ezekhez kötötték ki a bárkákat. Most azonban már erősen korhadt a rakpart fája, és a tartócölöpök közti réseken ki-be hullámzott a víz. A raktár üresen állt. A rakpart mellett nyílt térségre figyeltek fel, amely elég szélesnek látszott, hogy egy szekér megfordulhasson rajta. Kocsinyomot viszont nem láttak már sehol, a homokot fölverte a fű, a bogáncs.

A homokos talajon lábnyomok rajzolódtak ki.

– Bennszülöttek – figyelmeztetett Titty. – Jobb, ha óvatosan járunk.

– Mik ezek a kacskaringók? – nézegette Roger. – Valaki kígyókat rajzolt.

– Angolnák! – kiáltott fel Titty. – Nézd csak a fejüket meg az uszonyukat! Hé! John! Masztodon itt járt és elment!

John és Nancy rohanvást érkezett a rakparton, és ők is megbámulták a homokba rajzolt kacskaringókat.

– Tényleg angolnák – bólintott John.

– Az ördögbe, miért nem tudott várni? – tűnődött Nancy. – A dagály még mindig emelkedik.

– Mind ugyanabba az irányba mutat – állapította meg John.

– Irányjelzők! – csapott a homlokára Titty. – Fogadok, azért rajzolta ezeket, hogy útbaigazítson minket.

– Itt van még egy! – kurjantotta Roger. Már elhagyta a rakpart szegélyét, és az angolnák által jelezett irányba indult. Előregörnyedt és a földet fürkészte.

– És itt a következő – mutatott le John.

– Biztos azt hiszi, szárazföldi patkányok vagyunk, azért rajzolt ilyen sokat – bosszankodott Nancy.

Előrefele tekergőző, homokba rajzolt angolnák sora vezette őket. Átvágtak a nyílt térségen, s egy fűvel benőtt dűlőúthoz érkeztek. Titty előrerohant az úton, tekintetével a földet pásztázta. A többiek követték.

– A fűre nem rajzolhatott angolnákat – jelentette ki Nancy.

John visszatért az utolsó angolnához. Nem előre mutatott, mint a többi. Valamennyi vonal tekergeti ugyan egy kicsit, de mindről könnyen meg lehetett állapítani, merre tart. Ez az utolsó határozottan balra kunkorodott.

– Itt balra fordult. Vagy mégse?

Balra a távolban kidőlt-bedőlt kerítést pillantottak meg, közepén rácsos kapuval, s a kapun túl egy nádfedeles kunyhót. A kátrányozott fából összerótt, aprócska kalyiba zsebkendőnyi burgonyaföldön állt.

John a félig nyitva álló, rácsos kapuhoz ment. Észrevette, hogy a földön, a kapu lécei között egy újabb angolna tekereg. A krumpliföldön átvezető ösvényen is talált egyet.

– Ide ment be – állapította meg Titty.

– Gyerünk! – indult neki Nancy. – Bemegyek én is.

A kunyhó egyik ablaka hiányzott, de egy papírdarabbal beragasztották, s az ablakpárkányon muskátli virított.

– Itt laknak – torpant meg John, habozva, továbbmenjen-e vagy sem.

Valaki megkoppantotta az ablakot. A kunyhó ajtaja kinyílt. Egy botra támaszkodó, görnyedt öregasszony állt a küszöbön.

– Az ifjú Dont keresik? – suttogta és köhögött. – Elvesztettem a hangomat, el bizony. A pajtába tette a zsákját.

A viskó végéhez tapasztott fészerre mutatott.

– Köszönjük szépen – mondta John.

Az öregasszony azonban nem moccant, és figyelte őket.

– Új barátok – kuncogta. – Sose láttam magukat.

– Bemehetünk a pajtába? – kérdezte John.

Az öregasszony nem válaszolt. Köhögni kezdett, köhögése nevetésbe fordult, majd újra köhögésbe csapott. Aztán visszahúzódott a kunyhóba.

John a többiek élén a pajtába ment. Közvetlenül a bejárat mögött egy zsák hevert, száját zsineggel kötötték be. Papírlap feküdt rajta, faszilánkkal a zsákhoz tűzve. Együtt olvasták.

„Kérlek, vigyétek el ezt az adagot a csónakotokban. Hozom a többit. Ha az ár megfordul, ne várjatok rám, mert nem juthattok vissza. Ha nem érkezem meg időben, majd a szárazföldön megyek.” Aláírás nem volt a levélen, csak egy tekergőző angolna rajza.

– Mi ez a szöveg, amit kihúzott? – nézegette Nancy.

– Rossz valami – böngészte John. – Rossz hírek.

Egymásra pillantottak. Ugyan miféle rossz hírek lehetnek?

– Nos – legyintett Nancy –, mindenesetre kihúzta. Kapd meg az egyik végét, John, én fogom a másikat.

Fölemelték a zsákot – nehéz volt, mintha kővel lenne töltve –, és végigcipelték a kunyhó előtti úton, keresztül a léckapun. A kalyiba ajtaja zárva maradt, de a köhögő-nevető öregasszonyt látták: a muskátli mögötti törött üvegtáblán keresztül nézett utánuk.

– Fogadok, hogy boszorkány – borzongott Titty, és eszébe jutott a vasorrú bába, akiről Anya mesélt. – Barna arcán ráncok, mélyek, mint az árkok. Egy bennszülött boszorkány. Kíváncsi vagyok, van-e benne is Angolnavér.

Elcipelték a zsákot a rakpartra, és leeresztették a Varázslóba.

– Még mindig emelkedik a dagály – állapította meg John. – De nemsokára tetőznie kell.

Roger lekecmergett a rakpart mellé, egy darab fát szúrt az iszapba, aztán fölmászott a partra, hogy önkéntes őrszemként figyelje az ár fordulását. John keresztülpillantott a Vörös-tengeren, a távoli Fecske-sziget felé.

– Kiáltsatok azonnal, amint tetőzik – mondta. – Gyere, Nancy! Folytassuk a térképezést! A másik csatorna bejáratát szerintem rosszul jelöltük be.

Titty Roger mellé mászott.

– Vajon miért tette hozzá a leveléhez, hogy „Rossz hírek”? – tűnődött. – És ha egyszer leírta, miért húzta ki?

 

15. MASZTODON MEGBÁNTA

– Apad a víz! – Roger kiáltása felriasztotta a rakparton dolgozó térképészeket. Időközben Titty is csatlakozott hozzájuk, hogy lássa, mire jutottak. A két térkép most már többé-kevésbé megegyezett, noha elég nehéz volt megmondani, melyik ceruzavonal számít igazából, és melyiket kellett volna kitörölni, ha a felmérők el nem felejtenek radírt hozni magukkal a táborból.

– Induljunk hát! – cihelődött föl John.

– Mi lesz Masztodonnal? – kérdezte Nancy.

– Ő maga kérte, hogy ne várjunk rá. Egyébként is irtó sekély a víz, és tudod, milyen sebesen csökken a szintje, ha egyszer apadni kezd. Nem maradhatunk tovább. Ha nem vergődünk ki innen, mielőtt elfogy alólunk a víz, holnap reggelig nem jutunk haza.

– És vastartalékot se hoztunk – jegyezte meg Roger, aki már eloldozta a Varázsló kötelét.

– Megígérte, hogy rohanni fog – emlékeztette őket Nancy.

– Elszaladok a dűlőútig, és megnézem, nincs-e már a láthatáron – ajánlkozott Titty.

– Nyomás, matróz! – adta meg az engedélyt Nancy.

– De csipkedd magad! – szólt utána John. Lecsúszott a rakpartról, és lábával elérte a Varázsló középső evezőspadját. – Minden ember a fedélzetre!

– Igenis, uram! – ugrott le Roger is.

A Varázsló lassan elsodródott a parttól.

Nancy a Szentjánosbogárban állt, és belekapaszkodott a cölöpökbe.

Titty rohanva visszatért.

– Nyoma sincs. Figyeljetek, nem lenne jobb, ha valaki megvárná? Én szívesen itt maradok. Majd a szárazföldön át visszajövök vele.

– Nem hagyhatunk itt – rázta a fejét John. – Susan nagyon aggódna érted.

– Akkor csak még fél perc – kérte Titty. Visszament oda, ahol az első, homokba firkantott angolnát találták, kitörölte, és egy másikat rajzolt, amely a csatorna irányába mutatott. – Így legalább jelezzük neki, hogy itt jártunk és elmentünk.

– Ne totojázz, indulnunk kell! – sürgette John. – Már többhüvelyknyit apadt. – Evezni kezdett. – Gyere, Nancy! Ezzel a széllel még vitorlázni is tudunk, ha egyszer kikerülünk a növények takarásából.

– Mozgás, matróz! – parancsolta Nancy. De miután Titty is beugrott a csónakba, és a Varázsló után indultak, Nancy még mindig nem evezett teljes erőből. Szeme továbbra is a rakpartot és a mögötte levő üres térséget fürkészte. Az a lehetőség, hogy elakad a sárban, Nancyt jóval kevésbé izgatta, mint Johnt. Míg a Varázsló kapitányának gondolatai főleg Susan és a tábor körüljártak, Nancy nem adta föl a reményt, hogy Masztodon az utolsó pillanatban csak megérkezik, a füves dűlőúton nyargalva.

– Most már tényleg fölösleges tovább várni – törődött bele végül, és komolyan nekilátott az evezésnek. Húzott egy erőset, de aztán olyan hirtelen fékezett, hogy Titty csaknem lepottyant a hátsó ülésről.

– Jön! – kiáltotta Nancy. – Jön! – Megpördült a csónakkal és a rakpart felé közeledett. John abbahagyta az evezést és várt. Masztodon, hátán terjedelmes hátizsákkal, egyik kezében szatyorral, másikban egy nagy kanna tejjel a rakpart szélére támolygott.

– Karabatlangbaraka! – rikkantotta Nancy, és a rakpart mellé állt a Szentjánosbogárral.

– Akarabgnadabarak! – zihálta Masztodon. Tittynek az a furcsa érzése támadt, mintha a fiú vonakodott volna kimondani a választ. Körbenézett. Csak nincs hallótávolságon belül valami bennszülött, akinek nem szabad meghallania a jelszót? Sehol senki. Biztosan tévedett. Lehet, hogy csak azért késlekedett Masztodon a válasszal, mert kifogyott belőle a szusz.

– Ne haragudjatok, hogy elkéstem – fújtatott Masztodon. – Az utolsó utáni percig a városban kellett maradnom.

– Szerencsére még nem indultunk el – örvendezett Nancy. – Ha befordulunk a sásos pad mögé, meg se látunk.

– Irtóra örülök, hogy megvártatok – lihegte Masztodon. – Rettenetes munka lett volna az egész cuccot szárazon hazacipelni. Mit akarok mondani, elhoztátok a zsákot, ugye, a kunyhóból?

– Persze hogy elhoztuk – bólintott Nancy.

– Könnyen idetaláltatok? – érdeklődött Masztodon.

– Mutasd meg neki a térképvázlatunkat, Titty! – rendelkezett Nancy. – A kanyaroknál egyszer-kétszer zátonyra futottunk.

Masztodon rámeredt a térképre, amely kusza pókhálónak tűnt volna az avatatlan szemlélő számára, aki nem tudja, hogy a kis körök a dugófüzéreket, a fekete pontok a palackokat jelzik, és az útvesztő minden egyes egyenes vonala mellé körmök betűk a tájolások irányát jelentik.

– Oda nézz, Nancy, John fölvonta a vitorlát.

– Fölhúzzuk mi is – mondta Nancy. – És Masztodon kormányoz. Gondolod, hogy kiismered magad a térképen?

– Jobban boldogulok nélküle – vigyorodott el Masztodon, először azóta, hogy a fedélzetre lépett. – De inkább ti kormányozzatok!

– Rendben van – válaszolta Nancy. – Titty, te ülj a kormányhoz, Masztodon lesz a révkalauz, én pedig ellenőrzöm a jelzéseket, amikor elhaladunk mellettük. Hé, John! Várj! Masztodon majd kalauzol minket, így nem fecséreljük az időnket azzal, hogy zátonyra futunk.

– Rendben van! – kiáltotta vissza John, és hangjában megkönnyebbülés csengett. – Követlek titeket.

Hagyta, hogy a Varázsló vitorlája lazán csapkodjon a szélben. A Szentjánosbogár – Titty a kormánynál, Masztodon a középső evezőspadon és a térképet markoló Nancy a fenékdeszkán – bugyborékoló vízcsíkot húzva maga után, elsuhant mellette. Titty válla fölött hátrapislogva látta, hogy John behúzza a vitorlakötelet. A vitorla felpúposodott, s a Varázsló habot vetve törtetett a Szentjánosbogár mögött, néhány hajóhossznyival lemaradva.

– Bocs, hogy elindultunk! – kiáltott át John. – De nagy bajba kerültünk volna, ha nem tudunk innen kikeveredni. A vízszint úgy süllyed, mintha kihúzták volna a lefolyó dugóját.

– Teljesen igazatok volt – intett Masztodon. – A legapróbb hibát sem lett volna időtök helyrehozni. Mondjuk, ha zátonyra futtok, mire megpróbáltok lekecmeregni, már szárazra is kerülhettek. Kicsit jobbra… – mutatta az irányt. – Itt van egy sekélyebb hát… Így most jó… Újra jobbra! Most balra! Egyenesen a dugók felé!…

John Rogernek adta a kormányt. Ő maga a tájolóval letelepedett a csónak aljába, jeltől jelig ellenőrizte az útirányt, s hébe-hóba belejavított a térképbe. Nancy ugyanezt tette. Masztodon elhárította a térképet, amikor Nancy valamit meg akart neki mutatni rajta. Ő hazai pályán kalauzolta a felfedezőket, és semmilyen segédeszközre sem volt szüksége. A víz sebesen áramlott, a hajók gyorsan haladtak, nem volt ideje, hogy bármit is megnézzen, azokon a jeleken kívül, amelyeket oly jól ismert. Hol az egyik kezét emelte fel, hol a másikat.

– Balra… Jobbra… Egyenesen a vessző felé… Ne túl közel… Most a palackhoz… – Ez az utazás jócskán eltért attól a lassú, óvatos bóklászástól, ahogy John és Nancy felfele jövet a kanyargós csatornában az utat tapogatta. Masztodon még azzal se bajlódott, hogy az evezővel ellenőrizze a mélységet. Fejből tudta. Amint elértek egy jelig, szemével már a következőt figyelte. Sohasem kellett keresnie őket.

– A hétszázát! – füttyentett Nancy, mikor végre kinyílt előttük a Vörös-tenger, és meglátták a víz alatt levő szekérutat jelző vesszőket s a tenger közepén emelkedő négy cölöpöt. – Te aztán ismered ezt az utat.

– Itt születtem – válaszolta Masztodon.

– És az Angolnák? – kérdezte Titty. Masztodon arcán mintha újra árnyék suhant volna át.

– Ó, persze. Ismerik ők is.

– Mint a tenyerüket?

– Daisy egyszer sötétben hajózott végig rajta.

– Hatalmas tekergő! – ámult el Nancy, és visszapillantott a víz és a növények alkotta rejtélyes útvesztőre.

– Mi? – hökkent meg Masztodon.

– Szép munka lehetett – csettintett Nancy.

– De mi volt az, amit mondtál? Mi tekereg?

– Nancy egyre angolnásabbá válik – magyarázta Titty. – Tegnap este óta.

– Mi a baj? – kiáltott föl Nancy, ahogy a fiúra pillantott.

– Tartsd az irányt! – tért ki a válasz elől Masztodon. – Ne fordulj még! Mélynek látszik, de nem az.

– Egész pontos a térkép! – kiáltott át John. – Csak egy helyen gabalyodtam össze. Kipipáltad végig a jeleket?

– Ki. De rettenetes munka lesz az egészet letisztázni a végső változathoz.

– Majd a Szélvészen dolgozunk vele vacsora után – tervezte John.

– Jó kis viharlámpája van – jegyezte meg Roger.

Titty újra furcsa, boldogtalan kifejezést vett észre Masztodon arcán.

– Mi a neve annak a helynek, ahol találkoztunk? – kérdezte.

– Boszor… – kezdte Masztodon, de elharapta a szót. – Valójában két neve van.

– Hogy hívják az Angolnák? – pontosított Titty. – A másik nem érdekes.

– Boszorkányrakpart – mondta Masztodon, és hozzátette: – Remélem, nem baj, hogy megtudtátok.

– Hogy az ördögbe lenne baj, hisz most már mi is Angolnák vagyunk! – rikkantotta Nancy. A furcsa árnyék újra átsuhant Masztodon arcán. Csak Titty vette észre, mert Nancy éppen a „Boszorkány-part” feliratot körmölte a térképre.

Senki se hozta szóba újra az Angolnákat, míg meg nem érkeztek a Kobold-szoroshoz vezető keskeny csatornához.

– Nincs hír a törzs többi részéről? – érdeklődött Nancy.

– Hát, tulajdonképpen van – tétovázott Masztodon. – Bármelyik percben itt lehetnek. Talán már itt is vannak. Ezért maradtam olyan sokáig távol. Arra gondoltam, a dagállyal esetleg fölhajóznak a városba, hogy bevásároljanak. De az indulásom pillanatáig még nem érkeztek meg.

– Háromszoros hurrá! – ujjongott Nancy. – További három vademberrel már sok mindent kezdhetünk. Különösen, hogy valamennyi saját csónakkal rendelkezik.

Masztodon nem válaszolt.

– Figyelj csak! – szólalt meg Titty. – Mégiscsak van valami rossz hír, ugye?

Masztodon ránézett, és még a vidám Nancy is észrevette, hogy az arca igencsak gondterhelt.

– Ha akad is, csak az én hibám – borongott Masztodon.

– Bennszülött bajok? – érdeklődött Nancy együttérzőn. – Ismerjük. Gyakran szinte lehetetlen elkerülni őket.

John áthahózott a szomszéd csónakból.

– Hol szállunk partra? – kiáltotta. – Van elég víz az árokban, hogy fölhajózhassunk egészen a Szélvészig, vagy ki kell rakodnunk a torkolatnál?

– A Szélvészig szabad az út – válaszolta Masztodon. – Ha biztosak vagytok benne, hogy fel akartok jönni.

– Örök hűség az Angolnákhoz! – rikoltotta Nancy. – Ne udvariaskodj már!

Leengedték a vitorlákat. John és Masztodon fölevezett a keskeny, kanyargós erecskén, amely a Masztodonsziget mögött az ódon bárkához vezetett. A víz erősen apadt ugyan, de elég magas volt még, hogy a bárka mellé futhassanak.

– Azzal már elkéstünk, hogy körbehajózzuk a szigetet – jegyezte meg John, amikor észrevette, hogy a vízmosás felső részén kibukkant az iszap.

– Sose bánd! – legyintett Nancy. – Így is ijesztő sokat térképeztünk ma fel.

Masztodon fölmászott a létrán. Föladogatták a hátizsákot, a nagy zsákot, valamint – sokkal óvatosabban – a kis szatyrot és a tejeskannát.

– Megyünk mi is! – rikkantotta hívásra sem várva Nancy. Föllendült és a palánkon át a fedélzetre vetette magát. Roger egy szempillantással később már mellette termett, s hamarosan követte John is.

– Gyere, Titty! – szólt le Nancy. – Fogom a létrát. A mindenit, Masztodon, micsoda remek hely!

– Még nem is láttad, milyen lent – fontoskodott Roger.

– Akár egy igazi hajó.

– Menjek le én először? – kapta föl Nancy a hátizsákot.

– Vagy te mászol le, és mi leadogatjuk a holmikat.

Masztodon a fedélzeti nyíláson át ledobta a kis szatyrot, aztán lehátrált a létrán: az egyik kezével kapaszkodott, a másikkal a tejeskannát tartotta. Nancy leeresztette a hátizsákot. Roger keresztülvonszolta a nagy zsákot a fedélzeten. John és Nancy együttes erővel ezt is leengedte.

– Fogod? – kiáltott le Nancy.

– Fogom – felelte Masztodon.

– Tiszta a levegő? – kérdezte Nancy, és lemászott a lépcsőn. A többiek követték.

– Nagyon klassz, ugye? – nézett Nancyre Roger.

– A hétszázát! – lelkesedett Nancy. – Nem csodálom, hogy eszedbe se jut sátrat verni.

Masztodon szótlanul állt mellettük, s furcsán gondterheltnek és boldogtalannak tűnt.

– Nem csomagolsz ki? – érdeklődött Nancy.

– Csak élelmiszer – motyogta Masztodon rosszkedvűen.

– Hadd lássuk! – tolakodott Roger.

– Nem baj, ha nem akarsz kicsomagolni – mondta Nancy. – És ne aggódj a bennszülött bajok miatt! Az idő mindent megold. A mi nyakunkon néha ott lóg a Dédnagynéni, aki igazán rettenetes dolgokra képes, de valahogy mindig túljárunk az eszén, és az orra előtt is sikerül sok mindent elvégeznünk…

– Ez nem ilyesféle baj – búsongott Masztodon. – Hát… végtére is, meg kell tudnotok. Soha semmit nem lett volna szabad elárulnom az Angolnákról. Ma reggel kaptam egy levelet a többiektől. És az egész rólatok szól.

– De hiszen nem is ismerjük őket! – kiáltott fel Titty.

Masztodon a zsebében kotorászott. Egy borítékot húzott elő.

– Nini! – bökött rá Nancy. – Azok ott a sarokban angolnák? Mi mindig egy koponyát és két keresztbe tett lábszárcsontot rajzolunk rá.

Masztodon nem felelt. A borítékból egy összehajtott papírlapot vett ki.

– Olvassátok el! – mondta.

– Egy szót sem értek belőle – meredt Nancy az ismeretlen nyelven írt értelmetlen betűkre. – A mindenit, az Angolnáknak van saját nyelvük?

– Egy kis gyakorlatot igényel – ismerte el Masztodon. – Ha már hozzászoktál, igazán könnyű olvasni. Ott a falon egy tükör. Tartsd eléje.

Nancy fölemelte a papírlapot, és a tükörben az írás érthető szöveggé változott. Mindannyian el tudták olvasni.

VESZÉLY VIGYÁZZ FIGYELJ BEHATOLÓK ELLENSÉGEK AZ AZ EMBER AKI A MISSZIONÁRIUSOK HAJÓJÁT FOLTOZZA KÖZÖLTE HOGY AZ APJA KÉT NŐSZEMÉLYT SZÁLLÍTOTT KI A SZIGETÜNKRE. MOTORCSÓNAKBAN VITTE KI ŐKET ÉS AZT MONDJA VAN MÉG BELŐLÜK EGY CSOMÓ OTT SÁTRAKBAN.
ŰZD KI ŐKET KERGESD EL ŐKET MINDENT ELRONTANAK SZABADULJ MEG TŐLÜK VALAHOGY. A HAJÓ KÉSZ HOLNAP VAGY HOLNAPUTÁN INDULUNK HÁROM RAKÉTA SZÜRKÜLETKOR HA MEGÉRKEZÜNK

Aláírás nem volt, csupán három angolna élethű rajza. Az angolnák alatt még további két sort találtak:

A MISSZIONÁRIUSOK SZERINT NEM SZABAD FELGYÚJTANOD A SÁTRUKAT DE SZABADULJ MEG TŐLÜK MIELŐTT MEGÉRKEZÜNK

Újra és újra elolvasták, és arcuk egyre jobban megnyúlt.

– Ugyan ki lehet az a két nőszemély? – értetlenkedett Nancy. – Egyetlenegy felnőttet sem láttunk.

– Rád és Peggyre gondolnak – következtetett Titty.

Nancy hirtelen elvörösödött. Már majdnem kitört belőle valami erősebb kifejezés, de megfékezte magát, és sértődötten nyelt egyet.

– Két nőszemély, no persze – morogta végül alig hallhatóan.

Masztodon elkínzott pillantást vetett rájuk.

– Ez rettenetes – nyögte. – Sohase fogják megérteni. Bárcsak itt lettek volna, amikor találkoztunk, akkor talán nem történt volna baj. De csak most jönnek, én pedig már mindent elrontottam. Semmi sem titok többé. Képes voltam és mindent elmondtam nektek… még a jelszót is. És segítettem, ahelyett, hogy elkergettelek volna benneteket. Nem is tudom, hogy történt mindez. Azt fogják hinni, hogy közönséges áruló vagyok.

– Ó, fütyülj rá! – vigasztalta Nancy. – Nem számít az egész. Ha megjönnek, próbáljatok csak meg elűzni minket. Mi majd sáncot húzunk, és megvédjük magunkat. Remek kis háborút fogunk vívni, jobbat nem is kívánhattunk volna. Ha nem lennétek elegen, valaki közülünk majd a ti oldalatokra áll.

– Ez nem megy – rázta fejét Masztodon. – Daisy azt akarja, hogy senki se legyen a szigeten. Nekem se lett volna szabad mutatkoznom. És az orromat se dugtam volna oda, ha nem hiszem azt, hogy ti vagytok ők. De ezt hittem, és meglátogattam a táborotokat, azután szép sorjában elárultam mindent, és most mit mondjak neki a vértestvériségről?

– Fájdalmas angolnák és ingolák! – tört ki Nancy. – A vérünket már nem tudjuk lecserélni!

– Nem bizony – kesergett Masztodon. – Szóval így állunk.

John eddig szótlanul figyelt.

– Ide hallgass! – szólalt meg végül. – Ha szerinted a többiek megharagudnának rád, akkor ne láss bennünket vendégül vacsorára.

Masztodon hálás pillantást vetett rá.

– Bárcsak meg tudtam volna magyarázni nekik! – sóhajtotta.

– Induljunk! – javasolta John. – Legjobb lesz, ha rögtön megmondjuk Susannak.

– Borzasztóan sajnálom, igazán – mentegetőzött Masztodon. – Már mindent előkészítettem. Anya adott egy sonkát, amikor megmondtam, mennyien vagytok. És minden élelmiszerből még külön adagot rakott be.

– Gondoltam, hogy az a zsák nem véletlenül olyan nehéz – szomorkodott Roger.

– A kaja eláll – vágta rá Nancy.

– Az egész az én hibám – siránkozott Masztodon. – Fogalmam sincs, hogy történt. Minden csak úgy kicsúszott… Daisy persze nem tudhatja, hogy számkivetettek vagytok – tette hozzá reménykedve.

– Vidulj föl, Masztodon! – vigasztalta Nancy. – Minket nem láthatsz vendégül, ez igaz. De rád senki se szólhat egyetlen rossz szót sem, ha te jössz hozzánk vacsorázni. Kémkedő vadember a sápadtarcúak táborában. Ezt senki sem ellenezheti.

– Inkább nem mennék – válaszolta Masztodon. – Viszont… Vigyétek magatokkal a sonkát…

– Nem, nem, azt nem tehetjük! – tiltakozott Titty.

Szótlanul másztak föl a fedélzetre. Szótlanul másztak le a csónakokba.

– Elmagyarázzátok, ugye, a többieknek? – nézett utánuk Masztodon a Szélvészről.

– Gyere, Masztodon! – szólalt meg hirtelen John. – Gyere hozzánk vacsorázni, még egyszer, utoljára.

– Hidd el, jobb, ha nem megyek – maradt szilárd Masztodon. – Hát, tudjátok, igazán borzasztóan sajnálom.

– Egyáltalán nem a te hibád – nyugtatta meg Titty.

– Mindennek ellenére, köszönjük, amit értünk tettél – szólt vissza John. – Hogy megmutattad nekünk a csatornákat, meg a többit.

– Nem kellett volna – dünnyögte Masztodon.

Csendben eleveztek. Masztodon egy percig még figyelte őket az ódon bárka fedélzetéről. A frissen festett név, Szélvész, színesen csillogott a mellvédre vésett cirádák közt. A tarka festés szinte ingerkedett velük: az ő kedvük borongott, amaz vidáman fénylett.

Nancy abbahagyta az evezést, hogy búcsút intsen Masztodonnak. A többiek is a karjukat lengették. Masztodon visszaintett, majd hirtelen sarkon fordult és lement. Néhány percig még látták az öreg bárkát, amelyről semmi se árulta el, hogy egy vadember tanyája. Aztán az árok elkanyarodott, és a roncsot a magas partok eltakarták.


Egyetlen szót sem szóltak, míg végigeveztek a Kobold-szoroson a kikötőhelyig.

A szittyóson áthaladó ösvényen baktattak éppen, amikor Bridget leszaladt eléjük.

– Hahó! – köszöntötte őket. – Már minden kész van.

Peggy közvetlenül mögötte érkezett.

– Itt az idő? Indulnunk kell? – érdeklődött. – Hatalmas adag banános szederpürét készítettünk. Majd’ szétszakadt a csuklóm, míg mindet szétnyomkodtam. Susan egy teli lábas gombás tokányt főz éppen. Elmentünk a králba, és kapott egy csupor tejfölt.

– Hozom a saját bögrémet – jelentette be Bridget.

– Bárcsak a világ összes angolnáját megsüthetnénk, Masztodont kivéve! – mérgelődött Nancy. – Kár a gőzért.

– Nem megyünk? – ütődött meg Bridget.

– Mi a csoda történt? – kérdezte Susan abban a szempillantásban, hogy meglátta őket.

– Jelentkezett a többi Angolna – magyarázta John. –

Nemsokára befutnak. Megtudták, hogy itt vagyunk, és küldtek Masztodonnak egy levelet. Azt követelik, hogy füstöljön ki innen minket. És most nem tudja szegény, mitévő legyen, mivel már összebarátkozott velünk.

– Megbánta, hogy vérszerződést kötöttünk – tette hozzá Titty.

– Megmutatta nekünk a levelet – folytatta Nancy. – Roppant ügyes. Tükörírás. Valamennyi betű fordítva áll, és a sorok is jobbról balra tartanak. Tudtak rólam meg Peggyről, hogy idejöttünk egy motorcsónakkal…

– Két nőszemély – vigyorgott Roger.

Nancy fenyegető pillantást vetett rá.

– Hallottak a táborról is. Azt írták Masztodonnak, hogy üldözzön el minket. Közölték vele, hogy bármit megtehet, csak a sátrakat ne gyújtsa fel. Szóval Masztodon másra se vágyott, csak hogy vendégül lásson minket vacsorára. Azok a szörnyetegek talán már meg is érkeztek. És Masztodon fél, hogy árulónak hiszik majd. Soha többé nem segít nekünk.

– Rakétákat lőnek fel szürkületkor – közölte Roger.

– Miért nem hoztátok magatokkal? – kérdezte Susan.

– Nem akart jönni – felelte John.

– Jaj – siránkozott Bridget. – Ezek szerint nem engedik, hogy emberáldozat legyek. Szerintem utálatosak. Pedig én sokkal jobban véreztem, mint bárki más.

– Velük már jóval hamarabb vérszerződést kötött, velünk csak ma – magyarázta Titty.

– Az egész szigetet egyedül maguknak követelik – háborgott Nancy.

– Ne búsulj, Bridgie! – vigasztalta John. – Majd mi áldozunk fel téged.

– De én még a Szélvészen se jártam soha – kesergett Bridget.

– Rengeteg szederpürét készítettünk – sóhajtott Susan. – És a gombás tokány is épp szállításra kész.

– Nem vész kárba – szögezte le Roger. – Itt is meg tudjuk enni.

– Legjobb lesz, ha rögtön vacsorázunk – jelentette ki Susan. – Fölnyitok egy húskonzervet.

– Egy egész sonkát hozott – ábrándozott Roger. – És mázsaszám áll a kabinjában az elemózsia.

– Itt is akad néhány mázsa – vágta rá Susan. – Pokolba azokkal az Angolnákkal.

Egy húskonzervből, gombás tokányból és szedres-banános püréből álló vacsora, amely mellé minden felfedezőnek még egy üveg grog is jut, túl finom ahhoz, hogysem bárki szóhoz jutna mellette. Olyan ízletes volt a vacsora, hogy még Nancy is jobb kedvre derült, noha dühöngött, mert nőszemélynek nevezték, és fölborították legtitkosabb terveit.

 

16. AZ ELLENSÉG FÖLDJÉN

– Nos – kezdte –, ha háború lesz…

– De nem lesz! – vágott közbe John. – Semmi dolguk velünk. Egyedül az a baj, hogy elveszítettük a vezetőnket. Igaz, nem is számítottunk rá, hogy lesz. Egyébként pedig rengeteg mindent felmértünk már, mielőtt elveszítettük. Gyere, Nancy, essünk neki a térképnek! Hozom a párhuzamvonalzót.

Aznap este nem húztak ki semmit tussal. A Masztodonsziget felmérését vezették át a térképre és a Boszorkányrakparthoz vezető, dugóhúzószerű csatorna vonalát tisztázták. A napi munka eredményeképp a térkép fölmért része dél és nyugat felé egyaránt kiterjeszkedett. Órákon keresztül dolgoztak radírral és párhuzamvonalzóval, míg végül orrukig se láttak a sötétben. Bridget régen lefeküdt már, leszállt a szürkület, és eljött az éjszaka is.

– Hol van Roger? – kérdezte Susan hirtelen. – És Titty?

Zseblámpa villant a töltésen. Roger és Titty tért vissza a táborba.

– Még nem jöttek meg – jelentette Titty.

– Honnan tudod? – pillantott föl Nancy.

– Nem lőttek fel rakétákat – magyarázta Roger. – Pedig egész idő alatt figyeltük.

– Masztodon nem mutatkozik – állapította meg Roger.

– Úgysem jönne ide-vélekedett Titty.


Reggeli után a két matróz levonult a kikötőhelyre, és mezítláb, térdig sárosán megpróbálták vízre lökni a Varázslót.

Peggy is lejött, és csizmáját a szittyóson hagyva a Szentjánosbogarat kezdte vonszolni.

– Told inkább a Varázsló orrát! – javasolta Roger. – Aztán majd mi is segítünk neked, hogy kiszabadítsd a Szentjánosbogarat. Szörnyen ragadós az iszap.

– Döntöttek már? – tudakolta Titty.

– Még rágódnak rajta – válaszolta Peggy. – Egy dologban azonban megegyeztek. Mindannyian megyünk. John szerint Masztodon nem fogja bántani a sátrakat. Ő ugyanis tisztában van vele, hogy számkivetettek vagyunk, és nem tudunk távozni. Ezenkívül vértestvérünk, még ha azóta meg is bánta. De amint megjönnek a többiek, mindig őrt kell hagynunk. Ez az utolsó lehetőség, hogy az egész expedíció egyszerre mehessen felfedezni. Susan már csomagolja is a kaját.

– A pokolba a dög Angolnákkal! – szitkozódott Titty. – Roger, ne fröcskölj!

– Angolnák – rugdalózott Roger. – Éreztem, hogy az egyik a lábujjaimra tekeredik.

– Jó, jó, de azért nem kéne beterítened sárral az egész környéket.

– Hova megyünk? – érdeklődött Roger.

– Fogalmam sincs – mondta Peggy. – Nancy azt akarta, hogy támadjuk meg Masztodont. Szerinte, ha elkapjuk, és fogságba vetjük, akkor sakkban tarthatjuk a többi Angolnát, mondván, ha nem fogják vissza magukat, sohase engedjük szabadon.

– Remek ötlet! – lelkesedett Roger. – Megszerezhetjük a csaliférgeit is, és horgászhatunk velük. Sőt tartsuk rabláncon Masztodont, és közben parancsoljuk meg, hogy horgásszon… olyan lenne, mint egy szelídített kormorán. John és Susan ellenezte. Susan kijelentette, hogy nem tarthatjuk fogságban, mert nincs fölösleges sátrunk. Nancy erre azt felelte, hogy elég meleg az éjszaka, és kiköthetjük, mint egy kecskét. De John szerint Masztodon igazából nem is ellenség. Nem ő tehet róla, hogy a többi Angolna az egész helyet magának követeli. Arról nem is beszélve, hogy valakinek egész nap őriznie kellene, és John kivételével mindenkinél erősebb, és a térkép így sohasem készülne el. Szóval most indulunk felfedezni, de nélküle.

– Pedig kiváló bennszülött vezető volt – sóhajtott Titty.

– Nem kényszeríthetjük, hogy kalauzoljon minket – rántotta meg a vállát Peggy.

Először a Varázslót, majd a Szentjánosbogarat is levontatták az iszap szélére. Éppen vízre taszították a Szentjánosbogarat, amikor meglátták az expedíció többi tagját közeledni a szittyóson átvezető ösvényen. Mindenki hozott valamit. Bridget Szindbádot, John a tájolót és a hátizsákot, Nancy az iránytűt és egy köteg földmérő rudat, Susan pedig egy kanna ivóvizet.

– Hová megyünk? – érdeklődött Roger.

Nancy válaszolt:

– Földerítjük a Kovakő-szigetet, amíg lehet. Amikor már ott táboroznak, nem tehetjük be a lábunkat, ha tehát nem végzünk vele most, az egész tengermellék feltáratlan marad.

– Hűha! – gondolt bele Roger. – És ha éppen akkor jelennek meg, amikor mi a szigeten dolgozunk?

– Ha meglátjuk a hajójukat, még rengeteg időnk lesz, hogy elhúzzuk a csíkot.

– Egyébként is hatan leszünk három ellen – harciaskodott Nancy.

– Masztodonnal együtt négyen vannak – figyelmeztette Titty.

– Sőt hatan is lehetnek – tódította Roger.

– A misszionáriusokat nem vonják be a harcba – legyintett Nancy. – De ha mégis, kit érdekel?

– Engem mindig kihagytok – panaszkodott Bridget.

– A létszám tehát hét fő – mondta Nancy.

– És Szindbád.

– Árbocok és orrvitorlák! Tehát nyolcán vagyunk! – kiáltott fel Nancy. – Ki jön a mi hajónkba? Ugorj be, Bridget! Te meg Szindbád kitűnően elfértek az árboc előtt. Rengeteg helyünk van még. Jöhet egy ember vagy egy halom csomag. Jól van, Roger.

Titty Nancyre pillantott, de egy szót sem szólt. Nagyon jól tudta, miért hagyott fel Nancy azzal, hogy angolnásan káromkodjék.

– Ha egy mód van rá, ne evezzünk! – adta ki az utasítást John.

– Gondolom, semmi értelme megkísérelni, hogy elhívjuk Masztodont – kockáztatta meg Peggy.

– Bojtos farkú vadkecske! – nyögött föl Nancy. – Hát nem érted, hogy a kajütje magányában folyton-folyvást azon sóhajtozik, bárcsak sohase látott volna minket?

Berakodtak a két kis csónakba. A felfedezők rátelepedtek a hajóperemre, és lemosták lábukat, csizmájukat a vízben, nehogy sarat vigyenek a fedélzetre. Fölvonták a vitorlákat, és a kellemes délnyugati szél hamarosan kiröpítette őket a Titkos-tengerre. Mindenki még egy utolsó pillantást vetett a Kobold-szorosra, de Masztodon nem mutatkozott. Bár csak pár napja ismerték Masztodont, mégis úgy érezték – végtére is vérszerződést kötöttek vele –, hogy régi barátjukat vesztették el. Ráadásul feleslegesen szúrták meg az ujjukat.

De kint a napsütötte Titkos-tengeren, mikor feszültek a vitorlák, és vidáman csobogott a víz az orrtőke alatt, a komor hangulat hamar elmúlt. Elég volt átpillantani a túlnan haladó másik csónakra, mindkét legénység láthatta, milyen szépen, milyen sebesen suhannak.

– Ahoj, admirális! – szólt át Nancy. – Versenyezzünk a végcélig!

– Nem bánom. Az nyer, aki előbb éri el a kereszttel megjelölt bóját. Meg kell kerülnünk, mielőtt befutunk a másik csatornába.

– Helyezd át kissé a testsúlyodat, Peggy! – parancsolta Nancy. – Az ördögbe, már előnyt is szereztek. Csak nincs valami baj a vitorlánkkal?

– Lejjebb tudtam nyomni a vitorlarudat az árbocnál – jelentette Roger.

– Nyomd még lejjebb! így már jobb. Rántsd föl a gaffot, amennyire tudod!

Hol az egyik, hol a másik kis hajó tört előre, attól függően, a személyzet milyen fortélyokat próbált ki, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a vitorlából. A sziget már föltérképezett partjai elsiklottak mellettük. Előttük a Titkos-tenger nyílt tengerré változott. A messze távolban barna vitorlás bárkák tartottak kifelé a kikötőből, az apály utolsó perceit kihasználva, hogy a következő dagály végig segítse őket útjukon London felé.

– A csuda vigye a napot! – pislogott John. – Az ott már a keresztúti bója?

– Nekem is a szemembe süt – hunyorgott Susan. – De azt hiszem. Igen, igen, már látom is a keresztet a tetején.

– Roger is észrevette – pillantott át Titty a Szentjánosbogárra. – Ők nyernek.

– Túl közel vannak a parthoz – állapította meg John. – Nancy nem ismeri az árapályt. Itt erősebb az apály. Gyorsabban haladunk, mint ők, mert mi kinn vagyunk a sodrás közepén.

De nemcsak az áramlás volt erősebb középen, hanem a láthatár is szélesebbre nyílt. A Varázslóban utazó felfedezők pillantották meg elsőként a Kovakő-sziget aranyló buckáit, amelyeket a part a Szentjánosbogár legénysége elől még eltakart. Emiatt vesztették el a versenyt.

– A mindenit! – kiáltott föl John. – Nézzétek azokat az árbocokat! Csak nem a Bíbic az?

– Dehogy, ezek a rabszolgavadász hajók – nyugtatta meg Titty. – Hárman vannak. Állandóan itt horgonyoznak.

– John! – sikoltott föl Susan. – Figyelj a kormányra!

A Varázsló ebben a pillanatban kissé elfordult és megtorpant. A vitorla csapkodni kezdett. John egy másodperc alatt visszafordította a hajót az eredeti irányba, de hiába gyorsultak újra föl, a bóját egy csónakhosszal a Szentjánosbogár mögött érték csak el.

– Mi nyertünk! – ujjongott Bridget.

– Szinte mindent kihoztunk belőle – bólintott elégedetten Nancy. – Legalább olyan jó kis hajó, mint az öreg Fruska vagy a Fecske. És most merre?

– Jobbra! – kiáltott át John. – Kövessetek minket! Itt átkeltünk már Masztodonnal, és föl is térképeztük. Azokat a fekete bójákat jobbról kerüljétek meg, és ezen az oldalon maradjatok távol a fűzfavesszőktől.

A csatorna hirtelen elkeskenyedett. A víz és a nyílt tenger között homokos part emelkedett. Elöl azonban a csillogó vízi ösvény messze benyúlt a szárazföldbe.

– Mi van ott elöl? – kérdezte Nancy.

– Város – felelte John.

– Bennszülött település – helyesbített Titty. – Meg a Horn-fok, meg a Magellán-szoros, ahol majdnem elakadtunk Masztodonnal.

– A pokolba Masztodonnal! – morogta Nancy. – Hol szállunk partra?

– Valami öbölfélét látok ott, még a jachtok előtt – mondta John. – Az elég jónak tűnik. Kormányos úr, húzza föl a tőkesúlyt! Nehogy összetörjük! Jó. Készülj, Titty, hogy leengedd a vitorlát!… Most!

Finom csikorgás hallatszott, majd még egy, s a felfedezők két kis hajója felfutott a meredek, homokos partra.


A partraszállás után néhány percig a felfedezők még együtt maradtak. Kicsit úgy érezték, mintha egy idegen házba törnének be. A Bíbic nem horgonyzott a part előtt, a homokdombok közt nem álltak sátrak, az egész sziget elhagyatott volt, mégis olyan érzésük támadt, hogy bármely percben szemtől szembe összetalálkozhatnak a jogos tulajdonosokkal.

A vademberek táborozóhelyét Susan találta meg. Közvetlenül a meredeken emelkedő part mögött egy mélyedés volt a homokban. A közepén kör alakban elhelyezett kormos kövek hevertek.

– Itt a táboruk – szólt hátra Susan. – Szerencsés disznók. Ők bezzeg találtak követ, hogy igazi tűzhelyet építsenek. És nézzétek, micsoda fadarabok! Ilyen jó tűzifára mi soha nem bukkanunk.

– A sziget túloldalán már a nyílt tenger húzódik – állapította meg John. – Ők igazi hordalékfához juthatnak.

– Csórjunk el néhányat! – javasolta Roger.

– Hozzá ne nyúlj! – szólt rá Susan.

– Ölszámra szedünk majd mi is – bizakodott Titty.

Körbenéztek a mélyedésben, és sátorcövekek nyomait fedezték föl.

– Remek helyet találtak maguknak, az bizonyos – irigykedett Nancy.

– Rettenetes lenne, ha azalatt érkeznének meg, míg mi itt vagyunk – riadozott Titty.

– Képtelenség – nyugtatta meg John. – Harwichból jönnek. Még a közelünkbe se érnek, már észrevesszük őket. Egyébként pedig a dagály előtt be se juthatnak ide. Gyere, Nancy! Álljunk neki! Ugorj ki arra a pontra, Roger, és döfj le egy rudat! Az öböl másik végén is felállítunk egyet, meg középütt is.

– Végighajóztatok a csatornán? – kérdezte Nancy. A mélyedés peremén állt és a szárazföld belseje felé kanyargó vízszalagot fürkészte. – Au! Vigyázz, Bridget, nagyon figyelj erre a tengeri tövisre! Legalább annyira szúrós, mint a szárazföldi párja. Még több vért vesztenél hiába.

– A városig nem mentünk el – felelte John. – Befordultunk a Horn-foknál.

Nancy a saját térképmásolatát tanulmányozta.

– Nem lenne jobb, ha ezzel a résszel is végeznénk, amíg lehet? És mi ez a hiányzó rész a Magellán-szoros és a Horn-fok között?

– Őrséget állítunk a tengerparton – mondta John. – És az őr észreveszi, ha közelednek.

– Majd mi Peggyvel felmérjük a csatorna belső felét – javasolta Nancy. – Esetleg kisorsoljuk, ki menjen. Az egyik csapat fölkutatja a városba tartó utat, a másik pedig a szigeten dolgozik és közben őrt áll.

John habozott.

– Menjetek – egyezett bele végül. – Induljatok a dagállyal! Épp most kezdődik. Körülbelül fél ötkor fog tetőzni. Ők is akkor érkeznek meg, ha egyáltalán ma jönnek. Viszont amint meglátjuk a hajójukat, azonnal pucolnunk kell.

– Helyes – bólintott Nancy. – Ha észrevesszük, hogy leléptetek, tudni fogjuk, mi történt, és a Vörös-tengeren át hazasurranunk.

– Várj csak, Nancy! – szólt közbe Susan. – Ha bementek a városba, hívjátok föl Miss Powellt, és mondjátok meg, hogy jól vagyunk. Anya ugyan megkapja a jelentést ma délelőtt, de én megígértem, hogy alkalomadtán telefonálunk. Woolverstone 30.

Nancy a térkép hátuljára firkantotta a számot.

– Rendben – mondta. – Sok minden történt azóta, hogy elküldtük a Jelentést. Elmesélem az egész történetet. Ellenség minden oldalon. Barátságtalan vademberek mészárlással fenyegetnek. Mindenki jól van, és üdvözletét küldi.

– A fontos dolgokat illetően tényleg minden rendben – értett egyet Susan.

– El ne induljatok a kajaadagotok nélkül – figyelmeztetett Roger.

– Nancynek igaza van. Jó, hogy eszébe jutott – vélekedett John, miután a Szentjánosbogár elvitorlázott. – Ha már itt tülekednek a vademberek, látótávolságon túl soha el nem hagyhatjuk a tábort. Minden talpalatnyi helyet föl kell mérnünk, mielőtt megérkeznek.

– A maradék fölé pedig egyszerűen odaírjuk: „Kannibál törzsek” – fűzte hozzá Titty.


Egész délelőtt megállás nélkül ügyködtek a tájolóval, a földmérő rudakkal. Föltérképeztek egy kis elválasztó csatornát, amely alacsony vízállás esetén szárazra kerül, dagálykor azonban jelzi, a Kovakő-sziget igazi sziget, és nemcsak egy földnyelv csúcsa, ahogy Apa térképe ábrázolja. Mielőtt a csatornát elöntötte volna a dagály, sietős expedíciót vezettek a túlsó felén emelkedő homokpartra, ahol Bridget kagylókat talált, Szindbád játszott velük, a többiek pedig egy halom hordalékfát szedtek össze, hogy legyen miből tüzet rakni a déli teafőzéshez. Egy pillanatig rémülten gondoltak arra, hogy a Szentjánosbogár két felfedezője nem kaphatja meg a nekik járó teaadagot, ám aztán eszükbe jutott, ha a Fruskák tényleg elérik a várost, vehetnek helyette bármi mást.

– Annyi grogot hörpölnek föl, mint egy kefekötő – vélekedett Roger. – Fogadok, hogy Nancynek ez járt a fejében, mielőtt útnak indultak.

Susan külön, új tűzrakó helyet épített, lent a tengerparton, jó messze az Angolnák táborától. De függetlenül attól, éppen mit csináltak, tájoltak, fölmértek, térképet rajzoltak, vagy jól megérdemelt ebédjüket költötték el a kavicsos parton, szemük egyre a tengert fürkészte a Bíbic, a dingiflotta és a vademberek után, akik olyan parancsot küldtek, hogy a felfedezőket el kell űzni, bármi áron. Ebéd után, amikor a dagály már elvágta a Kovakő-szigetet a szárazföldtől, és keresztülömlött a csatornán, észrevették, hogy nem csupán ők figyelik a tengert.

Kint, a Titkos-tenger torkolata közelében Masztodon horgászott lehorgonyzott csónakjában. Ő is a tenger felől közeledő, három kis csónakot vontató sárga kuttert leste. Kétségtelenül arra készült, hogy már érkezésük pillanatában találkozzék törzstársaival, és bevallja, ahelyett hogy elzavarta volna a felfedezőket, összebarátkozott és vérszerződést kötött velük, és elárulta az Angolnák titkait.

– Az áldóját! – sóhajtott föl Roger. – Bárcsak eljött volna értem! Fogadok, hogy van még egy tartalék zsinórja a csónakban. Észrevett vajon minket?

– Hát persze – állította Titty.

– Integessek neki?

– Fölösleges – legyintett John. – Hagyjuk inkább békén!

A térképezés már a dagály tetőzése előtt befejeződött. Amit el lehetett végezni, elvégezték, s a továbbiakban valamennyien parti őrré váltak. Ellenséges hajó után kutatva fürkészték a tengert, de fél szemmel azért a másik őrszemet is figyelték, aki még mindig ott ringott csónakjával a vízen. A dagály megfordult. A víz apadni kezdett. Észrevették, hogy Masztodon felhúzza a horgonyt. A tengeren semmi sem mozdult, csupán egy bárka nagy fővitorlája és apró tatvitorlája siklott a horizonton, oly messze, hogy a hajótestet nem is láthatták. Masztodon bevonta a horgonyt, megragadta az evezőket, és eltűnt.

– Hazamegy – állapította meg John. – Ma már biztos nem érkeznek meg a többiek.

– Ma este is egyedül búslakodik szegény – sajnálkozott Titty. – Milyen szörnyű, hogy nem beszélhetünk vele!

– Nem a mi hibánk – szögezte le John.

Alig tűnt el Masztodon a sziget mögött, amikor a másik irányba, a városba vezető csatorna felé pillantva észrevették, hogy a gyengülő szélben közeleg a Szentjánosbogár. Nemcsak a fölvont vitorla hajtotta a csónakot: valaki evezett is, méghozzá teljes erőből.

– Ahoj! – kiabálta Nancy, amint hallótávolságra ért. – Ahoj! Mozgás! Vízre azonnal!

– Nincs semmi baj! – rikoltotta vissza Roger. – Még föl sem bukkantak!

– Most már nem is jönnek! Elmúlt a dagály! – kiáltotta John. – Nem kell sietni!

Peggy a Varázsló mellé kormányozta a Szentjánosbogarat.

– Nyárson sült bakkecskék! – üvöltötte Nancy, amint partra ugrott. – Még hogy nem kell sietni! Vízre, de azonnal! Nem a tenger felől jönnek, hanem a másik oldalról! Láttuk őket. Ott horgonyoztak a város alatt. Egy percen belül itt lehetnek. Még a tegnapi dagállyal érkezhettek. Ha Masztodon vár egy kicsit, és nem rohan a rakodóhoz, össze is futhatott volna velük.

A felfedezők két percen belül vízre szálltak. Az újra elhagyatott Kovakő-sziget immár fogadhatta jogos birtokosait, a vadembereket.

– Eljutottatok a városig? – kérdezte John, miközben a hajók kisiklottak az öbölbe.

– A város kellős közepéig – vágta rá Nancy. – Lassan csurogtunk föl a dagállyal, ahogy mondtad. Végigtérképeztük az egész utat. Fruska-csatorna lesz a neve… Hisz nektek ott a Fecske-sziget… A Magellán-szoros és a Horn-fok közti átjárót is megszemléltük. Az árok egyenesen a töltés felé tart, és a szorosba torkollik.

– Ezt mondta Masztodon is – jegyezte meg John.

– Kétszer is partra szálltunk – vette át a szót Peggy. – Elsőrangú hely mindkettő. Valami mólóféleségnél kajáltunk, és vettünk hozzá limonádét egy boltban.

– Tudtam, hogy grogozni fognak – mondta Roger.

– Telefonáltatok? – tudakolta Susan.

– De még mennyire – bólintott Nancy. – A mamátok vette fel. Épp akkor tért vissza Londonból, de holnap újra fölutazik. Kijelentette, hogy a Jelentés kész gyönyörűség, mindenkit üdvözöl, és azt üzeni, nehogy éheztessétek Rogert.

– Ó, hagyjál már – sértődött meg Roger. – Ezt te találtad ki.

– Biztos, hogy tényleg az Angolnák voltak azok? – kérdezte John, és visszanézett a város felé.

– Tévedés kizárva. Egy lehorgonyzott sárga kutter mellett haladtunk el odafelé, aztán a város közelében láttunk három dingit, és visszafele jövet a három dingi ott lebegett a kutter mellett, el tudtuk olvasni a taton a Bíbic nevet, és hallottuk, hogy az egyik misszionárius azt mondja nekik, siessenek és segítsenek vitorlát bontani.

– Ha megérkeztek, akkor befellegzett a felfedező utazásoknak – búslakodott John. – Reményünk se lehet rá, hogy rendesen befejezzük a térképet.

– Masztodon azt mondta, hogy emberáldozat lehetek – jegyezte meg Bridget.

– De ha a többiek nem akarják – tárta szét karját Titty.

A kifelé áramló apály és a szembefújó gyenge szél miatt meg se próbáltak vitorlázni: a két csónakkal egymás mellett föleveztek a Titkos-tengeren, és befordultak a Kobold-szorosba. Látszólag semmi sem változott. Pedig valójában minden megváltozott.

– Jó lenne, ha még ma este megtöltenénk a vizeskannákat – javasolta Susan. – Nehogy összefussunk velük a králban.

John és Susan, valamint Nancy és Peggy egy-egy evezőre kötve elcipelték a két edényt a farmra. Ám a krált se látogathatták meg anélkül, hogy a körülmények megváltozására ne emlékeztessék őket.

– Találkoztak már a vademberekkel? – nevetett a farmer, amíg megtöltötte a vizeskannákat. – Csak eggyel? Holnap már az összes többi is itt kujtorog mindenfelé. Találkoztam a papájukkal, amikor a városban jártam. Tegnap behozta a jachtot, és ma este a vademberek már lenn sátoroznak a toroknál.

A táborba visszatérve meglehetős csendben költötték el a vacsorát.


Leszállt az est.

A felfedezők körbeülték a tűz kihunyó parazsát. Bridget már ágyban volt. Szindbád aludt. Nancy zseblámpával megvilágította a térképet, amelyre John éppen átvezette a Kovakő-sziget körvonalát és a városba vezető csatornát. Titty ceruzát hegyezett. Peggy ásított. Susan a maradék darát kapargatta le az egyik tányérról. Roger kiosont a töltés sarkában levő kilátóhelyre.

Hirtelen kiáltás harsant, távoli dörrenés hallatszott, majd rohanó lábak dobogása. Roger bevágtatott a táborba.

– Nem láttátok? – kiáltotta.

Senki se látott semmit. Roger a sziget fölötti sötétségbe mutatott.

Vékony fehér csík húzódott föl az esti égre. Újabb távoli dörrenés hallatszott, és magasan a sötétben fél tucat csillag röppent szerteszét. Egy rakéta.

– Ez volt a második.

Mindannyian talpra ugrottak.

– Ott megy a harmadik – mutatott fel Titty, amint egy újabb szikra szárnyalt föl az égre. Egy pillanatig szinte mozdulatlanul fönnmaradt, majd lehullása előtt csillagokká robbant szét.

– Vajon Masztodon észrevette a jelzést? – tűnődött Titty.

Megfordultak és átnéztek a homályba vesző víz fölött a túloldalra, ahol a Masztodonsziget sötétlett.

– Nem láthatta meg, hacsak nem figyelt egyfolytában – vélekedett Roger.

De egy perccel később újabb fény villant. A szoros túlpartjáról dörrenés hallatszott. Egy rakéta suhant föl sziszegve az égre, és szétrobbant. Három vörös csillag ívelt ki, lassan lehulltak és kihunytak. Újra sötét lett.

– Tűzijáték? – érdeklődött Bridget, aki a kinti zajt hallva a sátor bejáratához mászott.

– Aludnod kéne – szólt rá Susan.

– Megjöttek – mondta Nancy.

– Ne maradjak ébren éjszaka? – tűnődött John.

– Kétlem, hogy reggelig bármivel próbálkoznának – vélekedett Nancy. – De fogadok, hogy ez háborút jelent, akár tetszik neked, akár nem.

Ezt az éjszakát egyetlen felfedező sem aludta végig úgy, hogy föl ne ébredt volna néhányszor. Mindegyikük forgolódott álmában, fölébredt és fülelt, ki a nádasban suhogó szél hangjára, ki a mocsarak felett egy bagoly huhogására, ki a szárazföldön egy messzi vonat zajára, ki a kikötőbe tartó hajó távoli kürtszavára. Aztán az épp ébren lévő felfedező a másik oldalára fordult, tágra nyílt szemmel hallgatózott, és újra elaludt.

 

17. HADIÁLLAPOT

A felfedezők új, barátságtalan világra ébredtek. Pedig a táborban minden olyan volt, mint eddig. A hajók (John és Nancy még reggeli előtt lerohant, hogy megnézze) ugyanott hevertek, ahol hagyták őket. Ugyanaz a póling fütyörészett a mocsarak felett. Ugyanazok a sirályok és sárjárók buzgólkodtak az iszap peremén. Ugyanaz a nap kelt föl keleten, és ugyanaz az árnyék hullott a kajaórán a reggelit jelző cövekre. De a hely hangulata megváltozott. Tegnap este látták a rakétákat, amelyek hírül adták, hogy a vademberek megérkeztek. És ezek a vademberek már érkezésük előtt elérték, hogy Masztodon szégyellje magát vértestvérei miatt, és bánkódjék, mert olyan barátságos volt hozzájuk.

Miután megnézték a csónakokat, John és Nancy szétváltak, és figyelő szemmel, fülüket hegyezve északi és déli irányban végigmentek a töltésen.

– A Titkos-tengeren semmi se mozdul – jelentette John, amikor újra összetalálkoztak a táborban. A többiek a reggeli közepénél tartottak, Szindbád már egy üres kistányért nyalogatott.

– A Vörös-tenger csaknem teljesen száraz – számolt be Nancy. – Az apály még tart. Onnan egy ideig még nem támadhatnak.

– Mi hír Masztodonról? – kérdezte Titty.

– Színét se láttam.

– Gondoljátok, hogy egyáltalán idejönnek? – tűnődött Susan. – Nem lehet, hogy csak egyszerűen úgy tesznek, mintha mi a világon se lennénk?

– A Masztodonnak szóló levélben azt írták: „Űzd ki őket! Kergesd el őket!” – válaszolta Titty. – Meg azt is, hogy a sátrainkat azért ne gyújtsa fel. Valószínűleg megpróbálkoznak valamivel.

– Ehhez kétség sem férhet – értett egyet Nancy. – De szét is morzsoljuk őket, csak jöjjenek.

– Égessük el a szörnyű totemjüket! – javasolta Roger.

– Árbocok és orrvitorlák! Ugyan mi az ördögnek? – kiáltott fel Nancy. – Saját vérünkön vásároltuk meg.

– Én több vért adtam érte, mint bárki más – jelentette ki Bridget.

– De nem dühödnek föl, ha meglátják? – aggódott Titty.

– Kit érdekel? – legyintett Nancy. – Most már a mienk. Mi is éppen olyan Angolnák vagyunk, mint ők.

– Valakinek a táborban kell maradnia – szögezte le John.

– Én mindenképpen maradok – mondta Titty. – A térkép nem várhat. Rengeteg mindent ki kell húzni tussal.

– Sokkal több új adattal már nem gazdagíthatjuk – tette hozzá John szomorúan. – Jelzéstávolságon belül kell maradnunk mindvégig. Úgy kullogunk majd haza, hogy a terület felét föl se fedeztük.

– Egy őrszemre is szükséged lesz – szólt Tittyhez Nancy. – Tudod, milyen az, ha rajzolsz. Felőled akár összecsomagolhatják az egész tábort és észre sem veszed.

– Majd én leszek őrszem – jelentkezett Roger.

– Rád szükség van a felmérésnél – ellenezte John. – Különösen, hogy Titty a táborban marad.

– Én nem lehetek őrszem? – tudakolta Bridget.

Nancy nevetett.

– Elég nagy vagyok már – jelentette ki Bridget.

– Tulajdonképpen miért is ne? – egyezett bele John. – Egész idő alatt látótávolságon belül leszünk. Muszáj. A lényeg, hogy a meglepetésszerű támadás ellen védekezzünk. Ha a töltésen álltok őrt, sokkal hamarabb észreveszitek a közeledő ellenséget, mint mi. Ha bárki felbukkan, leengeditek a zászlókat. Mi állandóan szemmel tarjuk a tábort, s abban a pillanatban, hogy eltűnnek a zászlók, már tűzünk is vissza. Elvégre nincs egy egész hordányi vadember, hogy minden oldalról támadhassanak.

Egy órával később a felfedezőosztag két csónakkal elhagyta a Kobold-szorost. Bridget, Szindbád és Titty a kikötőhelyről figyelte őket.

– A veszély legkisebb jelére le a zászlókkal! – parancsolta John, amikor ellökte a csónakot. – És dolgozz annyit a térképen, amennyit csak tudsz.

– Igenis, uram – mondta Titty.

– Igenis, uram – ismételte Bridget, majd egy pillanattal később hozzátette: – Nem hallottátok? Szindbád is mondta.

– Jól tette – mosolygott John.


– Remélem, nem esik semmi bajuk – aggódott Susan, mialatt a Varázsló, szorosan a Szentjánosbogár nyomában, keresztülsiklott a Titkos-tengeren.

John visszanézett. A sátrakat már alig lehetett látni, de a zászlók ott lobogtak a napsütésben, és a horizonton, a töltés tetején apró világoskék alak sétált ünnepélyesen.

– Bridget őrségbe megy – állapította meg Roger.

– Minden rendben lesz – reménykedett John.


– Merre kormányozzak? – érdeklődött Peggy.

Nancy, aki sötét arccal üldögélt a Szentjánosbogár aljában, válla felett hátrapillantott.

– Egyenesen a túloldali csatorna felé – adta meg a választ.

Egy ideig egyikük se beszélt.

– Ha csak rajtunk állna a dolog – szólalt meg végül Nancy –, egyenesen odamennénk a táborukba, belelőnénk egy nyilat a tűzhelyük közepébe, lássuk, mit lépnek erre.

– Nem hoztunk magunkkal íjat – jegyezte meg Peggy.

– Nem ez az akadály, te szerencsétlen gumikacsa. Hanem John és Susan. Meg Titty. Hallani se akarnak háborúról. A térkép körül forog minden gondolatuk. És a vademberek se jobbak a Deákné vásznánál. Ha legalább barátságosak lennének! Akkor lenne hat hajónk a munkára, meg négy bennszülött vezetőnk: pillanatok alatt összedobnánk az egészet, s jutna még idő egy jó kis háborúra is. És holnap rajtunk a sor. Ott fogunk gubbasztani a táborban egész nap, s közben majd’ meghalunk az unalomtól. Teljesen fölöslegesen döftük meg az ujjunkat.

– Bárcsak ne tettük volna! – sóhajtott föl Peggy.

– Késő bánat – szögezte le Nancy. – Legszívesebben kiszívnám magamból az Angolnavért és kiköpném jó messzire.


A másik csónak fölzárkózott melléjük. Elérték úti céljukat, a szemközti csatorna széles száját. Mindkét oldalon iszap és zöld tetejű saras partok húzódtak. A víz, az iszapmezők közt egyre keskenyedve, a messzeségbe nyújtózott.

– Jó kis munka lesz partra szállni – nézegette John. – Masztodon szerint van kikötőhely mindkét oldalon. De lehet, hogy csak dagály idején. A csudába, bárcsak itt lenne!

– Ott van – mutatott hátra Nancy.

Messze, a Titkos-tenger túlsó oldalán kis evezős dereglye siklott ki a Kobold-szorosból. A töltésen világoskék folt jelezte, honnan tartja szemmel a csónakot Bridget, az őr.

– Nem erre jön – állapította meg Roger.

– Megy meglátogatni az ocsmány kis barátait – morogta Nancy.

Masztodon szinte súrolva a Kobold-szoros szájánál levő kis iszapfélszigetet, keletnek fordult. Hosszú ideig figyelték, amint egyenletes iramban evez a tenger felé.

– Mi az ördögnek bámészkodunk utána! – horkant föl Nancy. – Szálljunk inkább partra!


Mivel Masztodon éppen az Angolnákkal való találkozás céljából evezett lefelé a Titkos-tengeren, valószínűtlennek tűnt, hogy a fecske-szigeti tábort bármi fenyegetné. Masztodon kétségtelenül bajba keveredett, mert túlságosan összebarátkozott a felfedezőkkel. Rajta azonban nem segíthettek, nekiláttak hát saját munkájuknak. Nancy és Peggy térdig feketén kikecmergett a csatorna keleti partjára. John, Susan és Roger aránylag szárazon léphetett ki a nyugati oldalon, mert egy öreg sólya maradékára akadtak, amely a saját táboruk melletti kikötőhelyre hasonlított. Bambuszbotokat szúrtak a földbe jelzőkarónak, és mindkét csapat teljes odaadással dolgozni kezdett. Betájolták az egyik rúdtól a másikat, a földnyelveket, a krált és más tereptárgyakat a már fölmért szigeteken. Hébe-hóba a vademberek vitorlája után fürkésztek, vagy átpillantottak a Titkos-tengeren, hogy meggyőződjenek róla, a két zászló még mindig ott lobog a tábor fölött, tehát otthon minden rendben van.

De hiába szárnyaltak a zászlók a tábor fölött, s hiába nem mutatkozott ellenség, a vademberek már puszta létükkel is erősen megnehezítették a felfedezők munkáját. Nem dolgozhattak igazán szabályosan, hisz nem veszthették szem elől a zászlókat. Ráadásul mindvégig a csónakok közelében kellett maradniuk, hogy Tittyék figyelmeztető jelzésére azonnal átevezhessenek. A partvonalat olyan pontosan fölmérték, amennyire csak tellett tőlük, a legfontosabb kérdést azonban nem tudták eldönteni. Vajon szigeten vannak, vagy csak egy furcsa alakú földnyelven? Nem távolodhattak el eléggé a kikötőhelytől, hogy ezt tisztázhassák. Egyik felfedezőcsapat sem volt megelégedve a munkájával. Végül Roger panaszkodni kezdett, hogy a nap ennél magasabbra már nem emelkedhet, a földmérő rudak árnyékának hossza újra növekszik, és a táborban a kajaóra mutatója már biztosan túlhaladt az ebédidőn. Nancy és Peggy átevezett a többiekhez, egy maroknyi fűvel ledörgölték lábukról a sarat, és csatlakoztak Roger véleményéhez, miszerint igazán ideje lenne harapni valamit.

– Milyen a ti részetek? – érdeklődött John. – Sziget vagy sem?

– Fogalmam sincs – válaszolta Nancy. – A túloldalon láttunk valami kis vízmosásféleséget, amely talán ebbe az érbe torkollik, de nem tudtunk elég messze menni, hogy megállapítsuk. Apálynál mindenesetre száraz. Átgázoltunk rajta. A fülünk is sáros lett. Találtunk egy apró szigetet is. Rárajzoltuk a térképünkre. Mik is azok a madarak, amelyek állandóan csapkodnak, meg lebuknak… tiszta fehérek, fekete sapkával…

– Csérek – mondta Roger.

– Csér-sziget… Ott nyüzsögnek, halásznak körülötte. – Bekörmölte a nevet, aztán átadta Johnnak a térképet. A papíron a vonalak és tájolások kusza pókhálót alkottak. – Szegény öreg Titty! – jegyezte meg Nancy, amikor meglátta a másik csapat munkáját.

– Nem lesz ez ilyen rettenetes, miután kidolgozzuk a párhuzamvonalzóval és átmásoljuk a nagy térképre, hogy kihúzhassa tussal.

– Mi lenne, ha Lileföldnek neveznénk azt a részt? – kérdezte Peggy.

– A mienk Szeder-part – mondta Roger. – Susan itt találta eddig a legdúsabb szedrest.

– Addig ne nevezzük el partnak, amíg nem tudjuk biztosan, hogy nem sziget – javasolta John. – Nézzetek csak észak felé! Mindenütt sár és víz. Majdnem akkora, mint a Vörös-tenger. Ez vagy önálló tó, vagy ehhez a vízérhez csatlakozik. És ha a Titkos-tengeren fölfelé nyílik még egy másik út, egy északnyugati átjáró is, akkor ez a víz olyan, mint a Jeges-tenger, és ez a föld, ahol állunk, Szeder-sziget és nem Szeder-part. Találtunk két vízmosást, de a szigetet – vagy partot – nem keresztezik. Az viszont nem zárható ki, hogy nyugat felé akad valahol egy igazi átjáró.

Fél órával később, miután megitták szörpjüket, megették szendvicsüket, valamint bekaptak néhány szemet a Szeder-part (vagy -sziget) terméséből, John és Nancy a parton állva nézte a tábor fölött lobogó zászlókat a Titkos-tenger túloldalán.

– Otthon semmi gond – állapította meg John. – A dagály gyorsan emelkedik. Hajózzunk ezen a csatornán egy kissé följebb, és nézzük meg, mit találunk arrafelé.

– Én is megyek – jelentkezett Roger, aki már szívből utálta a földmérő rudakat.

– Peggy és Susan őrséget áll! – adta ki az utasítást Nancy. – Nyomás!

Végigtapicskoltak az öreg sólya iszapjában, és vízre lökték a Szentjánosbogarat. Ám még nem jutottak messzire, amikor meglehetősen rosszul sikerült bagolyhuhogást hallottak maguk mögött.

– Bagolyhuhogás fényes nappal – vigyorgott John, mert eszébe jutott az a réges-régi eset. – Valami történt.

A töltésen a csatorna szájának közelében Peggy állt és buzgón jelzett.

– Mit mond? – meresztette a szemét Roger. – A csudába, el se tudom olvasni, olyan gyorsan kalimpál. – Peggy karja alig mutatott meg egy betűt, máris új állásba lendült, hogy a következőt jelezze. – M… A… S… Z… T…

– Masztodon – találta ki Nancy, be se várva az üzenet végét. Késedelem nélkül visszaevezett.

– Közeledik! – kiabálta Peggy.

– Egyedül?

– Igen.

Felsiettek a partra és csatlakoztak a másik őrszemhez. Susan egy száraz folton feküdt a földön, és a Titkos-tengeren a dagály hátán sebesen közeledő, kis evezős csónakot figyelte. A Kobold-szoros bejáratánál Masztodon tétovázott. Hirtelen megfordította a csónakját, és átevezett a megfigyelőkhöz.

– Jól van – reménykedett Nancy. – Meggyőzte őket. Azért jön, hogy megmondja, minden rendben.

De Masztodon a Szeder-part előtt hallótávolságon belül abbahagyta az evezést, és amikor megfordult, láthatták, hogy arca nem nagyon vidám.

– Leadjam a jelszót? – kérdezte Roger. – Karabatlang meg a többi?

– Maradj csendben! – utasította John. – Várj, míg ő nem mondja.

Ám Masztodon nem adta le a jelszót. Mintha csak közönséges utazó lett volna, aki a parton állóktól érdeklődik.

– Nem láttatok három csónakot? – kiabálta.

– Csak egyet – válaszolta Roger.

– Vitorlást?

– Evezőst. A tiedet.

– Aha – komorodott el Masztodon. – És korábban sem láttátok őket, mielőtt én elindultam?

– Senki mást nem láttunk, csak téged! – kiáltotta Nancy.

– És tegnap este a rakétákat – tette hozzá Roger.

– Csend! – parancsolta újra John.

Masztodon, evezőit kiemelve a vízből egy pillanatig várt. Mindkét irányban végignézett a Titkos-tengeren.

– Ezen az úton kellett jönniük – magyarázta. – A sziget mögött még nem elég mély a víz, hogy átkelhessenek.

– Megszöktek előled? – évődött Nancy. – Az Angolnák tényleg síkosak.

John és Susan meglehetősen bizonytalan pillantást vetett rá. Nagyon jól tudták, Masztodon keservesen megbánta, hogy bármit is elárult nekik az Angolnákról.

– Az én hibám – búslakodott Masztodon. – Ma reggel habozás nélkül át kellett volna eveznem hozzájuk, de azt hittem, ők jönnek majd a Szélvészre.

– Szegény ördög, roppant szeretne barátságos lenni – dünnyögte Nancy fojtott hangon. – Nem láttuk őket! Ma nem! – kiáltotta aztán hangosan. – Pedig egyfolytában figyelünk.

– És most már azt is tudja, hogy nyitva tartjuk a szemünket – tette hozzá csendesen.

– Jártam a táborukban, de senkit se találtam ott – folytatta Masztodon. – A Bíbic a sziget mellett horgonyoz. A sátrakat is fölállították. Talán meg kellett volna kérdeznem a misszionáriusokat. Jobb lesz, ha visszamegyek. Lehet, hogy fölküldték őket a városba valamiért.

Megfordította csónakját, és újra a Titkos-tenger kijárata felé evezett.

A felfedezők figyelték, amíg el nem tűnt szem elől. Peggy hirtelen megszólalt.

– Ha föltételezzük, hogy téved, és nem a városba indultak…

– Ugyan hova mehettek volna? – kétkedett Nancy. – Csak nemrég fordult meg az apály. A Vörös-tengeren nem kelhettek át.

– A gázlón valóban nem hajózhattak keresztül – ismerte el Peggy. – De lehetséges, hogy már az apály előtt átkeltek a csatornán, és partra szálltak valahol.

– Nyárson sült bakkecskék! – szitkozódott Nancy, aki láthatóan teljesen lerázta magáról az Angolnavér hatását. – Akkor most a szigeten lehetnek!

– Képtelenség! – ellenkezett John. – Ott nem olyan könnyű elrejtőzni. Tittyék biztos meglátták volna őket, és jeleznek.

– Hadd hívjam föl a figyelmedet, hogy Angolnák – jegyezte meg Nancy.

– Az angolnák sem láthatatlanok – jelentette ki John. – Ide hallgassatok! A víz most az érben fölfelé áramlik. Ugorjunk be egy csónakba, és nézzük meg, találunk-e utat itt a part mögött. Én egyébként holtbiztos vagyok benne. És át is tudunk kelni rajta, ha igyekszünk.

Peggy azonban már bogarat tett Susan fülébe.

– Nem jó, ha elviszitek a hajókat – mondta. – Mi tegyünk, ha Titty jelez, és vissza kell rohannunk? Ha messze fölmentek, talán nem is tudunk értesíteni benneteket. Arról nem is beszélve, hogy már jóval a dagály beállta előtt haza kell térnünk a Fecske-szigetre.

– Igaza van – szögezte le Nancy. – Értelmetlen dolog itt leselkedni utánuk, amikor egész flottájukkal fölhajózhatnak a Vörös-tengeren.

– Most még nem kelhetnek át – rázta a fejét John.

– Hamarosan azonban nyitva az út – mutatott rá Nancy.

– Én visszamegyek – határozott Susan.


A szél csaknem teljesen elült, fölösleges lett volna vitorlát bontani. Komoran hazaeveztek. Mai munkájuk az előző napokon föltérképezett hatalmas területekkel összevetve szinte semmit sem ért.

Útközben a töltés pár percig eltakarta a tábor fölötti lobogókat, a Kobold-szoros torkolatától azonban már újra láthatták őket.

– Jól van – könnyebbült meg Susan. – Egy szörnyű pillanatra azt hittem, hogy leengedték a zászlókat.

– John! – szólt át Nancy. – Gondolkodtam a dolgon. Tévedtem a totemmel kapcsolatban. Mi lenne, ha kitépnénk, átvinnénk és otthagynánk a Szélvészen? Ha nekik nem kellünk mi, nekünk sem kell az átkozott totemjük. Hadd bukkanjanak rá ott!

– Egyetértek! – kiáltotta vissza John. – Valószínűleg ezerszer is megbánta már szegény, hogy nekünk adta.

– Persze el is égethetjük – heveskedett Nancy.

– Jobb, ha csak visszavisszük – csitította John.

– Legszívesebben megsütném az összes többit! – dühöngött Nancy.

– És meg is ehetnénk – tette hozzá Roger.


A kikötőhelyen senki sem várt rájuk.

– Megbízhatatlan őrszemek – állapította meg Roger.

– Ne húzd föl a csónakunkat, Peggy! – utasította Nancy. – Egy percen belül szükségünk lesz rá, ha vissza akarjuk vinni a totemet.

Elsőnek rohant föl az ösvényen a táborba.

– Oda nézzetek! – rikkantotta. – Titty is gondolt rá. Elrakta a totemet.

A munkába mélyedt Titty nem is hallotta, hogy megérkeztek.

– Hová tetted a totemet? – kérdezte Nancy.

Titty, tollal a kezében összerándult.

– Te jó ég! – kiáltott fel. – Szerencsére nem pacáztam el. Pedig nem sokon múlt.

– Hol a totem? – tudakolta Nancy. – A képükbe akarjuk vágni.

Titty kinyújtotta elgémberedett karjait, és arrébb gurult.

– Nincs ott? – csodálkozott.

– Nincs bizony – közölte Nancy. – Csak a lyuk, amelyben állt, és az órám.

– Hol van Bridget? – kérdezte Susan.

– Őrjáraton a töltésen – felelte Titty.

– Jaj, ne butáskodj, Titty! Biztosan te húztad ki. Amikor elmentünk, még itt díszelgett.

– Esküszöm, hozzá se nyúltam – bizonygatta Titty. – Talán Bridget…

– Bridget! – kiáltotta Susan. – Fuss végig a töltésen, Roger, és kapd el!

– Nemrég még itt volt – közölte Titty. – Aztán elment Szindbáddal.

– Bridget nem elég erős, hogy kihúzza – állította Nancy.

– A mindenit! – csettintett John. – Nagyszerű munkát végeztél a térképpel.

– Bridget! Hajóbébi! Bridget! – hangzott Roger kiáltozása a töltésen.

Susan éppen elpakolta a hátizsákot és az üres üvegeket, amikor meghallotta, hogy Roger hangja hirtelen elbizonytalanodik. Fölpattant. Roger visszafelé tartott a töltésen, néha Bridget után hallózott, és a messzi mezőket fürkészte.

– Sehol se látom – jelentette, amikor visszatért a táborba. – De a töltés sarkában a kis szigettel szemben biztosan járt. Megtaláltam a hajszalagját az ösvényen.

– Fújd meg a sípodat! – javasolta John.

Susan fütyült. A kormányos sípjának hangjára Bridget általában azonnal futásnak eredt. Most azonban nem érkezett válasz.

– Kiáltsunk mindnyájan egyszerre – mondta Roger.

– Bridget! Bridget! – Hat felfedező üvöltött torkaszakadtából a töltésen, a sátrak mellett, és feszülten figyeltek minden irányba.

Semmi válasz.

– Nem mehetett messzire – vélekedett Titty. – Szindbád is vele tartott. Föl-alá sétáltak a töltésen.

– Lement a vízhez és beleesett! – látott rémeket Susan.

– Nem, nem, nem! – tiltakozott riadtan Titty.

– Ugyan már! Semmilyen baleset nem történt! – kiáltott fel Nancy. Amikor a többiek feléje fordultak, meglepő villogást fedeztek föl a szemében. – Hát nem értitek? A totem is eltűnt.

Mindannyian rámeredtek.

– Foglyul ejtették. Az Angolnák magukkal vitték. Elrabolták Bridgetet, és elrabolták a totemet is. Nyomás, Roger! Hol találtad azt a szalagot?

– Az én hibám! – jajongott Titty. – Mindenáron be akartam fejezni a térképet. Nem lett volna szabad szem elől tévesztenem.

Nancy már a töltés tetején nyargalt, Roger alig tudott lépést tartani vele.

 

18. A LELKES FOGOLY

Bridget számára hamar unalmassá vált a délelőtt, miután a többiek elhajóztak és otthagyták kettesben Tittyvel, hogy őrizzék a tábort. Tittynek nagyon sok rajzolnivalója volt, s az igyekezet, hogy behozza lemaradását, minden egyebet kivert a fejéből. A Boszorkányrakparthoz vezető csatornáról két különböző térkép született, ezeket össze kellett hasonlítania, majd az eredményt ceruzával át kellett vezetnie apa térképére. Ezenkívül várta még a Masztodonsziget felmérése, Nancy vázlata a városba vezető csatornáról, valamint a Kovakő-sziget, illetve a Magellán-szoros és a Horn-fok közötti mocsarak térképe. És a ceruzával megrajzolt körvonal csak a kezdet. Még mindent ki is kell húzni tussal. A mocsarakat soktucatnyi nádcsomóval szokás jelezni, s a megfelelő helyre nem árt berajzolni néhány halat vagy csónakot is, hogy a vizet és a szárazföldet meg lehessen különböztetni. S ha mindezek mellett még mindig marad hely, s nem válik a térkép túlságosan zavarossá, Titty pontozott vonalakkal a felfedezők különböző utazásait is jelölni akarta. Sokkal jobban lekötötte hát a munka, semhogy beszélgetett volna. Bridget kezdetben tevékeny őrszemet alakított és föl-le sétált a töltésen. Látta, hogy Masztodon elevez a sziget előtt. Aztán, mivel társaságra vágyott, egy ideig Tittynek segített: vigyázott az egyes térképekre, el ne vigye őket a szél. A kövek azonban hasznosabb papírnehezéknek bizonyultak, mint Bridget ujjai. A továbbiakban a kicsiny tusos üveget tartotta, annak szemszögéből azonban, akinek rendszeresen a tusba kell mártania tollát, az üveg számára a föld sokkal kedvezőbb helynek tűnik, mert onnan nemigen mozdul el. Aztán Bridget újra őrszemmé változott, ide-oda sétált, és a felfedezőket figyelte, messze a Titkos-tenger túlsó partján, illetve a vademberek után fürkészett. Látta, hogy a kajaóra árnyéka lassan, egyre rövidülve odébb mászik, s végül rávetül az „EBÉD” feliratra. Türelmesen várt, míg az árnyék el nem érte a papírt, nem akarta zavarta Tittyt. Akkor aztán kihozta a szendvicseket, a narancsokat és a két gyömbérszörpös üveget, mindazt, amit Susan ebéd gyanánt összekészített számukra. Titty még mindig rajzolt. Hason feküdt, orrát szinte beledugta a térképbe.

– Kész az ebéd – jelentette Bridget. – Csak Szindbádé nincs.

Titty letette a tollát, bedugaszolta a tusos üveget, nehézkesen oldalra gördült, és kinyújtóztatta elgémberedett karjait.

– Félig se készültem el – jegyezte meg. – Jól van, hajóbébi. Majd én fölnyitom Szindbád konzervjét.

– Már úgy nyávog utána, mintha nyúznák – közölte Bridget.

Még az ebéd is inkább melankolikus hangulatban telt el, bár vidáman indult. Szindbád nekiállt lefetyelni a tejet, és ők ketten is jó kedvvel haraptak bele az első szendvicsbe. Három felfedező táplálkozott csendben együtt a táborban. Már a narancsnál tartottak, amikor Bridget megszólalt:

– Kérlek, Titty, mesélj nekem valamit az emberáldozatokról! Föláldoztak téged már valaha?

– Nem – felelte Titty. – De te se nagyon törd ezen a fejed! Nem lehetsz emberáldozat. Nem akarnak barátkozni velünk, és most már Masztodon sem.

– És a vér nem számít?

– A vérszerződésről a többiek nem is tudnak – állapította meg Titty. – De ha tudnának, az se jelentene sokat. A levelükkel elérték, hogy Masztodon bánatában azt kívánja, bárcsak soha szóba se állt volna velünk.

– Szerintem ez utálatos dolog – háborodott fel Bridget.

– Az bizony – helyeselt Titty. – De a térkép a legfontosabb. El fogjuk készíteni, akár Masztodon segítsége nélkül is.


Ebéd után Titty újra nekifeküdt a munkának. Bridget és Szindbád sétára indult a töltés tetején. Abban a kanyarban, ahol a gát kelet felé fordult, kiváló őrhely kínálkozott. Erről a pontról végig lehetett pillantani a töltésen, egész a táborig, és azon túl is. A másik irányba tekintve látszott az apró, mocsaras Bridget-sziget, amely csak dagálykor válik el a Fecske-szigettől. Látható volt innen a Vörös-tenger felé kanyargó csatorna is. Kelet felé az egész szigetet végig lehetett pásztázni, a messzi prériig és a rajta legelő bivalyokig.

Bridget leült. Valóban, egy őrszemnek kiváló hely ez. Innen figyelemmel kísérhet bármit, és őt nem látják meg, mert a töltés tetején a kitaposott ösvény mellett növő magas fű eltakaija. Visszanézett a táborra, a fehér sátrak sorára, ahol Titty újra mélyen belemerült a munkába, süketen és vakon az égvilágon mindenre, ami nem a ceruzavonalat követő gondos toll útja. Bridget elálmosodott. Egy-két percig Szindbáddal játszadozott, de a hajócica is nemrég fejezte be ebédjét, és szintén szunyókálni támadt kedve.

Az őrszem lefeküdt, és Szindbád füle tövét vakargatta.

Nagyon meleg volt.

Az őrszem karjára helyezte fejét, és Szindbád szemmagasságában a cicára pislogott.

Az őrszem elszenderedett.


Titty matróz, jelenleg az expedíció rajzolója egyik nád-csomójelet a másik után kaparta a papírra. Minden csomót finom hegyű tollal meghúzott, három függőleges vonalka jelzett. A hozzávetőleges vaktérkép hüvelykről hüvelykre életre kelt. A fölfedezett rész lassan terjeszkedett. A vizet, a töltéseket, a mocsarakat és a csatornákat már meg lehetett különböztetni Apa ceruzával odavetett vonalaitól és az ismeretlen területeket jelölő fehér foltoktól. Egy, két, három vonás egy csomóban, és minden csomó azonos távolságra a következőtől; ettől az egyszerű rajztól a mocsár tényleg igazi mocsárra emlékeztet. Az a tehén a bivalyok országában nem is sikerült rosszul. Icipicit hosszabb szarvakkal talán még szebb lenne. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a Titkos-tengert egy hajó jelzi. Ezzel már nem kell bajlódni. Még több csomót! A mára kirótt munkát be kell fejeznie, mielőtt a többiek visszatérnek, mert John és Nancy frissen fölfedezett vidékek rajzát hozza magával, és az új eredményeket is át kell még vezetni a térképre. Egy, kettő, három. Egy, kettő, három. Jaj, ez a csomó egy kicsit túl közel került az előzőhöz. Mi volt ez a zaj a sátor mögött? Persze, Bridget. Szegény öreg Bridget, egyáltalán nem lesz belőle emberáldozat. Egy, kettő, három. Egy, kettő, három. Titty föl sem emelte a fejét.


A gát túlsó feléről egy vadember figyelte. A töltés oldalában feküdt, a sátrak és a tavacska között. A két sátor között éppen rálátott Tittyre. Aztán a töltés mentén észak felé pillantott. A fűben egy fekete kar integetett. Tiszta a levegő. A vadember óvatos mozdulatokkal a töltés peremére kúszott, és besiklott a két fehér sátor közé. Igen, tényleg ott van, alig fél tucat yardnyira attól a lánytól. Vajon mit akasztottak szent nyaka köré ezek a gaz sápadtarcúak? Angolna módjára előretekergőzött. Titty megmozdult, és a vadember lelapult. Titty bemártotta a tollát, és folytatta a munkát. A vadember a földhöz simulva továbbkígyózott. Már kinyújtotta a kezét, hogy megmarkolja, amiért jött, amikor Titty újra megmozdult. Nem fordult meg, csak a toll fogásától elgémberedett ujjait nyújtóztatta. A következő pillanatban az óra a földön hevert, ahol az előbb még a totem állt, és a vadember zsákmányát megragadva visszasiklott a fedezékbe a töltés túlsó oldalán.


Bridget lassan ébredezett. Mintha skarlátszínű függöny lebegne a szeme előtt. A nap áttűzött lezárt szemhéján. Kinyitotta a szemét, pislogott, még mindig félálomban. Az a furcsa érzése támadt, mintha nem lenne egyedül. Oldalra gurult, és megpillantotta Szindbádot. Hát persze, Szindbád jelenlétét érezte. Végig itt volt vele. Vajon mennyi ideig alhatott? Nagyon magányosan érezhette magát Szindbád, ha csak úgy egyedül játszani kezdett. Bridget látta, hogy a cica lekuporodik a földre, s a farka lassan jobbra-balra leng. Hirtelen előrevetette magát. Az ösvényen valami kóró hevert, annak a bozontos végére csapott le. Bridget álmosan figyelte. Szindbád újra földre lapult. Furcsa, mintha az a növény kissé távolabbra került volna. Szindbád újra előrevetette magát, ám a virágzó nyaláb elsiklott előle. A cica összezavarodva megállt, Bridget fejéhez egész közel. A kóró hossztengelye körül elcsavarodott, mintha valaki a másik végét pödörgetné. Bridget szeme követte a növény szárát a fű közé. A fű kettévált, és Bridget a fűcsomók közt hirtelen egy sötét, szikrázó, mosolygós szempárt pillantott meg.

– Sss – mondta egy hang, amikor Bridget éppen fel akart ugrani.

A fű jobban szétnyílt, és Bridget észrevette, hogy egy lánnyal néz farkasszemet. A lány a töltés lejtős oldalán feküdt, épp csak olyan magasan, hogy a feje egy vonalba kerüljön a fönti ösvénnyel.

– Ki vagy te? – kérdezte Bridget a pisszegésnek megfelelően suttogva, bár senki nem volt a közelben, hogy meghallja. Aztán hirtelen rájött.

– Kara… kara… karabatlangbaraka – dadogta.

– Akarabgandabarak – válaszolta a lány azonnal.

– Gnad – javította ki Bridget. – Gnad… Te Daisy vagy. Azt mondta, hogy te tévedésből mindig azt mondod: „Gand”.

– Ugyancsak sokat beszél – vélekedett Daisy. – És te ki vagy?

– Bridget vagyok, és…

– Pszt! – intett Daisy. – Egy pillanat… Nincs semmi baj. Mi? – Valaki máshoz beszélt, akit Bridget nem láthatott.

– A tábor közepébe állították – mondta egy fiúhang. – Iszonyú pofátlanság. Biztosan Dontól csórták el. Még egy órát is ráakasztottak. Szóval Du falazott, én meg kiangolnáztam. Az egyikük ott matatott mellette, de nem vett észre.

– Hol van Du?

– Jön ő is.

Zaj hallatszott a fűben a töltés sziget felőli oldalán. Valaki átvetette magát a gáton, és újra fedezékbe húzódott.

– Nagyszerű! – mondta Daisy.

– Dam igazán kitűnően angolnázott – hallatszott egy harmadik hang. – A sápadtarcú a füle botját se mozgatta. Szerinted hogyan szerezték meg?

– A jelszót is tudják. – Ez Daisy hangja volt.

Arca újra felbukkant a fű között.

– Hé, te! – sziszegte.

– Igen – válaszolta Bridget.

– Ne állj fel! Tekergőzz le ezen az oldalon!

Bridget engedelmeskedett, és a füvön át lemászott a töltés meredek oldalán.

Két fiú és egy lány lapult a töltés alján, ahol a szigetről senki meg nem láthatta őket, és Bridget jövetelét figyelték. Egy pillanatra Bridget kicsit megijedt tőlük. Az arcukat kivéve mindenütt feketén csillogtak. Mindhárman fürdőruhát viseltek, de nehéz lett volna megmondani, hol ér véget a fürdőruha, és hol kezdődik a sár. A vademberek. Ehhez kétség sem fér. Bridget tudta, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom.

– Karabatlangbaraka – szólalt meg.

– Ugye megmondtam – jegyezte meg Daisy.

– Akarabgnadabarak – válaszolta a két fiú egyszerre.

– Megkérdezte már tőletek? – tudakolta Bridget.

– Mit kérdezett meg tőlünk? – csodálkozott Daisy.

– Azt mondta, hogy meg fogja kérdezni tőletek. De én igazán elég nagy vagyok már. John meg Susan is azt mondta. Szóval csak tőletek függ.

– Mi függ tőlünk?

– Hát én igazán elég nagy vagyok már, hogy emberáldozat legyek, és egyáltalán nem vagyok sovány… – Daisynek leesett az álla. Bridget rápillantott. – És azt is mondta, hogy minden szempontból megfelelek, csak előbb meg kell titeket kérdeznie.

– Elég magas már a dagály, hogy átmehessünk a Szélvészre – mondta az egyik fiú. – Át kéne ugranunk hozzá, legalább megtudnánk, mi ez az egész.

A lány egy percig gondolkodott.

– Ne! – szólalt meg végül. – Jöjjön inkább ő, és találjon meg minket – A fiúkkal suttogott, majd Bridgethez fordult.

– Először foglyul kell ejtenünk téged – mondta.

– Szóval megengeditek! – örvendezett Bridget.

– Gyere! – hívta Daisy.

– Szindbádot hozhatom?

– Kicsodát?

– A cicánkat. A tengeren mentették meg…

– Tényleg a tengeren? – kérdezte a fiú, akit Dunák hívtak.

– Amikor Hollandiába mentek – büszkélkedett Bridget.

– El tudod kapni? – kérdezte Daisy. – Őt is foglyul ejthetjük.

– De föláldozni nem szabad – szögezte le Bridget. – Mindenki megígérte, hogy én lehetek az áldozat. Gyere, Szindbád! Gyorsan!

Maga Szindbád is láthatólag azon igyekezett, hogy csatlakozzék hozzájuk. Keresztültörtetett a füvön. Bridget fölkapta.

Daisy, a nőnemű vadember éppen komolyan tárgyalt a másik kettővel.

– Ha nem megy, akkor nem megy – vélekedett. – Mindenesetre meg kell próbálni. – Bridgethez fordult. – Maradj szorosan mellettem! Kár, hogy ilyen tiszta a ruhád. Ez a kék szín mérföldekről látszik.

– Sokkal tisztább volt, mielőtt lecsúsztam volna – jegyezte meg Bridget.

– Bele kellene hemperedned a sárba – javasolta Daisy.

– Susan nem örülne neki.

– Ki az a Susan? Misszionárius?

– Kormányos – felelte Bridget.

– Jól van – egyezett bele Daisy. – Csak meg ne lássanak. Minket a sár miatt nem vesznek észre. Ezért kenjük be magunkat. De ilyen világos ruhában… No mindegy, ha bárki meglát, akkor nekünk le kell lépnünk, és téged hátrahagyunk.

– Jaj, ne! – könyörgött Bridget. – Azt mondták, hogy szabad, ha ti is beleegyeztek.

– Indulás! – vezényelte Daisy. Láthatólag ő parancsnokolt, noha a két fiú termetre nagyobb volt. – Dam halad az élen, Du az utóvéd. Senki se emelje a fejét a töltés fölé! Ha bárkit megpillantunk, mindannyian belevetjük magunkat a sárba, Susan ide vagy oda…

– De tényleg nem szabad – aggódott Bridget.

– Reméljük, nem lesz rá szükség. Gyerünk, fogoly!

– Tehát megengeditek, hogy emberáldozat legyek?

A vademberek már el is indultak. A Damnak nevezett fiú elöl vágtatott, jóval a töltés teteje alatt, figyelmesen fürkészve mindenfelé. Görnyedt, rohanó, sárszínű alak. Daisy és a cicát is cipelő Bridget követte. A másik vadember, akinek a neve, hajói emlékszik, Du, mögöttük jött, és hébe-hóba hátrapillantott, mintha azt lesné, nem követi-e őket valaki.

Bridget, kék blúzában vidáman ügetett a sárba öltözött vademberekkel. Szóval John, Susan meg Titty tévedett. Sőt Nancy is tévedett. Valamennyien azt mondták, hogy a vademberek rájuk se hederítenek majd, és Masztodon sem lesz képes megtartani ígéretét. Nos, mindannyian tévedtek. Bridget rendkívül boldog volt. Végül mégiscsak emberáldozat lesz belőle.

Végigsiettek a kanyargós töltés lábánál, a Vörös-tenger iszapja mentén. Bridget szeretett volna választ kapni kérdésére, de hamarosan már a szuszból is kifogyott, egyébként pedig, a válasz csak igen lehet, különben nem hozták volna magukkal. Mekkorát tévedtek a többiek!

– Viszem egy kicsit a cicát – szólalt meg a nőnemű vadember.

Bridget átnyújtotta Szindbádot, és tovább rohantak.

Hirtelen az élen haladó vadember megtorpant, oldalazott három-négy lépést, előregörnyedt, és teljes hosszában belevetette magát a sárba. Bridget hirtelen hason fekve találta magát a fűben. A nőnemű vadember rántotta le, aztán kezébe nyomta a cicát, és oldalt gurulva eltávolodott a töltéstől. Bridget körbenézett. A harmadik vadember eltűnt. Ha nem tudja pontosan, hol keresse Daisyt, azt gondolhatta volna, egyedül van.

– Lapulj, ahogy csak tudsz! – hallatszott a suttogás a sárban fekvő Daisy irányából. – A farmer az. A csuda vigye el a világos ruhádat!

– Most már sokkal sárosabb – zihálta Bridget elfúló hangon.

– Az a jó!

Nem messze előttük egy ember állt a töltés tetején, és a beltenger iszapja fölött szétterjedő dagályt figyelte. Nem látta meg őket. Bridget csendben feküdt. Egy pillanatra úgy tűnt, az ember egyenesen feléjük néz.

– Ez a bennszülött a králból – suttogta Bridget. – Barát.

– Meg ne mozdulj, Sápadtarcú – jött a halk válasz az iszapból.

Az ember körbejártatta tekintetét a horizonton. Majd megfordult, lelépdelt a töltésről és elment.

A vademberek egy-két percig vártak még.

Aztán a friss iszaptól csillogó testtel fölkeltek, és újra útnak indultak. Mielőtt a farmtól a gázlóhoz vezető utat keresztezték volna, megálltak. Az élen haladó vadember intett, hogy várjanak, míg földeríti a környéket. Bridget gyakran elvesztette szem elől, miközben a felderítő átkígyózott a füvön.

Aztán megpillantott egy fekete kart, amely a levegőben hadonászott.

– Tiszta a part – suttogta a nőnemű vadember. Továbbrohantak, átkeltek az úton, majd, még mindig jóval a töltés teteje alatt haladva, bekanyarodtak. Itt a víz egészen megközelítette a szárazföldet. A növények között három kis vitorlás dingi feküdt. Az első vadember éppen egy zsombékba rejtett horgonyt ráncigáit. Ahogy erősen megrántotta, hosszú, csöpögő kötél csapódott fel, a dingi kiugrott a növények közül, és felfutott a partra. Daisy és a másik vadember ugyancsak előrángatta a csónakját. Most már három dingi feküdt a parton.

– Ugorj be! – parancsolta Daisy.

– Borzasztóan sáros a csizmám – sopánkodott Bridget.

– Nálunk nem sárosabb. Majd később kimossuk a csónakot.

Bridget négykézláb bemászott. Daisy követte. A másik két vadember is ellökte a csónakját. Mind a hárman eleveztek a parttól, és besiklottak a csatornába. Az iszapos part és a növényekkel borított mocsár rögvest eltakarta a szigetet.

A vademberek abbahagyták az evezést, és hagyták, hadd sodorja az ár a csónakokat.

Bridget kíváncsian nézett rájuk. Vajon most mi következik? Csobbanás hallatszott, majd még egy. Két vadember belevetette magát a vízbe. Aztán fölbukkantak, és fél kézzel a csónakba kapaszkodva lemosták magukról az iszapot.

– Egy percbe se telik – jegyezte meg Daisy. – Gondolnunk kell a misszionáriusokra is. – A következő pillanatban ő is átvetette magát a csónak szélén, és gyorsan színt váltott.

A három vadember a tatnál visszakapaszkodott a csónakba. Napbarnította bőrük miatt nem voltak kimondottan fehérek, de inkább felfedezőnek látszottak, mint vadembernek.

– Nincs szél – állapította meg Daisy. – És jön a dagály. Úgy kell eveznünk, mint a füst.

A három vadember nekifeküdt az evezőknek. A három kicsiny csónak keresztülsurrant a vízen. A csatorna elkeskenyedett, a mocsarak összezárultak. Aztán újra kinyílt előttük a víz.

– Minden jól sikerült-jelentette ki Daisy.

– Hova megyünk? – érdeklődött Bridget.

– A mi táborunkba – válaszolta Daisy.

– Tudtam, hogy elég nagy vagyok már – szögezte le elégedetten Bridget.

 

19. FORRÓ NYOMON

– Ezen a helyen találtam meg a szalagot – mondta Roger.

– Itt fogták el – állapította meg Nancy. – Nézzétek csak, mindenütt le van taposva a fű. Valaki a töltés oldalában feküdt.

– Oda nézz, tiszta sár a fű!

– Beleesett az iszapba! – jajveszékelt Susan. – Tudtam, hogy valami nagy baj történt!

– Hát, ha beleesett, akkor ki is mászott belőle – állapította meg John. – Különben nem tudta volna összekenni sárral a füvet.

– Hé, figyeljetek csak! – kiáltotta Roger. – Itt valaki hatalmasat dagonyázott. – Lemászott a töltés oldalán, és a Bridget-szigetet elválasztó sáros árkot tanulmányozta. – Mintha egy vízilókölyök hentergett volna az iszapban. Csak nem Masztodon járt itt?

– Egész nap távol volt. Láttuk – válaszolta John.

– Ez nem Bridget lábnyoma – vélekedett Peggy, aki szintén lement a vízmosás partjára. – Sokkal nagyobb. Ráadásul Bridget csizmát visel, s ha levette volna, megtaláljuk. Ez az illető azonban mezítláb járt.

– Itt valaki lefeküdt – mutatott le Roger. – És itt is csupa sár a fű.

Nancy mélyen előregörnyedve haladt a töltés lábánál. Hirtelen kiegyenesedett.

– Susan! – szólalt meg. – Nézz csak ide!

Az iszap szélén a lágy talajon tiszta lábnyomok csoportosultak. A mezítlábas nyomok között akadt néhány, amelynek tulajdonosa csizmát viselt.

– Ezek Bridget nyomai – kiáltott fel Susan. – Bárhol megismerném őket.

– Itt állhatott – állapította meg Nancy –, és valakivel beszélgetett, akin nem volt lábbeli. Ketten voltak. Ez a lábnyom nagyobb, mint a másik. Angolnák, bármibe fogadok.

– De miért nem kiabált? – tűnődött Titty. – Meghallottam volna.

– Rajzolás közben? Ne viccelj! – legyintett Roger. – Ha rajzolsz, ágyút is elsüthetnek a füled mellett.

– Talán nem kiabált – merengett Nancy. – Talán nem tudott kiabálni. Betömték a száját. Kezét, lábát összekötözték – hirtelen elharapta a szót, mert megpillantotta Susan arcát.

– Gyertek csak! – kiáltotta Peggy. – Erre mentek. – Kissé továbbhaladt már a töltés lábánál. Előremutatott. A letört és meghajolt fű ösvényt rajzolt ki, és egy lágyabb talajú, kopasz folton számtalan lábnyom vezetett keresztül.

– Itt nem szállhattak partra – nézett végig John a mocsáron –, és nem szállhattak újra vízre se. Még a szigeten lehetnek.

– Gyerünk! Szabadítsuk ki! Előre! – kiabálta Nancy. – Kapjuk el őket, mielőtt elérik a csónakjukat.

A hat felfedező, mint egy falka szimatot fogott vadászeb, végigrohant a töltés lábánál. Meghajolt, letaposott fű mutatta az utat, amerre a vademberek foglyukkal elinaltak.

– Várjatok! – torpant meg hirtelen az élen vágtató Roger. – Ezek a lábnyomok épp az ellenkező irányba vezetnek.

– Ne mondd! – horkant föl Nancy. – Valahogy csak ide kellett jönniük. A Vörös-tengeren a nap nagy részében nem kelhettek át. – Továbbrohant.

– Nyugi, Susan! – szólt John. – Visszaszerezzük!

– Halálra lehet ijedve szegény – sopánkodott Susan. – Nem lett volna szabad itt hagynom. Ez nem Titty hibája. Tudod, hogy milyen, ha dolgozik.

– El nem tudom képzelni, hogy sikerült elfogniuk – jegyezte meg John.

– Igazi Angolnák! – mondta elismerően Nancy.

– Szörnyetegek! – mondta szenvedélyesen Titty.

Továbbnyargaltak. Már látszott az a pont, ahol a farm felől érkező kocsiút átkel a töltésen és leereszkedik a Vörös-tengerhez. A két oldalról előrekúszó dagály összetalálkozott a gázló fölött, és egyre jobban elborította az iszapmezőket.

Roger már újra az élen vágtatott, de most megint megtorpant.

– Itt valaki elesett – állapította meg. – Látni lehet, hol feküdt a fűben.

– Ördög és pokol! – kiáltott föl Nancy. – Micsoda bolond dolog! Itt is dagonyáztak. Nézzétek meg. Mi az ördögöt műveltek itt? Elszaladtak a parttól, és belehemperedtek a sárba?

– Ne álljatok meg! – lihegte Susan. A fűben világosan kirajzolódó nyomokat követve továbbrohant. – Kit érdekel, hogy mit csináltak? Bridgetet kell megtalálnunk! Bárcsak vele maradtam volna a táborban!

Ahol a szekérút leereszkedett a Vörös-tengerhez, néhány yardon át nedves talaj húzódott, fű sem nőtt rajta.

– Tényleg Angolnák! – kurjantotta Roger. – Ketten mezítláb, meg Bridget.

– Hárman voltak – nézegette a nyomokat John. – Ez a két nyom nem ugyanaz, ez a harmadik pedig kisebb, mint a másik kettő. Három mezítlábas meg Bridget.

– Jaj, ne álldogáljatok itt a nyomokat bámulva! – könyörgött Susan.

Az üldözés folytatódott, ám egyszerre csak észrevették, hogy le nem taposott fűben futnak. A nyomkeresők szétszéledtek a töltésen, mint a kopók, amikor elvesztik a szagot. Jobbra előttük a Magellán-szoros mocsaras szigetei terültek el. Balra a csendes mezőn a csorda legelészett. A nap melegen sütött a sziget közepén a bennszülött král vörös tégláira. Messze előttük húzódott a nyílt tenger, előtte a Kovakő-sziget aranyló homokdűnéi. De a három vadembernek és a fogolynak se híre, se hamva.

Peggy fordult vissza elsőnek, és egy percen belül már utánuk is kiabált.

– Találtál valamit, Peggy? – kiáltotta Nancy, és hozzátette: – Néha igazi szárazföldi patkány, de nyomolvasásban kitűnő.

Peggy a földre mutatott. A dagály már csaknem a partot verdeste. Egy fűcsomó mellett néhány erősen bemélyedő lábnyom és három éles peremű mély lyuk rajzolódott ki. A fűcsomótól kötelek nyoma húzódott a sárban. Itt emberek toporogtak. Egyik lágy zsombékról a másikra ugráltak.

– A három dingi – állapította meg John. – Itt vetettek horgonyt. De már elmentek.

Titty a következő pillanatban a töltés tetején termett, és inaszakadtából száguldott visszafelé.

– Ez az! – kiáltotta Nancy. – Gyerünk! Magukkal vitték a táborukba. Hajó nélkül nem tudjuk üldözni őket! Nyomás! Vissza a kikötőhelyhez!

John, Susan, Peggy és Roger teljes gőzzel a nyomába iramodott. Titty már messze járt.

Kifulladva érték el a tábort. Zihálva tocsogtak le a mocsáron át a kikötőbe. Csizmamosással senki se bajlódott, csak bezuhantak a csónakokba, hárman-hárman egybe, és ellökték magukat a parttól.

– Te kormányzol, Roger! – vezényelt Susan. – John meg én evezünk.

– Megy az nekem egyedül is – vetette ellen John.

– Mindketten evezünk – jelentette ki Susan, mert úgy érezte, minden pillanat számít, és egyébként sem lett volna képes elviselni, hogy tétlenül üldögéljen a csónakban, míg másvalaki dolgozik.

Nancy látta mindezt, s bár más indokkal, de hasonlóképpen cselekedett.

– Titty tartja az irányt! – parancsolta. – Nem előzhetnek meg minket! Rajta, Peggy! Egy-kettő! Egy-kettő! Hadd repüljön!

A két kis hajó kivágódott a Kobold-szorosból, és megkezdte hosszú útját a Titkos-tengeren át.

– Mit csinálunk, ha odaérünk? – kérdezte Roger.

– Visszaszerezzük Bridgie-t – felelte John.

– Mit csinálunk, ha odaérünk? – kérdezte Titty.

– Tönkreverjük az Angolnákat – vetette oda Nancy egy lendületes evezőcsapás után.


Igen fárasztó volt ár ellen evezni, de végül elérkeztek a kereszttel megjelölt bójáig. A Fecske-sziget és a Kovakő-sziget homokdűnéi közt húzódó csatornában mindkét csónak jobbra fordult, mintha a városba tartanának. Ott feküdt előttük horgonyon a már látott három jacht… nem is, négy jacht. Tegnap óta újabb hajó érkezett, és most ott lebegett az öbölben, közelebb a csatorna bejáratához, mint a másik három. Ez a negyedik jacht a sárga kutter volt.

– Itt a hajójuk – jelentette Roger.

– Menjünk egyenesen oda, és tudakozódjunk Bridget után – javasolta Susan.

John megtörölte a homlokát.

– Nem tehetjük – lihegte. – Nem keverhetjük bajba őket a misszionáriusokkal.

– És ha a fedélzetre cipelték? – jajongott Susan. – Nem lett volna szabad elrabolniuk.

– Csak egy dereglye van a tat mögött – állapította meg John. – Biztos, hogy nem vitték föl. Hahó! Nancy észrevett valamit.

Nancy és Peggy abbahagyta az evezést. Csónakjuk kissé előbbre járt már, és Nancy a partra mutatott.

John és Susan tovább húzott, bár Susan egyfolytában a jachtot fürkészte, hátha a fogoly nyomára akad.

– A csónakjaik – jelentette Roger.

Három apró vitorlás dingi hevert jó magasra húzva egymás mellett a Kovakő-sziget csillogó aranyszínű homokján. Egyetlen sátrat sem láttak, de számtalan lábnyom vezetett föl a partról.

– Itt bujkálnak! – kiáltotta fojtott hangon Nancy. – Mit tegyünk? Csendben partra szállunk, elfoglaljuk a csónakokat, és megrohanjuk a tábort?

– Hol vannak a sátrak? – kérdezte Peggy.

– Abban a mélyedésben lehetnek, ahol a tűzrakó helyet találtuk.

– Furcsa, hogy nem hagytak őrt – jegyezte meg John. Elgondolkozva nézett a part előtt lebegő jachtra. Fehér szvetteres férfi jött fel a kormányállásra, és a palánk fölött kiütögette pipáját a vízbe. – Lehet, hogy biztonságban hiszik magukat, mert itt vannak a misszionáriusok.

– Ne késlekedjünk! – sürgette Susan. – Bridget már kisírta a két szemét!

Beeveztek az öbölbe, és partra futottak a korábban már Pin Millben látott három kis dingi mellett. Nancy és John jó magasra fölvitte a két horgonyt a meredek, homokos emelkedőn.

– Valakinek őrt kellene állnia a csónakoknál – vélekedett Nancy.

– Sose törődj a csónakokkal! – intette le Susan, és nekivágott a dűnének.

A többiek a nyomában kapaszkodtak fölfelé. A meredek part tetején mindannyian megtorpantak. Tényleg nem csoda, hogy a megérkezésük utáni reggelen Masztodon az ő táborukat régen várt barátai táborának hitte. A Fecskék lebámultak a homokdűnék közt meghúzódó apró mélyedésbe. Három sátrat láttak – sajátjaik pontos mását –, s egy valamivel nagyobb negyediket. Mintha a szél fölkapta volna a Fecske-szigeti tábort, hogy aztán itt pottyantsa földre. Ám a sátrak közt egy árva lélek sem volt. Pedig azt várták, hogy három Angolnára és egy fogolyra bukkannak, s nem egy elhagyatott táborra.

– Megléptek. Biztos sejtik, hogy a sarkukban járunk – dörmögte Nancy.

– Bridget! Bridget! – kiabálta Susan.

– Semmire se mész a kiáltozással, ha összekötözték és betömték a száját – vélekedett Nancy.

Ebben a pillanatban azonban a nagyobbik sátor bejáratában megjelent Bridget személyesen – keze, lába, szája szabadon.

– Halló, Susan! – kiáltotta. – Beleegyeztek. Szerintük is elég nagy vagyok már, és lehet belőlem emberáldozat.

– Ó, Bridget! – zokogott föl Susan. – Jól vagy?

– Mi történt? – kérdezte John.

Mielőtt Bridget válaszolhatott volna, mások is kimásztak a sátorból. Két fiú és egy lány, fekete fürdőruhában.

– Karabatlangbaraka! – mondták mindhárman egyszerre.

Egy pillanatig senki se szólt.

– Emlékeztem rá – büszkélkedett Bridget. – Ő meg azt mondja, „gand”, ahelyett, hogy „gnad”.

– Nem bántottak? – firtatta Roger indulatosan.

– Miért bántottak volna? – csodálkozott Bridget. – És Masztodonnak is elmondják majd, hogy minden rendben.

– Karabatlangbaraka – ismételte meg a lány komolyan, és toppantott. – Nem vagytok Angolnák?

– Ide hallgassatok – kezdte John. – Tényleg nem muszáj barátkoznotok velünk, ha nem akartok. De az sem vezet jóra, ha el akartok űzni minket, ugyanis nem tudunk elmenni. Számkivetettek vagyunk. Addig nem távozhatunk, amíg értünk nem jön a hajó. Bár fogalmam sincs, miért kellene egyáltalán elmennünk. Jut itt hely mindenkinek.

– Tévedés volt – ismerte be a lány. – Nem tudtuk, mi szél hozott ide benneteket, míg el nem fogtuk Bridgetet. Nem is álmodtuk, hogy vértestvéreink vagytok.

– Nem kellett volna elrabolnotok Bridgetet – mondta szemrehányóan Susan.

– Ezt a remek lehetőséget nem lehetett kihagyni – felelte a lány. – És van itt még valami számotokra. Azt hittük, hogy elcsórtátok.

Bebújt a sátorba, és a festett totemmel tért vissza.

– Hogy szereztétek meg? – ámuldozott Titty. – Egész nap ki se léptem a táborból.

A magasabbik fiú arcán lassan mosoly áradt szét.

A lány Susanra nézett.

– Most Angolnák vagytok, vagy sem? – kérdezte. – Még nem válaszoltatok a jelszóra.

– Angolnák és Ingolák! – rikkantott föl Nancy, és vasvilla tekintetet vetett Susanra. – Próbáld meg még egyszer!

– Karabatlangbaraka! – mondta a három vadember.

– Akarabgnadabarak! – tört ki a hét felfedező.

– Most már minden rendben – nyugodott meg a lány. – Én Daisy vagyok. Ők a bátyáim. Mi vagyunk az Angolnák. Nem ikrek, bár mindenki azt hiszi. Én Damnak és Dunak nevezem őket, tudjátok, Subidam és Subidu után, Alice Tükörországban, ismeritek a könyvet. Ti is hívhatjátok így őket, mert vértestvéreink vagytok. Tehát te vagy John, te pedig Susan. És te Roger. És ki az a fura nevű?

– Jaj, dehogyis! – vágott közbe Bridget. – Ez Susan. Az meg Peggy. Ez itt Titty. És az Nancy kapitány. Mondtam neked. Ő meg Peggy kalózok, amikor otthon vannak.

– Nem is itt – tette hozzá gyorsan Nancy. – Ez a hely sokkal inkább való vadembereknek, mint kalózoknak. És mivel Angolnavér van bennünk…

– Hé, Nancy, várj! – kiáltott fel John, mert rémülten vette észre, hogy Nancy a szeme láttára vademberré változik. – Muszáj befejeznünk a térképet! Az utolsó két nap alig haladtunk valamit.

– Mi van azzal a térképpel? – érdeklődött Daisy. – Miért készítitek? Amit a foglyunk mondott, annak nem volt se füle, se farka.

– Felfedezőúton vagyunk – tájékoztatta Titty. – És Masztodon elszegődött bennszülött vezetőnknek. Ezért kötöttünk vérszerződést. Aztán a leveletek összezavart mindent, és megbánta, hogy a segítségünkre volt.

– Mindannyian segítünk – jelentette ki Daisy. – Jól tette az öreg Don, hogy vértestvérül fogadott titeket. És a Masztodon igazán kedves név. Bárcsak mi magunk is gondoltunk volna rá.

– Hol van most? – kérdezte Nancy.

– Titeket keres – közölte John.

– Még nem is láttuk – árulta el Daisy.

– Elég nyomorult állapotban van szegény – jelentette ki Nancy.

 

20. SZENT A BÉKE

Masztodon komor hangulatban evezett vissza a városból. Aznap már kétszer is járt a Kovakő-szigeten, de csak a misszionáriusok hajóját találta ott, a vademberek csónakjai nem lapultak a szokott kikötőhelyen, és az Angolnák táborában is üres sátrak árválkodtak. Tegnap éjszaka látta a jelzést, és el is küldte a választ. Egész délelőtt várt rájuk. A Vörös-tengeren nem hajózhattak át, mert ott késő délutánig nem volt elég mély a víz. Mérget mert volna venni rá, hogy a Titkos-tengeren vitorláznak föl a három kis csónakkal, mint már annyiszor korábban. De nem jöttek. Ő pedig egyre csak azon tépelődött, mit mond majd nekik, miként magyarázza el: nemhogy elűzte volna a felfedezőket, hanem összebarátkozott velük, és még az Angolnák vértestvérévé is fogadta őket. Megértik vajon, amit tett, vagy nem értik meg? Megbocsátja-e Daisy valaha, hogy elárulta a titkokat, amelyeket még a saját misszionáriusaik elől is rejtegettek?

Majdhogynem gyűlölte a felfedezőket. Valamiképpen levették a lábáról, és egyszerre azon kapta magát, hogy lelkesen ecseteli előttük mindazt, amit pedig legfeljebb egy törzsi tanácsülés után lett volna joga elmondani. Szabaduljon meg tőlük? Hisz első szóra tárt karokkal fogadta őket. Aztán századszor is megpróbálta, hogy mentséget találjon mind a felfedezők, mind önmaga számára. Valójában nem egyszerű betolakodók. Számkivetettek. Míg értük nem jön a hajó, nem tudják elhagyni a szigetet. Ráadásul nem is holmi kocatáborozók, hanem felfedezők. Mi sem természetesebb, hogy közben vademberekkel találkoznak, és a vademberek gyöngyökért és ajándékokért cserébe (a pokolba is, még a horgokat se hozta magával, hogy mint bizonyítékot megmutassa Daisynek) vezetőül szegődnek az expedícióhoz. S akkor még nem is beszéltünk a térképezésről. Soha az életben nem tudnának elfogadható térképet készíteni, ha nem segít nekik valaki, aki tényleg ért is valamicskét az árapályhoz. Maguktól gyenge kis műsorral rukkolnának elő. Végül már úgy érezte, a felfedezőket is elárulta, nemcsak az Angolnákat. Furdalta is a lelkiismeret, amikor elevezett mellettük, és látta, nélküle dolgoznak, holott segítséget ígért nekik. És milyen tisztességtudóan fogadták pálfordulását! Egyetlen szemrehányó szóval nem illették. Egyikük sem. Csupán szemmel tartották, és ma, amikor távolról odakiáltott nekik, nem látták-e az Angolnákat, úgy válaszoltak, mintha nem is hagyta volna őket faképnél.

És most az Angolnák azt gondolják… Tényleg, vajon mit gondolnak? Csak nem arra vártak, hogy átmenjen a Kovakő-szigetre? Ő pedig azt hitte, hogy majd a többiek keresik föl a Szélvészen. Még sohasem fordult elő, hogy a törzs érkezése után azonnal föl ne vették volna a kapcsolatot vele. Talán arra gondoltak, hogy még az éjszaka, sötétben átevez hozzájuk. Talán tanácskozást akartak tartani a tábortűz körül. Ő pedig egyre ott gubbasztott a Szélvészen, és új totemet faragott a felfedezőknek adott régi helyett. Nem is sikerült rosszul, gondolta önkéntelenül, ahogy a csónak orrába támasztott totemet nézegette… persze kár, hogy a festék még nem száradt meg rajta. De vajon mit szól hozzá Daisy, hogy éppilyen szép totemet adott azoknak az idegeneknek is, akiket pedig utasítása értelmében a tengerbe kellett volna szórnia?

Hol lehetnek most az Angolnák? Biztos volt benne, hogy délelőtt fölmentek a városba, az apály ott marasztotta őket, és megvárták a délutáni dagályt. Ezért evezett most végig a csatornán, föl egészen a Jacht Klub mólójáig. Aznap azonban senki se látta törzstársait. Már előző nap is elkerülték egymást. Kétségbeesetten evezett vissza. Azt legalább tudja, hol a Bíbic. Már csak egyetlenegy dolgot tehet, ez azonban egy vadembernek roppant megalázó. Meg kell kérdeznie a misszionáriusokat. Daisynek persze lesz erről egy-két szava. Ugyancsak silány egy vadember az, akik a sápadtarcú misszionáriusok segítsége nélkül nem képes társai nyomára bukkanni.

Továbbevezett a csatorna közepén. Elhaladt az első lehorgonyzott hajó mellett. Hogy is nevezte Titty? Arab dhau? Nem is rossz. Még Daisynek is tetszene. Elevezett a második, majd a harmadik mellett is. Most irány a Bíbic. Már közel lehet. Fölemelte az evezőket és megfordult. Ott a Bíbic és… És már meg se kell kérdezni a misszionáriusokat. Az Angolnák három apró csónakja ott hevert partra húzva. De… feküdt mellettük még két kis hajó. És ezek borzasztóan hasonlítanak… Mi a csoda történt? Megtámadták őket a felfedezők? Heten három ellen. És a negyedik Angolna nem volt itt, hogy segítsen. Minden balul ütött ki, az égadta világon minden! Evezői belecsobbantak a vízbe.

– Halló, Don!

Felpillantott. E percben mit sem akart kevésbé, mint misszionáriusokkal társalogni. Pedig a férfi misszionárius szólította meg, a Bíbic elülső fedélzeti nyílásán keresztül.

– Halló – válaszolta Don.

– Föltettem a teáskannát – mondta a férfi misszionárius. – Ha átmész a táborba, mondd meg, kérlek, nekik, hogy jöjjenek, ha meghúzzuk a ködharangot. A barátaikat is hozhatják. És persze te is gyere.

– Köszönöm szépen – dünnyögte Don. Vízbe engedte evezőit, és olyan tempóban evezett a part felé, mintha csónakversenyen venne részt. Barátaikat! BARÁTAIKAT! Akik talán már földdel egyenlővé tették a tábort! Hiszen megmutatta a felfedezőknek Daisy parancsát: szabaduljon meg tőlük, és a sátorfelgyújtást kivéve ne válogasson az eszközökben. A felfedezők talán arra az elhatározásra jutottak, hogy a legjobb védekezés a támadás. Heten három ellen. Legyűrték vajon az Angolnákat? Don teljes erőből evezett, és a csónak orra a lendülettől magasan felfutott a kavicsos partra. Kiugrott, kivetette a horgonyt, és megrohamozta a meredek lejtőt, hogy segítséget vigyen. Alig pár yardot tett meg, amikor valaki megszólalt:

– Halló, Masztodon!

Dam (vagy Du?) üdvözölte.

– Mi történt? – lihegte Don. Csaknem a lélegzete is elakadt. „Masztodon”, egy Angolna szólította így. Holott ezt a nevet a felfedezők adták neki. Tényleg, mi a csuda történt itt? Fölrohant a lejtő tetejére, és lenézett a homokos mélyedésben megbújó táborra. A sátraknál valóságos tömeget pillantott meg. Lelkesen beszélgettek.

– Karabatlangbaraka! – kiáltotta Daisy nevetve.

– Karabatlangbaraka! – zúgták a többiek is egyszerre.

Masztodon alig akart hinni a fülének. Szent volt a béke. Angolnák és felfedezők együtt üldögéltek, és Daisy, maga Daisy mondta ki először a titkos jelszót azok jelenlétében, akiket nemrég még mindenáron el akart üldözni a szigetről.

– Akarabgnadabarak! – felelte végül Masztodon teljesen összezavarodva.

Aztán az Angolnák táborának közepén a homokba szúrva meglátta azt a totemet, amelyet ő maga állított föl a felfedezők táborában.

– Gyönyörű szép – dicsérte Daisy. – Azt hittük, hogy elcsórták, ezért aztán mi is elemeltük. Észre se vették. Foglyot is ejtettünk. Fogalmunk sem volt róla, hogy ők is Angolnák, míg Bridget el nem mesélte. És a vérszerződésnél jobb dolgot még életedben nem tettél. Mindannyian Masztodonnak fogunk hívni. A Don pedig kiváló rövidítés, mert éppúgy jelenthet Masztodont, mint Donaldot. Elsőrangú név egy vadember számára. De nekünk is kell egy totemet faragnod.

– A csónakomban van, csak még nem száradt meg rajta a festék – mondta Masztodon. – Tudod, ezt valójában nektek készítettem, csak tévedésből az ő táborukba vittem…

– Elmesélték az egészet – nyugtatta meg Daisy. – Soha rosszabb tévedést! Mi is segítünk majd a felfedezésben. Ami pedig a korroborit illeti, négy fő nem sok, de most aztán annyian leszünk, amennyit csak akarunk…

– Daisy azt mondta, hogy nyugodtan lehetek emberáldozat – jegyezte meg Bridget. – Megkérdeztem tőle.

– Holnap pedig elvisszük őket a felső vizekre… Mind a hat hajóval…

Masztodon egyik arcról a másikra pillantott, de nyomát se látta, hogy bárki kárhoztatná. Daisy biztosan elfelejtette a parancsot, amit küldött. A felfedezők biztosan elfelejtették, hogy vértestvérük két napon keresztül megtagadta őket. Daisy láthatólag ugyanúgy járt, mint ő, és most már minden tökéletesen rendben van.

– Hogyan szereztétek meg a totemet? – kérdezte.

– Remek angolnázással – büszkélkedett Daisy.

– Jöttek, mentek, és én semmit se vettem észre – vallotta be Titty gyászosan. – Egész idő alatt a táborban voltam, mégse tűnt föl semmi.

– Nem a te hibád – vigasztalta Daisy. – Dam a legjobb Angolnánk. Képes egy egész tábort megskalpolni, és az áldozatok mit sem tudnak róla, amíg meg nem látják saját skalpjukat a derekán függve…

KLING-KLANG… KLING-KLANG… KLING-KLANG!

– Ez micsoda? – kérdezte Nancy.

– A misszionáriusok – felelte Masztodon. – Azt üzenik, hogy gyertek a Bíbicre teázni. A többiek is jöjjenek…

– Ó, nem mehetünk – szabadkozott Susan.

– Muszáj! – vágott közbe Daisy. – Kicsit ugyan szardíniásdobozra emlékeztet majd a kabin. Kíváncsi vagyok, vajon tudták-e, hányán vagytok. Gyertek! Bele is betegednek, ha nem jöttök… MEGYÜNK! – visította torkaszakadtából. Aztán, szinte suttogva, hozzátette: – Angolnákról egy szót se! Nem is hallottatok róluk. Foglyokról pedig még kevésbé… Semmit sem… Angolnák? Mi fán teremnek azok az angolnák? Halak, gondolom, vagy talán hüllők? Annyi bizonyos, hogy a természetrajzóráról rémlik valami…

Masztodon visszarohant a csónakjához, fölhozta a másik totemet, és a párja mellé állította.

– Vigyázzatok, még ragad a festék! – figyelmeztetett.

– A magatokét majd akkor vigyétek el, ha visszajövünk tea után – fordult Daisy a felfedezőkhöz. – Gyertek. Mindenki kész?… Hát akkor jöjjetek, kedves barátaim…

– Fájdalmas Ingola! – kiáltott fel Nancy. – Ezt hogyan csinálod? Hisz így meg sem ismerlek!

– Csitt! – szólt rá Daisy. – Mily szokatlan kifejezés! Vajh hol tettél szert reá?… Azt hiszem, jobb lenne, ha mindnyájan veletek mennénk a két nagyobb hajóban, akkor nem nyüzsög annyi csónak a Bíbic körül.

A Varázslót és a Szentjánosbogarat alaposan megterhelték, az egyik hat főt, a másik ötöt és egy cicát szállított át a Bíbicre. Az Angolnák és a felfedezők valahogy eltűntek. Bárki nyugodt lélekkel egy piknik résztvevőinek nézhette a társaságot. A misszionárius és a felesége pedig megszólalásig egy közönséges, barátságos felnőtt házaspárra hasonlított. Készenlétbe helyezett ütközőpárnákkal vártak rájuk – fölöslegesen, mivel John és Nancy egyaránt megmutatta, képesek úgy egy hajó mellé kormányozni csónakjukat, hogy nem ütik le a festéket.

– Nahát, ez pompás! – mosolygott a női misszionárius. – Szóval már barátokat is találtatok.

– Attól félek, szörnyen sokan vagyunk – aggódott Susan.

– Sok jó ember kis helyen is elfér – legyintett a férfi misszionárius. – Elég nagy a kannánk, csak csésze nem jut mindenkinek. De feltételezem, akad, aki nem bánja, ha csészealjból kell innia.

– Szindbádnak tetszeni fog – jelentette ki Bridget.

– Nekem is – tette hozzá sietve Titty.

– És nekem – csatlakozott Roger.


Nagyon kellemes, amolyan nyugodt, békebeli teadélután volt. Udvarias kérdések hangzottak el, udvarias válaszok születtek. A misszionáriusok hallottak Pin Millben a Kobold kalandjairól, a viharos átkelésről Hollandiába, és Susan roppant komolyan elmagyarázta, hogy egyáltalán nem akartak tengerre szállni. Nancy és Peggy arra volt kíváncsi, vajon a Bíbic van-e akkora, mint a Kobold, és megtudták, hogy még nagyobb is. A felfedezőknek az egész hajót végigmutogatták. Aztán a helyeket megfelelően szorosra kimérve megállapították, hogy mindössze négy főnek kell a teát a fedélzeten elfogyasztania, ha a férfi misszionárius a kajüt lépcsőjén kuporog, hogy föladogassa a teáscsészéket és a süteményt, valamint ha a női misszionárius a szalon és az orrkabin közötti ajtóban üldögél, ami egyébként véleménye szerint a legjobb elrendezés, úgyis karnyújtásnyira kell lennie a kannától.

– A Koboldon a hajókonyha a tatban található – jegyezte meg Roger, és hozzátette: – Szerintem talán kényelmesebb, ha elöl van, úgy, mint itt.

A férfi misszionárius körbevezette Johnt a fedélzeten, és Roger is kiszökött, hogy csatlakozzék hozzájuk, mert, mint később elmesélte, nem bírta elviselni, hogy Nancy ünnepélyes arccal a kertészkedésről értekezik. Daisy a kormányállásban üldögélt, és Susant meg Tittyt az iskolai bizonyítványokról szóló történetekkel szórakoztatta. Roger elkapta Daisy szikrázó tekintetét, emiatt majdnem visszaugrott a kabinba, de aztán inkább alaposan kifújta az orrát (szerencsére ez alkalommal volt zsebkendője), és a fedélzeten át előresietett, hogy néhány intelligens kérdést tegyen fel a vitorlakötél-csörlő működésével kapcsolatban.

A misszionáriusok láthatóan roppantul örültek, hogy gyermekeik társakra leltek.

– Csodálatos utazás lesz – jelentette ki a női misszionárius, amikor meghallotta, hogy a következő napot együtt töltik. – A felső vizekre mindig szívesen kirándultunk mi is. Persze sok mindent nem lehet ott csinálni, de akkor is kedves hely. Csak az árapály változására kell figyelnetek. Vágjatok neki, amint a dagály engedi, ám ha elkezdődik az apadás, indulnotok kell visszafelé. Persze ezt a fiúk nagyon jól tudják.

Susan a megfelelő pillanatban fölemelkedett, hogy most már tényleg távozniuk kell. Daisy és fivérei megkérték a két kapitányt, hogy tegyék ki őket a parton. Miután megköszönték a misszionáriusoknak, hogy mindenkit fölengedtek a fedélzetre, az egész társaság elhagyta a Bíbicet.

– A legudvariasabb gyerekek, akikkel valaha is találkoztam – hallották a női misszionárius szavait, amint eleveztek.

– Túlságosan is udvariasak – tamáskodott a férfi misszionárius. – Daisy már megint valamiben sántikál. Nagyon ismerős volt a szeme villogása.

Szerencsére azonban ezeket a mondatokat a távozó vendégek már nem hallották.

– Borzasztó jól csináltátok – dicsérte meg őket Daisy, amint partra szállt.

– Irtó kedves misszionáriusok – jegyezte meg Roger.

– Kedvesek – ismerte el Daisy. – De a misszionáriusok akkor sem tudnak kibújni a bőrükből. Aki Angolna akar lenni, tartsa ezt mindig észben. Amit nem lát a szem… Tudjátok, mire gondolok. Szóval sokkal jobb, ha nem jut tudomásukra semmi, amin lamentálhatnának. Nem szálltok partra?

– Sajnos, muszáj hazamennünk – szabadkozott John. – A ma felmért részt még jó lenne átvezetni a térképre. Vacsorát is kell főzni. És most fúj egy kis szél is…

– Don! – rendelkezett Daisy. – Hozd le gyorsan! Nem mehettek haza a totemetek nélkül. A csatorna bejáratáig elkísérünk benneteket.

Bridget – Szindbáddal az ölében, a totemmel a kezében – a Varázsló alján üldögélt. John kormányzott. Susan, miután fölvonta a vitorlát, a középső evezőspadra telepedett. A Szentjánosbogarat mellettük Titty vezette, és a vademberek a négy csónakban ugyancsak lapátoltak, hogy le ne maradjanak.

A Titkos-tenger bejáratánál a szél megélénkült, és a két vitorlás csónak elhúzott. A vademberek visszafordultak.

– Holnap kora reggel – búcsúzott Daisy.

– Készen leszünk – kiáltotta vissza John.

– Karabatlangbaraka! – rikkantotta Nancy.

– Akarabgnadabarak! – jött a válasz Dam, Du és Masztodon szájából.

Daisy mintha valami mást mondott volna.

– Gnad… gnad! – sipította Bridget. – Hallottad, Susan? Újra azt mondta: „Gand”. Erről jöttem rá, hogy ő az, amikor a fűben találkoztam vele.

– Tudod, nagyon örülök, hogy semmi bajod nem történt – sóhajtott Susan. – De halálra ijesztettél az eltűnéseddel. Azt hittem, beleestél a sárba.

– Dam és Du – jegyezte meg Roger. – A hallgatag fivérek. Inkább Kukának kéne hívni mindkettőjüket.

– Nagyszerű vademberek – jelentette ki John. – És hat csónakkal naponta akár száz mérföldet is föltérképezhetünk.

– Alaposan ki kell használni őket – bólintott Nancy. – Hat mérföldes sártekergő, Titty! Figyelj rá, hogy kormányozol! Össze ne ütközzünk a másik hajóval! Fájdalmas Ingola! Micsoda szép napok várnak ránk!


Aznap este, sötétedés után, mikor Bridget már ágyba bújt, és a többiek is éppen követni készültek, Peggy evezőcsapásokat hallott a szoros felől.

– Hát ez meg mi? – döbbent meg. – Csak nem támadnak újra?

Hallgatóztak.

Masztodon rendkívül boldog hangja hallatszott a víz fölött.

– Halihó, holnap magammal hozom a talpallóimat is!

– Remek ötlet! – kiáltotta John.

– Karabatlangbaraka! – kurjantotta Nancy.

– Akarabgnadabarak! – érkezett a sötétből a vidám válasz. Aztán az evezőcsapások hangja gyorsan elenyészett. Masztodon fölevezett a szoroson, hogy hazatérjen a Szélvészre, a tanyájára.

 

21. FELFEDEZŐÚTON HAT CSÓNAKKAL

A felfedezők a reggelihez használt edényeket se mosogatták el, amikor Masztodon már megérkezett, és magával hozta a talpallóit.

– Karabatlangbaraka! – köszöntötte őket vidáman, és a válaszra szinte időt sem hagyva folytatta: – Ma este mindenki a Szélvészre jön vacsorázni. Még érintetíen a sonka és az a tömérdek kaja, amit mind a múltkori meghívás miatt kértem anyától.

– Háromszoros hurrá! – lelkendezett Roger.

– Igazán szívesen megyünk – tette hozzá Susan –, de sajnos már megettük a lakomára szánt gombát meg szederpürét.

– Ne is törődj vele, hegyekben áll a kaja – jelentette ki Masztodon. – Csak bögréből és tányérból van kevés.

– Majd visszük a sajátunkat – nyugtatta meg Susan.

– El tudná hozni Roger a furulyáját? – tudakolta Masztodon.

– Rögtön elkezdek gyakorolni – készségeskedett Roger.

– No még csak az kéne! – borzadt össze John. – Napjában egyszer éppen elég.

– Jól van – vont vállat Roger. – Akkor nem gyakorlok. De John lesz a hibás, ha ma este hamisan játszom.

– Masztodon! – fordult hozzá John. – Nézd meg, kérlek, a térképet. Szerinted van átjáró a Titkos-tenger északi partja mögött?

– Fogalmam sincs – vallotta be Masztodon. – Valami árokra emlékszem, de az mintha nem vezetne át a túloldalra. A part mögötti rész egyébként tiszta iszap, semmi más.

– Ez iszonyú fontos kérdés – erősködött John. – Tudod, ha létezik az Északnyugati-átjáró, akkor a tegnap felmért terület sziget. Ha viszont nincs, akkor csupán földnyelv. Apa térképéről ez nem derül ki. Nem nézhetnénk meg most?

– Apály idején a közelébe se jutsz – felelte Masztodon. – De már nem tart sokáig az apály. Nem azt mondtátok, hogy ki akarjátok próbálni a talpallóimat? Itt az alkalom. A Felső Vizekre addig úgysem indulhatunk, míg meg nem érkezik a dagály.

– Én is tehetek vele egy fordulót? – érdeklődött Nancy.

– Meg én? – jelentkezett Roger. – Halló! Itt vannak a többiek.

– Karabatlangbaraka! – hallatszott. Daisy és fivérei eveztek fölfelé a Kobold-szorosban.

– Akarabgnadabarak! – válaszolták kórusban a felfedezők és Masztodon, s az érkezők fogadására levonultak a kikötőhelyre.

– Mindent elintéztünk! – kiabálta Daisy, míg partra tapicskolt. – Holnap este lesz a korrobori. És a misszionáriusok megengedték, hogy sötétedés utánig maradjunk. A dagály úgyis csak későn áll be. Egyszerűen tökéletes lesz minden.

– De ma este a Szélvészre jöttök vacsorázni – jelentette be Masztodon. – Sokfogásos ünnepi kaja vár rátok.

– Megesszük, ne félj! – nyugtatta meg Daisy. – Csak aránylag hamar le kell lépnünk. Holnap hajnalban kelünk. – Valamit Masztodon fülébe súgott.

– Épp talpallózni készülünk – árulta el Roger.

– Próbáltátok már valaha? – tudakolta Daisy.

– Soha – felelte Roger. – De láttuk, hogyan kell.

A két hallgatag fivér, Dam és Du egymásra pillantott.

– Ezt megnézzük – mondta Daisy. – Ki kezdi?

– Majd én – jelentkezett Nancy, és a talpallókra állva várta, míg Masztodon összecsatolja lábán a szíjakat. Aztán lassan, óvatosan végigaraszolt a talpallókkal az iszapon. Közben végig a csónak palánkjába kapaszkodott, hogy megtartsa az egyensúlyát.

– Nem így kell azt – kritizálta Roger. – Lendítsd körbe a lábadat, és szaladj!

– Hadd próbálja ki ő is! – nevetett Daisy.

Nancy zavart képet vágott, elengedte a csónakot, és tett néhány lépést.

– Gyere, John! – szólt ki. – Most te jössz. – Leült a csónak szélére, és Masztodon eloldozta a lábát.

John ráállt a talpallókra, és megkötötte a szíjakat. Lassan elindult.

– Nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik – dörmögte.

Egy lejtős részen az egyik lába kicsúszott alóla. Megpróbált a másikon egyensúlyozni, de ez a talpalló is szánkót játszott, és nekirugaszkodott a lejtőnek. A következő pillanatban John már az iszapban ült. Bárhogy igyekezett, nem tudta maga alá húzni a talpallóit. Kénytelen-kelletlen hasra fordult, és négykézláb evickélt vissza a szilárd partra.

– Ennyi elég is mára – vélekedett Susan. – Át kell öltöznöd.

– Sokkal gyorsabban kellett volna mozognod – fontoskodott Roger. – És miért nem dőltél előre?

– Lássuk, neked hogy megy – mondta John.

– Bőven elég, ha csak egyikőtök sáros tetőtől talpig – ellenkezett Susan.

– Ó, hadd próbáljon ő is szerencsét – kuncogott Daisy.

Masztodon Roger lábára is fölkötötte a talpallókat.

– Na, most figyeljetek! – rikkantotta Roger. – Előre kell dőlni, és körbe kell lendíteni a lábat… valahogy így…

Egy pillanatig csak állt, és arca különös, bizonytalan kifejezést öltött. Aztán eszébe jutott, hogyan rohant végig Masztodon a tanyája melletti vízmosás alján, hát ő is előrevetette magát. Az első lépés sikerült. Még a második is. A harmadiknál azonban az egyik talpallóval rátiport a másikra, és orra bukott.

Dam és Du egy szót sem szólt, csak összenéztek, és rázkódtak a hangtalan nevetéstől.

– Némi gyakorlást igényel, hogy Masztodonná váljék az ember – jegyezte meg Daisy.

A balul sikerült talpallózás után az Angolnákat felhívták a táborba, hogy az ellenséges látogatást követően most már barátként is körbenézhessenek. John és Roger a bokrokra teregette a ruháját. Mindketten elhatározták, hogy aznap a vademberekhez hasonlóan ők is csak fürdőnadrágot viselnek, és megmártóztak a tavacskában, hogy megszabaduljanak a sár azon részétől, amelyet nem tudtak ruhájukkal együtt levetni. Susan és Peggy nekilátott, hogy szendvicseket gyártson a Felső Vizekre induló expedíció számára. John és Titty hat másolatot készített a vaktérkép nyugati feléről, így mindegyik hajóba jutott egy-egy példány. Masztodon melléjük guggolt, megcsodálta a már eddig elvégzett munkát, és felhívta figyelmüket egy-két helyre, ahol véleménye szerint a felmérők apróbb hibát követtek el. Kissé arrébb a töltésen kiáltozás és nevetés jelezte, hogy ott Nancy, Daisy és az Angolna fivérek privátkonferenciát tartanak. Bridget Szindbáddal játszott, meglehetősen morcos hangulatban, mivel Nancyék elküldték a tárgyalásról. Roger, száműzve a táborból, lenn, a csónakok mellett a „Fel, vidám tengerészek”-et gyakorolta furulyáján, és közben az apály fordulását leste. A víz egyre mélyebbre süllyedt, ám hamarosan újból előretört az iszap fölött.

Roger rohanva érkezett a hírrel.

– Megkezdődött a dagály! – jelentette.

– Várjunk még legalább egy órát! – tanácsolta Masztodon. – Fölösleges elindulni, míg a víz föl nem tölti a csatornákat.

Az előkészületek a végső fázisba léptek. Bridget vonakodva beleegyezett, hogy Szindbád a táborban maradjon.

– Nagyon nyomorultul érezné magát egész nap egy apró csónakban – magyarázta Susan, és megígérte, a legközelebbi szárazföldi expedíción a cica is részt vehet. Masztodon kijelentette, hogy a nagyobb csónakoknak a fő ágakban kell maradniuk.

– A kis csatornákat lesz a legnehezebb feltérképezni – vélekedett John. – Szerintem Tittynek meg nekem az Angolnákkal kell tartanunk. A dingiknek kisebb a merülésük, mint a mi csónakunknak.

– Én Daisyvel megyek – szögezte le Nancy.

– Megeshet, hogy néhány szűkületnél ki kell szállnunk, és át kell löknünk a hajót – közölte vidáman Masztodon.

– Induljunk már! – sürgetett Titty.

– Mi lenne, ha előbb megebédelnénk? – érdeklődött Susan.

– Együnk inkább menet közben – javasolta Masztodon. – S ezalatt a dagály fölsodor minket.


Fél órával később már üresen állt a tábor. Hasonlóképpen elhagyatott volt a Kobold-szoros is, ám egy repülőgépen ülő megfigyelő szeme a Titkos-tenger közepén egy úszó szigetre emlékeztető csoportosuláson akadhatott volna meg, amely az érkező dagállyal méltóságteljesen sodródott fölfelé. Bársonyos, szinte olajosan sima volt a víz, szellő se rezdült. A Varázslót és a Szentjánosbogarat egymás mellé kötözték. Nancy és Daisy, John és Du, valamint Titty és Dam az Angolnák egy-egy apró dingijében foglalt helyet, s a nagyobb csónakok vontatókötélre vették őket. Masztodon Rogerrel körülöttük evezgetett, s végül a Varázsló tatja mögött csatlakozott a többiekhez. A hat csónak egy csomóban úszott a vízen. Hajóról hajóra adogatva szétosztották az elemózsiát, és mindenki buzgón falatozott.

A dagály lassan a széles csatorna közepére sodorta az úszó csónakszigetet. Mindkét oldalon alacsony, zöld partok és kiterjedt, fényes iszapmezők kísérték őket. Elöl az üvegsima víz a messzeségbe veszett. A látóhatárt azonban ott is zöld partok szegélyezték. A távolban háztető és alacsony, sárral keretezett zöld szigetek bukkantak fel.

– Nem kellene már eveznünk? – szólalt meg végül John.

– Nem érdemes sietnünk, amíg a dagály nem emelkedik kissé magasabbra – hűtötte le Masztodon.

– Én már nekifogtam, hogy kitöltsem a térképemet – közölte Roger.

– De hisz még semmit se találtunk, amit beírhattál volna – csodálkozott John.

– Azt, amivel kitöltöttem, betöltöttük – rejtélyeskedett Roger. – Bizony! És milyen finom volt! Különösen a banán.

– Mi köze az ebédnek a térképhez? – rökönyödött meg John.

– Nagyon is sok – jelentette ki Roger. – Azt írtam be, hogy „Itt tivornyázott a flotta”, és nem tagadhatod, hogy így történt.

Az üvegsima víz itt-ott felborzolódott.

– Macskamancsok – mutatott előre Daisy.

– Jön a szél – reménykedett John.

– Lökd el, Roger! – szólalt meg Masztodon. – Gyerünk! Ha elég erős lesz a szél, hogy vitorlázzanak, akkor jobb, ha azonnal nekilátunk az evezésnek.

Az úszó sziget egy pillanat alatt fél tucat apró csónakra szakadt. Roger és Masztodon előrerugaszkodott. A többi csónakban vitorlát bontottak.

–Angolna-szél – vonta föl Daisy az apró vitorlát. Nancy – számára szokatlan módon megint tétlen utasként – ceruzával és térképpel fölfegyverkezve a csónak aljában ült.

– Hogyhogy „Angolna”? – kérdezte.

– Erre a szélre vágytunk – lihegte Daisy a vitorlafelhúzó kötéllel birkózva. – Jobb nem is kell. Mindkét irányba lavírozás nélkül hajózhatunk.

A Varázslóban parancsnokló Susan rögzítette a kormányt, és az egyszeriben matrózzá előléptetett Bridgetet mellé ültette, hogy vigyázzon rá, míg ő fölvonja a vitorlát.

Peggy némi nehézséggel küzdött, mert egy szál magában kellett a Szentjánosbogárral boldogulnia, ám amikor John felajánlotta, hogy átmegy és segít, egészen Nancy modorában válaszolt neki:

– Árbocok és orrvitorlák! Összetöröm a bordáimat! Csak beragadt. Nyárson sült bakkecskék! Már megy is.

Dam és Du egyaránt igyekezett megmutatni utasának, mire képesek a vademberek. Az utasok még föl se fogták, mi történik, ők ketten már kibontották és felhúzták a vitorlát.

– A mindenit! – ámuldozott Titty. – Ezt nevezem!

– Holtverseny – állapította meg Dam. – Néha Du a gyorsabb, néha én.

– Merre tovább, Fehér Főnök? – érdeklődött Du. Átlépett John lábán, és megragadta a kormányt.

– Menjünk együtt mindannyian egészen a csatorna elágazásáig! – válaszolta John, és törökülésbe kuporodott a csónak fenekén, mert így a térképet fel tudta tenni a középső evezőspadra. – De az északi part közelében haladjunk! Ezen a részen soha sem jártam. Tudod, amikor ezt a partvidéket mértük fel, még ellenségesnek hittünk benneteket, és a tábort nem veszthettük szem elől.

Du kuncogott:

– Mégsem maradtatok elég közel.

– Ti se tudtatok volna a tábor közepébe férkőzni, ha Titty nem merül el annyira a térképrajzolásban – jegyezte meg John. – De meg kell hagyni, ügyesen csináltátok. Csak azt sajnálom, hogy az északi partot nem sikerült rendesen felmérnünk. Mondd, az ott elöl sziget?

– Egy a sok közül – felelte a bennszülött vezető.

– Oda nézz! – kiáltott föl John néhány perccel később. – Látod azt a bevágást? Csak nem egy átjáró? Mert ha az, akkor a tegnap fölkutatott terület sziget.

Du a John által jelzett irányba nézett. Északra tőlük a hosszú, egyenes töltés egy helyen megszakadt.

– Lehetséges – jegyezte meg Du.

– Hé! Masztodon! – kurjantotta John.

Masztodon abbahagyta az evezést, és visszanézett. A gyenge szélben a vitorlások még nem előzték meg.

– Mi az? – rikoltotta vissza.

John észak felé mutatott:

– Ez az a bevágás, amit említettél?

– Igen! – kiáltotta Masztodon.

A dagály továbbsodorta őket.

– Szerintem próbáljunk meg befutni – javasolta John.

Ebben a pillanatban Bridget észrevette a fókát. Előttük, ahol a Titkos-tenger látszólag beleveszett az alacsony, zöld partba, apró iszap-vagy homokfolt emelkedett a víz fölé, és valami mozgott rajta.

– Nézzétek! – szólalt meg Bridget. – Ott valaki dagonyázik. Mint Dam és Du.

Mindenki odakapta a fejét, és már kezdte dühbe lovallni magát. Csak nem merészkedett ide egy idegen?

– Ez egy fóka! – kiáltotta Titty a látcsőbe pillantva.

– Ez a fóka! – helyesbített Daisy.

– Ez George – közölte Masztodon, és gyors evezőcsapásokkal, ám csendesen a homokpad felé indult.

A fürdő után tunyán napozó fóka mágnesként vonzotta magához az egész flottát. Pár pillanatig még John sem volt képes másfelé nézni. Egyébként pedig a szigetek nem mozognak, a fókák azonban annál inkább. Arról nem is beszélve, hogy a kormány Du kezében volt, és ő a többiekkel tartott.

– Először látom az idén – jegyezte meg Du. – Don szerint néhanapján fölbukkan. Mi azonban mindig éppen máshol jártunk.

– Miért George-nak hívják? – firtatta John, és ugyanezt a kérdés hangzott el a többi hajóban is.

– Miért ne? – kérdezett vissza Du, és ez a válasz legalább annyira elfogadható volt, mint bármi más.

Mintha evezősversenyen vettek volna részt, amelyen George, a fóka a cél. A hat csónak egyre közelebb került egymáshoz. A leghalkabb suttogást is hallani lehetett mindegyik hajóban.

– Ne csapkodj! – sziszegte Daisy Masztodonnak.

– Ne beszélj most! – figyelmeztette Masztodon Rogert.

– Mit csinálunk, ha elkapjuk? – tudakolta Bridget.

– Peggy, elfogod a szelünket! – panaszkodott Titty.

– Ne gyertek annyira közel! – vágott vissza Peggy.

– Meglátott minket – suttogta Daisy.

A fóka eddig hasmánt feküdt az iszapban, ám most hirtelen felemelte kerek, szürke fejét. Aztán lassan, a sietség legcsekélyebb jele nélkül úszólábaira emelkedett, és ledöcögött a tengerhez. A vízben egy pillanatra elnyúlt, s már el is tűnt.

A flotta továbbsiklott a homokpad felé, ahol az előbb még a fóka napozott.

– Feljön újra – nyugtatta meg a többieket Masztodon.

– De hol? – izgult Roger.

– Ott van! – kiáltott fel Daisy, és az egész flotta irányt változtatott. George, legalább százyardnyira tőlük újra a felszínre bukkant. Feje és válla a víz fölé emelkedett. Legalább akkora érdeklődéssel méregette a flottát, mint a hajósok őt.

– Menjünk olyan közel hozzá, hogy lerajzolhassuk! – kérte Titty. – Meg kellene örökítenünk a térképen.

De George-nak elege lett belőlük. Alábukott, s noha átvitorláztak a hely fölött, ahol korábban látták, nem pillantották meg újra.

John megfordult, hogy még egyszer megnézze a bevágást a parton.

– Hé, Masztodon! – kiáltotta. – Meg kéne próbálnom áthajózni azon az úton. Lehet, hogy tényleg ez az Északnyugati átjáró.

– Holnap! – kiáltott vissza Masztodon. – Ma nem tudod végigjárni. Ha velünk akarsz jönni, biztos nem. Még ha át is jutsz a túloldalra, mindenképpen meg kell várnod a dagályt. És ha körbe is akarod hajózni, az oly sokáig tart, hogy ezt a részt már nem tudod felfedezni. – Az előttük fekvő alacsony, mocsaras szigetekre mutatott.

John hatalmas kérdőjelet rajzolt a bevágás mellé. Ha ez az út átvezet a Jeges-tengerre, akkor tényleg érdemes külön expedíciót szánni rá. A csatorna – innen úgy tűnt – igen hosszan vezet befelé. Északnyugati átjáró. És valószínűleg van egy Északkeleti is. Az egyiket végigjárná ő, a másikat Nancy. De most, hogy a dagály sodorja őket, a bennszülött vezetőket kell követniük.

– Ki melyik úton menjen? – kérdezte Daisy.

– Két fő csatorna van – tájékoztatta a többieket Masztodon. – És vezet egy ér dél felé, meg középütt a szittyóson is átvág egy árok. Az éren én evezek föl Rogerrel, mert az én csónakomnak a legkisebb a merülése. Mi oda-vissza megjárhatjuk az utat, mikor a többi hajó még elakadna. Aztán átvergődünk a szittyóson, és csatlakozunk hozzátok.

– Rendben! – rikkantotta Daisy. – Figyelj, Fehér Főnök! Ti arra menjetek! – mutatott az egyik csatorna bejáratára. – Vidd át, Du, és várjatok meg minket a túloldalon, ha ti értek oda elsőnek.

– Ajánlatos leengedni a vitorlát – vélekedett Du. – Ott benn nemigen lesz helyünk vitorlázni.

Miután John beszedte az apró vitorlát, egy pillantást vetett még a mocsár szegélye mentén egy csomóban haladó öt csónakra.

– Inkább én evezek – javasolta Du. – Te csak foglalkozz a térképpel!

– Helyes – egyezett bele John. – Nini! Más is leengedte a vitorláját!

– A bátyám – felelte Du. – Jó kis időbe telik, mire átkelünk. Az egész csatorna alig négy láb széles.

– Még két vitorla lehullt.

A következő pillanatban a szárazföld eltakarta a többi csónakot szem elől, ám az iránytűt figyelő Johnnak akkor se lett volna alkalma nézegetni őket, ha láthatók. Ez a mozgó térképezés egyáltalán nem tréfadolog, és ki tudja, vajon a többieknek hogyan sikerül. Az a pont a Masztodon-szigeten éppen keletre van. John rögzítette az adatot. Néhány percenként újabb tájolást végzett, míg Du hol a vízben evezve, gyakrabban azonban a sárban kaparászva átvergődött a csónakkal az iszappadok között.

– Ez könnyebben hajózható csatorna, mint néhány másik – jegyezte meg Du, miközben John lázas tevékenységét figyelte.

– Szerencse, hogy akkor kelünk át rajta, amikor emelkedik a dagály – körmölt John –, és nem merülünk nyakig az iszapba.

– Ott az egyikük – jelentette Du, amikor végre kiértek a nyílt vízre. Egy kis hajó árbocát pillantották meg, amely látszólag a szárazföldön haladt.

– Ott egy másik – mutatott előre John.

– Meg a harmadik. Mind együtt vagyunk. De mégse. Egy csónak hiányzik.

– Melyik?

Öt kis hajó találkozott azon a helyen, ahol a szigetek közti csatornák összefutottak. A Varázsló, a Szentjánosbogár, Masztodon evezős csónakja és két vademberek irányította vitorlás dingi. A harmadik, fedélzetén Nancyvel és Daisyvel nem érkezett meg.

– Elakadtak – vélekedett Masztodon. Fölállt a csónakban, és visszanézett.

– Mi magunk is háromszor zátonyra futottunk – dicsekedett Roger. – Egyszer Masztodonnak még a talpallóit is föl kellett vennie, csak így tudta kitolni a csónakot a sárból.

– Mi legalább kétszer elakadtunk – jegyezte meg Titty.

– Mi százszor is elakadtunk – büszkélkedett Bridget. – Ugye, Susan?

– Pedig Daisynek gond nélkül át kellett volna kelnie – aggódott Masztodon.

Dam és Du egyaránt visszafordította a csónakját, hogy húguk segítségére siessen. De nem volt rá szükség. A mocsarak között felbukkant egy közeledő árboc csúcsa, és néhány perc múlva magát a csónakot is megpillantották. Az egyik oldalon egy vadember tolta az evezővel, a másik oldalon egy piros sapkás felfedező.

– Halihó! Mi történt?

– Alaposan beragadtunk a sárba – számolt be Daisy. – Meg kellett várnunk, hogy a dagály fölemeljen. De nem bántuk. Tudtunk miről beszélgetni.

Mindketten mosolyogtak. Szinte örülnek a késésnek, gondolta John.

– Most hova? – tudakolta Roger.

– Szerintem váltsunk csatornát, és keljünk újra át – javasolta John.

Visszatértek tehát a mocsaras útvesztőbe, de ezúttal mindegyik hajó másik csatornán éviekéit át, nem azon, amelyiken jött. A víz már magasabbra emelkedett, s ez alkalommal egy-két percnél hosszabb időre senki nem akadt el. Aztán újra összetalálkoztak, és a felfedezők minden csónakban a lehető legpontosabban berajzolták az útvonalukat.

– Mangrove-szigetek – adott nevet a vidéknek Titty. – Színtiszta mocsár. Partra lépni sehol se lehet.

– Az éren fölfelé két jó kikötőhelyet is találtunk – jegyezte meg Roger.

– Ott elöl partra szállhatunk – csacsogott Bridget.

– Gyerünk! – javasolta Titty. – Az egy bennszülött település. Népviseletbe öltözött emberek.

Itt-ott még iszapfoltokkal tarkázott nyílt vízen eveztek át. Az egyik oldalon öreg bárkarakodót láttak, mellette néhány bennszülött csónak feküdt partra húzva. A rakpart mögött házikók álltak. A mezőn lovak legelésztek, és csapkodó farokkal hajtották a legyeket. A rakodó alatt néhány férfi ingujjban és nadrágban (azaz bennszülött népviseletben) egy csónakot mázolt. A felfedezők egy zúzott kővel borított részen szálltak partra a rakodó mellett, aztán fölmásztak rá, hogy onnan felülről vessenek egy pillantást a Mangrove-szigetekre és a nemrég bejárt csatornákra.

– Arra megyünk tovább – mutatott Masztodon a nyílt víz túlsó partjára. Az egyenletes partvonalat bevágás szakította meg. – Az egy mesterséges csatorna bejárata. De még nem elég mély a víz benne.

John és Titty sietve végigszaladt a magas parton. Úgy találták, hogy Apa térképe ezen a részen csak kis változtatásra szorul, bár sem a csatornát, sem a bennszülött települést nem jelezte. Mire visszatértek, a víz már újabb lábnyit emelkedett, és a többiek az utolsó menetre készen a csónakokban várakoztak.

– Gyertek utánunk! – rendelkezett Masztodon. – Roger meg én megyünk elöl. Két csónak nem fér el egymás mellett.

A hat csónak elhagyta a nyílt vizet, és behajózott a csatorna keskeny torkolatába. Ilyen furcsa felfedezőúton sem vettek még részt! Térképezni azonban könnyű volt, lévén a kanális csaknem egyenes. Ott álltak meg, ahol elfogyott alóluk a víz, és már nem mehettek tovább: egy valaha bárkarakodóként szolgáló öreg, kátrányozott cölöpépítmény mellett. A víz olyan sekély volt, hogy az utolsó yardokon tolni kellett a csónakot.

– Ezer éve nem jártunk errefelé – jelentette ki Daisy, miközben Nancyvel elkapták Bridget egy-egy karját, és kiemelték a szárazföldre. – Nézzük meg, itt lakik-e még a csordás.

A rakodó közelében néhány ház állt, oldalukon felirat hirdette, hogy a régi London Bridge köveiből épültek. A vademberek és a felfedezők – mintha külföldön lennének – körbecsodálták a házakat. Aztán betértek egy farm udvarára. A fából épült istállóban éppen teheneket fejtek.

– Tejért jöttek, ugye? – kérdezte a csordás, és elszalajtotta a fiát néhány pohárért. – Magára emlékszem… meg magára is – nézett végig rajtuk –, de maguk idegenek, és maguk is…

A vademberek összesúgtak, aztán Daisy bevallotta:

– Egy pennynk sincs. Tulajdonképpen nem is kérünk tejet.

– Minket viszont majd’ felvet a pénz – nyugtatta meg John. – Susan őrzi az expedíció erszényét. Ha ti nem isztok, mi se kérünk.

– Ne szabódjatok, igyatok egy kicsit – nógatta a vadembereket Susan.

– Az igazat megvallva, kutya szomjasak vagyunk – jelentette ki Daisy. – Nagyon szépen köszönjük.

– Egészségükre! – mondta a csordás. Az expedíció tagjai körbeadták a poharakat, mivel csupán három darabon kellett osztozniuk.

– Egy tálból tejezünk – vigyorgott Nancy. – Csak jusson mindenkinek.

– Tudjátok, hogy csak két pennyt kért egy pintért? – kérdezte Roger, mikor megfordultak, hogy visszatérjenek a csónakokhoz. – Egy pennyvel kevesebbet, mint otthon. Mármint a mi országunkban.

– A tengeren túlról jöttek, ugye? – szólt utánuk nevetve a csordás.

– Onnan bizony – felelte Roger.

A csordás újra felnevetett, mintha Roger tréfált volna, ám senki nem magyarázta el neki, hogy Roger a színtiszta igazat mondta. A víz még mindig befelé áramlott, amikor visszaértek a csónakokhoz.

– Ugorj be, Roger! – rendelkezett Masztodon. – A szél éppen lefelé fúj a kanálison. A többiek vitorlával jöhetnek visszafelé. Ugyancsak beleizzadunk, hogy előttük érjünk a Szélvészre.

– Du – szólt John –, van még idő megnézni az Északnyugati átjárót?

– Nincs – felelte Du. – Hacsak nem akarjuk elmulasztani a lakomát a Szélvészen.

– Siessetek! – kiáltotta Masztodon. – Bontsatok vitorlát, és lássuk, utol tudtok-e érni!

John beadta a derekát. Először a fóka, most pedig Masztodon estélye. Hiába akarja feltétlenül tisztázni az átjáró kérdését, nem lehet olyan megátalkodott, hogy csak azért is odamenjen, és magával ráncigálja Dut is.

– Ne félj, utolérünk! – kiáltotta.

A kis hajók egymás után vitorlát bontottak, és leröppentek a kanálison. Amikor kiszökkentek a nyílt vízre, még éppen meglátták Masztodont, amint erőteljes evezőcsapásokkal behatol a Mangrove-szigetektől délre levő csatornába. Később azonban a nyomába értek, sőt azt is hallották, Roger úgy biztatja, mintha versenyló lenne. Majd újra kifutottak a nyílt vízre, és meglátták maguk előtt a Masztodon-szigetet meg a gémtelep magas fáit. Aztán a vitorlát evezőkre kellett váltaniuk, hogy követhessék Masztodont a Szélvészhez vezető csatorna nyugati felének tekervényein át.

 

22. MASZTODON ESTÉLYT AD

Az utolsó kanyarból a hat csónak szinte egyszerre fordult ki, és egy csomóban haladtak Masztodon tanyája, az ősrégi hajóroncs felé. A víz keresztüláramlott az égnek meredő bordák között, de a Masztodon által újrakátrányozott és kifestett elülső rész körül úgy csapkodtak a hullámok, mintha egy közönséges tengerjáró bárka orra lenne. Szoros volt a verseny, de Masztodon óriási hajrát vágott ki a célegyenesben, míg a többiek leengedték a vitorlát, és még éppen sikerült Rogerrel együtt a fedélzetre kapaszkodnia, mielőtt a látogatók elérték volna a bárkát.

Mikor a többiek is fölmásztak a létrán, Masztodon úgy segítette át őket a korláton, mintha egy magánjacht fedélzetén fogadná vendégeit.

– Ne törődjetek a sárral! – legyintett. – Majd később lemosom. Szóra sem érdemes. Úgyis minden reggel fölsúrolom a fedélzetet. De ha mindenáron le akarjátok tisztogatni, parancsoljatok, itt egy vödör.

A korlát fölött átvetett egy üres vödröt, és vízzel tele húzta föl. A mezítlábas vendégek lemosták a sár nagyját. A csizmás látogatók követték Masztodon példáját, kiléptek a lábbelikből, és sorba állították őket a lefolyóknál. Roger szinte második házigazdaként segítette a vendéglátót, és úgy vezette körbe a fedélzeten Peggyt, Susant és Bridgetet, mintha övé lenne a bárka.

– Ez itt a horgonycsörlő – mondta. – A horgonyt ott láthatjátok fönn a parton. Régen itt állt az árboc. Ez pedig a kémény… Igazi kályhája van… És itt lehet leereszkedni a kabinba…

– Menjünk talán le – javasolta Masztodon. – Egy perc, és mindent előkészítek. Köszönöm, hogy hoztatok bögrét meg tányért. Majd én leviszem. Nektek mindkét kezetekre szükségetek lesz a létrán.

Nagy nehezen mind a tizenegyen bezsúfolódtak Masztodon kabinjába. Pár pillanatig moccanni se tudtak, míg Masztodon fel nem kérte őket, hogy üljenek le. Végül mindenki talált magának helyet, ki a faládákon, ki a priccsen, ki a padon, ki a padlón. Masztodon eközben begyújtott a kályhába, fölrakta rá a kannát, és egy fafaragó késsel nyiszálni kezdte a sonkát.

Susan néhány percig figyelte – egyre növekvő fájdalommal.

– Hadd vágjam föl én! – szólalt meg végül, amikor már nem volt képes elviselni a látványt.

– Susan a sonkaszeletelés mestere – jelentette ki Roger.

Masztodon hálásan átengedte e feladatot, és más munka után nézett.

Roger éppen a horgászzsinórokat és a készülő hálókat, a szekrényeket és a ruhaakasztókat mutogatta a vendégeknek, amikor Nancy a falon egy szögre tűzve észrevette az összes baj okozóját, a tükörben olvasható üzenetet.

– Itt van! – rikkantotta. – A titkos üzenet, a fordítva írt betűkkel. Bitang ügyes. Nézd csak meg, Susan! Ennél jobbat még mi se tudtunk volna kitalálni.

Masztodon arcáról eltűnt a boldog mosoly.

– Don! – kiáltott fel Daisy. – Tévedés volt az egész. Nem kellett volna megtartanod. – Fölugrott, lekapta az üzenetet, összegyűrte és a kályhába hajította. – Tessék. Volt, nincs. Szent a béke.

Masztodon újra fölvidult, és egy zsákból még néhány őszibarackkonzervet ásott elő.

– Legalábbis holnap estig – jegyezte meg Nancy.

– Természetesen – helyeselt Daisy. – Aztán korrobori meg emberáldozat, és végül béke örökkön örökké. Borzasztóan örülünk nektek, emberek. A törzs eddig nem volt elég népes egy igazi harci tánchoz… Váljatok csak! Ti már láttátok, hogyan üzenünk mi. Most mutassátok meg a ti módszereteket!

– Valóban, ismernetek kell a szemaforjeleket – értett egyet Nancy. – Mindjárt megmutatom. – Felkapott egy darab papírt, amelybe nemrég még kenyér volt csomagolva. – Szent a béke – betűzte írás közben. – No, nézzetek ide! Ezek a jelzések… és most rajzoljunk lábakat is… Így ni…

– Olyan, mint a harci tánc – vélekedett Daisy.

– Pontosan – bólintott Nancy. – Ezt látva senki se gondolná, hogy a szövegnek bármi köze van a békéhez. Tudjátok mit? Lerajzolom nektek az egész ábécét. Csak a karjelzések számítanak, a lábak nem. Olyan tánclépést rajzolhattok mindre, amilyet akartok.

A sonkát szeletelő Susan az asztal egyik végét foglalta el, a másik végén John szétteregette az összegyűjtött térképeket. Gondosan összehasonlította valamennyit, néha az egyiket a másikra rakta, és a fedélzeti nyíláson át érkező fény felé tartotta őket. Hatalmas munkának ígérkezett, hogy e rengeteg vázlatból egyetlen térképet készítsen, amelyen minden csatorna a helyére kerül. Egy papírlapot kért a konzervnyitóval ügyködő Masztodontól, és nekilátott. Mit lehet vajon az egészből kihüvelyezni? Itt van lenn egy vízér. Igen. Roger nem is végzett rossz munkát. A déli csatornát meg a Mangrove-szigeteken átvezető utat is ügyesen felmérte… Egész jól alakul ez a térkép, de persze még rengeteget kell dolgozni rajta.

Kezdetben annyira elmerült a munkában, hogy szinte meg se hallotta, miről beszélgetnek körülötte. Később azonban, amikor már kiradírozta a vázlaton a félresikerült vonalakat, és erőteljesen kihúzta azokat, amelyek maradhatnak, füle elkapott egy-két mondatot, és rájött, a többiek egyáltalán nem a térképezéssel foglalkoznak.

– Nyárson sült bakkecskék… akarom mondani, Hatalmas Angolnák! Minden idők legjobbja lesz! – Ez Nancy hangja: ugyancsak belemelegedett valamibe. John tudta, hogy Nancy csak a felszínen felfedező. S ezen a vékony rétegen kezdett már áttörni a kalóz. Esetleg a kalóz időközben Angolnával keveredett? Mindegy, amíg a térkép készül, nem számít. Aztán Bridget hangját hallotta.

– Megígérted, ugye? Még Susan is azt mondja, hogy elég nagy vagyok már.

Roger az Angolna fivérekkel tárgyalt.

– Fogalmam sincs, honnan szedhetnénk annyi fát. Szinte az összes tüzelőt elhasználtuk, hogy vizet forraljunk.

Majd Daisy közbevágott.

– Ez ne aggasszon! Várj holnap reggelig!

– Mi van a furulyáddal, Roger? – érdeklődött Masztodon.

– Ó, a csudába! – kiáltott fel Roger. – A csónakban hagytam.

Fölsietett a létrán, és a fedélzeten hamarosan megszólalt a „Fel, vidám tengerészek!” Daisy, Nancy, majd Peggy és az Angolna fivérek is dobogni kezdtek a dal ütemére.

Susan megszólalt:

– John, rakd el, kérlek, a térképeket! Szükségünk van az asztalra, hogy megterítsünk a lakomához… És itt lenn nincs elég hely a táncra. Mars a fedélzetre, ha nem tudtok nyugton maradni!

Masztodon és Susan az utolsó simításokat végezte a terített asztalon. Szinte egymás szavát se értették, úgy dübörgött felettük a fedélzet. Bár kinn még ragyogott a napfény, Masztodon meggyújtotta a viharlámpát, és egy kampóra akasztotta. Aztán Susanra vigyorgott, és kibontott egy hatalmas doboz kekszet.

– Anya a születésnapomra szánta – közölte –, de megmondtam neki, hogy felesleges tartogatni.

– Készen vagyunk – kiáltotta Masztodon, de senki se hallotta. – VACSORA! – üvöltötte. A furulyaszó félbeszakadt, és a zenész a táncosokkal együtt lejött vacsorázni.

Tea, sonka, vajas kenyér, őszibarackkonzerv, sajtos keksz, csokoládés keksz és sütemény szerepelt az étlapon, s mind nagy sikert aratott. A kekszet papírtölcsérbe csomagolták, és Bridget igazán remekül festett a rózsaszín papírból készült koronával, Masztodon pedig szinte még szebben a világoskék papírsipkában.

– Felséges lakoma volt – sóhajtott föl végül Roger, amikor már egy falatot sem volt képes lenyomni.

– Bridget meg az angolna még finomabb lesz – ígérte Masztodon. – Várjatok csak holnap estig! Remélem, elég tisztességes zsákmányt tudok begyűjteni. A holnapi felfedezőúthoz nem lesz rám szükségetek. Az apály miatt egyébként sem végezhettek sokat.

John szemügyre vette a térképet.

– Nincs is már olyan rettentő sok hátra – jegyezte meg.

– A befejezetlen északi rész a legfontosabb. Meg kell állapítanunk, van-e Északnyugati átjáró a Szeder-part mögött, vagy nincs. És az Északkeleti átjáró kérdését is tisztázni kell. Ha létezik, akkor a Lileföld sziget, nem pedig földnyelv. És persze még át kell kelni a Vörös-tengeren.

Masztodon megnézte a falra szögezett dagálytáblázatot.

– A dagály nem sokkal nyolc előtt tetőzik – tájékoztatta a többieket. – Ez azt jelenti, hogy kettő körül áll be az apály. Apadó vízben semmi értelme csónakázni. A nap nagy részében sehol sem lesz víz, legfeljebb a főbb csatornákban. A legjobb, ha a gázlót járjátok be.

– Akkor megyünk végig az úton, amikor legkisebb a víz – tervezte John. – És az esti dagály kezdetén talán eljutunk még az északi partra. A gázlójárás nem tarthat sokáig. Nem próbálnál meg velünk együtt átkelni a bevágáson?

– Mi lesz akkor a szertartási lakomával? – vonakodott Masztodon. – Angolnákat szörnyű nehéz fogni. Akár egész nap eltarthat, és előtte még rengeteg kukacot is ki kell ásnom.

– És a korroborit is elő kell készíteni – jegyezte meg Nancyra pillantva Daisy.

– A szekérút föltérképezéséhez nem kérünk vezetőt – egyezkedett John. – És ha ezzel elkészültünk, már csak az északi part marad. De az a rész a legeslegfontosabb.

– Befejezzük az egészet – biztosította Nancy. – Azt viszont verd ki a fejedből, hogy holnap délután útra kelsz. Csak nem akarod parlagon hevertetni ezeket a remek vadembereket? Egyszerűen vétek, ha nem hagyjuk, hogy megtámadjanak. S ha ti a messze északon kódorogtok, rohamozzák meg az üres tábort? Arról nem is beszélve, hogy jó kis háború nélkül harci táncot sem lehet járni!

– Állunk elébe – mondta John. – Négyen hetünk ellen. Nem lesz sok esélyük.

Nancy vigyorgott.

– Csak várd ki a végét. A Fecskéknek kell majd helytállniuk egy egész horda ellen.

Amikor a vendégek fölmentek a létrán, és körbenéztek a fedélzetről, észrevették, hogy a víz újra apadni kezdett. A felfedezők csónakjukba ugrottak, hogy távozzanak, mielőtt a víz távozik alóluk. A kisebb merülésű három dingi tulajdonosai, az Angolnák még ottmaradtak, hogy egy-két magántermészetű szót váltsanak a Szélvész kapitányával.

– Pazar lakoma volt! – kiáltott vissza Roger.

– Nagyon szépen köszönjük! – csatlakoztak a többiek.

– Háromszoros éljen Masztodonnak! – kurjantotta Roger.

– De örülök, hogy nem az előző alkalommal vacsoráztunk itt – jegyezte meg Nancy. – Így volt az igazi! Majd szétrepedt a kabin.

Aztán eleveztek.

– Verseny hazáig – javasolta Nancy. – Kezdjük most, még leeresztett vitorlával!

Mindkét hajóban eszeveszett nyüzsgés támadt. Fölrángatták a vitorlarudat az árboc tetejére, betekerték a felvonókötelet, sietve helyére illesztették a kormánylapátot.

Minden másodperc számított, hiszen olyan rövid volt az út.

– Az nyer, aki elsőnek lép partra! – kiáltotta Nancy, amikor a két kis hajó szinte súrolva egymást kiröppent a Kobold-szorosba.

– Kicsit szorul a kormányunk – jegyezte meg Susan, aki a Varázslót irányította. – Mondd csak, Titty, biztos, hogy a helyére tetted?

– Próbáljuk meg még egyszer – javasolta Titty. – Rohamtempóban szuszakoltam be.

– Hol lötyög, hol szoros – kísérletezett Susan. – Valami szörnyű nagy baj lehet vele.

– Most már ne bántsuk! – rendelkezett John. – Remekül kormányzol így is. Ha megállunk, elveszítjük a versenyt. Vidd egy cseppet előrébb a testsúlyodat, Titty! Remek! Már vezetünk! A mindenit, jó szoros verseny lesz!

– A part felől fúj a szél – állapította meg Susan. – Leereszted a vitorlát, mielőtt odaérünk?

– Akkor kikapunk – rázta a fejét John. – Nancy sem ereszti le. Fölhúztam a tőkesúlyt. Kormányozz ki az iszapba a cölöpök innenső oldalán, és csak akkor vond be a vitorlát, ha súroljuk a feneket. Roger, készen vagy? Neked kell kiugranod. Nancy azt mondta, „aki elsőnek partra lép”.

– Igenis, uram – jelentette Roger.

Mindkét hajó a part felé siklott. A Szentjánosbogárban Peggy négykézláb előremászott, hogy kiugorhasson.

– Vigyázz, Nancy! – kiáltott fel hirtelen John. – Adj helyet! Rengeteg cölöp van itt a víz alatt…

Már elkésett.

– Vidd a sólya másik oldalára! – utasította Susant. – Most… Le a vitorlával! Ugorj, Roger… ugorj!

Ugyanabban a szempillantásban két hatalmas csobbanás hallatszott. Roger és Peggy a két ellentétes oldalról ugorva partot ért a keskeny ösvényen, és egymásba kapaszkodtak, hogy el ne essenek.

– Holtverseny – állapította meg Peggy.

– Valami nagy baj történt – aggódott Susan. – Elakadtunk. A kormány. Meg se tudom mozdítani.

Az imént a Varázsló valamennyi utasa – Rogert kivéve, aki éppen a levegőben tartózkodott – váratlan lökést érzett. A Szentjánosbogár könnyedén fölsiklott az iszapon és megpihent a sólya mellett. A Varázsló azonban megtorpant, mintha falba ütközött volna, pedig az orra még vízben úszott.

– Fönnakadtunk a cölöpökön – vélekedett John. – Partra mindenki! Majd csak azután eresztem le a vitorlát.

A tengerészek bemásztak a vízbe. Bridget föltapicskolt az ösvényen, és berohant a táborba, hogy megnyugtassa Szindbádot, perceken belül megkapja a vacsoráját.

John gyengéden meghúzogatta a csónakot. A hajó jobbra-balra billegett, de nem mozdult. John a tathoz gázolt, és a víz alatt tapogatózott.

– A kormánylapát beszorult két dög cölöp közé – mérgelődött. – Egy perc, és kiszabadítom.

– Nahát – szabadkozott Nancy. – Borzasztóan sajnálom. Azt hittem, hogy a másik oldalon jössz be.

– Hát, végül is kénytelenek voltunk ott jönni – mondta John. – De néhány cölöp nagyon kiáll… Kérlek, kapaszkodj bele!

John mélyen benyúlt a vízbe, és mindkét kezével megragadta a vékony fa kormánylapátot. Hatalmasat rántott rajta és kiszabadította.

– Ugyancsak beszorult közéjük – állapította meg. – Ó, az ördögbe! Ide nézz!

A kormánylapát normális esetben két csapszegen forgott, amelyeket egy-egy pántba kellett illeszteni. Titty azonban túlságosan sietve tette be a kormányt, és csak a felső csapszeget csúsztatta a helyére, az alsóval elvétette a pántot. Nem csoda, hogy Susan nehezen tudott kormányozni. S mivel a kormánylapát beszorult a cölöpök közé, a felső csapszeg elgörbült.

– Majd kiegyenesítjük – bizakodott Nancy. John azonban hiába próbálkozott vele.

– Nem megy – búslakodott. – Mindkettőnek halál egyenesnek kell lennie. Ráadásul nem a mi csónakunk. El kell vinnem egy csónakkészítőhöz.

– Karabatlangbaraka!

A három Angolna tartott hazafele.

– Akarabgnadabarak! – válaszoltak a felfedezők.

– Mi történt? – kérdezte Daisy.

– Tönkrement a kormánylapát – tudatta velük Nancy.

– Hol a legközelebbi csónakkészítő? – tudakolta John.

 

23. ÁTKELÉS A VÖRÖS-TENGEREN: ZSIDÓK

– A város felé vezető csatornában – kiáltotta vissza az egyik Angolna. – A Jacht Klub melletti elég jó.

A három kis csónak gyorsan haladt, ők is versenyeztek hazafelé menet.

– Sápadtarcúak! – Daisy éles hangja hallatszott a víz felett. – Hé! Fehér Főnökök!

– Halihó!

– Ajánlom, holnap este viseljetek kalapot!

– Miért?

– És ragasszátok is föl!

– Minek? – kiáltotta Roger.

– Hogy megóvjátok a skalpotokat!

Az áramló víz és a szél együttes ereje már a Kobold-szoros torkolatához, vagyis hallótávolságon kívülre repítette a vadembereket, mielőtt Rogernek valami csattanós válasz eszébe jutott volna.

A felfedezők felmentek a táborba. John vitte a sérült kormánylapátot. A csapszeg túl erős acélból készült, egyik kapitány se tudta visszagörbíteni.

– Ez csónakkészítőnek való feladat – adta fel végül John. – Nyílegyenesnek kell lennie.

– Minden rosszban van valami jó – bölcselkedett Nancy. – Holnap egyébként is a Vörös-tengeren keresztül vezető utat akartátok fölmérni. Most egyúttal bemehettek a városba is. Elvesztegetett időnek sem tekinthető, hiszen még sose jártatok ott.

– És telefonálhatunk is – szögezte le Susan.

Rekkenő hőség volt aznap. A kajaóra pengeéles árnyéka az „EBÉD” jelzéshez közeledett. Nancy órája, amely a totemen csüngött, elárulta, hogy lassacskán 12 óra lesz. A gázló hamarosan szárazra kerül, a felfedezők át tudnak kelni a Vörös-tengeren, fölmérhetik az utat, és bevihetik a sérült kormánylapátot a városba. Nancy és Peggy kivételével mindannyian bemennek. A Fruskák már jártak a városban, ráadásul egyfolytában az estét tervezgették, és egyre inkább kitört belőlük az Angolnavér. A városra mindenki kíváncsi volt, s most nyílt először alkalom, hogy ők maguk is beszélhessenek Anyával telefonon. Reggeli után a térképen dolgoztak. A hat csónakkal végrehajtott tegnapi felfedezőút elég munkát adott: John a hat térkép-vázlatból állított össze egyet, Titty átmásolta ezt a nagy térképre, és tussal kihúzta, míg a többiek azt igyekeztek elmagyarázni, mik is azok a furcsa kacskaringók, amelyeket senki más nem értett, csak aki rajzolta.

A térkép most már határozottan igazi térképre emlékeztetett. Apa elnagyolt ceruzavonalait szinte mindenütt kiradírozták. A tenger és a szárazföld elkülönült. A hatalmas fölfedezetien területek összezsugorodtak, csak a Titkos-tengertől északra eső vidék maradt ismeretlen, mert az ott töltött napon az ellenséges vademberektől való félelem szinte lehetetlenné tette a felfedező munkát.

– Azért lassan csak elkészül – bizakodott Titty, és felkönyökölt, hogy távolabbról is szemügyre vehesse művét.

– Szerintem Apa azt mondja majd rá: „Nem rossz” – vélte John.

– Ami azt jelenti, „csuda jó” – pontosított Roger.

– Csak arról a két átjáróról tudnánk valami biztosat! – tűnődött John. – Ide hallgass, Nancy!… Hol van?

Énekszó hallatszott. Nancy, aki az imént kisétált a táborból, hogy egy pillantást vessen a Titkos-tengerre, épp visszatérőben volt a töltésen, és egy jól ismert dalt fújt. A dallamot mindenki ismerte, de a szöveg némiképp átalakult.

– Újra itt van, újra itt van, újra itt van az Angolna-csapat!

Jön a dagály púpos hátán, csapd hát össze a mancsodat!…

Hirtelen félbeszakította magát, és újrakezdte.

– Ma estére ír egy dalt – magyarázta Peggy. – Ébredés után rögtön nekilátott.

John intett neki. Nancy hátrapillantott, integetett, és új dalba fogott.


Nézd, reszket már a sár,

Uszonyunk arra jár,

Angolna-had siklik az iszapon át,

Kígyózik, kanyarog,

Tekereg, kacskarog,

S hallgatja a törzsi dobok szavát.


– Már felbukkantak a láthatáron – jelentette, amint megérkezett a táborba.

– A Lileföldről lenne szó – kezdte John. – Nem tudnád…

Tovább nem jutott.

– Itt vannak! – kiáltotta Roger. – De miért nem vitorláznak?

A vademberek három apró csónakja közeledett a Kobold-szoroson.

– Irtó mélyen merülnek a vízbe – állapította meg Roger. – Valamit szállítanak.

Felpattant és lerohant a kikötőhelyre. A többiek követték.

– Karabatlangbaraka! – szállt három torokból a vidám üdvözlet a víz felett.

– Csülökre! – sziszegte Nancy. – Mutassuk meg nekik. Mindannyian egyszerre!

A hét felfedező többszólamú „Akarabgnadabarak” üvöltésben tört ki.

– Nem csoda, hogy nem vitorláznak – bólogatott Roger. – Maguk is alig férnek be. Tűzrevalót hoztak. Mondtam nekik, hogy nálunk alig van fa.

Ágak, gallyak, rönkök és széttört ládák darabjai kandikáltak ki a három csónak palánkja fölött. Mindegyik hajót színültig telepakolták.

– Ezt nézzétek meg! – lelkesedett Nancy. – A jó öreg Angolnák.

– Öt óra óta fenn vagyunk – dicsekedett Daisy, amikor beevezett a kikötőhelyre. – De látjátok az eredményt.

– Óriási tüzet fogunk rakni – merengett Roger. – Akár ökröt is süthetünk rajta.

– Hatalmas máglya kell, hogy az emberáldozatot megsüssük – jelentette ki Daisy.

– Megsüssük? – Bridget ugyancsak megrökönyödött.

– Semmi baj, Bridgie – susogta Titty. – Az emberáldozatok az utolsó percben mindig megmenekülnek.

– Megfogta már Masztodon az ünnepi lakomát? – érdeklődött Daisy.

– Láttam, hogy kukacokat ásott ki – közölte Roger. – Azt mondta, hogy apálykor kell kezdeni a horgászatot. De most nem tudok segíteni neki. Mindannyian bemegyünk a városba.

– Nem baj – egyezett bele Daisy. – Csak érkezzetek vissza idejében a korroborira. Egyébként vissza is kell jönnötök időre, mert négy körül a gázlót újra elborítja a víz. Mit mondjak, igazán kár azért a kormánylapátért…

– A csónakkészítő ott van a Jacht Klub közelében – mondta Dam.

– Minden ember a rakodáshoz! – vezényelt John.

Daisy Nancyre pillantott. Nancy visszakacsintott.

– Majd mi kirakodunk – ajánlkozott Daisy. – Minél előbb indultok, annál hamarabb értek vissza.

– A gázló már valószínűleg szárazra került – jelentette ki Du.

– És csizmátok is van – tette hozzá Daisy.

Nyilvánvaló volt, hogy az Angolnák már nagyon szerették volna úton tudni a felfedezőket.

– Ami engem illet, kész vagyok – mondta Susan. – Az egyik csomag szendvicset Peggynek adtam, a mi adagunk pedig a hátizsákomban lapul. Csak még nem állítottam össze a listát, mit is kell vennünk. De ezt útközben is megtehetem. Van valakinek valami ötlete, mire lenne szükségünk?

– Tegnap az utolsó falat csokit is megettük – mutatott rá Roger.

– Te semmi másra nem tudsz gondolni, csak a csokoládéra? – bosszankodott John.

– Természetesen tudok másra is gondolni – jegyezte meg méltósággal Roger. – De a csokoládé roppant fontos. Mindegyik felfedező óriási adagot vitt magával. Scott, meg Nansen, meg Kolumbusz…

– Kolumbusz nem – javította ki Titty. – Akkor még ki se találták.

– Meglehet, de fogadni mernék, ha rajta múlik, ő is degeszre tömi csokival a hajóját.

– Megyek, és hozom Szindbádot – csipogta Bridget.

– Jaj, ide hallgass, Bridget, most semmiképp se vihetjük magunkkal – tiltakozott Susan.

– Mert nincs gumicsizmája – jegyezte meg Roger.

– Se így, se úgy – szögezte le Susan.

– De már tegnap se engedtétek, hogy elvigyem – panaszkodott Bridget. – Megígértétek, hogy legközelebb magammal hozhatom. Egyébként is szárazföldön megyünk, nem csónakon.

– Miért nem hagyod itt velünk? – ajánlkozott Daisy.

– Hatalmas Angolnák! – kiáltott föl Nancy. – Nincs időnk foglalkozni vele. Gondolj bele, mennyi mindent kell elvégeznünk!

– Velem jön – kötötte meg magát Bridget. – Szeret sétálni.

– Körbe-körbe – szúrta oda Roger.

Susan vészjósló jeleket vett észre Bridget arcán, ezért fölhagyott az ellenkezéssel, és kijelentette, hogy Szindbád is jöhet, de csak kosárban.

– Egész úton cipelned kell – figyelmeztette John. – Lóhalálában kell rohannunk, és nem engedhetjük meg, hogy Szindbád föltartsa az expedíciót, míg a saját farkát üldözi a fűben.

– Teknősbékává változtatna minket – vélekedett Roger.

– Csodálatos lesz, Bridgie – biztatta Titty. – Szindbád gyaloghintón kel át a Vörös-tengeren.

Az Angolnák a megrakott hajókat a kikötőben hagyva fölmentek a táborba, hogy lássák, a felfedezők tényleg útra kelnek.

– Ügessetek vissza, ahogy csak tudtok! – mondta Nancy. – És állítsatok őrszemeket! Fogadok, hogy nem tudtok ellenállni. És nehogy azt gondoljátok, minden úgy történik, ahogy a fehérek akarják. Peggyvel és velem együtt hat telivér Angolna les rátok. Egy félelmetes roham, és a tábort őrjöngő horda özönli el.

– Állunk elébe – felelte John. – Majd elfelejtettem, Nancy. Térképezd föl a Lileföldet! Most már nem kell látótávolságon belül maradni. Ha keresztül-kasul bejárjátok és fölméritek azt a partrészt, akkor is eldönthetitek, hogy szigete vagy sem, ha az apály miatt nem lehet körbehajózni. S aztán csupán az Északnyugati átjáró kérdését kell tisztázni… már ha létezik egyáltalán.

– Igenis, Fehér Főnök – bólintott Nancy.

– Amíg vissza nem jövök, nem áldoztok föl senkit, ugye? – biztosította magát Bridget.

– Te csak ne aggódj! – nyugtatta meg Nancy.

– Etessétek meg egy csomó krémessel a városban! – szólt utánuk Daisy. – Tudjátok, amit a felnőttek sose esznek, mert vigyáznak az alakjukra.


Útnak indultak. Libasorban siettek végig a töltés tetején húzódó keskeny ösvényen. Susan hátán üres hátizsák laffogott. Elfogyott a zabpehely, a cukor, s mivel aznap este az összes vadember a táborukba gyűlik, Susan még sok minden mást is be akart szerezni. John a sérült kormánylapátot cipelte, és kidudorodó zsebe mutatta, hogy a tájolót sem felejtette otthon. Titty a messzelátót vitte. Mind ő, mind John térképmásolatokat is hozott magával. Roger Szindbád kosarát szállította, és Bridget szorosan a nyomában ügetve hébe-hóba benyúlt a kosárba, hogy megsimogassa a cicát, és éreztesse vele, ő is tagja az expedíciónak, nem holmi csomag csupán.

A víz már a töltés alatti mocsárról is visszahúzódott. Ahol magas vízálláskor növényszigetek ringtak, most zöld gazzal borított sárgöröngyök hevertek, köztük árkok tekeregtek ide-oda. A mocsáron túl széles, lágy iszaplepel terült el. A Vörös-tenger már nem tenger volt, hanem iszapmező: közepén keskeny folyók kanyarogtak.

Titty már az első nap óta alig várta, hogy átkelhessen a Vörös-tengeren. Ez a különös iszapsivatag, amelyen ide-oda kószált Masztodon, különös pata– és ásásnyomokat hagyva maga után, már aznap délelőtt felkeltette az érdeklődését. Délután, amikor körbehajózták a szigetet, vízen kelt át e sivatagon. Apálykor látta a keréknyomot és az út irányát jelölő, itt-ott a sárba szúrt fűzfavesszőket. Dagálykor csónakban siklott át a fűzfavesszők sorfalán, és tudta, a szekérút ott húzódik valahol a hajógerinc alatt. De még sohasem ment végig az úton gyalog. A Vörös-tenger igencsak találó név e furcsa helyre. Zsidók és egyiptomiak. Ha egy árhullám váratlanul betörne a tengerről, amikor a zsidók még csak félúton járnak, hirtelen egyiptomiakká változnának, és vízbe fulladnának a tevékkel, a csomagszállító szekerekkel és a szent macskákkal együtt. Titty visszapillantott a Roger kezében himbálódzó kosárra. Szindbád. Az ember akár valamiféle előjelre is gyanakodhatna. A szent macska a gyaloghintójában. Aztán eszébe jutott, milyen alapvetően különbözik a szent macska védett élete Szindbád rövid és egyáltalán nem védett életétől, hisz a hajócica már minden rendű és rangú kalandban részt vett, és egy úszó tyúkketrecről mentették meg az Északi-tengeren. Fölnevetett.

– Mi az? – kérdezte John.

– Csak a szent macskákra gondoltam – felelte Titty.

– Mire?

– És az egyiptomiakra… Tudod… – Hirtelen elharapta a szót. Eszébe jutott Bridget. Nem igazán okos dolog most elmesélni Bridgetnek a tenger által elsodort egyiptomiak történetét, mikor épp el akarják hagyni a szigetet, hogy egy keskeny úton bandukoljanak át az iszapmezőn. Hisz a keréknyomokban még sós víz csillog, és oly messze a szárazföld a túloldalon.

– Folytasd! – szólt rá Roger. – Bökd ki, Titty! Miért nevettél?

– Ó, semmi, semmi – hebegte Titty. – Csak a szent macskákra meg Szindbádra gondoltam. Hogy mennyire különböznek – fejezte be kissé kurtán-furcsán.

– De mindegyik jó nehéz – jegyezte meg Roger. Titty kapva kapott a témaváltáson.

– Majd én viszem egy kicsit – ajánlkozott. – Tulajdonképpen Szindbád kosara akkor lenne igazi gyaloghintó, ha egy rúdra akasztanánk. Bár szegény valószínűleg tengeribetegséget kapna a himbálózástól.

– Szörnyen alkalmatlan egy kosár ez – panaszkodott Roger. – És Szindbád állandóan ide-oda mászkál benne. Szóval magára vessen, ha a kosár nekiütközik a térdemnek.

Ahol a farm felől érkező út fölkapaszkodott a töltés tetejére, John megállt. Keskeny, zúzott kővel borított szalag ereszkedett a tenger szintjére. John a földre tette a kormánylapátot, és elővette az iránytűt. Először a farmot tájolta be, majd az iszapon átvezető út felé fordult.

– Pontosan mértük föl – mondta elégedetten. – A král innen éppen északra van, az út pedig déltől egy cseppet nyugatra. Ott kinn, középen, a négy pózna mellől majd újra betájolok néhány tereptárgyat.

Az eredményeket befirkantotta a térképmásolatba, és Susan nyomába eredt. A kormányos nem várt rájuk, már nekivágott az iszapon átvezető útnak.

– Jobb, ha minél hamarabb odaérünk – jegyezte meg Susan, amikor a többiek utolérték.

– Egy percbe se telik, hogy elvégezzem a méréseket – biztosította John. – Hazafelé valószínűleg még inkább loholni kell.

– Mielőtt újra megérkezik a dagály – bólogatott Roger. – Kicsit nagy ez a távolság, hogy átússzuk.

– Nem lesz itt semmiféle úszás – szögezte le Susan.

– Egyébként se tudnánk átúszni – értett egyet Roger. – Bridgettel és Szindbáddal semmiképp.

– Régen még te se tudtál úszni – emlékeztette Bridget.

– Egyik lábát úszás közben lenn hagyta a fenéken – nevetett Susan.

– Úgy én is tudok – jelentette ki Bridget.

– De Szindbád nem – mondta ki a végső szót Roger.

Az úton sokkal könnyebb járás esett, mint várták. A dagály mély pocsolyákat hagyott rajta. Az egészet lágy iszapréteg fedte, de ez bokáig sem ért soha. Az iszap alatt jó kemény zúzott kő rejtőzött, és kényelmesen lehetett rajta lépkedni. Igaz, arra is rájöttek, jobb egymástól tisztes távolságot tartani, mert azt senki se tudta elkerülni, hogy föl ne csapja a sarat. Az út két oldalán viszont csak iszap húzódott, és Roger a sár keménységét próbálgatva, csaknem otthagyta fél pár csizmáját.

– Az áldóját! – lihegte, mikor térdig sáros csizmával visszakecmergett a szilárd útra. – Nem lenne valami nagy élvezet itt sötétben átkelni.

– Jaj, nézze meg az ember! – esett kétségbe Susan. – Nem jöhetsz be a városba ilyen mocskos csizmával.

– Egy perc és tiszta lesz – jelentette ki Roger. – Elöl még mindig víz fedi az utat. Azon úgyis át kell tocsognunk, és ott lemoshatom a sarat.

– Nem kellene megvárnunk, míg egy kicsit tovább apad? – kérdezte Susan előrepillantva. A két oldalon még vízzel telt csatornákat keskeny vízszalag kötötte össze az úton át.

– Csak néhány hüvelyk mély – nyugtatta meg John. – Előremegyek és kipróbálom.

Egy perccel később már át is tocsogott a vízen.

– Semmi gond! – szólt vissza. – Jöhettek ti is. Maradjatok az út közepén! Bokáig se ér. Elöl lesz még egy vizes rész. Valószínűleg két csatorna van, nem egy. Mi a cölöpök közt vitorláztunk át, pedig kétoldalt mélyebb vizet találtunk volna. Fél pillanat, Roger! Hadd használjam asztalnak a hátadat! Titty, kérlek, fogd meg egy percre a kormánylapátot!

Roger terpeszbe állt, és megpróbált mozdulatlanná merevedni, amíg John ceruzával néhány adatot jegyzett be a hátára terített térképre.

– Ne tekeregj! – szólt rá John. – Az a pont dél-délkelet. A král északtól egy hajszállal keletre.

– Csiklandozol a ceruzával – vihogott Roger, és megpróbált fölfelé sandítani, noha éppen asztalt alakított. – Mi az? Mi az, Titty? Sólyom? Semmit se látok.

Titty nem válaszolt. A kérdést se hallotta. A négy pózna mellett állt. E cölöpök tetejét a víz mosta, amikor a Varázsló keresztülvitorlázott közöttük. Titty egyenesen fölfelé nézett, de se sólymot, se más madarat nem vett észre, sőt a végtelen kék eget se látta. Csupán néhány lábnyi örvénylő vizet látott, és egy kis hajó vörösre festett gerincét, tőkesúlyát.

Bridget kígyózó mozdulattal bedugta kezét a kosárba, hogy megsimogassa Szindbádot. Roger megrángatta Titty könyökét:

– Semmit se látok – ismételte.

– Én se látok semmit – felelte Titty. – Tényleg nem. – Visszanézett a szigetre, aztán előre a messzi partokra. Amikor Masztodon csónakjában átkelt a gázlón, parttól partig tenger borított mindent, a cölöpöket is víz mosta, néhol fűzfavesszők csúcsa lengedezett az áramlatban. És most itt állnak az akkor volt tenger kellős közepén, mindenütt szárad az iszap, a magas cölöpök jóval a fejük fölé érnek, és a fűzfavesszők úgy sorakoznak a sárban, mint facsemeték a szárazföldön.

– Néhány óra múlva újra belep mindent a víz – mondta Roger lassan.

– Siess, John! – izgult Susan. – Jóval a dagály előtt meg kell járnunk az utat a városba. És nem tudhatod, mennyi idő alatt javítják meg a kormánylapátot.

Továbbmentek. A víz a cölöpök túloldalán is belepte az utat, itt azonban mindössze hüvelyknyi mély volt. Egy-két perc múlva talán már el is tűnik az útról. Bridget kivételével valamennyiük fejében különös gondolatok jártak. Szinte látták lelki szemeikkel, hogy a víz rövidesen újra visszatér, összefut az úton, egyre terpeszkedik, míg a szigettől a szárazföldig be nem borít mindent: egy igazi tenger, amelyen hajó nélkül nem lehet átkelni. Addig ugyan még órák telnek el, ám Bridget kivételével – akit egészen más gondolatok foglalkoztattak – mindannyian úgy érezték, minél hamarabb véget ér az átkelés, annál jobb.

– Fogadni mernék, hogy a zsidók is lóhalálában keltek át – jegyezte meg Roger. – És folyton azon aggódtak, mikor tér újra vissza a víz.

– Átveszem Szindbádot – nyújtotta ki a kezét Susan. – Roger, adj egy kis előnyt Bridgetnek, és fuss vele versenyt az út végéig!

– Ne engedd elindulni, míg azt nem mondom: „Most”! – kérte Bridget, és előretapicskolt.

– Cél a töltés teteje, ahol az út átkel rajta – szólt utána Roger.

Bridget már messze elöl járt, amikor a válla fölött hátrapillantott. Még rohant egy kicsit, majd újra visszanézett.

– Most! – kiáltotta és fröcskölve továbbvágtatott a pocsolyákon, vékony iszapon át. Roger utánaszáguldott. A többiek talán nem rohantak, ám azért ugyancsak szedték a lábukat. Még John is. Persze valójában nem volt okuk aggodalomra. Az apály eltart még egy ideig, a dagály csak sokára tér vissza, mégis mindenki fellélegzett, amikor az út meredeken emelkedni kezdett a szárazföld felé. Milyen megnyugvással töltötte el őket a látvány, hogy a zúzott követ már nem lepte el az iszap, a kő homokká változott, és a homok annyira kiszáradt, hogy kis felhőket rúgtak föl lábukkal, amikor megérkeztek a töltés tetejére, ahol Bridget és Roger a szokásos holtverseny után a perzselő napon feküdt és levegő után kapkodott.

John újra elvégzett néhány tájolást, hogy megbizonyosodjék róla, az út végét a megfelelő helyre jelölte be a térképen. Susan kiosztotta a szendvicseket, és Szindbádot is kiengedték a gyaloghintóból, hogy körbenézzen az ismeretlen vidéken, és kissé megmozgassa berozsdásodott tagjait.

– A szárazföld egészen más, mint egy sziget – vélekedett Titty. – Hisz ez igazából kontinens. A fákról is látni lehet, hogy ezt a területet időtlen idők óta nem öntötte el a sós víz.

Tényleg hihetetlennek tűnt, hogy az előttük elterülő vidék valójában nem sok ezer mérföldnyire van a szigetek, vízerek, mocsarak nemrég elhagyott világától. A Vörös-tengert átszelő csupasz keréknyom a töltésen túl egyszerű falusi dűlőúttá változott. Az utat galagonyasövény és itt-ott magyal szegélyezte, fölöttük néhol tölgyek és kőrisfák borultak össze. A messze távolban erdőket láttak, gabonaföldeket és zsúpfedeles kunyhókat. Magas távíróoszlopok hosszú sora jelezte a városba vezető főutat. Az úton autók suhantak.

– A civilizáció – merengett Titty. – Szerintem a városi emberek nem is álmodnak róla, hogy alig egy futamodásra vannak a Titkos-tengertől és az Angolnák országától.

– Mi az a civilizáció? – tudakolta Bridget.

– Fagylalt – felelte Roger –, meg hasonló nyalánkságok. – Reménykedve nézte az áttetsző kék füstfelhőt, amely a szélcsendes levegőben lustán terpeszkedett a város felett.

– Gyertek! – mondta Susan. – Majd meglátjuk, kapni-e fagylaltot egyáltalán arrafelé. Tartsátok észben, hogy vissza kell érnünk, mielőtt újra itt a dagály. Kapjátok be a szendvics maradékát menet közben. Csípd el a cicát! Cicc, cicc! Gyere, Szindbád! Te is kapsz egy nyalintásnyi tejszínt.

 

24. CIVILIZÁCIÓ

Félmérföldes magányos séta után – a dűlőúton egy szekérrel se találkoztak – megérkeztek a forgalmas főútra. Épp csak annyi időre álltak meg a kereszteződésben, hogy John némi tájolást végezzen. A dűlőút pontosan észak-dél irányba vezetett, a főút kelet-délkeletre. Apa térképe ábrázolta a várost, a jobb alsó sarokban, így John és Titty egészen pontosan, a megfelelő helyre be tudta rajzolni mindkét utat. Aztán továbbindultak. Bridget szedte apró lábait, ahogy csak tudta, s a többiek lépést tartottak vele. Az út sokkal tovább tartott, mint várták. Gumicsizmában ugyancsak nehéz gyalogolni az aszfalton, s a mellettük elzúgó autók miatt úgy érezték, még Bridget leggyorsabb tempója is roppant lassú. A végén mégis tapasztalhatták az alapigazságot: ha az ember valahova el akar jutni, csupán azzal kell törődnie, hogy ne hagyja abba a mozgást. Hamarosan elfogytak a zsúpfödeles kunyhók és a szántóföldek, az utat mindkét oldalon házak szegélyezték, és egy apró tengerparti város szélén találták magukat.

Hirtelen úgy érezték, tényleg a vadont járó felfedezők, akik egy pillanatra felkeresik a megállapodottak és otthonülők hónát. A kövezeten nyaralóruhás emberek tömege nyüzsgött. Néhányan a legifjabbak közül vödröt és lapátot cipeltek. Mások hajómodelleket. Ismét mások rákászó és halfogó felszerelést. Néhányan fürdőruhát viseltek, karjukat, lábukat barnára égette a nap, ám egyesekről szinte lerítt, hogy újoncok a parton, igazi sápadtarcúak, lehangolóan fehér bőrrel. De egyetlen járókelőn se volt egyetlen sárcsöpp sem. Homok? Az igen. Nemegyszer látták, hogy valaki kibújik a cipőjéből és kiönti belőle a homokot. De sarat nem láttak senkin, egyetlen makulányit sem. A gázlót megjárt felfedezőket azonban tetőtől talpig iszappettyek borították, és hirtelen azt is észrevették, hogy roppant sáros a gumicsizmájuk. Erőteljes léptekkel haladtak tovább. Ugyan mit számít, ha ezek az emberek megbámulják őket? Ezek itt a vödreikkel meg játék hajóikkal. Mit tudnak ők az igazi dolgokról, a felfedezetlen szigetekről vagy a vademberekről, akik még ezen az éjszakán korroborin táncolnak majd?

John megállított egy postást, és megkérdezte, merre kell menni a Jacht Klub felé. Azt a választ kapta, hogy a város közepén balra kell fordulniuk.

Továbbsiettek, és a postás által emlegetett jelzőtáblát keresték.

– Keressetek valahol olyan üzletet is, ahonnan telefonálni lehet! – kérte a többieket Susan.

Már csaknem a város közepén jártak, amikor Roger egy kék-fehér táblára mutatott. Egy vegyesbolt oldalán függött, és azt hirdette, hogy innen lehet telefonálni.

– Most rögtön fölhívjuk Anyát – határozta el Susan. – S közben be is vásárolhatunk.

John az utca fölött lógó órára mutatott.

– Oda nézz! – kiáltott föl. – A csuda vinné el! Mindjárt két óra. Masztodon szerint a gázló négy óra hosszan marad szárazon. Körülbelül négyre újra ellepi a dagály. Fogalmam sincs, mennyi idő alatt javítja meg a csónakos a kormánylapátot. Először a mestert kell megtalálnunk, hogy elkezdhesse a munkát. Telefonálni azalatt is ráérünk, amíg dolgozik.

Továbbsiettek tehát. Néhány sarokkal odébb jelzőtáblát vettek észre: a Jacht Klub felé vezető utat mutatta. Befordultak az utcába, elhaladtak egy tavacska mellett, amelyen játék hajók vitorláztak, megtalálták a Jacht Klubot, és két perccel később már a csónakkészítővel tárgyaltak.

– Mikor lenne rá szükségük? – kérdezte a mester, miközben a kormánylapátot nézegette, és megtapogatta az elgörbült csapszeget, a meghajolt rögzítőcsavarokat. – Holnapután jó lesz?

Egy pillanatra halálra rémültek.

– Magunkkal szerettük volna vinni – nyögte ki John. – És még át kell kelnünk a gázlón a szigetre.

A csónakkészítő hatalmas órát húzott elő, és megnézte.

– Éppen egy másik munkát végzek – dörmögte –, és a segédem sincs itt…

– Majd én segítek – ajánlkozott John. – Ha úgy gondolja, hogy hasznomat veszi.

A mester felnevetett, és újra az óráját tanulmányozta.

– Megtesszük, ami tőlünk telik – jelentette ki. – Mikor is keltek át? Már nem sok idejük maradt.

Megbeszélték, hogy John segít a csónakkészítőnek, míg Susan és a többiek telefonálni mennek.

Aztán szinte minden rosszra fordult.

Először is, amikor beléptek a vegyesboltba, a kereskedő éppen egy vevőt szolgált ki. Ráérősen csomagolt, és az időjárásról társalkodott.

– Az évszakhoz képest szép és meleg az idő – ecsetelte. – Forróbb, mint a július volt. De a városnak csak jó, ha ilyen az idő. Ezért jönnek a látogatók, és ennek örülnek. Esős időben egy perc alatt szétszélednének, és az nem tenne jót a város hírnevének. Mi bizony ki vagyunk szolgáltatva az időjárás kénye-kedvének. Mindig is mondtam, az időjárás-felelőst be kéne választanunk a városi tanácsba. Akkor aztán csak rajta áll, hogy a városért megtegyen minden tőle telhetőt.

Jó sokáig tartott, mire Susan elkapta a tekintetét, és meg tudta kérdezni, hol a telefon.

– Menjen át azon az ajtón, kisasszony! – mutatta meg az öreg boltos. Mind a négyen beléptek az ajtón, és rátaláltak a telefonra a folyosón.

Aztán, ahogy az már lenni szokott, ha az embernek különösen sietős a dolga, csak nagy nehézségek árán kapták meg a kívánt számot. Végre sikerült a kapcsolás, Miss Powell felvette a kagylót, és Susan megkérdezte, beszélhetne-e Anyával. A többiek látták, hogy megnyúlik az arca.

– Három óra előtt semmiképp? – kesergett. – Kérem, ne hagyja megint elmenni, ha hazaér! Majd újra hívjuk.

– Mi történt? – kérdezte Titty.

– Apa és Anya háromig nem megy haza. Ajjaj! Mit is mondott John, mikor kell újra a gázlónál lennünk?

– Négy előtt – tájékoztatta Roger. – És a csónakkészítő szerint nem marad sok időnk.

– Azt hiszem, legjobb lesz, ha most rögtön bevásárolunk – döntött Susan. – Aztán visszatérünk a műhelybe.

Visszamentek a boltba. A pultnál újabb vásárló állt. Az öreg kereskedő őt is szóval tartotta:

– Esős időben egy perc alatt szétszélednének, és az nem tenne jót a város hírnevének. Mi bizony ki vagyunk szolgáltatva az időjárás kénye-kedvének. Mindig is mondtam, az időjárás-felelőst be kéne választanunk a városi tanácsba…

– Ejha! – suttogta Roger. – Ez mindig ugyanazt fújja.

Susan meglehetősen zaklatott hangulatban végezte el a bevásárlást. Nem volt ideje összeállítani a beszerzendők listáját, és nagyon feldúlta, hogy Anyát nem találta otthon. Vásárolt egy csomó krémest, abból a fajtából, amely Daisy szerint kiválóan alkalmas az emberáldozat fölhizlalására. Vett egy csomag zabpelyhet, egy font kockacukrot és egy font kristálycukrot. Beszerzett egy tejkonzervet Szindbád számára. Kért egy doboz tejporos kakaót is. („Csak forró vizet kell beleönteni: ennél jobbat nem is kívánhatunk a ma esti lakoma után.”) Friss adaggal töltötte föl a csokoládékészleteket, és még számos egyéb dolgot is fölsorolt. Az öreg boltos külön zacskókba csomagolta a kért árukat és közben társalogni kezdett.

– Az évszakhoz képest meleg és szép az idő, kisasszony… Mi bizony ki vagyunk szolgáltatva az időjárás kénye-kedvének. Mindig is mondtam…

Susan szeme sarkából észrevette, hogy Roger kifordul a boltból.

– Mi történt Rogerrel? – kérdezte.

– Mindjárt megnézem – szólt sietve Titty, és Roger után szaladt.

Furcsa, de amint biztonságban a bolton kívülre kerültek, már nem érezték úgy, hogy hangosan hahotázniuk kell, különben szétrepednek.

Susan begyömöszölte az összes csomagot a hátizsákba, és Bridget kíséretében elhagyta a boltot. Visszatértek a csónakkészítőhöz, aki addigra már minden fém alkatrészt leszerelt a kormánylapátról.

– John! – mondta Susan. – Apa és Anya nincs otthon. Három előtt nem is jönnek meg. Újra föl kell hívnunk őket. Mennyi időnk marad akkor?

– Nem sok – szívta a fogát John. – És valószínűleg nyargalnunk kell majd, mintha kergetnének. Tudod, milyen a telefonálás.

Susan a Szindbád kosarát cipelő Bridgetre pillantott.

– Mi nem tudunk rohanni – aggódott. – Neked kell telefonálnod, és úgyis utolérsz minket.

– És ha nem lesz rá időm? Ki tudja, mikor készül el a kormánylapát? – vetette ellene John.

– Valakinek muszáj telefonálnia – szögezte le Susan. – Anya borzasztóan csalódott lenne, ha kiderül, hogy itt jártunk, és mégse tudott egy szót se váltani velünk.

– Küldd előre a matrózokat és a hajóbébit! – javasolta John. – Nekik akkor nem kell sietniük, mi pedig utánuk loholunk.

– Mi akkor nem is beszélhetünk Anyával? – keseredett el Bridget.

– Sajnos, nem – tárta szét a karját Susan. – Tudod, milyen, ha szaladni kell. Szegény öreg Szindbádot jól összezötyögtetnénk. Lehet, hogy nekünk teljes erőből rohannunk kell. Megmondom Anyának, hogy nem tehetsz róla.

– Akár azonnal indulhatnak is – határozott John. – Mozgás! Titty matróz a parancsnok. Csak baktassatok szépen visszafelé. Fölösleges megkockáztatni, hogy nektek is rohannotok kelljen az utolsó percben.

– Jó – egyezett bele Titty. – A hátizsákot is visszük. Ha lassan megyünk, nem gond cipelni, de futás közben szörnyen kényelmetlen.

– Mit szólnátok egy kis civilizációhoz, mielőtt nekivágunk? – firtatta Roger.

– Vegyél nekik egy adag fagylaltot, aztán indítsd útnak őket – adta meg az engedélyt John.

A fagylaltot a Jacht Klub mellett fogyasztották el, majd Susan visszaballagott velük a városba. A vegyesbolt órája alatt elbúcsúztak egymástól.

– Rengeteg időtök van – indította útnak a csapatot Susan. – Fölösleges rohannotok. Valószínűleg még a gázló előtt utolérünk benneteket.


– Szerintem igazán megengedhették volna, hogy mi is telefonáljunk – duzzogott Bridget, amikor maguk mögött hagyták az üzleteket.

– Egyszerűen nem lett volna rá idő – magyarázta Titty.

– Mire John megkapja a kormánylapátot, és Susan fölhívja Anyát, már úgy kell rohanniuk, mint a szél.

– Elég nagy vagyok már, hogy rohanjak – érvelt Bridget.

– De Szindbád nem elég nagy – mutatott rá Titty. – Ugye nem akarod, hogy halálra rázódjék?

– Ha Szindbád egyedül előremehetett volna – elemezte a helyzetet Roger –, biztos előre is küldik. Valakinek azonban el kellett kísérnie. Minket nem azért küldtek előre, mert túl fiatalok vagyunk. Hanem azért, hogy ne kelljen sietni a hajócicával.

– És nemcsak a hajócicának nem szabad sietnie – tette hozzá Titty. – A futástól pillanatok alatt bárki lefogyhat.

– Mint Daisy – békült meg Bridget. – Ezt mindig elfelejtem. Mi van azzal a csomó krémessel? Azt mondta, mind meg kell ennem.

– Egy tele zacskó krémes van a hátizsákban – nyugtatta meg Titty. – Föl fogunk hizlalni, amint a Vörös-tenger közelébe érünk.

 

28. SZINDBÁD ÁRKA

– Végre nincs több gépkocsi, se kipufogóbűz! – sóhajtott föl Roger, amikor elhagyták a főutat. Nem kellett már a forgalomtól tartva az út szélére húzódni, kényelmesen ballagtak a zöld dűlőút közepén, a világ többi részét kívül rekesztő, magas sövények között.

Szindbád kosarából, melyet most maga Bridget cipelt, nyávogás hallatszott.

– Ki szeretne jönni – fordította le Bridget.

– Egy kicsit tovább kell még mennünk – mondta Titty.

– Aztán kiengedheted, hadd futkározzék.

– Jó neki – jegyezte meg Bridget. – Őt nem kell úgy felhizlalni, mint engem.

– És ezért jó neki? – csodálkozott Roger.

– Úgy értem, jót tesz neki – magyarázta Bridget. – A hajócicáknak jót tesz a testmozgás.

– Ne aggódj! – nyugtatta meg Titty – Egy perc múlva már kedvére nyargalászhat.

A zöld dűlőutat – szerencsére – imitt-amott szederbokrok szegélyezték. Kényelmesen baktattak. Nem kell aggódni, nem kell sietni. Már a gázló közelében járnak, a többiek akár utol is érhetik őket. Titty, a csapat parancsnoka megfelelő pihenőhelyet keresett. Pontosan tudta, milyet szeretne… ahol az ember kényelmesen megpihenhet menetelés közben, ahol le is telepedhet, ahol kissé rejtve is maradhat, és a fáradt tagjaikat nyújtóztató felfedezőknek nem kell hirtelen gyermekké változniuk, és kitérniük holmi falusi szekér vagy kocsi elől.

A megfelelő helyet Roger találta meg. Előrerohant, mert egy ígéretesnek tűnő szederbozótot fedezett fel. Kiválasztott magának két igazán nedvdús szemet. Ezek ám a finomak, nem afféle nehezen letéphető, még feketén is savanyú vackok, szinte maguktól lehullottak, amint hozzájuk ért. Aztán szedett még két hasonlóan remek szemet Bridgetnek is. Már ki is nyitotta száját, hogy szóljon húgának, amikor észrevett valamit. A szederbokor mögött gyalogösvény nyílt. Mindkét oldalon sövény szegélyezte, ám ahhoz keskeny volt, hogy szekerek járjanak rajta.

– Roger eltűnt – állapította meg Bridget.

– Ahoj, Roger! – kiáltotta Titty.

– Ahoj! – A hang a bozót mögül érkezett. – Ahoj! Ide, ide! Remek pihenőhelyet találtam. Gyertek! Még fatörzs is van, amire le lehet ülni.

– Nehogy megkarcold magad, Bridgie! – óvta Titty. – Vigyázz nagyon! Most már nem kell több vért adnod, és Susan sincs itt a jóddal.

– Csak a ruhámat szakítottam el egy kicsit – jelentette Bridget. – Gyere, Titty! Milyen aranyos hely!

Titty keresztülverekedte magát a szedresen, körülnézett, majd visszatért a dűlőútra.

– Kiváló hely szerintem is – szólt vissza. – Fél perc, csak kirakok egy patteránt, hogy a többiek tudják, hol vagyunk. – Egy hosszabb és egy rövidebb botot egymásra fektetett az út közepén. A hosszabbik a szederbokrok felé mutatott. Visszament a gyalogösvényre, lehámozta magáról a hátizsákot, és kutakodni kezdett benne. – Ó, a mindenit! – bosszankodott. – A krémessel teli zacskó a legaljára került. Attól tartok, mind szétnyomódott.

– Talán jobb, ha megesszük – vélekedett Roger. – Elég rég ebédeltünk. Akkor is csak szendvicset.

– Mindenesetre itt van egy tejkonzerv Szindbád számára.

– Most már kiengedhetem? – tudakolta Bridget.

– Csak ha biztos vagy benne, hogy újra el is tudod kapni.

– Mindig hagyja, hogy megfogjam – bizonykodott Bridget. – Szereti, ha megfogják. Gyere, Szindbád! Kapsz egy kis tejet. Hol a tejkonzerv? Lyukaszd ki, Roger!

Amint kinyílt a kosár fedele, a türelmetlenül nyávogó Szindbád kidugta a fejét, és a peremre tette mindkét mancsát. Aztán már láthatólag nem volt annyira sürgős. Komótosan kilépdelt, kinyújtóztatta mellső lábait, a hátsókat, majd bundás hátát is, olyan kényelmesen, mintha soha nem is sietett volna.

Roger cserkészbicskája fúróhegyével egy-egy lyukat ütött a tejkonzerv tetejének két ellentétes oldalán. Körbenézett.

– Honnan veszünk kistányért? – tűnődött.

– A szádba adok egy kis csokit – mondta Titty. – Nesze. És most eredj, és keress egy sóskalevelet valahol, majd arról nyalja le Szindbád a tejet. Az ördög vigye a krémeseket! Ki kell pakolnom mindent.

A sikertelen telefonhívás: elfelejtette, hogy elsőnek a krémeseket rakta be, s aztán rádobált mindent, cukrot, zabpelyhet, kekszet, csokoládét. A krémesek ugyancsak viharverten keveredtek elő. Rogernek igaza van. A legokosabb, ha hagyja, hogy a két kisebb annyi süteményt tömjön magába, amennyi csak beléjük fér. Aztán lássuk, le tudja-e Szindbád nyalogatni az összes maradékot a papírzacskó oldaláról, amit ők már képtelenek lekapargatni. A csudába! Ha tudja, hogy ilyen takaros kulimásszá válik…

Roger teli szájjal távozott. Titty kiürítette a hátizsákot a földre. Sajnos jól sejtette. Susant ugyancsak fölzaklathatta ez a csomó krémes, nem hagyja kinyitni a tejkonzervet. Titty félretette a legkevésbé sérült darabokat, s a többit odaadta Bridgetnek, hadd habzsolja föl.

– Azért nagyon jó lenne, ha letörölnéd a ragacsot az arcodról, mielőtt Susan fölbukkan.

Bridget komolyan munkához látott.

– Jaj, vigyázz, Bridget! – figyelmeztette Titty. – Ne nyúlkálj Szindbádhoz, amíg krémest eszel. Nézd meg, tiszta ragacs lett a bundája.

– Bocs, Szindbád! – mondta Bridget tele szájjal.

– Halihó! – bukkant föl Roger.

– Hol a sóskalevél? – érdeklődött Bridget.

– Gyertek velem! – lelkendezett Roger. – Óriási sóskamezőt találtam nem messze. Meg egy vízmosást. Most száraz, de van benne két csónak. A parton meg egy öreg halász dolgozik egy felfordított csónakon. Éppen kátrányozza. Megkérdeztem tőle, hova vezet az árok, és azt mondta, hogy a csatornába torkollik a város alatt. Be kell rajzolnunk a térképbe. Gyertek! Megnézhetitek, míg Szindbád dőzsöl.

A térkép említése tette, hogy Titty beleegyezett. Egyébként is, Susan szerint nem kell sietniük, a városból igen hamar kiértek, s alig egy kőhajításnyira járhatnak a Vörös-tengertől. És ha van itt egy vízmosás a közelben, akkor be kell rajzolni a térképre. Ez sokkal fontosabb, mint hogy hamar hazaérjenek, és föltegyék a kannát a tűzre. Ráadásul jelzést is hagyott a dűlőúton. A többiek tudni fogják, merre keressék őket. Titty újra összepakolta a hátizsákot, de a zacskót, amelyben a szerencsésebb krémesek lapultak, most gondosan a csomag tetejére tette.

– Gyere, Bridgie! – szólt Roger. – Te hozod Szindbádot. Én a tejet.

– A szétnyomott krémeseket is vinned kell valahogy – jelentette ki Titty.

– Kívül vagy belül? – tudakolta Roger.

– Ahol akarod – felelte Titty. – De hagyjál még Bridgetnek is!

– Daisy szerint mindet meg kell ennem – nyomatékosította igényét Bridget.

– Nyisd ki a szád! – szólította föl Roger. – Beteszem ezt a darabot. Neked mindkét kezedre szükséged van, hogy Szindbádot hozd.

– Mumffff – mondta Bridget.

– Meg ne fullaszd! – óvta Titty. – Most jobb. Így már magával tudja vinni.

Bridget két karjával magához ölelte Szindbádot, bekapta a sütit, elfordult Rogertől, és útnak eredt az ösvényen.

– Vigyázz, hogy harapod – intette Roger –, mert még elveszted a nagyobbik felét!

Titty a hátizsákkal és Szindbád üres kosarával megrakodva utánuk sietett. Kár, hogy nincs velük John tájolója. Persze John nem is sejthette, hogy hazafelé új térképezni-valót találnak. Megállt, ledobta a kosarat és a hátizsákot, és a zsebéből előhalászta saját, erősen összegyűrődött térképét. Kereszttel megjelölte azt a helyet, ahol letértek a dűlőútról, és bepontozta az ösvény vonalát. Vajon tényleg egy vízmosáshoz vezet? Újra fölkapta a ledobált holmikat, és továbbsietett.

Az ösvény végénél kék halászkabátos öregember dolgozott egy csónakon. Roger és Bridget már szóba is elegyedett vele. Szindbád a földön éppen a tejadagját nyalogatta egy sóskalevélről, amely kiválóan helyettesítette a kistányért. Amikor Titty a többiek mellé ért, a lábainál keskeny vízmosást vett észre. A sárban egy dereglye hevert, és egy másik apró csónak, vitorlafoszlánnyal az árboc csúcsán. De az árokban egy csepp víz sem csillogott.

– Na persze – motyogta Titty magában. – Azok a csónakok mégse gyalog jöttek ide.

Az öreg halász az ecsetet ide-oda húzogatva fényes, fekete kátrányt kent a csónak fenekére. A levegőben kellemes kátrányillat érződött. A halász az ecsetet kopott festékesdobozba mártotta. Kátránycseppek hullottak a földre.

– Ne lépj bele, Szindbád! – szólt a cicára Bridget éppen olyan hangon, ahogy Susan szokott Rogerre. – Ó! Belelépett. Túl későn kaptam fel.

– Jaj, Bridgie! – sopánkodott Titty. – Összekente a ruhád elejét. Nem volt elég az a szakadás?

– Sokkal rosszabb lett volna, ha belehemperedik – vélekedett Bridget.

Közben Roger az öreg halásztól éppen azt kérdezte meg, amire maga Titty is kíváncsi volt.

– Dagálynál úszni is lehet benne – árulta el az öregember. Előremutatott. – Ha elmennek a sövény végéig, meg is láthatják a közeledő dagályt.

Titty egy pillanatig tépelődött.

– Azt hiszem, jobb, ha odaszaladok és megnézem – mondta aztán. – Mire Szindbád végez a tejjel, visszaérek.

– Kátrányozhatok én is egy kicsit? – tudakolta Roger.

Az öreg halász átadta a csöpögő ecsetet, elővette a pipáját és megtömte. Rákacsintott Tittyre.

– Mindig örülök, ha látom, hogy valaki dolgozik – dörmögte. Titty mosolygott. Rogert elfoglalja a kátrányozás, Bridget se unatkozik, míg telerakja pocakját krémessel, és Szindbáddal is megitatja az összes tejet. Valószínűleg egyikük se moccan el innen. Végigsietett az árok partján, hogy ellenőrizze az irányát és helyét, mielőtt térképre veti. A sövény nincs messzire, s ha onnan meglátja az árok torkolatát, egy percig se tart, hogy az adatokat a térképre vezesse.

Az idő repült. Az árok fölött vezető csúszós ösvényen nem tudott gyorsan haladni. Végre elérte a sövény végét. Az árok kiszélesedett. Tényleg vízér. Szindbád árka lesz a neve, hiszen ha Szindbádnak nincs szüksége sóskalevélre kistányér gyanánt, sohase fedezik föl. Testes zsombékok álldogáltak az iszapban, zöld növényöv jelezte rajtuk, meddig ér a víz dagálykor. És a víz is megjelent, lassan kúszott előre az árok fenekén. A vízmosás messze nyúlt, egyre szélesedett, míg bele nem torkollt a fő csatornába, ahol még horgonyzó hajók is látszottak. Titty száraz helyet keresett, leült, és nekiállt, hogy az árok vonalát fölvázolja a térképre. Bárcsak lenne itt egy tájoló, hogy pontosan bemérhesse az irányt. Nem valami jó térkép, gondolta, amikor szemügyre vette művét, de ez csak a kezdet. Első alkalommal a legkiválóbb felfedezők sem tudnak tökéletes térképet készíteni. Később talán újra eljön ide Johnnal, és kijavítja. Mindenesetre ez Szindbád árka, és ahogy végigpillantott rajta a sövény végétől messze előre, ahol az ér a mély vízbe torkollt (mély víz, különben nem úszhatnának rajta hajók), határozottan úgy érezte, nem is sikerült olyan rosszul a rajza. Közben azonban két változást is észrevett. Először is a távoli csatornán összevissza lehorgonyzott hajók orra most mind észak felé mutatott. Aztán meglátta a vizet a lába előtt. Sebesen hatolt előre az iszap fölött. Amikor leült, hogy elkészítse a térképet, a víz még szinte nem is mutatkozott. Most azonban csaknem színültig töltötte az árkot, s a vízben Titty a szárazföld belseje felé sodródó apró, fehér pikkelyeket pillantott meg.

Talpra ugrott, zsebre vágta a térképet és visszasietett.

Roger, Bridget és az öreg halász éppen a kátrányozott csónakot csodálta.

– Befejeztük – újságolta Roger.

– Megtalálta az utat, kisasszonyka? – érdeklődött a halász.

– Igen, köszönöm – felelte Titty. – Gyertek, ti ketten! Szindbád hol kódorog? Sokkal tovább voltam távol, mint gondoltam.

– Vezet egy rövidebb ösvény vissza a főútra a földeken át – intett a halász.

– Nem az útra megyünk vissza – mondta Titty. – Át akarunk kelni a szigetre.

Az öregember egy pillantást vetett az érre. A víz már az árok végénél is megjelent.

– Nagyot kell majd ugrania, kisasszonyka – jegyezte meg –, ha száraz lábbal akar átkelni a gázlón.

– A mindenit! – hördült föl Roger.

– Hol van Szindbád? – kérdezte Titty.

– Valahol itt a közelben – nézett körül Bridget. – Egy perccel ezelőtt még láttam.

– Ott lapul! – mutatott előre Roger. – Futás, Bridget! Majd én megfogom.

Szindbádnak azonban esze ágában sem volt sietni, épp csak annyira, hogy Rogert elkerülje.

– Megfogtam! – kiáltott föl végül Roger, és a nyávogó hajócicát a kosárba gyömöszölte. Titty vállára lódította a hátizsákot, és visszaindult a keskeny gyalogösvényen.

– Nincs veszteni való idejük – hallották az öreg halász hangját. – Az öreg dagály gyorsan jön, gyorsan bizony.

– Nyomás, Bridget! – kiáltotta Roger, amikor utolérte a hajóbébit.

– Tengeribeteg lesz szegény. Egész biztos elszédül, ha így zötyögteted.

– Nincs mit tenni! – lihegte Titty. – Fuss, Bridget, fuss!

Zihálva fordultak ki a dűlőútra.

– Jól van! – fújtatott Roger. – Még nem bukkantak föl.

– Egyáltalán nincs jól – aggódott Titty. – Túl sokáig maradtunk benn. Figyelj csak, Roger, te rúgtad el az útból a patteránt?

– Bocs – vakkantotta Roger.

A két bot azonban ott hevert még a földön. Titty újra a dűlőút közepére helyezte őket, de ez alkalommal a hosszabbik az úttal párhuzamosan a Vörös-tenger irányába mutatott, hogy jelezze a többieknek: az előőrs továbbindult.

– Gyerünk, Bridgie! – rendelkezett Titty. – Ne állj meg! Szedd a lábad! Talán még nem csúsztunk ki az időből. Ha a többiek nem elég gyorsak, el is késhetnek.

– Honnan? – kérdezte Roger.

– Jön a dagály – mondta Titty. – S mi magunk is egyiptomiak leszünk, ha nem vigyázunk.

 

26. ÁTKELÉS A TITKOS-TENGEREN: EGYIPTOMIAK

– Állj! – pihegte Bridget. – Álljatok meg! Nem tudok tovább futni.

– Csak néhány yardot még! – könyörgött Titty. – Szaladj tovább! Megállunk, amint meglátjuk a gázlót.

Elhagyták a dűlőutat, és fölrohantak a töltés tetejére. Kitárult előttük a barna iszapsivatag, közepén a sziget felé vezető úttal. Az út még tisztán látszott, de két oldalán az iszap fölött két széles víznyelv terjeszkedett. Már csaknem összeértek.

– Jó régóta emelkedik a dagály – állapította meg Roger. – Fogadok, hogy középütt, a legmélyebb részen már el is öntötte az utat. Fussak oda, és nézzem meg?

– John tud róla – felelte Titty. – Biztosan megérkeznek még idejében, hogy el ne késsünk az átkeléssel.

Bridget zihálva lerogyott a töltés tetejére.

Titty mellette állt. Folytassák az utat, vagy várják meg az expedíció vezetőit?

Roger lassan lesétált a töltés túloldalán. Pár lépést előrement a sáron átvezető úton.

– Mit csinál Roger? – tudakolta Bridget.

– Gondolom, kukacokat keres – felelte Titty.

De ebben a pillanatban Roger, aki eddig merőn bámult valamit az iszapban, hirtelen megfordult.

– Gyorsan! Gyorsan! – kiáltotta. – Titty! Bridget! Gyertek! Már átkeltek!

– Az nem lehet! – riadt meg Titty, és érezte, hogy hirtelen összeszorul a szíve. – Az nem lehet! – ismételte, és lerohant a lejtőn. De a lelke mélyén tudta, hogy igenis lehet. Vajon mennyi ideig voltak távol az úttól, amikor azt a vízmosást igyekezett feltérképezni? Neki alig pár percnek tűnt. De felfedezőúton a percek gyorsan szállnak. Viszont – Bridget és Roger legalábbis – alig néhány méterre volt az elágazástól, ahol a gyalogösvény letér a dűlőútról. Mégsem hallották, hogy bárki arra jár. De ugyan mit hallhattak volna? John és Susan hazafelé sietett, valószínűleg nem énekeltek, még csak nem is beszélgettek. Csupán gyalogoltak, sebesen, amennyire csak erejükből tellett, s arra számítottak, hogy bármely percben megpillanthatják az expedíció többi tagját valahol előttük az úton. Bizonyára úgy rohantak el a jelzés mellett, hogy észre se vették.

– Ide nézz! – mutatott le Roger a sáros útra. – Ezeket a nyomokat hagytuk idefele jövet… valamennyi csizma egy irányba mutat. És ezek az ő nyomaik visszafelé. Két pár csizma. Két pár. John és Susan csizmája. Föl lehet ismerni a talp zegzugos mintáját.

– A csuda vinné el! – keseredett el Titty. – Bridget! Gyere azonnal!

Titty a sziget felé pillantott. A Vörös-tenger iszapja fölött a két víznyelv egyre előrébb nyújtózkodott. A túloldalon nagyon messzinek tűnt a hosszú, alacsony sziget és a bennszülött král, amely néhány zöld fa között vörösen ragyogott a napfényben. A szigeten, a töltésen egy lélek se mutatkozott. John és Susan már bizonyára a táborban van. S már azt is tudják, hogy ő, Titty matróz, megbízott parancsnok elügyetlenkedte a dolgot. Pokolba a hajócicával! Pokolba Szindbád árkával! Bárcsak sohase hagyták volna el a dűlőutat! Bárcsak lett volna Szindbád számára egy sóskalevél valahol a kezük ügyében! Bárcsak ne találkoztak volna az öreg halásszal! Bárcsak ne akarta volna azt az árkot is fölfedezni! Bárcsak…

– Igazán hagyhattak volna nekünk egy patteránt – morogta Roger. – Csak hogy mutassák, továbbmentek.

– Azt hitték, hogy jóval előttük járunk – búsult Titty. – A mi jelzésünket észre se vették.

Újra nekivágtak az iszapon átvezető hosszú-hosszú útnak. Titty vitte a hátizsákot, Roger a kosarat a hajócicával, míg Bridget, a hajóbébi semmit nem vitt, és láthatólag egyáltalán nem volt hajlandó sietni.

Titty elkapta Roger bizonytalan pillantását.

– Rengeteg időnk van még – mondta a fiú vidáman, de Titty tudta, hogy ezt valójában kérdésnek szánja.

– Rengeteg – válaszolta kurtán, és Roger azonnal visszafogta az iramot. – De azért sietnünk kell – tette hozzá gyorsan Titty. – Johnék már hazaérkeztek a táborba, és el nem tudják képzelni, hová lettünk.

– Csudára örülnek majd, ha megmondjuk, hogy felfedeztünk egy új vízmosást – vélekedett Roger.

– Rosszul tettük, hogy megkerestük – borongott Titty. – Az én hibám. Az úton kellett volna maradnunk. Akkor nem kerüljük el egymást.

– De nem is fedezzük fel azt az árkot – ellenkezett Roger.

– Meg kell állnunk valahol – nyafogta Bridget. – Halljátok, muszáj ennyire rohannunk?

– Gondolj arra, hogy jönnek az Angolnák – emlékeztette Titty. – És neked nem szabad elkésned, ugye?

– Úgyis megvárnak – szögezte le Bridget. – Daisyt bármikor föláldozhatják.

– Csak nem akarod megvárakoztatni őket?

– Nem – ismerte be Bridget.

– Akkor siess! – felelte Titty.

A válla fölött hátrapillantott, aztán újra előrenézett. A szárazföld már a messzeségbe veszett, ám a sziget alig került valamivel közelebb. Nem lesz semmi baj, csak a másik kettő meg ne ijedjen. Ám az iszapba mélyedő tekervényes csatornákban már víz csillogott. És messze kinn, a Vörös-tenger közepén a víz már nagyon közel került az út keskeny, barna szalagjához. Keleten, ahol néhány órával ezelőtt még csaknem a Magellán-szoros bejáratáig iszap terpeszkedett, most víz hullámzott. Nyugaton széles folyó húzódott egészen a Kobold-szorosig. A csuda vigye el! Bárcsak ne tértek volna le arra az ösvényre! Bárcsak túl lennének már a félúton! Újra hátranézett. Ha feltételezzük, hogy már túl késő, és a víz összeért a szekérút felett, vajon vissza tudnak még térni a szárazföldre? Jó lenne tudni, milyen gyorsan emelkedik a dagály.

– Előremenjek? – kérdezte Roger. – És jelezzek, ha a víz már összefolyt az út felett?

Titty ránézett. Tehát neki is ugyanaz jár a fejében.

– Könnyen visszatérhetünk a partra, ha muszáj – vélte Roger.

– Nem kell visszafordulnunk – jelentette ki Titty eltökélten. – De azért fuss csak előre, ha akarsz.

– Maradjunk inkább együtt – visszakozott Roger.

Ennél gyorsabban igazán nem mehettek. Bridget, az emberáldozat láthatólag nem kívánt elkésni a szertartásról, és úgy szedte apró lábait, ahogy csak tudta.


Majdnem félúton jártak. A szárazföld mögöttük és a sziget előttük egyforma messzinek tűnt. A szekérút mindkét oldalán iszap helyett már víz terpeszkedett. Az út úgy húzódott előttük, mint keskeny híd a tenger felett.

– Sokkal magasabb a víz, mint amikor jöttünk – állapította meg Roger. – Hamarosan odaérünk a csatornához, amin át kellett gázolnunk.

– De abban elég sekély volt a víz – bizakodott Titty.

– Nem két csatornát kereszteztünk? – tépelődött Roger. – Az egyiken áttocsogtunk, a másik pedig csaknem száraz volt már. A mindenit! Oda nézz!

Az út előttük lejjebb ereszkedett. Csak egy kicsit, de ez a kicsi éppen elég volt, hogy az út a beáramló víz szintje alá kerüljön. Megérkeztek az első csatornához. Húsz vagy harminc yardon át a gázló víz alá került. Ez a rész azonban nem volt mély. A keréknyomok fölött fodrozódó víz világosan kirajzolta az út vonalát.

Titty hátranézett, majd újra előre, és döntött.

– Maradjatok az út közepén, ott a legsekélyebb – utasította a többieket vidáman. – Ne fröcsköljetek nagyon, ha nem muszáj.

– Gyere, Bridget! – intett Roger. – Már túl vagyunk a félúton.

Nekivágtak. Roger ment elöl, Bridget szorosan a nyomában. Titty zárta a sort. Az úton az alig hüvelyknyi mély víz kezdetben csak csizmájuk talpát nyaldosta. Néhány yard megtétele után azonban már bokáig ért.

– Melyik csatorna a mélyebb? – szólt hátra Roger.

– Egyforma mély mindkettő, azt hiszem – felelte Titty.

– Vigyázz, Bridget! – figyelmeztette Roger. – Nehogy a keréknyomba lépj! Befolyik a csizmádba a víz.

Közvetlen előttük az ismerős négy vastag oszlop emelkedett. Ezek között vitorlázott át első nap a Varázsló. A cölöpök közti rész még száraz volt. A szilárd, megbízható szekérút fokozatosan kiemelkedett a víz alól. Néhány pillanat, és odaérnek. A víz egyre sekélyebb lett. Jóval a csizmák szája alatt, a bokájuk környékét nyaldosta. Az utat alig lepte el, jóllehet a keréknyomokban mélyebb volt. Roger hirtelen nekiiramodott, csak úgy szállt talpa alól a sár és a víz.

– Roger! – sikította Bridget. – Teljesen összefröcsköltél!

– Sose bánd! – szólt rá Titty. – Siess! Ha a következő csatornán is átkelünk, már nem lesz semmi baj…

– Ejha! – torpant meg Roger. – Azt hiszem, ez a mélyebb. Oda nézzetek!

A négy cölöpön túl az út újra lejjebb ereszkedett és eltűnt. Itt azonban már hullámfodrok sem jelezték a keréknyomokat. Az út egyszerűen bement a víz alá, mintha ott érne véget. Csak mintegy ötven yarddal odébb pillantották meg újra. Kiemelkedett és tovább futott az iszapon át egyenesen a sziget felé.

– Most már tényleg gázló – jelentette ki Roger.

Titty visszanézett. Már túl jártak a félúton. Ha át tudnak vergődni ezen a részen, megmenekültek. „Szegény, öreg fáraó” – mondta magában Titty. Nincs mit tenni, próba, szerencse. És ha túl mélynek bizonyulna? Akkor vissza kell tocsogni a másik csatornán keresztül, hogy kirohanhassanak a szárazföldre, mielőtt itt fogja őket a víz.

– Óvatosan lépkedjetek! – figyelmeztette a többieket. – Maradjatok a szilárd részen!

Nekiindultak.

– Fog ez menni – bizakodott Roger. – Nem rosszabb, mint a másik.

Bokáig érő vízben gázolt tovább. Bridget szorosan a nyomában haladt, és mögötte Titty, segítségre készen.

– Au! – nyögött föl hirtelen Roger. – Vigyázzatok erre a lyukra.

– Nem ment be a víz a csizmádba? – aggódott Titty. – Maradj középen! Nézz előre, ahol az út újra feljön! Semmi értelme a lábad előtt bámulni az utat, hiszen merő iszap minden.

Roger megtorpant, és fél lábon állva a másikkal a talajt tapogatta maga előtt.

– Mélyebb – jegyezte meg. – Leveszem a csizmámat.

– Ne vesztegesd az időt! – türelmetlenkedett Titty. – Tudod, hogy jön a dagály.

Roger tett egy lépést előre, és fél lába térdig süllyedt.

– Tessék! – hördült föl. – Ezt jól megcsináltam. Lágy iszap. Biztosan az út szélén vagyok.

– Befolyik a csizmámba a víz – jelentette Bridget. Nyugodtan álldogált és hátranézett Tittyre.

– Ne törődj vele! – válaszolta Titty. – Volt már nedves a lábad azelőtt is. Roger, ne mozdulj! Majd én kitapogatom az utat.

– Én már úgyis vizes vagyok – ellenkezett Roger. – És már azt is tudom, hol az út. – Előrelépett és combközépig süllyedt a vízbe. A következő pillanatban Szindbád kosara föllendült a levegőbe. Roger megtántorodott, kétségbeesetten igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, de hiába: hatalmas csobbanással elesett.

– Gyere vissza! – sikoltotta Titty.

– Elvesztettem a fél csizmámat – vergődött talpra Roger. – Nincs semmi baj. Szindbád kosara még csak vízbe se ért.

Titty odagázolt hozzá, és átvette a kosarat. Roger csuromvizesen a csizmáját ráncigálta, amely mélyen a víz alatt beleragadt a sárba. A csizma egy cuppanással hirtelen kiszabadult. Roger hátralépett, és nem sokon múlt, hogy újra elessék.

– Bitang puha! – lihegte.

– Biztosan letértél az útról – vélekedett Titty.

– Menjek tovább? – érdeklődött Bridget.

– Ne! – emelte föl a kezét Titty. – Maradj ott! Gyere, Roger, ahol én állok, kemény.

Roger tántorgott még egy-két lépést és megállt mellette.

– Na, ez végre az út – könnyebbült meg. – De a víz most már sokkal mélyebb.

– Persze, hogy mélyebb – förmedt rá Titty. – Jön a dagály. Maradjatok itt egy percig. Vedd át Szindbádot! Újra megpróbálom.

A távolba nézett, ahol fűzfavesszők sora jelezte a láthatatlan utat, és továbbgázolt. Remek. Az út még szilárd a lába alatt. Jó néhány hüvelyk iszap fedi ugyan, de alatta kemény zúzott kő. Hamarosan újra sekélyebbnek kell lennie. Bárcsak bízna eléggé magában! Legalább annyira, hogy azt mondja a többieknek, kövessetek és tocsogjatok át. Még egy lépést tett. A víz hidegen csörgedezett le az egyik csizmájába, s aztán a másikba is. És Bridget lába jóval rövidebb, mint az övé. Megállt, és szinte észre se vette, a víz már a térdét csiklandozta. Döntő elhatározásra jutott. Nem tudnak átkelni. Csak egyetlen dolgot tehetnek: visszafordulnak, keresztültocsognak a csatornán, amelyen egyszer már átkeltek, és visszarohannak a szárazföldre, a biztonságba.

– Fordulj meg, Bridget! Te is, Roger. Ne siessetek! Menjetek vissza! Menjetek vissza a négy cölöphöz, a száraz részre… Jól van, Roger… Újra átveszem Szindbádot.

– Mit csinálunk? – tudakolta Bridget.

– Visszamegyünk a szárazföldre – felelte Titty. – Nem lesz semmi baj. Tüzet rakunk, és megszárítjuk a holminkat.

– És mi lesz az ünnepséggel?

– John értünk jön, amint hajózható lesz a tenger.

Titty visszapillantott a szigetre. Senkit se látott. Az egyik bivaly fölbaktatott a töltés tetejére, közömbös tekintettel álldogált, majd legelészni kezdett. Emberi lénynek se híre, se hamva.

Óvatosan visszagázoltak arra a száraz útszakaszra, amely a már legyőzött sekély tocsogót összekötötte a túl mélynek bizonyult résszel.

– És most futás! – adta ki a parancsot Titty, amint mind a hárman kilépkedtek a vízből. – Nincs vesztegetni való időnk. A dagály egyfolytában emelkedik, és most már a másik hely is mélyebb, mint korábban volt.

– Az egyszer biztos, hogy mélyebb – jegyezte meg Roger egy perccel később. – Már térden felül ér.

– Te hozod Szindbádot és a hátizsákot – rendelkezett Titty. – Én viszem Bridgetet. – Átadta a hátizsákot és a kosarat, és előrehajolt. A szoknyája széle átnedvesedett, míg Bridget aggódó arccal a hátára mászott. Titty dülöngélő léptekkel elindult.

– Nem vagy éppen pehelykönnyű – lihegte vidáman.

– Ezért mondták, hogy jobb vagyok, mint Daisy – emlékeztette Bridget.

– Túl mély! – szólalt meg Roger hirtelen. Titty alól kicsúszott a talaj, és Bridgettel a hátán elesett.

– A mindenit! – kiáltott föl Roger.

– A fejem búbjáig vizes lettem – panaszkodott Bridget.

– Hát ez nem megy – törődött bele Titty, és küszködve talpra állt. – Nem tudunk átkelni. Vissza kell mennünk a cölöpökhöz. Fogd meg a kezem, Bridgie. Ennél vizesebb már nem lehetsz.

– De hogy jutunk ki a partra? – aggodalmaskodott Roger, amikor mind a hárman visszaevickéltek a még száraz útszakaszra.

– John és Susan visszafordul, amint észreveszik, hogy nem érkeztünk meg a táborba. Meglátnak minket a partról, és csónakkal értünk jönnek. Csak meg kell várnunk őket. Öntsétek ki a vizet a csizmátokból.

A száraz útszakasz a gázló közepén, a négy cölöp környékén már kurtább lett. A két végén egyre szélesedett a csatorna. És mindkét oldalon, amerre a szem ellát, víz nyújtózkodott: kelet felé a Magellán-szorosig és a Horn-fokig, nyugat felé a Kobold-szorosig és a Masztodon-szigetig. És a víz emelkedett, gyorsan emelkedett. Amikor reggel átkeltek a gázlón, Titty a víz alá képzelte magát, és alulról figyelte az elhaladó hajók gerincét. Többé már nem zsidók ők, akik száraz lábbal keltek át a Vörös-tengeren, hanem egyiptomiak. Csapdába estek a tenger közepén. Se előre, se hátra. Itt kell várniuk, és tétlenül nézniük, hogy az út keskeny szigete egyre zsugorodik a lábuk alatt.

Vajon mit tenne John, ha ő lenne a parancsnok? Kiúszna és idehozna egy csónakot? Tényleg, nem is kellene messzire úsznia addig a pontig, ahol az út kikapaszkodik a víz alól. Már csaknem nekikészült, hogy lehányja magáról a ruháit, amikor eszébe jutott, hogy ebben az esetben Roger, Bridget és Szindbád itt marad: egyedül a tenger közepén. Aztán az az ötlete támadt, hogy Rogert kéri meg, ússzon ki és hozzon segítséget ő. De tételezzük fel, hogy áramlik a víz. Tételezzük fel, hogy Roger valamerre lesodródik az útról. A környék mindenütt puha iszap. És ha Roger beleragad a sárba (márpedig látták, ez könnyen megeshet), neki ott kellene hagynia Bridgetet, hogy öccse segítségére siessen. Bridget most ugyan még jól van, de ha magára hagyná…

– Gondolod, hogy hamarosan meglátnak? – tudakolta Bridget.

– Biztosan – jelentette ki Titty. – De beletelik egy kis időbe, míg eljutnak a táborba és észreveszik, hogy nem vagyunk ott.

Nyugodtan beszélt, és nagyon igyekezett, hogy ne vegyék észre hangjában a félelmet. Kinézett a partra. A sziget sohase látszott még ennyire tökéletesen elhagyatottnak. Még a bivaly is eltűnt a töltésről.

– Már elöntötte azt a kavicsot – állapította meg Roger. – Leteszek még egyet, kissé hátrébb.

Nagy nehezen kiásott néhány kavicsot az iszapból, és a víz szélénél kezdve, egymástól körülbelül lábnyi távolságra sorba rakta valamennyit. Mikor az utolsót elhelyezte, az első már el is tűnt.

– Mihez kezdünk most? – kérdezte Roger.

– Várunk – válaszolta Titty. – Nem tehetünk egyebet, várnunk kell. És kiosztok egy adag csokoládét.

– Nem rossz ötlet – értett egyet Roger.

Az út legmagasabb pontjára mentek, a négy cölöphöz. Ezt a részt lepi el a víz utoljára. Roger az egyik cölöp tetejére akasztotta Szindbád kosarát. Titty föltette a másikra a hátizsákot, előtte azonban kikotort belőle egy tábla csokoládét, és három egyforma darabra törte. Bridget és Roger csokoládét majszolt. Titty is beleharapott a saját adagjába. Nahát, de furcsa, nem is kívánja igazán. Egy pillanatig azt hitte, rosszul lesz. Miért nem bukkan már föl valaki a töltésen, és miért nem veszi észre őket?

– Mint az özönvíz – jegyezte meg Roger. – Kár, hogy nincsen bárkánk. Mit gondolsz, ne próbáljunk meg kiabálni?

– Túl messze vagyunk – kétkedett Titty. – Nem hallják meg. Mindenesetre megpróbálhatjuk. Kiáltsuk mind együtt, hogy ahoj.

Roger sietve lenyelt egy darab csokoládét.

– Na most! – vezényelt Titty. – Egy… kettő… három…

– Ahoj! – kiáltották.

– No még egyszer – biztatta őket Titty. – Egy… kettő… három… Ahoj… oj… oj!

Hiába rikoltottak mindhárman együtt, remekül időzítve és teli torokból, a víz és iszap alkotta pusztaságban felhangzó „Ahoj” ugyancsak cérnavékonyan szólt.

– Ahoj! – kiáltotta újra Roger.

– Hagyd abba! – szólt rá Titty. – Állj inkább őrséget, és rikkants, ha látsz valakit. Semmi értelme üvöltözni bele a vakvilágba. – Tudta, ha továbbra is csak kiabálnak, ám válasz nem érkezik, a többiekben is éppúgy föltámad az aggodalom, mint őbenne.

Roger néhány lépést előrement a száraz úton. Komor arccal tért vissza.

– Már az összes kavics víz alatt van – közölte.

– Hát persze, ez természetes – felelte Titty.

Elkapta Roger pillantását, fenyegetően a szemébe meredt, majd válla felett hátrapislantott. Bridget a kosáron keresztül éppen Szindbáddal társalgott. Semmi oka alakoskodni Roger előtt, ha öccse tudja, hogy mennyire rosszul áll a szénájuk, de történhet bármi, Bridget jó kedélyét meg kell őrizni.

Roger megértette. További magyarázatra nem volt szükség.

– Az áldóját! – kiáltott föl hirtelen, – Bárcsak itt lenne a garasos furulyám! Mi lenne, ha énekelnénk? Gyerünk, Bridget! Mondjuk azt, hogy „János bácsi a csatában”. Lássuk, tudod-e még a szövegét…

Titty magában azt kívánta, bárcsak valami vidámabb dalt választott volna Roger, de a semminél a „János bácsi” is jobb.

János bácsi testét kukacok eszik – dalolta Bridget.

– Ez nem az első versszak – ütközött meg Roger.

János bácsi testét kukacok eszik – énekelte Titty, míg szeme egyre a távoli töltést fürkészte.

– És az egyik így kiált – visította Bridget.

– Glory, glory, halleluja – dalolták mind a hárman.

János bácsi története ugyan nem az eseményeknek megfelelő sorrendben hangzott el, és csupán az utolsó versszakban derült ki, hogy János bácsi a csatában ért csúfos véget, ám Roger nem tiltakozott többet, és a kórus is szépen szólt, noha Roger és Titty esze egészen máshol járt. Bárcsak fölbukkanna valaki valahol, és lehetőleg minél hamarabb, mielőtt Bridget észreveszi, hogy az út alkotta apró sziget úgyszólván semmivé zsugorodott a talpuk alatt, a víz már parttól partig ér, és ők ott állnak elhagyatottan a Vörös-tenger kellős közepén.

– Énekelj most te egyet – javasolta Tittynek Bridget.

– Baj van a részeg tengerésszel – dalolta Titty. Vajon John feje mozog ott a töltésen? – Baj van a részeg tengerésszel. – Csuda tudja, mi volt, mindenesetre eltűnt. – Baj van a részeg tengerésszel… – És a szárazföld is elhagyatott. – Minden áldott este. – De legalább Bridget nem aggódik. Eddig még. Gyerünk tovább. – Haj, hé, te húzz rá egyet! Haj, hé, te húzz rá egyet! – Talán Roger észrevett valakit? – Haj, hé, te húzz rá egyet! – Vajon nem kellene mégiscsak kiúsznunk? – Minden áldott este. – Már késő.

– Folytasd, Titty! – sürgette Bridget. – Most jön a tengervíz.

– Énekeld te! – kérte Titty. Tényleg jön a tengervíz. Ma csak ilyen dalok jutnak az eszünkbe? – Mi majd a refrént.


Bele vele gyorsan a tengervízbe,

Bele vele gyorsan a tengervízbe,

Bele vele gyorsan a tengervízbe,

Minden áldott este.


– Mi lenne, ha tüzet gyújtanánk? – váltott hirtelen témát Roger. – Egy hatalmas füstfelhőt mindenki észrevesz.

– Nincs tűzifánk – legyintett Titty. – Az iszap pedig nem ég… Várj csak, van egy ötletem! Kibontjuk a csomagokat, és elégetjük a papírt.

– Micsoda szerencse, hogy mindent becsomagolt az öregúr! – lelkesedett Roger. – Nem is álmodhatta, hogy mennyire hasznunkra lesz. „Mindig mondtam, hogy az időjárás-felelőst…” A jó öreg boltos bácsi… – Roger újra felnevetett. – Fogadok, hogy nem tudta, miért kellett kirohannom.

– Hadd gyújtsam meg én! – kérte Bridget.

– Gyújtsd! – egyezett bele Titty.

– De csak egyetlen szál gyufát használhatsz – figyelmeztette Roger.

– Ha nem alszik ki – egyezkedett Bridget. – De nem fog, hacsak te el nem fújod. Nincs is szél.

– Alig van papír – állapította meg Titty, miközben csomagokat ásott elő a hátizsákból. – Figyelj, Bridgie! Egyétek meg a maradék krémest! Akkor használhatjuk a zacskóját.

– A kockacukrot kartondobozba csomagolták – jegyezte meg Roger. – A cukor kibírja nélküle, amíg elérünk a táborig.

– A gyömbéres keksz is papírzacskóban van – tette hozzá Bridget.

– Hadd égjen! – kapta fel Titty. – A zabpehely doboza is éghető. Ráadásul a boltos még a kakaót és a tejkonzervet is papírba csomagolta.

– Van egy ötletem – suttogta Roger Tittynek. – Mi lenne, ha elégetnénk Szindbád kosarát? Más ág vagy vessző nincs velünk.

– Nem lehet – súgta vissza Titty. – Nem engedhetjük Szindbádot szabadon, hátha mégis úsznunk kell a végén.

Roger a sziget partja és köztük húzódó, egyre szélesebb víztömegre pillantott.

– Ne félj, kitaláljuk a módját – mondta Titty csendesen. – Mindketten háton úszunk, Bridget pedig köztünk lebeg. Esetleg én viszem Bridgie-t, te pedig a kosarat próbálod meg lehetőleg szárazon tartani.

– Vizes a föld – csipogta Bridget, miközben szorgosan gyűjtötte a tüzelőanyagot. – Ha leteszem a papírt, azonnal átnedvesedik.

– Annál jobban füstöl majd – vélekedett Titty.

Roger előhúzta a kését, és megtámadta a gázló kiemelkedő pontján álló négy oszlop egyikét. Néhány szilánkot faragott le róla.

– Elég nedves – jegyezte meg. – Azt hiszem, a víz mindig ellepi a cölöpöket, ha beáll a dagály… – Beszéd közben arca hirtelen elváltozott. Titty tudta, neki is eszébe jutott, milyen magasan áramlik majd a víz azon a helyen, ahol most állnak. Dühös pillantást vetett rá.

– Jól van, Bridget. Itt a gyufa. Először a papírt gyújtsd meg. A kartondobozt csak akkor, ha a papír már jól ég.

– A másik cölöp tövében kókadozik néhány szál vízinövény – közölte Roger. – Az biztos jól füstöl.

– Egy gyufával meggyújtottam – büszkélkedett Bridget. – Tudtam, hogy sikerül. Bárcsak Susan látta volna!

– Bárcsak! – ismételte meg Titty, és újra a távoli töltés felé pillantott.

A papír föllobbant és nagy lánggal égni kezdett. A keskeny darabokra tépett kartondoboz is tüzet fogott. Füstoszlop emelkedett föl és sodródott tovább. Roger a papírhalom tetejére helyezte a vízinövényeket. A tűz csaknem elaludt, de aztán újra erőre kapott. A levegőben hínárszag érződött. Roger eszeveszett tempóban még néhány szilánkot lefaragott a cölöpről. Sajnos tűzrevaló nélkül senki sem tud nagy tüzet rakni. A papír hamarosan kialudt, s ők egyre-másra pazarolták a gyufákat, hogy meggyújtsák az apró, megpörkölődött kartondarabokat, és lángra lobbantsák az alaposabb szárítást igénylő, nedves szilánkokat. A tűz kialudt. A füstjelzést elküldték. De hiába, senki se látta meg.

– Mit szól majd Susan, ha meglátja, hogy a cukor, a sütemény meg a zabpehely összekeveredett a hátizsákban? – aggódott Bridget.

– Ránk parancsol, hogy válogassuk szét – vélekedett Roger.

A víz már azon az útszakaszon is megjelent a keréknyomokban, amely a Vörös-tenger közepén eddig még szárazon maradt. Az út egyre rövidebb lett. A két pár faoszlop közti részt kivéve már mindent ellepett a víz.

– Vizesek leszünk? – kérdezte Bridget hirtelen.

– Ennél jobban nem ázol át – nyugtatgatta Titty. – Egyszer már csuromvizes lettél, amikor elestem. Ide figyelj! Ne hagyd, hogy a hajócica megijedjen. Mondd meg neki, hogy egy percen belül értünk jönnek.

– Jó – bólintott Bridget. Odament a cölöphöz, amelyen Szindbád kosara lógott, hogy néhány megnyugtató szót mormoljon a cicának.

Roger és Titty a víz széléhez lépett.

– Nem lenne jobb, ha már most kiúsznánk? – vetette fel Roger.

Titty a sziget felé pillantott.

– Nem – rázta meg a fejét. – Ne ússzunk, amíg nem muszáj. Emlékezz csak vissza, milyen ragadós a sár a parton. Mindenképpen meg kell vámunk, hogy szilárd talajra tudjunk a parton lépni.

– Akkor itt már irtó mély lesz a víz.

– Tudom – sóhajtott fel Titty. – Az egész az én hibám. Egy menetben végig kellett volna gyalogolnunk, nem lett volna szabad megállnunk a sziget előtt.

– Valójában Szindbád hibája volt – vigasztalta Roger. – És egy kicsit az enyém.

– Nem, nem a ti hibátok – ellenkezett Titty. – Miért nem néz ide valaki? – tört ki csaknem mérgesen. – Azt hiszem, fel kellene készülnünk az úszásra. Vegyük le a ruhánkat, csomagoljuk össze az egészet, Szindbád kosarát téve a tetejére.

– Bridget tud már lebegni – jegyezte meg Roger. – És nyugton is marad, ha megkéred.

– A csuda vinné el! – fakadt ki Titty. – Ennél nagyobb zűrbe még életünkben nem keveredtünk.

A víz már a lábukat csapdosta, ezért visszatértek a cölöpökhöz. A hullámok lassan döntötték az utat. A keréknyomok feltöltődtek. Az út közepe vékony vonallá változott, majd eltűnt. Most már vízben álltak, és ez a víz a szárazföldtől csaknem a szigetig terjedt.

Roger hirtelen rángatni kezdte nedves ingét, hogy kibújjék belőle.

– Még ne, Roger! Még ne! – kérte Titty.

– Vészjelzés – közölte Roger, és kicsavarta a vizet.

– Nincs mire fölvonnod.

– Tarts bakot!

– Megpróbálni persze érdemes – ismerte el Titty.

– Fütyörésszetek szélért – mondta Roger. – Túl vizes az ingem, nem tud lengeni.

Bridget kötelességtudóan megpróbálta, de nem sok sikerrel járt. A hajóbébi hite láthatólag megrendült a matrózokban.

– Folytasd, Bridgie! – lelkesítette Roger. – A „Boci, boci tarka” elég könnyű. Először csücsöríts.

Valami füttyszerű nyöszörgés hagyta el Bridget ajkait, és nicsak! A vizet borzoló könnyű szellő kissé megerősödött. Titty két kézzel megragadta Roger egyik lábát, és fölemelte. Roger fölmászott a cölöp tetejére, ráült, és mindkét lábával belekapaszkodott. Két kezét ferdén kinyújtva feje fölé emelte az inget. Egy széllökés a cölöp lábánál álló Bridget csizmái körül apró hullámokat vert, de egyben fölemelte a vészjelzést is, és meglobogtatta.

– Bitang jó zászló – vélekedett Roger. – Csak kár, hogy szörnyen vizes.

– Látsz valakit? – kérdezte szorongva Titty.

– Befolyik a csizmámba a víz – nyöszörgött Bridget.

– Ide figyelj, Bridgie! – hajolt le hozzá Titty. – Ugye tudod, hogyan kell lebegni? Hát most ez következik. Mást nem is kell tenned, csak a hátadra fekszel, és veszteg maradsz. Én majd partra úszom veled. Olyan könnyen fog menni, hogy észre sem veszed.

– Egyáltalán nem megy könnyen – siránkozott Bridget. – Olyan hosszú ideig biztos nem megy. Hát senki se jön értünk? Azt mondtad, hogy értünk jönnek. És mi lesz Szindbáddal?

– Roger majd hozza Szindbádot. Partra úszunk, nem lesz semmi baj. Aztán rohanunk egy nagyot, megszáradunk, és mindenki borzasztóan büszke lesz rád.

– Susan megengedné? – tudakolta Bridget.

– Hát persze hogy megengedné. És John is. Senki se mondaná, hogy túl kicsi vagy.

Bridget nagyot nyelt.

– Nincs más lehetőségünk – biztatta Titty. – És végig szorosan foglak majd.

– Mikor indulunk? – kérdezte Bridget.

– Most – felelte Titty.

– Szindbád is vizes lesz.

– Roger majd vigyáz rá, hogy lehetőleg száraz maradjon.

– És mi lesz a hátizsákban levő holmikkal? A cukorral, meg az ünnepségre szánt keksszel?

– Nem tudjuk megmenteni – rázta a fejét Titty. – És azt sem tudom, mit kezdhetünk a gumicsizmákkal. De igen, már tudom! Fölkötözzük őket az egyik cölöpre, és ha a dagály levonul, értük jövünk és leszedjük. A hátizsákban van zsineg. Maradj itt, majd én leakasztom az oszlopról. Szindbád kosarát se vesszük le, míg el nem indulunk. Jobb lenne, ha kibújnál a ruhádból…


– Ez is el fog veszni?

– AHOJ! – Fejük fölött az élő zászlórúd hirtelen hatalmasat üvöltött, és őrjöngve lobogtatni kezdte a vészjelzést.

– Mi az? – sikoltott föl Titty, de a következő pillanatban már ő is meglátta.

– Meg vagyunk mentve! – rikoltotta Roger.

A messzeségben, a Kobold-szoros felé tartó csatorna torkolatában fekete pont mozgott a vízen. Egy csónak.

Titty hirtelen azt se tudta, sírjon vagy nevessen.

– Nem megmondtam, Bridgie? – fordult a húgához. – Végül mégse kell úszni. Ideérkezik, mielőtt derékig emelkedne a víz.

 

27. A MEGMENEKÜLÉS ÉS AMI UTÁNA KÖVETKEZETT

– A víz már jóval térden fölül ér – panaszkodott Bridget. Titty a távolságot méregette, amely a csónakot még elválasztotta tőlük. Mire ideér, a víz sokkal magasabbra emelkedik, pedig már most is érzi az örvénylő áramlat erejét.

– Gyere, Bridget! – mondta. – Téged is fölrakunk egy oszlopra.

– Másszak le segíteni?

– Bízd csak rám!

Titty keresztülgázolt az úton. Amikor a keréknyomban mélyebb vízbe lépett, megtántorodott. A dagály tényleg nagyon gyorsan emelkedik. De most már nem számít. Semmi se számít. Közeledik a csónak. Csak most merte önmagának is bevallani, mennyire rettegett volna, ha nem jön a csónak, és át kell valahogy evickélniük a széles vízen: Bridgettel, aki nem tud úszni, és Szindbáddal, akit rövid élete során immár másodszor fenyegetett a vízbe fulladás veszélye.

– Kapaszkodj meg!

Titty a cölöp tetejére emelte Bridgetet, és ráültette úgy, mint Rogert. Ő maga az oszlop lábánál maradt.

– Veled mi lesz? – kérdezte Bridget.

– Én jól vagyok – felelte Titty. – Mindannyian jól vagyunk.

– Az ingemnek köszönhetjük – büszkélkedett Roger. – Nini! Hisz ez nem is John! Ez Masztodon.

A víz egyre magasabbra emelkedett, de Titty már nem törődött vele. Masztodon olyan iramban lapátolt, mintha evezősversenyen lenne, és a csónak gyorsan közeledett. Vizesek lettek? Igen, mindannyian csuromvizesek. Roger teljes hosszában sárba és vízbe hemperedett. Titty is elesett, ráadásul Bridgettel együtt. Ám a vizes ruha semmiség. Sokkal rosszabbul is járhattak volna. Bár a Vörös-tenger összezárult az út fölött, végül legalább úszniuk nem kell.

Bridget a cölöp tetején üldögélve a csónakot figyelte. Masztodon szédületes tempóban közeledett. Titty se vette le róla a szemét. Ám Roger, miután zászlórúdként kifejtett erőfeszítéseit siker koronázta, fenékig ki akarta élvezni a helyzetet, és körbepillantott, észrevette-e valaki más is a vészjeleket leadó egyiptomiakat a Vörös-tenger közepén.

– Oda nézz! – kiáltotta. – Titty! Még több csónak!

Három másik csónak bukkant föl a Vörös-tenger bejáratánál a Horn-fok és a szárazföld közötti csatornában. Fölöttük se árboc, se vitorla. A bennük ülők szaporán eveztek. Valaki integetett.

– Karabatlangbaraka! – hangzott fel egy kifulladt kiáltás a közvetlen közelükben.

– Akarabgnadabarak! – Titty, Roger és Bridget visszafordult, és együtt kiáltották a választ.

A következő percben az evezőin megpihenő Masztodon melléjük siklott. Néhány pillanatig szólni se tudott, annyira kifulladt az evezésben, és sokkal gondterheltebbnek látszott, mint a Fecskék bármelyike.

– Disznó nagy szerencsétek volt! – zihálta. – Irtó gyorsan jön a dagály. Egy fél óra múlva már úsznotok kellett volna. Mi az ördögöt kerestek itt? Akár bele is fulladhattatok volna.

– Láttad a vészjelzésünket? – tudakolta Roger.

– Szerencsétek, hogy megláttam – lihegte Masztodon csaknem barátságtalanul. – A mindenit, hisz tudjátok, hogy milyen mély itt a víz dagálykor.

– Mi nem akartunk egyiptomiak lenni – védekezett Roger.

– Meghiszem azt – fújtatott Masztodon. – John és Susan megkergült, hogy itt hagyott benneteket.

– Nem is tudnak róla – vallotta be Titty. – Az én hibám… pedig kiraktunk nekik egy útjelzőt is.

Leakasztotta Szindbád kosarát, és a csónakba tette.

– Gyere, Bridget! Csak csússz le! Majd én elkaplak. – Csaknem derékig vízben állva lesegítette Bridgetet a cölöpről, és a csónakhoz vitte.

– Most szállj be te! – utasította Masztodon. – Aztán átmegyek Rogerért.

– Nem leszünk túl sokan? – aggódott Roger. – Én jól elüldögélek itt. Akár meg is várhatom azt a három csónakot. Nicsak! Azokkal meg mi történt?

„Azok”, akik a három távoli csónakban eveztek, eltűntek. Se egy fej, se egy kéz nem emelkedett a palánk fölé. A csónakok gazdátlanul sodródtak a dagállyal.

Masztodon csak most vette észre a másik három csónakot, mert eddig nekik háttal evezett, és a cölöpöknél egyedül a megmentésre váró felfedezőket figyelte.

– Elsodródtak – vélekedett.

– Egy perccel ezelőtt még eveztek bennük – állította Roger.

– Most viszont nem eveznek – állapította meg Masztodon.

Az egyik csónakban mozgolódás támadt. Egy fej jelent meg a palánk fölött. Valaki kikandikált.

Masztodon nevetett.

– Jól van – mondta aztán. – Gyere le, Roger! Tágas ez a csónak, ha nem ficánkolunk.

– Ott lóg még a hátizsák is a másik oszlopon – jegyezte meg Titty.

– Levesszük azt is.

A távoli, sodródó csónakok pereme fölé még néhány fej emelkedett. Az egyiptomiak megmentését távolról figyelemmel kísérték. Masztodon arcára széles vigyor telepedett, míg jól megterhelt csónakját ahhoz a ponthoz irányította, ahol a farmra vezető út kibukkan a víz alól.

– Mi az? – kérdezte Roger.

– Azért nevetsz, mert vizesek vagyunk? – csipogta Bridget.

– Sokkal vizesebbek is lehettetek volna – felelte Masztodon hirtelen elkomolyodva. A sodródó csónakokra pillantva azonban újra elnevette magát. Váratlanul abbahagyta az evezést, előrehajolt, gyengéden megtapogatta Bridgetet, és csettintett.

– Sokkal dundibb, mint Daisy – állapította meg.

– Egész nap krémessel tömtük – közölte Roger.

– Remek – nyugtázta Masztodon. Továbbevezett, míg oda nem értek, ahol az út kibukkant a víz alól. A csónak gerince súrolta a kemény zúzott követ.

– Borzasztóan köszönjük – hálálkodott Titty.

– Örülök, hogy segíthettem rajtatok – bólintott Masztodon. – Most aztán uzsgyi, vágtassatok a táborba! A főnökeitek már órák óta otthon lehetnek.

– Te nem jössz? – érdeklődött Roger.

– Most még nem – felelte Masztodon, és elevezett a sodródó csónakok irányába.


– Gyertek! – szólalt meg Titty. – Rohanjunk teljes erőből! Át kell öltöznünk, és meg kell szárítanunk a ruhánkat.

Átázott ruhában szapora ügetéssel, libasorban caplattak végig a töltés tetején. Csizmájukban minden lépésnél szortyogott a víz. Az iramot az élen Bridget diktálta. Néha könnyebb sétára váltott, majd újra nekilendült. Titty és talán Roger is tudta, megmenekülésük csak egy hajszálon múlt, ám Bridget számára a gázlón átélt kaland mindössze azt jelentette, hogy átázott a ruhája, ráadásul az egész már véget is ért. Az ő gondolatai nem a múlt, hanem a jövő körül forogtak. Ma jött el a nagy nap, ma este átveszi Daisy helyét: ő lesz az emberáldozat, az egész szertartás középpontja.

– A mindenit! Nézzétek! – Roger vette észre először a hatalmas farakást. A többiek az ő távollétükben hordták össze, csak arra várt, hogy meggyújtsák.

Megérkeztek a táborba, és körbebámultak. Susan tűzhelye is szépen megrakva, begyújtásra készen állt, ám a különleges látvány a töltés alatt fogadta őket: ott tornyosult az uszadékfából, öreg csónakok maradékából, korhadt hordók dongáiból, összetördelt botokból, dobozokból, kosarakból fölhalmozott óriási máglya.

– Gyönyörű szép – álmélkodott Roger.

– Ez a cölöp mire való? – tudakolta Bridget. Szilárdan a földbe vert vaskos oszlopot nézegetett.

Titty a cölöpre pillantott, aztán vissza Bridgetre.

– Valószínűleg neked szánták – jegyezte meg.

– Ó! – döbbent meg Bridget.

– Mennyi totem! – észlelte Roger.

– Biztos elhozták a saját totemjeiket is – vélekedett Titty. – Ez Masztodoné. Nézzétek, a miénkre sokkal több csigát akasztottak. De hol van John és Susan?

Rajtuk kívül a táborban egy lélek se tartózkodott.

– Már hazajöttek – állapította meg Roger, miután benézett John sátrába. – Itt a városba vezető út térképe. Valahol a közelben kell lenniük.

– Gyorsan! – vezényelte Titty. – Bújjunk ki a nedves holmikból, mielőtt visszatérnek. Sokkal jobb lesz, ha száraz ruhában találnak minket.

Átvette Roger ingét, amely mint vészjelzés tett felbecsülhetetlen szolgálatot, kifacsarta belőle az utolsó csepp vizet is, és egy bokorra terítette.

– Gyerünk, Bridgie! Ki a ruhádból! A bugyiból is. Ne! Ne szórd be az összes vizes göncöt Susan sátrába! Egy perc, míg átöltözöm, és előások neked valami száraz ruhát. Te is öltözz át, Roger!

– Fürdőnadrágot veszek – jelentette ki Roger –, és lemegyek a kikötőhelyre, hogy lemossam a sarat.

– Remek ötlet! – helyeselt Titty. – Butaság lenne tetőtől talpig sárosán tiszta ruhába bújni. Lemegyek én is. De Bridgetnek nem szabad megfürdenie. Egyébként nem is olyan sáros, csak vizes. Nesze, Bridgie. Itt egy törülköző. Dörgöld szárazra magad, amennyire csak tudod!

Titty és Roger nedves holmijai hamarosan Bridget kiterített ruhája társaságában száradtak a bokron. Három pár csizma állt mellettük talppal fölfelé, hogy kicsöpögjön belőlük a víz. Titty és Roger fürdőruhában levágtatott a kikötőhelyre, beletocsogtak a vízbe, lemosták a sarat, és újra kitocsogtak.

– Megint csupa sár lett a lábam – állapította meg Roger, miután keresztültántorogtak a szittyóson.

– Az enyém is – tette hozzá Titty. – Siess! Leülünk a tavacska partjára, és belelógatjuk a lábunkat.

– Nézd csak Bridgie-t! – vigyorgott Roger. – Estélyre készül…

Bridget szárazra törölközve, tiszta, fehér ruhában éppen a hajszalagját kötögette nagy komolyan.

– Jó leszek így? – kérdezte.

– Pompás! – felelte Titty. – Nem láttad a többieket?

– Nem – rázta a fejét Bridget. – És Szindbád már le is feküdt aludni.

– Rikoltsunk utánuk! – javasolta Roger.

– Ahoj! – kiáltották.

Válasz nem érkezett.

– Gyere, Roger, legalább mossuk le a lábunkat! – hívta Titty.

A parton ülve belepocskolták lábukat a tavacskába. Már éppen szárítgatták magukat, amikor végre meglátták Johnt és Susant a töltésen a tábortól északra.

– Itt jönnek! – kiáltotta Roger. – Halló!

Se Susan, se John nem válaszolt. Komor hallgatásba burkolózva közeledtek.

– Valami történt – aggódott Roger, amint meglátta az arcukat.

John és Susan megérkezett a táborba.

– Titty! – szólalt meg Susan. – Hol voltatok?

– Ide figyelj! – mérgelődött John. – Ez most már tényleg több a soknál. A fél szigetet körbejártuk, hogy megkeressünk benneteket.

– Hagytunk nektek jelzést – védekezett Titty.

– Hol? – kérdezte John, de meg se várta a választ. – Nem tudjuk befejezni a térképet, és ez a ti hibátok. Apa holnap reggel értünk jön. Kilenckor. Mondtam neki, hogy a térkép még nincs kész, de szerinte akkor félbe kell hagynunk. Arra kér minket, hogy csomagoljunk mindent össze, és dagálykor várjuk őket rakodásra készen. Így egyetlen percet se veszítünk. Üzenetet küldött a farmerrel. Nem láttátok? Föl van tűzve a kajaóra mutatójára.

Egy gyűrött papírdarabot tartott eléjük, amin ezt olvashatták: ,A papájuk azt mondja, magukért jön holnap dagálykor. Mind elvoltak, amikor kerestem magukat.”

– Holnap! – kapkodott levegő után Titty.

– Ó, a csudába! – döbbent meg Roger.

– A kormánylapát három óra előtt készült el – mondta John. – Aztán első hívásra elkaptuk Apát telefonon, aztán rohantunk haza, és még épp elég időnk lett volna, hogy felderítsük az Északnyugati átjárót, ha megvártok minket a táborban, és nem ejtitek kétségbe Susant, és nem kell órákat vesztegetnünk azzal, hogy tűvé tesszük a szigetet utánatok. És most már késő, soha többé nem tudjuk tisztázni az északi részt, és e nélkül a térkép fabatkát sem ér.

– De nem is voltunk a táborban – magyarázta Roger.

– Bridget! – kiáltott fel Susan. – Ki mondta neked, hogy tiszta ruhát vegyél?

– A másik vizes lett – felelte Bridget, és a bokor felé pillantott, ahol egy regiment ruha száradt.

– Bridgie… Jaj, Titty! Hogy hagyhattad, hogy beleessék? Meg Roger is. Meg te is! Mi az ördögöt műveltetek?

– Nem tehettünk róla – védekezett Roger. – Ilyesmi bárkivel megtörténhet. Például az egyiptomiakkal. Csak ők sokkal rosszabbul jártak.

– Csapdába estünk – magyarázta Titty. – Tudjátok…

Éles füttyszó harsant valahol a töltés mögött. Susan elcsodálkozott. Zsebébe nyúlt, ám üresen húzta ki a kezét.

– A sípom! – kiáltott fel. – Biztosan Nancy szerezte meg. Vagy Peggy. Szóval mitől lettetek mindhárman csuromvizesek?

– Szindbád fölfedezett egy vízmosást – közölte Roger. – Nem Titty hibája volt.

Valahol a tábortól északra furcsa dobolás kezdődött. Dél felől kereplő zaj felelt rá, mintha két botot ütögetnének össze.

A felfedezők körbenéztek.

Közvetlenül a tábor mögött megint fölhangzott a doboló zaj.

Majd újra. Most mintha a kikötőhelyről szólna. Aztán megint máshonnan.

– Hát ez meg mi? – kérdezte John.

Most egyszerre minden irányból hallatszott a furcsa ricsaj. Nem mély dobpergés, inkább valami gyors kerepelés, mintha fél tucat haris szólongatná egymást. Látni semmit se láttak, ám a zaj – a világ négy égtája felől – egyre közeledett.

Az egyiptomiak történetét még sokáig nem tudták elmesélni, mert a közvetlen közelükben hirtelen vad üvöltés harsant: – Kara… kara… kara batlang… Baraka… ba-raka… Karabatlangbaraka!

Két másodperccel később a vadak lerohanták a tábort.

 

28. A KORROBORI

A felfedezőket készületlenül érte a támadás, idejük sem volt, hogy a védekezés módját kitalálják. Nem is számítottak ilyesmire. A roham előtt meglehetősen szánalmasan álldogáltak a táborban. Minden balul sikerült. Bridgetet kivéve valamennyien kissé hibásnak érezték magukat, s emiatt legszívesebben a többiekre haragudtak volna.

Aztán felharsant Susan sípja, amelyet valaki teljesen jogosulatlanul fújt meg, s az itt-ott, mindenütt feldübörgő dobok szavára hirtelen minden megváltozott. Megjelentek a vademberek! S micsoda vademberek! Hajukban toll, testükön harci festés gyanánt iszapsávok, arcukon sárminták, fekete vonalak, szemük körül minden irányban szétágazó sárcsíkok, mint a lemenő nap sugarai: Nancy kitűnő munkát végzett, még az Angolnák is – pedig végig segítettek neki – alig ismertek egymásra, mire a harci díszük elkészült. Ami pedig a felfedezőket illeti, csak tébláboltak gyámoltalanul, amikor az őrjöngő tömeg elözönlötte a tábort.

Túl sok idejük nem maradt, hogy tébláboljanak. John, John kapitány, a felfedezők vezetője egy pillanat alatt a földön találta magát, mert két tigriscsíkos vadember ugrott rá. Rugdalózó bokái köré hurkot vetettek és szorosra húzták. A kötelet kétszer köréje tekerték és megcsomózták.

Aztán a két vadember otthagyta összekötözött, tehetetlen áldozatát, és egy apró, meglehetősen sovány társuk segítségére siettek, aki Susannal csatázott. Rogert lekapta lábáról egy roppant erős vadember, fölemelte és azt kiabálta:

– Örök hűség az Angolnákhoz! Ne tekeregj már, mint egy sajtkukac. A harci díszem meg se száradt még.

Roger összezárt lábait nekifeszítette a vadember hasának, aztán hirtelen kirúgott. A vadember kiejtette a kezéből. Roger földre esett, ám a következő pillanatban fölpattant, és megpróbált elinalni. A hatalmas vadember utánavetette magát, és elkapta a bokáját. Ez alkalommal már nem volt menekvés. A vadember rátelepedett, összehurkolta a bokáját, és a csuklóját is összekötözte a háta mögött. Az apró, sovány vadembernek nem volt könnyű dolga Susannal, aki szilárdan megvetette a lábát, és támadást támadás után hárított el, de sok lúd disznót győz. Míg az a két vadember, aki rövid úton elintézte Johnt, lefogta a küszködő Susant, apró és sovány társuk kötéllel körbetekerte, karját az oldalához kötözte, és lábait is megbéklyózta.

– Angolnák! Örök hűség az Angolnákhoz! – kiabálták, amikor John és Roger mellé dobták.

Közben két másik vadember, akik testüket feketére, karjukat-lábukat csíkosra mázolták, odahozta az elfogott és kötéllel körös-körül tekert Tittyt is, egyik a lábát fogta, másik a vállát.

– Meg ne ijesszétek Bridgetet! – suttogta nyomatékosan Susan.

A vademberek nevettek, és visszarohantak, hogy csatlakozzanak a többiekhez.

Bridget a tábor közepén állva végignézte a felfedezők gyors végzetét. Egy pillanatra ugyan megrémítették az ugrándozó, bemázolt teremtmények, de aztán megértette a helyzetet. Látta, hogy Johnt, Susant, Tittyt és Rogert földre döntik, és foglyul ejtik.

– És velem mi lesz? – tudakolta. Susannak fölösleges volt aggódnia.

– Étel… Étel… Étel…

A vademberek lassan körbefogták.

– Étel… Étel… Étel… A Szent Angolna tápláléka!

Körbetáncolták, ugrándoztak és kiabáltak. Eljött végre a nagy pillanat. Bridget tiszta fehér ruhájában szökdécselő alakok örvénylő gyűrűjében találta magát. Ott állt, mosolygott, és azon tűnődött, mi következik most. Már kezdte felismerni a vadembereket. Az a magas, hosszú lábú bizonyára Nancy. Felismerte a szakadást Nancy fürdőruháján. Masztodont vörhenyes hajbozontjáról ismerte meg. Az a kettő, akik az első támadás alkalmával Johnra rontottak, biztos Dam és Du. Egyébként sem tudta őket egymástól megkülönböztetni, de sárcsíkokkal bemázolva végképp nem. És az a sovány, aki a többieknél sokkal tüzesebben táncol, nem lehet más, mint Daisy, aki egészen addig maga is emberáldozat volt, amíg nem találtak jobbat.

Bridget lelkesen várakozott. Pontosan mit is tesznek majd?

A heves, sovány vadember egy pillanatra kilépett a gyűrűből, lehajolt a hosszú fűbe, visszatért, és valamit a kezében tartva egyre közelebb táncolt Bridgethez. Jobbra-balra lengette azt a valamit, Bridget szeme előtt ingatta, hátraugrott, újra előreszökkent, majd hirtelen átvetette az emberáldozat fején. Bridget megragadta, de aztán megnyugodott, mert ráismert, csak egy tengeri csigákból fűzött nyaklánc volt.

– Az Angolnák megjelölték – énekelte a sovány vadember, és szeme csak úgy szikrázott a fekete iszapgyűrűben.

– Az Angolnák megjelölték – énekelte újra, és a többiek kórusban csatlakoztak hozzá.


Az Angolnák megjelölték,

Mert ez jó falat,

Hogy táplálja a tekergő,

Kígyózó halat.

Az Angolnák megjelölték,

Mert kövér falat,

Nyelvüket mind csettintgetik

A lakoma alatt.


A vademberek hangosan csettintgettek nyelvükkel, és közelebb jöttek. Bridget, szinte önkéntelenül hátrébb húzódott. Egyik kéz a másik után tapogatta meg dundi karját. Mind köré gyűltek. Bridget újra elmozdult. Lépésről lépésre hátrált, amikor egy-egy vademberkéz hol itt, hol ott megérintette. Hirtelen észrevette, hogy a földbe szúrt vastag cölöp tövében áll.

– Engedd le a karjaidat! – utasította a sovány vadember.

Egy másik vadember a lábainál foglalatoskodott.

Aztán visszahúzódtak. Bridget ott állt a cölöphöz kötözve. Az egyik kötél a dereka körül, a másik a bokájánál rögzítette.

– Csípd meg és kapd el! – énekelték az Angolnák.


Csípd meg és kapd el,

Kötözd oda!

Az Angolnáknak

Jó lakoma.


A sovány vadember elszáguldott, és egy konzervdobozzal tért vissza. Valamit kevergetett benne az ujjával. Bridgethez táncolt, és egyik ujjáról vörös cseppek hullottak. Bridget valami hideget érzett a homlokán. A sovány vadember egy tekergő angolnát rajzolt az emberáldozatra. A többiek körbetáncolták és ujjal mutogattak rá.


Az Angolnák mohó áldozati szertartását erőszakkal félbeszakították.

Roger attól a pillanattól kezdve, hogy a többi fogoly mellé lökték, egyfolytában azon igyekezett, hogy kiszabadítsa magát. Amikor az erős vadember összekötözte, olyan messze feszítette egymástól a két csuklóját, amennyire csak tudta. Most azonban szorosan összepréselte és mozgatta őket.

A kötél kissé már meglazult. Fektében azt is láthatta, hogy a vademberek körbefogják Bridgetet. Legszívesebben odakiáltott volna neki, hogy tartson ki, de aztán meggondolta magát. Ezzel csak azt érné el, hogy figyelmezteti a vadembereket.

Odasúgta Johnnak:

– Egy perc, és kiszabadítom a kezemet.

John, akit mindenki másnál jobban összecsomagoltak, megpróbált átfordulni, de hiába.

– Mit művelnek most? – kérdezte suttogva.

– Elkapták Bridgie-t – mondta Roger.

Susan a köteleivel küszködött.

– Még tíz másodperc, és nekik esem – fogadkozott Roger.

– Ne légy szamár! – sziszegte John. – Mihez kezdesz egyedül az egész hordával szemben? Először Susant meg engem kell kiszabadítanod.

– Meg engem – suttogta Titty.

– Jól van – súgta vissza Roger.

– Mit csinálnak Bridgie-vel? – kínlódott Susan. – Énekelnek…

– Valamit a nyakába akasztottak – tudósított Roger. – A cölöphöz kötözték. Mindjárt föláldozzák… Na… az egyik kezem legalább már… hurrá, a másik is… Ó, a mindenit! Rosszul csomózta meg, és most beszorult…

– Vágd el!

– Hisz ez a mi kötelünk.

– Ne törődj vele! – türelmetlenkedett Susan. – Még megrémítik Bridgie-t.

Roger a beszorult csomóval dacolva kiszabadította a kezét. A tőle telhető leghiggadtabb mozdulatokkal, nehogy a vademberek észrevegyék, a lábán is elvágta a kötelet. Aztán óvatosan Johnhoz kúszott, és kioldozta a csuklóját. A vademberek egymás mellé fektették foglyaikat, és John, amint be tudta hajlítani elgémberedett könyökét, már Susan kötelékeit bogozta, még mielőtt Rogernek ideje lett volna a lábát is kioldani.

– Na most! – mordult fel John.

– Ide nézzetek! – ujjongott Titty. – Az egyik karom kiszabadult.

– Maradj nyugodtan! – intette Susan. – Majd elvágom. Nem érdekel, kinek a kötele.

– Néz valaki? – suttogta John.

– Az oszlophoz kötözték – felelte Roger.

– Valamit az arcára kentek – tette hozzá Titty.

– Gyerünk! – ugrott talpra John, és rárontott a vademberekre.

– Mentőakció! Megjöttek a szabadítok! – süvöltötte Roger. Az egyik vadembert leütötte a lábáról, maga is megbotlott, és fejjel előre belerohant az erős vadember hasába, aki korábban összekötözte őt.

– Örök hűség a Fecskéhez! – visította Titty, és a sovány vadember nyakába csimpaszkodott. Annak kezéből kirepült a konzervdoboz, és a vörös festék egyenesen Bridget fehér ruhájára ömlött.

A hatalmas vörös festékfolt a fehér ruhán és a vörös angolna rajza Bridget homlokán tényleg olyan látványt nyújtott, mintha épp lemészárolnák az áldozatot a kínzócölöpön.

– Kitartás, Bridget! – kiabálta Susan. – Nincs semmi baj! Egy perc, és kiszabadítunk! Mindjárt megmenekülsz!

– Menjetek innen! – sikította Bridget. – Menjetek innen! Épp a közepén tartanak. Nem akarom, hogy megmentsetek!


A felfedezők egy pillanatra meginogtak. Pedig a rajtaütés eddig sikerrel járt. A nagyon erős vademberből Roger feje, amint ágyúgolyóként telibe kapta a gyomrát, az utolsó korty levegőt is kiütötte. Kétrét görnyedt, csak hápogott, és meg se tudott szólalni. A kisebb vadember még mindig a földön hevert. John két másikkal küzdött, akik közül az egyik azt kiáltotta:.Árbocok és orrvitorlák!”, majd gyorsan kijavította magát: „Hatalmas Angolna!” Susan, nyakában egy harmadik vademberrel a cölöp felé verekedte magát, amelyhez az emberáldozatot kötözték.

Az erős vadember, amikor visszanyerte a lélegzetét, egy szót nyögött ki: „Karabatlangbaraka!” A többi vadember megismételte.

– Mentőakció! – süvöltötték a felfedezők.

– Menjetek innen! – sikoltozta az emberáldozat.

– Karabatlangbaraka! – üvöltötte Nancy, és aztán: – Fa-fejűek, Angolnák vagytok, vagy sem?

– Akarabgnadabarak – lihegte Titty, de továbbra is szorosan átkarolta a sovány vadembert, aki hősiesen küzdött, hogy karját kiszabadítsa.

– Akarabgnadabarak – tette hozzá John. – Gyerünk, Susan, mondd te is!

– Akarabgnadabarak – préselte ki magából Susan.

– Akarabgnadabarak – fejezte be a sort Roger. – Figyelj csak, borzasztóan sajnálom, hogy gyomorszájon vágtalak.

A csata véget ért. A felfedezők és a vademberek – vagyis most már mindannyian vademberek – egymásra néztek, fújtattak és lihegtek.


– Ne gyújtsuk meg a tüzet? – kérdezte Nancy. – Együtt az egész törzs. Angolnák és vértestvérek, vérnővérek és vérfivérek. Daisy gyújtsa meg, természetesen. Gyerünk, Masztodon, hozd föl a szent lakomát! Roger majd segít neked.

– Itt van a közelben – árulta el Masztodon. – Áthoztam a támadás előtt. Még biztosan forró. De tulajdonképpen a máglyán kell befejezni… emberdarabokkal feltöltve…

– A mindenit! – hökkent meg Roger. – Bridget tudja már?

Daisynek nem nagyon sikerült a tűzgyújtás. Egyik gyufát a másik után használta el, mégsem fogott tüzet semmi. Susan egy darabig figyelte, aztán nem bírta tovább. Összegyűjtött egy csomó száraz füvet, csutakká csavarta és Daisynek adta.

– Próbáld meg ezt meggyújtani! – javasolta. – Aztán told be a közepébe! Készíts előbb egy lyukat!

A szénacsutak kiváló kanócnak bizonyult. Daisy, a sovány, de szépen csíkozott vadember jó mélyen betolta a hatalmas máglya aljába. Hirtelen bátorító fény támadt. A halomból ropogó zaj hallatszott, apró lángnyelvek jelentek meg, ugrándoztak, és egyre följebb kúsztak a farakás közepén. A halom mélye felmordult. Az ott levő száraz fadarabok tüzet fogtak, a lángok föllobbantak, és füstoszlop emelkedett föl.

– Örök hűség az Angolnákhoz! Remek! Már itt is vannak!

Roger és Masztodon hatalmas, kétfülű fazekat cipelt föl. Daisy eléjük rohant és fölemelte a fedőt.

– Már órák óta rotyog – közölte Masztodon.

– Akkor most jön Bridget – jelentette ki Daisy.

A fazekat a fedővel együtt az emberáldozat mellé tették a földre.

Daisy egy cserkészbicskával Bridgethez táncolt.

– Egy falatot innen – dúdolta, és úgy tett, mintha kivágna egy szeletet Bridget dundi karjából. Továbbtáncolt, fölemelte a fedőt, és beleejtette a láthatatlan húsdarabot a lábasba. A fedő alól főtt angolna illata csapott a levegőbe.

– Gyönyörűek! – álmélkodott Daisy. – Ennyit még sohasem fogtál.

– Bridget húsával együtt lesz igazán finom – vélte Masztodon, és megnyalta az ajkát. Ő is odament a cölöphöz, gondosan kiválasztotta a megfelelő darabot, és menet közben sóváran szimatolva odavitte a fazékhoz.

Nancy már határozott elképzeléssel rendelkezett, milyen darabot kíván.

– Semmi csont! – szögezte le. – Kövér legyen, és lédús. Hogy jól sercegjen. És legyen finom ropogós bőre is, mint a malachúsnak!

Megragadta a megfelelő részt, és olyan komoly arccal „vágta ki”, hogy Bridget összerezzent, pedig a kés hozzá sem ért.

– Meg ne ijeszd! – figyelmeztette Titty.

– Nem ijedtem meg – biztosította Bridget.

Szép sorban mindenki kivágott Bridgetből egy-egy ízletes falatot, a gőzölgő fazékhoz vitte, és beledobta. Aztán szemöldökük lepörkölődését kockáztatva a fazekat a máglya szélére tolták, majd az ujjongó vademberek ütemesen tapsolva és a törzs nevét kiáltozva körbetáncolták a lángokat.

A cölöphöz kötözött Bridget, a lemészárolt áldozat egy ideig figyelte őket. A föláldozás megtörtént. Legfinomabb falatjai már ott főnek a fazékban a Masztodon fogta angolnákkal együtt. Kezdte úgy érezni, hogy a többiek megfeledkeztek róla.

– És most mi történik velem? – tudakolta, amikor Titty elég közel táncolt hozzá.

– Az emberáldozat az utolsó percben mindig megmenekül – nyugtatta meg Titty. – Egy fél perc, és elvágom a köteleket. Neked is részt kell venned az Angolnák ünnepén.

Egy pillanattal később az emberáldozat már a többiekkel együtt fickándozott.

– Ügyes vagy! – dicsérte Daisy. – Amennyire angolnásan csak tudod. Tekeregj és ugrándozz!

– Rajta, Angolna-csemete! – rikkantotta Nancy.

A víz újra forrni kezdett a fazékban. Susan eltakarta a szemét, hogy megvédje a lángoktól, és egy törülközővel fölemelte a fedőt.

– Mindjárt kész? – érdeklődött Masztodon. – Már jónak kell lennie.

Nancy a földre vetette magát.

– Én is kész vagyok – lihegte. – Egy percet sem bírok tovább táncolni.

– Elégedettek lehetnek az Angolnák – zihálta Daisy, és melléje rogyott. – Örökké a legfiatalabb angolna sem képes ropni.

Bridget, aki utolsónak kezdte a táncot, hamarosan már csak egyedül járta.

– Ajjaj! – kapott észbe Susan. – Nincs elég tányérunk.

– Kinek kell tányér? – legyintett Nancy. – Kézzel kikapkodjuk az angolna– és Bridget-falatokat, a léhez pedig megosztozunk néhány zabpelyhes tálkán.

– Jut mindenkinek, ha a társaság fele tányért használ, a másik fele pedig tálkát. De néhányan villával kell egyetek.

– Teáskanál – javasolta Peggy. – Van hat nagy kanalunk és hat kicsi.

– Roger, mit keresel ott? – kérdezte Susan, amikor meglátta, hogy Roger eltűnik a raktár sátorban.

– Viszem a grogot! – kiabálta Roger. – Gyere, John! Két kézzel nem tudok eleget fölmarkolni. Titty, te hozd a kekszet! De vissza kell még jönni a gyömbéres süteményért meg a banánért.


A hatalmas örömtűz ragyogó fényében az Angolna vértestvériség tagjai a földre telepedve falatoztak és iddogáltak. Ez utóbbit egy bögréből ketten tették, mivel Mrs. Walker nem gondoskodott tizenegy darabos ivókészletről. Fölköszöntötték a Szent Angolnát.

– Ott úszik mélyen az Atlanti-óceánban – szavalta Daisy.

– És holttesteken lakomázik – tette hozzá Titty.

– Jaj, ne! – kérte Peggy.

– Ne légy már gyáva kukac! – feddte meg Nancy. – A legjobb angolnák holttesteken lakomáznak. Különösen a vízbe fúlt tengerészeket kedvelik.

Peggy eltolta magától a tányérját.

Nancy mérgesen nézett rá:

– Ahogy mi lakomázunk Bridgeten.

– De én emberáldozat vagyok – pontosított Bridget. – Nem holttest.

– Éppolyan finom – nyalta meg Daisy a szája szélét. – Sohasem ettem még ennél ízletesebb angolnát.

– A Bridgetből kihasított falatok okozzák a különbséget – mutatott rá Masztodon.

– Masztodon vérében van a mi vérünkből, bennetek pedig az ő véréből – jelentette ki Daisy. – Mi mindannyian Angolnák vagyunk, és az elfogyasztott angolnák még inkább angolnává tesznek minket.

– És a sok elrágcsált Bridget-falat pufókabbá tesz minket – tette hozzá Roger. – Ha! Épp most haraptam rá egy igazán ízletes darabra. Mennyei! Gyere, Peggy, próbáld meg újra!

Bridget néhány percig csendben evett, óvatosan forgatva szájában a falatot.

– Nem igazán érzem magamat – állapította meg végül. – De mivel eddig még angolnát se ettem soha, nem is érezhetem a különbséget.

– Mihez kezdünk holnap? – kérdezte Daisy, mire az Angolnák Gyermekeinek több mint fele hirtelen visszavedlett felfedezővé.

– Ó, a mindenit! – kiáltott fel John. – Hiszen ti nem is tudjátok, mi történt. Egyáltalán nem lesz holnap. Mindennek vége. A Kobold értünk jön a reggeli dagály idején, és jövő nyárig egyáltalán nem jövünk vissza. Sajnos nem sikerült átkelnem az Északnyugati átjárón. Hála istennek, ti legalább felmértétek ma a Lileföldet.

– Jaj, dehogyis, nem mértük fel! – hűtötte le Nancy. – Egyszerűen nem jutott rá idő. Tele volt a két kezünk munkával, mire mindent előkészítettünk az Angolna-ünnepre. Irtó sokáig tartott, míg fölépítettük a máglyát. Meg el kellett mennünk a Kovakő-szigetre a harci dobokért. Aztán már szorított az idő, át kellett jönnünk, hogy találkozzunk Masztodonnal. Majd holnap körbejárjuk a Lileföldet. Hidd el, borzasztóan sajnálom.

– Késő bánat – búslakodott John. – Át kellett volna hajóznom az Északnyugati átjárón, de nem tettem. És a térkép északi része hajítófát sem ér, ha nem tudjuk, a Szeder-part szigete, vagy sem. Már sokkal hamarabb ki kellett volna derítenem.

– Az én hibám! – esett kétségbe Titty. – Mert elmentünk megnézni Szindbád árkát.

– Nem a te hibád – védte meg Roger. – Hanem a kapitány és a kormányos hibája. Te kiváló patteránt készítettél, és ők észre se vették.

– John azt mondta, menjünk haza. Ha engedelmeskedünk, akkor nem minket kell keresgélnie, hanem még átkelhetett volna az Északnyugati átjárón, ha létezik egyáltalán.

– Ugyan, hiszen akkor egyiptomiak se lehettetek volna – vigasztalta Nancy. – Nyárson sült bakkecskék! Szavamra mondom, szívesen cseréltem volna veletek, amikor megláttuk, hogy ott üldögéltek a cölöpökön a tenger kellős közepén.

Susan rémülten meredt rá.

– Micsoda? – nézett nagyot John is.

– Persze, hogy láttuk, nem tudtátok? – kérdezte Nancy. – A dagállyal lopakodtunk éppen át a tengeren, hogy találkozzunk Masztodonnal, kifessük, és partra szálljunk ott, ahol nem is kerestek minket, és bekerítsük a tábort, és igazi angolnás támadást indítsunk, na szóval, akkor láttuk őket. Eveztünk, mint az őrültek, de Masztodon ért oda elsőnek, és mi már harci díszben pompáztunk, tehát fedezékbe kellett húzódnunk a hadi kenuk alján…

– Ti voltatok a csónakokban? – kiáltott fel Roger. – Láttuk, hogy eveznek bennük, de egy perccel később már üresen sodródtak…

– Csak nem rekedtetek kinn a tenger közepén? – rémüldözött Susan.

– Vészjeleket adtunk le – büszkélkedett Roger. – Ha Masztodon nem lapátol olyan bitang gyorsan, még úsznunk is kellett volna. Titty meg én már mindent elterveztünk.

– Ó, Titty! – zokogott föl Susan.

– Árbocok és orrvitorlák! – kiáltott föl Nancy. – Légy Angolna, Susan! Senki se fulladt bele. Még csak át se áztak. Legalábbis nem nagyon. És ez végre igazi felfedezőút volt. Most legalább tudjuk, mire képes a Vörös-tenger.

– Tudtuk nagyon jól, enélkül is – szipogta Susan.

– Épp csak egy kicsit késtünk el – mesélte Roger. – A víz összezárult előttünk, és amikor át akartunk kelni rajta, kissé mélynek találtuk, én pedig letévedtem az útról… Aztán vissza akartunk fordulni, de a másik csatorna már túl mély volt. És tüzet is gyújtottunk. Aztán fölmásztam egy cölöpre, és integettem.

– Mit mondtál a Szindbád árkáról? – kérdezte Nancy.

– Megmutatom – felelte Titty. Bement a sátrába, hogy kihozza az aznap készített térképvázlatot.

– Előveszem a nagy térképet – állt fel John.

– Ne lógasd az orrod, Titty! – vigasztalta Nancy, amikor visszatértek. – Semmi értelme búslakodni, hisz minden jóra fordult.

– Nem is erre gondolok – borongott Titty. – De hibáztam, és most úgy kell hazamennünk, hogy a térkép felső részét nem készítettük el.

Lassan sötétedett. Néhány csíkos vadember újabb fadarabokat halmozott a tűzre. A fa egy része egy összetört csónak régi palánkjából származott, és a bennük maradt rézszögek zöldre festették a lángokat. A villódzó fényben felfedezők és vademberek tanulmányozták a térképeket, és megosztoztak a gőzölgő kakaóval telt bögréken.

– Ez a rész jól beleillik az eddigi munkába – jelentette ki John. – De merre húzódik az a vízmosás?

Masztodon Titty térképét nézegette.

– Jól rajzoltad meg – bólintott. – A fő csatornába torkollik, éppen itt…

A zsebébe akart nyúlni ceruzáért, mert elfelejtette, hogy öltözékét mindössze egy fürdőnadrág és néhány iszapcsík alkotja. A tűz széléről fölvett egy megszenesedett fadarabot, és azzal jelölte be a helyet.

– Bárcsak kiradírozhatnánk északon a kérdőjeleket! – sóhajtott fel John. Tekintete a szürkületbe révedt, túl a Kobold-szoros torkolatán, át a Titkos-tengeren. – Ha azt a kicsi részt felmértük volna, nem állnánk rosszul. A többi egész jól sikerült.

– Holnap reggel nem lehet a végére járni? – kérdezte Nancy.

John felnyögött.

– Holnap reggel a felszerelésünk minden egyes darabját föl kell kapni, össze kell csomagolni, hogy dagálykor a hajóra vihessük.

– Klassz ez a térkép még így is – állapította meg Daisy.

– Mi nem fejezhetnénk be helyettetek? – puhatolózott Masztodon.

Titty hallgatott.

– Semmi értelme – legyintett John. – Alkalmazhatunk vadembereket vezetőnek, sőt kifejezetten hasznosak is, de a térképet magunknak kell elkészítenünk. A felfedezők nem jelölhetnek be egy átjárót, ha nem hajóztak át rajta, hisz akkor nem győződtek meg róla, hogy létezik.

Titty titokban oldalba bökte Rogert.

– Au! – szisszent föl Roger.

– Bocs – motyogta Titty, de egy pillanattal később újra megbökte. Ezúttal Roger megértette, miről van szó. Hamarosan mindketten kisurrantak a tűz fényköréből.

Titty néhány percen át komolyan magyarázott valamit.

– Nekem van olyan zsinegem, amely elég hosszú – közölte Roger, amikor Titty befejezte.

– Remek! – bólintott Titty. – A többit megszerzem én.

Visszatértek a tűzhöz, keresztülfurakodtak a vademberek és a felfedezők között és beletemetkeztek a térképbe.

Már erősen besötétedett, amikor a távolból egy ködkürt hosszan kitartott bőgése hangzott fel, és a jelzés kétszer megismétlődött. Daisy és fivérei fölpattantak.

– A misszionáriusok – tájékoztatta a felfedezőket Daisy. – Figyeljetek!

Rakéta szárnyalt föl a sziget mögötti sötét égre, és szikraesőbe robbant szét.

– Mennünk kell – mentegetőzött Daisy. – Megígértük, hogy a jeladásra elindulunk. Ez a mi rakétánk volt. Mi is magunkkal hoztunk egyet, hogy válaszolhassunk, láttuk a jelzést.

Elvágtatott, de egy pillanattal később már vissza is tért, kezében hosszú botra erősített rakétával. A botot beleszúrta a földbe.

– Te lövöd ki? – tudakolta Roger.

– Bridget.

Az emberáldozat begyújtotta a válaszrakétát. Az fölsuhant a sötétségbe, és hulló csillagokká szóródott szét.

– Most már rohannunk kell – közölte Daisy.

– Hol van a csónakotok? – érdeklődött John.

Masztodon kirobogott a táborból. A sötétben is biztos léptekkel leszaladt a kikötőhelyre.

– Nála vannak – árulta el Daisy. – Partra szálltunk, aztán ő elvontatta és lehorgonyozta valamennyit a kis sziget mögött, hogy véletlenül se lássátok meg.

– A ruháinkat is ott szórtuk le az egyikben – tette hozzá Peggy.

Mire az Angolnák és vértestvéreik levonultak a kikötőhelyre, már hallották is az evezőcsapásokat a sötétben.

Hamarosan megjelent Masztodon, három apró csónakot vontatva maga után.

Egy-két perccel később mind a négy vadember már úton volt hazafelé. Masztodon a tanyájára evezett, a másik három a szoros torkolata felé.

– Pompásan sikerült az ünnepség – búcsúzott Daisy. – S hogy jövőre még mi mindent csinálhatunk!…

Öt felfedező és két csíkos vadember állt a sötétben a kikötő cölöpjeinél, és hallgatta az evezőcsobbanásokat.

– Karabatlangbaraka! – jött a kiáltás a víz felől.

– Akarabgnadabarak! – érkezett a válasz a partról és Masztodontól, aki már közeljárt saját vízerének bejáratához.

– Gyere, Peggy! Mártózzunk vízbe, és szabaduljunk meg a harci festéstől! – rendelkezett Nancy. – Valamit mondani akarok neked – tette hozzá suttogva.

– Jól teszitek – helyeselt Susan. – Sose szeditek ki az iszapot a hálózsákból, ha így másztok bele. Ide hallgass, Bridget! Neked már ágyban a helyed.

Miután a Fruskák visszatértek a mártózásból, a máglya zsarátnokánál szárítgatták magukat.

– Még szerencse, hogy koromsötét van – jegyezte meg Nancy –, és nem látjuk, milyen feketék a törülközők. De már nem kellenek többé. Igyekezz a szárítkozással! Addig kell aludnod, amíg lehet.

– Mit keresel a raktársátorban, Titty? – kérdezte Susan. – Visszateszel mindent? Derék dolog. De ma már nem mosogatunk, csak holnap reggel.

– Nagyszerű! – örvendezett Titty.

Bridget vonakodva bújt be a hálózsákba, de amint feje a párnát érte, már el is aludt. Végtére is, ma reggel zsidó volt, délután egyiptomi és este emberáldozat, ez untig elég egy napra.

– Sajnos, már nem tudunk mit kezdeni a Lilefölddel és az Északnyugati átjáróval – sóhajtotta John. – Apa meg fogja érteni. Hahó, Titty! Bevitted a térképeket a sátradba?

– Mind itt van – mondta Titty. – Szükséged van rájuk?

– Nincs – felelte John.

– Te nem fekszel le? – érdeklődött Susan. – Holnap korán kell kelnünk. Rengeteg időbe telik, míg mindent összecsomagolunk.

– Tudom – morogta John.

Pár percig még nézte a parázsló tüzet, belebámult a sötétségbe, és végiggondolta az egész hét felfedezőútjait. A térkép nem készült el. Végül is kudarcot vallottak. De hát ezen már nem segíthetnek. Most már az a legfontosabb, hogy mindent összecsomagoljanak, és készen álljanak, mire befut a mentőhajó. Bement a sátrába, levetette a ruháját és lefeküdt. Ez lesz az utolsó éjszaka a táborban.


A Fruskák sátrában Nancy megbökte Peggyt.

– Ide figyelj! – suttogta. – Ha fölvisítasz, amikor fölébresztelek, soha többé nem állok szóba veled.


Roger sátrából is suttogás hallatszott.

– Titty! – Egy kéz nyúlt ki a sátor alatt, és addig keresgélt, míg egy másik tapogatózó kézre nem akadt.

– Megvan a zsinór?

– Meg.

– Nehogy túl erősen rántsd meg. Nincs még egy lábujjam tartalékban.

– Jól van. Finom leszek. De te se rángasd nagyon.

– Te vagy az, Titty? – John meghallotta a suttogást.

– Jó éjszakát! – mondta Titty.

– Jó éjszakát! – felelte John.

Sátra sötétjében Titty szorosan ráhurkolta hüvelykujjára Roger zsinegdarabjának végét. Nem volt túl könnyű fél kézzel megkötni a sötétben, és aránylag hamar rájött, Roger miért inkább a lábujjára rögzítette a másik végét. De végre sikerült. Gyengéden meghúzta. Egy kevésbé gyengéd rántás volt a válasz. Titty lefeküdt, és megkötözött hüvelykujját a hálózsákon kívülre tette. Másik kezével kinyúlt és megtapogatta azt a néhány holmit maga mellett. Jól van, semmit se felejtett el. Aztán elhatározta: ha törik, ha szakad, aludni fog.

 

29. CSOMAGOLÁS

John megmoccant a hálózsákban. A napfény megvilágította a sátor falát. Ideje fölkelni? Összébb húzta a hálózsákot az álla alatt. Az ajtóban egy láthatatlan fonál végén pók himbálódzott. Néhány hüvelykkel lejjebb ereszkedett. John figyelte, hogy saját tengelye körül forogva újra följebb mászik. Kinn sütött a nap. Mégis furcsa, borongós hangulatban ébredt. Mintha egy olyan vizsga másnapján ébredezne, amelyen elégséges dolgozat helyett elégtelent írt. Valami rosszul sikerült. Hirtelen rájött, mi is az. Az expedíció kudarcot vallott. Ma reggel hajóra szállnak és hazavitorláznak, holott a térkép még nem készült el: nem fedezték föl az Északnyugati átjárót, és a Lileföldet megkerülő Északkeleti átjáró is feltételezés csupán. Nancy cserbenhagyta… bár önkéntelenül is elmosolyodott, amikor eszébe jutott, milyen művészi munkát végzett helyette, és újra maga előtt látta a sávos, csíkos, pöttyös harci sárfestékbe öltözött vadembereket. Titty is cserbenhagyta… nem, ezt azért nem állíthatja… észre kellett volna vennie a jelzést… Mégis, Titty egyéni felfedezőútja következményeként nem volt idő végrehajtani, amit pedig ő már olyan szépen eltervezett… és csak egy hajszálon múlt, hogy nem történt komolyabb szerencsétlenség. Még most is libabőrös lett a rémülettől, amikor belegondolt, azok a fafejűek hagyták, hogy a dagály foglyul ejtse őket… Bárcsak ahhoz tartották volna magukat, amit mondott nekik, és a táborban ücsörögnek, amikor Susannal együtt hazatér. Akkor elszáguldhatott volna, hogy Nancy és a vademberek támadása előtt tisztázza az Északnyugati átjáró kérdését. De most így kell hagynia a térképet, félbe-szerbe, míg vissza nem térnek újra. S ki tudja, visszajönnek-e valaha még? Ráadásul ez a tisztázatlan rész nem valahol egy messzi sarokban éktelenkedik, ahol természetes, csaknem helyénvaló, hogy fehér folt marad. Nem, nem, ez a kérdőjel ott virít a térkép kellős közepén, magának a Titkos-tengernek a partján, és mindent tönkretesz. Sziget vagy szárazföld? Ki tudná megmondani? Senkinek nem jutott rá ideje, hogy elmenjen, és saját szemével győződjön meg az igazságról.

Apa csalódott lesz… aztán Johnnak hirtelen eszébe jutott, hogy Apát is köti a szolgálati fegyelem. Lehet, hogy csalódott lesz a térkép miatt, de sokkal nagyobbat fog csalódni, ha John cserbenhagyja, ha a felfedezők nem készülnek el a csomagolással, nem állnak behajózásra készen, mikor megérkezik a mentőhajó.

Mennyi lehet az idő? A hálózsákot térdéig tolta, aztán lerúgta magáról, és kimászott a sátorból. Susan magával vitte Nancy óráját a sátrába. John a kajaórához ment, hogy megnézze. Az árnyék még jó néhány hüvelykre volt a reggelit jelző cövektől. Vödröt, szappant, törülközőt ragadott, és gyorsan megmosdott a tavacska szélén.

– Két penészvirág – morogta magában, amikor meglátta, hogy Roger és Titty sátrán a bejárati szárnyak leeresztve libegnek, holott jobb lenne őket fölcsavarni, hogy szellőzzék a sátor.

Fölöltözött, föltekerte a hálózsákját, meglazította a sátor köteleit, kirángatta a cövekeket, lefektette a sátorrudakat, végül fölcsavarta a sátrat és a fenéklapot.

Susan kidugta a fejét.

– Pszt! – suttogta. – Bridget még alszik.

– Pedig már nem sokáig heverészhet – jelentette ki John. – Jön a Kobold, és mire megérkezik, minden cuccunkat össze kell pakolnunk. Megyek is, és fölébresztem a többieket.

– Hagyd aludni őket, amíg lehet! – kérte Susan. – Csak fölébresztik Bridgie-t. Előbb elkészítem a reggelit.

– Mennyi az idő?

– Fél nyolc. Itt van Nancy órája. Akaszd a totemre, hogy ne felejtsük itt.

– Meggyújtom a tüzet, amíg fölkelsz. De csipkedd magad! A vödröt a tavacskánál hagytam.

Ma nem volt nehéz tüzelőt szerezni. A vademberek máglyájának még meleg hamujában kormos fadarabok lapultak. Néhányat belőlük John egy maroknyi száraz növény fölé halmozott Susan tűzhelyén, és a tűz azonnal föllobbant.

Bridget kidugta a fejét.

– Ideje fölkelni, ugye? – kérdezte.

– Nagyszerű! – mondta John. – A hajóbébi már föl is ébredt. Hozd a fogkefét, és gyere le a tóhoz! Csak annyi időnk van, hogy kétvödörnyi vizet öntsünk rád. Még mindent össze kell csomagolnunk. Gyerünk, Susan! Fújd meg a sípodat! A csuda vigye el! Bárcsak lenne egy hajóharangunk! Ahoj, mindenki! Ébresztő, Nancy kapitány! Húzd ki a kormányost is! Roger! Titty! Fel a horgonyt, matrózok! Ki a zsákból!

Lehajolt Titty sátrának bejáratánál, benyúlt, megragadta a hálózsák végét, és erősen megrántotta, gondolván, hogy a zsákkal együtt Tittyt is kihúzza. Majdnem hanyatt esett, mert a hálózsák ugyancsak könnyen jött. Üres volt. Mindössze egy riadt cica csimpaszkodott bele mind a húsz karmával. Az első aggasztó pillanat után azonban Szindbád visszanyerte méltóságát, felállt, belehunyorgott a napfénybe, és nyújtózkodni kezdett.

– Mi a csuda! – lepődött meg John. – Titty már fölkelt. Kifelé, Roger!

Válasz nem jött, és amikor bepillantott Roger sátrába, azt is üresen találta.

John benézett a Fruskákhoz. Dagadozó hálózsákok mutatták, hol fekszenek a felfedezők.

– Nancy! – kiáltotta John. – Keljetek fel! Még az egész tábort össze kell rámolnunk.

Semmi válasz.

– Hadd spricceljem le őket – kérte az arra szökdécselő Bridget. Egyik kezével pizsamáját tartotta, a másikban egy szivacsot szorongatott.

– Rajta! – biztatta John.

– Hisz nincsenek is itt – csalatkozott Bridget egy pillanattal később.

– De biz’ ott vannak – mondta John.

– Márpedig nincsenek – erősködött Bridget. – Csak kitömték a zsákjukat mindenfélével, hogy úgy tűnjék, benne alszanak.

– Pokolba velük! – bosszankodott John. – Nincs ma április elseje. Mindegy, a lényeg az, hogy már mindannyian talpon vannak. Ugyancsak csöndesen másztak ki az ágyból.

– Hol lehetnek? – kérdezte Susan.

– Biztosan lementek, hogy még utoljára megmártózzanak – vélekedett John.

A vödörrel kétszer nyakon öntötte Bridgetet, aztán harmadszor is, hogy szerencsét hozzon, majd munkához látott a raktársátoron. Meglazította a tartóköteleket és kihúzkodta a cövekeket. Közben észrevette, hogy Susan egy halom szennyes tálkát és kistányért méreget, az előző napi angolnalakoma maradékát.

– A mindenit! Elfelejtettem. Az egész tegnapi csetresz mosogatása még hátravan. Ne bajlódj most zabpehellyel! Adj nekik főtt tojást, azt a markukban tarthatják. Fő, hogy időt takarítsunk meg.

– Nem bánom – egyezett bele Susan. – Fejenként két tojás. Meg tudsz kettőt enni, Bridget? Megmostad a fogadat? Mondd, ezt nevezed te arcmosásnak?

– Ezt – jelentette ki Bridget. – Alaposan megmostam.

– Anyának nem ez lenne a véleménye. Gyere ide, és hozd a vödröt!

– Au! – óbégatott Bridget. – Lesikálod a bőrt a homlokomról!

– Mi a csudát kent rád Daisy tegnap este? – mérgelődött Susan. – Egy életen át viselheted azt az angolnát a homlokodon.

– Ne törődj most ezzel! – kiáltott fel John. – Majd lesúroljuk, ha hazaértünk. Az a lényeg, hogy mire a Kobold megjön, már minden a parton várja a behajózást. Mondd csak, nem bonthatom le a sátradat? Ugorj be, Bridgie, és rakd össze a hátizsákod.

– Nahát! – döbbent meg Susan az élelmiszerek közt kutakodva. – Ki az ördög keverte össze a cukrot, a kekszet meg a zabpelyhet?

Titty sajnos elmulasztotta tájékoztatni a kormányost, miből készítettek tűzrevalót az egyiptomiak a Vörös-tenger közepén.

– És mi történt a csokoládéval? Biztos vagyok benne, hogy legalább két tábla maradt, még a lakoma után is. És tudtommal senki sem evett banánt tegnap este.

John körbenézett.

– Hová lett a tájolóm? – kérdezte tanácstalanul.

– Ó, jaj – sóhajtott föl Susan. – Ez éppen olyan rosszul indul, mint amikor a Holly Howe-i nyaraláshoz csomagolunk. Mindenki mindent elveszít, lehetőleg az utolsó percben. Az a tájoló is fölbukkan majd, amikor már mindent összerámoltunk. Legyünk túl először a reggelin! Kész a tojás… – Hosszan belefújt a sípjába.

Senki se válaszolt, csak egy megriadt póling és a szittyós mentén zajongó sirályok.

– Fújd meg újra – javasolta Bridget.

– Ahoj! Reggeli! – kiáltotta John. – Egy perc, Susan. Lemegyek, és fölcibálom őket.


Öt perc múlva John visszatért a kikötőhelyről, és nagyon csúnyákat gondolt az expedíció minden tagjáról, Susant és Bridgetet kivéve, mert ők legalább ott voltak, ahol lenniük kellett.

– A csónakok is eltűntek – közölte komoran, és beletörölte csizmáját egy fűcsomóba.

– Egyik sincs itt? – döbbent meg Susan.

– Nincs – dühöngött John. – Fogadok, hogy Nancy vette rá őket. Az egész banda biztos elment Masztodonhoz, hogy elbúcsúzzanak.

– A főtt tojásuk mindenesetre ki fog hűlni – vélekedett Susan.

– Nem törődnek vele – legyintett John. – Masztodon meghívja őket reggelire, ott zabálnak órákig, és a mindenit, nézd, már mennyi az idő! A sátrukat még össze kell rakni, és a Kobold is föltűnik már, mire egyáltalán hozzálátnak.

– Szerintem meg kellett volna hívniuk minket is – bántódott meg Bridget.

– Tökéletesen tisztában voltak vele, hogy úgysem mennénk – felelte John. – Tudják, hogy még mindent össze kell rámolnunk.

– Azért csak gyere, és edd meg a reggelidet! – hívta Susan.

John, Susan, Bridget és Szindbád csaknem szótlanul költötte el a reggelit. Bridget beszélt ugyan Szindbádhoz, de nem sokat. John és Susan inkább a bepakolásra váró holmikat, a még lebontandó sátrakat méregette, és azon tűnődött, hogy lehetne az egész tábort könnyen és gyorsan behajózható csomagokká alakítani. Néha a kikötőhely irányába pillantottak, hátha meglátják a hazafele siető csellengőket.

A szoros torkolatánál három apró fehér vitorla jelent meg.

– Az Angolnák – állapította meg Bridget.

Néhány perccel később három vadember tocsogott át a szittyóson.

– Karabatlangbaraka! – kiáltották.

– Akarabgnadabarak! – felelték a felfedezők.

– Hol van Nancy? – kérdezte Daisy. – Hol vannak a többiek? Ide hallgass, Fehér Főnök, borzasztóan sajnálom, ami tegnap történt. Vagyis ami nem történt. Szóval azt, hogy nem volt elég idő körbejárni a Lileföldet. Elmentünk volna, ha tudjuk, hogy ez az utolsó napotok. De Nancy azt hitte, sokkal tovább maradtok.

– Semmi baj – igyekezett John a tőle telhető legvidámabb hangon válaszolni. – Legalább hagytunk valami felfedeznivalót jövőre is. Én se tudtam befejezni a magam részét, és az legalább akkora hiányosság. Sőt talán még nagyobb.

– Mi lesz az angolnával a homlokomon? – érdeklődött Bridget. – Susan megpróbálta lesúrolni, de nem sikerült neki.

Daisy kritikus szemmel vizsgálgatta tegnap esd művét.

– Nem rossz angolna – állapította meg.

– De mivel festetted föl? – tudakolta Susan. – A szappanra rá se hederít.

– Vörös olajfestékkel – felelte Daisy. – Egy csepp terpentin, és lejön. És az alvadt vér is kiszedhető a ruhájából. Ez csak apró kis angolna. Tavaly nyáron én sokkal rosszabbul jártam, mert akkor tetoválni próbáltunk, és Dam meg Du telefestett angolnákkal. Hallottátok volna a misszionáriusokat utána!

– Hol vannak a többiek? – kérdezte Dam és Du egyszerre. Láthatólag témát szerettek volna váltani.

– Elmentek, hogy elbúcsúzzanak Masztodontól – dörmögte John. – De nagyon rosszul tették. Apa egy fél órán belül itt lehet.

– Szólok nekik, hogy csipkedjék magukat – ajánlkozott Dam.

– Megjött Masztodon – állította meg Du.

– Karabatlangbaraka! – topogott be Masztodon, és leverte csizmájáról a sarat.

– Akarabgand-abarak! – felelte Daisy.

– Gnad… gnad… – javította ki Bridget. – Figyeltem, mit mondasz.

Daisy hevesen összecsattintotta a fogát.

– Nem ettünk eleget belőled tegnap – fenyegette meg.

– Csak sonkát meg oldalast. Eszembe se jutott, hogy egy kis nyelvet is vágjak a kondérba. Kár.

– Hol kószálnak a többiek? – kérdezte John.

– Nem is láttam őket – csodálkozott Masztodon.

– Micsoda? De akkor hová tűntek? Elmentek mind a két hajóval. Mondhatom, Nancy most már tényleg elvetette egy kicsit a sulykot, és Tittynek meg Rogernek is több esze lehetne. Még össze kell csomagolnunk az egész tábort, és ezt ők is tudják. Apa megmondta, hogy egy perc vesztegetni való időnk se lesz, és arra kért, hogy az összes cuccot készítsük be a csónakokba.

– Fehér Főnök – szólalt meg Daisy –, te biztosan ismered a mentőhajót. Milyen színű a vitorlája?

– Sötétvörös.

– Gondoltam. Egy sötétvörös vitorla jön befelé a tengerről. Láttuk a távolban.

Hanyatt-homlok nyargalt ki mindenki a töltés sarkába, ahonnan kelet felé nézve már láthatták a nyílt tengert. Messze kint egy háromszög alakú vitorla közeledett a külső bóják felé.

– Csaknem biztos, hogy a Kobold az – vélekedett John.

Tekintetükkel mindkét irányba végigpásztázták a Titkos-tengert. Több vitorla nem mutatkozott.

– Minden, de minden rosszul sikerült – kesergett John.

– Kudarcot vallottunk a térképpel, ráadásul itt jön Apa értünk, és a csomagolással még sehol se állunk.

– Föl a fejjel! – vigasztalta Masztodon. – Segítünk. Minden ember a pakoláshoz!

– Tekergőre, Angolnák! – vezényelt Daisy. – Két uszonycsapással összedobjuk a tábort.

Mindannyian visszaszáguldottak a táborba. Négy vadember és három felfedező vetette rá magát a sátrakra, a hálózsákokra és az élelmiszerkészletekre. Roger sátra már földre hullott, Tittyé is, a Fruskák nagyobb sátra szintén. John és Susan villámgyorsan rakodott, közben egyik csoporttól a másikig futkostak és elmagyarázták, miképp is célszerű egy sátrat föltekerni, hogy könnyen betuszkolhassák a zsákjába. Susan, életében először, nem vett részt a mosogatásban. Daisy és fivérei talán nem végeztek olyan alapos munkát, mint Susan szerette volna, de végül ott hevert valamennyi edény elmosogatva, és az egyik Angolna az utolsó bögrét is szárazra törölte a tábor konyharuhájával.

– Mi legyen ezekkel a tojásokkal? – tudakolta Daisy.

– Öntsd ki a vizet a lábasból, és tedd vissza őket. Magukra vessenek a többiek, hogy nem jelentek meg a reggelinél. Bridget, szaladj, és nézd meg, nem jönnek-e.

Masztodon a vállára emelte a Fruskák fölcsavart, hosszú, nehéz sátrát.

– Fölösleges levinnünk a csomagokat a kikötőhelyre, amíg vissza nem hozzák a csónakot – állította meg John. – Csak sáros lesz minden.

– Betesszük a cókmókot hozzánk – javasolta Masztodon.

– Mentőhajó érkezik a felfedezőkért, és a vademberek harci kenukon a fedélzetre szállítják a poggyászt – világította meg a helyzetet Daisy.

– Így sok időt megtakaríthatunk – helyeselt Susan. – De azért már nagyon szeretném, ha Tittyék fölbukkannának.

Felfedezők és vademberek ingáztak föl-le a tábor és a kikötőhely között. Lebotladoztak, belezúdították a sátrakat, táskákat, dobozokat és vizeskannákat a vademberek csónakjába, majd gyorsan visszatocsogtak a mocsaras szittyóson át.

Bridget futva érkezett vissza a táborba.

– Sehol se látom őket – jelentette. – És tényleg a Kobold az. Hol a távcső?

– Hol is van? – nézett körbe John. – Látta valaki? A tájolómat se találom.

Senki se látta a tájolót. Senki se látta a távcsövet.

– Tittynél szokott lenni – közölte Bridget.

John és Susan körbenézett az egykori tábor helyén. Látták a kifakult foltokat, ahol a sátrak álltak, a tűzhelyet, melyen éppen kihunytak Susan reggelihez rakott tüzének lángjai, s azt a hatalmas, elfeketedett, hamuval borított foltot, ahol az Angolnák szertartásán a máglya lobogott. Semmi sem maradt itt fönn, csupán a kifestett totem – az angolna nyakában ott lógott a csigákból fűzött nyaklánc és Nancy órája –, illetve a kajaóra, amelynek árnyéka túlhaladt a reggelit jelző cöveken. Minden mást beraktak már a vademberek négy csónakjába, hogy a fedélzetre szállítsák. De mi értelme volt az egésznek, ha a felfedezők két hajója még ismeretlen helyen tartózkodik, és hiányzik velük együtt négy felfedező is?

John nekiveselkedett, hogy kirántsa a hosszú botot, amelynek árnyéka étkezéstől étkezésig jelezte az idő múlását.

– Ki ne húzd! – állította meg Daisy. – Hagyd ott emlékül!

– Mi legyen a totemmel? – kérdezte John.

– A tiétek – felelte Masztodon. – Ugye, Daisy?

– Hát persze – bólintott Daisy. – Vigyétek magatokkal, és ha újra jöttök, csak állítsátok föl, és a világ összes Angolnája tekeregve összesereglik, hogy segítségetekre legyen.

John Nancy órájára pillantott.

– Mindjárt kilenc – állapította meg. – Hol lehetnek ezek a fafejűek?

– Már beállt a dagály – közölte Masztodon.

Újra kimentek a töltés végébe, hogy körülnézzenek.

Igen. A Titkos-tengeren ott közeledett dagadó vitorlákkal a Kobold, a mentőhajó. Már elhagyta a nyílt tengert.

– Nyugati szél fúj – jegyezte meg John. – Lavíroznia kell. Kissé később ér ide.

– De hol lehetnek a többiek? – aggódott Susan.

Bridget pillantotta meg először a hiányzókat.

– Oda nézzetek! – mutatott előre.

– Mi a csudát keresnek arrafelé? – csodálkozott Masztodon.

Csaknem pontosan szemközt, mélyen benn a széles csatornában, amely a Titkos-tenger északi partjáról futott a szárazföld belseje felé, egy barna és egy fehér vitorla közeledett.

– Integess nekik! Jelezz nekik! – sürgette Susan.

John szemaforjelzéseket adott le. – M…O… Z…G… A…S…

– Elég jól látszom az ég előtt – vélekedett. – De valószínűleg nem is figyelnek.

– Errefelé tartanak – méregette Masztodon.

– Mind a kettő – tette hozzá Daisy.

– Mindkét hajó jobb csapáson jön – állapította meg Du.

– Megáll az eszem, fogták magukat, és elmentek egy utolsót versenyezni! – dühöngött Susan.

– Biztos, hogy nem érnek vissza, mielőtt a Kobold megérkezik – borongott John.

A mentőhajó egyre közeledett: jobbra-balra lavírozott a Titkos-tengeren, orra hol az északi part, hol a sziget felé mutatott. A töltésről felfedezők és vademberek figyelték. A szemközt dél felé vitorlázó két kis hajó oldalról kapta a szelet, nekik nem kellett lavírozniuk, és hatalmas iramban közeledtek.

– Sikerül nekik – izgult Daisy.

– Soha – legyintett John, de a lelke mélyén azért reménykedni kezdett, hátha mégis.

– Melyik van elöl? – meresztgette a szemét Masztodon. – Azt hiszem, a fehér.

– A barna – vitatta Daisy.

– Bitang nehéz megállapítani, mikor éppen szembejönnek – vélekedett Dam.

– A barna vitorla van a szél felől – jelentette ki Du.

– Gyerünk, Titty! – szurkolt Bridget.

– Gyerünk, Nancy! – lelkesített Daisy. – Bocs… Semmi bajom Tittyvel, de Nancy talán angolnább Angolna.

– Szerintem mindketten rettenetes hibát követtek el – mérgelődött John. – Elmentek, hogy versenyezzenek az utolsó reggel, pedig pontosan tudják, hogy itt vár rájuk a munka. De nagyon remélem, hogy mégiscsak megérkeznek Apa előtt.

– Hajrá egyik, ne hagyd magad másik! – kiabált Bridget.

– Mit csinál Apa? – kérdezte Susan.

Valamennyien elkapták tekintetüket a szemközti oldalon versenyt futó két kis csónakról, és a mentőhajóra pillantottak, amely egyenletes iramban lavírozott fölfele a Titkos-tengeren. Valaki – Apa – az árbocnál állt.

– Egy zászlót húz fel éppen – állapította meg John.

Kis vászongöngyöleg kúszott föl a keresztfára. Hirtelen kibomlott és lobogni kezdett a szélben. Egy sötétkék zászló, közepén fehér négyszöggel.

– A csudába! – fakadt ki John.

– Mit jelent ez? – érdeklődött Masztodon.

– Ez a Kék Péter – tájékoztatta John. – Mindenki szálljon föl a hajóra. Indulás. Borzasztóan siethet. Már azelőtt fölvonta, hogy horgonyt vetett volna.

– Ideérnek még a többiek is – bizakodott Daisy. – Egy perc múlva kifutnak a csatornából, és akkor meglátjuk, ki van elöl.

– Bárcsak a Kobold előtt ideérnének – izgult John.

– Igazán remek verseny! – lelkesedett Masztodon. – Figyeljétek csak!

– Hajrá! Hajrá! – kiabálták az Angolnák. A két hajó elhagyta a csatorna torkolatát. Kissé jobbra fordultak, és szorosan egymás mellett nekivágtak a Titkos-tengernek. Egy pillanatra mindkét hajó irányzása elbizonytalanodott, mert a nyílt vízre érve a kormányosok észrevették a vörös vitorlát, amelyet a szárazföld addig eltakart előlük.

 

30. AZ ÉSZAKNYUGATI ÁTJÁRÓ

Titty szilárdan eltökélte, hogy aludni fog, ugyanakkor ébresztőórává is át akarta változtatni magát. Aludni muszáj, de elaludni nem szabad. Azt tudta, hogy Roger addig alszik, míg föl nem kelti. Történhet bármi, amint kivilágosodik, föl kell ébresztenie önmagát. Az éjszaka közepén hirtelen fölriadt. Még sötét volt. Vajon mennyit alhatott? Egy órát, fél órát, négy órát? Nem tudta. De tulajdonképpen mindegy, most még túl korán van. Megpróbált újra elaludni, de nem tudott. Minden attól függ, képes-e fölébredni a megfelelő pillanatban. Ott feküdt, mutatóujjával megtapogatta a hüvelykujja köré kötött zsineget, és lelki szemeivel azt az üres foltot látta a térkép bal felső sarkában, ahova John kérdőjelet rajzolt. Vajon átvezet az a bevágás? Talán csak valami öblöcske, amely sehova sem visz. Ha ezt ki akarja deríteni, nincs más megoldás: odamegy és megnézi. Holnap (vagy már ma?) kora reggel adódik az egyetlen és soha vissza nem térő alkalom, hogy kijavítsa az elkövetett hibát, hogy helyrehozzon mindent. Fejben már elkezdte bepontozni egy csatorna vonalát… Ez a pontozás olyan, mint a kerítésen átugráló bárányok számolása. Rajzolás közben megszámlálta a pontokat. Amikor elvétette, elölről kellett kezdenie, hiszen a térkép csak a fejében készült… Pont… pont… pont… Újra fölébredt.

A sátor kissé világos volt már. Szinte a formáját is láthatta. Ami azt illeti, most már nem érdemes újra elaludni. Csak fekszik nyugodtan, figyeli a növekvő világosságot, és a megfelelő pillanatban meghúzza a zsinórt, hogy Roger is felébredjen. Hallotta a sirályokat a szittyóson… nagyon messze.

Pánikban riadt fel. A sátrat már nappali világosság töltötte el. Mindent jól láthatott, még azt a néhány holmit is, amelyet előző éjszaka maga mellé készített. Megrántotta a zsinórt. A szomszéd sátorból riadt morranás hallatszott. Aztán csend. Annak nem lesz jó vége, ha Roger egy kiáltással riad föl, és fölveri az egész tábort. Gyengéden újra meghúzta a zsineget. Semmi se történt. Újra, most hosszan, erősen húzta meg. Hirtelen akkora rántás érkezett válaszként, hogy majdnem leszakadt a hüvelykujja. Majd egy másik. Titty három rövidet cibált. A zsinór elernyedt. Roger leoldotta a lábujjáról. Titty bevonta a zsineget, a sátor szájához kúszott, és kidugta fejét a hűvös hajnali levegőbe. Roger borzas haja is megjelent a sátra ajtajában.

– Tényleg menni akarsz? – kérdezte.

Titty az ajkára tette az ujját.

– Hát persze – suttogta. – Ne csapj zajt! – Kimászott a sátorból és megborzongott. Rogerhez kúszott és a fülébe sustorgott. – Vegyél föl gyapjúalsót. Hozd magaddal a viharkabátod, hogy legyen mire ülni. Melegebb lesz majd, ha fölkel a nap. De egy hangot se! Tégy úgy, mintha igazi Angolna lennél.

– Gumicsizma? – suttogta Roger.

– Még vizes belül – lehelte Titty. – Jobb, ha nem vesszük föl. Gyere! Nézz a lábad elé, nehogy rálépj egy ágra a tűznél… Pszt!

Egy szörnyű pillanatra azt hitte, hogy zajt hall valamelyik sátorból. De ha volt is valami neszezés, nem ismétlődött meg. A legkiválóbb Angolnákhoz méltó halk mozgással kikúsztak a táborból, leereszkedtek a töltésen, és átvágtak a szittyós nedves füvén. Köd ugyan nem volt, de könnyű reggeli pára lebegett a víz és a sziget felett. Csendesen gázoltak keresztül a kikötőhely sarán. Csendesen húzta a part felé Roger a Varázslót. Csendesen helyezte be Titty a hátizsákot, amelybe mindent összekészített, amit szükségesnek gondolt. Csendesen tekerte föl Roger a horgonykötelet, ám egyáltalán nem csendesen tette be a vasmacskát a csónak orrába. A horgony a palánkhoz koccant, amikor beemelte. A bokáig sárban álló felfedezők egymásra meredtek, majd visszapillantottak. A párában éppen csak a sátrak csúcsa látszott.

– Pattanj be! – suttogta Titty. – Majd később letisztítjuk a sarat. De most már ne tocsogj!

– Evezzek?

– Még ne.

Roger a hátsó padra telepedett. Titty vízre lökte a Varázslót. Aztán ő is beült, és körültekintően, egyenként kitolta az evezőket. Az első csapásnál az evezővilla megnyikordult. Titty kiemelte az evezőt, kiszedte a villát, vízbe merítette, és újra visszarakta. Megint húzott egyet. Az egyik evező bőrgyűrűje hangosan tiltakozott a villában való mozgás ellen. Átemelte a palánkon az evezőt, bevizezte a bőrt, és újra próbálkozott. Most már minden jól ment. Csobbanás nélkül merítette vízbe az evezőket. Óvatos csapásokkal a part mentén haladt, hogy ha valaki kinéz a táborból, akkor se lásson semmit.

A dagály éppen befelé áramlott, ezért csak lassan jutottak ki a szorosból. A Titkos-tengeren Titty nyugat felé fordult, és abbahagyta az evezést. A partok lassan elsiklottak mellettük. A Titkos-tengeren fölfelé áramló dagály most már segítette a haladásukat. Az expedíció úton volt.

– Roger! – szólalt meg Titty. – Reggelizned kellene.

– Egyetértek – mondta Roger.

– Csokoládé és banán – túrt bele Titty a hátizsákba.

– Melegebb lesz, ha a nap feljön – reménykedett Roger.

– Már most melegebb van – vélekedett Titty.

A horizontot alacsony felhőpad fedte. A felhők szegélye vörösre színeződött. Ott kapaszkodik felfelé a nap. A víz fodrozódni kezdett alattuk. Nyugatról könnyű szellő fújt. Egy-két percig sodródtak a dagállyal. Titty elővette a tájolót, és a lábához rakta. A messzelátót, használatra készen, az evezőspadra tette. Kihajtogatta a térképmásolatot, alaposan megnézte, és fölfelé végigtekintett a Titkos-tengeren. Jó nagyot harapott a csokoládéból, aztán nekifeküdt az evezőknek.


Titty csak akkor hagyta abba az evezést, amikor már közel jártak a fölkutatásra váró bevágás szájához. Kiemelte az evezőket, és elszántan dolgozni kezdett a tájolóval.

– A Masztodonsziget Kobold-szoros melletti sarka keletdélkeletre van – mondta határozottan. – Igen, majdnem pontosan arra. A gémtelep fái a szigeten mind egy sorban állnak. Innen délre. A gémtelepet elég pontosan bejelöltük a múltkor. Ezzel meghatároztuk a bevágás helyét.

Pillanatnyi tartózkodási helyükre keresztet rajzolt, majd két vonalat húzott a sziget sarka, illetve a régi gémtelep felé, és bejelölte rajtuk az irányokat.

– Nem tudunk vitorlázni? – vetette föl Roger. – Elég erős a szél, és lavírozni se kell.

– Tényleg jobb lenne – értett egyet Titty. – Akkor te kormányozhatsz, én pedig rajzolhatom a térképet a középső evezőspadon… Eddig minden pompásan megy. Sokkal tovább tartott volna az út, ha már korábban megpróbálunk vitorlázni.

Titty fölvonta a barna vitorlát. A Varázsló siklani kezdett a vízen.

– Amennyire tudsz, maradj középen, és azonnal engedd le a vitorlát, ha súroljuk a feneket. Semmi esetre sem szabad nekiszaladnunk az iszapnak, mert rengeteg időt elvesztegethetünk, mire lekecmergünk.

– Igenis, uram.

– Ne engedd, hogy gyorsan menjen! Lobogtasd a vitorlát!

– Igenis, uram.

– A haladási irány északkelet – nézett Titty a tájolóra, és bekörmölte az adatot a térképre.

– Északkelet – ismételte Roger.

– De nehogy megpróbálj a tájoló alapján kormányozni! – figyelmeztette Titty. – Te csak tartsd középen, én majd figyelem az iránytűt, és följegyzem, merre áll a hajó orra.

– Az áldóját! – kiáltott fel Roger. – Már benn is vagyunk a csatornában!

Két oldalról közeledtek a partok. Elhagyták a Titkos-tengert, és a dagály hátán egy keskeny öbölbe vitorláztak be. Jobbra-balra egyaránt iszap terült el. Az iszapon túl mind-kétoldalt ugyanolyan alacsony, lapos tetejű töltés húzódott, mint amelyiken tábort vertek. A töltések előttük látszólag összetalálkoztak.

– Azt hiszem, ez az árok nem vezet sehová – vélekedett Roger.

– Dehogynem! – ellenkezett Titty. – Nézd csak, hogy áramlik a víz az iszap szélén.

– Mindjárt véget ér… Nem kellene leengedni a vitorlát és lassítani?

– Eddig még jók vagyunk. A csudába! Hát ez meg mi volt?

Hirtelen finom ütést éreztek. Titty elejtette a ceruzát, és félig fölhúzta a tőkesúlyt. Roger lobogni hagyta a vitorlát. Titty az egyik evezőt átemelte a palánk fölött, és a vízbe nyomta.

– Most elég mély – állapította meg. – Csak egy sekélyebb hát lehetett.

Lassan továbbsiklottak, de hamarosan már Titty se tartotta kizártnak, hogy zsákutcában hajóznak.

A part nagyon közel húzódott. Előttük egy fű borította bucka látszólag elzárta az árok végét.

– Itt nem lehet átkelni! – izgult Roger. – Forduljunk meg, mielőtt zátonyra futunk!

– Ha nem lehet, nem lehet – törődött bele Titty. – Egyébként is csak az volt a fontos, hogy megnézzük… Nini! – Hangja hirtelen megváltozott. – Nézd csak! Az a bucka nem ér össze a töltéssel…

– Merre?… Gyorsan! – kiáltotta Roger. Hiába volt keskeny a csatorna, még ez is kettéágazott.

– Erre… Erre… – mutatta Titty. – Vagyis jobbra!

– A másik nagyobbnak tűnik – kétkedett Roger, de a fű borította halom már tőlük balra emelkedett. Szélárnyékban haladtak előre egy keskeny árok alján. Titty az egyik evezővel az iszapos partot bökdöste, hogy távol tartsa a csónakot. Az árok jobbra fordult, mintha a töltés alatt érne véget, majd megint balra kanyarodott. Hirtelen újra feltámadt a szél, mert kifutottak a füves bucka védelméből. Előttük szétterült a víz, és a csatorna óriási iszapmezőn kanyargóit át.

A dombocskáról piros csőrű, gesztenyeszín mellényes madár figyelte őket.

– Ásóréce – nézett föl Roger. – Vagyis ásólúd – aztán hozzátette: – Szerintem a másik csatorna is hajózható. Ez egy sziget. Győződjünk csak meg róla!

Válaszra sem várva megfordította a kis csónakot, és lassan szembevitorlázott a dagállyal. Ez a csatorna kissé szélesebb volt, mint amelyiken jöttek. A füves bucka még akkor is tőlük balra emelkedett, amikor megérkeztek a csatorna elágazásához.

– Nagyszerű! – örvendezett Titty. – Ásólúd-sziget… Ez már tényleg új eredmény. Vigyázz! Súroljuk a feneket.

De csak egy pillanatra értek a talajhoz, forduláskor, aztán a dagály és a szél visszaröpítette őket a nyugati csatornán. Egy beltengerre futottak ki: amerre szem ellát, mindenütt fényes iszap és fodrozódó víz.

– És most merre menjünk? – érdeklődött Roger.

– Észak felé – tervezte Titty. – Haladj tovább! Tartsd középen!

– Minek a közepén? – tudakolta Roger, és erre Titty nem tudott válaszolni. Az Ásólúd-sziget két oldalán, a két csatornán keresztül beömlő víz szétterjedt az iszap fölött. Jobb felé épített töltés magasodott. Az előtte húzódó iszapos síkság közepén kanyargóit a csatorna, amelyen éppen vitorláztak. A tőlük balra eső iszapmező a másiknál szélesebbnek tűnt. A messzeségben újabb töltés látszott, amely kétségkívül a szárazföldet védte már, hisz mögötte fák magasodtak a horizonton.

A jobb oldali töltés hirtelen véget ért. Az iszapsíkság szinte a végtelenbe nyújtózkodott. A csatorna kitágult, s mint roppant széles folyam kanyargóit az iszapon át.

– Keletre tartunk – váltott irányt Titty. – Már a Szederföld mögött járunk. Nézd! Nézd! Ott egy csatorna, sőt kettő! De ezek nem keresztezik a Szederföldet, különben láttuk volna őket a másik oldalon.

A tájoló és a ceruza sebesen dolgozott.

– Legalább akkora, mint a Vörös-tenger – ámuldozott Roger. – De hol lehet a kijárat?

– Kell valami útnak lennie, azon a két vízmosáson kívül is – vélekedett Titty.

Kihúzta a messzelátó belső csövét, és vizsgálgatni kezdte a távoli partokat.

– Szerintem – szólalt meg – ezen az oldalon nem lehet kijárat. Hisz John biztos észrevette volna, amikor itt jártatok. Tudod, mialatt Bridgetet foglyul ejtették.

– Nincs is – szögezte le Roger. – Végigszedreztem az egészet.

– Valamerre messze elöl kell lennie.

– Viszont mindjárt elfogy alólunk a víz. És mindenfelé csak iszapot látok.

– A túloldalon van víz.

– De a víz és köztünk nincs más, csak iszap. Ugye, mondtam! Elakadtunk!

Titty fölhúzta a tőkesúlyt. A Varázsló előrecsúszott még néhány lábnyit, és újra elakadt. Titty gyorsan leengedte a vitorlát, Rogert pedig jól fejbe vágta a vitorlarúd, amikor megpróbálta elkapni, nehogy vízbe essék.

– És most? – dörzsölte a feje búbját Roger.

Egy percig Titty nem válaszolt. Az egyik evezővel belebökött a puha iszapba. Az evező beleragadt. Titty előre-hátra lengetve kiszabadította. Már éppen nekikészült, hogy újra belenyomja, amikor eszébe jutott: bár most nem tudnak tovább menni, mégse estek csapdába. A dagály még tart, és a víz őket is újra fölemeli, tehát vissza tudnak térni azon az úton, amelyen jöttek. Pánikra semmi ok.

– Mi lenne, ha folytatnánk a reggelit? – kérdezte.

– Nem bánom – egyezett bele Roger.

– Maradt még két banán – állapította meg Titty.

A nap a felhők fölé emelkedett. Kéken ragyogott az ég. A felfedezők megették az utolsó adagot, és körbenéztek.

– Egy biztos – jelentette ki Roger. – Sokkal jobb elakadni a jó öreg Varázslóval, mint a Vörös-tenger közepén tapicskolni. És ha nincs átjáró, akkor nincs.

Titty végigpillantott az alacsony déli és keled partokon, majd visszanézett az Ásólúd-szigetre.

– Már félúton kell lennünk – tűnődött. – És elöl is van víz.

– De hogy jutsz oda az iszapon át? – vetette ellene Roger.

Titty föllépett az orrülésre. Lábát megvetette az árboc két oldalán, egyik kezével az árbocot markolta, a másikban a messzelátót tartotta. Az igaz, hogy előttük csak iszapot lát. Mintha valami öbölben futottak volna partra. A sármező jobbra is, balra is az alacsony zöld partokig nyújtózkodott. De pontosan előttük újra víz csillogott: túlfelől egy másik öböl vágódott az iszapba. Titty gondosan vizsgálgatta.

– Mondd csak, Roger! – szólalt meg. – Föl tudnál mászni az árbocra? A csónak szilárdan fekszik az iszapban. Nem borulhat fel. Én egyébként is leülök az aljába.

– Persze, hogy föl tudok mászni – állt fel Roger.

– Kapaszkodj akkor föl, és vess egy pillantást a vízre az iszap túloldalán!

Roger egy perc alatt fölkúszott az árbocra, rácsimpaszkodott és körülnézett.

– Csak víz – közölte.

– Nincs közelebb hozzánk, mint korábban?

Roger figyelt.

– Dehogy nincs – mondta végül. – Emelkedik a dagály.

– Akkor van arrafelé kijárat is! – örvendezett Titty. – Különben hogy kerülhetne oda a dagály? Azt nem látod, honnan jön a víz?

Erre azonban nem lehetett válaszolni. Az árboc csúcsáról csak annyi látszott, hogy az iszap fölött két oldalról két víztakaró kúszik előre. Az egyiken vitorláztak idáig. A másik szemből közeledett.

– Vajon mikor találkoznak? – gondolkozott hangosan Roger. – Ide hallgass, Titty, nem lóghatok itt örökké. Lemegyek.

– Át fogunk kelni – bizakodott Titty.

Hüvelykről hüvelykre közeledett egymáshoz a két vízlepel. A Varázsló megmozdult, lebegni kezdett, tovább úszott, és újra megállt. Titty a térképen szorgoskodott, és a lehető legpontosabban fölvázolta a látható partvonalat. Roger közben figyelt.

– Abban az öbölben már jártam – mutatott előre. – De az zsákutca. Pedig John azt remélte, hogy megtalálta az átjárót.

– Bejelölte a térképen?

– Be.

– Nagyszerű! – mondta Titty. – Ez segít majd. – Gondosan betájolta a partvonalon a mély bevágást. – Délkelet – motyogta. Behúzta a vonalat és mellé írta az irányt is.

A körülöttük levő víznyelv egyre előrébb nyújtózott, hogy találkozzék az iszap túloldalán elterülővel, bár ahhoz egyelőre nem volt elég mély, hogy a Varázstó lebegjen rajta. Az elválasztó széles iszappad összébb zsugorodott. Lassan keskeny földszorossá változott, amely összekötötte a két iszaptakarót. Aztán a földszoros eltűnt. A víz összezárult fölötte.

– Roger! – mutatott előre Titty. – Arrafelé kell mennünk. Ahonnan a víz jön. Körülbelül északkeletnek.

– Megmozdult… Nem. Újra elakadt… Megmozdult. Húzzuk fel a vitorlát, hogy átfújjon minket a szél, amint a hajó úszni tud.

Felvonták a vitorlát. Mivel a kormánylapát mélyebbre merült, mint a hajó gerince, ezt is kivették a helyéről, és arra készültek, hogy majd evezővel kormányoznak.

– Történhet bármi, a kormánylapátot nem szabad újra tönkretennünk – jelentette ki Roger.

A csónak meg-megállt, elindult, és újra megtorpant. Hirtelen előreszökkent, és megállás nélkül egyre gyorsabban haladt tovább.

– Északkelet – pillantott a tájolóra Titty. – Északkelet. Tartsd irányban az evezővel. Én visszateszem a kormánylapátot. Már átkeltünk.

– Mélyebb a víz – jelentette Roger. – És a tőkesúlyra sincs szükségünk, mert hátulról fúj a szél.

– Sikerült! – kiabálta Titty. – Sikerült!

Egyre sebesebben futott a kis hajó a sima vízen. Az Ásólúd-sziget melletti bejáratot már messze maguk mögött hagyták. Kijárat azonban egyelőre nem mutatkozott. Jobbról és balról a két part egyre közeledett. Titty már attól kezdett tartani, hogy a két part valójában egy és ugyanaz, és ők csupán egy öbölbe futnak be. Az idő pedig szaladt. Ha most vissza kell fordulniuk, vajon hazaérnek a táborba a Kobold befutása előtt? Ráadásul addigra már mindent össze is kell csomagolni, hogy készen álljanak a behajózásra!

– Ó, a mindenit! – mondta magában Titty. – Csak nem okoztam megint valami galibát? – Aztán eszébe jutott, noha most már összefüggő vízfelszínen hajóznak, nemrég még két víztakarót láttak. S ezek közül csak az egyik jött az Ásólúd-sziget mellett befelé, a másik valahonnan máshonnan érkezett.

– Növények elöl! – jelentette Roger. – Rengeteg.

– Látom – bólintott Titty.

– Töltések! – kiáltotta Roger. – Azt hiszem, Titty, vissza kell fordulnunk.

– Tartsd az eddigi irányt! – utasította Titty.

– Igenis, uram… Az eddigi irányt.

A kis hajó tovább suhant. Jobbra, balra, mindenütt növénycsomók bukkantak ki a vízből. És két oldalról egyre közeledett a töltés, amelyet általában azért építenek, hogy az áradástól megoltalmazzák a szárazföldet. Átjárónak nyoma se látszott.

– Van ott rés – hunyorgott Titty. – Az a két töltés nem ér össze.

– Egy perc, és zátonyra futunk! – riadozott Roger.

– Elöl mocsár – állapította meg Titty.

– Megforduljak?

– Igen… Nem… Várj egy percig!… Tartsd az irányt!… Vizet látok a túloldalon.

Egyre közeledtek a mocsárhoz. Zöld nyálkával szegélyezett iszapbuckák, keskeny vízerek és magas növények közé keveredtek. Kicsiny rések nyíltak ugyan mindenfelé, de igazi csatorna sehol. Úgy tűnt, egyik apró árok sem hatol messzire a mocsárba.

Roger előremutatott:

– Az a legnagyobb.

– Vagy az – találgatott Titty.

A választásra alig maradt idejük. Nyálkás iszappadok emelkedtek mindkét oldalon. A sok tucat keskeny árok közül az, amelybe végül befutottak, jobbra fordult, balra fordult, majd megint jobbra. Érezték, hogy a Varázsló súrolja az iszapot. Egyre-másra hozzáért, végül elakadt.

– Ó, a csuda vigye el! – fakadt ki Roger. – Itt még annyi hely sincs, hogy megforduljunk.

– Tovább kell mennünk! – mondta Titty. – A túloldalon nyílt víz van, csak jussunk át valahogy!

Kiléptek a csónakból, és az iszapban csúszkálva, el-elmerülve megpróbálták átemelni a hajót.

Roger átbukdácsolt az egyik iszapdombocskán, hogy egy pillantást vessen a következő csatornára.

– Figyelj, Titty! – kiáltotta. – Még mindig ömlik befelé a víz. Nem tetőzött még.

– Te jó ég! – sóhajtott Titty. – Remélem is, hogy tart még a dagály. Mire tetőzik, már össze kell pakolni az egész tábort. És haza kell érnünk, míg föl nem kelnek, különben halálra izgulják magukat.

– Vajon Apa megvár minket? – tűnődött Roger.

– Muszáj visszaérnünk, mielőtt megérkezik – szögezte le Titty. Egy pillanatra felrémlett előtte a rettenetes kép: a számkivetett felfedezők a parton várakoznak. Két matróz hiányzik, a mentőhajó befut, és John kétségbeesett erőfeszítést tesz, hogy megmagyarázza a helyzetet. De ugyan mit mondhat, ha ő maga se tudja, hová lettek a hiányzók? Az elveszett matrózok pedig itt ülnek a sárba ragadva, moccanni se tudnak, se előre, se hátra, hiába látják már a nyílt vizet maguk előtt.

Ekkor hirtelen észrevette, hogy a mocsárban buján tenyésző magas növények szárát piszkos gyűrű fogja át.

– Roger! – kiáltott föl. – Ez a mocsár is víz alá kerül. Csak ki kell várnunk.

– Van annyi időnk? – aggódott Roger. – Mondd, ne menjek inkább ki a szárazföldre? Onnan jelezhetnék nekik, hogy jöjjenek a segítségünkre.

– Jaj, dehogy! Eszedbe ne jusson! – tiltakozott Titty. – Csak beleragadnál a sárba. Úgysem tehetnének semmit se értünk. Váljunk türelemmel, míg a víz magasabbra nem emelkedik.

– Rendben van – törődött bele Roger. Fölvette a messzelátót. – Azt hiszem, cséreket látok. Halásznak… Reggeliznek.

– Te is reggeliztél! – botránkozott meg Titty. – Csak nem vagy újra éhes?

– Nem éppen – visszakozott Roger, és kissé összébb húzta a nadrágszíját.

– Várnunk kell – ismételte meg Titty. – Néhány iszapbuckát már elöntött a víz. Egyébként pedig szörnyen piszkos a hajó. Gyere, kaparjuk ki belőle legalább a sár egy részét.

A víz szintje egyre emelkedett. A mocsár számtalan apró szigetre szakadozott. A növények már vízben álltak. Titty előrenézett, és megpróbálta rögzíteni agyában, hol jelent meg először a víz. Ott lesz a legmélyebb.

A csónak meg-megmoccant. A szél belekapott a vitorlába, és a kis hajó lassan előresiklott.

– Csak addig kormányzók, amíg át nem kelünk – szólalt meg Titty. – Te állj őrséget!

A csónak továbbhaladt. Titty úgy irányította, nehogy nekivezesse a legsűrűbb zsombékoknak. Mintha egy elárasztott mezőn vitorláznának át, a tüskebokrokat kerülgetve.

Hirtelen Roger felkiáltott.

– Vitorla! Vitorla! Azt hiszem, Titty, észrevették, hogy leléptünk, és John a keresésünkre indult.

Titty fölnyögött. Ennél szörnyűbb dolog nem is történhetett volna. Ha John utánuk jött, akkor a táborbontást nem végzik el idejében, és percekkel a Kobold, érkezése előtt kapkodnak majd. Minden balul ütött ki. A legjobb szándékú kezdeményezés megint csak rossz véget ért.

– Ez nem John – helyesbített az őrszem. – Hanem a Fruskák. Őket küldte maga helyett.

– A csudába! Bárcsak tudnám, mennyi az idő! – sóhajtott Titty.

Egyre kevesebb lett körülöttük a növény, azok is egyre kisebbek voltak. A csónak kétszer súrolta a feneket, de nem akadt el.

– Átkeltünk! – rikkantotta Roger. – Sikerült! Látom a szigetünket meg a bennszülött krált.

– Akkor gyere, és vedd át a kormányt! – rendelkezett Titty. Ránézett a tájolóra. – Dél. Az elég jó. Kormányozz, én meg berajzolom az utat a térképre.

A másik hajó feléjük fordult. Peggy kormányzott, Nancy egy papírt lobogtatott.

– Ahoj! – kurjantotta. – Sikerült! Körbehajóztuk a Lileföldet. Szóval ez a rész megvan. John végül is elkészítheti a térképet.

Titty visszaintegetett a saját vázlatával.

– Fölfedeztük az Északnyugati átjárót! – kiáltotta. – Mennyi az idő?

– Fogalmam sincs. Susannál van az órám. A hétszázát, csak nem jártátok az egészet körbe?

– De igen! – rikoltotta Roger. – Még napfelkelte előtt reggeliztünk.

– Mi nem is reggeliztünk – morogta Peggy.

– Mi nem akartunk reggelizni – szögezte le határozottan Nancy. – De most már húzzunk bele! Verseny hazáig.

Roger Tittyre nézett. A nővére jobb kormányos volt, és ezt ő is tudta.

– Rajtad a sor, Roger – felelte Titty. – Csak ügyesen! Nekem a térképet kell befejeznem.

És a két expedíció fej fej mellett siklott le a szoroson a Titkos-tenger felé.

– Összeraktátok a sátratokat? – kiáltott át Nancy.

– Nem.

– Mi se.

– Oda nézz, Nancy! – mutatott le Titty. – Már nem áramlik a víz. Beállt a dagály.

– Nyárson sült bakkecskék, én talán nem tudom? – mérgelődött Nancy. – Ennél gyorsabban akkor se mehetünk. Úgyse hányják szemünkre a késést, ha megtudják, mit végeztünk. A Kobold egyébként sincs még sehol…

Ám ebben a pillanatban a szorosan egymás mellett suhanó két hajó elhagyta a csatornát, és meglátták: a Kobold bizony ott van, egészen közel, fölfelé lavírozik a Titkos-tengeren, és a keresztrúdon lobog a Kék Péter.

– Jaj! Ó, jaj! – nyögött föl Titty.

– Teringettét! – mordult föl Nancy.

– Ott vannak! Mindannyian! – fedezte föl Roger. – Az Angolnák, Masztodon, mindenki… A sátrak eltűntek…

– A kormányzással törődj! – szólt rá Titty, és remegő ujjakkal egy vonalat húzott a térképre, amely egyenes akart lenni, de nem volt az.

 

31. BÚCSÚ AZ ANGOLNÁKTÓL

A két csónak csaknem egyszerre siklott be a szorosba, a Szentjánosbogár mindössze fél csónakhosszal nyert.

– Mi győztünk volna, ha te kormányzol – kesergett Roger.

– Nem lehetett – nyugtatta meg Titty. – Te se vallottál szégyent. És a térkép kész… legalábbis a többi részhez lehet már illeszteni… Nem is késtünk el annyira… Nézd, nézd, az egész tábort bepakolták már az Angolnákhoz! – Zsebébe gyömöszölte a ceruzát és a radírt. – Végül is minden jól sikerült.

Visszanézett. A Kobold már befordult a csatornába. Anya kormányzott, Apa a horgony kivetésére készen az előfedélzeten állt. Előrepillantott. Az Angolnák mind a négy csónakja peremig telerakva már a vízen úszott, és a négy vadember az evezőket markolta. A sátrak eltűntek. John, Susan és Bridget lenn állt a kikötőhelyen, lábukat víz verdeste a szittyós szélén. John dühösen integetett. Bridget Szindbádot tartotta a karjában, ugyanakkor megpróbálta zsebkendőt lobogtatva üdvözölni a mentőhajót. A lábast bizonyára kifelejtették. Susan a kezében tartotta.

– Meg vagyunk mentve! – örvendezett Nancy. A Szentjánosbogár árbocánál éppen leengedni készült a vitorlát. – Szép volt, Angolnák!

– Várjatok, míg horgonyt nem vet! – hallották Masztodon hangját.

A vademberek csónakjai időközben a Kobold elé indultak.

– Hagyjatok helyet, hogy befordulhasson!

– Titty! – kiáltotta a partról John. – Ereszd le a vitorlát gyorsan!

– Fordítsd a szélbe, de csak egy másodpercre, Rogie! – rendelkezett Titty. – Aztán menj egyenesen a kikötő felé!… Most!

A vitorla lehullott. Titty fölhúzta a tőkesúlyt. A Varázsló továbbsiklott, és partra futott a kikötőhelyen.

– Ide figyelj, Titty! – támadt rá John. – Ez azért már több a soknál! Igazán várhattatok volna a versenyzéssel, amíg vissza nem érünk Pin Millbe! Tudtátok, hogy Apa jön dagálykor…

– Nyugi, kapitány, fújd ki magad! – A Szentjánosbogár is odasuhant, és Nancy partra szökkent. – Nem versenyezni ment. És mi sem. Ok az Északnyugati átjárót mérték fel. Mi pedig az Északkeletit. A térkép végül is elkészült. Mutasd meg neki, Titty! – Meglobogtatta John orra előtt a vázlatát. – Már csak be kell rajzolni a nagy térképbe. A Lileföld tényleg sziget. És a Szederföld is. Egyébként pedig, ki késett el? Senki. Nyárson sült bakkecskék! Hát nem látod?

Titty egy szót se szólt. Csak átnyújtotta Johnnak a térképet, amelyen bejelölte az összes tájolást, és felvázolta a partvonalat. A Varázsló útját is bepontozta, amely a bevágáson, illetve a Jeges-tengeren keresztül vezetett.

John a térképre meredt. Amikor hosszú, csörgő-zörgő hang jelezte, hogy a Kobold horgonyt vetett, a vademberek csónakjára pillantott. A négy csónak elindult a partról, a tábor egész felszerelésével a fedélzeten. Minden készen állt, éppen ahogy Apa kérte. Egy percet sem vesztettek. A legeslegutolsó pillanatban minden jóra fordult. Végül is elkészült a Titkos-szigettenger teljes térképe. Csak annyi teendő maradt, hogy otthon az utolsó részeket beillesszék, kihúzzák tussal és kiszínezzék. Megszólalni nem tudott, de megragadta Titty kezét és megrázta.

– Na és velünk mi lesz? – kérdezte Nancy. Mindenki boldogan kezet rázott mindenkivel.

– Reggeliztetek? – érdeklődött Susan.

– Ezek tojások? – tudakolta Roger, miután fölemelte a fedőt Susan lábasáról, és szemrevételezte, mi van alatta.

– Kemény és hideg – közölte Susan.

– Kit érdekel? – rikkantotta Nancy. – Oszd ki hamar!

– Siessetek! – szólt közbe Bridget. – Már csak a csónakokra vártunk. Szindbád hajóra szeretne szállni.


A Kobold szélbe fordult és megállt.

Loccs!… Csrrrrrrrrrr… A horgonylánc lefutott. Walker parancsnok rögzítette, bevonta a felhúzókötelet, és végre volt ideje körülnézni.

– Nos, Mary – jegyezte meg. – Kiváló a csapat. A sátrak feltekerve, minden készen áll. De honnan a csudából szedtek össze ennyi csónakot?

Négy zsúfolásig megtelt csónak haladt a Kobold felé. Másik kettő a kikötőhelyen állt, és a körülöttük toporgók éppen a vitorlákat tekerték föl sietve.

– Kik ezek a gyerekek? – nézett le Mrs. Walker. – A mieinket mind megszámoltam. Bridget, Susan, John, Titty, Roger és a Blackett lányok. Mind a parton. De ezek?…

– Barátok, gondolom – vélekedett Walker parancsnok. – Ezért vitorláztak a mi kis csirkefogóink ahelyett, hogy csomagoltak volna. Már arra gondoltam, hogy hadi-törvényszék elé állítom az egész társaságot. Bár lehet, hogy éppen azt tették, amire kértem őket.

A négy erősen megterhelt csónak közelebb ért.

– Halló! – köszöntötte őket Walker parancsnok. – Ki népei vagytok?

Daisy abbahagyta az evezést, fülig érő szájjal vigyorgott, és mutogatni kezdett: először a Koboldra, majd a kis csónakját csaknem dugig megtöltő göngyölegekre, aztán a parton toporgó felfedezőkre, végül újra a Koboldra.

Megszólalt.

– Vaangolnaluga felefe haloo.

– Tessék? – csodálkozott Walker parancsnok. – Kérlek, ismételd meg!

– Vaangolnaluga – mondta Daisy önmagára mutatva.

– Felefe – mutatott ki a felfedezőkre a kikötőhelyen. – Haloo…

A másik három is abbahagyta az evezést, és először Daisyre néztek, majd Mrs. Walkerre.

– Vademberek – állapította meg Mrs. Walker.

– Hát persze! – csapott a homlokára Walker parancsnok. – Igazán tudhattam volna. – Néhány ütközőpárnát dobott ki, és rájuk mutatott.

– Vadii? – mondta. – Kötni ide. Kötni sebes-sebes.

Daisy közelebb húzott a csónakjával, és ismeretlen nyelven gyors parancsokat osztogatott.

– Kapni! – kiáltotta Walker parancsnok, és egy kötelet dobott neki. – Hé, te! Kötni jól! – Egy másik kötelet dobott a csendesen mosolygó Damnak, aztán két további ütközőpárnát vetett ki a másik oldalon. – Na most – szólalt meg újra a parancsnok. – Hamar-hamar fel-fel mind! Gyors-gyors! Lenni ham-ham. – Mrs. Walkerhez fordult.

– Milyen szerencse, hogy gondoltál azokra a mentolos cukorkákra. – Aztán újra leszólt. – Te! Színes fickó! Erős ember! Kenu kötni hátra! Jönni fel-fel! Segít rakni!

Bámulatos, milyen jól megértették a vademberek.

Szinte a semminél is kevesebb idő alatt a Kobold kormányállása zsúfolásig telt sátorzsákokkal, ágyneművel s ki tudja, még mivel. A fedélzetet is beterítették. Lentről Daisy és fivérei adogatták föl a holmikat, közben olyan nyelven beszélgettek, amely kísértetiesen emlékeztetett a közönséges angolra. A hajón Walker parancsnok és Masztodon egymás után hordta le a csomagokat a kabinlépcsőn. Mrs. Walker az első fedélzeti nyíláson zúdította be a poggyászt, közben fél szemmel a többieket figyelte a kikötőhelyen.

A felfedezők két hajója most elvált a parttól. Föltekert vitorlával, kiemelt árboccal közeledtek. A kemény tojásokat sem pazarolták el.

– Halló, John! – köszönt Apa. – Derék férfiú vagy. Amikor befelé jövet megláttam a vitorlákat, nem hittem volna, hogy még idejében sikerül mindent elvégeznetek, de tévedtem. Minden úgy megy, mint a karikacsapás, egy percet sem vesztünk. Dobd fel a vontatókötelet!

John kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de aztán újra becsukta. Elvégre nem történt semmi baj. A behajózást ennél fürgébben nem lehetett volna végrehajtani. Amint a horgony lehullott, a vademberek már szállították is a Koboldhoz a sátrakat, az ágyneműt, az expedíció teljes felszerelését.

– Halló, Bridget! – üdvözölte a kislányt Anya. – Átveszem a cicát. Na most! Csak egy rántás, és már fönn is vagy. Halló, Susan! Minden rendben? Semmi baleset?

– Kérdezni se kell – jelentette ki Apa. – Csak nézz rájuk… Nos, John. Hogy haladtál a térképpel? Kétlem, hogy e kevés idő alatt sokat végezhettél.

– Kész – felelte John.

– Tessék? Az egész? Mintha tegnap azt mondtad volna, elég sok fehér folt éktelenkedik még rajta.

– Csak kettő volt – tájékoztatta John. – Titty és Roger járta be az egyik részt. Nancy és Peggy pedig a másikat. Majd hazafelé úton berajzoljuk az eredményt.

Kibontotta a rajztáblát, és apa elé tette a térképet.

– Az egész mindenséggel kész vagytok? – tanulmányozta Apa. – Nos, tényleg. Mit mondjak, igazi mestermű. Titty munkáját dicséri, tudom. Ez a rozmár… fóka… elnézést kérek… azonban az összes többinél különb. És nagyon tetszenek a bivalyok…

– Persze még nincs minden kihúzva tussal – mentegetőzött Titty. – De ma este befejezem, és az összes felfedezőút nyomvonalát is berajzolom különböző pontokkal.

– Így is igazán nagyszerű – dicsérte meg Apa. – Vess csak rá egy pillantást, Mary! De mi ez itt a sarokban? „A Titkos Szigettenger Földrajzi Felfedező Expedíció… Angolnák, Fecskék, Fruskák”… Angolnák?

– Ők a törzs – árulta el Titty.

– Nélkülük nem tudtuk volna befejezni – jelentette ki John. – A törzs minden egyes tagja segített. Hat hajóval jártuk be a Felső Vizeket meg a Mangrove-szigeteket…

– Igen hasznos fajta vademberek – nézett végig rajtuk Apa. – Hová lett az a cukorka? Add csak körbe! Igen. Így szokás a vadembereket köszönteni, ha találkozik velük a hajós. Kár, hogy nem tudnak angolul. Hé, ti! Ham-ham. Szopogatni! Cukorka. Édes-édes… meg egy cseppet mentolos.

– Honnan tudtátok, hogy vademberek? – firtatta Titty.

– Nahát, ezt igazán könnyű volt kitalálni – nevetett Walker parancsnok. – Csak rájuk kell nézni, nemde? Olyan vademberes a tekintetük.

– Tegnap kellett volna látni őket – jegyezte meg Nancy. Már közel kormányozta a Szentjánosbogarat, és arra várt, hogy jusson neki is hely a Kobold mellett.

– Halló, kalózok! – köszöntötte őket Walker parancsnok. – Édesanyátok Londonban várja, hogy lesikáljon és lesúroljon benneteket, mielőtt visszatértek az iskolába.

– Irtó jól éreztük magunkat – jelentette ki Nancy és Peggy kórusban.

– Halló, Roger! Látom, még nem éheztettek halálra. Szerencsére még azelőtt fel tudunk venni benneteket, hogy elfogyna az elemózsia.

A szél hirtelen föllebbentette Bridget haját.

– Bridget! – sikoltott fel Anya. – Mi történt veled? Mi ez a vörös a homlokodon?

– Vér – közölte Bridget. – Vér. Én voltam az emberáldozat. De nincs semmi baj. Daisy szerint egy csepp terpentinnel könnyen lejön. És senki sem mondta azt, hogy „Szervusz, Szindbád”.

– Szervusz, Szindbád! – mondta Apa és Anya egyszerre.

A felfedezők két hajója, a Varázsló és a Szentjánosbogár hamarosan már a Kobold tatja mögött várta, hogy a hosszú úton Pin Millbe vontassák őket. Mindenki felszállt. A Kobold fedélzetén tizenhármán zsúfolódtak össze, meg egy cica: Apa, Anya és az Angolnák törzsének teljes vértestvérisége. Az előfedélzeten álldogáltak, a kajüt tetején üldögéltek, lementek, hogy egy pillantást vessenek a teletömött kabinra, és újra följöttek. A cukorkás zacskó kézről kézre járt, a hajó fölött erős mentolillat terjengett.

– Ez meg mi a csuda? – érdeklődött Walker parancsnok, amikor Daisy átadta az eddig féltő gonddal óvott totemet Johnnak.

– Totem – felelte John.

– Az Angolnák törzsének totemje – egészítette ki Daisy, majd hirtelen ráébredt, hogy ő nem is tud angolul, és sietve folytatta. – Vaangolnaluga… felefe… vanekki… vanekki…

– Aha – bólintott Walker kapitány. – A napnál is világosabb.

– Magatokkal is hozzátok? – érdeklődött anya. – Valaki rengeteget dolgozhatott rajta.

– Masztodon faragta – árulta el Titty.

– Igazán nagyszerű munka – dicsérte Walker parancsnok. – Ki az a Masztodon?

Masztodon meglehetősen szégyenlősen vigyorgott.

– Látnod kellene a patanyomait – jegyezte meg Roger.

– És nem akarja a totemet megtartani? – tudakolta Anya.

Masztodon megrázta a fejét.

– Felefe vanekki – jelentette ki Daisy.

– Most már a mienk – mondta Titty. – Nekünk adta. Mi is a törzshöz tartozunk.

– Tele vagyunk Angolnavérrel – tette hozzá Roger.

– Megfelelően beoltva – tódította Nancy.

– Én jobban véreztem, mint bárki más – dicsekedett Bridget.

– Senkinek nem esett baja – sietett megnyugtatni Susan. – Rengeteg jódot is elhasználtunk.

– Azt hiszem, Mary – szólt Apa Anyához –, hallhatunk majd néhány érdekes történetet az utazóktól, míg hazaérünk. Ezt a holmit szerintem az árboccsúcsra kellene föltennünk. Bridgie hajszalagjával kötözzük föl. Hol vannak a zászlók? Hadd lobogjanak azok is a keresztrúdon, ha felhúzzuk a horgonyt, és bevonhatom a Kék Pétert.

– Tényleg azonnal indulnunk kell? – szomorkodott Titty.

– Tényleg… Már tegnap értetek kellett volna jönnöm, de nem tudtam idejében elutazni Londonból.

– Ejha! – mordult föl Nancy. – De jó, hogy nem jöttek hamarább!

– Miért?

Nagy csend támadt. A kormánylapátot javíttatták a városban… A fél expedíció a másik felet kereste… Az egyiptomiakat körbefogta a víz a Vörös-tenger közepén… A vademberek támadása… Korrobori és emberáldozat… A borzasztó üres foltok, amelyek a térképen maradtak… Mindenkinek számtalan indok eszébe jutott, miért is jó, hogy nem előző nap érkezett a mentőhajó.

– Susan! – szólalt meg Anya. – Nem ismerem a nyelvüket, de te talán le tudod fordítani… Mondd meg nekik, nagyon sajnáljuk, hogy ilyen sietve el kell indulnunk, de reméljük, a következő szünidőben megint találkozhatunk.

– Van hajójuk – közölte John. – A Koboldnál is nagyobb.

– Nos, ha bármikor Shotleyben járnak, nagyon örülünk majd, ha felkeresnek.

– Köszönjük szépen – szólalt meg mindenki meglepetésére Daisy.

– Azt hittem, nem tudsz angolul.

– No igen – mondta Daisy és nevetett.

– Vademberek, partra! – vezényelt Walker parancsnok, és az előfedélzetre ment. Sebbel-lobbal mindenki mindenkitől búcsút vett. John és Roger előrerohant, hogy segítsenek fölhúzni a horgonyláncot.

A vademberek beugráltak a hadi kenukba, és ellökték magukat.

Walker parancsnok dalra fakadt:


Isten veletek, nemes bennszülöttek!

Isten veletek, bátor vadak!

De hív a haza,

A vén Anglia,

S a tenger hátán hajózunk oda.


– Karabatlangbaraka! – kurjantották a felfedezők.

– Nem lesz semmi baj! Nem árulják el senkinek! – kiabálta Titty, mert észrevette, hogy Masztodon aggódó arccal pillant Daisyre.

– Akarabgnadabarak! – rikoltotta vissza három vadember.

– Akarabganáabarak! – rikoltotta a negyedik.

– Fenn a horgony – mondta Walker kapitány. – Ragadd meg a kormányt, John!

John hátrafutott a kormányhoz. Walker kapitány föl-vonta a tarcsvitorlát. A Kobold nekilendült. Az árboc csúcsán az Angolnák totemje díszelgett, egy hatalmas vörös, kék, zöld angolna, s hosszú fehér hajszalag lobogott róla a szélben. Nancy és Titty előkereste a csomagból a zászlókat, s amint Walker parancsnok bevonta a Kék Pétert, már föl is húzták mindkettőt a magasba: a fecske az egyik keresztrúdon lengett, a koponya a lábszárcsontokkal a másikon.

Hatalmas üdvrivalgás tört ki a vademberek csónakjában, válaszként hurrázás hangzott fel a Kobold fedélzetén.

Aztán a vademberek és a hadi kenuk eltűntek a part mögött. A Kobold a Varázslót és a Szentjánosbogarat maga mögött vontatva kifordult a Titkos-tengerre. A nyílt tenger felé tartottak. Elhagyták a keresztúti bóját. A Bíbic, a misszióshajó horgonyon állt. A felfedezők mintha látták volna, hogy a misszionáriusok integetnek, de nem voltak benne biztosak. Aztán a misszióshajót eltakarta a Kovakősziget, s a Kobold a hazai kikötő felé indult. A kedvező szél és a visszavonuló dagály sebesen repítette az öböl szikrázó vizén. A fedélzeten összegyűlt felfedezők mind hátrafelé néztek, ahol a Titkos-szigettenger a szemük láttára újra hosszú, egységes vonallá olvadt össze a horizonton.



.oOo.