|
SZUTYEJEV: MICSODA MADÁR EZ? Élt egyszer egy liba. Szörnyen ostoba, irigy állat volt. Mindenkit irigyelt, mindenkivel összeveszett, mindenkire sziszegett... Az emberek fejüket csóválva mondogatták: - Szörnyû ez a Liba! Egy alkalommal Liba meglátogatott a tavon egy hattyút. Libának nagyon megtetszett a szép, hosszú hattyúnyak. "De jó lenne nekem is egy ilyen szép, hosszú nyak" - gondolta magában. Megkérte a Hattyút: - Tudod mit? Cseréljünk! Neked adom az én nyakamat, s te add nekem a tiédet. Hattyú egy kicsit gondolkodott, de aztán ráállt. Nyakat cseréltek. Sétálgat a Liba szép, hosszú hattyúnyakával, s nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Hol elfordítja, hol kinyújtja, hol ívben meghajlítja - sehogy sem találja kényelmesnek. Meglátja Libát a Pelikán, s csak úgy dülöngél a nevetéstõl. - Ó, hiszen te nem vagy se liba, se hattyú - mondja neki -, hahaha! Megsértõdött a Liba, a már éppen rá akart sziszegni, amikor észrevette, hogy a Pelikánnak milyen szép, nagy, zacskós csõre van. "De jó lenne nekem is egy ilyen szép, nagy, zacskós csõr!" - gondolta magában. Meg is mondta a Pelikánnak: - Tudod mit? Neked adom az én piros csõrömet, s te add nekem a te zacskós csõrödet! Pelikán nevetett, de aztán ráállt. Cseréltek. Megtetszett a Libának ez a cserebere. A Gémmel lábat cserélt: vaskos úszólábáért szép, vékony, hosszú gémlábat kapott. A Varjúval elcserélte nagy, fehér szárnyát kicsi feketére. A Pávát sokáig kellett rábeszélnie a Libának arra, hogy cserélje el vele díszes, színes farktollait az õ kis ecset farkáért. De végül sikerült neki. A jóságos Kakas könnyen odaajándékozta taraját, szakállát s hozzá még szép, kukorékoló hangját is. Senkire és semmire nem hasonlított már a Liba. Nagy peckesen sétálgatott gémlábán, varjúszárnyaival csapkodott, forgatta hattyúnyakát... Egyszer nagy csapat liba jött vele szemközt. - Gá-gá-gá, micsoda madár ez? - ámuldoztak a libák. - Liba vagyok! - kiáltotta Liba, és vadul csapkodott varjúszárnyával, kinyújtotta hattyúnyakát, és pelikáncsõrét eltátva harsogta: - Kukurikuuuú! Mindenkinél szebb vagyok! - Hát ha te liba vagy, akkor gyere velünk! - mondták neki a libák. Kimentek a libák egy kis rétre, és Liba velük tartott. A libák a füvet csipegetik, de Liba csak tátog, ide-oda dobálja zacskós csõrét, sehogy se tud füvet tépni vele. Lementek a libák a tóra fürödni, Liba is velük tartott. A libák mind úszkálnak a tóban, de Liba a parton futkos fel s alá, gémlábbal nem tud úszni. Nevetnek a libák: - Hahahahaha! Liba meg visszakiált nekik: - Kukurikuuuú! Kijöttek a partra a libák, s egyszerre csak honnan, honnan nem ott termett a Róka! Ijedten gágogtak a libák, és elrepültek. Csak Liba maradt ott, a varjúszárnyak nem tudták felemelni, futni kezdett hosszú gémlábán, de pávafarka belegabalyodott a nádasba. Itt aztán hosszú hattyúnyakát elkapta a Róka, és - uzsgyi! - szaladni kezdett vele. Meglátták ezt a libák, lecsaptak a Rókára, vadul csípték, ahol érték. Leejtette a Róka a Libát, és elfutott. - Köszönöm, libák, hogy megmentettetek - mondta Liba -, most már tudom, hogy mit kell tennem! Elment a Liba a Hattyúhoz, és visszaadta neki hosszú nyakát, Pelikánnak nagy, zacskós csõrét, Gémnek hosszú lábait, Varjúnak fekete szárnyát, Pávának díszes farktollait, a jóságos Kakasnak pedig a taraját, szakállát, szép kukorékoló hangját. És a Liba megint olyan lett, mint egy liba. Csak most okos és nem irigy liba lett belõle. Így szólt az én mesém a Libáról. Itt a vége, fuss el véle! 
SZUTYEJEV: A FENYÕFA
Ma reggel a gyerekek megnézték a naptárt, és ezt olvasták le róla: december 31. Holnap hozza a Télapó a fenyõfát! A játékok biztosan készen lesznek, de a fenyõfa még sehol sincs. A gyerekek elhatározták, hogy levelet írnak Télapónak, küldjön nekik egy fenyõfát a sûrû erdõbõl, bolyhos, zöld fenyõt, a legszebb fenyõt. Télapó bácsinak a gyerekektõl: Kedves Télapó Kérünk Téged, küldjél Karácsonyra egy szép fenyõt! Játékot majd csinálunk, az nem kell. E levelet elviszi majd Neked egy hóember! Hát egy ilyen levelet írtak a gyerekek, és rögtön utána kiszaladtak az udvarra - hóembert csinálni. Nagy egyetértésben dolgoztak: volt, aki a havat hordta, volt, aki tapasztotta. A Hóember fejére egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénbõl készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került. Hos hát, nagyon jól sikerült a Hóemberpostás! A gyerekek átadták neki a levelet, és így szóltak: Hóember, Hóember, nálad jobb postás nem kell, sötét erdõt járod, levelünk a párod. Télapónak vidd el õt, keressen egy kis fenyõt, sûrû ágú, zöld szoknyájú, tûlevelû ismerõst. Hozd el azt a kis fenyõt, minden gyerek várja õt ! Beköszöntött az este, a gyerekek hazaszállingóztak, a Hóember pedig így dohogott magában: - Hm... Ezek feladták a leckét! Most aztán kihez forduljak, merre induljak? - Vigyél magaddal! - vakkantott fel váratlanul Bobik, a kutyuska. - Jó orrom van, segítek neked megkeresni az utat. - Persze, hogy elviszlek, kettesben sokkal vidámabb! - örvendezett a Hóember. Sokáig mentek, mendegéltek, a Hóember és Bobik, míg végül is elérkeztek a sûrû, nagy erdõhöz. Éppen eléjük szaladt egy nyúl. - Errefelé lakik a Télapó? - kérdezett rá a Hóember. De a nyúlnak lélegzetnyi ideje sem volt, mert éppen a Róka üldözte. - Vau ! Vau ! - ugatott fel Bobik, és õ is a Nyúl után vetette magát. Elszomorodott a Hóember. - Úgy látszik, egyedül kell továbbmennem. És egyszerre nagy szél kerekedett, hatalmas hóvihar söpört végig az erdõn... A Hóember megremegett és ... darabokra szakadt szét. Csak egy vödör, egy levél meg egy szál sárgarépa maradt belõle a havon. Visszarohant a Róka, és bosszankodva mondta: - Hol van az az ember, aki miatt elszalasztottam a nyúlpecsenyémet? Nézi - hát látja, hogy senki sincs ott, csak egy levél fekszik a havon. Fogta a levelet, és elszaladt vele. Megjött Bobik is. - Hol a Hóember? A Hóember nincs sehol. Épp ekkor érte utol a Farkas a Rókát. - Mit viszel, komám? - mordult rá a Farkas. - Felezzünk! - eszem ágában sincs veled felezni, mikor magam is hasznát vehetem! - szólt a Róka és elfutott. A Farkas meg - utána. És a kíváncsi Szarka is utánuk repült. Ott sírdogált Bobik magában, a nyulak pedig egyre csak azt hajtogatták : - Úgy kellett, úgy kellett, minek kergettél mindig minket, minek ijesztgettél mindig minket ? - Soha többé nem foglak benneteket bántani - mondta Bobik, és még hangosabban kezdett sírni. - Na, ne sírj, segítünk rajtad - ígérték a nyuszik. - Mi pedig a nyusziknak - makogták a mókuskák. És a nyuszik nekiálltak hóembert építeni, a mókusok meg segítettek a munkában: a mancsukkal veregették, dagasztották, a farkukkal legyezgették, ragasztották. A Hóember fejére ismét egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénbõl készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került. - Köszönöm nektek - szólalt meg a Hóember -, hogy újra felépítettetek. Most pedig segítsetek megkeresni a Télapót. Elkísérték a Medvéhez. A Medve aludt a barlangjában, hát felébresztették. Elmesélte neki a Hóember, hogy a gyerekek tulajdonképpen a Télapóhoz küldték õt egy levéllel. - Egy levéllel? - brummogta a Medve. - Hol az a levél? S csak ekkor kaptak észbe, hogy nincs meg a levél! - Levél nélkül pedig Télapó nem ad nektek fenyõfát - mondta a Medve. - Jöbban teszitek, ha hazamentek, majd én kivezetlek benneteket az erdőből. S egyszerre - honnan, honnan nem? - ott termett előttük a Szarka, és azt csörögte, örömében pörögve: - Itt a levél! Itt a levél! És elmesélte nekik, hogyan talált a levélre. És mindahányan, akik voltak, elindultak a levéllel a Télapóhoz. A Hóember sietve lépked, nagyon izgul: hol egy dombról gurul le, hol egy gödörbe pottyan, hol egy tuskóba botlik. Persze, a Medve mindig kihúzza a csávából, de aztán megint csak darabokra szakad szét a Hóember. Végülis elérkeztek Télapóhoz. Télapó elolvasta a levelet, és így szólt: - Hogyhogy ilyen késõn jöttök? Jaj, Hóember, hogy fogod majd így elvinni idejére, pont karácsonyra a gyerekeknek a fenyõfát? Itt mindannyian a Hóember védelmére keltek, elmondták, mi történt vele. Télapó a saját szánját adta nekik, s a Hóember a fenyõvel elhajtott a gyerekekhez. A Medve visszabújt a barlangjába - tavaszig kialussza magát. És reggelre a Hóember ott állott a régi helyén, csakhogy levél helyett egy zöld fenyõt tartott a kezében. Késõ õszre járt az idõ. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül csak a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlen alma.
|
Könyvek 1Az írott szó is lehet fegyver. Archives
January 2023
Categories
All
|
||
RSS Feed
