1. VENDÉGVÁRÁS

Ezt én nem nevezném otthonosnak – jelentette ki az öreg szakács néni. Beckfoot vendégszobájának ajtajában állt, és az ágy fölé, a falra rajzszögezett két hatalmas papírlapot nézte, amelyre fekete alapon fehérrel egy óriási koponyát és két keresztbe tett lábszárcsontot festettek.

– Dot szerint épp ez kell ide – vélekedett Nancy, aki a párnán térdelt, és az utolsó ecsetvonásokat végezte az egyik csonton.

– Mármint egy halálfej az ágya fölé, amely álmában figyeli?… És attól a sárga-fekete izétől se lesz elragadtatva – nézett a szakács néni a kis zászlórudakon az ágy lábához rögzített két lobogóra. – Nem ezt lógatta ki maga az ablakon, amikor földagadt az arca a mumpsz miatt?

– Ez az a zászló – magyarázta Nancy, és hátrahajolt, hogy szemügyre vehesse művét. – Leprát jelent, meg dögvészt meg ilyesmit, de csak ez az egy megfelelő méretű zászló volt kéznél. Dotot nem fogja zavarni.

– No, és az a rovar! Még azt hiszi a szegény gyermek, hogy az egész ágy él és mozog. Én nem tudom, hol látott maga ilyesmit. Ebben a házban biztosan nem…

– Ez egy szkarabeusz – mondta Nancy.

– Inkább bogárra hasonlít – méregette a szakács néni.

– Hát, valójában az is, egy bogárfajta… Valami többezer éves bogár. Szent bogár. Egyiptomi. Ez az új hajójuk zászlaja.

– Nem tudom, mit szól majd az anyukája, ha hazajön és meglátja a vendégszobát. Ráadásul Turner úr szobájában is halálfej vigyorog. Szép kis fogadtatás a vendégeknek, mondhatom.

– Attól függ, ki a vendég – mászott le Nancy az ágyról. Az ajtóhoz ment, a szakács néni mellé, hogy jobban lássa a kész munkát. – Nem rossz. Azt hiszem, az ágy lábához is kitűzünk egy halálfejes lobogót. Így túl szelíd a látvány. Hé! Peggy! Hozz még papírt! Festek egy második koponyát Dorotheának, és kell még egy Dicknek is.

– Csak le ne csöpögtesse festékkel a szőnyeget – figyelmeztette a szakács néni.

– Semmiképp. A párnára is csak egyetlen csöpp hullott. Baleset. A többit majd a kertben fessük. Ne izgulj, szakács néni, drága, megígértük Anyának, hogy szinte undorítóan jók leszünk. Majd meglátod. Eddig talán nem voltunk jók?

– Nahát, ami azt illeti, Ruth kisasszony, nem sok idejük volt még…

– Árbocok, orrvitorlák és csatabárdok! – kiáltott fel Nancy. – Ha még egyszer Ruthnak nevezel…

– Jól van, jól van, Nancy kisasszony… pedig a Ruth nagyon szép név, meg kell mondanom.

– De egy kalózhoz nem illik – jelentette ki Nancy. – És tudod, senki más nem nevez engem Ruthnak, csak a Dédnagynéni, márpedig ő nem számít. Peggyt is Margaretnek hívja.

– Én aztán, ahogy maguk mondják, nem fújok egy követ azzal a Maria nénivel – horkant föl a szakács néni.

– Egyikünk se – biztosította Nancy. – Még Anya vagy Jim bácsi se.

– Nos, Nancy kisasszony – tért át más tárgyra a szakács néni –, mivel most maga vezeti a háztartást, ha el tud szakadni ezektől a halálfejektől, talán jöjjön le a konyhába, mint az anyukája szokta, hogy megbeszéljük, mit esznek ma. Van egy darab sült bárány, hidegen. Aztán akad némi disznósajt, és egy szirupos pudingra is gondoltam…

– Ó, az ördögbe! – szakította félbe Nancy. – Ma még nem állok neki háztartást vezetni. Kérdezd meg Peggyt! Vagy főzz, amit akarsz! Csak tápióka ne legyen. Se szágó. Soha. Mi ki nem állhatjuk, és szerintem Dick meg Dot legalább ennyire utálja.

A galérián Peggy közeledett. Több ív papírt hozott, hogy legyen mire koponyát és lábszárcsontokat festeni.

– Tessék – nyújtotta át. – De most gyere és nézd meg Dick szobáját! A koponya és a lábszárcsontok remekül mutatnak Jim bácsi ágya fölött. Fogalmam sincs, hogy ez neki miért nem jutott soha eszébe. És a nagy látcsövet az ablak melletti asztalra tettem. Dick egészen otthon érzi majd magát.

– A kertben festegetnek, ugye? – tudakolta a szakács néni. – Még a párnát is újra kell húznom, így nem maradhat.

– Dehogynem – legyintett Nancy. – Dot nem bánja. Majd azt mondom neki, hogy megfeketedett vércsöpp.

– No, azt nem köszöni meg magának – dörmögte a szakács néni, és lebaktatott a konyhába.


Az influenza okozta, hogy Nancy és Peggy csupán a szakács nénivel hármasban tartózkodott Beckfootban. És a vizsgadolgozatoknak volt köszönhető, hogy Dick és Dorothea Callum érkezésére vártak. Mrs. Blackett igen súlyos influenzán esett át, és orvosi utasításra el kellett utaznia, hogy teljesen kipihenhesse magát. Testvére, Jim, aki Flint kapitány néven volt közismert, tengeri útra vitte: terveik szerint körbehajózzák Skandinávia partjait. Mivel azonban ez azt jelentette, hogy a nyári szünidő első tíz napján nem lesznek otthon, Mrs. Blackett kezdetben az utazás gondolatát is elutasította. Flint kapitány azonban rámutatott, a rövid, ám gyógyító távollét még mindig sokkal jobb, mintha visszaesne, mert úgy az egész szünidőt tönkreteheti. Végül Mrs. Blackett is belátta, nem válik lányai kárára, ha egyedül maradnak Beckfootban.

– Kifejezetten jót tesz nekik, ha kipróbálják – mondotta Flint kapitány. – Az öreg szakács néni majd gondoskodik róla, hogy legyen mit enniük. Timothy Stedding is ott időzik az úszóházban, néha fölmegy a bányába, ezenkívül akad némi munkája a dolgozószobámban is. Kétnaponta be tud nézni hozzájuk. Úgy megy majd minden, mint a karikacsapás.

Aztán jött a hír, hogy Dick és Dorothea Callumot nem tudják fogadni a Dickson-farmon, mert tele vannak látogatókkal. De Londonban sem igen maradhatnak, mert Callum professzor vagy két hétig ki se látszik a munkából: vizsgadolgozatokat kell javítania. Mrs. Blackett tehát meghívta Dicket és Dorotheát, töltsék ezt az időt Nancy és Peggy társaságában.

– Dick értelmes fickó – jelentette ki Flint kapitány. – És Dorothea sem csak dísznek hordja a fejét a nyakán. Majd ők kordában tartják a társaságot, nem számít, hogy kissé fiatalabbak. Az ifjú Dick még Timothynak is segíthet.

Az utazás előtt Mrs. Blackett meglátogatta Nancyt és Peggyt az iskolában.

– Semmi vadulás – kérte őket, s bizonytalanul hozzátette: – Ha arra gondolok, hogy esetleg bajba keveredhettek, legszívesebben otthon maradnék. Nem tudom, mit szólna hozzá Maria néni, ha megtudná, hogy egyedül hagylak benneteket.

– Szelídek leszünk, mint a kezes bárány – fogadkozott Nancy. – Te csak utazz el, és érezd jól magad! Olyan fantasztikusan rendesek leszünk, hogy senki ránk se ismer. De mire visszajöttök, már szétfeszít bennünket az elraktározott vadulás, és Jim bácsi nem ússza meg szárazon.

S íme, a két lány megérkezett az iskolából, és most javában arra készül, hogy a vendéglátók mintaképe legyen. Az égvilágon semmi olyasmi nem történhet, ami miatt akár a leghalványabban is fölmerülhetne édesanyjukban az a gondolat, hogy nem kellett volna megbízni bennük, és azt remélni, hogy egyedül is megbirkóznak a háztartással.


Amikor bementek ebédelni, a két újonnan készülő halálfejet otthagyták a fúvón kiteregetve. A lapokat kövekkel rögzítették, hogy el ne fújja őket a szél, mialatt a forró augusztusi napon száradnak. Arról a csónakról beszélgettek, amelyet Callum professzor kérésére Flint kapitány rendelt meg Dick és Dorothea számára. Reményeik szerint már elkészült, s legénysége talán a kezelését is kitanulja, mielőtt a Fecskék fölbukkannak. A Walker gyerekek két hét múlva érkeznek, s Holly Howe-ban, a tó túlsó oldalán szállnak meg.

– Timothy tegnap még kételkedett benne, hogy mára elkészül – közölte Peggy.

– Az állomásról visszatérőben majd benézünk a műhelybe – tervezte Nancy.

– A bőrükből is kiugranak örömükben, ha meglátják – vélekedett Peggy. – Mondd csak, Nancy, a vízre bocsátás előtt már lehet nevet adni egy csónaknak?

Nancynek nem jutott ideje válaszolni. A hallban megcsörrent a telefon.

– Ki lehet az?

– Valószínűleg a szakács nénit keresik. Mondjuk, a hentes.

Koppanás hallatszott. A szakács néni letette a pudingos tálat a hall asztalára. Aztán hallották, hogy a telefonba beszél:

– Halló!… Halló!… Mit mond? Távirat?… He?… Mrs. Blackett nincs itthon… Ruth Blackett kisasszony… Egy pillanat… Tartsa a vonalat, kérem. Hívom…

Nancy fölugrott a székről.

– Távirat érkezett magának, Ruth kisasszony…

Még ki se mondhatta, Nancy már az öklét rázta feléje.

– Ruth Blackett kisasszony – szögezte le a szakács néni határozottan. – Ők mondták így.

Nancy felkapta a telefont a hallban.

– Igen… Peggy, ne dübörögj a patáiddal!… Semmit se hallok… Várjon egy percig, szerzek egy ceruzát… Hé!… Ceruzát! Peggy!… Megvan… Kész vagyok… Mondja… A válasz fizetve… Hallottam… A címzés nem számít… „Egyedül… vagytok… Beckfootban?… Mikor… jön… vissza… anyátok?… M. Turner.” Az ördögbe! Bocsánat. Semmi. Nem magához beszéltem. Igen… Rendben van… Egy-két perc múlva küldöm a választ. Köszönöm.

Letette a kagylót.

– Az ördögbe! – tört ki újra. – Azt a mindenit! A Dédnagynéni küldte. Valahogy rájött, hogy Anya nincs idehaza.

– Ugyan mi köze hozzá? – háborodott föl a szakács néni. – Jöjjenek, egyék meg a pudingot. Nem kell aggódniuk. Turner kisasszony jó messzire van ide. És azt se tudja már megakadályozni, hogy az anyukájuk elutazzék.

– Választ kell küldenünk – közölte Nancy. – Kifizette előre.

– Van még rá idő – legyintett a szakács néni.

Nancy pudingevés közben, két falás között egy jegyzetfüzet lapjára a lehetséges választáviratok szövegét körmölgette. Egyiket se találta azonban elküldésre alkalmasnak.

– Meg kell nyugtatnunk, ez a lényeg – jegyezte meg. – De hogy lehet lehűteni a Dédnagynénit tizenkét szóval?

– Sehogy – dünnyögte Peggy.

– Még tizenkétezerrel se – morogta Nancy. – Valamit akkor is tennünk kell. Nem értitek? Igazából Anyát akarja sarokba szorítani, nem minket. „Egyedül vagytok Beckfootban?” Csak úgy süt belőle a rosszallás.

– De hisz nem vagyunk egyedül – állapította meg Peggy. – írd meg neki, hogy a szakács néni is itt van.

– Tizenkét szó – ismételte meg Nancy. – A címzéshez négyre van szükség. Nyolc szavunk van elmondani, amit akarunk.

Kihúzott néhány szót a piszkozatból, három másikat hozzáírt, és felolvasta az eredményt:

– „Nem. A szakács nénivel. Anya tizenharmadikán jön vissza. Nancy.”

– Azt is írhatnád, hogy „érkezik”, ahelyett, hogy „jön vissza” – javasolta Peggy. – És szerintem azt kellene aláírnod, hogy „Ruth”, és nem „Nancy”.

Nancy grimaszt vágott, áthúzta a „Nancy”-t, mérgesen beírta: „Ruth”, és az „érkezik” használatával megtakarított egy szót.

Peggy elolvasta.

– Szerintem ezt úgy értelmezi majd, hogy egyedül vagyunk. Azt fogja olvasni: „Nem a szakács nénivel”, mert tudod, a postán nemigen törődnek azzal, hogy a pontokat jelöljék. Azt fogja hinni, ez azt jelenti, hogy a szakács néni sincs itt.

– A teringettét! – dühöngött Nancy, és újra megváltoztatta a távirat szövegét. – „Nem egyedül. Szakács nénivel. Anya tizenharmadikán érkezik. Ruth.” Uhh! Ruth! Ez pont tizenkét szó a címzéssel együtt.

Megmutatta a táviratot a szakács néninek. Ő szóról szóra, hangosan fölolvasta.

– Azt is bele kéne írni, hogy nincs semmi baj – vélekedett.

– Az nyolcnál több szó – morfondírozott Nancy. – De talán igazad van. Az után, hogy „szakács nénivel”, beszúrom hogy „minden oké”.

– Ez amerikai kifejezés – vetette ellene Peggy. – Nem szereti az ilyesmit.

– „Minden klassz” – helyesbített Nancy. – Hm. Valószínűleg ez se tetszik neki. Egyszerűen csak azt írom, „Minden legnagyobb rendben.” Három szó. Az egyébként is csak három penny. Megéri. És a telefonszámlára megy. Anya nem bánná.

Peggy és a szakács néni társaságában, akik már kifogytak a jobbító ötletekből, Nancy a telefonhoz lépett. Fölhívta a központot, közölte, hogy táviratot szeretne küldeni, megadta Beckfoot telefonszámát, elmagyarázta, hogy ez lenne a már kifizetett választávirat, lediktálta Turner kisasszony címét Harrogate-ben, és beolvasta a végső változatot:

„Nem egyedül. Szakács nénivel. Minden legnagyobb rendben. Anya tizenharmadikán érkezik. Ruth.”

Megvárta, míg a tisztviselő megismétli az üzenetet, biztosította, hogy minden rendben, letette a kagylót, és ránézett a szakács nénire.

– Remélem, hogy tényleg minden rendben – sóhajtotta. – Akárhogy is, mi megtettük, ami tőlünk telik.

– Ennél jobban más se intézte volna el – nyugtatta meg a szakács néni. – De ami azt illeti, lenne egy-két szavam ahhoz a minden lében kanál mihasznához, aki tudatta Turner kisasszonnyal, hogy az anyukájuk elutazott.

– Most már nem tehet semmit – reménykedett Nancy. – De fogadok, hogy amint Anya hazatér, nekiesik, és ízekre szedi.

– De addigra Anya már kipihente magát a tengeren, tehát nem számít – bizakodott Peggy. – Legalábbis kevésbé, mintha még indulás előtt esik neki.

– Az ördög vigye el Maria nénit! – dühöngött Nancy. – Rántsa le a pokolba! És süsse meg és főzze meg és egye meg!

– Most már elment a távirat – jegyezte meg a szakács néni. – Legjobb, ha el is felejtik. Az idő szalad, és van még mit tennünk, hisz jön az a két gyerek.

– Az áldóját! – kiáltott fel Nancy. – Még szerencse, hogy az a spicli, aki befújta neki, hogy Anya elutazott, azt már nem tette hozzá, hogy vendégeket is fogadunk.

– Már be is toppannak, mire maguk elkészülnek – figyelmeztette a szakács néni. – Szaladjon át egyikük Mrs. Lewthwaite-hez, és kérje meg Billyt, hogy vigye ki magukat a kocsival az állomásra.

– Nem a Tragacsban megyünk eléjük – jelentette ki Nancy. – Egy fityinget nem adnának azért, hogy megkerüljék a tavat. Keresztül akarnak vitorlázni. Ráadásul az új csónakot is biztosan meg szeretnék nézni.

– És mi lesz a csomagokkal?

– Nem utaznak ők nagy poggyásszal. Majd buszon levisszük a gőzös mólójához.

– És ha többet hoznak magukkal, mint amennyit maguk elbírnak?

– Akkor majd Billy Lewthwaite begyűjti holnap a Tragaccsal. Gyere, Peggy! Még nem fejeztük be a dekorálást. A csónakházba is le kell mennünk, hogy előkészítsük a helyet a Szkarabeusznak. És még a Fruskát se szereltük fel teljesen.

– Nem lesz az jó, ha elkésnek az állomásról – csóválta a fejét a szakács néni.

– Nem késünk el. Mozgás, Peggy! A fekete festék már biztosan megszáradt.

 

2. A VENDÉGEK MEGÉRKEZNEK

Amíg Nancy és Peggy Beckfootban a vendégek fogadását készítette elő, az észak felé tartó vonat, amely a legnagyobb állomások kivételével mindenütt keresztülrobogott, már hozta is Dicket és Dorotheát. Dorotheát édesanyja Eustonban kísérte ki a pályaudvarra. Dick egyenesen az iskolából jött, s Crewe-ban szállt föl a vonatra. Őrült tempóban loholt végig a peronon, míg meg nem találta a megfelelő vagont, és meg nem látta Dorotheát integetni az ablakban. Miután néhány perc alatt elmesélték egymásnak a legújabb híreket, s örvendeztek, hogy rögvest elindulhattak északra, nem kell a szünidő első két hetét elvesztegetve Londonban aszalódniuk, Dick kinyitotta a bőröndjét, és kivette belőle a Vitorlázás című vékony, kék könyvet, amelyet az utazás alatt alaposan át akart tanulmányozni.

– A többi könyv micsoda? – érdeklődött Dorothea.

Madárhatározó zsebkönyv – válaszolta Dick – és a Mit találhatunk vidéken

– Ó – mondta csalódottan Dorothea. – Semmi olvasnivaló?

– Neked is el kellene olvasnod a vitorlázós könyvet – jelentette ki Dick. – Talán már ma este vízre bocsájtjuk a Szkarabeuszt, és rettenetes lenne, ha hibáznánk, míg Nancy és Peggy figyel minket.

– Én A tengeri sólyom közepén tartok – tájékoztatta Dorothea.

– Látcső, tájoló, mikroszkóp, gyűjtődoboz – mormolta Dick, mialatt megbizonyosodott róla, hogy semmi fontosat nem felejtett el.

– Ez az összes ruha, amit hoztál? – csodálkozott Dorothea.

– Nekem nem kell több – csukta be Dick a bőröndöt, és betolta az ülés alá. – Egyébként sem volt elég helyem. A maradékot hazaküldtem.

– Hoztál magaddal ennivalót? Anya azt mondta, hogy ebédeljünk a vonaton.

– Már ettem Crewe-ban. Harminchét percet kellett várnom, mire befutott a vonatod.

– Remek – nyugodott meg Dorothea, s mialatt a vonat észak felé száguldott, mindketten belemélyedtek a könyvükbe.

Dick lassan olvasott, Dorothea gyorsan. Dick háromszor gondosan elolvasta a vitorlázás elméletéről szóló fejezetet, majd nekikezdett a kis csónakokkal foglalkozó résznek. Aztán visszatért a csomókat ismertető fejezethez, és egy darab zsinegen valamennyit ki is próbálta. Udvariasan, ámde határozottan elhárította a mellette ülő öregember segítségét, aki ugyan a csomókhoz nem értett jobban, mint Dick, mégis minduntalan meg akarta neki mutatni, hogyan is kell megkötni azokat. Amikor a vonat utoljára lelassított, Dorothea egy sóhajjal becsukta A tengeri sólyomot.

– A végén minden jóra fordult – mesélte. – Az ocsmány fivérnek vallania kellett, és mindenki megtudta, hogy nem Sir Olivér a gyilkos. Dick! Ott a tó! Mindjárt megérkezünk!

A könyveket sebesen elcsomagolták. Dorothea elővette az édesanyjától kapott, megcímzett levelezőlapot, amelyet el kell majd küldenie az állomásról, és ráírta: „Szerencsésen megérkeztünk. Dick és Dorothea.” A vonat egy rántással megállt. Az öregember azt mondta „,jó napot”, és lelépett a peronra, aztán már fel is tűnt Nancy és Peggy piros sapkája, s tulajdonosaik gyorsan átsiklottak a tömegen.

– Szkarabeuszok, ahoj! – rikkantotta Nancy.

– Hahó! – kiabált vissza Dorothea.

Aztán Nancy láthatólag hirtelen ráébredt, hogy valamiről megfeledkezett. Egy pillanat alatt másik Nancyvé alakult át.

– Örvendünk a találkozásnak. Remélem, kellemesen utaztatok.

Dorothea rábámult.

– Köszönjük, kellemesen – válaszolta. – Igen kedves volt tőletek, hogy meghívtatok. Nagyon örülök, hogy itt lehetünk.

Rájött, hogy Nancy, a kiváló kalóz, most a tengeri haramia helyett a vendéglátót alakítja.

Nancy nevetett. Ezt a modort egy-két mondatnál tovább senki se bírja.

– Dobjátok le! – szólt. – A másikat is.

Peggy segítségével leemelte a peronra a két bőröndöt.

– Ez az összes? – kérdezte.

– Igen – válaszolta Dorothea.

– Akkor nincs gond. Ezekkel könnyedén megbirkózunk. A szakács néni azt hitte, hogy több mázsa poggyászt hoztok. Át akarta küldeni Billy Lewthwaite-et a Tragaccsal. Gyertek. Egy bőröndöt ketten viszünk. El kell cipelnünk a buszig.

– Lemegyünk a csónakkikötőbe – magyarázta Peggy.

– Készen van a Szkarabeusz? – tudakolta Dick.

– Remélem – mondta Nancy. – Egy perc, és megtudjuk. Fölfele jövet nem volt időnk megállni. Alig ugrottunk partra, már rohannunk kellett, hogy elérjük a vonatot. Halló! Itt van Timothy! Azt hittem, lemaradt.

– Tökfödő! – kiáltott fel Dorothea, aki ugyanebben a pillanatban szintén megpillantotta a magas, vékony férfit, ócska gyapjúkalapban, amint feléjük törtetett a tömegben.

– Már nem hívjuk így – figyelmeztette Peggy.

– Az utolsó két szünidőt azzal töltöttük, hogy betörjük – árulta el Nancy.

– Még mindig szégyenlős mindenkivel szemben, csak velünk nem – mesélte Peggy. – Nézzétek, várakozik, míg azok a farmerek csak álldogálnak ott és locsognak. Flint kapitány két szempillantás alatt keresztülfurakodott volna.

De a magas férfi már megpillantotta őket, integetett nekik, s hamarosan mellettük állt.

– Szervusztok, üzlettársak! – köszönt. – Be kellett vásárolnom némi elemózsiát, s gondoltam, egyúttal megnézem, tényleg megérkeztetek-e. Adjátok csak ide azt a két bőröndöt!

– Hogy megy a munka a bányában? – érdeklődött Dick.

– Nem túl rosszul. Most már tizenegy helyen vágtunk bele a telérbe, és rengeteg mintát gyűjtöttünk. Jim azt mondta, hogy segítesz nekem az elemzések elkészítésében.

– Nagyon szívesen – bólintott Dick.

– Ide figyelj! – vágott közbe Nancy. – Csak nem akarod kémiaórára fogni, amikor új csónakjuk van?

– Eszem ágában sincs, csak ha ő is akarja. De megígértem Jimnek, hogy elkészítem az ércelemzéseket, mielőtt visszajön.

– Nem tudunk állandóan vitorlázni – támogatta Dorothea.

– Pedig Nancy ki se szállna a hajóból, ha tehetné – nevetett Timothy.

– Minőségi vagy mennyiségi elemzéseket kell végezni? – érdeklődött Dick. – Az iskolában még csak a minőségi elemzésig jutottam.

– Mennyiségit – válaszolta Timothy. – Kvantitatív vizsgálatot. Tudjuk, hogy milyen ércet találtunk, de azt is tudni akarjuk, mennyi a tiszta fém egy unciában.

– Lekéssük a buszt – aggódott Nancy.

– Dehogy – legyintett Timothy. Miután Dorothea bedobta a levelezőlapot a pénztár melletti postaládába, mind az öten begyömöszölték magukat a busz hátsó négy ülésébe. A kalauz még a csomagokat is el tudta helyezni. A busz kifordult a pályaudvar előtti térről, és a falun át lerobogott a gőzös mólójához.

– Mikor kezdünk neki az elemzésnek? – tudakolta Dick.

– Holnap az úszóházban dolgozom – felelte Timothy. – Holnapután pedig fölmegyek a bányába. A következő nap nekifoghatunk a munkának.

– De csak akkor, ha tökéletes szélcsend lesz – jelentette ki Nancy.

– Ha egy pillantást akartok vetni a bányátokra, holnapután ti is följöhettek velem a Magashegyre. Majd útközben beszólok hozzátok.

– Állítsd le magad! – tiltakozott Nancy. – Van egy csónakjuk!

– Tavaly nyár óta nem látták a bányát – mondta Peggy.

– Nincs rajta sok néznivaló – ismerte el Timothy. – Az a munka az igazán érdekes, amelyet Dickkel a nagybátyád dolgozószobájában végzünk majd.

– Tiszta kémiaóra – morogta Nancy, de Dick és Timothy titokban összenézett és egymásra vigyorgott.


A gőzös mólójánál kiszálltak a buszból, és Timothy lecipelte a csomagokat az egyik kis pallóra, amelyhez két csónakot kötöttek. Az egyik a Fruska volt, árbocán a Víg Roger, a kalózzászló lengett. Most az öreg, szürke evezős csónak is itt ringott, amely általában Flint kapitány úszóházánál lebegett az ütközőpárnák mellett. Hátsó része zsúfolásig telt csomagokkal, hiszen Timothy Stedding elemózsiát vásárolt. Már el is oldotta a kikötőkötelet, belépett és kitolta az evezőket.

– Holnapután találkozunk – búcsúzott. – Igazán nem kell feljönnötök a bányába, ha nem akartok, de én mindenképpen beugrom hozzátok.

– Nem jössz el megnézni a csónakjukat? – kérdezte Nancy.

– Most nem – rázta a fejét Timothy. – Elfoglalt ember vagyok. Dolgom van. Még épp idejében meg fogom látni, amikor átvitorláztok, és egy puffanással nekiütköztök Jim frissen festett hajójának.

– Sohasem ütközünk neki! – tiltakozott Nancy. – Emlékezz csak vissza, amikor tavaly nyáron megjelentünk és végigsétáltattunk a palánkon Jim bácsival együtt. Már a fedélzeten voltunk, és lerohantuk a kabint, mielőtt fölocsúdtatok volna.

– Holnapután kora reggel benézek hozzátok – ismételte Timothy. – Minden jót, üzlettársak!

– Viszlát – búcsúztak ők is. Timothy nekifeküdt az evezőknek, s elhúzott a Hosszú-sziget és a csónakkészítők műhelye között, hogy hazatérjen az Úszóház-öbölbe.

– A hajók egyáltalán nem érdeklik – sajnálkozott Nancy. – Mindig azt mondja, inkább gyalogol. Jim bácsi szerint elsőrangú hegymászó… Jim bácsi túl kövér… És kijelentette, hogy nem lehet mindenki ilyen póklábú. Gyere, Dick! Már eleget láttál Timothyból. Ugorj be! Peggy, te a bőröndökre ülj, Dorothea pedig a tatba. Átevezek az öblön.

Öt perc múlva a Fruska a csónakkészítő műhelyből kifutó kikötőpalló mellé siklott. Ki tudja, hol rejtőzött az új csónak, a vízen mindenesetre nem volt. Az öreg csónakkészítő látta, hogy beeveznek, s kisétált eléjük a pallóra.

– Még nincs kész? – kérdezte Nancy szemrehányóan.

Az öreg csónakkészítőnek eszébe se jutott, hogy mentegetőznie kellene.

– Tehát látni akarják – jelentette ki, miközben kikötötte a Fruskát. – De a lakkozásnak még meg kell száradnia. A vitorla már elkészült. Fent szárítom most a padláson.

Bevezette őket a színbe. Dick és Dorothea végre megláthatták életük első saját külön hajóját. Megfordítva hevert a bakokon, alja fénylett a lágy fekete lakktól, oldala aranyszínűen csillogott a nyitott ajtón ferdén betűző nap fényében.

– Csak tizenhárom láb hosszú? – kérdezte Dick. – Sokkal nagyobbnak látszik.

– A lehető legpontosabban lemásoltuk a maguk hajóját – tájékoztatta az öreg csónakkészítő Nancyt. – Mr. Turner azt mondta, így akarják. Bizonyára versenyezni fognak.

– Persze, persze – felelte Nancy. – De a szünidő már elkezdődött, és nekik most van rá szükségük. Jim bácsinak igaza volt. Tudja, mit mondott?

– Nem én.

– Azt mondta, hogy maguk biztosan kifutnak a határidőből. Az egyetlen hajóács ugyanis, aki valaha is idejében elkészült a munkával, Noé volt, és ő is csak azért, mert tudta, hogy különben vízbe fullad.

– Tréfás ember az a Mr. Turner – jegyezte meg az öreg csónakkészítő.

– De mikor lesz kész? – firtatta Nancy.

– Még egy réteg lakk… valami kis felszerelés… még egy réteg az evezőkre… a horgony holnapra itt lesz… Holnapután megkaphatják. Jobban mondva, a következő napon.

Dick letérdelt a földre, hogy alulról pillantson be a csónakba. Dorothea alig akarta elhinni, hogy tényleg a saját hajójukat nézi, és oldalra döntötte a fejét, hogy kibetűzze a fardeszkán fejjel lefelé olvasható nevet: SZKARABEUSZ. Dick újra talpra állt, megpillantotta a szín falának támasztott kormánylapátot, és titokban kézbe vette a kormányaidat.

– Szerintem nincsen semmi baj – mondta. – Addig úgysem akarjuk vízre tenni, amíg el nem készült. – Nancyhez fordult. – Holnapután fölmehetünk a Magashegyre, és nem veszítünk időt sem.

– Itt hagyjuk még két napra – jelentette ki Nancy. – De a harmadik nap eljövünk érte. – Szigorú pillantást vetett a csónakkészítőre. – Akkorra tényleg készen lesz?

– Készen lesz.

– Mert ha nem!… – fenyegetőzött Nancy. – Vízözönt ugyan nem tudunk támasztani, de a műhelyt bizony porig égetjük.

– Állunk elébe – bólintott az öreg csónakkészítő. – De nem lesz rá szükség. Addigra már vízre is tesszük, és csak magukra fog várni.


A felhúzott fehér vitorla és a déli szél segedelmével a Fruska sebesen átvágott a Riói-öblön, és egyenesen a beckfooti hegyfok felé iramlott, ahol a vendégek tiszteletére még indulás előtt fölvonták a zászlórúdra a Víg Rogert. Dorothea és Dick is részt vett a kormányzásban, hogy fölidézzék, milyen is az. Már korábban is gyakran vitorláztak, a tavon és Norfolkban egyaránt, de valahogy egészen más volt így hajózni, annak tudatában, hogy alig két nap múlva már nekik is lesz saját csónakjuk. Csaknem egy éve nem jártak északon. A lemenő nap fényében körös-körül bíbor hangafoltokkal tarkított dombok ragyogtak. A tavon csónakok suhantak. Egy gőzös jött ki a Riói-öbölből, tajtékot verve elpöfögött mellettük a tó vége felé, s közben farhullámaival megringatta őket. A távolban a Kancsendzönga csúcsa kéklett. Tőle délre, valahol a közeli dombok mögött ott volt a Magashegy, ahol aranyat kerestek, rezet találtak, és ahol végül a fennsíkon tomboló tűzzel küzdöttek. Amikor a tat fölött átpillantottak a Riói-öblön, a Zöld-fennsíkot láthatták a horizonton. Akármerre néztek, mindenütt láttak valamit, ami az elmúlt kalandokra emlékeztette őket.

Nancy szinte olvasott a gondolataikban.

– Hallgassatok ide – szólalt meg. – A kalandozást most felfüggesztjük, legalábbis arra az időre, míg Anya és Jim bácsi haza nem jön. Megígértük, hogy nem lesz vadulás. De tizenegy nap múlva visszatérnek, majd hamarosan megérkeznek a Fecskék is, s aztán három csónakkal meg az összes sátorral valami igazán klassz dolgot csinálunk. Ám addig bele kell törődnünk, hogy semmi érdekes nem történik.

– Már az is csodálatos, hogy itt lehetünk – felelte Dorothea.

– Persze, a vitorlázást azért nem kell felfüggesztenünk – nyugtatta meg Nancy.

– Időnk se igen lenne a kalandozásra – vélekedett Dick. – Hisz vár ránk a Szkarabeusz. Meg az a munka, amit Timothyval végzünk. És virágzik a hanga. Megígértem egy srácnak, hogy megpróbálok fogni neki egy rókalepkehernyót. A hanga közt találhatsz ilyesmit a legkönnyebben. És egy madárlistát is összeállítottam, ezeket mind meg akarom figyelni. Nini! Már itt is van az első.

Előhúzta a zsebkönyvét, beleírta, hogy „kormorán”, és tekintetével végigkísérte a közvetlenül a víz felett szálló nagy fekete madarat, míg szem elől nem vesztette a nyugati dombok árnyékában.

– Rengeteg mindent csinálhatunk kalandozás nélkül is – jelentette ki Dorothea.

– Ha ti is így látjátok, nincs gond – bólintott Nancy.

– Biztosra vettük, hogy nem lesz kifogásotok ellene – örvendezett Peggy. – Legalábbis, amíg tudjátok, mire számíthattok.

Megkerülték a szirtfokot, és az Amazon-folyam torkolatánál befordultak a náddal szegélyezett két part közé. A hegyfok elfogta a szelet. Leeresztették a vitorlát, fölhúzták a fenékuszonyt, és lassan föleveztek a folyón az öreg beckfooti csónakházhoz, amelynek bejárata fölött – bár látszott még – ugyancsak megkopott a festett koponya és a két lábszárcsont.

– Ráférne egy csepp festék – ismerte el Nancy, amikor észrevette, mit néznek a vendégek.

– Hol a motoros? – tudakolta Dick, amint belátott a csónakházba.

– Új palánkot kap – tájékoztatta Peggy.

– A legjobbkor – tette hozzá Nancy. – így a Szkarabeusz elfoglalhatja a helyét. Már mindent előkészítettünk. Vigyázzatok a fejetekre, amíg kiemelem az árbocot…

– Ott fekszik majd az ütközőknél – mutatta Peggy.

Dick és Dorothea a kötélből font ütközőkre pillantva lelki szemével szinte már látta is a hajót saját külön dokkjában.

Kikötötték a Fruskát, és a pázsiton át fölcipelték a két bőröndöt a házhoz.

– Itt vannak! – kiabálta Nancy. Az öreg szakács néni kijött a konyhából, hogy köszöntse a vendégeket. Megkérdezte, kellemesen utaztak-e, megjegyezte, hogy tavaly óta milyen sokat nőttek, s felidézte, mennyi edényt tört össze ijedtében egy évvel ezelőtt, amikor Dicknek sikerült olyan szerkezetet barkácsolnia, amellyel a hazatérő galambok működésbe hozták a csengőt.

Dicknek az a furcsa érzése támadt, mintha soha el se utazott volna. A hallban, a telefon fölött, mint egy évvel ezelőtt, most is ott függött Jolys ezredes cédulája, amelyen megadja telefonszámát arra az esetre, ha tűz üt ki a fennsíkon. Megmutatta Dorotheának:

TARLÓTŰZ ERDŐTŰZ
TŰZ ESETÉN HÍVJA FELLSIDE 75-ÖT
T. E. Jolys ezredes

Nancy nevetett.

– Ebben az évben nincs sok tennivalója – jegyezte meg. – Rengeteg eső esett. Fogadok, azért imádkozik, hogy legalább szándékosan gyújtson már tüzet valaki… Több távirat nem jött? – kérdezte a szakács nénitől.

– Nem – válaszolta a néni. – Egy éppen elég volt.

– Remek – mondta Nancy, és elmagyarázta a helyzetet a többieknek. – Tudjátok, a Dédnagynéni. Valahogy megtudta, hogy Anya elutazott, és küldött egy táviratot. De én visszavertem az öreglány támadását. Gyertek föl és nézzétek meg a szobátokat!

– Nos, mit szóltok hozzá? – kérdezte Nancy, amint kitárta az ajtót.

Egy pillanatra riadt csend támadt.

– Két rántással leszedjük az összes halálfejet, ha akarják – biztatta a vendégeket a szakács néni. – Én ugyan nem aludnék egy szobában velük.

– De egyszerűen csodálatosak – bizonykodott Dorothea.

– Csak azért tettük föl, hogy emlékeztessen bennünket a kalózkodásra meg minden másra, amit egy kis időre el kell hanyagolnunk – magyarázta Nancy.

Aztán Dorothea megpillantotta a bogárral díszített zászlót.

– Dick! Dick! – kiáltotta. – Elkészítették a Szkarabeusz zászlaját! Gondoltam én is rá az iskolában, de nem voltam benne biztos, hogyan kell megvarrni.

– Peggy műve – szerénykedett Nancy. – Én csak a zászlórudat faragtam.

– Borzasztóan köszönjük – hálálkodott Dick és Dorothea egyszerre.

– Olyan a bogár, amilyennek lennie kell? – kérdezte Peggy.

– A lábait illetően bizonytalan vagyok – tűnődött Dick. – A legtöbb szkarabeuszt agyagból vagy kőből készítik, és azt hiszem, a lábai a teste alá vannak húzva.

– De a mi szkarabeuszunk él – vetette ellene Dorothea.

– Él, hát persze hogy él… – helyeselt Dick. – Nagyon jók a lábai.

Aztán a másik vendég szobáját is megnézték, és Dick, noha illően megdicsérte a koponyákat, még sokkal jobban csodálta a nagy távcsövet, amely mellett eltörpült az övé.

– Nahát! – lelkendezett. – Innen rengeteg csillagot meg lehet figyelni. Ma éjjel csillagokat fogok nézni.

– Durmolni fog már, mire teljesen besötétedik – vélte a szakács néni az ajtóban. – Szóval, Nancy kisasszony, a vacsorát elkészítettem, és a vendégek alig várják, hogy nekikezdhessenek.

– Helyes – bólintott Nancy, mert eszébe jutott, hogy ő a háziasszony. – Biztos kezet szeretnétek mosni az utazás után. Gyertek le, amint tudtok.

A beckfooti ebédlőben elköltött vacsora közben Nancy az asztalfőn ült, Peggy az asztal végén, s Dick és Dorothea a két oldalon. Ahogy Dorothea később megemlítette Dicknek: „Senki se gondolta volna, hogy Nancy ilyen udvarias tud lenni.” Nyilvánvaló volt, hogy a koponyák és lábszárcsontok ellenére a jelenleg érvényben lévő tervek csendes házi összejövetelről szólnak, amelyen megreformált kalózok szórakoztatják a legcivilizáltabb vendégeket.

Vacsora után azonban a múlt emlékei elő-előtörtek. Dick, aki a Timothyval végzendő munkára gondolt, szeretett volna egy pillantást vetni Flint kapitány dolgozószobájára. A vendéglátók bevezették őket a szobába. Mivel eszükbe jutott az állomáson látott magas, szikár férfi, valamennyien jót nevettek, megpillantva azt a ládát, amelyet akkor készítettek számára, amikor még örvösállatnak hitték. A ládát Flint kapitány most cipősszekrénynek használta, ám Timothy neve még mindig ott díszelgett az ajtóra festve. A ládáról természetesen eszükbe jutott a galambposta, kimentek hát az udvarra, hogy megnézzék a galambokat. Dick fölmászott a lajtorján a padlásra, hogy kipróbálja, működik-e még a tavaly készített csengő. Helyére tolta az ajtót a lengő drótszálakkal, mégsem történt semmi, amikor keresztüldugta rajta a kezét.

– Nem romlott el – nyugtatta meg Nancy. – Levettük a vezetéket az elemről. Majd bekapcsoljuk ezen a nyáron is, ha Jim bácsi meg Anya hazatér, és felpezsdítjük a dolgokat.

Mivel már közeledett a szürkület, kimentek a gerincen a szirtfok végére, és bevonták a kalózlobogót. Útban visszafelé egy pillanatra ismét megvillant a régi Nancy.

– Van valami furcsa ezen a házon – tűnődött Dorothea. – Korábban mintha másmilyen lett volna. Ez a rácsozat tavaly is itt állt?

– Nem – válaszolta Peggy. – A rózsák felfuttatására szolgál. Jim bácsi készíttette ajándékba Anyának.

– Roppant hasznos szerkezet – jelentette ki Nancy. – Persze, ha már benövik a rózsák…

– Gyönyörű lesz! – lelkesedett Dorothea.

– De fele ilyen jól se használható. Szörnyen szúrósak a rózsák. Ám most…

Fogai közé vette a föltekert zászlót, fölkúszott a rácsozaton, mint egy majom, és eltűnt a hálószoba ablakában.

– Jim bácsi megbánta már, hogy ilyen erősre csináltatta – közölte Peggy.

A házból a lépcsőn hatalmas léptekkel lerobogó lábak dübörgése hallatszott, s következő pillanatban Nancy fölbukkant az ajtóban.

– Klassz, mi? – kérdezte. Aztán újra ráébredt, hogy mily módon illene viselkednie, s visszatért vendéglátói szerepébe. – Bizonnyal igen fáradtak vagytok az utazás után – mondta. – Úgy vélem, az első éjszakán ajánlatos korán lefeküdnötök.

Így tehát a megreformált kalózok szobáikba kísérték vendégeiket, gyertyát gyújtottak számukra, megérdeklődték, van-e még valami kívánságuk, és visszavonultak. Dick úgy döntött, hogy mégsem vár a csillagokra, pedig a keze ügyében ott állt a távcső. Dorothea elfújta a gyertyát, és elhelyezkedett a vendégszoba hatalmas ágyának közepén. Az erdőben egy bagoly rikoltott. – Nem gyöngybagoly, hanem macskabagoly – gondolta Dick, miközben félálomban hallgatta az éles „kű-itt-kű-itt!” kiáltásokat. A folyó túloldalán fekvő rétekről frissen kaszált széna illatát sodorta be a szél. – Nincs ennél szebb hely az egész világon – gondolta Dorothea. Tegnap éjjel London, ma Beckfoot. A nyári szünidő elkezdődött.

 

3. DERÜLT ÉGBŐL

Abból, ahogy ez a nap indult, senki ki nem találhatta volna, hogyan végződik. Reggeli előtt megmártóztak a folyóban, s közben Dick további három madárral – vízityúkkal, barázdabillegetővel és hattyúval – egészíthette ki az előző este elkezdett listát. A reggeli, akárcsak a vacsora, szertartásos módon zajlott, a vendéglátók udvariaskodtak a vendégekkel, ám a vendégek sem hagyták, hogy a házigazdák előzékenységben túltegyenek rajtuk. Terveikről beszélgettek, ezek azonban mind nagyon ártalmatlanok voltak.

– Megértitek, ugye? – kérdezte Nancy. – Semmi értelme bármi különleges kalandra gondolni. Egyszerű, hétköznapi életet élünk, hogy megmutassuk Anyának, nem követett el hibát, amikor magunkra hagyott bennünket.

– Természetesen – bólintott Dorothea. – Egyáltalán nem bánjuk. Egy új regényt kell írnom.

– Egyébként is van mit tennünk – tette hozzá Dick. – Vár ránk a csónak, madarakat akarok megfigyelni, és a kémiai elemzést is el kell végeznünk Timothyval. Másra nem is jut idő.

– Remek – mondta Nancy. – Persze kissé fura azt tervezni, hogy semmi se történjék, ahelyett hogy fölpörgetnénk az eseményeket, de most ezt kell tennünk. És még valami. Ez legalább könnyű.

– Minden tökéletes lesz – ígérte Dorothea.

Aztán, alighogy befejezték a reggelit, lecsapott a villám.

Valahol a házban megszólalt a csengő. Majd két koppanás hallatszott a bejárati ajtón.

– A postás – közölte Peggy. Nancyvel együtt kirohant a hallba.

– Mi még nem kaphattunk levelet – vélekedett Dick.

– Talán mégis – reménykedett Dorothea, s a többiek után siettek.

A postás éppen átadta a küldeményeket.

– Nem mind az anyukájuknak jött – mondta közben még csak nem is a bácsikájuknak. Akad itt két képeslap maguknak is. Bergeni bélyegzővel… Csinos egy hely… És egy levél Ruth Blackett kisasszonynak… Á! Örvendek, hogy újra itt látom magukat, remélem, jól vannak…

Vidáman rámosolygott Dickre és Dorotheára. Még jól emlékezett rájuk tavalyról.

– Köszönjük, jól vagyunk. Remélem, ön is – válaszolta Dorothea.

– Vinni semmit se kell? – érdeklődött a postás.

– Ma nem – biztosította Peggy, mire a postás kicammogott a kapunál hagyott kerékpárjához.

– Történt valami? – kérdezte Dorothea.

Nancy szinte rá se pillantott a képeslapokra. Az édesanyja és a Flint kapitány számára érkezett postát ledobta a hall asztalára. A neki címzett levélre meredt.

– Valami tényleg történt – suttogta Dorothea.

Dick, aki eddig Peggyvel a képeslapokat nézegette, Nancy arcára pillantott. Dorotheának igaza van. Nancy úgy tartotta a kezében a levelet, mintha félne fölnyitni.

– Harrogate-i bélyegző – motyogta. – És Ruth Blackettnek címezve… Ez a levél a Dédnagynénitől jött.

– Nyisd föl, nyisd föl! – sürgette Peggy. – Essünk túl rajta! Biztosan szörnyű lesz. Mint az a tolakodó távirat – magyarázta Dorotheának. – A Dédnagynéni sohasem ír nekünk, legfeljebb a születésnapunkra, kifejezve reményét, hogy végre benőtt a fejünk lágya.

Nancy föltépte a levelet. Arca elvörösödött. Toppantott.

– De hiszen megírtam neki, hogy nem vagyunk egyedül! – dühöngött. – Mihez kezdjünk most? Szakács néni! – kiabálta. – Drága szakács néni! A legrettenetesebb dolog történt…

Dorothea csodálkozva bámult rá. Miért zaklatja így fel egy nagynéni levele a Fruska kalózát? Az általa ismert nagynénikre gondolt: csupa barátságos, kedves teremtés. A dédnagynénik talán másmilyenek? Egy dédnagynéni olyan valaki lehet, gondolta, mint Mrs. Barrable, akivel Norfolkban vitorláztak. Ám Mrs. Barrable bármely levele csupa öröm és élvezet mindenkinek, a sok apró rajz miatt, amelyet könnyed tollal írás közben papírra vet. De ez a levél más. Nancy először nem is meri fölnyitni, aztán pedig olyan földúltnak látszik, mintha iszonyatos híreket tartalmazna.

– Meghalt valaki? – érdeklődött Dorothea.

– Százszor rosszabb – nyögte Nancy.

– Mi az? – kérdezte a szakács néni, amikor megjelent a konyhaajtóban.

– Olvasd! – nyújtotta át a levelet Nancy.

– Nem tudom elolvasni – hárította el a szakács néni. – Szemüveg nélkül legalábbis.

– Akkor jól figyelj! – szólt Nancy. – Maria néni írta. Idejön.

– Azt nem teheti, hisz nincs itt az édesanyjuk! – tiltakozott a szakács néni.

– Éppen ezért jön – jelentette ki Nancy, és hangosan fölolvasta a levelet.


Drága Ruthom!

Meglepetéssel értesültem róla, miszerint édesanyátok éppen ezt az időt választotta arra, hogy James bátyátokkal együtt elutazzék.

Egyikőjük sem érezte szükségét, hogy szándékát velem is tudassa. Elborzaszt az a gondolat, hogy te és Margaret egyedül vagytok a házban. Véleményem szerint édesanyátok távollétében a szakács néni nem képes megfelelő módon gondotokat viselni. Feltételezem, édesanyátok csupán az, úgymond, felesleges aggodalomtól kívánt megkímélni, midőn nem tájékoztatott arról, hogy leányai vakációjának kezdetén otthonától távol tartózkodik. Ha jobban belegondol azonban, rájöhetett volna, szerencsésebbnek tartom, ha tőle, s nem másodkézből jutnak e felzaklató hírek tudomásomra. Mindazonáltal nyilvánvaló, mi a kötelességem. Bármennyire megterhelő is számomra átrendezni terveimet, nem engedhetem, hogy ti ketten, gyermekek, sorsotokra hagyva egyedül tengetek a házban. Tájékoztatásod szerint édesanyátok tizenharmadikán tér vissza. Ugyanezen napra várom egy barátom érkezését, kinek látogatását már nem halaszthatom el. Mindazonáltal valamennyi egyéb kötelezettségemet lemondtam. Holnap megérkezem Beckfootba, hogy átvegyem a ház vezetését édesanyátok visszatérésének előestéjéig amikor is haza kell térnem Harrogate-be, hogy vendégem fogadására megtegyem a szükséges előkészületeket. Örvendenék, ha szólnál a szakács néninek, hogy szellőztesse ki számomra a vendégzoba ágyát. Telefonon már megendeltem a bérkocsit, amely az állomáson fog várni. Beckfootba feltehetően fél hét és hét óra között érkezem.

Nemsokára találkozunk, kedves húgom.

Szerető nagynénéd:

Maria Turner


– A dög! A dög! A dög! – dühöngött Nancy. – És senki sem tudja megállítani. Tehetetlenek vagyunk. Ma este már be is állít.

– Ha Turner kisasszony azt hiszi, hogy én nem tudok vigyázni magukra, akár csomagolhatok is – bántódott meg a szakács néni. – Én aztán nem maradok vele egy fedél alatt.

– Nagyon szörnyű? – kérdezte Dorothea.

– Szörnyű? Iszonyatos! – kesergett Nancy. – Kérdezzétek meg a Fecskéket! Ők aztán tudják, milyen, ha a Déd itt rontja a levegőt. Mindenbe belebeszél, mindent tönkretesz. Azt akarja, hogy legyünk a házban minden étkezéskor, vágjunk be verseket kívülről, feszítsünk a legszebb ruhánkban, soha ne tűnjünk el szem elől, de egy hangos szó nem eshet, és így tovább. Kérdezzétek meg a szakács nénit! Ismeri ő is a Dédet. Szó szerint táncolt, amikor a vén sárkány végre elhordta magát. Igenis táncoltál.

– Hát, nem búsultam, annyi szent, amikor végre megláttam a hátát – ismerte el a szakács néni. – Képes leülni az asztalhoz, mikor még kész sincs az étel. A pohár fenekébe is belekukkant, és dörgölgeti a szalvétájával. Aztán le nem venné a szemét az óráról, ha az ember lánya kicsit késik a főzéssel. Ha el nem megy még idejében, az anyukájuk bele is betegedett volna az állandó zaklatásba.

– Amikor a Dédnagynéni utoljára nálunk járt – mesélte Nancy –, Jim bácsi arra kérte Anyát, hogy soha többé ne hívja ide, legfeljebb iskolaidőben. Anya meg is ígérte.

– Vessük be magunkat a dombok közé! – javasolta Peggy. – Vagy meneküljünk a Vadmacska-szigetre! A szakács néni is jöhet. Itt hagyjuk a kulcsot a Dédnek, hadd fortyogjon magában.

Dorothea Nancyre pillantott. Közönséges időkben valószínűleg éppen ő javasolt volna valami hasonlót. Ám Beckfoot háziasszonyaként Nancy egy egészen másfajta Nancy volt.

– Nem lehet – mondta. – Amíg Anya vissza nem jön, nem táborozhatunk.

– A Déd mindent tönkretesz! – siránkozott Peggy.

– Tudom – sóhajtotta Nancy. – De ez most nem számít. Nem érted? Ezt a csapást Anyának szánta, nem nekünk. Mert el akarja érni, hogy Anya azt kívánja, bárcsak el se utazott volna. Mert el akaija érni, hogy azt kívánja, bárcsak meg se született volna.

– Nahát, én is azt kívánom, bárcsak meg se született volna.

– Ne légy már ilyen hígvelejű kocahajós! – kiáltott fel Nancy. – Anyáról beszélek, nem a Dédnagynéniről! A Déd azt akarja elérni, hogy Anya önmagáról gondolja, bárcsak meg se született volna. De ki kell bírnunk. A szakács néninek is. Meg kell békítenünk dühöngő lelkét. Olyan tüneményesen kell viselkednünk, hogy rá ne jöhessen, tulajdonképpen Anya maga is el akart utazni.

– Lassú tűzön pirítom meg azt a mihasznát, aki bebeszélte neki, hogy mindenáron ide kell jönnie – mérgelődött a szakács néni. – Csak azt szeretném tudni, hol alszik majd. Még hogy szellőztessem ki neki a vendégszoba ágyát! Az anyukájuk szobájában fogom elhelyezni.

– Jaj, hallgass ide, azt nem lehet! Anya ágyában egyszerűen nem alhat!

– Hol másutt? – tárta szét a karját a szakács néni. – Nem tudja, hogy vendégeik vannak…

– De ha megtudja, szét is pukkad mérgében.

– Meglehet…

Dorothea észrevette, hogy a szakács néni valami olyasmit szeretne mondani, ami nem a vendégek fülének való. Visszafordult a konyhába, de Dorothea meglátta, hogy fejével int Nancynek.

– Maradj csak, szakács néni! – szólt utána Nancy. – Bökd ki, mi bánt! Előttük nincsenek titkaink.

– Ugyan, jöjjön ki egy percre! – mondta a szakács néni.

– Beszéljétek csak meg! – szólt közbe Dorothea. – Minket nem zavar. A kertben leszünk… Gyere, Dick!

Dick Dorothea nyomában azonnal kiment a hallból. Gyors távozásuk ellenére néhány szót meghallottak abból, ami a szakács néni lelkét nyomta:

– Vendéget fogadni, amíg a háziasszony nincs idehaza?! Amit ezért a szegény anyukájuk kapni fog, azt nem teszi ki az ablakba, mondhatom.


– Lehet, hogy le kell lépnünk – tűnődött Dorothea. – Hallottad, mit mondott a szakács néni?

– Menjünk haza? – csodálkozott Dick. – Hisz az lehetetlen. A Szkarabeusz már csaknem készen van. És az elemzéseket is el kell végeznem Timothyval. Ráadásul csak most érkeztünk.

– Nem tehetünk mást – vélekedett Dorothea. – A Dédnagynéni magának követeli a vendégszobát, ahol most én alszom.

– Majd fölállítanak neked egy ágyat valahol.

– Nemcsak ez a baj – folytatta Dorothea. – Hallottad a levelet. A Dédnagynéni kijelentette, hogy Mrs. Blackettnek nem lett volna szabad egyedül hagyni a lányait. És a szakács néni szerint, ha megtudja, hogy ráadásul vendégeket is fogadnak, még nagyobb patáliát csap.

– De Mrs. Blackett hívott meg minket.

– Éppen erről van szó – sóhajtott Dorothea. – Ide hallgass! Megmondom Nancynek, hogy elmegyünk. Minél hamarabb, annál jobb…

Visszatért a hallba. A konyhában jól hallhatóan óriási vita zajlott. A szakács néni, Nancy, Peggy mind egyszerre beszélt.

– Hé! Nancy! – kiáltotta Dorothea.

A hangzavar hirtelen elült.

– Gyere be! – kurjantotta Nancy. – A szakács néni szerint…

– Nem lenne jobb, ha hazamennénk? – vetette föl Dorothea. – Aztán, ha elment, visszajövünk.

– Mi a helyzet a Dickson-tanyán? – kérdezte Nancy, és Dorothea tudta, hogy az ösztöne nem hagyta cserben.

– Gondoltam rá – felelte. – Meg Holly Howe-ra is. De mind a kettő tele van. Ezért írt Anya Mrs. Blackettnek. Hazamegyünk, ez a legjobb megoldás. Majd visszajövünk, ha elutazott.

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott Nancy. – Anya sem akarná, hogy elmenjetek. Belebetegedne. Csak attól félünk, hogy a Déd így is tönkreteszi Anya egészségét, hiába piheni most ki magát. A szakács néninek ebben igaza van. Biztosan nekitámadna Anyának, hogy képzeli ezt a vendégfogadást, amikor… De hát miért is kellene elmennetek? Miért nem lehet Anyának szíve joga meghívni benneteket? Miért engedjük, hogy a Déd idetolakodjék s mindent elrontson? Váljunk csak, Dick mondani akar valamit.

Dick is bejött. Most az ajtóban állt, és zsebkendőjével a szemüvegét törölgette. Nancy, akárcsak Dorothea, már ismerte ennek jelentését.

– Bökd ki, professzor! – biztatta.

– Nem lehetnénk borzok? – kérdezte Dick.

– Micsodák?

– Nem intézhetnénk úgy, hogy itt maradunk, mégsem lát meg minket? Úgy élnénk, mint a borzok. Számtalan helyen azt hiszik az emberek, hogy már kihaltak. Pedig nem. Csak éppen nem mutatkoznak.

– Meghallja, hogy mozogtok a házban – legyintett Nancy. – És őt aztán nem traktálhatjuk kísértethistóriákkal. Addig szimatol, míg el nem kap titeket.

– S akkor aztán lesz nemulass – tette hozzá a szakács néni.

– És muszáj a házban maradnunk? A sátraink még itt vannak tavalyról… – vetette föl Dorothea.

– Táborozás kizárva – állította le Nancy. – Megígértük.

– Kár, hogy az iglu a tó túlsó partján van – töprengett Dick.

– Pedig ott aztán remekül megélnénk – bólogatott Dorothea. – Piktek lennénk.

– Piktek? – csodálkozott Nancy.

– Ősi britek – magyarázta Dorothea. – Kőkorszakiak. Britannia őslakói. El kellett rejtőzniük a betolakodók elől, úgyhogy titokban éltek tovább a barlangokban. Végül az emberek tündéreknek hitték őket, s tejet hagytak kinn nekik az ajtó előtt. Valami ilyesmi rémlik. Hallottam, amikor Apa mesélt róluk…

– A Kutyaól nem lenne jó? – kérdezte Peggy.

Nancy páros lábbal ugrott föl a levegőbe.

– Óriási, Peggy! – kiabálta. – Nagy vagy, Dick! Milyen egy tökkelütött kocahajós vagyok, hogy erre nem gondoltam! Akár száz évig is piktezhettek ott, a világ egyetlen Dédnagynénije meg nem talál titeket. Futás! Gyertek, azonnal megnézzük!

– Az az ócska kalyiba? – kétkedett a szakács néni. – Hiszen nincs üveg az ablakában, a teteje meg talán már be is omlott.

– Fogadni mernék, hogy nem omlott be – legyintett Nancy. – Az üveg pedig nem számít. A friss levegő egészséges. Van benn egy remek kandalló, és ölszámra hever a fa mindenfelé. Hallgass ide, szakács néni, olyan kényelmesen eléldegélnek a Kutyaólban, amíg Anya meg Jim bácsi haza nem jön, mintha otthon lennének.

– No, és mi lesz az étkezéssel? – firtatta a szakács néni.

– Gyerekjáték. Dorothea elsőrangú szakács.

– Soha életemben nem főztem még – pironkodott Dorothea. – Bár Susant állandóan figyeltem, az igaz.

– A főzés nem nagy ügy – nyugtatta meg Nancy. – Úgysem kell ott háromfogásos vacsorát tálalnod. Majd mi is csempészünk nektek elemózsiát.

– Ti nem jöhettek?

– A Déd tudja, hogy itt vagyunk. Mi nem menekülhetünk el. Állnunk kell a sarat. De sokkal könnyebb dolgunk lesz, ha nem bosszantjuk föl még azzal is, hogy vendégekbe botlik a házban.

– Nem tudom, mit szólna hozzá az anyukájuk – bizonytalankodott a szakács néni.

– Ide hallgass! – győzködte Nancy. – Anyának esze ágába se jutna, hogy hazaküldje őket. Már mindent elrendezett. Csak akkor még nem tudhatta, hogy a Dédnagynéni idedugja a képét. Mindenképpen itt kell maradniuk. Nagyon jól elvackolódnak a Kutyaólban. A Dédnagynéni pedig soha az életben ki nem találja, hogy ott lapulnak, egy dologgal kevesebb tehát, amiért Anyát nyúzhatja. És ha mi kibírjuk, hogy tíz egész napon át angyalként viselkedjünk, akkor egyáltalán nem nyúzhatja. Gyerünk!

– Fél hétkor érkezik! – döbbent rá hirtelen a szakács néni. – És a vendégszobát maguk úgy átalakították, hogy az kész lidércnyomás.

– Nemsokára nekiláthatsz a takarításnak – biztatta Nancy. – A koponyát meg a csontokat majd letépjük, ha visszajöttünk. Előbb azonban meg kell néznünk, nem dőlt-e össze a Kutyaól.

– De…

– Döntöttünk – zárta le a vitát Nancy. – Nincs más lehetőség. Utánam, Piktek!

Azzal mind a négyen otthagyták a szakács nénit, hadd forgassa aggodalmasan Turner kisasszony levelét, s Nancyvel az élen kirobogtak a konyhából. Átkeltek az udvaron, a kertkapunál jobbra fordultak, és nekivágtak az útnak, amely a meredek erdők alatt a völgyből fölfelé vezetett.

– Mi az a Kutyaól? – kérdezte Peggytől Dorothea.

– Majd meglátjátok – válaszolta Peggy.

 

4. A KUTYAÓL

Nancy rohant az élen.

– Függőágy – vetette hátra többieknek a válla fölött. – Jobban jártok így, mint ha a földön aludnátok.

– Akadhat ott egy-két patkány – magyarázta Peggy.

– Milyen messze van? – érdeklődött Dorothea.

– Csak egy ugrás – tájékoztatta Peggy. – Épp ez a szép benne. Itt van fönn az erdőben, az első kanyar után.

Dick és Dorothea ismerte a Beckfoot mellett elhaladó utat, amely a völgy közepén átvezetett a folyócska fölötti hídon, majd kettéágazott: az egyik út a tó vége felé tartott, míg a másik fel a völgyön, túl a Magashegyen, Dundale-be. Ám abban az erdőben, amely meredeken ereszkedett le az útra Beckfoot mögött, még sohasem jártak.

– Nagyon remélem, hogy nem omlott össze – mondta Nancy.

– Ősidők óta nem voltunk fönn – magyarázta Peggy. – Kiskorunkban idejártunk, amikor még nem kaptuk meg a Fruskái, és nem fedeztük föl a Vadmacska-szigetet. Remek hely.

– Különösen rejtekhelynek kiváló – folytatta Nancy. – Senki sehonnan meg nem láthat titeket, mi pedig bármikor föl tudunk surranni, ha sikerül meglépnünk.

– Borzoknak ideális – tette hozzá egy pillanattal később. – Vagy a briteknek, vagy kiknek, akiket emlegettél.

– Piktek – közölte Dorothea.

– Erre, Piktek! – vezényelt Nancy, és az erdő tövében az alacsony kőfalba vágott nyíláson át letért az útról.

Dick és Dorothea elfúló lélegzettel követte. Nem is annyira a gyaloglás irama, inkább az egymást vágtatva követő események miatt kapkodtak levegő után. A csendes életről szövögetett tervek egy pillanat alatt szertefoszlottak. A Blackett lányok dédnagynénjétől érkezett levél mindent felborított. Hiszen még a szakács nénit is borzasztóan fölzaklatta, holott korábban úgy örült, hogy újra itt vannak. Reggeli közben még szívesen látott vendégnek tekintették őket, ám a levél érkezése után még a szakács néni se tagadhatta, hogy gondot okoz a jelenlétük. Vajon milyen lehet az a Dédnagynéni? Aztán Dick megemlítette a borzokat, Dorothea a pikteket, s tessék, máris rejtekhely után kutatnak. Persze jobb, mint hazamenni, de mégis… egy kutyaólban, valami viskóban…

– Mozgás, Piktek! – kurjantotta Peggy.


Az út mentén lucfenyők és vörösfenyők sorakoztak. A kőfalba vágott nyílástól induló ösvény a napvilágról hirtelen árnyékba vezetett. Vagy húsz yardon át tisztán látszott a barna tűlevéllel fedett ösvény. De aztán a fenyvest egy tölgyből, mogyoróból, bükkből álló sarjerdő váltotta fel, s ebben a sűrűben a Piktek ritkán láttak az orruknál tovább. Egy ideig az ösvény még elég sima volt a talpuk alatt, de hirtelen olyan göröngyös lett, mint egy kiszáradt hegyi patak medre. Az éles peremű kövek és sziklák közt itt-ott apró medencék csillogtak. Nehezükre esett a járás: úgy szökdelni egyik szikláról a másikra, hogy közben még a mogyoróágakat is el kellett hárítaniuk maguk elől.

– Följebb egy kis hegyi patak keresztezi az utat – magyarázta Peggy, aki megvárta őket. – Ezért ilyen bokaficamító az ösvény. Ha sok eső esik, a patak vize túlcsordul, és elárasztja az alatta levő részt. Akkor a fák között kell átfurakodni.

– Föl tudunk azért kapaszkodni – nyugtatta meg Dorothea. – Csak tovább tart. Messze vagyunk még?

– Pár lépés.

– Hova folyik a patak? – kérdezte Dick, mert nem emlékezett rá, hogy hidat látott volna.

– Ez csak egy kicsi csermely – tájékoztatta Peggy. – Egy csövön ömlik át az út alatt, aztán a mi erdőnkön keresztül jut a folyóba.

Tovább kapaszkodtak fölfelé. Nancy, aki az ágak ellen védekezésül az arca elé tartott karral törtetett végig a hepehupás ösvényen, már el is tűnt.

Hirtelen vidám kiáltás harsant fölöttük az erdőben:

– Még nem omlott össze!

Arra a helyre érkeztek, ahol a patak keresztezte az ösvényt.

– Nicsak! – lepődött meg Peggy. – Valaki köveket dobott a vízbe, hogy át lehessen kelni rajta. Ezek nem voltak itt korábban.

A patak túloldalán valamikor régen kivágtak néhány fát, s ezen a tisztáson egy durva kövekből épített, ősöreg kunyhó állt. Az ablak üresen ásított. A tetőt zöld mohával borított hatalmas paladarabok fedték. Itt-ott még fű is nőtt rajta, és a kémény kövei közt néhány szál páfrány sarjadt. Valaki réges-rég az ajtó fölé nagy, otromba betűkkel odamázolta: KUTYAÓL. A festés megfakult már, de a betűket még el lehetett olvasni.

– Ezen az oldalon megroggyant kissé – szólalt meg Nancy a kunyhó mögött.

Megkerülték a kalyibát. Nancy a hátsó falból kihullott köveket nézegette.

– Az a szerencse, hogy nem sajnálták belőle a követ – jelentette ki. – Maradt még elég. Egy hétig biztosan kitart. És külön szerencse, hogy ez nem az a fal, ahol a tűzhely van. Ha belseje is ilyen jó állapotban maradt, akkor megteszi. Lássuk csak, milyen belülről.

– Ejha! – torpant meg Peggy az ajtónál. – Valaki használja a kunyhót. Be van kötve az ajtó.

– Ostobaság! – horkant föl Nancy. – Ugyan ki használná?

– Gyere és nézd meg magad! – mondta Peggy.

– Jó régen kötözhették be – állapította meg Dick. – Egészen elfoszlott a zsineg.

Valaha lánc és talán lakat is lógott az ajtón, hogy kívülről be lehessen zárni. Mindebből már semmi sem maradt, csupán egy kapocs az ajtón és egy másik az ajtófélfán. A két kapcson egy darab zsineget húztak át, és összebogozták.

Nancy megvizsgálta a csomót.

– Masnira kötötték – állapította meg. – Az biztos, hogy nem tengerész volt. Egyetlen ismerősünk sem kötne ilyet. De igazad van. Valaki használja a kunyhót. Nézzétek csak meg a két zsanért. Nemrég olajozták. Pedig színrozsda volt az egész.

– Rengeteg minden van belül – bámult be Dorothea a félhomályos kunyhóba az üveg nélküli ablakon át. – Miért hívják Kutyaólnak?

– Tréfából, gondolom – felelte Nancy a madzagot bogozgatva. – Jim bácsi szerint favágók használták jóval a születésünk előtt. Meg ő, amikor kisfiú volt. Átkozott balszerencse, ha most is betelepedett valaki.

Kinyitotta az ajtót.

A szűk ablakon át nem sok mindent lehetett látni a sötét szobában, de az a kevés, amit Dorothea ki tudott venni a félhomályban, nem volt éppen szívderítő. Amikor kinyílt az ajtó, és beözönlött a fény, a kunyhó első pillantásra még kevésbé látszott hívogató helynek, ahol bárki ellakhatna, hacsak nem igazi pikt, vadember, esetleg borz az illető. Mintha egy fásszínbe bámultak volna be. Az óriási halom tüzelő szinte megtöltötte a viskót. Valaki elszáradt ágakat vonszolt a kunyhóba, és egymásra dobálta őket a földpadlón.

– Ha valaki használja, végünk van – riadozott Peggy.

De Nancy már át is furakodott a fal és a tüzelő között.

Dorothea és Peggy követte. Dick, miután utánuk pillantott, inkább megfordult és az ablakon át mászott be.

Aztán hirtelen már reményteljesebbnek tűnt az az elképzelés, hogy ebben a kunyhóban éljenek. Miután átverekedték magukat a faágakból épült barikádon, kényelmesebben tudtak mozogni, és fölfedezték, bár a viskó hagy némi kívánnivalót maga után, akad benn valami, ami minden másnál fontosabb.

– Milyen csodálatos kandalló – ámuldozott Dorothea.

– Mondtam, hogy kiváló darab – emlékeztette Nancy.

Az óriási tűzhely az egyik falnak csaknem felét elfoglalta. Amolyan régimódi, hatalmas, öblös fatüzelésű kandalló volt. Rostély helyett az egyik oldalról a másikra egy igencsak rozsdás vasrúd futott benne, s ennek közepén egy kampó lógott.

– A teáskannának – jegyezte meg Peggy.

– Igen – bólintott Dorothea.

– Ez is új – pillantott Nancy egy támláját vesztett faszékre. – Amikor itt jártunk, semmi bútor nem volt.

– Azok a peckek mire valók? – kérdezte Dick.

A kortól és füsttől megfeketedett két nagy keresztgerendát nézte, amely a kunyhó két oldalát kötötte össze a tetőgerinc alatt. A gerendákból egymástól mintegy yardnyi távolságra hatalmas fapeckek álltak ki.

– Mindenfélét föl lehet rájuk akasztani – magyarázta Peggy. – Puskát például. Jim bácsi szerint vadőr is lakott itt a favágók előtt.

– Roppant praktikusak – ismerte el Dick. – És az a polc, a tűzhely fölött, pont arra való, hogy ott tartsuk a könyveket meg a mikroszkópomat…

Dorothea ránézett. Nos, ha Dick nem bánja…

– Senki se használja most – szólalt meg hirtelen Nancy. – Ha valaki lakik a kunyhóban, valami ágyneműt is kellene itt tartania, de egy árva pokrócot se látok. Rakjunk tüzet, hogy kipróbáljuk, milyen a kandalló.

– Nincs igazán nedves szaga – állapította meg Peggy.

– Minden ember tüzelőt tördelni! – vezényelt Nancy. – Akárki hordta is össze ezt a halmot, nemcsak rőzsét gyűjtött, de rengeteg ölfát is. Először az apró gallyakra van szükségünk, hogy fellobbanjon a tűz. Kinél van gyufa?

– Nálam – mondta Dick, aki még az iskolából való elindulás előtt zsebre vágott egy doboz gyufát, éppen a hasonló alkalmakra készülve.

– Remek – vette át Nancy. – Figyeljetek! Az ágak nem túl szárazak. Egy maroknyi száraz levél… Meggyújtjuk a tüzet, aztán kidobáljuk innen a gallyakat, hogy egyáltalán meg tudjunk moccanni…

Dick közben kimászott az ablakon, s egy pillanattal később már vissza is tért némi száraz levéllel. Nancy kis halomba rakta az egészet a kandalló alján, az egykori tüzek finom hamujában. Meggyújtotta a halmot, s amint föllobbant, apró ágakkal körberakta. Az ágak is tüzet fogtak, végükön kicsiny lángnyelvek törtek ki. Nagyobb ágakkal építette tovább a rakást, majd amikor ezek is lángra kaptak, azokból a kisebb fahasábokból is a tűzre vetett néhányat, amelyeket valaki szabályos halomba hordott a sarokba. A tűz vidáman ropogott a kémény alatt.

– Valakinek rengeteg idejébe telt, hogy összehordja ezt a sok gallyat – tűnődött Dorothea.

– Viszont tíz percbe se telik, hogy az egészet kiszórjuk – vágta rá Peggy.

Aztán mind a négyen teljes erővel nekiláttak, s a kalyibát félig megtöltő rőzsehalom rohamosan apadni kezdett.

– Rakjátok szép rendbe kinn! – adta ki az utasítást Nancy. – Hogy kézre essék. Kellene egy fűrész is, a fölaprításhoz.

– Van itt fűrész – szólalt meg Dick.

Az előbb, amikor már erősen megfogyatkozott a halom, észrevette, hogy valami lóg a kunyhó falán. Átfurakodott a fa és a fal között, míg kézbe nem tudta venni. Most épp nézegette, ujjával az élét is kipróbálta, majd kihozta a napra.

– Jól elrejtették – jegyezte meg –, és gondosan bántak vele. A tulajdonosa zsírral is bekente, hogy ne rozsdásodjék. Ujjlenyomatok vannak rajta – fűzte hozzá. – Valamivel kisebbek, mint az enyémek…

– Szerintem nem árthat neki, ha használatba vesszük – jelentette ki Nancy.

– De talán valami Pikt már lakik itt – aggódott Dorothea.

– Kizárt dolog – rázta a fejét Nancy. – Hol aludt volna? Hisz az egész kalyiba dugig volt rakva gallyal!

– Talán csak rőzsét gyűjtött valaki, és itt felejtette a fűrészt – vélekedett Dick. – Nekünk épp kapóra jött.

Bár az összes fát kihordták, a padlót továbbra is letört gallyak borították. Mégis, ahogy mind több ágat vonszoltak ki a szabadba, az első pillantásra roppant szűknek látszó kunyhó belső tere egyre növekedett. Most, hogy csupán a törmelék hevert a padlón, a kalyiba határozottan tágasnak tűnt. Bár a támlátlan széket és a tűzhely feletti polcot leszámítva nem volt bebútorozva, Dick és Dorothea, miközben apró gallyakat szedegettek föl és dobáltak a tűzre, már kezdtek úgy gondolni rá, mint jövendő otthonukra.

– Hová tesszük a függőágyakat? – kérdezte Dorothea.

– A két nagy gerendára akaszthatjuk – vélekedett Dick.

Nancy és Peggy reménykedve figyelt.

– Szóval megteszi? – szólalt meg végül Nancy. – Gondoljátok, hogy ellaktok itt tíz napig?

– Van egy háromlábú kisszék a hálószobánkban – jutott eszébe Peggynek. – Azt megkaphatjátok.

– Valami asztalfélét is ki kell találnunk – töprengett Nancy.

– A pikteknek nem is volt asztaluk – jegyezte meg Dorothea.

– Majd összetákolunk valamit – mondta Nancy. – Ha regényt írsz, szükséged lesz rá. Az a kérdés, hogy jó lesz-e itt nektek.

– Szerintem csodálatos – lelkesedett Dorothea. – Regényíráshoz tökéletes.

– Madármegfigyelésre is remek hely – bólogatott Dick. – Lepke is akad, rengeteg. Az ajtó előtt már láttam is egy admirálist meg két gyöngyházlepkét. És szinte biztos vagyok benne, hogy az előbb fakopáncsot hallottam.

– Az a fő, hogy közel van hozzánk – jegyezte meg Nancy. – És mégis tökéletesen eldugott hely. Ha egyszer sikerül kilopóznunk úgy, hogy a Déd nem vesz észre, két ugrással fenn lehetünk. Ez százszor jobb, mintha haza kellett volna kullognotok, vagy a tó túlsó végén kellene lapítanotok. Meg is kerülhetitek Beckfootot, és fölmehettek a szirtfokra…

– Hogy kihozzuk a Szkarabeuszt, a csónakházból? – kérdezte Dick.

– Teringettét! – káromkodott Nancy. – Erről bizony elfeledkeztem. Kikötőt kell építenünk a hajótoknak, valahol fönn a folyón. Nem lenne annak jó vége, ha a Dédnagynéni rábukkan a csónakházban. Mennyi az idő?

– Fél egy – válaszolta Dick. – Egészen pontosan két és fél perccel múlt fél.

– Alig hat óra, és beállít – sóhajtott föl Nancy. – Na, gyertek! Föl kell szerelnünk a két függőágyat. Ágyneműt kell hoznunk. Meg egy csomó kaját és a főzőfelszerelést. Dorothea tanyáját pedig újra vissza kell alakítanunk flancos vendégszobává. Na és a végén ünneplőbe kell vágni magunkat, hogy lecsendesítsük a dúvadat, azaz a Dédnagynénit, amikor betolja hozzánk azt a Medúza-fejét. Szerintem elbánunk vele, ha a ti létezéseteket titokban tudjuk tartani. Amit árgus szeme nem lát, azon kegyetlen szíve nem búsul. Azt hiszem, jó helyetek lesz itt.

– Még össze is kell csomagolnunk – mondta Dorothea.

– Ajánlatos csipkedni magunkat – vélekedett Peggy. – A szakács néni mindjárt kész a kajával, és ha nem nagyon értetek a főzőcskéhez, nem árt dugig enni magatokat, amíg lehet.

– Azért tojást tudok főzni – jegyezte meg Dorothea. – A többit pedig megtanulom.

– Hát persze, fog ez menni! – biztatta Nancy. – A jó öreg szakács néni pedig majd kicsempész nektek mindent. Végtére is nem lesztek százmérföldnyire. Mozgás! Ne tegyetek többet a tűzre! Majd újra meggyújtjuk, ha szükség lesz rá. És ki ne törjétek a bokátokat, mialatt lerobogunk az ösvényen!

 

5. SZÍNVÁLTOZÁS

– Az ágyneműt áthúztam már – mondta a szakács néni. – De addig nem vetem meg az ágyat, amíg le nem szedik azokat a halálfejeket. No és arra gondoltam, ha Turner kisasszony alszik a vendégszobában, akkor az anyukájuk ágyát…

– Dorotheának nem lesz rá szüksége – vágott a szavába Nancy. – A Kutyaól megfelel nekik. Fölvisszük a függőágyakat. Te meg add oda a tábori teáskannát, a nagy nyeles lábasunkat, és keress nekik egypár bögrét meg elemózsiát… Jól van, jól van. Kipucoljuk a vendégszobát, mire hármat számolsz. Csak hagyj egy kis időt még!

A szakács néni Dorotheára nézett.

– Nagyon kényelmes lesz az a kunyhó – nyugtatta meg Dorothea.

– Azt se tudom, hol áll a fejem – sopánkodott a szakács néni. – Ez a szoba kész lidércnyomás, s a szalonban is törölgetnem kell még. A zongorán vastagon áll a por, az ember akár a nevét is beleírhatja.

– A zongora! – nyögött föl Nancy. – Árbocok és orrvitorlák! Még ez is! Ragaszkodni fog hozzá, hogy csépeljük azt az átkozott hangszert. Gyere, Peggy! Szedegesd ki a rajzszögeket a túlsó oldalon… csak óvatosan, el ne szakítsuk. Egy vagy két Víg Rogert is felviszünk, hogy földobjuk kicsit a Piktek tanyáját.

– Maguk leszedik azokat a vackokat – szólt a szakács néni –, én addig föltálalom az ebédet. Miért nincs az ilyen napokon az ember lányának vagy két pár lába meg egy tucat keze…

– Nem is végtagok kellenek, hanem inkább idő – vélekedett Nancy, miközben szorgalmasan húzogatta ki a rajzszegeket, hogy eltüntesse a halálfejet az ágy fölül, amelyben ma este már a Dédnagynéni hajtja álomra fejét. – Az idővel az a baj, hogy hol rohan, hol cammog. Most, hogy jön a Déd, az órák repülnek, mint a percek, bezzeg az iskolában: amikor már alig várjuk a szünidőt, a napok olyan lomhán másznak, mint az évek. Vigyázz, Peggy! Tartsd még egy kicsit, amíg kiveszem az utolsó szöget…

Dick bement a szobájába, amely valójában Flint kapitányé volt, összeszedte minden holmiját, és az ágyra tette. Dorothea visszacsomagolta a bőröndjébe mindazt, amit előző éjjel kivett.

– A bőröndöket nem vonszoljuk fel az erdőbe – jelentette ki Nancy. – Csak vedd ki belőlük a legszükségesebbeket. El tudjuk rejteni itt is.

– A bőröndök kiválóan használhatók – ellenkezett Dorothea. – A fiókos szekrényt helyettesítik.

– Nem bánom – egyezett bele Nancy. – Különben is kitör a botrány, ha a Déd elkezd szimatolni a raktárban, és rájuk akad. Majd valahogy fölcipeljük.

– Elszakadt – jajdult föl Peggy. – Nem tehetek róla. De legalább a nagyobbik épen maradt. – Föltekerte a korábban az ágy lábánál kifeszített Víg Roger roncsait. – Mi legyen a zászlókkal?

– A szkarabeuszos zászló kell majd a hajóra. De a másik nem.

– Jöjjenek le és egyenek! – kiáltott fel az emeletre a szakács néni, és ugyanakkor megzendült az ebédre hívó gong is.


Olyan volt ez az ebéd Beckfootban, mint az utolsó étkezés abban a házban, amelyet épp elhagynak lakói, hogy új helyre költözzenek. Az ebédlőben ugyan semmi se változott, mégse szabadulhattak attól az érzéstől, hogy a szőnyegeket már föltekerték, a bútorok felét kihordták, s kinn a teherautó csak a maradékra vár. Hallották, hogy a szakács néni ide-oda tologatja a vendégszoba ágyát (legalábbis így hallatszott), hogy sietve elrendezzen mindent a pokolba kívánt vendég számára. Nancy és Peggy néha egy-egy szót bökött ki… függőágy… kalapács… szögek… ágynemű… grog… konzervnyitó… Agyuk ide-oda csapongott a hajdani táborozások emlékei közt, hogy megbizonyosodjanak róla, semmit nem felednek el, amire a Pikteknek netán szükségük lehet. Dorothea a háztartást tervezgette, amelyet életében először magának kell ellátnia. Dick úgy gondolt a kunyhóra, mint a természetbúvár erdei támaszpontjára. Csaknem bizonyos, hogy fakopáncsot hallott… De se Dick, se Dorothea nem tudta teljesen átadni magát gondolatainak. Azok a rövid, praktikus szavak, amelyeket a gyakorlott Fruskák emlegettek, állandóan új és új ideákat szültek. Öt perccel az étkezés befejezése után már egyikük se tudta volna fejből megmondani, mit is kaptak ebédre, sőt azt se, ettek-e egyáltalán.


– Rá kell vennünk a szakács nénit, hogy foglalkozzék az elemózsiával – szólalt meg Nancy. – Most már biztosan elkészült a szobával.

Néhány perce már nem hallották fentről a takarítás zaját, a söprű nem koccant a falnak, nem akadt bele a székek, ágyak lábába. Hirtelen újfajta hangok hallatszottak, mint amikor valaki fiókokat húzogat ki és lök be.

– Kész van – állapította meg Peggy. – A fiókos szekrényt vizsgálja most, nem felejtette benne valamit Dot.

Fölmentek. Dorothea bőröndjét már a vendégszoba előtt, a folyosón találták. A szakács néni aggodalmas tekintettel nézett körbe.

– Ha valami hiba van, Turner kisasszony biztos észreveszi – mondta komoran.

– Semmi hiba – nyugtatta meg Nancy. – Ugyanaz az unalmas szoba, ami mindig is volt. Pedig mennyi munkát belefektettünk, hogy kicsinosítsuk.

– Szereti, ha egy doboz keksz van az ágyánál, meg pohár és egy kancsó víz – sorolta Peggy.

– És virág – tette hozzá Nancy. – Majd mi elintézzük. Vagyis… Dot, menj le és szedj néhány szál virágot! Nekünk Peggyvel meg kell rohamoznunk a konyhát.

– No még csak az kéne – állta útját a szakács néni. – Majd én előkerítem azt a kannát. Már ha tényleg az a legjobb megoldás, hogy elhurcolkodnak.

– Veled megyünk – jelentette ki Nancy. – Az egész táborozó-felszerelésünkre szükségük lesz. Add oda nekik mindazt, amit nekünk szoktál, amikor a Vadmacska-szigeten ütünk tanyát. A puncsos hordót is töltsd tele. Még szerencse, hogy olyan sok limonádét készítettél, mielőtt megjöttek…

– Milyen virágot szedjek? – kérdezte Dorothea.

– Nadragulya lenne a legjobb – álmodozott Nancy. – Csak sajnos nincs. Esetleg fokhagyma… Annak van aztán kellemes illata. De mégse. A fő dolog, hogy boldog legyen, és elégedett. Szedj rózsát a bestiának!

Amikor Dorothea visszatért a rózsákkal, Nancy éppen egy tekercs barna háló alatt görnyedezve tántorgott keresztül a hallon.

– A függőágyak! – nyögte Nancy, és az egész göngyöleget a földre zúdította. – Hozok neked vázát. Hé! Peggy! Szedd le a Víg Rogert Dick ágyáról! Biztos bedugja az orrát oda is, s csak győzzük elmagyarázni, ugyan mit akarhat Jim bácsi egy kalózlobogóval. Hahó, Dot, csak potyogtasd el a rózsákat mindenfelé a szobájában!… Jusson a tükrösre… a kandallópárkányra… meg a kekszesdoboz mellé az éjjeliszekrényre! Nézd meg, hogy Dick minden cuccát összeszedte-e… Megyek… MEGYEK! Árbocok és orrvitorlák! Már csak négy óránk van.

Egy pillanatra eltűnt, de azon nyomban vissza is tért, markában három üvegvázával a virágok számára.

– Víz a fürdőszobában – nyújtotta át őket. – Muszáj utánanéznem, mit művel a szakács néni az elemózsiával.

Tíz perccel később nyoma se maradt, hogy Dick és Dorothea valaha a házban lakott. A rózsákkal díszített vendégszoba készen állt, hogy egy egészen másfajta vendéget fogadjon. A két bőrönd is lenn várakozott a hallban, függőágyak, pokróchalmok, valamint egy doboz szög, egy kalapács és egy teáskanna társaságában.

A konyhában a szakács néni teát és cukrot töltögetett bádogdobozokba, Nancy és Peggy pedig már a hátizsákokba rakodott.

– Meg a sütemény – mondta a szakács néni. – És kezdetnek göngyölt marhahús meg egy tucat tojás. Édes Istenem, bárcsak tudnám, hogy jót teszek, vagy rosszat.

– Jót, jót, hát persze hogy jót – győzködte Nancy. – Nem tehetünk egyebet, és ezt te is tudod. Ide hallgass, ha te, Peggy meg én összekapjuk magunkat, és úgy viselkedünk, mint a kisangyalok, a Dédnek egyszerűen békén kell hagynia Anyát. De ha itt találja őket, akkor nekik esik, meg nekünk esik, meg Anyának esik, és soha többé meg nem tudjuk fékezni, és minden tízmilliószor rosszabb lesz.

– Hát, én megteszem, ami tőlem telik – ígérte a szakács néni. – De ha rosszul sül el…

– Nem sülhet el rosszul. A házikójuk nagyszerű. Még jobban is érzik magukat, mint idelenn. És te néha majd kicsempészel nekik egy kis kaját. Hol vannak a bögrék meg a tábori étkészlet?

– Kifele mindenki a konyhámból! – horkant föl a szakács néni. – Turner kisasszony már meg is érkezik, mielőtt a vendégek kitennék a lábukat a házból. Peggy kisasszony jöjjön ki a kamrámból!

– Jól van, szakács néni, a tábori felszerelés maradék részét rád hagyjuk. Mi majd a többi holmival foglalkozunk. Az áldóját, lesz mit cipelni. És a tevéket se használhatjuk. Élő ember föl nem tol egy kerékpárt azon az ösvényen… Mozgás, Piktek! Mindenki hozza, amit tud!


A következő néhány órában még a Dédnagynéniről is elfeledkeztek a nagy költöztetésben. Noha nem mentek messzire, minden egyes darabot kézben kellett fölcipelni. A két telerakott bőröndöt – hiába jutottak ketten darabjára – négyesben is nehezen tudták fölvonszolni a meredélyen, a mogyoróbokrok között, ahol a patak áradáskor elmosta az ösvényt. Szállításra várt még a két függőágy, a háromlábú szék, egy cukrosláda asztalnak, a viharlámpa, a szkarabeuszos zászló, az összehajtogatott papír a ráfestett koponyával és lábszárcsontokkal, a nagy tábori teáskanna, a jókora nyeles lábas, a teakiöntő, két-két bögre, kanál, villa, kés, tányér és az összes elemózsia, amely nem fért bele a négy hátizsákba. Ezenkívül ott volt még a limonádéval töltött hordócska is: Nancy és Peggy rúdra függesztve cipelte föl, s közben elmagyarázták, hogy valójában a grogot evezőről lelógatva illik vinni.

Amikor friss szállítmányért vissza-visszarobogtak Beckfootba, a szakács nénit egyre nagyobb lendületben találták: szőnyegeket püfölt, port törölgetett, és igyekezett egyszerre legalább huszonkétféle dolgot elvégezni.

– Mi lesz az uzsonnával? – érdeklődött késő délután, amikor Nancy utoljára loholt ki a kapun, két kezében egy-egy hátizsákkal.

– Nem érünk rá – lihegte Nancy. – Várunk vacsoráig. Rengeteg tennivalónk van még.

– És a másik kettő?

– Ők se esznek. Épp most szerelik fel a függőágyat Peggyvel.

– És maguk visszaérnek, mire Turner kisasszony befut?

– Sőt ki is csípjük magunkat – nyugtatta meg Nancy. – Légy oly angyal, szakács néni, és ásd elő az ünneplőruhánkat! Azzal is időt takarítunk meg.


Fönn, az erdei kunyhó előtt egyre fogyatkozott a lezúdított csomagok halma. A két függőágyat már felkötözték a keresztgerendákra. Némi élelmiszer és az edények szépen megosztoztak a tűzhely feletti polcon Dick három könyvével és a mikroszkóppal. A festett koponyát a keresztbe tett lábszárcsontokkal a falra szögezték. A sarokban, messze a tűztől, egy szappanosdoboz éléskamraként szolgált. A cukrosláda egyszerre töltötte be az asztal és a konyhaszekrény szerepkörét.

– Valamit elfelejtettünk – szólalt meg Dorothea. – A hálózsákokat. El vannak rakva valahol a sátrakkal együtt.

– Próbáltál már valaha is függőágyban fekve hálózsákba mászni? – érdeklődött Nancy. – Nem megy… kivéve, ha angolnának születtél. Ezért hoztunk helyettük pokrócokat.

Dick a függőágyakat nézte. Megtörölte a szemüvegét. Dorothea tudta, hogy éppen valami tudományos módszert igyekszik kidolgozni arra vonatkozóan, hogyan lehet beszállni egy függőágyba, amely ugyancsak magasan himbálódzik a föld felett. De egyikük sem szólt egy szót se. Az effajta dolgokat mind maguknak kell kitalálniuk.

– Nyárson sült bakkecskék! – kiáltott föl Nancy. – Ki akasztotta föl ezeket a függőágyakat?

– Én – válaszolta Peggy. – Rosszul tettem volna föl?

– Szedd le ezt a végét – utasította Nancy –, én pedig kioldom a másikat. Szorítóhurokkal rögzítsük! Akkor le tudjátok venni, és napközben föltekerhetitek. Tekerjük föl most is!

– Várjatok! – szólalt meg Dick. – Kérlek, hagyjátok így, ahogy vannak. Legalább alaposan szemügyre vehetem őket, és holnap már magam is föl tudom kötni.

Holnap. Addigra már egy éjszakát eltöltöttek ezekben a függőágyakban… ha bele tudnak feküdni egyáltalán. Dorothea gyorsan másfelé nézett.

– Százszor jobb, mint az iglu – jegyezte meg Nancy. – És ezerszer jobb lesz, ha egy kicsit belakjátok.

– Rakjunk tüzet és uzsonnázzunk! – javasolta Dorothea.

– Mennyi az idő? – tudakolta Nancy.

Dick előhúzta az óráját.

– Nyolc perccel múlt fél hat.

– Isten veletek, Piktek! – mondta Nancy. – Ha most rögtön el nem indulunk, még beállít, mielőtt elkészülünk.

– Komolyan gondolod, hogy olyan rettenetes lesz? – kérdezte Dorothea.

– Meghiszem azt! – horkant föl Peggy. – A Déd egész életében kiállhatatlan volt.

– De ha Anya távollétében ráadásul még vendégeket is talál a házban – vélekedett Nancy –, akkor tényleg képes mindenkit halálra gyötörni. Ezt legalább elkerültük, hála nektek, emberek, mert nem bántátok, hogy kirúgtunk benneteket.

– Velünk nem lesz semmi baj – biztatta Dorothea. – De veletek?

– Valahogy csak sikerül rávenni, hogy elégedetten doromboljon. Mozgás, Peggy! Maszatos az arcod. Siessünk! Szappan, víz, fehér ruha. És, az ördögbe is, báli cipő! Gyerünk. Ide hallgassatok, az holtbiztos, hogy ma este már nem tudunk lelépni, de reggel egyikünk csak föllopódzik valahogy. Valakinek muszáj, különben nem kaptok tejet a reggelihez. Isten veletek! Örök hűség a Pikteknek!

– A Pikteknek és a Mártíroknak – egészítette ki Dorothea.

– No, gyerünk a nőstény oroszlán elé! – intett Nancy, és Peggyvel szorosan a nyomában eltűnt.


 

6. „MEGÉRKEZETT!”

A léptek zaja elhalt a lenti erdőben. Dorothea addig állt a tisztáson, utánuk fülelve, míg végül már semmit se hallott. Az események olyan tempóban követték egymást, hogy gondolkozni sem maradt ideje. Most azonban hirtelen kétely lopózott a szívébe: vajon helyesen cselekedtek? Sőt képesek lesznek-e véghezvinni egyáltalán, amit elterveztek? Az bizonyos, hogy Beckfootból mindenképpen el kellett tűnniük. Ugyan mi egyebet tehettek volna? Nancy és Peggy idősebb náluk, s mindketten azt kívánták, menjenek el. Még az öreg szakács néni is úgy vélte, okosabb, ha távoznak. De nem lett volna jobb, ha tényleg elmennek? Lent Beckfootban minden olyan egyszerűnek tűnt: följönnek egy erdei kunyhóba, és tíz napon át itt élnek majd. Itt fenn is minden egyszerűnek tűnt, egészen addig, míg Nancy és Peggy magukra nem hagyta őket. Most azonban Dorotheát egy pillanatra elfogta a vágy, hogy utánuk rohanjon.

Megfordult és szemügyre vette a Kutyaólat, amely mostantól fogva a Piktek háza már. Tényleg ebben az ódon kalyibában laknak majd, messze fenn az erdőben, s egy lélek se lesz a közelükben? Itt alszanak még ma este, s itt ébrednek holnap reggel, egyedül és titokban, mint menekülő rabok, akik egy ellenséges országban bujdosnak? Hiszen eddig egyedül nem is táboroztak még, kizárólag a többiekkel együtt, John parancsnoksága alatt, s a hozzáértő Susan az egész társaságról gondoskodott! Vajon képes lesz mindennel megbirkózni egyedül? Vajon nem volt tévedés az egész ötlet?

Dickre pillantott. Öccsét láthatólag egyáltalán nem gyötrik kételyek. Számára mindez csupán megoldandó problémát jelent, kérdést, amelyre meg kell találni a választ. Ha nem maradhatnak Beckfootban, nyilván máshol kell lakniuk. Például itt. Dorothea észrevette, hogy Dick már a fák lombját fürkészi, hogy jobban szemügyre vehesse az imént megpillantott madarat. Dorothea összeszedte magát. A Fruskákra lenn Beckfootban, a Dédnagynéni társaságában ugyancsak nehéz napok várnak. Történjék bármi, nem hagyhatják cserben őket.

– Gyere, Dick! – szólalt meg. – Lássuk, mi a teendő a házunkkal!

Körbesétálták a kunyhót, és megállapították: a fal olyan vastag, hogy felesleges aggódniuk pár kihullott kő miatt. A tető hézagai is eltüntethetők, csak némi mohát kell ügyesen a résekbe tömködni.

– Elég szilárd a ház – állapította meg Dick. – Meglehetősen tágas, és jobb helyen nem is lehetne.

Jövendő lakhelyük szemrevételezése közben Dorothea arra gondolt, ezt a kalyibát – a sátrakkal ellentétben – legalább nem fenyegeti a veszély, hogy a szél elfújja. Tétova ötletként fölmerült a fejében, hogy valami kis kert kellene a ház köré, de aztán meggyőzte magát: az a néhány gyűszűvirág a küszöb mellett sokkal szebben virít, mint bármilyen ültetett növény.

– Virágládára nem lesz szükségünk – jelentette ki. – Majd teszünk néhány szálat egy üres lekvárosbödönbe. Találtam egyet, amikor kidobáltuk a gallyakat. Bárcsak gondoltam volna rá, hogy hozzak párat a vendégszobába szedett rózsákból!

– Vajon ki hagyhatta itt a lekvárosbödönt? – tűnődött Dick.

– Biztosan valami Pikt, aki előttünk erre járt – felelte Dorothea. – Nem érdekes, csak vissza ne térjen, amíg itt lakunk! – Az ajtón át bepislogott a viskóba. – Susan biztosan azt mondaná, hogy söpörjünk ki, mielőtt behordjuk a bútort. Csak nincs söprűnk.

– Majd én készítek egyet – ajánlotta Dick. – Hol az a fűrész, amit a másik Pikt itt hagyott?

Pár perc alatt levágott néhány nyírfavesszőt, és jó szoros csomóba fogva egy fiatal kőrishusáng végére kötözte őket. Közben Dorothea újra kihurcolta a bútorzatot, azaz a csomagolóládából készült asztalt, a kamraként szolgáló szappanosdobozt, a háromlábú kisszéket, a támlátlan nagy széket és a két bőröndöt. Aztán munkához látott az új söprűvel, s a kunyhó rögvest fullasztó porfelhőkkel lett tele.

– Azért magát a padlót ne söpörd ki! – köhögte Dick.

– Csak a legfelső réteget távolítom el. Tele van ágtörmelékkel. Az ágacskákat pedig a kandallóba söpröm, hogy kéznél legyenek, ha a vacsorához újra tüzet kell gyújtani. Tudod mit? Jó lenne, ha vágnál egy kis fát.

Mialatt a kunyhó ajtaján, ablakán vastagon gomolygott kifelé a por, Dick nekifogott a hatalmas rőzsehalom felaprításának. A tisztáson állt egy öreg fatönk, éppen megfelelő magasságú ahhoz, hogy az ágak vastagabb végét apróbb darabokra lehessen vágni rajta. A vékonyabb gallyakat Dick a térdén tördelte össze, illetve rájuk állt, és fölemelte a végüket. Két külön halmot rakott, a gyújtásnak való kisebb ágacskákat nem keverte össze a tűz táplálására szánt nagyobb darabokkal. Éppen megpihent egy pillanatra, és a fűrész markolásában elgémberedett ujjait hajlítgatta, amikor Dorothea kijött hozzá. Valamit tartott a kezében.

– Dick – mondta aggodalmasan –, valaki tényleg használja a házunkat. Ide nézz! – Csontnyelű, nyitott zsebkés hevert a tenyerén.

– Nem is rozsdás – vette át Dick. – Hol találtad?

– Majdnem besöpörtem a tűzhelybe – felelte Dorothea, majd hirtelen megmerevedett. – Hallod?

– Csak egy gépkocsi – állapította meg Dick.

– Ez ő – jelentette ki Dorothea.

Dick hallgatózott, s el is feledkezett a kezében tartott késről. A csermely csobogásán, a lombsusogáson, az erdőben veszekedő szajkók éles rikkantásain túl egy közeledő gépkocsi zaja hallatszott az út felől. Dudaszó hangzott a kanyarban. Majd az autó továbbhaladt.

– Talán nem is áll meg – vélekedett Dick.

A duda újra felharsant.

– Befordult Beckfootba – képzelte maga elé Dorothea. – A Dédnagynéni most száll ki. Éppen ebben a percben. Nancy és Peggy köszöntik: „Hogy van?” Beviszik a holmiját, és megérdeklődik, kellemesen utazott-e… ahogy minket is megkérdeztek…

Aztán újra megszólalt a gépkocsi dudája. Az autó megint elhaladt alattuk az erdőben. Végül a motorzaj elhalt a távolban.

– A csapda bezárult – suttogta Dorothea. – És valamennyien benne vagyunk.

Hirtelen minden megváltozott – még Dick is így érezte. A Dédnagynéni eddig valahogy nem is tűnt igazi, létező személynek. Az összes előkészület, a beckfooti felfordulás, a hirtelen átalakulás kedves vendégből erdőben bujdosó Piktté éppenséggel játék is lehetett volna, amelyet Nancy talált ki. De a Beckfootba érkezett gépkocsi mindent megváltoztatott. Olyan volt ez a pillanat, mint amikor a bújócskában fölharsan a távoli füttyszó. A rejtőzködő tudja, hogy megkezdődött a kutatás: mostantól már okosabb, ha veszteg marad.

Néhány percig szótlanul álltak.

– Fölösleges találgatnunk, mi történik lenn – sóhajtott fel végül Dorothea. – Úgysem segíthetünk rajtuk.

Dick hirtelen ráébredt, hogy a kést még mindig a markában szorongatja.

– Ez nem az ő késük – vizsgálgatta gondosan. – Legalábbis kétlem. Nancy bicskáján egy csomó szerszám van, konzervnyitó, dugóhúzó meg ilyesmi. Peggy pedig cserkészkést használ, s azon kötélbontó árt is láttam.

– Ha létezik egy másik Pikt… – Dorothea összerázkódott. – Pedig az a zsineg már jó régóta lóghat az ajtón. Nincs mit tennünk, reménykedjünk, hogy nem bukkan fel újra. A padló kész. Te is egy halom fát fölaprítottál. Segíts, és hordjuk be újra a holmikat! Aztán én tüzet gyújtok, te pedig vidd le a kannát a patakhoz, és keress olyan helyet, ahol könnyen meg lehet tölteni.

Miután beszállították a bútorokat és elrendezték a most már tisztára söpört padlón, Dick elment, hogy megtöltse a kannát. Közben újabb jelét találta annak, hogy rajtuk kívül más is használja a kunyhót.

Átkelt a tisztáson, és az ösvénytől alig néhány lépésnyire már rá is bukkant a csermelyben az ideális kannatöltő helyre: a kis medencébe lábnyi magas sziklaperemről zuhogott a víz. Dick a vízesés alá tartotta a kannát, és megtöltötte. Közben azonban észrevette, hogy a medence nem teljesen természetes módon alakult ki: bár egy meredek hegyoldalon lefelé csörgedező patak medrében általában számtalan apró tócsa található, ezt a medencét valaki erősen megnagyobbította, mert az alsó végénél keresztbe gátat épített.

– Mosóteknő – dünnyögte magában Dick. – És mosogatni is tudunk benne, ha a tányérokat meg az evőeszközöket a vízesés alá tesszük.

Amikor visszatért a kunyhóba, Dorotheát a tűzhely előtt térdelve találta. Nővére éppen teli tüdőből fújta az összesöpört gallydarabkákat, mert nem gyulladtak olyan könnyen lángra, mint képzelte.

– Hát ez rettenetes – sopánkodott, amikor Dick beszámolt a medencéről. – Megint ez a másik Pikt.

– Nekünk mindenesetre ugyancsak kapóra jön – vélekedett Dick.

Végre föllobbant a láng. Dorothea a kampóra akasztotta a kannát, és nekiállt keresgélni az élelmiszerek közt.

Dick eközben a két függőágyat vette szemügyre. Lássuk csak, milyen hurokkal is kötötte föl a végét Nancy, hogy napközben le lehessen szerelni?

– Első este még semmi komolyat nem próbálok főzni – jelentette ki Dorothea. – Göngyölt marhahússal kezdünk. Megromlik, ha tartogatjuk. Konzervet sem bontok. Göngyölt hús. Vajas kenyér. És puding helyett ehetünk egy halom süteményt.

– Jó lesz – bólintott Dick. – Én közben fölfedeztem, mi a helyzet a függőággyal, mármint rájöttem, milyen csomóval rögzítette Nancy. Csak arra nem jöttem még rá, hogyan mászhatunk bele.

– Nagyon magasan van a padló fölött – aggódott Dorothea.

– A kisszéket kell használnunk lépcső gyanánt.

– Hé, te! Vigyázz! – korholta Dorothea két perccel később, és fölszedte a kenyeret, amelyet Dick úgy kirúgott a kezéből, hogy az csaknem beleesett a kandallóba.

– Ne haragudj! – lihegte Dick.

Hason fekve lógott a függőágyon, amelyet közben valahogy sikerült egyetlen kötéllé csavarnia. Lábával kétségbeesetten kapálózott a kisszék után, de az már feldőlt. Nem volt visszaút, csak előre mehetett tovább. Szorosan megkapaszkodott hát a függőágyban, átbucskázott a fején, és szerencsésen talpra érkezett a túloldalon.

– Bocsánat – szabadkozott újra. – Fejjel előre ne is kísérletezzünk. Persze ha beleterítjük a takarókat, könnyebb lesz. De azt hiszem, mindenképpen farral kell beszállnunk.

– Minden kezdet nehéz – sóhajtott fel Dorothea, mert már levágta az első szeletet a kenyérből, amikor eszébe jutott, hogy Susan először a vajat kente föl, s csak azután szelte le a megvajazott részt.

– Tényleg farral előre a helyes módszer – szólalt meg Dick. – És sokkal könnyebb, ha először a csomagolóládára állsz fel.

Dorothea megfordult. Dick roppant elégedett képpel feküdt a függőágyban.

– Nem olyan nehéz – jelentette ki –, ha már tudod a módját. Lehúzod a függőágy egyik oldalát, beleülsz, és egyszerűen föllendíted a lábadat.

– No és hogy szállsz ki?

– Lábbal előre. Aztán lecsusszansz. Valahogy így… – és Dick levegő után kapkodva már a földön állt.

– Forr a víz – pillantott a kannára Dorothea.

A saját házukban elköltött első étkezés meglehetősen hosszú ideig tartott. Bár főzni egyáltalán nem is kellett, a különböző fogások szaggatottan követték egymást. A hatalmas tűzhelyen roppant gyorsan hamvadt el a fa: mire elfogyasztották a vacsorához kiporciózott göngyölt marhahúst, már újabb adagot kellett behordani a Dick felfűrészelte ágakból, s ha egyszer nekikezdtek, addig meg se álltak, míg egy méretes farakást össze nem készítettek a kunyhó egyik sarkában. Aztán megették a süteményt. Mivel azonban éhüket még mindig nem verték el teljesen, lekváros kenyérrel folytatták a táplálkozást, s közben azon tűnődtek, vajon mit szolgálhatnak fel Beckfootban vacsorára. Mire a piszkos tányérokat, bögréket, kanalakat és a minden fogáshoz használt, ragadós kést kihordták a patakhoz, a „mosóteknőbe”, a nap már jócskán előrehaladt, és az erdei tisztás árnyékba borult.

A mosogatás nem járt fényes sikerrel.

– Az a baj, hogy hideg vizet használtunk – búsongott Dorothea. – Eszembe kellett volna jusson, hogy Susan mindig forró vízzel mosogat.

– Hagyjunk mindent a vízesés alatt – javasolta Dick. – Reggelre tiszta lesz.

– Legközelebb majd vizet forralunk – fogadkozott Dorothea.

Már alkonyodott, amikor közeledő léptek zaját hallották. A jövevény az út felől érkezett az ösvényen.

– Ez biztos a másik Pikt – riadozott Dorothea. – Mihez kezdünk majd, ha rögtön ki akar penderíteni minket?

– Jó nagydarab ember lehet – fülelte a lépteket Dick.

– A Dédnagynéni megtudta, hogy itt lapulunk – susogta Dorothea. – Ez ő lesz, személyesen! Azért jön, hogy fülön csípjen és visszavigyen bennünket!

– Uram, irgalmazz, nem bírom én ezt a kapaszkodót! – lihegte az öreg szakács néni, és a fák közül kibaktatott a tisztásra. – Az ösvényt benőtte a bozót, no és ezek a kövek, csoda, hogy ki nem tört a bokám. De egy hasznunk azért van belőle. Turner kisasszony ide ugyan soha föl nem sétál. Vagy tízszer is azt hittem, hogy elejtem ezt a tálat. Ó, atyám, remélem, helyesen cselekedtünk.

– Tessék bejönni a házunkba – invitálta Dorothea, amint újra lélegzethez jutott.

– Fölhoztam maguknak az almatortát. Ezt kapták lenn a többiek a vacsora után. Alig ettek belőle. Maguknak bizonyára jólesik…

– Nagyon szépen köszönjük. Tessék mondani, tényleg megjött? Mintha hallottuk volna a gépkocsit, de biztosan nem tudhattuk…

– Megjött az, meg bizony – bólintott gyászosan a szakács néni. – Megjött, és a gond is vele. A fennhéjázó vén tyúk, kakas akar lenni minden szemétdombon. Azzal kezdte, hogy eltakarította Nancy kisasszonyt az asztalfőről, és maga foglalta el a háziasszony helyét. Pedig én odatettem Nancy kisasszony szalvétagyűrűjét, szóval tévedés nem lehetett. De Nancy kisasszonyt is mintha kicserélték volna.

– Miért, mit mondott? – izgult Dorothea.

– Nancy kisasszony? Nem akartam hinni a fülemnek. „Szakács néni – aszondja –, Maria néni jobban kedveli az asztalnak azt a végét. Ő a vendég, tehát neki kell választania. Peggy meg én majd ülünk az asztal két oldalán.” Turner kisasszony persze csak bámult rá elképedve, de ki se nyitotta ám az etetőjét… Akarom mondani, nem szólt egy szót se, no meg aztán Nancy kisasszony rögtön folytatta is, hogy aszondja, reméli, szép lesz az idő, amíg nálunk tartózkodik, mire Peggy kisasszony is belekotyogott, és megkérdezte, hogyan szeret Maria néni ülni a vonaton, háttal a mozdonynak vagy menetiránnyal szemben, és sikerült-e sarokülést kapnia.

A szakács néni alaposan körbenézett a kunyhóban.

– Hogy is mondjam, nem is olyan rozoga ez a viskó, mint gondoltam – jegyezte meg. – De hát Mrs. Blackett rám bízta, hogy gondoskodjak magukról, s tessék, maguk ketten már fel is húzták a nyúlcipőt. Nancy kisasszony aztán ért hozzá, egy perc alatt fenekestül felforgat mindent. No de hogy is mondjam, Turner kisasszony se fékezné magát, ha megtudná, hogy maguk Beckfootban vendégeskednek, holott a háziasszony nincs is idehaza. Ám ha mégis kiderül, hogy maguk itt bujkálnak az erdőben, akkor aztán lesz nemulass, és fogalmam sincs, hogyan tartjuk előtte titokban. No de legalább tető van a fejük felett… még ha ráférne is egy kis foltozás.

– Nem tetszik kérni egy csésze teát? – kérdezte Dorothea. – Egy perc alatt elkészítem.

– Nem én! – vágott közbe sietve a szakács néni. – Nagyon kedvesek, de most már rohannom kell. Mondtam magamnak, csak meg kell néznem, ugyan hova dugta a vendégeit Nancy kisasszony, mert könnyű szívvel nem hagyom magukat az ismeretlenben. Na, nem mintha annyira megkönnyebbültem volna. Bár az egyszer szent igaz, hogy jobb, mint hittem. Nem, nem, igazán nem maradhatok tovább. Turner kisasszony még meg találja nyomni a csengőt, és a konyhában nem akad, aki feleljen neki. No de mondja valaki ide a két szemembe, nekem talán nincs annyi jogom, mint bárki emberfiának, hogy kidugjam az orrom az ajtón?

– Most éppen mit csinálnak? – tudakolta Dorothea.

– Amikor kiszaladtam, a szalonban ültek – felelte a szakács néni. – Szerencsére letöröltem a zongorát. Turner kisasszonynak első dolga volt, hogy végighúzza rajta az ujját.

Lekísérték a szakács nénit egészen az útig. A néni társasága, hogy itt botladozik mellettük az ösvényen, és a behajtó ágak miatt zsörtölődik, valahogy vigaszt nyújtott Dorotheának: úgy érezte, hogy nem is szakadtak el teljesen Beckfoottól.

Az út mellett, a kőfal nyílásánál megálltak és megvárták, míg a szakács néni sietős léptekkel eltűnik a szürkületben.

– Hallgasd csak! – szólalt meg hirtelen Dick.

Az esti csendben zongoraszó hallatszott Beckfoot felől.

– Menjünk kicsit közelebb – kérte Dorothea. – Ha mind benn vannak a házban, nem eshet bajunk.

Lábujjhegyen végigosontak az úton, és megálltak a házzal szemben. A zongora hangja tisztán szűrődött át a fák között.

– Most sült bele harmadszor – suttogta Dorothea. – Szörnyű lehet annak, aki nem játszik, csak ül ott, és figyeli a Dédnagynéni arcát.

– Újra nekifogott – állapította meg Dick.

– Ez nem úgy hangzik, mint amit Nancy szokott játszani – vélekedett Dorothea. – Ő egy ujjal remekül el tudja pötyögni Flint kapitány kalózdalát.

– Menjünk haza! – javasolta hirtelen Dick. – Még egyszer át akarom nézni a vitorlázós könyvet. A Szkarabeusz holnapután elkészül.

Visszaosontak a kanyarban, és újra felkapaszkodtak az erdőbe. Dorothea hirtelen roppant magányosnak érezte magát. Dick persze vele volt, de hiába, öccse kizárólag olyasmin töri a fejét, mint az új csónak, a madarak vagy a faaprítás tudományos módszere, és valószínűleg föl sem fogja, hogy most egy szál magukban alszanak majd az erdő közepén, ráadásul egy olyan kunyhóban, amelynek ablakát nem zárja üveg, a tetőn ellenben több rés is tátong. Dorothea nem tudta eldönteni, mi a rosszabb: ha úgy gondol a kunyhóra, mint egy talán húsz éve lakatlan házra, vagy ha másvalaki jogos tulajdonaként képzeli el, aki esetleg hazatér az éjszaka közepén, és kipenderíti a betolakodókat. Egészen más érzés így aludni, mint egy táborban, baráti sátrakkal körbevéve.

A völgyben megszólalt az első bagoly.

– Ez megint a macskabagoly – azonosította Dick. – Hallottam tegnap éjjel is, de addig nem vezetem rá a listára, amíg meg nem látom.

Hát persze, nem lesz semmi baj, gondolta Dorothea. Ez a szellemjárta erdő körülöttük valójában csak élő természetrajzkönyv. És Dick erről mindent tud. Persze azért… „Egyedül a rengetegben”, írta Dorothea Callum. Csaknem összeesett ijedtében, amikor hirtelen egypár vadgalamb kezdett burukkolni az ösvény melletti fán.

– Már aludni tértek – tájékoztatta Dick.

Kunyhójukba visszaérkezve Dick meggyújtotta a viharlámpát, és levette a vitorlázós könyvet a tűzhely feletti polcról. Dorothea elosztotta a pokrócokat – három-három jutott mindkettőjüknek –, és beterítette őket a fúggőágyakba.

– Nincs párnánk – jegyezte meg.

– Hátizsák – javasolta Dick. – Kitömjük ruhákkal.

Dorothea becsukta az ajtót, és fát tett a tűzre.

– Okosabb, ha első éjszakára jól befűtünk, mintsem fagyoskodjunk. És üveg nélkül az ablak amúgy is mindig nyitva áll.

A tűzre vetett gally lángra lobbant. A falon mindenütt árnyékok remegtek, csak azon a négyszögletes nyíláson nem, ahol üvegnek kellett volna lennie. Az ablakon át Dorothea látta a fák sötét sziluettjét és egy kis folton az eget. Föltűntek az első csillagok. Dick a háromlábú kisszéken ült, és a viharlámpa mellett olvasott, bár a könyvet a tűz fénye is megvilágította.

– Oltsuk el a lámpát és feküdjünk le! – mondta Dorothea.

– Csak egy fejezetet még – kérte Dick.

Tovább olvasta a vitorlázás elméletéről szóló részt, míg újra meg nem hallotta Dorothea hangját.

– Most már tényleg bújj ágyba! Holnap is lesz nap.

Dick fölnézett, és észrevette, hogy Dorothea már a függőágy szélén kandikál át.

– Ejha! Nagyon csendesen másztál be.

– Könnyebben ment, mint gondoltam. Dick, azt hiszem, nem lesz semmi baj.

– Ugyan miért lenne? – csodálkozott Dick.

Öt perccel később ő is felkapaszkodott a függőágyba. A zseblámpát és szemüvegét biztos helyre, a feje feletti keresztgerendára tette, magára teregette a takarókat, és fejének egy puha helyet keresett a hátizsákon.

– Mintha hernyó lennék – hallotta Dorothea.

– Tessék?

– Mármint amikor a függőágyban fekszem. És tényleg nem ártana, ha hernyó volnék, mert annak a teste egész hosszában vannak ízületei.

Dorothea roppant fáradtan, félálomban hevert a függőágyban. Sokkal bizakodóbbnak érezte magát, mint néhány órája. Túlestek az első étkezésen. Be tudtak mászni a függőágyba. A Dédnagynéni nem jött rá, hogy itt rejtőznek, és nem robogott föl dühöngve, hogy visszarángassa őket Beckfootba. Az ismeretlen Pikt sem jelent meg, hogy kikergesse őket az otthonából. Csak így tovább, gondolta, és nem lesz semmi baj. Nem Dorotheának, hanem Dicknek jutott eszébe az újabb fenyegető veszedelem.

Ő a függőágyban heverve nem az elmúlt eseményeken, hanem a következő napok tervein gondolkodott. Hirtelen felriadt.

– Dot! Valamiről megfeledkeztünk. Timothy holnap értünk jön, hogy elvigyen a bányába. Amint beteszi a lábát Beckfootba, megkérdi, hol vagyunk.

– Nancy biztosan fölkészült erre is – bizakodott Dorothea.

– Hallgasd csak! – szólalt meg Dick egy pillanattal később. – Megint a macskabagoly.

– Hallottam. – Dorothea hangját elfojtotta a fejére húzott takaró. A bagolyhuhogás itt az erdei kunyhóban távolról sem az a barátságos, szünidőre jellemző hang, mint amikor a beckfooti vendégszobában hallgatja az ember. S hiába nyugtatta meg Dicket, mondván, Nancy bizonyára nem feledkezik meg Timothy érkezéséről, ez a gondolat még jóval azután is ébren marasztotta, hogy Dick a kényelmeden fekvés ellenére álomba merült. Ha Timothy reggel egyszerűen csak besétál Beckfootba, és már az első percben kikotyogja a titkot, bizony ezerszer is megbánják még, hogy Piktté változtak.

 

7. HÍREK MÁSODKÉZBŐL

Dorotheát egy fácánkakas rikoltása ébresztette. A háta éjszaka teljesen elgémberedett. Mintha az ágya középütt besüppedt volna. Kinyitotta a szemét és úgy találta, a vendégszoba mennyezete lejjebb ereszkedett, és sötét tölgyfa gerendává alakult át. És az ágya fölül eltűnt a koponya a keresztbe tett lábszárcsontokkal. No és mi történt a tapétával? Várjunk csak, a koponya a csontokkal ott lóg, egy kőfalra erősítve. Aztán eszébe jutott, hol van, és átnézett a lába fölött. A falba vágott résen keresztül zöld leveleket és néhány fatörzset látott. A csilingelő zajt a patak okozta: vize egy kis medencébe csurgott.

Most már mindenre emlékezett. A mindenki által olyannyira rettegett Dédnagynéni a mai éjszakát a vendégszoba ágyában töltötte, ott, ahol előző éjjel még ő aludt. Beckfootban az élet most már nélkülük zajlik. Mintha egy padlóba vágott lyukon egyszerűen keresztülcsúsztak volna. Kiestek abból a világból, és belehuppantak egy másikba. S ő, Dorothea, életében először teljesen önállóan egy ház gazdasszonya. Senki se szól neki: „Mozgás, Dot! Mindjárt kész a reggeli!” Ha egyáltalán lesz reggeli, akkor azt neki magának kell elkészítenie. Átnézett a másik függőágyra. Dick még aludt. Nem is lesz olyan egyszerű kiszállni innen. Meglazította a maga alá tömködött takarókat, lábát átlendítette a függőágy szélén, a kisszék után tapogatózott, de fölrúgta, erősen belekapaszkodott az ágyba, tovább kalimpált, lecsusszant, és végül a földpadlón találta magát.

Fölvette vászoncipőjét, magához vette a szappant, a fogkefét, a törülközőt és a teáskannát, kinyitotta az ajtót, és kilépett a reggeli verőfénybe. A fácán megint megszólalt. Aztán új zajt hallott: kop-kop, valaki egy fatörzsön kalapált. Egy pillanatig Dorothea mozdulatlanul hallgatózott, s tétován arra gondolt, talán valaki dolgozik az erdőben. De aztán eszébe jutott, hogy hallotta ő már ezt a zajt tavaly nyáron, a Magashegy alatti rengetegben, s akkor Dick azt is elmondta, mi okozza. A fakopáncs. Úgy van. Egy lélek sem jár erre. Széles e világon ő és Dick az egyedüli emberi lény. És Dick alszik. A széles világ tehát csak az övé.

Megtöltötte a kannát a patak medencéjénél, megmosta arcát, kezét és fogát. Egy új történet címén törte a fejét. „Tízezer évvel ezelőtt… Románc a múltból”, írta Dorothea Callum. Nem, nem. Most nincs idő történeteket kitalálni, a reggelit kell elkészítenie. Arcát szárazra törölte, kiszedegette a tányérokat, a bögréket és az evőeszközöket a vízesés alól, és visszaindult a kunyhóhoz, hogy tüzet rakjon. A tisztásra kilépve észrevette, hogy a magas, öreg kémény fölött kék füst gomolyog. A füst megsűrűsödött, és a csendes levegőben egyenesen szállt fölfelé. Dick – még pizsamában – kilépett az ajtón.

– Szia, Dot! Miért nem ébresztettél fel?

– Csak mosakodni voltam, és megtöltöttem a kannát. Nem árt, ha te is megmosakodsz és fölöltözöl. Mit csináltál az arcoddal?

– A tegnap csak félig elégett fadarabokkal gyújtottam tüzet. Némelyik szinte elszenesedett. Aztán óvatlanul megdörzsöltem a szememet.

– Itt a szappan és a törülköző. Keresd meg a fogkefédet! Vidd magaddal a ruháidat is!

– Viszem. Egyetlen gyufát használtam csak a tűzhöz. A száraz kéreg igazán kiváló gyújtós.

– Remek. Siess, öltözz föl, és mire visszajössz, elkészítem a reggelit.

Dorothea a tűzre akasztotta a kannát, és két perc alatt fölöltözött. A bögréket, tányérokat már kitette a Piktek asztalaként szolgáló cukrosládára, amikor eszébe jutott, hogy előző este elhasználták az összes tejet. Tehát ma – a szokástól eltérően – nem lesz zabkása. Se tea.. „A csuda vigye el – gondolta Dorothea –, félre kellett volna tennem tegnap este egy keveset valami hűvös helyre.” A háztartás vezetése nem is olyan egyszerű, mint azok hiszik, akik helyett mások végzik ezt a munkát.

Dick fölöltözve jött vissza, s szinte a színe is megváltozott, mivel arcáról, kezéről lemosta a kormot.

– Nincs tejünk – közölte Dorothea. – És nem is lesz, amíg valamelyik mártír föl nem jön. Remélem, hoznak magukkal.

– Készüljünk el mindennel, mire megjönnek – javasolta Dick. – Lehet, hogy megkérnek, állítsuk meg valahogy Timothyt. Ha ők kifutnak a csónakkal, mi pedig végigmegyünk az úton…

– Ó, a mindenit! – sóhajtott föl Dorothea. – Elfeledkeztem Timothyról. Nem várunk a tejre. A kakaó is megteszi. A dobozára azt írták, hogy kakaó, cukor és tej, mind egyben. Csak föl kell öntenünk forró vízzel. Ehetünk mellé tojást, vajas kenyeret, s a kenyérre kenhetünk lekvárt is.

– Az egész almatorta is megvan még – emlékeztette Dick. – Együk ki a tálból, s így könnyebben elmosogathatjuk, nem ragad annyira.

A fakopáncs bűne volt, hogy a tojással pórul jártak. Dorothea forró vízbe tette a két tojást, és az edényt a tűz szélére tolta. Aztán keményen munkához látott, először az egyik, majd a másik csészében keverte ki a kakaót. Dick az órájával mérte a tojásfőzéshez szükséges időt. Ekkor azonban a kunyhó közeléből kopácsolást hallott.

– Eddig másfél perc telt el – jelentette. – Ez biztosan fakopáncs… Két perc.

Kezében az órával az ajtóhoz lopakodott. A kopácsolás mintha a kunyhó mögül jönne… Dorothea még egy kis forró vizet öntött a kakaóhoz, és tovább kavarta. Vajon befejezték már Beckfootban a reggelit? S mikor tud egyik vagy akár mindkét Mártír elmenekülni, hogy fölrohanjanak hozzájuk? „Már legalább négy perc eltelt”, gondolta, de fogalma se volt róla, hogy Susan három vagy négy percig főzi a tojást.

– Dick! – kiáltotta. Semmi válasz. Kiment a kunyhó elé, ám öccsét ott se találta. – Dick!

– Elrepült. De teljesen tisztán láttam. Nagy tarka harkály. Fekete és fehér, vörös folttal.

Dick inge zsebébe csúsztatta az órát, és előhúzta a noteszét.

– De a tojások… – sopánkodott Dorothea.

Dick újra megnézte az óráját.

– Sejtelmem sincs, hol állt a percmutató, amikor elkezdtem. Borzasztóan sajnálom.

Dorothea visszaszaladt a kunyhóba, és egy kanállal kihalászta a tojásokat.

– Szerintem már készen vannak – jegyezte meg.

A föltört tojások olyan keménynek bizonyultak, mint az ágyúgolyó.

– Talán a négy perc is sok – tűnődött Dorothea.

– Annál jóval tovább voltak forró vízben.

– Teljesen szétfolyik a sárgája, ha lágy.

– Hát ezek egyáltalán nem lágyak – állapította meg Dick.

– Keményre főttek – bólintott Dorothea.

– Acélkeményre – fokozta Dick.

A tojást és a vajas kenyeret kakaóval öblítették le, de a reggeli fénypontja az utolsó fogás, a beckfooti almatorta volt. A szakács néni mély, ovális edényben sütötte meg, s a tortaforma közepére fejjel lefelé tojástartót helyezett, a tészta így nem roskadt össze. Tegnap a beckfooti ebédlőben a Dédnagynéni késsel vágta föl, óvatosan, s keskeny szeleteket osztott Nancynek, Peggynek és saját magának. Dick és Dorothea maguk közé vették a tálat, és a Dédnagynéni vágta háromszögletű rés két ellentétes oldalán nekiestek a tortának. Tulajdonképpen meg tudták volna enni az egészet, de hagytak egy kicsit ebédre is.

– Ennél jobbat nem is kívánhattunk a tojás meg a kakaó után – nyalta meg a száját Dorothea. – Friss, és se nem száraz, se nem ragad.


A pataknál mosogattak el, és a művelethez használt kannányi forró víz ugyancsak megkönnyítette a dolgukat. Fölgöngyölték a pokrócokat, aztán leszerelték és a falra akasztották a függőágyakat. Úgy döntöttek, hogy több fát nem tesznek a tűzre, majd csak este gyújtják meg újra. Hébe-hóba hallgatóztak, nem közelednek-e léptek az erdőn át.

– Vajon miért nem jönnek? – tűnődött Dick.

– Talán a Dédnagynéni nem reggelizik olyan korán.

– Félek, hogy nem tudjuk idejében elkapni Timothyt.

Dick a kunyhóból kihordott ághalomból újabb adagot fűrészelt föl és tördelt össze. Dorothea mindezt csinos farakásba rendezte a tűzhely oldalánál. Egyik beckfooti mártír sem mutatkozott.

– Még jó, hogy nem vártunk a tejre – állapította meg Dick.

– Menjünk le, és az erdő alján várjunk rájuk – javasolta Dorothea.

Elhagyták a pagonyt, és éppen a vörösfenyők közt óvakodtak lefelé, amikor zörgést hallottak. A kőfalba vágott átjárónál egy ember zökkent le nehézkesen a kerékpárjáról. Arra se volt idejük, hogy látótávolságon kívülre vonuljanak vissza, az illető már föl is pillantott az ösvényen. Válláról előrelendítette a táskáját, belenyúlt és kihúzott egy levelet.

– A postás – rémült meg Dorothea. – Ha egy nekünk szóló levelet Beckfootba vitt, végünk van.

– Ez a levél maguknak jött – szólalt meg a postás. – Beckfootba címezve. De Turner kisasszony nem akarta átvenni. Rá is írta. – Átnyújtotta Dorotheának a levelet, amelyen ceruzával, tiszta, dőlt kézírással ez állt: Címzett ismeretlen.

– Anyától jött – azonosította Dick.

– Ugye nem mondta meg neki, hogy látott bennünket tegnap? – firtatta Dorothea.

– Már a nyelvem hegyén volt – bólintott a postás. – De akkor megpillantottam Nancy kisasszonyt. Olyan képeket vágott, hogy rögtön tudtam, azt akarja, hogy meg se mukkanjak. Hát nem mukkantam, csak eltettem a levelet. Ne szólj szám, nem fáj fejem, gondoltam magamban. Címzett ismeretlen? Rendben van. Már viszem is vissza a postahivatalba.

– De…

– Még oda se érek a kerékpáromhoz, amikor egy kő zúg el a fülem mellett, szinte súrolja. Körbenézek, hát ott áll az az ördögfióka, és integet nekem a kerítés fölött. Kész borzalom az a Nancy kisasszony. „A levélről van szó – mondja –, tehetsz, amit akarsz, de még egyszer oda ne hozd a levelüket a főbejárathoz!” „Turner kisasszony szerint nincsenek itt”, mondok én. „De itt vannak – mondja ő –, csak erről Maria néninek nem szabad tudnia. Anya tudja, hogy itt vannak. Ő hívta meg őket. Csak Maria néni nem tudja.” Aztán elmesélte nekem, hol vannak maguk, és hozzátette, hozzam ide a levelet, csak a biztonság kedvéért. „No és mit mondok majd Turner kisasszonynak, hová tettem a levelet? Akár még bajba is kerülhetek – mondok neki –, ha azt teszem, amit magácska mond.” „Mi még sokkal nagyobb bajba kerülünk, ha nem teszed azt, amit mondok – így a Nancy kisasszony. – És ne beszélj olyan hangosan! Elsősorban és leginkább Anya kerül bajba. Őt kell megmenteni, azért mentek el. Csak kérdezd meg a szakács nénit!” – mondja. „No, volt már nekem elég bajom Turner kisasszonnyal – mondok én –, de azért elviszem nekik a levelet. Ám maga tartja a hátát, ha megkérdezik, hova lett.” „Nem kérdezik meg” – mondja ő. Na, itt a levelük. De mit tegyek, ha még egy levél jön maguknak?

– Beckfootba nem szabad vinnie – szögezte le Dorothea.

– Nem tenné be esetleg itt a falon egy lyukba? – puhatolózott Dick. – Mi majd lejövünk érte, és magunkhoz vesszük.

– Ha Beckfootba van címezve, Beckfootba kell vinnem – makacskodott a postás.

– Csak addig ne vigye, míg Turner kisasszony ott tartózkodik – kérte Dorothea.

Dick lement a kőfalhoz.

– Itt találtam is egy megfelelő helyet a leveleknek – jegyezte meg.

– Ez életbevágóan fontos – könyörgött Dorothea.

– Ezt mondja az az ördögfióka is – vakarta a fejét a postás. – No, rendben van, megteszem, de ha kiderül a turpisság, elverik ám rajtam a port. Mert hát, mi a baj a levelekkel? Nincs más hiba, csak a cím.

– Nem adhatunk meg más címet – mondta Dorothea.

– Az egészet titokban kell tartani, amíg Mrs. Blackett haza nem érkezik.

– Megteszem – morogta a postás. – De nem tetszik nekem a dolog. Megmondtam ezt Nancy kisasszonynak is. „Még az a szerencse – mondok –, hogy nem talált kupán azzal a kővel.” „Az nem szerencse volt – mondja ő –, akkor talállak kupán, amikor akarlak, de most nem akartalak.” Egy ördögfióka az a Nancy kisasszony, de ha kihúzhatom a csávából Mrs. Blackettet, hát vásárra viszem én is a bőröm, és hallgatok.

– Nagyon szépen köszönjük – hálálkodott Dorothea.

– Ez a rés a két kő között lesz a postaláda – mutatta Dick. – És ezzel a kisebb kővel be lehet fedni, ha levél van benne.

A postás biccentett, felpattant a kerékpárra, és eltekert.

– Ez a levél mindent tönkretehetett volna – állapította meg Dick.

– Feleolyan könnyű sem lesz ez a bujdosás, mint Nancy hitte – sóhajtotta Dorothea, miközben kinyitotta levelet. – A postásra nem is gondoltunk.

– És Timothy is bármelyik percben beállíthat – tette hozzá Dick –, hogy felvigyen a bányába. És biztos azonnal utánam fog kérdezősködni, mert együtt akar velem dolgozni Flint kapitány szobájában.

– Az egyik Mártír hamarosan befut majd – bizakodott Dorothea.

– Ha úgyis jönnek, miért nem tartotta Nancy magánál a levelet?

– Mert azt akarta, hogy a postás a saját szemével lássa, tényleg itt vagyunk – magyarázta Dorothea. – Menjünk kicsit távolabb az úttól, hogy könnyen eltűnhessünk szem elől, ha idegen közeledik.

A vörösfenyők alá telepedtek, nem messze attól a helytől, ahol az ösvény fölkapaszkodik a csalitba. Csak két lépés az ösvényen, és senki meg nem pillanthatja őket az útról.

Dorothea hangosan fölolvasta a levelet. Édesanyjuk kedves, vidám hangon az iránt érdeklődött, hogy jól érzik-e magukat Beckfootban, készen van-e már az új csónak, s kifejezte reményét, hogy hamarosan megtanítják őt és édesapjukat is a vitorlázás fortélyaira. Ezenkívül lelkűkre kötötte, hogy semmi fölösleges kockázatot ne vállaljanak. Külön öröm, írta, hogy az értelmes és mindenkire gondot viselő Susan távollétében házban alszanak, és nem sátorban valahol a világ végén, egy szigeten vagy a hegyek között.

– Hát, háznak ház, amiben alszunk – szögezte le Dick.

– Van még egy utóirat is – tette hozzá Dorothea. – ”Meggyőződésem szerint bármi történik is, semmi olyasmit nem követtek el, aminek következtében Mrs. Blackett megbánná, hogy megengedte, az ő távolléte alatt is Beckfootban legyetek.” Látod? Szerintem Anya is épp ugyanazt tette volna, mint mi. Egyszerűen muszáj volt Piktekké válnunk, hogy megmentsük Mrs. Blackettet a Dédnagynéni haragjától. Egyébként sem mondhattunk nemet, hisz még a szakács néni is jobbnak látta, ha eltűnünk.

– Figyelmeztetnünk kellene valahogy a többieket, hogy Timothy mindjárt megérkezik – tért vissza Dick a régi gondhoz. – Ne lopakodjak oda a házhoz?

– Semmi értelme – intette le Dorothea. – Egy percen belül biztosan itt terem valamelyikük, hogy elhozza a tejet.

– Akkor addig keresek egy ökörszemet – mondta Dick. – A vörösfenyő közt mindig akad néhány.

Öt perccel később sebesen visszatért.

– Siess! Gyorsan! – suttogta. – Valaki jár az erdőben. Errefele jön.

Alig volt idejük, hogy a csalitban elrejtőzzenek.

– Meg ne moccanj! – suttogta Dick. – A köveken nem lehet csendben mozogni. Oda nézz! Látom a lábát. – Lekuporodott, hogy kilessen a leveles ágak alól.

– Ez Tökfödő maga! – ujjongott Dorothea. – Azaz Timothy! Hahó!

A vörösfenyők közt siető magas, szikár férfi megtorpant, amikor kirohantak a sűrűből.

– Halló! – köszöntötte őket.

– Nem szabad Beckfootba menned! – kiáltotta Dorothea. – Vagy már jártál ott?

– És rólunk egy szót se szólhatsz! – tette hozzá Dick.

Dorothea nem tudta eldönteni, hogy Timothy sovány arcába zavarában szökött-e a vér, vagy egyszerűen csak melege volt. Bőre mindenesetre a szokottnál sokkal vörösebbnek tűnt.

– Mi a csuda folyik Beckfootban? – kérdezte Timothy. – Épp megfordultam a folyón, hogy beevezzek a csónakházba, amikor megpillantottam Nancyt és Peggyt egy éltes dáma társaságában. És micsoda ruhát viseltek! Alig ismertem rájuk. Az öreg hölgy nem látott meg. Peggy sem. De Nancy igen, és láthatólag halálra rémült. Integetett, hogy azonnal forduljak vissza. Megkerültem hát a szirtfokot, és közvetlenül az út alatt partra szálltam. Halvány fogalmam se volt róla, mihez kezdjek. A bányába azonban mindenképpen föl kell mennem. Elindultam az úton, de alig fordultam be a kanyarba Beckfootnál, szent egek, hát nem ott voltak megint! Nancy, Peggy meg az öreg hölgy, mind a hárman.

– Mit mondott neked? – faggatta Dorothea. – Kérdezősködtél utánunk?

Timothy még jobban elpirult.

– Ööö… Tudjátok, hogy van az. Nem nagyon szeretek idegenekkel találkozni. Bevettem magam az erdőbe, s a fák között kikerültem őket. Nem tehettem mást…

– Hála Istennek! – sóhajtott Dorothea.

– Lehet, hogy megfordulnak és erre jönnek – aggódott Dick.

– Akkor ajánlatos elhordanom az irhámat – vélekedett Timothy. – Ha az öreg hölgy idekocog…

– Nem láthat meg minket. Gyere, nézd meg a házunkat! Közben mindent elmesélünk.

– Miféle házat?

– Már nem lakunk Beckfootban – tájékoztatta Dorothea.

– Micsoda?

– Nem is létezünk. Ezért olyan életbevágóan fontos, nehogy kérdezősködj utánunk. Akit láttál, az Nancyék dédnagynénje. Fogta magát és beállított, hogy vigyázzon rájuk, Nancy pedig úgy vélte, jobb, ha mi eltűnünk.

– Irgalmas ég! – nyögött föl Timothy. – De hisz ti ott laktok!

– Most már nem – magyarázta Dorothea. – Tudod, valaki elárulta a Dédnagynéninek, hogy Nancy és Peggy egyedül van Beckfootban, és ezért nagyon megharagudott Mrs. Blackettre. Nancy szerint valami miatt mindig megorrol rá. De még ennél is rosszabb lesz, ha a Dédnagynéni rájön, hogy Mrs. Blackett ráadásul azt is megengedte a lányainak, hogy az ő távollétében vendéget fogadjanak. Ezért aztán átköltöztünk a saját külön házunkba. Gyere, nézd meg! Fönn az a veszély se fenyeget, hogy valaki meghallja a beszélgetésünket. Ha a Dédnagynéni éppen sétálni indult, bármely percben fölbukkanhat.

– Erre! – mutatta Dick, és előrement az ösvényen.

– Szóval ő az a Turner kisasszony, ugye? – tudakolta Timothy. – Jim mesélt róla. Tehát ezért nem ismertem föl a lányokat első pillantásra, amikor a virágágyásokat nézegették. Micsoda maskarába bújtak! Nem éppen aranyásóhoz illő öltözet, pedig Nancy… Jó, jó, tudom. Természetesen nem az ő hibája. De várjunk csak, ha az öreg hölgy Beckfootban táborozik, hogyan jutok be egyáltalán Jim dolgozószobájába?

– Veled nincsen semmi baj – nyugtatta meg Dorothea. – Egyszerűen odasétálsz és bemutatkozol.

– Miután az öreg hölgy szeme láttára átbukfenceztem egy falon, nehogy összefussak vele? – vetette ellene Timothy. – Nem, nem, köszönöm.

– Egyedül az a fontos, hogy semmit se árulj el rólunk.

– Hm. Most mindenesetre lássuk a házatokat – váltott témát Timothy.

Fölbaktattak a nehezen járható ösvényen. Timothynak mélyen előre kellett görnyednie, hogy át tudjon hatolni az ágak között. Mintha csak félig hallotta volna, amit mondanak neki. Az egész úton magában motyogott.

– Íme, a házunk – mondta Dorothea, amint kiléptek a kunyhó előtti tisztásra. Aggódva pillantott Timothyra, hátha lekicsinylő véleményt nyilvánít otthonukról.

– Aludtam már sokkal rosszabb helyen is – közölte Timothy, majd belépett és körbenézett. – Egy kis mohát kéne tömködni a résekbe – bámult föl a tetőre.

– Én is gondoltam rá – bólogatott Dick.

– De a tűzhelyetek kiváló, ez a két függőágy is remek, s vízért se kell messzire menni… Nos, rosszabbul is járhattatok volna. Nem ez a baj. Hanem, az ördögbe is, megígértem Jimnek, hogy rajtatok tartom a szemem. És azt a mennyiségi elemzést is el kellene végeznünk Jim szobájában, mielőtt visszatér.

– Dick most be se teheti oda a lábát – sajnálkozott Dorothea.

– Borzok vagyunk – közölte Dick.

– Piktek – helyesbített Dorothea. – Tudod, föld alatt élő bujdosók. Vagyis nem szó szerint a föld alatt élünk, mindenesetre titokban.

Timothy megrázta a fejét.

– Mit képzeltek, meddig lehet mindezt titokban tartani? Semeddig. Az öreg hölgynek csak a fülébe jut valahogy, s akkor százszor nagyobb haragra gerjed, mint ha már az érkezése pillanatában ott talál benneteket.

– Dührohamot kapott volna, ha meglátja a vendégszobát – vélekedett Dorothea. – Ez függött az ágy fejénél – mutatott a falra, ahol a Nancy festette koponya vigyorgott a lábszárcsontok fölött.

– Hány ember tud már róla? – kérdezte Timothy.

– Nancy és Peggy – felelte Dick.

– Meg az öreg szakács néni – tette hozzá Dorothea. – Meg a postás… Nancynek reggel el kellett mondania…

– Ha a postás tudja, akkor hamarosan az egész környék tudja – jósolta Timothy.

– De hisz csak tíz nap az egész – bizakodott Dorothea.

– Az öreg hölgynek két nap se kell, és kideríti – legyintett Timothy. – Akkor aztán elvitte az ördög az egészet. Bárcsak itt lenne Jim, hogy intézkedjék.

– Nancy is megbirkózik vele – jelentette ki Dorothea.

– Persze elképzelhető más megoldás is: Nancynek se lett volna ellenére… Tudod… Kavicsot tenni a lepedő alá, paraffint csöpögtetni a reggeli teába, fokhagymás késsel vágni vajat és így tovább, amíg a Dédnagynéni torkig nem lesz az egésszel, és nagy dérrel-dúrral haza nem rohan. Csak ebben az esetben Mrs. Blacketten állna bosszút. Ha azonban Nancynek sikerül elérnie, hogy a néni tíz napig boldog és elégedett legyen, akkor semmilyen ürüggyel nem köthet bele senkibe. A mi részünk annyi, hogy el kell tűnnünk szem elől. Nancy, Peggy meg a szakács néni pedig mindenben a Dédnagynéni kedvére tesz. Kesztyűs kézzel bánnak vele.

– Az a baj, hogy Nancy esetében a kesztyű legtöbbször bokszkesztyű. És nem lehet tudni, kit talál vele fültövön. Ha Turner kisasszony fölfedezi ezt az összeesküvést, nem csak Nancy kerül bajba. Hanem mindenki, aki belekeveredik az ügybe: ti, én, a szakács néni, a postás és legfőképp Mrs. Blackett maga.

– Mi lesz a Flint kapitánynak készítendő elemzéssel? – tudakolta Dick.

– Beckfootban nem dolgozhatunk, az egyszer biztos. Az úszóházban kell mindent elvégezni. De még nem fejeztem be az előkészületeket. – Észrevette Dick csalódott arckifejezését. – Lesz nektek is saját csónakotok, nem? Akkor át tudtok vitorlázni.

– Itt tartjuk majd a folyón – közölte Dick.

– Remek. Nos, följöttök ma velem a bányába?

– A többiek nélkül nem mehetünk – rázta meg a fejét Dorothea. – Amint le tudnak lépni, idejönnek és keresni fognak minket.

– Nekem viszont fölösleges itt ücsörögnöm – jelentette ki Timothy. – Mennem kell. És ha találkoztok Nancyvel, mondjátok meg neki, hogy valaki szívesen kitekerné a nyakát.

– Kicsoda? – csodálkozott Dick.

– Én – felelte Timothy.

– Milyen szerencse, hogy ennyire félénk – állapította meg Dorothea, amikor Timothy léptei elhaltak az erdőben. – Ha egyszerűen csak odasétál, köszön és bemutatkozik, biztos azt is megkérdezi, hol vagyunk mi. S akkor már a legelső nap lebukunk. Fogadni mernék, hogy a Fruskák szívéről hatalmas kő esett le, amikor Timothy besurrant az erdőbe.

Ha a Dédnagynéni éppen sétára indult unokahúgaival, a Piktek aligha merészkedhetnek az út közelébe. De a másik irányba se indulhatnak, hogy felderítsék a felső erdőrészt, hiszen bármely pillanatban beeshet az egyik Mártír, ha sikerül elmenekülnie. S talán alig egy-két percet tud fenn tölteni, már vissza is kell robognia. Dick tehát folytatta a fűrészelést, hogy minél több tűzrevalót készítsen össze. Dorothea pedig gondosan áttekintette az ellátmányt, és listába szedte valamennyi tételt. A leltárnak egy iskolai füzet adott helyet, amelybe valójában regényt szeretett volna írni. Áthúzta a címet, „Ahoj, Szkarabeusz! Kalandos történet”, és föléje írta: „Készletek”. Aztán belekörmölte az összes tartós élelmiszert: valamennyi leves-, disznóhús-, marhahús-, vesepuding-, gulyás-, őszibarack- és szardíniakonzervet, ezenkívül a lekvárt, a zabpelyhet, a csokoládét, valamint a friss élelmet is: a göngyölt marhahús és az almatorta maradékát, hat banánt, tizenkét narancsot, tíz tojást és egy fél kenyeret. Éhen halni nem fognak, ez nyilvánvaló. Az öreg szakács néni, aki annyi kalózexpedíció ellátását megoldotta már, róluk is bőven gondoskodott. Aztán Dorotheának eszébe jutott, mit tenne még az óvatos Susan, s készített egy háztartásvezetési tervet is, azaz külön lapra leírta, mit fogyasztanak majd az egyes étkezések, reggelik, ebédek, vacsorák során. Végül jegyzettömböt és felbélyegzett borítékot vett ki a bőröndjéből, és levelet írt az édesanyjának. Tájékoztatta, hogy kellemesen utaztak, látták az új csónakot, és a tavon át érkeztek Beckfootba. Aztán így folytatta:


„Közben váratlanul megérkezett Nancy és Peggy Dédnagynénije. Ez nagy szerencsétlenség, de nincs mit tenni. Saját házunk van Beckfoot közelében az erdőben, és csak Dick meg én lakunk benne. Kérlek, kérdezd meg Apát, kik azok a piktek. Valami olyasmit mesélt, hogy az emberek tündérnek tartották őket, és mindenfélét kitaláltak róluk, mert a piktek barlangokban laktak, és csak éjszaka merészkedtek elő, de titokban ott éltek még jóval az új hódítók érkezése után is. Szóval valami ilyesmi. Kérdezd meg kérlek, Apát! Most én vezetem a háztartást, tehát nincs sok időm írni. Dick fát vág és madarakat figyel. Azt mondja, hogy eddig a két legjobb a fakopáncs meg az ökörszem volt. Azt mondja, hogy kétfajta bagoly is van, de eddig nem láttuk őket, csak a hangjukat hallottuk. Most nincs időm többet írni, mert gondolnom kell az ebédre.

Sok szeretettel ölelünk benneteket mindketten.

Dot.

Utóirat: Kérlek, ne felejtsd el Apát megkérdezni a piktekről! Nagyon szeretnénk tudni, mi az igazság.”


Összehajtogatta a levelet, betette a borítékba, megcímezte és zsebre tette. Meg kell majd kérnie a többieket, hogy postázzák, vagy másnap reggelig vár vele, és odaadja a postásnak.

Dick egy nyaláb aprófával jött be.

– Hány óra van? – kérdezte Dorothea.

– Egy óra huszonkilenc perc.

– Ebéd – jelentette ki Dorothea.

Ebédre megették a göngyölt marhahús és az almatorta maradékát, és az egészet a kalózok puncsoshordójából csapolt limonádéval öblítették le. Nancy és Peggy a hordót kövekre tette, így elég távol került a földtől, hogy csapjánál egy bögrét meg lehessen tölteni.

– Szerintem valami nagy baj történt – aggódott Dick. – Különben Nancy vagy Peggy már rég itt lenne.

– Semmi se történt – vélekedett Dorothea. – Ha a Dédnagynéni rájön a titokra, azonnal értünk küldet, hogy rángassanak minket vissza Beckfootba. Nyugodj meg, nincsen semmi baj. A postás okozhatott volna galibát, meg Timothy, de ezen már túl vagyunk, és más nem is lehet…

– Figyelj csak! – kiáltott fel Dick.

A következő pillanatban Peggy jelent meg az ajtóban. Fehér ruhája láttán szóhoz sem jutottak. De Peggy is alig tudott megszólalni, annyira kifulladt.

– Gyorsan! Siessetek! – lihegte. – Itt a tej. Bocs, de nem hozhattam hamarabb. Nem öblítettétek ki a másik üveget? Mindegy, nem számít. Gyertek! Meg kell állítanunk a doktort. A Déd kihívatta. Mindig ezt teszi. Gyertek már! Figyelmeztetnünk kellett volna a doktort is, de elfelejtettük. Tudja, hogy jöttök, és ha nem kapjuk el idejében, még képes elkotyogni valamit, amint kinyitja a száját.

 

8. TÁRGYALÁS A DOKTORRAL

– Kihívatta a doktort? – csodálkozott Dorothea. – Csak nem beteg?

– Dehogy – legyintett Peggy. – Makkegészséges. Csak szereti, ha egy doktor ott ugrál körülötte, mint otthon Harrogate-ben. Telefonált neki, és a doktor bármely percben megjelenhet. Ne töltsétek most pakolással az időt! A mindenit, ez volt életünk legszörnyűbb délelőttje. Sokkal nehezebben megy, mint Nancy gondolta. Figyeljetek csak. Hol az almatorta?

– Megettük – közölte Dick.

– A szakács néni jól sejtette. Sebaj. Gyorsan összecsap egy másikat, fölszeleteli és lelocsolja tejsodóval.

– De hiszen nagyon finom volt így is – értetlenkedett Dorothea.

– Nem is az íze miatt teszi – magyarázta Peggy. – Reggeli után a szakács néni megkérdezte Nancyt, mit rendelünk ebédre, mire a Déd közölte, hogy majd ő kézbe veszi a dolgot. A szakács néniben persze fölment a gőz, de aztán csendben kieresztette, és visszavonult a konyhába. Na, jóformán percekkel ezelőtt a Dédnek eszébe jutott, hogy tegnapról maradt még egy csomó torta. Csengetett, és utasította a szakács nénit, hogy tálalja föl vacsorára. És ez csak egy a számtalan rettenetes pillanat közül… Mozogjatok már! Hagyjátok a csudába a pakolást! Szóval egész délelőtt esélyünk se volt, hogy tejet hozzunk nektek. De ez volt a szerencsénk! Miután a Déd jól összerúgta a port a szakács nénivel, mindnyájan kimentünk a kertbe, és kit látunk? Ott evez be Timothy a csónakházba. A Déd épp másfele nézett, de Nancy észrevette, és szerencsére Timothy is észrevette, hogy Nancy azt mutogatja neki, hordja el magát…

Lerobogtak az ösvényen. Peggy rohant az élen, de közben hátra-hátranézve folyamatosan mesélt.

– Timothy teljesen kiment a fejünkből – magyarázta.

– Nekünk eszünkbe jutott tegnap este, de fogalmunk se volt, mit tegyünk – vetette közbe Dorothea.

– Szóval Timothy elevezett, és egy percre fellélegezhettünk. Aztán pont, amikor mindannyian a hallban voltunk, hogy sétára induljunk a Déddel, megjelent a postás egy nektek szóló levéllel. Amikor a Déd kijelentette, hogy nem ismer titeket, és visszaadta a levelet, majdnem kiszaladt a postás száján, hisz tegnap látott benneteket. Nancy aztán nagy üggyel-bajjal elintézte ezt is.

– Megkaptuk a levelet – jegyezte meg Dorothea.

– És már saját levélszekrényt is készítettünk az út melletti kőfal rései közt – büszkélkedett Dick.

– Remek – biccentett Peggy. – De ez még nem minden. Elindultunk sétálni, ketten a két oldalán, brrr, de még száz yardot se tettünk meg, amikor Timothy fölbukkant az úton. A szívünk rögtön a torkunkba ugrott, majd’ a fogunkat verte ki. De Timothy most se viselkedett másképp, mint tavaly nyáron, amikor még nem ismert minket. Csak egy pillantást vetett ránk, s már át is vetette magát a falon, és eltűnt az erdőben. Megint megmenekültünk. A Déd kijelentette, hogy ez valami veszedelmes csavargó, szóval történhet bármi, most már ő se teheti be a lábát Beckfootba.

– Eszébe se jut – közölte Dick. – Találkoztunk vele.

– Akkor ez rendben van – folytatta Peggy. – Aztán továbbsétáltunk, és megláttuk, hol kötötte ki a csónakját. Túl a szirtfokon, éppen az út alatt. El se téveszthetitek. Nancy szerint meg kell kapnia a galambokat, vészhelyzet esetére. De mindenre nem jutott időnk. Most csak betettük a galambokat a ketrecbe, és a kalitkát elrejtettük a fal mögött az erdő alján. Mellé raktunk egy zacskó galambeledelt, és Nancy írt Timothynak egy levelet, amelyben mindent elmagyaráz. Meg fogjátok találni. Mert nektek kell elvinnetek a ketrecet meg a galambeledelt, és betenni a csónakjába…

– Most? – kérdezte Dick.

– Dehogy! – tiltakozott Peggy. – Majd amikor hazamentünk uzsonnázni.

– Hol van Nancy? – tudakolta Dorothea.

– Fölhozza a folyón a Fruskát meg a kaszát.

– Szénát akar kaszálni? – csodálkozott Dick.

– Tavirózsát – tájékoztatta Peggy. – Nádat… Kikötőt akar készíteni a Szkarabeusz számára.

– Itt a postaládánk – mutatta meg Dick a rést a falban.

– Kitűnő – jegyezte meg Peggy. – Ezt majd mi is használjuk. Egy fél perc, csak megnézem, tiszta-e a levegő.

Keresztülment a falba vágott átjárón, körbenézett, hangtalanul integetett, majd balra fordult és futni kezdett. Dick és Dorothea a nyomában loholt. A következő kanyar után, ahol véget ért a beckfooti pagony, és elkezdődött a kaszáló, Peggy megvárta őket.

– Túl közel voltunk a házhoz – lihegte. – A Déd ugyan valószínűleg a szalonban üldögél, és várja, hogy a doktor meghőmérőzze, de túl kockázatos lett volna, ha esetleg meglát minket együtt… Nancy parancsolta, hogy ezt tegyük. Ő is itt lesz egy percen belül.

– Már itt is van! – rikkantotta egy vidám hang. – Azt hittem, sose jöttök meg. De szerintem még nem szalasztottuk el a doktort.

A fürdőruhás Nancy – tetőtől talpig vadember – keresztülmászott a földeket elzáró kerítésen. Kezében egy levelet tartott.

– Még egy levelet kaptunk? – kérdezte Dorothea.

– Nem. Ez a Déd levele, amelyet nekünk küldött. Meg akarom mutatni a doktornak. A ti leveletek eljutott hozzátok? Minden hajunk szála égnek állt, amikor a postás átnyújtotta a Dédnek.

– Megkaptuk – nyugtatta meg Dorothea.

– Hol a Fruska? – érdeklődött Dick, és keresztülkémlelt a kapun. A lekaszált rét fölött átlátott, de a Polip-lagúnát elrejtette a magas nádas.

– A közelben – mondta Nancy. – Peggy, rohanj és ugorj a fürdőruhádba! Ti elhoztátok a magatokét?

– Nem – sajnálkozott Dick. – Visszaszaladjak?

– Csak az időt vesztegetnénk – legyintett Nancy. – A vízben úgyis Peggy meg én dolgozunk majd. Mozgás, Peggy! És vigyázz, vadállat lapul a csónakban! Mármint a kasza. A csónakot a szokott helyre kötöttem ki. Partra szállás céljából megteszi, de kikötőnek nem elég jó. Egy csodaszép horgonyzóhelyet vágunk nektek a lagúnában. Még ma készen lesz, ha a doktor föl nem tart minket.

Peggy már át is vetette magát a kapun, és végigsietett a csalit szélén. Aztán eltűnt a fák között.

– Mit akar tőlünk a doktor? – firtatta Dick.

– Nem ő akar tőlünk valamit – magyarázta Nancy –, hanem mi tőle. Vele is az a helyzet, mint a postással meg Timothyval. Tudja, hogy itt vagytok, és meg kell akadályoznunk, hogy ezt a Dédnagynéninek is tudomására hozza.

– Találkoztunk Timothyval – számolt be Dick.

– Mi is – biccentett Nancy. – Hallgassatok csak! Gépkocsi közeledik… Szóródjatok szét! Kapjátok el! Nehogy túlrobogjon rajtunk! Ahoj! Hé! Állj!

A gépkocsi közvetlenül előttük végre megállt. A doktor kidugta a fejét.

– Nancy, te szamárcsikó, egyszer még jól elüt valaki, ha itt bolondozol az úton. Ha nem lenne ilyen kiváló a fékem, és nem én lennék a világ legóvatosabb vezetője, ebben a percben már a páciensem lennél, és nem a szokásos istencsapása. Miért állítottál meg? Ni csak! Halló! Csak nem Dick Callum és Dorothy?

– Dorothea – helyesbített Dick.

– Dorothea – javította ki magát a doktor. – Valóban. Nos, a múlt télen még elkerültétek a mumpszot. De előbb vagy utóbb úgyis megkapjátok. El az útból, Nancy! Mennem kell. Turner kisasszony vár.

– Éppen erről van szó – fogott bele Nancy. – Ugye roppant óvatos lesz, és nem szól Maria néninek egy árva szót sem Dickről meg Dorotheáról?

– Mi a csoda? – hökkent meg a doktor. – Máris kegyvesztettek lennének?

– Nem is tudja, hogy itt vannak!

– Miért, mit gondol, hol vannak? A szünidei feladatokat gyúrják egy ilyen szép napon?

– Egyáltalán nem tudja, hogy itt vannak!

– Hát ezt nem értem.

– Megőrülök! – horkant föl Nancy. – Hogyhogy nem érti?! A Déd azt se tudja, hogy egyáltalán léteznek. Soha életében nem hallott róluk. És reméljük, soha nem is fog.

– Miért, nem Beckfootban vannak? Anyátok azt mondta nekem…

– Nem nálunk laknak. Hanem egy kunyhóban, az erdőben. A szakács néni tud róla, de a Dédnagynéni nem, és nem is szabad tudnia. Figyeljen! Anya és Jim bácsi nem mondták meg a Dédnek, hogy elutaznak. De valami ócska vén szatyor befújta neki. Anya egyáltalán nem hívta ide. Miért is hívta volna! Anya azt akarta, hogy legyünk a magunk urai. Ezt meg is mondta nekünk. A Dédnagynéni a saját elhatározásából érkezett. Egyszerűen közölte velünk, hogy jön, és jött. Ki akarja készíteni Anyát. Ahogy máskor is. De még jobban rájár a rúd szegényre, ha a Déd azt is megtudja, hogy Anya engedélyével látjuk vendégül Dicket és Dorotheát, pedig ő nincs is itthon. Tudja, milyen a Déd. Tudja, mi volt, amikor legutoljára itt járt.

– Tudom – bólintott a doktor. – De mit jelentsen az, hogy anyátok meg se hívta?

– Olvassa el ezt a levelet – kérte Nancy. – Akkor mindent megért. A szakács néni nem tudta, hogy jön. Mi se tudtuk. Anya se. Ezt mind a Déd maga főzte ki. Először táviratozott, arra válaszoltam, megpróbáltam megnyugtatni, de kudarcot vallottam. Aztán ezt a levelet küldte. Olvassa el! Olvassa!

Nancy a kocsi ablakán át a doktor orra alá dugta a Dédnagynéni levelét. A doktor rápillantott a címzésre.

– Ezt neked írta – jegyezte meg.

– Persze hogy nekem. De időt se hagyott rá, hogy válaszoljak vagy megpróbáljam visszatartani. Olvassa csak el, s meglátja, mi fenyegeti Anyát.

A doktor lehúzta a kesztyűjét, és kivette a levelet a borítékból. Szája szögletében mosoly jelent meg, de aztán újra elkomolyodott.

– Miért nem halasztottátok el Callumék érkezését?

– Már itt voltak, amikor a levél befutott. Nem tehettünk egyebet, eltakarítottuk őket a házból. Még a szakács néni se ellenezte.

– Gondolja, hogy haza kellett volna mennünk? – puhatolózott Dorothea.

– Semmi esetre sem! – vágott közbe Nancy. – Maga Anya hívott meg benneteket.

A doktor újra végigolvasta a levelet, s aztán harmadszor is.

– Szerintem Turner kisasszony pontosan tudja, hogy itt vannak – jegyezte meg.

– Nem tudja – rázta meg a fejét Nancy. – A postás ma reggel levelet hozott Dorotheának, de a Déd ráírta, hogy „címzett ismeretlen”, és visszaadta neki. Egy hajszálon múlt. Ha a postás észre nem veszi, milyen pofákat vágok, képes és mindent kipakol. Később elmagyaráztam neki a dolgot, és mondhatom, elég tisztességesen fogadta.

– Ezentúl a leveleinket egy résbe teszi majd a falban – magyarázta Dick.

– Nancy! – szólalt meg a doktor. – Te vagy a legveszedelmesebb bestia, akit valaha is rászabadítottak erre a világra. A szegény öreg postás nyakig ül a pácban, ha ez kiderül.

– Meg a szakács néni, meg mi is, de legfőképpen Anya – sorolta Nancy. – Ezért olyan fontos, hogy ne derüljön ki. Roppant óvatosnak kell lennünk. A Déd egy nappal Anya és Jim bácsi hazaérkezése előtt elhúzza a csíkot. Addig kell csak kibírnunk, és nem lesz baj. Peggy meg én olyan jók leszünk, mint a kisangyalok, állandóan a kedvében járunk, és ünnepi gúnyát viselünk.

– Ünnepi gúnyát – vigyorodott el a doktor, és végigmérte a fürdőruhás Nancyt.

– Éjjel-nappal – bizonykodott Nancy. – Kivéve, ha eltűnhetünk egy kicsit szem elől. Akkor azt veszünk fel, amit akarunk, akár fürdőruhában is járhatunk, mintha Anya itthon lenne.

– No és mi van a nagybátyátok barátjával? Stedding, ugye? Ő is rajtatok tartja a szemét?

– Ó, Timothy! – kiáltott föl Nancy. – El is felejtettem. Róla se szabad egy szót sem szólnia. A nevét se hallotta a Déd soha. Találkoztunk vele ma reggel, amikor a Déd sétálni vitt minket… fehér ruhában meg minden. Amint Timothy meglátott minket, illa berek, már be is ugrott az erdőbe. A Déd rosszarcú csavargónak nevezte.

– Nincsenek Turner kisasszonynak ismerősei errefelé? Valaki biztosan elárul titeket.

– Senki se árul el, hacsak maga nem – szögezte le Nancy. – Már minden ismerőse meghalt, Thornton kisasszonyt kivéve, de vele réges-rég összeveszett. Évek óta nincsenek beszélő viszonyban.

– Nos, azt hiszem, engem hiába próbálsz belerángatni kisded játékaidba – adta vissza a doktor a Dédnagynéni levelét. – Ezt a darázsfészket csak tartogasd másnak.

Nancy dühösen toppantott.

– Gyáva nyúl! – sziszegte. – Áruló! Várjon csak, amíg Jim bácsi hazajön, és meghallja, hogy maga volt az, aki bajba keverte Anyát…

– Fogd be a szád, Nancy! – szólt rá a doktor. – Hadd gondolkozzam… Pontosan mit akarsz tőlem, mit tegyek?

– Nem akarjuk, hogy bármit is tegyen – magyarázta Nancy. – Éppen azt akarjuk, hogy ne tegyen. Egy szót se szóljon Dickről és Dotról! Egy szót se szóljon Timothyról! Csak mint rendesen. Tudja. Fogja meg a Déd pulzusát, mérje meg a lázát, kösse a lelkére, hogy legyen óvatos. A Déd se akar mást. És… tényleg… ha segíteni is akar egy kicsit, javasolhatná neki, hogy pihenjen le délutánonként. Így nekünk is lenne egy-két szabad óránk, mert ha soha meg nem szökhetünk, szétdurranunk. Dickék új hajót kapnak. Mi pedig szeretnénk segíteni nekik, hogy megtanulják a használatát.

– És ha rájuk kérdez?

– Nem fog.

– Nos – mondta a doktor –, ennyit megteszek neked. Ha ő nem említi meg a Callum gyerekeket, én egy szót se szólok róluk. És hallgatok a boldogtalan Steddingről is. A saját bőrére vigyázzon ő maga! De ha Turner kisasszony kérdéseket tesz föl, válaszolnom kell rájuk.

– Nagyszerű – nyugtázta Nancy. – Csak azt ne gondolja, hogy nekünk tesz szívességet. Anyát menti meg. És a Dédnek is jobb így. Rajtunk nem fog múlni, hogy mindvégig boldog legyen és elégedett. Gyakorlunk az átkozott zongorán. Báli ruhát viselünk. Még a szünidei feladatokat is elkészítjük. Verseket vágunk be kívülről, és hátratett kézzel elfújjuk neki. Boldoggá tesszük, ha belegebedünk is. Igazán nemes feladatban segít nekünk.

– Nancy – szólalt meg a doktor.

– Tessék.

– Bárcsak az égszínkék tenger éjsötét mélyén hevernél!

Sebességbe tette az autót és elhajtott.

– El ne felejtse megemlíteni a délutáni pihenést! – rikkantott utána Nancy.

– Timothy is valami hasonlót mondott – jegyezte meg Dick, amint eltűnt a kocsi. – Üzenetet küldött. Hogy közöljük veled, ismer valakit, aki szívesen kitekerné a nyakadat. Önmagára gondolt, de azt nem árulta el, miért tekerné ki.

– A bennszülöttek mind egyformák – legyintett Nancy. – Nem számít.

– És a doktor megteszi, amire kérted? – aggódott Dorothea.

– Nem olyan rossz ember, mint amilyennek tetteti magát. De nem árt, ha megtudjuk, mit csinált. Valakinek meg kellene itt az úton várnia. Mindnyájan nem maradhatunk, mert ha neki nem látunk rögtön a kikötő kivágásának, sose készülünk el. És a Szkarabeuszt holnap már vízre bocsátják.

– Várjam meg én? – ajánlkozott Dorothea.

– Jó – mondta Nancy. – A kikötővel elboldogulok. Dick és Peggy majd segít. Gyere, Dick! Ajánlatos minél hamarább nekilátnunk. Bár ha a doktor nem beszéli rá a Dédet a délutáni pihenésre, akár most rögtön föl is adhatjuk az egészet, és hazatakarodhatunk.

– Szerinted a doktor postára ad egy levelet, ha megkérem? – kérdezte Dorothea.

– Hát persze. – Nancy már át is vetette magát a kapun. Dick utánamászott. – Sőt ez jó indok. Add neki oda a levelet! És faggasd ki, nem lett-e áruló! És tudd meg azt is, odújába bújt-e a dúvad, vagy préda után jár. Aztán a pagony szélén siess utánunk a lagúna közvetlen közelébe, és sikíts, ha megjöttél. Mozgás, Dick! Emberpróbáló munka lesz kivágni a nádast! A tavirózsa pedig még rosszabb!


Nancy és Dick végigrohant az erdő szélén, és ott, ahol már a folyónak kellett lennie, bebújtak a fák közé. Dorothea figyelte őket, míg el nem tűntek. Aztán megpróbálta kisimítani a meggyűrődött levelet. A boríték egyáltalán nem látszott már olyan frissnek, mint amikor a zsebébe gyömöszölte. A Peggytől származó hírfoszlányok alapján megpróbálta elképzelni, mi is történt Beckfootban. A ház vezetésével megbízott Nancyt a Dédnagynéni megfosztotta az asztalfőn elfoglalt helyétől, ételrendelési jogától, és kötelezte, hogy olyan ruhát viseljen, amelyet ki nem állhat. Ezenkívül megtiltotta ezt, nem engedélyezte azt, és mégis, Nancynek feltett szándéka, hogy mindent a Dédnagynéni megelégedésére intézzen. És Peggy vele tart. Kínlódnak mindketten, szünidejük tönkrement, ahhoz azonban ragaszkodnak, hogy Dick és az ő nyaralása pontosan olyan legyen, amilyennek Mrs. Blackett eltervezte. És Timothy mégis ki akarja tekerni Nancy nyakát. És az öreg szakács néni élete is kizökkent a nyugodt kerékvágásból. És a postás nyakig ül a pácban. És most a doktor. Egy regényben mennyivel egyszerűbb lenne minden! Ott a csibészek valódi csibészek, és a hősnek meg a hősnőnek mindössze arra kell vigyáznia, hogy a végén ők győzzenek. Egy történetben a fehérek tényleg fehérek, a feketék igazán feketék, és feketék, fehérek egyaránt ragaszkodnak a saját színükhöz. A való életben minden olyan bonyolult! A való élet egy összegubancolódott zsinegre hasonlít, és ha meghúzod az egyik szálat, csak még kuszább lesz a csomó. Nancy Piktekké alakította őket, mert jobb ötlete nem támadt, amivel megmenthetné az édesanyját. No és mit szólnak mindehhez a többiek, akik belekeveredtek az ügybe? Hisz azt senki se tagadhatja, hogy Nancy a lelkét is kiteszi a sikerért. Nézzük például a doktort. Buzgó támogatás helyett Nancy halálát kívánja. Dorothea kedvelte a doktort: egy regényben kétség sem férne hozzá, hogy szilárdan Nancy pártján áll, és teljes erejével a fehér csapat győzelmén munkálkodik… Mondjuk, bead néhány pirulát meg egy kis kanalas orvosságot a Dédnagynéninek, no nem azért, hogy megbetegítse – elég lenne legyengíteni kissé, épp csak hogy ne alkalmatlankodjék. A valóságban azonban a doktor, Timothy, a postás, mintha mind azt kívánná, hogy a Dédnagynéni rajtakapja Nancyt és Peggyt a vendégekkel, amikor pedig a szakács nénin kívül nincs bennszülött a házban.

Dorothea a távolba nézett, messze föl a völgyön túl, a Kancsendzönga magas ormára. A napfény bíbor hangafoltokat világított meg a meredek hegyoldalon. Dorothea nem is látta őket. Mint aki vakon mered a világba. Rettenetes gondolat kínozta. Hátha a doktornak és Timothynak van igaza? Hátha az egész terv óriási tévedés? A Dédnagynéni így is, úgy is haragszik Mrs. Blackettre. Ezt a levél egyértelműen elárulta. Vajon dühösebb lett volna, ha érkezésekor az unokahúgain kívül Dicket és Dorotheát is Beckfootban találja? Persze, ha most akad rájuk, amikor már Piktekként éldegélnek itt a kanyaron túl egy erdei kunyhóban, tényleg roppant haragra gyúlna. Sokkal nagyobb haragra, mintha Nancy hagyta volna, menjen minden a maga útján. Dühe Nancyt és Peggyt is sújtaná, nemcsak Mrs. Blackettet. Eszébe se jutna, egyetlen másodpercre se, hogy a két lány kizárólag azért tesz meg mindent, ami csak erejükből telik, hogy ő boldog és elégedett legyen.

Dorothea megrázta magát. Újra tisztán látta a helyzetet. Most már nincs visszaút. Semmi pénzért nem engedhetik, hogy a Dédnagynéni rájöjjön, orránál fogva vezetik. Nem pattanhat ki a titok, Nancy és Peggy önfeláldozása nem lehet hiábavaló.

A mező túloldaláról, a nádas mögül hatalmas csobbanás hallatszott. Dorothea egy pillanatra azt hitte, hogy Dick vízbe esett. Aztán tisztán fölharsant Nancy kacagása. Valószínűleg semmi komoly nem történt. Bár csobbanás és nevetés ilyen közel a házhoz, éppen elég komoly dolog. Ezt a kockázatot fölösleges vállalni. Talán Rióban kellene hagyni a Szkarabeuszt, az ácsoknál, míg a Dédnagynéni haza nem megy. Dick persze csalódott lenne. Dorothea maga előtt látta fivérét, amint a vasúti kocsi sarkában ül, és a vitorlázásról szóló könyvet olvassa. Ami azt illeti, a könnyebb rész nekik jutott: Piktekként éldegélni a saját házukban. És Dick figyelheti a madarait. Dorothea biztos volt benne, hogy öccse egyetért vele. Ha Nancy és Peggy egy jó ügy mártírjai lehetnek, akkor ők is kibírják néhány napig a Szkarabeusz nélkül. És még ha el is készül a kikötő, elég kockázatos itt tartani a csónakot, a folyón, amely a beckfooti ház pázsitja előtt folyik el. A csuda vigye el a doktort! Legszívesebben már most a folyópartra rohant volna, hogy megmondja a többieknek, maradjon csak a Szkarabeusz Rióban, míg a Dédnagynéni el nem utazik.

Ám a doktor már jön, közeledik.

Hallatszott, hogy dudált, amikor kifordult Beckfoot kapuján. S a kocsi már föl is bukkant az úton. Dorothea buzgón integetett a levéllel. A doktor lefékezett előtte.

– Megmondta neki, hogy le kell feküdnie? – kérdezte Dorothea.

– Nem Nancy kisded játéka miatt – szögezte le sietve a doktor. – Semmi közöm Nancyhez. Mindenképpen ezt a tanácsot adtam volna. Igen, megmondtam neki, hogy jót tenne az egészségének, ha szorgalmasan gyakorolná az ebéd utáni pihenést.

– És ugye nem szólt rólunk?

– Nem hát! – fakadt ki a doktor szinte mérgesen. – Egyetlen kérdést se tett föl az öreg hölgy. De ez nem jelent semmit, éppúgy megégetem magam, ha kiderül a turpisság.

– Igazán, nagyon szépen köszönöm – hálálkodott Dorothea.

– Ne merészeld megköszönni! – mordult föl a doktor. – Semmit se tettem az érdeketekben. És nem is fogok. Egyáltalán, semmi közöm hozzátok. Szervusz.

– Megmondhatom Nancynek, hogy nincsen semmi baj?

– Megmondhatod neki, hogy semmi olyasmit nem mondtam, amitől nagyobb lenne a baj, mint most.

– Tehát minden rendben – könnyebbült meg Dorothea.

– Semmi sincs rendben.

A doktor épp újra el akart indulni, amikor Dorothea megkérte, adja postára a levelet.

– Anyának megy – tette hozzá.

– Természetesen föladom a leveled. Megírtad a mamádnak az egész felfordulást?

– De hiszen nincs is felfordulás – tiltakozott Dorothea. – Azt írtam, hogy Dick meg én Piktekként élünk.

– Piktekként? – döbbent meg a doktor. – Az meg micsoda? Ezt is Nancy találta ki?

– Ó, dehogyis – vágta rá Dorothea. – Mi magunk. A piktek az őslakók voltak, akik titokban még akkor is éltek, amikor már mindenki azt hitte, kihaltak. Legalábbis azt hiszem. Megkértem Anyát, hogy kérdezze meg Apától. Ő tudni fogja.

– Hát ez nekem már sok – jelentette ki a doktor. – Nos, a levelet postázom. Viszontlátásra, azaz, ha nem bánod, inkább viszont nem látásra!

Valamit észrevehetett Dorothea arcán, mert hirtelen hangot váltott.

– Nincs veled semmi bajom – tette hozzá. – De ha ti voltaképpen kihaltatok, akkor nem is illik, hogy lássalak benneteket, legfeljebb a múzeumban.

A gépkocsi elrobogott. Dorothea átmászott a kapun, és végigsietett az erdő szélén. A doktor voltaképpen biztató híreket hozott, ám minél hamarabb mondja meg a többieknek, hogy nem kell aggódniuk a Szkarabeusz miatt, annál jobb. Legalább egy teherrel kevesebb lesz a vállukon.


 

9. A SZKARABEUSZ KIKÖTŐJE

Vízi munkálatok folytak a Polip-lagúnában. Mire Dick és Nancy megérkezett, Peggy már fürdőruhát húzott, és a Fruskában várta, hogy elinduljanak. Dicket ültették az evezőkhöz, mert Peggy nagyobb lévén, könnyebben ki tudja egyensúlyozni Nancyt, azaz képes többé-kevésbé nyugalomban tartani a csónakot, míg Nancy a kaszával a víz alatt dolgozik. Néhány csapással fölhúztak a folyón, s már be is siklottak a lagúnába. Nancy nekilátott, hogy szorgalmasan kaszálva hajózható csatornát vágjon a tavirózsák között.

– A kikötőnek nem a lagúna fölső részén kell lennie, ahol csak mező van a nád mögött, hanem itt lenn, egészen a sarokban. A rekettyénél. Ha ide behajóztok, a kutya se látja meg a csónakot, még az útról sem.

Tavirózsák szárát vagdosni, mélyen a víz alatt, nem könnyű mulatság egy apró csónakból. Dick minden erejét összeszedte, hogy szilárdan tartsa a Fruskát, s közben azt képzelte, valójában már a Szkarabeuszt kezeli. Nancy átvetette lábát az orrülésen, erősen kihajolt, és a kaszát lehetőleg minél mélyebbre nyomva, széles mozdulatokkal szelte a tavirózsákat. Peggy eközben az ellenkező oldalon messze kiült a csónak peremén, mintha erős oldalszélben hajóznának. A hatalmas csobbanást, amelyet Dorothea még az úton is hallott, az okozta, hogy Peggy hanyatt átbukfencezett a palánkon. Nancy ugyanis csaknem kibillent a jobb oldalon, s nehogy elveszítse egyensúlyát, hirtelen fölegyenesedett.

Peggy vizet köpködve a felszínre bukkant, és megragadta a csónak palánkját. Dick elengedte az egyik evezőt. Gyorsan utánakapott, ám eközben csaknem víz alá merítette a habdeszkát. Nancy nevetett.

– Katonadolog, Peggy – szólalt meg. – Tulajdonképpen az én hibám. Még jó, hogy a báli ruhát a parton hagytuk. Kerülj a tat felé, és a fardeszkánál mássz be! Maradj ülve, Dick! Peggy megoldja.

A következő pillanatban Peggy már újra a csónakban volt, megrázta vizes haját, s csöpögve visszaült a helyére.

– Bele kellett volna akasztanom a lábamat az evezős-padba – jegyezte meg. – Jól van, Dick, nem kell vigyorogni! Norfolkban vajon ki esett a vízbe?

– Nem azért vigyorogtam, mert belepottyantál – mentegetőzött Dick.

Valójában nem is tudta, hogy mosolyog. S a mosoly nem azért jelent meg az arcán, mert mulatott a csöpögő Peggyn, éppen ellenkezőleg: csodálta. Senki a világon, aki kiesett egy csónakból, nem mászott volna vissza így, minden hűhó nélkül. És Nancy már folytatta is a kaszálást a víz alatt, mintha mi sem történt volna. Igazi tengerészek ezek ketten, sőt többek annál. A mostanra már tekintélyes hosszúságúra növekedett csatorna készítése közben sok mindent elmeséltek. Így Dick még többet megtudott a Dédnagynéni érkezéséről. Peggy roppant élethűen utánozta a szakács nénit, amint a nemszeretem vendéget köszönti, meg a Dédnagynénit, amikor kijelenti, hogy ezentúl ő, és nem Nancy vezeti a háztartást. Nancy elmesélte, mit tárgyalt a postással, hogyan evezett Timothy sietve fedezékbe a szalon ablaka előtt álldogáló Dédnagynéni árgus szeme elől, s miként szökkent be ugyanő pánikszerű gyorsasággal az erdőbe, hogy össze ne fusson a húgocskáit sétáltató öreg hölggyel.

– Hatalmas kő esett le a szívemről – nevetett Nancy. – Már elhatároztam, hogy üveges pillantást vetek rá, mintha soha életemben nem láttam volna, de féltem, hogy nem érti meg a jelzést. S ez volt az utolsó lehetőségünk, hogy figyelmeztessük. „Hol van Dick?”, kérdezte volna, mert csak a vacak vegytanán jár az esze. „Ki az a Dick?”, érdeklődött volna kíváncsian a Déd. Akkor aztán valamennyien nyakig ülünk a pácban… Húzz egy kicsit jobbra! Ez az. Tartsd itt! Szóval remekül alakult a dolog. Timothy mindent romba dönthetett volna. De most már biztonságban vagyunk. Majd kikotyvasztja, amit akar, az úszóházban. Ha rád is szüksége lesz, csak elküldi az egyik galambot, és mi átadjuk neked az üzenetet.

– Már készítettek is egy kiváló postaládát a falban – tájékoztatta Peggy.

– Egy levelet bármikor oda tudunk csempészni – vélekedett Nancy. – Még ha az erdőbe nincs is időnk fölrohanni. Lökd előre újra, Dick!… Holnap megkapjátok a Szkarabeuszt, tehát akármikor elvitorlázhattok az úszóházba. Minden, amit elterveztünk, megy a maga útján, mintha a Déd a világon se lenne.

Igazán nem csoda, hogy Dick mosolygott. Tényleg minden úgy megy, mint a karikacsapás, s a kételyek – noha eddig őt is gyötörték – eltűntek. Olyan társakkal, mint Nancy és Peggy, akik úgy esnek vízbe és másznak ki megint, mintha nap mint nap ezt csinálnák, és szó nélkül teljesítik azt a rettenetes feladatot, hogy mindenben a Dédnagynéni kedvét keressék, hogyan sülhetne el bármi is rosszul?

Már csaknem a nádas pereméig kivágták a csatornát a tavirózsák között, amikor egy halk „Ahojt” hallottak.

– Ez Dot – állapította meg Peggy, és válasz gyanánt kacsaként hápogott egyet.

– Dot nem ismeri ezt a jelet – figyelmeztette Nancy, és kikiáltott a partra: – Megyünk!

Dick farral előre kievezett a tavirózsák közül, bár a csatorna két oldalán az evezők hébe-hóba beleakadtak a ki nem vágott szárak sűrűjébe.

– Semmi értelme szélesebbre vágni a csatornát – jegyezte meg Nancy, míg Dick nehézkes haladását figyelte. – Hiszen nem akarjuk, hogy bárki észrevegye. Úgy menj végig rajta, hogy a tatban padlizol.

– Jó – bólintott Dick. Még valami, amit meg kell tanulnia. Két evezővel elég jól tudott már bánni, de hogy eggyel padlizzon a tatban… Látni persze látta már, mi a módja: az ember elfordítja, és oldalra nyomja az evező lapját, hogy az úgy hajtsa előre a csónakot, mint a hajócsavar. A vitorlázásról című könyvben erről persze egy szó sem esik, de kísérleti úton kitalálja majd.

Mihelyt kiszabadult a tavirózsák közül, megfordította a Fruskát, és leevezett a folyón. Dot két fehér folt – Nancy és Peggy levetett ruhája – mellett várt rájuk a parton, a fák alatt. Dick kifelé fordította a csónak orrát.

– A fa innenső oldala korhadt – figyelmeztette Dicket Nancy. – Remek. Nem is kormányzol rosszul. Ugorj be, Dot! Elteszem az útból a kaszát. Mássz a farba! Lökd el, Dick! Nos? Minden rendben?

Dorothea valójában már beszállás előtt el akarta nekik mondani új ötletét, ám pillanatok alatt a tatban találta magát, a csónak úszott, és Dick már húzott is fölfelé, mire megszólalhatott volna. Ezért először Nancy kérdésére válaszolt.

– Nem árult el minket – közölte.

– Tudtam én – bólintott Nancy. – Nem olyan rossz ember, mint amilyennek tetteti magát. No, és lefekszik a Déd délutánonként?

– Javasolta neki, hogy pihenjen ebéd után – folytatta Dorothea.

– Nagyszerű! Ez legalább két-három óra szabadságot jelent! – ujjongott Nancy. – Ezzel kibírjuk a tíz napot.

– Arra gondoltam… – kezdte Dorothea.

– Húzz ballal, Dick… megint ballal…

– Állj! – vágott közbe Dorothea. – Várjatok egy kicsit!

– Mi az? Evezz tovább, Dick! Most már jó irányban haladsz.

– Arra gondoltam – vett nagy levegőt Dorothea –, hogy ne csináljátok tovább. Mármint a kikötőt. Szerintem az egyetlen dolog, ami igazán fontos, hogy a Dédnagynéni föl ne fedezze a létezésünket. Ha lehet, ne vállaljunk semmi kockázatot. Márpedig ez a kikötő olyan közel van a házhoz… Hagyjuk inkább! Dick meg én kibírjuk a Szkarabeusz nélkül, míg a Dédnagynéni el nem utazik.

Dorothea észrevette Dick csalódott arckifejezését. Sietve folytatta:

– Csak néhány napról van szó. Egyébként sem használhatjuk ki a Szkarabeuszt, hisz ti nem tudtok hajózni. És ha ki se tesszük a lábunkat az erdőből, annak is kisebb a veszélye, hogy a Dédnagynéni ránk talál.

Dick abbahagyta az evezést. A csónak csendben siklott a tavirózsák között.

– Így tényleg valamivel egyszerűbb lenne – jegyezte meg Peggy.

Nancy fölkapta a fejét.

– És hagyjuk, hogy ő győzzön? Soha! Figyelj ide, Dot. Anya hívott meg benneteket. Jim bácsi mindent elintézett, hogy mire megérkeztek, kész legyen a Szkarabeusz. Ha a csónaképítők nem lennének hűek önmagukhoz, ha nem késnének el mindennel, már meg is kaptátok volna. Anya abban a tudatban pihen a tengeren, hogy remekül érzitek magatokat, és minden áldott nap vitorláztok. Bele is betegedne, ha kiderülne, hogy ehelyett be vagytok kasztlizva, és csak malmoztok reggeltől estig.

– No és ti? – kérdezte Dorothea.

– A mi ügyünknek semmi köze ehhez. Rajtunk amúgy sem segíthettek. Evezz tovább, Dick!

– Nagyon sok mindent csinálhatunk az erdőben is – érvelt Dorothea. – Igazán várhatunk a vitorlázással. Nekem meg kell tanulnom a háztartás vezetését, Dick pedig fát vág. Röpdösnek a madarak, meg mászkálnak a hernyók… Egy cseppet sem bánjuk, ha várnunk kell néhány napig.

Dick Dorothea arcát figyelte.

– Dotnak igaza van – erősítette meg.

– Egyáltalán nincs igaza! – lobbant föl Nancy. – A teringettét! Figyeljetek! A Dédet az ördög se hívta ide. Titeket ezzel szemben Anya hívott meg. Mindent elterveztünk előre. A Szkarabeusz holnap már vízen lesz, és ti át is fogjátok venni. És nem csak azért, hogy a magatok örömére vitorlázgassatok. Van egy fontosabb indok is.

Dick reményei újra éledezni kezdtek.

– Elfelejtettétek, mi a legfőbb oka ittléteteknek. Mi lesz a bányával?! Mi lesz a vegyészkedéssel?! El kell készülni vele, mire Jim bácsi hazaérkezik. A dolgozószobában nem méricskélhettek? Rendben van. De az úszóházban semmi akadálya. No és a Szkarabeusz nélkül hogyan jut Dick az úszóházba? Odarepül? Úgyhogy szót se többet arról, hogy kibírjátok hajó nélkül. A Fruskát nem használhatjátok, s az sem biztonságos, hogy a Szkarabeuszt a csónakházban tartsuk, de azért…

– Elfeledkeztem az elemzésről – motyogta Dick.

Dorothea pillantása ide-oda vándorolt Dick és Nancy között. Aztán új elhatározásra jutott.

– Azt hiszem, nincs más megoldás – törődött bele.

– Ez a beszéd! És már csaknem a nádasig kivágtuk az utat. Tartsd, Dick…

Visszaértek a megtisztított csatornába. Az evezők laza tavirózsaleveleket emeltek föl.

– Meg ne próbáljatok itt fürödni – figyelmeztette őket Nancy.

– Peggy beleesett – árulta el Dick.

– Borzasztóak ezek a tavirózsák – vélekedett Peggy. – Tényleg nem csoda, hogy Roger polipnak hitte őket, amikor belekapaszkodtak az evezőbe. De sokkal rosszabb, ha a lábodra tekerednek.

– Hallottam a csobbanást – mondta Dorothea, és Dick tudta, nővére már letett arról, hogy Nancyt tervei megváltoztatására bírja. Holnap elhozzák a Szkarabeuszt. Vitorláznak. És Timothyval elkészítik a vegyelemzéseket az úszóházban. Ha elereszthette volna az evezőket, biztosan leveszi a szemüvegét, hogy megkönnyebbülten törölgesse.

– Még jó, hogy fürdőruhába bújtunk – kuncogott Nancy.

– Lett volna haddelhadd, ha Peggy úgy jelenik meg a teánál, hogy habfehér ruháját belepi a zöld békanyál.

– Annál a bozótnál lesz a kikötő – tájékoztatta Dorotheát Dick. – A rekettyénél. A nádas fölött láthatod a tetejét.

– Helyezd a testsúlyodat arra az oldalra, ahol Peggy ül – utasította Nancy. – De ne hajolj ki nagyon, mert te is belepottyansz.

Lassanként egyre közelebb jutottak a lagúna peremén magasodó nádas széléhez. A tavirózsás rész és a nádas között egy kis szakaszon tiszta volt a víz. A csónak előresiklott, majd megállt.

– Tartsd így! – parancsolta Nancy.

Apródonként a nádasba is utat vágott: a kaszát a lehető legmélyebbre nyomta, hogy a felszíntől minél messzebbre tudja elvágni a nádszárakat. Pokoli munka volt ez még Nancy számára is. A többiek egy szót sem szóltak, ám megtettek minden tőlük telhetőt, hogy segítsék. Dick észrevette, hogy az evezővel eléri a feneket. Ő az egyiket, Peggy a másikat szilárdan beledöfte az iszapba. Dorothea eközben belekapaszkodott a nádszálakba, és így megakadályozta, hogy a csónak visszacsússzék, amíg lassan és küzdelmesen utat vágnak maguknak a nádasba.

– Nem egyenesen a rekettye felé megyünk – figyelt föl Dick.

– Az a jó! – lihegte Nancy. – Az a jó, ha kanyarodik kissé a csatorna, mert így tömörnek tűnik majd a nádas a lagúna túlsó oldaláról. Akkor aztán senki sehonnan meg nem láthatja a csónakot. Fordítsd el egy kicsit a farát! Az áldóját, mindjárt leszakad a karom!

Dorothea hátranézett. Mintha egy szűk utcácskában járnának magas nádfalak között. Tollas bugák lengedeztek a szélben. A vízen mögöttük levágott nádszálak úsztak. A sikátor torkolatán át Dorothea még láthatta kinn a tavirózsákat s a lagúna túlsó oldalát keretező nádast. Ahogy azonban a csónak mindig beljebb siklott az újonnan megtisztított szakaszon, a csatorna kijárata egyre keskenyedett, és végül eltűnt. Nádas, nádas mindenütt. Nancyre még kemény munka várt. Dick és Peggy a lágy talajba döfött evezőkkel egyre előrébb lökte a csónakot. Nem vártak parancsra, hanem figyelték Nancyt, s amint kivágott egy újabb adagot, már tolták is tovább a csónakot. Hirtelen megritkult előttük a nádas. A rekettye csúcsa felbukkant a fejük fölött.

– Nyomjátok előre! – vezényelt Nancy. – Ketten együtt. Engedd el a nádat, Dot, mert elvágja a kezed. Most! Egy, kettő, lökd!

A csónak előreszökkent és a rekettye közelében partra futott.

– Elég puha a fenék, és a gyökerekhez ki lehet kötni a hajót – jelentette ki Nancy. – Ezt már ellenőriztem korábban. Tökéletes rejtekhely. Még akkor sem veszik észre, ha keresik. És a kikötő később is jó szolgálatot tehet, ha a Déd végre hazatakarodik az ocsmány Harrogate-be. Például búvóhelyként használhatjuk, ha megjönnek a Fecskék, és kitör egy új háború. Roger jól emlékszik a polipokra, és álmukban se gondolják majd, hogy el tudunk itt rejteni egy kalózhajót. Hány óra, Dick?

– Három perccel múlt négy.

– Az ördögbe! Ugorjatok ki, ti ketten. Mi iszkolunk haza. És még le is kell hűlnünk valahogy. Milyen a hajad, Peggy?

– Már csaknem száraz.

– Ha összekötöd egy szalaggal, mielőtt bemegyünk teázni, tökéletes lesz. De még ki kell bújnunk a fürdőruhából, hogy puccba vágjuk magunkat. Egy percünk sincs. Vigyázzatok, elveszem az útból a kaszát.

– A szalag száraz, de látni lehet rajta, hol lett vizes – állapította meg Peggy.

– Meg ne próbálj magyarázkodni, ha észreveszi – figyelmeztette Nancy.

– Akkor mit mondjak?

– Mondd azt, hogy „Ó, Maria néni, milyen ügyetlen vagyok!”, aztán rohanj, és áss elő egy új szalagot. Kapd el a rekettyét, Dot, és ugorj ki a gyökérre! És most jól figyeljetek! Tudjátok, mit kell tennetek? Dicknek elmondtam. A galambkalitkát a fal mögé rejtettük, csaknem szemben a kapunkkal. Várjatok, míg el nem kezdünk teázni. Akkor uzsgyi, kapjátok föl a ketrecet, és robogjatok le vele Timothy csónakjához. Az útról is észreveszitek, ott van a szirtfokon túl. Aztán fújjatok takarodót. Sohasem lehet tudni. Lehet, hogy uzsonna után újra sétálgatni támad kedve.

– Mi lesz holnap? – kérdezte Dorothea.

– Holnap kettő tájban már talán ágyba tudjuk dugni. Menjetek végig az úton, Beckfooton túl, és másszatok föl a szirtfokra a másik oldalról. A teteje csupa szikla meg hanga. Onnan lenézhettek a kertünkre, és látjátok, mikor leszünk kész. Beugrunk a Fruskába, s titeket is fölszedünk a csónakház alatt. Átviszünk benneteket Rióba, és megszerezzük a Szkarabeuszt. Aztán egyedül visszavitorláztok. Holnap este a hajótok már a saját külön bejáratú kikötőjében pihen. Az idő, Dick?

– Négy múlt hét és háromnegyed perccel.

– Ördög és pokol! – morogta Nancy. – Valahogy akkor is le kell hűlnöm.

A Fruska mellett belegázolt a vízbe, lábával tocsogott és kezével vizet meregetett magára.

– Hogyan fogsz megszáradni? – aggódott Dorothea.

– Az nem érdekes – mondta Nancy, és visszamászott a csónakba. – A hajam nem olyan vizes, mint Peggyé. Fésűt is kellett volna hoznunk. Taszítsd el az orrát!

– Idejében hazaértek? – kérdezte Dick.

– Másodpercre pontosan. Ti viszont lopózzatok végig a fák között, míg meg nem látjátok a pázsitot. Onnan kileshetitek. mikor ugorhattok el veszély nélkül a galambokért.

A kél félmeztelen vadember már lökte is kilóié a csónakot farral előre a nádasba frissen vágott átjárón.. Aztán eltűntek a csatorna kanyarulatában, s egy perccel később az új kikötőben várakozó Dick és Dorothea már hallotta, hogy megcsikordul az evezővilla, és a csónak egyenletes evezőcsapásokkal megindul a folyón lefelé.

 

10. GALAMBOKAT TIMOTHYNAK

– Annyira örülök, hogy holnap mégis megkapjuk a Szkarabeuszt – jegyezte meg Dick.

– Elfeledkeztem róla, hogy segítened kell Timothynak a vegyelemzésben – vallotta be Dorothea. – A kikötő mindenesetre készen van. Viszont akár befutunk a hajónkkal, akár távozunk, minden alkalommal el kell haladnunk a ház előtt.

– A folyót bárki használhatja – nyugtatta meg Dick. – S még ha meglát is minket a Dédnagynéni, akkor se tudja, kik vagyunk.

– De minél több ember tud rólunk, annál kockázatosabb lesz az egész vállalkozás – aggódott Dorothea.

– Ehhez a fűzfához ki tudjuk kötni – nézelődött Dick, akinek gondolatai a Dédnagynéni helyett inkább a Szkarabeusz körül jártak. – S kétoldalt a nádas ütközőpárnaként fölfogja. Tökéletes biztonságban lesz.

– Gondolod, hogy idejében hazaérnek?

– Menjünk és nézzük meg! – javasolta Dick.

– Csak nehogy a Dédnagvnéni karjaiba fussunk!

– Ahhoz túl sűrű a pagony – vélekedett Dick.

Elhagyták a titkos kikötőt, és a csaliton átvágva megközelítették a beckfooti kertet. Vadászléptekkel osontak, és egyfolytában azt kívánták, bárcsak ne ropogna úgy lábuk alatt a sok száraz ág.

– Ne siess annyira! – suttogta Dorothea. – Még nem érkezhettek meg. Először partra kell szállniuk az erdő alatt, hogy levegyék a fürdőruhát. Hallgasd csak!

Valahol tőlük balra Nancy és Peggy éppen vademberből a Dédnagynénihez illő unokahúggá vedlett át. Ám mindebből egy pisszenés nem sok, annyi sem hallatszott.

– Borzasztóan csendben vannak.

A Piktek óvatosan továbbmentek. Dick haladt az élen. Egy benőtt ösvényhez érkeztek, átvágtak rajta. Ellenséges földön az ösvényeket kerülni kell. Átlépdeltek egy keskeny csermelyen. Vélhetőleg ez a patak tölti föl az ő „mosóteknőjüket” is fönn az erdőben.

– Most már közel járhatunk a házhoz – suttogta Dorothea.

Ekkor nem messze tőlük kiáltás harsant:

– Ruth, Margaret!

Megdermedtek.

– Ő az – lehelte Dorothea. – A szakács néni nem így kiabálna utánuk. Dick! Dick! Hallottuk a hangját! Gondolod, hogy meg is látjuk?

– El fognak késni – aggódott Dick.

Lassan továbbosont. Minden lépésnél olyan óvatosan tette le a lábát, mintha törékeny tojáshéjakon sétálna. Gyakran próbált így becserkészni egy-egy madarat, ha már hallotta a kiáltását, s igyekezett olyan közel kerülni, hogy meg is pillanthassa. Dorothea mögötte lopakodott. Aztán Dick megállt, és a földre kuporodott. Kezével jelzett Dorotheának, aki melléje guggolt.

A bozótból a föld közvetlen közelében kilesve jól látszott a csónakházig nyújtózkodó beckfooti pázsit margarétákkal pettyezett hosszú füve, s mögötte a folyó. A házból ugyan semmit se láttak, de moccanni nem mertek.

– Ruth! Margaret!

A Dédnagynéni alig harmincyardnyira lehetett tőlük.

– A kertben van – suttogta Dick.

– Menjünk innen – vacogott Dorothea.

– Pszt!

Evezők loccsanását hallották.

– Megyünk, Maria néni!

Megismerték Nancy hangját, bár furcsán lágyan hangzott, egész másképp, mint szokásos vidám kurjantása.

Hirtelen mindkettőjüknek tátva maradt a szája. A pázsit végében, a folyón megjelent a lassan sikló csónak. Amikor nemrég látták, legénységét vizes, zilált vademberek alkották. Most azonban egy fehér ruhás leányzó evezett benne, akinek haját rózsaszín pántlika fogta körbe. Egy hasonlóan öltözött leányka üldögélt a csónak hátuljában, keze szórakozottan a vizet fodrozta. A hajó befordult a csónakházba. Egy perccel később fölbukkant a két lány, s kéz a kézben fölsétáltak a házhoz.

Dick az órájára pillantott.

– Fél perc múlva fél öt – suttogta. – Sikerült nekik.

– Ajjaj – sóhajtotta Dorothea. – Hány nap van még hátra? Egyszerűen képtelenség, hogy mindennap minden sikerüljön.

A Dédnagynéni és unokahúgai közti találkozást nem láthatták, de hallották beszélgetésüket. Aztán csend lett, és kattant a bezáruló ajtó.

– Bementek teázni – állapította meg Dick. – Itt az idő. Gyorsan, Dot! Erre. El kell vinnünk a galambokat Timothy csónakjához, mielőtt véget ér az uzsonna, és újra kijönnek.


Valószínűleg minden veszély nélkül egyenesen kimehettek volna az útra, hiszen a Dédnagynéni benn teázott, de a Pikt-ösztön azt tanácsolta, hogy kanyarodjanak messze jobbra a háztól. Így csaknem ott másztak át a falon, ahol a doktorral találkoztak, alig néhány yardnyira a mezőre nyíló kaputól.

– Siess, siess! – könyörgött Dorothea.

Végigrohantak az úton, míg a saját házukhoz vezető átjáróhoz nem értek.

– Nancy azt mondta, hogy a fal mögött rejtették el a kalitkát – mondta Dick. – Azt hiszem, inkább az erdőben megyek végig, hogy mindenképpen észrevegyem. Sokkal tovább tartana a keresés, ha percenként megállnánk, hogy átkukkantsunk a falon.

– Veled tartok.

– Jobb, ha az úton maradsz – tanácsolta Dick. – Úgyis át kell emelnünk a galambokat a falon.

– Akkor közben figyelem, nem jön-e valaki.

– Jó!

A fal meglehetősen roskatag volt, alig néhány láb magas, s imitt-amott már le is omlott. Dick lucfenyők és vörösfenyők közt rohant, és tekintetével egyfolytában a fal tövét pásztázta, hogy észrevegye az ódon galambkalitkát, amelyre még jól emlékezett a tavalyi bányászexpedícióról.

– Mit gondolsz, nem hagytad még el? – tudakolta Dorothea az útról, amikor már csaknem a beckfooti kapuval egy vonalban jártak.

– Még nem – mondta Dick. – Szerintem menj kicsit gyorsabban, amikor a kapuhoz érsz.

– Vagy lassabban – vetette ellene Dorothea. – A lényeg, hogy ne keltsek feltűnést. – Mindazonáltal kissé jobban szedte a lábát, amikor elhaladt a nagy, nyitott kapu előtt.

– Megvan! – jelentette Dick egy perccel később. – Ostoba vagyok, hisz megmondták, hogy csaknem a házzal szemben dugták el. Ejha, ez nagyobb, mint amire emlékeztem.

Dorothea a falhoz lépett, és átnézett fölötte.

– Kissé lejjebb láttam egy átjárót – mondta. – Majd ott áthozzuk.

Amikor a falat megkerülve odaért, Dick éppen a kalitka súlyát méregette, és egy fekete viasszal lepecsételt levelet nézegetett. A borítékot a sarkába vágott lyukon átfűzött zsinegdarabbal erősítették a ketrechez.

– „Pikt posta” – olvasta Dorothea. – Pedig nem… No, mindegy, remélem, úgyse látja meg senki. „Magántermészetű. Személyes. Sürgős.”

A borítékot – Nancy egyik legjobb munkáját – „T. Timothy Stedding Úrnak” a „Fecskék, Fruskák és Dék Bányászati Részvénytársaság”-hoz címezték, s a bélyeg helyén egy koponya volt a lábszárcsontokkal.

– Ez a zacskó biztosan a galambeledel – állapította meg Dick. – Fölteszem a kalitka tetejére. Figyelj csak, ha megfogod ezt a végét, akkor én elöl megyek, és a másik végét a hátam mögött tudom tartani. Így mindketten egy irányba nézve haladhatunk. Ez sokkal gyorsabb, mint ha egyikünknek hátrálnia kellene.

– Tubi, tubi, tubi! – Dorothea meg akarta nyugtatni a madarakat, ezért aztán igyekezett valami hasonló galamb-hívogatót kicsiholni magából, mint amilyet tavaly nyáron Tittytől hallott.

– Ez Szaffó meg Homérosz – vizsgálgatta a galambokat Dick. – Vagy Szaffó meg Szofoklész… Az ott biztosan Szaffó. Nem emlékszem, mit mondtak, melyik veszett el.

– Szofoklész – felelte Dorothea. – Borzasztóan örülök, hogy Szaffó még megvan. Szaffó vitte el az üzenetet Beckfootba, s ezért értek föl idejében a hegyre a tűzoltók.

– Pedig ő az, aki néhanapján nem nagyon siet a hazatéréssel – emlékezett Dick.

– Szerintem tájékoztatták Timothyt a levélben, hogy melyik galamb megbízható.

Átcipelték a nagy ketrecet a fal résén, és nekivágtak az útnak. Fölkapaszkodtak a szirtfok gerincére vezető meredek lejtőn, majd a másik oldalon leereszkedtek a tópartra. Dick szemével egyfolytában a nagy szürke evezős csónakot kereste. Hamarosan meg is látta: orrát Timothy messze fölhúzta a kavicsos partra. A galambszállítók letértek az útról, átküzdötték magukat egy magas páfrányoson, és megérkeztek a vízhez.

– Keresztben éppen elfér a csónak farában – állapította meg Dick. – Vigyázz! Támasszuk rá a palánkra, és tartsd a végét, amíg belépek.

A hosszú, keskeny csónak hangos reccsenéssel oldalára billent, amikor Dick bemászott.

– Nem lett volna szabad ilyen magasra fölhúzni a kövekre – jegyezte meg Dick. – Biztos arra gondolt, nehogy a gőzösök által vert hullám elsodorja. Ez nem igazán jó kikötőhely.

Kezében a ketrec egyik végével végigbotladozott a csónakban. Dorothea a másik felét tartva a parton haladt. Ahol már vízbe kellett volna lépnie, megtorpant.

– Másszak be én is a csónakba?

– Most már megy egyedül – lihegte Dick. – Csak a galambeledelt tartsd, amíg leteszem a ketrecet.

– Pont befért – egyenesedett föl egy perccel később. – Mintha éppen ide szánták volna.

– Fordítsd erre a borítékot, hogy mindenképpen meglássa – mondta Dorothea, és átnyújtotta a galambeledeles zsákocskát. – Biztosan nagyon meglepődik a ketrec láttán, s ha nem veszi észre a neki címzett borítékot, még azt hiszi, hogy tévedésből került a csónakjába.

– A galambeledelt közvetlenül a ketrec elé teszem a fenékdeszkára, így feltétlenül meglátja, ha evezni kezd – tette hozzá Dick.

– Készen vagyunk – állapította meg Dorothea. – Gyere, siessünk! Beckfootban valószínűleg már a második csésze teát töltik ki. Ez amolyan szalonuzsonna, tudod, amikor az ember vajas kenyeret egyensúlyoz a csészealj szélén.

Lelki szemei előtt megjelent a beckfooti szalon: Nancy, a Fruska kalóza egyik kezében csészét és kistányért tartva, a másik kezével úgy kínál egy tálca süteményt a Dédnagynéninek, hogy közben egy csepp sem ömlik ki a teájából.

– Nem várhatjuk meg Timothyt?

– Nancy arra kért minket, hogy vonuljunk vissza mihamarabb az erdőbe – emlékeztette Dorothea. – És lehet, hogy Timothy estére se érkezik meg. A háztartással is törődnünk kell. Az uzsonnaidő elmúlt már, össze kell kötnünk a vacsorával – tette hozzá. – Gyere! Menjünk inkább haza. Legyünk Piktek, és tűnjünk el szem elől. Ne kockáztassunk, ha nem muszáj.

Dick egy pillantást vetett a jó magasan a partra dobott horgonyra. Aztán a csomó fölé hajolt, amellyel Timothy – biztos, ami biztos – a kikötőkötelet egy galagonyabokor tövéhez rögzítette.

– John vagy Nancy soha nem kötne ilyen csomót – jegyezte meg.

– Timothy bányász, nem tengerész – védte meg Dorothea.

– Tudom – bólintott Dick.

Gondolatban már előreugrott a jövőbe, s a Timothyval együtt végzendő munka jutott az eszébe: elemezni fogják a bányából származó különböző rézmintákat. Ez igazi vizsgálat lesz, nem amolyan könyvből kimásolt kísérlet, amikor lakmuszpapírt kell merítgetni mindenféle oldatba, és a papír – ezt előre lehet tudni – mindenképpen kékre vagy vörösre színeződik. Az úszóházban fognak dolgozni. Az úszóházba pedig csak a Szkarabeusz-szal juthatnak el. És a kikötő elkészült. És a Szkarabeusz is elkészült. Holnap végre vízre szállhatnak.

– Dot! – szólalt meg komolyan. – Rettenetesen éreztem magam, amikor azt hittem, hogy nem használhatjuk a Szkarabeuszt.

– Pedig nagyobb biztonságban lennénk! – sóhajtotta Dorothea. – De hiába, nem mondhatunk le a hajónkról. Elfelejtettem, hogy el kell jutnod valahogy az úszóházba.

– Mindenképpen el kell készítenünk az elemzést, mire Flint kapitány hazajön – vélekedett Dick. – Bárcsak már holnap nekiláthatnánk.

– Timothy majd elküld egy galambot, ha végzett az előkészületekkel – nyugtatta meg Dorothea. – De most már tényleg gyere! Jó lenne egy nagy halom fát behordani, nehogy akkor kelljen bajlódni vele, amikor egész nap dolgozol.

Dick nem habozott tovább. Otthagyták a szürke csónakot és a galambokat, hadd várják meg Timothyt. Ők maguk baj nélkül elrobogtak Beckfoot előtt, s fölsiettek a kunyhójukba. Otthon semmi se változott, s a Piktek nekiálltak a házimunkának. Dorothea átvizsgálta a készletlistát, és a húsos vesepuding mellett döntött, mert a dobozon levő utasítás roppant egyszerűnek tűnt. Dick megégette az ujját, amikor kinyitotta a hosszú ideig forralt konzervdobozt, de a puding megérte az áldozatot. Sokkal több fát hordtak be, mint amennyit a vacsorához fölhasználtak. Egy lappantyúmadár rikoltását hallották. Dick tökéletesen látta a macskabaglyot, amint az átsuhant a fák között. Dorothea megtalálta az üres lekvároscsuprot, teletöltötte vízzel, beleállított néhány szál vadloncot, és az ablakpárkányra tette. A patak mellett elmosogattak. Aznap este nem mentek le a szürkületben, hogy meghallgassák, gyakorol-e Nancy a zongorán. Dorothea úgy érezte, a postás, Timothy, a doktor, a kikötő és a galambok miatt aznapra már éppen elég kockázatot vállaltak. Korán függőágyba bújtak, sokkal kényelmesebbnek találták, mint előző nap, és sötétedés után hamarosan már aludtak is.

 

11. „JOBB PIKT, MINT BÁRMELYIKÜNK”

– Hallgasd csak!

Dorothea megállt. Kezében egy kanálon tojást egyensúlyozott, éppen a nyeles lábasban lobogó vízbe készült ereszteni. A Piktek remekül aludtak az új otthonukban eltöltött második éjszakán, s egyáltalán nem kellett sietniük a fölkeléssel. Ahhoz azonban nem volt elég világos a kunyhóban, hogy függőágyban fekve is olvasni lehessen, s mivel a Szkarabeuszt aznap vízre bocsátják, Dick minden percet ki akart használni, hogy a vitorlázásról szóló könyvben elmélyedhessen. Úgy érezte magát, mint aki vizsgára készül, és nem akart hibázni a vizsgabiztosok, Nancy és Peggy, a két vén tengeri medve előtt. Kisiklott hát a függőágyból, belemerítette fejét a patak medencéjébe, fogat mosott, fölöltözött, leült a háromlábú kisszékre az ajtóban, és munkához látott. Dorothea sem heverészett szívesen a függőágyban, ha Dick már talpon volt és szorgoskodott. Fölkelt ő is, megmosakodott, fölöltözött, behordta az éjszaka folyamán tisztára öblögetett bögréket és tányérokat a vízesés alól, két gyufával tüzet gyújtott (eggyel is sikerült volna, ha az első szál el nem törik, amikor végighúzza a doboz oldalán), és lassan már elkészült a reggelivel is.

– Hallgasd csak!

Dick fölemelte a fejét.

– Valaki jön – állapította meg. – De ez nem lehet se Timothy, se Nancy, se Peggy…

– Hacsak nem korcsolyán közlekednek – jegyezte meg Dorothea.

Sebes léptek közeledtek az erdőn átvezető ösvényen, ahol a patakból kicsorduló víz csupaszra mosta a köveket. Minden lépést éles, fémes csattanás kísért.

– Barát vagy ellenség? – suttogta Dorothea.

Dick fölkapta a kisszéket, és bejött a kunyhóba.

– Talán egyenesen továbbmegy.

– Nem hiszem. Füst száll föl a kéményből, és tárva-nyitva az ajtó – suttogta Dorothea. – Nem… Nem… Maradj csendben! Most már késő.

– Egyébként sem tudnánk eloltani a tüzet – törődött bele Dick.

A léptek most szinte teljesen elcsendesedtek. A közeledő átkelt a patakon, és már a tisztás füvén járt. Ág roppant a közelben. Kis termetű, szőke, kék szemű, piros arcú fiú állt meg az ajtóban, és egy kétpintes üveget nyújtott át.

– Itt a tejük – szólalt meg, és kíváncsian körbenézett a kunyhóban.

– Köszönjük – felelte Dorothea. – Beckfootból küldték?

– Aha. Reggelente két pintet kell hoznom ide, maguk meg adnak csereüveget, hogy visszavigyem.

– Az előző napi üveget?

– Aha. Nem is ezt.

A fiú rövid kordbársony térdnadrágja zsebében kotorászott. Gyűrött borítékot húzott elő. – Ez is a maguké – nyújtotta át.

– Választ várnak?

– Nem mondták. Hallották, hogy jön valaki lefelé, aztán csak gyorsan kilöktek, és rám vágták az ajtót.

A borítékon nem volt címzés. Egy apró írólap lapult benne, annak sarkában egy sietősen odakapart koponya és két lábszárcsont: nem tartozott Nancy mestermunkái közé. A halálfej alá ezt írta: „Kis vita tegnap este. Szakács néni fejéhez vágta, tejet pazarol. Szakács néni tűrt, de majd’ fölrobbant. Külön tejet kaptok. Tegnapi üveget adjátok a fiúnak. Figyelem! Mai parancs: megbeszélt helyen pontban kettőkor.”

Dick és Dorothea együtt olvasta a levelet. A tejesfiú tekintete közben ide-oda vándorolt a kunyhóban, a függőágyakról a falra tűzött halálfejre pillantott, majd az asztalként használt csomagolóládára, amelyen Dorothea már reggelihez terített.

– Nincs válasz – mondta Dorothea.

– Hol a másik üveg?

– Bocsánat! – szabadkozott Dorothea. – Egy perc és odaadom. Megőriztem tegnapról egy kevés tejet. Mindjárt ráöntöm a zabpehelyre.

A tűztől legmesszebb levő fal mellől, a padlóról fölemelte a félig üres üveget. A fiú figyelte. Dorothea már csaknem ráöntötte a tejet a két csészealjba fölhalmozott zabpehelyre, amikor a fiú megszólalt:

– Szagolja meg!

– Megsavanyodott – fintorodon el Dorothea egy pillanattal később. – Honnan tudtad?

– Nem lehet benn tartani ilyen időben.

– Mindenhol meleg van – jegyezte meg Dorothea. – Persze nem számít, ha holnap hozol egy másik üveggel.

A fiú kinyújtotta a kezét. Dick elvette az üveget Dorotheától, és átadta neki. A fiú beleszimatolt, fölemelte, az üvegen keresztül megszemlélte a tejet, a kunyhón kívül a földre öntötte, majd visszajött és nekitámaszkodott az ajtófélfának, mintha maradni szándékozna.

Dorothea a kanalat és a tojást a csomagolóládából készült asztalra tette, amíg Nancy levelét elolvasta. Most újra fölkapta őket, és a tojást óvatosan beleeresztette a nyeles lábasba. Aztán egy második tojást tett a kanálba, s azt is a vízbe engedte.

– Nézd meg az órád, Dick – kérte. – Ezt most próbáljuk meg idejében kivenni.

– Három és fél perc – szólalt meg a fiú. – Az anyukám ennyi ideig főzi.

Dick ránézett az órájára, és kezében tartva várakozott. Ez alkalommal semmiképp nem hibázhat.

Dorothea szeletelni kezdte a kenyeret.

A fiú éber szemmel álldogált az ajtóban, s láthatólag nem szándékozott útra kelni.

– Hogy hívnak? – kérdezte Dorothea, mert kényelmetlennek találta, hogy csendben figyelik.

– Jacky. Jacky Warriner. És magukat?

– Dorothea Callum és Dick Callum.

Dorothea hirtelen elpirult. Szabad megmondania nevüket egy idegennek, vagy sem? De talán nem lesz belőle baj, hiszen a fiút Nancy küldte hozzájuk.

– Látogatók?

– Olyasmik – felelte Dorothea.

A fiú a függőágyakra mutatott.

– Itt alszanak?

– Igen – árulta el Dorothea vonakodva, és azon törte a fejét, vajon mennyire van Jacky beavatva a titokba.

– Nem tud róla, ugye?

– Kicsoda?

– Az a Turner kisasszony.

– Nem.

– Gondoltam, hogy van itt valami… amikor olyan gyorsan kidobtak.

– Két perc – közölte Dick az óráját figyelve.

– Maguk főznek? – kérdezte Jacky, és elvált az ajtófélfától, de csak azért, hogy a másiknak dőljön.

– Igen – felelte Dorothea.

– Van elég ennivaló?

– Igen – felelte Dorothea.

– Anyukám nem tartja sokra a konzerveket.

Dorotheának valami eszébe jutott:

– Reggeliztél már? – kérdezte.

– Hatkor – válaszolta lenézően Jacky. – Azóta már betereltük a teheneket, meg is fejtük valamennyit. És mit szoktak főzni? Pisztrángot fognak a patakban?

Dick fölpillantott. Erre már ő maga is gondolt.

– Nincs horgászbotunk – jegyezte meg.

– Horgászbot! – kiáltott föl Jacky. – A pisztrángfogáshoz nem kell horgászbot.

– Akkor mivel fogod őket?

– Kézzel – felelte Jacky. – No és a nyulak?

– Nincs puskánk.

– Puska? Minek? Nem kell a nyulaknak puska. Van serpenyőjük?

– Csak nyeles lábasunk – mondta Dorothea.

– A pisztránghoz serpenyő kell. – Jacky újra helyet változtatott, de most sem adta jelét, hogy ott kívánná hagyni őket.

– Ajjaj, Dot! Borzasztóan sajnálom. Öt perc. Megint elrontottam.

Dorothea sietve kihalászta a két tojást a nyeles lábasból.

– Ne búsulj! – vigasztalta. – Holnap már sikerülni fog.

– A tojáshoz is jobb a serpenyő – szólalt meg hirtelen Jacky, és belépett a kunyhóba. – Beleütik a forró vízbe, s láthatják, hogy megfehéredik. Vagy összekavarják vajjal a tűz fölött. Kölcsönadok maguknak egy serpenyőt.

S míg a másik kettő tátott szájjal figyelte, Jacky keresztülvágott a kunyhón, a tűzhely közelében megragadott egy laza követ a falban, kissé megrángatta és kihúzta. Kiemelt egy másik követ is, benyúlt, és elővett egy kortól megfeketedett serpenyőt.

– Használják! – nyújtotta át. – Csak tegyék vissza, ha készen vannak. Szeretik a diót? – kérdezte.

Újra benyúlt az üregbe, kihúzott egy megviselt liszteszsákot, és néhány barna diót szórt belőle a földre, Dorothea mellé.

– Ó! – sikoltott föl Dorothea. – Elfoglaltuk a házadat? Nem tudtuk, hogy a tied. Ne haragudj! Azt ugyan észrevettük, hogy valaki járt itt, mert tele volt a kunyhó fával, és hamut találtunk a tűzhelyen, de azt hittük, hogy ez még nagyon régen történt.

– Most nincs rá szükségem – mondta Jacky.

– Beckfootban sem tudtak róla.

– Senki se tud róla – büszkélkedett Jacky. – Csak én egyedül. Isten hozta magukat! És azt se bánom, hogy használták a fűrészemet.

– Ez borzasztóan rendes tőled – hálálkodott Dick. – Máshova nem tudtunk volna menni. És bocs, hogy kérés nélkül használtam a fűrészt.

– Nem tudhatta – bólintott Jacky.

– Akkor ez bizonyára a te késed – jutott Dick eszébe, és levette a bicskát a tűzhely feletti polcról.

– De örülök, hogy megvan! – derült föl Jacky. – Hol volt? Azt hittem, az erdőben vesztettem el.

– A padlón találtuk – árulta el Dick.

– Maguk helyrehozzák a dolgokat – jelentette ki Jacky. Kinyitotta a kését, és ujjával kipróbálta az élét.

– Aludtál már itt? – érdeklődött Dorothea.

– Á, dehogy – rázta a fejét Jacky. – Este, reggel tehenet kell fejnem.

– Nagyon kedves ház – jegyezte meg Dorothea.

– Aha, jó kis hely – helyeselt Jacky. – Van egy ötletem! Ha följönnek egészen a hídig, és meglátom magukat, megmutatom, hogyan kell kézzel pisztrángot fogni vacsorára. A tanyánk épp a híd fölött van.

– Ma nem mehetünk. – Dick a Szkarabeuszra, gondolt.

– Akkor talán holnap – mondta Jacky. Még egyszer körbenézett a kunyhóban. – Reggel találkozunk. Jó kis kuckó ez, és örömmel látom magukat. Aztán tegyék vissza azokat a köveket a falba. Nem kell az nekünk, hogy mindenféle népek beledugják a csőrüket a konyhaszekrényembe.

– Igazán nagyon rendes tőled, ha nem bánod, hogy itt vagyunk – bizonygatta Dick.

– Dehogy, örömmel látom magukat – búcsúzott Jacky, és útnak indult az üres üveggel.

Egy perccel később visszatért.

– Maguk nem értenek a tejhez – jelentette ki. – Nem ott kéne tartani, ahol maguk tartják. Jöjjenek velem!

Kiléptek a kunyhóból. A fiú egyenesen a patakhoz, a már jól ismert medencéhez ment. A medence túlsó oldalán, egy sápadtzöld mohafolton hatalmas, lapos kő feküdt. Jacky fölemelte a követ, és megmutatta alatta a mohába vágott mély üreget.

– Ide szoktam süllyeszteni a teás üveget ilyen forró napon, mint a mai. Ha beteszik a tejet, nem savanyodik meg. Itt a vaj se avasodik. Most már ellesznek, azt hiszem. No, minden jót!

S ez alkalommal, mivel már elégedetten nyugtázhatta, hogy a házát rendeltetésének megfelelően használják, leballagott az ösvényen, és nem fordult vissza.

– Észre kellett volna vennem, hogy az a kő nem kerülhetett magától a mohára, csak ha valaki odatette – fordult Dick Dorotheához.

– Reggeliznünk mindenképpen kell – felelte Dorothea, mintha valami egészen másra gondolt volna.

A zabpelyhet a friss tejjel ették meg. Jacky akkor fejhette meg a teheneket, amikor ők ketten még az igazak álmát aludták a függőágyban. A Jacky látogatása következtében öt percig főzött tojások nem bizonyultak olyan ágyúgolyó-keménynek, mint az előző napiak, amelyeket a fakopáncsnak köszönhetően több mint tíz percig forraltak. Megitták a teájukat. Lekváros kenyeret ettek. Megkóstolták a Jackytől kapott diót. Néhány szem kitűnő volt, ám mások héjukba száradtak. Valahogy azonban nem érezték már annyira magukénak a kunyhót, mint korábban. Jacky megelőzte őket, és sokkal jobban értett az effajta élethez, mint reményeik szerint ők valaha is értenek: pisztrángon élt, meg nyúlon, és saját külön dióraktára volt, mint valami mókusnak.

– A legszebb házakban már sok száz év óta laknak – szólalt meg hirtelen Dorothea.

– Ez a fiú is valamiféle pikt lehet – jegyezte meg Dick. – Úgy tűnik, senki se tudja, hogy idejár.

– A többieknek Beckfootban legalábbis fogalmuk sincs róla – vélekedett Dorothea. – Pedig Nancy biztosan elmondta volna, amikor fölhozott minket. Ő azt hiszi, hogy a favágók óta nem lakott itt senki. Ez a fiú jobb pikt, mint mi. De… most már ő is tudja, hogy itt vagyunk, nemcsak a szakács néni, a postás, Timothy és a doktor.

– Kíváncsi vagyok, hogyan fog kézzel pisztrángot.

– Dick! – mondta Dorothea. – Valójában nem is tudjuk, hogyan kell pikt módra élni.

– Megtanuljuk – szögezte le Dick.

 

12. JELZÉS A PÁZSITON

Pontosan két óra.

Dick és Dorothea délelőtt piktekhez illően felfedezőúton járt az erdőben. A korai ebéd után különösebb bujkálás nélkül megkerülték Beckfootot, hisz tudták, a Dédnagynéni ilyenkor étkezik. Látcsővel és a vitorlázásról szóló könyvvel fölszerelkezve meglapultak a sziklák és a hanga közt a beckfooti szirtfok tetején.

A kertben egy árva lelket sem láttak. Óvatosan lekémleltek a Beckfoot előtt elterülő széles pázsitra. A mező egyik fele sík volt – a ház lakói valaha krikett- és tenisz-mérkőzésekre használták a másik fele enyhén lejtett a folyó felé. A ház egy része is látszott, s rajta a futórózsák rácsa, amelyen néhány napja Nancy fölmászott a hálószoba ablakába. A ház nagyobbik felét fák takarták. A pázsiton túl a pagony fácskái álldogáltak. A sarjak mögött ott rejtőzött a Polip-lagúna és a Szkarabeusz titkos kikötője. A csaliton túl a folyó kanyargós vonalát követhették szemükkel. Látták a hidat és a Kancsendzönga alatti erdőben a tanyaház fehér foltját, ahol reggeli látogatójuk a teheneket szokta fejni. Az erdő fölött a Kancsendzönga hatalmas csúcsa emelkedett. Itt, a hajdani bányászok föld alatti tárnáiban keresték föl az elmúlt évben Palafejtő Bobot. A hegyen túl húzódott a fennsík, ahol tavaly nyáron aranyat kerestek és rezet találtak, vagyis éppen azt az ércet, amely után Timothy is kutatott. Jobbra, közvetlenül alattuk a folyó látszódott és a beckfooti csónakház teteje.

– Emberi lénynek se híre, se hamva – állapította meg Dorothea.

– Talán már lementek a csónakházba, mielőtt ideértünk volna – tűnődött Dick. Hátranézett a tóra. – Még nem hajózhattak ki, mert akkor látnánk őket.

– Éppen most van két óra – jelentette ki Dorothea. – Túl korán érkeztünk. Figyelj csak, Dick! Nem ártana, ha én is egy pillantást vetnék abba a vitorlázós könyvbe. Te már biztosan kívülről fújod.

– Van benne valami – ismerte el Dick. – De valószínűleg mindent azon nyomban el is felejtek, mihelyt beleülünk a Szkarabeuszba. Szerintem azt a fejezetet olvasd el, amelyik a szél elleni vitorlázásról szól. Nem mintha sok részünk lenne ma benne. Szinte teljes a szélcsend. Nézd csak!

Félmérföldnyire, a tó túlsó oldalán egy nagy, fehér vitorlásjacht siklott szellemhajóként az üvegsima vízen, saját tükörképét is alig borzolta föl.

– Nem is baj – vélekedett Dorothea. – Nem szeretném, ha első alkalommal nagyon fújna a szél.

– De valami kis szellő mindenképpen kell – vetette ellene Dick. – Szélcsendben borzasztó nehéz kormányozni.

– Majd evezünk – jelentette ki Dorothea. – A legfontosabb, hogy biztonságban a kikötőbe jussunk vele.

– Lehet, hogy Timothy már holnap hívat – mondta Dick. – És ha nem fúj a szél, nem tudunk eleget gyakorolni, mielőtt sürgősen vitorláznunk kellene.

Átnyújtotta a könyvet. Dorothea tényleg mindent megpróbált, hogy odafigyeljen rá. Ez a könyv azonban nem igazán neki való olvasmány volt: bárhogy igyekezett is, figyelme minduntalan elkalandozott az olyasféle ábrákról, amelyek azt mutatták, hogy a vitorlára gyakorolt szélnyomás miként mozdítja előre a csónakot. Ábrák helyett folyvást élő képeket látott. E képeken Nancy a zongorán klimpírozott, és a Dédnagynéni hallgatta – szorosan összezárt ajakkal, egyenes derékkal a székében üldögélve. Lentről, a házból egy hang se hallatszott, Dorothea fejében mégis beszélgetésfoszlányok törtek át a könyv vitorlázásról szóló magyarázatán… A Dédnagynéni elmeséli Nancynek, hogy neki kislánykorában naponta hány órát kellett gyakorolnia, és Nancy a szokásos „teringettét” és „nyárson sült bakkecskék” megjegyzéseit elraktározza jobb időkre, és a megfelelő pillanatokban egyre azt mondogatja: „Igen, Maria néni” és „Nem, Maria néni.”

Dick levette és megtörölgette a szemüvegét. Persze fölösleges aggodalmaskodni, gondolta, mégsem tudott úrrá lenni izgalmán. Pontosan két órakor, ezt üzente Nancy. Ha most azonnal indulnak, akkor is csak annyi idejük lesz, hogy átkeljenek Rióba, elhozzák a Szkarabeuszt a csónakkészítőktől, és vitorlát bontsanak. A hajó kipróbálására azonban szinte egy percük sem marad, Nancy és Peggy már ott is hagyja őket, mert haza kell száguldaniuk, hogy el ne mulasszák a szalonban a teát. És még el se indultak. Perc múlt perc után. S minden egyes elmúlt perc elpazarolt percet jelentett. Dorothea legalább beletemetkezhetett a vitorlázós könyvbe. Ha ő maga forgathatná most a kötet lapjait, valószínűleg kevésbé aggódna, mindazonáltal nagyon jó, hogy Dot is igyekszik elolvasni. Bizonyára Nancy és Peggy szeme láttára kell majd kipróbálniuk az új csónakot, és Dick pontosan tudta, Dot nincs még kellőképpen tisztában a vitorlázás elméletének rejtelmeivel. Dick egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett az elhagyatott gyepre, aztán hátrafelé lekecmergett a szirt tetejéről. Itt már fölegyenesedhetett, nem láthatták meg a házból. Belemerült a természet világába. Már korábban elhatározta, hogy ebben a szünidőben mindenképpen keres egy rókalepkehernyót. Tudta, hogy a hanga erre kiváló terep, s itt hanga nőtt körülötte mindenütt. Lassan ide-oda bóklászott, egyik hangacsomót a másik után vizsgálta át. Nagyon igyekezett, hogy csak a hernyóra gondoljon, s verje ki a fejéből, milyen sebesen szaladnak a percek. Hiába. Nem tudott elfeledkezni az idő múlásáról, s a hernyókutatást sem kísérte szerencse. Aztán arra gondolt, hogy a rókalepkehernyó talán csak a magasabb dombokon éldegél. Letelepedett a földre, és a tavat nézte. Látta, hogy a jachtok alig-alig moccannak, s egy gőzös füstcsíkja is, mint valami szürkésfehér hernyó, egyre ott lebeg a víz fölött. Ekkor fölülről halk neszt hallott. Hátranézett és látta, hogy Dorothea integet.

Dorothea ajkára tette az ujját. Még mindig ugyanott feküdt, ahol hagyta, a vonulat tetején. Dick gyorsan fölkapaszkodott.

– Itt a Dédnagynéni, személyesen – suttogta Dorothea. Dick visszatekergőzött a régi helyére, és két hangacsomó között óvatosan lepislogott Beckfootra.

A gyepen Nancy és Peggy álldogált, mindketten jól ismert fehér ruhájukban. Egy öreg hölgyet hallgattak, aki láthatólag valamit mutatott nekik a pázsiton: kék napernyőjével hol jobbra, hol balra intett.

– Ó, a mindenit! – nyögött föl Dick. – Amíg a Dédnagynéni itt van, eszükbe se juthat, hogy elinduljanak.

– Tudják vajon, hogy megérkeztünk? – susogta Dorothea.

– Jelezzek, amikor a Dédnagynéni hátat fordít nekünk?

– Dehogy, dehogy! Ha meglátnak, ő is észreveszi ezt egy szempillantás alatt, és megfordul, hogy kiderítse, mit bámulnak… Oda nézz! Valahova elküldte Nancyt.

Nancy futólépésben a ház mögé rohant. A Dédnagynéni ott maradt a gyepen, és Peggyvel beszélgetett.

– Pedig már le kellett volna pihennie – jegyezte meg Dick.

Ajtó csapódott a ház mögött. Búgó hangot hallottak, majd Nancy visszatért a pázsitra. Valamit húzott maga után.

– Fűnyíró gép – állapította meg Dick. – Az áldóját, csak nem akarja most azonnal lenyíratni a gyepet?

– Mind visszamennek a házhoz – suttogta Dorothea.

A fűnyíró magányosan búslakodott a pázsit közepén.

Nancy, Peggy és a Dédnagynéni a ház előtti ösvényen álldogált, majd a két lány bement.

– Ha nem fekszik le aludni, biztosan nem kockáztatják meg, hogy lerohanjanak a csónakházhoz – vélte Dick.

A Dédnagynéni azonban nem mozdult. Nancy és Peggy egy magas támlás kerti széket cipelt ki. A két megfigyelő láthatta, hogy a Dédnagynéni elmagyarázza nekik, pontosan hova kívánja fölállíttatni. Aztán Nancy még egy asztalkát, Peggy pedig egy könyvet és egy kosarat hozott ki.

– Mi lehet az a zöld anyag a kosárban? – tűnődött Dorothea.

– Valószínűleg zöld gyapjúfonál – közölte Dick, miután gondosan szemügyre vette a látcsövön keresztül.

– A kötése.

– Talán hamarosan elszabadulnak – reménykedett Dick.

– De csak akkor, ha a Dédnagynéninek nincs több kívánsága – suttogta Dorothea jóval kevésbé reménykedően.

– Már az is elég, ha legalább egyikük le tud lépni – súgta vissza Dick.

Azonban hiába ült már a Dédnagynéni kényelmesen a székében, hiába állt ott az asztal a könyökénél, ahol kívánta, hiába hevert a kötés az ölében, még mindig volt valami mondandója unokahúgai számára. Peggy elrohant, és egy kisszékkel tért vissza. Látták, hogy leül, és kinyitja a könyvet.

– Azt akarja, hogy Peggy hangosan olvasson föl neki – kapkodott Dorothea levegő után. – És Nancy…

Nancy a pázsiton át a fűnyíróhoz baktatott. Egy fél pillanatra Dick azt hitte, talán a csónakházba megy. Ám Nancy megragadta a fűnyíró fogóját, és erőteljesen meglökte. A pengék megpördültek.

– Füvet fog vágni – lepődött meg Dorothea. – De hisz hatalmas a gyep!

– És milyen kusza – tette hozzá Dick.

– Az egész pázsitot le kell nyírnia! – rémüldözött Dorothea. – Nézd csak, a folyónál kezdi, és onnan jön fölfelé.

Nancy a fűnyírót maga után rángatva elhagyta a vízszintes részt, és már a folyó partja felé húzódó hosszú lejtőn járt. Látták, hogy kurta pillantást vet a szirttetőre, ahol a megfigyelők lapultak. De nem nézett fel többet. Hirtelen megfordult és tolni kezdte a gépet. Hallották, hogy a pengék fölberregnek.

– Még nem kezdte el nyírni – állapította meg Dick. – Fölemelte a pengéket a földről… Most kezdi. – A forgó pengék alól hirtelen sugárban szökött ki a levágott fű, és belehullott a gép orrán elhelyezett nagy zöld kosárba.

– Vajon miért nem egyenes vonalban vágja? – töprengett Dick.

– Bizonyára dühöng, mert füvet kell nyírnia – vélekedett Dorothea.

Nancy látszólag céltalanul rohangált ide-oda a géppel. Először széles ívben vezette, majd néhány yardnyit egyenes vonalban, aztán visszafordult azon az úton, ahol jött, félkörré alakította az ívet, és még egy egyenes következett…

Hirtelen rájöttek.

– Betűket ír! – tátotta el a száját Dorothea.

Nancy – úgyszólván a Dédnagynéni orra előtt – üzenetet (ny)írt számukra. A Dédnagynéni a ház mellől, ahol ült, akkor se olvashatta volna el a szöveget, ha odafigyel. A Piktek azonban, akik a szirt tetején sziklák és hangacsomók közt lapultak, közvetlenül fölülről láttak rá a gyepre, és nem oldalról nézték. Könnyedén elolvashatták tehát a fűnyíróval írt üzenetet, mert a gép a hosszú, levágatlan fűtől elütő színű, széles nyomot hagyott maga után. Három betűt írt Nancy. Egyetlen szót mindössze. Egy lehangoló üzenetet. De ott volt, világosan olvashatóan a pázsiton:

S Nancy, ahogy erényes mártírhoz illik, a továbbiakban már egyenes vonalban tolta a fűnyírót a gyep egyik oldaláról a másikra, mintha soha eszébe se jutott volna, hogy másképp tegyen.

– Ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem tudnak jönni – szomorodott el Dorothea.

– És nélkülük mi se tudunk elmenni a Szkarabeuszért.

Tovább hevertek a szirttetőn, és figyelték a szorgoskodó Nancyt, aki addig tologatta föl és alá a gyepen a fűnyírót, míg le nem vágta azt a részt is, ahova korábban az üzenetet írta. A ház előtt Peggy hangosan olvasott, és villogtak a Dédnagynéni kötőtűi.

– Fölösleges itt gubbasztanunk – jegyezte meg Dick. – Jobb, ha lelépünk. Ezt akarta Nancy is a tudtunkra adni. Gyere, kukkantsunk be a kikötőbe!

– Menjünk – egyezett bele Dorothea.

– Egy elvesztegetett nap – állapította meg Dick komoran, miután csendben leereszkedtek a kert fölötti őrhelyről, és visszamásztak az útra.

– Nekik sokkal rosszabb dolguk van – mondta Dorothea.

– Elvesztegetett nap mindannyiunk számára. Az egész nap elveszett. Csak holnap hozhatjuk el a Szkarabeuszt, pedig vár ránk a Flint kapitány számára végzendő munka. Timothy bármelyik percben elküldhet egy galambot az üzenettel, hogy vége az előkészületeknek, menjek az úszóházba segíteni.

– Ez mindennél rosszabb – sóhajtott föl Dorothea. – Miért is nem kötötte a lelkére a doktor, hogy ténylegesen bújjon ágyba?! Ha csak pihenést javasolt neki, akkor délutánonként egyszerűen elnyúlik egy székben, és közben egyfolytában ugráltatja szegényeket.

 

13. PISZTRÁNGCSIKLANDOZÁS

A kikötőben semmi dolguk nem akadt, hisz nem volt még hajójuk, amelyet ide köthettek volna. Pár percig csak álldogáltak, és a nádas között kanyargó keskeny csatorna tiszta vizét nézték. Mostanra, ha nem esik kútba a mai napjuk, már itt pihenne a Szkarabeusz.

– Hallgasd csak! – szólalt meg Dorothea.

A pagony túlsó oldaláról, a beckfooti gyep felől a fűnyíró gép halk búgása hallatszott. Brrr…rrrr. Csak zúgott, zúgott egyre. Hirtelen megváltozott a hangja, szinte fölsikoltott, amikor Nancy a pázsit szélére érve még egy nagyot lökött rajta, és a pengék nem a füvet vágták, hanem szabadon fordultak egyet.

– Meg kellene olajozni – jelentette ki Dick.

– Mintha a taposómalomban robotoló foglyokat hallanánk – borzongott Dorothea.

– Manapság már nincsenek is taposómalmok – vetette ellene Dick.

– Pedig úgy hangzik – mondta Dorothea.

S amíg Dick a fűzfalevelek fonákján hernyók után kutatott, Dorothea kedvenc foglalatosságát űzte, azaz más emberek bőrébe képzelte magát.

– Persze igazából nem is hibáztathatjuk – szólalt meg hirtelen.

– Kicsodát?

– A Dédnagynénit. Hiszen nem is álmodhatta, hogy Nancyék át akarnak vinni minket Rióba, hogy elhozzuk a Szkarabeuszt. Mert ha tudná…

– Akkor még minden sokkal rosszabb lenne – mutatott rá Dick.

– Tudom, tudom. Csak egy kicsit a helyébe próbáltam képzelni magam. Nem sejtette, mit forgatnak a fejükben, tehát nem szándékosan akadályozta meg a tervüket. Egyszerűen azt hitte, hogy semmi dolguk sincs. Bizonyára arra gondolt, mennyire örül majd Mrs. Blackett, ha szépen levágják a füvet, és nem várják meg Flint kapitányt, hogy nyírja le ő.

– Épp ideje volt levágni, az igaz – ismerte el Dick.

– A Dédnagynéni egyfolytában azon töri a fejét, hogyan kellene a lányokat illendően fölnevelni. Ezzel két legyet ütött egy csapásra… Biztos vagyok benne, hogy a Peggyvel olvastatott könyv is a szünidei feladatok egyike. Semmi mást nem akar, csak hogy legyenek túl ezen is. Mint ahogy jobb először a vajas kenyeret enni, és nem a süteménnyel kezdeni. Azt hiszi… Tudod, az a legfurcsább, hogy az emberek mindig azt hiszik, helyesen cselekednek.

Dicket egy másik szempont ragadta meg inkább:

– Mint a természetben – fejtegette. – Semmi értelme gyűlölni a darazsat, mert szúr. A lényeg az, hogy megértsük, hogyan használja a fullánkját. Ez kétirányú dolog. Ha megérted a fullánk működését, már nem is bánod annyira, ha éppen tebeléd döfi. Vagy vegyük a szúnyogot. El is felejtettem, milyen szörnyű dögök, amikor megfigyeltem egyet, amint kitekeri a szívókáját, a kézfejembe szúrja, és szívja a vérem… Persze később éppúgy viszketett.

– Értem – bólogatott Dorothea. – A Dédnagynéni azt hiszi, hogy jót tesz. Semmi értelme hibáztatni, de sajnos a Fruskáknak ettől még nem lesz könnyebb az életük. Hallottad? Egy percre megállt a gép, de most újraindult. Biztosan odahívatta a Dédnagynéni Nancyt, hogy ő olvasson tovább, s most Peggyn van a sor a taposómalomban. És egyáltalán nem segíthetünk rajtuk. Menjünk tovább, ne is halljuk.

Elhagyták a kikötőt, kiléptek a pagonyból, megkerülték a lagúna náddal benőtt partját, és elindultak fölfelé a folyó mentén. Felriasztottak egy pézsmapatkányt. Figyelték, amint átúszik a vízen, a túlsó part közelében folyás ellenében fölfelé halad, majd eltűnik egy üregben. Dick a zsebkönyvében szaporodó listához egy jégmadarat írhatott. Láttak számos pisztrángot is, legalábbis feltételezték, hogy az, amit látnak, pisztráng. Itt, a mezők között a folyó nyugodt volt, és elég mély, csónakkal is járható. Csendesen folydogált, de az országút hídja felé közeledve már hallották a hangját is. A híd fölött sellőkön és sziklákon zúgott, csobogott: ismerős hang, hisz tavaly nyáron is hallották, amikor a partján táboroztak, Mrs. Tyson gyümölcsösében.

– Most már nem hallani a fűnyírót – állapította meg Dick.

– Valóban nem – bólintott Dorothea. – De nem tudom kiverni a fejemből.

– Ma az egész pázsittal elkészülnek – reménykedett Dick.

– Meglásd, holnap valami mást talál ki a Dédnagynéni – hűtötte le Dorothea.

Egy átlépőn keresztül fölmásztak az útra, megálltak a hídon, s nézték a folyót. Most már semmi kétség, tényleg pisztrángot láttak. Dick hetet számolt meg, hármat a híd alatti csendes vízben, egyet az áramlás közepén egy kő mögött, egy másikat a kő előtt, a következőt néhány yarddal följebb egy medencében, s végül az utolsót egy fodrozódó vizű részen. E hetediket csak akkor vette észre, amikor a hal egy úszó légy után a felszínre csapott. Hébe-hóba megcsobbant a víz ugyanazon a helyen, s amikor Dick ide szögezte tekintetét, végül magát a pisztrángot, ezüstös villanású fejét is megpillantotta. Aztán újra csak a fodrozódó vizet látta.

Aztán valami egy csapásra kiverte a fejükből a mártírokat, a Szkarabeuszt, a kémiai elemzéseket és a taposómalmot.

– Hé!

Fölpillantottak. Jacky, az apró termetű fiú rohant feléjük, kezében egy rozsdás konzervdobozzal.

– Nem azt mondták, hogy ma nem tudnak jönni? – kérdezte, amikor melléjük ért a hídra.

– Más dolgunk lett volna – közölte Dorothea –, de el kellett halasztanunk.

– Még szerencse, hogy megláttam magukat, amint jönnek fölfelé.

Jacky átment a híd túlsó felére, föllendítette magát a mellvédre, és hasra feküdt a tetején.

– Amott lenn van egy nagy hal.

A másik kettő anélkül is átlátott a korláton, hogy a tetejére kellett volna feküdniük. Kétoldalt Jacky mellé álltak, és figyelték a híd íve alól kiáramló vizet. Hirtelen vízgyűrű jelent meg a felszínen, lefelé sodródott a folyón, és eltűnt.

– Ott van – jelentette ki Jacky. Kutakodott egy kicsit a kövek közt a mohában, majd kinyújtotta a kezét, és ujjai közül valami a vízbe siklott.

– Most látják… most… Á, nem, már mögötte van… Majd ha elkapja… – A vízben örvény keletkezett, s mindannyian meglátták a villanást, amikor a nagy pisztráng megfordult.

– Mit ejtettél a vízbe? – tudakolta Dick.

– Szárnyas hangyát… Itt egy másik.

A nagy pisztráng megint fölbukkant. Dicket is elkapta a vadászláz.

– Bármilyen rovar megteszi?

– Aha. De a hangya a legjobb, meg a légy. A legeslegjobb a harasztköltő, de azt nagyon nehéz elkapni.

– Harasztköltő? Az meg micsoda?

– Egy éjszakai bogár – felelte Jacky. – Itt egy hangya. Fogja meg! Oda dobja, jó helyre!

A hangya a hatalmas pisztráng rejtekhelyétől kissé távolabbra sodródott. Egy sokkal kisebb hal kapta be, lejjebb a folyón.

– Azt viszont nem értem, hogy tudsz pisztrángot fogni horgászbot nélkül – jegyezte meg Dick.

– Nem itt kell azt fogni – mondta Jacky. – Jöjjenek velem! Megmutatom.

Lekecmergett a mellvédről, és a folyó mentén fölfelé kanyargó szekérútra vezette őket. Elhaladtak egy kapu előtt. A szekérút befordult a fák közé, a fehér tanyaház irányába. Ők azonban a víz közvetlen közelében húzódó gyalogösvényen mentek tovább, s ahhoz a helyhez érkeztek, ahol a Kancsendzöngáról lesiető patak beleömlött a nagyobb folyóba.

Jacky megállt. Hasra vetette magát, és a patak partjára kúszott. Fölhúzta a kabátja ujját, az azonban újra visszacsúszott. Erre levette a kabátot, s az inge ujját is fölgyűrte.

– Csak nem akarod tényleg kézzel elkapni őket? – döbbent meg Dick.

– Pszt! – szólt rá Jacky. Dick és Dorothea, a tanulni vágyó Piktek szótlanul figyelték.

Jacky feje csaknem súrolta a földet. Karját a vízbe engedte. Kissé közelebb kúszott. Karja már könyékig vízbe ért. Látták, hogy egyik lába, amely eddig mozgott, hirtelen megdermed, mintha kővé vált volna. Fél perc telt el, de fél órának tűnt. Jacky hirtelen oldalára fordult. Karja kivágódott a vízből. A megfigyelők feje fölött valami átrepült a levegőben. A következő pillanatban Jacky talpra ugrott, és már a szedresben kereste, hova esett. Fehér karja elmerült a bozótban, aztán valamit egy kőhöz csapdo-sott. Vigyorogva jött vissza hozzájuk, kezében egy apró pisztránggal. Alsó karján egy karcolásból vér szivárgott.

– El kell hajítani őket a víztől, de minél sebesebben – mondta. – Különben biztos elveszítik.

– Hogyan kaptad el? – bámult Dick a pisztrángra.

– Megsértetted a karodat – mondta Dorothea.

– Semmiség – legyintett Jacky.

Tisztára nyalta a karcolást, s nekiállt elmagyarázni, hogyan fognak kézzel pisztrángot.

– Egyszerű dolog – közölte. – Csak simogatni kell őket, oszt kész.

– Simogatni? – csodálkozott Dick.

– Miért nem úsznak el? – tudakolta Dorothea.

Jacky bal kezében úgy fogta a döglött pisztrángot, mintha az éppen úszna. Jobb kezét, minden ujját lágyan mozgatva, lassan feléje közelítette.

– Csak finoman, csak ügyesen – mormogta.

Fejét elfordította, mintegy jelezve, hogy nem is látja a kezében tartott pisztrángot. Jobb keze ujjai egyfolytában mozogtak, mintha növények hajladoznának az áramló vízben. Behunyta a szemét. Dick és Dorothea látta, hogy mozgó ujjai egyre jobban közelednek a halhoz. Már meg is érintették, de nem álltak meg. Ujjhegyei a pisztráng alá értek, és ujjai átkulcsolták a testét. Hirtelen összezárta a markát. Bal keze üres volt, jobbjában tartotta a halat. Kinyitotta a szemét, úgy bámult rá, mint aki maga is meglepődött, mit fogott, s végül boldogan rávigyorgott tanítványaira.

– Megvan! – kiáltott föl.

– De miért nem illan el a pisztráng azon nyomban? – tudakolta Dick.

– Mert simogatja az ember – felelte Jacky. – Ha egyszerűen meg akarná ragadni, azonnal elszökne. Csak egyre simogatni, simogatni, amíg a törzse köré nem érnek az ujjai. Akkor végig veszteg marad. De az ujjakat állandóan mozgatni kell. És a farkához sem szabad érni, mert akkor is elillan. Lássuk, hogy fog maga egyet. Amott a kő alatt lapul egy szép példány.

A döglött pisztrángot a konzervdobozba tette, vigyázva visszatért a patakhoz, és az emlegetett kőre mutatott.

Dick föltűrte az inge ujját, és a víz széléhez kúszott.

– Nem úgy! – visított föl Jacky. – Mögötte tegye a vízbe a karját! Csak nem akarja, hogy megszimatolja az öklét? Aha. Ott már jó helyen van. Talált valamit? Érzi már?

Dick egyik lába a levegőben kalimpált.

– Talált egyet – fordította le a jelzést Dorothea.

– Ne hagyja abba, csak simogassa! – noszogatta Jacky. – Markolja át ott, ahol a legvastagabb!… Á, elvesztette, pedig szép példány volt.

Dick karja vállig merült a patakba. Éles V alakban hullámok száguldottak át a vízen.

– Rettenetesen sajnálom – pironkodott Dick.

– Fogok én másikat – biztatta Jacky. – Tele van hallal a patak.

A konzervdobozt Dorothea kezébe nyomta, s menet közben előregörnyedve fölsietett a part mentén.

– Vizes lett az inged – figyelmeztette Dorothea.

– Annyi baj legyen – legyintett Dick. – Éreztem a halat. Éreztem, hogy mozognak az úszói, de aztán elbizonytalanodtam. Biztosan abbahagytam a simogatást. Gyere! Nézzük, hogyan fog egy másikat.

Jacky már hason feküdt, jobb kezével egy fába kapaszkodott, míg baljával az alatta rohanó vízbe nyúlt. Alig néhány másodpercig hevert így, már föl is pattant, kezében egy kicsiny pisztránggal.

– Ez gyerekjáték volt – jegyezte meg.

A hal fejét egy kőhöz verte, a zsákmányt a Dorothea kezében levő konzervdobozba ejtette, s egy újabb kiváló lelőhelyhez indult. Aztán meggondolta magát.

– Ezt most kapják el maguk! – javasolta. – Ott van a part alatt.

– Honnan tudod? – lepődött meg Dorothea.

– Rengeteg pisztrángot fogtam már amott – közölte Jacky. – Kiszedek egyet ma, s holnap már ugyanott úszik a másik.

Ez alkalommal nem állt meg, hogy figyelje próbálkozásukat, hanem továbbsietett fölfelé a patak partján.

– Ezt most el fogom kapni – fogadkozott Dick, és szavának állt.

– Ó, de ügyes vagy! – kiáltott fel Dorothea. Jacky rohamléptekkel visszatért, fejbe verte a zsákmányt, és a többi mellé tette.

– Éreztem, hogy az uszonyai csiklandozzák a kezemet. Azaz valójában nem az uszonyait éreztem, hanem a vízmozgást, amit kavartak. Egyébként tényleg könnyű, ha közben állandóan mozgatod az ujjaidat.

– Tele a part mente ilyen helyekkel – biztatta Jacky. – Én följebb megyek. Lássuk, ki fog többet.

Dick úgy vélte, jó helyet választott, pisztráng azonban nem akadt benne. Újra próbálkozott, és kitartó, óvatos tapogatózás után kifogott egy kis fadarabot, pedig meg volt róla győződve, hogy hal. Aztán két esetben hibázott: mindkét pisztráng elsuhant, mint a nyíl, mielőtt el tudta volna dönteni, megfelelő helyzetben vannak-e már az ujjai.

– Folytasd, Dot! Most te jössz. Ezt egyszerűen meg kell tanulnunk.

Dorothea, miután számos olyan helyen próbálkozott, amely üresnek bizonyult, önmaga legnagyobb meglepetésére fogott egy pisztrángot.

– Jacky! – sikította, ám a válasz nagyon messziről érkezett. Dick is egyre-másra kudarcot vallott közben, mindketten Jacky keresésére indultak hát. A patak mentén üldögélve találtak rá, mellette a mohával fedett parton hét apró pisztráng hevert szép sorban.

– Vágják kupán gyorsan! – pattant fel Jacky, amikor meglátta, hogy valami ugyancsak csapkod Dorothea markában. – Még visszaejti a patakba, ha nem vigyáz. Na, megmondtam! – tette hozzá, mert a halacska leesett a partra, farkával csapott néhányat, s mielőtt Dorothea fölkaphatta volna, egy csobbanással beleugrott a vízbe, és eltűnt.

– Sebaj – mosolygott Dorothea. – Ejha! Te aztán jó sokat fogtál.

– Á, ennél több kell – legyintett Jacky.

A pisztrángcsiklandozás sokkal hosszabb ideig tart, mint ami az elbeszéléséhez szükséges. Ugyancsak későre járt, mire visszatértek a patak torkolatához, az Amazon-folyam mellé, és kiterítették a zsákmányt. Tizenöt halat számoltak össze.

– Aprócskák ugyan – jegyezte meg Jacky – ám ezek a legfinomabbak.

Öt kivételével valamennyit ő maga kapta el, Dick hármat, Dorothea kettőt fogott.

– Nemcsak a csiklandozás a fontos – állapította meg Dick. – Azt is tudni kell, melyek a jó helyek.

– Á, egyáltalán nem is csinálták rosszul, ahhoz képest, hogy ma kezdték – jelentette ki Jacky. – Csuda finom vacsorát csaphatnak belőlük, de a sütés után már nem látszanak ilyen nagynak.

Dorothea ugyan azt gondolta, már a sütés előtt sem tűnnek valami nagynak, ám egy szót se szólt.

Jacky nekiállt, hogy kettéválassza a zsákmányt, aztán meggondolta magát, és egy kupacba rakta valamennyit.

– Én tucatszámra foghatok még – mondta. – Dobják be őket a serpenyőmbe, s tegyenek alá egy kis vajat! Van vajuk?

– Van.

– Olvasszák föl a serpenyőben – közölte a receptet Jacky. – Kavarják, míg igazán forró nem lesz. Tegyék bele a halakat, és aztán forgassák. Akkor kell megfordítani, ha fölgörbül a végük. Egyék olyan forrón, ahogy csak a nyelvük bírja.

– Csak így egyszerűen tegyük bele mind? – tudakolta Dorothea.

– Előbb belezzék ki – mondta Jacky. – Mindjárt megmutatom, hogyan. – Elővette az óriási zsebkést, amelyet Dorothea kunyhósöprés közben talált. Sorjában fölvágta a kis halakat, s a belsőséget a folyóba kaparta. – Anyám lisztbe szokta hempergetni – tette hozzá. – De felesleges. Ha akarják, zsemlemorzsába is lehet.

– Jacky! Jackííí!

– Vacsorához hívnak – kapta fel a fejét Jacky. – Meg tyúkokat etetni, meg tehenet fejni meg minden.

Betette az utolsó halacskát is a konzervdobozba – a pisztrángok szinte szardíniaként szorongtak benne talpra ugrott, és átadta a dobozt Dorotheának.

– Borzasztóan köszönjük – hálálkodott Dorothea.

– Tényleg nagyon hálásak vagyunk – erősítgette Dick.

– Á, ennél még többet is tehetek magukért – jelentette ki Jacky. – S tán még az éjjel meg is teszem. – Azzal elrobogott a tanyaház felé.

– Mostanra valószínűleg lenyírták már a pázsitot – szólalt meg Dorothea. Egyszeriben eszükbe jutott, hogy míg ők a pisztrángsimogatást tanulgatták, Nancy és Peggy rabszolgamunkával töltötte a napot.

Átkeltek a hídon, és végigsiettek az úton. A falba vágott átjárónál megálltak és hallgatóztak. A taposómalomból már semmi zaj nem hallatszott.

Dick egy pillantást vetett a falban levő üregre, amely postaládaként szolgált. Tudta, délutánonként nem jár a postás, ezért valójában nem is számított levélre. Abban is kételkedett, hogy a postás megtalálja a megfelelő helyet a kövek közt, ha esetleg levelük érkezik. Az üregben azonban lapult már egy boríték. Dick kihúzta.

– Nancytől jött! – kiáltott fel Dorothea, amint meglátta a koponyát és a lábszárcsontokat. A borítékon nem állt címzés. Dick föltépte és elolvasta az üzenetet.

„Mai napért bocsánat. Nem tehettünk semmit. Tán holnap több szerencse. Ugyanott, ugyanakkor. Fáj a feje. Úgy kell neki. Ma este elszabadulásra semmi remény. Tejet megkaptátok?” Aláírás ugyan nem szerepelt a levélen, de nem is volt rá szükség.

– Jaj, de jó – könnyebbült meg Dick. – Timothytól nem jött üzenet.

– Ha kissé hamarabb érkezünk vissza, talán egy percre találkozhattunk volna – szomorkodott Dorothea.

– Valószínűleg csak annyi idejük volt, hogy bedobják a levelet, s már iszkoltak is haza – vélte Dick.

– Ez valóságos csoda – mondta Dorothea.

– Micsoda?

– Már három nap eltelt – magyarázta Dorothea. – És Nancy még mindig bírja. Azt sejtettem, hogy Peggy számára nem lesz annyira megerőltető, de nem is álmodtam volna, hogy Nancy akár csak feleennyi ideig kitart. Szerintem csak azért képes rá, mert erősen elhatározta. Az igazi mártírok éppen ilyenek lehettek. Minél jobban ordítottak az oroszlánok, annál kevésbé mutatták Nérónak vagy kinek, hogy félnek.

– Eddig tehát sikerült – állapította meg Dick. – Csak kapjuk meg a csónakot, mielőtt Timothy el akarja kezdeni a munkát.


A Pikteknek sokkal könnyebb sors jutott osztályrészül. A saját házukba gyalogoltak föl az erdőn át, s nem várta ott őket semmiféle Dédnagynéni, hogy meghatározza, mit tegyenek vagy mit ne tegyenek. Tüzet raktak, és fölakasztották éjszakára a függőágyakat. Dorothea szétmorzsolt némi száraz kenyeret, Jacky serpenyőjében vajat olvasztott, és beletette a kenyérmorzsában meghempergetett halacskákat. Arcát a tűz és a forró, fröcskölő vaj ellen kezével védve figyelte, mikor kunkorodnak föl a pisztrángok. Akkor megfordította valamennyit, hogy a másik oldalukat is megpirítsa. Sütés közben akadt ugyan egy rettenetes pillanat – rájött, hogy a sóról megfeledkezett–, de még nem késett el, s időben helyrehozta a hibát. A sült pisztráng illata versenyre kelt a parázsló fák szagával. Aztán nemsokára a Piktek valamennyi ujjukat tisztára nyalták, s az uszonyokat, gerinceket a tűzbe dobálták, hadd sisteregjenek a lángokban.

Dorothea négy pisztrángot félretett.

– Ezeket majd hidegen megesszük reggelire – tervezte. – Tudod, Dick, ez volt az első igazi étkezésünk.

– Az első? Miért?

– Mert ezt az ételt magunk szereztük be, és magunk is készítettük el – magyarázta Dorothea. – A következő regényemben a szereplők semmi mást nem esznek, csak amit maguk be tudnak szerezni lakóhelyük környékén az erdőben.

– Áfonyát szedhetnek – mutatott rá Dick. – Meg diót.

– Ha helyettünk Jacky élne ebben a kunyhóban – vélekedett Dorothea –, remekül elboldogulna üzletben vásárolt élelem nélkül is. A pikteknek sem volt boltjuk. És konzervük sem.

Dick egy pillanatra eltűnődött.

– De ha lett volna, biztos nem dobják ki az ablakon.

 

14. ÍGY NEM IS LEHET VITORLÁZNI!

– Ma vitorlázni fogunk! – szólalt meg Dick, pedig még szinte ki se nyitotta a szemét. Aztán észrevette, hogy Dorothea már fölkelt, fölöltözött, és éppen a reggelit készíti.

– Akkor siess! – felelte Dorothea.

A kannában már forrt a víz, amikor Jacky fölbotladozott az ösvényen a tejjel. Átnyújtotta az üveget, ám másik kezét a háta mögé dugta.

– Mondtam, hogy még a pisztrángnál is jobbat adok maguknak – vigyorgott szélesen.

– Rettenetesen finom volt – mondta Dorothea. – Tegnap pisztrángot vacsoráztunk, az utolsó négyet pedig most reggelire esszük.

– No és ehhez mit szólnak? – kapta elő kezét Jacky a háta mögül. Markában egy nyulat tartott.

– Te fogtad? – kérdezte Dick.

– Gondoltam, hogy lesz belőle valami – mesélte Jacky. – Szép éjszaka volt, meg minden. Hármat sikerült elcsípnem.

Hátsó lábánál fogva átnyújtotta a nyulat. Dorothea meglehetősen vonakodva vette át.

– Neked nincs rá szükséged? – kérdezte.

– Á! Anya azt mondta, csak kettő kell neki. Örömmel adom. Hoztam hagymát is, mert az jár hozzá. Anyám szerint a nyúl hagyma nélkül mit sem ér.

– Nagyon szépen köszönjük – mondta Dick és Dorothea egyszerre.

– Megmutatom, hova kell akasztani – intett Jacky, és a kunyhó északi oldalához vezette őket. Itt a falból, a kövek közül nagy fapecek állt ki, olyan magasan, hogy éppen csak elérte. – Innen nem tudja leszedni a róka – akasztotta föl Jacky a nyulat a ráhurkolt zsinegnél fogva, amellyel jövet a kerékpár kormányához kötözte. Egy percig csak állt frissen fogott zsákmánya előtt, és csodálta. – Hol az üveg, amelyet vissza kell vinnem? Ideje indulnom. Nyáron meg év végén sokasodik a munkánk.

– Kinek sokasodik a munkája? – tudakolta Dick.

– Nekünk, farmereknek – jelentette ki Jacky, mintha legalább ezer hektárt birtokolna. – Ki se látszunk a dologból, mikor más népek csak üdülgetnek. Ma apámmal piacra megyünk. Eladó süldőink vannak.

Átvette az üres üveget, amelyet Dorothea a patakban már tisztára öblített, és az erdőn át elrobogott.


A patakban fogott kis pisztrángok hidegen talán még ízletesebbek voltak, mint forrón. A reggeli mosogatás közben a Piktek azt tervezgették, hogy megint elmennek pisztrángot fogni.

– Összeszedünk egy csomót – bizakodott Dick. – Már tudjuk, mi a módja. Csak gyakorolni kell. Aztán hatalmas lakomát csapunk, és meghívjuk rá a többieket.

– Ilyen ételt szolgálnának föl az igazi piktek is – vélekedett Dorothea. – Sült pisztrángot, s talán Jacky elcsíp még egy nyulat… Ezt megfőzöm ebédre… Bár nem hiszem, hogy a többiek le tudnának lépni.

– A Dédnagynéni elutazása után se kellene abbahagynunk a pikt-életet – álmodozott Dick. – Csak akkor már senki se kényszerít rá.

– Alakíthatnánk egy egész pikt törzset – tervezgetett Dorothea. – Persze ehhez az kell, hogy a Dédnagynéni ittléte alatt semmi baj ne történjék.

– Menjünk le az útra! – javasolta Dick. – Lehet, hogy máris történt valami. Mondjuk, egy üzenet vár a levelesládában, hogy ma sem tudnak elszabadulni…

Leballagtak a falba vágott átjáróig, ám a postaládában semmit se találtak.

– Maradjunk itt egy kicsit. Talán egyikük meg tud szökni egy percre.

– De ne túl közel az úthoz – tette hozzá Dick.

Éppen meglapultak az erdőben, ahol az ösvény elhagyja a vörösfenyőket, és felkapaszkodik a pagony sűrűjébe, amikor kerékpárzörgést hallottak.

– A postás – suttogta Dick. – Feküdj! Lássuk, dob-e levelet a postaládánkba.

– Állítsuk meg inkább, csak a biztonság kedvéért – javasolta Dorothea. – Rettenetes lenne, ha megint a Dédnagynéni markába nyomná a levelünket.

Ám mielőtt megmozdulhattak volna, hallották, hogy a postás lába dobban az úton. Leszállt a kerékpárról. Dick és Dorothea a fák törzse közt leskelődve figyelte. A postás az átjáróhoz lépett, előrelendítette a táskáját, belekotort, és egy köteg levelet szedett elő. Az egyik borítékot kivette a többi közül. Előrehajolt, és a levelet a falba dugta.

– Emlékezett a kérésünkre – könnyebbült meg Dick.

– Csak egy percig várj még! – kérte Dorothea. – A doktorhoz hasonlóan valószínűleg ő se találkozna velünk szívesen. És erre most már nincs is szükség.

Lapultak még egy kicsit, míg számításaik szerint a postás elkerekezhetett Beckfootig, aztán lerohantak a falhoz.

– Neked jött – húzta ki Dick a borítékot az üregből.

– Anya írta! – örvendezett Dorothea.

– Van benne levél nekem is?

– Mindkettőnknek szól. De ne maradjunk itt az út mellett. Tűnjünk el gyorsan!

A mogyoróbokrok rejtekében, ahol senki arra haladó nem vehette észre őket, közösen olvasták a levelet.


Drága Dot és Dick!

Örömmel hallottuk, hogy szerencsésen megérkeztetek. Roppant élvezetes lehetett az utolsó szakaszt hajón tenni meg. Feltételezem, mostanra már munkára fogtátok az új csónakot. Legyetek óvatosak! Borzasztó nagy kár lenne, s igencsak bosszankodnánk, ha mindketten vízbe fulladnátok, mielőtt bennünket is megtanítotok vitorlázni. Apa még mindig be van havazva, ki se látszik a vizsgadolgozatok közül, mindazonáltal figyelemre méltó időt tölt a norfolki bérelhető hajók katalógusának böngészésével. A vizsgadolgozatok osztályozására használt piros és kék ceruza módfelett alkalmas a neki tetsző küllemű hajók bejelölésére is. Azt hiszem, lesz belőle valami. Nagyon kedves levelet kaptam barátnőtöktől, Mrs. Barrable-től: jelenleg Homingban tartózkodik. Úgy véli, a bátyja valamikor szeptemberben megjelenik nála, s vitorláznak is egy sort. Megkért, hogy adjam át nektek a Szárcsaklub üdvözletét is. No és most azokról a piktekről. Apa azt mondja, hogy egyfelől igazatok van, másfelől tévedtek. Valaha a folkloristák közt létezett olyan elmélet, mely szerint a tündérekben és más hasonló lényekben való hit abból ered, hogy az őslakók – félig titokban és mindenféle eldugott helyeken – jelen voltak az országban még azután is, hogy a legtöbb vidékről kiszorították őket a győztes törzsek. Azt hiszem, pontosan idézem Apa szavait. Szerinte ez egy kipukkadt elmélet, de azt is hozzátette, hogy előbb vagy utóbb a legtöbb elmélet kipukkad. Mialatt Apa a vizsgadolgozatokat javítja a kék és a piros ceruza, valamint a képes hajókatalógus segítségével, én fölforgattam az egész házat. (Jaj, ne, az én szobámat is? – kiáltott fel Dick.) Dick Múzeumához nem nyúltam. (Akkor jó – sóhajtott fel megkönnyebbülten Dick.) Csodálatos lehet egyedül lakni egy egész házban. Nancynek és Peggynek is van saját háza? Ne felejtsétek el szeretetteljes üdvözletemet átadni Mrs. Dicksonnak, ha találkoztok vele. És most ég veletek. Mindketten sokszor csókolunk mindkettőtöket:

UI: Figyelem! Bele ne fulladjatok! Meg akarunk tanulni vitorlázni.


– Szerintem semmi értelme azzal kísérletezni, hogy levélben elmagyarázzuk a helyzetünket – vélekedett Dorothea. – Mindenesetre mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy Mrs. Blackett egyáltalán ne bánja meg a meghívását. Mit jelent az, ha egy elmélet kipukkad?

– Azt, hogy valaki új elmélettel áll elő – magyarázta Dick. – Mint a kémiában. Valaha az emberek valami olyan anyagban hittek, amelynek flogiszton a neve, aztán az atomokban, és újabban ebbe belekeverték a rádiumot meg az elektromosságot is.

– Szóval a piktekkel semmi gond.

– Míg ki nem találunk helyettük valami jobbat – bólintott Dick.

– Továbbra is piktek leszünk – jelentette ki Dorothea.

– És a rólunk szóló elmélet nem is pukkad ki, legfeljebb ha a Dédnagynéni kitalálja.

– Isten őrizz! – riadozott Dorothea.

Az előző napi csalódás után Dick nem is igen mert hinni benne, hogy aznap semmi akadály nem tornyosul eléjük, és megkapják a Szkarabeuszt.

– Itt maradok, és őrt állok – mondta. – Csak a biztonság kedvéért, hátha valaki üzenetet hoz. Tegnap este óta bármi történhetett.

– Maradj – egyezett bele Dorothea. – Nekem úgyis van mit tennem a ház körül.

Két-három óra telt el. Dick a mogyoróbokrok rejtekében feküdt, s a nagy foltokban hámló vörösfenyőtörzsek között figyelte az utat. A vitorlázásról szóló könyvet forgatta, s közben megpillantott egy fakopáncsot, három különböző cinegét, egy szajkót és egy szarkapárt. A vörösfenyők levélpamacsos ágain hintázva egy vörös mókus ugrált Dick felé. Észrevette a fiút, és gondosan szemügyre vette, először a fatörzs egyik oldaláról, majd átszaladt a másik oldalra, onnan is méregette, végül odamakogott neki, mintha azt kérdezné, ugyan mit keres itt az erdőben. Egy közönséges napon a fenti élmények bármelyikének hatására Dick nemcsak az idő múlásáról feledkezett volna el, de minden egyébről is. Ma azonban egyre az órájára pillantgatott, s végül komolyan aggódni kezdett, nem azért, mert az idő cammogott, hanem mert valósággal rohant. Ugyan mennyi ideig tart megfőzni egy nyulat? Figyelmeztetnie kellene Dotot, ha törik, ha szakad, nekik két órától kezdve ott kell várakozniuk készenlétben a szirtfokon, hogy azonnal indulhassanak, amint Nancy és Peggy meg tud szökni.

Dorotheát a kunyhó mögött találta. Nővére a nyulat bámulta, amely még mindig a falba erősített pecken lógott.

– Mennyi ideig tart, mire megfő? – kérdezte Dick.

– Szörnyen döglöttnek tűnik – rebegte Dorothea.

– De hisz tényleg döglött – csodálkozott Dick.

– Fogalmam sincs, hogy kezdjem el.

– Valószínűleg van valami tudományos módszer rá – vélte Dick. – Mármint egy nyúl bőrének lenyúzására.

Dorothea leakasztotta a nyulat a pecekről. Az állat szeme merev volt, és amikor Dot kelletlenül hozzáért a szőréhez, hidegnek érezte.

– Sokkal szebbek, amikor még futkároznak.

– Hát persze – bólintott Dick. – Élőben minden sokkal szebb. Valaha a húskonzerv is futkározott, a szardíniák úszkáltak, és a banán a fán nőtt. Ettől még ugyanúgy megesszük mindet.

– A piktek egy fikarcnyit sem törődnének vele. Jacky se. Nézzük például a pisztrángokat. Megettük őket. És mennyire ízlettek! Tudom, semmi értelme, hogy itt tépelődöm… De… bárcsak megkérdeztem volna Jackyt, hogyan kell megnyúzni.

– Kérdezd meg holnap! – javasolta Dick. – És most már verd ki a fejedből! Együnk inkább valami mást, amit nem kell főzni. Korán le kéne mennünk a szirtfokra, hátha sikerül hamarabb elszabadulniuk.

– Talán szerezhetek egy szakácskönyvet Rióban – derült föl Dorothea. – Ez az! Veszek egyet. És akkor nem kell állandóan kérdezősködnünk. Jó lesz most ebédre húskonzerv, kenyér, sajt, narancs és a beckfooti grog?

– Nem érdekes, mit eszünk – türelmetlenkedett Dick. – Csak el ne késsünk.

– Majd vacsorára főzzük meg a nyulat – tervezgetett Dorothea. – Vagy holnap ebédre. Ha vásárlok egy szakácskönyvet, az biztosan minden tudnivalót leír.

Fél órával később, miután elköltötték a tervezett nyúlpaprikásnál sokkal könnyebben összeüthető ebédet, Dorothea rendet rakott, Dick elöblíteni a vízesés alá helyezte a tányérokat, s útnak indultak. Dick a távcsövet és a vitorlázásról szóló könyvet, Dorothea pedig az új csónak szkarabeusszal díszített zászlaját vitte. Nagyon korán volt még, s mivel tartottak tőle, hogy az ebéd esetleg el sem kezdődött Beckfootban, hatalmas kerülővel az erdőn vágtak keresztül, s jóval a házon túl érkeztek le az útra. Alapos felderítés után átkeltek rajta, és hamarosan a szirtfok tetejéről tekintettek le a beckfooti pázsitra.

– Ma nem lesz semmi gond, biztosan tudom – szólalt meg végül Dorothea.

– Két és fél perc múlva kettő – nézett az órájára Dick.

Hirtelen nagyot dobbant a szívük, mert a ház ajtajában két kicicomázott alak jelent meg.

– Valami baj történt megint – suttogta Dorothea.

– Az nem lehet, hogy így menjenek vitorlázni – tűnődött Dick.

– Ebben a ruhában semmiképp – borongott Dorothea.

Habfehér ruha rózsaszín selyemövvel, mély árnyékot vető fehér kalap… ha nem tudják, ki viseli mindezt, rájuk sem ismernek.

– Átkelnek a pázsiton – állapította meg Dick. – Talán megint azt akarják tudomásunkra hozni, hogy nem jöhetnek.

– Oda ne kiálts nekik! – figyelmeztette Dorothea. – Ki tudja, a Dédnagynéni nem lapul-e az ablakban, s ha észreveszi, hogy fölnéznek…

– Gyorsan, gyorsan! – sürgette Dick, miközben már kúszott is hátrafelé. – Sietnünk kell, hogy leérjünk, mert még azt találják hinni, hogy el se jöttünk.

A vonulat gerince alatt, ahol már biztonságban megtehették, fölpattantak, és leviharzottak a folyó partjára. A nádas fölött megpillantották a csónakház tetejét, s a nádasba mélyedő nyiladékon át az Amazon-folyam torkolata körüli sima víz is látszott.

Néhány percig semmi sem történt. Aztán egy evező meg-csikordult a villában. Közelükben hangosan, türelmetlenül hápogott egy vadkacsa. Pár pillanattal később a csónak is felbukkant. Csoda történt. A fehér ruha és a széles karimájú kalap eltűnt. A csónakban két merész kalóz ült, sortba és ingbe öltözötten, fejükön piros kötött sapkával. Nancy evezett, Peggy a csónak hátuljában állt, és aggodalmasan fürkészte a partot. Újra hápogott, de rögvest meg is pillantotta a várakozókat.

Nancy ballal visszafele húzott, jobbal előre, s a csónak orrát belendítette a nyiladékba.

– Ördög és pokol! – mondta köszöntés helyett. – Féltünk, hogy nem kaptátok meg az üzenetet. Azt hittük, nem jöttetek el. Ugorjatok be! Régóta vártok?

– Láttunk benneteket, amikor fehér ruhában végigmentetek a pázsiton – tájékoztatta Dorothea. – Attól tartottunk, hogy ez megint azt jelenti: „nem”.

Nancy nevetett.

– Az ünneplőt a csónakházban hagytuk. Tegnap este Peggy kiosont a kalózöltözékkel, és elrejtette egy vizeskannában, míg én udvarias bájcsevegést folytattam a Déddel. Feküdjetek jó mélyen a csónak fenekére. Húzódjatok a vitorla alá, amennyire csak tudtok. A Déd a szobájába vonult, amikor leléptünk, de arra nem számíthatunk, hogy ott is marad. Gondoltam, rázárom az ajtót, végül azonban elvetettem az ötletet. Ha kibaktat a házból, akár a tó melletti úton is lődöröghet, ki tudja. Szóval csak húzzátok a kobakotokat a palánk alá. Az útról tisztán lehet látni minket, míg csak el nem érjük a Riói-öblöt.

– És a ti piros sapkátokat nem veszi észre?

– Azt még meg tudjuk valahogy magyarázni – vélekedett Nancy. – A ti jelenléteteket viszont nem. Egyébként valószínűleg nem leskelődik sehol. Szabályosan lefeküdt. De ne bízzunk semmit a véletlenre. Fogd csak, Peggy! Evezz te az egyikkel, én a másikkal, s lóhalálában átlapátolunk.

– Nem vitorláztok inkább? – érdeklődött Dick.

– Lavíroznunk kellene – felelte Nancy. – Ha gyenge a szél, evezni gyorsabb. És minden percre szükségünk lesz, hogy az új csónakot kipróbáljuk. Egyébként pedig csendesebben beszélj! A víz úgy viszi a hangot, mint a telefondrót. Szóval átevezünk, s így talán lesz még egy kis időnk, hogy meggyőződjünk róla, boldogultok-e.

Dick a Fruska alján fekve levette a szemüvegét, és megtörölgette.

Dorothea fölismerte a jelet.

– Ne izgulj! – suttogta. – Hiszen vitorláztál már Norfolkban. Ez sem lesz más.

– Tudom – motyogta Dick.

Visszatette a szemüvegét, és a könyv ábráira gondolt. Titokban nagyon szerette volna, ha az új csónak első útján csak Dorotheával kettesben vesz részt, és senki se figyeli őket.

– Mit sutyorogtok? – kérdezte Nancy, de válaszra sem várva folytatta. – Egyensúlyozd ki a hajót, Dorothea! Vidd a súlypontodat közelebb a széléhez! Ne te, Dick! Mondjátok csak, rendben megkaptátok a tejet?

– Meg – felelte Dorothea. – És Jacky hozott nekünk egy nyulat is. Tegnap, amíg ti fogságban senyvedtetek, arra is megtanított minket, hogyan kell kézzel pisztrángot fogni.

– Derék fiú ez a Jacky! – lelkesedett Nancy.

– És képzeljétek – tette hozzá Dorothea –, övé a kunyhó, ahol lakunk.

– Jackyé?

– Ezt nem is tudtuk – csodálkozott Peggy.

– Azt mondja, senki se tud róla. Sokkal jobb pikt, mint mi vagyunk – dicsérte Dorothea. – Egy egész kis konyhaszekrényt rendezett be magának a falban, tele főzőedénnyel. A fűrész, amit találtunk, szintén az övé. Meg a bicska is.

– A mindenit! – morogta Nancy. – Ha eljár a szája…

– Nem jár el – védte meg Dorothea. – Mindent kölcsönadott nekünk, és azt mondta, hogy most nincs is rájuk szüksége, mert nagyon sok a dolga.

– Jól van, Jacky! – jelentette ki Nancy. – Gondoljatok bele, ha ott ücsörög egész nyáron, s nekünk halvány fogalmunk sincs róla…

– Gondolod, hogy kapok Rióban szakácskönyvet?

– Valószínűleg – biccentett Nancy. – Mire kell?

– Tudod, a nyúl – mondta Dorothea.

– Csempésszétek le hozzánk, és a szakács néni majd megfőzi.

– Azt hiszem, nem árt megtanulnom, hogyan kell – vetette ellene Dorothea.

– Hasznodra válik, az biztos – helyeselt Nancy. – Tartsd az ütemet, Peggy! Egy, kettő, egy…

– Figyeljetek csak – szólalt meg Dick. – Hogyan vigyük haza a Szkarabeuszt?

– Megoldjátok ti azt – biztatta Nancy. – Csak jó későn érkezzetek. Ne velünk gyertek vissza. Nem szabad, hogy a Déd együtt lássa a két csónakot. És meg ne próbáljatok fölvitorlázni a folyón! Nem használhatjátok a fenékuszonyt, mert nem elég mély a víz, és ha partra fúj titeket a szél a ház előtt… Húzzátok föl az uszonyt még kinn. Aztán le a vitorlával, s csendben evezzetek föl!

– És egy pillantást se vessünk a házra!

– De ne ám! – értett egyet Nancy. – Csak evezzetek szépen föl a lagúnáig. Ha beviszitek a hajót a kikötőbe, ott már biztonságban van, és ti is elosonhattok. Mi lesz a kikötő neve?

– Pikt-öböl – felelte Dorothea.

– Jó név. Mi a baj, Dick?

– Csak elmerevedett a nyakam.

– Most már fölülhettek. Pihenj, Peggy!

A két kalóz abbahagyta az evezést. A csónak továbbsiklott. A két potyautas kidugta a fejét. Talpra kászálódtak, egymás után a tatba ültek, és körbenéztek.

A beckfooti hegyfok már messze mögöttük magasodott. Előttük a Riói-öböl terült el, tele evezős csónakkal és lehorgonyzóit jachttal. Látták a kikötőt, a gőzös mólóját és azon túl a csónakkészítők műhelyét.

A kalózok tovább eveztek.

– A tyúk és a csirke – intett fejével Peggy. Épp elhaladtak a veszélyes sziklákat jelző két nagy bója mellett. A gőzhajók ezt a részt lehetőleg messze elkerülték.

– Emlékszem – merengett Dorothea vissza a múltba. A Riói-öböl befagyott, s a jégen rengeteg eszkimó korcsolyázott azon a napon, amikor Dick és ő hóviharban vitorlázott a szánnal, és fölfedezte az Északi-sarkot. Az aztán kaland volt a javából! Ez is kaland lesz, gondolta, csak másmilyen. Még talán kockázatosabb is. Mintha… mintha vékony jégen korcsolyáznának, amely bármely pillanatban beszakadhat. Végignézett az üdülők seregén: az evezőket cséphadaróként forgatva, zajongva csalinkáztak ide-oda a bérelt csónakokban. Ezek az emberek egészen mások, mint Dick és ő, két törvényen kívüli, akiknek a puszta léte is titok. A Lápvidék haramiájáról tervezett regényére gondolt. A főszereplő folyton-folyvást menekül ellenségei elől. De az üldözők legalább tudták, hogy a haramia létezik. Ez szinte kényelmes, otthonos érzés. Az ő életük sokkal nehezebb. Elhatározta, hogy a következő regénye egy piktről szól majd, népe utolsó képviselőjéről, aki az ország peremén tengeti életét, s a vidék lakosai nem is sejtik létezését. Apa biztos mindent el tud mesélni a piktekről. Vajon voltak akkoriban Angliában nyulak? S az utolsó pikt elkapta és nyársra húzta őket? S kúszott-e rókaként a szomszédok udvarára, s menekült-e vissza a holdfényben fürdő dombok közé kövér kacsát szorongatva inas kezében? Képzelete messze elragadta, amikor Nancy fölkiáltott:

– Pihenj, Peggy! Remek! Már vízen van. Amott, ni! A harmadik csónakháznál…

 

15. A SZKARABEUSZ VÍZRE BOCSÁTÁSA

A nagy, szürke műhelyből keskeny kikötőpalló futott ki a vízre. Mellette aranyfényű, frissen lakkozott fa csillogott. A pallóhoz kötve ott várt Dickre és Dorotheára a Szkarabeusz.

Nancy átvette mindkét evezőt, és a part felé irányította a Fruskát. Peggy a kikötőkötéllel kezében ugrásra készen állt az orrban. Dick és Dorothea egyre közelebbről láthatták életük első hajóját. Éppen szemben ringatózott a vízen. Egy élőlény, s nem egyszerű ácsipari termék, mint első alkalommal, amikor még felfordítva hevert a műhelyben a bakon. Világossárga árboca benne feküdt, mellette a két fényesre lakkozott evező és az árbocrudakra takarosan fölcsavart új, piros vitorla.

– ÜLJ LE, DICK! – kiáltott fel Nancy.

Dick meghökkent, mert észre se vette, hogy fölállt.

– Gyönyörű színe van a vitorlának! – lelkendezett Dorothea.

– Legalább nem rozsdásodik – évődött Nancy. – Ráadásul mivel a mi vitorlánk fehér, a Fecskéé barna, a tietek pedig vörös, vitorlázás közben száz mérföldről is megállapíthatjuk, melyik hajó közeleg.

A műhelyben dolgozó hajóács a nyitott ajtón keresztül észrevette az érkezőket. Kijött eléjük a pallóra, és megfogta a Fruska palánkját, nehogy a kikötőnek ütközzenek. Erre persze semmi szükség nem volt, hiszen Nancy ült az evezőknél.

– Szóval át akarják venni – mondta üdvözlés helyett. – Már tegnap elkészült.

– Közbejött valami, csak most értünk rá – felelte Nancy.

– Gondoltuk, átvisszük Beckfootba ma délelőtt, de aztán akadt egy kis munka, és egész ebédig dolgoznunk kellett.

Nancy lélegzete elakadt. Dorothea elsápadt. Te jó ég, micsoda ribillió tört volna ki Beckfootban, ha felbukkan az ácsmester egy olyan hajóval, amelynek tulajdonosai nem is léteznek! Újra gyötörni kezdte a szörnyű érzés, hogy vékony és recsegő-ropogó jégen korcsolyáznak. És a veszély nemcsak a szövetségesek oldaláról fenyeget: azok is bajt hozhatnak rájuk, akik mit sem tudtak a körülményekről. A csónakkészítő szerencsére nem vette észre riadalmukat, Dick és Peggy pedig már a pallón állva tanulmányozta az új csónakot.

Nancy összeszedte magát.

– Örülök, hogy nem hozták át – vetette oda. – Magunk akartunk érte jönni.

A következő pillanatban már be is ugrott a Szkarabeuszba, és nekilátott az árboc fölállításának.

– Jobb, ha én csinálom – jelentette ki. – Minden perc számít. – Helyére illesztette az árbocot, s meglazította a felvonóköteleket. – Remek. A zászlófelvonó kötél is kész. Hol a lobogótok, Dot? Add oda Dicknek! Két szorító nyolcas, egy a zászlórúd közepén, egy a legalján… Figyeljetek jól! El ne felejtsetek a kettős horogra is csomót kötni, amikor a fő felvonókötelet a felső vitorlarúdhoz rögzítitek… Így… Egyébként mindig kilazul… Várj, ne húzd még föl a zászlót! Fél perc… A mindenit! (Megtapogatta a nadrágzsebét.) Jól van, nincs semmi baj. Csak azt hittem, otthon felejtettem… Na most…

– Mit nem felejtettél otthon? – kérdezte Dick.

Valósággal zúgott a feje. Minden túl gyorsan történt. Peggy a kormánylapátot illesztette a helyére. Nancy legalább fél tucat dologgal foglalkozott egyszerre. Vissza tud majd emlékezni, mit hogyan kell csinálni, ha már csak Dottal kettesben lesz a csónakban?

Nancy sietve körbenézett:

– Biztos, hogy mindkét csapszeg a helyén van, Peggy?

– Ezt a lapátot könnyebb fölszerelni, mint a miénket – vélte Peggy. A csónak végében térdelt, és azon igyekezett, hogy mindkét csapszeget egyszerre csúsztassa a pántba. A kormányrudat először jobbra, majd balra forgatta. – Kész – jelentette.

– No most, Dot! Ereszd ki a Fruskát, ameddig csak a kikötőkötele engedi! így lesz elég helyünk, hogy a Szkarabeuszt a palló végéhez vontassuk. Ott szemben áll a széllel, amíg fölhúzzuk a vitorlát, és könnyen el tud indulni bal csapáson. Ha egy mód van rá, ne használjátok az evezőket, főleg ne az első úton. Cudar balszerencsét jelentene…

Az öreg csónakkészítő mosolyogva figyelte.

– Maga aztán ért hozzá – jelentette ki.

– Fél pillanat, csak fölszerelem az alsó vitorlarúd csigáját – sürgölődött Nancy. – Jól van. Most már áthúzhatjátok.

Dick az apró zászlót kezében szorongatva figyelte Nancy villámgyorsan dolgozó ujjait. Nancy piros sapkás feje azonban állandóan útban volt. Meg tudja ezt valaha is tanulni? És a Szkarabeusz már megmozdult. Dot kiengedte a Fruska kötelét, s a csónakkészítő óvatosan átvontatta az új hajót a palló végébe, ahol korábban a Fruska ringott.

– Na. – Az eddig a csiga fölött görnyedező Nancy kimelegedett, vörös arccal fölemelkedett a csónak fenekéről. – Készen van.

– Fölvonjam a zászlót? – kérdezte Dick. Számára csak ez a kicsiny munka maradt.

– Még ne! – állította meg Nancy. Zsebéből apró orvosságos üveget húzott elő. – Gyömbérbor. A Dédnagynéni hörpölt belőle tegnap vacsorára, én meg elcsórtam pár cseppet. Pocsék egy ital, de a Szkarabeusznak mindegy. Fogd, Dot! Ez a te feladatod. Tekerd zsebkendőbe a kezed, nehogy elvágja egy szilánk az ujjadat. Vágd erősen az orrához, hogy összetörjön, és kereszteld meg a hajót!

– Mit mondjak? – tudakolta Dorothea.

– Ó, csak mondd ki, mi a neve, és kívánj neki sok szerencsét meg jó szelet. Aztán Dick fölhúzza a zászlót.

Dorothea ujjait zsebkendőbe bugyolálta, átvette az üvegcsét, és nekikészült.

– El ne ejtsd! – izgult Peggy.

– Az is balszerencsét hoz, ha elsőre nem törik el – figyelmeztette Nancy. – Na most…

Csrrr!

Az üvegcse darabokra zúzódott a Szkarabeusz hegyes orrán. Barna bor csörgedezett a vízbe.

Szkarabeusznak nevezlek el! – kiáltotta Dorothea. – És jó szelet kívánok neked!

– Hurrá! – Az öreg csónakkészítő, aki komoly arccal figyelte az előkészületeket, hangos kiáltásban tört ki.

– Hurrá! Hurrá! – kurjantotta Nancy és Peggy is. – Föl a zászlóval, Dick! Gyerünk! Ne két kézzel egyszerre! Örök hűség a Szkarabeuszhoz!

Dick és Dorothea valahogy elfelejtett hurrázni. Dorothea később meggyőzte magát, hogy tulajdonképpen nem számít. A háromszögletű fehér zászlócska, közepén a zöld bogárral, föllibegett az árboccsúcsra, és kifeszült a kis zászlórúdon. Egy hirtelen szélroham meglobogtatta.

– Mi az a bogár? – kérdezte a csónakkészítő.

– Szkarabeusz – felelte Dick. – Egyiptomi bogár.

– Aha – dünnyögte a csónakkészítő. – Egyiptomi? Tudtam, hogy sose láttam még.

– És most – szólalt meg Nancy –, ki a partra, Peggy! Te pedig ugorj be, Dot! A vitorlátokat még fölvonom. A fölhúzókötelet bújtassátok be a csónak orrában levő gyűrűbe, és így előmerevítőként szolgál. Föl vele! Bocs, Dick. Rossz helyen volt a fejed. Megvan a szemüveged? Rögzítsd a kötelet ehhez a bakhoz! Most húzd meg a csigát! Az emeli föl a vitorlarudat. De csak addig húzd, amíg függőleges ráncok nem jelennek meg a vitorlán!

– Csínján, míg be nem avatták! – figyelmeztette őket a csónakkészítő.

– Azért kell óvatosan bánni a vitorlával, hogy el ne veszítse az alakját, mielőtt kifeszül – magyarázta Nancy. – Tessék. Készen van.

Ő is visszamászott a kikötőpallóra. A csónakkészítő eloldozta a kötelet, és föltekerte, hogy bedobja az orrba.

– Ajánlom, most rögtön eresszék le az uszonyt – mondta. – Itt a palló végétől kezdve elég mély a víz, de ha már vitorláznak, kerüljék messze a partot.

Dick leeresztette a fenékuszonyt.

A szél kissé megerősödött. Az alsó vitorlarúd könnyedén ide-oda lengett a tatban ülő Dorothea feje fölött.

– Inkább te fogd meg a kormányt, Dick! – rebegte.

– Lökd el! – vezényelt Nancy. – Már mehettek is! Húzd be egy kicsit a vitorlakötelet! Kormányt balra!

A csónakos a föltekert kikötőkötelet az orrba dobta, majd hirtelen hatalmasat lökött a hajón. A Szkarabeusz kisiklott a tóra.

A piros vitorla felpúposodott a szélben. Dick le nem vette róla a szemét, és továbbra is balra nyomta a kormányt.

– Közelebb a szélhez! Közelebb a szélhez! – kiabálta Nancy. – Megy már!

– Biztos benne, hogy azok ketten kiismerik magukat a csónakban? – hallotta meg Dorothea az ácsmester kérdését.

– Ki hát! – hangzott Nancy válasza. – Már több mint egy éve matrózok. Itt a tavon is vitorláztak tavaly, meg Norfolkban is.

A beszélgetést ugyan Dick is hallotta, ám nem nyugtatta meg. Életében először teljesen egyedül vitorlázik, saját csónakjában. Egy olyan csónakban, amelyet senki a világon nem használt még soha. Egyik kezével a vitorlakötelet fogta, a másikkal a kormányt szorongatta, nem tudta hát levenni és megtörölgetni a szemüvegét, pedig nagyon szerette volna.

– Hé! Nézz az orrod elé! Merre császkálsz? – Néhány evezős csónakból kiabáltak rá.

Kétségbeesetten a szél felé fordította a hajót, hogy kikerülje őket. „A gőzös kitér a vitorlás elől” – olvasta a könyvben, ám a szerző egy szót sem szólt a bérelt csónakokban lapátoló nyaralókról. Ezek most gőzösök vagy vitorlások?

– Nincs semmi baj – biztatta Dorothea. – Gyönyörűen haladunk.

– Dehogyis – morogta Dick.

Amikor kikerülte az evezős csónakokat, túl közel vitte a Szkarabeusz orrát a szélhez. A hajó megtorpant. A vitorla csapkodni kezdett. Mintha nem is számítana, merre fordítja a kormányt. A csónak visszafelé sodródott.

Erősen megrántotta a kormányt, hogy a korábbi menetirányba visszafordítsa a hajót. Az orr végre elmozdult, de sajnos a part felé. A vitorla újra kidagadt, és a csónak megindult. Amint lehet, vissza kell fordulnia, nehogy a kikötőpallók közé szaladjon. Addig azonban, míg gyorsan halad, semmi értelme megpróbálni… Most…

– Fordulásra készen, Dot! – vezényelt, és átcsapta a kormányrudat.

Elfordul vagy sem? Elfordult, és újra távolodni kezdtek a parttól. Dick aggódva hátrapillantott.

– Nem látták – vigasztalta Dorothea. – Éppen a vitorlát húzták föl, és a csónakkészítő is szóval tartotta őket. Senki se látta. Egyébként is, bárkivel előfordulhat, hogy egy evezős csónak éppen föl akarja öklelni.

– Megyünk mi is! – harsant föl mögöttük Nancy kiáltása.

Most már senki sem csalinkázott az útjukban, és a szörnyű első percek után Dick is kezdte jobban érezni magát. A karja már nem tűnt jégcsapmerevnek. Rájött, hogy képes egyszerre figyelni a vitorlát, a zászlót és a hajó melletti világot is. Most már nem bóklászhatott elébe egy evezős csónak észrevétlenül. Végül is minden rendben van. A Szkarabeuszt sem nehezebb kezelni, mint a Cinegét, csak gyorsabb hajó, sokkal gyorsabb.

– Hallod? – szólalt meg Dorothea. – Ő is élvezi.

Mintha a szél meghallgatta volna Dorothea hajóavató kívánságát. Jó szélnek talán nem lehetett nevezni, de a reggeli csélcsap lengedezést egyenletes, könnyű szellő váltotta fel. Ilyen szellőt kívánhat bárki, aki új hajóban vitorlázik. És Dick életében először meghallotta a víz gyors, kacagó gurgulázását saját csónakjának orrtőkéje alatt.

– A többiek is elindultak – tájékoztatta Dorothea csendesen. – Ne nézz hátra! Gyönyörűen vitorlázol. Sose érnek utol.

– Fordulásra készen! – vezényelt Dick, mihelyt a Hosszú-sziget partjához érkeztek.

– Nekem mit kell válaszolnom? – tudakolta Dorothea.

– Nem érdekes – mondta Dick. – Csak légy résen, hogy át tudd helyezni a testsúlyodat, és fejbe ne verjen a vitorlarúd. Ejha, a többiek sokkal közelebb mennek a parthoz, mint mi.

– Valószínűleg tudják, hol sekély a víz, és hol mély.

– A csónakkészítő azt tanácsolta, tartsuk magunkat távol a parttól – mormogta Dick. – Tehát biztosan sekély valahol. Nem kockáztatok. Nem érdekel, ha utolérnek… most nem.

– Hogy a csudába mehetnek ilyen gyorsan? – csodálkozott Dorothea.

A gyakorlott legénység vezette Fruska – Peggy a kormánynál, Nancy a középső evezőspadon – fergeteges ütemben közeledett. A sziget víz fölé nyúló fái alatt átfordult, a legénység közben mintaszerűen helyet változtatott. Most a szárazföld felé száguldottak. Újra irányt változtattak. A Szkarabeusz-szal ellentétben a fordulónál a Fruska nem torpant meg, hanem azonnal repülőstarttal indult a következő csapáson. Dick egyszerűen képtelen volt megállni, hogy ne figyelje őket a szeme sarkából.

– Hogyan fognak megelőzni? – tűnődött Dorothea, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy első helyüket nem sokáig őrizhetik.

– Az előzni szándékozó hajó nem akadályozhatja a megelőzött hajót – idézte Dick a könyvet. – Mi csak megyünk tovább, mintha a világon se lennének.

– Nem is vitorláztok rosszul! – Nancy hangja már sokkal közelebbről hallatszott. A Fruska tíz-tizenkét yardnyira, velük párhuzamosan haladt. – Ne szorongasd úgy a kormányt! Csak az ujjaiddal irányítsd! Az ujjaiddal! Ne markold meg!

– Fordulnak – suttogta Dorothea egy pillanattal később.

– Én egyenesen megyek – tökélte el Dick.

Addig haladt előre, míg a fák közelébe nem ért. Ezúttal már jobban sikerült a forduló. Legnagyobb rémületére azonban észrevette, hogy a Fruska újra megfordult, és közeledik feléjük.

– A jobbról jövőnek van mindig előnye – motyogta. – Vagy fordítva? Mi jövünk jobbról… vagy…

Tovább vitorlázott. Úgy tűnt, mindjárt összeütköznek. Dick megragadta a kormányrudat, és csak a vitorlát nézte, mintha a Fruska a közelében se lenne.

– Jól van, Dick! – kiáltotta Nancy. – Neked van előnyöd. A következő csapáson azonban már nekünk.

A Fruska kissé irányt változtatott, hogy elkerülje őket, és a két csónak néhány láb távolságra elsuhant egymás mellett.

– Újra megfordultak – jelentette Dorothea.

– Egyenesen megyek tovább – mondta Dick. Dorothea figyelte, hogy törtet utánuk a Fruska, pontosan az ő sodorvonalukban.

– Megint fordul – suttogta Dorothea abban a pillanatban, hogy Dick a szárazföld közelébe ért és fölkiáltott:

– Fordulásra készen!

A Szkarabeusz átfordult. A Fruskával egyező csapáson haladt, a Fruska azonban már vagy tucat yardnyival előtte járt.

– Sikerült nekik – állapította meg Dick. – Lehagytak minket. És az előnyük csak nő, mire újra megfordulnak.

– Ők már évek óta vitorláznak – jegyezte meg Dorothea, amikor a Fruska a fák alá érkezett, és ők rájöttek, még ha akarnák, se tudnák megközelíteni a másik hajót.

– Megkerüljük a szigetet! – rikoltotta át Peggy.

– Azt a kis sziklát, a végén a bokorral, kívülről hagyjátok el! – tanácsolta Nancy. – A sziget és a szikla között elég mélynek tűnik a víz, de a látszat csal.

– Kösz – felelte Dick.

– Ők nem ezt szokták válaszolni – hívta föl a figyelmét Dorothea.

– Nancy tudja, mire gondoltam – vélekedett Dick. – Fordulásra készen!

– Igenis, uram – mondta Dorothea, mert végre eszébe jutott a megfelelő kifejezés.

A Fruska előnye egy tucat yard lehetett, amikor megkerülte a kis sziklát. Dick megfigyelte, hogyan engedi ki Peggy a vitorlakötelet a fordulónál. A sziklához érve ő is hasonlóan cselekedett. A kis csónak most hátulról kapta szelet, s a Hosszú-sziget és a tőle nyugatra eső szigetecskék közt futott a szél elől.

– Az uszony! – kurjantotta Nancy, amikor hátranézett, hogy lássa, miként boldogulnak. – Rántsátok föl! Hátszélnél nincs rá szükség.

– Gondolnom kellett volna rá – borult el Dick.

Dorothea fölhúzta az uszonyt, és a fogójánál markolva tartotta fönn.

– Dugd bele a pecket, hogy rögzítse – utasította sietve Dick.

Aztán csoda történt. A Fruska vagy húszyardnyira lehetett tőlük, és növelte előnyét. De… tényleg távolodik?

Nem, ez nem lehet igaz! Hiszen nem is halad olyan sebesen. Már nincs olyan messze, mint korábban.

– Dick, Dick! – suttogta Dorothea, mert hangosan nem merte mondani. – Utolérjük.

Lassanként, apródonként – semmi kétség – a Szkarabeusz egyre közelebb került a Fruskához. Dick az égvilágon semmi másra nem gondolt, csak hogy a sodorvonal egyenes maradjon. Nancy le sem vette róluk a szemét. Peggy minduntalan hátrapislogott, kicsit kiengedte a vitorlát, majd újra behúzta, és megint hátrapillantott. Hiába. A Szkarabeusz rendületlenül közeledett.

Csaknem a sziget végénél jártak. Még negyven yard, és újra a nyílt tavon hajóznak. Nancy valamit mondott Peggynek. A Fruska hirtelen szélbe fordult, a vitorlán csökkent a szélnyomás, és a hajó lelassult. Aztán a vitorla újra felpúposodott. A Szkarabeusz szorosan a Fruska nyomában járt.

– Egy-két percen belül mindenképpen utolértetek volna – szólt át Nancy. – Új csónak. Száraz. Tiszta az alja. Hátszélnél állva hagy bennünket. Remek hajó. Ha már kissé jobban kiismeritek, a lavírozásnál is megelőztök minket… persze nem mindig. A hétszázát, ha a Déd végre elhúzza a csíkot, és megjönnek a Fecskék, micsoda versenyt rendezhetünk három hajóval, a tó egyik végétől a másikig meg vissza! No, de térjünk a tárgyra! Most már haza kell mennünk. Lófráljatok a környéken, míg el nem tűnünk. Aztán futtassátok meg a kis hajót! Igazán kitűnően vitorláztok.

– Mit csinálok rosszul a lavírozásnál? – kérdezte Dick.

– Túl hirtelen rántod át a kormányrudat… Ezért torpan meg… Akkor húzd meg, amikor még mozog a csónak, és szinte magától átfordul… Csak könnyedén, amíg szélbe nem fordul az orra, és akkor lökd a kormányrudat kicsit tovább! Rögtön a szélbe ugrik a hajó.

– Gondoltam, hogy valami ilyesmit kell tennem – bólogatott Dick.

– Figyeld a sodorvonalat! Ha jól sikerül a forduló, egyáltalán nem örvénylik a víz, vagy alig valamit, és akkor is a szél alatti oldalon. Így azonnal észreveheted, ha túl keményen húztad meg a kormányt. Minden jót! Mi nyílegyenesen repülünk haza. Ti forduljatok vissza! Kerüljétek meg a szigetet megint, vagy tegyetek, ami jólesik! Hátha a Déd a parton lődörög valamerre. Nem szabad, hogy két hajót lásson közeledni, mert rögtön kérdezősködni kezd.

Dick behúzta a vitorlakötelet, és elfordította a Szkarabeuszt, míg orra a másik irányba nem mutatott. De valami baj történt. A hajó nem úgy haladt, mint korábban, hanem oldalazni kezdett.

– Az uszony, Dot! – kiabálta Nancy. – Minden jót!

– Minden jót!

– Húzd ki a pecket, Dot! – mondta Dick. – Az tartja.

Mire a pecket kiszedték, mire a fenékuszonyt leengedték, s mire a Szkarabeusz újra úgy haladt, ahogy kell, a Fruska, messze kiengedett vitorlarúddal, már elhagyta a szigeteket és hazafelé tartott.

– Most mihez kezdünk? – érdeklődött Dorothea.

– Horgonyt vetünk – jelentette ki Dick. – Leengedjük a vitorlát. Kivesszük az árbocot, és mindent elölről kezdünk. A legelejéről. A pallónál az egészet ők végeztek el helyettünk. A hajó fölszerelését nekünk is meg kell tanulnunk.

 

16. EGYEDÜL

A horgony leengedése is olyan művelet, amelyet meg kell tanulni. Dick visszafelé vitorlázott, míg egy kisebb sziget el nem rejtette őket a Fruska legénysége elől. Nem akarta, hogy Nancy lássa, mivel foglalkozik a következő percekben. Mert ha a Fruska parancsnoka észrevenné, hogy a Szkarabeuszon leeresztették a vitorlát, és kiszedték az árbocot, még azt hinné, valami bajuk esett. S talán vissza is fordul segíteni. Márpedig Dick a következőkben mindenfajta segítség nélkül akart boldogulni.

– Vedd át a kormányt, Dot, és fordítsd szélbe az orrát! Kivetem a horgonyt, és csak utána eresztem le a vitorlát.

Mindez könnyűnek hangzott. Dorothea szélbe fordította a Szkarabeuszt, Dick kidobta a horgonyt. Ám a hajó, bár vitorlája csapkodott, nem állt meg, hanem tovább siklott, míg a horgonykötél kifeszült, és a csónakot az orránál fogva körbefordította. Ekkor persze a szél újra fölfújta a vitorlát, és a hajó nekiindult. Aztán a horgony hirtelen rántással megállította. Mindennek tetejébe a szél erősödött. A Szkarabeusz összevissza ugrándozott, mint egy makrancos kecske. S amikor Dick végre eloldozta a felhúzókötelet, az egész vitorla a fejére omlott, és a vitorlarúd vége a vízbe csobbant.

Dick kikászálódott a rázuhant ponyva alól.

– Az én hibám – vallotta be. – Vámom kellett volna, míg teljesen megáll. Ráadásul összevizeztem a vitorlát is.

– Nem látták – vigasztalta Dorohea. – Legközelebb sikerülni fog.

– A vitorlát soha nem szabad vízbe ejteni – rázta a fejét Dick. – Jaj! És a kötelet sem szabad elengedni! – Amikor beemelte a vitorlát a csónakba, észrevette, hogy a felhúzókötél vége szabadon leng a feje fölött. Utánakapott, de későn. Nem érte el, és a kötél kicsússzant az árboccsúcson levő tárcsából. – Mindegy – dünnyögte. – Úgyis ki akartam venni az árbocot.

– Ne siessünk! – kérte Dorothea.

A leszerelés ettől fogva könnyebben ment, és a Szkarabeusz hamarosan úgy horgonyzott a vízen, ahogy először megpillantották a csónakműhely kikötőpallója mellett: a leszerelt árboc, a két evező, a vitorla mind benne pihent.

Dick mély lélegzetet vett. Egy percig csak üldögélt, és gondosan megtisztította a szemüvegét. Aztán megpróbált visszaemlékezni rá, Nancy mit hogyan csinált, és nekiállt, hogy most ő maga szerelje föl a csónakot. Neki jóval tovább tartott ez a munka, mint Nancynek. Egy-két dolog rosszul sikerült, ezeket elölről kellett kezdeni, ám végül minden és mindenki készen állt: a vitorla az árbocon, Dorothea a kormánynál, Dick a horgony kötelével a kezében.

– Azt hiszem, minden a helyén van – vélekedett Dorothea.

– Ne húzd még be a vitorlakötelet! – figyelmeztette Dick. – Csak lengjen szabadon, míg föl nem emelem a horgonyt a fenékről. Akkor kormányozz balra, fogd kurtábbra a kötelet, míg a szél föl nem fújja a vitorlát, én meg, amilyen gyorsan csak tudom, beszedem a horgonyt.

– Bármikor újra leengedheted, ha valami nagyon félresikerül – biztatta Dorothea.

Dick nővérére nézett, és bólintott. Meghúzta a horgony kötelét. A Szkarabeusz balra fordult, a vitorla kidagadt, fölbukkant a horgony, s már el is indultak. Dick a horgonyt kötelestül sietve begyömöszölte az árboc előtti résbe, és hátrament, hogy átvegye a kormányt.

– Ez alkalommal senki se segített – jelentette ki büszkén Dorothea.

Egy-két fordulóval széllel szemben visszalavíroztak a szigetek között. Minden remekül ment. A Szkarabeusz éppolyan szépen haladt, mint amikor szakértők szerelték föl árbocát, kötélzetét, és húzták fel a vitorláját.

– Hová megyünk? – kérdezte Dorothea.

– Az úszóházhoz – felelte Dick. – Timothy talán már alig várja, hogy munkához lássunk.

– Az indulásig nem küldött üzenetet Beckfootba.

– De lehet, hogy azóta igen – vonta fel a vállát Dick. – Sőt elképzelhető, hogy meg se próbálkozott a galambpostával, mert senki se mutatta meg neki, hogyan kell az üzenetet a madarak lábára rögzíteni. Már csak azért is meg kell látogatnunk, hogy tájékoztassuk, elkészült a Szkarabeusz, s amint szükség van rám, rögtön indulhatunk.

Elhagyták a Hosszú-sziget végét, messzire elkerülték a bokros kis sziklát, és az Úszóház-öböl felé tartottak. Egy menetben sajnos nem tudták elérni, de a forduló után már bevitorláztak az öbölbe, és megközelítették az öreg kék hajót, amely oly sok kaland részese volt. Dorothea a csónak közepén térdelt, könyökét az evezőspadon megtámasztva, távcsövön keresztül figyelte az úszóházat.

– Látszólag teljesen kihalt – jelentette.

Dick egy szót sem szólt. Szél felől igyekezett megközelíteni a nagy hajót, s pillanatnyilag teljes figyelmét a vitorlának és a kormányrúdnak szentelte.

Jó tucat yardnyira elkerülte az úszóház orrát, s mikor végre odapillantott, maga is meggyőződött róla, hogy senki sincs a fedélzeten. Az evezős csónak se lebegett az ütközőpárnák mellett.

– Talán a bányába ment – morfondírozott Dick.

– Vagy bevásárol – tette hozzá Dorothea.

– Vigyázz! – figyelmeztette Dick. – Át kell csapnom a vitorlát. Húzd be jól a fejed, míg a vitorlarúd átlendül!… Most!

Egy pillanatig lázasan kapkodott, mert a kormányrudat nem lökte át elég gyorsan, és a Szkarabeusz megpróbált a szélbe fordulni. Végül Dick visszaszerezte az uralmat a hajó felett. Oldalról kapták a szelet, s kényelmesen elsuhantak az üres úszóház tatja mögött.

– Menjünk Rióba! – javasolta Dorothea. – Szakácskönyvet akarok venni. És útravalót is elfelejtettünk hozni.

De elég volt egy pillantást vetni a Riói-öbölre, az evezős csónakokban ide-oda csalinkázó számtalan nyaraló vendégre, a mólót éppen elhagyó gőzösre, hogy Dick más elhatározásra jusson. Egy ilyen kaland egy napra untig elég.

– Sose törődj az elemózsiával! – mondta. – Vigyük inkább a Szkarabeuszt valamilyen igazi túrára.

– Mit szólnál az Északi-sarkhoz? – javasolta Dorothea. – A tó végében biztosan találok könyvesboltot. Van annyi időnk, hogy eljussunk odáig?

– Hátszéllel haladunk – állapította meg Dick. – Föl is kellett volna húznunk a fenékuszonyt.

Dorothea fölemelte az uszonyt, és rögzítette a pecekkel. Hátszéllel és jól kiengedett vitorlával a Szkarabeusz elsuhant a Hosszú-sziget partja mellett, és kifutott a nyílt vízre. A Riói-öböl mögöttük maradt. Elhagyták a Rejtekhely-szigetet, s a tó vége felé tartottak. Itt jártak már egyszer: a vakító hóviharban szánkóval vitorlázva ők érték el elsőnek az Északi-sarkot.

E meleg augusztusi délutánt azonban össze se lehetett hasonlítani azzal a téli nappal: a dombokat most bíbor hanga és zöld erdő borította, felettük ragyogott a kék ég, előttük víz csillogott jég helyett. Mivel szél elől futottak, úgy tűnt, szellő sem lengedez, holott a bogaras zászló ugyancsak lobogott az árboc csúcsán, a vitorla húzott, a végre kezükbe kapott kis hajó szinte repült a vízen, hiszen láthatták, a fák a tóparton sebesen szaladnak visszafelé.

Váltották egymást a kormánynál, hogy megtanulják, miként kell egyenes sodorvonalat húzni. Dick végre megszabadult félelmétől, hogy nem állhat Timothy rendelkezésére, amikor majd ki kell vennie részét a vegytani munkából, s a vitorlázás öröme kedvéért hajlandó volt minden egyébről elfeledkezni. Miután elhagyták a beckfooti szirtfokot, még Dorothea is el tudta szakítani gondolatait a Mártíroktól, akik visszatértek az arénába, s most erejüket megfeszítve igyekeznek a Dédnagynénit békés dorombolásra bírni. Dorothea az erdei kunyhóra, a háztartás vezetésére és a beszerzendő szakácskönyvre gondolt, s nem a rájuk kényszerített szokatlan, titkos életre.

E titkos életet azonban hamarosan – meglehetősen furcsa módon – újra eszébe juttatták. Éppen ő tartotta a kormányt, amikor egy elsuhanó jacht utasai vidáman integettek nekik.

– Nem tudják, hogy mi a világon se vagyunk – jegyezte meg.

– Már hogyne lennénk – lepődött meg Dick.

– A Dédnagynéni számára nem létezünk – magyarázta Dorothea. – Mintha láthatatlanná tevő varázssipkát viselnénk, de egy személy kivételével senki se tudja, hogy láthatatlanok vagyunk.

Ez túl sok volt a tudományosan gondolkodó Dick számára.

– A Dédnagynéni nem tudja, hogy létezünk – fejtegette. – Tehát azt sem tudhatja, hogy nem létezünk. Egyáltalán, semmit se tud rólunk.

– Azért mégiscsak roppant mulatságos, hogy odaintegetnek nekünk, mintha közönséges emberek lennénk.

– Egyáltalán nem furcsa – szögezte le Dick. – Oda nézz! Inkább én kormányzok most egy kicsit, jó?

Hátrapillantott a sodorvonalra, amelyben hatalmas kanyar jelezte, hogy Dorothea a vitorlázás helyett megint valami másra gondolt.

A Szkarabeusz tovább száguldott, mintha őt is örömmel töltené el, hogy jó szél röpíti a fodrozódó vízen. Amikor Rió előtt végigpillantottak a tavon, nem is gondolták volna, hogy ilyen hamar az északi szöglet hatalmas dombjai közelébe érkeznek. A távolról látott pöttyök házakká változtak. Egyik öböl a másik után bontakozott ki előttük, majd tűnt el mögöttük, míg végigvitorláztak a fákkal szegélyezett part mentén.

– Nem kell a gőzös mólójához mennünk – morfondírozott Dick. – A térkép itt egy folyót ábrázol.

– Fölhajózhatunk rajta?

– Megpróbálhatjuk – vélekedett Dick. Lehetőleg igyekezett elkerülni, hogy nyüzsgő csónakok közé fusson be.

– Mert ha fölmehetünk – mondta Dorothea –, akkor közelebb kerülünk a fényekhez. Tudod, amelyeket az Északi-sarkról láttunk. Azok valójában házak, igazi település. Ott lesz a könyvesbolt is.

Dick kissé elkanyarodott a tó túlsó partja felé, s a folyó torkolatát kereste.

– Egyébként ott az Északi-sark – mutatott Dorothea a zászlórúddal ékeskedő kis nyaralóra.

– A folyó is a közelben lehet – tűnődött Dick. – Az ördög vigye ezt a nádast!

– Ott a folyó! – kiáltotta Dorothea.

A nádas nyiladékán át hosszú, sima vízszalagot pillantottak meg.

– Megpróbáljuk – döntött Dick. – Figyelj, Dot! Lehet, hogy benn nincs elég hely megfordulni. Állj készen, hogy gyorsan leereszthesd a vitorlát!

Dorothea letekerte a bakról a felvonókötelet, csak az utolsó hurkot hagyta rajta. Erősen megragadta a kötél végét, és lekuporodott a csónak aljába, mert jól emlékezett rá, milyen sebesen zuhant le a vitorla nemrég, egyenesen Dick fejére. Már elhagyták a tó vizét, és mindkét oldalt magas nádfalak közt vitorláztak.

Dick, amennyire csak tudta, a folyó közepére kormányozta a hajót. A nádas véget ért. Magas partok emelkedtek mellettük. A földeken tehenek legeltek. A szél erősödött, éppen most, amikor jobb lett volna, ha nem fúj annyira. Bár a folyó sodra is ellenük dolgozott, a Szkarabeusz mégis túl gyorsan haladt.

– Azonnal megállok, mihelyt jó kikötőhelyre akadunk – közölte Dick.

Azon kapta magát, hogy megint szorongatja a kormányrudat. „Csak az ujjaiddal! Az ujjaiddal!” – mondta Nancy. Itt a folyón sokkal bonyolultabbnak tűnt minden, mint a nyílt vízen. Most már Dick is megtanulta, amit minden tengerész tud: a nehézségek a part közelében kezdődnek. Egy pillanatra fölvetődött benne, hogy horgonyt vetve állítja meg a Szkarabeuszt. Szólt is Dorotheának:

– Készülj, hogy ki tudd dobni a horgonyt!

– Nem tudom előkaparni a horgonyt, amíg ezt a kötelet fogom – mondta Dorothea.

– Talán nem lesz rá szükség – motyogta Dick önkéntelenül is összeszorított fogakkal, és állhatatosan fürkészte a partot. Biztosan oda tudja vinni a hajót tisztességesen, csak lenne egy jó hely rá… Ott… Olyan part kell, ahol két bokor közt akad egy kis üres rész…

– Ott egy híd elöl! – kiáltott fel riadtan Dorothea.

– Engedd le a kötelet, Dot! Gyorsan!

A vitorla lezuhant, és betemette Dorotheát.

– Gyorsan, gyorsan! Kapd el a bokrot, ha tudod!

Dorothea kikászálódott a ponyva alól, és megragadott egy ágat. Az ág eltört. Egy másik után kapott. Szerencsére Dick is megmarkolt egyet, még épp idejében, mert a másik ágat Dorotheának el kellett engednie. Dick az ágat két kézre fogva egyre beljebb kapaszkodott. Szinte félig kilógott a csónakból, de végül sikerült a Szkarabeuszt a part mellé húznia.

– Nem engedhetem el – nyögte Dick. – Ki tudsz mászni a partra, amíg én tartom?

Dorothea kikecmergett a csónakból. Dick egyik kezével az ágba csimpaszkodott, a másikkal pedig, amilyen messze csak tudta, kinyújtotta a horgonyt. Dorothea letérdelt a partra és átvette.

– Fölfelé vidd! A folyás ellenében! – lihegte Dick. – És nyomd bele jól!

– Lehorgonyoztam! – kiáltotta Dorothea.

Dick elengedte az ágat, feltekerte a vitorlát, és partra mászott. Dorothea éppen a horgony törzsét taposta, hogy a kapaszkodókörmöt minél mélyebben a földbe nyomja. Dick reszkető lábbal és kimelegedve állt mellette, mintha futóversenyen vett volna részt a tűző napon. Levette a szemüvegét, de keze annyira remegett, hogy meg se próbálta törölgetni.

– Az egészet rosszul csináltam – kesergett.

– Mindenesetre itt vagyunk – szögezte le Dorothea –, és nem ütköztünk a partnak. Még csak nem is súroltuk. Nem hiszem, hogy Nancy sokkal ügyesebb lett volna. A híd mellett a forgókereszten át fel lehet jutni az útra. És a házak is közel vannak. Gyere, keressünk egy könyvesboltot, meg valami harapnivalót!

– Jól megleszünk kaja nélkül, míg haza nem érünk – vélekedett Dick, aki már újra vízre szeretett volna szállni, hogy elfeledje a tengerészhez egyáltalán nem méltó kapkodást a kikötés során.

– De otthon vár ránk a nyúl – emlékeztette Dorothea. – Egyszerűen muszáj szakácskönyvet vennem.

– Én itt maradok – jelentette ki Dick –, és előkészítem a hajót az indulásra.

– Sietek, ahogy csak tudok – ígérte Dorothea. Egy perccel később a hídról visszaintegetett. Dick egyáltalán nem is nézett utána, hanem újra lemászott a csónakba. Dorothea elmosolyodott, és szapora léptekkel útnak indult a falu felé.


Amikor Dorothea visszatért a szakácskönyvvel, Dick a parton toporogva már türelmetlenül várta.

– Kaptam könyvet – újságolta Dorothea –, és vettem néhány süteményt meg csokoládét is. Együk meg indulás előtt!

– Inkább vitorlázás közben – kérte Dick. – Már minden készen áll. Végiggondoltam, mit kell tennünk. Jó sokáig tart, mire hazaérünk. Alig fúj a szél. És hamarosan esni fog. Nézd csak azokat a felhőket!

– A könyvkereskedő szerint is jön az eső, de azt is mondta, beletelik néhány órába, mire ideér.

– Kíváncsi vagyok, vajon a közeledő eső erősebb vagy gyengébb szelet jelente.

– Mire rázendít, úgyis hazaérünk – vélekedett Dorothea.

Tudta milyen az, amikor Dick eltökéli magát. Két perccel később már a Szkarabeusz tatjában ült, s Dick kifelé evezett a folyó torkolatából. Dorothea meg se próbálta, hogy beszéljen hozzá. Tisztában volt vele, amíg Dick föl nem vonja a vitorlát, oda se tud figyelni rá.

Minden terv szerint történt. Akadály nem merült fel. Semmit se kellett kétszer elvégezni, s miután elhagyták a folyót, fölhúzták a vitorlát, és a Szkarabeusz nekivágott a hazafelé tartó útnak, Dick is sokkal jobban érezte magát.

– Szerencse, hogy Timothy még nem készült el – jegyezte meg. – Sokat tudtunk gyakorolni. Rettenetes lett volna, ha akkor csapunk ilyen felfordulást, amikor az úszóház mellé akarunk beállni. A folyón nem számított különösebben.

Ide-oda lavírozva haladtak a tavon a szél ellen. Megették a süteményt és a csokoládét. Amíg Dick kormányzott, Dorothea a szakácskönyv színes képekkel zsúfolt, tarkabarka borítóját tanulmányozta. Akadt ott egybesült hús papírfodrokba süllyesztve, fácánkakas hosszú tollas farkával, világoszöld petrezselyemmel körberakott rózsaszín lazac, gyümölcszselé, torta és egy iszonyúan felcicomázott sütemény.

– Persze meg se próbálok valami igazán nehezet főzni – mondta Dorothea. – Tábori körülmények közt Susan se tenné. Egyébként számos recept van a könyvben, hogyan lehet egy nyulat elkészíteni. Sőt még a főtt tojásról is szól. Azt írja, hogy három és fél percig kell forralni, vagy csak három percig, ha nagyon lágyra akarod.

– A könyvek mindig rengeteget segítenek – bólintott Dick. – Sokkal rosszabbul jártunk volna, ha nem tanulmányozzuk át olyan alaposan a vitorlázós könyvet.

Közben azt próbálgatta, milyen könnyedén tudja ujjaival kezelni a kormányrudat, s kiszámolta, hányszor kell még fordulniuk, hogy elérjék a beckfooti szirtfokot.

Dorothea a nyúlreceptekhez lapozott:

– Paprikás – motyogta –, nyúlragu… párolt nyúl… főtt nyúl… Legalább egy tucat módon el lehet készíteni… Kortól függően negyvenöt-hatvan percig kell főzni… Vajon mennyi idős lehet az a nyúl?

– Azt hiszem – szólalt meg Dick –, Beckfootban már rég befejezik a vacsorát, mire befutunk a folyóba.

Gyenge szél ellenében vitorlázni egészen más, mint gyenge széllel futni. Úgy tűnt, semeddig se tartott, s már a tó végébe érkeztek. Visszafelé lavírozni azonban hosszú órákba telt. Dick nagyon élvezte, hogy igyekszik legjobb tudása szerint hajózni, s örömmel látta, milyen szépen siklik a csónak tovább, rögtön a szélbe fordulás pillanatában, épp ahogy Nancy mondta. De az esővel fenyegető felhők már eltakarták a napot, s a vacsoraidő is jócskán elmúlt, mire végre megérkeztek az Amazon torkolatához. Dorothea átvette a kormányt, s amikor elhangzott a parancs, és Dick leeresztette a vitorlát, rögtön behúzta a vitorlakötelet. Amint elérte az alsó vitorlarudat, magát a ponyvát is megragadta. A vitorla csendesen leereszkedett a csónakba.

– Remek! – örvendezett Dick. Fölhúzta a fenékuszonyt, kitolta az evezőket, és megindult fölfelé a folyón.

– Mennyi most az idő? – kérdezte Dorothea.

– Tizenegy perccel múlt kilenc… Figyelj, nem tehetek róla, hogy loccsant az evező, amikor megnéztem az órám.

– Bocsánat.

Dick nagyon igyekezett, hogy az evezővillák meg ne csikorduljanak. Elhaladtak a csónakház előtt. A szabadban még világos volt, de amint fölbukkant a ház, észrevették, hogy lámpa-vagy gyertyafény pislákol a szalonban. Valaki zongorázott.

– Nancy? – suttogta Dick.

– Nem hiszem. Aki most játszik, az ért hozzá. Nancy sokkal nagyobb ricsajt csap. Biztosan maga a Dédnagynéni zongorázik.

Dick evezett, Dorothea a kivilágított ablakot nézte. Félúton járhattak az úszóház és a pagony között, amikor hangos csengőszó rémítette meg őket. „Brrrr” – csörgött hosszan a csengő, ám mellette valami mást is hallottak. Mintha valaki egy bádoglapot zörgetne. Azonnal tudták, mi csörömpöl. A zongorajáték félbeszakadt. A csengő egyre csak berregett.

– Timothy üzenetet küldött! – kiáltott fel Dick. – Beszállt egy galamb a padlásra. Szólnom kellett volna Nancynek, hogy vegye le a bádogtálcát a csengőről. Akkor nem szólna ilyen hangosan.

Ajtó csapódott a házban.

– Abba ne hagyd az evezést! – figyelmeztette Dorothea.

Már besiklottak a fák árnyékába, mikor a hangos, szakadatlan csengőszó hirtelen elhallgatott.

– Nancy odarohant és kikapcsolta – állapította meg Dick.

– Vajon hogy magyarázza meg a Dédnagynéninek? – izgult Dorothea. – Mármint ezt az éktelen zajt.

– Nem lett volna szabad visszakapcsolni a csengőt – kesergett Dick. – Tavaly az volt a cél, hogy lehetőleg minél nagyobb zajt csapjon, de az idén jobb, ha egyáltalán meg se szólal. Csak néha ellenőrizni kell a padlást, nem röpült-e közben haza egy galamb.

– Nem a te hibád – nyugtatta meg Dorothea. – Senki se gondolhat mindenre.

– Igyekezzünk minél gyorsabban haza – javasolta Dick.

– Nancy megkapta az üzenetet, és biztosan hamarosan kiszökik a házból, hogy tudassa velünk, miről szól.

Egy-két perccel később a Szkarabeusz áthaladt a tavirózsák közé vágott csatornán és a nádasban nyitott keskeny sikátoron. Leeresztették a zászlót, nagyjából összerakták a vitorlát, a kikötőkötelet egy fa törzse köré tekerték, s a horgonyt földbe nyomták a parton. Aztán végigosontak a fák közt az erdő szélén, átmásztak az útra, és a félhomályban fölügettek az ösvényen.

A szabadban még csak szürkült, a kunyhóban azonban már sötét volt. Dorothea meggyújtotta a lámpát, és észrevette, hogy a távollétükben vendég járt náluk.

– A szakács néni! – kiáltott fel Dorothea, amikor a pislákoló fénynél elolvasta a cédulát. – Nem voltunk idehaza, és elszalasztottuk.

Átadta Dicknek a kis papírlapot. Ez állt rajta:


„Remélem, jólesik majd. Ha szükségük van valamire, szóljanak Jackynek. M. Braithwaite.”


– Lássuk, mit hozott nekünk – nézett körbe Dorothea.

A csomagolóláda tetején alig talált helyet a lámpának.

Kartondoboz hevert rajta, benne egy tucat tojás, valamint egy kék papírzacskóban cukor. Volt ott még ezeken kívül egy kosár borsó, egy nagy vekni barna kenyér és két szelet sült hús.

Dorothea megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Ma este nem kell elkészítenem a nyulat. A sült húst esszük meg helyette. És inkább krumplit se főzzünk, mert sokáig tartana.

– Essünk gyorsan túl a kaján! – javasolta Dick.

Meggyújtották a tüzet, és sietve megvacsoráztak. Közben Dick egyfolytában fülelt, nem hall-e lépteket. Remélte, valaki csak fölrohan az erdőn át, hogy elmondja Timothy üzenetét. Vajon mi áll benne: „Gyere délelőtt” vagy „Gyere délután”? A Szkarabeusz mindenesetre elkészült már, s akármikor indulhat. Ugyancsak kínos lett volna, ha

Timothy egy nappal korábban küld érte. Ám hírnök nem érkezett. Vacsora után Dick az ajtóban várakozott, míg Dorothea a táncoló lángok fénye mellett a nyúl elkészítéséről szóló fejezetet olvasgatta a szakácskönyvben. Végül belátták, aznap este a mártírok aligha tudnak már elszökni Beckfootból. A hosszú utazástól fáradtan a gerendákra akasztották a függőágyakat, és aludni tértek. Úgy tervezték, hogy másnap korán reggeliznek.

Éjfélre járhatott, amikor az eső rázendített. Először Dorothea figyelt föl rá, hogy valami ütemesen csöpög, méghozzá a közelében. Aztán meghallotta az eső kopogását a tetőn, majd a kéményen át a forró zsarátnokra hulló cseppek sziszegését.

– Dick!

– Tessék.

– Csöpög rád a víz?

– Biztos voltam benne, hogy esni fog – jelentette ki Dick, hangjában a sikeres időjós elégedettségével.

– Nem csöpög rád az eső?

Dick fölült a függőágyban.

– Nem – tapogatózott körbe. – Csak akkor érzem a cseppeket, ha nagyon kinyújtózom. Tócsa lesz a padlón. Te is szárazon vagy?

– Igen – felelte Dorothea. – Nem kellene egy lábast tenni a beázás alá?

– Akkor sokkal zajosabb lenne – vetette el az ötletet Dick. – A padló egyébként is földből van. Majd holnap fölszárítom, és ha jut rá idő, a tetőt is megjavítom. Ide hallgass, Dot, most már aludnunk kellene. Az eső különben sem érdekes. Van esőkabátunk. Eljuthatunk az úszóházba, ha esik, ha fúj.

 

17. AZ ÜZENETRE VÁRVA

Dick ébredt elsőnek. Szinte még ki se nyitotta a szemét, már nyúlt is az éjszakára a feje fölötti gerendára helyezett órájáért és szemüvegéért. Még mindig esett. A cseppek hangos csobbanással hullottak a tetőről a kunyhó padlóján egyre terebélyesedő tavacskába. Dick ezt jóformán észre se vette.

– Dot! – kiáltotta. – Gyorsan! Elaludtunk. Már régen föl kellett volna kelnünk.

Dorothea egészen más miatt aggódott, amikor fölébredt.

– Csak tudnám, mit tegyünk – sóhajtotta, miközben a szakadatlan csepegést figyelte, és hallgatta, hogy az eső veri a tetőt.

– Össze kell kapnunk magunkat, mire megérkeznek – sürgette Dick. – És a Szkarabeuszt is ki kell mernem. Egész éjjel esett, biztos félig van vízzel.

– Vajon mit tenne ilyenkor Susan? – tűnődött Dorothea.

– Semmit. Csak akkor tehetne bármit is, ha tudja, pontosan mit tartalmazott az üzenet. Timothy valószínűleg ezt írta: „Gyere azonnal.” De még nem tudjuk.

– Nem erre gondoltam – rázta a fejét Dorothea. – Nézd csak a padlót! Ha továbbra is így zuhog, még rákényszerülünk, hogy visszatérjünk Beckfootba. Jaj! A kenyeret ott hagytam az asztalon, és most tocsog a vízben.

Dick a padlóra pillantott.

– Lecsapoló árok – jegyezte meg. – Nem kell ide más. Egy perc, és kiásom. A csatorna kivezeti a vizet az ajtó elé.

Kigördült a függőágyból, és leugrott (fél lábbal a tócsába érkezett), aztán késével munkához látott, hogy keskeny árkot vájjon a pocsolya és az ajtó között.

– Nem kell mélyre vágni – vélekedett. – Épp csak annyira, hogy a víz kicsuroghasson rajta.

Pizsamája szárát jól a bokája fölé tűrte, és tovább ásott, kaparászott, míg az árok el nem érte a tócsa szélét.

– Gondoltam, hogy sikerül – jelentette ki, amikor a sáros áramlat végigömlött a csatornán.

Még hogy visszatérni Beckfootba? Nem hagyhatják cserben Nancyt. Most pedig végképp nem, hisz már csak néhány napig kell rejtőzködniük. Ráadásul eddig minden úgy ment, mint a karikacsapás, a Szkarabeusz is elkészült, s az érkezett üzenet minden bizonnyal azt tartalmazza, hogy Timothy az ő segítségére is számít az elvégzendő munka során. Egyszer-kétszer végighúzta kezét az árok alján, hogy siettesse a víz lefolyását. Amikor a pocsolya már csupán nedves folttá zsugorodott a padlón, szavak nélkül is tudta, hogy Dorothea is jobban érzi magát.

– Maradt még tej tegnapról – szólalt meg Dorothea. – Ugorj ki a medencéhez és hozd be, így máris reggelizhetünk, nem kell megvárnunk Jackyt.

– Remek – bólintott Dick.

Otthagyta a csatornát, összemarkolt egy csomó száraz levelet meg ágacskát, s gyufát vetett rájuk.

– Ezt én elintézem – mondta Dorothea. – Te csak hozd be a tejet, és közben töltsd meg a teáskannát!

Dorothea ismét régi önmaga volt. Dick cipőt húzott, pizsamája fölé esőköpenyt kanyarított, és vidáman kirobogott a patakhoz. A tegnap még szerényen csörgedező csermely az ösvényt is elöntötte. Dick fölemelte a moha-padba vágott üregről a követ, és megállapította, hogy a tejesüveg félig vízben áll. Megtöltötte a teáskannát, és sietve visszatért. A kunyhóban ropogtak az ágak, lobogott a tűz, Dorothea többé-kevésbé fölöltözött, és éppen a – mint kiderült – nem is olyan nedves kenyér szárazabb végéről vágott le megvajazott szeleteket.

– Az egyik sarka egyáltalán nem ázott meg, és találtam egy másik, megkezdetlen veknit is.

Mire elfogyasztották a tejbe áztatott zabkását, a víz is fölforrt a kannában. Dick a szájába gyömöszölt egy adag konzervhússal megrakott vajas kenyeret, amíg a teája hűlt, felöltözött – közben mégis megégette a száját –, fölkapott egy almát, hogy menet közben elmajszolja, megragadta az üres tejesüveget, és útnak indult.

– Talán már hagytak üzenetet a postaládában – szólt vissza. – És ha elkapom Jackyt, mielőtt Beckfootba menne, választ is küldhetek.

Dorothea roppant szégyellte magát pillanatnyi gyengeségéért, amely akkor fogta el, amikor meglátta a vizet a padlón, és észrevette, hogy kívül-belül egyaránt zuhog. Komolyan nekilátott hát a házimunkának. Pikt módra háztartást vezetni szép időben aránylag könnyű dolog, ám amikor minden nedves, ugyancsak megnehezedik. Legelőször is mindent meg kell szárítani. S tornyosult előtte egy másik gond is. Ma jött el a nap, hogy meg kell főznie a nyulat. Most már nem halogathatja tovább. És az a nyúl a gyakorlatlan szakács gondolataiban lassan elefántméreteket kezdett ölteni. Meg kell nyúzni… s van még rosszabb is… és mindezen létfontosságú témákról a szakácskönyv egyetlen szót sem ír.


A nagy cseppekben hulló eső finom, de kitartó szemerkéléssé változott, mialatt Dick végigoldalazott a fák közt a vízeséssorozattá alakult ösvény mentén. A faliüregben nem lapult levél. Dick éppen csak meggyőződhetett róla, hogy üres a postaláda, amikor Jacky, válla köré az eső ellen egy zsákot kanyarítva, föltűnt kerékpárjával az úton. Dick elkésett. Jacky már Beckfootból jött. Óvatosan leszállt a kerékpárról, kivett egy üveg tejet a kormány elé rögzített kosárból, és az üres palackért cserébe Dicknek adta.

– Nagyon köszönjük – mondta Dick.

Habozott. Nem kellene megkérnie Jackyt, hogy kerekezzen vissza Beckfootba? Hátha megtudja, miféle üzenetet hozott a galamb, amely tegnap este megszólaltatta a csengőt. Vajon mennyit tud Jacky a galambokról? Mennyire avatta be Nancy a Piktek titkaiba? Dick végül úgy döntött, hogy nem említi meg a galambokat.

– Nem küldtek nekem üzenetet? – kérdezte.

– Nem – felelte Jacky.

– Ó – hökkent meg Dick. – Azt hittem, talán küldenek.

– Hisz csak egy macskaugrás. Tekerjek vissza és kérdjem meg?

– Ne-e-e-m, neem – hebegte Dick. A segítőkész Jacky, meglehet, rossz szolgálatot tenne. Ha például akkor áll neki faggatni a szakács nénit, amikor a Dédnagynéni éppen az ebédet rendeli a konyhában.

– Időm, mint a tenger – jelentette ki Jacky. – Már kihordtam a tejet.

– Nem olyan fontos. Tényleg – mondta Dick. – Hagyjuk inkább!

– Ahogy akarja – bólintott Jacky, és elkarikázott.

Egy pillanatig fölmerült Dickben, hogy megvárja a postást. Aztán eszébe jutott, hogy a rengeteg eső miatt ki kell mernie a Szkarabeuszt. Ha Timothy azt üzente, menjen azonnal az úszóházba, jó sok időt megtakaríthat azzal, hogy most rögtön kimeregeti. Dot egyébként is a kunyhóban maradt, és lehet, hogy Nancy vagy Peggy fölszaladt az üzenettel. Így hát elrejtette az üveget a fal mögött, végigsietett a nedves, fénylő úton, átmászott a kapun a mezőre, cuppogó cipővel végigrohant a füvön, keresztülverekedte magát a fák között, s megérkezett a titkos kikötőbe.

A part mellett horgonyzó Szkarabeuszban irdatlan sok vizet talált, jóval többet, mint várta. Bemászott, elkapta a víz tetején hánykódó szapulyt, és meregetni kezdett. Krsss… loccs… Krsss… loccs. A Szkarabeusz merítőkanala apró volt: sokáig úgy látszott, hogy a meregetéstől alig csökken a víz szintje. A középső evezőspadra térdelve dolgozott, pár percenként helyet változtatva, hogy a másik térdére nehezedjék. Fájt a karja. Fájt a háta. De furcsa módon mégis élvezte a munkát. Minél többet dolgozott a Szkarabeuszban, annál inkább a sajátjának érezte a hajót. A tegnapi vitorlázás során, amikor csak azon igyekezett, hogy ne kövessen el hibát, akár egy idegen csónak is lehetett volna. Most azonban, amikor úgy érezte, hogy a hátát talán soha többé nem tudja kiegyenesíteni, s az eső miatt már amúgy is párás szemüvegére szakadatlanul csörgött az izzadság a homlokáról, most tudta: a saját hajójában dolgozik, s nem máséban. Pihent egy kicsit, megtörölgette a szemüvegét, hogy amíg a szitáló eső újra be nem lepi, jobban gyönyörködhessen a csónakjában, s azt kívánta, bárcsak elállna az eső, mert akkor megszáríthatná a vitorlát is, s ezáltal a hajót igazán tökéletes állapotba hozhatná.

Újra munkához látott. Váltakozva meregetett jobb és bal kézzel, míg végül merítéskor már nem tudta megtölteni a szapulyt. Szivacs nélkül ennél jobban már nem lehet kiszárogatni a csónakot. Visszatette helyükre a fenékdeszkákat, rájuk állt, s körbepillantott. Vajon mit tehet még a hajójáért? Fölnézett, és az esőfüggönyön át egy foknyi kék eget vett észre. Abból nem lehet baj, ha egy percre fölvonja a vitorlát. A Pikt-öbölben, a beckfooti pagony védelmében szinte egyáltalán nem fújt a szél. A felvonókötelet a felső vitorlarúdhoz kapcsolta és meghúzta. Ám amint kibomlott a vitorla, a ráncokban összegyűlt víz hirtelen Dick nyakába zúdult. Annyi baj legyen. Újra tanult valamit. Csak kár, hogy olyan sok víz került a gumírozott esőköpeny alá. A felvonókötelet kézben tartva álldogált a csónakban, és figyelte, hogyan csörgedezik le a víz a piros vitorlán, végig az alsó vitorlarúdon, s csöpög a lába elé.

Hirtelen megint rázendített az eső. A nád közé vágott csatorna vizén hatalmas buborékok táncoltak. A nedves evezőpadon kövér cseppek loccsantak szét. Dick leeresztette a vitorlát, és lazán az alsó vitorlarúd köré csavarta. Ha ilyen erősen zuhog, lesz még mit kimeregetnie, mire vitorlázhat. Erről eszébe jutott, hogy még nem is tudja, mi az üzenet. Talán Nancy már járt a kunyhónál. Órájára pillantott, megdöbbenve tapasztalta, hogy a délelőtt mintegy varázsütésre elmúlt, partra lépett, és rohant hazafelé.

Ez nem volt valami szerencsés nap. Éppen átkapaszkodott a kapun, amikor az úton egy autó állt meg mellette.

– Mint egy igazi kiöntött ürge – jegyezte meg egy hang. A vezetőülésről a doktor nézett rá.

Igazán nem mondhatta a doktornak, hogy sietős az útja, s nem állhat meg. Így aztán kénytelen volt végighallgatni, hogy a doktor a kunyhóról érdeklődik, lelkére köti, hogy vegye le a nedves ruhát és szárítsa meg, s figyelmezteti, ha egyikük is megfázik, bizony vissza kell térniük Beckfootba, bármennyire szeretné is őket Nancy elrejtve tartani. Aztán a doktor kuncogni kezdett, mert eszébe jutott, milyen látványnak volt tanúja az imént.

– Egy jó legalább van a dologban – jelentette ki. – Nancy most megfizet minden kisded játékáért. Csak úgy vidult a szívem az ifjú kalóz láttán. Egy szék szélén üldögélt, két karján kifeszítve egy tekercs gyapjúfonál, az ifjú Peggy gombolyította, az öreg hölgy pedig átlag percenként hívta föl a figyelmét, nehogy túl szorosra húzza a szálat.

– Nem küldött Nancy üzenetet? – vágott közbe Dick.

– Nem adtam rá lehetőséget – rázta a fejét a doktor. – Már így is épp elegendő van a rovásomon. Amikor észrevettem, hogy Nancy el akarja kapni a tekintetemet, gyorsan eliszkoltam.

Ez rettenetes. És a doktor egyre csak beszélt. Végül eszébe jutott, hogy még egy másik betegét is meg kell látogatnia. Sebességbe tette az autót, és elhajtott. Kesztyűs keze integetett az ablakból, de Dick ezt már nem látta. Teljes erőből rohant az úton.

Alig egy percen múlt, hogy nem kapta el Nancyt a postaládánál. Csak annyit látott, hogy valami fehér villan, és valami barna tűnik el a kanyarban a beckfooti fal mögött. Nem tudta biztosan, mit is látott, s kiáltani nem mert. Ha a mártírok egyike volt az, s fenn járt a kunyhónál, Dorothea tudja már a híreket. Dick csaknem megfeledkezett a tejről, szerencsére még épp idejében eszébe jutott. Aztán sietve belekukkantott a postaládába is, hátha levelük érkezett. Levél ugyan nem lapult benne, de egy darab papiros igen. Nancy ugyancsak kapkodva írhatta. Se koponya, se lábszárcsontok. Csupán néhány ceruzával papírra vetett szó.

SÜRGŐS ÜZENET. SZEMÉLYESEN MEGBESZÉLENDŐ. KUNYHÓTÓL NE MOZDULJATOK! JÖVÖK, AMINT LELÉPHETEK.

A cetlin aláírás sem volt. Dick kétszer elolvasta, és fölrohant az ösvényen. Azon ugyan víz ömlött lefelé, de a cipője ennél jobban már nem ázhatott át, s gyorsabban jutott így haza, mint ha a fák közt törtetett volna föl.

Dick berobbant a kunyhóba. A tűz szinte bömbölt a kandallóban. Dorothea a háromlábú széken üldögélt, előtte a csomagolóládán a nyitott szakácskönyv. A függőágyakat elrakta, a takarókat átvetette a gerendákon, hogy szellőzzenek: Dorothea mindent elvégzett, amit megítélése szerint Susan is megtett volna, ha olyan kunyhóban kell laknia, melynek beázik a teteje, és eső csöpög a padlóra.

Dick mindebből semmit se vett észre:

– Dot! – lihegte. – Nem volt itt senki? Nézd csak, mit találtam a postaládában!

– Senki se járt erre, még Jacky sem.

– Jackyvel találkoztam – közölte Dick –, és átvettem a tejet, de nézd, mit ír Nancy. Összefutottam a doktorral is. Elmesélte, hogy Nancy üzenetet akart rá bízni, de ő nem hagyta. Biztos csak a doktor távozása után tudott elszabadulni. Láttam, hogy valaki átveti magát a beckfooti falon. És ezt a fecnit találtam a postaládánkban.

– Jól van – mondta Dorothea, miután elolvasta az üzenetet. – Ez csak azt jelenti, hogy följönnek majd, és nem akarják, hogy másfelé csámborogjunk.

– Ez azt jelenti, hogy megkapták az üzenetet. Biztos voltam benne. De ha Timothy vár rám, miért nem ezt írta Nancy? A Szkarabeuszt kimeregettem. Azonnal indulhatok.

– A doktor mit mondott?

– Láthatólag pont annyira elege van belőlünk és az egész ügyből, mint három nappal ezelőtt. Azt is elmesélte, hogy Nancy és Peggy épp fonalat gombolyít.

– Most ebédidőre jár – jegyezte meg Dorothea. – Még jó, hogy nem álltam neki a nyúlnak. Túl sokáig tart, míg megfőzöm. S a mártírok azonnal befutnak ebéd után, amint a Dédnagynéni ledől, hogy újabb kínzásokat eszeljen ki. Gondolj csak bele, Nancy kapitány fonalat gombolyít! Jaj, Dick, hiszen te bőrig áztál!

– Elfelejtettem, hogy a vitorla tele van vízzel.

– Csak nem vitorláztál?

– Dehogy. Mindössze fölhúztam és újra leengedtem a vitorlát. Kimeregettem a hajóból a vizet. Bármely percben indulhatok.

– Addig nem mehetsz el, míg mindened csuromvizes. Jobb lenne, ha pizsamába bújnál, közben megszárítjuk a ruháidat. És fölforralok egy leveskonzervet.

Dick két perc alatt kihámozta magát a vizes göncökből, és pizsamát öltött. Dorothea, mivel a nyúlfőzést megint el kellett halasztania, megkönnyebbülten becsukta a szakács-könyvet. A nyúl esőtől ázott bundájában meglehetősen csüggesztő látványt nyújtott. Dorothea behozta a kunyhóba, s egy pecekre akasztotta, hogy megszáradjon. Egy pikt természetesen csudára örülne, hogy ott lóg egy lábasba való nyúl, de most mégsem állhatnak neki, hogy megnyúzzák, amikor bármelyik percben betoppanhat Nancy valami sürgős üzenettel. Dorothea egyszerűbb ebédet készített: fölnyitott egy paradicsomleves-konzervet, megmelegítette a nyeles lábasban, s utána rántottát és szardíniát szolgált föl. Ebédkészítés közben Dick ruhái a tűz előtt gőzölögtek, s Dick ide-oda forgatta őket, hogy siettesse a száradást.

– Két óra – közölte Dick, amikor az ebéd végeztével mindketten beleharaptak egy-egy almába. Fölkelt és kiállt az ajtóba, hogy hallgatózzék.

Telt-múlt az idő. Dick kétszer azt hitte, lépteket hall. Mindkétszer csalódott. Csak az esőtől megáradt patak csobogását hallották, és a tetőről szakadatlanul csepegő víz hangját, amely azonban, hála az árkolásnak, már nem hatalmas tócsába, csupán apró pocsolyába gyűlt össze a padlón, s rögvest ki is csurgott a nyitott ajtón.

Hébe-hóba kissé csillapodott az eső, és a nedves fák között napsugár fénye csillant, de aztán új felhők érkeztek dél felől, s csak pillanatokra villant föl itt-ott kicsiny foltokban a kék ég. Dick nem tudott mihez kezdeni magával. Megpróbálta a vitorlázásról szóló könyvet forgatni, de képtelen volt odafigyelni rá. Még egy közeli fán kopogó harkály sem tudta gondolatait más irányba terelni. Azok folyvást egyetlen téma körül forogtak: ha reggel megkapta volna az üzenetet, már régen az úszóházban lenne, s azt a munkát végezné, ami igazán fontos.

– Egy percbe se telik – szólalt meg végül, és fölpillantott a tetőn tátongó hézagokra. Pizsamája szárát térdig gyűrte, fölvette az esőkabátját, kiment, a köpeny zsebét telerakta mohával, és a kunyhó mögött, ahol a meredek lejtőn könnyen megtehette, fölmászott a tetőre. A látható lyukakba mohát tömködött, s szerencsére közben észrevette, hogy a tető gerince közelében az egyik hatalmas paladarab elmozdult. Nagy nehezen sikerült a helyére visszatuszkolnia. Ebben a pillanatban az eső ismét erősen nekieredt. Dick lecsúszott a földre, és visszatért a kunyhóba. Az eső kopogott a tetőn, de többé már nem csurgott be. Dick odatehette a széket, ahol az imént még csöpögött a víz, ráülhetett, s mégis, egy csepp nem sok, annyi sem hullott a fejére.

– Nohát, ez igazán nagyszerű – lelkesedett Dorothea. – Most legalább valamennyi holmit tökéletesen meg tudjuk szárítani.

Mindezen idő alatt azonban semmi jel nem mutatta, hogy valamelyik beckfooti fogoly meg tudott volna szökni. Eljött a négy óra. Fél ötkor Dorothea kijelentette:

– Akármit tettek is eddig, most a Dédnagynénivel teáznak. Amíg be nem fejezik az uzsonnát, nem jönnek. Lehet, hogy egyáltalán el se tudnak menekülni. Kapjunk be valamit mi is, de aztán nem várhatunk tovább, meg kell nyúznunk a nyulat.

– Még ne! – kérte Dick. – Csak sokára sötétedik be, és nincs annál rosszabb, mint amikor a kellős közepén félbe kell szakítani a munkát.

Elmúlt öt óra, majd hat s hét is. Dick egyre komorabb lett. Már visszavette a ruháit, melyek igazán csak egy-két apró folton pörkölödtek meg. A kunyhóban, miután betömte a réseket, már nem gőzölgött minden. A gerendákról csüngő pokrócok is száraznak és melegnek tűntek. Dorothea végül elhatározta, hogy nem vár tovább.

– Már nem jönnek – jelentette ki. – A szakács néni már föltálalta a vacsorát. Étkezés után pedig a Dédnagynéni megköveteli, hogy zongorázzanak. Csak holnap tudjuk meg, hogy hangzott az üzenet. Nem halaszthatom tovább. Megfőzöm azt a nyulat.

Dick éppen a madarakról szóló könyvet böngészte, de szeme előtt összefolytak a képek és a betűk. Talán egész délután az úszóházban kellett volna dolgoznia. Egyszerűen lehetetlen, hogy Timothy mindössze azt akarta közölni az üzenetben, hogy az ő munkájára nincs szükség. Egy egész napot elvesztegettek. Ám Dotnak igaza van. Most már semmi sem történhet. Becsukta a könyvet, és figyelmét a nyúl problémájára irányította. Dorothea ezt a problémát igen világosan látta:

– A szakácskönyvben – fejtegette – a nyúl meg minden más állat úgy fest, mintha szőrtelenül, bőrtelenül és főzésre kész állapotban született volna. Hogy a csudába kell megnyúzni? A piktek nem a boltban vették a nyulat, konyhakészen, ahogy a képen ábrázolják. De mit csináltak? S mit tenne Jacky?

– A piktek pattintott kovakéssel nyúznák meg – morfondírozott Dick. – Vagy nem is. Bronzkéssel, azt hiszem.

– Akkor nyúzzuk meg – mondta Dorothea.

– Ki is kell beleznünk – jegyezte meg Dick.

– Tudom – bólintott Dorothea. – De hogyan? Egyébként pedig, nyúzás előtt vagy után kell kibelezni?

– Előtte – vágta rá Dick. – Láttam elég sok mezei meg üregi nyulat a vadhúsboltokban: kívül még szőrösek, de belül sosincs semmi.

Dorothea megborzongott:

– Bárcsak megkérdeztük volna Jackyt! – sóhajtotta.

– Tudományos módszerrel – jelentette ki Dick – biztos nem nehéz. A biológiakönyvemben van egy kép…

– Jaj, hagyd ezt most – kérte Dorothea. – Kibeleznéd te?

– Mindenesetre megpróbálom – fontolgatta Dick. – Valahogy csak ki lehet szedni a belsejét. – Előhúzta a kését és kinyitotta.

– Ne itt – könyörgött Dorothea. – Ne itt… Olyan szörnyen piszkos… Valahol az erdőben inkább… És siess, mielőtt újra esni kezd.

Dick a hátsó lábánál fogva megragadta a nyulat, és kiment. Dorothea lázasan ide-oda lapozgatott a szakács-könyvben. Perc múlt perc után. Dick visszatért. Ugyancsak zöldnek látszott.

– Dick? – nyögte Dorothea, s fivére tudta, hogy a valójában ki sem mondott kérdés mire vonatkozott.

– Nem, szerencsére nem… Bár majdnem… Sokkal rosszabb volt, mint gondoltam.

Letette a nyulat a csomagolóládára.

– A belső részeket – mondta – eldobtam, de nem mindent. Itt ez három szívre emlékeztető izé. Kettő ezek közül, azt hiszem, vese meg van valami sötét, laza leffentyű…

– Disznó vagyok, Dick! – tört ki Dorothea. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy egymagad csináld.

– Nyúzzuk meg együtt! – folytatta Dick. – Én már megpróbáltam, de nem ment. A szakszerű nyúzáshoz két ember kell.

Aki még soha nem próbált nyulat nyúzni, nem tudja, milyen erősen ragaszkodik a nyúl a bőréhez. Egyes részeit még csak-csak ki lehet szabadítani, de a négy láb és a nyúl feje nem egy piktet is gondolkodóba ejtett volna. Dick természetesen középütt kezdett neki, ahol már fölvágta a bőrt. Mocskos egy munka volt, ám olyan nehéz, hogy az első néhány perc után Dorothea is elfeledkezett minden mocsokról, s olyan hévvel nyiszálta, marcangolta a húst és a bőrt, mintha a világon csak és kizárólag az számítana, hogy e kettőt elválasszák egymástól.

– Bárcsak kifordíthatnánk – lihegte. – így olyan, mint egy kesztyű, amelynek mindkét végén ujjak vannak.

– Hadd nézzem meg a képet a könyvedben – mondta Dick.

– De ott csak konyhakészen ábrázolják – vetette ellene Dorothea.

– Hisz ezen nincs rajta a mancsa – szólalt meg Dick egy perccel később. – Jobb lenne, ha mi is levágnánk.

Aztán az az ötletük támadt, hogy a lábakat külön nyúzzák meg. Miután a hátsó lábakról leszedték a bőrt, az egész művelet sokkal reménytelibbnek tűnt. A nyúzás valamiféle kötélhúzó versennyé alakult át, Dorothea a hátsó lábakba csimpaszkodott, míg Dick a bőrt rángatta.

– Jön már, jön már! – biztatta Dick. – Épp ahogy mondtad: az egyik ujjas résztől már megszabadultunk.

Végre sikerült lehámozniuk a nyúlról a bőrt, kifordítva, mint egy futballtrikót. A fej azonban, ahogy a trikók esetében is gyakran előfordul, beleragadt. Ezen a késsel való kétségbeesett szabdalás segített.

– Sikerült! – ujjongott Dick. – Szeretnéd úgy összekötözni, ahogy a könyvben ábrázolják?

– Nem – rázta a fejét Dorothea. – Felesleges. Viszont először daraboljuk föl. Nem főzünk valódi nyúlpaprikást, se igazi nyúlragut, de nem baj. Finom lesz azért így is. Próbáld meg levágni a lábakat, addig én fölaprítom a hagymát. A könyv a nyúlpaprikás esetén még borsot és hagymaöntetet ír elő, a ragunál pedig szalonnát, bordói bort és szegfűszeget. De azt hiszem, a piktek ennek a felét se vennék figyelembe.

– Jacky se – jegyezte meg Dick. – Azt mondta, hogy a mamája szerint egyedül a hagyma fontos.

Már kilencre járt, mire a feldarabolt nyúl belekerült a vízzel teli lábasba, az apróra vágott hagyma, egy csipetnyi só, némi tej, egypár burgonya és egy konzervdoboznyi borsó társaságában. Mivel a Piktek konyhájának felszereltsége hagyott némi kívánnivalót maga után, nem lehetett pontosan követni a szakácskönyv receptjének előírásait. Dorothea ügyet sem vetett a hiányzó adalékokra. Fedőt rakott a lábasra, és a tűz szélére tolta.

– Na most – pillantott újra a könyvbe –, „45-60 perc kortól és mérettől függően”… Ez a paprikásra vonatkozik. „Egy-másfél óra”… Ez pedig a ragura. Szerintem főzzük inkább addig, amíg jónak nem tűnik, amikor villával megbökdössük… „Három-négy személyre elegendő.” Bárcsak itt lennének a többiek. Vagy Jacky.

Amikor Dick a kannában vizet hozott a patakról, éppen nem esett, de éles peremű fekete felhők tolakodtak az égen dél felől. Égiháború készülődött. Ahogy leszállt a sötétség, újra kopogni kezdett a tető a fejük felett.

– Ha mennydörgés lesz, meg jó kis felhőszakadás – reménykedett Dick –, akkor reggelre kitisztul. Gondolod, hogy egyikőjük meg tud lépni, és följön reggeli előtt? Nancy azt írta, hogy sürgős.

– Ne törd rajta a fejed! – tanácsolta Dorothea. – Akkor jönnek, amikor tudnak. Nem lesz annak jó vége, ha egyre csak ezen jártatjuk az eszünket. Várnunk kell holnapig.

Előkészítették a függőágyakat, ráterítették a száraz, meleg pokrócokat, meggyújtották a viharlámpát, az egyre apadó halomból ágakkal táplálták a tüzet, és figyelték a fortyogó lábast. A fedő és a lábas pereme közt víz bugyborékolt ki és sustorgott a tűzben. Dorothea fölemelte a fedőt, és egy villával megbökdöste a nyulat. Eszébe jutott, hogy mindkettőjüknek már rég ágyban lenne a helyük, de úgy döntött, hogy előbb mégiscsak vacsorázniuk kell, és a nyúl igazán elfogadható mentség az ébren maradásra. A legyőzött számtalan nehézség után nagyon buta dolog lenne az egészet elrontani néhány perc kedvéért.

Már fél tízre járt, mikor Dorothea egy utolsó gondos próbabökés után megállapította, hogy a nyúl elkészült, s elhúzta a lábast a tűzről. Hirtelen cuppogó léptek hallatszottak kintről. A következő pillanatban egy csuromvizes, tarka alak jelent meg az ajtóban, fürdőruháján megcsillant a tűz és a lámpa remegő fénye.

– A teringettét! – kiáltott fel Nancy. – De jó melegen vagytok! Az áldóját! Micsoda finom illat!

 

18. FÓKAVENDÉG

– Hallgass ide, Peggy! Ne légy már bamba kocahajós! Neked semmit se kell tenned, csak maradj csendben! – A hálószoba sötétjében Nancy indulatosan suttogott.

– De nem mehetsz ki fürdőruhában!

– Semmi mást nem vehetek föl, hacsak nem akarok egy rakás pacallá ázott göncről magyarázkodni. Úgy esik, mintha dézsából öntenék.

– Mi lesz, ha meghallja?

– Nem hallja meg. Már alszik. Egyébként is bezártam az ajtót. Csak tégy úgy, mintha te is aludnál! Ha hallod, hogy mozgolódik, mormogjál, meg horkoljál!

– De…

– Mindenképpen találkoznom kell Dickkel. Te is tudod, hogy muszáj.

Nancy befejezte az előkészületeket. A fejére fürdősapkát húzott. Vászoncipőbe bújt. A pizsamáját az ágyban hagyta. Ruháit – minden eshetőségre készen – takarosan elrendezte egy széken. Az ablakhoz lopakodott, és kinézett. Sötét volt már, de nem teljesen. Hallotta, hogy az ereszcsatornáról csöpög a víz. Az eső miatt egy teljes napot elvesztegettek. Timothy üzenete már több mint huszonnégy órája megérkezett Beckfootba, s egész nap esélye se volt rá, hogy a Piktekkel találkozzék. Egy paraszthajszálon múlt, hogy oda-vissza meg tudta járni az utat a levelesládáig. A doktor vaknak tettette magát, amikor jeleket próbált adni neki, így hát nem tudta megkérni, hogy vigye el az üzenetet. Ajkai közé vette Timothy levelét, hogy mindkét kezét szabaddá tegye. Az ablakdeszkára ült. Kinyújtott lábán érezte az esőcseppeket.

– Menj vissza az ágyba, Peggy! – sziszegte. – Árbocok és orrvitorlák, nekem kell reszketnem, nem neked! Mars az ágyba!

Megfordult az ablakdeszkán, lábával kitapogatta a futórózsa rácsozatát. Egyszer-kétszer megreccsent ugyan, de nem érdekes. Két perccel később lábujjhegyen osonva megkerülte a csendes ház sarkát.

Amint kiért az útra, rohanni kezdett. Az erdő már teljesen sötétbe borult, kénytelen-kelletlen az ösvényen igyekezett egyenesen fölfelé. Hol egy kőre lépett, hol bokáig merült egy gödörben, amelyet a túláradt patak vize öntött el. Úgy átázott, mintha a folyóban úszna. Szerencsére fürdőruhában ez mit sem számított. Mint ahogy az sem számít ilyen sürgős esetben, hogy föl kell vernie Dicket és Dotot. Szörcsögő cipővel lépett ki a fák közül a tisztásra. Az ablakon és a nyitott ajtón keresztül meglátta a tűz vörös ragyogását. Nagyszerű. Mégsem kell a Pikteket fölébresztenie.


– Egész nap egy mákszemnyi lehetőségem se akadt, hogy kiszökjek. A mindenit, mi ez a csodás illat?

– Vacsora – közölte Dorothea. – A nyúl, amelyet Jacky fogott. Épp jókor érkeztél.

– Azt üzente Timothy, hogy készen van? – faggatta Dick.

– Peggy is jön? – tudakolta Dorothea.

– Igen és nem – felelte Nancy. Kinyújtotta karját, és figyelte, hogyan csöpög le ujjairól a víz. – Valakinek otthon kellett maradnia, ha bármi baleset történik, azonkívül kettesben nagyobb a veszély, hogy valami rosszul sül el.

– Becsapódik egy ajtó, és a porkoláb rögtön tudja, hogy menekül a rab – izgult Dorothea.

– Ajtó? – mordult föl Nancy gúnyosan. – Az ablakon át szöktem meg. Az egyetlen biztos úton. Gondoljatok csak bele, ha véletlenül kilép a vendégszobából, és ott talál engem, amint épp fürdőruhában lopakodom lefelé. Mihelyt fölszerelték a rácsot, rögtön tudtam, hogy ez még kapóra jön valamikor. De ide hallgassatok, ne vesztegessük az időt! Nem az a fontos, hogyan jöttem ki. Hanem az, hogyan jöttök be.

– Már nem muszáj – ellenkezett Dorothea. – Igaz, ma reggel én is azt hittem, hogy nem tehetünk egyebet, de Dicknek sikerült kijavítania a tetőt, és most nem ázik be. Ráadásul korábban is épp jó helyre csöpögött, nem a függőágyra. Egész nap égett a tűz, és mindenünk száraz.

– Ti nem is tudjátok, mi történt – fogott neki Nancy. – Hisz még el se mesélhettük. Rettenetes napunk volt. Bevezetésképpen elkéstünk a reggeliről, és mivel egész nap zuhogott, a Déd még a szokásosnál is komiszabbul viselkedett. Egyik parancs a másik után, egész délelőtt ugráltatott minket. Aztán jött a doktor. Megpróbáltam elkapni a tekintetét, hogy üzenetet küldhessünk vele, de disznó módra viselkedett, és mindig máshova nézett. Annyira nem is bántuk, mert azt hittük, délután majd le tudunk lépni. Azért kiosontam, és egy sürgönyt hagytam a postaládában, csak a biztonság kedvéért, nehogy elkerüljünk benneteket. Aztán ebéd után a Déd olyan jól érezte magát, hogy le se akart feküdni. Az eső ömlött, ő meg egyfolytában azt az átkozott könyvet olvastatta velünk… Tulajdonképpen nem is olyan rossz, de a legérdekesebb könyvet is megutálod, ha hangosan kell olvasnod, és valaki folyton-folyvást közbeszól, hogy rosszul ejtettél ki egy szót, meg máshova tetted a hangsúlyt, s ezért tízszer egymás után el kell olvasnod ugyanazt a mondatot. Jött az uzsonna, aztán egy szép nagy adag műélvezet… haha… van olyan pocsék, mint a fölolvasás… tudjátok… megint, rossz ütem, rossz hangsúly… „Kérlek, Ruth, ezt a két sort játszd újra”… „Jó, ha tudod, Ruth, hogy van különbség a negyed és a tizenhatod között”… „Ruth! Az andante éppúgy nem staccato, ahogy a piano nem fortissimo”… Ruth! Bahh!… Aztán vacsora után kötögetni kezdett… Mi meg tűkön ültünk, alig vártuk, hogy fölrohanjunk és elmondjuk, mi a teendő. Végre eljött az ágyba bújás ideje, fél órát adtam neki, hogy elaludjék, és most itt vagyok, és elhoztam ezt is…

Kinyitotta a bal kezét. Tenyerén egy apró papírtekercs hevert.

– Hát ez csuromvizes lett, pedig az öklömben szorongattam. Ha nem szárítjuk meg, mielőtt hozzányúlunk, még darabokra szakad. – A tűz elé guggolt, és odatartotta a melegre a papírtekercset.

– Galambposta – jegyezte meg. – Tegnap este érkezett.

– Szólnom kellett volna nektek, hogy kapcsoljátok ki újra a csengőt – sajnálkozott Dick. – Iszonyatos zajt csapott.

– Honnan tudod? – kérdezte Nancy élesen.

– Hallottuk – felelte Dick. – Épp akkor jöttünk föl a folyón.

– De ez már vacsora után történt.

– Jócskán elkéstünk – vallotta be Dorothea. – A tó végében jártunk, az Északi-sarkon is túl.

– Szép bemelegítő utazás, nem mondom – csettintett Nancy, és ide-oda dobálta két kezében a papírtekercset. – Hát, ha a folyón is hallottátok, el tudjátok képzelni, micsoda ricsaj volt a házban. A Déd majdnem kiugrott a plafonon. Én villámgyorsan kiszökkentem a folyosóra. Az öreg szakács néni ott kapkodott levegő után. Persze tudta, miről van szó, hisz emlékezett rá tavalyról. Szóval letéptem a drótot az elemről, és visszarobogtam. A Déd éppen arról a villanycsengőről tartott kiselőadást Peggynek, amely elromlott az ő harrogate-i házában, és nem lehetett kikapcsolni. „Szerelőt kellett hívni hozzá”, mondta. „Kikapcsoltad?” Hát persze hogy kikapcsoltam. A Déd kijelentette, lehet, hogy az összes csengő tönkrement a házban. Rögtön meg is nyomta a szalonban levőt, s amikor az öreg szakács néni berohant, közölte vele, semmire sincs szüksége… csak ki akarta próbálni, hogy működik-e a csengő. A szakács néni ránk nézett, én meg visszanéztem, aztán a szakács néni nemes gesztussal szó nélkül visszavonult, és nem árult el bennünket. Ezek után nem kockáztattam meg, hogy kimenjek a galambokhoz, de ma, reggeli előtt fölsettenkedtem a padlásra. Mindkettő hazajött. Timothy mindkettővel ugyanazt az üzenetet küldte… Ez is mutatja, milyen fontos. Egyébként elég gyatrán kötözte föl a papírt.

– Mi az üzenet? – tudakolta Dick.

– Már majdnem megszáradt, de azért vigyázzatok rá – nyújtotta át Nancy. – Az áldóját, mindjárt megfővök a saját levemben.

Dick átvette a papírtekercset, és remegő ujjakkal kisimította. Szemüvegét gőz homályosította el. Le se vette, csak szétkente ujjával a lencséken a párát, és olvasni kezdett.

– Hangosan olvasd! – kérte Dorothea.

Dick engedelmeskedett:


Készen vagyok, Dick bármikor jöhet. De néhány dologra szükségem van Jim dolgozószobájából, ezek nélkül nem folytathatjuk a munkát. Sósav, salétromsav, kénsav. Ammónia. Kémcsövek. Két kicsi olvasztótégely. Pipetta (kettő, ha van). Borszeszégő. A faluban nem kaptam. Ha Jimnek sincs, talán meg tudom oldani a spirituszfőzővel. Szűrő. Szűrőpapír. Lakmusz. Kémiai mérleg. A Kémiai praktikum II. kötete. Dick tudja, hol vannak. Sajnálom, hogy ezzel zargatlak benneteket, de megígértem Jimnek, hogy mire visszajön, elvégzem az elemzéseket. Mindkét galambot elküldöm, hátha az egyiknek leesik a lábáról az üzenet. T. S.


– Remek – mondta Dick. – Holnap első dolgunk lesz, hogy mindezt elvigyük neki. Le tudjátok hozni a Szkarabeuszhoz? A kikötőben van, s kimeregettem… Persze azóta biztos újra tele lett vízzel. – Még egyszer átolvasta a listát. – Nem is kell olyan rengeteg mindent hoznod. Csak légy óvatos, és a savas üvegeket tartsd mindig függőlegesen!

Nancy újra kézbe vette a papírt:

– Mi az a pipetta? – kérdezte. – Sosem hallottam róla. És mi a lakmusz? Meg a kémiai mérleg? A szűrőpapír? Sejtelmem sincs, hogy ezek a dolgozószobában vannak-e vagy máshol. Meg se találjuk őket. Sőt föl sem ismerjük, még ha látjuk is. És az sem vezet jóra, ha magát Timothyt hívjuk ide, hogy szedje össze, ami kell. Azok után, hogy a Déd látta, amint a találkozást elkerülendő besompolyog az erdőbe… Ha ugyanis fölbukkan a házban, azt meg kell magyaráznunk, márpedig ha egyszer elkezdünk magyarázkodni, soha abba nem hagyhatjuk. Végül minden kitudódna.

– A savval teli edények az üveges szekrény legfelső polcán állnak. Mindegyik fölcímkézve – magyarázta Dick. – A kémiai mérleg is ott lesz valahol. Nem láttam még ugyan, de máshol nem lehet. A lakmuszpapírt könyvecske formájában találjátok. Így szokták árulni, és ha szükséged van rá, csak kitépsz egy lapot. A pipetták…

– Teljesen fölösleges mindent részletesen elmesélned – szakította félbe Nancy. – Nélküled biztos nem bukkanunk rájuk. Neked magadnak kell értük jönnöd.

– De hát Dick megjelenését is meg kell magyaráznod – mondta Dorothea. – Elárulod a Dédnagynéninek, kicsoda Dick?

– Árbocok és orrvitorlák! – szitkozódott Nancy. – Csak semmi magyarázkodás! Az mindig rosszul sül el. A Dédnek az egészről semmit sem szabad tudnia. Csak akkor nyúlhatunk ezekhez a cuccokhoz, ha a Déd már az ágyában hajcsikál. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy az igazi nehézséget az jelenti, miképp jöttök be. De már mindent kiókumláltunk. Betörés. Ez az egyetlen megoldás.

– Betörés? – meredt rá Dorothea.

Dick levette a szemüvegét, és rövidlátóan a tűzbe pislogott.

– Timothynak szüksége van minderre – mormogta.

– Hát persze! – vágta rá Nancy. – Tudtam, hogy te is így gondolod. Eddig minden úgy ment, mint a karikacsapás. Megszereztük a Szkarabeuszt, megmentettük Timothyt, a Déd azt se tudja rólatok, hogy a világon vagytok, kedvére kiélheti zsarnoki hajlamait, pöffeszkedhet, mint egy pasa, mi éjjel-nappal játsszuk a kisangyalt, s végül csak azért is meg lesz elégedve Anyával ahelyett, hogy tüzet okádna. Egyetlen ok miatt fulladhat csupán kudarcba az egész vállalkozás, ha Jim bácsi hazaérkezéséig nem végzitek el Timothyval azokat a vacak elemzéseket.

Dick az esőköpenyért nyúlt.

– Kész vagyok – jelentette ki.

– Én is megyek – csatlakozott Dorothea.

– Állj! – emelte fel a kezét Nancy. – Nem törhettek be, amíg esik. Mindenfelé tócsákat hagynátok a padlón, és bárki látná, merre mászkáltatok. Egy nappal több vagy kevesebb már nem számít. Ez az eső nem tart örökké. Holnap már szép idő lesz. És süt a hold is, nem úgy, mint ma. Nem kell sötétben botorkálnotok. A dolgozószoba ablakát nyitva hagyom. Belül vastag függönyök lógnak. Ha egyszer benn vagytok, és összehúzzátok magatok mögött a függönyt, már zseblámpát is használhattok. Összeszeditek a cuccot, fölhozzátok ide, és másnap reggel elvitorláztok a zsákmánnyal az úszóházba. És még valami. Kérdezzétek meg Timothyt, nem ugorhatunk-e át mi is a Déd távozása előtti nap. Talán van némi esélyünk rá, hogy az öreglány egy napra szabadságol minket. Ez azt jelenti, hogy két egész napon át kotyvaszthattok. Az ablakot pedig meg ne próbáljátok becsukni magatok mögött. Rettenetes hangja van. Ezért kell nyitva hagynom számotokra. Hajnalban lekúszom majd és becsukom, mielőtt a Déd lejön reggelizni. Senki se fogja megtudni, hogy a ház közelében jártatok.

– Ez borzasztóan kockázatos – aggódott Dorothea.

– Nem tehetünk mást – vélekedett Dick.

– Milyen magasan van az ablak a földtől? – kérdezte Dorothea, s lelki szemeivel már látta is a betörőt, amint átmászik a párkányon.

– Akár rá is térdelhetsz az ablakdeszkára a kinti ösvényről… Egyszerű, mint egy pofon… Jól van… megállapodtunk… Tudtam, hogy számíthatunk rátok… A mindenit, hogy illatozik ez a nyúl!…

– Készen van – mondta Dorothea. – Épp most akartunk vacsorázni. Említ néhány dolgot a szakácskönyv, amellyel nem tudtam ízesíteni, mivel hiányzik a kamránkból, de ezek egyike sem igazán fontos. Lássunk hozzá. Én majd kanállal eszem, te pedig használhatod a villámat.

– Nekem elég a tíz ujjam – legyintett Nancy.

– Nekünk is – bólintott Dorothea.

A tűz vörös ragyogásában a Piktek és a Fókavendég elfogyasztották a nyulat. Egybehangzóan úgy vélték, hogy egyetlen konyhában főtt nyúl sem lehet ennél finomabb. Dick ugyancsak régóta várt már a vacsorára, és farkaséhes volt. Dorothea élete első saját főzésű nyúlragujának fogyasztása közben úgy érezte magát, mintha első könyve kefelevonatát olvasná. Nancy egyszerűen csak élvezte az ételt, de külön megelégedésére szolgált, hogy a Piktek úgy élnek, ahogy az dukál. Akkor se lett volna elégedettebb, ha maga élne pikt módjára.

– Szerintem még Susan se főzött soha nyulat – vélekedett. – Hogy mi nem főztünk, azt tudom. Ha megjönnek a Fecskék, s nekiállunk felfedezni meg minden, fülön csípünk majd néhány nyulat, és bográcsba dugjuk valamennyit. Ez százszor jobb, mint konzervekben kotorászni.

– Maga a főzés már gyerekjáték – jelentette ki Dorothea. – De amíg a főzéshez előkészíted a nyulat, az rettenetes.

– Nem találtuk meg a megfelelő tudományos módszert – magyarázta Dick.

– Mesélj, milyen az élet Beckfootban – kérte Dorothea. – Biztos, hogy a Dédnagynéni nem gyanakszik?

– Tegnap azt hittem, hogy szagot fogott – vallotta be Nancy. – De nincs baj. Teljesen hamis nyomon indult el. Valahogy a fejébe vette, hogy itt ólálkodnak a Fecskék, és mi velük találkozunk.

Az eső kopogása néhány perce már elcsendesedett. Hirtelen mindannyiukat egy hatalmas mennydörgés robaja riasztotta meg. Nancy talpra ugrott.

– Mennydörög! – kiáltotta.

– Azt hittem, hamarabb kitör a vihar – jegyezte meg Dick.

A távolban megint morajlott az ég. A tetőt nehéz esőcseppek verdesték.

– Rohannom kell – mondta Nancy. – Peggy szörnyű helyzetbe kerülhet. A mennydörgés az egyetlen, amitől fél. Meg persze a Dédtől. Egyszerűen képtelen egyedül maradni, ha dörög az ég. Vágtatnom kell, különben kitör a balhé. Micsoda felhőszakadás! De legalább nem tart sokáig. Holnap szép idő lesz. A mindenit, én is megfőttem itt nálatok. Uccu, jöhet a következő fürdő! Ha a Déd lefekszik holnap délután, a kikötőben találkozunk. Ha nem találtok ott minket, tudjátok, mit kell tennetek. Várjatok, míg mindenki ágyba bújik! A dolgozószoba ablaka nyitva lesz. Ne csapjatok zajt, és nem lesz semmi gond.

Nancy az ajtó felé indult.

Villámfény világította meg a kinti tisztást. Nancy eltűnt.


Nancy fröcskölve rohant le az ösvényen. A hold ugyan ott járt valahol a felhők mögött, de az erdőben koromsötét volt. Bár Nancy megszáradt a kunyhóban, a zivatar azonnal újra csuromvizesre áztatta. A csuda vigye ezt a mennydörgést. Egy percet sem vesztegethet. Tudta, ha dörög az ég, nem számíthat Peggyre. Újabb villám világította meg a csöpögő fákat. A hirtelen dörrenéstől megbotlott. Fölbukfencezett, de aztán talpra kászálódott, és tovább rohant.

A csuda vigye a mennydörgést! Még akkor is, ha azt jelenti, hogy kitisztul az idő. Bárcsak várt volna az égiháború addig, míg haza nem ér. Szinte hallotta Peggy nyüszítését, meztelen talpának neszezését a hálószoba padlóján. Megpróbált visszaemlékezni, volt-e velük valaha a Dédnagynéni, amikor zengett az ég. Ismeri Peggy gyengéjét? Az áldóját! És ha tud róla, és fölébred a mennydörgésre, és végigvonul a galérián, hogy kioktassa Peggyt, micsoda bolondság félni a zivatartól?! Bolondság, persze, de ez Peggy egyetlen gyenge pontja, és Nancy még kalóz korában is tudta, semmit sem tehet ellene. Csak az segít, ha mellette van. És ő most nincs vele.

Az úton sokkal gyorsabban tudott futni. Újabb villám világította meg a pázsitot, amikor befordult a ház sarkánál. Most már csendesen, lábujjhegyen óvakodott végig a kavicsos ösvényen, megragadta a rácsot, és elindult fölfelé. Újabb villám csapott le, és újabb égzengés követte. Mintha Peggy hangját hallaná. Kezével már elérte az ablakpárkányt. Fejjel előre bebukott a szobába.

– Nancy! Nancy! – nyöszörögte Peggy.

– Semmi baj, te mennydörgő kocahajós – sziszegte Nancy, és lerángatta magáról a fürdőruhát. Kicsavarta, belegöngyölte a fürdősapkát, s az egész nedves halmot az ablakdeszka sarkába vágta.

Ebben a pillanatban meghallotta, hogy kinyílik a vendégszoba ajtaja. A vizes vászoncipőket belökte a szekrény alá, fölkapta a széken hagyott fésülködőköpenyt, nedves teste köré tekerte, és beugrott a takaró alá.

– Nancy… Átmegyek az ágyadba.

– Maradj csendben egy percig!

Valaki elforgatta az ajtó gombját.

– Ruth… Margaret. – Maria néni hangja. Hallották, hogy a bezárt ajtót próbálgatja.

– Ugorj és ereszd be gyorsan… én nem mehetek.

Peggy, az égzengés és a Dédnagynéni miatt egyként vacogva, fölkelt, kinyitotta a zárat, és visszasurrant az ágyába. A Dédnagynéni égő gyertyával belépett. A lángot csaknem elfújta a nyitott ablakon beáramló huzat.

– Nem szabad éjszakára bezárnotok az ajtót – feddte meg őket a Dédnagynéni. – Magamhoz kell vennem a kulcsot. Nos, Margaret, arra számítottam, hogy a mennydörgés miatt Ruth ágyába bújva talállak. Ruth alszik?

– Nem – dünnyögte Nancy olyan álmos hangon, amilyen csak tellett tőle, és orráig húzta a takarót.

– Zivatar és mennydörgés esetén mindig be kell csuknotok az ablakot – oktatta ki őket a Dédnagynéni. – Máris hatalmas tócsa éktelenkedik a padlón.

A remegő fényű gyertyával az ablakhoz ment. Nancy minden pillanatban várta, hogy fölfedezi a vizes ruhacsomót az ablakdeszkán. Ha most villámlik egy nagyot… De nem villámlott. Az ablak bezárult. Nancy hallotta, hogy a Dédnagynéni kiveszi a kulcsot az ajtóból.

– Sohase zárjátok be éjszakára az ajtót! Gondoljátok csak el, mi történne, ha tűz üt ki, a kulcs beszorul, s ti csapdába estek itt az emeleten.

Nancy még idejében lenyelte a megjegyzést, hogy amíg ott áll kinn a futórózsa rácsozata, ez a veszély nem fenyeget.

– Jó éjszakát! – búcsúzott a Dédnagynéni. – Emlékszem, úgy hallottam, hogy Margaret mindig bekéredzkedik valakihez aludni, ha dörög az ég. Örömmel látom, hogy már kinőtt ebből. Jó éjszakát!

A Dédnagynéni távozott.

Hirtelen fehér fény árasztotta el a szobát. Hatalmas dörrenés követte, sokkal közelebbről, mint az imént. Peggy egy pillanat alatt kiugrott az ágyából, és Nancy mellé fészkelte magát.

– Rettenetes volt – suttogta.

– De még mennyire! – felelte Nancy. – Egy hajszállal kerülte el a nedves fürdőruhámat.

 

19. „SOSEM VOLTUNK MÉG BETÖRŐK!”

Dick és Dorothea nemigen tudott utóbb visszaemlékezni rá, mi is történt Nancy távozása és másnap késő este között, amikor a fölkelő hold jelezte, ideje indulniuk.

Miután Nancy kirobogott a zivatarba, hamarosan aludni tértek, ám még sokáig töprengtek függőágyukban, mi is a teendő. Hallották, hogy az égzengés lassan elhalkul, és az eső is eláll. Arra ébredtek, hogy fényesen süt a nap, és Jacky az ajtóban vigyorog, kezében a tejjel. Elmesélték neki, hogy megfőzték a nyulat. A fiú meg is kóstolta, s kijelentette, kissé jobban meg kellett volna sózniuk.

– Most már kipróbálták a pisztrángot meg a nyulat is – jegyezte meg Jacky. – Nincs más hátra, mint egy éjszaka zsinórral angolnát fogni. Ha lejönnek ma a hídhoz, megmutatom maguknak.

Közölték vele, hogy aznap nem tudnak lemenni, de szinte féltek bármit is mondani, nehogy óvatlanul elárulják, valami igazán komoly terv végrehajtására készülődnek. Délelőtt Dick kimeregette a Szkarabeuszt, és a napsütésben megszárította a vitorlát is. Két órakor, miután elfogyasztották a nyúl maradékát, mindketten lementek a kikötőbe. Néhány percre Nancy és Peggy is megjelent, csak hogy megbizonyosodjanak róla, mindenki mindent megértett. A betörőknek meg kell várniuk, míg felkel a hold, mert így a házon kívül nem szükséges zseblámpát használni, és azt sem kockázatják, hogy lámpa nélkül fölbuknak a sötétben. Az ablak nyitva lesz.

– Éppenséggel lekúszhatnánk a rózsák rácsán, hogy segítsünk, de ez felesleges ostobaság lenne. Minél többen mászkálnak a házban, annál nagyobb a veszélye, hogy a Déd meghall valamit. Csak Dick jöjjön be, senki más.

– És ha rajtakapja?

– Virrasztani fogunk, hogy megmentsük, ha kell. De nem kaphatja el. Csak dolgozz csendben, Dick, és valószínűleg nem lesz semmi baj – nyugtatta meg Nancy.

Aztán Peggyvel együtt egyenesen visszatért a házba – mindkét Fruska fehér ruhát, s nem kényelmes kalózöltözéket viselt –, hogy hangosan felolvasson a Dédnagynéninek. Dick és Dorothea valahogy eltöltötte a délutánt. Dick megpróbált madarakat figyelni. Dorothea a szakácskönyvet igyekezett olvasgatni. Egyiküknek sem ment. Dorothea azt javasolta, aludjanak egyet a függőágyban, hogy kipihenjék az előző este fáradalmait, s lehetőleg ne legyenek álmosak később. Ez sem sikerült. Megvacsoráztak. Dorothea remek ételt készített, húsos vesepudingot melegített föl. Miután a nap lenyugodott, és beköszöntött az éjszaka, Dick fogta a háromlábú kisszéket, kiült a kunyhó ajtajába, hallgatta a baglyokat, és leste, mikor kel föl a hold.


Nagyon lassan múltak a percek. Végre az ajtóban üldögélő megfigyelő észrevette, hogy a magas dombok teteje kísérteties fényben kezd tündökölni.

– Jön fel a hold – szólt hátra a kunyhóba. Bent Dorothea a tűz fényénél éppen az utóbbi időben háztartásvezetési könyvvé előlépett iskolai füzet hátsó lapjaira írogatott valamit.

– Addig ne induljunk, míg magasan nem áll – mondta Dorothea.

– Ide nemigen fog sütni – állapította meg Dick. – Mert a dombok árnyékos oldalán vagyunk, és az erdő is sűrű. Beckfootot azonban azonnal eléri a holdfény.

– Borzasztóan kockázatos – sóhajtott fel Dorothea. – Bárcsak ne kellene megtennünk!

– Egy percbe se telik, ha Nancy nyitva hagyta az ablakot.

– És ha elfelejtette?

– Kizárt dolog. Egyébként pedig tudjuk, melyik az ő szobája. Majd göröngyökkel dobáljuk az ablakát, míg fölébred.

– Hiszen te nem is tudsz jól célba dobni – vetette ellene Dorothea.

– Ez igaz.

– Én sem vagyok ügyesebb. És ha Nancynek föl kell kelnie, biztosan fölveri az egész házat, amikor kinyitja az ablakot. Azt mondta, nem lehet zajtalanul föltolni.

– Nem fogja elfelejteni, hogy nyitva hagyja – jelentette ki Dick, miközben a zseblámpákat próbálgatta. – Dot, szerintem a te elemed erősebb, mint az enyém.

– Akkor vidd inkább az én lámpámat. Jaj, Dick, csak egy dolog vigasztal kicsit. Legalább tudni fogjuk, milyen érzés betörőnek lenni.

– Hisz ez nem is betörés – vitatta Dick. – Flint kapitány is azt szeretné, hogy Timothy megkapjon mindent, ami kell.

– Márpedig betörés, ha elkapnak minket.

– Elmagyarázzuk.

– Hiszen épp ezt nem tehetjük – sóhajtott föl Dorothea.

A hold mind magasabbra emelkedett. Az ég egyre világosabb lett, s amikor lenéztek a fák fölött a folyó túlpartjára, a halvány fényben már kivehették a földeket elválasztó hosszú kőkerítéseket.

– Indulás! – szólalt meg Dick, és fölkapta a bőröndjét, amelyet korábban kiürített, hogy legyen miben elhozni a zsákmányt.

– Kész vagyok – állt föl Dorothea. – Csak pár hasábot teszek még a kandallóba, hogy a tűz ki ne aludjék, mire visszatérünk.

Átkeltek a tisztáson. Dick hallotta, hogy Dorothea magában mormog:

Lopva, visszafojtott lélegzettel, fülelve, nem hallja-e a törvény rettegett lépteit…

– Ide hallgass, Dot! Flint kapitány kifejezetten kérte Timothyt, hogy használja a holmijait.

– Igazi betörő ilyesmivel nem törődik.

Óvatosan settenkedtek le az ösvényen, nem annyira a törvény lépteitől rettegve, mint inkább a bizonytalan erdei fényviszonyok miatt. A forró napsütés ugyan leapasztotta kissé a patakot, s már nem ömlött végig az ösvényen, de azért erősen figyelni kellett, nehogy az ottmaradt tócsákba lépjenek. Megérkeztek az útra. Beckfoot és a környező pagony holdfényben fürdött. A kapunál fényvillanás rémítette meg a lopakodókat: attól féltek, valaki ébren van még, de aztán rájöttek, csak a hold tükröződik az egyik ablak üvegén.

Füleltek. A házból egy hang se hallatszott.

– Maradjunk végig a fák árnyékában! – javasolta Dick.

Csendesen végigosontak a pagony szélén, és megkerülték a pázsit sarkát. A hold az egész házat megvilágította. Azonnal meglátták, hogy a földszinten a legközelebbi sarokablak alsó fele nyitva áll.

– Nem felejtette el – indult neki Dick. – Vigyázz, ne üss zajt a kavicson!

– Állj!… Állj!… – suttogta Dorothea. – Hallottam valamit, biztos vagyok benne.

– Már réges-rég mind ágyban vannak – szólt vissza Dick.

Lábujjhegyen kilépett a fák alól, és a nyitott ablakhoz ment. Benyúlt, kitapogatta a függönyt, megtalálta a rést, ahol a két szárny találkozik, és egy-két hüvelyknyire széthúzta őket. Jól van. Bent minden sötét. Érezte, hogy Dorothea ujjai megragadják a karját.

– Itt hagyom a bőröndöt – suttogta Dick. – Kiadogatok mindent, te pedig tedd bele őket. Úgy helyezd el az üvegeket, hogy amikor visszük, fejjel fölfelé álljanak!

– Óvatosan mássz be! – lehelte Dorothea.

– Hadd támaszkodjam fél kézzel a válladra… Így… Maradj nyugton!

Egy pillanat, és Dick már az ablakdeszkán térdelt. Még egy pillanat, s belendítette a lábát. A padló után tapogatózott. Lelépett és keresztülbújt a függönyök közt. Azok összezárultak mögötte. Koromsötétben találta magát. Előhúzta a zseblámpáját, lélegzetvisszafojtva fölkapcsolta és aggodalmasan körbenézett.

Nagyszerű. Flint kapitány dolgozószobájában minden úgy volt, ahogy emlékezett: a magas könyvespolc, az üvegezett szekrények, a kémiai felszerelés polca, a falakon a bennszülött fegyverek, és az óriási, rég elpusztult hal állkapcsa. A betörő még ebben az idegfeszítő pillanatban is elmosolyodott, amikor zseblámpája megvilágította a Flint kapitány várva várt örvösállata számára készített ládát, s meglátta a TIMOTHY feliratot, amelyet Titty festett az ajtóra. Eszébe jutott, hogy a ládát Flint kapitány cipősszekrényként használja, s megint elmosolyodott, amikor a langaléta Timothyra gondolt, akinek eredetileg szánták. Aztán előhúzta a zsebéből a Timothy által küldött kis papírlapot, a megszerzendő dolgok listájával. Rávillantotta zseblámpáját, és elolvasta, bár már szinte kívülről fújta.

„Sósav, salétromsav, kénsav.”

Tudta, hol vannak, egyenesen értük ment, valamennyit kihúzta a listáról, majd egyenként az ablakhoz vitte, és Dorotheának adta az üvegeket.

– N-n-n-ne v-v-világíts ki a lámpáddal – susogta Dorothea. A meleg, augusztusi éjszaka ellenére vacogott a foga.

– Bocs – motyogta Dick.

„Ammónia.”

Ezt is megtalálta, és az ablakhoz vitte. Ez alkalommal még az is eszébe jutott, hogy kikapcsolja a lámpáját, mielőtt kinyúlna a függöny résén. Dorothea megragadta a csuklóját és meghúzta.

– Valaki ébren van az emeleten – suttogta. – Biztos vagyok benne, hogy hallottam valamit.

– Valószínűleg Nancy az – súgta vissza Dick. – Nagyon sietek.

Újra meggyújtotta a zseblámpát, és szép sorban végigment a listán, nehogy bármit is kifelejtsen. Kémcsövek. Egy egész állványra valót talált, lehetett vagy egy tucat. Úgy döntött, mindet elviszi. Az állványt az asztalra helyezte. Ráakadt a kis olvasztótégelyekre is. Csak egyetlen pipettát talált, holott Timothy kettőt kért. Borszeszégő. Ezt szintén az asztalra tette. Remek. Szörnyen kényelmetlen lett volna spirituszfőzőn melegíteni a kémcsöveket. Szűrő. Szűrőpapír. A lakmuszpapírokat tartalmazó könyvecskét zsebre vágta. Egy darabig kereste még a kémiai mérleget is, de nem találta. Aztán lámpáját az asztalra tette, hogy a szoba belsejét világítsa meg, s így adjon egy kevés fényt neki is, ám kívülről ne látszódjék, majd az asztalról mindent egyenként az ablakhoz hordott, és a függöny résén át kiadogatta Dorotheának.

– Soká leszel kész? – susogta Dorothea.

– Mindent megtaláltam, csak a könyv és a mérleg nincs meg.

Visszatért, fölkapta a lámpáját, és vadászni kezdett a mérlegre. A legfőbb gondot az jelentette, hogy sohasem látta még, bár persze tudta, milyennek kell lennie. Átkutatta a vegytani felszerelések üvegszekrényét. Se híre, se hamva. Megnézte a vegyszeres polcot is. Sehol. Aztán körbejárta a szobát, s végigfürkészte a polcok tetejét. Ekkor azonban a betörő, aki eladdig oly remekül végezte munkáját, elkövette az első hibát. Ilyen szerencsétlenség azonban még egy hivatásossal is előfordulhat. Talán túl gyorsan mozgott, hisz sietett. Talán az örvösállat ládája szélesebb volt, mint gondolta. Cipője orra mindenesetre keményen nekikoppant a láda sarkának, és a hatalmas, üres fatákolmány akkorát döndült, mint egy dob.

– A csudába! – dünnyögte Dick, és gyorsan továbblépett. Zseblámpája fénye ide-oda vándorolt, s ő egyre csak kereste a mérleget: a kicsiny rézkart, a vékony láncokat, az apró üvegtányérokat. S ott kell lenniük a súlyoknak is.

Lámpája fénye hirtelen Dorothea kezére esett. Nővére a két függöny közt integetett.

Dick az ablakhoz ment.

– Mi a baj?

– Gyere ki, gyorsan! – lihegte Dorothea. – Valaki világosságot gyújtott az emeleten.

– Ha Nancy az, nem bánnám, ha lejönne – mondta Dick. – Nem találom a mérleget.

– Nem Nancy szobájából jön a fény. Hanem a vendégszobából – susogta Dorothea.

– Jól van – bólintott Dick. – Már csaknem mindent megszereztünk. Csupán a mérleg és a Kémiai praktikum második kötete van hátra. Ezeket kézben is el tudom vinni. Ha valaki lejön, eliszkolok. Lopózz a bőrönddel a fák alá! Egy perc és megyek én is… Vigyázz a kavicsra!

Visszatért, hogy tovább hajkurássza a mérleget, s egyszeriben meg is találta. A fényes fadoboz a kandallópárkány sarkán lapult, egy pipatisztítókkal zsúfolt mérőedény alatt. Nagyon szidta magát, miért is nem gondolt rá korábban, hogy a mérleget, a súlyokat, az összes alkatrészt egyetlen dobozkában keresse. A ládikót az asztalra tette, s az utolsó vadászatra indult: meg kell találnia a vegytani könyvet, a Kémiai praktikum második kötetét. Bárcsak Timothy megírta volna, milyen színű.

Végigfuttatta lámpáját a felső polcokon. Négy vegytani elemzésekről szóló könyvet is talált, de egyik sem volt az igazi. Ekkor meghallotta, hogy reccsen a lépcső. Valaki jön lefelé az emeletről. Dorotheának igaza volt. Iszkolnia kell. De már három polcot végigkutatott, s biztos volt benne, hogy hamarosan megtalálja a megfelelő könyvet. És Timothy nem kérte volna, ha nem lenne égetően szükséges. Kétségbeesetten keresgélt tovább.

Hirtelen lépteket hallott a hallon keresztül… A léptek a konyhába tartottak… aztán az ebédlőbe… a szalonba… a következő biztosan a dolgozószoba lesz… Ugorjon ki a függönyök közt, várjon a kertben, s térjen vissza később a könyvért? De ha nem Nancy jön be a szobába, hanem valaki más, s az illető meglátja, hogy nyitva az ablak, talán vissza se tud térni a házba, mert kizárják. Nem. Itt, a szobában kell elrejtőznie. Az asztal alatt? Hisz még terítő sem lóg rajta, amely mögött elbújhatna. Pillantása az örvösállat kuckójára esett. Ott állt közvetlenül mellette. Kinyitotta a Timothy felirattal ékesített ajtót, és bevilágított. Bakancsok, cipők, de alig pár darab. Csendesen és gyorsan arrébb tolt néhányat, leült a padlóra, és lábbal előre bekúszott a ládába. Behúzta maga mögött az ajtót, kikapcsolta a zseblámpát, és várt a sötétben.

Valaki próbálgatta a dolgozószoba ajtaját. Most már késő azt kívánni, bárcsak mégis kiszökkent volna az ablakon. Valaki elfordította a kulcsot. Valaki ott állt a nyitott ajtóban. Rejtekhelye két deszkája közt, egy résen át láthatta, hogy fény támad a szobában. Lépések keltek át a padlón. Ezek nem Nancy léptei. Kis türelmetlen, csettintő hangot hallott, olyasfélét, amit akkor adnak ki az emberek a szájpadlásukhoz érintett nyelvükkel, ha úgy gondolják, valakit valami miatt hibáztatni kell. Elmosódottan hallotta, hogy a függönykarikák megcsörrennek, aztán egy reccsenéssel valaki lehúzta az ablakot, s a fémzár kattant. A léptek újra átkeltek a szobán. A fény eltűnt. Az ajtó becsukódott. A zárban megfordult a kulcs. A léptek eltávolodtak a hallon át, és fölmentek a recsegő lépcsőn.

Dick mély lélegzetet vett. Számára úgy tűnt, órák óta most vesz először levegőt. De továbbra is nyugton feküdt és hallgatózott. Érezte, hogy bal lábába görcs fog állni. Nem volt elég hely, hogy kinyújthassa, egyébként pedig mozdulni se mert, nehogy zajt csapjanak a bakancsok, cipők, melyekkel kénytelen volt megosztani a szekrényt. Hiába lapult szinte moccanás nélkül a sötétben, még így sem tudta megakadályozni, hogy amikor lélegzetet vesz, két cipő, csizma vagy micsoda össze ne súrlódjék, s ne adja ki a bőrön csúszó bőr jellegzetes, nyikorgó hangját. A görcs miatt összeszorított foggal várakozott, még hosszú percekkel az után is, hogy az utolsó reccsenés elhalt a lépcsőn. Milyen jó, hogy Dorotheát elküldte a bőrönddel és a zsákmány nagyobb részével. Maga a Dédnagynéni lehetett a szobában, s amikor széthúzta függönyt, szemtől szembe találta volna magát Dorotheával, ha nővére még ott várakozik a holdfényben az ablak előtt.

Tagjait lassan, óvatosan moccantva kikúszott a ládából. Néha, amikor a bakancsok elmozdultak, s a sötétben mennydörgésnek tűnő zajt csaptak, lélegzetvisszafojtva megmerevedett. Végre sikerült elhagynia rejtekhelyét. Ülve maradt a padlón, és erőteljesen masszírozni kezdte a vádliját és a térdhajlatát. Ezzel a módszerrel lehet legkönnyebben megszabadulni a görcstől. Kinyújtotta a lábát. Lábujjait, amennyire csak tudta, fölmeresztette. Jól van. A görcs elmúlt, bár amikor fölállt, még egyszer ijesztően belenyilallt. A házban újra tökéletes csend honolt.

Fölkapcsolta a zseblámpát, és körbenézett. A dolgozószoba olyan volt, mint annak előtte. A mérleget tartalmazó ládikó ott hevert az asztalon, ahol hagyta. Semmi sem változott, egy dolgot kivéve. Tudta, hogy a vastag sötét függöny mögött a nyitott ablak helyett bezárt ablak vár rá.

Hirtelen hangokat hallott az emeletről:

– Nem, Ruth. Csupán meg kívántam győződni róla, ágyban vagytok-e. Valaki óvatlanul nyitva hagyta a dolgozószoba ablakát. – Ez biztosan a Dédnagynéni. Valami távoli mormogás… Ez Nancy vagy Peggy. Aztán újra megszólalt a Dédnagynéni…

– Nem, nem. Semmi szükség rá, hogy lemenj. Már bezártam én magam. Lesz erről egy-két szavam holnap reggel a szakács nénivel.

Dick kikapcsolta a lámpáját, nehogy a fény kiszűrődjék a dolgozószoba ajtaja alatt.

Az emeleten bezárult egy ajtó, aztán egy másik is. A Dédnagynéni bizonyára visszatért a szobájába. Mit tegyen most? Nancy és Peggy feltehetőleg azt gondolja, hogy a betörés véget ért, s ő Dorotheával együtt már biztonságban van. Holott Dorothea kinn vár rá a kertben, és el nem tudja képzelni, mi történhetett. Ő pedig továbbra is itt lapul a házban, még meg kell találnia a könyvet, és ki kell nyitnia az ablakot, hogy elmenekülhessen. Ráadásul Nancy szerint ez a bizonyos ablak egy szörnyeteg. Lábujjhegyen odalopakodott. Mégse. Először meg kell lelnie a könyvet. Az ablakot csak az utolsó pillanatban szabad kinyitni, hátha rettenetes zajt csap. A könyvet mindenáron meg kell szereznie, különben az egész betörés hiábavaló vállalkozás volt. Timothy vegyszereket még csak vehet Rióban, de ezt a könyvet nem tudja beszerezni. Ez a kötet és a mérleg mind közül a legfontosabb.

Újra a könyvespolc felé fordult, és végigvillantotta lámpáját a könyvek gerincén. A három fölső polcot egyszer már átvizsgálta. Most a negyedik sort kutatta végig. Bányászati könyvek. Útleírások Peruról. Számos kötet Holland Kelet-Indiáról. Aztán végre-valahára megtalálta. Ott rejtőzött a Kémiai praktikum, mélyen betolva két másik könyv közé. Szürke kötet, gerincén megfakult betűkkel. Kihúzta, meggyőződött róla, hogy tényleg ezt keresi, és az asztalra fektette. Aztán hallgatózott, és csendben az ablakhoz óvakodott.

Átbújt a függönyök között. Észrevette, hogy a tolózárat csak úgy érheti el, ha fölkapaszkodik az ablakdeszkára. A zár azonban nem nyílt ki. Kénytelen volt vállalni a kockázatot: rávillantotta a zseblámpa fényét, hogy lássa, hogyan működik. A zár sokkal hangosabb kattanással nyílt ki, mint gondolta volna. Lássuk az ablakot! Lecsúszott a deszkáról, megragadta a fogantyúkat, és megpróbálta fölhúzni az ablaktáblát. Nyikorgás, recsegés, ám az ablak mindössze néhány hüvelyknyit mozdult el. Újra kísérletezett. Az ablak beragadt. Még egyszer, kétségbeesett erőfeszítéssel megrántotta. Az ablak zörögve, nyikorogva fölszaladt, és akkora csattanással állt meg, hogy a ház szinte beleremegett. Nancynek igaza volt, ezt az ablakot senki se tudja csendesen kinyitni.

Gyorsan visszafurakodott a függöny két szárnya közt, fölkapta a könyvet és kémiai mérleg dobozát. Már éppen ki akart ugrani az ablakon, amikor valahol fölötte egy hang harsant:

– Ki az ott?

Várt. Az emeleten kinyílt egy ajtó. Vajon megint lejön a Dédnagynéni? Dick mindkét lábát átvetette a párkányon, s nagy megkönnyebbülésére felfedezte, hogy a hold időközben továbbhaladt: bár a pázsitot megvilágította, a ház mentén egy keskeny sáv már árnyékba borult. Lecsusszant a kavicsos ösvényre.

– Állj! Látlak! Fegyverem van, és lövök!

– Jaj, Maria néni, ezt nem teheted! – Ez Peggy hangja. Sikított a rettegéstől. Majd Nancy szólalt meg, szinte kiabálva:

– De Maria néni, hisz nincs is fegyvered!

Dick most már nem törődött vele, mekkora zajt csap, a ház mögé rohant. Dorothea ott várt rá a bőrönddel a fák árnyékában. Alig tudott megszólalni:

– Dick… Ó, Dick!…

– Nem vehetett észre az árnyékban – lihegte Dick, bár pillanatnyilag ebben nem volt olyan biztos.

– Láttam őt a dolgozószoba ablakában – suttogta Dorothea. – Lámpát tartott a kezében. Hogyan menekültél meg? Amikor becsukta az ablakot, azt hittem, elkapott.

– Siessünk! – sürgette Dick. – Azonnal le kell lépnünk. Fölvertük az egész házat.

Az üvegek csörömpöltek a bőröndben.

– Majd én átveszem – nyúlt érte Dick. – Te hozd a mérleget és a könyvet. Semmi esetre sem szabad eltörnünk az üvegeket.

A kapuból visszasandítva fényt láttak a lépcsőház ablakában. Ez alkalommal nem a hold fénye tükröződött. Egy pillanattal később a bejárati ajtó üvege mögött is fény tűnt fel.

A betörők szót sem ejtve kirohantak a kapun, s a lehető legnagyobb csendben, lábujjhegyen végigosontak az út árnyékos oldalán. Már az ösvényen kapaszkodtak fölfelé az erdőben, mikor Dick megszólalt:

– Megúsztuk – vélekedett.

– Hol voltál, mialatt a Dédnagynéni benn járt Flint kapitány szobájában?

– Szörnyen begörcsölt a lábam – felelte Dick.

– De hol…

– A bal vádlimban.

– De te hol voltál?

– Bemásztam a ládába, amelyet Timothynak készítettünk, tudod, amikor még azt hittük, hogy örvösállat.

Dorothea, aki a hosszú várakozás alatt, míg Dick a házban lapult, a Dédnagynéni pedig körbeportyázott, legszívesebben sírva fakadt volna, most hirtelen nevetésben tört ki. De ez nem a szokásos visszafogott nevetése volt, inkább olyasmi, mint egy megállíthatatlan köhögésroham.

Dick megragadta a karját.

– Dot! – szólt rá. – Maradj csendben!

– Ne haragudj – nyöszörögte Dorothea.

Hazaérve a kunyhóban Dick meggyújtotta a viharlámpát, és kinyitotta a bőröndöt. Semmi sem tört el. Dick a koffert nekitámasztotta a falnak, hogy az üvegek továbbra is fejjel felfelé álljanak.

– Mindent megszereztünk – jelentette ki.

Dorothea néhány friss ágat dobott a zsarátnokra, majd letérdelt és fújni kezdte.

– Nem lenne jobb inkább ágyba bújni? – kérdezte Dick. – Holnap korán kell indulnunk.

– Azok után, amit átéltünk? – borzongott Dorothea. – Én nem tudok lefeküdni. Egyelőre még nem. Főzök egy kis kakaót. Biztos vagyok benne, hogy Susan is ezt tenné. Csak Susan sosem lenne betörő.

A hasábok föllángoltak. Néhány percen belül szép tűz lobogott a kanna alatt. Dorothea most, hogy otthon ült a kandalló meleg fényénél, és lassan elhalványult benne az emlék, milyen rettegve várakozott a fák árnyékában azt követően, hogy a dolgozószoba ablaka bezárult Dick mögött, ismét önmagára talált. Micsoda történet kerekedhet ebből!

Az utánuk küldött lövedékek elől bujkálva menekültek drágán szerzett zsákmányukkal. Miután lerázták az üldözőket, és visszatértek tanyájukra, a betörők gyönyörködve legeltették szemüket a gyémántos nyakékeken és aranyláncokon…

– Már a Dédnagynéni lejövetele előtt ki tudtam volna jönni – mesélte Dick –, ha megtalálom a könyvet. És rettenetes sokáig tartott, míg megleltem a mérleget. Ezeket kellett volna legelőször megkeresnem. A többi ugyanis nem olyan fontos.

Elkészítették a kakaót, a forró vizet fokozatosan keverték el a porral.

– Biztos mind ugyanezt tenné – szólalt meg Dorothea.

– Mit tennének? És kik? – tudakolta Dick, italát kortyolgatva.

– A betörők feleségére gondoltam – mondta Dorothea. – Biztos, hogy mind kakaót főz, amikor a férje hazatér a prédával.

– Bárcsak le tudtunk volna lépni úgy, hogy ne hallja meg! – búslakodott Dick.

 

20. RENDŐRSÉG!

A két betörő nem került ágyba hajnali egy óra előtt, s bár későn ébredtek, már fölkeltek, felöltöztek és fölforralták a kanna vizet is a reggelihez, mikor Jacky beállított a tejjel. A fiút szinte szétfeszítették a hírek.

– Semmit se hallottak az éjszaka? – érdeklődött.

– Mit kellett volna hallanunk? – kérdezett vissza Dorothea, s elővette az üres csereüveget.

– Az öreg Lewthwaite mama azt mondja, betörők jártak Beckfootban.

– Micsoda?! – kiáltott fel Dorothea. Dick egy szót se szólt, csak Jackyre bámult.

– Ő csak tudja, mert a fia rendőr meg minden – magyarázta Jacky. – Megkérdeztem Mrs. Braithwaite-et is Beckfootban, de egy mukkot se árult el.

– Ki az a Mrs. Braithwaite? – tudakolta Dick.

– A szakács néni – felelte Dorothea. – Folytasd, Jacky! Mit mondott?

– Azt mondta, hogy húzzam el a csíkot, mielőtt besegít – vigyorgott Jacky. – Ebből aztán tudhattam, hogy van valami a dologban. Kár, hogy itt fönn kuksolnak, mert kimaradtak az egészből. Tényleg semmit se hallottak? Persze, ha meggondolom, a betörők biztosan nem járnak dobszóval lopni. Bárcsak találkoztam volna velük. Lepuffantottam volna a gazokat… Így… – Fölemelte az üres üveget, mintha egy fegyverrel célozna. – A rendőrség még ki is tüntetne.

– Go-gondolod, hogy elfogják őket? – kérdezte Dorothea.

– Meghiszem azt! – rikkantotta Jacky. – Hisz tavaly tőlünk is elloptak egy birkát, s a fickót a messzi Kendalban csípték fülön. No de már megyek is. Meg kell mondanom apámnak, hogy jól nyissa ki a szemét, és töltse golyóra a puskáját.

Azzal elsietett.

Míg Jacky az ajtófélfát támasztotta, Dorothea megállta, hogy ne pillantson a zsákmány nagyobbik felét tartalmazó bőröndre, amely most is ott volt a fal mellett, ahova Dick tette az éjszaka. Miután azonban Jacky eltűnt, egyikük se tudta levenni a szemét a kofferről, vagy ha igen, akkor is a kémiai mérlegre és a Kémiai praktikum második kötetére pillantottak. Ott hevert mindkettő, jól láthatóan, a tűzhely feletti polcon.

– El kellett volna rejtenünk őket – vacogta Dorothea.

– Nem is látta meg – vélte Dick.

– És ha feljön a rendőrség házkutatást tartani?

– A lehető leghamarabb el kell vinnünk Timothynak.

– A reggeli elkészült – mondta Dorothea.

Dick levette a polcról a ládikót és a könyvet, és a zsákmányt tartalmazó bőröndbe tette. A koffert a párja mellé állította, s a függőágyról levett pokróccal mindkettőt letakarta.

– Ne vesztegessük az időt a mosogatással! – javasolta. – Bárcsak hamarabb ébredtünk volna föl! Most már minden az úszóházban lenne.


A kapkodva elköltött reggeli után becsukták a kunyhó ajtaját, és a fák között leosontak az útra. Nem mertek az ösvényen közlekedni, nehogy a rendőrség épp szembejöjjön velük, s rajtakapja őket a bőrönddel. A fal mellett, mielőtt átmásztak volna, léptek után fülelve rövid időre meglapultak. Semmit se hallottak. Végigszaladtak az úton, átkapaszkodtak a földekre vezető kapun, s besurrantak a beckfooti pagony szélső fái közé. Senki se látta meg őket, s szerencsésen leértek a kikötőbe. A bőröndöt a hajó közepére tették, s nekitámasztották a fenékuszony szekrényének, hogy az úton az üvegek fejjel fölfelé álljanak. Aztán ellökték a csónakot a fűzfától, s végigsiklottak a nádasba és a tavirózsák közé vágott csatornán.

Dorothea megragadta az evezőket, míg Dick a tat fölött áthajolva a helyére illesztette a kormánylapátot.

– Épp jó szelünk van – állapította meg Dick fölpillantva, miután megbizonyosodott róla, hogy a kormány szabadon leng a csapszegeken.

– Mit értesz jó szélen? – tudakolta Dorothea. – Nancy szerint a folyón nem szabad a fenékuszonyt használni.

– Pontosan erről beszélek. Egyáltalán nincs szükségünk az uszonyra. Elég egy zsebkendőnyi vitorlát felhúznunk, s a szél hang nélkül kifúj minket a folyóból. Az evezők úgy nyikorognak, mint a csuda.

– Azért nyikorognak, mert újak – védekezett Dorothea, miközben elkeseredetten küzdött a lapátokkal, hogy lehetőleg zajtalanul evezzen,

– Húzd be mindkettőt! – utasította Dick. – Fél perc, és előkészítem a vitorlát.

– Nem lesz semmi baj, hacsak a Dédnagynéni épp ki nem néz az ablakon – bizakodott Dorothea. – Siess! Már a folyón úszunk.

Az áramlás elkapta a Szkarabeuszt, s a hajó kisodródott a Polip-lagúnából.

– Most! – vezényelt Dick. Hátramászott, s útközben Dorothea kezébe nyomta a felvonókötelet. – Most húzd meg! De ne teljesen! Épp csak emeld föl egy kissé a vitorlát, hogy a szél belekapjon. Majd csak akkor vonjuk fel rendesen, ha kiértünk.

Dorothea meghúzta a kötelet. A felső vitorlarúd fölemelkedett és körbelendült, míg az alsó rúd továbbra is a habdeszkán nyugodott.

– Ez megteszi – vélekedett Dick. – Csak tartsd így, s ha bármi rosszul menne, leengedheted. Remekül úszik a kis hajó.

Már a folyó közepén siklottak, a pagony fái előtt.

– Egy perc, és meglátjuk a házat – mondta Dorothea.

– Nem csapunk semmi zajt.

– Oda ne pillants a házra, míg elmegyünk előtte – suttogta Dorothea.

Ám amint láthatóvá vált az épület a frissen nyírt pázsit fölött, egyikük sem állhatta meg, hogy egy pillantást ne vessen az előző éjszakai betörés színterére.

A lélegzetük is elakadt. Valóságos tömeg tolongott a ház előtt. Látták Nancyt és Peggyt. Látták az öreg szakács nénit. S látták magát a Dédnagynénit is, amint botjával a dolgozószoba ablakára mutogat, és egy rendőrnek magyaráz. És ők, a betörők, ott vitorláznak alig egy kőhajításnyira tőlük, hajójukban a bőrönddel, az összes zsákmánnyal.

Ebben a percben cserbenhagyta őket a szél. Talán az erdő árnyékába kerültek. A Szkarabeusz ahelyett, hogy sebesen átsuhant volna a veszélyes vízen, egyre jobban lelassult, s szinte csupán sodródott az áramlattal. A betörők minden pillanatban várták, hogy a rendőr vagy a Dédnagynéni megfordul és felfedezi őket.

– Már csak néhány yard – suttogta Dick. – És újra itt a szél is.

Fölpillantott a folyón, s látta, hogy fodrozódik a víz. A Szkarabeusz még mindig kissé gyorsabban haladt, mint az áramlat, Dick megpróbálta hát a kormánnyal irányban tartani a hajó orrát, nehogy a szél, amikor visszatér, átcsapja a vitorlát, mert ezt a zajt a ház előtt állók feltétlenül meghallanák.

Jól van, jól van. Újra érzi a tarkóján a szelet. Az a zsebkendőnyi kis vitorla húzni kezdett. Még egy perc, és eltűnnek a csónakház mögött. Ugyan mit művelnek ott a dolgozószoba ablaka előtt? A hatalmas termetű rendőr négykézlábra ereszkedett, és a földet vizsgálta. Kavicsos ösvény, gondolta Dick. Micsoda szerencse, hogy nem virágágyás. A többiek a rendőrt figyelték. Hirtelen Peggy elfordította a fejét, és észrevette a menekülőket. Dick látta, hogy Peggy szája kinyílik, de sikoly helyett csupán rettenetes köhögésrohamot hallott. A szakács néni, a Dédnagynéni és a rendőr rá se hederített, de még mielőtt a Szkarabeusz biztonságba, a csónakház mögé siklott volna, Dick rájött, hogy Nancy meglátta testvére arcát. Nancy ugyan a Dédnagynénit és a rendőrt figyelte, ám egyik kezét a háta mögött sebesen körbe-körbeforgatta. A következő pillanatban már biztonságban voltak. A Szkarabeusz elhagyta a csónakházat, és egyre gyorsabb iramban kisiklott a tóra.

– Láttad Nancyt? Mit akart jelezni? – tépelődött Dick.

– Azt mutatta, hogy menjünk tovább. Szerintem titokban borzasztóan örült. Bizonyára kitalálta, hogy mindent itt viszünk magunkkal a csónakban. Jaj, Dick, mi lesz, ha a rendőr észreveszi a lábnyomaimat a fák alatt?

– Talán nem kutat arrafelé – reménykedett Dick. – Egyébként sem tehetünk most már mást: el kell vinnünk mindent Timothynak.

– Nem is csak a betörés miatt félek – sopánkodott Dorothea. – De ha elkapnak minket, minden kiderül. Nancynek be kell vallania, hogy ő hagyta nyitva az ablakot. Timothynak is magyarázkodnia kell, és akkor a Dédnagynéni…

– Figyelj csak, Dot! Gyere hátra kormányozni, amíg én teljesen fölvonom a vitorlát. Várj! Tartsd még a felhúzókötelet, míg át tudom venni.

Ez alkalommal semmit sem felejtettek el. Az uszonyt leengedték, a vitorlát fölhúzták, és a Szkarabeusz – Dorotheával a kormánynál – megkerülte a beckfooti hegyfokot.

– Kissé lejjebb kell még nyomnom az alsó vitorlarudat – jegyezte meg Dick.

– Rendben van – felelte Dorothea.

Válla fölött hátrapillantott, mint aki arra számít, hogy föltűnik mögöttük a rendőr a beckfooti evezős csónakban.

– Így már sokkal jobb – jelentette ki Dick, miután rögzítette a csigát. – Irány a Hosszú-sziget innenső oldala. Nyugati szél. Gyönyörűen fut a hajó.

– Gyere, és kormányozz te! – kérte Dorothea. – Hát, akárhogy is nézzük, a zsákmányt már megszereztük.

Nem beszélgettek többet. Amíg a Szkarabeusz a rakományt szállítja, csak az a fontos, hogy eljussanak a végállomásra, s az árut rendben átadják a címzettnek. Hébe-hóba egyikük hátrapillantott. A beckfooti hegyfok egyre kisebb lett. Noha üldöző nem mutatkozott, mégsem érezték biztonságban magukat. Vajon mi zajlik most a hegyfok mögött? Megtalálta-e a rendőr a lábnyomaikat a fák alatt, a puha talajon? Nem kottyantotta el magát véletlenül Nancy vagy Peggy? Minden egyes alkalommal, amikor hátrapillantott, Dorothea úgyszólván várta, hogy emberek tűnnek föl a hegyfokon, a rendőr messzelátón át fürkészik utánuk, s jelenti a Dédnagynéninek: „Ott menekülnek a tolvajok!” Vagy rögvest beszól telefonon a központnak? S nemsokára utánuk ered a Riói-öbölből egy evezős csónak, esetleg valami gyors motoros, tele kék egyenruhás rendőrrel, hogy megállítsák a Szkarabeuszt? „Mi van abban a bőröndben?” – kérdi majd a rendőrség. Vajon megbilincselve hurcolják őket Rióba? Ugyan mennyit vallhatnak be a lelepleződés veszélye nélkül, ha azt sem tudják, mire jöttek rá eddig a rendőrök?

– Ennél gyorsabban nem mehetünk? – tudakolta Dorothea.

– Fogalmam sincs – felelte Dick. – Ezzel a széllel így baj nélkül tudunk futni. A könyv szerint fontos, hogy az egész vitorla húzzon, és nem szabad a szükségesnél jobban bevonni a vitorlakötelet. Igyekszem eltalálni a megfelelő szöget. Ha Nancy vezetné a hajót, biztos gyorsabban mehetnénk.

Bár elképzelhető, hogy Nancy kissé ügyesebbnek bizonyult volna a kormánynál, azért Dick sem vallott szégyent. A víz habosra verődött a Szkarabeusz orrtőkéje alatt. A hajó kissé megdőlt, de nem túlságosan, s a sodorvonal szép hosszan húzódott (bár éppenséggel lehetett volna egyenesebb is). Rió és a zsúfolt öböl eltűnt a Hosszú-sziget mögött. Apróbb szigetek siklottak el mellettük. Alighogy felbukkant az egyik kis öbölben egy csónak, benne egy horgászó társasággal, a következő percben már el is tűnt mögöttük: a Szkarabeusz továbbsuhant. A Hosszú-sziget távolabbi végénél újra kifutottak a nyílt vízre, Dick átfordult, és most már az Úszóház-öbölbe irányította a hajót.

Csaknem derékszögben fordította el a csónakot az eddigi haladási irányhoz képest, és a szél nem várt erővel csapta át a vitorlát. Az alsó vitorlarúd egy hajszállal kerülte csak el Dorothea fejét, a bőrönd pedig fölborult.

– Jaj, ne haragudj! – kiáltott föl Dick. – Kérlek, nézd meg, nem törtek-e össze az üvegek!

Dick ijedtében csaknem szélbe fordította a hajót. Szerencsére még idejében visszafogta a kormányt, bár így is csak üggyel-bajjal kerülte el, hogy a vitorla megint átcsapjon. Dick sietve kiengedte a vitorlakötelet, s újra egyensúlyba hozta a hajót.

– Az én hibám – vallotta be. – Bocsánat!

Bár Dorothea már azért is bűntudatot érzett, hogy megnézi a bőrönd tartalmát, mégis örült, hogy semmi sem tört el.

A Szkarabeusz hátszéllel egyenesen az öreg, kék úszóház felé tartott.

– Nem vonta fel a zászlót – állapította meg Dick. – A múltkor sem láttunk lobogót.

– Mihez kezdünk, ha nem lesz itt?

– Lehet, hogy minket keres, mert nem hoztuk el a holmikat még tegnap.

– És talán egyenest a rendőr karjaiba fut. Jaj, Dick, vigyázz, az a gőzös legázol minket!

A Rióból a tó vége felé tartó nagy gőzös, fedélzetén számtalan utassal, ebben a pillanatban meglehetősen sok gondolkodnivalót adott a Szkarabeusz kapitányának. Dick fölmérte a gőzös sebességét, rájött, hogy amaz könnyedén el tud haladni előttük, így hát tartotta az irányt. Igen ám, de arról elfeledkezett, hogy a gőzös hatalmas hullámokat ver a nyomdokvonalán. A hajó keresztezte útjukat, az utasok vidáman integettek, a következő pillanatban azonban a Szkarabeuszt elkapta a hullám, és a világ négy égtája felé hányta-vetette egyszerre. Dick és Dorothea kézzel-lábbal kapaszkodott, amibe csak tudott, és közben tehetetlenül figyelték, hogy a bőrönd felborul, és ide-oda verődik a csónak fenekén.

– Hát, ha most eltörtek… – szólalt meg Dick, mikor hánykolódásuk végre lecsillapult.

A gőzös fedélzetén levők még mindig zsebkendőiket lengették.

– Ezek azt hiszik, hogy csak élvezetből hajókázunk – jegyezte meg Dorothea keserűen.

– Nézz bele a bőröndbe! – kérte Dick, amint újra egyenesbe hozta a Szkarabeuszt.

Csoda történt. A bőröndben ugyan minden alaposan összekeveredett, de semmi sem tört el, és a dugó se csúszott ki egyik üvegből sem. Mire Dorothea rendet rakott, s a bőröndöt újra nekitámasztotta a fenékuszony szekrényének, már egész közel jártak az úszóházhoz.

A szél egyenesen befújt az öbölbe. A horgonyzó bójához kötött úszóház orral kifelé ringatózott a vízen.

– Most sincs itt – állapította meg Dick, mert az evezős csónak nem lebegett a hajó mellett az ütközőpárnákhoz simulva.

– Azért mindenképpen szabaduljunk meg a zsákmánytól! – mondta Dorothea.

Ekkor azonban az úszóház kissé elfordult, s a tat mögött meglátták az evezős csónakot.

– Jaj, de jó! – sóhajtott föl Dick. – Most már nem lehet baj. Dot, meg tudnád lazítani a felhúzókötelet? Meg se próbálok mellévitorlázni… Ez az… Gyorsan!… De nehogy elengedd! Csak fokozatosan… Még ne!… Várj, amíg lobogni nem kezd a vitorla!… Majd szólok, mikor…

Erősen átnyomta a kormányrudat. A Szkarabeusz a szélbe fordult. A vitorla csapkodni kezdett. Dick bevonta a vitorlakötelet.

– Most… Dot… Most! Lejjebb… lejjebb… Akarom mondani, ereszd le teljesen!

A vitorla lehullott.

– Nem baj – szólalt meg Dick, amikor Dorothea végül kikászálódott a rászakadt ponyva alól. – Nem számít, csak a sarka ért vízbe. A lényeg az, hogy lent van.

A vitorlafákkal együtt összegöngyölte a vásznat, és helyükre illesztette az evezővillákat. Kifulladva, ám vidáman elővette az evezőket, a villába fektette mindkettőt, és lapátolni kezdett.

– A csudába! – állt meg. – Elfeledkeztem az uszonyról.

Fölhúzta az uszonyt, majd az egyik evezővel előre, a másikkal hátrafelé húzva, sietve megfordította a Szkarabeuszt, és vigyázva elindult az úszóház felé.

– Nem szabad nekiverődnünk – jegyezte meg hangosan. – Dot, állj készen, és hárítsd el az ütközést!

– Halló!

A magas, szikár Timothy görnyedt tartással, nehogy beverje a fejét, kilépett a kabinajtón.

– Ó, de jó! – sóhajtott föl Dorothea, és a Szkarabeusz kikötőkötele után kotorászott.

– Mintha valami csobbanást hallottam volna – mondta Timothy. Dick, aki eddig inkább szégyenkezett a csobbanás miatt, hirtelen megörült, hogy ügyetlenkedett. Nem is lesz olyan nehéz kikötni az úszóház mellé, ha Timothy ott áll a fedélzeten, és behúzza őket csáklyával vagy elkapja a kötelet.

– Itt vagyok, Dorothea – intett Timothy. – Dobd csak föl, elkapom.

Dorothea fölhajította a kötelet. Timothy azonban nem volt tengerész, mint Flint kapitány, és Dorothea sem gyakorolta még, hogyan kell föltekerni egy kötelet, s úgy vetni ki, hogy a tekercset a saját súlya vigye magával. A kötél elérte ugyan az úszóházat, de Timothy elvétette, s figyelő tekintetük előtt a kötél vége becsúszott a vízbe.

– Kicsit közelebb viszem a hajót – nyúlt az evezőkhöz Dick. Dorothea beszedte a kötelet, s örült, hogy a Fruskák nem látták, milyen kétbalkezes.

A második próbálkozásra Timothy már elcsípte a kötelet, s mint amolyan szárazföldi patkány, ahogy marokra kaphatta, máris húzni kezdte.

– KÉRLEK, ne húzd még! – kiáltott föl Dick. – Vigyázz, Dot! Tartsd távol, mert így is nekiütközünk!

– Elnézést – szabadkozott Timothy. – Ti mondjátok meg, tengerészek, mit kell tennem.

Hármójuk erőfeszítésével sikerült a Szkarabeuszt közel húzni, s a csónak most már nyugodtan lebegett az ütközők mellett, az úszóház oldalára függesztett kis hágcsó végénél.

– Elküldött Nancy mindent, amit kértem? – tudakolta Timothy.

– A bőröndömben vannak – tájékoztatta Dick. – Egyenként kipipáltam őket a listádról.

Timothy lenyúlt, s Dick óvatosan föladta neki a koffert. Timothy azonnal kinyitotta.

– Semmi se tört el – állapította meg. – Elhoztátok a mérleget. Meg a könyvet is. Igazán köszönöm. Roppant nagy szükségem volt minderre. Feljöttök a hajóra, ugye?

– Nem kezdtél még neki az elemzésnek? – firtatta Dick.

– Ezek nélkül lehetetlen hozzáfogni – magyarázta Timothy. – Egyébként is segítesz, nem?

Mindketten fölmásztak a fedélzetre, s Timothy a bőrönddel a kezében levezette őket a kabinba. Rögvest nekiállt kirakodni, s a holmikat egyenként az asztalra tette. Látogatói alig akarták elhinni, hogy ez a kabin ugyanaz a rendezett kis helyiség, amelyet az előző nyáron láttak. Ijesztő felfordulás tárult a szemük elé, bizonyos fokig még annál is rosszabb, mint amikor az északi-sarki felfedezők igyekeztek nyúlbőrből szőrmekucsmát varrni. Két ablak közt hatalmas katonai térkép feszült, rajzszöggel fölerősítve. A kabin két oldalán a hosszú padokat papírhegyek fedték. Az asztal egyik végén egy kupac ételmaradék terpeszkedett, amely valaha bizonyára reggeli lehetett, megfejelve az előző napi ebéddel és vacsorával. Az asztal túlsó felét tányérok és csészealjak borították, mindegyikben számmal ellátott papír kíséretében egy-egy rézérc-halmocska púposodott.

– Mint egy drogériában – jegyezte meg Timothy, mikor már a bőrönd tartalmának is helyet talált e sok mindenféle között, s véletlenül megpillantotta Dorothea arcát. – De mit tegyek, ha nem dolgozhatok Jim szobájában?… Mellesleg, nem akadékoskodott az öreg hölgy, amikor Nancy elkérte ezeket a holmikat?

– Én szedtem össze mindet – felelte Dick.

– És az öreg hölgy nem bánta?

– Nem tudott róla – válaszolta Dick.

– És meg se látott, amikor bementéi, hogy összeállítsd ezt a kis vegykonyhát?

– Nem – vágta rá Dick, elkapva Dorothea figyelmeztető pillantását.

– Most már előrébb juthatunk – állapította meg Timothy. Kézbe vette a galambok lábán elküldött listát, átfutotta, és Dick ceruzával húzott pipáit tintával is megerősítette. – Jó sok mindent hoztatok.

– Most rögtön nekilátsz? – tudakolta Dick.

Timothy az órára pillantott.

– Akár azonnal hozzáfoghatunk. Bár előbb valami harapnivalót is elő kéne kotornunk.

– Ez az én dolgom – szólt közbe Dorothea.

– Neked bizonyára jobban is megy – bólintott Timothy. – Egy rakás elemózsiát találsz az ajtó mögött. Tálalj föl, amit akarsz!

Kézbe vette a Kémiai praktikum második kötetét, és forgatni kezdte a lapokat, hogy rábukkanjon az elvégzendő elemzés leírására.

Dorothea átment az első kabinba. A hajókonyhát olyan állapotban találta, amely ugyancsak nagy megrázkódtatást okozott volna Susannak. Hátrasandított, látta, hogy Timothy olvas, elkapta Dick pillantását, és intett neki. Dick utánament.

– Nem tudja, hogy betörés volt – súgta Dorothea. – S ne is szóljunk róla egy szót se!

– Ha tegnap éjjel betörés volt is – jegyezte meg Dick –, ma már semmiképp se az. Timothy megkapta, amit kívánt, és Flint kapitány kijelentette, hogy használhatja őket.

– Olyan boldog vagyok, hogy már nincs semmi nálunk – sóhajtotta Dorothea. – De azért jó lenne tudni, mi történik most Beckfootban. Rántotta – váltott hirtelen témát. – Vajban sütött rántotta. Van vaj meg rengeteg tojás, ráadásul tudom is, hogyan kell elkészíteni. A serpenyő azonban borzasztóan mocskos, és egyetlen tiszta tányér sincs. Menj vissza, és maradj vele, én ezalatt megpróbálok rendet rakni. Susannak eszébe se jutna, hogy főzni kezdjen, amíg minden ragad a kosztól.

Dick visszabaktatott a kabinba, de Timothyt mélyen munkába merülten találta. Éppen a Kémiai praktikumot jegyzetelte. Dick figyelte egy darabig, aztán újra átment Dorotheához.

– Még a könyvet bújja – jelentette.

– Akkor fogd ezt a konyharuhát! – utasította Dorothea. – Begyújtottam a spirituszfőzőt, a víz már jó meleg. Elmosogatok, te törölgetsz.

Egy teljes óra eltelt már, mire Timothy ismét rájuk gondolt. Hallották, hogy hirtelen összecsapódik a könyv, s a következő pillanatban Timothy már ott görnyedezett a kabinajtóban.

– A mindenit! – mondta. – Két óra. Emberek, ti már jóformán éhen haltatok.

Aztán meglátta a feltornyozott tiszta tányérokat – Dick épp az utolsót törölte szárazra –, s azt is észrevette, hogy Dorothea buzgón tojásokat tördel, tartalmukat egy edénybe eregeti, miközben fél szemmel a spirituszfőzőn levő serpenyőben olvadozó nagy vajdarabot figyeli.

– Ez roppant kedves tőletek – hatódott meg. – Hogy így rendet raktok. Attól tartok, kissé elhanyagoltam a konyhát.

– Vajban sült rántotta lesz az ebéd – tájékoztatta Dorothea. – De sajnos akad majd benne némi tojáshéj is.

– Annyi baj legyen! – legyintett Timothy. – Az a fő, hogy valaki más főzte. Nem én, a változatosság kedvéért. S amint elfogyasztottuk, Dickkel már neki is kezdhetünk a munkának.

Hamarosan körbeülték az asztal egyik végét, miután az ércminták, üvegek és kémiai felszerelések között helyet szorítottak a tányéroknak is. Rántottát ettek, s hozzá Flint kapitány élelmiszer-tartalékából gyömbérszörpöt kortyolgattak. Közben Dick és Dorothea mindent megtudott, mi történt az utóbbi időben az új rézbányával, amelyet előző nyáron, a Fecskék és a Fruskák társaságában végzett aranykutató expedíció eredményeként tártak föl. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, s összegyűlt ez a rengeteg minta, amelyet Timothy eredetileg Flint kapitány dolgozószobájában kívánt elemezni, még üzlettársa hazaérkezése előtt. Már csaknem befejezték az étkezést, amikor újabb kínos pillanat következett.

– Kissé kellemetlen, hogy fölbukkant az öreg hölgy – jegyezte meg Timothy. – De most már nem számít, hiszen megengedte, hogy minden szükséges holmit megkapjunk. Nem is lehet olyan kiállhatatlan boszorka, mint Nancy gondolja.

Dick és Dorothea összenézett. Újra fölidéződött bennük az előző éjszaka, valamint a ma reggel látott ijesztő kép: a rendőr a nyomaikat vizsgálja, s a Dédnagynéni utasítgatja, hova nézzen.

– Hát azért ez nem éppen így történt – kezdte Dorothea. – Tudod…

A kabinajtó közvetlen közelében felharsanó vidám kurjantás fojtotta belé a szót.

– Úszóház, ahoj!

– Ki mondta, hogy leverjük a festéket? Nem is hallottátok, hogy a fedélzetre léptünk.

Nancy és Peggy – fehér ruhában – berontott a kabinba.

– A Déd bevett egy aszpirint, és ágyba bújt – közölte Nancy. – Hála Istennek! Megszereztetek mindent az éjszaka? És el is hoztátok? Nagyon helyes. Ami minket illet, sikerült elég jól tévútra vezetnünk a rendőrséget.

 

21. AHOGY MÁSOK LÁTNAK MINKET

– A rendőrséget? – döbbent meg Timothy, és rámeredt az újonnan érkezett látogatókra. – Ezt meg hogy érted?

Nancy nevetett:

– Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, nyakig ülünk a pácban, de most már nincs gond. Szóval sikerült mindent megszereznetek? Körbejártuk az egész szobát, de nem vettük észre, hogy bármi is hiányzik.

– Elhoztunk mindent – jelentette ki Dorothea.

– Remek. Bár szerintem elment a józan eszetek. Mi a csudának jöttetek vissza, és nyitottátok ki újra az ablakot, miután a Déd bezárta? Mire volt ez jó? Mondtam, hogy átokverte hangos az az ablak.

– Nem tehetek róla – mentegetőzött Dick. – Megpróbáltam csendben kinyitni, de beragadt. Nagyot kellett rántanom rajta, s akkor egyszerre fölszaladt.

– De miért nem hagytad békén?

– Másképp nem tudtam volna kijönni – magyarázta Dick.

– Ördög és pokol! – kiáltott fel Nancy, mialatt Timothy egyikről a másikra pillantott, és halvány fogalma sem volt, miről is beszélgetnek. – Árbocok és orrvitorlák! Csak nem akarod azt mondani, hogy végig benn lapultál, és figyelted, amikor körbeszimatolt?

– Látni nem láttam – mondta Dick. – De tudtam, hogy ott van.

– Hogyhogy nem vett észre? – értetlenkedett Nancy. – Lámpával ment le.

– Tudom.

– De a szobában sehol sem lehet elrejtőzni, legfeljebb a függöny mögött, akkor viszont feltétlenül észrevett volna, hisz becsukta az ablakot.

– Timothy… izé, szóval az örvösállat… tudod… a cipős-szekrénybe bújtam.

Nancynek leesett az álla.

– A mindenit! – kapkodott levegő után. – Ott voltál benn… Te és ő, együtt a dolgozószobában!

– Amikor meghallottam, hogy becsukja az ablakot, azt hittem, elkapta Dicket – borzongott Dorothea.

– A mindenit! – ismételte meg Nancy. Fölvette az asztalról a kémiai mérleg lapos fadobozát. – Szóval a Déd mégse tévedett. Ott hevert ez a ládikó az asztalon, amikor bement és bezárta az ablakot?

– Azt hiszem, igen – töprengett Dick. – Épp azelőtt találtam meg, hogy meghallottam a lépteit a lépcsőn lefelé. És az asztalra tettem, mialatt a könyvre vadásztam. A többi holmit addigra már kiadogattam.

– A hétszázát, micsoda szerencse, hogy sejtelmünk se volt erről a dobozról! Pont ez csillapította le Sammyt. Megkérdezte a Dédtől, mi van benne, de ő nem tudta, aztán minket kérdezett, s persze mi sem tudtuk.

– Sammy a rendőr – magyarázta Peggy.

– Áruljátok már el, mi a csudáról beszéltek itt? – kérdezte Timothy.

– A betörésről – felelte Nancy, egyszerre komor és örvendező hangon. – Nem volt más megoldás. Hiszen egyedül Dick tudta, miféle vegyi vackokat akarsz, neki kellett tehát bejönnie és összeszednie valamennyit. S fényes napvilágnál mégse tessékelhettük be a dolgozószobába, mert akkor el kellett volna árulnunk róla egyet s mást a Dédnek, ami persze eszünk ágában sem volt. Ráadásul téged is meg kellett volna említenünk. A betörés volt az egyedüli lehetőség. Nyitva hagytam az ablakot, hogy a betörőnek ne kelljen betörnie. Dick belopózott, s aztán valami történt…

– Rettegve hallgatóztunk – szólt közbe Peggy.

– Rettegésről szó sem volt – intette le Nancy. – Addig legalábbis, amíg zajt nem hallottunk.

– Véletlenül belerúgtam Timothy… a cipősszekrénybe – vallotta be Dick.

– Á, szóval a szekrény szólt akkorát? – bólintott Nancy. – Nos, a következő, amire felfigyeltünk, hogy a Déd megjelenik a galérián, és bekukkant a szobánkba. Mi persze aludtunk. Aztán hallottuk, hogy lemegy a lépcsőn. Azonnal felkészültünk a legrosszabbra, hogy lerohanjunk és kimagyarázkodjunk, ha szükséges. Rettenetes lett volna, ha rákényszerülünk. A sok szép tervünk, hogy angyalok vagyunk, meg örömet szerzünk neki, mind füstbe ment volna.

– Angyalok! – morogta Timothy csak úgy magának.

– Mártírok, igazából – helyesbített Dorothea, aki meghallotta a mormogást. – Fogalmad sincs, milyen irtózatos kínokat állnak ki.

– Aztán hallottuk, hogy a Déd lerántja az ablakot. Beszédzaj viszont nem szűrődött fel, s gondoltuk, a betörő már lelépett. Csak azon izgultunk, hogy volt-e ideje mindent összeszedni. Majd hallottuk, hogy a Déd bezárja az ajtót, s újra följön. Egyenesen a mi szobánkba nyitott be. Most már ébren talált minket, a zaj miatt, természetesen. Közölte, hogy valaki, és itt nyilvánvalóan egyikünkre gondolt, nyitva hagyott egy ablakot. Majd visszavonult a vendégszobába. És aztán… A rézangyalát, mekkorát csattant az az ablak! El nem tudtuk képzelni, mi történhetett, de ilyen égszakadás-földindulás után igazán fölösleges lett volna úgy tenni, mintha mit se hallottunk volna, ezért kiráncigáltam Peggyt az ágyból. A vendégszoba ajtaja alatt fényt láttunk, s gondoltam, jobb lenne, ha benyomulnánk. Így is tettünk, s ott találtuk a Dédet, amint épp kihajol az ablakon, és fenyegetőzik, hogy lőni fog. Azt mondta, egy férfit látott a kertben. Puskája nem volt persze. Ezt meg is mondtam neki, jó hangosan, ha Dick esetleg még lenn lapulna valahol, és az ellenkezőjét hinné. Bár… Stramm dolog volt a Dédtől, hogy úgy tett, mintha lenne. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes.

– Ugyan, hiszen a te nagynénéd – szólalt meg Timothy kesernyés vigyorral. – De ide figyelj, Nancy, eszembe se jutott volna, hogy elkérjem ezt a vegyi felszerelést, ha tudom, hogy ekkora kalamajkát okozok.

– Ostobaság! – legyintett Nancy. – Ezek a cuccok kellenek a pepecselésedhez, és a betörés volt az egyetlen megoldás. Dick és Dot kiváló munkát végzett. Az csak apró balszerencse, hogy Dick belerúgott a kuckódba… De jó szerencse is, hogy ott volt a láda, mert így még épp idejében be tudott csusszanni.

– Örvendek, hogy hasznát tudtátok venni – udvariaskodott Timothy. – Mindig az volt az érzésem, hogy csalódást okoztam nektek.

– Nos, egy kicsit túlméretezett vagy a kuckódhoz képest – jegyezte meg Nancy.

– Még én is alig fértem el benne – jelentette ki Dick.

– Nem rezeltél be, amikor kijelentette, hogy lőni fog? – firtatta Peggy.

– Egy kicsit – vallotta be Dick. – Különösen, amikor azt mondta, hogy lát engem. Aztán eszembe jutott, hogy a fal már árnyékban van, és oda egyébként sem láthat le, hacsak nincsen zsiráfnyaka… vagyis olyan tekergős nyaka, mint a struccnak.

– Én pedig egyre csak vártam a lövést – tette hozzá Dorothea.

– Akárhogy is, hatalmas a siker – lelkesedett Nancy. – És most már teljes biztonságban vagytok. Az egyetlen gond az, hogy a szakács néni felmondott. Kész, nem bírja tovább. Már az első nap fel akart mondani, s aztán újra, a tej miatt.

– De hisz ez rettenetes! – sopánkodott Dorothea.

– Nem olyan vészes, csak ha továbbra is ragaszkodik hozzá – vigasztalta Nancy. – Egyszerűen rá kell vennünk, hogy vonja vissza, de addig semmi értelme győzködni, amíg a Déd el nem tűnik a színről.

– Folytasd csak! – buzdította Timothy. – Aztán mi történt? És hogy kerül a képbe a rendőrség? Ha ők egyszer elkezdenek szimatolni, senki se tudja, meddig jutnak, hol állnak meg.

– Ezt te honnan tudod? – érdeklődött Nancy. – Csak nem köröztek téged valamikor?

– Csupán Peruban – vallotta be Timothy. – Jim bácsikátok sohasem mesélte, hogy amikor mi ketten?… De nem érdekes. Folytasd! Micsoda zűrbe keveredtünk mindannyian?

– Zűrről szó sincs – jelentette ki Nancy. – Végül minden jóra fordult. Hála a Dédnek, aki szentül hiszi, hogy látta a betörőt. – Kis szünetet tartott.

– Gyerünk – nógatta Timothy.

– Hát, ha valakit egyáltalán köröz a rendőrség, az nem Dick – folytatta Nancy vigyorogva. – Ez holtbiztos. A Déd szerint a betörő magas, szikár férfi, viharvert nemezkalapban. Kijelentette, hogy látta már korábban is, amint éppen roppant gyanús körülmények között elslisszolt előle…

– De hisz most a közelben sem voltam – tiltakozott Timothy. – És életemben akkor láttam őt először és utoljára.

– Nos, még a ruhádat is leírta. Szürke, kitérdelt nadrág. Barna kabát, de nem áll jól rajta, valószínűleg lopta.

– Magasságos ég! – nyögött föl Timothy.

– Ne izgulj! – nyugtatta meg Nancy. – Sammy igazán talpraesett rendőr. Megkérdezte, hogyan állapíthatta meg a színeket a holdfényben, mire a Dédnek el kellett magyaráznia, hogy a színeket napvilágnál látta, amikor éppen ott ólálkodtál… igen, ezt a szót használta… szóval ott ólálkodtál roppant gyanús módon az úton.

– Uramfia! – sóhajtotta Timothy.

– Tehát valójában egyáltalán nem is látta Dicket – könnyebbült meg Dorothea.

– Mondtam, hogy nem láthatott – erősítgette Dick.

– A következő…

– Mikor történt mindez?

– Ma reggel – tájékoztatta Nancy. – Még az éjszaka kellős közepén fölhívta a rendőrséget, de senkit nem tudtak kiküldeni. Ma reggel aztán, alighogy befejeztük a reggelit, fölbukkant Sammy. Feltételezem, azért küldték őt, mert ismeri Beckfootot, hisz itt lakik a közelben a mamája, aki egyébként is Anya dajkája volt.

– Remélem, hogy titeket is ismer – szólt közbe Timothy.

– Mint a rossz pénzt – kuncogott Nancy. – Ezért alakult minden olyan ragyogóan. Ugyanis első gondolata az volt, hogy ez valószínűleg valami játék. Mire a Dédnagynéni csaknem fölrobbant. Megtudakolta: vajon Sammy véleménye szerint ő együgyű fajankó-e. Aztán elmagyarázta, hogy mielőtt lement volna, látta, mindketten ágyban fekszünk, s akkor is ott talált minket, amikor az ablak bereteszelését követően följött. Azt is nyomatékosította, hogy a betörő másodszori behatolása idején is ágyban voltunk, s mindketten ott tolongtunk a szobájában, amikor látta a betörőt eliszkolni. Sammy olyan ünnepélyes arccal hallgatta, mintha maga lenne a Bölcs Bagoly, s közben a jegyzetfüzetébe firkált. Aztán megjegyezte, hogy ezt tisztázni szeretné. Az illető kétszer tört be? A Déd erősítgette, hogy természetesen, és be is tudja bizonyítani. És lökte a sódert, hogy a faládika, rajta Jim bácsi nevével, még az asztalon hevert, amikor becsukta az ablakot, ám mikor másodjára is lejött azt követően, hogy a betörő elinalt, a doboz már eltűnt. Mire Sammy megint első osztályú alakítást nyújtott. Megkérdezte, hogy mi van a ládikában, s a Déd persze nem tudta. Minket is megkérdezett, s mi se tudtuk. Kész szerencse, hogy ezek a vegyi vacakolások nem hoznak lázba minket, kivéve persze a tűzijátékot. Valójában azt se tudtuk, hogy ez a doboz egyáltalán létezik. Mi van benne egyébként?

– Egy kémiai mérleg – közölte Dick. – Kicsiny mennyiségek mérésére.

– Nos, a Dédnek dunsztja se volt róla. Aztán Sammy megkérte, sorolja föl, mi tűnt még el a házból. Ezzel aztán sarokba szorította az öreglányt. „Ezüst? – kérdezte Sammy. – Ékszerdobozok? Ezekre buknak általában a tolvajok.” Mindannyian beözönlöttünk a dolgozószobába, körbeszimatoltunk, de senkinek sem tűnt föl, hogy valami hiányozna. Egy kicsit aggódni is kezdtünk, hogy Dick nem tudta megcsapni, amit kellett. Aztán a Déd megint csak rákezdte, hogy a doboz. Sammy bekörmölte a noteszébe: „Hiányzó tárgyak.” Láttuk, belekukkantottunk a válla fölött. Aztán azt írta alája: „Kicsiny fadoboz. Tartalma ismeretlen.” „Rajta van Mr. James Turner neve” – tette hozzá a Déd. Sammy ezt is följegyezte.

– Az ördögbe is! – mordult föl Timothy. – El kell dugnom ezt a dobozt.

– Az bizony nem ártana – helyeselt Nancy. – A Déd elég alapos személyleírást adott rólad. Ide persze úgysem jönnek kutakodni.

– Sosem lehet tudni – töprengett Timothy, s úgy méregette a dobozt, mintha az hirtelen dinamittá vált volna. – Ide hallgass! Tudja az öreg hölgy, hogy Jim kölcsönadta nekem az úszóházat?

– Erről soha egy szót se szólt – gondolt utána Nancy. – De honnan is tudná? Jim bácsi nem írja meg neki, és mi sem árultunk el. Ezzel nincs baj. Egyébként téged nem is ismer látásból, legfeljebb csavargóként. De most már hadd fejezzem be Sammyt.

– Csupa fül vagyok – mondta Timothy.

– Láttuk, hogy a kertet vizsgálja – szólalt meg Dorothea.

– Tudom – bólintott Nancy. – Örültünk is, amikor észrevettük, hogy csorogtok lefelé a Szkarabeusszal. Ez volt az első reménysugár, hogy mégiscsak sikerült megszereznetek a kívánt holmikat. Már csaknem beletörődtünk, hogy kudarcot vallottatok. Szóval, Sammy megszemlélte belülről az ablakot, aztán megkérdezte, hogy a Déd bereteszelte-e, s a Déd azt mondta, be. Sammy erre körbeszaglászta a reteszt, kinyitotta az ablakot, majd’ kinézte a szemét, úgy vizsgálgatta, aztán kijelentette, hogy külső erőszakos behatolásra semmi jel nem utal. „Hisz mondtam magának, hogy üres volt a szoba – reccsent rá a Déd. – Becsuktam az ablakot, és bezártam az ajtót. Újra ki kellett nyitnom a zárat, hogy bejöhessek. Ez is csak azt bizonyba, hogy az illető hivatásos. Ha mindenféle gyanús elemek kódorognak a vidéken, miért nem dugja őket rács mögé a rendőrség idejében, mielőtt még betörésre vetemednének? Ravasz és dörzsölt csirkefogó. Az első pillantásra láttam, hogy rosszban sántikál.”

– Partra se léphetek már ezentúl – kesergett Timothy.

– Kerüld el a Dédet, ennyi az egész – javasolta Nancy. – Sammytől nem kell tartanod. Várd csak ki a végét! Kimentünk a kertbe, és Sammy végigszaglászta az ösvényt. A ház körüli utat mindenütt kemény kavics fedi, egyetlen árva nyom sem maradt rajta. Később azonban Sammy fölfedezett egy csomó lábnyomot az ösvény közvetlen közelében, a fák alatt. Azt hittük, most aztán befellegzett.

– Az én nyomaim – szepegett Dorothea.

– Hadd lássam a patádat! – szólt rá Nancy. – Aha. Tényleg hasonlít. Micsoda hihetetlen szerencse! Amint az öreg Sammy fölfedezte a lábnyomokat, rögtön visszatért az első ötletéhez. Rám nézett, mint valami bíró, és felszólított, hogy tegyem a lábamat az egyik nyomba. Az én patám persze túllógott rajta. A Déd meg csak kötötte az ebet a karóhoz: „Hisz mondtam magának, hogy mindketten ágyban voltak!” Sammy nem is válaszolt. Peggyt is fölszólította, hogy rakja oda a tappancsát, s az övé beleillett.

Tökéletesen beleillett. Kész szerencse, hogy Dotnak elég nagy patája van a termetéhez képest. Az pedig még nagyobb szerencse, hogy mindannyian ugyanolyan cikcakkmintás talpú vászoncipőt hordunk. Sammy most már tudta, hányadán áll. Hajtogathatta neki a Déd, hogy ágyban voltunk, míg belekékült, Sammy meg volt róla győződve, hogy ő azt jobban tudja. Roppant udvarias maradt, de ezzel csak olajat öntött a tűzre. Közölte, hogy holdfénynél bárki tévedhet, mindenesetre ő úgy véli, talán egyáltalán nem is történt betörés. Mire a Déd kimért hangon az iránt érdeklődött, hogy befizetett adónk ellenében tényleg mindössze ennyire számíthatunk-e a rendőrségtől, szóval eléggé parázs lett a hangulat. Az öreg Sammy lenyűgöző volt. Megígérte, hogy minden részletet jelenteni fog, külön figyelmet fordít a gyanús személyekre, s kifejezte reményét, mihelyt a Déd képes lesz összeállítani az ellopott tárgyak jegyzékét, elküldi a rendőr őrmesternek. Én titokban hatalmasat kacsintottam rá, hogy még jobban megerősítsem hitében, miszerint mi vagyunk a ludasak. Sammy a szemem közé nézett, de egy szót sem szólt. Aztán elhúzta a csíkot. A délelőtt többi részében a Déddel együtt föltúrtuk a dolgozószobát, hogy rájöjjünk, mi a csuda tűnhetett el. Ő persze álmában sem gondolta volna, hogy valakinek vacak vegyszerek kellenek, Jim bácsi evezősversenyeken nyert serlegei meg az érmei azonban mind ott díszelegtek. A Déd egyre jobban bepörgött. Persze nem ránk volt dühös. A szegény öreg szakács néni meg csak azt hajtogatta, hogy annyi bizonyos, a dolgozószoba ablaka soha nem maradt nyitva. Mély csendben költöttük el az ebédet, aztán a Déd kijelentette, hogy fáj a feje, bevett egy aszpirint, és ledőlt. Mi úgy gondoltuk, hogy akár meg is kérdezhetjük tőle, nem mehetünk-e vitorlázni, mire ő kijelentette, hogy nem bánja, ha ragaszkodunk hozzá, de el ne késsünk az uzsonnáról. Erre szélsebesen idejöttünk. Annyi időt se hagytunk magunknak, hogy ettől az utálatos ruhától megszabaduljunk. És most már rohannunk is kell vissza, hogy tovább játsszuk az angyalt, már amennyire erőnkből telik. Igaz is! A holnapután rendben van?

– Elfelejtettük megkérdezni – kapott a fejéhez Dorothea.

– Idejöhetünk egy napra? – kérdezte Nancy. – Ez az egyetlen olyan tervünk, amelyet eddig még nem valósítottunk meg. Már elkezdtem tapogatózni, nem kaphatnánk-e egy teljes szabadnapot. A Déd kijelentette, hogy figyelemreméltóan jók voltunk, s az elutazása előtti napon, ha szép lesz az idő, elenged minket, mert csomagolnia kell, s nem tud segíteni a szünidei feladatok elvégzésében. Ez az ígéret persze még a betörés előtt hangzott el. Mostanra akár meg is gondolhatta magát, bár fogalmam sincs, mi oka lenne rá. A biztonság kedvéért majd megkérdem még egyszer.

– Nyugodtan jöhettek – mondta Timothy. – De csak akkor, ha nem liheg a nyomotokban a rendőrség. Holnap estére minden bizonnyal elvégezzük a munkát.

– Remek – lelkesedett Nancy. – Ma megint elkéredzkedünk, s a választ megírjuk Dickéknek. Ők tájékoztatnak téged, ha holnap újra jönnek. – Azzal Nancy már indult is kifelé a kabinból.

– Nem kértek egy limonádét vagy valamit? – kérdezte Timothy.

– Nincs időnk – felelte Nancy.

– Máris mentek vissza? – érdeklődött Dorothea.

– Muszáj – válaszolta Nancy.

– Mi épp neki akartunk látni a munkának – közölte Dick.

– Persze, miért is ne? Velünk úgysem jöhettek vissza. Vacsora fél nyolckor. Addig meg ne próbáljatok fölosonni a folyón! Ez csak akkor biztonságos, ha a Déd éppen levest mer, vagy minket oktatgat, hogy ne beszéljünk tele szájjal. De ha bárki fölbukkan ma a ház közelében, a Déd valószínűleg megállítja, hogy kifaggassa. Aszpirin ide vagy oda, fogadok, hogy harapós kedvében lesz, ha felébred. De bánja az ördög, hacsak meg nem gondolja magát, és mégsem ad nekünk egy nap szabadságot.

Néhány perc múlva Nancy és Peggy már fel is húzta a Fruska vitorláját. Ellökték magukat az úszóháztól, s kilavíroztak az öbölből.

– Aggodalomra semmi ok, Timothy! – kiabált vissza Nancy. – Minden remekül sikerült!

– Az én hibám – jegyezte meg Timothy, míg a távolodó fehér vitorlát figyelte. – Jim fölhívta a figyelmem, hogy vigyázzak, mert ez a fehérnép bármire képes. S én hagytam, hogy ránk hozza a bajt.

– Miféle bajt? – csodálkozott Dorothea. – Nem érted? Nancy egész idő alatt csak azon dolgozik, hogy a Dédnagynéni boldog legyen, és egyáltalán ne legyen semmi baj.

– Nos, üzlettársam – nézett Timothy Dickre –, álljunk neki a munkának! Első lépésként mérjünk le egyforma mennyiséget valamennyi mintából.

– Egy pillanat, csak eltakarítom az útból a tányérokat – mondta Dorothea.

 

22. TERVEK ÉS MEGVÁLTOZOTT TERVEK

A következő másfél napban a Piktek már nem kaptak hírt a beckfooti mártíroktól, mindössze egy cédulát találtak az út melletti falban levő postaládában. Dick és Timothy egész délután munkálkodott. Dorothea közben könyveket böngészett, megpróbálta valamennyire rendbe tenni a hajókonyhát, és teát készített a dolgozóknak. Aztán a Piktek még idejében elhajóztak, hogy fél nyolcra a folyó torkolatához érjenek. Föleveztek a Szkarabeusszal a folyón, s közben senkivel se találkoztak. A hajót a titkos kikötőben hagyták, s félúton hazafelé megtalálták a mártírok üzenetét a levelesládában. „Holnapután. Mehetünk. Értesítsétek Timothyt. Kis szerencsével korán indulhatunk.” Tulajdonképpen a szakács néni látogatására is számítottak, de valójában örültek, hogy mégse jött, hiszen valószínűleg a betörésről beszélt volna. Márpedig a két tényleges betörő ugyancsak nehezen állhatta volna meg, hogy csak hallgasson figyelmesen, s egyikük se árulja el magát. Másnap korán reggeliztek, üzenetet szögeztek az ajtóra Jackynek, hogy hagyja ott a tejet, s vigye el az üres üveget, majd átvitorláztak az úszóházba. Az egész napot a fedélzeten töltötték. Dick és Timothy munkálkodása nyomán a kabinban olyan erőteljes vegyszerszag terjengett, hogy Dorothea otthagyta őket, s inkább a fedélzeten olvasott.

Uzsonna után nem sokkal a munka befejeződött, legalábbis az a része, amelyben Dick segédkezni tudott. Timothy hazaküldte őket.

– Biztos vagy benne, hogy már nincs rám szükség? – tudakolta Dick, aki nemcsak a betörést és a Dédnagynénit, de minden egyebet is elfeledett a vegyészi munka iránt érzett lelkesedésében: örült, hogy borszeszégővel kémcsöveket melegíthet, vegyszereket oldhat fel, oldatokat csapathat ki, s mákszemnyi mennyiségeket méricskélhet olyan mérleggel, amely egy tollpihe súlyát is ki tudja mutatni.

– Már nincs – rázta meg a fejét Timothy. – Nagyon hasznos munkát végeztél. Feleannyi idő alatt elkészültünk, mintha végig egyedül kellett volna dolgoznom. Már csak ki kell számolnom az eredményeket, hogy összeállíthassam a jelentést Jimnek. S ha ma este ez sikerül, holnap szabad leszek. Munkáról úgysem lehet szó, ha Nancy és Peggy itt zsinatol.

Dick és Dorothea megint észrevétlenül tért haza. Megvacsoráztak, és könnyű lélekkel függőágyukba tértek. Ha nincs hír, az jó hír. Nancynek igaza volt. A rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy betörés nem történt. A Dédnagynéni álmában sem gondolja, hogy a Piktek egyáltalán léteznek, és a mártírokkal is roppant elégedett lehet, különben nem engedte volna őket egy teljes napra szabadon. Holnap mindannyian együtt vitorláznak majd, talán elfoglalják az úszóházat, vagy akár partra szállnak a Vadmacska-szigeten. És holnapután a Dédnagynéni távozik. Most már nem lehet baj.


A betörés utáni harmadik reggelen olyan napra ébredtek, amelyen semmi sem úgy történt, ahogy eltervezték. Egyetlen kivételként Jacky aznap is meghozta a tejet, mint máskor. A többi terv azonban fölborult. Először is szellő se rebbent. Tehát nem tudnak versenyt vitorlázni az úszóházhoz. Sőt egyáltalán nem is lehet vitorlázni. Dick körbefürkészte az eget, ám egyetlen zsebkendőnyi felhő sem látszott, amely széllel biztatott volna. Dorothea még idejében leküldte öccsét az útra, hogy kapja el a postást Beckfootba menet. A küldetés ugyan sikerrel járt, ám a Pikteknek nem érkezett levelük. Mire Dick visszatért a kunyhóhoz, Dorothea már sietve elmosogatott. Közben elhatározta, hogy indulás előtt még rendet rak. Szólt Dicknek, hozzon be fát, hogy tüzet gyújthassanak, ha este hazatérnek.

– Dot – ellenkezett Dick –, ki kellene hoznunk a Szkarabeuszt a folyóról.

– Ilyen hamar még nem készülhettek el – felelte Dorothea.

– Azt írták, „korán indulhatunk” – emlékeztette Dick.

– De akkor még azt hitték, hogy vitorlázhatunk – szögezte le Dorothea. – Egyébként is a Dédnagynéni biztos ad még nekik valami feladatot, mondjuk, töröljenek port, vagy szedjenek virágot a szalonba.

– Már itt is vannak – fülelt Dick. – Ugye megmondtam. Eddig vártak ránk. S most azért jöttek föl, hogy lássák, miért nem vagyunk még készen.

De a kunyhó ajtajában nem Nancy jelent meg, s nem is Peggy.

– Elő tudjátok keríteni azt a két nőszemélyt? – kérdezte Timothy.

– Elindultak – sopánkodott Dick. – Bizonyára már a tavon járnak.

– Ki van zárva – jelentette ki Dorothea.

– Szeretném visszatartani őket, ha lehetséges – mondta Timothy.

– Valami szörnyűség történt? – riadt meg Dorothea. Egy pillanatra fölrémlett előtte, hogy rendőrök kutatják át az úszóházat, s Timothy menekül.

– Dehogy – nyugtatta meg Timothy. – Nincsen semmi baj. Csak tegnap kiszámoltam az elemzéseket, s két eredmény kissé furcsának tűnik. Föl szeretnék menni a bányába, hogy további mintákat gyűjtsek. Ugye nem bánjátok, ha oda megyünk, nem az úszóházba?

– Nagyszerű! – derült föl Dick.

– Csodálatos! – lelkesedett Dorothea is. – És a többiek sem bánják. Egyáltalán nem fúj a szél, nem lehet vitorlázni.

– Lemegyek és megpróbálom elkapni őket – indult útnak Dick.


Még épp idejében mászott fel a kilátópontra a szirtfok tetején. Nancy és Peggy a pázsiton át már a csónakház felé közeledett. Ezúttal nem fehér ruhájukat viselték, hanem szokott öltözéküket, sortot, inget és piros sapkát. A Dédnagynéni biztos ágyban fekszik vagy beteg, gondolta Dick, különben meglehetősen kockázatos lenne ilyen ruházatban átvágni a gyepen, hiszen megláthatja őket az ablakból.

Hasonló okból, mármint ha esetleg a Dédnagynéni az ablaknál állna, nem mert integetni sem. Vajon hogyan vehetné rá a Fruskákat, hogy fölnézzenek? Eszébe jutott, hogy a bagolyhuhogás nappal szóba se jöhet. A nagypóli kiáltása sem jó ötlet, hisz ezt még nem gyakorolta eleget. Nincs más hátra, mint a hápogás, bár kacsák sziklák és hanga közt aránylag ritkán fordulnak elő. Hápogott egyet, nem túl hangosan. Újra hápogott. Nancy feltekintett, habozott egy pillanatig, aztán továbbment egyenesen a csónakház felé.

Dick elhagyta a kilátóhelyet, és leszaladt a folyó partjára, hogy ott kapja el a Fruskákat lefelé jövet, ahol a házból nem láthatják meg.

Alig ért le a nádashoz, már meg is hallotta a közeledő csónak zaját. Majd egy kacsa hápogott, sokkal élethűbben, mint amilyet ő produkált, s közvetlenül a nádas szélénél megjelent a csónak. Nancy evezett, Peggy a tatban állt.

– Ahoj! – kiáltotta halkan Dick.

A csónak orra feléje fordult és áttört a nádason.

– Nem válaszolhattunk – szabadkozott Nancy. – A Déd a szalon ablakában állt. Hol hagytátok a Szkarabeuszt? Nem láttuk, hogy elhaladtatok.

– Megváltozott a terv – tájékoztatta Dick. – Nem az úszóházba megyünk. Timothy nálunk van a kunyhóban. Még néhány mintát be kell gyűjtenie a bányából. A Magashegyre kirándulunk mindannyian.

– Kiváló ötlet – helyeselt Nancy. – Úgyis csak az időnket vesztegettük volna, ha ide-oda kujtorgunk ebben a halálos szélcsendben. És senki se repes az örömtől, ha egy vitorlázásra szánt csónakban evezni kell.

– A szendvicsek mindenesetre így kapóra jönnek – jegyezte meg Peggy.

Nancy nevetett.

– A Déd megparancsolta a szakács néninek, hogy készítsen nekünk szendvicseket, s mi mégse mondhattuk, hogy fölöslegesen fárasztja szegényt. A Déd biztos kíváncsiskodni kezdett volna, hova megyünk, és mit eszünk.

– Timothy irdatlan nagy hátizsákot hozott magával – közölte Dick.

– Alaposan megéhezünk, míg fölkapaszkodunk a bányába – vélekedett Nancy. – De várjunk csak! Mihez kezdjünk a Fruskával? Nem vihetjük vissza a csónakházba, mert a Déd észrevesz minket, amikor kijövünk. A házból tökéletesen rálátni a csónakház ajtajára. Legjobb lesz, ha fölhúzzuk itt a partra.

Dick, akit egészen fellelkesített, hogy újra láthatja a bányát, s hálás volt a többieknek, hogy nem bánták a tervváltozást, segített partra vonni a csónakot. Óvatosan átkeltek az országúton. Nem mentek el Beckfoot előtt, s nem az ösvényen kapaszkodtak fölfelé, hanem levágták az utat az erdőn át, s úgy közelítették meg a kunyhót. Dick rohant az élen.

– Még idejében elkaptam őket – újságolta. – És egyáltalán nem bánják, mert úgyis szélcsend van.

– Szép munka volt – dicsérte meg Timothy. – Szervusztok! Nem gondolta meg magát az öreg hölgy, s elengedett benneteket?

– Épp ez a furcsa a dologban – mondta Nancy. – Azt hittem, hogy majd ötöl-hatol az utolsó percben, de nem tette. Szinte elégedetten fogadta, hogy lelépünk. Bárki láthatta rajta. Már az is megfordult a fejemben, hogy forral valamit, és el akar minket takarítani az útból. De ez, persze, lehetetlen. Csupán csomagol.

– A rendőrség nem kutakodott tovább? – kérdezte Timothy.

– Dehogy – legyintett Nancy. – A rendőrséggel nincs semmi baj. Sammy megjelent tegnap reggel, és azt tudakolta, összeállította-e a Déd a hiányzó tárgyak jegyzékét. Az öreglány persze ezt nem tette meg, ellenben majd’ leharapta Sammy fejét, és tetőtől talpig újra leírt téged.

– Ugyancsak nagy kő esik le a szívemről, ha a holnapi nap is baj nélkül elmúlik, s az öreg hölgy végre távozik – sóhajtott fel Timothy.

– Most új ötlete támadt – árulta el Peggy.

– Csodálatos – morogta Timothy.

– Ő maga csapott fel detektívnek – mesélte Nancy. – Ne izgulj! Nincs semmi baj. A Piktekről halvány fogalma sincs. Az egész tegnap délelőttöt azzal töltötte, hogy nyomok után szimatolt. Mi is segítettünk persze. Mint két rendőrkopó! A Déd keresztülsöpört Jim bácsi dolgozószobáján, mint valami forgószél, s egyre csak szidta a rendőrséget. Micsoda ostoba tökfilkók, dühöngött, azt hiszik, hogy nekünk kettőnknek bármi közünk is van az egészhez, holott ő napnál világosabban megmondta, hogy ágyban voltunk. Aztán délután kiment a kertbe, hogy újra szemügyre vegye azokat a lábnyomokat.

– Fel fog fedezni minket – rémüldözött Dorothea.

– Ő ugyan nem – legyintett Nancy. – Az viszont igaz, hogy egy pindurkát közelebb került a megoldáshoz. Emlékeztek rá, hogy a fejébe vette, itt vannak a Fecskék, s mi összeszűrjük velük a levet? Szóval, most ehhez az ötlethez tért vissza. Kicsit ugyan kínos neki, hiszen korábban égre-földre esküdözött, hogy látta a betörőt, és le is írta Sammynek, de aztán uzsonnára tisztázta magában a dolgot. Most éppen azt hiszi, hogy a Fecskék itt ólálkodnak valahol a közelben, s John meg Susan hajtotta végre a betörést. El nem tudjuk képzelni, miért lyukadt ki megint csak ide, amikor már veszekedtünk egy sort miattuk korábban is…

– Micsoda? – vágott közbe Timothy. – Azt hittem, minden zűrt el akartok kerülni.

– Nancy nem tehet róla – védte meg Peggy. – A Déd nyaggatta.

– Nem volt az annyira komoly – kisebbítette az ügyet Nancy. – A következőképpen történt. Még a dolgozószobában szimatoltunk, amikor egyszerre csak, mint derült égből villámcsapás, kijelentette, hogy milyen sokat fejlődtünk. Mi persze kivirultunk, mint a májusi rét, hisz épp azért gürcölünk egy hete, hogy ezt gondolja. Hiszen mi értelme van hosszú napokon át angyalként tűrni, ha semmit sem érünk el vele? De aztán megkérdezte, hogy hívták azokat a gyerekeket, akik a tó déli végénél táboroztak, amikor utoljára itt járt nyáron. Nekem persze meg kellett mondanom, hogy ők Walkerék, mire közölte, hogy véleménye szerint nagyon rossz hatást gyakoroltak ránk, s mennyire örül, hogy most nem kódorognak errefelé… Nos, kérdezem én, ugyan ki nem robban föl ettől? Gondoljatok csak bele, Susan, John, vagy Titty, vagy akár Roger, amint éppen rossz hatást gyakorol bárkire! Szóval fölkaptam a vizet, s a képébe mondtam, hogy ők a barátaink. Erre persze a Déd is fölfújta magát. Kijelentette, hogy mindig miattuk késtünk el az étkezésekről, s ledarált még egy rakás hasonló ostobaságot, meg hogy megmondta Anyának, jobbat tenne nekünk, ha távol tartanánk magunkat azoktól a kölyköktől. „Mint ahogy most is jót tett nektek” – tette hozzá mézesmázos pillantással. Erre én kijelentettem, hogy Anya is szereti őket, s bárki ismerősük csak jót mondana róluk. Nos, erre lecsillapodott, s egy ideig a Fecskékről nem esett szó. Ám tegnap este, miután újra szemügyre vette mindazt, ami a fák alatt Dot patanyomaiból egyáltalán megmaradt (mi ugyanis alaposan összetoporogtuk az egész terepet), megint rákezdte. Váratlanul így szólt: „Ugye ezek a Walker gyerekek most nem tartózkodnak a környéken?” Mire én: „Bárcsak itt lennének, de ezen a héten még nem jönnek.” Később, vacsora alatt, újra rázendített. „Egészen biztos vagy benne, hogy azok a gyerekek még nem érkeztek meg?” – kérdezte, s szúrós szemmel nézett rám. „Csak a jövő héten, Maria néni” – így én. Mire ő: „Ah!”

– Ez azt jelenti, hogy nem hitt neked? – bántódott meg Dorothea.

– Mondani ugyan nem mondta, de nagyon úgy hangzott – jelentette ki Peggy.

– Meghazudtolni nem mert – folytatta Nancy –, de tudjátok, milyenek a bennszülöttek, ha egyszer a fejükbe vesznek valamit. Nos, az ő fejében most két elképzelés harcol egymással. Tudjátok, Sammynek a szájába rágta, hogy az a bizonyos gyanús személy a bűnös, s önmagát is meggyőzte, hogy ténylegesen látta is az illetőt a holdfényben. És most hirtelen fölmerült benne egy másik ötlet, hogy valójában a Fecskék a ludasak. Annál jobb. Minél inkább igyekszik rács mögé dugni Timothyt, s minél jobban aggódik a Fecskék miatt, annál kisebb az esélye, hogy rájön a Piktek titkára.

– A Walker gyerekek a biztos távolban tartózkodnak – jegyezte meg Timothy –, én azonban itt vagyok. Ráadásul, ha gyerekek után kezd kérdezősködni, valaki csak a helyes nyomra vezeti.

– Az egész vidéken nem akad egyetlen áruló sem – húzta ki magát Nancy. – S egyébként sem okozhat a Déd már galibát. A vonata holnap két órakor indul. Ma délelőtt csomagol. S a tegnapi hosszúra nyúlt nyomozás miatt délután biztos lefekszik. Nem is lesz ideje rá, hogy bárkitől bármit megkérdezzen.

– Várj csak! – szólalt meg Dick. – Ha az ablaknál állt, amikor átkeltetek a gyepen, meg kellett lásson benneteket ebben a ruhában.

– Ő mondta, hogy átöltözhetünk. Bármit kértünk tőle, mindenbe beleegyezett. Mondtam neki, Anya mindig megengedi, hogy sortot meg inget viseljünk a szünidőben. Mire ő: „Nem szívesen nézem rajtatok. Kifejezetten helytelen öltözék.” Én persze fölhívtam a figyelmét, hogy úgysem lát benne minket, ha egyszer elmegyünk. Erre így szólt: „Nem bánom. Vegyetek föl azt, amit akartok.” Aztán a legutolsó percben megint előhozakodott a Fecskékkel. „Egészen biztos vagy benne, hogy nem találkoztok azokkal a Walker gyerekekkel?” – kérdezte. Mire én: „Hisz mondtam már, hogy csak egy hét múlva érkeznek.” Ennyiben maradtunk. Még az után se érdeklődött, hová megyünk.

– Mit mondtatok volna neki, ha megkérdi? – tudakolta Timothy.

– Azt, hogy levitorlázunk a tavon Jim bácsi úszóházához. És ez is volt a célunk.

– Örülök, hogy sikerült még idejében megállítani titeket – mondta Timothy.

– Hé! – horkant föl Nancy. – És mi lett volna, ha elkerüljük egymást?

– Üzenetet hagytam a kabinajtón – felelte Timothy. – És délutánra visszaérkeztem volna a bányából.

– Az áldóját! – morogta Nancy. – Milyen lelkiismeretlenek a bennszülöttek! Hisz meghívtál minket… Legalábbis azt mondtad, hogy jöhetünk.

– Nem tehet róla – védte meg Dick. – Muszáj elmenni a bányába.

– Ez a beszéd! – lelkesedett Timothy. – Első a munka. Indulhatunk? – Fölemelte óriási hátizsákját a földről.

– Mit tartogatsz benne? – tudakolta Nancy.

– Útravalót a társaságnak.

– Nem vihetsz mindent egyedül – állította meg Nancy. – A mi hátizsákunk szinte üres, csak néhány szendvics lötyög benne.

– Mi is hozhatjuk a magunk zsákját – tette hozzá Dorothea.

– Mindenki visz egy adag kaját – rendelkezett Nancy. – S ha túl nehéznek bizonyul, felfaljuk, akkor aztán semmit sem kell cipelni. Gyerünk! Ürítsd csak ki, lássuk, mi van benne!

– Soha meg nem eszünk ennyi mindent – szörnyülködött Dorothea.

– Dehogyisnem – vágta rá Nancy.

– Nem olyan sok ez – vélekedett Timothy. – Azt viszont be kell vallanom, hogy gyufám nincsen. Elfogyott. Jövet be akartam ugrani a faluba, de féltem, hogy időközben útra keltek, s elkerüllek benneteket.

Dorothea a kamraként szolgáló ládához ment, és adott neki egy teli dobozt.

Timothy előhúzta a zsebéből a pipáját. Már meg volt töltve dohánnyal. Rágyújtott, és nagy füstfelhőket eregetett, míg a többiek az ellátmányt szétosztották a hátizsákokba.

– Az első pipám tegnap óta – mondta Timothy. – Az utolsó gyufával a spirituszfőzőt gyújtottam be, hogy legyen vacsorám.

– Indulás! – vezényelt Nancy. – Bányászati expedíció. Vándorlás az aranymezőkre. Akárcsak tavaly nyáron. Csak az a különbség, hogy nincsenek itt a Fecskék, és Timothy most már szövetségesünk, nem pedig gyűlölt vetélytárs.

Útnak indultak. Fölmentek az erdő felső szélére, végiggyalogoltak a fennsík peremén, följebb átkeltek az Amazon völgyén, és behatoltak a bányavidékre.


 

23. A DÉDNAGYNÉNI MAGA NÉZ UTÁNA

A szakács néni végre leülhetett. Hátradőlt a széken, kezét összekulcsolta ölében, s már-már elbóbiskolt, amikor a szalonban megszólalt a csengő. Szinte meg se hallotta. Nehéz napja volt, egész délelőtt Turner kisasszonynak segített csomagolni, s közben a vendég kedélyállapotára is figyelnie kellett. Nancy és Peggy megkapta az uzsonnacsomagot a szendvicsekkel, s mindketten eltűntek hazulról. A szakács néni feltálalta az ebédet, maga is harapott valamit a konyhában, s most, hogy a házban béke honolt, s Turner kisasszony visszavonult a hálószobába, úgy vélte, az ember lányának is jogában áll pihennie egy keveset. A csengő újra megszólalt. A szakács néni fölpattant. Megint csengettek. Kirohant a konyhából. Turner kisasszonyt sétához öltözötten a szalonban találta.

– Szükségem van az autóra – közölte Turner kisasszony.

– Az autóra? – hebegte a szakács néni. – De ugye nem akarja a kisasszony maga vezetni? Csak Billy Lewthwaite ért hozzá, hisz sem az asszonyom, se Turner úr nincs idehaza.

– Kerítse elő, kérem, azonnal! – mondta Turner kisasszony. A szakács néni kiment, hogy megkeresse Billy Lewthwaite-ot. Édesanyja háza mögött talált rá, éppen a krumpliágyást forgatta. Anyja, Mrs. Blackett egykori dadája, idősebbik fiától, azaz a rendőr Sammytől már mindent hallott a betörésről. Most ugyancsak megörült, hogy az érdekfeszítő témáról elcseveghet a szakács nénivel. A fia elmesélte neki, miket mondott Turner kisasszony a rendőrségről. Több se kellett neki, egy rendőr anyjának, alaposan leszedte a keresztvizet Turner kisasszonyról. Billy ellenben megörült, hogy vezetheti az öreg Tragacsot: e tevékenység az ásás után kellemes változatosságot jelentett. Fölvette kabátját, fejébe húzta tengerészsapkáját, amelyet sofőri minőségben hordani szokott, és lesietett Beckfootba. Mire a szakács néni visszatért, már be is indította a Tragacsot. A kapuban találkoztak össze. Billy kihajtott az útra: éppen csak egy leheletnyivel finomabban váltott sebességet, mint Mrs. Blackett szokta. A kocsi hátuljában egyenes derékkal, mintha nyársat nyelt volna, Turner kisasszony ült.

– Rám nem nézne, a világért se – morogta a szakács néni. – Azt gondolja talán, lóhalálában kellett volna visszanyargalnom? Ugyan hova mehet azon az úton?

Teljesen összezavarodva bámult az autó után, amely kotyogó hátsó kerékkel, ingadozva befordult a kanyarban. Szakács néni egy ideig fülelt utána. Hallotta, hogy az öreg kocsi zörögve, csörögve fölkapaszkodik az emelkedőn, leereszkedik a túlsó oldalon, s továbbaraszol az úton a tó déli vége felé. Aztán a szakács néni visszatért a konyhába, kényelembe helyezte magát, s már újra elmerült a kellemes délutáni szunyókálásban, amikor nyugalmát megint megzavarták. Ezúttal az udvarra nyíló konyhaajtót döngette meg valaki.

– Mi ez a nagy hűhó? – mérgelődött a szakács néni. – Hogy nem tudják a népek az embert békén hagyni!

– Hol van Mr. Turner benzine? – lihegte Billy Lewthwaite, és megvakarta fejét a tengerészsapka alatt. – A garázsban az összes kanna üres.

– Elfogyott a benzin? – csodálkozott a szakács néni. – És hol az autó?

– Vagy egy mérföldre az úton lefelé – felelte Billy. – Egész jól ment egy ideig, de aztán a motor hörögni meg köpködni kezdett, s végül beadta a kulcsot. Az összes gyertyát kicsavartam, becsavartam már, mire eszembe jutott, hogy belekukkantsak a tartályba.

– És Turner kisasszony merre van?

– A Tragacsban ül, komor, mint egy viharfelhő, és várja, hogy visszatérjek. A kocsit az útpadkára toltam, s otthagytam. Szóval, hol van Mr. Turner benzine?

– Ha a kannák üresek, akkor benzint legközelebb csak a tó végén szerezhetsz.

Billy vadul körbepillantott.

– Az hagyján, amit mond. De ahogy néz! – mormogta.

A szakács néni hirtelen fölnevetett.

– Ott kuksol a kocsiban – kuncogta. – Ej, sokért nem adnám, ha láthatnám. – Aztán hirtelen elkomolyodott. – Billy, fiam, legjobb lesz, ha azonnal indulsz.

– És a biciklimnek szétment a hátsó kereke – nyöszörgött Billy. – Szombat este a küllők köré szorult a lábam.

– Akkor vidd el Nancy kisasszony kerékpárját – javasolta a szakács néni. – Bízd csak rám, majd én elintézem vele. Egy percet se vesztegess, hisz Turner kisasszonyt ott hagytad az úton. S ha meggondolom, hogy mindannyian majd’ megszakadunk mostanában, nehogy balul sikerüljön valami!

Átmentek az udvaron, s a galambpadlás alatti fészerből Billy előhozta Nancy kerékpárját.

– Ennek meg lapos a gumija! – dörmögte. Letépte a bicikliről a pumpát, és fölfújta a kerekeket. Aztán kezében egy benzineskannával kétségbeesetten eltekert, bár pedálozás közben térdeit csaknem beleverte a kormányba.


Egy hentessegéd éppen hazafelé tartott a tó déli végétől legalább egy tucat mérföldre fekvő városkába. Teherautója csaknem üresen kongott: a körzetben már házhoz szállított egy halom lapockát, felsált, karajt, hátszínt s ki tudja, mi mindent. Alig néhány ház maradt, ahova még be kell térnie. De ezzel nincs vége aznapi feladatainak: este csapata erősségeként egy kiemelkedően fontos darts-mérkőzésen szerepel majd. Vezetés közben egyfolytában a céltábla lebegett előtte. Lelki szemeivel már látta is magát, amint az első három dobással rögtön ziccert, egy húszast és egy hatvanast ér el. Ó, bárcsak sikerülne a valóságban is, ha rákerül a sor! Szinte hallotta az ünneplők lábának dübörgését a kocsmapadlón. Maga elé mosolygott, s közben teherautójával befordult a kanyarba. Egy roskatag gépkocsit pillantott meg, a hátsó ülésen egy öreg hölggyel. A tragacsot a keskeny út szélére tolták, de így is alig maradt mellette annyi hely, hogy kikerülhesse.

Lábát a fékre tette, és lelassított. Felmérte, hogy még éppen átfér a résen, bár egy hüvelyk nem sok, annyi se lesz a két autó között. Eltűnődött, vajon mi lelhette a vén kocsi vezetőjét, és ugyancsak sajnálta, hogy nem tudja kifejteni neki véleményét bizonyos felelődén sofőrökről, akik efféle szűkületekben hagyják autójukat. Éppen átszuszakolta kocsiját a szabadon hagyott helyen – az út menti harasztos a port is lekefélte a sárhányóról –, amikor hirtelen eléje lendült egy összezárt napernyő. Megállt.

– Meddig megy ezen az úton? – kérdezte az öreg hölgy.

Semmi köze hozzá, gondolta a hentessegéd, de azért megmondta.

– Elhalad Swainsonék farmja előtt is?

– Aha.

– Nagyon lekötelezne, ha elvinne odáig.

– Természetesen, asszonyom – bólintott a hentessegéd. – Ugorjon csak be! Defekt történt, ugye?

– Nem – válaszolta az öreg hölgy. – Nem defekt.

Kiszállt az autóból, s a hentessegéd rögtön észrevette, hogy az öreg hölgy nem fog tudni csak úgy könnyedén beugorni. Egy-két yardnyit előrevitte hát a teherkocsit, kiugrott ő maga, és kinyitotta a túloldali ajtót.

– Tessék, asszonyom – mondta. – Adja ide az ernyőjét! Csak kapaszkodjék meg, majd én fölsegítem.

– Sajnálom, hogy alkalmatlankodom – szabadkozott az öreg hölgy. Úgy tett, ahogy a segéd mondta, s hamarosan a hentes kocsijának első ülésén találta magát.

– Szép időnk van – kezdeményezett beszélgetést alkalmi sofőrje, miután ő is beült, és sebességbe tette a kocsit. – Mármint az évszakhoz képest – tette hozzá.

A hentessegéd elcsodálkozott. Ugyan mi baja lehet az öreg hölgynek? Csak ül ott, és nem szól egy árva szót sem. Rásandított. Nicsak, még az ajkait is szorosan összezárja. „Rosszban sántikálhat” – mondta magának.

Továbbhajtott a kanyargós úton: néha a tó mentén haladtak, néha közbül esett egy erdőfolt vagy a víz felé lejtő szántóföld. Imitt-amott házak, farmok tűntek fel. Az öreg hölgy láthatólag nem kívánt beszélgetésbe bocsátkozni. A segéd újra próbálkozott, hogy milyen esős az év, meg hogy augusztusban érkeznek a vendégek. Hiába. Így hát vállat vont, és csendben vezetett tovább. Hirtelen lekanyarodott az útról, keresztülhajtott egy nagy nyitott kapun, s a fák között nekivágott egy dűlőútnak.

– Hiszen ez Crag Gill – szólalt meg az öreg hölgy.

– Aha – felelte a segéd. – Egy ürücombot kell leadnom.

– Azt hiszem, kiszállok – mondta az öreg hölgy. – Kérem, álljon meg!

– Ismeri Miss Thorntont Crag Gillből? – kérdezte a másik.

– Le kell szállnom – jelentette ki az öreg hölgy.

– Innen csak pár lépés a Swainsonék farmja – közölte a sofőr. Arra gondolt, talán az öreg hölgy kínosan érezné magát, ha egy hentes teherautójának vezetőfülkéjében ülve jelenne meg Crag Gill hátsó bejáratánál. – Csak pár lépés. De ha nem akar sétálni, újra fölveszem, mihelyt kiraktam itt az ürücombot.

– Köszönöm – mondta az öreg hölgy.

A segéd kiszállt, és a lesegítette a földre útitársát.

– Köszönöm – ismételte meg a hölgy, és a kapu felé indult.

„Fura egy öreglány” – gondolta a hentessegéd. Visszakapaszkodott a sofőrülésbe, és fölhajtott a házhoz. A konyhában némi vita támadt az előző heti karaj minőségét illetően. Miközben a hentessegéd bebizonyította a szakácsnőnek, hogy csont nélküli hús nem létezik, nem említette meg utasát. Több időt töltött a házban, mint számította, s örült, hogy az öreg hölgy nem volt fültanúja, miket vágott a fejéhez a szakácsnő. Amikor végre elszabadult, gyorsan kihajtott az útra, hogy újra fölvehesse utasát. Lehet, hogy leesik egy kis borravaló, lehet, hogy nem. A lehetőséget mindenesetre meg kell adni rá. Ha csupán egy hatpennyst kap is: egy korsó sör ilyen meleg napon nem árt.

Utasa azonban nem várakozott Crag Gill kapujánál. Az úton sem akadt rá a kapu és Swainsonék farmja közt. „Gyorsabban szedi a virgácsait, mint gondoltam volna” – állapította meg magában. Sebaj. Úgysem számított arra a hatpennysre, amikor fölvette a kocsijába. Továbbhajtott, s képzeletében újra megjelent a céltábla. A maradék szállítmányt szétosztotta a tó déli végénél fekvő faluban, s az öreg hölgy többé eszébe sem jutott.


Mr. Swainson kijelentette, hogy unokája, Mary Swainson olyan szép, hogy nála szebbet festeni sem lehet. Mrs. Swainson Mary lelkére kötötte, hogy el ne felejtse átadni az üzenetet a nagynénjének. Mary mindkettőjüktől elbúcsúzott, s legjobb ruhájába öltözötten, kezében egy vesszőkosarat cipelve elhagyta a farmot. Minden évben egy hétre meg szokta látogatni a prestoni út mellett lakó nagynénjét, aki egy ottani farmerhez ment feleségül. A két öreg mindig halálra aggódta magát, nehogy unokájuk lemaradjon a vonatról, Mary jó korán elindult hát. Elég időt hagyott magának: kényelmesen átevez a tavon a túlparti faluba, otthagyja csónakját az ismerős csónakosnál, s a gőzös mólójától induló busszal fölmegy a vasútállomásra. Ezen az úton sokkal gyorsabban célhoz ér, s még csak át se kell szállnia. Ha ellenben a tó végénél levő pályaudvarról indul, az két átszállást jelent, arról nem is beszélve, hogy az egész környéket körbezötyögheti. A szekérúton haladva keresztülvágott az erdőn. Egy pillanatra megtorpant, hogy megbizonyosodjék, költőpénze rendben az erszényében lapul. Jackre gondolt, aki mindig akkora patáliát csap, ha ő elutazik. Csak a javára válik a fiúnak, ha egy hétig most kénytelen lesz nélkülözni társaságát. Mary Swainson boldogan mosolygott, amikor leérkezett az útra. Balra pillantott, s észrevette a közeledő öreg Turner kisasszonyt, Mrs. Blackett nagynénjét.

Mary Swainson azonnal ráismert. Gyermekkorában ugyancsak tartott tőle. De aztán eszébe jutott, hogy ő most már felnőtt ember, s hamarosan, amikor kedve tartja, feleségül megy Jackhez, a favágóhoz, Turner kisasszony ellenben, a szegény vén csont, sohasem ment férjhez. Mary átkelt az úton, hogy a pagonyon keresztül lemenjen a csónakjához. Mosolyában, mellyel Turner kisasszonyra nézett, a kedvesség szánalommal és félelemmel keveredett.

– Mary! Mary Swainson! – szólította meg Turner kisasszony.

– Tessék, Turner kisasszony – felelte Mary.

– Van néhány vendég gyerek a farmon, ugye, jól sejtem?

– Dehogy, az idén egy sincs – rázta a fejét Mary. – Az utóbbi időben már nem fogadunk vendégeket, hisz nagyanyó egyre öregebb, s nagyapó jóformán magatehetetlen.

Turner kisasszony napernyőjével a földre koppantott.

– Ha nem is a házban laknak, de talán valamerre a közelben táboroznak. Tudod, miféle gyerekekre gondolok. Két éve nyáron, amikor utoljára Beckfootban jártam, miattuk késtek el folyton az unokahúgaim az étkezésekről. Azt hiszem, Walker a nevük.

– Ó, Walkerék! – mondta Mary. – Nem, nincsenek itt. Egyiküket sem láttam még az idén.

– Nem jártak itt a húgaim ma délelőtt?

– Nem, Turner kisasszony. Ha a Walker gyerekek megint itt vannak, bizonyára a szigeten táboroznak. Egyébként pedig Holly Howe-ban szoktak megszállni, a tó túloldalán. Abban az évben valami baj érte a csónakjukat, ezért sátoroztak itt a dombokon, a házunk fölött.

– A szigeten? – töprengett Turner kisasszony, és a tó felé pillantott. Látni azonban nem látta, mert az út és a víz között sűrű sarjerdő nőtt.

– Ha itt nyaralnak, akkor valószínűleg a szigeten lesznek – vélekedett Mary. – S minden bizonnyal velük tart Mrs. Blackett két kislánya is. Általában a szigeten tanyáznak, hacsak nem mennek Mr. Turner úszóházába. Ha találkozni akar velük, Turner kisasszony, szívesen átviszem. Vagy odakiáltok nekik, amikor elhaladok a sziget előtt, s ők majd magáért jönnek csónakkal.

– Fölevezel a tavon?

– Rengeteg időm van – biztosította Mary. – Nyaralni megyek – magyarázta. – Egy percbe se telik, hogy átvigyem a szigetre.

– Nagyon örülnék, ha megtennéd ezt a szívességet – mondta Turner kisasszony olyan zordan, hogy Mary egy percre eltűnődött, vajon helyes dolgot cselekszik-e. Vajon Turner kisasszony unokahúgai örömmel látják viszont a nagynénjüket?

Végigkísérte az öreg hölgyet a csaliton átvezető ösvényen. Ugyan ki gondolta volna, hogy Turner kisasszony képes idáig elsétálni? Mary hamar meggyőzte magát, sokkal jobb lesz az öreg hölgynek, ha valamelyik gyerek csónakjában utazik haza, s nem kell aznap másodjára is végigkutyagolnia a hosszú utat.

Megérkeztek a tó partjára. Mary eloldotta a csónak láncát, betette a kosarát, besegítette Turner kisasszonyt, ellökte magát, s hamarosan már erőteljes csapásokkal evezett a sziget felé.

– Nem vall rájuk, hogy nem ég a tűz – jegyezte meg félúton.

Turner kisasszony a szigetet figyelte, s egy szót se szólt.

Mary a sziget déli végéhez evezett, hogy belásson a sziklák közt megbúvó kicsiny kikötőbe. A Blackett lányok meg a barátaik csónakja általában itt horgonyoz. A kikötő azonban üresnek mutatkozott. Mary továbbevezett.

– A másik oldalon is kiköthetnek – mondta, ám alig néhány evezőcsapás után kiderült, hogy a sziget túlpartja is elhagyatott.

– Hát, ha nincs itt csónak, ők sem lehetnek a szigeten – állapította meg Mary. – Bizonyára az úszóháznál lesznek.

– Hisz az unokaöcsém nincs idehaza – vetette ellene Turner kisasszony.

– A barátja azonban itt van – válaszolta Mary. – Láttam valakit a fedélzeten a minap, amikor erre jártam.

– Lakik valaki a hajón?

– Úgy hallottam, hogy Mr. Stedding költözött ide, tudja, aki Mr. Turnerrel bányászkodik fönn a Magashegyen. Elvihetem az úszóházba is, Turner kisasszony. Útba esik, alig egy-két yardnyi kitérő. Ha ott sincsenek, velem jöhet a faluba, s majd egy csónakos hazaviszi Beckfootba. Forró napunk van, nem jó ilyenkor gyalogolni.

– Nagyon örülnék, ha lennél olyan szíves – szólt Turner kisasszony. Mary újra kitolta az evezőket, s továbbindult. Egyenletes, könnyű, csendes csapásokkal haladt, ahogy a tóvidéki lakosok szoktak, akik fél életüket a vízen töltik. Turner kisasszony szálfaegyenesen ült a csónak végében, és minden irányban a partot fürkészte.

– Az úszóházban sincs senki – állapította meg Mary, amikor befordult az öbölbe. Az öreg, kékre festett úszóház a kikötőbójához kötve ringatózott a vízen. – Legalábbis a kölykök nincsenek itt. Ha bármelyikük a fedélzeten van, általában fenn lobog a zászló. Mr. Turner mindig fölhúzza, ha várja őket, s gondolom, ezt a szokást a másik úr is átvette.

– Nem ártana közelebbről is megnézni – vélekedett Turner kisasszony.

– Ahogy kívánja, Turner kisasszony – felelte Mary. Most azonban már kissé aggódni kezdett, le ne maradjon az állomásra tartó buszról. Gyorsabban evezett tehát, s hamarosan az úszóház mellé értek.

– Sehol senki – állapította meg Mary, miután felállt és benézett a kabin ablakain.

– Roppant furcsa – tűnődött Turner kisasszony. – Tévedtem volna?

Mary a korlátba kapaszkodva eltolta a csónakot az úszóház tatjáig, s már éppen le akart ülni, hogy megragadja az evezőket, amikor valami fehérséget pillantott meg.

– Egy cédulát szögeztek a kabinajtóra, Turner kisasszony – jelentette. – Talán üzenetet hagytak magának.

– Megnéznéd, mi az? – kérte Turner kisasszony.

Mary, egyik kezében a kikötőkötéllel, a kis hágcsón a fedélzetre kapaszkodott. Megnézte a cédulát, és hangosan fölolvasta a csónakban üldögélő Turner kisasszonynak.

„Érezzétek magatokat itthon, míg haza nem jövök. Timothy.”

– Szóval mégiscsak várt rájuk – állapította meg Mary. – A kulcsot is az ajtóban hagyta.

Turner kisasszony odalökte Marynek a napernyőjét. Mary átvette, és segített az öreg hölgynek a fedélzetre kapaszkodni.

– Megvárom őket.

– Aha, az lesz a legjobb. A szigetek közt el is kerülhetik egymást, s hogy sajnálnák utána.

– Nagyon leköteleztél, Mary – jelentette ki Turner kisasszony.

– Szóra sem érdemes – hárította el Mary. – De most már ideje indulnom.

– Remélem, nem késel el – mondta Turner kisasszony.

– Dehogy, még bőven odaérek – biztosította Mary.

Mindazonáltal tudta, most már egy perc vesztegetni való ideje sem maradt, s gyorsan kievezett az öbölből. Egy ideig még látta Turner kisasszonyt a fedélzeten. Aztán az öreg hölgy eltűnt a kabinban. Az úszóház ugyanolyan elhagyatottnak látszott, mint annak előtte. „Bement, hogy kifújhassa magát – gondolta Mary. – Szegény öreg csont.” Ekkor azonban észrevette, hogy közeledik a gőzös a tó déli vége felől. Tudta, ha nem érkezik a hajó előtt a mólóhoz, lemarad a buszról, mert annak indulását a gőzöshöz igazították, hogy az utasokat a vonathoz vigye.

Nem sokon múlt. Mary jobban kimelegedett, mint szerette volna, mire megérkezett a kikötőpallóhoz. A gőzös visszafele pörgő csavarral habosra verte a vizet, s már közeledett a mólóhoz. Ott állt a busz is, indulásra készen. Mary a kikötőkötelet jó ismerőse, egy öreg csónakmester kezébe nyomta, megkérte, hogy vigyázzon a csónakjára, közölte, hogy egy hét múlva visszatér, aztán kosarát fölkapva végigrohant a mólón. Még épp elcsípte a buszt, s lerogyott az ülésre. Hál’ istennek, sikerült. Rosszul kezdődött volna ez a szünidő, ha lemarad a buszról meg a vonatról. Az állomáson még jegyet is kellett vennie, s helyet találni az egyik kocsiban. Mary elutazott nyaralni, s egy hétig, míg csak haza nem érkezett, nem is gondolt Turner kisasszonyra.

 

24. GONDTALAN SZÜNIDŐ

– Szinte túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – jelentette ki Nancy. Mélyet lélegzett, és visszanézett a völgyre a Zöldoldal meredek lejtője közepéről, ahol az expedíció épp pihenőt tartott.

– Micsoda? – érdeklődött Peggy.

– Hát ez az egész. Nem érzed, milyen nyugodt a délelőtt? Nem kell szünidei feladatok fölött görnyedeznünk. Nem nyírjuk a gyepet. Nem gyomlálunk. Nem gombolyítunk fonalat. Nem rendezgetünk virágcsendéletet. Nem törölgetjük a port a szalon díszeiről. Nem püföljük azt az átkozott zongorát. Nem skandálunk ömlengő verseket. A fejünk tetejére is állhatunk, mégsem vet ránk senki üveges pillantást. És vacsoráig haza se kell mennünk. Mintha a Déd egyáltalán nem is létezne.

– Tegyünk úgy, mintha ő is pikt lenne! – javasolta Dorothea. – Csak a változatosság kedvéért.

– Holnap elutazik végre, s nem igaz, hogy nem lehet elégedett velünk. Kilenc nap. Holnappal együtt tíz. És a szakács néni felmondásán kívül egyetlen árva zűr sem volt. Arról nem is beszélve, hogy minden lényeges dolgot sikerült elintéznünk, hiába rontotta itt a levegőt.

Timothy a hátán feküdt, kezét összekulcsolta tarkója alatt.

– Hát, a betörés ügyében csaknem megégettük magunkat – vélekedett. – Ám ezért egy kicsit magamat is hibáztatom.

– De ha egyszer szükséged volt azokra a holmikra – vetette ellene Dick.

– Roppant muris érzés lesz, ha elutazik – tűnődött Dorothea. – S nem kell többé pikt módra élni.

– És én sem leszek gyanús személy – mondta Timothy. – Nem igazán kedvemre való, hogy tartanom kell a rendőrségtől.

– És mi sem leszünk többé angyalok! – kurjantotta Nancy. – El nem tudjátok képzelni, milyen megerőltető, kilenc álló napon át reggeltől estig angyalként viselkedni.

Timothy a szeme sarkából Nancyre pillantott. Fölült.

– Hadd lássam a válladat! – szólt. – Rákényszerítetted Dicket és Dorotheát, hogy egész idő alatt rejtőzködjenek. Rabszíjra fűzted a postást, a tejesfiút, engem, a rendőrséget, a doktort, mindenkit gúzsba kötöttél és… szóval hadd lássam a válladat.

– Mi a baj a vállammal? – értetlenkedett Nancy.

– Sajnos nem látom rajta a szárnyakat – mustrálgatta Timothy. – Ellenben nem lennék meglepve, ha a lábak helyett patákat találnék rajtad. Pedig Jim óva intett. Kérte, hogy tartsam rajtad a szemem, nehogy jégre vidd az egész társaságot. Megkérdeztem, mégis mi várható tőled, mire kijelentette, semmi értelme, hogy elmesélje, mit követtél már el, mert minden bizonnyal valami mást, ám sokkal rosszabbat fogsz kitalálni.

– Jim bácsi egy disznó – legyintett Nancy. – Mi a baj, Dot?

– Azon tűnődöm, mi történhet most Beckfootban.

– Ünnepélyes csomagolás – közölte Nancy. – „Szakács néni, a fekete ruhámat kérem. Egyáltalán nem így szokás összehajtogatni. A cipőimet! Nem, nem. A sarkát illessze az orrához! Véleményem szerint ezt a ruhát a tetejére kellene teríteni. Azt pedig ne tegye be, este még szükségem lesz rá.” A szegény öreg szakács néni pedig csak nyel, csak nyel, míg torkig nem lesz az egésszel. Miután beadta a felmondását, már nemigen akar mindent szó nélkül eltűrni. Mondtam neki, hogy ezt az utolsó napot még egyszerűen ki kell bírnia.

– Szerintem az ő vállaira jobban illenének a szárnyak – vélekedett Timothy.

Dick rábámult, azután hirtelen fölnevetett, mert maga elé képzelte a repdeső szakács nénit.

– Nem érdekel, bármit mondasz – mérgelődött Nancy. – Soha életünkben nem voltunk még ilyen jók ilyen hosszú ideig.

– Próbáljunk meg végre elfeledkezni egy kicsit a Dédnagynéniről! – kérte Dorothea.

– Remek ötlet – jelentette ki Nancy. – Elfelejtettük. Törölve. Befejeztük. Eltűnt…A teringettét! Gyerünk tovább! Az FED Bányászati Expedíció útra kel a Szurdok felé.


Tovább kapaszkodtak fölfelé, és megérkeztek a Magashegy peremére. A fekete földön, amelyet fölperzselt a nagy tűz, itt-ott már zöld foltok mutatkoztak. Fölidézték egymásnak azt a félelmetes napot, amikor Nancy, Peggy, John és Susan Timothyval együtt elrejtőzött a barlangban, míg a tűz elrobajlott fölöttük, s aztán rohantak a hamumezőn át, hogy megmentsék a többieket. Fölpillantottak a tőlük jobbra magasodó Kancsendzöngára. Megemlítették a négy „vakondokot”, akik megtaláltak az utat a régi vágatokon át Palafejtő Bob bányájába. Jót nevettek az elhárító hadmozdulatokon, amelyet Timothy, vagyis „Tökfödő” ellen vetettek be, akit akkor még rivális aranyásónak tartottak. Azt is elárulták neki, hogy titokban éjjel meglesték a tanyaház ablakán keresztül.

Dick volt az egyetlen, aki másvalamin törte a fejét.

– Elfelejtettem, hogy a hanga itt mind elégett – bosszankodott. – Át kell másznom a túloldalra, ahol épen maradt.

– Miért? – kérdezte Timothy.

– A rókalepke hernyójáért – felelte Dick.

– Hát az mire kell neked?

– Nem olyan érdekes, mint a kökényszövő lepke hernyója – magyarázta Dick. – De még sohasem volt nekem. A hangán táplálkozik, aztán téli álomra tér, s csak a következő tavasszal lesz belőle pillangó.

– Hogy néz ki? – tudakolta Nancy.

– Bársonyos barna és fekete – tájékoztatta Dick.

– Rendben – bólintott Nancy. – Majd mind vadászunk rá.

– Köszönöm szépen – hálálkodott Dick. – Hoztam dobozt is neki.

– Remek – kuncogott Nancy. – Egyik nap betörő, másik nap professzor.

– Nem te találtad meg a bányát is? – kérdezte Timothy.

– Az Roger volt – felelte Dick.

– De csak annak köszönhette, hogy lusta kis dög – jelentette ki Nancy. – Az áldóját, Dédnagynéni ide vagy oda, bárcsak itt lennének a Fecskék is!

– Még szerencse, hogy nincsenek – jelentette ki Timothy.

– Belőlük nem tudtál volna Piktet faragni – vélekedett Dorothea. – Rogerből semmi esetre sem.

– Ha többen lennénk, nem tudnánk ilyen tökéletesen elrejtőzni – tette hozzá Dick. – Ha mindenfelé Piktek kódorognak, valaki egész biztos lelepleződik.

– Jól van, na – mondta Nancy. – Hamarosan úgyis megjönnek, s akkor aztán fölpezsdül az élet. Ahogy rendesen szokott. S végre nem az lesz a fő célunk, hogy semmi se történjék.

– Csupán egy betörés – jegyezte meg Timothy csendesen.

– Arról nem tehettünk – szögezte le Nancy. – De senkit sem kaptak el. És senkit nem is fognak.

– Még nem távozott el az öreg hölgy – figyelmeztette Timothy.

– Csomagol – legyintett Nancy.

– Jaj, felejtsük már el végre! – könyörgött Dorothea.


Ezután aránylag sokáig nem esett szó a Dédnagynéniről. A Pikteket sem emlegette senki. Piktek és Mártírok egyaránt újra aranyásók lettek, s átkeltek a Magashegy elfeketedett pusztaságán, hogy fölkeressék a bányát, amelyet egykor ők maguk fedeztek fel.

– Még nem is láttátok a bányát, amióta Palafejtő Bob, Timothy meg Flint kapitány amúgy istenigazából nekiállt dolgozni benne – mondta Peggy. – A húsvéti szünet óta mi magunk se láttuk.

– Már azóta is sokat fejlődött – jelentette ki Timothy. – Az az öregember úgy dolgozik, mint egy megszállott.

Végre megérkeztek a Szurdok peremére. A szemük elé táruló kép egyáltalán nem emlékeztetett a tavalyi látványra, amikor – a hanga mögött rejtőzködő régi vágattól eltekintve, amely bárki figyelmét elkerülte, ha nem tudta, hol van – a Szurdokot látszólag még senki emberfia nem háborgatta. A hanga persze elégett a tűzben. A bejáratot azonban most sem láthatták, összetört kövek óriási halma rejtette el. Mindenfelé kőkupacok terpeszkedtek. A dombocskák közt kitaposott ösvények húzódtak. Mellettük egy talicska és valamiféle kőzúzó berendezés állt.

– Ez mind a bányából került ki? – döbbent meg Dick.

– Ennél jóval többet termelünk majd – tájékoztatta Timothy. – És már néhány aknát is mélyítettünk a telérbe fölülről.

A domboldalon, ahol tavaly nyáron Timothy fehér foltokat festett a sziklákra, most kicsiny szürke kőhalmok emelkedtek.

Roppant hosszú karú öregember lépett ki a bejárat előtti dombocskák közül, és pislogott a napfényben.

– Hahó! – kurjantotta Nancy. – Ott van Palafejtő Bob!

Az aranyásók lezúdultak a Szurdokba. Az öregember visszaintegetett.

– Most nem mehetnek be – mondta. – Éppen robbantok.

– Várjatok egy percig! – szólt rájuk Timothy.

Talán húsz másodperccel később hangos durranás hallatszott a hegy belsejéből. Füstfelhő szökkent ki a bánya bejáratán a robbanás által fölkavart szürke por kíséretében.

– Omlasztás – suttogta Dick. – Most már bemehetünk?

– Várjanak, míg leülepszik a por! – tanácsolta Palafejtő Bob.

– Mi lenne, ha bekapnánk pár falatot? – javasolta Timothy. – Nem szívesen keverem össze a rézércet az elemózsiával, és a hátizsákomba mintákat kell pakolnom.

– Essünk túl a kaján, s aztán irány befelé – helyeselt Nancy.

– Ebédelt már, Bob? – kérdezte Timothy az öregembertől.

– Éppen azért jöttem ki.

– Akad nálam egy üveg sör, hogy jobban csússzon – mondta Timothy.

– Általában hideg teát iszom – szabódott az öregember. – De egy korty sör nem árthat.

– Ez azt jelenti, hogy örömmel benyakalja – magyarázta Nancy titokban Dorotheának.

Kiürítették a hátizsákokat, és fölnyitották a csomagokat. Nem csupán az a néhány szendvics jutott ebédre, amelyet a szakács néni készített Nancy és Peggy számára, Timothy hihetetlen mennyiségű élelmet hozott. Volt közte egy doboz cseresznyés lepény, egy egész sült csirke hidegen, egy zacskó narancs, négy üveg limonádé, két flaska sör, valamint egy jókora torta. Amikor a hátizsákok kiürültek, és mindent kiterítettek a földre, a lakoma szinte soknak is tűnt a bányászok és aranyásók számára.

– Ezt a csirkét meg a lepényt nem az úszóházban sütötted – jegyezte meg Dorothea, mert eszébe jutott, milyen állapotban leledzett a hajókonyha, még azt követően is, hogy ereje megfeszítésével igyekezett rendbe hozni.

– Igaz – ismerte el Timothy. – Az én képességeim a sonkás tojásig terjednek. Rendeltem néhány dolgot aznap, amikor elküldtem a galambokat, gondoltam, előbb-utóbb vendégeim érkeznek. Egyik barátom a móló melletti hotelben dolgozik. A kaja egy részét már tegnap föl akartam tálalni, ám csak késő este érkezett meg. Nem sokon múlt, hogy még akkor sem juthattam hozzá. Dolgoztam, tudjátok, s a kifutófiú azt mondta, legalább fél óra hosszat kiabált a partról.

– Jó, hogy végül mégis meghallottad – vélekedett Nancy.

Timothy kinyitotta hátizsákja külső zsebét. Két tábla csokoládét húzott elő.

– Elfelejtettem, hogy Roger nincs velünk – közölte.

– Nem bíbelődünk azzal, hogy tartogassuk – legyintett Nancy.

Dorothea eltűnődött: Nancy éppolyan furcsán mond köszönetét, mint az öreg Palafejtő Bob.

Az öreg megitta a sörét, de az expedíció által hozott élelemhez hozzá se nyúlt. Kenyeret és sajtot evett, mert a kenyeret és a sajtot szerette.

– Ötven éve bányászom a követ, fejtem a palát úgy, hogy ebédre nem eszem egyebet, csak egy darab sajtot. El sem tudom képzelni, hogy mást is faljak.

A hosszú kapaszkodásban ugyancsak megéheztek, s az elemózsiából bizony egy morzsa sem maradt, mikor Timothy és az öregember, akik közt végig csak a bányáról folyt a szó, talpra állt.

– Most bemennek? – érdeklődött Dick. – Magukkal tarthatunk?

– Csak tessék – invitálta az öregember.

– Kinek van zseblámpája? – kérdezte Timothy.

– Mindkettőnknek – felelte Dorothea.

– Az elem már csaknem kimerült – állapította meg Dick, s gondolataiban egy pillanatra fölrémlett a betörés éjszakája.

– Azért világítanak még egy kicsit – biztatta Timothy. – Bobnak egyébként is igen erős lámpája van.

Az öregember acetilénlámpát cipelt. Magasra csavarta a fényes fehér lángot, hogy szinte elvakította őket, és bevezette a társaságot a régi vágatba, ahol Roger megtalálta a rezet.

– Mi ez a sziszegés? – tudakolta Peggy.

– Víz csöpög a karbidra – felelte Dick.

Elkapta Nancy pillantását, s tudta, a másiknak már a nyelve hegyén van, hogy: „professzor”. Nem várta meg, hogy meghallja, hanem követte Timothyt és az öregembert a barlangba. Az üreg legalább kétszer akkora volt, mint amikor utoljára látta. Mintha a hátsó falat betolták volna a hegy belsejébe. A durva új kőfal közepén négy láb széles alagút nyílt. A barlangban az acetilénlámpa fénye szikrázó rézércdarabokon csillant meg. Dick hallotta, amint az öreg éppen valami olyasmit magyaráz Timothynak, hogy a hármast nem tartja sokra, de a négyes és az ötös biztató.

– Ha nincs közte igazi, jóféle érc, akkor semmit se értek a rézhez.

– Mit jelentenek a számok? – kérdezte Dick, amint szóhoz jutott. – Ezek ugyanazok, amelyek az úszóházban feldolgozott kis halmokat jelölték?

– Pontosan – felelte Timothy. – Jim beszámozta a részlegeket. Most azon ügyködünk, hogy felbecsüljük a várható hozamot. Az ér anyaga túl változatos. Ezért is akarok friss mintákat gyűjteni. Két eredmény kissé gyanúsnak tűnik.

– Menjünk és nézzük meg azt a helyet, ahol robbantottak! – javasolta Nancy.

– Nincs azon mit nézni – legyintett az öregember. – Amíg el nem takarítom a törmeléket.

– Azért csak nézzük meg, mit találunk arrafelé – mondta Nancy.

Továbbmentek a sötét alagútban, követték a lámpát, amelynek fényét azonban maga az öreg Bob takarta el.

– Itt nincs semmi ácsolat – állapította meg Dick.

Eszébe jutott a Hangás Szirt alatti folyosó, a fából készült támaszok, amelyek beomlottak mögöttük, s elzárták a visszafelé vezető utat.

– Szikla az egész – magyarázta Bob. – Itt nincs puha kő.

Dorothea zseblámpával a kezében a sor végén baktatott. A lámpa fényét ide-oda járatta a durva falakon, a mennyezeten, az egyenetlen talajon. Nincs ebben a bányában sok látnivaló, gondolta, de ha az öreg Bob, Timothy meg Flint kapitány ennyi munkát fektet bele, akkor a tavaly nyári aranykutatás mégiscsak sikeres vállalkozás volt. Eddig valahogy nem is hitte el, hogy végeredményben igazi bányát nyitottak. Dickkel ellentétben még az úszóház asztalán heverő minták sem jelentettek számára sokat. Most azonban, hogy nem holmi ódon, elhagyatott táróban gyalogolt elővigyázatosan, hanem egy újonnan vágott alagútban, s hallotta az öregember és Timothy beszélgetését, már számára is nyilvánvalóvá lett: tavaly nyáron nem látszatgyőzelmet arattak, hanem igazit.

– Peggy! – szólalt meg. – A Fecskék borzasztóan elégedettek lesznek.

– Roger mindenesetre – bólintott Peggy. – Bele is betegszünk, annyiszor halljuk majd, hogyan találta meg.

Hamarosan meg kellett állniuk. Az alagutat egy halom kőtörmelék torlaszolta el. Az öregember fölemelte a lámpát, hogy jobban lássanak.

– Ennyi látszik belőle – mondta. – Aha. Jól sikerült a robbantás. Lesz mit eltakarítanom. De ha meg akarják nézni az új aknákat, ki kell menniük, föl a fennsíkra.

– Hogyan történik a robbantás? – tudakolta Dick.

Az öregember néhány yarddal hátrább ment az alagútban, megfogta Dick ujját, és a sziklába mélyedő keskeny rovátkához dörzsölte.

– Érzi? – kérdezte. – Ennyi maradt a fúrólyukból. Lyukat kell fúrni a sziklába, hogy megtartsa a dinamitpatront. Jó hosszú kanócot hagy rá az ember, és belöki. Aztán meggyújtja a végét, és szedi a lábát, hogy kijusson. Ami azt illeti, manapság már hosszabb kanócot kell hagynom, mint kölyökkoromban.

Visszabaktattak a sötét alagúton és a homályos külső termen át a tűző napfényre.

– Hát, megnéztük a bányánkat – pislogott Nancy. – Látnivaló ugyan nincs sok benne, de Jim bácsi úgy örül neki, mint a csuda, akkor pedig nem lehet vele baj.

– Borzasztóan érdekes volt – jelentette ki Dick, és komolyan is gondolta. – Nagyon szépen köszönjük.

Timothy nevetett.

– Talán gyertek föl és nézzétek meg az aknákat! – javasolta.

Kikapaszkodtak a Szurdokból, és fölmásztak a Szürke Görgetegre. Azon a helyen, ahova Timothy valaha fehér foltokat festett, most üregek mélyültek a hegyoldalba. Timothy és az öreg Bob a különféle rézércekről beszélgettek. Dick, amíg hallgatta őket, hirtelen megtalálta, amire vágyott, holott nem is kereste. A beszélgetésre fülelt, s szinte nem is látta a hangacsomót a lábánál, ám az apró lila virágok közt megmozdult valami.

– Megvan! – rikkantott föl.

– Mi van meg? – pillantott hátra Timothy.

Az öreg is megfordult.

– A rókalepke hernyója! – kurjantotta Dick boldogan.

– Aha. Az a papmacska – bólintott az öreg.

– Ez nem a papmacska – igazította helyre komolyan Dick. – A papmacska a medvelepke hernyója.

A hátizsákból elővette gyűjtődobozát, bicskájával némi hangát vágott, és beletette. Óvatosan fölemelte a hangáról a hernyót, a dobozba ejtette, aztán kezét gondosan a földhöz dörgölte.

– Miért törlőd meg a kezed? – érdeklődött Nancy.

– A szőrök miatt. Mérgezőek – magyarázta Dick. – Ha megfogsz egy hernyót, és utána a másik kezedhez vagy az arcodhoz érsz, pokolian égni kezd a bőröd.

– A jó öreg professzor – dörmögte Nancy.

– Hány kukac kell? – kérdezte Peggy. – Itt is mászik kettő, közvetlenül egymás mellett.

– Három elég lesz – mondta Dick. – Nincs értelme többet begyűjteni. Rengeteg hangát esznek. Nahát, borzasztóan örülök, hogy megtaláltuk őket. Ígértem egyet egy srácnak az iskolából, aki cserében ad nekem bükkfalepkehernyót. Akad néhány a környéken, ahol lakik.

A hernyógyűjtés, a bányalátogatás, Timothy és Palafejtő Bob beszélgetése, a távoli szirtek fölött keringő ölyvek látványa tökéletesen kiverte fejükből a Dédnagynénit. A Piktek elfeledték, hogy létezésük is ütök. A mártírok elfeledték kínjaikat. Újra aranyásók, kalózok, felfedezők, természetbúvárok lettek, bámulták körben a hegyeket, s egy fikarcnyit sem törődtek a napfényben nyújtózkodó lenti világgal.

A délután jó része még előttük állt, mikor Timothy a begyűjtött mintákat két apró vászonzacskóba rakta, s mindkettőt a hátizsákba süllyesztette. Búcsút intettek az öreg bányásznak, és leballagtak a Magashegyről, hogy megszemléljék a tavalyi tábort. Titty kútjából még mindig bugyogott a víz. Helyrehozták a kút káváját, ahonnan egy-két kő kipotyogott, majd az erdőn át lesétáltak Mrs. Tysonhoz.

Itt természetesen hosszasan elbeszélgettek a fennsíkon tomboló tűzről, a galambról, amely elvitte az üzenetet, meg hogy ennek köszönhetően Jolys ezredes és tűzoltói még idejében megérkeztek. Mrs. Tyson hallani sem akart róla, hogy uzsonna nélkül engedje el őket.

– Bizony-bizony – mondogatta. – Nagy jót tettek velünk akkor, maguk meg a galambjaik, én pedig még pöröltem magukkal, hogy tűzbe borították a Magashegyet. Szégyelltem is magam utána eléggé, meg is mondtam az édesanyjuknak. Hogy van Mrs. Blackett? Gyengélkedett, úgy hallottam.

– Már remekül érzi magát – nyugtatta meg Nancy. – Holnapután jön haza.

– Kitöltöttem neki egy csupor mézet – mondta Mrs. Tyson. – Ugye magukkal viszik?

– Nagyon szépen köszönjük – válaszolta Peggy.

– És hol vannak a többiek? – érdeklődött Mrs. Tyson. – Örülnénk, ha mindnyájukat újra látnánk.

– Jövő héten érkeznek – közölte Nancy.

– Reméljük, kitart addig a jó idő. Ez a nyár más, mint a tavalyi. Akkor egyfolytában a tűztől rettegtünk. Milyen szerencsénk volt, hogy maguk olyan gyorsan idehívták Jolys ezredest. Amikor meghallottam a kürtszót, alig akartam hinni a fülemnek. Attól féltem, olyan messze vannak, a tó túlsó oldalán, hogy meg se tudják, mi történt, már le is égett minden.

Végül elindultak, hogy a hosszú úton hazakutyagoljanak. Elválniuk nem akaródzott, viszont bölcsebbnek találták, ha nem kockáztatják meg, hogy két mártírt, két Piktet, valamint egy gyanús személyt bárki együtt lásson az úton, letértek hát róla, és úgy mentek vissza, ahogy fölkapaszkodtak: a Piktek kunyhóját rejtő erdő fölső szélén. Túlmentek a viskón, mert Nancy és Peggy körbe akart leereszkedni a folyóhoz, hogy visszavigyék a Fruskát a csónakházba. Ötösben lassan lebaktattak az erdőn át.

– Ti ketten siessetek előre! – szólt Timothy a Fruskákhoz. – Egy-két percet adok, hogy átsurranjatok az úton.

– Csodálatos volt ez a nap – lelkendezett Dorothea.

– Már csak egy éjszaka van hátra – biztatta Nancy –, s aztán jön egyik szép nap a másik után. Mozgás, Peg! Ünneplőbe kell vágni magunkat a vacsorához. Ez az utolsó alkalom. Ide figyelj, ha kijelenti, hogy némi zenére szottyant kedve, neked is lelkesedned kell. Ma este a tökéletesnél is jobb alakítást kell nyújtanunk.

– Sok szerencsét! – mondta Timothy mosolyogva.

Ebben a pillanatban beszélgetést hallottak az alattuk húzódó útról.

– Óvatos felderítés – suttogta Nancy, s egyik fától a másikig szökellve elindult lefelé.

– Jobb, ha nyugton maradsz – szólalt meg Timothy, ám Peggy már Nancy után lopakodott.

– Sokkal ügyesebben csinálják, mint mi – ismerte el Dorothea.

– Nancy elcsúszott – fülelt Dick, mert alulról hirtelen egy megreccsenő ág zaja hallatszott.

Aztán fölharsant a szakács néni kiáltása.

– Turner kisasszony! Turner kisasszony! Maga az?

Dick és Dorothea összenézett, majd Timothyra pillantottak. Mindhárman tisztán hallották, hogy a szakács néni hangjában pánik cseng.

 

25. NYOMTALANUL ELTŰNT

– Valami történt! – kiáltott fel Dorothea.

Timothy már robogott is lefelé. Dick és Dorothea utánaloholt. Még éppen meglátták, hogy Nancy és Peggy átmászik a falon. A szakács néni az úton állt, és a kezét tördelte. Mellette egy kertészruhás ember toporgott, egyik kezével a fejét vakarta, a másikkal a tengerészsapkáját gyűrögette.

– Jaj, hála Istennek, hogy hazajöttek! – hallatszott a szakács néni hangja. – A nénikéjük is magukkal van?

– Hogyan lenne? Mi fönn jártunk a Magashegyen.

– Elment! – jajdult föl a szakács néni.

– Hova? Mikor? Miért?

– Hát, ha tudnám, nem lennék így kétségbeesve. Két órakor ment el, és most már hétre jár. Ez a Billy gyerek látta őt utoljára ebben az életben…

– Hé, Timothy! – kiáltotta Nancy. – Itt vagy? De jó…

– Mr. Stedding biztosan tudja, mi a teendő – reménykedett a szakács néni.

– Mit jelentsen ez az egész? – kérdezte Timothy.

– Én tehetek róla – nyögte Billy Lewthwaite. Föltette a tengerészsapkát, beszéd közben hol azt tapogatta, hol kétségbeesetten a fejét vakargatta. – Elfelejtettem belekukkantani a tankba, mikor Turner kisasszony odarendelt, hogy elvigyem.

– Elvigyed? – csodálkozott Nancy. – Hova? Mi történt?

– Megebédelt – mesélte a szakács néni. – Aztán Billyért szalajtott engem, hogy vigye el autón. Mintha besózták volna, alig várta, hogy indulhasson. Csak állt ott, mint aki nyársat nyelt, kezében a kék napernyő meg minden, míg én elrohantam Mrs. Lewthwaite-hez. Aztán mire visszaértem, Billy már beindította az autót, és elporzott vele. Jaj, amikor elment mellettem a kapunál, nem is álmodtam volna, hogy sohase látom újra! Csak ült a kocsiban, nem nézett se jobbra, se balra.

– De hova akart menni? Billynek tudnia kell, hova vitte.

– Azt mondta, vigyem le az úton Swainsonékhoz – vette át a szót Billy. – Én meg reszketek ott mellette, mert hát a nagy sietségben csak a sofőrsapkámat kaptam föl, de elfelejtettem a kék kabátomat is fölvenni. Egy mérföldet se teszünk meg, amikor furcsán kezd járni a motor, s aztán le is áll. Hogy záporoznak rám a kérdések, a megjegyzések! Hát szóval, jó sokára találtam csak meg a hibát. Minden gyertyát kicsavarok, becsavarok. Üres a tartály. Ez a baj. Aztán hazaküld, hogy hozzak benzint, de hát egy csepp nem sok, annyi sincs a garázsban.

– Billy a maga kerékpárján eltekert a tó végébe – szólt közbe a szakács néni és ott szerzett végre egy kanna benzint.

– A pokolba a benzinnel! – mordult föl Nancy. – Hova vitted a Dédet?

– Jövök vissza – folytatta Billy. – Hát az öreg Tragacs ott áll az út szélén, ahova kitoltam, de nincs benne egy lélek se. Elment. Amikor magára hagytam a kisasszonyt, olyan pillantást vetett rám, mint aki szíves örömest hozzám vágná a franciakulcsot, és hát mire visszaérek, egyszerűen eltűnt.

Dorothea érdeklődve figyelte Billyt. Milyen muris, ekkora hűhót csapni, csak azért, mert egy öreg hölgy elunta a várakozást az autóban, és kiszállt sétálni. Valójában persze a Dédnagynénivel kapcsolatban semmi sem muris. Billy Lewthwaite, úgy tűnt… Mi is a jó szó rá? – kérdezte Dorothea önmagától. Billy alighanem a rendőr fivére, de szinte mintha a Dédnagynéni unokaöccse lenne. Aggódott. Ez a helyes szó. A szakács néni arcáról pedig szinte lerítt a rémület.

– Ezután mit csinált? – kérdezte Timothy csendesen.

Dorothea látta, hogy Nancy különös pillantást vet üzlettársukra. Nancynek ugyanis hirtelen eszébe jutott, hogy a tűz idején a szégyenlős Timothy egyszeriben felhagyott a szégyenlősséggel, átvette a parancsnokságot, és ő vezette a mentőexpedíciót, amely átrobogott a parázsló hangáson.

– Semmit – nyöszörgött Billy. – Beleöntöm a benzint a tartályba, beülök és várok. Ki tudja, hát talán sétálni ment.

– Aztán?

– Csak nem jön vissza, csak nem jön, s gondolom, talán arra vár, hogy utánamenjek. Végighajtok hát az úton, s figyelem, nem bukkan-e föl valahol. Mehetek vagy két mérföldet. Aztán hirtelen eszembe jut, lehet, hogy a másik irányba ment, és visszatért Beckfootba teázni, és talán akkor is ott ült benn, amikor leugrottam a bicikliről, és rohantam a benzinnel. Na, gondolom, a kutyafáját, most aztán jól hátsón fog billenteni, de jobb ezen minél hamarabb túlesni, szóval megfordítom a kocsit, és idáig jövök vele. Most ott áll az udvaron.

Azzal Billy sarkon fordult, hogy az udvarra vezesse a többieket. Tán abban reménykedett, hogy az öreg Tragacs látványa segít az események megértésében.

Láthatólag mindenki elfelejtette, milyen veszélyes a Pikteknek vagy Timothynak átlépnie Beckfoot kapuját. Valamennyien bementek az udvarra, és körbebámulták a vén Tragacsot, mintha ők is Billyhez hasonlóan gondolkodnának.

– Hol ült benne? – kérdezte Dick.

– A hátsó ülésen, baloldalt – felelte Billy.

Dick kinyitotta az ajtót, és gondosan körbenézett. Semmi nyomot nem talált.

– Mit mondott, hova akar menni? – tudakolta Timothy.

– A Swainson-tanyára.

– Az micsoda?

– Egy farmház – közölte Nancy. – Barátaink. Az öreg Mr. Swainson évekkel ezelőtt a legjobb vadász volt a környéken, Mrs. Swainson pedig rongypokrócokat készít. A Déd mindkettőjüket nagyon jól ismeri. Az egyik évben náluk laktak a Fecskék. Pontosabban nem náluk, hanem kissé följebb, a dombokon táboroztak.

– Elment hozzájuk érdeklődni? – kérdezte Timothy Billytől.

– Nem. Hamarább visszafordultam.

– Érdemes megpróbálni – vélekedett Timothy. – Ugorjon be! Odamegyünk és megkérdezzük. Jobb, ha te is jössz, Nancy. Ha ott van az öreg hölgy, én elpárolgok és hazasétálok gyalog.

– Már túl sokáig elmaradt – ingatta a fejét a szakács néni. – Nem, nem. Sokkal nagyobb a baj, én mondom. Nem találják ott Swainsonéknál. Elvesztette az eszét szegény, el bizony. Csak bódorog mindenfele. Akár fönn a dombokon. S mindjárt itt az éjszaka.

– Hagyd abba! – mondta Nancy a két másik lányra pillantva.

– Érzem a csontjaimban – jajveszékelt a szakács néni.

– Egy fél órán belül visszajövünk – ígérte Timothy, miközben Billy megtekerte a kurblit, és életre keltette az öreg Tragacsot.

Timothy a Dédnagynéni helyére ült. Nancy komor képpel melléje mászott. Billy Lewthwaite becsúszott a sofőrülésre, szemébe húzta sapkáját, és kihajtott az udvarról.


– Ide hallgassatok – szólalt meg Dick –, nem kellene elmennünk?

– Bizony szörnyű lenne, ha véletlenül befut, és itt talál titeket – bólintott Peggy. – Fölmegyek veletek a kunyhóhoz, és ott várunk.

– Ki ne tegye a lábát Beckfootból, Peggy kisasszony! – tiltakozott a szakács néni. – Eszébe ne jusson ilyesmi, míg meg nem tudjuk, mi történt vele! Jaj, hogy éppen most szakadt ez a nyakunkba, amikor az asszonyom nincs idehaza.

– Jobb lesz, ha indulunk – mondta Dorothea.

– Itt maradnak, ahol vannak – parancsolta a szakács néni. – Bejönnek a konyhámba.

– Tényleg, gyertek – értett egyet Peggy. – Az ablakból úgyis meglátjuk, ha visszahozzák. És akkor könnyedén leléphettek. Meg el is rejtőzhettek a kamrában. Vagy a pincében.

– Nincs már mitől tartaniuk – siránkozott a szakács néni. – Lábbal előre hozzák vissza szegényt, én mondom.

– Nyugodj meg, drága szakács néni! – kérte Peggy. – Semmi baja. Valószínűleg az öreg Mrs. Swainsonnal üldögél, és épp azt magyarázza neki, hogy mi rossz és miért rossz.

A szakács néni önkéntelenül is fölnevetett:

– Biztos azt magyarázza, hogy rossz sorrendben rakja össze a rongyokat. De nem féltem én Mrs. Swainsont. Majd jól megmondja neki a magáét. – A gondolat láthatóan fölvidította.

– Nekünk tényleg vissza kellene mennünk a kunyhóba – jegyezte meg Dorothea. – Még vacsorát kell készítenem.

– Egy tapodtat sem! – szólt rájuk újra a szakács néni. – Majd én tálalok maguknak vacsorát. Itt ehetnek a konyhámban. Nem mintha nem lenne joguk bárhol enni a házban. Hisz Mrs. Blackett meghívta magukat, nem? Ej, nem is lett volna szabad engednem, hogy abba a romos vityillóba fölhurcolkodjanak! Meg is kötöttem volna magam, ha Nancy kisasszony lyukat nem beszél a hasamba, és le nem vesz a lábamról, de hát azt se tudtam, hol áll a fejem, amikor Turner kisasszony egyszerre csak megjelent, pedig senki se hívta, senki se várta.

– Azért mégis föl kellene mennem a kunyhóba – töprengett Dick. – Csak hogy lássam.

– Minek? – kérdezte Peggy.

– Meg akarok bizonyosodni róla, hogy a Dédnagynéni nincs fönn – magyarázta Dick. – És ha kitalálta, hogy ott rejtőzünk? Ha benn lapul a kunyhóban, és csak arra vár, hogy elkapjon minket, amint hazatérünk?

– Ostobaság! – torkolta le Peggy. – Hisz a másik irányba indult a Tragaccsal.

– De kiszállt a kocsiból – felelte Dick. – Nem árt, ha utánanézek.

– Kitelik tőle, hogy fölmenjen – szólalt meg hirtelen a szakács néni. – S ha tényleg ott les magukra, jobb, ha minél hamarább megtalálják.

Dorothea a szakács nénire pillantott. Tényleg nagyon aggódhat szegény, hogy valami sokkal komolyabb baj történt, ha ilyen apró szalmaszálba is belekapaszkodik.

– Menjünk mindannyian! – javasolta.

Peggy azonban – aki most, Nancy távollétében, mindent megtett, hogy sikerrel helyettesítse nővérét – határozottan a sarkára állt.

– Árbocok és orrvitorlák! – kiáltott fel, egészen Nancy modorában. – Ha tényleg ott lapul, egy okkal több, hogy ne sétáljatok egyenest a karmaiba. Itt maradtok. Én óvatosan földerítem a terepet. Ha tényleg ott leselkedik, visszalopakodom, és megvárjuk Nancyt. Nancy tudni fogja, mi a teendő.

– És ha meglát? – kérdezte Dick.

– Majd azt mondom, hogy őt keresem – válaszolta Peggy. – Ha engem észrevesz, az még nem baj. Persze jobban örülnék, ha nem látna meg. De tízmilliószor rosszabb, ha ü futtok a karjaiba.

– Jaj, remélem, hogy ráakad – siránkozott a szakács néni. – De siessen ám, egyik lába itt, a másik ott! Nem akarom, hogy még valaki elvesszen. És ha Billyék hazahozzák a kisasszonyt, azonnal maga után fog tudakozódni. Nem mintha egy percig is reménykednék benne. A csontjaimban érzem, hogy nagy a baj. Pedig már azt hittem, túl vagyunk a nehezén, hisz holnap elutazik. Kibírhatatlan volt már korábban is, de aztán jött a betörés, a rendőrség meg minden… Haj, hogy miért is nem hagytam itt csapot-papot, amikor megérkezett! Bizony mondom, búcsút vettem volna a kapufélfától, ha nem gondolok Mrs. Blackettre. No, jöjjenek be maguk ketten, leülnek, a kutya se látja meg magukat az ajtóból… bár az öreg hölgy úgyis csak a főbejáraton lépne be, annyi szent.

– Tíz perc múlva itt vagyok – mondta Peggy, és elrobogott.

Dick és Dorothea a szakács néni nyomában otthagyta az udvart, és fölment a konyhába vezető lépcsőn. A szakács néni körül lebzseltek, figyelték, amint magában mormogva sürög-forog, kést, villát csap ki az asztalra, egy darab hideg húst varázsol elő a kamrából, krumplit süt a serpenyőben, s hébe-hóba megáll, hogy hallgatózzék, mintha minden pillanatban azt várná, hogy meghallja Turner kisasszony lépteit valahol a házban.

– Lehet, hogy meglátott egy madarat, amíg Billyre várt – szólalt meg Dick. – Kiszállt, hogy jobban lássa, leült figyelni, és elaludt.

– Nem mehetett messze az úttól – vélekedett Dorothea. – Egyébként sem hiszem, hogy érdekelik a madarak.

Lépéseket hallottak az udvaron, de csak Peggy tért vissza.

– Nincs fönn senki – jelentette. – Be is mentem a kunyhóba.

– Nem kéne akkor fölmennünk? – tűnődött hangosan Dorothea.

– Várjátok meg Nancyt! – javasolta Peggy.

– És ha a Dédnagynéni is vele van?

Peggy nem válaszolt. Hallgatott, és mindketten tudták, hogy Peggy, a szakács nénihez hasonlóan, a csontjaiban érzi, hogy valami nagyon komoly baj történt.

– Ezer éve elmentek már – szólalt meg a szakács néni.

Csaknem leszállt az est, mikor a távolból végre meghallották a Tragacs dudáját. Az öreg kocsi hamarosan nagy zajjal befordult a kapun.

– Itt maradnak! – reccsent a szakács néni a két gyerekre, mert azok talpra ugrottak, s körbenéztek, hova rejtőzhetnek. – Ha ráakadtak, úgyis a főbejárat előtt állnak meg… De bizony tudom én, hogy nem találták meg.

Zörgés, csörgés és fékcsikorgás közepette a Tragacs megállt az udvaron. Billy Lewthwaite, Timothy és Nancy kiszállt. Mindhármuk arca komor volt.

– Nem is járt Swainsonéknál – közölte Nancy.

– Nem gondolod, hogy kitalálta a titkot rólunk, és dühében elutazott? – tudakolta Dorothea.

– Elmentünk a tó végéig, és kérdezősködtünk – mondta Timothy.

– Gondoltunk erre is – válaszolta Nancy. – De azt tudom, hogy a déli állomásról soha el nem utazna, mert azon az úton sokszor át kell szállnia. Sosem megy arrafelé. Találkoztunk az öreg Carrottyval, a hordárral is, s ő azt mondta, hogy legalább három-négy éve nem látta.

– Ismeri a Dédet – magyarázta Peggy Dorotheának. – Évekkel ezelőtt itt dolgozott.

– Bárcsak belekukkantottam volna a tartályba – sóhajtozott Billy. – Most majd mindenki nekem esik, hogy így meg úgy.

– Az öreg hölgynek kutya baja sem volt, amikor magára hagyta – jelentette ki Timothy. – Maga nem hibás.

– Nos, ha befejezték, kész a vacsora – szólt közbe a szakács néni. – Te pedig menj vissza anyádhoz, Billy! El nem tudja képzelni, hová lettél.

– Szóljak Sammynek, ha otthon van?

A rendőrség megint. A Fruskák, a Piktek és Timothy egymásra néztek.

– Ha nem bukkan föl hamarosan, magam hívom föl az őrmestert – ígérte Timothy.


A konyhaasztalnál költötték el a vacsorát, gyászos hangulatban. Már maga az a tény, hogy itt étkeztek, jelezte, mekkora a baj. Dick és Dorothea úgy érezte, nincs jogalapjuk a házban tartózkodni. Timothynak persze még kevesebb volt, de megígérte a szakács néninek, hogy addig esze ágában sincs távozni, míg Turner kisasszonyt meg nem találták. Nancy és Peggy úgy érezte, hogy egy olyan Dédnagynéni, aki minden idejét unokahúgai nevelésére fordítja, még mindig jobb, mint egy nyomtalanul elveszett Dédnagynéni.

– Ha el akart tűnni – töprengett Nancy –, igazán várhatott volna még két napig. Ha, mondjuk, Harrogate-ben szívódik föl, az emberek csak annyit mondanának: „Háromszoros éljen” vagy „Nyugodjék békében”, és örömünnepet ülnének. De hogy éppen nálunk vált kámforrá, pedig mi egész idő alatt tejben-vajban fürösztöttük, ráadásul a tényleges távozásáig már csak egy nap volt hátra… Jaj, édes Istenem! Mit szól majd ehhez Anya?

– Előkerül, nyugodj meg – jelentette ki Timothy.

– Lehet, hogy szándékosan tette – tűnődött Dorothea.

– Szólni kellene a rendőrségnek – javasolta a szakács néni, amikor Timothy elé tett egy melaszlepényt. – Majd ők kikotorják a tavat.

Timothy megdermedt.

– Arra semmi szükség – dörmögte.

– Hát persze, bizonyára beleesett a tóba – szólalt meg Dick.

– De hisz a part mentén mindenütt sekély a víz – vetette ellene Nancy.

– Sokkal valószínűbb, hogy sétálni indult, mialatt a benzinre várt – vélekedett Timothy. – S talán leült és elaludt…

– Mindig szokott aludni délután – mondta Nancy reménykedve. – Vagy csaknem mindig.

– A doktor javaslatára – egészítette ki Peggy.

– Ha hamarosan elő nem kerül, felhívjuk a doktort – kapott az ötleten Timothy.

– Turner kisasszony nem az a fajta, akit csak úgy egyszerűen megüt a guta – szögezte le a szakács néni.


– Semmi értelme, hogy itt kuksoljatok – szólalt meg Timothy a vacsora végeztével. – Ti ketten húzódjatok vissza szépen erdei lakotokba!

– És te mit tervezel? – kérdezte Nancy.

– Itt maradok – jelentette ki Timothy. – Mivel Jim meg az édesanyátok nincs idehaza, nem árt, ha szükség esetén legalább én csatasorba állhatok. Az úton nyomát se leltük az öreg hölgynek. Ha hamarosan nem sétál vissza, telefonálnom kell a rendőrségnek.

– De le fognak tartóztatni betörés vádjával – féltette Dorothea.

– Kit érdekel? – legyintett Timothy. – Szabályos kutatásra lesz szükség, és minél több embert tudnak küldeni, annál jobb. Erre a munkára a sűrű erdők miatt ezen a környéken egyedül a rendőrség alkalmas.

Nancy arca hirtelen földerült.

– Jolys ezredes! – kiáltott fel. – Rohanok, és azonnal fölhívom. Az öregfiú ezerszer többet ér, mint a rendőrség. Már hónapok óta nem volt egy szikrányi tűz sem, s nem is lesz, annyi eső esett. A bőrükből is kibújnak örömükben, hogy végre mégis valami fontosat tehetnek. Több százan vannak.

– Kik vannak több százan? – tudakolta Timothy.

– A tűzoltók – felelte Nancy. – Akikkel tavaly találkoztál. Jolys ezredes tanította be az egész társaságot. Fújják a kürtöket, akinek kocsija van, elhozza, annyian zsúfolódnak bele, ahányan csak elférnek, és oda robognak, ahol szükség van rájuk. Míg a rendőrség a jegyzőkönyv felvételével szöszmötöl, ők már az utolsó cserjét is tűvé tették az erdőben.

– Nem rossz ötlet – ismerte el Timothy. – De először a rendőrséggel kell beszélnünk. Harcra fel! Ti négyen tűnjetek el! Kísérjétek haza ezt a kettőt, aztán gyertek vissza!


A Piktek és a Mártírok föltapogatóztak az erdei ösvényen. Dick a kunyhóban meggyújtotta a viharlámpát. Dorothea nekikészült, hogy tüzet rakjon.

– Nem feküsztök le? – csodálkozott Peggy.

– Most még nem – felelte Dorothea. – Egyszerűen képtelen lennék rá. Tudom, miért akart Timothy megszabadulni tőlünk.

– Miért? – kérdezte Nancy.

– Azt hiszi, hogy valami rettenetes dolog történt, és nem akarja, hogy meghalljuk, mit mond a rendőrségnek.

– Bárcsak el se mentünk volna ma kirándulni! – kesergett Peggy.

– Igazad van – sóhajtotta Nancy. – Ki kellett volna találnom, hogy valami szörnyűség készülődik. Túl könnyen engedett el minket. Pedig nem ilyen a természete. Mintha egyedül akart volna maradni.

– De ugye nem jött rá, hogy mi itt bujkálunk? – aggódott Dorothea.

– Kizárt dolog – jelentette ki Nancy. – Ha rájön, az első útja ide vezet, és nem áll neki csomagolni. Rólatok nem is álmodik, hiszen állandóan a Fecskék miatt nyaggatott minket. Biztos valami más van a háttérben.

– Vissza kéne már mennünk – sürgette Peggy. – Hátha befutott közben.

– Ha megjött – kezdte Dorothea –, gondolod, hogy el tudtok…

– Bármi újság van, első dolgunk lesz, hogy fölrohanunk és elmondjuk – ígérte Nancy. – Ha erőnek erejével kell kitörnünk, akkor is.

Peggyvel együtt kirobogott a sötét éjszakába. Dick és Dorothea egyedül maradt.


Dick és Dorothea a tűz mellett ült. Valójában semmit se tudtak tenni, amivel a kutatást segíthetnék, ám képtelenségnek tűnt, hogy függőágyukba térjenek, mintha mi sem történt volna. Dick megcsodálta a begyűjtött hernyókat, a dobozt hűvös helyre tette, majd visszatért a tűzhöz, és elolvasta a rókalepkéről szóló részt a Mit találhatunk vidéken? című könyvben. Nagyon szép rajz is szerepelt a szöveg mellett, ám e képet másfajta képek homályosították el: a Dédnagynéni a pázsiton társalog, a Dédnagynéni törött bokával várja, hogy rátaláljanak, a Dédnagynéni hallja, hogy Timothy, Nancy és Billy az autóval ott halad el a közvetlen közelben, ám képtelen odakiáltani nekik. Hiába igyekezett Dick a könyvre figyelni, lelki szemei előtt állandóan ilyesfajta jelenetek peregtek.

– Meg kellene találniuk – szólalt meg hirtelen.

– Meg is találnák – vélekedett Dorothea –, ha képesek lennének a Dédnagynéni fejével gondolkodni. De senki se tudja, tulajdonképpen hova akart menni. Ráadásul ebéd után. Amikor le kellett volna feküdnie. Vajon miért indult úrnak pihenés helyett? S miért autóval? Bárcsak lenne valami kiindulópontunk!

– Szerintem nemigen figyeltek a nyomokra – tűnődött Dick.

– Hogyan maradhatott volna az úton nyom?

– Bizonyára letért az útról, és a fűben már hagyott nyomot. Ezeket kellene megkeresni holnap.

– Akkor már talán késő – sóhajtott Dorothea.

– Tudom – bólintott Dick.

Jóval elmúlt éjfél, mikor lépteket hallottak kint. Nancy és Peggy jött föl újra Beckfootból.

– Tudtuk, hogy ébren vagytok még – mondta Nancy. – Timothy azt hitte, már durmoltok.

– Visszajött? – kérdezte Dorothea.

– Nem – rázta a fejét Nancy. – A szakács néni a konyhában ül, és a nyitott ajtót bámulja. Timothy kisétált a tó melletti útra. A szakács néni már ágyba küldött minket, de gondoltuk, előtte még följövünk és tájékoztatunk benneteket. A rendőrségnek első dolga lesz reggel, hogy idejöjjön. És telefonáltam Jolys ezredesnek is. Az öregúrnak ugyancsak hízott a mája. Gondoltam, hogy dörzsölni fogja a tenyerét. Persze nem a Déd eltűnése miatt örül, bár Anya szerint kiskorában ki nem állhatta, hanem mert hajtóvadászatot rendezhet a megmentésére. Összetrombitálja az önkéntes tűzoltókat. Megígérte, hogy átfésülik az egész terepet. Valamennyi hadra fogható emberét mozgósítja, hacsak a Déd elő nem kerül az éjszaka. Timothy azt mondta, hogy a rendőrség nem zárja ki ezt a lehetőséget.

– Ha elvesztette az emlékezetét, bármerre elcsatangolhatott – vélekedett Dick. – Lehet, hogy azt hiszi, ő nem is ő, hanem valaki más.

– Ez nem vallana rá – kétkedett Nancy.

– Talán súlyosan megbetegedett – látott rémeket Peggy –, esetleg meg is halt.

– Nem! – toppantott Nancy.

– Szerinted elképzelhetetlen, hogy szándékosan ment el? – tudakolta Dorothea.

– Ugyan mi oka lett volna rá? – vonta meg a vállát Nancy. – Életében nem érezhette ilyen jól magát. Mindenki úgy táncolt, ahogy ő fütyült. Majd’ belegebedtünk, csak hogy boldog legyen.

– Egyébként azért sem mehetett el szántszándékkal – tette hozzá Peggy –, mert minden holmiját összecsomagolta már, és a szakács néni szerint telefonon bérkocsit rendelt holnap egy órára, hogy kivitesse magát a vonathoz. Még azt is megparancsolta a szakács néninek, hogy készítsen neki útravalóul szendvicseket.

– Valami akkor is történt vele – jelentette ki Dorothea.

– Ráadásul a legutolsó napon – búslakodott Nancy. – Pedig eddig minden fényesen sikerült. Mondhatnám, szinte hozzászoktunk a Dédhez. És… És tényleg, igazán stramm módon viselkedett, amikor pedig azt hitte, hogy Dick komoly, életnagyságú betörő.

Az eltűnt Dédnagynéni láthatólag igen eltérő tulajdonságokat kezdett ölteni ahhoz a Dédnagynénihez képest, aki lerohanta Beckfootot, és a házvezetéstől az ifjú lánykák neveléséig mindenről sajátos elképzeléssel rendelkezett.

– Nos – mondta végül Nancy –, most már ideje lenne lefeküdnötök. Mi is ágyba bújunk, különben semmi hasznunkat nem veszik holnap a vadászaton. Gyere, Peggy! Jó éjszakát! Árbocok és orrvitorlák! Még egy-két óra, és nappal lesz. Jó éjszakát!

– Igaza van – jelentette ki Dick, miután a léptek zaja elhalt lenn a holdsütötte erdőben. – Én is lefekszem. Megpróbálok úgy elaludni, hogy a Dédnagynénire gondolok. A matematikában ez gyakran segít. Már többször működött. Elalvás előtt az ember az eredményen töpreng, és mikor fölébred, rájön, mit számolt rosszul.

Dorothea, mielőtt függőágyába mászott volna, kinézett a kísérteties fákra.

– Meleg az éjszaka – jegyezte meg. – Szerencsére.

 

26. INDUL A HAJSZA

Reggel egy postakürt hangja ébresztette őket. Aztán egy másik kürt szólalt meg, majd a harmadik: a vidám zaj a régmúlt időket idézte, amikor még postakocsik kürtszava visszhangzott a dombok között. A hang messziről, a tó északi vége felől érkezett.

– A tűzoltók! Jönnek a tűzoltók! – kiáltotta Dorothea. Kigördült a függőágyból, és a kunyhó ajtajához lépett. A nap már magasan járt az égen, s a tisztást a fák árnyéka tarkázta.

Dick levette szemüvegét a feje fölött levő gerendáról, a földre csusszant, és szintén az ajtóhoz ment. Eszébe jutott az a nap tavaly nyáron, amikor a Magashegy lángokban állt, s a tűz végigsöpört hangán és haraszton, az erdő és a farmok felé. Akkor a kürtszó a segítséget jelentette, s a segítség még épp idejében érkezett. Vajon most…

– A Dédnagynéni nem ment haza, különben Nancy telefonált volna Jolys ezredesnek, hogy ne jöjjenek – mondta Dick.

– A szabadban töltötte az egész éjszakát – borzongott Dorothea. – Törött lábbal fekszik valahol, kiáltani, sőt moccanni is gyenge. De jó, hogy ekkora zajt csapnak! Bizonyára a Dédnagynéni is hallja, s már tudja, hogy jön a segítség.

Újabb kürtszó rivallt.

– Közelednek – állapította meg Dick. – Már a híd környékén járhatnak. Mindjárt itt lesznek az úton. Menjünk le mi is!

– Inkább ne! – húzódozott Dorothea. – Legalább addig várjunk, míg Nancy vagy Peggy értünk jön Beckfootból.

– Ha több száz ember kutat utána, mi is feltűnés nélkül körbenézhetünk. Meg kellene keresnünk a lábnyomokat az út mentén, ott, ahol az üres kocsit találták.

– Csodálatos lenne, ha megtalálnád a nyomokat – ábrándozott Dorothea. – S a megmentő tovasurrant, nevét se mondva meg… Regényt is írhatnék ebből: a megmentő egyszerűen nem árulhatja el a nevét, mert a rendőrség körözi.

– Megérkeztek a tűzoltók – hallgatózott Dick, mert a kürtök már az alattuk húzódó úton harsogtak. – Legalább négy kocsi. Hallgasd csak! Egy egész regiment jön még…

A messze távolban egyre több postakürt zengett.

– Szerintem öltözzünk föl most rögtön, és reggelizzünk meg. Eredj és hozd be a bögréket! Tegnap reggel óta a medencében áznak. S közben mosakodj is meg! Ezenkívül töltsd tele a kannát! Hát ez meg micsoda?

Mindkettőjüket megrémítette a Beckfoot irányából felhangzó mély, zengő ugatás.

– Ez nem közönséges juhászkutya – vélekedett Dick. – És nem…

– Ez a rendőrség – vágott közbe Dorothea. – Vérebet hoztak. Azt hiszem, eltűnt személy után mindig így kutatnak.


Megmosdottak, felöltöztek: készen álltak bármire, ám Nancy vagy Peggy nem mutatkozott. A kannában forrt a víz, a zabpehely a sorára várt, Dorothea már a nyeles lábast is megtöltötte, s a tűz szélére tolta, hogy csak bele kelljen tenni a tojásokat, amikor végre befutott Jacky a tejjel.

– Hallották, mi történt? – lihegte. – Kár, hogy nincsenek lenn Beckfootban. Kivonult a tűzoltóság, a rendőrség, mindenki. Az őrmester hozta a vérebét. Apám meg a mi Bess kutyánkat. Eszes egy kutya az! Senki se mondta maguknak? Az öreg Turner kisasszony elveszejtette magát, ezt mondja a mamám. Hajtóvadászatot rendeznek utána az egész erdőben, és ha nem találják meg, kikotorják a tavat. Hű, remélem, velük tarthatok a csónakban.

– Biztos vagyok benne, hogy nem ölte meg magát – jelentette ki Dorothea.

– Apám is ezt mondja. Szerinte csak fönnakadt a bozótosban, vagy valami sziklán rekedt, és nem tud moccanni se. Egy birkával is megesik.

– Mozdulatlanul fekszik, és várja, hogy rátaláljanak – képzelte maga elé Dorothea.

– Vagy ráakadnak, vagy sem – vélekedett Jacky. – Én mindenesetre megyek, hogy le ne maradjak semmiről. – Azzal Jacky – siettében még az üres üvegről is megfeledkezve – elrobogott, hogy csatlakozzék a vadászokhoz.

A Piktek elfogyasztották reggelijüket. Aztán nem bírták tovább a tétlen várakozást, mindazonáltal óvatosan lopakodtak az ösvényen az út felé. Már az erdő alján jártak, amikor közeledő lépteket hallottak. A postás jött fel, Dorotheának címzett levelet hozott.

– Nem hagytam a falban – közölte –, mert szót akarok váltani magukkal. Nyomát se látták Turner kisasszonynak?

– Nem – felelte Dorothea.

– Szóval nincs fönn a kunyhóban? – firtatta a postás. – Gondoltam, megkérdem, biztos, ami biztos. Attól a két jómadártól, Mrs. Blackett lánykáitól még kitelik, hogy elteszik az útból. Az a koponya meg a csontok, meg minden, rájuk vallana. Elrabolják. Foglyul ejtik, váltságdíjat követelnek. Azzal a két ördögfiókával sosem tudni, hányadán áll az ember.

– Semmi közük az egészhez – tiltakozott Dorothea.

– Gondolják maguk – kétkedett a postás. – No, és mi van az állítólagos beckfooti betörővel? Sammy szerint egy árva lélek se járt a környéken, csak a két ördögfióka csalja a világot. Arról nem is beszélve, hogy nekem is bajt hoznak a fejemre, ha kiderül, hova viszem a maguk leveleit, meg hogy ki se nyitottam a számat, amikor Turner kisasszony odafirkantotta, „címzett ismeretlen”.

– De hisz ezek a levelek nekünk érkeztek – magyarázta Dorothea. – És soha senki ki nem találja, mi történt velük.

– Ám ha mégis, bizony, jaj nekem – kesergett a postás. – Már egy tucatszor mondtam magamnak, mégiscsak ki kellene pakolnom Turner kisasszonynak, s el kéne árulnom, hogy maguk ketten meg azok ketten, hogy úgy mondjam, összejátszanak. De a Nancy kisasszonyka túl gyors. Finoman kezdi, de mire észbe kap az ember, már nyakig ül a pácban. Ráadásul még ez a ramazuri is a nyakunkba szakadt. Az őrmester is átjött erre az oldalra, itt gyülekeznek a tűzoltók, egy egész hadsereg. Kérdést kérdés után szegeznek az embernek, s ha az egyik turpisság nem derül is ki, kiderül a másik.

– Nem lesz semmi baj, ha megtalálják Turner kisasszonyt – bizakodott Dorothea. – Ma már el is utazik.

– Ühüm, de megtalálják-e? Mrs. Blackett meg holnap érkezik. Láttam a levelezőlapot. Aztán ő mit szól mindehhez? Kétségbe lesz esve, ha megtudja, mire jött haza. Nohát, eddig még tartottam a számat…

– Most már nem is szabad semmit elárulnia a levelekről – mondta Dorothea izgatottan.

– Úgyse tehetek én már egyebet, csak lapítok. Nem is magamtól félek, hanem az emberek nyelvétől. Túl sok nép tud túl sok mindent. Ott vannak például azok a híd melletti farmról. A Jacky kölyöknek úgy pereg a nyelve, hogy még egy birkának is lyukat beszélne a hasába. Aztán Mrs. Lewthwaite folyton Mrs. Braithwaite-tel trécsel. Szóval, az asszonyság is tud sok mindent, meg a Billy fia, meg a Sammy, ez több is, mint elég. Most még tartják a szájukat, de nem kell több, csak egyetlen áruló szó, és mind beszélni fog, hogy a maga bőrét mentse, igya meg a levét az egésznek más emberfia. És én még azt hittem, hogy vége a kalamajkának, hisz Turner kisasszony ma elutazik, és Mrs. Blackett holnap visszatér.

Azzal a postás mélabúsan megrázta a fejét, s ledöcögött az ösvényen az úton hagyott kerékpárjához.

– Nem láthatnak meg minket – jelentette ki Dorothea.

– De akkor hogyan keressem meg a nyomokat? – borongott Dick.

– Ezen nem segíthetünk – tárta szét a karját Dorothea.

Fölnyitotta a levelet. Édesanyjuk írta szokott kedves, vidám modorában. Közölte velük, hogy édesapjuk már csaknem végzett a vizsgadolgozatok javításával, és mindketten alig várják, hogy északon, a tavon a Szkarabeusz kapitánya és kormányosa végre néhány leckét adjon nekik a vitorlázás tudományából. Kifejezte reményét, hogy Mrs. Blackett kiváló egészségben tér vissza a nyaralásból, valamint hogy az utóbbi napokban minden tökéletesen alakult, s ezért vendéglátójukat még mindig örömmel tölti el, hogy meghívta a Callum gyerekeket. Befejezésképpen édesanyjuk megemlítette, hogy mindkettőjük számára további fehérnemű érkezik.

– Ó, ha tudná – sóhajtott fel Dorothea. –, hogy minden milyen iszonyatosan alakul!

Az úton egyre csak érkeztek a gépkocsik.

– Egyszerűen muszáj lemennem, hogy lássam, mi történik – türelmetlenkedett Dick.

– De ne lépjünk ki az útra – egyezett bele Dorothea. – Húzódjunk a fák közé! Így nem láthatnak meg minket, mégis elég közel leszünk, hogy elkapjuk Nancyt vagy Peggyt, ha bármelyikük föl akar jönni a kunyhóhoz.

Az úttól mintegy húszyardnyira törtettek a mogyoróbokrok és nyírfasarjak között. Az erdő szegélyét alattuk vörösfenyő és lucfenyő alkotta. Bár könnyebb járás esik a barna tűlevelek puha szőnyegén, az nem lett volna ilyen biztonságos. Igaz, itt, a csalitos szélén állandóan el kellett hajtani maguk elől az ágakat, viszont elég volt leülni és csendben maradni, máris láthatatlanná váltak, miközben nekik a fatörzsek között kiváló kilátásuk nyílt az alacsony falra s azon túl az útra.

A beckfooti kapunál gyülekező emberek óriási zajt csaptak. Percenként újabb és újabb autók érkeztek. Hamarosan hosszú sorban várakoztak az úton a kocsik.

– Én nem megyek közelebb – jelentette ki Dorothea.

A földre kucorodtak, s a házzal szemközti vörösfenyők közt lebámultak az útra. Egy alacsony termetű, tömzsi ember – válláról hevederen vadászkürt lógott – éppen beszállt az egyik nyitott autóba, és fölállt az ülésre. Hirtelen mindenki elcsendesedett.

– Ez maga Jolys ezredes – suttogta Dorothea.

– Szerintem valamennyien tűzoltók – mondta Dick. – Vagy majdnem mind az. Ott van Jacky is, nem messze Jolys ezredes kocsijától.

– Maradj csendben, Dick! Hallgasd csak! Mit mond?

Az ezredes apró ember létére erős, messze hordó hanggal rendelkezett.

– Figyelem! – bömbölte. – Minden ötven yardra kell egy ember. Tíz fő alkot egy rajt. Egy csapat tehát ötszáz yardot fésül át. A tó partjáról indulunk, s onnan az erdőn át föl a dombra. Időről időre mindegyik rajvezető szólaltassa meg a kürtjét, hogy tudjuk, ki merre jár. Amint megtalálják a kisasszonyt, a legközelebbi parancsnok fújja meg a kürtöt teli tüdőből, ameddig csak bírja. Értették, emberek? A szokásos postakürtjel a kapcsolattartáshoz, és egyetlen hosszú kürtszó, ha megtalálták… Ilyen…

Lenyúlt a kocsiba, és egy hosszú, egyenes postakürtöt vett elő, amely nem is hasonlított a vállán lógó, közvetlen jeladásra szolgáló görbe vadászkürtre. Ajkához illesztette és megfújta… és még mindig fújta… és még mindig…

– Mindjárt kipukkad – szólalt meg végül Dick.

Ám az ezredes csupán egyre vörösebb lett. Nem pukkadt ki, s még a Piktek búvóhelyéről is félreismerhetetlenül látszott, hogy véleménye szerint korához képest igencsak jól fújja a kürtöt.

– Indulás! – vezényelt az ezredes rövid szünet után, mikor újra képes volt megszólalni. – Dobják ki az embereiket egyenként, egymástól ötven yardra.

Nagy zajjal beindultak a motorok. Egy-két parancsnok megfújta hangszerét, hogy – szó szerint – összetrombitálja csapatát. Az autók zsúfolásig teltek emberekkel, s egymás után elhajtottak.

– Ott van Nancy – állapította meg Dick. – Nézd csak a ruháját!

– Azért vette fel, hogy örömet szerezzen a Dédnagynéninek, ha megtalálják… Jolys ezredes kocsijába száll be… Peggy is… Most már biztos nem jönnek fel hozzánk. Jobb lenne visszamenni…

– Az a kék a rendőrautó – fürkészett Dick. – Nézd csak, ott a véreb! Oda viszik, ahol tegnap az autó állt, hogy szagot fogjon. Most már tényleg nem kell nyomokat keresnünk. Oda nézz! Az a rendőr valami köpenyt visz. Bizonyára a Dédnagynénié. Megszagoltatják a kutyával, hogy tudja, mit keressen.

– Ott jön ki Timothy a kapun. Jolys ezredessel beszélget. Ő is velük tart.

– Nem, dehogy. Nélküle mennek el. Timothy hátramaradt. Fél, hogy összefut a Dédnagynénivel. Elég rémes lenne, ha találkoznának.

A vérebet szállító rendőrkocsi nyomában Jolys ezredes autója is elhajtott. Nancy és Peggy az ezredes mellett ült, négy ember a hátsó ülésen szorongott, a hágcsón is kapaszkodtak ketten. Egy harmadik, szintén roskadásig telt autó követte őket. Egyre-másra indultak útnak a zsúfolt kocsik. A Piktek látták, hogy Jacky is fölfurakodott az egyikre.

– Miért sír a szakács néni? – tűnődött Dick.

Az idős asszony a kapuból nézte az utat, s kötényével a szemét törölgette.

Dorothea nem válaszolt. A rengeteg autó láttán, amely mind azért indult útnak, hogy megkeresse a Dédnagynénit, valahogy ő is úgy érezte, muszáj pislognia… Pedig semmi oka sincs rá, szidta magát mérgesen, de hiába.

– Hoppá! – szólalt meg Dick. – A Tragacsot nem is láttam.

– Azzal Timothy megy majd – felelte Dorothea.

Az utolsó autó is elhajtott. Timothy még váltott néhány szót a szakács nénivel. Aztán a szakács néni megfordult és bement a kapun, Timothy pedig, szinte futva, egyedül elindult az úton a vadászokkal ellentétes irányban.

– Hozzánk igyekszik! – jött rá Dorothea. – Állítsd meg!

Dick kirontott a mogyoróbokrok közül, és átrohant a vörösfenyők közt.

– Halló! – kiáltotta halkan, aztán újra, kissé hangosabban.

Timothy megtorpant, és jobbra-balra végigkémlelt az úton. Hamarosan észrevette Dicket, átugrott a falon, fölkapaszkodott az erdőbe, hogy eléjük menjen. Szeme fáradt volt, arca borotválatlan. Mintha egész éjjel virrasztott volna. Tényleg talpon volt, néhány percet kivéve, amikor a konyhai tűz mellett ülve elbóbiskolt.

– Jól van – mondta. – Senki nem látott meg benneteket? Épp hozzátok készültem. El akarom mondani, hogy szerintünk mit kell tennetek. A helyzet a következő. Ha nem találjuk meg ott, ahol most sejtjük, vagyis az erdőben az út innenső oldalán, akkor a fickók az egész környéket átfésülik. Ha rátok bukkannak, óhatatlanul kérdéseket tesznek föl. Márpedig ha egy mód van rá, a magyarázkodást el kell kerülnünk. Istenem, bárcsak sose jutott volna Nancy eszébe… de hát eső után köpönyeg. Én is hibás vagyok… – Kezét végighúzta a homlokán. – Nancy jót akart, ti is jót akartatok, és az egész egy fikarcnyit se számítana, ha minden a terv szerint zajlik. Ám baj esetén mindig föltesznek egy csomó olyan kérdést, amelyet máskülönben nem tennének fel. Az lesz a legjobb, ha ti most eltűntök a színről. Igen, igen, Nancy is így gondolja.

– Szerinted Turner kisasszonynak nem esett baja? – kérdezte Dorothea.

– Biztos vagyok benne, hogy nem – szögezte le Timothy. – Legfeljebb talán eltört a bokája. Vagy akármi. A doktor szerint a szíve egészséges. Én ettől féltem. Az is lehet, hogy egyszerűen fölhívta egy barátját, s ott töltötte az éjszakát. S bármely percben felbukkanhat. Emiatt ne fájjon a fejetek. A fő, hogy titeket eltakarítsunk az útjából. Bárki útjából. Mert ha az öreg hölgy összefut veletek, akkor lesz mit magyarázkodni.

– De hova mehetünk? – tudakolta Dorothea.

– Egyetlen olyan hely van, ahol bizonyára senkivel nem találkoztok. Most le tudtok lopakodni a csónakotokhoz. Mindenki a másik irányba ment. Egy lélek sincs a környéken. Induljatok. Szálljatok hajóra, és várjatok meg az úszóházban. Az éléstár dugig van kajával. Csak gyufa nincs. Vigyetek egy dobozt magatokkal! A kulcsot az ajtóban hagytam. Szóval tűnés, de sietve! Ha egyszer a tavon vagytok már, senki se faggat titeket. Menjetek az úszóházba! Vigyetek magatokkal annyi holmit, amennyi a hátizsákba fér, hogy szükség esetén ott is alhassatok. De most már induljatok! Megyek én is, amint tehetem. Majd utánanézek, hogy a kunyhóban hagyott holmiknak ne essék baja. Megértettetek mindent?

– Meg – felelte Dick.

– Meg – felelte Dorothea.

– Tudjátok, csupán egyetlen dolognak nem szabad megtörténnie. Nem találkozhattok össze az öreg hölggyel.

 

27. AMINEK NEM SZABAD MEGTÖRTÉNNIE

Pontosan azt tették, amit Timothy mondott. Dorothea a hátizsákba rakta a pizsamákat és a mosdófelszerelést, aztán melléjük tett két doboz gyufát, s az utolsó pillanatban még egy iskolai füzetet is becsúsztatott. Dick, arra az esetre, ha több napig nem térnének vissza, magához vette a hernyókat rejtő gyűjtődobozt, valamint a látcsövet, a Szkarabeusz zászlaját és a vitorlázásról szóló könyvet. A többi holmit sietve a bőröndökbe gyömöszölték, s mindkét koffert lezárták. Csomagolás közben hébe-hóba távoli kürtszót hallottak. Megkezdődött a vadászat. Még egyszer utoljára körbepillantottak, nem feledkeztek-e meg valamiről. Furcsa érzéssel távoztak: mintha régi otthonukat hagynák el. Dick egy darab zsineggel bekötözte a viskó ajtaját. A kunyhó úgy álldogált a tisztáson, mint amikor először pillantották meg.

– Persze bárki beugorhat az ablakon, ha akar – jelentette ki Dorothea.

– Vagy kibogozza a madzagot – tette hozzá Dick.

Több szó nem esett. A Piktek elhagyták a kunyhót, mely tíz napon át otthonuk volt, és lesiettek az erdőn át a Szkarabeusz nádassal szegélyezett kikötőjébe.

A hajót kitolták a lagúnába, majd Dick kézbe vette az evezőket, és gyors csapásokkal elindult a folyón lefelé.

Amikor elhagyták a fák védelmét, fölnéztek Beckfootra. A gyep fölött a ház üresnek tűnt, csak a függönyök jelezték, hogy laknak benn. Egy árva lelket sem láttak.

– Timothy a többiek után sietett – vélekedett Dick.

– A szakács néni pedig a konyhában zokog – mondta együtt érzőn Dorothea. – Mrs. Blackettre gondol, és hogy el kell neki mondani, mi történt.

– Azt hiszem, ki tudtam volna mászni úgy az ablakon – töprengett Dick –, hogy nem lát meg, amikor becsukja. De ebben az esetben kizárt volna a házból, és a legfontosabb dolgokat nem tudtuk volna megszerezni.

– Most már semmi se számít – sóhajtott Dorothea.

– Bárcsak várt volna az eltűnéssel, míg haza nem ér Harrogate-be! – álmodozott Dick.

– Ha eltörte a bokáját – borongott Dorothea –, hosszú-hosszú ideig itt marad, míg csak meg nem gyógyul.

Elhagyták a beckfooti csónakházat, amelynek ormán ugyancsak megfakult már a festett koponya és a két lábszárcsont. Harminc yarddal lejjebb meglátták a Fruskát. Ott hevert partra húzva, ahol egy nappal korábban hagyták.

– Nancy borzasztóan aggódhat – jegyezte meg Dick. – Nem jött le a hajóért, hogy visszavigye a helyére.

Borús hangulatban tovább evezett, míg ki nem értek a tóra. Itt a vitorlafelvonás nehézségei miatt egy pillanatra elfeledkeztek a gondról, amely egyként tornyosult Piktek és Mártírok fölött. Dorothea helyére illesztette a kormánylapátot, és kormányzásra készen várakozott, míg Dick körbefordította a Szkarabeuszt, hogy orra pontosan a déli szél felé mutasson. Dick még a kikötőben mindent előkészített a vitorlabontáshoz. Behúzta az evezőket, és megragadta a felvonókötelet.

– Most! – szólalt meg, és fölhúzta a vitorlát. – Haladj bal… bocsánat, jobb csapáson! Lazítsd meg egy kicsit, míg lejjebb nyomom az alsó rudat. Húzd feszesre újra! Elindult. – Leengedte az uszonyt. – Remek. Eddig még sose sikerült ilyen jól. Most jön a zászló… Ezt még előtte kellett volna fölhúzni…

– Biztos, hogy szükségünk van rá? – tépelődött Dorothea. Gondolatai visszaszálltak a parton történtekre, s felvetődött benne, ha egyáltalán zászlót bontanak, talán félárbocra kellene ereszteni.

– Iszonyúan nehéz zászló nélkül vitorlázni – közölte Dick. – A könyv szerint úgy kell hajóznod, hogy az arcodon érzed a szelet, de én nem érzem… most még nem. És te sem.

– Fölhúzzuk a lobogónkat – döntött Dorothea. – Persze hogy fölhúzzuk. Hisz nekünk semmi közünk Beckfoothoz. Csak egy csónak vagyunk a sok közül, és vitorlázunk a tavon.

– Így igaz – bólintott Dick, és nekilátott, hogy az apró zászlórudat a zászlófelvonó kötélhez rögzítse.

Aznap ez volt az egyetlen dolog, amely nem ment óraműpontossággal. Fölhúzás közben a zászlórúd valahogy fejjel lefelé fordult, s az árboc csúcsán saját kötelébe gabalyodott. Dick újra leengedte.

– Lefelé kell feszíteni a rudat azalatt is, míg felhúzom – motyogta maga elé. – És egyenletesen kell húznom, nem rángatva.

A második alkalommal már minden remekül sikerült, s a fehér mezőben a zöld bogár olyan vidáman repdesett az árboc csúcsán, mintha az égvilágon semmi gond nem lenne. Dick takarosán föltekerte a felvonókötél végét, elrendezte az evezőket – mindkét oldalra egyet-egyet, tolluk az orrban találkozott –, majd hátrafordult, hogy átvegye a kormányt.

Ekkor azonban meglátta Dorothea arcát. Nővére elmélyülten figyelte a szépen fölfújt vitorlát és a zászlót, nehogy a szükségesnél távolabb menjen a széltől. Dick meggondolta magát, és leült a középső evezőspadra a hajó szél felőli oldalán. Dorothea igazán remekül vitorlázik, és a kormányosnak éppúgy tudnia kell bánni a hajóval, mint a kapitánynak.

Távoli kürtszó rémítette meg mindkettőjüket. Az utóbbi percekben semmit nem hallottak a vadászatból. Egy pillanatra azt hitték, megtalálták a Dédnagynénit. De aztán eszükbe jutott, hogy abban az esetben jó hosszan fújnák a kürtöt, ez pedig a szokásos kurta jelnek hangzott. Egy másik kürt válaszolt, majd a harmadik: végig a tó mentén jeleztek egymásnak a tűzoltók. Aztán újra csend lett.

– Vigyázz, Dot! Kitértél a szélből.

– Ne haragudj! Forduljunk át!

– Rendben.

Dick kritikus szemmel méregette a vízben a Szkarabeusz nyomán támadt örvényt, de egy szót sem szólt.

Az első menettel elérték a tó túlsó oldalát. Mivel a kormányt Dorothea tartotta, akinek gondolatai elsősorban nem a vitorlát dagasztó szél, hanem a Dédnagynéni keresése körül jártak, a Szkarabeusz nem futott olyan szépen, mint amilyen teljesítményre egyébként képes lenne. Miután újra átszelték a tavat, a következő fordulónál észrevették, hogy alig távolodtak el a beckfooti hegyfoktól.

– Jobb lenne, ha átvennéd egy kicsit – kérte Dorothea.

Helyet cseréltek.

– Rövid csapásokon viszem – tervezte Dick –, és ezen az oldalon maradunk.

– De ne nagyon közel! – figyelmeztette Dorothea. – Épp csak annyira, hogy lássuk, mi történik a parton. Rengeteg a csónak mindenfelé. Mi csak egy vagyunk közülük. És tulajdonképpen oda megyünk, ahova akarunk.

Ide-oda lavírozva hajóztak a gyenge déli szél ellenében a napsütötte tavon lefelé, s közben a hajtóvadászatot figyelték. Sok mindent nem láttak. Itt-ott embereket vettek észre az erdő alatt, a tó partján. Ahol az út a tó közelében haladt, néha várakozó gépkocsikat pillantottak meg. Volt, hogy egymásnak felelgető kürtszót hallottak. De ha nem tudják, mi folyik a parton, soha ki nem találják, hogy valami különleges dolog történt. A tavon csónakázó, vitorlázó emberek hallották ugyan a kürtszót, ám nem is álmodták, hogy a közelükben egy elveszett emberi lény után kutatva, tűzoltók fésülik át a terepet.

Pár pillanatra a véreb ugatását is hallották, de szinte azonnal elhallgatott.

– Csaholnak a vérebek, ha nyomon követnek valakit? – tűnődött Dorothea.

– Szerintem egyszerre nem tudnak ugatni és szimatolni – vélekedett Dick.

– Talán akkor csak akkor vonítnak, ha izgatottak – találgatott Dorothea.

A Hosszú-sziget és a nyugati part között jártak, amikor jóval messzebb, a tó vége közelében újra felüvöltött a véreb.

– Nem is vonít igazán – fülelt Dorothea. – Csak ugat. Semmit sem talált.

Az erdő tetején felrivallt egy kürt.

– Kizárt dolog, hogy olyan magasra fölment – jelentette ki Dick. – Biztos vagyok benne, hogy inkább a kocsi közelében kellett volna lábnyomokat keresniük. Rossz helyen indították el a vérebet. Bárcsak hagyták volna, hogy velük tartsunk!

– De nem lehetett – érvelt Dorothea. – Hallottad, mit mondott Timothy. Ha ott vagyunk, amikor megtalálják, és meglát minket a többiekkel együtt, nem úszhatjuk meg a magyarázkodást. Akkor pedig bosszút áll mindenkin. Rászáll Mrs. Blackettre, kikészíti a postást, halálra gyötri a szakács nénit, Jackyt, Timothyt, a doktort… Jaj, mégis, bárcsak, bárcsak megtalálnák!

– Nem mehetett messzire – szögezte le Dick.

– Jacky szerint ki fogják kotorni a tavat – borzongott Dorothea.

A Hosszú-sziget távolabbi végénél bukkantak ki, s a tavon keresztül meglátták a védett öbölben ringatózó öreg, kék úszóházat.

– Ne menjünk még oda! – javasolta Dick. Vitorlázás közben az egész helyzet valahogy nem tűnt olyan szörnyűnek. Ám abban a pillanatban, hogy megállnak, a kínzó gondolatok újra előtörnek.

– Sietségre semmi ok – értett egyet vele Dorothea. – Hisz kinn vagyunk a vízen. Csak az a fontos, hogy ne kerüljünk senki útjába.

Ide-oda lavíroztak a tavon. Néha hallották az egymásnak felelgető kürtöket a dombok alatt húzódó meredek erdőben.

– Dick! – szólalt meg végül Dorothea. – Talán mégis jobb lenne, ha odamennénk. Ki kell csomagolnunk, valami ebédet is főznöm kellene. Timothy azt mondta, szolgáljuk ki magunkat.

– Aztán majd újra vitorlázhatunk – bólintott Dick.

– Ha a Dédnagynéninek kutya baja sincs, amikor megtalálják, Timothy bizonyára egyenesen hazajön. Nem akar találkozni vele. Addigra mindennel el kell készülnünk.

Dick átfordult a csónakkal, kiengedte a vitorlakötelet, és a Szkarabeuszt új rejtekhelyük, az Úszóház-öböl felé irányította.

– Azóta nem aludtunk hajón, hogy a Cinegével vitorláztunk – emlékezett Dick.

– Valóban nem – mondta Dorothea, mérsékelt lelkesedéssel.

Hajón aludni csupán szórakozásból egészen más, mint hajón aludni azért, mert minden balul sikerült. Míg Dick a Szkarabeuszt a tavon át az Úszóház-öböl felé kormányozta, Dorothea egyfolytában a nyugati partot nézte, s mindegyre fülelt, nem harsan-e föl a várva várt hosszú kürtszó, amely azt jelzi, vége a vadászatnak, megtalálták a Déd-nagynénit. Eltűnődött: vajon gondolt valaki arra, hogy hordágyat vigyenek magukkal?

Dick megtett minden tőle telhetőt, hogy ne marokra kapva, hanem az ujjaival irányítsa a kormányrudat, s csak az éppen szükséges mértékben engedje ki a vitorlát, hogy a Szkarabeusz a lehető leggyorsabban fusson a széllel. Eközben néhány boldog percre tökéletesen elfeledkezett a Dédnagynéniről. Csak akkor szólalt meg, amikor a Szkarabeusz befutott az Úszóház-öbölbe, s a déli földnyelv szélárnyékában kiegyenesedett és lelassult:

– Dot, megpróbálok úgy odaérkezni az úszóház mellé, ahogy Nancy szokta, vagyis nem engedem le előtte a vitorlát.

– Nem fogsz nekiütközni?

– Úgy kormányzók, mintha a tat mögött akarnék elhaladni – magyarázta Dick. – Aztán szélbe fordulok, míg a vitorla lobogni nem kezd. Remélem, a Szkarabeusz így épp az úszóház mellett áll meg. Készülj föl, kérlek, hogy eltartsd a hajót. És kapd el a hágcsót! Vigyázz a vitorlarúdra! Átlendül majd, ha orral szélbe állunk.

– Vigyázok – felelte Dorothea.

– A lényeg, hogy tudjuk, mikor kell fordulni – motyogta Dick, nem is annyira Dorotheának, mint saját magának.

Gyakorlatot és nagy önbizalmat követel, ha az ember kicsiny csónakját egyenesen egy nagyobb hajó tatja felé irányítja, hogy az utolsó pillanatban elforduljon, és érintésnyi távolságra, ám koppanás nélkül suhanjon a másik mellé. Dick túl hamar fordult.

– Annyi baj legyen – mondta. – Leírok egy kört, a második menetben csak sikerül.

A szél felé fordulva elvitorlázott, egy szinte tökéletes átcsapással körbefordult, aztán megint az úszóház felé indult, hogy újra szerencsét próbáljon.

– Dick! – szólalt meg Dorothea. – Valaki van a fedélzeten.

– Lehetetlen. Akkor csónak lenne a hágcsónál. Timothy egyébként is átvitte a csónakját a másik partra.

– Mintha valaki mozgott volna a kabinablak mögött – suttogta Dorothea.

MINDKETTŐJÜKET EGY LOCCSANÁS IJESZTETTE MEG

Dick, noha meggyőződése szerint Dorothea tévedett, élesen elfordította a Szkarabeuszt. A vitorla újra kidagadt, ezúttal bal csapáson. Egyre jobban távolodtak az úszóháztól, amikor mindkettőjüket egy loccsanás ijesztette meg. Hátranéztek. Valaki a hátsó fedélzeten épp egy újságpapírt rázott ki a víz fölött.

– Fiú!

Az újságpapír leereszkedett. Egy jókora fehér turbánnak látszó fejfedőt viselő alak integetett nekik.

– Fiú!

– Egy pillanat, csak megfordulok! – kiáltotta Dick. – Újra át kell csapni a vitorlát. Vigyázz, Dot! – A Szkarabeusz megfordult, a vitorlarúd átlendült, és Dick aznap immár harmadszor indult neki, hogy Nancy kapitány módjára álljon az úszóház mellé.

– Tudtam, hogy van ott valaki – susogta Dorothea.

– De miért nem szólt róla Timothy? – töprengett Dick. – Ne beszélj most hozzám, kérlek, csak egy percig! Most sikerülni fog. Figyelj a rúdra!

Újra megcélozta az úszóház tatját, kissé tovább tartotta az egyenes irányt, aztán apró csónakját gyorsan a szélbe fordította. Egy ijesztő pillanatig úgy tűnt, menthetetlenül nekiütközik. Bár nem sok rés maradt a két hajó között, a Szkarabeusz végül mégis úgy siklott az úszóház mellé, hogy nem is súrolták egymást.

– Kapd el a létrát, Dot! Már alig mozog. Sikerült!

Dorothea megragadta a létrát, de csendben maradt. Meg se tudott szólalni. Ő ugyanis már korábban észrevette azt, amire Dick csak most figyelt föl. Az úszóházban tartózkodó idegen lebontotta a haja köré tekert törülközőt. Bár közelről egyikük se látta még soha, távolról alaposan szemügyre vehették. Azonnal tudták, ki áll a fedélzeten.

Dorothea rémületében egy pillanatig arra gondolt, hogy ellöki a csónakot a hágcsótól, és a lehető legnagyobb sebességgel elmenekülnek az úszóháztól. Aztán belátta, hogy ez lehetetlen. A Dédnagynéni épp Dickhez beszélt.

– Fiú! – mondta újra. – Idevalósi vagy, vagy vendég?

– Valójában vendég – válaszolta Dick… – Tartsd, Dot, mert újra elindul!

– Jól ismered a tavat?

– Nem túlságosan.

– Ismersz egy házat, amelynek Beckfoot a neve? A másik oldalon van, a szigeten túl… Ahol egy kis folyó torkollik be…

– Ismerem – felelte Dick.

– Roppant leköteleznél, ha odavinnél. Idejében meg kell érkeznem, hogy elérjem a vonatom. Lennél olyan szíves?

– Persze – bólintott Dick.

– Akkor bocsáss meg egy pillanatra! – mondta a Dédnagynéni, és lement a kabinba.

– Dick! – nyüszítette Dorothea. – Tudod, ki ez?

– Ő – nyögte Dick boldogtalanul. – De hát mit mondhattam volna? Semmi mást nem mondhattam.

– Mitévők legyünk?

Válaszra már nem jutott idő. A Dédnagynéni felvette a kalapját, és kijött a kabinból. Látták, hogy megfordul. Éles csattanás hallatszott. A Dédnagynéni elfordította a zárban a kulcsot. Kivette, majd meggondolta magát, és visszatette. Hallották a szusszanását, amikor az ajtóra tűzött cédulára pillantott. Lehajolt, és átadta a napernyőjét Dicknek. A fiú átvette, és anélkül, hogy rápillantott volna, a csónak aljára fektette. Szeme ugyanis megbabonázva meredt valamire, amit a Dédnagynéni még a kezében tartott. Lapos, hosszúkás fadoboz, tetején egy névvel. A Dédnagynéni megtalálta a kémiai mérleg ládikáját.

– Átvennéd ezt is, kérlek?

Dick remegő ujjakkal megfogta, és a hernyókat tartalmazó doboz mellé helyezte.

– S ha talán most segítenél, hogy…

– Hátrafelé könnyebb lejönni – szólalt meg Dorothea, mikor észrevette a Dédnagynéni habozását. – Legalábbis – tette hozzá sietve – azt hiszem, könnyebb.

A Dédnagynéni hátrafelé jött le a hágcsón. Dorothea bátortalanul megfogta a bokáját, és lábát a középső evezőspadra irányította. A Dédnagynéni végül leérkezett a csónakba, és helyet foglalt a tatülésen.

Dick nem tudta, mitévő legyen, mert a jövevény olyan helyen ült, hogy nem tudott tőle kormányozni.

– Nem tudjátok véletlenül, mennyi az idő?

Dick összeszedte magát, és megnézte az óráját.

– Egy perc múlva fél tizenkettő – közölte.

– Mennyi ideig tarthat az út? – érdeklődött a Dédnagynéni.

– Nem sokáig, ha ilyen marad a szél – felelte Dorothea.

– Egy órára bérkocsit rendeltem Beckfootba – magyarázta a Dédnagynéni.

Újabb rémítő gondolat suhant át Dorothea fején. Mi lesz, ha Nancy, Peggy, a szakács néni vagy akár Timothy odatelefonált az állomásra, hogy lemondja a gépkocsit, mondván, nincs rá szükség, hisz a Dédnagynéni elveszett? De aggodalmának nem adhatott hangot. Észrevette, hogy Dick tanácstalanul ül a tatban.

– Kérem! – szólalt meg, hogy segítsen fivérének. – Arrébb tetszene ülni egy kicsit, hogy kormányozni lehessen?

– Nem szoktam vitorlás csónakban utazni – szabadkozott a Dédnagynéni –, bár van két unokahúgom, akik rengeteget vitorláznak. Csak mondjátok meg, mit tegyek!

– Ha ide át tetszene ülni – kérte Dick –, csak egy kicsit előrébb, hogy én oda ülhessek, akkor D… (félbeszakította magát, mert eszébe jutott, jobb, ha nem említ neveket) akkor a nővérem egyensúlyban tudja tartani a csónakot, mert erre az oldalra húzódik át. Lökd el az orrát!

Dorothea eltaszította a csónakot a hágcsótól.

– Borzasztóan sajnálom! – kiáltott fel Dick. – Vigyáznia kell a vitorlarúdra. Most már nem csap át többet. Illetve, én majd mindig szólok előtte.

– Az én hibám – jelentette ki a Dédnagynéni.

A Szkarabeusz vitorláját földagasztotta a szél, és elindultak.

Ekkor újra kürtszó harsant a tó túlsó oldalán.

– Különös – jegyezte meg a Dédnagynéni. – Nincs még itt a vadászidény, és ma már postakocsik sem járnak, mint régen, mégis, mintha az utóbbi két órában állandóan kürtölést hallanék.

 

28. HÁRMAN EGY CSÓNAKBAN

– Mi ez a kürtölés?

A Dédnagynéni kérdést tett fel, ám Dorothea nem volt biztos benne, hogy választ is vár rá. Dickre pillantott, de tőle nem remélhetett segítséget. Dorothea jól ismerte öccse kormányosi arckifejezését. Dick mindig eltökélt arcot vágott, ha valamivel foglalatoskodott, mert csupán arra az egy dologra gondolt, és semmi másra. Dorothea számtalanszor látta már, amikor Dick éppen csillagokra, bányászkodásra, vitorlázásra, madarakra vagy, mondjuk, hernyókra összpontosított. Most azonban másmilyen volt az arca, és Dorothea tudta, hogy Dick – roppant boldogtalanul – egyszerre két dologra figyel. Az egyik természetesen a kormányzás. De vajon mi a másik?

Dorothea a Dédnagynénire pillantott, aki a tatban ült, s épp csak annyira húzódott előre, hogy Dick kezelni tudja a kormányrudat. Dorothea aztán megint Dickre nézett, és észrevette, hogy öccse pillantása folyton-folyvást a James Turner nevével díszített ládikóra vándorol. „Történhet bármi, nektek nem szabad összefutnotok az öreg hölggyel” – jelentette ki Timothy. És most tessék, a Dédnagynéni itt ül a csónakjukban, éppen viszik Beckfootba, és viszik vele a betörés bűnjelét is. Nem csoda, hogy Dick csak üggyel-bajjal tudott a kormányzásra összpontosítani. Egy pillanatra Dorothea azon kapta magát, hogy arra gondol, bárcsak igaza lett volna Jackynek: a Dédnagynéni vízbe fulladt, és kész. De ez csak egy pillanatra villant át az agyán. Hisz az sokkal, de sokkal rosszabb lenne. Ám ha kificamította, vagy akár ha kitörte volna a bokáját, az nem lenne ilyen rettenetes. Mostanra már rá is talált volna valaki, s ami a legfontosabb, valaki más talált volna rá. Bárcsak valaki más talált volna rá!

Aztán egy újabb gondolat rémítette meg. A Dédnagynéni nem ismeri őket. Nem árulhatják el, hogy ők viszont jól ismerik. Vajon eszébe jutott-e ez Dicknek? Bármely pillanatban Turner kisasszonynak szólíthatja, s a Dédnagynéni azonnal megkérdezi, honnan tudja a nevét.

– Vajon mit csinálnak? – tűnődött hangosan a Dédnagynéni, amikor újra felhangzott a kürtszó.

– Valaki elveszett, és őt keresik – felelte hangosan Dorothea, és közben Dickre nézett. Hiába. Nem tudta elkapni a tekintetét.

– Elveszett valaki? – kérdezett vissza a Dédnagynéni, s piros folt jelent meg az arcán. – Tudod, kicsoda?

– Úgy hallottuk, hogy egy bizonyos Turner kisasszony – válaszolta Dorothea, s két kezével szorosan megmarkolta a középső evezőspadot, amelyen ült, hogy megállítsa ujjai remegését.

– Hmm! – A piros foltok továbbterjedtek a Dédnagynéni arcán. Összepréselte ajkait. – Én vagyok Turner kisasszony – jelentette ki rövid szünet után. – És nem vesztem el.

– Hát persze hogy nem – helyeselt Dorothea. Hatalmas kő esett le a szívéről. Most már akkor sem lehet baj, ha Dick meggondolatlanul kimondja Turner kisasszony nevét.

Ebben a pillanatban messziről, a tó vége felől mély, visszhangzó ugatást hallottak.

– Ez a véreb, Turner kisasszony – közölte Dick. – Valószínűleg elvesztette a szagot.

A Dédnagynéni felhorkant. Legalábbis Dorothea később ezt találta az egyetlen olyan szónak, amely hozzávetőlegesen leírja a Dédnagynéni által kiadott hangot. Egy puszta levegőszippantásnál ugyanis mindenképpen erőteljesebben hangzott.

– Vérebek! – sziszegte. – Micsoda sületlenség! Az unokaöcsém úszóházában töltöttem az éjszakát, hogy fölszámoljam azt a disznóólát, amit ott találtam. Még hogy elvesztem! Dolgoztam, mint egy takarítónő. Hiszen láttátok, amikor a vízbe hajítottam az utolsó adag szemetet. Hegyekben tornyosult korábban a szemét mindenfelé, még a kabin asztalán is.

Dorothea aggódva pillantott Dickre, mert a Szkarabeusz hirtelen megfarolt. Szemét. Szeméthegyek… A Dédnagynéni kidobta a bányából hozott összes mintát. Timothy egész munkája veszendőbe ment, és Flint kapitány holnap érkezik. Dick elfehéredett, ám még épp idejében eszébe jutott, hogy minderről egy szót sem szabad szólnia.

– Még hogy elvesztem! – folytatta a Dédnagynéni, s Dorothea tudta, hogy valójában magának magyarázza a történteket. – Ez az egész valami apró félreértés lehet. Mindössze azt vártam, hogy az unokahúgaim értem jönnek. De hogy elvesztem! Meg vérebek! Ezeknek tényleg elment a józan eszük.

– Azt hiszem, a rendőrség hozta a vérebet – jegyezte meg Dick, és Dorothea újra megremegett. Elkapta Dick tekintetét, nagy szemeket meresztett rá. Dick már éppen folytatni akarta mondandóját, de rájött, hogy nem kellene, s gyorsan elharapta a szót, mielőtt még igazából elhagyta volna a száját.

Mint Dorothea később elmondta, ez a kis közjáték valójában nem is számított, mert a Dédnagynéni mérgében észre se vette. Mérgét azonban különös módon fejezte ki. Egyetlen rántással kinyitotta a napernyőjét, feje fölé emelte, még jobban kihúzta magát, s úgy nézett körbe, mintha csupán vendég lenne, akit sétahajókázásra visznek a tavon. Állát felszegte. Ajkát összeszorította. És Dorothea hirtelen ráébredt, hogy maga a Dédnagynéni is fél valamitől. Nem is a félelem a jó szó rá, hanem a dac, gondolta Dorothea, és a szarvasbikát ábrázoló kép jutott eszébe a Dickson-farm hálószobájának a falán.

– Egyáltalán nem zavar – jelentette ki Dick komolyan. – Csak akkor tessék leengedni, ha át kell csapni a vitorlarudat. Egyáltalán nem zavar. Mintha egy pótvitorla lenne.

A Dédnagynéni aligha hallotta, hogy Dick beszél. Azt pedig biztosan nem értette, hogy mit mond.

– És a kürtök? – szólalt meg újra. – A rendőrség nem használ kürtöket.

– A tűzoltók jeleznek velük – mondta Dorothea. – Jolys ezredes tűzoltói.

– Tommy Jolys! – kiáltott fel a Dédnagynéni. – Kürtökkel vadászik rám! Lesz erről egy-két szavam hozzá. Mindig is ztyos és rosszalkodó fiúcska volt.

Dorothea a kocsiban szónokló, köpcös, fehér bajszos, kopasz ezredesre gondolt, és ezt a két képet valahogy nem tudta összeegyeztetni. Hirtelen azon kapta magát, hogy megpróbálja a Dédnagynénit elképzelni kislánykorában. Aztán föladta. A Dédnagynéni egyike azon embereknek, akik valószínűleg sohasem voltak fiatalok. Mindig is Dédnagynéni volt, ez a fajta Dédnagynéni, az idők kezdete óta.

– Tényleg gyönyörű nap ez a mai, csak nagy a meleg – folytatta a Dédnagynéni. – Jolys ezredes és barátai ok nélkül fárasztják halálra magukat.

Dick kikerülte a Hosszú-sziget déli végénél meredező apró sziklát, és északnak fordult. A szél most éppen hátulról fújt, s Dicknek ugyancsak oda kellett figyelnie a kormányzásra és a kis zászlóra az árboc csúcsán, nehogy hirtelen átcsapjon a vitorlarúd, mert kiütötte volna a napernyőt a Dédnagynéni kezéből. Dorothea utasítás nélkül is fölhúzta a tőkét.

Aztán újra leült, és fölkészült a legrosszabbra. Korábban derengett valami halvány remény benne, hogy talán el tudják úgy vinni a Dédnagynénit Beckfootba, és partra is tehetik, hogy senkivel nem találkoznak, s aztán sietve a biztos távolba vitorláznak. Abban bizakodott, hogy Dick is hasonlóképpen gondolkozik. Ám most, hogy nem Rió felől kerülik meg a szigetet, hanem a nyugati oldal és a sziget között haladnak, a partról bármelyik vadász megpillanthatja őket, ha történetesen a tóra néz, legfeljebb akkor nem, ha valami különleges szerencse folytán egy kisebb sziget elrejti őket. Természetesen rengeteg csónak úszott mindenfelé a tavon, ám közülük csupán egy felett öblösödött piros vitorla és csattogott szkarabeuszos zászló, és csupán egynek a tatjában üldögélt egy öreg hölgy kék napernyőt tartva, mintha szándékosan akarná magára vonni mindenki tekintetét. Nancy, Peggy vagy Timothy bármerre lehet, s egyikük bármikor kipillanthat a tóra, hogy megnézze, ott ringatózik-e a Szkarabeusz az úszóház mögött, ott lapulnak-e biztos rejtekükben, a kabinban a Piktek, akiknek láthatatlanná kellett válniuk. Dorothea aggódva fürkészte a partot.

Itt-ott mintha embereket látott volna mozogni a fák között, a tisztásokon. Egy fehér ruha villanását kereste. Ha Nancy vagy Peggy észreveszi a Szkarabeuszt, vajon azonnal odakiált nekik? Vagy még idejében meggondolja magát, és nem árulja el a Pikteket, míg csak újra el nem tudnak menekülni? Semmit sem tehettek. A Dédnagynénivel egy csónakban vitorlázni azt jelentette, hogy csapdába estek. Egyedül abban reménykedhettek, hogy gyorsan elérnek Beckfootba, s az továbbra is olyan elhagyatott, mint akkor volt, amikor lesiklottak a folyón.

– Ismertek néhány gyereket, akinek Walker a neve? – kérdezte a Dédnagynéni, és Dorothea úgy érezte, a szíve mindjárt kiugrik a helyéből.

– Igen – nyögte. – Holly Howe-ban szoktak nyaralni.

– Most is ott vannak?

– Nincsenek – felelte Dorothea. – Azt hiszem, a jövő héten érkeznek, vagy még később.

– Valóban – dünnyögte a Dédnagynéni. – Engem is így tájékoztattak. Félek, igazságtalan voltam az unokahúgaimhoz.

Többet nem mondott, és Dorothea is csendben maradt. Halvány fogalma sem volt róla, mire célozhatott a Dédnagynéni, de rettegett, hogy a következő kérdés ez lesz: „Ismeritek az unokahúgaimat?”

Ez a kérdés azonban nem hangzott el. Elhagyták a szigeteket, és a beckfooti hegyfok felé tartottak. A Dédnagynéni újra megkérdezte, mennyi az idő. Dick megmondta neki, bár a vitorlarúd csaknem átcsapott, amikor az órájára nézett. A Dédnagynéni kijelentette:

– Nagyszerű. Meglehetősen kellemetlen lett volna, ha nem készülök el egy órára. Nagyon hálás vagyok mindkettőtöknek.

Dorothea már éppen arra gondolt, hogy talán mégsem történik katasztrófa, amikor a tó melletti úton hirtelen kiáltás harsant.

Mindhárman meghallották. Egy pillanattal később újra hallották. Aztán számos ember üvöltözött egyszerre. Majd hosszú, diadalmas kürtszó hangzott fel, hosszan, hosszan zengett, s egy sóhajban ért véget, mintha a kürtöt fújó ember a lelkét is kilehelte volna. A következő percben egy másik kürt szólalt meg ugyanolyan hosszan. Aztán átvette a harmadik, negyedik, végig le a tó mentén. A parton egy hang – talán Jolys ezredes hangja – harsant, hosszan, öblösen, visszhangot verve: Hej-hóó!

A Dédnagynéni napernyője kissé erőteljesebben rázkódott meg, semhogy azt a gyenge szél rovására lehetett volna írni. Ujjaival türelmetlenül dobolt a kémiai mérleget rejtő ládika fedelén, amelyet most a térdén tartott.

– Hej-hóóóóóóóó!

Legalább tíz-tizenkét ember kiáltott egyszerre.

– Hej-hóóóóóóóó!

A hang végigzúgott a part mentén. Magasan az erdőben is ez a régi vadászkiáltás szólt. A kürtök újra meg újra hosszan, diadalmasan felzendültek.

– Meglátták Turner kisasszonyt – mondta Dorothea. – Borzasztóan örülnek.

Magában arra gondolt, legfeljebb Jacky lesz csalódott, hogy mégsem kotorják végig a tavat a Dédnagynéni holttestét keresve. Hiszen él. Megtalálták. Hát persze hogy mindenki örül. De aztán újra eszébe jutott, hogy olyasmi is történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. A Piktek találkoztak a Dédnagynénivel. Nem az ő hibája, nem is Dické, mégis: a Dédnagynéni itt utazik velük egy csónakban. Most már aligha remélhették, hogy Beckfootot üresen találják. Nancy terve, amely olyan remekül működött, a legutolsó percben csődöt mondott. A Mártírok hiába viselkedtek angyalok gyanánt. A Piktek feleslegesen bujdokoltak. És még hány ember jár pórul, velük együtt!

A part menti úton most itt-ott gépkocsik dudáltak. A fák közt egy résen át Dorothea embereket pillantott meg: épp egy autóba zsúfolódtak. Fölvillant köztük egy fehér ruha? Nem volt benne biztos. Az autó vidám dudaszóval elhajtott Beckfoot felé. Majd egy másik és egy harmadik kocsi is végighaladt az úton. Dorothea Dickre pillantott. Dick is látta mindezt, de a szél pontosan hátulról fújt, ezért arra törekedett, semmi ne vonja el figyelmét a kormányzásról. Dorothea észrevette, hogy öccse aggodalmasan a Dédnagynéni napernyőjére sandít. Szinte a tatvitorla szerepét töltötte be. Igencsak szörnyű lenne, ha átcsapna a vitorlarúd, és kiverné a Dédnagynéni kezéből. Sose gyakorolta még a Szkarabeuszbán, hogyan lehet a fedélzetről lehullott tárgyakat kihalászni. Holnap mindenképpen próbát tesz egy gyufásdobozzal. Dorothea nem tudta, fivére miről gondolkodik, ám látta, hogy arckifejezése hirtelen megváltozik.

– Nem gondolod – szólalt meg a Dédnagynéni –, hogy evezőkkel kicsit gyorsabban haladhatnánk, mint vitorlával?

– Nem hiszem – rázta a fejét Dick. – De mindenképpen evezni fogunk, ha a folyóra értünk.

– Ezt te bizonyára jobban tudod – mondta a Dédnagynéni. – Csupán azért említettem meg, mert roppant fontos, hogy idejében visszaérkezzem. El kell érnem a vonatomat.

Náluk aztán igazán senki se tudta jobban, milyen roppant fontos, hogy a Dédnagynéni elérje a vonatot.

– Ne próbáljuk meg mégis evezővel? – kockáztatta meg Dorothea.

– Semmi értelme – jelentette ki Dick. – Csak időt vesztenénk.

– Biztos vagyok benne, hogy megtesztek mindent, ami tőletek telik – jegyezte meg a Dédnagynéni, s aligha tudta, milyen igazat szólt.

Az már nyilvánvaló volt, hogy rengeteg ember érkezik meg előttük Beckfootba. Egyik autó a másik után vonult végig hangos dudaszóval a tó melletti úton, s szállította vissza a vadászokat. Bármennyire gyorsan suhan is a vitorlás csónak, a gépkocsival összehasonlítva csak lomha teknős. Vidám kürtszó zengett a beckfooti földnyelv mögött már jóval azelőtt, hogy a Szkarabeusz megkerülte a hegyfokot, és beúszott a folyóba.

– Most evezni fogok – szólalt meg Dick. – Elővennéd az evezővillákat?

Dorothea, aki már nem is mert a Dédnagynénire pillantani, helyükre tette a villákat.

– Engedjem le a vitorlát? – kérdezte.

– Nem szükséges – felelte Dick, mert eszébe ötlött, ugyancsak nehéz lenne leengedni a vitorlát, míg a Dédnagynéni a csónakban ül. – Bal csapáson megyünk föl a folyón, a szél elfújja az útból.

A folyó nádassal szegélyezett két partja egyre közeledett.

– Kész vagyok – jelentette Dorothea.

– Cseréljünk helyet! – rendelkezett Dick.

Dorothea a kormánylapáthoz ült. Dick kitolta az evezőket, és húzni kezdett.

A beckfooti kertben óriási volt a hangzavar, mindenki beszélt, kiabált, hébe-hóba egy postakürt vagy vadászkürt felelgetett a tűzoltótrombitáknak. Dick nem nézett körbe. Szeme sarkából meglátta a Fruska tatját a nádasban. Tudta, hogy közelednek a csónakházhoz. S azt is tudta, hogy Dorothea nem kormányoz valami tökéletesen.

Dorothea – a kormányt szorongatva, oldalán a Dédnagynénivel – látta, hogy a beckfooti gyep zsúfolásig telt emberekkel. Megpillantotta Nancyt és Peggyt. Észrevette Timothyt és Jolys ezredest. Timothy a doktorral beszélgetett. És ott volt Jacky is, előrefurakodott a felnőttek között, hogy jobban lásson.

– Partra tudnál tenni itt? – kérdezte a Dédnagynéni.

– Nem hiszem, hogy az árboc befér a csónakházba – vélekedett Dick.

– Véleményem szerint elég mély a víz a pázsit szegélyénél – jelentette ki a Dédnagynéni.

Többen kezüket nyújtották a hajó felé. Dick abbahagyta az evezést. Dorothea a part mellé kormányozta a csónakot. Hirtelen csend támadt. Valaki megfogta a Szkarabeusz árbocát. Kezek ragadták meg a palánkot. Nancy és Peggy kissé hátrább állt, de Dorothea megpillantotta halálra vált arcukat a tömegben.

Jolys ezredes megköszörülte a torkát. Arra készült, hogy beszédet rögtönözzön, s ezzel egy időben partra segítse a Dédnagynénit.

– Turner kisasszony – kezdte –, azt hiszem, mindannyiunk nevében beszélhetek, amikor kijelentem…

– Tommy Jolys – szakította félbe a Dédnagynéni –, jól sejtem, hogy te vagy a főkolomposa ennek az egész bohóckodásnak?

 

29. A DÉDNAGYNÉNI SZEMBENÉZ ÜLDÖZŐIVEL

Nancy volt az, aki észrevette a Beckfoot felé vitorlázó Szkarabeuszt – fedélzetén Dick, Dorothea és egy napernyős utas –, s ő adta tudtul a hírt Jolys ezredesnek. A tűzoltók parancsnoka éppen az úton állt az autója mellett, és azon tanakodott, hova indítsa embereit, miután az erdőben sikertelennek bizonyult a kutatás. Az ezredes elfújta a hosszú „MEGTALÁLTUK” kürtjelet, aztán összegyűjtötte fél tucat emberét, és egyenesen Beckfootba hajtott. Peggy lejjebb járt a tó mentén, de pár perccel később ő is befutott egy újabb adag tűzoltó társaságában. Nancy a kapuban várt rá, közben figyelte, hogy autó autó után érkezik.

– Vége mindennek! – tört ki Nancy. – Találkozott a Piktekkel. Ott ül a csónakjukban. Most járhatnak a hegyfok alatt.

– Mit tegyünk? – szepegett Peggy. – Fussunk el?

– Nem lehet – búsult Nancy. – Irtózatos botrány lesz. Muszáj mindent bevallanunk. Ostoba kocahajós voltam, hogy fölkiáltottam, amikor megláttam a Dédet. Bár valaki előbb-utóbb úgyis észrevette volna. És most padlón vagyunk. Nézd! Ott jön Timothy. Hé! Végünk van. Leszerepeltünk. Kész. A Déd találkozott velük. Ők hozzák haza a csónakjukban.

– Hála Istennek, hogy megtalálták – törölgette a homlokát Timothy. – Rémesebb dolog is történhetett volna.

– Ennél semmi sem lehet iszonyatosabb.

– És ha ki kellett volna kotorni a tavat? – kérdezte Timothy. – Gyertek! Vállalnunk kell a következményeket.

A szakács néni meghallotta az egymás után érkező gépkocsik zaját, és kifutott a házból.

– Megtalálták? – zokogta. – Súlyosan megsérült?

– Dick és Dorothea találta meg – közölte Nancy gyászosan. – És láthatóan kutya baja. A csónakjukban üldögél. Bármely percben itt lehetnek.

– Hogy éppen ők ketten! – kiáltott fel a szakács néni. – Tudtam, elejétől fogva tudtam, hogy rossz vége lesz ennek! – tördelte a kezét. – Amit majd a szegény édesanyjuk hallgathat ezek után… Engem aztán szapuljon a kisasszony, ha akar! Én már felmondtam.

Mind a négyen csatlakoztak a tömeghez, amely a házat megkerülve leözönlött a gyepen. A doktor, aki eddig Jolys ezredessel beszélgetett, áttörte magát az emberek között, és hozzájuk lépett.

– Azonnal le kellett volna lepleznem az egész összeesküvést – jelentette ki. – Akkor nem jutunk idáig.

A postás ugyan nem jött oda, hogy ő is kifejtse a véleményét, de Nancy látta, hogy feléjük sandít. A szegény ember egyik lábáról a másikra nehezedett, mint aki menni készül, ám mégis inkább maradna, hogy mihamarább essék túl a legrosszabbakon. Nancy nem állta a tekintetét, s elfordult

– Végül mégse kotorják ki a tavat! – hangzott fel a panaszos sipítás. A csalódott Jacky apja és a juhászkutya kíséretében érkezett.

Az összes önkéntes és kényszerű bűntárs jelen volt tehát: a szakács néni, Timothy, a doktor, a postás és Jacky, mindenki, akit Nancy rábeszélt, hogy tegye azt, amit ő a legjobbnak gondol, mert bármi mást tenni már késő. Pár perc múlva befut még Dick és Dorothea, s velük együtt érkezik maga a Dédnagynéni is.

– Figyelj, Peggy! – szólalt meg Nancy. – Végeredményben az én hibám. És ezt meg is kell a Dédnek mondanom. Hadd beszéljek inkább én.

– Hol találták meg? – kérdezte Peggy.

– Fogalmam sincs – vont vállat Nancy. – Amikor először megláttam őket, már éppen fölfele hozták a tavon, félúton jártak a Hosszú-sziget és a hegyfok közt. Tökkelütött tuskók, ha a parton vették észre, és onnan szedték föl.

– Amikor utoljára láttam őket – mondta Peggy –, még az ellenkező irányba mentek.

– Bárcsak azt tennék az emberek, amit mondanak nekik – kesergett Nancy. – Ide figyelj, Timothy, ugye a szájukba rágtad, hogy menjenek az úszóházba?

– Persze – felelte Timothy. – Hangsúlyoztam, hogy mindössze egyetlen dolognak nem szabad megtörténnie: nem találkozhatnak össze az öreg hölggyel. Lelkükre kötöttem, hogy vitorlázzanak egyenesen az úszóházba, és lapuljanak meg.

– Birkafejű kocahajósok! – szitkozódott Nancy. – Bárcsak ehhez tartották volna magukat! Miért is ütötték bele az orrukat másba! Halló! Már itt is vannak.

Amint a csónakház mellett föltűnt a Szkarabeusz, a tömeg a folyó felé lódult. Nancy, Peggy, Timothy és a szakács néni a többiekkel együtt előrenyomakodott. Közben a ház mögül egyre több tűzoltó özönlött elő.

A rengeteg ember láttán, akik mindannyian az egész délelőttöt kitöltő hajtóvadászat céljára, az öreg hölgyre vártak, Nancynek hirtelen olyan érzése támadt, mintha tényleges vadászaton venne részt, s a kutyafalka éppen bekeríti a rókát. Egy pillanatra még saját gondjait is elfeledte. Ugyancsak szörnyű lesz Maria néninek ekkora tömeggel szembenéznie.

– Éppolyan, mint máskor – csodálkozott Peggy. – Mintha az égvilágon semmi nem történt volna.

– Hagyjanak helyet, hogy partra szállhasson! – parancsolta Jolys ezredes.

– Az ezredes szinte belebetegedett, hogy nem ő találta meg – állapította meg Peggy.

– Elég jól megdolgozott a pénzéért – vélekedett Nancy.

Az ezredes körbenézett, és dühös mozdulattal leintette embereit, akik diadalittas kürtszóval fogadták a „rókát”. Fél másodpercre csend támadt. Az ezredes hangosan megköszörülte a torkát.

– Te jó ég! – mormogta Timothy. – Beszédet akar tartani.

Az ezredes kisegítette a Dédnagynénit a csónakból. Nekifogott a szónoklatnak, ám nem jutott túlságosan messzire.

– Tommy Jolys – szakította félbe a Dédnagynéni –, jól sejtem, hogy te vagy a főkolomposa ennek az egész bohóckodásnak?

A partra lépése után elmondott néhány szóval a Dédnagynéni nyilvánvalóan magához ragadta a kezdeményezést.

Jolys ezredes, a többszörösen kitüntetett katona, a körzet önkéntes tűzoltóinak megszervezője, parancsnoka, számos háború hőse egyetlen pillanat alatt az ötven évvel ezelőtti apró Tommyvá változott. Fennköltsége tovaszállt. Mintha valaki kilyukasztott volna egy játék léggömböt. Az előadni kívánt üdvözlőbeszéd elhalt ajkán. Egyik lábáról a másikra nehezedett, képtelen volt megszólalni. A Dédnagynéni nem ismert könyörületet.

– Valóban, Tommy – folytatta lassan. – Alig-alig változtál valamit. Mindig is szeretted a játék trombitákat… Jól emlékszem, láttam és hallottam, amikor teli torokból bömböltél a gyerekszoba padlóján, mert a nővéred rátiport a bádogtrombitádra. Ott henteregtél bömbölve, rugdalózva, míg anyád föl nem szedett, s megfelelő testi fenyítésben nem részesített.

Az egyik fiatal tűzoltó fölkacagott, ám a nevetés a torkán akadt, mert az ezredes hátrafordult, hogy megnézze, ki az.

– De Turner kisasszony! – dadogta a tűzoltók parancsnoka.

– Bádogtrombiták, Tommy – döfött bele még egyet a Dédnagynéni, s a döbbenten bámuló Peggy hirtelen arra gondolt, ez nagyon úgy hangzott, mint amikor Nancy valakinek azt mondja: kocahajós.

– Na most, Peggy! – suttogta Nancy, és előrenyomakodott Jolys ezredes és a tó túlsó oldaláról érkezett rendőr őrmester között.

– Maria néni – kezdte – Jól tetszik lenni? Rettenetesen aggódtunk… – Hirtelen elakadt. Észrevette ugyanis, hogy mit tart a Dédnagynéni a kezében: a kémiai mérleg dobozát.

– Semmi bajom, drágáim – felelte a Dédnagynéni. – Ruth, tudod, hogy elszakítottad a ruhádat? Margaret pedig láthatólag a fűbe hemperedett…

A szakács néni közbevágott:

– De hát hogy is ne szaggatták volna össze, Turner kisasszony! Az egész erdőt fölhajszolták, hogy megtalálják a holttestét. A szedresben egyetlen fehér ruha se tart két percig sem.

– Ó, szakács néni – fordult hozzá a Dédnagynéni –, mindjárt egy óra, amikor is, mint tudja, indulok az állomásra. Ugye nem felejtett el szendvicseket készíteni?

– Szendvicseket, Turner kisasszony! Amikor azt hittük, hogy már eltávozott oda, ahol senki nem eszik szendvicset?

– Remélem, hamarosan készen lesznek – jelentette ki a Dédnagynéni.

Most a rendőr őrmesterre került a sor:

– Turner kisasszony, ugyebár? – mondta. – Tegnap este arról értesítettek bennünket, hogy ön nyomtalanul eltűnt egy, az út mellett álló gépjárműből…

– Igazítson ki, ha tévedek – mondta a Dédnagynéni –, de tudtommal a rendőrség semmilyen jogon nem kötelezhet arra, hogy hollétemről tájékoztatást adjak. S engedelmével ki kell jelentenem, minden okom megvan rá, hogy érdeklődésüket botrányosan illetéktelennek tartsam.

A rendőr őrmestert azonban kemény fából faragták. Ilyen könnyen nem lehetett félresöpörni:

– Rá kell mutatnom, Turner kisasszony, hogy egy teljes rendőralegységet el kellett vonni egyéb kötelezettségétől, ezenkívül számtalan tevékeny embernek abba kellett hagynia munkáját…

Nancy csak egy másodpercig tétovázott, aztán a Dédnagynéni segítségére sietett.

– Neki semmi köze az egészhez! – vágott közbe. – Kizárólag az én hibám. Az történt, hogy Maria néni nem jött haza, és nekem nem támadt jobb ötletem, mint hogy fölhívjam magát és Jolys ezredest.

A Dédnagynénire pillantott, tekintetük egy villanásra találkozott. Nancy megdöbbent: mintha a Dédnagynéni szeméből elégedettséget olvasott volna ki.

– És asszonyom – jutott végre szóhoz Jolys ezredes is –, nem restellem kimondani, noha nem minket ért az a szerencse, hogy rátaláljunk önre, az embereim kiváló munkát végeztek, amikor átfésülték a terepet. Ha véletlenül az itteni erdőben járt volna szerencsétlenül, embereim aligha vallanak kudarcot, s megmentik önt.

– Bádogtrombiták – dünnyögte a Dédnagynéni, csak úgy magának, majd hozzátette: – Remélem, Tommy, kellemesen szórakoztatok, bár akit kerestetek, nem is veszett el soha.

– Asszonyom! – szólalt meg újra a rendőr őrmester, és elővette a jegyzetfüzetét. – Nekem jelentést kell összeállítanom. Van valami kifogása ellene, ha megkérdem, valójában hol tartózkodott?

– Egyáltalán nincs kifogásom ellene, őrmester. Az unokaöcsém úszóházában tartózkodtam, amelyet gazdátlanul, nyitva és gyalázatos állapotban találtam.

Nancynek leesett az álla. Peggy elfojtott nyögését senki se hallotta. Timothy céklavörös arccal előrejött. Szemét alig tudta levenni a kémiai mérleg dobozáról, amelyet a Dédnagynéni a kezében tartott, míg a szorgalmasan jegyzetelő rendőr őrmestert figyelte. Amikor Timothy megszólalt, a Dédnagynéni feléje fordult.

– Elnézését kell kérnem – kezdte Timothy de attól tartok, félrevezette a kabinajtón hagyott cédula. Azt más látogatóknak szántam. Ha tudtam volna, hogy érkezik, valamennyire rendet raktam volna.

A Dédnagynéni tetőtől talpig végigmérte.

– Úgy vélem, mi már találkoztunk. Bár e találkozást maga igyekezett elkerülni. Ha emlékszik rá, átugrott a falon, és berohant az erdőbe. Akadt azonban egy másik alkalom is, amely után szükségesnek tartottam megadni a személyleírását egy gyengeelméjű illetőnek, aki a helyi rendőr szerepében tetszeleg. Feltételezem, hogy fölismeri ezt a dobozt, amely az unokaöcsém tulajdona. Ha maga James barátja, és szüksége van erre a dobozra, ugyan miért nem merült föl gondolataiban, hogy talán kézenfekvőbb egyszerűen elkérni tőlem, mintsem éjnek évadján betörni érte a házba? Ha az említett közrendőr csökönyös ostobasága meg nem akadályozza – az illető ugyanis a tőlem kapott tájékoztatás, s mondhatom, minden részletében pontos tájékoztatás ellenére nem volt hajlandó cselekedni –, magát annak rendje és módja szerint fülön is csípik. Meg kell mondanom, nem igazán tudok gratulálni az unokaöcsémnek a barátaihoz. Ha az úszóházban talált állapotokat disznóólként írom le, az oktalan teremtményhez vagyok igaztalan. Minekutána visszatér oda, azt ajánlom, fogjon neki azonnal a takarításnak, hátha sikerül mintegy huszonnégy óra hosszan, míg az öcsém haza nem érkezik, az úszóházat legalább hozzávetőlegesen rendezett állapotban tartania. A délelőtt nagyobbik felét azzal töltöttem, hogy a szemetet eltávolítottam a kabinból és a tóba dobtam. Nos, mivel maga James barátja, megengedem, hogy átvegye ezt a dobozt, de remélem, a jövőben eszébe vési majd, a betörés nem igazán megfelelő tevékenység egy úriember számára.

Egy pillanatra vészjósló csend támadt. Nancy azt hitte, hogy Timothy nem állja meg, s önvédelemből elmondja az igazságot. Ám Timothy hallgatott.

– Jól értettem? – kezdte újra a rendőr őrmester.

– Kétlem – felelte a Dédnagynéni. – S most, ha megbocsátanak, itt kell hagynom önöket. A rossz modor, sajnos, ragályos, és nekem még köszönetet kell mondanom két elbűvölő és illedelmes gyermeknek, kiknek önzetlen segítsége nélkül az a veszély fenyegetett volna, hogy lemaradok a vonatomról.

Eljött a pillanat. Nancy nekigyürkőzött, hogy vallomást tegyen. Mindenki a víz felé fordult. A folyó ott folydogált békésen a pázsit pereménél. Ám a piros vitorlás apró csónak, amely nemrég még a part mellett várakozott, most sehol sem volt látható.

– Hisz nincsenek is itt – nyögte Peggy.

– Elmentek! – kurjantotta Nancy. Szinte fölsikoltott, mert szívében újraéledt a már halottnak hitt remény.

– Hogy én milyen figyelmetlen voltam! – sóhajtott föl a Dédnagynéni. – Elmulasztottam megkérdezni a nevüket. De feltételezhetően találkoztok majd velük a tavon. Véleményem szerint hozzátok illő barátok lennének. Csónakjuk vitorlája, ha jól emlékszem, piros színű, és egy zöld bogár van a zászlójukon. Mondjátok majd meg nekik, hogy egy öreg hölgy, akihez olyan kedvesek voltak, nagyon sajnálja, hogy nem adatott meg számára a lehetőség hálájának kifejezésére. Nos, Ruth, hagyjuk magukra a vadászokat! Jöjj, Margaret, a rendelt bérkocsi bármely percben megérkezhet. S még egy levelet is írnom kell az édesanyátok számára.

A tömeg megint utat nyitott, és a Dédnagynéni, oldalán Nancyvel és Peggyvel, fölsétált a házhoz.

A már kétszer is elhallgattatott Jolys ezredes újra összeszedte a bátorságát:

– Turner kisasszony – szólt –, itt van az autóm, s ha megengedi, nagyon szívesen elviszem…

– Köszönöm, Tommy – felelte a Dédnagynéni. – De győzelmed nem lehet tökéletes. A kedves, zajos vadászatot megtartottátok, ám félek, úgy kell hazatérned, hogy nem viszed magaddal a kocsidban a prédát.

A doktor, aki már kezdte azt hinni, hogy legalább ő baj nélkül szabadulhat, szerencsétlenségére épp a Dédnagynéni útjába akadt, amikor az öreg hölgy keresztülvonult a pázsiton.

Nancy metsző pillantást vetett rá. A veszély még nem múlt el. Ám szükségtelen volt aggódnia.

– Ah, doktor! – jegyezte meg a Dédnagynéni. – Szóval maga is részt vett Tommy Jolys és társai kisded szórakozásában?

– Azt hittem… – hebegte a doktor. – Féltem, hogy szükség lesz rám.

– Valóban – bólintott a Dédnagynéni. – Nos, a többiekkel ellentétben magát legalább nem vádolhatom azzal, hogy nem a saját dolgával törődik.

– Nagyon örülök, hogy úgy találtam, hogy… hogy én… hogy…

A Dédnagynéni biccentett és továbbindult. Az ajtónál megtorpant, mert észrevette a szerencsétlen Sammy rendőrt, aki egy fekete selyemköpenyt tartott a karján. A Dédnagynéni napernyőjével a köpenyre mutatott.

– Közrendőr! – szólalt meg. – Mit művel azzal a köpennyel?

– Szükségünk volt valamire, kisasszony, amit megmutathattunk a kutyáknak, hogy szagot fogjanak.

A Dédnagynéni mély lélegzetet vett.

– Csak nem akarja azt mondani, hogy arra az arcátlanságra vetemedett, hogy kinyitotta a bőröndömet? Azt a köpenyt még tegnap elcsomagoltam.

– Semmi máshoz nem nyúltunk – dadogta a rendőr.

– Vedd el tőle, Margaret! – parancsolta a Dédnagynéni.

– A vérebnek kellett – magyarázta Nancy.

– Tudom – dörmögte a Dédnagynéni. – Vérebek, valóban! Közrendőr! Bizonyára emlékszik rá, hogy személyleírást adtam magának arról a rossz hírű illetőről, aki a néhány nappal ezelőtti betörésért felelőssé tehető. Vonakodott hinni nekem. Ott találja a nevezett személyt, éppen Jolys ezredessel társalog. Nem, nem kívánok feljelentést tenni ellene. Az incidens lezárult, de nem a rendőrség hatékony közreműködésének köszönhetően.

– Nem, kisasszony – nyögte Sammy.

– Ha nem csalódom, maga Mrs. Lewthwaite fia – folytatta a Dédnagynéni. – Az őrmesterével beszélnem bizonyára haszontalan lenne, ám fájlalom, hogy sürgős távozásom miatt nem válthatok néhány szót az édesanyjával.

Fölment a lépcsőn, és belépett a házba. Peggy a nyomában a köpennyel.

Nancy egy pillanatra hátramaradt.

– Föl a fejjel, Sammy! – vigasztalta. – Mondd csak, talált valamit a véreb?

– Semmit – búsongott Sammy. – Elkapta a szagot Crag Gill kapujánál, aztán elrohant Swainsonék közelébe, majd le a tóhoz.

– Swainsonék közelébe? – csodálkozott Nancy. – Mi keresnivalója lehetett ott? Az öregek azt mondták nekünk, hogy színét se látták.

Besietett a házba, és fölment az emeletre. A Dédnagynénit a vendégszobában találta. Az öreg hölgy gondosan újra összehajtogatta köpenyét, és visszatette a bőröndbe.

– Nos, Margaret, nézz körül alaposan a szobában, nem felejtettem-e itt valamit! – rendelkezett a Dédnagynéni. – Te pedig, Ruth, menj le és nézz utána, elkészült-e a szakács néni a szendvicsekkel. Kérd meg, azonnal tudassa, ha megérkezett a gépkocsi.


Kinn az udvaron a vadászok sebeiket nyalogatták.

– Szavamra, egy tatár az öreg hölgy – jelentette ki a rendőr őrmester.

– Leterített bennünket egymás után – dörmögte Jolys ezredes. – Alighogy kinyúlt az egyik, már jött a következő. – Timothyhoz fordult. – Magába aztán jól belemártotta a kését. Minek nevezte? Betörő meg ilyesmi? Csak nem tört be valahova?

– Hosszú történet – legyintett Timothy.

– Ha engem kérdeznek – szólt közbe a doktor – annak a kis boszorkának, Nancynek köszönhetünk mindent. És még szerencsénk, hogy ennyivel megúsztuk. Például…

Timothy a doktorra hunyorított.

– Mellesleg – kérdezte –, nem látta, hová tűnt az a két idegen?

– Nos, én megyek – szólalt meg az őrmester.

– Egy fél perc – állította meg Jolys ezredes. – Rajtunk fog nevetni az egész megye, ha most fülünk-farkunk behúzva eloldalgunk.

– Mit tehetünk, ezredes? – tudakolta az őrmester.

– Éljenezzük meg, amikor kilép – felelte Jolys ezredes.

 

30. AZ ERÉNY JUTALMA

Dick Dorotheára nézett. Dorothea Dickre nézett. Mindketten ugyanarra gondoltak.

Dick egy fűcsomóba kapaszkodva tartotta a Szkarabeuszt a part mellett. Dorothea még mindig a kormányrudat markolta. Minden percben várták, hogy valaki egy óvatlan szót ejt ki a száján, és beüt a katasztrófa. Az óvatlan szó azonban nem hangzott el. Attól a pillanattól kezdve, hogy a Dédnagynéni partra lépett, s reménybeli megmentőivel szemben magához ragadta a kezdeményezést, már senki sem törődött egy fikarcnyit se a kis csónakkal, amely idáig hozta. A Dédnagynéni méltóságteljesen fölvonult a pázsiton át. A tömeg utat nyitott neki, aztán összezárult mögötte. Egyetlen arc sem fordult a folyó felé. Dick elengedte a fűcsomót, és ellökte a csónakot a parttól. Ezt a lehetőséget nem szalaszthatták el.

A Szkarabeusz lassan elsodródott a pázsittól, és megindult a folyón lefelé. A hegyfok magas vonulata elfogta előlük a szelet. A vitorla tétlenül lengedezett. Dorothea megfogta a laza bevonókötelet, de észrevette Dick figyelmeztető pillantását, és elengedte. Méterről méterre sodródtak el a parttól és közeledtek a csónakház felé. És a pázsiton még mindig nem fordult meg senki. Dick nem merte használni az új és nyikorgó evezőket. Ám nem is volt rájuk szükség. Egy aggasztó pillanatig ugyan azt hitte, hogy el kell taszítania magukat a csónakháztól, de a Szkarabeusz végül elsodródott a fal mellett. A következő percben már senki sem láthatta őket a gyepről.

– Sikerült – suttogta Dorothea.

A Szkarabeusz tovább sodródott a náddal benőtt part mentén. A nádszálak között, alig egy-két lábnyi távolságra fölbukkant a Fruska tatja. Még mindig ott hevert, ahol előző nap hagyták. Dick fölkapta az egyik evezőt, épp elérte vele a Fruskát, és a Szkarabeuszt a másik csónak mellé húzta.

– Ez biztonságos? – kérdezte Dorothea.

– Sokkal inkább, mint ha kimennénk – felelte Dick. – A tavon bárhonnan megláthatnak.

Felkapta a Szkarabeusz kikötőkötelét, átmászott a másik csónakba, hozzákötötte a kötelet, visszakecmergett, és leengedte a vitorlát.

– Nem baj, ha nem göngyöljük föl – jegyezte meg. – Gyere!

– Hova? – csodálkozott Dorothea. – A kunyhóba nem mehetünk, annyi ember cselleng mindenfelé.

– A kilátóra – felelte Dick. – Egyszerűen muszáj megtudnunk, mi történik.

A Szkarabeuszt kieresztették, amíg a kikötőkötél engedte, hadd ringatózzék a nádas mellett, majd a Fruskán keresztül partra másztak.

Gyorsan és hangtalanul a hegyfok tetejére kapaszkodtak. Az utolsó néhány yardot már kígyóként kúszva tették meg, míg a sziklák és a hanga közt le nem láttak Beckfootra.

A tömeg időközben közelebb került a házhoz. Észrevették, hogy a szakács néni éppen a kertkapu felé siet. A Dédnagynéni egy rendőrhöz beszélt. Nancy és Peggy fehér ruhája közvetlenül mellette világított.

– Kitalálta a titkot, vagy sem? – tépelődött Dorothea.

– Belép a házba – állapította meg Dick. – Mit visz Peggy?

– Nancy is bement.

– Timothy Jolys ezredessel beszélget – fürkészett Dick.

– És a doktorral – tette hozzá Dorothea. – Ha a Dédnagynéni kikérdezte, akkor mindent elárult. Ezt előre megmondta.

Dick az órájára nézett.

– Mennyi az idő? – kérdezte Dorothea.

– Tizennégy és fél perc múlva egy.


Soha tizennégy és fél perc nem telt el ilyen lassan.

A tömeg a gyepen oszladozni kezdett. A tűzoltók és segítőik az út felé özönlöttek. Itt-ott beszélgető csoportok lődörögtek, ám valamennyien ugyanabba az irányba tartottak. Hamarosan senki sem maradt a pázsiton. A frissen nyírt fű futballpályához hasonlított valamilyen küzdelmes mérkőzés után. Ám a hegyfokon figyelők tudták, hogy a játékosok nem mentek messzire. Hallották a zajt, amelyet a rengeteg ember beszélgetése keltett.

– Mire várhatnak? – töprengett Dorothea. – Hiszen már tudják, hogy a Dédnagynéni előkerült. Miért nem mennek haza?

Perc múlt perc után. A hegytetőn lapuló Piktek a letiport, elhagyatott pázsitot és a csendes, szürke házat nézték. A feléjük eső ablakokban senki sem mutatkozott. Valahol a házban ott volt Nancy, Peggy és a Dédnagynéni… ám ez a Dédnagynéni már tudott a Piktek létezéséről, hiszen együtt utazott velük a csónakban, beszélgettek, ők maguk hozták vissza Beckfootba.

– Azt hiszem, az elmélet már kipukkadt – jegyezte meg Dick, és félig fölemelkedett. – Valaki biztosan elejtett valami megjegyzést, és most áll a bál. Jobban tennénk, ha lemennénk és bevallanánk, hogy az egészben mi is hibásak vagyunk.

– Nem tudhatjuk – ellenkezett Dorothea. – Igaz, hogy meglátott bennünket, de ez még nem jelenti azt, hogy a kilétünkről is tudomást szerzett. Ha nem jött rá, hogy Piktek vagyunk, akkor még mindig azok vagyunk. Várjuk meg az egy órát, lássuk, elutazik-e. Mennyi az idő?

– Negyed perc múlva egy.

– Ott jön egy autó – vette észre Dorothea, és alig állta meg, hogy föl ne ugorjék.

– A tűzoltók mennek haza – vélekedett Dick.

– Ez a tó vége felől érkezik – fülelt Dorothea.

A kocsi egyre közeledett, és dudált, amikor a keskeny úton egy kanyarhoz ért.

– Megállt – mondta Dorothea.

Egy másodpercre fölrivallt valamelyik postakürt, de hangja hirtelen elakadt, mintha ráparancsoltak volna a tulajdonosára, hogy hagyja abba. A beszélgetés fölerősödött. De távozó autók zaja továbbra sem hallatszott.

– Miért nem mennek el? – tűnődött Dorothea.

A beszélgetés zaja tovább erősödött, majd hirtelen félbeszakadt.

– Mi történik? – izgult Dorothea.

Egy perc telt el tökéletes csendben.

Aztán a ház mögül fölharsant Jolys ezredes kiáltása.

– Na most, fickók! Turner kisasszony! Hip-hip hurrá!

Az utolsó szót kitörő éljenzés és iszonyatos trombitaharsogás fojtotta el. Postakürtök és vadászkürtök versenyeztek egymással. Minden kürtös teli tüdőből fújta a hangszerét.

Aztán újra csend lett, amelyet csak egy autóduda magányos szava szakított meg.

– Elmegy – suttogta Dorothea. – Biztos, hogy elmegy. És biztos, hogy most megy el. Az ő kocsija dudált, amikor kihajtott a kapun.

Távolabbról újra hallották a dudaszót.

A ház mögött megint beszélgetés és kiáltozás kezdődött, majd beindított motorok és elhajtó gépkocsik zaja hallatszott.

– Elment – mondta Dorothea. – Azt hiszem, tényleg elment. – Ebben a pillanatban fölbukkant a gyepen Nancy és Peggy. A csónakház felé rohantak.

– Itt lehetnek valahol a közelben! Ez egészen biztos! SZKARABEUSZ, AHOJ! AHOJ! Gyertek elő, Piktek!

Tíz nap óta először hallották, hogy Nancy végre amúgy istenigazából, teli torokból kurjongat.

– Ahoj! – kiabálta Dick és Dorothea, és sziklákon, hangabokrokon átugrálva lerobogtak a meredek lejtőn. Timothy éppen ekkor bukkant elő a ház sarka mögül. Menet közben egy levelet olvasott.

– Nagyszerűek voltatok, Piktek! – lelkendezett Nancy. – Csodálatosak! Ügyesen csináltátok! Ha nincs annyi sütnivalótok, hogy eliszkoljatok, végül mégiscsak lebuktunk volna.

– Elutazott? – tudakolta Dorothea.

– Hát persze hogy el! Nem hallottátok, milyen búcsúztatót rendeztek neki?

– És rájött, hogy kik vagyunk?

– Semmire se jött rá, és semmit se talált ki. Pedig már alig reménykedtünk. A doktor, a postás már csaknem kikotyogta a titkot, de a Déd nem engedte szóhoz jutni őket. Már többször is azt hittük, hogy befellegzett, mindennek vége. De szerencsére ott volt Jolys ezredes, meg Timothy, meg a rendőrség, és a Déd elsősorban az ő ledorongolásukkal foglalkozott. A leginkább hajmeresztő pillanat az volt, amikor meg akarta nektek köszönni, hogy hazahoztátok. Ám mire körbenézett, hogy megkeressen titeket, már eltűntetek a színről, így aztán ez lett a nap fénypontja.

Nancy Timothyhoz fordult, aki közben melléjük érkezett, még mindig a levelet tanulmányozva.

– Mondhatom, derék dolog volt tőled, hogy lapítottál, és egy szót se szóltál, pedig mindenféle igazságtalan dolgot vágott a fejedhez a betörés miatt.

– Nem tehettem egyebet – felelte Timothy. – Sokkal rosszabb lett volna, ha kiderül, hogy ők is benne voltak.

Egyébként pedig részben miattam kellett betörni, az is az én hibám volt, hogy most a karjaiba futottak. Dickék csak azt tették, amire kértem őket. Én küldtem őket az úszóházba. Azonban még mindig rejtély előttem, hogy az ördögbe került oda az öreg hölgy.

– Én tudom – felelte Nancy. – Elmesélte nekünk. Azt mondta, hogy találkozott Mary Swainsonnal, és Mary vitte át. Arról viszont dunsztom sincs, miért akart odamenni. Ezt a kérdést maga a Déd is homályban hagyta. Szerintem az lehet a dologban, hogy meggyőződése szerint itt kószálnak a Fecskék, hiába állítottuk, hogy még nem érkeztek meg.

– És most már minden rendben van? – kérdezte Dorothea.

– Rendben? Ennél tökéletesebb rendben nem is lehetne. Nézzétek csak meg a levelet, amelyet Anyának írt. Nyitva hagyta, és felszólított minket, hogy olvassuk el. Hé, Timothy! Add csak ide! – Elvette a levelet, és Dorothea kezébe nyomta. – Olvasd! Olvasd! Akkor majd meglátod.

– De szabad?

– Hát persze hogy szabad. Timothy is elolvasta. Olyan, mint egy iskolai bizonyítvány.

– Elég találó jellemzést adott rólad – vélekedett Timothy. – Velem kapcsolatban talán kissé erőteljesen fogalmazott, de meg kell vallanom, tetszett, ahogy elbánt a rendőrséggel meg Jolys ezredessel. Ha engem kérdezel, a Dédnagynéni figyelemreméltóan hasonlít a Dédunokahúgára. Na és ahogy elintézte Jolys ezredes ötletét, hogy majd az egész banda elkíséri az állomásra!… Hallottátok, amikor utasította a sofőrt, nehogy óránként tíz mérföldnél gyorsabban vezessen? – Timothy kuncogott, levetette magát a lejtős pázsitra, és kezét összekulcsolta fáradt feje alatt.

Dick és Dorothea együtt olvasta a levelet.


Drága Mary!

Amikor merő véletlen folytán tudomást szereztem róla, hogy Jamesszel egyetemben helyénvalónak érezted, miszerint lányaidat, az én dédunokahúgaimat Beckfootban hagyva, csupán kedvtelésből mindketten hosszabb utazásra induljatok, kötelességemnek tartottam, hogy távollétetek alatt gondoskodjam róluk. Nincs kétségem afelől, hogy ti magatok is ezt a megoldást javasoltátok volna, ha nem vonakodtok ezzel a kényelmetlenséggel terhelni. Hangsúlyozni szeretném, milyen kellemes meglepetést okozott az a figyelemre méltó fejlődés, amelyet Ruth és Margaret esetében egyaránt tapasztaltam. Mondhatom, mindketten előzékenynek s készségesnek mutatkoztak. Legfőbb igyekezetük arra irányult, hogy látogatásom kellemesen teljék. Zongoratudásuk mindennapos csiszolgatása mellett a szünidei feladatok elvégzésében is jelentős előrehaladást tanúsítottak, és így hazaérkezésed után annál jobban élvezhetik majd társaságodat. Egy alkalommal, amikor a részemről felmerült apró félreértés következtében engem feszélyező körülmények alakulhattak volna ki, Ruth megmutatta, hogy tőle sem idegen az a tapintat, amely oly jellemző volt nagyapádra. Bárcsak hasonló dicsérő beszámolót írhatnék arról az illetőről is, akinek James, meglehetősen oktalan módon, feltehetőleg kölcsönadta úszóházát. Remélem, James legalább annyi óvintézkedést tett, hogy leltárt vett föl az általa birtokolt javakról, mielőtt olyan ember kezére bízta tulajdonát, aki nem átall éjnek évadján betörést elkövetni, hogy a beckfooti házból megszerezzen valamit, amelynek kiszolgáltatását feltételezhető véleménye szerint egyébként megtagadtam volna.

Ma elutazom, hogy találkozzam kedves öreg barátnőmmel, Miss Huskinsonnal, aki szokásos nyári programjának megfelelően Harrogate-ben tölti a fürdőszezont. Máskülönben boldogan kiterjesztettem volna hosszabb időre is kötelezettségként vállalt, ám kifejezetten örömtelivé lett látogatásomat.

Remélem, hogy Jamesszel egyetemben kellemesen éreztétek magatokat az utazás során.

Maradok, drága Mary, szerető nagynénéd: M. Turner.


– Mit szóltok hozzá? – sugárzott Nancy. – Tudtam, hogy sikerülni fog. Anya szörnyen örül majd. És ha meggondoljuk, hogy a Déd dühöngve jött ide, azzal a feltett szándékkal, hogy disznó módon viselkedik Anyával! Ráadásul az ittléte ellenére egyetlen tervünket se kellett föladnunk! És most már végre vége, nem kell többé Piktet játszanotok, és mi sem leszünk többé angyalok.

– De ti még nem is tudjátok, mit csinált az úszóházban – szólalt meg Dick. – Kidobta a bányából hozott összes mintát.

– Jól tette – vigasztalta Timothy. – Nagyon kedves volt tőle. Megtakarította nekem a fáradságot. Azok a minták már nem érdekesek. Azokkal végeztünk. Csak a kapott eredmény számít, és az elemzés itt zörög a zsebemben. Kizárólag a tegnap begyűjtött két mintára van még szükség, márpedig mindkettő biztonságban, a hátizsákom mélyén lapul. Gyertek át holnap reggel, ha akartok! Elvégezzük a még hátralevő elemzéseket, és azzal befejeztük a munkát. Jim és édesanyátok délnél hamarabb nem érkezik haza.

Dick szívéről legördült a kő, amely azóta nyomta, hogy tudomást szerzett a Dédnagynéni úszóházbeli működéséről. Tudta, mit jelent az, rendet rakni, ha valaki a fejébe veszi, és amúgy istenigazából nekilát. Eddig attól félt, hogy hiába történt az egész betörés, és Timothyval végzett munkájuk is feleslegesnek bizonyult.

– Holnap első dolgom lesz, hogy odavitorlázom – ígérte.

A gyepen a szakács néni közeledett.

– Mr. Stedding, maga itt marad ebédre – közölte. – Öt főre terítettem. És nem szabad a nedves füvön feküdnie, még akkor sem, ha süt a nap. Haj, de örülök, hogy túlestünk mindenen. Ám ha meggondolom, hogy Turner kisasszony úri kényelemben töltötte az éjszakát az úszóházban, mi meg már a halottszemlére gondoltunk…

– Megírta Anyának, hogy rettenetesen jól viselkedtünk – tájékoztatta Nancy. – És ez így igaz, a legteljesebb mértékben. De mondd csak, szakács néni, ugye nem akarsz tényleg elmenni?

– Szóval – kezdte a szakács néni –, Turner kisasszony megkért, hogy vonjam vissza a felmondásomat. Én meg örültem, hogy élve látom, ezért azt mondtam neki, nem bánom. Na már most, az ebéd abban a pillanatban kész, hogy megverem a gongot. El ne késsenek! Maguk pedig hurcolkodjanak le abból az ócska romból! Be kell költözniük újra a szobájukba, ahogy az tisztességes keresztényekhez illik. Csak így fogadhatjuk Mrs. Blackettet. Álljon helyre a rend! Legyen minden úgy, ahogy Turner kisasszony kéretlen látogatása nélkül lett volna!

A szakács néni visszatért a házba.


Szokatlanul békés volt a beckfooti pázsit. Csak egy postakürt rikoltott néha a messzeségben, a tó vége körül jelezve, hogy a tűzoltók a vadászat után hazafelé tartanak.

– Hála Istennek, hogy vége van! – sóhajtotta Timothy, s a szakács néni figyelmeztetése ellenére továbbra is a fűben hevert.

– Ahogy mondod – bólintott Nancy, és szemébe újfajta csillogás költözött. – És végeredményben csak tíz nap telt el. Tíz irtózatos nap, de megérte, mert megmentettük Anyát. No és most végre felpezsdül az élet. Újra fölvonjuk a kalózlobogót, abban a percben, hogy végeztünk a kajával. Mozgásba kell lendítenünk a dolgokat, egy percet sem veszthetünk…

Timothy hirtelen fölült.

– Hé, álljon meg a menet! – tiltakozott. – Az eddigiek után én nyugodt életre vágyom.

– Nos, olyan nagyon nyugodt életed nem lesz – ígérte Nancy. – A következő napokban biztosan nem. Ne is álmodj róla! Hisz jönnek a Fecskék meg Jim bácsi, és a szünidőből még öt teljes hét hátravan.



.oOo.