Michael Fearon tanár mesélte:
- Itt nincs mennyország és pokol, amiről az egyház prédikál. Azt hiszik, csak az létezik, ami a Bibliában le van írva. Azon kívül képtelen bármit is elfogadni, sőt sokszor az abban foglaltakat sem ismerik el.

- Nem értelmezik helyesen? - kérdezte Mrs. Fearon, a tanár édesanyja (szintén meghalt).
- A Biblia nyilván sok igazságot tartalmaz, de csak Jézus egyszerű tanításaiban. A századok során annyi mindent elvettek, vagy hozzáragasztottak a tanokhoz, hogy már nincs sok köze Jézushoz. 
Ezt gyakran egyházi emberek tették, a saját céljaik érdekében.
---
- Néha érkeznek ide olyanok, akik Isten kiválasztottjainak gondolják magukat. Várnak arra, hogy fizikai testben visszatérjenek a Földre, várják a feltámadást. Idővel rájönnek, ez nem lehetséges.

Egy ilyen hang volt, Briggs:
- Krisztus testvére tagja voltam sok évig. Amerikai szekta, akik hiszik, hogy csak ők fognak feltámadni és visszatérni a Földre. Most már tudom tévedtem. Minden ember eljut Isten országába.
Mindenki cselekedetei alapján ítéltetik meg,
ez alapján kerülnek alacsonyabb vagy magasabb szférába.

Amikor Én idekerültem, hasonlóakkal találkoztam.
Elégedettek voltunk himnuszainkkal és imáinkkal.
Aztán kiderült vannak itt más emberek. Római katolikusok, spritiszták. Már nem tartom magamat kiválasztottnak.
​Itt mindenkinek fejlődnie kell, s akkor még feljebb juthat. 
De Én még nem jutottam oda, erről nem tudok mit mesélni.

George Wilmot, az ócskás a francia családjával élt.
Kísérője visszatért megnézni, hogyan boldogul.
- Egyik feleséged nemsokára ideérkezik. Gyere velem.

Wilmot vonakodott vele menni, nem akarta látni egyik
volt felesége halálát sem. Végül megtette. 
Egy szobában az ágyban feküdt a felesége egyedül, piszkosan.

Aztán látta, hogy a feleségének pír kerül az arcára, ragyogni kezdenek a szemei. Lebegni kezdett.
- Most hagyja el a testét - suttogta Michael, Wilmot kísérője. - Látod érte jöttek az anyja, az apja, a barátai, akik azért jöttek, hogy segítsenek. Te is tudtál segíteni neki, nem is tudod, milyen sokat.

- Furcsa. - mondtam. - Teljesen egyedül van itt.
- Igen, szemmel láthatóan sok éve egyedül él. Senki nem törődött vele, s a többi ember a házban még csak nem is tudja, hogy beteg. Majd holtan találják ma vagy holnap. A nehezén már túl van.

Rose a költözésről mesélt:
- Nagyon jó volt a földi robot után pihenni a házamba.
Ismét fiatal voltam, évszázadokat töltöttem el így.
Vártam, hogy ismét megöregedjek, majd meghaljak. 

Mivel ez nem következett be, nem öregedtem, egy bizonyos idő után az ember elér egy bizonyos pontra, ahol rájön, hogy minden rendben van a környezetében, de ez mégsem elegendő.

Költöztem. Most iskolában vagyok, ahol borzasztó sok mindent megtudunk magunkról, a bennünk rejlő lehetőségekről, a bennünk rejlő teremtő erőről.

Mikor a Földön éltem, nem voltam kreatív, nem jártam iskolába, nem kaptam fényes neveltetést. Nem tudtam társalogni az emberekkel. Ez most megváltozott, s ez csodálatos érzés nekem.
---
A Földön az emberek azért segítenek egymáson (pl. férj és feleség), hogy szebb vagy nagyobb házat, autót vehessenek. Itt nem számít, milyen a házuk mérete vagy berendezése. 

A fejlődés nem azt jelenti, hogy az embernek több mindene van. Ellenben a szeretetből van több, a lelki békéből, nyugalomból és boldogságból, mert adunk, szeretünk, és az emberiség részének érezzük magunkat.
---
Hosszú ideig senki nem elégedett. Mindent odaadhatsz az embereknek, amit csak akarnak, s amiről azt hiszik, szükségük van rá. Aztán egy idő múlva ez unalmas lesz a számukra, és még többet akarnak, valami másból.

Én is azt hittem, hogy elégedett leszek azzal, amim van, de kezdtem rájönni, hogy nem tettem eleget a többiekért.
---
Drayton Thomas lelkész, aki bevezette Woodst a pszichikai kutásokba, s aki 1953-ban meghalt, ő is jelentkezett a túlvilágról:
- Vannak magasabb síkok. Addig mehetsz el, ameddig az életed, önmagad alapján megérdemled. Nem juthatsz fel magasabb szférába, míg kész nem vagy rá. Alsóbb szférába ellátogathatsz, vagy segíthetsz az ideérkezőknek.

A Földön a legtöbb ember dolgozik, hogy megkeresse az élelemre, ruhára, otthon fenntartására való pénzt, gondoskodunk a családról és a családfenntartásról. 
Felkelünk, felöltözünk, levetkőzünk, ágyban bújunk, eszünk, alszunk, utazunk és tévét nézünk.

A túlvilágon az evés és ivás szükségtelen dolgok. A lakás ingyen van, az öltözködés és az utazás egy pillanat alatt lezajlik. Senkinek nem kell dolgoznia a megélhetéséért.
---
Mi a fenét csinál akkor mindenki?
A hangok részletesen elmesélték, mit nem csinálnak.
- Nem láttak gyárakat, üzemeket, vasutakat, pályaudvarokat. Nincsenek autó, repülőgépek.

- De, hiszen - szólt közbe Woods-, azt mondja, vannak például építészek, akik dolgoznak magunknak.
- De nem fizetünk a munkájukért - mondta Rose. - Azért csinálják, mert imádják csinálni. Mint a muzsikus, aki imád hegedülni. Aki a Földön nem lehetett muzsikus vagy művész, itt bepótolhatja.
---
- Kezdetben nem úgy megy, hogy az ember csak ül, gondol valamire, és az ott terem. Abban nem sok élvezet lenne. Én úgy látom, csak az az igazi öröm, ha valóban építhetünk és dolgozhatunk.

Frederic Chopin azt állítja, még mindig zongorázik. 
- Mikor először játszottam zongorán itt a túlvilágon, olyan volt, mintha hazaérkeztem volna. Zongora nélkül elveszett ember voltam. De találtam egy zongorát, újra boldognak éreztem magam.
---
A túlvilágon nincsenek katonák, tengerészek, pilóták. Nincs üzleti élet sem. Nincsenek eladók, könyvelők, bankárok, üzlettulajdonosok és hivatalnokok.
Nincs ipar sem. Nincsenek igazgató, futószalag mellett dolgozó munkások, bányászok, dokkmunkások, szakszervezetek. Nincsenek sofőrök, kalauzok.

De választható foglalkozás: házépítés, festés, és talán a kertészkedés. Építész, pszichiáter, ápolónő, tervező, könyvtáros, tanár. Író, zenész. Lehet szórakozni: olvasni, moziba, színházba és hangversenyre járni.
---
Mary Ann Ross szerint:
- Az első koncertnél roppant nagy épületben volt, rengeteg lépcsővel. Féltem kifáradok, mire felérünk, de nem.
Több ezer ember volt a teremben. A dobogón csodaszép zongora, három sor billentyűvel. Csodálatos színekben és árnyalatokban pompázott.

Aztán bejött egy magas, hosszú hajú, szép arcú teremtés. Leült, játszani kezdett. Úgy éreztem, a zene elsodor, elborít, elvesztem tér- és időérzékemet és mindent.
Úgy éreztem, része vagyok a zenének, s egy idő után nem érzékeltem a körülöttem lévő világot.
---
John Brown egy fokkal továbbment.
- Mindenki rájön, lényegtelen, hogy mi volt a Földön. Az ember maga - ez, ami számít, s az, hogy mennyire becsülte meg a dolgokat. A túlvilágon eltűnik az a sok ostoba eszme, amit évről-évre tanítottak nekünk. A korlátolt vallás, meg a többi. Isten gyermekein ezek nem segít, csak elválasztják őket egymástól.
---
Ellen Terry szerint:
- Nem kell félni a haláltól. Bármilyen szintre érkezik az ember, az életének pontos tükörképe lesz. Olyan lesz, ami a legjobban illik hozzá, ami a legjobban megfelel neki. Meg van a fejlődés lehetősége.
​
Vannak alsóbb szférák, de ez sem a pokol. A pokol nem létezik, csak az, amit az ember a saját gondolkodásmódjával kialakít. De vannak a kísérők, aki segítenek és utat mutatnak.

Száz és száz hang beszámolója után kiderült az első benyomás, hogy mennyire hasonlít a Mennyország a Földhöz.

1962-ben Elizabeth Fry mesélt:
- Az otthon pont olyan fontos nekem is, mint maguknak. Egy olyan helyre, amely bizonyos értelemben a gondolkodásmódjukat tükrözi. A házam nyugalmat, biztonságérzetet nyújt, mert önmagában is szép, és van benne valami belőlem is. Nem túl nagy ház, a berendezése egyszerű. 
Olyan, amilyenre vágyom.

Rose négy szobáról beszélt, mint új otthonáról. Mi az a négy szoba? Van hálószoba, ebédlő, konyha, fürdőszoba vagy illemhely? Könyvtár, biliárdszoba vagy dolgozószoba?
---
- Az a fény, amit először a napnak tulajdonítunk, belőlünk árad, minden életből. Ennek a fénynek nincs árnyéka.
Az ideérkezők még tapasztalnak éjszakákat és nappalokat,
ezért éjszaka alszanak. 
A magasabb szinten állóknak nincs szükségünk alvásra,
és nem látnak sötétséget.

Ideát nincsenek évszakok, nincs idő. Nem érzékeljük az időt. Nem tudjuk, hogy óra, egy nap, egy hét, egy hónap vagy egy év telt el.
---
Mr. Martin mesélte:
- Mikor idekerültem, bármit ehettem és ihattam. Még azokat is, amikre a Földön nem volt pénzem.
Aztán rájöttem, hogy az evés és ivás csak szokások. Lényegtelenek, fokozatosan elmúlt az evés és ivás utáni vágy.
---
George Harris közölte:
- Nincs kín és fájdalom. Nincs betegség, kórházak. Nem kell vécére menni.

George Ohlsson magyarázta:
- Vannak, akik ruhát terveznek. Ha az ember akar egy bizonyos ruhát, és tetszik neki egy bizonyos szín, akkor az anyag sem probléma. Valójában ezernyi hely van, ahol az anyaghoz hozzá lehet jutni.
Ezek nem üzletek. De akad pár hely, amit olyan emberek vezetnek, akik érdeklődnek az anyagok meg ilyesmik iránt.
---
Más arról beszélt, nem elég csak gondolni egy ruhára,
​s az ember már benne is találja magát. 
Ez csak akkor fordul elő, amikor az ember visszajön a Földre, mert meg akar jelenni valakinek. Mindannyiunkra egy bizonyos öltözék alapján emlékeznek.
---
Ruper Brooke szerint:
- Az ember mindenekelőtt azt visel, amit viselni szeretne. 
Később a minket körülvevő fényről ismerjük meg egymást. Bizonyos színek benne vannak az ember aurájában, mások meg nem. Ez a fejlettségi szinttől függ. Vannak színek, melyek viselésére, meg kell érni. Az egész valahogy magától megy, fejlődünk.

Egy ismert színész is jelentkezett, mint hang. 1954-ben Lionel Barrymore a televíziót nézte az otthonában, mikor szívrohamot kapott és összesett. Kórházba vitték, kómába zuhant, majd meghalt.

- Milyennek találta a világot?
- Nem láttam autókat, gépjárműveket. Egy csodás parkban ébredtem, mikor ideérkeztem. Pont olyan volt, mint az a hely, amilyet fiatal koromban úgy szerettem. 
Ott volt az apám és anyám is. De nem olyan idősen, mint emlékeztem, hanem fiatalok voltak.
---
Találkoztam sok barátommal, akiket ismertem korábban. Főleg, akik fiatalkoromban voltak fontosak nekem.
Amikor a Földön éltem, és idősebb lettem sok volt a gondom. Gyakran álmodoztam a fiatalságomról, az utolsó földi gondolataim is ez volt.
Van itt egy kutyám, akit nagyon szeretek. Sose hittem, hogy élnek állatok a másvilágon.
---
Itt van az öcsém, John is. A Földön nem mindig jöttünk ki egymással, de itt igen.
Még mindig érdekel a színház. Mikor egy darabot bemutatunk, nemcsak az vezet minket, hogy szórakoztassuk az embereket, vagy élvezetet adjunk neki.

Olyan darabokat mutatunk be, ahol reprodukáljuk bizonyos egyének életét, akik talán ott ülnek a néztőtéren. Az előadás segít abban, hogy magukba szálljanak, és magasabb fokú létezés után vágyjanak.
---
Itt minden ember megtalálhatja a neki való, érdekes munkát. Vannak, akik gyönyörű kosztümöket csinálnak, mások szép képeket festenek vagy díszleteket a darabjainkhoz.
Hallottam olyan muzsikát - távol áll a földön hallható zenétől - több száz fős zenekarokat.

- Milyen színházak vannak ott?
- Vannak díszes menyezettel, drága szőnyegekkel, ragyogóan felszerelt nézőtérrel. És vannak nyitott amfiteátrumaink is. A meghalt szerzők, írók itt továbbra is alkotnak. Shakespeare ma is ír és rendez. Jobbat és újabb darabokat alkotnak.
---
- Néha, mikor visszamegyek a Földre, ellátogatok a színházakban, darabokat nézzek. Itteni szemmel a legtöbbjük elég rossz.
- Találkozott odaát híres énekesekkel?
- Igen, akkor a legjobb, ha a csodás hang párosul csodálatos személyiséggel. 
A Földön sok énekesnek a hangja különbözik a személyiségétől.
---
Oscar Wilde-del is sikerült beszélni.
- Mivel foglalkozik?
- Még mindig írok, bemutatják a darabjaimat, s gyakran kérnek, menjek le az alsóbb szférákba segíteni. A halálom után több pénzt csináltak a hírnevem segítségével, mint amennyit én voltam képes keresni a darabjaimmal.
---
- Mr. Wilde, mióta a másik oldalon tartózkodik, tanult valamit - kérdezte Betty.
- Mindannyian tanulunk, akár akarunk, akár nem. Az sem számít, ha rossz a tanár.
- Ki segítette Önt odaát?
- Anyám fogadott. A körülmények lehetnek mások, csakúgy, mint a helyszín, a szokások, az életfelfogás. De az emberek ugyanolyanok. Következésképpen rögtön otthon éreztem magam. Imádok utazni, sok országot bejártam.
---
- Itt mindenki megtalálhatja azt, ami az érdeklődésének legjobban megfelel. 
Van aki dolgozik, van aki nem. Én az írást folytatom. Találkoztam Bernard Shaw-val, micsoda ember. Rendkívüli jellem, zseniális.
Mindenféle táj van itt, amit az ember megszokott - csak minden sokkal szebb. 
Hál istennek nincsenek kártékony rovarok, legyek.

- Milyenek az épületek?
- Azon a szférán, ahol én élek, előkelőek, díszesek és gyönyörűek. Nincsenek autók, de lovak vannak. Azt gondolom, hogy az állatok magasabb fokon állnak, mint mi emberek.
​Ők a természetes ösztönüket követik, nem mérlegelnek.
Saját házam van kis kerttel, gyönyörű. Bizonyos értelemben én hoztam létre, én emeltem a gondolataimmal.

Eltelt 10 év, Rose 1963-ban visszatért.
- Helló, Mrs Woods, helló, Mrs. Greene.
- Helló, Rose - üdvözlte Betty Greene. 
- Honnan tudta, hogy én vagyok? Nem is mondtam.
- Megismertem a hangját.
- Nem tudtam hogy emlékezni fognak rám.
Olyan régen beszéltünk, azt hittem elfelejtettek.
Hétről hétére mindenféle ember beszél maguknak.
- Állandóan visszahallgatjuk a szalagokat.

- Nagyon sok embert vonzanak. - fejtegette Rose. - Nagyon sokáig nem volt lehetőségem a közelükbe jutni. De nem felejtettem el magukat.
- Mit csinál most?
- Egyrészt gyerekkel foglalkozom. Másrészt kézimunkázok, olvasok.
---
- Ugyanabban a házban él?
- Igen, és meglehetősen boldog vagyok. Nem vágyom arra, hogy elköltözzek. Persze vannak olyanok, akik mindig tovább akarnak menni, de ez engem nem nagyon vonz. Van szép, saját házam, és meg van minden, ami fontos nekem. Még barátok is.

- Milyen háza van, Rose?
- Egyszerű vidéki ház, amilyet egész életemben mindig is akartam, míg Londonban éltem.
Van kertem, saját virágaim, sose szakítok le egyet sem. Sose hervadnak el.
---
- Szeret világot látni?
- Nem. Én csak a barátaimat látogatom meg kis időre. Mások elmaradnak egy időre, vagy vissza se jönnek. Sose látjuk újra őket.

- Elégedett?
- Igen, az vagyok. Van, aki azt mondja, nem jó dolog,
ha elégedett az ember, de én nem így látom.
Azt mondják, ha nem vagy elégedetlen, sose jutsz tovább,
nem jutsz el sehova. 
Nem értem, miért kéne feladnom azt, amim már megvan, valamiért, amiről semmit nem tudok. Én itt boldog vagyok.
---
- Meséljen a házáról - kérte Woods.
- Vidéki ház, négy szoba. Itt nincs por, nem kell takarítani. Olyan emberek laknak itt, akik szintén vidéki életmódra vágynak.

Megtanultam olvasni, és moziba járok. A Földön nehezen ment az olvasás, moziba soha nem voltam. Itt a barátaimmal moziba járunk, könyveket olvasunk majd beszélünk róla egymást közt.
---
- Meséljen a mezőkről.
- Káprázatosak, gyönyörű zöld a fű. Búzatáblák is vannak. Nincsenek évszakok, nincs eső.
- Sose láttam olyat, hogy borult lett volna az ég. Nincs forróság, nincs nap. Nem hiszem, hogy a fényt és a meleget a nap szolgáltatná, mivel sose láttam.

Voltam olyan helyeken, ahol a virágok nagyon magasra nőttek, lehettek vagy két és fél méter magasak. Csodálatos itt a virágok, és illatosak. A mezőkön soha nem láttam, hogy aratnának.

- Nem készítenek kenyeret belőle?
- Nem. Nem érzek ellenállhatatlan vágyat az evésre. Amikor idekerültem, persze ettem, de gyümölcsöt. Azóta azt sem.
De imádok teázni, és szoktam inni.
- Maga főzi a teát?
- Á nem. Az biztos, hogy nem megyek ki a konyhába, nem teszek fel egy kanna vizet. Csak rágondolok a csésze teára, és ott van. Szeretek hangversenyekre járni.
---
- Rose, az mondta, kézimunkázni szokott - szúrta közbe Betty. - Szokott magának ruhát varrni?
- Igen, szoktam. Egy nagyon kedves úr hozza hozzávalót, meg szokott látogatni engem és a barátaimat is. Sose jön üres kézzel. Mindig zavarba vagyok, én mit adhatnék neki?

- Lát állatokat?
- Igen, de nem félek tőlük, ideát nagyon barátságosak. Mintha beszélnének az emberhez. Én világéletemben utáltam a békákat, és más csúszómászókat. Itt nem láttam egyet se. Nem láttam szúnyogot, legyet. De gyönyörű pillangókat látok.
---
- Mikor idekerültem, hozzászoktam a dolgokhoz. Azt kérdeztem magamtól, vajon mennyi ideig fog ezt tartani? Azt hittem itt is élünk egy darabig, aztán megöregszünk, és beadjuk a kulcsot. De itt nincs halál se az állatoknál, se az embereknél. 
Itt az ember addig élhet, míg megunja, elege lesz belőle, ha azt gondolja, mindent tud már, más helyre távozol. Én ezt nem akarom még.
---
- Találkozott Drayton Thomas tiszteletesse? - kérdezte Woods. - Ő is jelentkezett egyszer.
- Igen, gyakran találkoztam vele egy időben. Mostanába nem láttam, szerintem ő tovább lépett. 
Pár barátom is így tett.

- Tudjuk, hogy vidéken él, mégis milyenek a városok ott?
- Gyönyörűek, csodás kertek és parkok, rengeteg olyan hely, ahol gyerekek játszhatnak. 
Meg könyvtárak, színházak, kellemes szórakozóhelyek.
Láttam sok híres embert, akikről hallottam régebben is, mikor még nem jártam színházba. Akkoriban ezt nem engedhettem meg magamnak.
---
- A közlekedés?
- Nincsenek autók, motorbiciklik. Az emberek beérik azzal, hogy gyalogolnak. Senki nem jár kocsival. Itt nem fáradsz ki a gyaloglástól.
- Ha messzebbre akar utazni?
- Akkor nem gyaloglok. Rágondolok az adott helyre, és hirtelen ott találom magam.
---
- Nem kell félni a haláltól. Itt még a legrosszabb embereket is kísérik őket, végül kitalálnak a sötétből.

Meghaltál. Tudod, hogy halott vagy. Túlestél a sokkon, hogy még mindig élsz. Megérkeztél egy másik világba, s lassan megszokod új otthonodat. Mit csinálsz azután?

Hála Woods és Betty Greene kitartó kérdéseinek, mindent tudunk ebből a világból a következőbe történő átmenetről.
A hangok úgy emlékeztek rá, mintha csak tegnap történt volna. Tökéletes a memóriájuk.
---
De mikor azt kérdezték tőlük, mit csináltak azóta, úgy tűnt elvesztették mind a memóriájukat, mind a leíróképességüket.

- Milyen az élet odaát? - kérdezte Woods a hangtól.
- Gyönyörű környezet, virágok, madarak, fák, tavak...
- Mindig süt a nap?
- Igen, mindig. Itt nincsenek évszakok. A virágokat nem kell öntözni, maguktól növekednek.
---
- Hogyan utaznak?
- Gyalog. Ha nagyobb távolságot kell megtenni, az ember csak arra a helyre gondol, ahol lenni akar, becsukja a szemét, és már ott is van.

- Maga egy házban él, Rose.
- Igen. De még nem láttam olyat, hogy valaki ne házban lakna. 
Vannak kis házikók,
és vannak nagyok, ahol egész családok élnek. 
Itt is emberek építik a házakat. Nem csak odateremnek maguktól. Nem úgy van, hogy rágondolsz, hogy szeretnél egy vidéki villát, és már meg is kapod.
---
Itt is vannak mérnökök és kivitelezők, akik megtervezik, és felépítik a házakat. Itt nálunk a munka nem olyan fáradságos.
- Használnak pénzt?
- Pénzt! Az ember itt semmit nem vásárolhat meg pénzért. Csupán a jellemével gazdálkodhat, 
meg azzal, ahogy az életét élte, meg ahogy gondolkodik.

Azért végzi azt a munkát, azért csinálja, mert imádja csinálni. Szeret házakat tervezni.
Mint amikor a zenész szeret hegedülni. Akik szeretik a zenét, zenekarokat és kórusokat alakítanak.
---
- Mindent csak szórakozásból tesznek?
- Igen, mindent. S ha például akad olyan, aki a Földön mondjuk zenész vagy művész akart lenni, 
de nem jött össze, itt bepótolhatja ezt.
Gondoljanak arra a sok millió emberre, akik egész életükben mindennap robotoltak, sose volt esélyük arra,
hogy azt csinálják, amit igazán szeretnének. 
Sose volt idejük, pénzük vagy képzettségük,
nem volt meg a háttér. Itt a munka, élvezet is.
---
- Esznek odafent?
- Gyümölcsöt, van itt bőven. Rengeteg olyan dolog van, amit a maguk világában nem is tartanak számon mint élelmet.
De ideát az ember nem öl állatot azért, hogy megegye.
Nem eszünk húst, meg ilyesmit.

- Mi van a virágaival, Rose? Vázába teszi?
- Megteheti, ha akarja. De csak azok tesznek ilyet, akik most érkeztek. 
Akik régebben élnek itt, mint én, azok nem helyeslik ezt.
A virágoknak is van életük. A természet minden szépsége és összes virága a tied, nem kell ahhoz letépni őket, és bevinni a szobába.

Ha az ember a szobájában ül, és meg szeretné nézni kint a virágokat, nem is fontos kimennie. 
Csak rájuk kell gondolnia, s már láthatja is őket.
- Hát hasonló esetben mi kinyitnánk az ajtót vagy ablakot.
---
- Házasság terén mi a helyzet, Rose?
- Itt nincs házasság, az egy ember gyártotta törvény. Semmit sem jelent. Mikor két ember igazán szereti egymást, és össze is illenek, természettől fogva boldogok egymással, nincs szükség ember alkotta törvényekre, vagy szertartásokra, amely férj-feleséggé teszi őket. Itt nincs ilyesmi.
- Akkor nincsenek gyerekek se?
- Vannak gyerekek, de nem itt születtek.
---
- Szelídek ott az állatok?
- Igen mind állat szelíd, például az oroszlán is. Nem ölik meg egymást, vagy embereket. 
Az éhség, a vágy az élelem után teljesen anyagi természetű dolog. A Földön ez az érzés hajtja őket, hogy megöljék egymást, de ez itt nem létezik. Aki idekerül, hamarosan elveszti élelem utáni vágyakozását.

- Akkor nem kell főzni. - mosolygott Betty Greene.
- Nem. Amikor az ember idekerül, úgy érezheti bizonyos ételeket szívesen elfogyasztana. Megteheti.
De hamar leszokik erről, egy idő után elmúlik ez az érzés.
---
- Szoktak aludni?
- Ha kedvünk van hozzá igen, de nem szükséges. Nem érzünk fáradtságot.
- Mi van a szellemi fáradtsággal?
- Akkor behunyjuk a szemünket, pihenünk, egy idő után újra kinyitjuk, egyáltalán nem érezzük a fáradtságot.
---
- Nem mérik az időt és a távolságot?
- Itt nem létezik az idő olyanformán, mint a Földön. Nincs délután, este, éjszaka. Az idő is csak ember alkotta valami.

- Létezik olyan, hogy törvény?
- Csak a természet törvénye létezik. Nincsenek törvények, szabályok, előírások, nincsenek kormányok. Vannak általános, egyszerű dolgok, amelyeket mindannyian elfogadtunk.
---
- Vannak felhők? Süt a nap?
- Süt a nap. Időnként felhők is vannak az égen, s más csodálatos jelenségek, sokkal szebbek, mint amiről valaha álmodhat az ember. Az ég nem feltétlenül kék, lehet vörös, zöld, vagy mindenféle csodás színű.

- Szépek ott a színek?
- Ó, el se tudják képzelni. Olyanok, amilyeneket a Földön sose látni.
---
- Viselnek ruhát?
- Igen. Az emberek olyan ruhát vesznek fel, amiben boldognak érzik magukat.
- Kell törődni a mosással, meg a mosakodással?
- Nem kell, de például úszhat az ember, ha akar. De a por, a piszok és a sár nem léteznek.
---
- Van tenger, hajók? 
- Tengert nem láttam, de csodálatos folyókat, tavakat igen. Vannak gyönyörű hajók, mint Velencében. Gondolák, virágfüzérekkel. Vízi ünnepségek esetén mindegyiket kivilágítják, de nem elektromosság vagy gáz segítségével, hanem az emberek gondolatai által.

- Vannak ott nagyvárosok?
- Még egyszer mondom vannak, de nem olyan koszosak, mint a maguk városai. 
Színházak is vannak, meg olyan helyek, ahol emberek szórakozhatnak Zenés helyek, mint a földön.
Mindennek rendeltetése van, nincsenek léha dolgok.
Nevetni is szoktunk. 
Nem szeretek arra gondolni, mivel tömték a fejünket a vasárnapi iskolában.
Tudok repülni és hárfázok közben. Aztán leülök egy felhőre.
---
- Iskola van?
- Nagyszerű iskolák vannak itt meg múzeumok.
Meg olyan hely, ahová az ember bemehet és utánanézhet a nemzetsége és a családja történetének.

- Beszélnek?
- Igen, de ahogy fejlődik, rájön, hogy nincs szüksége beszédre, gondolattal kommunikálunk.

De mi van azokkal, akik hagyták, hogy a boldogság elsuhanjon mellettük a Földön?
A hangok szerint ezek az emberek a túlvilágon kapnak egy újabb esélyt a boldogságra, és azok a házasságok már valóban az égben köttetnek.
---
George Wilmot mögött két sikertelen házasság állt. 
Tőle akkor búcsúztunk el, mikor kísérje és kedvenc lova társaságában elindul valahová.
- Mentünk a kanyargós úton. Egyszer csak ismerős táj következett. Ismerős ház, 20 éves koromban jártam náluk Franciaországban. Férj és feleség, valamint fiatal, csinos lányuk. Hozzájuk szállásoltak be annak idején.

Nem tudtam, mit gondoljak. Ezeknek az embereknek halottnak kellene lenniük. 
Hallottam, hogy ezt a helyet porig lebombázták a háború alatt.
Én halott vagyok, állítólag ez a túlvilág, akkor ők is biztosan meghaltak.
---
Láttam, hogy a férfi és az asszony nagyon fiatalok. Ugyanazok az emberek voltak, csak fiatalabb kiadásban.
Eszembe jutott két fénykép, amely a konyhában lógott. Egyik a férfit ábrázolta, másik a nőt, mikor még fiatalok voltak. Pontosan ugyanúgy néztek ki, mint azokon a fényképeken. 
A lányuk, ő is pont olyan fiatalnak látszott, mint az anyja.
---
Ehhez a lányhoz én nagyon vonzódtam valamikor, s ha a dolgok jól mentek volna, hát én megkértem volna a kezét. Mikor a Földön éltem, mindig ennek a lánynak az emlékét hordoztam a szívemben.
Talán ez az egyik oka, hogy a két házasságom nem sikerült.
Mindig arra gondoltam, ő lenne a nekem való, bár alig tudtunk néhány szót egymás nyelvén.
---
Hasonló boldog meglepetés várt az iszákos Harry Tuckerra is, aki 1968-ban mesélte el, mi történt vele. Egy lány jött felé, és kézen fogta.
- Ránéztem. Ugyanaz az arc volt, melyet sose felejtettem el. Annak a lánynak az arca, akit fiatal koromban egész szívemből szerettem. 

Ahogy egymásra néztünk, rájöttem, ha akkor elveszem feleségül, most egészen más ember lennék. Akkor talán nem indulok el a lejtőn. Ha nem halt volna meg olyan fiatalon, összeházasodtunk volna. Keményen dolgoztam volna, hogy eltartsam kettőnket. De meghalt és én szembefordultam mindennel és mindenkivel.

Kézen fogott.
- Most mindent újra kezdhetsz velem. Azért vagyok itt, hogy segítsek neked, hogy vezesselek, és utat mutassak.
Vele mentem. Egy házhoz érkeztünk, azóta is együtt vagyunk.
---
1969-ben Mary Ann Ross jelentkezett.
- A konyhában ültem, varrogattam. Hirtelen az egész helyiséget fény borította be. Körös-körül embereket láttam. Anyám, apám, a bátyám is ott voltak, pedig ők sok éve meghaltak már.
És Nelly. Ő a barátnőm volt - egy, a kevés közül - aki csak néhány héttel azelőtt halt meg.

Álmodok gondoltam. Nelly és az anyám megcsókolt.
Elsötétült minden.
---
Ágyban fekve ébredtem. Anyám mellettem ült. Fiatal volt,
mint azon a képen, amely a hálószobában függött,
s amely a házasságkötésekor készült, sok-sok évvel ezelőtt. Megint azt gondoltam, ez csak álom.

- Nem, ez nem álom - mondta anyám. - Ne aggódj semmiért. Hamarosan, ha már felépültél, meglátogatunk egy csomó embert, akiket akkor ismertél, mikor még apró gyermek voltál.
---
Nem vettem észre, hogy meghaltam. Ekkor egy kutya ugrott fel az ágyamra. Nipper, aki évekkel ezelőtt velünk lakott, s akit egy vonat gázolt halálra. Nagyon megdöbbentem.
- Természetesen állatok is vannak itt - mondta nekem anyám.

Vallásos környezetben nőttem fel, soha nem hittem,
hogy állatok is élnek a Mennyországban.
Inkább angyalokra számítottam szárnyakkal.
---
Ezután elaludtam. Arra emlékszem megyek egy úton,
mezők lovakkal. Az út végén egy házhoz értem.
Egy férfi lépett ki az ajtón. Ha lett volna szívem, gyorsabban kezdett volna dobogni.

Nem hittem a szememnek. Az a fiatal férfi volt, akit régen nagyon szerettem, s akinek kosarat adtam. Nem azért, mintha nem szerettem volna. Nem mentem hozzá, mert ott kellett volna hagynom idős szüleimet, akik ápolásra, gondoskodásra szorultak. 

Nem akartam őt ezzel terhelni, kikosaraztam és ő sose nősült meg. Nem sokkal ezután elköltözött a környékről, s teljesen elvesztettem a kapcsolatot vele.
---
Kijött a házból. Ugyanaz a magas, sötét hajú, harmincas férfi volt, amilyennek én ismertem.
Lesietett hozzám, átölelt. Életemben először úgy éreztem, nagyon kellek valakinek.
- Végre visszajöttél hozzám - mondta ő. - Ezúttal nem fogsz elküldeni.

Én nem tudtam, mit mondjak. Úgy tűnt, a kert összes virága kinyílik körülöttünk. A kert életre kelt, mindenfajta virág volt ott, melyeket ismertem a Földről, s olyanok is, amilyeneket még sose láttam.
- Most már örökké együtt lehetünk. Gyere, menjünk be a házba.

Annyit álmodoztam erről, és úgy vágytam rá. Nem volt nagy ház, de pont olyan volt, amilyet mindig is szerettem volna. Sose éreztem magam olyan boldognak. 

Aztán eszembe jutottak a szüleim.
- Most megvan a saját életed, amit megosztasz vele. De amikor csak akarjuk, meglátogathatjuk a szüleidet, és ők is eljöhetnek hozzánk.

A hangok arról meséltek, hogy semmi nem okozott nagyobb örömöt nekik, mint mikor a túlvilágon szeretett háziállatuk vagy kedvencük üdvözölte őket.

George Wilmot, az ócskás, akit két felesége is elhagyott, a lováról mesélt.
- Jó öreg Jenny. Valamikor ő húzta a kordémat. Én olyan harmincas lehettem. 
Odáig voltam, mikor szegény Jenny egyszer csak összecsuklott és kimúlt. Közelebb állt hozzám, mint bármelyik nő a világon. Nagyon ragaszkodtam hozzá. Mindent értett, amit mondtam neki.
---
A halálom után egy mezőn ébredtem. A lovam jött felém, fiatalabb volt, mint emlékeztem.
Remegett az örömtől, odajött és megnyalta az arcomat.

Egy fickó jelent meg. - Meghaltál, én fogom a gondodat viselni.
Eszembe jutott, hogy Jenny már évekkel ezelőtt elpusztult, s volt egy másik lovam utána. Szép ló, de nem fogható Jennyhez.
---
A férfi megmutatta, amint a kórházba fekszem az ágyba. Emberek jönnek a testemért, és elviszik.
Tényleg meghaltam. De hogy kerül ide Jenny?
- Míg van benned szeretet és ragaszkodása a ló iránt - fejtegette a fickó -, addig a ló létezni fog. Jómagam több száz éve vagyok itt, a munkámhoz tartozik, hogy az állatokról gondoskodjak. Nemcsak emberek élnek a másik világban, hanem a szeretett állataik is.

Séta közben sok mindenről mesélt, a ló végig követett engem.
---
George Hopkins, a gazdálkodó nagyon megörült a kutyájának.
- Most mivel foglalkozik? - kérdezte Woods a szeánsz során.
- Lovakkal foglalkozom. Csodás legelőink vannak meg mezők. Mindenki a természet közelében él. 
Ott van  kertem, amit nagyon szeretek. Szeretek lovagolni, amire odalent nem volt túl sok lehetőségem. 
---
A halál végleges. Fájdalmas dolog végleg elszakadni azoktól, akiket szeretünk.
Sokan hisznek benne, hogy férjek és feleségek, szülők és gyerekek, valamint az embert egy életen át elkísérő barátok egyszer újra együtt lesznek a síron túli világban.

Nem kell attól félnünk, hogy a mennyben örökre oda vagyunk láncolva olyanhoz, akit gyűlölünk. 
Csak azok lesznek velünk, akiket szeretünk. Akiket nem, azok nem fognak háborgatni minket soha.

Harry, mikor anyjával találkozott a másvilágon:
- Mellesleg, hol van apa?
- Ó, nem apával vagyok.
- Furcsa, hogy nem vagy vele.
- Apád és én, bár sok nehézségen mentünk át - és jó barátunk voltunk -, nem igazán illettünk egymáshoz. Ezért nem vagyok együtt apáddal. Itt csak azokkal találkozol - nyugtatott meg az anyám -, akikkel tényleg egyetértésben és harmóniában élhetsz.
---
1960-ban Amy Johnson mesélt az életéről, haláláról. Titkárnő volt, 1930-ban egyedül repült el Ausztráliába. Anglia első számű női pilótája volt. 

1932-ben férjhez ment egy skót pilótához, Jim Mollinson. 1938-ban elváltak. 
Amy újra felvette lánykori nevét. Tovább repkedett. 

1941-ben egy ködös napon lezuhant, a Temzében megtalálták a repülőgépet, az ejtőernyőt, 
Amyt nem. 
Elmesélte, hogy idővel megértette, hogy meghalt. Mint kiderült, Jim vele van.
- Tudják, semmi bajunk egymással, néha találkozunk, de ez minden. Nem vagyunk együtt, nem jövünk ki túl jól egymással. Mindketten erős egyéniségek voltunk, ezért is váltunk el.

- Azok, akiket a legjobban szeretünk - mondta Mary Ivan-, mindig várnak ránk.
Alf Pritchettnek volt egy elvesztett testvére,
Mr. Biggsnek az anyja, George Hopkinsnak a felesége,
Mary Ivannek a szülei, a húga és a férje volt ilyen.
---
De ki biztosít mennyei otthont annak a fiúnak,
akit megöltek a háborúban, mielőtt ideje lett volna megnősülni, s aki minden hozzá közel álló rokont a Földön hagyott?

1966-ban Terry Smith mesélt a haláláról:
- Vízbe fulladtam, amikor egy csatahajó felrobbantotta a cirkálónkat, és elsüllyedt az Atlanti-óceán vízében. De ez csak később tudtam meg.

Az első, amire emlékszem, hogy egy utcán sétálok. Gyönyörű fák és gyönyörű házak, de ember sehol. Képeslapokon láttam ilyesmit azelőtt. 
---
Egy háznál egy hölgy beinvitált magához.
- Már vártalak téged. Gyere be.
Bementem a szalonba, limonádét kértem és kaptam.
Rám nézett:
- Tudod, hogy halott vagy?
- Micsoda?
- Halott vagy.
- Nem lehetek halott, ha limonádét iszok, miközben beszélgetek magával. Vagy álmodom?
- Ez nem álom, halott vagy.

- Ha ez igaz, hogy kerültem ide?
- Gondoltam rád és imádkoztam érted. Megbíztak azzal, hogy viseljem a gondodat.
- Hogy érti ezt?
- Szóval, amikor az a hajó elsüllyedt....
---
Hirtelen eszembe jutott minden. A hajó elsüllyedt, én egy deszkába kapaszkodtam. De tudtam, hogy reménytelen a helyzetem.
- Belefulladtál a vízbe. Száz meg száz ifjú legény jött ide.

- Micsoda?
- Úgy bizony, mindenkinek van valakije, aki a gondját viseli. Némelyeknek a saját családja, rokonok vagy barátok. Engem érted küldtek. Egy sugallat hatására jöttél ide, amelyet az a valaki küldött felé, aki a hozzád hasonlóan hirtelen meghalt embereken segít.
---
- Nem értem ezt az egészet.
- Ne aggódj, velem maradsz. Olyan leszek, mint mamád.
A családomról kezdett beszélni. Ez eléggé megrázott, mert úgy tűnt, mindent tud a szüleimről, arról hogy elváltak, tud a nővéremről.

- Rokonok vagyunk? - kérdeztem.
- Nem, de a munkámhoz tartozik, hogy mindent tudjak a családodról. 
Ha akarod meglátogathatod később a családodat. De fel kell készülnöd, hogy ők nem látnak és hallanak téged.
---
Kiléptünk a házból, hirtelen sok ember jött felém. Kezet fogtak velem, a nevemen szólítottak. Mintha egész életükben ismertek volna. Az ő feladatuk, hogy segítsék az újonnan érkezetteket és kalauzolják őket. A háború miatt rengeteg siheder érkezett ide.

- Szükség volt arra, hogy először hozzám gyere,
akit arra választottak ki, hogy a gondodat viselje. 
A többiek persze tudtak az érkezésedről.
S bár te nem láttad őket, szeretetük ereje segített neked. 
Ha mindenki egyből eléd megy, az túl sok lett volna neked.

Majd hozzászoksz a dolgokhoz, meg fogsz ismerni embereket, aztán találunk neked valami munkát, amit csinálni szeretnél. De előtte még visszamegyünk a Földre, megnézzük, hogy van a családod, és hogy tehetünk-e valamit.
---
De mi történik azokkal, akik földi életüket magányosan élték le, s valószínűtlen, hogy a mennyben megváltoznak.

1965-ben George Wilmot tartott beszámolót a haláláról:
- Kereskedő voltam, ócskás. Jártam a házakat, s összegyűjtöttem, ami már nem kellett az embereknek. Kemény idők voltak, nagyon örülök, hogy eljöttem arról a világról. Két feleségem volt, de egyik sem ért fabatkát se.

- Hogyan halt meg? - kérdezte Mrs. Greene.
- Az egyik télen tüdőgyulladást kaptam. Tüdőbaj, egy hétig se húztam a kórházban, meghaltam.
Az első, akivel találkoztam, öreg társam volt, Jenny.
​Nem, Jenny nem az egyik feleségem volt, hanem a lovam.