1. A TENGERI MEDVE

A parti sziklák fölötti dombon álló, felföldi viseletbe öltözött fiú elfordította tekintetét a völgyben legelésző szarvasról, amelyet eddig figyelt, és kipillantott a tengerre. A távolban egy fehér vitorla látszott. Alig ragyogott át a messzeség ködén, s a fiú hamarosan hátat fordított neki, figyelmét újra a szarvas kötötte le.

A Tengeri medve, Nancyvel a kormánynál, kényelmesen siklott a fényes napsütésben a Hebridák egyik szigetének sziklás partja felé. A vitorlás egy öreg, valaha révkalauzhajóként szolgáló norvég kutter volt, és Flint kapitány (Nancy és Peggy Jim bácsikája) bérelte ki maga, valamint a Walker, a Blackett és a Callum gyerekek alkotta legénység számára. A Minch meglehetősen viharos tenger, ám az időjárás a kedvükbe járt, és két boldog héten át, szinte minden éjt más és más kikötőben töltve élvezettel vitorláztak a szigetek közt. Most éppen egy védett öbölbe tartottak, hogy a parton letisztogassák a hajóról a kacsakagylókat meg a moszatokat, és friss réteg festéket kenjenek rá a vízvonal alatt, s aztán visszavigyék a kikötőbe, ahonnan elindultak, tipp-topp állapotban átadják tulajdonosának, aki akár azonnal újra neki is vághat vele a tengernek.

– Igazából senki se szereti kölcsönadni a hajóját – magyarázta Flint kapitány. – A legkevesebb, hogy jobb állapotban adjuk vissza Macnek, mint ahogy megkaptuk.

– Akkor talán máskor is kölcsönadja nekünk – értett egyet Roger.

A kormányt Nancy kezelte. Peggy húga mellette ült, hogy szükség esetén segítsen a köteleknél. Flint kapitány a kabin tetején ülve pipázott, és tekintetével azt a lapos tetejű dombot fürkészte, amely a keresett öbölbe vezető utat mutatja. Roger őrszemként az előfedélzeten üldögélt és azon gondolkodott, mikor látják be végre a többiek is: a kora reggel óta folyamatosan csökkenő erejű szél már annyira legyengült, hogy érdemes lenne beindítani a motort. A legénység többi tagja lent tartózkodott a kabinban, Susan kivételével, aki már egy ideje az órát figyelte, és éppen most indult az orrban levő konyhába, hogy begyújtsa a Primus főzőt és föltegye a kannát a hajószemélyzet uzsonnája számára.

A kabin belseje keveset változott az idő óta, hogy a Tengeri medve révkalauzhajóként szolgált. Még megvolt a révkalauzok hat priccse, amelyeket mintha a hajó falába építettek volna be, a hosszú ülések fölé. Titty szerint lefekvéskor az embernek olyan érzése támadt, mintha nyúlüregbe mászna be. Ám amint bent volt, a függöny elhúzásával tökéletesen el tudta magát szigetelni a külvilágtól. Számos kimerült révkalauznak kellett így aludnia a priccsén, míg a többiek egy-két yardnyira tőle a kabinlámpa alatt éppen kártyáztak. A tat felé mindkét oldalon még egy-egy priccs volt a kabinlépcső közelében, ahonnan gyorsan föl lehetett jutni a fedélzetre. A régi időkben ezeket a hajó legénysége használta, akikre az a feladat hárult, hogy kivigyék a kuttert a tengerre a befelé tartó nagy hajók elé, révkalauzokat tegyenek fedélzetükre, illetve fölvegyék a már kifutott nagy hajókról a többieket. A lépcső melletti fekvőhelyeken John és Flint kapitány aludt. Nancy, Peggy, Susan, Titty, Dorothea és Dick a főkabin egy-egy „szekrénypriccsében” töltötték az éjszakát, míg Roger, lévén a legkisebb, az orrkabinban kapott fekhelyet, amely valaha kétségtelenül egy norvég hajósinasé volt.

John – széles terpeszben, hogy biztosan álljon – a kabinlépcső melletti térképasztal fölé hajolt. Hol azt a mappát tanulmányozta, amely a Minch mindkét partját, vagyis a skót szárazföldet és a Külső-Hebridákat ábrázolta, hol egy sokkal kisebb lapot, amely a hajó úticéljául választott apró öböl részletes képét mutatta. Mac, a Tengeri medve tulajdonosa rengeteg ilyen kisebb térképet hagyott a fedélzeten. John és Nancy számos boldog órát töltött e lapok társaságában, s amikor Flint kapitány kijelentette, hogy a hajót visszaszolgáltatása előtt jó lenne megtisztogatni, ezt a bizonyos lapot lengették meg előtte.

– Idenézz! – magyarázta Nancy. – Macnek eszébe sem jutott, hogy a hajót kikötőbe vigye lesúrolni. Nézd csak ezt a horgonyjelet meg a keresztet, s olvasd csak el, mit kapart ceruzával a lap szélére: „A Tengeri medve letisztítása.” Tegyük mi is ezt. A hajónak saját lábai vannak. Ugyan mi szükség lenne rá, hogy kikötőbe vigyük, és a mólónak támasszuk?

Vonakodva bár, Flint kapitány végül beleegyezett.

Titty hason feküdt a priccsén és ceruzáját meg-megnyalva saját útinaplóját igyekezett naprakész állapotba hozni. Ez az iromány meglehetősen eltért attól a hivatalos hajónaplótól, amelyet John és Nancy vezetett, s amely másból sem állt, csak a hajózási irányt, a megtett távolságot, a szél és az időjárás változásait rögzítő bejegyzésekből. Sokkal könnyebb volt a priccsen hason fekve írni, mint a kabinasztal mellett ülve, különösen, amikor a Tengeri medve szél ellen haladva küzdött a hullámokkal. (Nem mintha e pillanatban nagyon küzdött volna, hisz egyre gyengülő szél hajtotta, ám más alkalmakkor ugyancsak imbolygott, és Titty hozzászokott, hogy naplóját a priccsén körmölje.) Dorothea szintén írt, ám az ő alkotásának semmi köze nem volt a hajón történtekhez. Az árboc melletti sarokba fészkelte be magát, hátát nekivetette a fő- és az orrkabin közti válaszfalnak, és azon tűnődött, hogy új művében a rossz ember fekete szakállas legyen fülbevalóval, vagy simára borotvált, arcán heggel.

Dick, akit kineveztek Hajótudósnak, kezében ceruzával a jobb oldali ülésen foglalt helyet. Másik kezével a Madárhatározó zsebkönyvet és jegyzetfüzetét tartotta, nehogy lecsússzanak a kabinasztalról. Listát állított össze azokról a madarakról, amelyeket az utóbbi két hétben megfigyelhetett, és közben arra gondolt, az utazás annak ellenére is sikeresnek mondható, hogy pont azokat a fajokat nem látta, amelyeket pedig a leginkább szeretett volna.

– Hűha! – kiáltott fel, amikor először meghallotta az északi kikötő nevét, ahonnan tengerre szállnak, s megtudta, milyen szigeteket látogatnak meg. – Búvárokat fogunk látni.

– Rézsisakban – mondta Dorothea. – Leszállnak a tenger mélyére, és az elsüllyedt roncsokból aranyrudakat hoznak fel.

– Nem olyan búvárokra gondoltam – magyarázta Dick. – Hanem madarakra. Sarki búvárt láthatunk, meg északi búvárt. Az sem kizárt, hogy jeges búvárt is, bár azok legtöbbje ilyenkor Izlandon van.

Dick az egész utazás során végig a búvárokat kereste, eddig hiába. Ezért most, az út vége felé, hogy vigasztalja magát, felidézte, milyen sok tételt írhatott a saját szemével látott madarak listájára… Szula, lumma, csér, viharfecske, sirály-hojsza, lunda, szkua, örvös bukó, hogy csak néhányat említsen. Szinte teljesen bizonyos, hogy a sirályokról készített fényképei közül néhány egészen jól sikerült, és talán az se rossz – noha kissé távolról vette fel – amelyen egy üstökös kárókatona épp halat nyel el. Ám egyetlen búvárt sem látott, és ha holnap mindannyian a hajótisztogatás kemény munkájával lesznek elfoglalva, alkalma sem nyílik már rá.

– Figyelj csak, John! – szólalt meg. – Mit tudsz az öböl térképén látható tavakról? Milyen messze vannak attól a helytől, ahol horgonyt vetünk? Megnézhetném egy pillanatra?

John lehuppant az ülésre, Dick mellé, és úgy tartotta a kis térképet, hogy mindketten nézhessék. A lapon látható partvonalba öböl mélyült, amelyet egy kiugró hegyfok és néhány, sorba rendeződött szikla osztott ketté. Dél felé lapos vidék terült el, északra meredek parti sziklák és dombok emelkedtek. A szárazföldön számos tavacska látszott, közülük kettőt egy patak csapolt le, s ez abba az öbölbe futott, amelyet az a bizonyos horgony és a parton egy kereszt jelölt. Dick úgy vélte, e két tavon talán lehetne búvárokat látni. Johnt nem a tavak érdekelték, hanem az a jól sikerült vázlat a lap tetején, amely a part mögött emelkedő dombok körvonalát rögzítette.

Egy lapos tetejű domb egyik oldaláról szaggatott vonal húzódott lefelé, mellette a következő szöveggel: „Lapos-t. É-i pereme, Ny-ÉNy-i irány: út a Bejárat É old. sziklához.”

Hirtelen lábdobbanás hallatszott az előfedélzetről, s felharsant Roger hangja:

– Vitorla! Hahó… Vagyis nem igazán vitorla. Motoros hajó… Jobbra elöl…

Aznap ez a hajó volt az első, amelyet láttak. John, a kis térképet még a kezében tartva szempillantás alatt fölszaladt a kabinlépcsőn. Dorothea körbenyomakodott az asztal körül és követte. Titty kigördült priccséből és Dorotheával holtversenyben ért föl. Még Susan is – miután a tűzhelyre vetett gondos pillantással fölmérte, hogy a láng se nem túl nagy, se nem túl kicsi – megkocogtatta az előfedélzeti kibúvónyílás tetejét, hátha Roger rajta tartózkodik, majd fölnyitotta és kimászott rajta. Dick, aki közben épp azt a részt tanulmányozta a madárhatározóban, amely szerint a sarki búvár leggyakrabban a part közelében levő hegyi tavakon látható, fölpillantott és egyedül találta magát a kabinban. Mindenki más a fedélzeten nyüzsgött.

Izgatott beszélgetés zaja szűrődött le. A föntiek hallhatóan egymás kezéből kapkodták ki a látcsövet és a teleszkópot.

– Idehallgass, most már én jövök! Én láttam meg először. – Ez volt Roger.

– Csak egy motoros, akárhogy nézzük. – Ez meg John.

– Elég közel halad el mellettünk. – Ez Nancy volt.

– Nyugalom, Nancy! Nekünk van előnyünk. Semmi okod aggódni. Elmegy a tat mögött. – Ez Flint kapitány.

– Teljes gőzzel halad. – Ez újra csak Roger hangja.

– Talán táviratokat szállít. – Ez Titty.

– Vagy orvost visz az egyik világítótoronyhoz. – Ez pedig Dorothea.

Dick valójában alig hallotta a beszélgetést. Madárhatározójának színes képeit nézegette, a búvárokat, amelyeket élőben még soha nem látott. Holnap lesz rá a legeslegutolsó lehetőség. A fenti zsibongás számára érdektelen volt, míg fülét hirtelen meg nem ütötte a saját neve.

– Ez Dick hajója – hallatszott Peggy hangja. – Dick, nézd csak! Hol van? Hé, Dick!

Dorothea lekiabált a kabinlépcsőn: – Dick! Dick! Siess! A madaras embered közeledik, s itt megy el nem messze tőlünk.

Dick eddigre már végigmászott a megdőlt kabinpadlón, s elérte a lépcső alját. Amint a fedélzetre lépett, Dorothea kezébe nyomta a látcsövet. De Dicknek nem volt rá szüksége, hogy felismerje a madaras ember hajóját. Amint megpillantotta, tudta, hogy azt látja. Miközben igyekezett egyensúlyozni és szilárdan tartani a látcsövet, inkább arra törekedett, hogy legalább néhány betűt elolvasson a hosszú hajónévből. „P.T.E.R…” A Tengeri medve hirtelen megdőlt, s a látcső a hajó helyett az égre meredt. Dick gyorsan lefelé irányozta és elkapta a név néhány utolsó betűjét. „A.C.T.Y.L.U.S.” Valóban a Pterodactylus volt az, újra dél felé tartott. Korábban látták már abban a kikötőben a hegyfok túlsó oldalán, és Dick elmagyarázta a többieknek, mit jelent a neve: a Pterodactylus valami félig madár, félig gyík, történelem előtti természetesen, és kihalt már. Később éppen ellátmánnyal megrakodva haladtak a rakparton, amikor meglátták, hogy a motoros kifelé halad. Megálltak és nézték.

– Útra kelt megint a madarak után – mondta egy kikötőmunkás. – Shetlandnek tart. Madarakat keres. Ez a negyedik útja idén.

– Mit mondott, ki ez az ember? – kérdezte Dick.

– Olyan madarászféle – válaszolta a munkás. – Szólj neki valami ritka madárról, s ötszáz mérföldet is megtesz érte, úgy tartják. Jó pénzt fizet bárkinek, ha megmondja, hol talál ilyet.

Dick végigkövette tekintetével a nagy motoros jachtot, míg az a móló végét elhagyva kisiklott a tengerre. Miután visszatértek a hajójukra, fölmászott a kötélhágcsón a keresztrúdra, hogy még egy pillantást vethessen rá kinn. Nem volt már több, csak a szálló permet fehér foltja. Messze északra tartott, a tengeri madarak fészkelőhelye felé. Egy nap, gondolta Dick, talán neki is lesz ilyen hajója. Egész könyvtárnyi madárhatározót tart majd a kabinban, s lesz sötétkamra a fényképek előhívásához, valamint teleobjektívvel felszerelt kamera, hogy le tudja fotózni a madarakat, anélkül, hogy túlságosan közel menne, s megzavarná őket. Bármit megadott volna azért, hogy fölmehessen a Pterodactylus fedélzetére és beszélgethessen egy igazi madarásszal, aki azt az életet éli, amelyet ő, Dick is szeretne egykoron. A többiek csak mosolyogtak rajta (Roger kivételével, aki rajongott a gépekért), és kijelentették, a Pterodactylus végeredményben csak egy motoros hajó, madarakat keresni lehet vitorlással is, és akkor a madármegfigyelés mellé még a vitorlázás öröme is társul. Akármikor megláttak egy motoros hajót, valaki biztosan megjegyezte: „ilyen bárka kellene Dicknek”, de Dick nem törődött az ugratással. A Pterodactylus, még ha motor hajtja is, egy madarász tulajdona, aki hajóját éppen olyan célra használja, amit Dick is tenne, ha lenne sajátja: úszó megfigyelőállomásként, amely ráadásul elég nagy ahhoz, hogy rajta éljen. Egy ilyen hajón együtt vándorolhat az ember a madarakkal.

A Pterodactylus alig húsz-harminc yarddal a Tengeri medve orra előtt keresztezte útjukat.

– Micsoda disznóság! – háborgott Nancy.

– Joga volt rá – vont vállat Flint kapitány. – Amilyen sebesen haladt, azt hihette rólunk, hogy voltaképpen helyben állunk. Bár azt meg kell hagyni, jobb modorra vallott volna, ha nem dörgöli le az orrunkat.

Dick, a távcső segítségével magát a madaras embert igyekezett megpillantani. De a Pterodactylust a felépítmény belsejéből irányították, és nem láthatta, ki áll a kormánykeréknél. A fedélzeten egy lélek sem mutatkozott, míg a nagy motoros jacht, orrtőkéje körül habot verve, elhúzott előttük.

– Biztos rengeteget látott – mormogta Dick csak úgy magának.

– Rengeteg mit? – kíváncsiskodott Peggy.

– Dick madarakra gondolt – magyarázta Dorothea.

– Búvárokat – felelte Dick.

– Egy óra múlva már kikötőbe ér – jegyezte meg Flint kapitány a kabinban levő órára pillantva, amelyet az egyik gerendára csavaroztak, hogy a fedélzetről is könnyen látni lehessen. – Mármint akkor, ha XX-be tart. (Nyilvánvaló okokból a kikötőt, ahol hőseink először látták a Pterodactylust, nem említjük e könyvben név szerint.)

– Ha hazaindulás előtt mi is befutunk oda üzemanyagért, újra láthatod – biztatta öccsét Dorothea.

– Persze máshova is mehet – borongott Dick.

– Indítsuk be a motort – javasolta Roger, aki hátrajött, mert kifejezetten bosszantotta a látvány, hogy a Pterodactylus sokkal gyorsabban halad, mint a Tengeri medve.

– Összetöröm a bordáimat! – szitkozódott Nancy. – Mit keresel itt? Őrségben vagy! Nyomás vissza, és szót se többet a motorról!

– Hamarosan te magad követeled majd, hogy indítsuk be – feleselt Roger, és újra előremászott. – A szél egyre gyengül.

Flint kapitány körülnézett: – Rogernek igaza van – mondta. – Úgy tűnik, változik az időjárás. Hitvány kis szél ez már. De nincs tartalék üzemanyagunk, csak épp annyi, hogy bejussunk vele az öbölbe. Tegnap a szélcsend miatt a tartályt csaknem fenékig ürítettük. Sebaj! Már nem kell messze mennünk. Bármely percben megpillanthatjuk azt a dombot.

Roger visszatért az előfedélzetre. Susan újra leereszkedett a konyhába és figyelte, hogy a kanna gőzölögni kezd. Dick igyekezett nem szem elől téveszteni a madaras ember hajójának halványodó fehér foltját. Nancy hol a kompaszra, hol a vitorlákra pillantott, hogy a legtöbb szelet befoghassa: megpróbálta az öreg kutterből a legjobbat kihozni. A többiek, Flint kapitány, Peggy, Titty, Dorothea és John az előttük húzódó kék dombokat fürkészték.

– Lapos-tető! – kiáltott fel hirtelen Roger és az orrsudár mentén előremutatott.

– Én nem látom – kétkedett Titty.

– Hol? – kérdezte Dorothea.

– Lehet, hogy az – tűnődött John. – Most kezd látszani.

Az előttük húzódó horizont változni kezdett. A parti dombok lassan fölemelkedtek és eltakarták a mögöttük levő magasabb dombokat. John Peggy kezébe nyomta a kis térképet, és a bal oldali árbocmerevítőn fölmászott a keresztrúdra, hogy magasabbról láthassa a partot.

– Tényleg a Lapos-tető! – rikkantotta.

Flint kapitány elvette Peggytől a lapot.

– Az orrtól alig jobbra! – kiáltott le John, és sietve lemászott, hogy újra megnézze a térképet.

– Hasonlít – vélekedett Flint kapitány. – Az a kis vázlat valahonnan innen készülhetett, ahol most vagyunk. Merre tartunk, Nancy?

– Nyugat-északnyugat – felelte Nancy.

– S ráadásul éppen jó irányból jövünk. Ennél szerencsésebben el se találhattuk volna.

– A derék öreg Tengeri medve – dicsérte Titty.

– Tartsd így az irányt! – parancsolta Flint kapitány. – Ez a csapás épp a bejárat elé visz minket.

Egy kéz, Susané, jelent meg a kabinlejáróban és megragadta a kis hajóharang nyelvén lengedező zsinegdarab végére kötött csomót.

– Kiing… kiing…

– Két harangütés! Öt óra. Uzsonna! – kurjantotta Nancy. Szinte úgy hangzott, mintha sürgősen el akarná távolítani a többieket a fedélzetről.

– Még végezhetünk vele – vélekedett Flint kapitány. – S aztán egy perc alatt besiklunk, ha a szél kitart.

Roger a harang első kondulására fölrántotta a kibúvónyílás fedelét és már el is tűnt. Susan keze újra megjelent a kabinlejáróban, ezúttal egy bögrét nyújtott a kormányosnak. Peggy megfogta és a kormányállás szél alatti oldalának sarkába tette, ahonnan nem tudott lecsúszni. Susan egy hatalmas darab gyümölcsös süteményt is kiadott, s Peggy ezt is átvette.

– Egyek én is fedélzeten? – kérdezte.

– Fölösleges – rázta a fejét Nancy.

Titty és Dorothea lemászott, és Peggy is követte őket.

– Menj le, John! – nógatta Nancy. – Jobban látod majd, ha kissé közelebb érünk. Húzz le te is, Dick! A Ppppppterodactylusodnak nyoma sincs már.

Dick még egy utolsó pillantást vetett a dél felé húzódó partvonalból kiugró hosszúkás szirtre. Szinte szigetnek tűnt, ám Dick tudta, valójában földnyelv. Ez a Fok, s mögötte ott rejtőzik az a kikötő, ahol először találkoztak a madaras ember hajójával. A motoros jacht már tényleg nem látszott. Dick is követte hát Johnt a kabinba.

A kormánynál ülő Nancy egyedül maradt a fedélzeten. Alulról bögrék és tányérok csörömpölése hallatszott. Lenyelt egy korty teát, majd hatalmasat harapott a süteménybe. Mennyivel klasszabb ez, mint valami hivatalos kikötőbe befutni, amely tele van bójákkal, világítótornyokkal, boltokkal és rakpartokkal. Ismeretlen föld felé vitorlázik, a partvonal kicsiny nyílását lesi és a hajó egyedül csak az övé. Bárcsak az uzsonna ott lenn örökké tartana.


A kabinasztal mellett üldögélő Dick két úszkáló tealevelet vett észre a bögréjében. Kihalászta őket.

– Idegenek – vélekedett Titty.

– Talán a búvárjaid – reménykedett Dorothea. – Talán mégis látsz belőlük néhányat.

Dick, tudós lévén, nemigen hitt a tealevéljóslásban:

– Nem sok reményem van rá – búsongott.

– Sosem tudhatod – vigasztalta Dorothea.


Kikötés előtt senki sem akar túlságosan sokáig a fedélközben maradni. Különösen akkor nem, ha a hajó ismeretlen horgonyzóhely felé közeledik, amelyet ráadásul a legénység választott, nem a kapitány. Nancy nem nagyon sokáig tudhatta magáénak a hajót. Senki se piszmogott az uzsonnával, és hamarosan mindenki újra a fedélzeten nyüzsgött. Figyelték a közeledő partokat, a lapos tetejű dombot fürkészték, rá-ránéztek az iránytűre, összehasonlították a most már tisztán látható parti sziklákat a Mac térképén levő kis rajzvázlattal, és várva várták, mikor vethetik végre az első pillantást arra a kis öbölre, amelyben a Tengeri medvét valaha lesúrolták, s ahol ez az esemény hamarosan újra bekövetkezik.

– Megvan! – kiáltotta John, aki fölvitte teleszkópját a keresztrúdra. – A sziklától kicsit balra… Tőle délre alacsony a part. Az orrsudár pont rámutat.

Most már a fedélzetről is mindannyian láthatták a szikla alatti keskeny bejárót, a szikla fölött a távoli dombok felé húzódó gerincet, s ettől északra néhány kunyhót és egy szürke házat.

– Feltűnő ház – olvasta el Peggy a térképen levő szöveget.

– Lehet – mondta Titty de ahova mi megyünk, ott egyetlen ház sincs.

– Azok a házak egyébként sem érdekesek – vélekedett Dorothea. – A másik völgyben vannak, a hegyvonulat tetején túl. Még csak nem is látjuk majd őket.

– Már most se látom őket valami jól – tette hozzá Roger.

A tengeren semmi sem vehető biztosra. A legeslegutolsó percben, amikor az öböl már kinyílt előttük, az idő hirtelen megváltozott. Messze délen a Fok körvonala elhomályosult. A szél tovább gyöngült. A Tengeri medve egyre lassabban haladt. A napsütés fátyolossá vált. A parttal valami furcsa történt. A belső dombok teteje élesen és tisztán látszódott, de a lentebbi lejtők elé mintha fehér függönyt húztak volna.

– Mondtam, hogy be kellett volna kapcsolni a motort – diadalmaskodott Roger.

Flint kapitány aggodalmasan tekintett körbe.

– Lehet, hogy meg kell változtatnunk a tervünket – mondta. Lement a kabinlépcsőn, és fölülről láthatták, hogy szorgalmasan dolgozik a párhuzamvonalzóval az Admiralitás tengeri térképén.

– A csudába! – tört ki Nancy. – Nem gondolhat arra, hogy föladjuk…

– Hiszen szinte már benn vagyunk – rebegte Titty.

A vitorlák hirtelen lelappadtak. Nancynek irányt kellett váltani, hogy újra kidagadjanak. A levegő varázsütésre lehűlt. Mintha valaki kikapcsolta volna a napfényt.

– Már nem látom a Fokot! – kiáltotta John.

Harsány kurjantás hallatszott a kabinból. – Hé, Nancy! Miért váltottál irányt? – Flint kapitány fölemelte fejét a térképasztalról, és a kabintető alatti parancsnoki tájolóra pillantott.

– Megváltozott a szél – felelte Nancy. – Köd jön. És már nem látjuk a Fokot.

Flint kapitány fölviharzott a kabinlépcsőn. Egy pillantást vetett a fejük felett tornyosuló sziklára, és az orrvitorla jobb oldali köteléhez ugrott.

– Fordulásra készen! – kiáltotta. – Nyomd ki a kormányt!

A Tengeri medve nagyon lassan elfordult. Északnyugat felől gyengéd fuvallat érkezett.

– Jó szél a Fok felé – állapította meg Flint kapitány. – Mi lenne, ha kihasználnánk, és a hajót holnap a kikötőben súrolnánk tisztára?

– És be se megyünk az öbölbe? – riadozott Nancy. – Hiszen megígérted!

– Nézz csak oda! – szólt Flint kapitány.

Közben már újabb változás történt. A lapos tetejű domb alsó lejtőit köd borította. Mint egy sziget a fehér tengeren. És ez a fehér tenger feléjük özönlött. Már elfedte az alacsonyan fekvő részeket és a sziklafal lába körül gomolygott.

– Jó szél a Fok felé – ismételte meg Flint kapitány. – És Dick is vethet még egy pillantást a hajójára… Ugye, Dick?

– De ez az utolsó lehetőség, hogy búvárt lássak! – tiltakozott Dick.

– Idefigyelj! – érvelt Nancy. – Ez a szél lehet, hogy jó a Fok felé, de szembefúj, amint megkerüljük. Egészen a kikötőig lavíroznunk kell, és az utat sziklák szegélyezik mindkét oldalon.

– Ez valóban igaz – ismerte el Flint kapitány. Délre pillantott, a láthatatlan Fok felé, majd föl a sziklákra. A köd már a tetőn ömlött lefelé.

– Már szinte bent vagyunk – unszolta Nancy.

– És elég későre jár – tette hozzá Susan.

Flint kapitány lehajolt és szemrevételezte az órát. – Most tetőzött a dagály – állapította meg. – Másképp meg se próbálnám. De a ködöt egy percen belül a nyakunkba kapjuk. – Még egyszer előhúzta zsebkompaszát és beirányozta a lapos tetejű dombot, amely szürke szellemként lebegett a köd felett. – Rendben van, Nancy. Te győztél. Le a vitorlákkal! Beindítjuk a hajógépet, Roger. S reménykedem a gondviselésben, hogy az üzemanyag kitart, míg beérünk.

– Jaj, de jó! – kiáltott fel Titty.

– Igenis, uram! – válaszolt Roger, és mialatt követte a kapitányt a hajó belsejébe, hozzátette: – Mondtam, hogy szükség lesz még rá.

A mélyből zörömbölés hallatszott, ahogy a gép beugrott, majd állandó dübörgés, míg bemelegedett. Egy pillanat múlva Flint kapitány újra a fedélzeten termett. A tarcsvitorlát már leeresztették. Susan és Peggy együttes erővel éppen az orrvitorlát vonta be. Flint kapitány segített Johnnak a csúcsvitorlánál. Az alsó vitorlarúd ránehezedett a tartókötélre.

– Fogjátok meg Susannal a felső felhúzókötelet! Az enyém az alsó! Leengedni!

A Tengeri medve legénysége jól begyakorolt módon dolgozott. Néhány perc múlva már az összes vitorlát bevonták, és az öreg kutter bizonytalanul imbolygott a hullámokon.

– A mélységmérővel Nancy tud a legjobban bánni. John, vedd át a kormányt. Lassan előre, Roger!

– Igenis, uram.

A hajógép hangja megváltozott és a Tengeri medve újra megindult.

– Nyugat-északnyugat, John. Szilárdan, ahogy csak tudod!

– Nyugat-északnyugat.

– De mit teszünk most? – kérdezte Dorothea.

– Behajózunk az öbölbe – felelte Nancy, miközben előszedte a kormányállás egyik ládájából a mélységmérő zsinórt, végén a hosszúkás fémdarabbal.

– Ha sikerül – tette hozzá Flint kapitány.

A part már teljesen eltűnt. A lapos tetejű dombot elnyelte a köd. Csug-csug-csug, dohogott a hajógép és vitte előre a Tengeri medvét egy fehér gyapjúfal belsejébe.


A szikla fölött álló fiú látta, hogy közeledik a köd, megtölti a völgyet és elrejti a szarvast, amelyet eddig figyelt. Hideg szellőt érzett a homlokán. A szél iránya megváltozott. A fiú már megírta aznapra szóló naplóját, és a magával vitt süteményből megette a tervezett porciót. Távoli halk dudaszó hívta hazafelé. Naplóját és a sütemény maradékát betette a „páncélszekrényként” használt kekszes dobozba, és eldugta a rejtekhelyére, ahol senki sem láthatta meg. Amikor a köd elérte őt is, óvatosan nekiindult a sziklák és a hanga közt. A szárazföldön senki se látta, hogy a Tengeri medvén leeresztik a vitorlákat. Senki se hallotta a motor csendes dohogását, míg a hajó lassan araszolt a parti sziklák felé.

 

2. AZ UTAT TAPOGATVA

A nap egész hangulata megváltozott. Nem volt ez már többé gondtalan nyári vitorlázás. A ködfal feléjük hömpölygött, s nemsokára találkoznak vele. John a kormány mellett úgy nézte a kompaszt, mintha élete függne tőle, hogy az iránytűt mozdulatlanul tartsa. Mindenki feszülten figyelt, parancsra várva. Tudták, most nem hibázhatnak, s az utasításokat azonnal végre kell hajtaniuk. A gépháztető nyitva állt. Roger csillogó szemmel strázsált a motor mellett, keze a gépkarok felett lebegett. A köd átgördült a Tengeri medvén. A kormányállásból az árboccsúcson levő kis zászlót alig lehetett látni. Vas csendülése árulta el, hogy Nancy és Flint kapitány – két szürke szellem az előfedélzeten – a horgonyt készíti elő.

Flint kapitány hátrajött és a kompaszra pillantott.

– Tartsd az eddigi irányt, John! – mondta.

– Nyugat-északnyugat – felelte John.

– Egy ember kellene a keresztrúdra… Dick! Á… Megfeledkeztem a szemüvegedről. (Dick éppen a bepárásodott lencséket tisztogatta.) Peggy! Susanra szükség lehet, hogy segítsen nekem a horgonynál. Nancy mostantól el lesz foglalva. Mindenki más: meresszétek a szemeteket, s azonnal rikkantsatok, ha láttok bármit is! Bármit! Ne habozzatok akkor se, ha nem tudjátok biztosan, mi az. Kurjantsatok, amint akármit megláttok! Roger, állj készen, s tedd azonnal üresbe vagy hátramenetbe, ha kiáltok!

– Igenis, uram! – válaszolta Roger.

– Titty, ugorj le, és hozd fel a faggyús dobozt a mérőónnak! Az orrkabinban van, jobb oldalt a felső polcon.

– Igenis, uram! – Titty eltűnt.

– Csug-csug-csug-csug…

A Tengeri medve a saját külön fehér világában haladt előre.

– Mint a hernyó a selyemgubóban – gondolta Dick. Sietve megtisztogatta szemüvegét, föltette és megpróbált átnézni rajta. Nem tudta biztosan, hogy a pára a lencsékre is lecsapódott-e, vagy csak azt látta, ami körben mindenütt ott lebegett.

A jobb oldali árbocmerevítőnél Nancy a maga köré tekert mentőkötelet a hágcsóhoz erősítette, hogy a leesés veszélye nélkül mindkét kezét használhassa. Így már bármikor kivetheti a mérőónt. Akár most is… A súly jobb keze alatt mintegy háromlábnyira csüngött, bal kezében a mérőkötelet tartotta, amelyen csomók jelezték az ölöket. Előre-hátra lengette a súlyt, egyre nagyobb félkörökben. Forgatta, ingatta, újra fel és le… És most! Elengedte. A mérőón előrerepült. A hajón senki se értette ennyire ennek módját. Dick látta, hogy Nancy utánakap, amint a Tengeri medve utoléri a súlyt, s leereszti, mintha csak kézi zsinórral horgászna.

– Tizenkét ölnyire még nincs fenék! – kiáltotta.

– Tovább! – parancsolta Flint kapitány.

Titty a kabinlépcsőn jött föl, s nem az előfedélzet kibúvóján, mert azt lezárták, hogy több helye legyen a horgonyláncnak. A lánc szépen rendbe szedve hevert elöl, hogy horgonyvetéskor akadálytalanul kizúdulhasson a fedélzeti nyíláson. Titty a faggyúsdobozt markában szorongatva az árboc mellé mászott, hogy kéznél legyen, amint szükség van a kenőcsre. Dicket korábbról már ismerős érzés fogta el: e hajórakomány gyakorlott tengerész mellett Dorothea és ő csak utasok. Azt tudták, hogyan vitorlázzanak kicsiny csónakjukkal, a Szkarabeusszal, de életükben először jártak a tengeren. Semmi teendőjük nem akadt, hacsak az nem, hogy igyekeztek a többieknek nem láb alatt lenni, és felkészültek, hogy teljesítsék a parancsokat, már ha bárki úgy gondolja, hogy érdemes nekik valami utasítást adni.

Csobbanás. A mérőón újra vízbe hullott, miután Nancy előrerepítette. Aztán megint utánaengedte a kötelet, s kézről kézre emelve újra fölszedte.

– Nincs fenék tizenkét ölön!

Hirtelen sirályrikoltás hallatszott. Flint kapitány, aki eddig a térképet bújta, fölpillantott és Nancyt nézte, mintha egy sürgős kérdésre várna választ.

Loccsanás.

– Tizenkettőnél nincs fenék!

– Már biztosan nagyon közel vagyunk – mondta Flint kapitány Johnnak. – Mostanra már el kellene érnie az öböl alját.

Újabb csobbanás.

Nancy húzta, eresztette a kötelet, s hirtelen hátrafordult: – Tizenkét öl! – kiáltotta.

– Zsírozd meg a súlyt! – parancsolta Flint kapitány.

Dick látta, hogy Titty az ujjával valamit kikanalaz a dobozból és a súly végén levő, már általa is megfigyelt lukba bökdösi.

– Gyerünk, gyerünk! – suttogta Flint kapitány, csak magának, s nem azért, hogy Nancy vagy Titty meghallja. Mindenki láthatta, hogy a lehető legsebesebben dolgoznak.

Loccsanás.

Nancy meghúzta a kötelet, majd leeresztette a súlyt. – Tizenegy! – kiáltotta, s újra húzni kezdte a zsinórt. Húzás közben föl is tekerte a kötelet, s amint elérte a mérőónt, megragadta és megnézte az alját. – Tizenegy és lágy iszap! – kurjantotta.

Szóval így működik a dolog, jött rá Dick. A mérőón aljába tömött faggyú mintát hoz föl a fenék anyagából, hogy segítse a kapitányt, aki érzés után próbál betapogatózni a kikötőbe.

Most már tudta, mire szolgálnak azok az apró betűk mindenfelé a térképen. A „h” homokot jelent, az „i” iszapot, a „k” kagylót és így tovább. Ez volt az első alkalom, hogy a mérőón alját egyáltalán bezsírozták. Korábban is szondáztak már, ha meg akartak bizonyosodni a mélységről horgonyvetés előtt. Ez alkalommal azonban többet akartak tudni. Minden kis tudásmorzsára szükségük volt, hogy segítsen ebben a vattaszerű fehérségben, amely vakká tette őket.

Csobbanás.

– Kilenc és fél… iszap és kagylók…

– Ha most…

– Csend! – parancsolta Flint kapitány. – Hallgassátok csak!

Sirályok rikoltoztak valahol jobbra, magasan a fejük felett.

– Sziklafal? – mormogta Flint kapitány.

A hajógép dohogásának hangja hirtelen megváltozott, mint a léptek zaja, amikor a szilárd úton való gyaloglás után fahídon kel át az ember.

– Nyugat! – szólt Flint kapitány Johnhoz.

– Igenis, uram, nyugat – válaszolta John nyugodtan.

– Ha ez az öböl északi része – vélekedett Flint kapitány –, akkor mostanra már védve vagyunk a bejárat felől érkező dagállyal szemben.

– Nagyon elégedett – suttogta Dorothea Dicknek.

– Kilenc öl… Iszap és kagyló.

Egy madár repült el közvetlenül a tat mögött.

– Lumma – szólalt meg Dick. – Legalábbis azt hiszem.

– Hm? Mi az?

– Bocsánat – mentegetőzött Dick. – Egy madár…, csak láttam egy madarat.

– Valami van jobbra! – rikoltotta Peggy, fönn a ködben. – Mégse… Eltűnt. Most nem látok semmit sem, de valamit láttam, az biztos.

– Talán a sziklafalat pillantotta meg – dünnyögte Flint kapitány Johnnak. – Nagyon közel lehetünk hozzá. Bocsánat! Ne is hallgass rám. – Dickre vigyorgott. – Csak a kormányzásra figyelj.

– Nyugat – jelentette John.

A következő pillanatban olyan hang ijesztette meg őket, amelynek semmi köze nem volt a tengerhez. – Gobek, gobek, gobek – egy lefelé ereszkedő fájd kiáltozott. Mintha azt kiabálná angolul, menj vissza.

– Eszünk ágában sincs – válaszolta Roger, mire Susan feddő pillantást vetett rá.

Flint kapitány Dick kezébe nyomta a térképet. – Tartsd, kérlek – mondta és előrement, hogy az előfedélzeten tartózkodó ködös alakhoz csatlakozzék.

– Nyolc öl! – kiáltotta Nancy. – Nyolc öl… iszap.

– Hét öl! – kurjantotta ismét, s amikor körülnézett, Flint kapitányt látta szorosan maga mellett.

– Gép állj! – parancsolta Flint kapitány. A motor dohogása egy pillanatra felgyorsult, mert Roger azonnal üresbe tette a sebességváltót.

– Egészen jobbra!

– Jobbra – felelte John és átnyomta a kormányrudat.

– Le a horgonnyal! – kiáltotta Flint kapitány, és azonnal teljesítette is saját parancsát. Hatalmas csobbanás hallatszott, majd a lánc csörgése és zúgása, amint kizúdult az orrtőke melletti horgonynyíláson.

– Kapcsold ki a motort!

A berregő hajógép köhentett egyet, majd leállt.

A Tengeri medve lehorgonyzott. Az oldalpalánk mellett lepillantva Dick apró habfoszlányokat vett észre, amelyek hátrafelé sodródtak, míg a hajó lassan elfordult. Messzebbre már semmi mást nem látott, csak a fehér ködöt.

– Bejutottunk? – kérdezte Nancy.

– Benn vagyunk – felelte Flint kapitány. – De pontos helyünkre nem szívesen esküdnék meg. Segíts, tegyük vízre a dingit!

Sietve fölállították a csónakdarut, és pár perc múlva a dingit már kitaszították és leeresztették a vízre.

– John a szolgálatos parancsnok – rendelkezett Flint kapitány. – Gyere, Nancy! Hozd a mérőónt! Valaki rendszeresen harangozzon… folyamatosan! Nem megyünk messze, de valószínűleg segít, hogy el ne veszítsünk benneteket.

Míg Nancy a csónak farában föltekerte a mérőón zsinegét és a lába elé rakta, Flint kapitány nekifeküdt az evezőknek. Pár pillanat múlva a dingi a kétfős legénységgel csak egy sötét paca volt a ködben. Már el is tűnt. Az evezők csendes csobbanásait hallgatva a hajón maradottak összenéztek, mintha azt kérdeznék egymástól, mi fog történni.

– Mindenképpen közel vagyunk már a parthoz – vélekedett John. – Hallottátok a fajdot megint?

– És horgonyon állunk – tette hozzá Susan. – Ami sokkal jobb, mintha a ködben a tengeren tapogatóznánk.

– Lehet, hogy arrébb kell húzódnunk – tűnődött John –, ha túl mélyen bejöttünk.

– Ezt akarják Flint kapitányék megállapítani? – kérdezte

Dorothea.

– Mi van Peggyvel? – pillantott fel Susan. – A kapitány elfeledkezett róla. Most már fölösleges fenn kuporognia.

– Peggy, gyere le! – kiáltotta John.

– HARANG! – Kurjantás érkezett a ködből.

– Kiing… kiing… kiing… kiing – jött a válasz. A kiáltás ugyanis épp akkor ütötte meg Roger fülét, amikor boldogan fölmászott a motor mellől, miután elzárta a benzincsapot és egy olajos ronggyal áttörölgette a gépet.

– A parancs szerint folyamatosan harangoznunk kell – szólt Titty, és átvette Rogertől a rongy darabot, amellyel a kezét tisztogatta, hogy ő is letörölje az ujjairól a kulimászt.

– Rendben van – felelte Roger. – Vállalom – és már rángatta is harang kötelét: kiing… kiing… kiing… kiing…

– Maradj egy percig csendben! – utasította John. Éppen hátrajött az előfedélzetről, ahol csinosan összetekerte a tarcsvitorlát, hogy szükség esetén egy pillanat alatt ismét föl lehessen vonni. – Figyeljetek!

– Hét öl! – hallatszott Nancy hangja valahonnan a ködből.

– Kiing… kiing… kiing…

– Dobd ki újra! – Ez Flint kapitány volt.

– Nyolc öl.

A Tengeri medve fedélzetén levők az evezőcsapások hangja alapján próbálták kideríteni, merre jár a dingi.

– Hét öl.

– Hol lehetnek? – tanakodott Titty. – Úgy hangzott, mintha Nancy egész közel volna.

– Valahol a tat mögött – szólalt meg Peggy. – Arrafelé eveztek körbe. Phűű. Hideg és nyirkos az idő odafenn.

– Láttál valamit? – kérdezte Dorothea.

– A kezemet is alig – felelte Peggy. – De van fülem.

– Jó nagy – kajánkodott Roger.

– Csak kerülj a kezeim közé! – fenyegetőzött Peggy.

– Nyugat felé lehetnek – vélte John.

– HARANG!

– Kiing… kiing… Ne zavarj, Peggy! Folyamatosan harangoznom kell. Kiing… kiing…

– Nyolc öl!

– Ez mintha balról, elölről hallatszott volna – bámult a ködbe John.

– Kiing… kiing… kiing…

– Hét öl!

– Ez meg a hajó közepe felől – csodálkozott John. – Furcsa, milyen nehéz megmondani a pontos irányt.

– Ott vannak! – kiáltotta Titty. Egy pillanatra feltűnt a csónak elmosódott árnyéka.

– Kicsit közel kerültünk – hallották Flint kapitány hangját. – Fél perc… Most próbáld újra!

– Hét és fél.

– Kiing… kiing… kiing…

– John!

– Uram? – kiáltott vissza John a fehérségbe.

– Készítsd elő a kukázót!

– Igenis, uram!… Gyere, Susan! – szólt John és előrerohant.

– Ezek szerint jó helyen vagyunk! – ujjongott Titty.

– Honnan tudod? – csodálkozott Dorothea.

– Tiszta sor! – felelt helyette Peggy. – A kukázó a másik horgony. Ha azt is kivetjük, akkor éjszakára itt maradunk.

Az árnyékcsónak újra föltűnt, egyre tisztábban látszódott, s hamarosan a hajóhoz simult.

– Ugorj föl, Nancy, és segíts nekik, amikor kiengedik a kukázó kötelét!

– Kukázóhorgony kivetésre kész! – kiáltotta John.

A mérőónnal való munka miatt csuromvizes Nancy a fedélzetre mászott. Flint kapitány a dingit előrevitte az orrhoz. John leengedte a kisebb horgonyt.

– Ne a csónakba ereszd! Fél perc. Tartsd, amíg a csónak farába akasztom! Ügyes fickó. Így kell ezt. No, engedjétek utána kötelet, és kiáltsatok, ha a végéhez közeledtek! Nem húzom túl gyorsan?

– Épp hogy – felelte John.

– Pórul járhatunk, ha elveszítjük ezt a szerszámot – mondta Flint kapitány. – Velem megesett egyszer, úgyhogy tudom.

Ellökte a csónakot a Tengeri medvétől, beleevezett a ködbe és elhúzott a hajó mellett. Aztán eltűnt a tat mögött, maga után vontatva a kukázóhorgony kötelét, amelyet John, Nancy és Susan eresztett ki, gondosan ügyelve rá, hogy szabadon fusson. Dick és Dorothea a kormányállásból figyelték, hogy a kötél kígyóként tekereg a víz tetején, s végül belevész a ködbe, mint bármi más is a hajótól néhány yardnyira.

– Még három öl maradt! – kiáltotta John.

Csobbanás hallatszott messze a tat mögött, aztán Flint kapitány visszaevezett, a fedélzetre kapaszkodott, és előrement, hogy a kukázó kötelét a főhorgony láncához erősítse, mielőtt a maradék két ölet is utána ereszti.

– Horgonyon állunk, szilárdan és jól – jelentette ki. – Most már nem eshet baja a hajónak.

– Milyen a part? – érdeklődött Dick. – Elég közel lehet, gondolom, a fajdok miatt.

– Meg se pillantottuk – felelte Flint kapitány. – Körbeeveztük a hajót, és semmit se láttunk. De jó mélység fölött állunk, a fenék is megfelelő, s rengeteg helyünk van, ha el akarna fordulni a hajó.

– Hol vagyunk? – kérdezte Dorothea.

– Megtudjuk, mihelyt felszáll a köd – vélekedett Flint kapitány. – Már nem tart soká. A szél a szárazföld felől fúj. Reggelre kitisztul.

– Itt maradunk? – kérdezte Susan.

– De még mennyire! – szögezte le Nancy. – Összetöröm a bordáimat, de nyirkos ez a hideg köd!

– Úgy kellett volna mondanod: „Összeverem a fogaimat!” – okoskodott Roger.

– Vacognak anélkül is, hogy mondanám – legyintett Nancy.

– Nekem is – didergett Peggy. – Gyerünk, gyújtsunk tüzet a kabinban!

– Jó ötlet – bólintott Flint kapitány.

Mindannyian ledübörögtek a lépcsőn. Fél órával később a kabinkályhában lobogott a tűz, és a hajó teljes legénysége körülötte melegedett. Nehéz volt elhinni, hogy alig néhány órával ezelőtt még fényes napsütésben vitorláztak. A kabinlámpát meggyújtották. Dorothea arra gondolt, hogy egy ködös fejezet mennyire jól illene a Hebridák románca című művébe. John a hajónaplót vezette: „Part közelében. Sűrű köd. Horgonyon hétölnyi mélység fölött. Iszapos fenék. Kukázó kivetve. Északon szárazföld.” Flint kapitány a vitorlás hajók irányításával foglalkozó könyvbe mélyedt. Nancy újra a már jól ismert kis térképlapot vizsgálta, amelyen a Tengeri medve tulajdonosa bejelölte azt a helyet, ahol hajóját lesúrolás céljából partra vitte. Dick az Admiralitás nagy térképét tanulmányozta, amely számos kis vízfelületet jelzett a szárazföld belsejében, nem messze a tengertől, ahol búvárokat láthat, már ha partra szállhat, hogy megkeresse őket. Peggy és Susan a vacsoráról tárgyalt, s buggyantott tojásban, valamint paradicsomos makaróniban egyeztek meg. Titty visszatért saját útinaplójához: „Fehér ködben horgonyzunk. Bárhol lehetünk…” Roger bádogfurulyáján futtatta végig ujjait és megfelelő dalon törte a fejét. Végül maga elé vigyorgott és mindenkit halálra rémített, amikor harsányan és sebesen elfújta, hogy „Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el…”.

– Jaj, hagyd már abba! – szólt rá John. – Ha játszani akarsz azon a borzalmas hangszeren, kiteszünk a dingibe egy jó hosszú kötél végén, aztán trillázhatsz kedvedre a ködben.

Roger eljátszotta az Isten óvd a királyt néhány taktusát, jelezve, hogy véget vet magánkoncertjének, majd megszólalt:

– Ha nem szeretitek az igazi zenét, szóljatok Flint kapitánynak, hogy szedje elő a harmonikáját.

– Rendben van, Roger – bólintott Flint kapitány. – Duettünkkel jobb kedvre derítjük a társaságot.

– Nem kell minket jobb kedvre deríteni – legyintett Nancy. – Ennél klasszabb dolog nem is történt velünk az egész úton. De ha akarod, segítünk a zajkeltésben.

– Mintha a sarkvidéken lennénk – álmodozott Titty. – Nansen is akkora zajt csaphatott, amekkorát csak akart, míg a jégbe fagyva sodródott, és senki se hallotta, csak a jegesmedvék.

– Mi pedig Tengeri medvék vagyunk – mutatott rá Roger. – És akkora zajt csaphatunk, amekkorát mi akarunk, mert itt még egy Nansen sincs, hogy hallja.

Flint kapitány nevetett, fogta a harmonikát, amelyet Peggy a kezébe nyomott, s hamarosan olyan hangulat támadt a kabinban, hogy majd leemelte a tetőt. Lábukkal a padlón dobogva és öklükkel az asztalt verve elénekelték összes kedves nótájukat, amelyet a tavon, az úszóházban szoktak dalolni. Peggy és Susan, a két szakács a konyhában fújta, míg a makarónit és a tojást főzték. Nancy azonban hébe-hóba bizonytalan pillantást vetett Flint kapitányra. A vak is láthatta, hogy a parancsnok nem igazán boldog.

– Nincs semmi baj, Jim bácsi – szólalt meg Nancy. – Az égvilágon semmi. Mac örülni fog. Itt vagyunk az öblében, ahova be akartunk jutni.

– Igazán? – kétkedett Flint kapitány. – Bárcsak tudnám! Csak ez a pokoli köd oszlana már el, s tisztán láthatnánk. Jelenleg ugyan biztonságban vagyunk, de éjszakára horgonyőrséget kell állítanunk.

– Az micsoda? – kérdezte Dorothea.

– Egy fő a fedélzeten, míg mi alszunk – válaszolta Titty. – És baj esetén az őr felverheti a többieket.

Vacsora után már nem énekeltek többet. Lefekvés előtt mindannyian kimásztak a fedélzetre, hogy még egyszer körbenézzenek. A köd olyan vastagon ülte meg az öblöt, mint annakelőtte. A felcsavart fővitorláról víz csöpögött. A fedélzet nedvesen csillogott. A felső kabinablakon kiáramló fény fehér homályt világított meg a fejük felett. Nagyon csendes, távoli hullámmorajlás hallatszott. A Tengeri medve sima vízen lebegett. Tudták, azok a hullámok valahol az öblön kívül csapkodnak.

– Még igazi kikötőben sem lenne a hajó ilyen nyugalomban – vélekedett Nancy. – Fogalmam sincs, miért nem fekszel le te is.

– Idehallgass, Nancy! – válaszolta Flint kapitány. – A hajó nem az enyém. Egy fikarcnyit se bánnám, ha esetleg néhányat közületek vízbe fullasztanék, de ha egy mód van rá, nem akarom Mac hajóját tönkretenni.

– Nem maradhatsz talpon egész éjjel.

– Eszem ágában sincs. Állítsd be az ébresztőt három órára, s ha még mindig sűrű a köd, Johnnal átveszitek az őrséget. De addigra már el kell oszlania.

Mindenki aludni tért. A lámpa egy látszólag üres kabint világított meg, ha nem számítjuk azt a pár méretes lábat a kabinlépcső teteje mellett: ott üldögélt a Tengeri medve aggódó kapitánya, dohányzott, és hébe-hóba – hiábavalóan – körbenézett a ködös éjszakában.

 

3. LÁBAKRA A HAJÓT

Nyugtalanul telt az éjszaka a Tengeri medvén. A priccseken alvókat a fedélzeten koppanó léptek zaja verte föl. A másik oldalukra fordultak, elaludtak, ám újra csak felriadtak az ébresztőóra csörgésére, hiába nyomta le valaki azonnal. Dick fektében a térképen látható kis tavakra gondolt. Vajon meddig tart a hajó megtisztítása? Engedik-e partra szállni, hogy hazamenetel előtt még egyszer próbára tegye szerencséjét, hátha végre láthat búvárokat? Emberek mozogtak a kabinban. Hallatszott, hogy valaki megcsúszott, mikor fölmászott a kabinlépcsőn.

– Árbocok és orrvitorlák! Bárcsak vasból volna a sípcsontom! – Ez csak Nancy lehetett.

Gyors, izgatott beszédfoszlányok szűrődtek le a fedélzetről.

– Odanézz! Az az a hely!

– Ne kiabálj.

– Jó, jó. De úgy alszanak, mint a mormoták.

Halk koppanás jelezte, hogy leeresztették a dingit a hajó mellé, s megcsikordultak az evezővillák. Csend… Majd:

– Mi a csudát művel? Trappol, hogy kimelegedjék?

– A legjobb helyet keresi, ahol partra vihetjük a hajót.

– Minek emelgeti azokat a köveket?

– Jeleket rak ki belőlük, hogy dagálynál is láthassuk, hova kell mennünk.

– Jön vissza.

Hosszú időn át csend honolt fenn, majd koppanás hallatszott és Flint kapitány hangja kívülről:

– Remek kemény aljzat. Mac értette a dolgát… Az árapály szintkülönbsége itt tíz láb… Az apály délután egy óra körül áll be. Ha igazán nekigyürkőzünk, bőven lesz időnk lekaparni a kacsakagylókat és fölkenni a védőréteget.

A kabinban is neszezés támadt. Dick kigördült a priccsfülkéből, s látta, hogy szinte mindenkinek ugyanaz járt a fejében. Titty, Dorothea, Peggy és Susan mind a fedélzetre készülődtek, hogy megnézzék, mi is történik ott fenn. Dick utánuk sietett, de még a kabinlépcső feléig sem jutott, amikor egy hang csattant fel:

– Mars vissza az ágyba, idióták! Már csak pár órát alhattok és nehéz nap vár rátok!

A köd eltűnt, tornyos fellegek szálltak el fölöttük és az ég fényben úszott.

– Akkor se sikerülhetett volna jobban, ha látunk – jelentette ki Titty.

– Épp a közepén horgonyoztunk le – ámuldozott Dorothea.

– Tényleg okosabb lenne, ha visszamennénk aludni – vélekedett Susan.

– A kapitány kievezett a partra és megnézte, hol állíthatjuk lábakra a hajót – mondta Peggy.

„Lábakra a hajót…” Dick nagyon kíváncsi volt rá, hogyan történik ez. Lehet, hogy a legénység minden tagja kell hozzá, de talán nem egész nap, és ha a Hajótudósra nincs nagy szükség… Dick visszakúszott az ágyába és újra elaludt. Már nem hallotta, hogy John, Nancy és Flint kapitány is visszatér a kabinba. Egy-két óráig csend honolt a hajón. Aztán újra zajok hallatszottak. Roppanások az orrkabinban. Dobbanás a fedélzeten. Valaki benyúlt Dick szekrénypriccsébe, hogy valamit elérjen, magasan a fedélzet alatt. Csörlőzörgés. Hirtelen felmorajlott a frissen begyújtott Primus főző. Dick félálomban hallotta, hogy Roger dünnyögi: „maradjatok már csendben…” Valaki megszólalt: „hajógép!”, mire Roger kipattant az ágyából: „Megyek, megyek! El ne indítsátok, míg oda nem érek!” Dick újra elszunnyadt. Csak egy pillanatnak tűnt, s már fel is ébredt. Egyedül maradt a fedélzetközben. Fényes napsütés söpörte körbe a kabint. A motor dohogott. Dick megdörgölte a szemét, fölkapta a szemüvegét, kikúszott a priccsről és fölmászott a létrán. A legénység többi tagja a fedélzeten sürgölődött. A Tengeri medve nagyon lassan siklott a napsütötte öböl sima vizén, ahol tegnap a ködben vakon tapogatózott.

Az öböl északi partja felé tartottak, amely meredek volt és sziklás. Hangával fedett, kiemelkedő földhát takarta el a térképen látható völgyet. Dick az öböl szájánál a sziklafal körül szálldosó sirályokat látott. Ez a fal verte vissza tegnap a hajógép hangját, amikor a ködben szorosan a tövében elhaladtak. A szikla teteje egy kis domb irányába emelkedett. A domb mögötti gerinc eltakarta a nyílt vízről látott épületeket. A tat mögé pillantva Dick sziklaszirtek láncát vette észre. A szirtek előreugró hegyfokká magasodtak, amely elvágta az öblöt a délre levő másiktól. Az öböl belső végében egy folyócska vízesésként zúdult alá. A Tengeri medve kétoldalt sziklákkal szegélyezett apró öblözet felé tartott. Tökéletesen védett helyen voltak, ám magasan a fejük felett fehér felhők kergették egymást a tenger felé, s a sziklafalon túl fehérsapkás hullámok nyargaltak.

– Legkisebb fordulaton, Roger! – szólt Flint kapitány. – Nem kell partra futtatni.

– Igenis, uram.

– Csug-csug-csug…

Jó sok munkát elvégeztek azóta, hogy hajnal felé a köd elvonult. A hátsó fedélzeten, a kormányállás közelében hatalmas kötélköteg tornyosult, végén a bevont kukázóhorgony, amelyet most az orr helyett a farból vetnek ki. Az előfedélzeten további kötéltekercsek hevertek, az egyikük a dingibe vezetett. A csónak, benne a horgonnyal, most a jobb oldali árbocmerevítőhöz volt kötve és nem a tat mögött vontatták magukkal. A kormánynál Susan ült. Ez azt jelentette, hogy Nancy, John és Flint kapitány munkájára máshol és sürgősen lesz majd szükség.

– Remekül megy, Susan – dicsérte Flint kapitány. – A jelek vonalában vagyunk. Egyik fehér kő a másik fölött… Tartsd így!

– Dick – szólalt meg Dorothea –, túl hideg van itt a fedélzeten pizsamában.

– Nem fázom – felelte Dick. – Majd később felöltözöm.

– Gyönyörű kis part – lelkesedett Nancy. – Azonnal észrevettük, mihelyt elvonult a köd. Flint kapitány rögtön ki is evezett, hogy megjelölje.

– De hol vannak a lábak? – kérdezte Dick.

– Nézz ki oldalt! – mutatta Nancy. – Nem hallottad, amikor kitoltuk a csapszegeket?

Dick átpillantott a mellvéden. Egy-egy nehéz farudat látott a hajó oldalán hosszában fölakasztva. A rudak elülső végét az árbocmerevítők közelében hatalmas forgó csapszegekre szerelték.

– Hát nem nagyszerű hely? – sugárzott Titty. – Jobb, mint bármelyik kikötő.

– Remek helyszín egy regény számára – tekintett végig Dorothea a szárazföld belsejében emelkedő dombokon és az öblöt az északi szelektől védő meredek parti sziklákon.

– Jobb, mint bármelyik kikötő – ismételte Titty. – Egy ilyen helyen valaminek egyszerűen muszáj történnie.

– Az égre, remélem, semmi sem történik! – kiáltott fel Flint kapitány, aki épp hátrasietett, miután meggyőződött róla, hogy elöl minden készen áll. – Nagy hajó ez, s nem engedhetjük meg, hogy baj essék vele.

– Semmi ilyesmire nem gondoltam – tiltakozott Titty, de a kapitány már nem hallotta. A farban állt, ide-oda nézegetett, mintha a távolságot méregetné.

– Vesd ki a kukázót! – adta ki a parancsot. Csobbanás hallatszott. Míg a Tengeri medve lassan tovább siklott, a kapitány utánaengedte a kötelet.

– John! – kiáltotta, és John egy pillanat alatt mellette termett. – Figyelj a kukázó kötelére! Ellenőrizd, hogy szabadon fusson kifelé, de állj készen, hogy gyorsan bevond, ha hátrafelé kellene mennünk! Nem akarom, hogy a hajócsavarra tekeredjék.

– Igenis, uram – válaszolta John.

– A partra futtatáshoz átveszem a kormányt – mondta Flint kapitány. – Remekül csinálod, Susan. Maradj mellettem, hogy újra átvehesd! Nancy! – kiáltotta. – Kész az orrban a horgonykötél?

– Kivethető bármikor! – rikoltotta Nancy.

– Csug-csug-csug…

Lassan, lassan a Tengeri medve tovább közeledett a part felé.

– Gép állj!

– Leállt! – Roger félig visszahúzta a sebességváltó kart. A motor pöfögése hirtelen felgyorsult, mert már nem kellett forgatnia a hajócsavart.

A Tengeri medve egyre jobban lassulva besiklott az öblöcskébe. Elöl, jobbra és balra egyaránt, sziklák emelkedtek a közelükben. Jobb oldalon már kezdték eltakarni az öböl kijáratát, s mögötte a nyílt tengert. Még húsz yard, és a hajó a keskeny, kanyargó, homokos parti sáv fölött emelkedő sziklák közé fúrja az orrsudárt.

– Bármely percben elérhetjük – suttogta Flint kapitány.

Mindenki visszafojtotta a lélegzetét.

– Kshrrrrrr…

A következő másodpercben Flint kapitány otthagyta a kormányrudat, beugrott a dingibe és a part felé evezett. Nancy a horgonykötelet adagolta utána.

– Kshrr…

– Partot ért! – kiáltotta Titty.

Látták, hogy a kapitány kilép a dingiből, néhány lábnyit feljebb húzza a fövenyen, kiveszi a horgonyt, súlya alatt kissé tántorogva fölviszi a partra, és a sziklák közé fekteti.

– Húzd be és rögzítsd! – kiáltotta, s Nancy egy pillanat alatt megfeszítette a kötelet.

– Hátsó horgonykötél, John! Húzd be és kösd a bakhoz!

– Igenis, uram!

– Bal oldali kikötőkötél, Nancy!

Amikor újra visszaevezett a hajóhoz. Nancy leadta neki a kötél végét. A kapitány kivitte és egy szikla köré tekerte.

– Jobb oldali kikötőkötél!

Néhány perc alatt kikötötték a Tengeri medvét, elöl és hátul horgonnyal, két oldalt a partra futó kötelekkel.

– Kshrr… kshrrr…

– Újra úszik! – kiáltotta Roger. – Ne lökjem meg még egy kicsit a motorral?

– A motorral végeztünk.

Roger eltűnt a fedélzetközben. A berregés elhallgatott. Roger kezét egy zsíros ronggyal törölgetve hamarosan fölbukkant és roppant elégedettnek tűnt.

Flint kapitány kimelegedve és fújtatva a fedélzetre jött.

– Kshrr… – A súrlódó zaj ezúttal alig hallatszott.

– Simogatja az aljzatot – állapította meg Titty.

– Nem gond – lihegte Flint kapitány. – A dagály még emelkedik egy-két hüvelyknyit. És most megvetjük a lábunkat. Először a jobb oldalon. Rengeteg időnk van, mindkettőt bőven leereszthetjük, mielőtt teljesen fölfekszik a hajó.

Mi sem volt egyszerűbb. A jobb oldalon hosszában felakasztott méretes fagerenda tat felőli végét leengedték. Az egyik kötelet Nancy húzta az orrból, a másikat John eresztette ki a farból, míg a gerenda végül függőlegesen nem állt. Flint kapitány alaposan szemügyre vette, majd a két kötelet rögzítették. A láb felső végét az árbocmerevítőhöz erősítették. Ugyanez történt a túlsó oldalon levő lábbal is. Ezennel a Tengeri medvét felkészítették: felfekhet a gerincére, s a két oldalán egy-egy láb tartja, amint elvonul alóla a víz.

– Jó lenne, ha felöltöznél – szólt Dorothea Dickhez, s a fiú már be is ugrott a kabinba. Most már bármely percben megtudhatja, szabad lesz-e partra szállnia.

– Ennél többet most nem tehetünk – jelentette ki Flint kapitány. – Mindenki remekül dolgozott. Mi a helyzet a reggelivel?

– A zabkása hideg – közölte Susan.

– Kit érdekel? – legyintett Nancy.

– Azonkívül a kávé úgyis forró lesz – mondta Peggy. – Beindítottam újra a Primus főzőt, amíg a lábakat leengedtétek.

Alig láttak neki a zabkásának, érezték, hogy a hajó újra megül a fenéken. A dagály, amely az első érintkezés után még emelte őket, most megfordult. Általános lábdobogás hallatszott a kabinlépcső és az elülső létra felől.

– Remekül megült – jelentette ki Flint kapitány.

– Leértek a lábak? – kérdezte John.

– Egy perc és kitámasztják.

– Ez már a földön áll – állapította meg Roger. – Látok egy halat, ott szimatol körülötte.

– Előbukkant a vízvonal – szólalt meg Nancy néhány perccel később.

– Két óra múlva munkához láthatunk.

– Gyerünk, fejezzük be a reggelit! – javasolta Susan.

Újra lementek a kabinba, és Dick, aki még mindig a térképen bejelölt tavakra gondolt, föltette az őt régóta feszítő kérdést:

– Mindenkire szükség van a tisztogatáshoz?

– Egytől egyig – vágta rá Nancy.

– Ne hidd! – vetette ellene Flint kapitány. – Először is, nincs annyi kefe meg kaparó. Ráadásul csak a legénység négy legkeményebb tagja alkalmas erre a munkára. John és Nancy a fősúroló, Susan és Peggy pedig segít nekik. A többieket ellenben felkérjük, hogy ne lábatlankodjanak körülöttünk. A legjobb, ha a partra küldjük őket.

– Felfedezőútra megyünk – örvendezett Titty.

– Nagyon szívesen, ha tényleg nincs ránk szükség – tette hozzá Dorothea, aki szintén szárazföldi kalandokon jártatta az eszét.

– Remek – szögezte le Roger.

A búvárokról álmodozó Dick örömében egy szót se tudott szólni.

– Lapátoljátok be a kaját! – szólalt meg Peggy. – Susannal szendvicseket kell készítenünk, hogy a szárazföldi osztag mihamarább eltisztulhasson.

„Szárazföldi osztag!” Titty, Dorothea és Roger összenéztek. Szemük előtt jobbnál jobb tervek lebegtek. Dick gondolatban végigfutott azon dolgok listáján, amelyet Hajótudósként nem szabad itt felejtenie.

– Elvihetjük a kis térképet? – tudakolta Titty.

– Egyetlen név sincs rajta – figyelmeztette John.

– Annál jobb! – vágta rá Titty. – Majd mi magunk írunk be neveket. Kezdetnek rögtön azt, hogy Hajósúroló-öböl.

– Meg Sirály-szikla – tette hozzá Dorothea.

– Nem hiszem, hogy Mac ellenezné a dolgot – adta meg az engedélyt Flint kapitány.

A Tengeri medve kezdett szilárdan megülni a gerincén és a lábakon. A fedélzeten levők a szokásosnál valamivel halkabban beszélgettek. Az egész kéthetes út során élőlényt tudtak a lábuk alatt, ahogy himbálódzott, futott a szélben, nekifeszítette orrát a nyílt tengernek; még akkor is élőnek érezték, amikor éjszakára a kikötőben horgonyzott. Ám most, hirtelen, halott lett. Ezt ugyan senki se mondta ki, mégis minduntalan egymás arcát figyelték, vajon a másik is így érzi-e.

– Vajon milyen lehet alul? – szólalt meg hirtelen Nancy.

– Hamarosan megtudjuk – felelte John.

– A legtöbb öreg révkalauzhajó egyforma – mondta Flint kapitány. – A faránál a legmélyebb.

– Akkor nem dűl majd rézsűt az orrára, ha teljesen leül? – kérdezte John, miután belegondolt a dologba.

– Dűlne, ha sík lenne az aljzat – magyarázta Flint kapitány. – De itt lejtős. Csaknem vízszintesen áll, s mostanra a lábak is meglehetősen szilárdan támasztják.

– Eleget ettem – állt fel Nancy. – Felmegyek, és megnézem.

Flint kapitány pipájába dohányt tömködve követte. John az utolsó falat lekváros kenyeret egy harapással eltüntette, kihörpintette kávéját, és már ott se volt. Titty és Dorothea John után sietett. Dick is befejezte már a reggelijét, és éppen a szükséges dolgokat szedegette elő, sorba rakva valamennyit a priccse alatti ülésen. Fényképezőgép. Távcső. Ceruza. Jegyzetfüzet. Csak semmit el ne felejtsen. Roger felállt, egy pillantást vetett a kabinlépcsőre, majd az asztalra. Aztán újra leült, és Susan elé tolta bögréjét. Ő a hajógépész, s az ő szolgálata már véget ért. Vett magának még egy szelet kenyeret. Susan nevetett.

– Éhes vagy még? – kérdezte.

– Miért ne lehetnék? – vágott vissza Roger. – Igenis, éhes vagyok, ha tudni akarod.

– Akkor most egyél – javasolta Susan. – Azzal is kevesebb ellátmányt kell majd magaddal cipelned, ha partra szálltok.

Roger enyhe gyanakvással pillantott nővérére. Nevet vagy sem?

– Mindannyian megéhezünk majd, ha hosszú útra megyünk.

– Nem hagyjuk, hogy éhen haljatok – kuncogta Peggy.

Dick biztos volt benne, hogy semmit se felejtett el. A kisebb holmikat zsebre vágta, a kamerát, hogy minden körülmények közt szárazon maradjon, a hátizsákba tette, aztán a zsákot már a hátára vetve fölment a fedélzetre.

– Nézz ki! – javasolta Dorothea. – A víz már rengeteget apadt.

Dick áthajolt a mellvéden. A Tengeri medve vízvonal alatti, sötétzöldre festett része széles sávban látszott mindkét oldalon.

– Minél hamarabb mind parton leszünk, annál jobb – vélekedett Nancy. – Gyere, John! Itt egy szállítmány festék, kefék, kaparók. Sokkal könnyebb most, mint amikor már szárazon áll.

– Kaparók? – csodálkozott Dorothea.

– A kacsakagylóknak – tájékoztatta Nancy. – Tele van velük az alja. És algáktól síkos.

– Mi lenne, ha vízre tennénk a vászoncsónakot? – morfondírozott John.

– Nincs rá szükség – rázta a fejét Flint kapitány. – Csak újra el kellene pakolnunk.

– Nyissuk azért szét! – kérte Nancy, és szeme sarkából a kabinablak alá erősített, szinte teljesen laposra összecsomagolt csónakra pillantott. – Egyszer se használtuk. És ha ma nem, akkor soha.

– Készüljünk el a súrolással, s aztán este játszogathattok vele, ha a Tengeri medve már újra úszik.

– Rendben – vágta rá Nancy. – Ezt ígéretnek vesszük. Minden remekül ment, és ezt mindenki tudta is. Egy pillantás a kabin tetőablakán üldögélve pipázó Flint kapitányra bárkit meggyőzhetett, ez már nem ugyanaz az aggódó hajóparancsnok, aki éjszaka és hajnalban volt. A kapitány még csak azzal se fárasztotta magát, hogy tanácsokat adjon Johnnak és Nancynak, akik felmosórongyokat, hosszú nyelű kaparókat és két doboz legkiválóbb minőségű szennyeződésgátló festéket (aranyéremmel díjazott Mariner márka) hoztak ki az orrkabinban levő raktárból. Mindent leadogattak Tittynek és Dorotheának, akik már a dingiben ültek, abban a reményben, hogy ők léphetnek elsőként partra.

Peggy kidugta fejét az előfedélzet búvónyílásán.

– Susan kérdezi, hogy a hajókaparó csapatnak is elkészítsük-e a kaját már most, amikor a parti osztagnak csomagolunk?

– Mindenképpen. Rettentő nehéz lenne újra fölmászni érte a fedélzetre.

Megindult a kompjárat a hajó és a part között, de a késztől még igen messze voltak, amikor a víz már annyira leapadt, hogy a dingit a kötéllétra segítségével is csak üggyel-bajjal érték el.

– Flint kapitány nem jön? – kérdezte Titty.

– A kapitány mindig utolsónak hagyja el a hajót – mondta Dorothea.

– De a Tengeri medve nem süllyed – ellenkezett Titty.

– Akkor is ő akar lenni az utolsó – felelte Dorothea.

Nancy még egyszer visszaevezett a hajóhoz, hogy a kapitányt kihozza. Egy pillanatra mindannyian fölkuncogtak, amikor Roger megjegyezte: „bele fog esni”, a kapitány ugyanis meglehetősen nehézkesen mászott le a dingibe az orrsudár alsó feszítőkötelén. Nem jött rögtön a partra, hanem a csónak farába ült, és Nancy körbeevezte vele a hajót.

– A hosszú csizmáját vette fel – jegyezte meg Roger.

– Nem véletlenül – válaszolt John. – Abban sokkal hamarabb nekiállhat, mint mi.

Mintha valaki tábort ütött volna a parton: halomban állt a rengeteg kihordott holmi. A kupac mellett ott toporgott a Tengeri medve teljes legénysége, s figyelték, hogyan apad egyre a víz a hajójuk körül. A nap hétágra sütött a kis öbölbe, felettük kéklett az ég. Gyapjúfoszlányokra emlékeztető apró felhők úsztak rajta.

– Kiváló hajószárító nap – jegyezte meg Flint kapitány.

– A jobb oldala szárad meg először – állapította meg John a napba hunyorogva.

– Akkor azzal kezdjük – bólintott Nancy. – Az áldóját! Micsoda időpazarlás kikötőbe vonulni! Ez tízszer jobb.

– Ideje lenne elindulni a felfedezőknek, ugye? – tudakolta Dorothea.

– Csak addig várjunk, míg teljesen ki nem látszik a vízből – kérte Titty.

– Nem kell elmennetek, ha nem akartok – mondta Nancy.

– De szeretnénk – válaszolta Titty. Dick hálás pillantást vetett rá.

– Kötve hiszem, hogy ilyen izgalmasat találtok a szárazföldön – legyintett Nancy.

– Fogadok, hogy igen! – vágta rá Roger.

– Ismeretlen ország! – lelkesedett Titty.

– Igazi felfedezőút! – fűzte hozzá Dorothea.

– Ahelyett, hogy csak evezgetnénk meg súrolgatnánk – évődött Roger.

– No, akkor tűnés! – gurult méregbe Nancy.

Ám a felfedezők továbbra is ott lődörögtek a parton, mialatt hajójuk egyre jobban kiemelkedett a vízből, és Flint kapitány, lábán hosszú tengerészcsizmával, kezében kemény súrolókefével kigázolt, hogy megkezdje a munkát a Tengeri medve tatján. Azt is megvárták – noha Dick egyre növekvő aggodalma mellett –, míg John és Nancy is kigázolt a kapitány után, amikor legalább már meg tudtak állni a sekély vízben a Tengeri medve orra alatt.

– Induljunk már! – kérte a többieket Dick.

– Mikorra kell visszajönnünk? – kérdezte Dorothea, és Susan megismételte a kérdést:

– Hány órára térjenek vissza?

– Oh, hét körül – felelte Flint kapitány. – Dudálunk egyet a ködkürttel, amint úszik a hajó.

– Gyerünk! – szólt Dorothea.

– Bajba ne keveredjetek a bennszülöttekkel! – óvta a felfedezőket Susan.

– Egy lélek se jár erre – jelentette ki Titty. – Gyönyörűen lakatlan föld.

– Házakat láttunk a dombvonulat túloldalán – figyelmeztette Susan.

– De ezen az oldalon nincsenek – nyugtatta meg Titty. – Legalábbis a térkép szerint.

– Viszlát, súrolócsapat! – kiáltotta Roger, és a szárazföldi osztag a Tengeri medvének hátat fordítva felkapaszkodott a parton. Immár felfedezők voltak egy ismeretlen földön.

 

4. AZ ELSŐ FELFEDEZÉS

Az öblöcske pereméről a szárazföldi osztag egy pillanatra visszatekintett a Tengeri medvére és a körülötte térdig vízben dolgozó súrolócsapatra. Aztán belevetették magukat a ruganyos tőzegmohába, sziklák és alacsony hangabokrok között.

– Most! – mondta Titty.

– Mi van most? – értetlenkedett Dorothea.

– Már nem látjuk őket – felelte Titty.

– Valóban – helyeselt Dorothea. – Most aztán bármely percben bármi megtörténhet.

– Hány óra? – kérdezte Roger.

– Dick! – szólt előre Dorothea. – Mennyi az idő?

Dick nyugat felé bámult a vad, sziklákkal szaggatott lápvidék felett. Azt remélte, hogy látja már a térképen jelzett tavakat, ám azokat még elrejtette szemük elől az emelkedő felszín domborulata.

– Dick! – ismételte meg Dorothea. – Az idő?

Dick felriadt, összeszedte magát és az órájára pillantott.

– Hét… hét és fél perc múlva tizenkettő. Már rengeteg időt elvesztegettünk.

– Még legalább hat óránk van – számolgatta Roger. – Az hatszor hatvan perc, hogy történjék valami. Háromszázhatvan különböző dolog.

– Egy is elég lesz – vélekedett Titty. – Már ha az amolyan igazi, de egy ilyen helyen csak igazi dolog történhet.

– A tengerszemeknek pont nyugatra kell lenniük – méregette Dick.

– Meglátjuk őket, amint magasabbra érünk – nyugtatta meg Dorothea.

– Menjünk fel annak a tetejére! – mutatott fel Titty a tőlük északra emelkedő dombra. – Onnan egyből beláthatunk minden utat.

– Ha északnyugatra tartunk – mondta Dick.

– Ne! – ellenkezett Roger. – Sokkal jobb, ha egyenesen felmegyünk, s akkor körben mindent láthatunk.

– Ez az egész utazás legjobb napja – jegyezte meg Titty, és tovább kapaszkodott fölfelé.

– Tudom, miért – bólogatott Dorothea. – Mert nem volt betervezve.

Dorothea fején találta a szöget. A négy matróz – akárcsak John és Nancy – számára az utazás túlságosan is sikeres volt. A Tengeri medve egyik kikötőből a másikba, egyik híres horgonyzóhelyről a másikra vitorlázott, olyan szabályosan, mintha menetrend szerinti járat lenne. Minden a program szerint alakult, márpedig a program ilyesmit nem engedélyezett, hogy a négy matróz önmagában felfedezőútra indulhat, míg a nagyobbak munkával és külön töltik a napot.

– Indiánösvény! – kiáltott fel Dorothea egy-két perccel később, és megtorpant a hangabokrok közti kitaposott csapás előtt. A többiek odatódultak.

– Nincsenek lábnyomok – vizsgálódott Titty.

– Birkacsapás – vélekedett Roger.

– Szarvas – helyesbített Dick. – Nézd csak ezt a nyomot. Sokkal nagyobb, mint a juhpata.

– John említette, hogy mintha látott volna egy szarvasbikát kora reggel, amikor a köd fölszállt.

– Este megpillanthatjuk őket, amikor a szomjukat oltják – reménykedett Titty.

– Talán épp azoknál a tengerszemeknél – tette hozzá Dick. – Hacsak nem hibás a térkép, és valójában nincs a völgyben egy se.

– Ha a térkép jelöli őket, akkor ott vannak – nyugtatta meg Titty. – Meglátjuk, amint kissé magasabbra érünk.

Tovább kapaszkodtak fölfelé. A világ egyre tágabbra nyílt körülöttük. Délnek tekintve látták, hogyan kanyarodik a part kifelé, a távoli Fok irányába. A kék tengert fehér habtaréjok pettyezték.

– Lenn a patak mellett nem is gondolná az ember, hogy így fúj – feküdt neki Titty egy szélrohamnak, amely arcába csapta a haját. – De jó Dotnak, hogy copfja van.

– De még jobb nekem – dicsekedett Roger –, meg Dicknek, csak ne lenne pápaszeme. – Az erősebb rohamok idején Dicknek meg kellett fognia szemüvegét, mert úgy remegett a szélben, hogy alig látott át rajta.

– Gyerünk, Dick! – kiáltotta Roger. – Ne álljunk le, míg a csúcsra nem érünk!

– Megyek – felelte Dick. Nemcsak a szemüvegével gyűlt meg a baja, hanem a távcsövet is csak üggyel-bajjal tudta szilárdan tartani, míg a tavak után kutatva végigvizsgálta az innen belátható völgyrészt. – Szarvasokat látok – szólalt meg hirtelen.

– Hol? – kérdezte Dorothea.

– Rengetegen vannak, legelésznek, mint a tehenek.

– Fentről jobban látjuk őket – türelmetlenkedett Roger. – Verseny a csúcsig!

Egyedül versenyzett. A többiek csak baktattak utána. Dorothea letépett egy apró bíborszínű virágot és megmutatta Dicknek.

– Hízóka, azt hiszem – mondta Dick. – De nem vennék mérget rá.

– Ragadós a levele – érzékelte Dorothea.

– Húsevő. Legyeket fog – görnyedt Dick egy kis virágcsoport fölé.

– Roger! – kiabált Titty. – Várjál! Együtt kell maradnunk – figyelmeztette a többieket. – Ismeretlen országban járunk, és bármi történhet.

– Valami már történt is – mutatott felfelé Dorothea. – Nézd csak Rogert!

Roger már fölért a dombtetőre. Most sürgető mozdulattal intett nekik, aztán valahova közvetlenül maga mellé mutatott, majd újra intett. Ám nem kiabált. Ez már önmagában is elárulta, hogy nem egyszerűen csak siettetni akarja őket.

– Talán ellenséget látott – aggódott Titty.

– Mi a csudát művel? – csodálkozott Dorothea.

Roger, miután még egy adagot integetett, a földre vetette magát. Egy pillanattal később eltűnt. De nem úgy, mintha átmászott volna a domb tetején. Úgy rémlett, meg se mozdul. Az egyik pillanatban még látták a földön kúszni háttal nekik, s a következőben eltűnt. Egyszerűen nem volt ott.

– Gyertek! – iramodott neki Titty a domb meredek lejtőjének. – Biztosan barlangot talált. Gyertek.

– Elég furcsa alakja van a dombtetőnek – méregette Dick.

– Olyan, mint… Dick! Tudom már, mi ez – pihegte Dorothea.

Most már mindannyian látták a zöld, tőzegmohával fedett halmot a domb legtetején. Amikor Titty kifulladva felért, Roger éppen négykézláb mászott belőle kifelé.

– Na, mit szóltok hozzá? – büszkélkedett.

– Ez egy pikt ház – mondta Dorothea. – Igazi pikt ház. Történelem előtti, amilyent Skye-on mutattak nekünk.

– Mondhatom, ezt senki meg nem mutatta nekünk – vágta rá Roger. – Én magam fedeztem föl.

Az egy elvesztegetett nap volt ott, Skye-on. Jóindulatú őslakók mutogattak nekik mindenfélét, ám ők inkább turistának érezték magukat, mint felfedezőnek.

– Milyen belül? – tudakolta Titty, és lehajolt, hogy bekukucskáljon a nyíláson, ahol Roger az imént kimászott.

– Nem vezet nagyon messzire – tájékoztatta Roger. – Négyszögletes alagút. Kőfala van. És koromsötét.

– Nahát – merengett Dorothea. – Mi lenne, ha a rablóvezéremet inkább a történelem előtti korba tenném? Bőrruhába öltözve élne itt a hegytetőn, és látná, hogy a viking hajók befutnak az öblünkbe.

Dick csak egy pillantást vetett az alagútra, aztán felmászott a halmocska meredek oldalán.

– Gondoltam – bólintott. – A tető beomlott. Ez épp olyan, mint a Skye-szigeti. Egy helyiség középütt, s egy alagút, ahol ki-be lehet járni… – Hirtelen elhallgatott. – Ott vannak a tavak! – kiáltotta, és eszét csak a búvárokon jártatva már nekilendült, hogy árkon-bokron át lerohanjon.

– Apa mindent tudni akar majd erről a házról – vélekedett Dorothea.

Dick, miután még egy pillantást vetett a völgyben rejtőző tavakra, előhúzta a jegyzetfüzetét.

Dorothea, Titty és Roger mind fölmásztak mellé. A halom közepe sekély csészealjat formázott, ahol a tető, talán már századokkal ezelőtt, beomlott. A mélyedésben állva körbetekintettek a perem fölött.

– Mintha az egész világ tetején lennénk – mondta Titty.

Az egyik oldalon a Skócia előtti tengerre láttak ki, dél felé a Fok látszott, északra egy másik kiugró nagy földnyúlvány. Messze kinn a tengeren két halászhajó sötét foltja tűnt fel, mindkettőből hosszú fekete füstszalag gomolygott kifelé. Aztán lepillantottak az öbölbe, ahol a Tengeri medvét hagyták. A sziklák fölé csak a hajóárboc csúcsa emelkedett, a többi részt a meredek part eltakarta. Láthatták mindkét öblöt, köztük a sziklás földnyelvvel, és a nagy, szürke dombok felé nyújtózó hepehupás lápvidéket. Itt-ott tavak vize csillant. A Dickből nagy reményeket kiváltó tavak egyike félig, a másik teljes egészében mutatkozott. A nyugat felé futó völgyet délen alacsony dombvonulat határolta, s északon egy másik, amely lassan a hegyek felé emelkedett. Az északi vonulat mentén szekérutat vettek észre, amely a völgyfő felől érkezett, és nem messze tőlük éles kanyarral eltűnt a gerincbe vágódott szorosban.

– Guggoljatok le! – javasolta Titty. – Ha egészen mélyre hajoltok, az égen kívül semmit se láttok. Még a dombokat se. Ha itt elrejtőzünk, senki se vehet észre minket, csak ha idejön a ház lábáig és a lejtőn felmászva a perem fölött bekukkant.

A többiek melléje guggoltak. Így igaz. Semmi sem látszott, csak fejük felett a kék ég boltozata, amelyről már az utolsó fehér felhőfoszlányt is eltakarította a szél.

– Egerészölyv – mondta Dick, amikor egy sötét árnyék suhant el magasan a fejük felett.

– Mintha madárfészekben ülnénk – álmodozott Titty.

– Itt lapulhat a hős magában mosolyogva – tervezgetett Dorothea –, míg gonosz üldözői keresztül-kasul kutatják utána az egész vidéket.

– Kicsit olyan, mint az iglu – vélekedett Roger. – Fel kéne ide cipelnünk Nancyt meg Peggyt. El is meséljük nekik, ha visszatértünk. Persze, úgyse jönnek – tette hozzá. – Hiszen el vannak foglalva a súrolgatással meg kaparászással. A csudába, de nagy kár, hogy nem hoztuk magunkkal azt a térképet, akkor pontosan bejelölhetnénk, hol vagyunk!

– De hisz itt van! – húzta ki Titty a kis térképet a hátizsákjából. Széttekerte és leterítette a földre.

– Piktház-domb – mondta Roger. – írd be csak ceruzával. Később tussal kihúzhatod.

– Szerintem kiváló név – jegyezte meg Dorothea. Fölállt és körbenézett. – A hosszú vonulat neve legyen Északi-Sziklás-hegység. A völgy másik oldalán pedig az Alacsony-gerinc. Mert egyre alacsonyabb lesz, míg át nem megy abba a sziklasorba, amelynek nem akartunk nekiütközni a ködben.

– Mi legyen Dick tengerszemeivel? – kérdezte Titty.

– Felső és Alsó – javasolta Dorothea. – De tavak, nem tengerszemek.

– És az a halom, amely miatt nem láttunk be a völgybe, míg föl nem értünk ide, és még mindig eltakarja előlünk a folyót…

– Patak – javította ki Dorothea. – Az nem folyó.

– Ha Holly Howe-ban lennénk, csermelynek mondanák – vágott vissza Roger.

– Az a halom nem elég nagy, hogy dombnak nevezzük – vélekedett Titty.

– Hívjuk Púpnak – keresztelte el Roger. – Úgyis olyan teveszerű.

Már az, hogy néhány nevet ráírtak a térképre, szinte sajátjukká tette a völgyet.

– Bárcsak ne hajóznánk el holnap! – sóhajtotta Dorothea.

– Újra bemászom – határozta el Roger csak hogy meglássam, meddig jutok.

– Nagyon vigyázz! – intette Titty. – Emlékezz a bányajáratra a Kancsendzöngán. Még más része is beszakadhat, egyenest a fejedre.

– Vigyázok – nyugtatta meg Roger, és lecsusszant a halom meredek oldalán. Dick szintén lenn volt már, épp vázlatot készített a bejáratról, hogy megmutassa apjának. Noha alig várta, hogy elroboghasson a tavakhoz, mégiscsak Callum professzor fia ő, aki érdeklődését – legalábbis pillanatnyilag – az ornitológiáról az archeológiára fordította.

Titty és Dorothea egyedül maradt a sekély csészealjban. A beomlott egykori tető alját már réges-rég benőtte a zöld tőzegmoha.

– Ennek a helynek nincs párja – jelentette ki Titty. – És kihasználatlan. Gondolj bele, rajtunk kívül senki se tud róla.

– Talán senki se járt erre azóta, hogy az utolsó ősi pikt is elesett a harcban, amikor meg akarta védelmezni a házat a tengerről érkező s a hajóikból üvöltve fölrohanó idegenekkel szemben.

Roger visszatért, jóval piszkosabban, mint annak előtte, s átmászott a peremen. – Valaki használja! – újságolta, és úgy nézett körbe a vad lápvidéken, mintha azt várná, hogy az a valaki mindjárt fölbukkan a közelükben. Kezében egy bádog kekszes dobozt tartott. – Bemásztam, ameddig csak tudtam, s ezt találtam, amikor körbetapogattam, ahol az alagút véget ér. Valakinek az ellátmánya lehet.

Megrázta a dobozt, s hallották, hogy valami ide-oda szánkázik a belsejében. S ó, jaj, kétségtelen, hogy ezt a dobozt nem valamelyik ősi pikt hagyta itt. A papírborító még nagyrészt rajta ragadt, s ezen jól látszott a híres glasgow-i kekszgyárak egyikének neve és védjegye.

– Hát – sóhajtotta Titty. – Ezen már nem segíthetünk…, de igazából nem is számít. Úgyse jövünk ide vissza soha többet.

– Kinyitom, és megnézem, mi van benne – jelentette ki Roger.

– De hisz nem a mienk.

– Ez talált kincs – ellenkezett Dorothea. – Roger találta meg. Abból még nem lehet baj, ha megnézi.

Nagyon szerette volna tudni, mit rejt a doboz, és aggályai ellenére Titty is hasonlóképpen érzett.

– Persze üzenet is lehet benne, mint amilyet mi hagytunk a Kancsendzönga tetején levő kőhalom aljában.

– Sőt, talán sürgős üzenet – győzködte Dorothea. – Gondolj bele, mi lenne, ha az emberek nem nyitnák ki a fövenyre kisodort üveget csak, mert nem az övék.

– Én mindenképpen kinyitom – fejezte be a vitát Roger.

A dobozt a földre tette és leemelte a fedelét. Azonnal meglátták, hogy a benne ide-oda csúszkáló valami egy papírcsomag volt.

– Ellátmány – nézegette Roger. – Ahogy mondtam. Kenyér… Mégse… Valamilyen süti… – Kibontotta a papírt és egy nehéz, a karácsonyi pudingra emlékeztető süteménydarabot talált benne.

– Nem lehet régi – bökte meg ujjával óvatosan Dorothea. – Puha és még ragadós. Mi ez itt alatta? A mindenit, talán valaki regényt ír! – A doboz aljáról közönséges iskolai füzetet húzott elő.

– Inkább francia igeragozás – vélekedett Titty. – Egy teljes füzetet tele kellett írnom vele azon a nyáron, amikor a Fecskevölgyet felfedeztük.

– Mit gondoltok, megkóstolhatom a süteményt? – vágyakozott Roger.

– Eszedbe ne jusson! – tiltakozott Titty. – Csomagold vissza és rakd el!

– Jó, jó – morogta Roger. – Persze, sosem lehet tudni. Talán mérgezett.

Dorothea kinyitotta a füzetet. – Idegen nyelven írták az egészet – állapította meg.

– Hadd lássam! – vette át Titty. – Ha francia… De nem az.

Még csak nem is latin. Talán valami titkosírás.

– Naplónak tűnik – forgatta a lapokat Dorothea. – Ezek a számok biztosan dátumok. – Tittyvel összedugták fejüket a füzet fölött. Valóban. A lapok egyik oldalán sorakozó bejegyzések minden bizonnyal dátumok, de a szövegből semmit nem tudtak kihüvelyezni: „Da fiadh deugh… damh a fire-ach…” És így tovább, rövid bejegyzések, s mindegyik mellett, a papír szélén számok. „Damh is eildean.” Itt-ott mintha felismertek volna néhány rövid szót, mint az „is” vagy az „a”, de a szöveg maga egyetlen általuk ismert nyelvre sem hasonlított, és ha valóban titkosírás, akkor talán az „is” vagy az „a” sem azt jelenti, amit egyébként.

– Megvan! – szólalt meg hirtelen Titty. – Ez gael nyelv. A füzet egy bennszülötté. Egy gael vademberé. Figyelj, Roger, azonnal tedd vissza oda, ahol találtad!

Mindhárman végigfürkészték az előttük emelkedő hegyvonulatot, a hosszú, vad völgyet, s lepillantottak az öbölbe, ahol messze alattuk a Tengeri medve árboca barátokat és szövetségeseket jelentett. Gaeleknek se hírük, se hamvuk. Itt fenn, a tenger fölé emelkedő dombon, az ezer éve halott piktek ősi lakóhelyének tetején mintha csak az egyetlen élő emberek lennének az egész világon. Ám ez a kekszes doboz és tartalma azt jelzi, valaki annyira a sajátjának tekinti a régi pikt házat, hogy biztonságban tudva itt meri hagyni a holmiját.

– Dick! – hívta Dorothea. – Nézd meg te is, mielőtt Roger visszateszi!

Ám Dick épp hogy csak udvarias érdeklődést tanúsított a kekszes doboz, az iskolai füzet és a süteménydarab iránt. Alig várta, hogy indulhasson, és már a végén járt az itt elvégzendő feladatnak. Már papírra vetette a halom vázlatát az egyik oldal felől, hogy nagyjából fel lehessen ismerni az alakját. Most éppen azon a rajzon ügyködött, amely a ház építésének módját igyekezett ábrázolni. Kört rajzolt, s ezen belül kisebb kör jelezte a beomlott tető alkotta gödröt. Az alagút helyzetét szaggatott vonal mutatta.

– Pokolba a fickóval, akárki is – csusszant le Roger a peremről a dobozzal, hogy visszategye az alagútba.

– Apa biztosan tudni akarja, mekkora a kerülete – Dorothea épp átkukkantott Dick válla fölött, amikor Roger, kezéről földet veregetve, visszatért. – Apának készíti – magyarázta. – Mindig tudni akarja, hogy milyen alakú és mekkora a talált régiség.

– A mi apánk a hajókat szokta méregetni – felelte Roger.

Dick gondosan végiglépegette a gödör alját. – Öt lépés – számolta. – És mintegy harminc a kerülete. Nagyon vastag a fala. A gödör nincs pontosan a közepén. Ez azt jelenti, hogy a fal ott a legvastagabb, ahol az alagút bevezet. – A számadatokat a rajz mellé körmölte. – És most – jelentette ki – indulok.

– Gyere inkább velünk! – mondta Titty.

– Le kell mennem a tavakhoz – közölte Dick. – Ez a legutolsó lehetőségem, hogy búvárokat lássak.

– Hagyjátok, hadd menjen – pártolta Dorothea.

– Mi közben az Északi-Sziklás-hegység lejtői mentén megyünk tovább – pillantott föl Titty a völgyre, majd le a térképre.

– És a Felső- és Alsó-tó felé jövünk vissza. Azok majd mutatják az utat a csermelyhez… patakhoz. Aztán követjük a patakot a Púp túloldalán, amíg a vízeséshez és az öblünkbe nem ér.

– Dick – érdeklődött Dorothea –, egész idő alatt a tavaknál maradsz?

– Úgy számítom, igen – felelte Dick. – Biztosan találok ott madarakat, még ha nem is búvárokat.

– Remek – bólintott Titty. – Akkor majd fölszedünk a hajóhoz menet.

– De ne várj ránk, ha megszólal a ködkürt. Menj egyenesen vissza a Tengeri medvére – tanácsolta Dorothea. – Csak halld is meg… Tudjátok, ha madarakat figyel…

A többiekre pillantott. Titty és Roger nevetett. Mindketten tudták, ha Dick valamit, akár csak egy hernyót, elmélyülten figyel, ágyút is elsüthetnek a füle mellett, azt se veszi észre.

– Meg fogom hallani – tette zsebre Dick a jegyzőkönyvet.

– Viszlát.

– Figyeljetek csak! – szólalt meg Roger. – Ne törődjünk vele, hogy más is használja ezt a pikt házat. Ennél jobb ebédelőhelyet úgyse találunk.

– Egyél velünk, Dick, és túl leszel rajta – javasolta Dorothea.

– Megeszem menet közben.

– Susan dühöngeni fog, ha elfelejted – figyelmeztette Titty.

– Pokolba a madarakkal! – vélekedett Roger. – Kalandozni sokkal jobb.

Ám Dick már át is mászott a halom peremén és sietve nekivágott a tó felé tartó útnak. Dehogy marad: kénytelen-kelletlen már így is rengeteg időt elvesztegetett.


Dorothea utánanézett. Imitt-amott, amikor az egyenetlen talajon egy mélyedésbe ugrott le, elvesztette szem elől, aztán újra megpillantotta, amikor a gödör másik oldalán kikapaszkodott. Öccse gyorsan és rézsútosan lefelé haladt a völgyet északról védő hosszú hegyvonulat lejtőjén.

Amikor Dorothea visszafordult a másik két felfedezőhöz, azok már kiürítették hátizsákjukat, és éppen a szendvicses csomagokat bontogatták.

– Rogernek tökéletesen igaza van – vélekedett Titty. – Ha hosszú útra mész, könnyebb belül vinni a kaját.

Dorothea kibújt saját hátizsákja pántjaiból és melléjük ült. Az öreg pikt ház tetején levő mélyedésben, gondolta, egy menekülő fogoly is elrejtőzhet üldözői elől. Az egyik pillanatban, mielőtt leült volna, mérföldekre ellátott, ki a tengerre, fel a völgybe, a hegyekig. A következőben, a földre telepedve mindebből már semmi se látszott, csak az ég és a rövid, remegő fűszálak közvetlenül szemmagasság fölött.

– Most, hogy a sasokon kívül senki se láthatta, a menekülő rab biztonságban megpihent – mormolta maga elé.

– Tessék? – kérdezte Roger, míg harapott egyet a szendvicsbe.

Dorothea összerezzent. – Semmi – mondta. – Csak arra gondoltam, milyen titkos ez a mélyedés.

– Csend! – szólalt meg Titty. – Hallgassátok!

– Skót duda! – kiáltotta Roger.

Messziről halk dudaszót sodort feléjük a szél.

Talpra ugrottak.

– Emberek… Itt a közelben – suttogta Titty.

– Egy lelket se látok – kémlelt körbe Dorothea.

– Az semmit nem jelent – mondta Titty. – Téged attól még láthatnak.

– Bukjatok le! – sürgette őket Roger. – Lapuljatok már le! így akkor sem látszotok, ha valaki figyel.

A földre vetették magukat. Egy pillanatig csendben lapultak és a fülüket hegyezték. Még mindig hallották a dudát.

– Az Északi-Sziklás-hegység másik oldaláról szól – vélekedett Titty. – A szoroson át oda vezet az út.

– Közvetlenül a hegygerinc után rablólovag vára emelkedik – mondta Dorothea.

– Az a bizonyos feltűnő ház – nézte Titty a térképet.

– Mindenesetre jó messze van – tette hozzá Roger, és újra beleharapott a szendvicsbe.

 

5. „BECSERKÉSZNEK MINKET!”

A dudaszó a messzi távolban elhallgatott.

A felfedezők – akik meglehetősen üres hátizsákjukban már csak a limonádés üvegeket tartották, és a csokoládén kívül minden szilárd táplálékot a könnyebb szállítás érdekében belül raktároztak el – széttekintettek a régi pikt ház tetejéről, és az előttük húzódó hegygerinc körvonalait vizsgálgatták. A sziklába vágódott szoros és a hanga közt feléje kanyarodó, itt-ott előbukkanó szekérút elárulta, merre lehet az a ház, amelyet egy nappal korábban a part felé vitorlázó Tengeri medve fedélzetéről láttak.

– Szeretném megnézni, milyen az a ház – mondta Dorothea. – Szerintem legalábbis kastély.

– Fogadok, onnan származik a kekszes doboz – jegyezte meg Roger.

– Föl kell készülnünk minden eshetőségre – vélekedett Titty. – Ha óvatosan föllopakodunk a szoroshoz, biztosan beleshetünk anélkül, hogy meglátnának minket.

A hegygerinc körvonalát gondosan szemmel tartva leereszkedtek a domb tetejéről, s aztán újra fölfelé kezdtek kapaszkodni.

– Úgy látszik, nem nagyon használják – vizsgálta meg Roger a szekérnyomot, amikor odaértek.

– Éppenséggel tehetünk úgy, mintha nem létezne – javasolta Titty.

– Miért tennénk? – csodálkozott Dorothea. – Az éj közepén, lovuk patáit rongyokba tekerve, hogy ne csapjanak zajt, a csempészek ezen az úton kelnek át a hegyen. A tengeren fényjelzés villog. Csónakok futnak partra, s még hajnal előtt újra tengerre szállnak. Amikor a nap fölkel, a csempészek már árkon-bokron túl járnak, és a völgy újra olyan csendes, mint amilyennek most látjuk.

– Arról nem is beszélve – jelentette ki Roger –, hogy sokkal könnyebb rajta járni. Gyertek!

– Nem fordulhatunk vissza, míg meg nem tudjuk, mi van a gerinc mögött – bátorította Titty legalább annyira önmagát, mint a többieket.

Szinte rögtön megtudták. A kétoldalt hangás lejtőkkel szegélyezett szorosba érve azonnal leláthattak a vonulat másik oldalán elterülő vidékre.

– Bennszülött település – szögezte le Titty.

– Mondtam, hogy kastélynak kell lennie – büszkélkedett Dorothea.

– Meg ne lássanak titeket! – figyelmeztetett Roger.

Alacsony, zsúpfedelű épületek csoportosultak előttük: kunyhók, csűrök, pajták. Rajtuk túl emelkedett a térképen jelzett „feltűnő ház”, s bár kastélynak azért aprócska volt, Titty és Roger nem kívánt erről Dorotheával vitába bocsátkozni. A ház meredek domboldalba épült és egy tengeröbölre nézett. Előtte kőterasz húzódott, egyik oldalán a felszínnel egy magasságban, de elöl jó tíz-tizenkét lábnyira kiugrott a sziklás meredély fölé. Kétemeletes épület létére igazi kastélyhoz tette hasonlóvá a messze a meredek tető fölé emelkedő, tetején lőrésekkel szegélyezett torony.

– Hasaljatok le! – süvöltött Roger, és a földre vetette magát.

Ám Titty és Dorothea állva maradt, és a szoroson át olyan világra bámészkodott, amely nagyon különbözött a mögöttük levő elhagyatott völgytől. Különbözött, mert laktak benne. Távolabb, a tenger felé ereszkedő dombok lejtőin további, az előttük alig százyardnyira levőkhöz hasonló, furcsa, alacsony kunyhókat láttak. Mindegyiket durva zsúpszalma fedte. A tetőket kötelek szorították le, végükön nehezékként nagy kövekkel. A sötét lejtőkön itt-ott kis csoportokban férfiak és nők tőzeget vágtak.

– Megkaphatnám a távcsövedet? – kérte Dorothea. – Őr áll a toronyban.

– Biztosan Judit – mondta Titty. – Épp ilyen lehet Kékszakáll vára.

– Valóban lány – szólt Roger. A lábuk előtt feküdt a földön, könyöke kitámasztva, a távcső a szeménél. – Bukjatok le, vagy meglát titeket! Egyenesen idenéz.

A másik kettő lebukott, de nem elég gyorsan. Hirtelen, valahonnan a kunyhók közül fenyegető kutyaugatást hallottak.

– Na, ezt jól elintéztétek! – mérgelődött Roger és sietve hátrakúszott. – Ha a lány nem is látott meg minket, az a dög kutya mindenkit fölriaszt. Kiözönlenek, hogy megnézzék, mit ugat, és a völgyünk nem lesz többé néptelen. Csomó ember mindenfélét kérdezget majd, és vissza kell mennünk a hajóra.

– Nem lány – állította Dorothea, amikor olyan messze visszatekergőzött, hogy fölemelhette a fejét anélkül, hogy meglátnák a toronyból. – Hanem fiú, csak kiltet visel. A klán ifjú főnöke a messze távolba kémlel a lőrések fölött.

– Még hogy a messzi távolba! – gúnyolódott Roger. – Egyenesen minket bámult.

– Milyen csodás hely ez egy regény színhelyéül – álmodozott zavartalanul Dorothea. – Csempészek vagy összeesküvők… vagy csak gonosztevők, s foglyot őriznek a toronyban. Könnyen lehet, hogy sötétzárkát vágtak a sziklába.

– Bennszülöttek, ez a lényeg – jegyezte meg Titty. – El kell innen tűnnünk, amilyen sebesen csak lehet.

– A kutya abbahagyta az ugatást – figyelt fel Roger.

A tőlük telhető legnagyobb gyorsasággal visszavonultak a sziklaszorosból és leszaladtak a szekérúton, amelyen jöttek. Már láthatták a pikt házzal koronázott dombon túli, az öbölbe vezető meredek lejtőket. Az öbölben pedig a Tengeri medve árboca jelezte, hol dolgoznak a legénység idősebb tagjai.

– Menjünk vissza a pikt házamba – javasolta Roger. – Aztán ha a bennszülöttek kiözönlenek a szorosból, csak lecsusszanunk a dombról, és bottal üthetik a nyomunkat.

– De hiszen fel akartuk fedezni a völgyet! – vetette ellene Titty.

– A pikt házhoz foghatót úgysem találunk – legyintett Roger.

– Maradjatok egy percre csendben, és figyeljetek! – kérte Dorothea.

Nem hallatszott, hogy üldöznék őket.

– Hát, ha nem akartok újra följönni a pikt házamba – rukkolt elő újabb ötlettel Roger –, mi lenne, ha visszakúsznánk a szorosba, hogy újra bekukkantsunk. Egyébként sem hiszem, hogy fiú állt a toronyban. Sokkal inkább lánynak látszott.

A többiek egy pillanatig tétováztak. Talán ha nem kellene másnap továbbvitorlázniuk, várnak egy kicsit és újra fölkúsznak, hogy még egy pillantást vessenek a gerincen túli településre. Ám még sötétedés előtt vissza kell térniük a hajóra, és sohase látják viszont ezt a vidéket.

– Idefigyeljetek! – döntött Titty. – Nem hagyhatjuk abba a felfedezést. Több lehetőségünk nem lesz rá, ki kell használnunk.

– És Dickről se feledkezzünk meg! – figyelmeztetett Dorothea. – Megígértük neki, hogy fölszedjük hazafelé menet.

Bár Roger sajnálkozva tekingetett a sziklaszorosra, illetve a kis domb tetején emelkedő kerek halomra, a csapat nyugatnak fordult, és megindult a völgyfő felé tartó szekérnyomon. Balra alattuk fénylett a két tó, de Dicknek színét se látták.

– Elrejtőzött, amennyire csak tudott – magyarázta Dorothea. – Mindig így tesz, ha madarakat figyel.

Messze előttük csipkés falként kék dombok emelkedtek, felettük, jobbra az Északi-Sziklás-hegység vonulata kísérte őket. Rajtuk kívül emberi lény nem mutatkozott.

Továbbgyalogoltak. Kezdetben a szekérnyomot követték, ám hamarosan letértek róla, mert folyamatosan arra emlékeztetett, hogy nem ők az első felfedezők a völgyben, végül azonban újra visszatértek az útra, mert sokkal lassabbnak találták, ha hangabokrok, sziklák meg szétnyomott moha- és tőzegfoltok között törtetnek előre. Különben is, mint Roger rámutatott, a pikt ház építői már felfedezték a völgyet, méghozzá aránylag közel a világ kezdetéhez. Ráadásul a későbbi lakosok, akik téli tüzelőül tőzeget vágtak, mély árkokat hagytak maguk után, s ezek közül néhány túl szélesen terpeszkedett ahhoz, hogy átugorják. Remek búvóhelyek, ebben egyetértettek, de rengeteg időbe telik megkerülni őket, ahelyett, hogy nyílegyenesen haladhatnának.


Jó sokáig gyalogoltak. Az alattuk elterülő laposon megpillantott szarvas kiverte fejükből a hegyvonulat túlsó oldalán látott bennszülött települést. Roger haladt az élen, Dorothea szorosan a nyomában. Roger valami olyasmit magyarázott, hogy Dick csak fecsérli az idejét, ahelyett, hogy felfedezne, míg Dorothea kifejtette, hogy nemcsak egyféle felfedezés létezik, és a madarak Dick számára az igazán fontos felfedezések közé tartoznak, azonkívül Dick van olyan jó felfedező, mint Roger. „Ki ért először az Északi-sarkra?” – hallotta Titty Dorothea hangját, ám aztán, bár Dorothea folytatta a mondandóját, s Roger válaszolt, Titty ebből már egy szót se hallott. Hirtelen az a furcsa érzés tört rá, hogy nincsenek egyedül.

Azt tudta, hogy a völgy fenekén, most már messze mögöttük, valahol ott lapul Dick a tavaknál. Azt is tudta, hogy még távolabb Flint kapitány és a négy hajósúroló keményen dolgozik, kapargatja és festi a Tengeri medvét, hogy készen legyenek, mielőtt a dagály újra visszatér, és hátára veszi a hajót. Ameddig a szem ellát, a völgyben nem volt senki más, egyedül csak a három felfedező a domboldalon. Mégis, hirtelen úgy érezte, hogy figyelik őket, s ráadásul valahonnan a közelből figyelik. Körbenézett, ám semmi mást nem látott, csak sziklás lejtőket, hanga– és mohafoltokat. Sehol egy fa, sehol egy bokor. Megrázta magát, továbbsietett, s igyekezett elkapni Dorothea érvelésének végét a különböző típusú felfedezőkről. Természetesen nincs itt senki, senki rajtuk kívül, kik a napsütésben a széles kék égbolt alatt gyalogolnak a domboldalon.

Valamivel később újra rátört ez az érzés. Mintha éppen egy könyvet olvasna, s valaki a háta mögött hozzálépne, és a válla fölött belenézne a szövegbe.

– Dot! – kiáltotta.

– Halló! – fordult hátra Dorothea. – Pihenni akarsz?

– Óh, ne még! – kérte Roger.

– Mi történt? – kérdezte Dorothea.

– Semmi, bocsánat – felelte Titty. Nyilvánvaló, a többiek nem érezték azt, amit ő érzett. S most, hogy a másik kettő megállt és visszanézett rá, már ő maga sem érezte.

– Még több szarvas – fedezte fel Roger. – Dot, nálad van a távcsövem.

Alattuk, a völgyfenék széles síkján szarvascsorda legelészett békésen.

– Olyan szelídnek látszanak, mint a tehenek – vélekedett Roger.

– Nem engednének közel magukhoz – állította Dorothea.

– Próbáljuk meg! – javasolta Roger. – Ha becserkésszük őket…

– Ne tegyük! – ellenkezett Titty. – Még a feléig se jutottunk a tervezett útnak. Ha most nekiállunk cserkészgetni, semmit nem végzünk. Haladjunk tovább, és csak akkor ereszkedjünk le, amikor már a hajó felé indulunk.

– Sose láttam szarvast korábban, csak az állatkertben – mondta Dorothea.

– Szerintem a bennszülöttekhez tartoznak – találgatta Titty.

– Télen – fejtegette Dorothea – a bennszülöttek hámba fogják őket, mint a rénszarvast, s repülnek a szánnal a havon át.

– Micsoda ötlet! – hitetlenkedett Roger. – Hoppá!

Alig százyardnyira előttük, egy hangabokor mögül óriási szarvasbika pattant föl, és hatalmas ugrásokkal levágtatott a lejtőn a völgyfő irányába. A lenti szarvascsorda abbahagyta a legelést és megindult.

– Maradjatok nyugton! – szólt Titty.

– Örülök, hogy nem errefelé rohant – könnyebbült meg Roger. – De a szarvairól nem vagyok túl jó véleménnyel. És ti?

– Még nőhetnek – vélekedett Dorothea.

Közben a völgyben a szarvasok megálltak és újra legelészni kezdtek.

– Gyerünk! – intett Roger, és a felfedezők továbbindultak.

– Megláttak minket – mondta Dorothea. – Egy perc, és újra elszaladnak.

– Nincs mit tennünk – vonta meg a vállát Titty. – Csak haladjunk tovább, s akkor láthatják, hogy nem akarjuk becserkészni őket.

– Nehéz is lenne – vélekedett Roger. – Szerintem már ismerik a dörgést.

A szarvasok a völgyben nyilvánvalóan pontosan tudták, hogy fölöttük a domboldalon felfedezők haladnak. Föl-föl emelték a fejüket, néhány száz yarddal arrébb vonultak, megálltak, majd újra megindultak.

– Nem engedik, hogy a közelükbe kerüljünk – állapította meg Dorothea. – Valószínűleg rossz néven veszik, ha becserkészik őket. Én magam sem szeretném.

A furcsa érzés újra rátört Tittyre. Hirtelen a hegygerinc teteje felé fordult. Egy másodpercre mintha valami mozgott volna egy szikla mellett, a tető közelében, ám amikor egyenesen odabámult, a sziklán kívül semmit se látott.

– Dot – szólalt meg –, nézz föl arra a nagy sziklára, amely kiemelkedik a hangából!

– Mi van ott? Még egy bika?

– Nem – rázta fejét Titty. – Az az érzésem támadt, hogy minket is becserkészett valaki.

– Csak nem? Tényleg? – csodálkozott Dorothea.

– Tényleg – bólintott Titty. – Biztos vagyok benne.

– Maradjatok csendben – intett Roger és hallgatózzatok! És vessétek föl a fejeteket! Szimatolnunk kellene a szélben, ahogy a szarvasok teszik. Épp jó irányból fúj. Onnan fentről.

Pár percig a három felfedező éberen álldogált, mint a nyulak, ha veszélyt éreznek, de nem tudják, honnan jön. Szemük minden irányban végigpásztázta a hegygerincet. Semmi se mozdult.

– Nyugodtan játszhatunk – szólalt meg Dorothea. – Mondjuk, foglyok vagyunk, épp megszöktünk a kastélyból és életünket mentjük a gonosztevők elől.

– Ez nem játék – mondta Titty.

Roger rápillantott, Dorothea szintén. Valóban. Titty nem játszott. Tényleg hitt abban, hogy felettük, a vad domboldalon rejtekhelyéről valaki figyeli őket.

– Már korábban is éreztem – vallotta be Titty –, de nem voltam benne biztos.

– Ha tényleg becserkésznek minket – vélekedett Dorothea akkor a leghelyesebb, ha úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla. Csak menjünk tovább, mintha nem is álmodnánk, hogy figyelnek minket, és közben jó messzire eltávolodunk.

– És a ránk vadászó ismeretlen kissé könnyelművé válik, s megpillanthatjuk – jött bele Roger. – S ha már tudjuk, ki az és hol van, azt is kitaláljuk, mi a következő lépés.

– Kár, hogy megálltunk – sajnálkozott Dorothea.

– Talán szedjünk virágot – javasolta Titty s körbenézett. Ám, ahogy az ilyenkor lenni szokott, egy szálat se talált.

– Keressünk ősmaradványokat! – vetette föl Dorothea. – Kövek hevernek szerteszét. Ilyen helyeken szokott Dick rájuk bukkanni.

A három felfedező rögvest csúszni-mászni kezdett a földön. Köveket szedegettek föl, és komoly arccal mutogatták egymásnak.

– Gyertek! – rikkantotta Roger olyan hangosan, hogy száz yardon belül bármely cserkésző ismeretlen meghallhatta. – Arra még több ősmaradvány van… ammonitesz! – kiáltott fel a mondat végén.

– Belemnitesz! – kiabált Dorothea, majd a szokott csendes hangján magyarázni kezdett. – Tudjátok, olyan egyenes testű, csúcsos végű állatok. Ez az! Geológusok vagyunk. Kalapáccsal kellene ütögetnünk a sziklákat.

– Kopácsolni tudunk más módon is – vélekedett Roger, és fölkapott egy követ. – Üssetek össze két követ, a cserkésző fel nem ismeri a különbséget.

Roger és Dorothea tovább indult. Titty követte őket. Tudta, hogy bár mindketten készségesen eljátsszák a geológust, valójában azt hiszik, hogy rémeket lát. Titty maga se tudta, hányadán áll. De akár igaza van, akár téved, akár becserkészik őket, akár nem, Dorothea terve használható. Ha nincs a nyomukban senki, ebből baj nem lehet, ha pedig mégis cserkésző jár utánuk, ennél jobbat amúgy sem tehetnek. Mindenesetre elég hosszan feljöttek a völgyben. Hátrapillantott. Dick tavai messze elmaradtak mögöttük. A Tengeri medve pedig még messzebb, a Púp mögött rejtőzik. Titty legszívesebben azonnal visszafordult volna.

A három felfedező – jelen pillanatban bármely megfigyelő számára geológus – leszegett fejjel, a földet fürkészve baktatott tovább. Néha lehajoltak, köveket szedegettek föl, s újra elhajították őket. Roger, aki remek kalapácsnak való követ talált, minden útjába eső sziklát végigkopácsolt vele. Lent a völgyben a szarvasok már láthatóan idegesen szüntelenül ide-oda ügettek, de a geológusok szinte ügyet sem vetettek rájuk. Lehajlás közben kihasználták a lehetőséget, hogy oldalt pillanthatnak a hegyvonulat felé. Talán egyszer az a cserkésző ismeretlen (ha létezik egyáltalán) óvatlanul felfedi magát.

– Mi lenne, ha megennénk a csokoládénkat? – javasolta végül Roger.

– Rendben – felelte Titty. – Ezekre a sziklákra üljünk, s közben figyeljünk. Ha bárki erre jár, meg kell, hogy lássuk.

– Vajon Dicknek eszébe jut, hogy megegye a saját adagját? – aggódott Dorothea.

– Hamarosan vissza kell fordulnunk, hogy megkeressük a fiút – jelentette ki Titty.

A sziklákon üldögélve kényelmesen pihentek, ették a csokoládét, és a domboldalt fürkészték, ahol az égvilágon semmi se mozdult. Még Titty hite is megingott a cserkésző ismeretlen létében, s láthatta, hogy Roger és Dorothea egyre kevésbé érdeklődik olyasvalami iránt, amiben nem hisz.

Hármuk közül először Dorothea véleménye változott meg. Rogerrel egyetemben tudta, hogy Titty nem játszik: valóban hisz abban, hogy valaki távolról, a hanga közül figyeli őket. Félelmét mindazonáltal vaklármának vélték, noha az ötletben rejlő játéklehetőséget azért igyekeztek teljes mértékben kihasználni. Megették a csokoládét, és újra nekivágtak a völgyben fölfelé vezető útnak. Dorothea hirtelen megtorpant és beleszimatolt a levegőbe. A közvetlenül mögötte baktató Titty majdnem nekiment.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Dohányfüstöt éreztem – felelte Dorothea. – Most megint.

– Tudtam, hogy van itt valaki – könnyebbült meg Titty. – De a szagot nem érzem.

– Szimatoljál! – javasolta Dorothea. – Még jobban! Én is alig érzem. De itt semmi olyasmi nem nőhet, amely úgy bűzlik, mint egy vasúti kocsi.

– Én is érzem a szagot – jelentette Roger. – Talán fújd ki az orrod!

– Hiába – mondta Titty. – De ha ti mindketten érzitek, a szél felől kell jönnie. És a szél egyenesen lefelé fúj. Ha valaki dohányzik, annak kétségkívül fönn kell lennie a dombon. Füstöt mégse látok.

– Egyenesen fölrohanok – vágott neki az emelkedőnek Roger.

– Inkább ne! – kérte Titty. – Ha lapul ott valaki, úgysem ijeszthetjük el. Hé, Roger! Gyere vissza!

– Nincs itt senki! – kiáltotta Roger. – Gyere és meglátod!

– Talán jó lenne, ha biztosan tudnánk – vélte Dorothea.

Letértek a szekérútról és fölkínlódták magukat a meredek lejtőn Roger után. Nagyon nehezükre esett hangabokrok, sziklák és laza kövek közt mászni. Roger fölfele kapaszkodás közben meglökött egy nagyobb követ, amely Titty és Dorothea közt legördült a lejtőn. Gurult, ugrált, felgyorsult, s a völgy alja felé tartott.

Roger megállt, hogy a száguldó követ figyelje. Az egyre nagyobbakat ugrott, míg végre jóval alattuk egy csobbanással eltűnt a minden bizonnyal mocsaras talajban.

– Eltalálhatott volna egy szarvast – kapaszkodott Roger mellé Titty.

– Nem készakarva löktem le – lihegte Roger. – Egyébként pedig egy lélek sincs itt.

– Valóban nincs – ismerte el Dorothea. – Furcsa. Biztos vagyok benne, hogy éreztem a szagot.

– Mi lenne, ha lemennénk és hazaindulnánk? – javasolta Titty.

– Ugyan minek? – csodálkozott Roger.

– Múlik az idő – felelte Titty. – Nézd, hol jár már a nap.

– Menjünk még egy kicsit tovább – kérte Roger –, már csak azért is, hogy ha valaki tényleg cserkészik utánunk, lássa, nem törődünk vele.

Továbbmentek, rézsútosan haladva a lejtőn lefelé, de már nem tettették geológusnak magukat. A dohányfüst miatti téves riadó és a tökéletesen elhagyatottnak bizonyult domb ellen végrehajtott roham megmutatta, hogy a geológia nem igazán éri meg a fáradságot.

Ám egy felzavart fájd, magasan a dombon újra eszükbe juttatta ezt a tudományt.

– Kell ott lennie valakinek – mondta Titty. – Azt a fajdot nem mi vertük fel.

Roger felkapott egy követ és ütögetni kezdte vele a szomszédos sziklát. Rávigyorgott Dorotheára, s Titty tudta, hogy a geológia iránti újult érdeklődés legalább annyira neki szól, mint a láthatatlan cserkészőnek.

Egy pillanattal később füttyszó harsant felettük és mögöttük. A mosoly eltűnt Roger arcáról.

– Most aztán már semmi kétség – jelentette ki Titty. – Ezt mindannyian hallottuk.

– De hol van? – forgatta a fejét Roger.

Újra fütty hangzott. Mind fölfelé bámultak a gerinc tetejére.

– Ez más helyről szólt – állapította meg Dorothea. – Az elsőt onnan hátulról hallottam.

– Másképp is hangzott – értett egyet Roger.

Titty visszanézett a völgybe. Nagyon messzire eljöttek az öböltől, ahol a Tengeri medvét tisztogatja a legénység többi tagja. Olyan távolságból semmit se tehetnek a felfedezőkért, ha éppen segítségre szorulnának.

– Azonnal visszamegyünk – határozott.

– Legalább azt érjük el, hogy előbújjanak – ellenkezett Roger. – Továbbmegyek.

Újra megütögette a sziklát, és pár lépést tett előre.

Titty és Dorothea követte. Végül is az a két füttyszó nem a közelből hallatszott. Akár a gerinc túloldaláról is jöhetett.

Dorothea felsikoltott. Valami végre megmozdult a domboldalon. Két kutya közeledett hatalmas ugrásokkal a hangáson át. Már el is hagyták, sebesen vágtattak lefelé a sziklás lejtőn.

Roger habozva hátrapillantott. Titty Dorotheát megelőzve Roger mellé ugrott. A kutyák iszonyatos iramban száguldottak.

– Mit tegyünk? – zihálta Dorothea.

– Álljunk nyugodtan egy helyben! – mondta Titty. – Ez az egyetlen lehetőség.

– Nézz egyenesen a szemük közé! – javasolta Roger.

– De hisz ketten vannak! – jajongott Dorothea.

Újra fütty harsant a domboldalon. De ezt a felfedezők hálásan hallgatták. Pillanatnyilag bármilyen cserkésző ismeretlent szívesen fogadtak. A kutyák láthatóan vonakodva megálltak. A földre kuporodtak, de fokozatosan, egy-két lábnyival közelebb és közelebb sompolyogtak. Az egyik lábra állt és felmordult.

– Az közeledik – észlelte Roger, és a geológuskalapács céljára fölkapott kőre pillantott.

– Azonnal tedd le! – parancsolta Titty. – Még azt hiszi, hogy meg akarod dobni vele.

Roger földre ejtette a követ. A már álló kutya a válla fölött hátranézett. Aztán újra előrevetette magát. A másik fölugrott és a nyomába rohant.

A fütty újra felharsant, most kétszer. Mindkét kutya azonnal megállt. Vonakodva megfordultak, s először lassan, majd egyre gyorsabb tempóban visszafutottak, föl a lejtőn a hangabozót felé, ahonnan előbújtak.

– Az áldóját! – fújt nagyot Roger. – Ezek ellen amúgy sem tudtunk volna mit tenni. Mint a keresztények az oroszlánok előtt.

– De ki hívta vissza őket? – bámult fölfelé Dorothea. – Senkit se látok.

Aztán végre, először megpillantottak valakit a fölöttük emelkedő gerincen.

– Egy fiú kiltben – állapította meg Titty. – Ugyanaz, akit a toronyban láttunk.

– Gael vadember – mondta Dorothea.

– Micsoda szemét alak! – háborgott Roger. – Kutyákat uszított ránk.

– Ő hívta vissza őket – figyelmeztette Titty.

A három felfedező szó nélkül lefordult a szekérútról és egyenesen megindult a völgy talpa irányába. Semmi értelme vitába keveredni a bennszülöttekkel.

Ám a legrosszabb még csak most következett. Egy meredély szélén leereszkedve újabb csendesen legelésző szarvascsordát zavartak meg, amely fentről nem látszott. A szarvasok teljes sebességgel fölvágtattak a völgyön.

Dühös ordítás harsant a felfedezők mögötti vonulatról. Valaki vagy rájuk, vagy valaki mással kiabált olyan nyelven, amelyet nem értettek. A másik ember visszakiabált.

– Gaelek – állapította meg Dorothea. – Gael nyelven beszélgetnek.

– Ránk kiabálnak – aggódott Titty.

A dühös kiáltozás újra kitört. A skótszoknyás fiút nem látták, ám visszatekintve egy embert vettek észre, aki kissé feljebb a völgyben a gerincről jött lefelé. Újra kiabált, öklét rázta, megfordult, mintha a szarvascsorda elé akarna vágni, ám meggondolta magát és hatalmas ugrásokkal közeledett a felfedezők felé.

Több se kellett nekik. Sarkon fordultak és futásnak eredtek. És épp ebben a pillanatban meghallották, hogy a messzeségben felbúg a Tengeri medve ködkürtje.

– Vízre tették! – kiáltotta Titty. – Már sokkal hamarabb vissza kellett volna fordulnunk.

– Elvesztünk! – jajdult fel Dorothea. – Nem érhetjük el a hajót, mert elfog a gael! Remélem legalább Dick visszatért már.

– Hallania kellett a ködkürtöt – vélte Titty.

– Ha épp madarakat lesett, nem hiszem… – zihálta Dorothea.

– Már lemaradt a fickó – pislogott hátra Roger.

Megálltak és visszanéztek. A férfi valóban nem rohant már utánuk, ám gael nyelven kiáltozott, és valaki, akit nem láthattak, válaszolt neki.

– Az öklét rázza felénk – állapította meg Roger.

– Ne álljunk meg – mondta Titty –, mert még újra üldözni kezd!

– És meg kell találnunk Dicket – tette hozzá Dorothea.

A három felfedező tovább ügetett a völgyben a tavak felé, s keresni kezdték Dicket a sziklás partok mentén.

– Mi történt volna, ha elkapnak minket? – tűnődött Roger.

– Bennszülött bajok – felelte Titty. – Épp az, amit el kellett volna kerülnünk. De meg kell vallani, gyönyörűen becserkésztek minket.

 

6. AZ ELSŐ PILLANTÁS A MADARAKRA

Dick egyik kezében jegyzetfüzettel, a másikban ceruzával, az ölében távcsővel és szívében a győzelem érzetével kuporgott néhány szikla között a Felső-tő partján. Életében először búvármadarat látott. Miután a többieket otthagyta a pikt háznál, egyenest a magasabban fekvő tóhoz igyekezett, hogy ha túl korán hangzik fel a visszatérésre szólító jelzés, legalább a hajó felé tartó úton elhaladhasson a másik mellett is. Ám a Felső-tónál sem kellett sokáig várnia, hogy megpillantsa azon madarak egyikét, amelyek abban a pillanatban az eszébe jutottak, hogy megtudta, Dorotheával együtt ő is részt vehet a Fecskék és Fruskák hajókirándulásán a Nyugati-szigetek, a Hebridák között. Már azelőtt hallotta a hangját, hogy messze a tavon meglátta a felfröccsenő hosszú vízbarázdát, amely jelezte, hol ereszkedett le egy nagytestű madár.

– O-uk… ouk-ouk-ouk…

Sohase hallott még ehhez hasonló kiáltást. A csobbanás jelezte, hova kell néznie, de a hullámzó vízen igen nehezére esett megtalálnia a madarat. Valami mozgott kinn a tavon. De micsoda? A szél erősen akadályozta a megfigyelést. Hiába észlelte a mozgó fekete foltot, újra meg újra szem elől tévesztette, mire sikerült szilárdan megtartania a távcsövet. A szél a háta mögül jött és végigfújt a tavon, a víz a legerősebben tehát a túlsó oldalon hullámzott, ott, ahol a madár leszállt. Először el sem merte hinni, hogy búvárt lát. Réce is lehet, vagy valamilyen más, nagyobb madár. De akár réce, akár búvár, várnia kell, míg meg nem bizonyosodhat róla.

A szél egy időre alábbhagyott. A part felől kezdett kisimulni a vízfelület, és Dick látta, hogy kinn a madár a hullámzó részről a nyugodt vízre úszik át. Hirtelen eltűnt szem elől. Majd kissé közelebb újra a felszínre bukkant. Most már tudta: valamilyen bukómadarat lát. Mélyen a vízbe süllyedve úszott. Épp, mint a vöcsök. Márpedig, ha az, csobbanás nélkül kell víz alá buknia és újra feljönnie. Mégse. Legalábbis most nem így bukott le. Látta, hogy a madár a víz fölé púpozza a hátát, félig kiemelkedik, és úgy bukik le, mintha fejest ugrana. Egy perccel később újra felszínre jött, s mintha valamit felhozott volna magával. A madár felbukkanása után egy-két percig loccsanások hallatszottak. Valószínűleg halat fogott. Kicsit nagytestű ahhoz, hogy vöcsök legyen. Dick lekuporodott, s moccanni is alig merve levette és megtörölgette szemüvegét. Semmi különbség. Letekerte és megtisztogatta hát a távcső szemlencséjét is, amely a lélegzetétől bepárásodott.

Mire összecsavarta a messzelátót és újra belepillantott, a madár eltűnt. Aztán a korábbinál sokkal közelebb bukkant fel. Egyenesen feléje úszott. Itt a sima vízen legalább könnyebben megnézheti, milyen. Bármennyire is igyekezett a távcsőt szilárdan tartani, kezei remegni kezdtek. A madár újra lebukott. Amikor megint a felszínre jött, nem hallatszottak loccsanások. Vagy csak kis halat zsákmányolt, és azt különösebb küzdelem nélkül le tudta nyelni, vagy elhibázta, s egyáltalán nem is fogott semmit. Dick szinte teljesen bizonyos volt benne, mit lát. A madár még közelebb jött. És még közelebb.

– Ő az – susogta Dick. – Annak kell lennie.

A távcsövet egy sziklára fektette, így legalább nem remeg a kép. A madár háta fekete, fehéren pettyezett, feje, tarkója szürkés, a nyaka oldalt fehér-fekete csíkos, míg a torka végig le széles csíkban fekete.

Nem lehet semmi kétség. „Fekete torkú, avagy sarki búvár”, suttogta tisztelettudóan, letette a teleszkópot, előhúzta jegyzetfüzetét, és az utazás során látott madarak listájához hozzáírta ezt a nevet.

Órákon át ott maradt és figyelte, ahogy a madár búvárkodik, felszínre bukkan, víz alá dugja a fejét, mintha a mélységet fürkészné, majd újra lebukik. Le is rajzolta, majd készített még egy vázlatot, pontosan rögzítve a toll mintázatát, hogy összehasonlíthassa a könyvében szereplő képekkel, ám tökéletesen biztos volt abban, miféle madár ez. Végül csobbanások hangja és vízgyűrűk hosszú csíkja jelezte, hogy a madár szárnyra kap és felemelkedik. Újra hallotta a furcsa hangot: „Ouk… ouk-ouk-ouk…” Látta a repülő madarat is, sűrűn csapkodó szárnyú szivarra hasonlított. Feje fölött körözött egy ideig, majd elszállt. Először úgy tűnt, az Alsó-tó irányába tart, ám dél felé kanyarodott. Aztán Dick elvesztette szem elől.

Dick zsebre vágta a jegyzőkönyvét. Mit számít most már, hogy vége az utazásnak? Végre látott búvárt a saját szemével. Ezt el kell mesélni Dorotheának. A többiek nem igazán sejthetik, milyen öröm tölti el.

Felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, levette, megtisztogatta és újra föltette szemüvegét. Föltekintett a dombra, ahol a történelem előtti lakóház tetején otthagyta a három felfedezőt. Most senki sem volt fenn. Végigpásztázta a szemközti gerincet, ahol a szekérút a sziklaszoroson át a következő völgybe kapaszkodik. Felfedezőknek nyoma sincs. Fölpillantott a dombok felé vezető völgybe, és mozgó pontokat látott a hanga közt. Mintha kiáltást hallott volna… Valószínűleg Roger. Nos, ha olyan messze fölmentek, nyilván hamarosan visszafordulnak, hogy megkeressék a Hajótudóst, márpedig ahol Roger mókázik, ott aránylag kevés az esély a madármegfigyelésre. A sarki búvár befejezte a halászatot és elszállt. Itt már nincs keresnivalója, de a másik tó még látogatásra vár. Nem ártana felkerekedni és ott is körbenézni, míg van rá idő, bár az ittenihez hasonló különleges élményben valószínűleg nem lesz része. Igazán nem várható, hogy egyetlen délután a jó szerencse kétszer is kedvébe járjon. Ám Dick nem bánta. A mai már így is az egész út legsikeresebb napja.

A látottakon örvendezve baktatott végig a parton. Itt-ott hangabuckákon mászott át, máshol mocsaras foltokon törtetett keresztül, néha csak nehezen tudta megvetni lábát az ide-oda gördülő köveken. Lassan jutott így előre, de végre elérkezett arra a pontra, ahol a tó patakká keskenyedett, s ez a vízfolyás keresztülcsörgedezett a két tavat elválasztó lapos részen. Valaha, gondolta Dick a lapályt vizsgálgatva, a két tó egy lehetett. Talán amikor azok az ősi piktek a házukat építették a dombon, az egész völgyet egyetlen hatalmas tó, vagy akár benyúló tengeröböl töltötte ki.

Vízirigót pillantott meg, egy patakparti kövön hajbókolt fehér mellényében, ám Dick már nem bajlódott azzal, hogy följegyezze a füzetébe. Vízirigót látott már korábban is. Vízi-tyúkcsalád csibéi iramlottak át előtte, anyjuk ott bukdácsolt a patakpart közelében, ahol Dick haladt. A mamatyúk úgy tett, mintha el lenne törve a szárnya, megpróbálta maga után csalogatni, hogy csibéinek legyen idejük elmenekülni. De Dick ezt sem most látta először. Olyan napon, amikor a fő látnivalót egy sarki búvár jelentette, vízirigók vagy vízityúkok nem jelentettek neki annyit, mint máskor. Széles nádas szegélyén haladt. Az Alsó-tó itt terült el előtte. Amikor végigpillantott rajta, és messze kinn, csaknem a közepén kis szigetet vett észre, ébersége hirtelen újra visszatért. Hiszen attól, hogy ma már látott egy sarki búvárt, még nem kizárt, hogy láthat egy másikat is.

Három örvös bukó repült feléje egy csapatban a tó vége felől. Amint megpillantották, hirtelen a magasba csaptak, de éppen a feje felett szálltak el. Dick figyelte a három madár szárnyának gyors fekete-fehér villanásait, míg el nem tűntek szem elől. Biztosan leszálltak a nemrég elhagyott tó vizére. Beírta jegyzetfüzetébe: „három örvös bukó”, és arra gondolt, vissza kellene menni, még egy pillantást vetni rájuk. Megnézte az óráját. Már elmúlt a délután, pedig neki úgy tűnt, az ő napja csak az imént kezdődött. Ám most már bármely pillanatban meghallhatja a Tengeri medve ködkürtjét, s az így szól: vége a napnak. Butaság lenne most visszamenni.

A nádason túl a tó partja magasra emelkedett. Dick közvetlenül a víz szélén maradt, tudván, a mögötte levő part legalább olyan jó fedezék, mintha szikla lenne előtte. A legfontosabb, hogy a madarak háttérben az éggel ne lássák az embert. Lassan baktatott előre a tó peremén. Jobbra-balra tekingetett a víz fölött, de leginkább a kis szigetet figyelte. Bármilyen madár előfordulhat arrafelé, hiszen a szigetek mágnesként vonzzák a madarakat és az embereket egyaránt. És ez a szóban forgó sziget kiváló darabnak mutatkozik. Az egyik végén nádas nő, simára koptatott kövek emelkednek a közepén, és – ahogy most már látja – a nádastól legtávolabbi végén fűvel benőtt lapos partrész található. És mi úszik ott, nem messze előtte? Dick szíve a torkába ugrott. Csuda tudja, mi az, de szörnyen hasonlít az előbb látott búvárra. Talán tévedett, és mégsem repült ki déli irányba a völgyből?

Lábainál víz volt és apró kövek, ám néhány yardnyira egy sziklát pillantott meg, amely elég nagynak tűnt ahhoz, hogy eltakarja őt, és a mögötte levő kis partrészt mintha épp arra tervezték volna, hogy a madármegfigyelőnek teljes komfortot biztosítson. Tovább kúszott, lezökkent a szikla mellé, előhúzta a távcsövét, élesre állította, és pásztázni kezdte a vizet, ahol az úszó madarat látta.

Hál’ istennek a szél elült, s vele a hullámok is. A víz tükörsimán nyújtózkodott. A nap nem sütött a szemébe, már messze jobbra járt a dombok fölött. A madárnak azonban nyomát se látta. Azaz mégis, a teleszkóp mutatta sima vízkör egyik oldalán hullámok fodrozódtak. Követte őket, míg a közepüket meg nem találta, és ott volt a madár is. Éppen fölemelkedett a víz alól. Dick látta, hogy bemeríti csőrét, majd felemeli fejét, mintha egy kortyot inna. Ott úszott előtte, teste mélyen a vízben, nyakát felemelte, fejét jobbra-balra forgatta. Tényleg búvár. Milyen szerencse, hogy nem ment vissza a bukók után. Úgy döntött, hogy innen egy lépést se tesz semerre. Ennél jobb madárfigyelő pozíciót úgysem találna.

A búvár a sziget felé úszott. Dick a teleszkóppal követte. Hirtelen mintha valami feketeség moccant volna meg a sziget lapos, füves végén, néhány lábnyira a víztől. Tényleg. Újra megmozdult. Egy pillanatig azt hitte, valamilyen emlősállat. De nem az, hanem madár, csak kissé furcsán mozog, mintha nem lenne képes megállni a lábán. Végigcsoszogott a parton, míg csak szinte bele nem esett a vízbe, aztán egyszerre elúszott. Ez is búvár, mint az előző. Biztosan ezt a madarat látta a felső tavon is, csak itt a párjával együtt van. Pont, mint a vöcskök – gondolta, míg a két madár egymás mellett úszott. – Mint két vöcsök, csak sokkal nagyobbak.

– Haa… haa… haa… haa!

Dicket meghökkentette a hosszú, rezegtetett kiáltás. Vad nevetésnek hangzott, mintha a két madár valami kiváló viccet mesélt volna egymásnak.

– Haa… haa… haa… haa!

Még egyszer hallotta ezt a furcsa kiáltást, de többet nem. A két madár egyszerre bukott a víz alá. Egymástól messze jöttek fel.

Egyikük a sziget felé úszott. Dick nem tudta biztosan megállapítani, vajon ez a példány volt-e, amely az előbb a vízbe csusszant, de ugyanott ért partot. Az a madár, vagy a másik, ki tudja, ám ezt is alig tartották meg a lábai. Úgy tűnt, csak csúszik a földön a szárnyaival segítve magát. Aztán megállt, nem messze a víztől, ugyanott, ahol először megpillantotta a sántikáló madarat.

A távcsövön át jól látszott a földön pihenő madár hosszú, pettyes teste. A másik búvár továbbúszott és egyre messzebb került a szigettől. Időnként víz alá bukott, hosszú ideig lenn maradt. Néha ott jött föl, ahol Dick várta, néha egészen máshol. A szigeten levő madár szinte meg se moccant.

Ha a fészkén ül – gondolta Dick –, a tojások még nem kelhettek ki. Vagy épphogy csak. De túl messze van, hogy lássam.

Meg se moccant, és távcsövét az ülő madárra szögezte. Ha újra megindul, gondolta, talán kiderül, miféle fészket raktak.

Még az is lehet, hogy semmilyet. Eszébe jutott, hogy a lumma és az ásólúd gyakran elhagyatott nyúlüreget használ, számos madár a puszta földre helyezi tojásait, a bíbic nyílt mezőkön fészkel, a sirály tojásait alig venni észre a kavicsok között. Kíváncsi volt, vajon ezek a búvárok váltják-e egymást a tojásokon. Ha igen, bárcsak az épp úszkáló madár nem sokat időzne a vízen. Bármely percben fölbukkanhat Titty és Dorothea meg a zajos Roger, hogy gyorsan visszatereljék a Hajótudóst a Tengeri medvére, egy percig nem gondolva arra, hogy az ő kalandja – csendben fekszik és távcsövén át két sötét foltot figyel – sokkal érdekesebb, mint bármi, amit ők átélhettek. Óvatosan elfordította fejét, de a fölötte emelkedő part elzárta a kilátást, nem láthatta, jönnek-e már a többiek a völgyben lefelé. Visszafordult hát a madaraihoz.

Bárcsak Flint kapitány erős látcsöve lenne vele e kis teleszkóp helyett, amely bármily hasznos, nem nagyít eléggé, hogy ilyen távolságból túl sokat észlelhessen. Bárcsak lenne csónakja, amellyel közelebb evezhetne a szigethez, hogy lássa, milyen fészket raknak a búvárok! Eszébe jutott a Tengeri medve fedélzetén szállított összecsukható vászoncsónak. De semmi értelme azzal áltatni magát, hogy rábeszélheti a súroló- és festőosztagot, hagyják abba munkát, vigyék partra és szállítsák ide a tóhoz a csónakot. Egyébként is túl későre jár. A fészek pedig tényleg ott van. Ez egészen bizonyos. Dick elővette a jegyzetfüzetét és bekörmölte: „Egy pár sarki búvár az Alsó-tavon. Fészkelnek.”

Öt perc múlva újra előhúzta a jegyzetfüzetét és kérdőjelet biggyesztett az előbbi bejegyzés mellé. Talán a tóban élő pisztrángok esti vándorútra indultak a part felé és a búvárok követték őket, hogy jobb halászmezőket találjanak. Az úszó madár ugyanis egyre-másra víz alá bukva, csaknem félútig kijött a sziget és Dick búvóhelye közé. Minden egyes alkalommal, hogy a búvár a felszínre jött, Dick egyre jobban láthatta. A feje teteje nagyon feketének tűnt, és az egész madár még annál is nagyobbat mutatott, mint először gondolta. A búvár megint lebukott, a következő percben hallal a csőrében bukkant ki, zsákmányát rövid felszíni küzdelem után elnyelte, szürcsölt egy kis vizet, és még közelebb úszott. Dick elbizonytalanodott. Azt pontosan tudta, hogy nem könnyű, szinte lehetetlen valaminek a méretét távolból, távcsövön át megítélni. A madár újra lebukott. Dick azt a pontot nézte, ahol alámerült, ám a madár a víz alatt szinte egyenesen feléje úszott. Amikor alig harminc yardnyira a felszínre emelkedett, Dick úgy megdöbbent, hogy csaknem hangosan felkiáltott.

– Jeges búvár – mondta magában, és már hozzá is illesztette a látott madarak listájához, amikor eszébe jutott, hogy a jeges búvár nem fészkel Nagy-Britanniában.

– Akkor mégse az – mondta magában. – De nem is sarki búvár.

Meglehetősen összefirkálta jegyzetfüzetének azt az oldalát, ahova az előbb látott madarakat beírta. Áthúzta a „sarki búvár” nevet, s fölékörmölte: „jeges búvár”, aztán végiggondolva, hogy az nem fészkelhet errefelé, ezt is áthúzta. Mindenhova beszúrt néhány kérdőjelet.

Most újra remekül megfigyelhette a madarat. Tisztán látszott, hogy sötét nyakán két fekete-fehér csíkos folt található.

– Mégiscsak jeges búvár – döntötte el, és újabb bejegyzést rótt a füzetbe. Aztán, miután megint kipillantott a szigetre, ahol a másik madár sötét foltja még mindig üldögélt, ezt is kihúzta és új lapot nyitott.

Bárcsak itt lenne a zsebében a madárhatározó! Érte menni nincs már idő. Az egyetlen, amit tehet, hogy vázlatot készít a madár fejéről és nyakáról, és aztán a rajzot összehasonlítja a könyvben szereplő képpel, amikor visszatér a Tengeri medve kabinjába. A rajz talán nem sikerült olyan jól, mintha Titty készítette volna, de tisztán mutatta, hogyan helyezkedik el az a két csíkos folt a madár nyakán. Ahhoz kétség sem fér, hogy ez a ki tudja milyen madár a korábban látott sarki búvártól bizony különbözik. Ugyanarra a lapra egy kisebb képet is rajzolt, amely a sarki búvár fejét mutatta. Nem lehet őket összetéveszteni. És ez az új madár nyilvánvalóan szintén búvár. De nem vörös torkú vagy északi búvár. A vörös színnek nyoma sincs rajta. Milyen búvárfaj létezik még egyáltalán?

Épp befejezte a rajzot – beírta „jeges búvár”, kihúzta, újra beírta, kérdőjelet illesztett mellé, a madárra vetett újabb pillantás után kitörölte a kérdőjelet, néhány megjegyzést papírra vetett, hogy emlékezetét segítse amikor meghallotta Roger kiáltását: – Ahoj! Dick! Dick! Ahoj!

Majd Dorothea hangja: „Kuuuiiii!”

A madár bizonyára hallotta a kiáltozást és meglátta a felfedezőket. Sietve a sziget felé úszott. Megszólalásig egy nagy vöcsökre emlékeztetett: szinte egész testével a víz alatt haladt, csak a feje látszott ki.

Ó, a csuda vigye el! De hát nincs mit tenni. Dick fölállt. Látta, hogy a felfedezők sebes ügetéssel közelednek. Integetett nekik.

– Mozgás! – kurjantotta Roger.

Dick sietve eltette a jegyzőkönyvet, a messzelátót, és fölkapaszkodott a partra.

– Vissza a hajóra! – kiáltotta Titty. – Gyorsan!

– Nem hallottad a ködkürtöt? – kérdezte Dorothea, de meg se állt.

– Nem – vallotta be Dick.

– Már réges-rég kürtöltek – lihegte Titty. – Mi azt hittük, már itt se vagy, de Dot kért, hogy a biztonság kedvéért csak kiabáljunk utánad.

– Siess, siess! – sürgette Dorothea. – Üldöznek minket.

Ellenséges szigetlakok.

Dick azon vette észre magát, hogy együtt rohan a többiekkel.

– Láttam búvárokat – mondta Dorotheának. – Sarki búvárt, és még kettőt, de róluk nem tudom, milyenek.

– Becserkésztek minket! – újságolta Titty.

– Már rég lemaradt a fickó! – nyugtatta Roger.

– Búúúúú!

A Tengeri medve ködkürtje újra megszólalt. Ennek hallatán Dicknek halványan felrémlett, hogy hallotta bizony ezt már korábban is, de a madarak túlságosan lefoglalták a gondolatait.

– Ez már a második kürtszó – zihálta Dorothea.

– Kétféle búvárt is láttam – mondta erre Dick. – Legalábbis azt hiszem.

Ám Dorothea már kifogyott a szuszból, hogy válaszoljon. Szaporán végigügettek a tó mellett, majd a tóból a tengerbe tartó patak partján szaladtak le, s végül odaértek, ahol az apró, habos örvényekkel a sós vízbe ömlött. A Tengeri medve már nem abban az öblöcskében volt, ahol lábakon állva és lassan szárazra kerülve hagyták. A dagály közben újra elérte és hátára vette. Az öböl közepén horgonyzott. Flint kapitány a kabintetőn ült és dohányzott. Látták a lassan elsodródó kék füstpöffenéseket. Más nem mutatkozott, míg csak a Tengeri medve mögül elő nem bukkant Nancy és John a vászoncsónakban lapátolva.

– Bár tudtam volna! – tört ki Dick. Ha egyszer úgyis vízre tették a csónakot, arra is rávehette volna őket, hogy felvigyék a tóhoz.

– Ahoj! – kiáltotta Roger.

– Fél perc! – kiáltott vissza Nancy. – A dingiben megyünk értetek. Ebben nincs hely másnak.

– Föladták az üldözést – mondta Dorothea Tittynek, miközben fölsandított a patak mentén.

– Gyönyörűn leráztuk őket – jelentette ki Roger. – Cserkésztek a nagy semmiért.

Nancy átmászott a dingibe és partra evezett. John és Flint kapitány közben a fedélzetre emelte a vászoncsónakot.

– Hol van Peggy és Susan? – érdeklődött Roger.

– Főznek. A ködkürtöt már réges-rég megszólaltattuk.

– Mindjárt éhen halunk – felelte Roger. – Vagy ezer mérföldet megtettünk a kaja óta.

A parti osztag beszállt, a dingit ellökték és megindultak a hajó felé. Közben mindenki egyszerre beszélt: „Gael vademberek!” „Kastély!” „Egy ifjú főnök…” „Dudaszó…” „Becserkésztek minket…” „Futnunk kellett az életünkért.”

– Dick! – pillantott öccsére Dorothea. – Mi a baj?

– Három búvárt láttam – válaszolt Dick. – És kettő közülük épp úgy néz ki, mint a jeges búvár, de azok mégsem lehetnek…

– És mikor etted meg a szendvicseket?

– Ó, a csudába! Elfelejtettem. Az a helyzet, hogy ezek a búvárok itt fészkelnek, de a könyvem szerint ez lehetetlen.

– Hát nem gyönyörű? – pihent meg egy pillanatig Nancy az evezőkre támaszkodva, hogy megcsodálhassa a Tengeri medvét. – Igazán kitűnő munkát végeztünk. Úgy dolgoztunk, mint a rabszolgák. Épp idejében végeztünk, mielőtt feljött a dagály.

 

7. JEGES BÚVÁR VAGY SEM?

A felfedezők beszámolója teljes érdektelenségbe fulladt. Flint kapitány és a négy súroló gondolatait kizárólag a hajó foglalta el. Igaz, ami igaz: remek munkát végeztek. Lekapargatták és lesúrolták a Tengeri medve teljes testét a vízvonal alatt. Fölkentek rá két réteg szennyeződésgátló festéket, s közben alig egy-két percet pihentek. Aztán újra vízre engedték a hajót, és a régi helyen a nagy vasmacskával és a kukázóval lehorgonyozták. Roppant elégedettek voltak magukkal, kiéheztek a jól megérdemelt vacsorára, a legkevésbé sem érdeklődtek hát a gael vademberekről, vérszomjas kutyákról, rejtélyes füttyentésekről és hasonlókról szóló történetek iránt. Ugyan mi egyebet is várhatnának, gondolták, ha Dorothea, Titty és Roger csak magukban partra szállnak, s alig várják, hogy minden apróságból valamilyen romantikus történetet kerekítsenek.

– Valóban? – mondta Peggy, de mintha oda sem figyelt volna Titty szavaira, amelyekkel leírta a hirtelen rátörő különös érzést, hogy az üres völgy titkos megfigyelőt rejteget.

– No igen – bólintott John, amikor Roger a kutyák támadását ecsetelte, amelyeket láthatatlan gazdájuk füttyszavával épp idejében hívott vissza.

– Nem rossz – mormolta Nancy két falat között, míg Titty a magas gael vademberről mesélt, aki idegen szavakat üvöltözött és megkergette a menekülőket.

– De tényleg minden így történt – bizonygatta Dorothea. – Becserkésztek minket, mint egy szarvast, aztán füttyszó zengett végig az egész völgyön, és dühöngő bennszülöttek csatakiáltásokat üvöltöztek.

– Az utolsó pontig színigaz – erősítette meg Roger. – De korábban még találtam egy történelem előtti házat. A fedélzetről is látni lehet.

– Hát persze – felelte Susan. – Add oda a sót Flint kapitánynak!

– Dickben legalább akad egy kis józan ész – vélekedett John. – Hány gael vadembert láttál, Dick, tudományosan fogalmazva?

– Egyet se – válaszolt Dick.

– Gondoltam – bólintott John.

– Dick madarakat figyelt – ellenkezett Dorothea –, és te is jól tudod, hogy ilyenkor se lát, se hall. Elsőre a Tengeri medve ködkürtjét se hallotta meg.

– Milyen madarakat láttál? – érdeklődött Flint kapitány.

– Búvárokat.

– S azok közül melyiket?

– Pont ez az, amit nem tudok – sóhajtott Dick. – Épp meg akartam nézni a könyvemben, csak a vacsora megakadályozta.

– Hálátlan kutya – vélekedett Flint kapitány.

– Nem úgy gondoltam – védekezett Dick. – Csak Dot rám szólt, hogy tegyem el a könyvet vacsora utánra.

– Persze – szólalt meg Dorothea. – Tudod, hogy elfelejtetted megenni a szendvicsedet.

Dick kissé félszegen Susanra nézett. – Eszembe jutott volna, ha éhes vagyok – motyogta.

– Na, halljuk! – intézkedett Nancy. – Mi történt valójában?

Összevissza kóboroltatok, aztán egy bennszülött rátok szólt, hogy tilos az átjárás.

– Ha csak ránk szóltak volna! – tiltakozott Roger. – De a földön kúsztak, bujkáltak, úgyhogy nem is láttuk őket, míg támadásba nem lendültek.

– Becserkésztek minket – jelentette ki Titty.

– Egy ifjú főnök – erősítgette Dorothea. – Mindannyian láttuk, csak Dick nem.

– Teljes díszben, kétélű karddal? – kérdezte Flint kapitány.

– Hát, azt nem láttuk – ismerte el Roger. – Elég messze volt.

– Tényleg bennszülöttek? – tamáskodott Flint kapitány.

– Rengeteg – bizonygatta Roger.

– Fogadok, hogy nem is törődtek veletek – legyintett John. – Csak a birkáikat terelgették.

– Felőlem mondhattok bármit. Akkor is becserkésztek minket – zárta le Titty.


Vacsora után felhangzott a „Mindenki a mosogatáshoz!” parancs, hogy gyorsan letakarítsák az asztalt. Nancy tüzet rakott a kabinkályhában, nem annyira a meleg, inkább a jó hangulat érdekében. Peggy meggyújtotta a kabinlámpát, noha kint még világos volt. A nagy térképet kiterítették az asztal egyik végére, ahol aki akarta, megnézhette. John és Flint kapitány a dagálytáblázatot tanulmányozta. Az asztal másik végéhez madárhatározójával Dick telepedett. Titty hason feküdt a priccsén és a nap kalandjait örökítette meg naplójában. Talán kicsit jobban kiszínezte az eseményeket, mint akkor tette volna, ha rajta kívül más is olvassa a beszámolót. Dorothea szokása szerint az árboc melletti sarokban üldögélt és szorgalmasan körmölt egy iskolai füzetbe. Néha a messzeségbe tekintett a kabinfalon át, néha leírt pár mondatot, néha kihúzott egyet és újat írt helyette.

Dick a búvárokat ábrázoló képnél ütötte fel madárhatározóját. Mellette hevert a jegyzetfüzet, a délután készített rajznál kinyitva. A látványtól egyre tanácstalanabbá vált. A könyv egyértelműen ezt írta. „A Brit-szigeteken nem fészkel. Általában magányosan látható.” Ám az általa látott madarak nem magányosak voltak, hanem párt alkottak. És ez a pár itt fészkelt a brit szigetek egyikén. Tehát nem lehet jeges búvár. Aztán a könyvbeli képre pillantott és összehasonlította a saját rajzával. Elég durva vázlat volt, ám mégsem lehetett eltéveszteni, a fej és a nyak egyetlen más madáréra sem hasonlított. Ilyen feje és nyaka csak annak a madárnak volt, amelynek képénél a könyvben a következő aláírás szerepelt: Jeges búvár.” Ugyanazon az oldalon olvashatta a sarki búvár leírását (Gavia arctica. Hossza 28 hüvelyk) és a jeges búvárét is (Gavia immer. Hossza 31 hüvelyk). Így igaz, ő is észlelte, hogy a jeges búvár, már ha tényleg jeges búvár, nagyobb, mint a sarki búvár. Ez utóbbiról készített vázlata is összetéveszthetetlen. Biztos volt benne, hogy mindkét fajt látta aznap. És mégis… Amikor vázlatáról a könyvben levő képre pillantott, nyilvánvalónak tűnt, hogy mindkettő ugyanazt a madarat ábrázolja. Ám amikor nem a képre, hanem a mellette levő szövegre nézett, amely egyértelműen azt írta: „a Brit-szigeteken nem fészkel”, újra kétség szállta meg. Egy szót sem hallott a mellette a térképet tanulmányozó hajósok közt zajló beszélgetésből.

– Nem is örülsz annyira, hogy idejöttünk? – kérdezte Nancy.

– Elég jól sikerült betapogatóznunk a ködben – ismerte el Flint kapitány. – Érdemünkön felüli szerencse, hogy bejutottunk.

– És le is tisztítottuk – folytatta Nancy. – Fogadok, a hajó maga is örült neki, hogy itt súroltuk le, ahol Mac szokta, és nem valami ócska kikötőbe vittük.

– Minden szép és jó – bólintott Flint kapitány csak sok időnkbe került.

– Ki bánja? Holnap reggel egyenesen hazahajózhatunk.

– Épp ez az, amit nem tehetünk – mondta Flint kapitány és a térkép egy pontjára mutatott. – Nem vállalhatom azt a kockázatot, hogy ebben a szorosban elakadunk, ha szélcsend lesz vagy ellenszél. Akkor két napot vesztünk egy helyett. Először kikötőbe kell vonulnunk, hogy egy-két kannával beszerezzünk Roger és gépe kedvenc italából. Szinte az utolsó cseppeket is elhasználtuk, hogy bejöjjünk ide. Ha a kikötőbe megyünk, már tegnap este feltölthettük volna a tartályt.

– Milyen korán indulunk holnap reggel? – tudakolta Roger.

– A lehető legkorábban – válaszolta Flint kapitány. – Hajnali kettő vagy három órakor, amint tudunk. Ha lenne szél, ahogy nincs, már most elindulnék. Szükségünk van a dagályra a Fok körül és a túloldalon a kikötőig. És kétlem, hogy egyetlen mérföldnyi útnál több nafta lenne a tankban.

– Ugyan! – bizakodott Nancy. – Nem tragédia. Tíz percbe se telik, hogy föltöltsük a tartályt. Berontunk a kikötőbe, teleöntjük a kannákat, és irány a szárazföld. Szinte semmit se vesztünk.

– És ha nem lesz szél? A ma reggeli bukószél kifújt. Uzsonna óta szellő se rezdül.

– Valami kis légmozgás mindig van – vélekedett John. – Az egész úton egyszer se akadtunk el szélcsend miatt.

– Elakadhattunk volna, ha nincs motor – vetette ellene Roger. – Kétszer is. Amikor Tarbertből jöttünk ki, és amikor Portreebe tartottunk. Mindkétszer elakadunk, ha nem indítjuk be a gépet.

– Na és? – legyintett Nancy. – Amikor végül kifutottunk Tarbertből, kinn már remek szél várt, s Portreebe is csaknem bejutottunk, mikor elült. Akár be is vontathattuk volna a dingivel.

– Rogernek igaza van – jelentette ki Flint kapitány és nektek nincs. Előre sohasem tudhatjuk, mikor kell a motor, és mikor van rá tényleg a leginkább szükség. Ha a tartály tele lenne, szél ide, szélcsend oda, rögtön elindulhatnánk. Nicsak! Mi történt Dickkel? Aggaszt valami?

– Ébresztő, Hajótudós! – rikkantotta Nancy.

– Hé, DICK! – üvöltötte Roger.

Dick riadtan fölpillantott a könyvből.

– Mi a baj, Professzor? – kérdezte Flint kapitány.

– Nem jutok dűlőre ezekkel a madarakkal – árulta el Dick.

– Miféle madarakkal?

– Amelyeket ma láttam – mondta Dick. – A könyv szerint itthon nem fészkelnek, de ezek, amelyeket láttam, fészkeltek.

– Bizonyára két különböző madár – vélekedett Flint kapitány.

Dorothea fölpillantott a füzetéből. – Nem azt mondtad, hogy búvárok? – kérdezte. – Amelyeket annyira látni akartál?

– Azok – bólintott Dick. – Egyikük sarki búvár volt. De a másik kettővel nem tudok mit kezdeni. Azt hittem, hogy jeges búvárok, de ez lehetetlen.

– Hadd lássam azokat a képeket! – nyújtotta a kezét Flint kapitány.

Dick átadta a könyvet, majd miután Flint kapitány szemügyre vette az északi, a sarki és a jeges búvár képét, eléje tolta az asztalon a saját vázlatainál kinyitott jegyzetfüzetet.

– Nem igazán jól sikerült rajzok – mentegetőzött. – De abban biztos vagyok, hogy a minták körülbelül helyesek.

– A nagyobbik rajzodon levő madár tényleg olyan, mint a jeges búvár a könyvben – állapította meg Flint kapitány a másik pedig nyilvánvalóan sarki búvár.

– Én is így gondolom – felelte Dick.

– Veled volt a könyv, amikor a rajzokat készítetted?

– Nem. Ezért rajzoltam le őket.

– Láthatólag sűrűn változtattad róluk a véleményed – mondta Flint kapitány. A notesz lapja átfordult és ő éppen az előző lapot tanulmányozta. Erre írta fel Dick, hogy „Egy pár sarki búvár az Alsó-tavon. Fészkelnek.”, majd ezen húzta ki a „sarki” szót és körmölte fölé a „jegest”, azt is újra kihúzta, majd megint beírta, s ezenkívül mindenhova beszúrt néhány kérdőjelet.

– Nekem mindkettő teljesen egyforma – méregette Nancy.

– Sarki jeges búvár – mókázott Roger. – Vagy jeges sarki búvár. A sarkon jég van, tehát a sarki búvár egyben jeges búvár. És a jég a sarkokon van, tehát jeges búvár ugyanaz, mint a sarki búvár.

– Ne hülyéskedj, Roger! – utasította rendre John.

– Csak segíteni próbálok.

– Valóban?

– Mi a csudának olyan fontos ez? – vont vállat Nancy. – Hiszen mindegyik búvár, és búvárokat akartál látni. Két hete másról se beszélsz.

– De igenis, rettentően fontos – ellenkezett Dick. – Ezek a madarak itt fészkelnek, a könyv szerint pedig nem tehetik.

– Hát persze, hogy fontos – kelt öccse támogatására Dorothea, aki eddig csak figyelt. – Éppen ezek a dolgok számítanak igazán.

Pontosan tudta, miféle kérdések izgatják Dicket. Tisztában volt vele, öccse addig nem lesz boldog, míg így vagy úgy dűlőre nem jut. Azt nem bánta, hogy a többiek lefitymálják a felfedezők kalandjait, hisz mostanra már maga is kételkedni kezdett: lehet, hogy azok a gaelek tényleg a saját dolguk után jártak és egyáltalán nem is törődtek a felfedezőkkel. A kalandozás jó móka, amíg éppen tart. Ez azonban más. Azt senkinek, még Nancynek sem hagyja, hogy lebecsülje a Hajótudós munkáját.

– Dicknek mindenképpen meg kell bizonyosodnia róla. Mint apának az ásatáson – tette hozzá. – Egyszer Egyiptomban, amikor nem volt benne biztos, hogy egy sírkamra a harmadik vagy a negyedik dinasztia, vagy micsoda korából származik, addig nem volt képes másra gondolni, míg ki nem derítette.

– Milyen hamar érünk haza? – kérdezte Dick.

Döbbent csend telepedett a kabinra. A kérdés szinte szentségtörésként hangzott. Mindannyian tudták, hogy az utazásnak vége, már csak visszaviszik a Tengeri medvét a szárazföldre, és átadják tulajdonosának, de alig hittek a fülüknek, hallván, hogy a legénység egyik tagja úgy beszél, mint aki alig várja, hogy elhagyja a hajót.

– Ismerek egy embert a Természettudományi Múzeumban – magyarázta Dick. – Ő egy pillanat alatt megmondja. Tudjátok, rengeteget változhat a tollazat, és erről a könyv egy szót se ír. A madarak egész másképp festenek az év különböző szakaszaiban.

– Nagy kár, hogy Dick nem az utazás elején látta a búvárokat – szomorkodott Dorothea. – Akkor megkérdezhette volna a madaras hajó tulajdonosát.

– Talán még nem késő – vélekedett Flint kapitány. – Holnap esetleg újra találkozhatunk vele. Egyenesen a Fok felé tartott tegnap, amikor átfurakodott az orrunk előtt. Éppenséggel benn találhatjuk a kikötőben holnap, hacsak nem távozott már el valamerre. Mi is a hajója neve?

Pterodactylus – zengték kórusban.

– Gondolod, hogy megkérdezhetem tőle? – tétovázott Dick.

– Miért ne tehetnéd? – nyugtatta meg Nancy. – Ez ráadásul jó indok, hogy körülnézz a hajóján.

– Idefigyelj – mondta Flint kapitány –, a szükségesnél ugyan egy perccel sem időzünk többet a kikötőben, de ha a Pterodactylus még ott van, fölviszünk rá, míg John és én partra szállunk, hogy feltöltsük a kannákat. Mit szólsz hozzá?

– Nagyon szépen köszönöm – hálálkodott Dick.

A madaras ember így vagy úgy, de helyre teszi majd kételyeit, s közben megláthatja egy olyan céllal berendezett hajó belsejét is, amilyen célból egyszer ő is hajótulajdonos szeretne lenni.

– Persze, az is lehet, hogy már elvitorlázott – figyelmeztette Flint kapitány.

– Mármint elpöfögött a vacak motorjával, ezt akartad mondani – jegyezte meg Nancy.

– Nagyon jó az a motor – védte meg Roger.

– Milyen hamar indulunk? – kérdezte Dick félig felemelkedve.

Flint kapitány nevetett:

– Még nem – felelte de amint a dagály és a szél engedi. Dick még egy pillantást vetett a madárhatározó képére és saját rajzára, majd határozott mozdulattal eltette a könyvet és a noteszt. Holnap, ha minden jól alakul, már biztosat fog tudni.


Ekkor Susan, a kapitány támogatásával, sürgetni kezdte a legénységet, hogy bújjon ágyba. Szokás szerint ilyenkor mindenki föl akart menni a fedélzetre, hogy lefekvés előtt még egy utolsó pillantást vessen körbe, és beszippantsa az éjszakai levegőt. Bár meglehetősen későre járt, jól láthatták a sötét partot meg a nyílt tengeri kijáratot a sziklafal és az elszórt sziklák között. Szellő se rezdült és a Tengeri medve alig himbálódzott a visszatükröződő csillagoktól szikrázó, csendes vízen. John és Nancy az előírásoknak megfelelően fölhúzta a horgonyzást jelző lámpát az előmerevítőre, bár, abban a valószínűtlen esetben, ha egy másik hajó jönne az öbölbe, nem kell attól tartani, hogy a sohasem teljesen sötét északi éjszakában nem látja meg a Tengeri medvét. John lemászott az elülső búvónyíláson, Nancy azonban a fedélzeten hátrajött. Dorothea, Titty és Roger még a kormányállásban lézengett.

– Lámpaoltás öt perc múlva – hallatszott alulról Susan hangja.

– Megyek, megyek – felelte Roger. – Nem mintha álmos lennék – magyarázta a többieknek –, de holnap korán kell kelnem, hátha a kapitány be akarja indítani a motort.

– Figyelj csak, Dot! – szólalt meg Nancy, miután Roger levonult. – Ugye, csak kitaláltátok azt a történetet Tittyvel, hogy végigüldöztek benneteket a völgyön?

– Nem kitaláció volt – tiltakozott Titty.

– Nem bizony – tette hozzá Dorothea, és hirtelen megragadta Nancy karját. – MOST is figyel minket egy gael.

Alig ötvenlábnyira, a sziklafal alatti part árnyékában gyufa lobbant, mindhárman látták. Valaki pipára gyújtott. Az apró szikra reszketett, majd kialudt. Helyén semmi más nem látszódott, csak a szikla sötét tömege az ég előtt.

– Vajon mit keres ott? – suttogta Dorothea.

– Miért ne lehetne ott? – vont vállat Nancy.

– Ellenséges bennszülöttek – aggódott Titty. – Mondtuk nektek, de nem hittétek el.

– Ühüm – morogta Nancy sajnálkozva. – Nos, mindegy, reggel úgyis elhajózunk. Már túl késő van, hogy bármit is kezdjünk velük. Ám ha tényleg ellenségesek, borzasztó kár, hogy sose látjuk őket többet.

– Mindenki a fedélközbe! – horkant fel Flint kapitány a lábuk alatt. – Holnap korán indulunk. Én már alszom is.

 

8. „MÉG MINDIG OTT VAN!”

A legénységből először Dick jött fel a fedélzetre. Flint kapitányt már az árboc mellett állva találta, éppen fölemelte megnyalt kézfejét, és forgatta, hogy érez-e szellőt.

– Hahó, Dick! Ennyire sietsz?

– Nagyon – vallotta be Dick. – Szörnyen sajnálnám, ha elmenne, mielőtt odaérünk.

– Kicsoda? Vagy úgy, a madaras embered. Nem úgy tűnik, hogy hamarosan odaérünk. Balszerencse. Annyi szél sincs, hogy egy gyertya lángját meglebegtesse.

– Keltsem föl Rogert?

– Nincs elég üzemanyag a tartályban, hogy saját erőből kimenjünk – hűtötte le Flint kapitány.

Dick körbenézett. A kora reggeli fényben az öböl csendes víztárolónak tűnt, s kint a tenger sem fodrozódott, csak az enyhe vízáramlás remegtette a nap által lefektetett, hosszú, csillogó ösvényt.

– Elég reménytelen – dörmögte Flint kapitány.

Dicknek új ötlete támadt.

– Ha úgysem tudunk indulni, nem vethetnék még egy pillantást a búvárokra?

– Nem – vágta el reményeit Flint kapitány. – Semmi esetre sem. Az indulás napján nincs partraszállás. Megjöhet a szél, s a legénységből néhány embert utánad kellene küldenünk, hogy összeszedjen, aztán valószínűleg a legénység maradékát őutánuk, hogy őket is begyűjtsék… Hohó! – Ismét megnyalta a kézfejét és föltartotta. – Nem, nincs partraszállás. Mintha éreznék már valami szélkezdeményt. Jön bizony. És az apály is segít minket az induláskor. Remek. Menj le és ásd elő a főgépészt! Talán kapunk egy kis szellőt, amely továbbvisz, ha innen kijutunk.

Dick leszáguldott a lépcsőn: – Roger! – kiabálta. – Motor!

Flint kapitány az órájára nézett és hátrajött. – Később még kialhatják magukat – mormogta magában és benyúlt a fedélzetközbe.

– Kiing… kiing… kiing… kiing…

Megszólalt a hajóharang.

– Megyek! – rikoltotta Roger.

– Négy harangütés – dörgölte a szemét John. – Azt hittem, hamarabb indulunk.

Mindenfelé emberek gurultak elő a szekrénypriccsekből.

– Mindenki a fedélzetre! – hangzott fentről a vidám kiáltás, mire általános tolongás támadt a létra körül.

– Hisz nincs is szél – csodálkozott Nancy, amint felért a fedélzetre.

– Kimegyünk és megkeressük – felelte Flint kapitány. – Épp most éreztem egy kis szellőt.

Egy meglehetősen aggodalmas Roger bújt ki a gépházból. – Csaknem üres a tank, uram – jelentette. – Elfelejtette?

– Sötét balszerencse – válaszolta Flint kapitány. – De kikapcsoljuk a motort, amint kinn a hajó. Gyújtsd be, és hadd járjon üresben.

– Igenis, uram – Roger eltűnt.

A következő percekben az induláskor szokásos gyakorlat szerint zajlottak az események. A vitorlalekötő szálakat elengedték. A vitorlák felhúzásra készen vártak. John és Nancy a horgonycsörlőt tekerték. Klink-klank-klink-klank. A láncot bevették. Peggy fölvonta az árboccsúcsra a zászlót. Az moccanás nélkül függött a bambuszrúdon.

– A horgony felemelésre kész, uram – jelentette John, amikor kipillantott az orr fölött.

A gépből fölhangzott az első „csug-csug…”

– Dick! – kurjantotta Roger. – Nézd meg, hogy jön-e a víz a kipufogón!

Dick kihajolt. Kék füstgomolyokat látott és kilövellő kis vízsugarakat. Ahogy kellett.

– Igen! – kiáltotta.

– A hajógép kész, uram – jött a fedélzetre Roger.

– A horgony fölemelkedett! – rikoltotta John.

– Lassan előre! – parancsolta Flint kapitány. – Nancy, vedd át a kormányt! Tartsd középen! Én a fedélzetre emelem a horgonyt.

A motor hangja megváltozott. A Tengeri medve megmozdult. Tompa puffanás jelezte, hogy a horgony rákerült az állványára. A fővitorla tétlenül lengedezett a szélmentes levegőben. A tarcsvitorla is fölkúszott a helyére, és ott csüngött a fővitorlához hasonlóan, szélre várva.

– Jó lesz ez – vélekedett Flint kapitány.

– Hát, viszlát, Hajósúroló-öböl! – szólalt meg Nancy. – Nagyon örülünk, hogy idejöttünk.

– Én kevésbé – dörmögte Flint kapitány. – Ha kikötőben súroltuk volna, egyúttal benzinnel is föltölthetjük.

– A súrolóosztag lemaradt a legjaváról – vélekedett Roger, aki a kormányállásban várakozott, ám a motorház fedelét nyitva hagyta.

– Ti meg a gaeljeitek! – nevetett Nancy.

– Egyiküket te is láttad – vágta oda Titty. Hangja elcsuklott. – Ott is áll egy! – suttogta. – Vajon egész éjjel figyelt minket?

Aznap nem ők voltak az egyetlen koránkelők. Míg a Tengeri medve lassan a nyílt tenger felé siklott, egy magas, szürke szakállas alakot láttak a szirttetőn.

– Ez az ember kergetett meg minket – ismert rá Titty.

Roger megfordult, hogy fölnézzen.

– Most már nem kaphat el – jelentette ki. – Intsünk búcsút neki!

A Tengeri medve legénysége vidáman integetett. A férfi nem intett vissza. Hosszú botra támaszkodva állt és figyelte őket.

– Udvariatlan kutyakópé – vélekedett Roger.

– Kutyakópé? Nem rossz szó – biccentett Nancy.

– Ugye? – büszkélkedett Roger. – Ha akarod, kölcsön adom.

A takarásból kilépve a tengeráramlás gyengéden megemelte a Tengeri medvét. A felfedezők a Hajósúroló-öblöt maguk mögött hagyva nem gondoltak többé a gaelekre.


A zászló az árboccsúcson kissé meglebbent. A fővitorla duzzadni kezdett. A Tengeri medve megindult, bár a szél olyan gyenge volt, hogy a fővitorla behúzókötele soha nem maradt teljesen feszesen, hanem lazán csüngött, víz alá merült, majd – amikor a hajó a másik oldalára dűlt – csöpögve kiemelkedett és hirtelen megfeszült, aztán újra elernyedt és vízbe merült. Az orrvitorla is kibomlott, a csúcsvitorlát szintén fölhúzták, ám valójában még mindig a gép vitte a hajót.

– A szél mintha északnyugati akarna lenni – állapította meg Nancy. – Egyenesen a Fokhoz visz.

– Mikorra? – kérdezte Dick.

– Ezzel a tempóval jövőre, hacsak egy kicsit meg nem erősödik – vélekedett Flint kapitány. – Ki akar kormányozni? Titty? Dorothea?

Dick kivételével mindenki nevetett. Titty már nemegyszer panaszkodott az út során, hogy nemcsak őt, de a négy fiatalabb egyikét sem engedik soha kormányozni. Csak szélcsendben.

– Köszönöm, nem – hárította el Titty.

– Majd én – ajánlkozott Dorothea, miután Dickre pillantott.

– Délkelet-kelet – irányította Flint kapitány. – De ne törődj a kompasszal! Látod a Fokot. Tartsd az orrsudártól kissé jobbra, és nem hibázhatsz. Attól félek, le kell állítanunk a gépet. – Levette a gépháztető belső felén lógó üzemanyagmérő pálcát, lecsavarta a tatfedélzet alá rejtett tartály töltőnyílásának sapkáját és a pálcát a csőbe dugta.

– Mennyi? – kérdezte Roger a válla fölött.

Flint kapitány megvizsgálta a pálcát. Csak a legvége volt nedves.

– Tedd üresbe, Roger! Állítsd le! Alig maradt pár csepp, és azt tartalékolnunk kell a későbbiekre.

– A csudába! – morogta Roger. – Sose érünk oda.

Lecsusszant a gépházba. A motor elhallgatott. A Tengeri medve lelassult. Már alig haladt. Dorothea nagyon gyengéden megmozgatta a kormányt, hogy meggyőzze magát, még irányítható a hajó.

– Nem számít – legyintett Nancy. – A tengeren vagyunk, és nem sietünk sehova.

– Dehogynem – vágott közbe Dick.

– Elfeledkeztem rólad, meg a Pterodactylusodról – biccentett Nancy. – De az is lehet, hogy a madaras embered, amikor találkoztunk vele, nem abba a kikötőbe tartott, ahova mi. Mostanra már hetedhét tengeren túl járhat.

Flint kapitány pipára gyújtott és az eloltott gyufaszálat a vízbe dobta. Az lassan, nagyon lassan a tat felé sodródott. – Mivel az öbölbe mentünk hajót tisztogatni, két napot vesztettünk egy helyett. Bárcsak tele lenne a tank! Akkor már félúton járnánk.

– De akkor nem láthattam volna jeges búvárt sem – vetette ellene Dick. – Ha tényleg jeges búvár volt.

Flint kapitányhoz hasonlóan ő is a gyufaszálat nézte, majd a messze távolba pillantott, ahol a tengerből kiemelkedett a Fok púpja. Ilyen ütemben egy örökkévalóságig tart, mire odaérnek. És onnan még hosszú az út a kikötőbe.

– Éppenséggel meg is reggelizhetünk – javasolta Peggy. – Hol van Susan?

Kérdésére a felmorduló Primus főző válaszolt a fedélzet alól.

A zabkásából, szardíniából és teából álló reggelit a kabinban költötték el. A tea és a zabkása a konzervtej miatt megint furcsa ízű lett, s ez arra indította Susant, hogy körmölni kezdjen egy papírdarabra.

– Nocsak! – csodálkozott Flint kapitány. – Te is írásra adtad a fejed?

Felpillantott a kabinlépcsőn, és Dorotheára gondolt, aki a fedélzeten komoly arccal kormányozta az alig haladó hajót.

Susan megmutatta a papírt a kapitánynak. Mindössze két szó állt rajta: „Kenyér. Tej.”

– Biztosan kaphatunk friss tejet a városban, míg ti beszerzitek a benzint. A kondenzált tejhez képest zongorázni lehet a különbséget. Sokkal finomabb lesz a holnapi reggeli. És a kenyér is csaknem elfogyott.

– Susan! – biccentett elismerőleg Flint kapitány. – Megmondtam már korábban is, de újra mondom. Aranyat érsz. Legalább annyit, mint a saját súlyod.

– Három napja nem kaptak tisztességes tejet – mutatott rá Susan.

Dick gyorsan legyűrte reggelijét és átvette Dorothea helyét, míg nővére lement enni. Nem bízott a többiekben, hogy komolyan veszik a kormányzást, amíg nincs annyi szél, hogy érdemesnek tűnjék. Attól tartott, akár egy perc is számíthat, hogy a kikötőben kapják-e a madaras embert, vagy a tengeren találkoznak a Pterodactylusszal, amely már útra kelt valamerre, ahol megfigyelni való madarak várják.

A legénység még a kabinasztal körül ült, amikor meghallották a fodrozódó víz halk csobogását az orr körül.

– Megy a hajó! – kiáltotta Titty.

Flint kapitány letette a kávésbögrét, amelyet épp ki akart hörpinteni. Nancy már rohant föl a lépcsőn. A kapitány követte. A kormányzás pillanatnyilag igazán kormányzást jelentett. Dick reményteli szívvel és két kézzel tartotta a kormányrudat, komoly tekintete hol a kompaszra, hol a távoli Fokra, hol újra a kompaszra irányult.

Flint kapitány is az iránytűre pillantott.

– Csak így tovább! – biztatta. – Jól csinálod.

– Menj, kérlek az útból, Nancy! – szólalt meg Dick. – Nem látok tőled előre.

– Gyere vissza a fedélzetközbe! – intett Flint kapitány. – A Professzor van szolgálatban. Jobb szelet talált a hajónak, mint mi.

Ám a szél csak ígéret maradt. Egyre gyöngült, és hamis reményeket keltett az a part felől érkező néhány szélfolt is, amely a tat mögött fodrozta a vizet, felfújta a vitorlát és egy-két percig vitte a Tengeri medvét.

A helyzet tovább romlott. Megfordult az ár. Amikor elhagyták az öblöt, dél felé tartott, azaz – még ha lassan is – épp jó irányba sodorta őket. Egy ideig Dick nem észlelte a változást, mert csak a kompaszra és a messze távoli Fokra figyelt. Hátrapillantva azonban hirtelen észrevette, hogy a közeli sziklák a benti dombokhoz képest rossz irányba haladnak.

– Figyeljetek! – kiáltotta. – Gyertek föl, kérlek! Azt hiszem, hátrafelé megyünk.

Ez tényleg így látszott, ám a többiek még fel se özönlöttek a fedélzetre, Dick már megértette a furcsa mozgás okát.

– Valójában a hajó nem hátrafelé megy – mondta. – Csak a dagály fordult meg és a másik irányba visz minket.

– Nincs elég szél – állapította meg Flint kapitány. – Ez minden.

– Halad előre – jelezte Titty, aki az orr alól folyamatosan szétfutó fodrokat figyelte.

– Halad – bólintott Flint kapitány. – Csak nem olyan gyorsan, mint az ár, amely visszafelé viszi.

Furcsa érzés volt: hajóztak és mégis azt látták a part felé tekintve, hiába haladnak előre a vízben, percről percre egyre hátrább kerülnek a szárazföldhöz képest.

– Nem lenne jobb a part közelébe menni és lehorgonyozni? – kérdezte Nancy.

Flint kapitány habozott, de csak egy pillanatig.

– Nem – felelte. – Bárhol máshol ezt tennénk – magyarázta –, de nem ezeken a vizeken. Itt mindenütt mély a fenék a parti sziklák alatt. Emlékszel, amikor szondáztál a ködben tegnapelőtt? Nem. Szépen elindultunk, és most már ehhez tartjuk magunkat. Ne változtass irányt!… Délkelet-kelet. A hajó persze nem jut előbbre az ellenár miatt, de mégis folyamatosan arrafelé kell haladnunk.

– Délkelet-kelet – ismételte Dick.

– Hat óra ellenár – sóhajtotta Titty.

– Azért nem olyan rossz a helyzet – vigasztalta Flint kapitány. – És a szél is erősödhet… Vagy ki tudja – tette hozzá mogorván.

– Elég gyorsan hátrálunk – aggódott Roger.

– Ugorj a vízbe és told a hajót – élcelődött Nancy. – Ha annyira sietsz.

– Dick szívesen tolná – mondta Dorothea. – És én is.

Yardról yardra a Tengeri medve egyre hátrább került, bár valójában a vízben lassan előre mozgott. Úgy tűnt, mintha a szárazföld belsejében levő dombok a parthoz képest észak felé vándorolnának. Mostanra a Tengeri medve legénysége újra bepillanthatott a Hajósúroló-öbölbe, csak sokkal messzebbről. Aztán az öböl bejárata újból bezárult, bár a sziklák körül felhőkben szálló sirályok elárulták, merre kell keresni. Fölpillantottak a kis dombra, ahonnan – tanyája ajtajában állva – a történelem előtti ember ezer vagy még több évvel ezelőtt kitekintett a tengerre.

– Valaki áll a pikt házam tetején – vélte Roger, ám ha volt is ott valaki, eltűnt, mielőtt elővehették volna a látcsövet.

Az ár lassan továbbvitte őket észak felé. Mielőtt a szél megerősödött volna, még megláthatták Dorothea „kastélyát” és a kunyhókat a felfedezők völgyét elzáró hosszú gerinc északi oldalán.

– Furcsa – tűnődött Nancy. – Az összes ház a gerinc egyik oldalán csoportosul, és azt mondtátok, a mi oldalunkon levő völgy üres.

– Üres volt – pontosított Titty –, amíg be nem cserkésztek minket. Ház viszont egy darab sincs.

– Valószínűleg vadaspark – mondta Flint kapitány.

– Rengeteg szarvast láttunk – bólintott Titty.

– De fát meg utat nem – tette hozzá Roger.

– Mindegy, azért vadasparknak hívják – biztosította őket Flint kapitány.

A szél kissé erősödött: csigalassúsággal mászni kezdtek újra dél felé. Majd újfent gyengülni kezdett: a hajó mozdulatlanul lebegett szél és ár között. A szél még egyszer feltámadt, majd megint elült.

– Hát, ezen nem tudunk segíteni – vont vállat Flint kapitány.

– Ki akar rajta segíteni? – legyintett Nancy. – Remek napunk van.

– Én ismerek egy embert, aki szívesen kisegítené a szelet – pillantott Flint kapitány Dickre.

– Kettőt – tette hozzá Dorothea.

– Hármat – vigyorgott Nancy Flint kapitányra.

Ám még Dick is tisztában volt vele, hogy tartalék üzemanyag híján nincs mit tenni. Még akkor sincs, ha a késlekedés miatt le kell mondania arról, hogy feljusson a Pterodactylus fedélzetére és kérdéseire választ kapjon a madaras embertől.

A legtöbben azonban nemigen törődtek a késedelemmel. Ha egy nappal később hajóznak át a szárazföldre, nos, annyi baj legyen. Legfeljebb az utazás egy nappal tovább tart. A tengeren hajóztak, s ennél többre nem is vágytak. Szélcsendben még Kolombusz sem tudna vitorlázni. Bár egy pillanatig talán irigyelték azt a fél tucat halászhajót, amely az árral észak felé tartott, ám őket az is tökéletesen kielégítette, hogy kék vízen, fényes napsütésben üldögélhetnek a fedélzeten vagy a kormányállásban. Ami pedig a Hajósúroló-öböl vad horgonyzóhelyén eltöltött két éjszakát illeti: nemhogy nem sajnálkoztak miatta, de valamennyien egyetértettek, az a nap volt a legjobb az egész út során. Még Roger is ezt gondolta, noha bosszantotta, hogy az összes nap közül pont ma kellett kifogynia az üzemanyagnak, amikor pedig a szélcsend kiváló lehetőséget adott volna a hajógépnek és a főgépésznek, hogy hasznossá tegyék magukat.

Eltelt a délelőtt. Roger nyolc harangkondulással delet jelzett.

– Marhakonzerv – szólalt meg Susan. – Vagyis pemmikán. Hidegen. Túl meleg van, hogy főzzünk.

– Még rengeteg gyümölcskonzerv is maradt – tette hozzá Peggy.

Az ebédet a fedélzeten költötték el… Mosogatás közben a szél megerősödött.

– Már túl késő – vélekedett Flint kapitány.

Ám két óra tájban már mindannyian érezték, hogy tényleg haladnak. Mostanra már az ár is velük volt, nem pedig ellenük, és mindenki kormányozni akart. Közben a Fok távoli púpja egyre nagyobbra nőtt és szigetből zöld mezőkkel tarkított, szürke sziklás földnyelvvé változott.

– Késő – ismételte meg Flint kapitány. – Amint megkerüljük, szembe kapjuk a szelet végig a kikötő felé. Nem merném Rogert munkához juttatni, csak a legeslegutolsó percben. Szél ellen kell bejutnunk. A dagály segít, de nagy szerencsénk lesz, ha az üzleteket még nyitva találjuk. Nyugodj meg, Susan! Ma éjjel már nem kelünk útra a szárazföld felé. Jól kialussza magát mindenki, és holnap indulunk.

– Remek! – örvendezett Nancy.

– Frászt – szögezte le Flint kapitány.

– Ma mindenesetre még nem jött ki a madaras ember – reménykedett Dick. – Legalábbis amióta elég közel vagyunk, hogy észrevegyük.

– Kiválóan befutunk szél ellen is – bizakodott John.

Az uzsonnát már a Fok közelében fogyasztották. Jó fél-mérföldnyire haladtak el mellette, hogy elkerüljék az előtte fekvő sziklákat, aztán átfordították az orrvitorlát, kötelét behúzták, és közel vitték a Tengeri medvét a szélhez. Az eddigi szellő azonnal kétszer olyan erősnek tűnt. A Tengeri medve egész nap egyenes gerinccel haladt, mintha egy malomtó vizén vitorláznának. Most azonban megdőlt, nem nagyon, de elég hirtelen, s emiatt Roger bögréje a kormányállás padlóján a túloldalra csúszott, s kiömlött belőle az a kortynyi tea, amelyet tulajdonosa gondosan az utolsó falat sütemény leöblítésére tartogatott. A kis zászló az árboccsúcson vidáman repkedett. A Tengeri medve orrtőkéje már nem hangtalanul hasította a vizet, mint eddig, hanem csobogó, habos örvényeket verve haladt. Mintha a legutolsó percben a hajó meg akarta volna mutatni, mire is képes. Ide-oda lavíroztak a keskenyedő csatornában. A Fokon levő világítótorony elmaradt mögöttük.

A kikötő előtti sziklákon levő világítótorony közeledett. Még néhány átváltás következett. Már láthatták a házakat és a rakpartok előtt a halászhajók árbocát.

– Ez az egyetlen kikötő, ahol kétszer járunk – állapította meg Titty.

– Ha ott horgonyoz, ahol legutóbb – tűnődött Dick –, csak akkor vehetjük észre, amikor már teljesen befutunk.

Már a kikötő szája közvetlen közelében jártak. Magas orrú, rövid, csonka árbocú, kormányházas halászbárka tartott kifelé. Kicsit irányt változtatott és a tat mögött siklott el. Mindenki integetett, mintegy megköszönve a gesztust. Hatalmas kéz jelent meg a kormányház ajtajában és visszaintett. – Jobb modorú, mint a Pterodactylusos – vélekedett Nancy.

– Nem hiszem, hogy a madaras ember maga kormányzott. Aztán, csaknem a kikötő szájában, a szél, miután hagyta, hogy a Tengeri medve megmutassa, tisztára kaparva-súrolva mire képes, újra elült.

– Indítsd be a gépedet, Roger! – intézkedett Flint kapitány. – Egy csomó hajó lehet benn. És egyre gyengül a szél. Álljatok készen, hogy leeresszétek a vitorlákat. Lötyög annyi a tartályban, hogy bevigyen minket.

A vitorlák lehulltak. A Tengeri medve dohogó motorral besiklott a mólók közé. John, miután bevonta az orrvitorlát, a hágcsón fölmászott a keresztrúdra. Dick aggodalmasan figyelte. John lepillantott a kormányállásba, bólintott és kezével valamire mutatott, ami a fedélzetről nem látszott.

– Ott van még! – kiáltotta Dick. – Jaj, de jó! – Keze a zsebéhez kapott, ahol a búvárokról készült rajzot őrző noteszét tartotta.

– Gőzös hátul! – kiáltott John.

Mindenki a tat felé pillantott. Messze kinn a tengeren füstcsík és egy sötét folt mutatkozott a horizonton.

– Némi szerencse! – vidult fel Flint kapitány. – Ez biztosan a postahajó. Épp lesz időtök még leveleket írni. Sokkal hamarabb átviszi őket, mint ahogy mi átérünk. Kihagy néhány állomást. Na most! Nancy és John az előfedélzetre! Álljatok horgonyvetésre készen!

A Tengeri medve elhaladt a mólók vége mellett, s már benn járt a kikötőben.

– Tényleg ott van! – kiáltotta Dorothea. – Mégis időben érkeztünk!

– Egész közel megyünk hozzá – határozott Flint kapitány. – Nincs túl messze a rakparttól. Hé ti, ott elöl! Horgony kész?

– Igenis, uram.

A motor akadozni kezdett, újra felberregett, majd megint ki-kihagyott.

– Egy cseppel se több a kelleténél – mormogta Flint kapitány és a főgépész meghökkent szemébe nézett. – Üres a tank. Szerencse, hogy nem kapcsoltuk be egy perccel hamarabb. Most már befut. A motorral végeztünk.

A gép köhentett és leállt. A Tengeri medve csendben tovább siklott a nagy fehér jacht felé, amelyet mindenki „Dick hajójának” nevezett.

Mintegy negyvenyardnyira előtte befordult.

– Le a horgonyt!

Csobbanás és lánccsörgés hallatszott. Flint kapitány kikötötte a kormányrudat és előrement.

– Munkára, mindenki! Vitorlákat felgöngyölni! Mutassuk meg ezeknek a halászoknak, hogy értjük a dolgunkat. Nyugalom, Dick! Abban a pillanatban vízre eresztjük neked a dingit, ahogy tiszta a fedélzet és minden a helyére kerül.

Mivel mindenki együtt dolgozott, s mindenki tudta, mi a teendője, néhány perc múlva a Tengeri medve szépen felcsavart orrvitorlával, lekötözött fővitorlával, föltekert kötelekkel a kikötőben horgonyzó hajó mintaképeként szolgálhatott. John, Nancy és Flint kapitány vízre eresztette a dingit. Dick noteszét kezében szorongatva várt, és a motoros jachtot nézte. Hirtelen megriadt: és ha a madaras ember nincs a fedélzeten?

– Indulás, Dick! – szólította meg Flint kapitány. – Legjobb, ha John visz át. Ne maradj sokáig! Én közben írok pár figyelmeztető sort a szüléiteknek, nehogy elcsüggedjenek a hírre, hogy nem fullasztottam senkit a vízbe, és törődjenek bele, hogy viszontlátnak benneteket. Aztán John és én a kannákkal partra evezünk benzinért, föladjuk a leveleket a postagőzösre, és megtáviratozom Macnek, hogy a hajója még mindig úszik, és holnap átvisszük neki.

– De azt ne áruld el, hogy lesúroltuk! – kérte Peggy.

– Nem fogom – ígérte meg Flint kapitány. – Hízik majd tőle a mája, különösen, ha megtudja, hogy ma a legkisebb fuvallattal is úgy szárnyalt a hajója, mint a kisangyal.

– És most mi történik? – érdeklődött Roger a fedélzetre lépve, miután nyugovóra helyezte gépét és letisztogatta kezét egy rongy darabbal.

– Dick átmegy a Pterodactylusra a madaras emberhez, hogy kikérdezze a fagyos búvárról.

– Jeges búvár – javította ki Dick teljes komolysággal, és nagyon meglepődött, hogy Nancy kuncogott.

 

9. ELLENTÉTES CÉLOK

Pterodactylus, ahoj!

John folyamatosan néhány yardnyira tartotta a dingit a fedélzetre vezető létrától, amely a motoros jacht fényes fehér oldalán, ütközőpárnák között függött.

Kék zubbonyán piros betűs Pterodactylus feliratot viselő tengerész jött a mellvédhez és letekintett rájuk.

– Mondd el neki, mit akarsz! – szólt John.

– Beszélhetek a tulajdonossal? – kérdezte Dick. – Madarak ügyében.

– Valami hírt hoztatok neki? – érdeklődött a tengerész. – Mit találtatok? Ölyveket? Vagy egy másik sast? Majd én továbbítom.

– Nem vagyok biztos benne, milyen madár – felelte Dick.

– Dolgozik éppen – jegyezte meg a tengerész. – De megkérdem.

– Vajon miért gondolta, hogy híreket hoztál ölyvekről vagy sasokról? – tűnődött John, miután a matróz lement a kabinba.

– Talán figyeli őket – vélekedett Dick –, és arra vár, hogy fényképet készíthessen, amikor a fiókák kibújnak a tojásból.

– Feljöhettek – tért vissza a tengerész és lepillantott a fedélzetről. – De néhány percnél több ideje nincs rátok.

John szépen a lecsüngő ütközőpárnák mellé kormányozta a dingit. Dick fölmászott a létrán.

– Nem jöttök mindketten? – csodálkozott a matróz.

– Én itt maradok – felelte John, akit a motoros hajók a legkevésbé sem érdekeltek, s úgy vélte, Dick a legjobban önmaga tudja a madaras ügyeit intézni.

– Erre – mutatta az utat Dicknek a tengerész a felépítmény belsejébe. Bent nem volt senki. – És le – tette hozzá. Dick megtapogatta zsebét, hogy biztosan kéznél van-e a jegyzetfüzet (noha csak egy pillanattal ezelőtt vette ki és tette újra vissza), és egy lépcsősoron lement a szalonba.

A szalon fényben úszott, és az öreg révkalauzhajó kabinja után óriásinak tűnt. Dick először a falakon körben sorakozó madárképeket látta meg. Pontosan ilyesmit szeretne ő is, ha majd saját hajója lesz, amelyen végiglátogathatja az összes madármenedéket. Aztán észrevette, hogy a kerek kajütablakok során besugárzó nappali fény ellenére a szalon távolabbi végében álló asztal fölött erős villanylámpa ég. A lámpa megvilágította az asztal mellett valamin dolgozó ember – maga a madaras ember – vékonyszálú vöröses haját. A ritkás szálak közti fehér bőrön megcsillant a visszaverődő fény. A madaras ember egy nagy könyvbe írt éppen. Dick csendesen várta, hogy végezzen. A férfi fölpillantott. Dick a sajátjához hasonló szemüveggel keretezett, okos szempárt pillantott meg a hosszú, vékony orr és az egyenes, keskeny ajkú száj fölött.

– Ki vagy? – kérdezte a férfi.

– Dick Callum – felelte Dick.

– Nem tartozol a rendszeres adatközlőim közé, ugye? – méregette a férfi. – Sebaj! Sosem késő elkezdeni. Mit találtál?

Dick megpróbálta előhúzni noteszét, ám az beszorult a zsebébe.

– Nos? – türelmetlenkedett a férfi.

A jegyzetfüzet hirtelen kiszabadult és a földre esett. Dick fölszedte, és előrelépett, hogy megmutassa rajzát. A férfi, akit valamilyen tevékenység közben zavart meg, nem várt rá, hanem folytatta munkáját. Egyik kezében tojást tartott, a másikban mikrométerekkel kalibrált tapintókörzőt. A tojás méretét vette fel.

– Azt szeretném kérdezni… Maga biztosan egyből tudni fogja…

Dick szava elakadt. Észrevette, hogy az éppen vizsgált példány mellett egy hosszú tartóban még számos tojás hever. Valamennyi egyforma. – Maga… maga… maga tojásgyűjtő?

Azonnal kiderült, Dick keresve se tudott volna ennél jobbat mondani, hogy vendéglátójának örömet szerezzen. A férfi az éppen vizsgált tojást a többi mellé tette a tartóra és a tapintókörzőt ujjai közt forgatva Dickre mosolygott.

– Nyilván hallottál a Jemmerling-gyűjteményről – mondta olyan természetességgel, mintha a Szent Pál-székesegyházról beszélne. – Nos, én vagyok Jemmerling. Az enyém a legnagyobb magángyűjtemény Angliában… talán a világon. Csak brit madarak, természetesen. Egy ember életénél jóval többre lenne szükség, hogy a világ madártojásait összegyűjtse.

Dick arca megnyúlt. Ezt soha nem várta volna. Barátaira gondolt a Szárcsa Klubban, és a madarak megvédése érdekében folytatott hosszú küzdelmükre. Mennyit harcoltak George Owdon ellen, aki tojásokat szedett ki a fészkekből és gyűjtőknek adta el! De hisz ez az ember is egy George Owdon, csak felnőtt és rosszabb kiadásban. Ez az ember, akiből, míg meg nem ismerte, szinte hőst faragott, ellenségnek bizonyult. Még hogy madarász! A madarak valaha létezett legveszedelmesebb ellensége.

Mr. Jemmerling nevetett. Dick irtózatát félreértelmezve csodálatnak gondolta.

– Igen – folytatta. – Az összes madár tojása megvan, amely a Brit-szigeteken fészkel, sőt, valójában néhány olyannak is, amely valaha fészkelt, de többé már nem.

– Itt? – hebegte Dick, és végigtekintett a szalonban a képek alatt körben sorakozó szekrénysoron.

Mr. Jemmerling újra felnevetett. – Nincs itt hely egy akkora gyűjtemény számára, mint az enyém – mondta. Felállt az asztaltól, kijött mögüle, vállon fogta Dicket és egy könyvespolchoz menetelt vele.

– Ezt nézd meg! – mutatott egy vastag, kárminpiros bőrbe kötött könyvre. A kötet gerincén arany betűkkel a következő állt: „Jemmerling-gyűjtemény. Előzetes katalógus.”

– „Előzetes”, vedd figyelembe! – tette hozzá Mr. Jemmerling.

– Tehát ezek a tojások… – dadogta Dick, és visszapillantott az asztalra.

– Csak töredéke annak, amit ezen az úton gyűjtöttem. Különböző méretűek. Átlagosak és különlegesek. Sokkal nagyobb a változatosság, mint gondolnád. Tizennyolc szirtisas-tojásom van. Egyetlen más gyűjtemény sem ilyen sokrétű. A tizennyolcból nincs két teljesen egyforma.

Dick a szalonból kivezető lépcsősorra pillantott. Soha többé nem lesz képes úgy gondolni a Pterodactylusra, mint amilyen hajót Dottal együtt majd egy nap birtokolni szeretne. Szinte azt kívánta, bárcsak soha ne lépett volna a fedélzetére. Tekintete visszavándorolt az asztalra, ahol a hosszú tartón tojások, minden bizonnyal lummatojások sorakoztak. Lelki szemével látta is a fényes szemű, komikus csőrű lummákat.

Rettenetes volt rájuk gondolni. És tizennyolc szirtisas-tojás! Tizennyolc felcímkézett, halott és üres tojás a tizennyolc nemes madár helyett!

– Te is gyűjtő vagy? – érdeklődött Mr. Jemmerling.

– Nem – lehelte Dick.

– Akkor miről akarsz beszélni velem?

Dick csak egy pillanatig tétovázott. Ő mindenekelőtt tudós. Meg kell tudnia az igazságot. Rettenetes ugyan belegondolni, hogy a Pterodactylus tulajdonosa valójában tojásgyűjtő, ám a szalon falán körben függő képek egyértelművé tették, hogy a szigeten látott madarakat illető kétségeit senki se tudná jobban eloszlatni, mint ez az ember. Huszonnégy órája arra vár, hogy föltehesse a kérdést. Ebből még nem lehet baj. A madarak elég messze vannak, és egyáltalán nem szükséges elárulnia, hol látta őket. Csak meg kell mutatnia a képet a noteszében.

– Arról van szó – kezdte hogy láttam egy madarat. Csak biztosan szeretném tudni, mi volt. Búvár, azt tudom, de… Szóval így néz ki… A feje, azt hiszem… – kinyitotta a jegyzetfüzetet, és Mr. Jemmerling orra alá dugta. – Nagyon messze volt – tette hozzá. – Látcsövön át figyeltem.

Mr. Jemmerling megnézte Dick rajzát.

– Jeges búvár – jelentette ki azonnal.

– Gondoltam, hogy az – könnyebbült meg Dick. – De a könyvemben levő kép nagyon kicsi.

– Egy képnél különbet is tudok mutatni neked – intett Mr. Jemmerling, és íróasztala oldalán megnyomott egy gombot. Valahol a hajó belsejében harang csendült, és pár pillanattal később egy Pterodactylus felirattal ékesített zubbonyt viselő tengerész lépett a szalonba.

– Jeges búvár – utasította Mr. Jemmerling. A tengerész megfordult és visszament a hajó előrészébe.

– Igen, különbet is tudok mutatni neked – ismételte meg Mr. Jemmerling. – Ezen az úton hármat is találtunk. Az egyik közülük kifejezetten szép példány.

A tengerész visszatért a szalonba. Egy nagy madár szárított bőrét hozta magával és átnyújtotta Mr. Jemmerlingnek. Mint egy tollas léggömb, amelyből kiszökött a levegő. Ennél halottabb semmi se lehet. Dick csak vonakodva nézett rá, mert jól emlékezett arra az élő madárra, amely úszott, búvárkodott, halászott a tavon. De Mr. Jemmerling lefektette a bőrt az asztalra, és a nyakát Dick felé fordította, hogy lássa.

– Ezek a fehér minták két csoportba rendeződnek. Nagyon jó a rajzod. Senki se tévesztené el. Messze volt? Kár, hogy nem mondtad el hamarabb. Holnap indulok Glasgowba. Igen. Ez bizony valóban jeges búvár. Mindig kószál néhány errefelé. Ha olyan jól láttad, hogy el tudtad készíteni ezt a rajzot, akkor remek helyről figyelhetted meg. Miért kételkedtél benne, hogy jeges búvár?

– Azt hittem, hogy Izlandnál délebbre nem fészkelnek – magyarázta Dick. – Legalábbis ezt írja az otthoni nagy madárhatározóm.

– Ma már valóban nem – biccentett Mr. Jemmerling. – Ezért nem látunk mást, csak magányos példányokat. Vándorok, amelyek sokáig elmaradnak.

– De én kettőt láttam – árulta el Dick. – És fészkeltek. Itt csak egy zsebhatározó van velem, és abban az áll, hogy „a Brit-szigeteken nem fészkelnek”. Ezért nem hittem el, hogy jeges búvárokat látok.

– Micsoda? – kiáltott fel Mr. Jemmerling.

Egész viselkedése megváltozott. Eddig a Nagy Embert alakította, aki egy odalátogató fiút kalauzol. Most azonban teljesen átalakult. Keményen Dickre nézett, leült, félig fölemelkedett, majd újra leült. Az asztalon fekvő kezét hol kinyitotta, hol összecsukta.

– Tisztában vagy vele, mit mondtál? – kérdezte. – Egy fészkelő jegesbúvár-párt láttál? Hadd nézzem meg újra a rajzodat.

Dick felmutatta noteszét a képpel.

– A másik sarki búvár – állapította meg Mr. Jemmerling. – Ezeket a rajzokat a madarakról készítetted, vagy kimásoltad a könyvből?

– A jeges búvárt azalatt rajzoltam le, míg néztem – felelte Dick.

– És mihez kezdtél a tojásokkal? – szegezte neki a kérdést hirtelen Mr. Jemmerling.

– A tojásokat valójában nem láttam – pontosított Dick. – Túl messze voltak. De kizártnak tartom, hogy a fészkelést illetően tévedtem volna. Az egyik búvár a parton ült, a víz közelében…

– Szárazföldön vagy szigeten?

– Szigeten.

– A tengeren?

– Nem. Egy tavon.

– Lehetetlen, de… Folytasd! Miért gondoltad, hogy fészkelnek?

– Az egyik a sziget partján ült, a másik pedig halászott. Először ezt láttam meg. Aztán észrevettem, hogy az ülő madár megmozdul…

– Hogyan mozgott?

– Először azt hittem, hogy sebesült – magyarázta Dick. – Elég nehézkesen járt. Úgy tűnt, a szárnyával segíti magát előre…

– Pontosan, pontosan – bólogatott Mr. Jemmerling. – És aztán?

– Beletotyogott a vízbe, aztán valamivel később az egyikük visszament, kikecmergett a vízből és ugyanarra a helyre megint leült. Abban nem vagyok biztos, hogy ugyanaz volt-e, vagy a másik, amelyet először úszni láttam.

– Mennyi ideig figyelted őket?

– Nem néztem meg az órámat – vallotta be Dick.

– Egy óráig?

– Annál sokkal tovább.

– És az üldögélő madár végig a helyén maradt?

– Végig, kivéve azt a rövid időt, amikor a vízbe ment.

– Hol vannak? Azonnal visszamegyek veled oda…

– De… de… – Dickbe hirtelen félelem hasított. Bárcsak soha ne tette volna fel azt a kérdést! Fölkapta a noteszét. – Nagyon köszönöm, hogy elmondta – tette hozzá. – Nagyon szerettem volna búvárokat látni, aztán amikor sikerült, azt hittem, hogy ez lehetetlen, mármint a fészkelés miatt.

– Valóban lehetetlen… de nagyon úgy hangzik, mintha mégis igaz lenne – Mr. Jemmerling szeme csillogott. – Credo quia absurdum est. Hiszem, mert lehetetlen. Azért hiszek neked, mert lehetetlen. Egy percet sem veszthetünk. Azonnal indulunk.

– De… – dadogta Dick. Jaj, bárcsak soha, soha ne lépett volna a Pterodactylus fedélzetére!

– A legfontosabb a bizonyítás – mondta Mr. Jemmerling –, ez pedig a tojások nélkül nem megy.

– Csak nem akarja elvenni őket? – tört ki Dick.

– A jeges búvár tojásait, amelyet először találunk a Brit-szigeteken? Ember, hát nem érted? Unikum. Abszolút unikum. Ez azt jelenti, hogy az összes eddig készült madárhatározó elavult… Witherby, Coward, Morris, Evans… valamennyit meghazudtolja a Jemmerling-gyűjtemény… Begyűjtöm a tojásokat, pontosan lemásolom a tényleges fészkelőhelyet, és mellékelem a tanúk előtt lelőtt madarakat. Te magad is tanúja lehetsz, s így biztosítod helyed a történelemben. Bizonyíték. Bizonyíték. Ez a legfontosabb. A hihetetlent minden kétséget kizáróan kell bizonyítani…

– De ha elveszi a tojásokat és megöli a madarakat, akkor többé már nem fészkelnek itt.

– Csak az számít, hogy bizonyítani tudod az új tudományos tényt, hogy itt fészkeltek. Van egy régi mondás: amit elkapsz, történelem, amit elhagysz, történet. Meg kell, hogy legyen a bizonyíték most és mindörökre… a Jemmerling-gyűjteményben.

– A fénykép nem elegendő bizonyíték? – kérdezte Dick.

– De igen – ismerte el Mr. Jemmerling. – Egy fénykép, amely a tojásokon ülő madarakat ábrázolja, szintén örökre bizonyítja a tényt… Lefényképezzük, és elkészítjük a fészek pontos modelljét, s belehelyezzük a tényleges tojásokat, a tényleges madarakat. Nem hagyunk kibúvót legalább ötven évre egy kotnyeleskedő fráternek se, hogy megkérdőjelezze a hitelességét.

Dick egyik lábáról a másikra állt. Megkapta a választ a kérdésére, és most már csak egyetlenegyet akart: szabadulni a Pterodactylusról. A lehető leghamarabb.

– Most már vissza kell mennem – motyogta. – Azt mondták, végezzek minél hamarabb, mert szükség van a dingire.

– Nem itt laksz? – kérdezte Mr. Jemmerling.

– Nem – örült meg Dick a témaváltásnak. – Tengeri úton vagyunk, és holnap átkelünk a szárazföldre, hogy visszaadjuk a hajót.

Mr. Jemmerling a kerek ablakhoz lépett és végignézett a kikötőn.

– Az a kutter a hajótok? – érdeklődött.

– Igen – felelte Dick.

– Már láttam korábban is… Tegnapelőtt a tengeren mellettetek mentünk el… És mikor láttad a madarakat?

– Tegnap – csúszott ki Dick száján óvatlanul. Gyorsan folytatta: – Köszönöm szépen, hogy megmondta, mit láttam. Mennem kell.

Ám túl sokat árult el. Mr. Jemmerling már közötte és a szalonból felvezető lépcső közt állt.

– Akkor nem lehetnek messze – állapította meg Mr. Jemmerling. – A hajóm tizenöt csomóra képes. Azonnal visszahozlak, amint megmutatod a helyet. Vagy nem szeretnél esetleg itt maradni a fedélzeten? Glasgowba akartam menni holnap, de egy ilyen felfedezés persze bármilyen tervet megváltoztatna. Itt alhatsz a Pterodactyluson, és holnap azonnal Glasgowba viszlek, amint végzünk az üggyel. Biztosan ott leszel ugyanannyi idő alatt, mintha vitorlással mennél.

– Nem, köszönöm – hárított Dick. – És köszönöm szépen, hogy megmondta, mit láttam. Mennem kell.

– Várj egy percig! Várj egy percig! – marasztalta Mr. Jemmerling.

A tárcája után tapogatózott. Dick elsiklott mellette a lépcső felé.

– Állj! Állj! – ragadta meg Mr. Jemmerling. – Hova sietsz? Ne hidd, hogy neked semmi hasznod nem lenne belőle. Nem vagy rendszeres adatközlőm, különben tudnád, hogy nem jársz rosszul. Tíz shillinget adtam annak a fiúnak, aki a legutóbbi szirtisas-fészket megmutatta. Itt van egy font.

– Nem, köszönöm – nyögte Dick boldogtalanul. – Egyszerűen muszáj mennem. Várnak rám – fölrohant a lépcsőn, és a felépítményből kiszáguldott a fedélzetre.

– John! – kiáltotta.

Mr. Jemmerling szorosan a nyomában loholt. Lepillantott és meglátta Johnt a dingiben.

– A bátyád? – derült föl az arca, és invitáló hangon leszólt. – Kösd ki a dingit és gyere föl! Szeretnék szót váltani veled, s talán szívesen körbenéznél a hajómon.

John később kijelentette: „Mégsem mondhattam neki, hogy kutyát nem érdekel az a vacak motoros kekszdoboz.” Az ütközőpárnákhoz kötötte a dingit és fölmászott a létrán. Dick éppen szemben állt vele, és elég volt egy pillantást vetnie Dick arcára, hogy tudja, valami nagyon félresikerült.

– Örülök, hogy látlak – szívélyeskedett Mr. Jemmerling. – Az öcséd nagyon érdekes madarakra bukkant. Láthatóan nincs tisztában vele, milyen érdekesre. Azt is említette, hogy holnap indultok tovább, ezért nem tud velem tartani, hogy megmutassa, hol vannak. Mi volt a neve annak a helynek, ahol a madarakat látta?

– Nem igazán tudom a nevét – felelte John. – A mi térképünkön legalábbis nem szerepelt.

– Meg tudnád esetleg mutatni? – puhatolózott Mr. Jemmerling. – Mindkettőtöket elhelyezlek itt a hajón, és rögtön indulhatunk. Nincs veszteni való időnk. Nem tudhatjuk, mikor kezdték a költést. Bármely nap kibújhatnak a fiókák. Nem fogjátok megbánni, ha velem tartotok.

Az egyfontos bankjegyet még a kezében tartotta. Most további négyet húzott elő tárcájából, és mind az ötöt Johnnak nyújtotta.

– Nem én találtam azokat a madarakat – húzódozott John. – Dick bukkant rájuk. Én ki se mentem a partra.

– Osztozzatok meg rajta! – javasolta Mr. Jemmerling. – Ha nem tudtok velem jönni, csak gyere be a kormányházba, és hozzávetőlegesen mutasd meg, merre van. A mi tengerészeti térképünk jó nagy léptékű.

– John! – tört ki Dick és kétségbeesett iramban leszáguldott a létrán.

– Azt hiszem, nem tehetem – tért ki John. Átpillantott a Tengeri medve fedélzetére, ahol a többiek figyelték őket. – És nem maradhatunk. Várnak ránk.

Egy pillanatra John azt hitte, Mr. Jemmerling mindjárt megüti. Aztán, míg a Pterodactylus gazdája dühöngve sarkon fordult és eltűnt a felépítményben, gyorsan követte Dicket a dingibe.

– Megmondtad neki? – faggatta Dick.

– Dehogy – nyugtatta meg John. – De mi a baj? Mit tettél vele, hogy így kikelt magából?

– Siess! – suttogta Dick. – Visszajött.

Mr. Jemmerling vörös arccal bámult le rájuk a Pterodactylus fedélzetéről. Dick behúzott nyakkal kuporgott a dingi farában és maga elé meredt, míg John a Pterodactylus mérges tulajdonosát figyelve csendben visszaevezett a Tengeri medvéhez.

 

10. ZENDÜLÉS A FEDÉLZETEN

A Tengeri medve legénysége a fedélzetről figyelte, hogy John és Dick átevez a dingivel a Pterodactylushoz. Bár nem hallották, mit mond, látták, hogy a Pterodactylus matróza beszél velük, elmegy és visszatér. Látták, hogy Dick a fedélzetre mászik.

– Miért nem ment John is vele? – csodálkozott Roger.

– Miért ment volna? – kérdezett vissza Susan. – Dick akar kérdéseket feltenni.

Dorothea figyelte, hogy Dick követi a tengerészt a felépítmény belsejébe.

– A madaras ember bizonyára otthon van – vonta le a következtetést.

Ezek után Dorothea kivételével mindenki elvesztette érdeklődését a motoros iránt. Titty a kabin tetőablakán kuporgott, és tőle szokatlanul rövidre fogott levelet írt haza. Susan és Roger mellette ült és javaslatokat tettek, mi kerüljön a szövegbe. Nancy és Peggy meggyőzték magukat, nem igazán érdemes levélírással bajlódniuk, hiszen Flint kapitány úgyis ír, egyébként pedig két napon belül otthon lesznek. Ha nem is szívvel-lélekkel, mondhatni őrséget álltak, és figyelték a közeledő postagőzöst. A kabinban tartózkodó Flint kapitány lelkükre kötötte, rikoltsanak azonnal, ha meglátják a hajó kéményét a móló vége felett. Valamennyien kissé szomorúnak érezték magukat. Az a két éjszaka a Hajósúroló-öbölben ugyan elodázta a véget, de tudták, ma lesz az utolsó éjszakájuk a Hebridákon. Ha a horgony legközelebb lehull, nem ők, hanem egy másik legénység vonja föl megint. Az utazás csaknem véget ért.

Dorothea azonban továbbra is a Pterodactylust figyelte. Bárcsak John helyett ő kísérhette volna el Dicket! Öccse annyit beszélt jövendő hajójukról, amelyen madarakat figyelve az egész világot beutazzák majd, hogy Dorothea a saját szemével szerette volna látni, milyen is belülről az ilyen madármegfigyelő hajó, ha már egy napon valami hasonlón fog élni. A Tengeri medve kormányállásában, a fedélzeti lejáró párkányán üldögélt és nézte a nagy motoros jachtot. Dick ott van valahol a fényes testen belül, gondolta, és a madaras emberrel beszélget, akit Dorothea olyannak képzelt el, mint Dick maga, csak felnőtt kiadásban.

Dick meglehetősen sokáig tárgyalt a madaras emberrel, s amikor Mr. Jemmerlinggel a sarkában végül kirontott a fedélzetre, Dorothea azonnal tudta, valami szerencsétlenség történt. Dick úgy röppent ki a felépítmény ajtaján, mintha parittyából lőtték volna ki.

Nancy véletlenül épp arra nézett: – Nicsak, nicsak! – kiáltott fel. – Ha Dick helyett Rogert látnám hasonló helyzetben, biztos lennék benne, hogy valami pimaszságot mondott.

– Dick soha nem tenne ilyet – védte meg öccsét Dorothea, és aggodalmas tekintettel föltápászkodott.

– Nem bizony – tódította Roger. – Sohase jut eszébe, mit is kell mondani.

Mindannyian feszülten figyeltek. Látták, hogy John is a fedélzetre lép, majd Dick, a fokokat elvétve lesiet a létrán, és nagyon esetlenül belepottyan a dingibe. Látták, hogy a madaras ember Johnnal tárgyal, aztán mérgesen hátat fordít neki, és bemegy a felépítménybe. Látták, hogy John leereszkedik Dick mellé a dingibe, ellöki a csónakot, és – épp amikor a madaras ember újra kilép a felépítményből – evezni kezd visszafelé. A Pterodactylus tulajdonosa a korlátnak támaszkodva meredten bámulta a Tengeri medve felé tartó dingit.

– Johnra is haragszik – állapította meg Roger.

Csendben figyelték, hogy John átevez a kikötőn. Amint a dingi olyan közel került, hogy láthatták Dick arcát, azonnal tudták, hogy a kérdezősködés nagyon-nagyon félresikerült.

– Mi a csuda történt? – kapta el Nancy a kikötőkötelet, amelyet John dobott fel neki.

– Fogalmam sincs – felelte John. – Kérdezd Dicket!

– Nem mondta meg? – aggódott Dorothea. – Vagy egyáltalán nem is jeges búvár?

Dick a fedélzetre mászott.

– Az az ember tojásgyűjtő! – tört ki elkeseredetten.

Az egész társaságban egyedül Dorothea tudta elképzelni, mit is érezhet Dick, hiszen ők együtt élték át a Szárcsa Klub kalandjait a norfolki vizeken. Tudta, hogy Dick olyan embernek tekintette a Pterodactylus tulajdonosát, amilyen ő is szeretne lenni valamikor. Ismerte Dick álmát, hogy egy hasonló hajó birtokosa legyen, amelyen nővérével együtt utazgathat majd egyik madárvártáról a másikra. Tisztában volt vele, milyen óriási sokk lehetett Dick számára, amikor rájött, hogy a hajó tulajdonosa nem megfigyelője és védője a madaraknak, hanem egyik legveszedelmesebb ellenségük.

– Ide is csak tojást gyűjteni és madarakat lődözni jött – kesergett Dick. – Minél ritkább egy madár, annál inkább le akarja lőni, és nem nyugszik, míg az összes tojást el nem rabolja.

– Így halt ki Norfolkból a bölömbika – magyarázta a többieknek Dorothea. – Csak azóta tértek vissza, hogy az emberek már megvédik őket a tojásgyűjtők ellen.

– De mi hozta ki ennyire a sodrából? – firtatta Nancy. – Csak nem vágtad a fejéhez, mit gondolsz róla?

– Dehogy – mondta Dick. – Azért gurult dühbe, mert nem akartam elárulni, hol láttam a búvárokat.

– Tényleg jeges búvárok? – érdeklődött Dorothea.

– Tényleg – bólintott Dick. – Emiatt jött tűzbe. Ez az első pár, amelyről tudjuk, hogy a Brit-szigeteken költ. Neki pedig kellenek a tojások a gyűjteményébe. És nem elégszik meg velük, kellenek neki a madarak is. Azt mondta: amit elkapsz, történelem, amit elhagysz, történet. Az, hogy láttam őket fészkelni, még nem elég, ezt be is kell bizonyítani. És ebben igaza van. Be kell bizonyítanom. Azonnal vissza kell mennünk.

– De hisz te nem akarod begyűjteni a tojásokat – csodálkozott Titty.

– És láttad a madarakat – tette hozzá Susan.

– Vissza kell mennem – erősködött Dick. – Hát nem értitek? Ez tudományos kérdés. És ebben a kérdésben az összes könyv és madárhatározó hibás. Korábban senki sem tudott róla, hogy nálunk költenek. És senki nem is hiszi el, hacsak nincs bizonyíték rá. Egyszerűen muszáj bebizonyítanom.

– De hogy tudod ezt megtenni? – kérdezte Susan.

– Fényképekkel – felelte Dick. – A tojásgyűjtő maga is elismerte, hogy a fotó elegendő bizonyíték, de ő a tojásokra meg a madarakra is áhítozik. Vissza kell mennünk! Fölvihetjük a vászoncsónakot a tóra, s azzal kijutok a szigetre. És a kamerában levő filmet még csak félig használtam el.

– Láttad a tojásokat? – tudakolta John.

– Nem – rázta a fejét Dick. – És ez megint csak a visszatérést indokolja. Száz százalék, hogy a búvárok tojásokon ültek. De a tojásokat látnom is kell, és le is kell fényképeznem. Egyszerűen muszáj.

Nancyre nézett, aki eddig csak figyelt, de egy szót se szólt.

– Flint kapitány sose egyezne bele – kétkedett Susan.

– Bele kell egyeznie – szólalt meg hirtelen Nancy, és Dick tudta, hogy igazán értékes szövetségesre lelt. – Nem értitek? Vissza kell mennünk. Kétség sem fér hozzá, hogy kell. Dicknek tökéletesen igaza van. Képzeljétek el, hogy Kolombusz már látja Amerika partjait, és jámboran hazatér, anélkül, hogy valami bizonyítékot hozna rá, hogy az a földrész tényleg ott van! Hát persze, hogy el kell készítenie azokat a fotókat. Árbocok és orrvitorlák! Mi is volt ez az út eddig? Csak egy sima szünidei hajózgatás. Ettől azonban utazásunk felfedezőúttá válik. A felfedezés megtörtént és ez Dick érdeme. A Tengeri medve útja bevonul a történelembe. Örök időkre emlékezik rá mindenki, mert a Professzor itt volt a fedélzeten. A derék öreg Hajótudós! Olyan lesz, mint a Beagle útja. Dick pedig egy kis Darwin.

– Ugyan már! – pironkodott Dick. – De addig nem mehetünk el innen, míg be nem bizonyítjuk.

– Ennyire talán mégsem fontos – tamáskodott Susan.

– A tojásgyűjtő szinte eszét vesztette az izgalomtól – állította John.

– Legjobb, ha rögtön szólok Flint kapitánynak – vélte Dick.

– Leveleket ír hazulra – tájékoztatta Titty. – Újra kell őket fogalmaznia, hogy tájékoztassa az otthoniakat, nem megyünk rögtön haza.

– Nem lesz rá hajlandó – vélekedett Susan.

– Pedig meg kell tennie – vetette ellen Nancy. – Indíts le, Dick, és magyarázd el neki!

– Inkább neked kellene – húzódozott Dick. – Végtére is a te bácsikád.

– Igaz – bólintott Nancy. – Megyek is. – És ledübörgött a lépcsőn a kabinba.

– Hát ez remek! – örvendezett Roger. – Ezek szerint az utazás még egyáltalán nem ért véget.

– Fogd be! – mordult rá John.

– Kifelé! – hallották a megzavart levélíró bömbölését a fedélzet alól.

Nancy újra feljött, kipirult arccal és mérgesen.

– Oda se figyelt – dühöngött. – Levelet ír, mint az őrült. Nem érdekli. Csak azt akarja tudni, befutott-e már a postahajó. Gyertek! Itt más nem segít, csak egy első osztályú zendülés. Mindenki a kötelekhez! Vitorlákat eloldozni! Azonnal készítsük elő a hajót kifutásra. Ebből majd rájön, hogy komolyan gondoljuk.

– Óh, figyelj ide, Nancy! – tiltakozott Susan. – Ezt nem tehetjük. Hisz épp azt parancsolta, hogy kikötői rendet rakjunk.

– Indulnunk kell – mondta Nancy. – Ne légy már bennszülött, pont most, amikor a dolgok igazán komolyra fordulnak.

Susan Johnra nézett támogatásért, de hiába. John szemtől szemben látta a tojásgyűjtőt, ezért Dick oldalán állt és Nancyén.

Egy hajókürt két rövid süvöltésére mindenki talpra ugrott.

– A postahajó – állapította meg Roger. – Most érkezik.

– Összetöröm a bordáimat! – kiáltotta Nancy. – Ne tátsátok a szátokat! Le a vitorlarögzítőkkel! Kapjátok meg a felhúzóköteleket! Fel a vitorlákkal! Mozgás! A kapitány hallotta a gőzöst, és egy perc múlva a fedélzeten terem…

A Tengeri medve teljes legénysége nekiállt, hogy visszacsinálja mindazt, amit olyan szépen elvégzett a kikötőbe érkezés után. A vitorlarögzítő szálakat meglazították és feltekerték. A fővitorla leomlott a kabin tetőablakára. A tarcsvitorla felhúzókötelét, amely a kikötőben arra szolgált, hogy a föltekert vitorla alsó sarkát fölemelje az előfedélzetről, újra a vitorla tetejére bilincselték, hogy a vásznat egy pillanat alatt megint föl lehessen vonni. John levette a kormányrudat rögzítő köteleket. Nancy épp a horgonycsörlő fogóját tette a helyére, hogy a vasmacskát föl lehessen húzni, amikor Flint kapitány, kezében egy köteg levéllel megjelent a fedélzeten.

– Mi az ördögöt jelentsen ez? – kiáltotta.

– Elmondtam – vetette oda Nancy. – Csak nem figyeltél. Vissza kell mennünk a Hajósúroló-öbölbe.

– De hisz épp most jöttünk onnan, lüke idióták!

Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Flint kapitány az általános ricsajból csak annyit tudott kihámozni, hogy az egész valahogy Dickkel függ össze, és meghallotta a Pterodactylus nevet is. Dickhez fordult.

– Mi a baj? – kérdezte. – A kihalt madarad nem tudott válaszolni a kérdésedre?

– Nem azon az emberen múlt, hogy nem halt ki még minden madár – válaszolta Dick keserűen. – Az összes ritka faj tojásait elszedi, amit csak előtalál. Sőt, a közönséges madarakét is. Még a lummák tojását is gyűjti. Tucatszámra.

– Nos, ehhez nekünk semmi közünk – vélekedett Flint kapitány. – De mi van azzal a madárral, amelyről annyit töprengtél? Ő sem tudta megmondani, micsoda?

– Az, aminek gondoltam – felelte Dick. – Jeges búvár. Megmutatta egy ugyanilyen búvár bőrét, melyet nemrég lőtt le. És most oda akar menni, hogy elvegye a tojásokat és megölje mindkettőt.

– Ezt nem teheti, hacsak el nem árultad neki, hol láttad őket.

– Dehogy árultam el. Ám ez még nem minden. Állítása szerint nem bizonyíthatjuk, hogy itt fészkeltek, csak ha elszedjük a tojásokat. Pedig a fényképek éppúgy megteszik.

– De ki akarja ezt bizonyítani?

– Mindannyian! – kiáltotta Nancy. – Minden épeszű ember ezt tenné.

– Eddig senki se tudott róla, hogy fészkelnének a Brit-szigeteken – magyarázta Dick.

– Biztos vagy ebben?

Dick leszáguldott a kabinba. Nancy, John, Titty és Dorothea közben folytatta a kapitány győzködését. Amikor Dick kezében a Madárhatározó zsebkönyvvel újra felérkezett, Flint kapitány már mindkét kezét a fülére szorította. Dick kinyitotta a könyvet és a lényeges szavakat megmutatta Flint kapitánynak.

„A Brit-szigeteken nem fészkel.”

– Pedig itt fészkelnek – erősítgette Dick. – Láttam. És a tojásokat is láttam volna, ha velem van a vászoncsónak. Túl messze volt, hogy beússzak.

– De te nem akarod elszedni a tojásokat.

– Hát persze, hogy nem! – tiltakozott Dorothea.

– Eszem ágában sincs – tiltakozott Dick. – De a fészkelés tényét akkor is bizonyítani kell. Ebben a tojásgyűjtőnek igaza van. Fényképeket kell készítenem róluk. Mondd, igazán muszáj már holnap hazamennünk?

– De még mennyire! – bólintott Flint kapitány. – Vége. Már így is egy nap késésben vagyunk.

– Akkor Dot és én itt maradunk. Valahogy vissza kell oda jutnunk.

– Nem hagyhatlak itt benneteket – jelentette ki Flint kapitány. – Egyébként azt sem igazán értem, miért olyan fontos ez az egész.

– Nyársonsült bakkecskék! – kiáltott fel Nancy. – Idefigyelj, amikor ércet keresel, és egy nagy halom ezüstre bukkansz ott, ahol senki se látott korábban egy mákszemnyit sem, lelépnél anélkül, hogy bizonyítékot szereznél róla?

– Nem lenne olyan fontos, ha nem fészkelnének – magyarázta Dick. – De a legeslegborzasztóbban fontos, hogy bebizonyítsuk, ezt tették. Egyébként az a dög is így gondolja. Tíz shillingeket osztogat a gyerekeknek, hogy keressenek neki szirtisas-fészket. Nekem egy fontot akart adni, hogy vezessem oda a búvárokhoz.

– Nekem pedig öt fontot kínált – tette hozzá John.

– Őrült! – képedt el Flint kapitány. – Őrült.

– Ez csak azt mutatja, hogy neki minden pénzt megér, ha bebizonyíthatná – érvelt Dorothea.

Dick kétségbeesetten lekapta a szemüvegét, megtisztogatta, és újra föltette.

– Egyszerűen muszáj visszamennem – ismételte. – Nem érted? Ebben a kérdésben valamennyi madaras könyv téved. Tudományos felfedezés. Valami, amiről senki se tudott eddig…

– Nos, te most már tudsz róla.

– De be is kell bizonyítanom – erősítgette Dick. – Vissza kell mennem a tóhoz újra.

– Mindketten itt maradunk – állt mellé Dorothea.

– Visszamegyünk – jelentette ki Nancy.

– Nem megyünk – jelentette ki Flint kapitány.

– Van elég ellátmány még további néhány napra – tájékoztatott Susan –, ha itt veszünk kenyeret, meg pár tucat tojást.

Dorothea hálás pillantást vetett rá.

– Induljunk azonnal – sürgette Peggy.

– Most fordul a dagály – állapította meg John. – Velünk lesz.

– Csak föl kell töltenünk a benzineskannákat – mondta Roger, és már indult lefelé a kabinlépcsőn.

– Gyere ki onnan, Roger! – rendelkezett Flint kapitány. – És fogjátok be mind! Ide hallgassatok! Ezen a hajón nem lesz zendülés. Partra szállók benzinért, és föladom a leveleket. Amíg kinn vagyok, azok a féleszűek, akik leszedték a vitorlarögzítőket és fölborogatták a kikötői rendet, magukba szállnak, és azonnal újra felgöngyölik a vitorlákat. Holnap reggel indulunk Mallaigba. Mac vissza akarja kapni a hajóját. És feltételezem, a szüleitek is vissza akarnak kapni benneteket. Bár ami azt illeti… Ízlések és pofonok különbözők. Tényleg azt akarjátok, hogy összetépjem a leveleket, amelyben beszámoltam nekik, milyen remek legénységet alkottatok? Tényleg azt akarjátok, hogy újakat írjak, amelyekben hálát adok, hogy megszabadulhatok egy rakás zendülő söpredéktől, és a soha viszont nem látásra? Legyen eszetek, nyavalyás szamarak! Dick búvárokat akart látni. Nos, látott néhányat. Ugye, nem várjátok el tőlem, hogy visszamenjek oda, ahonnan jöttünk, csak, mert valami holdkóros az orránál fogva vezeti?

– Egy nap nem számít – vélekedett Nancy.

– Egy napot már úgyis vesztettünk.

– Nem vezet az orromnál fogva – tiltakozott Dick. – Ő maga is be akarja bizonyítani, hogy itt fészkelnek. Csak az ő bizonyítása azzal jár, hogy elveszi a tojásokat és leöli a madarakat. Én viszont meg tudom ezt tenni fényképekkel.

– Apa is azt akarná, hogy Dick bebizonyítsa – vélekedett Dorothea. – Ez is tudományos kérdés, mint a fáraó sírjának felfedezése. Amikor apa talált egy ilyen sírt, két télen át máson sem dolgozott. Ha az összes könyv téved és erre Dick rájött, nem hajózhat el anélkül, hogy bizonyítékot ne szerezzen az igazáról.

– Tényleg nagyon fontos lehet – tette hozzá John. – Az a fickó különben nem akar öt fontot nyomni a kezünkbe, s nem gurul dühbe, mert visszautasítjuk.

– Ha a Tengeri medve tulajdonosa tudna róla – érvelt Titty – biztos nem akarná, hogy hajója kimaradjon egy ilyen ügyből.

– Visszamegyünk – szögezte le Nancy.

– Ne süketítsetek már meg! – mérgelődött Flint kapitány.

– Erről nem nyitunk vitát. Az az ember vagy sült bolond, vagy viccelődik veled. Nincs az a madártojás a világon, amely öt fontot érne bárkinek. Ha kikapjátok a kezéből a pénzt és elpucoltok, már itt ordibálna, hogy visszaszerezze. Visszamenetelről szót se többet! Gyerünk, John, mozgás! Itt a postázandó csomag. Átvisszük a leveleket, feltöltjük a kannáinkat és táviratozunk Macnek…

– Nézzétek! Nézzétek! – suttogta Titty. – Csónakot engednek le Pterodactyluson!

A szárazföldről érkező kis gőzös besiklott a kikötőbe. Közönséges időkben valamennyien érdeklődve néznék, amint kiköt a rakpart mellett. Ma azonban egy fikarcnyit se törődtek vele.

Darura függesztett csónak lendült át a fehér motoros jacht oldalán. A csörlővel két ember a vízre eresztette. A zendülők egy pillanatra elcsendesedtek. Egy ember leugrott a csónakba, eloldotta a csigákról, és a létrához evezett vele, ahol a Pterodactylus tulajdonosa várakozott.

– Ha azért jön, hogy megkérdezze, hol láttam a madarakat, el ne áruld neki! – könyörgött Dick.

– Nem fogom – ígérte Flint kapitány. – De csak áltatod magad. Nem utánad érdeklődik. Elsütötte kis tréfáját a rovásodra, és most partra száll.

Ám a tengerész, miután ellökte a csónakot, a Pterodactylus tulajdonosát egyenesen a Tengeri medve felé szállította a kikötőn át.

– Idejön – izgult Dick.

– Miért ne jönne? – vont vállat Flint kapitány. – Egyszerű udvariassági látogatás. Viszonozza a tiédet. De remélem, gyorsan végez. Még föl akarom adni ezeket a leveleket.

– Ne mondj neki semmit! – mondta nyomatékosan Dick.

– Söprés az orrba, mindannyian – intett Flint kapitány. – Vagy tűnjetek el a kabinban! És fogjátok be a szátokat! Bármi is a szándéka, igazán nem hiányzik, hogy üvöltöző csordának gondoljon minket.

 

11. A TOJÁSGYŰJTŐ ÖNMAGÁT CSALJA LÉPRE

Senki se ment le a kabinba. Háborgó csend uralkodott a hajó előfedélzetén, ahol a zendülők egy csoportba tömörülve figyelték a Pterodactylus dingijét, amely Dick ellenségét hozta a kikötőn keresztül.

– Golfnadrágban a tengeren! – szörnyülködött Peggy.

Elég feltűnő volt az ellentét az egyik embere által szállított, csónakja farában ülő tojásgyűjtő elegáns figurája, valamint a fővitorla rúdját támasztó, éppen pipára gyújtó, ingbe és trottyos flanelnadrágba öltözött Flint kapitány köpcös alakja közt.

Ez a tojásgyűjtőt is megtévesztette, s elkövette az első hibát.

– Tájékoztatná, kérem, a tulajdonost, hogy beszélni kívánok vele?

Peggy sarkon fordult, hogy elrejtse arcát, és majdnem felnyikkant, amikor Nancy irgalmatlanul oldalba vágta.

– Az elefánt belépett a porcelánboltba – suttogta Nancy csillogó szemmel. – Maradjatok csendben! Figyeljetek!

– A tulajdonos nincs a fedélzeten, uram – felelte Flint kapitány udvariasan.

– Maga van szolgálatban?

– Pillanatnyilag én vagyok a parancsnok – tájékoztatta Flint kapitány.

– Hallottátok? – mulatott Nancy. – Pillanatnyilag… Leváltjuk, ha nem egyezik bele, hogy visszamenjünk. Csend legyen! Mit mond?

– Senki se beszél, csak te – suttogta Peggy.

– Ne légy már ostoba kocahajós! Hallgass!

Néhány szót közben elmulasztottak, ám a következőket tisztán hallották: – Olyan javaslatot kívánok tenni, amely rendkívül előnyös a maga számára.

A tojásgyűjtő rátette kezét a Tengeri medve létrájára és fellépdelt rajta.

– Meg se kérdezte, feljöhet-e – méltatlankodott Titty.

Flint kapitány felállt. A tojásgyűjtő a fedélzetre lépett.

Embere szorosan a létra mellett tartotta a dingit.

– A tulajdonos családja?

A zendülők arcán általános vigyor jelent meg. És Flint kapitány válaszára csak szélesedett.

– Nem.

– Az a szemüveges fiú?

– Roppantul sajnálom, ha terhére volt a látogatása.

– Jim bácsi megőrült – képedt el Nancy.

Dick megtörölgette a szemüvegét.

– Ne aggódj, Dick – vigasztalta Dorothea –, Flint kapitány pontosan tudja, mi a helyzet.

– Egyáltalán nem volt terhemre. Egyáltalán nem. Csak egy rendkívül figyelemreméltó ügy miatt jött hozzám. Történetesen a legmegfelelőbb emberhez fordult. A nevem Jemmerling. Lehet, hogy ez magának semmit se mond, de a tulajdonos minden bizonnyal azonnal tudná…

– Kétségtelenül – bólintott Flint kapitány.

A tojásgyűjtő az előfedélzeten csoportosulókra pillantott, és lehalkította a hangját. Csak az utolsó szavait hallották:

– …gondolja, hogy az igazat mondja?

– Miért ne tenné? – kérdezte Flint kapitány.

Most megint nem hallottak minden szót a tojásgyűjtő beszédéből. Csak mondatfoszlányok ütötték meg fülüket, amelyek azonban Dicken kívül a többieknek semmit sem jelentettek: – …tévedés… A leírása tökéletesen pontos… Hajlok arra, hogy valóban látta, amiről beszámolt. S ha így van, az bizonyos jelentőséggel rendelkezik… Természetesen hasznavehetetlen, hacsak hozzáértő tanúk meg nem erősítik… Én kész vagyok rá, hogy megerősítsem… A fiútól nem várható el, hogy ezt megértse… Képtelen volt pontosan azonosítani a helyszínt… És most… – újra lehalkította a hangját, ezért semmit sem hallottak, míg Flint kapitány meg nem szólalt: – Én nem hagytam el a hajót, és nem láttam a madarakat.

– A fiú biztosan elmondja nekem, ha maga ezt tanácsolja.

– Az ő titka, nem az enyém.

– Ez nem olyan titok, amelyet szabad lenne megtartania magának. Jobb helyre nem is jöhetett volna a fiú, amikor hozzám fordult. Már említettem a nevemet. Jemmerling… a Jemmerling-gyűjtemény tulajdonosa. Ez a felfedezés minden korábbi ismeretünket megváltoztatja. Új fajt jelent a Brit-szigeteken fészkelő madarak listáján.

– Ehhez én nem értek – dörmögte Flint kapitány.

– De ha talán elmondaná nekem, hol jártak, amikor a fiú a madarakat látta…

– Nézzétek! Nézzétek! – suttogta Titty. – Összetépi a leveleket!

Flint kapitány, amíg a tojásgyűjtőt hallgatta, lassan apró foszlányokra tépte a leveleket, amelyeket pedig korábban a kabinban olyan szorgalmasan írt.

– A haza szóló levelek – ámuldozott Dorothea. – Újra kell írnia őket.

– Megváltoztatta a véleményét! – ujjongott visszafogottan Nancy. – Remek! Óh, csodás! Az az ősmadár önmagát csalta lépre!

A tojásgyűjtő észrevette, hogy első pillantásra nem jól mérte föl Flint kapitányt. Most hangot váltott.

– Szép kis hajó – nézett körbe. – Bérelték, gondolom. Vajon mennyibe kerülhetett ez a szünidő? Az is lehet, hogy semmibe se fog… ha rábeszéli a fiút… Akár most rögtön megírom a csekket. Ötven font fedezné a költségeket?

– Összetöröm a bordáimat! – szitkozódott Nancy. – Még ilyet! Lesz ebből nemulass!

A tojásgyűjtő hosszú, keskeny csekkfüzetet vett elő a zsebéből. Egyik kezében a csekkfüzettel, a másikban töltőtollal Flint kapitányra mosolygott.

– Jó napot! – mondta Flint kapitány és egy lépést tett előre. A tojásgyűjtő pedig egyet hátra. A mosoly az arcára fagyott.

– Értse meg! – kezdte újra. – Ez az információ semmit sem ér egy közönséges ember számára. Az is lehet, hogy ráfizetek. Én vállalom a kockázatot… Mit is mondtam, ötven font? Legyen száz, s már írom is a csekket…

– Jó napot, uram! – ismételte meg Flint kapitány.

A tojásgyűjtő nem hátrálhatott tovább, mert akkor leesik a hajóról.

– Nagy hibát követ el…

– Ha megbocsát – szólt Flint kapitány udvariasan, bár arca nagyon vörös volt. – Éppen a partra készülök. Jó napot kívánok önnek.

A tojásgyűjtő lemászott a dingijébe, és a Pterodactylus matróza elevezett vele. Flint kapitány a létránál állva a leveleket még apróbb fecnikre tépte, a foszlányokat féltucatnyi adagokban a vízbe szórta és figyelte, ahogy a dagály elsodorja. A zendülők hátrajöttek az előfedélzetről.

Flint kapitány hirtelen megfordult.

– Köpj a vízbe! – javasolta Nancy. – Jobban fogod érezni magad.

Flint kapitány kutató pillantást vetett Dickre, mintha most látná életében először.

– Bocs, Dick, öregfiú! – szólalt meg. – Tudnom kellett volna, hogy a Hajótudós jobban ért a madarakhoz, mint én. Nos, akkor mitévők legyünk?

– Menjünk vissza, természetesen – szögezte le Nancy. – Valamennyien nagyon örülünk, hogy meggondoltad magad. Igazán kár lett volna végigsétáltatni téged a palánkon az egész kikötő szeme láttára.

– Honnan tudod, hogy meggondoltam magam?

Nancy a széttépett levelek egyik apró foszlányára mutatott, amely nem hullott a vízbe és Flint kapitány lábánál hevert.

– Tévedtem – ismerte el a kapitány. – Ez az ember nem őrült, hanem gonosz. Velejéig romlott. Nemcsak a tojások kellenek neki. Meggyőződése szerint Dick tényleg valami különleges dolgot talált, a sikert azonban ő maga akarja learatni. Teljesen igazatok van. Rajtunk áll és a hajón, hogy felsüljön. Mac meg fogja érteni. Azt azonban rátok bízom, hogy a szüleiteknek elmagyarázzátok.

– Ők is megértik – biztosította Dorothea.

– Azt mondtad, a fénykép elegendő bizonyíték? – kérdezte a kapitány Dicket.

– Bizonyítéknak elegendő – bólintott Dick. – Az viszont lehet, hogy tévedtem. Nagyon messze voltak. Mégis, száz az egyhez, hogy fészkelnek.

– Mennyi ideig tart, hogy meggyőződjél róla?

Dick elgondolkodott. – Leshelyet kell építenem, s meg kell várni, míg hozzászoknak, a következő nap azonban már valószínűleg elkészíthetem a felvételeket. De ha tévedés, abban a pillanatban kiderül, amint a vászoncsónakban elég közel kerülök a szigethez.

– Hogy is hangzott az a fantasztikus történet, amelyet a gael vademberekről szőttetek a múlt éjjel? – kérdezte Flint kapitány, ám önmaga söpörte félre a gondolatot, mielőtt bárki válaszhoz juthatott volna. – Kétlem, hogy a birkapásztorok törődnének vele, ha akár az összes madarat lefotózod a Hebridákon. Ez a fickó okozza a galibát. Nem adja föl egykönnyen. Úgy figyel majd minket, mint a sólyom. Ha visszamegyünk, a nyomunkba szegődik. Gyere, John! Benzinnel mindenképpen fel kell töltenünk a hajót, és a levelek helyett táviratokat kell küldenem.

– Igenis, uram! – felelte John és lesietett a lépcsőn még néhány kannáért. Roger már kettőt a fedélzetre cipelt.

– Zendülés lefújva – jelentette ki Nancy. – Szerencsédre. Meg a mi szerencsénkre. Ha le kellett volna váltanunk és végigsétáltatnunk a palánkon, szép kis munka lett volna magunkban visszavinni a hajót.

– Zendülés? Hm? Micsoda? – Flint kapitány gondolatait már teljesen más dolgok foglalták le. – Ne fárasszátok magatokat, hogy visszakötitek a rögzítőzsinegeket a vitorlákra. Hagyjatok mindent így! Lustálkodjatok, ahogy csak egy legénységtől telik. Hé, te! Mit akarsz azzal a vödörrel?

Titty a hajó oldala mellett éppen vízbe buktatott egy kötél végére kötött vödröt. Felhúzta. – Csak le akarom mosni a fedélzetet. Legalább ott, ahol állt.

Flint kapitány nevetett: – Hát persze, tégy úgy! – egyezett bele. – Micsoda alak!

John a hajó mellé vonta a dingit és lemászott. Roger egyenként leadogatta a kannákat.

– Én evezek – jelentette ki Flint kapitány. – Te csak akkor vehetnéd át a helyem, ha tengerészsapkád lenne, meg olyan kék zubbonyod, amelyen nagy piros betűkkel ott virít a hajó neve. És ha már tudnád, mi a tökéletes öltözet a tengeren.

Ellökték a csónakot a hajó oldalától, de alig néhány yardot tettek meg, amikor Flint kapitány fékezett.

– Lehet, hogy az a fickó még egyszer megkísérli sarokba szorítani Dicket, most, hogy nem leszek az útjában. Ha megint a fedélzetre akar jönni, ne hagyjátok.

– Nem hagyjuk – biztosította Roger.

– Ki a kötélbontó vassal és elűzzük a támadót! – kiáltotta Nancy. – Azt szeretném én látni, hogy a mellvédhez ér!

– Amint tudunk, jövünk vissza – mondta Flint kapitány. – És ne bámuljátok egyfolytában a hajóját. Lustálkodjatok jól láthatóan. Hadd higgye, hogy egy fikarcnyit se törődünk vele.

A dingi már félúton járt a rakpart felé, amikor Susan hirtelen a homlokára csapott: – A tej meg a kenyér – sóhajtotta. – És a tejeskannát is elfelejtettem odaadni.

– Most már nem rángathatod vissza őket – vélekedett Nancy. – Kibírjuk még egy napig konzervtejjel.

– Hat kenyér! – kiáltotta Susan, és látták, hogy John visszafordul és bólint.


– Vigyétek innen azt a vödröt! – szólt Roger csendesen. A többiek körbenéztek, és felfedezték, hogy teljes hosszában végigfeküdt a fedélzeten. Ásított. – Nem tudok megfelelően lustálkodni, ha a fedélzet úszik a víztől.

Titty megvárta, míg leadogatják a benzineskannákat a dingibe, és csak azután locsolta szét a vödör vizet azon a helyen, ahol beszélgetés közben a Pterodactylus tulajdonosa állt. Újabb vödröt már nem merített be. Az egész legénység pihenő pózban elvetette magát a kormányállásban, a fedélzeten meg a kabin tetőablakán, és gondosan igyekezett nem a Pterodactylusra nézni, hanem a távoli rakpartra… Az egész legénység, Dick kivételével, aki egy hirtelen pánikrohamban lecsusszant a kabinba, ott elolvasta, meg újraolvasta madárhatározójában a jeges búvárról szóló rövid bekezdést, és közben tekintete ide-oda vándorolt a könyvbeli kép és saját rajza között. Aztán, kezében a könyvvel, megint feljött a fedélzetre.

– Egyszerűen nem lehet tévedés – győzködte magát. – A tojásgyűjtő a rajzom láttán azonnal jeges búvárként azonosította. Meg is mutatta az egyik általa legyilkolt példány bőrét. Tökéletesen egyezik. És két madarat láttam, és néhány perc kivételével egyikük mindig a szigeten tartózkodott és mindig ugyanott ült.

– Ne izgulj, persze, hogy nem tévedtél – nyugtatta Nancy.

– És elkészíted a fényképet és bebizonyítod… Mellesleg… mit is bizonyítasz?

– Azt, hogy a jeges búvár tényleg fészkel a Brit-szigeteken – magyarázta Dick. – És azt, hogy valamennyi könyv téves, mert azok szerint eddig még senki se látta, hogy nálunk költenének.

– Már Flint kapitány is belátta, mennyire fontos – állította Dorothea.

– A Pterodactylus tanította meg rá – vélte Nancy. – Figyelj csak, egyébként miféle madarak ezek? Nagyok?

– Akkorák, mint egy liba – felelte Dick.

– Ejha! – így Nancy.


– Bementek a postára – tájékoztatott Titty tíz perccel később. Az előfedélzeten hasalt, és a mellvédre támasztott messzelátón keresztül a hosszú rakpartot nézte. – Jó sokáig benn maradnak… Négy táviratot kell írniuk… Már jönnek kifelé… Flint kapitány a kikötőmesterrel tárgyal… Meg kell kapniuk a benzint… Egy ember kézikocsin elviszi a kannáinkat.

– Ne forduljatok meg túl gyorsan! – figyelmeztetett Nancy. – Az öreg Dactylus látcsővel kuksizik utánunk. Bárcsak átjönne, hogy a fedélzetre másszon!

– Hozzak fel egy feszítővasat a gépházból, hátha szükség lesz rá? – töprengett Roger.


Végül John és Flint kapitány eleveztek a rakpartlépcsőtől, de a dingi nem egyenesen a Tengeri medve felé tartott.

– Mi az ördögöt keresnek annál a bójánál? – csodálkozott Nancy.

Hamarosan megtudták.

– Hajógép, Roger! – parancsolta Flint kapitány abban a pillanatban, ahogy a fedélzetre lépett. – És hozd fel a csövet, hogy föltöltsük a tankot! Benzin nélkül nem indul.

– Igenis, uram! – tűnt el a jókedvű Roger.

Flint kapitány kinyitotta a tatfedélzeten a töltőnyílást, belehelyezte a csövet, és John segítségével önteni kezdte az üzemanyagot a tartályba.

– Nekikezdhetsz a csörlőzésnek, Nancy! – szólt át a válla felett. – Helyezd utazásra kész állapotba a horgonyt.

– Most rögtön indulunk? – kérdezte Nancy és az előfedélzetre sietett.

– Dehogy! – felelte Flint kapitány. – Csak nem akarjuk megmutatni a fickónak a Mac öblébe vezető utat. Átcsurgunk a bójához. Rákötünk és ott maradunk. Onnan zajtalanul indulhatunk. Ha induláskor fölhúznánk a horgonyt, azonnal meghallaná, a nyomunkba szegődne, s ránk tapadna, mint a bogáncs. Hang nélkül kell tudnunk indulni, ha eljön az ideje. Meg kell lógnunk a fickó elől.

 

12. A LEHETŐSÉGRE VÁRVA

Igen hamar meggyőződhettek róla, hogy Flint kapitánynak igaza van: egy moccanást se tehetnek észrevétlenül. Alig indította be Roger a motort, alig fordult egytucatnyit üresjáratban a gép, s jelent meg a Tengeri medve tatján a kipufogócső végénél néhány sápadt kék füstfelhő és kilövellő vízsugár, máris nagy sürgés-forgás támadt a Pterodactylus fedélzetén. A tojásgyűjtő előjött a felépítményből és látcsövön át figyelte őket. A jacht hatalmas motorja csendesen felmordult. Egy ember az orrba rohant és a csörlőnél megállva hátranézett, figyelve, mikor adja ki a parancsot a tojásgyűjtő a horgony felemelésére.

– Ők is indulnak – állapította meg Peggy.

– Csak felkészülnek, hogy velünk együtt indulhassanak – helyesbített John. – Ez az egyetlen reményük… Megnézik, hova megyünk és követnek.

– Dingi, John!

– Igenis, uram!

– Vigyél magaddal egy embert és várjatok ránk a bója közelében!… Nem, ne te menj, Nancy! Rád szükség lesz, hogy kiadd nekik a kikötőkötél végét.

– Gyere, Susan! – hívta John.

John Susannal együtt leszállt a dingibe, és átevezett a bójához. Várakozás közben hébe-hóba húzott egyet az evezővel, hogy az áramló víz vissza ne sodorja. Látták, hogy Nancy és Flint kapitány az előfedélzeten tevékenykedik. Látták, hogy a vasmacska fölemelkedik a Tengeri medve orrába, és csöpögve lóg a horgonynyílás mellett. Látták, hogy Flint kapitány hátramegy a kormányrúdhoz. Látták, hogy Nancy a kikötőkötél végével az orrban álldogál. Hallották, hogy a kicsiny motor dohogása megváltozik, s látták, hogy a Tengeri medve kimért tempóban elindul előre.

A hajó egyre közelebb ért a bójához.

– Lassan! – hallották Flint kapitány nyugodt hangját, amelyben semmi sem vallott arra, hogy valami szokatlan dolog történik.

John a dingivel a Tengeri medve orrához evezett. A hajó épp csak annyira mozgott, hogy az áramlást legyőzze.

– Fogd! – eresztette le Nancy a kikötőkötelet Susannak. – Fűzd át egyszer a gyűrűn és köss rá szorítócsomót… Hagyj rá jó sokat, azt kérte a kapitány, legalább kétölnyit, hogy a fedélzetről kioldhassuk, ha indulunk…

Két perc alatt mindennel elkészültek. A kikötőkötelet rögzítették, a gépet leállították. Susan és John éppen a fedélzetre mászott, amikor a kimelegedett és boldog Roger feljött a kabinlépcsőn és a víz fölött átpillantott a Pterodactylusra.

– Ő is leállította a motorját – állapította meg.

– Abban a pillanatban, hogy meglátta a dingit a bójánál – tette hozzá Nancy.

– Kitalálta, mire készülünk – bólintott Flint kapitány. – Annyi baj legyen! Viszont hálásan köszönjük, hogy elárulta terveit: amint lelépünk, követni fog.

– És mindez Dick madarai miatt! – ujjongott Nancy. – Ki a csuda hitte volna? Az áldóját, Professzor! Nekem aztán mindegy, hogy itt fészkelnek-e vagy sem! Ennél klasszabb dolog az egész úton nem történt velünk. Háromszoros hurrá a természetrajznak! Pingvinek és dunnakacsák! Sose hittem volna, hogy ilyen érdekesek lehetnek a madarak.

– Csaknem bizonyos, hogy fészkelnek – jelentette ki Dick.

– Az a sötét alak is így véli – mondta Flint kapitány. – Tudja, hogy valami fontosat találtál, és nem fogja hebehurgyán elpuskázni a dolgot. Nagyon fel kell kötnünk, amink van, ha lóvá akarjuk tenni. Hajója négyszer olyan gyors, mint a mienk. Ha meglátja, hogy elindulunk, és elkap valahol a tengeren, az életben le nem rázzuk.

– Tízmérföldnyi előny kell – tűnődött John. – Vagy jó sűrű köd.

– A köd nekünk se jó – vetette ellene Nancy. – Sose találtunk volna be a Hajósúroló-öbölbe, ha nincs a hajó éppen a bejáratnál, amikor leszállt. Ködben a közelébe se jutnánk.

– Az a baj, hogy itt fenn túl világosak az éjszakák – mondta Flint kapitány.

– Ha esetleg partra szállna – töprengett Dorothea –, nem szabadíthatnánk rá, mondjuk egy újoncozóosztagot? Az visszatartja, míg el nem tűnünk szem elől, és ő hoppon marad.

– Megtaláljuk a módját – bizakodott Flint kapitány.

– És most mihez kezdünk? – kérdezte Titty.

– Semmihez – felelte Flint kapitány. – Semmihez se kezdünk. Hadd fúrja az oldalát a kíváncsiság. Csak bámuljon minket, míg bele nem betegszik.

– Gyere, Peggy! – szólalt meg Susan. – Ideje megetetni a fenevadakat. Hova tetted a kenyereket, John?

– A csudába! – fakadt ki John. – A vásárlásról tökéletesen megfeledkeztünk. Én legalábbis. Csak arra gondoltunk, hogy áthozzuk a hajót a bójához.

– Hát, pedig nagyon éhesek vagyunk – bökte oda Roger. – Nem is csoda.

– Jó lenne, ha tejet is tudnánk szerezni. És elfogyott a csokoládé. Meg a tojás.

– A tyúktojás – pontosított Roger. – Nem a búvártojás.

– Mivel a dingire most senkinek nincs szüksége – mondta Susan Peggyvel kievezünk a boltokhoz, mielőtt bezárnak.

A két szakács leereszkedett a csónakba, és elevezett. A rakpart tövében levő néhány lépcsőnél szálltak ki.

– Nini! – figyelt föl Roger. – Az öreg Dactylus is éhes.

Mr. Jemmerling a Pterodactylus mellvédjénél állt és egyik emberéhez beszélt, aki már a jacht dingijében ült. A matróz a válla felett a rakpartra pillantott. Ellökte magát, rohamtempóban partra evezett és kikötötte csónakját azoknál a lépcsőknél, ahol Susan és Peggy hagyták a magukét. Fölment a rakpartra és tekintetével jobbra-balra végigpásztázta. Aztán letelepedett egy kikötőcölöpre, mintha várna valakire, megtömte a pipáját és rágyújtott.

– Nincs sietős dolga – állapította meg Roger.

– Nem mindenki olyan éhes, mint te – ugratta Nancy. Hangja hirtelen felcsattant. – Az ördögbe! – ugrott talpra. – Az a dög azért küldte ki a fickót, hogy a szakácsainkra vadásszon. Kitalálta, milyen Peggy… Egyszerűen képtelen befogni a csőrét, ha kérdezik. Kiúszni túl messze van. Gyorsan tegyük vízre a vászoncsónakot!

– Már késő – dörmögte Flint kapitány.

Susan és Peggy épp kijöttek az egyik rakparti boltból, és a következő kirakatát nézegették. A Pterodactylus embere átkelt az úton és feléjük tartott.

– Most már semmit se tehetünk – állapította meg John.

– Susan sose árulja el neki – bizakodott Titty.

– Árbocok és orrvitorlák! – kiáltotta Nancy. – Vagyis lummák és lundák!… Peggy átadja neki a kosarát. Bárkivel bármikor hajlandó cseverészni.

– Az ártatlan gyermek könnyű prédát jelentett a simanyelvű, mosolygó csirkefogó számára – mormolta Dorothea, és, noha valóban aggódott, ceruza után kotorászott a zsebében.

– Együtt mennek be a boltba – tudósított Roger.

– Szerinted tényleg elmondja neki? – riadozott Dick.

– Vízbe fojtjuk, ha megteszi – jelentette ki Nancy.

– De akkor már késő lesz! – jajongott Dick.

Ijedt csend telepedett a Tengeri medve fedélzetére, amikor meglátták, hogy Susan és Peggy a boltból a Pterodactylus matrózával együtt jön ki, aki a bevásárlókosár mellett most már néhány kenyeret is cipelt. Láthatóan szóval tartotta újdonsült barátait, míg mindhárman átvágtak a rakparton és lementek a lépcsőn. A Tengeri medve szakácsai beléptek a dingibe és átvették a hajóstól a kosarat meg a kenyereket. A tengerész megvakarta üstökét, aztán, miközben Susan a Tengeri medve felé evezett, ő is visszalapátolt a Pterodactylushoz. Senki egy szót sem szólt, míg Susan és Peggy föl nem adogatták az ellátmányt és a fedélzetre nem jöttek.

– A Pterodactylus egyik tengerésze volt – jelentette Peggy vidáman.

– Mit mondtál neki? – faggatta fenyegetően Nancy.

Peggy vigyorgott. – Láttuk, hogy utánunk evez – mesélte –, úgyhogy mire odajött hozzánk és megszólított, már mindent elterveztünk.

– Mit mondtál neki? – kérdezte újra Nancy.

– Azt tudakolta: – Hová utaztok tündéri kis hajótokon? –, és mi azt mondtuk, vissza kell vinnünk a tulajdonosának.

– Kiváló válasz – dicsérte Flint kapitány.

– Nem rossz – ismerte el Nancy.

– Susan ötlete volt – vallotta be Peggy.

– De mindketten egyetértettünk – tette hozzá Susan. – S amikor azt kérdezte, hol a tulajdonos, teljesen pontos választ adtunk azzal, hogy Glasgow-ban dolgozik.

– No és aztán? – firtatta Nancy. – Egy szót se ejtettetek a Hajósúroló-öbölről?

– Valamit magyarázott, hogy látott minket a tengeren, mire Susan azt mondta, tényleg emlékszik egy motoros hajóra, amely az orrunk előtt húzott el, csak nem ő volt az? Ettől kissé zavarba jött, de aztán újra összeszedte magát és megkérdezte: – És azóta merre jártatok? –, mire kórusban elmagyaráztuk, hogy mi szakácsok vagyunk, és az útvonalat nemigen tudjuk pontosan követni. Bevallottuk neki, hogy egy tengerészeti térkép kész rejtély számunkra a sok mindenféle adattal meg számmal.

– A mindenit! – kiáltott fel Roger. – Bárcsak ott lettem volna!

– Ennél jobban nem oldottad volna meg – intette le John. – Sőt. Valószínűleg rosszabbul.

– Csodálatosak voltatok mindketten – jelentette ki Flint kapitány. – Ő semmit se tudott meg, mi viszont rengeteget. Én csak feltételeztem, hogy meg akarja keresni Dick madarait. Most már biztosan tudjuk. Egyetlen reménye, hogy követ minket, és meg is teszi, ha hagyjuk. Észrevétlenül kell lelépnünk. Nem lesz könnyű. Figyelni fog minket. Na, gyerünk, mindenki a fedélzetközbe! Ne bámuljatok folyton rá. Lusta hajó vagyunk tunya legénységgel, senki se érdekel minket… a legkevésbé a hozzá hasonló sötét alakok.

– Egyvalami azonban nem tűr halasztást – szólalt meg John. – A tarcsvitorla csigája. Úgy sikoltozik, mint a kanári.

– Talán inkább kakadu – helyesbített Roger.

– Az egész kikötőn át meghallja – vélekedett John.

– Rendben. Menj fel és zsírozd meg egy kicsit!

John felmászott a keresztrúdra és addig zsírozta a csigát, míg az zajtalanul nem futott. Amikor visszatért, már mindenkit a kabinban talált, ahol a szakácsok hatalmas lakomát tálaltak.

– Uzsonna – mondta Susan. – És vacsora.

– És talán még reggelire is futja – vélekedett Nancy. – Nem tudhatjuk, mi történik az éjszaka.


A királyi lakoma alatt hébe-hóba valaki átsurrant az orrkabinba, hogy a kerek ablakon kipillantva szemügyre vegye a Pterodactylust. Hosszú időn át maga a tojásgyűjtő figyelte a Tengeri medvét egy székben üldögélve. Ő aztán eltűnt, de egy tengerészt hagyott a fedélzeten, akinek láthatóan semmi más tennivalója nem akadt.

Étkezés után éppen mosogattak, amikor hirtelen esőcseppek kopogását hallották a fejük felett.

– Ajjaj! – mondta John. – Nincsenek feltekerve a vitorlák.

– Nem esik bajuk – vigasztalta Flint kapitány. – Ne menj föl a fedélzetre! A szerencse kedvünkbe jár. A szökéshez a felhős éjszaka éppen kapóra jön.

– Az eső fedél alá kergette a tengerészt – állapította meg Titty.

– Gondolod, hogy abbahagyták a figyelést? – reménykedett Dick.

– Kizárt dolog – hűtötte le Nancy. – Fogadok, hogy valaki végig ott lapul a felépítményben, és abban a pillanatban elindulnak, ahogy mi is megmozdulunk.

– No, és mikor mozdulunk meg? – kérdezte Roger.

Flint kapitány a dagálytáblázatot tanulmányozta.

– Lényeges, hogy az apály segítsen minket – dünnyögte inkább magának, mint a többieknek. – A dagály kilenc előtt tetőzik. Aztán az apállyal kifelé áramlik a víz, egészen éjjel három óráig. Ekkorra már a tengeren kell lennünk, ha valamit el akarunk érni. Figyeljetek! Mindenki jobban tenné, ha ágyba bújna. Próbáljátok előre kialudni magatokat!

Senki sem akart ilyen korán nyugovóra térni. A következő félórában néhány percenként valaki mindig fölment a kabinlépcsőn, kinézett az esőbe, és azzal a vidám hírrel tért vissza, hogy a szürke égből folyamatosan szemerkél, márpedig ez legalább annyira segítségükre lehet, mint a köd. Végül Susan a sarkára állt és figyelmeztette a legénységet, hogy egy éjszaka közepi vitorlázás során a kapitány nem sok hasznukat veszi, ha indulás előtt egyáltalán nem alszanak.

– Dick már alszik is – suttogta Dorothea és öccsére mutatott.

Dick, akit sok minden kifárasztott aznap – a sokk, amikor rájött, hogy madaras embere nemhogy nem barát, de tojásgyűjtő; az aggodalom a madaraiért; a csalódás, hogy Flint kapitány nem akarja terveit megváltoztatni, és abba sem egyezik bele, hogy ő és Dorothea itt maradjon; de még az öröm is, hogy nemcsak a legénység többi része kész a segítségére sietni, hanem maga Flint kapitány is fölösleges ballasztként dobja ki a fedélzetről előzetes elképzeléseit és elfogadja az ő szándékának megfelelő terveket –, a madárhatározóra borulva elaludt.

– Érzékeny fiú – suttogta Flint kapitány. – Ne! Ne keltsétek fel! Hadd aludjék. De ti, többiek, ugorjatok a priccsetekbe! Felébresztelek benneteket, ha itt az idő.

– Ruhában aludjunk? – tudakolta Nancy.

– Amiben akartok – felelte Flint kapitány. – Susan, add kölcsön az ébresztőórád.

– Rettenetes zajt csap – aggódott Susan.

– Tekerd törülközőbe – javasolta Nancy – és suvaszd be a párnád alá!


Elég sötét volt a kabinban, amikor Dick fölébredt. Bár a lámpa nem égett, más is ébren volt még. Dick még szinte meg se moccant, már megérezte Flint kapitány kezét a térdén.

– Lámpa nélkül is bemászhatsz a priccsedbe, öregfiú – hallotta a kapitány hangját. – Eloltottuk egy órával ezelőtt, hogy a fickó azt higgye, valamennyien horkolunk.

– Elállt az eső?

– Még nem, de attól tartok, el fog.

– Nem indulhatunk most?

– Nem lehet – felelte Flint kapitány. – Még mindig rajtunk tartja a szemét. Nézd csak…!

Hirtelen éles fény villant az egyik oldal ablakain keresztül. A nyitott kabinlejáró kivilágosodott, és fehéren világított a vitorlarúdról föléje omló vitorla is.

– Megint a reflektor – hallotta Dick Nancy hangját.

– Félóránként – tájékoztatta Flint kapitány. – Várnunk kell, míg meg nem unja.

– Igazán visszamegyünk? – kérdezte Dick.

– Igazán. Gurulj az ágyadba és aludj!

 

13. A SZÖKÉS

A priccsén féléber állapotban szendergő John egy kezet érzett a térdén. Kinyitotta a szemét. A kabinban elég sötét volt, és John egy pillanatra tanácstalanul nézte a kabinlépcső lábánál a padlón világító két – egy vörös, egy zöld – fénypontot.

– Itt az alkalom – hallotta Flint kapitány suttogását.

– Már abbahagyta a figyelést? – kérdezte John.

– Utoljára másfél órával ezelőtt fordította felénk a reflektort. Nem merek tovább várni, mert lemaradunk az apályról. Az eső elállt, csúnya balszerencse, de északnyugati szél fúj.

– Ébresszem föl Nancyt?

– Nyomorult pimaszság! – hallott egy suttogó hangot John. – Ha én nem mondom, hogy keltsünk fel, még mindig horpasztanál.

– Fel ne rúgd a helyzetjelző lámpákat! Nem visszük fel őket, csak amikor muszáj.

John csendben kicsusszant a priccséből, fölvette cipőjét, meleg szvetterbe bújt, lábujjhegyen átóvakodott a zöld és piros lámpák között és a fedélzetre ment.

Nem volt sötét, bár csillagok se mutatkoztak. A levegő nagyon lehűlt. A rakparton sápadtan pislákolt egy lámpa, tükörképét vízfodrok törték meg. A horgonyzást jelző fény halványan megvilágította a százyardnyira szunnyadó Pterodactylus fedélzetét.

– Északnyugati a szél – ismételte meg Flint kapitány. – A kifutáshoz kívánni sem lehet jobbat. Kész? Jó. Csússz előre! Te húzod fel a tarcsvitorlát. Én kicsit jobbra fordítom a hajót, Nancy eloldja a bójáról. Addig nem kezdünk játszani a fővitorlával, míg ki nem jutottunk.

John előrement. Messze délre egy világítótorony forgó fényét látta… percenként háromszor hosszú villanás. Északkeletre, a part fölött, csak sápadt, homályos foltként jelent meg a sötét égen a Fokon levő világítótorony kettős villanása, mert az épületet a hosszan elnyúló hegy felmagasodó része eltakarta.

– A vitorlalekötő szálak nincsenek rajta – suttogta Nancy. – Az egészet felhúzásra készen hagytuk. De vigyázz, nehogy csapkodjon, míg fölmegy!

John megtalálta a tarcsvitorla felhúzókötelét. Szerencsére ő maga rögzítette, miután megzsírozta a felső csigát, ezért azonnal kézbe vehette. Fölpillantott az árboc homályos magasába. Felsikolt a csiga, vagy sem?

– Kész vagy? – kérdezte.

– Fél perc. Még nem kaptam el a csomót. Segíts! Nagyon erősen kifeszül a kötél. Most!

Hirtelen Flint kapitány is mellettük termett, és ő is hozzáadta a maga súlyát a kötélhúzáshoz.

– Jól van. A csörlőt nem használhatjuk.

– Jön már – lihegte Nancy. – Megvan a csomó… Na most! Egy másodperc. Kész, mikor ereszthetem?

– Vigyáznunk kell, nehogy elsodródjék – intette Flint kapitány. – És jobb, ha nem kiabálunk. Csak annyit mondjatok csendesen: „most”, abban a pillanatban, hogy úszik. Talán jobb lett volna a kikötőkötelet a tatba vinni, de így is szépen körbefordul majd. Rengeteg helyünk van.

– Igenis, uram – suttogta John.

– A kötél vége a kezemben van – lehelte Nancy. – Most már bármely percben el tudom engedni.

– Várj egy kicsit, hadd érjen hátra! Megérkezett. Nancy, felvonom a vitorlát.

Egyik kezével a másik elé fogva húzta a kötelet, és a nagy tarcsvitorla fölkúszott. „A csiga meg se nyikkant”, mondta magában John. A vászon egyet csapott, de csak egyetlenegyet. John megragadta a bal oldali behúzó kötelet és lecsillapította a vitorlát.

– Gyorsan, gyorsan! – suttogta.

A lehető leghalkabb csobbanással a kikötőkötél a vízbe hullott.

– Most! – szólt hátra John.

A lámpa a távoli rakparton, a fehér Pterodactylus, a városka házai, az ég előtti sötét dombok lassan mind elfordultak. A rakparti lámpa most a hajó oldala mellett látszott… egyre hátrább csúszott… már a tat mögött égett. A világítótorony fénye, amely a fedélzetre jövet a kabinajtóból látszott, most elöl villant. A Tengeri medve már nem szembeúszott az apállyal, hanem együttsiklott vele.

Nancy bevonta a kikötőkötél nedves végét és föltekerte.

– Jó lenne, ha itt elöl maradnánk – vélekedett. – Őrszemnek.

A Tengeri medve felgyorsult. Az apály hátán, északnyugati szellő duzzasztotta tarcsvitorlával a kikötő szája, a mólók homályos, szürke vége felé haladt.

– A világítótorony segítségével kormányozhat – állapította meg John, amikor a fénypont hirtelen fehér villanássá erősödött, végigsöpört az égen, majd újra összetöpörödött.

– John!

John hátramászott.

– Vedd át a kormányt, míg kiakasztom a helyzetjelzőket! Nincs rájuk szükség, de sosem lehet tudni. Jöhet épp befele egy halászbárka, vagy valami fontoskodó alak a partról kiüvölthet, hogy mit keresünk itt nélkülük. A lámpák fényét nemigen láthatja meg a tojásos fickó, de a kiáltást meghallhatja, mert a víz messzire viszi a hangot… Fogd! Tartsd a világítótornyot az orrtól kissé jobbra!

– Az orrtól kissé jobbra, uram – ismételte John és átvette a kormányt, amely még meleg volt a kapitány kezétől.

Egy pillanattal később a két lámpa már a fedélzeten volt. John látta, hogy a kapitány nem vállal semmi kockázatot. Olyan óvatosan dolgozott, hogy egyetlen vörös vagy zöld villanást sem láthatott a tat fölött senki, ha a kikötőben horgonyzó valamelyik hajó fedélzetén történetesen kitekint egy kajütablakon. A kapitány egyenként előrevitte lámpákat és rögzítette helyükön, az árbocmerevítőn.

– Túljártunk az eszén? – kérdezte Nancy.

– Nem kapcsolta be újra a reflektort – mondta Flint kapitány.

Hátrajött.

– Pozíciófényeink elég halványak – állapította meg. – De azzal senki se vádolhat, hogy nincsenek.

John visszaadta a kormányt, és hátranézett a kikötőbe. Sápadt arany folt mutatta, hol függ a horgonyzást jelző fény a Pterodactylus elülső árbocmerevítőjén. Ugyanott égett, ahol az előbb. Semmi sem változott. A tojásgyűjtő és emberei még aludtak.

– Az áldóját! Ha meglátják, hogy eltűntünk!

– A lehető legnagyobb előnyre kell szert tennünk – vélekedett Flint kapitány. – És épp idejében léptünk le. Ránk hajnalodik, mielőtt tudhatnánk, mennyire jutottunk.

– Mikor húzzuk fel a fővitorlát?

– Amint rendben kiérünk.


A Tengeri medve hangtalanul siklott kifelé. A fáradt legénység – három fő kivételével – a priccseken aludt, és nem is tudta, legfeljebb álmodta, hogy hajójuk halad. A szárazföld szélárnyékában, az apály hátán, csak a nagy tarcsvitorla segítségével úgy suhant ki a kikötőből, mint egy szellem.

Fél órával később, amikor a part már nem védte annyira, halk mormolás kezdődött az orrtőke alatt. Egyre hangosabb lett. Lent Dorothea hallotta meg elsőként. „A szél”, gondolta. „Nagyon erős lehet, ha a kikötőben is ekkora zajt csap.” Új hangokat hallott, csigák kattogását, nehéz vászon csapkodását, a magasban kivágódó vitorlarúd reccsenését, vagyis mindazt a zajt, amelyet a fővitorla felvonása okoz. Amint kitalálta, egy pillanat alatt kiugrott priccséből, lábujjhegyen átóvakodott az orrkabinba és kinézett a kerek ablakon. A hajnal előtti sápadt szürke fényben gyorsan elsikló sziklás partot látott.

– Dick – tapogatózott be sürgetve öccse priccsébe –, elindultunk!

Dick a szemüvegéért nyúlt, kigördült priccséről és csatlakozott nővéréhez az ablaknál.

– Halló! – ült föl Roger, majd hé! Elindultak nélkülünk.

Micsoda disznóság! – Ő nem vesztegette az idejét, hogy kikukucskáljon a kerek ablakon, átfurakodott Dick és Dorothea közt, és még előttük négykézláb fölkapaszkodott a kabinlépcsőn.

A fedélzetre lépve Johnt a kormánynál találták. A fővitorla éppen kifeszült, a felhúzóköteleket Flint kapitány és Nancy fogta. Hátratekintve még látták az elhagyott kikötőt, a mólók végét, messze a tat mögött.

– Miért nem ébresztettetek fel? – méltatlankodott Roger.

– Kérdezd a kapitányt!

A fővitorla után az orrvitorlát is felhúzták.

– Feszítsd meg a jobb oldali behúzókötelet, ha már itt vagy! – parancsolta John.

– Sokkal könnyebben ment volna, ha már korábban is itt vagyok – jelentette ki Roger, kézbe kapva a behúzókötelet. – Megoldom egyedül is – biztosította Flint kapitányt, aki hátrajött segíteni.

– Ne túl feszesre!

Dick és Dorothea a kikötőt nézte. Egy lámpa hunyorogni kezdett, mint a leégő gyufaszál, és kialudt. Már keresték az utánuk törtető gyors motoros fehér foltját. Ám semmi se mozdult.

– Borgőzös álmában – mormolta Dorothea – a gonosztevő nem is alíthatta, hogy prédája kisiklott az ördögi csapdából…

– Tényleg kisiklottunk? – kétkedett Dick.

Titty arca fehéren derengett a kabinlejáróban. Egy szót se szólt. Hátranézett, majd előre, megborzongott a hidegtől, aztán leült a legfelső lépcsőfokra, és minden akaraterejét arra koncentrálta, hogy előretolja vele a Tengeri medvét.

– Engedj ki! – szólt rá Peggy. Titty félrehúzódott, hogy elmehessen mellette. – És Susan itt küldi a gyapjúpulóveredet. Vedd szépen föl! Susan is jön, csak megállt, hogy begyújtsa a Primust.

– Derék, öreg Susan – biccentett Flint kapitány. – És ti, idióták, miért nem horkoltok a priccseteken?

– Szeretem ezt – zsémbelt Roger. – Te meg John meg Nancy minden szórakozást megtartotok magatoknak.

– Nemsokára rajtad a sor – nyugtatta meg Flint kapitány. – Amint megkerüljük a Fokot, csaknem szél ellenében kell haladnunk az öböl felé, s akkor szükségünk lesz a motor segítségére is.

– Már a kikötőből kijövet is szükség lett volna rá – okvetetlenkedett Roger. – Csurig a tank benzinnel, használhattuk volna.

– És eláruljuk a Pterodadylusnak, mire készülünk – vetette oda John.

– Elfelejtettem – kapott észbe Roger. – Bocs!

– Sikerült megszabadulnunk tőle? – aggódott Dick.

– Még nem tudom megmondani – vont vállat Flint kapitány. – Ha nem fut ki, míg meg nem kerüljük a Fokot, jó esélyünk van rá. De még akkor se bizonyos, mert a bárkája úgy száguld, mint a villám. Addig nem jelenthetjük ki, hogy megszabadultunk tőle, míg el nem rejtőzünk szem elől.

– És mitévők teszünk, ha kifut és meglát minket?

– Kicsalogatjuk a nyílt tengerre. Megmutatjuk neki a Wrath-fokot. Jól megtáncoltatjuk, az biztos. Ne aggódj! Nem áruljuk el neki a madaraidhoz vezető utat.

Egyetlen perc se telt el úgy, hogy valaki ne nézett volna visszafele a kikötőbe. Közben az ég kelet felől lassan világosodni kezdett. A Tengeri medve – valamennyi vitorlája kifeszítve – a fény felé törtetett. A világítótorony már nem villogott. A napfelkelte egyre közeledett. Juhok és tehenek bóklásztak a Fok déli lejtőin.

– Ha most fut ki, azonnal észrevesz minket – izgult Dick.

– De hisz sehol senki – nyugtatta Dorothea.

Kávéillat sodródott ki a kabinlejárón.

– A tojásgyűjtő reggeli tájt elég harapós kedvében lesz – pillantott le Roger a kabinba.

– Máris éhes vagy? – somolygott Flint kapitány.

– Zabkása! – kiáltotta Susan alulról.

– Le veletek enni, mindannyian! – parancsolta Flint kapitány. – Nincs mit tenni a fedélzeten, míg túl nem jutunk a Fokon.

Roger különös gondot fordított rá, hogy utolsónak menjen le. Addig téblábolt a kompaszt nézegetve, míg a kapitányon kívül már mindenki levonult.

– Eredj, Roger! Bújj be, aztán készítsd elő a hajógépet!

– Igenis, uram – mondta hálásan Roger, és követte a többieket.

Susan felhozott egy tálka zabkását a kormányosnak.

– Mindnek aludnia kellene, ugye, tudod. Rogernek és Tittynek feltétlenül.

– Szükség törvényt bont – felelte Flint kapitány.

– No igen – ismerte el Susan. – Aztán egész nap alhatnak.

– Igazán nem várhatjuk tőlük, hogy most ágyba bújjanak – vélte Flint kapitány és válla fölött aggódva hátrapillantott.

Lent a Tengeri medve kabinjában újfajta érzés kerítette hatalmába a legénységet. Korábban, amikor csupán egyik jó kikötőből vagy horgonyzóhelyről a másikra hajóztak, ilyesmi soha nem fogta el őket. Óriási a különbség, hogy csak úgy vitorlázgat az ember valahova, vagy akad egy átrázni való ellenség is.

– Nem érdekel, ki mit mond – jelentette ki Nancy –, de én kifejezetten hálás vagyok annak a nyomorult tojásgyűjtőnek. Jól van, Dick, tudom, mire gondolsz. De akkor is. Nézd csak meg, mit tett értünk! Nélküle már útban lennénk hazafelé. Most viszont egyik kaland várhat ránk a másik után. Mi aztán rojtosra beszélhettük volna a szánkat, akkor se győzzük meg Jim bácsit, hogy visszamenjünk. Szóval, háromszoros hurrá a Pterodactylusnak!

– Lehet, hogy már utánunk is indult – riadozott Dick.

– Átráztuk, ne izgulj – nyugtatta Nancy.

– Tulajdonképpen mit akar? – kérdezte Susan. – Nem értem, miért olyan fontos ez neki.

– A tojásokat meg a madarakat akarja – magyarázta Dick.

– Ennél is többet – javította ki Nancy. – Sokkal többet. Ki akarja sajátítani Dick felfedezését. Ettől látott vöröset Jim bácsi.

– Azt hittem, azért, mert egy kalap pénzt kínált neki – furcsállta Susan.

– Ezzel csak azt bizonyította Jim bácsinak, hogy milyen fontos az ügy.

– Szerintem nem az a lényeg, ki fedezte föl – mondta Dick –, hanem csak az, mivel bizonyítjuk be, hogy a búvárok tényleg itt fészkelnek. Mert ő ehhez meg akarja ölni a madarakat, holott a fénykép is elegendő bizonyíték.

– Ki találta meg a búvárokat? Te. Nem a Pterodactylus madaras embere, hanem a Tengeri medve madaras embere. És a Tengeri medve marad híres örök időkre, nem pedig az az ócska láda.

– Nem hagyhatjuk, hogy legyilkolja a madarakat – szögezte le Titty.

– Nem is hagyjuk – értett egyet Dick. – Ezért a fényképeket csakis abban az esetben készíthetjük el, ha a tojásgyűjtő nem látja meg, hova megyünk… Nem, köszönöm szépen. Nem kérek többet. Fölmegyek a fedélzetre.

– Túl sietve kapta be a reggelit – állapította meg Dorothea, amint Dick eltűnt a kabinlépcső tetején. – De semmi értelme szóvá tenni. Apa is épp ilyen.

– Háromszoros hurrá Dicknek éppúgy, mint a Pterodactylusnak! – rikkantotta Nancy. – De az ősmadárnak itt már nem terem babér. Mi pedig a szemük közé nézünk a gaeljeiteknek.

– Inkább kerüljük el őket! – ódzkodott Titty. – Nem akarom, hogy megint becserkésszenek.

– Megnézzük majd a pikt házamat – nyilatkozta Roger.

– Siess a kajával! – mordult rá Nancy. – Hallom Jim bácsit, azt mondja, már járni kéne a motornak.

– Kész vagyok – biztosította Roger. – Illetve leszek, amint ő is kész. De buta dolog éhezni, ha nem muszáj. Add ide, kérlek, a lekvárt, John!

Amikor újra a fedélzetre jöttek, a kikötő már nem látszott. Épp megkerülték a Fokot. A szárazföld belsejében levő dombok tetején napsütötte foltok tűntek fel. Dick visszatette Flint kapitány nagy látcsövét a tokjába.

– Még nem futott ki – jelentette.

– Eddig minden terv szerint halad – bólintott Flint kapitány. – De a nap egy-két percen belül fölkel. Valaki biztos felébred hamarosan a motoroson, és első dolga lesz, hogy átkukkantson a bójánkra.

– És csak a magányos bója úszik ott – örvendezett Dorothea. – A Tengeri medve sehol.

– Öt perc múlva úgy száguld ki a fickó, mintha ördögök kergetnék.

– Nem akarsz lemenni és befejezni a reggelid? – érdeklődött Susan. – Minden kész.

– Egy perc – felelte Flint kapitány. – Gyere, Roger! Lássuk, mennyit segíthet a motor. Tartsd az irányt, John!

Flint kapitány és Roger eltűnt a mélyben. A napfény lejjebb szállt a Fokon. Kelet felől aranyszínű csillogás terjedt szét a tengeren.

– Gyerünk, öreg Tengeri medve! – mondta Titty.

Düb-düb-düb… A hajógép beindult. Flint kapitány és Roger újra a fedélzetre jött. Roger átpillantott a mellvéden, nem elsősorban azért, hogy lássa, milyen gyorsan haladnak, hanem, hogy összehasonlíthassa, mennyivel gyorsabban haladnak majd, ha Flint kapitány kiadja a parancsot.

– Teljes gőzzel előre!

Mintha valaki hátulról hirtelen meglökte volna őket.

Csug-csug-csug… Az összes vitorla húzott, a gép a legmagasabb fokozatban dübörgött, az öreg révkalauzhajó szinte kiemelkedett a vízből.

– Legalább hét csomó – állapította meg John. – Soha ilyen gyorsan nem ment.

Dick megtörölgette a szemüvegét és hátrapillantott.

– Most már tényleg menj le és fejezd be a reggelid! – szólt rá Susan a kapitányra.

– Mindjárt. Mindjárt. Csak meg kell néznem, milyen irányban haladhat közel a szélhez és motorral. Rajta, Nancy! Csimpaszkodj teljes súlyoddal a behúzókötélbe! Vidd közelebb a szélhez, John!

Mindenki, aki elkaphatta a kötelet, nekiállt behúzni az alsó vitorlarudat. Nancy, Susan, Peggy és Flint kapitány az orrvitorla és a tarcsvitorla kötelét is behúzta.

– Ez az, John! Közel a szélhez. Csak épphogy fújja fel a vitorlát. – Flint kapitány tekintete végigpásztázta a Foktól északra eső széles öblöt és megállapodott a parton, amelyet alig egy napja hagytak el. – Szinte pontosan a cél felé halad. Ezt a motornak köszönhetjük. Most már csak az irányt kell tartani. Megyek, Susan. Rád bízom a hajót, John!

Flint kapitány lement. A Tengeri medve, Johnnal a kormánynál, sebesen száguldott az öblön át a távoli, de már jól ismert sziklák és dombok felé. Egészen más átkelés volt ez, mint a tegnapi végtelen küzdelem szélcsendek és hitvány kis szelek között. Ahelyett, hogy ellenárral kínlódnának hat reménytelen órán át, az apály most segíti őket az út egy részén, és az átkelés véget ér, mielőtt az ár elegendő erőt gyűjt ellenük. A szélcsend és a szélnek nem is nevezhető bágyadt lengedezés helyett kitartó északnyugati szellő fújt, amely a part felől érkezett és nem korbácsolta fel a tengert ellenük. A tegnap csaknem üresen kongó tartály ma csordultig teli benzinnel, s az üzemanyag teljes fordulatszámon dübörögtette a motort. Két rövid óra alatt megtették azt az utat, amely idefele tízbe került. Mintha a Tengeri medve is érezte volna, minden azon múlik: sikerül-e még azelőtt elbújni az öbölbe, a hegyfokok és sziklafalak takarásába, mielőtt a Pterodactylus kifordul a Fok mögül és észreveszi fehér vitorlájukat.

A száguldó hajó a tat mögött hosszú, fehér habcsíkot húzva hasította az apró hullámokat. Ez volt Roger nagy pillanata. Senkihez nem szólt, de rendszeresen megjelent a fedélzeten, és átnézett a mellvéden, hogy ellenőrizze, zavartalanul lövell-e ki a víz a kipufogón, majd újra eltűnt a hajó mélyén, hogy meg-megolajozza a gépet, és zsíros keze alatt érezze a csapágyak remegését.

Amikor Flint kapitány újra a fedélzetre jött, a távoli északon feltűnő két elmosódott füstfolton kívül a tenger és a reggel még mindig csak az övék volt. A Fok már messze a tat mögött emelkedett ki a tengerből. A kora reggeli napfény olyan vidéket világított meg, amelyet egy napja abban a hitben hagytak el, hogy soha nem látják újra.

– Ott a domb a pikt házammal – mutatta Roger.

– A gael kastély a dombon túl, a gerinc mögött van – magyarázta Dorothea.

– Innen nem tudunk bemenni az öblünkbe – jelezte John.

– Valóban – bólintott Flint kapitány. – Most már elég közel vagyunk. Leeresztjük a vitorlákat.

– De akkor lelassulunk! – tiltakozott Titty.

– Te vadszamár – fölényeskedett Nancy. – Azért eresztjük le, mert a kapitány nem akar lavírozni.

– Nem ez a fő oka – ingatta fejét Flint kapitány. – Már elég közel vagyunk az öbölhöz, hogy a fickó rájöjjön, merre tartunk. Ha most fordul ki a Fok mögül, azonnal meglátja a napfényben fürdő fehér vitorlát. De ha nincsenek fönn, soha észre nem vesz minket. Mindenki a kötelekhez! Rád is szükség van, John. Peggy, vedd át a kormányt! Ne figyelj semmi másra, csak irányítsd a hajót egyenesen az öböl szája felé, amint leeresztjük a vitorlát.

Lehullott a csúcsvitorla, lehullott a fővitorla. A legénység azonnal nekilátott, hogy föltegye a vitorlarögzítő zsinegeket, ne fújdogálja a vásznakat ide-oda a szél. A Tengeri medve gyorsan közeledett a part felé.

– Átveszem, Peggy – szólt Flint kapitány. – Inkább én futtassam zátonyra, mint bárki más.

A Tengeri medve a sziklafal alá siklott. Mindenki még egy utolsó aggódó pillantást vetett hátrafelé.

– Leráztuk! – kiáltott fel Flint kapitány. – Mit szólsz hozzá, Dick? Mehetsz a madaraidhoz! Tiszta a levegő.

– Csak a gaelek ne lennének – sóhajtotta Titty.

– Most egy kutyakópé sem lesi a visszatértünket – jegyezte meg Nancy szinte sajnálkozva, és arra a sziklára pillantott, amelyről a vidám integetésüket válasz nélkül hagyó magas gael figyelte egy nappal korábban, hogy nekivágnak a tengernek.

– Mi a baj, Dot?

Dorothea leeresztette a nagy látcsövet. – Egy pillanatra azt hittem, valami fehéret látok a tengeren – tűnődött –, de bizonyára tévedtem, ha senki más nem látta. Talán csak egy hullám tört meg. Egyébként is mérföldekre kinn volt.

– Ne aggódj! – mondta Flint kapitány. – Leráztuk a fickót. Lassan a motorral, Roger! A korábbi horgonyzóhelyre állunk.

– Ott az öblöcske, ahol lesúroltuk – mutatta Peggy.

A Tengeri medve lassan tovább siklott. John és Nancy horgonyvetéshez készülődött az előfedélzeten. A hajógép köhentett egyet és elhallgatott. A vasmacska lezúdult. A dingit vízre tették és Flint kapitány elevezett a kötél végére kötött kukázóval. Huszonnégy órával azután, hogy – úgy vélték, örökre – elhagyták, a Tengeri medve pontosan ugyanazon a helyen horgonyzott megint.

Megfordult az ár, befelé áramlott, és a Tengeri medve a tenger irányába mutató orral ringott a vízen.

– Csak egy gond van – tűnődött Nancy. – Ha valaki bekukkant az öbölbe, azonnal észrevesz minket. És ha az öreg Dactylus erre kajtat, hogy utánunk szimatoljon…

– Nagyon közel kell jönnie a parthoz, hogy meglásson – vélekedett John.

– Eltűntünk előle – állította Flint kapitány. – A fickó talán már föl is adta. Veszett fejsze nyele. Egyébként sem tudjuk a hajót ennél jobban elrejteni, csak a víz alá, azt pedig Mac nem köszönné meg nekünk.

Roger hirtelen kimutatott a tengerre a sziklafal és a Hajósúroló-öblöt a tőle délre fekvő keskenyebb öböltől elválasztó sziklás földnyelv között. Messze kinn hosszú fehér hullámsor mozgott sebesen, mintha egy vízre leszálló nagy madár vágta habbarázda lenne. Flint kapitány felkapta a látcsövet.

– Elkiabáltam – dörmögte. – Nem vesztegette az idejét.

– Tudta, merre mehettünk, mert találkozott velünk aznap a tengeren – motyogta Dick kétségbeesetten.

– Elkapott minket – siránkozott Titty.

– Sarokba szorított – tett rá egy lapáttal Dorothea.

– Még meg sem látott – bizakodott Peggy.

– Csak idő kérdése – vélte Nancy. – Bármely percben befordulhat.

– Ostobaság! – mordult fel Flint kapitány. – Elég messze van és meg se áll.

– Elment – állapította meg John, amikor a sziklafal eltakarta a szétterülő barázdát, és mögötte semmi más nem látszott, csak a csillogó, puszta tenger.

– Szerencse, hogy olyan féktelenül rohant – mondta Flint kapitány.

– Egy hajszálon múlott – fújtatott Nancy.

– Elég az – könnyebbült meg Flint kapitány. – Mehet isten hírével egészen az Északi-sarkig. Ha a benzinje kitart…

– Ha nem, annál jobb – heveskedett Roger.

– És ott sodródik a sarki jégben örökkön örökké, megfagyott hajó és megfagyott emberek, míg az albatroszok az utolsó falat húst is le nem tisztogatják csontjaikról – fantáziáit Dorothea.

A komor pillanat elmúlt.

– Fölmegyek a pikt házamba – közölte Roger. – Onnan még megláthatom. Ragyogó állomás parti őrségnek. És a múltkor nem használtuk ki. Szemmel tartom, míg el nem tűnik, és őrséget állok, nehogy észrevétlen visszalopakodjék.

– Hadd repesszen! – legyintett Flint kapitány. – Ha el akar kapni minket a tengeren, tessék, vadásszon ránk, elég széles a szemhatár. De te csak leselkedj utána, ha tetszik! Ide figyelj, Dick! Én ugyan nem vagyok tojásgyűjtő, de szívesen vetnék egy pillantást a madaraidra. Tudni szeretném, mi végre is ez a nagy hűhó.

– Mindannyian megyünk – mondta Nancy.

– Rajtam kívül – vetette ellene Roger. – Én fölmegyek a pikt házhoz. Valakinek őrszemnek is kell lennie.

 

14. KELL EGY REJTEKHELY

Csoda történt. Először fordult elő, hogy nem Nancy, nem John, még csak nem is Flint kapitány vezette az expedíciót. Dick ismerte a madarakat, Dick felfedezése miatt tértek vissza a Hajósúroló-öbölbe, és Dick, a szerény Hajótudós útmutatására várt mindenki…

Mindenki, Rogert kivéve. Az önjelölt parti őr ádázul igyekezett minél hamarabb lelépni, hogy fölmásszon a dombra, és egyedül legyen a pikt házban, a tenger megfigyelésére szolgáló állomáshelyén.

– Az öreg Dactylusnak már nyomát se látom, ha nem engedtek gyorsan partra szállni – mondogatta.

– Tegye hát partra valaki! – legyintett Flint kapitány. – És hozza vissza a dingit! Dick, ugye, azt mondtad, hogy szükséged van a vászoncsónakra?

– No és mi lesz a napi fejadaggal? – érdeklődött Roger.

– Most reggeliztél – intette le John.

– Csak nem azt akarjátok, hogy hagyjam abba az őrködést, és újra lejöjjek kajálni? – háborodott föl Roger.

– Tömjétek meg az ifjú kormoránt és szabaduljatok meg tőle! – javasolta Nancy. – Dick, most rögtön el akarod készíteni a fényképeket?

– Peggy már csomagolja a szendvicseit – jelentette Susan.

– Itt az uzsonnád, Roger – lépett a fedélzetre Peggy, kezében papírcsomaggal és egy üveg limonádéval. – Gyere, partra teszlek.

– Hála az égnek – morogta Nancy, amikor a dingi elindult a kis öböl felé, ahol a Tengeri medvét tisztogatták. Roger távcsővel és elemózsiával felszerelkezve vidáman integetett a farból.

– Figyeljétek félszemmel a pikt házamat! – kiáltotta. – Jelzek, amint felértem.

Senki nem válaszolt. A Tengeri medve fedélzetén mindenki a szétnyitható csónak körül sürgölődött, hogy a vízre bocsátáshoz összeállítsák.

A csónak fából és vászonból készült. Használaton kívül a vászonoldalt úgy össze lehetett nyomni, mint Flint kapitány tangóharmonikáját. Nyitott állapotban kerek kis gyékénycsónakra emlékeztetett, csúcsos orral és farral. A keresztben betett evezőpadok megakadályozták, hogy újra összecsukódjék.

– Fölösleges egynél több ülést betenni – állította Nancy. – Végszükség esetén kettőt. Johnnal kipróbáltuk, és amikor Peggyt is fölvettük, majdnem víz alá merült a pereme.

– Dick remekül elbánik vele egyedül – vélekedett Flint kapitány. – Ugye, nem akarsz magaddal még utast is vinni?

Vagy egynél többet?

– Nem – felelte Dick. – Minél kevesebb ember megy közel a madarakhoz, annál jobb. Én is csak azért teszem, mert muszáj.

Peggy épp akkor érkezett vissza a dingivel, amikor a vászoncsónakot vízre eresztették.

– Megszabadultál tőle? – kérdezte Nancy vidáman.

– Mindjárt felér a dombtetőre – felelte Peggy.

– Már közel jár a pikt házhoz – figyelte Titty. – Látom, most mászik föl a csúcsra.

– Mi a csuda! Jelzéseket ad le – vette észre Nancy. – Borzalmasan lassú – tette hozzá. – Kicsivel többet kellene gyakorlatoztatni a hajósinasotokat.

Roger a domb tetején levő kis halmon állt, tisztán látszódott a kék ég előtt. Szemaforjeleket adott le, minden betű között szünettel, miután széles karmozdulatokkal felhívta magára a Tengeri medvén levők figyelmét.

– S… – olvasta Nancy. – A… R… Gyerünk már… K… Siess… szó vége… F… E… L… E… szó vége… T… A… R… T…

Karjait viharos szélben kelepelő szélmalomhoz hasonló gyorsasággal mozgatva, Nancy visszajelzett. – R… E… M… E… K…

Roger eltűnt.

– No, ezzel rendben volnánk – mondta Flint kapitány. – Sejtettem, hogy így lesz. De nem bánom, hogy most már biztosan tudjuk.

– Jól van, Roger – dicsérte Titty.

– Végre valami hasznát is látjuk – epéskedett Nancy. – Figyeljetek! Ki menjen most a vászoncsónakkal?

Mindenki Dickre nézett. Végtére is ő fogja majd használni a tavon.

– Még sose próbáltam – tétovázott Dick.

– Minél hamarabb beletanulsz, annál jobb – vélekedett John. – Meg ne próbálj szabályosan evezni benne! Nagyon kis csapásokkal vidd. Ha nem így teszel, pörögni kezdesz.

– Körbe, egyre körbe – tódította Peggy.

– És ha rákot fogsz, felborul – óvta Nancy.

– Mássz bele, Dick, és lássuk, mire jutsz – javasolta Flint kapitány. – Kéznél lesz a másik csónak, hogy kihalásszunk, ha vízbe fordulsz.

– Mindenki előbb a dingibe! – vezényelt Nancy. – Ki jön?

– Mindannyian – felelte Titty.

– Zsúfolódjatok bele, aztán menjünk az útból. De ne messze, hogy ki tudjuk még horgászni a fiút, mielőtt harmadszor is alámerül.

– Légy óvatos! – intette Dorothea Dicket.

– Csak egy perc – mondta Dick, és leugrott a kabinba a madárhatározóért és a távcsőért.

– Hozd el, kérlek, a nagy látcsövedet! – szólt, amikor újra felbukkant.

– Itt van – biztosította Flint kapitány. – Én is látni akarom azokat a madarakat.

– A nagy látcsővel talán még a tojásokat is észrevehetjük.

A dingit annyira megterhelték, hogy alig egy-két hüvelyknyire emelkedett a víz fölé. Nancy néhány yardnyira elevezett a hajótól. A vászoncsónak a fedélzeti létrához kötve üresen lebegett.

– Susan, Peggy, Titty, John és Dot és én meg Jim Turneer, ülnek a csónakba’! – énekelte Nancy. – Még szerencse, hogy Roger nincs velünk.

– Ott van, újra jelez – mutatott fel Titty.

Mindannyian felnéztek a – most a parti őrség állomásaként szolgáló – pikt ház tetején posztoló őrszemre.

– Te ints vissza, Titty! – utasította Nancy. – Én nem merek fölállni, hogy jelezzek. Na, most mi a mondanivalója… M… A… R… szó vége… N… I… N… C… S… szó vége… S… E… Már nincs sehol, hát persze. – Az üzenetet jóval hamarabb megfejtették, hogysem Roger befejezte volna a szemaforjelek küldését.

– Sok szerencsét! – kívánta Flint kapitány.

– Inkább keveset! – vetette ellen Titty. – Nem érdemli meg.

Dick óvatosan lemászott a fedélzeti létrán és lábával a csónak után tapogatott… Mintha egy úszó csészealjba lépne. Mindkét kezével a lélekvesztő peremébe kapaszkodva gyorsan leült.

– Ügyes – dicsérte Nancy. – A legjobb, ha ahhoz a részhez evezel, ahol a patak beomlik. Lássuk, mennyire tudod egyenesben tartani.

Roger utolsó üzenetének köszönhetően Dick végre képes volt a tojásgyűjtőt száműzni gondolataiból. Legalább ettől az aggodalomtól megszabadult. Mi most a teendő? Be kell bizonyítania önmagának, aztán Flint kapitánynak és a többieknek, és végül, a fényképek elkészítésével, minden idők természettudósainak, hogy igaza volt a madarakkal kapcsolatban. A sziget elérése a vászoncsónak nélkül nem megy. Tehát ki kell találnia, hogyan kell ezt a jószágot használni. Ezért pillanatnyilag minden egyebet kivert a fejéből. Helyükre tette az apró, kurta evezőket, bemerítette a lapátszárnyakat és meghúzta őket.

Ez az összecsukható csónak nemcsak külsőleg hasonlított csészealjra. Egyszerűen nem volt hajlandó például egyenesen haladni. Minél gyorsabban akarta Dick előre hajtani, annál hajlamosabb volt körbeforogni. Megállította, aztán újra próbálkozott. A csónak megint forogni kezdett. Dick gyorsan húzott egyet az egyik evezővel, hogy megállítsa, ám a következő csapásnál csaknem elvétette a vizet a másik evezővel. Egy félelmetes billenés… a dingiből egy sikoly: „Vigyázz!” Dick hallotta a sikoltást, tudta, hogy Dorothea az, ezért nagyon igyekezett, hogy tökéletes nyugalommal mosolyogjon.

– Nem csinálod rosszul – bátorította Nancy. – Én először majdnem fölborítottam.

– Mac igazán szégyellhetné magát miatta – vélekedett Flint kapitány. – Jobbnál jobb összecsukható csónakokat lehet kapni, és erre ő nekiáll maga barkácsolni egyet. Azt mondja, a legyezőhorgászathoz igazán kiváló. Szeretném látni, hogy meg tud-e fogni egy lazacot benne.

– A lazac húz, Mac húz – képzelte el Nancy. – Fogadok, hogy a lazac győz.

– Meg kell találni a helyes módszert – dünnyögte Dick. Ha most szárazföldön lenne, levenné a szemüvegét és megtörölgetné, míg ezen gondolkodik. De mindkét kezében egy-egy evezővel ebben az apró csónakban ezt nem teheti. Újra próbálkozott hát, tényleg nagyon kicsiket húzott, épp csak bemerítette a lapátokat, és nem hagyott időt a csónaknak, hogy motollázni kezdjen.

– Elkaptad – biztatta John.

– Előremegyünk és megkeressük a legjobb helyet, ahol partra szállhatsz – tájékoztatta Nancy. – A lehető legközelebb a patak torkolatához.

A dingi távozott. Amint maga mögött tudta, és nem látta sem a csónakot, sem a benne várakozó legénységet, akik mind égtek a vágytól, hogy kimenthessék a vízből, Dick egyből jobb viszonyba került a vászoncsónakkal. Ez a módja: kurta csapások, kis erővel, és sose hagyni, hogy a csónak eljátszhassa trükkjeit. Lassan, de egyre biztosabb útvonalon közeledett az öböl végéhez, ahol a fenti tavakból eredő folyócska a kövek között előcsobogott.

A többiek partot értek, fölhúzták a dingit és kivittek egy horgonyt. Aztán megfordultak, hogy nézzék, miként küszködik utánuk Dick.

– Hogy visszük fel a vászoncsónakot a tóhoz? – kérdezte Dorothea. – Még a vízesés fölött is sziklás a meder, és nincs elég hely evezni.

– Háton – felelte Titty.

– Szinte semmi súlya nincs, ha mind egyszerre emeljük – nyugtatta meg Peggy.

– Itt a legjobb, Dick. Ide hozd!

– Lassan-lassan! Ne feledd, csak vászonból van.

Dick partot ért a csónakkal. Még csak kora reggel volt, a nap alig kezdte melegíteni a földet, de szemüvege már bepárásodott, és érezte, hogy lapockái közt izzadság csurog lefelé.

– Bocs, hogy olyan sokáig tartott – lihegte.

– Remekül megy majd, ha nem kell sietned – vélte Flint kapitány és kisegítette. – Nos? Mi a következő lépés? Ez a te műsorszámod, Hajótudós. Gondolod, hogy megijesztjük a madarakat, ha mind együtt nyomulunk fel a tóhoz?

– Mi lesz a csónakkal? – kérdezte Dick.

– A csónak miatt ne aggódj! – intett John. – Az a mi dolgunk. De talán jó lenne, ha előremennél megnézni, hogy ott vannak-e még a madarak.

– Lássuk, hogyan tudjátok felvinni a csónakot! – rendelkezett Flint kapitány. – Óvatosan itt, Nancy! Fel ne sértsétek egy kővel, amikor kiemelitek!

Dick kézbe vette a fényképezőgépet és a távcsövet, megtapogatta azt a dudort a zsebében, amely a madárhatározó volt, hogy megbizonyosodjék, semmit sem felejtett el, és közben figyelte, hogyan hozzák partra a vászoncsónakot. John és Nancy az orrát, Susan és Peggy a végét emelték.

– Menni fog – jelentette Nancy. – Odaérünk akkorra, mint ti, vagy csak egy orrhosszal lemaradva.

– Gyerünk, Hajótudós – mondta Flint kapitány –, győződjünk meg róla, hogy nem hiába hurcoltál ide vissza minket!

– Ha fészkelnek, akkor nem repülhettek el – vágott neki a kapaszkodónak Dick a folyócska partján.

– Nem kell segítenünk a szállításnál? – kérdezte Titty.

– Fölösleges – biztosította John.

– Lóduljatok! – biztatta Nancy.

Dorothea, miután egy pillantást vetett a csónakkal már menetelő négy hordárra, Dick és Flint kapitány után sietett.

– Hallgassátok! – torpant meg Dick, mikor a köveken a vízesés fölé mászott.

– Haa… Haa… Haa…

A tó még nem látszott, de a két nappal azelőtt hallott furcsa, nevető kiáltást nem lehetett eltéveszteni.

– Még ott vannak. Ezek ők – sietett tovább Dick sziklákat és hangacsomókat kerülgetve, türelmetlenül, mikor pillantja meg végre a szigetet a tavon.

Dorothea és Titty utána sietett. Flint kapitány, miután hátrapillantott, hogy lássa, boldogulnak-e a többiek a vászoncsónak szállításával, valamivel lassabban Titty és Dorothea után kaptatott.

Dick a válla fölött hátrapillantott. A két lány és a kapitány közeledtek. Elöl már feltűnt a víz. Dick ellátott a tó távoli végéig, s látta a szigetet is. Ahol a folyócska kifutott a tóból, a partot nádas szegélyezte. Johnék még itt a folyón, a nádas alatt vízre tehetik a csónakot. Nem kell tovább vinni a parton. Dick egy másodpercig arra gondolt, megvárja őket, ám mivel még nem látta a madarakat, továbbsietett a part mentén. A nedves föld cuppogott cipője alatt. Végre észrevette a búvárokat, legalábbis egyiküket, valószínűleg azt, amelynek hátborzongató kacagását hallotta. Alacsonyan szállt a víz fölött, és hosszú fehér vízpermetet fröcskölt a magasba, ahogy a felszínt végigsúrolta.

A sziget irányába meredt, de alig látta. Amikor Dorothea és Titty lihegve elhagyták a nádast, ő éppen remegő ujjakkal a szemüvegét törölgette. – Ott a sziget – intett. – És láttam az egyik madarat.

– Mi a baj? – kérdezte Dorothea.

– Semmi – felelte Dick. – Csak arra gondoltam, milyen szörnyű lett volna, ha már nincsenek itt, és kiderül, hogy az egész csak tévedés.

– Nem látom a madarakat – hunyorgott Titty.

– Nagyon messze vannak – mondta Dick. – A múltkor sokkal közelebbről láttam őket.

– Nézd meg ezzel! – hallották Flint kapitány hangját. – A biztonság kedvéért.

Dick átvette a nagy látcsövet, és a szigetre irányozta.

Igen. Ott ült a madár, közel a víz széléhez, és a másik ott úszott nem messze tőle.

– Ők azok – könnyebbült meg Dick. – A vízben levő lebukott… Ott van. Épp feljött újra.

– Hadd nézzem! – kérte Titty.

– Az a fekete paca – mutatta Flint kapitány.

– Hisz ez pont olyan, mint egy kacsa – furcsállta Titty.

– Dehogy kacsa! – tiltakozott Dick. – Várj, míg kicsit közelebb nem megyünk. Ez a jeges búvár.

Tovább vezette őket a part mentén, és közben azon tűnődött, vajon milyen közel mehet a madarak megzavarása nélkül egy ekkora és ennyire látható emberrel, mint Flint kapitány. Ugyanakkor nagyon szerette volna, hogy a többiek is lássák azt, amit ő látott. Egy idő után megállt.

– Most nézzétek meg őket! – biztatta a többieket. – De ne menjünk közelebb, míg meg nem jön a csónak.

– A vöcsökre hasonlít – állapította meg Dorothea, amikor ő került sorra a látcsőnél.

– Közeli rokonok – magyarázta Dick.

– Hadd lássam a rajzodat! – kérte Flint kapitány.

– Elhoztam magát a könyvet – felelte Dick, és odanyújtotta a megfelelő oldalnál kinyitott madárhatározót.

– Eddig igazad van – bólintott Flint kapitány. – Nem lehet semmi más.

– És ez az első ismert eset, hogy ilyen délen fészkelnek – toldotta meg Dick.

– Ha fészkelnek – kétkedett Flint kapitány.

– Itt jön a csónak – jelentette Titty.

A tó partján feltűnt a sietős léptekkel közeledő Peggy, Susan és Nancy. John a vászoncsónakban éppen kievezett a nádas mögül.

– Végig a víz szélén kellene maradnia – aggódott Dick.

Titty felkapaszkodott a magas partra. Alaposan szemügyre vette a hosszú gerincet és a vonulatba mélyedő szorost, ahol a szekérút átkanyarodott a túlsó völgybe, a bennszülött településre.

– Egy lelket se látok – tájékoztatott.

– Elfelejted, milyen korán van – figyelmeztette Flint kapitány. – Ilyenkor még senki sincs talpon.

– Azok az emberek nem számítanak – vélekedett Dick. – De ha a madarak meglátják, hányán tömörülünk itt a parton, meg a csónakot…

Ám úgy tűnt, ez a gondolat Johnban is felvetődött. A parttól alig néhány yardnyira evezett a vászoncsónakkal: így rémíthette meg a legkevésbé a madarakat, illetve nemigen láthatták meg a bennszülöttek.

– Nos? Elhoztuk – büszkélkedett Nancy, míg John a parthoz kormányozta a csónakot és olyan helyet is talált, ahol kiléphetett a szárazra.

– Ott vannak – szólalt meg Dorothea. – Dicknek igaza volt.

– Nem is kételkedtünk benne – nyilatkozott Nancy. – De azok tényleg búvárok? Megszólalásig kacsára hasonlítanak. Talán egy kicsit nagyobbak.

– De egyáltalán nem kacsák – tiltakozott Dick. – Jeges búvárok.

– Ugorj! – szólt rá Flint kapitány. – Készítsd el a képeidet, és pár óra múlva már itt se vagyunk.

– Kétlem, hogy sikerülne – vetette ellen Dick.

– Azért csak próbáld meg! – felelte Flint kapitány.

Dick belépett a vászoncsónakba, és ellapátolt. A kapitány téved, ezzel már indulás előtt tisztában volt. Senki se evezhet oda nyílegyenesen vadon élő madarakhoz, és fényképezheti le őket, mintha fák lennének. Egyszerűen nem várják meg, hogy lencsevégre kapják őket. De remélhetőleg elég közel tud kerülni a szigethez, hogy legalább azt kiderítse, tényleg fészkelnek-e. A hátsó evezőpadon ott hevert a fényképezőgép és Flint kapitány látcsöve. S talán a vászoncsónak sem annyira bizonytalan most, mint amikor először próbálta. Mindazonáltal egyáltalán nem könnyű boldogulni vele, csak ha kitart a lassú haladás mellett. Nos, minél lassabb, annál jobb. Akadt egy félelmetes pillanat, amikor azt hitte, a parti osztag tovább akar vonulni, hogy lépést tartson vele. Megállt és nyomatékosan jelezte, hogy maradjanak nyugton. A többiek leültek. Így már jobb. Tovább lapátolt, időnként válla fölött hátra-hátrapillantva, hogy lássa, milyen messze kell még mennie. Aztán elővigyázatosan megfordította a csónakot és előrefele lapátolt benne, hogy szemét végig a madarakon és a szigeten tarthassa.

Még elég messze járt a szigettől – noha jóval közelebb, mint amikor két napja a partról figyelte –, amikor kiderült, ennél tovább nem mehet anélkül, hogy bajt ne okozna.

Az úszó madár víz alá bukott és eltűnt. Semmi gond, ha csak halászik. De a másik, a sziget partján ülő madár is hirtelen megmozdult, és beletottyant a vízbe. Egy pillanattal később már sebesen úszott, verdeső szárnyával újra és újra beleütött a vízbe, míg végre fölemelkedett, gyors szárnycsapásokkal szállt a tó felett, és teljes szívét beleadta a csőrén kiröppenő vad, gyászos rikoltásba… – …Auk! Auk! Auk!

Dick azonnal abbahagyta az evezést. Egy hüvelyknyivel sem szabad közelebb menni. Fölvette a látcsövet és arra a helyre irányozta, ahol a madár ült. Hirtelen mozdulatával majdnem fölborította a vászoncsónakot. A parton tört nádszárakból készült rendetlen kört látott, a kör közepén pedig két gömbölyű valamit, amelyek csakis tojások lehettek.

A csónakkal a part felé indult, és közben nyugtalanul figyelt. A madár hosszú barázdát húzva újra lecsobbant a vízre és hamarosan visszatért a fészekre.

– Tojások – jelentette, amikor a csónakkal partot ért.

– Mi van a fényképekkel? – kérdezte Flint kapitány. – Elkészítetted őket?

– Nem – felelte Dick. – Semmi értelme így próbálkozni. Ezt tudtam előre. Rejtekhelyre van szükségem…

– No és mennyi ideig tart egy leshelyet fölépíteni?

– Nem ilyen egyszerű a dolog – vetette ellen Dick. –

A leshelyet el kell készíteni előre, és még az éjszaka kivinni a szigetre, hogy hozzászokjanak. Csak ezt követően fényképezhetem le őket. Holnap.

– Egy újabb teljes nap – hümmögött Flint kapitány. – Most kéne megragadnod az alkalmat, hogy az a tojásguberáló mérföldekre innen az Északi-sark felé száguld, és senki se zavar.

– A madarak nem várják meg, hogy lefotózzam őket – tájékoztatta Dick.

– Fényképezd le a tojásokat és végeztünk.

– Annak semmi értelme a madarak nélkül.

– Csináld úgy, ahogy kell! – szólt közbe Nancy, és villogó tekintettel a nagybátyja szeme közé nézett. – Lencsevégre kell kapnia a madarakat, és a Tengeri medve addig el nem indul, míg a képek el nem készülnek. Semmi értelme most lázadoznod.

– Le ne köpjél már! – védekezett Flint kapitány. – Ki is a zendülő? Persze, hogy lefotózza a madarait. De minél hamarabb megteszi, annál jobb.

– Csakis úgy készítheti el a képeket, ahogy azt kell – szögezte le Nancy.

– Semmi sincs a szigeten, ami mögött elrejtőzhetne – állapította meg John, aki most, hogy Dick partra jött, a szigetet nézte a látcsövön át.

– Még egy kicsiny bokrot se látok – tette hozzá Dorothea.

– Valami fának álcázhatná magát – javasolta Peggy.

– Alkák és albatroszok! – kiáltotta Nancy. – Mi értelme fának maszkíroznia magát, amikor húsz mérföldön belül egy árva szál fa sincs? Ha a madarak arra ébrednek, hogy hirtelen egy fa nőtt a szigetükre, halálra ijednek.

– Azt hiszem, tudom a megoldást – mondta Dick. Kövek után kutatva körbenézett a parton. Amikor megtalálta, amit keresett, a földre egy hozzávetőleges kört húzott, amely a szigetet jelentette. – A szigeten is van néhány ehhez hasonló nagy szikla. Itt a fészek, a sziklák pedig közel a víz széléhez, a sima partrész mögött vannak. Ha valamit a sziklákra teríthetnék, és alájuk mászhatnék…

– Egy vitorla nem lenne jó? – tudakolta Peggy.

– Lyukat kellene bele vágni a fényképezőgépnek – tűnődött John.

– Nem vágunk lyukat Mac vitorlájába – vetette el Flint kapitány.

– Háló lenne a legjobb – vélekedett Dick. – így én kiláthatok, de a búvárok nem láthatnak be.

– Mint muszlinfüggöny az ablakon – hasonlított Titty.

– Kár, hogy Mac indulás előtt partra vitte a húzóhálóit.

– Ha ez az egyetlen gond, rengeteg pólyázó van a fedélzeti ládában.

– A pólyázó a hálókötő zsineg neve – magyarázta Susan Dorotheának.

– De hogy tudjuk ezt hálóvá kötni? – bizonytalankodott Titty.

– Peggy szakértő benne – vágta rá Nancy. – Majd ő megmutatja. A függőágyainkat mi magunk készítettük.

– Nem kell nagyon sűrűre kötni – tette hozzá Dick reménykedve. – És ha van egy jó adag háló, ma késő este kivihetem a szigetre, és egy pillanat alatt fölterítem a sziklákra. Holnap pedig nagyon korán reggel a sziget másik végén partra szállók, és mikorra elkészíthetem a fényképet, a madarak már meg is feledkeznek rólam.

– Nem találják majd kissé szokatlannak, hogy egy háló került a fészkük mellé? – tudakolta Titty.

– Nem lesz üres a háló – magyarázta Dick. – Hangacsomókat kötözhetünk rá.

– Nagyszerű! – örvendezett Titty. – Akkor legfeljebb azt gondolják, hogy a hanga milyen sokat nőtt egy éjszaka.

– Remek ötlet – értett egyet Peggy.

– Kiváló álca nemcsak a madarak, hanem a bennszülöttek ellen is – tódította Titty. – Ezen a környéken igazán nem tűnik fel eggyel több hangabokor.

– Rendben – bólintott Flint kapitány. – Vissza a hajóra! Gyorsan! Ne vesztegessük itt az időt fecsegéssel!

– És honnan szerzünk hálókötő tűt? – kérdezte Peggy.

– Azt magunknak kell elkészíteni. Mi történjék a csónakkal? Itt hagyjuk?

– Fölbukkanhat később errefelé néhány gael – óvott Titty.

– Elrejtem a nád között, a biztonság kedvéért – ajánlkozott Nancy.

Nancy a nádashoz evezett a csónakkal, mélyen bevitte a nádszálak közé és partra lépett. Senki meg nem mondta volna, hogy csónak rejtőzik benn, hacsak nem tudta pontosan, hova kell néznie.

Dick, Flint kapitány és Dorothea együtt loholtak lefelé. Ők érkeztek elsőként az öböl partjára. Hátranézve azt látták, hogy Susan, Peggy és Titty éppen leereszkedik a vízesés mellett.

– Nocsak! – lepődött meg Flint kapitány. – Hová lett John és Nancy?

– Felfedezőútra mentek – tájékoztatta Titty. – Föl a völgyön, hogy szarvast lássanak, és megnézzék, nem bóklászik-e arrafelé néhány gael.

– Nem úgy tűnik nekem – vélekedett Flint kapitány –, hogy bárki is kószálna a környéken.

– A múltkor se tűnt úgy – vetette ellene Titty és mégis becserkésztek minket. Nancy ezért meg akar győződni arról, hogy tiszta a levegő.

– Nem maradnak el sokáig – biztosította Susan. – Nem vittek kaját, és azt mondták, visszajönnek, amint megéheznek.

– Idióták – jelentette ki Flint kapitány. – De van rengeteg hálókötőnk nélkülük is.

– Tudod, madarakat közelről lefényképezni kizárólag rejtekből lehet – magyarázta Dick, míg Flint kapitány kievezett a dingivel a Tengeri medvéhez.

– Nos – felelte Flint kapitány –, megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy jó leshelyed legyen.

 

15. A FÉLBESZAKÍTOTT HÁLÓKÖTÉS

Nem vesztegették az időt. Flint kapitány leszedte egy – eredetileg a pisztrángfogáshoz használt műlegyek tartására szánt – szivaros doboz tetejét, három hosszúkás darabra hasította és mindegyiket durván hálókötő tű formájúra faragta. Aztán az egész kabint könnyfacsaró kék füst töltötte be, mert a tűk végső formájukat úgy kapták, hogy a kapitány a Primus főző lángján vörösre hevített piszkavas segítségével leégette róluk a felesleges farészt. Peggy két nagy gombolyag pólyázózsineget ásott elő az orrkabinban levő raktárból. Titty, Dick és Dorothea kés és dörzspapír segítségével lekerekítette a szétszedett szivaros doboz oldallapjainak sarkait és éleit, hogy a hálószemek nagyságát meghatározó mértékké alakítsa őket (ezt börcfának hívják). Ahogy az első tű és a börcfák elkészültek, Peggy bemutatta használatukat a többieknek. Meglehetősen sok Nancy-szerű „összetöröm a bordáimat” hangzott el szájából, mikor a többiek tévedésből csúszócsomót kötöttek a megfelelő keresztcsomó helyett, amelyet pedig meglehetősen egyszerű kötni, csak rá kell jönni a módjára. Aztán komolyan nekiláttak. Dorothea és Titty egymást váltogatva ügyködött az első hálósoron, amely a jobb oldali árbocmerevítőn lógott. Maga Peggy és Dick a bal oldali merevítőre függesztett második részen dolgozott. Amikor Flint kapitány a tűfaragást befejezve az utolsó példánnyal a fedélzetre jött, Susannal egyetemben nekifogott a harmadik hálósornak. Ezt az alsó vitorlarúdra akasztották, s így a parancsnok kényelmesen a kormányállásban ülve dolgozhatott.

Kezdetben akadt néhány hiba – csúszó csomó és félremért távolság –, de az idő előrehaladtával egyre kevesebb. A hálókötők igazán elégedettek lehettek magukkal: a hálósorok egyre hosszabbak, a csomók egyre szebbek lettek, s még csak nem is kellett olyan nagyon odafigyelniük a munkára.

– Igazán nem szükséges sietnünk – vélekedett Peggy, ujjait tornáztatva egy hosszabb menet után most, hogy a Pterodactylus elpályázott a sarkvidékre.

– Éppen ellenkezőleg – vágott közbe Dick. – Nagyon is sietnünk kell. Még ma éjjel ki kell vinnem a hálót a szigetre, hogy legyen idejük a búvároknak hozzászokni. Valójában minden perc számít.

– Hát nem furcsa? – szólt Titty Dorotheához. – Az egész ügyben a madarak a legfontosabbak, és pont nekik nincs fogalmuk semmiről. A tojásgyűjtő az Északi-sark felé törtet, Nancy Johnnal a völgyet deríti fel, te meg én meg Peggy meg Susan meg Flint kapitány valamennyien hálót kötözünk, Roger őrségen áll, és ez mindmind a madarak miatt történik. Ugyanakkor ők maguk nem is álmodnak arról, hogy nélkülük mi már félúton járnánk a szárazföld felé, abban a tudatban, hogy kihajózunk a Tengeri medvéről, és hazavonatozunk Angliába.

– Miért nincsenek itt a madarak állandóan? – kérdezte Peggy.

Dick tűje megállt a levegőben. – Azt se tudom, egyáltalán miért jöttek ide – vallotta be. – A könyv szerint téli vendégek.

– És hova mennek nyáron?

– A Sarkvidékre – felelte Dick.

– Az a gazfickó épp jó irányba tart – vélekedett Flint kapitány.

– Szerencsére az most a rossz – mondta Dick.

– Valószínűleg el akarják kerülni a sarkvidéki telet – tűnődött Titty. – Ha ott már túl sötét van nappal is, délre jönnek, hogy itt halászgassanak, ahol nem fagy be a víz vastagon mindenütt.

– Vajon ezek a példányok miért nem mentek újra haza a tél végeztével? – tanakodott Dorothea. – Hé! Ne hagyd abba a kötést, Dick!

– Pont ez az, amit nem tudok – mondta Dick lassan. Átadta a tűt és a börcfát Peggynek, aki félszemmel Susan villámgyors ujjait figyelve, nekiállt, hogy Dick hálórészén behozza a lemaradást.

– Talán a véletlen szólt közbe – képzelte el Titty. – A sarki búvár és felesége már éppen útra készülődtek, hogy visszarepüljenek Izlandra, amikor valami történt. Egy kicsit túl mélyre merült, és egy rák vagy angolna elkapta a lábát és megsebesítette. Vagy talán beverte a fejét egy víz alatti sziklába. Bármi is történt, kicsit várnia kellett, mielőtt útra kelhetett. És a felesége nem akarta elhagyni. Aztán, mire az a rossz dolog elmúlt és jobban lett, már elég későre járt, és lassan elindultak észak felé, míg el nem értek a Hebridák itteni részére. Talán nagyon hasonlít Izlandra.

– Folytasd! – sürgette Dorothea. – Most én jövök a hálókötéssel. Folytasd! Aztán mi történt?

– Meglátták ezt a tavat, ráakadtak a szigetre és azt gondolták, egy-két napra megpihenhetnek.

– Tudom már – vette át a szót Dorothea. – A férj azt mondta: ez itt épp olyan, mint otthon, mire a neje: és egyetlen jegesmedvét se látok, mire a férj: medvék ide, medvék oda, rengeteg a hal, és lebukott és följött, a csőrében egy hallal, csak hogy megmutassa a feleségének.

– Igen – szőtte tovább a történetet Titty. – Így hát itt maradtak, nap nap után, míg a férj bele nem gondolt, hogy hosszú még az út a Sarkvidékre, s ráadásul valószínűleg már az összes jó fészkelőhelyet elfoglalták mások, aztán a neje is eltűnődött: esetleg a Hebridák sem rosszabb vidék, mint Izland, sőt jobb.

– A búvárférj Dickre hasonlíthat – vélte Dorothea. – Gondolni sem akar a távozásra, ha valami nagyon érdekli azon a helyen, ahol épp tartózkodik. A felesége pedig első pillantásra olyan lehet, mint Susan.

– Tessék? – nézett fel Susan a hálókötésből.

– Mindig az órára gondol – magyarázta Dorothea, és meglepődött, amikor Susan kivételével mindenki nevetett.

– Nagyon jó, ha valaki néha az órára is gondol – jelentette ki Flint kapitány.

– Tudom – helyeselt Dorothea. – Csak azt akartam mondani, hogy először a búvárfeleség is sürgethette a férjét: ide figyelj, igazán indulnunk kellene már, aztán amikor látta, hogy milyen jó kis hely ez, ahol ember se jár, hal azonban bőven akad, eltűnődött, talán a férj egészségének is jót tehet, hogy nem kell azt az óriási utat megtennie, mielőtt teljesen felgyógyul.

– Mindenesetre – fejezte be Titty –, végül elhatározták, hogy itt maradnak, aztán az asszony tojásokat tojt, és most már eszükbe se juthat a távozás, még ha szeretnének is.

– Az a helyzet – magyarázta Dick –, hogy ha itt nevelik fel a fiókáikat, azok felnőtt korukban újra visszajönnének ide költeni, és az ő fiókáik szintén. És az a szörnyeteg el akarja rabolni tőlük a tojásokat.

– Most már hoppon marad – szögezte le Titty.


A nap közepén a hálókötők erősen megéheztek. Éppen akkor érkezett üzenet a pikt házból Rogertől.

– S… E… H… O… L… szó vége… S… E… N… K… I… szó vége… P… Ő… A…

– P. Ő. A.? – furcsállta Peggy. – Ennek nincs semmi értelme.

– Parti Őrség Állomása – fejtette meg Titty.

– Üzenj neki, hogy jöjjön vissza – mondta Susan, és Peggy a fedélzetre állva felküldte a jeleket.

– N… E… M… szó vége – jelzett vissza Roger, és eltűnt, fölöslegessé téve minden további parancsot.

– Jól érzi magát – vélte Flint kapitány.

– Nos, neki legalább van uzsonnája – vont vállat Susan, és fölpillantott a patak környékére, hátha előbukkan végre John és Nancy. – A többiek azonban egy falat csokoládét se vittek magukkal. Muszáj enniük valamit, ha visszatérnek.

– Remélem, hogy őket is becserkészik – jelentette ki Titty. – Nancy nem hitte el, hogy mi így jártunk.

– Én viszont azt remélem, hogy nem cserkészik be őket – rázta a fejét Flint kapitány. – Semmi értelme összetűzni a bennszülöttekkel.


A tükörtojásból és őszibarackkonzervből álló ebéd után folytatódott a hálókötés. Flint kapitány, akinek az átvirrasztott éjszaka miatt erre minden mentsége megvolt, hirtelen elaludt a kormányállásban, szinte rögtön azt követően, hogy átadta tűjét és hálósorát Peggynek. A történteket halk morranás és horkolás jelezte a többieknek. Unokahúga már fel akarta ébreszteni, de Dorothea még idejében megakadályozta. Az egész társaság meglehetősen laposakat pislantott. Igaz, végül senki se szunnyadt el, de ugyancsak sűrűn ásítoztak. Flint kapitány horkolása nemcsak megnevettette őket, de valószínűleg abban is segített, hogy ők ébren maradjanak. A kapitány felnyitotta a szemét, amikor rákerült a sor a hálókötésnél, de azonnal újra álomba merült, amikor műszakja véget ért. Felébredt, elaludt, felébredt, elaludt, s végül megkérte Peggyt, csak taszítsa oldalba, ha a húga kötözés közben meg akarna pihenni.

Eljött az uzsonnaidő, ám John és Nancy továbbra sem mutatkozott.

– Ugye, nem tévedhettek el? – aggódott Susan.

– Kizárt dolog – felelte Titty. – John magával vitte a tájolóját. Láttam, hogy megnézi, amikor indulnak.

– Elég nagyok már, hogy vigyázzanak magukra – dörmögte Flint kapitány.

– Borzasztóan éhesek lehetnek – mondta Susan.

– Nekik is ki kellett volna venni a részüket a hálókészítésből – rosszallta Peggy ujjait nyújtóztatva. – Ha éhesek, megérdemlik.

Ennél is meglepőbb módon Roger sem adott magáról életjelet, bár a lázadó „nem” után még Susan sem érezte feltétlenül szükségét, hogy fölmásszon a dombra és lerángassa uzsonnázni. A hat hálókötő egymást váltogatva egyszerre három külön hálósoron dolgozott. Ha valamelyikük ujjai már kezdtek begörcsölni, a másik azonnal átvette a fonalat és már egy nagy halom hálóval elkészültek. Dick és Dorothea kiment a partra a dingiben, majd összekarcolt kézzel és egy szállítmány hangával tért vissza. Közben az a félelem is elmúlt, hogy nem készülnek el a hálóval időben, és Dick nem tudja szürkületkor kivinni a szigetre rejtekét, hogy a másnapi fényképezés előkészületeképpen felállítsa. Uzsonna után, amely valahogy az ásítozásnak is véget vetett, összefonták a három hálósort oly módon, hogy a szemeken hosszában ki-be bújtatva végighúztak egy zsineget, amely a két szélt összefűzte. Aztán az egész hálót átvetették a vitorlarúdon.

A fedélzetet hangacsomók lepték el, amelyeket kisebb csokrokban a hálóra kötöztek. Érezték, munkájuk lassacskán véget ér. Mindenki kiváló hangulatban dolgozott. Meglógtak a tojásgyűjtő elől; visszahozták a hajót; megbizonyosodtak róla, hogy Dicknek a madarakkal kapcsolatban igaza volt; a vászoncsónak már csak rá várt a tó végi nádasba rejtve; a háló szinte teljesen elkészült – és másnap, amikor a fotózás után a Tengeri medve útra kel a szárazföld felé, olyan utazás végére tesznek pontot, amelyet Dick felfedezése örökre emlékezetessé tesz.

Aztán lecsapott a villám.

– Kell még egy adag hanga – vélekedett Peggy.

– Majd én hozok – ajánlkozott Dick. – De előbb próbáljuk ki, hogy jól álcáz-e. – A háló hangával fedett része alá mászott. – Kiválóan kilátok – jelentette.

– De mi is látunk téged – mondta Dorothea.

– Nem csoda, ha nincs semmi mögötte – vélekedett Flint kapitány.

Dick már ki is bújt. – Bekucorodom a kormányállásba – javasolta –, és borítsátok rám a hálót. Ez épp olyan, mintha szikla lenne mögöttem.

A kérést teljesítették. A hálót lehúzták a vitorlarúdról és a kormányállásra terítették. Miután Dick alákúszott és kikukkantott a háló és a hangacsokrok résein, tisztán láthatta a legénység többi tagját félkörben a fedélzeten.

– Nos – kérdezte –, most láttok?

Válasz nem jött.

– Láttok? – ismételte meg a kérdést Dick.

Válasz továbbra sem érkezett.

Hirtelen megérezte, hogy valami nagy baj történt. Fölemelte a háló egyik sarkát és kidugta a fejét. A kormányállásban álldogáló hálókészítő csapat nem őrá nézett, hanem kifelé meredt a tengerre. Hallotta, hogy Flint kapitány a bajusza alatt mormogja: „A pokolba!” Látta, hogy Dorothea arcán rémület ül, Tittyén is, Peggyt pedig majd’ szétveti a düh. Négykézláb kimászott a háló alól, hogy a saját szemével lássa, mitől dermedtek kővé a többiek.

Kint az öböl szájánál kimért lassúsággal nagy motoros hajó körözött. Nem lehetett semmi mással összetéveszteni. A Pterodactylus, a tojásgyűjtő hajója egyáltalán nem tűzött el a sarkvidékre. Itt ólálkodik, alig háromszáz yardnyira, és a felépítmény mellett álló alak senki más nem lehet, csak maga Mr. Jemmerling.

– Meglátott minket – nyögte Peggy.

– Óh, Dick! – jajdult fel Dorothea.

– Van esze ennek a fickónak – jött rá Flint kapitány. – Tudta, hol találkozott velünk aznap a tengeren. Északra ment, aztán a part felé fordult, elindult visszafelé és bekukkantott minden öbölbe, míg meg nem talált minket. Nagyon úgy tűnik, hogy be akar jönni.

– Bárcsak lennének fegyverei a Tengeri medvének… – kívánta Titty.

Ám a Pterodactylus, miután lassan elhaladt az öböl szája előtt, újra dél felé fordult.

– Talán nem ismert fel bennünket – reménykedett Dorothea.

– Dehogynem – borongott Dick.

– Pedig elmegy – bizonykodott Dorothea.

A Pterodactylust eltakarta az öböl déli felét alkotó sziklanyelv, és egyetlen pillanatig még Flint kapitány is csaknem meggyőzte magát, hogy Dorotheának igaza van. Ám aztán újra és sokkal közelebbről hallották a motor dörmögését. Nem lehetett messze tőlük, bár látni nem látták.

– A másik öbölbe fut be – mondta Flint kapitány. – Valószínűleg úgy ismeri a vidéket, mint a tenyerét.

Peggy már föl is sietett a hágcsón a keresztrúdra.

– Egészen bejön! – kiáltott le. – Látom az ócska kis árbocát. Ott közeledik, a földnyelv túloldalán. Egy perc múlva az egész hajót meglátom, ahol nem olyan magasak a sziklák… Ott is van… – Kinyújtott ujját követve és a motor dübörgését hallva, látatlanul is pontosan tudták, merre úszik a Pterodactylus.

– Beljebb megy, mint mi vagyunk… Horgonyt vet. Nagyon lassan halad.

– Talán zátonyra fut – bizakodott Titty.

– Ha legalább elkészítetted volna azokat a képeket ma reggel – sóhajtotta Flint kapitány. – Mostanra már mérföldekre járnánk, neki pedig főhetne a feje, merre kutasson.

– De nem lehetett! – kiáltotta mérgesen Dorothea. – Nem Dick hibája.

– Még nem találta meg a fészket – mondta Dick elgondolkozva. – És a tengerészeti térkép százával jelzi a tavakat. Nem jöhet rá, melyik az igazi, ha mi meg nem mutatjuk. Legjobb, ha föladjuk az egészet, és azonnal tengerre szállunk.

– Nem mehetünk el a többiek nélkül – figyelmeztette Susan.

– Meg kell mondanom, gyűlölöm a gondolatát is, hogy annyi erőfeszítés után legyőzött minket – dörmögte Flint kapitány.

– Még hogy győzött? – kiáltotta Peggy a fejük felett. – Soha! Bárcsak itt lenne már Nancy meg John!

– Ami meglep – folytatta Flint kapitány –, hogy miképp jöhetett végig a part mentén dél felé anélkül, hogy parti őrségünk meglátta volna.

– Miért nem jelzett nekünk Roger? – csodálkozott Dorothea.

– Semmit se tehettünk volna – védte Titty.

– Hiszen azért ment föl, hogy jelezzen, ha ellenség közeledik – ellenkezett Dorothea.

– Mit csinál most az az alak? – kérdezte Flint kapitány föltekintve.

– Horgonyt vet – jelentette Peggy. – Épp most eresztik le.

– Addig semmihez nem kezdhet, míg partra nem száll – vélekedett Dorothea.

– Fogalmam sincs, mit kellene tennünk – tétovázott Dick. Nagyon szerette volna elkészíteni a fényképeket és bebizonyítani, hogy a madarak itt fészkelnek. De inkább hagyja veszni a bizonyítást, csak nehogy a fotózás révén a madarak nyomára vezesse a tojásgyűjtőt. Ám talán már az is késő, ha most föladják és elhajóznak. Hiszen a tojásgyűjtő már itt van a közvetlen közelben, nincs más teendője, mint egyenként körbekutatni a tavakat, míg rájuk nem lel. Aztán elveszi a tojásokat, legyilkolja a madarakat, és elvész a lehetőség, hogy a búvárpár az évek hosszú során át visszatérjen ide. A két kitömött madár és néhány üresre fújt tojás a Jemmerling-gyűjteményben csupán azt bizonyítja majd, hogy a jeges búvárok próbálkoztak és kudarcot vallottak.

– Borzasztó, ha most föl kell adni – kesergett Dorothea. – Hisz a vászoncsónak is ott vár rád a tavon, és a leshelyed is csaknem kész.

– Láttatok a hálón át? – kérdezte Dick.

– Egyáltalán nem – felelte Titty.

– A háló jól sikerült – vélekedett Flint kapitány.

– Végeredményben be is fejezhetjük a háló álcázását – vélekedett Susan. – Csak nincs elég hanga hozzá.

– Hangát hozhatok még – mondta Dick. – De talán úgy védhetjük meg leginkább a madarakat, ha rögtön elhajózunk.

– Lehet, hogy nem jön utánunk – tűnődött Dorothea –, és még ha így is tesz, nem akadályozhatjuk meg, hogy később visszatérjen.

– Ha itt marad, csak fülelnie kell, míg meghallja a madarakat – vélte Dick.

– Mi is csak egyszer hallottuk a kiáltozásukat – vigasztalta

Flint kapitány.

– Bárcsak Nancy itt lenne! – sóhajtott Dorothea.

– Te ott fönn! – szólt fel Flint kapitány. – Mit csinálnak most?

– Nem engedték le a dingijüket – jelentette Peggy a keresztrúdról. – Oh! Épp most teszik vízre. Mégse. Előkészítették, hogy leengedjék, de meggondolták magukat.

– Dick! – mondta Flint kapitány. – Kimegyek veled a partra. Csak a biztonság kedvéért.

– Azzal nem okozhatunk bajt, ha hozunk még egy kis hangát – vélte Dick búsan. – Még ha nem is használjuk fel végül.

– Mondok valamit – javasolta Dorothea. – Addig itt maradunk őrségben, míg fel nem adja és le nem lép.

– Pont ez az, amit nem tehetünk – hűtötte le Flint kapitány.

– Gyertek, ti ketten! – hívta Susan Tittyt és Dorotheát. – Kötözzük föl a maradék hangát, mielőtt Dick visszatér egy újabb adaggal.

– Még ne döntsünk semmiről – mondta Dorothea.

A nap vidámsága odalett. A Pterodactylus elől végül mégsem tudtak meglógni. Amikor Flint kapitány Dickkel partra evezett az utolsó adag hangáért, senki se tudta volna megmondani, hol uralkodott mélyebb szomorúság: a dingiben, vagy a Tengeri medve fedélzetén.

 

16. AZ ÉBER ŐR

Roger rendkívül meg volt elégedve magával, míg felfelé kapaszkodott a dombon. Mindig büszkeséggel töltötte el, ha a Tengeri medve a motor segítségével haladt. Ráadásul ma a hajógép (és természetesen a főgépész) nélkül a Tengeri medve képtelen lett volna úgy visszajutni az öbölbe, hogy a Pterodactylus meg ne lássa, merre tart. Rogert a legkevésbé sem érdekelték Dick madarai, ám azért hálás volt nekik és a Hajótudósnak is, hogy a gép (és természetesen a főgépész) megmutathatta, mire képes. Ő, Roger, legyőzte az ellenséget, és – noha a Pterodactylus gazdája erről mit sem tud – most épp az a szándéka, hogy kárörvendő tekintettel figyelje hajója tatját, amint elhúz a messzi sarkvidékre madarat kergetni. Elégedetten felkuncogott. Ez az. A Pterodactylus legfeljebb a boldogság kék madarát kergetheti, a Tengeri medve azonban búvárokat, és nemcsak kergeti, hanem meg is találta őket. A Pterodactylus vadászata kudarcra van ítélve.

Olyan gyorsan mászott, ahogy csak a lába bírta, nehogy kárörvendése tárgya eltűnjön a szemhatáron, mielőtt a csúcsra ér. Alig pár lépésre járt a pikt háztól, amikor meglátta a kék tengeren gyorsan távolodó fehér pacát. Nagyszerű. Nem késett el. Mielőtt fölmászott volna a ki tudja hány ezer éve épített halom oldalán, óvatosan a Dorothea „kastélyát” eltakaró gerinc felé pillantott. A vonulat környékén senki se mozdult. Egy-két percig figyelmesen vizsgálta, mert jól emlékezett még a két nappal ezelőtti láthatatlan cserkészőkre, a kutyákra, meg a magas gaelre, aki végigkergette a felfedezőket a völgyön. Remek. Közel és távol senki se mutatkozik. Roger négykézláb fölkúszott a kis halmon, leugrott az ősi épület beomlott teteje alkotta mélyedésbe, és a szálló sólymokét kivéve minden szemnek láthatatlanná vált. Milyen kitűnő hely a parti őrség állomása számára! Még egy kis bevágás is volt a fal tenger felőli oldalán, amelyen keresztül Roger a rejtekéből is kilátott a sziklák fölött, és figyelhette a Pterodactylus sebes és hiábavaló utazását. Roger elégedetten kuncogott, amikor maga elé képzelte a tojásgyűjtőt és embereit: mind az északi horizontot fürkészik a Tengeri medve fehér vitorlái után. Nos, nem ártana erről a többieket is értesíteni. Miután még egy óvatos pillantást vetett a gerincre, felállt és integetni kezdett, hogy felhívja magára a Tengeri medve legénységének figyelmét.

Messze alatta, a két öböl közül a közelebbiben jól látszott a hajó. A többiek épp a vászoncsónakot emelték át a mellvéden. Leadta a jelzést: „Sark fele tart”, és távcsövén át látta, hogy Nancy visszajelez: „Remek”.

Újra levetette magát a mélyedésébe és figyelte a Pterodactylust, amely változatlanul észak felé haladt. Épp idejében, mondta magának. Néhány perc múlva már eltakarja a hajót a partvonalból kiugró hegyfok. Az áldóját, micsoda tempóban száguld! Roger irigyelte a hajógépészt, hogy ilyen gépet gondozhat. A tojásgyűjtőt viszont majdnem megsajnálta. – Hideg… még hidegebb… szinte fagy… – mormolta, míg a rohanó fehér foltot figyelte, amely rossz irányba viszi az ellenséget. – De elég meleg volt. Ha egy fél órával hamarabb indul vagy mi egy fél órát késlekedünk, most ugyancsak forró lenne a helyzet… Tűzforró… Ránk talált volna… – Messze kinn a tengeren a fehér folt egyre távolodott. – Ha meg nem fordul gyorsan, megmenekültünk. Később már nem számít, merre megy… Shetlandre vagy az Északi-sarkra. – Már távcsövön keresztül is egyre nehezebben tudta nyomon követni. Többször el is vesztette szem elől. Aztán egyáltalán nem látta már. Elment.

– Viszlát – mondta Roger. Felállt, és a halom peremére lépve megint letekintett a Tengeri medvére. Látta, hogy a legénységgel zsúfolásig telt dingi a hajó mellett lebeg. Dick éppen lemászott a vászoncsónakba. Roger elküldte a „már nincs sehol” jelzést, mire feleletképpen valaki visszaintegetett a dingiből. Roger ettől kezdve nem törődött a Tengeri medvével. Csak játsszanak a madaraikkal! Ez a nap és a pikt ház most egyedül az övé. Csak az a kérdés, kinek a szerepébe bújjon? Parti Őrség legyen vagy Primitív Ember? Akár egy kicsit mindkettő. Parti Őrség természetesen, ha az ellenség látótávolságon belül van, de így, hogy nincs figyelni való Pterodactylus, semmi kivetnivalót nem talált abban, ha a délelőttöt Primitív Emberként tölti.

A régi időkben, hajósinasként, de még most, a Tengeri medvén és Főgépész beosztásban hajózva is túl ritkán adódott lehetősége, hogy maga tervezze meg a napját. Mindig akadt valahol egy kapitány vagy kormányos, aki megszabta, mi a teendő. Mennyire kihasználatlanul maradt a pikt ház is, holott ez az ő saját külön felfedezése. Igaz, átéltek néhány remek pillanatot később is, amikor láthatatlan vademberek követték őket végig a völgyön és lesték minden lépésüket. Ám ha a pikt háznál maradnak, még valami ennél is jobb történhetett volna. Attól a pillanattól kezdve, hogy az ősi romra rátalált, érezte, ezt hasznosítani kellene valahogy. Jobb, sokkal jobb hely, mint az iglu, amelyet a tó mellett töltött téli szünidő alatt építettek. A maga módján a Szélvész-szel, a keleti partvidék egyik csatornájában talált rozzant bárkával vetekedett, amelyben egy fiú egy szál magában lakott. Ma Roger úgy érezte magát, mint az a fiú: a pikt ház egyedül az övé.

Valóban egyedül az övé? Eszébe jutott a kekszes doboz, amelyet a beomlott alagútban elrejtve talált. Lecsúszott a ház oldalán, a bejárathoz ment, bemászott, megtalálta a dobozt és kihozta. Vajon az illető, aki itt hagyta, visszajött és megette a süteményt? Kinyitotta a dobozt, és azonnal észrevette, bizony valaki más is járt a pikt háznál azóta, hogy két nappal ezelőtt a felfedezők rátaláltak. A süteményes csomag eltűnt. A helyén egy tábla csokoládé hevert, aranyfeliratos vörös papírba csomagolva. Legalábbis a felirat szerint csokoládé volt. Hogy megbizonyosodjék róla, Roger kicsúsztatta a csomagolásból és a fedő ezüstpapírt is széthajtotta. Igen, ez valóban igazi csokoládé. Rogernek most eszébe se jutott, hogy esetleg mérgezett lenne. Letört belőle egy kisebb darabot, ám keze megállt a szája előtt. Két napja ez a csoki még nem volt itt. Képtelen volt magát rábeszélni arra, hogy talált kincsként jogot formálhat rá, és kipróbálhatja, ez a darab is ugyanolyan csokoládé-e, mint amilyet a Tengeri medve fedélzetén szolgálnak fel, s amilyenből voltaképpen gazdag ellátmány lapul a hátizsákjában. A csudába! Roger visszaillesztette a letört darabot a csokoládé többi részéhez, újra becsomagolta, visszatette a dobozba, és a dobozt visszavitte az alagútba, ahol találta.

Megint kimászott és szinte bűntudattal nézett körbe, holott egy harapásnyit sem evett a csokoládéból. Itt fenn a pikt háznál még mindig egyedül volt egy néptelen világban. Semmi sem mozdult. A tengeren sem, de annál a vonulatnál sem, amely falként zárta el a következő völgyben rejtőző másik világot, gaelek és kutyák világát, amely a múltkor a szorosból lepillantva eléjük tárult. Alatta az öbölben a Tengeri medve elhagyatottan lebegett. A szárazföld belsejében láthatta a kék dombokat, a hangás, sziklás lejtőket, a tavak vizének egy részét, a kis szigetet és a távolabbi partot. A tó innenső oldalát és a feltehetőleg arrafelé járó természetbúvár osztagot a Púp eltakarta. Egyedül volt.

Újra fölmászott az ősi építmény beomlott teteje alkotta teknőbe. Letelepedett és igyekezett ősemberré változni. Bizonyos szempontból kár, hogy Titty nincs itt. Ő azonnal tudná, mivel szokott foglalkozni egy Primitív Ember. És Dorothea természetesen kész történetet kerekítene róla. Roger azonban ehhez nem sokat konyított. Történeteket írni fejben? Ez nem az ő műfaja. Hozzá közelebb állnak a csupasz tények. Itt fekszik a pikt ház tetején levő mélyedésben, és ő az utolsó ember a fajából. Vagy az első? Épp csak befejezte házának építését a domb tetején, ahonnan idejében megláthatja a közeledő ellenséget. A bejárati alagút túl szűk a medvéknek és könnyen védhető a farkasok ellen. De talán mégis jobb lenne, ha fajának utolsó képviselőjét alakítaná. A többieket mind felfalták vad bestiák vagy még vadabb emberek, és ő, Roger, egyedül maradt, tudván, ő is sorra kerül majd. Bárki, akit a lápvidéken megpillant, vagy aki csónakban közeledik a tenger felől, ellenség. Valójában, gondolta, meztelennek kellene lennie. A Primitív Ember testén nem viselt egyebet, csak festéket és esetleg farkasbőrt. De se farkasbőre, se festéke, és arra is rájött, hogy a túlzott realizmus eredményeképp fázna. Ezért, noha egy pillanatig eljátszott a gondolattal, nem vette le a ruháit. Amúgy pedig a ruhái kényelmesek és lazák, és a Primitív Ember valószínűleg szíves örömest elcserélte volna a farkasbőrt rájuk, különösen, ha nem a tanyája mélyén kucorog, hanem a tetején tart éber őrséget.

A távoli tengeren megjelenő füstcsík Primitív Emberből Parti Őrré változtatta, és hosszú időn át hajóról hajóra nyomon követett egy dél felé pöfékelő teljes halászflottillát. Mikor az utolsó bárka is eltűnt, átment arra az oldalra, ahonnan leláthatott az öbölbe. A Tengeri medve újra benépesült. A távcsővel figyelemmel kísérhette, hogy fél tucat ember sürög-forog a fedélzeten. A madarak nézegetése, úgy látszik, véget ért. Nem tudta ugyan megállapítani, mivel foglalatoskodnak, de nagyon munkának tűnt, mire Roger egyből szabadnapos Főgépésszé változott. Minél keményebben dolgoznak a tengerészek, annál kellemesebb a tudat, hogy a Főgépésznek nincs semmi tennivalója.

Egyszer, késő délelőtt észrevette, hogy a többiek őt keresve fölnéznek. Megint Parti Őrré változott, jelzést küldött, hogy tájékoztassa őket, sehol senki. Látta, hogy Peggy válaszol. Vajon mit akar mondani? Azt üzenik, hogy térjen vissza a hajóra? Hogyisne! Egy ingerült „Nem”-et jelzett vissza, és több lehetőséget nem is hagyott nekik, hogy üzenjenek. Folytassák csak a munkájukat, és hagyják őt őrt állni mindnyájuk érdekében.

Kényelmesen elhelyezkedett a pikt ház tetején levő horpadásban. Keze ügyébe helyezte a távcsövet és kipakolta az elemózsiát. Ostobaság lenne visszavinni a kaját a hajóra, miután fölhurcolta a dombra. Egyébként is valakinek őrt kell állnia, hátha visszatér a Pterodactylus. Kibontotta a szendvicses csomagot és tartalmát két egyenlő részre osztotta: az egyik az ebéd, a másik egy későbbi étkezés. Ejnye, de kár: nem gondolt arra, hogy két üveg limonádét hozzon magával. Az egyes falatok között kitekintett a tengerre és a különböző pillanatokban hol Primitív Ember volt, hol Parti Őr, hol szabadnapos Főgépész. Alaposan belakmározott, valójában alaposabban, mint szándéka volt, ugyanis miután bekebelezte szendvicsei első felét, megette a másik részt is, aztán a csokoládét, majd kiszopogatott egy narancsot, s végül a fél üveg limonádé felhörpintése után úgy döntött, hogy semmi értelme meghagyni a maradékot.

Nem sokkal később elaludt.

És erre minden mentsége megvolt. Egy nappal azelőtt korán kelt. Az éjszaka alig aludt valamennyit. Még hajnal előtt fölkeltették. A nap forrón sütött. Elővette a vászonkalapját a hátizsákból, és föltette, hogy árnyékolja a szemét. Kényelembe helyezkedett. A pikt ház tetején a mélyedésben a széltől is védve volt. Lehunyta a szemét egyszer, kétszer, tágra nyitotta, majd újra lecsukta. Végül, bár nem is akarta, hagyta, hogy szemei csukva maradjanak, és hamarosan már mindazon órákat pótolta, amelyeket a priccsétől távol töltött.


Vörhenyes hajú, felföldi ruhába öltözött fiú állt a szorosban, ahol a szekérút átszelte a dombvonulatot. Körbenézett. A völgy üresen nyújtózkodott előtte. A fiú maga elé mosolygott, mert a betolakodókra gondolt, akiket két napja az öreg Angussal meg a pásztorral több órán át szemmel tartottak. Hogy szaladtak az öreg Angus elől, aki végigkergette őket a völgyön, mert megriasztották a szarvasokat! Visszamenekültek a hajójukra, és tegnap reggel Angus jelentette, hogy isten hírével eltakarodtak, látta őket vitorlát bontani.

A mosoly hirtelen lehervadt a fiú ajkáról. Mi az ott lenn a közelebbi öbölben? Hajó? A vállára akasztott kopott bőrtokból nagy vadásztávcsövet húzott elő. Angus tévedett. Ha ez nem is ugyanaz a vitorlás, amely két napja itt horgonyzott, mindenesetre nagyon hasonlít rá. És ha az öreg Angus tévedett, amikor azt gondolta, elhajóztak, akkor nagyon is igaza volt, amikor azt állította, hogy rosszban sántikálnak. Ha tényleg ugyanazok az emberek tértek vissza, akkor lesz dolguk a vadőröknek. Ebben az évszakban nem szabad a szarvasteheneket hajtani. S ha egyszer elkezdik, nincs megállás.

Amikor két nappal azelőtt a betolakodók megriasztották a szarvasokat, még el lehetett őket kergetni, és nem okoztak bajt. Az öreg vadőr Ian jelenlétében számolt be az apjának, mi történt. Ian apja ugyanúgy haragra gyúlt, mint az öreg Angus. Különösen fölháborodott annak hallatán, hogy a szarvasokat gyerekek hajtották. – Szégyen-gyalázat kölyköket használni erre a feladatra – jelentette ki, és megparancsolta, legközelebb ahelyett, hogy elkergetnék a betolakodókat, fogják el valamennyit. Meghagyta az ifjú Iannak, az öreg Angusnak és a vadőröknek, gondosan tervezzék meg, miként lehet a vadűzőket űzött vaddá tenni. Az öreg Angus bólogatott. – Elkapjuk a gyerekeket – ígérte –, és akkor hamarosan kiderül, ki biztatta fel őket. Nem ez az első eset, de teszünk róla, hogy ez legyen az utolsó. – Ám egy morcos és csalódott Angus bukkant föl másnap a reggelizőasztalnál és jelentette, hogy a betolakodók elkergetése sikerrel járt, mert kivitorláztak az öbölből. Beszámolóját egy hasonlóan csalódott Ian hallgatta.

Most egy pillanatra arra gondolt, hogy visszafordul és megviszi a hírt: újra megjelentek a betolakodók. Ám az öreg Angus valahol messze, a völgy végében járt. Persze az is lehet, hogy nem ugyanaz a bárka, noha nagyon hasonlít rá. Elhatározta, hogy leereszkedik a gerincről, felmászik a dombra, és az általa brochnak (azaz pikt őrtoronynak) nevezett, fűvel fedett romról – saját külön rejtekhelyéről – alaposabban szemügyre veszi a hajót. Ráadásul egy tábla csokoládé is várta a kekszes dobozban a naplója mellett, amelyet gyakorlás céljából gael nyelven írt, mert így váltott szót a vadőrökkel, noha apjával mindig angolul beszélgetett.

Messze lenn, a Tengeri medve fedélzetén a hálókötő csapat keményen dolgozott. Roger, az őrszem, mély álomba merülve hevert az öreg pikt ház tetején. Senki se nézett föl, ezért senki se vette észre a felföldi ifjút, amint fürgén legyalogolt a vonulat hangával fedett oldalán. A Tengeri medvéről egyébként is csak pár másodpercre láthatták volna, mert a gerincbe vágódott szorostól közvetlenül a parti sziklákhoz igyekezett, és a pikt házhoz a domb tenger felé eső oldaláról érkezett. Csendesen és gyorsan haladt, mert szarvasvadász őseihez hasonlóan mindig így mozgott, akár szükség volt rá, akár nem. A pikt házhoz érve a fűvel fedett fal közelében óvatosan körbelopódzott, míg a meredek lejtőn le nem pillanthatott az öbölbe, hogy szemügyre vegye a lehorgonyzott vitorlást.

Ez bizony ugyanaz a hajó. A broch mellett, a földön fekve, tokjából elővette vadászlátcsövét és belenézett. Meglehetősen sok ember nyüzsgött a fedélzeten és nagyon ügyködött valamiben, de még a vadászlátcsővel sem tudta megállapítani, min is buzgólkodnak. Ugyanakkor legalább két gyereket fölismert: azok között voltak, akiket az öreg Angussal rajtakaptak a szarvasok körül. Igen, és most legalább meglátta az egyik felnőttet is, aki őket felbiztatta. Nagydarab, kövér disznó, ott hentereg a fedélzeten. Az öreg Angus tévedett, amikor azt hitte, hogy elmentek isten hírével. Újra itt vannak, és biztosan nem ok nélkül jöttek vissza. Valaki összedolgozik velük, s az illető jól ismerheti a partot, különben ebben a szűk öbölben nem mertek volna lehorgonyozni. Vajon ki lehet az, tűnődött Ian. Valaki, akinek földje van itt a közelben. Angus elmesélte, miben mesterkednek az efféle csibészek. A szarvas olyan, mint a lazac. Visszatér arra a helyre, ahol született és felnőtt. Egy becstelen ember könnyedén tönkreteheti szomszédja vadasparkját, ha a szarvasünőket a tenyészidőszakban eltereli. A saját szarvascsordáját így anélkül növelheti, hogy akár egyetlen vadat is befogna. A legaljasabb trükk. És gyerekeket használni erre a feladatra még aljasabb. A gazfickók ma már nem tehetnek semmit, mert túl későre jár, és láthatólag nyakig elmerültek valami előkészületben. Ám egy perccel sem lófrálnak tovább errefelé, mint ami feltétlenül szükséges. Holnap már a szarvasok nyomában lesznek. Csak jöjjenek! Holnap ő, meg Angus, meg a vadőrök készen várják megjelenésüket.

Az öreg pikt házat Ian saját külön rejtekhelyeként és megfigyelőállomásként használta már kicsi gyermekkora óta. Az alagút négyszögletes bejáratához ment, amely valaha a piktek lakóhelyéül szolgáló terembe vezetett. Bemászott és kihozta a bádogdobozt. Felnyitotta, kivette belőle a csokoládés csomagot és a naplóját. Történt néhány dolog, amit ma be kell vezetnie… Olyan emberek hatoltak be a völgybe, akik a szarvasok elterelésére gyerekeket használnak fel… Elkergették őket… Hajójuk távozott… És most legújabb felfedezése, hogy a hajó kétségtelenül csak azért vitorlázott el, mert a behatolók akkor és ott gyanút fogtak, ám a bárka visszatért és itt lapul az öbölben. A gael szavak könnyen jöttek ceruzájára. Leírt mindent, beletette a naplót a dobozba, és fejében már a következő bejegyzés is megfogalmazódott, amely a teljes banda sikeres elfogásáról szól majd.

Aztán hátát a pikt ház falának vetve kinyitotta a csokoládés csomagot. Furcsa. Mintha az ezüstpapírt valaki már egyszer széthajtogatta volna. Ő azonban nem emlékszik rá, hogy felbontotta. Még furcsább. Az egyik sarok letört, és vissza volt illesztve, holott tisztán fel tudja idézni: megtapogatta a csokoládét a papíron keresztül, mielőtt a dobozba tette volna, és érezte, hogy várakozása ellenére nem tört el, amikor a dombról lefelé sietve elcsúszott és erősen egy sziklának vágódott. No, mindegy, biztosan tévedett. A csokoládénak mindenesetre nem esett baja, és Ian el is fogyasztotta a napfényben sütkérezve, míg a feje teteje és szeme kivételével az előtte levő dombhajlat teljes egészében eltakarta a megfigyelt hajó elől. Táplálkozás közben azt is végiggondolta, hány vadőrre lesz szükség másnap. Mert ha a behatolók tényleg szarvasűzésre indulnak, egy se szökhet meg közülük.

Végzett a csokoládéval, összehajtogatta a papírját és betette a zsebként szolgáló szarvasbőr tüszőbe. Hirtelen furcsa kis zajra lett figyelmes. Valahonnan a közelből, felülről érkezett. Nem sóhaj volt. Nem is igazán mordulás. Fülelt. Most megint. Talán üregi nyúl? Ian körbemászott a pikt ház fala mentén, míg biztonságban felegyenesedhetett anélkül, hogy az öbölből meglátnák. Óvatosan, hüvelykről hüvelykre fölkapaszkodott a ház oldalán. Roppant lassan fölemelte a fejét, míg átláthatott a lesüllyedt középső rész felé lejtő régi fal pereme fölött. A mélyedésben egy nálánál kisebb fiú hevert és aludt. Szája nyitva. Ian újra hallotta a sóhaj szerű hangot. Ismerős ez a fiú. Ő is a minap látott behatolók egyike volt, akik köveket vertek össze, hogy felzavarják, és így számba vehessék a szarvasokat.

Ian még épp idejében visszafojtotta magába az ingerült kiáltást, amellyel föl akarta ébreszteni a betolakodót. Mert ha itt és most fölzavarja és visszaküldi a hajójára a fiút, akkor egyúttal bogarat tesz a fülébe, és figyelmezteti a cinkosait. Szótlanul, ám magában dühöngve lapult a földön. Idegen bukkant föl azon a helyen, amely mindig is az övé volt és senki más emberfiáé! És milyen otthonosan érzi magát! Ian észrevette az üres limonádés üveget, a kiszopogatott narancsot, a cserkészkést, amellyel a fiú lyukat vágott a héjába, és a szendvicses papírt, amely olyan lazán volt begyömöszölve a hátizsák üres zsebébe, hogy szinte elfújta a szél. Ez a fiú nem idevalósi. Ravasz fickó, aki a szarvasrablási terv mögött lapul: máshol toborozza a segéderőket, a tengeren szállítja ide valamennyit, így a helyiek bottal üthetik a nyomukat, ha a munka végeztével elhúzzák a csíkot. Látta a fiú keze ügyében a távcsőt. Ő is őrállomásnak használja a brochot, amiképp Ian is, amióta csak az eszét tudja. Azon a helyen heverve, ahol Ian maga is sokszor feküdt, épp kilát a tengerre. Vajon mit figyelhet? Ian hátrafordította a fejét. Két halászbárka. Egy gőzős füstje a horizonton. Lassan körbenézett. Mi az ott? Észak felől közeledve egy fehér motoros jacht szaglászik a part mentén. Valami glasgow-i milliomos mutogatja vendégeinek a Hebridák szépségeit. Ian hirtelen megmerevedett.

Mit is mondott apja, az öreg földesúr, amikor Angus elmesélte neki, hogy az elűzött betolakodók egy kicsiny vitorlás jachtról szálltak partra? – Ha tényleg valami rosszban sántikálnak, nagyobb létszámban kell jönniük. És akkor annál a lélekvesztőnél komolyabb hajóra is szükségük van, amely idehozza és elszállítja a csapatot, hiszen nem akarhatják, hogy valaki az úton meglássa őket. – Lehet, hogy ez a motoros jacht hozza a díszes kompánia többi részét? Ez megmagyarázná, miért szaglászik közvetlenül a part mentén. A társai után kutat. Ez azt is megmagyarázná, mit keres ez a fiú Ian saját külön rejtekhelyén. Őt küldték ki, hogy figyelje a közeledőket, és jelezze, hol kell kikötniük. Ian elvigyorodott. Elég gyenge őrszem, gondolta az alvó Rogert méregetve. És ha az a jacht a többi semmirekellőt hozza, nos, annál jobb. – Ne kergessétek el őket – mondta az apja. – Csípjétek fülön valamennyit, és egyszer s mindenkorra elintézzük ezt a szarvasterelgető-ügyet.

Hű, de jól tette, hogy nem ébresztette fel a kölyköt egy dühös kiáltással, és nem szorította sarokba, vajon mit tud felhozni mentségére. Durmoljon csak, ameddig akar! Ian elhatározta, hogy csendben eloson és tudatja az otthoniakkal a fejleményeket. Aztán még egy pillantást vetett Rogerre. Nyilván álmában sem gondolja, hogy egy ellenség figyeli. Iant a sikeres cserkésző büszkesége töltötte el. A fiú kényre-kedvre ki van neki szolgáltatva, és még csak nem is tud róla. Hadd aludjék! Igen. De ha felébred… Ian elvigyorodott. A peremen át csendesen bekúszott a horpadásba és munkához látott. Először jön a limonádés üveg. Aztán a távcső. A hátizsák. Ettől majd leesik az álla. Lassan, hogy ne zörögjön, szétnyitotta a szendvicspapírt, a tüszőjéből ceruzacsonkot ásott elő és írni kezdett. Újra elvigyorodott, fogta a fiú cserkészkését, és a papírt közvetlenül az alvó feje fölött a földhöz szúrta vele. Egy pillanatig még hallgatta áldozata egyenletes lélegzését, aztán óvatosan hátrafelé mozogva lecsusszant a broch pereméről és eltűnt.


Lassan telt a délután. Az utóbbi két nap és éj fáradalmaitól elcsigázott Roger szinte meg se moccant. Végül egy dolmányos varjú ébresztette fel, amely valamit meglátott a broch tetején, lesiklott, és nem lévén olyan óvatos, mint a cserkésző Ian, vad rikoltást eresztett meg, amikor alig egy-két lábnyira az alvó fejétől elsuhant.

Roger kinyitotta a szemét, nyújtózkodott, ásított. Hirtelen felült, és eszébe jutott, hol is van. Kezével a távcsöve után tapogatott, de nem találta. Nagy megdöbbenésére a horpadás peremén az ég előtt pillantotta meg: a vastagabb végére volt állítva, mint valami kicsinyített világítótorony. Az biztos, hogy ő nem ott hagyta.

Aztán a mélyedés közepén észrevette az üres limonádés üveget: apró kék virág kandikált ki belőle, holott ő semmilyen virágot nem szedett. A hátizsákja teljesen kifordítva és kilyukadt futball-labdát formázva a lábánál hevert. Az áldóját! Talpra ugrott és körbenézett. Hát ez meg mi a csoda? Saját késével a földhöz szúrva, nem sokkal azon pont fölött, ahol nemrég még a feje volt, ott díszelgett a szendvicspapír, fekete betűkkel telefirkálva. Roger kesernyésen elvigyorodott. Nem túl hízelgő a parti őrség tagja vagy akár egy egyszerű őrszem számára, ha a következő feliratot tűzik fölébe:

„Csipkerózsika.”

– A dögök – dünnyögte magában. – A szemét dögök! Föl kellett volna ébreszteniük. Már rég elmúlt uzsonnaidő.

Visszafordította a hátizsákját, fölszedte a kését, a távcsövet, és mérgesen összegyűrte a szendvicspapírt. Annak az ősi törvénynek engedelmeskedve, hogy semmi szemetet nem szabad hagyni magunk után, az üres limonádés üveggel együtt bevágta a hátizsákba. Eltűnődött, mitévő legyen a narancs héjával, s mivel nem látott nyúlüreget, végül ezt is a zsák mélyébe süllyesztette. A pakolás végeztével a pikt ház tetejéről lenézett a Hajósúroló-öbölbe. Látta a Tengeri medvét és… És ugyanabban a pillanatban még valamit meglátott, amitől égni kezdett a füle. A Tengeri medvén túl, a sziklás hegyfok déli oldalán egy másik hajó lebegett. Fehér motoros jacht, nagy felépítménnyel. Nem volt szükség a távcsőre, hogy felismerje. A Pterodactylus.

Azonnal rájött, mi történt. Látta, hogy a jacht elszáguld észak felé. Biztosan arra a helyre rohant, ahol három napja találkozott a Tengeri medvével. Ott megfordult, a part mentén elindult dél felé, és minden sarokba bekukkantott, míg meg nem látta a keskeny öbölben horgonyzó öreg révkalauzhajót. Egyáltalán nem sikerült meglógni előle. És ki tudná megmondani, mióta lapul itt a Pterodactylus? Vagy mennyit látott a tojásgyűjtő? Ő, Roger, akinek őrt kellett volna állnia, elaludt, és nem figyelmeztette a többieket, hogy az ellenség visszatért. A legénység többi tagja pedig felkapaszkodott a dombra, hogy számon kérje az őrszemet. És nem keltették föl, á, dehogy! Megvetően hagyták tovább aludni, hogy ha végre valahára felébred, csak egy gúnyos feliratot találjon a feje fölött. – Dögök! Mocskos dögök! – átkozódott Roger. Szégyenkezését düh váltotta fel, de nem önmagára, hanem a többiekre haragudott. Egy pillanatig arra gondolt, hogy egyáltalán vissza se megy. Aztán összeszorított foggal leugrott a pikt ház tetejéről, keményen a földre dobbant, és nekivágott a meredek lejtőnek az öböl felé.

 

17. ELLENSÉG SZÁRAZON ÉS VÍZEN

Roger a sziklákon át abba a kis beszögellésbe ereszkedett le, ahol két nappal azelőtt letisztogatták a Tengeri medvét. A hajó most csendesen lebegett horgonyán az öbölben. Roger észrevette, hogy a dingi nincs a tat mögött. Valaki partra szállt. Vajon ki lehetett? Peggy fenn üldögél a keresztrúdon, háttal feléje. Valószínűleg a Pterodactylust figyeli. Onnan fentről átláthat az öblöt kettéosztó sziklás földnyelv alacsonyabb része felett. A fedélzeten Susan, Titty és Dorothea tevékenykedik. Vajon hol lehet Dick, Nancy, John és Flint kapitány? Roger körbenézett és megpillantotta a dingit: partra húzva hevert az öböl végénél, ott, ahol a folyócska belefut a sós vízbe. Valaki partra szállhatott, hogy közelebbről vegye szemügyre a Pterodactylust. Óh, miért is aludt el, és hagyta, hogy az ellenség meglepje őket? Miért is nem tudott idejében figyelmeztető jelzést küldeni? Roger nem kiáltott át a hajóra. Csak nem fog könyörögni nekik, hogy vegyék a fedélzetre, amikor alva találták, és azt az átkozott cédulát hagyták üdvözlésképpen a fejénél? Sarkára kuporodott a parton. Gyűlölt mindenkit.

A Tengeri medve fedélzetéről senki nem vette észre. Peggy az árboc magasából időről időre lepillantott, a többiek pedig föltekintettek rá abból a ki tudja milyen munkából, amivel épp foglalatoskodtak; a várakozó Roger felé azonban egyszer sem fordultak. Nyilván szándékosan nem méltatják pillantásra se, gondolta a fiú, éreztetni akarják vele megvetésüket.

Már-már elhatározta, hogy újra magányosan bebaktat a szárazföldre, amikor észrevette, hogy Dick visszajött a dingihez és valamiféle szállítmány berakodásával foglalkozik. Aztán meglátta Flint kapitányt is: az öböl túloldalán kapaszkodott lefelé a sziklákon. Biztosan az ellenséget vette szemügyre. Miután a kapitány a csónakhoz ért, segített Dicknek a rakodásnál, majd vízre taszították a dingit és ellökték magukat a parttól. Flint kapitány a Tengeri medve felé evezett. A dingi már elég közeljárt a hajóhoz, amikor Roger észrevette, hogy a farban ülő Dick feléje mutat. Flint kapitány a válla felett hátranézett és irányt változtatott. Néhány perccel később a dingi partot ért Roger lábánál.

– Ugorj be! – szólt Flint kapitány. – Szép kis őrség vagy. Miért nem jelezted nekünk, hogy jön?

– Láttam, hogy eltűnik a láthatáron – védekezett Roger. – És nem sokkal később elaludtam. De nem szándékosan.

– Jól van, ne búsulj! – vigasztalta Flint kapitány. – Semmi baj nem történt. Az igazat megvallva én is elszunnyadtam.

A magába roskadt Dick egy szót se szólt.

A dingi félig volt rakva hangával. Roger nem kérdezte, mi végre.

Amikor a csónak a hajó mellé simult, Roger komoran a fedélzetre dobta a kikötőkötelet, és Dorothea elkapta.

– Peggy szerint még nem szállt partra – jelentette.

– Nem bizony – biccentett Flint kapitány. – És azt hiszem, ma éjjel már nem is fog. Túl késő van. Ráadásul a hozzá hasonló fickók mindig magukból indulnak ki. Valószínűleg azt hitte, hogy Dick egyenesen a fészekhez megy a tojásokért.

Ezt a gondolatot azonban most el kell vetnie, hiszen itt kapott minket, márpedig ha a zsákmányt már begyűjtöttük volna, nyomunkat se látná. Most nyilván azon töpreng, ha ma nem csaptuk meg a tojásokat, bizonyára holnap próbálkozunk vele, ő pedig abban reménykedik, hogy majd mutatjuk neki az utat.

– El kellene hajóznunk. Akkor utánunk jön, és békében hagyja a madarakat – reménykedett Dick.

– Csak abban az esetben követ minket, ha azt hiszi, hogy visszük magunkkal a tojásokat is – vélekedett Flint kapitány.

– Rengeteg hangát hoztatok – állapította meg Dorothea. – Ne aggódj, Dick, biztos vagyok benne, hogy a dolog jóra fordul. Biztos vagyok benne, még ha minden ellene szól is.

Dick és Flint kapitány kezdték föladogatni a hanganyalábokat. Roger szó nélkül mászott a fedélzetre.

– Jaj, Roger! – kiáltott fel Titty. – Hát nem láttad, hogy jön?

– Nagyon jól tudod, hogy nem láttam – tört ki Roger. – Szerintem szemét dögök vagytok, hogy odatettétek azt a cédulát. Ocsmány dolgot műveltetek.

– Miről beszélsz? – csodálkozott Susan.

– Miféle cédulát? – ámult Titty.

– Mi az ördög ez az egész? – kérdezte Flint kapitány, miközben egy óriási nyaláb hangát adott fel Dorotheának.

– Kutyát nem érdekel, mit mondotok – dühöngött Roger. – Akkor is ocsmány dolog volt.

– De mit tettünk? – értetlenkedett Susan.

– Följöttetek a pikt házamba, és odatettétek azt a cédulát, és újra leléptetek, csak mert nem voltam képes ébren maradni. Egyébként sem hiszem, hogy sokáig aludtam.

– De hisz a pikt ház közelében se jártunk – tiltakozott Titty. – Rögtön visszajöttünk, miután megnéztük a madarakat, és azóta egyfolytában dolgozunk.

– Hát, ha nem ti voltatok – gondolt bele Roger akkor már tudom, ki a tettes. Hol bujkál Nancy? – kérdezte követelőzve. – John soha nem tenne ilyet.

– Milyet? – kérdezte Flint kapitány.

– Tudja azt ő nagyon jól – felelte Roger.

– Ahoj… oj!

Mindenki körbenézett.

– Farkast emlegettél, megjelent – mutatta Susan. – Ott jön le Johnnal a partra. Ki megy ki felszedni őket?

– Majd én – válaszolt Flint kapitány, aki még a dingiben állt. – Ki veled, Dick!

Dick a fedélzetre mászott és búsan szemügyre vette a vitorlarúdról lelógó hálót. Az egyik felén a hálószemek még csupaszon árválkodtak, a másik oldalt azonban már rákötözött hangacsokrok díszítették.

– Hamarosan elkészül – biztatta Dorothea.

– Kétlem, hogy használatba vehetném – borongott Dick. Roger egy pillantást vetett a hálóra, és eltűnődött, vajon mi célt szolgálhat. Ám kérdés helyett lecövekelt a létra végénél, Nancyre várva.

– Ördög és pokol! – mondta Nancy, míg Flint kapitány a hajó mellé evezett. – Csak távol kell tartanunk a fickót, ennyi az egész. Egy kicsit megnehezíti ugyan a dolgunkat, de semmi több. Figyelj, Susan, kopog a szemünk az éhségtől. Csak hadd mélyesszem fogam egy darab pemmikánba. Tágulj innét, Roger! Hogy másszak a fedélzetre, ha ott szobrozol?

Roger vörös arccal Nancyre meredt. – Azt hiszem, te egy igazi szemét dög vagy.

– Már így születtem – vágta rá Nancy vidáman. – Most épp mit követtem el?

– Tudod te azt nagyon jól – acsarkodott Roger.

– Fogalmam sincs.

– Dehogy nincs. Talán nem te jártál a pikt házamnál?

– Eltaláltad. Soha életemben nem voltam arrafelé – ingatta a fejét Nancy. – Egész nap keményen súroltuk a hajót, amikor ti elvonultatok felfedezni.

– A mai napról beszélek – mérgelődött Roger.

– Ne légy hülye, Roger! – szólt rá John. – A közeledben sem jártunk. Fölmentünk egész a völgy végében levő dombokig, és… Igaz is, Titty, láttuk az egyik cserkésző fickót, valami vadőr vagy efféle. Úgy ordított ránk, mintha nyúznák.

Roger szeme tágra nyílt: – A mindenit! – hápogta. – De az kizárt, hogy egy vadőr tette. Angol szöveg volt. Akárki írta, nem lehetett gael.

– Mit írt?

– El az útból – szólt rájuk Flint kapitány. – Hadd jöjjek a fedélzetre! Na és most halljuk az egész históriát töviről hegyire.

– Nem tehetek róla, hogy elaludtam – védekezett Roger.

– Ne is törődj vele! – legyintett Flint kapitány. – Édes mindegy. Úgyse tudtuk volna megakadályozni, hogy bejöjjön.

– Láttuk, amikor kinn körbeszimatolt – mondta Titty.

– Folytasd, Roger! – nógatta Nancy. – Ki írt micsodát? Mit írt kicsoda? És hol?

– Hát, ha nem te voltál, akkor valaki más tette – engedett Roger. – Valami szemét alak arra járt, míg aludtam. Arra ébredtem, hogy a hátizsákom kifordítva hever a lábamnál, virágot tettek a limonádés üvegbe, és a távcsövem sem ott volt, ahol hagytam. És én összehajtogattam a szendvics papírját és elraktam, valaki azonban kivette és szétnyitotta és ráírt és a késemmel a földbe szúrta, nehogy elfújja a szél.

– Hova szúrta? – kérdezte John.

– Éppen a fejem fölé – válaszolta Roger.

– És mi volt ráírva?

– Üzenet? – érdeklődött Titty.

– Ugyan már! – tiltakozott Roger.

– Mi volt hát akkor? – faggatta Nancy türelmetlenül.

– Valami, amit dögségnek szántak.

– De micsoda?

– Hol van? – kérdezte Titty. – Talán titkos üzenet.

– Esetleg jeladás – tette hozzá Dorothea.

Roger csak legyintett. Aztán kihúzta hátizsákjából az összegyűrt papírt, és újra szétterítette. Még ebben a komor pillanatban is, és tudván tudva, hogy a Pterodactylus kiszimatolta és megtalálta őket, és itt lapul a sziklák túloldalán, a papírra firkált szó láttán Roger kivételével mindannyian felnevettek.

– Nem hiszem, hogy titkos jel lenne – somolygott Flint kapitány. – Számomra világos.

– Ez akkor is komoly ügy – vetette ellene Nancy. – Nem láttál, nem hallottál senkit?

– Nem – rázta a fejét Roger.

– A láthatatlan cserkészők egyike írhatta – találgatott Titty.

– De azok gaelek voltak – ellenkezett Roger.

– Akkor maga az ifjú főnök – vélte Dorothea. – Éppúgy tud angolul, mint gaelül.

– A bennszülöttek nem barátságosak – közölte Nancy. – Hallanotok kellett volna, aki ránk ordibált.

– Min nevettek? – kiáltott le Peggy a keresztrúdról.

– Eszünk ágában sincs nevetni – szólt vissza Nancy. – Sokkal súlyosabb a helyzet, mint gondoltuk. Ellenség szárazon és vízen. Idehallgass, gyere le! Fölmegyek körbenézni. Te lejössz, és munkához látsz. Reggeli óta egy falatot se ettünk.

– Fél óra múlva kész a vacsora – mondta Susan. – Ti, többiek, folytassátok a háló álcázását! Mindenképpen be kell fejeznünk, még ha Dick nem is veheti hasznát.

– Miért ne vehetné hasznát? – háborodott fel Nancy mászás közben a hágcsón. – Csak semmi kishitűség! A Tengeri medvét nem győzi le egy nyomorult motoros.

– Meg kell mondanom, rendkívül bosszantana, ha egy ilyen sötét alak elbánna velünk – jelentette ki Flint kapitány.

– Fülét-farkát behúzva fog elpucolni – nyilatkozta Nancy a fejük fölött. – Csak bízzátok rám!

Dorothea és Titty közben már keményen nekilátott a munkának: hangacsokrokat kötöztek a háló még fel nem díszített oldalára. John és Flint kapitány is beállt segíteni. A két szakács lement.

– Gyere, Roger! – hívta Titty.

– Mire való ez a micsoda? – kérdezte Roger. Bár még mindig forrt benne a düh a felirat szerzője ellen, már belátta, hogy a Tengeri medve legénységéből senkit sem vádolhat. A többiek elmagyarázták a háló célját, s miután maga is kipróbálta, milyen kiváló rejtekhely, ő is nekiállt hangacsokrokat kötözgetni.

– Nagyon megnehezedett a dolgunk – sóhajtotta Dick. – Úgy kell kivinnünk a szigetre, hogy senki se lássa. El kell rejtenünk a madarak és az emberek elől egyaránt.

– Elrejtjük a rejteket – jegyezte meg Roger, és Titty tudta, öccse már jobban érzi magát.

– Ha a helyére kerül, tojásgyűjtő legyen a talpán, aki rájön, mi ez. Még látcsővel sem lehet megállapítani – bizakodott Flint kapitány.

– Tegyük fel, hogy észrevétlen ki tudjuk vinni – aggódott tovább Dick. – De ha megijesztem a madarakat, és rikácsolni kezdenek? Elárulják, hol vannak.

– Nem kell közel menni hozzájuk, míg szinte teljesen be nem sötétedik.

– Olyan sötét egész éjjel nincs, hogy észre ne vehetnének – vélekedett Dick. – Egyébként is, addig kell kivinnem a hálót a szigetre, míg van annyi fény, hogy lássam, mit teszek.

– Megbirkózol vele – biztatta Dorothea.

Nancy visszatértével a Tengeri medvét addig megülő borongós hangulat valahogy lassan oszladozni kezdett. Talán egyedül Dick volt teljesen tisztában azzal, milyen szörnyű veszély fenyegeti a jeges búvárokat és utódaikat, hiszen ő hosszabban beszélgetett a tojásgyűjtővel. A többiek számára a Pterodactylus felbukkanása csupán valamiféle nehézséget jelentett, de nem volt kétségük afelől, megtalálják a módját, hogy leküzdjék. Miután Nancy lemászott a keresztrúdról, hogy befalja vacsoráját, a többiek egyenként fölkapaszkodtak és megszemlélték a sziklákon túl lebegő fehér motoros jachtot. Ott lapult az ellenség, szinte testközelben, ám a történtek ellenére nem érezték legyőzve magukat.

A kabinban, a vacsoránál haditanácsot tartottak.

Nancy összegezte a tényeket: – A helyzet a következő – fejtegette. – Két csapatra való ellenségünk van, nem csak egy. Dicknek el kell készítenie a fényképeket, anélkül, hogy az öreg Dactylus meglátná. És ami fontos: bennszülöttek se láthatják meg. Mert ha vele is úgy elkezdenek ordibálni, mint Johnnal és velem tették, elijesztik a madarakat, és Dick búcsút mondhat a fotóknak.

– Ennél rosszabb a helyzet – pontosított Dick. – Ha a gaelek meglátnak, amikor kimegyek a szigetre, és ordítozni kezdenek, ezzel elárulják a tojásgyűjtőnek, hol keresse a madarakat. – Egy pillanatra szünetet tartott, mert új gondolat támadt aggódó fejében. – Figyeljetek csak – folytatta –, van még egy gond. Ha a bennszülöttek meglátnak a madarak körül, a tojásgyűjtőnek csak meg kell várnia, míg elmegyünk, aztán kifaggathatja őket. Ők pedig zsebre teszik a pénzét, megmutatják, hol a fészek, és mi semmit se tehetünk ellene.

– Örök hűség a jeges búvárokhoz! – kiáltotta Nancy. – Ez az, Professzor! Hát persze, hogy ezt tesszük. Az egyik ellenséget a másikra uszítjuk! Pofonegyszerű. Azt kell elintéznünk, hogy a gaelek rossz helyen ordítozzanak.

– De ha meglátnak…

– Nem szabad meglátniuk – vélte Nancy. – És nem is fognak. Figyelj csak ide, Titty! Mi is volt a minap azzal a cserkészéssel? Halljam, pontosan mi történt.

Titty, Roger és Dorothea egymás szavába vágva újra elmesélték a felfedezők történetét: hogyan érezték meg, figyelő szemek kísérik lépteiket, ám mégsem láttak senkit, aki figyelte volna őket; hogyan bújtak elő a völgy felső végében a cserkészők kutyáikkal együtt; és végül hogyan kergették vissza hajójuk biztonságába a felfedezőket furcsa kiabálásukkal, amely csakis gael, mindenesetre valamilyen idegen nyelv lehetett. Ez alkalommal, hogy Nancy és John is átélte a kiáltozást, a matrózok már fogékony közönség előtt beszélhettek. Nagy különbség így elmondani a történetet!

– Valahogy rá kell vennünk őket – tűnődött Nancy hogy cserkésszenek megint.

– Nem akarunk bajba keveredni a bennszülöttekkel – ellenkezett Flint kapitány. – Miféle emberek egyébként?

– Az egyikük az ifjú főnök – mondta Dorothea.

– A másik egy öreg óriás, szürke szakállal – folytatta Titty.

– Ti magatok is láttátok – tette hozzá Roger. – Az a kutyakópé, aki nem integetett vissza, amikor induláskor búcsút vettünk tőle.

– És voltak még mások is – tódította Dorothea. – Csupa gael vadember, s mindannyian gael csatakiáltásokat zengtek szülőföldjük dombjai között.

Vacsora után John ment föl a keresztrúdra, és jelentette, hogy a Pterodactylus dingije még mindig a csónakdarun lóg. A fedélzeten senki se mutatkozik és senki se szállt partra.

– Benn lapulnak – mondta Nancy. – Annál jobb.

– De mitévők legyünk a gaelekkel? – kérdezte Dick, miután kivette részét a mosogatásból és a fedélzetre jött.

– Ilyen későn már nem mászkálnak a szabadban – vélekedett John. – És amint elérünk a tóhoz, a magas part eltakar. Lenn a víztől a gerincet nem is látod. Részükről csak az a veszély fenyeget, hogy akkor látnak meg, amikor kievezel a szigetre. Csaknem teljesen be kell sötétedjék, mire elindulsz, és holnap még azelőtt ki kell érned, hogy az emberek fölkelnek.

A sok dolgos kéz segítségével a háló hamarosan elkészült. Kiterítették, összehajtották és fölcsavarták, hogy könnyen lehessen szállítani. Kötéllel körbetekerték, nehogy szétbomoljék. A rákötözött hanga miatt igen testes tekercs lett belőle, de súlya alig haladta meg a készítéséhez felhasznált pólyázó zsinegét.

– Nem kellene indulnotok? – vetette fel Susan. – Senki se aludt sokat, kivéve Flint kapitányt… és Rogert.

– Susan! – horkant fel Roger mérgesen.

– Ne törődj vele, Roger! – mondta Flint kapitány. – Susannak is majd leragad a szeme. Irigykedik ránk, ennyi az egész.

– Várjunk még egy kicsit! – kérte Dick. – A lehető legkésőbb kellene indulni, de azért még legyen elég fény, hogy lássam, mit teszek.

– Semmiképp nem indulhattok most! – kiáltott fel Nancy. – Ne forduljatok meg egyszerre! Valaki jön lefelé, hogy beszéljen velünk.

A nap már lebukott a dombok mögött. Fönn, Roger pikt házánál, egy pillanatra két alak jelent meg az ég előtt, és megindult lefelé az öböl fölötti lejtőn.

– Az egyik a kutyakópé – állította Roger.

– Azt hiszem, a másik az ifjú főnök – vélekedett Dorothea.

– Fiatal fiú – állapította meg Flint kapitány. – Hm, lehet, hogy ő Roger szellemes barátja. Az az üzenet nem vadőrre vall.

– Kimegyek a partra – pattant föl Roger. – Beszélni akarok vele.

Hátraindult, hogy eloldja a tat mögé kikötött dingi kötelét.

– Itt maradsz! – dörrent rá Nancy. – Ülj vissza! Idejönnek. Várjunk, s lássuk, mi történik.

Ám a magas, öreg kutyakópé és a felföldi öltözetet viselő fiú jelen pillanatban nem érdeklődött a Tengeri medve iránt. Lefelé jöttek a lejtőn, de oldalazva. A Tengeri medve legénysége elvesztette őket szem elől. Az öböl vége közelében újra felbukkantak és megint eltűntek.

– A tóhoz mennek – riadozott Dick.

– Dehogyis – nyugtatta meg Dorothea. – Ha oda tartanának, nem a pikt ház felől jöttek volna, hanem egyenesen a Púp túloldalán mennek le.

Peggy egy pillanat alatt az árboccsúcson termett.

– Fény a Pterodactylus üvegházában – jelentette. Egy pillanattal később látták, hogy kezével csendesen jelez.

Észrevette a magas gaelt és a fiút. Most már a többiek is megpillantották őket.

– Átkeltek a patakon – állapította meg John.

– Beszélni akarnak a tojásgyűjtővel! – rémült meg Dick.

– Már szövetségesek! – tódította Dorothea.

A Tengeri medvéről a megfigyelők látták, hogy a fiú és a kutyakópé sziklák és hanga közt az Alacsony-gerincen kapaszkodik fölfelé.

– Vajon mire várnak? – tűnődött Titty.

A két alak a gerinc tetejéről lenézett a lehorgonyzott motoros hajóra. Egy vagy két percig álltak ott, majd visszafordultak abba az irányba, ahonnan érkeztek.

– Muris, hogy lejöttek egészen idáig, és mégse kiáltottak át neki – vélekedett Nancy.

– Nem lehetnek szövetségesek – reménykedett Dorothea.

– Ne beszéljetek túl hangosan! – figyelmeztetett Nancy. – Tudjátok, hogy a víz viszi a hangot.

A nap lement, csak arany ragyogás maradt a nyomában a dombok fölött. A pikt ház alatti lejtőn már nehéz volt nyomon követni a fiút és társát, ám valami mozgást mindig észlelni lehetett, és amikor elhaladtak az ősi lakhely mellett, alakjuk feketén kirajzolódott az égbolton..

– Visszamennek a kastélyba – vélte Dorothea.

– Hát ez különös – értetlenkedett Flint kapitány. – A másik hajót jöttek megnézni. Mi nem is érdekeltük őket.

– Minket már láttak – mondta Titty.

– Bárcsak kiengedtetek volna a partra! – morgolódott Roger. – Ha ez a fiú volt az…

– Nagyobb nálad – óvta John.

– Nem érdekel! – vágta rá Roger. – Tudni akarom, miért tette.

– Talán nem is ő volt – kétkedett Susan.

– Ha ő nem, akkor ki? – tudakolta Roger.

– Indulásra készen? – érdeklődött Flint kapitány Dicktől.

– Várjuk ki, míg hazaérnek – javasolta Nancy.

Fél óra telt el. A fény az égbolton elhalványodott. A part sötétnek tűnt a szürkületben.

– Na most! – szólalt meg Nancy. – Itt a lehetőség. Sipirc! A gaelek durmolnak, a Dactylusok szintén. Folyamatosan őrséget állunk, és megreccsentjük a ködkürtöt, ha partra szállnak. Ehhez pedig le kell eresztenünk a csónakot. Idefigyeljetek! Ha John kíséri el Dicket, akkor én a partig velük tartok, és a sziklák közül lesem a Dactylust. Kölcsönveszem Susan sípját. Á, mégse. Ha a Dactylus vízre teszi a dingit, bagolyhuhogással jelzek, a Tengeri medve ködkürtöl, és Johnék tudni fogják, hogy fel kell húzniuk a nyúlcipőt.

– Ne aggódj, Dick! – biztatta Dorothea. – Azzal még nem teszel semmi rosszat, ha fölállítod éjszaka a leshálót, még ha kockázatos is lenne holnap használatba venni. Senki soha észre sem veszi, ha hátra kell hagynunk.

– Túl sötét lesz a szigeten, ha azonnal el nem indulunk – jutott végre elhatározásra Dick.

John szó nélkül előrehúzta a dingit a létrához és lemászott.

Dick követte. A fölgöngyölt hálót leeresztették. John, lábával a köteg két oldalán evezéshez készülődött. Nancy a kikötőkötéllel ugrott le.

– A farba kellett volna ülnöd – mondta John. – De most már mindegy.

– Sok szerencsét! – kívánta Dorothea.

A dingi csendesen elsiklott a patak torkolata felé.

 

18. ÉJSZAKAI LÁTOGATÁS A SZIGETEN

Az ég ragyogása már elhalványult, amikor Nancy a patak mellett partra lépett. Megragadta a dingi orrát és újra vízre lökte, hogy John és Dick a patak másik oldalán szállhassanak ki. Így nem kockáztatják, hogy a vízen való átkelés közben a hálóval felbuknak.

– Nagyon halk bagolyhuhogást, ha visszaértek – suttogta. – Hallgatózom majd.

John megfordította a csónakot, majd újra partra futtatta. Hang nélkül szálltak ki. Óvatosan fölhúzták a dingit, és a földbe nyomták a kis horgonyt. John vállára vetette a hálóköteget, és a körbetekerésére használt kötél végénél fogva tartotta. A félhomályban, a patak túlsó partján, Nancy szótlanul intett nekik. Azonnal elvesztették szem elől, amint eltávolodott a pataktól és kapaszkodni kezdett a sziklák közt őrhelye felé, ahonnan ráláthatott az ellenségre.

Elég fény derengett még, hogy nagyobb nehézség nélkül kövessék a reggel talált ösvényt, amely hanga és sziklák közt kanyarogva fölvezetett a vízesésen túl, egészen a tó lábáig, ahol a vászoncsónak várt rájuk a nádasba rejtve. Ahhoz viszont elég sötét volt, hogy Dick orra bukjék egy hangacsomóban, elveszítse szemüvegét, és jó hosszú időt töltsön keresésével. A baleset azonban csak bátorságot öntött belé.

– Megtaláltad? – kérdezte John.

– Meg – felelte Dick. – Idefigyelj, szerintem most már tényleg túl sötét van ahhoz, hogy bárki távolról meglásson minket.

– Persze, hogy nem látnak meg – értett egyet John. – És valószínűleg senki nem is figyel.

Amikor csak az újabb elpuffanás kockázata nélkül megtehette, Dick mindegyre fölemelte tekintetét a követett keskeny szarvascsapásról, és az Északi-Sziklás-hegység magas vonulatát fürkészte, amely mögött ott rejtőzött Dorothea „kastélya” és a gael település. A gerincet mintha kartonból vágták volna ki, olyan élesen vált el az égtől. A szorost is látta, ahol az út átkel a túloldali lakott vidékre.

– Bagolyszemének kellene lennie, hogy észrevegyen a sötétben – mondta.

– Senki nem láthat semmit – nyugtatta meg John.

Dick megjegyzését az váltotta ki, hogy eszébe jutott, a gaeleknél nagyobb veszedelem lapul a völgy déli oldalán húzódó Alacsony-gerinc mögött. Tudta azonban azt is, hogy Nancy résen áll: ha bárki a Pterodactylusról partra száll, azonnal jelez a Tengeri medvének, és a ködkürt belebúg az éjszakába figyelmeztetésül, hogy meg ne próbáljon kievezni a szigetre. Emiatt nem kell aggódnia. Neki most csak azzal kell törődnie, hogy a rejtekhely felállítása során meg ne ijessze a madarakat, és utána minél gyorsabban visszajusson a Tengeri medvére.

Megérkeztek a tó partjára, és megkerülték a vászoncsónak rejtekéül szolgáló nádast. Észrevették, hogy a fölöttük emelkedő magas partfal teljes egészében eltakarja az Északi-Sziklás-hegységet, és fejüktől alig néhány yardnyira a fal pereme alkotja a horizontot.

– Gondoltam – biccentett John. – Aggodalomra semmi ok. A gaelek kizárólag akkor láthatnak meg minket, amikor kievezünk a szigetre. Maradj itt a hálóval, míg előhozom a csónakot a nádasból.

Dick a köteg mellé guggolt és a tó acélszínű, fodrozódó vize felett a távoli, sötétbe vesző partot nézte. Ujjával megérintette a hálót. Ha eljön a pillanat, amikor ki kell göngyölnie, hogy leshelykészítés céljából ráterítse a sziklákra, semmiképpen sem szabad összegubancolnia. És ha a sziklák túl messze esnek egymástól? Vagy éppen ellenkezőleg, ha túl szorosan állnak, és annyi helyet sem hagynak, hogy közéjük kússzon?

Megzörrent a nád és fölbukkant a kifelé tartó vászoncsónak sötét foltja. John a parttól alig néhány yardnyira evezett.

– John – mondta Dick halkan.

– Jól van. Látlak.

John orral előre közelítette meg a partot. Dick behajította a hálót, majd mindkét palánkot megragadva utána mászott.

– Szinte mintha szántszándékkal ki akarna borítani – lihegte.

– Szerencsére fúj kicsit a szél – jegyezte meg John.

– Miért szerencsére?

– Sima vízen az általunk keltett hullámok végigfutnak a tavon. Bárki észreveheti, még ha minket meg se lát. Szinte fetreng a csónak a vízen.

– És nem csak az emberek vehetik észre – tette hozzá Dick. – A hullámok a madaraknak is elárulnák, hogy valaki közeledik.

– Nem alszanak már ilyenkor?

– Hallgasd csak – szólt Dick.

– Kacsák – azonosította John.

– A tó túlsó végén vannak – állapította meg Dick. – Már akkor beszélgetni kezdtek, amikor megérkeztünk. De ez csak társalgás, nem riasztás.

Gyors, rövid csapásokkal megindultak és néhány yardnyira elhagyták a partot. Hirtelen Dicknek majd megállt a szívverése. Hangos csobogás hallatszott egy kis öböl vizében, majd kőzörgés, aztán a lágy tőzegen távolodó vágtató paták zaja.

– Csak szarvas – szusszant John. – Az áldóját! Egy pillanatig azt hittem, valaki itt horgászik a sötétben.

– Nekik is kell inniuk – motyogta Dick.

Csak ne vacogna úgy a foga! Hűvös a levegő itt, a víz fölött, de ennyire azért nincs hideg.

– Eddig rendben volnánk – reménykedett John.

Egy nagypóli fütyült a magasban, és a sötét égen átlendült a völgy felett. Dick hiába meresztette utána a szemét, nem látta meg. A kacsák egy pillanatra elhallgattak, ám hamarosan újra társalogni kezdtek. Dick belefúrta tekintetét a víz fölötti homályba és a sziget alacsony, sötét vonalát fürkészte.

– Még ne forduljunk a sziget felé! – javasolta. – Evezzünk inkább kicsit tovább, és csak akkor kanyarodjunk ki. Ha a másik vége felől érkezünk, a madarak nem láthatnak meg.

– Kíváncsi vagyok, hogy szállhatunk partra.

– A túlsó végén egy kis nádast láttam.

– Vizenyős lehet – vélekedett John. – De még mindig jobb, mintha sziklás lenne. Pórul járhatunk, ha lyukat vágunk a vászonba.

Dicknek ilyesmi eddig eszébe se jutott. Pedig ez lenne mindennek a teteje, ha a kihasított fenekű csónakkal a szigeten rekednek, és a reggeli napfény az egész világ előtt leleplezi őket. Még szerencse, hogy John ügyel erre. Az ő gondolatait más foglalkoztatta.

– Roppant óvatosan kell kimennünk – motyogta –, bármilyen lágy a part… A madarak miatt.

Vajon hogyan reagálnak érkezésükre a búvárok? Norfolki tapasztalatai alapján tudta, hogy a szárcsák az ember közeledtére legtöbbször elhagyják fészküket, ám hamarosan visszatérnek. A vöcskök se mennek soha messze. De ezek nagy, óceánjáró madarak, vadak és félénkek… ki tudja, mit tesznek? És ha már el is hagyták a szigetet? Már-már megbánta, hogy visszajöttek, de aztán megerősítette lelkét. Hiszen a Tengeri medve kizárólag ebből a célból kötött ki újra a Hajósúroló-öbölben, az álcahálót egyedül őmiatta készítették, az egész legénység számít rá. Most már nem adhatja fel. És a természetrajz új megállapítását mindenképpen bizonyítani kell. Még a madarak is megértenék, ha el tudná nekik magyarázni. Ó, bárcsak el lehetne! Olyan jó lenne megnyugtatni őket, hogy a lehető legkevésbé szándékozik zavarni életüket.

Bal kéz felé a sziget sötét vonala megtörte az acélszínű hullámok széles takaróját. A csónak már túlhaladt rajta. Eddig semmi baj nem történt, semmi sem jelezte, hogy a búvárok észrevették őket. De elöl új veszély leselkedik. Nem szabad olyan közel kerülni a tó végéhez, hogy a kacsák mostani könnyed fecsegését más zaj váltsa fel: sebes szárnycsapkodás és a felröppenő madarak okozta loccsanássorozat, amelyre hallótávolságon belül minden és mindenki felfigyel.

– Most! – suttogta Dick.

John kiemelte a jobb evezőt és a ballal óvatosan húzott egyet. A vászoncsónak lassan elfordult, míg orra a tó belseje felé nem mutatott. Ekkor John megállította, és a lehető leghalkabb evezőcsapásokkal a sziget távolabbi vége felé indult.

– Már tisztán látszódunk – állapította meg, amikor a csónak elhagyta a part takarását, és újra föltűnt az ég előtt feketén emelkedő Sziklás-hegység hosszú vonala. – De senki se figyel.

– Nem szabad beszélnünk – suttogta Dick.

Most már nem az emberi lényekkel kell törődniük. Dick a búvárok miatt aggódott. Vajon mindketten a fészeknél vannak? Vagy csak ez egyikük ül a tojásokon, míg a másik őrt áll, talán éppen a sziget túlsó végén, ahol partra akarnak szállni? Minden pillanatban várta, hogy felharsan a mérges, rémült, figyelmeztető kiáltás.

Semmi se hallatszott, csak messze fejük felett egy hosszú, hajladozó füttyszó. Mintha egy másik világból jönne.

– Megint a nagypóli – suttogta Dick.

John tovább evezett. Mögötte Dick mozgó, hullámzó nádast pillantott meg az ég előtt.

– Nagyon közel vagyunk – lehelte.

John a válla fölött hátrasandított, abbahagyta az evezést, előrehajolt és levette cipőjét, harisnyáját. Dick is matatni kezdett a sajátjával.

– Te tartsd magadon! – állította meg John. – A parton kell majd.

Dick várt és fülelt. Mindkét madár alszik? Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

A csónak újra megindult. John már csak az egyik evezővel kanalazott. Mindkét oldalon nádbugák lengedeztek. A nádszárak halkan a csónakhoz súrlódtak. John az evezővel a feneket vizsgálta, majd kilépett a csónakból. Dick két kézzel markolta mindkét palánkot, s közben érezte, hogy partot értek. A csónak megingott, mert John hirtelen előrehúzta.

– Elég szilárd a talaj – suttogta John. – Gyere. Az orrban lépj ki. Én majd kiviszem neked a hálót.

– Hagyd így feltekerve – kérte Dick, miután kiszállt. – Különben nem tudom szétteríteni.

John a nád között a vízben állva a csónak fölé hajolt, kiemelte a hálókötegét, mindössze egyetlen csobbanással, amely akár béka vagy vízipatkány is lehetett, partra gázolt és a tekercset Dick várakozó karjába tette. Egyetlen pisszenés nem árulta el, hogy nem egyedül vannak a szigeten és az a két nagy madár alig harmincyardnyira lehet.

– Menjek én is?

– Ne! – susogta Dick. – Jobb, ha csak egyikünk megy.

– Igaz.

Dick megfordult… Mégis túl sokáig várt volna, és az orráig se lát? Nem. Nincs itt olyan sötét, mint ugyanebben az éjszakai órában délen lenne. Lábánál felismerte a buján tenyésző fűcsomókat, a fehér köveket, és messzebb, a sziget közepe felé az alvó tehenekre vagy rozmárokra emlékeztető nagy sziklákat. Dick türelmetlenül leintette magát ezért a gondolatért. Kit érdekel, hogy mire emlékeztetnek, most az a fontos, pontosan hol helyezkednek el. Ha nincs elég hely számára, hogy fotótávolságon belül rejtőzhessék el a fészek közelében, akár ide se kellett volna jönnie.

Lassan megindult előre, lábát minden lépésnél óvatosan tette le. A hatalmas hálóköteg erősen zavarta a járásban. Elöl azok a sápadt sziklák, úgy tűnik, az egész szigeten keresztülhúzódnak. Rés után kutatott közöttük, s végre megtalálta. A hálóköteget az egyik szikla tetejére fektette és fülét hegyezve várakozott. Alszanak a búvárok vagy sem? Egy magányos szigeten, az üres vízfelület kellős közepén, messze a házaktól igazán semmitől nem kell tartaniuk. Az pedig bizonyos, hogy sem John, sem ő eddig nem csapott zajt.

Továbblopódzott. Már a sziget közepén járt. Néhány szikla – a rozmárok – már elmaradt mögötte. A leshely szempontjából fontos darabok közvetlenül előtte emelkedtek. Ez a nagy biztosan az a szikla, amelyet a tó partjáról nézve a rejtek hátsó részének szánt. A másik kettőnek ezen túl kell lennie. Már látta a tetejüket, és valóban, köztük sötét űr tátongott. Ha oda bekúszhatna, alig tucat lábnyira lenne a fészektől, amely a füves parton van, a sziklák és a víz között.

Még egy yard. Aztán, a lehető legrosszabb pillanatban, Dick lábujja egy kőbe ütközött. A fájdalmat fel se vette. Az nem számított. És maga az ütközés sem okozott zajt, mert vászoncipőt viselt. De balszerencséjére a megrúgott kő szinte érintkezett egy másikkal. Csattanás hallatszott, ahogy kő ütközött kővel, és ez a kicsiny zaj is elég volt, sőt, több mint elég. A sziklákon túl a parton valami megmozdult. Csobbanás. Az egyik búvár a víz szélére vergődött és belevetette magát. Dick összeszorított foggal várta a második csobbanást… ahogy felszállás közben a szárnyak verdesik a vizet… felhangzik a vad „Auk! Auk!”, amely hallótávolságon belül mindenkinek elárulja, hogy a búvárok felébredtek. Dick szoborrá dermedt és hallgatózott. A várt hangok elmaradtak. A szigeten csend honolt, csak a hullámok csapkodták halkan a partot.

Végül Dick újra megmozdult. Értelmetlen tovább várakoznia. Az egyik búvár elúszott, a másiknak pedig tudnia kell, hogy valaki jár a szigeten. Dick tágra meresztette a szemét a félhomályban. Igen, mintha látná is: sötét halmocska a parton, ott, ahol emlékei szerint a fészeknek kell lennie. Valószínűleg a tojásokon ül és hallgatózik; hallgatózik, ahogy Dick maga is hallgatózik. A lehető leggyorsabban távoznia kell, ennél többet-jobbat nem tehet. De előtte valahogy még a hálót a sziklákra kell terítenie.

Bárcsak zseblámpát hozott volna magával! Bárcsak az ég kissé világosabb lenne! Jaj, esetleg túl világos is van. De ha sötétebb lenne, semmit se tudna elvégezni. A sziklákkal kapcsolatban igaza volt. Be tudja préselni magát a nagyobb és a fészekhez közeli két kisebb szikla közé. Azok között pedig meg tud lapulni. Kitapogatta a hálóköteget tartó kötél csomóját. Kioldotta. Ujjai remegtek. Fogait összeszorította, hogy ne vacogjanak. A szíve hangosan dobogott. Kész csoda, hogy a madár nem hallja. Gyorsan. Gyorsan. Minden perc, minden pillanat számít. A hálóra kötözött hangacsomók zizegtek. Ez ellen nem tehet semmit. Kitekerte a köteget. Egy pillanatra kétségbeesett, mert a háló valahol beleakadt a sziklába, végül azonban sikerült ráterítenie a két nagy kődarabra, amelyek rejteke falaiként szolgálnak. És a parton az a sötét halmocska még mindig nem mozdult.

Hirtelen eszébe ötlött, ennek oka az lehet, hogy a fiókák talán már hamarosan kikelnek a tojásból. Jól emlékezett még arra a macskabagolyra, amely egy fa gyökerei közt fészkelt. Az se moccant meg, holott alig egy-két yardnyira közelítette meg fényes nappal. És harmadnap, amikor újra meglátogatta a fészket, már két bagolyfióka fogadta, tátogó csőrüket kivéve te tető tői talpig pelyhesen. Gyorsan, gyorsan! Jó, hogy ilyen nagyra készítették a hálót. A sziklák külső oldalain leért a földig, és a fészekhez közel eső nyílást is eltakarta. Épp így tervezte. Kövek után tapogatózott. Közvetlenül a keze ügyében talált egyet, gyorsan a háló szélére tette, hogy lehorgonyozza. Még egyet, meg még egyet! Átsiklott a másik oldalra, hogy azt a felét is rögzítse. Még több követ. Szerencsére van elég. Amikor az egyiket a helyére tette, az a sziklának koccant. Mintha a madár megmozdult volna. – Megyek már. Megyek már – suttogta magában.

Még egy pillantást vetett a félhomályban felsejlő fedezékre. Ennél többet most nem tehet. Csak napvilágnál derül ki, elrejti-e a fotóst a leshely, vagy sem. Folyvást fülelve, nem hall-e újabb csobbanást (nem hallott), a sziklák között visszaóvakodott a sziget nádassal fedett végére.

John a vízben állt és szorosan fogta a dingit, hogy Dick bemászhasson.

– Nos? – suttogta.

– Az egyik madár elúszott – lehelte Dick –, de azt hiszem, a másik nem hagyta el a fészket.

– Ügyes vagy, Professzor – dicsérte John. – Idefigyelj! Remek helyet találtam a csónak számára a nád között. Itt el tudod rejteni, amikor visszajössz fényképezni. Húzd be jó mélyen, és a tó egyik partjáról sem lehet észrevenni.

– Itt kellene maradnom, és akkor megúszom a nappali visszajövetelt – tűnődött Dick.

– Nem maradhatsz.

– Tudom. Nincs velem a fényképezőgép. És talán ha maradnék, az jobban zavarná a madarakat. Menjünk innen gyorsan!

– Mi van a rejtekkel?

– Azt hiszem, jól sikerült. Figyelj csak! Evezz föl egy kicsit a tavon, mielőtt a part felé fordulsz. Ne közelítsük meg a sziget túlsó végét. Az egyik madár a vízen úszkál, jobb, ha minél távolabb tartjuk magunkat tőle.

John csendesen elevezett a szigettől, és egészen addig haladt nyugat felé, míg csak a már jó ideje elcsendesedett kacsák nem messze tőlük hirtelen hápogni nem kezdtek, alaposan megijesztve mindkettőjüket. John a part felé húzott, ott befordult és a magas part árnyékában evezett visszafelé. Dick a fülét hegyezte. A búvárok irányából egyetlen hang nem érkezett. Kitágult szemmel meredt a félhomályban sötétlő sziget felé. Semmi sem mozgott a fodrozódó vízen.

– Nos, a leshálót legalább felállítottuk – mondta –, még ha a fényképeket nem is tudom elkészíteni.

– Miért ne tudnád?

– Ha a tojásgyűjtő figyel minket, a madarak közelébe se mehetek. És legalább ekkora a baj, ha a helyiek meglátnak. Mert ha az a dög megkörnyékezi őket, biztosan eladják neki a tojásokat. És eszükbe sem jut, mekkora kárt okoznak ezzel.

– Nancynek van egy terve – biztatta John.

Megérkeztek a tó végében levő nádashoz, megtalálták azt a helyet, ahol reggel elrejtették a csónakot, és az evezőket rúdként használva a nádon át újra betolták ide. Aztán Dick Johnhoz hasonlóan levette cipőjét és zokniját, és mindketten elhagyták a nádasba rejtett vászoncsónakot. A kikötőkötelet egy kő köré tekerték, s a követ a parttól néhány yardnyira a vízbe eresztették.

– Könnyen megtaláljuk – nézett föl John. – Épp szemben van ezzel a partomlással.

– Holnap egyedül kell kimennem – mondta Dick. – Két ember számára nincs elég hely a fedezékben, és ha ketten megyünk végig a szigeten, könnyebben megijeszthetjük őket.

– És kettőnket könnyebben meg is látnak – bólintott John. – Akár a gaelek, akár az a fickó. Valóban, erről elfeledkeztem. Nos, kapd föl gyorsan a cipődet. Nancy még azt hiszi, hogy elsüllyesztettük a csónakot.

Az éji sötétben a hajó felé gyalogló Dick lépésről lépésre jobb kedvre derült. Amit meg lehetett tenni, azt megtették. S ami a legfontosabb, majdnem mérget mert volna venni rá, hogy az egyik madár egyáltalán nem hagyta el a fészket. Reggel azok a sziklák kicsit túl hangás-bozótosnak tűnnek majd, de valószínűleg a madarakat ez különösebben nem zavarja. S mivel John meggyőződéssel állította, hogy Nancynek van egy működőképes terve, már az aggódó Dick is reménykedni kezdett: az összes nehézség ellenére úgy tud bizonyítékot szerezni felfedezéséről, hogy közben nem árulja el a mohó Mr. Jemmerlingnek, merre keresse a tojásokat. Nancy tervei mindig működtek, még ha ez gyakran számos más ember munkáját is igényelte. Megy majd minden, mint a karikacsapás.

Sötétebb volt, mint korábban, de a távolság rövidebbnek tűnt. A vízesést és a sellőket maguk mögött hagyva hamarosan leérkeztek a folyócska torkolatához. A lehorgonyzott Tengeri medve árbocmerevítőjén fény pislákolt.

– Szent szkuák! – szólalt meg egy csendes hang a patak túlsó partján. – Emberek, ti úgy trappoltok, mint egy elefántcsorda. Igazán nem szükséges bagolyhuhogással tudatni az érkezéseteket.

– A szigeten sokkal csendesebbek voltunk – mentegetőzött Dick.

– Mit csinál a Dactylus? – váltott témát John.

– Durmol – tájékoztatta Nancy. – Az utolsó fény is kialudt tíz perce. És a dingije még a fedélzeten. Holnapig nem próbálkozik semmivel. Mi van a rejtekkel?

– Kész – felelte Dick. – És az egyik madár meg se moccant.

Vízre lökték a dingit és átlapátoltak Nancyért.

– Van tartalék szemüveged? – fordult Nancy váratlanul Dickhez.

– Kellene lennie – válaszolt Dick. – De képes voltam otthon hagyni. Miért?

– Része a tervünknek – titokzatoskodott Nancy. – De sebaj. Majd kitalálunk valami mást.

– Mi a csudának kell az neked? – firtatta John.

Csendes kuncogás hallatszott a félhomályban, de ekkor még Nancy nem árult el többet, és hamarosan megérkeztek a Tengeri medvéhez.

– Nos?

– Mi történt?

– Sikerült?

– Rikácsolást nem hallottunk. Az egész idő alatt füleltünk, de semmi nesz nem volt.

Aggodalmas hangok köszöntötték őket a Tengeri medvétől.

– Dactylus egyáltalán a fedélzetre se jött – tájékoztatott Nancy. – Először égett a lámpa a felépítményben, meg világítottak a kerek ablakok, de most már mind sötét.

– Én is láttam, hogy kialszanak a fények – mesélte Peggy.

– Fönn voltam a keresztrúdon, de a sötét hajót fölösleges lett volna bámulnom, hát lejöttem.

– Mi van a rejtekhellyel? – tudakolta Dorothea.

– Azt gondolom, hogy rendben van – felelte Dick.

– És a madarak? – kérdezte Titty.

– Az egyik beletottyant a vízbe – mondta Dick –, de nem szállt föl és nem kiabált. Rettentően féltem pedig. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a másik nem hagyta el a fészket.

– Láttad a tojásokat? – firtatta Flint kapitány.

– Csak akkor láthattam volna, ha elijesztem a madarat. Meg se kíséreltem.

– Elég nagy a háló?

– Pont jó.

– Tehát minden készen áll holnapra? Nem kell tovább várnunk? – kérdezte Flint kapitány.

– Idehallgass! – fortyant föl Nancy. – Eddig egyetlen percet nem vesztegettünk el. Dick leshelye elkészült, mi ketten Johnnal pedig remek tervet főztünk ki. A Dactylusnak itt már nem terem babér. És a gaelek eszén is túljárunk. Tervünk mindenkit távol tart. Rengetegen vagyunk. Nyolcán, téged nem számítva. Bocs, heten, mivel Dick fényképezni fog. Egy hétfős elterelő osztag csak elég lesz.

– Elterelő osztag? – kiáltott fel szinte mindenki egyszerre.

– Elmagyarázom – kezdte Nancy.

– De lent – szólt közbe Susan – forr a víz. Kakaó mindenkinek, s aztán ágyba velünk. Hány órakor kell felkelnünk?


A kabinban a gőzölgő bögrék fölött az elterelő osztag tagjai gondosan kidolgozták tervüket, amely a gaeleket és a tojásgyűjtőt egyaránt félrevezeti, és lehetőséget teremt Dicknek, hogy ellenséges tekintetektől mentesen készíthesse el a fényképeket. Csak Dick és Roger nem szólt egy szót se. Dick azért, mert a fényképezés egyes részleteit gondolta át, Roger pedig azért, mert neki megvolt a saját külön terve. Nem bocsátott meg az ismeretlennek, aki nevetségessé tette az alvó őrszemet.

Éjfélre mindenütt béke honolt. A Tengeri medve könnyedén ringott horgonyán, elhagyatott fedélzete felett fény pislákolt. A szigeten a két nagy madár aludt, s elfelejtették már az aggasztó zajokat. A Pterodactylus kabinjában Mr. Jemmerling megfordult a priccsén, miközben lelki szemei előtt egy hatalmas üvegtárló jelent meg, benne két kitömött madár és tojásaik, mely együttes kétségtelenül a Jemmerling-gyűjtemény koronája. A szürke házban a gerinc tetején túl Ian, a fiatal felföldi álomtalanul aludt. Nemcsak a Tengeri medve legénysége kovácsolt terveket a következő napra, Ian és az öreg Angus, míg sötétedéskor hazafelé gyalogoltak, szintén kidolgozták a magukét.

 

19. SZABAD PÁLYÁT DICKNEK

Nancy, aki ébresztőórával a párnája alatt aludt, meggyújtotta a Primus főzőt a hajókonyhában és fölébresztette a szakácsokat, hogy lássanak munkához. Valójában csak Susant akarta felkelteni, de a mozgolódást Peggy is meghallotta, és most már John is átnézett hozzájuk a kabinból.

– A kapitány még alszik – közölte.

– Ne ébreszd föl! – suttogta Nancy. – És vigyázz Rogerre!

Az orrkabinban alvó Roger megfordult a priccsén, de Susan egy tartalék vitorlát akasztott eléje, hogy ne süssön szemébe a fény, és így nem mozdult meg újra.

– Senkit ne keltsetek fel Dicken kívül! – tette ujját az ajkára Susan.

– Másnak nincs sürgős dolga – suttogta Peggy. – Minél tovább alszik Titty és Dot, annál jobb.

Fennakadás nem történt. Előző éjszaka mindent kiterveltek, s már csak a kivitelezés maradt hátra. Legelőször a Hajótudósnak kell a tóhoz sietnie, hogy ott elrejtőzzék, mielőtt a világ ébredezni kezd. Mivel a Pterodactylus a szomszéd öbölben lapul, s mivel a parton ellenséges gaelek kódoroghatnak, a fényképek észrevétlen elkészítése nem ígérkezett könnyűnek. Nancy először arra gondolt, hogy Dicket még hajnalhasadás előtt partra küldi, ez az ötlet azonban másféle veszélyeket rejthetett. Inkább akkor induljon, ha már látja is, mit csinál, és ebben az esetben ahhoz is elég világos lesz, hogy a két felderítő – maga Nancy és John – jelezhessen neki a távolból, hogy biztonságban kihozhatja-e a vászoncsónakot a nádasból, és kievezhet-e a szigetre. Ez az első a veszélyes időszakok sorában. A második, nem kevésbé veszélyes periódus valamivel később következik be, amikor a fényképek elkészítése után el kell hagynia a szigetet, és vissza kell térnie a partra. A tavon mozgó csónakot ugyanis mérföldekről észre lehet venni, ám ekkorra már lehetőleg el kell érni, hogy az ellenség – akár szárazon, akár vízen – látótávolságon kívülre kerüljön vagy rossz irányba nézzen.

Dicket tele hassal és hátizsákjában elegendő elemózsiával kell útnak indítani, hogy várakozás közben a rejtekében is ehessen. Ez a várakozás pedig hosszúra nyúlik majd, hisz időbe telik, mire a nap megfelelő szögben süt a fényképezéshez, és az elterelő hadművelet is biztonságos távolra csalogatja az ellenséget. Susan a már előző este beáztatott zabpehelyből készült kását kevergette az egyik Primus főzőn, míg a kanna a másikon forrt, és Peggy kenyereket szelt, hogy konzervhúsos szendvicseket készítsen.

– Kész a kása? – suttogta Nancy. – Megyek Dickért.

De Dick már ébren volt. Mezítláb, cipőjével a kezében kukkantott át az orrkabinba.

– Elaludtam? – kérdezte aggodalmasan.

– Pszt! – susogta Nancy és intett. – Gyere be! A többieket még nem akarjuk felébreszteni. Telepedj arra a kötéltekercsre és láss neki! Minél hamarabb indulunk, annál jobb.

– Már kész vagyok – felelte Dick.

– Dehogy vagy kész – adta kezébe Susan a zabkásás tálkát és a kanalat. – Elég forró, de a tej majd lehűti.

– Itt a tej – suttogta Peggy, miközben némi kondenzált tejet kevert el egy fél köcsög vízben.

– Ti is most reggeliztek? – kérdezte Dick.

– Később – válaszolta Nancy. – Először téged kell útnak indítanunk.

– Betegyünk még valamit a hátizsákodba? – érdeklődött Peggy.

– Semmit.

– Megvan a fényképezőgép? – firtatta John.

– Film? – tudakolta Nancy.

– Hagyjátok enni! – kérte Susan.

– Semmit sem szabad itt felejtenie – szögezte le Nancy. – Ha egyszer kinn lapul a szigeten, már nem jöhet vissza, bármilyen fontos legyen is az, amit itt hagyott.

– Tegnap este mindent összekészítettem – biztosította őket Dick két falat között.

– Tea – közölte Peggy és egy bögrét tett a földre Dick mellé.

Susan épp egy főtt tojás tetejét vágta le. Meglehetősen szokatlan volt, hogy a Hajótudós a legénység legfontosabb tagja, ám tény: ezt a munkát senki más nem végezheti el helyette, és a többiek elszánták magukat, a lehető legtökéletesebben felkészített állapotban küldik útjára.

Ami Dicket illeti, az ő esze inkább a búvárok körül járt. Mihez kezd, ha tegnap éjszaka – minden óvatossága ellenére – a leshely felállításával mégis elijesztette őket? Vagy akkor, ha – rosszabb esetben – maga a napvilágnál felfedezett álcaháló riasztotta el a búvárpárt? A madarak gyakran otthagyják a fészküket, és ha most is ez történt, arról csak és kizárólag ő tehet, mert mindenáron le akarta fényképezni őket. Ez esetben ő sem különb, mint a tojásgyűjtő. Sietve magába tömte a reggelit, visszautasította a második tojást, és közölte, készen áll.

Nem nyitották fel az elülső kibúvónyílást, mert féltek, hogy felzavarják Rogert. Mind az öten lábujjhegyen átkeltek a kabinon és fölmentek a fedélzetre. Dick végighúzta ujját a tetőablak nedves peremén. Vastagon állt rajta a harmat.

– Remek – jegyezte meg. – Szép napunk lesz. Napsütés nélkül minden rosszul sülhet el.

– Rengeteg dolog rosszul sülhet el napsütésben is – mondta Nancy. – De semmi se fog – tette hozzá. – Az időjárás eszembe se jutott. Nagy szerencse, hogy szép idő lesz. Nem várna még egy napot. Még az se tartaná itt, hogy kitolhat a Dactylussal.

Mindannyian tudták, hogy a türelmetlen Flint kapitányról beszél, aki alig várja már, hogy a Tengeri medvét visszavihesse tulajdonosának.

Lábujjhegyen végigóvakodtak a nedves, csúszós fedélzeten. John előrehúzta a tat mögött ringó dingit. Óvatosan, nehogy a hajóhoz ütközzék, a létra mellé vonta, beleereszkedett és leült a középső evezőspadra. Dick és Nancy követte.

– Ne üljetek a nedves padra! – suttogta Susan.

Nancy vigyorgott, de aztán belegondolt. Susannak igaza van.

– Tényleg ne ülj rá! – szólt Dicknek. – Te se akarod, hogy tüsszögni kezdj a rejtekhelyeden. Ülj a kezedre!

Peggy várt, hogy leadhassa Dick hátizsákját. John átvette és maga mögé tette az orrba.

– Ti ketten inkább bújjatok vissza az ágyba! – suttogta Nancy. – Mi, többiek egy ideig még nem lépünk szolgálatba, ha Dicket megfelelően elhelyeztük.

Susan beejtette a kikötőkötelet az orrba. John ellökte magát. A dingit a dagály arrébb sodorta. John helyükre tette az evezőket és kievezett az öböl végébe, hogy a folyócskától északra partra tegye Dicket és hátizsákját.

– Indulás, Hajótudós! – mondta Nancy. – De ne hozd ki addig a csónakot a tóra, míg fel nem derítjük, tiszta-e a levegő. Fölmegyünk az Alacsony-gerincre. Onnan egyrészt szemmel tarthatjuk a Dactylust, másrészt a völgyön is végiglátunk, és észrevesszük, ha valamelyik gael arra kószál. Úgy választjuk ki az őrhelyet, hogy mindenképpen észrevegyél minket, és mi is lássunk téged. Jelzünk majd, ha bármelyik oldalról veszély fenyeget. Ha nem adunk jelzést, szabad a pálya.

– Amikor kiérsz a szigetre – figyelmeztette John –, jól húzd be a csónakot a nád közé! Tudod, ahol tegnap éjjel partra szálltunk. Megmutattam a helyet.

– Igen – bólintott Dick.

– És minden körülmények közt tartsd észben, nemcsak a madarak elől kell elrejtőznöd!

– Nem felejtem el.

– Indulás és sok szerencsét!

Dick nekivágott. A másik kettő figyelte, amint hátizsákkal a vállán és zsebeit meg-megtapogatva, hogy megbizonyosodjék róla, nem felejtett el semmit, végigsiet a patak mentén, fölkapaszkodik a vízesésnél és eltűnik.

Újra ellökték a csónakot, a patak túlsó oldalán partra szálltak, és addig kapaszkodtak fölfelé a sziklákon, amíg meg nem látták a lehorgonyzott nagy fehér motorost. A dingi még a csónakdarun lógott.

– Lapul, mint kígyó a fűben – jegyezte meg Nancy. – De amint megmoccanunk, utánunk veti magát. Nézd, nemcsak mi tarthatjuk szemmel a keresztrúdról, ő is látja az árbocunk csúcsát a fedélzetről.

– Talán egész idő alatt figyel minket valaki a felépítmény ablakából – vélekedett John.

– Ha vitorlát bontunk, azt fogja hinni, hogy megszereztük a tojásokat. Jim bácsi esküdni merne rá, hogy nyomunkba szegődik, és újra megpróbál megfűzni minket, hogy adjuk el neki. Ha azonban továbbra is itt rostokolunk, biztos lehet benne, hogy még nem csaptuk meg a tojásokat. Akkor csak arra kell ügyelnie, hogy ne veszítsen minket szem elől, és reményei szerint mi majd a madarak nyomára vezetjük.

– És nem is csalatkozik, hacsak nem vigyázunk nagyon – óvott John.

– Mákszemnyi esélyt sem hagyunk neki – vélte Nancy. – Gyere, mert Dick még nekivág a tónak, mielőtt kideríthetnénk, tiszta-e a levegő.

Közvetlenül a tető vonala alatt haladva végigmentek a két öblöt elválasztó és a szárazföld belseje felé fokozatosan emelkedő keskeny gerincen.

– Ott a tó – állapította meg Nancy. – És a nádas, ahol tegnap a vászoncsónakot hagytuk. Ugyanoda vittétek vissza tegnap éjjel?

– Igen – bólintott John. – De meg kell vallanom, nem valami ügyesen rejtettük el. Erről az oldalról remekül látható. Bár talán nem is annyira, csak én tudom, hol van.

– Most már mindegy – legyintett Nancy. – Dick úgyis hamarosan elindul vele a sziget felé. Már látom is a fiút… most érkezik a tó végéhez.

John a távcsővel a messzi nádast fürkészte. Azon morfondírozott, vajon más is észreveheti-e azt a fekete foltot a nádszálak között, és ha igen, vajon rájön-e, hogy az egy vászoncsónak.

– Ha a szigeten elég jól elrejti, nem lesz baj – tűnődött.

– Kérem a távcsövet – nyújtotta ki a kezét Nancy, és a műszert átvéve óvatosan végigkutatta vele a völgy túlsó felén levő jóval magasabb északi hegyvonulatot. Aztán a Hajótudósra fókuszált, aki a tó partján haladt végig és Flint kapitány látcsövével a két felderítőt figyelte.

– Már észrevett minket – állapította meg Nancy. – Mit gondolsz, szabad a pálya? A túloldalon semmi se mozdul.

John néhány lábbal magasabbra kapaszkodott, csak annyira, hogy átláthasson a tető fölött.

– Dactylus még alszik – jelentette. – Bármerre nézünk, egy lélek se mozdul. Minél hamarabb kiér a szigetre, annál jobb.

– Rendben – bólintott Nancy. – Azzal indítottam útjára, hogy csak akkor jelzünk, ha veszély fenyeget. Gyere! Dick figyel minket. Feküdjünk hasra! Ha szépen elterpeszkedünk, rájön, hogy indulhat.

A két felderítő teljes hosszában végigvágódott a lapos sziklán. Meglehetősen furcsa jelzésforma, hogy egyáltalán nem jeleznek, de még szinte földet sem értek, a Hajótudós már el is tűnt szem elől.

– Derék, öreg Dick – dicsérte Nancy. – Azonnal megértette a jelzést.

– Begázolt a nád közé – tájékoztatta John. – Most hozza ki a csónakot. Már jön is.

A kicsiny vászoncsónak kidugta sötét orrát a sápadt nádasból.

– Az áldóját! – mormogta John. – Ezt könnyen meglátja bárki.

– De senki se nézi – vigasztalta Nancy. – Már kinn is van.

– Csapnivalóan evez benne – szörnyülködött John.

– A csónak is csapnivaló – védte Dicket Nancy. – Sose bánd! Csak célba ér vele.

– De hogyan! – kesergett John.

A vászoncsónak elhagyta a nádast és meglehetősen cikcakkos útvonalon elindult a part mentén a sziget felé. A tó e szélcsendes kora reggelen sima vízfelületét minden evezőcsapás után hosszú hullámok törték meg.

– A hétszázát! – szívta a fogát John. – Ennél még Roger is jobban evezne.

– Dicknél rosszabbat tényleg nehéz találni – biccentett Nancy. A két öreg tengeri medve, a Fecske és a Fruska egykori kapitánya fölült, és elégedetlenül figyelte a Hajótudóst, aki a válla fölött hátrapillantott, keményen húzott egyet az egyik evezővel, újra hátrapillantott, és keményen húzott egyet a másik evezővel.

– Bárcsak tudnám, mikor kelnek fel a gaelek – sóhajtott Nancy, egy újabb hosszú távcsöves vizsgálat után. – Most közel és távol senki se mozdul.

– Rövideket húzz! – sugallta John. – Rövideket! Ne olyan erősen! A mindenit! Megint megpördült.

– Nem olyan, mint egy igazi csónak – mentegette Nancy. – Dick igazán jól evez a dingiben. De nagyon remélem, hogy senki se szúrja ki, és nem robog üvöltözve le a dombon, hogy mindent felzavarjon.

– Már kicsit jobban megy – állapította meg John néhány perccel később.

A vászoncsónak közeledett a szigethez. Hirtelen fehér csobbanások sora rajzolódott ki a vízen.

– Egy madár száll föl – jött rá John. – Vajon az egyik búvár az?

– Auk! Auk! Auk! – Érdes, ugatásszerű kiáltás, a harag vagy félelem hangja hallatszott a tó felett.

– Az ördögbe, ez aztán a balszerencse!

A két felderítő már föl is tekergőzött a gerincre, hogy lepillantson a Pterodactylusra. Nem egyedül ők hallották meg a kiáltást. Épp idejében érkeztek, hogy lássák, amint fölpattan a fedélzeti felépítmény ajtaja, kilő rajta maga a tojásgyűjtő, rózsaszín pizsamában, lecövekel a fedélzeten, és a fülét hegyezi.

– Nem tudja, honnan jött a hang – suttogta Nancy, miközben a rózsaszín alak ide-oda forgolódott. – De ha az a madár képes még egyet rikoltani…

– Akkor biztos rájön – borongott John.

A földre lapulva hallgatóztak. A tojásgyűjtő is hallgatózott. Szinte olvasni lehetett a gondolataiban, miközben föl-alá rohangált a fedélzeten, és hol északnak fordult, hol délnek. Aggodalmai ellenére Nancy felkuncogott és odaadta a távcsövet Johnnak.

– Mint egy rózsaszín rigó, amely kukacokat keres – vihogta. – Nézd csak meg, hogy tartja a fejét!

– Borzalmasan hangos az a madár – aggódott John.

– Ha lenn volt a fedélzetközben, nem állapíthatta meg, honnan jön a hang – vélte Nancy. – De ha megint megszólal…

Minden percben várták, hogy újra meghallják a vad, érdes rikácsolást, amely elárulja a tojásgyűjtőnek a helyes irányt. De csoda történt. A csönd mintha mindörökre megülte volna a völgyet. Végül egy nagypóli kiáltása törte meg. Látták, hogy a tojásgyűjtő fölpillant, majd visszaüget a felépítménybe, és bevágja az ajtót maga mögött.

– Kutyául érezheti magát – kajánkodott Nancy. – Éppen bebeszéli magának, hogy csak a nagypólit hallotta korábban is, és nem Dick egyik madarát.

– Reménykedjünk, hogy ez a helyzet – kétkedett John. – De ha felismerte a kiáltást, akkor számára is kiderült, hogy a búvárok nem lehetnek messze. Nézd csak! Dick megérkezett a szigetre.

Figyelték, hogy a csónak besiklik a nádasba a sziget túlsó oldalán. Mintha megakadt volna.

– Ha így hagyja – vélekedett John –, azonnal jeleznünk kell, hogy tisztán látszik.

De egy perccel később a csónak már eltűnt.

– Vegyük elő a távcsövet – kérte John.

– Egyáltalán nem látom – mondta Nancy és átadta.

– Ezt remekül megoldotta – dicsérte John. – Hohó! Látom a fiút. Már a leshely felé tart.

Néha meg-megpillantották a sziklák közt állhatatosan kúszó Dicket.

– Egy biztos – állapította meg John. – Senki se gondolná, hogy a leshely nem valami hangás bucka. Remekül felteregette az álcahálót.

– Látod még? – kérdezte Nancy egy-két perccel később. – Mert én nem.

– Én se – felelte John.

– Jól van – mondta Nancy. – És az a madár se rikácsolt megint. Az első feladatot kipipálhatjuk. A Hajótudós a leshelyén lapul. Most irány a reggeli, aztán jöhet a neheze. Az elterelő hadművelet.

Végigtekintettek a völgyön. Az északi gerincen egy gael se mozdult. Lenéztek a Pterodactylusra. Fedélzete néptelen.

Még egy utolsó pillantást vetettek a szigetre, a kicsiny, lapos szigetre, amelynek feléjük eső vége közelében sziklák emelkedtek, s közöttük volt valami, ami innen fentről leginkább nagydarab hangabozótnak látszott. Aztán a két felderítő lesietett a patak torkolatához, ellökte a dingit és visszaevezett a Tengeri medvére.

A Tengeri medve fedélzetén már mindenki talpon volt és a nap nagy feladatára készülődött. Dorothea, aki arra ébredt, hogy Dick már útra kelt a sziget felé, a fedélzeten a felderítőket várta. Flint kapitány a kormányállásban üldögélt, és borotválkozott, fél arcát fehér habszakáll fedte. Amikor a felderítők a dingit a hajó mellé kormányozták, Roger hangját hallották: élénken tiltakozott valami ellen lenn a kabinban.

– Halló, ti! – üdvözölte őket Flint kapitány, miközben előrehajolt, belenézett a tájolóháznak támasztott borotválkozótükörbe és széles vörös sávot vágott a fehér habba. – Miért nem ébresztettetek fel?

– Szükségtelen volt – felelte Nancy.

– Dickkel minden rendben? – érdeklődött Dorothea.

– A szigeten van és a leshelyén – tájékoztatta John.

– Jaj, de jó! – könnyebbült meg Dorothea.

– Eddig nincs vele gond – mondta Nancy. – A part kihalt. Egy forró pillanat azért akadt. Az egyik madár megeresztett egy rikkantást, és az öreg Dactylus azon nyomban kiugrott a fedélzetre. Rózsaszín pizsamában! A lehető legrózsaszínűbb pizsamában, tudjátok, amolyan eperfagylaltszínűben. Sajnos meghallotta a kiáltást, és fülelt, nem hallja-e újra, de a madár szerencsére csendben maradt. Aztán a legjobb pillanatban elfüttyentette magát egy nagypóli, mire a fickó elpárolgott a fedélzetről. Reméljük, azt hitte, tévedett.

– Kaja! – kiáltotta Peggy alulról.

– Már megyünk is – szólt vissza Nancy. – Egy percet se veszthetünk. Minél hamarabb megindul az elterelő hadművelet, annál jobb.

Lenn a kabinban a reggeli már az asztalon várta őket, és Susan épp a nyolcadik – utolsó – adag szendvicset csomagolta be. A két felderítőnek újra el kellett mondania, hogyan jutott ki Dick a szigetre és miképp rejtette el csónakját a nádasban, s önmagát az álcaháló alatt.

– A hanga kissé megnőtt az elmúlt éjjel – mesélte Nancy. – Semmi más jele nincs, hogy Dick a szigeten lapul. Elő ember fel nem fedezi, hacsak nem tudja pontosan, hova kell nézni. És most rajtunk áll, hogy senkinek eszébe se jusson odanézni.

A reggeli hamar véget ért. A szendvicses csomagokat és a limonádés üvegeket a könnyebb szállítás céljából a hátizsákokba dugták. Az elterelő hadművelet minden résztvevője vitt magával egyet, így szükség esetén akár el is szakadhatnak egymástól, akkor se vesznek éhen. Flint kapitány szendvicsadagja a kabinasztalon hevert, mert ő a fedélzeten marad.

– Minden világos? – kérdezte Nancy. – Jim bácsi az árboccsúcson csücsül, és szemmel tartja a Pterodactylust. Háromszor felbőgeti a ködkürtöt, mihelyt Dick szerencsésen visszatért. Az elterelő hadművelet fő csapata igyekszik úgy járni, mint a felfedezők a minap. Újra becserkésztetik magukat, és maguk után csalogatják a cserkészőket a völgy felső végébe a dombokig. Addig sétáltatják őket összevissza, ameddig csak bírják, hogy Dicknek legyen elég ideje elkészíteni a fényképeket és elhozhassa a vászoncsónakot a szigetről. Dick és én pedig megmutatjuk magunkat a Pterodactylusnak. Az ősmadár ugyanis kizárólag Dickkel törődik, senki mással. Halálbiztosan a nyomunkba szegődik, mi pedig a szomszédos völgybe csaljuk, ahol rengeteg tó akad. És ő mohó tekintettel üldözni fog minket tóról tóra, mert azt hiszi, hogy Dick elvezeti a madarakhoz.

– De hisz Dick a szigeten van – értetlenkedett Dorothea.

Nancy kuncogott.

– John lesz Dick – magyarázta. – Tegnap kissé aggódtam, hogy szemüveg híján álcázása nem lesz tökéletes, de aztán kitaláltuk a megoldást.

– Termetre Dick inkább Rogerre hasonlít – vetette közbe Dorothea.

– Nekem más dolgom van – ellenkezett Roger.

– Roger nem tud akkora utat bejárni, mint John – mondta Nancy. – Az öreg Dactylus bizonyára a csekkfüzetét meg bankjegyeket lengetve rohan utánunk, és nem szabad olyan közel engednünk, hogy kiderüljön a turpisság. Kemény lábmunka várhat ránk. Indulás! Partra teszlek benneteket és visszahozom a dingit, míg John elkészül. Hol bujkál Peggy?

– Hé! – kiáltott le halkan Peggy a magasból. – Vízre eresztik a Dactylus dingijét.

– Sipirc lefelé! – parancsolta Nancy. – Egy percet sem veszíthetünk.

Az elterelő hadművelet fő csapatteste – Susan, Peggy, Dorothea, Titty és Roger – bezsúfolódott a dingibe. Nancy gyorsan kievezett velük abba az öblöcskébe, ahol a Tengeri medvét lábakra állították és lesúrolták.

– Nem lenne jobb, ha a folyó mentén mennénk föl? – morfondírozott Peggy.

– Kocahajós! – horkant fel Nancy. – Dehogy lenne jobb. Rögtön a hegygerincre kell fölkapaszkodnotok, ahogy a felfedezők tették a minap. Titty és Dot a vezető. Ők tudják, merre mentek.

– Fölfelé, a pikt házam mellett – tájékoztatta Roger.

– A tó közelébe semmi esetre se menjetek! – szögezte le Nancy. – Rá kell vennetek a gaeleket, hogy cserkésszenek be újra benneteket, s addig cserkészgessenek, ameddig csak bírjátok.

– És ha fülön csípnek minket? – kérdezte Peggy.

– Ne hagyjátok! – utasította Nancy. – De még ha el is kapnak, nem érdekes, ha elég messzire sikerült már elcsalogatni őket. Semmi rosszat nem tesztek. Csak vigyorogjatok rájuk és legyetek udvariasak. Kérdezzétek meg, meddig kell mennetek, hogy meglássátok az Atlanti-óceánt! Ha pedig már látjátok, azt tudakoljátok meg, mi az! A beszédet hagyjátok Susanra!

– Bárcsak Flint kapitány is velünk jönne! – sóhajtott Susan.

– Százszor jobb nélküle. Ha rátok üvöltöznek, tegyetek úgy, mintha nem értenétek semmit! Csak integessetek vidáman és ügessetek tovább! Jim bácsi kötelességének érezné, hogy leálljon tárgyalni velük. Holott a ti feladatotok éppen az, hogy a gaelek meg a cserkészők egy percre meg ne álljanak.

Roger a dingi farában ült és egy szót sem szólt. Őt csupán egyetlen gondolat foglalkoztatta, hogy leszámoljon azzal a bizonyos cserkészővel, aki Csipkerózsikának nevezte. S ha összetalálkoznak, akkor ott tárgyalás vagy ilyesmi föl se vetődhet. De ezt a többiek nem értenék meg. Ők ugyanis nem aludtak el őrség közben (holott ez bárkivel megeshet), s nem ébredtek arra, hogy holmi ellenség csúfot űzött belőlük, kifordította a hátizsákjukat és jót mulatott a rovásukon.

Amint az elterelő osztag utolsó tagja is partra szállt, hogy felmásszon a dombon a pikt házhoz, Nancy már el is lökte a csónakot, és lélekszakadva visszaevezett a Tengeri medvéhez.

Flint kapitány hírekkel várta.

– A Pterodactylus dingije elment – közölte.

– Gyerünk! – lihegte Nancy. – Ha partra szállt, minél hamarabb meglátja Dicket, annál jobb. Hol van John? Nicsak! Mi az ördög az a sok minden, amit a keresztrúdra akasztottál?

– Csónaklakkos doboz – tájékoztatta Flint kapitány. – Kalapács, bújtatófa hálókötéshez, kaparó és dörzspapír. Ugye, nem gondolod, hogy tétlenül üldögélek ott a magasban? Leszedem a csigákat, kipucolom, belakkozom, és ha a motoroson kémlelő fickók rám szögezik a távcsövüket, láthatják, hogy dolgozom. Kielégítő válasz?

– Remek ötlet! – lelkesedett Nancy. – Kár, hogy onnan föntről nem látod a tavat. De legalább az elterelő hadművelet egyik csapatát figyelemmel kísérheted a völgy távolabbi oldalán, hacsak a Púp el nem takarja őket.

– Ha tudtam volna, mennyi szervezést igényel, hogy Dick lefényképezhessen pár madarat, inkább hagyom, hogy a tojásgyűjtő megkaparintsa a tojásokat.

– Kötve hiszem – jelentette ki Nancy.

– Nos, talán valóban nem hagytam volna, különösen, hogy szemtől szemben láttam a fickót – ismerte be Flint kapitány. – Na, tűnjetek el az útból! Hol van John?

– John! – kiáltotta Nancy türelmetlenül. – Hatalmas hojszák! – tört ki, amikor John feljött a kabinlépcsőn és lepillantott a dingibe. Szemüveget imitálva, bekormozott dugóval két nagy kört rajzolt a szeme köré, és a körök szélétől egyenes vonalakat húzott a két füléhez.

– Ennyire futotta tőlem – mentegetőzött John és leereszkedett a dingibe.

– Távolról nézve nem is rossz – biztatta Flint kapitány az első meglepett nevetés után.

Öt perccel később John és Nancy partra szállt a folyócska torkolatánál.

– Biztos, hogy nem volna jobb, ha veletek tartanék? – kérdezte Flint kapitány.

– És mindent elrontanál? – tiltakozott Nancy. – Semmi esetre se. Valakinek itt kell maradnia, hogy megszólaltassa a ködkürtöt, és tudassa velünk, hogy az igazi Dick rendben visszatért. Három hosszú bőgés a jel. És két rövid, újra meg újra, ha azt látod, hogy bármelyik Dactylus átjött a mi völgyünkbe. Megmondtam a többieknek, melyik jel mit jelent.

– És ha a tojásgyűjtő már errefelé kujtorog?

– Azonnal utánunk veti magát, amint megpillantja Dicket.

Flint kapitány újra szemügyre vette Johnt. – Szerintem inkább az ellenkező irányba rohan – vélekedett. – De talán elcsábul, ha nem engeditek magatokhoz túl közel.

– Ne prézsmitáljunk tovább! – sürgette Nancy. – Valakinek már fönn kellene lennie a keresztrúdon. Gyere, John! Akarom mondani: Dick. Rég el kellett volna indulnunk. Vigyázz, meg ne dörzsöld a szemed, mert szétkened a kormot az arcodon.

Flint kapitány elevezett, Nancy és az újsütetű Dick pedig elindult, hogy felhívják magukra az ellenség figyelmét.

 

20. A CSALÉTEK

– Verseny a csúcsig! – javasolta John, feledve egy pillanatra: fő feladata most az, hogy Dicket alakítsa.

A patak mentén haladtak fölfelé, míg a domboldal azon pontja alá nem értek, ahonnan aznap kora reggel figyelték, hogy az igazi Dick a vászoncsónakban kievez a szigetre. Olyan gyorsan és hirtelen rohantak fel a lejtőn, hogy a Pterodactylus felderítője alig tudott kitérni előlük. Az ijedelem kölcsönös volt, mert őket is legalább annyira megrémítette, amikor a hanga közt lapuló kék zubbonyos tengerész egyszer csak felpattant és szó nélkül elinalt, le a gerinc túlsó oldalán a partra, amely előtt ott horgonyzott a nagy motoros.

– Az áldóját! – hökkent meg John. – Vajon mennyi ideje lapulhatott itt?

– Oly régóta semmi esetre sem, hogy bármi érdemlegeset lásson – vélekedett Nancy. – Csak azt követően eresztették le a dingit, hogy visszatértünk reggelizni.

– Furcsa, hogy szó nélkül elpucolt – töprengett John.

– Rossz a lelkiismerete – mondta Nancy. – Vagy retteg tőlünk. Ugyanez a fickó próbálta Susant meg Peggyt is szóra bírni.

– Hűha! – ötlött John eszébe, hogy ő most valójában Dick.

– Mit gondolsz, elég közelről látott ahhoz, hogy leleplezze a rajzolt ókulámat? Lehajtott fejjel jöttem fölfelé, két kézzel kapaszkodva, és semmiképp se láthatott meg szemtől szembe.

– Nem bizony – értett egyet Nancy. – Vigyázz! Ne nézz a Pterodactylusra. Rózsaszín pizsama a fedélzeten kuksol, és egyenesen minket bámul. Látcsővel. Ki ne szolgáltasd álszemüveged egy óvatlan fordulattal! Eredj tovább! Gyorsan! Menj már tovább, mintha nagyon sietnél! Kell valami indok, hogy utánad kiabáljak.

– Minek kiabálnál?

– De nehéz a felfogásod! – bosszankodott Nancy. – Siess már! Én fészket vagy mi a csudát nézegetek. Te meg rohanj tovább! A matróz megállt. És az öreg Dactylus majd kinézi a szemét. Épp ezt akartuk. Indulj hát! Utánad akarok kiabálni, és mégse üvöltözhetek tele torokkal, ha itt bóklászol a közelemben. Az öregfiú kitalálná, hogy szándékosan teszem. Futólépés! Dick nyilván bemutatkozott, amikor meglátogatta. Hát nem érted? Biztosítanunk kell, hogy az öreg Dactylus Dicknek nézzen téged.

John a szeme sarkából látta Mr. Jemmerling rózsaszín alakját a Pterodactylus fedélzetén, és a tengerészt is, a víz fölött éppen átnézett urára, mint aki parancsra vár. Nancy orrát egy hangabokorba dugta. John mindegyikőjüknek hátat fordított és határozott léptekkel elindult a gerinc mentén, mintha valami sürgős dolga lenne arrafelé. Talán ötven yardot tehetett meg, amikor meghallotta, hogy Nancy utána kiált.

– Ahoj, ahoj! Dick! DICK!

John körbepillantott. A motoros hajó fedélzetén a tojásgyűjtő le nem vette szeme elől a látcsövet. A tengerészt eltakarta a part, de feltételezhetően valahonnan a víz mellől leste főnöke parancsait. A következő pillanatban kiderült, hogy

Nancy terve tényleg működik. A tojásgyűjtő fölmutatott a völgyön, ujja egyenesen Johnra irányult. Nancy újra kiáltott.

– Ahoj, Dick! Dick Callum! Ahoj!

John vigyorgott. Annyira azért nem bízott magában, hogy visszakiabáljon, csak intett és várt.

Nancy sebes vágtában közeledett.

– Sikerült! – lihegte. – Legalábbis remélem. A pápaszemed csodásan mutat távolról. Az egyik kicsit lecsorgott az arcodon, de most már nem számít. Csak magára vethet, ha nem jött rá, hogy Dick vagy. Pedig mondhatom, a szájába rágtam. Szinte felugrott a levegőbe, amikor a nevedet kiáltottam. A matróz épp be akart szállni a dingibe, mire az öreg Dactylus majd felrobbant a dühtől. A tengerész még épp idejében észrevette, és nem lökte vízre a csónakot. A Dactylus egyenesen fölmutatott a völgybe. Egyértelműen utasítást adott a matróznak, mit tegyen.

– És mit tesz?

– Caplat utánunk.

– És mit tegyünk mi? Várjuk meg és köszöntsük egy vadászhallalival?

– Nem engedhetjük magunkhoz közel. Továbbra is Dicket kell játszanod. Mihez kezdene most a fiú?

– Madarakat nézegetne.

– Hát akkor nézegess. Könnyű. De Dick nem piszmogna itt sokáig, ha a búvárok után kajtat éppen. Ezt a matrózt szépen beültetjük a hintába. Rengeteg tó sorakozik itt fölfelé a völgyben. Felajánlunk neki vagy fél tucatot, válogasson közülük, de egyik se lesz az igazi. Ha a Dactylust tényleg meggyőztük, hogy a csicskása Dick sarkában jár, részéről egyáltalán nem fenyeget veszély. És ha Peggy meg Susan sikeresen elcsalogatja a gaeleket a völgy végébe, akkor arról az oldalról sem. A Hajótudós békén elkészítheti képeit és visszatérhet a Tengeri medve fedélzetére, kutya se látja meg.

– Biztos, hogy a matróz követ minket?

– Száz százalék – felelte Nancy. – Ne nézz hátra! Nem szabad rájönnie, hogy lelepleztük, miben sántikál. Mármint, hogy a nyomunkban. Csak menjünk tovább. Aztán, ha meg akarunk bizonyosodni róla, tényleg utánunk sompolyog-e, egyikünk fölmutat az égre… sólyom vagy mi a csuda… szépen körbefordítjuk a fejünket, és már rá is kancsalíthatunk bármire.


Öt perccel később Nancy megtorpant.

– John! Akarom mondani, Dick! Nézd csak azt az albatroszt! Ott fönn!

John megfordult és tekintetével követte Nancynek az üres égre mutató kezét.

– Nem látod? – csodálkozott Nancy. – Rózsaszín, zöld szárnyakkal. És ott egy másik, arany-bíbor pettyes. Gyerünk. Szegezd égnek a fejed, kövesd az albatrosz röptét, és közben kancsalíts a tat felé.

– Már nem látom a motorost – jelentette John.

– Ne a motorossal törődj! – sziszegte Nancy. – A matróz az, akit látni akarunk.

– Megvan – szólt John. – Épp beugrott egy szikla mögé.

– Hol? Hol?

– Ott van megint.

– Győzelem! – ujjongott Nancy. Ő is megpillantotta a hajós sötétkék zubbonyát. – Bujkál előlünk! Kolosszális! Tudtam, hogy a csali-Dick ötlete beválik. Az áldóját! Ezektől az albatroszoktól begörcsöl a nyakam, és a szemem is keresztbeáll, ha az égre emelt orrom fölött kell hátra bandzsítanom. De egy ideig nem kell visszanéznünk. Bekapta a horgot a fickó, nincs mese. Addig járatjuk, míg össze nem esik. A hétszázát, bárcsak tudnám, hogy az elterelő hadművelet felriasztotta-e a gaeleket!

– Esetleg fölmászhatnánk újra a gerincre, hogy egy pillantást vessünk a völgyünkbe.

– Semmiképp – rázta a fejét Nancy. – Ez az egyetlen dolog, amit nem tehetünk. Meg kell tartanunk a fickót abban a tévhitben, hogy Dick madarai ebben a völgyben fészkelnek és nem odaát. Gyerünk! Már látom az egyik tavat. Odaügetünk, aztán továbbindulunk, és keresünk egy másikat. Olyan messze el kell csalogatnunk az ipsét, hogy ne legyen ideje visszamenni, míg az ügyet le nem zárjuk. Folyamatosan járatnunk kell egyik tótól a másikig, míg Dick vissza nem tér a Tengeri medvére, és meg nem halljuk Jim bácsi győzedelmes ködkürtszavát.

– Még mindig követ?

– Nem tehet mást. De ha folyton megfordulunk, rájön, hogy bűzlik valami. Egy ideig nincsenek albatroszok. – Megtekergette a nyakát. – Most gyalogoljunk tovább, jó hosszan. Aztán mindketten épp egyszerre pillantsunk meg egy dodót. Ha villámgyorsan megfordulunk, újra észrevehetjük a fickót.

Egyenletes léptekkel haladtak tovább a völgyben csillogó számtalan apró tó közül a legközelebbi felé. A dodónézést egy jó időre – ameddig csak kíváncsiságuk bírta – felfüggesztették, mert úgy érezték, a Pterodactylus tengerészét leginkább tempós, céltudatos gyaloglással tudják a sarkukban tartani.

– Nos – szólalt meg Nancy. – Mi lenne ha?

– Rendben – bólintott John.

– Háromig számolok és aztán… forduljunk meg, mint a villám. Azonnal kiszúrjuk, ha valami mozog. Kész vagy?

– Kész.

– Egy… kettő… három… Egy dodó!

Megpördültek, és… valóban! Három vagy négyszáz yardnyira mögöttük még épp megpillantották a matrózt, mielőtt a hanga közé vetette magát és eltűnt.

– Ez eldöntötte a kérdést – vélekedett Nancy. – A nyomunkban van, és nem akarja, hogy tudjuk. Hárommilliószoros hurrá! A pápaszemed megtette a magáét. És a neved kiabálása ugyancsak segíthetett. Nincs más hátra, mint előre. Meneteljünk tovább!


Amint megbizonyosodtak róla, hogy cselük bevált, és a Pterodactylus felderítője szorgalmasan követi az ál-Dicket, miközben az igazi Dick kényelmesen és láthatatlanul elkészítheti a fényképeket, már kifejezetten jól szórakoztak. Természetesen kár, hogy nem mászhatnak föl a gerincre, és nem kukkanthatnak át a szomszéd völgybe, hogy meglássák, mi történik az elterelő hadműveletet végző csapattal, de ez túl nagy kockázattal járt volna. Biztosak lehettek benne, hogy a többiek is minden tőlük telhetőt megtesznek a sikerért. Ráadásul a tojásgyűjtő félrevezetése a terv legfontosabb része, és butaság a többiek miatt aggódni, amikor nekik is épp elég dolguk akad. Kemény, de élvezetes munkával teli nap állt előttük. Innen oda, onnan ide, egyik tavacskától a másikig hurcolták a szerencsétlen tengerészt. Az a lágy, mocsaras talaj, amely – míg meg nem álltak – megtartotta Johnt és Nancyt, a nehéz tengerészcsizmában baktató matrózt néha térdig elnyelte. Az egyik kíváncsi hátrapillantás alkalmával meglátták, hogy a hajós éppen sietve kiönti a vizet a csizmájából, aztán újra fölhúzza, és tovább cuppog a nyomukban.

– Szerencsére nem vagyunk elég közel, hogy meghalljuk, miket mond – vigyorgott John.

– Ó, nem is tudom – kajánkodott Nancy. – Talán klassz új szavakat tanulhatnánk.

A nap magasra kapaszkodott az égen. Árnyékuk már nem előttük szaladt, hanem mögéjük vetült. Lassan elérkezett a délután, ám John és Nancy továbbra is lidércfényként ide-oda csapongva menetelt fölfelé a völgyön. Fáradságos tevékenységük során mindkettőjüket jókedvre hangolta, ha messze maguk mögött néha megpillantották a tengerész kék zubbonyát. Végül már a fülüket is hegyezni kezdték, abban a reményben, hogy meghallják a Tengeri medve ködkürtjét, a várva várt jelet, amely tájékoztatja őket: a munka véget ért. Nagyon kimelegedtek, de vigasztalást nyújtott nekik a gondolat, hogy a Pterodactylus tengerészéről valószínűleg még jobban szakad a víz. Jócskán elmúlt az ebédidő, s alaposan megéheztek.

– Idefigyelj! – szólalt meg John. – Már régóta nem láttam a fickót. Gondolod, hogy föladta?

– Dick már biztosan elkészítette a képeket – vélekedett Nancy.

Megálltak és visszanéztek. A sziklás lápvidék széles síkján közel és távol semmi se mozdult.

– Kapjuk be a kaját! – javasolta Nancy. – És taplószáraz nyelvem már majd eleped egy kis grog után. Ha az üveg úgy felmelegedett, ahogy én kimelegedtem, akkor a következő percben felrobban.

– Szerintem most már nyugodtan szusszanhatunk egyet – vélekedett John. – Úgyis meglátjuk a fickót, amikor feldöcög az emelkedőn.

Levetették magukat a rövidszárú száraz hangára, kibújtak a hátizsákból, kibontották a szendvicseket, és ágyúlövedékként a levegőbe durrantották a limonádés üveg dugóját.

– Valószínűleg beleragadt az utolsó tőzegmocsárba – reménykedett Nancy az első néhány sürgős falat eltüntetése után.

– Mi lenne, ha letörölném a pápaszemem? – tűnődött John. Az izzadt homlokát végigsimító kezére tapadt fekete maszat ráébresztette, hogy még mindig Dick szerepét alakítja. – Most már nincs rá szükség.

– Hát, már nem olyan mutatós, mint korábban – mustrálgatta kuncogva Nancy. – De itt csak még jobban elmaszatolnád. A szenes dugó letörlésével szappan nélkül próbálkozni sem érdemes. Lehet, hogy habkőre is szükséged lesz.

– Az ördögbe! – mormogta John. Az arcához ért tiszta ujjával és utána megpillantotta fekete ujjbegyét. – Vajon akad habkő a Tengeri medvén?

– Lesz ráspoly a gépházban – vigasztalta Nancy. – Nyomtalanul leszedjük a feketeséget, amint visszaérünk. Az áldóját! Bárcsak tudnám, mi történik a többiekkel!

– Nem hallottunk kiáltozást – mondta John.

– Ha nem cserkészték be őket – vélekedett Nancy mostanra már ugyancsak elegük lehet az elterelő hadműveletből, amellyel senkit sem sikerült elterelni.

– Susan viszont örül – tette hozzá John. – Nem volt igazán elragadtatva az ötlettől, hogy gaelek üldözzék.

– Jim bácsi hibája – mutatott rá Nancy. – Mert a fejébe verte, hogy nem akarunk bajba keveredni egy kis magánterületsértés miatt. De Susan is belead apait-anyait, ebben biztos vagyok. Tudja, milyen fontos ez.

– Ha fölmászunk a gerincre, valószínűleg meglátjuk őket – kockáztatta meg John.

– Nem tehetjük! – tiltakozott Nancy. – Kém van a sarkunkban.

– A sarkunkban most éppen nincs – vélekedett John. – De az igaz, hogy bármely percben felbukkanhat. Azt a kis nyílt térséget figyeljük, amelyen az imént, a síkról felfele jövet átkeltünk.

Megették szendvicseiket, és az utolsó csepp limonádét is lecsurgatták torkukon. Mindketten fölültek, és a negyedmérföldnyire levő vidéket fürkészték, ugyan hol vánszoroghat a kék tengerész. Nancy hirtelen megragadta John karját. Valaki figyelte őket, alig húszyardnyira. Egy szikla pereme fölött viharvert kék tengerészsapkát pillantottak meg és egy mahagóniszínű, meghökkent, tanácstalan arcot. John elkésett. Most már hiába is fordulna el, hogy elrejtse szemüvege maszatos maradványát. A titok kipattant. A tengerész számára is kiderült – hisz alig két napja személyesen is találkozott a szemüveges fiúval a Pterodactylus fedélzetén –, hogy ez a Dick nem az a Dick, és az egész hajtóvadászatot fölöslegesen szenvedte végig. Senki se szólt egy szót se. A matróz és a csali-Dick farkasszemet néztek egymással. A tengerész megtörölte arcát egy nagy vörös zsebkendővel, és újra Johnra meredt. Aztán felállt. Láthatóan forrt benne a méreg. Minden eshetőségre készen John is talpra ugrott, de a tengerész nem mozdult. Csak állt, csak állt és bámult, mintha nem tudná levenni szemét John zebracsíkos arcáról. Nancy is feltápászkodott és John mellé lépett.

Hirtelen a tengerész láthatóan elhatározásra jutott. Sarkon fordult és egyenletes ügetéssel elindult a völgyben lefelé, a távoli öböl irányába.

– Rohan jelenteni a Dactylusnak, hogy rossz Dicket követett – vélte Nancy.

– Kiváló cserkészteljesítmény a részéről – ismerte el John –, hogy ilyen közel jutott hozzánk.

– Remélem, a Dactylus jól megfizeti – mondta Nancy. – Megérdemli. De fogadok, hogy a mai napért egy fillért se kap. A Dactylus széttépi dühében.

– Aránylag hamar visszaér – aggódott John. – Egyenesen leszáguld, míg mi körbejártunk mindenfelé.

– Száguldjon! – legyintett Nancy. – Most már bármely percben meg kell hallanunk a ködkürtöt. Bár az is lehet, hogy Jim bácsi már kürtölt, de ilyen messze nem jön el a hang.

– Nagyon jó kis ködkürt az – ingatta a fejét John. – Bárcsak vissza tudtuk volna tartani a fickót!

– Veszett fejsze nyele – szögezte le Nancy. – És tárgyalással se tudtuk volna húzni az időt. Hat ökörrel se lehetett volna a fickót visszatartani, miután szemügyre vette az álarcodat.

– Menjünk fel a gerincre – javasolta John –, és nézzük meg, mi történik a másik völgyben!

– Várj, míg a tengerész el nem takarodik! – óvta Nancy.

– Még egyszer se fordult meg – mondta John.

Figyelték a völgyben lefelé siető sötétkék foltot. Néha horpadásokban és a sziklák közt elvesztették szem elől, ám újra észrevették, amikor az egyenetlen felszín emelkedésein haladt át.

– Toronyiránt visszarohan – állapította meg John. – Gyere! Annak a gerincnek a tetejéről egyenesen átláthatunk.

A szendvicspapírt és az üres limonádés üvegeket gyorsan összecsomagolták, és a vállukon csaknem üresen laffogó hátizsákkal útnak indultak.

A matróz tényleg eltűnt szem elől. Már akkor sem látták nyomát, amikor felkapaszkodtak a két völgyet elválasztó gerinc meredek lejtőjén. Az első hír, hogy a túloldalon valami történik, már a tető elérése előtt a fülükbe jutott. A messzeségben hosszú, metsző sípszó harsant, amelyet nem lehetett egyetlen madár kiáltásával sem összetéveszteni.

– Hallottad? – torpant meg Nancy.

– Igen – bólintott John. – És ez nem Susan sípja. Annak a hangját ismerem.

– Ez sem az övé – állapította meg Nancy, amikor egy másik, kicsit eltérő hangú síp szólalt meg.

Szinte versenytempóban tették meg az utolsó ötven yardot, míg végre lepillanthattak a túlsó völgybe. Messze jobbra látták a pikt házzal koronázott kis dombot, a tenger kék vonalát és az egyik tó kicsiny részletét is. A völgy túlsó oldalán, a gerinc vonala fölött sodródó füst mutatta, hol lehetnek a házak. A völgy alsó végétől, az elterelő hadművelet kiindulópontjától kezdve végigfürkészték a szemközti vonulatot.

– Ott vannak! – kiáltott fel Nancy. – Legalábbis néhányan. Nagyon messzire eljutottak. De ki fújta a sípokat? Egyetlen gaelt se látok. Te igen?

– Nem-hunyorgott John. – Nem… Vagyis hogy… Hányat látsz a csapatunkból?

– Elég jól szétszóródtak – állapította meg Nancy. – Ott van a völgy aljában Titty meg Dot. Jóval messzebb eljutottak, mint mi.

– Mi sok vargabetűt írtunk le, hogy körbejárjuk a tavakat és megfuttassuk a hajóst – felelte John.

– Látom Peggy piros sapkáját… Hasznos egy darab, ha meg akarsz találni valakit.

– De a rejtőzködéshez már nem annyira – vetette ellene John. – Bár most persze eszébe se jut elbújni. Sőt, fel akarják hívni magukra a figyelmet, hogy a gaelek üldözni kezdjék őket.

– Vörös kendőt a bikának… vörös sapkát a gaelnek – tréfált Nancy. – Mellette ott van Susan. Négy… És valaki még feljebb. Biztosan Roger. Hé, és ki az ott, kissé hátrább? Az már a hatodik!

– Hatan csak akkor lehetnek, ha Dick is velük tartott. De neki a lelkére kötöttük, hogy amint végzett, száguldjon vissza a Tengeri medvére. Odanézz! Látok még valakit a gerinc tetején! Hét! Ide figyelj Nancy, csak nem Flint kapitány…

– Soha le nem mászna az árboccsúcsról, ha egyszer megígérte, hogy ott ragad… Nézd, nézd!… Följebb, ahol az a szurdokszerűség vágódik a hegybe… Egy… kettő… három… négy… Egy csomó ember spriccelt szét a hangába.

– Ha emberek – kétkedett John. – Hát… tényleg azok. Láttam, hogy az egyik feláll, aztán újra lebukik és eltűnik. És… nézd csak a szarvasokat!

– Szent szkuák! – kiáltott fel Nancy. – Ezek a gaelek! Elég jól sikerült fölzavarni őket. Valóságos hadsereg. Ügyesek voltatok, elterelő csapat! Mindenütt gaelek veszik körbe őket. Vajon Peggy tudja, vagy Susan? Nekem úgy tűnik, egyenesen belesétálnak a csapdába. Jelzek nekik.

– A gaelek észrevesznek.

– Nem érdekes – rántotta meg a vállát Nancy. – Mérföldekre vagyunk Dick tavától. Meg kell tudniuk, hogy be vannak kerítve. – Felmászott egy sziklára és széles mozdulatokkal jobbra-balra lengette a fehér zsebkendőjét. – Figyeld őket a távcsővel, és sikíts azonnal, ha egyikük megpillant.

– Susan észrevett! – kiáltotta John egy pillanattal később. – Egyenesen felénk néz. És Peggy is.

– Pompás – mondta Nancy. A zsebkendővel két gyors lebbentést végzett, majd hatalmas ívben, ahogy csak ki tudta nyújtani a kezét, teljes félkört írt le. Aztán újra két gyors lebbentés és egy lassú, hosszú félkör. Még egyszer. – Fafejűek! – morogta. – Kiszakad a karom, ha nem fogják föl a jelzést mihamar.

– Peggy integet.

– Nem látja ez a vadszamár, hogy jelzek?

– Hahó! Felfogta. Hosszú… rövid… hosszú… rövid… A válaszjelzés. Rendben van… Hát ez micsoda?

Hirtelen megbolydult lent a völgy. John és Nancy két újabb sípszót hallott a messzeségből és egyet közelebbről. Látták, hogy Peggy és Susan egymáshoz sietnek, megállnak, visszanéznek, rohanni kezdenek előre, majd újra megállnak. Látták, hogy az eddig a földön kúszó gaelek – férfiak és legények – fölpattannak, és nagy léptekkel lerohannak a hangás lejtőn. Felharsant Susan jól ismert sípszava. Susan és Peggy a völgy alján levő két másik lánynak integetett, siessenek hozzájuk. A lejtőkön még több ember özönlött le. Dot és Titty fej-fej mellett rohant, hogy a szemközti oldalon elérje Susant és Peggyt.

– Mi a csudának nem felénk menekülnek? – értetlenkedett Nancy.

– Miatta nem – mutatott előre John.

– Maga a kutyakópé! – kiáltotta Nancy, amikor meglátta, hogy Tittyék előző tartózkodási helye közelében fölemelkedik az öles termetű óriás, és az öklét rázza.

Nem volt menekvés. Az elterelő osztagot bekerítették. Néhány pillanattal azelőtt, hogy az ellenség gyűrűje bezárult körülöttük, Peggy újra jelezni kezdett. Három rövid intés és egy hosszú. Három rövid intés és egy hosszú.

– Segítséget kérnek – állapította meg komoran John.

– Mit mondjak, alaposan rá is szorulnak – vélte Nancy.

– Gyerünk! – intett John, és Nancyvel az oldalán lezúdult a lejtőn.

 

21. AZ ELTERELŐ HADMŰVELET

Nehéz lett volna megmondani, valójában ki vezeti az elterelő hadműveletet. A parancsnok ugyan Susan és Peggy, ám ők természetesen az útikalauzok ismereteire kénytelenek támaszkodni. Titty, Roger és Dorothea mászta meg korábban a völgynek ezt az oldalát, ők kukkantottak át a gerincbe vágódott szoroson, és őket cserkészték be a gaelek. Az ő feladatuk tehát megmutatni a vezetőknek, mi módon lehet a legbiztosabban elérni, hogy a gaelek újra becserkésszék őket. Roger a többiek előtt mászott, mert ő akart elsőnek feljutni a pikt házhoz. Titty és Dorothea most, hogy végre készséges hallgatóság itta minden szavukat, újra és a részletekre is kiterjedve elmesélte, hogyan is követte őket a hanga közt kúszó láthatatlan ellenség, és hogyan üldözte őket végig a völgyön az a szürke szakállas óriás, akit Roger kutyakópénak nevezett. Meséltek a dudaszóról és az Északi-Sziklás-hegység mögött rejtőzködő tornyos, szürke házról.

– Nem lehet az igazi kastély, Dot – kétkedett Susan.

– Egy kisebbfajta kastély éppenséggel lehetne – bizonykodott Titty.

– Hogyan kezdődött a cserkészés? – tudakolta Peggy.

– Ugatni kezdett egy kutya – felelte Titty.

– És az ifjú főnök figyelt minket a toronyból – tette hozzá Dorothea.

– Az a fiú, aki a múlt éjjel a kutyakópéval jött le a dombról?

– Csakis ő lehetett – válaszolta Dorothea.

– Nos – mondta Peggy –, tegyük pontosan azt, amit ti. Ingereljük az alvó oroszlánt… vagyis kutyát. Ez lehet a siker záloga. Mert ha csak később ébrednek fel, talán pont akkor zúdulnak át a hegyen, amikor Dick a tó közepén lapátol.

– Nagyon óvatosnak kell lennünk – vélte Susan. – Az első alkalommal nem számítottak rátok. Ez alkalommal esetleg túl gyorsan reagálnak. Ha felfedjük magunkat előttük, de aztán beragadunk a startnál, úgy járunk, mint aki bottal piszkálja a darázsfészket, és nem tud elég gyorsan elinalni.

– Árbocok és orrvitorlák! – kiáltott fel Peggy Nancy modorában. – Tisztázzuk a dolgokat! Az a feladatunk, hogy magunk után csalogassuk őket. Minél messzebbre eljutunk, mielőtt fölhorgadnak megint, annál kisebb az esélye, hogy Dicket megpillantják. Azt viszont nem kockáztathatjuk, hogy föl se zavarjuk őket. Tehát gyalogoljunk el jó messze a gerinc mentén, aztán bukkanjunk fel a másik oldalon, és lármázzunk egy kicsit, míg meg nem látnak.

– És ha nem jönnek utánunk?

– Jönni fognak, ne félj – nyugtatta meg Peggy. – Nancy szerint a kutyakópé magából kikelve üvöltözött rájuk.

– Ahogy ránk is – támasztotta alá Titty.

– Az is lényeges, hogy ne kövessenek minket túl gyorsan – szögezte le Susan. – Flint kapitány a lelkünkre kötötte, nehogy bajba keveredjünk a bennszülöttekkel.

– Nem is keveredünk – jelentette ki Peggy. – Csupán gyakorlatoztatjuk őket, ez minden, és a lehető legtávolabb tartjuk magunkat minden zűrtől. Nini! Mi baja Rogernek?

Roger már felért a pikt házhoz és integetett, hogy jöjjenek.

– Valaki járt itt tegnap óta – lihegte. – Legalábbis azóta, hogy én elmentem innen. Nézzétek a bejáratot.

– Miért, mi a baj vele? – csodálkozott Susan, aki Peggyhez hasonlóan most látta a halmocskát először.

– Korábban nem volt ennyi hanga benne – tájékoztatott Titty. – Roger végig bemászott.

– Tegnap egyáltalán nem volt hanga benne – pontosított Roger. – Újra bekúsztam, hogy még egyszer szemügyre vegyem azt a régi kekszes dobozt. Valaki célzatosan tette ide.

A pikt ház szögletes bejáratát nagy hangacsomó zárta el. A köteget gyökérrel befelé nyomták bele, ezért kívülről úgy tűnt, mintha ott nőtt volna. Most senki se juthatott be, hacsak előbb ki nem szedi a hangát.

– Egészen biztos, hogy nem azalatt dugták bele, míg itt voltál? – kérdezte Susan.

– Talán az a dög akkor tette ide, amikor aludtál – vélte Peggy.

– Kizárt dolog – ellenkezett Roger, aki nemigen örült neki, hogy a feje fölött hagyott cédulára emlékeztették. – Alaposan körbenéztem, mielőtt eljöttem.

– A kutyakópé meg az ifjú főnök tehette tegnap este – találgatott Dorothea.

– Vagy ma reggel – vetette közbe Titty. – Lehet, hogy már itt jártak előttünk.

Az elterelő osztag mind az öt tagja aggodalmasan kémlelt a gerinc felé.

– Az út átvezet a szoroson – írta le a helyzetet Titty –, és a másik oldalon ott van Dot kastélya, ahol a dudán játszottak, meg egy csomó fekete gael ház, amilyeneket Skye-on láttunk.

– Jóval túl kell mennünk a szoroson, mielőtt átnézhetünk a túloldalra – mondta Susan.

– Ti mehettek, én maradok – jelentette ki Roger. – Bárki zárta is el a bejáratot, azért tette, hogy én ne jussak be. Biztosan visszajön, hogy megnézze, elmozdították-e a hangát.

– Ne is álmodj róla, hogy itt maradsz! – szögezte le Susan.

– Rogie, nem lehet – támogatta Titty.

– Már így is túl kevesen vagyunk – csatlakozott Peggy. – Ráadásul, ha az egyikünk leül szundikálni…

– Alvásról szó sem lesz – makacskodott Roger. – És ha az a valaki azt hiszi, hogy újra próbálkozhat…

– John és Nancy elindult – szólt közbe Dorothea.

Messze alattuk láthatták a kettős öblöt: a közelebbi ágban horgonyzott a Tengeri medve, míg a távolabbi, keskenyebb, a szárazföldbe mélyebben benyúló részben ringott a Pterodactylus. Felfedezték Flint kapitányt a dingiben, és tudták, hogy bizonyára épp visszaevez a Tengeri medvére, miután partra tette Johnt és Nancyt.

– Nem látom őket – hunyorgott Titty.

– Megindult a csalétekakció – állapította meg Dorothea.

– Az elterelő hadműveletnek is meg kellett volna indulnia – kapott észbe Susan.

– Gyerünk! – intett Peggy.

Elhagyták a Piktház-dombot és felkapaszkodtak a szekér-útra. Itt egy pillanatnyit tétováztak, mivel az első alkalom tapasztalatai alapján Dorotheában fölmerült a gondolat, hogy talán mégsem ártana felfedni magukat a gaelek előtt, ám aztán megindultak a szekérúton a völgyfő irányába.

Az útról remek kilátás nyílt a két tóra és a madarak szigetére.

– Gyönyörűen elrejtette a csónakot – áradozott Dorothea.

– Ember nem gondolná, hogy van ott valaki.

– Még ahhoz se látszik elég nagynak a sziget, hogy Dicket elrejtse – vélte Titty.

– Talán már el is készítette a képeket – tűnődött Dorothea.

– Nagyon remélem, hogy még nem – kiáltott fel Peggy. – Mert ha most bújna elő a csónakkal, amikor mi még útnak se indítottuk a gaeleket, bárki megláthatja.

– Ne nézzetek abba az irányba! – tanácsolta Susan. – Mi tudjuk, hogy Dick a szigeten lapul, és azt is, hogy John ál-Dicket játszik a másik völgyben. Butaság odanéznünk. Ki tudja, nem figyele valaki. De ha odabámulunk… vagy mutatunk… – tette hozzá Rogerre pillantva –, kiadjuk minden titkunkat.

– Susannak igaza van – bólintott Peggy.

– Talán mégis először a szorosba kellett volna mennünk, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet – morfondírozott Titty.

– Szerintem az első alkalommal csak azért cserkésztek be minket, mert ott észrevettek.

– Kockázatos lenne felzavarni őket, míg nem jutunk elég távol a tavaktól – szögezte le Susan.

Alig ejtette ki száján e szavakat, amikor hosszú, éles sípszó harsant. Megpördültek és a hegyvonulat tetejére bámultak.

– Megkezdődött – suttogta Titty. – Csak a legutóbb hosszan cserkészgettek, mielőtt meghallottuk az első sípszót.

– Valaki őrt állhatott – riadozott Dorothea. – Jaj, lehet, hogy végig figyeltek minket!

– A hétszázát! – horkant fel Peggy. – Nincs veszteni való időnk. Mozgás! Maradjunk együtt! Könnyebb a szekérúton menni. Csak később szóródunk szét, hogy összezavarjuk őket. Nyomás, elterelő osztag! A hajtóvadászat megindult!

Ha a domboldalon álldogáló kis csapatot bárki szemmel tartotta, és látta, hogy egyetlen sípszó hatására eszeveszett vágtába kezdenek, csakis azt a kézenfekvő következtetést vonhatta le, hogy valami rosszat forralnak. A sípszó még szinte el sem halt, az öttagú osztag már a nyaka közé szedte a lábát, mintha hátizsákjukban lopott holmi rejtőznék ártalmatlan szendvicsek helyett.

– Futás, Susan! – rikoltotta Roger, közvetlenül a nővére nyomában trappolva.

– Maradj az úton! – vetette hátra Susan a válla fölött. Roger futás közben szélesen vigyorgott. Ő is látta az út két oldalán a mély tőzegvágásokat és a következő téli tüzelőnek szánt, kihasított, száradó tőzeg kis halmait.

– Szedd a lábad, Peggy! – kurjantotta.

– Takarékoskodj a szuflával! – mordult rá Peggy, de még csak hátra se pillantott.

Rohantak, egyre rohantak a kanyargós szekérúton, amely emelkedett, süllyedt, tekergett sziklák és hanga között a hegyoldalban. Az elején csak rohantak ész nélkül, mert nem is kételkedtek benne, hogy a gaelek a sarkukban loholnak. Aztán, ahogy egyre jobban kifogytak a szuszból, minduntalan föl-fölpislogtak a hegyvonulat tetejére.

– A múltkor is ez volt – lihegte Titty. – Tudtuk, hogy a nyomunkban vannak, mégse láttuk őket.

– N… neeemm… bííírom… tovább… – nyüszítette Dorothea.

– Lassíts! – parancsolta Susan. – Még mérföldek állnak előttünk… Hol van Roger?

Megálltak és visszanéztek. Aztán egymásra bámultak. Az elterelő osztag kétségtelenül megfogyatkozott. Amikor loholni kezdtek, még öt tagból állt a csapat, most négyből. Roger szőrén-szálán eltűnt.

– Vissza kell mennem érte – mondta Susan.

– Susan, ezt egyszerűen nem teheted! – ellenkezett Peggy.

– Biztosan elcsúszott és megsebesült – aggódott Susan.

– Kizárt dolog – rázta a fejét Peggy. – Akkor utánunk kiáltott volna. Szándékosan bújt el. Gondolhattam volna, hogy forgat valamit a fejében. Kár, hogy szétosztottuk a kaját indulás előtt.

– Ne nézzetek vissza! – könyörgött Dorothea. – Ha a cserkészük látják, hogy hátrafordulunk, rájönnek, hogy nem ok nélkül nézünk vissza.

– Valaki van fönn a tetőn – suttogta Titty. – Azt hittem, szikla, de megmozdult.

– Idefigyelj, Susan! – érvelt Peggy. – Ha Roger elcsúszott vagy valami baleset érte, biztosan utánunk kiáltott volna. Szorosan mögöttem volt, amikor rohanni kezdtünk. Nem veszélyeztethetjük az egész terv sikerét csak azért, mert Roger emeletes szamár és a saját kisded játékába kezdett.

– Nem bizony! – csatlakozott Dorothea. – Dick már a szigeten van. Számít ránk. És Nancy meg John szintén. Ha Rogert elfogják, csak magát okolhatja.

– Nem ölik meg, még ha fülön is csípik – szögezte le Peggy.

– Tekintsük úgy, mint aki feláldozta magát a csapatért – mondta Dorothea.

– Élvezni fogja – állította Titty.

– Nagyon remélem, hogy nem – mérgelődött Peggy. – A terv az terv, és mindenkinek tartania kellene magát hozzá.

– Valami mozog ott fönn – jelentette Titty.

– Bevált a terv – könnyebbült meg Dorothea. – Épp, mint a múltkor. Tudtuk, hogy sikerül. Jaj, Susan, nem szabad hátranézned!

– Jól van, jól van, nem nézek – ígérte Susan. – De Roger olyan rettenetesen pimasz tud lenni, és voltaképpen most valaki másnak a földjén járunk.

– A felfedezők mindig más földjén járnak – vélte Titty. – Kivéve azokat, akik a sarkra mennek, de a sarkvidék egy része is az eszkimóké meg a lappoké. Roger ismeri Cook kapitány történetét. Ő is igyekszik jóban lenni a bennszülöttekkel.

– Cook kapitány éppen hogy pórul járt a bennszülöttekkel – vetette ellene Dorothea.

– Jóban voltak, sülve-főve. Remélem, így jár Roger is – gúnyolódott Peggy. – Ha felfalják a bennszülöttek, rászolgált. Át kell húznunk a hajógerinc alatt, ha visszatérünk. De most nem tehetünk semmit, mert mennünk kell tovább. Figyelj csak, Titty, így történt minden a múltkor is? Sípszó, füttyszó, bennszülött zajok, de látni egy árva bennszülöttet se lehet?

– Ennél jóval beljebb voltunk, mikor meghallottuk az első sípszót – tájékoztatta Titty.

Az aggódó Susant maguk előtt pásztorolva az elterelő osztag újra megindult. Mást nem tehettek, ez egyértelmű volt.

– Amikor a múltkor becserkésztek, geológussá vedlettünk át – mesélte Dorothea. – Hogy megmutassuk, ártalmatlanok vagyunk…

– Ilyesmire most nincs szükség – állította Peggy. – Hacsak valami miatt azt nem látjuk, hogy kezdik elveszíteni az érdeklődésüket. De komolyan, biztosak vagytok benne, hogy tényleg becserkésztek minket?

Ami azt illeti, elég nehéz volt elhinni. Titty mintha észrevett volna egy fejet a horizonton, de csak ő látta, senki más. A sípszót ugyan mindenki hallotta, de Susan és Peggy számára más nem igazolta, hogy az elterelő osztag tagjainak hátán nem feleslegesen patakzik a víz, és van értelme erőltetett ütemben menetelni a látszatra tökéletesen elhagyatott lápvidéken át. Ám Titty és Dorothea viselkedéséről lerítt, ők bizony mérget vennének rá, ez alkalommal is épp ugyanaz történik velük, mint három nappal ezelőtt. Úgyhogy apránként a két nagyobb is meggyőzte magát. Egyébként úgyis túl messze eljöttek már, hogy visszaforduljanak. Már nem rohantak, inkább csak ballagtak, de nem haboztak volna bármely pillanatban újra futásnak eredni, ha a körülmények megkövetelik.

– Ne nézzetek vissza! – szólalt meg Peggy. – Rájöttem, miért szakadt le Roger. Szerintem mindvégig ezt forgatta a fejében.

– Mit?

– Hogy visszamegy az őrbódéjába – fejtette ki Peggy. – Tudjátok, ahol tegnap elaludt. Hisz mondta is, hogy ott akar maradni.

– Képtelen lesz úgy visszamenni, hogy meg ne lássák.

– Tud ő indián módra kúszni, ha nagyon akar – védte meg Titty.

– John meg Nancy lekapja a tíz körméről, ha megtudja – vélte Susan.

– Kak… kak… kak… Gobek… gobek… gobek…

– Na látjátok! – kapta fel a fejét Titty. – Ezeket a fajdokat nem mi riasztottuk fel. Biztos kúszik ott fenn valaki a hangában, még ha nem is látjuk.

– Kak, kak, kak.

– Ott egy másik csapat – mutatott Dorothea a hegyvonulat felett suhogó madarakra.

– Gobek… gobek… gobek!…

– Ezt a cserkészüknek mondják – vélte Titty.

– Én meg remélem, nem hallgatnak rájuk, és a nyomunkban maradnak – mondta Peggy. – Integetek nekik. Hadd higgyék, hogy kiszúrtuk őket! Integessünk mind!

Az elterelő osztag négy tagja a hegyvonulat teteje felé fordulva vidáman integetett: szikláknak, hangának.

Válasz ugyan egyetlen cserkészőtől sem érkezett, ám egy további fajdcsapat is szárnyra kapott és a vonulat mentén nyugat felé repült.

Amikor a négy lány újra útnak akart indulni, a völgy mélyén is mozgást vett észre.

– A szarvasok – azonosította Titty. – A múltkor is láttuk őket.

Az elterelő hadművelet résztvevői eddig nem vették észre a vadakat, mert csendben feküdtek, most azonban egy jókora csorda, vagy húsz-harminc példány indult meg a völgy talpán.

– Szarva egyiknek sincs – állapította meg Dorothea.

– Ott jön le egy csomó a lejtőn… a túloldalon…

– Nancy és John riaszthatta fel őket – vélte Peggy. – A mindenit! Kíváncsi vagyok, milyen messzire jutottak, és vajon a nyomukban lohol-e az öreg Dactylus.

Mostanra már nagy utat megtettek, a felső tótól is egészen messze jártak, nyugodtan megengedhették hát maguknak, hogy a sziklás, hangás, zöld foltokkal pettyezett szélesen nyújtózkodó völgy felett a túlsó dombvonulatot nézegessék. A dombsor mögött rejtőzött az a másik völgy, ahol John és Nancy éppen a tervből rájuk kirótt feladat végrehajtásán dolgozott. Messze délen kék dombok emelkedtek. Az itteni völgy végén, a sziklaszirtekkel és törmeléklejtőkkel tagolt, meredeken emelkedő vidék az otthoni hegyekre emlékeztette őket. De farmot nem láttak, se épületeket, se embereket, az emberi lét egyetlen jelét se, a talpuk alatt a dombok felé kanyargó szekérnyomot kivéve.

– Nem csodálom, hogy Dick madarai ezt a völgyet választották – mondta Titty. – Amíg mi meg nem jelentünk, az egész csak az övék volt.

– Mi van a gaelekkel? – kérdezte Dorothea. Újra mindannyian végigfürkészték a gerinc felé meredeken emelkedő, hangás, sziklás lejtőket.

– Már jó régóta menetelünk – állapította meg Susan.

– De félúton sem járunk – szögezte le Peggy. – Figyelem! Senki se fáradt?

– Egy cseppet se – biztosította Dorothea.

– Ideje kajálnunk – vélte Susan.

– Fogadok, hogy Roger már fölfalta a magáét – morogta Peggy.

Susan akarata ellenére hátranézett.

– Susan! – szólt rá Peggy. – Nem szabad!

– Nem látom – fürkészett Susan.

– Pompás! – biccentett Peggy. – Legalábbis, amíg más se látja. Felejtsd el a kis gazfickót! Nézz előre! Ott… ott!… Valójában semmi sincs ott – magyarázta. – Csak mutogatok, ha a cserkészőink éppen figyelnének.

– Talán jobb lenne, ha nem állnánk meg enni – kockáztatta meg Dorothea.

– Nincs is rá szükség – helyeselt Peggy.

Szendvicseiket menetelés közben fogyasztották el, csak inni álltak meg. Ahogy Peggy kijelentette, olyan elterelő osztag nincs a világon, amelynek tagjai egy szekérúton peckesen lépdelve le tudnák csurgatni torkukon üvegből a limonádét. És éppen azalatt, hogy Peggy az értékes nedű utóját döntötte magába, olyasmi történt, ami egész helyzetüket teljesen megváltoztatta.

Peggy hátrahajtott fejjel a szája előtt tartotta a limonádés üveget. Hirtelen éles csattanás hallatszott.

– Mi volt ez? – riadt meg Susan.

– Majdnem kiütöttem a fogam – nyögte Peggy. – Ne mozduljatok. Oda nézzetek, ahova én.

Magasan fölöttük a domboldalon egy felföldi viseletbe öltözött fiú figyelte őket.

– Az ifjú főnök – sóhajtotta Dorothea.

Mind a négyen ráismertek. Ez a fiú volt az, aki tegnap szürkületkor Roger kutyakópéja társaságában lejött a partra, csendben megszemlélte a Pterodactylust és ugyanolyan csendben távozott.

– Ez az egész valahogy nagyon furcsa – morfondírozott Peggy – Furcsa, hogy azonnal a nyomunkba tapadtak, pedig még igazán semmit se tettünk, hogy magunkra vonjuk a figyelmüket. Mintha vártak volna ránk. Fel nem foghatom, honnan tudhatták, hogy jövünk.

– Senki se tudhatta – szögezte le Susan.

– A gaeleknek hetedik érzékük van – tűnődött Titty.

– Talán Dickről is tudnak – riadozott Dorothea.

– Kizárt – nyugtatta meg Peggy. – Nancy csak attól félt, hogy harci kiáltásokat üvöltözve lezúdulnak a dombokról, mert ha a vén Dactylus meghallja a zenebonát, megtudja, merre keresse a madarakat. Márpedig eddig a sípszón kívül egy pisszenést se hallottunk, Dick tehát nem lepleződött le.

– Eddig legalábbis még nem – mondta Dorothea. – És sikerült a gaeleket rávenni, hogy kövessenek.

– Szerintem mindenképpen becserkésztek volna minket, akár akarjuk, akár nem – vélte Peggy.

– A fiú jelez valakinek – állapította meg Susan.

– Eltűnt – tette hozzá Titty.

– Tovább kellene mennünk – javasolta Dorothea.

Meglehetősen zavart lelkiállapotban indultak útnak. Mert egészen másképp érez az ember, ha az elterelő hadműveletet végrehajtó osztag tagjaként szándékosan félrevezeti a vadászokat, mint ha sejti, hogy valójában nincs választása: akár akarja, hogy becserkésszék, akár nem, a kopók már szagot fogtak. Mostantól az osztagnak már nemcsak a cserkészők érdeklődésének fönntartásán kellett ügyködnie, hanem azon is, nehogy fogságba essen.

Már nem annak jelét keresték aggodalmasan, hogy tényleg követik-e őket. Inkább azt a gyötrő érzést próbálták leküzdeni, hogy minden szikla mögött ellenség rejtőzik. Sajátos módon az egész kihalt völgy kifejezetten nyugtalannak tűnt. Egyre gyakrabban suhogtak fajdok a dombok mentén. Alattuk a völgyben szarvasünők kis csapatai mozgolódtak, fölvetették fejüket, vártak, majd hirtelen újra meglódultak.

– Mit gondoltok, mikor fordulhatunk végre vissza? – tépelődött Susan.

– Amíg meg nem halljuk a Tengeri medve ködkürtjét, semmi esetre sem – jelentette ki Peggy.

– Már sokkal messzebbre jutottunk, mint a múltkor – állapította meg Titty.

– Minél messzebb jutunk, annál jobb – mondta Dorothea Dickre gondolva.

– Azt hiszem, a cserkészők már előttünk járnak – szólalt meg néhány perc múlva Titty. – Nézzétek azt a szarvast!

Messze előttük egy magányos bika lefele baktatott a völgybe, mintha a gerinc közelében valami megriasztotta volna.

– Nekem is ez az érzésem már régóta – értett egyet Peggy. – A fajdok is mindinkább előttünk rebbennek fel.

– Ilyen messze talán már meg se halljuk a ködkürtöt – aggódott Susan. – Hamarosan visszafordulok.

– Ne még! – kérte Peggy.

– Gyorsabban kellene mennünk, hogy újra a cserkészők elé kerüljünk – mondta Dorothea.

– Eszetekbe ne jusson! – jelentette ki nyomatékosan Susan. – Semmi rosszat nem teszünk. Csak sétálunk. Úgy kell tennünk, mintha nem is sejtenénk, hogy követnek.

Füttyszó harsant mögöttük. Megpördültek. Egy ember állt a szekérút fölött a sziklán: mind a négyen látták.

– Biztos ott bújt el, míg elmentünk előtte – állapította meg Titty.

– Az úton nem mehetünk vissza – nyugtalankodott Susan.

– Nem is kell – biztatta Peggy. – Ha arra kerül a sor, átkelünk a völgyön, és a másik oldalon robogunk le a hajóhoz.

– A múltkor – szólalt meg Dorothea – kutyák rontottak ránk a hanga közül.

– A gaelek visszahívták őket – csillapította Titty.

– Aztán jött az az öregember és utánunk kiabált – folytatta Dorothea.

– Úgy futottunk, mint a nyulak – fejezte be Titty.

Susan végignézett a völgyön. – Dot – kérdezte –, mennyi időbe telik, míg Dick elkészíti a fényképeket?

– Fogalmam sincs – vallotta be Dorothea. – De azt mondta, csak akkor érdemes megpróbálnia, amikor a nap már magasan jár. Tudod, reggel belesüt a kamerába.

– Mostanra már kétségkívül végeznie kellett. Hagyunk neki a hazatérésre még egy félórát, aztán átkelünk a völgyön és elindulunk visszafelé.

Susan Peggyvel suttogott.

– Persze – bólintott Peggy. – Ők nyilván nem képesek olyan tempóban rohanni, mint mi. Figyeljetek, ti ketten! Most szétszóródunk. Mi, Susannal fenn maradunk az úton, ti viszont kezdjetek ereszkedni a völgy alja felé. Így közelebb lesztek a túloldalhoz, ha nyakunk közé kell kapnunk a lábunkat.

– Gyerünk, Titty! – szólt rá Susan. – Ne várj!

– De, ugye, nem fordulunk még vissza? – kérte Dorothea.

– Nem, nem – nyugtatta Peggy. – Olyan messze megyünk, ameddig csak lehetőség szerint tudunk.

Titty és Dorothea letért az útról és rézsútosan haladt a domboldalon a völgy talpa felé. Peggy és Susan tovább bandukolt a szekérúton, kimért tempóban, nehogy bárkinek kimutassák, pontosan tudják, hogy cserkészők láthatatlan hada kíséri őket.

Talán húsz perc telt el így. Ekkor két hangos sípszó újra megriasztotta őket.

– Jaj, Peggy – siránkozott Susan –, bárcsak tudnám, mit kellene tennünk!

Megálltak és lenéztek a völgybe. A lenti mohásban Dorothea és Titty szintén megtorpant, és parancsra várva fölnézett rájuk. Szarvasok futkároztak mindenfelé, de képtelenség volt megállapítani, mi okból riadhattak meg.

Hirtelen megkönnyebbült sóhaj hagyta el Susan ajkát. Megpillantotta Nancy piros sapkáját a völgy túloldalát lezáró dombvonulat tetején.

– Ott van Nancy és John! – kiáltotta. – Vajon ezek szerint indulhatunk visszafelé? Nézd csak, integet.

– Jelzéseket ad le – pontosított Peggy. – Az ördög vigye, nincs zsebkendőm.

– Nekem van.

– Gyorsan! – kérte Peggy.

Figyelték a völgy túlsó oldalán a fehér villanásokat.

– Morse – állapította meg Peggy. – A pokolba! Bárcsak szemaforjeleket adna. Mi a csudát csinál? Folyton ugyanazt az egy betűt jelzi. Miért nem folytatja, hogy mondjon is valamit? Már leadtam a válaszjelet. Halló! Rövid, rövid, hosszú… rövid, rövid, hosszú. Egyik U a másik után.

– Vészjel – mondta Susan. – Azt jelenti: „Veszélyben vagy!”

– Ezt tudjuk magunktól is – morogta Peggy.

– Talán Nancy és John többet lát, mint mi – forgatta a fejét Susan.

– Mégis, szerintük mit kellene tennünk, amikor cserkészők hada les minket körös-körül?

Megint sípszó harsant a mögöttük levő domboldalon, és azonnal válaszolt rá egy másik, magasan fenn a völgyben. Sziklák mögül, hangabokrok közül gaelek bukkantak elő. Ijedt szarvasok özönlöttek le a fentebbi lejtőkről.

Lent a völgyben Titty és Dorothea jobbra-balra kapkodta a fejét.

– Miért nem jut eszükbe, hogy átrobogjanak Nancyhez? – mérgelődött Peggy.

– Nem tudnak! – kiáltotta Susan. – Nézd! Nézd! Jobb, ha mind együtt vagyunk. – Megfújta a sípját és magához intette a völgyben levőket.

– A hétszázát! – füstölgött Peggy. – Ez Roger kutyakópéja személyesen!

Titty és Dorothea is meglátta a szürke szakállas, óriás termetű férfit. Ráismertek: előle menekültek a múltkor, ez a komor ember figyelte őket, amikor két napja tengerre szálltak, ő jött le előző éjszaka a víz szélére. Most ott tornyosult a közelükben és az öklét rázta. Susan sürgetően integetett nekik, s hallották a sípját is. Nem vártak tovább, hanem nekiiramodtak, hogy csatlakozzanak az osztag másik feléhez. A kutyakópé megfordult és utánuk dobogott.

– Jelezz még egyszer! – kérte Susan. – Jelezz Nancynek! John tudja, mit kell tenni. Gyorsan! Jelezd, hogy segítséget kérünk! Három rövid, egy hosszú. Tovább! Add le újra!

 

22. BEKERÍTVE

Titty és Dorothea rohant. A laposokban cuppogó lágy mohalápon átgázolva, fölbukva, föltápászkodva, a meredek, hanga fedte lejtőn botladozva, újra fölbukva, újra föltápászkodva rohantak, hogy elérjék a rájuk váró Susant és Peggyt, akik körül lassan bezárult a gaelek gyűrűje. Az eddig elhagyatott völgy egyszerre felbolydult. Nancy piros sapkája, gaelek, szarvasok… Bármerre néztek, mindenütt minden mozgott.

– A kutyakópé követ minket – lihegte Titty a válla felett hátrapillantva. – És John meg Nancy túl későn ér ide. Semmit se tehetnek már értünk.

– Ne-e-e-m tu-u-udok gyorsabban szaladni – kapkodott Dorothea levegő után.

– Tarts ki, Dot! – könyörgött Titty.

Mire kifulladva fölértek az útra, Susan és Peggy már fogságba esett. Fél tucat vad kinézetű gael állta körbe őket.

Susan beszélt, meglehetősen hangosan, mintha süketekhez szólna:

– Roppant sajnáljuk, ha magánterületre tévedtünk – mondta. – Nem láttunk egyetlen figyelmeztető táblát sem. Igazán nem tettünk semmi rosszat, csak sétáltunk. Ha mégis valami rosszat tettünk, az csak tévedés lehetett…

Hangja elhalt. Titty és Dorothea tudta, hogy már jó ideje beszélhet.

Amint Susan abbahagyta, Peggy vette át a szót, és a gaelek most őrá bámultak Susan helyett.

– Figyeljenek! – szónokolt. – Nem történt semmi baj. Mi csak oda szeretnénk menni, ahonnan látni az óceánt… Tudják, az Atlanti-óceán… Amerika… Amarra…

Tétován a dombok felé mutatott, mire az összes gael sarkon fordult, de mivel csupán a völgyön át feléjük siető Johnt és Nancyt láthatták, újra visszafordultak Peggyhez, mintha figyelmesen hallgatnák, és roppant érdekelné őket, amit mond.

– Itt vagyunk – lihegte Titty.

– Bárcsak a többiek is hamar megjönnének! – sóhajtotta Susan.

– Egy szót se értenek angolul – mondta Peggy kétségbeesetten.

A foglyok és foglyul ejtőik csendben várakoztak, Johnt és Nancyt figyelték, akik már kifelé kapaszkodtak a völgyből. Meglehetősen közel haladtak el a kutyakópé mellett. Az öreg nem igyekezett megállítani őket, hanem egyenletes, hosszú léptekkel a nyomukba szegődött. Látszólag nem sietett, mégis csaknem ugyanolyan gyorsan haladt.

– Nincs semmi baj, Susan! – kiabált John. Fölvágtatott a szekérútra, és átsiklott a gaelek között, akik utat engedtek neki, hogy a többi fogolyhoz csatlakozzék.

– Óh, John, John, megsebesültél? – sikoltott fel Susan. – Mi történt az arcoddal?

John, aki már megfeledkezett a kormozott dugóról, kezével megtörölte az arcát, és még jobban összemaszatolta. A gaelek csodálkozva bámulták. Közülük ketten sietősen néhány szót váltottak.

– Nem tudnak angolul – tájékoztatott Peggy.

– Nem sérültem meg – legyintett John türelmetlenül. – Ez csak Dick szemüvege. Mi történt?

– Hadd beszéljek én! – szólt Nancy, ám egy pillanatig ő sem tudott mit mondani a hallgatag gaeleknek, akik hol a foglyaikat nézték, hol felpillantottak a hegygerincre, mintha valaki másra várnának.

A kutyakópé, az öreg, szürke szakállas óriás hatalmas léptekkel megérkezett. Megállt, hosszú botjára támaszkodott, és összevont bozontos szemöldöke alól szemlélte a foglyokat. Kicsit közelebb jött, hogy jobban szemügyre vehesse John arcát. Kék szemében semmi sem árulta el, mit gondol. Kérdezett valamit olyan nyelven, amelyről a foglyok tudták, hogy csak gael lehet. Az egyik gael válaszolt. Mindannyian megfordultak, felnéztek a hegyoldalra, majd vissza az útra.

– Meddig kell még mennünk, hogy meglássuk az Atlanti-óceánt? – kérdezte Nancy.

A kutyakópé mogorván pillantott rá.

– Előbb a börtön falát nézegethetik – dörmögte némi szünet után.

– Hál’ istennek! – sóhajtott fel Nancy. – Már attól féltünk egyikük se tud angolul.

– Nem kell ahhoz az angol, hogy lássam, amikor elhajtják a szarvasainkat.

– De semmi ilyesmit nem tettünk! – tiltakozott Susan. – Egyáltalán semmit se tettünk.

– Figyeljen ide, ez bizonyára tévedés! – kezdte John.

– Ki küldte ide magukat, hogy elhajtsák a szarvasokat?

– Nem hajtottuk el! Mi csak sétáltunk – magyarázta Susan.

A kutyakópé hátat fordított nekik. Az egyik fiatalabb gael mondott valamit. Valamennyien a gerinc felé néztek. Titty megragadta Dorothea könyökét. Egy kiltet viselő fiú közeledett nagy léptekkel a lejtőn lefelé.

– Az ifjú főnök – sóhajtotta Dorothea. – Most már nem lehet baj.

– Jó napot, örülök, hogy találkoztunk – köszönt John, amikor a fiú kiugrott a hangásból, és mellettük termett az úton.

– Nahát – szólt Nancy vidáman –, ez jó mulatság, férfimunka volt, kár hogy véget ért. Elkaptatok minket. Egy null a javatokra. De most már vissza kell térnünk a hajónkra.

A fiú előbb Johnt vette szemügyre, aztán Nancyt, válaszra azonban nem méltatta őket. Egyenként végignézte a foglyok arcát.

– Egy hiányzik – szólalt meg angolul. – Van még egy fiú, egy kisebb.

– Meg ne mondd! – Dorothea szinte felsikoltott, mert Dickre gondolt.

– Rogert keresi – súgta Titty.

A fiú csendesen néhány gyors szót váltott a kutyakópéval. Aztán sarkon fordult és rohanni kezdett a szekérúton hazafelé.

– Halló! Hé! Te! Állj meg! – kiabálta Nancy mérgesen.

A fiú visszanézett.

– Fél perc! – kérte John.

– Az apám majd beszél veletek – mondta a fiú, és szapora ügetéssel újra nekiindult.

– Mars! – mordult fel a kutyakópé.

– Mit tegyünk? – kérdezte Susan, de szükségtelenül, mert a gaelek azonnal megindultak és a foglyok önkéntelenül velük együtt meneteltek.

– Nem hallottad? – kuncogott Nancy. – Azt mondta: mars.

És masírozunk. Egyszerűen kolosszális. Semmi okunk aggódni. A fiú beszél angolul, és az apja szintén. Később mindent tisztázhatunk. Hála nektek, Dick dúskálhatott az időben, hogy elkészítse a fényképeket. Semmi más nem számít.

Suttogva beszélgettek, noha az öreg kutyakópé, aki elárulta, hogy tud angolul, a csapat végén haladt, s nem annyira közel a foglyokhoz, hogy értse, mit mondanak.

– Hogyhogy hála nekünk? – csodálkozott Dorothea.

– Nos, nézzétek csak meg őket – pillantott Nancy körbe a gaelekre, akik mögöttük, mellettük, meg előttük meneteltek. – Ha nem csalogatjátok magatok után ide fel az egész vad klánt, az egyikük biztos kiszúrta volna Dicket a tavon, akkor aztán kitör a ramazuri, és két másodperc múlva a tojásgyűjtő már mindent tud.

– Nem hallottuk a ködkürtöt – aggódott Titty.

– Mi se, de csak azért, mert nagyon messzire elkódorogtunk. Dick mostanra már a Tengeri medvén pihen, Jim bácsi már vitorlát bontott és átkozódik, hogy várnia kell ránk.

– Követett titeket a tojásgyűjtő? – tudakolta Dorothea szinte futva Nancy oldalán.

Nancy kuncogott. – Még annál is jobb történt – mesélte. – John első osztályú pápaszemet mázolt a szeme köré. Az öreg Dactylus bekapta a horgot, és az üldözésünkre küldött egy matrózt, abban a reményben, hogy kikémlelheti, merre találta Dick a madarakat. Ő meg közben a motorosán üldögélt tétlenségre kárhoztatva, hisz nem volt kéznél a dingi, hogy partra vigye.

– És most hol a tengerész? – pillantott át a völgyön Dorothea.

– Végül elkapott minket – ismerte el Nancy. – És közelről szemügyre vehette John képét. Rögtön felvette a nyúlcipőt, de hiába, már sok-sok mérfölddel elkésett. Pontról pontra minden a terv szerint alakult.

– Én csak Roger miatt aggódom – mondta Susan.

– Tényleg, hol van Roger? – rökönyödött meg John.

– Még a legelején elvesztettük – vallotta be Susan.

– Úgy hisszük, visszament a pikt házhoz – jelentette ki Titty. – A gaelek mindenesetre nem kapták el. A fiú mondta, hogy egy hiányzik.

– Valószínűleg már visszatért a Tengeri medvére – vélte Peggy –, és Jim bácsival meg Dickkel teázik.

– Bárcsak mi is ott lennénk! – sóhajtotta Susan. – Ezek az emberek nagyon dühösek ránk valami miatt, de fogalmam sincs, mi lehet az.

– A hétszázát! – fakadt ki hirtelen Nancy. – Ha továbbra is ilyen tempóban rohannak, kész szerencse, hogy nem vertek láncra minket.

– Egyenesen a kastélyba hurcolnak bennünket – állította Dorothea.

– Pompás – biccentett Nancy. – Az a fiú elég rendes fickónak tűnik. Igazán kár, hogy nem figyeltünk fel rá hamarabb. Akár el is rabolhattuk volna, és akkor a szövetségesünkké tehetjük. Nyársonsült bakkecskék! Fogságban tarthattuk volna a Tengeri medvén. Veszett fejsze nyele, de most már nem számít. Amit elterveztünk, azt véghez is vittük.

Olyan erőltetett menetben hajtották őket fogvatartóik, hogy képtelenek voltak tovább társalogni. Mostanra még Nancy is kifogyott a szuszból. A rabok szótlanul vánszorogtak a völgy északi oldalában, a gerinc felé lassan emelkedő úton. A gaelek alattuk és fölöttük a hangásban lépegettek, a magas, szürke szakállas ember, Roger kutyakópéja pedig mint a birkákat terelő pásztor mögöttük haladt.

Az elterelő osztag nagyon hosszúnak érezte az utat föl a völgyön, amikor az összes lehetséges ellenséget maga után csalogatta, hogy a fényképek elkészítését követően Dick észrevétlenül eltávozhasson a szigetről. A távolság most sokkal rövidebbnek tűnt, mivel a gaelek olyan tempóban haladtak, mintha el se tudnák képzelni, hogy a gyaloglás fárasztó is lehet, és a közrefogott foglyok is ugyancsak szedték a lábukat, mert elhatározták, hogy nem vallanak szégyent őreik előtt. Ráadásul, bár az elterelő osztag fogságba esett, egykori tagjai mégis a jól végzett munka örömével telve diadalmasan meneteltek. Vidám vigyorgás szállt arcról arcra, ugyancsak gondolkodóba ejtve a gaeleket, akik a maguk részéről éppoly diadalittasan masíroztak, mint foglyaik. Csak Susan aggódott. John és Nancy láthatóan szilárdan hitte, ha angolul beszélhetnek, pár szóval mindent helyrehoznak. Ebben Susan korántsem volt olyan biztos. Vad kinézetű férfiak és legények gyalogoltak mellettük egyetlen mosoly nélkül. Vezetőjük szigorú arcát látva Susan bűntudatot érzett, holott azt sem tudta, miféle bűn terhelheti lelkiismeretüket. De bármit követtek is el, ezek az emberek láthatóan igen súlyosnak találták, és ha a fiú meg az apja is hasonlóan látja a dolgokat, bizony nehéz lesz kimagyarázni magukat.

– Vidulj fel, Susan! – biztatta Nancy. – Teljes sikert arattunk.

Susan mosolyogni próbált, de hiába. Hiszen minden egyéb mellett még Roger miatt is aggódott.

Az ifjú főnököt, aki előrerohant, hogy megvigye az elfogásukról szóló hírt a klán vezetőjének, már régóta elvesztették szem elől. Közeledtek a völgy alsó végéhez. Láthatták, hol fordul az út a gerinc tetejébe vágódott szoros felé. Feltűnt a Piktház-domb és a tetején a halmocska, az ősi építmény. Alattuk a völgyben ott csillogott a két tó és a kettőt összekötő folyócska. Elhaladtak a Felső-tó mellett. A felszín emelkedése az Alsó-tó nagyobb részét eltakarta, de a madarak szigetét láthatták.

Titty hirtelen megtorpant. Peggy majdnem a sarkára lépett.

– Bocsánat! – mentegetőzött Titty. – Mintha láttam volna valamit.

– Mit?

– Valami mozgott a pikt háznál.

– Micsoda?

– Roger – susogta Titty és Susanra pillantott. – De most már semmit se látok.

Hirtelen Dorothea megragadta Nancy könyökét.

– Nancy, Nancy! – nyüszítette. – Látom Dicket… A csónakban evez… a tó innenső oldalán, a sziget és a part között.

Nancy összerándult, de tekintetét továbbra is előreszegezte. – Ne nézz a tó felé! – sziszegte. – Mintha észre se vetted volna. Talán nem szúrták ki.

– Tökéletesen látható – suttogta Dorothea.

– Gyorsan! – csattant fel Nancy. – Tennünk kell valamit, hogy csak minket nézzenek. Gyertek, mindannyian! Gyere, John! Verseny a szorosig!

A foglyok hirtelen fáradt vágtába csaptak.

A gaelek kórusban kiáltozni kezdtek. Néhányan egy pillanat alatt összezártak a foglyok előtt az úton, mint a juhászkutyák, ha a megugrott nyájat akarják lelassítani.

– Semmi értelme – torpant meg John. – Már meglátták.

Az egész társaság megállt. Néhány gael a tó irányába nézett. Most már a foglyoknak sem volt miért megtartóztatni magukat. Ám hiába lesték, Dicknek és a vászoncsónaknak nyoma se volt.

– De én tényleg láttam – bizonykodott Dorothea. – Errefelé evezett. Biztosan közel jár már a parthoz, és a sziklák most eltakarják.

– Hol a kutyakópé? – riadt meg Peggy.

A foglyok őreikre pillantottak. Aztán mindkét irányba végignéztek a szekérúton, majd föl a gerincre és le a völgybe. Hiába. A magas, öreg gael eltűnt, ám a többi gael tekintetének irányából világosan kiderült, arrafelé tart, amerre a foglyok a legkevésbé szerették volna.

A további teendőket illetően először Susan jutott elhatározásra. – Ne álldogáljunk itt! – mondta. – Minél hamarabb a főnökük elé visznek a gaelek, annál jobb. Amíg el nem magyarázzuk a dolgokat, Dick érdekében sem tehetünk semmit.

Nancy összeszedte magát.

– Susannak igaza van – jelentette ki. – Ha valamennyien lerobogunk a tóhoz, sarkunkban az őrültként rikoltozó gaelekkel, az összes eddig elért eredményt tönkre tehetjük. Egész álló nap szabadon tartottuk a pályát Dicknek, hogy elkészíthesse a képeket. Egy kicsit sokáig tartott. Nem a mi hibánk. Most arra kell koncentrálnunk, hogy a lehető leghamarabb és a lehető legkisebb ramazurival eltűnjünk a völgyből. Szökni nem érdemes. Csak azt érnénk el vele, hogy az összes gael torkaszakadtából üvöltözni kezd. Gyerünk! Higgadtan és illedelmesen. Bárhova visznek, tegyünk úgy, mintha szíves meghívásra mennénk.

– De mi lesz Dickkel? – rebegte Dorothea. – Ha őt is fogságba ejtik, nem kellene megvárnunk?

– Nem – szögezte le Nancy határozottan, de a suttogásnál alig hangosabban. – Itt tömeget alkotunk. Bárki megláthat minket. Minél hamarabb kiürül a völgy, annál jobb. Meneteljünk páros sorokban, mint az óvodások. Mintha semmit észre se vettünk volna. És ne nézzetek vissza!

 

23. A HAJÓTUDÓS

Dick napja erősen különbözött attól a mozgalmas hercehurcától, amit a csalicsapat meg az elterelő osztag átélt. Figyelte, nem érkezik-e vészjelzés, s mivel Nancy és John csendesen feküdt a sziklán, tudta, szabad az út. Átnyomakodott a nádon, belépett az elrejtett csónakba, észrevette, hogy az ülések harmattól nedvesek, szárazra törölt hát némi ülőhelyet, és a nádszálakat kissé meglengetve kitolta a csónakot. Minden igyekezete ellenére a csónak széles hullámokat keltett, amelyek egymást kergették a tó sima vizén. Ajjaj, ha valaki figyel, láthatja a fodrokat! S nemcsak az emberek, a madarak is. Bárcsak lenne egy kis szél! Ha mindenütt fodrozódik a víz, a csónak keltette hullámok nem tűnnek fel. Csak egyet tehet, minél gyorsabban kievez a szigetre, és újra elrejti a csónakot.

Ismét előtte állt a nehéz feladat, hogy a vászoncsónakot evezés közben egyenesben tartsa. Úgy döntött, hasonló útvonalon megy, mint előző este Johnnal, azaz végigevez a part mentén, és csak ott fordul a sziget felé, ahonnan a fészektől legtávolabb eső végét már el tudja érni… Már ha van ott fészek. Most, hogy már ténylegesen fészekfényképezésre indult, megint kísérteni kezdte a tévedés réme. De nem. Nem tévedhetett. A csuda vigye ezeket a hullámokat! Gyors, rövid csapásokkal evezett, hol az egyik evezővel húzott erősebben, hol a másikkal, s megtett minden tőle telhetőt, hogy uralma alatt tartsa a vonakodó csónakot.

Félúton járt a part mentén. Most már nem térhet vissza, még ha a felderítőktől vészjel érkezne is. A szigetig hátralevő utat már nem kísérték barátságos nádasfoltok, ahol baj esetén elrejtőzhetne. Ha most a tojásgyűjtő vagy egyik embere észreveszi, feltárul a titok. És ha a tojásgyűjtő megtudja, hogy ez a szóban forgó tó, előbb-utóbb elveszi a tojásokat, lelövi a madarakat… Akkor pedig jobb lett volna, ha Dick föl sem fedezi őket. Ó, a csuda vigye el a hullámokat! Ó, a mennykő csapjon ebbe a forgolódó csónakba! És most azok a kacsák! Három, négy, öt kacsa csapkodott föl a vízről és szállt a part mentén. A kora reggeli csendben tisztán hallatszott, hogy emelkedés közben szárnyukkal a vizet ütögetik. Körbenézett. Aha, ott repülnek. Vajon ezzel figyelmeztetik a búvárokat? Vadmadarak megközelítése során az a legrosszabb, hogy semmi módon nem lehet tudtukra adni, barát vagy, nem ellenség, és nincsenek gonosz szándékaid.

Tovább evezett. A jobb válla fölött megpillantotta a szigetet. Az egyik madár ott úszkált a vízen, és, igen, az a sötét kupac a parton csakis a másik búvár lehet. Már bizonyára észrevették. Dick olyan csendesen evezett, ahogy csak tudott. Hirtelen zajt hallott. Loccs, loccs, loccs! Szárnyak ütögetik erősen a vizet. Egy jeges búvár emelkedett a levegőbe. Ez is épp elég baj. De még rosszabb következett.

– Auk! Auk! Auk!

A dühös, riadt, torokhangú kiáltást mérföldekre is meg lehetett hallani.

Dick majdnem „rákot fogott”. Megragadta az evezőket és várt. Messze, a tó túlsó végén, észrevette Nancy mozgó sapkáját. Aztán elvesztette szem elől. Tovább evezett, és közben kétségbeesetten várta a vészjelzést, amely tudatja, hogy a tojásgyűjtő meghallotta a madarat. Jelzés nem érkezett. De bármely percben jöhet. És a madarakat már felzavarta. Most már csak egyet tehet, szélsebesen bejut a leshelyre. Vagyis olyan sebesen, ahogy csak madarak és emberek engedik. Dick a sziget felé fordította a csónakot. Csendesen és gyorsan elevezett a parttól, megérkezett a sziget távolabbi végébe, és behatolt a csónakkal a nád közé. Mozdulatlanul ült és levegő után kapkodott. Aztán körbenézett. Nádszárak, nádbugák mindenütt, a tat mögötti részt kivéve. Ha átkelés közben nem látták meg, és ha egy-két yarddal beljebb tudja húzni, senki se fedezheti fel a csónakot. A jeges búvár az első, árulkodó kiáltás után nem szólalt meg újra. Dick az egyik evezővel a palánk mellett tapogatott. Lágy aljzatot érzett és sekély vizet, alig egylábnyi mélyet. Levette cipőjét, összekötötte a fűzőket, és a nyakába akasztotta. Átlépett a palánkon, megragadta a kikötőkötél végét, és a csónakot maga után húzva partra gázolt. A kötél végét egy magányos szikla köré hurkolta, és arrébb tolt egy követ, hogy az a kötélre nehezedjék. Miután meggyőződött róla, hogy a csónakot tökéletesen elrejtette a nádasban, nekiindult. Hosszú és nehéz kúszás vár rá a szigeten a leshelyig.

Fejében kérdőjelek kergetőztek. Vajon a rekedt rikoltás hallatán fölrohant-e a tojásgyűjtő, hogy benézzen a völgybe? Újra fölharsan-e a búvárok vészjele, ahogy rettegve, minden pillanatban várja? Vajon a rejtekhely tényleg olyan jól sikerült-e, ahogy az a tegnap esti szürkületben látszott? Be tud-e észrevétlen kúszni a háló alá? Elriasztotta-e a madarakat? Visszajönnek-e?

Se Roger, se Titty nem lapult volna indiánkúszás közben úgy a földhöz, mint a Hajótudós. Igyekezett szinte teljesen láthatatlanná válni, nehogy bárki észrevegye, legyen az madár vagy egy esetleges rosszindulatú megfigyelő. Gyorsan, gyorsan! Előtte ott emelkedtek a rejtekhely hátát és oldalát alkotó sziklák. És a sziklákra teregetve, ahogy hagyta, ott sötétlett a hangacsokrokkal álcázott háló, elülső része függönyként ereszkedett a fészekhez közelebbi két szikla közt nyíló rés elé. Bemászott és hallgatózott, hátha kiáltozás támad a távolban. Ám egyetlen kurjantást se hallott. És az első dühös, figyelmeztető rikoltás után a madarak is csendben maradtak, így nem maradhat fekve, mert semmit se lát. Roppant lassan fölhúzta az egyik lábát, aztán a másikat. Feltérdelt és a háló résein át kitekintett. Sehol egy madár. Valahova mindketten eltávoztak. De a part közelében jól látszódott a tört nádszárak köre alkotta, lapos, szétterülő fészkelőhely, amelytől kitaposott ösvény vezetett a víz szélére. És ott, a nádtörmelék kerek matraca közepén, két hatalmas, zöldes színű tojás terpeszkedett. Egy pillanattal később a két madár is beúszott a képbe, alig egy-két yardnyira voltak a parttól. Dick roppant csendesen elővette tokjából a nagy látcsövet. A nem is igazán zöld, inkább barnás olajzöld színű tojásokat sötét foltok pettyezték. És a madarak? Kétség sem férhet hozzá, sem most, sem a jövőben. Fészkelő jeges búvárok, azok bizony. A Brit-szigeteken soha senki elé nem tárult még ez a látvány. Dick úgy érezte magát, mint a csillagász egy új bolygó felfedezése pillanatában.

Először ösztönösen arra gondolt, hogy azonnal készít egy képet. De a nap a szemébe sütött, a csillogó vízen úszó madarak mögül pontosan belevilágított a lencsébe. Még épp idejében eszébe jutott, hogy csak elvesztegetne egy felvételt, holott a gépben levő filmen már csupán öt hely maradt. Amikor le akarta tenni az előbb hirtelen mozdulattal fölkapott fényképezőgépet, az a kőhöz ütődött. A madarak meghallották, megfordultak és távolabbra úsztak. A rejtekhely keskeny nyílásán át már nem is látszódtak. Három rettenetes percen át azt hitte, hogy végleg elijesztette őket, és elhagyták a fészket. Aztán újra meglátta az egyiket, mélyen ült a vízben, csak a feje és nyaka látszott. Dick lélegzet-visszafojtva figyelte. Aztán a madár háta kiemelkedett a vízből. Most már úgy úszott, ahogy szokott. Hirtelen, sokkal közelebb, meglátta a másik madarat is. Egyenesen a fészek felé tartott. „Zátonyra úszott” (Dick saját szavaival így próbálta később leírni a látványt). Zátonyra úszott, aztán szárnyai segítségével átbukdácsolt azon a néhány lábnyi száraz részen, amely a vizet a Dick szerint „fészeknek alig nevezhető” költőhelytől elválasztotta.

A madár rázöttyent a tojásokra, és gyanakodva szemlélte a leshelyet. Aztán újra megmoccant, körbecsusszant, és szárnyaival mindkét oldalon befedve a tojásokat, megint letelepedett. Csőrét kifényesítette a mellkasán, aztán, nyakát enyhén hátra–, fejét enyhén előrehajtva olyan mozdulatlanná merevedett, mintha már lelőve és kitömve Mr. Jemmerling gyűjteményét díszítené. Dicknek háttal üldögélt és a tavat figyelte, mintha bármilyen, fenyegető veszedelem csak a víz felől jöhetne. Dick biztos volt benne, amíg nem csap zajt, a búvár nem is sejti, hogy ő is ott van.

Most már nincs más teendője: csak várni kell. Várni órák hosszat, míg végre a nap a feje fölé emelkedik, és a fényképezőgépet be tudja irányozni az álcaháló egyik szemén át anélkül, hogy a napfény a lencsébe süssön. Órák hosszat várni.

Tudta, hogy nagyon sokáig kell a háló alatt tétlenül kucorognia, ám egy hosszúra nyúló várakozás, mely a többieknek kínszenvedés lett volna, egyáltalán nem volt az a Hajótudós számára. A nehézségek legnagyobb részén már sikerrel túljutott. Itt lapul a leshelyén. A csónakot elrejtette. Az ellenség egyiküket sem láthatja meg, bárhonnan nézi is. A madarak nyugodtak. Csak várnia kell, míg elkészítheti a fényképeket, ám mire ez a pillanat eljön, a többiek már jó messzire becsalogatják a tojásgyűjtőt és a gaeleket a dombok közé. Így aztán zavartalanul szállhat partra gépében azzal a filmmel, amelyen öt felvétel minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy a sokat emlegetett madarak bizony itt fészkelnek, és a búvárok mely fajához tartoznak.

Óvatosan a lehető legkényelmesebb pozícióba helyezkedett. Órák teltek órák után. Dick ezekből egyetlen percet sem akart elmulasztani. Hiszen tőle alig néhány yardnyira üldögélt egy olyan nagytermetű madár, amelynek megfigyelése mindig is szíve egyik leghőbb vágya volt. Alig vette észre az idő múlását. Azt érezte, mint sok gyermek a cirkuszban: bárcsak mindez örökké tartana!

Előhúzta a noteszét és jegyzeteket készített a fészekről, a tojásokról. Leírta a madarak vicces, bukdácsoló, „négylábú” mozgását a szárazon. „Szárnyait úgy használja, mintha mellső lábai lennének.” Flint kapitány erős látcsövével szinte meg tudta számolni az ülő madár tollait, még az orrnyílásait is látta. A búvár feje távolról feketének tűnt, de most felfedezte, hogy a tarkója halványzöldesen csillog, arca szinte bíborba játszik, nyakának alsó fele pedig a napfényben a zöld és a bíbor keverékének tűnt. „Hát persze, a seregély is feketének látszik, míg elég közel nem kerül hozzá az ember” – gondolta Dick.

Néha, messze kinn a tavon a madár párja is beúszott a látómezőbe. Dick ilyenkor ráfókuszálta a látcsövet, figyelte, ahogy lebukik, és igyekezett résen állni, hogy elkaphassa a pillanatot, amikor újra a felszínre jön. Többször észrevette, hogy a madár hallal a csőrében emelkedik ki. A leshelyre érkezése után mintegy három órával Dicknek feltűnt, hogy a vízen levő madár a szokásosnál sokkal közelebb úszkál. Lemerült és még közelebb jött fel. Hirtelen mozgás támadt a parton. Dick még igazából fel se foghatta, mi történik, az eddig üldögélő madár talpra kászálódott, a víz felé bukdácsolt, és egy csobbanással belevetette magát, a párja pedig partra küszködött, és elfoglalta a helyét. Dick csak késve nyúlt a fényképezőgépért, de végül nem bánta, mert a nap még mindig a madarak mögül sütött. Elég gyakorlott fényképész ő ahhoz, hogy tudja, a fénynek mindig a kamera mögött kell lennie. Az eddig halászó madár arccal a tó felé telepedett le. Az egyszer biztos, ez a búvár nem is gyanítja, hogy alig néhány yardról minden mozdulatát figyelemmel kísérik. Dick sokszor vett már részt madárlesen, de ilyen különleges körülmények közt, és ilyen csodálatos madarat még sohasem figyelt meg.

Óra órát követett. Dick feledte a gaeleket, a tojásgyűjtőt, a Pterodactylust, a Tengeri medvét, mindent, az álcaháló résein át látott keskeny kép kivételével. A világon csak ők hárman voltak: Dick és a madarak. A mindenség többi része a semmibe olvadt. Dicknek eszébe sem jutott volna, hogy megegye a szendvicseit, ha korgó gyomrára nem figyelmezteti az a gondolat, vajon mekkora tömegű halat képes elfogyasztani a megfigyelt búvár egy nap alatt. Nem ette meg minden elemózsiáját, mert még csak a felénél tartott a kapott adagnak, amikor a kicsomagolásnál tanúsított roppant óvatosság dacára egy darab szendvics a papírra esett, és erre a kicsiny zajra a fészken ülő madár elfordította a fejét. Dick inkább éhen maradt, de nem vállalt több kockázatot. Annak pedig különösen örült, hogy előrelátóan limonádés üveg helyett kölcsönkulacsot hozott magával. Belegondolni is félelmetes, mi történne, ha az üveg a szokott pukkanással nyílna ki.

Meglepődve vette észre, hogy a várakozási idő lejárt. El se akarta hinni, hogy átkuporogta a délelőttöt, amikor végre észrevette, hogy a madár a saját árnyékán ül, és a napfény többé már nem ragyog át az álcahálón, hanem fölülről esik rá. A Hajótudós átadta helyét a fényképésznek. Hibát nem szabad elkövetni. A film összesen öt képre elég. Nem engedheti meg magának, hogy ezek közül akár csak egyetlenegyet is elvesztegessen. Arcába szaladt a vér, amikor eszébe jutott, milyen gyakran készített egy második felvételt is ugyanarra a képkockára, mert elfeledkezett róla, hogy továbbtekerje a filmet, míg a következő szám meg nem jelenik a gép hátulján levő kis piros ablakban. De akármi történt a múltban, ma nem szabad ugyanennek megtörténnie. Most következik az élességállítás kérdése. Tíz-tizenkét lábnyira becsülte a távolságot, de nagyon szerette volna le is mérni, hogy biztos legyen. Eszébe idézte, hogy szűkebb lencsenyílás esetén a mélységélesség nagyobb, és így néhány lábnyi tévedés egyik vagy másik irányba nem számít olyan sokat. A kisebb rekesz viszont hosszabb megvilágítási időt jelent. Ezt megengedheti magának, hiszen a madár mozdulatlanul ül. De vigyázat, akkor a fényképésznek is hosszabb ideig kell szilárdan tartania a kamerát! A leshelyen nem akadt semmi, amire a gépet letámaszthatta volna. Hüvelykről hüvelykre változtatott a tartásán, s végül úgy ült a földön, hogy az egyik felhúzott lába az arca elé került. Azon a térden elég szilárdan áll majd a fényképezőgép, bár a keresőn nem lesz könnyű átnéznie. Kipróbálta, és a képen valami elmosódott csíkot látott. Hát persze, a háló. Közelebb kell húzódni, és meg kell győződni róla, hogy a gép lencséje az egyik hálószem közepén át tekint kifelé. A madár hirtelen oldalra kapta a fejét. Míg a búvár vissza nem fordult, Dick szoborrá dermedt. Felhúzott lába vádlijába görcs állt. Ujja hegyét az izomba nyomva csendesen masszírozgatta. Aztán újra belekukkantott a keresőbe. A madár nagyon apró lesz a képen. Ebbe bele kell nyugodnia. Amint felnő, első dolga lesz, hogy teleobjektívvel felszerelt fényképezőgépet vásárol magának. De most még ezzel a kamerával kell a lehető legjobb képet készíteni. A fényrekeszt 11-esre állította, a záridőt huszonötöd másodpercre. Napfény. Tiszta égbolt. Ennyinek elégnek kell lennie. Minden készen állt.

Még egy utolsó pillantást vetett a keresőbe, és megnyomta a kioldógombot. Semmi nem történt. Nagy igyekezetében elfelejtette felhúzni a zárat. Ez rettenetes. Tudta, hogy ujjai remegnek. – Ne siess, ne siess! – mormolta. Pár másodpercnyi várakozásra kényszerítette magát, aztán felhúzta a zárat, még egyszer megbizonyosodott róla, hogy a gép helyesen áll, és megnyomta a gombot.

Éles csattanás. A fénykép elkészült, de mi történik most? A madár meghallotta a csattanást. Egy pillanatra Dick arra gondolt, hogy otthagyja a fészkét, és kudarcra kárhoztatja a fényképészt. De szerencsére nem kelt föl, csak élesen oldalt fordította a fejét. Aztán azt tette, amire a fényképész is kérte volna, ha képes szót érteni vele. Lassan elfordult a fészkén. Mélységesen gyanakodva, de szerencsére még nem rémülten, a nagy búvár a tojásokon ülve körbefordult, és végül egyenesen a hálófüggönyre meredt. Dick az ujját se mozdította. A madár feje lassan lekonyult. Láthatatlansága biztos tudatában Dick újra fölhúzta a zárat, a következő kockáig tekerte a filmet és a fényképezőgéppel a térdén, ujjával a kioldó gombján a kedvező pillanatra várt.

Klikk.

A madár megint megmoccant.

– Ne mozogj! Kérlek, ne mozogj! – Dick ajkát egy hang se hagyta el, de úgy érezte, mintha rákiabált volna a madárra. És a búvár – bár először fölkapta a fejét, megmerevedett és gyanakodva fürkészte a sziklákat és a fényképészt rejtő álcaháló függönyét – mintha meghallotta és megértette volna a ki nem mondott kérést. Merevsége lassan feloldódott. A szigeten a helyzet változatlan maradt. A madár csendben ült a fészkén. A fényképész csendben lapult a leshelyén. Két fotó elkészült.

Dick nagyon sokáig várt, mire meg merte kockáztatni, hogy továbbtekerje a filmet és felhúzza a zárat. Mivel két felvételt előhívásra készen már a filmen tudott, megengedhette magának a várakozást. Olyan képről álmodozott, amelyen mindkét madár látható. Ám jelen pillanatban a másik madár valamerre messze halászgatott, Dick egyáltalán nem is látta. Végre beúszott a képbe, de nagyon távol.

A fészken ülő madár visszafordult a víz felé. – Halászni akar – gondolta Dick. Vajon mikor kerül a másik madárra a sor, s visszatér-e hamarosan a fészekhez? Vajon túlzott kívánság lefényképezni a helycserét, most, amikor jó irányból süt a nap? A madár kinn a tavon kissé közelebb jött, de nem igyekezett különösebben. Az ülő madár hirtelen türelmetlenné vált. Szárnyai végére támaszkodva félig felemelte magát, elhagyta a tojásokat és a vízbe bukdácsolt. Dick lenyomta a kioldót.

Klikk.

Bárcsak az a zár ne szólna ekkorát. Ám a madár szerencsére nem hallotta meg, ugyanis épp abban a pillanatban csattant a retesz, amikor ő a partról a vízbe csobbant. Kiúszott a párjához. Három fénykép kész, és eddig még egyetlen komoly hibát se vétett. És most itt a fészek madár nélkül, csak a tojásokkal. Dick gyorsan kihasználta a lehetőséget, továbbtekerte a filmet, fölhúzta a zárat, és elkészítette a negyedik képet is.

Csupán egy kép maradt. Megint továbbtekerte a filmet. Tud-e vajon olyan képet készíteni, melyen a két madár együtt szerepel? Mivel négy felvétel már sikerült, és a fény is elég erősnek tűnt, Dick meggyőzte magát, hogy az eddigieknél nagyobb kockázatot is vállalhat. Olyan fotót próbál készíteni – még ha kissé életlen lesz is vagy alulexponált –, amelyen a madár épp kibukdácsol a vízből. A fényrekeszt teljesen kinyitotta, és a zárat egy század másodpercre állította.

Közben künn a vízen valami különös dolog történt. A fészket az imént otthagyó madár nem kezdett halászni. Mintha valami megbeszélnivalója lett volna a párjával. Lassan úszkáltak egymás mellett. „A feleség sürgeti a férjét: most már tényleg ő következik”, gondolta Dick. „Vagy fordítva, a férj szorgalmazza a helycserét.” Az mindenesetre nyilvánvalónak tűnt, hogy az egyik madár vissza akarja küldeni a társát a fészekhez. Dickbe hirtelen belehasított a rémület: vajon nem arról beszélgetnek, hogy valami nincs rendjén azzal a hangacsoporttal, amely a múlt éjszaka nőtt a sziklákon? De a madarak egyre közelebb jöttek. Az egyik végül megállt, lehajtotta a fejét, megtörölgette csőrét a mellkasán és megpihent, a másik pedig egyenesen a part felé úszott, zátonyra futtatta magát és feldöcögött a fészekhez. Dick elkészítette a felvételt.

A madár vagy nem hallotta a csattanást, vagy úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja. Csőrével kissé megforgatta a tojásokat és épp abban a pillanatban telepedett rájuk, amikor párja kinn a tavon először bukott a víz alá. (Később végiggondolva a történteket, Dick nem tudta eldönteni, melyik madár tért vissza a fészekhez. Éppúgy visszajöhetett az, amelyik korábban is rajta ült, mint a társa, amely ezalatt halászott.)

Dick továbbtekerte a filmet, összecsukta a fényképezőgépet, és a tokjába tette. A feladatot végrehajtotta. A gépben előhívásra készen ott volt az első öt felvétel, amelyet valaha a Brit-szigeteken fészkelő jeges búvárokról készítettek. Most, hosszú órák elteltével Dicknek eszébe jutott, hogy a madarak mellett emberi lények is léteznek. Előhúzta óráját, és hitetlenkedve meredt rá. Ilyen régóta itt lenne? Legszívesebben egészen sötétedésig a rejtekhelyén maradt volna, de Flint kapitány azzal indította útjára, hogy térjen vissza a lehető leghamarabb. Ráadásul a csalicsapat és az elterelő osztag nem tudja örökre távol tartani a tótól az összes ellenséget. A program neki is megszabta a feladatokat: most a madarak megijesztése nélkül távozik, visszaevez a csónakkal a tó lábánál levő nádasba, és fényképezőgépét a felvételekkel felviszi a Tengeri medve biztonságot jelentő fedélzetére.

A gépet, a látcsövet és a kulacsot berakta a hátizsákjába, de a rejtekhelyen nem próbálta meg vállára vetni. Csomagját maga után húzva lassan hátratekergőzött. Az álcahálót a sziklákon hagyta, hisz nincs már rá szükség, ráadásul ha most megmozdítja, bizonyosan elijeszti a madarakat. A sziklák takarásából kicsúszva aggodalmasan fölpillantott a gerincre a völgy mindkét oldalán. Sehol senki. Ahol a madarak már nem láthatták meg, betekerte karját a hátizsák szíjába, és négykézláb visszasietett a csónakhoz. Eloldotta a kikötőkötelet, belépett, egy utolsó körbepillantás után kitolta a csónakot a nádasból és nekifeküdt az evezőknek. Teljes erejéből evezett, gyors, rövid csapásokkal, de már nem olyan óvatosan, mint odafele. Most a sebesség számított, semmi más. A madarak feltétlenül meglátják, de minél hamarabb eltűnik, annál hamarabb felejtik el, hogy látogató járt a szigetükön.

Félúton meglátta a vízen úszó madarat. Kereste a fészken ülő társát, de hiába. A tó lába felé fordította a csónakot, ám evezés közben folyamatosan a szigetet fürkészte, hol lehet a másik búvár. Ajjaj, ott úszik az is a vízen, a párja közelében. Mégiscsak valami zajt csapott, amikor kikecmergett a sziklák közül. Tovább evezett és tovább figyelt. Bárcsak visszatérne az a madár! Bárcsak a tudtukra adhatná, hogy mostantól kezdve mindörökké kizárólag az övék a sziget. Elfelejtette, milyen nyugtalan csónakban evez, és mivel nagyon megörvendeztette a látvány, hogy a fészken újra ül egy madár, ugyancsak váratlanul ért partot. A gerinc hirtelen csikorogva súrolta az aljzatot, és a hangot egy meglepő rántás követte.

A megriadt Dick körbenézett. Hatalmas, szürke szakállas embert pillantott meg, aki kezével a csónak peremét fogta. Újabb erőszakos rántás következett: az öregember partra húzta a csónakot.

– Kifelé! – szólt rá a férfi.

– De nekem vissza kell vinnem a csónakot…

– A csónakocskád majd szépen kivárja, míg a laird megtudja, mi járatban vagy.

– De – hebegte Dick.

– Kifelé a csónakból és semmi fecsegés! – parancsolta a férfi.

Dick kilépett. Csak a gépében levő felvételekre tudott gondolni, semmi másra. Valami úton-módon el kell juttatnia a képeket a Tengeri medve fedélzetére. A környéken rajtuk kívül egy lélek sem mutatkozott. Dick kapta magát és futásnak eredt a part mentén.

Még három yardot se tett meg, amikor egy szőrös kéz galléron ragadta.

– Lassan a testtel! – dörmögte a férfi. – Én szelíd ember vagyok, de még egy ilyen trükk és nagyon meg fogod bánni.

És Dick már szedhette is a lábát a dombon fölfelé, kabátja gallérját erős kéz markolta, tarkóján érezte a kemény bütyköket.

 

24. A nem kívánt megmentő

Az idő délutánba hajlott.

Az elterelő osztag a gaelek szoros őrizetében a szekérúton menetelt, olyan illedelmesen, mintha egy leányiskola sétálni vitt tanulói lennének. Aggódni legfeljebb azon aggódtak, nehogy olyasmi történjék, ami fölkeltheti a tojásgyűjtő és emberei figyelmét. Ám ettől a veszélytől sem tartottak igazán, mert biztosak lehettek benne, ha a tojásgyűjtő partra száll, a Tengeri medve keresztrúdján őrt ülő Flint kapitány a ködkürt megszólaltatásával azonnal figyelmezteti őket.

Dick az öreg kutyakópé markában fölfelé menetelt a domboldalon, hogy ő is osztozzék a többiek sorsában. Kevés fogolyról mondható, hogy szíve repes az örömtől. Először ugyan ösztönösen el akart iszkolni, de mostanra nem bánta már, hogy nyakon csípték, és ezen a nyakon erősen érezte az öregember kemény bütykeit. Közben ugyanis észrevette fenn az úton a rabok konvoját. A csalicsapat és az elterelő osztag mind egy szálig foglyul esett, de őreik gaelek voltak, nem a tojásgyűjtő. Mr. Jemmerlingnek színét se látta. A saját feladatát elvégezte. A fényképezőgép biztonságban ott lapul a vállára vetett hátizsák mélyén, és őrzi azokat a felvételeket, amelyek minden kétséget kizáróan és örök időkre bizonyítják, hogy a jeges búvár itt fészkelt a Külső-Hebridákon. Nancy és John majd kitalálják, mit mondjanak a gaeleknek. Szürkületkor visszatérnek a vászoncsónakért, aztán még hajnalhasadás előtt a Tengeri medve legénysége tengerre száll és átvitorlázik a szárazföldre.


Flint kapitány a Tengeri medve keresztrúdján kuporogva nem töltötte valami kényelmesen a napot. Egy réteg aranyfestéket kent az árboc legfelső farészére. Gondosan kifényesítette az árboccsúcson levő csigákat. Alumíniumfestékkel kicsinosította az innen elérhető fémszerelvények minden darabkáját. Elfüstölt csaknem egy teljes uncia dohányt. Már halálosan belefáradt, hogy a zsebteleszkópon keresztül – amelyet a Dicknek kölcsönzött nagy látcsőért cserébe kapott – a sziklákon túl ringatózó Pterodactylust és gazdáját nézegesse. A tojásgyűjtő nálánál sokkal kényelmesebb körülmények között egy fedélzeti széken henyélt, és időről időre tábori látcsővel átkukkantott a Tengeri medve árboccsúcsára. Kétszer hagyta ott Flint kapitány rövid időre őrhelyét, első alkalommal megszabadult a festékes dobozoktól, második útján pedig az elemózsiát hozta föl. Mindkétszer észrevette, hogy alig tér vissza magaslati pozíciójába, a tojásgyűjtő is elfoglalja kényelmes ülőhelyét. Nyilvánvaló volt, ahogy Flint kapitány figyeli Mr. Jemmerlinget, úgy Mr. Jemmerling is szemmel tartja Flint kapitányt. A Tengeri medve parancsnoka őrhelyén maradt, ám önkéntelenül is arról álmodozott, bárcsak fölcserélhetné a keresztrudat egy fedélzeti székkel. Végül már olyasmi járt az eszében, hogy azok a szerencsétlen kölykök tökéletesen megfeledkeztek róla. Dick valószínűleg réges-rég elkészítette a fényképeit, és már valami más keltette fel a figyelmét. Nagyszerű! Az idő haladt. Már mindnyájuknak vissza kellett volna térniük a hajóhoz. Bárcsak Dick soha meg ne látta volna azokat a madarakat! Bárcsak a jeges búvár olyan közönséges faj lenne, mint a házi veréb! És legelsősorban, bárcsak minden az ő tervei szerint alakult volna! Akkor a Tengeri medve mostanra már a Minch túlsó partján, gazdája kezében lenne.

Néha abban a reményben, hogy megpillantja a legénységét, a Púp és a Piktház-domb között fölnézett az Északi-Sziklás-hegységnek nevezett vonulatra. Egyik alkalommal hirtelen mozgó embercsoportra lett figyelmes. Lábával átkulcsolta az árbocot, szeméhez emelte a kis távcsövet és szemügyre vette a domboldalt. Jó tucatnyi férfi és fiatal legény menetelt az úton, s közrefogva legalább hat a gyerekek közül. Abban nem volt teljesen biztos, vajon Susant, Dorotheát és Tittyt látja-e, de az ott feltétlenül John, Nancy és Peggy piros sapkáját pedig eltéveszteni se lehet. De ahelyett, hogy lefelé jöttek volna az öbölbe, fölfele tartottak a vonulat tetején nyíló szoros irányába. Mi az ördög történik ott? Most még ketten csatlakoztak a menethez. A nagyobbik a kisebb gallérját markolta: az a fiú csak Dick lehet! Őt is meg a többieket is fogságba hurcolják? Flint kapitány ököllel a keresztfára vágott. Soha, soha többet nem visz magával gyerekeket tengeri útra! Felsértette a kezét, de alig érezte. Lelki szemei előtt hirtelen felháborodott anyák rémlettek föl. Újra lepillantott a Pterodactylusra. A tojásgyűjtő láthatólag elszunnyadt. Ám akár alszik, akár éber, a Tengeri medve parancsnokának nincs választása. A következő percben Flint kapitány a fedélzetre dobbant és bevonta a dingit. Egy újabb perccel később már inaszakadtából evezett a part felé. Két perccel a partraszállást követően elcsúszott a sziklákon, hatalmas rést szakított a nadrágján, ám feltápászkodott és lélekszakadva rohant a dombon felfelé.


A Pterodactylus fedélzetén a szék üresen árválkodott. A figyelő tekintettől megszabadult Mr. Jemmerling jelzéseket adott le. Egyik embere, aki az előbb szeme előtt látcsővel a hangásban lapult és már egy ideje behatóan tanulmányozta a tavon levő szigetet, most lecsusszant az öböl partjára, és a dingiben kievezett gazdájáért.


– Itt van Dick!

A szekérút kanyarulatában, ahol az a hegyvonulat tetejébe vágódott szoros felé fordult, a gaelek megálltak és visszanéztek. A kutyakópé foglyával már szorosan a nyomukban menetelt. A következő percben a kifulladt Dick, fejét mereven jobbra-balra mozgatva és tarkóját gyengéden masszírozva, beesett a többiek közé. A konvoj, élén most már a kutyakópéval, újra masírozni kezdett.

– Bántott téged? – aggódott Dorothea.

– Megvannak a képek? – firtatta Nancy.

– Öt – lihegte vigyorogva Dick, és még egyszer, utoljára, megrázta a fejét. – És legalább kettő kiváló lett.

– Észrevett a Dactylus? – tudakolta John.

– Nem hiszem – reménykedett Dick. – Egyébként senkit se láttam. És tényleg fészkelnek. Láttam a tojásokat. Az egyik képen biztosan rajta is vannak.

– Mi az ördög tartott ennyi ideig?

– Sokáig tartott? – csodálkozott Dick. – Hamarabb nem tudtam elkészíteni a fényképeket. Szembe sütött a nap. De mondjátok csak, hova megyünk?

– Rabságba – mondta Titty.

– Ezt tudom – tapogatta meg Dick a tarkóját.

– A kastélyba visznek minket – tájékoztatta Dorothea. – Hallgassátok csak!

A gerinc túloldaláról megint dudaszót hozott feléjük a szél.

– Mindnyájunkat elkaptak – sajnálkozott Peggy.

– Rogert kivéve – pontosított Susan.

– Meg Flint kapitányt – tette hozzá Titty.

– A mindenit! – suttogta John. – Látom a hajót. És senki sincs az árbocon. Vajon hol lehet?

A következő pillanatban megtudták. Alulról egy hangos „Hé!” csattant fel. Csak és kizárólag Flint kapitány kiabál így.

– A csudába! – morogta Nancy.

– Roger küldte a megmentésünkre – jelentette ki Titty.

– Ki akarja, hogy megmentsék? – elégedetlenkedett Nancy.

– Mielőtt még megláthatnánk a sziklabörtönt – álmodozott Dorothea.

– Ne álljatok meg! – parancsolta Nancy.

– Úgyse engednének megállni, ha akarnánk, akkor se – vélte Peggy.

Még éppen megpillantották a partról fölfele kapaszkodó Flint kapitányt. Mivel az út a szorosból lefele haladt, néhány lépés után már nem nézhettek vissza a völgybe. A dudaszó már közelről hallatszott. Feltűntek előttük a gaelek alacsony, zsúppal fedett kunyhói és a tornyos, szürke ház, amelyet Dick, John, Nancy, Peggy és Susan ekkor láthatott először.

– Flint kapitány jobban ért a tárgyaláshoz, mint mi – vélekedett Susan.

– Minket se a gólya költött – vetette ellene Nancy.

– Már itt is van – állapította meg Titty, amikor a következő „Hé!” felhangzott mögöttük.

Flint kapitány már átkelt a szoroson és inaszakadtából rohant utánuk. A gaelek és rabjaik elérték az első kunyhót. A kutyakópé kinyitotta egy ablaktalan, zsúppal fedett épület ajtaját, amely valami raktárféle lehetett.

– Hé! – kiáltotta újra Flint kapitány.

A kutyakópé hátrapillantott. Egy szót se szólt, de az ajkai mozogtak. Szinte mintha mosolygott volna. Ez aztán a sikeres nap. Fülön csípte a szarvashajtásra küldött gyerekeket, és most úgyszólván az ölébe hull az őket felbujtó gazfickók egyike is.

Flint kapitány levegő után kapkodva épp idejében érkezett, hogy a többi fogollyal együtt őt is betolják az épületbe. Az ajtó bevágódott mögöttük. Sötétség vette körül őket. A dudaszó hirtelen halkabbá vált. Az ajtó külső oldalán nehéz vasrúd csapódott a falba vájt mélyedésbe. Most már tényleg rabok voltak.


A fényes napvilágról a sötétbe került foglyok egy-két pillanatig vakon pislogtak, egymás keze után tapogatóztak és moccanni se mertek, nem tudván, nincs-e valami a közelükben, amelyben fölbukhatnak. Amikor Flint kapitány újra lélegzethez jutott, felbődült.

– Hé! – harsogta. – Beszélni akarok valakivel!

– Beszélhet még eleget, ha a McGinty elé kerülnek – jött a válasz kívülről.


(Megjegyzés: A hallott név nem McGinty volt. Ha e lapokon a laird valódi nevén szerepelne, minden olvasó azonnal rájönne, pontosan hol is fészkeltek a jeges búvárok. E könyvben tehát más névvel kellett illetnünk, és Dorothea javaslatára a McGintyt választottuk. E nevet Mrs. McGintytől kölcsönöztük, akivel Dick és Dorothea Norfolkban, Horning városában találkozott.)


– Nyissák ki az ajtót! – kiabálta Flint kapitány.

Angol válasz nem érkezett, de a rabok hallhatták, hogy kinn az ajtó előtt a gaelek a saját nyelvükön beszélgetnek.

A zsúpfedél résein beszűrődött némi fény, és ahogy szemük hozzászokott, a foglyok már nemcsak feketeséget láttak maguk körül, hanem egymás arcát is kivehették sápadtan a félhomályban.

– Azonnal hívják ide a földesurat – mondta Flint kapitány olyan hangon, amelyen általában az ember parancsot osztogat, de már nem abban a biztos tudatban, hogy parancsát haladéktalanul teljesítik is.

Csendes nevetés hangzott kívülről. A lágy gael nyelvű beszélgetés folytatódott, de már messzebbről hallatszott.

– Itt hagynak minket – fújtatott Flint kapitány. – Nos, Nancy, remélem, elégedett vagy.

– De még mennyire – felelte Nancy. – Egyetlen dolog sült el rosszul, nevezetesen, hogy a megmentésünkre siettél, holott semmi szükség nem volt rá. Egyébként minden csodásán sikerült.

– Igazán? – kétkedett Flint kapitány. – És itt ülünk mindannyian a dutyiban, mint valami tolvajbanda, és csak az ég tudja, meddig akarnak bennünket fogva tartani.

– Föl azért nem akasztanak – vont vállat Nancy. – És Dick elkészítette a felvételeit.

– De mi az ördög történt?

Erre mindenki egyszerre kezdett beszélni. – Becserkésztek minket, mint legelső alkalommal is… – Gyönyörűen működött… – A Dactylus egyik emberét messze becsalogattuk a másik völgybe… – Mérföldeken át vándoroltunk vele tóról tóra… – Vigyázz, John, az orrom puhább, mint a könyököd…

– Ne hajolj le… – Öt fénykép… láttam a tojásokat… – Aú, tele lett pókhálóval az arcom… – Vigyázz, mert fölbuksz mindjárt… – Maradjatok nyugton… – Hirtelen körbefogtak minket a hangásban… – Láttuk Peggy segélykérő jelzését…

– Az ifjú főnök nagy léptekkel rohant le a dombról…

– Jó… jó… jó… jó… De mivel bőszítettétek fel ezeket az embereket, hogy dutyiba csuktak?

– Az égvilágon semmivel. Csak ártalmatlanul sétálgattunk – felelte Nancy.

– Azt állították, hogy elhajtjuk a szarvasokat – mondta Susan.

Flint kapitány fölhördült.

– A szarvasokat! – kiáltotta. – Ennél rosszabbat nem is tehettetek volna. Ha más földjén vágtáztok fel-alá, az nem számít különösebben. De a szarvashajtás komoly dolog.

– Ugyan már, egyikünk se hajtotta a szarvasokat – tiltakozott Nancy.

– Egyszerűen elfutottak – magyarázta Titty. – Nem tudtuk megállítani őket.

– Csak az ég tudja, mit kaphatunk ezért – vakarta a fejét Flint kapitány. – Fogalmam sincs, ebben az esetben a törvény mit mond. A tulajdonos lehet bíró, esküdtszék, ítélet-végrehajtó és minden egy személyben.

– Kivágjuk magunkat, ne félj – bizakodott Nancy. – Én legalábbis megoldottam volna az ügyet, ha nem fogatod el magad.

– Csend! – parancsolta Flint kapitány. – Figyeljetek!

Újra hangok hallatszottak a közelben.

– Itt a földesúr – reménykedett Dorothea.

– Ez inkább gaelnek hangzik – vélekedett Flint kapitány. Keményen megdöngette az ajtót. – Hé! – kiáltotta, majd sürgetően a többi fogolyhoz fordult. – Mit mondtak, mi a neve?

– McGinty – felelte Dorothea.

– Hé! – kiáltotta újra Flint kapitány. – Maguk, ott kinn! Menjenek azonnal Mr. McGintyhez és mondják meg neki, hogy beszélni akarok vele.

Halk beszélgetés hallatszott kívül, az ajtó előtt, de Flint kapitánynak senki se válaszolt. A hangok újra eltávolodtak.

– Nem hiszem, hogy egy szót is értenének abból, amit mondtam – dörmögte Flint kapitány. – Ha legalább malájok lennének a fickók… De hogy gaelek, ez egyszerűen nem fair.

– Ne bosszankodj miatta! – vigasztalta Nancy. – Roger kutyakópéja tud angolul. Meg a fiú is. Szerinte az apja akar majd beszélni velünk. Bizonyára ő is angolul. Csak várnunk kell.

– Mi történt Mr. Jemmerlinggel? – tudakolta Dick.

– Kényelmesen töltötte a napot – irigykedett Flint kapitány. – Meg se moccant… Egy fedélzeti székben üldögélt, míg én az árboc keresztrúdján kuporogtam… Milyen éles pereme van az ilyen keresztrúdnak…

– Akkor is ott ült, amikor eljöttél? – firtatta Nancy.

– Ott – bólintott Flint kapitány. – Csak henyélt, míg mások keményen dolgoztak…

– A lényeg, hogy túljártunk az eszén – jelentette ki Nancy. – És most már igazán nem kell sietnünk.

– Nem? Ma este már vitorlát kellene bontanunk.

– Ha nem lehet, nem lehet – nyugtatta Nancy. – Egyszerűen csak vámunk kell.

– Akkor én leülök – mondta Peggy.

– Ne a földre üljünk! – szólt Susan. – Inkább a hátizsákra.

– Búcsúüzeneteket kellene vésnünk a falra – vélte Titty.

– Milyen igaz – értett egyet Dorothea. – Mint a francia forradalom idején az arisztokraták. Várjuk, mikor kerül ránk a sor, és a guillotine-ra gondolunk.

– Inkább a dudát akasztanák föl – morogta Flint kapitány.

– De hisz éppen ide illik – ellenkezett Dorothea. – Jobb is, mint a francia forradalom. A foglyok a sziklabörtönben senyvednek, míg a McGinty of McGinty kastélyának dísztermében ül, és klánjának dudása az ősök dalát játssza.

– Bárcsak abbahagyná! – mondta Flint kapitány. – Már úton kellene lennünk. Az egésznek egyetlen előnye, hogy amint kiengednek, azonnal indulhatunk. Mind együtt vagyunk, és nem kell a kóborlókra vadásznunk.

– Mikor érkezett vissza Roger a Tengeri medvére? – kérdezte Susan.

– Roger? – pillantott körbe Flint kapitány a börtön félhomályában. – Miért? Nincs itt?

– Nincs – felelte Susan.

– Nem ő hívott, hogy gyere és ments meg minket? – csodálkozott Titty.

– A szemem elé se került, amióta elindultatok – állította Flint kapitány. – Őt nem fűzték rabszíjra veletek együtt?

– Nem volt velünk – válaszolta Susan. – Fogalmunk sincs, hol lehet.

– Haha, kihagyta, hogy dutyiba csukják – kárörvendett Nancy. – Bele is betegszik.

– De hát merre járhat? – nyugtalankodott Susan. – És mihez kezd, ha visszamegy a partra, és senkit sem talál a hajón? Hol hagytad a dingit?

– Jól kihúztam – felelte Flint kapitány. – Egyedül nem képes vízre lökni, és a parton semmi baja nem eshet. Csak várnia kell.

– Éhes lesz – aggódott Susan.

– Megérdemli – szögezte le Nancy.

– Ha igazán megéhezik – látott rémeket Susan –, megpróbál kiúszni a hajóhoz.

– Tökéletesen nem hülye – nyugtatta Flint kapitány.

– Idén már igazán lelkesen úszott – vetette ellene Titty.

– Vissza kellett volna mennem érte már a kezdet kezdetén – jajongott Susan.

– Szent sziszegő szkuák! – kiáltott fel Nancy. – Vidulj már fel, Susan! Egy fikarcnyit se számít, mi van Rogerrel. Kutya baja. Egy a lényeg, hogy egész vállalkozásunk hatalmas sikert aratott.

– Megvannak a fényképek – jelentette ki Dick.

– Igen – vágott közbe Susan –, de…

– Fogjátok be, mind! – parancsolta Flint kapitány. – Figyeljetek!

A börtön félhomályában csendesen füleltek. Mindannyian hallották: valaki finoman kopogtat az ajtó alján.

 

25. ROGER UNALMAS NAPJA

Roger agyát ébredés óta csupán egyetlen gondolat foglalkoztatta: így vagy úgy, de leszámol az ellenséggel, aki csúfot űzött az alvó őrszemből és jót mulatott a rovásán. Ám fogalma se volt, hogyan lát hozzá, egészen addig a pillanatig, míg meg nem látta a régi pikt ház bejáratába gyömöszölt hangacsomót. Ezt a kihívást el kell fogadnia! Ellensége azért tette oda a hangaköteget, hogy megtudja, ha bárki újra igénybe veszi a bejáratot. Mint amikor elzárják a rókabarlang száját, nehogy az űzött vad a felszínre jöhessen. Roger, a róka azonnal elhatározta, hogy ez a trükk itt és most csütörtököt mond. Mérget mert volna venni rá, hogy az ellenség visszatér és megnézi, nem mozdították-e el a hangát. Az ellenség a pikt háznál űzött csúfot Rogerből? Nagyszerű. Akkor Roger szintén a pikt háznál űz majd csúfot a legyőzött ellenségből.

A többiektől megszabadulni gyerekjáték volt. Amikor megszólalt az első síp, és az elterelő osztag futásnak eredt, a lehetőség szinte azonnal kínálkozott. Csak le kellett egy kicsit maradnia. Aztán belevetette magát a szekérút menti régi tőzegvágások egyikébe, és ott lapult, míg az elterelő osztag és üldözőik továbbhaladtak a dombok felé. Mikor úgy gondolta, hogy kockázat nélkül kidughatja a fejét és körbenézhet, a kanyargós ösvényen az elterelő osztagnak már nyoma sem látszott. Óvatos indiánkúszással – ha esetleg néhány láthatatlan gael figyelné – Roger visszatekergőzött a pikt házhoz. Lefeküdt a fal tövébe, hogy végiggondolja, mi a következő lépés.

Kellemes bűntudatot érzett, de ez nem volt újdonság számára. Nagyon jól el tudta képzelni, hogy Susan meg a többiek mit gondolhatnak most róla. Ami azt illeti, igazán nem várhatja el tőlük, hogy megértsék. Egyikük sem ébredt arra, hogy valaki felcédulázta egy olyan szöveggel… Roger még önmagának sem ismételte meg a gyűlöletes szót.

Óvatosan, anélkül, hogy megérintette volna, még egyszer szemügyre vette a bejárati nyílásba gyömöszölt hangacsomót, amely teljesen elzárta az egykoron a pikt házba vezető folyosót, vagyis az ellenség mostani titkos raktárát. Észrevette, hogy a hangát okosan helyezték be. Egyetlen gyökér se látszott, mintha a bokor ott helyben nőtt volna. Roger úgy érezte, hogy az ellenség kesztyűt dobott neki: vegye ki a hangacsokrot és tegye ugyanolyan pontosan vissza, hogy senki meg ne mondhassa, valaha is háborgatták azt.

Roger fejében lassan összeállt a kép, mi módon teheti bolonddá az ellenséget, még ha annyira bolonddá nem is, mint az tette őt. Zsebében a zsineg után kotorászott, amelyet szükség esetére hordott magával. Ez a szükség ma elérkezett. Egy rendes gombolyagot és két kisebb darabot talált. Letekerte a gombolyagot, és a zsineg egyik végére hurkot kötött. Óvatosan a hanga köré engedte és lenyomkodta a kijáratig. A zsineg másik végét átbújtatta a hurkon és meghúzta. A spárga ráfeszült a hangaszárakra és egyetlen köteggé fogta össze valamennyit. Mint valami virágcsokor, emelte ki kuncogva Roger a hanganyalábot a bejáratból. Hoppá! A szerteszéjjel álló gyökerek miatt nem lehet visszatenni. Összebogozta a másik két zsinegdarabot, és az előbbihez hasonló módon a gyökereket is átkötötte. A hanga, ahelyett, hogy szálaira hullott volna, ahogy az ellenség tervezte, egyetlen nyalábot alkotott. Roger visszahelyezte a bejáratba és megcsodálta. Kívülről semmi nem árulta el, hogy valami történt vele. Aztán újabb ötlete támadt, még az előzőnél is jobb. Kivette a hangaköteget, a bejárat mellé fektette, hátrafelé maga is bekúszott és belülről a helyére húzta a hangát. Ez az! Itt lapul a róka a rejtekhelyén, a barlangban, ahonnan az ellenség ki akarta zárni. Most már nincs más teendője, csak várnia kell. A bedugdosott hanga már önmagában ígéret volt: az ellenség valamikor visszatér, mert meg akarja szemlélni, elmozdították-e. Roger óvatosan kitolta a köteget, és pislogva kikúszott a napvilágra. Teljesen felesleges a sötét alagútban ücsörögnie. Sokkal hasznosabb figyelni, jön-e az ellenség. Ha még a messze távolban észreveszi, felkészülten várhatja érkezését.

Eszébe jutott a kekszes doboz. A hangával való ügyködés minden egyebet kivert a fejéből. Visszamászott az alagútba, kitapogatta a dobozt, magával vonszolta a fényre és kinyitotta. A napló még ott volt, de más semmi. Roger becsukta a dobozt, visszatette oda, ahol találta, és még egyszer kimászott.

Körbement a pikt ház tenger felőli oldalára, felkapaszkodott rá, és belevetette magát a tetején levő mélyedésbe, ahonnan mindent láthatott, anélkül, hogy meglátnák. Hátizsákjából elővette a távcsövét, és óvatosan végigkutatta a domboldalt. Az elterelő osztagot kereste, amelyből dezertált, de a csapat már régen eltűnt a Sziklás-hegység egyik előre-ugró része mögött. Gaelek sem voltak sehol. Lepillantott az öbölbe, és a távcsövön át látta Flint kapitányt: a Tengeri medve keresztrúdján ült és valamivel foglalatoskodott. Kissé távolabb, a sziklákon túl a Pterodactylus fehérlett. Valószínűleg maga a tojásgyűjtő az a figura, aki a tatfedélzeten egy székben üldögél. Vajon mi lehet Dickkel? Lenn a völgyben a Púpon túl a távoli dombok visszatükröződtek a tó vizén. Szellő se rebbent. A sziget mintha egy tükrön feküdne. A külső megfigyelőnek semmi sem árulta el, hogy Dick valahol ott lapul. Minden pontosan úgy alakul, ahogy Nancy eltervezte.

Roger, önmaga legnagyobb meglepetésére, kissé lehangoltnak érezte magát. Ha a saját külön ellensége nem bukkan fel gyorsan, akár egész álló nap itt kell kuksolnia. A többieket, mint a szarvasokat, vadászok űzik, és minél nagyobb körülöttük a felhajtás, annál elégedettebbek. És ha esetleg utánuk rohanna? Á, nem is érdemes töprengeni rajta, azzal már elkésett. Ha bárki meglátja, és a múltkorihoz hasonlóan üvöltözni kezd, az egész vállalkozás dugába dől. Azt még csak-csak elnézik neki, hogy önállósította magát, ám azt már nem, még önmagának sem bocsátaná meg, ha az egész legénység gondosan kitalált terve őmiatta kudarcot vallana. A csudába! Szinte bánta már, hogy nem maradt az elterelő osztaggal, és nem segít nekik hintába ültetni a cserkészőket. Jelen helyzetében, bármi történik is, senkinek nem szabad őt meglátnia. Márpedig ha a láthatatlanság a cél, akkor nyugton kell maradni és nyugton maradni roppant unalmas foglalatosság, hacsak nem szundikál az ember, már ha a szundikálást egyáltalán megengedheti magának.


Soha nem hitte volna, hogy az idő képes ilyen lassan múlni. Ugyanazok az órák, amelyek a leshelyén kuporgó Dick számára a madarak társaságában szinte elröpültek, Rogernek úgy tűnt, ólomlábakon járnak. Hébe-hóba óvatosan kipillantott a pikt ház tetején levő horpadásból. Láthatólag semmi se változott. A tojásgyűjtő és Flint kapitány a fedélzeti széken, illetve az árboc csúcsán ünnepélyesen szemmel tartották egymást az egész végtelen napon át. Fenn a völgyben semmi sem mutatta, merre jár az elterelő osztag, vagy mit művelnek a gaelek. Egyáltalán: sehol senki nem mozdult. Lehet, gondolta Roger, hogy az egész társaság már el is hagyta a völgyet. Talán az elterelő osztag és nyomukban a gaelek már rég azokat a kék dombokat másszák. Esetleg a saját külön ellensége is velük tartott. Végül Roger már abban is kételkedni kezdett, hogy bárki rejtőznék a szigeten. Ki tudja, Dick talán már el is készítette a fényképeket, és visszatért a Tengeri medvére. De mégse. Amint Dick a fedélzetre lép, Flint kapitány megszólaltatja a ködkürtöt, hogy az elterelő osztag tudtára adja, feladatuk véget ért. Ám a ködkürt nem harsant fel, és Flint kapitány még mindig fönn ücsörög a Tengeri medve keresztrúdján. Nincs mit tenni, várni kell.

Roger tőle szokatlanul sokáig megállta, hogy ne egye meg a szendvicseit, ám hirtelen ráébredt, ha az étkezés előtt fölharsan a ködkürt, pocsékba megy az ennivaló. Lassan és kényelmesen elfogyasztotta hát a teljes adagot. Aztán az üres üveget és a papírt eltette a hátizsákjába, hogy ha eljön az alkalom, képes legyen nyom nélkül becsusszanni rejtekhelyére. Még egyszer gondosan körbenézett, visszahuppant a pikt ház tetején levő csészealj szerű mélyedésbe, és fektében azt tervezgette, mit tesz és mit mond, ha végre szemtől szembe találkozik az ellenséggel. Az mindenesetre kétségtelen, hogy alaposan meglepi a gazfickót.

Hirtelen éber lett. Újra elaludt volna? Ugyan! Természetesen nem aludt el, legalábbis nem igazán. Csak a nap valami módon ugrott egyet nyugat felé. Jó hosszú idő telt el, mióta utoljára körbenézett. Nem tudta volna megmondani, miért, de határozottan érezte: valami történik vagy történni fog. Gyorsan hasra fordult és felmászott a peremre. Azonnal lekapta a fejét. Egy felföldi viseletbe öltözött fiú közeledett szapora ügetéssel a szekérúton a völgy vége felől. Dorothea „ifjú főnöke” volt, az a fiú, akit mindannyian láttak, amikor az öreg kutyakópéval szemügyre vette a Pterodactylust, és aki Flint kapitány szerint bárki másnál valószínűbb szerzője a cédulára írt szövegnek, amelynek puszta gondolatára is égni kezdett Roger arca. Most újra kipillantott. A fiú épp a kanyar felé közeledett, ahol a szekérút a szoros felé fordul. Ha hazamegy, Roger fölöslegesen rostokolt itt egész nap. De nem. A fiú letért a szekérútról és a pikt ház felé rohant. Biztosan szemügyre akarja venni az eltorlaszolt rókalyukat, hogy kiderítse, saját külön rejtekhelyét nem foglalták-e el megint. Ha felkészülten akarja fogadni, egy pillanatot sem veszíthet.

Roger a fiútól legtávolabbi oldalon lecsusszant, a bejárathoz osont, belökte a hátizsákját, hátrálva bekúszott és a gyökerekkel befelé maga után húzta a nagy hanganyalábot. Pontosan úgy kell betöltenie a nyílást, ahogy korábban. Ha kicsit mélyen húzza be, vagy éppen hogy nem túl mélyen, a fiú azonnal észreveszi, hogy megmozgatták.

Roger lapult és fülelt. Kinn a közelben kő koccant kövön. Az ellenség megérkezett. Léptek… Roger a folyosó sötét mélyébe húzódott. Bármely pillanatban kiránthatják a hanga-köteget, és akkor… akkor az ellenség újra diadalt arat, és neki szégyenszemre vesztesen kell kimásznia. Igazán nem remélheti, hogy a hangát sikerült pontosan ugyanúgy visszaillesztenie, ahogy az ellenség otthagyta. Csend. Talán az ellenség fölment a pikt ház tetejére, ahol tegnap megtalálta a… Csipkerózsikát. Bár ki se mondta, Roger szinte fulladozott a szótól. Fényfoltokat látott a hanga között. A bejárat előtt hirtelen árnyék haladt keresztül. Egyik fényfolt a másik után aludt ki. Aztán újra megjelentek. Majd valamennyi eltűnt. Az ellenség bizonyára előrehajol, itt, közvetlenül a bejárat előtt, és a hangát vizsgálja. Elégedett lehetett a látvánnyal, mert az árnyék hirtelen eltűnt. A lélegzet-visszafojtva lapuló Roger néhány lépést hallott, majd semmi többet. Győzelem.

Roger már nekikészült, hogy kiront az alagútból, és diadalittasan az ellenség szeme közé nevet. De álljunk csak meg! Győzelem vagy az ellenség fortélya? Hátha csak megjátssza, hogy nem vette észre a hanga megmozdítását? Kitalálta, hogy Roger benn rejtőzik? Talán lesben áll, alig néhány yardnyira, a pikt ház tetején és csak arra vár, hogy felülről Rogerre ugorjék, amikor ő, abban a hitben, hogy tiszta a levegő, elbizakodottan kimászik. Roger várt, fülelt. Semmit se hallott. Végül elhatározta magát, félrerántotta a hangát, és kilőtt, azonnali harca készen. Senki se várt rá. Éppen idejében bújt elő, hogy még meglássa a fiút: sebesen rohant, és eltűnt a szorosban, ahol a szekérút átvezetett a gerincen.

Ez voltaképpen egyfajta győzelem. A csel a hangával sikerült. Az ellenséget bolonddá tette. Bár… amíg az ellenség nem tudja, hogy bolonddá tették, a győzelem íze nem igazán édes. Roger visszakapaszkodott a pikt ház tetején levő mélyedésbe.

Hirtelen messze fenn a völgyben, ahol a szekérút a hegyvonulat egy nyúlványát keresztezte, embereket vett észre, jó sok embert… Jönnek vissza a gaelek? Csak egy pillanatra látta őket, aztán az út a mélybe fordult. Eltűntek, mielőtt élesre állíthatta volna távcsövét.

Fél órával később újra megpillantotta a közeledőket. Ez alkalommal alaposan szemügyre is vehette őket: vad kinézetű férfiakat, legényeket látott, és általuk közrefogva ott menetelt a Tengeri medve szinte teljes legénysége.

– Foglyok! – kapkodott Roger levegő után. – Mindnyájukat elcsípték. – Megszámolta őket, John, Susan, Titty, Nancy, Peggy és Dorothea. Ugyan mit keres ott John és Nancy? Hiszen nekik messze fenn, a másik völgyben kellene lenniük. Ám még ez se jelentette, hogy a haditerv kudarcot vallott. Nancy maga is mondta, nem számít, ha fogságba esnek, amennyiben a gaeleket sikerül jó messze elcsalogatni a dombok felé, hogy Dick elkészíthesse a fényképeket, és észrevétlen visszatérhessen a Tengeri medvére. De vajon visszatért-e? Hirtelen zavarodottság támadt a szekérnyomon közeledő kis tömegben. Rohantak. Roger egy-két kiáltást hallott. Mi az ördög történik? Átviszik a foglyokat a hegyvonulat túlsó oldalára a gaelek erődítményébe? De még ez se számít, gondolta, ha Dick már biztonságban van a Tengeri medvén, vagy ha meglapul a szigeten, míg az ellenség a rabul ejtett elterelő osztaggal átkel a szoroson és eltűnik szem elől. Az ő szeme elől most éppen eltűntek, mert az út egy horpadásba ereszkedett le, és annak pereme eltakarta a csapatot.

Ez meg mi a csoda? A foglyok menete a horpadásból sokkal közelebb bukkant fel újra, de ott, ahol az út a szoros felé kanyarodik megálltak és visszanéztek. Mintha várnának valakire. Pár perccel később Roger megtudta, kire. Egy újabb fogolyra vártak. Dick és a grabancát markoló magas öregember felkapaszkodott a szekérútra. A többiek Dick köré csoportosultak. A magas öregember, akit Roger kutyakópénak nevezett, a menet élére lépett, és az egész csapat újra megindult.

Azonnal segítséget kell hoznia. Jeleznie kell a hírt Flint kapitánynak. Lepillantott a Tengeri medve árbocára. Ám – a mai nap folyamán először – üresen találta: senki se kuporgott a keresztrúdon. Flint kapitánynak bizonyára elege lett a Pterodactylus szemmel tartásából. Mit tegyen most? Ha megpróbál lerohanni, a gaelek azonnal meglátják, és a többiekhez hasonlóan őt is fogságba vetik. Hirtelen borzasztó gondolata támadt, úgy érte, mint egy ökölcsapás a szeme közé. Lehet, hogy a gaelek egyenest a pikt házhoz jönnek? És bizonyára így tesznek, ha megpillantották. Roger sietve átgördült őrállása tenger felőli peremén, körbekúszott a bejáratig, és ahogy az előbb, a hangacsokrot maga után húzva befarolt az alagútba. A folyosó mélyén meglapult. Lihegett, mintha hosszan futott volna.

Rajta kívül az elterelő osztag összes tagját foglyul ejtették. Johnt és Nancyt is foglyul ejtették, és még ők se voltak képesek rábeszélni a gaeleket, hogy engedjék az egész társaságot szabadon. Dicket is foglyul ejtették. Micsoda szerencse mindenki számára, hogy ő, Roger, szabad. Amint tiszta a levegő, lerohan az öbölbe, kikiabál a Tengeri medvére, és elhívja Flint kapitányt, hogy megmentse a többieket. Ha így tesz, még John és Nancy se tagadhatja, hogy meglehetősen hasznos munkát végzett. Tudván, mit kell tennie, most már lélegzet-vétele is egyenletesebbé vált. Alig lihegve kuporgott az alagútban és fülelt. Mintha nagyon halkan hallaná a gaelek hangját. Vagy csak képzelődik? Egy kiáltást azonban tisztán hallott. Hé! – Ez Flint kapitány hangja. Aztán a közelben rohanó léptek dobogtak. Valaki zihálva kapkodott levegő után. Nincs már szükség rá, hogy ő hívja ide Flint kapitányt. Meglátta már foglyul ejtett legénységét, s rohan, hogy megmentse őket a rabságból. Roger a sötétben maga elé mosolygott és várt.

Több hangot vagy lépteket nem hallott. Óvatosan kitolta maga előtt a hangát és előbújt. Gaeleknek, raboknak se hírük, se hamvuk, de még éppen megpillantotta Flint kapitányt, mielőtt eltűnt a szorosban. A hegyvonulat túlsó oldaláról halk dudaszó hallatszott. Épp mint az első nap, amikor ez a kaland elkezdődött. Nos, Flint kapitány mostanra már utolérte a többieket. Ő majd rábeszéli a gaeleket, hogy engedjék el a foglyokat: a csalicsapatot, az elterelő osztagot, Dicket, mindenkit. További aggodalomra már semmi ok. A pikt ház mellett állt, az elhagyatott völgyet nézte, és saját kis csúfolkodását tervezgette: például Nancy szemére hányja majd, hogy Flint kapitány kellett a kiszabadítására, bezzeg őt, Rogert, nem tudták elkapni.

Hirtelen egy mozgó folton akadt meg a szeme. Valami sárgás mocorgott a sötét domboldalon a tó túlsó partján. Hol is a távcső? Csuda tudja, mi lehet, de igen gyorsan halad. Sárgás. Ki ha nem a tojásgyűjtő hord mustárszínű ruhát? És van még egy másik ember is vele. Valami élesen megcsillant a napfényben. Ez nem lehet… De mégis. A teleszkópon át mindkét embert tisztán látta: a tojásgyűjtő és az egyik matróza. A tengerész vállán fegyver. Jönnek le a völgybe, a jeges búvárok tavának felső vége felé.

Roger arcáról lehervadt a mosoly. A legeslegutolsó percben az eddig sikeres expedíció mégis kudarcot vall. A tojásgyűjtő kémet tett partra, s míg a gazda csendben üldögélt a fedélzeten, embere láthatta, amikor Dick elevezett a szigetről. És mivel Flint kapitány elhagyta őrhelyét, megragadták a lehetőséget. Ez már nem is lehetőség, ez bizonyosság. Dick valahol nyilván partot ért a vászoncsónakkal. A tojásgyűjtő emberével csak átkel a folyócskán, végigmegy a tó partján, és meg kell találja a csónakot, bárhol is hagyta Dick. A Tengeri medvék a gaelek markában vannak. A tojásgyűjtő ellopja a tojásokat és lelövi a madarakat. Nancy egész terve katasztrófába torkollik.

Roger nem gondolt többé a saját bosszújára, személyes ellenségére. Csak arra gondolt, hogy ő is Tengeri medve, és ő az egyetlen, aki tudja, milyen rettenetesen kell sietni. Otthagyta a pikt házat, belevetette magát a hangásba, fölrobogott a szekérútra, és inaszakadtából rohant a szoros felé, amelyen keresztül a gaelek és a foglyok eltűntek. Azonnal értesítenie kell a többieket. Flint kapitány a megmentésükre sietett. Miért tart ilyen sokáig, hogy kiszabadítsa őket? Mi az ördögöt csinál? Társalkodik a gaelekkel meg skót dudát hallgat, amikor minden másodperc számít?

A szorosba érkezve azt hitte, mindjárt összetalálkozik a visszafelé tartó legénységgel, élükön Flint kapitánnyal. A Tengeri medvék közül azonban senkit se látott, csak néhány gael álldogált egy zsúpfedeles épület ajtaja előtt, amely vélhetőleg csűr lehet, mivel egy ablak sincs rajta.

Roger a földre vetette magát. Ha belerohan a gaelekbe, őt is fogságba ejtik, mint a többieket. Ez ugyan nem zavarta volna, ha látja Flint kapitányt, ám a parancsnok nem mutatkozott, és Roger el nem tudta képzelni, hol lehet. Hirtelen tompa dübörgést hallott, mintha valaki egy ajtót döngetne. Látta, hogy az öreg kutyakópé a csűrkapuhoz megy és hallgatózik. Roger tompán hallotta Flint kapitány hangját. A kapu mellett álló gaelek nevettek. Aztán elsétáltak a kunyhók felé, s közben vissza-visszanéztek a csűrre.

Még egy-két döndülés hallatszott, aztán csend. Csupán a duda szólt. Néhány gael bement a kunyhójába. Csak ketten maradtak, az öreg kutyakópé és egy másik, épp a csűr sarka mögött beszélgettek. Roger oldalra csúszott, hogy a csűr közte és a gaelek közt legyen, és tovább sietett.

Tehát Flint kapitány is ugyanúgy fogoly, mint bárki más, és a csűr a börtönük. Nos, nem sokáig hagyják magukat rabságban senyvedni, ha megtudják a borzasztó hírt. Egy pillanatot sem szabad várni. A tojásgyűjtő és embere már bizonyára a sziget felé evez a Tengeri medve vászoncsónakján. Gyorsan, gyorsan! A csűr mögötti emberek nem látják, de a házakból bárki észreveheti. Jól emlékezett a kutyákra, amelyek azon az első napon rájuk támadtak a hanga közül. A kutyáknak rettenetes érzékük van: akkor is tudják, hogy ott vagy, ha nem is látnak. Bármely pillanatban meghallhatja vad, kegyetlen ugatásukat. Hát ezen nem tud segíteni. Már közel járt a csűrhöz, és egy ember sem kiáltott rá, egy kutya sem ugatott fel. Hallotta, hogy a közelben gael nyelven beszélgetnek. Egy félelmetes másodpercre azt hitte, tévedett és a foglyok nincsenek is a csűrben. Talán egyenesen a szürke házba vitték őket. Aztán meghallotta Nancy harsány és vidám hangját. Már majdnem felkiáltott, de még idejében elharapta a szót. Még hangosan sem szabad beszélnie, hisz itt az ellenség a közelben. A földre vetette magát, és először halkan, majd kissé erősebben megkocogtatta a csűrkapu alját.

 

26. A MCGINTY HALLGAT A JÓZAN ÉSZRE

– Kop… kop… kop… kop… kop…

– Jeladás – fülelt Titty.

– Hé!

Nagyon csendes „hé!” volt, de sürgető.

– Ez Roger! – kiáltott fel Susan.

– Hahó!

Mindenki a bezárt ajtóhoz tömörült.

– Maradjatok csöndben! – sziszegte Nancy. – Mond valamit. Senki se hallja, ha…

– Fogjátok be! – szólt a többiekre Flint kapitány. – Így egy szavát se értjük a fiúnak.

– Nyársonsült bakkecskék! – káromkodott Nancy. – Én is hallani akarom.

– Figyeljetek! – érkezett Roger kétségbeesett suttogása az ajtó alól. – Nem kiabálhatok. Bármely percben kiszúrhatnak.

– Hogy sikerült…?

– Csend! Hallgassatok! Nincs idő! A pikt ház mellől figyeltem és észrevettem őket. A tojásgyűjtő biztosan meglátta Dicket, amikor eljött a szigetről. Már a völgyben vannak, épp most kelnek át rajta. Az egyiküknél fegyver van… Igen, fegyver, mondom, hogy fegyver van.

– Ki kell jutnunk! – jajdult fel Dick. – Gyorsan, gyorsan! Meg kell állítanunk! Meg fogja találni a vászoncsónakot, elrabolja a tojásokat és legyilkolja a madarakat! Megmondta, hogy ezt teszi!

– Legyőzött minket – siránkozott Dorothea.

– Még nincs veszve semmi – vágta rá Nancy. – Csak akkor győzhet, ha nem vagyunk elég gyorsak. Figyelj, Roger! Ki tudod nyitni az ajtót?

– Nem megy – szuszogta Roger. – Megpróbáltam.

– Csinálj valamit, Jim bácsi – szólította föl Nancy. – Nem tudjuk feltörni az ajtót, ha egyszerre nekiveselkedünk?

– Maradjatok csendben egy percre – rendelkezett Flint kapitány. – Roger! Hallasz?

– Igen.

– Itt vannak még azok az emberek?

– Kettőt hallok beszélgetni. Engem nem vettek észre. – Semmi értelme ezekkel a vademberekkel tárgyalni.

Menj egyenesen a házhoz…!

– Oda, ahol a dudán játszanak?

– Eredj oda, és ne hagyd magad megállítani! Menj a főbejárathoz! Mondd, hogy sürgős üzenetet hozol! Ha találkozol valakivel, aki ért angolul, beszélj vele. Mondhatsz neki bármit, egy a lényeg, hogy az illető a lehető legrövidebb időn belül idejöjjön.

– Élet és halál kérdése – suttogta Titty.

– De még mennyire! – értett egyet Dorothea. – Az ádáz gyilkosok éppen most kúsznak kiszolgáltatott áldozataik felé. Ha az a dög elszedi a tojásokat, Dick egész életében bánni fogja, hogy rájuk talált.

Dorothea első mondata még saját kedvenc stílusában hangzott el, de a második már nem volt más, csupán az egyszerű és rettenetes igazság.

– Valamilyen úton-módon juss be a házba! – mondta Flint kapitány. – Ha egy komornyik vagy bárki eléd áll, surranj el mellette. A dudaszó mutatja, merre kell menned. Hallod?

Válasz nem érkezett. Roger már útnak eredt.

– Biztosan van itt valaki, aki nem dísznek hordja a vállán a fejét, csak válthassunk szót vele. Ide figyelj, Dick, rémesen sajnálom. Az a disznó bizonyára figyelt engem, míg én is őt, s amint leléptem, azonnal partra szállt. Az én hibám, de mit tehettem, amikor megláttam, hogy mindnyájatokat éppen elhurcolnak.

– A matróz, aki minket követett, visszaérkezése után bizonyára átjött a völgyünkbe és meglátta Dicket – tűnődött John.

– Nem állíthattuk volna meg – szögezte le Nancy.

Dick egy szót se szólt. Szemüvegét a kezében tartotta, de nem törölgette. Vakon, földre szegezett tekintettel álldogált és a búvárokra gondolt, akiket kiszolgáltatott leggonoszabb ellenségüknek.

– A hétszázát, ez micsoda? – kiáltott fel Nancy.

Vad gael nyelvű ordítás hangzott fel a börtön mögül, s hasonló válasz követte. Rohanó léptek zaja hallatszott.

– Meglátták Rogert – állapította meg Dorothea.

– Roger igazán fürge tud lenni, ha akar – reménykedett John.

Halálos csend ereszkedett a börtönre. Mindannyian füleltek, de a léptek zaja elhalt. Semmi más nem hallatszott, csak a messzi távoli dudaszó.

– Jó startot vett – állította John.

– Mostanra már megtalálta a főbejáratot – képzelte el Dorothea. – Megrántotta a csengőt…

– Néha a csengőzsinór nagyon magasan van – aggódott Titty.

– Fölugrott, hogy elérje – folytatta Dorothea. – A harang csengő-bongó szavát a kastély falai visszhangozzák. Ha nem lennének ilyen vastagok, mi is hallanánk.

– Fogjátok be, ti ketten! – dühöngött Nancy.

– A csónak a tó innenső partján maradt – tépelődött Dick. – Át kell kelniük a patakon, és megkerülni a tavat, hogy elérjék. Talán van még idő, ha Roger elég gyors…

Börtönük félhomályában a foglyok hirtelen összenéztek, vajon valamennyien észrevették-e, hogy a dudaszó megszakadt. A hangszer eddig vad, kidolgozott és végtelen dallamot fújt. A nóta most egy szomorú sikollyal félbemaradt. Egy perc múlva azonban folytatódott onnan, ahol megszakadt.

– Valójában – magyarázta Titty később – ebben nem lehettünk biztosak, de pont ugyanolyan zajt csapott, mint korábban.

– Roger megijesztette – vélte Dorothea.

– Bárcsak sikerült volna bejutnia! – sóhajtotta Nancy.

– A gond az, fogalmunk sincs miféle szerzet lehet, akit ott talál – dörmögte Flint kapitány.

– El fogunk késni – szólalt meg Dick. Valamennyien feléje fordultak, de azonnal el is kapták a tekintetüket. A sötétben nem sokat láttak belőle, de ennyi elég is volt: magába roskadva álldogált, lehajtott fejjel, szemüvegét tapogatva.

A csend hosszúra nyúlt.

– Már visszatért volna, ha el tudott kapni bárkit – jegyezte meg John.

– Itt is van! – kiáltott fel Nancy.

Léptek hallatszottak kívülről, gael beszéd, majd néhány angol szó hangzott, s ez utóbbiak újra elhervasztották az éledező reményt.

– Engedj el! – hallották Roger hangját. – Nem fogok megszökni.

A nehéz vasrúd megcsikordult. A kapu kinyílt. Rogert durván belökték. A kapu becsapódott mögötte és a vasrúd újra a helyére döndült.

– Ostoba kocahajósok vagyunk! – jajdult fel Nancy. – Készen kellett volna várni, és kitörni, abban a pillanatban, hogy kinyitják.

Roger föltápászkodott.

– Megsebesültél? – aggódott Susan.

– Nem – felelte Roger. – Vagyis nem nagyon. Csak egy kicsit, amikor összeütközésbe keveredtem a dudással.

– Tudtál beszélni valakivel? – kérdezte Flint kapitány.

– Nem volt rá idő – mesélte Roger. – Épp odaértem a házhoz, amikor egy csapat vadember utánam vetette magát, szóval nem igazán keresgéltem a csengőt. Csak berontottam valami teraszfélére, ahol a dudás járkált föl-alá. Láttam ott még egy idősebb embert, meg azt a fiút, a terasz túloldalán nyíló teremben zabáltak egy asztalnál. Át akartam szökkenni a dudás háta mögött, de járkálás közben épp megfordult. Én nekicsattantam, ő meg rám esett, a dudája fölsikoltott, és mielőtt még fölállhattam volna, nyakon csíptek. Próbáltam kiabálni, de nem tudtam. – Roger megtörölte a száját. – Furcsa ízük van a gaeleknek – mondta. – És a szaguk is. Az egyikük a mancsával telibe kapta az arcomat.

– És mi volt azzal az emberrel az asztalnál? – firtatta Nancy.

– És az ifjú főnök? – tudakolta Dorothea.

– Fogalmam sincs – vallotta be Roger. – Túl hamar elcipeltek. És a dudás fölpattant, és azonnal folytatta a játékot. De fejem rá, hogy ő se úszta meg sértetlenül. A földre zuhant, és csak kis részben rám. A térdem fölrepedt, de fogadok, az övé is.

Roger megtapogatta a térdét, felemelte a kezét és megnyalta.

– Óh, Roger! – sóhajtott föl Susan. – És az összes jód a Tengeri medvén van.

– Nincs semmi bajom – nyugtatta meg Roger. – De mostanra már megszerezték a vászoncsónakot.

Dick nekidőlt a falnak. Semmi se mentheti meg a madarakat. Ó, bárcsak soha ne beszélt volna a tojásgyűjtőnek arról, mit talált!

– Idehallgassatok! – szólalt meg Nancy. – Csak egyetlen dolgot tehetünk.

– Semmit se tehetünk – borongott Flint kapitány.

– De igen, és meg is tesszük. Akkora ramazurit csapunk, hogy még a házban is meghallják. Nem tömték be a szánkat. Rá kell vennünk a McGintyt, hogy hallgasson a józan észre. Kezdjetek rikoltozni! Hajrá, Jim bácsi! Ereszd ki a hangodat! Gyerünk! Viharba került hajón kell kiabálnod! Ahoj! AHOJ!

Egy pillanatig Nancy egyedül kurjongatott. Aztán a többieknek is leesett a tantusz. Egymás után csatlakoztak hozzá. – Ahoj! Ahoj! Ahoj!

– Ne törődj vele, ha nem tudsz rendesen ahojozni! – ragadta meg Nancy Dorothea vállát. – Sikíts! Gyerünk! Sikoltozz, mintha ölnének! És meg is ölnek, ha nem sikongatsz. Én magam. Sikíts! Te is, Peggy! Ahoj! Ahoj! Jim bácsi!

Végre Flint kapitány is átlátta a dolog lényegét, és megeresztett egy olyan „Ahoj”-t, amelyet még a Biscayai-öbölben is meg kellett hallani. Aztán még egy követte, és még egy. Dorothea hátravetette a fejét és torkaszakadtából sikítozott. Peggy szintén. Nancy, John és Titty egyik „Ahoj!”-t a másik után üvöltötte. Roger a leszúrt malacot utánozta. Susan is megpróbálkozott egy „Ahoj!”-jal, de belátta, sokkal nagyobb zajt képes csapni, ha egyszerűen és teli torokból visít. Dick ugyanígy tett. Szűk börtönükben a Tengeri medve legénységének tagjai szinte megsüketítették egymást. Akkora ricsajt támasztottak, hogy semmit se hallottak abból, amit a kint levő emberek kiabáltak. Valaki megdöngette az ajtót. Egy másodpercre szünetet tartottak. – Csitt, csitt! – hallották. – Nem csitulunk! – kiáltotta Nancy, és a zaj újra feltámadt. Egyre több ember kiabált rájuk kívülről, hogy maradjanak csendben. – Remek! – lihegte Nancy két ahoj között. – Ha ők is üvöltöznek, az csak segíthet. Folytasd, Jim bácsi! Jól van, Dot! Gyerünk, Peggy! Ne törődj vele, ha fáj a torkod! Ahoj… oj… oj… oj!


Csak egyetlen zaj ismeretes, amely minden mást elnyom: a skót duda hangja, ha rajta eltökélt és felháborodott dudás játszik. A foglyok a lehető legnagyobb zajt csapták, és csaknem megsüketültek egymástól, ám ezen a rettenetes zűrzavaron át is meghallották a dudasípok zümmögését és sikongását. Egyre közelebbről és egyre hangosabban szólt az ősi induló, amely Az út a szigetekre néven ismert.

Először alig akartak hinni a fülüknek. Csak amikor a duda sikongása már közvetlenül a börtönük ajtaja előtt hangzott, hagyták abba egy csapásra a kiáltozást.

– Sikerült! – zihálta Nancy.

A kaput elzáró nehéz vasrúd megcsikordult a pántjában. Az ajtót az öreg, szürke szakállas óriás tárta ki, aki foglyul ejtette Dicket. A többi gael körbeállta a bejáratot. Két-három nő és fél tucat vörös hajú gyerek jött ki a kunyhókból, kétségkívül az üvöltözés hallatán. De Nancynek igaza volt. A zajkeltés elérte célját. Idehozta a börtönajtóhoz azt az embert, akivel találkozni akartak. Magas, idős ember állt előttük, talpig felföldi viseletben, skótkockás kiltben, szarvasbőr tüszővel. Azonnal tudták, senki más nem lehet, mint maga a McGinty. Közvetlenül mellette állt a fiú, akit többször láttak már, Roger ellensége, Dorothea „ifjú főnöke”, Ian McGinty.

Elsőnek Roger ugrott ki, de meglátva a dudást, maga elé engedte a többieket.

– Itt a beste kölke! – kiáltott fel a dudás. – Rohangál, mint egy bárgyú tinó!

Azonban a McGinty egyetlen mozdulatára elhallgatott, noha haragosan összevont szemöldökkel ide-oda lépegetett, hogy szemmel tartsa azt a gazfickót, aki fölborította, félbeszakította játékát egy dal közepén, és csak a jó szerencsének köszönhető, hogy össze nem törte a hangszerét. Az ifjú McGinty is hamar észrevette Rogert. Arca lassan mosolyra húzódott, majd újra elkomolyodott.

A máskülönben visszahúzódó természetű Dick ez alkalommal elsőnek szólalt meg.

– Gyorsan, gyorsan! – kiáltotta. – Még épp időben vagyunk. Már a tojásokat…

– Csend! – dörrent rá az egyik ember.

A McGinty szigorúan végignézte kilenc foglyát. Dorothea később azt állította, hogy volt a szemében bizonyos csillogás, de a többiek közül senki se hitte el, hogy abban a pillanatban ezt láthatta. „Komor volt, mint a halál”, írta Titty a naplójába. A McGinty tekintete lassan végigvándorolt a Tengeri medve legénységén, amikor pislogva kitódultak börtönükből a napvilágra, s végül megállapodott Flint kapitányon.

– Okát tudná adni ennek az ijesztő zajnak? – kérdezte.

– Kénytelenek voltunk rá – magyarázta Flint kapitány. – Nem volt más lehetőség. Sürgős az ügy.

– Elküldtük Rogert, hogy szóljon magának – tette hozzá Nancy. – De az emberei visszahurcolták.

– Ez az a kölyök, mondtam én – mérgelődött a dudás.

– Mindenképpen beszélnünk kell magával – folytatta Nancy.

– Élet-halál kérdése – szólt közbe Titty. – Valóban az!

– Óh, gyorsan, gyorsan! – sürgette Dick.

– Csitt! – kapta el a kutyakópé Dick karját, mert kétségbeesésében hirtelen mozdulatot tett.

– Ez a ricsaj nem teszi könnyebbé helyzetüket – jelentette ki a McGinty. – Már napok óta zaklatják a szarvasaimat. Semmi joguk ezen a földön tartózkodni. Ki küldte magukat? Ki az az ember, akinek a szolgálatában ide-oda hajtják a szegény jószágot, hogy mostanra már egy ünő sincs békén a dombok innenső oldalán?

– Uram! – kezdte Flint kapitány.

– Ha csak a gyerekekről lenne szó, feltételezném, hogy egyszerűen meggondolatlanok – mondta a McGinty. – De maga felnőtt ember. Ide jönnek két hajóval…

– De mi nem…

– Semmi közünk a motoroshoz!

– A fiam és az embereim látták, miben mesterkednek – folytatta a McGinty. – Nap nap után. Mondja el, mit tud felhozni mentségére! Nekünk itt a szigeteken semmi kifogásunk az idegenek ellen, ha becsületes népségként viselkednek, de a szarvasünők elhajtása szülőhelyükről a jog és ésszerűség ellen való, és megvannak az eszközeink, hogy a jognak érvényt szerezzünk. Nagyon aljas munkában mesterkedik, és hogy ráadásul gyerekeket használ föl rá…

– Uram! – kezdte újra Flint kapitány.

– Ne udvariaskodj már, nincs időnk! – kiáltott fel Nancy. Flint kapitány elé lépett, és a McGinty szemébe nézett. – Kérem, hallgasson meg! – mondta.

A McGinty Nancy feje fölött Flint kapitányra pillantott, s mivel annak arcáról azt olvasta le, hogy kész a védőbeszédet Nancyre hagyni, komoly tekintetét a lányra fordította.

– Figyelek – jelentette ki.

– Igen, nagyon kérem, figyeljen! – mondta Nancy. – Nincs idő a vitatkozásra. Nem akartuk elhajtani a szarvasait. Sőt, lehetőleg el akartuk kerülni őket. Egyáltalán nem a szarvasok érdekelnek minket. Hanem a madarak…

– Most nincs szezonjuk – vetette közbe a McGinty. – Csak nem akarod azt mondani nekem, hogy nem tudod…

– Jaj, persze, ismerem a fajdokat – türelmetlenkedett Nancy. – Rengeteg van belőlük otthon. Figyeljen, Dick jobban el tudja mondani. Ezek az ő madarai. Ő találta meg őket. Búvárok. Búvárok, amelyek a maga taván költenek.

A McGinty érdeklődve, de hitetlenül figyelt. – Igen – bólintott. – Sarki búvárok. Minden évben van belőlük… De ha látni akartátok őket, mi szükség volt arra, hogy a szarvasokat a dombokra hajtsátok?

Nem sarki búvárok – szögezte le Dick. – Jeges búvárok. Egy pár.

– Itt soha nem költenek – mondta a McGinty. – Sehol sem a Brit-szigeteken.

– Éppen erről beszélünk – vette vissza a szót Nancy. – Ezek a búvárok, a maga búvárai itt költenek. Ők az elsők, akikről valaha ez kiderült. A maga tavának szigetén van a fészkük. Láttuk. Dick találta meg őket először. De nem volt halálbiztos a dologban, ezért lerajzolta őket. A vázlatot aztán megmutatta annak az embernek a motoros jachton… Figyelj, Dick, te jobban el tudod mondani!

– Hiba volt – vallotta be Dick. – Nem lett volna szabad megmutatnom neki. Amikor a hajójára mentem, még nem tudtam, hogy tojásgyűjtő. Ki akarta szedni belőlem, hol a fészek, de nem mondtam meg neki. De most már tudja. Épp oda tart. Le akarja lőni a madarakat, hogy kitömje őket, és el akarja rabolni a tojásokat, hogy a gyűjteményébe helyezze. Nézze, ez az első ismert fészek Izland meg a hasonló messzi északi helyeken kívül…

– Öt fontot kínált a fiúnak – tette hozzá Flint kapitány. – Aztán százat kínált nekem.

– Tehát maga…

– Nem, nem, nem! – kiáltotta Nancy.

– Megpróbáltuk kicselezni – magyarázta Dick.

– Ki is cseleztük! – vágta rá Nancy. – De meglátta a hajónkat és utánunk jött. Amikor maguk azt hitték rólunk, hogy a szarvasokat kergetjük, valójában csak azon dolgoztunk, nehogy észrevegye, amikor Dick kimegy a szigetre.

– Szóval ti is a tojásokat akartátok?

– Nem – rázta a fejét Dick. – Szerinte csak a tojással lehet bizonyítani, hogy a madarak itt fészkeltek, de szerintem a fénykép éppúgy megteszi.

– És készítettél róla fényképet? – A McGinty már egészen más hangon beszélt.

– Ötöt – felelte Dick.

– Néhányan közülünk csalétekként elindultak a szomszéd völgybe, hogy azt higgye, a fészek arra van, a többiek pedig elterelő osztagot alkottak, hogy szabaddá tegyék a pályát Dick előtt – Nancy kétkedve figyelte a gaeleket, akik – akár tudtak angolul, akár nem – láthatólag valamennyien figyelmesen hallgatták. – De mindnyájunkat elkaptak a maga emberei… és Dicket is galléron ragadták, és Jim bácsi elhagyta az őrhelyét. Ő ugyanis egész nap fenn kuporgott az árboccsúcson, hogy szemmel tartsa a Pterodactylust… Mindenkit elkaptak, Rogert kivéve, aki látta őket…

– Kiket látott?

– A tojásgyűjtőt meg az emberét, amint egyenesen a tóhoz mennek. Fegyverük is van. Ezért küldtük Rogert magához. De nem juthatott maga elé, ezért nekem az az ötletem támadt, hogy addig üvöltözünk, míg ide nem jön. És sikerült, hiszen itt van, de el fogunk késni…

– Lehet, hogy már el is késtünk – Dick kétségbe volt esve.

– De ha a fészek a szigeten van, a tojásgyűjtőtök hiába próbálkozik – vetette ellene a McGinty. – Nincs csónak a tavon.

– A mienk ott van – mutatott rá Nancy.

– Ő pedig látta, hol hagytam, és használni is fogja, hogy megszerezze a tojásokat.

A McGinty elfordult. Valamivel korábban néhány gael észrevett egy embert, aki hevesen integetve rohant le a szoroson túli hegyvonulat tetejéről. Már a közelükben járt és nyilvánvalóan be akart számolni valamiről. Két hatalmas juhászkutya – rájuk Roger nagyon is jól emlékezett – szaladt oda az ifjú McGintyhez, megnyalták a kezét, és nyelvüket kilógatva a lábához feküdtek. A göcsörtös botos pásztor a McGintyhez lépett és gael nyelven beszélt hozzá. A McGinty összevonta a szemöldökét.

– Ez az ember azt mondja, hogy egy csónakot látott a tavon.

– Megmondtuk, hogy van – morogta Roger.

– A mi vászoncsónakunk – mondta Nancy.

– Ez azt jelenti, hogy vannak még néhányan közületek a környéken?

– Nem, nem, nem! – csattant fel Nancy. – A mi csónakunk, de az ellenség megszerezte.

– Elkésünk – tördelte kezét Dick. – Megszerzi a tojásokat és lelövi a madarakat. Nem tud tenni valamit, hogy megállítsa?

Hirtelen a távolban lövés dördült. Hosszan visszhangzott a szomszéd völgyet szegélyező dombok közt, és szinte azonnal követte egy másik.

– Megölte őket! – jajdult fel Dick. – Az egész az én hibám, mert elárultam neki, hogy mit találtam!

Ez a két lövés mindent megváltoztatott. Ha a McGintyt lassan lehetett is csak meggyőzni, most annál gyorsabban cselekedett. Az első lövés visszhangja még el se ült, ő már sarkon fordult és sietős léptekkel a hegyvonulatba mélyedő szoros felé tartott. A gaelek, akik eddig arra vártak, hogy megtudják, mit szándékozik tenni foglyaival, vele tartottak és gaelül beszélgettek egymással. Akár értettek angolul, akár nem, láthatólag tudták, hogy foglyaik nem foglyok többé, hanem szabadok. A kiszabadult foglyok csodálkozva hallották, hogy a McGinty elnézést kér Flint kapitánytól, és mond valamit a „gyilkos gazember”-ről meg az „én tavam”-ról. Az ifjú McGinty, aki a napot az elterelő osztag becserkészésével töltötte, most Johnnal és Nancyvel beszélgetett. A McGinty futásnak eredt. A gaelek mind a szoros felé özönlöttek.

Az első gael, aki elérte a szorost, magasba emelte a karját.

– Meglátta őket – szólt az ifjú McGinty a mellette szaladó Nancyhez.

– Hallali! – rikkantotta Roger, aki közvetlenül mögöttük robogott, boldogan, hogy a dudás lemaradt, mert a dudáját féltve nem rohant olyan gyorsan.

A szorosból láthatták, hogy egy fekete folt – a vászoncsónak – mozog a tavon.

A McGinty, a vezénylő tábornok, gyors parancsokat osztogatott gael nyelven az embereinek. A legtöbb lezúdult a lejtőn, de nem a tó felé, inkább az öböl és a Tengeri medve irányába tartottak. A pásztor, miután szót váltott a McGintyvel, kutyái kíséretében a másik irányba indult, le a hangás lejtőkön, mintha végig akarna menni a völgyön, hogy fölülről kerülje meg a tavat.

– Biztosan elfogjuk – jelentette ki a McGinty Flint kapitánynak. – Még partra kell szállnia, és el kell érnie a saját hajóját. Jöjjön velem, megelőzzük! Tojásokat meg madarakat akar lopni az én tavamról! Semmi esélye, hogy bármelyikkel is megszökhessen. Azt is meg fogja bánni, hogy egyáltalán partra lépett.

Flint kapitánnyal az oldalán haragosan ledübörgött a lejtőn emberei után.

Az ifjú McGinty külön terveket szőtt. Megállította Johnt és Nancyt, amikor már épp Flint kapitány után indultak volna.

– Apámék arra várnak, hogy a hajójához menjen – mondta. – Nekem jobb ötletem van. Elkapjuk, amikor partra lép markában a halott madarakkal. Keljetek át a patakon a tó alatt és menjetek körbe! Én Roderick és a kutyák után szaladok, és a másik oldalról jövök szembe. Semmi értelme velem jönnötök. Azonnal kiszúr benneteket. Én megkerülöm a tavat, anélkül, hogy észrevenne.

– Azt tudjuk, hogy képes vagy rá – vigyorgott Nancy.

– Bárcsak sejtettem volna, mi járatban vagytok, megakadályoztam volna, hogy egyáltalán partra szálljon – sajnálkozott az ifjú McGinty. – Borzasztó kár, hogy nem tudtátok elmondani.

– Késő bánat – sóhajtotta John.

– Induljunk rögtön! – rendelkezett Nancy. – Még nem győzött le minket.

– De megölte a madarakat – mondta Titty.

– A broch mellett menjetek le – javasolta az ifjú McGinty. – Azon az úton nem láthat meg titeket. A patak fölött a lépőköveken kelhettek át, és siessetek végig a tóparton.

Azzal elvágtatott. A szekérút alatt haladt, aztán eltűnt és csak pillanatokra bukkant fel újra, egyre lejjebb a domboldalon, a hanga és sziklák között.

– Gyertek, ti, többiek! – kiáltotta Nancy. – Dick! Dick! Nem arra! A tó végében akarjuk elkapni!

De a Hajótudósnak már csak a hátát látták. Szinte öntudatlanul rohant hanyatt-homlok lefelé, végig a meredek domboldalon a tó felé, a partnak a szigethez legközelebb eső része felé, egyenesen a vízen mozgó fekete folt, a vászoncsónak felé, amelyet a Tengeri medve legénysége vitt fel a tóra, mintha csak meg akarták volna könnyíteni a madarak gyilkosának dolgát.

– Hagyjuk, hadd menjen! – mondta Dorothea. – Ha a madarak tényleg meghaltak, egy ideig egyikünket sem akarja majd látni.

 

27. TÚL KÉSŐ!

Dick fülében még ott visszhangzott a két lövés. Képtelen volt másra gondolni, csak a madarakra. Lelki szemeivel látta őket: véresen hánykódnak a vízen; Mr. Jemmerling és embere kifordult nyakuknál fogva fölemeli őket, óvatosan, nehogy tönkretegye e két különleges példányt; látta őket kiállítva üvegtárlóban, az első jegesbúvár-pár, amelyről tudható, hogy a Brit-szigeteken fészkelt, s mellettük tojásaik, melyből soha többé nem kel ki fióka, nem is tojások, kifújt, halott, üres héjak csupán. Ha a Tengeri medve soha nem jött volna e vad horgonyzóhelyre, a madarak még most is háborítatlanul élhetnének. Bárcsak soha meg ne látta volna őket!… Bárcsak ne akart volna feltétlenül meggyőződni róla, hogy nem tévedett!… Bárcsak ne mutatta volna meg rajzát a tojásgyűjtőnek!… Bárcsak… Rohant, nyomorúságában szinte fulladozva, le a völgybe, egyenesen arra a helyre, ahol partra futott a vászoncsónakkal és a szürke szakállas gael óriás fogságába esett. Semmi meggondolás nem vezette, semmi terv. Egyszerűen ez a hely esett legközelebb a szigethez.

Jól látta a vászoncsónakot, s benne a két embert, messze kinn a tavon. Egy pillanatra felmerült benne, hátha… Hátha, mindennek ellenére, nem találták meg a fészket. De mit számít ez? A madarak halottak, és akár megmenekülnek a tojások, akár nem, senki se költheti ki őket. És úgyis megszerzik a tojásokat. Hát persze: a gyilkosok először a madarakkal végeztek, hiszen ők elrepülhetnek. És csak most, miután lemészárolták a szülőket, csak most eveznek ki a szigetre, hogy ellopják az elárvult tojásokat.

A két ember láthatóan nehezen boldogult a csónakkal. Hasonló nehézségekkel küzdöttek, mint Dick, nekik sem igen sikerült egyenesben tartani. De hiába, mire Dick leérkezett a vízhez, már a sziget közelében jártak. Dick tehetetlenül és összetörten figyelte a látcsövön át, ahogy a csónak partot ér. Biztosan látták, hol ült a madár, mert attól a helytől csak néhány yardnyira kötöttek ki. A matróz szilárdan tartotta a csónakot, míg a tojásgyűjtő, mustársárga ruhájában a szigetre lépett. Valamilyen szögletes dobozt vitt magával, a szíjánál fogva. A következő pillanatban Mr. Jemmerling a fészek fölé hajolt. Elvégeztetett. Az első jegesbúvár-pár, amely brit földön valaha fészkelt, halott, és tojásaik a Jemmerling-gyűjteményt gyarapítják. Már túl késő, nem siethet a segítségükre. Dick kétségbeesetten körbenézett, de egyetlen szövetségesét se látta. A McGinty, Flint kapitány, a gaelek, a Tengeri medve legénysége, mind eltűntek. Egy szál magában volt, és szeme előtt épp egy olyan tragédia utolsó felvonása zajlott, amelyet csak és kizárólag ő okozott.

– Auk! Auk! Auk!

Dick meghökkenve körbepillantott. Egyetlen más madár sem ad ilyen csaholásszerű hangot.

– Auk! Auk! Auk!

Az egyik búvár még bizonyára életben van. Dick a földre vetette magát, és fedezék gyanánt egy vándorkő és egy buja fűcsomó mögé bújt. Megint, akár azon az első napon, madármegfigyelőként viselkedett, bár magát a madarat nem is látta. És azon az első napon olyan búvárokat szemlélhetett, amelyeket nem fenyegetett ellenség. Nyugodtan halászgattak, zavartalanul üldögéltek a tojásokon. Most minden más volt. A tó békéjét lövések törték meg. És ez a kiáltás nem a nevetős „Haa! Haa!”, amikor a két madár egymással társalkodik, hanem érdes torokhang „Auk!”, a rettegő madár hangja.

Hirtelen közte és a sziget között mozgó fekete pontot pillantott meg a vízen. Egy másodperc alatt rászögezte a látcsövet. Az a pont egy madár feje, az egyik búvár feje. Jól látszott a csíkos félgallér a madár arca alatt, és a szélesebb csíkos körgallér kissé lejjebb. A madár gyorsan úszott, csak a feje és nyaka látszott. Megsebesült, gondolta Dick, haldoklik és elsüllyed, ha meghalt. De talán nem. Hisz látott ő már riadt vöcsköket a norfolki vizeken, jutott eszébe, azok is pontosan így úsztak, egész testükkel a víz alatt. Talán ez a búvár is csak fél. Az az átkozott gyilkos talán mindkét töltetet a másik (madár megölésére használta el, és ennek elég ideje maradt, hogy lőtávolon kívül kerüljön. De hát mire jó mindez? Özvegy már, elvesztette a párját. Elvesztette tojásait. Mr. Jemmerling felpuffadt arccal talán épp ebben a pillanatban fújja üresre a két tojást, s ezzel végérvényessé teszi, hogy a jegesbúvár-pár nem fog fiókákat nevelni a szigeten. Dick a látcsövet a sziget felé fordította. A tengerész továbbra is a csónakban várakozott, míg a földön térdelő Mr. Jemmerling épp a dobozába rakott valamit.

– Auk! Auk! Auk!

Dick a tó felső vége felé bámult. Ez a kiáltás nem jöhetett a vízben úszó madártól.

– Auk! Auk! Auk!

Hatalmas madár repült sebesen és alacsonyan a tó felett. Egyre lejjebb ereszkedett. Hosszú barázdát hasított a vízbe. Hirtelen csend ülte meg a tavat. Két jeges búvár úszott a víz színén egymás felé. A tojásgyűjtő mindkét lövését elhibázta! Dick majdnem talpra ugrott, ám még idejében észbe kapott. A két madár összetalálkozott, de Dick elvesztette őket szem elől. Letette a látcsövet, letépte a szemüvegét, villámsebesen megtisztogatta, föltette és újra megragadta a látcsövet. Ám még mielőtt szeméhez emelte volna, észrevette, hogy rajta kívül mások is meghallották a madarak kiáltását és meglátták a hosszú vízbarázdát, amelyet a második búvár szántott, amikor a tó felszínére ereszkedett.

A csónakban ülő matróz a madarakra mutatott. Mr. Jemmerling gyorsan leszíjazta a doboz fedelét. Egy pillanattal később a tojásgyűjtő a csónakban termett, és elhagyták a szigetet. Egyértelmű: most, hogy Mr. Jemmerling a tojásokat már a dobozában tudhatja, újra összeszedi minden ügyességét, hogy lőtávolon belül kerüljön a kirabolt madarakhoz. És ez alkalommal nem hibázik.

A csónak a szigettől egyenesen Dick felé és a madarak felé tartott. A búvárok egymás mellett úszkáltak ide-oda, csak fejük és nyakuk látszott ki a vízből.

– Egyedül a tojásaikra gondolnak – mormogta Dick önmagának. – Arra várnak, hogy visszatérhessenek a fészkükhöz, ha azok a bestiák elmennek.

De a bestiák nem mentek el, sőt, egyre közeledtek a madarakhoz. Először a tengerész Dicknek háttal húzott, Mr. Jemmerling pedig a farban foglalt helyet. Aztán a matróz megállította a csónakot és megfordult vele. Talán mégis?… Talán mégis békén hagyják a madarakat és elmennek? Hiú remény. A vászoncsónak mindkét végén csúcsos volt, tehát tattal előre is lehetett hajtani. Fordulás után a matróz így kezdett lapátolni benne, Mr. Jemmerling pedig lekuporodott a csónak aljára, s a fegyvert lövésre készen a karjára fektette. A tengerész nagyon óvatos mozdulatokkal közelítette a csónakot az úszó madarak felé, és… Borzasztó: a fészkükért aggódó búvárszülők alig vették tudomásul, hogy újra önmaguk is veszélybe kerültek. A víz felszíne felett mutatkozó két fej ide-oda lavírozott. Bár a csónak látszólag a part, a tehetetlenül lapuló Dick felé terelgette őket, valójában alig jöttek közelebb. Mintha nem akarnának távolabb kerülni a szigettől, mint ami feltétlenül szükséges.

A madarak lassan közeledtek, de a csónak egyre előnyösebb helyzetbe került. Dick keze remegett. Újra és újra elvesztette a búvárokat szem elől, hiába igyekezett a látcsövet rajtuk tartani. Mit tehet? Ha előbújik a vándorszikla mögül, a madarak talán egy újabb ellenségnek gondolják, és egyenesen a halálba kergeti őket. Ha ellenben fedezékben marad, és a búvárok nem buknak le vagy szállnak el a veszély elől, a csónak hamarosan elég közel kerül ahhoz, hogy Mr. Jemmerling újra puskavégre kapja őket. Abban pedig nem reménykedhet, hogy másodszor is célt téveszt. Egyszer-kétszer a madarak víz alá buktak, de amikor a felszínre jöttek, a csónak mindig közelebb férkőzött hozzájuk. Dick kétségbeesetten a vadászpuskák hatótávolságán tépelődött. Voltaképpen egyáltalán nem értett ezekhez a fegyverekhez, de a karabély lőtávolságát sejtette. Háromszáz yard, talán ötszáz… A csónak ennél már sokkal közelebb járt a madarakhoz. A távolság száz yardnál nem lehet több. Inkább kevesebb. Sokkal kevesebb. A csónak fenekén kuporgó Mr. Jemmerling lopva fölemelte a fegyverét. Lőni fog. Most fog lőni. Dick talpra ugrott. A börtönbeli zajongás miatt még fájó, ám teli torokkal üvöltözni kezdett, és szélmalomként mozgatta karjait. Mindkét madár a víz alá bukott, nagyon messze jöttek újra fel, majd két hosszú csobbanássort verve a levegőbe emelkedtek, és elszálltak a felső tó felé.

– Ostoba kölyök! – hörögte Mr. Jemmerling.

Ebben a pillanatban sípszó harsant a tó lábánál. A nádas mögött emberek keltek át a folyócskán. Néhányan már a túlparton jártak.

Mr. Jemmerling és a matróz is észrevette őket. A tengerész abbahagyta a fordított evezést, és inaszakadtából húzni kezdett a szemközti part felé, majdnem kibillentve egyensúlyából Mr. Jemmerlinget, amikor amaz, egyik kezében a fegyvert tartva az öklét rázta Dick felé, és megfordult, hogy újra leüljön a csónak farába. A vadászok űzött vaddá váltak. Tudhatták, ha nem sietnek, elvágják visszavonulási útjukat a Pterodactylusra. Dick betuszkolta a látcsövet a tokjába, és szívében új reménnyel futásnak eredt. Azok ott a tó lábánál az ő szövetségesei; jól látszott Nancy és Peggy piros sapkája. És a gaelek, bármik voltak is eddig, most szintén szövetségesek. És a madarak nem pusztultak el. Bárcsak a szövetségesek elkapnák Mr. Jemmerlinget, bárcsak ne engednék hajójára menekülni, bárcsak Mr. Jemmerling ne fújta volna ki a tojásokat, és bárcsak ő, Dick visszavihetné a tojásokat a fészekbe, mielőtt a madarak visszatérnek! Akkor lenne még esély, egy kicsiny kis esély, hogy a jeges búvárok kikölthetik tojásaikat azon a szigeten, amelyet fészkelőhelyül választottak.

Dick rohant, elesett, felpattant, rohant és újra elesett. Kövek és fűcsomók között botladozott végig a tó partján. Minden egyes alkalommal, amikor hátrapillantott, hogy lássa, milyen messze jutott a csónak, valamiben mindig fölbukott, ha másban nem, a saját rohanó lábában. De így is eleget látott: azok ott a tavon nem haladnak valami gyorsan. Maga is tapasztalta, milyen nehéz a csónakot egyenesben tartani, és ha gyorsan akar haladni az ember, még nehezebb. Tudta, a csónak folyamatosan kitér a menetirányból, és a matróz bizonyára hasonló nehézségekkel küzd, mint ő is aznap, csak kissé korábban. Most már nagyon örült, hogy a vászoncsónakot hozták fel a tóra és nem a könnyebben kezelhető dingit. Hébe-hóba füttyszót hallott. Néha-néha rohanó embereket pillantott meg a túlsó parton. Elkésnek vagy sem? De még ha idejében érkeznek is, ez mit sem ér, ha ő maga nincs jelen. Elkaphatják a tojásgyűjtőt, de arra rajta kívül senki se gondol, hogy visszavigye a tojásokat a fészekbe. Oda kell érnie. Minden perc számít. De a tojásokat már kifújhatták. A tojásgyűjtő és embere legyőzhetik a szövetségeseket. Vagy kieveznek a partra, mielőtt a szövetségesek a közelükbe érnek, és megállíthatnák őket. És akkor lejuthatnak az öbölbe, és feljuthatnak a Pterodactylusra és kijuthatnak a tengerre. De talán mégsem. És talán a tojások is épek. Van még remény. Dick leérkezett a tó lábához, keresztültocsogott a folyócskán, látta, hogy a csónak messze fenn, a tavon épp partot ér, összeszorította a fogát, és rohant és rohant és rohant.

 

28. „DE MIT TETT A TOJÁSOKKAL?”

Amikor Dick őrült kiáltozása megtörte a völgy csendjét, John, Nancy és Peggy már átkelt a patakon. Susan a víz közepén egy kövön állt és Dorotheának nyújtotta a kezét. Roger az előbb elcsúszott, és most épp a sekély részből tocsogott kifelé. Titty Dorothea nyakán lihegett. Dorothea ugrott és Susan mellett ért követ.

– Ez Dick! – ismerte fel. – Jelezzük neki, hogy itt vagyunk!

Susan megfújta a sípját, majd újra belefújt. Aztán helyet engedett Dorotheának, hogy a következő kőre ugorhasson, és kinyújtotta a kezét Tittynek. Titty ugrott, majd még egyet ugrott, egyik lába vizet ért, de egy pillanattal később már Dorothea sarkában járt. Susan követte őket, s közben Titty és Roger nedves lábára gondolt. Tudta, most nincs idő a szárítgatásra, és azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy sok bajuk nem eshet, míg folyamatosan mozognak.

John, Nancy és nem messze mögöttük Peggy már a tó partján száguldott. Hallották Dick kiáltozását és Susan sípszavát. Látták a vászoncsónakot, s benne Mr. Jemmerlinget és emberét. Látták, hogy a sziget végén túl egyenesen átkelnek a tavon.

– Kiszúrt minket – állapította meg John. – Úgy evez, mint egy őrült.

– A vászoncsónakkal nem lehet gyorsan haladni – lihegte Nancy. – Az ifjú McGintynek igaza van. Akár mi magunk is elkaphatjuk őket.

– Ketten vannak – tamáskodott John. – És ez nem a mi földünk.

– De a mi csónakunk – vágta rá Nancy.

– Megkérdezhetjük, mit keres benne – vélte John.

– Zaklathatjuk – tette hozzá Nancy. – Megakadályozhatjuk, hogy partra szálljon, míg a többiek meg nem érkeznek. Az ifjú McGinty nem lehet messze.

– Mindenképpen érdemes megpróbálni – értett egyet John.

– Megmondjuk neki, hogy a foglyunk. Ha szökni próbál, hadd menjen. De folyton a sarkában maradunk, míg a gaelek karjaiba nem fut. Ők aztán elkapják a grabancát, ahogy minket is galléron ragadtak. És meglátjuk, milyen az öreg McGinty, ha igazán akcióba lendül.

– Kár, hogy nincs kötelünk! – lihegte John. – Sokkal jobb lenne, ha mindent magunk elintézhetnénk.

– El fogunk késni! – fújtatott Nancy. – Bár az öreg lélekvesztő mindent megtesz, hogy segítsen.

A vászoncsónak – ugyan meglehetősen cikcakkos útvonalon – már közeledett a tó partja felé.

– A mindenit, mintha a szegény, öreg Dick lapátolna benne! – jegyezte meg John. – Odanézz, látom őt is! – Dick útban a tó vége felé már elhagyta a nádast.

– Meg kell állítanunk őket! – mondta Nancy. – Hé! – kiáltotta, ahogy a torkán kifért.

Az evező ember a válla fölött hátrapillantott, és még dühödtebben kezdett lapátolni, mint annak előtte.

– Idehallgass! – lihegte John. – Rájöttek, hogy el vannak vágva a Dactylustól. Befelé próbálnak meg eliszkolni, és ha az ifjú McGinty nincs ott, hogy megállítsa őket…

Füttyszó harsant a tó vége felől. Kiltbe öltözött alak tűnt föl egy pillanatra az egyik földnyelven.

– De ott van! Az a fiatal McGinty! – kurjantotta Nancy. – Gyere! Harapófogóba szorítjuk őket!

– Nem megy – kétkedett John. – Már kiszállnak a csónakból és elhúzzák a csíkot, mire a közelükbe érünk.

De a következő pillanatban kiderült, hogy az ifjú McGinty mellett más szövetségesek segítségére is számíthatnak. Ádáz, mély ugatás hangzott fel a parton. A csónak megállt. Mr. Jemmerling és embere jobbra-balra nézegetett, mintha partraszállásra alkalmas helyet keresnének.

A matróz újabb három-négy csapást tett, majd megint megállt. Mr. Jemmerling dühödten a part felé mutogatott. A tengerész újra evezni kezdett. John és Nancy tovább rohant. Most már láthatták a vízben gázoló kutyákat, és hallhatták, hogy a közeledő csónakot ugatják.

– Kapjátok el őket! Kapjátok el! – kiabálta John.

A csónak csaknem elérte a partot. Az egyik hatalmas juhászkutya lekuporodott és előreszökkent, mintha a csónakba akarná vetni magát. A matróz visszafelé evezett, majd újra a part felé húzott. Megint felhangzott a mély, veszedelmes ugatás. A matróz hirtelen bevonta az evezőket, kikapta Mr. Jemmerling kezéből a puskát és felállt a csónakban.

Ahogy a fegyver a kutyák felé lendült, a férfi megtántorodott, és vadul hadonászva próbálta megőrizni egyensúlyát…

– Beleesett! – kurjantotta Nancy.

Durr! Loccs!

A fegyver elrepült. A vászoncsónak a matrózt és Mr. Jemmerlinget a tóba fordította. Az egész mintha roppant lassan történt volna. Látták, hogy a férfi megragadja a fegyvert, talpra áll, a kutyákra céloz, de közben érzi, hogy a csónak kisiklik alóla, és mint a kidöntött fa, eldől. Látták, hogy karját a puskával magasba löki. Hallották az elrepülő fegyver dördülését. Látták a magányos puskát a levegőben. Látták és hallották a messzire hangzó csobbanást, amikor a férfi és a fegyver egyszerre a vízbe hullt.

– Rálőtt a kutyákra! – hüledezett John.

– Remélem, belefullad – kívánta Nancy.

De a csónak már a sekély vízben fordult fel. A matróz csöpögve felkelt. Mr. Jemmerling, aki ült a csónakban, nem esett fejjel előre a vízbe, hanem átvetette lábát a palánkon. A víz mindkettőjüknek csupán a térdéig ért. A tengerész a víz alatt tapogatott a puska után. Látták, hogy Mr. Jemmerling mérgesen meglöki. A sértetlenül maradt kutyák a parton a lövés okozta ijedtségtől elhallgattak.

Füttyszó harsant, és a kutyák eltűntek.

Mr. Jemmerling és embere fegyvert, csónakot hátrahagyva partra tántorgott. Rövid időre John és Nancy a sziklák közt elvesztették őket szem elől. Aztán a menekülők újra előbukkantak, a hangásban bukdácsolva igyekeztek a gerinc felé.

– Hé! – sivította Nancy.

John és Nancy folytatta az üldözést. Közben újabb kiáltást hallottak, és látták, hogy a két kutya nagy ugrásokkal felfelé rohan a lejtőn Mr. Jemmerling és matróza után.

A menekülők előtt pár lépésre hatalmas szikla emelkedett, feléjük eső fala lapos, szirtszerű. A kutyák már a sarkukban lihegtek. A matróz három-négy yarddal Mr. Jemmerling előtt járt. Az élen haladó kutya megelőzte Mr. Jemmerlinget és egy ugrással fejjel előre a földre döntötte a tengerészt. Mr. Jemmerling a sziklafalnak vetette a hátát, mintha be akarna nyomulni a belsejébe.

Amikor John és Nancy lihegve felkapaszkodott a partról, ez a kép fogadta őket.

– Jó kutya – nyögte a falnak lapuló tojásgyűjtő. – Jó kutya.

A kutya árgus szemmel figyelte minden moccanását és válaszként felmordult.

Néhány yarddal odébb feküdt a tengerész hasmánt a földön, fejénél a másik kutya vicsorgott, nehogy áldozata fel merjen kelni.

– Háromszoros hurrá! – kurjantotta Peggy, a következő befutó.

– Hívjátok vissza a kutyáitokat! – parancsolta Mr. Jemmerling.

– Nem a mi kutyáink – felelte Nancy vidáman.

– Még csak nem is az enyémek – szólt egy másik hang –, de azt teszik, amit mondok nekik.

Az ifjú McGinty is megérkezett. Az egész tavat megkerülő hosszú vágta ellenére még csak ki se fulladt.

– Hívd vissza a kutyákat, fiú! – parancsolta Mr. Jemmerling.

– Figyeld, Rory! Figyeld, Dandy! – mondta az ifjú McGinty. Mindkét kutya dühödten felmordult, mintha azt mondanák, bennük meg lehet bízni, emberük nem szökhet el.

A pásztor is följött a lejtőn. A kutyák hátrafordultak gazdájukhoz, mintha megerősítésre várnának: jól végezték feladatukat. A pásztor gael nyelven szólt hozzájuk. A kutyák farkukat csóválták. Mr. Jemmerling, aki eddig feje fölé emelt karral lapult a sziklához, leengedte a kezét. Mély morgás hangzott.

– Ha megmoccan, kitépi a torkát – szólalt meg a pásztor szívélyesen. Mr. Jemmerling újra fölemelte a karját, és többé mozdulni sem mert.

Susan, Titty, Roger és Dorothea egy csokorban érkezett.

– Ó, csodás! – lihegte Titty. – Elkaptátok.

– A mindenit! – fújtatott Roger. – Ki lőtt? Hallottuk. Rátok tüzelt?

– A matróz a kutyákra lőtt – tájékoztatta John.

– De nem találta el őket? – kérdezte rémülten Titty.

– Fejest ugrott a vízbe helyette – kajánkodott Nancy.

– Mit akartok tenni velük? – tudakolta Susan.

A pásztor és az ifjú McGinty egymással beszélt. A pásztor a szájához emelte a két ujját és füttyentett. Az öböl irányából válaszfütty harsant. A pásztor mindnyájukat megrémítette egy hosszú, vad, gael nyelvű rikoltással. Újabb válasz érkezett a messzeségből, és egy másik sokkal közelebbről, a dombvonulat túlsó oldaláról.

– Csak tudattuk apámmal, hogy elkaptuk őket – mondta az ifjú McGinty.

– El bizony, abban hiba nem volt – bólintott Nancy. – Vagyis a kutyák kapták el. Idefigyelj, Peggy, látnod kellett volna, milyen csukafejest ugrottak a csónakból! Emlékszel, megmondtam, hogy nem biztonságos felállni benne. Na, az egyik fickó fölállt.

– Most már nem szökhetnek meg – vélekedett John. – Ideje lenne a csónakot kimenteni.

Aztán, utolsónak Dick is fölküszködött a domboldalon. Miután a teljes utat a tó túlpartjáról körben rohanva tette meg, és a folyócskán való átkeléskor nem igazán pazarolta az időt a legkönnyebb gázló megkeresésére, most alig tudott megszólalni.

– Megvannak a tojások? – lihegte. A többiek csak most figyeltek föl rá, hogy Mr. Jemmerling keze üres.

– Hol vannak a tojások? – kérdezte Dick és hangja remegett.

Mr. Jemmerling a sziklának vetett háttal, szemét óvatosan a lábánál morgó kutyára függesztve, szorosan összezárta a száját. Bár sarokba szorították, még nem mondott le a reményről, hogy a Jemmerling-gyűjtemény bemutathassa a Brit-szigeteken első alkalommal felfedezett jegesbúvár-tojásokat.

– A madarak élnek! – tört ki Dick. – Vissza kell vinnünk a tojásokat. Gyorsan, gyorsan!

– Hol vannak azok a tojások? – kérdezte John, de nem tudta leplezni a hangjába lopódzott csöppnyi kételyt.

Mr. Jemmerling bátorsága visszatért.

– Miféle tojások? – tudakolta Johnra pillantva.

– Biztos, hogy nála vannak? – kétkedett Susan.

– Láttam, hogy felszedi őket, és egy dobozba rakja – felelte Dick –, mielőtt újra a madarak után vetette volna magát.

– Tartott valamit a kezében, mielőtt a csónak felfordult – emlékezett John.

– Valóban – csatlakozott Nancy. – Én is láttam.

– Hova tette a dobozt? – kérdezte Dick dühösen.

– Miféle dobozt? – kérdezett vissza Mr. Jemmerling.

Nancy az ifjú McGintyhez fordult:

– Nem harapdálnák meg egy kicsit a kutyák, ha szólsz nekik? Épp csak egy icipicit, csak hogy felfrissítsük az emlékezetét.

– Ezt nem tehetjük! – vágott közbe Susan. – Ami eddig történt vele, azt csak magának köszönhette.

– Szívesen megtenném – tűnődött az ifjú McGinty.

– Azonnal rendeld vissza a kutyáidat! – sziszegte Mr. Jemmerling.

– Vigyázzatok! – kurjantotta Roger. – A matróz megszökik!

Míg mindenki a sziklához lapított tojásgyűjtővel foglalkozott, embere észrevette, az őt földre döntő kutya morogva a társához csatlakozik, hogy szükség esetén Mr. Jemmerlingre vesse magát. Ezt a menekülési lehetőséget nem hagyhatta veszni, és kissé arrébb kúszott. Roger rikoltására fölpattant és a nyaka közé kapta a lábát.

– Viszi a tojásokat! – kiabálta Dick.

A pásztor gael nyelven mondott valamit. A következő pillanatban kutyái a hangán átvillanva már utol is érték a tengerészt és körbefogták, mint az elbitangolt jószágot. A férfi megállt, lihegett, és próbálta kezeit úgy tartani, hogy a kutyák ne érhessék el.

– Hozzátok vissza! – kiáltotta az ifjú McGinty.

Újabb gael nyelvű parancs hangzott el, és a kutyák, hol mögötte, hol a jobb, hol a bal oldalán morogva visszaterelték a férfit a sziklához. A tojásgyűjtő időközben leengedte a kezét. A két kutya láthatóan úgy vélte, hogy a matróz körüli munka véget ért. Újra főnöke felé fordultak, és Mr. Jemmerling keze ismét a magasba repült.

– Mit tett a tojásokkal? – kérdezte Dick a matrózt.

– Nálam nincsenek tojások – felelte a férfi, és mindenki láthatta, hogy igazat beszél.

– Gyertek! – intett Nancy. – A doboznak itt kell lennie valahol a közelben. Biztosan elrejtette a hanga közt.

– A kutyák nem sok időt hagytak neki – vélte John.

– Lehet, hogy föltette a sziklára – jutott Nancy eszébe. – Alkák és albatroszok! Lehet, hogy épp itt van az orrunk előtt.

– Nincs doboz a sziklán – mondta lassan a pásztor. Elég magas volt, hogy lássa.

– A part és miköztünk kell lennie – állapította meg Titty.

– A tojások kihűlnek – aggódott Dick –, és a madarak bármely percben visszatérhetnek.

– Ott lesz, ahol partra szálltak – vélte Nancy. – Gyerünk, John! Te őrzöd a foglyokat, ugye? – fordult az ifjú McGintyhez.

– Nem moccannak e helyről – nyugtatta meg a pásztor.

– Gyorsan, gyorsan! – sürgetett Dick és lerobogott a partra. Titty már félúton járt.

– Fél perc! – kiáltott utánuk az ifjú McGinty. – Épp jön az apám.

De Rogert és a pásztort kivéve senki se maradt vele. Roger pillanatnyi habozás után úgy döntött, hogy épp elegen kutakodnak a tojások után, ő pedig nem akarja elmulasztani a látványt, amikor a McGinty és Flint kapitány szemtől szemben találkozik a tojásgyűjtővel.


Lassan, sietség nélkül közeledett egy csapatnyi ember a gerinc felől. Ott volt a McGinty magas, kiltbe öltözött alakja. Ott volt Flint kapitány rendetlen ingében és flanelnadrágjában. Ott volt az öreg kutyakópé. A gerinc mentén széthúzott vonalban jöttek a vadőrök. A McGinty egyszerű stratégiát követett. Vágd el a behatolót a hajójától, és a markodban tartod. A pásztort és kutyáit előreküldte, hogy a szárazföld belseje felé se menekülhessenek. Ő maga Flint kapitánnyal és a vadőrökkel lement a pikt ház mellett, a torkolatnál átkelt a folyócskán, keresztülkapaszkodott a sziklákon, le a távolabbi öböl partjára és a Pterodactylus partra húzott dingijénél várakozott.

Közben Flint kapitány elmesélte a McGintynek Dick felfedezésének történetet és következményeit. Amikor felhangzott a harmadik lövés és a kutyák őrült ugatása, körültekintően, hosszú vonalban megindultak a gerincen a tó irányába. Aztán meghallották a pásztor kiáltását, és most jöttek lefele, hogy megfontolják, mitévők legyenek a foglyokkal.

Roger jókedvűen fürkészte a tojásgyűjtőt. Mit szól majd, amikor megpillantja a McGintyt és szövetségeseit, amint a saját, kimért tempójukban lefelé jönnek a hangás lejtőn, lassan, sietség nélkül, mint a végzet menete?

Rogernek leesett az álla. Micsoda? A tojásgyűjtő szinte új erőre kapott, és úgy figyelte a közeledő végzetet, mintha felszabadító csapatokat látna. Roger hirtelen felnevetett.

– Mi az? – kérdezte csodálkozva az ifjú McGinty.

– Jobban fél a kutyáktól, mint az apádtól – felelte Roger, mire az ifjú McGinty is elnevette magát.

Rogert a vadőrök láttán csak egy pillanatra fogta el a kétség, vajon nem tette-e volna jobban, ha a többiekkel együtt tojáskeresésre indul, de amint rájött, hogy a dudás nincs köztük, nem aggódott tovább.

– Simán elkaptuk őket! – kiabálta Flint kapitánynak. – És Dick szerint elhibázta a madarakat. Dick látta, hogy begyűjti a tojásokat, de most nincsenek nála. Még tetteti is magát, hogy semmit se tud róluk.

A sziklához lapult tojásgyűjtő mérges pillantást vetett Rogerre. Aztán, bizonyos méltóságot erőltetve magára, ami nem ment könnyen, mert szemei folyton a morgó kutyákra tévedtek, megszólította a McGintyt.

– Ön itt a joghatóság? – kérdezte. – Ha megkérhetem, azonnal vessen véget ennek a gaztettnek.

– És miféle gaztett történt? – kérdezte komolyan a McGinty.

– Ezeket a kutyákat szándékosan felbujtogatták, hogy megtámadjanak – panaszkodott a tojásgyűjtő. – Lenne olyan jó megparancsolni az emberének, rendelje vissza a kutyákat és hagyja, hogy a dolgom után lássak?

– Valami dolga van errefelé? – érdeklődött a McGinty, majd hirtelen: – Maga lövöldözött a tavon?

– Nem vadászati céllal – magyarázkodott a tojásgyűjtő. – A nevem bizonyára ismerős önnek. Jemmerling. Jemmerling a Jemmerling-gyűjteménytől. Tudományos célból látogatom a szigeteket. Engedje meg, hogy átadjam a névjegyemet…

Zsebéből megpróbálta elővenni a noteszét, de az első mozdulatra mély, fenyegető hördülés hallatszott, mire sietve visszatette kezét oda, ahol volt, laposan a sziklán.

– Azonnal rendelje vissza a kutyákat! – kiáltotta dühödten. – Különben komolyan bajba kerül!

Erre, Roger későbbi tájékoztatása szerint, a mindig is jól megtermett McGinty úgy kihúzta magát, hogy legalább két hüvelykkel magasabbnak tűnt.

A pásztor csendesen és gael nyelven mondott valamit a McGintynek.

– Szintén tudományos célból történt, hogy az embere rálőtt a pásztorom kutyáira?

– Megakadályozták, hogy partra szálljak.

– Hogy partra szálljon? Ezek szerint van egy csónakja a tavamon?

– Itt találtam egy csónakot.

– Az a mi vászoncsónakunk – vágott közbe Roger.

– Értem. Ellopott egy csónakot a tavamon. Aztán?

– Nem vadászati céllal lőttem a madarakra – ismételte meg a tojásgyűjtő. – Tudományos célból akartam begyűjteni néhány tojást, amelyek a gyűjteményemben általános érdeklődésre tarthatnak számot.

– Honnan tudta, hogy ott vannak?

– Mit számít az? – csattant fel a tojásgyűjtő mérgesen. – Tudtam róluk és kész. – Beszéd közben szeme a McGintyről a tópartra vándorolt, ahol John és Nancy épp a vizet öntötték ki az imént kimentett vászoncsónakból, míg a többiek, Susan, Peggy, Dorothea, Dick és Titty fölfele araszoltak a víz széléről, a talaj minden négyzethüvelykjét átkutatták és bekukkantottak minden hangacsomó alá.

– Kérhetem, hogy fejezze be ezt a komédiát – szólalt meg újra a tojásgyűjtő –, és engedjen…

– Miféle madarak azok, amelyekre rálőtt? – kérdezte a McGinty.

– Jeges búvárok – felelte a tojásgyűjtő. – Gavia immer. Megőrzés céljából kívántam… A tojásokat is. Egyetlen más gyűjtemény se… – Elhallgatott. Szeme aggodalmasan követte a hangást tőről tőre átfésülő kutatócsapatot. – Az egész világ eljött volna, hogy lássa őket: fajukból az első példányok, amelyekről tudjuk, hogy a Brit-szigeteken fészkeltek. Fészkükkel együtt őriztem volna meg őket. London legjobb madárpreparátora… Az ön tava világhírű… – Újra félbeszakította magát. – A jogtanácsosaim… a rendőrség… Tudja mit, egy tisztességes ajánlatot teszek. Ha azonnal elenged, akkor önnek…

Kiáltás hallatszott a tópart közeléből. Dick, Peggy, Susan és Dorothea átbukdácsoltak a hangán és Titty köré gyűltek, aki egy hangabokor előtt a földön kuporgott. John és Nancy a csónaktól rohant föl.

– Megvan a doboz! – kurjantotta Peggy.

– A személyes tulajdonom! – rikácsolta a tojásgyűjtő.

A McGinty gael nyelven szólt a kutyakópéhoz és a pásztorhoz. A vadőrök körbezárták a tojásgyűjtőt és emberét. A kutyák, ismervén feladatukat, a foglyok lábánál morogtak. A McGinty és Flint kapitány otthagyva őket lesétáltak a partra Roger és az ifjú McGinty után. Először Roger lódult útnak, de megbotlott a hangában és orra bukott. Mire felkászálódott, az ifjú McGinty megelőzte, ezért teljes sebességgel utána vetette magát.

– Titty találta meg! – lelkendezett Dorothea.

Dick és Titty remegő kézzel ügyetlenkedett egy fadoboz csatja és szíja körül.

– Hagyjátok, majd én! – rendelkezett Nancy.

 

XIX. „GYORSAN, GYORSAN!”

Tittyt Dickhez hasonlóan sokkal inkább a madarak sorsa izgatta, mint a tojásgyűjtő elfogása. Mindkettejük szíve kihagyott egy dobbanást a tavon eldördült lövések hallatán, amelyek a McGintyt és a gaeleket börtönőrből szövetségessé változtatták. Ifjú fúriaként üldözte a tojásgyűjtőt, de remény nélkül: azt hitte, mindennek vége, a tojásokat megkaparintották, a madarak halottak. Aztán Dick meghozta a hírt, hogy a madarak megmenekültek, és ha vissza tudják vinni a tojásokat, a búvárok története akár még boldogan is végződhet. A többiek azért keresték a tojásokat, hogy elvegyék a tojásgyűjtőtől. Titty, Dickhez hasonlóan azzal a vad, kétségbeesett reménnyel kutatott, hogy talán még nem késő visszajuttatni azokat a madaraknak.

Titty volt az, aki kijelentette: – Dicknek a csónak is kell majd, nemcsak a tojások –, így, míg mindenki más tűvé tette a hangást a doboz után, John és Nancy kimentették a csónakot, szárazra húzták és kiöntötték belőle a vizet. Maga Titty egyik hangacsomótól a másikhoz sietett. A tojásgyűjtő és embere a dobozt bizonyára a hangásban dughatta el, és nem a kövek közt, ahol könnyebben meglátható. Tudhatták, egyedüli esélyük, ha elrejtik a dobozt, és később visszatérnek érte. Nem lehet nagyon messze. Keze lázasan kotorászott a durva hangaszárak között. A fő gond az, hogy nem tudja pontosan, mit is keres. A tőle alig tucat yardnyira kutakodó Dick szerint a tojások egy dobozban vannak. Vajon miféle doboz az és mekkora? Ezt nemcsak Dick, hanem John és Nancy se tudta, bár azt látták, hogy a tojásgyűjtő kezében hurcol valamit. Titty tovább tapogatózott. Ez rosszabb, mint Flint kapitány hajóládájára vadászni, amelyet a tolvajok a Kormorán-szigeten a kövek alatt rejtettek el. A láda voltaképpen csak számos teleírt papírlapot és egy írógépet tartalmazott, és ezek nem követeltek meg akkora sietséget. A mostani keresés azonban tényleg élet-halál kérdése. Gyorsan! Óh, gyorsan! Élet és halál! A búvárokra gondolt, amint kifosztott fészkük fölött gyászolnak. A búvárfiókákra gondolt, akik talán soha nem törik fel tojásuk héját, hogy meglássák a napvilágot. Miféle doboz az? Nagy? Különösebben kicsi nem lehet. Aztán, karját egy hangabokor mélyébe fúrva, valami keményet tapintott. Keze fején, ahol a hangaszárak felkarcolták, vér szivárgott. Újabb sebet szerzett, amikor ujjperce egy csatba ütközött.

– Dick! – kiáltotta.

Dick egy pillanat alatt mellette termett, és azonnal követték a többiek is. Dick kiemelte a dobozt a hanga alól, és igyekezett segíteni a szíj kioldásánál. Titty hallotta, hogy Dorothea azt mondja: – Titty találta meg! – Hallotta Dick motyogását: – Beragadt a csat. – Aztán felcsendült Nancy hangja: – Hagyjátok, majd én!

Nancy keze Dick és Titty ujjaitól eltérően nem remegett, és kioldozta a szíjat. Titty összeütötte fejét Dickkel, amikor a doboz fölé hajoltak, hogy belenézzenek. A doboz mélyén ott hevertek a tojások, a jeges búvár két nagy, ovális, sötétbarnán pöttyözött olajzöld tojása, mindegyik vászonfészekben a saját külön rekeszében.

– Kifújta őket? – kérdezte Dick elcsukló hangon.

– Még melegek! – ujjongott Titty. – Érzem, hogy melegek, anélkül, hogy hozzájuk érnék.

– A csónakot! – kiabált Dick. – Van még remény! Gyorsan, gyorsan! Fedd le a tojásokat!

A McGinty és Flint kapitány fölöttük állt és belenézett a dobozba. Roger is ott volt, John, Peggy, Susan, Dorothea, az ifjú McGinty. Dick fején átsuhant a gondolat, hogy a bizonyítás megtörtént. A Tengeri medve egész személyzete meg a két McGinty a saját szemével láthatta az első tojásokat, amelyeket ismereteink szerint a jeges búvár valaha a Brit-szigeteken rakott. De ez szinte már nem is számít. Most csak az a fontos, hogy a tojások minél hamarabb visszakerüljenek a fészekbe. Dick levágtatott a partra.

Titty feje felett hallotta a McGinty komoly, mély hangját.

– Különös, hogy egy felnőtt ember nem szégyellt volna rászedni egy fiút néhány tojás miatt.

– Nem csak a tojásokról van szó – felelte Flint kapitány. – Ennél többről. Helyet akart magának a történelemben.

– Gondom lesz rá, hogy megkapja – bólintott a McGinty –, csak halljunk még felőle. Még hogy megőrizni a madarakat! Holtan és kitömve. És kifújva a tojásokat. És úgy akarta mindezt megszerezni az én tavamon, hogy annyit se szól: engedelmével!

– A csónak kész! – kiáltotta John.

– Majd én evezek – ajánlkozott Nancy.

– Jaj, ne! – tiltakozott Dick. Lelki szemeivel már látta Nancyt: mintha evezősversenyen lenne, egyenesen a sziget felé lapátol. Ez lehetne az utolsó csepp a pohárban, már ha a ma többször is elijesztett madarak egyáltalán visszatérnek még.

– Dicknek egyedül kell megtennie – vélte Dorothea.

– Rendben, Professzor – bólintott Nancy. – Ez a te ügyed.

– Majd én viszem a tojásokat – ajánlkozott Titty.

– Jó – egyezett bele Dick. Egyenesen besétált a vízbe, belépett a csónakba és leült.

Egy pillanattal később már a tavon lebegtek. Dick olyan halkan evezett, ahogy csak tudott. Titty a farban ült, ölében tartva a tojásos ládikát. A Tengeri medve legénysége a parton, az öreg és az ifjú McGinty, Flint kapitány, a dühöngő tojásgyűjtő és embere a vadőrök és kutyák őrizetében, mindmind megszűnt létezni számukra. Semmi sem számított, csak a madarak. Vajon örökre elrepültek? Ha visszajöttek, nem űzi el őket megint az újabb emberi látogatás a szigeten? És ez a látogatás elkerülhetetlen. És utána?… Visszajönnek-e a történtek ellenére a madarak a fészkükre, vagy sem? Minden ettől az egy kérdéstől függött. Ha a tojásokat hiába helyezik vissza, csak egy nyomorúságos kudarcra emlékezhetnek majd. Akkor kár volt a Tengeri medvének ebbe az öbölbe jönnie, s kár, hogy nem egy kikötőben súrolták tisztára. Akkor kár volt Dicknek egyáltalán rálelnie a madarakra, és kár, hogy felfedezése után nem hajózott el úgy, hogy bizonyosságot ne próbált volna szerezni, miféle madarakat látott.

– A sziget arra van – figyelmeztette Titty.

– Tudom – felelte Dick, de nem evezett egyenesen a sziget felé. Egy-két pillanatig semmit se szólt. Aztán eszébe jutott, hogy az irány magyarázatra szorul. – A fészek a sziget innenső végén van – mondta komolyan. – Ezért jobb, ha a túloldalról közelítjük meg.

– De minden perc számít – Titty szinte suttogott.

– Ha megint elijesztjük őket, még hosszabb ideig tart, mire visszatérnek.

Tovább evezett. A tojásos ládikát tartó Tittyben egyre nőtt a félelem. Lehet, hogy elkéstek, és a madarak már messze járnak? Elűzték őket fészkükről, rájuk lőttek, túlélték, majd újabb üldözést kellett kiállniuk… E megpróbáltatások miatt a jeges búvárok talán már végleg itt hagyták a tavat, és kétségbeesetten szárnyalnak egyre messzebb, a sarkvidék felé. Ha végleg elmentek, semmi remény megmenteni a tojásokat. Nagyon sokáig nem lehet azokat melegen tartani. Előbb vagy utóbb a bennük rejtőző élet kihuny. Vajon mennyi ideje lehetnek a fészektől távol? Az események nagyon gyorsan zajlottak. A tojáslopás jóval a lövések után történt, mert Dick szemtanúja volt. Aztán Dick kiáltozása megmentette a madarakat, majd a fészekrablók partra eveztek és fogságba estek. A ládika felkutatása nem tartott sokáig. A tojások talán mindössze félórája lehetnek benne. De merre járnak a búvárok? Titty észrevette, hogy Dick folyamatosan a tavat fürkészi, hátha megpillantja őket. Ő is egyre kutató szemmel vizsgálta a vizet, de azokat a nagy, furcsa madarakat sehol se látta.

Hirtelen Dick abbahagyta az evezést.

– Ott az egyik – suttogta – Csak a feje látszik.

Titty ugyanabba az irányba meredt, ahova Dick, de semmit se látott.

– Auk! Auk! Auk!

– Az a másik! – ujjongott Dick. – Visszajönnek. Van még remény!

– Haa! Haa! Haa!

Ez alkalommal nem a torokhangú vészrikácsolás hangzott fel, hanem a kísérteties, rezegtetett „nevetés”.

Messze a tó felső végén, az esti napfényben csillogó vízen, Titty hosszú csobbanássort látott. A búvár leszállt a vízre.

– Nem tehetünk semmit – motyogta Dick inkább magának, mint Tittynek. – Nem tehetünk semmit. Biztosan meglátnak. Már jönnek vissza. Egyenest a szigetre kell mennünk.

Halkan vízbe merítette a lapátokat, a csónakot a sziget felé fordította és megcélozta a búvárok fészkét őrző lapos partrésztől legmesszebb eső végét.

– Talán jobb is, ha most látnak minket – jegyezte meg közben. – Különben még visszamennek a fészkükre, mielőtt beletehetjük a tojásokat.

– Egyszerűen nekünk kell először odaérnünk – szögezte le Titty.

Végre meglátta az egyik madár fejét és nyakát. A tóra épp most leszállt társa felé úszott, mintha találkozni akarna vele.

– Minden rendben – suttogta. – A másik irányba megy.

Dick semmit se szólt. A csónakot minél hamarabb el akarta rejteni a kis nádasban, ahol reggel is, és siettében ismét gondja támadt a kormányzással. Halk zizegés hallatszott, mikor az orr benyomult a nádszárak közé. Egy pillanattal később a csónak gerince is földet ért. Dick kilépett a vízbe, egy-két lábnyit fölhúzta a csónakot és kinyújtotta kezét a ládikáért.

– Jobb, ha én nem megyek – vélte Titty.

– Jobb – bólintott Dick. – Kár, hogy egyikünknek egyáltalán oda kell mennie. Már biztosan figyelnek minket.

Titty átadta a kis ládát és várt.

Úgy tűnt, Dick még el se indult, már visszatért.

– Épp ahogy voltak – suttogta, míg ellökte a csónakot és belépett. – Szerencsére láttam, hogyan feküdtek… egymás mellett, de nem érintkeztek. Az a dög egyébként nem nyúlt a fészekhez. Azt mondta, az egészet el akarja vinni, de nem jutott rá ideje. Épp akkor látták meg a visszatérő madarakat és elindultak, hogy lelőjék őket. A fészek körül a partot föl kellett volna ásnia, így viszont egy nádszál sem mozdult el. Bárcsak a madarak visszajönnének, mielőtt a tojások kihűlnek.

– Az egyik madár a víz alá bukott és sokkal közelebb jött föl megint. Aztán újra lemerült. Legalábbis most nem látom.

– El kell tűnnünk – mondta Dick.

Már félúton jártak a part felé, amikor ismét meghallották a „nevetést”.

– Haa! Haa! Haa!

Az egyik madár újra a levegőbe emelkedett. Fejük felett szállt el, jól láthatták sápadt hasát és behúzott, ám testén így is túl érő nagy lábát. Magasan felettük körbefordult.

– Bárcsak azt mondaná a másiknak, hogy végleg elmegyünk – sóhajtotta Titty.

Dick tovább evezett, csak akkor állt meg, amikor a vízen mintegy ötven-hatvan yardnyira hosszú, csobogó barázda jelent meg, mutatva, hol szállt le a madár.

– Na most! – mondta Dick.

– Mindketten ott vannak? – hunyorgott Titty.

Dick bevonta az evezőket, és hagyta sodródni a csónakot. Közben előráncigálta Flint kapitány látcsövét a tokjából.

– Elég magasan úszik – állapította meg. – Kilátszik a háta… Nem lehet annyira riadt… A másikat nem látom… De mégis… Még mindig csak a feje meg a nyaka… De közelebb vannak a szigethez… Az egyik víz alá merült… Újra feljött… Jaj, ne mozgasd a csónakot… Most már mindketten rendesen úsznak… Az áldóját, az egyik egyenesen a part felé tart, ahol a fészek van… Most már láthatja a tojásokat… Most… – Lélegzetét is visszafojtva hosszú szünetet tartott. – Kijön a vízből… A szárnyait úgy használja, mint az úszólábakat… Mint a fóka… A fészken ül… Nézd csak meg te is… Mi a baj?

– Semmi, semmi – motyogta Titty türelmetlenül és gombóccá gyűrte a zsebkendőjét. Igazán rettenetes, hogy patakzik a könny a szeméből, amikor semmi, de semmi oka nincs rá… épp ellenkezőleg.

– Nézd meg te is – nyújtotta át Dick a látcsövet. – Tedd a könyököd a térdedre, úgy szilárdan tudod tartani.

Titty átvette a látcsövet és belenézett. Egy pillanatig a sziget ide-oda lengett, de ahogy a csónak megnyugodott, már látta a kis lapos partszakaszt, a sziklákat, amelyeket egyetlen éjszaka benőtt a hanga, és igen, a sziklák előtt, a víz peremétől körülbelül egyyardnyira ott ült a hatalmas, fekete-fehér pettyes testű, sötét nyakán két csíkos foltot viselő madár, a jeges búvár, ott ült a fészkén. Párja ide-oda úszkált a vízben a sziget közelében.

– Menjünk! – szólalt meg Titty. – Menjünk és mondjuk el a többieknek.

– Az áldóját! Oh, a mindenit! – kiáltotta Dick egészen Roger modorában és szemüvegén át vidáman pislogva evezni kezdett a part felé.



.oOo.