Nem nehéz megkeresni a térképen a Chacuran falucskától körülbelül tizenöt mérfölddel északra fekvő pontot, ahol a Chenub folyó az Indusba ömlik. Chacurantól öt mérfölddel nyugatra húzódik a bugyborékoló kút útja, s itt áll Arthi-goth gosainjának – papjának – a háza. A pap mutatta meg nekem az utat, de bár ne tette volna.
   Chacurantól öt mérfölddel nyugatra van egy körülbelül négy négyzetmérföldnyi terület, amelyet teljesen benőtt a szeles időben ezüstös színben játszó, tíz-húsz láb magara is megnövő, legyezőszerű dzsungelfű. Itt él valahol a bozótosban megbújva a bugyborékoló kút útjának gosainja. A falu lakói kőzáporral fogadják, ha nappal előmerészkedik, ezért kóbor farkasként rejtőzködik a hosszú fűszálak között. Az egyik szeme hiányzik, a homlokán két rézpénz égetett lenyomata látható. Azt beszélik, hogy egy bennszülött herceg kínozta meg hajdanán, mivel olyan öreg, hogy bizonyára már Runjit Singh idejében is rosszban sántikált.
   Az alábbiak abban az évszakban történtek, amikor magas volt a fű. A bennszülöttek szóltak nekem, hogy vadkant láttak az Arthi-goth füvesben. A dzsungelfűvel benőtt területek rendkívül veszélyesek, s nálam tapasztaltabb vadász aligha szánta volna rá magát, hogy utána eredjen a zsákmánynak. Én azonban mit sem tudtam a vaddisznóvadászatról, ráadásul értesüléseim szerint az állatnak impozáns méretű agyarai voltak. Mindenáron meg akartam szerezni a trófeát, hogy később büszkén mutogathassam, s mindenkinek elmesélhessem, hogy milyen izgalmas vadászat volt. Puskával a vállamon belevetettem magam a bozótba, abban a szilárd meggyőződésben, hogy misem egyszerűbb, mint pár négyzetmérföldnyi dzsungelben ráakadni egy magányos vaddisznóra. A terrierem Mr. Wardle is velem tartott, mivel nem hitte, hogy egy percig is boldogulnék tanácsai nélkül. Könnyedén kerülgette a fűcsomókat, de nekem kemény munkámba került átverekedni magam. Közép-Afrikában sem lehetne alaposabban eltévedni, mint ahogy én tettem alig húsz perc alatt. Erre csak akkor ébredtem rá, amikor belefáradtam a fűcsomók közötti botladozásba s az állandó hajlongásba, s Mr. Wardle is egyre sűrűbben ült le, s egyre hosszabban lógatta a nyelvét. Körös-körül nem volt más, csak fű, s egyik irányban sem lehetett két yardnál távolabbra látni. A fűszálak ontották a felülről kapott meleget.
   Fél órával később, amikor már azt kívántam, hogy bárcsak soha ne hallottam volna a nagy disznóról, egyszerre ösvényre bukkantam, mely első pillantásra átmenetnek tűnt egy malaccsapás és egy bennszülött út között. Szélessége nem volt több hat inchnél, de oldalazva kényelmesen tudtam rajta haladni. Nagyon sűrűn nőtt itt a fű, s az útszűkületeknél úgy tudtam csak nagy nehezen átpréselni magam, ha vagy mindkét kezemmel arcomat védtem, vagy megfordultam, s belehátráltam a bozótba. Ennek ellenére mégiscsak út volt, és vezetnie kellett valahová.
   Ötven yard tiszta út után, amikor éppen készültem nekivetni a hátamat egy különösen merev fűtorlasznak, feltűnt, hogy Mr. Wardle, aki szerény méreteit meghazudtolóan könnyelmű kutya, elkóborolt valamerre. Hármat füttyentettem, azután elkiáltottam magam: „Hová lett ez a kis szörnyeteg!”, majd döbbenten hátráltam három lépést. A lábam alól, tisztán érthető hangon megismétlődött a kiáltás: „Hová lett ez a kis szörnyeteg!”
   Ahhoz, hogy kellőképpen méltányolni tudjunk ismeretlen eredetű hangokat, olyankor kell hallanunk őket, amikor éppen eltévedtünk egy fullasztó levegőjű dzsungelben. Ismét hívni kezdtem Mr. Wardle-t, s újból a segítségemre sietett a hang. Elnémultam, s feszülten figyeltem, mivel olyan érzésem támadt, mintha különösen gúnyos nevetést hallottam volna. A meleg amúgy is megizzasztott, de ettől a nevetéstől remegni is kezdtem. Senkinek sem támad nevethetnékje a dzsungelfű közepén. Ezt a viselkedést határozottan tapintatlannak éreztem. Abbamaradt a kuncogás, s én felbátorodva folytattam a kiáltozást, míg a fűcsomó mögött, melyen éppen akkor akartam átkelni, amikor észrevettem Mr. Wardle eltűnését, rá nem bukkantam a hang forrására. Puskám csövét óvatosan előretoltam, de akárhogy mozgattam ide-oda, sehogysem tudtam kitapintani a túloldalon a talajt. Valahányszor nyögtem egyet a nehéz fegyver súlya alatt, azonnal visszahallottam a föld alól, s amikor megpihentem, hogy letöröljem a homokomról az izzadtságot, olyan tisztán hallottam a rekedt kuncogást, hogy valóságához nem férhetett kétség.
   Óvatosan, lélegzet-visszafojtva, tágra nyílt szemekkel, hasonfekve kúsztam előre a fűben. Amikor a fejemet sikerült végre keresztülerőszakolnom, azon vettem észre magam, hogy egy sötéten tátongó lyuk felett nézek el. Egy kút peremén feküdtem, mely olyan mély volt, hogy amikor belenéztem, alig láttam a mélyén a vizet.
   Sötét alakok keringtek odalent, s kékesszínű hab úszkált a szurokfekete színű víz felszínén. A nevető hangot egy forrás csobogása idézte elő, mely a talaj és vízszint között félúton tört elő a falból. A keringő sötét alakok közül egy-egy néha a vízsugár alá került, s ekkor a nevetés kacagássá változott. Míg figyeltem, az egyik lény átfordult a hátára, s egyik karja kiemelkedett a vízből. Így sodorta körbe-körbe az áramlat, s borzalmas hadonászása idegenvezetőre emlékeztetett, aki fizetség fejében mutogatja a vendégeknek a hely nevezetességeit.
   Fél órámba került, amíg megkerültem a kutat, s a túloldalon ráakadtam az ösvény folytatására. Az út hátralevő részén minden egyes lépés előtt kitapogattam a talajt, s úgy kúsztam át a torlaszokon, mint egy csiga. Mr. Wardle az ölemben utazott, s időnként megnyalta az orromat. Egyáltalán nem féltünk, de szerettünk volna nyílt térségre érni, hogy gyönyörkedhessünk a kilátásban. Remegett a térdem, és a gombóc nem volt hajlandó elmozdulni a torkomból. A kút túloldalán egészen tűrhetővé vált az ösvény, bár mindkét oldalon áthatolhatatlan fűfal övezete, s mint kiderült, egy tisztáshoz vezetett, melynek közepén papi kunyhó állt.
   A fűből előlépő rettenetes fehér arc láttán a pap leborult, óbégatni kezdett, s átkarolta a csizmámat. Azonnal a kunyhó előtti fekhelyhez siettem, s miután Mr. Wardle elfoglalta őrhelyét, elaludtam. Leírhatatlan állapotban voltam...
   Amikor felébredtem, megparancsoltam a papnak, hogy mutassa meg a kivezető utat, és haladjon mindig előttem. Mr. Wardle gyűlöli a bennszülötteket, s azt hiszem, a pap inkább tőle volt megijedve, mint tőlem, bár mindketten dühösek voltunk. Egy szűk ösvényre vitt, mely a tisztásról indul, s három olyan utat is keresztezett, amin jöttem. Mindhárom a bugyborékoló kút irányába vezetett. Egy ízben, amikor megpihentünk, hallottam a kutat nevetni, s ha nem lett volna szükségem a segítségére, azonnal golyót eresztek az átkozott pap hátába.
   Amikor kiértünk a fűből, a pap egy szempillantás alatt eltűnt, s én elsétáltam a faluba, hogy igyak valamit. Jó érzés volt a szabad térség távlatain legeltetni a szemeimet s szilárd talajt érezni a lábam alatt.
   A falubeliektől megtudtam, hogy a bozótot gonosz szellemek lakják, akik mindig a pap szolgálatában állnak, s rengeteg férfinak, nőnek és gyermeknek veszett már nyoma a fű között. A papnak szüksége van a varázslatokhoz az emberek májára. Amikor megkérdeztem, hogy miért nem figyelmeztettek, azt felelték, hogy elvesztették volna a disznó felhajtásáért kapott jutalmukat.
   Megpróbáltam lángra lobbantani a bozótot, mielőtt eljöttem, de még zöld volt a fű. Egy szép napon azonban, egy doboz gyufa s néhány újságpapír segítségével meg fogom fejteni a bugyborékoló kút útjának rejtélyét.

Hajnal Péter fordítása